Peter Mayle - Provence 1. - Egy év Provence-ban.pdf

A mulatságos történetek és páratlan gasztronómiai élmények olvasása közben észrevétlenül is szakértőivé válunk a legendás Provence-nak, s olyan értékes információkhoz jutunk, melyek semmiféle útikönyvben nem szerepelnek.

A fordítás alajául szolgáló mű: PETER MAYLE: A Year in Provence PENGUIN BOOKS

Fordította FÜZÉKI ESZTER Szerkesztette ZSÁMBOKI MÁRIA Borító Tabák Miklós

www.ulpiushaz-hu

Copyright © Peter Mayle, 1989 Hungarian translation @ Füzéki Eszter, 2003 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2003 ISBN 963 9475 68 8

JENNIE-NEK szeretettel és köszönettel

JANUÁR AZ ÉV EGY EBÉDDEL kezdődött. Mindig is úgy éreztük, hogy az utolsó pillanatokra jellemző mértéktelenség és a kudarcra ítélt fogadalmak miatt a szilveszter lehangoló alkalom, amikor az emberek vidámságot erőltetnek magukra, éjfélkor koccintanak és megcsókolják egymást. Ezért aztán, amikor tudomásunkra jutott, hogy a néhány kilométernyire fekvő Lacoste falucska Le Simiane nevű vendéglőjének tulajdonosa hat-fogásos ebéddel és rozé pezsgővel várja a kedves vendégeket, úgy gondoltuk, így sokkal derűsebben vághatunk bele az elkövetkezendő tizenkét hónapba. Fél egyre megtelt a kis, kőfalú vendéglő. Tiszteletre méltó pocakokat láthattunk. A franciák kedvenc szertartása, az, hogy leszegett fejjel, szótalanul, ám kitartóan napi két-három órát töltenek az asztalánál, megteszi a magáét, egész családok büszkélkedhetnek embonpoint1-jükkel. A vendéglő tulajdonosa, aki valahogy tekintélyes termete ellenére is tökéletesen lebegett, a nap tiszteletére bársony házikabátot és csokornyakkendőt öltött. Pomádétól csillogó bajusza remegett a lelkesedéstől, ahogy feltálalta az ételsort: a libamáj pástétomot, a homárhabot, a tésztában sült marhaszeletet, az olívaolajos öntettel készített salátákat, a válogatott sajtoltat, a csodálatosan könnyű édességeket és a digestivet. Az asztaloknál gasztronómiai áriát adott elő, és annyiszor csókolta meg az ujjbegyet, hogy alighanem felsebezte az ajkát. Végül elhalt az utolsó bon appétit2 is, a vendéglőre nyájas majdnem csend ereszkedett, és az étel megkapta a megérdemelt figyelmet. Evés közben a feleségemmel a korábbi szilveszterekre 1 2

pocak Jó étvágyat!

gondoltunk: a legtöbbet Anglia áthatolhatatlan felhőtakarói alatt töltöttük. Furcsának találtuk most a január elsejei napsütést és kék eget, de ahogy mindenki mondta, ez itt egészen természetes. Végtére is Provence-ban vagyunk. Turistaként gyakran jártunk erre korábban, kiéhezetten az évi két-három hetes meleg- és napfényadagunkra. Amikor hámló orral és sajnálkozva hazautaztunk, mindig megfogadtuk, hogy egyszer ideköltözünk. Erről beszéltünk hosszú szürke teleken és nedves zöld nyarakon át, a szenvedélybetegek vágyakozásával nézegettük a falusi piacok és a szőlőskertek fényképeit, és arról álmodoztunk, hogy a hálószoba ablakán besütő napfényre ébredünk. És most, egy kicsit saját magunk számára is meglepően, valóban ide költöztünk. Elköteleztük magunkat. Házat vásároltunk, franciaórákat vettünk, búcsút intettünk Angliának, áthozattuk a két kutyánkat, és idegenek lettünk. Végül mindez nagyon gyorsan, és majdhogynem megfontolás nélkül történt, mégpedig a ház miatt. Egy délután pillantottuk meg először, és estére lelkiekben már be is költöztünk. A ház Ménerbes-t és Bonnieux-t, e két középkori hegyi falucskát összekötő országút fölött, egy cseresznyefák és szőlőültetvények között kanyargó földút végén állt. Mas, vagyis tanya volt- Helyi kőből épült, a széltől és a kétszáz év alatt halvány mézszínű és halványszürke közti patinát kapott a naptól. A tizennyolcadik században egyetlen szobának épült, majd a mezőgazdasági épületek véletlenszerű fejlődésének megfelelően egyre terjeszkedett, hogy helyet adjon a gyerekeknek, a nagymamáknak, a kecskéknek és a mezőgazdasági szerszámoknak, amíg végül szabálytalan alakú, háromemeletes ház nem lett belőle. Minden nagyon szilárd volt benne. A borospincéből a legfelső emeletre vezető csigalépcsőt súlyos kőlapokból vágták. A helyenként méter vastag falakat úgy építették, hogy ellenálljanak a misztrálnak, amely, úgy mondják, lefújja a szamár fülét a fejéről. A ház háta mögött bekerített kert

terült el, mögötte pedig fehérre festett kő úszómedence. Volt még három kút, tekintélyes árnyat adó fák, karcsú, zöld ciprusok, bokornyi rozmaring és egy hatalmas mandulafa. A délutáni napban, álmosan lecsukódó szemhéjjal, azaz félig csukott fa ablaktábláival, ellenállhatatlannak találtuk a házat. Védett volt, már amennyire bármilyen ház védett lehet az ingatlanfejlesztés egyre terjedő rettenetétől. A franciáknak megvan az a gyengéjük, hogy ahol csak az építkezési szabályok megengedik, na és persze olykor ott is, ahol nem, különösen az addig szűz és gyönyörű vidékeken, jolie villa3-kát emelnek. Mint valami rettenetes kinövések, a régi vásárvárost, Aptot is ilyenek veszik körül. A fakó rózsaszín betondobozok az időjárás minden viszontagsága ellenére megőrzik fakóságukat. Franciaországban nagyon kevés vidék van biztonságban, hacsak nem élvez hivatalos védelmet. A mi házunk egyik nagy vonzereje abban rejlett, hogy a francia nemzeti örökség számára szent nemzeti park területén állt, és ez megálljt parancsolt a betonkeverőknek. Közvetlenül a ház mögött emelkedik a majdnem ezerkétszáz méter magas Lubéron-hegység, mély völgyei vagy hatvan kilométer hosszan terülnek el kelet—nyugat irányban. A cédrusok, fenyők és alacsony növésű tölgyek örökké zöldbe borítják, és menedéket nyújtanak a vaddisznóknak, a nyulaknak meg a vadmadaraknak. A sziklák között és a fák alján vadvirágok, kakukkfű, levendula és gomba nő. Tiszta napokon a csúcsról az egyik oldalon az Alpok lábáig, a másikon a Földközi-tengerig látni. Az év nagy részében az ember nyolc-kilenc órát is sétálhat úgy, hogy nem találkozik sem kocsival, sem másik emberrel. A hegy a hátsó kert majd százezer hektárnyi megnagyobbítása, valódi paradicsom a kutyáknak, és állandó védelem a láthatatlan szomszédok hátulról érkező támadása ellen. 3

csinos villa

Mint megtudtuk, vidéken a szomszédok sokkal fontosabbak, mint a városban. Az ember évszámra élhet egy londoni vagy egy New York-i lakásban úgy, hogy alig vált szót azokkal, akik tőle tíz centire, a fal túloldalán laknak. Vidéken, még ha több száz méter választja is el a szomszédokat egymástól, részei egymás életének. Ha pedig az ember külföldi és következésképp valamelyest különleges, a szokásosnál nagyobb érdeklődéssel szemlélik. Ha ráadásul megörököl egy régi és aprólékosan kidolgozott mezőgazdasági megállapodást, hamarosan rájön, hogy hozzáállása és döntései közvetlen hatással vannak más családok jólétére. A szomszédainknak az a házaspár mutatott be bennünket, akitől a házat vásároltuk. A több mint ötórás vacsora minden résztvevő legnagyobb jóindulata és a mi úgyszólván teljes értetlenségünk mellett zajlott. A társalgási nyelv francia volt, de nem az a francia, amelyet a tankönyvekből tanultunk, és a kazettákról hallgattunk: gazdag, terjengős tájszólás volt, amely valahonnan a torok mélyéről eredt, és az orrjáratokon keresztülvergődve alakult végül beszéddé. A provanszál örvényein és forgatagain keresztül azonosítani véltünk féligmeddig ismerős hangokat: a demain-ből demang lett, a vin-ből vang, a maison-ból mesong. Ez önmagában még nem lett volna baj, ha a szavakat a megszokott beszédtempóval és további cifrázások nélkül ejtették volna ki. Ehelyett azonban a szavak úgy lövelltek ki a szájakból, mint megannyi géppuskagolyó, és biztos, ami biztos, asztaltársaink minden szó végére odabiggyesztettek még egy magánhangzót. Így a kenyér kínálásból – a kezdő francia tankönyvek első oldalának anyaga – egyetlen pengő kérdés lett. Encoredupanga? Szerencsére azonban a szomszédaink jó humora és kedvessége akkor is nyilvánvaló volt, ha mondókájuk tartalma rejtély maradt számunkra. Henriette szép, barna asszony volt, örökké mosolygott, és akár egy rövidtávfutó, legfőbb céljának

tekintette, hogy rekordidő alatt érje el a mondatok célvonalát. A férje, Faustin – vagy ahogy hetekig hittük, Faustang – nagydarab volt, és szelíd, nem kapkodós és viszonylag lassú beszédű. A völgyben született, a völgyben élte le az életét, és a völgyben is fog meghalni. Az apja, Pépé André, aki a szomszédban lakott, nyolcvan-évesen lőtte az utolsó vaddisznót, és azért hagyott fel a vadászattal, mert elkezdett kerékpározni. Hetente kétszer feltekert a faluba bevásárolni és pletykálni. Megelégedett családnak látszottak. Miattunk azonban nemcsak mint szomszédok, hanem jövőbeli társak is aggódtak. A marc4 gőze, a fekete dohányfüst és a kiejtésük még sűrűbb ködén keresztül végül mégiscsak tisztáztuk a dolgokat. A házzal együtt megvásárolt négy hold nagy részét szőlőültetvény foglalta el. Az ültetvényt már évek óta a métayage hagyományos rendszere szerint művelték: a tulajdonos állja az új telepítések és a műtrágya tőkebefektetési költségeit, a paraszt permetez, metsz és kötöz. Az év végén a nyereség kétharmada a paraszté, egyharmada a tulajdonosé. Ha a tulajdon gazdát cserél, a megállapodást felülvizsgálják. Épp ez volt Faustin gondja. Köztudott, hogy a lubéroni ingatlanok nagy részét nyaralónak veszik meg, pihenésre és szórakozásra használják, és a termékeny mezőgazdasági területből aprólékosan kiépített kertek lesznek. Még a legfőbb istenkáromlásra is akad példa, amikor a szőlőültetvényeket azért irtják ki, hogy helyet teremtsenek a teniszpályának. Teniszpályának! Faustin hitetlenkedve megvonta a vállát, a válla és a szemöldöke egyszerre rándult fel, ahogy a szokatlan gondolaton tűnődött: a drága szőlőt feláldozni a különös örömért, amelyet egy kis labda kergetése jelent a hőségben!

4

törkölypálinka

Feleslegesen aggódott. Nekünk nagyon tetszett a szőlőültetvény, s a rendezett szabályossága a hegy terpeszkedésével szemben, a színe változása élénk zöldből sötétebb zöldbe, majd sárgába és végül vörösbe, ahogy a tavasz nyárba, majd őszbe fordult, a metszési időszak alatt a levágott és elégetett kacsok kék füstje, a télen a csupasz földet pettyező megmetszett tőkék. A szőlőültetvénynek itt volt a helye. A teniszpályáknak és az angolkerteknek nem. (Ami azt illeti, az úszómedencénknek sem, de az legalább nem a szőlő helyére épült.) És akkor ott volt még a bor is. Választhattunk, hogy készpénzben vagy üvegben kérjük-e a nyereséget. Egy átlagos évben majdnem ezer liter jó vörös- és rozébor jut majd nekünk. Amennyire csak bizonytalan franciatudásunk engedte, határozottan közöltük Faustinnel, hogy örömmel elfogadjuk a fennálló rendszert. Faustin ragyogott. Látta, hogy nagyon jól megleszünk. Egy nap talán még beszélni is tudunk majd egymással.

A LE SIMIANE TULAJDONOSA boldog újévet kívánt nekünk. Az ajtóban várakozott, amíg mi a szűk utcában álldogáltunk és pislogtunk a napsütésben. – Nem rossz, mi? – intett egyik bársonyba öltöztetett karjával. A mozdulat magában foglalta a falut, Sade márki fölötte gubbasztó kastélyának romjait, a hegyekig terjedő kilátást és a ragyogó, tiszta eget. Hanyag birtokosi taglejtés volt ez, mintha a saját telkének egy sarkát mutatná meg. – Az ember szerencsés, hogy Provence-ban élhet. Igen, gondoltuk magunkban, az bizony. Ha ez a tél, akkor nem lesz szükségünk az Angliából magunkkal hozott, pocsék időre való holmira: csizmára, kabátra és ujjnyi vastag pulóverre. Kimelegedve és jóllakottan mentünk haza, fogadásokat kötöttünk, hogy mikor fogunk először úszni az újévben, és

önelégült együttérzéssel gondoltunk azokra a keményebb éghajlat alatt élő szegény lelkekre, akiknek valód i teleket kell elszenvedniük. Eközben vagy ezer mérföldnyire északra, útjának végső szakaszára új erőt merített a szél, amely eredetileg Szibériában támadt fel. Hallottunk már a misztrálról. Megőrjíti az embereket és az állatokat. Erőszakos bűncselekmények elkövetésekor enyhítő körülményeknek számít. Tizenöt napon át szakadatlan fúj, kocsikat fordít fel, ablakokat zúz be, a csatornába taszítja az öregasszonyokat, ripityára töri a telefonpóznákat, mint valami hideg és vészjósló szellem söpör végig a házakon, influenzát, családi perpatvarokat, munkahelyi hiányzást, fogfájást és migrént okoz. Provence-ban minden olyan bajnak, amelyet nem lehet a politikusok nyakába varrni, a sacré vent5 az oka, amelyről a helyiek egy fajta mazochista büszkeséggel beszélnek. Tipikus gall túlzás, gondoltuk. Ha a La Manche csatorna felől érkező orkánokat kellene elviselniük, amelyek úgy eltérítik az esőt, hogy a cseppek szinte vízszintesen vágódnak az ember arcába, akkor megtudnák, hogy milyen is az igazi szél! Meghallgattuk a történeteiket, csakhogy a megélők kedvébe járjunk, és úgy tettünk, mintha le volnánk nyűgözve. Így aztán készületlenül ért bennünket, amikor az év első misztrálja végigsöpört a Rhône völgyén, balra fordult, és olyan erővel csapódott a ház falának, amely elég lett volna, hogy az úszómedencébe repítse a cserepeket, és a csuklópántról leszakítson egy figyelmetlenül nyitva hagyott ablakot. A hőmérséklet huszonnégy óra alatt húsz fokot esett. Nulla lett, majd mínusz hat fok. A marseille-i mérések szerint a szél óránként száznyolcvan km-es sebességgel fújt. A feleségem nagykabátban főzött, én pedig kesztyűben próbáltam írni. Már nem beszéltünk az első úszásunkról, és sóvárogva gondoltunk a 5

átkozott szél

központi fűtésre. Egy reggel aztán, a szélben elpattanó ágak zaja mellett egyik vízvezeték a másik után tört el az éjszaka megfagyó víz nyomásától. Megdagadtan, a jégtől eltömődve lógtak a falon. Monsieur Menicucci vízvezeték-szerelői szakértelmével szemlélte őket. – Oh là là – sopánkodott. – Oh là là. – Fiatal segédjéhez fordult, akit mindig jeune homme-nak vagy jeune6-nek szólított. – Látod, mi van itt, jeune! Csupasz csövek. Szigetelés nélkül. Côte d’Azur-i vízvezeték-szerelés. Cannes-ban vagy Nizzában megtenné, de itt… Rosszallóan ciccegett, és a jeune orra alatt megrázta az ujját, hogy hangsúlyozza a különbséget a tengerpart enyhe tele és a provence-i harapós hideg között, majd egy határozott mozdulattal a fülére húzta a gyapjúsapkáját. Monsieur Menicucci alacsony volt, de arányos testalkatú. Az ő szavaival élve, az isten is vízvezeték-szerelőnek teremtette, mert olyan szűk helyekre is beszuszakolta magát, ahova az ormótlanabbja nem fért volna be. Amíg arra vártunk, hogy jeune összeszerelje a forrasztólámpát, Monsieur Menicucci előadta szónoklatsorozatának és összegyűjtött gondolatainak első darabját. Az elkövetkező évben egyre nagyobb élvezettel hallgattam ezeket. Ma a provence-i telek fokozódó keménységéről szóló geofizikai értekezésben lehetett részünk. A tél három egymást követő évben észrevehetően zordabb lett, mint amire bárki is vissza tudott emlékezni. Olyan zord, hogy ősrégi olajfák is kifagytak. Ez, a Provence-ban olyankor használatos kifejezéssel élve, amikor épp elbújik a nap, pas normale7. De vajon miért van ez így? Monsieur Menicucci a forma kedvéért két perc gondolkodási időt adott, majd

6

fiatalember

7

nem normális

belemelegedett az elméletébe. Időről időre megbökött, hogy meggyőződjék róla, figyelek még. Világos, fejtegette, hogy az Oroszországból a hideget hozó szelek nagyobb sebességgel érkeznek Provence-ba, mint korábban, hamarabb érik el a céljukat, és így kevesebb idejük marad, hogy útközben felmelegedjenek. Ennek oka abban rejlik – itt Monsieur Menicucci rövid, de drámai szünetet tartott –, hogy megváltozott a földkéreg szerkezete. Mais oui8. Valahol Szibéria és Ménerbes között ellaposodott a Föld, és ezáltal a szél egyenesebb úton juthat délre. Ez teljesen logikus. Az előadás második részét (Miért laposodik el a Föld?) félbeszakította egy újabb csőrepedés robaja, és az oktatásom a forrasztólámpával végzett virtuóz munkálatok miatt abbamaradt. Az időjárásnak a provence-iakra gyakorolt hatása azonnali és nyilvánvaló. Elvárják, hogy mindennap süssön a nap, és a kedélyállapotuk megsínyli, ha nem így történik. Az esőt személyes sértésnek veszik, csóválják a fejüket, és részvétüket fejezik ki egymásnak a kávéházakban, mélységes gyanakvással kémlelik az eget, mintha sáskajárás leselkedne rájuk, és utálkozva kerülgetik a tócsákat a járdán. Ha egy esős napnál rosszabb jön, mint például ez a mostani fagypont alatti időt hozó hideghullám, az eredmény megdöbbentő: a lakosok java része eltűnik. Ahogy a hideg a január közepébe mart, a falvak és a kisvárosok elcsendesedtek. A szokásosan zsúfolt, lármás heti piacokból néhány rettenthetetlen, hidegben topogó és üvegéből kortyolgató kofa maradt, aki a megélhetéséért kész volt akár fagyási sérüléseket is megkockáztatni. A vásárlók sietősre fogták, bevásároltak és odébbálltak, még a visszájáról is alig számolták meg. A kocsmák becsukták az ajtókat és az ablakokat, és

8

bizony

orrfacsaró levegőben folytatták az üzletet. Az utcákon nem andalgott senki. A falunk téli álomba merült. Hiányoztak a nap előrehaladtát szinte óramű pontossággal jelző hangok: Faustin kakasának reggeli kukorékolása, a kis Citroën teherautók őrült csörömpölése, amellyel minden paraszt hazamegy ebédelni – mintha anyáscsavarok akarnának kiszabadulni egy fémdobozból –, a szemben fekvő domb szőlőültetvényében délutánonként járőröző vadászok reménykedő puskatüze, egy motoros fűrész távoli nyüszítése az erdőből, a tanyasi kutyák alkonyati szerenádja. Most csend honolt. A völgy órák hosszat nyugodt volt, és üres. Feltámadt a kíváncsiságunk. Mit csinálnak vajon mások? Azt tudtuk, hogy Faustin utazó mészárosként bejárja a környező tanyákat, elvágja és kitekeri a nyulak, kacsák, disznók és libák nyakát, hogy terrine9, sonka és confit10 készülhessen belőlük. Furcsának találtuk ezt a foglalkozást egy érző szívű ember számára, aki elkényezteti a kutyáit, Faustin azonban nyilvánvalóan szakavatott volt, és gyors, és mint a valamirevaló vidéki embereket általában, őt sem zavarták az érzelmek. Mi háziállatként bánhatunk egy nyúllal, és ragaszkodhatunk egy kacsához, mi azonban városban nőttünk fel, ahol a higiénikus bevásárlóközpontokban úgy árulják a húst, hogy semmiben se hasonlítson élő teremtményre. Egy fóliába csomagolt sertésszelet higiénikus, absztrakt dolog, amelynek az égvilágon semmi köze egy disznó meleg, mocskos testéhez. Itt, vidéken nem lehet nem tudomást venni a halál és a vacsora közti közvetlen kapcsolatról, és később még sokszor hálásak voltunk Faustinnek télen végzett munkájáért.

9

pástétom

10

zsírban eltett hús

De vajon mivel foglalatoskodnak a többiek? A föld átfagyott, a megmetszett szőlő szunnyadt, és vadászni is hideg volt. Mindenki nyaralni ment volna? Nem, azt aligha. Ezek nem olyan nem dolgozó birtokosok, akik a sípályákon vagy a Karib-tengeren töltik a telet. Szabadságot augusztusban vesznek ki, és otthon maradnak, nagyokat esznek, élvezik a sziesztát, és erőt gyűjtenek a vendange11 hosszú napjaihoz. Az emberek elfoglaltsága mindaddig rejtély maradt a számunkra, amíg fel nem tűnt, hogy a helyiek közül milyen sokan ünnepük szeptemberben vagy októberben a születésnapjukat. Így felmerült egy lehetséges, de ellenőrizhetetlen magyarázat: otthon vannak, és gyereket csinálnak. Provence-ban mindennek megvan a maga ideje, az év első két hónapját minden bizonnyal a szaporodásnak szentelik. Erre persze sosem mertünk rákérdezni. A hideg kevésbé magánjellegű örömöket is hozott. A táj ilyenkor nemcsak békés és elhagyatott, de a provence-i télnek nem mindennapi illata is van, amelyet külön kiemel a szél és a tiszta, száraz levegő. A hegyekben sétálva a láthatatlan kémények fafüstje miatt gyakran hamarabb megéreztem, mintsem megpillantottam a házakat. Ez a szag nagyon ősi, következésképp a városokban már kihalt. A városokban a tűzrendészeti előírások és a belső építészek a tűzhelyekből közös munkával lefalazott lyukakat vagy mórikált, önmaguktól meggyulladó „építészeti elemeket” varázsoltak. A provence-i tűzhelyeket még mindig használják – főznek rajtuk, körbeülik őket, melegednek mellettük és gyönyörködnek bennük. A helyiek kora reggel megrakják a tüzet, és egész nap táplálják a Lubéron-ból származó alacsony növésű tölggyel vagy a Mont Ventoux lábainál növő bükkel. Amikor alkonyatkor hazaértem a kutyákkal, mindig megálltam a völgy tetején, és néztem a bonnieux-i út mentén elszórva álló tanyák kéményeiből tekergő hosszú füstcsíkokat. A látvány meleg 11

szüret

konyhákra és ízletes pörköltökre emlékeztetett, és mindig farkaséhessé tett. A jól ismert provence-i ételek nyári ételek. Dinnye és őszibarack, spárga, cukkini és padlizsán, paprika és paradicsom, aioli12 és bouillabaisse13, burgonyaszeletek olajtól fénylő, sokszínű hatalmas salátalevél ágyakon, olajbogyó, szardella, tonhal, kemény tojás, friss kecskesajt – ilyen emlékek gyötörtek bennünket, valahányszor az angliai boltok gyenge és fonnyadt választékát szemléltük. Sosem jutott eszünkbe, hogy létezik egy teljesen más, ám éppoly ízletes téli étrend is. Provence téli konyhája parasztkonyha. Megüli a gyomrot, melegen tartja az embert, erőt ad, és jóllakottan küld nyugovóra. Nem szép abban az értelemben, ahogy a divatos vendéglők apró és művészien tálalt adagjai szépek, de a fagyos estéken, amikor a misztrál vág, mint a borotva, semmi sem vetekszik vele. És aznap este, amikor az egyik szomszédunk meghívott vacsorára, elég hideg volt, hogy a házukig vezető rövid sétából rövid futás legyen. Amint beléptünk az ajtón, a szemüvegem bepárásodott a szoba másik oldalának java részét elfoglaló kályhából áradó melegtől. Ahogy kitisztult a látásom, észrevettem, hogy a kockás viaszosvászonnal letakart asztalnál tíz személyre terítettek: a barátok és rokonok szemrevételezni fognak bennünket. A sarokban tévé szónokolt, a konyhából rádió feleselt vele. A vendégek érkeztekor kitessékelték a kutyákat, macskákat a szobából, ám a jószágok a következő meghívottal visszasomfordáltak. Tálcán italt kínáltak körbe: a férfiaknak pastist14, a nőknek pedig hideg, édes muskotályos bort. Az időjárásra tett hangos panaszkodó megjegyzések kereszttüzében találtuk magunkát. És Angliában is ilyen hideg van? Csak nyáron, feleltem. Egy pillanatra komolyan vettek, majd valaki felnevetett, 12

fokhagymás majonéz, fokhamagymártás

13

provance-i halászlé

14

mandulás, ánizsos likőr

és ezzel megmentett zavart helyzetemből. Hosszas helyezkedés után – hogy a lehető legközelebb vagy legmesszebb kerüljenek tőlünk, nem tudom – asztalhoz ültünk. Ezt az étkezést sosem fogjuk elfelejteni. Tulajdonképpen nem is egy, hanem több étkezés volt, mind mennyiségben, mind időtartamban túlment minden korábban tapasztalt gasztronómiai határon. A lakoma házi készítésű pizzával kezdődött, ám nem egy-, hanem háromfélével: szardellással, gombással és sajtossal, és mindháromból kötelező volt venni egy-egy szeletet. Ezután az asztal közepén fekvő félméteres vekniből tört darabkákkal kitöröltük a tányérunkat, és következett az újabb fogás: nyúl-, vaddisznó- és rigópástétom, törkölypálinkával bolondított darabos sertésterrine, borsszemekkel borított saucissons15 és friss paradicsommártásban pácolt apró, édes hagyma. Ismét kitöröltük a tányérunkat, majd feltálalták a kacsát. Itt aztán nyoma sem volt a nouvelle cuisine16 kifinomult asztalain szokásos legyező formába rendezett és előkelő szósszal borított sovány hússzeletkéknek. Sötét, ínycsiklandó pecsenyelében úszó, vadgombával körített egész mellet és combot kaptunk. Hátradőltünk, hálásan, amiért végezni tudtunk az étekkel. Rémülten vettük észre, hogy a többiek ismét kitörlik a tányérjukat, és az asztalra egy hatalmas, gőzölgő tűzálló tál kerül. A háziasszony specialitása: gazdag, sötétbarna nyúlcivet17. Erélytelen kérésünket, hogy kis adagot kapjunk, mosolyogva figyelmen kívül hagyták. Megettük a nyulat. És megettük a fokhagymás olívaolajban sütött kenyérdarabokkal készült zöldsalátát és a kerek kecskesajtot, és megettük a mandulás,

15

kolbász

16

új konyha; gasztronómiai irányzat, jellemzője a találékonyan esztétikus tálalás és a csekély mennyiség 17

ragu

tejszínes tortát, amelyet a háziak lánya készített. Aznap este Angliáért ettünk. A kávéval előkerült egy sor formátlan üveg is, ezekben különböző helyi digestivek voltak. Elszorult a szívem, csakhogy a vendéglátónknak nem lehetett nemet mondani. Mindenképp meg kell kóstolnom egy főzetet, amely az egyik alpokaljai alkoholista szerzetesrend 14. századi receptje alapján készül. Megkértek, hogy hunyjam be a szemem, amíg kitöltik az italt. Amikor újra kinyitottam a szemem, egy vizespohárnyi sárga, sűrű folyadékot pillantottam meg magam előtt. Kétségbeesetten néztem körbe az asztal körül. Mindenki engem figyelt, szóba sem jöhetett, hogy a kutyának adjam, vagy diszkréten a cipőmbe öntsem az italt. Támasztékot keresve egyik kezemmel megmarkoltam az asztal szélét, a másikkal a poharat, becsuktam a szemem, imádkoztam a gyomorrontás védőszentjéhez, és felhajtottam a folyadékot. Semmi sem lett belőle. Azt gondoltam, hogy a legjobb esetben is leégeti a nyelvem, a legrosszabb esetben pedig örökre érzéketlenné teszi az ízlelőbimbóimat, ám csupán levegőt nyeltem. Mutatványos pohár volt, és felnőtt életemben először örültem, hogy nem ittam. Ahogy elhalt a vendégek nevetése, valódi italokkal fenyegetőztek, bennünket azonban megmentett a macska. Egy lepkét üldözve a hatalmas szekrény tetején felvert főhadiszállásáról nekifutással ugrott egyet, és az asztalon, a kávéscsészék és üvegek között kényszerleszállást hajtott végre. Szóhoz sem tudtunk jutni, ahogy hasunkat magunk előtt tolva, a hidegről megfeledkezve, hazadöcögtünk. Mély álomba zuhantunk. Ez a lakoma még provence-i mértékkel mérve sem volt mindennapi. A mezőkön dolgozók délben esznek kiadósan, este csak kevesebbet. Ez egészséges és érthető szokás, számunkra azonban teljességgel idegenszerű. Kiderült, hogy semmi sem gerjeszt nagyobb étvágyat estére, mint egy jó ebéd. Ez

megrémisztett bennünket. Bizonyára az ízletes ennivalók bőségének újdonságával függött össze, és azzal, hogy a környezetünkben élő férfiak és asszonyok érdeklődése az ennivaló iránt már-már a megszállottsággal volt határos. A hentes például nem elégedett meg pusztán azzal, hogy eladja a húst. Azt is hosszasan elmagyarázta, közben mögöttünk egyre hosszabbra dagadt a sor, hogyan kell elkészíteni, tálalni, és mit ajánlatos mellé enni és inni. Ez akkor fordult velünk először elő, amikor Aptba mentünk borjúhúst venni a pebronata nevű provence-i pörkölthöz. Egy óvárosi henteshez irányítottak, akiről az a hír járta, hogy a szakmájának mestere, és különben is trés sérieux18. Az üzlete kicsi volt, ő és a felesége termetes, így négyen valódi tömeget alkottunk. Feszülten figyelt, ahogy elmagyaráztuk, hogy ezt az ételt szeretnénk elkészíteni, bizonyára hallott már róla. Felháborodottan pöfögött, és olyan lendületesen kezdett élesíteni egy hatalmas kést, hogy hátráltunk egy lépést. Van róla fogalmunk, kérdezte, hogy egy szakemberrel, talán Vaucluse legnagyobb pebronata tekintélyével van dolgunk? A felesége elragadtatva bólintott. Végtére is, mondta a hentes, miközben az orrunk előtt meglóbálta huszonöt centis, éles acélpengéjét, könyvet is írt róla, alapkönyvet, amely az alaprecept húsz változatát tartalmazza. A felesége ismét bólintott. Ő volt a főnővér, aki a kiváló sebész keze alá dolgozik, és a műtét előtt élezésre átnyújtja neki a késeket. Bizonyára úgy néztünk ki, mint akikre megfelelő hatást gyakoroltak a hallottak, mert a mester ekkor elővett egy darab borjúhúst, és a hangja tanáros lett. Megtisztította és kockára vágta a húst, egy kis zacskót megtöltött összevágott zöldfűszerekkel, és elmondta, hol vehetjük a legjobb paprikát (négy zöldet és egy pirosat, a színek az esztétikai hatás miatt 18

nagyon komoly

fontosak). Kétszer is elismételte a receptet, hogy biztos lehessen benne, nem követünk el valamilyen bêtise-t19, és javasolt egy Côte du Rhône bort a pörkölthöz. Nagyszerű előadás volt. Provence hemzseg az ínyencektől, és az ember olykor a legváratlanabb helyekről hallhat bölcsességeket. Kezdtük megszokni, hogy a franciák olyan szenvedélyesek az ennivalóval, mint más nemzetek a sporttal és a politikával kapcsolatban, de meg így is meglepetésként ért, amikor megtudtuk, hogy Monsieur Bagnol, a takarító rangsorolja a háromcsillagos vendéglőket. Nîmes-ből jött át, hogy lecsiszoljon egy kőpadlót. Rögtön látszott, hogy nem az a fajta, aki a gyomra rovására tréfál. Mindennap pontosan délben kibújt a munkásruhájából, és két órára bevette magát az egyik helyi vendéglőbe. Úgy ítélte meg, hogy nem rossz, de persze semmi a Les Bauxi Beaumanière-hez képest. A Beaumanière három Michelincsillagot, a Gault-Millau Kalauz 20 pontjából pedig 17-et kapott, mondta, és ő ott egy valóban különleges tésztában sült tengeri süllőt evett. Mellesleg a roanne-i Troisgros szintén elsőrangú hely, bár mivel az állomással szemben van, a fekvése nem olyan szép, mint Les Baux-ban. A Troisgros három Michelin-csillagot és a Gault-Millau Kalauz 20 pontjából 19 és felet kapott. És Monsieur Bagnol csak mesélt, csak mesélt, miközben megigazította a térdvédőjét, és tovább sikálta a padlót, és mint egy személyes kalauz, beszámolt Franciaország öt-hat legdrágább vendéglőjében tett évenkénti látogatásairól. Egyszer járt Angliában, és egy liverpooli szállodában báránysültet evett. A hús szürke volt, langyos és ízetlen. De persze köztudott, hogy az angolok kétszer ölik meg a bárányaikat, mondta, egyszer, amikor levágják, és egyszer, amikor elkészítik. A nemzeti konyhámat ért ilyen megsemmisítő támadás hatására visszavonultam, és magára hagytam Monsieur Bagnolt, hogy 19

ostobaságot

haladjon a padlóval, és a legközelebbi bocuse-i látogatásáról álmodozzon.

AZ IDŐ továbbra is komisz maradt, nagyon hideg, ám csodálatos csillagos éjszakákban és pazar napfelkeltékben volt részünk. Egyik kora reggel a nap szokatlanul nagynak látszott és alacsonyan állt, és ahogy sugarába belesétált az ember, minden vakító fénybe vagy sötét árnyékba borult. A kutyák jóval előttem szaladtak, és már régen hallottam az ugatásukat, amikor még nem tudtam, hogy mire bukkantak. Az erdőnek ahhoz a részéhez értünk, ahol egy meredek falú mélyedés alakult ki. Száz éve egy szerencsétlen paraszt ide építette a házát, amelyet a környező fák szinte állandóan homályba borítottak. Sokszor elmentem mellette. Az ablakokat mindig bespalettázták, és az emberi jelenlétre csupán a kéményből felszálló füstcsík utalt. Az udvaron állandó lesben állt két hatalmas, csapzott farkaskutya és egy fekete korcs. Üvöltöttek és rángatták a láncukat, hogy nekitámadhassanak a járókelőknek. A kutyákról az járta, hogy harapósak, az egyik egyszer elszabadult, és hátulról felmetszette André nagyapa lábát. Az én kutyáim, amelyek hősiesen viselkednek minden félénk macskával szemben, bölcsen úgy döntöttek, hogy nem közelítik meg túlságosan azt a három ellenséges állkapcsot. Rászoktak, hogy megkerüljék a házat és a meredek kis dombot. Most a domb tetején álltak, bizonytalanul, idegesen ugattak, mint ahogy a kutyák általában saját maguk megnyugtatására teszik, ha egy ismerős helyen valami szokatlannal találkoznak. Teljesen elvakított a nap, ahogy felértem a dombtetőre, ám a fák közt így is ki tudtam venni egy fekete sziluettet, a feje körül füstgomolyaggal. A kutyák biztos távolból hangoskodva figyelték. Amikor megközelítettem, felém nyújtotta hideg, kérges kezét.

– Bonjour. – Szája sarkából kivett egy cigarettavéget, és bemutatkozott. – Massot, Antoine. Úgy öltözött, mintha háborúra készülne. Foltos katonai zekét, katonai trópusi kalapot, vállán átvetve töltényszalagot és egy vadászpuskát viselt. Az arcszíne és a bőre olyan volt, mint egy sietősen megsütött marhapecsenye, orra háromszöge durva, nikotinfoltos bajusz fölött meredezett. Halványkék szeme vörösesszőke szemöldöke buja rengetege alól pillogott ki, szuvas mosolya a legderűlátóbb fogorvost is kétségbe ejtette volna. Ezzel együtt volt valami őrült nyájasság benne. Megkérdeztem, hogy sikeres volt-e a vadászat. – Egy róka lett – felelte –, de öreg ahhoz, hogy meg lehessen enni. – Megvonta a vállát, és rágyújtott egy újabb sárga kukoricapapírba tekert Boyard cigarettára, amely égetett avarszagot árasztott. – De legalább nem tartja ébren a kutyáimat éjjelente – biccentett a mélyedésben álló ház felé. Megjegyeztem, hogy a kutyái elég vadnak látszanak, erre elvigyorodott. Csak játékosak, mondta. És hogyhogy az egyik megtámadta azt az öregembert? Ó, igen. Megcsóválta a fejét a fájdalmas emlékre. Az a baj, mondta, hogy az embernek sosem volna szabad hátat fordítania egy játékos kutyának, és az öreg épp ezt a hibát követte el. Une vraie catastrophe20. Egy pillanatig azt hittem, hogy az André bácsinak okozott sebesülés miatt bánkódik, de tévedtem. A kutya átharapta az öreg egyik vénáját, Andrét kórházba kellett szállítani, injekciót kapott, és összevarrták a sebét. Massot valódi bánata azonban az volt, hogy új láncot kellett vennie, és azok a rablók Cavaillonban 250 frankot kértek tőle. Ez nagyobb sebet ejtett, mint a kutyaharapás. Hogy megkíméljem a további gyötrelemtől, témát váltottam, és megkérdeztem, hogy valóban eszik-e a rókát. Szemlátomást 20

valódi katasztrófa

meglepte az ostoba kérdés, egy-két pillanatig szótlanul nézett rám, mintha arra gyanakodna, hogy a bolondját járatom vele. – Angliában nem esznek rókát? – Elképzeltem, ahogy a Belvoir Hunt tagjai levelet írnak a The Timesnak, és mindannyian szívrohamot kapnak ettől a sportszerűtlen és tipikusan idegen elképzeléstől. – Nem, Angliában nem esznek rókát. Vörös kabátot öltenek, és kutyákkal lóhátról hajtják őket, aztán levágják a farkukat. Elképedve figyelt. – Ils sont bizarre, les Anglais21. – Majd nagy élvezettel és néhány rettenetesen egyértelmű kézmozdulattal elmesélte, hogy mit tesznek a civilizált emberek a rókákkal. Rókaragu Massot módra Lőjünk fejbe egy fiatal rókát, a feje konyhai szempontból értéktelen. Az ehető részekben található sörétbe azonban beletörhet az ember foga – Massot kettőt is mutatott –, és gyomorrontást is kaphatni tőle. Nyúzzuk meg a rókát, és vágjuk le a nemi szerveit. Ekkor Massot ágyéka előtt egy vágó mozdulatot tett, majd a kibelezést szemléltetendő körülményesen csavarást és húzgálást imitált. A megtisztított rókát tartsuk 24 órán át hideg folyóvíz alatt, hogy elmenjen a vadíze. Csepegtessük le, tekerjük egy zsákba, és éjszakára akasszuk ki, lehetőleg fagyban. Másnap reggel helyezzük öntöttvas tepsibe, és áztassuk vér és vörösbor keverékébe. Adjunk hozzá zöldfűszereket, hagymát és fokhagymát, és lassú tűzön főzzük egy-két napig. (Massot szabadkozott a pontatlanság miatt, de azt mondta, hogy az elkészítési idő a róka nagyságától és korától függ.) 21

Furcsák ezek az angolok!

Régen ezt az ételt kenyérrel és főtt burgonyával fogyasztották, ma azonban, hála a fejlődésnek és az olajsütő feltalálásának, hasábburgonyával is ehetjük. Mostanra Massot beszédes lett. Egyedül él, mesélte, és telente ritkán van társasága. Egész életét a hegyekben töltötte, de mostanra talán eljött az ideje, hogy beköltözzék a faluba, ahol emberek között lehet. Természetesen tragédia volna elhagyni egy ilyen gyönyörű házat, amely ennyire védett a misztráltól, ilyen jó helyen fekszik, hogy nem éri a déli nap azt a házat, ahol annyi boldog évet töltött. Beleszakadna a szíve – közelről rám nézett, halványkék szeme könnybe lábadt őszinteségében –, hacsak nem tehetne nekem egy szívességet azzal, ha hagyná, hogy egy barátom vásárolja meg a házát. Lenéztem az árnyékban meghúzódó düledező épületre, a rozsdásodó láncukon szakadatlan fel-le járkáló kutyákra, és arra gondoltam, hogy egész Provence-ban nehéz volna ennél kevésbé vonzó helyet találni. A házat nem éri a nap, nincs kilátása, sem tágas tér körülötte, és belülről minden bizonnyal nedves és ronda. Megígértem Massot-nak, hogy nem feledkezem meg róla. Az öreg rám kacsintott. – Egymillió frank – mondta. – Micsoda áldozat! – Ám addig is, amíg elhagyja a Paradicsomnak ezt a kis szegletét, szívesen szolgál tanáccsal, ha tudni szeretnék valamit a vidéki életről. Az erdő minden négyzetcentiméterét ismeri, tudja, hol nő gomba, hova járnak inni a vaddisznók, milyen fegyvert válasszon az ember, hogyan nevelje a vadászkutyáit – nincs semmi, amit ő ne tudna, és az ő tudása az enyém is, csak kérdeznem kell. Megköszöntem. – C’est normale22 – felelte, és ledöcögött egymillió frankos rezidenciájához.

22

ez természetes

AMIKOR A FALUBAN ELMESÉLTEM egy barátomnak, hogy megismerkedtem Massot-val, az illető elmosolyodott. – Elmesélte, hogyan kell rókát főzni? Bólintottam. – Megpróbálta eladni a házát? Ismét bólintottam. – Az öreg blagueur23. Hetet-havat összehord. Ez engem nem érdekelt. Megkedveltem Massot-t, és úgy éreztem, hogy érdekfeszítő és meglehetősen gyanús információk gazdag forrása lesz majd. Ha ő bevezet a falusi élet örömeibe, Monsieur Menicucci pedig magára vállalja a tudományosabb dolgokat, akkor már csak egy kormányosra lesz szükségem, aki átvezet az éleselméjűsége és körmönfontsága révén egy bolhányi elintéznivalóból elefántnyi frusztrációt teremteni tudó francia bürokrácia zavaros vizein. Valakinek figyelmeztetnie kellett volna bennünket a házvásárlással kapcsolatos bonyodalmakra. Mi venni szerettünk volna, a tulajdonos eladni, az árban megegyeztünk, a dolog egyértelmű volt. Csakhogy ekkor akaratlanul is résztvevői lettünk a papírgyűjtés nemzeti sportjának. Születési anyakönyvi kivonat kellett, hogy bizonyítsuk: létezünk; útlevél, hogy bizonyítsuk: britek vagyunk; házassági anyakönyvi kivonat, hogy kettőnk nevére írathassuk a házat; válási végzés, hogy igazoljuk: érvényes a házassági anyakönyvi kivonatunk; bizonyíték, hogy állandó lakhellyel rendelkezünk Angliában (a címmel ellátott jogosítványunkat nem ítélték elegendőnek, nincs véletlenül valami hivatalosabb bizonyítéka annak, hogy hol lakunk, például egy régi villanyszámla?). A papírok – a vércsoportunkat és az ujjlenyomatunkat leszámítva, szinte minden adatunk – ide-oda utaztak Anglia és Franciaország között, amíg végül egy helyi

23

fecsegő

ügyvéd iratgyűjtőjében együtt volt az életünk. Ekkor folytatni lehetett az ügymenetet. Elnézőek voltunk a rendszer iránt, végtére is külföldiek vagyunk, és megvásároljuk Franciaország egy parányi részét, a nemzeti biztonságot pedig természetesen szavatolni kell. Egy kevésbé fontos ügylet nyilván gyorsabban és kevesebb papírmunkával elintézhető. Elmentünk kocsit venni. A szokásos Citroën deux chevaux modellt néztük ki, amely nem sokat változott az elmúlt huszonöt évben, így aztán minden faluban hozzá lehet jutni az alkatrészekhez. A kocsi mechanikusan alig bonyolultabb, mint egy varrógép, és minden valamennyire hozzáértő lakatos meg tudja javítani. Olcsó, és megnyugtatóan alacsony a végsebessége. Azt leszámítva, hogy a felfüggesztés zseléből van, és ettől ez az egyetlen kocsi a világon, amelyben az ember tengeribetegséget kaphat, kedves és praktikus jármű. A gépkocsi-kereskedésben volt is egy a készletben. Az eladó a Közös Piac valamennyi országában jóval 2000 utánig érvényes jogosítványunkra pillantott. Végtelen sajnálkozással a tekintetében megrázta a fejét, és felnézett. – Non. – Non? – Non. Elővettük titkos fegyverünket, az útlevelünket. – Non. Átkutattuk a többi papírunkat. Mi kellhet neki? A házassági anyakönyvi kivonatunk? Egy régi angliai villany-számla? Feladtuk, és megkérdeztük, a pénzen kívül mi kell még a kocsivásárláshoz. – Van franciaországi címük? Megadtuk. Körültekintően felvezette az eladási nyomtatványra, időről időre ellenőrizte, hogy a harmadik indigós másolat is olvasható-e.

– Tudják bizonyítani, hogy valóban ez a címük? Van egy telefonszámlájuk? Vagy egy villanyszámlájuk? Elmagyaráztuk, hogy még nem kaptunk számlákat, mert épphogy beköltöztünk. Ő erre elmagyarázta, hogy a cím a carte grise, a forgalmi engedély kiállításához szükséges. Ha nincs cím, nincs carte grise. Ha nincs carte grise, nincs kocsi. Szerencsére az eladó ösztönei legyőzték a bürokratikus patthelyzetek iránti szeretetét, és felénk hajolt a megoldással. Ha bemutatjuk a ház adásvételi szerződését, az egész ügyet gyorsan és a megelégedésünkre lezárhatjuk, és a miénk lehet a kocsi. Az adásvételi szerződés az ügyvédi irodában volt, alig huszonöt kilométernyire. Elmentünk érte, és egy csekkel együtt diadalittasan az autókereskedő asztalára tettük. Akkor most már vihetjük a kocsit? – Malheureusement, non.24 – Meg kell várnunk, hogy a bank igazolja, a csekknek van fedezete. Ez négy-öt napi késedelmet jelent, noha a csekket az egyik helyi bankban állították ki. Nem mehetnénk el együtt a bankba, és tisztázhatnánk ott a dolgot? Nem, sajnos nem. Ebédidő van. A gasztronómia és a bürokrácia, amelyben Franciaország világelső, összefogott és rendre utasított bennünket. Az esettől egy kissé paranoiások lettünk, és hetekig nem mozdultunk ki a házból családi archívumunk másolata nélkül, az áruházi pénztáros kisasszonytól a mezőgazdasági szövetkezetben a bort a kocsinkba rámoló öregemberig mindenkinek mutogattuk az útlevelünket és a születési anyakönyvi kivonatunkat. Az iratokat mindig érdeklődéssel szemlélték, mert az iratok itt szentségesek és tiszteletet érdemelnek, ám az emberek gyakran megkérdezték, miért hurcoljuk őket magunkkal. Angliában talán így kell élni? Micsoda furcsa és bosszantó ország lehet az! Erre az

24

Sajnos, nem.

egyetlen rövid válasz egy vállrándítás volt. Gyakoroltuk a vállrándítást. A hideg január utolsó napjaiig tartott, akkor észrevehetően megenyhült az idő. Vártuk a tavaszt, nagyon kíváncsi voltam egy szakértő előrejelzésére. Elhatároztam, hogy megkérdezem az erdő bölcsét. Massot elgondolkodva rángatta a bajuszát. Vannak jelek, mondta. A patkányok előbb megérzik a meleg érkeztét, mint bármelyik bonyolult szatellit, és a patkányok a padlásán szokatlanul mozgékonyak az utóbbi napokban. Egyik éjjel aludni sem hagyták, a mennyezetbe kellett ereszteni egypár lövést, hogy lecsendesítse őket. Eh, oui. Ezenkívül nemsokára újhold lesz, és ez ebben az évszakban gyakran időjárás-változást hoz. E két fontos előjel alapján korai, meleg tavaszt jósolt. Én hazasiettem, hogy megnézzem, nem virágzik-e már a mandulafa, és arra gondoltam, hogy ki kellene tisztítani az úszómedencét.

Február ÚJSÁGUNK, A Le Provençal címlapját általában a helyi labdarúgócsapatok sikerének, a kevésbé jelentős politikusok terjengős szólamainak, a cavailloni bevásárlóközpont – a provence-i Chicago – kirablásáról szóló lázas beszámolónak és az Alain Prostot felülmúlni igyekvő, kis Renault-vezetők által okozott halálos közlekedési balesetek hát-borzongató leírásának szenteli. Ezt a hagyományos keveréket most egy olyan főcikk kedvéért tették félre, amelynek sem a sporthoz, sem a bűnözéshez, sem a politikához nem volt köze: PROVENCE HÓTAKARÓ ALATT! – kiáltotta a főcím rejtett örömmel, ahogy beharangozta a természet évszakhoz nem illő viselkedéséről szóló többi írást. Az olvasó értesülhetett róla, hogy anyák és csecsemőik a csodával határos módon élték túl az éjszakát a hóban rekedt kocsijukban, hogy öregemberek az önzetlen és éber szomszédok közbeavatkozásának köszönhetően épphogy megmenekültek a kihűléstől, hogy a hegymászókat helikopterrel szedték le a Mont Ventoux oldaláról, hogy a postások az elemekkel dacolva kézbesítették a villanyszámlákat. A falu öregjei visszaemlékeztek korábbi katasztrófákra. Az újság napokra el volt látva anyaggal, és szinte magam előtt láttam, ahogy az első cikk szerzője várakozón összedörzsöli a kezét, amikor kis szüntetet tart, és két mondat között elmereng, hova is tehetne még egy felkiáltójelet. Az ünnepi szöveghez két fénykép kapcsolódott. Az egyik egy sor fehér, tollszerű ernyőt ábrázolt – a nizzai Promenade des Anglais hólepte pálmafáit. A másik egy bebugyolált alakot Marseille-ben, aki egy madzagon egy kerekes, hordozható radiátort húz maga után a hóban, mintha egy akadékoskodó, csökönyös kutyát sétáltatna. A hófödte vidékről nem érkeztek képek, mert a vidék el volt vágva a külvilágtól. A legközelebbi

hóeke Lyontól északra, háromszáz kilométernyire volt, és a forró aszfalton nevelkedett provence-i autósok – még a rettenthetetlen újságírók is – a legegyszerűbben úgy kerülik el a jégen való korcsolyázás rettenetét, hogy otthon maradnak, vagy meghúzzák magukat a legközelebbi kocsmában. Végtére is ez az egész nem tarthat sokáig. Ez csak eltévelyedés lehet, rövid életű klimatikus fennakadás, kifogás még egy café crème-re meg talán valami kicsit erősebb italra, ami felpörgeti a motort, mielőtt az ember kimerészkedne a fagyba. A völgyünk január hideg napjaiban is csöndes volt már, ám a hótakaró most újabb csendréteget borított rá, mintha az egész vidéket hangszigetelték volna. Csak a miénk lett a titokzatos és gyönyörű Lubéron, a fehér mázon kilométerszám csupán a gyalogutakat egyenes és határozott vonalban keresztező mókus és nyúl nyomai látszottak. A miénken kívül nem voltak emberi lábnyomok. A melegebb időben oly nyilvánvalóan vadász külsejű férfiak a vackukban maradtak fegyverükkel és szalámijukkal, baguette-jükkel, sörükkel, Gauloises cigarettájukkal és a vad természettel való szembeszálláshoz egy napra szükséges egyéb holmijukkal. A hangokat, amelyeket tévesen lövéseknek véltünk, a nagy hótömegek súlya alatt megroppanó ágak adták. Különben olyan csend honolt, hogy ahogy később Massot megjegyezte, egy egér szellentését is meg lehetett volna hallani. A kocsifelhajtónk miniatűr dombvidékké változott, a szél térdig érő hegyláncokat emelt a hóból. Csak gyalogosan lehetett közlekedni. A kenyérvásárlásból majd kétórás expedíció lett: be kellett menni Ménerbes-be, majd vissza. Közben egyetlen mozgó járművet sem láttunk, a kocsik fehér buckái olyan békésen várakoztak a faluba vezető domb oldalánál, mint a birkák. A karácsonyi üdvözlőlapokat mímelő időjárás hatott a lakókra is: jól szórakoztak saját magukon, ahogy a meredek és veszedelmes utcákon botladoztak, derékból bizonytalanul előredőltek, vagy még bizonytalanabbul hátrahajoltak, és olyan ügyetlen

megfontoltsággal lépegettek, mint a részeg görkorcsolyázók. A helyi takarítóbrigád – két seprűvel felszerelkezett férfi – letisztította a legfontosabb szolgáltatásokhoz, a henteshez, a pékhez, a fűszereshez és a kávéházhoz vezető utat. A falusiak kis csoportokba verődtek a napfényben, és gratuláltak egymásnak a ki tartásukhoz a nehéz órákban. A polgármesteri hivatal irányából sítalpon közeledett egy férfi, és csodálatos végzetszerűséggel összeütközött az egyetlen emberrel, aki valamiféle közlekedési eszközt használt: egy ősrégi szánkón ülő férfival. Kár, hogy a Le Provençal újságírója ennek nem lehetett tanúja. FRONTÁLIS ÜTKÖZÉS: A HÓ ÁLDOZATOT KÖVETEL, írhatta volna, és a kávézó párás biztonságából szemlélhette volna az eseményeket. A kutyák úgy viselkedtek a hóban, mint a medvebocsok. Belevetették magukat a szélfútta puhaságba, és aztán fehér bajusszal bukkantak elő. Hatalmas, könnyed ugrásokkal szelték át a mezőket, és korcsolyázni is megtanultak. Néhány nappal korábban még azon gondolkoztam, hogy kitisztítom és egy kora tavaszi úszásra előkészítem az úszómedencét, a víz mostanra azonban egyetlen kékeszöld jégtömbbé fagyott, és szemlátomást felkeltette a kutyák érdeklődését. A két mellső mancs a jégre lépett, aztán egy tétovázó hátsó láb, és végül a negyedik láb követte a kutya elülső részét. Az állat egy pillanatra elmerengett az élet furcsaságán, hogy egyik nap még iható valami, másnap pedig már rá lehet állni, aztán izgatottan forgatni kezdte a farkát, és ettől az egész eb valamilyen módon mozgásba lendült. Én mindig azt gondoltam, hogy a kutyák úgy haladnak, mint a négykerék-meghajtású járművek, hogy minden láb azonos hajtóerőt fejt ki, de úgy látszik, az erő a hátsó lábban összpontosul. Így aztán előfordulhat, hogy a korcsolyázó kutya eleje egyenes vonalban szeretne előrehaladni, de a hátsó fele teljesen elveszti az irányítást, jobbra-balra kileng, néha pedig előzéssel fenyeget.

