M. J. Arlidge - Helen Grace 02.- Üsd, Vágd

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Pop Goes the Weasel Published by the penguin Group, London, 2014 Fordította: Turcsányi Jakab Borítóterv: Szabó Vince Könyvterv: Malum Stúdió | Szabó Vince Copyright © M. J. Arlidge, 2014 Hungarian translation © Turcsányi Jakab, 2016 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2016 Elektronikus kiadás v.1.0. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. ISBN 978-963-406-242-4 Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

1 A tengerről belopakodó köd fojtogatta a várost. Megszálló hadseregként ereszkedett alá, elnyelte a jellegzetes tereptárgyakat, felfalta a holdfényt, ismeretlen, nyugtalanító hellyé változtatva Southamptont. Az Empress Road iparövezete néma volt, akár a sír. A karosszérialakatos műhelyek estére bezártak, a szerelők és a szupermarket dolgozói hazamentek, és feltünedeztek az utcai prostituáltak. Rövid szoknyában és melltartó-topban nagyokat slukkoltak a cigarettájukból, hogy begyűjtsenek egy kis meleget a csontig hatoló hidegben. Fel-alá járkálva igyekeztek eladni a portékájukat, de a szürke homályban inkább látszottak csontvázszerű kísérteteknek, mint a vágy tárgyainak. A férfi lassan hajtott, végigpásztázva tekintetével a félmeztelen junkie-k sorát. Felmérte őket – időnként belehasított a pillanatnyi felismerés –, aztán nemet mondott rájuk. Nem ilyeneket keresett. Ma este valami különlegeset akart. Remény küzdött benne félelemmel és frusztrációval. Másra sem gondolt már napok óta. Olyan közel járt, de mi van, ha nem igaz az egész? Csak városi legenda? Nagyot csapott a kormánykerékre. Itt kell lennie. Semmi. Semmi. Sem… És ott van. Egymagában állt, egy telegraffitizett falnak dőlve. A férfit egyből átjárta az izgalom. Ez a lány valamitől más volt. Nem a körmét nézegette, nem dohányzott, nem pletykálkodott. Egyszerűen csak várt. Várta, hogy történjen valami. A férfi letért az útról és egy drótkerítésnél parkolt, ahol nincs szem előtt a kocsi. Óvatosnak kell lennie, semmit sem bízhat a véletlenre. Végignézett az utcán életjelek után kutatva, de a köd teljesen elvágta őket. Mintha csak ők ketten lennének a világon. Átvágott az úton a lány felé tartva, aztán visszafogta magát, és lelassította a lépteit. Nem szabad elsietni – ez olyasmi, amit ízlelgetve kell kiélvezni. A várakozás néha élvezetesebb, mint maga az aktus – tapasztalatból tudta. El kell nyújtania a pillanatot. A rá következő napokban majd szeretné a lehető legpontosabban visszajátszani ezeket az emlékeket. Elhagyott házak sora foglalta keretbe a lányt. Senki nem akart már itt lakni, piszkosan és üresen álltak a házak. Drogtanya és hajléktalanszállás lett belőlük, tele elhajigált használt fecskendőkkel és még használtabb matracokkal. Ahogy felé tartott az úton, a lány felnézett, kilesve sűrű frufruja alól. Ellökte

magát a faltól, szó nélkül a legközelebbi romházra bökött a fejével, és belépett az ajtón. Nem volt alkudozás, sem bevezető. Mintha a lány megadta volna magát a sorsának. Mintha tudta volna. Az utána siető férfi itta a látványát, a hátát, a lábát a magas sarkúban, és egyre izgatottabb lett. Amikor a lány eltűnt a sötétben, megszaporázta a lépteit. Nem bírt tovább várni. Hangosan nyikorogtak a padlódeszkák, amikor belépett. A romos ház pontosan olyan volt, amilyennek a képzelgéseiben látta. Orrát megtöltötte a nyirkosság mindent átható szaga – az egész ház rohadt és korhadt volt. Besietett az egykori nappaliba, amely itt hagyott tangák és kotonok lerakatának tűnt. Nem látta a lányt. Akkor most fogócskát játszunk? A konyhában sem volt. A férfi sarkon fordult, körülnézett és megindult felfelé a lépcsőn a második szintre. Minden egyes foknál ide-oda járt a szeme, kereste a zsákmányt. Benyitott a homlokzati hálószobába. Penészes ágy, törött ablak, egy döglött galamb. De a lány sehol. A dühe már kezdte legyűrni a vágyat. Kinek képzeli ez magát, hogy így szórakozik vele? Hiszen csak egy közönséges kurva. Kutyaszar a cipője talpán. Meg fog szenvedni azért, ahogy bánik vele. Belökte a fürdőszoba ajtaját – semmi –, aztán megfordult, és bement a második hálószobába. Ezért pofán fogja vágni azt a hülye… Hirtelen hátranyaklott a feje. Fájdalom hasított belé – olyan erősen húzták a haját, le, le, a hátára kényszerítve. Aztán már levegőt sem kapott – egy rongyot tapasztottak a szájára és az orrára. Éles, maró szag csapta meg, és túl későn ébredt fel benne a védekező ösztön. Még küzdött az életéért, de már kezdte elveszíteni az eszméletét. Aztán minden elsötétült.

2 Figyelték minden lépését. Itták minden szavát. – A halott húsz és huszonöt év közötti fehér nő. Tegnap délelőtt talált rá a rendőri segéderő egyik embere egy gazdátlan gépkocsi csomagtartójában a Greenwood lakótelepen. Helen Grace nyomozó felügyelő hangja tiszta és erős volt, pedig csomóba állt a gyomra. A Southamptoni Központi Rendőrkapitányság Súlyos Bűncselekmények Csoportjának tartott eligazítást a hetedik emeleten. – Mint a képeken látják, kiverték a fogait, valószínűleg kalapáccsal, és mindkét kezét levágták. Sok tetoválása van, ami segíthet az azonosításban, és kezdésként a drogra és a prostitúcióra összpontosítsanak. Inkább bűnbandacselekménynek tűnik, mint közönséges vagy családon belüli gyilkosságnak. Bridges nyomozó őrmester fogja irányítani a vizsgálatot, és ő ad tájékoztatást a kikérdezendők köréről. Tony? – Köszönöm, asszonyom. Először is utána kell néznünk a korábbi eseteknek… Miközben DS Bridges belelendült, Helen lelépett. Ennyi idő után sem tudta elviselni, hogy a figyelem, a pletykák és intrikák középpontjába kerüljön. Csaknem egy év telt már el azóta, hogy véget vetett Marianne szörnyű sorozatgyilkos ámokfutásának, de az utána való érdeklődés mit sem lanyhult. Elkapni egy sorozatgyilkost impozáns teljesítmény, lelőni a saját nővérünket viszont egészen más ügy. Közvetlenül utána barátok, kollégák, újságírók és idegenek rohanták meg, hogy kifejezzék együttérzésüket és támogatásukat. De ez nagyrészt hamis volt – valójában a részletekre voltak kíváncsiak. Fel akarták nyitni Helent, hogy megnézzék, mi van odabent – milyen érzés volt lelőnie a saját testvérét? Molesztálta magát az apja? Érez bűntudatot a sok haláleset miatt? Felelősnek tartja magát? Helen azzal töltötte egész felnőtt életét, hogy magas falat építsen maga köré – még a neve, a Helen Grace is fikció volt –, de hála Marianne-nek, az a fal örökre leomlott. Helen kezdetben hajlott rá, hogy elmeneküljön – felkínálták neki az eltávozást, az áthelyezést, sőt egy leszerelési csomagra is kapott ajánlatot –, de valahogy összeszedte magát, és amint megadták rá az engedélyt, visszament dolgozni a southamptoni rendőrséghez. Tudta, hogy bárhová távozna, rajta lenne a világ szeme. Akkor már jobb szembenézni a dolgokkal az ismerős terepen, ahol sok évig jó élete volt. Ez volt az elmélet, de a valóság sokkal nehezebbnek bizonyult.

Túl sok emlék kötötte ide – Markról, Charlie-ról –, és sokan voltak az olyanok is, akik hajlamosak spekulálni, kétségbe vonni vagy gúny tárgyává tenni a megpróbáltatásait. Még most is, hónapokkal azután, hogy újra munkába állt, voltak időszakok, amikor muszáj volt elszöknie. – Jó éjszakát, asszonyom. Helen felkapta a fejét, mert a gondolataiba merülve szó nélkül elsétált volna az ügyeletes őrmester mellett. – Jó éjszakát, Harry. Remélem, a Saints nem felejt el győzni ma este. Könnyed volt a hangja, de idegenül hatottak a szavai, mintha túl nagy erőfeszítésébe kerülne hetykeséget mutatni. Kisietett az épületből, felült a Kawasakijára és gázt adva elrobogott a West Quay Roadon. A tengerről korábban begomolygott köd megült a városon, és magába nyelte Helent. Tartva a nagy, de egyenletes sebességet elhúzott a St. Mary Stadion felé vánszorgó kocsisor mellett. Elérve a város külterületét, rátért az országútra. Megszokásból belenézett a visszapillantó tükrökbe, de nem követte senki. Ahogy gyérült a forgalom, növelte a sebességet. Amikor elérte a nyolcvan mérföld per órát, habozott egy másodpercig, majd felgyorsult kilencvenre. Soha nem érezte magát olyan lazának, mint amikor nagy sebességgel száguldott. Elmaradtak mögötte a települések. Winchester, majd Farnborough, míg végül fel nem tűntek a távolban Aldershot körvonalai. Vetett még egy gyors pillantást a tükörbe, aztán behajtott a városközpontba. Letette a motort a Parkway parkolójában, kikerült egy csapat részeg squadost, és az árnyékba húzódva tovább sietett. Nem ismerte itt senki, de nem akart kockáztatni. Elhaladt a vasútállomás előtt és nemsokára már a Cole Avenue-n, Aldershot kertvárosának szívében járt. Nem tudta biztosan, hogy helyesen teszi-e, de kényszert érzett a visszatérésre. Bevette magát az utca egyik felét szegélyező aljnövényzetbe és elfoglalta szokásos megfigyelőhelyét. Ólomlábakon járt az idő. Helennek megkordult a gyomra, és rájött, hogy reggeli óta semmit nem evett. Ostobaság, hiszen napról napra soványabb lesz. Mit akar bizonyítani magának? Jobb módszerek is vannak a megbékélésre, mint hogy halálra éhezteti magát. Hirtelen mozgást észlelt. Valaki viszlátot kiáltott, aztán becsapódott a 14-es szám kapuja. Helen lekuporodott. Követte tekintetével a fiatalembert, aki gyors léptekkel tartott felé az utcán, miközben a mobiltelefonja gombjait nyomogatta. Három méterre haladt el Helentől, anélkül hogy észrevette volna, majd befordult a sarkon. Helen elszámolt tizenötig, mielőtt elhagyta volna a búvóhelyét, hogy a nyomába eredjen.

A fiús külsejű – huszonöt éves – férfi jóképű volt sűrű, sötét hajával, kerek arcával. Sportosan öltözött, lógott a fenekén a farmer, mint oly sok fiatalembernek, aki mindenáron menőnek és lazának akart látszani. Helent kissé megmosolyogtatta ez a keresett lazaság. Lármás srácok csoportja tűnt fel, akik a Vasút vendéglő előtt vertek tanyát. Két font egy pint sör, ötven penny egy kupica és ingyen biliárd: zarándokhelye a fiataloknak, a csóróknak és a kétes figuráknak. Az idős tulaj boldogan kiszolgált bárkit, aki elérte a pubertáskort, így mindig tele volt a kocsma, még az utcára is jutott a tömegből. Helen örült a fedezéknek, a testek között megbújva észrevétlenül figyelhetett. A srácok zajosan ünnepelték a fiatalembert, aki egy húszfontos bankjegyet lobogtatott. Bementek, és Helen követte őket. Türelmesen várva sorára a pultnál láthatatlan maradt a számukra – nekik senki nem létezett harminc fölött. Néhány ital után a banda elvonult a pub közönségének kíváncsi szeme elől egy kültelki játszótérre. A lepusztult városi park elhagyatott volt, Helennek ezért óvatosnak kellett lennie. Az esti parkban magányosan andalgó nő óhatatlanul figyelmet kelt, tehát a háttérbe húzódott. Talált egy öreg tölgyet, amelynek kérgén súlyos sebeket ejtettek a szerelmes szívek, és meglapult az árnyékában. Innen zavartalanul leshette, ahogy a banda füvet szív, és a hideg ellenére remekül érzi magát. Helent egész életében figyelték, de itt láthatatlan volt. Marianne halálát követően vizsgálat tárgya és közpréda lett az élete. A végén úgy gondolták az emberek, hogy szőröstől-bőröstől ismerik. De egyvalamit nem tudtak. Volt egy titok, amit megtartott magának. És most itt állt tizenöt méterre tőle, mit sem sejtve Helen jelenlétéről.

3 Pislogva kinyitotta a szemét, de nem látott. Folyadék szivárgott le az arcán, miközben a szemgolyói hasztalanul forogtak a gödrükben. Ijesztően eltompult a hallása, mintha vattával dugták volna be a fülét. A lassan eszméletére térő férfi heves fájdalmat érzett a torkában és az orrlikaiban. Intenzív égető értést, mintha lángot vetett volna a gégéje. Prüszkölni, öklendezni akart, kiköpni azt, ami a kínjait okozta. De kipeckelték és ragasztószalaggal szorították el a száját, ezért tűrnie kellett a szenvedést. Végül elapadtak a könnyei, és tiltakozó szeme elkezdhette felmérni a környezetét. Még mindig a romos házban volt, de már a homlokzati hálószobában feküdt kiterítve a mocskos ágyon. Rángatóztak az idegei és vadul küszködött – ki kellett szabadulnia –, de szorosan a vaságyhoz kötözték a karját és a lábát. Hiába húzta, rángatta, csavarta, a nejlonzsinórok kitartottak. Csak most döbbent rá, hogy meztelen. Szörnyű gondolat futott át rajta – itt akarják hagyni így? Hogy halálra fagyjon? A bőre már védelmi reakciókat mutatott – libabőrös lett a hidegtől és a rettegéstől –, tudatosítva benne, hogy milyen veszélyesen hideg van. Torka szakadtából üvöltött – de csak halk, zümmögő nyögés szaladt ki belőle. Ha legalább beszélhetne velük… még több pénzt ígérhetne nekik, és elengednék. Nem hagyhatják itt így. A félelmébe most már belopózott a megaláztatás is, ahogy lenézett a foltos dunyhán elnyúló puffadt, középkorú testére. Feszülten hallgatózott, azzal a vak reménnyel, hogy hátha nincs egyedül. De nem hallott semmit. Sorsára hagyták. Mennyi ideig kell itt maradnia? Amíg ki nem ürítik a bankszámláit? Amíg elmenekülnek? A férfi megborzongott, már előre iszonyodva a várható alkudozástól a szabadságáért egy drogossal vagy egy kurvával. Mit tegyen, amikor elengedik? Mit fog mondani a családjának? A rendőrségnek? Keserűen átkozta magát, amiért ilyen hülye… Megnyikordult egy padlódeszka. Mégsem volt egyedül. Feltámadt benne a remény – talán most megtudja, mit akarnak tőle. Tekergette a nyakát, hogy megpróbáljon szembenézni a támadójával, de az hátulról közeledett és a látókörén kívül maradt. Hirtelen rádöbbent, hogy az ágyat, amelyen kikötözték, a szoba közepére húzták, akár egy középen álló színpadot egy előadásban. Valószínűtlen, hogy így akarna itt aludni valaki, akkor meg… Árnyék vetült rá. Mielőtt reagálhatott volna, valami ráborult a szemére, az orrára, a szájára. Egy csuklyaszerűség. Érezte az arcán a puha szövetet, érezte, hogy feszesre húzzák a megkötőzsinórt. A férfi immár a levegővételért küszködött, a vastag bársony

rálapult tiltakozó orrlikaira. Hevesen dobálta ide-oda a fejét, pici légzsákot keresve a feszes szövet alatt. Azt várta, hogy bármelyik pillanatban még szorosabbra húzzák a zsinórt, de meglepetésére nem történt semmi. Most mi van? Megint néma csend lett, csak a férfi zihálását lehetett hallani. Kezdett meleg lenni a csuklya alatt. Bejut ide az oxigén? Kényszerítette magát, hogy lassan lélegezzen. Ha most pánikba esik, hiperventilálni fog, és akkor… Hirtelen összerándult, vadul pulzáltak az idegei. Rátettek valami hideget a combjára. Valami keményet. Fém lehet? Egy kés? És most megindul a lábán felfelé a… A férfi minden erejével ellenszegült, megfeszített izmokkal rángatta a kötelékeit. Tudta, hogy már az életéért küzd. Sikoltott, ahogy a torkán kifért. De a ragasztószalag nem engedett. Ahogy a kötelékei sem. És úgysem lett volna senki, aki meghallja a sikolyait.

4 – Munka vagy szórakozás? Helen kalapáló szívvel pördült meg. A sötétedő lépcsőházban kaptatott felfelé a lakásához, és azt hitte, hogy egyedül van. A bosszúság, hogy meglepték, futó szorongással keveredett… de csak James volt az, a saját lakása ajtajában. Helen alsó szomszédja három hónappal ezelőtt költözött a házba és a South Hants Kórház vezető ápolójaként szélsőséges időbeosztásban dolgozott. – Munka – hazudta Helen. – És maga? – Munka, amiről azt hittem, hogy szórakozás lesz. De… továbbment a taxival. – Van ilyen. James vállat vont és fanyar mosolyra húzta a száját. Harmincas volt, jóképű a maga szakadt módján, azzal a laza vonzerővel, ami rendszerint bejön a kezdő ápolónőknél. – Kinek a pap, kinek a papné – tette hozzá. – Azt hittem, tetszem neki, de mindig is rosszul olvastam a jelekből. – Valóban? – kérdezte Helen, aki egy szavát sem hitte. – Amúgy nem volna kedve csatlakozni hozzám? Van egy üveg borom… vagyis tea, van itthon tea… – helyesbített James. Eddig a pontig Helen még kísértésbe eshetett volna. De ez a helyesbítés irritálta. James olyan volt, mint a többi – tudta, hogy Helen nem iszik, tudta, hogy jobban szereti a teát, mint a kávét, tudta, hogy embert ölt. Újabb voyeur lépett fel az élete roncsain. – Jó lenne – hazudott megint –, de egy csomó aktát kell még átnéznem holnapra. James mosolygott, és megadóan bólintott, de tudta, mi a helyzet. És volt annyi esze, hogy ne erőltesse a dolgot. Leplezetlen kíváncsisággal figyelte, ahogy Helen felmegy a lépcsőn a lakásához. Egyfajta végérvényességgel csukódott be mögötte az ajtó. Hajnali ötöt mutatott az óra. A kanapéján kuporgó Helen nagyot kortyolt a teából és bekapcsolta a laptopot. Már jelentkeztek a kimerültség első jelei, de addig úgysem tudott volna elaludni, amíg el nem végzi a munkáját. A laptopjának kiterjedt védelme volt – áthatolhatatlan fallal kerítette körül azt, ami még megmaradt a magánéletéből –, és Helen

nem sajnálta rá az időt, sőt élvezte a jelszavak beírásának és a digitális lakatok kinyitogatásának bonyolult folyamatát. Rákattintott a Robert Stonehill-mappára. A fiatalember, akit az este követett, mit sem tudott Helen létezéséről, de Helen mindent tudott róla. Írni kezdett, kiteljesítve a gazdagodó portrét, hozzáadva azokat az apró részleteket, amelyeket a legutóbbi megfigyelés során gyűjtött be a személyiségéről és a karakteréről. Eszes a fiú – ezt egyből látni. Jó a humorérzéke, bár minden második szava káromkodás, gyors a felfogása és megnyerő a mosolya. Nagyon értett ahhoz, hogyan kell rávenni az embereket, hogy azt tegyék, amit akar. Soha nem ő állt sorba a pultnál italért – mindig úgy intézte, hogy az egyik csicska menjen, míg ő Davey-vel, a mélynövésű sráccal tréfálkozott, aki a jelek szerint a banda vezére volt. Úgy tűnt, hogy Robertnek mindig van pénze, ami elég furcsa, hiszen csak árufeltöltő volt egy szupermarketben. Honnan szerezte a pénzt? Lopás? Valami még rosszabb? Vagy ennyire kényeztetik a szülei? Ő volt Monica és Adam egyetlen gyereke – a szemük fénye –, és Helen tudta, hogy Robert az ujja köré csavarja őket. Innen származhatnak a látszólag kiapadhatatlan forrásai? Mindig nyüzsögtek körülötte a lányok – hiszen fitt és jóképű –, de nem volt barátnője. Helent ezek a kérdések érdekelték a legjobban. Hetero vagy meleg? Bizakodó vagy gyanakvó? Kit engedne közel magához? Helen nem tudta a választ, de biztosra vette, hogy ki fogja deríteni. Lassan, módszeresen hatolt be Robert életének valamennyi területére. Helen ásított. Hamarosan be kell mennie a kapitányságra, de még van ideje néhány órát aludni, ha most azonnal elteszi magát. Rutinos könnyedséggel futtatta le a számítógép titkosítóprogramjait, bezárta a fájlokat, aztán megváltoztatta a főjelszót. Újabban minden alkalommal megváltoztatta, ahányszor csak használta a laptopot. Tudta, hogy ez túlzás, kész paranoia, de nem volt hajlandó semmilyen kockázatot vállalni. Robert az övé, egyedül az övé. És azt akarta, hogy ez így is maradjon.

5 Már hajnalodott, ezért gyorsan kellett mozognia. Egy-két órán belül a nap eloszlatja a sűrű ködöt, láthatóvá válnak azok, akik eddig rejtve maradtak. A férfinak remegett a keze, fájtak az ízületei, de csak hajtotta előre magát. A feszítővasat egy vasboltból lopta az Elm Streeten. Az indiai eladót lefoglalta a krikettmeccs a táblagépén, nem vette észre, hogy a hosszú kabátja alá dugja. Jó érzés volt fogni a merev, hideg fémet a kezében, és most minden erejét beleadva dolgozott, előrehátra, támadta az ablakot védő rozsdás vasrudakat. Az elsőt könnyen kiverte, a második több munkát igényelt, de hamarosan már volt annyi hely, ahol befért a teste. Könnyebb lett volna a homlokzati részhez kerülni és ott betörni, de nem láthatták meg a környékbeli utcákon. Túl sok pénzzel tartozott túl sok embernek – olyan embereknek, akik boldogan ízekre szedték volna. Ezért inkább az árnyékban maradt, ahogy az éjszaka minden teremtménye. Még egyszer ellenőrizte, hogy tiszta-e a levegő, aztán az ablakra sújtott a feszítővassal. Jó volt hallani a csattanást, ahogy betört. Egy ócska törölközőbe csavarva a kezét gyorsan kiütötte a maradék üveget, majd feltornázta magát az ablakpárkányra és bemászott. Simán landolt, de tétovázott. Az ember sohasem tudhatja biztosan, mit talál egy ilyen helyen. Nem észlelt életjeleket, ám nem árt az óvatosság, ezért maga előtt tartva a feszítővasat merészkedett előre. A konyhában nem volt semmi használható, így gyorsan beosont a ház frontján lévő szobába. Ez már ígéretesebb volt. Szanaszét matracok, eldobált óvszerek és köztük természetes kísérőik, a használt fecskendők. Egyforma erővel támadt fel benne a remény és a szorongás. Kérlek, istenem, legyen itt annyi maradék, ami elég egy valamirevaló adagra. És már négykézlábra ereszkedve matatott a fecskendőkben, bedugva a kisujját, kétségbeesetten próbálva összeguberálni egy kis barna cukrot, amivel enyhíthetné a kínjait. Elsőre nem talált semmit, másodszorra sem – a rohadt életbe! –, de a harmadikban volt egy kisujjnyi. Nagy hűhó ennyiért. Mohón bedörzsölte a fogínyébe – pillanatnyilag megteszi. Lerogyott egy koszos matracra, és várta, hogy beálljon a tompultság. Már órák óta rángatóztak az idegei, lüktetett a feje, azt akarta – arra volt szüksége –, hogy végre egy kis nyugta legyen. Lehunyta a szemét és lassan fújta ki a levegőt, hogy végre oldódjon a feszültség a testében. De nem stimmelt valami. Volt valami, ami nem hagyta, hogy ellazuljon. Valami… Csepegés. Igen. Ez a hang. A lassú, de egyenletes zaj, ami megtörte a csendet, állhatatos vészjelet sugározva.

Csepegés. De honnan jön? Nyugtalanul rebbent a tekintete erre meg arra. Csepegett valami a szoba legtávolabbi sarkában. Szivárgás? Legyűrve a bosszúságát feltápászkodott. Jobb, ha megnézi – még az is lehet, hogy lesz valami a számára egy rézcsőben. Odasietett, de hirtelen megtorpant. Nem szivárgás volt. És nem is víz. Hanem vér. Csepp, csepp, csepp, a mennyezeten át. Sarkon fordult, hogy elhúzzon – semmi közöm hozzá! –, de a konyhába érve lelassította a lépteit. Talán mégsem kéne így elrohanni. Végül is van fegyvere, és nem észlelt mozgást az emeletről. Bármi lehet. Valaki elesett, kiütötte magát, kirabolták, megölték, bármi. De maradhatott utána valami értékes, amit kár lenne veszni hagyni. Pillanatnyi habozás után a tolvaj megfordult, átvágott a szobán, majd kikerülte a már megalvadt vér nagy tócsáját a folyosón. Felszegte a fejét, és magasra emelte a feszítővasat, hogy a veszély első jelére lesújthasson. De nem volt ott senki. Óvatosan megindult fölfelé a lépcsőn. Reccs. Reccs. Reccs. Minden egyes fok elárulta a jelenlétét. Halkan szitkozódott a bajusza alatt. Ha van valaki odafent, tudni fogja, hogy jövök. Kicsit erősebben markolt rá a feszítővasra, amikor elérte a lépcső tetejét. Biztos, ami biztos, előbb benézett a fürdőszobába és a hátsó hálóba – csak egy amatőr hagyja, hogy hátulról támadjanak rá. Miután meggyőződött arról, hogy nem kell rajtaütéstől tartania, a homlokzati hálószoba felé vette az irányt. Bármi történt is itt, bármit talál is, ott kell lennie. A tolvaj vett egy nagy levegőt és belépett az elsötétített szobába.

6 Egyre mélyebbre és mélyebbre merült, az édesvízzel keveredő sós víz belement a fülébe, az orrába. Már jócskán a felszín alatt járt, és kezdett elfogyni a levegője, de nem állt le. Furcsa fények világították meg a tó medrét, áttetsző és szép lett tőlük a víz, még mélyebb merülésre csábított. Már a fenékhez tapadó vastag hínárban evickélt előre. A rossz látási viszonyok ellenére csak nyomakodott tovább, pedig már szúrt a tüdeje. Azt mondták, hogy itt van, de hol? Egy rozsdás babakocsi, egy öreg bevásárlókocsi, egy olajoshordó, de nyoma sincs… Hirtelen rájött, hogy átverték. Nincs itt, akit keres. Megfordult, hogy a felszínre törjön. De meg sem tudott mozdulni. Tekergette a nyakát, és látta, hogy a bal lába beakadt a hínár közé. Tiszta erőből rugdosott, de a hínár nem engedett. Érezte, hogy kezdi elveszíteni az eszméletét. Nem bírja már sokáig, de kényszerítette magát, hogy relaxáljon, hagyta, hogy lesüllyedjen a teste a fenékre. Jobb, ha szép nyugodtan megpróbálja kiszabadítani magát, mint ha még jobban belegabalyodik a rugdalózástól. Leszorította a fejét, befurakodott az ellenálló hínárcsomó közé, és nagyot rántott rajta. Aztán leállt. És sikoltott – az utolsó levegőt adta ki a száján. Nem a hínár tartotta fogva. Hanem egy emberi kéz. Charlie levegő után kapkodva ült fel az ágyban. Vadul tekintett körbe, értelmezni próbálva a szöges ellentétet a lehúzó hínár és a meghitten ismerős hálószoba között, ahol felébredt. Végigsimított a testén, abban a hitben, hogy nedvesen tapad rá a pizsama, de az csontszáraz volt, csak a homlokán ütött ki a veríték. Ahogy lassulni kezdett a lélegzése, rájött, hogy csak rosszat álmodott, egy rohadt rémálom volt az egész. Nyugalmat erőltetett magára, és Steve felé fordult. Steve mindig is jó alvó volt, és Charlie megkönnyebbülten nézte, ahogy halkan horkolva fekszik mellette az ágyban. Óvatosan felkelt, belebújt a köntösébe és lábujjhegyen kisurrant a szobából. A lépcső felé indult. Elsietett a másik hálószoba ajtaja előtt, aztán megrótta magát érte. Amikor kiderült, hogy gyerekük lesz, Steve és Charlie kitárgyalta a szoba átalakítását – a dupla ágy helyett egy kiságyat és egy szoptatószéket kell betenni, vidám, sárga tapétával befedni a fehér falakat, vastag szőnyegeket teríteni a keményfa padlóra –, de a nagy készülődés feleslegesnek bizonyult. A magzat nem élte túl Charlie és Mark fogságát. Mire bevitték a kórházba, Charlie már tudta, de még reménykedett, hogy az orvosok megcáfolják a legszörnyűbb félelmeit. Nem

ez történt. Steve sírt, amikor elmondta neki. Ez volt az első eset, hogy Charlie sírni látta, de nem az utolsó. Az azóta eltelt hónapok során Charlie többször hitte már azt, hogy túl van a nehezén, hogy valamiképpen úrrá tud lenni a retteneten, de most is azon kapta magát, hogy ódzkodik bemenni a másik hálószobába, fél a gyerekszoba látványától, amelyet közösen terveztek meg, és ebből tudta, hogy még nem gyógyultak be a sebek. Lement a konyhába, és bekapcsolta a vízforralót. Újabban sokszor álmodott. Ahogy közeledett az ideje a munkába való visszaállásnak, a szorongásai rémálmokat szabadítottak rá. Nem beszélt róluk, semmi esetre sem akarta táplálni Steve rossz érzéseit. – Nem tudtál aludni? Steve dugta be a fejét a konyhába és kérdőn nézett rá. Charlie nemet intett. – Idegesség? – Mit gondolsz? – válaszolta Charlie, próbálva könnyed hangot megütni. – Gyere ide. Steve kitárta a karját, és Charlie hálásan bújt hozzá. – Egyszerre csak egy napot kell túlélnünk – folytatta Steve –, és tudom, hogy menni fog, el fogsz jutni oda, hogy… de ha egyszer is úgy érzed, hogy ez túl sok neked, vagy nem ez a jó döntés, akkor újragondolhatjuk. Senkinek a szemében nem leszel kevesebb. Rendben? Charlie bólintott. Hálás volt a támogatásáért, a megbocsátani tudásáért, de ingerelte az az állhatatosság, amellyel Steve rá akarta venni, hogy más munkát keressen. Megértette, miért gyűlölte meg Steve a rendőrséget, Charlie ottani munkáját, a szörnyű embereket a világban, és maga is sokszor gondolt arra, hogy megfogadja a tanácsot, és más állás után néz. De aztán? Egész életében azt érezné, hogy vereséget szenvedett. Elhajtották. Megtörték. Az, hogy Helen Marianne halála után egy hónappal visszament dolgozni, csak olaj volt a tűzre. Charlie ezért megmakacsolta magát, és ragaszkodott ahhoz, hogy a betegszabadsága lejárta után visszamegy. A Hampshire megyei rendőrség nagyvonalú volt, minden létező támogatást megkapott tőlük, és most rajta a sor, hogy adjon valamit cserébe. Kibontakozott Steve karjából, és mindkettejüknek készített egy kávét – már nem volt értelme visszafeküdni. A forró víz szabálytalanul zúdult a bögrékbe, szanaszét fröcskölve. Charlie felhúzta magát, vádlón meredt a vízforralóra, holott a saját jobb keze volt a hibás. Megrendülten látta, hogy mennyire remeg. Gyorsan visszatette a kannát a talpra, imádkozva, hogy Steve ne vegye észre. – Inkább kihagyom a kávét. Csak letusolok, és már megyek is, azt hiszem.

Megfordult, hogy kimenjen, de Steve megállította és megint a két nagy karja közé zárta. – Biztos vagy benne, Charlie? – kérdezte fürkésző tekintettel. Rövid hallgatás után Charlie azt felelte: – Igen, abszolút. És azzal kiment. De miközben a zuhanyozó felé tartott, nagyon is tisztában volt azzal, hogy senkit nem verhet át a bátor optimizmusával, saját magát a legkevésbé.

7 – Nem akarom visszavenni. – Ezt már megtárgyaltuk, Helen. Döntést hoztunk. – Akkor vonják vissza. Ennél világosabban nem tudom mondani: nem akarom visszavenni. Helennek kemény és éles volt a hangja. Rendes körülmények között nem szokott ilyen agresszív lenni, de ezt a dolgot szenvedélyesen ellenezte és nem hátrálhatott meg. – Sok jó nyomozó őrmester van, válasszanak egyet. Nekem kiegészül a csapatom, Charlie pedig mehetne Portsmouth-ba, Bournemouth-ba, akárhová. A környezetváltozás csak jót tenne neki. – Tudom, hogy milyen nehéz most magának, és megértem, de Charlie-nak legalább annyi joga van itt lenni. Jó rendőr, dolgozzon együtt vele. Helen visszanyelte az ösztönös választ – Charlie-nak nem az volt élete fénypontja, hogy Marianne elrabolta –, és már a következő lépést fontolgatta. Ceri Harwood nyomozati osztályvezető váltotta a kegyvesztett Whittakert, és már éreztette a jelenlétét. Másfajta vezető, mint Whittaker, aki lobbanékony és erőszakos természete ellenére többnyire jó kedélyű volt, míg az utódja simulékony, született kommunikátor és jellemzően humortalan. A magas, elegáns, jó külsejű nő híres volt megbízhatóságáról, és ahol eddig állomásozott, ott kiemelkedően teljesített. Úgy tűnt, hogy népszerű, de Helen nem könnyen dőlt be neki, és nem azért, mert annyira más volt a helyzetük – Harwood férjezett nő gyerekekkel –, hanem azért, mert nem volt közös múltjuk. Whittaker hosszú időn át dolgozott Southamptonban, és végig Helen mentorának tekintette magát, segítette felemelkedését a ranglétrán. Harwoodtól nem számíthatott ilyesfajta pátyolgatásra. Általában sehol sem maradt elég sokáig ehhez, és a természetével sem fért össze, hogy protezsáltjai legyenek. Az volt az erőssége, hogy rendben tartotta maga körül a dolgokat. Helen tudta, hogy pontosan ezért helyezték ide. Egy besározódott nyomozati osztályvezető, egy felügyelő, aki agyonlőtte az első számú gyanúsítottat, egy nyomozó őrmester, aki öngyilkos lett, hogy megmentse a kolléganőjét az éhenhalástól – e sajnálatos események óhatatlanul oda vonzották a sajtót a városba. Emilia Garanita a Southampton Evening Newstól heteken át tálalta a sztorit, ahogy az országos sajtó is. Ilyen körülmények között valószínűtlen volt, hogy Helent nevezik ki Whittaker megüresedett helyére. Megtarthatta az állását, de a rendőrfőnök nyilván úgy érezte, hogy már ez is a nagylelkűség netovábbja. Helen tudta mindezt, és megértette, de attól még forrt a vére.

Ezek az emberek tisztában voltak azzal, hogy mit kellett tennie. Tudták, hogy megölte a saját nővérét, mert csak így állíthatta meg a gyilkosságokat, ennek dacára úgy bántak vele, mint egy rossz tanulóval. – Legalább hadd beszéljek vele – vetette fel Helen. – Ha úgy érzem, hogy együtt tudunk dolgozni, akkor talán sikerül… – Helen, őszintén szeretném, ha barátok lennénk – szakította félbe a legjobbkor Harwood –, és a kapcsolatunknak ebben a szakaszában kissé korai lenne részemről parancsot adni, ezért szépen kérem, hogy tegyen le erről. Tudom, hogy vannak dolgok, amelyeket rendezniük kell Charlie-val… Tudom, hogy közel állt Fuller nyomozó őrmesterhez… de el kell vonatkoztatnia a személyes ügyektől. Az utca embere szemében maguk Charlie-val együtt hősök, akik elkapták Marianne-t. Én is ezen a véleményen vagyok, és nem fogok semmi olyat megengedni, ami aláássa ezt a vélekedést. Megtehettük volna, hogy a történtek után felfüggesztjük, áthelyezzük vagy elbocsátjuk valamelyiküket, de ez nem lett volna helyes. Ahogy most nem lenne helyes az sem, ha szétszednénk ezt a sikeres csapatot, miközben Charlie készen áll folytatni a munkát. Ezzel nagyon rossz üzenetet közvetítenénk. Nem, az a legjobb, ha üdvözöljük a visszatérő Charlie-t, mindkettőjüknek megköszönjük, amit közösen tettek, és hagyjuk, hogy tovább végezzék a munkájukat. Helen tudta, hogy innentől kár minden szóért. A maga mesteri szövegezésében Harwood arra emlékeztette Helent, hogy milyen közel állt az elbocsátáshoz. A Független Rendőri Panaszbizottság, az IPCC kezdeti vizsgálatát követő közmeghallgatások során többen is amellett voltak, hogy fosszák meg Helent a jelvényétől. Mert egyedül vette üldözőbe Marianne-t, szándékosan félrevezetve a bajtársait; mert hivatalos figyelmeztetés nélkül lelőtt egy gyanúsítottat – és ezzel még távolról nem ért véget a lista. Tönkrevághatták volna a karrierjét, ha akarják – Helent meglepte, hogy nem ezt tették, és hálás volt érte –, de tudta, hogy most csak próbára bocsátották. A „vádak” még ott vannak az aktájában. Mostantól körültekintően kell megválogatnia, hogy milyen frontokat nyit. Helen a lehetőségei szerint méltóságteljesen beadta a derekát és távozott Harwood irodájából. Tudta, hogy méltánytalanul bánik Charlie-val, akit inkább támogatnia kellene, de az volt az igazság, hogy nem akarta viszontlátni Charlie-t. Mintha Markkal találná szemben magát. Vagy Marianne-nel. És minden ereje ellenére, amit az utóbbi néhány hónapban összegyűjtött, Helen ezzel nem tudott szembenézni. Visszaérkezve a Súlyos Bűncselekmények Osztály irodájába Helen azonnal észlelte az izgatott morajt. Kora délelőtt volt, de már most nagyobb a nyüzsgés a szokásosnál. A csapat őt várta, és Fortune nyomozó elé sietett. – Az Empress Roadra kell mennie, asszonyom.

Helen már vette is a kabátját. – Mi történt? – Gyilkosság… az egyik helyi drogos telefonált be egy órával ezelőtt. Az egyenruhások már ott vannak, de úgy gondoltam, jobb, ha a saját szemével látja. Helen idegei pattanásig feszültek. Volt valami a nyomozó hangjában, amit nem tapasztalt a Marianne-ügy óta. Félelem.

