Essie Summers Távoli utazás
Lindsayt és féltestvéreit féltestvéreit valósággal leny ! gözi gözi Új-Zéland páratlan szépsége. Stuart Hazeldeannek Hazeldeannek azonban, aki új otthonuk, a Rhoslochan elnevezés ! farm intéz" je, sikerül elrontania a testvérek örömét. A férfi szentül hiszi, hogy Lindsay gátlástalan, haszonles " teremtés... teremtés...
1. FEJEZET Lindsay Macrae hitetlenkedve meredt leend ! anyósára. Ez egyszer "en nem lehet, biztosan félreértette... – Jól hallottam? – kérdezett vissza. vissza. – Arra célzott az imént, hogy adjam adjam intézetbe a testvéreimet? Mrs. Lockhart halkan felsóhajtott, mintegy jelezve, mennyire türelmes és megért ! tud lenni. – Még nagyon fiatal fiatal vagy, vagy, gyermekem – jegyezte jegyezte meg. – Ahogy telnek az az évek, te is rájössz rájössz majd, hogy az életben a dolgok bizony a legritkább esetben alakulnak úgy, ahogyan igazán szeretnénk. Hidd el, hosszú távon a gyerekeknek gyerekeknek is így volna a legjobb... – Hosszú távon? távon? – ismételte Lindsay Lindsay elképedve. elképedve. – Engem a jelen jelen érdekel, az, hogy most mi lesz velük! Igaz, hogy árvák, de nincsenek egyedül, mert én, a n !vérük gondoskodom róluk! – Csak a féltestvérük féltestvérük vagy. vagy. – Na és mit számít számít az? Ha ugyanaz ugyanaz lett volna az apánk, apánk, akkor sem szerethetném szerethetném jobban jobban !ket. – Látod, pontosan pontosan ez az! Honnan tudhatod, milyenek milyenek lesznek kés kés !bb, nem ütközik-e ki rajtuk az apjuk vére? Mit várhat az ember egy olyan fickó gyerekeit !l, aki akkor hagyta ott a feleségét, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna rá? Lindsay az ajkába harapott, mert ami Callum és Morag édesapját illeti, Mrs. Lockhartnak bizony igaza volt. – Minden családnak családnak van egy fekete fekete báránya – mondta mondta aztán. – A gyerekek gyerekek viselkedésében viselkedésében egyel!re semmi nyoma, hogy hasonlítanának az apjukra, és remélhet !leg nem is fognak, hisz sohasem látták !t. Anyám nevelte !ket nagy- nagy szeretetben... – Nem feltétlenül feltétlenül jó, ha a gyerek apa apa nélkül n! fel – vélekedett Mrs. Lockhart. – Anyád igencsak elkényeztette az ikreket.
Lindsaynek az arcába szökött a vér. de igyekezett meg !rizni a nyugalmát. – Err!l szó sincs – közölte kimérten. – Édesanyám ugyan egészen más elveket vallott a gyermeknevelésr!l, mint maga, de ez korántsem jelenti azt, hogy az ! módszerei rosszabbak lettek volna. Mrs. Lockhart felszisszent. – Több tiszteletet tiszteletet követelek! követelek! Nem szoktam szoktam hozzá, hogy ilyen ilyen szemtelenül szemtelenül beszéljenek velem. Lindsay nagy leveg !t vett, mert ha már eddig elkerülte a nyílt szócsatákat, most, az eljegyzés után végképp nem akart összeszólalkozni összeszólalkozni Robin anyjával. – Távol áll t!lem, hogy tiszteletlen legyek, Mrs. Lockhart, de nem hagyhatom szó nélkül, amit mondott. Anyám Anyám egyáltalán nem kényeztette el a gyerekeket, csak mint tanítón ! pontosan tudta, hogy a legjobb, leghatásosabb nevelési módszer a szeretet. – Tulajdonképpe Tulajdonképpenn hová akarsz kilyukadni, kilyukadni, te lány? lány? Arra Arra célzói, hogy túlságosan szigorú szigorú voltam? Esetleg egyenesen arra, hogy cs !döt mondtam, mint szül !? – Az asszony szúrós szemmel bámult Lindsayre. – Hát tehetek én arról, hogy Alistair elköltözött? elköltözött? – Én ilyet sohasem sohasem mondtam – emelte emelte fel a kezét kezét engesztel !n a lány. – Alistair megn !sült, és külön akart költözni, ez a világ rendje. Kapóra jött neki, hogy nemcsak alkalmazták juhásznak, de egy egy kis házat is felkínáltak felkínáltak az állás állás mellé. – Amikor Amikor ! elment, azt mondtad, nagyon helyes, mert egy fiatal párnak szüksége van az egyedüllétre. egyedüllétre. Nincs itt némi ellentmondás, Lindsay? Lindsay? Ha annyira fontos az édes kettes egy fiatal párnak, akkor miért akarod a kapcsolatotokat megterhelni a gyerekek gondjával? – A gyerekneveléssel gyerekneveléssel járó gond azért nem ugyanaz, ugyanaz, mintha egy kérlelhetetlen kérlelhetetlen anyós telepedne telepedne ránk és akarná megmondani, mit hogyan csináljunk. Komolyan azt tanácsolja nekem, hogy hagyjam cserben a testvéreimet, akik elveszítették elveszítették az édesanyjukat, édesanyjukat, s az apjukat sohasem ismerték? Épp most, amikor a legnagyobb szükségük volna rám? – Miért hagynád hagynád cserben !ket? A MacFarlane Otthon igen jó hír " intézmény, és nincs is messze. Annyiszor Annyiszor látogathatnád az ikreket, ahányszor akarod, hétvégére pedig akár ki is hozhatnád !ket ide, a tanyára. Attól tartok, Lindsay, sejtelmed sincs, mennyibe kerül felnevelni két gyereket. Hát teljesen tönkre akarod tenni a fiamat? A lány szeme résnyire sz "kült. – Hát persze, a pénz! pénz! Gondolhattam Gondolhattam volna, hogy erre erre megy ki a játék, játék, az átkozott anyagiakra, anyagiakra, mert magának mindig is az volt a legfontosabb. Nem kell aggódnia, Mrs. Lockhart: a házunkért kapok annyit, amennyib!l iskoláztatni, meg ruházni tudom a testvéreimet. Csak egy otthont kérek a számukra, egy ágyat és tet !t a fejük fölé. És mivel mindketten igen szorgalmasak és jól értenek az állatokhoz, valószín "leg meg is szolgálnák ezt a szívességet. Kérem, Mrs. Lockhart, ne legyen ilyen ellenséges! Engedje át a döntés jogát nekem és Robinnak, hiszen els !sorban minket érint a dolog. A n! különös, ravasz pillantást vetett rá. – Aztán Aztán miért vagy benne olyan biztos, biztos, hogy a fiam magához magához akarja akarja venni a féltestvéreidet? féltestvéreidet? – Azért, Azért, mert számtalanszor számtalanszor jelét adta, adta, hogy szereti szereti !ket és szívesen van velük. – Ugyan már! Hát Hát csak ennyire ismered a férfiakat, férfiakat, Lindsay Macrae? Macrae? Lehet, hogy hogy Robin kedvelte Moraget és Callumot, amíg nem volt felel !s értük, de most gyökeresen megváltozott a helyzet, hát nem érted? Épelméj" ember nem vesz szántszándékkal ekkora koloncot a nyakába! Lindsay harciasan felvetette a fejét. – Azt Azt hiszem, ez ügyben ügyben Robinnak magának magának kellene kellene nyilatkoznia. nyilatkoznia. – Már megtette. megtette. Velem Velem már beszélt beszélt err !l. – Nem lehet, hogy hogy inkább maga beszélt beszélt vele? – csattant csattant fel élesen élesen a lány. lány. – Nem mindegy? mindegy? – kacagott gúnyosan gúnyosan Mrs. Lockhart. Lockhart. – Nem, szerintem szerintem egyáltalán nem nem mindegy. mindegy. Szeretném a saját saját szájából hallani hallani Robin véleményét, méghozzá most mindjárt. Mrs. Lockhart fölöttébb magabiztosnak magabiztosnak látszott.
– Mit bánom én, keresd keresd csak meg! meg! – legyintett. – Fenn Fenn van a réten... De aztán aztán jól nyisd ám ki a füled! Lindsay jól kinyitotta a fülét, és eleinte az volt az érzése, hogy rosszul hall. Kissé kifulladva érkezett meg a meglehet !sen magasan fekv ! rétre, és alighogy a férfit megpillantotta, máris belefogott a mondókájába: mondókájába: – Robin, most jövök jövök anyádtól. Callumról Callumról és Moragr Moragr !l beszéltünk... Robin gyöngéden megfogta menyasszonya kezét. – Nyugodj meg, meg, Lindsay! Talán Talán így els! hallásra meghökkent ! az ötlet, de hamarosan te is belátod, hogy ez a lehet ! legjobb megoldás. Végtére is te nem tehetsz róla, hogy anyád egy lelkiismeretlen lelkiismeretlen csirkefogót választott második férjéül. Nem vehetsz ekkora terhet a válladra, nem teheted tönkre az életedet csak azért, mert ! gyereket vállalt egy ilyen bizonytalan kapcsolatból... Tegnap beszéltem a gyermekotthon vezet ! jével, és megtudtam, megtudtam, hogy éppen éppen van két üres helyük. Nem úgy kell ám elképzelni ezeket a mai modern intézeteket, mint valami sivár, rideg árvaházat! A gyerekek családszer " kis közösségekben nevelkednek, különkülön házakban egy-egy házaspár felügyelete alatt. Lindsay nem felelt, csak nézett. Robin zavarba jött. – Mi az, miért meredsz meredsz így rám? Úgy Úgy nézel, mintha mintha el !ször látnál. – Úgy is érzem magam, magam, mintha el el !ször látnálak. Azt gondoltam, ismerlek, de alighanem tévedtem... Tudtam, hogy anyád kemény asszony, tudtam, hogy vasszigorral nevelt titeket, de azt hittem, te is vagy olyan er !s, mint Alistair, azt hittem, te is ki tudsz lépni az árnyékából... A férfi elvörösödött. – Ne ítélj elhamarkodottan, elhamarkodottan, Lindsay! Lindsay! Miért baj az, ha az ember használja használja a józan eszét? Hogyha... – És mire vezet a józan ész? – szakította szakította félbe Lindsay Lindsay epésen. – Megmelengeti Megmelengeti a gyermekszíveket? Oltalmazza az árvákat és a rászorulókat? Te is tudod, hogy Morag és Callum igyekv!, jó gyerekek. Minden nap megszolgálnák a betev ! jüket, nem fogadnának fogadnának el alamizsnát. – Eszedbe sem jutott, jutott, hogy nem hozhatsz hozhatsz két idegen idegen kölyköt a nyakamra? nyakamra? – rázta rázta meg a fejét bosszúsan Robin. – Nem gondoltál arra, hogy nem kezdhetem ekkora lépéshátránnyal az életemet? – Nem, erre valóban valóban nem gondoltam. gondoltam. Kett!nkre gondoltam, és arra, milyen szabad és boldog lett Alistair, miután függetlenedett anyátoktól. Valósággal újjászületett, és én azt hittem, veled is megtörténhet ez a csoda. A farmotok szépen jövedelmez, és még többet is hozhatna, ha anyád nem állna ellen minden újításnak. – Elég ebb!l, Lindsay! – tett határozott kézmozdulatot kézmozdulatot a férfi. – Akármit is hittél, én biztosan nem fogok szembeszállni anyám akaratával, és nem fogadok kakukkfiókákat az otthonomba. Emlékszel, mi történt, amikor Alistair a mama tiltása ellenére elvette Nerissát és elköltözött itthonról? Anyám már másnap kitagadta, és én nem szeretném, ha velem is ez történne. Lindsay csak nézett tágra nyílt szemmel, és nem szólt semmit. Egy darabig még leveg !t venni is elfelejtett, annyira megdöbbent. Tétován Tétován hátralépett, s a lába kis híján felmondta a szolgálatot. Robin utánakapott, hogy el ne essen, de a lány hátrah !költ. – Ne! Hozzám ne ne nyúlj... Mostanáig Mostanáig vak voltam, de hálát hálát adok az égnek, égnek, hogy az utolsó utolsó pillanatban felnyílt a szemem. Szerencsére nem estem ugyanabba a hibába, mint szegény anyám. Olyan férjre vágyom, aki kész vállalni a felel !sséget értem és a szeretteimért, szeretteimért, olyan férjre, aki jóban-rosszban kiáll mellettem. És ez nem te vagy, Robin! Lindsay lehúzta a jegygy "r" jét, és a döbbent döbbent férfi kezébe nyomta. nyomta. – Hát ennyi volt! volt! Majdcsak elboldogulok elboldogulok egyedül egyedül is... – Azzal sarkon fordult és lefutott lefutott a domboldalon. Amikor Robin már nem láthatta, Lindsay megállt és egy k !risfa törzsének d !lt. Próbált mélyen, egyenletesen lélegezni, már csak azért is, hogy visszatartsa feltörni készül ! könnyeit.
Nem akart sírni, hisz nem állhatott kivörösödött szemmel a gyerekek elé. Még csak most halt meg az anyjuk, a szívükben fájón lüktetett a seb, nem zaklathatta fel !ket megint. – Gondoskodj Callumról és Moragr !l, ha én már nem leszek – mondta egyszer Margaret Bairdmore, és Lindsayt ez annyira mellbe vágta, hogy ma is tisztán emlékezett anyja minden szavára. – Szeretném, ha boldog gyermekkoruk lenne. Nálad és Robinnál a legjobb kezekben lesznek a kicsikéim, ebben egészen biztos vagyok. Nála és Robinnál! Haha! – Miel!bb össze kellene házasodnotok, kislányom – biztatta Lindsayt tegnap James Crombie, a gazda, akinek a farmján dolgozott. – Az állandó hajnali kelés meg az, hogy egész nap a gyerekek miatt aggódsz, el !bb-utóbb fel fogja emészteni minden er !det. – Igaza van, Mr. Crombie – felelte a lány. – Tényleg nincs értelme a végtelenségig várni. Ezt mondta tegnap – és ma? Mára minden összeomlott. Nem hagyhatja, hogy úrrá legyen rajta a kétségbeesés, nem adhatja fel. Anyja példája lebegett a szeme el !tt, aki sokkal nehezebb helyzetekb!l is kiverekedte magát. Hirtelen eszébe jutott Alexander Bairdmore, a mostohaapja, aki juhokat tenyésztett valahol a világ végén, Új-Zélandon. Micsoda igazságtalanság, hogy ! büntetlenül megúszta az aljasságait, míg Margaret halálra dolgozta magát, hogy a gyerekei éhen ne haljanak! – Ha a pénzéért mentem volna hozzá, egy szavam sem lehetne – mondta egyszer régen elmélázva Lindsay édesanyja. – De szerettem !t teljes szívemb !l. Pedig apád elvesztése után azt hittem, soha többé nem tudok úgy szeretni... És akkor jött Lex. Egy teljes évet szándékozott Skóciában tölteni, hogy az !sei földjét és a gyökereit megismerhesse. Jean néni felajánlotta, hogy magához vesz téged, így aztán három csodálatos hónapot tölthettünk együtt. Beutaztuk fél Európát, olyan volt, mint egy álom. És aztán kiderült, hogy ikreket várok... Óriási volt az örömünk, ám a boldogság nem tartott sokáig. Egy napon hirtelen elveszítettem a látásom. Senki sem sejtette, hogy a vakság átmeneti állapot, és a terhességem miatt fellép ! veseelégtelenséggel van összefüggésben. Lexet lesújtotta a hír, de nem miattam aggódott, hanem maga miatt: mi lesz vele egy vak feleség oldalán? Az álom véget ért hát, és keser " volt az ébredés. Éreztem ugyan, hogy a férjem viselkedése megváltozott, de arra, ami következett, nem számítottam. Úgy terveztük, amint az ikrek meger !södnek, Új-Zélandra költözünk, Lex birtokára, és Jean néni is velünk tartott volna, hogy segítsen ellátni hármótokat meg Lex fiát, Neillt. Az utazásból azonban nem lett semmi, mert a férjem egy éjjel egyszer "en elhagyott. Nyilván jól el !készítette a szökését, hisz egyik pillanatról a másikra nem lehet átutazni a fél világot. A búcsúlevelében közölte, nem akarja egy világtalanhoz kötni az életét. A helyi bankban elhelyezett a nevemre egy nagyobb összeget, amely egy darabig biztosítja a megélhetésemet, és megígérte, hogy az ügyvédje útján kés !bb is gondoskodni fog a gyerekekr !l. Ó, Lindsay, el sem tudod képzelni, milyen boldogság volt ezek után, amikor visszanyertem a szemem világát! Éppen a karomba tették az ikreket, és én magamhoz akartam szorítani !ket, mikor észrevettem, hogy homályosan ugyan, de azért már dereng valami. Láttam, hogy Callum sötét hajú, mint az apja, Morag pedig sz !ke, mint én. És aztán fokozatosan visszatért a látásom, de Lexnek nem írtam meg, hogy meggyógyultam, pedig az íróasztalomban valahol most is megvan a címe valahol. Egyszer "en nem tudtam rászánni magam. Valami összetört bennem... Nem tudtam többé elképzelni, hogy azok után, ami történt, újra együtt éljünk. Havonta rendesen átutalta a tartásdíjat, ám amikor a gyerekek betöltötték az ötödik életévüket, visszamentem tanítani, és akkor közöltem vele, hogy több pénzre nem tartok igényt. Azt akartam, hogy Callum és Morag csak az én gyerekem legyen. Nem szerettem volna, ha Lex egyszer csak felbukkan, és élni kíván apai jogaival... Te emlékszel még rá? Elméletileg emlékezned kell, hiszen már tizenkét éves voltál, amikor összeházasodtunk. – Igen, emlékszem – felelte Lindsay. – Arra is emlékszem, hogy eleinte szerettem !t. Aztán persze meggy"löltem... Milyen bátor vagy, anya! Mennyire csodáltalak! Soha nem panaszkodtál, még a legnehezebb id !kben sem, amikor Jean néni meghalt. Azt hiszem, soha
nem tudom meghálálni mindazt, amit értünk tettél. – Már rég megháláltad, kislányom. Elképzelni sem tudok nálad kedvesebb, jobb, ragaszkodóbb gyermeket. És ahogy a kicsiket szereted, ahogy tör !dsz velük! Most már nyugodt vagyok, mert ha velem történne valami, nálad jó kezekben lennének. Lindsay ekkor felnevetett, és megcsókolta édesanyját. – Ugyan mi történne veled? Jöv!re férjhez megyek, rábeszélem Robint, hogy b !vítsük ki a baromfitenyészetet, és akkorák lesznek a bevételeink, hogy támogatni tudlak titeket. Meglásd, jól élünk majd, jobban, mint valaha. De a sors másképp akarta. Egy jó hónappal ezel !tt Margaret Bairdmore hazajött az iskolából, leült a kanapéra, és nagyot sóhajtott. – Már kész is a tea, drágaságom? El sem tudod képzelni, milyen jólesik a tudat, hogy itthon vársz rám, Lindsay. Köszönöm... Aztán sóhajtott még egyet, a kanapé háttámlájának d !lt, és többé nem nyitotta ki a szemét.
2. FEJEZET Egy könnycsepp gördült végig Lindsay arcán, ám türelmetlen mozdulattal letörölte. Hogyan is szokta mondogatni angyali nyugalommal az édesanyja? „Nem érdemes aggodalmaskodni, Lindsay. Ha egy ajtó bezárul el !tted, adódik majd másik lehet !ség. Ezt soha ne feledd el!” Tehát most is lennie kell valahol egy nyitott ajtónak, egy lehet !ségnek, amelyet megragadhat. És mondott még mást is az édesanyja: „Akármit hoz is az élet, akármilyen bánatod, fájdalmad van, a tennivalók mindig kapaszkodót jelentenek. F !zni, mosni, takarítani muszáj, és amíg van feladatod, a helyedet is megtalálhatod a világban.” Milyen igaza volt! A gyerekek hamarosan megjönnek az iskolából, s Lindsaynek ugyancsak igyekeznie kellett, ha még el !ttük haza akart érni. Ez a mai volt a szabadnapja, ilyenkor több id!t szánhatott a vacsora elkészítésére. Cipót akart sütni, melyet még melegen, vajjal vagy házi készítés" berkenyelekvárral szerettek legjobban az ikrek. Aztán, úgy tervezte, kitakarítja az éléskamrát. Ja, és valószín "leg Rollinsonék is beugranak ma délután, hogy megnézzék a házat. Erre a gondolatra Lindsay szúrást érzett a szíve környékén. Rollinsonék azért jöttek volna, mert ! elkottyintotta magát, hogy valószín "leg el!rébb hozzák az esküv !t, és mihamarabb el akarja adni a házat... Otthon legalább fél tucat levél várta. Felmarkolta és a konyhaasztalra dobta mindet. Odapillantva látta, hogy az egyik egy kék szín " légiposta-boríték Új-Zélandról. Lindsay vegyes érzésekkel vette kézbe ismét. Anyja halála után egy héttel megírta Lexnek az íróasztalfiókban talált címre, hogy immáron szabad ember. Nem számított válaszra, így most hosszú percekig nem merte felbontani a levelet. Félt, hogy régi sebek szakadnak fel, ha elolvassa mostohaapja sorait. Félt, hogy emlékezni talál olyan dolgokra, melyeket inkább elfelejteni igyekezett. De aztán er!t vett magán, és egy késsel felvágta a borítékot. A levél a Dunedini Városi Kórház fejléces papírjára íródott, de a tiszta kézírás alapján úgy ítélte meg, hogy Lex aligha lehet nagyon beteg. Kedves Lindsay! Valószín ! leg meglep, hogy annyi év után most ismét hírt adok magamról. Nyilván azóta is megvetéssel gondolsz rám, és ez nem is csoda: ocsmányul viselkedtem. # szintén
megdöbbentem, amikor olvastam, hogy anyád nem sokkal a szülés után újra visszanyerte a szeme világát, és rájöttem, milyen alávaló gazember is vagyok. Mennyire megutálhatott Margaret, ha még arra sem érdemesített, hogy közölje velem ezt az örvendetes újságot... De utolért a végzetem, b! nömért keserves lesz a büntetés. Pontosan egy órával azt követ " en, hogy kézhez vettem a leveledet, közölték velem az orvosaim, hogy négy héten belül megvakulok. , hogy rendezzem a dolgaimat. Miel " tt belefogtam ebbe a levélbe, új Nincs tehát túl sok id "m végrendeletet készítettem, melyet két n " vér írt alá tanúként. Callumot és Moraget Neill fiammal együtt általános örökösömmé tettem. Neill jó fiú, hál' istennek, sokkal er " sebb jellem, mint én. A farmot továbbra is Stuart Hazeldean, az intéz " m irányítja majd, akit egyúttal a gyerekek gyámjául jelöltem ki. Legfeljebb egy évem lehet még hátra, és ez a kis id " talán elég lesz rá, hogy megismerjem az ikreket. És persze Veled is szeretnék találkozni, Lindsay, szeretném tudni, legalább Te meg tudsz-e bocsátani, ha már Margarett "l nem kérhettem bocsánatot. Gyertek át Új-Zélandra, hozd el hozzám a gyerekeimet! Új otthonra, új hazára lelhetnétek itt, nálunk. Ugyan pénzr " l nem esett szó a leveledben, de gondolom, nem éltek valami fényesen. Itt, Rhoslochanen semmiben nem szenvedtek majd szükséget. Üdvözlettel: Alexander Bairdmore Ui.: Rólad sem feledkeztem ám meg a végrendeletemben. Csak ne szabadkozz, ez így van rendjén. Ez a legkevesebb, amit megérdemelsz.
Lindsay lerogyott a legközelebbi székre és mereven bámult maga elé. Úgy érezte magát, mintha fejbe vágták volna, de sokáig nem töprenghetett, mert hallotta, hogy már az ajtó el !tt vannak a gyerekek. Gyorsan zsebre dugta Lex levelét. – Ne is mondjatok semmit! – menteget!zött jó el!re. – Tudom, már rég kelnie kellene a kenyértésztának, de még hozzá sem kezdtem... – Jinny Malcolm meghívott minket magukhoz – szakította félbe a n !vérét izgatottan Morag. – Az anyukája egész nap sutit sütött, és ott lesz az egész osztály... Ugye mi is elmehetünk?! Lindsay bólintott. A váratlan meghívás lehet !séget biztosított számára, hogy átgondolja Lex levelét. – Elmehettek, de el!bb tessék megmosakodni. És egy tapodtat se mozduljatok onnan, mert este értetek megyek! Alig vágták be az ikrek maguk mögött a kertkaput, a nyikorgásból ítélve máris újra jött valaki. Mrs. Rollinson volt az. – Mint már említettem, a fiamék haza akarnak települni Kanadából, és házat keresünk nekik – magyarázta az asszony. – Mivel olyan közel lakunk egymáshoz, és tudjuk, hogy hamarosan férjhez mégy, rögtön erre a házra gondoltunk. Ugye nincs kifogásod ellene, ha Jim átjön valamelyik nap a bádogossal és megnézeti a tet !t meg az ereszcsatornákat? – Mrs. Rollinson... – A világért sem akarunk persze sürgetni, de ha már amúgy is meglesz az esküv !, minél hamarabb, annál jobb. Milyen jó dolguk lesz az ikreknek a tanyán! Minden gyerek ilyen életr!l álmodik! Lindsay gyorsan az asztal alá dugta a bal kezét, melyr !l hiányzott a jegygy "r". – Még nem tisztáztunk mindent – felelte kitér!n. – De ígérem, holnap estig végleges választ adok a ház ügyében. Az asszony bólintott. Hát persze. Nyilván meg akarod beszélni Robinnal. Ami pedig a tet !t illeti... Mrs. Robinson majd egy óra hosszáig maradt, Lindsay csak utána szentelhette magát ismét a levélnek. Újra elolvasta minden sorát, ezúttal lassabban és alaposabban, és miközben haladt el!re, érezte, mint változik meg fokozatosan a mostohaapjáról alkotott véleménye. Gy "lölete együttérzéssé alakult. Többé nem tudta utálni a férfit, akire, lám, élete alkonyán lesújtott a
sors keze. Bármit követett is el ellenük, Lindsay nem tudta volna elutasítani egy halálos beteg bocsánatkérését, márpedig ha nem utazik Új-Zélandra, a mostohaapja nem fogja neki elhinni, hogy !szintén megbocsátott. Lindsay felállt, és fel-alá kezdett sétálni a konyhában. A gyerekekr !l sem szabad megfeledkeznie. Vajon mit éreznének, ha hirtelen belépne az életükbe az apjuk? Az apjuk, aki a bajban cserbenhagyta !ket, ám aki most haldoklik? Hogy a csudába magyarázza el nekik ezt az egészet? „Ha egy ajtó bezárul el !tted, adódik majd másik lehet !ség” – hallotta megint az anyja hangját. Mi van, ha éppen ez a levél kínálja a várva várt új lehet !séget? A büszkeség ugyan nagyra tartott jellemvonás, de ha egyszer az ember szegény, nem engedheti meg magának, hogy fenn hordja az orrát. B"n volna megfosztani a gyerekeket jogos örökségükt !l és a szebb jöv! ígéretét!l... Másrészt viszont nem árt-e többet nekik, ha elviszi !ket a szül!földjükr!l egy olyan emberhez, aki tönkretette az anyjuk életét? Lindsay az ég felé emelte a pillantását. Istenem, gondolta, miért nem adsz egy kicsit több id!t? Egyetlen éjszaka alatt döntsek hármunk sorsáról? Másnapra ugyanis választ ígért Mrs. Rollinsonnak, márpedig Feadanben igencsak nehéz volt eladni egy ingatlant, mert jóval többen mentek el, mint ahányan odaköltöztek. Lindsay éppen azon töprengett, mikor induljon a gyerekekért, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és az ikrek berontottak a konyhába. Callumnak krétafehér volt az arca, Morag szemében könnyek csillogtak. – Mondd, hogy nem igaz! – kiáltotta a kislány, és felzokogott. – Mondd, hogy nem adsz minket a MacFarlane Otthonba! Maggie Murray szerint Mrs. Lockhart f !nek-fának újságolja, hogy Robin nem kér bel "lünk, és ezért... – Nyugodj meg, kicsim! – Lindsay magához vonta a síró gyereket, és miközben cirógatta, Callum feszültségr "l árulkodó arcát nézte. – Hát elhittétek ezt a butaságot? Hogyan adhatnálak árvaházba titeket, amikor ti vagytok az én családom? El tudod képzelni, milyen magányos volnék nélkületek? Ha annyira tudni akarjátok, fütyülök Robinra, és eszem ágában sincs feleségül menni hozzá. Valami sokkal izgalmasabbat fogok csinálni: elviszlek benneteket Új-Zélandra. Lindsay még aznap este megírta válaszlevelét Lex Bairdmore-nak. Biztosította a férfit, hogy nem haragszik rá, és hogy miután eladta a házat és kifizette a jelzálogkölcsönt, a maradék pénzükb"l vesz három jegyet a legközelebbi dunedini járatra. A gyerekekre való tekintettel szeretett volna inkább hajóval menni, hogy jobban felkészíthesse az ikreket a rájuk váró változásokra, tekintve azonban Lex egészségi állapotát, nem akarta húzni az id"t. Rollinsonék megvették a házat, és attól fogva ment minden a maga útján. Lindsay nagy meglepetésére még Mrs. Lockhart is megjelent egy szép napon, méghozzá a jelek szerint azért, hogy megbékítse. – Hiszen hazajössz úgyis nemsokára – mondta szokatlanul mézesmázosan. – Nem is üres kézzel, ha jól sejtem. A gyerekeknek pedig az lesz a legjobb, ha ott maradnak a családi birtokon a másik féltestvérükkel. A testvérek már csak összetartoznak, ez a világ rendje... Micsoda szerencse, hogy egy olyan gyönyör ! országban n"hetnek fel, és még egy farmot is örökölnek a papájuktól! Hát nem csodálatos? Lindsay nem osztotta az asszony lelkesedését. – Eszemben sincs visszajönni, Mrs. Lockhart – felelte h !vösen. – Mint maga is mondta az imént, a testvérek összetartoznak. Mellesleg semmi okom rá, hogy visszatérjek Skóciába.
Nem köt már ide semmi. – És Robin? – vetette közbe Mrs. Lockhart. – Csak nem nehezteltél meg rá e miatt a jelentéktelen kis nézeteltérés miatt? – Ez a jelentéktelen nézeteltérés, ahogy maga nevezi, Mrs. Lockhart, felnyitotta a szememet. Most már tudom, milyen ember a fia. És ne higgye, hogy nem jöttem rá, miért keresett fel: abban reménykedik, hogy pénzhez jutok, azért akar annyira kibékíteni Robinnal. De köszönöm szépen, nem akarok beházasodni egy olyan családba, ahol mindenr "l egy pénzéhes asszony dönt. Néhány nappal a levél feladását követ"en távirat érkezett Lext "l. Örülök, hogy jöttök. Amilyen gyorsan csak lehet, értesíts a pontos id ! pontról! Valakit kiküldök elétek a reptérre. Sok szerencsét, és Isten áldjon Benneteket! Alexander Ez az utolsó mondat szíven ütötte Lindsayt. Lexet valóban nagyon megváltoztatta a betegsége. Ezek után tényleg nem rágódhat azon, mi történt a múltban. Hogy mennyit ér a bocsánatkérés most, ennyi év után, azzal nem foglalkozott. Remélte, hogy mostohaapja b!nbánata "szinte, és számára csak ez volt a fontos. Korábbi gépre kaptak jegyet, mint számított rá, de levélben azonnal tájékoztatta Lexet. A távirat sokkal többe került volna, és Lindsay nem szerette szórni a pénzt, még akkor sem, ha megcsillantották el"tte a gondtalan élet lehet "ségét. Vajon Lex tényleg megemlékezik róluk a végrendeletében? A lánynak nem voltak kézzelfogható bizonyítékai, így nem is élte bele magát nagyon a dologba, de kétségeivel nem terhelte a gyerekeket. Az ikreknek biztonságra volt szükségük, ráadásul kimondhatatlanul örültek az utazásnak, annak, hogy hamarosan megismerhetik apjukat és féltestvérüket. Hamar eljött az indulás napja, és az els " átszállásig minden úgy ment, mint a karikacsapás. A San Franciscó-i reptér tranzitvárójában azonban egy táviratot kézbesítettek Lindsaynek, melyet Skóciából küldtek utána. El "ször ki sem merte nyitni, sejtette, hogy semmi örvendetes hírt nem tartalmazhat. Miért is táviratozhatott a mostohaapja az utolsó pillanatban, amikor tudja, mikor érkeznek? A távirat azonban nem Lext "l jött: egy bizonyos Stuart Hazeldean volt a feladó. Sajnálattal értesítem, hogy Alexander Bairdmore e hó huszonnegyedikén elhalálozott. További értesítésig maradjon Skóciában, ideutazás jelenleg értelmetlen. Lindsay az ablakhoz lépett, hogy a gyerekek ne láthassák az arcát. Callum és Morag szerencsére éppen egy képeslapokat árusító kis üzlet kínálatát vették szemügyre. Tehát elkésett! Az ikrek már soha nem ismerhetik meg az apjukat... Ráadásul elhamarkodottan cselekedett, hiszen eladta a házat, és most nincs hová menniük... Nem, akármi is történt, nem fordulhat vissza, egyszer !en minden hidat felégetett maguk mögött. Lexnek nyilván nem kézbesítették a levelét, melyben megírta az érkezése id !pontját. Ezért kapta meg most késve ezt a táviratot, és elképzelhet !, hogy Rhoslochanen még nem is sejtik, hogy !k már útban vannak oda. Lindsay az órájára pillantott, és felsóhajtott. Az aucklandi gép indulásáig még volt ideje feladni egy táviratot Stuart Hazeldeannek, hogy felkészítse az intéz !t az érkezésükre.