Napközben nagy örömöt jelentett egy ilyen festői táj közepén elvágva lenni a külvilágtól. Nagyokat sétáltunk, fát hasogattunk, jókat ebédeltünk, és melegen tartottuk magunkat. Éjjel azonban a fagy a tűz, a pulóverek és a sok ennivaló ellenére is előkúszott a kőpadlóból és a kőfalakból, megdermesztette a lábujjainkat, és elmerevítette az izmainkat. Gyakran este kilencre már ágyba bújtunk, és kora reggel nemritkán meglátszott a leheletünk a reggelizőasztal fölött. Ha igaz Menicucci elmélete, és egy laposabb világban élünk, akkor minden tél ilyen lesz. Ideje felhagynunk a színleléssel, hogy itt szubtrópusi éghajlat uralkodik, és engednünk a központi fűtés kísértésének. Felhívtam Monsieur Menicuccit. Aggodalmasan érdeklődött a csövek után. Mondtam, hogy jól tartják magukat. – Na, ennek örülök – felelte –, mert mínusz öt fok van, én ötvennyolc éves vagyok, az utak pedig veszélyesek. Itthon maradok. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Klarinétozni fogok. Mindennap klarinétozott, hogy mozgékonyak maradjanak az ujjai, és hogy elterelje a figyelmét a vízvezeték-szerelés zűrzavaráról. A beszélgetést csak némi nehézség árán tudtam Menicucci barokk zeneszerzőkre vonatkozó gondolatairól jéghideg házunk hétköznapi témája felé terelni. Végül abban állapodtunk meg, hogy felkeresem, amint megtisztították a hótól az utakat. Mindenféle berendezés van nála, mondta, gáz, olaj, elektromos és a legújabb szerzeménye, egy forgó napelem. Mindet megmutatja nekem, és megismerhetem a feleségét is, aki mellesleg kiváló szopránénekes. Nyilvánvalóan jót fogunk zenélni a radiátorok és az elzárócsapok között. Annak lehetősége, hogy felmelegszünk, a nyárra emlékeztetett bennünket, és tervezgetni kezdtük, hogyan alakíthatnánk át a ház háta mögötti zárt kertet fedetlen nappalivá. A kert egyik végében már most is állt egy rostély és egy bár, hiányzott azonban a nagy, szilárd és állandó asztal. A tizenöt centis hóban taposva igyekeztük elképzelni az augusztus

közepi ebédet, és egy másfélszer másfél méteres négyzetet rajzoltunk a kőre. Egy ekkora asztal elég lesz nyolc bronzbarna, mezítlábas embernek, középen bőven marad hely a hatalmas tál salátának, pástétomnak és sajtnak, hideg sült paprikának, olajbogyós kenyérnek és a jól behűtött bornak. A misztrál végigfújt az udvaron, és eltüntette a hóba rajzolt asztalt. Mostanra azonban már eldöntöttük: az asztal négyzet alakú lesz, és lapja egyetlen darab kőből készül majd. Mint a legtöbbeket, akik ellátogatnak Lubéronba, bennünket is lenyűgözött a helyi kövek sokfélesége és változatossága. Lehet a sima, finomra csiszolt, halványbézs pierre froide25 a taveli kőbányából, vagy a durvább, halványabb tört fehér pierre chaude26 Lacoste-ból, vagy a közbülső húsz színárnyalat és szerkezet bármelyike. Külön kő van a tűzhelyeknek, az úszómedencéknek, a lépcsőknek, a falaknak és a padlóknak, a kerti padoknak és a konyhai mosogatóknak. A kő lehet durva vagy csiszolt, éles szélű vagy lekerekített, vághatják szögletesre vagy érzékien görbére. Úgy használják, mint Amerikában vagy Angliában a fát, a vasat vagy a műanyagot. Az egyetlen hátránya az, amint erre magunk is rájöttünk, hogy télen hideg. Az igazi meglepetést a kő ára okozta. Olcsóbb volt métere, mint a linóleumnak. Annyira megörültünk e csalóka felfedezésnek – ugyanis lazán megfeledkeztünk a kő lerakásának áráról –, hogy úgy döntöttünk, dacolunk az elemekkel, és még a tavasz beköszönte előtt elmegyünk a kőbányába. A barátaink egy Pierrot nevű embert ajánlottak Lacoste-ban, aki jól dolgozik, és tisztességes árat kér. Un originalnak, eredeti alaknak jellemezték. Fél kilencre beszéltük meg a találkozót, amikor a kőbánya még csendes.

25

hideg kő

26

meleg kő

Követtük a Lacoste-ból kivezető bekötőút jelzését, egy földúton zötyögtünk tovább, keresztül a tölgycserjésen. Nem úgy festett, mint egy ipari negyed. Már majdnem visszafordultunk, amikor kis híján beleestünk a kőtömbökkel teleszórt hatalmas gödörbe. A tömbök egyike-másika nyers volt, de akadtak sírkőnek, emlékműnek, óriási kerti urnának, megfélemlítően üres tekintetű szárnyas angyalnak, kis diadalívnek és zömök kerek oszlopnak kidolgozott darabok is. Az egyik sarokban eldugva egy kis kunyhó állt, ablakait átlátszatlanná tette az évek alatt rájuk rakódott kőpor. Bekopogtunk és beléptünk. Benn ült Pierrot. Bozontos volt, rendezetlen fekete szakállal és ijesztő szemöldökkel. Mint egy kalóz. Üdvözölt bennünket, egy-egy székről úgy-ahogy leverte a kőport egy ütött-kopott puhakalappal, majd a kalapot óvatosan az asztalon álló telefonra tette. – Angolok, mi? Bólintottunk. Erre ő bizalmasan felénk hajolt. – Van egy angol kocsim. Egy veterán Aston Martin. Magnifique!27. Megcsókolta az ujjhegyeit, ezáltal fehér pettyek ültek a szakállára, és porfelhőket verve turkálni kezdett az asztalon heverő papírok között. Valahol lennie kell egy fényképnek. Reszelős hangon megszólalt a telefon. Pierrot kimentette a kalapja alól, felvette, és egyre komolyabb tekintettel hallgatott, majd letette a kagylót. – Még egy sírkő – mondta. – Az időjárás miatt van. Az öregek nem bírják a hideget. – Körülnézett a kalapja után, levette a fejéről, ismét betakarta vele a telefont, elrejtette a rossz híreket. Ekkor a tárgyra tért. – Úgy hallom, hogy egy asztalt akarnak.

27

Nagyszerű!

Én már korábban részletesen lerajzoltam az asztalunkat, és gondosan méterben, centiméterben bejelöltem a méreteket. Egy ötéves gyerek művészi készségeihez képest mestermunka volt. Pierrot futólag megnézte a rajzot, egy pillantást vetett a számokra, és megrázta a fejét. – Non. Ekkora darab kőnek kétszer ilyen vastagnak kell lennie. És különben is, a maga talapzata öt perc alatt összerogyna, puff! – a rajzomra firkantott egypár számítást –, mert a lap súlya három- és négyszáz kiló között lesz. – Megfordította a papírt, és rajzolni kezdett a hátuljára. – Így. Ilyennek akarják. – Felénk tolta a vázlatot. Sokkal jobb volt, mint az enyém, kecses, egyszerű, szögletes, arányos, egy tömbből faragott asztalt ábrázolt. – Ezer frank, szállítással együtt. Erre kezet ráztunk. Megígértem, hogy a hét folyamán elhozom a csekket. Amikor másodszor eljöttem, már vége volt a munkanapnak, és Pierrot színt váltott. Puhakalapja tetejétől a csizmája sarkáig teljesen fehér volt, mintha porcukorba hengergették volna. Ő volt az egyetlen ember, akit láttam, amint egyetlen munkanap alatt huszonöt évet öregedett. A barátaink szerint, bár én ennek nem teljességgel adtam hitelt, a felesége minden este leporszívózza, amikor hazaér, és a lakásukban minden bútor, a karosszéktől a bidéig kőből készült. Ez utóbbit akkoriban könnyűszerrel el is hittük. A hideg provence-i télben van valami furcsán valószerűtlen: a csend és az üresség együttesen azt az érzést kelti az emberben, hogy el van vágva a világ többi részétől, ki van szakítva a normális életből. El tudtuk volna képzelni, hogy az erdőben manókkal találkozunk, vagy a telihold fényében kétfejű kecskéket látunk. Ez számunkra kellemes ellentétet jelentett a nyári vakációkról emlékezetünkben élő Provence-szal. Mások számára azonban a tél unalmat, levertséget vagy még rosszabbat hoz: ahogy mondják, a vauclusei öngyilkossági arány a legmagasabb Franciaországban. Ez nem

maradt pusztán statisztikai adat, amikor meghallottuk, hogy egy férfi, aki négy kilométerre lakott tőlünk, egy éjjel felakasztotta magát. A helyiek halálát az üzletek kirakataiban és a házak ablakaiban elhelyezett szomorú kis értesítések teszik közzé. Megkondul a templomi harang, és egy szokatlanul szertartásosan öltözött menet lassan felkúszik a temetőhöz, a falvak gyakran legmagasabban fekvő pontjára. Egy öregember elmagyarázta, hogy miért van ez így. – A halottaké a legjobb kilátás – mondta –, mert ők olyan sokáig maradnak. – Úgy nevetett a saját viccén, hogy köhögőrohamot kapott, én pedig már amiatt aggódtam, nehogy eljöjjön az ő ideje is, amikor csatlakoznia kell az említettekhez. Amikor elmeséltem neki, hogy Kaliforniában van egy temető, ahol többe kerül az olyan sír, ahonnan van kilátás, mint ahonnan nincs, azt felelte, egyáltalán nem lepi meg a dolog. – Mindenütt vannak bolondok – mondta –, halottak és élők között egyaránt. Teltek a napok, és az enyhülésnek nem mutatkozott semmi jele. Az utakból azonban már fekete csíkok látszottak, ahol a parasztok traktorjai elkotorták a hó java részét. A két oldalon emelkedő hófalak között egy sávban lehetett haladni. Ez a helyzet felszínre hozta a francia autósoknak azt a jellemvonását, amelyre sosem számítottam: türelmesek lettek, vagy legalábbis olyan konokak, ami nagyon messze volt a szokásos Grand Prix vezetői stílusuktól. Ezt magam is megtapasztaltam a falu környéki utakon. Egyszer egy kocsi óvatosan haladt előre az úttest letisztított középső részén, és szembetalálkozott egy másikkal. Mindketten megálltak, de egyikük sem tolatott vissza, hogy elengedje a másikat. Egyikük sem húzódott félre, nem kockáztatta meg, hogy elakad a mély hóban. A szélvédőn keresztül bámulták egymást, és abban a reményben várakoztak, hogy mögöttük érkezik még egy kocsi. Ebben az esetben

nyilvánvaló erőhatalom áll fenn, és az egyedül várakozó autó kénytelen meghátrálni, hogy elengedje a többséget. Így aztán óvatosan tettem a lábam a gázpedálra, amikor elindultam Monsieur Menicuccihoz és fűtőberendezéseket rejtő kincsesházához. Raktárja ajtajában várt. Fülére húzott gyapjúsapkában, állig tekert sálban, csizmásán úgy nézett ki, mintha tudományos kísérletet végezne az emberi test hőszigetelését illetően. Udvariaskodtunk egy kicsit a pipámról és az ő klarinétjáról, majd bekísért, hogy megszemléljem a csövek és szelepek, a sarkokban meglapuló rejtélyes gépek aprólékos gonddal elrendezett választékát. Menicucci valóságos beszélő katalógus volt, elhadarta a fűtési koefficienseket, a tonnakalóriákat, ám én ezekből semmit sem értettem, úgyhogy nem tehettem mást, mint minden egyes újabb felfedezés alkalmával némán bólintottam. Egyszer csak véget ért a litánia. – Et puis voilà – mondta Menicucci, és várakozón rám pillantott, mintha most már a kisujjamban volna a központi fűtés minden csínja-bínja, és okosan és megfontoltan dönthetnék. Semmi más nem jutott eszembe, minthogy megkérdezzem, ő hogyan fűti a saját házát. – Ó – szólt erre, és tettetett csodálattal megérintette a homlokát –, ez nem is buta kérdés! Milyen húst eszik a hentes? – Ezzel a rejtélyes, megválaszolatlan kérdéssel a levegőben, bementünk a szomszédban álló házába. Benn tagadhatatlanul meleg volt, szinte már Fojtott meleg. Monsieur Menicucci színpadiasan levett magáról két-három réteg ruhát, megtörölte a szemöldökét, és úgy igazította a sapkáját, hogy kilátsszon a füle. A fűtőtesthez lépett, és megpaskolta. – Fogja csak meg! – mondta. – Ez öntöttvas, nem olyan merde28, mint amit manapság használnak a radiátorokhoz. És a 28

ócskaság, szemét

bojler, látnia kell a bojlert! De attention29 – hallgatott el hirtelen, és oktató ujjával megbökött –, az nem francia. Bojlergyártáshoz csak a németek és a belgák értenek. – Bementünk a kazánházba. Én kötelességtudóan megcsodáltam a fal mellett pöfékelőhortyogó öregecske, programkapcsolóval ellátott gépet. – Ez huszonegy fokot teremt az egész házban, még akkor is, ha odakinn mínusz hat van. – Mintegy végszóra feltépte a külső ajtót, hogy beengedjen némi mínusz hatfokos levegőt. Megvolt benne a jó előadók tehetsége, hogy amikor csak lehet, gyakorlati példával szemléltesse a mondanivalóját, mintha egy különösen nehéz felfogású gyermekkel volna dolga. (Az én esetemben, legalábbis a vízvezeték-szerelést és a fűtést illetően, ez megalapozott is volt.) Miután megismerkedtem a bojlerrel, visszamentünk a házba, és megismerkedtem Madame Menicuccival, ezzel az aprócska, ám zengő hangú asszonnyal is. Nem kérek tisane30-t, mandulás kekszet vagy egy pohár Marsalát? Én azt szerettem volna, hogy Monsieur Menicucci sapkában klarinétozzon, de erre másnapig várnom kellett. Közben is akadt elég átgondolnivalóm. Útban a kocsihoz felpillantottam a tetőre, a forgó napkollektorra, és észrevettem, hogy teljesen összefagyott. Hirtelen nagy vágyat éreztem egy ház után, amely telis-tele van öntöttvas fűtőtesttel. Arra értem haza, hogy a garázs mögött Stonehenge mérethű modellje áll. Megérkezett az asztal: másfélszer másfél méteres, tizenkét centi vastag, kereszt alakú, súlyos alappal. A távolság a mostani és az általunk kiválasztott helye között nem volt több tizenöt méternél, de akár nyolcvan kilométer is lehetett volna. A kert bejárata mindenféle mechanikus szállításhoz keskeny volt, a magas fal és a cseréppel fedett féltető, amely a védett területet alkotta, kizárta a daru alkalmazását. Pierrot azt mondta, hogy az

29

figyelem, vigyázat

30

herbatea

asztal három-négyszáz kilót fog nyomni, de még ennél is nehezebbnek látszott. Pierrot felhívott aznap este. – Tetszik az asztal? Igen, az asztal nagyszerű, ám van egy kis bökkenő. – Felállították már? Nem, épp az a gond. Nincs véletlenül valami használható ötlete? – Néhány erős kar – felelte. – Gondoljon a piramisokra. Hát persze. Csak tizenötezer egyiptomi rabszolga kell, és a gond egy csapásra megoldódik. – Ha végképp nem megy, én ismerem a carcassonne-i rögbicsapatot. Ezzel elnevette magát, és letette a kagylót. Még egyszer megszemléltük a monstrumot, és próbáltuk kiszámítani, hány emberre volna szükségünk, hogy kézi erővel a kertbe vigyük. Hatra? Nyolcra? Oldalra kell majd fordítani, hogy átférjen az ajtónyíláson. Már magunk elé képzeltük az összetört lábujjakat és a sérveket, és késve ugyan, de megértettük, hogy a ház korábbi tulajdonosa miért állított könnyű, összecsukható asztalt oda, ahova mi ezt a kőóriást terveztük. Az egyetlen lehetséges ésszerű dolgot tettük: a kandalló előtt kezünkben egy pohár borral vártuk az ihletet. Valószínűtlennek ítéltük, hogy az éj leple alatt bárki is ellopná az asztalt. Amint kiderült, nem kellett soká vámunk a segítségre. Hetekkel korábban elhatároztuk, hogy átépíttetjük a konyhát, és számos tanulságos órát töltöttünk az építészünkkel, miközben 6 bepillantást engedett a francia építési szakkifejezések tárába. Megtudtuk, hogy mi a coffre és a rehausse, a faux-plafond és a vide-ordures, a plâtrage és a dallage, a poutrelle és a coins perdus.31 Kezdeti lelkesedésünk csalódottságba fordult, amikor a 31 zsaludeszka, felemelt fal, álmennyezet, szemétlerakó, gipszelés, kőburkolat, hosszgerenda, hézagkitöltő ék

tervek egyre szamárfülesebbek lettek, ám a konyha valamilyen oknál fogva érintetlen maradt. Késlekedést okozott az időjárás, majd hogy a burkoló síelni ment, aztán hogy a kőműves mester eltörte a lábát motorbiciklis focizás közben, meg persze a helyi szállítók téli szendergése. Az építészünk, egy párizsi „kivándorló” figyelmeztetett bennünket, hogy az építkezés Provence-ban leginkább az állóháborúra hasonlít: a semmittevés hosszú szakaszait olykor heves és hangos tevékenység szakítja meg. Eddig már elég hosszan megtapasztaltuk az előbbit, hogy most az utóbbit várjuk. Egy szép nap aztán, amikor a reggel még a hajnal és a napfelkelte közt tétovázott, fülsüketítő zajjal végül meg is érkeztek a támadó csapatok. Csipás szemmel kimentünk, hogy megnézzük, mi esett le, és épp egy állványokkal megrakott teherautó formáját tudtuk kivenni. A sofőr vidáman felbőgött: – Monsieur Mayle? Azt feleltem, hogy jó helyen jár. – Ah bon. On va attaquer la cuisine.32 Kinyílt a teherkocsi ajtaja, kiugrott egy kokkerspániel, az ebet pedig három férfi követte. Váratlanul borotválkozószesz illatfelhője öntött el bennünket, miközben a kőművesmester bemutatkozás címén a kezemet mángorolta, ő Didier, mondta, és bemutatta a csapatát: Eric hadnagyot és egy erős testalkatú fiatalembert, Claude-ot. A kutya, Pénélope könnyített magán a ház előtt, és ezzel felszentelte a terepet. Megkezdődött a csata. Még sosem láttunk építőmunkásokat így dolgozni. Mindent futólépésben csináltak: a nap még fel sem kelt teljesen, már felállították az állványokat, és széles deszkákból rámpát emeltek, percekkel később eltűnt a konyhaablak és a mosogató, és tíz órára finom kőzúzalék rétegben álltunk, miközben Didier felvázolta pusztítási terveit. Didier fürge volt, és hajthatatlan, 32

Na jó. Akkor nekilátunk a konyhának.

rövidre nyírt haja és egyenes dereka, mint egy katonáé. Magam elé képzeltem, mint az idegenlégió kiképzőt! szíj ét, ahogy addig gyötri a fiatal semmittevőket, amíg kegyelemért nem nyöszörögnek. Beszéde pergő volt, tele hangutánzószavakkal, mint tok, krak és bumm, amelyeket a franciák nagy előszeretettel használnak, ha bármilyen összeütközést vagy törést akarnak leírni, márpedig mindkettőből akadt bőven. A mennyezetet leszedik, a padlót fel, és minden létező szerelvényt ki. Kibelezték, és az egykori ablak helyén tátongó lyukon át kiürítették az egész konyhát. Felszögeltek egy műanyag fóliát, hogy elválasszák vele a konyhát a ház többi részétől, és a házi élelmezési műveletek helyszíne átkerült a kerti grillsütőhöz. Rémisztő volt látni, hogy a három kőműves milyen boldog vadsággal zúz porrá mindent, ami csak a kalapácsa ügyébe kerül. Csapkodtak és fütyültek, énekeltek és káromkodtak a hulló kőporban, a megroskadt gerendák alatt, és délben (én úgy láttam, némi kelletlenséggel) hagyták abba, hogy megebédeljenek. Az ebédet ugyanolyan lendülettel pusztították el, mint az elválasztó falat. Nem szerény kis szendvicseket ettek, hanem rendes tányérból, rendes evőeszközzel hatalmas adag csirkét és kolbászt, choucroute33-ot, salátát és egész vekni kenyereket. Megkönnyebbülésünkre egyikük sem fogyasztott alkoholt. Ijesztő lett volna a gondolat, hogy egy spicces kőműves egy húszkílós kalapáccsal ügyködjön. Józanul is elég veszélyesek voltak. Ebéd után újrakezdődött a pokoli felfordulás, és megszakítás nélkül eltartott majdnem este hétig. Megkérdeztem Didier-t, hogy rendszeresen tíz-tizenegy órát dolgozik-e. Csak télen, felelte. Nyáron tizenkettőt-tizenhármat, hatszor egy héten. Jól mulatott azon, hogy Angliában a munkások későn kezdik és korán abbahagyják a munkát, közben azért többször szünetet

33

elzászi káposztaétel

tartanak, és teáznak. – Une petite journée34 – jelentette ki, és megkérdezte, hogy nem ismerek-e angol kőműveseket, akik szeretnének vele dolgozni, már csak a tapasztalat kedvéért is. Nem tudom elképzelni, hogy nagy volna a tolongás. A kőművesek távoztával úgy beöltöztünk, mint egy sarkvidéki piknikre, és nekiláttunk elkészíteni az első vacsoránkat az ideiglenes konyhában. Volt egy grillsütőnk és egy hűtőszekrényünk. A bár hátuljába beépítettek egy mosogatót és két gázégőt. Konyhánkban minden alapvetően szükséges dolog megvolt, kivéve a falakat. Mivel a hőmérséklet még mindig a fagypont alá süllyedt, a falak nagy szolgálatot tettek volna. A lemetszett szőlőkacsokból rakott tűz ragyogóan égett, a levegőben báránysült és rozmaring illata lengett, a vörösbor nagyszerűen helyettesítette a központi fűtést, mi pedig rettenthetetlennek és vakmerőnek éreztük magunkat. Ebben a téveszmében Ie-ledzettünk egész vacsora alatt, mindaddig, amíg el nem jött az ideje, hogy kimenjünk és elmosogassunk.

A TAVASZ ELSŐ IGAZI JELEI nem a korai virágoktól, nem is a patkányok ideges viselkedésétől Massot padlásán, hanem Angliából érkeztek. Január mélabújával a hátuk mögött, a londoniak tervezgetni kezdték a nyári szabadságukat, és e tervek közül meglepően sokban szerepelt Provence. Egyre nagyobb rendszerességgel csörrent meg a telefonunk, amint leültünk vacsorázni. A hívó könnyedén megfeledkezett az Anglia és Franciaország közötti egyórás időeltérésről, és a távoli, szinte homályba merült ismerős fesztelenül megkérdezte, hogy úszunke már. Mindig semmitmondó válaszokat adtunk. Nem lett volna kedves elrontani az illúzióját azzal, hogy eláruljuk: az örök fagy birodalmában ülünk, a konyhafalon vágott lyukon besivít a 34

rövid nap

misztrál, és azzal fenyeget, hogy felhasítja az elemek elleni egyetlen védelmünket, a műanyag fóliát. A telefonbeszélgetés menete aztán gyorsan kiszámítható irányt vett. Először is a hívó megkérdezte, hogy otthon leszünk-e húsvétkor vagy májusban, attól függően, hogy neki melyik időpont volt alkalmasabb. Ha ezt tisztáztuk, meghallottuk a mondatot, amelytől hamarosan rettegtünk: „Arra gondoltunk, hogy körülbelül akkor lenéznénk arrafelé...” A mondat reménykedőn, befejezetlenül lebegett az éterben, a telefonáló valamilyen invitáló válaszra várt. Nehezünkre esett hízelgőnek találni ezt az irántunk hirtelen támadt lelkesedést, amely a hosszú évek alatt, amíg Angliában éltünk, egyre csak szunnyadt, és nem is igen tudtuk, hogyan kezeljük. Senkinek sem olyan vastag a bőr a képén, mint a napsütésre és ingyen szállásra vadászó embernek. Ilyenkor mit sem segít, ha a szokásos módon térünk ki a kérés elől. Vannak már nálatok azon a héten? Sebaj, akkor egy héttel később megyünk. Tele a ház építőmunkásokkal? Bennünket nem zavar, úgyis egész nap a medencénél leszünk. Barrakudát telepítettetek az úszómedencébe, és tankcsapdát állítottatok a kocsifelhajtóra? Szigorúan vegetáriánusok lettetek? Attól féltek, hogy a kutyátok veszett? Mondhattunk, amit csak akartunk, semmit sem vettek komolyan, nyájas eltökéltséggel félresöpörtek minden erőtlen ellenérvet, amelyet felhoztunk. Megbeszéltünk a bennünket fenyegető megszállást másokkal, akik szintén Provence-ba költöztek, és már átélték ezt az élményt. Az első nyár így is, úgy is maga a pokol, mondták. Aztán az ember megtanulja, hogyan kell nemet mondani. Ha nem, akkor egyszer csak azt veszi észre, hogy húsvéttól szeptember végéig egy kis, meglehetősen ráfizetéses szállodát üzemeltet. Épkézláb, bár lehangoló tanács. Idegesen vártük a következő telefonhívást.

MEGVÁLTOZOTT AZ ÉLET, ÉS megváltoztak a kőművesek is. Ha fél hétkor keltünk, még nyugodtan reggelizhettünk. Ha később, a konyhából jövő zajok miatt lehetetlen volt beszélgetni. Egy reggel, amikor a fúrók és a kalapácsok teli torokból énekeltek, láttam, hogy a feleségem szája mozog, fülemet azonban egyetlen szó sem érte el. Végül átnyújtotta az üzenetét: idd meg a kávédat, mielőtt telemegy kosszal. A munkálatok azonban haladtak. Miután a konyhát lecsupaszították, a kőművesek nekiláttak, hogy éppolyan hangosan újra felépítsék. Minden anyagot a deszkarámpán és a föld fölött vagy háromméternyire vágott ablak nagyságú lyukon hoztak fel. Erejük rendkívüli volt. Didier, ez a félig ember, félig emelővillás targonca, valahogy képes volt felszaladni a rugózó rámpán, maga előtt tolva egy nedves betonnal megrakott talicskát, szája egyik szegletében cigaretta, és még maradt annyi szuflája, hogy a szája másik sarkán át fütyörésszen. Sosem fogok rájönni, hogy a kőműveseink hogyan tudtak ilyen szűk helyen, ilyen hidegben és ilyen nehéz körülmények között dolgozni, és közben megőrizni eltökélt jókedvüket. Fokozatosan alakot öltött a konyha szerkezete. Megérkezett a következő brigád, hogy szemügyre vegye és összehangolja a különböző feladatokat. Ott volt Ramon, a vakolómunkás, kosárlabdacipőjében, vakolat-pettyes rádiójával, Mastorino, a festő, Trufelli, a burkoló, Zanchi, az ács, maga a fővízvezetékszerelő, Monsieur Menicucci és két lépéssel mögötte, akár egy láthatatlan pórázon a jeune. Gyakran hatan-heten beszéltek egyszerre a romok között, vitatkoztak a dátumokon és a lehetőségeken, miközben Christian, az építész bíróként működött közre. Eszünkbe jutott, hogy ha ezt az energiát úgy egy órán keresztül irányítani tudnánk, akkor elég test és bicepsz állna a rendelkezésünkre, hogy az udvarba vigyük a kőasztalt. Amikor felvetettem ezt, azonnal együttműködésre találtam. Miért is ne

csinálnánk meg, kérdezték. Kimásztunk a konyhaablakon, és összegyűltünk az asztal körül, amelyet ráncos jégréteg borított. Tizenkét kéz ragadta meg a kőtáblát, és tizenkét kar erőlködött, hogy megemelje. Az asztal meg sem moccant. Mindannyian elgondolkodva szívták a fogukat, az asztallapot szemlélve körbejárták a követ, majd Menicucci rátapintott a lényegre. A kő porózus, mondta. Megszívta magát vízzel, mint a szivacs, a víz megfagyott, a kő megfagyott, és a talaj is megfagyott. Voilà! Mozdíthatatlan. Meg kell várni, amíg kiolvad. Szó volt még forrasztólámpáról meg emelőrúdról, de Menicucci lezárta a vitát, mondván ez a javaslat csak patati-patata, amit én úgy értettem, hogy badarság. A csoport feloszlott. Mivel a ház heti hat nap zajos és poros volt, a szokásosnál is jobban vártuk a vasárnap békéjét. Fényűző módon egészen fél nyolcig ágyban maradhattunk, ameddig a kutyák sétára nem hívtak, és szót tudtunk váltani egymással anélkül is, hogy ki kellett volna mennünk a házból. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy egy héttel közelebb jutottunk a káosz és a felfordulás végéhez. Korlátozott konyhai lehetőségeink miatt azonban nem tudtuk úgy megünnepelni a vasárnapot, ahogy ez Franciaországban dívik: hosszú és gondosan előkészített ebéddel. Így aztán az ideiglenes konyhát mint kifogást használva, hamarosan rászoktunk, hogy vasárnaponként vendéglőben ebédeljünk. Étvágygerjesztőnek a mindentudó könyvekhez fordultunk. Egyre inkább a Gault-Millau kalauzra bíztuk magunkat. A Michelin felbecsülhetetlen értékű, senki sem nélkülözheti egy franciaországi utazáshoz, de túlságosan csak az árakra, a minőségi osztályokra és a különlegességekre szorítkozik. A GaultMillau élettel telibb. Beszámol a főszakácsról: hány éves, hol tanult, sikeres-e, megül-e a múlt babérjain, vagy továbbra is minden tőle telhetőt megtesz. Mesél a főszakács feleségéről, hogy

szívélyes-e vagy glaciale35. Jelzi a vendéglő stílusát, megmondja, hogy nyílik-e onnét kilátás, és van-e szép terasz. Megjegyzést fűz a kiszolgáláshoz és a törzsvendégekhez, az árakhoz és a hangulathoz. És gyakran nagyon részletesen elemzi az ét- és a borlapot. A Gault-Millau kalauz nem tévedhetetlen, és semmi esetre sem mentes az előítéletektől, de szórakoztató és mindig érdekes, és mivel köznyelven íródott, nagyszerű gyakorlat a franciában olyan újoncoknak, mint mi. Az 1987-es kiadás egy fellengzősen és sűrűn teleírt kötetben 5500 vendéglő és szálloda leírását tartalmazza. Miután átlapoztunk, úgy félórányi autóútra találtunk benne egy provence-i, egy lambesci vendéglőt, amely ellenállhatatlannak látszott. A főszakács nő, a kalauz így írta le: „l’ une des plus fameuses cuisinières de Provence36”. A vendéglő egy átalakított malom, és a szakácsnő főztje „plein de force et de soleil"37. Ez önmagában is elég jó ajánlólevél lett volna, a szakácsnő kora azonban még jobban izgatott bennünket. Nyolcvanéves volt. Szürke, szeles időben érkeztünk Lambescbe. Még mindig lelkiismeret-furdalást éreztünk, ha egy szép napon házon belül tartózkodtunk. Ez a vasárnap azonban barátságtalan volt és komisz, az utcákat még mindig a régi hó szennyezte, a lakók a mellükre szorították a kenyeret, és nyakukat a válluk közé húzták, úgy siettek haza a hidegből. Tökéletes ebédidő volt. Korán érkeztünk, és a hatalmas, boltíves terem még üresen kongott. A vendéglőt csinos, súlyos, sötét és fényezett provence-i antik bútorral rendezték be. Az asztalok hatalmasok voltak, és kényelmes távolságra, szinte már messze álltak egymástól. Ez a fényűzés általában csak az előkelő és szertartásos vendéglőkben szokásos. A konyhából hangok és lábasok zörgése hallatszott, 35

fagyos

36

Provence egyik leghíresebb szakácsnője.

37

tele van erővel és napfénnyel

valami csodálatosan illatozott, de nyilvánvalóan pár perccel nyitás előtt érkeztünk. Lábujjhegyen megindultunk kifelé, hogy egy kávézóban igyunk valamit. – Kik maguk? – kérdezte egy hang. A konyhából egy öregember került elő. Az ajtón beáramló fény miatt hunyorogva szemlélt bennünket. Mondtuk, hogy ebédre foglaltunk egy asztalt. – Akkor meg üljenek le! Állva nem ehetnek! – Fölényesen az üres asztalok felé intett. Engedelmesen leültünk, és vártuk, hogy lassan odaérjen a két étlappal. Leült hozzánk. – Amerikaiak? Németek? Angolok vagyunk. – Jó – mondta. – Az angolokkal voltam a háborúban. Úgy éreztük, hogy átmentünk az első vizsgán. Még egy helyes válasz, és megnézhetjük az étlapot, amelyet az öreg eddig magánál tartott. Megkérdeztem, hogy mit ajánl. – Mindent – felelte. – A feleségem mindent jól főz. Átnyújtotta az étlapot, és otthagyott bennünket, hogy egy másik párt üdvözöljön. Élvezettel haboztunk a zöldfűszerekkel töltött bárány, a daube38, a szarvasgombás borjú és egy nem részletezett, fantasie du chef39 névre keresztelt étel között. Az öreg visszajött, felvette a rendelést, és bólintott. – Mindig ugyanaz – mondta. – Mindig a férfiaknak tetszik a fantasie. Az első fogáshoz fehérbort, utána vöröset kértem. – Nem – jelentette ki az öreg. – Téved. – Megmondta, hogy mit igyunk: egy visani vörös Côtes du Rhône-t. A jó bor és a jó nők Visanból valók, jelentette ki. Ezzel felállt, és egy hatalmas sötét szekrényből elővett egy üveget.

38

párolt marhahús

39

a konyhafőnök leleménye

– Tessék. Ez ízleni fog maguknak. (Később észrevettük, hogy minden asztalon ugyanez a bor áll.) A világ legöregebb főpincére bement a konyhába, és leadta a rendelésünket Franciaország talán legöregebb gyakorló főszakácsának. A konyhából egy harmadik hangot is hallani véltünk, bár nem volt több pincér. Eltűnődtünk, hogy miként birkózik meg a hosszú nappal és a nehéz munkával ez a két ember, aki összesen több mint százhatvan éves. Amikor megtelt a vendéglő, még akkor sem kellett várakozni, egyetlen asztalról sem feledkeztek meg. Az öreg komótosan és méltóságteljesen körbejárt, időről időre leült, és elbeszélgetett a vendégeivel. Ha elkészült egy rendelés, a szakácsnő csöngetett a konyhában, a férje pedig tettetett bosszúsággal összevonta a szemöldökét. Ha tovább beszélt, újra megszólalt a csengő, most már sürgetőbben. Az öreg ekkor ,j’arrive, j’arrive40” motyogások közepette felkelt. Az étel mindenben megfelelt annak, amit a Gault-Millau kalauz írt, és az öregnek igaza volt a borral kapcsolatban. Tényleg ízlett, és mire felszolgálta a zöldfűszeres olívaolajban pácolt apró kecskesajtot, már meg is ittuk. Rendeltem még egy fél üveggel. Rosszallóan nézett rám. – Ki vezet? – A feleségem. Az öreg újra a sötét szekrényhez ment. – Nincs olyan, hogy fél üveg – mondta. – Eddig ihat belőle – és ujjával húzott egy vonalat az új palack felénél. Elhallgatott a konyhai csengő, és előjött a főszakácsné, hogy megkérdezze, ízlett-e minden. Mosolygott, arca kipirult a sütők melegétől. Hatvanévesnek látszott. A pár egymás mellett állt, az öregember a felesége vállára tette a kezét, miközben az asszony az antik bútorokról, a hozományáról beszélt. Az öreg félbeszakította. Boldogok egymással, és szeretik a munkájukat. 40

Megyek már, megyek már!

Azzal az érzéssel jöttünk el a vendéglőből, hogy talán mégsem olyan rossz az öregség. RAMON, A VAKOLÓMUNKÁS hanyatt feküdt egy ingatag emelvényen, kartávolságnyira a konyha mennyezetétől. Feladtam neki egy üveg sört, ő félkönyökre támaszkodott, úgy itta meg. Kényelmetlen helyzetnek látszott, inni is meg dolgozni is, de Ramon azt mondta, hogy már megszokta. – Különben is – magyarázta –, nem állhatok a padlón, és dobálhatom fel a vakolatot. Az, aki a Sixtus-kápolna mennyezetét csinálta, tudja, az az olasz, ő biztos hetekig hanyatt feküdt. Ramon kiitta a sört, aznap az ötödiket, leadta az üres üveget, halkan böfögött egyet, és visszatért a munkájához. Lassan, ritmusosan dolgozott, kőműveskanalával a mennyezetre suhintotta a maltert, majd csuklója egy mozdulatával durván elsimította. Azt mondta, ha kész lesz, úgy fog kinézni, mintha száz éve ott volna. Nem hitt a hengerben, sem a szórópisztolyban, sem semmi más szerszámban, csak a kőműveskanalában meg a szemében, amely, mint állította, tévedhetetlenül látja, mi az egyenes és mi a görbe. Egyik este, miután elment, vízszintezővel ellenőriztem a munkáját. Mindenütt pontosnak találtam, és mégis félreismerhetetlenül látszott, kézi és nem gépi munka. Ramon igazi művész volt, és bőven megérte a söradagját. A konyhai lyukon át befújt a szellő, szinte enyhének érződött. Hallottam, hogy valami csöpög. Amikor kimentem, észrevettem, hogy megváltozott az évszak. A íróasztalból szivárgott a víz. Beköszöntött a tavasz.

MÁRCIUS A MANDULAFA ÓVATOSAN virágot bontott. A napok meghosszabbodtak, és gyakran gyönyörű, rózsaszín naplementékkel értek véget. Befejeződött a vadászidény, egy félévre eltűntek a vadászkutyák és a fegyverek. A szőlőültetvényekben újraindult a lázas munka, a szorgalmas parasztok kezelték a szőlőjüket, mélább szomszédaik sietve elvégezték a metszést, amely novemberben lett volna esedékes. A provence-iak rájuk nem jellemző fürgeséggel köszöntötték a tavaszt, mintha a természet mindenkibe új életerőt öntött volna. A piacok hirtelen megváltoztak. A standokon a horgászfelszerelések, a töltényövek, a vízhatlan csizmák, az amatőr kéményseprők számára készült, fémsörtékkel ellátott hosszú kefék helyét veszedelmesnek látszó mezőgazdasági szerszámok vették át: hosszú, éles kések, ásók, kaszák, kapák, vasvillák, permetező felszerelések, amelyek bizonyosan halálos esőt hoznak minden gazra és rovarra, amely elég meggondolatlan, hogy a szőlőt fenyegesse. Vágott és cserepes virágokat meg apró friss zöldséget árultak mindenütt, a járdákból kávézóasztalok és székek hajtottak ki. Munkálkodás és céltudatosság lengett a levegőben. Néhány derűlátó személy a cipőboltok előtti színes állványokról már spárgatalpú vászoncipőt is vásárolt. Ezzel a sürgés-forgással ellentétben, a házban folyó munkálatok holtpontra jutottak. A munkások valamilyen ősi, tavaszi késztetésnek engedelmeskedve elszállingóztak, Hátrahagytak néhány zsák maltert és néhány homokdombot bizonyítékul, hogy szándékuk szerint egy nap majd visszatérnek, és befejezik, amit már majdnem befejeztek. Az eltűnő munkások jelensége világszerte közismert, Provence-ban azonban a

problémának sajátosan helyi színezete és nehézsége, valamint világosan meghatározott idényjellege van. A nyaralótulajdonosok évente háromszor, húsvétkor, augusztusban és karácsonykor megszöknek Párizsból és Zürichből, Düsseldorfból és Londonból, és néhány napra vág}' hétre lejönnek, hogy élvezzék az egyszerű falusi életet. Mielőtt megérkeznének, mindig eszükbe jut valami, ami elengedhetetlen a nyaralás sikeréhez: egypár Courrèges bidé, egy fényszóró az úszómedencébe, a terasz újracsempézése, új tető a személyzeti lakrészben. Hogyan is élvezhetnék a kis vidéki közjátékot e nélkülözhetetlen tárgyak híján? Fejvesztve telefonálnak a helyi építőmunkásoknak és szakembereknek. Csinálják meg – meg kell csinálniuk –, mielőtt megérkezünk. E nyomatékos utasítások sejteni engedik, hogy a nagylelkű fizetség nem marad el, ha a munka azonnal elkészül. A sebesség a lényeg, nem a pénz. Ezt aztán nehéz figyelmen kívül hagyni. Mindenki emlékszik még, amikor Mitterand hatalomra jutott: a gazdagok pénzügyileg megbénultak, csak ültek a pénzükön. Akkoriban keveset építettek Provence-ban, és ki tudja, mikor térnek vissza a nehéz idők? Így aztán a munkások elfogadják az ajánlatokat, és a kevésbé zajongó ügyfelek hirtelenjében szunnyadó betonkeverőkkel és elhagyott, befejezetlen szobákkal találják szemben magukat. Erre a helyzetre kétféleképpen lehet válaszolni. Egyik sem hoz azonnali eredményt, ám az egyik csökkenti, a másik fokozza a frusztrációt. Mindkettőt kipróbáltuk. Eleinte tudatosan arra törekedtünk, hogy higgadtabban viszonyuljunk az időhöz, hogy provence-i módon kezeljük a többnapos és -hetes késéseket, vagyis hogy élvezzük a napsütést, és ne úgy gondolkozzunk, mint a városiak. Ebben a hónapban, a következőben, mit számít az? Igyál egy pastist, és engedd el magad. Ez a módszer be is vált egy-két hétig, aztán azonban észrevettük, hogy a ház hátánál felhalmozott építkezési anyagok kizöldültek az első tavaszi gyomoktól. Úgy döntöttünk, hogy harcmodort változtatunk, és kis, rejtőzködő

munkáscsapatunkból kisajtolunk egy meghatározott dátumot. Építő élményben lett részünk. Azt megtanultuk, hogy az idő Provence-ban nagyon rugalmas dolog, még akkor is, ha világos és pontosan körülírt módon meghatározzák. Dans un petit quart d’heure41 – azt jelenti, hogy valamikor ma. Demain42 azt jelenti, hogy valamikor ezen a héten. A legrugalmasabb időegység az une quinzaine: Ez lehet három hét, két hónap vagy a jövő év, de sosem az, amit valójában jelent, vagyis két hét. Szintén megtanultuk értelmezni a határidők megvitatásakor alkalmazott kézmozdulatokat. Ha egy provence-i az ember szemébe néz, és azt mondja, hogy a következő kedden egész biztosan bekopog és munkához lát, a kézmozdulat a perdöntő. Ha a keze mozdulatlan, vagy megnyugtatóan karon ütöget bennünket, akkor valóban várhatjuk keddre. Ha egyik kezét lefordított tenyérrel csípője magasságban jobbra-balra ringatja, a naptárunkban írjuk át szerdára vagy csütörtökre a határidőt. Ha a ringatásból izgatott lengetés lesz, akkor emberünk valójában a következő hétről vagy a rajta kívül álló körülményektől függően csak a jóisten tudja, mikorról beszél. Ezeket a valószínűleg ösztönös, és így minden szónál beszédesebb, ki nem mondott hárításokat olykor egy bűvös szó erősíti meg, egy rendkívül sokoldalú mentesítő záradék, amely egy biztosítási szerződéssel is felér: normalement. A „normalement" – feltéve, hogy nem esik, feltéve, hogy nem romlik el a teherautó, feltéve, hogy az illető öccse nem kéri kölcsön a szerszámosládát – a provence-i építőmunkás számára az, ami máshol az apró betű a szerződésekben, így aztán egy idő után végtelen gyanakvással kezeltük. Noha természetükből adódóan megvetik a pontosságot, és a világ minden kincséért sem emelnék fel a telefont, hogy közöljék, 41

egy negyedórácska múlva

42

holnap

mikor jönnek, és mikor nem, sosem tudtunk sokáig haragudni rájuk. Mindig lefegyverzően vidámak voltak, ha már elkezdték, sokat és keményen dolgoztak, és a munkájuk kifogástalan volt. Végső soron megérte várni rájuk. így aztán lassacskán visszatértünk a higgadtságunkhoz, és megbékéltünk a provence-i időszámítással. Mostantól elfogadjuk, hogy semmi sem akkor történik, amikor mi várjuk, mondtuk magunkban, és már azzal is megelégszünk, ha egyáltalán megtörténik.

FAUSTIN furcsán viselkedett. Már két-három napja fel-le csörömpölt a traktorjával, maga előtt tolva egy fémcsövekből álló szerkentyűt, amely műtrágyát fecskendezett a szőlőtőkékre, ahogy végigment a sorok között. Többször megállt, és leszállt a traktorról, átsétált egy mezőre, amely most parlagon hevert, csak a gaz verte fel, de régebben dinnyét termesztettek rajta. Megszemlélte az egyik oldalról, visszaszállt a traktorra, lepermetezett néhány tőkét, majd a másik oldalról vette szemügyre. Fel-alá járkált, tűnődött, a fejét vakargatta. Amikor hazament ebédelni, lesétáltam, hogy megnézzem, mit talált olyan érdekesnek. Számomra azonban a mező ugyanolyan volt, mint az összes többi parlagon hagyott dinnyeföld: gaz, műanyag foszlányok, a tavalyi termést védő fólia maradványai, kétezer négyzetméternyi semmi. Vajon Faustin arra gyanakszik, hogy a föld elásott kincset rejt? Mi ugyanis már találtunk két Napóleon aranyat a ház környékén, és Faustin azt állította, hogy valószínűleg több is van még. Csakhogy a parasztok nem egy megművelt parcella közepén rejtik el az aranyukat, ha biztonságosabban is el lehet dugni a járókövek alatt vagy a kútban. Különös volt az egész. Faustin aznap este átjött hozzánk Henriette-tel. Fehér cipőjében, narancssárga ingében, kezében házi készítésű nyúlpástétommal szokatlanul csinos és hivatalos volt. Az első

pastis felénél bizalmasan előrehajolt. Tudtuk, hogy a szőlőnkből előállított bor – Côtes du Lubéron – hamarosan megkapja az Appellation contrôlée elnevezést? Visszadőlt, lassan bólogatott, többször elismételte, hogy „eh oui", miközben mi próbáltuk felfogni a hírt. Egyértelmű, mondta Faustin, hogy a bor drágább lesz, és a szőlőtulajdonosok többet kereshetnek. És az is egyértelmű, hogy minél nagyobb az ember szőlője, annál többet kereshet. Ezen nem volt mit vitatkozni, így aztán Faustin belekezdett a második italába – feltűnésmentesen, de hatékonyan ivott, és mindig hamarabb ért a pohár fenekére, mint én számítottam volna –, és előhozakodott a javaslatával. Úgy gondolta, hogy a dinnyeföldünket jövedelmezőbben is lehetne hasznosítani. Beszívta a pastis illatát, miközben Henriette elővett egy iratot a táskájából. Egy droit d’implantation volt, magától a kormánytól származó engedély, hogy szőlőt telepíthetünk. Mi a papírt tanulmányoztuk, Faustin pedig elmagyarázta, hogy milyen ostobaság volna folytatni a dinnyetermesztést. Poharával integetve kijelentette, hogy a dinnye túlságosan idő- és vízigényes, és mindig ki van téve a nyaranta a hegyekből leereszkedő vaddisznók támadásának. Csak tavaly is az öccse, Jacky a termés harmadát elvesztette. Felfalták a vaddisznók! A nyereség egyszerűen eltűnt a disznók gyomrában! Faustin megcsóválta a fejét a fájdalmas emlék hatására, és egy harmadik pastisszal keltette életre magát. Véletlenül, mondta; készített egy-két számítást. A földünkre a bosszantó dinnye helyett 1300 új szőlőtőkét lehetne telepíteni. A feleségemmel egymásra néztünk. Egyformán szerettük a bort és Faustint, ő pedig szemlátomást nagyon vágyott a fejlődésre és a terjeszkedésre. Egyetértettünk, hogy a szőlőtelepítés jó ötlet, Faustin távoztával azonban nem is gondoltunk többé rá. Faustin töprengő fajta, nem kapkodja el a dolgokat, és Provence-ban

úgysem történik semmi gyorsan. Jövő tavasszal talán nekilát majd. Másnap reggel hét órakor egy traktor a dinnyeföldet szántotta, két nappal később pedig megérkezett az ültetvényező csapat: öt férfi, két nő és négy kutya. A lubéroni szőlőtelepítésben negyvenéves tapasztalatot szerzett Monsieur Beauchier, a chef des vignes43 irányította őket. Ő maga tolta a kis ekét a traktor mögött, ügyelve, hogy a sorok egyenesek és egymástól kellő távolságra legyenek. Vászonbakancsában fel-le vánszorgott, cserzett arca feszült figyelmet tükrözött. A sorok mindkét végére bambuszpálcákat szúrtak, és közéjük madzagot feszítettek. A földet kitisztították, kezdődhetett a telepítés. A teherautókról leszedték az új, hüvelykvastagságú és csúcsukon piros viasszal ellátott tőkéket. Közben Monsieur Beauchier megszemlélte a telepítő felszerelést. Én azt gondoltam, hogy géppel végzik majd a munkát, ám néhány üreges acélrúdon és egy hatalmas, fából készült háromszögön kívül nem láttam semmit. Összesereglett a telepítő csapat, ki-ki megkapta a feladatát, és az emberek egymást taszigálva elhelyezkedtek. Beauchier vezette őket a faháromszöggel, amelyet úgy használt, mint egy háromoldalú kereket: a háromszög sarkai egymástól azonos távolságra levő pontokat jelöltek ki a földön. Két férfi követte őt az acélrudakkal: a kijelölt pontoknál lyukat fúrtak, az utócsapat ide helyezte a tőkéket. A két nő, Faustin felesége és lánya osztogatta a tőkéket, tanácsok és a férfiak, különösen Faustin új és kissé kackiás vitorlás kalapjára vonatkozó megjegyzéseik kíséretében. A kutyák azzal szórakoztak, hogy mindenkinek az útjába kerültek, kitértek a rúgások elől, és belegabalyodtak a madzagba. Ahogy előrehaladt a nap, a telepítők egyre messzebb dolgoztak egymástól, Beauchier gyakran kétszáz méterrel a 43

„venyigemester”

lemaradozó többi munkás előtt járt, ám a távolság nem jelentett akadályt a beszélgetésben. Mintha a szertartáshoz tartozott volna, hogy mindig az egymástól legtávolabb esők beszélgessenek egymással, a közbülsők a kutyákat szidalmazzák, és arról vitatkozzanak, hogy egyenesek-e a sorok. A rekedt menet kora délutánig így haladt fel-le a mezőn. Ekkor Henriette elővett két hatalmas kosarat, és a munka abbamaradt a provence-i kávészünet idejére. A csapat egy füves földhányásra telepedett a szőlő fölött – úgy nézett ki, mint egy jelenet egy Cartier-Bresson albumból –, és nekiesett az ebédnek. Az ebéd négy liter bor volt, és egy halom sötét aranyszínű, ropogós és ízletes cukros, sült kenyér, a tranches dorées. Megérkezett André nagypapa, hogy szemügyre vegye, mi történt. Láttuk, hogy botjával kritikusan a földbe szurkál, majd bólogat. Egy pohár borért jött át. Leült a napon, mint egy szelíd, öreg gyík, sáros botjának végével az egyik kutya hasát vakargatta, és megkérdezte Henriette-et, mi lesz vacsorára. Korán akart enni, hogy a televízióban megnézhesse a Santa Barbarát, a kedvenc szappanoperáját. Az összes bor elfogyott. A férfiak nyújtóztak egyet, lesöpörték szájukról a morzsát, és visszamentek dolgozni. Késő estére végeztek. A göröngyös, régi dinnyeföld most tökéletes volt, a lenyugvó napban épp ki lehetett venni az új tőkék apró pontjait. A munkások a kertünkben gyűltek össze, hogy kiegyenesítsék a hátukat, és letámadják a pastist. Félrehúztam Faustint, és a fizetségről érdeklődtem. Három napot dolgozott a traktor és több tucat munkaórát az emberek. Mivel tartozunk nekik? Faustin annyira szerette volna elmagyarázni, hogy még a poharát is letette. Kifizetjük a tőkék árát, mondta, a többiről pedig gondoskodik a völgyben bejáratott rendszer. Mindenki besegít a munkájával, ha valahol nagyobb újratelepítésre van szükség. Így végső soron kiegyenlítődik a dolog, mondta, elkerülhető az adminisztráció és az unalmas egyezkedés az adóhivatallal.

Elmosolyodott, egy ujjal megütögette az orrát, mintha ez egy említésre is alig méltó apróság volna. Megkérdezte, hogy nem szeretnénk-e 250 tő spárgát, ha már úgyis itt van a traktor és az emberek. Másnap ezt is elvégezték. Ennyit az elméletünkről, hogy Provence-ban semmi sem történik gyorsan.

A LUBÉRONNAK más a hangja tavasszal. Most, hogy eltűntek a vadászok, előbújtak az egész télen meghúzódó madarak, puskaropogás helyett az ő énekük töltötte be a levegőt. Az egyetlen zavaró hang, amelyet a Massot-rezidencia felé sétálva hallottam, vad kalapácsolás volt. Vajon a kezdődő turistaidényre készülve kiteszi-e az Eladó táblát, tűnődtem magamban. A háza mögötti csapáson találtam rá. Egy másfél méteres póznát szemlélt, amelyet egy tisztás szélére állított. A pózna tetejére rozsdás bádogdarabot szögelt, amelyre fehérrel egyetlen dühös szót mázolt: PRIVÉ! A csapáson három további pózna és felirat hevert, valamint egy csomó nagy kő. Massot szemlátomást el akarta torlaszolni a tisztást. Jó reggelt, morgott, majd felvett egy újabb póznát, és úgy verte a földbe, mintha szidta volna az anyját. Megkérdeztem, hogy mit csinál. – Távol tartom a németeket – felelte, és elkezdte a köveket a póznák közé gurítani, hogy egy durva kordont alakítson ki. A földdarab, amelyet elzárt, a házától odébb terült el, a csapás erdő felöli oldalán. Semmiképp sem lehetett az övé. Megegyeztem, hogy szerintem az a nemzeti park része. – Így van – helyeselt. – Csakhogy én francia vagyok. Ezért aztán inkább az enyém, mint a németeké. – Megmozdított még egy nagy követ. – Minden nyáron idejönnek, felállítják a sátrukat, és teleszarják az egész erdőt.

Felegyenesedett, rágyújtott, és a bokorba hajította az üres dobozt. Megkérdeztem, gondolt-e arra, hogy esetleg egy német veszi meg a házát. – A sátrazó németek kenyéren kívül az égvilágon semmit sem vesznek – felelte megvető fintorral. – Ha látná a kocsijukat, tele van német kolbásszal, német sörrel, konzerv savanyú káposztával. Mindent magukkal hoznak. Igazi pisse-vinaigres44 népség. Massot új szerepében – mint a vidék védelmezője és a turizmus közgazdaságtanának szakértője – tovább magyarázta a provence-i parasztok gondjait. Azt elismerte, hogy a turisták – még a németek is – pénzt hoznak a környékre, és hogy akik házat vesznek, munkát adnak a helyi építőmunkásoknak. De nézzem csak meg, hogy mit tettek az ingatlanárakkal! Botrányos! Egyetlen paraszt sem tudja megfizetni ezeket az árakat. Tapintatosan elkerültük Massot saját ingatlanspekulációs kísérleteit, ő pedig csak sóhajtozott a helyzet igazságtalansága fölött. Aztán jobb kedvre derült, és elmesélt egy házvásárlási történetet, amelynek végkifejlete teljes megelégedésével találkozott. Volt egy paraszt, aki évekkel korábban megkívánta a szomszédja házát, bár nem a házért magáért, mert az romokban állt, hanem a hozzá tartozó földért. Felajánlotta, hogy megveszi, de a szomszéd, kihasználva az ingatlanárak hirtelen emelkedését, egy kedvezőbb párizsi ajánlatot fogadott el. A tél folyamán a párizsi tulajdonos több millió frankért rendbe hozatja a házat, és úszómedencét építtet. Végül befejeződnek a munkálatok, és az új tulajdonos elegáns barátaival megérkezik a hosszú május elsejei hétvégére. El vannak ragadtatva a háztól, és jót mulatnak a szomszédban lakó

44

zsugori

különös paraszton, kiváltképp azon a szokásán, hogy este nyolc órakor lefekszik. A párizsi társaságot hajnali négykor Charlemagne, a paraszt hatalmas és hangos kakasa ébreszti kétórás szakadatlan kukorékolásával. A párizsi ember panaszkodik a parasztnál. A paraszt megvonja a vállát. A vidék már csak ilyen. A kakasoknak kukorékolniuk kell. Így van rendjén. Másnap és az azt követő reggel Charlemagne négy órakor fenn van, és kukorékol. Felborzolódnak az Idegek, és a párizsi vendégek időnek előtte hazatérnek, hogy végre jól kialudjék magukat. Az új tulajdonos ismét panaszkodik a parasztnál, az ismét megvonja a vállát. Haragban válnak el. A párizsi tulajdonos augusztusban ismét megjelenik egy csomó vendéggel. Charlemagne minden hajnalban pontban négy órakor ébresztőt ver. A délutáni pihenésre tett kísérletek kudarcba fulladnak, mert a paraszt légkalapáccsal és hangos betonkeverővel a házán dolgozik. A párizsi ember ragaszkodik hozzá, hogy a paraszt hallgattassa el a kakast. A paraszt ezt visszautasítja. Hosszas és heves vita után a párizsi tulajdonos bíróság elé viszi az ügyet, hogy az rendelje el a kakas megfékezését. Az ítélet a parasztnak kedvez, és a kakas folytatja hajnali szerenádját. Az ott-tartózkodás olyannyira elviselhetetlenné válik, hogy a párizsi tulajdonos végül eladásra kínálja a házát. A parasztnak egy barátján keresztül sikerül megvásárolnia a föld nagy részét. Az üzletet követő vasárnap a paraszt és a barátja kiadós ebéddel ünnepel. A főfogás ízletes coq au vin45 á la Charlemagne. Massot szerint ez egy jó kis történet – kikapott a párizsi ember, nyert, újabb földhöz jutott, és jót ebédelt a paraszt – minden benne van. Megkérdeztem, hogy igaz-e. Oldalról rám pillantott, miközben a bozontos bajuszát rágcsálta. 45

boros kakas

– Az nem járja, hogy keresztülhúzzák egy paraszt számítását – felelte csupán, én pedig arra gondoltam, ha német sátrazó volnék, idén nyáron Spanyolországba utaznék.

