Musso Guillaume Ott Leszel

GUILLAUME MUSSO Ott leszel?

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010

Fordította Domonkos Eszter A fordítás alapjául szolgáló mű: Guillaume Musso: Seras-tu là?

Cet ouvrage, publié dans le cadre du Programme d'Aide à la Publication (P.A.P.) Kosztolányi, bénéficie du soutien du ministère français des Affaires étrangères et européennes, de l'Ambassade de Francé en Hongrie et de l'Institut français de Budapest. Ez a mű a Francia Kül- és Európa-ügyi Minisztérium, a Magyarországi Francia Nagykövetség és a Budapesti Francia Intézet támogatásával a Kosztolányi Könyvtámogatási Program (P.A.P.) keretében jelent meg.

RÉPUBLIQUE FRANÇAISE

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Szerelem életre-halálra

Előkészületben: Visszajövök érted Copyright © XO Éditions, 2006. All rights reserved. Hungarian translation © Domonkos Eszter, 2010 © Ulpius ház Könyvkiadó, 2010

ISBN 978 963 254 282 9

Egyszer bizonyára már mindannyian feltettük magunknak a kérdést: mit változtatnánk az életünkön, ha véletlen szerencse folytán visszamehetnénk a múltba? Milyen tévedéseket próbálnánk helyrehozni? Milyen fájdalmat, lelkiismeret-furdalást, megbánást törölnénk el szívesen? Lenne-e merszünk új értelmet adni a létünknek? Mivé válnánk? Merre tartanánk? És kivel?

3

Bevezetés Északkelet-Kambodzsa Esős évszak 2006. szeptember A Vöröskereszt helikoptere pontosan a megbeszélt időben ért földet. Az erdővel övezett fennsík tetejére települt falu közel száz, nagyrészt rönkfából és gallyakból épült kezdetleges házból állt. Az elveszettnek, időn kívülinek tűnő hely távol esett az angkori és a Phnom Penh-i turistaövezettől. Páradús volt a levegő, és sűrű sár borított mindent. A pilóta le sem állította a turbinát. Egy önkéntes orvoscsoportot kell a városba szállítania. Normális időben könnyű küldetés, de sajnos szeptember volt, és a szünet nélkül szakadó eső megnehezítette a manővert. Üzemanyagból is csak korlátolt mennyiség állt a rendelkezésére, de ahhoz elég, hogy mindenkit eljuttasson a célállomásra. Feltéve, ha nem húzzák az időt… Két sebész, egy altatóorvos és két ápolónő futott ki a hevenyészett rendelőből, ahol két napja dolgoztak. Az utóbbi hetekben már körbejárták a környékbeli falvakat, és lehetőségeikhez mérten kezelték a mocsárláz, az AIDS vagy a tuberkulózis áldozatait, ellátták az amputáltakat, ha tehették, művégtaggal szerelték fel őket. Az országnak ez a csücske tele volt taposóaknákkal. A pilóta hívására az öt egészségügyisből négy már el is tűnt a helikopter gyomrában. Az utolsó, egy hatvan év körüli férfi, kissé lemaradt. Tekintete a gépet körülálló kambodzsaiak csoportján időzött. Képtelen volt elszánni magát az indulásra. – Gyerünk, doktor! – kiáltott a pilóta. – Ha nem szállunk fel azonnal, nem érik el a repülőt. Az orvos bólintott, és elindult a gép felé, de akkor tekintete megakadt egy kisgyereken, akit egy öregember tartott a magasba. Vajon hány éves lehet? Kettő? Háromnál biztos nem több. Felső ajkán szörnyű hasadék éktelenkedett, mely eltorzította kis arcát. Veleszületett fejlődési rendellenesség. Élete végéig csak levest és pépes ételeket ehet, és egyetlen értelmes szót sem tud majd kiejteni. – Igyekezzen! – kiáltott le neki az egyik ápolónő. – Meg kell operálnom azt a gyereket – felelte az orvos, megpróbálva túlkiabálni a fejük felett forgó lapátok zaját. – Nincs több időnk! Az árvíz miatt járhatatlanok az utak, és a helikopter csak napok múlva jönne vissza értünk – erősködött a kollégája. Az orvos nem mozdult. Nem tudta levenni a tekintetét a kisfiúról. Tisztában volt vele, hogy a világnak ebben a zugában az ősi hagyományok szerint élő szülők gyakran magukra hagyják a nyúlszájjal születő gyerekeket, akiknek, ha egyszer bekerülnek az árvaházba, torz kinézetük miatt esélyük sincs arra, hogy örökbe fogadják őket. Az ápolónő újra kérlelni kezdte: – Holnapután San Franciscóban várják, doktor! Sorban állnak a betegek, nagyon szorosa műtéti beosztása, konferenciák és… – Menjenek nélkülem – döntötte el végül, és elindult a kisfiú felé. – Akkor én is maradok – felelte az ápolónő, és leugrott a földre. Emilynek hívták. Fiatal amerikai lány volt, és ugyanabban a kórházban dolgozott, mint az orvos. A pilóta a fejét csóválta, és nagyot sóhajtott. A helikopter a levegőbe emelkedett, egy pillanatra megállt, majd elindult nyugat felé. 4

Az orvos karjába vette a sápadt, félénk kisgyereket, és az ápolónővel bevitte a rendelőbe. Mielőtt hozzákezdett volna az altatáshoz, beszélgetett vele, hogy enyhítse a kisfiú félelmét. Amikor a gyerek elaludt, ő fogta a szikét, nagy gonddal lefejtette az ínyvitorlát, és megnyújtotta, hogy pótolja vele a szájpadláshasadékot. Hasonló eljárással helyrehozta az ajkakat is, hogy a kisfiú arcán igazi mosoly ragyoghasson majd. * A műtét végeztével az orvos kiment, és letelepedett a bádoglemezzel és száraz levelekkel borított verandán. A beavatkozás hosszúra nyúlt. Két napja alig aludt, és érezte, hogy hirtelen elhatalmasodik rajta a fáradtság. Cigarettára gyújtott, és körülnézett. Az eső elcsendesedett. A felhők közti résen ragyogó fénysugár tört át, s az ég bíbor-narancs színben pompázott. Nem bánta meg, hogy maradt. A Vöröskereszt megbízásából minden évben több hetet töltött Afrikában vagy Ázsiában. Igaz, ezek a humanitárius küldetések mély nyomot hagytak a lelkében, mégis egyfajta kábítószerré váltak, mert így a maga módján időnként kiléphetett a kaliforniai főorvos megszokott életéből. Épp a cigarettáját nyomta el, amikor megérezte, hogy áll valaki a háta mögött. Megfordult, és rögtön ráismert az öregre, aki a kisfiút feltartotta a helikopter indulásánál. A falu vezetője lehetett. Görnyedt hátú, barázdált arcú öregember, hagyományos öltözetben. Köszönésképpen állához emelte összekulcsolt kezét, és feltartott fejjel az orvos szemébe nézett. Aztán intett, hogy kövesse a házba. Rizspálinkával kínálta, mielőtt megszólalt: – Lu-Nannak hívják. Az orvos kitalálta, hogy a gyerek keresztnevéről van szó, és bólintott. – Köszönöm, hogy újjávarázsolta az arcát – tette hozzá az öreg kambodzsai. A sebész alázatosan fogadta a köszönetnyilvánítást, és zavarában elfordította a tekintetét. Az üveg nélküli ablakon át a közelben burjánzó, sűrű, zöld trópusi erdőre látott. Különös érzés fogta el, mert eszébe jutott, hogy alig néhány kilométerrel távolabb, feljebb, a Ratanakiri hegy oldalában még élnek tigrisek, kígyók és elefántok… Elmerengett, így aztán először nem is értette vendéglátója szavait, aki ezt kérdezte tőle: – Mit kívánna, ha teljesülhetne egy kívánsága? – Tessék? – Mire vágyik a legjobban ezen a világon, doktor? Az orvos először valami szellemes válaszon törte a fejét, de aztán a fáradtságtól leverten és egy ismeretlen, hirtelen támadt érzés sugallatára halkan így szólt: – Szeretnék újra találkozni egy nővel. – Egy nővel? – Igen. Az egyetlennel… az egyetlennel, aki számított. És abban a pillanatban, azon az isten háta mögötti helyen, a nyugati világ tekintetétől távol különös ünnepélyesség költözött a két férfi közé. – Nem tudja, hol van most az a nő? – kérdezte az öreg khmer, akit meglepett a kérés egyszerűsége. – Meghalt harminc éve. Az ázsiai a homlokát ráncolta, és gondolkodóba esett. Rövid hallgatás után méltóságteljesen felállt, és a helyiség végébe ment, ahol egy ingatag polcon egymás hegyén-hátán különleges szerzemények hevertek: szárított csikóhal, ginzenggyökér, formalinban eltett egymásba fonódó mérges kígyók… Addig turkált a kacatok közt, míg rá nem akadt arra, amit keresett. Az orvoshoz lépett, és egy fújt üvegből készült kis fiolát nyújtott át neki. Tíz pici aranysárga pirula bújt meg benne…

5

1 Első találkozás Egy este a jövő már múlt lesz. Akkor visszanézünk, és látni fogjuk az ifjúságunkat. LOUIS ARAGON Miami repülőtér 1976 szeptembere Elliott 30 éves Szeptemberi vasárnap délután a floridai ég alatt… Egy lehajtható tetejű Thunderbird kormányánál ülve a lány felhajt a terminál felé vezető útra. Haja száll a szélben, gyors iramban halad, több autót is megelőz, mielőtt egy rövid időre megáll az indulási csarnok előtt. Épp csak pár percre, míg a mellette ülő férfi kiszáll, kiveszi a táskáját a csomagtartóból, és az ablakon behajolva egy csókot küld neki. Ajtócsapódás, majd a férfi belép az üveg-acél épületbe. Ő Elliott Cooper. Megnyerő külsejű, magas termetű férfi. Orvos San Franciscóban, de bőrdzsekijében és borzas üstökével fiatal kamasznak látszik. Gépiesen a pulthoz lép, hogy elkérje a beszállókártyát a Miamiból San Franciscóba induló gépre. – Fogadok, hogy máris hiányzom… Az ismerős hang hallatán Elliott meglepetten fordul hátra. A lány rászegezi smaragdzöld tekintetét, amely egyszerre kihívó és esdeklő. Csípőig érő farmert, peace and love feliratú, karcsúsított szarvasbőr kabátot és szülőhazája, Brazília színeit idéző pólót visel. – Mikor is csókoltalak meg utoljára? – kérdezi a férfi, és kezét gyengéden a lány tarkójára fonja. – Már legalább egy perce. – Örökkévalóságnak tűnik… Megöleli, és magához szorítja. A lányt Ilenának hívják. Elliott szerelme. Tíz éve ismeri, és neki köszönhet minden jót az életben. Orvosi hivatását, az emberek iránti nyitottságát és azt a fajta igényességet, amellyel az életét irányítja… Meglepi a lány hirtelen felbukkanása, mert megegyeztek, hogy kerülik a hosszú búcsújeleneteket. Tisztában vannak azzal, hogy a néhány utólag lopott pillanat több fájdalmat tartogat számukra, mint vigaszt, s csak megnehezíti az elválást. Életük kissé bonyolult. A lány Floridában él, a férfi San Franciscóban. Távszerelmüket az időeltolódás szabályozza, a keleti partot a nyugatitól elválasztó négy időzóna és négyezer kilométer. Ennyi év után természetesen már összeköltözhettek volna, de ők nem ezt a megoldást választották. Eleinte az idő vasfogától tartottak. Attól, hogy szerelmük megkopik, hogy egy

6

nyugodtabb életért cserébe a mindennapok megfosztják őket az újbóli és újbóli egymásra találás mindkettejük számára éltető erőt adó, szívpezsdítő gyönyörétől. Végül külön, a hivatásuk vonzásában építették fel életüket. Egyikük arccal a Csendes-óceán felé, míg a másik az Atlanti-óceán partján. Elliott befejezte az orvosi tanulmányait, és nemrég helyezkedett el sebészként egy San Franciscó-i kórházban. Ilena állatorvos, delfinekkel és gyilkos bálnákkal foglalkozik az orlandói Ocean World-ben, a világ legnagyobb tengeri vidámparkjában. És néhány hónapja sok időt szentel egy bizonyos szervezetnek is, amely egyre többet hallat magáról. A Greenpeace-t békepárti környezetvédők alapították 1972-ben. A kezdetben „Szivárvány-harcosok ligája” nevet viselő csoportosulás az atomkísérletek elleni tiltakozásnak köszönheti ismertségét. Ilena főként azért csatlakozott hozzájuk, hogy részt vegyen a bálnák és a fókák védelméért folytatott kampányban. Mindkettejük élete mozgalmas. Egyikük sem ér rá unatkozni. Ennek ellenére az elválás minden alkalommal egyre jobban megviseli őket. „A San Franciscóba induló 711-es járat utasait kérjük, hogy azonnal fáradjanak a 18-as kapuhoz…” – Ez a te géped? – kérdezi Ilena, kibontakozva a férfi öleléséből. Elliott bólint, és mivel úgy ismeri már a lányt, mint a tenyerét, így szól: – Mondani akartál valamit, mielőtt elutazom? – Igen. Elkísérlek a tranzitig – feleli a lány, és kézen fogja. Szorosan a férfi oldalán lépkedve hosszú beszédbe kezd bájos dél-amerikai akcentusával, amelytől Elliott mindig elérzékenyül. – Tudom, hogy a világ a pusztulás felé tart, Elliott. Itt a hidegháború, a kommunista fenyegetés, az atomfegyverkezési verseny… Valahányszor búcsút vesznek egymástól, Elliott úgy néz rá, mintha utoljára látná. Álomszépnek találja. – .. .a természeti erőforrások kimerülése, nem beszélve a környezetszennyezésről, a trópusi erdők kiirtásáról vagy a… – Ilena? – Tessék? – Bökd ki végre, mit akarsz! – Gyereket szeretnék, Elliott… – Itt most menten, a repülőtéren? Mindössze erre a válaszra futotta tőle. Tréfával próbálta leplezni a zavarát, de Ilena nem volt mókás kedvében. – Nem viccelek, Elliott, komolyan beszélek. Kérlek, gondolkozz a dolgon – feleli, mielőtt elengedi a férfi kezét, és elindul a kijárat felé. – Várj! – kiált utána Elliott, hogy visszatartsa. „Utolsó figyelmeztetés. Mr. Elliott Coopert, a 72l-es járat utasát kérjük, hogy…” – A francba! – szitkozódik, miközben lemondó arccal felugrik a tranzitba vezető mozgólépcsőre. Már majdnem felér, amikor egy utolsó búcsúra hátrafordul. A szeptemberi nap sugarai elöntik az indulási csarnokot. Elliott integet. De Ilena már eltűnt. * Éjszaka volt, mire a repülő leszállt San Franciscóban. Az út hat óráig tartott. Kaliforniában este kilenc óra múlt. Elliott kifelé tartott a terminálból, hogy fogjon egy taxit, de hirtelen meggondolta magát. Farkaséhes volt. Ilena szavai annyira felkavarták, hogy hozzá sem nyúlt a gépen felszolgált 7

ételhez, és tudta, hogy otthon üres a hűtő. A második emeleten megpillantotta a Golden Gate Cafét, ahol már megfordult legjobb barátjával, Mattel, aki olykor elkísérte a keleti partra. Leült a pultnál, és rendelt egy salátát, két császárzsemlét és egy pohár Chardonnayt. Az időeltolódás miatt fáradtan megdörzsölte a szemét, majd kért egy telefonérmét, s a terem végében álló készülékhez sietett. Ilena számát tárcsázta, de a lány nem vette fel a telefont. Floridában elmúlt éjfél. Ilena bizonyára hazaért már, de úgy tűnik, nem akar vele beszélni. Gondolhattam volna… Elliott a lelke mélyén mégsem bánta meg, hogy tréfával ütötte el Ilena kérését. Egyszerűen nem akart gyereket. Tiltakozásának nem érzelmi okai voltak. Imádta Ilenát, és a szíve csordultig volt szerelemmel. De a szerelem nem elég. A hetvenes évek közepén jártak, s ő úgy vélte, hogy az emberiség nem jó úton halad, és az adott körülmények között nem szívesen vállalna felelősséget egy gyerek világra jöttéért. Ilena azonban másképp viszonyult a kérdéshez. Elliott a pulthoz visszatérve befejezte a vacsorát, és rendelt egy kávét. Ideges volt, és szinte akarata ellenére ropogtatni kezdte az ujjait. A kabátja zsebében lapuló cigarettásdoboz a lábához ért. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, rágyújtott. Tudta, hogy le kellene szoknia. Körülötte egyre többet beszéltek a dohányzás ártalmairól. Orvosi tanulmányokban egyre-másra mutatták ki, hogy a nikotin súlyos függőséget okoz, és sebészként Elliott tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a tüdőrák vagy a szív- és érrendszeri betegségek kockázata megnő a dohányosok körében, de mint orvostársai általában, ő is többet foglalkozott mások, mint a saját egészségével. És bárhol rágyújthatott az ember, étteremben vagy akár a repülőn. A cigaretta a kifogástalan megjelenés elmaradhatatlan kellékeként a kulturális és a társadalmi szabadság szinonimája volt. Hamarosan leszokom – fogadkozott magában füstkarikákat eregetve –, de nem ma este… Túlságosan kimerült volt egy ilyen erőfeszítéshez. Kifejezéstelen arccal bámult maga elé. Tekintete az üvegfal mögé tévedt. Akkor pillantotta meg először. Furcsa megjelenésű férfi volt, égszínkék pizsamát viselt, és úgy tűnt, hogy a kávézó kirakatán keresztül egyenesen őt bámulja. Elliott hunyorgott, hogy alaposabban szemügyre vegye. A férfi hatvan év körüli lehetett. Sportos. Deresedő, rövid szakállával az öregedő Sean Conneryra emlékeztetett. Elliott a szemöldökét ráncolta. Mit keres ez a fickó mezítláb, pizsamában, ilyen későn a repülőtéren? Valójában ügyet sem kellett volna vetnie rá, de valami megmagyarázhatatlan erő hatására ő mégis felállt a bárszékről, és kiment a kávézóból. A férfi elveszettnek tűnt, mintha a semmiből csöppent volna oda. Elliott elindult felé, és minél közelebb ért hozzá, annál kényelmetlenebbül érezte magát, bár ezt még magának sem merte bevallani. Ki ez a pasas? Talán az egyik közeli kórházból szökött meg…? Ha így van, neki orvosként kutya kötelessége segíteni rajta! Már csak három méter választotta el őket egymástól, amikor rádöbbent, mi zaklatta fel annyira. Az idegen elképesztő módon emlékeztetett az apjára, aki öt évvel azelőtt halt meg hasnyálmirigyrákban. Döbbent arccal még közelebb merészkedett. A hasonlóság már szemet szúrt. Minden részlet egyezett: a fejforma, a gödröcske az arcán, melyet ő is megörökölt… Valóban ő lenne…? Nem, lehetetlen! Legyen már észnél! Az apja halott. Semmi kétség. A szeme láttára tették be a koporsóba és hamvasztották el. – Uram, segíthetek? – fordult hozzá készségesen. A férfi hátrahőkölt. Ő is zavartnak tűnt, és felemás benyomást keltett. Lényéből erő sugárzott, Elliott mégis kiszolgáltatottnak látta. – Segíthetek? – ismételte meg a kérdést. – Elliott… – suttogta a férfi alig hallhatóan. Honnan tudja a nevemet? És a hangja… Milyen ismerős!

8

Hogy az apjával soha nem volt jóban, az enyhe kifejezés, de mióta meghalt, Elliott olykor már sajnálta, hogy soha nem igyekezett megérteni. Bárgyú arccal, és a feltevés lehetetlenségének tudatában, Elliott meghatottan, elcsukló hangon mégis megkérdezte: – Apa, te vagy? – Nem, Elliott, nem az apád vagyok. Az ésszerű válasz furcsamód egyáltalán nem nyugtatta meg. Valami azt súgta, hogy az igazi meglepetés még hátravan. – Akkor ki maga? A férfi Elliott vállára tette a kezét. Ismerős fény csillant a szemében. Néhány másodpercig habozott, majd így felelt: – Önmagadat látod, Elliott… A fiatal orvos hátrahőkölt, aztán mozdulatlanná dermedt, mintha villám sújtott volna le rá. A férfi befejezte a mondatot: – …a harminc évvel idősebb önmagadat. * Harminc évvel idősebb önmagam? Elliott hitetlenkedve tárta szét a karját. – Ezt hogy érti? A férfi szóra nyitotta a száját, de további magyarázatra már nem volt módja. Hirtelen ömleni kezdett az orrából a vér, és nagy cseppekben a pizsamakabátjára hullott. – Hajtsa hátra a fejét! – parancsolt rá Elliott, miközben a zsebéből kirántotta a kávézóban kapott papírszalvétát, és a férfi orrára nyomta. Úgy bánt vele, mintha egyik betege volna. – Minden rendben lesz – biztatta. Bosszantotta, hogy nincs nála az orvosi táskája, de a vérzés szerencsére hamar elállt. – Jöjjön, mossuk le az arcát! A férfi szó nélkül követte, de a mosdóhoz érve remegés fogta el, mintha epilepsziás rohamot kapott volna. Elliott segíteni akart, de a férfi határozott mozdulattal félretolta. – Hagyj magamra! – követelte, és belökte a mosdó ajtaját. Elliott segítőkészsége megtört, és elhatározta, hogy kint várakozik. Hirtelen felelősnek érezte magát a férfiért, és nyugtalanította az állapota. Mi ez az egész? – töprengett magában. Először a nyilvánvaló külső hasonlóság, aztán az értelmezhetetlen mondat, hogy ő a harminc évvel idősebb énem, most meg ez az orrvérzés, a rángógörcs… A rohadt életbe, micsoda napi És még messze volt a vége. Egy idő múlva megunta a várakozást, és úgy döntött, utánamegy a mosdóba. – Jól van, uram? Hosszú helyiség volt. Elliott először a mosdók felé pillantott. Senki. A helyiségben nem volt ablak, és vészkijárat sem. A férfi bizonyára bement az egyik kabinba. – Merre van, uram? Nem kapott választ. Elliott attól tartott, hogy a férfi elájult, ezért sietősen benyitott az első ajtón. Senki. Második ajtó, senki. Harmadik, negyedik… tizedik ajtó, minden kabin üres volt. Jobb híján felnézett a plafonra, de a födémelemeket nem mozdították el. Képtelenségnek tűnt, mégis kénytelen volt elismerni a nyilvánvaló igazságot: a férfi nyomtalanul eltűnt.

9

2 Érdekel a jövő. Ott szeretném eltölteni a következő éveket. WOODY ALLEN San Francisco 2006. szeptember Elliott 60 éves Elliott hirtelen kinyitotta a szemét. Keresztben feküdt az ágyon. A szíve hevesen vert, és az egész teste verítékben úszott. Micsoda rémálom! Soha nem emlékezett az álmaira, most mégis nagyon furcsa álomból ébredt. A San Franciscó-i repülőtéren bolyongott, és a fiatalabb önmaga jött vele szembe, éppolyan megrökönyödött arccal, mint amilyen az övé volt. A részletek zavarba ejtően valószerűnek tűntek, mintha valóban visszament volna az időben harminc évet. Megnyomta a redőny távirányító gombját, és aggódó pillantást vetett az éjjeliszekrényen hagyott apró aranysárga pirulákat tartalmazó üvegcsére. Kinyitotta a fiolát. Kilenc pirula maradt. Előző este elalvás előtt kíváncsiságból bekapott egyet. Talán az idézte elő a rejtélyes álmot? Az öreg kambodzsai, akitől az üvegcsét kapta, nem sokat árult el az orvosságról, bár ünnepélyes hangon arra intette, hogy „a rendeltetésszerű használattól soha ne térjen el”. Elliott nagy nehezen feltápászkodott, és megállt a Marinára néző üvegfal előtt, ahonnan zavartalan kilátás nyílt az óceánra, az Alcatrazra és a Golden Gate-re is. A felkelő nap percről percre változó árnyalatú gránátvörös fényt szórt a városra. A nyílt vízen ködkürtök hangos tülkölése közepette vitorlások és kompok kerülgették egymást, és a korai óra ellenére néhány futó már felfelé kocogott a parti sétány melletti pázsiton, a Marina Greenen. Az ismerős látvány némi megnyugvással töltötte el. Legjobb, ha mihamarabb kiveri a fejéből a zaklatott éjszaka emlékét. Miközben ezt a gondolatot sulykolta magába, a tükröződő ablaküvegen felkavaró látványra lett figyelmes. Pizsamakabátján sötét folt éktelenkedett. Lepillantott, hogy alaposabban megvizsgálja. Vér? A szívverése felgyorsult, de ijedsége nem tartott sokáig. Éjszaka bizonyára vérzett az orra, és az eseményt áthelyezte az álmába. Természetes folyamat, aggodalomra semmi ok. Lehiggadt, és a fürdőszobába sietett, hogy lezuhanyozzon, mielőtt munkába indul. Megnyitotta a csapot, beállította a vízsugarat, és néhány percig gondolataiba merülve mozdulatlanul állt, miközben a helyiség megtelt párával. Valami még mindig nyugtalanította. Vetkőzni kezdett, amikor egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve benyúlt a pizsamakabátja zsebébe. Egy vérfoltos papírszalvétára bukkant. A hemoglobinnyomok alatt a város leghíresebb hídjának rajza látszott, felette a következő felirat: Golden Gate Café-San Franciscó-i repülőtér. A szíve újra hevesen kalapált, és ezúttal nehezebb volt visszanyernie a nyugalmát. Talán a betegség vette el az eszét? Néhány hónapja, egy fiberoszkópos vizsgálat során kiderült, hogy tüdőrákja van. Az igazat megvallva, nem lepődött meg túlságosan. Elvégre nem lehet negyven éven keresztül büntetlenül napi több mint egy doboz cigarettát elszívni. Tisztában volt a dohányzás veszélyeivel, és elfogadta azokat. Ez van. Az élet kockázatokkal jár. Soha nem törekedett steril életre, sem arra, hogy mindenáron elkerülje a létezéssel járó nehézségeket.

10

Bizonyos értelemben véve a sorsban hitt. Szerinte a dolgok akkor történnek meg, amikor meg kell történniük, s az embernek csak az a dolga, hogy átélje azokat. Orvosi szemmel nézve a rák egyik legalattomosabb formájáról volt szó. A gyors lefolyású, szinte gyógyíthatatlan változatról. Jóllehet, az elmúlt időben ezen a téren is sokat fejlődött az orvostudomány, és az új keletű gyógyszerek jelentősen meghosszabbították a betegek életét, de az ő esetében már kifutottak az időből. Túl későn vették észre a daganatot, és a vizsgálatok áttétek jelenlétét mutatták ki több más szerven is. Hagyományos gyógymódot ajánlottak, a kemoterápia és a sugárkezelés szokásos elegyét, de ő elutasította. Ebben a stádiumban már nem sok értelme volt kísérletezni. A harc kimenetele megpecsételődött. Néhány hónap múlva halott lesz. Eddig sikerült eltitkolnia a betegséget, de tudta, hogy nem húzhatja a végtelenségig. A köhögés tartóssá vált, a bordáit és a vállát hasogató fájdalom egyre erősödött, és a legváratlanabb pillanatokban tört rá a fáradtság, miközben még mindig fáradhatatlan orvos hírében állt. A fájdalomtól nem félt. Mindenekfelett attól rettegett, hogy miként fogadják majd a hírt a szerettei. Főként húszéves lánya, Angie, aki New Yorkban tanult, és legjobb barátja, Matt, akivel mindig mindent megosztott. Kilépett a zuhany alól, gyorsan megszárítkozott, és kinyitotta az akasztós szekrényt. Szokatlan gonddal állította össze aznapi öltözékét: egyiptomi pamutból készült rövid ujjú ing és olasz öltöny. Miközben készülődött, a betegség árnya elhalványult, hogy helyet adjon a még életerős, határozott fellépésű férfinak. Tagadhatatlan vonzerejének köszönhetően még a közelmúltban is csinos, fiatal hölgyekkel járt, akik feleannyi idősek voltak, mint ő. Persze ezek a kapcsolatok nem tartottak sokáig. Akik közelről ismerték Elliott Coopert, tudták, hogy csupán két nő számít az életében. Az egyik, a lánya, Angie. A másikat Ilenának hívták. De ő harminc éve halott volt. * Kilépett az utcára, ahol a nap, a hullámok és a szél várták. Percekig gyönyörködött a felkelő napban, aztán kinyitotta a garázs ajtaját. Becsusszant egy ősrégi narancssárga bogárhátúba, melyet a régóta letűnt hippikorszak utolsó maradványaként őrzött. Nyitott tetővel óvatosan kihajtott a körútra, és elindult felfelé a Fillmore Streeten, a Pacific Height viktoriánus stílusú házai felé. Akár a filmekben, San Francisco meredek, hepehupás, göröngyös utcái mókás hullámvasutat rajzoltak, de Elliott már kinőtt abból a korból, hogy autójával az útkereszteződések fölött repkedjen. A California Street magasságában letért balra, ahol a Cable Car egyik kocsija keresztezte az útját. Korán kelő turistákat szállított Chinatown felé. A kínai negyed előtt Elliott eltűnt egy föld alatti parkolóban a Grace Cathedrale mögött, és már meg is érkezett a Lenox Medical Centerbe, ahol több mint harminc éve dolgozott. A gyereksebészeti osztály főorvosaként ő volt a kórház egyik adu ásza, pedig nem régóta töltötte be az állást. Kissé későn kapta meg a kinevezést. Pályafutása során elsősorban a betegeinek szentelte magát, és arra törekedett – ami egy sebész esetében meglehetősen ritka –, hogy ne a puszta szakmai tartalomra szorítkozzon, hanem szem előtt tartsa az emberi tényezőket is. A dicsőség hidegen hagyta, és soha nem törte magát, hogy kötelező ízű golfpartikon és a Tahoe-tónál szervezett hétvégi kirándulásokon építgesse a kapcsolatait. Ennek ellenére az orvostársai, ha a saját gyerekeikről volt szó, gyakran őt kérték fel a beavatkozásra, ami ebben a szakmában a bizalom csalhatatlan jele volt. * – Elemeznéd ezt nekem? Elliott átnyújtott Samuel Below-nak, a kórházi labor vezetőjének egy műanyag tasakot, amelybe a pirulás fiola alján talált maradék szemcséket gyűjtötte. – Mi ez? 11

– Tőled várom a választ… Azzal a kávézóba sietett, felhörpintette az aznapi első koffeinadagját, majd felment a műtőbe, hogy átöltözzön és csatlakozzon a csapatához, amely egy altatóorvosból, egy ápolónőből és egy indiai orvostanhallgatóból állt, akit mellé osztottak be gyakorlatra. A beteg egy Jack nevű, hét hónapos kisbaba volt, aki cianogén szívbetegségben szenvedett. A veleszületett szívfejlődési rendellenesség, amely akadályozta a vér kellő oxigénellátását, kékkórt idézett elő nála, parányi ujjai megmerevedtek és az ajkai elkékültek. Miközben Elliott a mellkas felmetszéséhez készülődött, leküzdhetetlen lámpaláz fogta el, melyet a művész érez színre lépés előtt. A nyílt szívműtétekben mindig volt számára valami csodával határos. Hány ilyen operációt végzett már? Bizonyára több százat, több ezret. Öt éve egy tévés forgatócsoport riportfilmet készített róla, amelyben a doktor „arany kezét” dicsérték. Szabad szemmel láthatatlan szálak segítségével tűnyi vékony ereket is képes volt összevarrni. A feszültség és a félelem, hogy hibázhat, mégis minden alkalommal elkísérte. A műtét több mint négy órán át tartott. Erre az időre leállították a gyerek szívét és a tüdejét, s a feladatukat egy gép vette át. Elliott szakavatott „szívszerelő” módjára eltömítette a két kamrát, és utat nyitott a tüdőben, hogy a szén-dioxid-tartalmú kék vér ne kerüljön vissza a főütőérbe. Nagy gyakorlatot és kemény összpontosítást igénylő, aprólékos munka volt. Biztos kézzel dolgozott, de lélekben máshol járt. A saját betegségére gondolt, melyet most már nem hagyhatott figyelmen kívül. És az álom emléke is kísértette. Hirtelen ráeszmélt, hogy a gondolatai elkalandoznak, és úgy érezte, rajtakapták, ezért attól fogva minden idegszálával az elvégzendő feladatra koncentrált. A beavatkozás végén elmagyarázta a csecsemő szüleinek, hogy túl korai lenne bármit is mondani az operáció kimeneteléről. A kisgyereket néhány napig megfigyelés alatt tartják az intenzív osztályon, és folyamatosan ellenőrzik a légzési funkcióját mindaddig, amíg a tüdő- és szívműködése helyre nem áll. Elliott még műtősruhában a kórház parkolójába sietett. A nap már magasan járt az égen, sugarai elvakították. Egy pillanatra megszédült. Kimerült volt, úgy érezte, fogytán az ereje, és a fejében örvénylettek a kérdések. Helyesen teszi-e, hogy mindenki elől titkolja a betegségét? Folytathatja-e a műtéteket? Nem veszélyezteti-e ezzel mások életét? Mi történt volna reggel, ha az operáció kellős közepén lesz rosszul? Hogy a gondolatait felpezsdítse, cigarettára gyújtott. Élvezettel szippantotta be az első slukkot. Egy dologban biztos lehet. Mostantól annyit cigizhet, amennyit akar, mert az már nem oszt, nem szoroz. A betegség megy a maga útján. Enyhe szellő simogatta meg arcát. Összerezzent. Mióta tudta, hogy meg fog halni, érzékenyebb lett az őt körülvevő világ dolgaira. A bőrén érezte a város lüktetését, mintha az egy élő szervezet lenne. A kórház egy kis domb tetején, a Nob Hillen emelkedett, ahová felszűrődött a kikötő és a rakpart vibráló morajlása. Elliott szippantott egy utolsót a cigarettából, majd eltaposta a csikket. Meghozta a döntést. A hónap végén leáll a műtétekkel, és elmondja a lányának és Mattnek, hogy beteg. Elhatározása végleges. Nincs visszaút. Kénytelen lemondani az egyetlen feladatról, amelyhez valóban ért. Nem gyógyíthat többé. Sebtében még egyszer végiggondolta a kegyetlen döntést, és egyszeriben öregnek, nyomorultnak érezte magát. – Cooper doktor, zavarhatom egy percre? Elliott megfordult. Sharika, az indiai gyakorló orvosnő állt vele szemben. Orvosi köpenyét koptatott farmerra és egy csinos, vékony pántos topra cserélte. Bátortalanul átnyújtott Elliottnak egy csésze kávét. Sugárzott róla a szépség, a derűs fiatalság, az élet. Elliott elfogadta az italt, s egy mosollyal megköszönte. – Búcsúzni jöttem, doktor úr. – Ezt hogy érti? – Ma véget ér az Egyesült Államokban töltött gyakorlatom. – Igaz – felelte Elliott –, egészen elfelejtettem, hogy visszamegy Bombaybe. 12

– Köszönöm a szíves fogadtatást, a kedvességét. Sokat tanultam öntől. – Én is köszönöm a segítséget, Sharika. Jó orvos válik magából. – Ön igazán nagyszerű ember. Elliott zavarba jött a bóktól, s a fejét csóválta. A lány közelebb lépett hozzá. – Arra gondoltam, hogy… hogy ma este együtt vacsorázhatnánk. Rézszínű bőre hirtelen skarlátvörösre változott. Félénk természet volt, komoly erőfeszítésébe került kimondani ezeket a szavakat. – Sajnálom, de lehetetlen – felelte Elliott elképedve, mert meglepte a furcsa fordulat. – Értem – mondta a lány, majd percekig hallgatott, s végül megjegyezte: – A gyakorlati időm ma este hatkor hivatalosan lejár. Nem lesz a felettesem, s én nem leszek a beosztottja. Ha ez az akadály… Elliott figyelmesebben szemügyre vette a lányt. Vajon hány éves lehet? Huszonnégy? Huszonöt talán. Soha nem viselkedett vele félreérthető módon, s most kissé kínosan érezte magát. – Nem erről van szó. – Furcsa – jegyezte meg a lány –, azt hittem, nem közömbös irántam… Erre mit feleljen? Hogy a lénye egy része már halott, s hogy hamarosan hasonló sorsra jut a másik is? Vagy hogy állítólag a szerelem nem korfüggő, de ez badarság… – Nem tudom, mit mondjak magának… – Akkor ne mondjon semmit – suttogta a lány. Sértődötten sarkon fordult, és már elég messze járt, amikor hirtelen eszébe jutott valami: – Jaj, majd elfelejtettem. A recepciós üzeni, hogy a barátja, Matt kereste, mert már fél órája várja, és kezd nyugtalankodni… * Elliott kiviharzott a kórházból, és gyorsan fogott egy taxit. Megbeszélte Mattel, hogy aznap együtt ebédelnek, de szörnyű késésben volt. Az életben nemcsak szerelem, de barátság is születhet első látásra. Matt és Elliott negyven éve találkoztak, különös körülmények között. Látszólag nem sok közük volt egymáshoz. Matt vérbeli francia, rendkívül nyitott egyéniség, rajongott a csinos nőkért, és önfeledten élvezte az élet örömeit, míg Elliott amerikai származású, zárkózott és magányos figura. Vettek közösen egy szőlőt a kaliforniai Périgord-nak becézett Napa Valleyben, és Matt kitartó lelkesedésének, valamint népszerűsítő körútjainak köszönhetően boraik – egy kellemes Cabernet Sauvignon és egy ananász- és sárgadinnye-aromájú Chardonnay – kitűnő hírnévre tettek szert nemcsak országszerte, de Európában és Ázsiában is. Elliott úgy gondolt Mattre, mint a leghűségesebb barátjára, aki akkor is mellette lesz, amikor már senki más nem áll vele szóba, akit felhívhat, ha egy nap véletlenül hullát kell eltüntetni a garázsból. Ez persze mit sem változtat azon, hogy el fog késni, és Matt nyilván leteremti majd… Az elegáns Bellevue étterem, ahol rendszerint együtt ebédeltek, az Embarcadero fölé épült, és a parti sétányra nézett. Matt Delluca egy pohár itallal a kezében fél órája türelmesen üldögélt a fedetlen teraszon, ahonnan a Bay Bridge-re, a Treasure Islandre és az üzleti negyed felhőkarcolóira látott. Már épp a harmadik italát rendelte, amikor megcsörrent a telefonja. – Szia, Matt, ne haragudj, kicsit kések. – Csak ne rohanj, Elliott. Régóta ismerlek. Van némi fogalmam a pontosságról alkotott sajátos elképzeléseidről… – Ugye, most nem rendezel nagyjelenetet? – Dehogy, öregem, ne érts félre! Orvos vagy, életeket mentesz, s ez mindenre feljogosít. Mindnyájan tudjuk. – Jól gondolom, te most jelenetet csinálsz… 13

Matt nem bírta tovább, elnevette magát. A fülére szorított telefonnal felállt a teraszról, és belépett az étterembe. – Rendeljek neked valamit? – kérdezte, miközben a rákokkal teli asztal felé tartott. – Itt ficánkol előttem egy jól megtermett tarisznyarák, és megtiszteltetés lenne számára, ha őt választanád ebédre… – Rád bízom. Matt letette a telefont, és a halpultoshoz intézett kéréssel örökre megpecsételte a szerencsétlen rák sorsát. – Egy sült rákot kérek, egyet! Negyedórával később Elliott futva érkezett a nemes fából faragott bútorokkal és hatalmas tükrökkel berendezett tágas terembe, s miután megbotlott egy desszertes kocsiban és véletlenül meglökött egy pincért, végre csatlakozott a barátjához, aki már a törzsasztaluknál várta. Első szavait figyelmeztetésnek szánta: – Ha ragaszkodsz a barátságunkhoz, kérlek, kerüld a „késés” és a „megint” szavak használatát egy mondaton belül. – Meg sem szólalok – csitította Matt. – Délre foglaltunk asztalt, most tizenhárom óra húsz van, de egy szót sem szólok. Hogy sikerült a kambodzsai utad? Elliott beszélni kezdett, de hirtelen heves köhögési roham fogta el. Matt töltött neki egy nagy pohár ásványvizet. – Iszonyú csúnyán köhögsz – rémüldözött. – Ne aggódj… – Rád férne egy alapos kivizsgálás, nem gondolod? Egy tüdőröntgen, vagy ilyesmi… – Én vagyok az orvos, majd én eldöntöm, mire van szükségem – felelte Elliott, és kinyitotta az étlapot. – Mit rendeltél nekem? – Ne vedd rossz néven, de borzalmasan nézel ki. – Sokáig tart még ez a kedves fogadtatás? – Egyszerűen aggódom érted. Túlzásba viszed a munkát. – Jól vagyok, hagyj már! Kissé megviselt a kambodzsai út… – Nem kellett volna elmenned – vágott közbe Matt fintorogva. – Szerintem Ázsia… – Tévedsz. Tanulságos út volt, és különleges dolog történt velem. – Ezt hogy érted? – Találkoztam egy öreg kambodzsaival. Tettem neki egy szívességet, és hálából, mint valami csodalámpából előbújó szellem, felajánlotta, hogy valóra váltja a leghőbb vágyamat… – Mit kértél tőle? – Lehetetlen dolgot. – Hogy végre megnyerj egy golfpartit? – Á, hagyjuk, nem érdekes. – De, tudni akarom… – Hogy szeretnék viszontlátni valakit… Ebben a pillanatban Matt arca elkomorult, mert megértette, hogy a barátja komolyan beszél. – És kit szeretnél viszontlátni? – kérdezte, miközben pontosan tudta a választ. – Ilenát… Egy pillanatra a szomorúság fátyla borult rájuk, de Elliott nem hagyta, hogy elhatalmasodjon rajtuk a mélabú. A pincér kihozta az előételt, s ő töviről hegyire elmesélte Mattnek a kalandját. Beszélt a gyógyszeres üvegcséről, és az álmáról. Matt próbálta józanságra inteni. – Szerintem mihamarabb verd ki a fejedből ezt az egészet, és lassíts a munkatempódon! – El sem tudod képzelni, mennyire felkavart ez az álom. Rémisztően valószerűnek tűnt az utazás. Furcsa volt viszontlátni magamat harmincévesen. – Tényleg azt hiszed, hogy a pirulák hatására történt? 14

– Mi más lett volna? – Lehet, hogy romlott ételt ettél, s az megfeküdte a gyomrodat – kockáztatta meg Matt. – Számtalanszor figyelmeztettelek, hogy ne járj olyan gyakran kínai gyorsétterembe… – Hagyd már… – Komolyan beszélek. Be ne tedd többé a lábad Chow-hoz. Biztos vagyok benne, hogy a pekingi kacsája kutyahúsból készül… Az ebéd hátralevő része jó hangulatban telt. Mattnek megvolt az a rendkívüli tulajdonsága, hogy a puszta jelenlétével derűt ébresztett mindenkiben. Elliott minden sötét gondolata szertefoszlott barátja társaságában. A beszélgetés tréfás hangnemben folytatódott, és könnyedebb témákra terelődött. – Láttad a bárpultnál ülő lányt? – kérdezte Matt, miközben bekapott egy falat flambírozott banánt. – Engem néz, nem? Elliott a pult felé fordult, ahol egy kecses sellő, végeláthatatlanul hosszú combokkal és ártatlan őzszemekkel, kéjesen szürcsölt egy pohár száraz Martinit. – Az egy call-girl. Matt a fejét rázta. – Kizárt! – Fogadunk? – Azért mondod, mert engem néz. – Szerinted hány éves? – Huszonöt. – És te? – Hatvan – ismerte be Matt. – Na, hát ezért call-girl… Matt duzzogott pár percig, majd kifakadt: – Soha nem voltam még ilyen jó formában! – Öregszünk, barátocskám, nincs mese, ilyen az élet. Itt az ideje, hogy végre beletörődj. Matt elfelhősödő homlokkal vette tudomásul a nyilvánvaló igazságot. – Mennem kell – szólt Elliott, és felállt az asztaltól. –Megmentek még pár életet. És te? Mi a programod ma délutánra? Matt egy pillantást vetett a bár felé, és szomorkásán konstatálta, hogy a sellő egy fiatal vendéggel beszélget. Néhány éve még játszi könnyedséggel ragadta volna ki a szépséget a piperkőc karmaiból, de elszállt felette az idő, s úgy érezte magát, mint az a bokszoló, aki a felesleges utolsó utáni küzdelemre készül. – A parkolóban van az autóm – mondta, s követte Elliottot. – Elkísérlek a kórházba. A magamfajta öregembernek nem árt egy kivizsgálás…

15

3 Üljön csinos lány mellé egy órára, s az idő elszáll, mint egy pillanat. Üljön forró tűzhelyen egy percig, s a perc egy órának tűnik majd. Ez a relativitás. ALBERT EINSTEIN San Francisco, 1976 Elliott 30 éves – Hát nem csodálatos itt? – lelkendezett Matt elterülve a homokban, és karjával széles mozdulatot téve, a szemük elé táruló, dombokkal övezett, hatalmas öbölre mutatott. Akkoriban Matt és Elliott még nem kényelmesedtek el nyárspolgári módra, és szóba sem jöhetett, hogy étteremben vesztegessék az időt. Ebédidőben szívesebben találkoztak a strandon, és hamarjában bekaptak egy hot dogot. Gyönyörű, napfényes idő volt. A távolban a puha ködbe burkolózó Golden Gate tejszerű felhőszőnyegen lebegett. – Igazad van, jobb, mint a börtönben! – helyeselt Elliott, és beleharapott a szendvicsébe. – Nagy újságom van a számodra – közölte Matt titokzatosan. – Valóban? Mi az? – Türelem, öregem. Meglepetés. A desszertnél megtudod… Körülöttük egy fiatalokból álló csapat hancúrozott, akik felhőtlenül élvezték az indián nyár utolsó meleg napjait. A legújabb divat szerint öltöztek. A fiúk trapéznadrágot, selyemfényű inget és barkós frizurát, a lányok hosszú, tarkabarka tunikát, vékony bőrkabátot és színes csecsebecséket viseltek. Matt bekapcsolta a tranzisztoros rádiót, amely épp az egyik korabeli slágert sugározta. A Hotel California népszerű dallama szólt az Eaglestől. A dal refrénjét dúdolgatva tekintetével végigpásztázta a strandot. – Látod azt a lányt tőled jobbra? Minket figyel, nem? Elliott lopva oldalra nézett. Egy kiterített törülközőn nimfaszerű, bájos, csinos fiatal hölgy olasz fagylaltot nyalogatott. Kétméteres combját keresztbe téve rájuk kacsintott. – Igen, úgy tűnik. – Milyennek találod? – kérdezte Matt, miközben visszaköszönt a lánynak. – Emlékeztetnélek, hogy nekem már van valakim. Matt hanyagul legyintett. – Tudod, hogy az emlősöknek csak öt százaléka él párban? – Na és? – Mire vársz? Miért nem csatlakozol a boldog kilencvenöt százalékhoz, akik nem bonyolítják az életüket ostoba elvekkel? – Nem hiszem, hogy Ilena osztja a véleményedet… Matt bekapta az utolsó falat hot dogot, és nyugtalan pillantást vetett a barátjára. – Jól vagy? Borzalmasan nézel ki. – Hagyd a bókokat, ne bosszants! – Aggódom érted. Túlzásba viszed a munkát. – A munka maga az egészség. – Értem. Már megint a szomszédos kínai gyorsétteremben ettél… – Chow-ra gondolsz? 16

– Igen. Kóstoltad már a pekingi kacsáját? – Nagyon finom. – Állítólag macskából készíti… A beszélgetést egy fagylaltárus szakította félbe: – Mit adhatok az uraknak? Pisztácia? Karamell? Kókusz? Elliott Mattre bízta a választást, aki lelkesen rendelt mindkettőjüknek. Az árus eltávolodott, s ők folytatták a társalgást: – Milyen volt a hétvége Floridában? Gondterheltnek tűnsz… – Különleges kalandban volt részem tegnap este – ismerte be Elliott. – Hallgatlak. – Találkoztam valakivel a repülőtéren. – Nő? – Férfi… Hatvan év körüli. Miközben Matt egyfolytában a szemöldökét ráncolta, Elliott elmesélte nem mindennapi kalandját a rejtélyes látogatóval, akinek végül nyoma veszett a reptéri mosdóban. Matt hallgatott kis ideig, majd elfintorodott: – Hűha! A helyzet súlyosabb, mint gondoltam. – Esküszöm, hogy így volt. – Higgy nekem, haver, lassítanod kell a munkatempódon! – Ne aggódj! – Miért is aggódnék, Elliott? Közlöd velem, hogy az idősebb éned meglátogatott a jövőből, hogy kedélyesen eldiskuráljatok. Ez a világ legtermészetesebb dolga, nem? – Jól van. Beszéljünk másról. – Hogy van Ilena? Elliott az óceán felé fordult, és tekintete néhány percre a Golden Gate fémpillérei körül gomolygó, áttetsző ködfátyolba veszett. – Gyereket szeretne – felelte álmodozva. Matt arca felderült. – Hisz ez csodálatos! Lehetek a keresztapja? – Nem akarok gyereket, Matt. – Ja! És miért nem? – Tudod jól. A világ manapság túl veszélyes, kiszámíthatatlan… Matt felnézett az égre. – Ne halandzsázz, öregem! Majd te megvéded a kis lurkót, és ott lesz Ilena, sőt én is kivenném a részemet. Ezért vannak a szülők, nem? – Te könnyen beszélsz! Úgy élsz, mint egy playboy, kétnaponta cseréled a barátnőidet. Nehezen tudom elképzelni, hogy családot alapítasz… – Mert nekem nincs olyan szerencsém, mint neked. Én nem találkoztam olyan lánnyal, mint Ilena. Ez csak veled történhet meg. Egy van belőle az egész világon, és neked jutott. De túl ostoba vagy ahhoz, hogy értékeld… Elliott elfordította a tekintetét. Nem felelt. Hatalmas hullám csapódott a partra, és gyöngyöző tajtékot sodort feléjük. Csak néhány perc kellett, hogy ismét jobb kedvre derüljenek, s könnyedebb témák kerüljenek terítékre. Amikor Matt úgy ítélte meg, hogy végre eljött a meglepetés ideje, belenyúlt a táskájába, és egy üveg pink champagne-t húzott elő. – Mit ünnepelsz? – kérdezte Elliott. Matt nehezen leplezte az izgatottságát. – Megvan! Végre megtaláltam! – bökte ki boldogan, miközben pezsgőt bontott. – Életed párját? – Nem! – Az éhínség ellenszerét? – A birtokunkat, öregem! Jövendőbeli szőlőskertünket! Kitűnő termőhely, egy domb tetején, faházzal…

17

Matt néhány éve pilótavizsgát tett, vett egy hidroplánt, és azzal kereste a kenyerét, hogy turistákkal repkedett az öböl felett. De régóta dédelgetett álma volt, hogy Elliottal közösen vesznek egy szőlőbirtokot Napa Valleyben. – Biztosíthatlak, ez a legalkalmasabb pillanat a befektetésre – magyarázta lelkendezve. – Akad még pár szabad birtok a völgyben. Hidd el, Kalifornia jövője a bor. Ez lesz a mi vörös aranyunk, érted? Ha most beindítjuk a vállalkozást, hamarosan gazdagok leszünk! Elliott a lelke mélyén nem volt erről egészen meggyőződve, de a barátja örömén felbuzdulva megígérte, hogy a következő hétvégén elkíséri, és megnézi a birtokot. Egy ideig még szórakozottan hallgatta Mattet, aki nagyszabású terveiről mesélt, de az óracsipogás hirtelen visszatérítette a valóságba. – Mennem kell – szólalt meg, majd felállt és nyújtózkodott. – Megmentek még pár életet. És te? Mi a programod ma délutánra? Matt megfordult, és egy pillantást vetett a szép sellőre. A lány mintha csak arra várt volna, félreérthetetlen szándékkal visszakacsintott. Matt sugárzott a boldogságtól. Fiatal volt, jóképű, és előtte állt az élet… – Azt hiszem, vár valaki, hogy meghallgassam a szívverését… * A csúcsforgalomban a taxi csak lépésben haladt a Hyde Streeten. Elliott fizetett, kiugrott, és becsapta az ajtót. A kórház már nem volt messze, gyalog hamarabb odaér. Cigarettára gyújtott, és nagy léptekkel elindult. A munkahelyéhez közeledve mindig szorongás fogta el, és szünet nélkül ugyanazok a kérdések gyötörték. Képes lesz-e megfelelni az elvárásoknak? Helyes döntéseket hoz? Meg tud menteni minden beteget? Vagy lesz, akit elveszít? Elliott még nem érte el azt az életkort, amikor az ember kellőképpen edzettnek érzi magát. Nem volt páncélja, sem belső fegyverzete, amellyel megvédhette volna magát. Addig hibátlan pályát járt be. Nagyszerű tanulmányi eredménnyel elvégezte a Berkeley Egyetemet, ahol egy évet még át is ugrott. Aztán kórházi gyakorlaton vett rész Bostonban, melyet négy év bentlakásos gyakorlat követett, s végül a klinikaigazgatói állás betöltéséhez szükséges szakvizsgákat is letette gyerekgyógyászatból, dicséretes minősítéssel. Mégis kétségek gyötörték. Még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy orvosnak született. Pedig valódi megelégedéssel töltötte el, hogy másokkal törődött, s ezért hasznosnak érezte magát. Olykor, egy-egy sikeres nap végén, amikor tudta, hogy döntő fontosságú beavatkozást hajtott végre, eufóriába esett. Beült az autójába, és őrült sebességgel végigszáguldott az óceánparton. Az életért harcolt, és győzött. Ilyenkor szinte egyenrangúnak érezte magát Istennel. Csakhogy a mennyei boldogság soha nem tartott sokáig. Jött a másnap, a harmadnap, és egy beteg, akinél fel sem merült a halál lehetősége, a kezei közt halt meg. Rápillantott az órájára, elnyomta a csikket, és megszaporázta lépteit. Már csak száz méterre volt a kórháztól. Tisztán kirajzolódtak az épület korvonalai. Valóban nekem való ez a hivatás? – tépelődött. Milyen orvos válik majd belőle? Egy régi ígéret késztette rá, hogy ezt az utat válassza. Élete egyik jelentős eseménye kapcsán tette a fogadalmat. S bár soha nem bánta meg a döntését, időnként kifejezetten irigyelte Mattet gondtalan életéért. Tíz éve jóformán semmire nem volt ideje. Nem olvasott, nem sportolt, minden gondolatát lekötötte a munka. Belépett a kórház előcsarnokába, felkapta a köpenyét, és felment a második emeletre. A lift tükréből fáradt férfiarc tekintett vissza rá. Időtlen idők óta nem aludt egyhuzamban nyolc órát. Az ügyeletes éjszakák során megszokta, hogy részletekben alszik, hogy olykor egy széken kuporogva tíz percet szunyókál, ezért már akkor sem tudott sokáig heverészni az ágyban, ha elvileg megtehette volna. Belökte egy csillogó csempével kirakott helyiség ajtaját, ahol Ling, az ügyeleti gyakornok várta. – Szeretném kikérni a véleményét, Cooper doktor – kezdte, majd bemutatta Elliottnak a mellette álló házaspárt, Mr. és Mrs. Romanót. 18

A férfi alacsony termetű, barna hajú, olasz származású amerikai volt, aki rögtön rokonszenvet ébresztett benne. A hölgy magasabb volt a férjénél, szőke, északi típus. Az ellentétek boldog frigye. Anabel lányuk miatt jöttek, aki néhány órája élettelenül feküdt az egyik kórházi ágyon. – Így talált rá az anyja délben, amikor hazaért. Valószínű, hogy reggel már fel sem ébredt – magyarázta Ling. –Teljes laborvizsgálatot kértem, és Amendoza főorvos csinált egy komputertomográfos vizsgálatot. A szkenner néven ismert legújabb orvosi képalkotó berendezés akkoriban kezdett terjedni a világ kórházaiban. Elliott a kómában fekvő testhez lépett. Anabel tizenöt év körüli lány volt, anyjától a szőkeségét, apjától a szelídséget örökölte. – Panaszkodott mostanában a lányuk fejfájásra vagy hányingerre? – Nem – felelte az anya. – Kábítószerezik? – Nem! – Elképzelhető, hogy alvás közben beverte a fejét, vagy leesett az ágyról? – Nem. Még mielőtt megvizsgálta volna, Elliott szinte érezte, ahogy a kamasz lány testéből kisurran az élet. A megfelelő pillanatra várva már a sarokban ólálkodott a halál. A rossz előérzet ellenére a vizsgálat eleinte biztatónak tűnt. Anabel szabályosan lélegzett, a szíve és a tüdeje normálisan működött. Elliott ellenőrizte a lány szaruhártyareflexét, de nem észlelt rendellenességet. A pupillavizsgálatnál azonban rosszra fordult a helyzet. Az orvos gyengéden jobbra-balra forgatta a beteg fejét, és észrevette, hogy a szemek nem követik a fej mozgását. Megnyomta a szegycsontot, s a lány csuklója rendellenes módon összerándult. – Ez nem jó jel, ugye? – kérdezte Mr. Romano. – Az agyával van baj? Elliott óvatos maradt: – Korai lenne bármit mondani. Várjuk meg a vizsgálat eredményeit. A leletek néhány perccel később megérkeztek. Amikor az orvos a világító táblára helyezte a röntgenképet, már sejtette, mi a probléma, de mivel egyetemi kórházban voltak, a gyakornokra bízta a diagnózis felállítását: – Ödéma a kisagynál. – Pontosan – erősítette meg Elliott sajnálkozva. Kisagyi vérömleny. Kilépett a sötétkamrából, hogy tájékoztassa Anabel szüleit. – Mit talált, doktor úr? – kérdezték kórusban, amint átlépte az ajtót. Elliott részvéttel nézett rájuk. Szeretett volna könnyed választ adni, olyasmit, hogy minden rendben, a kislány bármelyik percben felébredhet, de nem ez volt az igazság. – Rettentően sajnálom, de a lányuknak agyvérzése volt, és reménytelen az állapota. Tátongó űr, majd percekig tartó néma csend telepedett közéjük, és úgy tűnt, örökké tart, de a szülők végül felfogták a mondat jelentését. Az anya egy fojtott sikolyt hallatott. Az apa tiltakozni kezdett: – De hát lélegzik! Még él! – Pillanatnyilag igen, de a koponyájában lévő vérömleny fokozatosan terjed, romlik a légzése, s végül leáll a szíve. – Tegye lélegeztetőgépre! – követelőzött az anya. – Megtehetném, asszonyom, de már az sem használ. Az apa tántorogva közeledett a lánya testéhez. – Hogy… hogy kaphatott agyvérzést? Még nincs tizenöt éves… – Bármikor és bárkivel megtörténhet – magyarázta Elliott.

19

Vakító napsugár tűzött be az ablakon. Szemtelen fénye beragyogta a szobát, s a kamasz lány aranyhaját simogatta. Úgy tűnt, mintha csak aludna. Nehéz volt elhinni, hogy nem ébred fel soha többé. – Műtéttel nem is próbálkozik? – hitetlenkedett az anya. A férje odalépett hozzá, és kézen fogta. Elliott az asszony pillantását kereste, és gyengéden így szólt: – Nagyon sajnálom, Romano asszony, semmit nem tehetek Elliott szeretett volna velük maradni, hogy osztozzon a bánatukban, és vigaszt nyújtson, bár tudta, hogy ilyenkor lehetetlen. De egy ápolónő jött érte, mert háromkor újabb műtét várt rá, s már így is késésben volt. A hivatásához hű orvos ilyenkor felteszi a szülőknek a kérdést, hogy hozzájárulnak-e a szervadományozáshoz. Aztán szürreális érvelésbe kezd arról, hogy a lányuk a halálával életeket menthet. Elliottra is ez a feladat várt volna, de aznap nem vitte rá a lélek, hogy a szakma követelményeinek minden tekintetben megfeleljen. Végül letaglózva és megrendülten elbúcsúzott a szülőktől. Tehetetlenséget érzett, és fojtogatta a harag. Mielőtt a műtőbe lépett volna, bement a mosdóba, hogy felfrissítse az arcát. Soha nem lesz gyerekem – fogadkozott a tükörbe pillantva. – Soha nem lesz gyerekem, hogy soha ne haljon meg! Nem számít, ha Ilena nem ért meg… * Orlando, Florida 1976 Az Ocean World hatalmas állatkertjére ráborult az alkony. Miközben az utolsó napsugarak a ciprusfák árnyékával játszadoztak, a gyér tömeg a delfinekkel, óriásteknősökkel és oroszlánfókákkal való találkozás élményével gazdagodva, lassan szállingózott kifelé a tengeri rezervátumból. Ilena a víz fölé hajolt, és Anuskát, a legtermetesebb gyilkos bálnát hívogatta a medence széléhez: – Szia, szépségem! A fiatal nő elkapta az állat uszonyát, arra buzdítva, hogy forduljon a hátára. – Semmi pánik, nem fog fájni! – biztatta, mielőtt beledöfte a tűt az állat húsába. A vérvétel kockázatos művelet. A kardszárnyú delfinek a legintelligensebb cetfélék, ugyanakkor a legvadabbak is. Barátságos természete dacára Anuska mégiscsak egy hatméteres, négytonnás szörny, aki egyetlen farkcsapással képes agyonütni egy embert, és a körülbelül ötven éles fogat számláló állkapcsával játszva leharapja bármelyik végtagját. Ilena ragaszkodott ahhoz, hogy az állat minden beavatkozásban önként vegyen részt, ezért mindig úgy tett, mintha játékról lenne szó. Általában sikerrel járt. Különleges kapcsolata volt az állatokkal. Ennek köszönhetően kivételes gondozó vált belőle. – Kész! – kiáltott fel, és kirántotta a tűt. Jutalmul megsimogatta a behemótot, és egy vödör mélyhűtött halat dobott a vízbe. Ilena szenvedélyesen szerette a munkáját. Állatorvosként ő felelt a parkban élő állatok fizikai és mentális egészségéért. Felügyelte a medencék karbantartását, a táplálék-előkészítést, és részt vett az idomárok képzésében is. Fiatal volt, ráadásul nő, s ebben a helyzetben ritkaságnak számított, hogy valaki ilyen széles körű felelősséget kap. De Ilena megérdemelte, hisz megküzdött az állásért. Már kislánykora óta rajongott a tenger élővilágáért, különösen a cetfélékért. Az állatorvosi diploma megszerzése után tengerbiológiára szakosodott, és állatpszichológiát tanult. Csakhogy ezen a területen kíméletlen verseny folyt a helyekért, és az álláslehetőségek rendkívül korlátozottak voltak. Ha valaki delfinekkel, bálnákkal akart dolgozni, olyan csekély esélyekkel indult, mintha űrhajósnak készült volna. Ilena azonban mindvégig kitartott, és valóra vált az álma. 20

Öt éve, 1971-ben Walt Disney Orlando városát szemelte ki, hogy ott építse fel óriási vidámparkját, a Disney Worldöt. Özönlöttek a turisták, és Orlando, a vidéki kisváros Florida első számú látványosságává nőtte ki magát. Az Ocean World Mickey egér nyomdokaiba lépett, és a közelben hozta létre az ország legnagyobb tengeri állatkertjét. Ilena kezdetben az igazgatóságon dolgozott, majd megpályázta ezt az állást, amelyet eredetileg egy idősebb állatorvosnak írtak ki. A próbaidő lejárt, s végül Ilenát nevezték ki a tapasztalt kolléga helyett! Ez volt Amerika egyik előnyös oldala: a kor, a nem és a társadalmi hovatartozás kezdett háttérbe szorulni a szakértelem javára. Ilena imádta a hivatását. Tudomásul vette, hogy a greenpeace-es barátai olykor bírálják az állatok fogva tartása miatt, de az Ocean World sokat tett a környezetvédelemért. Ilena egyébként nemrég érte el az igazgatóságnál, hogy finanszírozzák a lamantinok* védelmére indított nagyszabású programot. A fiatal nő maga mögött hagyta a medencéket, és a hivatali épület felé tartott. Felcímkézte a vérmintát tartalmazó üvegcsét, és bevitte a laboratóriumba, hogy elemezze, de még mielőtt hozzáfogott volna, beszaladt a mosdóba, hogy hideg vízzel felfrissítse arcát. Egész nap levertség gyötörte. Belenézett a csap fölötti tükörbe, és meglepetten látta, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán. – Mi ütött belém? – fakadt ki, miközben alkarjával kipirosodott szemét törölgette. Valójában pontosan tudta, mi bántja. Mióta Elliott elutazott, Ilena szünet nélkül az utolsó beszélgetésükön töprengett. Felidézte, mit felelt a férfi, amikor ő közölte, hogy gyereket szeretne, és rádöbbent, hogy valahányszor szóba került köztük ez a kérdés, Elliott mindig hasonlóan viselkedett. S ő nem értette a férfi tartózkodását. Illetve csak úgy tudta értelmezni, hogy nem akarja elkötelezni magát. Elliott érzéseiben nem kételkedett. Úgy érezte, hogy szerelmük a kezdeti lánggal ég, hisz folyamatosan táplálja a vágy, hogy elkápráztassák, meglepjék egymást, hogy örömet szerezzenek a másiknak… Vagy talán téved, s a szerelem mégsem állta ki az idő próbáját? Ilena a harminc felé közeledett, de még mindig sugárzóan szép volt. A napsütötte Floridában élt, férfiak lestek a kegyeit, és ő tisztában volt vele, hogy bárkit meghódíthat. De vajon meddig? Lassan elmúlik a fiatalsága. Tudta, hogy a megjelenése, az alakja, az üdesége már nem a régi, és nem versenyezhet azokkal a tizennyolc-húszéves lányokkal, akik a strandon vagy egy-egy előadás alkalmával a kilátón kelletik magukat. Az öregség gondolata önmagában nem nyugtalanította. De a körülötte élő emberek gondolkodásmódja megváltozott. Szabad szerelemről, szexuális forradalomról beszéltek, ő azonban nem tudott azonosulni ezekkel az elvekkel. Ő tartós kapcsolatra vágyott, és bántotta volna, ha a férfi, akit szeret, más nők karjában próbálgatja a Káma-szútra pozícióit. Ivott egy korty vizet, és papír zsebkendővel megszárítgatta a szemét. Talán nem érezteti Elliottal, mennyire ragaszkodik hozzá? Ő szemérmes természet, nehezen jönnek a szájára a szerelmes szavak. Egyébként, ha az ember szeret, nincs szükség beszédre. A lelke mélyén tudja, érzi. Egyszerű. És ha egy nő azt kéri egy férfitól, hogy legyen a gyerekei apja, az elég világos, nem? Gyereket akar tőle, mert szereti. Sok más nőtől eltérően ő nem bármi áron, nem kizárólag magának akart gyereket, hanem Elliottal közösen, a szerelmük természetes folytatásaként. De Elliott makacsul elutasította. És ő képtelen volt megfejteni az ellenállás okát. Sejtette, hogy a gyerek utáni vágy mélyen összefügg az ember személyes útjával, a családi történetével. Ilena Brazíliában nőtt fel, szerény, de szerető családban. Lelke mélyén érezte, hogy ő kiteljesedne az anyaságban. Míg Elliottnak konfliktusokkal teli viszonya volt a szüleivel. Talán ez a magyarázat?