8 Ott hagyva a motort, Helen Tony Bridges nyomozó őrmester kocsiján hajtott a helyszínre. Kedvelte a férfit – szorgalmas, elkötelezett zsaru volt, akiben megbízott. Bárki állt is Mark posztjára nyomozó őrmesterként, annak keményen kellett dolgoznia, hogy elfogadtassa magát a csapattal, és Tonynak sikerült. Nagyon egyenesen csinálta, meg sem próbálta elkendőzni annak a helyzetnek a faramuciságát, hogy tulajdonképpen haszonélvezője lett Mark halálának. Alázatával és érzékenységével elnyerte a többiek megbecsülését, és most már otthonosan mozgott új szerepében. Helennel bonyolultabb volt a kapcsolata. Nemcsak azért, amit Helen Mark iránt érzett, hanem azért is, mert Bridges jelen volt, amikor Helen lelőtte a nővérét. Mindent látott – a földre rogyó Marianne-t, Helen hiábavaló kísérleteit az újraélesztésére. Tony látta a főnökét a legmeztelenebb, legsebezhetőbb állapotában, és ez mindig is kínos érzéseket fog kelteni közöttük. Másfelől Tony tanúvallomása az IPCC vizsgálatán – melynek során leszögezte, hogy Helennek nem volt más választása, mint lelőni Marianne-t –, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elkerülje a lefokozást vagy az elbocsátást. Helen akkor megköszönte, de soha többé nem hozta szóba, hogy milyen sokkal tartozik neki. Felejtsd el és lépj tovább, ellenkező esetben a parancsnoki lánc látja kárát. Mindenesetre most normális felügyelőként és őrmestereként működtek, de tény, hogy már mindig meglesz köztük a harcban kikovácsolt szövetség. Bekapcsolt villogóval húztak el a kórház előtt, majd egy szűk mellékutcán át érték el az Empress Road ipari övezetét. Nem volt nehéz megtalálni a helyszínt. A romos ház bejárata már körül volt kerítve, és kíváncsi bámészkodók gyülekeztek a kordonon kívül. Helen feltartott igazolvánnyal sietett át közöttük, Tonyval a sarkában. Miközben beöltöztek, váltottak néhány szót az egyenruhás rendőrrel. Helen kettesével vette a lépcsőfokokat. Bármin mentél is keresztül, soha nem tudsz hozzáedződni az erőszakhoz. Helennek nem tetszett a helyszínt biztosító egyenruhások arckifejezése – akik elkerekedett szemmel bámulták –, és a lehető leggyorsabban szabadulni akart tőlük. A szűkös homlokzati hálószobában nyüzsögtek a technikusok, és Helen azonnal megkérte őket, hogy tartsanak szünetet, hogy alaposan megnézhesse Tonyval az áldozatot. Ilyen helyzetekben mindig megacélozta magát, előre visszanyelve az undorát, mert különben nem lett volna képes szemügyre venni a látványt és megszerezni az értékes első benyomásokat. Fehér férfi volt az áldozat, a negyvenes évei végén vagy az ötvenes évei elején járhatott. Meztelenül feküdt a vaságyon, de a ruhái vagy más holmija nem voltak a szobában. Karját és lábát az ágyvégekhez kötözték mászókötélnek tűnő nejlonzsinórral és

valami csuklyaszerűt húztak a fejére. Nem a célra tervezték – inkább úgy nézett ki, mint egy posztózsák, amilyenbe a drága cipőket vagy a luxusajándékokat csomagolják –, de okkal volt ott. Azzal akarták megfullasztani? Vagy csak elrejteni az arcát? Akár egyik, akár másik, az gyomorszorítóan egyértelmű volt, hogy nem abba halt bele. A köldökétől a torkáig felhasították a felsőtestét, aztán szétfeszítették, hogy feltárják a belső szerveit. Vagy azt, ami megmaradt belőlük. Helen nagyot nyelt, amikor felfedezte, hogy legalább az egyik szervet eltávolították. Tonyhoz fordult – aki hamuszürke arccal meredt a véres üregre, amely egykor ennek az embernek a mellkasa volt. Az áldozatot nem egyszerűen csak megölték, hanem széttrancsírozták. Helennek küzdenie kellett a pánik ellen. Kivett egy tollat a zsebéből, lekuporodott az áldozat mellett, és finoman megemelte a csuklya szélét, hogy vethessen egy pillantást a férfi arcára. Hála az égnek, az érintetlen volt és furcsán békésnek tűnt, dacára az üres tekintetnek, amely tehetetlenül bámulta a csuklya belsejét. Helen nem ismerte, és kihúzva a tollat visszaengedte a szövetet az eredeti helyére. Újra a testnek szentelve a figyelmét felmérte a foltos matracot, az alvadt vértócsát a padlón, az ajtóhoz vezető utat. A férfi sebe frissnek – kevesebb mint egynaposnak – tűnt, így ha megtalálnák a gyilkos nyomait, azok is frissek lennének. De nem volt itt semmi – legalábbis semmi szemmel látható. Megkerülve az ágyat átlépett egy döglött galambon és a szoba túlsó végébe ment. Volt ott egy ablak, amit bedeszkáztak. Jó régen történhetett, a rozsdás szögekből ítélve. Egy elhagyatott ház Southampton elfeledett részén, használható ablakok nélkül – ideális helyszín valaki meggyilkolására. Előtte megkínozták? Ez a kérdés foglalkoztatta Helent. Az áldozat sérülései olyan szokatlanok, annyira kiterjedtek, hogy ezzel közölni akartak valamit. Vagy ami még rosszabb, egyszerűen élvezték a dolgot. Miért tesz valaki ilyet? Mi szállhatta meg? De ez a kérdés még várhat. Most az volt a legfontosabb, hogy nevet adjanak az áldozatnak, amitől visszakaphat némi méltóságot. Helen behívta a helyszínelőket. Itt volt az ideje fotókat készíteni és megindítani a nyomozást. Itt volt az ideje kideríteni, hogy ki volt ez a szerencsétlen ember.

9 Ez volt a szokott üzletmenet Matthewsék háztartásában. Kiürítették és elmosogatták a zabkásás tálkákat, az előszobában felsorakoztatták a tanszeres hátizsákokat, és az ikrek felvették az iskolai egyenruhát. Eileen, az anyjuk szidta őket, mint mindig – elképesztő, milyen sokáig tart ezeknek a fiúknak felöltözni. Amikor kicsik voltak, élvezték a menő egyenruha képviselte státusszimbólumot és siettek magukra ölteni, alig várva, hogy ők is olyan felnőttnek és fontosnak látsszanak, mint a nővéreik. De amióta a lányok elkerültek itthonról és az ikrek kamaszok lettek, rémes jelmeznek látták az egyenruhát, és a lehető legtovább húzták az elkerülhetetlent. Ha itt volt az apjuk is, gyorsan felkapták, de ha csak Eileen, akkor játszották az eszüket – újabban csak azzal tudta rávenni őket bármire, ha a zsebpénzük megvonásával fenyegetőzött. – Öt perc, fiúk. Öt perc múlva el kell indulnunk. Ketyegett az óra. Hamarosan jön a névsorolvasás a Kingswood magániskolában, ahová a fiúk jártak, és onnan nem lehetett elkésni. A középiskola nagyon komolyan vette a fegyelmet, zord hangú leveleket küldött a szülőknek, ha lemaradást vagy hanyagságot észlelt. Eileen rettegett ezektől az üzenetektől, holott ő még soha nem kapott. Ennek következtében szigorú terv szerint ment a reggeli rutin, és általában ilyenkor már elindultak otthonról, de most minden összejött. Ma reggel inkább megszokásból noszogatta a fiúkat, mint meggyőződésből. Alan nem jött haza tegnap este. Eileen mindig aggódott érte, ha nem volt itthon sötétedés után. Tudta, hogy jó okkal marad el, mivel kötelességének érezte segíteni a nála kevésbé szerencséseket, de soha nem lehet tudni, kibe – vagy mibe – szalad bele az ember. Elég belenézni az újságba, hogy micsoda emberek vannak! Alan rendszerint hajnali négy körül ért haza. Eileen alvást tettetett, mert tudta, hogy Alan nem szereti, ha ébren vár rá, de az az igazság, hogy le sem hunyta addig a szemét, amíg a férje épségben haza nem érkezett. Reggel hatkor már nem bírta tovább, felkelt és megcsengette Alan mobilját, de egyből a hangposta jelentkezett. Felmerült benne, hogy üzenetet hagy, de aztán meggondolta magát. Most már bármikor megjöhet, és csak leszidná az aggodalmaskodásért. Reggelit készített, de nem tudta rászánni magát, hogy egyen, az étel érintetlenül állt előtte a reggelizőpulton. Hol lehet Alan? A fiúk már elkészültek és most várakozóan néztek rá. Látták, hogy nyugtalan, és nem tudták, hogy mulassanak rajta vagy megijedjenek. Tizennégy évesen a klasszikus módon keveredett bennük a férfi és a gyerek, szerettek volna felnőni, függetlenedni, cinikusnak lenni, mégis tartották magukat a szüleik által megszabott ismerős rendhez és fegyelemhez. Most várták, hogy elinduljanak, de Eileen még mindig tétovázott. Az ösztöne azt súgta,

hogy maradjon otthon, amíg haza nem jön a férje. Megszólalt a csengő, és Eileen kirohant az előszobába. Az a dilinyós nem vitt kulcsot. Az is lehet, hogy kirabolták. Mennyire rávallana, hogy miközben segít egy kétes alakon, az elcsaklizza a tárcáját. Eileen rendezte sorait, nyugalmat és ragyogó mosolyt erőltetve magára ajtót nyitott. De nem volt ott senki. Alant – vagy bárkit – keresve körülnézett, de üres volt az utca. Gyerekek játszanak „becsöngetünk és elfutunk”-at? – Tényleg nincs jobb dolgotok? – kiáltotta némán szidalmazva az utca rosszabbik végében lakó rakoncátlan kölyköket. Már be akarta csapni az ajtót, amikor meglátta a dobozt. A futárok által használt kartondobozt az ajtajuk elé tették. A tetején fehér címke, ezzel a szöveggel: „Matthews család” és alatta a címük – hibásan, macskakaparással írva. Valamilyen ajándéknak tűnt – de senkinek nem volt születésnapja. Eileen még egyszer kidugta a fejét, azt várva, hogy Simon, a postás vagy egy futárszolgálat kocsija parkol a dupla sárga vonalon, de nem látott semmi ilyesmit. A fiúk már a nyakán voltak, megkérdezték, hogy kibonthatják-e, de Eileen hajthatatlan volt. Ő fogja kibontani, és ha jónak látja, majd megosztja velük. Tényleg nem volt most idejük erre – már 8.40 van, az ég szerelmére! –, mégis jobb lenne kinyitni, ne gyötrődjenek a fiúk, aztán mehetnek a dolgukra. Eileen egyszerre dühös lett magára a teszetoszaságáért, és úgy döntött, hogy essenek túl a dolgon – ha sietnek, még időben odaérnek az iskolába. Kivett egy ollót a konyhai fiókból, és felhasította a ragasztószalagot, amivel a csomagot lezárták. Közben elhúzta az orrát – a dobozból erős szag áradt ki. El nem tudta gondolni, hogy mi lehet benne, de valahogy nem tetszett neki az egész. Valami vegyszeres? Vagy állati? Azt súgta az ösztöne, hogy zárja vissza a csomagot és várja meg vele Alant, de a fiúk nógatták, hogy bontsa már ki… és Eileen összeszorított foggal feltépte a dobozt. És felsikoltott. Egyszerűen nem bírta abbahagyni a sikoltozást, pedig láthatóan megrémítette vele a fiúkat. Könnyes szemmel futottak oda hozzá, de ő mérgesen félretolta őket. Amikor tovább nyomakodtak, rimánkodva, hogy árulja el, mi az ott, galléron ragadva durván kirángatta őket a szobából, miközben egész idő alatt segítségért kiabált. A bűnös doboz ott maradt a szobában. A fedele lustán hátrahajlott, láthatóvá téve a belső oldalra írt „Gonossz” szó sötét, bíborlila betűit. Tökéletes bevezetés a csomag borzalmas tartalmához, amelyben, piszkos újságpapír ágyon, egy emberi szív feküdt.

10 – Hol vannak a többiek? Charlie az aktáját szorongatva nézett végig a Súlyos Bűncselekmények Osztályán. Nagyon furcsa volt újra itt lenni, de még furcsábbá tette a helyzetet, hogy teljesen üresnek tűnt az iroda. – Gyilkosság az Empress Roadon. Grace felügyelő ott van a csapat nagy részével – válaszolta Fortune nyomozó, aki csak nehezen tudta elrejteni sértettségét, amiért őt itt hagyták. Jóeszű, lelkiismeretes rendőr volt, egyike a Southamptoni Központi Kapitányságon szolgáló néhány fekete zsarunak. Többre volt hivatott, és Charlie tudta, hogy nagyon dühös lehet, amiért itt kellett maradnia, hogy őt pásztorolja a visszatérésekor. Charlie ideges volt, fél órával korábban érkezett, és a fogadóbizottság hiánya csak rontott a dolgon. Szándékosan alakították így? Ezzel akarják Charlie tudtára adni, hogy nemkívánatos személy? – Mit tudunk erről az ügyről? – kérdezte Charlie az aktájára mutatva, és megpróbált tőle telhetően szakmai érdeklődést mutatni. – Szexmunkás, egy kocsi csomagtartójában találták meg a holttestét. A gyilkosok csúnyán elintézték, ami megnehezítette az azonosítást, de a DNS megoldotta a dolgot. Szerepelt az adatbázisunkban, megtalálod a priuszát a harmadik oldalon. Charlie belelapozott az aktába. A halott lány – egy Alexia Louszko nevű lengyel nő – bombázó volt, amíg élt, sötét gesztenyebarna hajú, sok piercinggel és tetoválással, feltöltött párnaajakkal. Aki szerette a gótikust, annak bejött. Még a rendőrségi fotóján is lehengerlően erotikus benyomást keltett. Csupa mitológiai vadállatot varratott magára, amitől őserejű animális lénynek tűnt. – Utolsó ismert címe egy lakás a Bedford Place közelében – mondta segítőkészen Fortune nyomozó. – Akkor menjünk oda – felelte Charlie, mit sem törődve azzal, hogy a kollégája láthatóan le akarta tudni a dolgot. – Te vezetsz vagy én? Southampton szexmunkásainak legtöbbje a St Mary’s vagy a Portswood negyedben lakott, diákokkal, drogosokkal és illegális bevándorlókkal keveredve. Ezért már önmagában is érdekes volt, hogy Alexia a Bedford Place-nél, az elegánsabb klubok és bárok

környezetében élt. Egy évvel ezelőtt letartóztatták utcai prostitúcióért, de jól kellett keresnie, ha megengedhette magának, hogy ilyen jó helyen lakjon. A berendezés csak erősítette ezt a benyomást. A rendőrigazolvánnyal szembesülő gondnok kénytelen-kelletlen beengedte a nyomozókat, és amíg Fortune kikérdezte, Charlie átvizsgálta a helyet. Nemrég felújított, amerikai konyhás lakás volt mérsékelt árú, de divatos bútorokkal. A sarokkanapé és a nagy plazmatévé mellett volt még egy üvegasztal, egy presszógép és egy retró zenegép. A fenébe is, jobban nézett ki, mint Charlie-ék otthona. Eleget keresett ez a lány a középosztályos színvonalhoz, vagy kitartotta valaki? A szeretője? A stricije? Vagy zsarolt valakit? Kihagyva a konyhát Charlie a hálószobát vette szemügyre. Feltűnően tiszta és rendes volt. Latexkesztyűt húzva hozzálátott a kutatáshoz. A gardrób tele volt ruhákkal, a fiókokban fehérnemű és domina kellékek, az ágy szépen bevetve. Az éjjeliszekrényen egy papírkötésű könyv – egy lengyel szerzőtől, akiről Charlie még nem hallott. És ennyi. Tényleg csak ennyi? A fürdőszoba sem kínált több érdekességet. Charlie a tárolóhelyiséggel folytatta, ami egyszerre szolgált ruhaszárítóként és miniirodaként. Egy telefon és egy olcsó laptop volt a kopott asztalon. Charlie bekapcsolta a gépet. Hangosan felzúgott, mintha működésbe lépne, de üres maradt a képernyő. Charlie lenyomott néhány billentyűt. Még mindig semmi. – Van nálad bicska? – fordult Fortune nyomozóhoz. Tudta, hogy igen (bár ez nem lett volna szükségszerű), mert az a típus volt. Semmit nem élvezett úgy, mint megjavítani egy elromlott gépet a kolléganői szeme előtt. Modern barlanglakó típus volt. Charlie elvette tőle a svájcibicskát, kipattintotta a csavarhúzót és meglazította a paneleket a gép alján. Ahogy sejtette, az akkumulátor a helyén volt, de a merevlemezt eltávolították. Tehát a lakást már átfésülték. Attól a pillanattól, hogy betette a lábát, Charlie pontosan erre gyanakodott. Senki élete nem ilyen rendezett. Valaki, aki tudta, hogy a rendőrség ki fog szállni, végigment a lakáson és eltüntette Alexia minden nyomát, úgy fizikai, mint digitális téren. Mit csinálhatott, amivel ennyi pénzt keresett? És miért akarták ennyire eltüntetni a nyomait? Nem volt értelme bármit keresni a szokásos helyeken. Maradt a szekrények feltúrása, a matracok belseje és a zsebek átkutatása. Alatta, mögötte, fölötte. De nagyrészt ez is hiábavaló fáradságnak tűnt, és Charlie-nak el kellett viselnie a kollégája – aki valószínűleg az Empress Roadon szeretett volna akciózni – hosszas sóhajtozását, de két és fél óra szorgalmas kutatás után a páros szünetet tartott. A konyhaszigetnek volt egy tartozéka kihúzós szemetessel. A kosarat kiemelték és

kiürítették, de akárki tette is, nem vette észre azt a papírdarabot a rekesz padlóján. Kidobáskor becsúszhatott a szemetes és a rekeszfal közé, aztán láthatatlanul ott maradt. Charlie kézbe vette. Meglepetésére egy bérszalag volt. Egy Agneska Suriav nevű nőé, akit egy fitneszklub alkalmazott a Banister Parkban. Hivatalosnak tűnt – társadalombiztosítási levonásokkal, alkalmazotti adószámmal, és tisztes havi bérrel. De mi akar lenni ez az egész? Ki ez az Agneska? Alexia egy barátnője? Vagy az álneve? A papírdarab több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt, de kiindulásnak megtette. Charlie hosszú idő óta először érezte magát formában. Talán mégis van élet Marianne után.

11 – Teljes információs zárlatot akarok, amíg nem tudunk többet. Semmi nem kerülhet ki e négy fal közül az engedélyem nélkül, rendben? A csapat engedelmesen bólogatott, miközben Helen beszélt. Bridges nyomozó őrmester, Sanderson, McAndrew és Grounds nyomozó, beosztott rendőrök, adatkezelők és a média kapcsolattartók mind bezsúfolódtak a sietve megigényelt és esetszobának kinevezett irodába. Beindult a nyomozás, az izgatottság halk moraja töltötte be a szobát. – Nyilvánvaló, hogy rendkívül veszélyes elkövetővel vagy elkövetőkkel állunk szemben, és nagyon fontos, hogy gyorsan elkapjuk őket. Elsőrendű feladat az áldozat személyazonosságának kiderítése. Sanderson, maga tartja a kapcsolatot a törvényszékiekkel és az egyenruhásokkal, akik most tanúkat keresnek a környéken, és ellenőrzik a járműveket, hogy melyik lehetett az áldozaté. Kétlem, hogy vannak biztonsági kamerák abban az utcában, de azért végig kell kérdezni a szupermarketeket és a közeli boltokat. Talán van valamijük, ami a hasznunkra lehet. – Értettem – válaszolta Sanderson nyomozó. Unalmas munka volt, de sokszor tárt fel olyan tényeket, amelyek egy eset megoldásához vezettek. A fáradságos munka néha megtermi gyümölcsét. – McAndrew, maga beszéljen a lányokkal az utcán. Tíznél is többen lehettek tegnap este azon a környéken. Talán láttak vagy hallottak valamit. Nem akarnak majd beszélni velünk, de az ilyen esetek ártanak az üzletnek, tehát meg kell győzni őket, hogy saját jól felfogott érdekükből segítsenek. Lehet, hogy szívesebben állnak szóba egy civil ruhás nővel, tehát kérjen tájékoztatást az egyenruhásoktól, de minél többel próbáljon meg személyesen beszélni. DC McAndrew bólintott, konstatálva, hogy épp most mentek füstbe az esti tervei. Nem csoda, hogy még mindig szingli. Helen rövid szünetet tartott, aztán szándékos lassúsággal egyenként kitette a helyszíni fotókat az előtte lévő táblára. Közben hallotta, hogy a háta mögött elakad az emberek lélegzete. Az itteni rendőrök közül nem sokan láttak még kifordított emberi testet. – Az első kérdés: miért? – fordult vissza Helen a csapathoz. – Mit tett az áldozat, ami kiprovokálta ezt a támadást? Hagyott némi időt a kérdés megemésztésére, figyelte a reakciókat a fotókra, majd folytatta:

– A romos házat az utcán naponta használják prostituáltak és drogosok, de mit keresett ott ez az ember? Kliens volt, aki nem akart fizetni? Strici, aki megpróbált kifosztani egy ügyfelet? Vagy nagybani terjesztő, aki átverte a dílereit? A bestiális kegyetlenség erős haragra utal, vagy arra, hogy az elkövető üzenni akart a nyilvánosságnak. Ezt nem felindulásból tették. A gyilkosunk alaposan felkészült: nejlonzsinór, ragasztószalag, fegyver… és nem kapkodta el a dolgot. A törvényszékieknek ezt még meg kell erősíteniük, de úgy néz ki, hogy az áldozat elvérzett, a testen és a padlón lévő vér mennyiségéből ítélve. A gyilkos nem esett pánikba, nem szaladt el. Nem félt, hogy rajtakapják, hideg fejjel végigcsinálta az egészet, felvágta az áldozat mellkasát, majd… – Helen pillanatnyi szünet után befejezte a mondatot: – eltávolította az áldozat szívét. Az egyik adatfeldolgozó kissé elzöldült, de Helen csak mondta tovább. – Nekem úgy tűnik, hogy az áldozatot csapdába csalták. És megbüntették. De miért? Területért folyó háború? Figyelmeztetés egy rivális bandának? Pénzzel tartozott valakinek az áldozat? Rablás volt? Prostik és stricik kínoztak meg egy ügyfelet, hogy kiszedjék belőle a PIN-kódját, és eltűntek a pénzzel? Vagy valami más történt? Helen ettől a valami mástól félt. Lehet, hogy a szív egyfajta trófea? Helen elhessegette a gondolatot és folytatta az eligazítást. Nem volt értelme ennyire előreszaladni, mindenféle őrült dolgot képzelni, hiszen lehet, hogy nagyon is prózai a magyarázat. – A lehető legszélesebbre kell vennünk a hálót. Prostitúció, bandaháború, drogok, bűnözők közötti leszámolás. Nagy a valószínűsége, hogy a gyilkos vagy a gyilkosok huszonnégy órán belül elárulják magukat. Lehet, hogy beijednek, de az is lehet, hogy belelkesültek… nehéz nyugodtnak maradni egy ilyen tett elkövetése után. Tehát mindenki tartsa nyitva a szemét és a fülét: minden forrásra, minden nyomra. Mostantól ez az ügy a fő prioritás. Minden egyebet oldjanak meg a többiek. A „többiek” alatt Charlie-t értette. Helen még nem találkozott vele, de már nem sokáig várat magára a viszontlátás. Helen úgy döntött, hogy udvarias és hivatalos lesz, ahogy mindig, ha ideges, de képes lesz-e végigcsinálni? Azelőtt áthatolhatatlan volt a maszkja, de ez már a múlté. Túl sok minden történt, túl sok minden derült ki az előéletéről ahhoz, hogy fenn tudja tartani a látszatot. A szoba kiürült, az emberek siettek lemondani a tervezett programjukat, értesíteni a szeretteiket, és beszerezni némi élelmet az előttük álló hosszú estére. Helen egyedül maradt, a gondolataiba merülve, amikor befutott Tony Bridges. – Úgy néz ki, hogy megvan az emberünk. Helen felriadt merengéséből. – Az ügyeletes telefonhívást fogadott egy feldúlt nőtől, aki egy emberi szívet talált a küszöbén. A férje nem ment haza tegnap este. – Neve?

– Alan Matthews. Nős, négy gyermek apja, a Banister Parkban lakik. Üzletember, jótékonysági adománygyűjtő, és aktív tagja a helyi baptista egyháznak. Tony próbálta úgy közölni az utóbbi tényt, hogy ne ránduljon össze, de nem járt sikerrel. Helen abban a tudatban hunyta le a szemét, hogy az elkövetkező néhány óra rendkívül kellemetlen lesz az érintetteknek. Egy családos ember halt borzalmas halált egy közismerten prostituáltak által látogatott helyen – ezt nem lehetett finoman közölni. De tapasztalatból tudta, hogy a halogatás soha nem segít, így fogta a táskáját, és intett Tonynak, hogy kövesse. – Essünk túl rajta.

12 Eileen Matthews még tartotta magát, de éppen hogy csak. Egyenes háttal ült a süppedős kanapén, a rendőrnőre szegezve a tekintetét, aki az elmúlt néhány óra szörnyű eseményeit ismertette. A detektívfelügyelővel egy férfi nyomozó is érkezett, Tony, és egy családi kapcsolattartó tiszt, akinek már elfelejtette a nevét – de Eileen le nem vette a szemét a felügyelőről. Az ikreket barátoknál helyezte biztonságba. Ez volt a helyes lépés, Eileen mégis megbánta. Mit érezhetnek, miket gondolhatnak? Neki itt kellett maradnia és válaszolni a kérdésekre, de az ösztöne azt súgta, hogy rohanjon ki ebből a szobából, keresse meg a fiait, szorosan ölelje magához és soha el ne engedje őket. Mégis maradt, ahol volt, helyhez szögezték a rendőrnő kérdései, megbénították a történtek. – Ez az ön férje? Helen átadta Eileennek az áldozat kinagyított arcképét. Eileen vetett rá egy pillantást, aztán lesütötte a szemét. – Igen. Kongó, élettelen volt a hangja. Még mindig tartott a sokkos állapot, meggátolta, hogy sírjon. Járt az agya, próbálta ésszel felfogni ezeket a különös eseményeket. – És megh…? – nyögte ki. – Igen, sajnos igen. Őszinte részvétem. Eileen bólintott, mintha Helen valami nyilvánvalót, valami kézenfekvőt erősített volna meg, de csak félig figyelt oda. Szerette volna eltolni magától ezt az egészet, úgy tenni, mintha meg sem történt volna. A nappali falát borító sok-sok családi fotóra vándorolt a tekintete – jelenetek egy boldog család életéből. – Van valaki, akit megkérhetünk, hogy maradjon ön mellett? – Hogyan halt meg? – szakította félbe Eileen, mint aki nem hallotta Helen kérdését. – Még nem tudjuk biztosan. De azt már most kijelenthetem, hogy nem baleset volt. Vagy öngyilkosság. Gyilkosság ügyében nyomozunk, Eileen. Újabb pörölycsapás. – Ki tenne ilyet? – Eileen, most először, Helen szemébe nézett. A legteljesebb értetlenség tükröződött az arcán. – Ki tenne ilyet? – ismételte. – Ki lenne képes… Az elharapott mondat közben a konyha felé intett, ahol két helyszínelő fotózta a szívet,

mielőtt betasakolták volna. – Nem tudjuk – válaszolta Helen. – De ki fogjuk deríteni. Elmondaná, hol volt a férje tegnap este? – Ugyanott, ahol minden kedd este. Az ingyenkonyhán segédkezett a Southbrook Roadon. Tony beírta a jegyzetfüzetébe. – Tehát ez egy rendszeres elfoglaltság? – Igen, Alan nagyon aktív az egyházban… mindketten azok vagyunk. És a hitünkben erős hangsúlyt kap, hogy segítsük azokat, akik kevésbé szerencsések nálunk. Eileen azon kapta magát, hogy jelen időben beszél a férjéről. És megint megrohanta a történtek szörnyűsége. Az nem lehet, hogy halott! Megugrasztotta az emeletről érkező zaj. De nem Alan trappolt a dolgozószobájában, hanem a rendőrök kutattak a holmija között. Elviszik a számítógépét, eltüntetik a házból a jelenléte nyomait. – Volt arra bármilyen oka, hogy a Bevois Valley környékén legyen tegnap este? Kimondottan az Empress Roadon. – Nem. A Southbrook Roadon volt este nyolctól egészen… egészen addig, amíg el nem fogyott az étel. Túl sok a rászoruló ember, de ők megtesznek minden tőlük telhetőt. Miért kérdi? Eileen nem akarta tudni a választ, de úgy érezte, hogy meg kell kérdeznie. – Alant egy romos házban találták meg az Empress Road ipari övezetében. – Nem értem. Helen hallgatott. – Ha az ingyenkonyháról támadta meg valaki, csak nem vonszolta volna át fél Southamptonon… – A háztól egy kőhajításnyira parkolt a kocsija. Rendesen leállították és kulccsal bezárták. Lát arra bármilyen okot, amiért szabad akaratából oda ment? Eileen fürkészve nézett rá – mire akar kilyukadni a rendőrnő? – A munkámhoz tartozik, hogy nehéz kérdéseket tegyek fel, Eileen. Fel kell tennem őket, hogy kideríthessük az igazságot a történtekről. Az Empress Roadon gyakran fordulnak meg prostituáltak, hogy klienseket szedjenek fel, és alkalmilag drogdílerek is árulnak ott. Tudomása szerint fordult valaha Alan prostituáltakhoz, és használt-e drogot? Eileen annyira megdöbbent, hogy egy másodpercig meg sem tudott szólalni, aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül kifakadt: – Felfogott egy szót is abból, amit mondtam? Vallásos család vagyunk. Alan

egyházközségi elöljáró. Lassan ejtette ki a szavakat, minden szótagot külön hangsúlyozva, mintha gyengeelméjűnek beszélne. – Alan jó ember volt, aki törődött másokkal. Abban a tudatban élt, hogy küldetése van. Ha kapcsolatba került prostituáltakkal vagy drogdílerekkel, csak azért, hogy segítsen nekik. Soha nem fordult volna prostituáltakhoz abban az értelemben. Helen már közbe akart szólni, de Eileen még nem fejezte be. – Szörnyű dolog történt tegnap este. Egy jó és becsületes ember felajánlotta valakinek a segítségét, aki cserébe kirabolta és megölte. És ahelyett, hogy itt vádaskodik meg ilyen… undorító dolgokkal jön, miért nem takarodik ki a házamból és keresi meg azt az embert, aki ezt tette vele? És most végre megindultak a könnyei is. Eileen hirtelen felpattant a kanapéról, és kirohant a szobából – nem fog sírni ezek előtt az emberek előtt, nem adja meg nekik azt az elégtételt. A hálószobában levetette magát az ágyra, amelyet harminc éven át osztott meg a férjével, és keserves sírásra fakadt.

13 A férfi felosont a lépcsőn, óvatosan kikerülve a nyikorgó deszkát az ötödik fokon. Átvágva a lépcsőpihenőn távol maradt Sally szobájától, és egyenesen a felesége hálója felé tartott. Furcsa, hogy mindig úgy gondolt rá, mint a felesége hálószobájára. Pillanatnyi habozás után a fára tette az ujjait és benyomta az ajtót. Hangos tiltakozással nyílt ki, megcsikordultak a zsanérok. A férfi visszatartotta a lélegzetét. De nem hallott zajt, nem volt semmi jele, hogy felébresztette volna. Így hát halkan belépett. Az asszony mélyen aludt. Egy másodpercre feltámadt benne a szeretet, amelyet azonnal elsöpört a szégyen. Olyan ártatlannak és békésnek tűnt álmában. Olyan boldognak. Hogy jutottak ide? Gyorsan kiment, és elindult lefelé a lépcsőn. A töprengés csak megingatná az elhatározásában. Eljött az idő, és nem volt értelme hezitálni. Hangtalanul kinyitotta a bejárati ajtót, vetett még egy utolsó pillantást a lépcsőre, aztán kisurrant az éjszakába.

14 A tábla diszkrét volt – aki nem tud róla, észre sem veszi. Brookmire Egészség és Wellness. Furcsa, hogy egy üzleti vállalkozás ilyen szemérmesen hirdeti a jelenlétét. Charlie megnyomta a csengőt – gyorsan reagáltak rá. – Rendőrség – kiáltotta Charlie, hogy meghallják a forgalom zajában. Csönd, egy leheletnyivel talán hosszabb a szükségesnél, aztán megszólalt a zümmögő. De addigra Charlie már ráérzett, hogy nem látják szívesen. Charlie felkaptatott a legfelső emeletre. A mosoly, amellyel fogadták, széles volt, de hamis. Egy nett, vonzó fiatal nő ropogós fehér egyenruhában, szoros lófarokba kötött hajjal érdeklődött, hogy miben állhat a szolgálatára – nyilvánvaló volt, hogy nem áll szándékában segíteni. Charlie nem válaszolt, hanem felmérte a helyet – úgy nézett ki, mint egy elegáns kozmetika, és az illata is ugyanolyan volt, mint bármelyik szépségszaloné. Charlie tekintete végül visszatért a recepciósra, akit a kitűzője szerint Edinának hívtak. Lengyeles akcentusa volt. – Az igazgatóval szeretnék beszélni – mondta Charlie, és a kérését nyomatékosítva felmutatta az igazolványát. – Nincs benn. Én nem segíthetek? Még mindig az a kényszeredett mosoly. Charlie bosszúsan megkerülte az asztalt, és elindult a folyosón, ami a hátsó szobákhoz vezetett. – Nem mehet be oda… De Charlie nem állt meg. Kellemes helynek tűnt – kezelőszobák, aztán egy közös konyha. Az asztalnál egy félvér kisfiú vonattal játszott. Megpillantva Charlie-t hatalmas vigyorra húzta a száját. Charlie önkéntelenül is visszamosolygott rá. – Holnap bent lesz az igazgató. Nem jönne vissza akkor? – Edina utolérte Charlie-t. – De, lehet. Addig is, szeretnék feltenni néhány kérdést egy alkalmazottjukról. A neve Agneska Suriav. Edina üres tekintettel bámult rá, mire Charlie a kezébe nyomta Agneska bérszalagját. – Igen, igen. Agneska az egyik kezelőnk. Jelenleg szabadságon van. – Valójában meghalt. Két nappal ezelőtt meggyilkolták. Charlie most kapott először őszinte reakciót – Edina megrendült. Hosszú ideig tartott,

mire felfogta, és ki tudta nyögni: – Hogyan halt meg? – Megfojtották, aztán megcsonkították. Charlie megvárta, amíg megemészti a közlést, majd feltette a kérdést: – Mikor látta őt utoljára?’ – Három vagy négy napja. – Barátok voltak? Edina vállat vont, láthatóan nem akarta elkötelezni magát egyik lehetőség mellett sem. – Milyen munkát végzett itt? – Dietetikus volt. – Népszerű? – Igen – válaszolta Edina, bár úgy tűnt, kissé zavarba hozza a kérdés. – Milyen tarifával dolgozott? – Van árjegyzékünk. Meg tudom mutatni… – Általános szolgáltatást nyújtott, vagy voltak speciális területei? – Nem értem, mire gondol. – Utánanéztem Agneskának, és nem láttam nála semmilyen dietetikai képesítést. Az igazi neve Alexia Louszko, és prostituált volt; a jelek szerint jól ment neki. És lengyel volt. Mint maga. Edina nem válaszolt, egyértelműen nem örült, hogy ebbe az irányba mentek el a dolgok. – Akkor kezdjük elölről – vonta le a következtetést Charlie. – Árulja el, mivel foglalkozott itt Alexia. Hosszú, hosszú csend állt be. Aztán Edina azt mondta: – Ahogy említettem, holnap lesz bent az igazgató. Charlie nevetett. – Jól csinálja, Edina, azt meg kell hagyni. Végigjártatta tekintetét a folyosón, ahonnan a kezelőszobák nyíltak. – Mi történne, ha most besétálnék az egyik kezelőszobába? Látom, hogy a 3-as szoba foglalt. Ha berúgnám az ajtót, mit találnék ott? Mehetünk megnézni? – Parancsoljon. Ha van házkutatási parancsa.

Edina már meg sem próbált úgy tenni, mintha barátságos lenne. Charlie-nak újra kellett gondolnia, hogy merről támadjon – ez a lány nem volt amatőr. – Kié ez a kisfiú? – kérdezte a konyha felé mutatva. – Egy vendégé. – Mi a neve? Rövid szünet után: – Billy. – Az igazi neve, Edina. És ha megint hazudik nekem, le fogom tartóztatni. – Richie. – Szólítsa meg. – Nem szükséges… – Szólítsa meg. Edina habozott, aztán engedelmeskedett: – RICHIE. – Igen, mama – jött a válasz a konyhából. Edina lesütötte a szemét. – Ki az apja? – támadott tovább Charlie. Edina szemét hirtelen elfutották a könnyek. – Kérem, őt és a gyereket hagyja ki. Nekik semmi közük ehhez… – Vannak papírjaik? Nem jött válasz. – Illegálisan tartózkodnak az országban? Hosszú csend. Végül Edina bólintott. – Kérem. – Csak ennyit tudott mondani könyörögve. – Nem azért vagyok itt, hogy bajba keverjem magát vagy a gyerekét, de tudnom kell, mivel foglalkozott Alexia. És mi történt vele. Tehát vagy elkezd beszélni, vagy telefonálok egyet. Maga dönt, Edina. Persze a lány nem volt döntési helyzetben. És Charlie-t nem lepte meg a válasza. – Ne itt. Találkozzunk öt perc múlva a sarki kávézóban. A fiához sietett. Charlie megkönnyebbülten sóhajtott. Furcsa volt újra csatázni, és

egyszerre kimerültnek érezte magát. Nem számított arra, hogy ilyen fárasztó lesz az első munkanapja. De tudta, hogy ezután csak rosszabb lesz. Ma este megünneplik a visszatérését. És szembe kell néznie Helen Grace-szel.

15 Évek óta először Helen majd’ meghalt egy italért. Látta, mit tett az alkohol a szüleivel, és ez egy életre szóló lecke volt, de néha vágyott a hatására. Nagyon feszült volt ma este. Eileen Matthews kihallgatása rosszul alakult, ahogy erre a neheztelő családi kapcsolattartó tiszt sietett is rámutatni. Pedig Helen nem sok mindent tehetett volna másképp – muszáj volt feltennie a kemény kérdéseket –, mégis haragudott magára, amiért felzaklatott valakit, aki nem tehet semmiről és ki van borulva. Nem volt más választásuk, mint egyelőre annyiban hagyni a dolgot, noha semmi használhatót nem sikerült kideríteniük. Helen egyenesen a Parrot and Two Chairmen kocsmába motorozott Eileen házából, és Tony követte. A Southamptoni Központi Rendőrkapitányságtól néhány sarokra lévő pub hagyományos színtere volt az ilyen összeröffenéseknek. Ma este Charlie-t köszöntötték a visszatérése alkalmából – újabb ostoba hagyomány. Helen megacélozta magát, és bement, a vele tartó Tony kissé túljátszotta a vidám lazaságot, majd kiderült, hogy Charlie nincs is ott. Még mindig dolgozott a kiadott feladatán, de hamarosan meg kellett érkeznie. A csapat tagjai cseverésztek, de senki nem tudta, hogy fog ez elsülni. Lopott pillantásokat vetettek a bejárat felé, aztán egyszer csak ott volt Charlie. Csörtetett feléjük – alig várja, hogy túlessen a dolgon? –, és mintegy varázsütésre kettévált előtte a tömeg, utat nyitva Charlie-nak a feletteséhez. – Üdv, Charlie – mondta Helen. Nem hangzott igazán lelkesen, de megtette. – Főnök. – Milyen volt az első napod? – Jó. Jó volt. – Jó. Csend. Szerencsére Tony a segítségére sietett: – Bevarrtál már valakit? Charlie nevetve rázta meg a fejét. – Kiestél a gyakorlatból, kislány – folytatta Tony. – Sanderson, jössz nekem egy ötössel. A csapat nevetett, és lassan mindenki köréjük gyűlt, hátba veregették Charlie-t, italokat fizettek neki, elárasztották kérdésekkel. Helen igyekezett bekapcsolódni – érdeklődött

Steve és a szülei után –, de csak félszívvel. Megragadva egy alkalmas pillanatot kisurrant a mosdóba. Egyedül akart maradni. Bement a fülkébe, és leült. Szédült, és a kezébe támasztotta a fejét. Lüktetett a halántéka, kiszáradt a torka. Charlie meglepően jól nézett ki – semmiben nem emlékeztetett arra a megtört nőre, aki a szörnyű fogva tartása után kitántorgott a szabadba –, de a viszontlátása nehezebb volt Helennek, mint képzelte. Amíg nem volt, aki eszébe juttassa a történteket, Helen jól vissza tudott illeszkedni a munkás hétköznapokba. Tony előléptetésével nyomozó őrmesterré, és némi vérfrissítéssel majdnem olyan volt, mintha új csapatot kapott volna. Ám Charlie visszatértével megint a régi időkben találta magát, és szembesült mindazzal, amit elvesztett. Helen kilépett a fülkéből, és hosszú, alapos kézmosásba kezdett. A háttérben lehúztak egy vécét, és kinyílt egy fülkeajtó. Helen a tükörbe pillantott, és megnyúlt a képe. Emilia Garanita, a Southampton Evening News vezető bűnügyi tudósítója tartott felé. – Furcsa, hogy itt találkozunk – szólalt meg Emilia a legszélesebb mosolyával. – Gondolhattam volna, hogy ez a természetes élőhelye, Emilia. Olcsó vicc volt, de Helen nem állta meg. Sem a személyét, sem a foglalkozását nem kedvelte ennek a nőnek. Az, hogy szenvedett – Emilia súlyosan eltorzult fél arca egy régi savtámadás nyomát viselte –, nem lágyította meg Helen szívét. Ki nem szenvedett? Mégsem lett mindenkiből kíméletlen szarházi. Emilia arcáról nem hervadt le a mosoly; szeretett párbajozni, ahogy ezt Helen a saját bőrén tapasztalhatta. – Reméltem, hogy összefutunk, felügyelő – folytatta a riporter. Helen azon tűnődött, vajon a megszólítás kihangsúlyozásával nem a megrekedt karrierjére akart-e utalni a nő. – Úgy hallom, kifogtak egy ronda kis gyilkosságot az Empress Roadon. Helen lemondott róla, hogy megkérdezze, honnan vette az információt. Mindig akadt egy nyeretlen kétéves az egyenruhások között, aki nem tudott ellenállni Emilia nyomulásának. Megfélemlítés hatására, vagy pusztán csak azért, hogy megszabaduljanak tőle, végül megadták neki a kívánt információt. Helen vetett rá egy pillantást, aztán kisétált az ajtón, vissza a kocsmába. Emilia szorosan a nyomában maradt. – Van már elmélete? Azt hallottam, hogy bestiális kegyetlenséggel követték el. Nem említette a szívet. Nem tud erről a részletről, vagy szándékosan hagyta ki, hogy felpiszkálja Helent? – Tudják már, ki az áldozat? – Még nincs megerősítve, de amint biztos lesz, maga fogja elsőnek megtudni.