AZ ENYHE IDŐVEL napról napra zsendült és zöldült minden. Az egyik leginkább zöldellő folt a napfényben smaragdzölden tündöklő úszómedencénk lett. Ideje volt elhívni Bernard-t, az úszómedence-szakembert az algaellenes felszerelésével, mielőtt a növények kimásznának a mélyből, és benyomakodnának a házba. Egy ilyen munkát Provence-ban sosem végeznek el egyszerűen egy telefonhívás és szóbeli leírás alapján. Előzetes szemlét kell tartani, körbe kell járni a problémát, hozzáértően bólogatni kell, el kell fogyasztani egy-két italt, és meg kell beszelni egy újabb találkozót. Ez egyfajta bemelegítő gyakorlat, amely csak valódi vészhelyzetben hagyható el. Aznap este, amikor Bemard megérkezett terepszemlére, én éppen a víz vonala fölé rakódott zöld algaszőrzetet sikáltam. Egypár percig figyelt, majd leguggolt, és az orrom alatt megrázta az ujját. Valahogy tudtam, hogy mi lesz az első szava. – Non – mondta –, nem szabad sikálni. Kezelni kell. Majd hozok egy szert. – Otthagytuk a zöldséget, és bementünk a házba egy italra. Bernard elmagyarázta, miért nem tudott korábban jönni. Fogfájás gyötörte, és furcsa, szerencsétlen szokása miatt helyben nem talált fogorvost, aki elvállalta volna, ugyanis mindig megharapja a fogorvosokat. Nem tudja visszafogni magát. Ez valami gyógyíthatatlan reflex. Abban a pillanatban, ahogy megérzi a szájában a kutakodó ujjat, tak!, ráharap. Eddig már megharapta az egyetlen bonnieux-i fogorvost, négyet pedig Cavaillon-ban. Kénytelen volt Avignonba menni, ahol még nem ismerik. Szerencsére talált egy fogorvost, aki érzéstelenítővel válaszolt, és a gyógyítás idejére teljesen kiütötte Bernard-t. A

fogorvos később azt mondta, hogy Bernard fogai tizennyolcadik századiak. Tizennyolcadik századiak vagy sem, mindenestre nagyon fehérnek és egészségesnek látszottak Bemard fekete bajusza alatt, ahogy mosolygott és beszélt. Sármos férfi volt, és noha Provenceban született és nőtt fel, nem volt falusi fajankó. Pastis helyett skót whiskyt ivott, lehetőség szerint minél idősebbet, és egy párizsi lányt vett feleségül, akiről azt gyanítottuk, hogy hozzájárult a férje ruhatárának kialakításához. Nem neki találták ki a vászonbakancsot, a régi kék pantallót és a kopott, fakó inget, amelyet már megszoktunk a környezetünkben. Bernard puha bőrcipőjétől hatalmas, divatos napszemüveg kollekciójáig mindenben elegáns volt. Törtük a fejünket, vajon milyen ruhát fog viselni a medence emberi használatbavételéhez szükséges klórozáshoz és a kacsakagyló eltávolításhoz. Elérkezett a tavaszi takarítás napja. Bernard napszemüvegben, szürke flanelnadrágban és blézerben felszökkent a lépcsőn, kezében egy esernyőt pörgetett, hátha valóban elered az időjárás-jelentés által beharangozott eső. Némi nehézséggel követte őt örökös eleganciájának titka: egy alacsony, nyiszlett, a kis klóros hordók, kefék és egy szivattyú súlya alatt roskadozó férfi. Ő volt Gaston, és ő végezte el a munkát – Bernard felügyelete mellett. Délelőtt kimentem megnézni, hogy haladnak. Időközben szemerkélni kezdett az eső. Gaston a szivattyú összecsavarodott tömlőjével viaskodott, amíg Bernard hanyagul vállára vetett blézerében az ernyője biztonságából irányította a műveletet. Na, itt van valaki, aki tudja, hogyan kell irányítani, gondoltam magamban. Ha valaki, hát Bernard tud segíteni, hogyan jusson az udvarba az asztalunk. Elvontam a feladatától a medence mellől, és elmentünk, hogy tanulmányozzuk a helyzetet. Az asztal nagyobbnak, nehezebbnek látszott, mint valaha és zöld díszítménye közepén mintha még szilárdabban állt volna.

Bernard azonban nem csüggedt. – C’est pas méchant46 – mondta. – Ismerek egy embert, alá egy fél óra alatt megoldja. – Magam elé képzeltem egy verejtékező óriást, aki, miután megnyert egy kötélhúzó versenyt egy ménes ellen, a változatosság kedvéért megemeli a kőtömbünket. A megoldás azonban ennél hétköznapibb volt. Bernard embere épp hozzájutott egy bob nevű géphez, egy kisebb fajta emelővillás targoncához, amely elég keskeny, hogy átférjen az udvar ajtaján. Voilà! Az ötlet elég egyszerűnek hangzott. Telefonáltunk a bob tulajdonosának, ő egy félórán belül megérkezett, és türelmetlenül várta, hogy bevethesse a gépét. Lemérte az ajtónyílás szélességét, és megbecsülte az asztal súlyát. Semmi gond, gyerekjáték a bobnak. Ezt-azt itt-ott meg kell igazítani, de azt majd elintézi egy kőműves. Csupán a fejgerendát kell leemelni az ajtó fölül, és mindössze öt percre, hogy elég magas legyen a nyílás. A fejgerendára pillantottam. Az is egyetlen darab, jó egy méter széles, több mint húsz centi vastag kőből készült, mélyen beágyazva a ház oldalába. Még az én hozzá nem értő szemem is úgy ítélte, hogy kimozdítása komoly pusztítást jelentene. Az asztal maradt, ahol volt. A nyomorult asztal napi csalódás forrása lett. Beköszöntött a meleg, a küszöbön állt a kinti evések ideje – a napok, amelyekről Angliában és egész télen álmodoztunk –, és nem volt hova tennünk egy tál olajbogyót, egy ötfogásos ebédről már nem is beszélve. Komolyan fontolgattuk, hogy felhívjuk Pierrot-t a kőbányában, és megkérjük, hogy hozza el a carcassonne-i rögbicsapatot, ám aztán fékcsikorgással és egy poros spániellel megérkezett a Gondviselés. Didier Sain-Rémy túloldalán dolgozott egy háznál, amikor odament hozzá egy egyenruhás gendarme47. Nem érdekli-e egy 46

nem vészes

47

csendőr

szállítmány széttöredezett kő, kérdezte a gendarme, olyan régi fajta, zuzmós, amelytől minden fal azonnal réginek néz ki. Mit ád isten, Didier számos feladata közül az egyik a házunk előtti kerítés megépítése volt, és eszébe jutottunk. A hivatal embere feketén, készpénzben szerette volna a fizetségét, csakhogy ilyen követ nem könnyen talál az ember. Szeretnénk? Egy fél tonna guanót is szívesen fogadtunk volna, csakhogy visszaszerezzük Didier-t és csapatát. Eltűnésük előtt már gyakran gondoltunk arra, hogy ők teszik majd a helyére az asztalt, és a dolgok ilyetén alakulását isteni jelnek tekintettük. Igen, szeretnénk a követ, ő pedig nem tudna segíteni nekünk az asztallal? Megnézte az asztalt, és elvigyorodott. – Hét ember – mondta. – Szombaton, amikor a követ is hozom, hozok kettőt. A többiről maguknak kell gondoskodniuk. – Megállapodtunk. Hamarosan helyére kerül az asztalunk. A feleségem tervezni kezdte az idény első szabadtéri ebédjét. Enni- és innivaló ígéretével elcsábítottunk három többékevésbé épkézláb fiatalembert. Amikor Didier és a segédei megérkeztek, heten foglaltuk el állásainkat az asztal körül, hogy elvégezzük a tenyérbe köpés szertartását, és eldöntsük, miként tudjuk a legkönnyebben legyűrni a körülbelül tizenöt méteres távolság jelentette akadályt. Ilyen körülmények között minden francia rögvest szakemberré válik, és a férfiak most különböző elméletekkel álltak elő: az asztalt rönkökön kellene görgetni; nem, egy faraklapon kellene húzni; hülyeség, a legnagyobb szakaszon egy teherautóval lehetne tolni. Didier hagyta, hogy mindenki elmondja a magáét, majd utasított bennünket, hogy fogjuk meg az asztalt. Minden oldalon ketten-ketten álltunk, ő egyedül. Az asztal egy kelletlen cuppanással elengedte a földet. Az erőlködéstől kidagadó erekkel, Didier állandó utasításai mellett tántorogtunk öt métert. Még öt méter, de aztán meg kellett állnunk, hogy megfordítsuk az asztalt, hogy beférjen az

ajtónyíláson. A súly embertelen volt, már most izzadtunk, és fájt mindenünk. Valaki közülünk úgy gondolta, hogy öreg már az ilyen munkára, de az asztal addigra az oldalára került, készen, hogy lépésről lépésre bevigyük a kertbe. – Most jön a mókás rész – mondta Didier. – Az asztal oldalánál csak két-két embernek volt hely, nekik kellett a súlyt tartaniuk, amíg a többiek húzták és tolták. Az asztal alatt átbújtattunk két hatalmas hevedert, és újra a tenyerünkbe köptünk. A feleségem eltűnt a házban, mert nem tudta végignézni, ahogy összezúzzuk a lábujjunkat, és négyen egyszerre szakadunk meg. – Mindegy mit csináltok, csak el ne ejtsétek! – utasított Didier. – Allez!48 – Levert bütykök mellett, szitkozódások és egy vajúdó elefántnak is becsületére váló nyögések közepette az asztal lassan átkerült a küszöbön, és végre valahára bejutott a kertbe. Összehasonlítottuk a sebesüléseinket és a ficamainkat, majd felállítottuk az asztal alapját – ezt a viszonylag jelentéktelen elemet, amely nem nyomott többet százötven kilónál –, és a tetejét bekentük cementtel. Még egy végső emelés, és az asztallap is a helyére került. Csakhogy Didier nem volt megelégedve, a lap egy hajszálnyira féloldalasan feküdt, Ericnek, a fősegédnek négykézláb az asztal alá kellett másznia. A hátával tartotta a súly javát, amíg mi középre igazítottuk. Közben azon tűnődtem, vajon érvényes-e a biztosításom összezúzás okozta halálesetre. Megkönnyebbülésemre Eric látható sérülések nélkül bukkant elő ismét, bár Didier vidáman megjegyezte, hogy élete munkájában az embert a belső sérülések lassítják le. Reméltem, hogy csak tréfál. Körbeadtuk a sört, és megcsodáltuk az asztalt. Épp úgy festett, mint amilyennek azon a februári délutánon elképzeltük, amikor a hóba rajzoltuk a körvonalát. Méretes volt, és jól 48

Gyerünk!

mutatott az udvar kőfala előtt. Az izzadságcseppek és a vérfoltok hamar felszáradnak, és akkor tálalhatjuk az ebédet. Várakozásunkat, hogy végre élvezhessük a hosszú szabadtéri étkezések örömeit, csupán egy aprócska sajnálatos tény zavarta meg: lassan véget ért az idénye annak a csúnya, de ízletes gombának, amely majdnem annyit ér, mint a súlya aranyban, a vaucluse-i szarvasgombának. A szarvasgomba világa zárt világ, ám az idegen betekintést nyerhet, ha elmegy a Carpentras környéki falvak valamelyikébe. Ott a kávézókban gyorsan le lehet dönteni egy kupica reggeli törkölypálinkát vagy Calvadost. Egyszer csak belép egy ismeretlen, és a beszélgetés hirtelen abbamarad. Odakinn a férfiak gondolataikba merülten szorosan egymás mellé húzódva nézik, szagolgatják, és végül lemérik a földes, bütykös, áhítatos gonddal kezelt gombát. A pénz 100, 200 és 500 bankos vaskos, piszkos kötegekben gazdát cserél. Nem látják szívesen a kívülről jövő érdeklődést. Ez a nem hivatalos piac a háromcsillagos vendéglők asztalaihoz és a veszedelmesen drága párizsi delikáteszek, mint például a Fauchon vagy a Hédiard pultjaihoz vezető folyamat kezdeti lépcsője. Az ár azonban még itt is, a semmi közepén, ha az ember egyenesen ezektől a koszos kezű, fokhagyma leheletű, horpadt, ziháló kocsikat hajtó, elegáns aktatáska helyett régi kosárral vagy nejlonszatyorral járó férfiaktól vásárol, az ár még akkor is, ahogy ők előszeretettel fogalmaznak, trés sérieux49. A szarvasgombát súlyra adják, és az alapmérték a kilogramm. A falusi piacra hozott szarvasgomba 1987-es árakon legalább 2000 bankba kerül, és készpénzben kell fizetni érte. Csekket nem fogadnak el, számlát sosem adnak, mivel a truffiste50 nem ég a

49

nagyon komoly

50

szarvasgomba-kereskedő

vágytól, hogy részt vegyen abban az őrült kormányzati mesterkedésben, amelyet mi, többiek jövedelemadónak hívunk. Az ár tehát kilónként 2000 franknál kezdődik. Mire a gomba Bocuse vagy Troisgros konyháiban eléri szellemi otthonát, az ár a különböző ügynökök és közvetítők jóvoltából valószínűleg a kétszeresére emelkedik. Fauchonban már könnyedén lehet akár 5000 frank is kilója, itt azonban legalább elfogadnak csekket is. Két oka van annak, hogy megfizetik ezeket a képtelen árakat, sőt, hogy azok még tovább emelkednek. Először is, a friss szarvasgombán kívül a világon semminek sincs olyan illata és íze, mint a friss szarvasgombának. Másodszor pedig a bandáknak a problémára irányuló minden erőfeszítése és leleményessége ellenére a szarvasgombát nem lehet termeszteni. Továbbra is próbálkoznak, és a Vaucluse-ben nem ritkák a szarvasgombatölggyel beültetett mezők és a Rálépni tilos táblák. A szarvasgomba szaporítása azonban szemlátomást véletlenszerű ügylet, amelyhez csak a természet ért – ezzel fokozva a gomba ritkaságát, és emelve az árát –, és az emberi kísérletek nem hoztak sok eredményt. Ameddig ez így marad, csupán egy módon élvezhetjük a szarvasgombát anélkül, hogy egy vagyont költenénk rá, még pedig úgy, ha mi magunk gyűjtjük. Szerencsések voltunk, mert a majdnem házi szakértőnktől, Ramontől, a vakolómunkástól ingyenes órákat kaptunk a szarvasgomba vadászati technikákról. Ő már az évek során mindent kipróbált, és el is könyvelhetett szerényebb sikereket. Nagylelkűen osztogatta a tanácsait, és miközben a vakolatot simítgatta, és a sörét kortyolgatta, elmagyarázta, hogy pontosan mit tegyünk. (Azt nem mondta meg, hova menjünk, de ezt egyetlen szarvasgombagyűjtő sem tenné meg.) Minden az időzítésen, a tudáson, a türelmen és egy disznón, egy betanított kutyán vagy egy boton múlik, fejtegette. A szarvasgomba néhány centiméterrel a föld alatt, bizonyos tölgyés mogyorófák gyökerén nő. Az idényben, novembertől márciusig

az ember is megérzi az illatát, feltéve, hogy elég kifinomult az orrberendezése. A legjobb szarvasgomba-érzékelő azonban a disznó. A disznó úgy születik, hogy igen kedveli a szarvasgombát, és szaglása ebben az esetben felülmúlja a kutyáét. Van mégis egy kis bökkenő, a disznó ugyanis nem elégszik meg annyival, hogy megcsóválja a farkát, és jelez, ha szarvasgombát talál. Meg is akarja enni. És Ramon szerint a gasztronómiai mámor szélén álló disznót nem lehet észérvekkel meggyőzni, Nem könnyű elterelni a figyelmét, és méreténél fogva nem is lehet egy kézzel távol tartani, amíg a másikkal biztonságba helyezzük a gombát. A disznó ott van, akkora, mint egy kisebb traktor, mereven és eltökélten áll, moccanthatatlanul. Tekintettel erre az alapvető konstrukciós hibára, nem lepődtünk meg, amikor Ramon elárulta, hogy szarvasgomba ügyben egyre népszerűbbé vált a könnyebb és kezelhetőbb kutya. A disznókkal ellentétben a kutyák nem túrnak ösztönösen a szarvasgomba után, be kell őket erre tanítani. Ramon a kolbászmódszert részesítette előnyben. Az ember vesz egy szelet kolbászt, bekeni szarvasgombával, vagy beáztatja gombalébe, hogy a kutya a szarvasgomba illatát társítsa a mennyei ízzel. Lépésenként, vagy ha a kutya intelligens és ínyenc, hatalmas ugrásokkal megtanulja osztani a mi a szarvasgomba iránti lelkesedésünket, és készen áll a próbára a terepen. Ha a képzés alapos volt, és a kutya alkatilag alkalmas a munkára, és ha tudjuk, merre menjünk, egyszer csak lesz egy szarvasgombakereső kutyánk, amely megmutatja az elásott kincshez vezető utat. És aztán, amikor elkezdi kikaparni, egy szelet kezelt kolbásszal megvesztegetjük, és elővarázsoljuk a reményeink szerinti fekete aranyrögöt. Ramon végül egy másik módszer, a botos technika mellett döntött, amelyet be is mutatott nekünk. Egy elképzelt pálcát maga előtt tartva lábujjhegyen átment a konyhán. Ezzel a módszerrel élve is tudni kell, hogy az ember merre menjen, de így

még a megfelelő időjárási viszonyokat is ki kell várni. Ha a nap egy szóba jövő tölgy gyökerére süt, közelítsük meg óvatosan, és a botunkkal szurkáljuk meg finoman a fa tövét. Ha a növényzetből egy meglepett légy száll fel függőlegesen, jelöljük meg a helyet, és ássunk. Elképzelhető, hogy egy olyan légycsalád egyik tagját zavartunk meg, amely genetikailag determináltan a szarvasgombára teszi le a petéit (ezzel kétségtelen egy bizonyos je ne sais quoi51-t ad az íznek). Sok paraszt átvette ezt a módszert, mert egy bottal sétálgatni nem olyan feltűnő, mint egy disznóval, és így könnyebb megőrizni a titkot. A szarvasgomba-vadászok szeretik megvédeni a forrásaikat. A szarvasgomba gyűjtése bizonytalan és kiszámíthatatlan ugyan, ám az eladás és a terjesztés körül folyó sötét üzelmekhez képest szinte átlátható. Ramon egy nyomozó riporter lelkesedésével, gyakori kacsintások és oldalba bökések közepette ismertette a legelterjedtebb piszkos trükköket. Franciaországban minden élelmiszerről tudni lehet, hogy hol a legjobb: a legjobb olívabogyó nyonsi, a legjobb mustár dijoni, a legjobb dinnye cavailloni, a legjobb tejszín normandiai. A legjobb szarvasgomba, ebben egyetértés uralkodik, Périgord-ból származik, és így ez természetesen többe is kerül. De honnan tudhatjuk, hogy a Cahorsban vásárolt szarvasgombát nem több száz kilométernyire, a Vaucluse-ben ásták-e ki? Hacsak nem ismerjük és nem bízunk meg a szállítónkban, nem lehetünk biztosak. Ramon bizalmas értesülése szerint a Périgord-ban eladott szarvasgomba fele máshol születik, és utólag „honosítják”. Aztán ott van az a rejtélyes dolog, hogy a földből való kiásás és a mérlegre kerülés között a szarvasgomba súlya valamiképp megnő. Elképzelhető, hogy ajándékcsomagolásként külön földréteget kap. Bár az is megeshet, hogy a gomba belsejébe 51

Itt: valami különlegességet.

valami nehezebb anyag kerül, amely mindaddig láthatatlan, amíg a késünk szeletelés közben fel nem tár egy fémszilánkot, lls sont vilains, ces types!52 És ha az ember hajlandó is lemondani a friss szarvasgomba ízéről a konzerv nyújtotta biztonság fejében, még akkor sem mehet biztosra. Mindenféle pletykákat hallani. Olyasmit is beszélnek, hogy bizonyos francia címkével ellátott francia konzervekben valójában olasz vagy spanyol szarvasgomba van. (Ha ez igaz, akkor ez az egyik legjövedelmezőbb és legkevésbé hirdetett együttműködés a Közös Piac tagországai között.) A ravaszkodásokról és az évről évre nevetségesebbé váló áraltról keringő pletykák ellenére a franciák továbbra is követik az orrukat, és a zsebükbe nyúlnak. Mi is így tettünk, amikor meghallottuk, hogy az egyik kedvenc helyi vendéglőnk az idény utolsó szarvasgombáját szolgálja fel. A Chez Michel Cabriéres falusi kocsmája és a helyi boules53 klub főhadiszállása. Nem elég előkelő és pompázatos, hogy nagyobb figyelmet kaphatott volna a Michelin kalauz ellenőreitől. Az üzlet előtt öregemberek kártyáznak, a vendégek pedig nagyon jókat esznek hátul. A tulajdonos főz, a felesége veszi fel a rendelést, a családtagok segítenek az asztalok körül és a konyhában. A Chez Michel kényelmes bistrot, és szemlátomást nem akar felszállni a kulináris körhintára, amely a tehetséges szakácsokat márkanévvé és a kellemes vendéglőket a reprezentációs alapok szentélyeivé varázsolja. A tulajdonos felesége leültetett, és itallal kínált bennünket. Megkérdeztük, milyen a szarvasgomba. Erre a szemét forgatta, és a fájdalommal határos kifejezés futott át az arcán. Egy pillanatra azt gondoltuk, hogy elfogyott a gomba, ám az asszony csak így

52

Nagy csibészek ám ezek!

53

golyójáték

fejezte ki véleményét egyről az élet számos igazságtalansága közül. Hamarosan elmagyarázta, miről is van szó. A férje, Michel imád friss szarvasgombával főzni. Megvannak a szállítói, és mint mindenki, ő is készpénzben, számla nélkül fizet. Számára ez tekintélyes és jogos üzleti költség, amelyet nem lehet szembeállítani a nyereséggel, mert a kiadásokra nincs papíros bizonyíték. Ezen kívül, az árakat még akkor sem hajlandó olyan mértékben felemelni, amivel megbánthatná a törzsvendégeket, ha az ételek bőségesen tartalmaznak szarvasgombát. (Telente a vendégek helyiek, akik megnézik, hogy mire adják ki a pénzüket, a nagy költekezők csak húsvét körül érkeznek.) Ez volt a gond. A feleség igyekezett higgadt maradni, amikor megmutatta a több ezer frank értékű elszámolhatatlan szarvasgombával teli réztálat. Megkérdeztük, hogy Michel miért tette, erre a felesége a klasszikus módon megvonta a vállát: a válla és a szemöldöke egyszerre húzódott fel, miközben a szája sarka legörbült. – Pour faire plaisir54 – telelte. Omlettet ettünk. Leveses, vastag és könnyű volt, minden egyes falatra jutott egy kis fekete szarvasgomba-darabocska, a tél utolsó gazdag íze. Kenyérrel kitöröltük a tányérunkat, és azt találgattuk, mennyibe került volna egy ilyen lakoma Londonban. Arra a megállapításra jutottunk, hogy igen jutányos áron ettünk. A londoni árakkal való összehasonlítgatással minden kisebbfajta provence-i tékozlást könnyűszerrel meg lehet indokolni. Michel előjött a konyhából, hogy tegyen egy kört, és észrevette a ragyogó tiszta tányérunkat. – Jó a szarvasgomba, ugye? – kérdezte. Még annál is jobb, feleltük. Elmesélte, hogy a kereskedőt, aki eladta neki – a szakma öreg szélhámosát –, épp most rabolták ki. A tolvaj elvitte a 54

szívességből

készpénzzel teli kartondobozt, több mint 100 000 frankot, csakhogy a kereskedő nem mert feljelentést tenni, mert félt a kellemetlen kérdésektől a pénz eredetét illetően. Most a szegénységére hivatkozik. Jövőre még magasabbak lesznek az árai. C’est la vie.55 Arra értünk haza, hogy csöng a telefon. Mindketten utáljuk ezt a hangot, ezért mindig mesterkedünk egy kicsit, hogy a másiknak kelljen felvennie. Velünk születetten borúlátók vagyunk a telefonhívásokkal kapcsolatban; általában rosszkor jönnek, túl hirtelenül, olyan beszélgetésbe röpítik az embert, amelyre nem számított. Szeretjük viszont a leveleket, nem utolsósorban azért, mert így lehetőségünk nyílik a válasz mérlegelésére. Csakhogy ma már az emberek nem leveleznek. Túlságosan elfoglaltak, túlságosan sietnek, vagy nem bíznak a postában, elutasítják a szolgáltatást, amely pedig tökéletes megbízhatósággal eljuttatja hozzájuk a számláikat. Mi megtanultuk, hogy ne bízzunk a telefonban. Most úgy emeltem fel a kagylót, mint egy döglött halat. – Milyen az idő? – kérdezte egy magát meg nem nevező hang. Azt feleltem, hogy az idő jó. Bizonyára minden ezen múlott, mert a hívó most Tonyként azonosította magát. Nem volt barát, még csak egy barát barátja sem, csupán egy ismerős ismerőse. – Keresek egy házat ott lenn – mondta olyan gyorsan és az idő pénz mentalitással, ahogy az igazgatók a kocsi telefonjukról a feleségükkel beszélnek. – Gondoltam, hogy talán tudna segíteni. Még a húsvéti őrület előtt akarok menni, mielőtt még felnyomják az árakat a csigaevők. Felajánlottam, hogy megadom neki néhány ingatlanügynök nevét. – Van ezzel egy kis gond – mondta. – Nem beszélem a nyelvet. Persze tudok rendelni a vendéglőben, de ezzel aztán ki is 55

Ilyen az élet!

fújt. – Felajánlottam, hogy megadom egy kétnyelvű ügynök nevét, ám ez sem tetszett neki. – Nem akarom egyetlen céghez kötni magam. Az nem jó. Így nem lehet nyomást gyakorolni. Elérkeztünk a beszélgetésnek arra a pontjára, amikor fel kellett volna ajánlanom a szolgálataimat, vagy mondanom kellett volna valamit, hogy véget vessek ennek a bimbózó kapcsolatnak, mielőtt még tovább bimbózhatna, ez a lehetőség azonban nem adatott meg nekem. – Na, mennem kell. Nem beszélhetek egész este. Arra bőven lesz időnk, ha megérkezem a jövő héten. – Majd a rettenetes szavak, amelyek az elrejtőzés minden reményét porrá zúzzák. – Ne aggódjon. Megvan a címük. Odatalálok. Eztán elnémult a vonal.

ÁPRILIS OLYAN REGGELRE ÉBREDTÜNK, amikor a hajnali pára a világos, kék ég alatt belepi az egész völgyet. Mire hazaértünk, a kutyák szőre testükre simult a nedvességtől, bajszuk csillogott a napfényben. Ők látták meg először az idegent, ugrándoztak körülötte, és úgy tettek, mintha vadak volnának. Az illető az úszómedence mellett állt, férfias kézitáskájával igyekezett távol tartani magától az ebeket, egyre hátrálva a mély rész felé. Szemlátomást megkönnyebbült, amikor megpillantott bennünket. – Jó kis kutyák, mi? Nem veszettek vagy ilyesmi, ugye? – A hangban felismertem a telefonálót. Tony Londonból. Ő és a kézitáskája csatlakozott a reggelinkhez. Tony nagydarab férfi volt, derékban bőségesen kipárnázva, haja gondosan összekuszálva, színezett szemüveget és olyan halvány színárnyalatú lezser öltözetet viselt, amilyet az angol látogatók Provence-ban mindig viselnek, az időjárástól függetlenül. Leült, és a táskájából elővett egy tömött irat-mappát, a vámmentes üzletben vásárolt csomag Cartier cigarettáját és egy arany öngyújtót. Az órája is arany volt. Biztosra vettem, hogy szőrös mellkasán is aranyérmék lógnak. Azt mondta, a reklámszakmában dolgozik. Rövid, de rendkívül hízelgő összefoglalóját adta cége történetének. Saját reklámcéget alapított, kiépítette – „kemény az üzlet, nagyon durva a verseny” –, és épp most adott el egy controlling érdekeltséget, ahogy ő mondta, komoly pénzért és egy ötéves szerződésért. Most már végre el tudja engedni magát, folytatta, bár az ember a viselkedéséből sosem gondolta volna, hogy maga mögött hagyta az irodai gondokat. Állandóan izgettmozgott, folyton az órájára nézett, ide-oda rakosgatta maga előtt

az izéit az asztalon, megigazította a szemüvegét, és elgondolkodva mélyen meg-megszívta a cigarettáját. Hirtelen felpattant. – Telefonálhatok gyorsan egyet? Mi is London előhívója? A feleségemmel már megszoktuk ezt: elkerülhetetlen része volt a külföldön járó angol üdvözlésének az otthonukban. Az illető bejön, iszik egy italt vagy egy kávét, és hazatelefonál, hogy meggyőződjék róla, a távolléte első néhány órájában nem omlott össze az üzlete. A menetrend sosem változik, és a beszélgetés tartalma épp oly előre megjósolható, mint maga a menetrend. – Szia, én vagyok az. Provence-ból telefonálok. Minden rendben? Van valami üzenetem? Ó, nincs semmi? David nem hívott vissza? A francba! Figyelj csak, ma ide-oda kell mennem, de elérhetsz a (mi is az itteni szám?). Felírtad? Igen? Igen, szép az idő. Majd hívlak még. Tony letette a kagylót, és megnyugtatott a cégével kapcsolatban, nélküle is elboldogulnak valahogy. Most már készen állt, hogy minden energiáját, na meg persze a miénket, az ingatlanvásárlásnak szentelje. A házvásárlás Provence-ban nem bonyodalommentes. Könnyen érthető, hogy az elfoglalt és tevékeny városiak, akik határozott döntésekhez és gyorsan megkötött alkukhoz szoktak, a hónapokig tartó kígyózó és sehova sem vezető tárgyalások után gyakran feladják. A számos meglepetés közül az első, amelyet mindig riadalom és hitetlenség fogad, hogy minden ingatlan többe kerül, mint amennyiért meghirdetik. A többlet java része abból adódik, hogy a francia állam minden ügylet után 8 százalékot kasszíroz. Ehhez jönnek még a szintén magas jogi díjak. Az eladáskor gyakran feltétel, hogy a vevő fizesse az ügynök 3-5 %-os jutalékát is. Szerencsétlen esetben a vásárlónak akár 15 %-kot is rá kell fizetnie a vételárra. Létezik azonban a tisztességes csalás jól bejáratott szertartása, amely azzal a francia szívnek oly kedves kétszeres

vonzerővel bír, hogy pénzt takarít meg, és átveri az államot. Ez a kettős árral történő vásárlás. A következőképp néz ki egy jellemző eset. Monsieur Rivarel, egy aix-i üzletember szeretné eladni régi vidéki házát, amelyet örökölt. Egymillió frankot szeretne érte. Mivel ez nem az állandó lakhelye, az eladásból származó bevétel után adót kell fizetnie. Ez mélységes bánatot okoz neki. így tehát elhatározza, hogy a hivatalos, a szerződésben szereplő ár, a prix déclaré hatszázezer frank lesz, azzal összeszorítja a fogát, és ez után az összeg után megfizeti az adót. Az a vigasza, hogy a fennmaradó négyszázezret készpénzben, feketén kapja meg. Ahogy elmagyarázza majd, ez nemcsak az ő számára affaire interessante56, hanem a vásárlónak is, mert neki minden hivatalos díjat és költséget az alacsonyabb, a szerződésben szereplő ár alapján kell fizetnie. Voilà! Mindenki jól jár. Az adásvételi szerződés aláírásának gyakorlati lebonyolítása időzítési érzéket és nagy tapintatot követel meg a közjegyzőtől, a notaire-től. Minden érdekelt fél – a vevő, az eladó és az ingatlanügynök – megjelenik a notaire irodájában. Sorról sorra hangosan felolvassák a végtelen adásvételi szerződést. A szerződésben szereplő ár hatszázezer frank. A vevőnek át kell adnia a magával hozott négyszázezret az eladónak. Meglehetősen illetlen volna azonban, ha ez a notaire előtt történnék. Ő tehát sürgető szükségét érzi, hogy kimenjen a mellékhelységre. Ott is marad mindaddig, amíg a készpénzt megszámolják és átadják. Ekkor visszatérhet az irodába, átveheti a hivatalos árról kiállított csekket, felügyelhet az aláírási szertartásra, és még csak nem is kompromittálta a jogi hírnevét. Ahogy nem túlságosan hízelgően mondják, egy vidéki notaire-nek két alapvető követelménynek kell megfelelnie: legyen vak, és legyen diplomatikus a hólyagja. Csakhogy a közjegyzőnél teendő látogatásig számos akadályt kell még leküzdeni, ezek közül a leggyakoribb a több tulajdonos. 56

előnyös üzlet

A francia jog értelmében az ingatlant általában egyenlő arányban öröklik a gyerekek. Az örökséget csak mindannyiuk egyetértésével lehet eladni. Minél több a gyerek, annál nehezebb elérni ezt az egyetértést, mint ahogy egy tőlünk nem messzi tanya kapcsán ez is előfordult. Egyik nemzedékről a másikra szállt a tanya, így most tizennégy unokatestvér közös tulajdona. Hárman közülük korzikai származásúak, és így, francia barátaink szerint, képtelenség velük zöldágra vergődni. Akadtak már leendő vevők, akik árajánlatot is tettek. Kilenc unokatestvér egyetértett, kettő ingadozott, és a korzikaiak nemet mondtak. A tanya eladatlan marad, és valószínűleg megörökli majd a tizennégy unokatestvér harmincnyolc gyereke. Végül 175 távoli, bizalmatlan rokoné lesz. Ám ha az ingatlan egyetlen olyan nyereségvágyó paraszt tulajdona, mint például Massot, még akkor sincs biztosíték az egyszerű üzletre. A paraszt megállapít egy árat, amelyről úgy véli, hogy esztelenül magas, és amelyből élete hátralevő napjaira elláthatja magát itallal és lottóval. Akad egy vevő, aki elfogadja a rendkívül magas árat. A paraszt azonnal csalásra gyanakszik. Túl könnyen megy, bizonyára túl alacsony az ár. Eláll az eladási szándékától, majd egy fél év múlva megkísérli még többért eladni a házát. Aztán ott vannak még a jelentéktelen kellemetlenségek, amelyeket az utolsó pillanatban futólag említenek meg: egy melléképület, amelyet az illető kártyavesztesége fejében átengedett a szomszédnak, egy ősrégi szolgalmi út, amelyen elvileg évente kétszer kecskecsordák haladhatnak át a konyhán, az 1958 óta folyó keserű és megoldatlan viták a kútvízről, a tiszteletre méltó, birtokon belüli bérlő, aki még a jövő tavaszig biztos meghal – mindig adódik valami váratlan nehézség, a vevőnek pedig türelemre és jó humorérzékre van szüksége, hogy átlássa az üzletet. Igyekeztem Tonyt felkészíteni ezekre a helyi furcsaságokra, ahogy egy ismerős ingatlan-ügynöknő irodája felé hajtottunk, de

jobban tettem volna, ha nem vesztegetem erre az időt. Saját szerény bevallása szerint Tony ravasz és találékony ügyfél. Ő tárgyalt már a Madison Avenue-i nagyfiúkkal is, és a bürokrácia vagy egy francia paraszt nem jár csak úgy túl az eszén. Már kezdtem kétségbe vonni, hogy bölcs dolog-e bárkinek is bemutatni, akinek nincs autótelefonja és személyes üzletvezetője. Az ügynöknő az irodája ajtajában fogadott bennünket, majd hellyel kínált, és átadott két fényképekkel ellátott, részletes ingatlanleírásokkal teli vaskos dossziét. Az ügynöknő nem tudott angolul, Tony törte a franciát, és mivel a közvetlen kommunikáció nem volt lehetséges, Tony úgy viselkedett, mintha a nő ott sem volna. Ez a modortalanságnak különösen arrogáns formája, amelyet csak tovább fokozott, hogy Tony azt képzelte, a lehető legilletlenebbül beszélhet, mert úgysem értik meg. így aztán egy kellemetlen félórát töltöttünk ott, miközben Tony átlapozta a dossziékat, időközönként elmordulta magát, hogy „Bazd meg!” és „Ezek viccelnek!”, én pedig sután próbálkoztam a megjegyzéseit valami ostobaságnak fordítani, hogy mennyire megragadják az árak. Tony azzal a határozott szándékkal vágott bele, hogy föld nélküli falusi házat akar. Ő túlságosan is elfoglalt, hogy a kerttel bíbelődjék. De ahogy átlapozta a dossziékat, láttam rajta, ahogy képzeletben provence-i szőlő- és olívaültetvényes földbirtokos lesz belőle. Mire a végére ért, már azon aggódott, hogy hova tegye a teniszpályát. Csalódásomra talált három ingatlant, amelyről azt gondolta, hogy érdemes a figyelmére. – Ezeket elintézzük a délután – jelentette ki, ahogy jegyzeteket készített a mappájában, és az órájára pillantott. Azt hittem, hogy önhatalmúlag igénybe veszi az ügynöknő telefonját egy nemzetközi hívásra, de csak a gyomra egy jelzésére válaszolt. – Na, akkor keressünk egy vendéglőt – mondta –, és kettőre vissza is jöhetünk ide. Az ügynöknő mosolygott és bólintott,

amikor Tony felmutatta a két ujját. Otthagytuk szegény nőt, hogy magához térjen. Ebédnél megmondtam Tonynak, hogy délután nem tartok vele és az ügynöknővel. Meglepődött, hogy akadhat ennél jobb elfoglaltságom is, de rendelt még egy üveg bort, és megjegyezte, hogy a pénz nemzetközi nyelv, és ő nem tart semmiféle bonyodalomtól. Sajnos, amikor megérkezett a számla, észrevette, hogy sem az arany American Express kártyája, sem az idő hiányában átváltatlan köteg utazási csekkje nem kelti fel a vendéglő tulajdonosának érdeklődését. Én fizettem, és valamilyen megjegyzést tettem a nemzetközi nyelvről. Tony nem mulatott rajta. A megkönnyebbülés és a bűntudat keverékével hagytam ott. A faragatlan tüskék mindig kellemetlenek, de ha az ember külföldön van, és ők ugyanahhoz a nemzetiséghez tartoznak, az ember valami homályos felelősséget érez irántuk. Másnap felhívtam az ügynöknőt, és bocsánatot kértem. – Ne aggódjon – mondta –, a párizsiak gyakran épp-ilyen rosszak. Legalább nem értettem, hogy mit beszél.

A VÉGSŐ MEGERŐSÍTÉST, hogy a meleg marad, Monsieur Menicucci ruhatára adta. Eljött, hogy előzetes terveket készítsen a nyári munkájához, a mi központi fűtésünkhöz. Gyapjúsapka helyett könnyű vászonkalapot viselt, amely fürdőszobai szerelvényeket reklámozott, meleg hócsizmája helyett pedig barna házicipőt. A segédje, a jeune katonai gyakorlóruhába és trópusi kalapba öltözött. Együtt járták be a házat, méricskéltek, miközben Menicucci előadta válogatott gondolatait. Mai első témája a zene volt. A feleségével épp most vettek részt az iparosok és vízvezeték-szerelők hivatalos ebédjén, amelyet társastánc – a sok erőssége közül az egyik – követett.

– Igen, Monsieur Peter – mondta –, reggel hatig táncoltunk. Olyan volt a lábam, mint egy tizennyolc éves fiatalemberé. – Magam elé képzeltem, ahogy fürgén és alaposan megpörgeti a feleségét a táncparketten, és azon tűnődtem, vajon van-e külön táncos kalapja az ilyen alkalmakra, mert nehezen tudtam fedetlen fővel elképzelni. Bizonyára elmosolyodtam a gondolatra. – Tudom – mondta –, azt gondolja, hogy a keringő nem komolyzene. Ahhoz a nagy zeneszerzőket kell hallgatni. Ekkor előadta figyelemre méltó elméletét, amely akkor fogalmazódott meg benne, amikor egyszer a francia áramszolgáltató által rendszeres időközönként megszervezett áramszünet alatt klarinétozott. Az elektromosság tudományos és logikus dolog, mondta. A klasszikus zene művészi és logikus dolog. Vous voyez?57 Máris láthatunk egy közös tényezőt. És ha az ember bizonyos Mozart-zenék fegyelmezett, logikus haladását hallja, elkerülhetetlen a következtetés: Mozartból nagyszerű villanyszerelő lett volna. Jeune mentett meg attól, hogy válaszolnom kelljen. Megszámolta, hány fűtőtestre lesz szükségünk: húszra. Menicucci arca megvonaglott a fájdalomtól a hír hallatán, és úgy rázogatta a kezét, mintha megégette volna az ujját. – Oh là là. Ez nem két krajcár lesz. – Több millió frankot emlegetett, majd amikor észrevette megdöbbenésemet, elosztotta százzal, ő ugyanis még mindig régi frankban számolt. Az összeg azonban még így is tekintélyes maradt. Sokba kerül az öntöttvas, és ehhez jön még a 18,6 %-os forgalmi adó. Erről eszébe jutott egy gyalázatos adópolitikai rendellenesség, amely jellemző a politikusok alávalóságára. – Ha az ember vesz egy bidét – mondta, . miközben megbökött –, teljes forgalmi adót fizet utána. Ugyanígy egy mosógép vagy egy csavar után. De mondok magának valami 57

Érti?

botrányos és alapvetően elhibázott dolgot. Ha az ember egy üveg kaviárt vesz, akkor csak 6 % forgalmi adót fizet, mert a kaviár élelmiszernek számít. Hát most mondja meg, kik esznek kaviárt! – Én bizonygattam az ártatlanságomat. – Megmondom én magának! A politikusok, a milliomosok, a párizsi grosses legumes58, ők esznek kaviárt! Felháborító! – Elátkozva az Elysée Palotában zajló kaviárorgiákat, nehézkesen odébbállt, hogy ellenőrizze jeune fűtőtestszámításait. A gondolat, hogy Menicucci öt-hat hétig elfoglalja a terepet, és egy majdnem akkora fúróval, mint jómaga, átfúrja a régi, vastag falakat, és porral tölti meg a levegőt, miközben állandóan megjegyzéseket tesz, nem volt valami szívderítő. A munkálatok a ház szinte minden szobájára kiterjednek, kosszal járnak majd, és fárasztók lesznek. Ám a provence-i élet egyik öröme, biztattuk magunkat, hogy a szabadban is lakhatunk, amíg Menicucci dolgozik. A napok már most is szinte forrók voltak, és egy vasárnap reggel, amikor a hálószoba ablakán betűző nap hét órakor felébresztett bennünket, elhatároztuk, hogy komolyan belevágunk a szabadtéri idénybe. Minden valamirevaló vasárnaphoz hozzátartozik a piacra járás. Nyolc órakor már Coustellet-ben voltunk. A használaton kívüli állomás mögötti helyen öregecske teherautók és furgonok sorjáztak, előttük egy-egy kecskelábú asztal. Tábla mutatta a zöldségek napi árát. A kofák már lebarnultak a mezei munkától. A szemközti pékségben vásárolt, még meleg kiflit és brióst ették. Figyeltük, amint egy öregember hosszában elvág egy kiflit, megkeni zsíros kecskesajttal, majd tölt magának egy pohár vörösbort a literes üvegéből, amellyel ebédig kihúzza. A cavaillon-i, apti és Isle-sur-la-Sorgue-i heti vásárokhoz képest a coustellet-i piac kicsi, és még nincs felkapva. A vásárlók kosarat visznek magukkal, nem fényképezőgépet, és a Dior 58

a fejesek

tréningruhát viselő gőgös párizsi asszonyságok ideges apró kutyájukkal is csak júliusban és augusztusban jelennek meg. Az idény többi részében, tavasztól őszig csak a helyi lakosok járnak ide, meg a parasztok, akik elhozzák, amit néhány órával korábban leszedtek a földjükön vagy az üvegházukban. Lassan végigmentünk a kecskelábú asztalok sorai között, és megcsodáltuk munkája közben a szánalmat nem ismerő francia háziasszonyt. Velünk ellentétben ő a vásárlás előtt nem éri be a termények megszemlélésével. Ő testközelbe kerül velük: megnyomogatja a padlizsánt, megszagolgatja a paradicsomot, ujjával kettétöri a gyufavastagságú zöldbabot, gyanakvón megszurkálja a saláta zöld közepét, megkóstolja a sajtot és az olívabogyót, és ha valami nem felel meg személyes elvárásának, úgy mered az eladóra, mintha elárulta volna, és végül másutt vásárol. A piac egyik végén, a szőlészeti gazdaság teherautója körül férfiak csoportosultak, és kimerítően iszogattak az új rozéból. Mellettük egy asszony szabadon tartott csirkék tojását és élő nyulat árult, mögötte az asztalokon hegyekben állt a zöldség, kis, illatos kupacokban a bazsalikom, apró hordócskákban a levendulaméz, nagy zöld üvegekben á frissen sajtolt olívaolaj, tálcaszám a melegházi őszibarack, üvegekben a fekete tapenade59, ezenkívül virág és zöldfőszer, lekvár és sajt. Minden ízletesnek látszott a kora reggeli napban. Vettünk sütni való pirospaprikát, nagy barna tojást, bazsalikomot, Őszibarackot, kecskesajtot, salátát és rózsaszín csíkos hagymát. És amikor a kosárba már semmi sem fért, átmentünk az úton, hogy vegyünk egy fél méter kenyeret, gros paint, amellyel olyan nagyszerűen fel lehet mártogatní a tányéron maradt olívaolajat és salátaöntetet. A pékség zsúfolt volt, és zajos, meleg tészta és a reggeli süteményekbe sütött 59

olajbogyó-pástétom

mandula illatát árasztotta. Várakozás közben eszünkbe jutott, hogy azt hallottuk, a franciák annyit költenek a hasukra, mint az angolok a kocsijukra és a hifi-berendezésükre, és ezt könnyedén el is hittük. Mintha mindenki egy hadseregnek vásárolt volna. Egy gömbölyded, vidám asszonyság hat hatalmas veknit – három métert –, egy kalapnagyságú csokoládés brióst és egy vékony almaszeletekkel koncentrikusan kirakott, barackmáz alatt fénylő egész tortát vett. Rájöttünk, hogy nem is reggeliztünk. Az ebéd azonban kárpótolt: olívaolajban úszó és friss bazsalikommal megszórt hideg, sült paprika, szalonnába csomagolt, nyárson sült apró kagyló, saláta és sajt. A nap melegen sütött, és a bor elálmosított. Aztán meghallottuk a telefont. Általános igazság, hogy ha vasárnap dél és három között szólal meg a telefon, a hívó csak angol lehet. Egy franciának álmában sem jutna eszébe a hét legkényelmesebb étkezését megzavarni. Hagynom kellett volna, hadd csöngjön csak. Reklám Tony újra előkerült, és a vonal jó minőségéből ítélhetően borzalmasan közelről hívott. – Gondoltam, hogy jelentkezem már maguknál. – Hallottam, amint közben szív egyet a cigarettáján. Feladatul tűztem ki magunknak, hogy vegyünk egy üzenetrögzítőt, ne kelljen mindenkivel szóba állnunk, aki vasárnaponként jelentkezni akar nálunk. – Azt hiszem, hogy találtam egy házat. – Tony nem várta meg bejelentése hatását, így nem hallotta elkeseredésemet. – Viszonylag messze maguktól, közelebb a tengerhez. – Mondtam, hogy nagyon örülök, és minél közelebb a tengerhez, annál jobb. – Sok tennivaló lesz vele, úgyhogy nem fizetek annyit, amennyit kérnek érte. Arra gondoltam, áthozatom az építőmunkásaimat, hogy végezzék el a munkát. Az irodámban hat hét alatt

mindennel végeztek. Írek, de átkozottul jók. Egy hónap alatt gatyába tudnák rázni ezt a házat. Kísértést éreztem, hogy bátorítsam, mert az elképzelés, hogy egy csapat ír munkás megismerkedik a provence-i építkezés örömeivel – a nappal, az olcsó borokkal, a késlekedésre nyíló végtelen lehetőségekkel és egy olyan tulajdonossal, aki túl messze van ahhoz, hogy naponta háborgassa őket – vidám kis közjátékot ígért. Már magam előtt láttam Mr. Murphyt és csapatát, ahogy októberig nyújtja a munkát, augusztusra talán áthozza a családot is egy kis nyaralásra Donegalból, és általában remekül érzi magát. Mondtam Tonynak, hogy talán tanácsosabb volna helyi munkaerőt alkalmaznia, és szereznie egy építészt, aki felbérelné őket. – Nem kell nekem építész – felelte. – Pontosan tudom, hogy mit akarok. – Hát persze. – Minek fizessek egy halom pénzt néhány rajzért? – Tonyn nem lehetett segíteni. Úgyis mindent jobban tud. Megkérdeztem, mikor megy vissza Angliába. – Ma este – felelte, majd ismertette velem zsúfolt előjegyzési naptárja következő oldalait: hétfőn találkozás egy ügyféllel, aztán három nap New Yorkban, ügynöki konferencia Milton Keynesben. A nélkülözhetetlen igazgató megjátszott unalmával hadarta el tennivalóit, és én egyikért sem irigyeltem. – Na, mindegy – mondta még –, tartjuk a kapcsolatot. Még egy-két hétbe telik, mire végleges döntés születik a ház ügyében, de értesítem, amint aláírtuk a szerződést. Feleségemmel az úszómedence mellett üldögéltünk, és nem először azon tűnődtünk, vajon miért tudunk olyan nehezen megszabadulni a vastagbőrű és hálátlan emberektől. A nyáron jönnek még majd ilyenek, csaholnak majd az enni- és innivalóért, szállásért, úszásért és repülőtéri fuvarért. Nem tartjuk magunkat antiszociálisnak, sem visszahúzódónak, de rövid kapcsolatunk az energikus és erőszakos Tonyval elég volt arra, hogy emlékeztessen bennünket: az elkövetkezendő hónapokban

határozottságra és találékonyságra lesz szükségünk. Meg egy üzenetrögzítőre. Nyilvánvalóan Massot-t is foglalkoztatta a nyár közeledte, mert amikor néhány nappal később az erdőben találkoztunk, nagy buzgón további finomításokat hajtott végre a kempingezők elleni védelmi rendszerén. A felszögelt PRIVÉ feliratok alá egy sor újabb barátságtalan, rövid, vészjósló üzenetet helyezett el: Attention! Vipéres!60 Ez tökéletes elrettentő eszköz volt: fenyegető, ám nem kellett hozzá szemmel látható bizonyíték, ami nagy hátránya az egyéb riasztóknak, mint például az őrző kutyáknak, a villanykerítésnek és a könnyű géppisztollyal felszerelt őrjáratoknak. Még a legelszántabb sátrazó is kétszer meggondolja, hogy hálózsákba bújjon-e, amelynek a végére talán egy helyi lakos tekeredett. Megkérdeztem Massot-t, hogy valóban vannak-e viperák a Lubéronban. A külföldiek tudatlanságának újabb bizonyítékára megcsóválta a fejét. – Eh oui – mondta nem nagyok – egymástól úgy huszonöt centire tartotta a kezét –, de ha megmarják az embert, háromnegyed óra alatt orvoshoz kell fordulni, különben... – Rettenetes arcot vágott, oldalra billentette a fejét, és a szája sarkán kilógatta a nyelvét. – Azt mondják, ha a vipera megmar egy férfit, a férfi meghal. De ha egy nőt – ekkor előrehajolt, és megmozgatta a szemöldökét –, akkor a vipera hal meg. – Felhorkant jókedvében, és megkínált vastag, sárga cigarettájából. – Sose menjen sétálni jó bakancs nélkül. Massot professzor úr szerint a lubéroni vipera általában elkerüli az embert, és csak akkor támad, ha ingerlik. Ha ez találna történni, ő azt javasolja, fussunk cikcakk alakban, lehetőleg hegynek föl, mert a megvadult vipera nem olyan gyors, mint a futó ember. Idegesen körbepillantottam, Massot pedig elnevette magát. 60

Vigyázat! Viperák!

– Persze mindig próbálkozhat a paraszt trükkel: kapja el a kígyót a feje mögött, és szorítsa, amíg csak ki nem tátja a száját. Ekkor köpjön a szájába, és kész, a vipera meghalt. – Szemléltetésképp köpött egyet, az egyik kutya fejére. – De a legjobb, ha visz magával egy nőt – mondta. – Nem tudnak olyan gyorsan futni, mint a férfiak, és így őket kapja el elsőként a vipera. – Massot hazament reggelizni, és magamra hagyott, hogy a köpést gyakorolva óvatosan keresztülvágjak az erdőn.

ELÉRKEZETT A HÚSVÉT HÉTVÉGE, és a vagy harminc cseresznyefánk mind virágba borult. Az útról úgy nézett ki, mintha a ház egy fehér-rózsaszín tengeren úszna. Az autósok megálltak, és lefényképezték, vagy óvatosan felsétáltak a kocsifelhajtón, amíg a kutyák ugatása vissza nem fordította őket. Az egyik, a többinél vakmerőbb csoport egy svájci rendszámú kocsival egész a házig jött, és félrehúzódva megállt. Kimentem megnézni, hogy mit akarnak. – Itt fogunk piknikezni – jelentette ki a vezető. – Sajnálom, ez egy magánház. – Nem, nem – felelte a térképét lobogtatva –, ez a Lubéron. – Nem, nem – mondtam én –, az a Lubéron – és a hegyre mutattam. – De oda nem tudok kocsival felmenni. Végül elment, felháborodottan dohogott, és mély keréknyomokat hagyott a fűben, amelyből pázsitot szerettünk volna csinálni. Megkezdődött a turistaidény. Húsvét vasárnap megtelt az aprócska parkoló a faluban, ám egyik kocsi rendszámtáblája sem volt helyi illetőségű. A látogatók felfedezték a szűk utcácskákat, kíváncsian benéztek az emberek házába, és a templom előtt fényképeztették magukat. A fiatalember, aki egész álló nap a fűszeres mellett ül egy küszöbön,

minden elhaladótól kért tíz frankot, hogy telefonálhasson, majd a bevétellel átment a caféba. A Café du Progrés következetesen és sikeresen törekedett arra, hogy ne legyen megkapó. Egy belsőépítész rémálma: az egymáshoz nem illő asztalok és székek billegnek, a festés lehangoló, a vécé az elnyűtt fagylaltosláda mellett gyakran és hangosan köpköd és bugyog. A tulajdonos goromba, és a kutyái leírhatatlanul csapzottak. A vécé melletti beüvegezett teraszról azonban széles és festői panoráma nyílik, jó itt meginni egy sört, és szemlélni az Alpok nyúlványain és falvain játszó fényt. A lenti szabadtéri vendéglőből érkező panaszok miatt egy kézzel írt felirat arra figyelmeztet, hogy ne dobjuk ki az ablakon a csikket. Ha ezt a szabályt betartjuk, nem zaklat bennünket senki. A törzsvendégek úgyis a bárnál ülnek, a terasz a turistáké; ez utóbbi húsvétvasárnap zsúfolásig megtelt. Ott voltak a túrabakancsos és hátizsákos, erőtől duzzadó hollandok, a Leicákkal és súlyos bizsukkal felszerelkezett németek, a gőgös és elegáns párizsiak, akik azt vizsgálták, nincs-e bacilus a poharukon, egy szandálos angol, nyitott gallérú, csíkos városi ingben, aki zsebszámológépén a nyaralási költségvetést számolgatta, miközben a felesége képeslapot írt a surrey-i szomszédoknak. Az asztalok között kutyák szaglásztak cukor után, és visszahúzódásra késztették a higiéniamániás párizsiakat. A rádióból áradó Yves Montand-dal szélmalomharcot vívott a mellékhelység zajaival, a bárnál üres pastisos poharak csörömpöltek, ahogy a helyiek lassacskán hazaindultak ebédelni. Odakinn, a café előtt három kocsi elállta egymás útját, a vezetők morogtak egymásra. Ha bármelyikük akár tíz métert tolat, a többiek elmehettek volna, csakhogy a francia sofőrök erkölcsi vereségnek tekintik az elsőbbségadást, mint ahogy erkölcsi kötelességüknek érzik, hogy úgy parkoljanak, hogy a lehető legnagyobb kényelmetlenséget okozzák, és beláthatatlan kanyarban előzzenek. Azt mondják, hogy az olaszok veszélyesen

vezetnek, de szerintem az igazi halálos őrültség az, ahogy a franciák, éhesen és késésben, végigszáguldanak a N100-on. Visszamentem a faluból, és épp csak lemaradtam az idény első balesetéről. Az út alján egy öreg fehér Peugeot olyan lendülettel farok bele egy fa távírópóznába, hogy a pózna kettétört. Másik kocsit nem láttam, az út száraz volt és nyílegyenes. Nemigen tudtam elképzelni, hogyan találkozhatott kocsi és pózna ilyen erővel. Az út közepén a fejét vakargatva egy fiatalember állt. Elvigyorodott, ahogy lefékeztem mellette. Megkérdeztem, hogy nem sérült-e meg. – Velem minden rendben – felelte –, de szerintem a kocsi foutu61. – A kocsira hajló távírópóznára pillantottam, amelyet csak a megereszkedett telefonzsinór tartott, nehogy lezuhanjon. Hát az is foutu. – Sietnünk kell – mondta a fiatalember. – Senkinek sem szabad megtudnia. – Mutatóujját a szájára tette. – El tudna vinni hazáig? Itt lakom az úton. Szükségem van egy traktorra. – Beszállt a kocsimba, és ekkor világosabbá vált a baleset oka. A fiatalember olyan szagot árasztott, mintha Ricard-ban62 pácolták volna. Elmagyarázta, hogy a kocsit gyorsan és titokban el kell tüntetni. Ha a posta rájön, hogy megtámadta az egyik póznájukat, kifizettetik vele a kárt. – Senki sem tudhatja meg! – ismételte, és a nyomaték kedvéért csuklott is egyet-kettőt. Hazavittem, majd én is hazamentem. Egy félóra múlva kimentem megnézni, hogy valóban elszállították-e titokban a Peugeot-t. A kocsi azonban még mindig ott volt, csakúgy, mint egy csoport hangosan vitatkozó paraszt, két másik autó és egy traktor, amely elállta az utat. Miközben figyeltem, megérkezett még egy kocsi. A vezetője dudálni kezdett, hogy a traktor álljon el az útból. A traktoros a roncsra mutatott, és megvonta a vállát. Ismét felharsant a duda, most azonban egyfolytában zengett, 61

kinyiffant

62

ánizslikőr

visszaverődött a hegyekről, és bizonyára még a két kilométernyire fekvő Ménerbes-ben is hallották. A felbolydulás még egy félóráig tartott, amíg végre sikerült a Peugeot-t kihúzni az árokból. A titkos konvoj eltűnt a helyi autószerelő műhely irányában, és otthagyta a szélben fenyegetően nyikorgó póznát. A következő héten kijöttek a posta emberei, hogy kicseréljék. Kisebb tömeg gyűlt köréjük. A szerelők megkérdezték az egyik parasztot, hogy mi történt. Az ártatlanul megvonta a vállát. – Ki tudja? – felelte. – Talán szú?