3. FEJEZET A Boeing már közeledett Dunedin repül "teréhez. Hihetetlenül zöld táj nyújtózkodott alattuk, melyet – mint egy útitársuktól megtudták – Otagóban ered " folyók szabdaltak szét. Otagóban, ahol leend" otthonuk is fekszik. Keletre az Otago-félsziget zöldellt, ennek oltalmában húzódott meg a dunedini kiköt ", azon túl pedig csak az óceán volt, az óriási kékség, mely délen egészen az Antarktiszig nyúlt. Mihelyt földet értek, mozgolódás támadt az utasok között. Útlevél- és vámvizsgálattal nem kellett számolniuk, belföldi járaton ültek ugyanis, mely Aucklandb "l szállt fel. Lindsay szíve a torkában dobogott, ahogy összeszedte a kézipoggyászukat. Még néhány perc, és találkoznak azokkal az emberekkel, akik mostantól kezdve jelent "s szerepet fognak játszani az életükben: Lex kamasz fiával, Neill-lel, Stuart Hazeldeannel, a birtok intéz " jével, és talán Lex ügyvédjével is. A többi utast követve átvágtak a leszállópályán, és beléptek a reptér épületébe, ahol mindenütt mosolygós arcú, ölelkez " embereket láttak. Rokonok, ismer "sök örültek egymásnak a hosszabb-rövidebb távollét után, csak "k álldogáltak magányosan, tanácstalanul. Lindsay kutatón körbepillantott. Két férfit és egy tizenhéttizennyolc éves fiút keresett a tekintete, vagy egy férfit és egy fiút. – Pszt... Egy kicsit kés" bb majd megbeszéljük, Morag, most figyelnem kell – intette csendre húgát, akinek mindig volt valami halaszthatatlan közölnivalója. – Vajon nem "k azok? Hirtelen egy férfi t !nt fel a színen, aki egyenesen feléjük tartott. Napbarnított, keskeny, markáns arca egy ragadozó madárra emlékeztette Lindsayt, bár s !r ! szemöldöke és meleg, barna szeme bizalmat ébresztett benne. Az ismeretlen megállt el "ttük, és szemügyre vette Moraget meg Callumot. – A skót kiejtésetekb"l ítélve, ti lehettek azok, akiket keresek. De hol a gyámotok? Egy bizonyos Mr. Lindsay Macrae-t vártam és... – Mr. Macrae nem létezik – szakította félbe h !vösen Lindsay. – Én vagyok Lindsay Macrae, "k pedig a testvéreim, Callum és Morag Bairdmore. Ön bizonyára... A férfi biccentett. – Igen. Stuart Hazeldean vagyok. De hogyhogy maga n "? – Nagyon egyszer ! a magyarázat: n "nem!nek születtem – felelte epésen Lindsay. – A
mostohaapám nem tett említést róla, hogy a feleségének volt egy lánya az el "z" házasságából? Hazeldean vágott egy grimaszt. – Csak annyi volt köztudomású, hogy Lex a skóciai útja során megn "sült, és a házasság balul ütött ki. Mostohagyerekr "l csupán nem sokkal a halála el "tt tett említést. Lindsay lehajolt a gyerekekhez. – Hamarosan leszáll egy gép. Nem akarjátok az erkélyr "l megnézni? Mr. Hazeldeannek és nekem volna egy kis megbeszélnivalónk. Képzeljétek, azt hitte, hogy fiú vagyok. Hát nem mókás? Az ikrek egy pillanatig haboztak, de aztán felszaladtak a lépcs "n az emeleti nagy panorámaeréklyhez. Stuart hosszan nézett utánuk. – Legalább szót fogadnak – dünnyögte elégedetten. – Miért, mit gondolt? – fortyant fel Lindsay. – Hogy két kis vademberrel érkezem? – Semmit sem gondoltam. #szintén megdöbbentett, hogy Lex betegségének hírére nyomban szedte a sátorfáját, és idesietett. Dögkesely!k gyülekeznek így az utolsókat rúgó állat fölött. Lindsayt elfutotta a pulykaméreg. – Azért jöttem ide, mert a mostohaapám a levelében erre kért. Elhiheti, hogy magamtól nem jutott volna eszembe meglátogatni! Mélységesen megvetettem azt az embert… – Szegény Lex! Hát igen, a mostohaapáknak rendszerint nincs könny ! dolguk. Maga alighanem csak nehezítette a helyzetét. A lány fagyos pillantást vetett az intéz "re. – Mr. Hazeldean, maga szinte semmit sem tud az egészr "l, még az is meglepte, hogy n " vagyok. Elmesélte Lex egyáltalán, miért hagyta ott az anyámat? Stuart bólintott. – Igen. Elmondott mindent. Olyan nyugodtnak, egykedv !nek látszott, hogy Lindsay majdhogynem zavarba jött. – És? Mit szól hozzá, hogy a mostohaapám egyszer !en lelépett, ahelyett, hogy kiállt volna a felesége mellett? – Az adott helyzetben nem tehetett mást. Egy farmernek olyan asszonyra van szüksége, aki meg tudja fogni a munka végét. Lindsaynek egy pillanatra a szava is elállt, aztán vett egy nagy leveg "t, és azt mondta. – No, ha az új-zélandi férfiak mind olyanok, mint maga meg a mostohaapám, csak sajnálni tudom, hogy rászántam magam erre az útra. És az ostoba feltételezés, hogy fiú vagyok… – Lex állapota rohamosan romlott – magyarázta kissé ingerülten Stuart. – Amikor értem küldött, már meglehet "sen kuszák voltak a gondolatai. Ekkor mesélt részletesebben a Skóciában kötött házasságáról, és magáról is ekkor esett szó. Valami olyasmit mondott, hogy a gyerekekr "l jelenleg a féltestvérük, Lindsay Macrae gondoskodik, de én is teljes jogú gyámjuk leszek. Utalás sem volt arra, hogy maga milyen nem !, és mivel a neve alapján akármelyik lehetett, nem tudom miért, egyszer !en azt gondoltam, hogy férfi. – Tulajdonképpen miért ennyire fontos, hogy fiú vagyok-e, vagy lány? – Mert egy n"nek nincs helye Rhoslochanen. – Hogyhogy? Féltékeny természet ! a felesége? – N"tlen vagyok, és jelenleg kettesben élünk Neill-lel. Azonban a f "épületen kívül csak egyetlen lakható ház van a birtokon, és abban Sullivanék laknak. Érti már, mir "l beszélek? Csakugyan komoly gondot jelent, hogy a várt férfi vendég helyett egy n " érkezett. – Nincs véletlenül egy falu a közelben? – próbált megoldást találni Lindsay. – Ott is megszállhatnék a gyerekekkel. Pár hónapig biztosan elég a pénzem, aztán persze már a farm
bevételeire is számíthatnék. – A farm bevételeire? – nézett nagyot Stuart. A lány bólintott. – Lex azt írta, hogy új végrendeletet készített, és hogy a három gyerek egyenl " arányban osztozik az örökségen. Callum és Morag tehát ugyanolyan joggal tarthat igényt a farm bevételeire, mint Neill, és én azért vagyok itt, hogy eljárjak az érdekükben. Megvan a végrendelet, ugye? – Igen – felelte Stuart, és Lindsay érzése szerint kissé kelletlenül. – A halála után megtaláltuk a kórházi szobában, és átadtuk az ügyvédjének, de… – Remek. Akkor már csak az ügyvéddel kell beszélnem. Maga szerint van rá lehet "ség, hogy még ma találkozzunk? #szintén szólva arra számítottam, hogy kijön " is a reptérre… Ha sikerült mindent megbeszélnem vele, mehetünk is Rhoslochanre, és keresek magunknak valami szállást a környéken. – Az sajnos nem fog menni. Sem falu nincs a közelben, sem olyan szomszéd, ahol elszállásolhatnám magát. Kénytelen leszek kiköltözni a f "épületb"l, de sebaj. Majd az egyik, birkanyíróknak kialakított kunyhóba költözöm. Rövid ideig kibírom, de… – Csak semmi de, Mr. Hazeldean. Kérem, legyen tekintettel rá, hogy a gyerekek átutazták a fél világot, és halálosan fáradtak! Emellett még két hónapja sincs, hogy elveszítették az édesanyjukat, tehát nem szeretném, ha az volna az érzésük, hogy új otthonunkban nem látjuk "ket szívesen. A fogadtatás amúgy sem volt valami lelkes, ugye ebben egyetértünk? Most visszahívom "ket, aztán induljunk, kérem. Haladéktalanul beszélni akarok az ügyvéddel! Stuart habozni látszott. – És mi van, ha nem tudja azonnal fogadni magát? A lány hitetlenkedve ingatta a fejét. – Azok után, hogy ennyit utaztam, és " pontosan tudja, milyen hosszú út áll még el "ttem? Mondja meg, kérem, a nevét és a telefonszámát! Azonnal felhívom, és megbeszélek vele egy id" pontot kora délutánra. – Majd én felhívom, ha beértünk a városba. – Az mikor lesz? – Jó félóra múlva. Higgye el, jobb, ha én telefonálok, jobban el tudom magyarázni a helyzetet. De most már tényleg hívjuk a gyerekeket! #k valóban nem tehetnek semmir "l, hadd higgyék azt, hogy minden félreértést tisztáztunk. Magukhoz intették az ikreket, akik kissé bizonytalanul indultak el lefelé a lépcs "n. – Mindent megbeszéltünk – mondta nekik barátságosan Stuart, még miel "tt Lindsay megszólalhatott volna. – Most beviszlek benneteket a városba, és harapunk valamit. Aztán a n"véretek elmegy egy ügyvédhez, és végül indulunk haza, Rhoslochanre. Stuart egy szálloda el "tt állította le kombi autóját, melybe gond nélkül belefért Lindsayék minden csomagja, és a hotel éttermébe vezette a kis csapatot. Közepes kategóriájú hely volt, ám Callum és Morag szemében, akik egy kicsiny skót faluból érkeztek, valóságos palotának látszott. – Ejha! – csettintett elégedetten Callum. – Úgy t !nik, tényleg felvitte az isten a dolgunkat… Nem mintha kifogásom volna ellene. Igazán ránk fér egy kis jólét annyi garasoskodás után. Lindsay észrevette, hogy Stuartot kellemetlenül érintik a gyerek szavai. Zavarában elpirult, de nem szólt semmit. Stuart egy ablakhoz vezette "ket, húslevest és sült halat rendelt, aztán rögtön fel is állt. – Megyek, felhívom Jim MacWilsont az ügyvédi irodában, még miel "tt elmenne valahová
ebédelni. Lindsay sötéten bámult utána. Sokkal jobban szeretett volna személyesen beszélni azzal az ügyvéddel, de hát nem mehetett Stuart után, és nem is veszekedhetett vele a gyerekek füle hallatára. Kicsit gyanús volt neki a dolog, hiszen a férfi nem csupán intéz " volt, hanem Neill gyámja is. Mi van, ha… Hamarosan felszolgálták a levest, és a gyerekek jó étvággyal hozzá is láttak. Lindsay követte a példájukat. A repül"gépen kapott étel sem a min "séget, sem a mennyiséget tekintve nem volt kielégít", és olyan jólesett megint szilárd talajt érezni a talpuk alatt, miközben ettek. Stuart Hazeldean ahhoz képest, hogy csupán id " pontot egyeztetett, elég hosszú ideig maradt távol. – Visszaküldtem a levesét, hogy újramelegítsék – mondta neki a lány, miután megérkezett. – Köszönöm, igazán kedves. – Mellesleg mi az ördögöt csinált ilyen sokáig? – Hát elmagyaráztam a tényállást Jimnek. – Valóban? Attól eltekintve, hogy férfinak hittek, szerintem minden világos, mint a nap. És hogyhogy Jimnek? Maguk itt Új-Zélandon az üzletfeleiket is letegezik? – Szó sincs róla. Jim MacWilson régi barátom, együtt jártunk iskolába. – Értem – bólintott Lindsay. – Ha szabad érdekl "dnöm, miért mondja ezt ilyen furcsán, Miss Macrae? – nézett fel levese kanalázásból a férfi. – Furcsán mondtam volna? – Lindsay ártatlanul pislogott. Szóval az ügyvéd Stuart cimborája! Jó lesz résen lenni. Ebéd után kitették a gyerekeket a Természettudományi Múzeumban, aztán kettesben a közeli ügyvédi irodához hajtottak. James MacWilson a harmincas évei közepén járhatott, és igen nyájasan fogadta "ket, ám a lány nem volt egészen biztos abban, hogy nem színészkedik-e. Az ügyvéd egyébként könnyedén átsiklott azon, hogy férfinak hitték Lindsayt. – Lex épp csak megemlítette, hogy skót felesége egy gyermeket hozott a házasságba – magyarázta. – Tudja, kisasszony, a betegsége idején már eléggé szétszórt volt, néha egyenesen zavarosak voltak a gondolatai. Lindsay azt hitte, érti, hová akar kilyukadni MacWilson. – A levele egyáltalán nem volt zavaros – jelentette ki élesen. – Még meg is lep "dtem, mert azt írta, nagyon beteg, és én a levele alapján reménykedtem, hogy talán mégsem olyan súlyos a baj. – Félreértett, nem arra utaltam, hogy nem lett volna beszámítható – sietett leszögezni az ügyvéd. – Mindenesetre… – Azt írta, új végrendeletet készített, melyet két n "vér írta alá tanúként, és melyben Neill mellett Callumról és Moragr "l is megemlékezett. Nagyon világosan, érthet "en fogalmazott, úgyhogy szerintem a mostohaapám nagyon is magánál volt. A férfiak összenéztek. Lindsay nem tudta volna teljes bizonyossággal megfejteni a pillantásukat, de úgy érezte, kissé kényelmetlenül érzik magukat. – Én sem állítottam mást – bizonykodott MacWilson. – És higgye el, én mint az ügyvédje mindent megteszek majd azért, hogy Lex végakarata maradéktalanul teljesüljön. Nem kell aggódnia a gyerekek jöv " je miatt, Miss Macrae. Neill- lel egyenl" jogokat fognak élvezni. Az ellátásukat és az iskoláztatásuk költségeit fedezni fogják a farm bevételei, a vagyon feletti rendelkezési jogukkal azonban természetesen csupán a nagykorúvá válásuk után élhetnek. Ügyes, gondolta Lindsay. Meg kell hagyni, nagyon ügyes. Kételyeinek persze nem adott hangot, s nem is adhatott, míg nem lesz tájékozottabb a részleteket illet "en. Egyel"re az volt a
lényeg, hogy mindhárman a farmon maradhassanak. Az ügyvéd felolvasta Lex végakaratát. Bairdmore, mint ahogy megígérte, egyenl " arányban osztotta meg vagyonát három gyermeke között. – Remélem, elégedett, Miss Macrae – mondta MacWilson a felolvasást követ "en, némi hatásszünet után. Lindsay homloka ráncba szaladt. – A mostohaapám a levele utóiratában biztosított arról, hogy rólam sem feledkezett meg a végrendeletében. De az imént felolvasott szövegben nyoma sem volt semmi ilyesminek. – Lex nyilván megváltoztatta a véleményét – vont vállat az ügyvéd. – Sajnálom, de maga is hallhatta: önt nem említi az örökösök között. A lány nem szólt semmit. Ezek az emberek itt nyilván nem tehettek arról, hogy Bairdmore már megint megszegte egy ígéretét. Nem volt különösebben pénzéhes, de kicsit kellemetlenül érintette, hogy minden hidat felégetett maga mögött, és most itt állt üres kézzel. Callum és Morag nevére bankszámlát nyitottak ugyan, s a pénzösszeg fölött Lindsay is rendelkezhetett, de mindenhez ki kellett kérnie az ügyvéd és Hazeldean jóváhagyását. Mivel nem ismerte az itteni törvényeket, nem tehetett mást, belenyugodott a döntésbe. Felállt, megköszönte a tájékoztatást, és az ajtó felé indult. Amikor a küszöbr "l visszafordult, észrevette, milyen megkönnyebbült pillantást vált egymással a két férfi. – Nagyon csalódott, amiért Lex semmit sem hagyott magára? – kérdezte meg Stuart a lépcs "n lefelé menet. – Egy csöppet sem – rázta meg a fejét a lány. – Igazából sosem vártam semmit a mostohaapámtól. # maga ajánlotta ezt fel, s csak azért nem tiltakoztam, mert ha az ember szegény és két gyereket kell felnevelnie, akkor ugyebár nem nagyon lehet válogatós. – Tehát az édesanyja minden pénzt felélt, semmit sem tett félre? Lindsay nagy szemeket meresztett. – Félretenni? – ismételte keser !en. – Ugyan mib"l tett volna félre? Talán a tanári fizetéséb "l? Hiszen abból meg sem tudtunk volna élni. Miután Jean nénikém meghalt, szerencsére keresni kezdtem, különben a házra felvett jelzálogkölcsönt sem tudtuk volna törleszteni. Stuart megtorpant. – És a tartásdíj, amelyet Lex fizetett a gyerekek után? – Azt csak az ikrek ötéves koráig kapta az édesanyám. Azután visszament tanítani, és mivel csak annyi pénzt akart elfogadni Lext "l, amennyit feltétlenül szükséges, a kés " bbiekben lemondott róla. így aztán nem dúskáltunk éppen az anyagiakban. – Ez igaz? – Stuart keményen a lány szemébe nézett. – Nem szokásom hazudozni. – Na de ilyet... – dünnyögte a férfi. – Mit mondott? – Nem érdekes. Csak azon töprengek, hova a csudába t !nhetett a pénz? – Miféle pénz? Mir "l beszél? Stuart nem felelt. Csak bámult maga elé, és csupán akkor pillantott fel, amikor Lindsay megismételte a kérdést. – Hogy mir "l beszélek? Arról, hogy fogalmam sincs, mire szórta el a vagyonát Lex. Mostanáig azt hittem, a rendszeres tartásdíj apasztotta így le a tartalékait, de ha maga azt mondja, hogy nem így volt... – Most jut eszembe – kapott észbe Lindsay. – Mr. MacWilson nem is említette, hogy összegszer !en mennyit tesz a mostohaapám hagyatéka. Nem kellene ezt nekem tudnom?
Hiszen végtére is az örökösök gyámja vagyok. – Mint ahogy én is – mutatott rá Stuart. – Attól tartok, Miss Macrae, ön nem túlzottan járatos a jog útveszt"iben. Lex hagyatékának értékét nem könny ! összegszer !en meghatározni, tekintve, hogy készpénzt nem nagyon hagyott a gyerekeire. Az örökség maga a farm, a géppark, az állatállomány, és a mindenkori bevételek igencsak függenek a gyapjú felvásárlási árától, valamint a terméshozamoktól. De ne aggódjon, kisasszony, a legjobb tudásom szerint, lelkiismeretesen gazdálkodom, így aztán alighanem elégedett lehet az összeggel, mely befolyik majd az ikrek számlájára. – Köszönöm, ez kielégít" válasz volt – biccentett Lindsay nem túl nagy lelkesedéssel. Nem akart akadékoskodni, hisz idegen volt ebben az országban, nem ismert senkit, és mivel pénze sem maradt túl sok, miután visszafizette a jelzálogkölcsönt, teljesen az intéz " jóindulatára volt utalva. Vajon kitart-e addig a vagyonkája, amíg jövedelmez " elfoglaltságot talál Új-Zélandon?
4. FEJEZET Miközben Stuart keresztülhajtott a városon, fel egészen Highgate-ig, ahonnan pazar kilátás nyílt Dunedinre, a gyerekek lelkesen ecsetelték, mit láttak a múzeumban. El "tte a férfi a belvárosban megmutatta nekik a legfontosabb történelmi épületeket, aztán pedig a kiköt "r "l mesélt, meg a fókákról és pingvinekr "l, melyeknek szigorúan védett kolóniái a hosszan elnyúló Otago-félsziget öbleiben élnek. Amikor Callum a nyugaton húzódó, kékes ködbe vesz " hegyvonulatokról kérdezte, Stuart így válaszolt: – Ó, ezek csak dombok a mi hegyeinkhez képest! Rhoslochan környékén sokkal magasabbak vannak. De ha igazán égbe nyúló, havas csúcsokat akartok látni, egyszer elviszlek téged és Moraget a Wakatipu-tóhoz. Most körülbelül negyvenmérföldnyit haladunk déli irányba, aztán nyugatnak fordulunk, és további hetven mérföldet teszünk meg a farmig. De ne izguljatok, útközben megállunk pihenni. Lindsay felfigyelt rá, hogy a férfi hangsúlyozottan csak az ikreket vinné kirándulni a Wakatipu-tóhoz. Vagyis a gyerekeket elfogadja családtagnak, míg " kakukktojás a Bairdmorefészekben, még akkor is, ha mostanáig a testvéreiért élt, és az elkövetkez " években szintén értük dolgozik majd. De rossz hangulata nem sokáig tartott, mert a táj szépsége feledtette a gondokat. Éppen a Kaikorai-völgyben haladtak, ahol tarkára festett faházakat csodálhattak meg, majd felértek a Taieri-fennsíkra, mely az új-zélandi tavasz valamennyi illatos virágát felvonultatta. Lindsay nem tudott betelni a virágzó galagonya-, orgona-, aranyes "- és rododendronbokrok látványával. A kertekben már bimbóztak az els " rózsák, a kerítésekre felfutott az iszalag, a szelíd domboldalakon pedig rikító sárga rekettyebokrok között legelésztek a juhok. A lányt meglepte, hogy a legtöbb fát, amely az út mentén zöldellt vagy virágzott, még otthonról ismerte.
– Nem is gondoltam, hogy hazai növényeket fogok látni – mondta csodálkozva, amikor éppen egy madárberkenye-liget mellett haladtak el. – Az ott alighanem gesztenyefa, amazok meg tölgyek és juharok. – Van vörösfeny" és erdeifeny" is – világosította fel Stuart. – S "t a mandulafeny", a nyárfa és a f !z sem megy ritkaságszámba. Lindsay örült, hogy a férfi már kevésbé ellenséges. – Azt hittem, errefelé átláthatatlan "serd"k és örökzöldek borítanak mindent – vallotta be. – Azért van az is, mélyen benn a hegyek között, a csapadékos völgyekben és szurdokokban. Amit itt lát, az az els " telepeseknek köszönhet ", akik meghonosították errefelé az európai növényzetet. Sok helyütt felszámolták, kiirtották az "shonos bozótot, hogy helyet csináljanak a legel"knek és az udvarházaknak. – Stuart mérsékelte a tempót. – Látja azt a dombot odaát? Az ott rajta az úgynevezett kauhais, mely er "sen emlékeztet a mi aranyes "nkre. Kár, hogy már elvirágzott, mert feledhetetlen látvány, amikor a madarak nektár után kutatva valósággal fürtökben lógnak a virágerny "kön. – A tuikra gondol? – vetette közbe Callum, s a férfi bólintott. – Igen, a tuikra és az ezüstfehérrel keretezett szem ! harangozó madarakra. A maori nevük egyébként nagyon találó: kanohi-mauhiti, ami annyit tesz, mint pápaszemes. Nagyon örülök, hogy hasznosan töltöttétek az id "t a múzeumban. – Ó, egy csomó mindent már el"tte is tudtunk – dicsekedett a fiú. – Lindsay azt mondta, ha vérbeli új-zélandiak akarunk lenni, illik tudni valamit az új hazánkról. Ezért aztán kivett néhány könyvet a könyvtárból. Stuart és Lindsay pillantása a visszapillantó tükörben találkozott. – Csakugyan itt szándékoznak maradni? – kérdezte a férfi. – Igen – hangzott a válasz. – Miért ne élhetnének az ikrek az édesapjuk szül "földjén? Stuart nem felelt. Egy útjelz " táblára bökött, melyen a Berwick felirat állt, és megjegyezte: – Sok skót helynévvel fog találkozni, melyek ugyanúgy megférnek a maori elnevezések mellett, mint ahogy az európai fák az "shonos növényzet mellett. Bár az emberek is mindenütt ilyen jól kijönnének egymással! A kijelentés tetszett a lánynak, és ez kimondhatatlanul bosszantotta. Menynyivel egyszer ! bb lenne, ha szívb"l gy!lölhetné Stuart Hazeldeant, és semmi rokonszenveset nem találna benne! Nem, többé nem akart megbízni egyetlen férfiban sem. Lex Bairdmore és Robin Lockhart viselkedése fényesen bizonyította, mennyit ér az er "sebb nem. Milton városánál elfordultak nyugati irányba, és hamarosan dimbes-dombos vidékre értek. – Most már nincs messze a hely, ahol piknikezni fogunk – jelentette ki Stuart, és hamarosan meg is álltak. Miután pokrócot meg piknikkosarat vett ki a kocsiból, egy rozsdás kapuhoz vezette a kis csapatot, mely azonban lógott a sarkain, így igen könny ! akadálynak bizonyult. Mögötte kis erd" kezd"dött, ahová besétáltak, és addig mentek, míg egy kellemesen árnyas tisztásra nem értek. A s!r ! lombok között azért hébe-korba átszökött a napsugár, tarka mintákat rajzolva a sötét erdei talajra és a tisztást átszel " patak vizére. Stuart leterítette a pokrócot és felnyitotta a kosár fedelét. Volt forró tea és hideg limonádé, melyhez süteményt vagy szendvicset választhattak. Miután az éhségüket csillapították, a gyerekek nem tudtak tovább egy helyben ülni. – Átkelhetünk a patakon, Mr. Hazeldean? – kérdezte Morag. – Ott, azon a kid "lt fatörzsön át tudnánk menni a túlsó partra. Szeretnénk körülnézni arrafelé. – Hát csak rajta! – biztatta a kislányt Stuart. – A patak nem valami mély, de azért a biztonság kedvéért húzzátok le a cip "töket.
Lindsay idegesen csúszkált ide-oda. – A világért sem szeretném, ha a gyerekek feltartanák, Mr. Hazeldean. Gondolom, rengeteg a munka a farmon. Csak a fejés eltarthat... – Mindössze néhány tehenet fejünk, azokat is géppel. – Stuart intett a gyerekeknek. – Kövessétek az ösvényt, és az els " elágazásnál kanyarodjatok balra – kiáltott utánuk. – Egy dombra fogtok feljutni, ahonnan remek a kilátás. – Aztán megint Lindsayhez fordult. – Ráfér a gyerekekre egy kis lazítás – vélekedett. – Elég hajszoltnak t !nnek. – A hosszú repül "út miatt. De kénytelen voltam a repül "t választani, mert Lex közölte, hogy már nincs sok ideje hátra. Úgy vélem, ilyen helyzetben nem késlekedhet az ember. – Bizony nem – húzta el a száját gúnyosan a férfi. – Hiszen az örökségük forgott kockán. – Tudja mit, Mr. Hazeldean? Fel"lem hihet, amit akar. Az igazság az, hogy a pénz nem izgatott különösebben, legf "képpen az a pénz nem, amit Lex nekem ígért. A f ", hogy a gyerekeknek van annyijuk, amennyib "l el tudom látni "ket; ezzel én már megelégszem. A kis pénzecskémb"l fenn tudom tartani magam egy ideig, aztán pedig úgyis dolgozni fogok. – Aztán mit? A legközelebbi helység tizenöt mérföldnyire van a farmtól. – Igen jól értek mindennem! mez"gazdasági munkához, a tanyájukon biztosan hasznossá tudnám tenni magam. Munkával fizetnék az ellátásért, s "t talán még kereshetnék is egy keveset. Stuart felnevetett, de a nevetése valahogy inkább vonzotta, mint taszította Lindsayt. – Maga mint mez"gazdasági munkás? Hát, hogy is mondjam, nálunk aligha talál sok elfoglaltságot. F"leg juhtenyésztéssel foglalkozunk, de az állatok a telet is a legel "n töltik, úgyhogy velük nem nagyon fog találkozni. Kevés a szántó és még annál is kevesebb a vetemény... Unatkozna nálunk, Miss Macrae. Lindsay azonban nem hagyta magát lebeszélni Rhoslochanr "l. – A farm a húgom és az öcsém új otthona – vetette fel a fejét büszkén. – És ahol "k élnek, ott maradok én is. Jogom van hozzá. Mellesleg ne aggódjon, Mr. Hazeldean, nem veszem el a kényelmes szobáját. Ellakom én abban a birkanyírók kunyhójában is. – Nicsak, a kis mártír! – gúnyolódott a férfi. – Hát azt hiszi, bel "lünk, újzélandi vademberekb"l már kihalt a legendás skót vendégszeretet? Tévedés. Maga és Morag az én szobámban alszik majd, amelyet eredetileg Mr. Macraenek és Callumnak szántunk. Callum Lex egykori szobájába költözik, Neillnek pedig megmarad a saját kis birodalma, melyre szüksége is van, mert vizsgákra készül, és gyakran kés " éjszakáig tanul. A kunyhó tehát az enyém. – Nagylelk ! felajánlását köszönettel elfogadom. – Lindsay kissé elbizonytalanodva pillantott Stuartra. – Remélem, Neill nem a betolakodót látja majd bennünk. A gyerekek úgy örülnek, hogy van egy bátyjuk, rémes volna, ha csalódniuk kellene. – Ne aggódjon, Miss Macrae! Lehet, hogy én nem fogadtam magukat kitör " lelkesedéssel, de Neill mindenben az ellentétem. Majd kiugrott a b "réb"l örömében, amikor kiderült, hogy van egy öccse meg egy húga. A legszívesebben " is velem jött volna a reptérre, de valakinek otthon is tartania kell a frontot. A gyerekek nemsokára visszajöttek, és elmesélték, mit láttak. A férfi, miután végighallgatta "ket, mihamarabbi indulást javasolt. – Nemsokára áthaladunk a Manuka-szurdokon – mondta Stuart útban az autó felé. – Azon túl húzódik az egykori aranyásók birodalma. Ahogy haladtak nyugat felé, úgy lett egyre vadregényesebb a táj. Roxburgh- ban tartottak egy kis pihen"t, hogy a gyerekek megcsodálhassák a Clutha-duz- zasztógátat, de aztán folytatták útjukat, mely virágzó gyümölcsöskertek, kopottas motelek és postaállomások mellett vezetett
el. A látóhatáron egyszer csak fehér sipkás csúcsok bukkantak fel. – Arrafelé van a Wakatipu- és a Wanaka-tó – magyarázta Stuart. – Csodálatosan tiszta, mély vizüket az olvadt hólé táplálja. Egyetlen turista sem hagyja el úgy Új-Zélandot, hogy legalább egy pillantást ne vetne erre a vidékre. Lindsayt mind jobban elb !völte az ország. Érezte, hogy "szintén a szívébe tudná zárni ÚjZélandot, ha kapna egy esélyt, ha szeretettel és bizalommal fordulnának felé. A táj emelkedett, vad szépsége határozottan Skóciára emlékeztette, csak persze minden sokkal nagyobb és látványosabb volt. Néhány mérfölddel Alexandra városa el "tt, mely a szél és a víz sok százezer éves munkája következtében kialakult leny !göz" palaképz"dményeir "l volt nevezetes, a férfi balra mutatott. – Innen kezd"dik Rhoslochan. – És hol a vége? – kíváncsiskodott Callum. – Azt innen nem láthatod. Túl dimbes-dombos a táj. – Akkor akad itt hely mindannyiunknak, nem kell tusakodnunk a földért – jegyezte meg meggondolatlanul Lindsay. Stuart szeme megvillant. – Amíg én élek, nem lesz itt semmiféle tusa – szögezte le keményen. Az utat, amelyre rákanyarodtak, nyárfasor szegélyezte, méghozzá olyan pompás, hogy bármelyik angol udvarháznak díszére vált volna. A talaj láthatóan igen termékeny volt, és gondosan megm !velték. A réten buján zöldellt f ! csakúgy, mint a balra elterül " karám területén, mely a gondos nyírás, valamint a szépen rendben tartott bokrok és ligetecskék miatt úgy festett, akár egy park. A hatást fokozta egy igen rövidre vágott gyepcsík, amely feltehet "en krikettpályaként szolgált. Jobbra egy bokrokban, cserjékben gazdag völgy terült el, melyet egy patak ezüstös szalagja szelt ketté – ám a ház még mindig nem volt sehol. Aztán végre felt !ntek az els" melléképületek, méghozzá a fasor melletti domb lankái mögött, és a délutáni nap szelíd fényében megpillantották Rhoslochant is. A ház magasra épült, egy természetes sziklaterasz szolgált alapjául. A zöldre festett tet "n egészen a kéményig futott a vadsz "l", a tornác faoszlopaira lila akác kapaszkodott, a fakorlátról pedig halványpiros rózsazuhatag omlott le egészen a földig. A kertben fehér és piros bazsarózsák virultak, bimbózott a szarkaláb, boglárka és kökörcsin illatozott, az ágyás szélén pázsitviola és habszegf ! burjánzott. Látszott, hogy valaki egykoron félt" szeretettel ápolta, gondozta ezt a kertet, de az is szembeötl " volt, hogy mostanában nem nagyon foglalkoztak vele. Talán Lex volt a kertész, talán más – Lindsay mindenesetre remélte, hogy az illet" örökébe léphet. Stuart megkerülte a házat, és meglehet "sen gazos konyhakert fel "li hátsó bejárat el "tt parkolt le. Az egyik fészerb "l kalapálás hallatszott, aztán az ajtóban megjelent egy magas, karcsú, farmernadrágos fiatalember. Kék szeme valósággal ragyogott jóvágású arcából, sötét haja lazán a homlokába hullt. Ahogy kiszálltak, a fiú odasietett hozzájuk, és megállt Callum el "tt. – Fura érzés megpillantani saját magunkat némileg fiatalabb kiadásban – tréfálkozott. Callum bátran kezet nyújtott. – Szia! Mi aztán aligha tagadhatjuk le, hogy testvérek vagyunk. Neill megrázta öccse kezét, aztán Morag felé fordult. – És itt az én húgocskám. # viszont csöppet sem hasonlít sem ránk, sem apánkra.