Emilia vigyorgott, de nem volt alkalma válaszolni. – Emilia, örülök, hogy látom! Meghív egy italra? Ceri Harwood közeledett feléjük. Honnan termett ide? – Az újságírói fizetésből? – vágott vissza kedélyesen Emilia. – Akkor engedje meg – válaszolta Harwood, a pult felé terelve a riportert. Helen utánuk nézve eltűnődött, vajon Harwood őt akarta-e megmenteni Emiliától, vagy azért lépett közbe, nehogy Helen ellenük hangolja a negyedik hatalmi ágat. Bármi volt is az oka, örült a beavatkozásának. A csapatát kezdte el figyelni. Boldog, oldott társaság, amely a néhány italtól feldobódva önfeledten beszélgetett és láthatóan örült Charlie visszatérésének. Helen úgy érezte magát, mint a gonosz tündér a keresztelőn. Csak ő nem tudta nyitott szívvel fogadni a visszatérő Charlie-t. A csapatból senki sem látta meg Helent, aki úgy döntött, hogy kihasználja a lehetőséget. Úgyis máshová kellett mennie. Helen felült a motorjára, feltette a sisakot, amelyben átmenetileg felismerhetetlenné vált. Ráadta a gyújtást, ellenőrizte a gázt és a féket, majd kilőtt a sötétbe boruló utcán. A háta közepére sem kívánta Emiliát és Charlie-t. Mára elege volt – több is, mint elege. Rég levonult a csúcsforgalom, és Helen szabadon száguldozhatott az elnéptelenedett utakon. Ilyenkor érezte magát igazán otthon Southamptonban. Mintha kifejezetten neki ürítették volna ki az utcákat, mintha az övé lenne a város, egy hely, ahol zavartalanul és bántatlanul létezhet. Lassan jobb kedvre derült. Nem csupán attól a helytől, ahol volt, hanem attól is, ahová készült. Leparkolt, háromszor megnyomta a csengőt és várt. Hívogató hangon zümmögni kezdett a kapunyitó, és Helen belépett. Jake szélesre tárt ajtóval már várt rá. Helen tudta, hogy ezt nem teszi meg más klienseknek – a foglalkozásával együtt járó veszély rákényszerítette, hogy mindig ellenőrizze az ügyfél kilétét, mielőtt kinyitja a megerősített ajtót. De most tudta, hogy Helen jön – a három csengetés volt a jelük –, és egy ideje már Helen hivatását is ismerte. Nem volt ez mindig így. A kapcsolatuk első évében Helen nem mondott el neki semmit, hiába is kísérletezett Jake beszélgetések kezdeményezésével. De az utóbbi hónapok eseményei mindent megváltoztattak – a dominátorok is olvasnak újságot. Szerencsére Jake profi volt, így említetlenül hagyta a dolgot. Bár nagy volt a kísértés, és Helen érzékelte is, de Jake tudta, mennyit szenvedett és mennyire utálja, hogy

mindez nyilvánosságra került, ezért visszafogta magát. Ez volt Helen helye. Egy hely, ahol csukott könyv lehetett, ahogy mindig is volt. Visszatérés az időben oda, ahol még kézben tartotta az életét. Ha nem is volt boldog, legalább békére lelt. És most mindenekelőtt békességre vágyott. Persze megvolt a kockázata annak, hogy ide jár – nem egy zsaru kényszerült elhagyni a testületet, mert megbélyegezték a „nem konvencionális” életmódja miatt –, de Helen kész volt vállalni ezt a kockázatot. Levette a motoros bőrszerkót, aztán a kosztümöt és a blúzt, mindent beakasztva Jake gardróbjába. Kibújt a cipőjéből, és már csak alsónemű volt rajta. Azonnal érezte, hogy ellazul a teste. Jake hátat fordított neki – mindig ilyen diszkrét volt –, de Helen tudta, hogy szeretné nézni. És örült neki – jó érzést keltett benne, és azt akarta, hogy nézze. De nem ment a kettő együtt. A privát szféra megtartása és az intimitás kölcsönösen kizárják egymást. Helen becsukott szemmel várta, hogy Jake lesújtson. Végül az ellazulás csúcsán hívatlanul és váratlanul előtörtek a sötét gondolatok, meglepve és felzaklatva Helent. Gondolatok Marianne-ről és Charlie-ról, az emberekről, akiket megsebzett és elárult, a bántalmakról, amelyeket okozott – és még most is okoz. Jake erős ütést mért a lovaglóostorral a hátára. Aztán megint, még erősebben. Megvárta, hogy Helen teste reagáljon az ütésekre, és amikor már kezdett volna ellazulni, újra lesújtott. Helen érezte, ahogy az éles fájdalom szétterjedve bizsergésbe oldódik. Zakatolt a szíve, enyhült a fejfájása, endorfinok szabadultak fel az agyában. Most teljesen kitombolták magukat a sötét gondolatok – mindig is a büntetés volt a megváltója. Amikor Jake negyedszer is megcsapta a korbáccsal, Helen rájött, hogy napok óta először tényleg enged benne a feszültség. Sőt mi több, boldognak érezte magát.

16 Megfeledkezett a jegygyűrűjéről. Ahogy a volánt forgatva manőverezett a kocsival a Redbridge Causeway forgalmában, megvillant az aranykarika a gyűrűsujján. Átkozta magát, hogy lehetett ilyen hülye amatőr. Felpillantva látta, hogy a nő észrevette a feszengését. – Semmi gond, szivi. A legtöbb kliensem házas. Itt senki sem ítélkezik feletted. A nő rámosolygott, aztán elfordult és kinézett az ablakon. A férfi megkockázatott még egy, ezúttal alaposabb pillantást. A nő pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte. Fiatal, fitt, hosszú lábán magassarkú műanyag csizma. A szoknyája rövid, a bő felsőrész alatt nagy mellek. A könyékig érő kesztyű vajon az ügyfél felajzását szolgálja, vagy csak a dermesztő hidegtől véd? Sápadt arc magas járomcsontokkal, és az a gyönyörű haj: hosszú, fekete, egyenes. A férfi a Cemetery Roadon, a közparktól délre szúrta ki. Senki nem járt arra ebben az esti órában, ami mindkettőjüknek megfelelt. Nyugatnak tartottak, átkeltek a folyón, és a nő iránymutatása szerint befordultak egy keskeny mellékutcába. Már az Eling Great Marsh, egy magányos földdarab közelében jártak, amely a dokkok felé néz. A nappali órákban természetimádók jönnek ide vadmadarakat lesni, de éjszakára egészen más ügyfélkör veszi igénybe a helyet. Leparkoltak, és egy másodpercig csak ültek a csendben. A nő óvszert vett elő a táskájából, kitette a műszerfalra. – Hátra kell döntened az ülésedet, különben nem férek hozzád – mondta kedvesen. A férfi mosolygott, gyorsan hátratolta az ülést, aztán lassan leeresztette, hogy nagyobb teret adjon a nőnek. Aki már simogatta is kesztyűs kezével az ágyékát, hogy elősegítse az erekciót. – Nem baj, ha ezt magamon hagyom? – kérdezte. – Izgalmasabb lesz. A férfi bólintott, az erős vágy elvette a szavát. A nő elkezdte lehúzni a cipzárt a nadrágján. – Csukd be a szemed, édes, és bízd rám magad! A férfi engedelmeskedett. Élvezte, hogy a nő veszi át az irányítást. Jólesett neki, hogy most az egyszer más gondoskodik róla, mentesítik a felelősség alól, a kedvére tesznek. Mikor volt erre alkalma valaha is? Hívatlanul Jessica képe tolakodott az agyába, aki két éve a szerető felesége, a gyermeke anyja, és mit sem sejt arról, hogy megcsalják. Elhessegette a gondolatot,

visszaverte a való világnak ezt a váratlan betörését. Itt nem volt helye. Itt most az ő képzelete ölt testet. Hadd legyen ez az ő pillanata. És a bűntudat ellenére, ami megkörnyékezte, élvezni akarta a dolgot.

17 Csaknem éjfél volt már, mire hazaért. A ház sötét és csendes, amilyennek mindig is tűnt. Nicola békésen alszik odafent, a gondozója az ágya mellett olvas a kislámpa fényénél. Ez a kép rendszerint felderítette – egy védett gubó a feleségének –, de ma este inkább elszomorította a gondolat. A veszteség érzése hasított belé, hevesen és váratlanul. Ledobva a kulcsait az asztalra Tony Bridges felsietett az emeletre, hogy leváltsa Annát, aki már majdnem tizennyolc hónapja segít neki Nicola gondozásában. Tony hirtelen ráébredt, hogy túl sokat ivott. A pub előtt hagyta a kocsit és taxival ment haza, engedélyezve magának az ivás luxusát. Elragadta Charlie visszatérésének öröme, és végül négy vagy öt pint is lecsúszott, most pedig kissé tántorog a lépcsőn. Persze joga volt a saját élethez, de még mindig elszégyellte magát, amikor Anna – vagy, ami még rosszabb volt, Nicola anyja – iváson kapta. Árulkodó lesz a beszéde? Az alkoholos lehelete? Minden erejével igyekezett józannak tűnni, amikor bement Nicola szobájába. – Hogy van? – Nagyon jól – válaszolta Anna mosolyogva. Mindig mosolygott, hála az égnek. – Megvacsorázott, aztán felolvastam neki néhány fejezetet. Anna felmutatta a könyvet, az Örökösöket. Nicola nagyon szerette Dickenst – a Copperfield Dávid volt a kedvence –, ezért végigvették az életművét. Ez volt az a projekt, amelyet Nicolának teljesítenie kellett, és úgy tűnt, élvezi a történeteket a bátor hősökről és az ördögi gazemberekről. – Most kezdtünk belemelegedni – folytatta Anna –, és szerette volna tovább hallgatni, ezért olvastam még néhány fejezetet neki. De a végére már elbóbiskolt… lehet, hogy holnap vissza kell lapoznia egy kicsit. Figyeljen oda, hogy ne maradjon ki semmi. Tonyt egyszerre megrohanták az érzelmek, megindította a gyengéd törődés, amelyet Anna mutat a felesége iránt. Félve, hogy elárulja a hangja, csak megpaskolta Anna karját, gyorsan köszönetet mondott neki és útjára bocsátotta. Nicola a gyermekkori szerelme volt, fiatalon házasodtak össze. Szépen alakult az életük, de két nappal a huszonkilencedik születésnapja előtt Nicolát súlyos stroke érte. Életben maradt, de a kiterjedt agykárosodás bezártságszindrómát idézett elő. Látott és tiszta volt a tudata, de az egész teste megbénult, csupán a szemét tudta mozgatni. Tony szeretettel gondoskodott róla, türelmesen tanítgatta kommunikálni a szemével, családtagokat vagy bérelt segítőket vont be, amikor neki dolgoznia kellett, mégis gyakran érezte magát rossz férjnek. Türelmetlennek, frusztráltnak, önzőnek. Valójában mindent megtett érte, amit csak tudott, ennek dacára nem győzte ostorozni magát. Különösen,

amikor jól szórakozott házon kívül. Ilyenkor érzéketlennek és hitványnak tartotta magát. Megsimogatta a felesége haját, homlokon csókolta, aztán átment a saját szobájába. Még most, két évvel a stroke után is szenvedett attól, hogy külön hálószobájuk van. Azok a házaspárok alszanak külön szobában, akik már nem szeretik egymást, és csak látszat a házasságuk, nem úgy, mint neki és Nicolának. Ők különbek ennél. Nem bajlódott a vetkőzéssel, letelepedett az ágyra és belelapozott az Örökösökbe. Az első napokban, amikor még csak randevúztak, Nicola Dickens-regényekből olvasott fel neki. Ez eleinte kényelmetlenül érintette – soha nem volt nagy irodalombarát, és erőltetettnek érezte a dolgot –, de idővel megszerette. Behunyta a szemét, és hallgatta Nicola lágy hangját, ahogy hangsúlyozza a szavakat. Soha nem volt annál boldogabb, és most ölni tudott volna egy hangfelvételért – csak egyetlenegyért –, amelyen felolvas neki. De ez már lehetetlen, és az álmodozás nem vezet sehová, így Tonynak be kellett érnie a könyvvel. Nem sok, de egyelőre megteszi.

18 A távolban csillogtak a southamptoni dokkok fényei. A kikötő napi 24 órában, a hét minden napján működött, és még ilyen későn is teljes gőzzel üzemelt – óriásdarukkal rakodták ki az Európából, a Karib-szigetekről és még ki tudja, honnan érkezett konténereket. Villás targoncák száguldoztak fel-alá a rakparton, férfiak veszekedtek egymással, vagy élvezték az éjszakai műszak bajtársias légkörét. Az Eling Great Marsh azonban csendes volt. A hideg éjszakában sarki szél fújt a folyómeder felől, ostromolta a sivár ürességben magányosan álló kocsit. A sofőrülés ajtaja tárva-nyitva, a felkapcsolt belső világítás gyenge fényt vetett a jelenetre. A nő a bokájánál fogva húzni kezdte a testet. A férfi nehezebb volt, mint várta, és minden erejét bele kellett adnia, hogy manőverezni tudjon vele az egyenetlen terepen. A puha talaj lassította a haladást, és csigaszerű nyomot hagytak maguk után. Miközben egy kis árkon vonszolta át, a férfi fejét megakasztotta egy kő. Mocorgott, de nem tért magához – azon már rég túl volt. A nő gyorsan körülnézett, még egyszer ellenőrizve, hogy egyedül vannak-e. Elégedetten letette a földre a táskáját és kicipzárazta, hogy hozzáférjen a tartalmához. Kivett egy tekercs ragasztószalagot és leszakított belőle egy csíkot. A férfi szájára nyomta, aztán addig simította kesztyűs kezével, amíg el nem tüntetett minden légbuborékot. Gyorsabban kezdett verni a szíve, ahogy beindult az adrenalin, ezért nem halogatta a dolgot. A férfi hajába markolva hátrahúzta a fejét, hogy szabaddá tegye a nyakát. Kivette a táskából a hosszú pengét és mélyen belevágott a torkába. A férfi teste azonnal összerándult, ahogy kétségbeesetten megpróbálta visszanyerni az eszmélete maradékát, de már késő volt. Ömlött a vére, befröcskölte a nő mellét és arcát, egymáshoz kapcsolva kettejüket. A nő hagyta, hogy beterítse a meleg vér – később rengeteg ideje lesz még tisztálkodni. Most a férfi gyomrába mélyesztette a pengét és munkához látott. Tíz perc múlva elérte, amit akart, és betette a véres szervet egy cipzáras tasakba. Felegyenesedett és megszemlélte a művét. Míg az első kísérlete pontatlan és nehézkes volt, ezúttal simán és hatékonyan operált. Kezdett belejönni.

19 – Na, hogy ment? Steve már várta Charlie-t, és most elindult felé. A háttérben szólt a tévé. Négy üres sörösdoboz állt a dohányzóasztalon, arról árulkodva, hogy Charlie-hoz hasonlóan Stevenek is szüksége volt néhány italra. – A munka vagy az ünneplés? – Mindkettő. – Alapjában véve jól. Sikerült előrelépnem egy ügyben és a csapat is örült nekem. Helen nagyjából úgy viselkedett, ahogy vártam, de ez ellen nem tehetek semmit, úgyhogy… Charlie fellélegzett, amikor azt látta, hogy Steve őszintén elégedett vele. Végig nagyon rossz ötletnek tartotta, hogy visszamenjen dolgozni, és Charlie most hálás volt, amiért ennyire igyekszik pozitív és támogató lenni. – Jól csináltad. Mondtam én, hogy jó leszel! – Steve átfonta a derekát, és egy csókkal gratulált. – Csak az első napon vagyok túl – mondta Charlie vállat vonva. – Hosszú út áll még előttem. – Lépésről lépésre, igaz? Charlie bólintott, majd újra megcsókolták egymást, ezúttal hosszabban. – Mennyit ittál? – kérdezte Steve megcsillanó szemmel. – Eleget – válaszolta Charlie mosolyogva. – Hát te? – Pont eleget – mondta Steve, hirtelen felkapta Charlie-t és a karjába zárta. – Ne emeld fel a fejed. Az a fránya korlát… Charlie nevetve hagyta, hogy Steve felcipelje az emeleti hálószobába. Mindig is szerették egymást, de az utóbbi időben hiányzott a kapcsolatukból az igazi meghittség. Charlie egyszerre volt boldog és megkönnyebbült, hogy felelevenedni látszik köztük a régi spontaneitás és vágy. Lehet, hogy végül minden rendbe fog jönni.

20 – Most egy házilagos thoracotomiát lát. Jim Grieves kéjesen ejtette ki az idegen szót, tudva, hogy semmit nem mond Helennek. Reggel hét volt, és egyedül tartózkodtak a rendőrség hullaházában. Alan Matthews meztelenül feküdt előttük a boncasztalon. Már megállapították, hogy elvérzett, és most tértek rá a szív eltávolítására. – Ez a bizonyos operáció nem egészen tankönyvi, de azt is számításba kell vennünk, hogy messze nem voltak optimálisak a körülmények. Az elkövetőben dolgozott az adrenalin, nyilván félt, hogy rajtakaphatják, és arról se feledkezzünk meg, hogy még élt az áldozat, amikor hozzákezdett. Nem éppen standard eljárás, de mindent összevéve nem rossz munka. Már-már csodálat volt a hangjában. Egyesek megrótták volna érte, de Helen szó nélkül hagyta. Túl sok idő a hullaházban furcsa dolgokat művel az emberrel, és Jim még mindig normálisabb volt az átlagnál. Helen rendkívül éles elméjűnek tartotta, és mindig odafigyelt arra, amit mondott. – Az első bemetszést közvetlenül a sternum alatt ejtette. Hosszú penge, úgy húsz centiméteres lehetett. Aztán átvágta a bordákat és a mellcsontot. Ezt követően általában izomrögzítő csipeszeket, bordafeszítőket használunk a mellkas feltárására. De a gyilkosunk valami érdekesebbet használt. Látja ott azt a két szúrt lyukat? Helen a tetem fölé hajolt, hogy benézzen a mellkas üregbe. Úgy ötven centiméterre egymástól két lyuk volt a jobb oldali lebenyen, amely egykor a férfi mellkasa volt. – Ezeket valamilyen horog okozta. Talán henteskampó? Két horgot akasztottak a fő bemetszés szélébe, és aztán nyers erőt alkalmaztak. Előbb a jobb felét tépték fel, aztán ugyanígy a balt. A megnyitott mellkasban feltárult a szív, és akkor már csak ki kellett vágni a körülötte lévő szövetből és kiemelni. Kontármunka, de hatékony. Helen a morbid részleteket emésztette. – Akkor mi is ez? Egy henteskés és egy húskampó? – Lehetséges – felelte Grieves vállat vonva. – Mennyi időbe telhet? – Tíz-tizenöt perc, attól függően, mennyire gyakorlott az illető, és mekkora gondossággal jár el.

– Van még valami? – Az áldozatot mozgásképtelenné tették. Kloroform nyomát találtam az orrlyukaiban és a szájában. Most dolgoznak rajta a törvényszékiek, de arra tippelek, hogy házilag készült. Minden hülye össze tudja kotyvasztani, akinek van tisztítószere, acetonja és internetelérése. – A gyilkos hagyott nyomot maga után? Jim megrázta a fejét. – A jelek szerint minimális kontaktus lehetett köztük. A férfinak viszont jó sok kontaktusa volt másokkal az évek során. Jim hatásszünetet tartott, mint mindig, ha ász volt a kabátujjában. Helen feszülten várta, hogy előjöjjön vele. – Számos bizonyítékot találtam nemi úton terjedő fertőzésekre. Mr. Matthews gonorrhoeát kapott, megítélésem szerint nemrégiben. Mycoplasma genitaliumnak is vannak nyomai. Ez rémisztően hangzik, de valójában elég elterjedt. És lapostetűgondjai is lehettek. Bárcsak én is tagja lennék annak az egyháznak! Vad dolgok mehetnek ott. Jim elment megmosakodni. Helen rendezte magában az új információkat – ezek voltak az első irányjelzők a máskülönben zavarba ejtő gyilkosságban. Visszatérve a kapitányságra Helen elméletben folytatta Alan Matthews boncolását. A csapat összegyűlt az esetszobában, és megosztották egymással az eddigi ismereteket. – A helyszínelés szinte teljesen eredménytelen volt – közölte szárazon Tony Bridges. – Átvizsgálták az egész kocsit, de senki nem mozdította el vagy érintette meg, csak a Matthews családtól találtak DNS-t. Ami a házat illeti, olyan sok a DNS-nyom a gyilkosság helyszínén, hogy könnyebb lenne azt megmondani, ki nem járt ott. Ondó, nyál, vér, bőrsejtek, minden van. A ház törzshelye volt a szexmunkásoknak és az ügyfeleiknek, továbbá a drogosoknak. Minden mintát ellenőrizni fogunk, hátha lesznek érdekes egyezések, de egyelőre semmi nincs, ami megállna a bíróság előtt. – Miért mentek egy olyan házba, ahol ekkora a forgalom? Nem féltek, hogy meglátják őket? – szólt közbe Sanderson nyomozó. – Lehetséges, hogy nem tudták, milyen sokan járnak oda – vetette ellen Tony –, bár ha azt vesszük, milyen gondossággal tervezték meg a gyilkosságot, ez nem tűnik valószínűnek. Több tekintetben is tökéletes választás volt a helyszín: a hátsó ajtó erős és belülről volt elreteszelve, az ablakokon vasrács, ami azt jelenti, hogy csak a főbejáraton át lehetett simán megközelíteni. A kilincs rég letört, de belül ott volt az erős retesz. A gyilkos könnyen biztosíthatta e helyet, miután mozgásképtelenné tette az áldozatot.

– Még így is kockázatosnak tűnik… – mondta Sanderson, ragaszkodva az álláspontjához. – Az volt – vette át a stafétabotot Helen. – Mi következik ebből? Talán az, hogy az elkövető számolt a holttest gyors megtalálásával? Vagy pusztán azért választotta ezt a helyszínt, hogy elaltassa az áldozat gyanúját. Nincs jele annak, hogy Alan Matthewst az akarata ellenére vonszolták be abba a házba. Tehát nem megtámadták, hanem becsalták. Olyan nemi betegségei voltak, amelyek kiterjedt szexuális aktivitásra utalnak, így lehet, hogy kiszúrt magának egy prostit vagy egy ismerős stricit, aztán követte őket a házba és bang! Lehet, hogy azért választották ezt a házat, mert tudták, hogy nem kelt gyanút az áldozatban. – Megnéztük a számítógépét – kapcsolódott be McAndrew nyomozó –, és rengeteg bizonyítékunk van arra, hogy Matthews egészségtelen érdeklődést mutatott a pornográfia és a prostituáltak iránt. Nem különösebben igyekezett elrejteni az internetes keresési előzményeit, így láthatjuk, hogy rendszeresen látogatott pornóoldalakat. Nagyrészt ingyeneseket, de van köztük néhány extrémebb fizetős szolgáltatás is. A chatszobákban és az üzenőfalakon is aktív volt. Még nem végeztünk ezekkel, de alapvetően szánalmas nyomoroncok osztanak meg egymással anekdotákat a különböző prostituáltakkal szerzett élményeikről, egytől tízig osztályozzák a mellük nagyságát, azt, hogy mit vállalnak be és hasonlók. – Minősítik a prostikat? – kérdezte Helen kissé hitetlenkedve. – Lényegében igen. Ez egyfajta TripAdvisor prostituáltakról. Számos escort oldalt is látogatott – folytatta McAndrew. – Bár arra nincs bizonyítékunk, hogy igénybe vette volna a szolgáltatásaikat, ami arra utalhat, hogy az ízlése ennél valamivel… földönjáróbb volt. – Koncentráljunk – szakította félbe Helen. – Nem az a dolgunk, hogy ítélkezzünk Alan Matthews felett, hanem hogy megtaláljuk a gyilkosát. Bármit gondoljunk is róla, férj és apa volt, nekünk pedig ki kell derítenünk, ki a felelős a haláláért. Mielőtt újra ölne. Helen majdnem kimondta, de az utolsó pillanatban sikerült visszanyelnie. – Nézzünk utána, honnan volt pénze a hobbijára. Minél egzotikusabb vágyai voltak, annál több pénzre volt szüksége. A Matthews családnak nincs a tulajdonában a ház, négy gyereket kell eltartaniuk és Alan az egyetlen kenyérkereső. A jelek szerint prostituáltakat látogatott, és fizetős pornószolgáltatásokat vett igénybe, de miből? Pénzzel tartozott egy stricinek? Ezért ölték meg? Most először nem érkeztek válaszok a csapattól – mindenki Helen háta mögé, a helyiség ajtajára bámult. Helen gyorsan megfordult, és egy nagyon idegesnek tűnő egyenruhás rendőrt látott. Az arckifejezéséből ítélve Helen már tudta, mi következik.

Mégis végigfutott rajta a hideg, amikor végül bejelentette: – Újabb holttestet találtak, asszonyom.

21 Otthon volt újra, épségben és biztonságban. Latexkesztyűt húzva elkezdte felmérni a zsákmányt. Kétszáz font készpénzben – ezt egyből betette az erszényébe, aztán rátért a hitelkártyákra. Nyissz-nyissz-nyissz, ügyesen szétvágta őket az ollóval, kétszer is ellenőrizve, hogy legalább tíz percet hagyja őket a tálcán a fali grill alatt. Nehezen tudta levenni róluk a szemét, miközben bugyborékolva műanyag masszává olvadtak – a szó szoros értelmében valaki élete semmisült meg a szeme előtt. És most a jogosítvány. A nő kerülte, hogy a névre pillantson, inkább a fotóra figyelt. Félt szembesülni azzal, kinek az életét vette el, vagy szándékosan halogatta a felfedezést, az utolsó másodpercig feszítve a húrt? Most megnézte. Christopher Reid. A név alatt a lakcíme. Ezen elidőzött, számításokat végezve. Aztán átfutotta a tárca további tartalmát: névjegyek, hűségkártyák, tisztítószámlák. Egy teljesen prózai élet. A nő elégedetten felállt. Az idő kulcskérdés volt, gyorsan kellett dolgoznia. Kinyitotta a régi kályhát, amely immár szépen égett, mert új hasábot tett a tűzre. Bedobta a tárcát, és figyelte, ahogy lángra kap. Gyorsan levetkőzött és a vérfoltos ruháit is tűzre vetette. Morogva csaptak fel a lángok, hátra kellett lépnie, ha nem akart megégni. Egyszerre hülyén érezte magát, ahogy ott állt meztelenül a szobában, vérpettyekkel az arcán és a hajában. Besietett a fürdőszobába, megtisztálkodott, és újra felöltözött. Később még lesz ideje kisikálni a kádat és felmosni a padlót, de most sietnie kellett. Kinyitotta a hűtőt, fogta a fél üveg energiaitalt és egy hajtásra megitta. Maradék tészta, néhány csirkefalat, egy Müller Light joghurt; mindent befalt, mert hirtelen farkaséhség és szédülés fogta el. Jóllakva körülnézett. A felső polcon ott volt a trófeája. Az emberi szív egy Tupperware dobozban. Kivette, és a letette a konyhaasztalra. Fogott egy dobozt, ragasztószalagot, ollót, és munkához látott. Még várt rá a leszállítás feladata.

22 A csengetés megijesztette. Jessica Reid gyorsan felállt, abbahagyva a tizennyolc hónapos lánya etetését, és a bejárathoz sietett. Amikor későn ébredve azt látta, hogy Chris nem fekszik mellette az ágyban, nem értette a dolgot. Miután kiderítette, hogy a kocsija sincs itt, és magyarázó üzenetet sem talált, komolyan aggódni kezdett. Hol lehet? A rendőrség felhívásával még várt, azt remélve, hogy valami egyszerű oka van a távollétének. Most sietett ajtót nyitni, és már látta is maga előtt a szabadkozó férjét a küszöbön. De csak a postás volt egy levéllel, amelynek az átvételét alá kellett írnia. Ledobta az asztalra és visszament Sallyhez, aki már követelte az almapüréjét. Jessica kötelességtudóan kanalazta a pici szájába, de máshol járt az esze. Újabban kissé feszültté vált a kapcsolatuk – amióta azt a felfedezést tette –, de a férje nem szívtelen ember. Nem hagyná itt őket így, egy szó nélkül. Vagy igen? Lelépett? Jessica elhessegette a gondolatot. Lehetetlenség – itt van minden holmija, különben is imádja Sallyt, és soha nem hagyná el. Itthon volt tegnap este, amikor Sally lefeküdt aludni. Mindig tovább maradt fenn nála, akciófilmeket nézett, amelyekről tudta, hogy Jessicát úgysem érdeklik, és megtanult olyan halkan bebújni mellé az ágyba, hogy ne ébressze fel. Lefeküdt egyáltalán tegnap este? A pizsamája szépen összehajtva ott volt a párna alatt, ahová még Jessica tette be délután, így nyilván le sem feküdt. Elmehetett valahová. Dolgozni? Nem, utált dolgozni és hónapok óta már csak alibizett – a munkaláznak ez a váratlan kitörése nem tűnt valószínűnek. Elment az anyjához vagy egy barátjához valamilyen vészhelyzet miatt? Nem, ez sem stimmelt. A baj első jelére hozzá fordult volna segítségért. Akkor hol van? Jessica félt, hogy túlreagálja a dolgot, nyilván a házasságukban újabban jelentkező feszültségek váltják ki belőle, hogy mindjárt a legrosszabbra gondoljon, de ez nevetséges. Biztos jól van. Persze hogy jól van. A rátörő félelem és a bizonytalanság ellenére, minden mostani problémájuk ellenére volt valami, amiben Jessica hirtelen biztos lett. Őszintén azt akarta, hogy működjön a házasságuk, őszintén ragaszkodott Christopherhez. Abban a pillanatban rájött, hogy teljes szívéből szereti a férjét.

23 A nap nem volt hajlandó felkelni. Vastag felhőtakaró feküdt az Eling Great Marsh felett, keretbe foglalva a terepen csúszó-mászó figurákat. Egy tucat munkaruhás helyszínelő négykézlábra ereszkedve keresgélt az elhagyatott kültelken, minden egyes fűszálat megvizsgálva. Miközben Helen felmérte a területet, Marianne jutott az eszébe. Eltérő helyszínek, eltérő körülmények, de ugyanaz a szörnyű érzés. Egy brutális, értelmetlen gyilkosság. Egy halott férfi az árokban, akinek kitépték a szívét. Egy aggódó feleség, aki valahol várja, és reménykedik a hazatérésében. Helen becsukta a szemét, és megpróbált elképzelni egy világot, amelyben mindez nem történt meg. A mocsár szaga egy pillanatra boldogabb időkbe repítette vissza, a családi nyaralásokhoz Sheppey szigetén. Az öröm rövid közjátékai a sötétség közepette. Helen szeme felpattant, és nem győzött haragudni magára, amiért érzelgősen az emlékein mereng, ahelyett, hogy dolgozna. Amint értesült a hírről, Helen mindenkivel abbahagyatta, amit éppen csinált. Minden nyomozót, minden törvényszéki szakembert, minden mozgósítható egyenruhást kirendelt erre az átkozott vizes rétre. A sajtó szagot fog kapni, de ez úgyis elkerülhetetlen. Helen tudta, hogy most valami – valaki – nem mindennapival állnak szemben, és kész volt mindent bevetni ellene. A kocsit még mindig vizsgálták, de a földön végre rábukkantak az első komoly nyomokra. Az áldozat teste ott hagyta lenyomatát a puha talajban, miközben a kocsitól az árokig vonszolták, és látható volt az elkövető cipősarka is. A mély benyomódás egyértelmű magyarázattal szolgált, hacsak nem azzal akarta őket szándékosan félrevezetni egy férfi, hogy tizenöt centis tűsarkút viselve ölt. Egy prostituált gyilkolja a klienseit. A prostituáltak törzsvendégét, Alan Matthewst megölték és megcsonkították. Huszonnégy órával később újabb férfit gyilkoltak meg egy kieső földnyúlványon, amely a kukkolók és a prostituáltak hírhedt helye volt. Minden egy irányba mutatott, Helenben mégis megszólalt a vészcsengő. A prostituáltak az áldozatok szoktak lenni, nem a gyilkosok, és ez így volt már jóval Hasfelmetsző Jack előtt, ahogy utána is. Aileen Wournos megtörte a trendet, de az Amerikában történt. Itt is megeshet ugyenez? – Van egy nevünk, asszonyom. Sanderson nyomozó sietett oda, kínosan ügyelve, hogy kikerülje a nyomok letaposását. – A kocsi Christopher Reid nevén van. Woolstonban lakik egy bizonyos Jessica Reiddel és a lányával, Sally Reiddel.

– Hány éves a lánya? – Még kisbaba – válaszolta Sanderson, akit kizökkentett a kérdés. – Tizennyolc hónapos, azt hiszem. Helen elkeseredett. Most az ő dolga lesz közölni az élőkkel a halálhírt. Ha valóban Christopher Reid az áldozat, talán lehetséges, hogy akarata ellenére hurcolták ide. Helen tudta, hogy ez valószínűtlen, csak hiú remény, mégis nevetségesnek érezte a gondolatot, hogy egy pasas hátat fordít a fiatal feleségének a pici gyerekkel egy ócska kamatyolás kedvéért a kocsiban, egy prostituálttal. Lehetett-e más ok arra, hogy ide csalják? – Próbáljon fotót keresni Christopher Reidről, hogy összehasonlíthassuk az áldozattal. Ha Christopher az, beszélnünk kell a családjával, mielőtt a sajtó teszi meg helyettünk. Sanderson elsietett, hogy teljesítse Helen utasítását. Helen tekintete a szélben reszkető rendőrségi kordonon túlra vándorolt. Eddig megúszták észrevétlenül, a sajtó még nem lepte el a helyszínt. Helent leginkább Emilia Garanita hiánya lepte meg. Mintha az egyenruhás rendőrök fele a zsebében lett volna, és soha nem hagyna ki egy szaftos gyilkosságot. Most mégsincs itt. Helen megengedett magának egy kis mosolyt – úgy látszik, Emilia már nem a régi.

24 – Letépték a fejem, amikor legutóbb itt jártam. Emilia Garanita hátradőlt a székben kiélvezve azt a ritka luxust, hogy a Southamptoni Központi Rendőrkapitányság szívében lehet. Nem mindennap esik meg, hogy személyesen hívatja a nyomozati osztályvezető hivatala. – Attól félek, nem én voltam Whittaker nyomozati osztályvezető kedvence. Tényleg, mi van most vele? – kérdezte Emilia, nem rejtve véka alá az érdeklődéséhez társuló kárörömöt. – Rá fog jönni, hogy engem más fából faragtak – válaszolta Ceri Harwood. – Pontosan ezért kérettem ide. – Egy lányok közötti csevejre? – Más vágányra akarom terelni a dolgokat. Tudom, hogy a múltban robbanékony volt a kapcsolat a sajtó és egyes rendőrök között. És ön gyakran érezte úgy, hogy kizárják az ügyekből. Ez senkinek sem jó, ezért szerettem volna szemtől szemben tudatni, hogy most új helyzet van. Egymást segítve magunknak segítünk. Emilia nem szólt semmit, mert azt próbálta kitalálni, mennyire veheti ezt komolyan. Az új főnökök mindig ilyeneket mondtak a megérkezésükkor, aztán ugyanúgy bántak a helyi sajtóval, mint az elődeik. – Mennyiben új? – kérdezte. – Azt akarom, hogy informálva legyen minden fontos fejleményről, és cserében a maga eszközeivel segítse a nyomozásainkat. Kezdjük mindjárt az Empress Road-i gyilkossággal. Emilia felvonta a szemöldökét: – Tehát ez nem csak porhintés akar lenni. – Hamarosan kap tőlem egy nevet. És megkapja a bűncselekmény minden kiadható részletét. Továbbá beüzemelünk egy forródrótot az esetnek, amelyet szembetűnő helyen tegyenek közzé a lap következő számában. Kulcsfontosságú, hogy a lehető leggyorsabban előálljanak az esetleges tanúk. – Mi olyan különleges ebben a gyilkosságban? Harwood kivárt egy másodpercet, mielőtt válaszolt. – Kivételes brutalitással hajtották végre. Az elkövető rendkívül veszélyes, lehetséges, hogy mentális problémákkal küzd. Egyelőre nincs róla személyleírásunk, ezért van szükségünk az önök segítségére. Nagyon sokat jelenthetne, Emilia.

Harwood mosolyogva mondta ki a nevét, a bizalmas barátság jeleit közvetítve. – Beszélt már erről Grace felügyelővel? – vetette fel Emilia. – Grace felügyelő a szervezetünk tagja. Tudja, hogy most más hajóban evezünk. – Nem lesz félrevezetés? Nem lesznek hazugságok? – Semmi ilyesmitől nem kell tartania – válaszolta Harwood újabb széles mosollyal. – Van egy olyan érzésem, Emilia, hogy mi ketten együtt tudunk majd működni. Remélem, nem okoz nekem csalódást. A megbeszélés véget ért. Emilia nem várta meg, hogy ezt közöljék vele, ehelyett szó nélkül felállt. Nagy hatást tettek rá a fejlemények. Harwood okos vezető, és úgy tűnt, tudja kezelni Grace-t. Minden arra vallott, hogy változik a széljárás, és talán így is lesz. Emiliának határozottan az volt a benyomása, hogy élvezni fogja az új helyzetet.

25 – Mi az, amit keresünk? Fortune nyomozó ásított mondat közben, visszhangot keltve a gyilkossági nyomozók irodájában. Szigetet képeztek Charlie-val az üres helyiségben, két magányos alak irathegyekkel körülvéve. – A Brookmire Egészség- és Wellness Központ nyilvánvalóan bordély, csak azon belül minőségi – válaszolta Charlie. – Nem találkoztam még ilyen jól vezetett és diszkrét változattal. Egy sor vonzó, tapasztalt lány, akiknél rendszeres az egészségügyi ellenőrzés. Online lehet időpontot foglalni, és lehetnek kapcsolataik utazási irodákkal. Turistabuszokat küldenek a klienseik elé, amint kiköt a hajójuk. Holisztikus egészségvédő szolgáltatásként hirdetik magukat, de ami a legszebb: ha hitelkártyával fizetsz, az papírírószerként jelenik meg a számládon. Így a feleség soha nem jön rá, és az egészet elszámolhatod költségként. Még csak nem is maguknak a lányoknak kell fizetned. – És mindezt egyetlen beszélgetésből derítetted ki? – kérdezte Fortune, akaratlanul is elismerően. – Ha tudod, milyen kérdéseket kell feltenni, meglepően segítőkésznek bizonyulnak az emberek. Charlie nem tudta megállni, hogy ne lopózzon egy kis önelégültség a hangjába – a tapasztalt szakértő önelégültsége. – Jutottál valamire a listával, amit adtam? Edina, Charlie vonakodó informátora a Brookmire-nél, megadta a jelenleg ott dolgozó lányok nevét. – Dolgozom rajta. A legtöbben egyből ide érkeztek hajón Lengyelországból, néhányan a helyi egyetemek diákjai, de elég sokat, köztük az áldozatunkat, az utcáról szedték fel. – Kiglancolták őket, és új pályára álltak a Brookmire-nél? – Miért is ne? Biztonságosabb, és Alexia lakását elnézve jóval kifizetődőbb. – Edina szerint Alexiát a Campbell család futtatta, mielőtt foglalkoztatni kezdte a Brookmire. Van még ilyen a lányok között? – Van bizony, Campbellék jó néhány lányt veszítettek a Brookmire miatt. És Andersonék is. Charlie-nak rossz érzése támadt. A prostitució körül kitörő háborúk csúnya dolgok, és mindig a lányok szenvedik meg, nem azok, akik futtatják őket.