PÁRIZSI BARÁTUNK meglepetten szemlélgette a poharát, mintha, amíg nem nézett oda, elpárolgott volna a tartalma. Újra töltöttem a borból, ő visszadőlt a székében, és a nap felé fordította az arcát. – Párizsban még mindig fűtünk – mondta, és kortyolt egyet a Beaumes de Venice-i hűvös, édesborból. – És hetek óta esik. Megértem, hogy miért szerettek itt lakni. Nekem mégsem volna való. Ahogy a jó ebéd után élvezte a meleget, úgy látszott, neki is eléggé való, de nem akartam vitatkozni. – Utálnál itt lakni – feleltem. – Valószínűleg bőrrákot kapnál a naptól, és májzsugort a piától, és még ha jól érezned is magad, hiányozna a színház. És különben is, mihez kezdenél magaddal egész álló nap? Álmosan rám hunyorgott, és feltette a napszemüvegét. – Így van. Ez aztán része lett a később szokásossá vált litániának. Nem hiányoznak a barátaitok? Nem. Meglátogatnak bennünket. Nem hiányzik az angol tévé? Nem. Valami csak hiányzik Angliából?

A narancslekvár. És aztán következett a valódi kérdés, félig tréfásan, félig komolyan: mit csináltok egész nap? Párizsi barátunk másképp fogalmazott. – Nem unatkoztok? Nem, sosem értünk rá. Szórakoztatónak és érdekesnek találtuk a francia vidéki élet mindennapi furcsaságait. Élveztük, hogy fokozatosan a saját életmódunkhoz alakítjuk a házat. Meg kellett tervezni, és be kellett ültetni a kertet, építeni kellett egy boules pályát, meg kellett tanulni egy új nyelvet, fel kellett fedezni a falvakat, a szőlőskerteket és a piacokat. A napok zavaró tényezők nélkül is gyorsan peregtek, nem is szólva arról, ami gyakran előfordult, ha váratlanul közbejött valami. A múlt héten véletlenül különösen sok minden jött közbe. Az események sora a postásunk, Csomag Marcel hétfői látogatásával kezdődött. Ingerült volt, szinte meg sem állt, hogy kezet rázzunk, azt akarta tudni, hova rejtettem a levélszekrényünket. Neki végig kell járnia az útját, már lassan dél lesz, hogyan várhatom tőle, hogy kézbesítse a leveleket, ha bújócskáznia kell a levélszekrényünkkel? Csakhogy mi nem rejtettük sehova. Amennyire én tudtam, a kocsifelhajtó alján, egy acélpóznára erősítve áll. – Non – jegyezte meg a postás –, elmozdították. – Nem volt mit tenni, együtt lesétáltunk a kocsifelhajtón, és percekig hiába kerestük a bokrokban a póznát, hátha valaki kidöntötte. Egy kis földbe ásott lyukat leszámítva, semmi jel nem utalt arra, hogy a levélszekrény valaha is ott lett volna. – Voilà – jelentette ki a postás –, úgy van, ahogy mondtam. – Nehezen tudtam elképzelni, hogy bárki is ellopjon egy postaládát, de ő jobban tudta. – Ez teljesen normális – fejtegette –, errefelé az emberek mal fini. – Megkérdeztem, hogy ez mit jelent. – Őrültek. Visszamentünk a házhoz, hogy egy itallal helyrebillentsük a kedvét, és hogy megtárgyaljuk az új levélszekrény felállítását,

amelyet ő boldogan elad nekem. Megállapodtunk, hogy a régi kút oldalába kellene beépíteni, az előírásnak megfelelően a földtől hetven centi magasan, hogy a furgonjában ülve, kiszállás nélkül is be tudja dobni a leveleket. A kutat természetesen tanulmányozni kellett, és méretet kellett venni, addigra azonban ebédidő lett. A posta délután kettőkor nyit ki újra. Néhány nappal később egy kocsi dudája hívott ki a házból. Azt láttam, hogy a kutyák egy új fehér Mercedes körül keringenek. A vezető nem akarta elhagyni az autó biztonságát, de annyit megkockáztatott, hogy egy ablakot félig letekerjen. Benéztem, egy apró barna házaspár mosolygott rám vissza idegesen. Megdicsérték a kutyák vadságát, és engedélyt kértek, hogy kiszállhassanak. Mindketten városiasan voltak öltözve, a férfi nagyon divatosan szabott öltönyt, a nő kalapot, kabátot és lakkbőr csizmát viselt. Milyen szerencse, hogy itthon találnak, mondták, milyen gyönyörű a ház. Régóta itt lakom? Nem? Akkor bizonyára szükségem van néhány eredeti keleti szőnyegre Szerencsém van, mert épp most jönnek egy jelentős szőnyegkiállításról Avignonból, és a legjavából véletlenül maradt néhány darab. Mielőtt visszavinnék őket Párizsba – ahol a jó ízlésűek közelharcra kelnének értük –, elhatározták, hogy kocsikáznak egy kicsit a vidéken, és a sors hozzánk vezette őket. Az alkalmat megünnepelendő, megengedik, hogy az ő kifejezésükkel élve, nagyon jutányos úron válasszak a legcsodásabb kincseik közül. Amíg az elegáns kis ember közölte velem a jó hírt, a felesége kirámolta a szőnyegeket a kocsiból, művészien elrendezte őket a kocsifelhajtón, és hangos megjegyzéseket fűzött a varázsukhoz. – Ó, micsoda gyönyörűség! – És: – Nézze csak meg a színeket a napban! – És: – Ettől de nem szívesen válnék meg! – Hozzánk kocogott csillogó lakkbőr csizmájában, és a férjével együtt várakozón rám pillantott.

Provence-ban nincs jó hírük a szőnyegárusoknak, ha valakire azt mondják, hogy marchand de tapis63, azt értik rajta, hogy jó esetben ravasz, rossz esetben pedig, hogy a fűzőjét is lelopná az ember nagyanyjáról. Azt is hallottam, hogy az utazó szőnyegárusok csak felderítők, kifürkészik a terepet betörő társaik számára. És persze mindig fennáll lehetősége annak, hogy a szőnyegek hamisak vagy lopták őket. Ezek azonban nem látszottak hamisnak. Egy kis szöveg nagyon megtetszett. Elkövettem azt a hibát, hogy ezt is mondtam. A feleség jól begyakorlott meglepetéssel a írjére pillantott. – Bámulatos! – mondta. – Milyen szeme van az úrnak! itathatatlanul nekünk is ez a kedvencünk. De miért nem ílaszt még egy kicsit nagyobbat is? – Sajnos nincs egy fillérem sem, mondtam, ám ezt a kifogást mint érdektelen és időleges kellemetlenséget félresöpörték. Fizethetek később is, készpénzfizetés esetén komoly engedménnyel. Újra megnéztem a szőnyeget. Az egyik kutya halkan horkolva feküdt rajta. A nő örömében így szólt: – Látja uram? A toutou64 kiválasztotta magának. – Megadtam magam. Hárompercnyi hozzá nem értő alkudozás után megegyeztünk az eredeti ár felében. Bementem a házba a csekkfüzetemért. Figyelmesen nézték, ahogy kitöltőm a csekket, és azt kérték, hogy a rendelvényes nevét hagyjam üresen. Megígérték, hogy jövőre ismét eljönnek, és a kocsival lassan megkerülték az új szőnyegemen alvó kutyát. A feleség királynőhöz méltón integetett szőnyegfészkéből. Látogatásuk betöltötte a délelőttöt. Az utolsó zavaró esemény rossz hangulatot hozott a hétvégére. Megérkezett a murvát szállító teherautó. Amint figyeltem, hogy a sofőr lassan oda tolat, ahova a kőzúzalékot 63

szőnyegárus

64

kutyus

akarta borítani, a hátsó kerekek hirtelen elmerültek a földben. Egy reccsenés hallatszott, és a teherautó megdőlt hátrafelé. A levegőt orrfacsaró és félreismerhetetlen szag töltötte be. A sofőr kiszállt, hogy megszemlélje a kárt, és öntudatlanul ráhibázva kimondta a helyzethez illő egyetlen szót. – Merde!65 – A pöcegödörben állt meg. – Látod – mondtam párizsi barátunknak – így vagy úgy, de sosincs egyetlen unalmas percünk sem. Nem felelt. Felé nyúltam, és levettem a napszemüvegét. A szemébe sütött a nap, az ébresztette fel. – Micsoda?

65

Szar!

MÁJUS MÁJUS ELSEJE gyönyörű napfelkeltével, kellemesen kezdődött. Minthogy ünnepnap volt, úgy gondoltuk, igazi francia módra töltjük el, és hódolunk a nyári sportnak, a kerékpározásnak. A keményebb és komolyabb biciklisták a tavaszi szél ellen vastag fekete harisnyába és maszkba öltözve már hetek óta edzettek, de mostanra eléggé megenyhült az idő, hogy a hozzánk hasonló puhány amatőrök rövidnadrágban és pulóverben is kimerészkedhessenek. Egy Edouard Cunty névre hallgató cavailloni úriembertől vásároltunk két könnyű és szeszélyes kerékpárt. Nagyon szerettünk volna csatlakozni a helyi kerékpárklubok színes csoportjaihoz, melyeknek tagjai könnyeden és látszólagos erőfeszítés nélkül fel-le kerekeztek a kis vidéki utakon. Úgy gondoltuk, a hosszú téli kirándulások után búja majd a lábunk a Bonnieux-n át Lacoste-ba vezető könnyű kis tizenöt kilométeres kiruccanást: egyórás mérsékelt edzés bemelegítésként, csak semmi túlerőltetés. Eleinte könnyen ment, bár a keskeny és kemény nyergek hamar megtették a magukét. Megértettük, hogy egyes biciklisták miért rejtenek egy félkilós marhahússzeletet a rövidnadrágjukba, és miért párnázzák ki a farcsontjukat. Az első néhány kilométeren azonban nem volt más dolgunk, mint tovasuhanni, és gyönyörködni a tájban. Érett a cseresznye, a szőlő téli csontváza eltűnt a fényes, zöld levéltakaró alatt, a hegyek buják voltak, és szelídek. A kerekek egyenletesen surrogtak az úton. Olykor rozmaring, levendula és vadkakukkfű illata csapott meg bennünket. A kerékpározás pezsdítőbb volt, mint a gyaloglás, egészségesebb, mint az autózás, nem túlságosan kimerítő, és mindenestül élvezetes. Miért is nem kezdtük már korábban? Miért is nem csináljuk mindennap?

Örömmámorunk addig tartott, amíg el nem kezdtünk felkapaszkodni Bonnieux felé. A biciklim hirtelen elnehezült. Éreztem, hogy a combizmom panaszkodik, és sajog a nem harcedzett hátam, ahogy egyre meredekebb lesz az út. Megfeledkeztem a természet szépségeiről, és azt kívántam, bárcsak nekem is volna egy marhaszelet a nadrágomban. Mire elértük a falut, a levegővétel is fájt. A Café Clerici vezetőnője kezét dús csípőjére téve kinn állt az utcán. A kormányba kapaszkodó két kivörösödött, ziháló alakot nézte. – Mon Dieu!66 Idén korán van a Tour de Francé! – Sört hozott, mi pedig lerogytunk az emberi fenekekre tervezett székekbe. Mintha Lacoste meglehetősen távol lett volna, A Sade márki kastélyának romjaihoz kanyargó út hosszú volt, meredek és gyötrelmes. Félúton járhattunk, mi már kitikkadtunk, amikor sebességváltó zörgést hallottunk. Megelőzött bennünket egy másik kerékpáros, egy jó hatvanasnak látszó, szívós, barna férfi. – Bonjour – mondta vidáman –, bon vélo!67 – és tovább tekert felfelé, majd eltűnt szem elől. Mi csak fejünket leszegve erőlködtünk, égett a combunk, és már megbántuk azt a sört. Az öreg visszafordult, és mellénk szegődött. – Courage – biztatott még csak ki sem fulladva –, c'est pas loin. Allez!68 Velünk együtt kerekezett be Lacoste-ba. Sovány, az esetleges esések és horzsolások miatt simára borotvált lába olyan egyenletesen járt fel-le, mint egy-egy dugattyú. Egy másik kávézó teraszára rogytunk, mely a völgyre nézett. Hazafelé legalább az út java része hegyről lefelé visz, így letettem róla, hogy mentőt hívjak. Az öreg egy borsmenta frappét ivott, és

66

Istenem!

67

Jó napot, jó biciklizést!

68

Kitartás, nincs messze! Gyerünk!

elmesélte, hogy eddig harminc kilométert tett meg, és ebédig még húszat kerekezik. Gratuláltunk az erőnlétéhez. – Már nem a régi. Hatvanéves korom óta kénytelen vagyok lemondani a Mont Ventoux túráról. Most csak így kirándulgatok. – Erre elillant minden halvány megelégedettségünk, hogy felkapaszkodtunk a dombon. A visszaút könnyebb volt, de így is kimelegedtünk, és izomlázat kaptunk, mire hazaértünk. Leszálltunk a nyeregből, és elmerevedett tagokkal az úszómedencéhez botorkáltunk, útközben levetkőztünk, és a vízbe vetettük magunkat. Később, amikor kezünkben egy pohár borral már a napon feküdtünk, elhatároztuk, hogy a kerékpározás nyári életünk rendszeres része lesz. Mégis eltartott egy darabig, mire úgy tudtunk a bicikli nyergére nézni, hogy ne ránduljunk össze a fájdalomtól.

A HÁZ KÖRÜLI FÖLDEKET nap mint nap lassan és megfontoltan mozgó alakok lepték el: gyomláltak a szőlőkben, kezelték a cseresznyefákat, kapálták a homokos földet. Semmit sem kapkodtak el. Délben az árnyas fa alatt elköltött ebéd miatt abbamaradt a munka, ilyenkor két órán keresztül csak a szélcsendben száz méterekre is elhallatszó beszélgetésfoszlányok ütötték meg az ember fülét. Faustin napjai javát a mi földjeinken töltötte. Alig hét óra után érkezett meg a kutyájával és a traktorjával, és általában sikerült úgy szerveznie a munkáját, hogy a ház környékén fejezze be, elég közel, hogy meghallja az üveg- és pohárcsörömpölést. Szokásos adagja egy ital volt, hogy elverje a szomját, és közvetlenné váljon, de ha a látogatása kétitalnyira nyúlt, az mindig üzletet jelentett: mezőgazdasági együttműködésünk újabb előremutató lépését, amelyet a szőlőtőkék közt töltött óráiban hányt-vetett meg magában. Sosem tért közvetlenül a tárgyra, mindig óvatosan, körülményesen közelítette meg a mondandóját.

– Szeretik a nyulat? Eléggé ismertem már Faustint ahhoz, hogy tudjam, nem a háziállatként tartott nyuszik kedvességére gondol. Ezt meg is erősítette azzal, hogy megcsapkodta a hasát, és tiszteletteljesen motyogott valamit a raguról és a pástétomról. A gond a nyulakkal az étvágyuk, mondta. Úgy esznek, kilószámra, mintha lyuk volna a gyomruk helyén. Erre bólintottam, bár nem tudtam, hol találkozik a mi érdekünk az éhes nyulakéval. Faustin felállt, és a kertkapuhoz hívott. Két kisebb, teraszosított földdarabra bökött. – Lucerna – mondta. – Imádják a nyulak. Mostantól őszig háromszor lehetne kaszálni. – A helyi növényvilágra vonatkozó ismereteim közel sem voltak teljesek, és azt gondoltam, hogy azt a földet valamiféle sűrű provence-i gyom borítja, és már terveztem is, hogy kiirtom. Még szerencse, hogy nem tettem, Faustin nyulai sosem bocsátottak volna meg nekem. Ez most az elhanyagoló stílusú kertművészet váratlan sikere volt. Arra az esetre, ha netán nem értettem volna meg a lényeget, Faustin a mező irányába mutatott a poharával, és megismételte: – A nyulak imádják a lucernát. – Rágcsáló hangot hallatott. Mondtam neki, hogy annyi lucernát vihet, amennyit csak a nyulai megesznek, erre abbahagyta a rágcsálást. – Bon. Ha biztos benne, hogy magának nem kell. – Küldetése végeztével eldöcögött a traktorja felé. Faustin sok mindenben lassú volt, de sosem késlekedett a háláját kifejezni. Másnap este hatalmas csokor, piros-fehér-kék szalaggal takarosan átkötött spárgával állított be. A felesége, Henriette egy csákánnyal, egy köteg zsineggel és egy levendula palántákkal teli kis hordóval követte. Már régen el kellett volna ültetni a dugványokat, mondta, de az unokatestvére csak most hozta őket az Alpok aljáról. Azonnal földbe kell kerülniük. Szerintünk meglehetősen igazságtalanul osztották fel a munkát. Faustin feladata az volt, hogy egyenesen tartsa a

zsineget, és pastist igyon. Henriette csákányozott. A palántákat egy-egy csákánynyélnyi távolságra ültették egymástól. Felajánlott segítségünket elutasították. – Hozzá van szokva – jelentette ki Faustin büszkén, miközben Henriette csákányozott, mért és palántázott a szürkületben. Henriette elnevette magát: – Nyolc óráig ezt csinálja az ember, és utána úgy alszik, mint a bunda. – Félóra alatt végzett a munkával. Aprólékos figyelemmel úgy ültetette el a félév alatt sündisznónagyságúra, két év alatt pedig térdig növő ötven palántát, hogy szimmetrikusan határolják a nyulak lucerna-gyárát. Akármi lett volna is a vacsora, elfelejtettük, és elkészítettük a spárgát. Túl sok volt egy étkezésre, két kézzel sem értem át a Faustin nevével és címével ellátott nemzetiszín szalagot. Azt mondta, hogy a franciaországi előírás szerint a termelőnek így kell azonosítani magát. Reméltük, hogy egyszer majd nekünk is lesz ilyen szalagunk, ha megnőnek a spárgapalántáink. A halvány hajtások hüvelyknyi vastagok voltak, a csúcsuk finoman színezett és mintázott. Melegen, olvasztott vajjal és a lumiéres-i régi pékségben délután sütött kenyérrel ettük. A völgyben termett könnyű vörösbort ittunk hozzá. Minden falattal a helyi gazdaságot támogattuk. A nyitott ajtón át hallottuk a házi békánk brekegését és egy fülemüle hosszú, sikló énekét. Az utolsó poharat oda-kinn ürítettük ki, néztük a holdfényben az új levendula-ágyásokat, miközben a kutyák egér után túrtak a lucernamezőn. A nyulak jót fognak enni a nyáron, cserébe pedig, Faustin ígérete szerint, ízesebbek lesznek a télen. Rájöttünk, hogy lassan éppolyan ennivaló-megszállottak lettünk, mint a franciák. Visszamentünk a házba, és végére jártunk a kecskesajtnak.

BERNARD, AZ ÚSZÓMEDENCE-SZAKÉRTŐ ajándékot hozott nekünk, és nagy lelkesedéssel összeállította. Egy úszó, italpulttal ellátott karosszék volt a medencéhez. Egyenesen a floridai Miamiból, Bernard szerint az uszodai felszerelések fővárosából érkezett. – A franciák nem értenek az ilyesmihez – mondta becsmérlő hangon. – Vannak olyan cégek, amelyek gyártanak felfújható párnákat, de hogyan lehet egy párnán inni? – Meghúzta az utolsó szárnyas csavart a kereten, majd hátralépett, hogy teljes pompájában megcsodálhassa a miami széket, ezt az élénk színű polisztirénhabból, műanyagból és alumíniumból álló darabot. – így ni. Idevaló az üveg, a könyöklőbe. Kényelmesen pihenhet benne az ember. C’est une merveille!69 – Óvatosan, nehogy lefröcskölje rózsaszín ingét és fehér nadrágját, vízre bocsátotta a széket. – Minden este el kell tenni – magyarázta. – Hamarosan megérkeznek a cseresznyeszedő cigányok. Azok mindent ellopnak. Ezzel emlékezetünkbe idézte, hogy biztosítást akartunk kötni a házra, de elképzelni sem tudtam, hogy volna olyan biztosító, amelyik vállalná ezt, amíg az építkezés miatt lyukak tátongnak a falon. Bemard rémülten levette a napszemüvegét. Hát nem tudjuk? Vaucluse-ben magasabb a betörések aránya, mint Párizst leszámítva Franciaországban bárhol. Úgy nézett rám, mintha valami rettenetes őrültséget követtem volna el. – Azonnal meg kell kötniük a biztosítást! Délután küldök egy embert. Legyenek résen, amíg nem jön! Ezt egy kicsit eltúlzottnak találtam, de Bemard mintha még lett volna győződve arról, hogy a közelben rablócsapatok ólálkodnak, és csak arra várnak, hogy elmenjünk a falusi henteshez, akkor egy bútorszállítóval lecsapnak a házra, és kirámolják. Épp a múlt héten emelték fel a kocsiját a háza előtt, és vitték el mind a négy kerekét, mondta. Ezek gazemberek. 69

Ez egy csoda!

A lustaságon kívül még egy ok miatt hanyagoltuk el a biztosítást: utáljuk a biztosító társaságokat a kétértelműen félrevezető fogalmazásukért, a kitéréseikért és enyhítő körülményeikért, az olvashatatlanul apró betűvel szedett feltételes mellékmondataikért. De Bernard-nak igaza volt. Ostobaság pusztán a szerencsében bízni. Beletörődtünk, hogy egy délutánt egy szürke öltönyös emberrel kell töltenünk, aki majd elmondja, hogy szereljünk lakatot a hűtőszekrényünkre. Kora este lett, amikor porfelhőt felkavarva megállt egy kocsi a ház előtt. A vezető először alighanem rossz címre ment. Fiatal volt, sötét és jóképű, ragyogott ötvenes évekbeli szaxofonos öltözékében: széles vállú, csillogó szállal átszőtt szövet zakójában, zöldes ingében, a bokájánál összeszűkülő bő nadrágjában, sötétkék hasított bőr, kreppgumi talpú cipőjében és rikító türkiz zoknijában. – Fructus, Thierry. Agence d’assurence.70 – Rövid, fesztelen léptekkel bejött a házba. Már szinte azt vártam, hogy csattogtatni kezdi az ujját, és táncra perdül. Megkínáltam egy sörrel, miközben igyekeztem úrrá lenni a meglepetésemen. O leült, és én szabadon gyönyörködhettem vibráló zoknijában. – Une belle mesong.71 – Erős provence-i kiejtéssel beszélt, és ez furcsa ellentétben állt az öltözékével, de engem megnyugtatott. Fructus hivatalos volt, és komoly, és megkérdezte, hogy egész évben lakjuk-e a házat. A vaucluse-i magas betörési arány részben a sok nyaraló eredménye. Ha a házak évente tíz hónapig üresen állnak, hát... zakójának válla itt megemelkedett. Amilyen történeteket az ember ebben a szakmában hall, a legszívesebben egy széfben élne. Nekünk azonban emiatt nem kell aggódnunk. Mi állandóan itt lakunk. Ezenkívül kutyáink is vannak. Ez jó, és figyelembe 70

Biztosítási ügynök.

71

Szép ház.

veszi majd a biztosítási összeg kiszámításakor. Harapósak a kutyák? Ha nem, talán ki lehetne képezni őket. Ő ismer valakit, aki uszkárokból is halálos fegyvert varázsol. Tiszta, apró betűs kézírással jegyzeteket készített, és kiitta a sörét. Körbejártuk a házat. Elismerően szólt az erős faspalettákról és a szilárd régi ajtókról, de a fogát szívva állt meg egy harmincszor harminc centisnél kisebb ablak előtt. A modern profi betörők gyakran úgy dolgoznak, mint a Viktória korabeli kéményseprők: gyerekeket küldenek be a felnőttek számára lehetetlen nyílásokon. Minthogy Franciaországban vagyunk, megállapították a fiatalkorú betörők hivatalos méreteit. Minden méret tizenkét centiméternél nagyobb, tehát minden ennél kisebb nyílás gyerekbiztos. Hogy ez pontosan hogyan számolták ki, Monsieur Fructus nem tudta megmondani, de a kisablakra rácsot kell tenni, hogy védve legyen egy ötéves anorexiás rabló ellen is. Aznap már másodszor hivatkoztak a vándor cseresznyeszedőkre mint a nemzeti biztonságot fenyegető veszélyre. A cigányok, spanyolok vagy olaszok kilónkénti háromfrankos alamizsnáért dolgoznak, mondta Monsieur Fructus, ma itt vannak, holnap ott, komoly kockázatot jelentenek. Az ember nem lehet elég óvatos. Megígértem, hogy továbbra is elővigyázatos leszek, mihamarább eltorlaszolom az ablakot, és megbeszélem a kutyákkal, hogy legyenek harapósak. Monsieur Fructus így megnyugodva a kocsirádióból üvöltő Bruce Sprinsteennel együtt elhajtott a naplementébe. A cseresznyeszedők félelmetes bűvöletben tartottak bennünket. Szerettünk volna élőben is látni egy ilyen enyveskezű csirkefogót, most már bizonyára bármelyik nap megszállhatnak bennünket, ugyanis megérett a cseresznye. Megkóstoltuk. Mostanában a felkelő napra néző kis teraszon reggeliztünk, alig húsz méterre egy gyümölcstől roskadozó öreg fától. Amíg a

feleségem kávét főzött, én cseresznyét szedtem. A cseresznye hűvös volt, leveses és majdnem fekete, a nap első csemegéje. Tudtuk, hogy aznap reggel kezdődött meg a szervezett szedés, amikor a ház és az út közül meghallottuk a rádió hangját. A kutyák felborzolt szőrrel, hangosan fontoskodva odamentek, hogy körülnézzenek. Követtem őket, és arra számítottam, hogy egy csapat füstös képű idegenre és lopós kölykeikre bukkanok. A falevelek deréktól fölfelé elrejtették a szedőket. Csupán a falétrákon egyensúlyozó lábakat láttam, majd a lombozaton keresztül egy szalmakalap alatt egy nagy, kerek, barna arcot. – Sont bonnes, les cerises.72 – Ujján egypár cseresznyét kínált nekem. Faustin volt az. A fogadott munkások által követelt bér miatt Henriette-tel és a rokonokkal úgy döntöttek, hogy maguk szedik le a cseresznyét. Valakinek volt képe kilónként öt frankot kérni. Képzeljem csak el! Megpróbáltam: tíz órát gubbasztani egy létra tején, miközben az embert muslicák gyötrik, szabad ég alatt vagy egy furgon hátuljában éjszakázni – nekem nem hangzott nagylelkű fizetségnek. Faustin azonban rendíthetetlen volt. Ez kész rablás, mais enfin73, mit várhat az ember a cseresznyeszedőktől? Úgy számolta, hogy körülbelül két tonna gyümölcsöt visz az apti konzervgyárba, és a bevétel a családban marad. Az elkövetkező néhány napon a gyümölcsösök megteltek mindenféle-forma szedővel. Kettőt közülük egy este elvittem kocsival Bonnieux-be. Ausztrál diákok voltak, vörösre égtek a napon, és összekenték magukat cseresznyelével. Kimerültek voltak, és panaszkodtak a hosszú munkanap, az egyhangúság és a francia parasztok fukarsága miatt. – Hát legalább látnak valamit Franciaországból!

72

Jó a cseresznye.

73

de végtére is

– Franciaországból? – kérdezte az egyik. – Eddig csak a vöröslő cseresznyefák lombját láttam! Nem jó provence-i emlékekkel térnek meg Ausztráliába. Nem tetszettek nekik az itteniek. Gyanakodva fogadták az ennivalót. A francia sörtől hasmenést kaptak. Ausztrál léptékkel mérve még a tájat is szűknek találták. El sem tudták képzelni, hogy én ezt választottam lakhelyemül. Igyekeztem elmagyarázni, de két különböző országról beszéltünk. Elvittem őket a kávézóig, ahol honvágytól gyötörve az estét akarták tölteni. Rajtuk kívül sosem találkoztam ausztrálokkal, akik rosszul érezték magukat. Fájt, hogy ennyire leszólják a helyet, amelyet én úgy szeretek. Bernard felvidított. Egy angol ügyfelétől kapott levél fordítását hoztam el neki bonnieux-i irodájába. Bernard nevetve nyitott ajtót. A barátját, Christiant, aki szintén építész, felkérték, hogy tervezzen újra egy cavaillon-i bordélyházat. Természetesen egy csomó szokatlan követelménynek kellett eleget tennie. Alapvető fontosságú volt például a tükrök elhelyezése. Be kellett építenie bizonyos, a polgári hálószobákban nem szokványos szerelvényeket. A bidék terhelése igen nagy lesz, mégis kifogástalanul kell működniük. Monsieur Menicuccira és jeunere gondoltam, amint próbálják megigazítani a csapokat és a mosdókat, miközben lille-i utazóügynökök hiányosan öltözött fiatal hölgyeket kergetnek a folyosón. A határozottan ragyogó szemű Ramonra, a vakolómunkásra gondoltam, ahogy szabadjára engedik az örömlányok között. Egész hátralévő életére ott marad. Csodálatos távlat volt. Sajnos, mondta Bernard, bár Christian a megbízást építészetileg érdekes kihívásnak tekintette, mégis le fogja mondani. Az intézményt üzemeltető madame lehetetlenül rövid idő alatt akarta elvégeztetni a munkát, és nem volt hajlandó közben bezárni, ez pedig komolyan igénybe vette volna a munkások összpontosítási képességét. A hölgy továbbá nem volt

hajlandó megfizetni a forgalmi adót, mondván, ő sem számol fel áfát a kuncsaftjainak, akkor neki miért kellene fizetnie? Végül felbérel majd egypár renegát kőművest, akik összecsapják a munkát. Ezzel elúszik a lehetősége, hogy Christian az Architectural Digest számára lefényképezze a cavaillon-i bordélyházat. Szomorú nap az utókor számára. MEGTAPASZTALTUK, hogy milyen többé-kevésbé állandóan vendégekkel élni. Az előőrs már húsvétkor megérkezett, a többiek október végéig voltak előjegyzésben. A tél biztonságos távolában félig-meddig meghívottak most beszállásolták magukat, ettekittak és napoztak. Az ágyneműk számából a tisztítós lány arra következtetett, hogy a szállodaiparban dolgozunk. Eszünkbe jutott a tapasztaltabb lakók figyelmeztetése. Mintha az első látogatók órát vettek volna, hogyan legyenek mintaszerű vendégek. Kocsit béreltek, így nem nekünk kellett őket ide-oda fuvaroznunk. Napközben elfoglalták magukat, esténként együtt vacsoráztunk. Addig maradtak, ameddig mondták. Ha mindenki így fog viselkedni, nagyon kellemesen telik majd a nyár, gondoltuk. A legnagyobb gondot az jelentette, jöttünk rá hamarosan, hogy a vendégeink nyaralnak, mi pedig nem. Mi hét órakor keltünk. Ők gyakran tízig-tizenegyig aludtak, néha olyan későn reggeliztek, hogy ebéd előtt már alig tudtak úszni egyet. Mi dolgoztunk, amíg ők napoztak. Felfrissülten a délutáni szunyókálástól, ők estére támadtak fel, akkor akartak társasági életet élni; amikor nekünk szinte lecsukódott a szemünk a saláta fölött. A feleségem, aki veleszületetten vendégszerető, és borzad a gondolattól, hogy valaki ne lakjon jól, órákat töltött a konyhában, és késő éjjelig mosogatott. A vasárnapok másként teltek. Minden látogatónk szeretett volna elmenni az egyik vasárnapi piacra, ezek pedig korán nyitnak. A héten egyszer a vendégeink és mi ugyanazt az

időbeosztást követtük. A kocsi hátsó ülésén álmos tekintettel és szokatlanul csendesen szunyókáltak a húszperces úton az Islesur-la-Sorgue-i folyóra néző kávézóban tervezett reggeliig. A híd mellett állítottuk le a kocsit, és felébresztettük a barátainkat. Kelletlenül és hangoskodva hajnali kettőkor feküdtek le, a fényes nap most kegyetlen hatással volt a másnaposságukra. Napszemüvegük mögé rejtőztek, és egy-egy nagy csésze café créme-et kortyolgattak. A bár sötét végén egy gendarme lopva pastist ivott. A sorsjegyárus minden tétovázónak azonnali vagyont ígért. Két ott éjszakázó dörzspapír arcú teherautó-sofőr nekiesett a bifsztekből és sült krumpliból álló reggelijének, és újabb borért kiáltott. A folyó friss szaga beáramlott a nyitott ajtón, a kacsák a teraszról lesöpört kenyérmorzsára várva a vizet taposták. Elindultunk a főtérre, ez felért egy vesszőfutással a szűk, fényes, fekete szoknyás, sápadt cigánylányok csoportjai között, akik citromot és hosszú fokhagymafüzért árultak, és versenyt sziszegtek egymásra. A bódék véletlenszerűen sorakoztak az utcán: ezüst ékszer lapos sózott tőkehalszeletek mellett, fahordóban fényes olívabogyó, kézzel font kosarak, fahéj, sáfrány és vanília, habos fátyolvirág csokrok, egy kartondoboznyi korcs kutyakölyök, rikító Johnny Hallyday rövid ujjú ingek, irdatlan méretű lazacszín fűzők és melltartók, durva faluisi kenyér és sötét tűzálló cseréptálak. Egy hórihorgas kék-fekete szenegáli, a Spanyolországban készített eredeti afrikai törzsi bőrárujával és digitális óráival keresztülszökkent az örvénylő téren. Dobpergés hallatszott. Egy lapos, ellenzős sapkát viselő férfi, akit egy piros kabátkába öltöztetett kutya kísért, megköszörülte a torkát, és úgy állította be a hangosbeszélőjét, hogy elviselhetetlen sípoló hangot adott ki. Újra dobpergés.

– Prix choc!74 Sisteroni bárány! Felvágott! Bél! Menjenek azonnal a Carnot utcai Crassard henteshez! Prix choc! – Megint matatott a hangosbemondóján, és egy csiptetős írólapra pillantott. Ő volt a városka mozgó műsorszórója, a születésnapi jókívánságoktól a helyi moziműsorig zenei aláfestéssel mindent kihirdetett. Be akartam mutatni reklám Tonynak: jól elszórakoztak volna a különböző promóciós technikák összehasonlításán. Három, mélyen barázdált, barna arcú algériai locsogott a napon, ebédjük fejjel lefelé lógott a kezükben. A lábuknál fogva tartott élő csirkékből valami végzetes lemondás áradt, mintha csak tudták volna, hogy az óráik meg vannak számlálva. Akármerre pillantottunk, az emberek ettek. Az árusok ingyenes kóstolókat kínálgattak: meleg pizzadarabkákat, rózsaszín sonkafalatokat, zöldfűszerekkel megszórt és zöldborssal ízesített kolbászt, apró, diós nugátkockákat. Egy fogyókúrázó számára maga a pokol. A barátaink érdeklődni kezdtek az ebéd iránt. Még órák múlva akartunk csak ebédelni, addig még meg akartuk nézni a piac nem élelmiszert áruló részét is, a családi történetek darabkáit, amelyeket az ószeresek Provence-szerte a padlásokról mentettek meg. Isle-sur-la-Sorgue már évek óta a régiségkereskedők városa: az állomás közelében lévő raktáráruházban harminc vagy negyven árusnak van állandó elárusító helye, és itt alkalmi vételen kívül az ember mindent megkaphat. Csakhogy túlságosan napfényes volt a reggel ahhoz, hogy egy áruház homályában töltsük, így aztán a szabadtéri bódék között, a platánok alatt nézelődtünk, ahol, ahogy ők mondják, az haut bric-à-brac75 árusok asztalokra, székekre és a földre terítették, vagy a fákba vert szögekre lógatták a portékájukat. 74

Döbbenetes ár!

75

ócskaság, kacat

Volt itt minden: megfakult szépiaképeslapok és régi vászon munkászubbonyok, evőeszközök, hajtószert és bajuszpomádét hirdető csorba zománctáblák, vasalók és éjjelik, szecessziós melltűk és kávéházi hamutartók, sárguló verseskötetek és az elkerülhetetlen tizennegyedik Lajos korabeli, egy láb híján tökéletes székek. Dél közeledtével az árak lementek, és elkezdődött a komoly alkudozás. Eljött a feleségem ideje, ő ugyanis szinte profi alkudozó. Már egy ideje szemezett egy kis gipsz Delacroix mellszoborral. Az árus levitte az árát hetvenöt frankra, a feleségem rávetette magát az üzletre. – Mi a legjobb ajánlata? – kérdezte az árust. – A legjobb ajánlatom, asszonyom, száz frank. Ez azonban most már valószínűtlennek látszik, és közeleg az ebédidő. Ötvenért elviheti. Beraktuk Delacroix-t a kocsiba. Meggondoltan nézett ki a hátsó ablakon, mi pedig azt tettük, amit egész Franciaország: felkészültünk az asztali örömökre. A franciák egyik tulajdonsága, amelyet kedveltünk, sőt csodáltunk, az, hogy támogatják a jó konyhát, bármilyen távoli vidéken legyen is. Az étel minősége előbbre való, mint a kényelem, a franciák boldogan – és csorgó nyállal – autókáznak egy órát, vagy akár többet is, hogy jót egyenek. Így egy tehetséges szakács egy látszólag kedvezőtlen helyen is sikeres lehet. Az általunk választott vendéglő olyan eldugott helyen volt, hogy először térképpel vágtunk neki az útnak. Buoux olyan kicsi, hogy szinte még falunak sem nevezhető. Bonnieux-től úgy tizenöt kilométernyire bújik meg a dombok között. Van egy régi polgármesteri hivatala, egy modern telefonfülkéje, tizenöt-húsz elszórtan álló háza és a domboldalban ott van a gyönyörű beépítetlen völgyre néző Auberge de la Loube. A télen kissé nehezen találtuk meg, kezdtük kétségbe vonni a térképet, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltunk a vadonban. Akkor este mi voltunk az egyedüli

vendégek. A hatalmas nyílt tűz előtt ettünk, miközben a szél a zsalukat rázta. Nem lehetett volna nagyobb az ellentét a zord téli este és a mostani forró, májusi vasárnap között. Ahogy befordultunk a vendéglőhöz vezető úton, már láttuk, hogy a kis parkoló tele van, a felét egy vén Citroën lökhárítójához pányvázott három ló foglalja el. A vendéglő macskája elterült a forró tetőcserepeken, és töprengőn szemlélte a szomszédos mezőn kapirgáló csirkéket. A székeket és az asztalokat egy nyitott pajta hosszanti oldala mentén állították fel. Kihallatszott, ahogy a konyhában megtöltik a jeges vödröket. Maurice, a főszakács kijött négy pohár barackpezsgővel, és elvitt, hogy megmutassa a legújabb beruházását. Egy fakerekes, felhasadt bőrülésű nyitott kocsi volt, amelyben hat utas fért el. Maurice azt tervezte, hogy lófogatos kirándulásokat szervez a Lubéronban, amelyek útközben természetesen megállnak majd egy jó ebédre. Mit gondolunk, mulatságos ötlet? Elmennék egy ilyenre? Hát persze, hogy elmennénk. Elégedetten és szemérmesen elmosolyodott, majd visszatért a lábosai mellé. Maurice autodidakta szakács volt, és nem akart buoux-i Bocuse lenni. Csak annyi forgalmat akart, hogy a völgyben maradhasson a lovaival. A vendéglője sikere abból eredt, hogy az ételei megérték az árukat, hogy gasztronómiai képzeletszárnyalás, az ő szavaival élve cuisine snob, helyett egyszerű, de ízletes étkeket szolgált fel. Volt egy 110 frankos menü. A vasárnaponként felszolgáló fiatal lány kihozott egy lapos fonott tálcát, és az asztal közepére tette. Tizennégy különböző előételt számoltunk meg: articsókaszívet, lisztbe forgatott és kisütött apró szardíniát, illatos taboulét, tejszínes sózott tőkehalat, pácolt gombát, bébi tintahalat, tapenade-ot, friss paradicsomszószban apró hagymát, zellert, csicseriborsót, retket, koktélparadicsomot és hideg kagylót. A pincérlány a megrakott tálca tetején vastag szelet

pástétomos, uborkás, olívabogyós és hideg paprikás tányérkákat egyensúlyozott. A kenyér finom ropogós volt. Fehérbort kaptunk jeges vödörben, és az árnyékban egy üveg Châteauneuf-du-Pape levegőzött. A többi vendég mind francia volt. A szomszédos falvak lakói tiszta, komor vasárnapi öltözetükben, meg egy-két mesterkéltebb pár színes butikdivatjukkal igencsak kirítt a többiek közül. A sarokban álló nagy asztalnál egy család három nemzedéke púpozta meg a tányérját, és kívánt egymásnak jó étvágyat. Az egyik gyerek, egy ígéretes hatéves ínyenc, kijelentette, hogy a pástétom jobb, mint az otthoni, és megkérte a nagyanyját, hadd kóstolja meg a borát. A család kutyája türelmesen várakozott a gyerek mellett, mert mint minden kutya, ő is tudván tudta, hogy a gyerekek többet ejtenek le, mint a felnőttek. Megérkezett a főétel, egész fokhagymagerezdekkel sütött rózsaszín bárányszeletek, zsenge zöldbabbal és arany-hagymás burgonyalepénnyel. Kitöltötték a nehéz, sötét Châteauneuf-duPape-ot, Maurice szavaival „vállas bort". Felhagytunk a tervvel, hogy tevékenyen töltjük a délutánt, inkább sorsot húztunk, ki kapja meg Bernard úszó karosszékét. A nedves szőlőlevélbe tekert sajt banoni volt. Ezután egy tányéron három különböző ízű és állagú édességet szolgáltak fel: citromsörbetet, csokoládétortát és crème anglaise-1. Kávé. Egy pohár gigondasi törkölypálinka. Elégedett sóhajtások. A világon hol másutt lehetne ilyen jót ilyen fesztelen és kötetlen légkörben enni, tűnődtek a barátaink. Talán még Olaszországban, de azon kívül nem sok helyütt. A barátaink Londonhoz szoktak, a túldíszített vendéglőkhöz, a nem túl változatos ételekhez és a nevetségesen magas árakhoz. Elmesélték, hogy Mayfairben egyetlen tányér olasz tészta többe kerül, mint a négyünk mostani ebédje összesen. Miért olyan nehéz olcsón jót enni Londonban? Ebéd utáni bölcsességünktől eltelve arra a következtetésre jutottunk, hogy az angolok ritkábban esznek vendéglőben, mint a

franciák, és ha mégis ezt teszik, nemcsak enni szeretnének, hanem lenyűgöző hatásokat is várnak: kosárban a borosüveget, asztali kézöblítő csészét, regény hosszúságú étlapokat és olyan számlát, amellyel eldicsekedhetnek. Maurice megkérdezte, hogy ízlett-e a főztje. Leült mellénk, és egy darab papíron összeadásokat végzett. – La douloureuse76 – mondta, és felénk tolta a számlát. Valamivel több mint 650 frank volt, vagyis körülbelül annyi, amennyit Fulhamban ketten fizetnének egy előkelő ebédért. Az egyik barátunk megkérdezte Maurice-t, nem gondolt-e arra, hogy egy jobban megközelíthető helyre költözzék, például Avignonba vagy akár Ménerbes-be. A főszakács megrázta a fejét. – Jó itt. Mindenem megvan, amit csak akarok. – El tudja képzelni, hogy huszonöt év múlva is itt főz, mi pedig abban reménykedtünk, hogy még akkor is elég jó erőben leszünk, hogy felmásszunk ide, és élvezzük a főztjét. Útközben hazafelé észrevettük, hogy az ennivaló és a vasárnap együttesen nyugtatóan hat a francia autósokra. Tele van a bendőjük, és élvezik a heti szabadnapjukat. Lassacskán andalognak, nem kísérti őket a beláthatatlan kanyarókban történő előzés izgalma. Megállnak levegőzni egy kicsit, könnyítenek magukon az út menti bokrokban, eggyé válnak a természettel, és barátságosan bólintanak az elhaladó kocsikra. Másnap ismét felöltik a kamikáze pilóták öltözetét, ma azonban még vasárnap van Provence-ban, és az életet élvezni kell.

76

A fájdalmas!

JÚNIUS VIRÁGZOTT A HELYI REKLÁMIPAR. A piac közelében öt percnél tovább várakozó minden kocsi a kószáló provence-i reklám ügynökök céltáblája lett. Az ügynökök egyik szélvédőről a másikra vetették magukat, és apró, lelkesítő cédulákat tűztek az ablaktörlők alá. Amikor visszatértünk a kocsinkhoz, rendre lebegő üzenetekkel tele találtuk: elkövetkezendő attrakciókra, elszalaszthatatlan lehetőségekre, alkalmi vételekre és egzotikus szolgáltatásokra hívták fel a figyelmünket. Cavaillonban tangóharmonika-versenyt szerveznek, a számok között a „Les Lovely Girls Adorablement Déshabillées (12 Tableaux)”77 gyönyörködteti majd a nagyérdeműt. Egy bevásárlóközpont Opération Porcot indít, amely során a disznó minden elképzelhető részét olyan olcsón adják, hogy hitetlenkedve törölgetni kezdtük a szemünket. Boules versenyt és táncmulatságot, bicikliversenyt és kutyabemutatót tartanak, lesz diszkó lemezlovassal, tűzijáték és orgonahangverseny. Madame Florian, a jósnő és alkimista olyannyira bízott természetfölötti erejében, hogy kezeskedett a kuncsaftok teljes megelégedéséért. Vannak dolgozó lányok; például Eve, aki azt állítja magáról, hogy gyönyörűséges teremtmény, és csintalan találkákra kap> ható, aztán Mademoiselle Rose, aki minden fantáziánkat valóra váltja a telefonon keresztül. Ezt a szolgáltatását Marseille-ben betiltották, hirdette büszkén. Egy nap egy elkeseredett, gyorsan írt üzenet nem pénzt kért, hanem vért. Az elmosódott fénymásolat beszámolt egy kisfiúról, aki arra vár, hogy egy nagyobb műtétre Amerikába utazzék, és akinek az életben maradáshoz állandó vérátömlesztésre van szüksége, amíg a kórház fogadni tudja. 77

„A Bájos Lánykák, imádnivalóan kevés ruhában (tizenkét képben)”

– Venez nombretix et vite78 – állt az üzenetben. A véradóállomás másnap reggel nyolc órakor a gordes-i faluháza előtt lesz. Amikor fél kilenckor megérkeztünk, a faluháza már zsúfolásig megtelt. A fal mentén egy tucat ágyat állítottak fel, mindenütt feküdtek. A lábak alapján láthattuk, hogy a helyi lakosság keresztmetszete megjelent. A lábbelikről azonosíthattuk a véradókat: a boltosokat szandáljukról és vászoncipőjükről, a fiatal családanyákat a magas sarkú cipőjükről, a parasztokat a vászon bokacipőjükről és feleségüket a szövetpapucsukról. Az idősebb asszonyok fél kézzel a bevásárlókosarukat markolták, a másikkal pedig pumpáltak, hogy gyorsabban folyjon a vér a műanyag zacskóba. Komoly vita alakult ki, hogy kinek a vére a legsötétebb, a leggazdagabb és a legéltetőbb. Egy nagydarab, vörös orrú, kopott sapkát és munkásruhát viselő öreg mögé beálltunk a sorba a vérvizsgálathoz. Az öreg szórakozottan figyelte, hogy a nővér nem tudja átszúrni hüvelykujján a megkeményedett bőrt. – Ne menjek el a hentesért? – kérdezte. A nővér ismét megszúrta, most erősebben. – Merde. – Kibuggyant egy csepp vér, a nővér ügyesen egy kis kémcsőbe csurgatta, hozzáadott valamilyen folyadékot, és jól összerázta. Rosszallóan nézett a kémcsőre. – Hogy jött ide? – kérdezte az öregtől. Az abbahagyta az ujja szopását. – Biciklivel – felelte –, egyenesen Les Imberts-ből. A nővér fintorgott egyet. – Meglep, hogy nem esett le. – Ismét megnézte a kémcsövet. – A szó szoros értelmében részeg. – Az lehetetlen – tiltakozott az öreg. – Na jó, reggelihez szokás szerint ittam egy kis vörösbort, de az semmi. És különben 78

Jöjjenek sokan és gyorsan!

is – vérfoltos ujját megrázta a nővér orra előtt –, egy kis alkohol emeli a vörösvértestek számát. A nővért ez nem győzte meg. Elküldte az öreget, hogy reggelizzék meg még egyszer, most azonban kávét igyon, és jöjjön vissza késő délelőtt. Az öreg zsörtölődve eldöcögött, maga előtt tartva sebesült ujját, mint egy csatazászlót. Bennünket is megszúrt a nővér, igazolta, hogy józanok vagyunk, és lefektetett. A vénánkat műanyag zacskóra kötötték. Kötelességtudóan összeszorítottuk, majd kinyitottuk az öklünket. A faluházban hangzavar és jókedv uralkodott, olyanok, aki egyébként úgy mennének el egymás mellett az utcán, hogy tudomást sem vesznek egymásról, hirtelen kedvesen viselkedtek, ahogy az gyakran előfordul, ha az idegeneket valamilyen jó cselekedet fűzi össze. Az is meglehet ugyan, hogy a terem végében álló bár tette. Angliában egy zacskó vér jutalma egy csésze tea és egy keksz. Itt, miután lecsatoltak a csövekről, egy hosszú asztalhoz irányítottak bennünket, ahol önkéntes pincérek szorgoskodtak. Mit parancsolunk? Kávét, csokoládét, kiflit, brióst, sonkás szendvicset vagy fokhagymás kolbászt, vörös- vagy rozébort? Egyenek, igyanak! Építsék fel újra azokat a vértesteket! A gyomrot ki kell szolgálni! Egy fiatal ápoló keményen dolgozott a dugóhúzóval, és a hosszú fehér köpenyes felügyelő orvos mindenkinek jó étvágyat kívánt. Ha a bár mögött egyre gyűlő üres üvegekből meg lehet ítélni, a véradás, orvosi és társadalmi szempontból egyaránt, kétségtelenül sikeres volt. Valamivel később postán megkaptuk a Le Globule-nek, a véradók hivatalos lapjának egy számát. Aznap délelőtt több száz liter vér gyűlt össze Gordes-ban. A másik engem érdeklő adat azonban hiányzott, az orvosi titoktartásnak köszönhetően nem tudtam meg, hogy hány liter mástermészetű folyadék fogyott el.

EGY LONDONI ÜGYVÉD BARÁTUNK, maga a megtestesült angol visszafogottság, egy cavailloni századfordulós kávéházból szemlélte, az ő szavaival élve, a csigaevő franciák régiségeit. Piacnap volt, és a járda lassan mozgó, lökdösődő, összevisszasággá, emberekből álló közlekedési dugóvá alakult. – Nézz csak oda! – mondta a barátunk, amikor az utca közepén megállt egy kocsi, és kiszállt a vezetője, hogy megöleljen egy ismerőst. – Állandóan verik egymást. Láttad? Férfiak csókolóznak. Szerintem állati egészségtelen. – A sörébe horkantott egyet, felháborította e különc viselkedés, amely annyira ellentétes volt azzal, amit ő illendőnek tartott, annyira furcsa a tiszteletre méltó angolszásznak. Nekem is hónapokba telt megszoknom, hogy a provence-iak szívesen érintik meg egymást. Mint mindenki, aki Angliában nevelkedett, én is magamba szívtam bizonyos társadalmi modorosságot. Megtanultam távolságot tartani, kézfogás helyeit biccenteni, a csókolódzást a női rokonokra, a nyilvános érzelemkifejezést pedig a kutyákra korlátozni. A provence-i üdvözlés, amely éppoly alapos és kutakodó, mint egy repülőtéri motozás, eleinte meglepő volt. Most már élveztem, érdekeltek a társadalmi szertartások finom részletei és a jelbeszéd, amely a provence-iak találkozásainak szerves részét képezi. Ha két semmiben sem akadályozott férfi találkozik, legalábbis hagyományosan kezet ráznak. Ha foglalt a kezük, akkor a kisujjukat nyújtják oda. Ha nedves vagy koszos a kezük, akkor az alsókarjukat vagy a könyöküket. A biciklizés vagy az autóvezetés nem mentesít a toucher les cinq sardines79 kötelezettsége alól. így aztán veszélyes mozdulatok szemtanúi lehetünk, amikor a forgalmas utcán a kocsiablakokból és a biciklikormányokon keresztül kezek tapogatóznak egymás felé.

79

Szó szerint: megtapogatni az öt szardíniát.