– Lassan a testtel, Neill! – Stuart a kislány mögé lépett, és a füle mögé simította hosszú sz "ke haját. – Látod ezt? Hármótok közül egyedül " örökölte Lex jellegzetes, keskeny fülét. – Morag egyébként anyánkra hasonlít – vetette közbe Lindsey, majd azonnal meg is bánta, hogy a szerencsétlen megjegyzés kicsúszott a száján. A világért sem akart ünneprontónak vagy féltékenynek t !nni. Neill azonban nem sért"dött meg. Olyan kedvesen mosolygott rá, hogy a lány kénytelen volt visszamosolyogni. – A sors különös kegyéb"l mindjárt két lánytestvért is kaptam – mondta, és kezet nyújtott. – El sem tudjátok képzelni, milyen boldog és izgatott lettem, amikor Jim MacWilson felhívott a hírrel, hogy Lindsay Macrae nem férfi, hanem n "! Neill Stuartra pillantott. – Az asztalt megterítettem, de nem tudtam, hogyan osszam fel az ágyakat. Wynne csak ebédet készíteni jött át, de aztán jöttek a fájások, úgyhogy átvettem Mict "l a fejést, hogy be tudja vinni a kórházba, a fiúkat meg Clyde-ba a n "véréhez. – Jól tetted, Neill. Majd felhívom kés " bb, és megkérdezem, nincs-e szükségük segítségre. De el"ször is kerüljünk beljebb! Rhoslochan meglehet "sen régi épület volt. Kívülr "l ugyan minden tökéletesen rendben lev"nek látszott, belépve azonban hamar kiderült, mennyire hiányzik a farmon egy gondos asszonyi kéz. Minden helyiségre ráfért volna egy alapos nagytakarítás, és Lindsay úgy vélte, néhány nap alatt akár végezhetne is a munkával. Stuart mintha csak olvasott volna a gondolataiban, megszólalt: – Rendszerint nagyobb rend és tisztaság fogadja az idelátogatót, de Wynne mostanában aligalig tudott átjönni, mi pedig nem érünk rá suvickolni, mert odakint is rengeteg a munka. És a helyzet egyre rosszabb lesz, hiszen ha most megszületik a baba, hosszú hónapokig egyáltalán nem számíthatunk Wynne-re. – Talán a helyébe léphetnék – vélte habozva Lindsay. – Ahogy gondolja – Stuart vállat vont, mint akinek esze ágában sincs komolyan venni a felajánlkozást. – Biztosan egészen máshogyan képzelte el Rhoslochant. Személyzetet várt, és a jólét egyéb szembeötl " jeleit… – Tévedés – vetette fel a fejét harciasan a lány. – Pontosan tudom, hogy Új-Zélandon csak nagyon ritkán foglalkoztatnak alkalmazottakat a háztartásban. De akkor is esküdni mernék rá, hogy nemrég még volt asszony a háznál. Talán egy házvezet "n"... – Az édesanyám – jegyezte meg mintegy mellékesen Stuart. – Mióta Lex els " felesége meghalt, " nevelte Neillt. De most a n "véremhez költözött, és egy darabig aligha tud hazajönni onnan – tette hozzá, majd Lindsay legnagyobb meglepetésére felnevetett. – Képzelje csak, az én kedves n "vérkém hármas ikrekkel lepte meg a családot, holott már amúgy is volt két gyermeke. Hiába, Bess mindig is hajlamos volt a túlzásokra. Á, szóval Stuart anyja vezette a háztartást! Nem csoda, ha a férfi nem rajong a gondolatért, hogy egy vadidegen n " bitorolja a helyét a házban. Stuart ekkor felkapta az egyik b "röndöt, és elindult felfelé az emeletre, a lány pedig követte. A lépcs"t puha futósz"nyeg borította, a korláton azonban vastagon ült a por. Lindsay már alig várta, hogy kézbe vehesse itt a dolgokat. Odafenn a férfi belökte az els " ajtót, majd el"retessékelte a vendéget. Lindsay els " pillantásra otthon érezte magát a szobában, melynek berendezésére az egyszer ! és célszer ! jelz"k illettek leginkább. Az ágyakat frissen vetette meg valaki, a hótiszta, copfmintával díszített takarók összehajtogatva hevertek a matrac végében. Az egyik ágy fölött könyvespolc volt a falon telistele olvasnivalóval, s jutott hely az olvasólámpának is. A nyitott ablak el "tt, melyen át
beáramlott a langyos esti leveg ", két kényelmes karosszék állt. – Varázslatos! – Lindsay az ablakhoz sétált, és megcsodálta a ház túloldalán csillogó kis tavat, melyet a domboldalon végigfutó patak táplált. A lemen " nap fénye rózsavörösre festette a víztükröt. – Valóban az – hagyta helyben csendesen a férfi. – Gondolom, ezek után nem csodálkozik rajta, hogy ennyire ragaszkodom... ragaszkodunk ehhez a földhöz. Lindsay megfordult. – Higgye el, Mr. Hazeldean, hogy semmiféle veszélyt nem jelentek a maguk számára. Nem formálok igényt a házra és a földekre, hiszen jogalapom sincs rá... A féltestvéreimnek azonban annál inkább. Nem értem, miért ilyen ellenséges velem, miért tesz úgy, mintha a jogaiban korlátoznám, vagy ki akarnám semmizni. Ilyesmi eszembe sem jut. Egyszer !en csak a testvéreim mellett akarok lenni, hogy gondoskodhassam róluk. Az, hogy n " vagyok, talán valóban jelent egy kis kényelmetlenséget, ám közös akarattal minden nehézség áthidalható. Stuart nem válaszolt, mire a lány kicsit ingerültebben folytatta: – Akár indulhatunk is lefelé. A világért sem szeretném sokáig feltartani. Nagy kár, hogy még nem n"s, Mr. Hazeldean, mert akkor külön házban élne, és nem túrnánk ki a szobájából. Ne remélje, hogy egyszer s mindenkorra távozom innen, Miss Macrae – dünnyögte Stuart sötéten. – Attól, hogy átmenetileg a kunyhóba költözöm, még én vagyok a ház ura. – Ezt úgy érti, hogy írásban rögzítették a lakhatási jogát? – Pontosan. Ha nem hiszi, bármikor elmehet Jim MacWilsonhoz és elkérheti a papírokat. – Meg is fogom tenni, efel"l biztos lehet. De néhány napra azért szükségem van ahhoz, hogy berendezkedjem itt. Tetszik vagy sem, a húgomnak és az öcsémnek joga van itt lakni, és én hozzájuk tartozom. Lindsay lesétált a lépcs "n, s közben lázasan törte a fejét. Ha Stuart ki akarja utálni innen, akkor nagyon észnél kell lennie. El is határozta, hogy szemmel tartja a férfit, és gondoskodik róla, hogy ne árthasson neki.
5. FEJEZET Neill az étkez" ben terített, s díszítésül egy szép gyümölcsöstálat helyezett a nagy ovális asztal közepére. A gyönyör ! hófehér abroszt alighanem el "ször vették használatba Mrs. Hazeldean távozása óta, és az ezüst ev "eszköz is igen tetszett Lindsaynek – igaz, arra ráfért volna egy alapos tisztítás. A vacsora egyszer ! volt, ám ízletes: majonézes tojássaláta, hideg báránysült és sajt a tálakon ízlésesen elrendezve, nyers retek-, uborka- és paradicsomszeletekkel körberakva. Az édesszájúak apró teasütemény és lépes méz közül választhattak, a teát pedig személyesen Stuart forrázta le és töltötte ki mindenkinek. Jó étvággyal ettek-ittak, s miközben a gyerekek azon civódtak, vajon a skóciai vagy az újzélandi lazacok n"nek nagyobbra, Lindsay a férfihoz fordult. – Szívesen segítenék a háztartásban, csak nem szeretném, ha úgy érezné, hogy túllépem a
hatáskörömet. Jó volna, ha hasznossá tehetném magam, ha munkával fizethetnék a szállásért és az ellátásért. Stuartnak arcizma sem rezzent, Lindsay t !n"dött, mi járhat a fejében. – Ez végül is igen becsületes ajánlat – szólalt meg végül a férfi. – De kérem, ne szégyelljen segítséget kérni, ha úgy érzi, hogy egyedül mégsem boldogul. Az elmúlt néhány hónapban a kényszer !ség rávitt minket, hogy magunk gondoskodjunk magunkról, és mondhatom, sokat ügyesedtünk. Lindsay úgy tett, mintha nem vette volna észre a megjegyzés élét, és felszaladt a szobájába. Miután pulóverre cserélte kék blézerét, kötényt is keresett a mosogatáshoz. – Gyerekek, segítsetek mosogatni! – hívta az ikreket, ahogy leért a konyhába. – B "ven lesz még id"tök felfedezni a környéket, ne felejtsétek el, hogy ez az új otthonotok. Stuart nem szólt semmit, csak ránézett, de úgy ám, hogy a lány belepirult. Mégis mit képzel róla ez az alak? Hogy csak a szája jár? Hogy pár hét után, némi kártérítést zsebre vágva, hazarepül Skóciába? – Majd én segítek – ajánlkozott a férfi. – Neill, vezesd körbe egy kicsit a gyerekeket! Elvégre nem mindennap kap az ember két testvért ajándékba. Morag, Callum s a bátyjuk a lehet "séggel élve egy szempillantás alatt köddé vált, csak a kislány halk megjegyzése csengett ott sokáig Lindsay fülében: – Igazán aranyos ez a Stuart, ugye, fiúk? – Legalább egyvalakivel sikerült megkedveltetnem magam a családból – jegyezte meg a férfi, amivel csak azt érte el, hogy Lindsay még nagyobb vehemenciával vetette magát a mosogatásba. – Remélem, nem veszi rossz néven, ha munka után belekukkantok a szekrényekbe – mondta kis id" elteltével, amikor már a mosogatókagylót súrolta tisztára. – Nem kíváncsiságból persze, hanem hogy képben legyek, mi van itthon. Felmérem a készleteket, hogy holnap id" ben elkészülhessek a reggelivel. – Ne fáradjon! – legyintett Stuart. – Mi magunk is megoldjuk valahogyan. – A gyerekeknek úgyis muszáj valamit összeütnöm – magyarázta a lány. – Akkor maguknak miért ne készítenék reggelit? Mikor szokott felkelni? – Fél hatkor. Túlságosan korán ahhoz, hogy... – Talán másnak valóban korai ez az id" pont, nekem azonban csöppet sem. Anya halála óta rendszeresen háromnegyed ötkor keltem, hogy mindennel elkészüljek otthon, miel "tt átmentem volna Mr. Crombie-hoz. – Amikor felkelek, nem is nagyon eszem – próbálta lebeszélni Lindsayt Stuart. – Legfeljebb egy kis vajas kenyeret harapok, meg hozzá megiszom egy csésze teát. Igazából hét után reggelizünk. Neillnek is úgy a legjobb, mert nyolcra jön érte az iskolabusz. – A kicsik is használhatják azt a buszt, vagy csak a középiskolások? – Nem, természetesen Morag és Callum is azzal jár majd iskolába. De nekik nem kell Alexandráig buszozniuk, mert a crannogi általánosba járnak majd. Hétf "n be is íratom "ket. Hát ez jellemz "! Ki sem kéri a véleményét, pedig gyámtársak volnának, vagy mi! – fortyogott Lindsay, ám csöndben maradt, és megtörölte a kezét. – És most megvetem az ágyát a kunyhóban – jelentette ki eltökélten. – Köszönöm, de nincs szükségem segítségre. Majd én megcsinálom. – Nagy szívességet tenne nekem, Mr. Hazeldean, ha hagyná, hogy ledolgozzam a szállásom és az ellátásom költségeit. Stuart felsóhajtott. – No tessék! Pedig olyan szépen kértem, hogy zabolázza meg a büszkeségét.
Lindsay több szekrényt is kinyitott, mire rábukkant az ágynem !re. – Kiszell"ztette már a matracot? – érdekl"dött tárgyilagosan. – Nem, ugyanis viszem magammal a saját matracomat. Elektromosan f !thet", ugyanúgy, mint minden matrac a házban, és erre a kis segítségre szükségem is lesz, mert ha a hegyekben leesik a hó, itt is csontig hatol a hideg. – Különös – dünnyögte Lindsay. – Micsoda? – Esküdni mertem volna, hogy maga afféle keményfiú, aki egyenesen megveti a kényelmet, és szándékosan edzi a testét a nem mindennapi körülményekhez. – Biztosíthatom, hogy nagyon kemény tudok lenni, Miss Macrae – mondta Stuart figyelmeztet"n. – Nem ajánlom, hogy próbára tegyen! No jöjjön, megmutatom a kunyhókat. Összesen három van bel "lük. A lányt kiszuperált katonai barakkokhoz vezette, melyek csak a legszükségesebb bútorokkal voltak berendezve. A padlót linóleum borította, a f !thet"ségr "l egy vaskályha gondoskodott, melynek lapján szükség esetén f "zni is lehetett. Az ágyon, a sarokszekrénykén, az edénytartó polcon, a kis asztalon és a széken kívül csupán egy ágyel"ként használt birkab "r szolgálta a lakó kényelmét. Lindsayt furdalni kezdte a lelkiismeret. – Sajnálom, hogy ennyi kellemetlenséget okozok. Igazán nem állt szándékomban ide szám!zni abból a szép szobából... Stuart nevetett. – Ne higgye, hogy a legkevésbé is zavar, hogy át kell költöznöm. Látnia kellett volna néhány korábbi lakhelyemet! Ifjabb koromban, mint a legtöbb újzélandi fiatalember, én is pásztorkodtam néhány évig a hegyekben. Bölcs szokás, mert akkor az ember ha akarja sem tudja elkölteni a pénzét, és összegy ! jthet egy kis alapt"két az életkezdéshez. Egyszóval ne aggódjon miattam, mert pár hétig nagyon jól megleszek itt, aztán pedig nyilván találunk valami megoldást. Például bérelhetnék... bérelhetnénk magának egy házikót a farm költségére valahol Alexandra környékén. Lindsay érezte, hogy a férfi ellenkezésre számít, és elhatározta, hogy csak azért sem szerzi meg neki ezt az örömet. – Ahogy gondolja – mondta udvariasan, és közben azon törte a fejét, vajon miért zavarja ennyire Stuartot az " jelenléte a farmon. Azt már tudta, hogy nem kényelmi megfontolásokból. De akkor vajon mi okból? Csak nincs valami rejtegetnivalója? Mert ez sok mindent megmagyarázna... Amikor kiléptek a kunyhóból, már a nap pírja is elt !n" ben volt a nyugati látóhatáron, s a dombok fölött sötét felh "k gyülekeztek. A madarak is elültek lassan, már csak elvétve lehetett hallani halk csivitelésüket. Éppen, mint otthon, hasított bele a felismerés Lindsaybe, aki a legtöbb énekesmadarat jól ismerte, hisz azok Skóciában is honosak voltak. A tó irányából a gyerekek kiáltásai hallatszottak. – Ne izguljon, Neill vigyáz rájuk – találta ki Lindsay gondolatát a férfi. – Vele biztonságban vannak. Fiatal kora ellenére meglep"en éretten, felel"sségteljesen viselkedik. – Akkor az alma szerencsére messzire esett a fájától. Stuart egy percig hallgatott, majd nyomatékkal megjegyezte: Okosabb, ha a jöv" ben nem hozzuk szóba Lex Bairdmore-t, Miss Macrae. Neillt bántanák az efféle epés kiszólások, így aztán megkérem, hogy tegyen féket a nyelvére. Valószín !leg az ikreknek is megvan a véleményük az apjukról, de azt remélhet "leg megtartják maguknak. Lindsay h!vös pillantást vetett Stuartra. – Callum és Morag soha egyetlen becsmérl" szót nem hallott az apjukra, sem t "lem, sem
anyámtól – jelentette ki, majd sarkon fordult, és mereven, mint aki karót nyelt, visszament a házba. Lindsay ötre állította be az ébreszt "óráját, mert még Stuart el "tt a konyhába akart érni. Attól nem kellett félnie, hogy Moraget is felébreszti: a kislány olyan mélyen aludt, hogy jóformán csak akkor lehetett felébreszteni, ha az ember lerángatta róla a takarót. Lindsay els" útja a fürd"szobába vezetett. Gyorsan lezuhanyozott, nehogy útban legyen Stuartnak, ha a férfi maga is mosakodni indul, aztán felöltözött, és leszaladt a lépcs "n. Szerencsére a konyhaberendezéshez tartozott egy nagy elektromos t !zhely, melyet minden gond nélkül használni tudott. Talán ha Stuart friss teát talál a konyhaasztalon, ráébred, hogy nem is olyan elvetend " dolog az asszony a háznál. Lindsay önkéntelenül elmosolyodott. A haját lófarokba kötötte, és farmer helyett szoknyát meg blúzt vett fel, hogy minél háziasabbnak hasson. Nem akarta megint kinevettetni magát azzal, hogy er "lteti a mez"gazdasági munkásként való dolgozást. Teavizet tett fel, majd levágott és megvajazott pár szelet barnakenyeret. Nem sokkal kés " bb belépett a házba Stuart. – Nem megmondtam, hogy felesleges ilyen korán kelnie? – mordult rá a lányra barátságtalanul. – Mit csináljak, ha nem tudtam tovább aludni? – pislogott szendén Lindsay. – Hiszen tudja, hogy otthon is mindig korán kelek... Egyébként a fürd "szoba szabad, ha oda igyekezett. Stuart elvigyorodott. – Köszönöm, már túl vagyok rajta, a mosókonyha melletti kis zuhanyzóban megoldottam a dolgot. Egyébként semmi kifogásom a kedves fogadtatás ellen, és szerintem Mick is örülni fog a reggelinek. Már ha lesz olyan kedves, hogy róla is gondoskodik. Lindsay elfojtott egy elégedett mosolyt. Ilyen gyors sikerre nem is számított! Nem sokkal kés" bb megjelent Mick Sullivan, akinek valósággal felcsillant a szeme Lindsay láttán. – Igazán kedves magától, hogy n "nek született – jegyezte meg tréfálkozva. – Aranyat ér egy ilyen meglepetés, különösen most, hogy Wynne-re egy darabig nem számíthatunk. Lindsay úgy érezte magát, mintha hájjal kenegetnék. – Kapott már híreket a kórházból? – érdekl"dött kedvesen. – Megvan már a kicsi? – Ó, igen! Végre egy kislány a három fiú után! Olyan boldog voltam, hogy hazafelé jövet majdnem elszalasztottam a rhoslochani elágazást. Hét el"tt néhány perccel Lindsay felment az emeletre, hogy felébressze a gyerekeket. Neill már fel volt öltözve, és az egyik tankönyvét lapozgatta. – Milyen szorgalmas vagy! – mosolygott rá a lány. – Remélem, az érkezésünk nem zavart meg túlságosan a felkészülésben. A fiatalember nevetve simította hátra a haját, és Lindsay szíve elszorult, mert a mozdulat a megszólalásig emlékeztetett Calluméra. – Dehogy. Ma egyébként is könny! dolgom lesz, mert a kedvenc tárgyamból, földrajzból vizsgázom. Az ikrek ébren vannak már? – Most ébresztem "ket. Óriási szerencse, hogy a héten befejezed a vizsgákat, és utána ráérsz megmutatni nekik a környéket. Neill élénken bólogatott. – Tudnak lovagolni, ugye? Mert ha igen, az egész farmot bejárhatjuk. Akár te is velünk jöhetsz, Stuart biztosan kölcsönadja a lovát. Moragnek és Callumnak pedig felnyergelünk két pónit.
– Köszönöm, de szerintem Stuartnak magának kellene felkínálni ezt a lehet "séget – vetette közbe Lindsay. – Biztos lehetsz benne, hogy megteszi – mosolygott a fiú. Mindenki jó étvággyal reggelizett, és Lindsay csak remélni tudta, hogy nem látszik rajta, mennyire feszült és ideges. F "zni mindig kockázatos vállalkozás, f "ként akkor, ha az ember bizonyítani akar, ámde még nem ismeri a t !zhelyet. A zabkása tökéletes állagúra sikeredett, a virsli ropogósra pirult, és a tükörtojás széle sem barnult meg, mert Lindsay egy pillanatra sem tévesztette szem el "l. Reggeli után az ikrekkel kikísérte a buszhoz Neillt, és a kertkapuból integettek a távolodó járm! után. – Akkor most mehettek – bocsátotta aztán útjára a gyerekeket. – De vigyázzatok magatokra, és ne csináljatok semmi butaságot! Ne zavarjatok senkit munka közben, ne hagyjatok nyitva egy kaput sem, és a vízt "l is tartsátok távol magatokat! Ha szükségem lesz rátok... Jaj! – Lindsay fordultában összeütközött Stuarttal. – Nem jó a nevelési módszere – figyelmeztette a férfi. – Pszichológusok szerint a sok tiltás mit sem ér, sokkal jobban teszi, ha azt részletezi, mit csinálhat az a szegény gyerek. Ezt hívják ösztönz" nevelésnek. Lindsay fagyosan mérte végig. – Ne higgye, hogy engem csak úgy kioktathat! Sokkal jobban ismerem a testvéreimet, mint maga. mivelhogy részben én neveltem "ket. Mellesleg pontosan tudom, hogy fütyül rájuk és a nevelésükre, csak azért jár a szája, hogy engem letorkolhasson. Egyébként meg ha a nevelési elvei is olyan gyenge lábakon állnak, mint az erkölcsei, akkor köszönöm szépen, nem kérek bel"lük! Három szempár meredt rá csodálkozva. – Én ebb"l semmit sem értettem – állapította meg az elképedt Morag. – Szerintem a n"véred sem. – Stuart szemtelenül elvigyorodott. – De nekem úgy t!nik, hogy dühös valamiért. – Túl korán kelt, és talán nem aludta ki magát, azért ilyen morcos. No gyere, Magsie... és te is, Callum! Megmutatom nektek a pónikat, aztán elkísértek a nyájhoz. Neill azt mesélte, tudtok lovagolni, nekem pedig jól jön odakinn a legel "n minden segítség. Ebédig majdcsak megnyugszik a n"véretek. A gyerekek elviharzottak az istállók irányába, a férfi pedig követte "ket. Pár lépés megtétele után azonban visszaszólt: – Ha kész az ebéd, üssön egyet az ajtó melletti gongra. És hogy tudja: mindig pontban fél egykor szoktunk enni. Lindsay dühösen bámult utána. Nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára ennyire mérges. Furcsamód leginkább az dühítette, milyen könnyen jött a férfi szájára Morag beceneve, ahogyan eddig csak " nevezte a kislányt. Becsörtetett a konyhába és belevetette magát a munkába. Alighanem sok-sok hónap eltelt azóta, hogy valakin ilyen mértékben kitört volna itt a takarítási láz. A düh megsokszorozta Lindsay erejét, így a fél délel "tt során jóval többet végzett, mint máskor egy egész nap alatt. Levette és kimosta a függönyöket, leszedte a pókhálókat, megtisztította az ablakokat. Aztán az asztal és a székek jöttek sorra, s miután ezeket megtisztította, a szekrényeket is kipakolta és letörölgette. Végül a padlót súrolta fel úgy, hogy a fehér-sárga linóleum csillogott, mint új korában. Mire mindezzel végzett, a függönyök is megszáradtak, s vissza lehetett tenni "ket a karnisra. A fekete-fehérsárga szín összeállítású könny ! anyag régi szépségét visszanyerve kellemes, otthonos hangulatot kölcsönzött a helyiségnek.
Mivel még mindig maradt némi ideje, kifényesítette az acél mosogatómedencét, feltakarította az el"tér k " padlóját, és a cip"sszekrényr "l, valamint az el"szobafalról sem feledkezett meg. Ha Mrs. Hazeldean visszatér a lányától, tiszta, rendes ház fogadja, nem valami elkoszosodott agglegénytanya. Mick lépett be a konyhába. – Maradt még egy kis kávé, Lindsay? – kérdezte. – Ugye nem baj, hogy így szólítom? Mi itt mind a keresztnevünkön szólítjuk egymást, olyanok vagyunk, mint egy nagy család. A lány töltött egy csésze kávét. – Dehogy baj. Remélem, a felesége is így fog hívni. Mick ámulattal nézett körül a konyhában. – Nahát! Micsoda rend és tisztaság! A f "nök boldog lesz. Az otthona mindennél fontosabb a számára. Az otthona? Nocsak, az intéz " úr ennyire itthon érzi magát a tanyán? Persze tulajdonképpen joggal, ismerte el kelletlenül Lindsay. Hiszen fiatal suhancként került a farmra, ahol az édesanyja volt a házvezet "n" és a kis Neill pótmamája. Természetes, hogy egy kicsit a sajátjának is érzi ezt a helyet, ahol a fél életét eltöltötte. Miután Mick megitta a kávéját, Lindsay nekilátott az ebéd el "készületeinek. A h!t" ben talált báránykarajt, paradicsomot és krumplit, s ebb"l olyan ebédet füttyentett, hogy még! Pontban negyed egykor megkondította az ebédre hívó gongot. A gyerekek sugárzó arccal csörtettek be a konyhába. Mr. Crombie ugyan megengedte nekik olykor, hogy meglovagolják a pónijait, ám természetesen mindketten saját lovacskára vágytak, s ez a vágyuk most valóra vált. – Az én pónim szürke, és Dapple-Dee-nek hívják – újságolta Morag. – Callumé fekete, és a Peggotty névre hallgat. – Aztán nagyot sóhajtva megsimogatta a hátsóját. – Minden porcikám fáj. Stuart körülnézett a tisztaságtól csillogó helyiségben. – Ha munkába akarom fojtani a dühömet, mindig fát vágok – mondta, és a szája szögletében hamiskás mosoly jelent meg. – De ez sem rossz módszer, meg kell hagyni. – Bizonyára sok hibám van – felelte szárazon Lindsay. – De azt nem lehet a szememre vetni, hogy ne szeretném a tisztaságot. – Anyám boldog lesz, ha megírom neki, hogy jó kezekben van a háza. Ami azt illeti, egy kicsit aggódott, mi lesz itt az " távollétében. A háza... Lindsay éppen az asztalra akarta tenni a sült krumplival tele tálat, ám a férfi megfogta a csuklóját. – Ha egy asszony évekig házvezet " egy házban, és neveli a gazda gyermekét, akkor egy id " után óhatatlanul az otthonának tekinti azt a helyet. Lindsay elvörösödött. – Egy szóval sem mondtam, hogy bármi kivetnivalót... – Látom én azt anélkül is. Minden az arcára van írva, Miss Macrae. Minden érzése, minden gondolata. – Na és? Talán már a gondolat is b!n? Vegye tudomásul, hogy azt gondolok magáról, amit akarok, annál is inkább, mert én mint az ikrek féltestvére legalább félig-meddig a családhoz tartozom, maga viszont idegen! Stuart, ha lehet, még er "sebben markolta a lány csuklóját. – Téved, Miss Macrae. Ha már annyira izgatja ez a téma, elárulom, hogy az unokatestvére vagyok Neillnek. Nos, elégedett?
6. FEJEZET Neill fél ötkor érkezett haza, és a szokásoknak megfelel"en most is hatkor vacsoráztak. Lindsay nagyon kitett magáért: töltött báránycombot készített, édességnek pedig almafelfújtat, és rengeteg dicséretet zsebelt be a finom falatokért, mindenekel "tt Neillt"l és Mickt"l. Amikor asztalt bontottak, megszólalt Stuart is: – Én mosogatok ma este, Morag, Callum, ugye segítetek? Lindsay éppen eleget robotolt ma a konyhában. Vidd el lovagolni egy kicsit, Neill, Rosabelle éppen jó lesz neki. Rosabelle szelíd, gesztenyebarna kanca volt, melyet fehér papucsai és a homlokán ékesked " fehér csillag tett jellegzetessé. Lindsay örömmel pattant fel a hátára, hiszen imádott nyeregben ülni. A kert és a házhoz tartozó karámok mögött szelíden, lovaglásra csábítóan hullámzott a táj. A kis tó visszatükrözte a vérvörös, lebukni készül " napkorongot, s a vad kakukkf ! f !szeres illata töltötte meg a langyos esti leveg "t. – Stuart a lelkemre kötötte, hogy nyissak ki minden kaput – mondta a hangjában némi sajnálkozással Neill. – Igazán kedves, hogy így aggódik értem, de hozzá vagyok szokva, hogy átugratok a kerítéseken. Honnan is tudhatta volna Stuart, hogy gyerekkorom óta lovagolok... – Sajnálom, n"vérkém, de ez egyszer akkor is így kell lennie – rázta a fejét a fiú. – Stuarttal jobb nem ujjat húzni. Majd legközelebb engedélyt kérek t"le. Lindsay szívét megmelengette a bizalmas megszólítás. Szó nélkül biccentett, mert a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy engedetlenségre biztatja Neillt. – Nem tudom, mennyire vagy tájékozott az országunk történetében – váltott témát a fiatalember –, de azt biztosan hallottad, hogy nem mindig volt errefelé olyan békés az élet, mint manapság. Az aranyláz idején bizony történtek itt furcsa dolgok. Gyakran úsztak holttestek a Clutha folyóban, persze nem feltétlenül azért, mert a szerencsétlen flótások vízbe fúltak. Lindsay hátán hideg futkosott, de érdekl "déssel pillantott Neillre. Elég nehezére esett elhinni, hogy ilyen szörny!ségek színteréül szolgált egykor ez a gyönyör ! vidék. – Egyszer elkísérlek a régi munkáslakba – folytatta a fiú. – Rengeteg érdekes holmi hever ott még a régi id"kb"l. Stuart szerint, ha egy kicsit leporolnánk "ket, bármelyik múzeum hálás volna egy ilyen anyagért. Vannak ott facölöpök, melyekkel a bányaterület határát jelölték meg annak idején, szaruból faragott whiskyspohár, apró mérlegek, melyek az aranyrögök mérésére szolgáltak, kosarak, sziták, valamint egy igazi, korabeli börtöncella. Ugyanis abban az id " ben a mi munkáslakunk volt az egyetlen k "épület a környéken, s ezért oda zárták be az elkapott rablókat és egyéb jómadarakat. Aztán egy ideig nem beszéltek, mert ügetésre sarkallták a lovakat. Egy kis magaslatra érve váltottak szót újra: – Az ott a legközelebbi szomszéd? – mutatott egy narancssárga háztet "re a távolban Lindsay. – A legközelebbi, amelyet innen látni lehet – helyesbített Neill. – Linmuirék háza. Westeringhill, a Fordok birtoka igazából közelebb esik a házunkhoz. Látod azt a hosszan elhúzódó hegygerincet? Az képezi a természetes határvonalat a két farm között. Lindsay most az ellenkez " irányba mutatott. – Hogy hívják azt a folyócskát?