– Lehet, hogy Campbellék ölték meg Alexiát, hogy így üzenjenek? – Van benne logika. Nem mintha bizonyítani tudnánk. – Még valami? Fortune nyomozó már várta ezt a kérdést, mert a megfelelő pillanatban akarta előhúzni az ászt a kabátujjából. – Hát, utánanéztem a Brookmire-nak a cégjegyzékben és az adóhivatalnál. Kellett hozzá egy kis kutatás, sok fantomcégen és külföldi székhelyű holdingon keresztül a végén eljutottam egy Top Line Management nevű vállalkozáshoz, ami egy „rendezvényszervező cég”, és egy bizonyos Sandra McEwan a tulajdonosa. Charlie tudhatta volna. Sandra McEwan – avagy Lady Macbeth, ahogy a rajongói nevezték – már több mint harminc éve vesz részt a southamptoni prostitúcióban és bűnözésben, miután állítólag megölte a saját férjét, hogy átvegye tőle a bűnszövetkezet irányítását. Erőszakos és merész – három késelést élt már túl –, ám ugyanakkor eszes és kreatív is. Lehet, hogy a Brookmire-rel szintet lépett a prostitúcióban, és ez váltotta ki a gyilkos választ a riválisaiból? – Szép munka, Lloyd. Ezt jól csináltad. Ez volt az első eset, hogy Charlie a keresztnevén szólította, és ez meg is tette a kívánt hatást. Fortune nyomozó félénk köszönömöt motyogott, mire Charlie rámosolygott. Lehet, hogy végül jó csapat lesznek ők ketten. – Menj tovább ezen a vonalon! Lássuk, megtalálod-e a követ, ami alatt Sandra manapság rejtőzködik. Fortune nyomozó elsietett. Charlie elégedett volt. Jó érzés újra a sűrűjében lenni, és szívből remélte, hogy sikerül igazságot szolgáltatni Alexiának és rács mögé juttatni még egy véres kezű szemetet. Szép eredmény lenne a sikerlistáján. És Helen Grace szemében is.

26 Az emberek ügyet sem vetnek egy futárra. Egyenruhás – sisak és bőrszerkó – robotnak tekintik, személyiség és reakciók nélkül, akinek annyiból áll a programja, hogy jön, lead, megy. Fogaskerék a hétköznapi működésben. Rendben lévőnek tartják, ha gorombák vele, mintha ő kevésbé volna humanoid, mint az igazi emberek. Most is így állt a dolog. A recepciós pultnál nem vettek róla tudomást, miközben a nő türelmesen várta, hogy a két recepciós befejezze a magánbeszélgetést. Jellemző – miközben kidomborítják a saját fontosságukat, csak azt leplezik le, hogy milyen mélységesen értéktelenek valójában. De ezek is megkapják a magukét. A nő köhögött, aminek egy bosszús pillantás lett a jutalma a kövértől. Kényszeredetten odavonszolta a porhüvelyét a pulthoz. – Kinek? Még egy rendes mondatot sem érdemelt. – Stephen McPhail. Semleges volt a hangja. – Cég? – Zenith Solutions. – Harmadik emelet. A nő habozott, pillanatnyilag elbátortalanodva attól, hogy bemenjen az épületbe az értékes csomaggal, de aztán erőt vett magán és elindult a liftek felé. A Zenith recepciósa sem volt különb a többinél. – Kell aláírás? A futár megrázta a fejét, és átadta a csomagot. Egy egyszerű, barna kartondobozt, ragasztószalaggal körbetekerve. A recepciós köszönés nélkül elfordult, letette a dobozt az asztalra és folytatta a beszélgetést. A futár távozott, ugyanolyan személytelenül tűnve el, ahogyan érkezett. Azon tűnődött, vajon mennyi ideig pletykál még a recepciós, mielőtt munkához lát, és értesíti a főnököt a váratlan küldeményről. Remélte, hogy nem túl sokáig. Ezek a dolgok hamar szaglani kezdenek.

27 – Amit kérek magától, az nagyon veszélyes lehet, és ha nemet mond, tiszteletben tartom a döntését. Tony abban a pillanatban gyanította, hogy Helen forgat valamit a fejében, amikor arra kérte, hogy találkozzanak az Old White Bearben. Ez egy szutyok pub volt egy sarokra a kapitányságtól – az ment oda, aki nem akarta, hogy kihallgassák. – Tudom, hogy végzett már beépülős munkát és ismeri a szabályait – folytatta Helen –, de most mások a körülmények. Maga a legjobb férfi beosztottam, ezért… – Mire kér konkrétan? – kérdezte Tony, kissé belepirulva a dicséretbe. – Úgy fest, hogy a gyilkosunk olyan férfiakat szemel ki, akik szexre vadásznak – mondta Helen. – Betehetnénk egy felhívást az Evening Newsba, hogy jelentkezzenek a kliensek, és segítsenek nekünk, de nem hiszem, hogy ez beválna. A lányok az utcán egy szót sem mondanak McAndrew-nak… – Tehát a tűzvonalba kell küldeni valakit. – Pontosan. Tony nem válaszolt. Közömbös volt az arckifejezése, pedig lázba hozta a feladat. Már jó ideje túl szabályozott volt az élete, így csábította a lehetőség, hogy újra bedobják a mély vízbe. – Csak az indítékból és az elkövetés módjából tudunk kiindulni. A gyilkosunk nagyon körültekintő, vigyáz, hogy ne hagyjon nyomot maga után, és kieső helyszíneket választ. Ezért kell valaki a terepen, aki kliensnek adja ki magát, és körbeszaglász. Tudom, hogy időre van szüksége, mert ezt jól át kell gondolnia. Nyilván rengeteg kérdése lesz, de nekem gyors válasz kell. Ez az ügy… – Helen szünetet tartott, kereste a megfelelő szavakat. – Ez nagy ügy lehet. És én benne akarok lenni. Tony megígérte, hogy éjszaka átgondolja a dolgot, pedig már tudta, hogy igent fog mondani. Természetesen veszélyes volt, de ha ő nem, majd vállalja valaki más. Aki kevésbé tapasztalt. Tony immár nyomozó őrmester, és helyt kell állnia. Mark Fuller sem mondott volna nemet, holott neki gyereke is volt, az ég szerelmére. Helen visszament dolgozni, egyedül hagyva Tonyt a gondolataival. A férfi engedélyezett magának egy pintet, miközben mentálisan lefuttatta magában a várható nehézségeket. Hogyan adja be Nicolának? Hogyan győzze le az aggodalmait és hogyan hitesse el vele, hogy minimális a kockázat?

Üldögélt magában, kortyolgatva a sörét és a gondolataiba merülve. A kárhozott férfi utolsó itala.

28 Zajtalanul osont mögé. Charlie úgy elmerült a munkájában, annyira lázba hozták a felfedezései, hogy észre sem vette Harwood közeledését. – Hogy megy a dolog, Charlie? Charlie ijedten ugrott fel a váratlan hangra. Megfordult és hebegett valamit – rémisztő volt, hogy így rátört a nagyfőnök. – Sikerült visszailleszkednie? – folytatta Harwood. – Igen, asszonyom. Jól haladunk, és mindenki nagyon szívesen fogadott. Legalábbis azok, akik itt vannak. – Igen, zűrös időszakban érkezett. De örülök, hogy visszatért, Charlie. Nagy kár lett volna elveszíteni egy ilyen tehetséges rendőrtisztet. Charlie erre nem tudott mit mondani. Mi lenne a helyes válasz egy ilyen kéretlen dicséretre? Charlie egy évig volt betegszabadságon, miután majdnem megölette magát – nem a legjobb ajánlólevél egy új osztályvezetőnél. Az elrablását követően Charlie felkészült arra, hogy eltanácsolják, de ez szóba sem került. Ehelyett bátorították, hogy térjen vissza dolgozni, most pedig megdicséri egy nő, akit alig ismer. – Haladjon a saját tempója szerint – folytatta Harwood. – Csinálja azt, amihez a legjobban ért. És forduljon hozzám bizalommal, ha bármi gondja van, rendben? Mindig nyitva áll az ajtóm. – Igen, asszonyom. És köszönöm. Mindent köszönök. Harwood szélesen mosolygott. Attraktív mosolya volt. Charlie úgy érezte, hogy nem mondott eleget, ezért még hozzátette: – Tudom, hogy nem ismerjük egymást Ádám és Éva óta, simán moshatta volna kezeit, ha megszabadul tőlem, de szeretném, ha tudná, mennyire hálás vagyok azért, hogy lehetőséget adott nekem – Charlie-nak már akadozott a nyelve, de nem bírt leállni –, és még azt is szeretném elmondani, hogy nem fog csalódni bennem. Nem fogja megbánni, hogy adott nekem egy második esélyt. Harwood végigmérte, látszott rajta, hogy nincs hozzászokva az ilyen szóáradathoz, aztán megpaskolta Charlie karját. – Ebben egy pillanatig sem kételkedtem.

Megfordult, hogy elmenjen, de Charlie megállította. – Volna még valami. Egy új fejlemény az Alexia Louszko-ügyben. Harwood érdeklődve fordult vissza. – Fortune nyomozó kiderítette, hogy annak a luxusbordélynak, ahol Alexia dolgozott, Sandra McEwan a tulajdonosa. Charlie elhallgatott, nem tudva, hogy mond-e bármit ez a név Harwoodnak. – Ismerem. Folytassa. – Kicsit meglepett, hogy övé az épület is, ahol a Brookmire működik. Nem tudtam, hogy ennyi pénze van. Ezért elkezdtem valamivel mélyebbre ásni, hogy vannak-e Sandrának más ingatlanai is Southamptonban. – És? Charlie pillanatnyi szünetet tartott. Szabad úgy bármit elmondania Harwoodnak, hogy nem jelentett előtte Helennek? De késő lett volna visszakozni – Harwood most már elvárta, hogy válaszoljon. – Van ingatlana az Empress Road ipari övezetében is. Harwood már feszülten figyelt. Charlie fogta a várostérképet, amelyet a földhivataltól töltött le, és odaadta neki. – Övé az az egész romos házsor. Alan Matthews holttestét a negyedikben találták meg. Harwood emésztette a hallottakat. Charlie folytatta: – Alexiát megölték és megcsonkították, valószínűleg Campbellék. Alexia nekik dolgozott, mint utcai prostituált, mielőtt átszegődött a Brookmire-hez. Egy nappal később meggyilkolnak egy utcai klienst, abban az ingatlanban, aminek Sandra McEwan a tulajdonosa. – Úgy gondolja, hogy Sandra visszaüzent nekik. Szemet szemért? – Lehetséges. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha valaki háborút indít Sandra McEwan ellen, akkor számítania kell a következményekre. Harwood összevonta a szemöldökét. Senkinek sem hiányzott egy prostituciós háború – ezek többnyire hosszúak és véresek, és mindig bekerülnek a lapokba. – Hozza be! Harwood már elindult az ajtó felé. – Nem kéne szólnom Grace felügyelőnek, mielőtt… – Hozza be, Brooks őrmester!

29 Úgy bújtak össze, mint a levágásra váró állatok a mészárszéken. Elképesztő, milyen gyorsan képes eltűnni a szakmai tartás. A Zenith Solutions alkalmazottai az átriumban kerestek menedéket: nem mertek visszamenni az irodába, de ahhoz túl kíváncsiak voltak, hogy hazamenjenek. Helen elvonult köztük, és felsietett a harmadik emeletre. Stephen McPhail, a Zenith vezérigazgatója nagyon igyekezett összeszedettnek tűnni, de mélyen feldúlták a délelőtti események. Az irodájában húzta meg magát, régóta szolgáló titkárnője, Angie társaságában. A doboz ott maradt Angie asztalán, ahová ledobta. Közben kiborult a tartalma, és a véres szív most ott hevert az íróasztalon. Két egyenruhás rendőr őrizte, akik nem voltak hajlandók ránézni. A hátrahajló dobozfedélen egyetlen szó – SZEMÉT –, vérrel odamázolva, közvetítette ordítva az egyszerű üzenetet. – Megértem, hogy mélységesen felzaklatták a történtek, de elengedhetetlen, hogy feltegyek néhány kérdést, amíg még élénken élnek emlékezetében a részletek. Rendben? Helen ezt Angie-nek címezte, aki két szipogás között bólintott. – Milyen cégtől érkezett a futár? – Nem mondta. Nem volt rajta logó. – Biztos, hogy nő volt? – Igen. Nem sokat beszélt, de az volt. – Látta az arcát? – Nem igazán. Sisakban volt. Hogy őszinte legyek, nem is nagyon néztem meg. Helen némán szitkozódott. – Magassága? – Abban sem vagyok biztos. Olyan százhetvenöt? – Hajszíne? – Nem tudom. Helen bólintott, merev mosoly mögé rejtve elégedetlenségét a figyelmetlen Angie-vel szemben. Tudta-e a futár, hogy szabadon jöhet-mehet anélkül, hogy figyelmet keltene, vagy csak bízott a szerencséjében?

– Ide küldök egy rendőrségi fantomképrajzolót. Ha teljes leírást tud adni neki a futár öltözékéről, sisakjáról, vonásairól, akkor pontos képünk lehet arról, hogy kit keresünk. Rendben? Angie hősiesen bólintott, és Helen most Stephen McPhailhez fordult. – Szükségem lesz egy listára a munkatársak nevével és lakcímével. Azokról, akik itt vannak és azokról is, akik hiányoznak. – Természetesen – válaszolta McPhail. Leütött néhány billentyűt, és a nyomtató felzúgva működésbe lépett. – Húsz állandó alkalmazottunk van, és csak páran hiányoznak ma. Helen Baxter szabadságon van, Chris Reid pedig… róla nem tudom biztosan, hogy hol van. Helen megőrizte közömbös arckifejezését. – Van biztonsági kamera az irodában? – folytatta. – Itt sajnos nincs, de lent, a recepción igen. Az épületet kezelő cég nyilván mindenben a rendelkezésükre fog állni. Az igazgató láthatólag nagyon szeretett volna segíteni, bármire kész volt, hogy kikeveredjenek ebből a zűrből. Helen szívesen oldotta volna a zavarát, ha teheti. – Nincs okunk azt gondolni, hogy ez kifejezetten a cégüknek szólt, de nem jut eszébe valaki, aki ilyen módon akarhatott ártani önöknek? Például, akit nemrég elbocsátottak? Egy haragos ügyfél? Egy családtag? – IT cég vagyunk – válaszolta McPhail, mintha ez mindent megmagyarázna. – Ez nem az az üzletág, ahol ellenségeket szerez az ember. A mi fiaink… és a lányaink is, hónapok, ha nem évek óta dolgoznak nálunk. Szóval, nem… én nem ismerek senkit, aki képes lenne ilyet… Elharapta a mondatot. – Ne aggassza magát ennyire! Megyőződésem, hogy ez csak egy rossz vicc. A következő pár napban itt lesznek a rendőrök, beszélnek a munkatársakkal, de önök próbáljanak meg visszatérni a hétköznapi üzletmenethez. Semmi nem szól amellett, hogy egy perverz tréfa miatt pénzt kellene veszíteniük. McPhail bólintott, és egy fokkal nyugodtabbnak tűnt, így Helen lesietett a recepcióra. Charles Holland, az épületet kezelő cég megbízottja időközben megérkezett, és már várta. Gyorsan előállította a délelőtti felvételek szalagjait, és erősen igyekezett másra hárítani a felelősséget ezért a kínos ügyért. A helyszínelő csapat is megérkezett, és elindult az emeletre, hogy betasakolja a szívet, izgatott érdeklődést keltve a Zenith száműzött alkalmazottai körében. Ez új fejlemény volt: nem az áldozat otthonába, hanem a munkahelyére szállították le a szívet. Persze így kockázatosabb, de garantáltan nagyobb hűhót kelt. Ez lett volna cél?

Miféle játékot űznek itt? És hol ér majd véget?

30 Helen nem vesztegette az idejét. A mellékutakat választva száguldott át a városon. Nagyon óvatos volt, de több mint lehetséges, hogy a Zenith épületének valamelyik rémült alkalmazottja értesíti a sajtót, és Helen mindenáron el akarta kerülni, hogy kövessék. Reidék házába tartott – hogy tönkretegye a boldogságot és fájdalmat okozzon –, ezért tökéletesen biztosnak kellett lennie abban, hogy nem jön utána senki. Jessica Reid arca azonnal elváltozott, amint meglátta Helen igazolványát, félő volt, hogy mindjárt elájul. Alison Vaughn, a tapasztalt családi kapcsolattartó tiszt, akit Helen maga mellé kért, gyorsan közbelépett. Egy támogató kéz Jessica könyökén, és már terelte is befelé a megrettent nőt. Helen a nyomukban halkan becsukta maga után a bejárati ajtót. Jessica tizennyolc hónapos babája a nappali közepén ült és jóindulatúan gőgicsélt a váratlan látogatóknak. Sally hiperaktív volt, játszani akart, és Alisont nem kellett kérlelni, magához ragadta a kezdeményezést és lefoglalta a picit. – Meghalt? Jessica egyből feltette a brutális kérdést. Egész testében reszketett, látszott, hogy a sírás kerülgeti. Helen tekintete a családi fotókra vándorolt a kandallópárkányon – semmi kétség nem maradt benne, hogy Jessica férje az áldozat. – Ma reggel egy férfi holttestet találtak. Úgy hisszük, hogy Chris az. Jessica lehajtotta a fejét, és kitört belőle a zokogás. Megpróbálta visszatartani a könnyeit, hogy ne ijessze meg a kislányát, de túl nagy volt a sokk. – Jessica, a következő néhány nap nagyon nehéz, zűrös és emberpróbáló lesz, de szeretném, ha tudná, hogy mi mindenben támogatni fogjuk. Alison itt lesz, hogy segítsen Sallyvel, vagy bármiben, amire csak szüksége van, és válaszolni fog a kérdéseire. Ha vannak családtagok, akikre számíthat, felhívjuk őket. Az is lehet, hogy valahol másutt szeretné tölteni az első napokat. Nem zárhatom ki a lehetőséget, hogy a sajtó kapcsolatba próbál lépni önnel. Jessica zavart tekintettel pillantott fel. – Miért próbálna? – Úgy véljük, hogy Christ meggyilkolták. Tudom, hogy nehéz ezt felfogni… hogy ez az egész szörnyű rémálomnak tűnik, de nem hallgathatom el a tényeket. Fontos, hogy elmondjam, amit tudunk, hogy segíthessen nekünk megtalálni, aki ezt tette. – Hogyan? Hol?

– Az Eling Great Marsh területén. Kocsival ment oda a késő éjszakai órákban. – Miért? Mit keresett ott? Mi nem járunk oda… még soha nem voltunk ott. – Úgy hisszük, hogy egy partnerrel hajtott oda. Egy nővel. – Kivel? – Jessica hangjában most már a harag is megjelent. – Nem tudjuk. De úgy véljük, hogy egy szexmunkás volt. Jessica iszonyodva hunyta le a szemét. Helen a legteljesebb együttérzéssel figyelte, ahogy leomlik az élete még egy alapzata. Helen élete nem egyszer hullott már atomjaira, és nagyon jól ismerte azt a fájdalmat, amelyet Jessica most tapasztalt. De el kellett mondania neki az igazat – a teljes igazságot –, nem kímélhette meg a részletektől. – Az Eling Great Marsh egy félreeső hely, ahová időnként prostituáltak viszik a klienseiket. Úgy véljük, hogy Chris is ezért ment oda. Tényleg nagyon sajnálom, Jessica. – Az a rohadt hülye gazember. Jessica olyan hevesen nyilvánult meg, hogy egyszerre néma csend lett a szobában. Sally felnézett a játékból, és most először érzékelte, hogy nincs rendben valami. – Az a hülye, gyáva, önző, rohadék… szemétláda. Már nem fogta vissza magát, hangosan, rázkódva zokogott. Helen hagyta, hogy kisírja magát. Végül csillapodni kezdett a zokogása. – Tudomása szerint Chris igénybe vett korábban prostituáltakat? – Nem! Gondolja, hogy eltűrtem volna? Mit képzel rólam, mi vagyok én… egy ócska lábtörlő? Jessica tekintetében vad láng lobbant. – Dehogy. Természetesen eszembe sem jutott, hogy áldását adta volna ilyesmire, de néha a feleségnek vannak gyanúi, félelmei, olyan dolgok, amelyeket mélyen eltemet. Voltak valaha aggodalmai Chris miatt? Bármi, ami kiborította? Jessica erre lesütötte a szemét, nem tudott Helenre nézni. Kényes pontot érintett, ehhez kétség sem fért, de Helen nem tehetett mást, mint hogy tovább üsse a vasat. – Jessica, ha bármilyen közlendője van… – Nem hiszem, hogy ez olyan. Jessica levegő után kapkodott, hogy meg tudjon szólalni, mert immár végképp sokkhatás alatt állt. Helen intett Alisonnak, hogy hozzon egy pohár vizet. – Chris… már nem… Megígérte nekem. – Mit ígért meg, Jessica?

– Miután Sally megszületett, nem sokat… érti… Helen nem szólalt meg. Tudta, hogy most ki fog bukni valami, és jobb, ha hagyja, hogy Jessica megtalálja a kellő szavakat. – Mindig nagyon fáradtak voltunk – mondta Jessica –, mindig olyan sok mindenre kell odafigyelni. – Vett egy nagy levegőt, mielőtt folytatta. – Néhány hónapja Chris laptopját használtam, mert az enyém elromlott. – Újabb nagy levegő. – Megnyitottam az Internet Explorert, hogy rendeljek az Ocadóról, és megtaláltam azokat a könyvjelzős oldalakat. Az a hülye strici még csak rejtegetni sem próbálta. – Pornográfia? – kérdezte Helen. Jessica bólintott. – Megnyitottam az egyiket. Tudni akartam. De… undorító volt. Egy fiatal lány, legfeljebb tizenhét, és egy csomó pasi… sorban álltak előtte, hogy… – Kérdőre vonta a férjét? – Igen. Felhívtam a munkahelyén. Azonnal hazajött. Jessica ellágyuló hangon folytatta: – Megrendült. Szégyenkezett. Utálta magát, amiért megbántott. Utálta magát, amiért ilyen dolgokat nézett, de megesküdött, hogy soha többé. És komolyan gondolta. Láttam, hogy komolyan gondolja. Könyörögve nézett Helenre, némán esdekelve, hogy ne kárhoztassa a férjét. – Elhiszem. Bizonyára jó férj és jó apa volt. – Igen. Az volt. Szerette Sallyt, szeretett engem… Ezen a ponton Jessica összeomlott, nem bírta tovább a történtek súlyát. Elvették tőle a férjét, és mindörökre beszennyezték még az emlékét is. Drágán megfizetett a könnyelműségéért, és keserű örökséget hagyott maga után. Hosszú, sötét alagút meredt a hátramaradottakra. Helent egyszerre elöntötte a harag. Akárki felelős ezért, tudta, hogy mit csinál. Szándékosan okozta a lehető legnagyobb fájdalmat az ártatlan családtagoknak. Az emberi tűrőképesség határán is túlra akarta juttatni őket, a pusztulásig. De Helen ezt nem fogja hagyni. Előbb pusztítja el az elkövetőt, hogysem ez megtörténjen. Helen távozott, de Alison maradt, hogy támogatást nyújtson. A rossz hír hozóját nem látják szívesen a halál házában, és különben is dolga volt.

31 Helen abban a tudatban lépett ki a házból, hogy Alison lassan, de biztosan az egyensúlyhoz közeli állapot felé tereli Jessicát. Alison nagyon értette a dolgát – türelmes, kedves és bölcs volt. Amikor eljön az ideje, majd leülteti Jessicát, és beavatja a férje meggyilkolásának minden részletébe. Jessicának tudnia kell, meg kell értenie, miért válik köztulajdonná, pletykák és spekulációk tárgyává a férje. De ez most még túl korai volt, túl nagy megrázkódtatás érte, és Helen Alisonra bízta annak az eldöntését, hogy mikor van itt a megfelelő pillanat. – Újabb sorozatgyilkost üldöz, Helen? Helen sarkon fordult, de már előbb ráismert a hangra. – Nincs valami nagy szerencséje, igaz? Emilia Garanita becsukta a Fiatja ajtaját, és odament hozzá. Hogy az ördögbe került ide ilyen gyorsan? – Mielőtt azt mondja, hogy ugorjak a kútba, azt hiszem, tudnia kell, hogy ma négyszemközt elbeszélgettünk a főnökével. Ceri Harwood tényleg felfrissíti itt a levegőt Whittaker után, nem gondolja? Nyíltságot és egyenességet ígért nekünk, és tudja, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Azt mondta, hogy magával is egy hajóban evezünk. Akkor hát helyezkedjünk új alapokra, rendben? Mit tud elmondani nekem erről a gyilkosról és hogyan segítheti az Evening News a nyomozást? Emilia várakozóan szegezte előre a tollát és a füzetét, maga volt az ártatlanság és a lelkesedés szobra. Helen legszívesebben behúzott volna neki – még soha senkivel nem találkozott, aki ennyire élvezetét lelte egyszerű emberek boldogtalanságában. Kész hullarabló volt – a hullarablók szánandó vonásai nélkül. – Ha Harwood nyomozati osztályvezető azt ígérte, hogy fontos információkat fog adni, akkor nyilván meg is teszi. Ő olyan ember, aki állja a szavát. – Ne aranyoskodjon itt, Helen. Mondja a részleteket. Exkluzív anyagot akarok. Helen végignézett rajta. Egyértelmű volt, hogy Emilia nem kamuzik. Sikerült valahogy maga mellé állítania Harwoodot – de kinek a kezdeményezésére? Helen ezt szerette volna tudni. Még inkább azt, hogyan ért ide Reidék címére majdnem vele egyidőben. Emilia nem volt többé ellenlábas, akit ki lehet szorítani. Helennek most okosabban kellett játszania. – Még ma este adok egy nevet és egy fotót. Még lapzárta előtt. Az Empress Road-i gyilkosságot különös kegyetlenséggel követték el, és kínzásra utaló elemei is voltak.

Vizsgáljuk a lehetséges kapcsolódási pontokat a szervezett bűnözéshez, különös tekintettel a kábítószerekre és a prostitúcióra. Várjuk a tanúk jelentkezését az anonim segélyvonalon, akik bármilyen használható információval szolgálhatnak. Egyelőre ennyi. – Egyelőre megteszi. Látja, nem is volt olyan szörnyű. Helen viszonozta Emilia mosolyát. Meglepte, hogy nem kérdezett rá Christopher Reidre. Meglepődött és megkönnyebbült. De nem állt szándékában további érdeklődésnek kitenni magát. Felült a Kawasakira és elrobogott; Emilia egyre kisebb és kisebb lett a visszapillantó tükörben. Helenben csak akkor kezdett engedni a feszültség, amikor rátért az autósztrádára. Southampton, amely oly sokáig volt boldog otthona, ellenséges és véres hellyé vált. Helennek volt egy halvány sejtelme, hogy vihar készül, és egyszerre nem érezte már biztosnak a talajt a lába alatt. Miről tárgyalt Harwood Emiliával a háta mögött? Milyen megállapodást kötöttek? Kiben bízhat meg az előttük álló sötét napokban? Korábban ott volt neki Mark és Charlie, akik fedezték a csata sűrűjében; most kire számíthat? Szándéka ellenére azon kapta magát, hogy Aldershot felé tart. Furcsa, milyen erős a vonzása, holott Robert Stonehill még csak nem is tud a létezéséről. Egy belső hang arra ösztökélte, hogy jól gondolja meg, forduljon vissza, de leintette és gyorsított. A sötétség leple alatt begurult a városba. Tudta, hogy Robert ma nem lesz otthon, ezért egyenesen a Tesco Metróhoz hajtott, ahol dolgozott. Leparkolta a motort a közelben, és az internetkávézóval szemben foglalta el a megfigyelőállást. Innen jó rálátása volt a fiúra, aki az esti forgalomra készülve italokkal töltötte fel a hűtőt. Nem volt a szorgalom mintaképe, csak a minimumot teljesítette, és mindig talált időt a kollégáival való csevegésre. Az egyikük – Alice? Anna? –, egy csinos tizenkilenc éves barna, mintha gyakrabban bukkant volna fel a többieknél. Helen megjegyezte magában, hogy jó lesz szemmel tartani. Múltak az órák, este 8, 9, 10 óra lett. Helen figyelme kezdett elkalandozni, ahogy erőt vett rajta az éhség és a fáradtság. Csak vesztegeti itt az idejét? Mit akar ezzel elérni? Most már voyeur lesz élete háralévő részére, titokban élősködve egy kapcsolaton, ami valójában nem is létezik? Robert kisietett az áruházból az utcára. Helen szokás szerint elszámolt tizenötig, mielőtt elhagyta a rejtekhelyét, és csendben, lassan a fiú nyomába eredt. Robert párszor jobbra és balra pillantott, mintha valakinek a felbukkanásától tartana, de egyszer sem nézett kifejezetten hátra, így Helen észrevétlenül követhette tovább. Már a városközpontban jártak. Robert minden előzetes figyelmeztetés nélkül bevetette

magát a Red Lion pub tágas ivójába, ahová már korábban is be-betért. Helen várt egy másodpercet, majd ő is belépett, a fülére tapasztva az okostelefonját, mintha éppen beszélgetne. Elsőre nyomát sem látta a fiúnak, így befejezte a „telefonálást”. Végigpásztázta az egész földszintet, aztán felment a galériára. Még mindig semmi. Felfedezte volna Helent, és azért jött be a kocsmába, hogy lerázza? Visszasietett a földszintre, és persze ott volt, ahol legutóbb kereste, egy eldugott boxban a pub mélyén. Körülvették a haverok, de gyászos volt a hangulat. Helen kíváncsi lett, de nem tudott annyira a közelükbe férkőzni, hogy hallja, amit beszélnek, így hát vett magának egy italt, letelepedett vele és várt. Jóval elmúlt már tizenegy óra, de a fiúk nem adták jelét az indulásnak. A pubnak engedélye volt a késői nyitva tartásra, hajnali kettőig szolgáltak ki, de a csapat furcsa módon ma este önmegtartóztatást gyakorolt. Feszültnek tűntek. Helen azon tűnődött, mi ijeszthette meg őket. – Cserben hagyták? Helen álmodozását egy túlsúlyos üzletember váratlan megjelenése szakította félbe, aki láthatóan a munkaideje vége óta öntözte már szomjas torkát. – Csak a férjemet várom – hazudta Helen. – Mindig ilyen sokat késik? Én nem késnék, ha az én feleségem lenne. – Versenye volt ma este. Szörnyű a Londonból kifelé tartó forgalom. – Versenye? – Ketrecharcos. Nagy felhajtás volt a Docklandsben. Maradjon csak, ha gondolja, hogy elcsevegne vele. Szívesen elbeszélget a fogadókkal, és most már bármelyik percben megjöhet. – Nagyon kedves… De már meg is kezdte a rugalmas elszakadást. Helen elnyomott egy mosolyt, és újra Robert felé fordult. Csakhogy a fiú éppen őt bámulta. Helen azonnal lesütötte a szemét, és a telefonját kezdte el babrálni. Lelepleződött? Biztos, ami biztos, decens kivárás után Helen beszélgetést szimulált, és elhagyva a helyét a földszint egy rejtett zugában keresett új megfigyelőállást. Húsz perccel később Robert és a barátai elvonultak mellette, ki a kocsmából, látszólag ügyet sem vetve Helenre. Már éjfélre járt, üresek voltak az utcák. Miközben követte őket, Helen hirtelen tudatára ébredt a helyzet ostobaságának és tarthatatlanságának: egyedül a sötét utcákon, késő éjjel. A legtöbb szituációban feltalálta magát, de nem egy csapat férfival szemben. Mi van, ha kiszúrják, hogy követi őket, és ügyet csinálnak belőle? Lemaradt tőlük, és már arra gondolt, hogy feladja, amikor a banda hirtelen megállt.

Körbenézegettek, aztán megragadtak egy kerekes kukát a legközelebbi sikátorban. Davey, a bandavezér felmászott rá. Ezzel egy szintre került egy kis ablakkal a válla magasságában. Feszítővasat vett elő a hátizsákjából és azonnal dolgozni kezdett az ablakon, a többiek pedig figyelték. Helen a falhoz lapult. Dühös volt – miért kellett ilyen helyzetbe hoznia magát? Már kinyílt az ablak, Davey bemászott. Robert volt a második. Felpattant a kukára, és egy tornász gyakorlott kecsességével lendült át a párkányon. A többiek kint maradtak, aggodalmasan lesve, nem jön-e valaki. Felkapták a fejüket valami zajra, de csak egy nő haladt el az utcán – nem vette észre őket. Helen felgyorsította a lépteit. Nagyon rosszul alakult a dolog, és el akart tűnni innen. Minden lépésnél átkozta magát. Ebben a pillanatban rabolnak ki egy ártatlan embert, és neki kötelessége lenne beavatkozni és leállítani a dolgot. De persze nem tette, és gyűlölte magát érte. Szinte futva hagyta el a helyszínt, míg el nem nyelte az éjszaka sötétje. Hiba volt ide jönnie.

32 A ház csak üres héj volt. Csupasz, funkcionális tér, amely a legtöbb bérelt ingatlanhoz hasonlóan soha nem kapott túl sok szeretetet. Jason Robins egyedül ült az IKEA étkezőasztalnál és nagyjából ugyanígy érzett. Samantha, az exe két hete elvitte a lányukat, Emilyt Disneylandbe – a soros új pasival, Seannal. Bár Jason próbált nem gondolni rá – a munkájára fókuszált, futballt nézett, régi haverokkal jött össze –, a valóságban másra sem tudott gondolni. Azok hárman most jól mulatnak – vattacukrot esznek, visítanak a hullámvasúton, este összebújnak az egész napos szórakozás után –, és mindebből ő teljesen ki van zárva. Soha nem ő hozta a döntéseket a házasságukban, aminek most vége lett, és még mindig ő van hátrányos helyzetben. Minden energiáját abba ölte, hogy felnevelje Emilyt és megadja Samanthának mindazt, amit igényelt, és közben elhanyagolta a barátait és a családját. Amikor Samantha bevallotta, hogy viszonya van, és véget vetett a házasságuknak, nem volt hová visszavonulnia, nem számíthatott igazán senkire. Az emberek együttérzést mutattak, és feltettek néhány kérdést, de csak félszívvel. Megértette, hogy senki nem hibáztatja Samanthát a döntéséért. Jason nem volt egy férfiszépség, nem sziporkázott a társalgásban, de rohadt keményen dolgozott, hogy boldoggá tegye Samanthát. És mi lett a jutalma? Egy magányos lakás és a harc a láthatásért. Jason belekotorta a készétel maradékát a szemetesbe, és bement abba a helyiségbe, amit a bérbeadó ingatlanügynök dolgozószobának nevezett, ő meg szekrénynek. Lépni is alig volt hely benne, mégis ez volt a kedvence a lakásban – az egyetlen szoba, ami nem tűnt üresnek. Szerette, ahogy körülöleli. Letelepedett a székre, és bekapcsolta a számítógépet. Megnézte a BBC News oldalát, aztán a sportot, majd bejelentkezett a Facebookra. Egy gyors pillantás után ki is lépett – nem akarta látni a képeket más emberek boldog életéről. Ellenőrizte az e-mailjeit – csupa levélszemét és még egy számla az ügyvédtől. Fújt egyet, unatkozott. Le kéne feküdnie. De tartott a korai lefekvéstől, mert tudta, hogy úgysem bírna aludni. Akkor ez rövid úton el is dőlt. Nem akart még lefeküdni. Megnyitotta a Safarit, rákattintott a Könyvjelző mappára. Pornóoldalak tucatjai jelentek meg. Egykor izgatónak találta őket, most már csak ismerősnek. Ült az asztalnál, unatkozva és vigasztalanul. Kínzóan lassan telt az idő. Istenem, még csak este tizenegy. Legalább kilenc óra, amíg újra bemehet a munkahelyére. Ott volt előtte az egész hosszú éjszaka, sivár kilátásokkal.

Habozott, aztán beírta az „escort” szót a keresőbe. Azonnal hirdetések sokasága ugrott fel a margókon, arra kértek választ, hogy Southamptonban akar-e lányokkal találkozni. Jason elbizonytalanodott, megijesztette, hogy tudják, hol lakik, aztán mégis megnézegette őket. Mind alig leplezett felhívás volt prostitúcióra – a lányok úgy tettek, mintha partnert keresnének, de valójában a szolgáltatásaikat hirdették. Kipróbálja? Soha nem tett még semmi ilyesmit, és ha őszinte akar lenni, fél is a belebonyolódástól. Mi lesz, ha rájön valaki? Tovább keresgélt, növekvő felajzottsággal. A pénze megvan hozzá. Akkor miért ne? Ha összeszed valami betegséget, majd kikezelteti – úgysincs senkije, akit megfertőzhetne. Miért ne próbálna ki egyszer valami izgalmasat, a változatosság kedvéért? Most már hevesen vert a szíve, forgatókönyveket játszott le az agyában. Tanulmányozta az escortoldalakat, fórumokat, videoklipeket – egy egész világ van odakint, felfedezésre várva. Miért ne irányíthatna ő? Miért ne használhatná arra a pénzét, hogy egyszer mások tegyék azt, amit ő szeretne? Mi baj lehet belőle? Jason magához vette a tárcáját és kiment a szobából, lekapcsolva maga után a villanyt. Hívta az éjszaka, és ezúttal nem állt neki ellent.

33 A férfi megmarkolta az ostort és meglendítette. A bőrfonat boldogító csattanással hasított Helen hátába. A válla ívbe görbült, majd megroskadt, de hang nem hagyta el az ajkát. Magában tartotta a fájdalmat. Újra megfeszítve a vállát készült a következő csapásra, kihívást intézve a dominátorhoz. Jake elfogadta, és megint lesújtott. Helen most is néma maradt. Pár hónapja újították fel a kapcsolatukat. Ezúttal határozottan más volt – a férfi már sokkal többet tudott róla, bár soha nem kíváncsiskodott, legfeljebb hallgatólagosan bátorította Helent, hogy bízzon meg benne, avassa be az élettörténetébe. Jake annyit árult el magáról, amennyit még nem érzett kínosnak – senki más nem tudta, hogy még élnek a szülei, de nem hajlandók szóba állni vele –, de nagyon kevés viszonzást kapott. Megértette, hogy Helennek ez biztonságos terület, amelyet semmiképp nem akar veszélyeztetni, de szerette volna, ha előremozdul a kapcsolatuk. Érzett valamit Helen iránt – ezt fölösleges volna tagadni. Ennek arra kellett volna késztetnie, hogy véget vessen a találkozásaiknak – minden profi dominátor, aki megérdemli ezt a nevet, így tett volna –, és Jake is próbálta már, de nem működött. Nem szerelem volt. Legalábbis nem hitte, hogy az. De több volt annál, mint amit hosszú ideje bárki iránt érzett. Ha ilyen szeretetlenségben élsz, ha számkivetett vagy, mélyen elzárva tartod az érzéseid. A serdülőkort elérve Jake-nek már számos kapcsolata volt – férfiakkal és nőkkel, fiatallal, öreggel, de egy dolog változatlan maradt. A szabadságvágya. Most azonban azon kapta magát, hogy a változatosság egyre kevésbé gyönyörködteti. A monogámia soha nem volt az esete, de már kezdte látni a vonzerejét. Igazából őrültség volt, hiszen Helennel soha még csak a közelébe sem kerültek a szexnek, de hát nem is erről volt szó. Talált benne valamit, amit meg akart védeni, meg akart menteni. Mármint, ha Helen megengedné. A ma este jóformán csak félszavakra korlátozódott. Ami lehangoló visszalépésnek tűnt a megismerkedésük utáni első időkhöz. Történt valami, ami kiborította – Jake vívódott, hogy szóljon, ne szóljon, ám ekkor Helen váratlanul feltette a kérdést: – Érezted már magad elátkozva? Jake annyira megdöbbent, hogy elállt a szava. Aztán, túl messziről kezdve erőtlen locsogásba fogott, hogy egyfelől megnyugtassa, másfelől kipuhatolja az érzéseit anélkül, hogy tolakodó lenne. Helen nem válaszolt. Jake odament hozzá, és megfogta a kezét. Közben végig beszélt, de Helen csak bámult maga elé, alig vett tudomást a jelenlétéről. Végül ránézett, és láthatólag most vette csak észre, hogy Jake kezében van a keze. Viszonozta a pillantását, nem barátságtalanul, aztán

elvonta a kezét. Átvágott a szobán, felöltözött, és elindult az ajtó felé. Megtorpant, majd elsuttogott egy köszönömöt. Aztán már ott sem volt. Jake sértve érezte magát, ugyanakkor aggódott is. Mi a fene üthetett belé? És miért gondolja, hogy el van átkozva? Olyan sok minden maradt kimondatlan, olyan sok minden gyülemlett fel Helenben, és Jake nagyon szeretett volna segíteni neki, ha egy mód van rá. Biztos volt abban, hogy nincs senki más, akivel Helen beszélhetne. De a kétségbeesése dacára Jake tudta, hogy nem erőltetheti a dolgot. Tehetetlen volt a kettejük kapcsolatában, és nem vehette kézbe az irányítást. Meg kell várnia, hogy Helen forduljon hozzá.