És ez még csak a találkozások első és legvisszafogottabb szintje. Egy közelebbi ismerőst kifejezőbben kell üdvözölni. Ahogy ügyvéd barátunk észrevette, a férfiak megcsókolják egymást. Megszorítják egymás vállát, megütögetik egymás hátát, megöklözik egymás veséjét, és megcsipkedik egymás arcát. Ha egy provence-i férfi valóban örül a látásunknak, komolyan fennáll az esélye, hogy kisebb zúzódásokkal kerülünk ki a kezei közül. Nők esetében kisebb a testi sérülés kockázata. Egy amatőr azonban könnyedén társadalmi botlást követhet el, ha rosszul számolja ki a szükséges csókok mennyiségét. Felfedezéseim kezdeti napjaiban egy csókot adtam, és azt tapasztaltam, hogy az illető a másik orcáját is nyújtja, amikor én már elhúzódnék Csak a sznobok csókolóznak egyszer, tanultam meg, meg azok a szerencsétlenek, akik frigidnek születtek. Aztán megpillantottam a helyesnek látszó eljárást, a hármas csókolózást: balra-jobbrabalra. Kipróbáltam egy párizsi barátunkon. Megint hibáztam. Elmondta, hogy a háromszori csók elmaradott provence-i szokás, és a civilizált emberek között kettő elegendő. Amikor következőleg találkoztam a szomszédasszonyunkkal, kétszer csókoltam meg. – Non – mondta –, trois fois.80 Most nagyon figyelem a női fejek mozdulatait. Ha két csók után nem fordulnak tovább, majdnem biztos lehetek benne, hogy teljesítettem a penzumomat, de készenlétben várakozom, hátha mégis továbbmozognak. A feleségem számára, aki a kapó fél, és fel kell becsülnie, hányszor kell ide-oda forgatnia a fejét, mindez más, ám hasonlóan kényes probléma. Egy reggel kiáltást hallott, és megpillantotta a közeledő Ramont, a vakolómunkást. Ramon megállt, és feltűnően a nadrágjába törülte a kezét. A feleségem 80

Nem… háromszor.

kézfogásra számított, és kinyújtotta a kezét. Ramon félrelökte, és jóízűen háromszor arcon csókolta. Az ember sohasem tudhatja. Ha már túlestünk az első üdvözlésen, kezdődhet a beszélgetés. Ilyenkor letesszük a kosarunkat és a csomagunkat, a kávéházi asztalhoz kötjük a kutyánkat, a legközelebbi falhoz támasztjuk a kerékpárunkat és a szerszámainkat. Erre azért van szükség, mert a kéznek minden komoly és alapos beszélgetéshez szabadnak kell lennie, hogy biztosítsa a vizuális központozást, befejezze a levegőben lógó mondatokat, nyomatékosítson, vagy egyszerűen csak díszítse a nyelvet, amely ha pusztán a száj mozgásából áll, nem eléggé testi a provence-iknak. Így tehát a kéz és az örökké ékesszóló váll létfontosságú egy csendes kis eszmecseréhez, olyannyira, hogy egy provence-i beszélgetés lényegét gyakran messziről, hallótávolságon kívülről is követhetjük, ha a test- és kézmozdulatokra figyelünk. Létezik egy jól meghatározott, néma „szókincs”, amely az építőmunkásainktól ismert kézlengetéssel kezdődik. Ők csak a felelősség elhárítására használták, ha időpontokról vagy költségekről volt szó, ám ez a mozdulat szinten végtelen rugalmasan alkalmazható. Leírhatja az egészségügyi állapotunkat, azt, hogyan jövünk ki az anyósunkkal, hogyan halad az üzletünk, miképp vélekedünk a vendéglőről, és milyennek jósoljuk az idei dinnyetermést. Ha a téma kevésbé jelentős, a mozdulat is felületesebb, és elutasító szemöldökráncolás társul hozzá. A komoly ügyeknek – a politikát, az ember májának kényes kérdését, egy helyi versenyző esélyeit a Tour de France-on – nagyobb figyelmet szentelnek. A kézmozdulat lassú, a felsőtest is finoman ide-oda hintázik, a homlok feszülten összeráncolódik. A figyelmeztetés és az érvelés eszköze a mutatóujj, három műveleti helyzetben. Ha mereven és mozdulatlanul a beszélgetőtársunk orra alá nyújtjuk, figyelemre intjük – vigyázz! a látszat csal! Ha épp szemmagasság alatt gyorsan jobbra-balra

mozgatjuk, mint egy zaklatott metronóm nyelvét, azt fejezzük ki, hogy a másik siralmasan rosszul tájékozott, és nagyon téved abban, amit épp mondott. Közöljük vele a helyes véleményt, ujjunk az oldal irányú mozgás helyett szurkaim és döfködni kezd, megérinti a felvilágosulatlan mellét, ha az illető férfi, és néhány centiméteres diszkrét távolságot tart, ha az illető nő. Egy hirtelen távozás leírásához két kézre van szükség: a bal, kinyújtott ujjakkal, felemelkedik a csípőtől, amíg össze nem csattan a lefelé haladó jobbal. Ez az elterjedt és rendkívül közönséges beintés finomabb formája. (Legjobban nyári közlekedési dugókban figyelhető meg, amikor a vitatkozó autósok kiszállnak a járművükből, hogy meglegyen a mozgási szabadságuk a balkezes felütéshez, amelyet hirtelen félbeszakít a jobb kéz csapása a bicepszre.) A beszélgetés végén megígérjük a másiknak, hogy kapcsolatban maradunk. A három középső ujjunkat a tenyerünkbe hajtjuk, és a kezünket a fülünkhöz emeljük. A kinyújtott kis- és hüvelyujj a telefonkagylót utánozza. Végül ott van még a távozáskor megejtett kézrázás. Összeszedjük a csomagunkat, a kutyánkat és a kerékpárunkat, majd ötven méterrel odébb kezdődik az egész elölről. Nem meglepő hát, hogy az aerobik sosem lett népszerű Provence-ban. Az emberek eleget mozognak egy tízperces beszélgetés során. Az ilyen és ehhez hasonló mindennapos szórakozások a közeli falvakban és kisvárosokban nem tettek jót a felfedező- és kalandvágyunknak. Mivel annyi figyelmünket elterelő dolog történik a küszöbünkön, elhanyagoljuk Provence híresebb részeit. Legalábbis ezt állították londoni barátaink. A tapasztalt útikönyv-utazók mindentudó és bosszantó módján állandóan elmagyarázták, hogy milyen közel vagyunk Nîmes-hez, Arles-hoz és Avignonhoz, a camargue-i flamingókhoz és a marseille-i

bouillabaisse81-hez. Meglepődtek, és kissé rosszallották, amikor bevallottuk, hogy a házunk közelében maradunk, nem hitték el a kifogásainkat, hogy nem érünk rá utazgatni, és sosem éreztük kényszerét annak, hogy végigjárunk minden templomot, és megszemléljünk minden emlékművet, hogy nem akarunk turisták lenni. Helyben ülő életmódunkon egy esetben tettünk kivételt, egy kirándulásra mindig örömmel vállalkoztunk. Mindketten imádtuk Aix-et. A hegyeken átvezető kanyargós út túlságosan keskeny a teherautóknak és túlságosan kacskaringós azoknak, alak sietnek. Egyetlen tanyaépületen és a bozontos birkanyájon kívül nincs látnivaló az éles fényben különösen tisztán kirajzolódó szürke sziklás, zöld törpetölgyes tájon. Az út a Lubéron déli oldalának lankáin kanyarog végig, majd beletorkollik az RN7-esen, a 7-es országos főúton zajló amatőr Grand Prix versenybe, amely több autós életét követelte már, mint amennyire az ember szívesen gondol, miközben besorolásra vár. Franciaország legszebb főútja vezet be Aix-be. A Mirabeau sétány minden évszakban szép, de mégis tavasztól őszig a legszebb, amikor a platánfák ötszáz méteres halványzöld alagutat alkotnak. A szórt napfény, a sétány mentén álló négy szökőkút, a da Vinci szabályát – az utca legyen olyan széles, mint amilyen magasak a házak – követő tökéletes arányok, a tér, a fák és az épületek elrendezése a szemnek olyan kellemes, hogy az ember észre sem veszi a kocsikat. Az évek során a munka és a léhább elfoglaltságok térben elválasztódtak egymástól. Az utca árnyékos oldalán, illő módon, a bankok és a biztosító társaságok, az ingatlanügynökségek és az ügyvédi irodák helyezkednek el, a napos oldalon pedig a kávéházak.

81

provence-i halászlé

Szinte minden francia kávézó tetszett nekem, ahol eddig megfordultam, még a kis büdös falusiak is, ahol több a légy, mint a vendég. A gyengém azonban mégis a Mirabeau sétány elterpeszkedő kávéházai, különösképp pedig a Deux Garçons. A tulajdonosok sora bizonyára a matracába rejtette a nyereséget, és ellenállt a Franciaországban általában műanyag kavalkádhoz és idétlen világításhoz vezető felújítás mindenféle gondolatának. így a belső berendezés most is éppen olyan, mint amilyen valószínűleg ötven évvel ezelőtt lehetett. A mennyezet magas és karamellszínű a millió cigaretta füstjétől. A bárpult fényezett réz, a székek és az asztalok csillognak a megszámlálhatatlan fenéktől és könyöktől kapott patinától, a pincérek, ahogy minden rendes helyütt kellene, kötényt és lapos sarkú cipőt viselnek. A kávézó félhomályos és hűvös, az elmélkedés és egy csendes ital helye. Aztán ott van a terasz, ahol a műsor zajlik. Aix egyetemi város. Kell valaminek lennie a tanrendben, ami vonzza a szép diáklányokat, a Deux Garçons terasza mindig tele van velük. Nekem az az elméletem, hogy nem a felfrissülés, hanem a tanulás miatt járnak oda. Egyetemi órákat vesznek a kávéházi viselkedésből. A tanterv négy részből áll. Egy: megérkezés Az ember mindig a lehető legfeltűnőbb módon érkezzék meg, lehetőleg egy bíborvörös Kawasaki 750-es motorbiciklin, amelyet tetőtől talpig fekete bőrbe öltözött, háromnapos borostás fiatalember vezet. Nem állunk meg a járdán, hogy búcsút intsünk neki, amint végigszáguld a sétányon a fodrászához. Ilyet csak az auvergne-i gauche82 kislányok tesznek. A tapasztalt diáklány túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy érzelegjen. Ő már a következő lépésre összpontosít. 82

béna

Kettő: belépés Mindaddig magunkon tartjuk a napszemüvegünket, amíg valamelyik asztalnál meg nem pillantunk egy ismerőst. Nem szabad azonban, hogy úgy látsszék, mintha keresnénk valakit. Azt a hatást kell keltenünk, mintha csak azért mennénk a kávézóba, hogy felhívjuk a nemesi címet viselő olasz csodálónkat, amikor – quelle surprise!83 – észrevesszük az egyik barátunkat. Ekkor levehetjük a napszemüvegünket, és hátra vethetjük a hajunkat, miközben meggyőznek bennünket, hogy üljünk csak le. Három: szertartásos csókolózás Az asztalnál ülőket legalább kétszer, gyakran háromszor, különleges esetekben pedig négyszer kell megcsókolni. Akiket megcsókolunk, ülve maradnak, az újonnan érkezőnek kell lehajolnia és körbe ugrálnia az asztalt, hátra vetnie a haját, a pincérek útjába kerülnie, és általánosságban érzékeltetnie a jelenlétét. Négy: étkezési etikett Ha már egyszer leültünk, újra fel kell vennünk a napszemüvegünket, hogy diszkréten megvizsgálhassuk a tükörképünket a kávézó ablakában. Nem mintha narcisztikusak volnánk, hanem hogy ellenőrizhessünk bizonyos fontos technikai részleteket: hogyan gyújtunk rá, hogyan szívjuk a szívószállal a mentás Perrier ásványvizet, vagy hogyan majszoljuk finnyásan a kockacukrot. Ha ezek a részletek kielégítők, lejjebb húzhatjuk a napszemüvegünket, hogy elragadóan üljön az orrunk hegyén, és az asztalnál ülők felé fordíthatjuk a figyelmünket. Ez az előadás a délelőtt közepétől kora estig tart. Engem örökké elszórakoztat. Azt képzelem, hogy a diákoknak olykor az 83

Micsoda meglepetés!

egyetemi munka miatt szünetet kell tartaniuk ebben a hektikus társadalmi tanulmányban, de még nem láttam, hogy akár egyetlen kávéházi asztalt is egyetemi jegyzetek komorítanának el, és nem hallottam magasabb matematikáról vagy politológiáról folyó vitákat. A diákokat teljesen leköti, hogy láttassák magukat, ennek eredményeképp a Mirabeau sétány annál mutatósabb. Nem okozna gondot különböző kávéházakban tölteni az egész napot, ám mivel ritkán kirándulunk Aix-be, kellemes kötelességünknek érezzük, hogy minél többet zsúfoljunk a délelőttbe. Veszünk egy üveg brandyt a férfitól az Italie utcában, és egy kis sajtot Monsieur Paultól a Marseillais utcában, megnézzük, hogy milyen új ostobaságok vannak a sétány mögötti keskenyebb utcák régebbi és kevésbé múlandó üzletei mellett egymás mellé zsúfolt butikok kirakataiban, a tömeggel együtt elsétálunk a virágpiacra, még egyszer megnézzük a kicsiny, gyönyörű, macskaköves és szökőkutas Albertas teret, és igyekszünk úgy megérkezni a Frédéric Mistral utcába, hogy kapjunk még helyet a Chez Gu-ben. Aix-ben vannak mutatósabb és gasztronómiailag kiválóbb vendéglők, ám mióta egy esős nap ide menekültünk, rendszeresen visszajárunk. A termet maga Gu uralja. Gu szívélyes, hangos ember, a legszélesebb, leghetykébb, legpazarabb és legnagyobbra törő bajusszal, amelyet valaha láttam. A bajusza állandó hadban áll a borotvával es a gravitációval, hogy összeérhessen a szemöldökével. A fia veszi fel a rendelést, és egy félelmetes hangú, láthatatlan nő – talán Gu felesége – irányítja a konyhát. A vendégkör a helyi üzletemberekből, a sarki Agnès B. eladólányaiból, bevásárlószatyorral és tacskójukkal megjelenő előkelő asszonyokból, valamint az alkalmi, óvatos és félreérthetetlenül tilosban járó, elmerülten sugdolódzó és fokhagymás majonézüket feledő párokból áll. A bort kancsóban szolgálják fel, egy jó

háromfogásos ebéd nyolcvan frankba kerül, és fél egyre minden asztal foglalt. Szokás szerint, az első korsó borral most is elillant a jó szándékunk, hogy gyorsan és mérsékletesen ebédeljünk, és szokás szerint, most is azzal igazoltuk élvhajhászásunkat, hogy ünnepnap van. Nem szólítanak vissza üzleti ügyeink, sem megbeszélt találkozóink. Eléggé el nem ítélhető módon, gyönyörűségünket csak fokozta a tudat, hogy a körülöttünk ülök már újra az íróasztaluknál görnyednek, amikor mi a második kávé felett azon töprengünk, hogyan tovább. Aix-ben sok a látnivaló, de az ebéd eltompítja a városnézés iránti vágyunkat, és a szatyornyi sajtunk illatos bosszút állna úton hazafelé, ha ideoda hurcolásznánk a délutáni melegben. Van egy szőlőskert Aix határában, amelyet szeretnék megnézni. Meg ott van az a régiségbolt, amelyet a városba vezető úton fedeztünk fel, egyfajta középkori hulladékudvar, tele súlyos emléktárgyakkal és sebesült kerti szobrokkal. Ott bizonyára rábukkanunk a régi kerti kőpadra, amelyet keresünk, és valószínűleg még fizetnek is érte, ha elvisszük onnan. A Matérieux D’Antan az RN7-es mellett egy jókora temetőnyi helyen fekszik. Szokatlan, hogy egy olyan országban, amely annyira eltökélten védi javait a rablóktól, hogy itt található Európa legnagyobb lakatgyűjteménye, a telep teljesen nyíltan terül el az út mentén. Sehol egy kerítés, sehol egy fenyegető tábla, sem láncra kötött hájas farkaskutyák, de meg a tulajdonos sem. Milyen bizalommal teli dolog így vezetni egy üzletet, hogy semmilyen nyilvánvaló eszközzel nem védik az árukészletet, gondoltuk, miközben leállítottuk a kocsit. Aztán rájöttünk, miért lehet ilyen gondtalan a tulajdonos: a kitett áruk között nem akadt egyetlenegy sem, amely kevesebbet nyomott volna öt tonnánál. Tíz emberre és egy hidraulikus csörlőre lett volna szükség, hogy bármit megemeljenek, és egy kocsiszállítóra, hogy el is vihessék.

Ha szerettük volna felépíteni Versailles mását, itt egy délután alatt mindent beszerezhettünk volna. Egyetlen márványtömbből faragott hatalmas fürdőkád? Ott fekszik a sarokban, a lefolyónyíláson át szeder nő benne. Lépcsőszerkezet a bejárathoz? Van három különböző hosszúságú is, a megkopott, ebédlőasztalnyi lépcsőfokok kecsesen kanyarognak. Mellettük kígyózó vasbalusztrádok, óriási ananásszal és anélkül. Vannak teljes balkonok, vízköpővel, jó búsban levő felnőtt méretű, mumpszosnak látszó márványkerubokkal, az összevisszaságban két és fél méteres terrakottaamforák fekszenek, akadnak malomkerekek, oszlopok, párkánygerendák és szobortalapzatok. Az égvilágon minden kőből elképzelhető tárgy, kivéve egy egyszerű padot. – Bonjour, – Egy nagyított szamothrakéi szárnyas Niké mögül előbukkant egy fiatalember, és megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Egy pad kellene? Kampóba hajlított mutatóujját az orrnyergére helyezte, úgy gondolkodott, majd mentegetőzve megrázta a fejét. A padok nem az ő szakterülete. Van azonban egy remekbe szabott tizennyolcadik századi kovácsoltvas kerti házacskája, vagy ha elég nagy a kertünk, mutathat egy római stílust idéző szép diadalívet is. Tíz méter magas, és elég széles, hogy két harci szekér egymás mellett elférjen alatta. Ritkák az ilyen darabok, mondta. Egy pillanatra kísértésbe estünk a gondolattól, hogy Faustin szalmakalapja körül egy olívakoszorúval a diadalív alatt érkezzen a szőlőbe a traktorján, ám a feleségem felismerte a 250 tonnás előre nem tervezett vásárlás gyakorlatiatlanságát. Megígértük a fiatalembernek, hogy visszajövünk, ha vettünk egy kastélyt, és ezzel otthagytuk. Otthon az üzenetrögzítő üdvözölt, kis piros szemével ránk pislogott, és jelezte, hogy kerestek bennünket. Három üzenet várt ránk.

Egy francia férfi, akinek nem ismertem a hangját, furcsa, egyoldalú beszélgetést folytatott, és nem volt hajlandó elfogadni, hogy egy géphez szól. A mi kimenő üzenetünk, amely arra kéri a hívókat, hogy hagyják meg a nevüket és a számukat, ahol elérhetők, kizökkentette a lelki nyugalmából. Minek hagyjam meg a számomat, ha már úgy is beszélek magával? Nagyokat szuszogva válaszra várt. Ki van ott? Miért nem felel? Újabb szuszogás. Allo? Allo? Merdel Allo? A kazettán lejárt az egy üzenetre jutó idő, az illető azonban még mindig zsörtölődött. Soha többe nem hallottunk róla. Didier izgatottan és hivatalosan értesített bennünket, hogy ő és csapata készen áll, hogy újra felvegye a munkát, és két földszinti szobán dolgoznak majd. Normalement holnap jönnek, vagy talán holnapután. És hány kiskutyát szeretnénk? Pénélope teherbe esett egy goult-i szőrös ismeretlentől. Aztán volt még egy angol hang, egy férfi, akivel Londonban találkoztunk. Kellemesnek látszott akkor, de alig ismertük. Hát ez most megváltozik majd, mert a feleségével együtt be fog ugrani. Nem mondta, hogy mikor, és telefonszámot sem hagyott. A vándorló angolok szokásához híven, valószínűleg épp ebéd előtt. A hónap eddig csendesen telt, kevés vendégünk volt, és annál is kevesebb építőmunkás. Készen álltunk egy kis társasági életre. Szürkületkor érkeztek meg, épp amikor leültünk vacsorázni a kertben. Ted és Susan nem győzött bocsánatot kérni. Hangosan lelkendeztek Provence-ért, ahol nem jártak korábban, a házunkért, a kutyáinkért, értünk. Ez volt minden, így az első néhány percben többször mondták, hogy „szuper”. Megnyerő volt izgatott jókedvük. Felváltva beszéltek, folyamatos párbeszédben, nem várták el, de nem is engedték, hogy szóhoz jussunk. – Rosszkor jöttünk? Sajnos jellemző ránk. – Teljesen jellemző. Biztos utálják az olyanokat, akik csak így beesnek. Egy pohár bor csodás volna.

– Édesem, nézd csak meg a medencét, hát nem gyönyörű? – Tudták, hogy a ménerbes-i postahivatalban van egy kis térkép, amely az önökhöz vezető utat mutatja? Les Anglaisnek hívják magukat, és a pult alól előhalásszák a térképet. – Már korábban megérkeztünk, csak a faluban beleütköztünk egy kedves öreg bácsiba... – ...igazából a kocsijába... – Igen, a kocsijába, de nagyon kedves volt, nem igaz, édesem, és igazából nem is mentünk bele, csak meghúztuk. – Végül elvittük az öreget a kávézóba, és meghívtuk egy italra... – Egy jó pár italra, nem, drágám? – Meg a tréfás barátait is. – Na mindegy, most már itt vagyunk, és meg kell mondjam, egyszerűen gyönyörű itt! – És olyan kedves maguktól, hogy nem bánják, hogy így alkalmatlankodunk. Elhallgattak egy kicsit, hogy igyanak a borból, és lélegzethez jussanak. Körülnéztek, és elismerően hümmögtek. A feleségem, aki azonnal észreveszi az éhség legparányibb jelét is, látta, hogy Ted az asztalon álló, még érintetlen vacsoránkat mustrálja. Megkérdezte, hogy nem akarnak-e velünk enni. – Csak ha biztosan nem okoz gondot, csak egy falat kenyeret és egy darabka sajtot és talán még egy pohár bort. Ted és Susan még mindig csacsogva leült. Mi kolbászt, sajtot, salátát és néhány szelet friss, meleg paradicsommártással tálalt hideg zöldséges omlettet, crespaou-t hoztunk ki. Olyan elragadtatással fogadták, hogy eltűnődtem, vajon mikor ehettek utoljára, és milyen terveik vannak a következő étkezésükkel kapcsolatban. – És hol laknak, amíg itt lesznek délen? Ted megtöltötte a poharát. Szóval, tulajdonkeppen semmit sem foglaltak – jellemző ránk, teljesen jellemző –, de gondolták,

hogy egy kis fogadó megtenné, valami egyszerű, tiszta kis hely, lehetőleg nem túl messze, mert szeretnék napvilágnál is megnézni a házat, ha nem bánjuk. Bizonyára egy fél tucat ilyen kis szállodát tudunk ajánlani. Tudtunk volna, csakhogy tíz óra elmúlt, közelgett a lefekvés ideje Provence-ban. Ilyenkor nem lehet a bezárt zsalukon és ajtókon dörömbölni, és felkelteni a szállodai őrző kutyák haragját. Jobb lesz, ha Ted és Susan nálunk alszik, és majd reggel keres valamit. Egymásra pillantottak, és belekezdtek hálaadó duettjükbe, amely addig tartott, amíg fel nem vitték a táskájukat. A vendégszoba ablakából turbékolva jóéjszakát kívántak, és még akkor is hallottuk őket csiripelni, amikor lefeküdtünk. Olyanok voltak, mint két izgatott gyerek, mi pedig azt gondoltuk, hogy jól elleszünk egymással egypár napig. Alig három óra után ugatásra ébredtünk. A vendégszobából kiszűrődő zajok izgatták a kutyákat. Hegyezték a fülüket. Valaki nagyon rosszul volt, nyögdécselt, és közben folyt a víz. Sosem tudom, hogyan viszonyuljak mások nyavalyáihoz. Én jobb szeretem, ha engem magamra hagynak, ha beteg vagyok, mert eszembe jut, amit egyszer régen egy nagybátyám mondott. – Hányj magadban, édes fiam. Senkit sem érdekel, hogy mit ettél. – Vannak azonban olyanok, akiket megvigasztal a közönség együttérzése. A hangok csak nem hagytak alább. Felkiáltottam, hogy mit segíthetünk. Az ajtóban Ted aggódó arca jelent meg. Susan evett valamit. Szegénynek nagyon érzékeny a gyomra. Ez a sok izgalom. Nincs mit tenni, hagyni kell a dolgok természetes folyását. Ez nagy hangosan újra meg is történt. Visszafeküdtünk. A hulló faldarabok vihara nem sokkal hét óra után kezdődött. Didier ígéretéhez híven megérkezett, és bemelegített egy lefűrészelt törőkalapáccsal, miközben a segédei cementes zsákokat dobáltak, és életre keltették a betonkeverőt. A betegünk lassan ereszkedett le a lépcsőn, hunyorgott a zaj és az éles

napfény miatt, de erősködött, hogy jól van, és tud reggelizni. Tévedett. Sietve ott kellett hagynia az asztalt, és vissza kellett térnie a fürdőszobába. Gyönyörű idő volt, szél nem fújt, a kék égen egyetlen felhőt sem lehetett látni. Azzal töltöttük ezt a szép reggelt, hogy kerestünk egy orvost, aki házhoz jön, aztán pedig elmentünk a patikába kúpot venni. Az elkövetkezendő négy-öt nap alatt jól megismertük a gyógyszerészt. Szegény Susan és a gyomra harcban állt egymással. A fokhagymától epegörcsöt kapott, a kétségkívül furcsa helybeli tej felforgatta a gyomrát. Semmit sem bírt az emésztése, sem az olajat, sem a vajat, sem a vizet, sem a bort. Húszperces napozástól merő hólyag lett az egész teste. Allergiás volt a délre. Ez nem ritka. Provence nagy váltás az északi szervezetnek, itt minden olyan erőteljes. Szélsőséges a hőmérséklet, harminc fok fölé és mínusz öt alá is megy. Ha esik, olyan fékezhetetlenül esik, hogy utakat mos el a víz, és járhatatlanná teszi az autópályát. A misztrál embertelen, kimerítő szél, csípő hideg télen és kíméletlen száraz nyáron. Az ételek teli vannak erős, határozott ízekkel, amelyek megterhelik az enyhébb koszthoz szokott emésztést. A bor fiatal és csalóka, mert itatja magát, ám olykor magasabb az alkohol-tartalma, mint a nagyobb óvatossággal fogyasztott öregebb boroknak. Időbe telik megszokni az angliaitól oly eltérő ennivaló és az éghajlat együttes hatását. Provence-ban semmi sem enyhe, és ez letaglózhatja az embert, mint ahogy letaglózta Susant. Teddel együtt elhagyott bennünket, hogy mérsékeltebb környezetben lábadozzék. A látogatásuk ráébresztett minket, milyen szerencse is, hogy igénytelenek vagyunk, mint a kecskék, és a bőrünk bírja a napot. Megváltozott a napi beosztásunk, és most már a szabadban éltünk. Az öltözködés fél percet vett igénybe. Friss fügét és dinnyét reggeliztünk, korán elintéztük a hivatalos tennivalóinkat, mielőtt a délelőtt közepére a melegből igazi forróság lett. Az

úszómedence körüli kőlapok érinthetetlenül átforrósodtak, a víz azonban még elég hideg maradt ahhoz, hogy az első ugrás után zihálva vegyünk levegőt. Átvettük a józan mediterrán élvezet, a szieszta szokását. A zokni viselése már csak homályos emlék volt. Az órám egy fiók mélyén lapult, és rájöttem, hogy többé-kevésbé az árnyékok helyzetéből az udvaron meg tudom mondani, hány óra. Azt ritkán tudtam, hányadika van, bár ez nem is látszott fontosnak. Megelégedett zöldség lett belőlem, távoli irodákban üldögélő emberekkel folytatott telefonbeszélgetések révén csak szórványosan tartottam a kapcsolatot a valós világgal. Ők minduntalan sóvárogva megkérdezték, hogy milyen az idő, és nem örültek a válasznak. Azzal vigasztalták magukat, hogy figyelmeztettek a bőrrák veszélyére, és arra, hogy a nap káros hatással van az agyra. Nem vitatkoztam, valószínűleg igazuk volt. Lehet, hogy agyalágyult, ráncos, esetleg rákos voltam, de sosem éreztem jobban magam. A kőművesek félmeztelenül dolgoztak, és éppannyira élvezték a jó időt, mint mi. A hőség miatt tett legnagyobb engedményük a kissé meghosszabbított ebédszünet volt, amelyet a kutyáink percre pontosan ellenőriztek. A fedeles kosarak kinyitásának és a tányérok és evőeszközök csörömpölésének első zajára szélsebesen átrohantak az udvaron, és helyet foglaltak az asztal mellett. Velünk ezt sosem tették. Türelmesen, rendületlenül és pofájukon a nélkülözők kifejezésével figyeltek minden egyes falatot. Ez mindig bevált. Az ebéd végén visszahúzódtak a rozmaringbokrok alatti búvóhelyükre, bűnös pofájuk dagadt a camambert-től vagy a kuszkusztól. A munkálatok a terveknek megfelelően haladtak, vagyis minden szoba felújítása a kőművesek bevonulásától kezdve három hónapig tart majd. Megvolt a kilátásunk, hogy az augusztust Menicuccival és a fűtőtestjeivel töltjük. Másutt, rosszabb időben ez nyomasztó lett volna, itt azonban nem. A nap

nagy nyugtatószer volt, az idő a jólét ködében telt. A hosszú napok lassan és szinte lomhán múltak, annyira élveztük a létet, hogy semmi más nem számított. Hallottuk, hogy az idő gyakran október végéig is ilyen marad. Azt is hallottuk, hogy júliusban és augusztusban a józan helyiek elmennek Provencc-ból egy nyugodtabb és kevésbé zsúfolt helyre, például Párizsba. De mi aztán nem.

JÚLIUS A BARÁTOM RAMATUELLE-BEN, Saint-Tropez-tól néhány kilométernyire bérelt egy házat. Szerettünk volna találkozni, de egyikünknek sem akaródzott szembeszállni az idegtépő, nyári forgalmi torlódással. Végül feldobtunk egy érmét, én vesztettem, és megígértem, hogy ebédre ott leszek. Félórányi vezetés után egy másik országban találtam magam, amelyet főleg lakókocsik népesítettek be. Narancsszínű és barna függönyökkel, a korábbi vándorlásuk emlékét őrző matricákkal kidekorálva végeérhetetlen csapatokban araszoltak a tenger felé. Csoportostul pihentek a hőségtől reszkető autópályák parkolóiban. Tulajdonosaik mit sem törődtek a hátuk mögött elterülő tájjal, úgy állították fel a kempingasztalukat és székeiket, hogy közelről és zavartalanul szemlélhessék az elhaladó kamionokat, és beszippanthassák a benzingőzt. Ahogy SaintMaxime felé lekanyarodtam az autópályáról, magam előtt további lakókocsi konvojt láttam tekeregni, így aztán felhagytam a korai ebéd gondolatával. Az út utolsó öt kilométere másfél óráig tartott. Üdvözöljük a Côte d’Azurön! Egykor gyönyörű volt, ritka és drága szegletei még most is azok. A Lubéron nyugalmához és viszonylagos elhagyatottságához képest azonban bolondokházának látszott. Elcsúfította a mértéktelen építkezés, a mértéktelen zsúfoltság és a mértéktelen árusítás: mindent elborítottak a mindent kínáló plakátok: villákat, bifszteket sült krumplival, felfííjható gumicsónakot, olajfából készült eredeti pro-vence-i ajándékokat, pizzát, vízisí órát, éjszakai klubokat, gokart pályát. A Côte d’Azurből élőknek korlátozott idő áll a rendelkezésükre. Érezhető és kellemetlen, hogy milyen mohón

akarják megszabadítani az embert a pénzétől, mielőtt beállna az ősz, és vége volna a felfújható gumicsónakok iránti keresletnek. A pincérek türelmetlenül várják a borravalót, a boltosok lecsapnak az emberre, nehogy túl sokáig töprenghessen, aztán pedig nem fogadják el a 200 frankos bankjegyet, mert annyi köztük a hamis. A levegőben éppoly érezhetően, mint a napozószer vagy a fokhagymaszag, ott ül a rosszindulatú kapzsiság. Az idegeneket automatikusan turistáknak nézik, és nyűgnek tartják, barátságtalanul szemlélik, és csak a pénzük miatt viselik el. A térkép szerint ez még mindig Provence. Ez azonban nem az a Provence, amelyet én ismertem. A barátom háza egy fenyőerdőben áll Ramatuelle határában, egy hosszú magánút végén, teljesen elzárva a három kilométerrel távolabbi tengerparti őrülettől. Nem lepte meg, amikor elmeséltem, hogy a kétórás út négynél is tovább tartott. Elmondta, hogy ha az ember biztosra akar menni, hogy egy Saint-Tropez-i vacsorához kapjon parkolóhelyet, a legjobb, ha reggel fél nyolcra odamegy. Lejutni a strandra valódi kínszenvedés, és az egyetlen biztosíték, hogy az ember elélje a nizzai repülőtérről induló gépét az, ha odáig helikopterrel utazik. Ahogy este a lakókocsi-áradat ellenében hazavezettem, azon tűnődtem, vajon mi vonzza évről évre ide ezeket a csordákat. Marseille-től Monté Carlóig az út maga volt a lidércnyomás, a tengerpartot a napon sülő emberek élő szőnyege borította, kilométer hosszan egyik olajos test a másik mellett. Önző módon örültem, hogy szívesebben nyaralnak itt, mint a tágas Lubéronban a kellemesebb helyiek között. Egyik-másik helybéli ember persze ott sem olyan kellemes. Másnap reggel találkoztam egy ilyennel. Massot dühöngött, a bokrokat rugdalta a háza melletti kis tisztáson, és bosszúsan rágta a bajuszát. – Látja ezt? – kérdezte. – Azok a csirkefogók. Éjjel jönnek, mint a tolvajok, és hajnalban elmennek. Mindenütt csak

disznóság. – Megmutatott két üres szardíniásdobozt és egy borosüveget, amely minden kétséget kizáróan igazolta, hogy ősellenségei, a német sátrazók birtokháborítást követtek el a nemzeti parkban, az ő magánterületén. Ez már önmagában is elég baj, de a vadkempingezők megvetéssel kezelték kifinomult védelmi rendszerét, elgörgették a nagy köveket, hogy utat nyissanak a torlaszon, és ellopták a viperákra figyelmeztető tábláját. Massot levette katonai sapkáját, megdörzsölte kopasz tarkóját, ahogy a bűn főbenjáróságán merengett. A háza felé nézett, először az ösvény egyik, majd a másik oldalán állt lábujjhegyre. Magában dörmögött. – Beválhat – mondta –, de ahhoz ki kellene vágnom a fákat. Ha kivágná a háza és a tisztás között álló kis ligetet, láthatná a földúton közeledő kocsik fényszóróját, és a hálószoba ablakból megereszthetne egypár figyelmeztető lövést. Ezek a fák ugyanakkor rendkívül értékesek, mert hozzájárulnak az eladásra szánt ingatlan kívánatosságához. Ugyan még nem talált vevőt, de csupán idő kérdése, és valaki rájön, hogy micsoda jó vétel a háza. A fák mégiscsak maradnak. Massot újra elgondolkodott, majd hirtelen felvidult. A válasz talán a piège à feu84. Igen, ez jó leszHallottam már a piège à feu-ről. Ez egy rejtett csapda, amely mint egy miniatűr akna rettenetes hanggal felrobban, ha megpiszkálják. Számomra riasztó volt a gondolat, hogy német sátrazók cafatokban repüljenek a levegőbe, Massot azonban szemlátomást szórakoztatónak találta. Nagy léptekkel körbejárta a tisztást, és három-négy méterenként elkiáltotta magát: bumm!, ahogy az aknamezejét tervezte. Biztos nem gondolja komolyan, mondtam, és különben is, tudomásom szerint a robbanó csapdák tilosak. Massot

84

szó szerint: tűzcsapda

abbahagyta a robbantást, és ravaszul, cinkosan megütögette az orrát. – Az lehet – mondta –, de a táblák nem tilosak. – Elvigyorodott, és mindkét kezét a feje fölé emelte. – Bumm! Hol voltál húsz évvel ezelőtt, amikor szükség lett volna rád a Côte d’Azurön, gondoltam magamban. Massot embergyűlölő ösztöneit talán erősítette a hőség. Gyakran már délelőtt harminc fok körül volt, délre a korábban kék ég fehéren izzott a melegben. Nem is gondoltuk át tudatosan, de alkalmazkodtunk a hőmérséklethez: korábban keltünk, és a nap hűvösebb óráiban intéztünk el minden erőt igénylő feladatot. Dél és este között szóba sem jöhetett semmiféle hirtelen vagy megerőltető tevékenység, a kutyákhoz hasonlóan, a nap helyett mi is az árnyékot kerestük. A föld megrepedezett, és a fű feladta: nem nőtt tovább. Hosszú ideig napközben nem lehetett mást hallani, csak a tücsköket a ház körül, a méheket a levendulásban és a csobbanásokat a medencében. Reggelente hat és hét óra között sétáltattam a kutyákat. Új mulatságot találtak maguknak, amely jövedelmezőbbnek bizonyult, mint a nyulak vagy a mókusok kergetése. Úgy kezdődött, hogy rábukkantak valamire, amit nagy fényes, kék állatnak véltek. Biztos távolból körbejárták, és addig ugattak, amíg a valami meg nem mozdult, és végül fel nem ébredt. Az egyik végen megjelent egy kócos fej, amelyet egy néhány pillanat múlva egy kekszet tartó kéz követett. Ettől kezdve a hálózsákok látványa az erdőben ennivalót jelentett. A sátrazókat bizonyára nyugtalanította, hogy arra ébrednek, néhány centire tőlük két bajuszos pofa mered rájuk, de barátságossá váltak, amint magukhoz tértek a megrázkódtatásból. Furcsa mód, Massot-nak félig igaza volt. A hálózsákosok főleg németek voltak, bár nem az összevissza szemetelők, akikre ő panaszkodott. Ezek a németek nem hagytak nyomot maguk után, mindenüket hatalmas hátizsákjukba csomagolták, és mint

kétlábú csigák, úgy indultak bele a hőségbe. A szemetelésre vonatkozó, rövid lubéroni tapasztalatom szerint leginkább a franciák a ludasok, csakhogy ezt egyetlen francia sem ismerné be. Köztudomású, hogy az év minden szakában, de különösképp nyáron az élet legtöbb gondját bizonyos külföldiek okozzák. Így például a belgák felelnek a legtöbb balesetért, mert az út közepén hajtanak, és így az árokba kényszerítik a híresen óvatos francia vezetőket. A svájciak és a németek nem sátrazó részének bűne, hogy kisajátítja a szállodákat és a vendéglőket, és felhajtja az ingatlanárakat. Az angolok pedig – ó, az angolok! Ők érzékeny emésztésükről, valamint a csatornák és a vízvezeték-hálózat iránt tanúsított mély érdeklődésükről ismertek. – Tehetségük van a hasmenésre – jegyezte meg egyszer az egyik francia barátunk. – Ha egy angolnak nincs hasmenése, akkor épp azt szerzi be valahol. Ezek a nemzeti sértegetések épp annyi morzsáját bírják az igazságnak, hogy tovább élhetnek. Cavaillon egyik legforgalmasabb kávéházában tanúja lettem egy esetnek, amely bizonyára megerősítette volna a franciákat abban a hitükben, hogy az angolok érzékenyek. Egy pár és a kis fiuk kávézott. A gyerek jelezte, hogy vécére kell mennie. Az apa felpillantott a kétnapos Daily Telegraphjából. – Jó lenne, ha utánanéznél, hogy minden rendben van-e – mondta a gyerek anyjának. – Emlékszel még, hogy mi történt Calais-ban? Az anya felsóhajtott, és kötelességtudóan megindult a kávéház sötét hátulja felé. Sebesen és olyan arckifejezéssel tért vissza, mintha citromba harapott volna. – Undorító! Roger nem megy be oda. Roger azonnal érdeklődni kezdett a tiltott vécé iránt. – Mennem kell – mondta, és kijátszotta az aduját. – Nagy dolog. Mennem kell!

– Még csak ülőke sincs. Egyszerűen csak egy lyuk. – Nem érdekel. Mennem kell! – Neked kell vele menned – jelentette ki az anya. Én nem teszem be oda még egyszer a lábam. Az apa összehajtotta az újságját, felállt, miközben a kis Roger a kezét rángatta. – Jobban tennéd, ha elvinnéd az újságot – tette hozzá az anya. – Majd kiolvasom, ha visszajövök. – Nincs papír! – sziszegte az anya. – Na, jó. Igyekszem a keresztrejtvényt megmenteni. Teltek a percek, és azon tűnődtem, vajon megkérdezhetem-e az anyát, hogy pontosan mi is történt Calais-ban, amikor a kávéház hátuljából kiáltás hallatszott. – Fúj! Roger volt az, mögötte az újság maradékait tartó, hamuszürke apja. A kávézóban elhalt a beszélgetés, ahogy Roger fennhangon beszámolt az expedícióról. A tulajdonos a feleségére pillantott, és megvonta a vállát. Abban biztos lehet az ember, hogy az angolok műsort csinálnak egy egyszerű vécézésből. A Roger és szülei döbbenetét kiváltó szerkezet egy balkáni vécé volt. Ez egy sekély porcelántál, amelynek közepén egy lyuk, a két szélén pedig egy-egy lábtámasz található. Alighanem egy török közegészségügyi mérnök tervezte úgy, hogy a lehető legkényelmetlenebb legyen, a franciák pedig hozzátették a saját újításukat: egy nagynyomású öblítőszerkezetet. Ez olyan erővel működik, hogy az elővigyázatlan használó egyszer csak sípcsonttól lefelé lucskosan találja magát. Két módon kerülhetjük el, hogy átázzunk: először is az ajtónyílás száraz biztonságából húzzuk meg az öblítő kallantyút, ám mivel ehhez hosszú kar és egy akrobata ügyessége szükségeltetik, a második lehetőség, nevezetesen a nem lehúzás, sokkal elterjedtebb. A probléma fokozása érdekében bizonyos helyeken a franciákra jellemző

energiatakarékos szerkezetet szerelnek fel. A villanykapcsolót, amely mindig a vécéajtón kívül található, automata időmérővel látják el. Ez harmincnyolc másodperc után sötétségbe borítja a használót, ezzel értékes energiát takarít meg, és elriasztja a lézengőket. Meglepő módon a balkáni vécéket még most is gyártják, és a legmodernebb kávéház hátuljában is könnyedén rábukkanhatunk a borzalmak e tárára. Amikor ezt megemlítettem Monsieur Menicuccinak, azonnal a francia fürdőszobai termék védelmére kelt, és váltig állította, hogy ugyanakkor léteznek olyan bonyolult és ergonómiailag tökéletes vécécsészék is, amelyektől még egy amerikai is el volna ragadtatva. Találkozót javasolt, hogy megvitassuk, milyen vécé kerüljön a házunkba. Csodát fog mutatni nekünk, mondta, el leszünk bűvölve a választéktól. Egy bőröndnyi katalógussal érkezett meg. Kirakta őket az udvari asztalra, és közben homályos megjegyzéseket tett a függőleges és a vízszintes ürítésről. Ahogy ígérte, a választék széles volt, csakhogy mindegyik modell szemet bántón modern tervezésű és színű: mély burgundi vörös vagy sötét barackszín zömök, szoborszerű. Mi valami egyszerű fehéret szerettünk volna. – Ez nem lesz könnyű – mondta. Az emberek manapság új formákat és új színeket akarnak. Mindez része a francia fürdőszoba-technikai forradalomnak. A tervezők nem szeretik a hagyományos fehéret. Nemrég látott azonban egy mintadarabot, amely talán épp megfelel a mi elképzeléseinknek. Átlapozta a katalógusait, és, igen, biztos benne, ez kell nekünk! – Voilà! La WC haute couture!85 – Elénk tolta a katalógust. Kivilágítva és akár egy etruszk váza lefényképezve, ott volt a Pierre Cardin vécékagyló.

85

Íme! A nagy divatcég véccéje!

– Látják? – kérdezte Menicucci. – Cardin még szignózta is! – Így is volt, a tetején, távol minden esetleges bajtól. A szignótól eltekintve a vécé tökéletes volt, szép konstrukció, úgy nézett ki, mint egy vécékagyló, és nem úgy, mint egy hatalmas aranyhal tartály. Kettőt meg is rendeltünk belőle. Menicucci egy héttel később szomorúan telefonált, hogy a Cardin-ház már nem gyártja a vécénket. Une catastrophe, ő azonban tovább keres. Eltelt újabb tíz nap, mire jelentkezett. Most diadalittasan lobogtatott egy katalógust a feje fölött, ahogy följött a házhoz vezető lépcsőn. – Toujours couture! – mondta. – Toujours couture! Az meglehet, hogy Cardin otthagyta a fürdőszobát, de a helyére lépett az elegáns Courréges. Az ő dizájnja eléggé hasonló, a szignó tekintetében pedig figyelemre méltó visszafogottságot gyakorol: teljességgel elhagyja. Gratuláltunk Menicuccinak, ő pedig megengedett magának egy ünnepi Coca-Colát. – Ma a vécék, holnap a központi fűtés – mondta. Egy darabig ültünk még a harmincfokos napsütésben, miközben a mester elmesélte, hogy milyen kellemes melegünk lesz, és felvázolta a támadási tervét. Falakat kell majd áttörni, mindent belep a por, a tücskök és a méhek helyett a légfúrót hallgathatjuk majd. Egy jó dolog lesz benne, biztatott Menicucci, Néhány hétre távol tartja a vendégeket. Eh, out. De még ezelőtt a kényszerű fülsiketítő elzárkózás előtt vártunk egy utolsó vendéget: egy olyan ügyetlen és szerencsétlenségre hajlamos, olyan szórakozott és nem házias, állandóan háztartási balesetet szenvedő férfit, hogy külön kértük, az átépítés előtt jöjjön, mert így a látogatása romjait eltemethetjük az augusztusi törmelék alatt. Bennett tizenöt éve jó barátunk, vidáman elismerte, hogy a Világ Legrosszabb Vendége. Szerettük, de aggódtunk is miatta.

Órákkal várható érkezése után telefonált a repülőtérről. Nem tudnék-e érte menni? Adódott egy kis gond a kocsibérlő céggel, és ő most pácban van. A marignane-i emeleti bárban találtam rá. Kényelmesen elhelyezkedett egy üveg pezsgővel és egy francia kiadású Playboyjal. A negyvenes évei végén járt, vékony volt, és rendkívül jóképű, elegáns törtfehér vászonöltönyt viselt, amelynek nadrágja csúnyán megpörkölődött. – Ne haragudj, hogy ide rángattalak – mondta –, de nincs több kocsijuk. Igyál egy kis pezsgőt! Elmesélte, hogy mi történt. Mint Bennett-tel kapcsolatban minden, ez is olyan hihetetlenül hangzott, hogy igaz kellett legyen. A repülőgép idejében megérkezett, és már várt rá az előre lefoglalt autó, egy nyitható tetejű sportkocsi. A tető nyitva volt, Bennett élvezte a gyönyörű délutánt, és széles jókedvében szivarra gyújtott, úgy vágott neki az autópályának. A szivar gyorsan égett az erős szélben, Bennett húsz perc múlva eldobta. Feltűnt neki, hogy a szembejövők egyre csak integetnek, így aztán ő is visszaintegetett. Milyen barátságosak lettek a franciák, gondolta magában. Már megtett egypár kilométert az autópályán, amikor észrevette, hogy ég a kocsi hátulja. A kárpitban megakadt eldobott szivarvég gyújtotta fel. Szerinte hatalmas lélekjelenléttel a padkára húzódott, felállt az első ülésben, és a lángokba vizelt. Ekkor talált rá a rendőrség. – Rettenetesen kedvesek voltak – mondta –, de úgy vélték, legjobb, ha visszaviszem a kocsit a repülőtérre. A bérlőcég azonban hisztizni kezdett, és nem adott másik autót. Bennett kiitta a pezsgőjét, és átnyújtotta nekem a számlát. A sok izgalom miatt nem tudta beváltani az utazási csekkjeit, magyarázta. Jó volt újra látni őt. Olyan, mint mindig: bájos, végtelenül ügyefogyott, kifogástalanul öltözött és állandóan pénzszűkében van. Egy vacsorán, amikor mindannyian olyan szegények voltunk, hogy utólag megosztoztunk a borravalón, a

feleségemmel egyszer eljátszottuk, hogy a szobalánya, illetve az inasa vagyunk. Bennett-tel mindig jól szórakoztunk. Az aznapi vacsora a hajnalba nyúlt. A hét olyan eseménytelenül telt, ahogy elképzeltük, tekintettel arra, hogy a vendégünk képes volt magára önteni az italát, miközben megnézte az óráját – ez gyakran fordult elő –, és makulátlan fehér nadrágja sosem érte meg tisztán az első fogás végét. Mindössze két töréskár keletkezett, egyetlen törölköző fulladt a medencébe, és Bennett csak akkor esett kétségbe, amikor észrevette, hogy a tisztítóba adta az útlevelét, és csupán akkor aggódott, amikor azt hitte, hogy lenyelt egy darazsat, valódi vész azonban nem történt. Sajnáltuk, hogy elmegy, és abban reménykedtünk, hamarosan visszatér, hogy kiigya a távozása után az ágya alatt talált négy félig telt Calvadosos poharat, és elvigye az alsónadrágját, amelyet a kalaptartón hagyott ott dísznek.

BERNARD MESÉLT NEKÜNK a bonnieux-i régi pályaudvari kávéházról. Megbízhatónak és komolynak jellemezte, olyan családi vendéglőnek, amely Franciaország-szerte el-terjedt volt, még mielőtt divat lett a főzés, és a bistrot-k párolt marhahús és pacal helyett kacsaszeletkéket kezdtek felszolgálni. Menjenek hamarosan, mondta Bernard, mert la patronne86 azzal fenyegetőzik, hogy nyugdíjba vonul. És vigyenek jó étvágyat magukkal, mert azt szereti, ha kiürülnek a tányérok. A bonnieux-i pályaudvart több mint negyven éve bezárták, az épülethez vezető út hepehupás és elhanyagolt. Az útról semmi sem látható, sem tábla, sem étlap. Tucatszor elmentünk már mellette, és mindig azt gondoltuk, hogy a ház üres, nem tudtuk, hogy a fák mögött zsúfolt parkoló rejtőzik. 86

A tulajdonosnő

A helyi mentőkocsi és a kőműves összekarcolt teherautója között találtunk egy helyet, és egy pillanatig hallgattuk a nyitott ablakokon át kiszűrődő tányércsörömpölést és beszélgetésfoszlányokat. A négyszögletes, szerény vendéglő ötven méterre volt a pályaudvartól. Kopott, alig olvasható, kézzel festett nagybetűkkel ez a felirat állt rajta: Café de la Gare. A parkolóba beállt egy Renault furgon, és kiszállt belőle két munkaruhás férfi. A konzolra kötött sárga, görbe szappannal kezet mostak a külső fali kútnál, és a könyökükkel betolták az ajtót. Törzsvendégek voltak, egyenesen a bár végén egy kampóról lógó törölközőhöz mentek. Mire megtörölték a kezüket, egy-egy pohár pastis és egy korsó víz várt rájuk. A vendéglő szellős, nagy terem volt, az eléje sötét, a hátulja napos. A hátsó ablakok a Lubéron párás tömege felé nyíltak, a mezőkre és a szőlőkre. Már vagy negyvenen ebédelhettek – mindannyian férfiak. Még csak pár perccel múlott dél, de a provence-iaknak óramű van a gyomrukban, és az ebéd a pontosságnak tett egyetlen engedményük. On mange à midi,87 és egy perccel sem később. Minden asztalt fehér papírterítő takart, és minden asztalon egy-egy üveg címke nélküli vörös- és rozébor állt, mely az út túloldalán kétszáz méternyire levő bonnieux-i gazdaságból származott. írott étlap nem volt. A szakácsnő öt ételt főzött hetente, ebédet hétfőtől péntekig, és a vendégek azt ették, amit ő választott ki, hogy enni fognak. A lánya hozott egy kosár jó, rágós kenyeret, és megkérdezte, hogy kérünk-e vizet. Nem? Akkor szóljunk, ha kérünk még bort. A vendégek java része mintha ismerte volna egymást, az asztalok között élénk és sértő beszélgetés zajlott. Egy hatalmas férfit azzal vádoltak, hogy fogy. Felnézett a tányérjából, és egy morgás erejéig abbahagyta az evést. A sarokban a 87

Az ember délben eszik.

villanyszerelőnket és Brunót, a burkolót láttuk ebédelni. Felismertünk két-három másik arcot is, amelyet azóta nem láttunk, hogy megszakadtak a munkálatok a házban. A férfiak napbarnítottak voltak, jó erőben, és kipihentnek látszottak, mintha eddig nyaraltak volna. Az egyikük átkiáltott hozzánk. – C’est tranquille chez vous? Csendes maguknál? Azt feleltük, reméljük, visszatérnek, amikor augusztusban újrakezdődik a munka. – Normalement, oui. – Meglengették a kezüket. Tudtuk, hogy ez mit jelent. A szakácsné lánya újra felbukkant az első fogással, és elmagyarázta, hogy a forróság miatt ma könnyű ebédet főztek. Letett elénk egy kolbász- és pácoltsonka-szeletekkel, apró uborkával, fekete olívabogyóval és csípős lébe áztatott reszelt répával borított ovális tálat. A kolbász tetejébe kaptunk még egy vastag szelet fehér vajat és még több kenyeret. Bejött két zakós férfi egy kutyával, és leült az utolsó szabad asztalhoz. Azt beszélik, mondta a tulajdonosnő lánya, hogy az idősebbik egy közel-keleti ország nagykövete volt. Un homme distingué.88 Ott ült a kőművesek, a vízvezeték-szerelők és a teherautó-sofőrök között, és kis kolbászdarabkákkal etette a kutyáját. Az öntettől síkos salátát üvegtálkában szolgálták fel. Kaptunk még egy ovális tálat, benne paradicsomszószos tésztát és sült disznópecsenyét sötét, hagymás mártásban. Megpróbáltuk elképzelni, mit tálalna fel a szakácsnő télen, amikor nem tréfál ilyen könnyű étkekkel. Reméltük, meggondolja még, hogy nyugdíjba megy-e. Az alacsony, arányos, még mindig dús sötét hajú asszonyság elfoglalta a helyét a bárpult mögött. Úgy festett, mint aki az örökkévalóságig dolgozni fog.

88

Egy előkelő úr.