– Hazel Burn a neve. – Hazel Burn? Micsoda különös véletlen, hogy az unokabátyádat meg Hazeldeannek hívják! – Ez egyáltalán nem véletlen. A folyó Stuart valamelyik "sér "l kapta a nevét, még az els " telepesek idejében. Lindsay, aki mostanáig lustán cirógatta Rosabelle nyakát, hirtelen mozdulatlanná dermedt. – Csak nem azt akarod mondani, hogy Rhoslochan valamikor a Hazeldeaneké volt? – De igen. Csakhogy Stuart édesapja fiatalon meghalt, és azután nehéz id "k jöttek a családra. Stuart mindössze tízéves volt akkor. Apám Stuart édesanyjának legkisebb húgát vette feleségül, és éppen akkortájt keresett tanyát magának. Helen néni, mivel ugyancsak meg volt szorulva, eladta neki a birtokot, és a két gyerekkel Dunedinbe költözött. Csak anya halála után tért vissza, hogy rólam gondoskodjék. Stuart tehát tulajdonképpen itt n "tt fel, mert azokban az években is, amikor a városban éltek, itt töltötte a szünid "ket. Aztán mez"gazdasági f "iskolára ment, meg pásztorkodott is egy ideig, de a szíve mégiscsak hazahúzta hozzánk. Lindsay úgy érezte magát, mintha fejbe vágták volna. Tehát "si Hazeldean-földön tartózkodott, mely most minden bizonnyal Stuart tulajdona lenne, ha az édesapja nem távozik olyan tragikus hirtelenséggel az él "k sorából. Biztosan abban reménykedett, hogy visszavásárolhatja a farmot, vagy a nagybátyja jóindulatából legalább egy kisebb örökrészt kaphat. Ehhez képest a semmib "l felbukkant Morag és Callum, részt követelve a birtokból... Hát csoda, hogy a férfi nem fogadta kitör " örömmel "ket? A napkorong id "közben teljesen lebukott a látóhatár mögé, és Neill sürgette a miel " bbi hazatérést. Lindsay szó nélkül engedelmeskedett. Amit az elmúlt néhány percben megtudott, az jó id"re ellátta töprengenivalóval. Vasárnap Neill-lel madarat lehetett volna fogatni örömében, hisz véget ért a nehéz vizsgahét. – Végül is szerencse a szerencsétlenségben, hogy Morag és Callum itt van – állapította meg Stuart. A ház el"tt álltak éppen, és a távolodó hármas után bámultak Lindsayvel. – A társaságukban Neill kevesebbet rágódik az apja halálán. Nem jó, ha egy gyerek búskomorságba esik. Meg kell tanulniuk, hogy az élet megy tovább. Szerencse a szerencsétlenségben... Ennél világosabban nem is adhatta volna értésére, mennyire nem örült a gyerekek érkezésének, gondolta Lindsay, de válaszolni nem maradt ideje, mert léptek koppantak a hátuk mögött. – Á, maga az, Dorothy! – fordult meg Stuart. – Jött szemügyre venni az új szomszédokat, ugye? Bemutatom Lindsay Macrae-t, Morag és Callum féltestvérét, akik amott vannak, és szegr "l-végr "l az unokatestvéreim. Dorothy Ford... A középkorú asszony felkacagott. – Ember legyen a talpán, aki átlátja ezeket a kusza rokoni viszonyokat! – Pedig igazán egyszer !. És ami a lényeg: Lindsay és közöttem nincs semmiféle rokoni kapcsolat. Dorothy a fejét rázta. – Ejnye, Stuart, milyen sz!k látókör ! is maga! Sokkal jobban járna, ha az unokatestvérévé fogadná Lindsayt, mert akkor nem kellene a kunyhóban laknia. Mellesleg biztos vagyok benne, hogy ennyi unokatestvér közt el " bb-utóbb maguk is rokonoknak érzik egymást. Ezt külön hangsúlyozni is fogom Madeleine el "tt, nehogy az én drágám féltékenykedni kezdjen. Stuart félszegen elmosolyodott. – Vigyázzon, Dorothy, mert a végén még belegabalyodik a maga sz"tte hálóba. – Attól ne féljen! Ismerem a lányomat. – Mrs. Ford Lindsayhez fordult. – Ugye nem bánja, kedvesem, ha a keresztnevén szólítom? Körülbelül annyi id "s lehet, mint az én Madeleine-
em, akivel nyilván hamarosan megismerkedik majd. Ó, és feltétlenül mesélnem kell a házassági terveinkr "l, majd figyelmeztessen, kérem... Hogy érzi magát itt nálunk? Megszokta már a környéket, vagy nagyon különbözünk Skóciától? Most meg mi az ördögöt nevet, Stuart Hazeldean? – csattant fel hirtelen az asszony. – Természetesen magán kacagok, kedves Dorothy. Azon, hogy elkerülhetetlenül ellentmondásokba keveri magát ebben a házassági ügyben. Mi volna, ha további cselszövés helyett rám bízná a dolgot? – Isten "rizz! A férfiak pocsék diplomaták, csak a vak nem lát át rajtuk mindjárt az els " pillanatban. Igaz-e, kedveském? – A n" mosolyogva Lindsayre nézett. – #szintén szólva én pontosan az ellenkez " jét gondolom. – A lány éles pillantást vetett Stuartra, hogy a férfi érezze: figyelni fogja minden lépését. – Akárhogy is – ragadta magához a szót megint Dorothy itt mindenesetre egy férfival több van a kelleténél. Sokkal kedélyesebben el tudnék beszélgetni Lindsayvel, ha kettesben maradnánk. Stuart harsogó nevetésben tört ki, és szó nélkül magára hagyta a hölgyeket. Lindsay éppen be akarta hívni Dorothyt a házba, de az asszony már el is indult befelé, és lendületesen "t is magával sodorta. – Nahát! – kiáltott fel, miután körülnézett a konyhában. – Helen boldog volna, ha látná ezt a rendet. Egy hete sincs, hogy levelet kaptam t "le, és azt írta, nagyon aggódik a ház meg a fiúk miatt, de persze a világért sem hagyná cserben Elizabetht. Hármas ikrek! El tudja ezt képzelni, Lindsay... A két kislány után most még három fiú. De legalább helyreállt a nemek egyensúlya a családban. Dorothy jóíz!en felnevetett, aztán folytatta: – Kész szerencse, hogy a lányok már kin"ttek a pelenkából, az egyik hatéves, a másik négy. No de akárhogy is, úgy látom, amíg maga itt van, addig Helennek nincs oka aggodalomra. Mondhatom, pompásan ellátja a háztartási teend "ket éppúgy, mint a fiúkat. S "t úgy látom, a kerti munkához is van érzéke... – Az asszony az ablakhoz lépett. – Az ágyások jó részét már kigyomlálta. Hát nem gyönyör !ek ezek a virágok? Kár, hogy Helen nem hallgatott rám, és túl korán vetette el a bükkönymagvakat. Hamarosan elvirágzik, mire a fátyolvirág elkezdi bontogatni a szirmait, semmi sem marad bel"le, pedig ez a két növény olyan szépen mutat együtt. Hiába, vannak dolgok, amik elválaszthatatlanul összen "ttek. A bükköny és a fátyolvirág, a szalonna és a tojás, az eper és a tejszínhab, a marhasült és a vesepástétom... Dorothy ismét felnevetett. – Majdnem hozzáf !ztem, hogy Helen meg én – mondta még mindig mosolyogva. – Elválaszthatatlanok voltunk és vagyunk a mai napig. Amikor Madeleine megszületett, mindjárt az jutott eszembe, milyen szép pár is volnának Stuarttal. Barna fiú, sz "ke lány... Illetve nem is sz"ke, inkább vörösessz "ke. Elb!völ", nekem elhiheti, és persze a szomszédos birtokot se felejtsük el, mert az is fontos szempont ám. Különösen mióta nyilvánvalóvá vált, hogy a fiam, Max órás-ékszerész nagyapja nyomdokaiba óhajt lépni. Azóta már saját üzlete van Dunedinben... Dorothy lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Mondja csak, lovagol? – váltott témát hirtelen. – Madeleine szenvedélyes lovas, versenyeken indul, és folyton díjakat nyer. Ezért is nem lehetett semmi abból a kalandjából azzal a Duncan Besterman nev ! fest"m!vésszel. Folyton utazik az istenadta, Ausztráliába meg a csendes-óceáni szigetvilágba, de hát egy korallzátonyon bajosan lehet lovagolni, igaze? – Ott bizony bajosan – ismerte el Lindsay, akinek már zúgott a feje a ráöml "
információáradattól, és szinte semmit sem értett. – Pontosan tudom, mi történt volna, ha hozzámegy: egész életében bánta volna, hogy nem egy rendes helybeli fiút választott. Azért is mondogatom neki folyton, milyen nagyszer ! parti ez a Stuart. Nem afféle állhatatlan m !vészlélek, mint Duncan, hanem jóravaló, megbízható farmer, aki két lábbal áll a földön. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy nem kellene elhagynia az otthonát, amelyet annyira szeret. De nicsak... Mondja, Lindsay, jól látom, hogy az ott házi kenyér? Hogyan jut még erre is ideje? – Neill elfelejtett kenyeret hozni Alexandrából – magyarázta a lány. – És mivel féltem, hogy kenyér nélkül maradunk, ráadásul egy kevéske éleszt "t is találtam a h !t"szekrényben, nekifogtam. Egészen jól sikerült. Nem akarja megkóstolni? – De, szívesen. A délutáni teához majd eszem egy szeletet. Tudja, rajongok a házi kenyérért, de a sütésre nehezen tudom rászánni magam. Nagyobb hóviharok idején azért néha rákényszerülök, ám összességében ma már könny ! a n"k élete a farmon. Mindent meg lehet rendelni postán. Furcsamód Lindsayt nem fárasztotta, sokkal inkább felüdítette Mrs. Ford sz !nni nem akaró fecsegése. A kedves, közvetlen szomszédasszony, akib "l a rosszindulatnak még a csírája is hiányzott, azonnal belopta magát a szívébe. Csak azt a szegény Madeleine-t sajnálta egy kicsit. Ha Stuart támogatja a házasság gondolatát – és miért ne támogatná, ha egyszer egy farmot kap hozományul, akkor a lányt semmi sem menti meg attól, hogy egy reggelen Mrs. Hazeldeanként ébredjen. Stuart beíratta az ikreket a crannogi iskolába. Az els " hét kissé nehezen indult, hisz új volt az iskola, a tanárok, a módszerek, ám ahogy telt az id ", a gyerekek gond nélkül felvették az itteni ritmust. Lassan a Stuart és Lindsay közötti feszültség is engedett. A lány, aki id "közben a teljes háztartást ellátta, a mosást és a varrást is beleértve, többé egyáltalán nem érezte feleslegesnek magát. Skóciából megérkeztek az üdvözl "lapokra küldött els" levelek. Többek között az egykori szomszédasszony, Mrs. Rollinson is írt, aki arról a meglep " fordulatról számolt be, hogy Mrs. Lockhart mindenfelé azt meséli, az eljegyzés felbontásáról szó sincs, csupán átmenetileg váltak külön Robinnal. Ezek után a lány nem is lep "dött meg különösebben, mikor néhány nap múltán meleg hangú levelet kapott volt v"legényét "l. Robin nagyon óvatosan fogalmazott. Reményét fejezte ki, hogy Lindsay újra visszatalál régi önmagához, és hamarosan visszatér Skóciába. Nem mulasztotta el, hogy a gyerekek hogyléte fel "l érdekl"djön, és biztosítsa menyasszonyát, mennyire hiányzik neki. Lindsay, miután elolvasta, a fatüzelés ! t!zhelybe dobta a levelet, melyet h !vösebb estéken bizony már kénytelen volt begyújtani. Új életet kezdett egy csodálatos, izgalmas országban, és ebben az új életben nem volt helye a Robin Lockhart-féléknek.
7. FEJEZET Mire Wynne hazajött a kórházból a babával, Mick és Lindsay együttes er "vel rendet rakott a Sullivan-házban. Az épülethez toldott két szoba csaknem elkészült már, és Mick Clyde-ban lakó n"vére megígérte, hogy mindaddig ott tartja a fiúkat, míg Wynne ismét er "re nem kap. Egyik nap a férfiaknak Cromwellben akadt dolguk. Felajánlották Lindsaynek is, hogy beviszik a városba, de a lány már belekezdett a rebarbaralekvár-f "zésbe, így otthon kellett maradnia. Nagyjából félig volt kész a munkával, amikor áramkimaradás miatt leállt a villanyt!zhely. Lindsay nem jött zavarba, felf !tötte a sparheltet, és miközben az újra rotyogó lekvárt kavargatta, azon töprengett, milyen téren okozhat még gondot az áramszünet. Hát persze, a tehenek! Ha továbbra sincs áram, kézzel kell megfejni "ket. A fejésnek pedig máris itt az ideje, Stuartnak és Micknek meg egyel "re nyoma sincs. No, most aztán bebizonyíthatja Stuartnak, hogy igenis jól jön a farmon egy szakképzett mez"gazdasági munkás! Lindsay üvegekbe töltötte a kész lekvárt, aztán munkához látott. Éppen a tejet sz !rte, amikor a férfiak hazaértek. Cromwellben már hallottak az áramszünetr "l, így nagyot néztek, hogy Lindsay már el is készült a fejéssel. – Micsoda mázlisták vagyunk, f "nök! – lelkendezett Mick. – Házvezet "n"t és fej"n"t kaptunk egy személyben. Magát egyenesen a Jóisten küldte nekünk, Lindsay! A lány elmosolyodott. – Kösz a bókot, Mick. Mi tagadás, jobban esett, mint amikor dögkesely !nek nyilvánítottak. Mick értetlen képet vágott, majd zavarodottan eloldalgott. – Nem értem, miért kellett ezzel éppen most el" jönnie? – rázta a fejét Stuart, majd " is sarkon fordult. Lindsay utánalépett, és megfogta a karját. – Sajnálom, Stuart. Tényleg teljesen fölösleges megjegyzés volt. Id "közben sok minden megváltozott, és mi ketten elástuk a csatabárdot. Már csak az hiányzik a boldogságomhoz, hogy magát visszaköltöztessem a szobájába, de érzem, erre is megtalálom a megoldást hamarosan. Stuart rábámult. – Csak nem lakás után nézett, amikor legutóbb benn járt Neill-lel Alexandrában? – Nem, err "l szó sincs. Támadt azonban egy ötletem, de kicsit korai volna beszélni róla. Még meg kell érlelnem magamban a gondolatot. – Valamit azért én is mondanék, Lindsay. Micknek nagyon igaza volt, amikor azt mondta, hogy maga a Jóisten ajándéka, vagy valami ilyesmi... Nem is tudom, mihez kezdtünk volna maga nélkül. Anyám elutazása óta nem éltünk ilyen kényelmesen, és mivel Wynne-re jó ideig
egyáltalán nem számíthatunk... – Kész csoda, hogy állapotosan egyáltalán bírta a két háztartás meg a gyerekek terhét – vetette közbe Lindsay. – Ó, Wynne nagyon szorgos, a plusz pénz pedig természetesen jól jött nekik. Tudja, minden család saját farmról álmodik. Minden valamirevaló férfi arra vágyik, hogy a saját földjén dolgozhasson, és ne kelljen élete végéig mástól függenie. Lindsay Stuartra nézett, de aztán gyorsan elkapta a szemét. – Maga is ábrándozott már ilyesmir "l, Mr. Hazeldean? – Természetesen. A férfi úgy fordult, hogy most szemt "l szembe álltak, és a közelsége összezavarta a lányt. Lehajtotta a fejét, de Stuart az állánál fogva könnyedén újra megemelte, hogy a szemébe nézhessen. – Lindsay! – Igen? – Ha velem beszél, kérem, nézzen rám. Mi van magával? A lány elmosolyodott. – Olyan közel van hozzám és annyira fölém magasodott, hogy azt hiszem, kissé megijedtem... Stuart hátravetette a fejét, és harsányan, szívb "l felkacagott. – Megijesztettem? Én? Magát? Hát ez jó! Életemben nem láttam még n "t, aki ennyire kevéssé lett volna ijed"s, mint maga. Ne sért "djön meg, de bizonyos értelemben a japán kakasunkra emlékeztet. Észrevette már, hogy az a parányi állat milyen ügyesen kordában tartja a nálánál ötször nagyobb fehér tarajost? Lindsay önkéntelenül is vele nevetett. – Így már sokkal jobb – állapította meg elégedetten a férfi. – Tudtam, éreztem, hogy magának van humorérzéke, csak az érkezése óta ebb "l valahogy nem sokat mutatott. – Ez nem valami kedves megjegyzés, tudja-e – méltatlankodott Lindsay. – Mégis mit gondolt, örömujjongásban fogok kitörni, miután dögkesely !nek bélyegzett? Stuart a szájára tette a kezét. – Lindsay Macrae, ezennel ünnepélyesen megtiltom, hogy még egyszer a szájára vegye ezt a kifejezést. Vegye tudomásul, hogy a véleményem magáról id "közben alapvet "en megváltozott! De gondoljon csak bele, aligha veheti rossz néven, hogy gyanakodtam magával kapcsolatosan. Annyi év után hirtelen felbukkanni a semmib "l... Azóta már rájöttem, hogy jó oka volt idejönni, hiszen új otthont és anyagi biztonságot akart nyújtani a gyerekeknek. – A férfi az órájára pillantott. – De azt hiszem, ez most nem a legmegfelel " bb pillanat, hogy err "l beszélgessünk. A fejés miatt biztosan nem volt rá ideje, hogy vacsorát készítsen. Megyek, viszonzásul hámozok egy kis krumplit. Igazán nagyszer !en állta a sarat ma délután. Lindsayt magát is meglepte, milyen jólesett neki a váratlan dicséret. – Azért annyira nem rossz a helyzet – felelte. – Mikor elment az áram, a lekvár miatt kénytelen voltam begyújtani a sparheltbe, és ha már égett a t !z, mindjárt oda is tettem párolódni a húst. A gyerekek iskola után megpucolták a krumplit, az üvegekb "l kimaradt lekvárral pedig gyorsan készítettem egy rebarbarás pitét, így aztán a vacsora tálalásra kész... De eltértünk a témától, Mr. Hazeldean. Miel "tt az imént elfordult, szerintem mondani akart valamit. Stuart ezúttal, ha lehet, még harsányabban nevetett. – Ó, igen, majd elfelejtettem! Észrevette, hogy a beszélgetésünk elején Stuartnak nevezett? Meg akartam kérni rá, hogy maradjunk ennél a megszólítási formánál. Meglehet "sen furcsa, hogy már több hete egy fedél alatt élünk, és még mindig a vezetéknevemen szólít.
Lindsay elvörösödött. – Önkéntelenül csúszhatott ki a számon, igazából nem is akartam... – Ez is azt bizonyítja, hogy ez így természetes. Tudja, nem szeretném, ha az emberek, feszültségeket sejtve a családban, pletykálni kezdenének. Már azt is épp elég a környékbelieknek megemészteni, hogy Lexnek gyerekei éltek Skóciában, akikr "l eddig senki sem tudott. A közelb"l patkódobogás hallatszott. A vágtázó lovas átugratott a kerítésen, majd közelebb érve ügetésbe váltott. – Madeleine! – kiáltott Stuart, de Lindsay már rég kitalálta, ki közeledik. Elárulta a lány vörösesen csillogó haja, és a tény, hogy Westeringhill irányából érkezett. Elb!völ" látványt nyújtott, ahogy az udvar közepén leugrott a nyeregb "l és elindult feléjük. Körülbelül olyan magas lehetett, mint Lindsay, de ez volt az egyetlen dolog, amelyben hasonlítottak. Madeleine minden porcikája valósággal sugárzott: divatosan vágott frizurája, ibolyakék szeme, porcelánfinomságú b "re. Lindsay egyszerre szürkének és jelentéktelennek érezte magát mellette. – Üdv, Stuart! Alig egy órája érkeztem, és máris itt vagyok, na mit szólsz? Nincs kedved átjönni hozzánk este? Ó, milyen udvariatlan vagyok! Ön bizonyára Lindsay, ugye? De miért is magázódom, hiszen nagyjából egyid "sek lehetünk! Anyám valóságos ódákat zengett rólad. Állítólag istenien elbeszélgettetek, ami annyit jelent, hogy bölcsen hagytad anyámat beszélni. Mondhatom, épp a megfelel " pillanatban bukkantál fel, különben Wynne kiesése a munkából komoly gondot jelentett volna a fiúknak. Ugye nem vagy rám dühös, Stuart, hogy épp most nem voltam elérhet"? De úgy tudtam, kés " bb jön a baba. – Mindannyian úgy tudtuk. Ma sajnos nem érek rá, Madeleine, holnap viszont talán átugrom hozzátok. Most még ki kell mennem a birkákhoz. Képzeld, Lindsay szakképzett mez"gazdász, hát nem csodálatos? Óriási szerencsénk van vele. Mire Mickkel hazajöttünk a városból, kézzel megfejte az összes tehenet, mert nem volt áram. Nyilván te is hallottál az áramkimaradásról. – Hát persze. Anya sparhelten f "zi a vacsorát. De ha dolgotok van, nem is zavarok tovább. Nincs szükséged segítségre? – Köszönöm, nincs – vetette oda a férfi olyan közönyösen, hogy az felért egy vaskos udvariatlansággal. – Elboldogulunk magunk is. Ketten minden sokkal egyszer ! bb, ugye, Lindsay? Madeleine csöppet sem látszott sért "döttnek. Mosolyogva a lovához sétált, majd újra nyeregbe pattant. – Legközelebb majd beszélgetünk egy kicsit – mondta búcsúzóul kedvesen Lindsaynek. – Itt, Új-Zélandon már csak ilyen az élet: a birkák mindennél el " bbre valók. Rántott egyet a zablán, aztán a kanca véknyába nyomta a sarkát, és már ott sem volt. Lindsay a férfira nézett. – Javítson ki, ha tévednék – kezdte de az az érzésem, hogy maga és Dorothy valami különös játékot játszanak az én közrem!ködésemmel. Csakhogy én nem tudom, részt akarok-e venni ebben a játékban. – Jaj, ne! – sóhajtott fel Stuart. – Nem akarok újabb vitát. Ha magának van kedve és ereje szembeszállni Dorothyval, ám tegye, de engem hagyjanak ki ebb "l! Vacsora után tényleg dolgom van a legel"n a juhoknál, és magát is magammal akarom vinni. Micknek ma este feltétlenül el kell végeznie az utolsó simításokat az új helyiségek lambériáján, mert holnap jön Wynne a babával, és akkor már nem kalapálhat. A tapétázás szerencsére már nem különösebben zajos munka.
Lindsay várakozásával ellentétben "szintén megörült a kirándulásnak. Szeretett ugyan a ház körül tevékenykedni, de a kilátásba helyezett változatosság mégis felajzotta. Kellemesen enyhe volt az este. A kis tó alattuk már nem csillogott rózsaszínben, hanem fényes palaszürkébe öltözött. Egy dombtet"re lovagoltak fel, onnan néztek körül, és olyan közel voltak egymáshoz, hogy a térdük összeért. Stuartnak fel sem t !nt a dolog, Lindsay azonban élt a gyanúperrel, hogy közönye csak ügyes színjáték eredménye. Mellesleg legnagyobb bosszúságára jólesett neki az érintés, így eszébe sem jutott odébb húzódni. Pedig az efféle romantikus ostobaságokat egyszer és mindenkorra ki kellene vernie a fejéb"l! Nem akarta, hogy eszébe jussanak azok az id "k, amikor azt gondolta, hogy Robin Lockharttal fogja leélni az életét. A férfi egy darabig némán bámult maga elé, majd hirtelen Lindsayre nézett. – Csak ma este vettem észre, hogy maga is szepl"s éppúgy, mint a kis Morag – állapította meg. Miként lehetséges, hogy így zavarba hozza egy ilyen mellékesen odavetett megjegyzés? Hiszen nem kislány már! De akkor miért nem nevet fel könnyedén, és vág vissza Stuartnak? Miért akarja mindenáron másra terelni a szót? – Hogy áll a gyapjú? – váltott egy kevésbé zavarba ejt " témára Lindsay. – Remekül. Rég nem adtak ennyit érte. Mindenkit meglepett a legutóbbi nyírást követ " magas felvásárlási ár. Ennek köszönhetem, hogy megvehettem az új kocsimat. Lindsaynek egy pillanatra elakadt a szava. Jól hallotta? Stuart valóban elárulta magát az imént? – Arról az autóról beszél, amelyikkel kijött elénk a reptérre? Azt hittem, az a farmé. – Hát persze – felelte a férfi rövid szünet után. – Hát persze hogy a farmé. Honnan is lehetne nekem saját autóm? – Végül is elképzelhet", hogy Új-Zélandon az intéz "k saját birkákat tarthatnak. Bár igaz, rengeteg gyapjú kellene ahhoz, hogy egy ilyen drága autó kijöjjön az árából. – Valóban, ha új kocsiban gondolkodunk. De egy jó állapotú használt például... – Mostanáig csak a maga kombiját és a kisteherautót láttam a farmon. Van több is? – Nem, csak ez a kett". És természetesen mindkett " a farm tulajdona. Mivel Lex halála óta mindenért egymagam vagyok felel "s, hajlamos vagyok egyes szám els " személyben beszélni. Régen azt mondtam, a mienk, most meg azt, az enyém. Pontatlanul fogalmaztam, ennyi az egész. A lány habozni látszott. – Feltehetek egy kérdést, Mr. Hazeldean? – Rajta! – Legelnek saját birkái Rhoslochan területén? A sötét szempár villanása éppoly kevéssé kerülte el Lindsay figyelmét, mint az, hogy a férfi görcsösen megszorította Rosabelle gyepl " jét. – Igen. Miért? Van valami kifogása ellene? A lány úgy tett, mintha nem venné észre a válasz élét. – És természetesen megfelel" írásos szerz"déssel is rendelkezik. – Nézze meg Jim irodájában, ha nem hiszi. – Lex idejében kezd"dött ez a dolog, vagy... – Hát persze! Azzal gyanúsít talán, hogy a halála után csempésztem ide titokban a birkáimat? Ha nem bízik bennem, forduljon Jimhez. T "le teljes kör ! felvilágosítást kaphat. – Ó, nem szükséges. Csak tájékozódni akartam egy kicsit. Honnan tudhattam volna, milyen... nos, milyen el" jogokat élveznek itt, Új-Zélandon a birtokok intéz "i?
Stuart keser !en megrázta a fejét. – Maga szándékosan sérteget engem, Lindsay, és ebb "l kezd elegem lenni. Képzelje, nálunk nemhogy egy intéz "nek, de egy egyszer ! mez"gazdasági munkásnak is vannak el " jogai. Mickéknek például két tehén jár a gazdaságéból, azoknak a tejével "k rendelkeznek, és ha levágják "ket, a hús is az övék. Ezenkívül szemestakarmányt is kapnak baromfitartáshoz, a szárnyasokat és a tojást akár el is adhatják. Lindsay megsarkantyúzta a lovát, és faképnél hagyta a férfit. Nem kételkedett benne, hogy igazat mond, mégsem tudott szabadulni a különös érzést "l, hogy Rhoslochanen valami nincs rendben. De vajon mi értelme lett volna kifaggatni Jim MacWilsont, aki kölyökkora óta Stuart cimborája? Stuart hamarosan beérte, ám úgy t !nt, nem akarja folytatni a beszélgetést. Nyilván örült, hogy megúszta ennyivel. Ahogy közelebb értek a házhoz, mérsékelték a tempót. Lindsay mostanáig jól kijött Joris nev ! ménjével, de az állatnak most hirtelen minden izma megfeszült, és a következ " pillanatban kitört. A lány húzta a gyepl "t, ahogy csak tudta, ám az állat nem állt meg. Egyenesen az istálló felé vágtatott, melynek a kapuja nyitva volt. Lindsayt félelem fogta el az alacsony kapu láttán. Ha a ló felkeni a szemöldökfára, akkor aztán megnézheti magát... Igyekezett ráfeküdni a cs"dör hátára, ám a következ" pillanatban er "s kar ölelte át a derekát. – Vegye ki a lábát a kengyelb"l! – hangzott az utasítás, és a lánynak valahogy sikerült is végrehajtania. Amint a lába kiszabadult, Stuart kiemelte a nyeregb "l, s Lindsay a következ" pillanatban csodával határos módon a földön találta magát. Még mindig görcsösen kapaszkodott Stuartba, aki, miután leugrott vele a lováról, továbbra is átölelve tartotta. – Hogy az ördög vinné el ezt a Jorist! – szitkozódott. – Átkozott, önfej ! gebe! Figyelmeztetnem kellett volna magát, de úgy feldühített, hogy elfeledkeztem róla. Lindsay még mindig kábult volt kissé. – Hát ezt... Hát ezt meg hogy csinálta? – hebegte összezavarodva. – Tisztára, mint a cirkuszban... – Fogalmam sincs – vallotta be a férfi. – Nem gondolkodtam, ösztönösen cselekedtem. Ha az a dög bevágtat az istállóba, maga szétzúzza a fejét a szemöldökfán. Mától fogva csak Rosabelle-en lovagolhat, megértette? Lindsay haragja már rég elolvadt, akár a napon a hó. Hogyan is neheztelhetett volna olyasvalakire, aki egy perccel ezel "tt megmentette a biztos haláltól? – Nem, Stuart – rázta a fejét, még mindig remegve. – Szó sem lehet róla. Nem akarom még a lovát is elvenni, miután a szobájából sikeresen elüldöztem. – A Stuart sokkal jobban hangzik, mint a Mr. Hazeldean, de ennek nyilván csak az ijedség az oka – ugratta a férfi. – A kunyhó miatt pedig ne aggódjon! Átmenetileg boldogan elviselem a kényelmetlen éjszakákat, ha cserébe egy els " osztályú házvezet "n"t nyerek. – Átmenetileg? – Lindsay elfordította a fejét. – Vagyis ha az édesanyja visszatér, átköltöztet minket Alexandrába? – Nem, már elvetettem ezt a megoldást. Nem akarom, hogy Neill újra elveszítse az épphogy csak megtalált testvéreit. Arról nem beszélve, hogy Callum született farmer, csak szenvedne a városban. Mellesleg én is a gyerekek gyámja volnék, vagy mi. Minden családban szükség van egy férfira. – Csak nem azt akarja mondani, hogy elkényeztetem "ket? – fortyant fel Lindsay, mire Stuart felnevetett. – Egy rossz szó, és menten a torkomnak ugrik. Pedig higgye el, ezt egyáltalán nem kritikának
szántam. Egyszer !en csak tény, hogy a gyerekeknek szükségük van egy férfi mintára. Mint ahogy Neillnek meg pontosan az hiányzik, hogy újra legyen asszony a háznál. Az imént egyébként arra céloztam, hogy akkor sem kell elmennie innen, ha anyám visszatér. Segíthetne nekünk az állatok körül. Mert persze hogy két n " nem fér meg egy konyhában, azzal én is tisztában vagyok. Lindsay elmosolyodott. Jó id "re ismét helyreállt a lelki békéje, csak lefekvés el "tt jutott eszébe, hogy szép dolog a hála, de végül mégsem derített fényt arra a titokra, amelyet Stuart "rizget. Mert hogy valami nincs rendben a farm körül, arra mérget mert volna venni.