34 Lady Macbeth hatalmas, különálló házban lakott Upper Shirley külterületén, a szomszédok nem kifejezett örömére. Ők mind könyvelők és ügyvédek voltak, Sandra McEwan pedig nem. Évi több ezer fontot keresett drog- és lánykereskedelemből. Southampton volt a vállalkozás idegközpontja, és pazar rezidenciájából irányította a műveleteket. Sandra eredetileg a skóciai Fife-ból származott, de már tizennégy évesen megszökött a nevelőotthonból. Még ugyanabban az évben az utcán találta magát, és az ősi foglalkozást űzve vándorolt az országban, amíg ki nem kötött a déli partvidéken, ahol egy skót földije – Malcolm Childs – kezdte el futtatni. Szeretők lettek, majd házastársak, aztán az alvilágban elterjedt legenda szerint egy S&M-menet közben Sandra megfojtotta a férjét. A holttestet soha nem találták meg, és a nő egyből a kezébe vette a birodalom gyeplőit, mindenkit megölve vagy megcsonkítva, aki megpróbálta elragadni tőle. Vagy egy tucatszor sétált ki szabadon a bíróságról, túlélte, hogy háromszor az életére törtek, és most jómódban élte világát a déli parton. Minden tekintetben jó messzire jutott Fife-tól. A szobalánya hevesen tiltakozott – még csak reggel hétre járt –, de Charlie-nak letartóztatási parancsa volt, és nem akart várni, nehogy meglépjen a kérdéses hölgy. A birtok minden talpalatnyi helyét biztonsági kamerák tartották szemmel, és Sandra valószínűleg látta az érkezését. Szerencsére ezúttal mélyen aludt, mint azt Charlie kiderítette, amikor benyitott Sandra fényűző hálószobájába. A szeretője – egy izmos, kisportolt férfi – abban a pillanatban kiugrott az ágyból, amint nyílt az ajtó. Szembe akart szegülni Charlie-val, de leállt, amint meglátta a letartóztatási parancsot. – Nyugi, fiam. Minden rendben lesz. Sandra szeretője egykori bokszoló volt, akit mindig maga mellett tartott. A férfi alig szólalt meg – Sandra beszélt helyette is. – Bújj csak vissza. Ezt meg bízd rám. – Sandra McEwan, parancsom van a… – Lassítson, Brooks nyomozó őrmester. Brooks őrmester, igaz? – Igen – válaszolta feszülten Charlie. – Megismertem a képéről az újságban. Hogy érzi magát mostanában? Remélem,

jobban. – Nálam minden a legnagyobb rendben, Sandra, tehát nem kell a duma, hanem keljen fel. Odanyújtott neki egy köntöst. Sandra végigmérte. – Mikor ment vissza dolgozni, Brooks őrmester? – Kezdem elveszíteni a türelmemet. – Mondja meg, mikor, és már kelek is. Charlie hallgatott, majd azt mondta: – Két napja. – Két napja – ismételte Sandra, pont nélkül a mondat végén. Aztán kiemelte dús idomait a királyi méretű ágyból, visszautasítva a köntöst, amelyet Charlie felé nyújtott. Kísérletet sem tett, hogy elrejtse a meztelenségét. – Két napja, és máris hajszolja a hírnevet. Bizonyítani akarja azoknak a kételkedő nőgyűlölőknek, hogy tévednek, ugye? Charlie farkasszemet nézett vele: nem volt hajlandó elismerni Sandra megállapításának igazát. – Hát, én csodálom magát, Charlie. De rohadtul nem az én időmet kéne vesztegetnie! Már nyoma sem volt a kedélyességének. Sandra nem leplezte a dühét. – Ha nem akarja, hogy az ügyvédeim éjjel-nappal rajta legyenek a csinos hátsóján az elkövetkező héten, jobban tenné, ha megfordulna és visszateperne a tökös Ceri Harddickhez, érti? Sandra meztelen teste már csak centiméterekre volt Charlie elegáns kosztümjétől. De Charlie meg sem rezzent, nem adta jelét ijedtségnek. – Be kell jönnie a kapitányságra, Sandra. Egy kettős gyilkosság jelentéktelen ügyében van szükségünk a segítségére. Szóval mi legyen? Kisétál velem, mint egy úrinő, vagy vonszoljam ki bilincsben? – Maguk soha nem tanulnak? Nem, maguk aztán soha. Káromkodva, mint egy kocsis Sandra összeszedett néhány ruhadarabot a gardróbszobában. Sandra esetében jól láthatóan kifizetődött a bűnözés, mert Charlie tanúja lehetett annak a nevetséges pantomimnek, melynek során kiválasztott, majd félredobott egy csomó márkás cuccot: volt köztük Prada, Stella McCartney, Diane von Furstenberg… – hogy aztán egy Armani farmer és egy pulóver mellett döntsön. – Kész van? – kérdezte Charlie, próbálva nem kimutatni a bosszúságát.

– Kész – válaszolta Sandra széles mosollyal, két aranyfogat villantva. – Kezdődhet a játék.

35 – Én miért nem tudtam erről? – Fegyelmezze a hangját, Helen. – Én miért nem tudtam erről, asszonyom? Helen rosszul leplezte a szarkazmusát, képtelen volt féken tartani a haragját. Harwood felállt és halkan becsukta az irodája ajtaját a hallgatózó titkárnője előtt. – Azért nem szóltunk, Helen – mondta Harwood –, mert nem volt itt. McEwan gyakorlott eltűnő, ezért gyorsan kellett lépnünk. Megkértem Brooks őrmestert, hogy hozza be, és közöltem vele, hogy később majd elmagyarázom magának a helyzetet. És most éppen ezt teszem. Harwood érvelése mit sem javított Helen hangulatán. Jogosan dühöng, mert kihagyták egy fontos dologból, vagy csak azzal van baja, hogy Charlie állt a helyére? Ha őszinte akart lenni, maga sem tudta a választ. – Én ezt megértem, asszonyom, de ha információkhoz jutottunk Alan Matthews ügyével kapcsolatban, arról nekem kellett volna elsőnek értesülnöm. – Igaza van, Helen, és az én hibám volt. Ha felelőssé akar tenni valakit, az csak én lehetek. Amit persze Helen nem tehetett meg, így nem maradt több választása. De utoljára még megpróbálkozott valamivel: – Lehet, hogy McEwan benne volt Louszko meggyilkolásában, de nem látok kapcsolatot a Matthews-gyilkossággal. – Nyitottnak kell lennünk, Helen. Maga mondta, hogy Matthews meggyilkolása része lehet egy területért vívott háborúnak. Talán ő volt a járulékos veszteség. Charlie valami nagyon fontosat ásott elő, és azt szeretném, ha ezt alaposan kivizsgálnánk. – Ez nekem nem áll össze. Túl kidolgozott, túl személyes az egész. Itt van minden, ami egy bizonyos ember kézjegyét viseli magán. – Egy olyan emberét, aki intelligens, nagyra törő és kreatív. Valaki, aki kétely vagy lelkifurdalás nélkül öl, és nagyon ért a rendőrség félrevezetéséhez. Szerintem ez tökéletesen illik Sandra McEwanre, nem gondolja? Nem volt értelme tovább vitatkozni, így Helen egyelőre annyiban hagyta a dolgot, és elindult a kihallgatóhelyiségbe. Charlie már várta, és vele szemben, az ügyvédje oldalán, ott ült Lady Macbeth.

– Mennyire örülök, hogy látom, felügyelő! – Sandra McEwan fülig érő szájjal vigyorgott. – Hogy megy a bolt? – Ezt én is kérdezhetném magától, Sandra. – Soha jobban. De maga igazán jól néz ki. Csak nem beújított közben egy pasit? Helen nem reagált az ugratásra. – Brooks őrmester Alexia Louszko meggyilkolása ügyében nyomoz. Az áldozat önnek dolgozott a Brookmire-nél, ha jól tudom, Agneska Suriav álnéven. Sandra nem tagadta, így Helen folytatta. – Meggyilkolták, megcsonkították és betették egy elhagyott kocsi nyitott csomagtartójába. A meggyilkolásával üzenetet kívántak közvetíteni. Ön talán értelmezni tudná nekünk ezt az üzenetet. – Szeretnék segíteni, de alig ismertem a lányt. Mindössze néhány alkalommal láttam. – Önnek dolgozott, nyilván személyesen mérte fel, beszélt vele… – Az én tulajdonomban van az épület, ahol a Brookmire működik. De azt nem tudnám megmondani, ki vezeti a vállalkozást. Az ügyvéd nem szólt egy szót sem. Pusztán a látszat kedvéért volt jelen. Sandra nélküle is pontosan tudta, hogyan kell viselkednie. – Az utcáról szedte fel – mondta Charlie, fenntartva a nyomást. – Betanította, kipofozta a külsejét. De Campbellék példát statuáltak, igaz? Elrabolták. Megölték. Aztán kitették az utcára, ahonnan jött. – Ha maga mondja… – Önnek dolgozott a lány. Az orra előtt vitték el, és megölték. Hogyan érez most a többi lány? Lefogadom, hogy összeszarták magukat. Sandra nem válaszolt. – Tudta, hogy tennie kell valamit – folytatta Charlie. – Akkor miért ne üssön két legyet egy csapásra? Beszéljen nekünk az Empress Road-i ingatlanokról. Végre reakció érkezett. Nem sok, de valami. Látszott, hogy Sandra erre nem számított. – Nekem ehhez semmi… – Hadd mutassak valamit, Sandra – nyomult tovább Charlie. – Ez egy lista olyan holdingcégekről, amelyek pénzügyileg kapcsolatban állnak egymással. Hagyjuk a csevegést, és ismerje el, hogy mindnek ön a tulajdonosa. Ez itt – Charlie rábökött az egyik

cég nevére – úgy két évvel ezelőtt felvásárolt egy hat elhagyott házból álló sort az Empress Roadon. Miért vette meg azokat a házakat, Sandra? Hosszú hallgatás következett, majd egy alig észrevehető bólintás az ügyvédtől. – Ingatlanfejlesztési célból. – Miért akart volna ott fejleszteni? Lerohadt, romos épületek egy olyan körzetben, amely bajosan számíthat dzsentrifikációra. – Nem felújítani akarja őket – vette át a szót váratlanul Helen –, hanem lebontani. Sandra kissé összerezzent. Ez a leghalványabb jel utalt csak arra, hogy jó nyomon járnak. – Senki nem akar a piroslámpás negyedben ingatlanokat szerezni, amelyeket esténként prostituáltak vesznek birtokba. De ha ön megvásárolja, és lebontja őket, majd elmulasztja az újjáépítésüket, mit fognak csinálni a lányok? Kockáztatva az életüket minden este beülnek a kliensek kocsijába, vagy máshol keresnek maguknak foglalkoztatást? Ahol biztonságosabb. Valami olyan helyen, mint a Brookmire. Lefogadom, hogy ha tovább kutatnánk, több olyan ingatlant is találnánk, amely nemrégiben cserélt tulajdonost az Empress Roadon. Igazam van? Sandra tekintete megkeményedett. Charlie tovább ütötte a vasat. – De mi van, ha eggyel feljebb akart lépni? Campbellék lecsaptak, megpróbáltak nyugtalanságot kelteni az alkalmazottai között. Mi van, ha úgy döntött, hogy emeli a téteket? Válaszként megölethette volna az egyik lányukat, de mennyivel több képzelőerőre vall megöletni egy vagy két klienst. Már pusztán a sajtóhírek elegendőek ahhoz, hogy Campbellék kliensei elpártoljanak. Meg kell hagyni, Sandra, ezt okosan csinálta. Sandra csak mosolygott és nem szólt semmit. – Kiválasztotta Alan Matthewst? Vagy véletlenül esett a szórásba? – Az ügyfelemnek fogalma sincs, miről beszélnek, és kategorikusan tagadja, hogy köze lett volna bármilyen erőszakos cselekményhez. – Akkor talán elmondhatná nekünk, hol volt november huszonnyolcadikán este kilenc és hajnali három között – vágott közbe Charlie elszántan, hogy fokozza a nyomást. Sandra hosszan, szúrósan nézett Charlie-ra, majd azt mondta: – Egy kiállításon voltam. – Hol? – csattant fel Charlie. – Egy átalakított raktárépületben a Sidney Street mögött. Helyi művész, élő installáció, ahol a résztvevőket is bevonják a művészetbe és hasonlók. Persze kamu az egész, de egyesek szerint a művész vinni fogja valamire, ezért elmentem megnézni. És most jön a poén. Én nem értek a technikához, de a fiúk igen, és azt mondják, hogy az egészet élőben

közvetítették az interneten. És az ilyet nem lehet meghamisítani. Parancsoljanak, ellenőrizzék. És ha még mindig maradnának kételyeik, voltak ott még vendégek, akik igazolhatják az alibimet. Ott volt a Southamptoni Városi Tanács feje, a BBC South művészeti szerkesztője, ó, és majdnem elfelejtettem: a Rendőri Vezetők Szövetségének elnöke is. Mi is a neve… Anderson? A kiálló fogú pasas, aki folyton azt a szörnyű parókát viseli… nem lehet összetéveszteni. Sandra hátradőlt a széken, és Charlie-ra nézett, aztán Helenhez fordult. – Ha ezzel végeztünk, akkor jobb, ha én most megyek. Estére programom van, amit semmi esetre sem szeretnék elmulasztani. – Mi a fenét művel, Brooks nyomozó őrmester? – Régen elmúltak már azok az idők, amikor Helen még tegezte, és a keresztnevén szólította Charlie-t. – Hogy juthatott eszébe, hogy behozza, mielőtt ellenőrizte volna, vane akár a legcsekélyebb alapja a meggyanúsításának? – De hiszen van. Volt indítéka, lehetősége. – És sziklaszilárd alibije. Komplett hülyét csinált belőlünk. Hagyja abba a kifutófiúskodást Harwood osztályvezetőnél, és végezze a saját munkáját. Derítse ki, ki ölte meg Alexia Louszkót! Helen elvonult. Természetesen ellenőrizniük kellett Sandra alibijét, bár Helen nem vonta kétségbe, hogy igazat mondott. Túl jó alibi volt ahhoz, hogy légből kapott legyen. Persze attól még felbérelhetett másokat Matthews és Reid megölésére, de mennyire hihető, hogy egy nőnek adta ki a munkát, miközben férfiak egész hadserege áll rendelkezésére? Nem, ez így sehogy nem állt össze. Rosszul indult a nap és még rosszabbul alakult. A pályája során először volt Helennek az a halvány érzése, hogy a kollégái ellene dolgoznak, ahelyett, hogy segítenék. Ez az ügy épp elég ijesztő és bonyolult volt anélkül is, hogy Charlie és Harwood zsákutcákba vezesse, és folyamatosan kihúzza a lába alól a talajt. Az az igazság, hogy nem jutottak semmire. Két embert már elveszítettek, és mások is meghalhatnak. Miközben Helennek semmi sincs a kezében, hogy megállítsa az elkövetőt.

36 Angie már megszokta, hogy udvartartása lett. Egy hétre szabadságot kapott a Zenith Solutionstől és a nagy része azzal telt, hogy barátokat és rokonokat fogadott az otthonában, újra meg újra előadva a borzalmas esetet, sőt ki is színezve, ha épp olyan kedve volt. De mostanra már Angie maga is unta a saját történetét, így nem reagált a kitartó csengetésre. A függönyök behúzva, Jeremy Kyle műsora ment a tévében, és bekészített magának egy csésze Mellow Bird’s kávét. Megint megszólalt a csengő. Angie emelte a hangerőt. Kit érdekel, ha tudják, hogy itthon van, nem kötelessége ajtót nyitni annak, akinek nem akar. A csengő elhallgatott, és Angie elmosolyodott. A műsorra koncentrált – most fogják ismertetni a DNS-teszt eredményét. Túl későn kapcsolódott be ahhoz, hogy tudja, milyen konfliktus van a résztvevők között, de a DNSeredményeknél mindig ölre mennek. Ezt szerette legjobban a műsorban. – Halló! Angie felugrott. Van valaki a házban! – Itt van, Angie? Angie fegyvert keresett. A kanapé körül egy nehéz üvegváza volt az egyetlen elérhető tárgy. Amikor kinyílt a nappali ajtaja, a feje fölé emelte. – Angie? Angie megdermedt, a félelme megdöbbenésbe ment át. Azonnal felismerte a sebhelyes arcú nőt. Emilia Garanita kisebbfajta celeb volt Southamptonban. – Ezer bocsánat, hogy így betörtem, de nem volt bezárva a hátsó ajtó, és mindenáron beszélni akartam magával, Angie. Szólíthatom Angie-nek? Angie-t túl nagy megrázkódtatás érte ahhoz, hogy kérdőre vonja Emiliát a behatolásért, amit a riporternő azonmód felhívásnak vett keringőre, és bátorítóan Angie karjára tette a kezét. – Hogy bírja, Angie? Hallottam, hogy szörnyű sokk érte. Nyilván az egyik lány fecsegett a munkahelyén. Angie egyszerre érezte bosszantónak és hízelgőnek a helyzetet. A helyi sajtó iránta tanúsított érdeklődése szokatlan és örömteli volt. Emilia ügyesen visszaterelte Angie-t a kanapéra, és leült mellé. – Bírom valahogy – válaszolta Angie bátran.

– Persze hogy bírja. Maga erős nő, mindenki ezt mondja magáról. Angie ebben kételkedett, de azért jólesett neki a bók. – Ez a cikkünkben is benne lesz. Angie bólintott, de az izgatottságába feszengés vegyült. – Az Evening News dupla oldalt szeretne magának szentelni. Az életének, a fontos munkájának a Zenith Solutionsnél és annak a bátorságnak, amellyel ezt a kellemetlen incidenst kezelte. Méltó portrét akarunk magáról festeni, rendben? Angie bólintott. – Akkor tisztázzunk néhány részletet. A pályaképével egy pillanat alatt megleszünk, de most összpontosítsunk arra a bizonyos napra. Érkezett egy csomag a főnökének… – Mr. McPhailnek. – Mr. McPhailnek. Mindig maga bontja a postáját? – Természetesen. A személyi asszisztense vagyok. Egy futár hozta a csomagot, és az ilyeneket azonnal kibontom. Emilia már szorgalmasan körmölt. – És ebben… – Ebben… egy szív volt. Szörnyű szagot árasztott. – Egy szív? – kérdezett vissza Emilia, próbálva elrejteni az izgatottságát. Nem igazán hitte el, hogy igaz lehet, amit hallott, és tessék, mégis. – Igen. Egy szív, egy emberi szív. – És mit gondol, mi oka volt arra bárkinek, hogy ilyesmit küldjön Mr. McPhailnek? – Fogalmam sincs – válaszolta határozottan Angie. – Nagyszerű főnök. – Hát persze. És megkereste magát a rendőrség? – Grace felügyelővel beszéltem. – Jól ismerem. Kitűnő zsaru. Volt valami, amit kifejezetten tudni akart? Angie habozott. – Megértem, ha nem szívesen adja ki a beszélgetésük bizonyos részleteit – folytatta Emilia. – De azt el kell mondanom, hogy ha meg akarom győzni a szerkesztőt ennek az anyagnak a fontosságáról, amely dupla terjedelmet kíván, ehhez minden részletre szükségem lesz. Angie csak hosszú hallgatás után szólalt meg. – Elsősorban a Zenith alkalmazottainak teljes listáját akarta megkapni. Különös

tekintettel azokra, akik aznap hiányoztak. Emilia keze egy másodpercre megállt a papír felett, aztán folytatta a jegyzetelést. Nem akarta elárulni, mennyire lázba hozta ez az érdekes fejlemény. Minden gyönyörűen klappolt, és a legszebb reményeket ébresztette Emiliában. Ismét egy nagy sztori hullott az ölébe.

37 Violet Robinson gyanakodva méregette a vejét. Soha nem vonta kétségbe a Nicola iránti szerelmét, de kételkedett az odaadásában. Elvégre férfi, és a férfiak nem ügyelnek a részletekre és hajlamosak rövid úton elintézni a dolgokat. Nicolának persze megvolt a kényelme otthon, és Tony, vagy ha ő dolgozott, akkor Anna gondoskodott az alapvető szükségleteiről, de Nicola ennél többet érdemelt. Gyönyörű, intelligens és érdeklődő fiatal nő volt. Akárcsak az anyja, Nicola is mindig büszke volt a megjelenésére, soha nem hagyta el a házat smink nélkül és odafigyelt arra, hogy rendben legyen a frizurája. Violetnek túlságosan is gyakran kellett a saját kezébe vennie a dolgokat, mert nem tetszett neki a lánya sápadtsága, a rendezetlen haja, a smink hiánya. Tony nem igazán értett ehhez a területhez, Anna pedig, nos, Anna egyszerű lány volt, aki úgy érezte, hogy csak a belső számít. – Mennyi ideig leszel távol? – kérdezte Violet Tonyt. Egymás mellett álltak a nappaliban, Nicola hallótávolságán kívül. – Nem megyek el – válaszolta Tony gondosan megválogatva a szavait és ügyelve a hangszínére. – Napközben itthon leszek, valószínűleg többet is a szokásosnál, csak az estékről van szó. Anna boldogan vállalja az esti munka oroszlánrészét, de ha volna rá mód… – Már mondtam, hogy segítek, Tony. Örömmel teszem. Mégiscsak az a legjobb, ha családtagok vannak körülötte. Tony bólogatott és mosolygott, de Violet látta rajta, hogy nem ért egyet. Jobban kedvelte Annát, mint az anyósát, és ha Anna hét éjszakát is vállalna egyfolytában, semmi kétség, hogy inkább fizetne érte, mint hogy igénybe vegye az anyósa segítségét. – Mennyi ideig fog tartani ez az éjszakai… műszak? – Remélem, nem sokáig. Megint egy elkerülő válasz. – Nos, én boldogan segítek, amíg csak szükséges, de ismered a véleményem. Utálok arra gondolni, hogy Nicola felébred, és egy idegent talál az ágya mellett. Violetnek megbicsaklott a hangja, ahogy hirtelen rátört a veszteség érzése. Tony együttérzően bólintott, de ebben nem tudott osztozni vele. Feladta volna a reményt Nicolában? Violet erősen gyanította, hogy igen. Más női vannak? Violet egyszerre elbizonytalanodott, és bántotta a dolog.

– Veszélyes? Az, amit csinálsz. Ezúttal hosszabb hallgatás következett, majd indokolatlanul kimerítő megnyugtatás. Tehát veszélyes. Igazságtalan lenne Tonyval, gyűlöli őt azért, mert ilyen lovagias? Végül is rendőr, és végeznie kell a munkáját – Violet ezt megértette. De nem húzódhatna hátrébb a frontvonalból valami biztonságosabb területre? Mi van, ha történik vele valami? Violet férje – az a semmirekelő gazember – már évekkel ezelőtt lelépett. Most a második feleségével és három gyerekkel él Maidstone-ban, és soha nem látogatja meg őket. Ha bármi történik Tonyval, Nicola és Violet itt marad egyedül, összezárva, várakozva és reménykedve. Violet egyszerre azon kapta magát, hogy közelebb lép Tonyhoz, és a karjára teszi a kezét. Ellágyuló hangon mondta: – Vigyázz magadra, Tony. Vigyázz magadra. És most az egyszer Tony érteni látszott az anyósát. Új dolog volt ez mindkettejük számára – változás a status quóban, az intenzív gondozástól az élet egy szélesebb köre felé –, és ebben az egyben végre egyetértés volt köztük. – Menj csak, Tony. Mi jól megleszünk itt Nicolával. – Köszönöm, Violet. Tony kiment a szobából, hogy folytassa az előkészületeket, Violetre hagyva a lányát. Violet felment Nicola szobájába, kivette a rúzsát a retikülből és kezelésbe vette Nicola ajkait. Átmenetileg derűsebb lett, de titokban még mindig rángatóztak az idegei. Volt egy olyan rossz érzése, hogy ellenőrizhetetlen erők gyülekeznek arra készülve, hogy megrendítsék a világát.

38 Miközben a csapat összegyűlt az eligazításra, Helen megpróbálta összeszedni a gondolatait. Soha nem érezte még magát ennyire elszigeltnek egy nyomozás során. Charlie mindenáron bizonyítani akart McEwan letartóztatásával, és úgy tűnt, hogy Harwood elszántan támogatja. A felettese nem kívánt hitelt adni Helen azon erősödő meggyőződésének, hogy sorozatgyilkossal állnak szemben. Harwood politikus volt, protokoll zsaru, és még soha nem találkozott hasonló elkövetővel. Helen viszont igen, úgy a gyakorlatban, mint a felkészítésében. Ezért kellett neki magához ragadnia a vezetést, hogy a helyes irányba terelje a csapat nyomozását. – Átmenetileg tételezzük fel – kezdte Helen –, hogy a gyilkosunk egy prostituált, aki pénzért szexet vásároló férfiakat öl. Ez nem olyasmi, ami véletlenül megesett. Nincs bizonyíték arra, hogy a nőt meg akarták erőszakolni, és nem volt jele küzdelemnek: vagyis szándékosan csalta el ezeket a férfiakat elhagyott helyekre, ahol aztán megölte őket. Amit tett, azt előre eltervezte, kifőzte magában. Semmi nem utal arra, hogy másokkal együtt dolgozna, tehát egy nagyon zaklatott lelkű, nagyon veszélyes személyt keresünk, aki valószínűleg maga is bántalmazás vagy nemi erőszak áldozata volt, mentális egészségügyi problémákkal a múltjában, és egyértelműen pusztító gyűlöletet érez a férfiak iránt. Ellenőriznünk kell a kórházakat, a rendelőintézeteket, a menedékhelyeket és szállásokat, nem fordult-e meg náluk valaki az utóbbi tizenkét hónapban, akire ráillik a leírás. Végig kell mennünk a HOLMES2 adatbázison is, hogy nincsenek-e megoldatlan nemi erőszakos vagy szexuális támadásos esetek a közelmúltból. Valamitől be kellett indulnia. Bármennyire hajlamos is az erőszakra, valaminek ki kellett váltania ezt az őrjöngő haragot. Olyan bűncselekményeket is keresnünk kell, amelyeket ő követhetett el: támadások, késelések, amelyek során kipróbálhatta az erejét, mielőtt eldöntötte, hogy gyilkolni fog. Sanderson nyomozó, vállalkozna erre? – Igen, főnök. – Tehát ki az, akit keresünk? – folytatta Helen. – A nő nyilvánvalóan ismerős a terepen, az Empress Road, az Eling Great Marsh környékén, tehát a közelmúltban aktív részese lehetett a prostitúciónak. Hibásan írta a „Gonosz” szót és Matthewsék lakcímét, ami arra utal, hogy aluliskolázott, esetleg diszlexiás, de határozottan nem buta. Gyakorlatilag nem hagy nyomot maga után: a helyszínelők találtak egy fekete hajszálat Reid kocsijában, de szintetikus, valószínűleg egy parókából való. És nagyon bátor. Besétált a Zenith Solutionshöz, majd távozott anélkül, hogy bárki felfigyelt volna rá. Ilyen kockázatot vállalni azt jelentheti, hogy úgy érzi, küldetést teljesít. Bizonyítani akar valamit.

A csapat hallgatott, emésztve Helen közléseit. – Tehát pillanatnyilag jelenlegi vagy nemrégi prostituáltakra koncentrálunk. A ranglétra minden fokát ellenőriznünk kell: luxuskurvák, diák escortok, illegális bevándorlók, drogosok, akik a dokkoknál működnek, de az alsóbb piaci szegmenseken legyen a hangsúly. Úgy tűnik, Matthews és Reid egyaránt a közönségesebb, olcsóbb lányokra bukott. Az egész városra ki kell terjeszkednünk, de én északra fogom irányítani az embereink többségét. Bevois Valley, Portswood, Highfield, Hampton Park. A gyilkosunk olyan helyeken szedi fel a klienseket, ahol nincsen CCTV-lefedettség, de sikerült követnünk Matthews és Reid kocsijának útját a forgalomfigyelő kamerákon. Úgy látszik, hogy Matthewst az Empress Roadon szedte fel, míg Reidet valahol a közpark táján. Valószínűleg azért választotta ezeket a helyeket, mert közel esnek az otthonához, ismeri és „biztonságosnak” tartja őket. Tehát ne zárjunk ki semmit, de én arra tippelek, hogy a város északi részén lakik vagy dolgozik. McAndrew nyomozó fogja vezetni a kutatást ezen a területen. – Már összeállítottam egy csapatot, főnök – mondta McAndrew nyomozó –, és felosztottuk a területet szektorokra. Ma délután kezdünk. – A következő kérdés: miért választotta ki éppen Matthewst és Reidet? Véletlenszerűen vagy szándékosan kiszemelve? A gyilkos láthatta már arrafelé Matthewst, kiismerhette a szokásait és a gyengéit. De Reid jóval fiatalabb, és úgy tűnik, hogy relatíve kezdő volt a műfajban. Ha tudatosan szemelte ki, akkor finomabb módszerekhez kellett folyamodnia. Mindketten családos emberek, ami fontos szempont lehet, de nagyon eltérő körökben mozognak, és nagyon eltér a családi állapotuk is; Matthewsnak négy tizenéves gyereke volt, Reidéknek kisbabájuk. – Lehet, hogy az interneten talált rájuk. Manapság ha szopatni akar valaki, rákeres a Google-ban, nem igaz? – kotyogott közbe Sanderson nyomozó, elfojtott vihorászást keltve. – Valószínű, ezért ellenőriznünk kell Reid és Matthews digitális lábnyomát. Grounds nyomozó, tudná ezt koordinálni? Derítsük ki, hogy ez a két férfi volt-e a célpont, vagy csak rosszkor voltak rossz helyen. Minden világos? Helen felállt, és sietett vissza az esetnek nyitott szobába. Tele volt energiával és elszántsággal – tisztán látta maga előtt a célt. De amint átvágott az irodán, hirtelen megtorpant, és egy pillanat alatt elveszítette új keletű optimizmusát. Valaki bekapcsolva hagyta a lenémított tévét a sarokban, de Helen gyorsan felragadta a távkapcsolót, és hangerőt adott rá. A BBC South déli hírösszefoglalója ment. Graham Wilson, az állandó műsorvezető éppen mélyinterjút készített. És Eileen Matthews volt a stúdió vendége.

Helen izzó haraggal és frusztráltan robogott Matthewsék házához. Eileent kétségbeesetté tette a gyász – Helen ezt megértette –, de egy ilyen direkt beavatkozás a nyomozás veszélyeztetésével fenyegetett. Eileen a fejébe vette, hogy Alannek nem lehetett köze prostituáltakhoz, és abban a meggyőződésben, hogy a rendőrség rossz nyomon jár, úgy döntött, hogy saját vadászatba kezd a férje gyilkosa után. „Kérem, segítsenek nekem megtalálni azt a férfit, aki ezt tette Alannel” – ezt a frázist ismételgette az interjú során. Férfi, férfi, férfi. Elég öt perc a déli híradóból, és a közvélemény ráhangolódik egy nem létező gyilkos utáni hajszára. Eileen éppen hazaért a tévéstúdióból, amikor Helen megérkezett. Láthatóan kimerítette, hogy a nyilvánosság előtt beszélt a férje haláláról, és be akarta csapni az ajtót Helen orra előtt, de Helen túl dühös volt ahhoz, hogy hagyja lerázni magát. Nem kellett sok idő, hogy kialakuljon az ellenséges légkör. – Jobb lett volna, ha erről előbb nekünk szól, Eileen, mert ez olyasmi, ami visszavetheti a nyomozásunkat. – Azért nem szóltam, mert tudtam, mit mondanának. Eileen egyáltalán nem bánta meg, amit tett. Helen csak nehezen tudta megfékezni az indulatait. – Megértem, hogy milyen sok volt önnek az utóbbi néhány nap, megértem a fájdalmát és a gyászát, azt is, hogy kétségbeesetten szeretne válaszokat kapni, de ennek nem ez a módja. Ha igazságot akar magának, a gyerekeinek, akkor át kell engednie nekünk az irányítást. – És hagyjam, hogy befeketítsék Alan nevét? Hogy sárba rántsák a családunkat? – Nem hallgathatom el ön előtt az igazságot, Eileen, bármilyen fájdalmas is. A férje prostituáltakhoz járt, és meggyőződésem, hogy ezért halt meg. A gyilkosa egy nő volt. Ebben kilencvenkilenc százalékig biztosak vagyunk, és minden, ami félrevezeti a közvéleményt és másfelé tereli a figyelmet, csak megkönnyíti a gyilkosnak, hogy újra lecsapjon. Fontos az emberek ébersége, és ehhez helytálló információkat kell kapniuk. Érti már? – Újra lecsapjon? Eileen hangja már kevésbé volt magabiztos. Helen elhallgatott, nem tudta, mennyit mondhat el. – Tegnap este meggyilkoltak egy fiatal férfit. Úgy véljük, hogy ugyanaz a személy felelős a két gyilkosságért. Eileen rábámult. – Egy prostituáltak által használt területen találtak rá…

– Nem. – Sajnálom. – Nem hagyom, hogy ezt folytassa. Ez lejárató kampány. Alan jó ember volt. Mélyen hívő. Tudom, hogy voltak egészségügyi problémái, összeszedett bizonyos fertőzéseket, de a legtöbb ilyet el lehet kapni az uszodában is. Alan rendszeresen úszott… – Az ég szerelmére, Eileen, gonorrhoeája volt! Azt nem az uszodában kapja el az ember. – NEM! Holnap lesz az a rohadt temetés, és maga idejön nekem ezekkel a hazugságokkal. NEM! NEM! NEM! Eileen teli torokból kiabált, elnémítva Helent. Aztán jöttek a könnyek. Helenben ellentétes érzelmek dúltak: együttérzés, düh, hitetlenkedés. Az ezt követő súlyos csendben körülnézett a szobában, sorra véve a családi fotókat, amelyek Eileennek a férjéről alkotott képét látszottak megerősíteni. Alan a tökéletes családapa megtestesülése volt, focizott a fiaival, büszkén pózolt Carrie lánya mellett az érettségije alkalmával, vezényelte a templomi kórust, felköszöntötte a menyasszonyát az esküvőjükön, sok évvel ezelőtt. De ez mind csak propaganda volt. – Eileen, együtt kell működnie velünk. Fontos, hogy összefüggéseiben lássa a dolgot. Különben ártatlan emberek fognak meghalni. Ért engem? Eileen nem nézett rá, de kissé csillapodott a zokogása. – Nem akarok fájdalmat okozni önnek, de szembe kell néznie az igazsággal. Alan internetes keresési előzményei szerint aktívan érdeklődött a pornográfia és a prostituáltak iránt. Hacsak nem valaki más, maga vagy a két fiú használta azt a számítógépet, egyedül Alan lehetett az, aki látogatta azokat az oldalakat. Eileen korábban elmondta nekik, hogy Alan senkit sem engedett be a dolgozószobájába, nemhogy a gépéhez, így Helen tudta, hogy ez az érv betalál. – Ezekre az oldalakra nem lehet véletlenül odatévedni. Ott voltak a könyvjelzői között. A pénzügyeit is megvizsgáltuk. Eileen már elcsendesedett. – Volt egy számlája, amelyen a nyilvántartás szerint a templomi javításokra szánt pénzeket tartotta. Két évvel ezelőtt még több ezer font volt rajta. Mára a nagy része elfogyott, 200 fontos részletekben vette ki az elmúlt tizennyolc hónapban. De a templomukban nem végeztek javítási munkákat. Odaküldtem az egyik nyomozót, aki beszélt a lelkipásztorral. Tudjuk, hogy Alan nem keresett sokat, és nagyon úgy fest, hogy az egyházi pénzekből fedezte ezeket a tevékenységeket. Helen lágyabb hangon folytatta.

– Tudom, hogy most rettenetesen elveszettnek érzi magát, de csak egy módon találhat kiutat magának és a családjának ebből, ebből a rémálomból, ha szembesülni mer a valósággal. Nem fogja nekem elhinni, de tudom, hogy min megy keresztül. Magam is szörnyű dolgokat éltem át, borzalmas fájdalmat szenvedtem, de a legrosszabb, amit tehet, hogy homokba dugja a fejét. A lányai, a fiai, önmaga érdekében számolnia kell azzal, amit elmondok. Olyannak kell látnia Alant, amilyen volt, és elfogadnia, akár a jót, akár a rosszat. Könnyen lehet, hogy az egyházuk belső pénzügyi vizsgálatot fog indítani, és biztos vagyok abban, hogy további kérdéseink lesznek önhöz. Ha hadakozik velünk, az nem jó megoldás. Segítenie kell nekünk, és cserébe mi is segíteni fogunk önnek. Eileen végre feltekintett. – El akarom kapni Alan gyilkosát – folytatta Helen. – Mindennél jobban el akarom kapni Alan gyilkosát, és megválaszolni az ön kérdéseit. De ezt nem tudom úgy megtenni, Eileen, ha ellenem szegül. Arra kérem, hogy működjön velem együtt. Helen kérése őszinte és szívből jövő volt. Hosszú csend után Eileen végül ránézett. – Sajnálom magát, felügyelő. – Tessék? – Sajnálom magát, mert nincs hite. Eileen vissza sem nézve kiviharzott a szobából. Helen nézte, ahogy kimegy. A haragja már elpárolgott, és most csak szánalmat érzett. Eileen feltétel nélkül hitt Alanben, és soha nem fog igazán megbékélni azzal a ténnyel, hogy a mentora, a kősziklája valójában csak szalmabáb volt.

39 Rebecca McAndrew nyomozó vadászata még csak néhány órája indult, de már kimerültnek és kedveszegettnek érezte magát. A luxusbordélyokon kezdte a csapatával. Sokkal forgalmasabbak voltak, mint amire emlékezett. A gazdasági recesszió egyre több nőt terelt a szexiparba, de a lengyel és a bolgár prostituáltak hirtelen beáramlása még jobban felduzzasztotta a piacot. Nagy volt a konkurencia, ami azt jelentette, hogy estek az árak. Egyre kíméletlenebbé vált a verseny az iparágban. A következő útjuk a campusokra vezetett, ahol lesújtóan hasonló kép fogadta őket. Minden lány, akivel csak beszéltek, tudott legalább egy olyan diáktársról, aki prostitúcióból finanszírozza a tanulmányait. Ez úgy vált növekvő mértékben mindennapos jelenséggé, ahogy csökkentek az ösztöndíjak, és a hallgatók csak nagy nehézségek árán tudták előteremteni a sokéves tanulás költségeit. De az alkoholfüggőségről és az önpusztításról szóló történetek arra utaltak, hogy ennek az életformának megvan a maga ára. Sanderson és csapata most a Claymore rendelőintézetet kereste fel, amelyben a betegbiztosító munkatársai és jólelkű önkéntesek nyújtottak ingyenes egészségügyi szolgáltatást. Ide bárki bejöhet, és ingyenes kezelést kap, de az intézet a város érdes részén van, hosszúak a sorok és ajánlatos vigyázni az értékeidre, így a helyet többnyire részegek és elesettek látogatják. A páciensek között sok a fiatal prostituált – lányok, akik megfertőződtek, lányok, akiket megvertek, és össze kell varrni a sebeiket, lányok, akiknek kisbabájuk van, és nem tudják, mit kezdjenek vele. Nehéz volt megindultság nélkül szemlélni a rettenetes élethelyzeteket, amelyekkel itt találkoztak. Rebecca McAndrew sokat szidta a munkájával járó hosszú órákat – több mint két éve szingli volt, részben az esti elfoglaltsága miatt –, de most rájött, hogy az általa hozott áldozat semmi ahhoz képest, amit a Claymore-ban dolgozó nőknek kell meghozniuk. Dacára a kimerültségnek, dacára a szánalmasan szűkös erőforrásoknak, fáradhatatlanul dolgoztak, hogy egyben tartsák ezeket a lányokat, soha nem ítélkezve felettük, soha nem veszítve el a türelmüket. Modern szentek voltak – nem mintha úgy bántak volna velük. Miközben a csapat vizsgálódott és kérdezősködött, Rebecca rádöbbent a helyzet paradox voltára. Egy olyan világban, ahol egyre nehezebbnek tűnik az értelmes kapcsolat más emberekkel – szerelemben, házasságban, családban –, egyre könnyebb lett fizetett partnerre találni. A világ elsivárodik, az ország még mindig nyögi a gazdasági válságot, de egy dolog biztos. Southamptonban virágzik a szexipar.