A lány leszedte a szennyes edényt, a poharunkba ürítette a maradék bort, és kérés nélkül is hozott még egy üveggel a sajthoz. Az első vendégek lassan szedelődzködtek, hogy visszamenjenek dolgozni. Megtörölték a bajuszukat, és megkérdezték a szakácsnőt, hogy mit főz nekik másnapra. Valami jót, felelte ő. Meg kellett állnom a sajt után. A feleségem, akit még sosem győzött le egyetlen menü sem, egy szelet citromtortát evett. A teremnek lassan kávé és Gitanes szaga lett. Az ablakon besütő nap kékre színezte a füstöt a gyűszűnyi törkölypálinkát kortyolgató három férfi feje fölött. Kávét rendeltünk, és kértük a számlát. Itt azonban a számla nem mindennapos, a vendégek útban kifelé a pultnál fizetnek. A tulajdonosnő megmondta, hogy mennyivel tartozunk. Fejenként ötven frank volt az ebéd, négy a kávé. A bor benne volt az árban. Nem csoda, hogy a vendéglő mindennap megtelt. Valóban igaz, hogy nyugdíjba akar vonulni? Abbahagyta a pult tisztogatását. – Amikor kicsi voltam – mondta –, választanom kellett, hogy a mezőn dolgozom-e, vagy a konyhán. Már akkor is utáltam a földet. Ott kemény, piszkos a munka. – Ápolt és meglepően fiatalosnak látszó kezére pillantott. – Így aztán a konyhát választottam, és amikor férjhez mentem, ide költöztünk. Harmincnyolc éve főzök. Elég volt. Mondtuk, hogy mennyire sajnáljuk. Erre megvonta a vállát. – Az ember csak belefárad. – Orange-ban fog lakni egy erkélyes lakásban, és kiül a napra. Két óra lett, a vendéglő kiürült, már csak egy fehér borostás, cserzett bőrű öregember mártogatott egy kockacukrot a Calvadosába. Megköszöntük a szakácsnénak a finom ebédet. – C'est normale – felelte. A kinti hőség fejbe csapta az embert, a hazafelé vezető út hosszú délibábbá vált, elfolyósodott és hullámzott a ragyogásban, a szőlőlevelek lekonyultak, a tanyasi kutyák elcsendesedtek, a

vidék bódult volt, és elhagyatott. Fürdőzésre, pihenésre a függőágyban és egy könnyű olvasmányra való délután volt, ritka alkalom építőmunkások és vendégek nélkül. Mintha lelassult volna az idő. Estére viszketett a bőrünk a naptól, de eléggé magunkhoz tértünk az ebédtől, hogy felkészüljünk a hét sporteseményére. Elfogadtuk barátaink kihívását, akik hozzánk hasonlóan rákaptak az egyik legkellemesebb játékra, amelyet valaha kitaláltak. Megyünk, és próbáljuk megőrizni Ménerbes megbecsültségét a boules pályán. Már régen, egyik nyaralásunk során vettük meg az első boules-készletünket, miután végignéztük a roussilloni öregek egy kellemes, vitázó délutánját a postahivatal alatti falusi pályán. Magunkkal vittük a golyókat Angliába, de ez a játék nem illik a nedves éghajlathoz, így csak porfogók lettek egy pajtában. Majdnem elsőként ezeket csomagoltuk ki, amikor Provence-ba költöztünk. A sima golyók jól kézre estek, a nehéz, fényes, tömör acélgömbök elégedetten csattantak, amikor összeütődtek. Tanulmányoztuk a profik technikáját, akik mindennap a bonnieux-i templom mellett játszottak – hat méterről az ember lábára tudták volna dobni a golyót –, és otthon gyakorolni kezdtük a látottakat. Észrevettük, hogy az igazi menők behajlítják a térdüket, lefelé fordított tenyerükben ujjúkat a golyó köré görbítik, így az az eldobáskor az ujjuktól gellert kap. Ott voltak aztán még a stílus apróbb elemei, a nyögések és biztatások, amelyek minden dobásban segítettek, a vállvonogatások és elmotyogott káromkodások, ha a golyó mégis túl közel vagy túl távol állt meg. Hamarosan a pontosságot leszámítva mindenben szakértők lettünk. A dobásnak két alaptípusa létezik: az alacsony, gördülő, amely végigfut a talajon, és a magas röppályájú, amelynek célja az ellenfél golyójának kiütése a pályáról. Az általunk megfigyelt egyik-másik játékos pontossága figyelemre méltó volt, guggolás

és nyögés ide-vagy oda, többévnyi erőfeszítésünkbe telik majd, mire elmerészkedhetünk egy olyan komoly pályára, mint a bonnieux-i. A boules alapvetően egyszerű játék, amelyet a kezdő az első dobástól élvezhet. Eldobnak egy kis fagolyócskát, a cochonnet-t. Minden játékosnak három, az acélba mart minta alapján azonosítható boules-ja van. Az nyer, akinek a menet végén a cochonnet-hoz legközelebb áll meg a golyója. A számolásnak különböző rendszerei, valamint helyi szabályai és változatai vannak. Ha ezeket jól megtervezik, az komoly előnyt jelenthetnek a hazai csapatnak. Aznap este a saját pályánkon játszottunk, így a lubéroni szabályok voltak érvényben: 1. Az ital nélkül játszókat diszkvalifikálják. 2. Az ösztönző csalás megengedett. 3. A cochonnet-tól való távolság megállapításakor kötelező a vita. Senki szava sem döntő. 4. Ha nincs egyértelmű nyertes, sötétedésig tart a játék. Sötétedés után vakon folytatódik, amíg zseblámpafénynél döntés nem születik, vagy a cochonnet elvész. Eleget vesződtünk, hogy olyan pályát építsünk, amelynek csalóka lejtői és sekély gödrei megzavarják a vendégeket. Megkeményítettük a felszínt, hogy a szerencsénknek esélye legyen a nagyobb tudással szemben. Csendben bizakodtunk. Nekem még az a további előnyöm is megadatott, hogy én voltam a pastis „felügyelő”: az ellenfél következetes pontosságának bármilyen jelére egyre növekvő adag itallal válaszoltam, azt pedig személyes tapasztalatból tudtam, miként befolyásolják a nagyobb adag italok az ember célzó képességét. Az ellenfél csapatában volt egy tizenhat éves lány is, aki még sosem játszott, ám a másik három versenyző összesen vagy

hathetes gyakorlatra tekinthetett vissza. Tudtuk, hogy nem lesz velük könnyű dolgunk. Ahogy megvizsgáltuk a pálya felszínét, becsmérlő megjegyzéseket tettek a szabálytalanságára, panaszkodtak a lenyugvó napsugarak beesési szöge miatt, és hivatalosan kérték, hogy a kutyákat tiltsuk ki a pályáról. Hogy a kedvükbe járjunk, végiggörgettük a pályán a régi kőhengert. Nedves ujjunkat a levegőbe emeltük, hogy megbecsüljük a szél erejét, majd megkezdődött a játék. A játéknak van egy lassú, de sajátos üteme. Egy játékos dob, a játék megáll, amíg a soron következő közelebb megy, és megszemléli a helyzetet, eldönti, hogy bombázni próbáljon-e, vagy a földön csúsztassa-görgesse a golyót, így sompolyogván el a többiek boule-ja mellett, és találja el a cochonnet-t. Az illető töprengőn belekortyol a pastis-ba, behajlítja a térdét, a boule keresztülbukfencezik a levegőn, a földre huppan, és a kavicsokat halkan ropogtatva nyugalmi helyére gördül. Senki sem kapkod, és szinte nincsenek sportsérülések. (Kivétel volt Bennett, akinek első és utolsó játéka során sikerült összetörnie egy tetőcserepet, és megütnie a saját lábujját.) Fondorkodás és fifika kárpótol a sportdrámákért. A játékosok aznap este gyalázatosan viselkedtek. A golyókat titokban elmozdították, véletlenül odébb rúgták. A dobásra készülő versenyzőket megzavarták a tartásukra tett megjegyzésekkel, újabb pastis kínálgatásával, vádaskodással, hogy átlépték a dobóvonalat, figyelmeztetéssel, hogy a kutyák a pályán sétálnak, hogy képzelt kígyók jelentek meg és minden oldalról érkező ellentmondásos tanácsokkal. Félidőben, amikor megszakítottuk a játékot, hogy megnézzük a naplementét, nem volt egyértelmű nyertes. A ház északi oldalán a nap látványos természetes szimmetriával épp a két hegycsúcs közötti V alak közepén állt. Öt perc múlva azonban eltűnt, mi pedig az alkonyaiban folytattuk a játékot. Egyre nehezebben tudtuk lemérni a cochonnet-tól való

távolságot, és ez egyre több vitára adott okot. Már épp kiegyeztünk egy szégyenteljes döntetlenben, amikor a lány, aki először játszott, három golyót juttatott egy húszcentis körbe. A tisztességtelen játékot és az alkoholt legyőzte a fiatalság és a gyümölcslé. A kertben ettünk. A talpunk alatt meleg volt a kő a naptól, a gyertyafény reszketett a vörösboros poharakon és a barnára sült arcunkon. A barátaink augusztusra kiadták a házukat egy angol családnak, és a bevételből Párizsban töltik a hónapot. Szerintük minden párizsi Provence-ban lesz, csakúgy, mint a sok ezer angol, német, svájci és belga. Az utakon torlódás várható, a piacok és a vendéglők lehetetlenül megtelnek. A csendes falvakban hangzavar uralkodik majd, és kivétel nélkül mindenki rosszkedvű lesz. Ők figyelmeztettek bennünket. Valóban. Ezt már mind hallottuk korábban is. De a július sokkal kevésbé telt borzalmasan, mint ahogy jósolták, és biztosak voltunk benne, hogy az augusztussal is könnyedén megbirkózunk. Kihúzzuk majd a telefont, kifekszünk a medence mellé, és akár tetszik, akár nem, Maestro Menicucci vezénylete mellett a légfúró és a hegesztőpisztoly hangversenyét hallgatjuk.

AUGUSZTUS – EGYRE AZT BESZÉLIK, hogy Brigitte Bardot házat vett Roussillonban – mondta Menicucci. A falra tette a villáskulcsát, és közelebb jött, nehogy a segédje meghallja Miss Bardot további terveit. – El akar jönni Saint-Tropez-ból. – Menicucci ujjával épp a mellkasomat készült megütögetni. – Nem is csodálom. Tudták – most háromszor megpaskolta a mellemet –, hogy augusztusban mindennap bármely pillanatában egyszerre ötezren pisilnek a tengerbe? Megcsóválta a fejét az egészségtelen borzalom miatt. – Ki akarna hal lenni? Álltunk a napban, és együtt éreztünk minden tengeri élőlénnyel, amely oly szerencsétlen, hogy Saint-Tropez-ban lakik, miközben jeune felküzdötte magát a lépcsőn egy öntöttvas fűtőtesttel, vállán átvetve rézcsövek, Yale University feliratú trikója sötétlett az izzadságtól. Menicucci jelentős engedményt tett a hőségnek, és szokásos vastag kordbársony nadrágja helyett vászon bakancsához illő barna rövidnadrágot viselt. A nagy munkálatok első napja volt, a ház előtti terület hulladékgyűjtőre hasonlított. Egy réges-régi, olajos satupad körül hegyben álltak központi fűtésünk egyes darabjai: dobozszám sárgaréz illesztékek, szelepek, hegesztőpisztolyok, kisebb gázpalackok, fémfűrészek, fűtőtestek, fúrókoronák, tömítőgyűrűk, csavarkulcsok és fekete szirupnak látszó anyaggal teli kannák. Ez csak az első szállítmány volt, a víztartály, a tüzelőanyag-tartály, a bojler és az égő még csak eztán érkezik. Menicucci körbevezetett, és megmutatta az alkatrészeket, Külön hangsúlyozta a minőségüket. C’est pas de la merde, ça.89 89

Ez nem valami ócskaság ám!

Aztán elmagyarázta, hogy mely falakat fogja átfúrni. Ekkor fogtam fel igazán, hogy hetekig tartó por és fejetlenség vár ránk. Majdnem azt kívántam, bárcsak Saint-Tropez-ban a félmillió inkontinens nyaralóval tölthetném az augusztust. Egyetlen rettenetesen zsúfolt hétvége alatt ők és még több millióan megérkeztek északról. Beaune-nál harminc kilométeres dugót jelentettek az autópályáról, és szerencsésnek mondhatta magát az, aki kevesebb, mint egy óra alatt átjutott a lyoni alagúton. A kocsik és a kedélyek túlfűtöttek lettek. A meghibásodott kocsikat szállító teherautóknak ez volt az év legjobb hétvégéje. A fáradtságot és a türelmetlenséget baleseti sebesülések és halálok követték. Ez a hónap hagyományosan ilyen rettenetesen kezdődött, és négy hét múlva, a tömeges elvándorlás hétvégéjén az ellenkező irányban megismétlődött ugyanez a kínszenvedés. A betolakodók nagy része, útban a tenger felé, elment mellettünk, sok ezren azonban a Lubéronba tartottak. Megváltozott tőlük a piacok és a falvak hangulata, a helyieknek új témájuk akadt, amelyről a pastis fölött elmélkedhettek. A kávéházak törzsvendégei egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy helyüket idegenek foglalták el. Most a bárnál álldogáltak, és zsörtölődtek a nyaralószezon kényelmetlenségei miatt: a péknél elfogy a kenyér, az ember bejárati ajtaja elé állítanak egy kocsit, a látogatók szokatlanul késői órákban térnek nyugovóra. Bólogatások és sóhajtások közepette azt azért elismerték, hogy a turisták pénzt hoznak a vidékre. Ezzel együtt az általános nézet azt tartotta, fura egy banda ez az augusztusi népség. Lehetetlen volt nem észrevenni őket. Tiszta cipőt viseltek, a bőrük szobaszínű volt, fényes bevásárlókosárral és makulátlan kocsival jártak. A városnézők elragadtatásával andalogtak Lacoste, Ménerbes és Bonnieux utcáin, úgy nézték a falusiakat, mintha ők is érdekes vidéki emlékművek volnának. Ménerbes

töltésein minden este hangosan dicsérték a természet szépségeit. Különösen tetszett nekünk egy idősebb angol házaspár beszélgetése, amikor lenéztek a völgybe. – Micsoda gyönyörű naplemente! – lelkendezett a nő. – Igen – felelte a férje. – Egészen lenyűgöző, ahhoz képest, hogy milyen kicsi a falu. Még Faustin is vakációs kedvében volt. Egyelőre befejezte a munkálatokat a szőlőben, nem volt más tennivalója, mint várni, hogy megérjen a gyümölcs, és kipróbálni rajtunk az angol viccgyűjteményét. – Mi az – kérdezte tőlem egy reggel –, ami három óra alatt döglöttpatkány-színűből döglötthomár-színű lesz? – Megremegett a válla, ahogy el akarta fojtani a nevetését az elviselhetetlenül mókás válaszon. – Les Anglais en vacances – mondta –, vous comprenez?90 – Ha esetleg nem értettem volna meg teljes mélységében a viccet, alaposan elmagyarázta: az angolok közismerten olyan sápadtak, hogy a legkisebb napozástól is leégnek. – Même sous un rayon de lune91 – mondta a nevetéstől remegve. A reggeli bolondozó Faustinből estére komor Faustin lett. Hallotta a Côte d’Azur-i hírt, mesélte rettenetes élvezettel. Grasse környékén leégett az erdő, és kihívták a Canadair repülőket. Ezek, mint valami óriás pelikánok, felkanalazzák a tengervizet, és a tűzre engedik. Faustin szerint az egyik gép felkanalazott, és a tűzbe vetett egy úszót, aki szénné égett. A Le Provençal érdekes módon említést sem tett a tragédiáról. Megkérdeztük egyik barátunkat, hallott-e valamit róla. Ránk nézett, és megrázta a fejét. – Ez csak a régi augusztusi történet – felelte. – Valahányszor tűz üt ki valahol, valaki elindít egy ilyen pletykát. Tavaly azt 90

A nyaraló angolok. Érti?

91

Még a holdfényben is.

mondták, hogy egy vízísízőt vettek fel. jövőre talán a nizzai Negresco egyik portása lesz az. Faustin csak ugratta magukat. Nehezen tudtuk eldönteni, hogy mit higgyünk. Augusztusban különös dolgok tudnak megesni, így aztán egyáltalán nem lepődtünk meg, amikor az egyik közeli szállodában lakó barátaink azt mesélték, hogy éjfélkor egy sast láttak a szobaablakukból. Hát, jó, lehet, hogy nem magát a sast, de egy sas hatalmas és félreismerhetetlen árnyékát. Felhívták a szolgálatban levő recepcióst, ő fel is ment a szobába, hogy kivizsgálja az esetet. Olyan volt, mintha a sas a szoba sarkában álló szekrényből jött volna? Igen, felelték a barátaink. Ah bon, felelte a recepciós, akkor megoldódott a rejtély. Az nem sas, hanem denevér. Már máskor is látták, amint elhagyta a szekrényt. Ártalmatlan. Az lehet, hogy ártalmatlan, mondták a barátaink, de mégsem szeretnénk egy denevérrel aludni, kérünk egy másik szobát. Non, felelte a férfi. A szálloda tele van. A szobában állva hármasban megvitatták a különböző denevérfogó technikákat. A szállodásnak volt egy ötlete. Maradjanak itt, mondta. Visszajövök a megoldással. Pár perc múlva visszatért, átadott nekik egy nagy flakon rovarölőt, és jó éjszakát kívánt.

AZ ÖSSZEJÖVETEL egy Gordes melletti házban volt. A vendéglátónő barátaival együtt bennünket is meghívtak vacsorára, mielőtt még a többi vendég megérkezett volna. Vegyes érzelmekkel készültünk az estére: örültünk a meghívásnak, de közelről sem voltunk biztosak benne, hogy nem csap-e majd össze a fejünk felett a vacsorázó társaság nyelvi zuhataga. Úgy tudtuk, hogy mi leszünk az egyetlen angol anyanyelvűek, és reméltük, hogy nem szakítanak el bennünket egymástól túl sok nyaktörő provence-i párbeszéddel. A számunkra világfias kilenc órára hívtak bennünket. Megvárakoztatott, korgó gyomorral

hajtottunk fel Gordes-ba. A ház mögötti parkoló tele volt. Az út mellett ötven méter hosszan álltak a kocsik, és szinte minden másodiknak párizsi 75-ös rendszáma volt. A többi vendég nem falusi barát lesz. Aggódni kezdtünk, hogy talán kevésbé hétköznapian kellett volna öltözködnünk. Bementünk, és egy képes újságokból ismert világban találtunk magukat. A dekoráció a Házak és Kertekből, a ruhák a Vogue-ból származtak. A gyepen és a teraszon gyertyával megvilágított asztalok álltak. Ötven vagy hatvan közömbös és egykedvű, fehérbe öltözött ember pezsgőt tartott felékszerezett kezében. Egy kivilágított pajta nyitott ajtaján át Vivaldi zenéje áradt. A feleségem szeretett volna hazamenni átöltözni. Rájöttem, hogy poros a cipőm. Egy estélyre tévedtünk. A vendéglátónk megpillantott bennünket, még mielőtt elmenekülhettünk volna. Ő legalább megnyugtató módon szokásos blúzát és nadrágját viselte. – Találtak parkolóhelyet? – Meg sem várta a válaszunkat. – A gödör miatt kicsit nehéz az úton. Azt mondtuk, hogy mintha nem is Provence-ban volnánk, erre megvonta a vállát. – Augusztus van. – Megkínált egy-egy itallal, majd magunkra hagyott bennünket, hogy elvegyüljünk a gyönyörű sokaságban. Akár Párizsban is lehettünk volna. Itt nem voltak barna, cserzett arcok. A nők divatosan sápadtak voltak, a férfiak gondosan borotvált arcúak és karcsúk. Senki sem ivott pastist. Provence-i mértékkel mérve szinte suttogva beszélgettek. Határozottan megváltozott az érzékenységünk. Valaha természetesnek találtuk volna az ilyen viselkedést, most azonban diszkrétnek, elegánsnak és valahogy kényelmetlennek éreztük. Kétséget kizáróan falusi fajankók lettünk. A kutyájával a tömegtől elvonulva álló legkevésbé sikkes pár felé húzódtunk. Mindhárman barátságosak voltak, így együtt ültünk le a teraszon álló egyik asztalhoz. A férj, egy alacsony, éles

normann vonású férfi elmesélte, hogy húsz évvel ezelőtt 3000 frankért vett egy házat a faluban, és azóta minden nyáron lejár. Öt-hat évenként új házat vesz. Épp most hallotta, hogy az első házát, túlságosan helyreállítva és halálra díszítve ismét eladásra kínálják, egymillió frankért. – Őrület – mondta –, de a párizsi társaság színe-java – itt a többi vendég felé biccentett – a barátaival akarja tölteni az augusztust. Ha egyikük megvesz valamit, akkor az összes többi is. És párizsi árakat fizetnek. Elkezdtek helyet foglalni az asztaloknál, borosüvegeket és tányérjukon ennivalót hoztak a svédasztalról. A nők magas sarkú cipője a terasz murvájába süllyedt. Itt-ott finomkodó, elismerő sikkantás hallatszott, hogy milyen remekül kezdetleges az elrendezés – un vrai dîner sauvage92 –, bár alig volt kezdetlegesebb, mintha egy Beverly Hills-i vagy egy kensingtoni kertben lett volna. A misztrál hirtelen és kellemetlenül akkor támadt fel, amikor még sok rák és saláta volt az asztalokon. A szél felkapta a tányérokról a salátaleveleket és a kenyérdarabkákat, ide-oda fújta a hófehér keblek és selyemnadrágok között, olykor telitalálatot ért el egy-egy ingmellen. A terítők csapkodtak és dagadtak, mint a vitorlák, felborították a gyertyákat és a borospoharakat. Ez már egy kicsit túlságosan is sauvage volt. A vendégek sietősen visszavonultak, és a vacsora védett helyen folytatódott. Újabb vendégek érkeztek. A pajtából Vivaldi hangja helyett néhány másodpercig elektromos sziszegés, majd egy érzéstelenítés nélküli szívműtéten áteső ember sikítása hallatszott: Little Richard hívott, hogy ropjuk vele. Kíváncsiak voltunk, hogy milyen hatása lesz ennek a zenének az elegáns gyülekezetre. Azt el tudtam képzelni, hogy valamilyen 92

valódi nomád vacsora

civilizált muzsika ütemére bólintgatnak a fejükkel, vagy bizalmasan összefonódva lejtenek, ahogy a franciák mindig, ha meghallják Charles Aznavourt, Ez, ez azonban őserdei rikoltás volt: AWOPBOPALOOWOPA-WOPBAMBOOM! Felmásztunk a lépcsőn a pajtába, hogy lássuk, mit művelnek a vendégek. A dobpergésre színes fények villództak és vibráltak, visszaverődtek a falnak támasztott tükrökről. A kettős lemezjátszó mögött egy fiatalember állt, nyakát a válla közé húzta, és félszemét becsukta a saját cigarettája füstje miatt. A keverőasztal gombjait tekergetve egyre nagyobb kontrabasszust és hangerőt csalogatott elő. GOOD GOLLY MISS MOLLY! – kiáltotta Little Richard. A fiatalember rohamot kapott a gyönyörűségtől, és kipréselt még egy decibelt a készülékből. YOU SURE LOVE TO BALL! A pajta remegett, vele a párizsi társaság színe-java, ugráltak és rázkódtak, rengtek és csapkodtak a kezek és a lábak, a mellek és a fenekek, kibukkantak a fogsorok, forogtak a szemek, a levegőt markolászták a kezek, elszabadultak az ékszerek, lepattantak a gombok a feszüléstől, eltűnt az elegáns felszín, ahogy mindenki vonaglott, rángatózott és dobálta magát. A legtöbbjüket nem érdekelte, hogy van-e partnere. Saját tükörképükkel táncoltak, még az örömmámorban is félszemmel a tükröt bámulták. A levegő meleg és illatosított testek szagával telt meg, a pajta egyetlen hatalmas, forrongó-tomboló lüktetéssé vált, amelyen nehéz volt úgy átvergődni, hogy az embert ne nyársalja fel egy könyök, és ne korbácsolja meg egy pörgő nyaklánc. Vajon ugyanezek az emberek viselkedtek korábban olyan kimérten, hogy úgy látszott, számukra az ellazulás egy második pohár pezsgőt jelent? Most ugrándoztak, mint az amfetamint magukba tömő kamaszok, és úgy ítéltük meg, egész éjjel ellesznek így. Kitértünk és félrehúzódtunk a vonagló tömeg elől, majd magukra hagytuk őket. Másnap korán kellett kelnünk. Egy kecskeversenyre készültünk.

Egy héttel korábban láttuk meg a dohánybolt kirakatába ragasztott plakátot: Grande Course de Chèvres. Nagy kecskeversenyt rendeznek tehát Bonnieux utcáin, a rajt a Café Césarnál lesz. Név szerint felsorolták a tíz versenyzőt és a hajtójukat. Több díj is lesz, fogadást lehet kötni, és a szórakozásról a nagyzenekar gondoskodik, állt a hirdetményen. Ez bizonyára jelentős sportesemény lesz, a cheltenhami aranykupa vagy a kentucky derbi bonnieux-i megfelelője. Jóval a verseny kezdete előtt érkeztünk, hogy jó helyet kapjunk. Kilencre már túl meleg lett ahhoz, hogy az ember karórát viseljen. A Café César előtti terasz zsúfolásig volt tartine-t93 és hideg sört reggeliző vendégekkel. A Voltaire utcára vezető lépcső falánál egy termetes asszonyság helyezkedett el egy asztal mögött, egy napernyő árnyékában, amelyen a következő felirat ékeskedett: Véritable Jus de Fruit.94 Ránk ragyogott, átpörgetett egy köteg jegyet, és megzörgette az aprópénzes dobozát. Ö volt a hivatalos bukméker – bár a kávézó belsejében egy férfinál is lehetett fogadni –, és biztatott, hogy próbáljunk szerencsét. – Nézzenek körül, mielőtt megteszik a tétjeiket – mondta. – A versenyzők ott lenn vannak. Tudtuk, hogy nincsenek messze, éreztük őket és a napon sülő szagos bogyóikat. Átnéztünk a falon. A versenyzők ideges, tompa szemmel bámultak vissza, kimérten valami verseny előtti finomságot rágcsáltak, állukon kicsiny szakáll. Tiszteletre méltó mandarinok is lehettek volna, ha nem viselnek kék-fehér zsokésapkát és a rajtszámnak megfelelő számmal ellátott mellényt. Azonosítottuk Bichou-t és Tisane-t, meg az összes többit, de ettől még nem tudtuk, hogy melyikükre tegyünk. Bizalmas értesülésre volt szükségünk, vagy legalábbis valamilyen segítségre, hogy felbecsüljük a kecskék sebességét és 93

Egyszerű szendvics: valamivel megkent kenyér

94

Valódi gyümölcslé.

állóképességét. Megkérdeztük a mellettünk a falnak támaszkodó öreget, mert biztosak voltunk benne, hogy ő, mint minden francia, szakértője a dolognak. – A crottins95 kérdése az egész – felelte. – Annak van a legjobb esélye, amelyik a legtöbbet ürít a verseny előtt. Egy üres kecske gyorsabb, mint egy teli. C’est logique.96 – Pár percig tanulmányoztuk a versenyzők erőnlétét. A hatos számú, Totoche erőlködött egyet, majd a kedvünkre tett. – Voilà – mondta a tippadónk –, most a hajtókat kell még megszemlélniük. Keressék ki a legerősebbet. A legtöbb hajtó a kávézóban frissítette fel magát. A kecskékhez hasonlóan ők is rajtszámot és zsokésapkát viseltek. Megtaláltuk a hatos számút, egy izmos, sokat ígérő férfit, aki ésszerű iramot diktált magának a sörözésben. Neki és a magán nemrégiben könnyítő Totoche-nak minden képessége megvolt a győzelemhez. Elmentünk, hogy megtegyük a tétünket. – Non. – A bukméker asszonyság elmagyarázta, hogy csak akkor érvényes a fogadás, ha az első, második és harmadik helyezettre teszünk. Ez romba döntötte a számításainkat. Honnan tudhattuk volna, hogyan alakult a bogyótermés, amíg a hajtókát tanulmányoztuk? A bizonyosságból találgatás lett, de úgy döntöttünk, hogy a hatos fog győzni, az egyetlen női hajtó lesz a második, és Nénette, akinek rövidre nyírt bokaszőrzete fürgeségre utalt, a harmadik. Dolgunk végeztével csatlakoztunk a kávéház előtti kis téren várakozó népekhez. A plakát ígéretének megfelelően a nagyzenekar – egy apti furgon, hátuljában egy hifi berendezéssel – Sonny és Cher dalát, az I’ve Got You Babe-et sugározta. Egy vékony, fölöttébb elegáns párizsi nő, akit felismertünk az előző esti mulatságról, egyik kecses, fehér cipőbe bujtatott lábával dobolni kezdte a ritmust. 95

kecskebogyók

96

Ez logikus.

Egy pastist szürcsölő, borotválatlan, nagy pocakos férfi felkérte táncolni, hívogatón riszálva tekintélyes csípőjét. A párizsi nő olyan pillantást vetett rá, amelytől megavasodik a vaj, és hirtelen elmélyedt Vuitton táskája tartalmának szemlélésében. Sonny és Cher helyét Aretha Franklin vette át, a gyerekek ugróiskolát játszottak a kecskebogyók között. A tér tömve volt. Beékeltük magunkat egy videokamerás német és a pocakos férfi közé, hogy lássuk, ahogy elkészítik a célvonalat. A tér fölött úgy két és fél méter magasan kifeszítettek egy kötelet. Egymástól szabályos távolságra egytől tízig megszámozott, vízzel töltött hatalmas léggömböket erősítettek a kötélre. Pocakos szomszédunk elmagyarázta a szabályt: minden hajtó kap egy hegyes botot, amelynek két szerepe van. Először is azzal biztatja futásra az esetleg vonakodó kecskéjét, másodszor pedig a verseny végén kiszólja a léggömbjüket, és ezzel ér a célba. A hajtok természetesen eláznak, mondta, de ez jó mulatság. A kávézóból előkerültek a hajtók, és fontoskodva keresztülvágtak a tömegen a kecskéjükhöz. Esélyesnek tartott hajtónk, a hatos elővette a zsebkését, és botja mindkét végét kihegyezte. Ezt jó jelnek vettük. Egy másik hajtó azonnal panaszt emelt a szervezőnél, a vitának azonban véget vetett egy kocsi, amelynek valahogy sikerül leereszkednie az egyik sikátoron. A kocsiból egy fiatal nő szállt ki. Térképet tartott a kezében, és módfelett tanácstalannak látszott. Megkérdezte, hogyan éri el az autópályát. Az autópályára vezető utat azonban tíz kecske, kétszáz nézelődő és egy zenés furgon állta el. En akkor is odamegyek, erősködött a fiatal nő. Visszaült a kocsiba, és araszolni kezdett előre. Szörnyülködés és felzúdulás. A szervezők és egyik-másik hajtó körbevette a kocsit, püfölte a tetejét, botokat lóbált, gyerekeket és kecskéket mentett ki a biztos halálból az alig mozgó kerekek alól. A nézők előrenyomakodtak, hogy megszemléljék,

mi folyik ott. A sokaságba ágyazódott kocsi kénytelen volt megállni. A fiatal nő csak nézett előre, elkeseredésében egy szó sem jött ki a torkán. Reculez!97 – kiáltották a szervezők, arra mutattak, amerről az autó megjelent, és intettek a tömegnek, hogy adjon helyet. A kocsi dühös csikorgással hátramenetbe váltott, és tapsvihar közepette visszakozott. A versenyzőket a rajtvonalhoz szólították, és a hajtők ellenőrizték a zsinórt a kecskék nyaka körül. A kecskék nem zavartatták magukat az eset miatt. A hatos megpróbálta megenni a hetes és a kilences mellényét, kis esélytelenünk, Nénette ragaszkodott ahhoz, hogy háttal álljon. A hajtója megragadta a szarvánál, megfordította, és a térde közé szorította, hogy a helyes irányban tartsa. Nénette zsokésapkája az egyik szemére csúszott, ettől hetykén és bolondosán nézett ki. Kezdtük kétségbe vonni a döntésünk bölcsességét. Arra számítottunk, hogy harmadikként ér célba, de megromlott látással és tájékozódási képesség híján ez valószínűtlennek látszott. A kecskék a rajtjelzésre vártak. Hetek, talán hónapok edzése készítette fel őket erre a pillanatra. Szarv szarv mellett, mellény mellény mellett várakoztak, hogy megkezdődjék a verseny. Az egyik hajtó böfögött egy nagyot, erre a kecskék elindultak. Ötven méteren belül világossá vált, hogy nem született sportolók, vagy félreértették a rendezvény célját. Két kecske néhány méter után behúzta a kéziféket, onnantól rángatni kellett őket. Egy másiknak eszébe jutott, hogy mit kellett volna tennie egy félórával korábban, és az első kanyar után félrevonult, hogy engedjen természetes szükségének. Nénette, talán, mert fél szemére elvakította a sapkája, túlhaladt a kanyaron, és a tömegbe rántotta a hajtóját. A többi versenyző, különböző meggyőző eszközöktől ösztökélve, felkullogott a dombon.

97

Menjen vissza!

– Rúgjátok őket seggbe! – kiáltotta pocakos barátunk. A közénk ékelődött párizsi nőnek megvonaglott az arca. A pocakos ettől felbátorítva érezte magát, hogy megossza vele tudását a helyi szokásokról. – Tudta, hogy az utolsót megeszik? – kérdezte. – Nyárson megsütik. C’est vrai.98 – A párizsi hölgy levette a feje tetejéről a napszemüvegét, és az orrára tolta. Nem nézett ki valami jól. A verseny útvonala kört írt le a falu magasabban fekvő részein, majd visszakanyarodott a régi szökőkúthoz, amelyet néhány szénakazal közé feszített műanyag ponyvával vízi akadállyá alakítottak. A kecskéknek ezen kellett átgázolniuk, vagy úszniuk, mielőtt egy végső futással elérték a kávéház előtti léggömbsort. Ez aztán kegyetlen összeszedettséget és erőnlétet igénylő próbatétel volt. A félúton álló nézők lekiabálták, hogy mi az állás, így értesültünk róla, hogy az egyes és a hatos küzd az elsőségért. Csak kilenc elmenő kecskét számoltak, a tizedik eltűnt. – Valószínűleg épp most vágják át a torkát – jegyezte meg a pocakos a párizsi nőnek. A nő határozott erőfeszítéssel áttörte magát a tömegen, és kevésbé bántó társaságot keresett a célvonalnál. A szökőkút felől csobbanás és egy feddő női hang hallatszott. Meglett a vízi akadály első áldozata. Egy kislány rosszul számította ki a mélységet, és most derékig állt a vízben. Összesározta magát, és meglepetésében torkaszakadtából üvöltött. – Ils viennent, les chèvres!99 A kislány anyja kétségbeesésében, hogy a versenyzők péppé tapossák a gyermekét, felkapta a szoknyáját, és a vízbe vetette magát. 98

Komolyan!

99

Jönnek a kecskék!

– Micsoda láb! – jegyezte meg a pocakos férfi, miközben megcsókolta az ujjhegyeit. Az élboly hangos patacsattogások közepette elérte a szökőkutat, belecsúszott a szénakazlakba, de nem mutatott nagy lelkesedést, hogy vizes legyen. A hajtók morogtak és káromkodtak, rángatták, végül kézi erővel a vízbe kényszerítették, és a másik oldalon kihúzták a kecskéjüket. A hajtők elázott vászoncipője cuppogott az aszfalton, kezükben a botjuk, mint megannyi lándzsa. A versenyzők megőrizték a fél távnál elért helyezésüket: még mindig az egyes és a hatos, Titine és Totoche igyekezett elsőként a léggömbsor felé. Hatalmas fonák mozdulattal az egyes hajtó szúrta ki először a léggömbjét. A víz a párizsi hölgy nyakába zúdult, ő erre kecsesen belehátrált egy halom kecskebogyóba. A hatos hiába hegyezte ki a botját a verseny előtt, most épphogy ki tudta szúrnia a léggömbjét, mielőtt a többi versenyző is elérte a célvonalat. Egyesével vagy kisebb csoportokban betántorogtak. A zsinórról végül már csak egyetlen teli léggömb lógott. A kilences, a kiszámíthatatlan Nénette nem fejezte be a versenyt. – Elkapta a hentes – mondta a pocakos férfi. A kocsihoz visszafelé menet megláttuk Nénette-et. Elszakította a kötelét, és elszökött a hajtójától. Egy apró, az utca szintje fölött fekvő, fallal körülvett kertben muskátlit evett, zsokésapkája az egyik szarván lógott. – BONJOUR, MAÇON! – Bonjour, plombier!100 A csapat egy újabb hangos, forró nap reggelén érkezett meg. Idegenek szertartásosságával üdvözölték egymást, és ráztak kezet, nevük helyett foglalkozásuk szerint szólították meg egymást. Christian, az építesz, aki már évek óta dolgozott velük, sosem a keresztnevükön beszélt róluk, hanem egy a 100

Jó napot, kőműves! Jó napot, vízvezeték-szerelő!

vezetéknevükből és a foglalkozásukból alkotott meglehetősen hangzatos és bonyolult kötőjeles összetételt használt. így Francis, Didier és Bruno Menicucci-Plombier, Andreis-Maçon, illetve Trufelli-Carreleur101 lett. Ez a megszólítás olykor valamilyen obskúrus nemesi cím hosszát és ünnepélyességét is elérte, mint például Jean-Pierre, a szőnyeglerakó esetében, aki hivatalosan Gaillard-Poseur de Moquette-ként volt ismert. A mesterek a számos lyuk egyike körül gyűltek össze, amelyet Menicucci a központi fűtés csöveinek fúrt, és olyan komolysággal tárgyalták meg a határidőket és a menetrendet, mint akiknek az életét a pontosság irányítja. Szigorú sorrendet kell követniük: Menicuccinak be kell fejeznie a csövek lefektetését, ekkor jöhetnek a kőművesek, hogy helyreállítsák a falat, majd következik a villany-szerelő, a vakoló, a burkoló, az ács és a festő. Mivel valahányan vérbeli provence-iak, arra semmi esély, hogy minden időpontot betartsanak, de a megbeszélés szórakoztató töprengésre adott lehetőséget. Menicucci élvezte kitüntetett helyzetét, ő volt a kulcsember, az ő munkájának előrehaladta szabta meg mindenki más időbeosztását. – Majd meglátja – mondta –, hogy kénytelen voltam krémsajtot csinálni a falból, de mi az magának, maçon? Félnapi munka? – Talán egynapi – felelte Didier. – De mikor? – Ne próbáljon sürgetni! – intette le Menicucci. – Negyvenéves vízvezeték-szerelői gyakorlatom alatt megtanultam, hogy a központi fűtést nem lehet sürgetni. Ez très-très délicat.102 – Karácsonykor? – kérdezte Didier. Menicucci rápillantott, és megcsóválta a fejét.

101

Carreleur burkolót jelent.

102

…nagyon-nagyon kényes dolog.

– Maga most viccel, de gondoljon a télre! – A vállára borított egy képzeletbeli nagykabátot, és úgy szemléltette a telet. – Mínusz tíz fok van. – Remegett, és a fülére húzta a sapkáját. – És a csövek egyszer csak elkezdenek csöpögni. És miért? Mert túl gyorsan és nem elég körültekintően fektették le őket. – A közönségére pillantott, hagyta, hadd érezzék át a hideg tél és a szivárgó vezetékek jelentette teljes feszültséget. – Ki nevet majd akkor? Eh? Ki viccelődik majd a vízvezeték-szerelőn? Én biztos nem. Eddigi tapasztalatunk a központi fűtéssel rémálom volt, amelyet csak az tett elviselhetővé, hogy napközben házon kívül lehettünk. A korábbi munkálatok legalább mindig csak a ház egy bizonyos részére korlátozódtak, ez azonban mindenütt folyt. Menicucci és rézcsápjai elől nem volt menekvés. Napi útját, mint egy vasrágó termesz nyomát por, sitt és megkínzott csodarabok jelezték. A legrosszabb talán az volt, hogy nem tudtunk visszavonulni. Éppolyan könnyedén találhattuk magunkat szemben a segédjével és a forrasztólámpájával a fürdőszobában, mint Menicucci hátsó felével, amint a nappali falának egyik lyukából meredezik. Az úszómedence volt az egyetlen menedék, de még ott is jobban tette az ember, ha teljesen lemerült, hogy a víz tompítsa a fúrók és a kalapácsok kíméletlen zaját. Néha azt gondoltuk, hogy a barátainknak igazuk volt, és augusztusra el kellett volna utaznunk valahova, vagy be kellett volna költöznünk a mélyhűtőbe. Az esték olyan megváltást jelentettek, hogy általában otthon maradtunk, lábadoztunk a napi zaj után. Így aztán lemaradtunk a lubéroni nyári vendégek számára rendezett társadalmi és kulturális rendezvények javáról. Leszámítva egy fenékzsibbasztó estét a senanque-i apátságban, ahol szerzetesien kényelmetlen padokon ülve gregorián énekeket hallgattunk, és az Oppéde fölötti kivilágított romoknál tartott hangversenyt, ki sem tettük a lábunkat az udvarról. Elég volt, hogy csendben magunk lehettünk.

Egy este végül elüldözött az éhség, amikor észrevettük, hogy a napi fúrástól vastag koszréteg rakódott a vacsorára szánt ételre. Úgy döntöttünk, hogy egy egyszerű kis vendéglőbe megyünk Goult-ba, ebbe a láthatatlan lakosságú, minden turistanevezetességtől mentes kis faluba. Olyan lesz, mintha otthon ennénk, csak tisztább. Levertünk a ruhánkról egy réteg port, és hátrahagytuk a kutyákat, hogy őrizzék a lyukas házat. Nyugodt, fülledt nap volt, a faluban forróság-, olvadt-aszfalt-, kiszáradt rozmaring- és meleg murvaszag teijengett. Meg emberszag. Az évi ünnepség napját választottuk ki. Pedig tudhattuk volna, mert az augusztust így vagy úgy, de minden faluban megünnepelték: boules-viadallal, szamárversennyel, roston sütéssel vagy vásárral. A platánokra színes égőket függesztettek, állványokra deszkából táncparkettet építettek, cigányok és harmonikások, szuvenírárusok és rockzenészek érkeztek még a messzi Avignonból is. Az ünnepségek hangosak és szórakoztatóak voltak, kivéve, ha az ember, mint mi, az építkezésen töltött nap miatt enyhe agyrázkódástól szenvedett. De már ott voltunk, és szerettünk volna vacsorázni, sőt lelkiekben már rendeltünk is. Mit számít az a néhány ember még a meleg kagylós, szalonnás salátához, a gyömbérrel bolondított csirkéhez és a séf felséges csokoládétortájához képest? Több mint egy tucat ember a falu utcáin az év minden más szakában valami szokatlan eseményre utalt volna: temetésre vagy a kávézótól néhány méterre egymás mellett áruló két hentes árcsökkentő harcára. A mai azonban kivételes este volt: Goult vendégül látta a világot, és a világot szemlátomást éppoly éhség gyötörte, mint bennünket. A restaurant zsúfolásig megtelt, csakúgy, mint a külső terasz. A fák árnyékában lesben álltak a reménykedő, asztalra váró párok. A pincérek elgyötörtnek, a tulajdonos, Patrick fáradtnak, de elégedettnek látszott: egy rövid időre aranybányája lett.

– Telefonálniuk kellett volna – mondta. – Jöjjenek vissza tízkor, megnézem, mit tehetek. Még a kávézóban is, amelyben különben Goult egész lakossága elfért volna, csak állóhely maradt. Az út túloldalán, egy téren, a háborúban elesett falusiaknak, a Franciaországért hősi halált halt férfiaknak emelt emlékmű körül felállított bódénál ittunk egy italt. Mint a legtöbb háborús emlékművet, amelyet láttunk, ezt is tisztességesen rendben tartották, a szürke kőtől élesen elütött a csokorba kötött három kis nemzeti színű zászló. A téren a házak ablakai nyitva álltak, lakóik kihajoltak, megfeledkeztek a háttérben villódzó tévékészülékükről, ahogy az alant lassan mozgó zűrzavart szemlélték. Leginkább piac volt az egész, helyi kézművesek faragott fa- és cserépárujukkal, bor- és méztermelők, néhány régiségkereskedő és művész. A nap heve sütött a falakból, és meglátszott a tömeg lusta, andalgó járásán: az emberek kiengedték a Kasukat, és kissé hátradőlve, görnyedten csoszogtak. A legtöbb stand kecskelábú asztal volt, az árukat kitették a nyomott mintás térítőre, gyakran egy cédula társaságában, amelyen az állt, hogy a tulajdonos a kávéházban található, ha ne adj isten valaki vásárolni szeretne. Az egyik, a többinél nagyobb és jobban kialakított stand úgy nézett ki, mint egy szabadtéri nappali: asztalokkal, székekkel és pamlagokkal rendezték be, és dézsába ültetett pálmákkal díszítették. Az egyik asztalnál egy üveg borral és egy megrendelési könyvvel sötét, köpcös férfi ült rövid-nadrágban és szandálban. Monsieur Aude volt az, a SaintPantaléon-i, ferronnier,103 aki dolgozott már a házunkban. Intett, hogy üljünk le hozzá. A ferronnier vassal és acéllal dolgozik, és a vidéki Franciaországban azzal foglalatoskodik, hogy az állítólag minden bokor mögött leselkedő betörők ellen rácsokat, kapukat, 103

vas- és fémműves

záróreteszeket és rostélyokat gyártson. Monsieur Aude azonban továbbjutott ezeken az egyszerű biztonsági szerkezeteken, és felfedezte a 18-19. századi acél bútormásolatok piacát. Volt egy könyve fényképekkel és tervekkel, és ha az ember kerti padot, sütőrácsot vagy olyan összecsukható katonai ágyat akart, amelyet talán Napóleon is használt, ő elkészítette, aztán mint nagyszerű rozsdaszakértő a kívánt régiségfokozatúra edzette. A sógorával és egy kis nőstény vadászkopóval dolgozott. Következetesen mindent kéthetes határidőre ígért, és három hónappal később szállított. Megkérdeztük, hogy jól megy-e az üzlet. Megütögette a könyvét. – Akár gyárat is nyithatnék, németek, párizsiak, belgák. Idén mindenki nagy kerek asztalt és ilyen kerti székeket akar. – Maga mellé húzott egy széket, hogy láthassuk a lába kecses ívét. – Csak az a baj, hogy azt hiszik, mindent néhány nap alatt el tudok készíteni, és ahogy tudják... – nem fejezte be a mondatát, elgondolkodva egy korty bort ízlelgetett. A stand körül tétovázó pár most odajött, és egy katonai ágy után érdeklődött. Monsieur Aude kinyitotta a könyvét, megnyalta a ceruzája hegyét, és felnézett. – Meg kell mondjam, hogy eltarthat két hétig is – jelentette ki rezzenéstelen arccal. Majdnem tizenegy óra lett, mire enni kezdtünk, és jócskán elmúlt éjfél, mire hazaértünk. A levegő meleg volt, súlyos és szokatlanul nyugodt. Lubickolásra hívogató éjszaka volt. A medencébe csusszantunk, és hanyatt lebegve szemléltük a csillagokat: tökéletes befejezése egy tikkasztó napnak. Messziről, a Côte d’Azur irányából vihar dörgése hallatszott, távolról, röviden, gyönyörűen felvillámlott. A mások vihara. A sötét, hajnali órákban érte el Ménerbes-t. Hatalmas csattanással ébresztett bennünket, megremegtette az ablakokat, és heves ugatásra késztette a kutyákat. Úgy éreztük, mintha egy órán át közvetlenül a ház fölött állna, zúgott, dübörgött és fényárba borította szőlőt. Aztán pedig szakadni kezdett, mintha

megnyíltak volna az ég csatornái, az eső csattogott a tetőn és az udvarban, becsöpögött a kéményen, és beszivárgott a bejárati ajtó alatt. Épp hajnal előtt állt el, és mintha mi sem történt volna, kisütött a nap. Nem volt áramunk. Egy kicsit később, amikor megpróbáltuk felhívni az elektromos műveket, rájöttünk, hogy a telefonunk sem üzemel. Amikor körüljártuk a házat, hogy megszemléljük, mi mindent tett tönkre a vihar, megláttuk, hogy a kocsifeljáró felét az útra mosta a víz. Traktorkeréknyi szélességű és minden szokásos kocsi számára veszélyes mélységű nyomot hagyott maga után. Minden rosszban van valami jó is: gyönyörű reggelre ébredtünk, és nem jöttek a munkások. Bizonyosan túlságosan lefoglalta őket a saját házukban csöpögő víz, semmint hogy a mi központi fűtésünkkel vesződjenek. Elmentünk sétálni az erdőbe, hogy megnézzük, ott mi kárt tett a vihar. A hatás drámai volt, nem mintha a fergeteg fákat forgatott volna ki, hanem mert a vízözön végigszáguldott a hetek óta kisült talajon. A fák között gőzölgött a föld, állandó sziszegés hallatszott, ahogy az új nap heve szárítani kezdte az aljnövényzetet. Késői reggelire értünk haza, telve a napfény és a kék ég ihlette derűlátással. Jutalmunk a működő telefon lett, a vonal végén Monsieur Fructus-szel. Azért hívott, hogy megkérdezze, szenvedett-e valamilyen kárt a biztosítás tárgya. Elmondtuk neki, hogy csak a kocsifelhajtóban esett kár. – C'est bieng – felelte. – Van olyan ügyfelem, akinél fél méter magasan áll a víz a konyhában. Előfordul olykor. Az augusztus furcsa hónap. Ez igaz. Furcsa hónapunk volt, és örültünk, hogy véget ért, és az életünk újra olyan lehet, mint korábban: üres utakon hajthatunk, nem zsúfolt vendéglőkben ehetünk, és Menicucci is visszatér a hosszúnadrághoz.

SZEPTEMBER LUBÉRON LAKOSSÁGA egyik napról a másikra megcsappant. A nyaralókat, köztük sok szép régi házat, bezárták, a spalettákat becsukták, a kapukat rozsdás láncbilincsbe verték. A házak most karácsonyig olyan nyilvánvalóan üresen állnak majd, hogy érthető, miért vált kisebb iparággá Vaueluse-ben a betörés. Még a legszegényesebben felszerelt és legkomótosabb betörő is több zavartalan hónapra számíthatott. Az elmúlt években előfordult néhány valóban eredeti betörés. Egész konyhákat szereltek le és vittek el, csakúgy, mint régi római tetőcserepeket, egy antik bejárati ajtót, valahol még egy koros olajfát is kiástak. Mintha a biztos ízlésű betörő a különböző ingatlanokból szakértő szemmel kiválogatott elsőrangú tárgyakkal akarná berendezni az otthonát. Talán ez a gazember vitte el a mi levélszekrényünket is. Újra találkozgattunk a barátainkkal, ahogy felszabadultak a nyári ostrom alól. A legtöbbjük a túlzott vendégjárást pihente ki, és történeteikben volt valami rettenetes hasonlóság. A fő témát a vízvezetékek és a pénz jelentette. Meglepődve vettük észre, hogy a zavarban levő, mentegetőző és szűkmarkú látogatók milyen gyakran éltek ugyanazokkal a mondatokkal. Tudtukon kívül összeállították „Az augusztusi mondások gyűjteményét” – Hogy érted, hogy nem fogadnak el hitelkártyát? Mindenki elfogad hitelkártyát. – Elfogyott a vodkátok. – Valami nagyon különös szag van a fürdőszobában. – Ki tudnád ezt fizetni? Csak egy 500 frankosom van. – Ne aggódj! Küldök helyette egy másikat, mihelyst hazaérek Londonba. – Nem is tudtam, hogy ennyire vigyázni kell a vízülepítő tartállyal.

– Mindenképp mondd majd meg, mennyibe kerültek azok a Los Angeles-i telefonhívások! – Olyan rosszul érzem magam, hogy ennyit gürcöltök! – Elfogyott a whiskytek. Az eldugult lefolyókról, felvedelt brandyről, az úszómedencében összetört poharakról, zárt pénztárcákról és rendkívüli étvágyakról szóló történeteket hallgatva úgy éreztük, hogy nagyon jó dolgunk volt augusztusban. A házunkban jelentős kár esett ugyan, de ahogy hallottuk, a barátainkéban is. Nekünk legalább nem kellett Menicuccit kosztoltatni, miközben törtzúzott. Szeptember eleje sok szempontból olyannak érződött, mint egy második tavasz. A napok szárazak voltak, és melegek, az éjjelek hűvösek, a levegő csodálatosan tiszta az augusztusi fülledtség után. A völgy lakói lerázták magukról ernyedtségüket, és belekezdtek az év igazi munkálatába: minden reggel járőröztek a szőlejükben, és megvizsgálták az egymás mellett húzódó több kilométeres, zamatos gyümölcsű, rendezett sorokat. Faustin is kinn volt a többiekkel, markába fogta a fürtöket, felnézett az égre, töprengve szívta a fogát, és próbálta kitalálni, milyen idő várható. Megkérdeztem, hogy mikor akar szüretelni. – Érnie kellene még a szőlőnek – mondta. – De a szeptemberi idő kiszámíthatatlan. Eddig minden hónapban ilyen borús megjegyzést tett az időjárásra, azzal a beletörődő panaszkodással, ahogy a parasztok a világ minden táján elmondják, milyen nehéz megélni a földből. Sosem megfelelők a körülmények. Az eső, a szél, a gyom, a rovarok, a kormány – valami üröm mindig van az örömben, és a parasztok fonák módon élvezik a borúlátásukat. – Az ember hiába csinál mindent jól tizenegy hónapig – magyarázta Faustin –, ha jön egy vihar, a termés még jus de raisengnek is alig lesz jó. – Olyan megvetéssel ejtette ki ezt a szőlőlé szót, hogy el tudtam képzelni, inkább a tőkén hagyja

megrohadni a rossz termést, minthogy a még asztali bornak sem való szőlő szüretelésére vesztegesse az idejét. Mintha az élet nem volna már így is elég szomorú, a természet további nehézséget gördített Faustin útjába: a mi szőlőnkben két különböző alkalommal kell majd szüretelni, mert vág)' ötszáz tőn csemegeszőlő terem, és ez hamarabb érik, mint a borszőlő. Ez persze emmerdement,104 amelyet csak a csemegeszőlő jó ára tesz elviselhetővé. Akárhogy is, azt jelenti, hogy a vész és a katasztrófa kétszer üthet be, és amennyire Faustin tudja, kétségtelenül be is üt. Fejét csóválva és az istennel perlekedve hagytam magára. Faustin gyászos jövendöléseiért kárpótoltak bennünket a Menicuccitól naponta érkező örömteli hírek. Közeledett a munkája végéhez, és szinte magán kívül volt az izgalomtól, amellyel a bojler üzembeállításának napját várta. Háromszor figyelmeztetett, hogy rendeljem meg az olajat, és aztán ragaszkodott hozzá, hogy ő maga felügyeljen a tartály megtöltésére, hogy a szállítmányba semmiképp se kerülhessen idegen anyag. – Il faut très attention105 – magyarázta az olajszállítónak. – A legkisebb cochonnerie106 a fűtőanyagban megárt az égőnek, és eltömíti az elektródákat. Szerintem bölcs volna átszűrni, amikor a tartályba pumpálja. Az olajszállító ezen felhergelte magát, olajos és fekete ujjával védte ki Menicucci mozgó mutatóujját. – Az én fűtőanyagom már háromszor át van szűrve. C’est impeccable.107 – Úgy tett, mintha meg akarná csókolni az ujjbegyét, de aztán meggondolta magát.

104

nagy bosszúság

105

nagyon ügyelni kell

106

disznóság

107

Kifogástalan.

– Majd meglátjuk – mondta Menicucci –, majd meglátjuk. Gyanakodva nézte a csővéget, mielőtt az olajszállító a tartályba illesztette, és feltűnően készült, hogy egy koszos rongyba törölje. A tartály feltöltésének szertartásához az égő és a bojler belső működéséről szóló részletes előadás társult. Az olajos ember csekély érdeklődést mutatott, morgott egyet, vagy megjegyezte, hogy ah bon?108, amikor úgy érezte, hogy igénylik a hozzájárulását. Az utolsó néhány liter bepumpálásakor Menicucci hozzám fordult. – Ma délután megtartjuk az első próbát. – Egy pillanatra gondterhelt lett, amikor felötlött benne egy rettenetes eshetőség. – Csak nem megy el? Maga és a felesége itt lesz, ugye? – Felettébb barátságtalan lett volna megfosztani a közönségétől. Megígértük, hogy két órakor várjuk. Abban az épületben gyűltünk össze, amely egykor a szamarak alvóhelyéül szolgált, Menicucci pedig a fűtőrendszer idegi központjává alakította át. Egymás mellett sorakozott a bojler, az égő és a víztartály. Egy rézcső-köldökzsinór és a bojlerből kiágazó, majd a mennyezetben eltűnő számos lenyűgöző festett vezeték – piros a melegvíznek, kék a hidegnek, trés logique109 – kötötte őket össze. A durva kőfalhoz nem illő színes szelepek, számlapok és kapcsolók csak a mester érintésére vártak. Az egész rendkívül bonyolultnak látszott, és én elkövettem azt a hibát, hogy hangot is adtam ezen véleményemnek. Menicucci személyes kritikának vette, és tíz percen keresztül a rendszer meglepő egyszerűségét szemléltette: kapcsolókat kapcsolgatott, szelepeket nyitott ki, majd zárt el, játszadozott számlapokkal és a mérőórával, és engem teljességgel összezavart.

108

Valóban?

109

nagyon logikus

– Voilà – jelentette ki, ahogy még egyszer utoljára megtekerte a kapcsolókat. – Most, hogy már értik a szerkezetet, elkezdjük a próbát. Jeune! Figyelj! A szörnyeteg kattanással és szörtyögéssel életre kelt. – Az égő – magyarázta Menicucci, és körbeugrálta a bojlert, hogy ötödször is megigazítsa a szabályzószerkezetet. Puffanás, majd tompa zúgás hallatszott. – Ég! – Olyan drámaian mondta ezt, mintha egy űrrepülőgépet indított volna útjára. – Öt percen belül minden fűtőtest meleg lesz. Jöjjenek csak! Végigrohant a házon, és ragaszkodott ahhoz, hogy minden fűtőtestet megérintsünk. – Látják? Egész télen ingujjban lehetnek! – Ekkorra már mindannyiunkról szakadt a víz. Odakinn is huszonöt fok volt, a legnagyobb fokozatra állított fűtéssel együtt elviselhetetlenné vált a benti hőmérséklet. Megkérdeztem, hogy kikapcsolhatjuk-e, mielőtt kiszáradunk. – Ah non. Huszonnégy órán keresztül mennie kell, hogy ellenőrizhessük az összes tömítést, és biztosak lehessünk benne, hogy sehol sem csöpög. Ne nyúljanak semmihez sem, amíg holnap vissza nem jövök. Az a legfontosabb, hogy minden a legnagyobb fokozaton maradjon. – Magunkra hagyott, hogy kókadozzunk, és élvezzük a sült por és forró vas szagát.