21

* Tengeri emlős, nagy teste lekerekített uszonyban végződik (tengeri tehén).

Ennek ellenére ő biztos volt abban, hogy Elliott boldoggá tenné a gyerekeiket. Ebben egy szemernyit sem kételkedett. Többször volt benn nála a kórházban, látta munka közben. Gyereksebészként remekül bánt a kicsikkel. Szilárd, kiegyensúlyozott egyéniség volt, nem olyan önző és éretlen, mint a körülötte forgolódó férfiak többsége. Elliottot könnyű volt elképzelni a szerető, odaadó apa szerepében, s ő már többször eljátszott a gondolattal, hogy abbahagyja a fogamzásgátló tabletta szedését, és véletlen balesetet színlelve kész tény elé állítja a férfit. Végül mindig elvetette ezt az ötletet, mert attól tartott, hogy lerombolja egymás iránti bizalmukat. Mi lehet a valódi akadály? Jól ismerte Elliottot. Tudta, milyen eltökélt, önzetlen és okos. Magában őrizte az illatát, a bőre ízét, a csigolyái vonalát, és a mosolyát, amely gödröcskét rajzolt az arcára… Lehet, hogy elkerülte a figyelmét egy apró részlet? De nem épp ez az ismeretlen csekélység tartja még mindig életben a szerelmüket? Egy dolog biztos: Elliott élete egyetlen szerelme, és vagy ő lesz a gyerekei apja, vagy senki más. Vagy lesz közös gyerekük, vagy ő nem szül. * San Francisco, 1976 Elliott búskomoran tartott hazafelé bogárhátújában. Aznap este nem volt indokolt az önfeledt száguldás. Az életért küzdött, de veszített. Jelentéktelen kis orvosnak érezte magát, nem Istennek. Lassan beesteledett. Az utcai lámpák és az autók fényszórói egyszerre villantak fel a városban. Elliott kimerülten, kétségek közt hányódva sorra vette az elmúlt két nap eseményeit: a nézeteltérést Ilenával, a repülőtéri találkozást és a kórházi kudarcélményt. Lelki szemei előtt megjelent Ilena, a furcsa idegen, és Anabel, akit nem tudott megmenteni. Miért érzi oly gyakran, hogy kicsúszik a kezei közül az irányítás? Gondolataiba merülve a Fillmore és a Union Street kereszteződésénél hirtelen fékezésre kényszerült, s az autó enyhén megcsúszott a járda irányában. Ellenállást érzett, majd tompa zajt hallott. Kidurrant egy kerék? Leállította a motort, és kiszállt. Megvizsgálta a gumikat és a lökhárítót. Semmi. Már majdnem visszaült a kocsiba, amikor a szemközti járda felől panaszos, vinnyogó hangra lett figyelmes. Hátranézett, és egy kiskutyát vett észre, aki az ütközéstől átrepült az út túloldalára. Már csak ez hiányzott… – sóhajtott fel. Elindult az állat felé. Egy nyersgyapjú színű labrador volt. Jobb mellső mancsát behajlítva feküdt az oldalán. – Gyerünk! Talpra! – parancsolt rá a kutyakölyökre, remélve, hogy az állat nem sérült meg. De a kutya nem mozdult. – Húzz innen! – ragadtatta el magát, s hogy a fenyegetésnek hangsúlyt adjon, a levegőbe rúgott. Az állat fájdalmasan nyöszörgött. Elliott közelebb hajolt, és látta, hogy vérzik a lába, de ő még ettől sem hatódott meg. Nem rajongott az állatokért. Ő emberekkel foglalkozott, férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel, öregekkel… Kórházi betegekkel. De az állatokkal nem tudott mit kezdeni… Megvonta a vállát, és hátat fordított a labradornak, gondolván, nem veszteget több időt az ebre. Beszállt a kocsiba, és nyugodt lélekkel elfordította a kulcsot. Ilena nyilván nem lógna meg a helyében. Megrendülve ellátná a kutya sebeit, és megkeresné a gazdáját. Persze, Ilena…

22

Elliott szinte maga mellett érezte a lány jelenlétét, és hallotta a suttogását. „Aki nem szereti az állatokat, az embereket sem szereti igazán.” Baromság! – gondolta a fejét csóválva. Húsz méterrel távolabb mégis megállt, és kelletlenül visszagyalogolt. Ez a nő még négyezer kilométeres távolságból is azt tesz velem, amit akar! – Gyere! – mondta a kutyának, miközben óvatosan felemelte, és befektette a kocsi hátsó ülésére. – Meggyógyítalak. Elliott megkönnyebbülve ért az üdülőövezetbe. A part menti házsor szerencsésen vegyítette különböző korok és hagyományok építészeti elemeit. Kis tornyokkal ékesített házak tőszomszédságában acélszerkezetes, üvegfalú, modern építmények törtek a magasba, hogy ki tudja, milyen varázslat folytán – egy aszimmetrikus, mégis különleges harmóniát sugalló összképben egyesüljenek. Besötétedett, és erősen fújt a szél. A parti sétány melletti hosszú pázsitszőnyegen egy hippiszerű hóbortos alak kis lampionokkal díszített sárkányt eregetett. Az orvos leparkolt a bejárat előtt. Kiemelte a kutyakölyköt az autóból, és izgő-mozgó csomagjával elindult egy takaros mediterrán stílusú ház felé. Fordult a kulcs a zárban. Elliott belépett a lakásba, melyet az örökségéből vásárolt. A nem mindennapi ház körülbelül ötven éve épült, de a sci-fi irodalomból ihletet merítő John Lautner, a futurista építészet szakértője nemrég teljesen újjávarázsolta. Elliott megnyomta a villanykapcsolót, és a ház a tenger hullámzását idéző, táncoló, kékes fénybe borult. A kanapéra fektette a labradort, az orvosi táskájából műszereket vett elő, és megvizsgálta a kutyát. A mancsán lévő nyílt sebet kivéve csak néhány zúzódást talált. Az állat nem viselt nyakörvet, és gyanakvó pillantásokat vetett rá. – Figyelj, Rasztafej! Tudom, hogy nem szeretsz, de ne aggódj, mert az érzés kölcsönös. Most viszont szükséged van rám, ezért, ha meg akarsz gyógyulni, maradj nyugton… Alaposan kifertőtlenítette a kutya sebét, majd gondosan bekötözte. – Kész! Ma éjjel maradhatsz, kipihened magad, és holnap irány a menhely – vetette oda az állatnak, miközben eltávolodott a kanapétól. Átment a nappalin, a könyvtárszobán, s a konyhában találta magát. A három egybenyitott tér egy tágas helyiségben kapott helyet, a végén belső kertre nyíló kijárattal. A kert közepén egy furfangos fényjátékkal megvilágított alaszkai sárga cédrus tört a magasba. Elliott kivett a hűtőből egy megbontott fehérboros üveget, töltött magának egy pohárral, és elindult az emeletre, hogy ott igya meg. Fent a dupla üvegfalon túl hajóhíd-szerű nyitott tetőterasz nyúlt az óceán felé. Elliott a pohárral a kezében elhelyezkedett egy nádfotelben, és átadta magát az arcát simogató szélnek. Lelki szemei előtt újra felbukkant Anabel Romano arca. Pocsék nap volt – gondolta, és lehunyta a szemét. Akkor még nem tudta, hogy a napnak koránt sincs vége…

23

4 És őrizd az álmaidat, (…). Soha nem tudhatod, mikor lesz szükséged rájuk. CARLOS RUIZ ZAFÓN San Francisco 2006. szeptember Elliott 60 éves Már régóta beesteledett, amikor Elliott megérkezett a Marinára. Leparkolt a ház előtti sétányon, majd belépett a takaros mediterrán házba, ahol harminc éve lakott. Az automata érzékelő működésbe hozta a belső világítást, és a ringó kékes fény olyan benyomást keltett, mintha a lakás csillámló hullámokban fürdene. Elliott átment az egybenyitott nappalin és könyvtárszobán, s a konyhában találta magát. Mióta a lánya New Yorkba költözött, a ház üres volt és nyugodt. Rasztafej, az öreg labrador tizenkét éve meghalt, más állat nem foglalta el a helyét. Elliott kivett a hűtőből egy fehérboros üveget, és töltött magának egy pohárral. A veséjét hasogató fájdalom miatt nehezen kapaszkodott fel az emeletre vezető lépcsősoron. Pár percre megállt a szobájában, és az éjjeliszekrény fiókjából elővette a gyógyszeres üvegcsét, amit egész nap egy pillanatra se tudott kiverni a fejéből. Aztán kisétált a teraszra, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a vitorláskikötőre és az öbölre. A hullámorgona ismerős búgása hallatán felvidult. A móló végén kialakított mókás szerkezet véletlenszerű dallamokat játszott a csövekbe csapódó hullámok ritmusára. Ilyen őrült találmány is csak San Franciscóban létezhet – gondolta, miközben letelepedett a régi, rozoga nádfotelébe. Az arcát simogató széltől megborzongott. Elbűvölve s egyben hitetlenkedve nézte a fiola alján sorakozó kilenc pirulát. Nem tudta, mit tartalmaznak, de újra kedve támadt kísérletezni. Nem hitegette magát azzal, hogy kétségkívül az orvosság idézte elő az előző éjszakai álmot, mégis csábította a gondolat, hogy újra kipróbálja… Lassan a tenyerébe csúsztatta az egyik pirulát, de egy pillanatra megtorpant. És ha méreg? Vagy valami egzotikus vacak, amely elhomályosítja az elméjét? Lehet. De mit kockáztat? A rák úgyis hamarosan végez vele. Előbb vagy utóbb… – gondolta, és egy korty borral lenyelte a pirulát. Eleinte nem történt semmi. Kényelmesen befészkelte magát a karosszékbe, és várt. A betegségtől öregnek és meggyötörtnek érezte magát. Újra végiggondolta az elmúlt néhány óra eseményeit, és eszébe jutott a fájdalmas elhatározás, hogy a hónap végétől nem operál többé. Pocsék nap volt – gondolta. Lehunyta a szemét. És elaludt…

24

5 Második találkozás Az időutazás lehetetlen. S ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a jövő turistái még nem leptek el bennünket csapatostul. STEPHEN HAWKING San Francisco 1976. szeptember Elliott 30 éves – Alszol vagy töprengsz? Elliott szeme kipattant, és ahogy ijedtében összerázkódott, orra bukott a karosszékből. Felnézett, és a csillagok fényében egy árnyalakot látott, annak a férfinak a körvonalait, akivel előző este találkozott a repülőtéren. A látogató összefont karral, elnézően tekintett le rá, és szemlátomást mulattatta a helyzet. – Mit keres a teraszomon? – csattant fel a fiatal orvos. – A teraszod az én teraszom… – feleselt az idegen. Elliott hitetlenkedve feltápászkodott, és ökölbe szorított kézzel, bosszankodva indult el a férfi felé. A két ember percekig némán méregette egymást. Pontosan egyforma magasak voltak. – Elárulná, hogy miért szórakozik velem? – kérdezte Elliott fenyegető hangon. A látogató kitért a kérdés elől, és szelíden így felelt: – Nem akarod megérteni, ugye? – Mit kellene megértenem? – Az igazságot… Elliott megvonta a vállát. – Mi az igazság? – Hogy az idősebb éned vagyok. – Maga egy közönséges futóbolond! – Neked meg kissé nehéz a felfogásod! Elliott figyelmesebben szemügyre vette a szemben álló férfit. Már nem az előző napi gyűrött pizsama volt rajta. Vászonnadrágot, tiszta inget és jó szabású zakót viselt. Ha nem zagyválna összevissza, jól öltözött üzletembernek gondolná, s nem őrültekházából szabadult tébolyultnak. Elliott kimért, meggyőző hangon próbálta jobb belátásra bírni. – Úgy vélem, ön súlyos beteg. Talán orvoshoz is jár, aki kezeli, és aki… – Az orvos én vagyok. Hát ez nem jött be, gondolta Elliott a fejét vakarva. Vajon mi a teendő ilyen helyzetben? Rendőrt hívjon? Vagy a mentőket? A férfi nem tűnt dühöngő őrültnek, de ki tudja? Bármelyik pillanatban megvadulhat. – A hozzátartozói bizonyára aggódnak önért. Árulja el a nevét, megkeresem a címét, és hazakísérem. – Elliott Coopernek hívnak – felelte a másik nyugodtan. 25

– Az lehetetlen. – Miért? – Mert Elliott Cooper én vagyok. – Akarod látni az irataimat? – ajánlotta az idős ember, elővette a zsebéből a tárcáját, és mosolyogva a fiatal orvos felé nyújtotta. Elliott szemügyre vette az igazolványt, és nem akart hinni a szemének. A személyiben ugyanaz a név és születési dátum állt, mint az övében! Csak a fotó árulkodott arról, hogy a férfi harminc évvel idősebb nála. Ez még semmit nem jelent – csitította magát –, hamis papírokat bárki szerezhet. De ki veszi hozzá a fáradságot, és mi célból? Ha jól belegondol, egyetlen magyarázatot talál. Az egész valami sületlen tréfa, és bizonyára Matt keze van a dologban. A gondolat átmenetileg megnyugtatta, bár maga sem találta túl meggyőzőnek. Tény, hogy Mattnek nem kell a szomszédba mennie egy kis bolondságért, és néha képtelen ötletei vannak, de ez valahogy nem az ő stílusa. Ha a bolondját akarja járatni vele, ő vaskosabb, földhözragadtabb tréfát eszel ki, nem ilyen agyafúrtat. Matt az a fickó, aki, ha ugratni akar, a nyakamra küld pár sztriptíztáncosnőt vagy egy luxuscall-girlt – járt Elliott agya –, de nem egy hatvanéves fickót, aki azt állítja magáról, hogy én vagyok. Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy időközben a férfi egészen közel merészkedett hozzá. Komor arccal, váratlanul megragadta a fiatalember karját, és mélyen a szemébe nézett. – Figyelj, pajtikám, bármilyen hihetetlenül hangzik is, én valóban megtaláltam a módját, hogy visszarepüljek harminc évet az időben. – Persze! – Hinned kell nekem, az ég szerelmére! – Hogy hihetnék? Hülyeségeket beszél! – Akkor magyarázd meg, hogyan tűnhettem el nyomtalanul a repülőtéri mosdóban! Elliottnak elakadt a szava. Lehet, hogy ez az alak őrült, de azt el kell ismerni, hogy borotvaként vág az esze, és minden helyzetből kivágja magát. – Uram… – kezdte Elliott, de a másik közbevágott: – Megtennéd, hogy nem szólítasz uramnak? Ebben a pillanatban panaszos ugatás hangzott fel az üvegajtó mögül. Az orvos lepillantott, és a meglepetéstől összerezzent. Sérülései ellenére a kis labrador felvonszolta magát az emeletre, és csaholva hívta fel magára a figyelmet. – Rasztafej! – kiáltotta az idegen, mintha szellemet látna. Az állat vidám vakkantással a karjába ugrott, nyalogatta, megszaglászta, mintha mindkettejük számára ismert, jól bevált szertartásnak tenne eleget. – Találkozott már ezzel a kutyakölyökkel? – kérdezte Elliott gyanakodva. – Persze, az enyém! – A magáé? – A miénk. Elliott legszívesebben a haját tépte volna. A fickó kezdett komolyan az idegeire menni. Mindenáron szabadulni akart tőle. De ehhez taktikát kell váltani, el kell hitetni vele, hogy az ő gondolatmenetét követi. Egy ideig hallgatott, majd a lehető legkomolyabb hangon megkérdezte: – Ön tényleg a jövőből érkezett? – Igen, így is fogalmazhatunk. Elliott úgy tett, mint akit kielégít a válasz. Néhány lépést tett a teraszon, és a korlátra könyökölt. Az utcát kémlelte, mintha kutatna valami után. – Furcsa – szólalt meg kis idő múlva –, sehol nem látom az időutazó gépét. Az utcán parkolt le vagy a nappaliban? 26

A férfi elmosolyodott. – Nahát! Igazán vicces. Soha nem jutott eszedbe, hogy humorista légy? Elliott válaszul feltette a pontot az i-re: – Na, ide figyeljen! Nem ismerem magát, nem tudom, honnan került ide, de úgy tűnik, maga mégsem olyan elvetemült őrült, mint aminek mutatja magát. Csak komédiázik. – Miért tenném? – Fogalmam sincs, de nem is érdekel. Csak azt szeretném, ha eltűnne innen, és figyelmeztetem, ez az utolsó alkalom, hogy udvariasan kérem. – Nyugi, úgysem maradok már sokáig – felelte a férfi, és letelepedett a nádfotelbe. Benyúlt a zsebébe, és elővette a cigarettáját. A piros-fehér jól ismert dobozon fekete betűs márkanév virított. Elliottnak feltűnt, hogy ő is ezt a márkát szívja, de nem aggódott, mert a westernhősök kedvenc cigarettája az egyik legnépszerűbb termék világszerte. – Megjegyzem, tökéletesen megértem, hogy nem hiszel nekem – folytatta a férfi, miközben kifújt egy füstkarikát, és letette maga elé az öngyújtóját. – Idővel elveszíted majd a bizonyosságaidat. Emlékszem, milyen voltam fiatalon. Igazi tudós, aki kizárólag az észérvekre esküdött. – És most? – A hit embere. Enyhe szellő söpört végig a teraszon. Szép ősz eleji este volt. A csodálatos égbolt ezernyi csillagával és kékes fényben tündöklő teliholdjával valószerűtlenül tisztának tűnt. A varázslatos holdbéli nyugalomba révülve a férfi elszívta a cigarettáját, s a csikket az előtte fekvő hamutartóba nyomta. – Eljött az idő, Elliott, hogy azt lásd bennem, aki vagyok, a szövetségesedet. – Én inkább egy kellemetlen fráternek látom! – Ahogy tetszik! Kellemetlen fráter vagyok, de mindent tudok rólad. Az orvost elragadta a hév: – Mi sem természetesebb, hisz ön valójában ugyanaz a személy, mint én vagyok! Ezt az őrültséget vette a fejébe, ha jól értem! De mit tud rólam valójában? Hogy milyen cigarettát szívok, és hogy mikor születtem… Elliott hagyta, hogy elragadja a harag, mert félt. Érezte, hogy az erőviszonyok észrevétlenül megfordultak, és sejtette, hogy a férfi még tartogat számára meglepetéseket. Mintha a látogató a fiatal férfi bajsejtelmét akarta volna igazolni, ünnepélyes hangon folytatta: – Olyan dolgokat tudok, amelyekről soha senkinek nem beszéltél, még a legjobb barátodnak és annak a nőnek sem, aki megosztja veled az életedet. – Mire gondol? – Olyan dolgokra, amelyekről hallani sem akarsz. – Gyerünk, mondja csak bátran! Nincs rejtegetnivalóm. – Fogadunk? – Miről akar beszélni? A férfi elgondolkodott, majd így szólt: – Például az apádról? – Hogy jön ide az apám? – Igaz, soha nem ismerte el, de alkoholista volt, ugye? – Nem igaz! – Dehogynem! A külvilág szemében tiszteletre méltó üzletember volt, szerető férj és családapa, de a szűk családi körben más arcát mutatta, nem igaz? – Maga nem tud semmit. – Ellenkezőleg! Mindent tudok! Öregkorára kissé lehiggadt, de kissrác korodban olykor kegyetlenül elvert. Emlékszel? 27

Elliott néma maradt, a férfi folytatta: – Bizonyos estéken, amikor az üveg aljára nézett, rájött az őrület. Részegen könnyen begurult, és csak akkor csillapodott le, ha kiosztott pár pofont… Elliott szenvtelenül állta a szavakat, akár egy ökölvívó az ütéseket a ringben. – Sokáig hagytad magad. Olykor még provokáltad is, igaz? Mert tudtad, hogy ha rajtad kitölti a dühét, anyádat már nem bántja. A férfi kis szünetet tartott, majd megkérdezte: – Folytassam? – Menjen a fenébe! A férfi a fiatal orvoshoz hajolt, és mintha titkot árulna el, a fülébe súgta: – Tízéves voltál, amikor egyik délután az iskolából hazaérve anyádat a kádban találtad. Felvágta az ereit, ömlött a vére… – Szemétláda! – csattant fel Elliott, és megragadta a férfi gallérját. De ő zavartalanul folytatta: – Időben érkeztél. Megmentetted. Segítséget hívtál, de ő megfogadtatta veled, hogy senkinek nem szólsz egy szót sem, és te megtartottad az ígéretedet. Segítettél neki. Betörtétek a zuhany fülke üvegét, s ő azt mondta a mentősöknek, hogy megcsúszott a vizes földön, és elvágta a csuklóját. Ez volt a ti titkotok. Senki soha nem tudott meg semmit. A két férfi farkasszemet nézett egymással. A fiatalembert szíven ütötték a szavak. Álmában sem gondolta volna, hogy aznap este családi titkokkal szembesítik. A gyerekkori emlékeket mélyen eltemette magában, pontosabban elfojtotta őket, mert a lelkében elevenen éltek. Fájó emlékek voltak. – Eleinte azt gondoltad, hogy helyesen cselekedtél, de két évvel később anyád kiugrott a ház tizenkettedik emeletéről. A férfi szavai jól irányzott felütésként érték Elliott szívét. Hosszú idő óta először sírni támadt kedve. Sebezhetőnek érezte magát, bizonytalannak. Mint akit kiütöttek, és mindjárt a földre kerül. – Azóta gyötör a bűntudat, mert részben felelősnek érzed magad az anyád öngyilkosságáért. Képtelen vagy kiverni a fejedből, hogy talán minden másképp alakul, ha beszélsz. Hogy egy pszichológus segíthetett volna rajta, vagy kezelhették volna egy klinikán. Folytassam? Elliott tiltakozni akart, de nem jött ki hang a száján. Úgy tűnt, a férfit is elragadják az érzések, mégis újra alámerült az igazság veszedelmes örvényeiben. Alaposan megfontolt utolsó kinyilatkoztatása kegyelemdöfésként érte Elliottot: – Úton-útfélen azt hangoztatod, hogy azért nem akarsz gyereket, mert manapság gonosz a világ és apokaliptikus a jövő, de nem ez a valódi ok, Elliott… A fiatal orvos a szemöldökét ráncolta. Elképzelni sem tudta, mire akar kilyukadni a beszélgetőtársa. – Nem akarsz gyereket, mert mindig azt gondoltad, hogy a szüleid nem szerettek. És ma, amikor rajtad a sor, kétségek gyötörnek, és attól tartasz, hogy te sem leszel képes szívből szeretni a gyerekeidet. Furcsán működik az emberi lélek, ugye? Elliott nem tiltakozott. Elég volt három perc, s egy vadidegen megingatta a legbiztosabbnak hitt elveiben, és mindenre kiterjedő kételyt ébresztett benne. Egy halom szánalmas titok, ez az ember! Heves széllökés csapott le a teraszra. A férfi felhajtotta a zakója gallérját, közelebb lépett Elliotthoz, és vígasztalásképpen átkarolta a vállát. – Ne érjen hozzám! – rivallt rá a fiatal orvos, és a korlátnak dőlt. Légszomjjal küzdött, és a fejében kusza gondolatok kergetőztek. Főleg egyvalamit nem értett, a legfontosabbat: hogy vajon mi volt a férfi célja az igazság feltárásával? – Tegyük fel, hogy mindez igaz – szólalt meg a titokzatos látogató arcát fürkészve –, de mit vár tőlem? 28

Az idős férfi a fejét rázta. – Semmit. Sajnálom, ha csalódást okozok, de nem miattad jöttem vissza. – Hát? – Azért jöttem vissza, hogy őt lássam, őt… Azzal újra elővette a tárcáját, de ezúttal egy megkopott színes fényképet nyújtott Elliott felé. Ilenáról készült a Central Parkban. Kipirult, ragyogó arccal épp egy hógolyót dob. Ez volt Elliott kedvenc képe a lányról. Az előző télen készült, azóta a tárcájában hordta. – Hogy került magához ez a kép? Ha Ilena közelébe merészkedik, úgy szétverem a pofáját, hogy… A férfi nem várta meg a fenyegető szónoklat végét. Felállt. Eljött a búcsú pillanata. Megsimogatta a kutya fejét, és néhány lépést tett az üvegajtó felé. Elliott akkor vette észre, hogy hasonló rángógörcs rázza, mint előző este a repülőtéren. Ezúttal nem hagyja, hogy csak úgy lelépjen! Utána sietett, hogy elkapja, de… elkésett. A férfi belépett a házba, és behúzta maga mögött a tolóajtót. – Nyissa ki ezt a rohadt ajtót! – kiabált a fiatalember, és öklével vadul verte az üveget. Egy fluoreszkáló zselének köszönhetően sötétedéskor a formatervezett üveg zöld árnyalatot kapott. Az építész találmánya egyfajta foncsor nélküli tükörré változtatta az üveget. Elliott kiszorult a teraszra, ahonnan nem lehetett belátni, viszont ő látható maradt. – Nyissa ki! – követelte. Hirtelen csend támadt, majd az ajtó mögül suttogó hangot hallott: – Ne feledd, amit mondtam! A szövetségesed vagyok, nem az ellenséged. Nem hagyhatja, hogy a fickó lelépjen. Most már mindent tudni akar. Jobb híján felkapott egy kovácsoltvas széket, és tiszta erőből nekivágta az üvegajtónak, amely temérdek apró, csillogó szilánkra robbant. Berontott a házba, lenyargalt a lépcsőn, végigjárt minden helyiséget, s még az utcára is kiszaladt. Sehol senki. Visszament a teraszra, ahol a kis labrador mélabúsan vonyított a holdra. – Minden rendben lesz – vigasztalta, és a karjába vette a kutyakölyköt. – Vége van már, ne félj! A lelke mélyén azonban ennek az ellenkezőjéről volt meggyőződve. A kellemetlenségek csak most kezdődnek.

29

6 Annyira szeretném, ha emlékeznél azokra a boldog napokra, amikor barátok voltunk. Abban az időben az élet szebb volt, és a nap ragyogóbb, mint ma. JACQUES PRÉVERT-JOSEPH KOSMA 1976 Elliott 30 éves Hóna alatt a kutyával Elliott a kocsija felé tartott. Matthez indult, hogy elmesélje, mi történt. Első gondolata az volt, hogy felhívja Ilenát, de végül letette a kagylót, még mielőtt a lány felelt volna. Még a végén őrültnek nézi! Jobb, ha vár, míg tisztázódik a helyzet. Addig felesleges nyugtalanítani. Kinyitotta a bogárhátú ajtaját, és újdonsült társát befektette az anyósülésre. Kezdett ragaszkodni a kis labradorhoz, akit szintén megviselt az iménti kaland. Elliott maga mögött hagyta a Marinát, és az olasz negyed felé vette az útját. Már késő éjszaka volt, az utakon zavartalan volt a forgalom. Ráhajtott a Lombard Streetre, és bevett nyolc hajtűkanyart, melyeknek köszönhetően a főutca méltán kapta a világ legkanyargósabb utcája címet. Káprázatos tájon keresztül vezetett az út, amely joggal szerzett világraszóló hírnevet magának, de aznap este Elliottnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a kivilágított színes virágmezőkben gyönyörködjön. Sietett Matthez. Sebesen áthajtott a North Beachen, elsuhant az olasz katedrális ikertornyai előtt – ahol néhány éve Marilyn Monroe fogadott örök hűséget Joe Di Maggiónak –, s végül felért a Telegraph Hill tetejére. Az állítás, miszerint San Francisco utcái meredekek, nem mese, hanem kemény valóság! A dombtetőn ügyeskednie kellett, hogy a városi szabályzatot betartva, a járdával szemben, ferdén parkoljon. – Te itt maradsz – parancsolt rá a kutyára. Az állat tiltakozásul mordult egyet, de az orvos nem érzékenyült el. – Sajnálom, vita nincs! – felelte, és becsapta az ajtót. Elindult az eukaliptuszfák között kanyargó ösvényen, majd leszaladt a Telegraph Hill oldalába rejtett, virágos fordulókkal tarkított lépcsőn. Valószerűtlen vidéken járt. Mintha egy kis falu települt volna a nagyváros szívébe. Fentről káprázatos látvány nyílt a városra, a fehér fényben ragyogó Coit Towerrel a háttérben. A sokszínű, buja növényzet ékszeres dobozként védte a madarak, verebek, törpepapagájok, csúfolódó rigók népes seregét. Elliott rátért egy falépcsőre, amely a rododendron-, fukszia- és bougenvilleabokrok közt kígyózva vezetett a domboldal art deco stílusú faházaihoz. Félúton járt, amikor egy rendezetlen kert kapujához ért. Szokásához híven átugrotta a kerítést, és egy festett faház bejáratánál találta magát. Bentről Marvin Gaye egyik epekedő számának refrénje szűrődött ki. Kopogtatni akart, de az ajtó tárva-nyitva állt, ezért szó nélkül belépett. Már alig várta, hogy megoszthassa a gondját a barátjával. – Matt, itthon vagy? – kiáltotta a nappaliba érve. –Soha nem fogod kitalálni, mi történt velem… Hirtelen megtorpant. Az ablak mellett álló dohányzó asztalon színes mandulás csókok társaságában két pezsgőspoharat pillantott meg. A házban kellemes hindu tömjénillat terjengett. Elliott a szemöldökét ráncolta, és alaposan körülnézett. A kandalló mellett felfedezett egy pár tűsarkú cipőt, a kanapén egy pasztellszínű melltartó hevert, és egy szobrocskán csipkebugyi függött. Matt nagy valószínűséggel nem volt egyedül. Legalábbis őszintén remélte, hogy nem a 30

barátja hordja a közszemlére tett fehérneműket, mert akkor nem ismeri többé. Elliott lábujjhegyen el akart osonni, amikor… – Szia! Meglepetten fordult hátra, mint akit rajtakaptak. Vele szemben Éva-kosztümben az a lány állt, akit korábban a strandon láttak. – Öööö… Jó estét – hebegte, elfordítva a tekintetét –, sajnálom, hogy… A lány egyik kezét álszemérmesen a mellére, a másikat a hasa aljára téve ringó léptekkel felé indult. Formás alakjáról sugárzott az érzékiség. – Matt nem mondta, hogy te is csatlakozol – jegyezte meg huncutul. – Nem, ööö… Tudni sem akarom, hogy mire gondol. Csak azért jöttem, hogy… – Mit keresel itt éjnek évadján? – szakította félbe Matt, aki egy dereka köré tekert lepedőben bukkant elő. – Hozzád jöttem, de szemlátomást zavarok – állapította meg Elliott. – Micsoda éleslátás! De ha már itt vagy, engedd meg, hogy bemutassam Tiffanyt, aki a következő James Bond Girl szerepválogatására érkezett a városba. – Örülök. Hmm… Nem nyújtok kezet, mivel a magáé épp foglalt. Tiffany válaszul garantáltan fogkőmentes, csillogó zománcú mosolyt küldött felé. – Figyelj, Matt! Segítségre lenne szükségem… – Most rögtön? Nem várhat reggelig? – kérdezte a francia fiatalember nyugtalanul, mert érezte, hogy remélt örömpartija az elbűvölő teremtménnyel alighanem füstbe megy. – Igazad van, majd holnap hívlak – bólintott csalódottan Elliott. – Ne haragudj, hogy zavartalak. Elindult az ajtó felé, de alig tett néhány lépést, amikor Matt, aki hirtelen felfogta, hogy Elliottnak komoly gondja lehet, ha éjszaka állít be hozzá, elkapta a vállánál fogva. – Várj, mondd el, mi történt! A nappali másik végében Tiffany, aki úgy ítélte meg, hogy nincs már rá szükség, szedelőzködni kezdett. – Na, fiúk, magatokra hagylak benneteket – közölte, miközben magára kapta az utolsó ruhadarabot. – Ha jobban kedvelitek a fiús játékokat… – Nem, nem, nem, nem, nem! – tiltakozott Matt, miközben megpróbálta feltartóztatni a lányt. – SZÓ SINCS arról, amire gondolsz. Elliott egy BARÁT. – Semmi gond, kedvesem – nyugtatgatta Tiffany, és kilépett a házból. – San Franciscóban vagyunk, tudom, amit tudok… Matt félmeztelenül szaladt utána, égre-földre esküdözött, hogy nem meleg, és megpróbálta kicsikarni a lány telefonszámát, de Tiffany szóra sem méltatta. Matt még nagyobb hévvel kísérletezett, de akkor a Csendes-óceán felől érkező szél hirtelen lesodorta róla a tógául szolgáló lepedőt. Anyaszült meztelenül állt a kertben, mint egy giliszta. Ijedtében felkapta az első keze ügyébe akadó virágcserepet – egy lapos levelű kaktuszt –, és azzal takargatta magát. Egy ideig még kitartóan szaladt Tiffany nyomában, aki a tűsarkúja ellenére úgy futott, mint egy gazella. A szomszéd házban világosság gyúlt, és kicsapódott egy ablak, amelyen egy idős nő dugta ki a fejét. A szomszédasszony felháborodott arcát látva Matt meghátrált, és elhatározta, hogy szélsebesen visszatér a házi isteneihez. Már majdnem a bejárati ajtóhoz ért, amikor az utolsó lépcsőfokon megcsúszott és elterült. A kaktusz tüskéi teste legérzékenyebb részébe fúródtak. A fájdalomtól üvöltve becsapta maga mögött az ajtót, és vádló ujjal Elliott felé bökött: – Remélem, nyomós okod volt rá, hogy elbaltázd ezt a partit! – Kezdek bedilizni. Ez elég? – Megtennél egy szívességet? Ne bámulj így! És ki ne nyisd a szádat! – Egy szót sem szóltam – felelte Elliott, miközben megpróbált elfojtani egy mosolyt. – Csak gúnyolódj! – mondta Matt, és besietett a szobába. – Felöltözöm, aztán kiöntheted a szívedet. 31

Elliott elindult a konyhába, hogy vizet melegítsen a kávéhoz. Ígérete ellenére nem tudta megállni, hogy be ne kiabáljon Mattnek: – Adhatok egy tanácsot? Használj szemöldökcsipeszt. * A kis házban valamicskét enyhült a feszültség. Matt „rendbe szedte magát”, felrántott egy farmert és egy pulóvert, majd higgadtan leült az asztalhoz, amelynél a barátja várta. – Na, mesélj! – kezdte, kávét töltve magának. – Visszajött – vágott bele a közepébe Elliott. – Hagyd, hogy kitaláljam! Az időutazó haverod, mi? – Igen, ma este beállított hozzám. Megjelent a teraszon. Matt belekóstolt a kávéba, elfintorodott, majd belepottyantott a csészébe két cukrot. – Még mindig ugyanaz a műsor? – Igen, azt állítja, hogy én vagyok, harminc év múlva. – Furcsa tünet, nemde, doktor? – Tényleg felkavaró. Mindent tud rólam. Bizalmas, nagyon személyes dolgokat… – Zsarolni akar? – Nem. Azért jött, hogy viszontlássa Ilenát. – Ha újra összefutsz ezzel a jövőbeli haveroddal, kifaggathatnád a közeli sporteredményekről vagy a tőzsdei árfolyamok alakulásáról… Matt belekortyolt a kávéba, és újra elfintorodott. Beletett még három cukrot, beleloccsantott félibriknyi tejet, aztán befejezte a mondatot: – …ha már így állunk, legalább szerezzünk egy kis dohányt. – Látom, nem hiszel nekem! – méltatlankodott Elliott. – Elfogadom, hogy van egy fickó, aki zaklat, de azt nem hiszem el, hogy a jövőből jön. – Látnod kellett volna, ahogy köddé vált – felelte Elliott álmodozva. – Tudod, mit? Kezdek komolyan aggódni érted! Emlékeztetlek, hogy kettőnk közül én vagyok a mókamester… Matt felállt, és a csészéje tartalmát szitkozódva a mosogatóba öntötte. – Pfuj! Borzalmas a kávéd! – Aztán folytatta az érvelést: – Az őrült, hóbortos ízt én viszem a barátságunkba, engem illet a jog, hogy bolondozzak, és hogy vagány vicceket meséljek. Te az ész és a bölcsesség hangja vagy. Ne cseréld fel a szerepeket! – Ez szépen hangzik, csakhogy én nem tréfálok. Furcsa érzéseket ébreszt bennem az a fickó. Tartok tőle, és mondhat bármit, nem vagyok meggyőződve róla, hogy kizárólag jót akar. – Keressük meg, és ijesszünk rá! – mondta Matt, és felkapta a kanapén heverő baseballütőt. – Tedd le! – sóhajtott Elliott. – Az a pasas kétszer idősebb nálunk. – Mit gondolsz, hogy bukkanhatnánk a nyomára? Elliott egy pillanatra elgondolkodott, majd megjegyezte: – Azok alapján, amiket mesélt, csak két lehetőséget látok: vagy zavart az elméje… – Vagy? – Vagy igazat mond. – Ha lehet, maradjunk az első megoldásnál. – Akkor fel kell vennünk a kapcsolatot a környékbeli kórházakkal és pszichiátriai intézményekkel, hogy megtudjuk, nem hiányzik-e az egyik betegük. – Gyere, lássunk hozzá azonnal! – lelkesedett Matt, és magához ragadta a telefont. – Ha ez az alak valóban létezik, ígérem, megtaláljuk. Elliott kinyitotta a könyvszekrény üvegajtaját, hogy megkeresse a telefonkönyvet. A polcokon, az irodalmi remekművek helyén a Playboy magazin teljes sorozata és néhány borászati szakkönyv trónolt. 32

– Tudod, hogy a nőkön és a boron kívül létezik más téma is a világon? – vetette oda a barátjának. – Valóban? – kérdezte Matt félig komolyan. – És mik lennének azok? Mert én hiába töröm a fejem, eddig még nem jöttem rá. Miután kigyűjtötték a telefonszámokat, sorra felhívták a kaliforniai gyógyintézeteket, hogy megtudják, nem szerepel-e a keresett férfi a közelmúltban orvosi engedély nélkül távozó páciensek listáján. Az igazsághoz tartozik, hogy néhány éve a pszichiátriai intézmények fokozatosan bocsátották el a bentlakók egy részét, mert az adócsökkentés érdekében a kormányzó – egy bizonyos Ronald Reagan – úgy határozott, hogy radikálisan megnyirbálja a költségvetésüket. Sőt további csökkentést ígért arra az esetre, ha elfoglalja az elnöki széket. Elliott és Matt fáradságot nem kímélve telefonálgattak, de egy óra múlva kénytelenek voltak belátni, hogy semmit nem találtak, ami nyomra vezethette volna őket. Túl nehéznek bizonyult a feladat, és a napszak sem volt a legalkalmasabb a végrehajtásra. – Ez az alak a láthatatlan ember – zsörtölődött Matt, és letette a telefonkagylót. – Folytatjuk? – Azt hiszem, túlbonyolítjuk a kérdést. Valójában csak egy egyszerű bizonyítékot szeretnék. – Mire? – Arra, hogy ez a fickó nem én vagyok. – Kezdesz bekattanni, barátocskám. Először látlak ilyen állapotban, és megjegyzem, most nem szívesen venném, ha te operálnál. Lazíts! Vegyél ki szabadságot, tölts egy hetet Ilenával Hawaiin, napozzatok, és meglátod, mire visszatérsz, újra kerek lesz a világ. Matt lerogyott a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. A Columbo egyik epizódjába csöppent. A képernyőn a híres nyomozó a feleségére tett két megjegyzés között épp egy bűnözőt próbált zavarba hozni, aki ellentmondásos vallomásainak kusza szövevényébe gabalyodott. – Kár, hogy nem felejtett nálad valamit – mondta Matt ásítozva. – Ezt hogy érted? – Kár, hogy az időutazód nem hagyott nálad valamit az ujjlenyomatával. Megvizsgáltathattuk volna, mint a filmekben. Elliott tétovázva felidézte magában a látogatás pontos részleteit, majd boldogan megszorította a barátja vállát. – Matt, te zseni vagy! – Ez igaz – helyeselt a fiatalember. – Kár, hogy csak te tudsz róla. De ezt most miért mondtad? – Nálam felejtette az öngyújtóját! Majdnem biztos vagyok benne. Előttem gyújtott rá, és a Zippóját letette a teraszasztalra. Elliott izgatottan felkapta a zakóját és a kulcsait. – Hazamegyek. – Elkísérlek – jelentette be Matt a nyomába szegődve. – Nem szeretném, ha ilyen állapotban vezetnél. – Köszönöm a gondoskodást. – És különben sem most foglak magadra hagyni! Kezd izgalmassá válni a történet! Kiléptek a házból, átszaladtak a kerten, és elindultak felfelé a domboldalon. – Menjünk az én autómmal – ajánlotta Matt. – Nem bírom a tragacsodat. A parkolóba érve meglepetten vették észre, hogy Tiffany látványos nyomot hagyott Matt csodálatos Chevrolet Corvette-jén. A szélvédő teljes hosszában ajakrúzzsal írt, hatalmas betűk éktelenkedtek: ROHADÉK – Igazán rokonszenves lány a barátnőd – jegyezte meg Elliott. – Remélem, azt is észrevetted, hogy végül mégis meghagyta a telefonszámát – felelte Matt, és kiemelt egy névjegykártyát az ablaktörlő alól. – Ellenállhatatlan vagyok. Miközben Matt nekiállt, hogy „könyökolajjal” tisztára súrolja az ablaküveget, Elliott elment a kutyáért a saját autójához. 33

– Már kutyád is van? – csodálkozott Matt tágra nyílt szemmel. – Azt hittem, ki nem állhatod az állatokat. – Ez egy különleges kutya. Matt beült a volán mögé, és becsatolta az övét. – Mitől különleges? Tud vezetni, és sofőrként alkalmazod? – Igen, sőt megtanítottam beszélni is. – Komolyan? – Gyerünk, indulj már! Ha jól viselkedsz, talán elénekli neked a Marseillaise-t Matt gázt adott, és a Corvette Roadster száguldani kezdett az éjszakában. Elliott egyszeriben könnyűnek érezte magát, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívéről. Elég volt néhány perc, és helyreállt a lelki egyensúlya. Megviselte, hogy a férfi a családi életében vájkált, de azóta visszatért az önbizalma, és jókedvre derült. Otthonról majd felhívja az egyik rendőr barátját, és megkéri, hogy ellenőrizze az öngyújtót. A vizsgálat bebizonyítja, hogy a fickó ujjlenyomata eltér az övétől, és az élet visszatér a rendes kerékvágásba. Akkor majd felhívja Ilenát, mindent elmesél neki, és jót nevetnek a kalandon. Addig meg bosszanthatja Mattet. – Meddig jársz még ilyen csigaagyú nőkkel? – Ezt miért mondod? – Mert az iménti plakátlányról nehéz elképzelni, hogy ő találta fel a spanyolviaszt, ha érted, mire gondolok? Matt tudomásul vette a megjegyzést, majd zavartalanul hozzáfűzte: – Nem láttad a… – A mellméret nem az egyetlen választási szempont – szakította félbe Elliott. – Harmincéves vagy. Gondoltam, túljutottál már ezen az elemi fázison, de csalódnom kell. Matt nem engedett: – Igenis fontos a külső. – Persze, ha arról van szó, amire gondolsz. De mi van utána? – Mi lenne? – Nincs szükséged meghitt beszélgetésekre? Hogy tudd, mit érez, mit gondol a másik? Matt megvonta a vállát. – Ha beszélgetni akarok, felhívlak téged. Ahhoz nem kell Nobel-díjassal járni. – Ugyan már! Megjegyzem, elfelejtettél bekanyarodni. – Találtam egy rövidebb utat, amit te nem ismersz. A rövidebb útnak csak az volt a hátulütője, hogy a kelleténél több kilométert furikáztak, és tíz perccel később értek a Marinára. Elliott már tűkön ült, de türtőztette magát, és tartózkodott a gúnyos megjegyzésektől. Alighogy Matt leállította az autót, Elliott kiugrott, beszaladt a házba, és négyesével szedve a lépcsőfokokat, felrohant a teraszra. Attól rettegett, hogy időközben eltűnt az öngyújtó. Szerencsére nem. A Zippo még mindig az asztal szélén hevert. – Mi történt itt? – kérdezte Matt a földet borító üvegszilánkok láttán. – King Konggal verekedtél? – Majd később megmagyarázom. Most telefonálnom kell valakinek. – Pillanat, hűbelebalázs! Hajnali két óra van! Nem a túlparton vagy. San Francisco még nem olyan város, amelyik soha nem alszik. Ilyenkor minden normális ember szunyái. – A rendőrséget hívom, Matt. Elliott tárcsázta a központi rendőrkapitányság számát, hogy megtudja, szolgálatban van-e Malden felügyelő. Szerencséje volt. Azonnal bekapcsolták a nyomozó irodájába. – Jó estét, Malden úr, itt Elliott Cooper beszél. Bocsánat, hogy zavarom, de egy nagy szívességet szeretnék kérni. A nyomozóra várva visszamentek a teraszra.

34

– Nem is tudtam, hogy vannak barátaid a zsaruknál – jegyezte meg Matt elképedve. – Honnan ismered ezt a fickót? – Ő nyomozott az anyám öngyilkossága ügyében – felelte kitérően Elliott. – Sokat segített akkoriban. Azóta is tartom vele a kapcsolatot. Meglátod, nagyon rendes pasas. A két férfi közelebb hajolt az asztalhoz, és figyelmesen szemügyre vették a viharálló öngyújtót, melyet az állítólagos időutazó felejtett ott. Ezüstszínű Zippo modell volt, apró fényes csillagberakásokkal és a tetején a Millenium Edition felirattal. – Furcsa – állapította meg Elliott. – Igen – helyeselt Matt, és letérdelt, hogy még közelebbről szemügyre vegye a tárgyat. – Mintha korlátolt számban gyártották volna, hogy megemlékezzenek valamiről… – …a 2000. évről – fejezte be a mondatot Elliott, de közben rájött, hogy szörnyű ostobaságot mondott. – Hagyjuk! Összevissza beszélünk! – legyintett Matt, és felállt. Néhány perccel később egy rendőrautó állt meg a ház előtt, és Elliott kisietett Malden nyomozó elé. Régi vágású zsaru volt, amolyan öregedő Humphrey Bogart, ballonkabátban és nemezkalappal a fején, de egy ökölvívó testalkatával. Pályáját a ranglétra alján kezdte, és az utcán tanulta ki a mesterség minden csínját-bínját. Közel negyven éve rótta a város utcáit, San Francisco már nem tartogatott számára titkokat. Az idős rendőr nem egyedül érkezett, hanem kollégájával, Douglas nyomozóval, akit bemutatott Elliottnak. A fiatal felügyelő kriminológiából diplomázott, de nyilvánvalóan zöldfülű volt még. Alaposan kicsípte magát. Gondosan hátrafésült frizurát és még hajnali kettőkor is frissen vasalt öltönyt, tökéletesen megkötött nyakkendőt viselt. – Mi történt itt, Elliott? – kérdezte Malden, amint a teraszra ért, és az üvegcserepekre mutatott. – Rakétatámadás ért? – Szeretném, ha ujjlenyomatot venne erről az öngyújtóról – magyarázta ártatlanul Elliott, mintha egy jelentéktelen formalitásról lenne szó. Douglas szorgalmas tanoncként elővette a jegyzetfüzetét és a tollát. – Betörés vagy betöréses lopás? – tudakozódott. – Nem egészen – felelte Matt. – Bonyolultabb eset… – Ha nem tesznek feljelentést, nem segíthetünk! – jegyezte meg a fiatal nyomozó kissé ingerülten. – Nyugalom, Douglas! – csitította Malden. Elliott kapiskálni kezdte, hogy nehéz lesz megúszni a magyarázatot. Azzal az ürüggyel, hogy kávét készít, kihívta a konyhába az öreg rendőrt, hogy négyszemközt beszélhessen vele. – Elliott, mondd el végre, mi történt! – kezdte Malden, és rágyújtott egy vékony szivarra. A fiatal orvos hallgatott. Maldennek eszébe jutott az első találkozásuk. Azóta eltelt húsz év, ő mégis úgy emlékezett minden részletre, mintha előző nap történt volna. Esős estén öngyilkossághoz riasztották. Egy asszony kiugrott egy downtowni ház tetejéről. Az iratokra az áldozat ruhájának a zsebében talált rá. A nőt Rose Coopernek hívták, és neki jutott a hálátlan feladat, hogy a szörnyű hírt tudassa az asszony férjével és fiával. Elliott akkor múlt tizenkét éves. Okos, ragaszkodó, érzékeny fiúként élt Malden emlékezetében. A felügyelő később találkozott az apjával is, egy üzletemberrel, akit nem rázott meg különösebben a felesége halála. Malden jól emlékezett a gyerek karján felfedezett kék foltokra is. Bár ő már azelőtt is sejtette, hogy a fiút veri az apja, mielőtt a tényleges ütésnyomokat észrevette volna. Megérezte. Ezért tartották jó zsarunak. Elliott esetében ez még egyszerűbben működött, mert Malden is hasonló rossz emlékeket őrzött a gyerekkorából. Őt is rendszeresen verte az apja, amikor esténként hazaért a gyárból. Malden akár szemet is hunyhatott volna a felfedezés felett, mert akkoriban a családon belüli erőszaknak nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget, de ő a szívén viselte Elliott sorsát, és már másnap meglátogatta. Tapintatosan az apa tudtára adta, hogy tisztában van vele, mit művel a 35

fiával, s hogy vigyázzon, mert attól fogva szemmel tartja majd. A felügyelő figyelemmel kísérte Elliott életét, még az egyetemen is. Felfogása szerint ez része volt a munkájának. Maldennek kissé utópikus elképzelései voltak a hivatásáról. Egy emberközeli rendőrségről álmodott, arról, hogy a küldetésük nem kizárólag a bűnözők felkutatására és letartóztatására korlátozódik. A nyomozó felhörpintette a kávét, és megdörzsölte a szemét, hogy gátat szabjon a hirtelen feltörő emlékek áradatának, és visszatérjen a jelenbe. – Ha hallgatsz, nem segíthetek – szólalt meg újra. – Tudom – bólintott Elliott –, de… – De? – Amikor anyám meghalt, arra kért, bízzak meg magában, és megígérte, hogy ha segítségre szorulok, mellettem lesz… – Az ígéret ma is érvényes, fiam. – Most nagy szükségem lenne önre. Nemcsak rendőrként, de barátként is. A rendőrtől azt kérem, hogy azonosítsa az ujjlenyomatot, a baráttól azt, hogy bízzon bennem még akkor is, ha pillanatnyilag nem adhatok magyarázatot. – Ejha! – sóhajtott Malden. – Szép szavak, de hivatalos eljárás nélkül nem végezhetek ujjlenyomat-vizsgálatot! Engedélyek kellenek, beszámolással tartozunk. Ki kell hívnunk a bűnügyi labor munkatársait. A vizsgálat több napig, több hétig is eltarthat… – Pedig nekem gyors eredményre lenne szükségem! Malden a fejét vakargatta, és töprengett. A kapitányságon leáldozóban van a csillaga. Hivatalosan azt vetik a szemére, hogy nincs tekintettel a feljebbvalóira, és hogy olykor szokatlan módszereket alkalmaz a céljai eléréséhez. Ám valójában azért orroltak meg rá, mert túl messze ment egy korrupciós ügyben, amelyben több helyhatósági potentát is érintett volt. Azóta fenik rá a fogukat, és Malden tisztában volt vele, hogy Douglast is csak azért osztották be mellé, hogy minden lépését figyelje. A fiatal nyomozó csak arra vár, hogy ő elkövessen valami hibát. A helyzet óvatosságra intené, de az ígéretét nem szegheti meg, az ígéretet, melyet húsz éve tett egy gyereknek, aki épp akkor veszítette el az anyját. – Támadt egy ötletem, hogyan vegyük le a mintát. Ha bejön, megúszhatjuk a hivatalos eljárást – bökte ki végül. – Hogyan? – Majd meglátod – felelte cinkos pillantással. – Nem szabályos, de talán sikerül. Malden megkérte Douglast, hogy szaladjon el egy tubus Super Glue ragasztóért, amely nemrég tört be a piacra. – Hol találok Super Glue-t hajnali kettőkor? – háborgott Douglas. Malden megadta a helyettesének egy éjjel-nappal nyitva tartó fényképezőgép-bolt címét, amely forgalmazta a ragasztót, mivel az Kodak-termék volt. Douglas elsietett, hogy tejesítse a küldetését. Míg várakoztak, Malden a teraszra ment, és az asztal mellett térdre ereszkedve alaposan szemügyre vette az öngyújtóba vésett feliratot. – Millenium Edition? Hát ez meg mit jelent? – kérdezte Mattől. – Mi sem tudjuk – ismerte be Matt, kinyitva egy dobozos Colát. – Remélem, nem nyúltak hozzá!? Ha igen, lőttek az ujjlenyomatoknak… – Hülyének néz minket? – fakadt ki Matt. – Mi is nézzük a Starsky és Hutchot. Malden szúrós pillantást vetett Mattre, majd Elliotthoz fordult. – Szükségem lenne egy kartondobozra. – Mekkorára? – Egy cipősdoboz megteszi. Elliott kutatni kezdett a szobája faliszekrényében, és rátalált egy pár Stan Smith márkájú cipő dobozára.

36

Eközben Malden kilépett a teraszra, megfogta a dohányzóasztalon álló kislámpát, levette róla a burát, és megérintette az égő villanykörtét, hogy megnézze, elég meleg-e. Néhány perc múlva befutott Douglas, büszkén lengetve a Super Glue-s tubust. A fiatal nyomozó eleinte lecsúszott hírességnek nézte Maldent, de a találékony öreg rendőr mindennap elkápráztatta, így kénytelen volt elismerni, hogy mellette néhány hét alatt többet tanult, mint a hároméves képzés során. – Készen állok – közölte Malden –, kezdődhet a móka. – Kartondobozzal és ragasztóval vesz ujjlenyomatokat? – kérdezte hitetlenkedve Matt. – Úgy bizony! És jól figyelj, fiacskám, mert ilyet soha nem láthattál a tévében! Még a Starsky és Hutchban sem! Malden elkérte Mattől az üres colás dobozt. Elővett a zsebéből egy bicskát, kivágta az alumíniumtartó tetejét, belenyomta a tubus teljes tartalmát, és az öngyújtó mellé tette. Kézbe vette az éjjeli lámpát, és az égőből sugárzó hővel melegíteni kezdte az enyvet. Hamarosan émelyítő gőzök terjengtek a levegőben. Malden letakarta az egészet a kartondobozzal, és elégedett arccal a hallgatósága felé fordult. – Már csak néhány perc van a kóstolóig – viccelődött. – Mit kotyvaszt valójában? – kérdezte Matt egyre nagyobb kétkedéssel. Fél szemét a dobozon tartva Malden tanári stílusban magyarázni kezdett. – A Super Glue kémiai neve cianoakrilát… – Okosabb lettem valamivel… – gúnyolódott Matt. A nyomozó szúrós pillantást vetett rá, mellyel jelezte, hogy ezután nem tűri, ha magyarázat közben félbeszakítják, és Matt vette az üzenetet. – Az ujjlenyomatokban található aminosavak és lipidek, vagyis az emberi veríték fő alkotóelemei mágnesként vonzzák magukhoz a meleg hatására felszabaduló cianoakrilát gőzöket. – És polimerizáció játszódik le – fűzte hozzá Elliott, mert kezdte megérteni a folyamatot. – Poli-mi? – kérdezte Douglas, aki egyre inkább elveszett a tudományos szakkifejezések sűrűjében. – Polimerizáció – ismételte Malden. – Ez azt jelenti, hogy a Super Glue párája lerakódik a szabad szemmel láthatatlan ujjlenyomatokra, és kemény páncélt képez. Ezáltal a lenyomatok láthatóvá válnak. Matt és Douglas kétkedve bámultak az öreg rendőrre. Még nem tudhatták, hogy úttörő kísérlet szemtanúi voltak, mely néhány év múlva világszerte forradalmasítja majd a nyomozók munkáját. Elliott le sem vette a szemét a kartondobozról. Szorongva várta az eredményt. Amikor Malden elérkezettnek látta a pillanatot, felemelte a dobozt. Az öngyújtó három pontján fehér, szilárd lerakódás látszott, három jól elkülöníthető ujjlenyomat. – Íme az eredmény – szólt Malden, és közelebb hajolt az öngyújtóhoz. – Az egyik oldalon van egy kiváló hüvelykujj-lenyomatunk, a másikon, ha jól látom… egy mutató- és egy középsőujjrészlet. A tárgyi bizonyítékot egy zsebkendőbe csomagolta, és becsúsztatta az esőkabátja zsebébe. – Ha jól értem – fordult Elliotthoz –, ezt most össze kell hasonlítanunk a rendőrségi adatbázisban tárolt ujjlenyomatokkal. – Nem egészen – helyesbített az orvos. – Azt szeretném, ha az enyémmel vetné össze. Azzal a zakója zsebéből előhúzott egy töltőtollat, tintát folyatott az asztalra, belemártotta mindegyik ujját, majd a naptárjából kitépett fehér lapra nyomta őket. Malden átvette a lapot, és Elliott szemébe nézett. – Semmit nem értek, de teljesítem a kívánságodat, mert én is bízom benned. Az orvos köszönetképpen szótlanul bólintott. Matt megkockáztatott még egy kérdést. – Sokáig tart az elemzés? – Azonnal nekilátok – biztosította Malden. – Mivel a mintavétel jól sikerült, remélem, hamar elkészülök. 37

Elliott kikísérte a rendőröket a ház elé. Míg Douglas a kocsiért ment, Malden megígérte: – Hívlak, amint megvan az eredmény. Aztán némi habozás után megkérdezte: – Még mindig azzal a brazil lánnyal jársz, a kis Ilenával? – Még mindig – felelte Elliott a kérdéstől kissé meglepetten. – Ő és én… Szemérmesen elhallgatott, de Malden fél szóból is értett. – Tudom, ha valaki egyszer belopja magát a szívedbe, örökre ott marad – zárta a szót. Elliott a távolodó felügyelő után nézett, és elérzékenyült. Tudta, hogy Malden hűségesen ápolja a feleségét, aki Alzheimer-kórban szenved, és hogy hősiesen küzdenek együtt, bár tudják, hogy a harc eleve kudarcra ítéltetett, és hamarosan elérkezik az utolsó felvonás. * Hajnali háromkor Elliott még mindig nem volt álmos. Elkísérte Mattet, hogy elhozza tőle a bogárhátúját. Hazafelé jövet megállt egy benzinkútnál a Market Streeten. Gondolataiba merülve tankolt, amikor egy fogatlan nő oldalgott mellé. Drogos lehetett, vagy alkoholista. Különféle kacatokkal és rongyokkal teli bevásárlókocsit tolt maga előtt, és minden ok nélkül végeérhetetlen szitokáradatot zúdított a fiatalemberre. Elliott ügyet sem vetett rá. Önkéntes orvosként havonta két napot töltött a rászorulóknak fenntartott Free Clinic nevű központi gondozóban, és tudta, hogy éjjel megváltozik a város arca. Az útikönyvek és a filmek természetesen csak San Francisco tetszetős oldalát említik, dicsérik festői negyedeit, emberi léptékű építészetét, temérdek parkját, zöldövezetét, és a hippimozgalom legfőbb szimbólumaként tartják számon. Pedig „Frisco” tíz éve élte fénykorát, amikor Janis Joplin és Jimi Hendrix nyomdokaiban százával érkeztek a városba a virággyerekek, hogy beköltözzenek a Haight Ashbury viktoriánus házaiba. De a Summer of Love már a múlté volt. A hippimozgalom a hamvába holt, mert felemésztették a szélsőségek. Joplin és Hendrix huszonhét évesen meghaltak. Jimi teletömte magát altatókkal, és hányás közben megfulladt, míg a Gyöngy* halálát egy szánalmas heroin-túladagolás okozta. Az 1976-os év vége felé az emberek többségét már nem foglalkoztatta a szabad szerelem gondolata, és már nem tömörültek kommunákba. A kábítószer elképesztő veszteségeket okozott. Az LSD, a metedrin és a heroin, amelyek állítólag nyitottá teszik a szellemet és felszabadítanak a gátlások alól, előbb függőségbe taszították, majd a halálba kergették az embereket. Elliott a klinikán szemtanúja volt e szerek szörnyű pusztító erejének. Túladagolás, használt tű okozta májgyulladás, tüdőgyulladás, had trips, melyek tragikus módon rendszerint azzal végződtek, hogy a szer hatása alatt állók kivetették magukat az ablakon. Ehhez a jelenséghez társult a vietnami veteránok problémája, akik egyre nagyobb számban gyarapították a hajléktalanok seregét. Az amerikai csapatok egy éve vonultak ki Saigonból, és az egykori katonák egy része az átélt sokkhatástól talajt vesztve a külvárosi élet és a kolduslét között tengődött. Elliott fizetett a benzinkútnál, és nyitott ablakkal átsuhant a városon. Útközben a furcsa találkozásra gondolt, amelyben kora este része volt. Miután Mattől elvált, újra magányosnak és védtelennek érezte magát. El kell ismernie, hogy mindaz, amit az idegen mondott, igaz volt. Az apjától kapott ütésektől kezdve a bűntudatig, melyet akkor érzett, amikor anyja öngyilkos lett. Miért nem beszélt erről soha Ilenának? Miért titkolta a gyengéit az előtt a nő előtt, akit szeretett? És Matt? Neki sem mesélt soha a keserű gyerekkoráról. Talán a férfiszemérem akadályozta benne? Nem. Kényelmesebb volt így. Mattel könnyednek és frivolnak tűnt az élet. A barátja társaságában Elliott mintegy védőburokban érezte magát a kegyetlen valósággal szemben, ha a hivatása túl nagy súllyal nehezedett rá. * Pearl (Gyöngy) Janis Joplin beceneve

38

A szerelmen és a barátságon kívül az ember eddig még nemigen talált mást, amivel elviselhetővé tehető az élet, de adódnak helyzetek, melyekből csak egyedül képes kilábalni. * Valamivel messzebb, a központi rendőrkapitányságon Malden felügyelő szorgalmasan készülődött az elemzéshez. Pár perce parázs vitába keveredett a helyettesével, mert Douglas a szemére vetette, hogy munkaidőben egy magánjellegű ügyön dolgozik. Malden tudta, hogy a kollégája rendkívül becsvágyó, s egy gyors előléptetés reményében csak arra vár, hogy őt kirúgják. A kis mitugrász megfenyegette, hogy feljelenti, de Malden kíméletlenül beolvasott neki, és az övétől legtávolabb eső irodába száműzte. Igazán kár érte! Douglasból jó zsaru válhatott volna. Minden képessége megvolt hozzá, de rossz módszert választott a megvalósításhoz. Malden idejében nem volt szokás, hogy a siker érdekében kegyetlenül félresöpörnek másokat az útból. Lehet, hogy kiöregedett? A fiatal generáció más értékek szerint él. Hallgatnak Reagan kormányzó szavaira, aki a tévéből becsvágyra, több egyéni kezdeményezésre sarkallja őket. Malden felhajtotta a kávéját. Ezúttal biztosra vette, hogy a helyettese beváltja a fenyegetését. Sebaj! Ha kirúgják, legalább több időt tölthet a kórházban Lisa mellett. De addig is segít Elliottnak, teljesíti a kérését. Először fluoreszkáló színezékkel átfestette az öngyújtón talált lenyomatokat, és fényképsorozatot készített róluk. A képeket gyorsan előhívja és felnagyítja, s csak azután következhet a valódi elemzés. Aggódva az órájára pillantott. Hosszú, aprólékos munka vár rá. Talán nem is végez vele éjszaka. * Hazafelé menet Elliott beugrott egy éjjel-nappal nyitva tartó Van Ness boltba, hogy cigarettát és kutyaeledelt vegyen. – Szia, Rasztafej – kiáltott a kutyának. Felment a teraszra, ahol a labrador lelkes csaholással szaladt elé, körbeszaglászta és megnyalogatta, éppúgy, ahogy néhány órával azelőtt a látogatóval tette. – Felesleges buzgólkodni! – figyelmeztette, kitöltve a kutyaeledelt egy rögtönzött tálkába. Szótlanul nézte a kutyakölyköt, és magát is meglepte, hogy jóleső érzéssel tölti el az állat közelsége. Felsöpörte az üvegszilánkokat, és elszívott pár cigarettát. Tekintete a messzeségbe révedt, s a fejében gyerekkori emlékek kavarogtak. Az ítéletre várva, olykor aggódó pillantást vetett a telefonra. A lelke mélyén nem hitt az időutazásban, mégis lázas izgalomban égett, mint mikor az ember egy orvosi vizsgálat eredményére várva attól retteg, hogy esetleg halálos kórra utaló jeleket találnak. * Douglas helyettes nyomozó kihúzta az írógépből a feljelentést, és apró darabokra tépte. Felállt, és a földszinti helyiségbe sietett, amely a rendőrök pihenőhelyéül szolgált. Aznap este a kapitányságon meglepő nyugalom honolt. Douglas készített két csésze kávét, majd felment a harmadik emeletre, és bekopogott Maldenhez. A főfelügyelő válaszul mindössze egyet mordult, s ezt Douglas invitálásként értelmezte. – Nincs szüksége segítségre? – kérdezte az ajtóból. – Elkelne… – felelte az idős rendőr mogorván. Douglas átnyújtotta a nyomozónak az egyik csésze kávét, és figyelmesen körülnézett. Rajzszöggel a falra erősítve közel tíz, többszörösére nagyított negatív hívogatott az ujjlenyomatok útvesztőjébe. A rendőrök szerették a lenyomatokat. „Ez az egyetlen tévedhetetlen, csalhatatlan bizonyíték”- mondogatták a szakmabeliek. A gondosan egymás mellé illesztett fényképek, mint végtelen változatban egymásba ízesülő vonulatokat, kanyarulatokat, 39

hegygerinceket és apró szigeteket ábrázoló helyrajzi térkép, mókás faliszőnyeget alkottak. Minden egyén ujjlenyomata egyedülálló alkotás, amely a méhen belüli élet során alakul ki. A magzatvízben átélt, véletlenszerűen egymásra következő stresszhelyzetek hatására rajzolódik ki az ujjbegyen. A folyamat a terhesség hatodik hónapjáig lezárul, és a parányi alakzatok egészen halálunkig változatlanok maradnak. Douglas még a rendőr-akadémián megtanulta, hogy egy ujjon körülbelül százötven, csak az adott egyénre jellemző pont található. Két ujjlenyomat azonosságáról úgy győződhet meg, ha megkeresi a jellegzetes pontok közti egyezőségeket. A hiteles eredményhez legalább egy tucat egyezőséget kell felmutatni. – Ugorjunk neki! – ajánlotta lelkesen a főnökének. Douglas a sasszeméről volt híres. Malden a türelméről. Jó csapatot alkottak ők ketten. * Új nap virradt. Elliott lezuhanyozott, tiszta ruhát vett, és elindult a kórházba. Útközben kénytelen volt bekapcsolni a reflektorokat és az ablaktörlőt, mert néhány óra alatt gyökeresen megváltozott az idő. Az égen sűrű felhők gyülekeztek, arról árulkodva, hogy a város a tél közeledtét jelző, esős reggelek egyikére ébred. Elliott bekapcsolta a rádiót, és meghallgatta a reggeli krónikát. Csupa nyugtalanító hír érkezett: halálos földrengés Kínában, katonai megtorlás Argentínában, olajszennyezés Franciaországban, mészárlás Sowetóban, az apartheid Dél-Afrikájában, míg Houstonból egy dühöngő őrültről szólt a tudósítás, aki eltorlaszolt otthonából az utcai tömegbe lövöldözött. Eközben a Watergate-ügy Amerikájában javában folyt az elnökválasztási kampány. Vajon Carter vagy Ford veszi át az ország irányítását? Elliott csalódottan állomást váltott, s az út hátralevő részét a Beatles társaságában tette meg, a Let it be-t hallgatva. Belépett a kórházba. A portás már az előcsarnokban megállította. – Épp jókor jön, doktor úr! Önt keresik – nyújtotta át Elliottnak a telefonkagylót. – Megvan az eredmény – közölte Malden a vonal túlsó végén. – És mi az? – kérdezte Elliott lélegzetét visszafojtva. – Az ujjlenyomatok megegyeznek. Eltelt néhány másodperc, mire a mondat jelentése eljutott Elliott agyáig. – Biztos a dolgában? – Holtbiztos. Többször ellenőriztük. Elliott nem készült fel lelkileg arra, hogy szembesüljön a nyilvánvaló ténnyel. Ad absurdum mennyi esély van arra, hogy két eltérő személynek egyeznek az ujjlenyomatai? – tette fel a kérdést. – Egy a több tízmilliárdhoz. Még az egypetéjű ikreké is eltérő. Malden érezte, hogy a fiatal orvos még mindig kételkedik, ezért jól érthető módon újra összegezte a tényállást. – Nem tudom, mi a problémád, Elliott, de a két ujjlenyomat ugyanattól a személytől származik. Semmi kétség. És ez a személy te vagy.