40 Az utcák sötétek voltak, mint Charlie kedve. Miután Helen megszorongatta, az volt az első, ösztönös reakciója, hogy benyújtja a lemondását és hazarohan. De valami megállította, és most fellélegezve már restellte a gyengeségét. Mégis mit várt? Helen nem akarta, hogy visszajöjjön, és Charlie most szembefordult vele, hagyta, hogy elragadja a lelkesedése, amivel aláásta a Sandra McEwan elleni nyomozást. Égette az arcát a szégyen – mi lett abból a tehetséges zsaruból, aki azelőtt volt? –, és most ez a szégyen hajtotta. Kudarcot vallott az első kísérlete Alexia gyilkosának leleplezésére, így Charlie visszatért az alapokhoz, és az utcákat járta információra vadászva. Talán ha beszél a lányokkal, hiszen a jelek szerint körülöttük forog McEwan és a Campbellek háborúja, kiáshat valami nyomot. Iskolás gyerekek baktattak hazafelé; nem sokkal múlt négy óra, de már kezdett leszállni a sötétség. Az a lopakodó, fojtogató homály, amely a telet jellemzi. Charlie-nak még egy fokkal borúsabb lett a kedve. A kikötő körül lófráló prostituáltak örömmel vetettek egy pillantást Charlie fotójára, miután kiderült, hogy nem őket akarja abajgatni. Ködösek voltak az emlékeik, de egy régóta működő lány végül elirányította Charlie-t a Liberty Hotelhez, egy mocskos, lepattant garniszállóhoz, ahol nemcsak egy napra, hanem egy órára is ki lehetett venni szobát. Charlie járt már ott, és nagyon nem szívesen ment vissza. Magányosságot és kétségbeesést sugalló hely volt. Megnyomta a csengőt. Egyszer, kétszer, háromszor, amíg végül résnyire nyílt az ajtó. Charlie a lengyel rosszfiú képébe tolta az igazolványát, aki nem örült neki. Morogva engedte be, és hátat fordítva megindult felfelé a lépcsőn. Charlie tudta, hogy nem sok segítségre számíthat tőle – azért fizetik, hogy mindent lásson, de semmiről se beszéljen –, ezért inkább a lányokra összpontosított, akik lenyűgöző rendszerességgel kerültek elő a zárt ajtók sora mögül. Magas, négyemeletes sorház volt az épület. Elképesztő volt arra gondolni, hány közösülés zajlik itt minden este. Használt óvszerek borították a padlót. Charlie beszélt egy Denise nevű lánnyal, aki nem lehetett idősebb tizenhétnél. Drogfüggő volt a barátjával együtt, és nyilván Denise-re hárult a feladat, hogy mindkettejüknek megkeresse az anyagravalót. Miért tartják magukat ilyen olcsónak ezek a lányok? Ez volt a piac legalsó szegmense – a valamivel többe kerülő lányok a város északi részén tevékenykedtek. Itt lent, a dokkoknál bármit, legyen bár fájdalmas vagy visszataszító, elvárhattak néhány fontért a kliensek.

Sok zsaru kezelte szemétként a prostituáltakat, de Charlie mindig azon kapta magát, hogy szeretne segíteni nekik. Máris manőverezni próbált, hogy eltántorítsa Denise-t az élősködő barátjától, és elindult vele egy menedékhelyre, amikor váratlanul elszabadult a pokol. Egy sikoly. Hosszú, hangos és kétségbeesett. Aztán lefelé dübörgő lábak zaja, ajtócsapkodás, teljes zűrzavar. Charlie felpattant, és ahogy rohant felfelé a lépcsőn, a fordulóban beleütközött egy megrettent prostituáltba. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, de még mindig sikoltoztak, azért Charlie összeszedte magát, levegőt erőltetett a tüdejébe, és a szorongó arcok között tovább futott felfelé. Az utolsó fordulónál meglepve észlelte, hogy véres az inge. Jobbra az utolsó ajtó mögül hallatszott a sikoltozás. Charlie leakasztotta a gumibotot a derekáról és harcra készen maga előtt tartotta. De amint belépett a szobába, látta, hogy nem lesz rá szüksége. A csata már lezajlott és elveszett. A sarokban egy tizenéves prostituált visított szűnni nem akaróan, sokkba dermedve. A véráztatta matracon egy férfi feküdt. Feltépték a mellkasát, szabaddá téve a lüktető szívet. Egyszerre minden összeállt Charlie számára. Azért volt véres az inge, mert összeütközött a gyilkossal, aki a legújabb támadása helyszínéről menekült. A ledöbbent Charlie sarkon fordult, hogy utánarohanjon, aztán megtorpant. A férfi még életben volt. Charlie-nak a másodperc törtrésze alatt kellett döntenie. Odasietett a férfihoz, levette a kabátját és a mellére szorította, hogy csökkentse a vérveszteséget. A fejét tartva arra biztatta, hogy tartsa nyitva a szemét, beszéljen hozzá. Charlie tudta, hogy a gyilkos jelentős előnyre tett szert, és valószínűleg már messze jár, így a legjobb esélyük az azonosítására, ha információhoz jutnak az áldozattól, mielőtt meghalna. – Hívja a mentőket – szólt rá a sikoltozó lányra, majd ismét a férfinak szentelte a figyelmét, aki nagy adag vért köhögött fel. A permet belepte Charlie arcát. – Meg tudja mondani a nevét, aranyom? A férfi hörgött, de nem sikerült megszólalnia. – Már úton van a mentő, rendbe fog jönni. A férfinak kezdett leragadni a szeme. – Meg tudja mondani, ki tette ezt magával? A férfi kinyitotta a száját. Charlie előrehajolt, az ajkához tette a fülét, hogy hallja, amit mond. – Ki támadta meg? Tudja a nő nevét? A férfi nehezen lélegzett, de látszott, hogy nagyon szeretne megszólalni. – Hogy hívják a nőt? Mondja meg a nevét, kérem.

De a férfi nem mondott semmit. Charlie csak azt hallotta, ahogy az utolsó lélegzete elhagyja a testét. A gyilkos megszökött, és Charlie itt maradt a legújabb áldozattal a karjában.

41 Helen a Liberty Hotel előtt, az utcán ácsorgott, és a lepattant sorház falait pásztázta térfigyelő kamerák után. A szerencse áttöréshez juttatta őket – Charlie a szó szoros értelmében beleütközött a gyilkosukba –, és az ő beszámolója, valamint a támadást megzavaró lengyel szexmunkásból kihúzott információmorzsák alapján végre lett személyleírásuk a gyanúsítottról. Fehér bőrű, feltehetően huszonéves, az átlagosnál magasabb nő, hosszú, erős lábakkal. Sötét ruházatot viselt, valószínűleg bőrből, sápadt arca, hosszú, fekete haja és frufruja van. De senki nem látta elég jól az arcát ahhoz, hogy pontosabb leírást adhasson ezeknél az általánosságoknál. A pasas, aki beszedte a pénzt a lányoktól, soha nem szakadt el annyira a tévétől, hogy jobban megnézze, kik jönnekmennek az épületben. A lányok szerint nem volt itt törzsvendég – páran elmentek mellette, amikor szobára vitte az ügyfelét, de nem találkozott a tekintetük, mert a nő lehajtotta a fejét, meg amúgy is mindenki a saját kliensével foglalkozott. Dühítő volt ilyen közel járni és ilyen keveset tudni. Egy térfigyelő kamera felvétele sokat segíthetett volna, ezért pásztázta Helen a falakat. Ezen a környéken gyakoriak voltak a bűncselekmények, így várható lett volna, hogy az emberek extra biztonsági intézkedéseket vezetnek be, de Helen mindössze egy kamerát fedezett fel, egy lepukkant italbolt bejárata fölött. Bénán lógott, a falra irányozva: láthatóan vandalizmus áldozata lett. Gyerekek tehették, vagy maga a gyilkos iktatta ki? Ha tudná is a választ, nem sokra menne vele. Helen elindult a szálló bejárata felé, és meglátta Charlie-t, aki papírruhában volt, takaróval a vállán. A ruháit elvitték elemzésre a törvényszéki laborba, és egy fiatal rendőrnő sertepertélt körülötte. – Felhívjam neked Steve-et? Charlie felpillantott az előtte álló Helenre. – Lloyd… Fortune nyomozó már felhívta. – Rendben. Menj haza, Charlie. Nagy megrázkódtatás ért, és itt már megtettél mindent, amit lehetett. Később majd beszélünk. Charlie bólintott, még mindig szavát szegte a sokk. Helen bátorítóan a vállára tette a kezét, aztán már ment is, mert alig várta, hogy a saját szemével lássa a bűntett helyszínét. Felkapaszkodva a lépcsőn a legfelső szintre megállt, hogy beszéljen a helyszínelőkkel, akik egy részleges lábnyom körül csoportosultak. Egy sarok és egy cipőorr véres lenyomata látszott a fapadlón.

– Ez az övé? – kérdezte Helen. – Mivel nem Charlie-é, az övé lehet. – Meg tudják állapítani a méretet? Az egyik helyszínelő bólintott, és Helen továbbment. Ezek az apró részletek meglepően fontosak lehettek. Helen egy pillanatra felvidult, de azonnal elenyészett a jókedve, amint meglátta a tetthelyt. Vérben úszott. Az áldozat az ágyon feküdt, keze-lába még ki volt kötözve a támlához, a mellkasa felbontva, akár egy konzervdoboz. A szíve, amely harminc perccel ezelőtt még egészségesen dobogott, most mozdulatlanná ernyedt. Helen a test fölé hajolt, vigyázva hogy ne érjen hozzá. A sebre fókuszálva látta, hogy a szív körül érintetlen a szövet. A gyilkost pontosan akkor zavarták meg, amikor el akarta venni a jutalmát. Helen megnézte az áldozat arcát – nem ismerte –, aztán gyorsan elfordította a tekintetét. Az arcot eltorzította a kín. Hátrébb vonult, és figyelte a helyszínelők munkáját. Az áldozat testéről gyűjtött bizonyítékokon kívül megvizsgálhatnak egy közepes méretű Tupperware dobozt is, ami a padlón hevert. Ebben akarta elvinni a gyilkos a szívet? Egy műanyag dobozban. Egy ilyen közönséges, minden háztartásban jelenlévő tárgy: szinte nevetséges. Vagy száz üzletben kapható Southamptonban, így csak abban reménykedhetnek, hogy a gyilkosuk hagyott rajta valamilyen nyomot. Helen tudta, hogy ebben nem nagyon bízhat – a gyilkos eddig jóformán nem hibázott. A helyszínt felmérve Helen agyában egymást érték a kérdések. Mi ez a hirtelen változás az elkövetés módjában? Mostanáig nagyon óvatos volt a gyilkosuk – miért hozta a legújabb áldozatát egy ilyen helyre, ahol bármikor megzavarhatják, sőt azonosíthatják? Kezd hanyaggá válni? Vagy már nehezebb elszigetelt helyre vinni a klienseket? Elterjedt a hír a veszélyről? A kliensek biztonságosabbnak vélik a nyilvánosabb helyeket? Fényes nappal hozta ide a férfit, holott tudta, hogy mások is lesznek itt. Ez az áldozat valamiért különleges eset volt? Csak ebben az időszakban tudott találkozni vele? Furcsa fordulatot vettek az események. De egy dologban Helen biztos volt: a gyilkos most nyilván ideges. Megzavarták elkövetés közben, és üres kézzel kellett menekülnie. Még rosszabb, hogy beleszaladt egy szolgálatos rendőrbe, és csak a vakszerencse mentette meg a letartóztatástól. Most retteghet, hogy a rendőrségnek jó személyleírása van róla, és valószínűleg nyomokat is hagyott maga után. A tapasztalat arra tanította Helent, hogy ez a fajta félelem kétféle reakciót válthat ki az elkövetőből. Vagy eltűnik örökre, vagy szintet lép a gyilkolásban. Melyiket választja? Idővel kiderül.

42 Ideje volt elbúcsúzni. Tony húzta-halasztotta a dolgot, de most már késésben volt. Toporgott Nicola szobájának küszöbén, aztán benyitott. – Adnál nekünk egy percet, Anna? Anna abbahagyta a felolvasást, és felnézett a könyvből. Tony hirtelen belépése megijesztette, de már összeszedte magát. – Persze. Anna diszkréten kisurrant. Tony megállt az ágynál, és lenézett a feleségére. Megrebbent a jobb szemhéja – Nicola ezzel a jelzéssel köszöntötte a férjét. – Most el kell mennem, drágám. Anna itt marad veled a nap hátralévő részére, és éjszaka is. Reggelre megjövök és találkozunk, oké? Olvashatunk egy kis Dickenst, ha lesz hozzá kedved. Anna azt mondja, hogy már a vége felé jártok. Nicola nem válaszolt. Megértette, amit mondott? Vagy ki van borulva, és nem hajlandó kommunikálni? Tonyra ismét rátört a bűntudat. – Szólok Annának, hogy késő estig olvashat, ha akarod. Holnap majd kialhatod magad, beállítom ide melléd a vendégágyat, és összebújunk. Mint a régi szép időkben. Tonynak elakadt a hangja. Miért szerencsétlenkedik itt, amikor tudja, hogy jobban tenné, ha egyszerűen elmenne? Lehajolt, és megcsókolta felesége homlokát. Tétovázott, aztán újra megcsókolta, ezúttal az ajkát. Száraznak érezte, sőt kicsit cserepesnek, ezért fogta az éjjeliszekrényen tartott szőlőzsírt és gyöngéden bekente Nicola száját. – Szeretlek. Tony megfordult, kiment, és fél perc múlva halkan becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Tony elsétált a sarkon túlra, ahol leparkolta a megkülönböztető jelzés nélküli kocsit. Egy kopottas Vauxhall szedánt választott, amilyennel az utazó üzletemberek járják a vidéket. Megcsipogtatta a távirányítóval. Ahogy ki akarta nyitni a vezetőülés ajtaját, megpillantotta magát a tükörben és megdermedt. Gyűrött öltönyt viselt, szürkülő szálakat festett a hajába és hivatalnoki szemüveget tett fel. Ő volt, és mégsem ő. Magányos,

megfáradt, sivár életű férfi képét nyújtotta. Volt benne némi igazság, de Tony most nem volt hajlandó ezzel foglalkozni, és elhessegette a kínos gondolatot. Feladata volt. Beült a kocsiba, indított, és elhúzott. Itt volt az ideje egy táncnak az ördöggel.

43 „Hetyegő a ketyegőddel” Emilia Garanita leplezetlen élvezettel olvasta vissza a szalagcímet. Különösen a szójátékával volt elégedett, és így lehetett ezzel a szerkesztő is, aki úgy döntött, hogy ez címlapra kívánkozik. Lehet, hogy ez lesz minden idők legkeresettebb lapszáma az Evening News történetében? Őszintén remélte. Ha szerencséje van, ezzel a cikkel útlevelet kap a helyi sajtóból való kirepüléshez. Pár órával ezelőtt jött ki a lapszám. De máris elterjedt a híre – Emilia mobilja egyfolytában csöngött, a Twitterén az egekbe szökött a látogatottság. Semmi sem adja el úgy az újságot, mint egy sorozatgyilkos, és Emilia elhatározta, hogy a lehető legtöbbet fogja kihozni belőle. A Marianne gyilkosságairól írott tavalyi cikkei meghozták neki a helyi ismertséget, de Grace felügyelő akadékoskodása miatt túl későn jutott hozzá a sztorihoz. Még egyszer nem követi el ugyanezt a hibát. Emilia elfojtotta a bűntudatát, amiért azt remélte, hogy nem kapják el egyhamar a gyilkost. Tudta, hogy nem szép így gondolkozni, de az igazat megvallva élvezte, hogy Grace nem tud előrelépni, hiszen a gyilkos akkor csap le, amikor csak akar, anélkül, hogy nyomot hagyna maga után, amúgy meg, nézzünk szembe vele, ki érezne együtt az áldozatokkal? Tipikus férfiak – hűtlenek, hazugok, akik alantas vágyakat hajszolnak. Már voltak is olyan jelzések a lap fórumára és a Twitterre írt kommentekben, hogy a széles közvélemény szerint ezek a férfiak csak azt kapták, amit megérdemeltek. A prostituáltak évszázadokon át estek áldozatul a férfierőszaknak anélkül, hogy bárki könnyet ejtett volna értük, olyan nagy baj az, ha egyszer ők kerülnek a bot rosszabbik végére? Hajrá, lányok, gondolta Emilia, elnyomva egy kis mosolyt. Csak egy sajnálatos fehér folt a térképen: Emiliának nem sikerült meginterjúvolnia Christopher Reid özvegyét, Jessicát. Sokszor odatelefonált, és becsöngetett, de a családi kapcsolattartó rendőr már ismerte Emilia módszereit, és mindannyiszor eltanácsolta. Hiába ment vissza többször is, becsúsztatva az ajtó alatt egy pénzes ajánlatot, azt ecsetelve a mellékelt üzenetben, milyen jól jöhet egy rokonszenvező cikk és ez az összeg az elkövetkező nehéz hónapokban, eddig nem kapott választ, és Emilia már nem is nagyon számított rá. Grace elszigeteli az asszonyt a nyilvánosságtól, miközben a gyilkos szabadon garázdálkodik. De Emilia legyőzött már ennél nagyobb akadályokat is, csak elég leleményesnek kell lennie. Ha kidobják az ajtón, majd bemegy az ablakon. Kezdett kiürülni az iroda. Nem sok értelme volt tovább bent maradnia – nem számíthatott több dicséretre és ünneplésre, most, hogy a kollégák hazaszállingóznak. Emilia vette a kabátját, táskáját, és elindult a liftek felé. Van egy új bár a rakparton,

amelyet szeretett volna kipróbálni, és ez tűnt a legmegfelelőbb alkalomnak. Ahogy kitette a lábát az irodából, megszólalt a mobilja. Az egyik rendőr volt, aki a tenyeréből evett – immár hónapok óta szolgált neki értékes információkkal. Miközben hallgatta az elfulladt hangú beszámolót, széles mosoly ült ki Emilia arcára. Újabb gyilkosság, és ezúttal egy ismerős személy is érintett az ügyben: Charlie Brooks nyomozó őrmester. Emilia sarkon fordult és visszamasírozott az irodába. Egyre jobb és jobb lesz ez a sztori.

44 – Alszik. Most nem mehet be hozzá. Steve rossz hazudozó volt, de Helen nem vitatkozott vele. Igazi haragot látott a tekintetében, és nem akarta provokálni. – Fontos volna, hogy beszéljek vele, megtenné, hogy szól neki, amint felébred, hogy hívjon föl? – Maga aztán nem adja fel, ugye? – válaszolta Steve keserűen nevetve. – A munkámat végzem, Steve. Nem akarom magát feldühíteni, sem Charlie-t zaklatni, de végeznem kell a munkámat, és nem hagyhatom, hogy a személyes kapcsolatok vagy barátságok az utamba álljanak. – Barátságok? Most viccel? Nem hiszem, hogy képes a barátságra. – Nem azért vagyok itt, hogy veszekedjünk. – Senkivel nem törődik saját magán kívül, igaz? Amíg el nem éri, amit akar… – ELÉG. Mindketten a közeledő Charlie felé fordultak. Nem a hálószobából jött, hanem a nappaliban hallgatózott, ahogy Helen gyanította. Steve arcát egy pillanatra elfelhősítette a harag, hogy hazugságon kapták, aztán erőt vett magán és Charlie-hoz sietett. De ő nem a barátjára nézett, hanem Helenre. – Jobb lenne, ha bejönnél. – Gondolkozz, Charlie. Nincs még valami, amire emlékszel? Az arca? A szaga? Az arckifejezése? – Nincs, már mindent elmondtam. – Mondott valamit, amikor összeütköztetek? Nem hallottad úgy, hogy akcentusa van? Charlie lecsukta a szemét, és kényszeredetten visszagondolt az esetre. – Nem. Csak mordult egyet. – Mordult? – Igen, olyan erővel ütköztünk… Charlie elharapta a mondatot, megérezve Helen ingerültségét és csalódottságát. A lengyel prostituált, aki rossz szobába tévedt, és megzavarta a támadást, csak törte az angolt, és mélységes gyanakvással viseltetett a rendőrség iránt. Csak általános

személyleírást adott a gyilkosról, ezért gyakorolt most Helen nyomást Charlie-ra, hogy kipréseljen belőle valamit. Bármilyen alig megjegyzett részletet, amivel elérhetnék a kétségbeesetten várt áttörést. – Oké, egyelőre hagyjuk. Nyilván kimerültél – mondta Helen felemelkedve. – Talán holnapra tisztábbak lesznek a dolgok, miután kialudtad magad. Helen már félúton járt az ajtóhoz, amikor Charlie megszólalt: – Igen. Helen sarkon fordulva azt látta, hogy Charlie felmutatja a rendőrigazolványát. – Igazad volt. – Miről beszélsz? – Nem megy ez nekem. Azt hittem, hogy bírni fogom, de nem. – Charlie, nem kell siettetni a dolgokat. – Ma meghalt valaki a karjaim között – kiáltotta Charlie remegő hangon. – Ott halt meg a szemem láttára, le kellett mosnom a vérét az arcomról, a hajamból. Összeomlott, zokogás rázta a testét. Nem volt hajlandó Helenre nézni, a kezébe temette az arcát. A rendőrigazolványa ott hevert a dohányzóasztalon, ahová ledobta. Tehát így állunk. Helennek nem volt más dolga, mint magához venni. Charlie-t leszerelik, és ezzel vége. Helen elérte, amit akart. De Helen azonnal tudta, hogy nem fogja megragadni a lehetőséget. Eddig meg akart szabadulni Charlie-tól, de most, a győzelem kapujában Helen elszégyellte magát az önzése, a gyávasága miatt. Milyen jogon hajtotta volna el Charlie-t, hogy keserűségre és megbánásra kárhoztassa? Neki az lenne a dolga, hogy segítsen az embereken. Hogy megmentse, nem pedig eltaszítsa őket. – Bocsáss meg, Charlie. Charlie zokogása alábbhagyott egy pillanatra, és már csak halkan sírt tovább. Helen leült Charlie mellé. – Szemét voltam. Ne haragudj rám. Én, én voltam gyenge, nem te. Még mindig bennem van Marianne, még nem hevertem ki. Nem tudok megszabadulni tőle. Sem Marktól. És tőled. Attól a naptól. Sikoltozom és kiabálok, elrohanok, azt remélve, hogy kitörölhetem az emlékeket, ha mindent és mindenkit eltolok magamtól. Téged is el akartalak tolni. Kegyetlenségből, önzésből. Kérlek, bocsáss meg, Charlie. Charlie feltekintett, könnyben áztak a szempillái. – Tudtam, mit érzel, de nem segítettem neked. Beléd rúgtam, amikor a földön voltál, és

erre nincs mentség. De szeretném, ha meg tudnál bocsátani nekem. Nem téged akartalak bántani. Helen pillanatnyi szünet után folytatta: – Ha le akarsz szerelni, családot alapítani, normális életet élni, nem fogok az utadba állni. Elintézem, hogy mindent megkapj, amire csak szükséged van az újrakezdéshez. De ha meggondolod magad, én örülnék a visszatérésednek. Szükségem van rád. Charlie már nem sírt, de még mindig nem tudott Helenre nézni. – Egy sorozatgyilkost üldözünk, Charlie. Ezt eddig nem mondtam ki hangosan, mert nem akartam, hogy igaz legyen. Nem tudtam elhinni, hogy újra megtörténik. De megtörtént, és én most nem tudom megállítani. Helen hangja megremegett egy pillanatra, de aztán összeszedte magát. Amikor újra megszólalt, már határozott, bár halk volt a hangja. – Nem tudom megállítani. Helen nem sokkal ezután távozott. Túl sokat mondott, mégsem eleget. Nem sikerült jó vezetővé, jó zsaruvá, jó baráttá válnia. Lekésett arról, hogy még megmentsen valamit a roncsról a hajótörés után? Elveszítette Markot, de nem lesz olyan bolond, hogy Charlie-t is elveszítse. Vagy túl kevés volt ennyi és túl későn jött? Talán most már az a sorsa, hogy egyedül nézzen szembe a gyilkossal. Nem hitte, hogy megnyerhető ez a küzdelem, de akkor is meg fogja vívni.

45 Miért nem dugta el előle? Hiszen az volt a feladata, hogy minden szemetet eltüntessen, amit a világ rászór, és védelmezze a viharban. Ám miközben Alisont lekötötte a játék Sallyvel, nem hallotta meg, hogy zörög a levélbedobó és egy pakk földet ér a lábtörlőn. Így Jessica vette fel. „Hetyegő a ketyegőddel”. Jessica úgy dobta el az újságot, mintha megégette volna, és felrohant a lépcsőn. A fordulóhoz érve megszédült, és egyszerre torkon ragadta az egész szörnyűsége. Öklendezni kezdett, aztán úgy érezte, hogy megfullad. Elbotorkált a fürdőszobáig, tudta, hogy mindjárt hányni fog. Berontva az ajtón csak a kádig jutott, a gyomra újabb és újabb rángással adta ki a tartalmát. Végül túlesett rajta, de elhagyta minden ereje, összegömbölyödött a kádkilépőn és a keze közé fogta a fejét. Meg akart halni. Iszonyatos volt ez az egész. Többé már nem gyűlölte Christophert a hűtlenségéért és az ostobaságáért, csak rettenetesen hiányzott neki a férje, vissza akarta kapni. És még ez volt a könnyebbik része – a másik felével viszont nem tudott megbirkózni. Azzal, hogy erőszakos halált halt, hogy még mindig nem temethette el, hogy a szíve, az a nyomorult szíve egy bizonyítékos tasakban van valahol… Jessica gyomra megint felkavarodott, de már nem volt mit kiadnia, és ott maradt, ahol volt, elterülve a padlón. Miért ilyen kegyetlen a világ? Haragra és értetlenségre számított a családjától – meg is kapta, annak rendje és módja szerint –, de másoktól is? A rendőrök azt tanácsolták, hogy ne olvassa az e-mailjeit, sem a Twittert, de hogyan lehet így élni? Most azt kívánta, bár hallgatott volna a tanácsukra. A sztori kipattanása után perceken belül munkába álltak a trollok. E-maileket írtak neki, posztoltak a fórumokra, elárasztották a világot a gyűlölködésükkel. Christopher megérdemelte, hogy meggyilkolják. Jessica egy frigid lotyó, aki a halálba kergette a férjét. Christopher AIDS-es perverz volt, aki a pokolban fog égni. A lányuk szifiliszesen született és meg fog vakulni. A rendőrök azt mondták, hogy mellette lesznek, megvédik, de kit akartak ezzel bolonddá tenni? Nincsen szánalom, nincsen jóság a világban. Csak a belek közt kotorászó, a bánaton és a fájdalmon élősködő keselyűk. Jessica mindig is optimista volt, de most már látta, hogy ez micsoda naivitás. Nagy zajt hallott odalentről. Sally püfölte a xilofonját. Aztán gyereknevetés, majd újra a zenebona. Mintha a lánya egy párhuzamos világegyetemben létezne – egy olyan helyen, ahol még van boldogság és ártatlanság. Jessica kísértést érzett, hogy bevágja az ajtót, a

fülébe dugja az ujját, de nem tette. Az a párhuzamos világegyetem volt az egyetlen, ami még megmaradt neki, és ami talán megmentheti. Az éjszaka magányos óráiban Jessica szeretett volna meghalni, de most már tudta, hogy élnie kell. Le kell gyűrnie a fájdalmát, és úgy nevelnie Sallyt, hogy legyen benne bizalom és élvezze az életet. A saját élete már véget ért, de Sallyé csak most kezdődik. És ez egy ideig felszínen fogj tartani Jessicát.

46 Christopher Reid az asztalon feküdt kiterítve, a mennyezeti panelekre meredve üveges szemével. A gyilkos egyetlen áldozata sem érdemelte meg a sorsát, de Helen akaratlanul is úgy érezte, hogy Christopher még kevésbé érdemelte ezt, mint Matthews. Matthews ocsmány képmutató volt, aki élvezte, hogy uralkodhat a nők felett. De Reid csak egy átlagos pasas volt, akinek hiányzott a szex. Miért nem beszélte meg a feleségével? Megtalálhatták volna a módját egy újfajta intim kapcsolatnak ahelyett, hogy a fizetős szexre fanyalodik. Helen tapasztalatai alapján a nőknek legalább olyan jól működik a szexuális fantáziájuk, ha lehetőséget kapnak az önkifejezésre. Egy szimpla kommunikációs hiba volt az, ami ilyen visszataszító halálra ítélte Christophert? – Ez az ember ugyanúgy járt, de másképp, mint az első áldozat – közölte az asztalhoz lépő Jim Grieves. – Kloroformmal elkábították, egy folyadékkal átitatott rongyot szoríthattak az arcára. A törvényszékiek talán többet mondhatnak erről. Ebben az esetben nincs bizonyíték arra, hogy megkötözték volna, vagy csuklyát adtak a fejére. – A férfi tehát biztonságban érezhette magát a nő mellett. – Ezt maga döntse el – mondta Grieves vállat vonva. – Én csak annyit mondhatok, hogy a „sebészi munka” most profibb lett, úgy látszik, kezd beletanulni a lány, és már nem kell akkora erőt használnia sem a támadáshoz, sem a csonkításhoz. Helen bólintott. – A halál oka? – Nos, a kocsiban kábították el, de az árokban ölték meg. Túl sok vér volt ahhoz, hogy máshol történhessen a gyilkosság. Egyetlen késszúrás ölte meg, a nyakán, ami átvágta a fő nyaki ütőeret. – Csak ez az egy seb volt? – Igen. Nem szánt több időt a pasasra, mint amennyire feltétlenül szükség volt. A szívet viszonylag tisztán távolította el, noha valószínű, hogy amikor hozzákezdett, még haldoklott az áldozat. Helen lehunyta a szemét – a szörnyű kép belevésődött az agyába, és nem tudott tőle szabadulni. Azt várta, hogy Jim folytatja, de nem szólt semmit. Helen kinyitotta a szemét, és azonnal meglátta, miért hallgatott el Grieves. Ceri Harwood nyomozati osztályvezető csatlakozott hozzájuk.

Grieves kimentette magát és távozott – rosszul tűrte az ingerlékeny nőket. Harwood izzott a haragtól, és Helen felkészült a legrosszabbra. – Látta az újságot? – kérdezte Harwood, lecsapva a „Hetyegő a ketyegőddel” szalagcímes lapszámot az asztalra. – Igen – válaszolta egyszerűen Helen. – Idejövet néztem bele. – További támogatást kellett kérnem a West Sussex-i rendőrségtől. A mi sajtókapcsolati csapatunk nem győzi a médiaérdeklődésnek ezt a szintjét, amit ez a szemét cikk generál. És nem csak a brit sajtóról van szó: Franciaországból, Hollandiából, sőt még Braziliából is telefonálnak. Ki vigyázott Angie-re? Hogy jutott el hozzá Garanita? – A családi kapcsolattartók elbeszélgettek vele, de ő nem vált bűncselekmény áldozatává, így nem volt jogalapom egyenruhás rendőrt adni mellé, miközben ilyen sokfelé kell figyelnünk. – Mit mondott Garanitának? Szó szerint idéz magától. – Semmi különöset. Csak az alapvető tényeket, és ahogy kívánta, megígértem neki az együttműködést. – Mondott olyat, hogy egy sorozatgyilkosra vadászunk? Használta ezeket a szavakat? – Nem. – Hát Garanita meg rohadtul igen. Most már mindenki erről akar beszélni. Egy prostituált, aki gyilkolja a klienseket. Bosszút áll a Hasfelmetszőért. Ez megy vég nélkül. – Nem túl szerencsés. De ez az igazság, asszonyom. Harwood éles pillantást vetett Helenre. – Kizárta Sandra McEwant mint gyanúsítottat? – Igen. – Akkor mit mondhatunk nekik? – Kiknek? – Ne legyen fafejű, Helen. A sajtónak. Mit tudunk mondani annak a rohadt sajtónak? – Hát, van egy részleges személyleírásunk, amit kiadhatunk. És úgy gondolom, közvetlenül a potenciális ügyfelekhez kellene fordulnunk, hogy maradjanak távol az utcáktól. Örülök, hogy… – És kockáztassuk, hogy alámerül? – A legfontosabb, hogy életeket mentsünk, így nincs más választásunk. Már három férfi halt meg. – Tehát nem tudunk mit mondani nekik?

Harwood már nem is próbálta leplezni a haragját. – Több szálon halad a nyomozás, de nem hiszem, hogy segítene, ha kiadnánk a kártyáinkat a sajtónak, és a legnagyobb tisztelettel – folytatta Helen, visszaverve Harwood kísérletét a félbeszakításra –, nem gondolom, hogy a sajtó diktátuma szerint kéne végeznünk a munkánkat. – Nőjön föl, Helen – hangzott Harwood megsemmisítő válasza. – És ne merje még egyszer azt mondani nekem, hogy „a legnagyobb tisztelettel”. Egy pillanat alatt levehetem erről az ügyről. – Csakhogy az nem festene valami jól a sajtóban, igaz? – vágott vissza Helen. – Én zsaru vagyok, asszonyom, nem PR-os. Nyomokat követek, és gyilkosokat hajkurászok. Elfogom a gyilkosokat. És ehhez nem protokoll, sajtókapcsolat meg a hülye politika kell. Hanem intelligencia, kockázatvállalás és sok kemény meló. – Míg ezzel a beszélgetéssel csak vesztegeti az értékes idejét? – kérdezte Harwood, provokálva, hogy Helen igent mondjon. De ő csak ennyit felelt: – Most szeretnék visszatérni a munkámhoz. Helen nem sokkal ezután távozott, és gyorsan visszamotorozott a Southamptoni Központi Rendőrkapitányságra. Átkozta magát, amiért újabb frontot nyitott ebben a háborúban, de nemigen volt más választása. Szinte megjósolhatatlan, hogy mi fog történni. De annyi biztos, hogy Harwood már nem a barátja, hanem az ellensége.

47 Végre kapása van. Tony már órák óta cirkált az utcákon, lassan beleszokva új identitásába, mint szexre vágyó magányos üzletember. Fel-le autózott a Bevois negyedben, de furcsán népteleneknek tűntek az utcák. Kedd este volt – jó soká lesz még fizetésnap –, mégis nagyobb életre számított. Próbálkozott az Empress Roadon, de sehol egy lélek. Túl sokat nyüzsgött mostanában a rendőrség a környéken, ami visszavetette az éjszakai üzletmenetet. Ezért aztán kicsit északabbra, Portswoodba hajtott. Ez valamivel ígéretesebbnek tűnt, de a lányok, akik bedugták a fejüket a kocsi lehúzott ablakán, nem feleltek meg a keresett személynek. Félvérek, lengyelek, túl alacsonyak, túl kövérek, vagy transzneműek voltak. Bár még nem rendelkeztek részletes személyleírással a gyilkosról, az ismeretek alapján a legtöbb lányt ki lehetett zárni. Amikor véget vetett az alkudozásnak, és gyorsan elhajtott, szitkok özöne zúdult utána. Frusztráltan délnek, a dokkok felé vette az irányt. Egyszerre volt mérges és megkönnyebbült, hogy nem sikerült haladást elérnie. Meg akarta találni a lányt, hogy véget vessen ennek a sötét ügynek, de zakatolt a szíve a félelem és a szorongás ütemére. Úgy számolt, hogy egymaga is szembe tudna szállni vele, de ebben nem lehetett biztos. A nő felkészült, kegyetlen és erőszakos. Mi van, ha fölébe kerekedik? Tony elhessegette a gondolatot. Az előtte álló feladatra kellett fókuszálnia. A Nyugati Dokkokhoz közeli mellékutcákban hajtva ide-oda járt a tekintete, életjeleket keresve. Az itt dolgozó lányok bonyolították a legnagyobb forgalmat, ők szolgálták ki a turistahajókról és a műhelyekből kiáramló ügyfelek soha el nem fogyó tömegeit. Időről időre megpillantott egy-egy prostituáltat, de már messziről meg tudta állapítani, hogy egyik sem illik a képbe. Aztán egyszer csak ott volt a lány. Fel-alá járt a néptelen utcán, és amikor Tony lefékezett mellette, látta rajta, hogy izgatott és feldúlt. Az ösztöne azt súgta, hogy lépjen a gázra, meneküljön ettől a lánytól, de az agya végül átvette az irányítást, és Tony üresbe tette a kocsit. – Készen állsz egy menetre? – szólt ki, vigyázva, hogy közönyös legyen a hangja. A lány ijedten ugrott meg, mintha nem hallotta volna a közeledő kocsit. Fekete leggings volt rajta, kihangsúlyozva hosszú, izmos lábát. Katonai dzsekit viselt, ami túl nagynak tűnt rá és nagyon elütött a többi ruhadarabjától – lehet, hogy lopta? Elképesztően markáns arca volt – sötétbarna szempár, erős orr, telt ajak. A lány gyorsan összeszedte magát, felmérte Tonyt – látszott rajta, hogy magában kalkulál –, aztán lassan, óvatosan elindult felé.

– Mit keresel itt? – kérdezte. – Társaságot. – Miféle társaságot? – Semmi rendkívülit. – Óra vagy éjszaka? – Csak egy órára, legyen szíves. Tony nem győzte átkozni magát. Milyen kurvapecér mond olyat, hogy „legyen szíves”? A lánynak összeszűkült a szeme, talán azt próbálta eldönteni magában, tényleg olyan zöldfülű-e, mint amilyennek látszik. – Ötven font. Tony bólintott, s ekkor a lány kérés nélkül kinyitotta az ajtót és beült. Tony egyesbe tette a sebváltót és indított. – Samantha vagyok – mondta váratlanul a lány. – Peter – felelte Tony. – Ugye nem ez az igazi neved, Peter? – kérdezte a nő. – Nem. A lány kuncogott. – Nős vagy? – Igen. – Gondoltam. Ezzel véget is ért a társalgás. A lány megmondta, hová hajtson, és a kocsi elhúzott az éjszakában.

48 Az esetszoba már teljes gőzzel üzemelt, amikor Helen megérkezett. Még csak reggel fél hét volt, de megkövetelte a korai kezdést, és a csapat nem is hagyta cserben. Ahogy összegyűltek az eligazításra, Helen meglepve fedezte fel Charlie-t a többiek között. A két nő egymásra nézett – egy gyors, néma szemkontaktus erejéig. Charlie meghozta a döntést. Mibe kerülhetett ez neki? – tűnődött Helen. – Egy dolog világos – kezdte Helen. – A közszemlére tétel. A gyilkos meg akarja szégyeníteni, köznevetség tárgyává tenni az áldozatait, kifejezésre juttatni az irántuk érzett megvetését. Azzal, hogy kivágja a szívüket, és hazaküldi, mint Alan Matthews esetében, vagy a munkahelyre, mint Christopher Reid esetében, garantált a hírverés. Az Evening News legutóbbi számának szalagcímét látva a gyilkos nyilvánvalóan elérte, amit akart. Az áldozatok magánéletét mostantól ízekre szedik. Már rá is vetették magukat Alan Matthewsra, aki a helyi baptista egyház elöljárója és előszeretettel viseltetik a mocskos szex iránt. Ugyanezt fogják tenni Christopher Reiddel is. Elkezdik előásni egy mintacsalád féltett titkait. Tehát ez az egész a közszemlére tételről szól. Személyes bosszú. – Akkor feltételezhetjük, hogy ismerte őket? – kérdezett közbe Fortune nyomozó. – Lehetséges, bár nincs rá bizonyíték, hogy valamikor igénybe vették volna a nő szolgálatait. Ha már itt tartunk, Grounds nyomozó és a csapata talált valami érdekeset. Andrew? – Konkrét kapcsolatot találtunk két áldozat között – jelentette be Grounds nyomozó. – Mindketten böngésztek a Bitchfest elnevezésű weboldalon. – Kissé összerázkódott, amikor kimondta, de aztán sietve folytatta. – Ez lényegében egy fórum, ahol a prostituáltakat igénybe vevő férfiak megosztják egymással a tapasztalataikat. Megbeszélik, hol találhatók bizonyos lányok, mi a nevük, mennyit kérnek. Értékelik a mellméretet, a szexuális teljesítményt, azt, hogy mennyire szűk a… vaginájuk, és így tovább. Grounds nyomozó megkönnyebbültnek tűnt, miután ezen a részen túljutott. Háromgyerekes családapa volt, és kényelmetlennek érezte, hogy ilyesmikről kell beszélnie a fiatalabb kolléganők előtt. – Matthews „BigMan” álnéven írt a fórumon. Reid nem osztott meg tapasztalatot, de beszélgetett más férfiakkal, és a „BadBoy” nicknevet használta. A fórum hosszú múltra tekint vissza, és eddig csak felületesen néztük át, de úgy tűnik, hogy egyes férfiak nemrégiben értékeltek egy új lányt, aki megengedi, hogy „bármit” tegyenek vele. Grounds körülnézett, és lehangolt arcokat látott. A nyom jó volt, de szomorú képet mutatott az emberiségről. Érzékelve a harci szellem megcsappanását Helen közbelépett.