AZ EGYIK SZEPTEMBERI HÉTVÉGÉN a vidéken olyan hangok hallatszanak, mintha a harmadik világháború próbáját tartanák. Ez a vadászati idény hivatalos kezdete, és ilyenkor minden valamirevaló francia férfi a zsákmány reményében fegyverével, kutyájával és gyilkos hajlamával nekivág a hegyeknek. E küszöbön álló eseményről először a postán keresztül értesültünk: egy Vaison-la-Romaine-i fegyverkészítő ijesztő levele idény előtti áron kínálta a teljes tüzérségi fegyverkészletet. Hatvan vagy hetven modellből lehetett választani. Születésem óta szunnyadó

vadászösztöneimet felkeltette a gondolat, hogy Verney Carron Grand Bécassier-t vagy egy elektromos célgömbös Rugger Magnum .44-est vegyek. A feleségem, aki okkal nem bízik képességemben, hogy bármilyen veszélyes szerszámot kezelni tudnék, megjegyezte, ahhoz aligha van szükségem elektromos célgömbre, hogy a saját lábamba lőjek. Mindkettőnket meglepett, hogy a franciák mennyire lelkesednek a fegyverekért. Kétszer is előfordult, hogy meglátogattunk egy-egy látszólag jámbor és békés férfiút, és mindkettő bemutatta a családi arzenált. Az egyikben ót különböző kaliberű puska volt, a másikban nyolc. Beolajozva és kifényesítve az ebédlő falán lógtak egy állványon, mint egy gyilkos művészeti gyűjtemény. Hogyan lehet valakinek szüksége nyolc fegyverre? Honnan tudja, melyiket vigye magával? Vagy mindet magával viszi, mint egy zsák golfütőt, és a leopárdhoz vagy a jávorszarvashoz a .44 Magnumot választja, a nyálhoz pedig a Baby Brettont? Egy idő után rájöttünk, hogy a fegyvermánia csak része a franciák nemzeti vonzódásának a felszerelések és cicomák iránt, és a szenvedélyüknek, hogy szakértőnek látsszanak. Ha egy francia kerékpározni, teniszezni vagy síelni kezd, semmiképp sem akarja, hogy a világ annak lássa, ami, vagyis kezdőnek, így aztán profi felszerelést vásárol magának. Egy pillanat alatt megtörténik: néhány ezer frank, és az illető megkülönböztethetetlen a Tour de France, Wimbledon vagy a téli olimpia tapasztalt ászaitól. A vadászat esetében a felszerelések tárháza jószerével végtelen, és azzal a többlet vonzerővel jár, hogy rendkívül férfiasnak és veszélyesnek látszik. A cavailloni piacon betekintést nyerhettünk a vadászati divatba. Az árusok feltöltötték készleteiket az idényre, standjaik olyanok voltak, mint egy-egy kis félkatonai raktár: kínáltak vállon átvethető töltényszíjat, fonatos bőr fegyverszíjat, számtalan becipzározható és az elejtett vad tárolására alkalmas

zsebű zekét, amely mosható, ezért nagyon praktikus, mert könnyen eltávolíthatók belőle a vérfoltok, olyan őserdei bakancsot, amelyet a Kongóban ledobott ejtőernyősök viselnek, félelmetes, húsz centiméteres pengéjű kést, nyélbe épített iránytűvel, könnyű alumíniumkulacsot, amelybe valószínűleg több pastis kerül majd, mint víz, fémkarikával és egy különleges, szuronytartó hurokkal ellátott hevederövet, feltételezhetően arra az esetre, ha a vadásznak elfogy a lőszere, és szúró-vágófegyverrel kell végeznie a vaddal, gyakorlósapkát, katonai nadrágot, túlélési csomagot és apró, összecsukható tábori tűzhelyet. Minden kapható volt, amire az embernek szüksége lehet, hogy szembeszálljon az erdei vadállatokkal, kivéve a négylábú és radarorrú nélkülözhetetlen tartozékot: a vadászkutyát. A vadászkutyák túlságosan különleges jószágok ahhoz, hogy csak úgy adják-vegyék őket a piacon. Azt hallottuk, hogy egy komoly vadásznak meg sem fordulna a fejében, hogy úgy vegyen meg egy kölyköt, hogy előtte nem látta a szüleit. Néhány vadászkutya alapján ítélve, amelyet láttam, az apát nem lehet könnyű megtalálni, de a korcs különlegességek között felfedeztünk három többé-kevésbé azonosítható típust: a nagy spánielre hasonlító májszínűt, a megnyúlt, egyenes lábú vadászkopót és a magas, darázsderekú, ráncos-panaszos pofájú agarat. Minden vadász különlegesen tehetségesnek tartja a saját jószágát, és mindegyik el tud mesélni legalább egy valószínűtlen történetet a kutya kitartásáról és ügyességéről. A gazdát hallva az ember azt hinné, hogy természetfelettien intelligens, hajszálpontosan kiképezett és halálig hűséges állatokról van szó. Érdeklődve vártuk, hogy az idénynyitó hétvégén bemutassák tudományukat. Talán a példájuk megihleti a mi kutyáinkat is, hogy hasznosabb dolgokat is műveljenek, mint a gyíkok kergetése és a régi teniszlabdák letámadása.

A vadászat a völgy felénk eső részén egy vasárnap reggel, nem sokkal hét óra után a ház körül és a mögöttünk húzódó hegy irányából érkező sortűzzel kezdődött. Úgy hangzott, mintha minden, ami mozog, veszélyben volna, és ezért amikor sétálni vittem a kutyákat, magamhoz vettem a fellelhető legnagyobb fehér zsebkendőt, arra az esetre, ha esetleg meg kellene adnom magam. Végtelen óvatosan elindultunk a ház mögött a falu felé vezető ösvényen, mert azt feltételeztem, hogy minden valamire való vadász távol marad a kitaposott utaktól, és a hegy magasabban fekvő részein elmerül a bozótosban. A madarak feltűnően nem énekeltek, az első lövés zajára minden épeszű és tapasztalt madár biztonságosabb helyre, Észak-Afrikába vagy Avignon belvárosába menekült. A régi csúnya időkben a vadászok madarakkal teli kalitkákat akasztottak a fákra, hogy odavonzzák a többi szárnyast, és közvetlen közelről lepuffantsák őket. Ez ma már tilos, a mostani vadászoknak a vadásztudományukra és az álcázásra kell hagyatkozniuk. Ennek nem sok jelét tapasztaltam, láttam azonban egész DélFranciaország rigó- és nyúlállományának kiirtásához elegendő vadászt, kutyát és fegyvert. Nem kapaszkodtak fel az erdőbe, sőt az ösvényekről is alig tértek le. Csoportosan álldogáltak a tisztásokon, nevetgéltek, dohányoztak, bele-belekortyoltak khaki színű kulacsukba, falatoztak a kolbászukból, ám aktív vadászatnak – ember a rigó elleni szellemi párbajban – nyoma sem volt. Valószínűleg a kora reggeli lövöldözéskor elhasználták az összes lőszerüket. A kutyák azonban alig várták, hogy munkához láthassanak. Az ólak bezártságában töltött hónapok után megrészegültek a szabadságtól, az erdő illatától. Föl-le szaladgáltak, és a földhöz szorították izgalomtól reszkető orrukat. Minden kutya széles nyakörvet, rajta kis rézcsengettyűt, clochette-et, viselt. Megtudtuk, hogy ennek két oka van. A csengő jelzi, hogy a kutya

merre jár, és így a vadász jól el tud helyezkedni, amikor az eb felé hajtja a vadat, azon kívül a csengő megakadályozza, hogy a vadász a bokorba lőjön, ha a zajból nyúlra vagy vaddisznóra gyanakszik, és véletlenül a saját kutyáját találja el. Természetesen egyetlen felelősségteljes vadász sem lő semmire, amit nem lát, nekem legalábbis ezt mondták. Én azonban ezt kétlem. Egy pastisszal vagy törkölypálinkával átitatott reggel után a bokorzörgés túlságosan nagy kísértést jelenthet, hiába származhat a zörgés embertől is. Akár tőlem is. Felötlött bennem, hogy biztos, ami biztos, én is felkötök egy csengőt. A délelőtt végére fény derült a csengettyű még egy hasznára: segítségével a vadász elkerülheti azt a megalázó helyzetet, hogy a vadászat végére elveszítse a kutyáját. Az ebek ugyanis korántsem olyan fegyelmezettek és hűségesek, mint amilyennek én gondoltam őket, a vadászkutyák vándorok, az időről megfeledkezve hagyják, hadd vezesse őket az orruk. Nem értik meg, hogy ebédkor abbamarad a vadászat. A csengőtől a kutya még nem tér vissza, de a vadász legalább hozzávetőleg tudja, merre jár az eb. Még dél sem volt, amikor terepszínű ruhás alakok kezdtek leereszkedni az út mellett álló furgonjaikhoz. Néhányukkal kutya is volt. A többi egyre bosszúsabban fütyült és kiabált, dühösen sziszegett az erdő felől hallható csengőszimfónia irányába: Vieng ici! Vieng ici!110 Elszórva érkezett csak válasz. A kiáltások egyre dühödtebbek lettek, üvöltéssé és szitkozódássá fajultak. Néhány perc múlva a vadászok feladták, és hazamentek, a legtöbbjük kutya nélkül. Kisvártatva az ebédünkhöz három véreb csatlakozott, a medencéből akartak inni. A mi két szukánk nagyon megcsodálta őket vagány viselkedésükért és különleges szagukért. A

110

Ide gyere! Ide gyere!

jövevényeket a kertbe zártuk, és azon töprengtünk, hogyan juttassuk vissza őket a tulajdonosukhoz. Megkérdeztük Faustint. – Ne aggódjanak – felelte. – Engedjék csak szabadon őket. A vadászok estére visszajönnek. Ha nem találják meg a kutyájukat, majd otthagynak nekik egy párnát. Faustin szerint ez mindig beválik. Ha a kutya elmarad az erdőben, egyszerűen ott, ahol legutoljára látták, hagynak neki valamit, amin érzi az ól szagát, egy párnát vagy még inkább egy darab zsákvásznat. A kutya előbb-utóbb megkeresi a saját szagát, és megvárja, amíg érte jön a gazdája. Kiengedtük a három vérebet, azok pedig izgatottan ugatva elszaladtak. Különleges, szomorú hangot adtak, nem csaholtak, és nem is vonítottak, úgy siránkoztak, mint valami fájdalmas oboaszó. Faustin megcsóválta a fejét. – Napokra eltűnnek. – Ő maga nem vadászott, és a vadászokat meg a kutyáikat betolakodóknak tartotta, akiknek nincs joguk az ő drága szőlője körül zajongani. Azt mondta, elérkezettnek látja a pillanatot a csemegeszőlő szüretelésére. Azonnal elkezdik, amint Henriette végez a teherautó karbantartásával. Ő a család műszakilag tehetséges tagja, és az ő feladata, hogy minden szeptemberben kihízelegjen még néhány kilométert a járgányból. A szőlős teherautó vagy harmincéves, de az is lehet, hogy több, Faustin nem emlékezett rá pontosan. A roskatag gép eleje tompa volt, az oldala nyitott, és a kerekei simára koptak. Már évek óta nem volt forgalombiztos, de az fel sem merült, hogy új teherkocsit vegyenek. És minek költenének a javításra egy műhelyben, ha az ember felesége autószerelő? A teherautót évente mindössze néhány hónapig használták, és Faustin gondosan csak a kis, hátsó utakon ment, nehogy összetalálkozzék a Les Baumettes-i rendőrőrs valamelyik buzgó kis zsarujával, aki még előhozakodna a fékekre és az érvényes biztosításra vonatkozó mindenféle abszurd szabállyal.

Henriette közreműködését siker koronázta, és a teherautó egy reggel, megrakodva sekély faládákkal, amelyekbe mindössze egy rétegben teszik a fürtöket, zihálva felkapaszkodott a kocsifelhajtón. Minden sor végére felhalmoztak egy csomó ládát, és Faustin, Henriette és a lányuk ollóval nekilátott a munkának. A munka lassú volt, és kényelmetlen. Mivel a csemegeszőlő kinézete majdnem olyan fontos, mint az íze, minden fürtöt meg kellett vizsgálni, minden sérült vagy összeaszalódott szemet le kellett nyisszantani. A fürtök alacsonyan nőnek, olykor a földre érnek, és megbújnak a levelek mögött. A szüretelők csupán néhány métert haladtak óránként, leguggoltak, vágtak, felálltak, vizsgálódtak, nyisszantottak, csomagoltak. A hőség kegyetlen volt, sütött a földből, a napsugarak pedig a szüretelők nyakára, vállára tűztek. A tízórás munkanap alatt az ebédszüneten kívül nem volt sem árnyék, sem szellő, semmilyen enyhülés. Most már nem tudok úgy nézni egy tálban egy fürt szőlőre, hogy ne jutna eszembe a hátfájás és a hőguta. Este hét óra is elmúlt, mire a szüretelők kimerülten, kimelegedvc, de elégedetten bejöttek egy italra. Jó a termés, és háromnégy nap alatt végeznek. Mondtam Faustinnek, hogy örülnie kellene az időjárásnak. Hátratolta a kalapját, a homlokán felvillant a csík, amely a barnára sült és a fehér bőrt elválasztotta. – Túl jó az idő – jelentette ki. – Nem lesz tartós. – Nagyot kortyolt a pastisból, miközben azt fontolgatta, mennyi szerencsétlenség történhet. Ha nem jön vihar, a természet játékaként fagyhat, pusztíthat sáskajárás, erdőtűz vagy atomtámadás. Valami rossz bizonyára történik, mielőtt leszüretelik a második adag szőlőt. És ha mégsem történne, még mindig vigasztalhatja magát azzal, hogy az orvosa diétára fogta, hogy csökkentse a koleszterinszintjét. Igen, ez valóban komoly gond. Megnyugodott, ahogy eszébe jutott, hogy a sors nemrégiben milyen csapást mért rá, és ivott még egyet.

ELTARTOTT egy darabig, mire megszoktam, hogy a bornak különálló, kizárólag erre a célra épített helyisége van, nem egy, a valóságnál jobb színben feltüntetett pohárszék és nem is a lépcső alatti szűk hely, hanem egy igazi borospince. A pince a ház alatt lapult meg, padlóját murva borította, a falai állandóan hűvösek maradtak, és háromnégyszáz üveg fért el benne. Imádtam. Eltökéltem, hogy feltöltöm. A barátaink ugyanilyen határozottan eltökéltek, hogy kiürítik. Így megvolt a kifogásom, hogy társasági komissióként rendszeresen ellátogassak a szőlőskertekbe, hogy a vendégeink sose szomjúhozzanak. A kutatás és a vendéglátás kedvéért Gigondasba, Beaumesde-Venise-be és Châteauneuf-du-Pape-ba is elmentem. Ezek egyike sem nagyobb egy nagyobbacska falunál, és mindben céltudatosan foglalkoznak a szőlőtermesztéssel. Az ember bármerre pillant, borospincéket hirdetnek, és ezekből mintha ötvenméterenként volna egy. Dégustez nos vins!111 Sosem fogadtam lelkesebben invitálást! Kóstoltam bort egy gigondasi garázsban és egy Beaumes-de-Venise fölötti kastélyban. Harminc frankért találtam egy erőteljes, bársonyos Châteauneuf-du-Papeot, amelyet csodálatos egyszerűséggel egy garázspumpának látszó szerkezettel töltöttek műanyag tartályokba. Egy drágább és mesterkéltebb helyen kértem, hadd kóstoljam meg a törkölypálinkát. Elővettek egy apró, metszett üvegpalackot, és a kézfejemre cseppentettek egy csöppet. Nem tudtam, vajon ezt meg kell-e szagolnom, vagy le kell-e nyalnom. Egy idő után elkerültem a falvakat, és a növényzetben olykor félig megbúvó jelzéseket követtem. A jelezések az ültetvényekre irányítottak, ahol szőlő tikkadt a napon, és ahol egyenesen a borosgazdáktól vásárolhattam. Mindannyian vendégmarasztalók voltak, és büszkék a munkájukra. Az elárusító bódéikat ellenállhatatlannak találtam. 111

Kóstolja meg borainkat!

Kora délután fordultam le a Vacqueyrasból kivezető főúttól, és hajtottam végig a szőlőben a keskeny, köves úton. Azt mondták, ez vezet ahhoz a borosgazdához, akinek a bora, a fehér Côtes-du-Rhône úgy ízlett ebédkor. Egy-két láda megtöltené a pincékben tátongó űrt, amelyet a legutóbbi portyázó csapat hagyott maga után. Egy gyors megálló, nem több tíz percnél, és már otthon is vagyok A kerékvágás hatalmas platántól árnyékolt, letaposott udvar körül szögletes U alakban elhelyezkedő épület-együtteshez vezetett. A házat álmos farkaskutya őrizte, és lagymatag ugatással fogadott, csengő helyettesként teljesítve feladatát. Egy munkásruhát viselő férfi jött elő a traktorja mellől, kezében egy készlet olajos gyújtógyertya. Az alsókarját nyújtotta felém, hogy megrázzam. Szeretnék fehérbort? Persze. Ő maga el van foglalva a traktoija pátyolgatásával, de a nagybátyja majd gondoskodik rólam. – Edouard! Tu peux servir ce monseieur?112 Szétnyílt a bejárati ajtó előtti fagyöngyökből álló függöny, és Edouard bácsi pislogva kilépett a napfényre. Ujjatlan mellényt, kék munkásnadrágot és szövetpapucsot viselt. A derékbősége tekintélyes volt, a platán körméretéhez fogható, de még ezen is túltett az orra. Sosem láttam még ilyen orrot: széles volt, és húsos, a színe a rozé és a borvörös között, az arcán pedig finom lílás vonalak futottak keresztül. Ez az ember szemlátomást munkája minden cseppjét élvezte. Rám ragyogott, arcának vonalai úgy néztek ki, mint megannyi lilás szőrszál. Bon. Une petite dégustation.113 Átvezetett az udvaron benyomta egy hosszú, ablaktalan épület kettős ajtaját, és azt mondta, maradjak az ajtó mellett, amíg ő felkapcsolja a villanyt. A kinti fényesség után semmit sem láttam, 112

Edouard, kiszolgálnád az urat?

113

Jó. Egy kis kóstoló.

ám az illat biztató volt, mustos és félreismerhetetlen, maga a levegő is erjedt szőlő ízű. Edouard bácsi felkapcsolta a lámpát, és becsukta az ajtót, hogy kizárja a kinti hőséget. Az egyetlen villanykörtére szerelt kis bádog ernyő alatt hosszú, kecskelábú asztal és vagy fél tucat szék állt. Az egyik sarokban lépcsőt és a pincébe vezető beton rakodóponkot vettem ki. A falak mentén faraklapokon egymásra tornyozták a borosládákat, a repedt mosdókagyló mellett régi hűtőszekrény zümmögött csendesen. Edouard bácsi eltörölte, egyesével a fény felé fordította, majd az asztalra tette a poharakat. Hét poharat csinos sorba állított, mögéjük különböző üvegeket válogatott. Minden üvegnek jutott egypár dicsérő szó. – A fehéret ismeri már az úr? Nagyon kellemes fiatal bor. A rozé egyáltalán nem olyan gyenge, mint amilyet a Côte d'Azurön kap az ember. Tizenhárom százalékos, rendes bor. Ez egy könnyű vörös, egész üveggel is megihat belőle az ember egy teniszjátszma előtt. Ez viszont télre való, és legalább tíz évig eltartható. Ez pedig... Próbáltam leállítani. Mondtam, hogy mindössze a fehérből szeretnék két ládával, de erről hallani sem akart. Ha már az úr vette a fáradságot, hogy személyesen eljöjjön, akkor szó sem lehet arról, hogy ne kóstolja meg a választékot. Ő maga is velem tart a különböző évjáratoknál, biztatott Edouard bácsi. Súlyos kezével a vállamra ütött, és leültetett. Lenyűgözött. Pontosan elmesélte, melyik bor az ültetvény mely részéről származik, és miért terem bizonyos lejtőn könnyebb, egy másikon pedig nehezebb bor. Minden megkóstolt nedűt egy képzeletbeli ételsor követett, heves cuppantásokkal és a gasztronómiai mennybe emelt tekintettel. Képzeletben rákot ettünk, sóskás lazacot, bresse-i rozmaringos csirkét, sült kisbárányt tejszínes fokhagymaszósszal, párolt marhát olajbogyóval és sertéspecsenyét szarvasgombával. A borok egyre

ízesebbek és egyre drágábbak lettek. Egy szakértő markába kerültem, és nem tehettem mást, mint hogy elengedjem magam, és élvezzem a dolgot. – Még egyet meg kellene kóstolnia – mondta Edouard bácsi –, bár ez nem mindenkinek ízlik. – Felvett egy üveget, és könnyedén félig töltött egy poharat. A bor sötétvörös volt, szinte fekete. – Karakteres bor – magyarázta. – Várjon csak. Ez kíván egy kis jó harapnivalót. – Otthagyott a poharak és az üvegek között, s én közben megéreztem a délutáni macskajaj első nyilallását. – Voilà. – Letett elém egy tányért két kis kerek, zöldfűszerrel megszórt és olajtól fényes kecskesajttal, és a kezembe adott egy kopott fanyelű kést. Figyelte, ahogy levágom és megeszem egy darab sajtot. Kibírhatatlanul erős volt. Tökéletesen felkészítette az ízlelőbimbóimat, illetve azok maradékát, és a bor olyan volt utána, mint a nektár. Edouard bácsi segítetett a kocsiba tenni a ládákat. Valóban ennyi mindent rendeltem volna? Minden bizonnyal. Majdnem két órát üldögéltünk a kellemes homályban, és két óra alatt az embernek megered a nyelve, és mindenféle döntést hozhat. Lüktető fejjel és a következő hónapi szüretre szóló meghívással távoztam. A mi szüretünk, az év mezőgazdasági fénypontja, szeptember utolsó hetében zajlott. Faustin néhány nappal később szerette volna, de az időjárásra vonatkozó valamilyen bizalmas közlés szerint az október nedvesnek ígérkezett. A csemegeszőlőt szüretelő eredeti csapatot most Raoul unokaöcs és Faustin apja erősítette. Ő azzal járult hozzá a munkához, hogy komótosan a szüretelők után bandukolt, és addig szurkált a bokrok között, amíg talált egy ottfelejtett fürtöt. Ekkor elkiáltotta magát – jó erős hangja volt a nyolcvannégy évéhez képest –, hogy valaki jöjjön vissza, és végezze el rendesen a munkát. A többiekkel ellentétben, akik rövidnadrágot és

mellényt viseltek, ő egy hűvös novemberi napra öltözött: pulóver, sapka és vastag vászonöltöny volt rajta. Amikor a feleségem megjelent a fényképezőgéppel, az öreg levette a sapkáját, lesimította a haját, újra feltette a sapkáját, és derékig a szőlőben állva pózba vágta magát. Mint minden szomszédunk, ő is szerette, ha fényképezik. Lassan és hangosan leszedték a sorokat, a szőlőt műanyag ládába halmozták, és feltették a teherautó platójára. Mostanában az utak minden este zsúfoltak voltak: a teherautók és a traktorok a maubeci borgazdaságba szállították a vörös szőlőhalmokat, itt mázsálták, és megmérték az alkohol tartalmát. Faustin meglepetésére a termést minden zavaró körülmény nélkül betakarították. Meghívott, hogy tartsunk vele ünnepelni, amikor az utolsó szállítmányt viszi a borgazdaságba. – Ma este kiderülnek a végső adatok – mondta –, és akkor megtudják, hogy mennyit ihatnak jövőre. Követtük a napnyugtában harminc kilométeres sebességgel ringatózó teherautót a szűk, lehullott és széttaposott szőlőtől foltos utakon. A lerakodáshoz várakozni kellett. Tagbaszakadt, pirosra sült arcú férfiak üldögéltek a traktorjukon, amíg rájuk nem került a sor, hogy az emelvényhez tolassanak, és a csúszdára borítsák a terhüket – ez volt az első lépés a szőlőnek az üvegig tartó útján. Faustin befejezte a lerakodást. Bementünk vele az épületbe, hogy lássuk, amikor a szőlőnk a hatalmas, rozsda-mentes acélmedencébe ér. – Figyeljék a számlapot – mondta. – Az mutatja az alkoholfokot. – A kijelző kilendült, megremegett, majd 12,32-nél megállapodott. Faustin morgott egyet. 12,50-et szeretett volna, és ez néhány napfényes nappal meg is lett volna, de 12 fölött már minden elfogadható volt. Odavitt bennünket ahhoz a férfihoz, aki a szállítmányokat könyvelte, egy csiptetős írólapon megszemlélt

egy számsort, és összehasonlította a zsebéből előhúzott maroknyi cédulával. Bólintott. Minden rendben volt. – Nem fognak szomjazni. – Az ivást jelentő provence-i kézmozdulathoz összeszorította az öklét, és szája felé fordította hüvelykujját. – Egy kicsit több, mint ezerkétszáz liter. Azt gondoltuk, jó évük volt, és mondtuk Faustinnek, hogy örülünk. – Hát – felelte –, legalább nem esett.

OKTÓBER A FÉRFI AZ ÖREG TÖLGY gyökerei körül növő mohát és a gyér aljnövényzetet nézte. Jobb lába combig zöld, műanyag halász gumicsizmába volt burkolva, a másikon futócipőt viselt. Maga elé nyújtott egy hosszú botot, és kék műanyag bevásárló kosarat tartott a kezében. Oldalvást a fának fordult, előrelépett a gumicsizmás lábával, és idegesen a növényzetbe döfte a botját, mint egy vívó, aki hirtelen, heves riposzttól tart. Aztán újra, gumis láb előre: alapállás, szúrás, visszakozás, szúrás. Annyira belemerült a párbajba, hogy fogalma sem volt, hogy én ugyanilyen elmerülten figyelem az ösvényről. Az egyik kutya hátulról megközelítette, és kutatóan megszaglászta a lábát. A férfi felugrott – merde! –, aztán meglátta a kutyát meg engem, és zavartnak látszott. Bocsánatot kértem, hogy megijesztettem. – Egy pillanatra azt hittem – mondta –, hogy megtámadtak. El sem tudtam képzelni, ki szaglászná meg a lábát, mielőtt megtámadja. Megkérdeztem, hogy mit keres. Feleletképp felemelte a bevásárlókosarát. – Les champignons.114 Ez Lubéron új és aggasztó vonása volt. Azt már tudtam, hogy sok furcsaság esik meg, és még furcsább emberek laknak errefelé. De a gomba, még a vadgomba sem támad csak úgy felnőtt férfiakra! Megkérdeztem, hogy veszélyesek-e a gombák. – Van olyan, amelyik ölni tud – válaszolta. Ezt elhittem, de ez még nem magyarázta meg a gumicsizmát és a különleges előadást a bottal. Megkockáztattam, hogy tudatlan városlakó fajankónak tart, és a jobb lábára mutattam. 114

Gombát.

– És a csizma védelmet jelent? – Mais oui.115 – De mi ellen? Fakardjával a gumira csapott, és fontoskodva felém lépett. Bevásárlókosaras D’Artagnan. Visszakézből rávágott egy csomó kakukkfűre, és még közelebb jött. – Contre les serpents116 – mondta halk sziszegéssel. – A télre készülődnek. Ha az ember megzavarja őket – pszt! –, támadnak. Nagyon veszélyesek lehetnek. Megmutatta a bevásárlókosara tartalmát, amelyet az élete és a lába kockáztatásával ragadott el az erdőből. A gombák nekem mérgesnek látszottak, kékes feketétől, rozsdabarnán át élénk narancsig különböző színben pompáztak, és semmiben sem hasonlítottak a piacon kapható civilizált fehér fajtára. Az öreg az orrom alá tartotta a kosarat, én pedig belélegeztem, az ő szavaival élve, a hegy kivonatát. Meglepetésemre az illat kellemes volt: földes, gazdag és enyhén diós. Közelebbről is megszemléltem a gombákat. Láttam már ilyeneket az erdőben, rosszat sejtető bokrokban a fák alatt, és azt gondoltam, hogy azonnali halált okoznak. Csizmás barátom most biztosított róla, hogy nemcsak nem mérgezők, de ínycsiklandozók is. – De ismernie kell a halálos fajtákat – mondta. – Két-három van. Ha nem biztos a dolgában, vigye el a gyógyszertárba. Korábban sosem jutott volna eszembe, hogy a gombát klinikailag megvizsgálják, mielőtt az omlettbe kerül, de minthogy Franciaországban a gyomor a legbefolyásosabb szerv, a dolog teljesen érthető volt. Következőleg, amikor Cavaillonba mentem, végigjártam a gyógyszertárakat. Kétséget kizáróan, mindegyik átalakult gombavizsgálóvá. A kirakatokban, amelyeket különben sebészeti sérvkötők és sovány, bronzbarna combjukon a 115

Hát persze.

116

A kígyók ellen.

cellulitiszt csökkentő krémeket reklámozó fiatal nők képe foglalt el, most gombaazonosító táblázatok virítottak. Egyik-másik patika még továbbment, és kirakatában az összes ismert ehető gomba leírását és képet tartalmazó gombászati segédkönyveket halmozott fel. Láttam, ahogy az emberek bemennek a gyógyszertárba, és meglehetősen idegesen megmutatják koszos szatyraikat a. pultnál, mintha valamilyen ritka betegséggel kapcsolatban vizsgálnák őket. A fehérköpenyes szakember ünnepélyesen szemügyre vette a kis, sáros dolgokat, majd ítéletet hozott. Gondolom érdekes változatosságot jelentett neki a végbélkúpok és májerősítők szokásos napi menete után. Olyan szórakoztatónak találtam ezt az egészet, hogy megfeledkeztem róla, miért is jöttem Cavaillonba: nem azért, hogy a gyógyszertárak környékén lófráljak, hanem hogy bevásároljak a helyi pék-zarándokhelyen. Franciaországi életünk kenyérfüggővé tett bennünket. A napi kenyér kiválasztása és megvétele visszatérő örömöt jelentett. Először a ménerbes-i falusi pékség szabálytalan nyitva tartása – „majd akkor nyitunk ki, ha a Madame elkészült a toilette-jével”, mondták egyszer – késztetett bennünket arra, hogy más falvak pékségeit is felkeressük. Ez valóságos reveláció erejével hatott. A kenyér éveken keresztül magától értetődő, szabványárucikket jelentett nekünk, most pedig mintha egy új étket fedeztünk volna fel. Kipróbáltuk a lumiéres-i sűrű, rágós veknit, amely zsírosabb és laposabb, mint a baguette, meg a cabriéres-i sötétre sütött boule-t, amely akkora, mint egy összenyomott focilabda. Megtanultuk, melyik kenyér tartható el egy napig, melyik szárad ki három óra alatt, melyikből készíthető a legjobb croûton117, és

117

kenyérkocka, levesbetét

rouille-jal118 megkenve melyiket a legjobb a halászlébe mártani. Megszoktuk a pompás, de eleinte meglepő látványt, hogy a minden reggel frissen készített és délre elfogyó gyümölcstorták és kis péksütemények mellett pezsgőt is árulnak. A legtöbb pékségnek megvan a maga egyéni jellegzetessége, amely megkülönbözteti a kenyerüket a bevásárló-központok tömegesen gyártott árujától: kis eltérés a szokásos formától, egy ciráda a héjon, egy cifra minta, a pékművész kézjegye. Úgy éreztük, mintha az előre szeletelt gépi kenyeret ki sem találták volna. A Sárga Oldalak szerint Cavaillonban tizenhét pékség működik, de úgy hallottuk, hogy a választék és a minőség tekintetében van egy, amelyik mindnél különb, egy valóságos kenyérpalota. Azt mondják, hogy a Chez Auzet-ban a kenyér- és süteménysütést és -evést kisebb vallási ceremónia szintjére emelték. Jó időben a pékség elé asztalokat és székeket tesznek a járdára, hogy a cavaillon-i családanyák kiülhessenek a forró csokoládéjukkal és mandulás kekszükkel vagy epertortájukkal, amíg annak rendje és módja szerint alaposan átgondolják, milyen kenyeret is vegyenek ebédre és vacsorára. Segítségül Auzet átfogó kenyérlapot, egy Carte de Pain-t állított össze. Elvettem egy példányt a pultról, rendeltem egy kávét, kiültem a napra, és olvasni kezdtem. Ez újabb lépést jelentett franciatanulásomban. A kenyérlap nemcsak megismertetett olyan kenyérfajtákkal, amelyekről korábban nem is hallottam, de határozottan és pontosan azt is elmagyarázta, hogy mit egyek hozzájuk. Az apéritifhez. választhatok a toast nevű pici négyzetek, az esetleg apróra vágott szalonnával ízesített pain surprise és a pikáns feuillets salés közül. Ez egyszerű. Bonyolultabbá vált a döntés, amikor magát az 118

pirospaprikás fokhagymamártás

ételt kellett kiválasztani. Tételezzük fel például, hogy nyers zöldséggel akarok kezdeni. Ehhez négy lehetséges kenyér társulhat: hagymás, fokhagymás, olajbogyós és rokfortos. Túl bonyolult? Akkor tengeri herkentyűket kell ennem, mert az Auzet-féle evangélium ehhez csak egyféle kenyeret enged meg, a vékonyra szelt rozskenyeret. És így tovább, a kenyérlap rendíthetetlen tömörséggel sorolta fel, hogy mit együnk felvágotthoz, libamájhoz, leveshez, vörös és fehér húshoz, szárnyas vadhoz és szőrös vadhoz, füstölt húshoz, vegyes salátához (kérjük nem összekeverni a külön felsorolt zöld salátákkal) és három különböző állagú sajthoz. Összesen tizennyolcféle kenyeret számoltam, a kakukkfüvestől a borsosig, a dióstól a korpásig. Határozatlanságomban bementem az üzletbe, és megkérdeztem a tulajdonosnőt, mit ajánlana borjúmájhoz. Lassan körbejárta a polcokat, majd kiválasztott egy barna, duci banette-et. Amíg kiszámolta a visszajárót, elmesélte, hogy egy vendéglőben a séf az ételsor öt ételéhez öt különböző kenyeret szolgál fel. Ez az ember ért a kenyérhez. Nem úgy, mint egyesek. Lassan én is kapiskálni kezdtem, mint ahogy kapiskál-ni kezdtem a gombát is. Sokat tanultam ezen a délelőttön.

MASSOT érzelgős hangulatban volt. Épp eljött otthonról, és nekivágott az erdőnek, hogy megöljön valamit, amikor a szőlőültetvényekre néző dombon összefutottam vele. Hóna alatt a puskájával, szája szegletében sárga cigarettával állt, és a völgyet szemlélte. – Nézze meg a szőlőt! – mondta. – A természet a legszebb ruháját öltötte magára! E váratlan költői megfigyelés hatását kissé lerontotta, amikor Massot hangosan megköszörülte a torkát, és kiköpött, de igazat

kellett adnom neki, a szőlő csodaszép volt, az ültetvények hosszú során a rozsdabarna, sárga és skarlátvörös mozdulatlan levelek fürödtek a napfényben. Most, hogy a szüret befejeződött, a látványt nem zavarták sem traktorok, sem emberek. A szőlőkben csak a levélhullás után kezdődik újra a munka a metszéssel. Most két évszak között jártunk, bár már elmúlt nyár, még nem köszöntött be az ősz, és még mindig meleg volt. Megkérdeztem Massot-t, hogy haladt-e a háza eladásának ügye. Talán talált egy kedves német házaspárt, amelyik beleszeretett a házba, amíg a közelben sátrazott. Dühbe gurult a sátrazók említésére. – Azok úgysem tudnának megengedni maguknak egy ilyen házat. Különben is, 1992-ig nem adom el. Majd meglátja, ha eltörlik a határokat, mindenki itt akar majd házat venni, az angolok, a belgák... – Fölényesen intett egyet a Közös Piac többi nemzetiségére utalva. – Sokkal jobbak lesznek az árak. Très recherchées119 lesznek a lubéroni házak. Még a maguk kis házikójáért is megkaphatják az egy-két milliót. Nem először említették 1992-t, amikor egész Provence úszni fog a külföldiek pénzében, mert elismerik a Közös Piacot. Elfelejtjük a nemzetiségeket, és mindannyian egyetlen nagy, boldog európai családdá válunk. Megszűnnek a pénzügyi korlátozások, és mit tesznek majd a spanyolok, az olaszok meg a többiek? Mi mást, minthogy csekkfüzetüket lobogtatva Provenceba rohannak, és házat keresnek. Elterjedt elképzelés volt, de én nem láttam be, miért kellene ennek így történnie. Provence-ban már így is tekintélyes külföldi népesség élt, számukra nem jelentett gondot a házvásárlás. És európai integráció ide vagy oda, egy dátum egy darab papíron még nem szünteti meg a veszekedést, a bürokráciát és a különleges előnyökért folyó ügyeskedést, amelyhez minden 119

nagyon keresettek

tagállam – különösképpen Franciaország – folyamodik, ha az érdekei úgy kívánják. Ötven év alatt talán megváltozik valami, ám 1992-ben biztosan nem. Massot azonban tántoríthatatlan volt. 1992-ben mindent elad, és visszavonul, esetleg Cavaillonban vesz egy bar-tabac-t.120 Megkérdeztem, mit csinál majd a három veszélyes kutyájával, és egy pillanatra azt hittem, hogy könnyekben tör ki. – Nem éreznék jól magukat a városban – felelte. – Le kellene lőnöm őket. Néhány percig mellettem sétált, és felvidította magát, ahogy a markát ütő biztos nyereségről és az időről motyogott. Egy életnyi kemény munkának megvan a jutalma. Az embernek kényelmesen kell leélnie az öregkorát, nem a földön robotolnia. Elhanyagoltsága miatt birtoka egyedülálló volt a völgyben, Massot azonban úgy beszélt róla, mintha a villandry kertek és Château Lafite aprólékosan ápolt szőlőültetvényének kereszteződése volna. Letért az ösvényről, és bement az erdőbe, hogy megfélemlítsen valamilyen madarat. Egész megkedveltem ezt a kegyetlen, kapzsi, álnok vén gazembert. A hazavezető út üres patronokkal volt teleszórva. Massot megvetően csak chasseur de sentier-nek, ösvényvadászoknak hívta ezeket a szerencsétlen nyámnyila alakokat, akik nem akarják összesározni a csizmájukat az erdőben, és azt remélik, hogy a madarak valahogy belerepülnek a sörétjükbe. Az elszórt patronok mellett összegyűrt cigarettásdobozok, üres szardíniáskonzervek és üvegek hevertek, olyan természetbarátok ajándékai, akik panaszkodnak, hogy a turisták tönkreteszik a Lubéront. A természet védelme iránt érzett aggodalmuk a saját szemetük összeszedésére már nem terjed ki. Rendetlen egy népség ez a lubéroni vadásztársadalom.

120

dohányárut is forgalmazó bisztró

Hazaérve kisebb kupaktanácsot találtam a hátsó kert fái mögött elrejtett villanyóra körül. A villamos művek embere kinyitotta az órát, hogy leolvassa, és egy hangyatelepet talált benne. A számok olvashatatlanok voltak, nem lehetett megállapítani a fogyasztásunkat. El kell távolítani a hangyákat. A feleségemhez és a villamos művek emberéhez Menicucci is csatlakozott, akiről most már azt gyanítottuk, hogy a kazánházban lakik, és semmit sem szeretett jobban, mint tanácsot adni mindenféle ház körüli gond esetén. – Oh là là. – Csönd lett, mert Menicucci lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a hangyákat. – Ils sont nombreux, les fourmis.121 – Most az egyszer óvatosan fogalmázott. Annyi hangya nyüzsgött, hogy egyetlen fekete tömböt alkottak, teljesen megtöltötték a villanyóraszekrényt. – Én ugyan nem nyúlok hozzájuk – jelentette ki a villamos művek embere. – Bemásznak az ember ruhájába, és megcsípik. Amikor legutoljára megpróbáltam lesöpörni egy hangyabolyt, egész délután velem maradtak a dögök. Nézte a lüktető bolyt, és a fogához ütögette a csavarhúzóját. Aztán Menicuccihoz fordult. – Van egy hegesztő-pisztolya? – Vízvezeték-szerelő vagyok. Persze hogy van hegesztőpisztolyom. – Bon. Akkor leperzselhetjük őket. Menicucci megdöbbent. Hátrált egy lépést, és keresztet vetett. A homlokára csapott. Felemelte a mutatóujját, ami nála a teljes egyet nem értést vagy egy előadás kezdetét avagy mindkettőt jelentette. – Nem hiszek a fülemnek! Egy hegesztőpisztollyal? Van fogalma róla, milyen erős áram folyik át azon? A villamos művek embere sértődöttnek látszott. – Persze hogy van. Villanyszerelő vagyok. 121

Sokan vannak a hangyák.

Menicucci meglepődést mímelt. – Ah bon? Akkor azt is tudja, hogy mi történik, ha megéget egy áram alatt levő vezetéket. – Nagyon óvatos lennék a lánggal. – Óvatos! Óvatos! Mon Dieu, mindannyian odaveszhetnénk a hangyákkal együtt! A villamos művek embere visszatette a tokjába a csavarhúzóját, és a mellén keresztbe fonta a karját. – Rendben van! Én ugyan nem foglalkozom a hangyákkal! Távolítsa el őket maga! Menicucci elgondolkodott egy darabig, majd mint egy különlegesen meglepő trükkre készülő bűvész, a feleségemhez fordult. – Tudna hozni, Madame, pár friss citromot, kettő-három elég lesz, és egy kést? Feleségem, a bűvészinas visszatért a késsel és a citrommal. Menicucci mindet felnegyedelte. – Ezt a fortélyt egy nagyon öregembertől tanultam – mondta, és morgott valamit arról, hogy milyen hülyeség lett volna a hegesztőpisztolyt – pitaine de chalumeau122 – használni, miközben a villamos művek embere egy fa alatt duzzogott. Amikor felnegyedelte a citromokat, Menicucci megközelítette a bolyt, és a hangyákra nyomta a levet. Közben néha megállt, hogy megfigyelje a citromsav-eső hatását. A hangyák visszavonultak, fejvesztett csapatokban hagyták el a villanyóraszekrényt, egymásra másztak siettükben. Menicucci élvezte a sikerét. – Voilà, jeune homme! – jegyezte meg a villamos művek emberének – A hangyák ki nem állhatják a friss citromlevet. Ezt most megtanulta. Ha citromdarabkákat tart a mérőszekrényben, sosem szállják meg többé a hangyák. 122

a kibaszott hegesztőpisztolyt

A villamos művek embere ezt tüntető udvariatlansággal fogadta, és közölte, hogy ő nem citromszállító, és a citromlétől ragacsos lesz a mérő. – Még mindig jobb, ha ragacsos, mint ha szénné ég – vágott vissza Menicucci, és visszatért a kazánjához. – Beh oui, jobb, ha ragacsos, mintha szénné ég.

A NAPPALOK elég melegek voltak még, hogy úszhassunk, az éjszakák már elég hűvösek, hogy tüzet gyújtsunk. Vénasszonyok nyara volt, amely aztán a provence-i időjárásra jellemző szélsőségességgel ért véget. Még az egyik évszakban feküdtünk le, de egy másikban ébredtünk. Éjjel érkezett meg az eső, és a következő nap nagyobb részében esett, nem a nyári, kövér cseppekben, hanem szürke lemezként zuhogott alá, elárasztotta a szőlőültetvényeket, a földre taposta a bokrokat, sártengerré változtatta a virágágyásokat, és barna folyókká a sarat. Késő délutánra állt el. Kimentünk megnézni a kocsifelhajtót, illetve azt a helyet, ahol az előző nap még a kocsifelhajtó volt. Már a nagy augusztusi viharban is sokat szenvedett, de az akkori vízmosások kis karcolások voltak ahhoz képest, amit most láttunk: az útra egy sor kráter vezetett le, a felhajtó java része itt állt lucskos halmokban. A többit a házzal szembeni dinnyemezőre sodorta a víz. A murva és a kövek egy része több mint száz métert tett meg. Egy frissiben felrobbantott aknamező sem nézett volna ki rosszabbul. Csak aki utálja a kocsiját, csak az próbálkozott volna meg a háztól kijutni az útra. Pusztán az eltakarításhoz is földgyalura volt szükségünk, és többtonnányi murvára, hogy pótoljuk, amit elvitt a víz. Felhívtam Monsieur Menicuccit. Az utóbbi hónapok alatt élő szakmai telefonkönyv lett belőle, és mivel szinte tulajdonosi tekintettel szemlélte a házunkat, javaslatait úgy tette meg, úgy

magyarázta el, mintha a saját pénze forogna kockán. Figyelmesen meghallgatta, ahogy elmeséltem, hogy odaveszett a kocsifelhajtó, közbeszólásaival – a quelle catastrophe123 nemegyszer elhangzott – érzékeltette, hogy felfogta a kár jelentőségét. Abbahagytam a beszédet, és hallottam, ahogy Meni-cucci összeállítja a szükséges dolgok listáját. – Un bulldozer, bien sûr, un camion, une montage de gravier, un compacteur...124 – A szellemi folyamatok megsegítésére pár pillanatig dudorászott magában, valószínűleg egy Mozart-dallamtöredéket, majd döntött. – Bon. Van itt egy fiatalember, az egyik szomszéd fia, igazi művésze a földgyalunak, és az árai is tisztességesek. Sanchez-nek hívják. Megkérem, hogy jöjjön el holnap. Emlékeztettem Menicuccit, hogy a kocsifelhajtón közönséges autóval nem lehet feljönni. – Megszokta már – felelte Menicucci. – A motorjával jön majd, annak különleges kerekei vannak. Mindenütt el tud menni. Másnap reggel figyeltem, ahogy Sanchez felügyeskedik: szlalomozott a kráterek között, a lábtartóra támaszkodott, ahogy áthajtott a dombokon. Leállította a motort, és visszanézett a felhajtóra. Maga volt a tudatosan összeállított színeket viselő elegáns motoros mintaképe: a haja, a bőrdzsekije és a motorbiciklije fekete. Visszatükröződő pilóta-napszemüveget viselt. Azon tűnődtem, ismeri-e vajon a biztosítási ügynökünket, az ijesztően menő Monsieur Fructust. Jó kis pár lettek volna. Sanchez egy félórán belül gyalogosan bejárta az aknamezőt, megbecsülte a munka árát, telefonon megrendelte a kavicsot, és határozottan megígérte, hogy két nap múlva a földgyalujával együtt visszatér. Ebben kételkedtünk, és amikor Menicucci este

123

micsoda katasztrófa

124

Egy földgyalu, természetesen egy kamion, egy kavicsszállítmány, egy kis úthenger…

katasztrófafelügyelői minőségében telefonált, azt mondtam, hogy Monsieur Sanchez meglepett bennünket a hatékonyságával. – Családi vonás – magyarázta Menicucci. – Az apja dinnyemilliomos. A fia pedig földgyalu-milliomos lesz. Annak ellenére, hogy spanyolok, nagyon komoly emberek. Elmesélte, hogy az idősebb Sanchez fiatalemberként munkát keresve került Franciaországba, és kidolgozott egy módszert, amellyel hamarabb és lédúsabb dinnyét tudott termeszteni, mint bárki más Provence-ban. Mostanra úgy meggazdagodott, mondta Menicucci, hogy évente mindössze két hónapot dolgozik, és a telet Alicantéban tölti. Ifjabb Sanchez ígéretének megfelelően megérkezett, és a nap hátralevő részében helyreállította a kocsifelhajtót. Olyan érzékkel dolgozott, hogy öröm volt nézni, olyan pontosan terítette el a többtonnányi földet, mintha vakolókanállal dolgozna. Miután elegyengette a felhajtót, egy hatalmas gereblyével elsimította a felszínt, és hívott, nézzük meg, mit végzett. A felhajtón kifogástalanul esett a járás. Sanchez egy kis görbületet adott neki, hogy az eső eztán a szőlőbe folyjon. – C’est bon?125 Olyan jó, mint a párizsi autópálya, feleltük. – Bieng. Je revieng demaing.126 – Felmászott a földgyalu vezetőfülkéjébe, és tekintélyes huszonöt kilométeres sebességgel elhajtott. Másnap leterítik a kavicsot. A kocsifelhajtó tökéletesre boronált felszínét másnap reggel zavarta meg elsőként egy jármű. Nagy nehezen felmászott a házhoz, és megkönnyebbült remegéssel megállt. Ez a teherautó még Faustin szőlőskocsijánál is tiszteletreméltóbbnak látszott, olyan mélyen ült, hogy rozsdás kipufogója szinte a földet súrolta. Termetes, cserzett arcbőrű férfi és egy nő állt mellette. 125

Jó lesz így?

126

Rendben. Holnap újra jövök.

Érdeklődve szemlélték a házat. Nyilván vándor mezőgazdasági munkások, akik még egy utolsó megbízatásban reménykednek, mielőtt délnek veszik útjukat a télre. Szimpatikus párnak látszottak, és megsajnáltam őket. – Sajnálom, de már leszüreteltünk – mondtam. A férfi elvigyorodott, és bólintott. – Jól tették. Szerencséjük, hogy még az eső előtt végeztek. – A ház mögött az erdőre mutatott. – Rengeteg lehet ott a gomba. – Igen, feleltem, rengeteg. Nem mutatták jelét, hogy el akarnának menni. Mondtam, hogy a ház előtt hagyhatják a teherautójukat, és szedhetnek gombát. – Nem, nem – felelte a férfi. – Ma dolgozunk. A fiam már útban van a kaviccsal. A dinnye-milliomos kinyitotta a teherautó hátsó ajtaját, és elővett egy hosszú nyelű kőműveslapátot és egy széles fogú fagereblyét. – A többit majd leveszi ő – mondta. – Nem akarom szétlapítani a lábamat. Benéztem a teherautó belsejébe. Szorosan az ülések mögé állítva az egész plató hosszát elfoglaló kis gőz úthengert – a compacteurt – pillantottam meg. Amíg a fiára vártunk, Monsieur Sanchez az életről és a boldogság kereséséről beszélt. Még mindig, mondta, még ennyi év után is jólesik neki egy-egy napos fizikai munka. Júliusra végzett a dinnyézéssel, és beleunt a semmittevésbe. Nagyon kellemes gazdagnak lenni, de az embernek másra is szüksége van, és minthogy szereti a kétkezi munkát, miért ne segítsen a fiának? Sosem dolgozott nekem korábban milliomos. Általában nem sok időm van rájuk, idősebb Sanchcz azonban egy jó teljes napig dolgozott. A fiú egyik fuvar kavicsot döntötte a kocsifelhajtóra a másik után. Az apa lapátolt és terített, mögötte Madame Sanchez egyengetett és simított a fagereblyével. Aztán levették a

compacteurt. Olyan volt, mint egy hatalmas babakocsi. Ünnepélyesen fel-le görgették a kocsifelhajtón, a Sanchez fiú irányította, és utasításokat kiabált a szüleinek – még egy lapáttal ide, jobban gereblyézd el ott, vigyázz a lábadra, ne taposd le a szőlőt. Igazi családi vállalkozás volt. A délután végére a házhoz egy új, hamuszín, zúzott kavicsszalag vezetett, amelyet érdemes lett volna benevezni a Bulldozer Magazin szponzorálta szépségversenyre. A compacteurt visszatették a teherautó hátuljába, előre felszálltak a szülők. Ifjabb Sanchez azt mondta, hogy a munka kevesebbe fog kerülni, mint ahogy becsülte, de majd pontosan kiszámolja, és az apja elhozza a számlát. Másnap reggel, amikor felkeltem, egy ismeretlen furgon állt a ház előtt. A vezetőjét kerestem, de sem a szőlőben, sem a melléképületeknél nem találtam senkit. Bizonyára egy lusta vadász, aki arra sem veszi a fáradságot, hogy felsétáljon az útról. Épp befejeztük a reggelit, amikor kopogást hallottunk az ablakon, és megpillantottuk Monsieur Sanchez kerek, barna képét. Nem jön be, mondta, mert sáros a csizmája. Reggel hat óra óta az erdőt járja, és van egy kis meglepetése a számunkra. A háta mögül elővette régi kockás sapkáját, amely dagadt a vadgombától. Elmondta a kedvenc receptjét – olaj, vaj, fokhagyma és apróra vágott petrezselyem –, és elmesélt egy rettenetes történetet három férfiról, aki meghalt egy rosszul kiválasztott gombavacsora után. Egy szomszéd talált rájuk, még mindig az asztalnál ültek, fennakadt szemmel meredtek előre – ezt Monsieur Sanchez élethűen szemléltette –, és teljesen megbénultak a mérges gombától. De mi csak ne aggódjunk, mondta. Az életével felel a sapkájában levő gombáért. Bon appetit! A feleségemmel aznap este megettük vacsorára a gombát. Két falat közt egymást figyeltük, nem jelentkeznek-e a bénulás és a szemforgás jelei. A gomba annyival ízletesebb volt, mint a

szokásos, hogy elhatároztuk, veszünk egy kézikönyvet és egy pár kígyóellenes gumicsizmát.

EGY ÖREG HÁZ tatarozásakor elérkezik a pillanat, amikor az ember vágya, hogy végre befejezzék a munkát, veszélybe sodorja a nemes esztétikai szándékot, hogy rendesen fejezzék be. Egyre nagyobb a kísértés, hogy belemenjünk a gyorsított eljárásba, ahogy szaporodnak a késlekedések és a kifogások: az ács levágta az ujja hegyét, a kőművesnek ellopták a teherautóját, a festő influenzás, a májusban megrendelt és júniusra megígért szerelvények csak szeptemberben érkeznek meg, és mindeközben a betonkeverő, a terméskő, a lapátok és a csákányok mintha állandó berendezési tárgyakká válnának. A nyári hónapokban, amikor megnyugtatott a nap, még tudtuk türelmesen szemlélni a felébe-harmadába hagyott munkákat a házon. Most azonban, hogy egyre több időt töltöttünk odabenn, a türelem helyét bosszúság foglalta el. Christiannal, az építésszel végigjártuk a szobákat, hogy kiderüljön, kinek mit kell tennie, és az mennyi időt vesz majd igénybe. – Normalement – magyarázta Christian, ez a sármos és kérlelhetetlenül derülátó ember –, már csak hat-hét napi munka van hátra. Egy kis kőművesmunka, egy kis vakolás, kétnapi festés és kész is. Ez felbátorított bennünket. Ahogy Christiannak mondtuk, az utóbbi időben, sötétebb pillanatainkban elképzeltük, hogy karácsony reggelén még mindig az építkezés romjai közepette ébredünk. Szörnyülködve az égnek emelte a karját, felvonta a szemöldökét és a vállát. Micsoda gondolat! Teljességgel elképzelhetetlen, hogy ez a néhány végső simítás még tovább húzódjék. Azonnal felhívja a csapata tagjait, és megszervez egy

megfeszített munkahetet. Előrehaladnak majd, de nem is csak haladnak, hanem a végére is járnak a dolognak. Szokatlan időpontban, de egyik a másik után felbukkant a házban: Didier és a kutyája reggel hét órakor, a villanyszerelő ebédkor, Ramon, a vakolómunkás egy esti italra. Nem dolgozni jöttek, hanem hogy megszemléljék az elvégzendő munkát. Mindannyiukat meglepte, hogy a dolog így elhúzódott, mintha rajtuk kívül bárki más felelne ezért. Mind bizalmasan közölte velünk, mindig az a gond, hogy az embernek meg kell várnia, amíg a másik végez előtte, és csak akkor láthat neki. Amikor megemlítettük karácsonyt, hahotázni kezdtek. A karácsony még hónapokra van, addig szinte egy új házat is fel tudnának húzni. Ezzel együtt, egyiküknek sem akaródzott egy konkrét időpontot megadni. Mikor tudnak jönni, kérdeztük. Hamarosan, hamarosan, felelték. Ezzel be kellett érnünk. Kimentünk a ház elé, ahol a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőt a betonkeverő őrizte, és elképzeltük, hogy a helyén egy ciprus áll. Hamarosan, hamarosan.

NOVEMBER A FRANCIA PARASZTOK találékonyak, és gyűlölik a pazarlást. Nemigen dobnak el semmit, mert tudják, hogy egyszer hasznát veszik még a simára kopott traktorkeréknek, a kicsorbult sarlónak, a törött kapának és az 1949-es Renault-ból kimentett sebességváltóháznak, és így elkerülhetik, hogy meg kelljen zavarniuk azt a sötét, mély zsebet, ahol a pénzüket őrzik. A szerkentyű, amelyet a szőlőültetvény szélén találtam, a paraszti leleményesség rozsdás emlékműve volt. Egy százliteres olajoshordót hosszában kettévágtak, és egy vascsőszerkezetre erősítették. Az elejére csapszeggel egy inkább ovális, mint kerek kereket szereltek. A hátuljából két különböző hosszúságú nyél állt ki. Faustin elmagyarázta, hogy ez egy brouette de vigneron, vagyis szőlészeti talicska, amelyet költségtakarékosán kifejezetten a metszés idejére készítettek. Mostanra az őszi szelek megkopasztották a szőlőültetvényeket, és a kusza vesszők úgy néztek ki, mint feltekercselt barna szögesdróthalmok. Mielőtt jövő tavasszal feléled a természet, vissza kell majd nyesni őket. A levágott venyigének, a sarments-nak nincs mezőgazdasági értéke, túl rostos, hogy a télen elrohadjon, és túl sok, hogy a sorok között hagyhassák. Össze kell szedni, és el kell égetni, ehhez használják a brouette de vigneront. A talicska a legegyszerűbb mozgó égetőmű. Az olajos hordó aljában meggyújtják a tüzet, erre teszik a lenyesett venyigét, majd a talicskát odébb tolják a következő tőkéhez. Ha a hordó megtelik, a földre borítják a fakószürke hamut, és a folyamat kezdődik elölről. A maga primitív módján a talicska nagyon is hatékony.