8. FEJEZET Egy reggel, miután a gyerekek elmentek az iskolabusszal, Lindsay nagy leveg "t vett, és megkérdezte: – Van egy kis ideje, Stuart? Szeretnék mutatni valamit. – Hát persze – biccentett a férfi. – Mir "l lenne szó? Lindsay kissé idegesnek látszott. – A régi munkáslakról. – Ott akar mutatni valamit? Talán csak nem kincsre bukkantak tegnapel "tt Neill-lel, amikor arra jártak? – Nem, de azért szeretném, ha kijönne velem oda. Helyben egyszer ! bb lesz elmagyarázni a dolgot. – Ha ragaszkodik hozzá... De mi ez a nagy titokzatoskodás? Ugyancsak kíváncsivá tett, tudjae? Épp útnak akartak indulni, amikor megszólalt a telefon. Madeleine volt az. – Sajnálom, de most nem megy – mondta kurtán Stuart, miután végighallgatta a lányt. – Fel nem foghatom, miért kellek ehhez én, amikor már milliószor megmutattam, hogyan kell kezelni azt a nyavalyás vetít "t... Reménytelen eset vagy, Madeleine... Hát jó, még egyszer, utoljára hajlandó vagyok megmutatni. De arra ne számíts, hogy ott is maradok. Lindsayvel Queenstownban vacsorázunk ma este. Lindsay kurta, meglepett kiáltást hallatott, épp amikor a férfi letette a kagylót. – Pszt! – vigyorgott rá Stuart. – A végén még Madeleine is meghallja. Egyébként nem is értem, miért hökkent meg ennyire. Tényleg magával akarok vacsorázni, csak elfelejtettem szólni. – Talán inkább elfelejtette megkérdezni, akarok-e magával vacsorázni – helyesbített méltóságteljesen a lány, és mivel Stuart zavartalanul tovább vigyorgott, hozzátette: – Mellesleg nem hinném, hogy maga és Dorothy ezzel a módszerrel bármit is elérhet Madeleine-nél... – Azt bízza csak Dorothyra – szakította félbe a férfi. – Higgye el, " tudja, mit csinál. De
térjünk vissza a vacsorameghívásomhoz! Tekintve, hogy éppen az imént kért t "lem szívességet, azt hiszem, elég jók az esélyeim, hogy igent mond. – Ördöge van – nevetett Lindsay. – De azt hiszem, egyébként is igent mondanék, mert szívesen ennék valahol házon kívül. Queenstown azonban elég messze van, nem? Miért épp oda megyünk? – Mert a Cromwell- és a Kawarau-szurdokon át vezet az út, és én szeretném megmutatni magának ezeket a helyeket. Jó korán indulunk, hogy még napvilágnál szemügyre vehessen mindent. – És a gyerekek? – Neill majd vigyáz rájuk. Nos, azt hiszem, akkor mindent megbeszéltünk. Indulhatunk a munkáslakhoz? Az ösvény el"ször a mez"n vezetett keresztül, majd miután átvágtak egy kiserd "n, lapos kövekkel kirakott úttá szélesedett. – Nem hiszek a szememnek! – kiáltott fel a férfi, mikor a ház elé értek. – Elképeszt" a munkabírása, Lindsay! Ebben a kertben évtizedek óta egy kapavágást sem tett senki, tudja-e? És megállt egy keskeny virágágy el "tt, mely akkurátusan körbe volt ásva, s melyben a farmház el"kertjéb"l származó virágok virultak. Stuart kíváncsian követte Lindsayt be az épületbe, és a tágas konyhába érve valósággal leesett az álla. – Felújította a konyhát? De hát miért? Lindsay kissé sápadt volt, nagy szürke szeme pedig még a szokottnál is nagyobbnak t !nt. – Mert itt szeretnék élni a gyerekekkel, Stuart. Minden este, amikor maga elindul a birkanyírókunyhóba aludni, úgy érzem magam, mint egy... – Egy szót se többet! – szólt rá megjátszott szigorral a férfi. – Tudja, hogy nem szenvedhetem a hasonlatait. – Akárhogy is, számomra roppant kellemetlen ez az egész. Mellesleg els " látásra beleszerettem ebbe a házba, amely ráadásul meglep "en jó állapotban van még most is. Természetesen csak a hátsó részt használnánk, és a farmház miatt sem kell aggódnia, mert azt sem fogom elhanyagolni. Vacsorát is f "zök maguknak minden nap, csupán annyi volna a változás, hogy ebédre ide kellene jönniük. – Lindsay rövid id "re elhallgatott, de aztán megint a férfira nézett. – Kérem, Stuart! Ne tagadja meg t "lünk ezt a csekélységet, hisz a házat úgysem használják, mi viszont igazi otthonra lelnénk mindhárman. És még van annyi pénzem, hogy vegyek néhány egyszer ! bútordarabot. – Tényleg úgy véli, hogy itt jobban érezné magát, mint nálunk? – A férfi kissé sért "döttnek t!nt. – Nem arról van szó, hogy nem érzem jól magam a nagy házban. De maga is tudja, hogy nem lakhat örökké a kunyhóban, arról nem is beszélve, hogy talán hamarosan visszatér az édesanyja, vagyis hosszú távú megoldásra kell törekednünk. Kérem, Stuart! Értse meg, nem akarok örökké a maga nagylelk !ségéb"l élni. Szeretnék függetlenedni. – Vagyis a gyerekek járadékára számít. – Dehogy. Szeretném megm!velni a ház körül lév " földeket, és szívesen foglalkoznék baromfitenyésztéssel. Értek a csirkékhez, kacsákhoz, libákhoz. Úgy tervezem, kirakok egy táblát az út mellé, hogy konyhakész baromfi és tojás van eladó. Elég nagy az átmen " forgalom, és kés" bb akár még a városi piacokra is szállíthatnék. Abban bízom, hogy ha továbbra is ellátom a háztartást maguknál, talán még a bérleti díjat is elengedi, és akkor... Stuart száján kiszaladt egy cifra káromkodás. – Ezért nem fogok bocsánatot kérni – jelentette ki szigorúan. – Soha senki nem dühített még
fel ennyire, mint most maga. Mondja csak, tulajdonképpen minek néz engem? Valami lelkiismeretlen szörnyetegnek, vagy mi? Ha még egyszer el " jön ezzel a bérleti díjjal, akkor elfelejtheti az egészet. Egyébként meggy "zött, áldásom adom a tervére. Ide költözhet, és megpróbálkozhat a baromfitenyésztéssel, vagy akármi mással, amihez kedvet érez. A farmon végzett munkájáért pedig ugyanannyit fogok fizetni magának, amennyit Wynne-nek fizettem, világos? Ezzel a férfi sarkon fordult, és elindult kifelé, ám váratlanul visszanézett. – Holnap szerel"k jönnek a telefontársaságtól és az elektromos m !vekt"l, hogy becsatlakoztassák a hálózatba Mick új szobáit. Majd szólok nekik, hogy itt is lesz egy kis dolguk. És valami modernebb f !tési eljáráson is gondolkodnunk kellene. Ezzel az ósdi kályhával úgysem boldogul, és valószín !leg a kémény is tele van madárfészkekkel. – Csak volt – vetette közbe ártatlanul pillogva Lindsay. – Ugyanis kitisztítottam. – Nagy ég! Van egyáltalán olyan munka a földkerekségen, amibe maga nem mer belevágni? – Technikai dolgokban legalább olyan reménytelen eset vagyok, mint Madeleine – ismerte el kuncogva a lány. – Köszönöm, Stuart, szívb "l köszönöm. – Ugyan már! Nincs miért hálálkodnia. A bútorvásárlást egyébként ne siesse el! Odahaza a padlás tele van régi bútorokkal, talán talál közöttük használhatót. Közel százéves darabok is vannak köztük, de ehhez a házhoz kifejezetten illenének: az effajta régiségek, arról már nem is beszélve, hogy egy csomó pénzt takaríthat meg velük. Ja, és ha libatenyésztésben gondolkodik, jó szívvel felajánlom az induláshoz a mi lúdjainkat. Mióta anyám elment Besshez, csak a baj van velük. Nagy ostobaság lett volna visszautasítani egy ilyen ajánlatot, és Lindsay csöppet sem volt ostoba. Kétszeresen is fellélegezhetett hát, hisz nem csupán sikerült elfogadtatnia a tervét, de Stuart sok szempontból meg is könnyítette számára az önállósodást. A Legszívesebben azonnal átköltözött volna új otthonába, de belátta, hogy nem volna jó ennyire elsietni ezt a lépést. Napközben végezte a dolgát, mint mindig, aztán délután készül"dni kezdett a queenstowni kiruccanásra. Eltekintve egy crannogi szül "i értekezlett"l, még egyszer sem volt házon kívül, amióta Új-Zélandra érkezett. Morag az iskolából hazatérve lelkesen fogadta a hírt, hogy a n "vére a városban vacsorázik. – A zöld ruhádat vedd fel! – tanácsolta. – Ha az van rajtad, a szemed is egészen zöldnek látszik. És hozzá a fehér blézeredet. – Nocsak, Magsie! – nevetett Lindsay. – Újabban érdekl "dsz a ruhák iránt? – Csak a te ruháid iránt, n"vérkém. Otthon is úgy örültem mindig, amikor Robinnak szépítetted magad. Lindsay zavarodottan elfordult. Mióta eljöttek Skóciából, most esett meg el "ször, hogy az egyik gyerek szóba hozta Robint. Alexandra zöld oázisként pihent a kopár hegycsúcsok árnyékában, melyek most valósággal izzottak a lemen " nap fényében. Aztán az út Clyde érintésével belefutott a Cromwellszurdokba, melynek alján a Clutha hömpölygött. A hegyoldalban helyenként sárga f !csomókat lehetett látni, de a szürke sziklafalak többsége simán, kopáran nyújtózott alattuk, le egészen a folyóig. Cromwell el"tt nem sokkal Stuart meg is állt néhány percre, hogy megmutassa Lindsaynek a helyet, ahol a Kawarau a Cluthába torkollik. A város egy földnyelven terült el, és régebben a Junction – azaz Keresztez "dés – névre hallgatott. – Nézze csak! – mutatta a férfi. – Ma különös szerencsénk van: a Clutha a Wanaka-tó környéki heves es"zések miatt kissé elszínez "dött, míg a Kawarau vize áttetsz "en tiszta.
Látja, milyen érdekes? Az er "s sodrás miatt csak kés" bb keveredik össze a kétféle víz. A rövid megállót követ"en a Wakatipu-tó felé vették útjukat. Lindsayt valósággal leny !gözte a mélykék, különös, szerteágazó formát mutató víztükör. – Igazán jól felülr "l, a leveg" b"l lehet látni az alakját – magyarázta Stuart. – A maori elnevezés egyébként a waka-Tipua kifejezésb "l származik, ami annyit tesz, hogy az óriás völgye. A legenda szerint Tipua egy félelmetes óriás volt, aki egyszer elaludt a sziklák között, az emberek pedig száraz füvet meg páfrányleveleket szórtak rá, és meggyújtották. Az északnyugati szél hamar fellobbantotta a lángokat, s az öntudatlan Tipuának épp csak arra volt ideje, hogy felhúzza a térdét. Ott, a térdénél jött létre kés " bb Queenstown, a lábfejénél Kingston, a fejénél pedig Glenorchy. Azt mondják, egyedül a szíve maradt meg, mely a mai napig is dobog a völgy mélyén. Ezzel magyarázzák a tó vízszintjének egyébként semmivel sem indokolható ingadozását. – Milyen mély a Wakatipu? – kíváncsiskodott Lindsay. – Helyenként akár négyszáz méter mély is lehet a víz, és a h "mérséklete sosem emelkedik tizenkét fok fölé. Az út a tó mellett vitt el, ahol színesre festett nyaralók sorakoztak, mögöttük, a domboldalon pedig kisebb szállodákat, panziókat lehetett látni. A hatalmas vörös- és erdeifeny "k Kanadát idézték, a mindenütt tömegesen nyíló virágok viszont az angol kertészek hozzáértését dicsérték. Queenstown egészen másmilyen volt, mint azok az új-zélandi városok, melyekben Lindsay mostanáig megfordult. Az utcák keskenyek voltak, s a világos pasztellszín !re festett házak szorosan simultak egymáshoz. – Mintha Európában volnánk – csodálkozott a lány. – Valóban – biccentett Stuart. – A hasonlóság tagadhatatlan. Az aranyláz idején skótok, angolok, franciák, németek jöttek ide, és minden nép itt hagyta a névjegyét. Egyébként manapság is nagy népvándorlás van errefelé decembert "l márciusig, a turistaszezonban. Buszok és autók ezrei zarándokolnak el Queens- townba, és valamennyi a maga új otthona mellett halad el, Lindsay. Nem fél, hogy zavarni fogja az er "s forgalom? De most még nem kés", meggondolhatja magát... Lindsay azonban már nem is figyelt oda. A férfi szavai hallatán korszakalkotó ötlete támadt. Szóval autók és buszok ezrei jönnek majd el ide – és az utasok valamennyien éhesek lesznek, mint a farkas, holott útközben nincs egyetlen valamirevaló fogadó sem! Az ikreknek eleinte nem nagyon tetszett az ötlet, hogy elköltözzenek Rhoslochanb "l, de aztán belátták, hogy Stuart nem alhat örökké a kunyhóban, meg aztán a változatosság is bírt némi vonzer "vel. Mivel Lindsay továbbra is ellátta Stuart háztartását, a figyelmét nem kerülte el, hogy Madeleine egyre gyakrabban fordul meg a tanyán. Dorothy terve tehát, hogy összeboronálja a lányát és Stuartot, mégsem volt olyan elvetélt ötlet. Lindsay "szintén szólva nem nagyon értette az egészet. Ha "t próbálták volna összehozni valakivel, az bel "le pusztán ellenállást váltott volna ki, semmi mást. – Képzelje csak – vetette fel egyszer Stuartnak a nappaliban –, tegnap azért jöttem át, hogy kivasaljak, és mire megérkeztem, Madeleine már mindent megcsinált helyettem. Stuart különös pillantást vetett rá. – Ezt úgy mondja, mintha bántaná a dolog, pedig inkább örülnie kellene. Szörnyen fárasztó lehet két háztartást vezetni egyidej !leg. – Miket nem mond! Már miért bántana engem az, hogy Madeleine kivasalt helyettem?! –
méltatlankodott a lány. – Csak nem képzeli, hogy vetélkedni kezdünk a maga kegyeiért? A férfi nevetésben tört ki. – Bevallom, ez eddig eszembe sem jutott, de most, hogy mondja, tulajdonképpen tetszik az ötlet. – Hát arra aztán várhat ítéletnapig! Egy magafajta halvér ! fickónak nálam semmi esélye. – Micsoda? – Stuart egész arckifejezése, tartása egy csapásra megváltozott. – Halvér !nek tart? – Igenis annak. Szívtelen, halvér ! alaknak, akiben a romantika csírája sincs meg. Nem is értem, hogyan érheti be Madeleine magával... Egyébként, Mr. Hazeldean, ha nem ilyen volna, akkor sem tarthatna számot az érdekl "désemre. Nem azért jöttem ide, hogy férfiak után futkossak, hanem hogy az öcsémr "l és a húgomról gondoskodjam. Lindsay a varrókosárért nyúlt, ám nem számolt a férfival. Stuart ugyanis megragadta a csuklóját, de úgy ám, hogy a kosár rögtön kiesett a kezéb "l, és magához rántotta. Csókja, mely tökéletesen váratlanul érte Lindsayt, mohó volt, és szenvedélyes. A lány kis híján elalélt a karjában, s miután szétváltak, a földre is hanyatlott volna, ha Stuart nem tartja elég er "sen. – Szóval halvér ! vagyok, és szívtelen? Akkor ehhez mit szól, Miss Mindentudó? Fogadjunk, hogy erre nem számított! Látva, hogy a férfi csendesen nevet magában, Lindsayt elöntötte a méreg, és egy kézmozdulattal lesöpörte magáról az ölel " karokat. – Valóban nem számítottam rá, különben nem is járt volna sikerrel, maga felfújt hólyag! – sziszegte, majd a szétszóródott cérnákra és stoppolásra váró zoknikra ügyet sem vetve méltóságteljesen távozott. A ház el"tt járt, amikor a postás bedobta a leveleket. Kivette a sajátjait, de Stuartéit szokásával ellentétben most otthagyta. Jöjjön csak értük maga, ha akar! Hazaérve el"ször a legnagyobb, legfelt!n" bb borítékot nyitotta fel. Jim Mac- Wilsontól jött, és egy ajándékozási szerz "dés volt benne, melynek értelmében mostantól saját, személyes tulajdonát képezi az egykori munkáslak, és a hozzá tartozó egyhektárnyi föld. Az indoklás szerint mivel Lex Bairdmore-nak nem volt ideje végrendeletileg gondoskodni Lindsayr "l, a hagyaték kezel "i erkölcsi kötelességüknek érzik kárpótolni a lányt, aki végtére is neveli az elhunyt kiskorú gyermekeit. Lindsay szemébe könnyek szöktek, de egy türelmetlen mozdulattal letörölte "ket. Most mi a csudát csináljon? Hogyan álljon Stuart elé ez után a nevetséges közjáték után, hogyan mondjon köszönetet neki? Lerogyott a konyhában a legközelebbi székre, és a tenyerébe temette az arcát. Nem, nem mehet vissza. Akkor sem, ha a férfi hálátlannak tartja majd... – Kérem, Lindsay... – hallatszott ekkor a háta mögül. – Ugye azért megstoppolja a zoknijaimat? Madeleine azt sem tudja, hogyan kell fogni a t !t, kérem, ne kényszerítsen rá, hogy hozzá forduljak. A lány felemelte a fejét, és lassan megfordult. Stuart állt a küszöbön, kezében mint a béke olajágát tartotta a varrókosarat. Nem tehetett róla, önkéntelenül kipukkadt bel "le a nevetés. A férfi erre belépett, és az asztalra tette a kosarat. – Hála istennek! – mosolyodott el. – Úgy látom, ismét humoránál van. – El sem tudja képzelni, mekkora k " esett le a szívemr "l – mondta a lány, akinek ugyancsak nehezére esett újra komolyra igazítania az arcvonásait. – Éppen azon töprengtem, hogyan tovább, álmomban sem gondoltam volna, hogy bocsánatot kér... – Én? Bocsánatot? Szó sincs róla. Maga szerint ugyan én nem értek a n "khöz, de annyi eszem mégis van, hogy egy csókért nem fogok bocsánatot kérni. Ohó...! – Stuart pillantása az asztalon hever " borítékra tévedt. – Hát megjött az ajándékozási szerz "dés.
– Igen. Amikor megszólított, éppen sírtam örömömben, és azon rágódtam, hogyan fogók hálatelt szívvel a lába elé borulni azok után, ami... – És megint kitört bel "le a kacagás. – Akkor nagy szerencse, hogy átjöttem – állapította meg Stuart. – Sajnos azonban nem maradhatok. Mick már vár, egy eldugult víznyel "t kell kitisztítanunk. Lindsay addig nézett a távolodó férfi után, míg csak teljesen el nem t !nt a kiserd" fái között. Arra gondolt, amit ez az ember mondott és tett, s hirtelen mintha elvágták volna az örömét. Csak azért, mert a férfi nagylelk !en megajándékozta, és mert csókolóztak meg együtt nevettek, még nem feledkezhet meg a kötelez " óvatosságról. Mert mi van, ha ez a nagyvonalú gesztus nem egyéb, mint megvesztegetési kísérlet? Mi van, ha Stuartnak ezzel éppen az a célja, hogy elaltassa a gyanúját? Ha azt akarja elérni, hogy ne szimatoljon tovább a farm körül? Kés" bb, amikor Cailum és Morag már lefeküdt, Lindsay kiment egy kicsit sétálni, hogy kiszell"ztesse a fejét. A farmház fényei idáig látszottak, és a közeli dombtet "n Lindsay két lovas sziluettjét pillantotta meg. Stuart és Madeleine... Egy kis id "re megálltak odafenn, aztán lassan, szorosan egymás mellett leereszkedtek a lejt "n. Annyira közel voltak egymáshoz, hogy Lindsaynek az volt az érzése, fogják egymás kezét. Gyorsan visszatért a házba, és becsukta az ajtót maga mögött. Odakinn heves szél tépte a fák koronáját, a holdat komor felh "k takarták el. Olyan estéken, mint ez a mai, Lindsay idegennek, félelmetesnek érezte a házat. Mindenféle zajokat hallott, pedig most pontosan tudta, hogy nem a viharos szél és nem is az épület múltja zavarja. Sokkal inkább Stuart délutáni csókja. Ez a gondolat aztán úgy felbosszantotta, hogy dühében vad elszántsággal mosogatni kezdett. Sehogy sem értette, miért foglalkoztatja ennyire az az ostoba csók, amely a férfinak nyilvánvalóan semmit sem jelentett. Csupán a sértett büszkeség vezérelte, meg akarta kicsit leckéztetni a szemtelenségéért. No nem, ezen aztán tényleg teljesen feleslegesen rágódik! Miután befejezte a mosogatást, lezuhanyozott és azonnal lefeküdt. Az álom azonban sokáig elkerülte aznap éjjel.
9 FEJEZET .
Lindsaynek nagyon is kapóra jött, hogy Neill megszerezte a jogosítványt, és bármikor be tudta "ket vinni Alexandrába vásárolni. Annál is inkább örült ennek, mert a fiatalember ilyenkor rendszerint átvedlett idegenvezet "vé, és amíg " vásárolt, megmutatott Moragnek és Callumnak valami környékbeli érdekességet. Ha Stuart az egykori munkáslakba látogatott, a lány általában festékfoltos overallban fogadta. A férfi nem is sejtette, miért a különös öltözet. Lindsay ugyanis id "közben nekifogott az elüls" szobák felújításának is, de ezt senkinek, még az ikreknek sem árulta el. Amikor lépteket hallott kintr "l, otthagyott csapot-papot, és bezárta az ajtókat is, hogy már a konyhában fogadhassa az érkez "t. A küls" falakon szerencsére nem fogott az id ", és mivel az eredeti szürke termésk " nagyszer !en illett az épület hangulatához, vétek lett volna festékkel elcsúfítani. Belül azonban szembeötl" volt a változás: a lány lemeszelte a falakat, és világoskékre mázolta az ablakkereteket. De a kert is napról napra szépült. Rhoslochan virágoskertje kiapadhatatlan palántaforrásnak
bizonyult. A mályva és a bazsarózsa átültetése gyerekjáték volt, a vasf ! és a pázsitviola pedig talán még bujábban tenyészett itt, mint az eredeti helyén. A talaj meglazításával és gondos trágyázással még a vénséges vén rózsatöveket is sikerült felélesztenie, s az új hajtások hálásan futottak fel az újonnan elhelyezett karókra vagy éppen a ház falára. A rémes állapotban lév " baromfiólak kitakarításában a gyerekek is segédkeztek, aztán Lindsay ezeket is kimeszelte, s mostanra már új lakóktól volt hangos valamennyi. Az egykori elvadult gyümölcsösön folyt keresztül a Hazel Burn egyik kicsiny mellékága, valóságos paradicsomi állapotokat biztosítva a kacsáknak és a libáknak. Egy alexandrai cégnél a minap megrendelte a frissen felújított házrészbe szánt bútorokat, ma pedig újra bement a városba Neill-lel, hogy tányérokat, poharakat és ev "eszközöket vásároljon. Lassan olyan készültségi fokra jutott hát, hogy kénytelen volt Stuartot is beavatni a terveibe. Este, éppen miután ágyba dugta a gyerekeket, hallotta, hogy valaki közeledik a házhoz. A szíve nagyot dobbant, mert megismerte Stuart lépteit, de öröme menten aggodalommá vált, amikor észrevette, hogy a belép " férfi egy zsebkend"t szorít a jobb kezére. – Megsérült? – kérdezte ijedten. – Semmi komoly – legyintett Stuart. – Csak útban idefelé beleakadtam egy rozsdás drótba, amelyik a kerítésb "l lógott ki. – Útban idefelé? Hiszen akkor még el sem látta azt a sebet. Hadd nézzem! – Nyugi, Lindsay! – A férfi mosolyogva közelebb lépett. – Mondom, hogy nem komoly, és egyébként is friss a tetanusz elleni oltásom. – Elhiszem, de egy rozsdás drót más csúnya fert"zést is okozhat. Lindsay kinyitotta a mosogató fölötti kisszekrényt és jódot, vattát meg sebtapaszt vett el ". – Meglehet"sen kellemetlen helyen van a seb – állapította meg, miközben megtisztította a sérülés környékét. – Ha Neill jár így, bizonyára nagy patáliát csapna, még az orvoshoz is elhurcolná, de magával persze nem tör "dik... Hé, mit csinál? Ne hajoljon annyira el "re, mert nem tudom leragasztani. Elárulná, mi az ördögöt m !vel? – Szimatolok – jelentette ki a férfi mosolyogva. – Próbálom kitalálni, milyen parfüm van magán. Nem ibolya, nem is levendula, hanem... – Ha megengedi, szeretném végre felragasztani azt a tapaszt. Ne strapálja magát, úgysem tudja kitalálni, mit használok. Ez egy fantázianevet visel " kevert illat, mint a mai parfümök általában... – És mi a neve? – Mit érdekli az magát? Igen ostoba neve van, de a lényeg, hogy magát az illatot nagyon szeretem. – Mi a neve? – ismételte a kérdést Stuart konokul. Lindsay felsóhajtott. – Csábítás..., ha már annyira tudni akarja. – Illik magához. – Stuart hirtelen megfogta a lány mindkét kezét. – Tudja, hogy életemben nem találkoztam még ilyen ellentmondásos teremtéssel, mint maga? Látszólag józan és h !vös, már-már elutasító, de a bens " jében perzsel" t!z lobog... Váratlanul magához rántotta Lindsayt, és szája az ajkára tapadt. A lány tiltakozni szeretett volna, ám a teste nem engedelmeskedett. Legnagyobb megdöbbenésére azon kapta magát, hogy odaadón viszonozza a csókot. – Ó, bocsánat! – hallották hirtelen Madeleine hangját. – Nem tudtam, hogy zavarok. Ha gondoljátok, visszajöhetek kés " bb. A csók véget ért, a pár szétrebbent.
– Mi csak... – Bekötöztem Stuart kezét – sietett a férfi segítségére a magyarázattal Lindsay, mire Madeleine felkacagott. – Nem vagytok kissé öregecskék a „puszild meg, bibis”-módszerhez? Lindsay elvörösödött, Stuart azonban együtt nevetett a lánnyal. – Félelmetes érzéked van hozzá, Maddie, hogy mindig a lehet " legrosszabbkor bukkanj fel – állapította meg. – De ha már itt vagy, nem bánom, maradhatsz. Hozzám jöttél? – Nem, Lindsayhez. Meg akarom kérni, hogy lépjen be az amat"r színjátszó társulatunkba. Szükségünk volna valakire, aki skót akcentussal beszél. – Sajnos, nem segíthetek – felelte gondolkodás nélkül Lindsay. – Rengeteg a dolgom, nincs id"m ilyesmire. – Miért ne volna? – szólt közbe Stuart. – A próbákat délutánonként tartják, és a gyerekek, ha hazajönnek a suliból, nyugodtan ott maradhatnak nálunk, s "t ott is alhatnak, ha úgy alakul. Itt az id"! – gondolta Lindsay, és nagy leveg "t vett. Most kell el "rukkolnia a tervével! Ki tudja, talán még jobb is így, hiszen egy harmadik személy jelenlétében Stuart biztosan nem mutatja annyira ki a dühét. – Hamarosan teázót nyitok a ház elüls " részében – mondta rövid torokköszörülést követ "en. – Az épület nagyszer !en megfelel a célnak, és a környéken nincs sem étterem, sem kávéház. Az átmen" forgalom máris igen élénk, és a turistaszezon még csak ezután következik. Hirtelen nagy lett a csend. – Teázót akar nyitni? – visszhangozta Stuart percnyi döbbent hallgatás után. – Ebben a rozoga fészerben? Hiszen hónapokba telhet, mire felújítja, és félek, még akkor sem kapja majd meg a szükséges engedélyeket. – Máris megvan minden hivatalos papír – közölte a lány nyugodtan. – A felújítással pedig gyakorlatilag végeztem. Nem akarják megnézni? Néhány bútor ugyan még hiányzik, holnaputánra ígérték "ket. Lindsay kinyitotta az egykori társalgóba vezet " ajtót, és gyerekes öröm járta át az elképedt, csodálkozó arcok láttán. Valóban látványos volt a változás. A frissen mázolt és megtisztított ablakok el"tt vidám, világos cérnafíiggönyök lógtak, a padlót egyszer ! háncssz"nyeg borította, és a számos cserepes növény barátságos hangulatot kölcsönzött a helyiségnek. Lindsay persze nem pénzért vette a növényeket, valamennyi borostyánfajtát és páfrányt a közeli kiserd" ben gy! jtötte. A kandallópárkányon legalább százéves, behorpadt cinkkorsók álltak, fölöttük a Wakatipu-tó látképe függött. A többi falfelületet is nyomatok díszítették: az egyik aranyásókat ábrázolt a folyónál, a másik a Hayes-tavat "sszel, a harmadik pedig a Roaring Meg-szurdokot. A f " helyen pedig egy eredeti aranyásótérkép pompázott, melyen jól láthatóan be voltak jelölve a leggazdagabb lel"helyek. Lindsay most a reménybeli bárba vezette látogatóit. A falak itt is hófehérek voltak, a világoskék ablakpárkányon piros muskátli virított, a pult mögötti polcokat a lány átlátszó fóliával vonta be, a falon pedig itt is, ott is az aranyláz idejéb "l származó használati tárgyak függtek magyarázó táblácskával ellátva. – Mint láthatják, minden kész! – jelentette ki büszke mosollyal Lindsay. – Már csak egy igazi aranyrögre volna szükségem. – Ördög és pokol! – Stuart láthatóan még mindig nem tért egészen magához a csodálkozástól. – Nem ismerek rá a házra. Ez egyszer !en hihetetlen! De mégis... Mi a csudával akarja itt jóltartani a vendégeket? Lindsay válasz helyett megfordította a falhoz támasztott cégtáblát, melyen egy hangaág és egy
skótkockás szalag között a következ" felirat díszelgett: Lindsay teázója Eredeti skót tea, teljes ki ! rlés" lisztb! l készült sütemények, kelt tészták, teasütemények, gyümölcstorták, házi bef !t t tejszínhabbal. Szolid árak! – Hát ezt meg ki festette? – ámult el Stuart. – Nem is tudtam, hogy a környéken címfest " is dolgozik. – Én magam készítettem – mondta a lány szerényen. – Tudja, a középiskolában évekig fest"szakkörbe jártam, de a nagy szerelmen mindig is a föld maradt. – Akárcsak nekem – nézett rá mosolyogva Madeleine. – Ez mind nagyon szép – ismerte el Stuart. – De mégis van egy komoly gond: halálra fogja robotolni magát. – Természetesen lesz segítségem. Jenny Linmuirra gondoltam, aki éppen részmunkaid "s állást keres. Épp tegnap mondta az édesanyja, milyen kár, hogy nem laknak közelebb Alexandrához, mert a lánya szívesen kisegítene egy cukrászdában vagy tejbárban. – Lindsay aggódón sandított a férfira. – Ugye nem ellenzi a dolgot? – Mi értelme volna, ha ellenezném? Csak az bánt, hogy nem avatott be hamarabb. Szívesen segítettem volna a munkálatokban. Most már értem, miért lett az elmúlt hetekben egyre vékonyabb és sápadtabb... Ó, az az átkozott büszkesége meg a függetlenedési vágya! Miért nem szólt el" bb? Miért nem engedte, hogy viszonozzam valahogyan azt a rengeteg segítséget, amelyet magától kaptam? – Így is a lekötelezettje vagyok – tiltakozott a lány. – Magának köszönhet "en most az enyém ez az épület és a környez " föld. Hogyan fogadhattam volna el ezek után még segítséget? De bevallom, volt még egy oka annak, hogy nem szóltam. Attól féltem, ha megtudja, mire készülök, akadályokat gördít az utamba. Stuart válaszra sem méltatta, csak egy dühös legyintéssel elfordult. – No és most jön a dühroham – vélte der !sen Madeleine. – Még szerencse, hogy itt vagyok. – Egyáltalán nem vagyok dühös, Maddie. Én csak... – No persze. Ismerlek, Stuart Hazeldean. A legszívesebben kifordítanád a sarkaiból az egész világot... Lindsayt ezen az éjszakán sokáig elkerülte az álom. Ide-oda forgolódott álmában, és sokáig nem is értette, mi az, ami ébren tartja. Aztán rádöbbent, miért olyan nyugtalan: mert szereti, igen, teljes szívéb "l szereti Stuart Hazeldeant! Szereti azt a férfit, akinek " legfeljebb arra jó, hogy féltékennyé tegye az imádottját. Szereti azt az embert, akiben soha, egyetlen pillanatra sem tudna megbízni. Szereti Stuartot, aki semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy Lex cserbenhagyta vak feleségét két újszülöttel! Hát nem "rület?! A másnapi postával ismét levél jött Skóciából, ezúttal Nerissa Lockhart, Robin sógorn " je írt. Lindsay segítségét kérte, ugyanis a fiatal pár elhatározta, hogy kivándorol Új-Zélandba. Alistair már meg is vette a hajójegyeket szeptemberre, írta Nerissa. Ha van a környéken olyan farm, ahol mez! gazdasági munkást keresnek, említs meg minket, légy szíves! Ugye milyen jó volna, ha ismét egymás közelében élhetnénk? Lindsaynek tüstént eszébe jutottak Linmuirék, akik már alig gy "zték a farmon a munkát, és
most, hogy a lányuk állás után nézett, a fiuk pedig f "iskolára készült Canterburybe, még nehezebb helyzetbe kerültek. Az els" adandó alkalommal szóba is hozta Alec Linmuir el "tt, hogy Skóciából egy baráti farmerházaspár készül szeptemberben áttelepülni ide, Új-Zélandba, akik szállást és munkát keresnek. – Szeptembert mondott? – csillant fel a férfi szeme. – Hiszen az nagyszer !, akkor el is engedhetném Douglast arra a f "iskolára. Van egy üresen álló ház a farmon, azt addig rendbe hozhatjuk, ott kényelmesen ellakhatnak. Ezzel az ügy szerencsésen el is intéz "dött, s Lindsay rögvest meg is írta Neris- sának az örvendetes újságot.