– A helyszínelőktől is kaptunk adatokat. A Charlie ruháin talált vér – itt minden fej Charlie felé fordult – a harmadik áldozattól származott. A tárcájában lévő iratok szerint Gareth Hillnek hívják. Ezt még triplán ellenőrizzük, mielőtt értesítenénk a családját, és a lehető leggyorsabban meg fogom erősíteni. Tehát a vér nem segít, de a helyszínen beszerzett mintákról úgy véljük, hogy megvan a gyilkos DNS-e. Tegnap este gyűjtötték be a törvényszékiek. A terem felzúgott. – Nem találtunk egyezést a nyilvántartásunkban, de ez az első konkrét bizonyítékunk, és sorsdöntő szerepe lehet a vádemelésben. Ugyanilyen fontos az, amit elmond nekünk a lányról. A DNS-t az áldozat arcáról levett nyálmintában találták meg. Egy sor vékony rétegben feküdt egymáson. Tehát nem az történt, hogy szándékosan leköpte, és nem is akkor választódott ki akaratlanul, miközben a férfi testén dolgozott. A minta arra utal, hogy beszélt hozzá, de a nyál mennyiségéből és kiterjedéséből ítélve még valószínűbb, hogy kiabált vele. Szidalmazta, miközben megölte? A tudomására hozta, hogy mit érez iránta? Lehetséges. Az első két áldozaton nem találtak nyálat, vajon miért? – Mert a többi áldozattal gyorsabban végzett? Kevesebb ideje volt kiélvezni a dolgot? – kockáztatta meg Charlie. – Igen. Vagy az első két áldozatot megtisztította. Volt némi nyoma alkohol bázisú tisztítószernek az arcukon, bár még nem tudjuk, hogy maguk az áldozatok használtak-e valamilyen szert, vagy a gyilkos akarta így eltüntetni a bizonyítékot. Ha az utóbbi, az arra utal, hogy az áldozatok iránt érzett erős, valódi harag mellett van benne egy adag ravaszság is. Helen egyre növekvő elszántságot érzékelt a csapatban – úgy tűnt, hogy végre haladnak valamerre. Helen ebből az energiából merített. – Követni fogjuk mindezeket a szálakat, ugyanakkor azt szeretném, ha nem gondolkodnánk egyvágányúan. Ha a nő gyűlöli ezeket a férfiakat és közszemlére akarja tenni őket, akkor feltehetően szeretné kiélvezné a győzelmét. Plusz embereket kértem, hogy megfigyelés alatt tarthassuk az áldozatok családját, arra az esetre, ha feltűnne. Legyen megfigyelés a temetéseken, az otthonuknál, a munkahelyüknél. Fortune nyomozót bíztam meg a szervezéssel. És bizonyára észlelték Bridges nyomozó őrmester hiányát. Ő most fedett munkát végez nekünk ebben az ügyben, amelyet én irányítok, és erről jelenleg elég ennyit tudni. Ha felmerül valami fontos, természetesen közölni fogom. De pillanatnyilag tekintsék őt nem létezőnek. Átmenetileg Brooks nyomozó fogja helyettesíteni. Megint Charlie-ra szegeződtek a tekintetek, akit Helen váratlanul előléptetett, ha csak ideiglenesen is. Vajon a csapat támogatni vagy nehezményezni fogja ezt a döntést? Charlie egyenesen maga elé nézett.

– Még valami: egy kicsit megrázzuk a gyilkosunk ketrecét. Valószínű, hogy máris ideges, hiszen majdnem lebukott, ezért azt szeretném, ha növelnénk a nyomást. Tudatni fogom a sajtóval, hogy megvan a DNS-mintája és csak idő kérdése, hogy azonosítsuk. Azt akarom, hogy dühös legyen, és veszítsen az elővigyázatosságából. Helen szünetet tartott, majd ezzel fejezte be: – Itt az ideje felvenni a harcot az ellenséggel.

49 A Caffè Nero zsúfolásig tele volt, épp ezért választotta Helen ezt a menő kertváros, Shirley főutcáján található kávézót. Millió mérföldekre esett a southamptoni szexmunkások koptatta rosszul megvilágított utcáktól és ócska bordélyoktól. Helen elégedetten látta, hogy Tony megérkezett, és már várja egy hátsó bokszban, ahogy megbeszélték. – Hogy van, Tony? A férfi nyúzottnak, de furcsán vidámnak tűnt. – Jól. Igazából… nagyon jól. – Helyes. Ez lesz a törzshelyünk az eligazításokra. SMS-ben fogjuk megbeszélni a találkozókat, és csak itt találkozunk. Már előre mondanom kellett volna, hogy ha bármikor úgy érzi, nem megy a dolog, vagy a nyomozásnak ezzel a módjával az életét kockáztatja, csak szólnia kell, és azonnal leállítjuk. Nekem a biztonsága a legfontosabb. – Ismerem a szabályokat, főnök, és nem kell ezt ilyen tragikusan felfogni. Minden rendben. Tegnap este kicsit beijedtem, de végül jól alakult. Sőt azt hiszem, találtam valamit. – Meséljen. – Hát, kezdetben nem volt sok szerencsém, minden eredmény nélkül autóztam a Bevois, Portswood, Merry Oak negyedben, így elmentem délre, a dokkokhoz és felszedtem egy lányt. Samanthának hívják. Alig múlt húsz, de már régi motoros az utcán. Helen feszülten figyelt. – Egy hotelbe mentünk, amit a lány ismert. Azt mondtam neki, hogy csak nézni szeretném, hagytam, hogy tegye a dolgát, aztán beszélgettem vele, miközben hazavittem. Eleinte félénk volt, de nyilván hallott pletykákat a lányról, aki megöli a klienseket. Nem tudott semmi hasznosat, de van egy másik lány, aki időnként a dokkoknál strichel, és ő azt mondta, hogy látta azt a lányt. Úgy fest, hogy körözik valamiért, tehát magától nem fog előjönni, de ha beszélni tudnék vele, akkor… Helennek gyorsabban vert a szíve, de visszafogta az izgatottságát. – Oké, kövesse ezt a nyomot! De legyen óvatos, Tony! Lehet csapda is… fogalmunk sincs, hogyan és milyen célra aknázzák ki egyesek a mostani helyzetet. De ígéretesen hangzik. Helen nem tudott elnyomni egy félmosolyt, amit Tony is viszonzott.

– És most menjen haza aludni! Megérdemli. – Köszönöm, főnök. – Apropó, hogy van Nicola? – Jól van. Mindig csak egy napot kell túlélni. Helen bólintott. Tisztelte és szerette Tonyt, amiért ilyen gondos és türelmes a beteg feleségével. Nehéz lehet olyan életet élni, amelyet soha nem kívántál, miközben a vágyott és eltervezett életedtől brutálisan megfosztottak. Tony jó ember volt, és Helen remélte, hogy egyszer majd megoldódnak a gondjai. Ahogy kisétált a kávézóból, ruganyosabbak lettek a léptei. A szál, amelyet követtek, komoly veszélyeket rejtett, de Helen úgy érezte, hogy végre közelebb jutottak a gyilkosukhoz.

50 Kiválasztva egy megkülönböztető jelzés nélküli kocsit a járműparkból Charlie kihajtott a hátsó bejáraton, alig várva, hogy eltűnjön. Jennifer Lees családi kapcsolattartót osztották be mellé, övé lesz a főszerep, de a kellemetlen kérdéseket Charlie-nak kell feltennie. Normál esetben Helen kérdezte ki elsőnek az áldozat családját, de most valami meg nem nevezett dolga akadt, így Charlie-ra hárult a feladat. Egy lepattant sorház előtt parkoltak le Swaythlingben. Itt lakott Gareth Hill az anyjával – így, múlt időben, hiszen a megcsonkított holtteste most Jim Grieves asztalán fekszik a hullaházban. Hivatalosan nem azonosíthatják harmadik áldozatként, amíg a legközelebbi hozzátartozó ezt meg nem teszi, de már tudták, hogy ő az. Kisebb vétségek voltak a rovásán, úgy mint bolti lopás, ittasság, valamint egy szánalmas kísérlet szeméremsértő önmutogatásra, így megvolt a fényképe az aktájában. Amint túlesnek a formalitásokon, az akta „Elhunyt” jelölést kap, és felküldik az esetszobába kiértékelésre. Hetven-egynéhány éves, hatalmas nő nyitott ajtót. Dagadt bokája elszíneződött, jócskán kidomborodott a hasa, kövér arcán megereszkedtek a pofazacskók. A túltengő húsból két oda nem illő patkányszem meredt bőszen Charlie-ra. – Ha eladni akar valamit, már kotródhat is innét. Charlie felmutatta az igazolványát. – Gareth miatt jöttünk, bemehetünk? Az egész ház macskáktól bűzlött. Úgy tűnt, hogy ott vannak mindenütt, és mintha kiszagolták volna a veszélyt, lármázni kezdtek a gazdájuk körül, hogy magukra vonják a figyelmét. A nő megsimogatta a legnagyobbat – egy Harvey nevű vörös kandúrt –, miközben Charlie és Jennifer közölte vele a hírt. – Piszok kisfiú. Jennifer Charlie-hoz fordult, ez a váratlan reakció egy időre elvette a szavát. – Értette, amit mondtunk, Mrs. Hill? – kérdezte Charlie. – Miss Hill. Soha nem voltam Mrs. Charlie együttérzően bólintott. – Gareth gyilkosság áldozata lett és… – Ezt már mondták. Mit csinált? Fizetés nélkül próbált meglépni? Nehéz volt olvasni a hangszínéből. Mintha dühös lett volna, de talán csak kiborult. Kemény páncélja volt ennek az asszonynak, amelyet hosszú évek csalódásai edzettek, és

lehetetlennek tűnt áthatolni rajta. – Még vizsgáljuk a körülményeket, de azt gyanítjuk, hogy nem kiprovokált támadás volt. – Na, ezt nem hiszem. Ha valaki a csatornában fetreng… – Mit mondott Gareth tegnap este, hová megy? – kérdezett közbe Charlie. – Azt mondta, hogy moziba megy. Most jött meg a segélye, azt hittem, hogy akkor ért haza, amikor én már aludtam. Azt hittem, hogy még ágyban van a lusta dögje… Végül megbicsaklott a hangja, mintha csak most fogta volna fel, hogy a fia halott. Ha ennek a nőnek összeroppannak a védművei, az teljes összeroppanás lesz, ezért Charlie nyújtotta még egy kicsit a társalgást, aztán kimentette magát, hogy felmenjen az emeletre. Megtudott annyit, amennyit lehetett, de el akarta távolítani magát az asszony súlyos gyászától. Charlie gyengének érezte magát ahhoz, hogy a saját vesztesége mellett még valaki másé is lesújtson rá, de nem térhetett ki. Benyitva Gareth szobájába megpróbálta összeszedni a gondolatait. Nem akármilyen látvány tárult elé. Üres gyorséttermi dobozok hevertek szétdobálva a padlón, használt papír zsebkendők, régi képes újságok és levetett ruhák társaságában. Nemcsak mocskos volt a szoba, hanem büdös is, mintha a lakója nem élne, pusztán létezne benne. Az egész hely áporodottságot, ürességet árasztott. Gareth nem volt vonzó férfi, és aligha hozott fel ide lányokat. A kupleráj is elég rémes volt, de amúgy sem lett volna bátorsága az anyja színe elé járulni egy másik nővel, és egyáltalán, rá tudott volna beszélni valakit, hogy eljöjjön vele? Charlie úgy gondolta, hogy nem. A nevelőtiszti jelentésekből az derült ki, hogy tanulási nehézségei és súlyos önértékelési problémái voltak. Az otthoni környezete is ezt látszott megerősíteni. Ez a ház inkább csapda, mint menedék volt a benne lakóknak. Áttekintve a romhalmazt Charlie egyetlen értékes tárgyat látott: a számítógépet. Fényes elszigeteltségben, büszkén trónolt az olcsó íróasztalon. Alumíniumháza a jól ismert logóval újnak tűnt, mintha ezt a totemtárgyat tisztán és rendben tartották volna, miközben minden mást átengedtek az enyészetnek. Semmi kétség, ez a nagy becsben tartott eszköz volt Gareth útlevele az életbe, és Charlie biztosra vette, hogy a halála kulcsa is benne található.

51 A Bull and Last nevű kocsmában adták a legjobb steakes szendvicset Southamptonban. Zsaruk nem nagyon jártak ide, inkább a középosztály helye volt, jól eleresztett fiatal anyukák és üzletemberek látogatták, ezért lett Helen kedvence, amikor egy kicsit egyedül akart maradni. Miután elköszönt Tonytól, hirtelen rájött, hogy rettenetesen éhes. Napok óta alig evett, kávén és cigarettán élt, de most sürgősen szüksége volt üzemanyagra. Belemélyesztette a fogát a vastag szendvicsbe, és egyből jobban érezte magát – a protein- és a szénhidrátbevitel azonnal megtette a hatását. Néhány percre muszáj volt kiemelnie a fejét az ügyből. Aki mélyen belemerül egy ilyen nagyságrendű nyomozásba, teljesen a megszállottja lesz. Éjjel-nappal csak erre tud gondolni. És minél tovább tart, annál könnyebb hóvakságot kapni, elveszíteni a perspektívát és a tisztánlátást. Jó volt egy kicsit itt lenni, és bámulni az embereket, elmerengeni a gazdag nők érzelmi életén, akik boldogan flörtöltek a jóképű pincérekkel. Az asztalon egy ingyenes helyi lap hevert. Eddig nem foglalkozott vele, de végül győzött a kíváncsiság, és gyorsan beleolvasott az első néhány oldalba. Tele volt hírekkel a legutóbbi gyilkosságokról, és közzétették, hogy a rendőrségnek megvan az elkövető DNSmintája, de Helent mindez nem nagyon érdekelte. Szívesebben merült bele a helyi lapok hirdetéseibe, a fekete krónika piti bűncselekményeibe, a horoszkópokba és más efféle semmiségekbe, amelyekkel megtöltik a hasonló újságokat. Helen lapozgatott, és egyszer csak megdermedt. Elkapta a tekintetét, majd újra megnézte, reménykedve, hogy rosszul látta. De ott volt. A ház fotója. Azé a házé, ahová két nappal ezelőtt Helen szeme láttára tört be Robert és a haverja, Davey. Fölötte pedig a megdöbbentő főcím: „Életveszélyben a betörőket meglepő nyugdíjas” Helen rekordidő alatt ért Aldershotba, hajtotta az ösztön és az aggodalom. A cikk sötét részletekről számolt be: egy 79 éves egykori tanár meglepte a behatolókat, akik brutálisan bántalmazták. Koponyatörést szenvedett, és most mesterséges kómában tartják a Southampton General kórházban. Még nem tudják, hogy túléli-e. Helen kockázatot vállalva egyenesen Stonehillék házához ment, azt a fedőtörténetet találva ki, hogy Robert egyik kollégáját a szupermarketben támadás érte, de senki nem volt otthon. Ezután elment a Red Lionbe, a Railway Tavernbe, és még egy sor aldershoti kocsmába.

Miután nem járt sikerrel, végiglátogatta a banda kedvenc italboltjait, míg végül szerencséje nem lett: a játékteremben bukkant rájuk. Nyerőgépeztek – nyilván a legutóbbi bűmcselekmény zsákmányából. Egy idő múlva megunták, és távoztak, majd az öklök hosszas összeveregetése után szétváltak útjaik. Helen óvatosan követte Robertet, várva az alkalmas pillanatot, hogy megszólítsa. Az utcák tele voltak vásárlókkal, de amikor Robert bement egy parkba, Helen élt a lehetőséggel. – Robert Stonehill? A fiú megpördült, és gyanakodva meredt rá. – Rendőr vagyok – folytatta Helen, felvillantva az igazolványát. – Válthatnánk pár szót? De Robert már elfordult, hogy továbbmenjen. – Peter Thomas ügyében. Akit maga és Davey félholtra vertek. A fiú erre megtorpant. – És eszébe se jusson elfutni. Gyorsabb pasasokat is elkaptam már, higgyen nekem. – Nem azért vagyok itt, hogy letartóztassam, de el kell mondania az igazat. Leültek egy padra a parkban. – El kell mondania, hogy mi történt. Robert hosszan vívódott, mielőtt megszólalt: – Davey ötlete volt. Mindig annak a rohadt Davey-nek vannak ilyen ötletei. Keserű és nyomott volt a hangja. – Tanította az öreg. Aki állítólag teli van pénzzel. – És Davey úgy gondolta, hogy könnyen megszerezhető? Robert vállat vont. – Davey azt mondta, hogy nem lesz otthon. Csütörtök este mindig eljár. Kártyázni a Green Manbe. Azt mondta, hogy húsz perc alatt megleszünk. – De… – De az öreg ránk nyitott. Egy bazi nagy piszkavassal a kezében. – És? Robert habozott.

– El akartunk szaladni. Visszamászni az ablakon, de az öreg utánunk jött. Rohadt nagyot vágott a lábamra. Robert letolta a nadrágját, hogy megmutassa a hatalmas, lila zúzódást a csípőjén. – Akkor Davey rátámadt. Ütötte, rúgta, ahol érte. – És maga csak állt ott? – kérdezte hitetlenkedve Helen. – Én is rúgtam bele egyet-kettőt, de Davey volt az, aki… Rátaposott a fejére, te jó ég! Úgy rángattam el onnan. Megölte volna. – Lehet, hogy meg is ölte. Kómában van, Robert. – Tudom, tudok olvasni, oké? A dacos visszavágás ellenére Helen látta, hogy a fiú ijedt és megrendült. – Kihallgatott a rendőrség? És Davey-t? – Nem – válaszolta Robert, és zavartan Helen felé fordult. – Most letartóztat? Ez volt az egymillió dolláros kérdés. Természetesen le kellett volna tartóztatnia Robertet és Davey-t is. – Nem tudom, Robert. Még gondolkodom. Várjuk meg, mi lesz Thomas úrral. Lehetséges, hogy teljesen felépül. – Erőtlenül hangzott, és ezt Helen is tudta. – Tisztában vagyok vele, hogy az esetedben vannak enyhítő körülmények, ezért adok neked még egy esélyt. Robert elképedt, amitől Helen csak még szánalmasabbnak és hamisabbnak érezte magát. – Te alapjában véve rendes gyerek vagy, Robert. Van eszed, és ha elindulsz valamilyen értelmes irányba, jó életed lehet. De most rossz úton jársz, rossz emberekkel barátkozol, és börtönben fogod végezni, ha ezt így folytatod. Ajánlok egy megállapodást. Nem találkozol többé Davey-vel és a haverjaival. Keményen dolgozol, és keresed a lehetőségeket, hogy előrejuss. Megpróbálsz becsületesen élni. Ha ezt megteszed, futni hagylak. Ha elszúrod ezt az esélyt, börtönbe juttatlak. Rendben? Robert bólintott, megkönnyebbültnek, de zavartnak tűnt. – Figyelni foglak. És azt szeretném, ha megszolgálnád a beléd vetett bizalmat. Ha úgy érzed, hogy elakadtál, vagy ha bajba kerülsz, hívj fel! – Helen ráfirkantotta a mobilszámát egy hivatali névjegy hátára. – Ez egy nagy lehetőség, Robert. Ne játszd el! A fiú elvette a kártyát, és rápillantott. Amikor visszanézett Helenre, hála és

megkönnyebbülés volt a tekintetében. – Miért? Miért teszi ezt meg nekem? Helen habozott, mielőtt válaszolt volna: – Mert mindenkinek kell valaki, aki vigyáz rá. Helen gyorsan elhagyta a parkot. Most, hogy megtette, amit kellett, el akart tűnni innen. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy idejött, és kapcsolatba lépett Roberttel, pedig megfogadta, hogy ettől tartózkodni fog. Ezzel átlépett egy határt. Ennek dacára, minden ebben rejlő veszély dacára nem bánta meg. Ha van egy kis esély Robert megmentésére, akkor már megérte.

52 Jessica Reid az utcán sétált, szúrták a szemét a könnyek. Nagyokat nyelt, hogy visszafojtsa a kitörni készülő zokogását – nem adja meg azoknak a nőknek az elégtételt, hogy előttük omlik össze. Vívódott magában, hogy járassa-e Sallyt tovább a bölcsődébe. Az első ösztöne azt súgta, hogy ne menjen vissza, rejtőzzön el a világ elől, de Sally jól érezte ott magát, ezért Jessica bátorságot gyűjtött, és elvitte a kicsit. Sallynek szüksége van az állandóságra – az lesz a legjobb, ha tartják magukat a családi rutinhoz. Amint megérkezett, már tudta, hogy hibát követett el. Sally eltotyogott játszani, de senki nem törődött vele. Minden szempár Jessicára tapadt. Akadt néhány félénk, támogató mosoly, de senki nem ment oda hozzá. Láthatóan senki nem tudta, mit mondjon a hülye, megcsalt feleségnek. Ahogy távolodott, hallotta, hogy felélénkülnek a fojtott hangú társalgások. El tudta képzelni, miket mondhatnak. Kéjelegnek, spekulálnak. Az asszony vajon tudott róla? Megengedte? Milyen betegségeket hurcolhatott haza a férj? Milyen igazságtalan ez az egész. Jessica nem tett semmi rosszat. Sally nem tett semmi rosszat. Mégis rajtuk csattan az ostor, megbélyegzik őket, mintha ők tehetnének a férje viselkedéséről. Hogy lehetett ilyen megveszekedett bolond? Christophernek adta a szívét, megbízott benne, még azután is, hogy először lebukott a pornográfiával. Jessica azt gondolta, hogy új lapot nyitnak, de Christopher nem ezt tette. Hanem hazudott, hazudott rendületlenül. Miért nem fordult hozzá, hogy megbeszéljék? Hogy lehetett ilyen önző a férje? Már otthon volt, bár azt nem tudta, hogy jutott haza. Habozás nélkül felvágtatott az emeletre. Fiókokat húzkodva felmarkolta Christopher holmijait, és kidobálta az ablakon. Újra, meg újra, meg újra. Meg akarta tisztítani a házat Christopher jelenlététől. A mosogató alól kivette a gyufát és az alkoholos folteltávolítót, majd kicsörtetett a nyitva hagyott bejárati ajtón. Bőségesen megöntözte a rendetlen kupacot, rádobott egy égő gyufaszálat és figyelte, ahogy a holmik – a ruhák, amelyeket ő vett neki – lángra kapnak. Katt, katt, katt. A megfigyelést végző civil ruhás rendőrök az utca túloldalán a furgonban rögzítették Jessica kétségbeesésének minden másodpercét, majd jelentették a dolgot.

Fortune nyomozó fogadta a hívást és a beszámolót. Kezdődött a főműsor, amiből egy percet sem akart kihagyni. A kollégáinak adta az érdektelen munkát – valójában senki nem számított arra, hogy Jessica Reid megfigyelése bármilyen eredményt hoz. Matthews küszöbönálló temetése volt az, amitől sokat remélt. Lloyd Fortune nyújtózkodott, ásított, aztán elhelyezkedett a megfigyeléshez. És várt. Ez volt a feladat az ilyen típusú műveleteknél. Látta, hogy a Matthews család az utca másik oldalán elhagyja a házat. Rengeteg ember volt ott, hogy támogassa őket – a sok rokon, a barátok az egyházból –, így négy kocsit kellett bérelniük a temetéshez. Lloyd végigpásztázott a fejeken, hogy azonosítsa a Matthews család tagjait a jóakarók között. Kiszúrta a legidősebb lányt, aki a nagymamát kísérte oda az első kocsihoz. Ahogy a többieknek, neki is üres volt az arckifejezése a sokktól, amely három nap elteltével sem enyhült. Lloyd most az utcát vette szemügyre. Itt van valahol a gyilkosuk? Figyel? Élvezi a sikerét? Katt, katt, katt, rögzített minden arra járót, minden parkoló autót a kamera. Lloydot fellelkesítette a lehetőség, hogy megpillanthatja a gyilkost, és érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Most indult el az első kocsi. Aztán a második. Lloyd intett Jacknek, hogy ő is indítsa be a motort. Halkan felzúgott, de még vártak türelmesen. Eileen és az ikrek beültek az utolsó kocsiban, és ekkor jöttek ők. Elhúztak a járda mellől és követték a gyászolók konvoját a végső cél, a Szent Istvánról elnevezett baptista templom felé.

53 Tétovázott, mielőtt gépelni kezdett. Hogy kell elindítani egy ilyet? • Üdv Melissa. Egy közös barát… Nem, ez így nem lesz jó. • Üdv Melissa. Paul vagyok, és szeretnék veled találkozni. Ez már jobb. Tony hátradőlt a széken, mulattatta, hogy milyen nehezen megy a dolog. És hogy milyen ideges. Elégedetten ki akarta kapcsolni a számítógépet, miután sínre tette az ügyet. De közben már meg is jött a válasz. • Üdv Paul. Mikor szeretnél találkozni? Tony habozott, majd beírta. • Ma este? • Hánykor? Tony nem számított arra, hogy ilyen gyorsan meg lehet szervezni. De úgyis meg kell lennie. • Tíz? • Vegyél fel a Drayton Street és a Fenner Lane sarkán. Zöld kabátban leszek. Milyen kocsid van? • Vauxhall. • Színe? • Ezüst. • Társaságot keresel? Vagy valami különlegeset? • Társaságot. • Mennyi időre? • Pár órára? • 150 font két óra. • Oké. • Kápé. • Persze.

• Viszlát, Paul. • Viszlát, Melissa. • XXX. Vége a beszélgetésnek. Tony azon kapta magát, hogy mosolyog. A fenébe is, a saját konyhájában van. Azonnali üzenetküldő prostituáltak. De hát ez mégsem olyasmi, amit egy kávézóban intézhet az ember, szóval… Tony kikapcsolta a számítógépet. Nicola anyja hamarosan megjön, és nem kéne neki még több muníciót adni. Jobb, ha megy, és pihen egy keveset. Jelentős este várt Tonyra.

54 Charlie a lendület tetőfokán volt, amikor Helen belépett a szobába. A csapat félbeszakította a munkát, hogy meghallgassa beszámolóját a legújabb fejleményekről. – Átfésültük Gareth Hill merevlemezét. Úgy tűnik, hogy a számítógép volt az egyetlen ablaka a világra. Nagyon sokat használta, és a Bitchfest fórum volt az egyik kedvence. Már mindenki teljes figyelemmel követte Charlie-t. – Ugyanezt a prostituáltakat értékelő weboldalt látogatta Alan Matthews és Christopher Reid is, „BadBoy” és „BigMan” álnéven. Gareth Hill a „Penge” nicknevet választotta magának. Durván naturalista stílusban társalogtak a többi férfival a southamptoni lányokról. Különösen olyan lányok érdekelték őket, akik kaphatók a mocskos és durva szexre, és ehhez számos tippet szereztek más felhasználóktól, elsősorban a „Dangerman”, „HappyGoLucky”, „Hammer”, „PussyKing”, „fillyerboots” és „BlackArrow” néven kommentelőktől. Sok lányt tárgyaltak ki, de van egy, aki újra meg újra előkerült. Egy prostituált, aki az „Angel” nevet adta magának. Helen megborzongott. Lehet, hogy ez a lány a gyilkosuk? – Ami még érdekes – folytatta Charlie –, hogy Angel nem hirdeti magát, nincs weboldala, kizárólag offline elérhető. Az ügyfelei szájhagyomány útján terjesztik a hírét, a jelenlegi kliensek adnak tippeket a többieknek, hogy hol találják meg. Nehéz őt elérni, állítólag sokba kerül, de úgy tűnik, jó pénzért bármire hajlandó. – Tehát nehezen megszerezhető, féltve őrzött titok? – szólt közbe Helen. – Úgy van. – Szép munka, Charlie. Most az legyen a legfontosabb, hogy megtaláljuk ezeket a fórumozókat. Összpontosítsunk azokra, akik már igénybe vették Angel szolgáltatásait, és akik csetelhettek Matthewsszal, Reiddel és Hill-lel. Ezek a férfiak elvezethetnek minket Angelhez, gyorsan keressük meg őket. Én most a megfigyelőpontokra megyek, de azonnali tájékoztatást kérek a fejleményekről. A távollétemben Brooks őrmester irányít. Miután Helen távozott, Charlie elkezdte megszervezni a csapatmunkát. Nagy árat fizetett azért, hogy visszajöjjön dolgozni, de talán mégis ez volt a legjobb döntés. „Brooks őrmester”: jól hangzik, és Charlie már tudta, hogy Helennek szüksége van rá.

55 Helen abban a pillanatban haragra lobbant, és megtorpant, amint meglátta a nőt. Emilia Garanita hanyagul a Kawasakira dőlve várt rá a kapitányság motorparkolójában. – Jelenleg tiltott területen van, Emilia, és akadályozza a rendőri munkavégzést, tehát ha megengedi… Udvariasan hangzott, de nem barátságosan. Emilia mosolygott – mindig ugyanazzal a fakutyavigyorral –, és lassan felegyenesedett. – Próbáltam hívni, Helen, de nem vette föl. Beszéltem több barátommal az egyenruhásoktól, és egy gyors szívküldim is volt a főnökével, de úgy tűnik, senki nem tudja, mi folyik itt. Megint ki akar zárni? – Fogalmam sincs, miről beszél. Megkapta a tippet a DNS-ről és még sok mindent. – De ez nem a teljes sztori, igaz, Helen? Harwoodnak is ez az érzése. Valamin dolgozik a csapata, és tudni akarom, mi az. – Tudni akarja, mi az? – ismételte meg lassan és gúnyosan Helen. – Ne mondja nekem, hogy már elfelejtette, miben egyeztünk meg. Arról volt szó, hogy exkluzív jogosultságom lesz erre a sztorira, és ebből nem engedek. – Kezd paranoiássá válni, Emilia. Amint bármilyen új fejlemény van, tájékoztatni fogom, rendben? Fel akart ülni a motorra, de Emilia megragadta a karját. – Nem, nincs rendben. Helen úgy nézett rá, mint egy őrültre – tényleg azt akarja elérni, hogy egy rendőrtiszt elleni támadással vádolják? – Nem szeretem, ha hazudnak nekem. És azt sem szeretem, ha lekezelnek. Különösen egy olyan degenerált, mint maga. Helen dühösen lerázta, de nyugtalanítónak találta a dolgot. Emilia hangjában igazi rosszindulat és új keletű magabiztosság volt. – Tudni akarom, Helen. Mindent tudni akarok. És maga el fogja mondani nekem. – Mert különben? – Mert különben leleplezem a világ előtt a kis titkát. – Szerintem a világ már mindent tud rólam. Nem hinném, hogy túl sok olvasóra

számíthat a lapja egy régi történet felmelegítésétől. – De Jake-ről nem tudnak, igaz? Helen megdermedt. – Látom, nem is tagadja, hogy ismeri. Volt vele egy hosszú beszélgetésem, és némi gyöngéd noszogatás után mindent elmesélt nekem. Arról, hogy pénzért üti magát. Mi a baja egyes nőknek, hogy igénylik az erős férfikezet? Helen nem válaszolt – hogy a pokolba deríthette ezt ki? Jake tényleg elmondta neki? – A következő alkut ajánlom, Helen. Maga elmond nekem mindent, megkapom az exkluzív hozzáférést. Ennek az ügynek minden lépésénél meg akarom előzni az országos lapokat, és ha nem így lesz, akkor az egész világ meg fogja tudni, hogy a hős Helen Grace valójában egy mocskos kis perverz. Mit gondol, hogy tetszene ez Harwoodnak? Helen fülében még akkor is ott csengtek a szavai, amikor az újságíró már elment. Ösztönösen tudta, hogy Emilia nem blöffölt, és most először tényleg a markában van. Ott tartja Damoklész kardját Helen feje fölött, és kéjes örömmel sújtana le vele.

56 A baptista Szent István templom szürke, komor tömbje ott tornyosult előtte a szemerkélő esőben. A templomoknak hívogató, barátságos menedékhelyeknek kellene lenniük, de Helen hidegnek és lélektelennek látta őket. Mindig azt érezte, hogy ítéletet mondanak felette: megméretik és kevésnek találtatik. Még most is az Emiliával lefolyt beszélgetés járt a fejében, de kiűzte az agyából, és a feladatra koncentrált. Túl sokat rágódott a dolgon, és már majdhogynem késésben volt – alig öt perce maradt a Fortune nyomozóval való egyeztetésre –, amikor meghallotta a templomból kiáradó orgonaszót. Halkan besurrant, és beült egy hátsó padsorba. Innen jó rálátása volt minden jelenlevőre. Meglepően gyakori, hogy a gyilkosok elmennek az áldozatuk temetésére – különösen a sorozatgyilkosok élvezik ki a hatalmukat úgy, hogy végignézik a búcsúztató szertartást, a halott eltemetését, figyelik a feketébe öltözött, egymásba kapaszkodó gyászolókat. Helen a női arcokat pásztázta – itt ül-e a gyilkosuk valahol a templomban? Már javában folyt a szertartás, de Helent alig érdekelte a szöveg. Mindig is élvezetesnek találta a Biblia emelkedett stílusát, szerette hallgatni a cirkalmas kifejezéseket, de ami a szavak értelmét illeti, tőle akár latinul is mondhatták volna őket. A prédikációk egy olyan világról beszéltek, amely teljesen idegen volt tőle – egy rendezett, isteni kozmoszról, amelyben mindennek van oka és célja, ahol Isten uralkodik. Olyan megnyugtatást adott, amelyet Helen soha nem tudott befogadni – a saját világát uraló kiszámíthatatlan őrület és erőszak nem tűnt összeegyeztethetőnek a vallás megbékítő rendjével. Ám azt még ő sem tagadhatta, hogy sokak számára nyújtanak vigaszt az egyházak és tanításaik. Itt volt rá az élő bizonyíték. Az első sorban ülő Eileen Matthewst körülvették a hitsorsosai, a szó szoros értelmében támogatták a családtagok és a barátok. A kézrátétel vallásos elragadtatást idéz elő az alanyban, de van egy olyan nagyon gyakorlati szerepe is, hogy megtartsa a gyengéket és sérülteket – ez nyert most bizonyítást. Ahogy egyre áradóbb lett a kántálás és erősödött a lelkesültség, Eileen motyogni kezdett. Először halkan, majd hangosabban törtek ki belőle a furcsa, értelmetlen szótagok, mintha idegen nyelvre váltott volna a déli akcentusáról. Egy közel-keleti, kicsit talán zsidóra emlékeztető és határozottan középkori nyelvre – torokhangon áradtak ki a szájából az értelmetlen kifejezések, mintha a szentlélek szállta volna meg. Helen látott már „nyelveken szólókat” a televízióban, de élőben még soha. Különös élmény volt – inkább tűnt megszállottságnak, mint elragadtatásnak. Végül csillapodott az őrület, és a gyülekezet férfi tagjai visszavezették Eileent a helyére, alkalmat adva Helennek a padokba visszaülő nők arcának tanulmányozására. Ijedten fedezte fel, hogy ő itt az egyetlen magányos nő. Úgy tűnt, hogy

a többiek mind a férjükkel vannak, és teljesen az ő irányításuk alatt állnak. A szertartás végén mindenki felállt, és nemek szerint gyülekezett. A férfiak bizalmas társalgásba merültek egymással, míg a nők hallgattak. Alan Matthews nemcsak egyházi elöljáró volt, hanem a Keresztény Családi Rend tagja is, amely a bibliai patriarchátus alapján állt: a vezető szerep minden téren a férfié, míg az asszonyoknak be kell érniük az oldalborda szerepével. Mindenben alá kell vetniük magukat a férjüknek, akinek joga van elfenekelni őket, ha nem teljesítik a kötelességüket. Valószínűleg Eileen Matthewst is megfenyítette a férje, aki a bizonyítékok szerint élvezettel uralkodott a nők felett, és Helen azt gyanította, hogy más nők is szenvednek el verést a gyülekezetben. Az, hogy egyesek önként vethetik alá magukat, Helen szemében mit sem enyhített a dolgon. Körültekintve a templomban passzív, magatehetetlen nőket látott, akiknek nincs önbizalmuk vagy bátorságuk kiállni magukért. Hacsak nincs ott közöttük egy remek színésznő, akkor az itteni nők közül senki nem elég erős, elszánt és merész ahhoz, hogy végrehajtson egy sor gyilkosságot. Talán máshol van a tettes, és az árnyékban lapulva leskelődik? Helen gyorsan felállt a padról, és végigpásztázta a templomot megfigyelő pontok után, de nem talált semmit. Fortune nyomozó sem járt nagyobb szerencsével. Mindenkit lefényképezett a templomba belépők és kilépők közül, még az arra járókról is készített fotót. A beosztott rendőrök kertésznek öltözve ügyködtek a templom mögött, de egy kutyás férfin kívül nem láttak senkit. – Tartsák rajta a szemüket mindenkin, aki elhagyja a templomot, és fotózzák le a sofőröket is! Kövessék a konvojt a család házáig, de az egyik ember maradjon itt! Azt szeretném, hogy éjjel-nappal tartsák megfigyelés alatt a sírt. Lehetséges, hogy a gyilkosunk éjszaka jön ide. – Igen, asszonyom. – Helyes. Archiválják az eddig készült fotókat, és folytassa a munkát, Lloyd. Sosem lehet tudni, mikor bukkan fel. Helen feltette magának a kérdést, hogy mennyire hisz ebben. Miközben visszaindult a motorjához, úgy érezte, hogy a gyilkos megint kicsúszik a kezük közül. A megfigyelés jó módszer, de eddig nem hozott eredményt. Vajon számított rá a tettes? Tudja, hogyan gondolkoznak a rendőrök? Helennek újra az volt az érzése, hogy csak kullog az események után, úgy táncol, ahogy a gyilkos fütyül, és most még Emilia Garanita is szorongatja. Létezik az, hogy Jakenek eljárt a szája? Valószínűtlennek, sőt lehetetlennek tűnt, de akkor honnan tudhatta meg Emilia? Ma estére volt időpontja Jake-nél, de Helen kivette a telefont a zsebéből, és írt egy

lemondó szöveges üzenetet. Még nem állt készen arra, hogy beszéljen Jake-kel. A szíve mélyén azt sem tartotta kizártnak, hogy soha többé nem fog beszélni vele.

57 Van egy fantáziakép, amelybe minden szolgálatot teljesítő kapaszkodik. Ez az álom tartja életben a katonákat, amikor egy isten háta mögötti porfészekben lőnek rájuk, és ordítanak velük. A képzeletükben valami jó várja őket otthon. A képzeletükben a szerelmük őrzi az otthon melegét, imádkozik a hazatérésükért. Kitárt karral fogadja, finom ételekkel traktálja, ágyba viszi őket, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ez a legkevesebb, amit megérdemelnek, cserébe a sok hónapos félelemért, magányosságért és haragért. De ez az álom csak ritkán válik valóra. Simon Booker ma egyszerű állampolgár. A legjobb barátját két nappal azelőtt robbantották fel, hogy hazahozták volna őket. Visszafelé a repülőgépen Simon bejelentette a felettesének, hogy leszerel. Régebben szerette a katonaságot, de most ki akart szállni. Nem kapott tőle mást, csak kiábrándulást és keserűséget. Meggyőződése volt, hogy Ellie más férfiakkal találkozgatott a távollétében. Nem volt rá bizonyítéka, csak úgy érezte. Emésztette magát, és azon tűnődött, vajon melyik úgynevezett cimborája nevet most a háta mögött, arról sztorizva, hogy milyen volt az asszony az ágyban. Simon kerülte őket, ahogy most Ellie-t is kerüli. Nem tudott beszélni arról, milyen volt odaát az élet, mit érzett, amikor látta Andyt cafatokra robbanni, és arról akart a legkevésbé beszélni, mit művelt Ellie, amíg ő távol volt. Inkább elment a Doncaster and the White Hart kocsmába. És amikor hazatért, nehezen talált bele a kulccsal a zárba, mert remegett a keze, és eltompult az agya az olcsó sörtől, aztán elbotorkált a nyitott hálószobaajtó mellett, be a kisszobába, ahol a számítógép volt. Mindig bezárta az ajtót. Dacára annak, hogy dühös volt Ellie-re, nem akarta, hogy rajtakapja. Szégyenérzetből vagy a rég eltemetett vágyból, hogy ne bántsa meg? Simon nem tudta, de azért bezárta az ajtót. Eleinte jó volt a pornó, ám újabban kezdett ráunni. Mostanában inkább a Bitchfest fórumra járt. Ez egészen új világot nyitott meg előtte. A szex új frontját és határvidékét, miközben megtalálta azt a bajtársiasságot is, amelyről már azt hitte, hogy örökre elveszett. A fórum férfi látogatói őszintén beszélhettek arról, hogy mit akarnak. És tanácsokat is adtak egymásnak, hogyan érhetik el. Simon jó ideig az impulzusait követte, de HappyGoLucky olyan szédületes beszámolókat írt „Angel”-ről, hogy úgy döntött, ezt nem hagyhatja ki. Sok férfi lemondott a prostituáltakról az újsághírek és más fórumok információi nyomán. A kliensek megölésének híre miatt. Simon nem volt hülye, tudta, hogy óvatosnak kell lennie. A világ tele van gyilkosokkal, hazugokkal, tolvajokkal.

Ezért elővigyázatossági intézkedéseket hozott. Ellie-nek azt mondta, hogy régi katonatársakkal találkozik, de a táskája tartalma nem éppen erre utalt. Egy csomag óvszer és egy váltás ruha. Az alatt pedig, láthatatlanul, egy vascső.