Amikor szürkület előtt visszasétáltam a házhoz, karcsú kék füstcsíkot láttam felszállni a szőlő azon szegletéből, ahol Faustin metszett és égetett. Felegyenesedett, és megdörzsölte a hátát. A keze hideg volt, és elgémberedett, ahogy megráztam. A megnyesett szőlősorokra mutatott, a kusza venyigék feketélltek a homokos talajon. – Szép tiszta, nem? Szeretem, ha szép tiszta. – Megkértem, hagyjon egy kis venyigét, hogy jövő nyáron elégethessem a roston sütéskor. Eszembe jutott, hogy New Yorkban egy magát élelmiszerbutiknak nevező boltban láttam egyszer ilyet. Eredeti szőlővenyige, biztosítja a hamisítatlan sült ízt, állt a címkén. Egyforma hosszúra volt vágva, szalmazsineggel csinosan össze volt kötve. Egy kis köteg két dollárba került. Faustin nem akarta elhinni. – És az emberek megveszik? Újra a szőlőre pillantott, és felbecsülte, hány száz dollárt égetett el egyetlen nap alatt, és megcsóválta a fejét. Újabb kegyetlen csapás. Megvonta a vállát. – C’est curieux.127

A VAISON-LA-ROMAINE-TŐL nyugatra fekvő Côtes-du-Rhône vidék mélyén lakó barátunkat a faluja bortermelői ki akarták tüntetni, és fel akarták venni a Confrérie Saint-Vincent-ba, a Chevaliers du Tastevin helyi megfelelőjébe. Az avatásra, amelyet vacsora és táncmulatság követ, a faluházán kerül majd sor. Lesz sok, erős bor, a bortermelők feleségestül nagy számban megjelennek. Kapcsolatok köttetnek majd, ez olyasmi alkalom. Évekkel korábban Burgundiában jártunk egyszer egy Chevaliers vacsorán. A kétszáz estélyi ruhás, a vacsora kezdeten még merev ünnepélyességgel viselkedő emberből a főétel 127

Hát ez furcsa.

felszolgálásának idejére burgundiai bordalokat éneklő vidám tömeg lett. Homályos, de kellemes emlékeink maradtak a tájt részeg lovagokról, ahogy a vacsora után a Clos Vougeot-i rendőrség készséges segítségével igyekeztek megtalálni, majd kinyitni a kocsijukat. Ekkor vettünk részt először hivatalosan is tömeges lerészegedésnek szentelt estén, és nagyon jól éreztük magunkat. Minden szőlőbarát, a mi barátunk is. A faluházat hivatalosan Salle des Fétes-nek hívták. Egy meglehetősen új épület volt, amelyet a középkori környezet teljes figyelmen kívül hagyásával tervezett a névtelen és túlhajszolt francia építész, akinek küldetése az, hogy minden falunak megadja a saját szemet bántó épületét. A kortárs panelház iskola klasszikus példánya volt: egy aszfaltkertbe állított, nyerstéglával és alumíniummal keretezett üvegkocka, minden báj nélkül, viszont annál több neonlámpával. Az ajtóban két termetes, pirospozsgás, fehér inget, fekete nadrágot és széles vörös selyemövet viselő férfi fogadott. Mondtuk, hogy az új Confrére vendégei vagyunk. – Bieng, bieng, allez-y.128 – Húsos mancsukkal hátba veregettek, és betessékeltek a nagyterembe. A terem egyik végében egy dobogó, rajta egy hosszú asztal és egy mikrofon állt. Kétoldalt és a terem másik végén kisebb, vacsorára terített asztalok sorakoztak. A középen maradt hatalmas teret a borosgazdák és a barátaik töltötték meg. A beszélgetés fülsiketítő volt. A férfiak és a nők, akik azt szokták meg, hogy a szőlőskertek végéből beszélgessenek egymással, nehezen tudják lejjebb venni a hangerőt. A terem visszhangzott és zengett a misztráléval vetekedő hangorkánban. A hangok alighanem ugyanazok lehettek, mint a szőlőben, a viselet azonban kétségtelenül ünneplő volt: a férfiak sötét öltönyt és inget viseltek, amelynek gallérja kényelmetlenül szorította 128

Jól van, jól van, menjenek csak.

napcserzette nyakukat, a nők pedig élénk színű, rafinált ruhát. Egy, a többinél kifinomultabb ízlésű pár feltűnően pompázatos öltözetben jelent meg. A nő szürke üveggyöngy ruhában csillogott. Harisnyája hátuljára színben illő apró szürke tollat varrtak, ettől járás közben úgy festett, mintha verdesne a szárnyával. A férje feketével szegett fehér zakót, fodros, szintén feketével szegett inget és fekete pantallót viselt. Az idegei vagy a pénztárcája felmondhatta a szolgálatot, mert a cipője kényelmes, vastag talpú, barna félcipő volt. Ezzel együtt biztosra vettük, hogy ezt a párt kell figyelnünk, ha megkezdődik a tánc. Megtaláltuk a barátunkat és a családját. Körbepillantott a termen, zavarodottnak látszott, szinte feszengett. Azt gondoltuk, hogy a helyzet ünnepélyessége borzolta fel az idegeit, ám a gond ennél sokkal komolyabb volt. – Sehol sem látom a bárt – mondta. – És maguk? Az egyik fal mentén boroshordók sorakoztak. Az asztalon borosüvegek álltak. Ha a pincéket kiürítenék, a falu Côtes-duRhône tengerben úszhatna, bár azonban valóban nem volt. És most, hogy megfigyeltük mulatozó társainkat, újabb nyugtalanító felfedezést tettünk. Senki sem tartott poharat a kezében. A hangosbemondóból áradó fanfár megakadályozott bennünket, hogy tapintatlanul elragadjunk egy üveget a legközelebbi asztalról. Besorjázott a tizenkét vagy még több, köpönyeget és széles karimájú kalapot viselő Confrére, egyikükmásikuk pergamentekercset, egy pedig egy lenyűgözően vaskos könyvet fogott a kezében. Helyet foglaltak a díszemelvényen. Azt gondoltuk, hogy most már bármelyik pillanatban felszolgálhatják a fogadáshoz a bort, és ezzel kezdetét veszi a szertartás. A polgármester magához ragadta a mikrofont, és megtartotta a megnyitó beszédét. A rangidős Confrére is elmondta a beszédét, csakúgy, mint a vaskos könyvet tartó segédje. A három új tagot egyesével a díszemelvényre szólították, és dicshimnuszokat zengtek borszeretetükről és bajtársiasságukról. Ők egyesével

feleltek, és beszédükben elfogadták az őket ért kitüntetést. Észrevettem, hogy a barátunk hangja egy kissé fátyolos, ezt mások tévesen az elérzékenyülés jelének vélték. Én tudtam, hogy a szomjúságé. Befejezésül felkértek bennünket, hogy közösen énekeljük el Frédéric Mistral egyik provanszál nyelvű énekét. – Coupo santo e versanto – magasztaltuk a megszentelt, csordulásig teli kupát. – A-de-reng beguen en troupo lou vitt pur de nostre plant – igyuk együtt a magunk termelte tiszta bort. Az avatási szertartás több mint egy órája tartott, és még egyetlen csepp sem ment le senki torkán. A résztvevők észrevehető türelmetlenséggel várták, hogy leülhessenek. Végre megtöltötték a megszentelt kupákat, majd újra és újra, amikor kiürültek. Az asztalokon megkönnyebbülés lett úrrá, elengedhettük magunkat, és megszemlélhettük az étlapot. Az első fogás aszpikos fürj volt. A fejet, amelynek darabja állítólag két frankba kerül, le lehetett szedni, és fel lehetett használni egy későbbi díszebédnél. Aztán pisztrángsügért kaptunk. Ezek csak olyan előételek voltak, bemelegítő gyakorlatok a tésztában sült Charolais hátszínhez. Előbb azonban körbekínálták még a Trou Provençal névre keresztelt rövid, de halálos italt. Ez egy kevéske vízből és sok törkölypálinkából készített sörbet, amelynek, ahogy mondták, az a szerepe, hogy megtisztítsa az ízlelőbimbókat. Olyan erős volt, hogy nemcsak az ízlelőbimbókat, de még az orrjáratokat és a koponya első felét is érzéstelenítette. A főszakács azonban tudta, hogy mit csinál. Ahogy elmúlt a fagyott alkohol kezdeti hatása, ürességet – trou-1 – éreztem a gyomromban, és azzal a reménnyel nézhettem a még rám váró hosszú étrend elébe, hogy talán be is tudom fejezni. A marhahús a második fanfár hangjai mellett érkezett. A pincérek és a pincérnők körbemutogatták, és csak azután tálalták fel. A fehérbort felváltotta a helyi borászok büszkesége, egy

ijesztően nehéz vörös. Egyik fogás követte a másikat, amíg végül a szuflé és a pezsgő után eljött a tánc ideje. A régi iskolai zenekar játszott, és nyilvánvalóan nem akart olyanok előtt zenélni, akik csak ugrándoznak, a zenekar táncot akart látni. Volt keringő és foxtrott, több olyan szám, amely akár gavotte is lehetett, ám számomra az est csúcspontját a tangó jelentette. Nem hiszem, hogy sokunknak megadatott megfigyelni, ahogy ötven-hatvan igencsak mámoros pár megkísérli utánozni a valódi tangóművészek hirtelen mozdulatait és fordulatait, sarokcsattogtató cifrázásait. Ezt a látványt sosem fogom elfelejteni. Könyökök vágódtak fel, fejek csapódtak jobbra-balra, elkeseredett, egyensúlyt vesztett lábak csattogtak a terem egyik sarkából a másikba, mindenütt ütközések és katasztrófa volt várható. Egy apró férfi vakon táncolt, fejét magasabb partnernője dekoltázsába süllyesztette. Az üveggyöngyruhás nő és a fodros inges férfi lágyéknál összenőtt, hátát ívbe feszítette, és a Buenos Aires tangópalotáin kívül ismeretlen ügyességgel tört ki, és hajolt előre a tömegben. Csodálatos módon senki sem sérült meg. Amikor mi valamikor hajnali egy óra után eljöttünk, még szólt a zene, és a jóllakott és italba áztatott táncosok még javában ropták. Megint egyszer megcsodáltuk a provence-iak szervezetét. Amikor másnap hazaértünk, úgy találtuk, hogy megváltozott a ház külseje, a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőnél szokatlan rend uralkodott. Nem volt ott a betonkeverő, amely hónapok óta a ház külsejének szerves részét alkotta. Ezt rossz jelnek tekintettük. Utáltuk ugyan, hogy ott dekkol, de mégis biztosítékot jelentett, hogy Didier és a kőművesei visszajönnek. Most idelopództak, és elvitték a mi betonkeverőnket, valószínűleg azért, hogy valahol a Carpentras másik oldalán dolgozzanak vele egy félévig tartó munkán. Reményeinket, hogy karácsonyra elkészül a ház, hirtelen megalapozatlan derűlátásnak éreztük.

Christian – mint mindig – most is együtt érző volt, és igyekezett megnyugtatni bennünket. – Mazanba kellett menniük... sürgősségi munkára... egy öreg özvegyasszony házának a tetejéről van szó... Lelkiismeret-furdalásom támadt. Ugyan mit jelentenek a mi gondjaink az elemeknek kitett szegény öreg özvegyasszony szorongatott helyzetéhez képest? – Ne aggódjanak! – mondta Christian. – Két nap, esetleg három, és visszajönnek, és mindent befejeznek. Rengeteg időnk van még karácsonyig. Hetek. Nem is olyan sok hét, gondoltuk magunkban. A feleségem felvetette, hogy el kellene rabolnunk, és túszként fogva kellene tartanunk Didier spánieljét, amely közelebb áll a szívéhez, mint a betonkeverő. Merész, jó terv volt, csakhogy a kutya sosem mozdult Didier mellől. Na jó, ha nem a kutyáját, akkor a feleségét. Szinte mindent fontolóra vettünk már. Az első tartós téli misztrál érkeztével egyre nyilvánvalóbbá váltak a befejezetlen munkák, különösen az ideiglenes ablakok és a hézagok a falban. Három napig fújt a szél, zöld C formára hajtotta a ciprust az udvarban, megcibálta a műanyag cafatokat a dinnyeföldön, megtépázta a tetőcserepeket és a spalettákat, és egész éjjel zúgott. Ellenséges szél volt, nem volt előle menekvés, levertséget okozott, ahogy szakadatlanul döngette a ház oldalát, mintha be akarna jönni. – Jó öngyilkos idő – jegyezte meg Massot egy reggel, amikor a szél az arcára préselte a bajuszát. – Beh out. Ha így marad, lesz egy-két temetés. Természetesen ez semmi az ő gyerekkorának misztráljaihoz képest, mondta. Azokban az időkben hetekig egyfolytában fújt a szél, furcsa és rettenetes dolgokat művelt az emberek fejével. Elmesélte az apja egyik barátjának, Arnaud-nak a történetét. Arnaud lova megöregedett és megfáradt, nem tudott már dolgozni a földeken. Arnaud elhatározta, hogy eladja, és vesz egy

fiatal, erős lovat. Egy szeles reggel elgyalogolt a tizenöt kilométerre levő apti vásárba, maga mögött húzva a gebéjét. Vevőre akadt, megegyeztek az árban, de az aznap megvételre kínált fiatal lovak szerencsétlen, vékonyka jószágok voltak. Arnaud egyedül tért haza. A következő héten ismét elment a vásárba, hátha jobb lovakat talál majd. A misztrál egész héten tovább tombolt, és még akkor is fújt, amikor Arnaud újra elgyalogolt az apti vásárba. Most szerencsével járt, és megvett egy nagydarab sötét lovat. Majdnem kétszer annyiba került, mint amennyiért az öreg lovát eladta, de ahogy az eladó is mondta, a fiatalságnak ára van. Az új ló még évekig bírja majd a munkát. Arnaud alig két-három kilométerre járt a tanyájától, amikor a ló megbokrosodott, és elszabadult a gyeplőről. Arnaud futott utána, ameddig csak tudott. Átkutatta a bokrokat és a szőlőültetvényeket, belekiabált a szélbe, átkozta a misztrált, amiért felizgatta a lovat, átkozta a bal-szerencséjét, átkozta az elveszett pénzt. Amikor annyira besötétedett, hogy már keresni sem tudta az állatot, dühösen és reményvesztetten hazament. Ló nélkül nem tudja megművelni a földjét, tönkre fog menni. A felesége már az ajtóban várta. Valami különleges dolog történt: egy ló, egy nagydarab, sötét ló vágtatott az ösvényen, és beszaladt az egyik melléképületbe. Ő megitatta, és a kijárat elé húzott egy talicskát, nehogy a ló megszökhessen. Arnaud fogott egy lámpást, és megnézte a lovat. Rajta volt még az elszakított gyeplő. Arnaud megérintette az állat nyakát, és piszkos lett tőle a keze. A lámpás fényénél látta a hátas oldalán végigcsorgó izzadságot, és a halvány foltokat, ahol lejött a festék. A saját öreg lovát vásárolta vissza. Dühében és szégyenében kiment a tanyája mögötti erdőbe, és felakasztotta magát. Massot vállát előreejtve és cigarettáját a kezével védve a széltől rágyújtott.

– A halottszemlén valakinek jó humora volt – mondta. – Azt állapították meg, hogy a halál oka egy ló kiváltotta elmezavarban elkövetett öngyilkosság. Massot vigyorgott, és bólintott egyet. Mintha valahogy minden története kegyetlenül végződött volna. – De hát bolond volt – magyarázta. – Vissza kellett volna mennie, le kellett volna lőnie – paf! – a kereskedőt, aki eladta neki a lovat, és a misztrálra kellett volna fognia. Én ezt tettem volna. – Az igazság természetéről tartott elmélkedését egy alacsony sebességfokozatban levő motor zúgása szakította félbe. A földút teljes szélességét elfoglaló négykerék-meghajtású Toyota furgon épp annyira lassított le, hogy elugorhassunk előle. Monsieur Dufour volt az, a falusi fűszeres és a Lubéron vaddisznóállományának réme. A hentesboltok falára szegezve korábban láttunk már vaddisznófejet, és nem is szenteltünk neki nagyobb figyelmet, mint az egyéb furcsa, rusztikus díszítéseknek, amelyeket időről időre megpillanthattunk. A nyáron azonban a hegyek szárazabb lejtőiről egyszer-kétszer leereszkedtek a vaddisznók, hogy az úszómedencéből igyanak, és dinnyét lopjanak. Miután láttuk az élő állatokat, többé sosem tudtunk szembenézni a kitömött fejekkel. A vaddisznók feketék és tömzsik, a lábuk hosszabb, mint a házi disznóé, a pofájuk gondterhelt és szőrös. Örültünk, ha nagyritkán megpillanthattunk egyet-kettőt, és azt kívántuk, bárcsak békén hagynák őket a vadászok. Sajnos, a húsuk olyan ízű, mint az őzé, és ezért Lubéron-szerte vadásszák a vaddisznót. Monsieur Dufour elismert mestervadász volt, modern és gépiesített Nimród. Katonai egyenruhát viselt, furgonját zsúfolásig töltötte nagy teljesítményű fegyverekkel. A köves csapásokon is fel tudott hajtani, és elérte a vaddisznók által kedvelt, magasabban fekvő lejtőket, amíg a kevésbé jól felszerelt vadászok lihegve kapaszkodtak fel. A furgonja platóján hatalmas faláda volt, amelyben hat, akár többnapos nyomkövetésre is

kiképzett véreb utazott. Szegény sangliers129, nem sok esélyük maradt. Mondtam Massot-nak, szerintem kár, hogy ennyi vadász ilyen kíméletlenül hajt a vaddisznókra. – De olyan finomak – mondta. – Különösen a fiatalok, a malacok. És különben is, ez természetes. Az angolok túlságosan érzékenyek az állatokkal kapcsolatban, kivéve azokat, akik rókát vadásznak, de azok úgyis őrültek. A szél erősebbre és hidegebbre fordult. Megkérdeztem Massot-t, szerinte meddig tart még. – Egy napig, egy hétig. Ki tudja? – Rám bámult. – Nincs öngyilkossági hajlama, ugye? Azt feleltem, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de jól érzem magam, jó a kedvem, várom a telet és a karácsonyt. – Karácsony után általában sok a gyilkosság. – Ezt úgy jegyezte meg, mintha egyik kedvenc televíziós műsoráról, a misztrál okozta öngyilkosságok véres folytatásáról beszélne. Útban hazafelé fegyverropogást hallottam, és reméltem, hogy Dufour célt tévesztett. Bármeddig élek is itt, sosem lesz belőlem igazi vidéki ember. És amíg szívesebben látom a vaddisznót a patáján, mint a tányéromon, nem lehetek tiszteletbeli francia sem. Istenítsék csak ők a gyomrukat, én civilizált távolságot tartok az engem körülvevő vérszomjtól. Nemes önelégültségem vacsoráig tartott. Henriette-től kaptunk egy vadnyulat, amelyet a feleségem zöldfűszerekkel és mustárral megsütött. Kétszer is szedtem belőle. Fejedelmi volt a vérrel sűrített szósz.

A NYOLCVANÉVES Madame Soliva, szakácsnevén Yvonne néni említett egy olívaolajat, amely szerinte a legfinomabb egész 129

vaddisznók

Provence-ban. Az ő ajánlólevele mindenki másénál többet ért. Madame Soliva nemcsak remek szakács volt, de olyan szakértő az olívaolaj terén, mint a bormester a borok között. Mindent kipróbált a nizzai Alziaritól a nyons-i egyesült termelők termékéig, és szakavatott, megfontolt véleménye szerint a Les Baux-völgy-ben előállított olívaolaj a legjobb. A Maussane-lesAlpilles-i kis olajsajtolóban lehet venni belőle, mondta. Amikor Angliában éltünk, az olívaolaj fényűzési cikk volt, amelyet csak friss majonéz cs salátaöntet készítésére tettünk félre. Provence-ban azonban bőségesen rendelkezésre álló, naponta fogyasztott élelmiszerré vált, bidon-ban, vagyis ötliteres fémkannában vásároltuk, főzéshez, kecskesajt és pirospaprika marinálásához és szarvasgomba tárolásához használtuk. Megmártottuk benne a kenyerünket, megöntöztük vele a salátánkat, sőt még macskajaj megelőzésére is felhasználtuk. (Az ivás előtt elfogyasztott egy evőkanál olaj állítólag kibéleli a gyomrot, és megvédi a túl sok fiatal rozé hatásától.) Mint a szivacs, szívtuk magunkba az olívaolajat, és lassacskán megtanultunk különbséget tenni a különböző fajták és ízek között. Fontoskodók és kibírhatatlanok lettünk az olajjal kapcsolatban, sosem vásároltunk boltban vagy bevásárlóközpontban, mindig csak olajsajtolóban vagy a termelőtől. Épp annyira vártam az olajvásárlási expedíciónkat, mint a szőlőültetvényekben tett látogatásainkat. Egy házon kívül töltött nap alapvető fontosságú része az ebéd. Mielőtt elindultunk, mindig tanulmányoztuk a GaultMillau kalauzt és a térképet. Rájöttünk, hogy Maussane veszedelmesen közel fekszik a Les Baux-i Baumaniére-hez, ahol a számla éppoly emlékezetes, mint az étel. A kísértéstől Madame Soliva mentett meg bennünket. – Menjenek Le Paradou-ba – javasolta –, és ebédeljenek a kávéházban. De feltétlenül legyenek ott dél előtt.

Hideg, fényes nap volt, jó evős idő, amikor a bennünket üdvözlő fokhagyma- és fafüstszagtól csak még éhesebben, néhány perccel dél előtt beléptünk a Le Bistro du Paradou-ba. Hatalmas tűz, régi márványlapos asztalokkal teli hosszú terem, egyszerűen csempézett bár, a konyhából kiszűrődő élénk csörömpölés – a bisztróban minden megvolt, ami csak kellett. Kivéve ülőhely, ahogy a patron130 a tudtunkra adta. Noha a terem még üresen kongott, a tulajdonos közölte, hogy tizenöt percen belül megtelik. Mentegetőzve megvonta a vállát. A feleségemre pillantott, akinek az arca – ilyen közel és mégis távol egy jó ebédtől – a tragikus nélkülözés tanulmánya lehetett volna. Egy ilyen nyilvánvalóan szomorú nő látványa megenyhítette, a tűzzel szemben leültetett bennünket egy asztalhoz, és közénk állított egy vastag üvegkancsó vörösbort. A törzsvendégek zajos csoportokban szállingózni kezdtek. Egyenesen a minden nap elfoglalt helyükhöz mentek. Félegyre minden széken ültek, és a patron, aki egyben az egyetlen pincér is volt, ki sem látszott a tányérhegyek mögül. A vendéglő azon az egyszerű elven működött, hogy levette a választás terhét a vendégek válláról. Csakúgy, mint a bonnieux-i pályaudvari kávéházban, az ember itt is azt ette és itta, amit kapott. Ropogós, olajos salátát és rózsaszín falusi kolbászt, fokhagymás majonézes csigát, tőkehalat, majonézes kemény tojást, fontvieille-i tejszínes sajtot és házi sütésű tortát szolgáltak fel. Olyan ebéd volt, amely a franciák számára mindennapos, de a turisták évekig visszaemlékeznek rá. Számunkra, akik a kettő között valahol félúton voltunk, újabb kellemes felfedezést jelentett, olyan helyet, ahova egy hűvös nap, korgó gyomorral abban a biztos tudatban állíthatunk be, hogy felmelegedve és jóllakottan távozunk majd.

130

tulajdonos

A kelleténél két hónappal korábban érkeztünk meg a maussane-i olajsajtolóba. Az új termést csak januárban takarítják be, és akkor kapható a legfrissebb olaj. Szerencsére tavaly bőségesen termett, mondta az igazgató, és még maradt egy kicsi. Nézzünk csak körül nyugodtan, ő addig becsomagol nekünk tizenkét litert elvitelre. Az olajsajtoló hivatalos neve – Cooperative Oléicole de la Vallée des Baux – jószerivel alig fért ki a kis út mentén meghúzódó szerény épület homlokzatára. Odabenn mintha minden felületet finom olajréteg borított volna, a padló és a falak síkos tapintásúak voltak, a válogató emelvényre vezető lépcső csúszott az ember talpa alatt. Egy asztalnál férfiak ültek, és a szövetkezet gazdagon díszített arany címkéit ragasztották az üvegekre és palackokra, amelyek a tiszta és természetes zöldessárga, a falon függő felirat szerint egyetlen hideg sajtolással nyert olajjal voltak teli. Bementünk az irodába a zömök, kétliteres kancsókért, amelyeket az igazgató kartondobozba csomagolt. Mindkettőnknek átnyújtott egy-egy olívaolaj szappant. – Nincs ennél jobb a bőrre – mondta, és finom ujjúval megpaskolta az arcát. – Az olaj pedig remekmű. Meg fogják látni. Aznap este vacsora előtt kipróbáltuk. A kenyerünket bedörzsöltünk paradicsomhússal, majd olajat csöpögtettünk rá. Olyan volt, mintha napfényt ennénk.

A VENDÉGEK egyre csak jöttek. Mivel meg voltak győződve arról, hogy Provence-ban mediterrán éghajlat uralkodik, nyári ruhát viseltek, és abban reménykedtek, hogy fürdőzhetnek. Kétségbeesetten tapasztalták, hogy mi pulóverben járunk, esténként begyújtunk, téli bort iszunk, és téli ételeket eszünk. Mindig ilyen hideg van novemberben? Hát nincs egész évben meleg? Elkedvetlenedtek, amikor beszámoltunk nekik a

hófúvásokról, a fagyos éjszakákról, a kegyetlen szelekről, mintha trópusi klímát ígérve fondorlatosán az Északi-sarkra csábítottuk volna őket. Provence-ról helyesen mondják, hogy nagyon napos, hideg vidék. November utolsó napjai éppoly ragyogó kékek voltak, mint májusban, tiszták és jókedvre hangolok, Faustin szerint azonban mélységesen vészjóslók. Ő kemény telet jósolt, olyan hideget, hogy mint 1976-ban, kifagynak az olajfák. Kegyetlen örömmel gondolt a halálra fagyott csirkékre és az ágyukban kéken vacogó öregekre. Azt mondta, hogy minden bizonnyal hosszasabb áramszünet is lesz, és figyelmeztetett, hogy tisztíttassam ki a kéményt. – Éjjel-nappal fát fognak égetni – mondta. – Ilyenkor gyulladnak ki a kémények. És amikor kijönnek a tűzoltók – les pompiers –, hogy eloltsák a tüzet, egy vagyont kérnek majd, hacsak nincs igazolásuk a kéményseprőktől. De még ennél sokkal rosszabb is előfordulhat. Ha a kéménytűz következményeként leég a ház, a biztosító nem fizet, hacsak az embernek nincs igazolása. Faustin rám nézett, komolyan bólogatott, miközben én felfogtam, hogy fázós, nincstelen hajléktalan leszek, pusztán egy ki nem tisztíttatott kémény miatt. De mi történne, kérdeztem, ha az igazolás a házzal együtt a tűz martalékává válna? Erre Faustin nem gondolt, de szerintem örült, hogy felhívtam a figyelmét egy újabb végzetes lehetőségre. A keservek szakértőjének időről időre új aggodalmakra van szüksége, különben még önelégültté válik. Elintéztem, hogy Cavaillon főkéményseprője, Monsieur Beltramo jöjjön ki a keféivel és szivattyús tisztítóival. A magas, választékos modorú, kormos sasorrú férfi már húsz éve kéményseprő. Még egyetlen olyan kémény sem gyulladt ki, amelyet ő tisztított ki, mondta. Munkája végeztével kiállította az

elmosódott ujjlenyomataival díszített igazolást, a certificat de ramonage-t, és kellemes telet kívánt. – Idén nem lesz hideg telünk – mondta. – Három egymást követő évben hideg volt. A negyedik mindig enyhe. Megkérdeztem, hogy kitisztítja-e Faustin kéményét, és véleményt cserél-e vele az időjárás-előrejelzésről. – Nem. Hozzá sosem megyek. Az ő kéményüket mindig a felesége takarítja.

DECEMBER A POSTÁS NAGY SEBESSÉGGEL a házunk mögötti parkolóhelyre hajtott, majd lendületesen a garázsfalnak tolatott, és összetörte a hátsó lámpáit. Mintha észre sem vette volna a kárt, ahogy mosolyogva és egy hatalmas borítékot lobogtatva bejött az udvarra. Egyenesen a bárhoz lépett, le-könyökölt és várakozón nézett. – Bonjour, jeune homme! Már évek óta senki sem hív fiatalembernek, és a postásnak nem volt szokása a házba behozni a leveleket. Kissé tanácstalan lettem, és megkínáltam őt egy itallal, amire már várt. Kacsintott egyet. – Egy kis pastis, miért is ne? Születésnapja van? Nyugdíjba vonul? Megnyerte a lottófőnyereményt? Vártam, hogy elmondja, miért ilyen jókedvű, ő azonban buzgón azt mesélte el, hogy a barátja vaddisznót lőtt a múlt hétvégén. Tudom, hogyan kell elkészíteni ezeket a jószágokat? Elmagyarázta az egész véres folyamatot, kezdve a belezéstől a felakasztásig és a negyedeléstől a főzésig. A pastist eltüntette – rájöttem, hogy számára aznap délelőtt nem ez volt az első –, sőt az utánpótlást is szívesen fogadta. Aztán a tárgyra tért. – Elhoztam magának a hivatalos postai naptárt – jelentette ki. – Rajta van az összes szent napja meg fiatal hölgyeket ábrázoló néhány kellemes kép. Kivette a naptárt a borítékból, és addig lapozott benne, amíg megtalálta annak a lánynak a fényképét, aki kókuszdió-melltartót viselt. – Voilà! Mondtam neki, hogy nagyon kedves, amiért gondolt ránk, és megköszöntem a naptárt.

– Ingyen van – mondta –, de meg is veheti, ha akarja. Újra kacsintott, és én végre megértettem látogatása célját. A karácsonyi borravalójáért jött, de mivel méltóságon aluli lett volna kinyújtott kézzel megállnia az ajtóban, előadta a naptárszertartást. Elvette a pénzt, kiitta az italát, és a hátsó lámpája maradványait a kocsifelhajtón hagyva elviharzott a következő címre. A feleségem a naptárt nézegette, amikor visszaértem a házba. – Tudod, hogy három hét múlva itt a karácsony, és az építőmunkásoknak se híre, se hamva? – kérdezte. És ekkor olyan ötlete támadt, amely csak egy nő fejében foganhat meg. Az nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus születésének napja nem elég jelentős határidő a munkálatok befejezéséhez, okoskodott. Így vagy úgy eltelik a karácsony, és február lesz, mire mindenki magához tért a szilveszteri részegségből és ünneplésből. Meg kell hívnunk a munkásokat egy összejövetelre, amelyen megünnepeljük a munkák befejezését. De nemcsak a munkásoknak, a feleségüknek is el kell jönniük. A javaslat ravaszsága két feltételezésen alapult. Először is, a feleségek, akik sosem látják a férjük munkáját mások házában, annyira kíváncsiak lesznek, hogy nem tudnak ellenállni a meghívásnak. Másodszor pedig, egyetlen feleség sem akarja, hogy az ő férje ne fejezze be a munkáját. Ez a többi asszony előtt tekintélyvesztést és nyilvános szégyenkezést jelentene, amelyet úton hazafelé a kocsiban csúnya ellenvádaskodás követne. Nagyszerű ötlet volt. Kitűztük a napot karácsony előtti utolsó vasárnapra, és elküldtük a meghívókat: tizenegy órától pezsgővel várjuk a vendégeinket. A betonkeverő két napon belül visszakerült a ház elé. Didier és a segédei vidáman és hangosan folytatták a munkát ott, ahol abbahagyták, mintha nem lett volna egy három hónapos megszakítás. Nem kerestek kifogást, és nem magyarázkodtak,

amiért hirtelen újra felvették a munkát. Didier futólag csupán annyit említett meg, hogy szeretne mindent befejezni, mielőtt elmegy síelni. A feleségével együtt örömmel elfogadja a meghívásunkat. Kiszámoltuk, hogy ha mindenki eljön, huszonketten leszünk, mindannyian jó kis provence-i étvággyal megáldva. És mivel közeledik a karácsony, a vendégeink kicsit ünnepélyesebb ételt várnak majd, mint egy tál olívabogyó és pár szelet kolbász. A feleségem elkezdett élelmiszer-listákat összeállítani. A házat ellepték a tömör jegyzetek és emlékeztetők: nyúl-terrine!, rák!, majonéz! kis pizzák! gombatorta! olívaolajas kenyér! hány quiche? Mindenütt cédulák voltak, és ettől az én egyszavas figyelmeztetőm – pezsgő – szerénynek és elégtelennek látszott. A gasztronómiai csúcsot egy hideg reggel egy barátunk hozta, akinek rokonai élnek Perigord-ban. Egy egész nyers libamáj volt, így töredékébe került az elkészítettnek. Csak meg kellett sütnünk, és hozzáadnunk egy kis szarvasgombát. Kibontottuk a májat. Korábbi tulajdonosa alighanem akkora lehetett, mint egy kisebbfajta repülőgép, mert a máj hatalmas volt: gazdag, sötétsárga tömeg, kitöltötte mindkét tenyeremet, amikor a vágódeszkára tettem. A barátunk utasításának megfelelően feldaraboltam, befőttes üvegekbe nyomtam, és ideges kézzel hozzáadtam a szarvasgombát. Olyan volt, mintha pénzt főznék. Az üvegeket lefedtük, és pontosan kilencven percre egy forró vízzel teli lábosba állítottuk. Miután eléggé kihűltek, a hűtőszekrénybe, majd pihenni a pincébe kerültek. A felségem kihúzta a listájáról a libamájat. Furcsa érzés volt, hogy kék ég alatt, és az angol karácsonyokat megelőző őrjöngés nélkül közeledünk az év végéhez. A völgyünkben az ünnepi készülődésre csupán a Monsieur Poncet tőlünk úgy másfél kilométernyire álló házából hallatszó furcsa zaj utalt. Két egymást követő reggel is arra

sétáltam, és rettenetes panaszkodás, nem félelem vagy fájdalom, inkább felháborodás hangját hallottam. Azt gondoltam, hogy nem embertől származik, de nem voltam biztos. Megkérdeztem Faustint, ő is hallotta-e a kiáltásokat. – Ó, igen – felelte. – Poncet a szamarát tisztítja. Szenteste élő betlehemes lesz a ménerbes-i templomban, és Poncet szamarának fontos mellékszerep jutott. A jószág idegenkedett a keféléstől és a fésüléstől, nem az a fajta szamár volt, amelyik csendesen tűri, hogy tisztítsák, pedig természetesen a lehető legjobban kell majd festenie. Biztosan szalonképes lesz szentestére, mondta Faustin, de az ember jobban teszi, ha nem megy a hátsó lába közelébe, mert úgy hírlik, nagyokat tud rúgni. A faluban közben javában zajlott a válogatás a gyermek Jézus szerepére. Be kellett mutatni a megfelelő korú és természetű kisdedeket. Döntő fontosságú a vérmérséklet, hogy a kicsi képes legyen felnőni a nagy alkalomhoz, mert az előadás csak éjfélkor kezdődik majd. Ettől és a levélszekrényünkbe gyűrt üdvözlőlapoktól eltekintve a karácsony akár még hónapok múlva is lehetett volna. Nem volt tévénk, így megmenekültünk a bárgyú-vidám hirdetések látványától. Nem állítottak be hozzánk karácsonyi énekeket éneklő gyerekek, nem kellett hivatali karácsonyi bulikra mennünk, senki sem harsogta a fülünkbe, hogy hány napunk van még karácsonyig bevásárolni. Én imádtam. A feleségem elbizonytalanodott: valami hiányzik. Hol van a karácsonyi hangulatom? Hol van a fagyöngy? Hol van a karácsonyfa? Elhatároztuk, hogy elmegyünk Cavaillonba, és bevásárolunk. Azonnali jutalmunk az lett, hogy megpillanthattuk a Mikulást. Bő, piros buklénadrágban, Rolling Stones rövid ujjú ingben, piros, szőrmeszegélyes manókalapban és műszakállal integetett, ahogy szembejött velünk a Cours Gambettán. Messziről úgy látszott, mintha lángolna a szakálla, de amikor közelebb ért, észrevettük a szájában a Gauloise cigarettát.

Calvados párában odébbdülöngélt, magára vonva egy csoport kisgyerek figyelmét. Az anyjuknak lesz mit magyarázni majd. Az utcákat villanydíszbe öltöztették. A bárok és az üzletek nyitott ajtaján át zene szűrődött ki. A karácsonyfák halomban álltak a járdán. Egy gégemikrofonos férfi egy kis utcában ágyneműt árult egy standon. – Nézze csak meg, asszonyom! Tiszta Dralon! Ötezer frankot adok, ha bármilyen hibát talál benne! – Egy öreg parasztasszony aprólékosan nézegetni kezdte az árut, erre a férfi kikapta a kezéből. Befordultunk a sarkon, és kis híján beleütköztünk egy szarvas tetemébe, amely egy hentesbolt ajtaja előtt lógott, és vakon meredt a mellette függő vaddisznóra. A kirakatban, egy sorban apró, megkopasztott, kitört nyakú madárkák feküdtek. A fejüket takarosán a mellükre helyezték, és karácsony előtti ajánlatként hat áráért hetet adtak. A hentes összecsukta a madarak csőrét, és örökzöld levelekkel és piros szalaggal díszítette. Megrázkódtunk, és továbbmentünk. Kétség sem férhetett hozzá, hogy mi a provence-i karácsony legfontosabb hozzávalója. A kirakatokból, a sorokból és a kiadott pénzből ítélve a ruházat és a játékok, a sztereó berendezések és a mütyürkék mellékesek voltak: a karácsonyi főszenzációt az ennivaló jelentette. Osztriga és édesvízi rák, fácán és nyúl, pástétom és sajt, sonka és kappan, torta és rozé pezsgő – a délelőtti nézelődés során már a puszta látványtól is gyomorrontást kaptunk. Karácsonyfával, fagyönggyel és egy adag karácsonyi hangulattal tértünk haza. A ház előtt egy jeltelen kocsiban két egyenruhás férfi várt ránk. Ahogy megpillantottam őket, bűnösnek éreztem magam, hogy miben azt magam sem tudtam, de az egyenruhás férfiak ilyen hatást tesznek rám. Igyekeztem felidézni magamban, milyen bűnöket követtem el mostanában az ötödik köztársaság ellen. A két férfi kiszállt a kocsiból, és tisztelgett. Erre felengedett a feszültségem. Még Franciaországban sem, ahol a bürokratikus

szertartásosság már-már művészi szintet ér el, még itt sem tisztelegnek az embernek, ha le akarják tartóztatni. A férfiak nem is rendőrök, hanem tűzoltók voltak, Cavaillonból. Megkérdezték, hogy bejöhetnek-e, én pedig azon tűnődtem, vajon hova tettem a kéményseprő-igazolást. Nyilván szúrópróbát tartanak, hogy rajtakapják a piszkos kémények tulajdonosait. Az ebédlőasztal körül ültünk le. Az egyik férfi kinyitotta az aktatáskáját. – Elhoztuk a vauciuse-i tűzoltók hivatalos naptárját. – Kitette az asztalra. – Ahogy látni fogja, benne van az összes védőszent napja. Így is volt, a postai naptárhoz hasonlóan. A kókuszdiómelltartót viselő hölgyek helyett azonban ezt a naptárt magas épületeket megmászó, baleseti sérülteket ellátó, bajba jutott hegymászókat mentő és gumitömlőt irányító tűzoltók képe díszítette. Franciaország vidékein a tűzoltók általános segélyszolgálatot látnak el, éppúgy kihúznak egy kutyát egy sziklaüregből, mint ahogy kórházba szállítják a betegeket, vagy tüzet oltanak. Minden szempontból csodálatra méltó és kiváló testület. Megkérdeztem, hogy elfogadnak-e némi hozzájárulást. – Bien sűr.131 Számlát is kaptunk, amely feljogosított bennünket, hogy a Cavailloni Tűzoltóparancsnokság Barátainak hívjuk magunkat. A tűzoltók újabb tisztelgés után továbbálltak, hogy a völgyben feljebb is szerencsét próbáljanak. Reméltük, hogy kiképzésük során felkészítik őket a harapós kutyák támadásaira is. Massotból egy kis hozzájárulást kihúzni jószerivel ugyanolyan veszélyes, mint tüzet oltani. Elképzeltem, ahogy kipislog a függönye mögül, puskája lövésre készen, és figyeli, ahogy a farkaskutyái a 131

Természetesen.

behatolókra vetik magukat. Egyszer láttam, ahogy a kutyák ember hiányában egy kocsi első kerekét támadják meg. Úgy tépték szét a gumit, mintha egy darab nyers marhahús volna, folyt a nyáluk, és köpködték a gumicafatokat, a rémült sofőr közben igyekezet kitolatni a kutyák terültéről, Massot pedig dohányozva és mosolyogva szemlélte a jelenetet. Most már kétnaptáros család lettünk, és ahogy teltek-múltak a karácsonyt megelőző napok, vártuk, hogy egy harmadikat is kapunk, amely tekintélyes hozzájárulást is megér. Az elmúlt tizenkét hónapban a köztisztasági vállalat emberei minden kedden, csütörtökön és szombaton megálltak a kocsifelhajtónk végénél, és elvitték a szégyenteljesen nagy halom üres üveget, a bouillabaisse vacsorák bűzös maradékait, a kutyatápkonzerves dobozokat, a törött üveget, zsákszámra az építkezési törmeléket, a csirkecsontot és minden méretű és fajtájú házi hulladékot. Semmi sem fogott ki rajtuk. Semmilyen halom, akármilyen hatalmas és bűzös, nem volt túl nagy a teherautó hátulján lógó férfinak, aki minden megállónál leugrott, és a nyitott, zsíros rakodótérbe lökte a szemetet. Nyaranta bizonyára szinte fulladozott, telente pedig biztos majd kicsordult a könnye a hidegben. Ő és a társa végül is felbukkant egy Reunault-val, amely úgy nézett ki, mintha utoljára kirándulna egyet, mielőtt a roncstelepre megy. A két ápolatlan külsejű, vidám, kemény kézfogású férfiból pastis szaga áradt. A kocsi hátsó ülésén egypár nyulat és néhány üveg pezsgőt pillantottam meg, és megjegyeztem, jó látni, hogy a változatosság kedvéért most teli üveget kaptak. – Nem az üres üvegekkel van baj – mondta az egyikük. – De látnia kellene, hogy egyesek miket hagynak ránk. – Elfintorodott, befogta az orrát, kisujját elegánsan eltartva.

– Dégueulasse.132 Örültek a borravalójuknak. Azt reméltük, hogy elmennek egy vendéglőbe, pazarul és rendetlenül megebédelnek, és hagyják, hogy valaki más takarítson utánuk.

DIDIER A SARKÁN GUGGOLT, kezében egy szemétlapát és egy ecset, és a cementdarabkákat söpörte össze az egyik sarokból. Biztató volt ezt az élő rombológépet ilyen aprólékos elfoglaltság közepette látni, arra utalt, hogy befejezte a munkáját. Didier felállt, a lapátot egy papírzsákba ürítette, és rágyújtott egy cigarettára. – Kész – mondta. – Normelement holnap jön a festő. Kimentünk a ház elé. Eric a furgon hátuljába rakodta a lapátokat, a vödröket és a szerszámosládákat. Didier elvigyorodott. – Nem baj, ha elvisszük a betonkeverőt? Azt feleltem, hogy majdcsak megleszünk valahogy nélküle. A két férfi egy deszkarámpán a furgon platójára tolta, és a vezetőfülke hátuljához kötözte a gépet. Didier spánielje félrebillentett fejjel figyelte az eseményeket, majd beugrott a kocsiba, és végigfeküdt a műszerfalon. – Allez! – Didier kezet adott. Olyan volt a tapintása, mint a repedt bőré. – Akkor a vasárnapi viszontlátásig! Másnap megérkezett a festő, festett, majd elment. Aztán megjött Jean-Pierre, a szőnyeges. A feleségek nyilvánvalóan úgy döntöttek, hogy a látogatásukra mindennek készen kell lennie. Péntek estére néhány utolsó métert leszámítva mindenütt elkészült a szőnyeg is. – Holnap reggel jövök – mondta Jean-Pierre –, és délutánra visszatehetik a bútorokat. 132

Undorító.

Délre nem maradt más tennivaló, mint a küszöbnél a szegélyléc alatt rögzíteni a szőnyeget. Jean-Pierre a csavaroknak fúrt lyukat a szegőlécbe, amikor átszakította a padló alatt futó melegvíz-csövet. A vízsugár kis, festői szökőkutat alkotott, a képet az ajtó keretezte. Elzártuk a főcsapot, felcsavartuk az elázott szőnyeget, és áthívtuk Monsieur Menicuccit. Egyévnyi riasztás és vészhelyzet után már fejből tudtam a számát, és azt is tudtam, mi lesz az első szava. – Oh là là. – Egy percig némán gondolkodott. – Fel kell törni a padlót, hogy meg tudjam forrasztani a csövet. Nem ártana, ha figyelmeztetné a feleségét. Lesz egy kis por. A feleségem épp vásárolni ment. Azt várta, hogy száraz, tiszta és szőnyeggel borított hálószobába, fürdőszobába és öltözőbe tér meg. Meg lesz lepve. Azt tanácsoltam Jean-Pierre-nek, hogy egészségügyi okokból inkább menjen haza. A feleségem még talán meg akarná ölni. – Mi ez a zaj? – kérdezte a feleségem, amikor elémen-tem, és ő leállította a kocsit. – Menicucci légfúrója. – Ó, igen, persze. – Természetellenesen, veszélyesen nyugodt volt. Örültem, hogy Jean-Pierre már elment. Menicucci a szivárgás helyét keresve árkot ásott a padlóban, így láthattuk a melegvíz-csövet és a csinos kis lyukat. – Bon – mondta. – Most arra kell ügyelni, hogy a cső ne legyen eltömődve, amikor összeforrasztom. Maga maradjon itt, és figyeljen. A fürdőszobai csapnál belefújok. Figyeltem. Menicucci belefújt. Egy adag piszkos vizet kaptam az arcomba. – Mit lát? – üvöltötte a fürdőszobából. – Vizet – feleltem.

– Formidanle.133 Akkor a csőnek tisztának kell lennie. Befejezte a javításokat, és hazament rögbit nézni a tévében. Elkezdtünk felmosni, és azzal vigasztaltuk egymást, hogy a helyzet nem is olyan rettenetes. A szőnyeg majd megszárad. Még egy vödörnyi szemét sem lett. A forrasztópáka kormos nyomát át lehet festeni. Összességében, ha nem vettük figyelembe a csipkés szélű tátongó árkot, a szobákat befejezettnek lehetett tekinteni. Különben sem volt más választásunk. Néhány óra múlva beköszönt a vasárnap. Senkit sem vártunk fél tizenkettő előtt, de alábecsültük a pezsgő vonzerejét a franciákra. Először alig fél tizenegy után kopogtattak. Egy órán belül Didier-t és a feleségét leszámítva mindenki megérkezett. Az ünneplőbe öltözött vendégek félszegen, udvariasan felsorakoztak a nappali fala mentén, és a fal menedékét csak olykor-olykor hagyták el, hogy lecsapjanak az ennivalóra. Amikor az italos pincér töltött, felfigyeltem a franciák és az angolok közti még egy alapvető különbségre. Ha az angolok isznak, a poharuk szilárdan a kezükbe nő, miközben beszélgetnek, dohányoznak vagy esznek. Vonakodva teszik félre, ha engedniük kell valamilyen két kezet igénylő természeti szükségnek – orrfúvásnak vagy vécézésnek –, ám a poharuk ilyenkor sem lehet messze vagy látótávolságon kívül. Nem így a franciák. Alig kapnak egy poharat, máris leteszik, valószínűleg azért, mert csupán egy szabad kézzel nehezükre esik a beszélgetés. Így a poharak csoportokba gyűlnek, és öt perc múlva már nem lehet tudni, melyik kié. A vendégek nem akarják elvenni a másét, de nem találják a sajátjukat, és vágyakozva pillognak a pezsgősüveg felé. Tiszta poharakat kapnak, és az egész kezdődik elölről.

133

Remek.

Azon tűnődtem, vajon meddig tart ki a pohárkészletünk, és mikor kell bögrékhez folyamodnunk, amikor meghallottam az erőlködő dízelmotor ismerős hangját. Didier furgonja megállt a ház mögött, ő és a felesége belépett a hátsó ajtón. Furcsa volt. Tudtam, hogy Didier-nek van egy személyautója is. A felesége tetőtől talpig finom, barna hasítottbőr ruhát viselt, amelyben bizonyára nagyon kényelmetlen ülés esett a koszos furgonban. Christian átjött a szobán, és félrehúzott. – Azt hiszem, van egy kis gond – mondta. – Jöjjön ki inkább. Követtem. Didier a feleségembe karolt, és követett. Ahogy körbejártuk a házat, visszanéztem, és láttam, hogy mindenki jön. – Voilà! – jelentette ki Christian, és Didier furgonjára bökött. A hátuljában, a betonkeverő szokásos helyén egy-egy méter magas, másfél méter széles, hagyma alakú, fényes zöld krepppapírba csomagolt, fehér, kék és piros masnikkal díszített dolog állt. – Önöknek, mindannyiunktól – mondta Christian. – Gyerünk, nyissák ki! Didier kengyelt formált a kezéből, majd könnyed eleganciával a válláig emelte a feleségemet, hogy kényelmesen a furgon platójára léphessen. Én utána másztam, és kibontottuk a zöld csomagolást. Az utolsó darab papír taps és a vakolómunkás Ramon fülsüketítő füttyei közepette vált le. Álltunk a napfényben a furgon platóján, és néztük a felénk forduló arcokat és az ajándékunkat. Egy antik virágtartó volt, egy súlyos kerek kád, amelyet egyetlen kőtömbből faragtak ki, még jóval azelőtt, hogy léteztek volna faragógépek. Vastag fala kissé szabálytalan volt, halvány, patinás szürke. Megtöltötték földdel, és beültették primulával. Nem tudtuk, hogy mit és hogyan mondjuk. Meglepetten, meghatódottan keresgéltük hiányos franciatudásunk szavait. Szerencsére Ramon közbevágott.

– Merde! Szomjas vagyok! Elég a dumából! Igyunk! Feloldódott az első óra feszélyezettsége. Lekerültek a zakók, és a vendégek komolyan nekiestek a pezsgőnek. A férfiak körbevezették a felségüket a házban, kérkedtek a munkájukkal, a fürdőszobában megmutatták az angol csaptelepet a „hot” és „cold" felirattal, kipróbálták a fiókokat, hogy ellenőrizzék, az asztalos szépen fejezte-e be a belsejét, mindenhez hozzányúltak, mint a kíváncsi gyerekek. Christian csapatot szervezett a nagy virágtartó leemelésére. A nyolc, ünneplőbe öltözött pityókás férfi valahogy megúszta, és nem zúzta össze magát, ahogy a halálos tömeget két rogyadozó pallón a földre ügyeskedte. Madame Ramon felügyelt. – Ah, les braves homme!134 – mondta. – Vigyázzanak, nehogy összekoszolják a körmüket! Menicucciék távoztak elsőként. Miután kitettek magukért a pástétomok és a sajtok, a gyümölcsös tésztakosárkák és a pezsgő fogyasztásában, elmentek egy késői ebédre. Betartották az udvariassági szabályokat, ünnepélyesen körbejárták a többieket, kezet ráztak, csókolóztak, és kölcsönösen jó étvágyat kívántak egymásnak. Búcsúzkodásuk negyedóráig tartott. A többiek mintha elhelyezkedtek volna a nap hátralevő részére, szakadatlanul ettek-ittak, ami csak a kezük ügyébe került. Ramon hivatalos mókamesternek nevezte ki magát, egyre durvább és egyre szórakoztatóbb vicceket mesélt. Egy ital erejéig abbahagyta, miután elmagyarázta, hogyan lehet meghatározni a galambok nemét úgy, hogy a hűtőszekrénybe tesszük őket. – Hogyan mehetett egy ilyen kedves nő, mint a feleséged egy ilyen rettenetes öreg pasihoz, mint te? – kérdezte Didier. Ramon megfontoltan letette a pezsgőjét, és maga elé nyújtotta a kezét, mint ahogy a horgászok az elszalasztott hal nagyságát mutatják. Szerencsére egy hatalmas szelet pizza, 134

Ó, a derék férfiak!

amelyet a felesége dugott a szájába, megakadályozta, hogy részletesen feleljen. A felesége már ismerte a műsort. Ahogy a nap keresztülment az udvaron, és egy délutáni árnyékkal elhagyta, a vendégek lassacskán szedelőzködni kezdtek. Újra és újra kezet ráztak, csókolóztak, és megálltak még egy utolsó italra. – Jöjjenek, menjünk ebédelni! – javasolta Ramon. – Vagy vacsorázni. Hány óra is van? Három óra volt. Négyórás evés-ivás után nem éreztünk kedvet a Ramon javasolta kuszkuszhoz. – Hát jó – felelte –, ha fogyókúráznak, annyi baj legyen. A feleségének adta a kocsikulcsot, ő maga hátradőlt az utasülésen, karját összefűzte a hasán, és ragyogott a rendes ennivaló gondolatára. Meggyőzte a többi párt, hogy tartsanak velük. Búcsút intettünk nekik, és visszamentünk az üres házba az üres tányérokhoz és az üres poharakhoz. Jó kis összejövetel volt. Az ablakon kinéztünk a virágoktól tarkálló kőkádra. Legalább négy ember kell majd ahhoz, hogy a garázstól a kertbe vigyék. Ahogy már jól tudtuk, négy ember összeszervezése Provence-ban nem megy csak úgy ukmukfukk. Először terepszemlét tartanak majd, isznak, és szenvedélyesen vitatkoznak. Megállapodnak egy időpontban, majd elfelejtik. Megvonják a vállukat, közben pedig telik-múlik az idő. Talán a tavaszra a helyére kerül a virágtartó. Megtanultuk, hogy napok és hetek helyett évszakokban gondolkodjunk. Provence nem változtatja meg a tempóját miattunk. Az úszómedence sekély végében maradt még egy üveg pezsgő, és libamájból is annyi, hogy a salátához, melegen, vékony szeleteket vághassunk. Tettünk a tűzre, és a küszöbön álló első provence-i karácsonyunkra gondoltunk. Furcsa volt. Egész évben vendégeink voltak, akiknek az építkezés miatt gyakran kellett kényelmetlenséget és kezdetleges körülményeket elviselniük, most, hogy kitakarítottunk, és

befejeződtek a munkálatok, kettőnké lett a ház. Az utolsó vendégeink az elmúlt héten mentek el, a következők újévre jönnek majd. A karácsonyt azonban magunk ünnepeljük. Napos, nyugodt reggelre ébredtünk, a völgyben csend honolt, és a konyhában nem volt áram. A báránycomb haladékot kapott, nekünk pedig számolnunk kellett a rettenetes lehetőséggel, hogy sajtos kenyér lesz a karácsonyi ebédünk. Minden helyi vendéglő hetek óta le volt már foglalva. A franciák ilyenkor, a gyomrot fenyegető válsághelyzetekben mutatják ki természetük legmegnyerőbb vonásait. Ha az ember testi sérülésről vagy anyagi romlásról mesél nekik, nevetnek, vagy udvariasan sajnálkoznak. De ha azt mondja el, hogy gasztronómiai jellegű nehézségek gyötrik, eget-földet és vendéglői asztalokat megmozgatnak, hogy segítsenek. Felhívtuk Maurice-t, a buoux-i Auberge de la Loube főszakácsát, és megkérdeztük, nem mondta-e le valaki a foglalását. Nem. Minden hely foglalt. Elmagyaráztuk neki a gondunkat. Rémült csend következett, majd Maurice így felelt: – Lehet, hogy a konyhában kell enniük, de jöjjenek. Valahogy majd csak megoldjuk. A konyhaajtó és a nyílt tűz közé állított kis asztalhoz ültetett, egy nagy, ünneplő család mellé. – Van báránycomb, ha gondolják – mondta. Elmeséltük, hogy arra gondoltuk, elhozzuk a miénket, és megkérjük, hogy süsse meg. Elmosolyodott, és így válaszolt: – Ma nem olyan nap van, amikor az ember szívesen marad tűzhely nélkül. Hosszasan és jól ettünk. Az elmúlt hónapokról beszélgettünk, amelyek olyan gyorsan elszaladtak, mintha csupán hetek lettek volna. Annyi mindent nem csináltunk, és nem láttunk még: a franciatudásunk még mindig hibás nyelvtan és az építőmunkások argójának esetlen keveréke volt, valahogy sikerült elmulasztanunk az egész avignoni fesztivált, a goult-i szamárversenyt, a harmonikaversenyt, Faustin augusztusi családi

kirándulását Alpokaljára, a gigondasi borfesztivált, a ménerbes-i kutyabemutatót és még sok-sok mindent, ami körülöttünk zajlott. Ez alatt az év alatt önmagunkká! voltunk elfoglalva, megmaradtunk a ház körül és a völgyben, amelynek napi élete elragadott, olykor dühített bennünket, gyakran kényelmetlenséget okozott, de sosem volt unalmas vagy kiábrándító. És ami a legfontosabb, otthon éreztük magunkat. Maurice törkölypálinkával kínált bennünket, és kihúzott egy széket. – ’Appy Christmas – mondta, és itt véget is ért az angol tudománya. – Bonne Année, boldog újévet!