10. FEJEZET A teázó briliáns ötletnek bizonyult, hamar kedveltté vált az utazók körében. A szokatlan szárazság nap mint nap leégett, poros, hátizsákos túrázók egész csapatát vezérelte Lindsayhez, akik mind boldogok voltak, hogy kellemes, korh ! környezetben, elfogadható áron frissülhetnek fel. Id"vel, a nyári szünet kezdetén aztán felbukkantak az els " buszok és lakókocsik is. Jenny Linmuir már nem csupán félállásban, hanem egész napos, állandó munkaer "ként dolgozott a teázóban, de a szülei ezt sem bánták, mert a mez "gazdasági munkától viszolygó lányuk így legalább nem kívánkozott el többé otthonról. S"t néhanapján még Madeleine-t is segítségül kellett hívnia, ha Lindsay azt akarta, hogy jusson elég ideje a gyerekekre – és persze önmagára is. Madeleine persze sokkal gyakoribb vendég volt Rhoslochanen, mint a teázóban. Sokszor elkísérte Stuartot nyájellen "rz" körútjaira, de a házban is egyre többet tevékenykedett. – Annyi dolga van a teázóban, igazán nem várhatjuk el, hogy még a farm háztartását is vezesse – mondta egyszer Lindsaynek. – Elhatároztam, hogy leveszem a válláról ezt a terhet: nem kell többet fáradnia, Stuart ebédjér "l ezentúl én gondoskodom. És a lány, noha valóban nagy könnyebbséget jelentett neki, hogy nem kell ebédet f "znie, mégis fájlalta, hogy ebédid " ben többé nem láthatja Stuartot. Amikor egy nap kés" délután kinyitotta a postaládát, és meglátta, hogy Stuartnak több levele
is van, megörült a lehet"ségnek, hogy ezzel az ürüggyel felkeresheti a farmot. Örömébe azonban némi üröm vegyült, mert észrevette, hogy az egyik levelet a skóciai Feadenben adták fel. De ki írhat Stuartnak Skóciából? Különös. Fölöttébb különös... A lányt egészen felkavarta ez a váratlan esemény. Ahogy a ház felé igyekezett, felhevült arcát lágy szell" cirógatta, mely a kertb "l édes virágillatot hozott magával. A tavacska partjától idáig hallatszott az ikrek önfeledt nevetése. Mick saját házának a tetején bütykölt valamit, Wynne pedig a bejárat el "tt ült az árnyékban, és a gyerekekkel játszott. Stuart tehát valószín!leg egyedül lesz otthon. Lindsay nem tévedett, a férfi a nagy étkez"asztalnál ült, és egy könyvet lapozgatott. Der !snek látszott, s a mosoly, amellyel megajándékozta, megdobogtatta a lány szívét. Milyen ostoba vagyok! – gondolta Lindsay. Attól, hogy mosolyog, még korántsem biztos, hogy örül nekem... – Ó, hát elhozta a postát! Ez igazán kedves magától. Foglaljon helyet, Lindsay! A levélhordó ma igazán nem siette el a dolgot... Ha megengedi, gyorsan átnézem a leveleket, nincs-e valami fontos... Lindsay a nyitott ablaknál álló fotelbe ült, és kibámult a kertbe. – Nicsak, egy skóciai postai bélyegz"! – csodálkozott a háta mögött a férfi. – Méghozzá Feadan felirattal! De vajon ki a feladó? Hiszen senkit sem ismerek ott... Halk nesz jelezte, hogy felvágja a borítékot. – Ó, Mrs. Abernathy, a lelkészünk felesége írt – hallotta aztán Lindsay Stuart hangját. – Micsoda különös véletlen! Európai körúton vannak a férjével, és úgy látszik, ezt a levelét épp Feadanben adta postára. Lindsay fellélegzett. – Hát ez tényleg furcsa – állapította meg. – Feadan meglehet"sen kis hely, oda ritkán vet"dnek turisták. Várta, hogy Stuart folytatja a beszélgetést, de a férfi nem szólt többet. Csendben olvasott, és az arca mind komorabb lett. Amikor végzett a levéllel, eleinte úgy t !nt, mondani akar valamit, de aztán némán megrázta a fejét, és újra a könyvébe temetkezett. Lindsay csendben felállt és kiosont a kertbe, majd a kövezett úton lesétált a gyerekekhez a tópartra. Csodaszép nyári délután volt, a leveg " megtelt a kakukkf ! illatával. Callum és Morag kavicsokkal kacsázott a sima víztükrön, Lindsay mosolyogva intett nekik, aztán, mint már annyiszor, leült a nagy, lapos k "re a szomorúf !z alá. Figyelte a tó fölött köröz " szitaköt"ket, s szemtanúja lehetett, hogyan halászik a zöldeskéken csillogó jégmadár. Gondterhelt volt, maga sem tudta, miért. Közben Stuart odabenn immáron harmadszor olvasta el a tiszteletesné levelét. Kedves Stuart! Maga is tudja, hogy nem kenyerem a pletykálkodás, de a lelkiismeretem ezúttal nem engedi, hogy csöndben maradjak. Dorothy Fordtól hallottam, hogy Neill féltestvérei megérkeztek Skóciából, és persze nagyon örültem a családegyesítésnek. Egyáltalán nem voltak hátsó gondolataim, és azt sem tudtam, pontosan Skócia melyik vidékér ! l jöttek a gyerekek. Múlt vasárnap, istentisztelet után el !a dást tartottam a híveknek Új-Zélandról az egyik itteni templomban, melyen, mint kiderült, jelen volt néhány feadani asszony is. Egyikük – akit a többiek Mrs. Lockhartnak szólítottak – teli szájjal hangoztatta, hogy csak azért jött el, mert Új-Zélandról hallhat, ahol a leend ! menye is él. Egy vagyont ér ! otagói farmot örökölt a féltestvéreivel, dicsekedett az asszonyság, aki hangot adott annak a
kívánságának, hogy a fia kövesse a menyasszonyát, nehogy szegény kislányt kisemmizzék a tengerentúlon. Valaki erre megkérdezte, vajon gazdag nagybácsija volt-e a menyjelöltnek odaát. Dehogy, hangzott a harsány válasz. Egy gazdag mostohaapja, bizonyos Alexander Bairdmore, aki feleségül vette a lány megözvegyült anyját, és két gyermekük született. Azóta mindhárman Új Zélandon vannak... Hát ez az, amit közölni akartam magával, Stuart. Persze félre is érthettem egyet s mást, de úgy vélem, kötelességem értesíteni err "l a fura históriáról. Az egész nagyon úgy hangzik, mintha az újonnan érkezettek valami rosszban sántikálnának, de én nem akarok pálcát törni senki fölött, maga úgyis jobban tudja, mi a teend ". És most, hogy könnyítettem a lelkemen, engedje meg, hogy kellemesebb dolgokról is tájékoztassam. Igazán remekül sikerült az utunk, különösen a skóciai tartózkodást élvezem. Jó végre látni azokat a helyeket, melyekr ! l a mi kis településeinket elnevezték... Stuart nagyot sóhajtott. Visszadugta a levelet a borítékba, majd miután betette a komód egyik fiókjába, az istállóba sietett, és felnyergelte Rosabelle-t. Lindsayt a teázó sikere legalább részben kárpótolta azért a lehangoló fejleményért, hogy minden fáradtsága ellenére is álmatlanságtól szenvedett. A kapcsolata Stuarttal egy ideje nélkülözött mindenfajta baráti jelleget, a leginkább h !vösnek volt nevezhet ". Ez a tény csak meger "sítette abbéli meggy "z"désében, hogy a férfi körmére kellene néznie, ám Jim MacWilsonhoz az ismert okok miatt nem akart fordulni. Egy kívülálló szakért "re volt szüksége, egy saját ügyvédre, aki felderíti a rhoslochani viszonyokat. Idegen volt az országban és a családban is, nem ismerte az itteni viszonyokat, így visszagondolva már azt is gyanúsnak találta, hogy Lex vagyonának kezel "i – Stuart és MacWilson – ráíratták a régi munkáslakot, csak mert " megpendítette, hogy a mostohaapja róla is meg akart emlékezni a végrendeletében. Még Lex levelét sem kérték el, hogy Lindsay állításának igazságtartalmáról megbizonyosodjanak... Gyorsan vetettek neki valami koncot, hogy elejét vegyék a további kérdez "sködésnek, és ily módon megvásárolják maguknak a biztonságot... Nem, nem késlekedhet tovább, ki kell derítenie, mi az igazság! Annál is inkább sürg "s lett a dolog, mert Lindsay hazugságon kapta Stuartot. Egy ízben, mikor puszta szívességb "l le akarta törölni a kocsi mocskos szélvéd" jét, rongyot keresve benyúlt a keszty!tartóba, és kezébe akadt az autó forgalmija. Jól emlékezett rá, hogy a férfi azt mondta, a járm! a farm tulajdona. Csakhogy tulajdonosként " maga és nem Rhoslochan volt bejegyezve. Miután Lindsay elhatározásra jutott, a munka is jobban ment, és az éjszakái is nyugodtabbak lettek kissé. A teázó minden nap nyitva volt, vasárnap kivételével, amikor a lány istentiszteletre vitte a gyerekeket Crannogba. Aztán könny ! ebéd következett, délután pedig kilovagoltak és a természetben kerestek felüdülést. Stuart, aki eleinte szívesen elkísérte "ket az ilyen kirándulásokra, mostanában görcsösen kerülni látszott mindenfajta közös programot. Annál több id "t töltött viszont Madeleine-nel. Lindsay már szinte várta, mikor fogják kihirdetni a fiatal párt a templomban, mert afel "l, hogy hamarosan összeházasodnak, kétsége sem volt. Tulajdonképpen gy !lölnie kellett volna Madeleine-t, ám ez sehogy sem sikerült neki. A lány annyira kedves volt, annyira közvetlen, segít "kész és már-már zavarba ejt "en "szinte, hogy egyszer !en nem lehetett nem szeretni. – Hát nem furcsa? – töprengett el Madeleine egy alkalommal, amikor éppen kisegített a
teázóban. – Régebben utáltam a házimunkát, mostanában viszont egyre inkább élvezem. Anyám szerint ez részben neked köszönhet ", Lindsay, másrészt pedig a szerelemnek, amely állítólag csodákra képes. Egyébként, azt hiszem, anyám kivételesen fején találta a szöget. Hosszú évekig semmit nem voltam hajlandó megcsinálni, ami nem az istállóval és az állatokkal kapcsolatos, most meg... Ó, most látom csak, milyen kés " van! Indulnom kell, ma a városban vacsorázunk Stuarttal. Lindsay szintén nem bánta volna, ha valakivel bemehet a városba szórakozni, de ha lett volna is vállalkozó fiatalember, aznap akkor sem hagyhatta volna ott a teázót. A másnap délutánja viszont szabad volt, mert Jenny egyedül tartotta a frontot, s el is határozta, hogy sétál egy nagyot a tó körül. Ahogy a farmház el "tt elhaladt, nagy örömére csatlakozott hozzá Rory, Stuart kutyája, aki hol el"tte, hol mögötte futkosott, és boldogan ugrott a vízbe a faágakért, melyeket Lindsay bedobált neki a tóba. Az eb olyan lendülettel apportírozott, hogy végül a lány fáradt bele el" bb a játékba. – Ne haragudj, Rory, de már a kezem sem tudom felemelni – nevetett rá jó félóra múlva a fáradhatatlanul ugrándozó kutyára, és lerogyott a lapos k "re a szomorúf !z alatt. – Úgy látszik, te jobb er " ben vagy, mint én. Miután kipihente magát, levette a szandálját, és belegázolt a vízbe. Rory csak egy pillanatig habozott: felcsillant el "tte az újabb nagyszer ! játék lehet"sége, így aztán egyetlen ugrással a lány mellett termett. Persze, jól összefröcskölte Lindsayt, aki el "ször felvisított, aztán nevetett. – Te neveletlen melák! – korholta szeretettel a tovább bolondozó állatot. – Nem szégyelled magad? A parton aztán újabb hideg zuhanyban volt része. Éppen az öltözetét próbálta rendbe hozni, amikor Rory közvetlenül mellette jól megrázta a bundáját, és újra beterítette vízzel. – Hát ez remek! – bosszankodott a lány, de aztán megint felnevetett, mert annyira jó volt itt a tóparton, ahol meleg szél borzolta hosszú haját. Hirtelen lépéseket hallott a háta mögül. – Linmuiréktól jövök – közölte szinte szemrehányón Stuart, mikor Liridsay feléje fordult. – És? Valami baj történt? Küldjem esetleg haza Jennyt? – Nem, nem err "l van szó. Csak megtudtam Alect"l, hogy szeptemberben egy bizonyos Alistair Lockhart érkezik a farmjára kisegíteni. – Igen, így igaz. Régi jó ismer "söm Feadanb"l. Alec munkaer "t keresett, Alistair meg azt írta, hogy áttelepülne, így hát összehoztam "ket. Stuart egy másodpercre fagyos hallgatásba burkolódzott, majd megkérdezte: – Érdekelne, hogy pontosan mi is a célja mindezzel. – A célom? – képedt el a lány. – Hát ezt meg hogy érti? Úgy tudtam, ez egy szabad ország, az jön ide dolgozni, aki akar... Vagy tévedek? – Nem, nem téved. De lehetne egy kicsit "szintébb is velem. Nos? Elárulja, miért települ át ez a Lockhart? – Amiért mindenki más is! Hogy jobban boldoguljon, könnyebben éljen, mint odahaza. ÚjZéland sokak szemében a lehet "ségek földje. – Beleértve a munka nélküli gyors meggazdagodás lehet "ségét is – bólogatott megvet"en a férfi. Lindsayt elfutotta a pulykaméreg. – Hát ezt kikérem magamnak Alistair nevében is! Dolgozni jön ide, és biztosíthatom, hogy kevés szorgalmasabb embert ismerek nála.
– Elhiszem, de akkor is b!zlik valami. Lefogadom, hogy nem ez az igazi ok... – És ezt pont maga mondja?! – mérte végig Stuartot hidegen a lány. – Épp Maga vádol másokat kétszín!séggel, akinél kétszín! bb, számítóbb alakot még nem hordott a hátán a föld? Nem mindenki olyan kapzsi ám, mint maga! Nem mindenki akarja bekebelezni Új-Zéland összes legel" jét és szántóját... A férfi türelmetlen kézmozdulatot tett. – Ne térjen el a tárgytól, ha megkérhetem, Miss Macrae! Azt kérdeztem, Miért hozatja ide Alistair Lockhartot, és "szinte választ várok. – Hát jó! – Lindsay már valósággal remegett a düht "l. – Mit szólna ahhoz az olaszhoz, hogy szükségem van valakire, akiben megbízhatok? Aki képviseli az érdekeimet, és aki a szívén viseli a gyerekek sorsát! Stuart szeme résnyire sz !kült. – Érdemes felbosszantani magát, mert akkor el "rukkol az igazsággal – állapította meg. – Most újra sikerült meglepnie... Megint elcsodálkozhattam rajta, hogy lehet ilyen bájos, ártatlan pofija egy minden hájjal megkent szélhámosn "nek! Ahogy indulatosan beszélt, egy lépéssel közelebb ment Lindsayhez, mire Rory morogni kezdett. – Na tessék! – fakadt ki keser !en a férfi. – Már a kutyámat is ellenem hergelte! Azzal sarkon fordult, és dühösen elcsörtetett. Lindsay hosszan bámult utána, s a szeme könnybe lábadt. – Menj, Rory! – suttogta és fejével Stuart felé intett. – Kövesd a gazdit! A kutya habozva állt fel, de aztán engedelmesen megindult a ház irányába.
11. FEJEZET Másnap reggel megszólalt a telefon. – Itt Hazeldean! – hallotta Lindsay Stuart kimért hangját. – Csak azt akarom mondani, hogy mától egyáltalán nem kell f "znie nekünk, Miss Macrae. A vacsorákat is megpróbáljuk megoldani egyedül. – Ez nagy könnyebbség volna nekem, Mr. Hazeldean – hazudta Lindsay nyugalmat er "ltetve magára. – A teázó ugyanis egyre több id "met veszi igénybe. Szabad tudnom, Neillnek mivel fogja magyarázni a döntését? Már csak azért, hogy ugyanazt mondjam, ha rákérdezne. – Azzal, hogy magának nincs ideje gondoskodni rólunk.
– Gondolja, hogy elhiszi majd? – Miért ne hinné? Egyébként is a legmesszebbmen "kig elégedett lehet Madeleine f "ztjével. Az utóbbi id" ben valóságos szakácsn"vé n"tte ki magát. – Örömmel hallom. Akkor legalább nem fognak éhen halni. – Abban biztos lehet! – zárta le a csevejt Stuart. Lindsay azon kapta magát, hogy még egy perc elteltével is a telefont bámulja. Vajon miért háborította fel Stuartot ennyire, hogy Alistairék ideköltöznek? Valójában persze egyáltalán nem kívánta "t védelmez" jéül, ahogy az mérgében kicsúszott a száján. Épp ellenkez"leg, minél kevesebbet tudnak Lockharték a gondjairól, annál jobb. Semmi esetre sem akarta, hogy a hírek eljussanak Robin vagy az anyja fülébe. Neill, mint mindig, aznap is beugrott Lindsayhez iskola után egy csésze kávéra és egy szelet sütire. A lány elhatározta, hogy nem szól neki Stuart telefonjáról, annál fájdalmasabban érintette viszont, amikor Neill odalépett a t !zhelyhez és a fed "t felemelve beleszimatolt a lábasba. – Ó, vesepástétom! – sóhajtotta átszellemülten. – Tudod, n "vérkém, az a véleményem, hogy nyáron sincs jobb a meleg vacsoránál. A hideg báránysült egy id " után a könyökömön jön ki... Egek! Miután Helen néni elment, hetekig azt ettük. Báránysült salátával, báránysült salátával, báránysült salátával... A végén már rá sem tudtam nézni. Lindsay nevetett. – Én nagyon szeretem a salátát, f "leg nyáron, de abban igazad van, hogy rémes lehet minden nap hideg sültet enni. – Sok dolgod van mostanság? – érdekl"dött Neill. – Rengeteg. Néha azt sem tudom, hol áll a fejem. Épp most hívott egy utazási iroda, amelyik szerz"dést akar velem kötni az utasaik étkeztetésére. A gond csupán annyi, hogy nem tízórairól vagy uzsonnáról, hanem vacsoráról volna szó. De sebaj, azért belevágok. Majd kikötöm, hogy télen indítsuk el a dolgot, mert akkor kevesebb a vendég, így szépen beletanulok, mire jön a f "szezon. – Vigyázz! – figyelmeztette Neill.-Nehogy beleugorj valami olyasmibe, ami aztán meghaladja az er "det. Stuart nem lesz túl boldog, ha meghallja. – Stuartnak ehhez semmi köze. – Azt te csak hiszed. Neki mindenhez köze van, mert " a f "nök. Máris túl sokat dolgozol, és tudom, hogy ez neki sem tetszik. – Feln"tt ember vagyok, azt teszem, amit akarok – szögezte le Lindsay. – Stuart nem az én gyámom, hanem az ikreké. – Valóban – bólogatott korát meghazudtoló komolysággal a fiú. – De ne feledd, hogy " csak jót akar. Stuart remek ember. Lindsay felsóhajtott. – Igen, tudom, hogy köztiszteletnek örvend, de én már csak olyan vagyok, hogy nem szeretem, ha el "írják mit tegyek. Mondd csak, Neill..., apád nem találta néha terhesnek, tolakodónak Stuart fellépését? – Hova gondolsz!? Stuart mindig apám legf " bb támasza volt, nem is tudom, hogyan boldogult volna nélküle. De azt hiszem, most jobb, ha megyek. Van még egy kis dolgom vacsora el"tt. Akkor este találkozunk. Lindsayt nem vitte rá a lélek, hogy felvilágosítsa a fiút. Aztán este nem kis meglepetés érte, mert Neill egyszer csak megjelent a konyhában, és magától értet "d"n helyet foglalt az asztalnál. – Stuart nem mondta, hogy mától Madeleine f "z a farmon? – kérdezte meg, miközben
levágott a fiúnak egy szelet vesepástétomot, és b "ven megöntözte mártással. – De igen. És mit gondolsz, mi fogadott az asztalon, amikor beléptem az étkez " be? Hideg báránysült céklasalátával. Erre jó étvágyat kívántam mindenkinek, és közöltem, hogy a vesepástétomot sokkal jobban szeretem. Lindsay nem felelt azonnal. Az ikrekre sandított, akik némán hallgatták a beszélgetést, és láthatóan semmit sem értettek az egészb"l. – Félre ne érts, Neill – szólalt meg habozva. – Tudod, hogy te mindig szívesen látott vendég vagy nálunk, de... Szóval Madeleine-nek biztosan nem esett jól, amit mondtál. – Hagyjuk ezt, n"vérkém! Stuart is keményen felel "sségre vont, mondván. Madeleine azért töltötte nálunk a délutánt, hogy vacsorát készítsen, de én az arcába nevettem, és csak annyit feleltem, hogy inkább örülnie kellene, amiért kettesben hagyom "ket. Vagyis Neillnek is felt !nt a dolog! Észrevette, hogy a szép szomszéd lány alighanem hamarosan a birtok úrn " je lesz. Lindsay érezte, hogy nagyon óvatosnak kell lennie, a világért sem szabad azt a látszatot keltenie, mintha a szerelmespár ellen akarná hangolni Neillt. Így aztán kés" bb, amikor hallotta elhajtani Madeleine autóját, felhívta Stuartot. – Szeretném, ha tudná, hogy nem én hívtam meg Neillt vacsorára – mondta feszülten. – De ha már eljött, nem küldhettem el. A maga feladata, hogy beszéljen vele, és tisztázza a helyzetet. És..., szóval remélem, nem neheztel rám ezért a kis kellemetlenségért. – Ugyan miért neheztelnék? – kérdezte meg Stuart gúnyosan. – Hiszen így édes kettesben tölthettem az estét egy elb !völ" hölggyel. Lindsay az ajkába harapott. Ó, hát persze! Milyen ostoba is volt, hogy rögtön a kagylóért nyúlt! – És Neillre se haragudjon, szépen kérem! – folytatta kissé elbizonytalanodva. – Inkább örülni kellene, hogy így szereti a testvéreit és ilyen "szintén ragaszkodik hozzájuk. – Eszem ágában sincs eltiltani "t a testvéreit"l, vagy akár magától, Lindsay. Neill szabad ember, miért ne dönthetné el, hol óhajt étkezni? – Ez aztán a nagylelk !ség! – csúfolódott Lindsay. – A gond csupán annyi, Mr. Hazeldean, hogy ezzel a hozzáállással arra biztatja Neillt, válasszon kett "nk közül. Nem gondolja, hogy már így is épp elég terhet visel a vállán ez a szegény gyerek? Nem gondolja, hogy meg kellene kímélni "t a kicsinyes csatározásainktól? Tudja, nincs olyan ember, akivel a szeretteim érdekében én ne volnék hajlandó egy asztalhoz ülni..., de magából a megegyezésre való hajlandóságnak még a szikrája is hiányzik! – Volt id", amikor türelmes voltam, és kész a megegyezésre, na és mi hasznom bel "le? – hangzott a keser ! válasz. – Nem, nincs több megalkuvás. Szívesebben eszem Madeleine f "ztjét, és punktum! Inkább a száraz kenyér kellemes társaságban, mint zamatos vesepástétom egy idegesít", alattomos perszóna oldalán. – Tudja mit? – csattant fel a lány. – Ezennel visszavonom a meghívást. Nincs helye az asztalomnál olyasvalakinek, aki még abba is beleköt, hogy régi ismer "seim szerencsét akarnak próbálni Új-Zélandon. Stuart er "ltetetten felnevetett. – Gondolja, az zavar, hogy Lockhart idejön? Téved, Lindsay. Az dühít, hogy nem volt "szinte hozzám. Akármilyen rossz szakácsn " is Madeleine, a nyíltsága és az egyenes jelleme üdít " változatosságot jelent a maga sumákolásához képest. Lindsay nagy leveg "t vett, és magában elszámolt tízig. – Nincs több mondanivalóm! – jelentette ki fagyosan. – És bár nem szokásom lecsapni a kagylót, most pontosan ezt fogom tenni. Jó éjt, Mr. Hazeldean!
A gyerekek viszonylag keveset érzékelték a családi feszültségekb "l, talán azért, mert rengeteg volt a tennivaló a farmon, es a feln "ttek igyekeztek munkába fojtani a dühüket. Lindsay néha egyenesen a végkimerülésig dolgozott, de a bankszámláján elhelyezett summa szépen gyarapodott, és egyre közeledett az az id ", amikor felvehetett a teázóba egy második alkalmazottat. – Stuart olyan ingerült, mint egy sebesült tigris – mondta Neill Lindsaynek egy szombat délel"tt nagy fejcsóválások közepette. – Úgy gondoltam, okosabb, ha kitérek az útjából, így aztán gyorsan elvégeztem a feladataimat, és most itt vagyok. Lenyírom a füvet a ház környéken, jó? Callum mostanában úgysem nagyon jeleskedik az ilyesmiben. Lindsay biccentett. – Igen, ez igaz, újabban csak az iskolai évfolyamdolgozat érdekli. Minden gyereknek ki kell találni egy, az aranyláz idején játszódó történetet, és Callumot teljesen leny !gözte a feladat. Folyton úton van, naphosszat anyagot gy ! jt, de nem bánom, mert úgy vettem észre, van tehetsége az íráshoz. Csak ne lógna folyton az öreg Patrick Mackay viskójában! Felek, a vén iszákos minden bolondsággal telebeszéli a fejet. – Gondolom, továbbra is sok a munkád, igaz? – Rengeteg. Alig gy"zöm er "vel. De ennek persze megvan a jó oldala is, mert még egy-két ilyen szezon, és elég pénzem lesz, hogy kifizessem nektek a házat. – Hogy kifizesd? – meresztett nagy szemet Neill. – Hiszen mar a tied! Megkaptad ajándékba, nem? – De igen. Csakhogy úgy érzem, nincs jogom elfogadni ilyen értékes ajandékot. Mellesleg nem is szeretek a lekötelezettje lenni senkinek. – Ugyan mar, Lindsay! Amikor apa elvette az édesanyádat, érted is felel "sséget vállalt, tehát nálad jobban senki nem jogosult egy efféle ajándékra. Szegény apa... Túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy egy életen át viselje egy nagy család felel "sséget... De akárhogy is, ez a ház a legkevesebb, amit megérdemelsz. Lindsay alig tudta leplezni megillet"döttséget. – Kedves, hogy ezt mondod, Neill, de tudod, nem mindenkinek ez am a véleménye. Talán vannak olyanok, akik úgy vélik, haszonles " n"személy vagyok, és csak a saját boldogulásom érdekel. Neill felkacagott. – Ekkora szamárságot sem hallottam mostanában! Ki az, aki nem éri fel ésszel, hogy Callumnak és Moragnék itt van az otthona, hiszen a testvéreim? Ki az, aki felróná neked, hogy mindent magad mögött hagyva elkísérted "ket az 0i'hazájukba, és tovább gondoskodsz róluk? – Felhajtotta a maradék kavéját, bekapott meg egy utolsó süteményt, aztán felállt. – Tudod, mit sajnálok, Lindsay? Hogy Helen néni nem volt itt, amikor megérkeztetek. Ha " itt van, szerintem most is a birtokon laknál, nem kellett volna kiköltöznöd, hogy mentsd a jó híredet. A fiatalember újra felnevetett. – Na jó, elég a beszédb"l, ideje hasznossá tenni magam. Hátha Stuart is lecsillapodik, mire lenyírom a füvet. Egyszer !en nem értem, mi ütött bele. Hogy ", aki mindig olyan józan volt, olyan nyugodt, most így kiforduljon magából... Tudod, apám elég bohém ember volt, ha Stuart nem olyan er "skez!, higgadt es eltökélt, nem tudom, mi lett volna a gazdaságból. Most pedig... Egy ideje nem lehet ráismerni. Neill elindult az ajtó fele, de a küszöbr "l visszanézett, es Lindsayre kacsintott. – A szerelem volna ilyen rossz hatással rá? Te mit gondolsz? Állítólag elkerülhetetlen, hogy a szerelmesek néha össze ne vesszenek, es a civakodás nem tesz jót az ember hangulatának.