40

7 Amíg élek, szenvedek, tévedek, kockáztatok, adok és veszítek, addig meghátrál előlem a halál. ANAIS NÍN 2006. szeptember Elliott 60 éves A napsugarak az üvegtáblákon keresztül behatoltak a házba, végigsöpörtek a falakon, és fényárban fürdették a kaliforniai diófából készült parkettát. Elliott kopott Levi's farmerben és csavart mintás pulóverben leballagott a konyhába vezető fémlépcsőn. Szabadnapja volt, és úgy döntött, nyugodtan reggelizik. Frissen zuhanyozva és borotválva egészen felélénkült. Aznap reggel a betegség sem kínozta. Az előző esti kivételes élmény hatására a halál kísértete meghátrált. Narancslét szűrt magának, és egy tálba müzlit töltött, majd kiment a kertbe, hogy ott fogyassza el. Derűs, napfényes idő ígérkezett. Fejében még az éjszakai utazás képfoszlányai kavarogtak, és a döbbenet kezdte átadni a helyét egyfajta várakozással teli izgalomnak. Nem ismerte a pirulák összetételét, de úgy érezte, rendkívül hatásosak. A második utazás több kérdésre fényt derített. Kezdte megérteni a múltba való visszatérés mechanizmusát. Mindkétszer ugyanannyi időt ment vissza az időben. Napra pontosan harminc évet. Első alkalommal egy repülőtéri transzparensen pillantotta meg a dátumot, előző nap a teraszasztalon hagyott újságból tájékozódott. Vihetett magával és hozhatott is tárgyakat a múltból. A ruhái soha nem váltak le róla, és az első alkalommal a zsebében maradt a vérfoltos papírszalvéta. Egy dolog azonban szöget ütött a fejében. A múltban töltött idő rövidsége. Körülbelül húsz percre korlátozódott mindkét alkalommal. Kevésnek találta. Épp arra volt elég, hogy pár szót váltson a fiatal énjével, s máris rátört a visszatérés közeledtét jelző remegés. Végül arra jutott, hogy talán még korai lenne logikát keresni a látszólag szabályszerűen ismétlődő részletekben, de abban biztos volt, hogy az álom segítségével utazhat az időben. Visszament a házba, és leült a számítógép elé. Orvos volt, de az alvás folyamatáról és az álmokról keveset tudott. Tanulmányai során töméntelen ismeretet töltött a fejébe, de egy részüket már elfelejtette. Felkapcsolódott a hálóra, hogy felfrissítse a tudását, és a következő egy órát egy internetes orvosi enciklopédia tanulmányozásával töltötte. Az alvás különböző szakaszokból áll, amelyek egymást követik, és egyforma sorrendben ismétlődnek végig az éjszaka folyamán.

Erre emlékszik. Mi van még? A felszínes alvás a Lassú Hullámú Alvás fázisainak felel meg, és a mély alvás a Paradox Alvás szakaszainak.

Paradox Alvás? Valami rémlik. Ez a kifejezés az alvásnak azt a fázisát jelöli, amikor az agyműködés a legintenzívebb, míg a test teljes mozdulatlanságba dermed, és az izomzat a tarkótól a lábfejig elernyed.

41

Jó, és hol vannak ebben az álmok? Életünk során átlagosan huszonöt évet töltünk alvással, és körülbelül tíz évet álmodunk. Ez 100000-500000 álomnak felel meg.

Elliott elcsodálkozott a nagy számon. Az ember életét több százezer álom szövi át! Káprázatos és nyugtalanító is egyben. Érezte, hogy jó úton halad, ezért engedélyezett magának egy cigarettát. Meggyújtotta, majd folytatta az olvasást: A paradox alvási periódus körülbelül kilencvenpercenként kezdődik, és egy bő negyedóráig tart. Ebben a szakaszban jönnek a legmozgalmasabb álmok.

Elliott izgatottan fészkelődött a székén. Minden egybevágott. Előző este tíz óra tájban aludt el, és fél tizenkettő körül érkezett a múltba. Az utazás időtartama tehát kilencven perc volt. Épp ennyi idő kell ahhoz, hogy elérje a paradox alvás első fázisát! Megértette a működési elvet. Az agytevékenységnek ebben az intenzív szakaszában, a pirula hatóanyagainak köszönhetően visszarepült az időben harminc évet. Teljes képtelenségnek tűnt, de Elliott arra a pontra jutott az életében, hogy már semmiben nem hitt, tehát készen állt bármiben hinni. A titokzatos kontinens feltárását folytatva, tovább kattintgatott az egérrel, s végül arra a következtetésre jutott, hogy a tudomány számtalan ismerettel rendelkezik az álmok mikéntjéről, de arról nem sok fogalma van, hogy miért álmodik az ember. Az álom sok tekintetben még mindig rejtélyes jelenségnek számít. Holott, mint minden programozott testi vagy agyi tevékenységnek, bizonyára az álomnak is megvan a maga funkciója, célja… De vajon mi lehet az? Erre a kérdésre eddig még senki nem adott tudományosan megalapozott választ. Természetesen temérdek, még az ókori Egyiptomból ránk maradt magyarázat létezik, melyek istenektől, láthatatlan világokból érkező üzenetekként értelmezik az álmokat. De vajon hihetünke ezeknek az elméleteknek? Elliott a lehetséges válaszon töprengett, amikor megszólalt a telefon. Felkapta a kagylót, és a vonal másik végén azonnal felismerte Samuel Below, a kórházi laborvezető hangját, akire az üvegcse alján talált gyógyszerszemcsék elemzését bízta. * 1976 Elliott 30 éves Ugyanabban az órában, harminc évvel korábban, Elliott felhörpintette a kávéját a Lenox Kórház büféjében. A fiatal orvos a délelőtt folyamán már legalább tízszer átnézte az ujjlenyomatokról készült képeket, melyeket Malden küldött át futárral, és próbált megbarátkozni a hihetetlennel. Valahol a jövőben a harminc évvel idősebb önmaga rátalált az időutazás lehetőségére, és meglátogatta őt. Kezdetben nem merte firtatni, milyen úton-módon, mert azt gondolta, hogy ez más lapra tartozik, és nem töri a fejét feleslegesen, de egy idő után mégis gondolkodóba esett. Soha nem rajongott a sci-fikért, de az egyetemen tanult Einsteinről és a relativitáselméletről. Mit is gondolt Albert bácsi az időutazásról? Egyetlen feltétellel lehetséges: ha meghaladjuk a fénysebességet. Márpedig azt nehezen tudta elképzelni, hogy a különös látogató, öregedő Superman módjára, másodpercenként 300 ezer kilométeres sebességgel kering a Föld körül. A választ máshol kell keresnie. Talán a fekete lyukaknál? A tévében nemrég látott egy ismeretterjesztő filmet a gravitációs mezővel körülvett, pusztulásra ítélt csillagokról, melyek képesek meghajlítani a tér-időt. Elvileg lehetséges, hogy egy fekete lyuk beszippant egy testet, s egy másik korban vagy másik világegyetemben veti ki magából. 42

Logikus… Csakhogy a tudósok eddig még egyetlen fekete lyuk működését sem tudták igazán megfigyelni, és csekély a valószínűsége annak, hogy egy emberi test épségben átjut azon a közegen anélkül, hogy szétroncsolódna vagy porrá zúzódna. Nem beszélve arról a számtalan időbeli ellentmondásról, melyek az ebben a műfajban született könyvek és filmek nagy részét ihlették. Mi történik, ha a múltba visszatérve megakadályozom a szüleim találkozását? Ha, mondjuk, megölöm őket, még mielőtt megfogantam volna? Akkor a lenni vagy nem lenni ördögi körének fogságába kerülök. Megöltem az ősömet. Tehát meg sem születtem. Tehát nem öltem meg az ősömet. Tehát megszülettem. Tehát megöltem az ősömet. Tehát… Elliott felsóhajtott. Ha elfogadjuk egy ilyen utazás lehetőségét, szembeszegülünk minimum tíz fizikai törvénnyel, megtagadjuk az alapvető okságelvet és a törvényszerű összefüggések ésszerű láncolatának elvét. Márpedig… Márpedig a felvételek arról tanúskodnak, hogy a történet igaz. Itt van a kezemben a legfőbb tárgyi bizonyíték, hisz alapvető tény, hogy minden ember ujjlenyomata egyedülálló a világon – gondolta álmodozva, s közben a Maldentől visszakapott viharálló Zippo gyújtófejével játszadozva apró szikrákat csiholt. Hirtelen lecsapta az öngyújtó fedelét, és felpattant. Képtelen volt egy helyben ülni! Az elmúlt néhány órában már megivott legalább egy tucat kávét. A félelem, amely éjszaka kerítette hatalmába, nem tűnt el nyomtalanul, de különös izgalommal párosult, mert kezdett ráébredni, hogy olyan kalandot él át, amely teljes mértékben meghaladja az értelmét. Ő csak egy átlagos férfi, akivel rendkívüli dolog történik, és sejtelme sincs róla, hogyan végződik majd a kaland. Egy ismeretlen birodalomba lépett, és nem volt biztos benne, hogy képes lesz szembenézni azzal, ami ott várja. Töltött magának még egy csésze kávét, és kinyitotta az utcára néző ablakot. Idegesen meggyújtott egy cigarettát, és sietve elszívta, ügyelve, hogy be ne induljon a füstérzékelő. Néhány perce szöget ütött a fejében egy kérdés, és nem hagyta nyugodni. Azon töprengett, vajon hogy léphetne érintkezésbe a jövőbeli önmagával. És mit üzenne? Egy ideig törte a fejét, de semmi épkézláb ötlet nem jutott eszébe. Aztán hirtelen, mint a semmiből felbukkanó üstökös, egy őrült gondolat villant át az agyán, de azonnal el is vetette. A kapkodásnak nincs érlelnie. Nyugalom! Jobb, ha egy időre félreteszi ezt a kérdést, és visszatér a munkájához. Nagy elhatározással, elszántan ült le az asztalhoz egy halom iratcsomó elé, hogy befejezze a műtéti beszámolókat, de két perc múlva feladta. Elege lett a tettetésből. Képtelen másra figyelni azok után, amit átélt! Az órájára pillantott. Bő két órája van még a következő műtétig, és egy kis szerencsével talál valakit, aki átveszi tőle az ügyeletet. Levette a köpenyét, felkapta a zakóját, és csapot-papot otthagyva távozott. Öt perccel később kilépett a kórház kapuján. A parkolóból kijövet a Federal-Express egyik kamionja keresztezte az útját. Az élményektől mámorittasan, kihívóan vállat vont. A Fed-Ex, az USP és az összes többi kézbesítő vállalat is felkötheti a gatyáját. Ő, Elliott Cooper, a jövőbe küld üzenetet… *

43

2006 Elliott 60 éves – Elkészült az elemzés – közölte Below a telefonban. – És mi az eredmény? – Egzotikus készítmény, de semmi különös. Növényalapú keverék, túlnyomórészt szeder- és naspolyalevélkivonattal. Elliott nem hitt a fülének. – Mást nem tartalmaz? – Nem. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, ez a gyógyszer nem sok betegségre jó. Egyszerű placebo. Elliott csalódottan tette le a telefont. A pirulákban tehát nincs mágikus hatóanyag. Az Öreg kambodzsai szavai… Kívánj valamit! A remény, hogy viszontláthatja Ilenát… Az egész csak kamu. Az áttétetek elérték az agyát. A találkozás a fiatalabb énjével csak a képzelete szüleménye, egy zavaros elme kicsapongása, azé az emberé, aki az élete végéhez közeledve a haláltól retteg. Íme, ez az álmok funkciója! Nem a természettudomány, hanem a pszichoanalízis berkeiben kell keresgélnie. Az álmok az elfojtott vágyak megnyilvánulásai. Egyfajta biztonsági szelepként működnek, és elősegítik, hogy a tudattalan tartalmak a felszínre jussanak anélkül, hogy megbillenne a pszichés egyensúly. Elliott Albert Einsteinnél kopogtatott, és Sigmund Freud nyitott ajtót! A Below-val folytatott telefonbeszélgetés egyszeriben visszarántotta a földre. A varázslat szertefoszlott, és az oly valószerű utazás emléke, a lélekemelő reggeli felfedezés és a tudományos megvilágosodás semmivé lett. Pedig hitt benne… De hiába! A csodálatos kaland, az időutazás a lelke színpadán zajlott csupán. Kizárólag a betegség és a halál közelségének tudata bírhatta rá, hogy a múltja egyik kulcsfontosságú pillanatába való visszatérésről képzelődjön. A lelke mélyén reszketett a félelemtől. Képtelen volt tudomásul venni, hogy hamarosan véget ér az élete. Hogy elszaladt az idő! Gyerekkor, serdülőkor, fiatalság, érett évek… Egy szempillantás, és már vége? Indulni kell? A rohadt életbe! Hatvan év! Az semmi! Korai még! Nem érezte magát öregnek. Mielőtt megállapították, hogy rákos, kitűnő formában volt. A humanitárius küldetéseken hegyet mászott, könnyedén maga mögött hagyta a harminc-negyven éves fiatalokat. És Sharika, a gyönyörű indiai gyakorló orvosnő is őt hívta vacsorázni, nem valamelyik pelyhes állú ifjoncot, aki nemrég kezdte a kórházi gyakorlatát. Mindegy! Ennek vége. Ez már csak múlt. Mostantól a halál és a félelem vár rá. A félelem attól, hogy fokozatosan leépül a teste, hogy szenvedni fog, hogy elveszíti az önállóságát, hogy egy kórházi szobában magányosan éri a halál, hogy magára hagyja a lányát egy bizonytalan világban, hogy életének végeredményben nem volt értelme. És a rettegés, hogy vajon mi vár rá azután, miután végleg kileheli a lelkét és átköltözik a túlvilágra. A fenébe…! A dühtől még a könnye is kicsordult. Letörölte az arcán legördülő cseppet. Alattomos fájdalom hasított a gyomrába. A fürdőszobába sietett. Fájdalomcsillapító után kutatva feltúrta az orvosságos szekrényt, majd lemosta az arcát. A tükörből visszatekintő férfi szeme vérben úszott, de csillogott. Vajon mennyi ideje lehet még hátra? Néhány nap? Néhány hét? Sürgetően, vadul tört rá a vágy: élni akar, futni, friss levegőt szívni, másokkal együtt örülni, szeretni… Mégsem mondhatja, hogy elrontotta az életét. Van egy lánya, akit imád, a munkájával az embereken segít, sokfelé utazott, általában véve elégedett volt, és szép pillanatokat töltött Mattel. De valami, pontosabban valaki mindig hiányzott. Ilena… Harminc éve, mióta Ilena meghalt, ő mintha zárójelbe tette volna az életét, és létezésének inkább szemlélője, mint cselekvő részese volt. Az utóbbi napokban azonban rég elfelejtett érzés költözött belé, és különös örömét lelte az időutazás gondolatában, mert éltette az a kissé csalfa remény, hogy a halála előtt viszontláthatja Ilenát. 44

Az ábránd azonban szertefoszlott, és bántotta, hogy hagyta magát az orránál fogva vezetni. Hagyj fel minden reménnyel, és a fájdalmad megszűnik – mondja a népi bölcsesség. És Elliott nem akart fájdalmat. Hogy a lelkében pislákoló remény utolsó szikráját is kioltsa, hirtelen elhatározással a vécécsészébe dobta a pirulákat tartalmazó fiolát. Kis ideig tétovázott… … aztán lehúzta. * 1976 Elliott 30 éves Elliott leparkolta a bogárhátúját a Valencia Streeten, a Mission Districtben. Ebben a napszakban San Francisco spanyol negyedében már nagy volt a nyüzsgés. Olcsó kisboltjaival, mexikói ételkülönlegességeket kínáló éttermeivel, az úgynevezett taqueriákkal, és színes gyümölcsöktől roskadozó kirakodóhelyeivel a Mission volt a város egyik legfestőibb, legelevenebb negyede. Az orvos elvegyült a zajos, tarkabarka forgatagban, és határozott léptekkel elindult a sugárúton. Bármerre nézett, a házfalakon élénk színű falfestmények virítottak. Elliott egy pillanatra megállt. Szívesen elidőzött volna a képek előtt, melyek felett Diego Rivera* árnya lebegett, de nem azért kereste fel a negyedet, hogy a turistalátványosságokban gyönyörködjön. Sietve továbbindult. A környéken nyers, felvillanyozó légkör uralkodott. Ez a fajta túlfűtöttség kifejezetten kedvezett azoknak, akik lazítani akartak a gyeplőn, s kissé züllött kikapcsolódásra vágytak, de sajnos árnyoldala is volt az egymással folyamatosan hadban álló bandák miatt, akik a járókelőket zaklatva, szitkozódásaikkal megtörték a negyed barátságos hangulatát. A Dolores Street kereszteződésénél, salsa táncklubok és vallási kegytárgyakat kínáló boltok sora után, végre megpillantotta a cégért, melyet keresett: BLUE MOON: ÉKSZER- ÉS TETOVÁLÓSZALON Belökte a bolt ajtaját, és szemtől szembe találta magát egy siralmas Freddy Mercury-plakáttal. A Queen énekese lánynak öltözve, eltúlzott mozdulatokkal szexuális aktust mímelt. A lemezjátszón egy 33-as fordulatú bakelit teljes hangerővel szórta Bob Marley reggae ritmusait, melyeket kezdtek nagyra becsülni, miután az előző évben Eric Clapton hatalmas sikert aratott az I shot the sheriff feldolgozásával. Elliott nagyot sóhajtott. Nem mozgott túl otthonosan ebben a közegben, de nem tehette meg, hogy kényeskedik, ezért nyugalmat erőltetett magára. – Kristina? – kiáltott be a bolt végébe. – Cooper doktor! Nahát! Ezt a meglepetést! Egy magas, szőke nő toppant elé, vadító szerelésben. Motoros combvédőt és bőr rövidnadrágot viselt, lent a derekán erotikus és hátborzongató figurákat ábrázoló tetoválással. Elliott hat hónappal azelőtt ismerte meg a kórházban, amikor veseműtétet hajtott végre a nő kisfián, aki fejlődési rendellenességben szenvedett. Azóta rendszeresen kezelte a kisbabát, egy kínai kisfiút, akit Kristina élettársával, Leilával nevelt. Leila ápolónőként dolgozott ugyanazon az osztályon, mint Elliott. Az orvos már az első találkozásukkor rokonszenvesnek találta a nyíltszívű, őszinte lányt. A Berkeleyn diplomázott, ázsiai kultúrákra szakosodott, de egyetemi tanári állását hátrahagyva inkább tetoválószalont nyitott. Kristina a szíve szerint élt, és nyíltan vállalta a másságát. San Franciscóban egyébként is könnyű dolga volt, mert a melegek néhány éve, mint új 45

* Mexikói festő, Frieda Kahlo társa, társadalmi témájú falfestmények alkotója.

hangadó csoport, kiszorították a helyükről a hippiket. A várost átható toleráns, nyitott szellemiség tömegével vonzotta a homoszexuálisokat, akik közül több tízezren a Castro és a Noe Valley negyedekben telepedtek le. – Két perc múlva az öné vagyok – mondta Kristina, és egy fotelbe tessékelte. Elliott helyet foglalt egy dél-amerikai transzvesztita mellett, akinek épp a fülét fúrták ki. Kissé zavartan megkérdezte, hogy használhatja-e a telefont, majd felhívta Mattet, hogy beszámoljon neki a legutóbbi fejleményekről. Amikor tájékoztatta az ujjlenyomat-vizsgálat eredményéről, barátja nem tűnt különösebben meglepettnek. – Rajtad kívül még soha senki nem látta az a fickót – jegyezte meg. – Szerintem ez az egész történet a képzeleted szüleménye. – És a Millenium Edition felirat az öngyújtón? Talán azt is én találtam ki? – háborgott Elliott. – Azt az öngyújtót nyilván te vetted, csak már nem emlékszel rá. Ez minden! – Nem hiszel nekem? – duzzogott Elliott. – Nem – ismerte be Matt –, és remélem, ha hasonló sztorival állok elő, te sem hiszel majd nekem, és mindent megteszel, hogy észre téríts. – Köszönöm a megértő támogatást – feleselt a barátja, és dühösen lecsapta a kagylót. – Hallgatom, doktor úr. Mit rajzoljak? – érdeklődött Kristina, betessékelve Elliottot a székbe. – Mit szólna egy Hell's Angels tetováláshoz? Esetleg egy óriás sárkányt a hátára? – Nem, egyiket sem – felelte Elliott, s közben egyik karjáról lehúzta az inget. – Egy rövid feliratot szeretnék ide, a vállam fölé. – Nem vágyik valami látványosabbra? – kérdezte a nő, és előkészítette a tűket. – Ezt nézze! Kristina enyhén széttárta a lábát, s a hálós harisnyája alól egy japán ördög bukkant elő, amely a combtövéig felkúszva női intimitása rejtelmeibe veszett. – Valódi remekmű! – ámuldozott Elliott –, de nem az én stílusom. – Kár! Maga igazán jóképű pasi, és nincs szexisebb egy tetoválásnál a szerető testén! – Nem hiszem, hogy a kedvesem osztja a véleményét. – A nőknél soha nem lehet tudni. – Ez igaz – felelte, majd kihúzott a zakója zsebéből egy tollat, és a keze ügyében levő egyik újság hátlapjára néhány szót firkantott. – Tessék, ezt szeretném – nyújtotta Kristina felé a folyóiratot. A fiatal nő a szemöldökét ráncolta. – Ez valami virágnyelv? – Mondjuk, hogy egy régi barátnak címzett, személyes üzenet. A tetoválómester ellenőrizte a gép tűit. – Eleinte erősebben érzi majd, de fokozatosan enyhül a fájdalom. Nem bánja? Elliott behunyta a szemét, és elmélázott. Valóban lehetséges kapcsolatot létesíteni a jelen és a jövő között? Képtelenségnek tűnik, de egy próbálkozást megér. Saját maga bátorítására elképzelte, milyen képet vág majd a hatvanéves énje, amikor megkapja az üzenetet. – Nem bánom – vágta rá. Miközben a gép fülsiketítő zaja betöltötte a szalont, Kristina kijelentette, mint valami hitvallást: A test a szabadságunk egyik utolsó bástyája. * 2006 Elliott 60 éves 46

Miután a pirulásüvegtől örökre búcsút vett, Elliott kiábrándultan a sarokkanapéra heveredett. Délben Angie-vel találkozik, és gondolta, pihen egyet, hogy erőre kapjon, mert nem akart meggyötört arccal mutatkozni a lánya előtt. Behunyta a szemét, és csak a saját légzésére figyelt. Szerette volna tisztának és szabályosnak hallani, ehelyett szaggatott volt és ziháló. Légszomjjal küszködött. A testében elhatalmasodó betegség szemtelenül feleselt a redőnylécek közt beszűrődő lágy sugarakkal. A résnyire nyitott ablakon át hallotta a tenger zúgását és a madarak csivitelését. Odakint zajlott az élet, de ő kívül rekedt. Napfény melengette, ő mégis borzongott. Lehet, hogy lázas? Hirtelen bizseregni kezdett a válla, és egy ponton kellemetlenül feszült a bőre. Nem kimondott fájdalomérzet volt. Leginkább ahhoz hasonlított, mint amikor tengeri fürdőzés után kicsapódik a só az ember bőrére. Megdörzsölte az izmait, de hiába. A furcsa érzés nem enyhült. Felkelt, levette a pulóverét, és feltűrte a pólója ujját. Eleinte semmit nem látott, aztán egy halvány üvegzöld árnyalatú, márványos folt jelent meg a vállán. A fürdőszobába sietett, és háttal, oldalra fordított fejjel megállt a tükör előtt, hogy jobban lássa. Hamarosan megértette, hogy a márványos elszíneződések sorban kirajzolódó betűk! Bárgyú tekintettel, értetlenül bámulta a bőrén formát öltő szöveget, és képtelen volt rájönni, mi történik vele valójában. Aztán hirtelen leesett a tantusz… Ó! A kis szarosl – mosolyodott el a tükörben A szíve hevesen kalapált, de ő megkönnyebbült. Nem őrült meg! Nem képzelődött. A harminc évvel fiatalabb önmaga tetováltat a bőrére, és így próbál neki üzenni a múltból. Van esze… – gondolta, és még közelebb tartotta a vállát a tükörhöz. Szemében várakozással teli fény csillant, és legnagyobb meglepetésére elsírta magát örömében. Tudja jól, hogy nemsokára meghal, de legalább nem szenilis! A vállán ólomszínű betűkkel egy rövid mondat állt: WAITING FOR YOUR NEXT VISIT* Hát persze! Lesz következő látogatás! – gondolta lelkesen, de nyomban le is lombozódott, mert rájött, hogy elkövetett egy jóvátehetetlen hibát: kidobta a pirulákat… Kétségbeesve letérdelt a vécé elé, és a lehető legmélyebbre nyúlt a kagylóba, abban a reményben, hogy az üvegcsét még nem sodorta magával a lezúduló víz. Á! Reménytelen! Bosszankodva felegyenesedett, aztán megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és higgadtan átgondolni, mitévő legyen. Hol is folyik le a víz? A barkácsolás és a vízvezeték-szerelés nem tartozott az erősségei közé. Leszaladt a garázsba, és tekintetét a plafonra emelte, ahol vízvezetékek kusza rengetege kanyargott. Tekintetével követte a feltételezett fő elvezető csövet, amely a zsírfogóban végződött. Ha szerencséje van, az üveg talán megakadt ezen a szinten. Felemelte a tisztítóakna öntöttvas fedelét, és puszta kézzel kotorászni kezdett a szennyvízben, de semmit nem talált. A kalandnak vége! A fiola bizonyára már a központi szennyvíztisztítóhoz ért, és soha többé nem találja meg. A rohadt életbe! Rosszkedvében mindent elszúrt! Mitévő legyen? Jobb híján kiszaladt az utcára, és becsengetett a szomszéd házba, ahol egy fiatalítóhormon- és Viagra-koktélon élő, inkább felvarrt, mint ráncos arcú pár lakott, akik megszállottan ügyeltek az egészségükre és a táplálkozásukra. – Jó napot, Nina – köszönt a szomszédasszonynak az ajtóban. – Jó napot, Elliott. Mi járatban? – érdeklődött a hölgy, miközben gyanakvó pillantással tetőtől talpig végigmérte. Elliott ugyanis bűzös iszapborítással a karján toppant be hozzá. Eddig sem szeretett túlzottan – gondolta Elliott –, cigarettafüggő, valódi kávét és koleszterinben gazdag húst fogyasztó bűnöző vagyok a szemében… 47

– Paultól szeretnék kölcsönkérni néhány szerszámot. * Várom a következő látogatásodat.

– Paul úszni ment, de jöjjön, nézzen körül a kazánházban. Elliott követte az említett helyiségbe, és egy tűzoltóbalta képében meg is találta a boldogságát. – Minden rendben, Elliott? – kérdezte a hölgy aggódó arccal, amint Elliott magához ragadta a fegyvert. – A legnagyobb rendben – nyugtatta meg Elliott a Ragyogás című filmből ismert Jack Nicholson-féle mosollyal az arcán. Visszasietett a garázsba, ahol módszeres rombolásba kezdett, és minden csövet szétvert, melynek feltevése szerint bármi köze lehetett a vízelvezető rendszerhez. A művelet bő félóráig tartott, és kisebb özönvizet eredményezett. Valahányszor lecsapott egy csődarabot, alaposan megvizsgálta, hogy az üvegcse nem szoru1t-e be a hajlatba. Semmit ne bízz a véletlenre! Tarts ki az utolsó esélyig! E szerint az elv szerint végezte a munkáját is, és harmincöt éves pályafutása során gyakran a reménytelennek hitt esetekre is talált megoldást. Miért épp ma ne sikerülne? Baltával a kezében, térdig tocsogott a vízben, s hirtelen átfutott az agyán, hogy ha most valaki meglátná, kétségkívül őrültnek nézné. Ha most kiszállna a rendőrség, nehezen úsznám meg a diliházat – gondolta tiszta fejjel, és lázas izgalommal lecsapott egy újabb csőre. Az sem kizárt, hogy bolond vagyok, de mint tudjuk, a bolond bölcsnek hiszi magát, a bölcs viszont elismeri, hogy ő csak egy bolond. Ki is mondta ezt? Shakespeare? Jézus? Buddha? Mindegy. Igaza volt. És ha bolond, kit érdekel? A lényeg, hogy életben van. Életben van. ÉLETBEN VAN. Egy utolsó baltavágással a maradék vízvezetékkel is végzett, és ereje fogytán térdre rogyott a fagyos vízben. Kimerülten, legyőzötten. Mindennek vége! A pirulák eltűntek örökre. Ám akkor hirtelen… Egy zöld, henger formájú apró fiola bukkant fel a víz színén. Elliott úgy vetette magát az üvegcsére, mintha az a Szent Grál lett volna. Ingével szárazra törölte a hermetikusan lezárt fiolát, és remegő kézzel kinyitotta. Megvolt mind a nyolc kapszula. Épen, szárazon. Féltett kincsét a markában szorongatva visszaroskadt a vízbe, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Meglehet, hogy már csak néhány hete van hátra, de újra megtalálta a legfontosabbat. A reményt.

48

8 Bármit megtehet, gondolhat vagy hihet az ember, a kisujjában lehet a világ összes tudása, ha nem szeret, semmit nem ér. MARCELLE SAUVEGEOT 2006. szeptember Elliott 60 éves Elliott a taxira várva kikémlelt az ablakon. Miután több óráig tocsogott a garázst elöntő poshadt vízben, azt hitte, soha nem szabadul a bőrébe ivódott kellemetlen szagtól, de egy alapos zuhany után és tiszta ruhát húzva végül sikerült visszanyernie emberi külsejét. Az áradás miatt elzárta a főcsapot, ezért kénytelen volt bekéredzkedni a szomszédék fürdőszobájába. Később hív majd vízvezeték-szerelőt, de most indulnia kell. Angie hamarosan megérkezik, s a repülőtérről egyenesen az étterembe megy, ahol együtt ebédelnek. Belepillantott a tükörbe. Kinézetre tűrhető benyomást keltett, de úgy érezte, legbelül minden romokban hever. Mellkasát fájdalom szaggatta, izmai sajogtak, a derekát égető érzés járta át… Munkálkodott a rák. Lassan, de biztosan. Serkentőszer után kutatva egy lakkozott szekrény fiókjából félig elszívott cigarettát vett elő, amelybe a dohányon kívül mást is kevert. Alaposan átkutatta a zsebeit, de a Zippóját, melyet a lányától kapott ajándékba az ezredfordulóra, sehol nem találta. Bosszúsan a konyhába sietett, és a jointot végül gyufával gyújtotta meg. Nem volt igazán híve a füvezésnek, és nem szállt síkra a vadkender gyógyszerként való alkalmazása mellett, de aznap kivételesen engedélyezte magának az öngyógyítás e formáját. Két-három slukkot szippantott, s menten bátrabbnak érezte magát. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy lényét átjárja a tiszta üresség, de a taxi dudálása hamar kiragadta a révültségből. A megbeszélt időpontnál korábban ért a Lori's Dinerbe, a lánya kedvenc éttermébe. Az emeletre ment, ahol a pincér a Powell Streetre néző üvegfal mellett álló egyik asztalhoz tessékelte. Elliott felült egy magas székre, és a szakácsok táncát figyelte, akik húst, tojást sütöttek, és szalonnát pirítottak egy öntöttvas sütőlapon. Eredeti hely volt. Az ötvenes évek hangulatát idézte, és kínálatában a koleszterin ellen indított hadjárat s a nagy fogyókúrák előtti idők hagyományos amerikai ételei szerepeltek – hamburgerek, sült krumpli, fagylaltok és milkshake-ek –, melyeket nyíltan becsmérelni kellett, de titkon mindenki szeretett. A helyiség közepén egy színes zenegép Elvis-slágereket játszott, s a háttérben, egy sor játékgép fölött, kusza huzalrengeteggel felerősített, valódi Harley Davidson lógott le a mennyezetről. Valahányszor Elliott itt járt, az volt az érzése, hogy a Vissza a jövőbe című filmbe csöppent, s ha nyílt az ajtó, arra várt, hogy Doc Brown és hűséges kutyája, Einstein oldalán betoppan Marty McFly*. Épp ezen járt az esze, amikor új vendég lépett a terembe. Nem Marty volt… Egy szőke, hosszú hajú, sugárzó szépségű fiatal nő. Egy húszéves fiatal nő. Egy fiatal lány. Az ő lánya. Angie. * Az idézett film két főhőse (és a kutyájuk).

49

Már messziről megismerte, s pillanatokig csodálta anélkül, hogy a lány tudatában lett volna apja elbűvölt tekintetének. Hosszú, testhez álló kasmírpulóverében, bársonyszoknyájában – melyet Elliott túl rövidnek talált –, csillogó fekete harisnyájában és bőrcsizmájában kétségkívül sikkes volt. Sajnos nem Elliott volt az egyetlen, aki örömét lelte a látványban. A szomszéd asztalnál egy ifjú mitugrász hangosan lelkendezett a haverjainak a feléjük közeledő „bomba nő” láttán. Elliott szúrós pillantást vetett rá. Apaként kivétel nélkül elátkozta az összes alfahímet, akik csupán szexuális tárgyat láttak a lányában. Angie végül észrevette, és vidáman intett neki. Míg a lány sugárzó arccal, kecses léptekkel közeledett felé, Elliott egyszeriben tudatára ébredt, hogy egész életében kétségkívül a lánya jelentette számára a legnagyobb elégtételt. Nyilván nem ő az egyetlen szülő, aki így érez, de most, hogy betegség emészti, s a halál hamarosan megnyeri az utolsó csatát, e felismerés különös jelentéssel telítődik. Holott sokáig nem akart gyereket! Elliott fojtogató családi légkörben nevelkedett, alkoholista apjával és törékeny lelkű anyjával. Gyerekkori élményei nem sarkallták az apaszerep betöltésére. A korszak legelevenebb emlékei még ma is erőszakkal és félelemmel teli képek, s az apasághoz vezető utat hosszú időre elbarikádozta magában. Eleinte maga sem tudta a pontos okát, de bizonyára attól félt, hogy ha majd rá kerül a sor, képtelen lesz szeretni, s hogy ő is csak szenvedést okoz maga körül… Az apaság gondolata minduntalan visszarántotta a fájdalmakkal teli gyerekkorba, ezért megtagadta az egyetlen nőtől, akit valaha szeretett, hogy közös gyerekük legyen. A megbánás olykor elviselhetetlenül marcangolta a lelkét. Ilena meghalt, s az eltűnését követő tíz év véget nem érő rémálomban telt. A kétségbeesés és a reménytelenség tengerébe zuhant, s hogy végül mégis elevickélt valahogy, azt kizárólag Mattnek és a munkájának köszönhette, melybe mentőövként kapaszkodott. Találkozott más nőkkel, de ők szellőként suhantak át az életén, s ő is gondosan ügyelt arra, hogy semmiképp ne késztesse őket maradásra. Aztán Olaszországban egy orvosi kongresszuson megismerkedett egy milánói kardiológussal. Rövid, hétvégi kaland volt csupán, nem találkoztak többé. Kilenc hónappal később azonban a hölgy váratlanul felbukkant, és közölte, hogy világra hozott egy kislányt, akinek ő az apja. Kész tény elé állította. Nem menekülhetett. A nem kimondottan családanyaszerepre áhítozó orvosnőnek esze ágában sem volt felnevelni a kislányt. Angie három hónapos volt, amikor Elliott elhozta Olaszországból, és attól fogva a közös megegyezés értelmében Angie csak a szünetekben látta viszont az anyját. Elliott különösebb felkészülés nélkül, egyik napról a másikra apa lett, és az élete gyökeresen megváltozott. Kikeveredett a sötétség birodalmából, és létezése valódi értelmet kapott. Attól fogva minden este a lánya álmát őrizte, és a „jövő” újra bekerült a mindennapok szókincsébe, a „cumisüveg”, a „pelenka” és az „anyatej” mellé. A légszennyezettség súlyosabb volt, mint valaha, az ózonréteg megállíthatatlanul vékonyodott, a világ, továbbra is a vesztébe rohant, nem beszélve a fogyasztói társadalomról, melynek hátulütőit Elliott egyre nehezebben viselte, és a munkájáról, amely nem sok szabad időt hagyott a gyereknevelésre, de egy csillogó szemű, törékeny mosolyú, pár kilós csecsemővel szemben ezek az érvek hirtelen semmivé lettek. Miközben Elliott a lányát figyelte, felmerültek benne az első évek emlékei, amikor mindenfajta női segítség nélkül, teljesen egyedül nevelte a lányát. Eleinte meg volt győződve arról, hogy kudarcot vall, és rémület fogta el. Milyen egy apa? Mit kell tennie? Fogalma sem volt róla, és útbaigazítást senkitől nem kapott. Gyerekorvos volt, sebész, de ez nem sokat számított a mindennapokban. Egy gyors szívkamravarrás vagy négypontos koszorúér-tágító műtét nem okozott volna gondot, akkor legalább hasznosnak érezte volna magát, de nem erre volt szükség. Lassacskán megértette a nagy titkot. Apának nem születik az ember, hanem azzá válik. Apránként, rögtönözve, lépésről lépésre kitapogatva, mi a legjobb a gyerekének.

50

Negyven évet kellett várnia ahhoz, hogy megértse, nincs más út, nincs más megoldás, csak a szeretet. Pontosan úgy, ahogy annak idején Ilena ismételte fáradhatatlanul, s amire ő minduntalan ezt a választ adta: „Ó, ha ez ilyen egyszerű lenne!” Pedig az volt. * – Szia, apa – köszöntötte Angie, és megpuszilta. – Hello, Wonder Woman – felelte Elliott, a rövid szoknyára és a hosszú szárú csizmára célozva. – Milyen volt a repülés? – Gyors. Végigaludtam az utat. Angie leült vele szemben, s letett az asztalra egy hatalmas kulcscsomót és egy krómszínű mobiltelefont. – Farkaséhes vagyok – jelentette ki, és magához ragadta az étlapot, hogy megnézze, még mindig kapható-e a kedvenc hamburgere. Miután erről meggyőződött, lelkes mesélésbe kezdett az orvosi egyetemről és New York-i életéről. Okos, nagylelkű lány volt, valódi idealista, aki mindig véghezvitte mindazt, amibe belefogott. Elliott nem ösztökélte arra, hogy orvosi pályára menjen, de a lánya szeretett az emberekkel törődni, és állítása szerint ezt a tulajdonságát az apjától örökölte. Elliott kipihentnek, ragyogónak, elbűvölőnek látta a lányát. Csilingelő kacaja hallatán azon töprengett, hogyan lesz képes szóba hozni a betegségét. Egy húszéves fiatal lánynak nem lesz könnyű megemészteni, hogy az apja rákos beteg, hogy a folyamat a végső stádiumba ért, s hogy már csak két-három hónapja van hátra… Elliott jól ismerte a lányát. Mindent megosztottak egymással még akkor is, miután Angie New Yorkba költözött. Tudta, hogy a határozott fellépés és a nőies külső érzékeny gyereklelket takar, és sejtette, hogy Angie képtelen lesz higgadtan fogadni a hírt. A munkája során hetente többször is előfordult, hogy elkeseredett emberekkel kellett közölnie: gyerekük, házastársuk vagy szüleik nem élték túl a műtétet. Nehéz pillanatok voltak ezek, de idővel megtanulta elfogadni a szakma hálátlan oldalát. Orvosként megszokta a halál közelségét, csakhogy az mások halála volt, nem a sajátja… Tartott attól, hogy mi vár rá. Nem hitt az öröklétben, sem a reinkarnációban. Tisztában volt azzal, hogy ami várja, nem pusztán a földi élet, hanem önmagában véve a létezés végét jelenti. Teste a lángok martaléka lesz egy krematóriumban. Matt szétszórja a hamvait egy barátságos helyen. Ez minden. A mulatságnak vége! Bárhogy alakul, nem akarja, hogy Angie aggódjon érte. Szeretné vele megértetni, hogy ha elérkezik a pillanat, lesz ereje szembenézni a halállal. Mert ha jól belegondol, nem eget rengető esemény. Nem lenne kifogása még néhány évtized ellen, de elismeri, hogy volt alkalma megízlelni az életet, annak örömmel, bánattal, meglepetésekkel teli pillanatait… – És te hogy vagy? – szegezte neki a kérdést Angie, hirtelen kizökkentve a töprengésből. Elliott meghatódva nézte, ahogy a lány félresöpri a rakoncátlan frufrut, amely világító kék szemére hullott. Hirtelen összeszorult a torka, és izgalmában elöntötte a forróság. Te jó ég! Most nem futamodhatok meg! – Mondanom kell neked valamit, kicsim… Angie mosolygós arca észrevétlenül elkomorult, mintha sejtette volna a rossz hírt. – Mi történt? – Daganatot találtak a tüdőmben. – Tessék? – fakadt ki a lány hitetlenkedve. – Rákos vagyok, Angie. 51

Angie-nek a torkára fagyott a szó, majd elcsukló hangon megkérdezte: – Meg, meg… fogsz gyógyulni? – Nem, kicsim, már minden szervemre átterjedt. – A rohadék… A lány lesújtva a kezébe temette az arcát, és amikor percekkel később újra felnézett, könnybe lábadt szemmel folytatta: – Tanácskoztál szakorvosokkal? Ma már vannak új módszerek a gyors lefolyású rák gyógyítására. Lehet, hogy… – Túl késő… – szakította félbe Elliott csüggedten. A lány a pulóvere ujjával törölgette a szemét, de hiába. Vigasztalhatatlanul sírt. – Mióta tudod? – kérdezte szipogva. – Két hónapja. – Miért nem szóltál? – Meg akartalak kímélni, nem akartam fájdalmat okozni… Angie felháborodott: – Két hónapja! Szinte naponta beszéltünk telefonon, és te hagytad, hogy az apró-cseprő gondjaimról fecsegjek, miközben elhallgattad, hogy rákos vagy! – Most kezdted az egyetemet, Angie, nehéz időszak volt ez a számodra, és… – Utállak! – kiáltotta a lány, és felugrott az asztaltól. Elliott megpróbálta visszatartani, de Angie ellökte magától, és kirohant az étteremből. * Szakadt az eső, amikor Elliott kilépett az épületből. Az eget fekete felhők takarták, és mennydörgött. Bánta, hogy nem hozott esernyőt vagy esőkabátot, mert a lenvászon zakója percek alatt csuromvíz lett. A forgalom akadozott, a taxikat és a buszokat megrohamozták a járókelők. Első gondolata az volt, hogy elmegy a Powell és a Market kereszteződéséig, a sikló végállomásához, de gyorsan elvetette az ötletet. Úgy tűnt, az eső nem szegi kedvét a turistáknak, akik tömegével lepték el a kábel-vasút terminálját, hogy végignézzek, amint a kezelők szabad kézzel megfordítják a szerelvényeket. Nem volt kedve várni, ezért elindult gyalog felfelé a Union Square-en, azt remélve, hogy útközben elkapja az egyik siklót. Az első két szerelvény zsúfolásig megtelt, nem is próbálkozott. Végül az út legmeredekebb részénél sikerült felkapaszkodnia a harmadikra. A másik végállomáson szállt le, a Fisherman's Wharfnál, San Francisco hajdani halászkikötőjében, melyet mára elleptek a turistacsalogató éttermek és ajándékboltok. Dideregve szaladt végig a rakparton, a tenger gyümölcseivel teli standok előtt, ahol a hangosan rikácsoló halárusok élő rákokat nyúztak, mielőtt a járdán felállított hatalmas üstökbe dobták volna őket. Amikor a Ghirardelli Square-hez ért, az eső még jobban rázendített. Elhaladt a régi csokoládégyár mellett, majd elkanyarodott a Fort Mason felé. Csontig hatolt a hideg, de Elliott ügyet sem vetett rá. Fültépő zajjal süvített a szél, s az esővel társulva ostorozta az arcát. Az erőfeszítéstől a tüdejében és a veséje táján újraéledt az égető érzés, de azzal sem törődött, csak futott elszántan, hogy rátaláljon a lányára. Sejtette, hol bujkál. Szomorú pillanataiban mindig oda menekült. Végre a Marina Green és a Crissy Field hajdani katonai bázis között húzódó homokos strandra ért. Az óceán háborgott, és az óriás hullámok több tíz méteres tajtékot vetettek a partra. Elliott hunyorgott. A Golden Gate szinte eltűnt. Egyik része a ködbe veszett, a másikat felfalták az alacsonyan járó felhők. A kihalt partot vastag esőfüggöny borította. Elliott közelebb merészkedett a vízhez, és torkaszakadtából kiáltozni kezdett: – Angie! Angie! Eleinte csak a szél felelt. Könnybe lábadt a szeme. Gyengének, kiszolgáltatottnak érezte magát. Végképp fogytán volt az ereje. 52

Pár perccel később, anélkül hogy látta volna, már érezte a lány jelenlétét, s végül meghallotta a hangját: – Apa! Angie átszakította a zápor emelte sorompókat, és sírva szaladt felé. – Ne halj meg! – könyörögte. – Ne halj meg! Elliott magához szorította, és csatakosan, kimerülten, a bánattól és az izgalomtól megtörten, hosszú ideig álltak mozdulatlanul, egymás átölelve. Míg Elliott a lányát vigasztalta, magában megfogadta, hogy minden erejével küzdeni fog a halállal, és a végsőkig késlelteti eljövetelét. Aztán, ha elérkezik a döntő pillanat, békésen távozik a világból, azzal a megnyugtató tudattal, hogy a semmin túl marad utána valaki. Egyszeriben azt is megértette, hogy ez az egyik oka annak, hogy az emberek gyerekeket nemzenek.

53

9 Barátból és könyvből keveset gyűjts, de az mind jó legyen. NÉPI BÖLCSESSÉG 1976. szeptember Elliott 30 éves Az éjszakai ügyelet véget ért. Elliott elmélázva, gondterhelten lépett ki a kórházból a hajnali hidegbe, és csak később vette észre a parkolóban a kisebb csődületet. A mentőkocsik mögött Matt produkálta magát a néhány ápolónőből verbuválódott alkalmi közönségnek. Elliott mosolyogva, de kissé bosszankodva figyelte. Krémszínű bársonyöltönyében és hegyes gallérú, kivágott ingében Matt meglehetősen furcsán festett. Travolta előfutáraként riszálta magát az autórádióból bömbölő diszkózene ritmusára. Még sötét volt, de a Corvette fényszórói kitűnő világítást nyújtottak az előadáshoz. – You Should Be Dancingl – énekelte fejhangon, a Bee-Gees énekesét utánozva. Szétálló fogait kivillantó széles mosolya elbűvölő gyermeki bájt varázsolt arcára, és bizonyos tekintetben Elliott csak csodálni tudta barátja vagány, gátlástalan természetét. – Mit keresel itt? – kérdezte tőle, közelebb lépve az autóhoz. – You Should Be Danciüiiiing! – hajtogatta Matt fáradhatatlanul, és átkarolta Elliott vállát. Táncba hívta, de Elliott nem ment bele a játékba. – Ittál, vagy mi ütött beléd? – nyugtalankodott, megszimatolva Matt alkoholtól bűzös leheletét. – Adj egy percet, elköszönök a közönségtől, és mindent elmagyarázok. Elliott a szemöldökét ráncolta, és beült a Corvette-be, miközben Matt bemutatott még egy-két tánclépést. Rokonszenves egyéniségével elvarázsolta az ápolónőket, akik megtapsolták a produkciót, és visszatértek a munkájukhoz. – Hölgyeim! Megtiszteltetés volt számomra! – köszönt el, és meghajolt. Majd mámorosan átugrotta a nyitott tetejű kocsi ajtaját, hogy csodával határos módon épp a vezetőülésen landoljon. – És most csatold be az övedet! – fordult a barátjához. – Mire készülsz? – faggatta ingerülten Elliott. Matt válasz helyett tolatásba kapcsolt, és tett egy fél fordulatot az aszfalton. – Beugrottam hozzád, és összekészítettem a csomagodat – magyarázta az ülések mögé begyömöszölt táskára mutatva. – Mellesleg kiürítettem a whiskys üvegedet. – Milyen csomagról beszélsz? – Kilenckor indul a repülőd. – Milyen repülő? Matt a kerekeket csikorgatva kiszáguldott a parkolóból. Egy-két kanyar, és már kint voltak a Van Ness sugárúton, ahol ismét beletaposott a gázba, hogy szabadjára engedve a V8-as 300 lóerejét, 100 km/óra fölé lendítse a sebességmérő mutatóját. – Ööö… Hallottál már a sebességkorlátozásról? – aggódott Elliott az ülésbe kapaszkodva. – Sajnálom, de nincs túl sok időnk… – Elárulnád, hova megyünk? – Én sehova – felelte Matt nyugodtan. – Te Ilenához Floridába. – Tessék? 54

– Kibékülsz vele, megkéred a kezét, és csináltok két-három gyönyörű gyereket… – Meghibbantál? – Inkább neked hiányzik egy kereked, Elliott. Ismerd el, hogy ez az állítólagos időutazó alaposan felkavart. – Felkavart, mert valóban meglátogatott. Matt nem akart újra vitába szállni, ezért higgadtan így folytatta: – Beszélj Ilenával, hozd rendbe a párkapcsolatodat, és meglátod, minden a helyére kerül. – Nem hagyhatom itt a kórházat! Több műtétem is lesz a héten, és… Matt azonnal közbevágott. – Sebész vagy, nem Isten! Nyugodj meg, találnak helyetted mást. Elliott hirtelen csábítónak találta a lehetőséget, hogy viszontláthatja a nőt, akit szeret. Nagy szükségét érezte, de arra még nem volt képes, hogy hivatástudatát alárendelje a szíve szavának. Annál is inkább, mivel nehéz időszakot élt át. Osztályvezető orvosa, a félelmetes és rettenetes Amendoza doktor kíméletlenül ítélkezett felette, és abban lelte legfőbb örömét, hogy naphosszat bírálta a munkáját. – Figyelj, Matt. Köszönöm a segítséget, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Még csak pár hónapja dolgozom ebben a kórházban, és bizonyítanom kell. Ráadásul a főnököm ki nem állhat. Ha kihagyok több napot, drágán megfizetek majd érte, és talán soha nem kapom meg a kinevezésemet. Matt megvonta a vállát. – Beszéltem Amendozával. Beleegyezett. Jövő hétfőig szabadságot kaptál. – Szórakozol? Beszéltél Amendozával? – Persze. – Persze hogy szórakozol, vagy persze hogy beszéltél vele? Matt a fejét rázta. – A te híres doktorod is észrevette, hogy az utóbbi napokban nem voltál túl jó formában. És vedd tudomásul, nagyra becsül téged. – Viccelsz… – Az ápolónők mondták. Amendoza a kórházban mindenkinek áradozik rólad, azt mondja, kiváló sebész vagy. – Mindenkinek, csak nekem nem… – jegyezte meg Elliott. – Igen, és épp ezért vagyok itt. Hogy tisztába tegyem a gondolataidat, amikor szükséged van rá. A láthatáron lassan oszlani kezdtek a felhők, s mögöttük derűs időt ígérő rózsaszín fény derengett. Matt benyúlt a zakója belső zsebébe, és kihúzott egy repülőjegyet. – Bízz bennem, tudom, mire van szükséged. Elliott érezte, hogy ellenállása csökken, de azért még tett egy utolsó kísérletet. – És mi lesz Rasztafejjel? – Az eb miatt ne aggódj. Megetetem mindennap. Elliott kifogyott az érvekből, köszönettel elfogadta a jegyet, és közben rendkívül szerencsésnek tartotta magát, hogy a sors ilyen nagylelkű baráttal ajándékozta meg. Egy pillanatra eszébe jutott, milyen furcsa körülmények között ismerkedtek meg tíz éve, egy tragikus esemény kapcsán, amely azóta soha nem kerüli szoba. Szerette volna Matt tudtára adni, mennyire hálás neki, de szokás szerint nem találta a megfelelő szavakat, s végül a barátja törte meg a csendet. – Tudod, mi lennék most, ha nem találkozom veled? Mivel Elliott egy vállrándítással elintézte a választ, Matt felelt helyette: – Halott. – Ez ostobaság! – Nem. Ez az igazság, és ezt te is tudod. 55

Elliott lopva a cinkostársára nézett. Matt gyűrött öltözéke és a kialvatlanságtól vörös szeme arról árulkodott, hogy átvirrasztotta az éjszakát. És nem ez volt az egyetlen jel, ami aggodalmat keltett a fiatal orvosban. Zavarta, hogy a barátja életveszélyesen vezet, hogy a halálról beszél és a múlt kísérteteit idézi… Egyszeriben nyilvánvalóvá vált számára, hogy Matt is nehéz időszakot él át, talán depressziós, hogy a mindig, minden körülmények között megnyilvánuló kitörő jókedv álca csupán, mellyel lelke árnyoldalát és a szenvedéseit takargatja, és hogy kedélyes természete dacára olykor őt is hatalmukba kerítik a sötét gondolatok és a csüggedés. – Elárulok neked valamit – folytatta a vallomást Matt. – Reggelente, ébredéskor megcsodálom az eget és a tengert, és mindig arra gondolok, hogy neked köszönhetem, hogy még itt vagyok és ezt megtehetem. – Részeg vagy, Matt! – Igen, részeg vagyok – ismerte be. – Te életeket mentesz, én meg leiszom magamat. Mert a nőzésen és a bolondozáson kívül nem sok mindenhez értek… Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Tudod, mit? Talán az a küldetésem itt a földön, hogy vigyázzak rád, és segítsek. Matt ünnepélyesen beszélt. Elliott, aki próbálta palástolni az érzéseit, de azt sem akarta, hogy nyomasztó csend telepedjen közéjük, jelentéktelen témára terelte a szót: – Nem rossz ez a cucc! – rikkantotta, szemügyre véve az új autórádiót. – Azt meghiszem! Kétszer ötwattos erősítő van hozzá – pontosította Matt, aki szintén szívesen váltott témát. – Megvetted az utolsó Bob Dylant? Matt gúnyosan vigyorgott: – Dylannek vége, öregem! A jövő zenéje ez – közölte, és benyúlt a kesztyűtartóba, hogy elővegyen egy vadonatúj, fekete-fehér borítójú kazettatokot. – Bruce Springteen? – olvasta Elliott. – Nem hallottam róla. Matt mindent elmesélt, amit a különc fiatal rockzenészről tudott, aki a New Jersey-i munkásosztály életéről szóló dalaival egyre nagyobb sikereket aratott. – Ezt hallgasd meg! – kurjantott, és betette a magnóba a kazettát. – Meglátod, bombasztikus! Felhangzottak a Born to run akkordjai, s megcsillantak a nap első sugarai. Az út végéig egyikük sem szólalt meg, hagyták, hogy magával ragadja őket a zene, s gondolatban mindketten másfelé, mégis együtt kalandoztak… A láthatáron végre felderengett a repülőtér. Matt gyorsan lekanyarodott a terminálok felé vezető útra, és mint a sportos vezetés híve, befarolt az indulási csarnok elé. – Gyerünk, siess! Elliott kikapta a táskát, és futásnak eredt az üvegajtó felé. Már jó tíz métert megtett, amikor visszafordult, és odakiáltotta Mattnek: – Ha lezuhan a repülő és elsőként érek a mennyországba, foglaljak neked helyet? – Persze – helyeselt MattMarilyn Monroe mellett… és nem túl messze tőled.

56

10 „A szerelem nem a legerősebb kötőanyag két ember között, a szex az.” TARUN J. TEJPAL, CHANDIGARH-TÓL MESSZE, P. 11 „A szex nem a legerősebb kötőanyagkét ember között, a szerelem az.” TARUN J. TEJPAL, CHANDIGARH-TÓL MESSZE, P. 670 1976. szeptember Elliott 30 éves „Hölgyeim és uraim, repülőnk hamarosan megkezdi a leszállást Orlandóba. Kérjük, foglalják el a helyüket, állítsák függőleges helyzetbe a háttámláikat, és győződjenek meg róla, hogy bekapcsolták-e a biztonsági övüket!” Elliott elfordult az ablaktól, és végigtekintett a középső széksoron. A repülő félig üres volt. Hiába hitetlenkedett Matt, ő már nem kételkedett abban, amit a közelmúltban átélt, és utazás közben, a hatvanéves énje után kutatva, alaposan szemügyre vette az utastársait. Mióta az ujjlenyomatok megerősítették a különös utazó kilétét, türelmetlenül várta az újabb látogatást, de türelmetlenségébe némi szorongás is vegyült. A repülő puhán ért földet. Elliott nem vesztegette az időt. A csomagjáért ment, autót bérelt, és az Ocean World felé indult. Az ügyeletben töltött éjszaka és hat óra repülés után, mialatt egy szemhunyást sem aludt, végtagjai elgémberedtek és kába volt a fáradtságtól. Lehúzta a Ford Mustang ablakát, hogy egy kis tengeri levegőt szívjon. Itt sokkal enyhébb volt az idő, mint San Franciscóban. Floridába még nem köszöntött be az ősz, javában tartott a nyár. Ráhajtott a pompás pázsittal és a vadonatúj, elegáns szállodákkal szegélyezett International Drive-ra. A város örökké tartó ünnep hangulatát idézte, amely sokak számára mesterkéltnek tűnhetett, de Elliott úgy döntött, belemegy a játékba. Miután leállította az autót az Ocean World hatalmas parkolójában, percekig tétovázott, hogy egy telefonfülkéből felhívja-e Ilenát, hogy itt van, de végül úgy döntött, hogy inkább meglepi, és hétköznapi turistaként vett egy belépőjegyet. A vidámpark egy hatvan hektáron elterülő valódi kis város volt, több száz alkalmazottal. Elliott jól ismerte a helyet, és sejtette, hol találja Ilenát. Keresztülvágott a trópusi akváriumot körülölelő, rózsaszín flamingókkal benépesített, hegyes-völgyes kerten, és egy mesterséges tengerpartra ért, amely az óriásteknősök gyülekezőhelyéül szolgált. Elhaladt egy kerítéssel körbevett tó mellett, ahol csapatnyi aligátor lebegett a víz felszínén, s végül a kardszárnyú delfinek medencéjéhez ért. Káprázatos hely volt. Az Ocean World hat gyilkos bálnája egy tizenkét méter mély, negyvenötmillió liter tengervízzel feltöltött medencében élt. Elliott épp két előadás közötti időben érkezett, így a lelátó szinte üres volt. Észrevétlenül leült egy lehajtható székre, és figyelte az állatok körül serénykedő gondozókat. Hamar megtalálta köztük Ilenát. Ő volt az egyetlen nő a csapatban feszes búvárruhában, egy bálna tátott szájában matatott, és fúróval egyengetve az állat egyik fogát, fogorvost játszott. Elliott megborzongott, és a cirkuszi idomárokra gondolt, akik az oroszlán pofájába hajtják a fejüket, bár tudta, hogy Ilena nem örülne a hasonlatnak… Kecses, karcsú, vízbe illő alakjával szép volt, akár egy sellő. Ragyogott, mint az üveggyöngyök közé keveredő gyémánt. Néha, amikor étterembe vagy vásárolni mentek, és Elliott hagyta, hogy a lány lépjen be elsőként, az emberek egy pillanatig azon töprengtek, vajon milyen

57

fickó kísérhet egy ilyen meseszerű lényt. S amikor ő is követte, a rászegeződő tekintetekből mindig némi csalódottságot vélt kiolvasni. A medence szélén két gondozó legyeskedett Ilena körül. Szépsége mágnesként vonzotta őket, s a lány jó barátként nevetett a vicceiken, de megtartotta a kellő távolságot. Méltó ő egy ilyen nőhöz? Képes boldoggá tenni? Sokáig kerülte ezeket a kérdéseket, megelégedett azzal, hogy átélte a lánnyal töltött perceket, de aznap készen állt arra, hogy feltegye őket magának. Kétségtelen, hogy nagyon szerették egymást, de az élet és a munka bizonyos tekintetben mégis közéjük állt. A földrajzi távolság és a hivatásuk miatt a kapcsolatukból hiányzott a folytonosság. Elliott gyakran eltöprengett, hogy vajon hol tartana az élete, ha tíz éve nem találkoznak. Vitathatatlan, hogy Ilenának köszönhetően jobb ember vált belőle. A lánynak nagy szerepe volt abban, hogy ő orvos lett. Önbizalmat adott neki, és felnyitotta a szemét a világ dolgaira. És ő? Vajon ő mit tett Ilenáért? Mit adott neki? Lehet, hogy Ilena egy reggel felébred, és rádöbben, hogy csak az idejét vesztegette mellette. Akkor bele kell törődnie, hogy elveszíti. Elveszíthetlek téged… – suttogta neki, mintha a lány meghallhatta volna. Megfogadta, hogy mindent megtesz azért, hogy ez soha ne történjen meg. Mit adhat ő a lánynak? Kész lenne-e például feladni a kórházi munkáját és San Franciscó-i életét, hogy Orlandóba költözzön, és együtt éljenek? Ez a kérdés ilyen formában eddig még soha nem merült fel, és nem volt rá határozott válasza, de az már többször megfordult a fejében, hogy képes lenne életét adni a lányért, vagyis a válasz magától értetődik. A nyilvánvaló bizonyosság egészen felvillanyozta. Felpattant az ülésről, mert úgy vélte, eljött a pillanat, hogy félbeszakítsa az Ilena körül legyeskedő két szépfiú magakelletését. – Hé, fiú! – szólított meg egy kamaszt, aki héliummal töltött léggömböket árult. – Igen, uram. – Mennyibe kerülnek a lufik? – Kettőt kap egy dollárért. Elliott húsz dollárt adott neki, amely bőven elég volt az egész készletre. Új lobogója mögé bújva Elliott csendben a medencéhez osont. – Itt tilos az átjárás! – toppant elé az egyik gondozó. Elliott ismert néhányat közülük, de ezzel a fiatalemberrel még nem találkozott. Alaposan szemügyre vette, támadó szándékot vélt felfedezni a tekintetében. A „ki pisil messzebbre” játék híve – gondolta, és a figyelmeztetés ellenére továbbindult. Nem hagyom, hogy ez a kis mitugrász elrontsa a meglepetésemet. Csakhogy a másik nem így gondolta. – Nem hall? – kiáltott rá, és meglökte. Elliott megbotlott, s míg egyensúlyozott, az egész csokor léggömb kirepült a kezéből. – Tökkelütött! – vetette oda bosszúsan támadójának. A fiatal gondozó ökölbe szorított kézzel lecövekelt előtte. – Mi folyik ott? – kérdezte Ilena, és elindult feléjük. – Ez a pasas azt hiszi, hogy övé a világ – magyarázta az alkalmazott Elliottra mutogatva. Miközben a léggömbök az ég felé szálltak, Ilena megrökönyödve ismerte fel a szeretett férfit, és egy pillanatig tanácstalanul állt. – Hagyd, Jimmy, majd én elintézem – mondta, amint visszanyerte lélekjelenlétét. Az alkalmazott méltatlankodva elfordult Elliottól. – Paraszt! – vetette oda neki félvállról. – Vadbarom! – felelte Elliott hasonló hanghordozással. A gondozó zsörtölődve visszatért a munkájához. Elliott és Ilena kétméteres távolságból, szótlanul nézték egymást. – A környéken jártam, és… 58

– Persze, valld be, nem tudsz nélkülem élni. – Te tudsz? – Engem itt körülvesznek a férfiak… Aggódnod kéne… – Aggódom is. Azért vagyok itt. Ilena kihívó tekintettel nézett rá. – Nem volt rossz a mutatványod… – Sajnálom, hogy összetűzésbe keveredtem ezzel a Jimmyvel. – Ne sajnáld, tetszik, hogy küzdesz értem… Elliott ujjával az ég felé bökött. – Azt vettem neked ajándékba. Ilena felnézett. A léggömbök a szél szárnyán egy ismeretlen rendeltetési hely felé libegtek. – Ha a szerelmed volt, hát elszállt. A férfi megrázta a fejét. – A szerelem nem száll el ilyen könnyen. Azért jó résen lenni. Soha nem tudhatod. A pálmafák mögött kezdett nyugovóra térni a nap. Elliott közelebb lépett Ilenához. – Szeretlek – mondta egyszerűen. Ilena a nyakába ugrott, ő megforgatta a levegőben, úgy, mint mikor húszévesek voltak. – Eszembe jutott valami… – szólalt meg Elliott, és gyengéden letette a lányt a földre. – Ki vele – bátorította Ilena még mindig a férfi ajkán csüggve. – Mit szólnál egy gyerekhez? – Itt most menten? – kérdezte a lány Elliott repülőtéri válaszát idézve. – Miért ne? * Ilena leparkolta a Thunderbirdöt egy kavicsos sétány végén, ahol rózsaszín téglából rakott, körben fehér falpillérekkel díszített, fedett tetőteraszos, takaros kis ház állt. Néhány hónapja vette ki az első emeletet Miss Abott-tól, egy házsártos vénkisasszonytól, aki egy gazdag bostoni család örököse volt, de ideje nagy részét Floridában töltötte, mert a meleg éghajlat állítólag jót tett a reumájának. Miss Abott, e nem kimondottan haladó szellemű hölgy kikötötte, hogy otthonában kizárólag a „társadalom előkelő tagjai” lakhatnak. Többször is felhívta Ilena figyelmét a tilalomra, mely szerint nem hozhat a házba „férfiakat”, mert az nem „bordély”. Ilena mutatóujját a szája elé téve jelezte Elliottnak, hogy ne csapjon zajt. A házban látszólag nyugalom honolt, és Miss Abott kissé nagyothallott, azért óvatosnak kellett lenniük. Kiszálltak az autóból, anélkül hogy becsapták volna az ajtót, és a főbejáratot megkerülve elindultak felfelé egymás után a keskeny hátsó lépcsőn. Elliott duzzogva előresietett, mert nem volt ínyére, hogy a tilalmat megszegő kamasz szerepébe kényszerül. Ilenát inkább mulattatta a dolog, egészen addig, míg… – Ilena, maga az? Nyílt a bejárati ajtó, és Miss Abott bukkant fel a lépcsőfeljárón. – Jó napot, Miss Abott! Szép napunk van, nemde? –felelte a lány fesztelenül. – Mit keres ott, Ilena? – kérdezte a főbérlője a szemöldökét ráncolva. Gyanakodva előrelépett, hogy belássa az egész lépcsőt, de Elliott addigra már felért, és besurrant a lakásba. – Csak… csak gondoltam, már alszik, és nem akartam zavarni. Az öreg hölgy megvonta a vállát, és megenyhült hangon folytatta: – Bejön egy teára? – Ööö… hát… – Készítettem teasüteményt. Kóstolja meg! Remekül sikerült. Most vettem ki a sütőből. – Az a helyzet, hogy… 59

– Régi recept szerint készült, a nagyanyám hagyta rám. Leírom magának egy kis papírkára, ha érdekli. – Nem szeretnék zavarni… – Szó sincs róla, kicsikém – erősködött, és betessékelte Ilenát a nappaliba. – Örömömre szolgál. Az utóbbi mondatot olyan hanghordozással mondta, amelyből Ilena arra következtetett, hogy Miss Abottot talán mégsem lehet az orránál fogva vezetni. A kis lakásban Elliott magában fortyogott. Végül nem bírt ellenállni a kísértésnek, lábujjhegyen kiosont a szobából, és egy pillantást vetett az alsó szintre. Bosszankodva vette tudomásul, hogy Ilena a tulajdonos fogságába esett. Egy hintaszékben ülve, teáscsészével a kezében, szórakozottan hallgatta az öreg Abottot, aki lelkesen sorolta a híres teasütemény hozzávalóit. Elliott belátta, hogy Ilena nem szabadul egyhamar lentről, ezért visszatért a szobába, és türelemmel viselve sorsát, szemügyre vette a barátságos helyiséget, ahol kellemes tömjén- és fahéjillat terjengett. Amerre nézett, mindenhol véletlenszerűen szétrakott gyertyákat látott, a földön színes párnák hevertek szanaszéjjel, és látott néhány hindu dísztárgyat is. Az egyik sarokba támasztva egy gitár, mellette tamburindob, és kottafüzet Joan Baez és Leonard Cohen dalaival. A falon a Jules és Jim című francia film plakátja lógott, melyet Matt hozott ajándékba a legutóbbi párizsi útjáról. Az éjjeliszekrényen, állatpszichológiai művek mellett, Elliott felfedezte a legújabb Agatha Christie-t és egy feltűnő borítójú regényt, melynek szerzőjéről még soha nem hallott. Stephen King: Carrie. Átfutotta a hátoldalon található szöveget. Még egy szerző, aki öt év múlva a feledés homályába vész – gondolta, és visszatette a könyvet. A leltárt folytatva Elliott egy furcsa szerkezetre bukkant. Egy koafából faragott díszdobozba süllyesztett és a televízióhoz csatlakoztatott nyomtatott áramkörféleség volt. Ilena vette előző nyáron, a San Franciscó-i Byte Shopban, kerek hatszáz dollárért. A lányt minden tudományos felfedezés érdekelte, és rajongott ezekért az új masinákért, melyeket mikroszámítógépeknek neveztek. Elliott nem sokat konyított hozzájuk, pedig Ilena nagy jövőt jósolt nekik. Szerinte a számítógép hamarosan csatlakozik a hűtő és a mosógép társaságához és a háztartások többségében megjelenik majd. Elliott hitetlenkedve megvonta a vállát, de hajtotta a kíváncsiság. Belelapozott az íróasztalon heverő leírásba. Hiába állították, hogy a billentyűzet és a kazettás magnóra emlékeztető szerkezet segítségével a gép használata rendkívül egyszerű, Elliott semmit nem értett belőle, és fogalma sem volt arról, mire való egy ilyen kacat. Egyetlen dolgot jegyzett meg csupán, a gyártó nevét: Apple Computer. Ezzel a névvel nem sok esélyetek van a sikerre, fiúk – gondolta, de nem merte bekapcsolni. Inkább leheveredett az ágyra, felkapta a Stephen King-könyvet, és Ilenára várva lapozgatni kezdte. Aztán már falta, fél óra alatt majdnem száz oldalt olvasott el… Végeredményben nem is olyan rossz… – ismerte be kelletlenül, amikor Ilena benyitott a szobába. Az ablak előtt álló tarka lombú őszi fákon átszűrődő fények különös hangulatot varázsoltak a szobába. Ilena huncut mosollyal nézte. Kopott, hosszú szárú farmert, világos színű pamutblúzt, bőrszandált viselt, és csuklóját türkizkék karkötő díszítette. – Remélem, hoztál teasüteményt – szólalt meg Elliott viccelődve. – Kezdek éhes lenni. – Én meg remélem, kipihented magadat – vágta rá a lány tréfálkozva, és közben kigombolta az ingét. – Miért? – Mert minden erődre szükség lesz. Ilena belöki a lábával az ajtót, az ablakhoz megy, és elhúzza a függönyt. Elliott elkapja, és próbálja magához húzni az ágyba. A lány először ellöki, de csak azért, hogy még nagyobb lendülettel ránthassa maga felé, s aztán a falhoz szorítsa.

60

Elliott két tenyere közé fogja a lány arcát. Ilena haja még nedves, és tengervízillatot áraszt. A lány kicsatolja a férfi övét, és letolja a farmerét. Elliott a gombokkal mit sem törődve lerántja Ilena blúzát. Szájuk csókra nyílik. Ilena belekóstol a férfi bársonyos nyelvébe, aztán a nyaka köré fonja a karját, Elliott meg felemeli, s ő a férfi derekára kulcsolja combjait. Elliott megküzd a melltartóval, ujjait a lány mellén sétáltatja, lemerészkedik a meztelen hasára, majd még lejjebb. Nyögés hallatszik. Te és én. Nevét a fülébe suttogja. Hűvös kezek simogatják a bordáit, majd felfutnak a csigolyáin. Egy fotel támlájának támaszkodnak, felborítják, a szőnyegre térdelnek, majd mindketten a falnak ütköznek. A lány kiegyenesedik fölötte, de Elliott visszafekteti a mellkasára. Ilena lélegzetét visszafojtva megmerevedik. Hideg borzongás, majd tűzforró hullám járja át a testét. Hasa megremeg, és az egész teste elernyed. Kint feltámad a szél. Heves széllökés rázza az üveget, az ablak egyik szárnya vadul becsapódik, egy vázának ütközve, amely darabokra törik a földön. A távolban kutya ugat, és valaki valamit kiált. De ők nem törődnek a kinti világgal, az emberekkel, a kutyákkal. Számukra nem létezik más, csak az egymásba fonódás mámora, az alámerülés a szédítő örvényben, és az elszakadástól való félelem. Ilena hevesen kapaszkodik a férfiba, ahol éri, a hajába túr, a bőréhez simul, az ajkára szorítja ajkát. Olyan hevesen ver a szíve, hogy szinte már fáj, mégis azt kívánja, örökké tartson a pillanat. Aztán furcsa űr támad, a gyomrába mar, és valami megszakad legbelül. Hirtelen úgy érzi, hogy kívül került az időn, az űrben lebeg, és elérte az öröklétet. Az érzés messzire repíti. Máshova. Máshol jár. * Összefont lábbal, összekulcsolt kézzel, szótlanul bújtak egymáshoz a sötétben. Leszállt az éjszaka, hűvösebbre fordult az idő, de a láthatatlan burok, amely körülölelte őket, meleg védelmet nyújtott. Már majdnem elaludtak, amikor váratlanul megszólalt a telefon. Ilena felugrott, nyomban magához tért a kábultságból, maga köré tekert egy lepedőt, és felvette a telefont. Figyelmesen hallgatott, majd így felelt: – Rendben, azonnal jövök. Letette a kagylót, és Elliotthoz fordult. – Sajnálom, bébi… – Ne mondd, hogy el kell menned! – Sürgős dolgom van. – Ki hívott? Egy delfin? Vagy egy gyilkos bálna, akinek altatót kell énekelni, különben nem jön a szemére álom? – Hiányzik egy gondozó az előadáshoz, csak én tudom helyettesíteni. A lány Elliott mellé kucorodott, és masszírozni kezdte a vállát. – Milyen előadásról beszélsz? Este hét óra van. – A szezon végéig este is tartunk egy bemutatót. – Már majdnem október van. A szezonnak vége! – Nehogy azt hidd, darling! Floridában vagy, itt ilyenkor még tart a nyár. Egy utolsó csókot nyomott a férfi ajkára, és felkelt. – Maradj, ha kedved tartja. Miss Abott miatt ne aggódj! Korán fekszik, és szerintem tudja, hogy itt vagy… – Inkább elkísérlek – felelte habozás nélkül. – Félsz, hogy elcsábítanak? – Nem, csak felfedeztem egy csinos eladónőt az ajándékboltban. Szórakoztatom, amíg te műsort adsz. 61

– Ha megteszed, megöllek – figyelmeztette Ilena, és megdobta egy párnával. Egy szempillantás alatt összeszedte a ruháit, és sebtében megfésülködött. – Számodra csak radikális megoldások léteznek… – állapította meg Elliott, és felkapta az inget. – Igen. Ez van. A szerelemben soha nem tudhatod… Ne hidd, hogy amit egyszer megszereztél, az örökre a tiéd is marad! Lehet, hogy utoljára szeretkeztünk… – Mindenesetre jó volt. – Ez viszont nem ér. – Mi? – Amit az imént mondtál. – Nem jegyezhetem meg, hogy jó volt? – Nem. – Miért. – Mert megtörik a varázs! Ezek a nők… – Minden együtt töltött pillanatot hűen őrzök a lelkemben, mint megannyi kisfilmet – magyarázta Elliott, miközben felvette a zakóját. – Ez már kedves – felelte Ilena, és becsukta maga mögött az ajtót. Elliott játékos kedvében volt, és Miss Abottra való tekintettel a hátsó lépcsőn távozott. Ilena már nem hallotta, de ő még mindig tréfásan motyogott magában: – S gyakran visszapörgetem őket a fejemben, ha majd vénen és impotensen az öregek otthonában ülök, hogy emlékezzek arra, mennyire boldogok voltunk mi ketten. S ebbe az érzésbe egy szemernyi kétely sem vegyült…

62

11 Harmadik találkozás „Tegnap még húszéves voltam, az időt cirógattam…” CHARLES AZNAVOUR „Yesterday, love was such an easy game to play” JOHN LENNON-PAUL MCCARTNEY 1976 Elliott 30 éves Az Aquatic Café köríves terméből a park látogatói italukat szürcsölve, zavartalanul élvezhették a néhány méterrel lejjebb fekvő delfinmedencére nyíló kilátást. A gyilkos bálnák és a gondozóik körülbelül negyedóra múlva kezdik a látványos mutatványokkal tűzdelt show-műsort. Elliott egy asztalnál ülve figyelte, ahogy a lelátó lassan megtelik az aznapi utolsó előadásra érkező vendégekkel. Egy pincér kihozott egy üveg Budweisert. Elliott egy intéssel megköszönte. A kávézó halk félhomályba merült. A bárpult mellett egy gitár-ének duó Carole King-, Neil Young- és Simon and Garfunkel-dalokat játszott… A gitár hangján és Ilena ölelésének emlékén elandalodva Elliott nem vette észre a szomszédos asztalnál helyet foglaló férfit. Belekortyolt a sörbe, és cigarettára gyújtott. – Á! Szóval te nyúltad le az öngyújtómat! Mint akit rajtakaptak, Elliott riadtan fordult a férfi felé. A bőrpárnás padon közvetlenül mellette ülő idegen – akiről már tudta, hogy saját öregkori énje – gunyorosan csillogó szemmel nézett rá. Elliottot nem lepte meg a jelenés, hisz várta, és újra megerősítette a hitében, hogy a történteket nem álmodta. – Megértettem mindent… – szólalt meg remegő hangon. – Mi mindent? – kérdezte a másik. – Tudom, hogy igazat mondott. Tudom, ki maga… A férfi felállt a padról, levette a zakóját, és leült vele szemben. – Nem volt rossz ötlet a tetoválás – folytatta elismerően, és lehúzta a válláról az inget, hogy megmutassa a betűket. – Sejtettem, hogy értékelni fogja. A pincér feléjük pillantott, és észrevette, hogy egy másik vendég is leült az asztalhoz. – Önnek mit hozhatok? – kérdezte az idősebb férfitól. – Ugyanazt, mint a barátomnak – mutatott a sörösüvegre. – Hasonló az ízlésünk. A két férfi egyszerre mosolyodott el, és ott a floridai kávéház szűrt fényében úgy tűnt, hogy „megismerkedésük” óta először különös cinkosság fűzi őket egymáshoz. Percekig hallgattak. A maguk módján mindketten azt a furcsa meghittségét kóstolgatták, amely egyik pillanatról a másikra telepedett közéjük. Mulatságos érzés lett úrrá rajtuk. Mintha rég nem látott családtagra bukkantak volna. Végül Elliott felkiáltott: – Hogy az ördögbe sikerült? 63

– Az időutazás? Megnyugtatlak, számomra éppolyan meglepő, mint számodra. – Őrület! – Igen – helyeselt az öreg orvos –, őrület… Elliott szívott egy slukkot a még égő cigarettájából. Kavarogtak fejében a gondolatok. – Milyen az élet? – Úgy érted, 2006-ban? – Igen… – Mire vagy kíváncsi? Kérdéseknek nem volt híján. Tíz, húsz, száz, ezer ötlött hirtelen eszébe, de végül ezzel kezdte: – Hogy működik harminc év múlva a világ? – Nem sok minden változott. – A hidegháború… – Régóta vége. – Kik győztek? Az oroszok vagy mi? – Ó, ha ilyen egyszerű lenne a válasz… – Nem volt harmadik világháború? Atomháború? – Nem, de bőven akad más probléma. A környezetvédelem, a globalizáció, a terrorizmus, Szeptember 11. … – Szeptember 11.? – Igen, 2001. szeptember 11-én döbbenetes esemény történt a New York-i World Trade Centerben. – Mi? – Azt hiszem, nem helyes, hogy erről beszélek… Elliott nem engedte, hogy csend telepedjen közéjük. További kérdésekkel ostromolta a férfit: – És az én életem hogy alakul? – A lehetőségeidhez mérten teszed a dolgod. – Jó orvos vált belőlem? Már most is jó orvos vagy, Elliott. – Azt szeretném tudni, hogy megedződtem-e. Hozzászoktam-e a betegek halálához? Tudok-e távolságot tartani? – Nem. A betegek halálát nem lehet megszokni. Épp azért maradtál jó orvos, mert beláttad, hogy nincs szükség túl nagy távolságra. Elliott egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán libabőrös lett. Hirtelen új megvilágításba került minden. Homályosan sejteni kezdte, hogy a rendelkezésükre álló idő véges, és nem lesz alkalma feltenni a fejében kergetőző milliónyi kérdést, ezért megpróbált a lényegre szorítkozni. – Vannak gyerekeim? – Egy lányod van. – Ah! – bukott ki belőle, mert nem tudta, örülhet-e a hírnek. – Jó apa vagyok? – Azt hiszem. – És Ilena? Jól van? – Túl sokat kérdezel. – Magának könnyű. Mindenre tudja a választ. – Ó, ha így lenne… – sóhajtott a másik, és ivott egy korty sört, majd kihúzott a zsebéből egy szál Marlborót. – Visszaadjam az öngyújtóját? – ajánlotta Elliott, és a Zippo lángját az öreg orvos cigarettájához tartotta. – Megtarthatod. Egyszer úgyis a tiéd lett volna… 64

A terem végében a két zenész belekezdett a Yesterday című Beatles-számba, s ez alkalmat adott Elliottnak, hogy könnyedebb témáról tudakozódjon. – Milyen zenét hallgatunk majd? – Nem sokkal jobbat ennél – nyugtatta meg a beszélgetőtársa, lábával a ritmust verve. – Összeállt újra? – A Beatles? Nem, soha többé, és már nem is fognak. Lennon merénylet áldozata lett, Harrison két-három éve halt meg. – És McCartney? – Ő még mindig űzi a mesterséget. A kávézóban hirtelen csend lett. Kezdetét vette az előadás. A két férfi egyszerre fordult a hatalmas delfinárok felé. Az időközben megszaporodott nézősereg tapsviharától kísérve bevonultak a gondozók. – Ő az ott, ugye? Ő Ilena? – kérdezte az idős férfi hunyorogva. – Igen. Beugrott az egyik gondozó helyett. – Nem maradhatok sokáig, és néhány perc múlva bizonyára újra „eltűnök”. Ne vedd rossz néven, de a fennmaradó időben kizárólag őt szeretném látni. Anélkül, hogy értette volna, mi történik valójában, Elliott figyelte idős önmagát, aki felállt, kiment a kávézóból, és elindult a lelátó felé. * Elliott 60 éves Elliott a lelátó közepén lépkedett lefelé az első sorokhoz. A világ legnagyobb delfinmedencéje három részből állt. A szélesebb keresztmetszetű fő- és a két kisebb mellékmedencéből. Az utóbbiak egyikét az állatok gondozására, a másikat gyakorlásra használták. A medence teljes hosszában emelkedő, több mint hatvan méter magas üvegfalon keresztül a nézők nyomon követhették a hat kardszárnyú delfin víz alatti mozgását. Az előadás káprázatos volt. A többtonnás gyilkos bálnák kecsesen siklottak a vízben, lebuktak a medence aljára, onnan nagy lendülettel a levegőbe emelkedtek, és többszörös szálló után nagyokat csobbantak. De Elliott csak Ilenát csodálta, le sem vette róla a szemét. A lány a medence széléről vezényelte a behemótok mutatványát. Ennyi év után a viszontlátás áramütésként érte a férfit. Elmondhatatlanul, valószerűtlenül szépnek találta a lányt. Olyan volt számára, mint egy álombeli angyal. Az elmúlt harminc év alatt ezerszer megcsodálta a róla őrzött fényképeket, de azok nem adták vissza a lényéből sugárzó, megkapó varázst. A megindultságtól lelkében egyszerre feltört a múlt, és megrohamozták a kérdések. Miért nem szerette jobban Ilenát? Miért nem értette meg? Miért nem tudta megvédeni? S a megbánáson túl hirtelen hatalmába kerítette a tehetetlenség érzése, és a düh, hogy kénytelen fejet hajtani az idő előtt, amely kíméletlenül elszáll, és lerombol mindent… * Elliott 30 éves Miközben idősebb énje a lelátóról nézte az előadást, Elliott az események hatása alatt még mindig kábán ült az asztalnál, mintha a székéhez szögezték volna. Kíváncsisága nem csillapodott, az újonnan szerzett ismeretek még inkább felcsigázták az érdeklődését.

65

Az öreg orvos a kávézóban felejtette a zakóját. Elliott nem tudta megállni, és kutatni kezdett a zsebeiben. Furcsamód sem szégyent, sem bűntudatot nem érzett. A rendkívüli helyzet rendkívüli tettekre jogosít. Rövid keresgélés után rátalált egy irattárcára és két kis műszertokra. A tárca nem sok újdonsággal szolgált, kivéve egy csinos, húszéves fiatal lány fényképét. A lányom? – tette fel a kérdést, anélkül hogy elérzékenyült volna. Ilena vonásait fürkészte a képen, de semmi hasonlóságot nem talált. Zavartan visszatette a fotót a helyére, és szemügyre vette a másik két tárgyat. Az első egy apró méretű, fekete-ezüst tok volt, kis képernyővel és számokkal ellátott nyomógombokkal. A képernyő fölötti NOKIA felirat nem volt ismerős, de feltételezte, hogy az a gyártó neve. Ide-oda forgatta a kezében, de képtelen volt rájönni, hogy mire szolgál, ám akkor a szerkezet csörögni kezdett. Rémülten letette az asztalra, és fogalma sem volt róla, hogy állíthatná le. Ahogy a csengőhang erősödött, a kávézó vendégei egytől egyig felé fordultak, és szúrós pillantást vetettek rá, melybe némi meglepetés is vegyült. Akkor hirtelen megvilágosodott az elméje, és rájött, hogy egy telefon fekszik előtte, s bár a hívás nem neki szólt, megnyomta a zöld gombot, és a füléhez emelte a készüléket. – Halló! – szólt bele. – Mi tartott ilyen sokáig? Miért nem vetted fel? A messzi távolból érkező hang tulajdonosa, aki köszönésképpen leteremtette, nem volt más, mint… – Matt!!! Matt, te vagy az? – Igen. – Hol vagy? – A birtokon. Hol lennék? Valakinek dolgoznia is kell, ha azt akarjuk, hogy menjen a gazdaság. – Gazdaság? A mi gazdaságunk? Végül megvettük a szőlőt? – Idestova harminc éve. De úgy tűnik, te még mindig nem vagy jól! – Matt? – Tessék? – Hány éves vagy? – Hagyd ezt! Tudom, nem vagyok már húszéves. Felesleges naponta elismételned. – Kérlek, mondd meg, hány éves vagy? – Annyi, mint te, hatvan… Elliott rövid szünetet tartott, hogy magához térjen. – Elképzelni sem tudod, mi történik velem… – Nálad soha nem lehet tudni. Mindenre fel vagyok készülve. Hol vagy most valójában? – 1976-ban, és… harmincéves vagyok. – Persze… Na, én megyek. Sok dolgom van. Tájékoztatlak, hogy a franciaországi borszállítmányt nem tudom elküldeni időben, mert a honfitársaim már megint sztrájkolnak – zsörtölődött, és letette a telefont. Elliott elmosolyodott. A szürreális beszélgetés megdöbbentette, ugyanakkor meg is hatotta. De még nem ért a meglepetések végére. A másik készülék egy műanyag szállal volt körbetekerve. Óvatosan lefejtette. A vezeték a vége felé kettévált, és két kis mütyürben végződött. A right és left felirat eligazította. Fülhallgató? A fülébe illesztette a két dugót, majd közelebbről is szemügyre vette a szerkentyűt. A pénzérménél alig vastagabb tok elülső lapján színes képernyőt látott, s az oldalán, középen, egy tekerőgombféleséget talált. Megfordította a készüléket, és a hátlapon a következő feliratra bukkant: iPod 66

Designed by Apple in California – Made in China Tekergetni kezdte a gombot, mire a képernyőn soha nem látott, idegen nevek jelentek meg egymás alatt: U2, R.E.M., Coldplay, Radiohead… Végül egy ismerős névre akadt: The Rolling Stones. Elégedett mosoly jelent meg az arcán. Hazai terepen járt. Jóhiszeműen a maximumra állította a hangerőt, és megnyomta a play gombot… Felhangzottak a Satisfaction első gitárakkordjai, de olyan fülsiketítő zajjal, mintha egy Boeing süvített volna át az agyán. Felüvöltött, eldobta a készüléket, és kikapta a füléből a hallgatókat. Megrázta magát, és sebtében visszadugta a tárcát, a telefont és az mp3 lejátszót a zakó zsebeibe, ahonnan elvileg nem is kellett volna előkerülniük. A jövő kimondottan bonyolultnak ígérkezett… * Elliott 60 éves Az előadás a végéhez közeledett. A medence közepén két óriási kardszárnyú delfin elképesztő sebességgel, nyílegyenesen hasította a vizet. A parthoz érve összehangolt félfordulatot tettek, a levegőbe ugrottak, majd egy jól irányzott, hatalmas hasassal tajtékot verve maguk körül, visszacsobbantak a vízbe. A nyomukban feltörő szökőkút alaposan lelocsolta az első sorokban ülőket. Elliott arcára is fröccsent egy kis tengervíz, de Ilena közelségétől elbűvölve ügyet sem vetett rá. Ilena a látványos záró mutatványra készült. Felszaladt a medence fölé emelt palló tetejére, és a fogai közé szorított egy halat. A közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, míg Anuska, a medence úrnője hatalmas testével kiemelkedett a vízből, és egyetlen játékos mozdulattal megszerezte a zsákmányt. A nézők kitörő tapssal ünnepelték Ilenát. A lány végigpásztázta a vendégsereget, és tekintete hirtelen megakadt egy idős férfin. Zavarba jött. Ezt a hasonlóságot!… A szívére hallgatott, és egy bizalomgerjesztő, ragyogó, forró mosolyt küldött felé. Megállt az idő. Elliott elmerült a lány mosolyában, és tudta, hogy ezt az emléket viszi magával a jövőbe. Teljesült a kívánsága. Az öreg kambodzsai beváltotta az ígéretét. Halála előtt viszontláthatta a nőt, akit szeretett. Elégedett lehet. Akkor hirtelen vér buggyant fel a torkán, és a száját fémes íz öntötte el. A lélegzete kihagyott, és elfogta a már jól ismert remegés, amely a jövőbe való visszatérést jelezte. Felállt, és a kávézóba sietett. Annyi ideje még maradt, hogy fiatalabb önmagától elköszönjön: – Ezúttal örökre búcsúzom, Elliott. Felejts el mindent, amit mondtam, amit láttál. Éld az életet, mintha mi sem történt volna. – Nem akar visszajönni többé? – Nem. Ez volt az utolsó alkalom. – Miért? – Mert az életednek vissza kell térnie a rendes kerékvágásba, én pedig megkaptam, amiért jöttem. Egyre erősebben remegett, de tudta, hogy a terem kellős közepén nem válhat köddé. Elliott felsegítette rá a zakót, és elkísérte a mosdóba. – Miért jött? – Hogy viszontlássam Ilenát. – Nem értem. – Ne faggass!

67

De a fiatal orvos nem hagyta annyiban. Vadul megmarkolta az idős férfi gallérját, és megpróbálta feltartóztatni. – Miért akarta viszontlátni Ilenát? – kiabálta, és a falhoz szorította. – Mert meg fog halni – vallotta be kényszeredetten. – Hogyhogy meg fog halni? Mikor? – Hamarosan. – Még csak huszonkilenc éves! Huszonkilenc évesen nem halnak meg az emberek! – Hagyd ezt az ostobaságot! Orvos vagy, tudod jól, hogy bármikor megtörténhet. – Miért halt meg ilyen fiatalon? Az idős férfi szeme megtelt könnyel. Semmit nem felelt. Aztán mielőtt végleg eltűnt volna, kibökött egy elviselhetetlen mondatot: – Mert megölted…

68

12 Mindannyian azt az egyetlen embert keressük, aki megadhatja nekünk, ami az életünkből hiányzik. És ha mégsem sikerül megtalálni, nincs más hátra, imádkozzunk, hogy ő találjon ránk. SZÜLETETT FELESÉGEK Florida, 1976 Elliott 30 éves Napfelkeltekor indultak útnak. Az erős déli szél tisztára söpörte az eget, és maga előtt sodorta az első őszi faleveleket. A Thunderbird kormányánál ülve Elliott Miami felé tartott, míg Ilena a mellette levő ülésen szendergett. A lány kapott két szabadnapot, és elhatározták, hogy egy hosszú hétvégére Key Westbe mennek, ahol Ilena apai nagybátyja élt. Évek óta készültek erre a kiruccanásra, de végül mindig elhalasztották, mondván, bőven lesz még rá alkalmuk… Elliott félpercenként Ilenára pillantott, hogy biztos legyen benne, semmi nem zavarja a szeretett lény álmát. Úgy tekintett rá, mint egy drága, törékeny kincsre, melyet az ő gondjaira bíztak. Ilena nyugodtan, szabályosan lélegzett, az ő lelke azonban csillapíthatatlanul háborgott. Tiszta szívből élveznie kellett volna a kirándulás örömét és a cinkos meghittségét, amelyre újra rátaláltak, de a gondolatai máshol jártak, s a fülében még mindig a látogató rettenetes szavai csengtek: „Ilena hamarosan meghal… mert megölted.” Képtelenség! De sajnos kénytelen szem előtt tartani, hogy öregkori énje eddig még mindig igazat mondott. Egész éjjel töprengett, és már akkor szöget ütött a fejében, hogy ha Ilenának valóban meg kell halnia, vajon a mindentudó időutazó miért nem adott bővebb felvilágosítást arról, hogyan menthetné meg a lányt. És vajon miért döntött úgy, hogy soha többé nem jön vissza? – Az utat nézd, ne engem! – figyelmeztette Ilena nyújtózkodva. – Te szebb vagy, mint az út… A lány áthajolt, hogy megcsókolja, és akkor Elliott ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy mindent elmeséljen. Találkoztam valakivel, aki a jövőből érkezett, és azt mondta, hogy hamarosan meg fogsz halni. És kapaszkodj meg, ez a valaki én vagyok harminc év múlva. Szóra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Ezt mégsem mondhatja. Semmi értelme. Bizonyos határokon belül kérheti az ember a barátjától vagy a szerelmétől, hogy higgye el a hihetetlent, de a jelen esetben messze túlmentek minden határon. Ebben a harcban sem Matt, sem Ilena nem lehet a szövetségese. Egyedül kell megvívnia, de ő úgy érezte, képtelen rá. Attól tartott, hogy az események súlya alatt összeroppan, és újra kétségei támadtak a lelki épsége felől. Szerencsére a levertség nem tartott sokáig. Rádöbbent, hogy nincs egyedül. Van szövetségese… saját maga! Csak meg kell találni a módját, hogy időskori énje mégis visszatérjen a múltba, és segítsen neki. Legutóbb tetoválással üzent az időn túl, ezúttal valami mást kell kitalálnia. De mit? * San Francisco, 2006 Elliott 60 éves

69

Két hosszú esős nap után San Francisco újra derült időre ébredt. Elliott és a lánya elhatározták, hogy együtt töltik a napot. Kerékpárt béreltek, átkerekeztek a Golden Gate-en, és egész délelőtt a Marin County környékén lófráltak. A betegségről egy szó sem esett. Egyfajta sürgető érzés bűvöletében éltek, és eltökélték, hogy a végsőkig kihasználják azt a rövidre szabott életidőt, melynek valódi értékére csak akkor döbben rá az ember, amikor megtudja, hogy indulnia kell. Délben megálltak Sausalitóban, leterítettek egy takarót a tengerparton, és piknikeztek. Keveset beszéltek. Örültek a másik társaságának. Semmi nem számított, csak hogy együtt lehetnek. Ebéd után a part mentén folytatták útjukat, míg Tiburon kis városába nem értek. Megálltak egy vízirobogó-kölcsönző előtt. Angie égett a vágytól, hogy kipróbálja, de nem volt hozzá kellő bátorsága. Mint gyerekkorában, a fiatal lánynak most is szüksége volt az apai buzdításra, hogy a félelmét legyőzze. Miközben Elliott rajongva nézte a lányát, ahogy felkap az egyik járműre és óvatosan eltávolodik a parttól, eszébe jutott az előző napi utazás. A harmadik pirulának köszönhetően, a halála előtt néhány héttel, viszontláthatta Ilenát… Eddig minden egyszerűnek tűnt. Visszatért a múltba, és találkozott Ilenával. Teljesült a kívánsága. Az utolsó látogatás után azonban mégsem a várva várt nyugalom költözött a lelkébe. Az időutazás felkavarta. Felszakadtak a régi sebek, újra bűntudat és megbánás marcangolta, de mindenekelőtt azért haragudott magára, mert úgy érezte, túl sokat mesélt a múltbeli énjének, és attól tartott, hogy a szavai súlyos következményekkel járnak majd. Ostobaság volt figyelmeztetni fiatal önmagát Ilena halálára! Nem engedhet a kísértésnek! Nem térhet vissza! Nem befolyásolhatja a dolgok menetét! Pedig hatalmas volt a kísértés. Ha bevenne még egy pirulát, megmenthetné Ilena életét. Csakhogy a múltat nem lehet következmények nélkül megváltoztatni. Ebben biztos volt. Jövőből érkező, egyszerű szemlélőként nem okozott galibát, de ha úgy dönt, hogy beavatkozik a múlt történéseibe, abból nagy bonyodalom származhat. Ma már mindenki tisztában van a pillangóhatás jelentőségével és a káoszelmélettel: a láncreakció hatására egy jelentéktelen esemény hosszú távon katasztrófához vezethet. Japánban egy pillangó szárny csapása vihart idézhet elő Floridában… Még hét pirula maradt, de ő megfogadta, hogy nem vesz be többet. Ha Ilena nem hal meg, a fiatal Elliott vele éli le az életét. Vesznek egy házat, lesznek gyerekeik, és Elliott soha nem találkozik Angie anyjával, ami azt jelenti, hogy fel kell áldoznia a lánya életét. Bárhogy csűrte-csavarta a kérdést, mindig ugyanarra a végeredményre jutott: ha megmenti Ilenát, megfosztja Angie-t a létezéstől. Arról azonban szó sem lehetett, hogy ezt megkockáztassa. * Florida, 1976 Elliott 30 éves A nap már magasan járt az égen, amikor rákanyarodtak az Overseas Highwayre, a híres „tenger feletti autópályára”, amely Florida déli csücskét hosszabbította meg Kuba felé. Akárha a világ végén lett volna az ember. A polinéziai korallvilágra emlékeztető tájon keresztül vezető, több mint kétszáz kilométer hosszú út mint megannyi gyöngyöt fűzte magára a türkizkék vízben úszó parányi szigeteket. Elliott és Ilena a hetedik mennyországban érezték magukat. Elámultak a mellettük repülő pelikánoktól, és szinte megrészegítette őket az érzés, hogy kocsiban ülve „hajókáznak” a nyílt tengeren. A boltíves pillérekre épült közel tíz hídon át, szigetről szigetre szökkenve, nyílegyenesen suhantak a kristálytiszta víz felett. Lehajtották a Thunderbird tetejét, és találtak egy 70

rádiócsatornát, amely jó régi rockzenét sugárzott. A sebességtől és az álombeli tájak látványától örömmámorban úsztak. Key Largóban megálltak egy halászkunyhóból átalakított étteremben, és a korallszirtek gyűrűjében jóllaktak egy nagy tál bundás rákkal és trombitacsigával. Már éppen indulni készültek, amikor Elliott megállt a sarki posta előtt. – Telefonálok Mattnek, hogy ne felejtse el megetetni a kutyát. – Oké, Handsome, én addig veszek naptejet. Elliott belépett a tengeri térképekkel, halászhálókkal és hajómakettekkel díszített épületbe. Egész délelőtt törte a fejét, és kitalált egy új módszert, amellyel a jövőbe üzenhet. A pénztárhoz lépett, és közölte, hogy két táviratot szeretne küldeni San Franciscóba. Az első így kezdődött: Matt, Köszönöm az eddigi segítséget, de megint szükségem lenne rád. Légy szíves, ne keresd, hogy mi értelme van annak, amit kérek tőled. Egy nap mindent elmagyarázok. Addig is bízz bennem… * San Francisco, 1976 Matt 30 éves Aranyszínű napsugár szűrődött be a vászonfüggönyön keresztül. Matt éppen a saját szerzeményét játszotta gitáron Tiffanynak. A dal egy Elton John-számból kölcsönzött néhány akkordból és a hozzá írt szövegből állt, melyet az aktuális hölgy nevének beillesztésével minden új hódítása alkalmával személyessé varázsolt. – Van, aki még bedől ennek? – kérdezte Tiffany, akit nem lehetett az orránál fogva vezetni. A lány a kanapén önfeledten elnyúlva és koktélt szürcsölgetve, szórakozott tekintettel nézett rá. Matt letette a gitárt, és mosolyogva elindult felé. – Elismerem, nem szép dolog a részemről. Tiffany kortyolt egyet az italból, és viszonozta a mosolyt. Ez a fickó még bűnbánatot tanúsítva is azon van, hogy bevesse minden vonzerejét – gondolta magában, és felegyenesedett. És a legrosszabb, hogy még működik is Tiffany arra a pontra jutott az életében, hogy már semmit nem várt a férfiaktól, persze ez nem akadályozta abban, hogy szeresse őket. Matt a lány tökéletes combját és vadító keblét csodálva letelepedett mellé. Ennek a lánynak nemcsak a teste álomszép, de a bájos butuska kinézete dacára még esze is van. Matt gyorsan elhessegette a gondolatot, mintha egy okos lányban lenne valami ijesztő. Mattnek állandó félelme volt, hogy ezen a téren nem üti meg a mércét. Nem végzett egyetemet, és hiányos műveltsége miatt komplexusok gyötörték, bár a büszkesége nem hagyta, hogy ezt beismerje. Közelebb hajolt Tiffanyhoz, és szájon csókolta. Jól van, kicsi Matt, szedd össze magadat, és mostantól csak egy dologra összpontosíts, a szexre! Matt addig igyekezett, míg végül sikerült meggyőznie Tiffanyt, hogy adjon neki még egy esélyt. Nem volt könnyű dolga, de elérte a célját. Nem kapkodott. Hosszúra nyújtva a felséges pillanatot, simogatni kezdte a fiatal hölgy combját, majd lassan egyre feljebb haladva… – VAN ITT VALAKI? Matt ijedten ugrott fel a kanapéról. Hát, ez már soha nem jön össze… – A táviratkihordó vagyok – kiabált egy hang az ajtó mögül. – Két üzenetet hoztam Matt Deluccának. 71

Miközben Tiffany a ruháját igazgatta, Matt zsörtölődve nyitott ajtót, és borravalót nyomott a postás kezébe. – A leveleket megszámozták – figyelmeztette ez utóbbi. – Sorrendben olvassa el őket! Matt izgatottan bontotta fel az első borítékot, mert a távirat általában rossz hírre utalt, halálesetre, betegségre, balesetre… Széthajtogatta a lapot, és sebtében átolvasta a kék papírsávokba gépelt sorokat. Elliott hosszú, kusza üzenetet írt, amelyből két mondat ragadta meg különösen a figyelmét: „Bízz bennem!” és távolabb: „Menj el hozzám a lehető leghamarabb!” – Sajnálom, el kell mennem – közölte Tiffanyval. A lány, mintha felkészült volna erre a lehetőségre, felkelt a kanapéról, összeszedte a körömcipőit, és odaállt Matt elé. – Remélem, tisztában vagy azzal, hogy ha most kilépsz az ajtón, soha nem fekszem le veled… Matt mereven bámult rá. A nap utolsó sugarai áttetszővé tették a lány ruháját, amely felfedte varázslatos idomait. – Sürgős dolgom van – magyarázta Matt. – Az nem sürgős, hogy velem legyél? – vágott vissza nyomban a lány. Mélyen a fiú szemébe nézett, és rádöbbent, hogy ez a pasas playboy kinézete ellenére sokkal érzékenyebb, mint amilyennek látszik. Marasztalni akarta, de nem volt hajlandó másodszor is engedni. – Egész életedben sajnálni fogod! – közölte, és hanyagul kigombolt egy gombot a ruháján. – Abban biztos vagyok – helyeselt Matt. – Úgy kell neked! – feleselt Tiffany, majd felvette a cipőjét és összeszedte a cókmókját. – Szerencsétlen flótás! – vetette oda köszönésképpen, és becsapta maga mögött az ajtót. * Florida, 1976 Elliott 30 éves A nap már lángba borította a láthatárt, mire Elliott és Ilena útjuk végére, Key Westbe, az Egyesült Államok legdélebbi szögletébe értek, oda, ahol Amerika kezdődött és végződött… Keskeny kis utcáival, trópusi kertjeivel és koloniál stílusú házaival a helynek volt valami időtlen jellege. A Thunderbirdöt a tengerparton hagyták, s a gémek és pelikánok népes seregétől kísérve, gyalog mentek a kis kávézóig, ahol a falu öregjei gyűltek össze, hogy megváltsák a világot. Ott volt találkozójuk Roberto Cruzzal, Ilena nagybátyjával, a sziget egyik régi lakójával, aki Hemingway mindenese volt, amikor a nagy író a harmincas években Key Westben tartózkodott. Azóta az önkormányzat megvásárolta a házat. Múzeumot alakított ki benne, ahol Roberto gondnokként dolgozott. Hawaii ingében, deresedő szakállával meglepően hasonlított a híres íróra. A mester háza melletti melléképületben élt, és ragaszkodott hozzá, hogy Elliott és Ilena szálloda helyett nála lakjanak. A két fiatal köszönettel elfogadta a meghívást, és lelkesen a nyomába eredtek. – Üdvözöllek benneteket Hemingway otthonában – mondta, miközben kinyitotta a kovácsoltvas kaput, és egy spanyol koloniál stílusú gyönyörű villába vezette őket. Beléptek a kertbe, de Elliottnak csak azon járt az esze, hogy vajon Matt megkapta-e már a táviratot. * San Francisco, 1976 Matt 30 éves – Szia, Rasztafej! – kiáltotta Matt a kutyának, benyitva Elliott házába. 72

A kis labrador csaholva futott elé, boldog volt, hogy társasága akadt. Matt lehajolt hozzá, megvakargatta a fejét, majd kihívta a kertbe, és megtöltötte a tálkáját. Aztán egy fatörzsnek dőlve többször újraolvasta a barátja táviratát. Matt aggódott. Néhány napja Elliott furcsán viselkedett és összevissza beszélt. Matt haragudott magára, hogy nem tudta megszabadítani a barátját a kényszerképzetektől. Repülőre ültette abban a reményben, hogy a szerelme karjaiban visszatalál a földre, de úgy látszik, ez sem volt elég. Mattnek már a kezdet kezdetén sem tetszett ez a história az időutazóval, és ahogy teltek a napok, balsejtelme egyre erősödött, s úgy érezte, hogy Elliottot komoly veszély fenyegeti. A kétségek ellenére Matt pontosan végrehajtotta a távirat utasításait. Lehet, hogy Elliott kezdi elveszíteni az eszét, de ő akkor is mindvégig kitart mellette, hisz Elliott volt számára a család, az egyetlen tájékozódási pont. Mattet elhagyták a szülei. Gyerek- és kamaszkorát Párizs környékén töltötte, és egyik fogadó családból a másikba vándorolt. Tizenöt évesen útravaló nélkül otthagyta az iskolát, jelentéktelen munkákból tengette az életét, és nem mindig becsületes úton kereste a kenyerét. Olykor kemény csetepatékba keveredett, és az éjszakát a kapitányságon töltötte. Amikor rendőri körökben már kezdett ismertté válni, úgy döntött, elhagyja Franciaországot, és Amerikában próbál szerencsét. Veszítenivalója nem volt. Mindenét eladta, hogy egy odaútra szóló jegyei vegyen, és elindult az Újvilág felé. Az ő helyében sokan rég feladták volna, de Matt talpraesett volt, és könnyen szót értett az emberekkel. Előbb New Yorkba, később Kaliforniába ment. Az amerikai társadalomban rögtön otthon érezte magát. Nem számított, honnan jött, volt-e diplomája. Elliott útmutatása alapján Matt a könyvespolcon megtalálta a hatalmas atlaszt. Régi kiadás volt, értékes, gyönyörű darab. A műgonddal megrajzolt térképeket selyempapír fedte. Anélkül, hogy a könyvet kinyitotta volna, óvatosan becsúsztatta a második táviratot a 66. és 67. oldal közé. Lement a garázsba, feltúrta a szerszámosládát, majd egy öreg hegesztővassal a kezében visszatért a házba. A készülék zsinórját bedugta az íróasztalhoz legközelebbi konnektorba, és várt néhány percet, hogy felforrósodjon a vas. Aztán fogta a szerszámot, és a vörösen izzó fejjel a tömör fából faragott asztallap felé közelített. * San Francisco, 1976 Elliott 60 éves Éjszaka lett, mire Elliott hazaért a Marinára. Kikísérte Angie-t a repülőtérre, mert a lány az utolsó járattal visszarepült New Yorkba. Ahogy belépett az ajtón, újra rátört a levertség és az elviselhetetlen magány. Megállt az íróasztala mellett húzódó üvegfal előtt, és elmélázva az éjszakában ragyogó kikötői fényeket bámulta. A ház a lelkiállapotát tükrözte. Szomorú volt és fagyos. Dideregve megdörzsölte a karját, hogy felmelegedjen. Aztán elindult a radiátor felé, de hirtelen megtorpant. Az íróasztal lapjába valaki vastag betűs írást égetett: NAGY ATLASZ 66. OLDAL Döbbenten közelebb hajolt. A furcsa graffiti kopottnak, patinásnak tűnt, pedig biztos volt benne, hogy reggel még nem volt az asztalon. Ki szórakozott azzal, hogy… ? De már tudta is a választ. Újabb üzenetet kapott a múltból. Nincs más választása, meg kell fejteni a jelentését. Nagy atlasz, nagy atlasz…? Egyetlen atlasza volt, amelyet még anyjától kapott ajándékba az öngyilkosság előtt néhány nappal. Féltve őrizte a legfelső polcon, de még soha nem nyitotta ki. Széket tolt a könyvespolc elé, és fellépett rá, hogy elérje a könyvet. 66. oldal? Sietősen lapozni kezdett. Lehetséges, hogy annyi év után… Megfakult kék boríték hullott a földre. 73

Egy távirat? Évtizedek óta nem látott táviratot. Leugrott a székről, felkapta a borítékot, és izgatottan feltépte. A géppel írt sorok kiállták az idő próbáját. Harminc éve türelmesen várják, hogy végre valaki rájuk vesse a szemét: Meglepődött, mi? Mindenhatónak képzelte magát? Megtalálta a módját, hogyan utazhat ide-oda az időben, és azt hiszi, hogy jogában áll felbolygatni mások életét? Majd elegánsan továbbáll, mintha mi sem történt volna? Nem törődve azzal, mit hagy maga után? Nincs ez így rendjén… Gondolkodjon! Lehet, hogy mindent tud a jövőmről, viszont a múltja felett én rendelkezem. Nem tehet ellenem semmit, hisz az én döntéseim alakítják az életét. Ezennel felcserélem a szerepeket, és mostantól én irányítom a játszmát. Magyarázatot akarok, most azonnal. Várom. Viszontlátásra este. Elliott halálra rémült. Kinyitotta Pandóra szelencéjét… Valóra vált, amitől rettegett… Engedélyezett magának néhány perc gondolkodási időt, majd megadóan előhúzta az üvegcsét, melyet mindig a zsebében tartott, erőt vett magán, és lenyelt egy pirulát. Kint villámlott és mennydörgött. A nappali tükröződő ablaküvegén legnagyobb ellensége nézett vele farkasszemet: önmaga.

74

13 Negyedik találkozás Bekötött szemmel kelünk át a jelenen (…)Csak később, amikor a kötést levesszük, és szemügyre vesszük a múltat, csak akkor eszmélünk rá, mit éltünk át valójában, és akkor értjük meg a történtek jelentését. MILAN KUNDERA Key West, Florida, 1976 Hajnali két óra Elliott 30 éves Key Westben vadul tombolt a vihar, és az egész szigeten akadozott az áramellátás. Ilena az igazak álmát aludta, de Elliott nyugtalanul forgolódott mellette. Csendben meggyújtotta a petróleumlámpát, és úgy döntött, felfedező körútra indul Ernest Hemingway házában. A villámlások fényében a villa viharban hánykolódó, eső áztatta hajóra emlékeztetett. Elliott épp elindult felfelé a főlépcsőn, amikor heves mennydörgés rázta meg az ablaküvegeket. Összerezzent. Majdnem vissza fordult, de aztán megvonta a vállát, és továbbment, bár kicsit félt… Az emeleten a mester dolgozószobája felé tartott. Léptei alatt meg-megreccsent a parketta. Óvatosan kinyitotta az ajtót, s akkor haragosan fújtatva, hirtelen az arcának ugrott valami. Macska! Valahol olvasta, hogy Hemingway imádta őket, és legalább ötven cicája volt. Elliott megtapogatta az arcát: a szelíd ragadozó üdvözlésképpen jól megkarmolta. Hihetetlen! Én és az állatok… Beljebb merészkedett, hogy megcsodálja a nagy író személyes tárgyait: a kopott írógépet, amely elkísérte a polgárháborús Spanyolországba, a Picassótól kapott kerámiatálat, a töltőtollgyűjteményt, a fenyegető afrikai maszkot, a kivágott újságcikkeket és a fényképeket… A helyiségben varázslatos hangulat uralkodott. El kell ismerni, hogy az iszogatás és a halászat mellett Hemingway néhány irodalmi remekművet is alkotott Key Westben, ahol többek között a Búcsú a fegyverektől és A Kilimandzsáró hava íródott. Így már mindjárt más! – örvendezett Elliott, amikor visszatért a világítás. Eloltotta a petróleumlámpát, és egy öreg gramofonhoz lépett. Óvatosan feltette a kezébe akadó első lemezt, és néhány másodperc múlva Django Reinhardtnak és Stephane Grappellinek, az 1930-as évek jazz virtuózainak hegedű- és gitárszólamai töltötték be a szobát. A gramofon tűje hirtelen kisiklott, az égők sercegni kezdtek, és a helyiség újra sötétbe borult. Ilyen az én szerencsém! – mérgelődött Elliott. Miért oltottam el a lámpámat? Meggyújtotta volna újra, de a hálószobában felejtette az öngyújtót. A dolgozószobában semmit nem lehetett kivenni. Elliott csak az ablaküvegen csorgó esőcsíkokat látott. Mozdulatlanná dermedt, és abban reménykedett, hogy egyik percről a másikra visszajön az áram. Hirtelen emberi jelenlétet észlelt. Hallotta, hogy valaki lélegzik, majd egy fémes hang ütötte meg a fülét. 75

– Ki az? – kérdezte bizonytalanul. Válaszul néhány méterrel távolabb egy öngyújtó lángja lobbant, s ő öregkori énjének csillogó tekintetére ismert a sötétben. – Magyarázatot akartál? Megkapod. * Az idős orvos meggyújtotta a petróleumlámpa kanócát, és egy dohányszínű fotelbe telepedett. – Árulja el, mi történik Ilenával! – kiáltott rá Elliott fiatalos hévvel. – Ülj le, és ne ordítozz! Elliott a türelmetlenségtől alig bírt magával, de fogott egy széket, és kelletlenül lehuppant beszélgetőtársával szemben. Öregkori önmaga a zakója belső zsebében kutatott, majd egy fényképet húzott elő. – Angie-nek hívják – kezdte, Elliott felé nyújtva a képet. – Húszéves, és ő a legdrágább nekem ezen a világon. Elliott alaposan szemügyre vette a fotót. – Ilena az… – Nem, nem Ilena az anyja – előzte meg a kérdést az idős férfi. – Miért nem? – Mert a lányom születésekor Ilena már tíz éve halott volt. Elliott szemrebbenés nélkül vágott vissza. – Miért hinnék magának? – Mert semmi okom nincs rá, hogy hazudjak. A fiatal orvos végre az öregnek szegezhette a kérdést, amely előző este óta gyötörte: – Tegyük fel, hogy igazat mond, de miért állítja, hogy én öltem meg? A vele szemben ülő férfi kis szünetet tartott, hogy alaposan megfontolja a szavait: – Mert rosszul szereted. – Elegem van a baromságaiból! – fakadt ki Elliott, és felpattant a székről. – Úgy szereted, mintha még mindig előtted állna az egész élet… Értsd meg, nem így kell szeretni! Elliott sebtében mérlegelte az érvet, de nyomban el is vetette. Nem ez a legfőbb kérdés! Sürget az idő! Nem a szerelemről kellene fecsegni! Pontos felvilágosítást akar a történtekről! Minden apró részletre szüksége van! Megpróbálta visszaterelni a szót arra, ami a legjobban izgatta: – Milyen körülmények között hal meg Ilena? – Baleset éri. – Milyen baleset? És mikor? – Arra ne számíts, hogy ezt elmondom! – Miért? – Mert nem akarom, hogy megmentsd… Elliott percekig mozdulatlanul, némán meredt az üveghez tapadó esőfüggönyre. Úgy érezte, hogy a beszélgetés felfoghatatlan, képtelen fordulatot vett. Értetlenül támadt az idős férfira. – Most vagy soha! Nem szakaszthatja el a lehetőséget! Megtalálta a módját, hogyan utazzon az időben, és tétlenül nézi, hogy meghal élete szerelme? – Nehogy azt hidd, hogy jó szívvel teszem! – gerjedt haragra időskori énje, és öklével az asztalra csapott. –Harminc éve csak ez jár a fejemben. Ó, ha visszagombolyíthatnám az idő fonalát, ó, ha visszarepülhetnék a múltba, ó, ha megmenthetném, ó, ha… – Ne sopánkodjon? Tegye meg! – Nem! – Miért nem? 76

– Mert ha megmentjük Ilenát, vele éled le az életedet. – Na és? – Nem születik meg Angie… – Nem baj! Majd lesznek más gyerekeim… – Más gyerekeid? Kit érdekelnek más gyerekek? Nem akarom elveszíteni a lányomat! Nem akarok olyan világot, ahol nem létezik Angie! – Én viszont nem hagyom, hogy Ilena meghaljon! –felelte elszántan Elliott. A két férfi dühtől hajtva elindult egymás felé, majd a végső összetűzésre készen, már csak érintésnyire a másiktól, farkasszemet néztek: – Azt hiszed, kötélen rángathatsz, mert fiatalabb vagy? Nélkülem soha nem tudod meg, hogy halt meg Ilena, és nem tudod megmenteni. – Ha Ilena meghal, nem leszek Angie nemzőapja! Erre mérget vehet! – Ha majd apa leszel, Elliott, megértesz. A gyerekedet nem hagyod el, még akkor sem, ha azzal megmentheted a nő életét, akit szeretsz… Hosszú percekig álltak egymással szemben, és foggal-körömmel ragaszkodtak a saját álláspontjukhoz. A meghitt cinkosság, amely a legutóbbi találkozásuk alkalmával összekötötte őket, átadta a helyét a küzdelemnek, melyet egy férfi önmagával vívott. Az ütközetben fiatal és öreg énje csapott össze egymással. Mindkét fél eltökélte, hogy a végsőkig kitart. Az egyik azért, hogy megmentse a szerelme életét, a másik, hogy ne veszítse el a lányát. Zsákutcába jutottak. Akkor az öreg előtt hirtelen felcsillant egy lehetőség. Talált egy kiutat. – Mire lennél képes, hogy megmentsd Ilenát? – Bármire – felelte Elliott magabiztosan. – Miről vagy hajlandó lemondani? – Mindenről. – Akkor lehet, hogy van egy ötletem… * Az eső még mindig kitartóan zuhogott. Elliott és az öreg az íróasztal melletti diófa padra telepedett. Mögöttük az ablakon át rendszeres időközönként felvillant a Key West-i világítótorony, s a két férfi árnyékát a falra s a parkettára vetette. – A kérésed jogos. Megértem, hogy meg akarod menteni Ilena életét, de ez csak akkor lehetséges, ha teljesítesz három feltételt… – Három feltétel – ismételte Elliott. – Az első, hogy soha senkinek nem beszélsz arról, ami velünk történik. Természetesen Ilenának sem, de még Mattnek sem. – Mattben tökéletesen megbízom – ellenkezett Elliott. – Ez nem bizalom kérdése. Veszélyes vállalkozásba fogunk. Meggyőződésem, hogy hibát, óriási hibát követünk el azzal, hogy a sors ellen fordulunk, és előbb-utóbb drágán megfizetünk érte. A cinkostársad leszek, vállalom a kockázatot, de csak akkor, ha senki mást nem rángatsz bele. – És mi a második feltétel? – Ha sikerül megmentenünk Ilenát, szakítanod kell vele… – Hagyjam el Ilenát? – kérdezte elkerekedett szemmel Elliott. – Igen. Elhagyod, és soha többé nem találkozol vele. Ilena életben marad, de neked úgy kell alakítanod az életedet, mintha meghalt volna. Elliott kővé dermedt, mert hirtelen ráeszmélt, milyen borzalmas következményekkel jár a terv megvalósítása. Tiltakozni próbált, de egy hang sem jött ki a torkán. – Tisztában vagyok vele, hogy rettenetes dolgot kérek tőled – jegyezte meg az öreg orvos. – Mi lenne a harmadik feltétel? – kérdezte Elliott színtelen hangon. 77

– Kilenc év múlva, 1985. április 6-án, egy veronai sebészkongresszuson találkozol egy nővel, aki élénken érdeklődik majd irántad. Nem utasítod el a közeledését, és együtt töltesz vele egy hétvégét, hogy megfoganjon a lányunk. Így kell tenned! Ez az egyetlen megoldás, hogy megmentsük Ilenát és egyben Angie-t is. Fenyegető mennydörgés rázta meg az eget. Elliott hallgatott, az öreg orvos hozzáfűzte: – Ezt az árat kell fizetnünk, ha meg akarjuk változtatni a dolgok menetét. Szabadon dönthetsz. Még meggondolhatod magad. Az idősebb férfi felállt, gombolni kezdte a kabátját, és kimért léptekkel elindult lefelé a lépcsőn, ki a zivatarba. Elliott rádöbbent, hogy nincs más választása, kénytelen elfogadni az egyezséget. Lelki szemei előtt egy pillanat töredéke alatt leperegtek az Ilenával töltött boldog évek emlékképei. Ugyanakkor megértette azt is, hogy a felhőtlen boldogság hamarosan véget ér, s nehéz évek jönnek. – Elfogadom – kiáltotta. A másik hátra sem fordult, csak ennyit felelt: – Hamarosan visszajövök. És halkan becsukta maga mögött az ajtót.

78

14 Ötödik találkozás Aminek meg kell történnie, meg fog történni, bárhogy erőlködünk is, hogy elkerüljük. Aminek nem kell megtörténnie, nem fog megtörténni, bárhogy erőlködünk is, hogy elérjük. RAMANA MAHARSHI Észrevettem, hogy még azok az emberek is, akik azt állítják, hogy minden előre elrendeltetett, és azon semmit nem változtathatunk, körülnéznek, mielőtt átmennének az úttesten. STEPHEN HAWKING San Francisco, 1976 Elliott 30 éves Október, november, december… Eltelt majdnem három hónap, de a jövőből nem érkezett hír. Az élet látszólag visszatért a rendes kerékvágásba. Elliott betegeket gyógyított a kórházban, Ilena a gyilkos bálnáiért aggódott, Matt nem találkozott Tiffanyval, viszont nagy hévvel dolgozott a borgazdaság beindításán, mert Elliottal nemrég megvették a szőlőbirtokot. A fiatal orvos azonban hiába próbálta elhitetni magával, hogy visszaállt a régi rend, napjai szüntelen aggodalomban teltek, Ilena minden mozdulatáról tudni akart, és minden pillanatban öregkori önmaga felbukkanására várt. De a másik énje nem adott hírt magáról… Bizonyos napokon Elliott azzal hitegette magát, hogy csak álmodta a történteket, s a találkozás csupán a képzelete szüleménye volt. Végül is nem lehetetlen. A fokozódó munkahelyi stressz hatására egyre többen estek áldozatul a túlhajszoltságnak, mely depresszióhoz, sőt egyes esetekben a valóságtudat teljes elvesztéséhez vezetett. Talán őt is ez a kór támadta meg néhány hónapja, de azóta helyreállt a rend, s az elmúlt időszak hamarosan egy rossz emlék lesz csupán. Nagyon szeretett volna hinni ebben… * Beköszöntött a tél San Franciscóba, és fagyos szürkeségbe dermesztette a várost, ahova csak a karácsonyi díszkivilágítás csempészett némi vidám színt. December 24-én reggel Elliott jókedvűen érkezett a kórházba. Ez volt az utolsó ügyeleti napja a téli szünidő előtt. Estére várta Ilenát, hogy másnap együtt induljanak Honoluluba, és egy hétig süttessék a hasukat a kókusz-pálmák alatt. Még nem kelt fel a nap, amikor egy szirénázó mentőautó érkezett a kórház parkolójába. A mentőben hordágy, a hordágyon egy súlyos égési sérült.