Par másodperccel kés " bb, amikor felbódult a f !nyíró motorja, a lány arra gondolt, hogy nem habozhat tovább, most már tényleg ideje, hogy felkeressen egy ügyvédet. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amit most Neillt "l megtudott: hogy Lex gyenge jelleme és felel "tlensége miatt Stuart már a gazda életében is szabad kezet kapott a farm ügyeinek intézésében. Ennek pedig véget kell vetni egyszer és mindenkorra! Ideje, hogy belelásson végre a Hazeldeanék és cinkosuk, Jim Mac Wilson ügyvéd úr kártyáiba! Átszaladt a teázóba, ahol Jenny az asztalokat törölte le éppen. – Megkérdeznéd édesanyádtól, hogy ráér-e hétf "n? – kérte a fiatal lányt. – Nekem be kell mennem Dunedinbe, es csak este jövök vissza. Felek, egymagad nem gy "zöd majd. – Madeleine nem tud jönni? – Nem akarom, hogy megtudja, hova megyek, mert akkor Dorothynak is a fülébe jut a hír, és biztosan el akar majd kísérni a városba. Márpedig én most egyedül szeretnék menni. Jenny elmosolyodott. – Ó, igen, ez nagyon is jellemz" volna Mrs. Fordra. Mindenaron szívességet akar tenni mindenkinek, csak éppen az nem jut eszébe, hogy megkérdezze az illet "t, pontosan mire is vágyik. Hát akkor maradjunk annyiban, hogy senkinek sem szólok édesanyámon kívül, és neki is a lelkére kötöm, hogy tartsa a száját. Lindsay a buszon ülve és a gyönyör ! tájat figyelve azon kapta magát, hogy egyre jobb a hangulata. Úgy látszik, elegend " volt kiszabadulni megszokott környezetéb "l ahhoz, hogy ne vegye olyan halálosan komolyan a gondokat. Hurrá! Ma nem fogja látni a bekerített legel"n keresztül lovagló Stuartot, nem fog bánkódni amiatt, hogy a férfi, bár tudja, hogy ott van, egyetlen pillantást sem vet az irányába. Nem fogja végignézni azt sem, hogy az intéz " gondosan kiszedi a leveleit a postaládából, az övéit viszont otthagyja. És persze nem kell végighallgatnia az ikrek Stuartról zengett dicshimnuszait sem. Callum és Morag változatlanul sok id "t töltött Rhoslochanen, a házban éppúgy, mint a legel "n és az istállókban. Vagy nem t !nt fel nekik, hogy a n "vérük és Stuart egy ideje kerüli egymást, vagy ha igen, hallgattak róla, és nem hozták fel a témát. Lindsay útközben arra gondolt, hogy gyakrabban kellene kimozdulnia otthonról. Ha emberek közé menne, bizonyára kevesebbet gondolna a férfira. A férfira, akit szeret, holott egyáltalán nem bízik benne. Néha egyenesen gy !lölte magát a gyöngeségéért, és b !ntudatosan gondolt az édesanyjára, akit titkon annyit kárhoztatott, amiért bed "lt Lex Bairdmore megnyer " külsejének, vonzó mosolyának. Pedig nem vethetett semmit az anyja szemére, s "t. # fiatal kora ellenére már kétszer is melléfogott, el"ször Robin Lockharttal, most meg Stuart Hazeldean-nel, aki nem átall jogos örökségéb"l kiforgatni három árvát. Dunedinbe érve els" útja a f " postára vezetett, ahol kért egy cégjegyzéket, és felütötte az „Ügyvédek” címszónál. Ahogy James MacWilson nevéhez ért a sorban, vágott egy grimaszt, és egy hirtelen ötlett "l vezérelve feltárcsázta a következ " irodát, a Worleson és Pinberryt. Lindsay tulajdonképpen át sem gondolta, mire készül. Jelleméb "l fakadóan idegen volt t "le, hogy másokat gyanúsítson, és minél jobban belemelegedett a részletek megvilágításába, annál kevésbé értette, mit is keres itt. Pedig nem volt rá oka, hogy kényelmetlenül érezze magát a b"rében, hiszen semmivel sem tartozott Stuart Hazeldeannek. Épp ellenkez "leg, az ikreknek tartozott azzal, hogy körültekint "en képviseli az érdekeiket. Mindent elmesélt hát Mr. Worlesonnek, még azt sem hagyta ki, hogy Lex faképnél hagyta állapotos, átmenetileg megvakult édesanyját. – Tudom, hogy halottról vagy jót, vagy semmit – szólalt meg az ügyvéd, és töpreng "n
összeérintette az ujjbegyeit. – De azt kell mondanom, hogy ez a fajta viselkedés nagyon is jellemz" Alexander Bairdmore-ra. – Ismerte "t? – lep"dött meg Lindsay. – Személyesen nem volt szerencsém, de hallomásból ismertem. Tudja, Otago meglehet "sen gyéren lakott terület, és a nagyobb birtokok tulajdonosait minden ügyvédi irodában ismerik. A jelent"s farmok nálunk rendszerint apáról fiúra szállnak, s annak idején nagy port vert fel a tulajdonosváltás, amikor a Hazeldea-nek kénytelenek voltak eladni a földjeiket. Amit elmondott, Miss Macrae, abból arra következtetek, hogy az édesanyjával égbekiáltó igazságtalanság történt. Kérem, folytassa! Lindsayt nem kellett sokáig biztatni. – Persze tévedhetek is – ismerte el, miután befejezte mondókáját. – Bizonyítani nem tudok semmit, csak a megérzéseimre támaszkodom, amikor azt mondom, hogy valami nincs rendben a birtok körül. Azért nem léptem eddig, mert valami mindig elaltatta a gyanúmat, legutóbb például az, hogy nekem ajándékozták a házat, ahol a kávézót megnyitottam. De eszembe jutott az is, hogy ez talán csak egyfajta ügyes taktika. Szerintem több mint gyanús, hogy soha nem láttam semmiféle pénzügyi kimutatást, elszámolást, folyószámla-kivonatot vagy akár adóbevallást, holott gyámtársként biztosan betekinthetnék ezekbe az iratokba. – Ez pontosan így van – bólogatott Mr. Worleson. – Nagyon jól tette, Miss Macrae, hogy hozzám fordult. Elöljáróban csupán annyit mondhatok, mindent megteszek, hogy hozzáférhessen a szükséges iratokhoz. És amennyiben a gyanúja megalapozatlannak bizonyulna, akkor se tegyen magának szemrehányást. A tájékozódáshoz mindenkinek joga van, s ez esetben legalább megnyugodhat... Mindenesetre a türelmét kérem. Legalább egy hét, mire bármit mondani tudok, hiszen meglehet "sen kényes az ügy. Lindsay el"re megköszönte az ügyvéd fáradozását, majd felállt és elbúcsúzott. A tenger fel"l friss szél fújt, s a lány, hogy a beszélgetés fáradalmait kipihenje, leült az egyik parkban. Nagy bánatára azonban nem sikerült egészen megszabadulnia nyomasztó gondolataitól, továbbra is valahogy piszkosnak és... igen, árulónak érezte magát. Kés " bb betért egy kávéházba, majd benézett néhány üzletbe is, hiszen nincs annál üdít " bb dolog egy n" számára, mint amikor meglepheti magát néhány rég esedékes aprósággal. Lindsay ezúttal ráadásul nem csupán apróságokat vett: egy kék-zöld-levendula színösszeállítású hernyóselyem kosztümmel b "vült a ruhatára, mely remekül állt neki. Természetesen magas sarkú szandált és táskát is vásárolt a kosztümhöz, s "t egy gyöngyház berakásos fülbevalóval is megörvendeztette magát. Mivel új szerzeményeiben tért haza, Jenny alig ismerte meg, mikor belépett a teázóba. – Ejha! – kiáltotta csodálkozva. – Ez aztán a szerelés! Egyébként épp zárni készültem, félórája senki sem nyitotta rám az ajtót. Anya utólagos engedelmeddel hazavitte Moraget hozzánk. Apa kikölcsönzött valami izgalmas kalandfilmet, amelyet " is mindenáron meg szeretne nézni. El"ször Callum is jönni akart, de aztán mégis felpattant a pónijára, és elt !nt. Elképeszt", milyen jól lovagol máris. És ez a buzgalom, amivel az aranylázkori históriák után szimatol... – Remélem, nem a Chophead-szurdokhoz ment – szakította félbe Jenny szóáradatát Lindsay. – Nagyon felpiszkálta a fantáziáját, hogy ott valamikor több tucat aranyásót meggyilkoltak, és Stuart egyszer rajtakapta, amint az omladékos hegyoldalban kutatott leletek után. Akkor szigorúan megtiltotta neki, hogy visszatérjen oda, hiszen ha megindul lefelé a k "görgeteg... – Ne izgulj, ha Stuart ráparancsolt, akkor oda nem mehetett – próbálta Jenny megnyugtatni a lányt. – Akármibe lefogadom, hogy odaát, a farmházban van Neill-lel. Lindsay biccentett.
– Igazad van. Stuartra hallgat, az " tiltását biztosan nem meri figyelmen kívül hagyni.
12. FEJEZET Lindsay nem sokáig bírta a bizonytalanságot: telefonált Rhoslochanre, de senki sem vette fel a kagylót. Tehát vagy odakinn vannak az istállóknál, vagy Stuart elvitte magával a fiúkat a nyájakhoz... Felhívta Wynne Sullivant is, de amit az asszony mondott, attól csak még inkább elbizonytalanodott. – Stuart bevitte Neillt Clyde-ba, a kórházba, mert a pajtában csúnyán felsértette a kezét, és nem akarták megkockáztatni, hogy elfert "z"djék a seb. Mick pedig gazdatalálkozóra ment Crannogba... Callum? Láttam délután... Peggotty hátán ment el, azt hiszem, Chophead Gully irányába... Ne aggódjon, Lindsay, nem hiszem, hogy elmerészkedik a szurdokig. Biztosan csak a birkákat nézi meg, mert azok most éppen ott legelnek valahol, de az éhség hamarosan hazahozza, ne féljen. – Azért én mégis inkább utána mennék... Köszönöm, Wynne. Lindsay letette a kagylót, és hosszan, töpreng "n nézett maga elé. Callumra egyáltalán nem volt jellemz", hogy megfeledkezne az id " múlásáról. Morag igen, róla minden további nélkül el tudta volna ezt képzelni, ám a fivére más volt: pontos és megbízható, ráadásul órával is rendelkezett. Mi van, ha úgy döntött, hogy Stuart távollétét kihasználva mégiscsak felderíti a szurdokot? A lány úgy határozott, nem ül itt tovább tétlenül. A nap máris lemen " ben volt, ha tehát még napvilágnál el akarta érni Chophead Gullyt, akkor nagyon kellett igyekeznie. Gyorsan levette az új szoknyáját, és belebújt régi, kényelmes, kerti munkánál használatos zöld nadrágjába, de a blézerét magán hagyta, mert nem akarta feleslegesen húzni az id "t. Pillanatok alatt felnyergelte a ház mögött legel " Dapple-Dee-t, és felpattant a hátára. Szerencsére jól ismerte a Chophead Gullyhoz vezet " utat, mely a Hazel Burn érintésével futott a hegyek felé. Lindsay olyan gyorsan haladt, ahogy csak tudott. Alighogy pónija beügetett a gázlónál a folyóba, a legközelebbi domb mögül felbukkant Peggotty... Sebesen nyargalt, Callum azonban nem ült a hátán. Valami nyilván annyira megijeszthette, hogy ledobta kis gazdáját, és még most is csak a biztos menedéket jelent " istállóra tud gondolni... Lindsay kezdett kétségbeesni. Most vajon mit csináljon? Forduljon vissza és hozzon segítséget? Nem, annak nem sok értelme van, hiszen Wynne-en kívül úgysincs otthon senki, " viszont nem hagyhatja ott a gyerekeket. És egyébként is... Korántsem biztos, hogy Callum megsebesült. Sokszor leesett már a póní hátáról, van gyakorlata abban, hogyan kerülje el a súlyos sérülést okozó patákat. Biztos itt lesz valahol a közelben, és éppen kipiheni a zuhanás okozta ijedséget. Lindsay gyorsabb haladásra ösztökélte Dapple-Dee-t, és azon fohászkodott, bár Callum is kibukkanna a domb mögül, imája azonban nem talált meghallgatásra. Tovább lovagolt tehát, de a gyereket még mindig nem találta. A szurdok bejáratához érve tölcsért formált a kezéb "l, és az öccse nevét kiáltotta, választ azonban nem kapott. Lindsay megborzongott, de folytatta útját. A folyó, mely egykor a hasadékot létrehozta, nyár lévén majdnem teljesen kiszáradt, és a partja tele volt a régi id "k emlékeivel: menedékül szolgáló mesterséges üregekkel, melyeket az aranyásók vájtak a sziklafalba, vízelvezet "
csatornákkal, csatornákkal, különböz" megrozsdásodott fémtárgyakkal. Amikor túlságosan meredek lett az emelked ", Lindsay egy fához kötötte Dapple-Dee-t, és egymaga mászott tovább. Közben többször is megállt, és Callumot hívta, de választ nem kapott. Körülbelül félúton járhatott, amikor kettévált a folyómeder. A szélesebbik ágban csörgedezett még némi víz, a keskenyebbik, amelyik elkanyarodott balra, és elt !nt a sötét sziklák mögött, látszólag teljesen kiszáradt. Valószín !leg erre a részre gondolhatott Stuart, amikor eltiltotta Callumot a szurdoktól. Néhány éve, hóolvadáskor hóolvadáskor földcsuszamlás volt itt, akkor vált ilyen veszélyessé a környék. – De pontosan a veszély veszély az, ami Callumot Callumot ide vonzhatta vonzhatta – gondolkodott gondolkodott hangosan hangosan Lindsay. Lindsay. – Rajta! A bal kanyart követ "en a folyómeder némiképp kiszélesedett. kiszélesedett. Lindsay körülnézett, és a hegyoldalban, félig az omladék alá temetve felfedezett egy egészen elfogadható állapotban lév" bádogkannát. Callum minden bizonnyal hangos csatakiáltással vetette volna rá magát erre a kincsre, ha meglátja, vagyis nem látta a kannát, amib "l akár az is következhet, hogy nem járt erre. Lindsay mégsem csüggedt. Tovább mászott, hiszen nem sokkal feljebb volt néhány nagyobb szikla, melyekr "l kiválóan be lehetett látni az egész környéket. Ha onnan sem lát semmit, ami Callum nyomára vezeti, akkor visszafordul, határozta el. Nehezen, de sikerült sikerült felkapaszkodnia felkapaszkodnia a csúcsra, csúcsra, és bár az öccsét öccsét nem látta sehol, sehol, mégsem volt egészen hiábavaló a fáradozása. Megpillantott ugyanis egy birkák kitaposta keskeny csapást, mely sokkal rövidebb és kényelmesebb útnak ígérkezett lefelé. Eleinte valóban jó választásnak t !nt az ösvény, kés " bb azonban Lindsay Lindsay azt kívánta, kívánta, bár a régi úton ment volna vissza. Id "közben a nap legutolsó sugara is elt !nt a hegyek mögött, leh !lt a leveg", és kellemetlenül csúszósnak találta a füvet meg a köveket is. Valahol nyilván víz szivárgott szivárgott a sziklából. Hirtelen el is veszítette az egyensúlyát, mert az egyik lába megcsúszott. Szerencsére Szerencsére el tudta kapni egy csenevész fa egyik ágát, úgy lógott lefelé a semmibe. Alatta egy keskeny sziklaperem húzódott, abba torkollott az ösvény, Lindsay azonban nem mert leugrani, mert félt, hogy összetöri magát. Csak amikor érezte, hogy az ág nem tudja megtartani, ugrott le a mélybe. Sajnos, azonban nem a sziklára érkezett, hanem valami sokkal kevésbé tartós anyagra: fára. Korhadt deszkákra, gerendákra, melyek nagy recsegéssel-ropogással recsegéssel-ropogással beszakadtak a súlya alatt. Páfránylevelek csaptak az arcába, felsebezve b "rét, s a lány egy sz!k, iszapos üregben találta magát. Ahogy Ahogy belezuhant a sárba, érezte a jeges hideget, s hallotta a víz bugyogását maga körül. Azt gondolta: ennyi volt, ez a biztos halál. Azután egy id "re elveszítette az eszméletét. Hogy mennyi ideig hevert az üreg alján magatehetetlenül, magatehetetlenül, arról fogalma sem volt, csak annyit tudott, hogy sötét éjjel lett, mire magához tért. Kísérteties élmény volt, amikor kinyitotta a szemét, és nem észlelte a különbséget: a külvilágban sem volt több fény, mint a lehunyt szemhéja mögött. Szinte tapintani lehetett a s !r ! feketeséget, mely körülvette. A testét félig iszapos víz borította, fázott, és komoly fájdalmai voltak. Kellett néhány pillanat, mire rájött, hol van, és hogy került ide. Hirtelen páni félelem fogta el, kiáltozni kezdett, de a sikolyait ijeszt " hanger "vel verték vissza a sziklafalak, s a visszhangtól megrémülve elhallgatott. Nagy nehezen sikerült oldalt fordulnia, ám ahogy fel akart ülni, heves fájdalom nyilallt a fels "testébe. Végigtapogatta Végigtapogatta magát, hogy kiderítse, hol a baj, és arra
a következtetésre jutott, hogy valószín !leg eltört az egyik bordája. Még mindig jobb, mintha a kezem vagy a lábam tört volna el, vigasztalta magát, de egy perc múlva megint rátört a kétségbeesés. Az villant eszébe, mi van, ha Callum is ugyanígy fekszik valahol magatehetetlenül, magatehetetlenül, s "t talán holtan, és a szemébe könnyek szöktek. Jó id" be telt, mire sikerült sikerült összeszednie összeszednie magát. Valójában Valójában igen igen kicsi volt a valószín valószín !sége, hogy Callum eljutott idáig. Peggotty alighanem sokkal el " bb ledobta a hátáról, hátáról, és azóta talán talán már meg is találták azok, akik a keresésükre indultak. Vajon mikor vehették észre az otthoniak, hogy valami nincs rendben? Lindsay számára felcsillant egy halovány reménysugár. Ha elég sokáig hevert eszméletlenül, még az is lehet, hogy már a közelben van a segítség. Talán hamarosan ide is érnek... Meg kell tehát "riznie a lélekjelenlétét, lélekjelenlétét, és mindenekel "tt meg kell próbálnia feltápászkodni innen. Ezúttal sikerült felegyenesednie, méghozzá anélkül, hogy az elviselhetetlenségig fokozódtak volna a fájdalmai. Kinyújtotta a kezét, de csak a leveg "t markolta. Ahogy óvatosan el"retapogatózott, retapogatózott, elérte az akna nyirkos, csúszós falát, melyen víz csörgedezett lefelé. Aztán a lábával kitapogatta a szemközti falat is. Az akna szélesebb volt, mint gondolta, körülbelül kétszer két méteres. Az Az egyik oldalon, közvetlenül a víz szintje alatt talált egy kiugró sziklaperemet, amelyre leülhetett. A lábát ugyan nem tudta felhúzni, mert annyira nem volt széles a perem, de legalább a fels "testét kiemelhette a hideg, iszapos, poshadt vízb "l. Ez er "t adott neki, és máris reménykedni kezdett. Ha kibírja hajnalig, napvilágnál talán kapaszkodókat vájhat az agyagos falba, és kimászhat innen. De ki tudja, milyen messze a reggel? Lehet, hogy még hosszú-hosszú órákig itt kell rostokolnia... Lindsay felnyögött, és kétségbeesésében kétségbeesésében a szájára szorította a tenyerét, mert nem akart hangosan kiabálni. Valahonnan a távolból Dapple-Dee panaszos nyihogása hallatszott. Kellemetlen, már-már kísérteties volt a hang, Lindsay mégis hálás volt most minden kis zörejért. – Csak így tovább, tovább, lovacskám – suttogta suttogta vágyakozva. vágyakozva. – Nyeríts, hátha hátha meghallja valaki! A nyihogás azonban egyre halkult, majd teljesen elhalt. Lehet, hogy a póni elszakította a köt"fékét és haza ügetett? Az bizony jó volna, hiszen az otthoniak akkor minden bizonnyal rögtön elindítanának egy keres " brigádot. Bár Lindsay Lindsay emlékezett emlékezett rá, hogy jól megcsomózta megcsomózta a köt"féket, és Dapple-Dee persze korántsem volt olyan er "s, mint egy rendes méret ! ló. Felfelé bámult, az égnek arra a kis szeletére, melyet a lyukon át láthatott – és hirtelen megpillantott egy aprócska, alig pislákoló csillagot. Úgy érezte, míg él, emlékezni fog erre a pillanatra. A halovány halovány fénysugár fénysugár a feneketlen feneketlen sötét éjszakában éjszakában új reménnyel reménnyel töltötte el. A szíve megdobbant. Talán már nincs messze a szabadulás. Talán máris keresik. Talán... Igen, ezzel a szóval kezd "dött és végz "dött minden gondolata. Ekkor Lindsay nem bírta tovább, és ismét kiáltozni kezdett. Csak az ötödik-hatodik kiáltás után jött rá, mit is üvöltött bele az éjszakába: – Stuart! Stuart! Mintha egyes-egyedül a férfitól várhatná a szabadulást. Hirtelen elnémult megint, és fülelt, de csak a hegyvidéken honos állatok hangját hallotta. Egy ragadozó zsákmányául esett nyúl halálsikolyát, halálsikolyát, bagolyhuhogást és egy álmából felriasztott szajkó méltatlankodó kiáltását. kiáltását. No meg persze a víz bugyogását alulról, hiszen ha nem akarta, hogy elhaljon a vérkeringés a lábában, néha mozognia is kellett. Egy id" után aztán megint kiabálni kezdett, de olybá t !nt számára, mintha a hangja ki sem jutna az aknából, aknából, csak idebenn visszhangozna visszhangozna a nedves falak között. között. Kétségbeesés Kétségbeesés fojtogatta. fojtogatta. Úgy érezte, sohasem jut ki innét, nyomorultul fog elpusztulni ebben a vizes lyukban, s a szabadság éppoly elérhetetlen számára, mint a távolban pislákoló csillag, a külvilág utolsó üzenete. Hirtelen hangokat hallott, de biztosra vette, hogy képzel "dik. Olyan régóta reménykedett reménykedett
hiába, hogy most biztosra vette, érzékcsalódás áldozata. A hangok azonban egyre közelebbr "l hallatszottak. – Lindsay! Lindsay! Lindsay! Merre vagy? vagy? A lány azonnal felismerte Stuart hangját. Lecsusszant kényelmetlen ül "kéjér "l, és talpra állt, abban a reményben, hogy akkor könnyebben meghallják a kiáltását. – Hála istennek! istennek! Stuart... Itt vagyok! vagyok! Egy beomlott beomlott bányaaknában... bányaaknában... Vigyázz, Vigyázz, nehogy nehogy megcsússz, mert én is úgy zuhantam be ide. Légy nagyon óvatos, kérlek! Egy zseblámpa fénycsóvája világította meg Lindsay sötét börtönét, és soha világosságnak még nem örültek ennyire, mint most a lány. – Egek! – szörnyülködött szörnyülködött a férfi. férfi. - Megsérültél? – Szerencsére csak könnyebben. könnyebben. Amennyire Amennyire meg meg tudtam állapítani, állapítani, eltörött egy bordám, és a homlokomon is felszakadt a b "r, de már nem vérzik. Meg persze jól átfagytam, mert jó ideig eszméletlenül eszméletlenül feküdtem itt a vízben. – Vízben? Úristen! Úristen! Akkor akár meg meg is fulladhattál fulladhattál volna! Óriási szerencse, szerencse, hogy rád rád bukkantunk... – És Callum? #t megtaláltátok már? Csak annyit tudok, hogy Peggotty ledobta a hátáról... – Tehát Tehát láttad a pónit! pónit! Képzelem, hogy hogy kétségbeestél... kétségbeestél... De nyugodj meg, meg, Lindsay, Lindsay, Callum már rég otthon van. Az öreg Patricket látogatta meg, és már hazafelé tartott, amikor Peggotty makrancoskodni makrancoskodni kezdett, így aztán egyszer !en hazasétált. Mostanra már biztosan álomba sírták magukat Moraggel a farmon. – Ó, Stuart, kérlek, kérlek, ne hidd, hogy könnyelm könnyelm! voltam! Hidd el, a sötétség beálltával hazatértem volna, ha tudok... – Hát persze. Eszemben Eszemben sincs szemrehányást szemrehányást tenni tenni neked. – A zseblámpa fényköre fényköre körbevándorolt az üregben. - Azt hiszem, csak kötéllétrával tudunk kiszabadítani. Van is egy a birkaistállóban... birkaistállóban... – Ne hagyj itt! – könyörgött könyörgött kétségbeesett kétségbeesetten en Lindsay. Lindsay. – Rettenetes volt volt egyedül. – Ne félj, nem hagylak hagylak itt! Mick is itt itt van, majd " elmegy a hágcsóért, és hoz segítséget is. Én meg szépen lemászom hozzád. – Nem, – Nem, nem kell! – tiltakozott Lindsay Lindsay.. – Az túl veszélyes volna. volna. Az is elég, ha ott maradsz, maradsz, ahol vagy, beszélsz hozzám, és világítasz. – És ha megint elájulsz? elájulsz? Ne vitatkozz, vitatkozz, Lindsay, Lindsay, lemegyek, és kész. kész. – Stuartnak igaza igaza van – szólt közbe közbe Mick. – Jobb, ha melletted van, van, és az akna legfeljebb legfeljebb öt méter mély lehet. Majd segítek neki lemászni. Mick egy pásztorbotot is hozott magával, melynek jó er "sen megragadta az egyik végét, és leeresztette Stuartot az aknába. Nagy csobbanás jelezte, hogy a férfi megérkezett. Lindsay utána kapott, és segített meg "rizni az egyensúlyát. – Minden rendben, rendben, ugye? – kiáltott kiáltott le Mick. – Akkor én most megyek megyek is. Körülbelül Körülbelül egy óra múlva itt vagyok a kötéllétrával meg a segítséggel. Amint kettesben maradtak, Stuart magához vonta a lányt, óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon neki. – Ó, Lindsay! – suttogta, suttogta, végigsimítva végigsimítva piszkos, horzsolásokkal horzsolásokkal borított borított arcát, s szája szája közben az ajkát kereste. Egy perccel kés " bb hátrasimította hátrasimította Lindsay csapzott csapzott haját, és halkan halkan nevetni kezdett. kezdett. – Azt Azt hiszem, te vagy vagy az els" n" a földön, akit egy elhagyatott bányaaknában csókoltak csókoltak meg. Lindsay végigtapogatta a férfi arcát, és meglepetten felkiáltott. – Hiszen te sírsz! sírsz! Stuart nagy leveg leveg"t vett. – Igen, sírok. Örömömben, Örömömben, hogy megtaláltalak. megtaláltalak. Soha Soha nem fogom elfelejteni elfelejteni a pillanatot, pillanatot,
amikor meghallottam a hangodat és megláttalak itt, a mélyben... De majd elfeledtem a sérüléseidet, kedvesem... Hogy van a törött bordád? Ébren vagyok, vagy álmodom? – tette fel magának a kérdést Lindsay, aki még mindig nem tért magához a csodálkozástól. Tényleg tegez "dnek Stuarttal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna? S a férfi az el " bb valóban kedvesemnek szólította? – Félre ne érts, de jó volna, ha felhúznád a blúzodat. Szeretném megvizsgálni a sérüléseidet, nehogy tovább súlyosbítsuk "ket, amikor kiviszünk innen. Lindsay kuncogni kezdett. – Ne aggódj, nem fogok hisztériás rohamot kapni – mondta; még mindig nevetve. – Csak eszembe jutott, hogy még mindig az új blézerem van rajtam. Ma vettem a városban, és életemben nem volt még ilyen drága ruhám. – Akár tízet veszek neked helyette! – ígérte Stuart, és a lány kezébe nyomta a zseblámpát. – Jó er "sen tartsd, le ne ejtsd! Aztán óvatosan áttapogatta a fels "testét, míg csak Lindsay fel nem szisszent. – Igen, ott... Az lesz az. – Átkötöm az ingemmel. Véd"kötés helyett talán az is megteszi. Lindsay hagyta, hogy a férfi levegye az ingét és bebugyolálja a sérült borda környékét. Aztán odabújt Stuarthoz. – Olyan jó, hogy itt vagy. – Hogy én itt vagyok, vagy hogy egyáltalán itt van valaki? A lányt váratlanul érte a kérdés. Nem tudta, mit feleljen, hisz úgy érezte, egy csomó minden tisztázatlan még köztük. Nem akarta addig megvallani az érzéseit, míg nem tudta biztosan, hogy megbízhat a férfiban. – Gondolod, hogy alkalmas a hely és az id" ilyen fontos dolgok megtárgyalására? - kérdezett vissza szelíden. – Igazad van. Ez valóban nem a megfelel" pillanat... És én türelmes vagyok, tudok várni. Ó, ha tudnád, mennyire aggódtam miattad! Már a legrosszabbtól tartottunk, amikor... – Egyáltalán hogy jöttetek rá, hogy elt!ntem? – A faszilánkot ugyan helyi érzéstelenítéssel el tudták távolítani, Neillt azonban benn tartották éjszakára a kórházban, hogy biztosak lehessenek benne, nem fert "z"dik el a sebe. Így aztán egyedül jöttem haza Clyde-ból – mesélte Stuart. – Callum könnyek között, kétségbeesetten fogadott. Wynne elmondta neki, hogy a keresésére indultál a Chophead-szurdokhoz. Végül Dapple-Dee nyihogása vezetett nyomra minket. – Kiabáltam félelmemben – vallotta be Lindsay. – Valószín !leg azzal ijesztettem meg szegény jószágot. Stuart szorosan magához vonta. – Annyi mindenr "l kell beszélnünk, ha újra egészséges leszel – mormolta csillapítón. – Tudom, tele vagy bizonytalansággal Rhoslochant illet "en, de biztos vagyok benne, hogy valamennyi kételyedet el tudom oszlatni. Rengeteg id "nk van, Lindsay... Hiszen most már mindörökre együtt leszünk, ugye? – Igen. – Lindsay a férfi vállába kapaszkodott, pillantása a tekintetét kereste. – Köszönöm, hogy lejöttél hozzám ide. El sem tudod képzelni, mit jelent számomra, hogy hajlandó voltál erre a rémes helyre szám !zni magad, csak hogy vigyázhass rám. Egyszer !en nem találok szavakat... – Ne is keresd "ket, kedves! Vannak az életben pillanatok, amikor teljesen feleslegesek a szavak. – Stuart megint megcsókolta, és a lány odaadón viszonozta a csókot. Bizalmatlansága, a benne megfogalmazódó vádak és a szívét eltölt " keser !ség egy pillanat alatt elt!nt, s átadta helyét a boldog bizonyosságnak, hogy ez a férfi nem semmizhet ki
apátlan-anyátlan árvákat. Stuart Hazeldean igenis talpig becsületes, nagyszer ! ember, mert akire ilyen helyzetben is számítani lehet, az semmilyen körülmények között nem hagyhatja cserben embertársait. Holnap reggel az lesz az els " dolga, hogy ír Mr. Worlesonnek, és visszavonja a megbízást. Ha szerencséje van, az ügyvéd egyáltalán el sem kezdte még a munkát... – Úgy hallom, hányattatásaid lassan véget érnek – mondta a férfi. – A hangokból ítélve Mickék megérkeztek... Biztosan azt hiszik, hogy a poklok poklából szabadítanak ki minket, pedig épp ellenkez"leg, ugye, kedves? Hé, ti odafenn! Jól vagyunk ám, csak kicsit átfagytunk, úgyhogy igyekezzetek! Mick Alec Linmuirt és Rodney Fordot hozta magával, és halogénlámpájuk fényénél már korántsem t!nt olyan félelmetesnek az akna. A két másik férfi a bokájánál fogva tartotta Micket, aki hasra feküdt, és lebocsátotta a kötélhágcsót. – Lindsayt ne nagyon rángassátok, mert az egyik bordája eltörött, és nem szeretném, ha további sérüléseket szerezne – figyelmeztette "ket Stuart, miközben igyekezett megtartani a kötéllétra alját, hogy ne libegjen annyira. Amíg csak elérte, fogta a felfelé kapaszkodó lányt, aki ügyesen elérte a lyuk peremét, és ki is mászott rajta. Amikor kicsivel kés " bb Stuart feje is megjelent a nyílásban, Lindsayre olyan er "vel tört rá a megkönnyebbülés, hogy újra elveszítette az eszméletét. Megvárták, míg magához tér, mert nem akarták karban vinni, hogy óvják a sérült bordáját. Lindsay végül – bár a lába annyira merev volt, hogy egyáltalán nem érezte – Mickre és Stuartra támaszkodva, maga tette meg a szurdok végéig hátralév " utat. Odalenn Alec kisteherautója várta "ket, melynek platóján egy matracot és takarókat helyeztek el. Stuart segített Lindsaynek felmászni és lefeküdni, aztán " is leült mellé. A többiek el "l, a vezet"fülkében foglaltak helyet. Hamar hazaértek, és Lindsaynek felt !nt, hogy a farmház felé tartanak. – Inkább hazamennék – jegyezte meg csendesen. – Szó sem lehet róla – rázta a fejét a férfi. – Rajtad akarom tartani a szemem. Az orvos már Rhoslochanen várta "ket Mrs. Linmuir és a kisírt szem ! Jenny társaságában. – Nem vizsgálhat meg így! – tiltakozott Lindsay. – Borzasztóan piszkos vagyok, és szerintem büdös is. – Azt hiszem, mégis kénytelen leszek – nevetett a doktor. – Aztán, ha úgy ítélem meg, hogy a fürdés nem árt, máris mehet a kádba. Végül zuhanyozásban egyeztek ki, s az orvos megkérte Jennyt és Mrs. Linmuirt, hogy segítsenek Lindsaynek. Csodálatos érzés volt megint tisztának és illatosnak lenni, csinos, puha pizsamába bújni. Aztán a doktor helyi érzéstelenítést alkalmazva összevarrta a sebet Lindsay homlokán, sebgyógyító balzsamot kent a legcsúnyább horzsolásokra, és véd "-kötést helyezett a mellkasára. – Óriási szerencséje volt – állapította meg, miel"tt elbúcsúzott. Stuart id"közben szintén lezuhanyozott, és pizsamát meg köntöst vett fel. A konyhában megittak együtt egy kávét, aztán felkísérték Lindsayt az emeletre. A lány gondolkodás nélkül a régi szobája felé indult, ám Stuart a folyosó végére vezette. – Anyám szobájában alszol – jelentette ki ellentmondást nem t!r "n. – Ott sokkal kényelmesebb, ha az ember napokig feküdni kényszerül. – Napokig? – képedt el a lány. – Csak nem képzeled, hogy egy vacak törött borda miatt heverészni fogok, amikor ott a teázó... – Az orvos azt mondta, hogy a sokknak, amely ért, komoly utóhatásai lehetnek, ezért egy
ideig a lehet" legnagyobb nyugalomra van szükséged. Jenny veled marad ma éjjel, felállítottam számára egy összecsukható ágyat. A teázó miatt meg ne aggódj! Jenny és Madeleine felváltva tartja a frontot, Mrs. Linmuir pedig megígérte, hogy alkalomadtán kisegít majd. Lindsay nem tiltakozott tovább. Hagyta, hogy a férfi és Jenny lefektesse. Az ágy puha volt, és finom meleg, mert Stuart el "relátón el"melegítette a matracot. – Menj át a szomszédos szobába, légy szíves – kérte a férfi Jennyt –, és hozd át az ottani éjjeliszekrényr "l azt a világító számlapos órát. Ha Lindsay felébred majd éjszaka, nem lesz annyira sötét, és mindig pontosan tudhatja, mennyi az id ". Ezt azért találta ki, mert meséltem neki róla, hogy mennyire féltem a sötétben, gondolta hálásan a lány. Megértette, milyen szörny ! volt a soha véget nem ér " sötétség rémével küzdeni, egyetlen csillag pislákoló fényéb "l bátorságot merítve... Amikor Jenny kiment, Stuart lehajolt, és megcsókolta Lindsayt. – Jó éjt, kedves! – suttogta, és a következ" pillanatban már ott sem volt. A nyugtató, amelyet az orvos belediktált Lindsaybe, hamarosan hatni kezdett. A lány befészkelte magát a párnák közé, és ajkán boldog mosollyal elszenderedett.