79

A történet valójában félórával korábban kezdődött, amikor a tűzoltókat kezdődő tűzvészhez riasztották a Haight Ashbury egyik lakóházába. Ósdi, lerobbant épület volt, ahova néha önkéntes lakásfoglaló junkie-k költöztek. Hajnali öt óra körül, a heroin-túladagolástól fellépő, hallucinációkkal járó pánikroham, az úgynevezett had trip legkritikusabb pillanatában egy fiatal lány benzint locsolt magára, majd meggyújtott egy gyufát. Emily Duncannek hívták. Húszéves volt, és már csak néhány órája volt hátra.

* A sürgősségi osztálynak sebészre volt szüksége. Azonnali erősítésként Elliottot hívták. Amikor a páciens fölé hajolt, hogy megvizsgálja, elborzadt a látványtól. A lány testének teljes felületét nyílt sebek borították. Harmadfokú égési sérülést szenvedett, amely formátlanná torzította a combját, a hátát, a mellkasát… A haja szinte tövig égett, arca eltűnt a sebek alatt. Felsőtestét kiterjedt égési seb falta körbe, melle megégett záróizmainak fullasztó szorításában a mellkasa összeszűkült, és alig kapott levegőt. A légzés megkönnyítése érdekében Elliott két oldalirányú bemetszés végrehajtására készült, de ahogy a szikével a felsőtest felé közelített, hirtelen megtorpant, s keze remegni kezdett. Egy pillanatra behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és minden erejével a feladatra összpontosított. A hivatástudat végül felülkerekedett a meg-indultságán, és biztos kézzel fogott hozzá a műtéthez. Az osztály orvosai Emily mellett töltötték a délelőtt nagy részét. Mindent megtettek azért, hogy a lány a legjobb kezelésben részesüljön, és csillapodjék az erős, gyötrő fájdalom. Ám elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Emily életét nem tudják megmenteni. Sérülései túl mélyek voltak, súlyos légzési elégtelenségben szenvedett, és már a veséi is kezdték felmondani a szolgálatot. Megelégedtek hát azzal, hogy stabilizálták az állapotát, és vártak… * Kora délután, amikor Elliott benyitott Emily szobájába, a lány infúziókra kötve, tetőtől talpig bepólyálva feküdt. Az orvost meglepte a szobában uralkodó furcsa nyugalom. A halottvirrasztás előjátékának csendjét csak a monitorból kiszűrődő szívdobogás törte meg. Elliott az ágyhoz lépett, és a lányt nézte. A vérnyomása nyugtalanító maradt annak ellenére, hogy a heroin már teljesen kiürült a szervezetéből, és úgy tűnt, eszméleténél van. Legalábbis kellő mértékben ahhoz, hogy felfogja, halálra van ítélve… Elliott fogott egy széket, és csendben letelepedett a lány mellé, akit nem ismert, és akiért már semmit sem tehetett. A hozzátartozóit nem sikerült felkutatni, és senki nem volt mellette, hogy az utolsó küzdelemben elkísérje. Elliott szeretett volna máshol lenni, de nem tudott menekülni a lány kétségbeesett tekintete elől, amely kérőn csüggött az arcán. A rettenetet olvasta ki belőle, és kérdéseket, melyekre nem volt válasza… A lány suttogni próbált valamit. Elliott közelebb hajolt, leemelte az arcáról az oxigénmaszkot, és azt vélte hallani, hogy „fáj”. Elhatározta, hogy emeli a morfiumadagot, és már írta volna a lázlapra az utasítást, amikor hirtelen megértette, hogy Emily nem azt mondta, hogy „fáj”, hanem, hogy „félek”. Mit felelhetne erre? Hogy ő is fél, és hogy sajnálja, de nem tudja megmenteni? Hogy az olyan napokon, mint ez a mai, úgy érzi, nincs értelme az életnek? Legszívesebben gyengéden a karjába vette volna, de egyben szerette volna kifejezni mélységes felháborodását is, amely reggel óta gyötörte. Mi vitte rá a lányt erre az őrült tettre? A körülmények milyen összjátéka kellett ahhoz, hogy egy lepusztult, lakatlan házban a tudatvesztésig drogozza magát? Milyen fájdalom indokolta, hogy benzint locsoljon magára, és szénné égesse a testét, amikor még húszéves sem volt? 80

Mindezt szerette volna Emily fülébe kiáltani, de egy orvos ezt nem teheti meg… Megelégedett hát azzal, hogy mellette maradt, s körbevette minden szeretetével és együttérzésével, mert nem volt más, aki ezt megtette volna. Karácsony előestéje volt, a kórház csökkentett létszámmal működött, és a rendszer egyébként sem erre volt berendezkedve. A rendszertől azt várták, hogy gyógyítson, nem azt, hogy lelki támaszt nyújtson. Emily egyre nehezebben lélegzett, és folyamatosan borzongott. Elliott tudta, hogy a lányt a morfium ellenére is rettentő fájdalom gyötri. És azzal is tisztában volt, hogy soha többé nem fogja elfelejteni a tekintetét, amely kétségbeesetten, szüntelenül az ő pillantását kereste. Ebben a szakmában mindig azt hiszi az ember, hogy már mindent látott, de téved. Azt gondolja, hogy már ismeri a legrosszabbat, de a legrosszabb mindig csak ezután jön, és a legrosszabbon túl mindig van még rosszabb. * Eltelt egy óra. Kettő. Délután háromkor Elliottnak lejárt a hivatalos munkaideje. Csendben felállt. – Visszajövök – ígérte Emilynek. Kilépett a folyosóra, és hívta a liftet. Telefonál Ilenának, hogy este nem tud kimenni elé a repülőtérre, és valószínűleg csak késő éjjel ér haza. Az előcsarnokban talált egy szabad fülkét, és tárcsázta az Ocean World számát, remélve, hogy még ott találja a lányt. A telefonközpont jelentkezett, Elliott kérte, hogy kapcsolják az állatorvos irodájába. – Halló? – szólalt meg Ilena. – Én va… – kezdte Elliott, de nem folytatta, mert közben megszakadt a vonal. Valaki átnyúlt a válla fölött, és lenyomta a gombot. Hátrafordult. Öregkori önmaga állt mögötte. – Eljött a nap… – közölte az idős férfi. – Milyen nap? – Ma kell meghalnia Ilenának. * A két férfi felment a kórház tetőteraszára. Tapasztalatból tudták, hogy ott többé-kevésbé nyugodtan beszélhetnek, hiszen a kollégák megvető pillantása elől menekülve, fiatalon és idősen is oda jártak cigarettázni. Elliott izgatottan toporgott, és türelmetlenül várta, hogy idősebb énje végre belefogjon a magyarázatba. Az idős férfi magabiztos mozdulattal Elliott vállára tette a kezét. – Erre a telefonbeszélgetésre nem kerülhet sor. – Miért? – Mert Ilena nem értené meg. – Mit? – Hogy magára hagyod egy beteg kedvéért, miután lejárt a munkaidőd. Három hete nem találkoztatok. Minden vágya, hogy kimenj elé a repülőtérre, és együtt töltsétek az estét. Elliott magyarázkodni kezdett: – Lent az a lány… haldoklik, rettenetes. Nincs senkije, és… – Tudom – szánakozott az idős orvos. – Harminc éve én virrasztottam mellette egész éjszaka, és azóta sem felejtettem el. Hangja megtelt szomorúsággal, és így folytatta: – De hajnalban, amikor hazaindultam a kórházból, szörnyű hír várt: meghalt Ilena. Elliott értetlenül tárta szét a karját. 81

– Mi köze van ennek a betegnek Ilena halálához? – Mindent elmagyarázok – ígérte az öreg. – Még mindig áll az alku? – Igen – felelte határozottan Elliott. – Akkor most részletesen elmesélem, hogy mi történne az után a telefonbeszélgetés után. Az öreg orvos belekezdett a történetbe. Sokáig mesélt, az emlékezés felzaklatta, és hangjába szomorúság és megbánás vegyült. Elliott lehunyt szemmel hallgatta. Lelki szemei előtt, mint egy filmen, peregtek a képek… Ilena: Halló? Elliott: Én vagyok. Ilena: Ne próbálkozz, úgysem árulom el, mit kapsz ajándékba! Légy türelmes, este megtudod! Elliott: Figyelj, kicsim, van egy kis probléma. Ilena: Mi történt? Elliott: Nem tudok kimenni eléd a repülőtérre… Ilena: Azt hittem, háromkor végzel. Elliott: Igaz, végeztem… Ilena: De? Elliott: Itt kell maradnom egy beteggel. Ma reggel egy foglalt házban öngyilkos lett egy fiatal lány… Ilena: Kábítószeres? Elliott: Az most nem számít. Ilena: Ha jól értem, a kórházban töltöd a karácsonyestét egy junkie-val, akit pár órája ismersz? Elliott: A munkámat végzem. Ilena: A munkádat! Azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen, aki dolgozik? Elliott: Figyelj… Ilena: Belefáradtam a várakozásba, Elliott. Elliott: Ezt hogy érted? Ilena: Tíz éve várok rád, és észre sem veszed. Elliott: Holnap reggel megbeszéljük… Ilena: Nem, Elliott. Nem megyek többé San Franciscóba. Legközelebb akkor hívj, ha majd biztos leszel benne, hogy velem akarsz élni. Elliott percekig állt a telefonfülkében, és háromszor leemelte a kagylót, hogy visszahívja Ilenát, bocsánatot kérjen, és jóvátegye a hibát. Végül nem tette meg, mert képtelen lett volna magára hagyni a két emelettel feljebb haldokló fiatal lányt. Ilena fél óráig várt a telefon mellett, de mivel Elliott nem hívta újra, mérgesen összetépte a repülőjegyet, és a szemeteskosárba dobta. Ott végezte a karácsonyi ajándék is. Elliott soha nem tudja meg, hogy egy órát kapott volna, amelybe a neve kezdőbetűit vésték. Ilena kifutott az irodából, és porig sújtva a kertbe menekült, ahol a bánatára fittyet hányó rózsaszín flamingók és aligátorok unott tekintetétől kísérve kisírta magából lelke minden fájdalmát. Aztán elhatározta, hogy lemondja a szabadságát, és visszamegy dolgozni. A késő délutánt a megszokott feladatoknak szentelte, mintha mi sem történt volna. Már besötétedett, mire az ellenőrző körút végére ért, de még egy utolsó pillantást vetett a kedvenc kardszárnyú delfinjére. – Hello, Anuska! Te sem vagy túl jó kedvedben, igaz? Néhány napja az Ocean World rangidős bálnája súlyos depresszióba esett. Nem fogadott el ételt, és nem vett részt az előadásokon sem. Uszonya ernyedten csüngött, és a mindig engedelmes állat rendkívül agresszívvá vált a gondozóival és a vele egy medencében élő többi bálnával 82

szemben. Viselkedésének okát nem kellett messze keresni: elszakították tőle alig nyolcéves lányát, Ericát, mert Európába vitték, hogy részt vegyen egy szaporodási programban. Vasládába zárva, gondozó nélkül utazott több mint húsz órán át egy repülőn. Őrület! Ilena mindent megtett, hogy megakadályozza az áttelepítést. Elmagyarázta, hogy az egy csoportba tartozó vándor kardszárnyú delfinek természetes élőhelyükön soha nem szakadnak el egymástól, s hogy az elválás súlyos traumákat okoz. De az igazgatóság gazdasági szempontokra hivatkozva nem vette figyelembe a szakvéleményét. A cetfélék fogságba ejtését megakadályozó esetleges újabb tilalomtól tartva a tengeri vidámparkok igyekeztek helyben megoldani az utódpótlást, és megpróbálták növelni a fogságban születő cetfélék számát. Ilena a víz fölé hajolt, hogy a parthoz csalogassa a kardszárnyú delfint, de Anuska nem felelt a hívására. Eszeveszetten rótta a köröket, és panaszosan fújtatott. Ilena attól félt, hogy ha megsérül, legyengül az immunrendszere. A látszat ellenére ezek a behemótok rendkívül érzékeny állatok, a legapróbb mikroba is halálos veszélyt jelent a számukra. A vese- és a légzőszervi fertőzések szinte mindennaposak náluk. Jó példa erre a medence uralkodó hímjének esete: Joachim hat hónappal ezelőtt egy sérülés nyomán vérmérgezésben pusztult el. Olykor ez a sors jut az óriásoknak. Játszva végez velük egy parányi kórokozó. Ilenát egyre jobban zavarta a bezártság gondolata. A tengeri vidámparkokba telepített delfinek és gyilkos bálnák élete korántsem volt olyan tökéletes, mint ahogy azt a látogatóknak lefestették. Négy fal közé zárva, vegyszerekkel kezelt vízben bugyborékoltak naphosszat, és vitaminokkal, antibiotikumokkal tömték őket. Mutatványaikkal kétségkívül elbűvölték a közönséget, de vajon nem sértő ez a fajra nézve, mely a kognitív képességek terén az emberrel vetekedik! Anuska minden különösebb ok nélkül hirtelen dührohamot kapott, és a fejével vadul ütni kezdte a medence fémkorlátját. – Hagyd abba! – parancsolt rá Ilena, és egy fémrúddal megpróbálta visszalökni az állatot a vízbe. Látott már öngyilkos hajlamú kardszárnyú delfint, és nyilvánvaló volt, hogy Anuska meg akarja sebesíteni magát. Aggódva bedobott neki pár halat, hogy elvegye a kedvét a halálos tervtől. – Nyugalom! Nyugalom, szépségem! Az állat rohamai fokozatosan csillapodtak, és úgy tűnt, hogy Anuska megnyugodott. – Jól van, Anus – dicsérte Ilena megkönnyebbülten… … míg észre nem vette a vizet pirosra színező vércsíkot, – Jaj, ne! Az állat mégis megsérült. Ilena a víz fölé hajolt. Első látásra az állkapcsa szakadt fel. Ilenának be kellett volna tartania a gondozókra vonatkozó két pontból álló aranyszabályt: ne hívd magadhoz a kardszárnyú delfint, ha agresszív, és kizárólag akkor ereszkedj be mellé a vízbe, ha meggyőződtél együttműködési szándékáról. Be kellett volna kapcsolnia a riasztót. Segítséget kellett volna kérnie a kollégáitól. Igen, kellett volna… De az Elliottal folytatott beszélgetéstől feldúlva gondolkodás nélkül beugrott a medencébe, ahol Anuska újra őrjöngő körtáncba kezdett. Amikor az állat meglátta, hogy Ilena közelít felé, egy mozdulattal rávetette magát, hatalmas állkapcsával ráharapott, és magával rántotta a mélybe. Ilena kapálódzott, de a kardszárnyú delfin sokkal erősebb volt nála. Valahányszor a lány felbukkant a víz színére, a cet azonnal lecsapott, és visszanyomta a víz alá, anélkül hogy ő levegőhöz jutott volna. Ilena tapasztalt úszó volt, több percig képes volt folyamatosan a víz alatt maradni. De egy hat méter hosszú, négytonnás állattal nem küzd sokáig az ember… 83

Pedig amikor már egyáltalán nem hitt benne, egy óvatlan pillanatban mégis sikerült fellöknie magát a felszínre, és visszanyerte a lélegzetét. Kétségbeesett tempózásba kezdett a medence széle felé, és már majdnem elérte, amikor… Egy pillantást vetett a háta mögé, és meglátta a bálna hatalmas farkuszonyát, amint elképesztő sebességgel csap le rá. Hatalmas ütés volt, és az azt követő fájdalom olyan erős, hogy majdnem eszméletét vesztette. Ellenállás nélkül merült a mélybe. Utolsó világos pillanatában, miközben a tüdeje kezdett megtelni sós vízzel, felmerült benne a kérdés, hogy vajon Anuska, akit évek óta odaadóan gondoz, hogyan támadhatott rá ilyen őrült dühvel. De a kérdésre nem volt ésszerű válasz. Négy fal közé zárva egy idő után a legszelídebb állat is megvadul… Utolsó gondolata a férfié volt, akit szeretett. Arra készült, hogy majd együtt öregszenek meg Elliottal. Ilena abban az évben leli volna harmincéves. A sorsunkat nem mi választjuk. Ahogy általában ez lenni szokott, helyettük is az élet döntött. A félelem és a rettegés szorításában, a sötétség ölelésében érezte, amint magával ragadja egy halálos örvény. Miközben végleg átbillent a túlpartra, azt fájlalta a legjobban, hogy összeveszett Elliottal, s hogy a képen, amelyet a férfi róla őriz majd, foltot ejt a keserűség és a neheztelés. A vad szél fagyos leheletével fújta tele a kórház tetejét. Elliott, mintha rémálomból ébredt volna, lassan kinyitotta a szemét, miközben öregkori önmaga a történet végére ért. Egy ideig némán, mozdulatlanul álltak egymás mellett. A fiatal férfit elborzasztotta, amit hallott, az öreget újra megviselte, amit mesélt. Elliott percekig a fejét rázta, de mielőtt szóhoz jutott volna, az öregember egy megsárgult papírdarabot húzott ki a zsebéből. – Ha nem hiszel nekem… Elliott szinte kitépte a kezéből a lapot. A Miami Heraldból kivágott, régi újságcikk volt. A kopott betűk fölött a másnapi dátum állt: 1976. december 25. Elliott remegő kézzel olvasta a szöveget, amelyet egy Ilenáról készült nagyméretű fotóval illusztráltak. Kardszárnyú delfin végzett egy fiatal állatorvossal Borzalmas katasztrófa az orlandói Ocean Worldben. Egy gyilkos bálna megmagyarázhatatlan okból a gondozója életére tört. A delfinnek elég volt néhány perc, hogy megtámadja és vízbe fojtsa Ilena Cruzt, a tengeri vidámpark állatorvosát, holott ő csak a zaklatott állat segítségére sietett. A baleset pontos körülményei egyelőre tisztázatlanok, de a fiatal gondozónő állítólag figyelmen kívül hagyott néhány biztonsági előírást. A delfinárum vizsgálatot indított az ügyben, és az eredmények nyilvánosságra hozataláig az igazgatóság nem kívánja kommentálni az eseményeket.

Mire Elliott végzett a cikkel és felemelte a fejét az olvasásból, öregkori hasonmása távolodni kezdett a ködben. – Most rajtad a sor! – kiáltott vissza búcsúzóul, majd kinyitotta a csapóajtót, és eltűnt. Elliott magára maradt. Kis ideig még bódultan a hidegtől, a rémülettől és a bizonytalanságtól mozdulatlanná dermedve bámult maga elé a tetőteraszon, majd hirtelen abbahagyta a töprengést, mert ráeszmélt, hogy azonnal cselekednie kell. A lépcsőházba sietett, hogy mielőbb telefonáljon. Nem számít, mit hoz a holnap. 84

Nem számít, milyen árat kell fizetnie. Megmenti Ilena életét. Semmi más nem érdekelte. * Rakétaként száguldott le a lépcsőn, át az előcsarnokon, és néhány kollégáját félrelökve megragadta az egyik telefonkagylót. Vonalhang… Első csengetés… Végtelen hosszúnak tűnő másodpercek, majd végre meghallotta Ilena hangját: Ilena: Halló? Elliott: Én vagyok. Ilena: Ne próbálkozz, úgysem árulom el, mit kapsz ajándékba! Légy türelmes, este megtudod! Elliott: Figyelj, kicsim… Ilena:Mi történt? Elliott: Semmi. Megyek eléd a repülőtérre, ahogy megbeszéltük. Ilena: Alig várom, hogy lássalak… Elliott: Én is. Ilena: Olyan furcsa a hangod. Jól vagy? Elliott: Most már jól. Miután Elliott letette a telefont, képtelen volt visszamenni Emilyhez. Nem bírta volna elviselni a haldokló lány tekintetét. Az egyik ügyeletes ápolónőt kérte meg, hogy időnként vessen rá egy pillantást, majd felkapta a kabátját, és a parkolóba sietett. Volt valami értelme ennek az utolsó telefonbeszélgetésnek? Van esély arra, hogy megváltoztassa a saját és Ilena jövőjét? Elég, ha felcserél egy mondatot, és máris más irányt vesz a sors – zakatoltak a fejében a kérdések. Elliott a kocsija felé tartott, s közben megszokásból cigarettára gyújtott. Szabad kezét a zsebébe mélyesztette, hogy felmelegítse, s akkor ujjai a papírlaphoz értek. Hirtelen szöget ütött a fejében egy kérdés. Ha megváltoztatta a jövőt, Ilenát nem érte baleset, egy újságíró sem írhatta meg azt a cikket, vagyis a cikk nem létezik! Izgatottan előkapta a megsárgult lapot, széthajtogatta, ide-oda forgatta, szemügyre vette egyik oldalát, másik oldalát… Akármilyen hihetetlen, a cikk tartalma megváltozott. Ilena képe különös varázslat folytán eltűnt, és a fiatal állatorvosnő haláláról szóló cikk helyén egy másik napihír állt a címlapon: Az Ocean Worldben elpusztult egy kardszárnyú delfin Anuska, az orlandói Ocean World rangidős kardszárnyú delfinje belehalt egy állkapocssérülésbe, melyet a medence fémkorlátjának ütődve szerzett. Az állat állítólag szántszándékkal sebesítette meg magát. A delfinárium újságíróknak nyilatkozó igazgatója elismerte, hogy a delfin valószínűleg végső elkeseredésében kezdett önpusztításba, a vidámpark ugyanis elszakította a lányától, akit egy másik állatkertnek adtak el. A személyzet egyetlen tagja sem sérült meg.

85

15 Hatodik találkozás

Ez a férfi volt számomra az egész világ, Észak, Dél, Kelet és Nyugat… WYSTAN HUGH AUDEN San Francisco, 1976 Elliott 30 éves Karácsony van. December huszonötödike. San Francisco szürke, hideg reggelre virrad. A város most New Yorkra emlékeztet, az ember már-már azt hihetné, hogy bármelyik pillanatban leeshet a hó. A ház csendes, a hajnal fakó fényeiben fürdik. Ilena Elliott vállára hajtott fejjel békésen alszik. A fiatal orvos azonban holtsápadt, mint aki egész éjjel le sem hunyta a szemét. Elliott Ilena felé fordul. Gyengéden megcsókolja, és óvatosan, hogy fel ne ébressze, percekig csodálja, mert tudja, hogy ezek az utolsó együtt töltött pillanatok. Még egyszer utoljára belélegzi a lány hajának illatát, ajkát végigsétáltatja bőre bársonyán, és hallgatja szívverésének muzsikáját. Könnyei a lepedőre hullnak. Felránt egy pulóvert és egy farmernadrágot, majd csendben kioson a szobából. Képtelen elhinni, hogy el fogja hagyni. Tudja, hogy tartania kell magát az egyezséghez. De most, hogy Ilena megmenekült, mi akadályozhatja őket abban, hogy együtt maradjanak? Vajon milyen megtorlással fenyegetné a másik énje, ha mégis megszegné az alkut? Gyötrődve járkál fel-alá a házban, s bár nem hiheti, mégis reménykedik, hogy felbukkan öregedő énje, s ő kiöntheti keserűségét, és tudtára adhatja mély felháborodását. De az öreg hasonmás nem mutatkozik. A hatvanéves Elliott állta a szavát. Most rajta a sor, hogy betartsa az ígéretét. * Elliott a konyhába ér, és leroskad egy székre. A bejárat mellett a lezárt bőröndök útra készen várják, hogy gazdáik elinduljanak Hawaii felé, de sem ő, sem Ilena nem utazik. Elliott tudja, hogy nincs más megoldás. El kell hagynia Ilenát. Erre sarkallja a lelke mélyén munkálkodó különös erő. Ezt súgja a belső hang. Ő egy báb csupán, melyet a színfalak mögül, zsinóron rángat egy ismeretlen hatalom. Az asztal üveglapja visszatükrözi meggyötört, beesett arcát. Lelke kiüresedett, minden önbizalma odaveszett, s ő irányt vesztve lebeg a létben, melynek működését már egyáltalán nem érti. A legelső találkozás óta az a benyomása, hogy egy képtelen világba csöppent, amely minden eddig ismert törvénynek ellentmond. A félelmetes ismeretlenség hálójában vergődik, nem alszik, nem eszik, és lehetetlen kérdések kínozzák. Miért épp vele történik mindez? Szerencse vagy átok ez a találkozás? Épeszű ő még egyáltalán? Őrjítő, hogy senkivel nem beszélheti meg a gondját. Zajt hall. Megreccsen a parketta. Ilena jelenik meg kis bugyiban és a csípőjén csomóra kötött blúzban. 86

Huncut mosolyt küld felé, miközben egy ABBA-számot dúdol magában. Elliott tudja, hogy utoljára látja boldognak. A lány elviselhetetlenül szép, és még soha nem voltak ennyire szerelmesek egymásba. De pillanatokon belül minden romba dől… Ilena Elliotthoz lép, a férfi nyaka köré fonja a karját, de rögtön érzi, hogy valami nincs rendben: – Mi történt? – Beszélnünk kell. Nem bírom tovább ezt a színjátékot. – Milyen színjátékot? – Hát, mi ketten… – Mi… miről beszélsz? – Megismerkedtem egy másik nővel. Elég volt két szempillantás. Két szempillantás, hogy meginogjon egy tízéves szerelem. Két szempillantás, hogy elváljon egymástól, ami oly szorosan összeforrt… Ilena megdörzsöli a szemét, és leereszkedik Elliott elé a földre. Azt gondolja, hogy csak rossz tréfa az egész, hogy bal lábbal ébredt, hogy rosszul hall… – Viccelsz? – Úgy nézek ki? A lány lesújtva, értetlenül mered Elliottra. A férfi szeme vörös a kialvatlanságtól, arca nyúzott. Néhány hónapja gyakran érezte, hogy Elliott megviselt, feldúlt, s olykor szokatlanul nyugtalan. Nekiszegezi a kérdést: – Ki az a másik? – Nem ismered. Egy ápolónő a Free Clinicről. Együtt ügyelünk. Ilena még mindig nem akar hinni a fülének. Valószerűtlennek tűnik minden szó. Arra gondol, hogy álmodik. Nem ez az első ilyen rémálma. Igen, csak képzelődik. Mindjárt vége. Ő mégis tovább faggatózik. – Mióta találkozol vele? – Két hónapja. Erre már nem tud mit felelni. Hirtelen ráeszmél, hogy a csoda, melyet tíz éve gondosan építgetnek, egyszerre darabokra hullik. Elliott folytatja a romboló hadjáratot: – Úgy érzem, hogy a kapcsolatunk egy ideje megrekedt. – Ezt még soha nem említetted… – Nem tudtam, hogy kezdjek bele… Igyekeztem fokozatosan a tudtodra adni… Ilena szeretné befogni a fülét, hogy semmit ne halljon. Titkon azt reméli, hogy a beszélgetés a hűtlenség beismerésével véget ér. De Elliott másképp gondolja. – Szakítani akarok, Ilena. A lány megpróbál felelni, de a fájdalom elnémítja. Tehetetlennek érzi magát. A könnye patakokban folyik arcán. – Nem vagyunk házasok, gyerekünk sincs… – folytatja Elliott. Ilena most már csak arra vágyik, hogy a férfi elhallgasson, mert minden szó tőrdöfés a szívébe, és úgy érzi, már nem bírja sokáig. S akkor minden büszkeséget félredobva, heves vallomásba kezd: – Te vagy a mindenem, Elliott, a szeretőm, a barátom, a családom… Közelebb hajol a férfihoz, hogy hozzábújjon, de Elliott elhúzódik. A lány esengő pillantásától Elliott szívébe fájdalom hasít. Érzi, hogy rég túllőtt a célon, mégis kiprésel magából egy utolsó mondatot. – Nem érted, Ilena? Nem szeretlek már. * 87

Karácsony napja van, lusta kora reggel. San Francisco szokatlanul lassan ébredezik. A folyton nyüzsgő nagyváros utcái kihaltak, és a boltok nagy része zárva tart. Sok családban ünnepnap a mai. A gyerekek már fenn vannak, és kíváncsian bontogatják az ajándékokat. Zeneszó és örömteli kiáltás hallatszik szerte a városban. Máshol, másokra azonban nehéz nap vár. Ilyenkor a magány a megszokottnál is nagyobb súllyal nehezedik az ember lelkére. A Union Square környékén a hajléktalanok összebújnak a köztéri padokon. A Lenox Kórházban, egy zaklatott éjszaka után egy húszéves lány belehal égési sérüléseibe. Valahol a Marinán nemrég szakított egy szerelmespár… Egy taxi közeledik az üvegborítású házhoz, és magával viszi Ilenát a repülőtérre. Elliott is menekül otthonról. Kocsiba ül, és bánatosan, szégyentől mardosva végighajt a városon. Többször kis híján balesetet okoz. A kínai negyedben karácsonykor is nyitva tartanak a boltok. Elliott leparkol, betér az útjába akadó első bisztróba, beront a mosdóba, és a vécékagyló fölé hajolva mindent kihány. Akkor valaki megáll a háta mögött. Érzi a jelenlétét, melyet most már könnyen felismer, s amelytől retteg… Nagy hévvel megfordul, és ökölbe szorított kézzel gyomorszájon vágja idősödő önmagát, aki nekiesik a csempézett falnak. – Maga a hibás! Az idős orvos kábultan csuklik össze a fal mentén, de aztán feltápászkodik, s a következő ütéseket már derekasan állja. – Maga tehet róla, hogy Ilena elment! – átkozódik Elliott. A két férfi közül most az idősebb ront neki a fiatalnak. Megragadja a tarkóját, és ágyékon rúgja. Aztán percekig állnak egymás mellett, és keserű haraggal telve kifújják magukat. A hallgatást Elliott töri meg elsőként. – Ilena volt az egész életem… – zokogja keservesen. – Tudom… Ezért mentetted meg – feleli az öreg, és gyengéden megérinti Elliott vállát. Majd vigasztalásul még megjegyzi: – Nélküled már nem élne. Elliott felemeli a fejét, és a másik önmagára szegezi a tekintetét. Furcsa. Még mindig csak egy idegennek látja. A férfihoz képest, akiben meglehetősen nehezen ismer magára, ő még csak fél életet élt. Öregkori énje harminc évvel előtte jár, harminc évvel több tapasztalat, ismeret és ismeretség van a birtokában… Ugyanakkor lehet, hogy harminc évvel több lelkiismeret-furdalás és megbánás is? Érzi, hogy az időutazó indulni készül. Felismeri a jellegzetes remegést és orrvérzést. Az öreg orvos papírkendővel próbálja elállítani a vérzést. Ezúttal szeretett volna hosszabb ideig maradni, mert tudja, hogy fiatal önmagára nehéz évek várnak. Sajnálja, hogy nem találta a megfelelő szavakat, amelyek útravalóul szolgálnának, bár tudja, hogy a szavak csak pehelysúlyú segítőtársak a szenvedésben és a sorscsapásban. Leginkább az bántja, hogy szinte minden eddigi találkozásuk az értetlenség jegyében zajlott és összetűzéssel zárult, akár egy apa-fiú kapcsolat, amely megrekedt a módszeres ellenállás fázisában. Nem hajlandó azzal a gondolattal távozni, hogy egy verekedésen kívül mást nem adott neki. Meggyőződése, hogy utoljára látja magát harmincévesen, és mivel pontosan emlékszik a mérhetetlen szomorúságra, melyet akkoriban átélt, vigasztaló szavakkal próbálkozik: – Neked legalább megmarad a tudat, hogy Ilena életben van valahol, míg én egész eddigi életemben gyötrődtem, mert úgy éreztem, hogy a halála az én lelkemen szárad. És hidd el, a különbség óriási… – Menjen a fenébe… – jött a válasz. Nehéz önmagunkkal szót érteni, annyi szent! – gondolta az öreg orvos, miközben elragadták a sodró idő hullámai.

88

Az utolsó kép, melyet agya rögzít, fiatal önmagáé, aki kezét ökölbe szorítva, középső ujját feltartva, keményen beint neki.

89

16 Az emberek már nem érnek rá, hogy valóban megismerjék a világ dolgait. Mindent készen vesznek a boltban. De mivel barátot nem árulnak sehol, az embereknek már nincsenek barátaik. ANTOINE DE SAINT-EXUPÉRY San Francisco, 1976 Elliott 30 éves Elliott keserű szívvel, dühösen lépett ki a mosdóból. Mivel érdemelte ezt ki? Mióta Ilenától elvált, szünet nélkül a lány értetlen, esdeklő tekintete kísérti. Soha többé nem felejti, milyen szemekkel meredt rá, amikor azt mondta, hogy már nem szereti! Az első perctől fogva érezte a lány határtalan kétségbeesését, ő mégis makacsul kitartott, s a végén még meg is alázta. Természetesen mindezt érte tette, hogy megmentse az életét, csakhogy ezt Ilena soha nem fogja megtudni! És egész életében gyűlölni fogja őt… Egyébként abban a pillanatban ő is hasonlóan érzett: gyűlölte magát. Annyira, hogy nem is akart önmaga lenni. Búskomoran a bárpulthoz ült, és rendelt egy pohár rizspálinkát, melyet egyszerre felhajtott. Cigarettára gyújtott. Kért még egy pohár italt, aztán egy harmadikat is. Apja nyomdokaiba lép. Holtrészegre issza magát! Elliott ritkán ivott alkoholt. Olykor-olykor elszopogatott egy pohár bort, főképp Matt kedvéért, aki valódi borszakértő volt. Iszákos apja mellett Elliott közelről látta, milyen mérhetetlen pusztítást végez az alkohol. Fejében az ital óhatatlanul az erőszakkal társult. Lelki szemei előtt mindig megjelent az apja, amint önuralmát vesztve püföli őket. Abban a pillanatban azonban éppen ezt kereste ő is. Arra törekedett, hogy elveszítse uralmát saját maga felett, és valaki más bőrébe bújjon. Amikor újabb pohár pálinkát rendelt, a báros tétovázva vette kézbe az üveget, mert látta, hogy Elliott nincs egészen magánál. – Add ide! – kiáltotta Elliott, és kikapta a flaskát a kezéből, majd egy tízdollárost dobott a pultra. Szerzeményét szorosan magához szorítva kitántorgott az utcára. Beült a kocsiba, és újra meghúzta az üveget. – Nézd, apa! Most olyan vagyok, mint te! – üvöltötte, és beindította a motort. – Épp olyan, mint te! És ez még csak a kezdet volt… * San Franciscóban nem volt nehéz kábítószerhez jutni. Elliott rengeteg drogfüggővel találkozott a kórházban vagy a Free Clinicen. Jól ismerte a szokásaikat és a találkahelyeiket. Tenderloin felé vette hát az irányt. Nem túl bizalomgerjesztő környék, de könnyűszerrel hozzájut ahhoz, amit keres. Tíz percig ténfergett az emberi fertőt és poklot rejtő, lepusztult negyed utcáin, mire ismerős drogüzérre akadt. A jamaicainak látszó fekete fiú Yamda névre hallgatott.

90

Elliott már két ízben tett ellene feljelentést, mert a Free Clinic közvetlen közelében, az elvonókúrán részt vevő betegeknek kínálta a portékáját. Többször durva összetűzésbe keveredtek, sőt a legutóbbi alkalommal még ölre is mentek. Elliott találhatott volna más árust, hisz hemzsegtek a környéken, de ha az ember egyszer úgy dönt, hogy elindul a lejtőn, a megaláztatás is része a játéknak. A dealer kissé megrémült, amikor észrevette Elliottot, de ahogy közelebb ért hozzá, rögtön megértette, mi járatban van. – Nahát, doki! Borzongásra vágysz? – köszöntötte kaján vigyorral. – Mit kínálsz? – Mennyi pénzed van? Elliott kotorászni kezdett a pénztárcájában. Hetven dollárt talált. Bőven futja egy kiadós adagra bármelyik mocsokságból. – Choose your poison – mondta Yamda diadalittas arccal. – Hasis, metedrin, LSD, heroin… * Nyugalmas időszakokban mindig azt gondoljuk, hogy legyőztük őket. Azt képzeljük, hogy végre sikerült elkapni a grabancukat. Hogy végleg száműzetésbe vonultak. Egyszer és mindenkorra. Örökre. De ez ritkán történik meg valójában. Démonaink általában nem tágítanak. Mindig ott lapulnak valahol a sötétben, s kitartóan várják a pillanatot, amikor figyelmünk lankadni kezd. És ha elmúlik a szerelem… * A Marinára érve Elliott négyesével szedte a lépcsőfokokat, és fent egyenesen a fürdőszobába ment. A kis labrador örömében, hogy viszontlátja a gazdáját, boldogan futott felé, de… – Takarodj! – kiáltott rá Elliott, és az alkoholtól kissé kábán megpróbálta félrerúgni a kutyakölyköt. Rasztafej felnyüszített, de az ellenséges fogadtatás nem riasztotta el. Újra közeledni próbált, és Elliott nyomába eredt. Rosszul tette. A fiatalember felkapta a bundájánál fogva, és kíméletlenül kipenderítette. Amikor végre egyedül maradt, magára zárta a fürdőszobaajtót, és elővette a gyógyszeres dobozt, hogy fecskendőt és tűt keressen. Remegő kézzel kivette a zsebéből a Yamdától vásárolt heroingalacsint. Gyorsan magába akart fecskendezni valamit. Bármi legyen az, csak robbanjon tőle az agya. Nem lebegésre vagy szellemi szabadságra vágyott, mint azok a bárgyú hippik, ő úgy istenigazából akart betépni, hogy teljesen kiüsse magát. Bármit megtett volna, hogy felejtsen. Bármire kész volt, csak eltűnhessen ebből a világból, csak kiköthessen máshol, ahol nem kísérti többé sem időskori énje, sem Ilena emléke, ahol megszűnik önmaga lenni. A heroint egy csészealjra helyezte, és egy kis vizet engedett rá. Öngyújtója segítségével melegíteni kezdte a tálka alját, majd egy darab vattacsomóval felitatta a folyadékot. A vattába szúrta a tűt, felszippantotta a készítményt, és alkarja egyik vénájába fecskendezte. Forró hullám áradt szél testében, felszabadító kiáltás tört fel a torkán, és készen arra, hogy szembenézzen önmaga elviselhetetlen és sötét oldalával, érezte, hogy útnak indul az alvilágba, lénye legmélyebb bugyraiba. * San Francisco, 1976 Néhány órával később 91

Matt 30 éves Azon a karácsonyi napon Matt mély letargiába esett. Az elmúlt hetekben szakadatlanul dolgozott, hogy újjávarázsolja a szőlőültetvényt, így a gazdaság sínre került. Ám aznap reggel ébredéskor fájó érzés hasított belé. Élete üres volt, mert senki nem volt mellette, akivel örömét megoszthatta volna. Büszkeségét félretéve elhatározta, hogy megteszi, amit eddig kitartóan halogatott: felhívja Tiffanyt, és bocsánatot kér a viselkedéséért. Sajnos a hívott szám már nem élt. A lány bizonyára elköltözött a városból, anélkül hogy neki szólt volna. Szemlátomást nem akarta viszontlátni. Ez történik, ha az ember folyton másnapra halasztja a teendőit… Kora délután beült a roadsterbe, hogy tegyen egy kört a Marinán. Elliott már úton van Hawaii felé. Matt arra gondolt, hogy megeteti a kutyát, és sétál vele egyet a strandon. A partot szegélyező körútra érve már messziről feltűnt neki Elliott bogárhátúja, amely keresztben állt a járdán. Furcsa… Kiszállt a kocsiból, és felment a bejárathoz vezető lépcsőn. Biztonság kedvéért csengetett, és várt. Nem jött válasz. Elliott elutazás előtt nála hagyott egy kulcscsomót. Bedugta a kulcsot a zárba, és meglepetten tapasztalta, hogy az ajtó nyitva van. – Hello! – kiáltotta el magát. – Van itt valaki? Belépett a nappaliba, és amint meglátta a labrador ijedt tekintetét, már biztos volt benne, hogy valami nincs rendben. – Egyedül vagy, Rasztafej? A kutya válaszul felugatott az emeletre, ahol ugyanabban a pillanatban betépett csöves fejjel felbukkant Elliott. – Mit keresel itt? – kérdezte Matt elkerekedett szemmel. – Nem utaztál el Hawaiira? – Inkább én kérdezhetném tőled, hogy kerülsz ide? – Hűha! Te aztán harapós kedvedben vagy! – állapította meg Matt kedvesen, figyelmen kívül hagyva barátja támadó hangját. – Mi történt? – Úgysem értenéd! – felelte Elliott, és elindult lefelé a lépcsőn. – Mert túl hülye vagyok? – Talán. Ez a válasz már enyhén szíven ütötte Mattet. Mi történhetett? Ez az agresszivitás egyáltalán nem vall Elliottra! Úgy tűnik, nincs teljesen magánál. – Hol van Ilena? – Nincs többé Ilena! Vége! – Mit beszélsz? – Elhagytam. Matt elképedt. Erre végképp nem számított. Elliott leroskadt a kanapéra. A kábítószer még hatott. Szédült, émelygett a gyomra, szűnni nem akaró, kegyetlen fejfájás kínozta, mintha agyában láthatatlan fúrók pörögnének. – Az lehetetlen, Elliott! Ilenát nem hagyhatod el! – Már megtettem. – Az a lány volt az egész életed… Az iránytűd, a legcsodálatosabb dolog, ami valaha veled történt. – Hagyd a nagy szavakat! – Ezek a te szavaid. Én csak ismétellek. Te mondtad azt is, hogy Ilenának köszönheted, hogy megtaláltad a helyed a világban. És ez így igaz – gondolta Elliott. – Ha hagyod, hogy elmenjen, egész életedben bánni fogod, és megutálod magadat. – Szállj le rólam! 92

– Összevesztetek? – Nem tartozik rád. – Dehogynem! A barátod vagyok, és nem hagyom, hogy tönkretedd az életed! – Menj vissza a kurváidhoz, és hagyj békén! Elliott behunyta a szemét, mert mélyen lesújtották a saját szavai. Nem sértegetheti tovább Mattet! El kell mesélnie, mi történt, és hogy milyen kétségbeejtő helyzetbe került. De nem teheti. Senkinek nem beszélhet a történtekről. Ez is része az egyezségnek. Jóllehet Elliott mélyen belegázolt a lelkébe, Matt még mindig békülékeny hangon folytatta: – Nem értem, mi történik veled, Elliott, de biztos, hogy nagyon boldogtalan lehetsz, ha így beszélsz. Azt hiszem, segítségre van szükséged. Egyedül nem tudsz kimászni a bajból. Elliott úgy érezte, menten meghasad a szíve. Ilena szerelme és Matt barátsága volt számára a legfontosabb az életben. Tíz éve kiegészítették, támogatták, megértették egymást… Az adott helyzetben azonban senkire nem számíthat. Egyedül kell megoldania. Képtelen volt tovább komédiázni Mattel. Kegyetlen döntésre szánta el magát. Ilenát már ellökte magától. Most Matt következik. – Megtennél nekem egy szívességet, Matt? – Hogyne! – Tűnj el az életemből… Matt elképedt. Azt hitte, rosszul hall. Megfagyott ereiben a vér, és elhaló hangon csak ennyit felelt: – Ha úgy kívánod… Lehajtott fejjel elindult az ajtó felé. A küszöbről még visszafordult, mert élt benne az őrült remény, hogy nincs veszve minden, de Elliott búcsúzóul csak ennyit vetett oda: – Tiéd a szőlőbirtok. Lemondok a részemről, de engem ne keress. Soha többé.

93

17 Abból nem sokat tanulsz, ha egyszerűen könyveket olvasol. Életre szóló tanulsággal igazán csak a pofonok szolgálnak. SWAMI PRAJNANPAD San Francisco, 2006 Elliott 60 éves Elliott kinyitotta a szemét. Lázasan, hidegrázással ébredt, mint akit levert lábáról a nátha. Csakhogy a rossz közérzetét most nem a nátha, hanem az időutazás mellékhatásaival párosuló, öldöklő rák okozta. Nagy nehezen kikászálódott az ágyból, elvonszolta magát a fürdőszobáig, és a csap fölé hajolva hányt. Tudta, hogy hamarosan belehal a betegségbe, de még nem volt itt az ideje. Ahogy immár szokásává vált, aznap reggel is újraszámolta a pirulákat. Még négy maradt. Néhányszor már esküt tett, hogy nem vesz be belőlük többet, de akkor végleg megfogadta, hogy soha többé nem teszi be a lábát a múltba. Beállt a zuhany alá, és lassacskán visszanyerte életerejét. Néhány perccel azelőtt, heves veszekedés után vált el fiatal énjétől egy kínai étterem mosdójában. Meglehetősen rossz állapotban hagyta magára, és bántotta, hogy képtelen volt megvigasztalni. A szobájába ment, és a tükör előtt gyorsan felöltözött. Remélem, nem követsz el semmi ostobaságot – figyelmeztette fiatal önmagát a tükörbe nézve. Kinézett az ablakon. Karácsony reggel volt, de az óceánparton már javában kocogott egy maroknyi korán kelő futó, s a Marina Green pázsitján egy fiatal lány a kutyájával frizbizett. Elliott kocsiba ült, és a reggeli csípős hideg ellenére nyitott ablakkal hajtott végig a városon. Mámorittasan lélegezte be a friss levegőt, és boldoggá tette a tudat, hogy életben van. Mióta érezte, hogy közeleg a vég, hullámzó kedélyállapotban töltötte a napjait. Hol csüggedés fogta el, hol kitörő jókedv szállta meg. Szembenézett a halállal, de egyben a valósággal is. Életében először képes volt a teljesség érzésével átélni a jelent, és kiélvezni minden pillanatát, mintha az utolsó lenne. Gyorsan áthajtott a North Beachen, és a Coit Tower felé vette az irányt. Mattel volt találkozója. Hajókirándulásra készültek. Amolyan nyugodt sétára az öbölben, melynek során Elliottnak végre alkalma lesz felfedni féltve őrzött titkát, vagyis beszél a betegségéről és a halál fenyegető közelségéről. Mit mondjak?! Nem a legszebb karácsonyi ajándék… Sejtelme sem volt arról, hogyan fogadja a hírt Matt. Hosszú ideje tartó barátságukban, mely soha egy pillanatra sem ingott meg, különös alkímiában olvadt össze a kötődés, a bajtársi szeretet és a férfias szemérmesség. Negyven éve ismerték meg egymást egy felejthetetlen, ugyanakkor tragikus esemény kapcsán, amely életük egyik meghatározó pillanata maradt. Miközben Elliott a város északi része felé tartott, felidézte magában azt az 1965-ös napot, amikor Mattel és… Ilenával először találkozott. * New York City, 1965 Elliott 19 éves A tél derekán járunk. Esteledik a Fény Városában. Hirtelen nem várt zápor zúdul Manhattanre… 94

Egy bőrig ázott fiatalember szalad le a metró aluljárójába. Elliott Coopernek hívják. Tizenkilenc éves, és nem igazán tudja, mit kezdjen az életével. Két hónappal ezelőtt félbehagyta a tanulmányait, hogy beutazza az Egyesült Államokat. Abból a megfontolásból indult útnak, hogy világot lásson, a jövőjéről döntsön, és eltávolodjon az apjától, aki Kaliforniában él. Ugyanebben az időben Ilena Cruz, egy tizennyolc éves, brazil származású fiatal lány a bronxi állatkertből tart hazafelé. Ott fog dolgozni a nyáron, és így egy lépéssel közelebb kerül majd álma megvalósításához. Állatokkal szeretne foglalkozni. Keresztülmegy az úttesten, légies, könnyed léptekkel kerülgeti a pocsolyákat és a kocsikat, majd eltűnik a metró aluljárójában. Jókedve mosolygós arcára van írva. Elliott megáll egy fekete gitáros előtt, aki a metróban koldul, és bámulatos tehetséggel adja elő Otis Redding repertoárját, miközben a polgárjog védelmében folytatott kampány jegyében több tiszteletet követel a saját közösségének. Elliott bolondul a zenéért, hisz az a saját világába való menekülés lehetőségét jelenti számára, ahol másoktól távol, önmagába zárkózhat. Vajon miért nem bízik senkiben? Miért nincs egyetlen igaz barátja sem? Miért érzi magát feleslegesnek? Akkor még nem tudja, de öt perccel később ráébred, hogy gyakran az események formálják az embereket. * Ilena kecsesen imbolygó fénycsóvaként szalad át a peronhoz vezető folyosón. Haja és vékony pántos trikója esőtől nedves. Olykor egy-egy utas pillantása a másodperc töredékére önkéntelenül belemerül a lány zölden ragyogó tekintetébe. Személyisége mágnesként vonzza az embereket, mert megvan az a különös adottsága, hogy mindenkiben bizalmat ébreszt. * 17 óra 11 perc. A szerelvény befut a megállóba. Hétköznap van. Az emberek a munkából tartanak haza. Nagy a nyüzsgés. Elliott a peron szélén megpróbál a vonat elejéhez surranni, amikor az a lány… Épphogy súrolta a karját. Semmiség. Egyetlen érintés, egy tekintet, egy jelenlét. És a világ elhomályosul körülötte. Mi ez a szédület? Mi ez az űr, amely egyszeriben ott tátong a gyomrában? Még soha, senki nem nézett rá így! Ilenának eleinte hízeleg, hogy felfigyelt rá ez a rendkívül jóképű fiú. Aztán zavarba jön, maga sem tudja, miért. Kiveri a víz, izzad. A vállára igazítja a trikója pántját, amely a karjára csúszott, és elfordítja a fejét. Menekül a fiú tekintete elől. Veszélyt sejt. Elliott a peronon araszol előre, hogy a második kocsiba szálljon, de Ilena a harmadikat választja. A fiatalember tétovázik, majd egy ismeretlen mágneses erő vonzásában hirtelen keresztülfurakodik a tömegen, és kocsit vált, mielőtt az ajtók bezáródnak. Inkább a harmadikba száll, nem a másodikba… Olykor egy semmiségen múlik az élet. Súrol egy tekintet. Szempilla rebben. Karhoz ér egy vállpánt… Elindul a metró. Meglepő módon akad néhány szabad hely. Ilena leül, és a vagon másik végében észreveszi a fiút. Reméli, ugyanakkor tart tőle, hogy odamegy hozzá. Érzi, ahogy a szíve a mellkasában dobol. Szinte fáj. A fiú le sem veszi tekintetét a lányról, és megpróbál a fülke végébe férkőzni. Azon gondolkodik, hogyan szólíthatná meg. Valami tréfás dolgon töri a fejét, de semmi nem jut eszébe. Nem. Nem fog sikerülni. Soha nem értett az udvarláshoz. Egyébként is kizárt, hogy egy ilyen lány érdeklődne iránta. Húzz innen, Elliott. Ez a lány túl jó hozzád. Ne álmodozz! A vonat fékez, és megáll az első állomáson. Szállj át egy másik vagonba, idióta! Éretlen vagy még az effajta játékhoz! Tétovázik. A metró újra elindul, és megtesz még két megállót. Ilena feláll. Késő! Le fog szállni a következő állomáson. Gyerünk, próbálkozz, öregem! Most vagy soha! Félrelök egy-két utast, hogy a lány közelébe férkőzzön. Nem érzi a lábát. A feje üres. Odaér. 95

Már csak néhány centiméter választja el a lánytól. Látja ajka tökéletes vonalát. Óvatosan hozzáhajol, és megszólítja: Néhány méterrel távolabb, a szomszédos fülkében valami csattan. Láng lobban, és elképesztő erejű, tompa zaj kíséretében robbanásszerűen tovaterjed. A detonációt követő őrült légnyomás vadul rázza a szerelvényt, és minden utast földre terít. Furcsamód eltelik egy kis idő, mire az emberek felfogják, mi történt. Egy perc, a döbbenet röpke perce, s az utastér megtelik kétségbeesett kiáltásokkal. Egy pillanattal előbb még ez az este is olyan volt, mint bármelyik másik. Véget ért egy munkával töltött nap, s az emberek a szokásos tompultságba süppedve tartottak hazafelé… Aztán az alagút kellős közepén hirtelen kisiklott a szerelvény. Kialudt a világítás, és minden szilánkokra tört. Egy pillanattal előbb egy fiú épp megszólított egy lányt. Aztán hirtelen óriási robaj, rettenet és borzalom. Elliott és Ilena feltápászkodik. A fülkét vastag porréteg borítja. Csípi a szemüket, és megnehezíti a légzést. Lassan megszokják a sötétet. Körülnéznek. Az utasokon úrrá lesz a pánik. Vérző testek, ruhacafatok, rettegéstől eltorzult arcok… A szerelvény teteje beszakadt, és maga alá temette a fülkében ülőket. Egy halálra rémült asszony üvöltve fohászkodik: „Uramisten, segíts meg minket!” Mások kiutat keresve lökdösődnek. Ilena több-kevesebb sikerrel próbálja megőrizni a nyugalmát, és a mellette zokogó kislányt vigasztalja. Elliott haja tele lett szilánkokkal. Véres az inge. Ő is megsérült, de nem törődik vele. A többi mozgásképes utassal együtt a tető alá szorult sebesültek segítségére siet. Párat közülük sikerül kiszabadítaniuk, de némelyikük testét összeroncsolta a hatalmas erejű robbanás. – Ki kell jutnunk innen! A kiáltás egyértelmű parancsként cseng. Valójában mindenkinek azon jár az esze, hogyan szabadulhatnának a nyomasztó pokolból. Az ajtók elferdültek, de zárva maradtak. A túlélőknek nincs más választásuk, kénytelenek kiugrani az ablakon. Elliott körülnéz, de már alig lát. A még ép falakat nyaldosó lángok izzásában forró kemencévé változik a szerelvény. Elliott testén patakokban folyik a veríték. Soha életében nem félt ennyire. Sűrűsödik a füst, már alig kap levegőt. Émelyítő szag csapja meg az orrát a föld felől. Egy szag, amely az elkövetkező években ismerős lesz számára, és amely rettegéssel tölti el. A halál szaga. Indulni készül. De vajon megteheti-e? Tudja, hogy a szerelvény tele van sebesültekkel. Letérdel, hogy több levegőhöz jusson, és kúszni kezd a vagon vége felé. A földön emberi maradványokra bukkan. Egy kar, egy comb, egy cipőbe bújtatott lábfej… Sírva fakad. Mit tehetne? Semmit. – Gyere! – kiált rá Ilena, aki egyik lábát már átvetette az ablakon, és meg akar győződni róla, hogy a fiú követi. Elliott engedelmeskedik, de még utoljára hátranéz. Egészen közel hozzá egy vele egyidős fiú fekszik élettelenül a romok alatt. Visszafordul. Közelebb hajol hozzá, hogy megnézze, lélegzik-e még. Hallani véli a szívdobbanását. Nem egészen biztos a dolgában, de elhatározza, hogy hisz benne. Nekiveselkedik, és megpróbálja kiragadni a fiút a vassírból, de meg sem bírja mozdítani. Testét fogva tartja egy vasrúd, amely szorosan a mellkasára feszül. – Gyere! – kérleli Ilena. A lánynak igaza van. Túl nagy a füst. Elviselhetetlen a forróság… Elliott azonban még mindig tétovázik, és egy utolsó kétségbeesett erőfeszítéssel újabb próbát tesz. – Ne halj meg! – üvölti a sebesültnek. Azóta sem érti, hogy sikerült meghajlítania azt a merev vasrudat, hogy kihúzza alóla a fiút. De megtette! Felemeli a sérültet, óvatosan a vállára veszi, és elhagyja a pokolbeli vagont. 96

Ilena nyomában kimászik a sínekre, és szorosan egymás mögött elindulnak az alagútban. Előttük egy férfi támolyog, akinek leszakadt az egyik karja, és kis híján összeesik. Meleg folyadék csorog Elliott arcán. A vállán cipelt sebesült vérzik. Elliott nem tudja, mi a teendő ilyenkor, de ösztönösen megáll, letépi magáról az inget, összesodorja, és a hevenyészett szorítókötéssel megállítja a vérzést. Fejében kusza gondolatok kavarognak. Már alig vonszolja magát. Mintha a sérült egy tonnát nyomna. De most nem törődhet a saját fájdalmával. Elhatározza, hogy a figyelmét valami megnyugtató dologra irányítja. Az előtte lépkedő lányt nézi, és arra gondol, hogy szinte még egyetlen szót sem váltottak, mégis valami láthatatlan kötelék fűzi össze őket. Rábízza magát a lányra, mert érzi, hogy amíg mellette van, semmi bántódása nem eshet. Vajon ha nincs a lány, nem szállt volna a rossz vagonba? Hirtelen fényt pillantanak meg az alagút végén. Hamarosan elérik a következő állomást. Már csak néhány méter van hátra, a legnehezebb utolsó méterek, Elliott már semmit sem hall, össze fog esni… De akkor mellette terem egy tűzoltó. Átveszi tőle a sebesültet, és egy hordágyra fekteti. Elliott felszabadultan fordul Ilena felé. És elájul. Eközben az alagút fülledt gyomrában veszteglő szerelvényt tovább emészti a tűz, míg csupán egy füstölgő lecsupaszított fémváz marad belőle. Az egyik vagonban, a forróságtól megolvadt padon egy könyv hever, amelybe épp most kapnak bele a lángok, de a borítóján még jól kivehető egy furcsa mondás: Önmagatokban leltek menedékre Nem másban Mást nem menthettek meg Csak magatokat menthetitek meg* Pár órával később, amikor Elliott kinyitja a szemét, egy kórházi ágyon fekszik. A nap már felkelt. Vállát vastag kötés borítja, és a tarkójába éles fájdalom hasít. Mellette ül a lány, akivel a metróban találkozott, és csendben őrködik felette. – Jól vagy? – kérdezi suttogva, és közelebb hajol a fiúhoz. Elliott bólint, és megpróbál felegyenesedni, de a karjából lógó infúzió megakadályozza a mozgásban. – Maradj, majd segítek. Ilena megnyom egy gombot, és az ágy felső része lassan felemelkedik. A szoba egyik sarkában egy falra erősített tévékészülék fekete-fehér képeket sugároz a feldúlt Manhattanről, majd egy bemondó felolvassa a híreket: „New York város történetének legsúlyosabb áramkimaradását élte meg. 1965. november 9-én Ontarióban és az Egyesült Államok keleti partvidékén megszűnt a világítás, és csak tíz órával később tért vissza. A szabotázsakció lehetőségét hamar kizárták. Az áramszünetet nagy valószínűséggel a Niagara Falls egyik vízerőművében fellépő átviteli hiba okozta…” A következő képek a metróban történt balesetről tudósítanak, melyet az újságíró az áramszünetnek tulajdonít. Szó sincs bombatámadásról vagy merényletről, jóllehet az ország zűrzavaros időket él. Két éve meggyilkolták Kennedy elnököt, és az elmúlt nyáron a Los Angelesben zajló faji megmozdulások több tucat halálos áldozatot követeltek. Aggasztó körülmény, hogy Amerika egy ideje csapatokat küld Vietnamba, mellyel komoly és olykor rendkívül erőszakos formákat öltő ellenállási mozgalmat hív életre az egyetemeken. Ilena kikapcsolja a tévét. * Siddharta Gautama (Buddha)

97

– Meghalt? – kérdezi Elliott kisvártatva. – Ki? – A fiú, akit kiszabadítottam a romok alól. Meghalt? – Úgy tudom, épp most operálják. Ne feledd, siralmas állapotban volt… – magyarázza a lány könnyekkel küszködve. Elliott a fejét csóválja. Egy darabig egyikük sem szólal meg. A történtektől lesújtva mindketten visszahúzódnak belső világukba, ahol még mindig zűrzavar és értetlenség uralkodik. Később a lány töri meg a csendet: – Mit akartál mondani? Elliott a szemöldökét ráncolja. – A robbanás előtt épp hozzám hajoltál, és mondani akartál valamit – pontosítja Ilena. – Hát, ööö… – hebegi Elliott. A hajnal szelíden felragyogó napsugarai megnyugtató fénybe vonják a csendes kórházi szobát. Néhány valószerűtlen pillanatig úgy tűnik, hogy a baleset meg sem történt. Egy fiú létezik csupán, aki megilletődve csodálja az igézően csinos lányt. – ...Csak meg akartalak hívni egy kávéra. – Vagy úgy – feleli Ilena kissé félénken. Zavarukból a szobába toppanó orvos harsány hangja szakítja ki őket. – Doyle doktor vagyok – közli, és az ágyhoz lép. Miközben a fehér köpenyes tetőtől talpig megvizsgálja, Elliott sajnálattal veszi tudomásul, hogy a lány kihasználva az alkalmat, szó nélkül kilibben a szobából. Aztán kénytelen végighallgatni egy rövid beszédet, amelyből el-elkap egy-egy idegenül csengő kifejezést, mint például „szegycsont-süllyedéssel kísért mellkasi sérülés” vagy „zúzódás a nyakszirt tájékán”. Az orvos végül gyulladáscsökkentő krémmel kezeli, és merevítőt tesz a nyaka köré. Mielőtt az orvos magára hagyná, Elliott érdeklődik arról a fiúról, akit vele egy időben hoztak be a kórházba. Megtudja, hogy a műtét nemrég ért véget, és „meg kell várni, míg a beteg magához tér, addig fölösleges jóslásokba bocsátkozni”. Néhány évvel később orvosként ő is gyakran ismétli majd ezt a mondatot… Elliott kimerülten dől hátra az ágyban, amikor óvatosan nyílik az ajtó, és feltűnik egy bájos arc. – Elfogadom – szól Ilena. – Mit? – A kávét – feleli a lány, és két pohárral a kezében belép a szobába. Elliott mosolyogva elveszi tőle az italt. – Elfelejtettem bemutatkozni. Elliottnak hívnak. – Ilena. Azon a manhattani téli napon a sors kifürkészhetetlen akaratából egymás mellé sodródó fiatal lány és fiú késő éjszakáig beszélget a kórház hatodik emeletén. Másnap újra találkoznak. S utána minden áldott nap. Együtt róják a város utcáit, piknikeznek a Central Parkban, és végigjárják a múzeumokat. Esténként betérnek a kórházba, hogy a sebesült fiúról érdeklődjenek, aki a műtét óta még mindig kómában fekszik. Aztán jön az első csók, az esőben, az Amsterdam Caféból kilépve, ahova egy csésze csokoládéra és fahéjas süteményre ugranak be. Az első csók, amely mindent megváltoztat. Elliott még soha életében nem volt olyan boldog, mint a derűs, felszabadult, bohókás lánnyal, aki pizzaevés közben megváltja az egész világot. És Ilena soha nem érezte magát olyan szépnek, mint a titokzatos, lebilincselően izgalmas fiú tekintetében, akit ilyen furcsa módon sodort útjába az élet. 98

Délutánonként órák hosszat beszélgetnek a felhőkarcolók közt meghúzódó, hatalmas parkban. Ott fedezik fel igazán egymást. A lány a biológiai tanulmányairól mesél, és elárulja, hogy állatorvosnak készül. A fiút is érdekli a matematika és a természettudomány. A lány tudni szeretné, miért hagyta félbe az iskolát, kiváló eredményei dacára. Igen, valóban jól ment neki a tanulás, de be kell vallania, hogy ez nem az ő érdeme, a sikereit csak a 166-os IQ-jának köszönheti. Amikor Ilena a jövőbeli terveiről faggatja a fiút, s ő nem tudja, mit feleljen, a lány megsejti, hogy súlyos önbizalomhiányban szenved, s hogy zárkózottsága rendkívüli érzékenységéből fakad. Egy nap aztán felteszi a fiúnak a kérdést: „Miért nem leszel orvos?” A fiú eleinte úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna, de a lány erősködik, mire ő egy vállrándítással felel. Pedig a kérdés befészkelte magát a fejébe, ám a válasz még várat magára. Egészen addig az éjszakáig, míg üzenetet nem kap a kórházból, hogy a fiú, akit megmentett, felébredt a kómából, és látni szeretné. Elliott belép a szobába, és megáll az ágy mellett. A fiú francia. A kómában töltött tíz nap ellenére nevet a szeme, arcáról sugárzik a jókedv, ajkán kedvesen ironikus mosoly bujkál. – Te vagy hát a megmentőm! – viccelődik a fiú, enyhe akcentussal ejtve az angol szavakat. – Úgy tűnik – feleli Elliott. Alig váltottak pár szót, máris rokonszenv alakul ki közöttük. – Mától le nem vakarsz többé magadról – közli a fiú. – Igazán? – Legalábbis addig, míg meg nem hálálom, amit értem tettél. Amíg a magam részéről meg nem mentem az életed… Elliott elmosolyodik. Már az első pillanatban megtetszett neki a fiú, akiből csak úgy árad az életkedv. Úgy érzi, hogy személyében a saját ellentétére bukkant, s így tökéletesen kiegészítenék egymást. Kezet nyújt, hogy bemutatkozzon: – Elliott Cooper vagyok. – Matt Delucca. Később, amikor Elliott visszagondol erre az időre, rájön, hogy élete azokban a napokban vett alapvető fordulatot. Egy lány nyomába eredt a metrón, s a második helyett a harmadik vagonba szállt. A választás megmentette az életét, és rátalált… …a szerelemre, a barátságra és a hivatására. Abban az évben, néhány nap alatt, férfivá érett. * San Francisco, 2006 Elliott 60 éves Elliott a múlt emlékein mélázva leparkolt a Telegraph Hill tetején, majd gyalog elindult a Filbert's Stepsen. Jókedvűen lépkedett lefelé a virággal szegélyezett lépcsősoron, amely az art deco stílusban épült, elegáns legénylakhoz vezetett. Belökte a kertkaput, és mivel az ablak félig nyitva volt, megkopogtatta a spalettát, és bekiáltott: – Matt, megjöttem! Kint várlak. Matt azonnal ajtót nyitott, és elkerekedett szemmel meredt a látogatójára. – Elliott? 99

– Csipkedd magad, mert még be kell ugranunk Francishoz szendvicsért. Ha nem sietünk, nem marad ínyenctál, és egész délután duzzogni fogsz, hogy nincs semmi kedvedre való kaja. – Hogy kerülsz ide? – Nem ma tesszük vízre a hajót? – Milyen hajót? – A Pápa hajóját! – Miről beszélsz? – Nem igaz, hogy elfelejtetted! Tegnap este hagytál üzenetet a rögzítőmön, hogy tegyünk ma egy… Matt félbeszakította. – Elliott! Fejezd be! Nem hagytam üzenetet. Harminc éve nem beszéltünk egymással. Elliott elképedt, s most neki kerekedett el a szeme. Matt tekintetét fürkészte, amely arról árulkodott, hogy a barátja nem tréfál. – Nem tudom, mi ütött beléd – folytatta Matt –, de ma nem érek rá. Ezért ha megbocsátasz… – Várj, Matt! Várj! Barátok vagyunk. Mindennap beszélünk telefonon, és hetente többször találkozunk! – Barátok voltunk. Régen… Azzal elindult a házba, és már majdnem becsukta maga mögött az ajtót, amikor Elliott könyörgő hangon visszatartotta: – Mi történt? Összevesztünk? – Hagyd abba! Ne tégy úgy, mintha mindent elfelejtettél volna! – Emlékeztess rá, kérlek! Matt habozott, majd belekezdett: – Minden rendben volt, békésen éldegéltünk, míg egy nap el nem vesztetted a fejed. – Ezt hogy érted? – Furcsa dolgokat kezdtél mesélni egy fickóról, aki ide-oda utazott az időben, s aki állításod szerint te voltál idősebb korodban… Szóval bekattantál. Mindent megtettem, hogy segítsek rajtad, egészen addig a napig, amíg végképp el nem vetetted a sulykot. – Pontosan mikor? – Harminc éve. Karácsonykor – felelte Matt elcsodálkozva az egyező időponton. – Jól emlékszem, aznap szakítottál Ilenával… Napra pontosan harminc éve. – Mindent megpróbáltam, hogy kibéküljünk, de te folyamatosan azon igyekeztél, hogy falat húzz közénk. Egyébként az után, ami Ilenával történt, már semmi nem lett volna ugyanaz… – Miért, mi történt Ilenával? Matt arca hirtelen elfelhősödött a szomorúságtól, és ellentmondást nem tűrő hangon felelt: – Menj el, Elliott! És becsapta maga mögött az ajtót. * Elliott nehezen tért magához. Kábán tántorgott a kocsijához. Úgy tűnt, hogy az 1976-os Elliott összeveszett Mattel, és most ő issza meg a levét. Vajon mivel magyarázható, hogy ő mégis temérdek emléket őriz mindarról, amit 1976 óta Mattel együtt éltek át? Lehetetlen, hogy mindezt kitalálta volna! Hogy csak az ő fejében létezik! Elliott a kocsi tetejére könyökölt, és fejét a tenyerébe temette. Lehet, hogy több idősík létezik? Hallott már a párhuzamos világok létezését feltételező elméletről, amely nagy vihart kavart a tudósok körében. Némely fizikus szerint minden dolog, amely bekövetkezhet, a létező világegyetemek egyikében be is következik. Ha feldobok a levegőbe egy pénzérmét, akkor lesz 100

olyan világ, ahol fejre esik, és olyan is, ahol írásra. Ha játszom a lottón, akkor létezik egy világ, amelyben nyerek, és millió másik világegyetem, ahol veszítek! Ebből kiindulva tehát az általunk ismert világ csak egy a végtelen sok világ közül. Létezik egy világegyetem, ahol a szeptember 11-i terrortámadásra soha nem került sor, egy másik, ahol George Bush nem az Amerikai Egyesült Államok elnöke, vagy egy harmadik, ahol még mindig áll a berlini fal. Egy világegyetem, amelyben harminc éve összeveszett Mattel, és egy másik, ahol még mindig barátok… Az a bökkenő, hogy a múlt és a jelen közti jövés-menés eredményeként most olyan idősíkba tévedt, ahol az események nincsenek összhangban a saját emlékeivel! Sajnos az adott helyzetben nem tehet mást, mint hogy megbarátkozik a gondolattal. Beült a bogárhátúba, és elindult a kórházba. Útközben mindvégig azon járt az esze, hogy mire célzott Matt. Vajon mi történt Ilenával?