13. FEJEZET Másnap Lindsay úgy ébredt, hogy sajgott minden porcikája. Boldog volt, hogy semmit sem kell csinálnia, hogy gondtalanul heverészhet és ábrándozhat. Egyszer sem sikerült ugyan
négyszemközt maradnia Stuarttal, ám ez csöppet sem izgatta. Hiszen rengeteg idejük volt, el"ttük állt az egész élet. Amikor azonban déltájban levélpapírt és tollat kért Mrs. Linmuirtól, csalódnia kellett, mert az asszony rosszallóan megcsóválta a fejét. – Egyetlen levél sem lehet ennyire fontos, kedvesem – jelentette ki. – Most az a dolga, hogy pihenjen, és miel" bb meggyógyuljon. Vagy ha tényleg halaszthatatlanul fontos az ügy, Stuart biztosan szívesen megírja maga helyett azt a levelet. – Nem, nem – visszakozott a lány gyorsan. – Annyira azért nem sürg"s. Mrs. Linmuir azonban feltehet "en továbbadta Lindsay kérését, mert amikor az asszony délben behozta az ebédet, Stuart is bejött vele. – Üzleti ügyben akartál írni valakinek? – kérdezte. – Valami rendelést feladni, vagy ilyesmi? Lindsay a fejét rázta. – Mondtam már, hogy nem olyan fontos. Egyszer !en csak nem tudtam, hogy nem szabad írnom, és gondoltam, elintézek valamit... – Fel kellene ülnöd ahhoz, hogy írhass, és az orvos azt mondta, tartósan csak feküdnöd vagy állnod szabad. Biztosan nem akarod, hogy megírjam helyetted? Lehetne géppel is, és csupán alá kellene firkantanod... – Nem, köszönöm, tényleg ráér a dolog. Lindsay úgy döntött, Jenny segítségét kéri, mert a fiatal lány kés " bb fel is adhatta volna a levelet. Jenny szerencsére csöppet sem volt kíváncsi természet !, és Lindsay úgy gondolta, még megtisztel "nek is erezné, hogy titkot bízott rá. Jennyvel viszont csak este találkozhatott, a teázó zárása után. Lassan telt a délután, annál is inkább, mert Lindsaynek be kellett érnie Mrs. Linmuir és a doktor társaságával. Az orvos összességében elégedett volt a gyógyulás ütemével, de a lány lelkére kötötte, hogy legalább még három napot töltsön ágyban. Estefelé Lindsaynek eszébe jutott, hogy hiszen telefon is van a szobájában, vagyis felhívhatja Jennyt a teázóban, és akár most azonnal megbeszélheti vele a részleteket. Fel is emelte a kagylót, de még ugyanabban a pillanatban észrevette, hogy a vonal foglalt: valaki beszél a házból egy másik készüléken. Ösztönösen ki akart lépni a vonalból, ám a mondat, mely puszta véletlenségb"l megütötte a fülét, éppen rá vonatkozott, és " a döbbenett"l meg a kíváncsiságtól bénultan akaratlanul is végighallgatta a beszélgetést. – Tényleg ránk uszított egy ügyvédet? – kérdezte éppen Stuart. – Ördög és pokol! Jim, találj ki valamit, bármit, és próbáld lerázni! Egyel "re nem derülhet ki az igazság. Mondd azt, hogy éppen dolgozol a kimutatáson, vagy valami ilyesmi... A lényeg, hogy id "t nyerjünk. Lindsay semmit sem tudhat meg, amíg a kis tervem meg nem valósul. – A férfi felnevetett. – Egyébként ennél nincs jobb módszer egy n " gyanújának az elaltatására. – Miféle módszerr "l beszélsz? – tudakolta Jim MacWilson. – Azt egyel"re még neked sem árulom el, öreg cimbora. De ígérem, hamarosan kiterítem a lapjaimat, és akkor Lindsay sem akadékoskodik tovább. – Miért nem tisztázod a helyzetet most rögtön? – Nem lehet, nem alkalmas az id". El sem tudod képzelni, mekkora a felfordulás itt, nálunk a baleset miatt. De meglásd, id"vel rendez"dnek a dolgok... Csak tartsd szem el "tt, amit az imént mondtam, és akkor minden rendben lesz. Köszönöm, hogy tájékoztattál. És csak ügyesen! Kattanás jelezte, hogy Stuart befejezte a beszélgetést. Lindsay egy darabig moccanni sem tudott, reszketve szorította melléhez a kagylót. Csak akkor merte letenni, amikor hallotta, hogy a férfi már felfelé dobog a lépcs "n. Aztán alvást színlelve gyorsan befordult a fal felé.
A szoba ajtaja halkan kinyílt, majd kisvártatva ugyanolyan halkan be is csukódott. Lindsay nem moccant, de csukott szemhéja alól megállíthatatlanul ömlöttek a könnyek. Hát ennyit a halálbiztosnak hitt megérzésekr "l! Ennyit a Stuart becsületességébe vetett rendíthetetlen hitér "l! Micsoda gazfickó! Szóval azt hiszi, megtalálta a tökéletes módszert a gyanúja elaltatására? Azt hiszi, hogy egy jegygy!r !vel bármire ráveheti? Azt hiszi, hogy a jegyeseként a segítségére lesz a saját féltestvérei megrövidítésében? Lindsaynek megint eszébe jutott az a keserédes óra, melyet kettesben töltöttek a vízzel telt bányaaknában, és felzokogott. Olybá t!nt számára, mintha hideg, jeges kéz markolászná a szívét, és egyidej!leg a józan esze is felmondta a szolgálatot. Határtalan, dühöng " fájdalmat érzett csupán, mely felmorzsolta maradék ellenállását, s fel "rölte minden erejét. Estére felszökött a láza. Légszomjra és mellkasi fájdalmakra panaszkodott, s a kiérkez " orvos mellhártyagyulladást állapított meg nála. Rögtön ki is hívta a Ment "t, mely a clyde-i Dunston Kórházba szállította Lindsay-t, ám a lány alig érzékelt valamit a nagy felhajtásból. Mintha minden mindegy lett volna neki... És ez pontosan így is volt: Lindsaynek semmi sem számított, amióta a saját fülével hallhatta, hogy Stuart Hazeldean csaló. Csaló, hazug tolvaj, semmi más... A rákövetkez" héten Lindsay felfedezte, hogy azért a súlyos betegségnek is vannak el "nyei. Például, hogy az embert nem zaklatják felesleges dolgokkal. Elegend " volt pusztán lehunynia a szemét ahhoz, hogy senki ne zavarja. Ha pedig belefáradt a beszélgetésbe, egyszer !en felsóhajtott, a mellére szorította a kezét, és máris tapintatosan magára hagyták a látogatók. A második hétre kezdte visszanyerni az erejét, de haza még mindig nem mehetett. A kórházi orvosok hazatérés helyett hosszabb pihenést javasoltak valami szép nyaralóhelyen, méghozzá szigorú felügyelet alatt. – Fordék kölcsönadják egy-két hétre a Wakatipu-tónál lév " nyaralójukat – tájékoztatta a lányt Stuart ritka látogatásai egyikén. – Queenstown közelében van a ház, csodálatos, napsütötte völgyben, meglásd, remekül fogod érezni magad... Talán még le is bámulsz, vagy ha nem, elb!völ"en szepl"s leszel. Mondtam már, hogy a szepl "s lányoknak sosem tudtam ellenállni? – Lindsayre mosolygott, ám mosolya viszonzatlan maradt. – Jenny természetesen veled tart, és Mrs. Linmuir kölcsönadja a kocsiját az útra. Ott aztán fürödhetsz, sétálhatsz, napozhatsz, lustálkodhatsz, egyszóval azt csinálhatsz, amihez kedved van. Csak egyet nem tehetsz: nem mehetsz kalandtúrára a Skippers kanyonba. – Miért? – Mert egy ilyen túra túlságosan igénybe venne testileg és lelkileg egyaránt. Márpedig a betegséged és a baleset okozta megrázkódtatás után még sokat kell er "södnöd, hogy a régi Lindsay légy megint. A lány csak nagy er "feszítés árán tudott elfojtani egy gúnyos, megvet " mosolyt. Micsoda színlelés! Micsoda hamis aggodalom! El "ször Robin, most meg Stuart... Vajon miért szeret bele mindig olyasvalakibe, aki nem méltó a szeretetére? Elfordult és kibámult az ablakon. A hegyeket nézte, és a közéjük ékel "d" keskeny szurdokokat. – Vége a látogatási id"nek – jelentette ki szárazon, a férfira rá sem pillantva. – Mindjárt hozzák a teát, és teaid " ben nagyon elfoglaltak a n"vérek. Stuart szó nélkül felállt, biccentett a többi betegnek, és miután búcsúzóul még utoljára Lindsayre mosolygott, elhagyta a szobát. A mélykék viz! Wakatipu-tó partján eltöltött néhány nap igazán remekül sikerült - az
id" járásra, a tájra és Jenny társaságára legalábbis nem lehetett panasz. Lindsay igyekezett is méltányolni azt a sok jót, amelyben része volt, de er "feszítése nem járt látványos eredménnyel. Ránézésre egyébként sokat javult az állapota. A b "re egészséges, rózsás árnyalatot vett fel, orrán megjelentek az elmaradhatatlan szepl "k, és egy kicsit még hízott is. A lelki megnyugvás azonban még váratott magára. Addig mindenképpen, amíg nem beszélt Stuarttal, és nem tisztázott vele mindent. Szembesíteni akarta a férfit a véletlenül kihallgatott telefonbeszélgetéssel, és elhatározta, hogy az érzései semmiképp nem játszhatnak szerepet ebben a fájdalmas felel "sségre vonásban. Vagyis hogy... az egykori érzései, helyesbített gyorsan gondolatban. Mert ezek után természetesen semmit sem érez... semmit sem érezhet ez iránt a gátlástalan gazfickó iránt. – Mit szólnál hozzá, ha meglepnénk az otthoniakat, és két nappal hamarabb hazamennénk? – tette fel a kérdést Jennynek, és a fiatal lány boldogan helyeselt. Id "közben kezdte elunni magát a talán túlságosan is idilli környezetben, és Lindsay gyanította, hogy valami fiúügy is lehet a dologban. Napsütéses kora "szi napon indultak útnak. A nyárfák lombja máris lángoló aranyszín !re vált, a juharok vörösben pompáztak, s a képet a jádéra emlékeztet " szín! Clutha tette teljessé. Délután öt óra körül érték el Crannogot. – Nem megyünk be hozzánk egy teára? – kérdezte Jenny. – A teázóban ilyenkor egy t !t sem lehet leejteni, biztosan csak zavarnánk Madeleine-t. Lindsay igazat adott a lánynak, és elfogadta a meghívást. Meg aztán, mi tagadás, félt egy kicsit a rá váró tisztázó beszélgetést"l. Er "t akart gy! jteni estig, így aztán hálás volt minden kis haladékért, amelyet kicsikarhatott a sorstól. Mrs. Linmuir a szokott szívélyességgel fogadta "ket, örömébe azonban üröm vegyült, mert nem tudott méltóképpen készülni a kedves vendég érkezésére. – Egész délel"tt a teázóban voltam – mesélte. – Madeleine a délutános, és úgy beszéltük meg, hogy holnap alaposan kitakarítjuk és feldíszítjük a házat. Azt akartuk, hogy szép legyen, mire megjön, Lindsay, de hát a meglepetésnek már l "ttek. A takarítás ett"l persze nem marad el, mert nagyon fontos, hogy ne vesse bele magát mindjárt a munka s !r ! jébe. Err "l jut eszembe, igazán nálunk maradhatna ma éjszakára. Morag és Callum egy osztálytársuknál van, és úgy beszéltük meg, hogy szintén itt alszanak. Neill Alexandrába ment valami iskolai bálra, tehát csak Stuarttal találkozna, ha hazamenne, mert más úgysincs otthon... Ugye marad? Lindsay úgy vélte, ezt csak a gondviselés intézhette így: zavartalanul, négyszemközt megbeszélhet hát mindent a férfival. – Köszönöm a kedves meghívást, Mrs. Linmuir, de azt hiszem, épp elég dolga lesz az ikrekkel is. Én inkább hazamennék. Szükségem van egy kis egyedüllétre, hiszen tudja... És rengeteg elintéznivaló is vár, hetek óta gy !lnek a megválaszolandó levelek. Csak annyit kérek, hogy vigyenek haza. Aztán már elboldogulok. Mrs. Linmuir még próbálkozott egy darabig, hogy Lindsayt jobb belátásra bírja, de végül beadta a derekát. Lindsay fellélegezhetett. Keresve sem találhatott volna jobb alkalmat, hogy négyszemközt beszélhessen Stuarttal. Úgy tervezte, épp csak beköszön a teázóba, és rögtön továbbmegy a farmra. A tisztázó beszélgetés a férfival bizonyára elhúzódik majd, és mire hazaér, Madeleine rég bezárta az üzletet. Senkivel sem fog tehát találkozni, senki nem láthatja kisírt szemét, kétségbeesését. Legnagyobb megdöbbenésükre azonban a teázót máris zárva találták. – Madeleine nem tudta, hogy jövünk – gondolkodott hangosan Jenny. – Persze ez még nem ok arra, hogy idejekorán bezárjon, hacsak nem arról van szó, hogy Stuart... – Zavarodottan az
ajkába harapott. – Hogy Stuart micsoda? – kérdezett vissza élesen Lindsay. – Lehet, hogy elmentek valahová együtt. – Jenny lázasan töprengett, végül felderült az arca. – Á, tudom már! Stuart biztosan megkérte Madeleine-t, hogy kísérje el Neill iskolai koncertjére, amelyet anya említett. – Édesanyád nem koncertr "l, hanem iskolai bálról beszélt, oda pedig aligha hívnak feln "tteket – mutatott rá Lindsay. – Egyébként valószín!leg igazad van: Madeleine biztosan Stuarttal ment el valahová. – És ez nyilván bánt téged – állapította meg Jenny szomorkásán. – Engem? Már miért bántana? – Hát mert... – Lindsay nyers hangja láthatóan még inkább összezavarta a fiatal lányt. – Nem is tudom. Csak valamiért az volt a benyomásom, hogy te és Stuart... – Képzel"dsz, Jenny. Stuart Hazeldean és én... Haha! Kacagnom kell! A lány b !ntudatosan lehajtotta a fejét. – Pedig... olyan kézenfekv" volna. – Mert úgy igazi otthont biztosíthatnánk az ikreknek? – érdekl "dött csúfondárosan Lindsay. – Nem. – Jennyt nem sok választotta el a sírástól. – Hanem mert ti ketten olyan jól... – Minket kett"nket kizárólag az köt össze, hogy Morag és Callum gyámjai vagyunk – szakította félbe Lindsay. – Vagyis Stuart azzal jár el esténként, akivel csak akar. Nyilván megvan az oka, hogy Madeleine ilyen korán bezárt. Lefogadom, hogy a kulcs a szokott helyén van, az almafán. – Megvárom, míg bemégy – biccentett Jenny. Lindsay elment a kulcsért, és kinyitotta az ajtót. A fiatal lány még segített neki behordani a csomagokat, aztán megölelte búcsúzóul, visszaült a kocsiba, és elhajtott.
14. FEJEZET Lindsay f "zött magának még egy teát, mert úgy t !nt, kés"n kerülhet csak sor a várt megbeszélésre, és szerette volna, ha tiszta marad a feje. Míg a teaf ! ázott, gyorsan átnézte a leveleket, s a harmadik, amelyik a kezébe akadt, mindjárt felkeltette az érdekl "dését: Jim MacWilsontól, az ügyvédt "l érkezett. Lindsay el"ször arra gondolt, hogy a gyerekeknek szánt szokásos csekk van benne, de aztán
eszébe jutott, hogy az jóval kés " bb esedékes. Kinyitotta hát a borítékot, és egy levelet talált benne. Méghozzá egy igen hosszú levelet. Lindsay átfutotta, és elsápadt. A teáról egészen megfeledkezve újra kezdte az olvasást. Igen tisztelt Miss Macrae! Irodánkhoz megkeresés érkezett a Worleson és Pinberryt ! l, hogy haladéktalanul tisztázzuk Rhoslochan tulajdonjogi viszonyait és pénzügyi helyzetét. Természetesen el ! ször Stuarthoz fordultam, és kértem, öntsön végre tiszta vizet a pohárba. # azonban türelemre intett. Az Ön egészségi állapotára való tekintettel utasított, hogy húzzam az id ! t – remélem, azóta már meger ! södött annyira, hogy nem jelent nagy megrázkódtatást az igazság. Az igazság ugyanis az, hogy Rhoslochan már évek óta teljes egészében Stuart Hazeldean tulajdona. Alexander Bairdmore hanyagul és felel ! tlenül gazdálkodott, a kiadásai rendre meghaladták a bevételeit. Az els ! nagy anyagi terhet az európai utazás költségei jelentették, de ezt kés ! bb csak tetézte azzal, hogy szerencsejátékra adta a fejét. Stuartnak mindig is volt bizonyos részesedése a farmból, az édesanyja ugyanis nem adott el mindent Lexnek. Nehéz és kemény munkával, gyakran nélkülözés árán sikerült annyi pénzt összegy" jtenie, hogy végül, amikor Lex már nyakig úszott az adósságban, és végrehajtóval fenyegették, kifizette a hitelez! ket, és cserébe a nevére került a birtok. Lex kifejezetten hálás volt neki ezért, valamint azért, hogy továbbra is itt maradhatott Rhoslochanen, mintha mi sem történt volna. Stuart mellesleg igen nagylelk " bért is fizetett a munkájáért, már ha munkának tehet nevezni Lex zajos n ! ügyekkel és kocsmázásokkal tarkított tevékenységét. A tulajdonviszonyok megváltozását igyekeztünk titokban tartani, els ! sorban miatt, mivel Stuart nem akarta, hogy emiatt megrendüljön az apjába vetett bizalma. Azt tervezi, hogy egy szép napon egyenrangú társak lesznek Neill-lel, persze csak ha a fiúnak kedvére való a farmerkedés. A végrendelet, melyet Lex nem sokkal a halála el ! tt papírra vetett, minden kétséget kizáróan szabályos és valódi, csakhogy ! akkor már semmi néven nevezhet ! vagyonnal nem bírt. A halálát megel ! z ! hetekben igen zavarosak voltak a gondolatai, és gyakran szenvedett emlékezetkiesésekt ! l. Ez magyarázhatja azt a téveszméjét, hogy mégjóváteheti, amit a gyermekeivel szemben mulasztott. Most már bizonyára érti, Miss Macrae, miért nem fogadtuk nagyobb lelkesedéssel Önöket. Önök a kilátástalanság és a szegénység elöl menekültek ide, hogy új életet kezdjenek — a nagy semmib ! l. Stuart hajlandó lett volna rendszeres anyagi támogatásban részesíteni az ikreket, de mire észbe kaptunk, Maguk már javában úton voltak Új-Zéland felé. Szerencsére id ! közben megoldódtak a gondok, és minden jóra fordult. Stuarttól hallottam, hogy id ! közben sikeres üzletasszony lett, amihez szívb ! l gratulálok. Ne tegyen magának szemrehányást azért, hogy nem bízott bennünk. Valóban félrevezettük – csak egészen más értelemben, mint ahogy Ön gondolta. Kívánom, hogy továbbra is alakuljanak szerencsésen a dolgaik, és legyenek nagyon boldogok ebben a csodaszép országban. Anyagi természet " gondjaik biztosan nem lesznek, hiszen Stuart hozzáértésének köszönhet !e n a farm gond nélkül eltart egy ennél nagyobb családot is. Ha további felvilágosításra volna szüksége, Miss Macrae, bármikor szívesen látom az irodámban, de akár az otthonomban is, egy hangulatos vacsorára. A feleségem már nagyon szeretné megismerni azt a különleges lányt, aki ilyen hatást gyakorolt az én Stuart barátomra. Szívélyes üdvözlettel: James MacWilson
Lindsay a konyhaasztalra tette a levelet, és lassan felállt. Fájdalmas er "vel rohanta meg a valóság: Tehát Rhoslochan Stuarté csakúgy, mint a kombi, és a munkáslak is az " kizárólagos tulajdona volt, amíg nagylelk !en neki nem ajándékozta. Újra a fülébe csengtek a vádaskodások, a szemrehányások, amelyekkel Stuartot elhalmozta. Újra hallani vélte a gúnyos kérdéseket, amelyeket feltett neki. De aztán lelki szemei el "tt ismét lepergett az a jelenet is, amikor egymásra találtak a sötét bányaaknában, és amikor a férfi megígérte, hogy mostantól mindig együtt lesznek majd. Tehát Stuart még most is szereti "t, mindannak ellenére, amit gondolt róla. Annak ellenére, ahogyan viselkedett vele a kórházban. Lindsay egyszerre úgy érezte, minden gondja tovaszáll. Tudta, igen, biztosan tudta, hogy Stuart nem mehetett el Madeleine-nel, hogy otthon van a farmon, tehát csak át kellene szaladnia hozzá, és elújságolhatná, hogy mindent tud... Végignézett magán: Egy ujjatlan, kivágott világoskék nyári ruha volt rajta, mely igen jól állt neki. így aztán nem habozott tovább. Felkapta a levelet, becsukta a házat, és siet "s léptekkel elindult a kiserd"n át a farmház felé. Minél közelebb ért az épülethez, annál hevesebben vert a szíve. Arról ábrándozott, hogyha Stuart a teraszon pipázgat, hamarosan észre fogja venni, és elébe siet, boldogan. A kertkapuhoz érve szeme megakadt a rózsabokron, mely tele volt pompás vörös virágokkal. Az esti szell"t édes illatok f !szerezték. Stuart sajnos nem ült a teraszon, de a fonott asztalon árválkodó újság és a félig üres pohár azt sugallta, hogy csak nemrég állhatott fel innen. Talán telefonhoz kellett mennie? Lindsay a nyitott üvegajtón át belépett a nappaliba, de itt sem találta a férfit. – Stuart! – kiáltotta olyan hangosan, hogy azt a ház minden zugában hallani lehetett. – Merre vagy? Én vagyok az, Lindsay! Semmi válasz. Lindsay kétségbeesetten küzdött a csalódottság nyomasztó érzése ellen. Hiába, az életben semmi sem lehet tökéletes. Stuart nyilván odaát van Mickék-nél, vagy valami dolga akadt a legel"n... Ám ekkor a telefonasztalkán lév " noteszre esett a pillantása, melynek legfels" lapjára egy üzenetet firkantottak: Neill, bementünk Madeleine-nel Dunedinbe, éjszakára sem jövök haza. Holnap reggel majd hívlak. Stuart. Lindsay mereven bámulta a papirost. Vajon mit csinálhatnak ezek ketten Dunedinben? Megnéznek egy zenés darabot? Vagy valami egyéb rendezvényen vesznek részt? A nagy távolságok Új-Zélandon nem sokat számítottak. Egy fontos esemény kedvéért akár ötven-száz mérföldet is hajlandóak autózni az emberek. Az, hogy Stuart holnap reggel telefonál, már súlyosabban esett a mérleg serpeny " jébe, mert azt jelentette, hogy a férfi holnap nem indul vissza mindjárt reggeli után. Vajon miért nem? És ha késve indul, akkor épp olyantájt fog hazaérni, amikor nagyüzem lesz a teázóban, vagyis neki nem lesz ideje beszélgetni vele. A lány fellobbanó féltékenységével és kibuggyanni készül " könnyeivel küszködött. Nem, ezt nem szabad... Nem borulhat ki egy ilyen jelentéktelen apróságtól. A lényeg, hogy Stuart nem hazug, nem becstelen és nem tolvaj, a lényeg, hogy van közös jöv " jük, hogy boldogok lesznek...
Váratlanul megszólalt a telefon. Dorothy Ford volt az. – Lindsay, kedvesem! – kiáltotta csodálkozva. – Úgy tudtam, csak holnap, után jön haza... No látja, ez is azt bizonyítja, hogy a fontos dolgok mindig egyszerre történnek. Neill ott van? Ó... Miket is beszélek, hiszen ma van az az iskolai táncos mulatság! Teljesen össze vagyok zavarodva, de ez nem is csoda... Sosem hittem volna, hogy egyszer még ilyen romantikus fordulatot vesz az én kis Madeleine-em élete! Mert ugyebár micsoda ehhez képest egy hagyományos, fehér ruhás esküv "? Megszöktetni a lányt, az az igazi... A hercegre a fehér lovon manapság persze hiába várunk, de olykor egy egyszer ! kombi is megteszi, nem igaz? Rodney persze dühöng, és nem érti az egészet, de nekem régi álmom teljesült ezzel az esküv"vel... Ugyan, mit nekem az uszályos ruha és a habos fehér fátyol, ha tudom, hogy az én kis bogaram a legjobb kezekben van... Tessék? Mit is mondott, Lindsay? A lány leveg" után kapkodott. Nem tehetett róla, egyszer !en képtelen volt tovább hallgatni Dorothy áradozását. Amit a végeérhetetlen szózuhatagból lesz !rhetett, az maga volt a megvalósult rémálom... És egyben a jól megérdemelt büntetés mindazért, amit Stuarttal tett. – Bocsásson meg – motyogta –, de le kell tennem, mert valaki csönget. Kés " bb visszahívom, Dorothy... Hogy micsoda? Igen, szerintem is rém izgalmas ez az egész. A kagyló kicsúszott Lindsay kezéb "l. Fogta Jim MacWilson levelét, melyet a telefonasztalkára tett az imént, aztán lassan, mintha álmában cselekedne, kiment a házból. Átvágott a teraszon, majd a lépcs "n lement a kertbe. Most bezzeg észre sem vette a piros rózsákat és az illatukat sem, melyt "l pedig egészen nehéz volt a leveg ". Csak ment-ment gépiesen, míg el nem érte a tóparton azt a lapos követ, melyen ülve oly gyakran mélázott el a világ dolgain. Lerogyott rá és felzokogott. Kés"... Elkésett a vallomással, a hálával, a bocsánatkéréssel, mindennel... A hegyek bíborszínben csillogtak, még a tó tükrét is rózsásra festette a nap. A szomorúf !z ágai mint s!r !, sötét függöny tükröz "dtek a felszínén. – Azért sírsz, mert nem találtál otthon, vagy azért, mert elolvastad Jim levelét? – kérdezte a lány háta mögül egy jól ismert férfihang. Lindsay mozdulatlanná dermedt, szólni sem mert. Attól tartott, hogy csak képzel "dött, s ha megfordul, senkit sem lát majd. – Te nem lehetsz az, Stuart – szólalt meg félve, alig hallhatóan. – Valahol a világ végén vagy Madeleine-nel, akit megszöktettél... Harsány kacaj volt a válasz, majd Stuart odasietett hozzá, talpra állította és maga felé fordította. – Nagy ég, Lindsay, miket találsz ki már megint?! Még hogy én és Madeleine... Gyerekkori barátság köt minket össze, és nem több, hát még ennyit sem tudsz? Madeleine egy fest " be szerelmes, bizonyos Duncan Bestermanbe... De várjunk csak egy percet! Honnan tudsz te err "l az egészr "l? – Dorothy felhívott. Eléggé összefüggéstelenül beszélt, neveket nem említett, és... Szóval mivel olvastam a Neillnek hátrahagyott üzenetedet, azt hittem... Azt gondoltam, az elutasító viselkedésemmel és az állandó gyanakvásommal végül Madeleine karjába kergettelek... El "tte nem sokkal kaptam meg Jim levelét, és... – Lindsay! – Nem, Stuart, kérlek, ne szakíts félbe! Egyszer !en... Szóval tudnom kell, hol van most Madeleine. – Tudtommal otthon, Westeringhillen. Az történt, hogy az újság délutáni kiadásában megpillantott egy autóbalesettel foglalkozó híradást, és megtudta, hogy a szerelme, Duncan Besterman fest "m!vész súlyos, életveszélyes sérülést szenvedett, és a dunedini kórházba
szállították. Persze azonnal becsukta a teázót, és megkért, hogy vigyem be a városba, mert annyira zaklatott, hogy nem mer vezetni. Látni akarta Duncant még egyszer, utoljára, és el akarta mondani neki, mennyire bánja, hogy nem mellette, hanem a régi élete, a lovak és a farm mellett döntött. De aztán a könnyes b !nbánatból nem lett semmi, mert kiderült, hogy az újság tévedett: nem Duncan sérült meg súlyosan, hanem a balesetben vétkes másik autós. Madeleine fest " jének az ijedségen kívül más baja nem esett, így a kórházból mindjárt magunkkal is hozhattuk. Madeleine csak ekkor, visszafelé jövet telefonált haza, és a nagy boldogság miatt talán nem fogalmazott elég pontosan, mert Dorothy úgy értette, hogy a lánya még ma hozzámegy Duncanhez. Érted, kis butám? Duncanhez, és nem hozzám. Éppen Westeringhillr "l jövök, ahol a szül"k nagy üdvrivalgással fogadták Duncant. – Üdvrivalgással? – Lindsay most már végképp semmit nem értett. – Dorothy egy csöppet sem csalódott, amiért nem te vagy a v "legény? Hiszen téged akart vejének... – Tévedés – vigyorgott Stuart. – Dorothy mindig is azt szerette volna, ha Madeleine visszatalál Duncanhez, aki miatt már hosszú hónapok óta emésztette magát. És mivel jól ismerte a lánya „csak azért is”-természetét, kitalálta, hogy a velem való példálózással majd szépen visszakergeti ahhoz, aki mellett boldog lehet. – Ó, micsoda ravasz n"személy! – Lindsay végre-végre "szintén tudott nevetni. – De legalább egyetlen célzással elárulta volna, hogy nem gondolja komolyan az összeboronálásotokat! Tehát a lányszöktetésb "l... – Semmi sem igaz – fejezte be a mondatot a férfi. – Félreértés az egész, szót sem érdemel, egyetlenem. – Valóban nem. – Lindsay megfogta Stuart kezét. – De arról a sok csúnyaságról, amivel meggyanúsítottalak, muszáj beszélnünk... – Nem érdemes, hidd el, kár a drága id"t ilyen hiábavalóságokra pazarolni Csak magamat hibáztathatom az egészért, s a mai napig bánom, hogy annak idején olyan gyalázatos fogadtatásban részesítettelek benneteket a reptéren. El "ítéletekkel telve mentem elétek, a legrosszabbakat feltételeztem rólad... Amikor a bajok kezdetén kérd "re vontam Lexet, hogy hová t!nik el az a rengeteg pénz, azt felelte, tartásdíjra megy el, amelyet a feleségének és az ikreknek küld Skóciába. Holott akkor már rég nem küldött tartásdíjat, hanem ellumpolt, ellóversenyezett mindent. Lindsay közbe akart szólni, de a férfi folytatta: – Alistair Lockhartról is most tudtam meg az igazságot, Mrs. Linmuirtól. Talán emlékszel, a múltkorában kaptam egy levelet Feadanb "l, a lelkészünk feleségét"l. Megírta, hogy találkozott Mrs. Lockharttal, aki teli szájjal hirdette a környéken, hogy a fia menyasszonya farmot örökölt Új-Zélandon, és oda is utazott a féltestvéreivel. Majd meg "rültem a féltékenységt"l, és persze a gyanúmat is beigazolódva éreztem... Mrs. Linmuir most mesélte csak el, hogy akivel te jegyben jártál, az Robin volt, az ifjabbik fivér, és Alistair családos ember, aki nem miattad, hanem az " meghívásukra érkezik ide. – Felejtsd el Robint, és légy jó szomszédja Alistairnek! – Lindsay kipillantott a tóra, melynek tükrét bronzvörösre színezte a lenyugvó nap. – Egyetlen dolog van még, amit szeretnék elmondani neked. Talán emlékszel, egyszer megkérdeztem, tudod-e, miért romlott meg Lex és anyám házassága. Stuart biccentett. – Te erre azt mondtad, tudod, de most már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Lex az igazat mondta neked. – Azt mondta, a feleségét csak a pénze érdekelte, és esze ágában sem volt "t követni ÚjZélandra.