101

18 Van úgy, hogy életünk értelme végül halálra ad okot. ALBERT CAMUS San Francisco, 1976. december 25. Ilena 30 éves 16 óra 48 perc Magasan az égen, a szeles, nyirkos ködben egy ezüsttollú madár szeli át a felhőket, és ereszkedik le San Francisco városára. Nyílvesszőként suhan el az Alcatraz és a Treasure Island fölött, majd leszáll a Golden Gate egyik tornyára. A híres, hatalmas és elegáns híd két kilométer hosszan íveli át az öblöt Sausalitóig. A roppant pillérek szilárdan horgonyoznak a Csendesóceánban, s nincs félnivalójuk sem a fagyos tengeri áramlatoktól, sem a sűrű ködtől, amely borostyánként tekeredik vörös színben pompázó fémszerkezetük köré. A madár a pillér tetejéről a mélybe tekint, és a kétszáz méterrel lejjebb sürgölődő emberek életét szemléli. A hídon az autók hat forgalmi sávban bemutatott, véget nem érő táncban keresztezik vagy előzik egymást. A zenei kíséret fülsiketítő zaj, dudaszó és fémes hangzavar. A gyalogosoknak fenntartott sétányon hirtelen feltűnik egy törékeny nő. Kötéltáncosként lépked. Készen arra, hogy bármelyik pillanatban leeshet. Ilena maga sem érti, mit keres itt. Csak azt tudja, hogy képtelen volt repülőre szállni, hogy hazautazzon Floridába. Megkérte a taxisofőrt, hogy forduljon meg, és vigye vissza a városba. Aztán hagyta, hogy a lába vigye, így került a hídra. A szakadék szélén áll, olyan elviselhetetlen fájdalom fogságában, amelyről addig fogalma sem volt. Mindenki erősnek, szilárdnak, kiegyensúlyozottnak hiszi, holott ez csak álca. Valójában sebezhető, védtelen, kiszolgáltatott. „Nem szeretlek már, Ilena.” Alighogy elhangzott ez az egyszerű mondat, érezte, ahogy kicsúszik lába alól a talaj, s ereje és életkedve tovaszáll. A biztonsági korlát fölé hajol, és lenéz a vízre. Részegítő, szédítő látvány tárul elé. Forgószél kerekedik, a hullámok tajtékot vetve megtörnek, forr az óceán. Elliott volt egész élete. Mivé lesz nélküle? Ilena gyengének, elveszettnek érzi magát. A fájdalom túl erős, elfojtani lehetetlen. Egyszeriben jobban fél az élettől, mint a haláltól, és rádöbben, miért hozta ide a lába. A mélybe veti magát. * A Golden Gate magasából négy másodpercig zuhan az ember. Négy másodpercig tart a végső utazás. Négy másodpercet tölt két világ között, a valódi senki földjén. Négy másodperc, miközben nincs már egészen életben… …és még nem is igazán halott. Négy másodperc a teljes kiüresedés állapotában. Merészség vagy őrültség? Bátorság vagy gyengeség? Négy másodperc múltán százhúsz kilométer per órás sebességgel csapódik a vízbe. Négy másodperc múltán… …meghal. 102

* San Francisco, 1976. december 25. Elliott 30 éves 17 óra 31 perc Télen hamar esteledik. A délután már csak emlék. A városban sorra gyulladnak fel az utcai lámpák, s kifli alakú hold kukucskál a felhőtakarón támadt apró résen. Elliott lehúzott ablakokkal hajt végig a partot szegélyező széles sugárúton, az Embarcaderón. Azok után, amit aznap átélt, nem volt elég bátorsága, hogy üvegpalotájába zárva, egyedül töltse az éjszakát. Attól félt, hogy megőrül, hogy valami ostobaságot követ el… Szélsebesen suhan, s a fények útján átrepül az üzleti negyeden, ahol a csillogó díszbe öltözött, nyílvessző alakú új felhőkarcoló, a Transamerica Pyramid tündököl. Tanácstalanul gondol Ilenára, aki bizonyára már a repülőn ül. Vajon ő hogyan vélekedik a szakításról? Megpróbálja elhitetni magával, hogy Ilenának nem lesz nehéz dolga, hogy hamar talál magának egy másik férfit, aki sokkal jobban szereti majd, mint ő. Ugyanakkor még a lehetőség gondolatától is iszonyodik. Beveszi a szokásos kanyarokat, s végül a kórház parkolójában köt ki. Elvesztette a szerelmét, elvesztette a barátját. Nem maradt más, csak a munkája. Műteni persze most nem fog, és betegeket sem fogad, mert az alkohol és a kábítószer hatása még nem szűnt meg teljesen, de ismerős környezetre vágyik, s a kórház az egyetlen ilyen hely. A parkolóban a szokásos helyére áll. Kiszáll a kocsiból, s akkor a sötétben vadul szirénázó mentőautó vágódik a sürgősségi osztály bejárata elé. A megszokás ereje azonnali cselekvésre készteti, és nem tudja megállni, hogy ne siessen a mentősök segítségére. Aznap Martinez és Pike teljesít szolgálatot, a 21-es egységből. Jól ismeri őket, dolgozott már velük. Mindkét ápoló holtsápadt, amiből Elliott arra következtet, hogy a beteg állapota nagyon súlyos. – Kit hoztatok, Martinez? A fiatal dél-amerikai, aki feltételezi, hogy Elliott az ügyeletes orvos, gyors tájékoztatást ad: – Harmincéves nő. Többszörösen sérült. Kómába van. Félórája ugrott le a Golden Gate-ről… – Túléli? – Szerintem nem sok esélye van rá… A fiatal nőt már újraélesztették. Elhelyezték a centrális vénás katétert, és nyakmerevítőt kapott, amely eltakarja az arca alsó részét. Elliott segít a két férfinak kiemelni a hordágyat. Majd a sérült fölé hajol. És felismeri. * San Francisco, 2006 Elliott 60 éves Elliott még mindig a Mattel folytatott heves szóváltás hatása alatt állt. A kocsiban ült, vezetett, de alig figyelt az útra, azt sem tudta, merre jár. Vajon mire célzott a barátja, amikor azt mondta, hogy „Az után, ami Ilenával történt”? A szakításra gondolt? Vagy valami súlyosabb dologra? Elliott megpróbálta rendezni a gondolatait. A legutóbbi múltbeli látogatás során, 1976. december 25-én reggel, fiatal énjével együtt sikerült megelőzni a balesetet, megmentették Ilena életét. A kardszárnyú delfin nem ölte meg. Vagyis Ilena életben van.

103

De vajon miért beszélt Matt olyan reményvesztett hangon? Hirtelen lefékezett. A Washington Park mellett, egy tűzcsap előtt leparkolta a bogárhátút, és egy internetkávézó keresésére indult. A North Beachen cirkálva hamarosan talált is egyet. Rendelt egy kapucsínót, hogy leülhessen az egyik képernyő elé. Kattintott párat, megnyitott egy internetes telefonkönyvet, és bősz keresésbe fogott. A megfelelő mezőbe begépelte a nő nevét. „Ilena Cruz”. A név alatti sor villogni kezdett, és egy városnevet kért. Elliott beírta Orlandót. Nem volt találat. Kiterjesztette a keresést egész Floridára, majd más államokra is, de a gép semmit nem talált. Lehet, hogy Ilena titkosította a számát. Vagy már nem lakik a keleti parton. Vagy nevet változtatott… Elliott nem adta fel. Beírta Ilena nevét a Google keresőjébe. Egyetlen találat… A linkre kattintott. Egy egyetemi honlap volt, és az állatorvosi gyógymódok tengeri emlősökön való alkalmazásáról szólt. A címoldalon megjelenő tanulmány emlékeztetett arra, hogy a hetvenes években Ilena volt azon állatorvosok egyike, akik elsőként végezték el a ma már rutinszerűnek számító beavatkozásokat. A cikk példaként egy lamantin esetét idézi, akin 1973-ban Ilena a világon először alkalmazta az anesztéziát. Ilena neve mellett egy hivatkozási szám állt, amely az életrajzi adatokat tartalmazó lábjegyzetre irányította a figyelmet. Elliott remegő kézzel a számra kattintott, és elborzadva fedezte fel a lap alján Ilena születési és halálozási idejét: 1947-1976! További részleteket nem talált. Tekintete a képernyőre tapadt, és próbálta megérteni, mi történhetett. Ha 1976. december 25-én Ilena még életben volt, viszont a honlap ugyanazt az évet jelöli meg halálozási időként, akkor a lány az 1976-os év utolsó hat napjának egyikén halt meg. De melyik napon? Hogyan? Miért? Elliott kirohant a kávézóból, és gyorsan kocsiba ült. Elhatározta, hogy átnézi a korabeli újságokat. Indexelés nélkül hajtott ki az útra, ahol kis híján belerohant egy ellenkező irányból érkező Lexus. Vakmerő félfordulattal elindult a City Hall felé, ahol a San Francisco Chronicle székhelye volt. Húsz percig körözött, hogy parkolóhelyet találjon, de ahogyan előre sejtette, abban a napszakban nullánál is kevesebb volt a szabad helyek száma. A keresgélést megunva autóját a parkoló kocsisor melletti sávban hagyta, s lélekben felkészült arra, hogy elszállítják, mire visszajön. Kifulladva lépett be az üvegborítású épületbe, ahol közölte, hogy az 1976-os archívumot szeretné megtekinteni. A recepciós hölgy egy kitöltendő nyomtatványt nyomott a kezébe, és hozzátette, hogy a kérés teljesítése beletelik néhány napba. – Néhány napba?! – dohogott Elliott. A hölgy magyarázkodni kezdett. Érvelését a szokásos fordulatokkal tűzdelte tele, mint például „munkaszüneti nap”, „csökkentett létszám”, „mikrofilm” vagy „digitalizálásra váró év”… Elliott kihúzott a zsebéből egy százdollárost. A hölgy felháborodott arcot vágott. Elliott hozzátett még két bankjegyet. A hölgy azt felelte: „Meglátom, mit tehetek önért.” Negyedórával később Elliott egy mikrofilmvetítő előtt ült, és az 1976-os San Francisco Chronicle utolsó számainak oldalai peregtek a szeme előtt. A főcímekben semmit nem talált, ezért bogarászni kezdte a napihírek rovatot, és a december 26-i számban egy apró cikkre bukkant, amelyet kénytelen volt többször elolvasni, hogy felfogja a tartalmát. Újabb öngyilkossági kísérlet a Golden Gate-en Tegnap délután a Golden Gate Bridge 69. számú mellvédjénél az óceánba ugrott egy fiatal nő, Ilena Cruz floridai állatorvos. Egyes szemtanúk szerint a nő előrenyújtott lábbal csapódott a vízbe. Pár perccel később a vízi rendőrség

104

kimentette, de többszörös végtagtörést és súlyos belső sérüléseket szenvedett. A Lenox Kórházba szállították. Orvosai szerint kritikus az állapota.

Elliott gyomra görcsbe rándult, és percekig magába roskadva, mozdulatlanul ült a széken. Micsoda kegyetlen játékot űz vele a sors! Aztán elolvasta a másnapi újságot, jóllehet már előre tudta, mit talál a cikkben. Nem történt csoda. A Golden Gate újabb áldozatot követelt Nem történt csoda a Lenox Kórházban. Ilena Cruz, a fiatal nő, aki tegnapelőtt leugrott a Golden Gate-ről, belehalt belső sérüléseibe (I. tegnapi számunk). Az újabb haláleset kapcsán újraéled a vita arról, hogy szükség van-e biztonsági korlát felszerelésére. A Golden Gate Tanácsa ezt az intézkedést eddig nem volt hajlandó meghozni.

Elliott megsemmisülve lépett ki az épületből. Az autóját nem szállították el, és még büntetést sem kapott. Sovány vigasz. Beült a volán mögé, és a Lenox Kórházba hajtott. Ellenőrizni akart valamit. * San Francisco, 1976. december 25. Elliott 30 éves 20 óra 23 perc Elliott szorongva várta, hogy Ilenát kihozzák a műtőből. Mivel aznap nem volt szolgálatban, nem akarták, hogy ő operálja meg, és mivel kissé még másnapos volt a herointól, nem is erősködött. A vizsgálati eredmények katasztrofálisak voltak: kétoldali comb- és lábfejtörés, csípő- és vállficam, mellkas-falzúzódás… Az erőteljes becsapódástól megrepedt a medencéje, amelynek következtében megsérültek a kapcsolódó szervek. Attól tartottak, hogy a veséje és a lépe is károsult, s a hüvelyi vérzés miatt bél- vagy húgyhólyagrepedés gyanúja is felmerült. Elliott idegesen járkált fel-alá, majd lecövekelt a műtő üvegajtaja előtt. Eleget látott már, és nem ringatta magát illúziókba. Ő maga is gyakran kezelt súlyos balesetet szenvedett, többszörösen sérült betegeket, és szembe kellett néznie a valósággal. Ebben a stádiumban a túlélés esélyei rendkívül csekélyek. A hasonló típusú balesetek során gyakran megsérül a gerincoszlop és a gerincvelő, melynek összenyomódása részleges vagy teljesen bénulást eredményezhet… Lelki szemei előtt megjelent Ilena, amint magatehetetlenül ül egy tolókocsiban, s ez egy pillanatra eltakarta a sellőtermetű lány képét, aki a minap még boldogan merült a víz alá, és önfeledten úszkált a delfinekkel. Mindez miatta történt! Idősödő önmagával azt hitték, hogy megmentették Ilena életét, de csak meghosszabbították pár órával. Nem egy kardszárnyú delfin fojtotta vízbe, hanem öngyilkos lett, leugrott egy hídról. Szép munka volt! Megpróbáltak szembeszegülni a sorssal, de a sors erősebb volt. * San Francisco, 2006. december 25. Elliott 60 éves 22 óra 59 perc 105

Úgy zúdult az eső a Lenox Kórházra, mintha dézsából öntötték volna. Elliott az alagsorban, a sercegő neonlámpa fényénél harmincéves archív papírok közt Ilena kartonja után kutatott. A terem négy falát körben kartondobozok súlya alatt roskadozó fémpolcok borították. Hajdanán minden egyes kartont pontosan, hónapok, évek, osztályok szerint csoportosítottak, de mára a lapok összekeveredtek, szétszóródtak, s a teremben óriási rumli uralkodott. Miközben Elliott sietve nyitogatta a dobozokat és vadul lapozgatta a dossziékat, megpróbált értelmet adni az elmúlt három hónap eseményeinek. Eleinte naivul azt hitte, hogy megváltoztathatja a sorsot, de a sors csúnyán visszavágott… Tudomásul kell vennie a nyilvánvaló igazságot. A szabad akarat, a képesség, hogy magunk alakítjuk sorsunkat, illúzió csupán. Létünk előre elrendeltetett, s ez ellen felesleges küzdeni. Bizonyos események kivédhetetlenek és megmásíthatatlanok, mint például a halál órája. A jövő nem fokozatosan rajzolódik ki. A lényeget illetően a fő csapásirány már ki van jelölve, és nincs más választás, követni kell. A múlt, a jelen, a jövő egy egységes egészet alkot, amely arra a szörnyű névre hallgat, hogy végzet. De ha minden előre meg van írva, vajon ki a szerző? Egy felsőbb hatalom? Egy Isten? És mi a végső cél? Elliott jól tudta, hogy soha nem kap választ a kérdéseire, ezért úgy döntött, hogy inkább az aktákra összpontosít, és bő egy órával később végre megtalálta, amit keresett. Ilena felvételi lapja nem tűnt el, de az idő vasfoga szinte olvashatatlanná rágta. A betűk elmosódtak, a lapok összeragadtak. Elliott izgatottan a fény felé tartotta az írást, és nagy nehezen kisilabizálta a lényeget. Ilena sebesülései sokkal súlyosabbak voltak, mint ahogy gondolta, de az újságcikk híradásával ellentétben a lány nem a belső sérüléseibe halt meg, hanem egy sürgős műtéti beavatkozás következtében, amelynek során egy vérömlenyt próbáltak meg eltávolítani az agyából. Elliott megnézte az operáló orvos nevét: dr. Mitchell. Emlékezett rá. Roger Mitchell szakavatott sebész volt, de… Miért nem én operáltam Ilenát? Az agyi rétegvizsgálatról szóló jelentés hiánya is meglepte. Az orvosi utasítások alapján rekonstruálta, mi történhetett valójában: hajnali négy óra körül az egyik ápolónő agyi vérömleny jelenlétére utaló pupillaegyenetlenségről számolt be az orvosnak, aki azonnal megműtötte a beteget, de a beavatkozás nem járt sikerrel. A vérömleny túl mélyen bújt meg, rosszul lokalizálták, és bonyolította a helyzetet az egyik vénás öblön keletkezett seb is, amelyet rétegvizsgálat nélkül nem vehettek észre. Önmagában véve is kockázatos műtét lett volna, de Ilenát, alacsony Glasgow-jával* és légzési nehézségeivel, a legjobb sebész sem menthette volna meg. Előre kell hozni a műtétet. Elliott még egyszer átfutotta a zárójelentést. Ilena hajnali 4 óra 26 perckor halt meg. Egy pillantást vetett az órájára. Még nem volt éjfél. * San Francisco, 1976. december 26. Elliott 30 éves 00 óra 23 perc – Eltávolítottam a lépet, és összevarrtam a belek egy részét – magyarázta dr. Roger Mitchell fiatal kollégájának. Elliott életében először találta magát a másik oldalon, a beteg és a család oldalán. 106

– És a vesék? – Semmi komoly. A légzőszervek miatt viszont aggódom. Több szomszédos bordája eltörött. Mindegyik legalább két helyen. Elliott tudta, hogy ez mit jelent. A mellkasfal egyik szegmense elmozdult a mellkasüregben, melynek következtében légmell vagy mellkasi vérömleny alakulhat ki, s mindkettő komoly légzési elégtelenséget okozhat. * Glasgow-kómaskála – Gerincsérülés?

– Még korai lenne nyilatkozni. Valószínű, hogy a dorzális szakasz zúzódott… Ott a minden vagy semmi törvénye érvényesül. Lehet ártalmatlan… – De a végtagok együttes végleges bénulásához is vezethet… – fejezte be Elliott. Mitchell lebiggyesztette az ajkát. – Várni kell. Pillanatnyilag nincs más teendőnk. – Nem viszed le CT-re? – Ma este nem. Reggel óta vacakol a program. – A rohadt életbe! – szitkozódott Elliott, és öklével az ajtóra csapott. – Nyugodj meg. Szigorú megfigyelés alatt tartjuk, egy ápolónő negyedóránként benéz hozzá. Egyébként… Mondani akart még valamit, de meggondolta magát. – Egyébként? – kérdezte Elliott, arra kényszerítve Mitchellt, hogy befejezze a mondatát. – Egyetlen dolgot tehetünk. Imádkozzunk, hogy ne kelljen túl korán újra felnyitni, mert azt nem élné túl. * San Francisco, 2006. december 26. Elliott 60 éves 01 óra 33 perc Elliott Ilena orvosi papírjait szorongatva visszament az emeletre. Jóllehet már két hónapja nem műtött, a kórház igazgatósági tagjaként megtarthatta az irodáját. Belökte az ajtót, és a világítás magától felkapcsolódott. Megállt az ablak előtt, és a városra zúduló özönvizet nézte. Majd feldúltan járkált fel-alá a szobában, és azon töprengett, mit tehetne még. Újra átfutotta Ilena leleteit és az orvosi jelentéseket, majd az egész dossziét visszatette az íróasztalára, egy márványból faragott, elegánsan egyszerű sakktábla mellé. Tűnődve felkapott két bábut, egy kúp alakú futót és egy henger alakú bástyát. Kúp és henger… Eszébe jutott egy tanmese, melyet még az egyetemen olvasott. Fogta a kúpot, az íróasztalra állította, és meglökte. A szilárd test pördült egyet a tengelye körül. Ugyanígy járt el a hengerrel is, de ez utóbbi az asztalra dőlt, lebucskázott a földre, és darabokra tört. A két tárgyat ugyanaz az ütés érte, mégis eltérő pályát jártak be. Erkölcsi tanulság: az emberek eltérő módon élik meg ugyanazt a sorscsapást. Lehet, hogy nem menekülhetek a sorsom elől, de ura vagyok oly módon, hogy szembenézek vele. A gondolattól új erőre kapott. Benyúlt a zsebébe, és elővette az üvegcsét. Fárasztó napja volt, és tudta, hogy még koránt sincs vége. Ennek ellenére meglepően nyugodtnak érezte magát. Mert egy ember soha nem olyan erős, mint a végső küzdelemben. 107

19 Hetedik & nyolcadik találkozás Ó, ha a fiatal tudná… Ó, ha az öreg megtehetné… San Francisco, 2006. december 26. Elliott 30 éves 2 óra 1 perc Az eső monoton zaja álomba ringatta a kórházat. Ilena csukott szemmel pihent a kis kórházi szoba félhomályában. Feje fölött kusza infúziórengeteg, szájában a mesterséges lélegeztetőgép csöve. Elliott mellette ült. Gyengéden feljebb húzta a lepedőt, hogy Ilena meg ne fázzon. Zaklatottan, remegő kézzel megérintette a lány arcát. Ahogy bőre a bőréhez ért, úgy érezte, éles pengék kaszabolják a szívét. Hiába volt a szörnyűségesen feldagadt arc, az elkékült ajak, Elliott érezte, hogy Ilena testében lüktet, küzd az élet. Egy élet, amely egy hajszálon függött. Egy élet, amely bármelyik pillanatban kihunyhatott. Halkan nyílt az ajtó. Elliott hátrafordult. Azt gondolta, hogy az ügyeletes ápolónő lép a szobába. De nem ő volt. – Azonnal meg kell operálni! – sürgette öregkori énje ellentmondást nem tűrő hangon. Elliott felugrott. – Operálni? Mivel? – Extradurális vérömleny az agyban. A fiatal orvos rémülten felemelte Ilena szemhéját, de vérömlenyre utaló pupillaegyenetlenségnek nyomát sem látta. – Honnan veszi? – A halotti jelentésből. És ha lenne CT-felvétel, te is tudnád… – Álljon meg a menet! – védekezett Elliott. – Még csak 1976-ban vagyunk. A műszerek könnyen meghibásodnak, a programok minden második vizsgálatnál leállnak. Nem emlékszik? Az öreg orvos nem felelt, mert már az EKG-görbét tanulmányozta. – Szólj, hogy gyorsan készítsék elő a műtőt! – utasította Elliottot, és a fali telefonra mutatott. – Várnunk kell, súlyos mellkasi sérüléseket szenvedett. Ha most felnyitjuk, túl nagy kockázatot vállalunk. – Ha nem nyitjuk fel, akkor biztos a halál. Elliott fontolóra vette az érvet, mielőtt újabb ellenvetéssel állt elő. – Kizárt, hogy Mitchell egy egyszerű megérzésre hagyatkozva nekifog a műtétnek. Az öreg megvonta a vállát. – Ki mondta, hogy Mitchell műti… – Akkor ki? – Én. Elliott természetesnek vette, hogy ebbe az „én” be ő is belefér, de még így is megvalósíthatatlannak tűnt a feladat: 108

– Nem operálhatunk ketten! Szükségünk van még legalább egy altatóorvosra és egy ápolónőre. – Ki az ügyeletes aneszteziológus? – Samantha Ryan, azt hiszem. Az öreg orvos bólintott, majd a faliórára pillantott. – Tíz perc múlva a műtőben! – mondta, s elindult kifelé. – Készítsd elő Ilenát, én addig beszélek Ryannel. A hatvanéves Elliott az előcsarnokba sietett, ahol alig lézengtek páran, és ahol erős éterszag terjengett. Zakóját fehér köpenyre cserélte, hogy ne keltsen feltűnést. Úgy ismerte a kórházat, mint a tenyerét, könnyen megtalálta a szobát, ahol Samantha Ryan pihent. – Jó estét, Sam – köszöntötte, és felkapcsolta a villanyt. A fiatal nő, aki az ügyeleti éjszakákon megszokta a szaggatott alvást, azonnal felugrott, és a hirtelen támadt fényességtől hunyorogva a szeme elé kapta a kezét. Ismerősnek találta a férfit, mégsem jött rá, hogy kit lát. Elliott egy csésze kávét nyújtott felé. A lány elfogadta, s közben félresöpört néhány arcába hulló rakoncátlan tincset. Különc lány volt. Harmincéves, ír származású leszbikus és gyakorló katolikus. Két éve dolgozott a kórházban, miután minden kapcsolatot megszakított New Yorkban élő családtagjaival. Apja és fivérei a New York-i rendőrségen dolgoztak. Az elkövetkező években ő és Elliott jó barátok lesznek, de abban az időben Samantha még magányos, magába zárkózó lány volt, akiről lerítt, hogy rosszul érzi magát a bőrében. A kórházban senkivel nem barátkozott, és a kollégái csak autistának csúfolták. – Sam, szükségem lenne magára egy műtétnél. – Most rögtön? – Most rögtön. Egy légzési elégtelenséggel küzdő páciens agyából kell eltávolítani egy szubdurális hema-tómát. – Az öngyilkos nő? – kérdezte a lány, és kortyolt egyet a kávéból. – Eltalálta. – Nem fogja túlélni – közölte nyugodtan. – Az a jövő zenéje – feleselt Elliott. A lány alumíniumpapírba csomagolt Oreo kekszet vett elő. – Ki operálja? – kérdezte, s belemártott egy cookie-t az italba. – Én. – És megtudhatnám, ki maga? – Valaki, akit jól ismer. A fiatal nő Elliottra szegezte a tekintetét, és elbizonytalanodott. Egy röpke pillanatra az a benyomása támadt, hogy a férfi úgy olvas a lelkében, mint egy nyitott könyvben… – Igyekeznünk kell – figyelmeztette Elliott. Samantha tagadólag rázta a fejét. – Mitchell a kezelőorvosa. Szó sem lehet róla, hogy belemenjek ilyen kalózkodásba. Azonnal kirúgnak. – Van némi kockázata – ismerte be Elliott –, de biztosra veszem, hogy segíteni fog. – Nem kötelezhet rá. Semmivel nem tartozom magának – felelte Samantha vállvonogatva. – Nekem nem, de Sarah Leevesnek tartozik valamivel… Elliott nem fejezte be a mondatot. A lány rémülten nézett rá. Sarah Leeves egy szerencsétlen prostituált volt, aki két éve lépte át a kórház küszöbét, miután csúnyán összeverték és késsel megszurkálták. Sürgősen megoperálták, de belehalt a műtétbe. – Kezdő volt még itt a kórházban – emlékeztette Elliott. – Ön kiváló aneszteziológus, Sam, az egyik legkiválóbb, de aznap este nagyon elszúrt valamit… Samantha behunyta a szemét, és századszorra újra felidézte magában a jelenetet. Egy rossz mozdulat volt. A kezdő baklövése. Felcserélt két orvosságot, s az a szegény nő soha többé nem ébredt fel. 109

– Ügyesen eltussolta a tévedését – folytatta Elliott –, és valljuk be, egy prostituált eltűnése nem kavar nagy port. Samantha csukott szemmel hallgatta. Nagyot hibázott akkor, mert elkalandozott a figyelme. Lélekben máshol járt. New Yorkban, az apjánál, aki „szajhának, ribancnak, mocskos kis kurvának” tartja, az anyjánál, aki megállás nélkül azt szajkózza, hogy „szégyent hoz” a családra, és fivéreinél, akik végül rávették, hogy hagyja el a várost. A lány kinyitotta a szemét, és megfélemlítve meredt Elliottra. – Honnan tudja mindezt? – Magától. Elmesélte nekem. Samantha hitetlenkedve rázta a fejét. Soha senkinek nem említette az esetet, még gyónás közben sem. Viszont két éve minden hitét latba veti, hogy feloldozást nyerjen. Leghőbb vágya az, hogy visszafordítsa az idő kerekét, s azt az átkozott napot kitörölje a naptárból. Hányszor fohászkodott az éghez megváltásért! – Mentsen meg egy életet, azzal talán jóváteheti… – súgta Elliott, aki kitalálta a lány gondolatait. Samantha habozott, majd begombolta a köpenyét, és így szólt: – Megyek a műtőbe. Elliott a lány után indult, de akkor elkezdett remegni a keze. Máris!? Az éjszaka kellős közepén szerencsére kihalt volt a mosdó. Riadtan vette tudomásul, hogy kezd köddé válni. A mosdókagyló fölé hajolt, hogy lelocsolja az arcát. Samanthával ellentétben ő nem hitt Istenben, de ez nem akadályozta meg abban, hogy hozzá fohászkodjon. Hagyd, hogy megoperáljam! Hagyd, hogy egy kicsit tovább maradjak! De az Isten, amelyben nem hitt, fütyült a könyörgésére, és Elliottnak nem volt más választása, hagyta, hogy beszippantsák a sodró idő örvényei. * 2006-ban, kórházi irodája foteljében, kimerülten ébredt. Rémülten pillantott a polcon álló digitális órára: 2 óra 23 perc. Még nem késő, feltéve, ha rögtön visszatér a múltba. Tüstént bekapott egy pirulát, de semmi nem történt. Természetes, hisz a hatóanyag csak alvás közben működik. Ő azonban túl izgatott volt ahhoz, hogy vezényszóra elaludjon. Kisietett a folyosóra, és hívta a liftet, hogy a kórház gyógyszertárába menjen. Ott talált egy flakon Hypnozent, melyet a műtéti altatás előtt adnak a betegeknek. Sebbel-lobbal visszatért az irodájába, fogta az orvosi táskáját, kivett egy eldobható fecskendőt, felszippantott egy kisebb mennyiséget a készítményből, és beadta magának. Az altatószer gyorsan hatott. Elliott máris az álmok és az ábrándok birodalmában találta magát. * Eközben 1976-ban a harmincéves Elliott előkészítette Ilenát a műtéthez. Leborotválta a haját, lekapcsolta a lélegeztetőgépről, egy felfújható tömlővel helyettesítve azt, hogy a lány levegőhöz jusson, míg a műtőbe viszi. Mire felértek, Samantha Ryan és egy ápolónő már várták őket, de öreg énjét sehol nem látta. Akkor valaki megkopogtatta az üveget. Az idős orvos intett, hogy menjen a fertőtlenítőbe, és Elliott szó nélkül csatlakozott hozzá. Könyökig feltűrték a köpenyük ujját, módszeresen ledörzsölték a kezüket, műtőruhába bújtak, gumikesztyűt húztak, arcuk elé maszkot s a fejükre papírsapkát tettek. * A két orvos belép a műtőbe.

110

Elliott kissé háttérbe húzódik, és hagyja, hogy idősebb önmaga vezényelje a műveletet. Az öreg rendkívül nyugodt. Otthonosan mozog. Először összehangolt mozdulatokkal átemelik Ilenát a műtőasztalra. Ő tartja a lány fejét, szigorúan tengelyirányban, gondosan kerülve minden esetleges hajlító vagy csavaró mozdulatot. Lassan, óvatosan fektetik az asztalra, mert tudják, hogy a gerince is sérült, és nem akarják súlyosbítani a bajt. Végre elkezdődik a műtét. Az idősebb orvost különös érzés keríti hatalmába. Két hónapja nem operált, és azt gondolta, hogy soha többé nem vesz kézbe szikét. Kimért, határozott mozdulatokkal dolgozik. Idővel megtanulta, hogyan kezelje ezeket a szélsőségesen feszült pillanatokat. Pontosan tudja, hol és mit kell megnyitni, a keze nem remeg, minden a legnagyobb rendben zajlik. Egészen addig, míg… – Kitől kaptak engedélyt a műtétre? Mitchell lép a helyiségbe, a dühtől tajtékozva. Végigméri őket. Sorban szemügyre veszi őket, Samantha Ryant, az ápolónőt, Elliottot és öregkori hasonmását. – Hát ez meg ki az ördög? – tudakozódik, és állával az öreg sebész felé bök, aki nyugodt, kimért hangon megjegyzi: – Mitchell doktor, nem fertőtlenítette magát, és figyelmen kívül hagyott egy vérömlenyt. Mitchell sértődötten a szája elé tesz egy maszkot, és fenyegetőzni kezd: – Ezt nem hagyom ennyiben! – Mitchell doktor, kérem, fertőtlenítse magát – ismétli a fiatal Elliott, arra kényszerítve az orvost, hogy elhagyja a műtőt. Az operáció szokatlanul derűs hangulatban folytatódik. Kint vihar tombol, dörög az ég. Hallják, ahogy az eső az ablaküveget ostorozza, és patakokban folyik le az ereszen. A harmincéves Elliott csodálattal vegyes kétkedéssel szemléli öregkori énjét, míg a hatvanéves Elliott kizárólag a feladatra összpontosít. Minden rendben zajlik, de a vérömleny elhelyezkedése, mérete és Ilena légzőszervi sérülései miatt nem mer jóslatokba bocsátkozni a műtét sikerét illetően. Tisztában van vele, hogy a kómás állapot már önmagában iszkémiás eredetű keringésleállással jár, s így komoly szövődményeket okoz. Vajon mennyi esély van arra, hogy életben marad? Orvosi szemmel talán öt százalék. És talán egy ezrelék annak az esélye, hogy nem szenved maradandó károsodást. De Elliott pályafutása során megtanulta, hogy a statisztikák néha csalnak. Ismert olyan beteget, akinek az orvosok három hónapot jósoltak, és még tíz évig élt. És az is előfordult, hogy egy rutinműtét katasztrófával végződött. Töprengés közben hirtelen vér spriccel az arcára. Megtörtént, amitől tartott. A vérömleny nyomására kifakadt egy sérült vénás öböl. Iszonyúan vérzik, de a többiek azonnal a segítségére sietnek, és óvatosan felitatják a vért. Komoly erőfeszítésébe kerül, hogy kordában tartsa az érzéseit, és kizárólag a beavatkozásra összpontosítson. Még azt is megpróbálja figyelmen kívül hagyni, hogy Ilenát operálja. Mert tudja, hogy ha maga elé képzeli a lányt, elkezd remegni a keze és elhomályosul a látása. A beavatkozás teljes nyugalomban zajlik, míg az egyik főorvos kíséretében be nem toppan újra Mitchell. Megállapítják a szabálysértést, de eszük ágában sincs félbeszakítani a műtétet, amely már egyébként is a végéhez közeledik. Még mielőtt elfogná a remegés, a hatvanéves Elliott fiatal énjéhez fordul: – A többit már meghagyom neked. Varrd össze! Leveszi a sapkát, lerántja magáról a műtősruhát, a véres kesztyűket, és a kezét szemléli. Remegés nélkül kiállta a próbát, hosszabb ideig, mint remélte. – Köszönöm – súgja, anélkül hogy tudná, kinek mond hálát. Ez volt az utolsó operációja. Életében a legfontosabb. Miközben a műtőben összegyűltek szeme láttára köddé válik, arra gondol, hogy sikerrel teljesítette a feladatát. Már nem fél a haláltól.

111

20 Utolsó találkozás Húszévesen a világ közepén táncolunk. Harmincévesen a körben bolyongunk. Ötvenévesen a kör szélén lépkedünk, nem nézünk se befelé, se kifelé. Később már mindegy, mert láthatatlanok vagyunk, ami a gyerekek és az öregek kiváltsága. CHRISTIAN BOBIN San Francisco, 2006 Elliott 60 éves Elliott kórházi irodája hideg kőpadlóján, egy kisebb vértócsában fekve ébredt. Kábultan feltápászkodott. Még mindig ömlött orrából a vér. Érrendszere ismét drágán fizetett az időutazásért. Több vérzéscsillapító tamponra volt szükség, hogy megállítsa az áradatot. Hajnalodott. Első gondolata az volt, hogy vajon sikerült-e megmenteni Ilenát. A számítógép elé ült, és megnyitotta az internetes telefonkönyvet. Előző nap az Ilena Cruz névhez semmiféle adatot nem talált a gép. Elliott újra próbálkozott, és a keresési kiterjesztette az egész Egyesült Államokra. Ezúttal sikerrel járt. A képernyőn egy észak-kaliforniai kis falu neve jelent meg: Weaverville. Jó nyomon jár? Vagy korai még az öröm? Egyetlen módon szerezhet bizonyosságot… Az irodából az előcsarnokba sietett, rövid kitérőt tett a kávégépnél, majd a parkolóba ment. Ha minden jól megy, hat óra alatt Weaverville-be érhet. Öreg bogárhátúja megfáradt, csakúgy, mint ő, de remélte, hogy kis ideig még kitart alatta… Hajnalban indult útnak. A nap még nem kelt fel, és az éjszakai esőzések acélkékre festették az eget. San Franciscót a 101-es autópályán hagyta el, ahol hamar megtette az első kétszáz kilométert. Leggett után nem sokkal lekanyarodott a sztrádáról, és rátért egy panorámaútra, amely Cape Mendocinót megkerülve szorosan a part mentén kígyózott Ferndale-ig. Vízbe nyúló meredek sziklák fölé épült, s a Csendes-óceán magasba törő hullámai ostromolták. Elliott Arcatánál elhagyta a partot, és ráfordult a 299-es országútra. Ez volt az egyetlen járható út, amely keletnyugati irányban átszelte a hegyeket. Óriási mamutfenyő-szálerdőivel, nagy kiterjedésű védett övezeteivel és az ég felé törő karcsú ezüstfenyőivel a vidék még őrizte vadregényes jellegét. Több mint öt órát autózott, mire az eldugott faluba, Weaverville-be ért. A főutcán leparkolta a bogárhátút, és bement a sarki fűszereshez, hogy megkérdezze Ilena pontos címét. Egy erdei utat mutattak neki, amely a falu végéről indult. Elhatározta, hogy gyalog vág neki. Húsz perc múlva az úttól pár méterrel lejjebb egy faházat pillantott meg. A közelben vízesés csobogott. Elliott megállt, és egy mamutfenyő mögé bújt, amely átvészelte az előző század nagy erdőirtásait. Az erős napsugárzástól hunyorogva, kél kezével szemellenzőt formált. A ház teraszán, a hóval borított hegyekkel szemben egy nő ült. Háttal Elliottnak, de ő egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy akit lát, az Ilena. Harminc éve elválasztotta őket egymástól a sors, most már csak harminc méter volt közöttük.

112

Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy odasétál hozzá, mindent elmesél neki, a karjába szorítja, és még egyszer beszívja haja illatát. De már túl késő volt. A legutóbbi időutazások nagyon legyengítették. Minden eddiginél tisztábban érezte, hogy eljárt felette az idő, hogy életét már csaknem teljesen maga mögött tudja, s hogy a testét marcangoló betegséggel vívott csatát elveszítette. Leült, és az öreg fa törzsének dőlve csodálta Ilenát. Enyhe szellő fújdogált a magányos, nyugodt erdőben, s Elliott végre megszabadult a nyomasztó idő és a fájó gondok súlyától. Soha nem érzett nyugalom szállta meg. * San Francisco, 1976 Reggel kilenc óra Elliott 30 éves Ilena operációja óta két nap telt el. A lány a műtét után nem sokkal felébredt a kómából, de még mindig nem volt biztos, hogy életben marad. A beavatkozásnak hamar híre ment a kórházban, de csak kétkedést és hitetlenséget keltett. A felelősök órákon át tanácskoztak, hogy mit tegyenek. Jelentsék az esetet a rendőrségnek? Veszélyeztessék a Lenox Kórház szakmai hírnevét? A kórházigazgató és a sebészeti osztály főorvosa, akik mindennél jobban ragaszkodtak a saját jó hírükhöz, nem szívesen írták volna alá a „semmiből előbukkanó férfiról” szóló jelentést, aki később „a műtő kellős közepén kámforrá vált”. Végül megelégedtek azzal, hogy két hónapra kitiltották a kórházból Elliottot és Samanthát. A fiatal orvos épp átvette az engedélymegvonásról szóló határozatot, és indult volna a kórházból, amikor egy ápolónő utána kiáltott: – Doktor úr, önt keresik – azzal átnyújtotta Elliottnak a fali telefon kagylóját. – Halló? – Itt várlak szemben – közölte idősebb önmaga. – Szemben? – Harrynél. Rendeljek neked valamit? Elliott nem vesztegette az időt azzal, hogy válaszoljon. Letette a telefont, kirohant az épületből, és átvágott az utcán. Az orráig sem látott. Sűrű ködtakaró nyújtózkodott a szélben, beterítve a kültéri lámpákat és a kocsikat. A Harry's Diner egy vasúti kocsiból átalakított, hosszú étterem volt, a sürgősségi osztály bejáratával szemben. Az ötvenes évekre jellemző kinézetével retrohangulatot árasztott. Elliott benyitott, és legelőször a kollégáiba botlott, akik munka előtt beugrottak egy gyors reggelire. A füstös terem végén észrevette öreg énjét. Egy kávésbögre előtt ült az asztalnál. – Mi hír a jövőből? – kérdezte Elliott, és leült a bársonnyal kárpitozott padra. – Megmenekült. – Ilena életben van? Az idős orvos bólintott. Elliott kételkedni látszott, aztán megkérdezte: – Maradandó károsodás? Az öreg kitért a kérdés elől. – Életben van. Megmentettük… Elliott nem faggatózott tovább. A két férfi percekig egyfajta különös áhítatban, szótlanul ült egymással szemben. 113

Megviselt arcuk, karikás szemük kimerültségről árulkodott. Mindkettőjükön látszott a kialvatlanság és az utóbbi napokban felgyülemlett feszültség. Minden erejüket összeszedték a sorssal folytatott furcsa harcban, amelyből szemlátomást győztesen kerültek ki. Az ifjú Elliott omlott össze elsőként. Potyogtak a könnyei, s maga sem tudta, hogy a sírástól megkönnyebbül-e, vagy még nagyobb zűrzavar lesz úrrá a lelkén. Megtörölte a szemét, és kinézett az ablakon. A köd tejfehér hullámokban terjedt tova az utcán, elöntötte a járdákat, és bekebelezte a tűzcsapokat. – Ne aggódj! Minden rendben lesz… – Hogy mondhat ilyet? Mindenkit elveszítettem, akit szerettem. Mattet, Ilenát! Maga tehet róla! – Így alakult. Be kell tartanod az egyezséget, ahogy én is betartottam… – Maga könnyen beszél! – Ezen már túl vagyunk. Nem tudom, milyen csoda folytán sikerült megmenteni Ilenát, de most ne ronts el mindent. Éld az életed, ahogy ígérted, mert egy dologban biztos vagyok: a csodák nem ismétlődnek. – Elviselhetetlen lesz… – A következő néhány év valóban nehéz lesz – ismerte el Elliott. – Aztán jobbra fordul a sorod. Elég erős vagy, képes leszel elviselni a helyzetet, de egyedül kell megbirkóznod vele. Elliott a szemöldökét ráncolta. Az öregember így folytatta: – Most találkozunk utoljára. Elliott megvonta a vállát. – Ezt már máskor is mondta. – Ezúttal tényleg így lesz. Nem jöhetek vissza, még ha nagyon szeretnék, akkor sem. Néhány szóval elmesélte a pirulák történetét. Elmondta, milyen körülmények között jutott hozzá, beszélt furcsa, váratlan hatásukról, mely lehetővé tette az időutazást… Elliott ezernyi kérdéssel ostromolta volna, de az öreg már felállt, és távozni készült. A fiatal sebész megértette, hogy nem tudhat meg többet, és hogy valóban ez volt az utolsó találkozásuk. Hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Ilena operációja közben elkápráztatta az öreg szaktudása és az a képessége, hogy jókor jó döntést hozzon. Sajnálta, hogy ezután nem lesz már alkalma alaposabban megismerni. Az öreg orvos komótosan begombolta a kabátját. Érezte, hogy közeledik az indulás pillanata, de tapasztalatból tudta, hogy van még két perce. – Jobb, ha nem itt az étteremben válok köddé… – Egyetértek. Nehezen tudnám megmagyarázni. A hatvanéves Elliott búcsúzóul a harmincéves vállára tette a kezét, és elindult a kijárat felé. Az ajtó elé érve hátrafordult, és még egyszer utoljára fiatal önmaga felé biccentett. Tekintetük találkozott, és ifjúkori énje szemében felismerte azt a mély szomorúságot, amelyet oly gyakran látott egyes betegeinél. Azoknak az embereknek a szomorúságát, akik gyerekkori sérüléseikből soha nem gyógyultak ki. Ahelyett, hogy kiment volna az étteremből, visszafordult. Mondania kell még valamit fiatal önmagának. Egy egyszerű mondatot, melyre ő maga sokáig várt, de soha senki nem súgta a fülébe, és egy egész élet kellett ahhoz, hogy valódi jelentését megértse. – Nem a te hibád. A fiatal sebész eleinte értetlenül nézett rá, ezért újra elismételte. – Nem a te hibád. – Mi? – Anya öngyilkossága, apa pofonjai… A hatvanéves Elliott nem fejezte be a mondatot. Hangja el-elcsuklott. Nagy levegőt vett, hogy még egyszer elismételje, mint egy litániát: – ...Nem a te hibád. 114

– Tudom – lódította Elliott, akit felkavart a váratlan fordulat. – Nem, most még nem tudod – suttogta a férfi, akivé harminc év múlva válik majd. – Még nem tudod… Hirtelen különös egyetértés, varázslatos harmónia támadt a két férfi között, de csak egy szempillantásig tartott, mert az öregre rátört az indulás pillanatát jelző remegés. – Búcsúzom. Most rajtad a sor! – kiáltotta, és gyors léptekkel elindult kifelé. Elliott visszaroskadt a padra, és az ablakon keresztül nézte, ahogy öregedő önmaga eltűnik a ködben. Soha többé nem látta viszont.

115

21 Nélküled az élet… Szomorú, tágas vár lesz az élet, melynek termeiben szél jár. LOUIS ARAGON 1977 Elliott 31 éves Nyáréjszaka San Franciscóban Elliott a kórház tetején cigarettázik. Tekintete a távolba vész. Lába alatt terül el a város, de ő ügyet sem vet rá. Ilenát átszállították Miamiba. Azóta nem látta a lányt, és belehal a hiányába. Egy heves széllökés port kavar. A fiatal sebész az órájára pillant, majd elnyomja a csikket. Öt perc múlva újabb műtét várja. Aznap a hatodik. Kísértetként él. Ájulásig dolgozik. Minden ügyeletet elvállal… Hogy életben tartsa magát… * Ilena kinyitja a szemét. Miamiban akkor kel a nap. Hat hónapja fekszik egy kórházi ágyon, roncstesttel, toldozott-foldozott lábbal. Már négy műtéten van túl, de még nincs vége. A lelkében még nagyobb a zűrzavar. Dühödt, vad ragadozók üvöltenek, ajtók csapódnak. Keveset beszél. Látogatókat nem fogad. Sem Mattet, sem a kollégáit… Sebezhető. Tehetetlen. Hogyan szabadulhatna a fájdalomtól és a szégyentől? * Matt lehajtott tetejű kocsiban száguld a Seattle felé vezető országúton. A váratlan, durva szakítás Elliottal feldúlta az életét. Ő is elveszített mindent, amiben hitt. Magányos, nyomorult. Eszébe jut Tiffany, a meglepő, csodaszép lány. Ostoba volt! Miért hagyta, hogy elmenjen? Bármire kész, csak hogy megtalálja. Hónapok óta azzal tölti a hétvégéit, hogy keresztül-kasul járja az országot. Iránytűje egy lánynév és egy telefonszám, amely már régóta nem él. Miért épp őt keresi? A kérdés meg sem fordul a fejében. Egy dologban azonban biztos. Meg kell találnia, mert érzi, hogy a lány lehetne életének állandó pontja. A kikötő. 1978 Ilena 32 éves Január. Florida. Rehabilitációs Központ. Chopin Nocturne-jei szólnak. Az évszázadban először hull hó Miamiban. A kerekes székben ülő nő az ablakból csodálja az égen puhán keringő, fehér pelyheket. Bárcsak meghaltam volna… – sóhajtja Ilena.

116

* Augusztus vége. Egy isten háta mögötti kisváros valahol Texasban. A felszolgálónő belepillant a tükörbe. Három napja ünnepelte harmincötödik születésnapját. Szép kis ünnep, mondhatom! Inkább temetés… – gondolja Tiffany, és megigazítja az egyenruháját. Visszatért a szülői házba, és azzal tölti a napjait, hogy egy útszéli kocsmában sört szolgál fel faragatlan, goromba fickóknak, akik nyálcsorgatva bámulják a mellét. Vissza a startvonalra. Vissza abba az életbe, melyet tizenhét évesen maga mögött hagyott, hogy szerencsét próbáljon Kaliforniában. Akkoriban mindenki elbűvölően szépnek találta. Tudott énekelni, táncolni, színészkedni, de tehetségére sem San Franciscóban, sem Hollywoodban nem figyeltek fel. – Még egy sört, szépségem! – követelőzik az egyik vendég, és korsóját a magasba emeli. Tiffany felsóhajt. Nagyszabású álmainak egyszer s mindenkorra befellegzett. Fullasztó a hőség. A kitárt ablakon hirtelen kerékcsikorgás zaja szűrődik be a kocsmába, majd az ajtóban megjelenik egy új vendég. Tiffany először nem hisz a szemének, aztán kénytelen tudomásul venni, hogy valóban őt látja. Nem felejtette el, és már bánta, hogy elhagyta, mielőtt a történetük elkezdődött volna. A férfi tekintete körbejár, és felcsillan. Tiffany megérti, hogy a férfi érte jött, és hogy az élet olykor, amikor már egyáltalán nem számítunk rá, különleges ajándékokkal lep meg bennünket. Matt félénken közeledik felé: – Mindenhol kerestelek. – Vigyél magaddal! – Tiffany csak ennyit mond. 1979 Elliott 33 éves Ősz van. Elliott Szicílián nyaral, amikor földrengéssorozat rázza meg Dél-Olaszországot. Természetes számára, hogy önkéntes orvosként a mentőosztagok segítségére siet. A Vöröskereszt egyik csapatához küldik Santa Sienába, egy domboldalra épült kisvárosba. Az esemény egy hosszú együttműködés első állomása lesz a híres NGO*-val, de Elliott akkor ezt még nem tudja. Az öreg városban a földcsuszamlás mindent magával sodort, ami az útjába akadt. Házakat, kocsikat, embereket… A mentők a szakadó esőben nagy üggyel-bajjal kutatják át a romokat. Körülbelül húsz halottat találnak, de több túlélőt is, akiket a törmelékek maguk alá temettek. Kezd esteledni, amikor egy kút aljáról gyerekhangot hallanak. Egy hatéves kisfiú panaszos nyöszörgését. Hosszú kötél végére zseblámpát kötnek, és leengedik. A gödör mély, és a félig megsüllyedt kút bármelyik pillanatban beomolhat. A kisfiú mellkasig érő sárban tocsog, és a vízszint folyamatosan emelkedik. Megpróbálják felhúzni, de a kicsi nem elég erős, visszacsúszik. Elliott nem törődik azzal, hogy őrültnek nézik. Dereka köré csavar egy kötelet, és leereszkedik a kút aljára. Tettéért nem illeti különösebb elismerés, hisz biztos benne, hogy nem aznap fog meghalni. Eleget hallott a jövőjéről ahhoz, hogy tudja, legalább hatvanéves koráig élni fog. Még huszonhét évig „halhatatlan”… 1980 Ilena 34 éves Tél van. Kihalt a strand. Homokszemeket sodor a szél. Ilena botjára támaszkodva megtesz pár métert, és a nedves homokra huppan. * Non-governmental Organization – Nem kormányzati szervezet

117

Az orvosai biztatják. Fiatal még, vasakarata van, egy nap újra önállóan fog járni. Hasztalan falja az érzéstelenítőket. A fájdalom mindenhol jelen van. A testében, a fejében, a lelkében. * December 8. Lenox Kórház. Orvosi pihenőszoba. Elliott a kanapéra roskad. Behunyja a szemét, és két műtét között pihenni próbál. A fülében kollégái beszélgetései zsongnak: Igen vagy nem Reaganre? Ki lőtt rá J. R.–re a Dallasban? Ki hallotta Stevie Wonder legújabb számát? Valaki bekapcsolja a tévét. „Ma éjjel New Yorkban, a Dakota Building tövében egy Mark Chapman nevezetű zavarodott elméjű férfi megölte John Lennont. A rendkívül gyors beavatkozás ellenére a Roosevelt Kórház orvosai már semmit nem tehettek a volt Beatles-tag életéért.” 1981 Napfényes az idő Napa Valleyben. Matt és Tiffany kéz a kézben sétálgatnak a szőlősorok között. Három éve meghitt cinkosságban, tökéletes harmóniában, álomszerű boldogságban élnek… Sok ember van a földön, akivel boldogan élhet az ember? Tarthat a szerelem egy életen át? 1982 Hajnali két óra. A Lower Haight egyik kis lakása. Elliott óvatosan kicsusszan az ágyból, hogy fel ne keltse a mellette alvó nőt, akivel néhány órája találkozott egy belvárosi bárban. Összeszedi az alsónadrágját, a farmerét, az ingét, és csendben felöltözik. Már épp távozni készül, amikor egy hang szólítja: – Elmész? – Igen, aludj csak nyugodtan. Kitalálok egyedül. Becsapom az ajtót magam mögött. – Lisának hívnak! – veti oda duzzogva a lány, és eltűnik a lepedő alatt. – Tudom. – Akkor miért hívtál Ilenának? 1983 Matt és Tiffany szerelmeskedés után egymásba fonódva fekszenek az ágyon. Egy könnycsepp gördül le a fiatalasszony arcán. Öt éve szeretnének gyereket, sikertelenül. Tiffany nemrég lett negyvenéves. 1984 Telnek a napok, a hetek, az évek… Ilena szemében újra értelmet kapott az élet. Újra jár. Bicebócán, sántikálva, a lábát húzva, de jár. A régi mesterségét nem folytathatja, de talált helyette újat. Ereje teljében tengerbiológiát tanít a stanfordi egyetemen, és a Greenpeace egyik igazgatójaként aktív részt vállal a radioaktív hulladékok tengerbe juttatása elleni kampányban, és a Párizsba, valamint Londonba tervezett, első európai kirendeltségek létrehozásán fáradozik. * San Franciscóban nyár van.

118

A napsugarak megvilágítják a kórház előcsarnokát. Elliott vesz egy dobozos Colát, leül az egyik fotelbe, és körülnéz. A tévében kábelen keresztül sugárzott új csatorna jelenik meg, az MTV. A képernyőről a Like a Virgin szól. Egy fiatal énekesnő vonaglik a földön ellenállhatatlanul érzéki mozdulatokkal, amelyek látni engedik fehérneműjét. Ez a Madonna-korszak kezdete. A kórházban meglepő nyugalom honol. Valaki az egyik asztalon felejtett egy Rubik-kockát. Elliott felkapja, és néhány mozdulattal kirakja mind a hat oldalt. Mint mindenkinek, Elliottnak is vannak jó és rossz napjai. A mai jónak mondható. Anélkül, hogy tudná a pontos okát, derűs kedvében van. Máskor nehezebb. A magány olykor undorral párosul, s ő a bánat és a levertség szakadékába zuhan. Aztán mentő érkezik, új sebesültet hoz. Jöjjön gyorsan! Szükség van magára! Műteni kell! Néhány pillanatra visszatér az élet értelme. A hivatás áldása. 1985 Verona. Kora tavasz. Elliott két napja érkezett Olaszországba, egy sebészkongresszusra. Ha emlékezete nem csal, ma találkozik a lánya anyjával. Verona főterén, a Piazza Brán, egy trattoria teraszán ülve a naplementét csodálja. Narancsszínben pompázó napsugarak simogatják a teret uraló csodálatos római amfiteátrum, az Aréna falait. – Ez az öné, uram… – hajol hozzá a pincér, és letesz elé egy pohár száraz Martinit, melynek tetején két olívabogyó úszkál. Elliott az italát szürcsölgeti, de képtelen nyugalmat erőltetni magára. Mitévő legyen? Tudja, hogy a sorssal van találkozója, és attól tart, hogy lemarad a fontos eseményről. Fejében szünet nélkül öreg önmaga szavai ismétlődnek. Már lassan tíz év telt el azóta, de soha nem felejtette el: „1985. április 6-án, egy veronai sebészkongresszuson találkozol egy nővel, aki élénken érdeklődik majd irántad. Nem utasítod el a közeledését, és együtt töltesz vele egy hétvégét, hogy megfoganjon a lányunk.” Egyszerűnek tűnik, csakhogy április 6. ma van, hamarosan este hét óra lesz, és ő még mindig arra vár, hogy felbukkanjon egy kívánatos olasz hölgy, s elkezdje neki csapni a szelet. – Szabad ez a hely? Meglepetten felemeli a fejét, mert a mondat angolul, New York-i kiejtéssel hangzik el. Egy fiatal nő áll előtte fakó rózsaszín kosztümben. Lehet, hogy kiszúrta magának a sebész előtt fekvő International Herald Tribune-t… Mindenesetre rettentő boldognak látszik, hogy honfitársára akadt. Elliott bólint, és felkínálja neki a széket. A nőt Pamelának hívják, egy híres szállodaláncnak dolgozik, és üzleti ügyben jár Veronában. Ő lenne az? – teszi fel magának a kérdést, és hirtelen izgalomba jön. Bizonyára. Minden összevág. Öreg énje egy szóval sem említette, hogy a nő olasz… Elliott alaposan szemügyre veszi, miközben a nő rendel magának egy valpolicellát. Valódi nyolcvanas évekbeli szépség, magas termet, tökéletes szoborszerű idomok, dús szőke haj, kiegészítve az executive woman nélkülözhetetlen jellemvonásaival. Mire a pincér kihozza nekik az előételt, ők már túl vannak a bemutatkozáson, és a beszélgetés az újdonsült Amerika hőseire terelődik. Reaganról, Michael Jackson-ról, Spielbergről, Carl Lewisról csevegnek. Elliott automatavezérlésre kapcsolja magát. Derekasan helytáll az eszmecserében, de agya máshol jár. Furcsa! Egyáltalán nem ilyennek képzeltem… Képtelen elhinni, hogy ez a nő lesz a lánya anyja! Nehéz lenne megmagyarázni az okát. Látszólag minden rendben van vele, azt leszámítva, hogy ostobaságokat beszél, megjegyzései

119

kiszámíthatóak. Republikánus, inkább birtokolja a világot, mint létezik benne, és tekintetéből hiányzik az a kis apróság, az a szikra, melyet bájnak nevezünk. Megvan! Neki elvileg nincs tudomása arról, hogy éppen ez az a flört, amelyből gyerek születik. Csak azért tudhatja, mert találkozott időskori önmagával! Mindegy. Akkor sem értem, mit keresek egy ilyen érdektelen, locsifecsi nő társaságában… Pár óra unalmas blablát persze követhet forró éjszaka, de Pamela vitathatatlan vonzereje ellenére Elliott nem biztos abban, hogy valódi gyönyörre lelne a karjaiban. A vacsora helyi ételkülönlegességekkel folytatódik: pasta e fagioli, azaz tagliatellás bableves, vörösboros rizottó, taleggio sajttal töltött marhaszelet, mindez néhány pohár Bardolinóval kísérve. A téren álló utcai lámpák megvilágítják a városházának otthont adó Palazzo Barbierit és a széles, macskaköves sétálóutcát, ahol a kései óra ellenére vidáman hömpölyög a veronaiak tömege. Elliott fizetne, de a pincér késlekedik, ezért feláll, és a bárpulthoz megy. Miközben a főnök kiállítja a számlát, Elliott kivesz a zsebéből egy szál Marlborót, és az ajkához emeli. Már épp felkattintaná az öngyújtóját, amikor láng perzseli a cigarettája végét. – Nem volt rossz a ma reggeli előadása, doktor úr! Elliott felnéz. A bárszéken egy harminc év körüli nő ül fehérbort szürcsölgetve. – Ön is részt vett a konferencián? – Giulia Batistini – mutatkozik be a nő, kezét Elliott felé nyújtva. – Milánóból jöttem. Sebész vagyok. Zöld szemű, bohókás vörös hajjal. Nem sok olaszos vonást fedez fel rajta. Giulia tekintete összetalálkozik az övével, s a nő szemében felfedezi a bájt, azt a kis szikrát, melyet Pamela pillantásában hiába keresett. Elliott megkönnyebbülve veszi tudomásul, hogy nem a New York-i bombázó, hanem a bájos Giulia lesz a lánya anyja! – Szívesen beszélgetnék még önnel – folytatja a nő –, de… – De? Giulia a terasz felé vág a szemével. – Azt hiszem, a barátnője várja… – Azt hiszem, ő nem a barátnőm. Könnyed mosoly bujkál a szája szegletében, annak a nőnek a szerény győzelmét hirdetve, aki hajlandó lett volna tovább harcolni a kiszemelt férfi kegyeiért, ebben az esetben… 1986 Elliott 40 éves San Francisco. Hajnali öt óra. Telefonhívás Európából. Egy olasz akcentussal beszélő női hang fittyet hányva az időeltolódás szabályaira, közli vele a hírt, amelyet ő már régen tud. Elliott repülőre ül, és Milánóba utazik. Taxiba ugrik, a kórházba viteti magát, felrohan a negyedik emeletre, és bekopogtat a 466-os szobába. Hello, Giulia, hello, Giulia új élettársa, hello, doktor, hello, nővér… Végre a bölcsőhöz ér. A kórházban nap mint nap találkozik csecsemőkkel, de ez most egészen más. Ez a kisbaba az övé. Eleinte attól tart, hogy semmit nem érez majd, de amint megpillantja, az aprócska lény magához láncolja egy életre. Kint február van, hó, hideg, csúcsforgalom, dudaszó, „va fenculo” és szmog. De a szobában minden csupa meleg emberi gyengédség. – Üdvözöllek, Angie… 1987 120

Újra visszatér az élet. Az alagútnak vége. Új lap kezdődik. Visszatér a fény, amikor már végleg lemondott róla. Ha csecsemő érkezik a házba, minden a feje tetejére áll. Cumisüvegek, pelenkacsomagok, tápszeres dobozok szanaszét… Öt hónap, és kibújik az első fog. Újabb öt hónap, és segítség nélkül lépked. Mindaz, ami nem róla szól, jelentéktelenül nevetségesnek tűnik. Október 19-én beüt a tőzsdekrach. A nap Fekete hétfőként vonul be a történelembe. A Dow Jones 20 százalékot esik. Na és? 1988 Angie éhes! Angie kekszet kér! Angie szomjas! Angie Colacocát kér! Elérkezett karácsony. A ház pompás díszbe öltözött, a kandallóban pattog a tűz. Elliott előveszi a gitárját, és előadja a korabeli legnagyobb sláger, a With or without you Angie-nek szóló, személyes változatát. Rasztafej a szőnyegen fekve őrködik a háznép felett. Angie a kandalló előtt táncol. 1989 Angie hároméves. Pálcikabetűkkel és vastag filctollal le tudja írni a nevét. Március 24-én Alaszka partjainál zátonyra fut az Exxon Valdez tankhajó, és 300 ezer tonna nyersolaj ömlik az óceánba. Hatalmas kiterjedésű olajfolt szennyezi a vizet. A CNN tévécsatornán a Greenpeace heves tiltakozásának ad hangot a szervezet új szóvivője: Ilena Cruz. Októberben Rosztropovics a berlini fal leomlásakor csellókoncertet ad a helyszínen. A tévé arról tudósít, hogy véget ért a hidegháború, és mostantól az emberek boldogan élnek majd egy piacgazdaságon és demokrácián alapuló világban… 1990 A mozi előtt kígyózó sorok állnak. Az első sort főképp családok alkotják. Gyerekzsivaj hallatszik. Elliott és Angie a legújabb Walt Disney-filmre, A kis hableányra várnak, míg a sorban állók másik csoportja Meg Ryant akarja látni a Harry és Sally című filmben. Angie kicsit fáradt. Megráncigálja apja ingujját. – Apa, vegyél fel! – Figyelem! Felszállás! – kiáltja Elliott, és karjába kapja a kislányt. Miközben megemeli a kislányt, Elliott félrefordítja a fejét, és a szomszédos sorban megpillantja… Mattet. Tekintetük fél másodpercre összetalálkozik, majd lassított felvételben elfordulnak egymástól. Elliott szíve megdermed. Már majdnem tizenöt éve nem beszéltek egymással. Tiffany szomorkás mosollyal csodálja Angie-t, majd elkapja a fejét. A két „pár” végül két különböző terembe ül be. Még nem érkezett el a kibeszélés ideje… Egy nap talán… 1991

121

Elliott és Angie a konyhában szorgoskodnak. A sütemény receptje kissé bonyolult. A kislány arcán ragyogó mosoly ül. Szája juharfasziruptól maszatos. Kora este van. Enyhe idő. Narancsszínű fénysugár szűrődik be a konyhaablakon. A mikrohullámú sütő mellett álló tévé képernyőjén hangtalanul peregnek a képek. Néhány homályos felvétel Kuvaitról: A Sivatagi Vihar hadművelet, az első szövetséges katonai bevetés Irak ellen… A rádióból a Mysterious Ways szól a U2-tól. Angie fakanállal veri a ritmust, meglepő zenei érzékkel kísérve Bonót. Elliott egy videokamerával örökíti meg a pillanatot. Mindent megtesz, hogy a lehető legtöbb időt tölthesse a lányával. Akár a karrierje rovására is. Továbbra is rajong a hivatásáért, de semmiféle megalkuvásra nem hajlandó azért, hogy gyorsabban emelkedjen a ranglétrán. Mások megelőzték, de ő semmit nem tett azért, hogy utolérje őket. Kielégíti, hogy jó sebész maradt, s hogy a betegei bíznak benne. A lánya mindennél fontosabb. Most már megérti öreg énjét, és erőfeszítését, hogy Ilena életét oly módon mentsék meg, hogy Angie ne essen áldozatul. Valahányszor a lányára néz, felderül a lelke, bár ez a derű olykor némi aggodalommal párosul. Az élet megtanította arra, hogy a boldog pillanatokért néha nagy árat fizet az ember. Elliott tanult a leckéből. Hat éve újra édes az élet, de tisztában van vele, hogy az idillnek bármelyik pillanatban vége szakadhat. A boldogsággal csak az a bökkenő, hogy hamar hozzászokik az ember… 1992 Hatévesen kihullnak az első tejfogak… Angie bájos foghíjas mosollyal írja a házi feladatát a nappali üveglapú dohányzóasztalánál. Elliott bosszankodva lép a helyiségbe, és szigorúan rámordul a lányára: – Mondtam már, hogy tanulás közben kapcsold ki a tévét! – Miért? – Ahhoz, hogy jó munkát végezz, koncentrálni kell. – Koncentrálok. – Ne csibészkedj! Elliott elkobozza a párna alá rejtett távirányítót, és már majdnem kikapcsolja a készüléket, amikor ujja mozdulatlanná dermed a nyomógombon. A képernyőn egy riporter Rio de Janeiróból, a második Föld csúcstalálkozóról tudósít. Néhány napon keresztül a világ nagyhatalmai a bolygó környezeti állapotáról folytatnak eszmecserét. Az újságíró az egyik NGO képviselőjét faggatja, aki megkapó tehetséggel és meggyőző erővel beszél a klímaváltozásról és a biodiverzitás csökkenéséről. A nő csillogó, átható tekintetét szomorúság fátyolozza. Miközben beszél, a képernyő jobb alsó sarkában megjelenik a neve: Ilena Cruz. – Mondd, apa, miért sírsz? 1993 Mindjárt hat óra harminc perc. Elliott kicsusszan az ágyból, még mielőtt megszólalna az ébresztőóra. Szétömlő, hosszú barna haj lóg ki a takaró alól. Tulajdonosa egy légi utaskísérő; akivel Elliott előző este találkozott a repülőtéren, amikor kikísérte Angie-t, aki néhány napra az anyjához utazott Olaszországba. Elliott csendben kioson a szobából, lezuhanyozik, és sebtében felöltözik. A konyhában a jegyzettömb után nyúl, hogy pár szót firkantson rá, de akkor rádöbben, hogy elfelejtette a lány nevét. Így hát a minimumra szorítkozik: Kérlek, mielőtt elmész, dobd a kulcsot a levélszekrénybe. Köszönöm az éjszakát. Talán hamarosan látjuk egymást. 122

Szánalmas. Tisztában van vele, de így alakult. Kapcsolatai ritkán tartanak egy hétnél tovább. Így döntött. Szerelem nélkül nem hajlandó párkapcsolatban élni. Képmutatás lenne és gyávaság. Ezt a módját találta, hogy hű maradjon Ilenához. Egy idő után megbékél magával az ember, ahogy tud… Felhörpint egy csésze kávét, bekap egy száraz fánkot, és elindul dolgozni. Kifelé menet felveszi az aznapi újságot, melyet nemrég dobott be az újságkihordó fiú. A címlapon hatalmas fotó tudósít Rabin és Arafat kézfogásáról, amelynél Bili Clinton bábáskodik. 1994 Nyárutó. Kora este. A mályvaszínű égbolt vörös fénybe vonja a várost. Elliott leparkolja hűséges bogárhátúját a Marina Greenen. Elintézte, hogy korábban jöhessen haza, de tudja, hogy Teresa, a bébiszitter, aki a lányára vigyáz, már egy órája elment. – Angie! – kiáltja az ajtóban. – Én vagyok! Angie már nyolcéves, de valahányszor egyedül hagyja, folyamatosan aggódik érte. – Angie, drágám, jól vagy? Hallja, ahogy a kislány apró léptekkel elindul lefelé a lépcsőn, s amint ráemeli a tekintetét, meglátja könnyáztatta arcát. – Mi történt, kicsikém? – kérdezi rémülten, és elindul felé. A kislány világbánattól sújtva, zokogva omlik a karjába. – Rasztafej… – hüppögi Angie két felcsukló sírás között. – Mi van vele? – Nem mozdul… Elliott ölbe veszi a kislányt, és a hálószobába mennek. Rasztafej valóban mozdulatlanul fekszik a szőnyegen. Olyan, mintha aludna. – Meggyógyítod? – kérdezi Angie esdeklő tekintettel. Miközben Elliott megvizsgálja a kutyát, Angie a nyomaték kedvéért még hangosabban zokog: – Kérlek, apa, gyógyítsd meg! Gyógyítsd meg! – Kicsikém, meghalt, már nem lehet meggyógyítani. – Könyörgök! – üvölti, és térdre veti magát. Elliott felemeli, és a szobájába kíséri. – Tudod, Rasztafej nagyon öreg volt. Már az is csoda, hogy ilyen sokáig élt. De Angie ezt még nem érti. Elviselhetetlen bánat nyomja a szívét, melyet semmi nem csillapíthat. Az ágyra veti magát, és fejét a párnába fúrja. Elliott leül mellé, és vigasztaló szavakat suttog a fülébe. Holnap könnyebb lesz. Másnap kocsiba ülnek, és San Francisco északi részébe, az inglewoodi erdőbe hajtanak. Kiválasztanak egy elszigetelt kis sarkot, egy vaskos fától nem túl messze, és Elliott mély gödröt ás. Belehelyezi a kutya testét, és földet hány rá. – Szerinted a kutyáknak is van mennyországuk? –kérdezi a kislány. – Nem tudom – feleli Elliott, miközben száraz levéllel és gallyakkal takarja be a sírt. – De ha van, biztos, hogy Rasztafej odakerül. Angie szótlan bólintással helyesel, majd újra sírva fakad. Rasztafej mindig része volt életének. – Nem tudom elhinni, hogy soha többé nem látom. – Tudom, kicsim. Nagy fájdalommal jár, ha elveszítesz valakit, akit szeretsz. Nincs annál kegyetlenebb dolog a világon. Búcsúzz el tőle – ajánlja Elliott. Angie közelebb lép a sírhoz. – Viszontlátásra, Rasztafej. Szuperkutya voltál… – mondja ünnepélyesen. – Ez igaz – ismeri el Elliott. – Te voltál a legjobb. Beülnek az autóba, és visszahajtanak a városba. Útközben mindketten szótlanok. Jól megérdemelt vigaszul Elliott felajánlja Angie-nek, hogy ugorjanak be a Star-bucks kávézóba. 123

– Meghívlak egy forró csokira. – Rendben. Nagy adag tejszínhabbal. Leülnek egy asztalhoz, és miután Angie telemaszatolta a fél arcát tejszínhabbal, faggatni kezdi az apját: – Hogy került hozzád Rasztafej? – Még soha nem meséltem? – Nem. – Hát, tudod, eleinte nem nagyon szerettük egymást… 1995 – Apa, megnézzük a Toy Storyt? – Quésaco?* 1996 – Apa, megnézzük a Rómeó + Júliát? Imádom Leonardót. – Kész vagy a leckéddel? – Igen. Esküszöm! 1997 Decemberi szombat délután. Először fordul elő, hogy Angie a barátnőivel megy moziba, és nem vele. Mint a kamaszok milliói, ő is látni akarja, ahogy a Titanic fedélzetén Di Caprio megcsókolja Kate Winslettet. Elliott békésen kávét főz magának a konyhában. Minden rendben. De akkor miért érzi magát egyszeriben olyan borzalmasan magányosnak? Felmegy az emeletre, és benyit Angie szobájába, ahol még mindig szól a zene. A hifitorony erősítőiből a Spice Girls slágere bömböl: Wannabe. A falon, az elpusztíthatatlan Simpson család képe mellett, tévésorozatok plakátjai lógnak, melyekről Elliott soha nem hallott: Barátok, Beverly Hills-i zsaru, South Park… Hirtelen furcsa ürességet érez, és tudatára ébred, hogy a lánya már nem egészen gyerek. Természetes. A gyerekek felnőnek. Ilyen az élet. De miért ilyen gyorsan? 1998 Elliott 52 éves A kórház pihenőjében szól a tévé. A képernyőn egy fickó azt állítja, hogy a férfiak a Marsról jönnek, a nők a Vénuszról. A teremben lévő ápolónők mindegyike egyetért ezzel. Elliott a szemöldökét ráncolja. Egyre gyakrabban támad az a benyomása, hogy fáziseltolódásban van az őt körülvevő világgal. Megissza a dobozos Coláját, és elhagyja a termet. Először nehezedik lelkére az „ötven év” súlya. Szó sincs arról, hogy öregnek érezné magát, de már nem fiatal. És tudja, hogy ez visszafordíthatatlan. A Vészhelyzet című tévésorozat sikerkorszaka. A kórházban egyes betegek Green doktort és Ross doktort keresik… Januári csütörtök. Bill Clinton lesújtott arccal bizonygatja ártatlanságát a tévében: – Nem volt szexuális viszonyom ezzel a nővel, Lewinsky kisasszonnyal.

124

Eközben az Északi-sarkon a globális felmelegedés hatására tovább olvad a jéghegy. De vajon ki törődik ezzel igazán?

* Az meg mi?

1999 Április vége. Elliott bekukkant a kórház pihenőjébe. Egy lélek sincs odabent. Kinyitja a közös hűtőszekrény ajtaját, hogy kivegyen egy gyümölcsöt. Az egyik ápolónő cédulát ragasztott egy zöldalmára, melyen Elliott neve áll. Felhúzza a szemöldökét, leveszi a cetlit, és jóízűen beleharap. Az ablakpárkányra ül, és szórakozottan figyeli a kollégáit, akik az udvaron kosárlabdáznak. Tavaszillat lebeg San Francisco felett. Tökéletes nap a mai. Az élet jegyében zajlik. Jól sikerült műtétek egész során van túl. Szerencsére egyik betegnek sem jutott eszébe meghalni a kezei között. Elliott megáll a tévé előtt, és tétovázik. Bekapcsolja vagy ne? Miért rontaná el a jókedvét azzal, hogy magára zúdítja a világ balsorsáról szóló napi híradagot? Már majdnem lemond róla, de akkor arra gondol, hogy a mai nap talán még ebben is különbözik a többitől, és megnyomja a gombot. Eleinte azt hiszi, álmodik. Csupa jó hírt hall. AIDS elleni oltóanyagot találtak fel. Végleges béke a Közép-Keleten. Valódi globális szintű program a légszennyezés ellen. Megduplázott szövetségi költségvetés az oktatásügynek… Elliott átkapcsol a CNN-re. Rossz húzás. Kiküldött tudósító jelentkezik a littletowni Columbine gimnáziumból, ahol két diák lelőtt tizenkét másikat, majd magukkal is végeztek. Mégsem kellett volna bekapcsolni… 2000 – Apa, piercinget szeretnék. – Apa, mobiltelefont szeretnék. – Apa, tetoválást szeretnék. Aztán aranyhörcsögöt, iMacet, iPodot, DKNY atlétát, Diesel farmert, szőrmetáskát, New Balance tornacipőt, bohóchalat, Burberry esőkabátot, Marc Jacobs parfümöt, D&G napszemüveget, csincsillát, Hello Kitty táskát, vízi teknőst, Hilfiger pólót, IKKS atlétát, csikóhalat, Ralph Lauren pulóvert… 2001 Elliott leállítja a bogárhátúját a parkolóban, és egy pillantást vet az órájára. Korán van még. Csak két óra múlva kell munkába állnia, de elhatározta, hogy előbb bejön. Tudja, hogy a mai nap más, mint a többi. A kórház előcsarnokában tucatjával tolonganak a betegek, orvosok, ápolónők az egyetlen tévékészülék előtt. Holtsápadtak mindahányan, sokan közülük már a mobiltelefonjukon lógnak, és bőszen tárcsázzák rokonaik, barátaik számát. Mindabból, amit a másik énjétől az 1976-os találkozások során hallott, egy mondat különösen az emlékezetébe vésődött: „2001. szeptember 11-én döbbenetes esemény történt a New York-i World Trade Centerben.” Elliott oldalát sokáig fúrta a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet az.

125

Óvatosan félrelökve néhány embert közelebb férkőzik a tévéhez, hogy lásson egy darabkát a képernyőből. Most már tudja.

126

2002, 2003, 2004, 2005 Elliott 56, 57, 58, 59 éves „Nem az a baj, hogy kevés idő áll a rendelkezésünkre, hanem főképp az, hogy sokat elfecsérelünk abból, ami adatik.” SENECA 2006 Elliott 60 éves Manhattan. Január második hete. Elliott kivett néhány nap szabadságot, hogy segítsen Angie-nek berendezkedni New Yorkban, ahol a lány hamarosan megkezdi orvosi tanulmányait. Miközben Angie-t az új élet tartja izgalomban, Elliott pár órára magára hagyja, mert magánjellegű intéznivalója akad. A taxi egy fémszerkezetes üvegtorony előtt teszi ki, a Park Avenue és az 52. utca sarkán. Az épületben felmegy a lifttel a harmincharmadik emeletre. Belép a nagy hírű orvosi rendelőbe. Előző nap minden szükséges vizsgálatot elvégeztek, a vérvételtől a röntgenfelvételekig, s most az eredményre vár. Elliott szívesebben vizsgáltatta ki magát New Yorkban, mint San Franciscóban, mert ott az orvostársadalom fele ismeri. A hivatás elvileg orvosi titoktartásra kötelezi őket, de ebben a körben, csakúgy, mint bárhol máshol, gyorsan terjed a pletyka. – Fáradj be, Elliott – szólítja John Goldwyn, a rendelő egyik orvosa. A két férfi együtt járt egyetemre Kaliforniában, és azóta is tartják a kapcsolatot. Elliott leül egy fotelbe, miközben Goldwyn egy kartondossziéból előveszi a röntgenfelvételeket, és kiteríti őket az íróasztalán. – Nem kertelek, Elliott… – kezdi, és kollégája felé nyújtja a leleteket. – Rákos vagyok, igaz? – Igen. – Súlyos? – Attól tartok. Elliott vár néhány pillanatot, hogy megeméssze a hírt. – Mennyi időm van még hátra? – Néhány hónap… Negyedórával később Elliott újra a dudaszótól hangos utcai forgatagban, felhőkarcolók között találja magát. Kék az ég, de hideg sarki szél fúj. A betegség hírétől lesújtva, elveszetten, dideregve, céltalanul bolyong az utcákon. Egy butiksorhoz ér. Az egyik luxusbolt kirakatában hirtelen szemtől szembe találja magát a saját tükörképével, s akkor hirtelen rádöbben, hogy ugyanannyi idős és éppúgy néz ki, mint a másik önmaga, aki harminc éve toppant be az életébe. Megtörtént. Végül valóban olyanná vállam, mint amilyen ő volt... Karját a magasba lendítve meglobogtatja a kirakatból visszatekintő alak felé a rákos tüdejéről készült röntgenfelvételeket, és mintha az időn túl, a másik énjéhez intézné a szavait, dacosan megjegyzi: – Ezt azért gondosan eltitkoltad előlem, te utolsó gazember!

127

22 Sorsomra hagyott, és egy napfényes reggel elment. EDITH PIAF 2007. február Elliott 61 éves A halál előtt három perccel… Elliott a verandán takaróba burkolódzva fekszik a kanapén, és utoljára megcsodálja, ahogy San Franciscóban lemegy a nap. Vacog, és az oxigénmaszk ellenére nehezen lélegzik. Úgy érzi, hogy teste kezd semmivé válni. A halál előtt két perccel… Elérkezett hát a rettegett pillanat. Kezdődik a nagy utazás. Gyakran mondják, hogy az élet becsét nem az adja, hogy milyen hosszan, hanem hogy, milyen módon éltük. Könnyen mondja, aki kicsattan az egészségtől! Ő a maga részéről mindent megtett. De vajon elégedett embernek mondhatja-e magát? Aki él, majd meglátja. Aki hal, majd meglátja. Utolsó perc… Egy zen mester derűjével szeretne meghalni. Nem egyszerű feladat. Védtelen, akár egy kis kölyök. Fél. Nem figyelmeztette Angie-t. Senki sincs mellette. Mégsem akar egyedül távozni az életből. Ilenára gondol. Nagyon erősen. És abban a pillanatban, amikor az utolsó lehelet elhagyja ajkát, sikerül elhitetni magával, hogy Ilena ott van az oldalán.

128

23 Titkot őrizni mélyen emberi, csakúgy, mint előbb vagy utóbb felfedni azt. PHILIP ROTH 2007. február Három nappal később Vakító téli napfény ragyogta be a greenwoodi temető zöldellő sétányait, parkjelleget kölcsönözve a helynek. Elliott koporsóját leeresztették a sírba, és azok, akik végső búcsút akartak venni tőle, sorban elvonultak a tátongó gödör előtt, és egy marék földet vagy egy szál virágot dobtak bele. Angie ment elöl. Anyja kísérte, aki Milánóból érkezett a temetésre. Aztán következtek a kollégák, majd számtalan beteg, akiket Elliott az elmúlt harminc évben gyógyított. Ha látná, nyilván meglepné és mélyen meghatná az emberáradat. Egyvalakinek a jelenléte különösen megrendítené. A nyugdíjas Malden nyomozóé, aki már elmúlt kilencvenéves, ennek ellenére hősiesen menetel a sír felé, hajdani kollégája, Douglas kapitány karjára támaszkodva, aki ma már a város rendőrfőnöke. A szertartás félóráig tartott, alkonyat előtt ért véget. A gyülekezet hamar szétszéledt. A résztvevők sietve beszálltak a parkolóban hagyott puha, meleg, biztonságos autóikba. Hazatérve sokan mondogatták magukban: „Egyszer az én napom is elérkezik. Remélem, a lehető legkésőbb.” * A kis temető hirtelen kihalt lett. Csak a kósza szél cikázott a fák közt. Mikor már biztosra vette, hogy egyedül van, a férfi, aki a szertartás alatt félrehúzódva állt, végre odamerészkedett a sírhoz. Matt volt az. Felesége, Tiffany mindenáron le akarta beszélni, hogy eljöjjön. Szerinte semmi szükség egy olyan emberre emlékezni, aki harminc éve nem beszélt velük. Matt mégis eljött. Elliott halálával a saját ifjúságának egy darabkáját is temette, s gyászolta a reményt is: lelke mélyén titkon mindig hitt benne, hogy egyszer kibékülnek. Matt képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy harminc éve valami sorsdöntő dolog elkerülte a figyelmét. Történt valami Elliottal, amiről ő nem tudott, de ami gyökeresen megváltoztatta a barátját. Más magyarázatot nem talált Elliott képtelen viselkedésére. Felfoghatatlan volt az is, hogy Ilenát elhagyta, amikor pedig ők voltak a tökéletes szerelmespár. Megannyi kérdés gyötörte, de ezekre most már soha nem kap választ. – Magaddal vitted a titkodat, cimbora – szólt lemondóan. A frissen hantolt sír előtt megrohanták az emlékek, s fájón szorongatták a szívét. Egykor milyen közel álltak egymáshoz! Jóllehet negyven éve ismerkedtek meg, Matt emlékezetében mégis olyan elevenen élt az a korszak, mintha a minap lett volna. Leguggolt a sír mellé, és hosszú ideig mozdulatlanul bámult maga elé. Csendben sírt, könnyei a földre peregtek. Ahogy idősödött, egyre gyakrabban érzékenyült el. Szeme egyik pillanatról a másikra könnybe lábadt, s ő semmit nem tehetett ellene. 129

Felemelkedett, majd búcsúzóul, félig tréfálkozva, félig bosszúsan odavetette: – Mivel te mentél el elsőként, érdeked, hogy foglald nekem azt a francos helyet a mennyországban… Indulni készült, amikor érezte, hogy valaki áll a háta mögött. – Ön bizonyára Matt… Az ismeretlen hang hallatán meglepetten fordult hátra, és egy hosszú fekete kabátba öltözött lányt látott maga előtt. – Angie vagyok, Elliott lánya – szólt a lány barátságosan, és kezet nyújtott. – Matt Delucca – mutatkozott be ő is. – Apám előre megjósolta, hogy ön marad a legtovább a sírnál. – Barátok voltunk – magyarázta Matt szinte zavarban. – Nagyon közeli, jó barátok… Kis szünetet tartott, majd hozzáfűzte: – .. .de ez már régen volt, jóval a születésed előtt. Matt alaposan szemügyre vette a lányt. Felkavaró volt a hasonlóság. Angie örökölte apja arányos vonásait, de szorongó természetét szerencsére nem. Sugárzóan szép volt. Látszott rajta, hogy fájdalma ellenére is tudja, hol a helye a világban. – Ezt apa küldi önnek – közölte, és átnyújtott Mattnek egy csomagot. – Ó – szólt Matt csodálkozva, és átvette a küldeményt. Angie habozott, majd megjegyezte: – Néhány héttel a halála előtt apa azt mondta, hogy ha valami nagy… – Igen? – buzdította Matt. – Ha bajba kerülök, felkereshetem önt. A bizalom eme jelétől meghatottan és némiképp megvigasztalódva Matt kis szünetet tartott, majd így felelt: – Bármikor fordulj hozzám bizalommal. Mindenben segítek. – Viszontlátásra. Talán hamarosan találkozunk – búcsúzott Angie. Alakja lassan eltávolodott, mint egy árnyék. Matt várt, míg a lány teljesen eltűnik a látómezejéből, majd Elliott sírja felé fordult: – Számíthatsz rám! Vigyázok rá – ígérte hajdani barátjának, és ő is elindult. Kisétált a temetőből. Könnyebb volt a szíve, mint amikor érkezett. * Matt izgatott hangulatban hagyta maga mögött a kilométereket a 29-es országúton a Napa Valleyben található kisváros, Calistoga felé tartva, ahol borgazdasága virágzott. Tiffany Európába utazott, hogy népszerűsítse a boraikat, s neki semmi kedve nem volt egyedül hazamenni San Franciscóba, a hideg, üres lakásba. A versenyautója kormányánál ülve áthajtott Oakville és St Heléna településeken, s hamarosan megérkezett a birtok elé, amely élete büszkesége volt. Mattből gazdag ember lett. Harminc éve fáradságot nem kímélve dolgozott, és szőlője a vidék egyik leghíresebb borgazdaságává fejlődött. Egy gombnyomás a távirányítón, és kitárult előtte a winery kapuja. Áthajtott az apró tavakkal teleszórt kerten, és leparkolt a kavicsos sétány végén. Az öreg faházat már régen lebontották, s helyére egy hagyományos, de a kor igényeit minden téren kielégítő lakhely épült. Beköszönt az őrnek, és egyenesen a borkóstoló pincébe sietett, egy tágas terembe, melyet olyan nagy hírű művészek képei és szobrai díszítettek, mint Fernand Légér, Dubuffet vagy César, s ahol még egy méregdrága Basquiat-remekmű is helyet kapott, mellyel Matt Tiffanyt lepte meg a legutóbbi születésnapján. A helyiséget kellemes, meleg fény járta át, amely bearanyozta a csodás árnyalatú barna parkettát. Matt egy tölgyfa padra telepedett, és izgatottan bontogatni kezdte a csomagot. Kíváncsi volt, vajon mit hagyott rá a barátja. A papírt lehámozva egy fadobozt talált, amely két üveg bort rejtett. Matt alaposan szemügyre vette a címkéket: Chateau Latour 1959, Chateau Mouton 130

Rothschild 1982. Két kiváló évjárat a két leghíresebb Médoc-fajtából. Érzéketlen világunkban maga a palackozott tökély… Mattet meghatotta Elliott kivételes figyelmessége. Kiemelte az egyik borosüveget, és döbbenten vette észre, hogy a doboz alján egy bársonykötésű füzet lapul. Meglepetése egyszeriben izgalommá fokozódott. Reszkető kézzel nyúlt a füzetért. Belelapozott. Közel száz oldalt tartalmazott, és a lapokon barátja sűrű, fekete gyöngybetűs írására ismert. Elolvasta az első oldalt, és libabőrös lett. Jó öreg Matt! Ha ezeket a sorokat olvasod, az azt jelenti, hogy ez a szemét „ollós állat” végzett velem. A végsőkig küzdöttem, de vannak ellenjelek, akiket lehetetlen legyőzni… A tegnapi újságból bizonyára értesültél a halálhíremről, és ahogy jó szívedet ismerem, nyilván úgy intézted, hogy beugorj a temetésemre. Fogadok, hogy egy fa mögé bújtál, s megvártad, míg mindenki eltűnik, hogy nyugodtan társaloghass a sírkövemmel… Tudom, hogy még mindig haragszol rám. Tudom, hogy soha nem értetted meg furcsa viselkedésem okát, s hogy ettől ugyanúgy szenvedtél, mint én. Szerettem volna korábban magyarázatot adni, de nem tehettem. Hamarosan megérted, miért… Ebből a füzetből mindent megtudsz. Íme az elképesztő kaland, amely megesett velem, s amely egyaránt sújtott mindhármunkat, téged, Ilenát és engem. Mindig megpróbáltam jó döntéseket hozni, de ahogy majd látni fogod, nem volt könnyű. Meglehetősen szűk volt a mozgásterem. Ha a füzet végére érsz, ne tégy magadnak szemrehányást! Mindig mellettem voltál, és őrülten szerencsésnek tartom magam, hogy a barátomnak tudhattalak. Ne szomorkodj! Mielőtt belekezdesz az olvasásba, bontsd fel az egyik üveg bort – láthatod, nem toltam ki veled! –, és hajts fel egy pohárral az emlékemre. Mikor ezeket a sorokat írom, már tudom, hogy utolsó napjaimat élem. Szobám nyitott ablakából a kéken ragyogó eget látom, azt az élénkkék eget, mely csak Kaliforniában létezik. Néhány áttetsző bárányfelhő úszik felettem, s a szél a vadul megtörő hullámok zaját sodorja felém. Apróságok, melyeket gyakran elfelejtünk megcsodálni… Lehet, hogy ostobán hangzik, de nagyon nehéz megválni tőlük. Vigyázz magadra, jó öreg Mattem, és használj ki minden pillanatot. Ha tudnád, mennyire hiányoztál! Barátod életre, halálra, Elliott. Elmúlt hajnali 2 óra, mire Matt kivörösödött szemmel a meghökkentő elbeszélés végére ért, amely az öreg Elliottal való találkozásokról, az időutazásról és arról a különös egyezségről szólt, amelyet Ilena megmentése érdekében kötöttek. A történet, amelyet harminc éve nem akart elhinni, most új megvilágításba került. Matt becsukta a füzetet, és nagy nehezen felállt. Szédelgett. A latouros üveg tartalma alaposan megcsappant, de ahhoz nem volt elég, hogy lelkiismeret-furdalását és bűntudatát enyhítse. Mitévő legyen? Igya ki az egész üveget, és fojtsa alkoholba bánatát? Kézenfekvő megoldásnak tűnt, de hamar lemondott róla. A borkóstoló pult mögé lépett, és lefröcskölte az arcát hideg vízzel. Felkapta a kabátját, és kilépett a hideg éjszakába. A fagyos szél néhány lökése kijózanította. Elliott halott. Ezen már nem változtathat. Egyvalamit azonban még megtehet. De jogában áll-e? A garázsba sietett, de nem a roadsterbe, hanem a terepjáróba szállt be. A birtokról kihajtva bekapcsolta a GPS-ét, bepötyögött egy észak-kaliforniai címet, és a hegyek felé vette az irányt. * Egész éjjel vezetett, egyre nyugatabbra, egyre havasabb tájakon át vitt az útja. Tél volt, a síkos utakra néhol vastag ködtakaró borult. 131

Willow Creek után nem sokkal kifogyott a kocsiból a benzin, s csak egy fűszeresnek köszönhette, hogy továbbmehetett, akitől aranyáron vett egy kanna üzemanyagot. Mire Weaverville-be ért, a köd feloszlott, és a Trinity Alps hófedte ormai közül előbukkant a nap. Rákanyarodott az erdei ösvényre, és hamarosan a faházhoz ért, ahol Tiffanyval már járt. A terepjáró motorzúgását hallva Ilena kijött a verandára. – Matty! – kiáltotta. – Mi szél hozott erre? Matt az útról integetett neki, majd leszaladt a házhoz, és a karjába zárta. Valahányszor meglátta Ilenát, különös érzés kerítette hatalmába, melybe szívből jövő együttérzés és mély tisztelet vegyült. Ilena jóformán végigküzdötte az egész életét. Először le kellett győznie a balesetből maradt fogyatékosságát, majd szívéhez közel álló, világméretű ügyekért harcolt. – Jól nézel ki – állapította meg Matt. – Te viszont ijesztően! Mit történt? – Mindjárt elmesélem, de előbb kínálj meg egy kávéval. Ilena visszament a házba. Matt követte. A rendkívüli ízléssel berendezett erdei ház falait hagyományos és formatervezett, modern elemeket vegyítő faburkolat fedte. Üveges veranda, kandalló, új keletű számítástechnikai berendezések… A kényelmes, puha meleg otthonból semmi sem hiányzott. – Hallgatlak – kezdte Ilena, bekapcsolva a kávégépet. – Kitette a szűrödet az asszony? – Még nem – felelte Matt mosolyogva. Gyengéd pillantással kísérte Ilena mozdulatait. A számtalan megpróbáltatás ellenére Ilenából még mindig igéző báj sugárzott. Továbbra is tanított a stanfordi egyetemen, ahol a campus egyik sztártanárjaként tartották számon. A jövőbeli csúcsértelmiségiek és Nobel-díjasok „keltetőjében” sokan próbálkoztak kifinomult csábítási trükkökkel, de minden alkalommal felsültek. Matt tudta, hogy a baleset óta Ilena lemondott az érzelmi életről, és senkit nem engedett magához közel. A kórházban minden erejét annak szentelte, hogy túlélje a műtéteket. A Greenpeace-ben szenvedélyes harcot vívott különböző lobbik és kormányok ellen. De a szerelem soha nem talált rá újra… – Itt a kávé – szólt Ilena, és letette Matt elé a két gőzölgő csészével és teasüteményekkel megrakott tálcát. Egy selymes hosszú szőrű macska bukkant fel a nappaliban, és aznapi első ételadagját követelte. Ilena ölbe vette, és megsimogatta. Majd elindult a konyha felé, de akkor Matt hirtelen kibökte: – Meghalt Elliott. Súlyos csend telepedett a házra. Ilena leejtette a perzsamacskát, aki panaszos nyávogással ért földet. – A cigaretta végzett vele? – kérdezte Ilena. – Igen. Tüdőrák. Ilena töprengve csóválta a fejét. Úgy tett, mintha nem rázta volna meg a hír, de Matt látta, hogy a szeme könnybe lábad. Ilena a konyhába sietett. A macska hízelegve a nyomába eredt. Matt egyedül maradt. Tekintete a hegyek oldalán kilúgozott lávaként lezúduló gleccserekbe veszett. Hirtelen hangos csörömpölés verte fel a házat. Összetört valami. Matt a konyhába sietett. Ilena arcát a kezébe temetve, magába roskadva ült egy széken, és szabad utat engedett bánatának. Matt letérdelt mellé, és nagy-nagy szeretettel, szorosan átölelte. – Annyira szerettem… – fakadt ki Ilena Matt vállába kapaszkodva. – Én is… Ilena Mattre emelte könnyes tekintetét: – Mindazok ellenére, amit velünk tett, én továbbra is szerettem. 132

– Valamit tudnod kell… – suttogta Matt, azzal a kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzta a füzetet. – Elliott hagyta rám. A halála előtt – magyarázta, átnyújtva Ilenának. Ilena remegő kézzel vette át. – Mi ez? – Az igazság – felelte Matt, majd sarkon fordult és a kocsijához ment. Ilena hirtelen megrökönyödéséből magához térve utána szaladt, hogy marasztalja, de Matt már elhajtott. A napsütés ellenére hűvös volt a reggel. Ilena a vállára terített egy kendőt, és beült a hintaszékbe. Kinyitotta a bársonyborítású füzetet, és mikor meglátta Elliott írását, úgy érezte, mintha egy jégcsap fúródott volna a szívébe. Elolvasta az első sorokat, és rögtön megértette, hogy hamarosan végre választ kap a kérdésre, amely harminc éve kínozza. Miért hagytál el? * Matt robotként vezetett a visszaúton San Franciscóba. Szomorú volt és levert. Elliott posztumusz vallomása eleinte vigaszt nyújtott, de a kezdeti öröm mélabúnak, majd csüggedésnek adta át a helyét. A halál utáni kibékülés nem hozott számára valódi megnyugvást. Valami hiányzott. Matt imádta az érzéki örömöket. A nagybetűs Életben hitt, s a „szép halál” gondolata teljességgel hidegen hagyta. Nem azon igyekezett, hogy nyugodt lélekkel távozzon majd. Ő arra vágyott, hogy Elliottal együtt élvezhessék az életet, hogy kirúgjanak a hámból. Hogy együtt hajókázzanak az öbölben, italt szürcsöljenek a régi kikötő kávéházaiban, pisztrángot kóstoljanak Francisnál, nagyokat sétáljanak a Sierra Nevada erdeiben… Hogy habzsolják az életet. Ez már csak hasztalan ábránd. Elliott meghalt, és lehet, hogy nemsokára ő is követi. Gyermetegen sokáig arról álmodozott, hogy egy szép nap végül minden visszatér a rendes kerékvágásba. De másképpen alakult, s közben elszálltak fölöttük az évek… * Délután 3 óra volt. Ahogy közeledett San Franciscóhoz, a forgalom egyre több szakaszon akadozott. Megállt egy benzinkútnál, hogy tankoljon és egyen egy falatot. A mosdóban többször leöblítette az arcát hideg vízzel, mintha azt várta volna, hogy az lemossa róla a kimerültség és az öregség nyomait. A tükörből egy feldúlt férfiarc tekintett vissza rá. Korgott a gyomra. A fáradtság és a levertség zaklatottá tette. Miért érzi folyton, hogy hajdan elsiklott valami lényeges dolog felett? Előző éjszaka óta gyötörte valami. Valahogy nem volt kerek a történet. Hiányzott egy láncszem. Rendelt egy szendvicset, majd letelepedett egy asztalhoz az ablak mellett, ahonnan a 101-es autópályára látott, és révedező tekintettel követte az út két oldalán száguldó kocsikat. Bűnös élvezettel nagyot harapott a baconszalonnás szendvicsből. A legutóbbi kivizsgálás során vészesen magas koleszterinszintet állapítottak meg nála, ezért Tiffany eltiltotta a zsíros ételektől. De aznap nem volt mellette a felesége, és nem őrködött az egészsége felett. A biztonság kedvéért két falat között mégis előkapta a koleszterincsökkentő gyógyszert, amelyet mindig a zakója zsebében tartott. A gyógyszeres levél már majdnem üres volt. Kinyomta a tenyerébe az utolsó zselatinos kapszulát, és lenyelte egy korty kávéval. A gépies mozdulattól hirtelen felpattant egy zár az agyában. Az asztalon hagyta a szendvicset, a kávét, és a terepjárójához sietett. 133

Egyszeriben rájött, mi az, ami nem hagyja nyugodni órák óta! Elliott elbeszéléséből egyértelműen kiderült, hogy az öreg kambodzsai tíz pirulát adott neki, ő azonban csak kilencszer utazott vissza a múltba. Tíz pirula. Kilenc utazás. Vajon hol lehet a tizedik pirula?

134

24 Utolsó pirula… Ha többféle út kínálkozik számodra, és nem tudod, melyiket válaszd, semmiképp se bízd a döntést a véletlenre, hanem ülj le, és várj. Várj még és még. Ne mozdulj, ne szólj, csak hallgasd a szíved. S mikor beszélni kezd hozzád, állj fel, és menj, amerre visz. SUSANNA TAMARO

2007 Matt 61 éves Mattnek egy fél órába sem telt, hogy beérjen a városba. Egész úton egyetlen gondolat járt a fejében. Egy kissé őrült gondolat, amely azonban gyógyír volt a szívére. A Marinára sietett, és mint a régi szép időkben, leparkolt Elliott háza előtt. Abban reménykedett, hogy ott találja Angie-t, de a ház üres volt. Csöngetett, ujjával dobolt az ajtón, de nem jött válasz. Megkerülte a házat, átugrott a kerítésen, és a kertben találta magát, ahol szinte semmi nem változott. Az állomáshelyéhez hű, öreg alaszkai cédrus káprázatos koronáját szétterítve incselkedett az ablaküveggel. Matt szinte biztosra vette, hogy a szomszédos házakkal ellentétben Elliottnál nincs riasztó. Levette a kabátját, karja köré tekerte, és könyökével beverte a konyha ajtaját. Vastag üvegből készült, de Matt még mindig jó erőben volt. Az üveg engedett. A szilánkosra tört részeket óvatosan kikerülve, ügyesen benyúlt, és belülről kinyitotta az ajtót. Besurrant a házba, és három órán keresztül kutatott. Tüzetesen átfésülte mindkét emeletet. Minden helyiséget végigjárt. Minden fiókot feltúrt, minden polcot átnézett, sőt még az elmozdult parkettalécek alá is bekukkantott abban a reményben, hogy rátalál az utolsó pirulára. De sehol nem lelte. Besötétedett. Matt felhagyott a reménnyel, és már épp hazaindult, amikor hirtelen megtorpant egy kép előtt. Középen Elliott fotója, körülötte Angie-ről készült felvételek. És akkor dührohamot kapott. – Átvertél bennünket, ugye? – kiabált Elliott portréjával. – Ez az egész csak kamu! Te találtad ki, hogy megpróbálj magyarázatot adni a képtelen viselkedésedre… Közelebb lépett a képhez, és tekintetét hajdani barátja szemébe fúrta: – Soha nem létezett semmiféle kambodzsai öreg! Nem voltak pirulák! Sem időutazás! Harminc éve megkattantál, és attól kezdve a halálod órájáig képzelődtél! Felkapta a keretet, és mérgesen a falhoz vágta. – Szemét! Kimerülten roskadt a fotelbe, és hosszú időbe telt, mire visszanyerte a nyugalmát. A helyiség sötétbe borult. Matt felállt, hogy felkapcsolja a festett komódon álló kislámpát. A törött üvegszilánkok alól kihalászta Elliott fényképét, és a könyveknek támasztotta a könyvespolcon. – Nincs harag. A könyvespolc…

135

Közelebb lépett, és akkor hirtelen eszébe jutott az a nap, amikor Elliott kérésére eljött, hogy egy régi atlasz két lapja közé csúsztasson egy táviratot. Átfutotta a címeket, és hamarosan rábukkant a keresett műre. Kiemelte az atlaszt, lefújta a tetejéről a vékony porréteget, és vadul rázni kezdte a kötetet. Semmi. Aztán egy hirtelen jött sugallat, egy utolsó kísérlet, hogy ne kelljen feladnia álmát… Felkapta az íróasztalon heverő papírvágó kést, és bedugta a bőrkötés és a könyvgerinc közti keskeny résbe. Kisebb ellenállásba ütközött, de ahogy a szerszámot lejjebb tolta, apró műanyag tasak hullt a földre. Matt dobogó szívvel felkapta, kibontotta, és tartalmát a tenyerébe csúsztatta. A markában egy icipici aranyszínű pirula bújt meg… Megpróbált uralkodni az érzésein, de érezte, ahogy agyát elönti az adrenalin. Egy utolsó pirula. Egy utolsó utazás… * Mitévő legyen? Vajon mi volt Elliott szándéka ezzel az utolsó pirulával, amely lehetővé tesz még egy utat a múltba? És miért épp ezt a helyet választotta rejtekül, ezt, melyet egyedül ő ismer? Matt fel-alá járkált a nappaliban, és még mindig ezeken a kérdéseken tépelődött, amikor hirtelen megszólalt a telefonja. A mobilja képernyőjén Ilena neve jelent meg. – Ilena? – Igen, én vagyok. Most fejeztem be a füzetet… Ilena színtelen hangon beszélt, mint aki próbál úrrá lenni a félelmén és a mélyből feltörő érzésein. – Matty, ez az egész kész őrület… hihetetlen egy történet. .. Mondj még valamit! Mindent tudnom kell! Matt nem tudta, mit feleljen. Behunyta a szemét, és megdörzsölte a szemhéját. Természetes, hogy Ilena egy szót sem hisz Elliott elbeszéléséből. Nem is várt mást. Hogy kívánhatná tőle, hogy elhiggye ezt a valószerűtlen történetet, amikor semmit nem tudhatott abból a háttérben zajló furcsa drámából, amely gyökerestől felforgatta a szerelme életét. – Nincs mit mondanom, Ilena – felelte Matt. – De! Magyarázatot akarok! Mit képzelsz? Se szó, se beszéd betoppansz hozzám, felbolygatod az emlékeimet, s aztán lelépsz, mint egy tolvaj!? Harminc évbe telt, mire sikerült végre eltemetnem őket. – Ilena, visszahozom neked. – Miről beszélsz? – Visszahozom neked Elliottot. – Hát már te is megőrültél? Elliott meghalt, Matt. MEGHALT! – Visszahozom neked – ismételte szelíden Matt. – A szavamat adom rá. – Ne kínozz! – üvöltötte Ilena, és lecsapta a telefont. Matt zsebre vágta a mobilját. Megállt az ajtó előtt, és nézte, ahogy az eső hosszú csíkokat rajzol az üvegre. Nyugodt volt és elszánt. Egyszeriben minden világossá vált. Az utolsó pirulát ő veszi be. * Kivett a hűtőből egy palack Perrier ásványvizet, és nagyokat kortyolt, hogy – a szó szoros értelmében – „bevegye a keserű pirulát”. Megtette. Nincs visszaút. 136

Visszament a nappaliba, kényelembe helyezte magát a fotelben, lábát feltette az íróasztalra. Most már csak várnia kell. De mire is? Gyomorrontásra? Gyomorgörcsre? Vagy hogy egyszer csak a harminc évvel korábbi múltban találja magát? Várt, csak várt. Mindhiába. Türelmetlenül felrohant a fürdőszobába, és altatót keresett. Bekapott két tablettát, visszament a nappaliba, és végignyúlt a kanapén. Behunyta a szemét, bárányokat számolt, kinyitotta a szemét, forgolódott, eloltotta a lámpát, felkapcsolta… – A fenébe! – káromkodott, és felugrott. Az izgalomtól nem jött álom a szemére. Kabátba bújt, és kilépett a házból. Kint jégeső kopogott. Elfutott a menedéket jelentő kocsiig, és gyorsan beszállt. Beindította a motort, és förgetegként végigszáguldott a Fillmore Streeten, majd rákanyarodott a Lombard Streetre. Tél volt, elmúlt éjfél, kihalt utcák jobbra-balra. A Russian Hill csúcsára ért – arra a pontra, ahonnan sorozatos hajtűkanyarokban kígyózik az utca a North Beach felé –, amikor hirtelen rátört az álom. Fájdalom hasított a tarkójába, tudata elhomályosult, a halántékában vadul lüktetett a vér, s ő eszméletlenül zuhant a kormányra. Arra sem volt ideje, hogy leállítsa az autót. A terepjáró felugrott a járdára, letarolt két terebélyes hortenziabokrot, és áttört egy fémkorlátot… * 1977 Matt kinyitotta a szemét. A Lombard Street egyik kanyarjának kellős közepén feküdt arccal a földön. Koromsötét éjszaka volt. Eső és köd homályosította a látást. Matt csatakosan feltápászkodott. Mennyi ideje fekhet itt? Az órájára pillantott, de az megállt. Szemével a kocsit kereste, de a terepjáró eltűnt. Valamivel feljebb, a Hyde Streeten egy fűszerbolt világító cégtáblája sercegett a sötétben. Matt beszaladt a boltba, ahol csak egy ázsiai alkalmazottat talált, aki szódáskartonokat pakolt egy polcra. Matt az újságos pulthoz lépett, és izgatottan felkapott egy Newsweeket. A címlapon Jimmy Carter mosolygott feszengve. A folyóirat felső sarkában a dátum: 1977. február 6. Visszadobta a lapot, és kirohant a boltból. Ezek szerint hatott a pirula. Sikerült! Visszarepült harminc évet a múltba! Tudta, hogy rövid idő áll a rendelkezésére, hogy csak néhány perce van arra, hogy megtalálja Elliottot. Első gondolata az volt, hogy a Marinára siet, de a füzetben olvasottak alapján tudta, hogy abban az időben Elliott gyakran vállalt éjszakai ügyeletet. Pár másodperc alatt döntött. Légvonalban a Lenox Kórház több mint egy kilométerre volt. Kocsival semmiség, de gyalog nem egy ugrás. Kiállt az út közepére, és megpróbált stoppolni, de sajnos csak néhány mérges dudaszót és kiadós sárfröccsöt kapott. Próbálkozása kudarcba fulladt, ellenben bőrig ázott. Összeszedte minden bátorságát, és éjszakai kocogásba fogott. Felfutott egy emelkedőn, aztán leviharzott egy lejtőn, így hullámvasutazott fel-alá az oly különleges domborzatú város utcáin. Levegő után kapkodva kis pihenőt tartott a California Street magasságában. Kezével megtámasztotta a térdét, és nagyokat fújtatott, keserűen bánva, hogy nem hallgatott Tiffanyra, aki hiába nógatta, hogy fusson naponta, és szabaduljon meg a körülbelül tízkilós súlyfeleslegétől. Kabátja kezdett egy óriási felmosórongyra hasonlítani, ezért levette, és az út szélén hagyta. Megkönnyebbülten folytatta a futást a zuhogó esőben. Most már közel a cél! Inkább szívinfarktusban hal meg, mint hogy feladja! Negyven éve vár erre a napra. Negyven éve várja, hogy megmenthesse Elliott életét. 137

A távolban végre megpillantotta a sürgősségi osztály villogó fényeit. Az utolsó néhány száz métert sprintben tette meg, és szélviharként rontott be a kórház kapuján. – Elliottcooperdoktortkeresem! – hadarta el egy szuszra. – Elismételné, kérem? – felelt türelmesen a recepciós. – Elliott Cooper doktort keresem – artikulált most már rendesen Matt. A szolgálatkész fiatal nő – ne feledjük, a hetvenes években járunk – egy törülközőt nyújtott át Mattnek, aztán megnézte a beosztási táblát. Már éppen válaszolni akart, amikor egy ápoló megelőzte: – Elliott az étkezőben van – közölte, és beleharapott egy csokoládészeletbe. – De ott… Matt megköszönte, és továbbviharzott, mielőtt az ápoló befejezte volna a mondatát: – …csak a személyzet tartózkodhat. Matt belökte az étkező kétszárnyú csapóajtaját. A kihalt helyiségben félhomály uralkodott. A falióra hajnali 2 órát mutatott, és a pult mögül egy rádióból Nina Simon koncertezett halkan. Matt az asztalok közt lavírozva a terem közepére ment. Elliott a helyiség végében ült. Falnak támasztott háttal ült, előtte egy rakás orvosi akta, s ő az egyik kezével jegyzetelt, a másikkal cigarettázott. – Öregem, te megállás nélkül dolgozol? Elliott riadtan kapta fel a fejét, és a férfi felé fordult. Először nem ismerte meg. Aztán figyelmen kívül hagyta a ráncokat, a súlyfelesleget és a megritkult hajat… – Harminc év megváltoztatja ám az embert! – állapította meg Matt. – Te… te vagy az, Matt? – hebegte a fiatal orvos, és lassan felemelkedett. – Teljes valómban. Rövid tétovázás után a két férfi megölelte egymást. – Te jó ég! Hogy kerülsz ide? – Egyenesen az Úr 2007. évéből érkeztem. – Hogy sikerült…? – Maradt még egy pirula – magyarázta Matt. – Tehát mindent tudsz? – Igen. – Sajnálom, ami történt – jegyezte meg Elliott. – Ne is törődj vele… A két férfi megilletődve állt egymással szemben. – Hogy megy a sorod 2007-ben? – Öregszem – felelte Matt szórakozott mosollyal –, különben minden rendben. – Kibékültünk? Matt kis szünetet tartott, majd mélyen a barátja szemébe nézett, és kibökte: – Te meghaltál. Csend telepedett közéjük. A vihar felerősödött, és Nina Simon keserédes hangját elnyelte az eső zaja. Elliott megnémult. Zavartan pislogott, és a fejét csóválta. Matt mondani akart még valamit, de akkor váratlanul vér fröccsent az ingére, és egész testében remegni kezdett. – Indulnom kell! – kiáltotta, és Elliott vállába kapaszkodott. Matt kétrét görnyedt a görcstől, s úgy rázkódott, mintha áramütés érte volna. – Azért jöttem, hogy megmentsem az életedet – préselte ki magából nagy nehezen. Annyira reszketett, hogy Elliott kénytelen volt leültetni a földre. – Hogy szándékozol megmenteni? – kérdezte, és leguggolt mellé. – így – szólt Matt, és egy határozott mozdulattal kirántotta Elliott szájából a cigarettát, majd elnyomta az étkező kőpadlóján. Elliott nyugtalanul nézte a barátját. Matt tarkója megfeszült, és minden végtagját izomgörcs rázta. 138

– Nemcsak te menthetsz életeket – mormolta Matt, és mosolyogni próbált. – Ha életben maradok, találkozzunk 2007-ben – felelte Elliott. – Ajánlom, hogy ott légy! – Harminc év sok idő – fűzte hozzá Elliott, és megfogta Matt kezét. – Ne aggódj! Hamar elszáll. Matt lélegzete feltűnően érdes lett, tekintete üveges, és görcsbe rándult az arca, de annyi ideje még volt, hogy megjegyezze: – Túl hamar… S egy fájdalmas kiáltás kíséretében eltűnt. Elliott aggódott Matt miatt. Úgy tűnt, számára nagyobb fájdalommal járt a jövőbe való visszatérés, mint öreg énje esetében. Vajon szerencsésen megérkezett? S ha igen, vajon milyen állapotban van? Idegességében ösztönösen a cigaretta után nyúlt, és kapkodva rágyújtott. A zápor ellenére kinyitotta az ablakot, és elbűvölve nézte az égből érkező vízzuhatagot. Elliott lassan, komótosan szívta el a cigarettát. Tökéletesen megértette Matt üzenetét. Tekintete a semmibe veszett, és arra gondolt, milyen hatalmas kockázatot vállalt Matt, hogy megmentse az életét. – Bevallom, öregem, elkápráztattál! – jegyezte meg, remélve, hogy a lélek szárnyán eljut Matthez az üzenet. Elnyomta a csikket az ablakpárkányon, az éppen megkezdett cigarettás dobozt a szemétkosárba dobta, és elhagyta az étkezőt. Az volt élete utolsó cigarettája. * 2007 Elmúlt hajnali 2 óra, de Ilena kis háza még mindig fényárban úszott. Az íróasztalon, a hordozható számítógép és egy bögre hideg tea mellett a bársonykötésű füzet feküdt. Ilena az utolsó oldalon tartott. A sok sírástól bedagadt, fájó szemmel, félig az asztalra borulva már majdnem elaludt, amikor a kanapén szundikáló perzsamacska hirtelen felébredi, a szőrét borzolta, és szokatlanul prüszkölt. A következő pillanatban leugrott a földre, és bebújt egy kis komód alá. A ház megremegett. Reszkettek a falak, elpattant egy égő, és egy váza darabokra tört a földön. Ilena rémülten egyenesedett fel a székén. Tompa morajlást hallott, melyet erős szívóáramlat követett, és a bőrkötésű füzet a szeme láttára eltűnt! A rezgés lassacskán csillapodott, a macska előjött a rejtekéből, és panaszosan nyávogott. Ilena még mindig dermedten ült, de lelkében őrült remény ébredt. Ha a füzet nem létezik többé, az azt jelenti, hogy Elliott nem írta meg. Ha nem írta meg, az azt jelenti, hogy… él.

139

Utószó 2007. február – Uram! Jól van? Uram, hall engem? Matt kinyitotta a szemét. A terepjáró kormányára borulva ébredt. A kocsi két oldalán egy-egy aggódó rendőr tudakozódott a hogyléte felől. Matt felegyenesedett, és kioldotta a központi zárat. – Hívok egy mentőt – kiáltott fel az egyik rendőr, amikor meglátta Matt vérfoltos ingét. Matt siralmas állapotban volt. Zúgott a feje, és úgy érezte, beszakad a dobhártyája. Kiszállt a kocsiból, és kezével napellenzőt formált a szeme elé. Végtagjai megmerevedtek, mintha több hónapig tartó téli álomból ébredt volna. A rendőrök kérdésekkel bombázták. Miután áttörte a fémkorlátot, a terepjáró a város legmeredekebb utcáját szegélyező lépcsőn állt meg. Matt bemutatta a papírjait, elismerte, hogy teljes mértékben ő a felelős a balesetért, és beleegyezett, hogy a helyszínen elvégezzék a véralkohol-vizsgálatot is, melynek eredménye negatív lett. Miután a közrend őreivel szemben fennálló kötelességeit teljesítette, Matt elhajtott a Lombard Streetről. A mentőt nem várta meg. Az előző napi vihar után a város szeles, de szép, napfényes reggelre ébredt. Matt letaglózva és szédelegve érkezett meg a Marinára. Lelkében vihar dúlt. Teljesen elbizonytalanodott. Álmodta az időutazást, vagy valóban járt a múltban? Sikerült megmentenie Elliott életét? A házhoz érve dörömbölni kezdett az ajtón. – Nyisd ki, Elliott! Nyisd ki ezt a rohadt ajtót! De a ház üres volt. Az idő nem törölte el a barátságukat, bizonyára a barátságuk sem volt képes eltörölni az időt. Matt kimerülten roskadt le a járda szélére, és kábán meredt maga elé, mígnem a Fillmore sarkáról egy taxi kanyarodott ki, és megállt előtte. A kocsiból Ilena szállt ki reménytől sugárzó arccal, de Matt a fejét rázva azonnal tudatta vele, hogy vállalkozása kudarcba fulladt. Nem tartotta meg a szavát, nem tudta visszahozni Elliottot. * Ilena átment az úttesten, és elindult a part felé. Közel volt a Golden Gate, és a tragikus esemény óta most először volt képes felnézni az átkozott hídra, amelyről harminc éve a mélybe vetette magát. A híd még mindig lenyűgözően hatott, mágnesként vonzotta az embert. Ilena a reggeli nap fényétől elvakítva mintegy hipnózisban közeledett az óceánhoz. A parton egy férfi lépkedett a tajtékok nyomán. Hátrafordult. Ilena meglátta az arcát. Összeszorult a szíve. Elliott volt az.

140

A 7. fejezetben idézett „Szülő-paradoxon” gondolatát természetesen René Barjavel Az óvatlan utazó című művéből kölcsönöztem („Nagyapa-paradoxon”).

141

MEGJELENT

GUILLAUME MUSSO És azután… (Részlet) December 11. Fél hatkor csöngött az ébresztőóra. A néhány órányi alvás ellenére a Nathan mellkasát szorító fájdalom nem múlt el. Éppen ellenkezőleg, egyre erősebb volt, mintha tüzet raktak volna a mellcsontja mögött. Sőt úgy érezte, hogy már a bal vállától is kisugárzik, végig a karján. Ezért azután nem is mert rögtön felkelni. Fekve maradt, és mélyeket lélegezve próbált megnyugodni. Néhány perc múlva végre elcsitult a fájdalom, de ő még tíz percig nem kelt ki az ágyból; azon tűnődött, mit is csináljon aznap. Végül elhatározásra jutott. A jó életbe! Nem lehet, hogy csak elszenvedem az eseményeket, és nem teszek semmit. Tudnom kell! Kidugta a lábát az ágyból, és gyorsan beállt a zuhany alá. Nagy gusztusa támadt egy kávéra, de ellenállt a kísértésnek: üres gyomor kell, ha vérvételre akar menni. Felöltözött jó melegen, lement a lifttel, majd gyors léptekkel elszáguldott az épület lobbyját és bejáratát díszítő art deco motívumok mellett. Egy pillanatra megállt, hogy néhány szót váltson a portással, akit nagyon szeretett, mert kedves fickó volt. – Jó napot, uram. – Jó napot, Peter, mi volt a Knicksszel tegnap este? – Húsz ponttal legyőzték a Seattle-t. Ward dobott néhány szép kosarat… – Na, annál jobb, remélem, így fog menni Miamiban is. – Nem fut ma reggel, uram? – Nem, kicsit berozsdásodott a masina. – Akkor jobbulást kívánok… – Köszönöm, Peter, és legyen jó napja! Odakint még sötét volt, és nagyon hideg. Nathan átvágott az úton, és felnézett a San Remo kettős tornyára. Felfedezte a lakása ablakát az északi torony huszonharmadik emeletén. Mint mindannyiszor, most is az jutott az eszébe: Igazán nem rossz. Nem rossz, ha egy Queens déli részén, egy mocskos negyedben felnőtt kölyök ilyen sokra viszi. Igaz, ami igaz, nehéz gyermekkora volt – a szegénység és az eszeveszett spórolás jellemezte. Szegényes volt, de nem nyomorúságos, még akkor sem, ha az édesanyjával néha csak a food stampeknek, a szűkölködőknek osztogatott ebédjegyeknek köszönhetően jutottak ennivalóhoz. Igazán nem rossz. Hiszen a Central Park West 145. kétségkívül a Village egyik legelőkelőbb lakcíme volt. Éppen szemben a parkkal és két háztömbnyire a metrótól, amelyet az itt lakók nyilvánvalóan nem gyakran vettek igénybe. Az épület százharminchat lakásának lakói között voltak üzletemberek, pénzarisztokraták, régi New York-i családok sarjai, film- és revücsillagok. Rita Hayworth haláláig itt lakott. Azt beszélték, hogy Dustin Hoffman és Paul Simon még mindig fenntart itt egy lakást. 142

Nathan még a ház két ikertoronyra tagolódó tetejét bámulta, mindkét tornyot egy-egy román kori kis templomot idéző kupola díszítette, ettől az épület úgy nézett ki, mint egy álközépkori katedrális. Nem, igazán nem rossz. Ám Nathannek el kellett ismernie, hogy bármilyen menő ügyvéd volt is, soha nem tudta volna megfizetni ezt a lakást, ha nem lett volna az a történet az apósával. Vagyis az exapósával, Jeffrey Wexlerrel. Ez a San Remo-beli lakás nagyon sokáig volt Wexler átmeneti lakása; itt lakott, valahányszor üzleti ügyben New Yorkba jött. Wexler szigorú és megalkuvást nem ismerő ember volt, a bostoni elit vegytiszta terméke. Ez a lakás időtlen idők óta a Wexler család tulajdonában volt – vagyis az 1930-as gazdasági válság óta, ugyanis ekkor tervezte Emery Roth, a csodálatos építész, akinek abban az időben már több más, a Central Park környékén épült elegáns ház öregbítette a hírnevét. A lakás felügyeletére és takarítására Wexler felfogadott egy olasz származású házvezetőnőt, Eleanor Del Amicót, aki a Queens negyedben élt a fiával. Wexler a felesége akarata ellenére vette fel, az asszony ugyanis azt tartotta, nem helyénvaló egyedülálló anyát alkalmazni. Ám olyan elégedettek voltak Eleanor munkájával, hogy megkérték, a nantucketi nyaralójukat is tartsa rendben. Így tehát Nathan több egymást követő nyáron elkísérte az édesanyját a szigetre. Így következett be az az esemény, amely megváltoztatta az életét: találkozott Malloryvel. Az édesanyja munkájának köszönhetően díszpáholyból szemlélhette vágyakozva a WASP-ok (Fehér Angolszász Protestánsok) Amerikáját, ahol mintha megállt volna az idő. Ő is ilyen gyermekkort szeretett volna: zongoraórákkal, vitorlázással a bostoni kikötőben és Mercedes-ajtók csapódásával. Természetesen ebből neki soha semmi nem jutott: nem volt apja, bátyja, pénze. Nem hordott magániskolái egyenruhát jelvénnyel díszített hajtókával, sem kézzel kötött, égszínkék, márkás pulóvert. De Mallorynek köszönhetően belekóstolhatott e kortalan élni tudásba, s mohón falta néhány morzsáját. Néha meghívták a fényes és nagy felhajtással kísért piknikekre Nantucket egy-egy félreeső, árnyas zugába. Többször elkísérhette Wexlert a horgászpartikra, amelyek kivétel nélkül jeges kávé és friss bownie-k iszogatásával zárultak. És még a nagyon disztingvált Elizabeth Wexler is megengedte néha, hogy kölcsönvegyen egy-egy példányt a könyvtárból a nagy házban, ahol minden sima, tiszta és derűs volt. Ám e látszólagos jóindulat ellenére a Wexlereket mindig kínos zavarba hozta a tény, hogy a házvezetőnő fia mentette meg a lányukat a vízbefúlástól 1972-ben, egy szeptemberi napon. És ez a zavar soha nem oszlott el egészen. Éppen ellenkezőleg, az idők folyamán egyre nőtt, míg végül nyílt ellenségeskedéssé fajult, amikor Mallory és ő közölték velük azt a szándékukat, hogy összeköltöznek, majd össze is házasodnak. A Wexler házaspár ekkor minden eszközt felhasznált, hogy a lányukat eltávolítsák attól a férfitól, akiről azt állította, hogy szereti. De minden hiába volt: Mallory nem adta be a derekát. Erős tudott maradni: nem ingatta meg az úgynevezett józan észre való hivatkozás. Nem ingatták meg sem a fenyegetőzések, sem a feszélyezett családi ebédek, amelyeken ettől kezdve többet hallgattak, mint beszélgettek. A kötélhúzás egészen 1986 karácsonyáig tartott, amikor a családi házban tartott estélyen, amelyen szokás szerint a bostoni arisztokrácia krémje gyűlt össze, Mallory Nathan karján jelent meg, és mindenkinek úgy mutatta) be, mint „leendő férjét”, Jeffrey és Lisa Wexler ekkor megértette, hogy nem szegülhetnek szembe a lányuk akaratával. Hogy ez így lesz, és nem másképp, és kénytelenek lesznek ilyen vagy olyan módon elfogadni Del Amicót, ha nem akarják elveszíteni Malloryt. Nathant őszintén elképesztette felesége döntése, hogy ily módon viszi keresztül az elhatározását, és csak még jobban szerette érte. Még ma is, amikor eszébe jut ez az emlékezetes

143

este, libabőrös lesz a karja. Számára örökre ez az este jelenti azt a pillanatot, amikor Mallory igent mondott neki. Igent mások szemében. Igent az egész világ előtt. De hiába házasodtak össze, a Wexler család továbbra sem fogadta be őt egészen. Még azután sem, hogy megszerezte a diplomáját a Columbián; még azután sem, hogy belépett egy híres ügyvédi irodába. Ez nem pénz, hanem származás kérdése volt. Valahogy úgy állt a dolog, hogy ebben a közegben a születés már a kezdet kezdetén kijelölt egy bizonyos pozíciót az ember számára, amelyből semmilyen módon nem törhetett ki, bármit tett is, és bármilyen nagy vagyont gyűjtött is össze. Wexlerék szemében Nathan örökre a házvezetőnő fia maradt, valaki, akit végül kénytelenek voltak elfogadni, hogy ne veszítsék el a lányukat, de aki mégsem tartozott az igazi családi körhöz. És nem is fog odatartozni soha. És azután jött az a per. 1995-ben. Az igazat megvallva, ez az ügy nem tartozott kifejezetten Nathan szakterületéhez, de amint a Marble&March megkapta, rögtön erőszakoskodni kezdett, hogy adják neki. Az ügy egyébként nem volt bonyolult: a SoftOnline cég egyik alapítója, miután a cégét felvásárolta egy nagy informatikai társaság, úgy találta, hogy az új részvényesek jogtalanul távolították el posztjáról, és húszmillió dolláros kártérítést követelt. Mivel a társaság nem volt hajlandó ekkora összeget kifizetni, a helyzet perrel fenyegetett. Ebben a stádiumban vette fel a kapcsolatot az ügyfél a Marble&March-csal. Ezenközben az új részvényesek – akiknek a cége Bostonban székelt – megbízták az üggyel a saját ügyvédeiket: a Branagh&Mitchell ügyvédi iroda alkalmazottait. Az iroda egyik fő részvényese éppen… Jeffrey Wexler volt. Mallory valósággal könyörgött a férjének, hogy mondjon le az ügyről. Semmi jó nem származhat belőle, csak tovább bonyolítaná a dolgokat, már csak azért is, mert az iroda képviseletében maga Wexler felügyelte az ügyet. De Nathan nem hallgatott Malloryre. Meg akarta mutatni nekik, mire képes a csatornatöltelék. Kapcsolatba lépett Jeffrey-vel, és közölte vele: nemcsak hogy nem adja át másnak az ügyet, hanem meg is akarja nyerni. Wexler elküldte melegebb éghajlatra. Az efféle ügyekben szinte soha nem jutnak el a perig. Általában a két fél mindent elrendez egy deallel, és az ügyvédek munkája abban áll, hogy megpróbálják a mindkét fél számára lehető legelőnyösebb egyezséget megkötni. Wexler tanácsára a cég tett egy 6,5 milliós ajánlatot. Ez tisztességes ajánlat volt, és a legtöbb ügyvéd belement volna az egyezségbe. Nathan viszont minden óvatossági rendszabályt felrúgva meggyőzte az ügyfelét, hogy ne fogadja el a felkínált összeget. A per előtt néhány nappal a Branagh&Mitchell megtette az utolsó, 8 millió dolláros ajánlatát. Ekkor Nathanben komolyan felmerült, hogy engedniük kellene. Igen ám, de Wexler kiejtette a száján azt a bizonyos mondatot. Azokat a szavakat, amelyeket Nathan nem felejt el soha: – Már megszerezte a lányomat, Del Amico. Ez nem elég trófeának? – Nem jól mondja, nem „megszereztem” a lányát. Mindig szerettem Malloryt, de ezt maga nem hajlandó megérteni. – Eltaposom, mint egy csótányt! – Már megint a régi megvetés – de ebben az ügyben nem sok hasznát veszi. – Jobb lenne, ha kétszer is meggondolná. Ha a fickó maga miatt elveszít 8 milliót, a hírneve szenved csorbát. És maga nagyon jól tudja, milyen törékeny egy ügyvéd hírneve. – Foglalkozzék a saját hírnevével, öregem. – Tíz az egyhez az esélye, hogy elveszíti az ügyet. És ezt tudja is. – Annyira biztos ebben, hogy hajlandó fogadni is rá? – Akasszanak fel, ha tévedek. – Én nem kérnék magától ilyen sokat. 144

– Akkor mit kér? Nathan elgondolkodott egy pillanatra. – A San Remo-beli lakást. – Maga megőrült! – Azt hittem, szeret játszani, Jeffrey. – De magának semmi esélye sincs! – Az előbb azt mondta, hogy egy a tízhez… Wexler olyan biztos volt magában, hogy végül hajlandó volt belemenni a fogadásba: – Oké, legyen. Ha nyer, magának adom a lakást. Majd úgy teszünk, mintha ezzel az ajándékkal ünnepelném meg Bonnie születését. Jól jegyezze meg: én semmit sem kérek cserébe, ha veszít, éppen elég gondja lesz, míg összeszedi magát, és nem akarom, hogy a lányom férje az utcán végezze. Így folytatódott a párviadaluk. Két férfi párviadala. Egy ilyen fogadás szakmai szempontból nem volt kifejezetten becsületes – Nathan nagyon is jól tudta: nem válik dicsőségére, hogy egy ügyfél sorsával játszva próbálja rendezni személyes problémáját –, de nem szalaszthatta el az alkalmat. Viszonylag egyszerű, de bizonytalan kimenetelű ügy volt, és nagyban függött a bíró érzékenységétől és döntésétől. Amikor Nathan ügyfele elutasította a megállapodást, nagy kockázatot vállalt, hiszen mindent elveszíthetett. Jeffrey tapasztalt és alapos ügyvéd volt. Tényszerűen nézve a dolgot nem tévedett, amikor azt állította, hogy Nathannek kevés esélye van a győzelemre. De Nathan végül mégis győzött. Így döntött Frederick J. Livingstone New York-i bíró, amikor elmarasztalta a SoftOnline-t, és utasította, hogy fizesse ki a 20 milliót, amellyel az egykori tulajdonostársnak tartozik. El kellett ismerni, hogy Wexler emelt fővel fogadta a vereséget, és egy hónap múlva kiüríttette a New York-i lakást. De Mallory mégsem tévedett: a per csak rontott Nathan és a Wexler házaspár kapcsolatán. Jeffrey és közötte véglegessé vált a szakítás, és már több mint hét éve egy szót sem szóltak egymáshoz. Nathan azt gyanította, hogy Wexlerék titokban még örültek is a lányuk válásának. Nem is lehetett ez másképpen. Nathan lehajtotta a fejét, és az anyjára gondolt. Aki soha nem járt abban a lakásban. A híres per előtt három évvel rákban meghalt. De nem számít: mégis az ő fia alszik most a Central Park West 145. számú toronyházának 23. emeletén. Ott, ahol Eleanor több mint tíz éven át házvezetőnő volt. (…) Ne kívánd, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy te szeretnéd. Inkább a kívánságaidat szabd hozzá az események alakulásához. EPIKTÉTOSZ Nathan bekapcsolta a fényszórókat, majd elindította a dzsipet. Menet közben felhívta a tudakozót, majd a tudakozóval felhívatta a Staten Island Kórházat, mert eltökélte, hogy beszél Goodrich-csal. – A doktor úr már délután elment – magyarázta a recepciós. – Mivel holnap nem dolgozik, szerintem a connecticuti házába ment pihenni. – Szeretném megkapni a címét. 145

– Sajnálom, uram, de nincs felhatalmazásunk rá, hogy ilyen jellegű információkat kiadjunk – felelte a lány gyanakodva. – Egy barátja vagyok, és az ügy elég sürgős. – De ha a barátja, biztosan megadta önnek a címet… – Ide figyeljen – vágott Nathan durván a szavába –, tegnap is jártam ott, meg három napja is. Lehet, hogy emlékszik is rám… Ügyvéd vagyok, és… – Sajnálom… – Adja meg már azt a kurva címet! – üvöltötte Nathan a telefonba. Majdnem felrobbant. A vonal túlsó végén a recepciós lány mélyet sóhajtott. Sally Grahamnek félóra múlva járt le a műszakja. A kórház hét dollárt fizetett neki óránként. Sem az orvosok, sem a nővérek nem becsülték semmire. Esze ágában sincs hagyni, hogy ez a dühöngő őrült tovább szórakozzék itt vele, és talán még mindig úgy szabadul meg tőle legkönnyebben, ha megadja neki azt a rohadt felvilágosítást. Keresgélt egy ideig a gépben, majd megadta Nathannek a pontos címet. – Izé… köszönöm – dadogta Nathan –, sajnálom, hogy elragadtattam magam. De a lány már letette. Nathan beletaposott a gázba, és elindult a Verrazano Bridge felé, hogy ezúttal komp nélkül jusson át Brooklynba. Távolban a Financial District fényei tükröződtek a Hudson-öböl sötét vizében. A 285 lóerős Rangé Rover valósággal rátapadt a tengerparti útra. Nathan a 95-ös úton hagyta el Manhattant, majd Connecticut felé vette az irányt. Az előbb látott film képei peregtek a fejében. Gyorsan ment, túl gyorsan: ránézett a kilométerórára, és látta, hogy jóval túllépte a megengedett sebességet; lelassított. Szerette New Englandet a kortalan falvaival, amelyek éppen úgy néztek ki, mint Norman Rockwell illusztrációin. Számára ez volt az igazi Amerika, a pionírok és a hagyományok, Mark Twain és Stephen King Amerikája. Több mint egyórányi vezetés után elérkezett a Mystic nevű városba, a hajdani bálnavadászközpontba, amely most egy XIX. századi kikötő másolata volt. Már járt erre tavaly – vagy tavalyelőtt? – nyáron, amikor Philadelphiába utazott. Nagyon jól emlékezett a hajdani bálnavadászhajó-kapitányok elegáns házaira. A vidék nyáron nagyon népszerű volt, de télen gyakorlatilag nem jártak erre turisták. Aznap este minden nyugodtnak és halottnak tűnt, mintha az óceán hideg és sós szele kísértetvárossá kristályosította volna a várost. Nathan az l-es úton továbbhajtott néhány mérföldet kelet felé. Stonington előtt valamivel megállt egy tengerparti magányos ház előtt. Ha hinni lehet a recepciós információinak, itt találja Goodrichot. Kiszállt az autóból, és átgyalogolt az utat a háztól elválasztó homoksávon. Többször is el kellett takarnia szemét a szél kavarta homokfelhők miatt. Az óceán ott volt, egészen közel, és a hullámok robaja, a sirályok éles rikoltásaival összevegyülve meglepő, majdnem irreális hangot adott. A ház is felettébb titokzatosnak látszott. Háromemeletes volt, nagyon magas, de nagyon keskeny is; mintegy önmagába hajolt. Mindegyik emeleten volt egy-egy erkély, mind keskeny, de más és más méretű, és ez különösen szabálytalan, majdhogynem szedett-vedett jelleget kölcsönzött a háznak. Az ajtón nem volt csengő. Nathan erősen megdöngette, hogy elnyomja valahogy az üvöltő szelet. Jól van, Nathan, nyugi, ez azért mégsem a Bates motel! Garrett elég gyorsan kinyitotta az ajtót. A szeme ragyogott. Nála szokatlan mosollyal nézte Nathant, majd egyszerűen azt mondta: – Már vártam, Nathan. Az inge ujja fel volt gyűrve, és egy pecsétes kötényt kötött maga elé. Nathan szó nélkül követte a konyhába. 146

Barátságos, lakályos helyiség volt, falait tengerkék csempe borította – itt-ott hiányzott egyegy. A konyha egész hosszán végignyúlt egy régi fapult, és az asztal fölött, a falra akasztva nemrégiben kifényesített rézserpenyők hada ragyogott. – Helyezze magát kényelembe – mondta Goodrich Nathannek, és átnyújtott neki egy üveget. – Kóstolja meg ezt a chilei fehérbort, igazi gyönyörűség. Magára hagyta Nathant, és lázasan tett-vett a régimó-tii tűzhely fölé hajolva. Tengeri herkentyűk illata úszott a levegőben. Az orvos több percig nem szólt egy szót sem, teljesen belemerült a bonyolult fogás elkészítésébe. Nathan zavarodottan bámulta. Ez a pasas határozottan kihozta a sodrából. Kicsoda valójában? Mit akar tőle? Garrettben valamilyen furcsa vidámság dolgozott; ebben nyilván része volt a már félig kiürült üveg bornak is, amelyet Nathan letett a bárpultra. Már láttam valahol. Tudom, hogy láttam ezt az embert. Lehet, hogy régen volt, de… Megpróbálta szakáll nélkül elképzelni, de nem akart megjönni az ihlet. Nathan csak abban volt biztos, hogy az élete egy pillanatában már megpróbálta elfelejteni ezt az arcot. Goodrich két mély fajansztányért vett elő egy festett fakredencből. – Remélem, velem vacsorázik. Chowdert készítettem, és szeretném, ha elmondaná róla a véleményét. – Ide figyeljen, Garrett, nem azért vagyok itt, hogy a kísérleti nyula legyek a maga konyhaművészeti próbálkozásainak. Azt hiszem, beszélnünk kellene a… – Nem szeretek egyedül enni – vágott a szavába Garrett, és telemerte a két tányért fésűkagylóból és hagymából készült sűrű krémlevessel. – Maga nem nős, Goodrich? – kérdezte Nathan, lenyelve az első kanál tápláló levest. – Érzi benne a füstölt szalonnát? Ropog az ember foga alatt. Nathan elnevette magát: – Kérdeztem magától valamit, Garrett: egyedül él? – Igenis, felügyelő: az első feleségem több mint húsz éve meghalt. Utána tettem még egy szerencsétlen kísérletet, ami válással végződött. Ezután már volt annyi eszem, hogy ne próbálkozzam többéNathan széthajtogatott egy nagy lenvászon szalvétát. – Nagyon régen történt, ugye? – Hogy mondja? – Mi ketten. Találkoztunk már, de nagyon régen, ugye? Garrett újfent elengedte a füle mellett a kérdést. – És mit szól a legénylakásomhoz? Elbűvölő, nem gondolja? Tudja, hogy van itt a környéken néhány híresen jó horgászhely? Holnap nem dolgozom, és szeretnék elmenni horgászni. Ha van hozzá kedve, velem tarthat. Goodrich látható élvezettel szervírozta a grillezett Szent Jakab-kagylót, vadrizzsel és fokhagymás vajjal. Kibontottak még egy üveg chilei bort, majd még egyet. Nathan nagyon hosszú idő óta először érezte, hogy valami felenged benne. Testetlen jó érzés áradt szét benne, és hirtelen mintha tökéletes egyetértés alakult volna ki közte és az orvos között. Garrett arról a szörnyű valóságról beszélt, amellyel a munkájában nap mint nap szembesülnie kellett: a gyógyíthatatlan betegekről, a halálról, amely gyakran meglepetésszerűen csap le, addig rejtőzködő forrásként tör fel, befröcskölve az embereket, akik nincsenek felkészülve az ismeretlenbe való átmenetre, és arról az örökre kielégületlen vágyról, hogy gondját viselje embertársainak, és enyhítse fájdalmukat. Beszélt arról is, mennyire szeret főzni és horgászni; hétvégenként így próbál erőt gyűjteni. – Tudja, nagyon nehéz tartani magam. Nem szabad azonosulni a beteggel, de mégis közel kell maradni hozzá, hogy támasza lehessünk, és együtt tudjunk érezni vele. Nem mindig találom meg az arany középutat. 147

Nathan visszagondolt a tegnap esti látogatására a hospice osztályon, a betegek lelki és testi szorongására. Hogyan gondozzuk-ápoljuk tovább a beteget, amikor előre tudjuk, hogy elveszítettük a játszmát? Hogyan lehet reményt önteni egy haldoklóba és értelmet adni az életének egészen a végső pillanatig? – Nem, nem könnyű megtalálni az arany középutat – mondta Goodrich szinte saját magának. Ezután hosszú csend következett. Ekkor kérdezte meg Nathan: – És mi lenne, ha beszélne nekem Candice Cookról? A konyhából egy széles boltíven át lehetett bejutni a nappaliba. Minden helyiség terrakottalapokkal volt kövezve, ami egységesítette a teret, mintegy megszüntetve a konyha és a nappali külön voltát. A nappali kétségkívül a ház legszebb része volt, és Nathannek rögtön nagyon megtetszett. Olyan hely volt, ahol nagyon szívesen eltöltött volna egy estét Bonnie-val és Malloryvel. Itt mintha mindent úgy terveztek volna, hogy meghitt légkört teremtsenek: a szabadon hagyott gerendáktól kezdve a lambériás falakig. A kandallópárkányon egy háromárbocos modellje állt, mellette egy öreg szextáns, az egyik sarokban, a földön több, kötélből font kosár hevert, egy csomó horgászemlékkel. Nathan betelepedett egy mézszínű rattan karosszékbe, miközben Garrett egy régi, finom mintázatú kávéfőzővel babrált nagy óvatosan. – Tehát találkozott vele? Nathan felsóhajtott: – Maga nemigen hagyott más választást. – Tudja, nagyon helyes lány. Szomorúság fátyolozta el Goodrich tekintetét. Del Amico észrevette: – Mi fog történni vele? Azonnal meg is bánta a megjegyzést, amely azt sugallta, hogy elismeri az orvos hatalmát élet és halál felett. – Az elkerülhetetlen – felelte Goodrich, és átnyújtott egy csésze kávét. – Semmi sem elkerülhetetlen! – jelentette ki Nathan határozottan. – Maga is tudja, hogy van, ami igen. Nathan előhúzott egy szál cigarettát a dobozból, és egy gyertya remegő lángjánál rágyújtott. Mélyet szippantott, és rögtön nyugodtabbnak, de gyöngébbnek érezte magát. – Ez nemdohányzó ház – figyelmeztette Goodrich. – Na ne vicceljen, most eresztett le a torkán két liter alkoholt, úgyhogy ne tartson nekem erkölcsi prédikációt. Beszéljen inkább róla. Beszéljen Candice-ről! Garrett lehuppant egy vitorlavászonnal bevont kanapéra, és összefonta karját boltozatos mellkasán. – Candice Houston egyik népes negyedében született, egyszerű családban. A szülei elváltak, amikor hároméves lett. Édesanyjával New Yorkba költözött, de továbbra is rendszeresen találkozott az édesapjával, egészen tizenegy éves koráig. – Szokványos történet – jegyezte meg Nathan. Goodrich megcsóválta a fejét. – Nem hiszem, hogy magából jó orvos lett volna. Minden élet egyedi. Hirtelen újra felszikrázott köztük a feszültség. Nathan azonnal visszavágott: – Jó ügyvéd vagyok. Ez nekem elég. – Hatékonyan védelmezi egyes nagy cégek érdekeit. Ez még nem jelenti feltétlenül, hogy jó ügyvéd. – Teszek a véleményére. – Magából hiányzik az emberség… – Na, ez az! – …és az alázat. 148

– Most nem akarok leállni vitatkozni magával, Garrett, inkább folytassa. Candice továbbra is rendszeresen találkozott az apjával, egészen tizenegy éves koráig, és azután…? – …azután az apja váratlanul nem adott többé életjelt magáról. – Miért? – Annál az egyszerű oknál fogva, hogy… börtönben ült. – Ez az a férfi, akit az előbb láttam, aki vele lakik? – Pontosan az, egy hajdani sittes. 1985-ben ítélték el egy rosszul végződött betörésért. – És már kiengedték? Goodrich letette a csészéjét a dohányzóasztalul szolgáló viaszolt faládára. – Igen, két éve szabadult. Karbantartóként helyezkedett el az egyik houstoni repülőtéren, és abban a kis lakásban élt, amelyet a filmen látott. – Maga találta meg? Goodrich bólintott. – Nem volt bátorsága kapcsolatba lépni a lányával. Több levelet is írt neki a börtönben, de egyiket sem merte elküldeni. – És maga eljátszotta az őrangyal szerepét? – Kíméljen meg ettől a kifejezéstől. Egyszerűen csak feltörtem a lakás ajtaját, amikor nem volt otthon, elloptam a leveleket, és elküldtem a lányának, a kis filmmel együtt, hogy Candice eljuthasson hozzá. Nathan felháborodottan nézett rá: – De kinek-minek a nevében merészel ennyire beleavatkozni az emberek életébe? – Candice-nek szüksége volt arra, hogy újra rátaláljon az apjára. Mindig abban a tudatban élt, hogy az édesapja elhagyta. Erőt nyert a tudatból, hogy az apja soha nem szűnt meg szeretni őt. – És ez olyan fontos? – Tudja, az apa hiánya olykor nem teszi lehetővé, hogy az ember személyisége teljes mértékben kialakuljon. – Az attól függ – jelentette ki Nathan –, az én apám ütötte-verte az anyámat, majd elhúzott az ország másik végébe. Így aztán nem éreztem nagy hiányát. Kínos csönd telepedett a szobára. – Ennek a férfinak darabokra tört az élete. Lassacskán építette újra önmagát. Igazán joga volt ahhoz, hogy újra megtalálja a lányát, és végre megismerje az unokáját. – De a kurva életbe, ha tudja, hogy Candice meg fog halni, védje meg! Csináljon valamit, hogy ne következzék be a dolog! Goodrich behunyta a szemét, és lemondón válaszolta: – Nathan, az én lehetőségeim arra korlátozódnak, hogy összehozzam ennek a családnak a tagjait, és némi vigaszt nyújtsak nekik, de mondtam már: senki nem tudja megváltoztatni a dolgok menetét. Ezt el kell fogadnia. Nathan felpattant: – Ha én az életben mindent elfogadtam volna, amit rám akartak kényszeríteni, akkor még mindig ládákat tologatnék egy gyárban! Goodrich is felállt, és elfojtott egy ásítást. – Magának megvan az a rossz tulajdonsága, hogy mindent a saját személyére vonatkoztat. – Mert azt ismerem a legjobban. Goodrich odalépett egy kis lépcsőhöz, amely a nappaliból vezetett fölfelé, és megfogta a karfáját. – Itt alhat, ha tetszik. Az első emeleten van egy vendégszoba, tiszta ágyneművel. Odakintről behallatszott a szél süvöltése és a partnak csapódó hullámok robaja. Érezni lehetett, hogy az óceán itt van, egész közel. Nathant elkeserítette a gondolat, hogy egy üres és hideg lakásba kell hazamennie, és mivel azt is tudta, hogy többet ivott a kelleténél, nem kérette magát, elfogadta a meghívást. 149

ELŐKÉSZÜLETBEN

GUILLAUME MUSSO Visszajövök érted (Részlet) Prológus Most vagy soha Senki nem ad neked semmit. Neked kell elvenned. MARTIN SCORSESE THE DEPARTED CÍMŰ FILMJÉBŐL. Az ember néha éppen azon az úton találkozik a végzetével, amelyen el akarja kerülni. LA FONTAINE Képzeld csak el… New York. A Times Square nyüzsgő forgataga. Kiabálás, nevetés, zene. Popcorn- és hotdog-illat, füstszag. Neonfeliratok, óriáskivetítők, kivilágított táblák a felhőkarcolók homlokzatán. A dugók, a taxik, a rendőrautók szirénái és dudakoncert. És az egymást tipró, lökdöső tömeg. A turisták, zugárusok és zsebtolvajok szüntelen áradata. Te is csak egy homokszem vagy a tömegben. Huszonhárom éves vagy. Két méterrel előtted, a járdán ott andalog a menyasszonyod és a legjobb barátod. A lányt Marisának hívják. Első gimnázium óta együtt jártok, hónap végére van kitűzve az esküvőtök. Jimmyvel még régebbi a kapcsolatod: együtt nőttetek fel Dél-Boston munkásnegyedében. Ma este van a születésnapod. Marisa és Jimmy azért szervezte ezt a kis manhattani kiruccanást, hogy örömet szerezzenek neked, egy öreg, rozzant Mustangon tettétek meg az utat Bostonból idáig. Még csak huszonhárom éves vagy, de a jövőd máris pontosan és reménytelenül rajzolódik ki előtted. Meg kell vallani, amikor megszülettél, nem lökdöstek egymást jó tündérek a bölcsőd körül. A szüleid egész életükben güriztek, de ez nem volt elég arra, hogy fizessék a tanulmányaidat, és érettségi óta építkezéseken melózol Jimmyvel. Mindennapjaid cementes zsákok között telnek, az építőállványon, izzadságban úszva, a munkafelügyelő üvöltözése közepette. A szórakozás? Bedobsz néhány sört munka után, elkíséred Marisát a hétvégi nagybevásárlásra, és hetente kétszer bowlingozol a haverokkal. Kicsit kábán hagyod magad sodortatni a tömeggel, felfelé bámulsz, hipnotizálnak a fények. A villogó fényreklámok autókat ajánlgatnak, amiket nem fogsz vezetni soha, órákat, amelyek tízszer annyiba kerülnek, mint a béred, ruhákat, csodaszép nőkön, akik soha meg sem látnának téged. 150

A jövőd? Egy szenvedélytelen házasság, két-három gyerek, a szakadatlan munka, hogy fizesd egy olyan ház jelzáloghitelét, amelyet még csak szeretni sem tudsz. És tovább iszod a sörödet, bowlingozol, és építed a világot Jimmyvel, de nem élsz benne igazán. Még csak huszonhárom éves vagy, és máris beszippantott egy olyan élet, amelyhez nincs igazi közöd. Már jó ideje úgy érzed, hogy nem olyan vagy, mint a téged körülvevő emberek. Nem mintha lenéznéd a családodat vagy a barátaidat. Nem, másról van szó: állandó gyötrelemként éled át a megaláztatást, hogy szegény van. Ez az érzés nem gyötri sem Marisát, sem Jimmyt, akik szívesen mondogatják: „Lehet, hogy szegényen élünk, de legalább boldogok vagyunk.” De olyan biztos ez? Ki az, aki elhiszi, hogy az életnek nem egészen más az íze a sorompó túlsó oldalán? Tovább bandukolsz a sugárúton, névtelenül a névtelen tömeg közepén. Jimmy és Marisa időnként hátrafordulnak, feléd biccentenek, de te szándékosan egyre jobban lemaradsz tőlük. Néhány hónapja, szinte titokban, könyveket kezdtél vásárolni. Egyre erősebb benned a vágy a felemelkedésre, hogy az eredeti közegedtől eltérő alapra építsd az életed. A walkmanedben Mozart és Bach váltotta fel a rapet és a soult. És az építkezésen, hiába gúnyolódnak a többiek, az ebédszünetben mindig szakítasz rá időt, hogy átfusd a New York Times cikkeit. A nap lenyugodni készül. Tovább merengsz az utca látványán. Fiatal pár lép ki nevetve egy luxusszállóból, beülnek egy élénk vörös kabrióba. Mint egy divatkatalógusban, hófehér a foguk, és árad belőlük a tipikusan új-angliai felszabadultság és elegancia. Mindaz, amiben neked nem lesz részed soha. Ebben az országban, ahol szívesen mondogatják, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa, úgy érzed, nem a helyeden vagy. Az éjszaka csendjében gyakran eljátszadoztál már a gondolattal: a nulláról indulni, mindent hátrahagyni, és folytatni a tanulmányaidat, hogy te is megkaparintsd a részedet az amerikai álomból. De ehhez szakítanod kellene az egész közegeddel, a családoddal, a menyasszonyoddal, a barátaiddal, és tudod jól, hogy ez lehetetlen. Tényleg lehetetlen? Ebben a pillanatban az 50. utca sarkán álló öreg hotdog-árus bekapcsolja a rádiót, amely egy rockadóra van állítva. A járdát hirtelen betöltik Elvis Presley klasszikusának, az It's Now or Never-jének hangjai. Most, vagy soha. Éppen egy újságosbódé mellett mész el, tekinteted a New York Times címlapjára esik. Mi játszódik le ebben a pillanatban a fejedben? Mi szüli az őrült fogadalmat? Egyszer majd az én fényképem lesz ezen a címlapon. Tizenöt év múlva én leszek a címlapon. Esküszöm. Felméred a horderejét annak, amit tenni akarsz? Tudod-e, hogy egészen a halálodig minden éjszaka eszedbe jut majd ez a nap? A nap, amikor egyetlen vonással áthúztad az egész életedet. A nap, amikor elhagytál mindenkit, aki szeret. A nap, amikor abban a reményben, hogy mindent megnyerhetsz, mindent el kellett veszítened. Most, vagy soha. A turisták tömegébe merülve kihasználod a forgalom pillanatnyi megtorpanását, és átsurransz a széles sugárút túloldalára. Sem Marisa, sem Jimmy nem vette észre. Most, vagy soha. 151

A menyasszonyod fél perc múlva hátrapillant, de addigra te már eltűntél. Mindörökre. Pontosan fél perc múlva a legnagyobb és legkülönösebb kihívás előtt fogsz állni. Valaki mássá kell lenned, mint aki vagy. Prológus 2 Egy szerelem vége Én szerettelek téged, te szerelmes voltál belém. A kettő nem ugyanaz… RÉSZLET FRANCOIS TRUFFAUT EGY NŐ CÍMŰ FILMJÉBŐL Tíz évvel később Kis kávézó a West Side-on, a Brodway és az Amsterdam Sugárút között. Tompított, meleg hangulat. Sötét bőrrel bevont kényelmes székek, a helyiség közepén hosszú, csillogó krómacél pult. A teremben fahéj, vanília és méz illata terjeng. Egy stewardess-egyenruhát viselő fiatal nő ül veled szemben. Céline Paladino. A mandzsettájával törölgeti arannyal pöttyözött zöld szeméből ömlő könnyeit. Valamivel több mint egy éve ismered őt. A kéthetenkénti Paris-New York utak ritmusára lüktető, Atlanti-óceánon átívelő szerelem. Céline a szerelem, amelyet már nem is vártál. Egy valószínűtlen villámcsapás, amely kegyelmi állapottá nyúlt, és egy eddig ismeretlen világba vezetett el. Logikus, hogy neked kellene a legboldogabbnak lenned a világ összes férfija közül. De te nem vagy olyan, mint a világ összes férfija. És már tudod, hogy egy napon el fogod veszíteni őt. És ez a nap a mai nap. Hiszen, bár minden múló pillanattal egyre szerelmesebb leszel, a szerelem sebezhetőbbé is tesz, és ezt nem tűrheted. Még abban a stádiumban vagy, amikor nem tudod, hogy az ember lehet úgy is érzékeny, hogy nem válik törékennyé is egyben. Meg azután biztos vagy benne, hogy a szerelmi történetetek félreértésen alapul: Céline csak azért szeret téged, mert nem ismer igazán. Egy szép napon majd felnyílik a szeme, és megismeri az igazi természetedet, vagyis, hogy mocskos, törtető alak vagy. De nem ez a lényeg. A lényeg, hogy egy belső hang állandóan azt hajtogatja: ha igazán szereted Céline-t, el kell hagynod, mert melletted veszélyben van. Honnan ez a titokzatos előérzet? Fogalmad sincs róla, de annyira betölt, hogy kénytelen vagy komolyan venni. Még egyszer, utoljára Céline-re nézel. A könnyei a csokoládétortára csorognak. Pedig amikor belépett a kávéházba, ahol találkozni szoktatok, ragyogott, olyan boldog volt a hírtől, amit hozott: kinevezték az Air France manhattani irodájába. – Végre összeköltözhetünk, lehet egy gyerekünk… Hirtelen visszahúzódtál a csigaházadba. Hogy összeköltözzetek? Még nem vagy rá készen. Hogy gyerek? Egy egész sor érvet vágtál Céline arcába, hogy miért nem jó ötlet a gyerek: a gyerek a vágy halálát jelenti, nagy felelősség, és amúgy is, téged halálra idegesít, amikor az anyaságot mint valami felsőbbrendű erényt magasztalják…

152

Céline egy ideig állta a csapást, majd egy szívet tépő másodpercre teljesen elnémult. Ez már sok volt. Alig tudtad elviselni a fájdalmát, majdnem felálltál és a karodba zártad, de az alattomos belső hang újra rázendített az elcsépelt nótára: Ha Céline-nel maradsz, megfog halni. Így inkább elkerülöd a tekintetét, és kibámulsz az esőben tülekedő gyalogosokra. – Akkor hát vége? – kérdi Céline, és feláll. Nem mersz felelni, csak bólintasz. Két hét múlva megint elmész a kávéházba. Az egyik pincér egy borítékot nyújt át neked, rajta Céline finom betűi. Ellenállsz a vágynak, és nem bontod fel a levelet. Egyszerűen csak hazamész, és nem vagy biztos benne, hogy képes leszel úrrá lenni ezen a zűrzavaros helyzeten. Ezután berámolod egy kartondobozba a kevéske holmit, amelyet Céline nálad hagyott, és még őrzi az ő nyomát: néhány ruhadarabot, egy piperetáskát, egy Cacharel parfümöt, a Belle du Seigneur papírkötésű kiadását, egy Aragon-verseskötetet, egy Nina Simone-cédét, egy Modiglianireprodukciót, az Egy téli szív című film plakátját, egy szarufésűt, egy japán teáskannát és az utolsó levelét, amelyet nem bontottál fel… A Greenwich Village-beli New York University mögötti kis lakásodból lemész az utcára, és tettetett lazasággal bedobod a kartondobozt a túlsó járdán álló kukába. Azután az éjszaka kellős közepén megint lemész a hideg utcára, és kihalászod a levelet. Soha nem fogod felnyitni, de mindig nálad lesz, mintegy Céline jelenlétének illúziójaként. Ami talán azt bizonyítja, hogy mégsem vagy olyan szemét alak. * És csak múlnak az évek Egy év, két év… öt év. Részed lesz a társadalmi felemelkedésben, amelyről álmodtál: hírnév, sportkocsik, utazás az első osztályon, manökenek az ágyadban, a pofád a tévében… És ahogy múlik az idő, elhiteted magaddal, hogy elfelejtetted Céline-t. De nélküle… Mindig egyedül érzed magad. Első rész Menekülés 1 Azon a napon… Az igazi ellenségeink bennünk laknak. BOSSUET Manhattan 2007. október 31. szombat 7 óra 59 perc 57 másodperc A Hudson folyón kikötött luxusjachton Ethan Whitaker kihasználja az utolsó három, alvással töltött másodpercet. Nagyon mélyen alszik, az álmok országának ködében lebeg, amelyet hamarosan el kell hagynia, hogy megéljen egy rémálomszerű napot. 7 óra 59 perc 58 másodperc Még két másodperc. 153

Ebben a pillanatban még semmi nem indította be ezt a különös utazást, amely a rejtelmek és a szenvedés mélyére veti majd őt. A titkos, magányos zarándokutat, amely össze fogja törni, de mégis újjászületik tőle, és szembesíti őt a legnagyobb félelmeivel, legmélyebb megbánásaival, legőrültebb reményeivel. Egészen biztosan tudják, hogy mi lakik a lelkük mélyén? És ha nem biztosak benne, mit adnának meg érte, hogy megismerjék önmagukat? 7 óra 59 perc 59 másodperc Az ébredés előtti utolsó másodperc. Az Ébredés előtti utolsó másodperc. És ha mindenki valami olyasmit hajszol, ami már régen az övé? 8 óra 00 perc Felriadás. Ethan találomra kinyújtotta a kezét, és az ébresztőóra után tapogatott, de csak néhány másodperc múlva sikerült elhallgattatnia a csengést. Általában felélénkítette, ma kínszenvedést okozott neki. Csak lassan sikerült a felszínre bukkannia, lázasnak érezte magát, és úgy kifulladt, mint valami komoly erőfeszítés után. A torka kiszáradt, mintha már több napja egy kortyot sem ivott volna. Hányingere volt, és erős fájdalom nyilallott rajta végig a fejétől a talpáig. Megpróbálta kinyitni a szemét, de erről hamar le kellett mondania: a szemhéját mintha sebek borították volna, a feje majd szétrobbant, és egy láthatatlan fúrógép fúrófeje brummogott a koponyájában. Vajon milyen tegnapi kicsapongásért bünteti a szervezete? Megpróbálta csillapítani a heves szívdobogást, majd emberfeletti erőfeszítés árán kinyitotta a szemét. Lágy fény áradt be a kis jacht kerek ablakain, és ragyogó sziporkákat gyújtott a világos faburkolaton. A tágas, kényelmes kabin a hajó egész szélességét elfoglalta. A berendezése – a design és a technológia keveréke – fényűzést árasztott: king size franciaágy, a lehető legmodernebb hifiberendezés, letisztult vonalú bútorok. Az ágy szélén összekuporodva fekvő Ethan lassan magához tért, és hirtelen megérezte, hogy van mellette valaki. Gyorsan megfordult, és pislogott néhányat. Egy nő. Na, még ez is! A nő teljesen betekerte magát a szatén ágyneműbe, csak a halvány szeplőkkel borított válla látszott ki. Ethan fölé hajolt, és egy hosszúkás, finom vonású arcot pillantott meg, amelyet részben eltakartak a párnára zuhatagként leomló vörös hajfürtök. Ismerem? Ethan a szörnyű migrén ellenére megpróbálta felidézni, ki ez a nő, és milyen körülmények között kötött ki az ő ágyában, de… Semmi. A fejében nem volt más, csak üresség. A memóriája olyan volt, mint egy számítógépprogram, amely nem hajlandó betölteni a kívánt adatokat. Ethan előbb megzavarodott, majd megsokszorozta az erőfeszítéseit: emlékezett rá, hogy tegnap késő délután eljött a munkahelyéről, majd beugrott a Socialistába, a West Street egyik új, felkapott bárjába, egy pohár italra. A 40-es évek Havannáját idéző Cuba Libre hangulatban megivott egy Mojitót, majd egy másodikat, majd egy harmadikat… Majd… nincs tovább. Hiába erőlködött, nagy bosszúságára meg kellett állapítania, hogy semmilyen emléke nem maradt a tegnapi estéről. 154

A jó életbe! Egy pillanatra felmerült benne, hogy felébreszti a szép szendergőt, abban a reményben, hogy ő talán felfrissíti a memóriáját, de hamar elvetette ezt az ötletet – nem volt kedve a viharosnak ígérkező beszélgetéshez. Nesztelenül kikászálódott az ágyból, és tántorogva elindult a fürdőszobába vezető rövid folyosón. A zuhanykabint trópusi falemezek borították, a berendezése olyan volt, mint egy szaunáé. A csapot „gőzfürdő” üzemmódba állította, és a forró gőz azonnal elárasztotta az üvegkalitkát. Ethan két kezébe fogta a fejét, és a halántékát masszírozta. Ne ess pánikba! Ez az emlékezetkiesés elbizonytalanította. Utálta a gondolatot, hogy elveszítheti az önmaga fölötti ellenőrzést. Élj felelősen, urald az életed folyását: könyvekben, előadásokon és tévéadásokban állandóan ezt hangoztatta. Azt tedd, amit mondok, és ne azt, amit teszek… A pánik fokozatosan elpárolgott. A másnapos ábrázatát látva nem kell médiumhoz fordulnia, hogy megértse a tegnap este történteket: körbejárt egy csomó bárt, ennyi. Egy alaposan elázott (talán néhány csík fehér porral megédesített) este. És a lány? Egy manöken, akivel egy bárban találkozott, és nyilván akkor csábította el, amikor még észnél volt. Az órájára pillantott, megijedt, hogy milyen késő van, a forró gőzt jéghideg zuhanyra állította át, mert azt remélte – bár nem igazán hitt benne –, hogy a hősokk talán felébreszti az emlékeit. Ethan a szobába lépve megállapította, hogy a titokzatos ismeretlen még mindig alszik, ökölbe szorítva a kezét. Megtorpant, elbűvölte a fehér bőr és a rézszínű hajzuhatag kontrasztja. Törülközés közben szemügyre vette a földön heverő női ruhadarabokat: Victoria Street fehérnemű, fekete Dolce & Gabbana ruha, egy pár kristályokkal kirakott Jimmy Choo… Csupa első osztályú holmi. Valami határozottan nem stimmelt: ez a lány túl szép, túl elegáns volt, hogyan felejthette el, hogy elcsábította? Ethan egy monogramos kistáskát talált, ez lehetett a lány retikülje. Lelkiismeret-furdalás nélkül átvizsgálta a tartalmát. Nem talált benne személyit vagy jogosítványt, ami fényt deríthetett volna az alvó lány kilétére. Csak egy napszemüveg volt benne, egy púdertartó, két százdolláros, egy kis, kettéhajtott boríték, amelyben valószínűleg kokain lehetett. Nyugtalanul becsukta a táskát. És mi van, ha ez egy call-girl? Ethan kénytelen volt megvizsgálni ezt az eshetőséget is. Bár amúgy nem kételkedett a férfiúi vonzerejében. Igazán nagy hatással van a nőkre, de nem, amikor részeg, mint a disznó, hajnali négy van, és nem emlékszik semmire. Bár… Amióta híres lett, gyakran szerepelt a tévében, és milliókat érő jachton lakott, nem kellett kezét-lábát törnie, hogy „felcsípjen valakit”. Ez volt a hírnév egyik jó oldala, ezt pontosan tudta, még ha néha szomorúnak találta is a dolgot. Mindenesetre, ha ez a lány hivatásos, fizetnie kell neki. De mit kóstál egy ilyen „szolgáltatás”? Ezret? Ötezret? Tízezret? Halvány fogalma sem volt róla. Végül a köztes megoldás mellett döntött, és négy ötszáz dollárost csúsztatott a borítékba. Jól látható helyre, az éjjeliszekrényre tette. Tudta, hogy nem valami dicsőséges megoldás, de így megy ez. Így működik az élet. Szívesen adott volna ráadásul még valamit, egy becsületes magyarázatot, de már így is késésben volt, lemondott hát róla. Nem volt rá ideje. Egyébként jó néhány éve nem volt már ideje „magyarázkodni” a nőknek. Valaha másképpen volt ez. Valaha ő is valaki egészen más volt. De az már régen volt. Elűzte a feltoluló emléket. Azt a női arcot. Miért gondol rá éppen most, amikor már évekkel ezelőtt új fejezetet nyitott? Megint az órájára nézett, felment a felső fedélzetre, és meg volt győződve róla, hogy sikerült annak rendje-módja szerint lezárni ezt a kétes történetet. 155

A szalon krémszínű bőrkanapéjával és panorámaablakaival minőségben nem maradt el a jacht többi helyiségétől: elegáns volt, csupa fény. A komoly és funkcionális konyha natúr színű tölgyfa és lakkozott üveg étkezősarokban folytatódott. Ethan felkapott egy kölnisüveget, amely két fénykép között állt; mindkét képen ő volt látható, az egyiken Barack Obama, a másikon Hillary Clinton társaságában. Befújta magát a férfias, dohány- és nyersbőr illatú parfümmel. Szerette kiemelni „férfias” oldalát, ő nem tartozott azok közé, akik a kor szellemének engedve énjük nőies oldalát hangsúlyozták. Micsoda hülyeségek. Aznap reggel fontos televíziós felvétele volt az NBC-nél, tehát kifogástalanul kellett kinéznie, mindenben megfelelve a gondosan felépített képnek: az együtt érző, emberséges terapeuta, aki a szakmájában a következetesnél is következetesebb, de a megjelenésében „cool”, afféle hibrid Freud, Teréz anya és Georges Clooney között. Az akasztós szekrényből elővette kedvenc öltönyét: egy gyapjúselyem Pradát, hozzá egy Oxford inget és egy pár Santoni cipőt. Soha ne mozdulj ki 4 000 dollárnál olcsóbb cuccban otthonról. Ezt a szabályt kell követnie annak, aki jólöltözöttnek kíván látszani. A tükör előtt begombolt egy gombot a zakóján – Tom Ford szerint így rögtön tíz kilót veszít az ember –, és felöltötte természetesen laza külsejét; azt az arcát mutatta, amelyet tavaly alakított ki, amikor a fényképe megjelent a Vogue New York-i hírességekről szóló számában. Az óragyűjteményéből kiemelt egy Hamptonst, és Burberry kabáttal koronázta meg a művét. A lelke mélyén pontosan tudta, hogy mindez a luxus az égvilágon semmit nem jelent, sőt, hogy egy kicsit röhejes is. De Manhattanben voltunk! És Manhattanben nagy gondot kell fordítani a csomagolásra, mivel manapság minden csak látszat. A konyhában elmajszolt egy fél bagelt, majd kilépett a fedélzetre, ahol azonnal a hajába szántott a New York-i öbölben fújó friss tengeri szél. Feltette könnyű, ergonomikus napszemüvegét, majd egy percre megtorpant, és megcsodálta a felkelő napot. Nem sokan tudtak a kis North Cove-i kikötő létezéséről. Két lépésre a Battery Parktól és a Ground Zérótól csodálatos kis zárvány volt a város szívében. A négy gránit- és üvegtorony közé beékelődött World Financial Center egy elegáns tér mellett állt, ahol egy lenyűgöző üvegtető télikertet oltalmazott, nagy pálmafákkal. A fülükön iPoddal, a legújabb divatú sportöltözékben kocogók egy csapata itt fejezte be a reggeli testedzést, tekintetüket az Ellis Islandre vagy a Szabadság-szoborra függesztve. Ethan rágyújtott, már csak azért is, hogy dacoljon velük, és összedörzsölte a tenyerét, mert fázott a keze. Bár az elején alig lehetett észrevenni, erősen fújt a szél, de ő szerette az első friss őszi szeleket. Felnézett, és magányos, nagyon alacsonyan szálló vadlibát pillantott meg. Ezt jó előjelnek tekintette. Igaz, hogy különösen kezdődött a reggel, de most úgy érezte, újjáéledt, és kész szembeszállni az élettel. A mai nap nagy nap lesz. – Jó napot, Whitaker úr – mondta a kikötőőr, amikor Ethan a kis parkolóba lépett. De Ethan nem felelt. Földbe gyökerezett a lába az autója – egy legújabb márkájú, ezüst-fekete, nagyragadozót idéző Maserati kupé – előtt, és dühösen megpróbálta felmérni a kár mértékét: a hűtőrács behorpadt, az autó bal első oldala összetört, az egyik kerékabroncs megrongálódott, és az ajtó is komolyan megkarcolódott. Ez nem lehet igaz! Nem emlékezett semmiféle balesetre. Amikor utoljára az autóba ült, a karosszéria csillogott, mint a gyémánt, kirajzolva a tökéletesen hajlékony vonalakat. Ethant egy pillanat alatt megint elöntötte a forróság. Valami komoly dolog történt az éjjel. Valami, amiről a leghalványabb emléke sem maradt. Nem, szokás szerint fölöslegesen idegeskedsz. Részeg voltál, és nyilván elsodortál egy korlátot. Csak ennyi.

156

Már hétfőn elviszi a Maseratit a szervizbe, és vadonatúján fogja visszakapni. Bele fog ugyan kerülni tíz- vagy húszezer dollárjába, de a pénz nem probléma. Ethan kinyitotta az ajtót, és beült az értékes fából és finom varrott, olasz bőrből készült puha fészekbe. A luxus édes illata egy pillanatra elringatta ugyan, de ez nem tartott sokáig. Bánta már, hogy nem ébresztette fel a mellette alvó vörös hajú nőt. Ha jobban belegondol, talán ő az egyetlen ember, akitől megtudhatná, mi történt az elmúlt éjszaka. Ethan habozott, majdnem visszament a jachtra, ám végül letett róla. Igazán tudni akarja? Nem volt benne biztos. Ez már a múlthoz tartozott, és Ethan tizenöt év alatt megtanulta, hogy ne terhelje magát túlságosan a múlttal. Elfordította a slusszkulcsot, és már éppen elhagyta a parkolót, amikor bizonytalan kép zavarta meg az elméjét, és a képet őrjítő gondolat követte. A fiatal nő, a rézvörös fürtjeivel… …és ha halott? Nem, ez képtelenség. Hogy jut ilyesmi eszébe? Pontosan emlékezett, hogy érezte a nő édes, langyos leheletét. Majdnem biztos volt benne. Majdnem, de nem teljesen… A keze ökölbe szorult, a kormányra csapott. Összevissza beszélsz! Már megint úrrá lett rajta a paranoid oldala. Ez a szorongás a sikerrel és a pénzzel együtt érkezett az életébe. A félelem táplálta, hogy egyetlen pillanat alatt mindent elveszíthet, amit tizenöt év alatt megszerzett. Legyen már vége, hogy ilyen őrült agyszüleményekkel mérgezed az életed! A fejében megszólaló normális hang elektrosokként hatott rá, és szinte egy csapásra kisöpörte a rossz gondolatokat és az idegességet. Most már tényleg kihajtott a parkolóból, és a gázra taposott, a puszta örömért, hogy meghallja a nyolchengeres, négyszáz lóerős motor hördülését. Márpedig ez a mai nap jó nap lesz! Ebben biztos volt. Egy nagy nap. Egy őrült nap. 2 A férfi, aki nagyon siet Jól tudom, mitől menekülök, de azt nem, hogy mit keresek. MONTAIGNE Manhattan Október 31. szombat 8 óra 53 perc Az utastér tizenegy hangszórójából kristálytisztán szóló Jimmy Hendrix-gitárakkordok belehasítottak a motor tompa, békés brummogásába. Ethan gyorsan áthajtott a hét közben oly nyüzsgő, de most, szombat reggel szinte kihalt üzleti negyeden, majd elindult Midtown felé. Nem kellett hozzá sok, hogy visszanyerje a magabiztosságát. A gyorsaság, a kék ég, a felhőkarcolók ablakaiból visszaragyogó napfény mind-mind New York dicsőségét hirdették. És Ethan imádta New Yorkot. A város, ahol az ember otthon érzi magát, ha a semmiből érkezett.

157

Ám ma reggel nem volt rendjén valami. Az utcák valahogy művinek látszottak, mint egy film díszletei, mintha ez nem a megszokott New York lenne. Ethan összevonta a szemöldökét, a gyalogosokat, az autókat, az épületeket kémlelte, de nem sikerült rájönnie, mi az, ami nem stimmel. Idegesen bekapcsolta a rádiót, és keresett egy helyi adót: Több ezer taxisofőr lépett sztrájkba ma reggel Manhattanben negyvennyolc órára, így tiltakozva a városházi tervezet ellen, amely kötelezővé kívánja tenni a GPS és a bankkártyaterminál beszerelését a járművekbe… Tehát ez hiányzott a díszletből, és ennek köszönhető, hogy olyan folyamatos a forgalom! A legendás sárga járművektől megfosztva Manhattan mintha elveszítette volna egyéniségének egyik fontos összetevőjét. …mivel a sofőrök szerint ez a rendelkezés támadást jelent a magánélet ellen, hiszen a magas beszerelési költségek mellett azt is lehetővé teszi a hatóságok számára, hogy nyomon kövessék a helyváltoztatást. A TCL szerint jelentős, majdnem 100%-os lesz a sofőrök részvételi aránya a sztrájkban, amely komoly fennakadásokat fog okozni. Máris hosszú sorok kígyóznak a Kennedy és a Newark repülőtér, valamint a Pennsylvania Station előtt… Ethan rápillantott a műszerfal órájára, és vágott egy grimaszt: a híres reggeli televíziós show, a Saturday in America élő felvételére várták. Népszerű adás volt, hétvégenként több mint hatmillió tévénéző volt kíváncsi rá. Valahányszor szerepelt a műsorban, könyvei és DVD-i eladási mutatója a sokszorosára emelkedett, a tanfolyamaira és előadásaira való várakozási idő több hétre nyúlt. Ethan három évvel ezelőtt lett híres médiaszemélyiség, szinte egyik napról a másikra. Bár néha „doktornak” szólították, nem volt orvos. Nagyon szeretett volna orvosi tanulmányokat folytatni Seattle-ben, de négy egyetemi év után megértette, hogy ez tévútra vinné. Az orvosi egyetem túl drága volt, és túl hosszú lett volna a képzési idő. Egyébként az orvosok világa nem is igazán érdekelte, és nehezen tudta magát elképzelni egyszerű általános orvosként, amint egész életében reumás és fejfájós betegeket kezel. Ezzel szemben nagyon vonzotta minden, ami távolról vagy közelebbről kapcsolatos volt a pszichológiával. Nagyon hamar ráébredt, hogy jól forog a nyelve és hatással van az emberekre. Miért ne állíthatná ezt a tehetségét valami olyasmi szolgálatába, ami szenvedélyesen érdekli, például az emberi lélek rejtelmeinek szolgálatába? De mivel gyakorlatias volt, és boldogulni akart az életben, hasadékot keresett az idők szelében. Furcsa szavak jelentek meg egyre gyakrabban a könyvekben és a médiában: személyiségfejlesztés, boldogságra nevelés, jobb élet, önmagunk tisztelete, lehetőségeink kiaknázása… Ethan rájött, hogy ezen a gyorsan fejlődő területen olyan lehetőségek várják, amelyeket meg kell ragadnia… Tehát félbehagyta a tanulmányait, és egy kis pszichoterapeuta rendelőt nyitott a Morningside és az East Harlem határán. Éveken át gyógyított depresszióval, szenvedélybetegségekkel, ízületi gyulladással és hátfájással küzdő egyszerű embereket. Visszatekintve pontosan fel tudta mérni, milyen fontos volt számára ez az időszak. A szegénynegyed lakóival való mindennapi kapcsolatában sokat fejlődött, kiegészíthette pszichológiai ismereteit, rengeteget olvasott, miközben részt vett számos ál- „spirituális vezető”, coach és egyéb személyiségfejlesztő guru szemináriumain. A különböző forrásokból felcsipegetett összetevőkből kiindulva építette fel saját módszerét, amely kipróbált vagy modernebb, újító technikák egyvelegére épült: pozitív gondolkodás, viselkedésterápia, sophrológia, szerepjáték, pszichodráma*, fényterápia, akupunktúra, érzelmi kommunikáció… Elsőként ajánlotta Manhattanben a walk and talk terápiát, ami abból állt, hogy a pácienseit a Central Park sétányain kószálva beszéltette önmagukról. Mit számított, hogy ezeknek a 158

gyógymódoknak nincs feltétlenül tudományos megalapozottsága: attól a pillanattól kezdve, hogy egy technikával eredményt lehet elérni bizonyos személyeknél, miért mondanánk le róla? Négy éve az élete különös fordulatot vett. Egyik este, amikor már zárni készült a rendelőt, titokzatos hölgy jelent meg nála egy tizenéves fiúval. A napszemüveg és a selyem fejkendő ellené*Olyan terápia, melynek során egy csoport tagjai állal eljátszott rögtönzött jelenetek lehetővé teszik a neurózisok felszínre kerülését

re Ethan azonnal felismerte Loretta Crownt, a nevét viselő híres talk-show producerét és vezetőjét. Hogy történhetett, hogy ez a híres afro-amerikai asszony, a show-business egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb figurája itt kötött ki nála, a szerény harlemi rendelőben? A válasz két szó: a takarítónője, akit Ethan néhány hónapja – három akupunktúra-kezelés során – olyan sikeresen megszabadított a krónikus migrénjétől, hogy azóta fűnek-fának Ethan dicséretét zengte, míg végül a hír a munkaadója fülébe is eljutott. Loretta a fia miatt fordult Ethanhez: a fiút súlyos traumás neurózis gyötörte az apja két éve, tragikus körülmények között bekövetkezett halála óta. Egy jachtkirándulás során az apa engedett a gyerek kérésének, és néhány percre átengedte neki a kormánykereket, és ki akarván használni az időt, nekiállt leszerelni egy-két vitorlát. Egy szélrohamtól azonban elveszítette az egyensúlyát, és a tengerbe zuhant, a fiú pedig, aki nem tudta megállítani a vitorlást, maga is az Atlanti-óceán hideg vizébe vetette magát. Egy órával később a mentőegységek csak egy túlélőt húztak ki. A szörnyű baleset óta a fiút bűntudatrohamok gyötörték, a szorongás, a rémálmok és a szüntelen flashbackek miatt újra meg újra átélte a tragédiát. Amikor Ethan találkozott vele, már krónikus álmatlanságban szenvedett, reszketett, képtelen volt koncentrálni, és hónapok óta be sem tette a lábát az iskolába. Loretta Crown elhurcolta a fiát a Keleti part összes felkapott pszichológusához, de sem az antidepresszánsok, sem a bétablokkolók, sem a hipnózis nem tudták megszabadítani a lelki zavaraitól. Ethannek szerencséje volt, és jó megérzései. Néhány szemmozgás-kezelésnek* köszönhetően a fiúnak sikerült „újra átélnie” a traumatikus epizódot, és így az agya „meg tudta emészteni” a tragédiát. Miután a fia túljutott a nehezén, Loretta Crown úgy érezte, adósa Ethannek. Ő nógatta, hogy írjon könyvet a terápiás tapasztalatairól, majd meghívta a műsorába. A húsz év alatt, amióta a képernyőn volt, a talk show királynője valóságos intézménnyé nőtte ki magát. Loretta nagymiséjét több mint százötven helyi tévéláncon sugározták, jobb napokon a nézőszám meghaladta a tizenötmilliót, és nézőinek 80%-a nő volt. Mint Larry King, Loretta is a népszerű kultúra ikonja volt, és komoly hatást gyakorolt többmilliónyi tévénéző ízlésére. Miután Ethan könyvét olvasásra ajánlotta a műsorában, a könyv azonnal az eladási listák élére került. A fiatal terapeutáról cikkek jelentek meg a sajtóban, ezeknek köszönhetően több meghívást is kapott rádiós és televíziós műsorokba. És nem telt bele fél év, Ethan a televíziós beszélgetések elmaradhatatlan vendégévé vált, valahányszor olyan téma került szóba, aminek bármi köze volt a pszichológiához. Ethan röptében kapta el a labdát, és mára valóságos kis üzleti birodalom fölött uralkodott. Könyvek, előadások, méregdrága képzések, weboldalak, DVD-k, hangoskönyvek, zen-naptárak és relaxációs CD-k formájában árulta a „tanítását”. Sőt nemrégiben több egyetem is felajánlotta, hogy tartson „boldogságkurzusokat”; ezek nagy divatba jöttek, amióta a fiatal pszichológus, Tal Ben Shakar először beszélt a témáról a harvardi kampusz nagyelőadóiban. A televízió képernyőjén Ethan bizalmat ébresztett. Jó arca volt, áradt belőle a biztonság, de nem volt öntelt. Soha nem tolta fel magát a spirituális guru szerepébe, így még hitelesebbé vált. Jól tudott beszélni, közérthetően, és könnyen alkalmazkodott kétkedő korunkhoz. Arra szólította 159

fel az embereket, hogy törődjenek magukkal, komoly pszichoanalízis és antidepresszánsok nélkül is – bár ő maga súlyos Prozac-függő volt. Az egyszerű, anyagi javaktól független életmódot hirdette – bár őt magát luxus és hivalkodó gazdagság vette körül –, a családra, a barátságra és a társadalmi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt – miközben úgy élt, mint egy remete… Azt tedd, amit mondok… * Az Eye Movement Desensitization and Reprocessing (EMDR) olyan pszichoterápia, amelyet főleg a poszttraumatikus stresszek tüneteinek kezelésekor alkalmaznak. A szemmozgások kihasználásán alapul – ezek a mozgások az álom alatt működő spontán szemmozgáshoz hasonlítanak , és lehetővé teszi az agy számára, hogy gyorsan „,megeméssze” a múltban megesett traumák leülepedett maradványait.

* Ethan lassított, mielőtt rátért volna a Brodwayre. Bár késésben volt, szeretett volna kitérőt tenni a Times Square felé: az utolsó rendezni való számlája a múltjával. Mert tizenöt éve, napra pontosan tizenöt éve annak, hogy egy őszi estén hátrahagyta a régi életét, abban a reményben, hogy valaki mássá válik. Megállt a Marriott előtt, a slusszkulcsát egy szállodai alkalmazottra bízta, de nem ment be a szállóba, hanem átballagott a sugárút túlsó oldalára. A Times Square-en szinte nem is volt forgalom. Az út közepén egy csapat pityókás japán turista fényképezkedett, és kedvenc tévésorozatukra utalva viccesen azt kiáltották: „YATTA”. Ethan rágyújtott. Az újságos még mindig ugyanott volt, mint emlékeiben. Bedobta a kívánt pénzdarabot, és kivette az aznapi New York Timest. Széthajtogatta az újságot, a közepéből kiemelte az Art & Culture betétet, melynek első oldalán ott díszelgett a fényképe, a következő felirat alatt: A pszichológus, aki elbűvöli Amerikát Eredetileg úgy volt, hogy a cikk a jövő heti számban jelenik meg, de a kapcsolatainak köszönhetően Ethannek sikerült előrehozatnia a megjelenését, így megünnepelhette a különös születésnapot, amelyet ő tartott számon egyedül. Gyorsan átfutotta a cikket: meglehetősen hízelgő volt, szinte egy felszenteléssel felért. Ökölbe szorította a kezét, és egy fém telefonfülke oldalára csapott. Íme, hát sikerült! Megtartotta az ígéretét: tizenöt év alatt a New York Times első oldalára került! A semmiből indulva felért a csúcsra, és ahogy az itteniek hajtogatták: Amit New Yorkban elérsz, azt a világ bármelyik pontján elérheted… Az út túlsó oldalán két munkás üvegezte a Virgin Megastore egyik kirakatát. Ahogy elnézte őket, Ethan újra maga előtt látta önmagát, amint az építkezéseken dolgozik Jimmyvel. Talán életében először mérte fel, milyen nagy utal tett meg. Ugyanezen az utcán ment át tizenöt évvel ezelőtt. Tizenöt métert tett meg, hogy átkeljen az út túloldalára, tizenöt év kellett hozzá, hogy befusson. A fejében egymást kergették az emlékek, de ő elfojtotta őket. Természetesen ahhoz, hogy idáig eljusson, mindent feláldozott, és valóságos űr támadt körülötte, de ez a mulatság megérte az árát. A dél felé áramló forgalmat figyelve azért parányi mélabút érzett. Mégiscsak furcsa, nem, hogy nincs senki, akivel megoszthatná a sikert? Hirtelen villanásszerű látomás rémlett fel előtte: Céline zöld szemét érezte magán. Pislantott egyet, és a látomás eltűnt. Ethan szíve hevesebben vert, és mély zavart érzett. Nem, szedd össze magad! Az élet szép. Mindened megvan, amire csak vágysz. És nagyon jól tudod, hogy mindig egyedül vagyunk. Az élet igazán gázos pillanataiban egyedül vagyunk. Egészen egyedül vagyunk, amikor elmúlik a szerelem, egyedül, amikor a zsaruk hajnalban

160

beállítanak, egyedül az orvossal szemben, amikor bejelenti, hogy rákunk van, egyedül, amikor megkrepálunk… Elűzte a rátörő mélabút. Csak úgy kerülheti el a nagy sikereket menetrendszerűen követő levertséget, ha egy újabb kihívásra összpontosít. Elgondolkodott: talán a politika… Tettek már fel neki tapogatózó kérdéseket a polgármesteri hivataltól… Ha igazán ráhajt, úgy érezte, képes lenne megszerezni New York polgármesteri székét. Nem a következő választásokkor, hanem nyolc év múlva. Éppen ezen tűnődött, amikor a BlackBerry rezegni kezdett a zsebében. Az NBC producere volt, aki nyugtalankodott a késése miatt.

161

Guillaume Musso a mai francia irodalom fenoménje, mondhatni, csodagyereke. Ez a harmincegyvalahány éves fiatalember 2004 óta publikál, minden évben menetrendszerűen kiad egy regényt, és mindegyikkel hatalmas sikert arat. Csak tavaly több mint egymillió példányt adtak el a könyveiből, amelyeket huszonhat nyelvre fordítottak le, és valamennyi eddig megjelent regénye megfilmesítési jogát eladták már.

Kedves Olvasónk! Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthető a www.ulpiushaz.hu című honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Felelős szerkesztő V. Detre Zsuzsa Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 100209 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

162