58 – Mit tudunk róla? Helen és Charlie egy rendőrautóban tartott Woolstonba. – Az igazi neve Jason Robins – válaszolta Charlie belelapozva a jegyzeteibe. – A Bitchfest fórumon a „Hammer” nicknevet használja. De nem ő a leggyakoribb kommentelő ott, azt hiszem, ennek a címnek inkább „PussyKing” a várományosa, de azért Robins is posztolt minden második napon, amikor bement a városba. Sokat áradozott arról, hogy miket művelt vele Angel, hogyan dolgozta meg, hogy elélvezzen, meg a szokásos dumák. – Hogy találtad meg? – A legtöbb felhasználó elég óvatos: amellett, hogy álnéven írnak, munkahelyi gépről vagy internetkávézóból küldik be a posztokat. Még az IP-cím birtokában is nehéz őket lenyomozni. Jason nem túl okos. Ugyanezt a „Hammer” nicket használja más helyeken is, például egy fizetős pornóoldalon. És a hitelkártyájával fizetett egyes anyagokért. – Innen tudtad meg az otthoni címét. – Igen. Végszóra meg is érkeztek egy bérházhoz a Critchard Streeten. A kicsit lepattant, kicsit elhanyagolt épület kis lakásait olyan emberek vették ki, akik ennyivel is beérik, amíg nem akad valami jobb. Helen és Charlie kiszállt a kocsiból, és körülnézett az utcán. Már esteledett, és a néhány munkából hazatérőtől eltekintve csendes volt a környék. A kérdéses lakás nappalijában égett a lámpa: „Hammer” otthon volt. Egy IKEA-s asztalhoz ültek le – a feszengő édeshármas előtt érintetlen csésze teák. Jason Robins mindjárt a legrosszabbra gondolt, amikor ajtót nyitott a két rendőrtisztnek, s dadogva azt kérdezte, hogy csak nem valamilyen balesetet szenvedett Samantha és Emily. Amikor Helen biztosította, hogy a látogatásuknak semmi köze a családjához, a férfi megnyugodott, de a félelmét lassan felváltotta a gyanakvás. – Talán olvasott arról, hogy mostanában egy sor gyilkosság történt Southamptonban – kezdte Helen. – A szexiparhoz köthető gyilkosságok. Jason erre nem mondott semmit. – Az áldozatok egy prostituáltakat értékelő internetes fórum látogatói voltak.

Helen szünetet tartott, és úgy tett, mintha a jegyzetfüzetében keresgélne, mielőtt folytatta: – Bitchfest a neve. Felpillantott, azt lesve, hogyan reagál Jason. Nem reagált: sem egy bólintással, sem egy mosollyal, semmivel. Helen ezt beismerésnek könyvelte el. Jason merev mozdulatlanságban ült, attól rettegve, hogy a legkisebb gesztussal is elárulhatja magát. Helen fürkészve nézett rá. – Ismeri ezt a fórumot, Jason? – Nem. – Látogatta valaha? – Nem az én ízlésem. Helen bólintott, és úgy tett, mintha beírna valamit a füzetébe. – Használta valaha a „Hammer” álnevet az interneten? Ezt Charlie kérdezte. – „Hammer”? – Igen, „Hammer”. Használta valaha ezt az álnevet más fórumokban vagy olyan weboldalakon, ahol felnőtttartalmakat lehet megtekinteni? Úgy tűnt, hogy Jason elgondolkodik a válaszon, és mindenáron igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy komolyan veszi a dolgot. – Nem. Soha. – Azért kérdezem, mert valakinek, aki ezt az álnevet használta, van egy hitelkártyája ezen a lakcímen és Jason Robins néven regisztrálva. – Valami csalás lehet. – Bejelentett csalásra utaló tevékenységet a hitelkártya kibocsátójának? – Nem, nem tudtam róla, de most, hogy elmondták, azonnal fel fogom hívni őket. Letiltatom a kártyát. Rövid időre csend állt be. Jason feszes volt, mint a dob, és veríték ütközött ki a homlokán. – Külön él a feleségétől? Jason feloldódni látszott, amikor új irányt vett a kérdezősködés. – Igen. Nem mintha közük volna hozzá. – De nem váltak el?

– Még nem. De el fogunk. – Akkor feltehetően most folynak a tárgyalások a lánya, Emily elhelyezéséről. – Így is lehet mondani. – Maga hogy mondaná? Jason vállat vont, és belekortyolt a teájába. – Megértem, miért köntörfalazik, Jason. Kényes helyzetben van, és más sem hiányzik magának, mint hogy a rendőrség olyan figuraként azonosítsa, aki felnőttweboldalakat látogat és szexmunkások szolgáltatásait veszi igénybe. Nem mutatna jól a bíróság előtt. Mindezt megértem, és most jól figyeljen ide: emberek halnak meg, és ha a magához hasonló férfiaknak nem lesz bátorságuk előállni, még többen fognak meghalni. Megvádolhatnám magát a nyomozás akadályozásával, időhúzással és a többi, de tudom, hogy maga rendes pasas, Jason. Ezért csak annyit kérek, hogy segítsen nekünk. – Információkra van szükségünk Angelről – vette át a szót Charlie. – Hol találkozott vele, hogy néz ki, ki ismeri még. Ha mindent elmond, amit tud, meg fogjuk védeni. Nem kerül be a neve a lapokba, és csak minimálisan zavarjuk meg az életét. Nem áll érdekünkben, hogy megnehezítsük a helyzetét, mi csak egy gyilkost akarunk elkapni. És ebben segíthet nekünk. Hosszúra nyúlt a csend, csupán a konyhai óra tiktakkolása hallatszott. Jason kiitta a teáját. – Ahogy már mondtam, soha nem hallottam ezt a „Hammer” álnevet. Ezért, ha megbocsátanak, nekem most el kell intéznem a hitelkártyám letiltatását. Helen és Charlie nem szólalt meg, miközben távoztak a házból, mindketten túl dühösek voltak ahhoz, hogy ki merjék nyitni a szájukat. Már bent ültek a kocsiban, amikor Helenből végül kirobbant: – Hazudós kis szarházi. Charlie bólintott. – Maradj rajta, Charlie! Mindennap hívogasd telefonon, küldj neki e-maileket újabb kérdésekkel, érdeklődj újabb részletek után! Lehet, hogy csak össze van zavarodva, de az is lehet, hogy titkol valamit. Addig szorongasd, amíg ki nem derül valami! – Boldogan. – Közben pedig tovább kell dolgoznunk azon, hogy megtaláljuk a többieket. „HappyGoLucky”, „Dangerman”, „fillyerboots”, „BlackArrow”; mindet le kell

vadászni. Valamelyikük tudni fogja, hol érhetjük el Angelt. – Rendben. Akarod, hogy én irányítsam? – Igen. Kutasd fel őket! Találkozunk a kapitányságon, de most tegyél ki a belvárosban. Charlie kíváncsian nézett rá. – Randevúm van valakivel, amit nem akarok kihagyni.

59 Elindultak a hosszú, néptelen folyosón, a nő magas sarkú műanyag csizmája minden lépésnél megnyikordult. A mögötte haladó Tony felmérte. „Melissa” sokkal vonzóbb volt, mint amire számított. Hosszú, karcsú lábak a fényes fekete csizmában, feszes fenék, telt, érzéki ajak, az arcot keretező rövid, fekete bubifrizura. Tony tudta, hogy nem minden prostituált foghíjas drogfüggő, mégis meglepte a nő külseje. A Hoglands Parknál vette fel, ami a gördeszkások törzshelye a város északi részén, de este gyakorlatilag egy lélek sem jár erre. A találkára menet beszólt a rádión, és később ki is szúrta a követő kocsit a visszapillantó tükörben, amikor már együtt tartottak dél felé, a dokkokhoz, ennek ellenére volt benne egy kis félsz, hogy egyedül van a lánnyal. Némán hajtottak a lepattant Belview Hotelig, ahol nem voltak finnyásak a vendégekre. Tony előre fizetett egy éjszakáért, aztán felmentek az első emeletre. Közben elhaladt mellettük egy középkorú férfi egy lengén öltözött lengyel lánnyal. A férfi megnézte magának Tonyt, aki lesütötte a szemét, nem óhajtott részesedni a kínos bajtársiasságban. És már benn is voltak a 12-es szobában. Melissa ledobta a táskáját és a kabátját az egyetlen székre, aztán leült az ágyra. – Mit tehetek érted, Paul? – Úgy hangsúlyozta a nevet, mintha tudná, hogy hazugság. – Mindenben állok rendelkezésedre. Szélesen mosolygott, szexi és pajkos volt a mosolya. Tony meglepődve észlelte feltámadó vágyát erre az odaadó játékszerre, és gyorsan leült a székre, hogy elrejtse kezdődő erekcióját. – Szeretnélek nézni – válaszolta olyan nyugodtan, ahogy csak tőle telt. – Lehet az, hogy most csak te csinálod, aztán együtt folytatjuk? A lány kíváncsian bámult rá, aztán csak annyit mondott: – A te pénzed, szivi. – És megvonta a vállát. Tony elértve a célzást a tárcájáért nyúlt és kitette a 150 fontot. Melissa zsebre dugta, és elfeküdt az ágyon. – Akarod, hogy rajtam legyen a csizma, miközben… – Igen. – Jó. Én is jobban szeretem így. Melissa keze végigvándorolt a testén. Izmos volt és rugalmas, mintha csak erre a célra

tervezték volna, és minél jobban belelendült, Tony annál hevesebben szeretett volna kinézni az ablakon. Abszurd helyzet volt. Tudta, hogy játszania kell a szerepét, és nem veheti le a szemét a lányról. A kínzó erekciója ellenére végig tudatában volt annak, hogy ez része a munkájának, az álcának, amelyet azért öltött magára, hogy értékes információkhoz jusson. Mégis rettenetesen kényelmetlenül érezte magát, elképesztette és megriasztotta a saját felajzottsága. Ahogy Melissa közeledő orgazmust színlelt, unszolni kezdte Tonyt, hogy szálljon be, és adja meg neki azt, amit megérdemel. Tonynak gyorsan ki kellett találnia, hogyan kerülheti el a fizikai kontaktust, és inkább obszcenitásokkal árasztotta el, hogy eljuttassa az „orgazmushoz”. Melissa jó színésznő volt – bármely külső hallgató azt hihette volna, hogy élete legnagyobb szexuális élményében van része. Utána rendbe hozta a ruházatát, és az ócska órára pillantott a falon. – Maradt még tíz perced, bébi, akarod, hogy leszopjalak? – Jól vagyok így. Nem beszélgethetnénk? – Miért is ne? Miről szeretnél beszélgetni? – Például meg akartam kérdezni, hogy megismételhetjük-e ugyanezt. – Persze. Én mindig kész vagyok egy jó menetre. – Régóta csinálod már? – Elég régóta. – És szereted? – Hát persze – válaszolta a lány. Tony tudta, hogy hazudik, azt mondja, amit szerinte egy férfi hallani akar. – Kerültél valaha bajba? – Néhanap – mondta Melissa, de nem nézett a szemébe. – Hogy oldottad meg? – Vannak módszereim. De általában más lányok is vannak a közelben. – Hogy rajtad tartsák a szemük? – Naná. Nem bánod, szivi, ha most kimegyek a mosdóba? Nemsokára indulnom kell. A lány bement a fürdőszobába. Másodpercekkel később lehúzta a vécét, és kijött, egyből magához véve a kabátját és a táskáját. – Megvehetném még egy kis idődet? A lány habozott.

– Szeretnéd, ha még egyszer csinálnám? – Nem, nem, csak beszélgetni szeretnék egy kicsit. Én… egyedül vagyok itt a városban. Hétvégéig nem láthatom a családomat és, és jó lenne egy kicsit beszélgetni. – Oké – válaszolta a lány, és leült az ágyra. Tony kihalászott még 50 fontot a tárcájából, és átnyújtotta. – Hová valósi vagy? – Sok helyre. De Manchesterben születtem, ha ez érdekel. – Vannak ott még rokonaid? – Senki olyan, aki számítana. – Értem. – Hát te, Paul? A környékről való vagy? – Mondhatni őslakos. – Remek. Jó, ha van az embernek otthona. – Közel laksz ide? – Jelenleg egy barátnőmnél lakom. Amíg van munkám, addig maradok. – Jól keresel? – Elég jól. Nyitottabb vagyok, mint mások. – Más lányokkal is szoktál dolgozni? – Néha. – Vállalsz hármast? – Persze. – Van egy lány, akivel szívesen összejönnék. Angel. Ismered esetleg? Melissa hallgatott egy ideig, aztán föltekintett Tonyra. – Nem biztos, hogy szeretnéd őt megismerni, szivi. – Miért? – Csak hidd el nekem, hogy nem. Amúgy sem tudna olyat adni neked, amit én nem. – De ha hármasban szeretném… – Találok hozzá egy másik lányt. – De én Angelt akarom. Újabb hosszú szünet.

– Miért? – Mert jókat hallottam róla. – Kitől? – Más pasasoktól. – Keresed a bajt. – Tessék? – Először csinálod ezt, ugye? Ordít rólad, hogy zöldfülű vagy. – És? – Nem tűnsz annak a típusnak, aki arról pletykál más pasikkal, hogy milyen kurvák voltak meg neki. Tonyt meglepte, hogy sértve érzi magát, de nem mutatta. – Oké, lehet, hogy új vagyok, de azt tudom, hogy mit szeretnék. Szívesen fizetek neked, ha megszervezed. – Mégis mit hallottál róla? – Csak azt, hogy szereti, ha megverik, bemocskolják, durván bánnak vele, érted… Hogy olyanokat is megenged, amiket más lányok nem. – És kitől hallottad ezeket? – Pasasoktól. – Pasasoktól? – Igen, más pasasoktól… – Kik azok? – Akikkel beszélgettem. – Mondd a nevüket! – Azt nem igazán… – Mondd a nevüket! – Öö… azt hiszem, az egyik valami Jeremy. És… – Hol találkoztál velük? – Az interneten. – Hogyan? – Egy fórumon.

– Hogy hívják azt a fórumot? – Nem emlékszem a nevére. – És Angellel akarsz találkozni? – Igen! – Mert ki akarod kérdezni? Ahogy engem kikérdezel? – Nem, nem – tiltakozott Tony, de egy nanoszekundumot késett vele, és ezt ő is tudta. Melissa már felállt. – Egy szemét zsaru. Tudtam. – Melissa, várj! – Kösz a csevejt és a pénzt, de most mennem kell. Tony a karjára tette a kezét, hogy megállítsa. – Én csak beszélgetni szeretnék veled. – Ha egy ujjal is hozzám érsz, sikítok, és fellármázom az egész rohadt házat. Akkor sok mérföldes körben minden kurva tudni fogja, milyen disznó vagy! – Én csak meg akarom találni Angelt. Tényleg nagyon fontos. – Rohadj meg! A lány kiment, nyitva hagyva maga után az ajtót. Tony első reakciója az volt, hogy utánamenjen, de mi értelme lett volna? Legyőzötten roskadt le az ágyra. Melissa volt a legígéretesebb nyomuk, és totál elszúrta. Jó sokba került neki ez a szerepjáték – ráadásul olyan kérdéseket vetett fel, amelyeket nem akart feltenni magának –, és nem ért el semmilyen eredményt. A szomszéd szobából frenetikus dugás zajai szűrődtek át, mintegy aláfestve Tony kudarcát. Fogta a kabátját és kisietett. El akart tűnni erről a helyről. Eltávolodni a szextől. És a megsemmisítő vereségtől.

60 A lakókocsi magában állt a nyílt térségen. A cigányok közelben égő tüzeinek fényében szinte szépnek látszott. Belülről már kevésbé volt kellemes: korhadt és penészes, a padlón droghasználók szemete hevert szétszórva. De egy estére megteszi – a földre dobott matrac már csak az akcióra várt. – Szóval katona vagy – mondta a nő. – Voltam. Afganisztánban. – Bírom a katonákat. Sok abroszfejűt öltél meg? – Néhányat. – Hősöm. Kapsz egy bónusz menetet. Simon Booker vállat vont. Nem tartott igényt a nő szánalmára. És a jótékonykodásából sem kért. Nem azért volt itt. Kivett pár bankjegyet a tárcájából, és letette a foltos műanyag borítású reggelizőpultra. A mozdulat közben észrevette az ujján a jegygyűrűt, és elkezdte lerángatni. – Amiatt ne aggódj, szivi. Én nem mondom el, ha te sem. Harminc az orál, ötven a sima szex, minden más egy százas. És óvszert kell használnod, szivi. Nem szeretném elkapni azokat a betegségeket, amiket a külföldi kurváktól szedtél össze. Simon Booker bólintott, elfordult, és lehajolt, hogy kivegye az óvszert a táskájából. Nem találta meg rögtön, kotorásznia kellett, de végül a kezébe akadt. Miközben felegyenesedett, meglepődve látta, hogy Angel az ajtóban áll. – Ne közelíts! – sziszegte. – Mi van? Én csak a… – Mit akarsz azzal a vascsővel? Francba. Nyilván kiszúrta a nő, amíg feltúrta a táskáját. – Semmit. Csak önvédelemre van. De kiteszem, ha akarod. – Simon érte nyúlt. – Ne merd megfogni! Ha hozzáérsz, sikítok. Vannak haverjaim a közelben, akik vigyáznak rám. Tudod, mit csinálnak a cigányok a magadfajtával? – Oké, nyugodj meg! Simon már ingerült volt. Ő szexért jött, nem huzakodni akart. – Akkor vidd ki te! Nem akarok bajt keverni – mondta a nőnek.

A nő ijedtnek tűnt, de lassan araszolni kezdett a táska felé, végig Simonon tartva a szemét. Felkapta a táskát és kidobta az ajtón – tompa puffanással ért földet. A lány fújt egyet, összeszedte magát. – Oké, akkor kezdhetjük? – kérdezte, de kényszeredett volt a mosolya. – Persze. – Gyere ide, és csókolj meg. És ha már jobban megismertelek, a számba veszem a nagy farkadat. Ez már jobban hangzott. Simon a nőhöz lépett. Eleinte tétovázott, aztán megfogta a derekát. Angel válaszul a nyaka köré fonta a karját, és magához húzta az ajkát. – Lássunk neki, rendben? Amikor Simon Booker lehunyta a szemét, Angel hirtelen belenyomta a térdét az ágyékába. A nő kihasználva, hogy Simon ledöbbent és megdermedt, megint felrántotta a térdét. Újra meg újra. Simon a földre rogyva levegőért kapkodott. Hányinger kerülgette. Borzalmas volt a fájdalom. Fölpillantott: Angel ott állt fölötte. Az arcáról eltűnt a mosoly, és a táskából kivett vascsövet tartotta a kezében. Figyelmeztetés nélkül lesújtott vele a fejére. Egyszer, kétszer, háromszor, hogy biztos legyen a dolgában. Aztán leállt, és átvágva a lakókocsin becsukta az ajtót. Belülről elreteszelte, és várta, hogy lelassuljon a légzése. Az áldozatára tekintve jóleső izgalmat érzett. Kezdődhetett a tánc.

61 Minden fej utánafordult, ahogy átmasírozott a szerkesztőségen Emilia Garanita irodája felé. A Marianne-ügy szenzációs tálalását követően Emilia megnyert magának egy sarokszobát, és most ott szőtte terveit egy új exkluzív anyagra. Szűk volt és levegőtlen, de mivel szúrta a többi firkász szemét, Emilia nagyon szerette. A szobából jól rálátott a szerkesztőségre és az egyenesen hozzá igyekvő Helen Grace-re. Helen Grace soha nem tette még be a lábát az Evening News szerkesztőségébe, úgyhogy jó jel volt a megjelenése, bármi hozta is ide. Ez akar lenni az első ellenlépés a csatájukban, vagy akár maga a nyilvános kapituláció? Emilia szívből reménykedett az utóbbiban. És majd megpróbál nagylelkű lenni. – Helen, mennyire örülök, hogy itt látom – fogadta, amikor Helen belépett az irodájába. – Én is örülök, Emilia – válaszolta a vendég, becsukva maga mögött az ajtót. – Kávét? – Köszönöm, nem. – Úgy is jó – mondta Emilia színpadiasan felnyitva a laptopját. – Sok mindent kell végigvennünk. A ma esti kiadásról már lekéstünk, de ha mindent elmond, amit eddig tudnak, összehozhatunk egy kétkolumnás gyilkos anyagot a holnapi számba. Elnézést a szójátékért. Helen fürkészve nézett rá, aztán előrehajolt és lenyomva a fedelet összecsukta a laptopot. – Erre nem lesz szükségünk. – Pardon? – Nem azért jöttem, hogy beavassam a hírekbe. Csak figyelmeztetni akarom. – Tessék? – Nem tudom, honnan veszi, amit állítólag tud rólam, de őszintén szólva nem is érdekel. Ami itt érdekes, az az, hogy egy tisztes sajtótermék újságírója megkísérelt zsarolni egy rendőrtisztet. Emilia farkasszemet nézett vele – a kis szobában érezhetően lehűlt a levegő. – Azért jöttem, hogy átadjak egy világos, egyszerű üzenetet. Azt ír rólam, amit csak akar, de ha még egyszer megpróbál zsarolni, megvesztegetni vagy megfélemlíteni, börtönbe juttatom. Megértette?

Emilia végigmérte Helent, mielőtt válaszolt: – Tehát így döntött, Helen. De aztán ne mondja, hogy nem figyelmeztettem… – Tegye, amit tennie kell – mondta kurtán Helen. – De készüljön fel a következményekre. Megfordult, hogy távozzon, de az ajtóban még megállt. – Együtt sírunk, együtt nevetünk, Emilia. Ezért tegye fel magának a kérdést, hogy mennyire gyűlöl. És hogy mennyit ér magának a szabadsága. Emilia figyelte, ahogy elmegy – harag és adrenalin lüktetett a vérében. Támadjon vagy meghátráljon? Bármelyiket választja is, Emilia az élete legnagyobb kihívása előtt állt.

62 Tony becsapta maga után a kocsiajtót és összeroskadt a vezetőülésen. Hogy szúrhatta el ennyire? És mit fog mondani Helennek? Itt volt a nagy esély, hogy visszatérjen a frontvonalba, hogy bizonyítson – de csúnyán elbaltázta. Megpróbálhatná újra felvenni a kapcsolatot Melissával, de mi értelme lenne? A lány már tudja, hogy zsaru, és ezzel vége a játszmának. Nem tehet mást, mint hogy a lehető leghamarabb mindent bevall Helennek, és elkezd kidolgozni egy új tervet. Más lányok is találkozhattak Angellel. Az elképzelhetetlen, hogy észrevétlenül képes hol megtestesülni, hol levegővé válni. Neki most az a dolga, hogy… Tony ijedten rándult össze az utasülés ajtajának nyitására. Annyira belemerült a gondolataiba, nem is hallotta, hogy közeledik valaki. Megfordult, hogy szembenézzen a támadóval, és meglepetten látta, hogy Melissa ül be mellé az anyósülésre. A lány nem nézett rá, csak annyit mondott: – Indíts! Szó nélkül hajtottak tíz teljes percen át, majd Melissa egy sikátorra mutatott egy bezárt étterem mellett. Elhagyatott hely volt, egy lélek sem járt erre, aki megzavarta volna őket. Amikor Tony a lány felé fordult, megdöbbenve látta, hogy Melissa reszket. – Ha elmondom neked, amit tudni akarsz, pénzre van szükségem. Sok pénzre. – Nem probléma – válaszolta Tony. Menet közben már kitalálta, hogy nyilván az anyagi nyereség reményében ült be a kocsijába. – Öt grand előre. A többit később. – Rendben. – És kell egy hely, ahol meghúzhatom magam. Ahol nem talál meg. – Biztosíthatunk számodra egy házat és huszonnégy órás védelmet – válaszolta Tony habozás nélkül. – Huszonnégy órában? Ígéred? – Ígérem. – Kezet rá – mondta Melissa, és Tony engedelmeskedett. Melissa nagyot sóhajtott – úgy tűnt, hogy kimerítették a ma esti események. Aztán

suttogni kezdett, de közben nem nézett Tonyra: – A lány, akit keresel Lyra. Angel igazi neve Lyra Campbell.

63 Hideg van. Dermesztő hideg. Simon Booker felnyitotta a szemét, és vissza is csukta egy pillanatra, mert belevilágított egy csupasz villanykörte éles fénye. Ködös volt az agya, teljesen összezavarodott. Mi a fene történt vele, amitől… És ott volt a nő, őt figyelte. Angel. A vasrúddal. Simonnak lassan derengeni kezdett, sorra villantak be az emlékképek az agyában. Gyengének érezte magát. Az arca vériszamos, a szája borzalmasan kiszáradt. Mégis megpróbált felkelni. De rájött, hogy valami visszafogja. Körülnézve látta, hogy vastag, zöld dróttal egymáshoz kötözték a két karját, és a mögötte lévő falhoz rögzítették. Meztelenül feküdt kiterítve a matracon, a ruhái eltűntek. Amikor rá akart kiáltani a nőre, az is kiderült, hogy erős ragtapasz zárja le a száját. – Te szánalmas kis szardarab. Simon Booker megrándult, ahogy a nő mocskolódása megtörte a csendet. – Te szerencsétlen aljadék. Megindult felé a vascsővel, amelyet egyik kezéből a másikba vett. – Azt hitted, hogy túljárhatsz az eszemen? Simon hevesen megrázta a fejét. – Azt hitted, mi? Simon még hevesebben rázta a fejét. – Hogy jól átversz, aztán rám támadsz? A nő tiszta erőből lesújtott a vascsővel a térdkalácsára. Simon felüvöltött, de a ragasztószalag elfojtotta a jajgatását, még levegőt is alig kapott. A nő most a másik térdére csapott le, recsegett-ropogott a csont az ütés alatt. Simon újra felüvöltött, megpróbálta elrántani a testét a lábszárára, a combjára, a mellkasára záporozó ütések elől. Újra, és újra, és újra. A nő rövid időre leállt, kiabált valami érthetetlent, aztán megint lesújtott a szétfeszített lábai között az ágyékára. Simon sikoltott a kíntól, a szemét elárasztották a könnyek. – Mégis mi a szart képzeltél? – A nő ordított vele, aztán kacagni kezdett. – Jaj, kisfiam, most megfizetsz mindenért. Darabokban küldelek vissza a frigid feleségednek. Simonnak már az arcán csorogtak a könnyek, de a nőt ez sem hatotta meg. Felemelte a

vascsövet, hogy az arcába sújtson, de ekkor hirtelen leállt, hogy visszafogja a tomboló erőszakot, amely azzal fenyegetett, hogy egészen magával ragadja. Zihálva szedte a levegőt, aztán megfordult és betette a vascsövet a hátizsákjába. Ám Simon csak egy pillanatra lélegezhetett fel, mert a nő most egy hosszú kést fogott a kezében. Végighúzta a pengét a kesztyűbe bújtatott ujján, majd visszafordult az áldozatához. Közelebb hajolva a torkára tette a kést. Simon imádkozott, hogy vágja el, vessen véget a szenvedéseinek. Csak egy kicsit kell erősebben odanyomnia, hogy elvágja a nyaki ütőeret, és annyi. De Angelnek más tervei voltak. Elhúzta a pengét, és leguggolt, előre-hátra ringatózva a sarkán. Mosolyra húzta a szája sarkát. – Egy teljes órát fizettél, miért ne szórakoznánk egy kicsit, nem igaz? És hozzákezdett a mészárláshoz.

64 Helen épphogy visszaért a Southamptoni Központi Kapitányságra, amikor befutott Tony Bridges telefonhívása. Helen és Charlie már a fórumlátogatók legutóbbi bejegyzéseinél tartott: BlackArrow bejelentkezései megritkultak, de a megszállott PussyKing még mindig sok munkát adott nekik – ám Helen most gondolkodás nélkül felhagyott a további kutakodással. Fél óra múlva már Tony mellett ült a kihallgatóhelyiségben – velük szemben Melissa egy bögre teát fogott a két tenyere közé. – Beszéljen nekünk Lyra Campbellről. – Előbb a pénzt. Helen elé csúsztatta a vastag borítékot az asztalon. Melissa megszámolta a bankjegyeket, aztán betette a pénzt a táskájába. – Azt hiszem, Londonból jött. Nem tudom pontosan, de úgy beszél, mint egy londoni. Mint maga. Annak dacára, hogy Helen már hosszú évek óta Southamptonban élt, még mindig nem szabadult meg teljesen a dél-londoni akcentusától. – Egy kis ideig ott strichelt, aztán lejött Portsmouth-ba egy barátjával. Amikor az nem vált be, áttette a székhelyét ide, Southamptonba. – Mikor? – Úgy egy éve. És ugyanabban a bandában kötött ki, ahol én. Melissa elfintorította az orrát, aztán ivott egy kortyot a teájából. Egyszer sem pillantott fel. Mintha a padlónak beszélne, talán hogy Lyra meg ne hallja az árulását. – Melyik banda az? – kérdezte Tony. – Anton Gardineré. Tony összenézett Helennel. Mindkettőjüknek ismerős volt a név. Anton Gardiner, az erőszakra hajlamos kábítószer-kereskedő és strici a város déli részén futtatott lányokat. Egyedül dolgozott, az árnyékba húzódva, és csak alkalmanként vonta magára a rendőrség figyelmét hihetetlenül erőszakos fellépéseivel a lányokkal és a riválisaival szemben. Az a hír járta, hogy gazdag, de mivel nem bízott a bankokban, ezt nehéz volt bizonyítani. Ahhoz viszont kétség sem fért, hogy szadista, kiszámíthatatlan és kiegyensúlyozatlan. Gyakran vett ki lányokat nevelőotthonokból és menedékházakból – ebből következően Helen különös gyűlölettel viseltetett itánta. – Miért éppen Antont választotta?

– Mert drogokat akart, és Anton meg tudta szerezni neki. – És hogy jöttek ki egymással? – vette át a szót Tony. Melissa csak mosolygott, és a fejét csóválta – Antonnal senki nem tudott „kijönni”. – Hol van most Lyra? – kérdezte Helen. – Nem tudom. Több mint egy hónapja nem láttam. – Miért? – Kiszállt. Összeveszett Antonnal, aztán… – Min vesztek össze? – Azon, hogy Anton milyen szadista szemét. Melissa, most először, feltekintett. Haragtól villámlott a szeme. – Folytassa – biztatta Helen. – Tudja, mit csinál az új lányokkal? Helen megrázta a fejét. Meg kellett kérdeznie, pedig nem igazán akarta tudni. – Rájuk parancsol, hogy vetkőzzenek le, hajoljanak le és fogják meg a bokájukat. És azt mondja nekik, hogy egész nap így kell maradniuk. Az első néhány órára egyedül hagyja őket. Amikor már összecsuklik a lábuk, beszakad a hátuk és úgy tűnik, hogy már nem bírják tovább, megdugja őket. És egy óra múlva megint. Újra meg újra. Így töri be őket. Nyilvánvaló volt a hangja remegéséből, hogy Melissa tapasztalatból beszél. – És ha egyszer is kilépsz a sorból vagy nem hozol elég pénzt, ugyanezt teszi veled. Nem érdekli senki és semmi. Csak a pénz. – Mit csinált, amikor Lyra lelépett? – Fogalmam sincs. Színét sem láttam. – Azóta nem látta Antont? – kérdezte Helen rosszat sejtve. – Nem. – Ez most fontos, Melissa. Látta akkor vagy azóta Antont, hogy összevesztek Lyrával? – Nem. Lyrától tudok róla, nem Antontól. – Keresték? – Eleinte nem. Nem nagyon szokták hiányolni az olyanokat, mint ő. De néhány nap után kérdezősködtem egy kicsit. Szükségem volt anyagra. De nem találtam a szokásos helyein.

– Tudja, hol rejtőzhet Lyra? – Valószínűleg nem messze Portswoodtól. Mindig azon a környéken lakott. De soha sem beszélt arról, hogy hol alszik. – És amikor dolgozott, akkor nevezte magát Lyrának? – Nem, erről csak én tudtam. Ha munkáról volt szó, mindig az Angelt használta. Az égből küldött Angyal, ezt szokta mondani a klienseknek. Imádták. Helen nem sokkal ezután véget vetett a kihallgatásnak. Késő volt, és Melissa teljesen kimerült. Lesz még idő később a részletekre, most egyébként is az az első, hogy elkészüljön a digitális fantomkép, amelyet a nyilvánosság elé tárhatnak. Elküldte Tonyt és Melissát egy védett házba egy rendőrségi rajzolóval, aztán visszament az irodájába. Ma este úgysem fog aludni, így hazamenni sem volt értelme. Lehet, hogy ez hozza meg az áttörést, ami véget vet ennek a szörnyű gyilkosságsorozatnak? Egész idő alatt arra próbáltak rájönni, mi robbantotta ki ezt a véres erőszakot. Tudtán kívül Anton lehetett az indítóok? Ő váltotta ki ezt az őrjöngő haragot? Ha igen, jó esély van arra, hogy holtan fekszik valami koszfészekben. Helen nem gyászolná, de meg kellett találnia, hogy összeálljanak a kirakós játék darabkái. A mobil csengése szakította ki a gondolataiból. Megint Jake az. Már több üzenetet hagyott, tudakolva, hogy miért nem jelentkezett és hogy jól van-e. Őszintén aggódik, vagy csak a rossz lelkiismeretét szeretné megnyugtatni? Helen meglepődve észlelte, hogy tudni akarja a választ. Normál körülmények között egyből tisztázta volna a dolgot, most mégsem siettette az elintézést, mert félt, hogy rosszul érintené az igazság. Emiliára terelődtek a gondolatai. Mire készülhet most? Azt fontolgatja, hogy bocsánatot kérjen Helentől, vagy a kivégzésén ügyködik? Ha Emilia lehozza ezt a sztorit, Helent leveszik az ügyről. Ezt nem hagyhatja, különösen most, hogy végre haladást értek el, de ennek ellenére sem hátrálhatott meg. Látott olyan rendőröket, akik szerződést kötöttek az ördöggel, és hónapokon belül jóvátehetetlenül kompromittálódtak, sok esetben korruptak lettek. Nem tudott mit tenni ebben a helyzetben, de azt gondolta, majd meglátjuk, ki marad állva a végén. Helen töltött magának egy kávét, és elindult az esetszobába. Nem ez volt a megfelelő idő a szorongásra vagy az önvizsgálatra – sok munka várt rá. Még szabadon van egy bosszúálló Angyal, és vérre szomjazik.

65 Csendes volt a ház, amikor Charlie hazatért. Steve megvacsorázott, és lefeküdt – a konyha makulátlanul tiszta volt, mint mindig, ha ő rakott rendet maga után. Charlie bekapott némi maradékot, aztán felment zuhanyozni. A testét verő forró víz kis időre újjáélesztette, de annyira kimerült volt, hogy egyből ment lefeküdni. Steve meg sem moccant, amikor belépett a hálószobába, így amilyen halkan csak tudott, bebújt az ágyba. Nem külön ágyban aludtak, ami apró jótétemény volt, de alig beszéltek egymással. Amióta Charlie úgy döntött, hogy enged Helen kérésének, és folytatja a nyomozói munkát, Steve meg sem próbálta elrejteni a dühét és a csalódottságát. Szörnyen elkeserítő volt, hogy amikor Charlie-nak végre sikerült megvetnie a lábát a munkahelyén, tönkrement a magánélete. Miért nem alakulhatnak egyszer jól a dolgok? Mit kell tennie ahhoz, hogy boldog lehessen? Charlie ébren feküdt, és a mennyezetet bámulta. Steve megmozdult álmában, ami gyakori volt, mire Charlie vetett rá egy pillantást. Megdöbbenve és ijedten látta, hogy Steve visszanéz rá. – Ne haragudj, édes, nem akartalak felébreszteni – mondta kedvesen. – Nem aludtam. Charlie nem tudta kivenni az arckifejezését a félhomályban. Nem tűnt mérgesnek, de barátságosnak sem. – Ébren feküdtem és gondolkodtam. – Értem. És miről? – Rólunk. Charlie erre inkább nem mondott semmit, mert nem tudta, hová akar Steve kilyukadni. – Szeretném, ha boldogok lennénk, Charlie. Charlie szemét egyszerre elfutották a könnyek. Az öröm és a megkönnyebbülés könnyei. – Én is. – El akarom felejteni mindazt, ami történt, hogy úgy legyen, mint azelőtt. Hogy olyan életünk legyen, amilyet mindig is szerettünk volna. – Én is ezt szeretném – mondta Charlie, de csak nehezen tudta megformálni a szavakat.

Steve-hez bújt, és átölelték egymást. – Azt szeretném, ha újra megpróbálkoznánk egy gyerekkel. Charlie zokogása kissé csendesedett, de nem válaszolt. – Mindig is gyerekeket akartunk. Nem hagyhatjuk, hogy a rossz dolgok uralkodjanak felettünk ahelyett, hogy a saját életünket élnénk. Kisbabát akarok tőled, Charlie. Azt szeretném, ha megpróbálnánk újrakezdeni. Charlie Steve mellére fektette a fejét. Az az igazság, hogy ő is nagyon akarta azt a kisbabát, mindennél jobban vágyott a boldog, normális családi életre. De azzal is tisztában volt, hogy ez nem egyeztethető össze a karrierjével, és Steve ezzel most kesztyűt dobott elé. Ő soha nem fogalmazna ilyen nyersen, de Steve most azt mondta Charlie-nak, hogy ideje volna dönteni.

66 A szeme. Minden ott volt a szemében. A vékony arcot hosszú, fekete fürtök keretezték, de a szempár irányította magára a figyelmet, ahogy intenzív, átható tekintettel nézett rád. Voltak más, figyelmet érdemlő vonásai is ennek az arcnak – a telt ajkak, a markáns orr, a kissé hegyes áll –, de azok a gyönyörű, nagy szemek és az átható tekintet volt az, ami leginkább megragadta a szemlélőt. – Mennyire hasonlít? – kérdezte Ceri Harwood, felpillantva a fantomképről, amelyet hosszan tanulmányozott. – Nagyon – válaszolta Helen. – Melissa egész éjjel fent volt a legjobb rajzolónkkal. Csak akkor engedtem el, amikor száz százalékig biztosak lettünk abban, hogy jól sikerült. – És mit tudunk erről a Lyra Campbellről? – Nem sokat, de dolgozunk rajta. Az egyenruhások már keresik Anton Gardinert, és ma délelőtt átfésüljük a működési területét, minden lánnyal beszélünk, aki valaha neki dolgozott, hátha lesz olyan, aki többet tud mondani Angelről. – De van már valamilyen munkahipotézise? – Bizonyos értelemben ez nem is olyan bonyolult eset. A lány belesodródott a prostitúcióba, aztán hozott még egy rossz döntést, amikor Antont választotta stricinek. Aki brutálisan bánt vele. Anton és a munkával járó feszültség együttese akaszthatta ki pszichésen. Drog- és alkoholfüggőség, stressz, szexuális erőszak, betegségek és fertőzések, aztán egy napon Anton átlépte a határt. Csinált vele valamit, amitől bekattant. A lány rátámadt, valószínűleg meg is ölte. Bárhogy történt, rajta bosszulta meg a nyomorúságos éveit, és aztán már nem volt megállás. Tudjuk a törvényszékiektől, hogy beszél vagy kiabál az áldozatokkal. Valószínűleg mocskolja őket, kitölti rajtuk a dühét. – Átszakadt a gát, és már nem tud leállni? – szakította félbe Harwood. – Valahogy úgy. – Ez majdnem úgy hangzik, mintha… együttérezne vele. – Igen. Nem csinálná ezt, ha nem járatták volna vele a poklok poklát, de valójában Eileen Matthewsszal, Jessica Reiddel és a többiekkel érzek együtt. Lyra kegyetlen gyilkos, aki nem hagyja abba, amíg be nem hozzuk. – Magam is így gondolom. És ennek érdekében azt javaslom, hogy én tartom meg a mai sajtókonferenciát, maga pedig menjen, és irányítsa a csapatot! Az időtényező kulcskérdés, és szeretném, ha a sajtó és a közvélemény tudná, hogy a legjobb embereink dolgoznak ezen az ügyön.

Rövid, terhes csend állt be, majd Helen azt mondta: – Úgy szokás, hogy a nyomozást vezető rendőrtiszt tájékoztatja a sajtót, és valószínűleg jobb lenne, ha én csinálnám. Ismerem az itteni firkászokat. – Szerintem én is el tudok bánni néhány újságíróval. Nagyobb tapasztalatom van ezen a téren, mint magának, és fontos, hogy ezúttal minden simán menjen. Meg fogom kérni Brooks nyomozó őrmestert, hogy üljön be mellém, és ha úgy adódik, válaszoljon a felmerülő részletkérdésekre. Komolyan az a véleményem, hogy maga nagyobb hasznot hajt kint, a terepen. Helen bólintott, de megint csak azt érezte, hogy inog a talaj a lába alatt. – Öné a döntés. – Valóban. Folyamatosan tájékoztasson a fejleményekről! – Asszonyom. Helen sarkon fordult és távozott. Miközben Helen a folyosón haladt a nyomozók irodája felé, forrt a vére. Most, hogy végre haladást értek el, kigolyózzák a képből. Látott már ilyet – rendőri vezetőket, akik mások eredményeire építve kapaszkodtak magasra a ranglétrán – és mindig is irtózott tőle. De félre kellett tennie a bosszúságát. Most az a legfontosabb, hogy elkapják a gyilkost. Helen magába zárta a haragját, ám az ott izzott és sistergett benne. Azt remélte, hogy együtt tud dolgozni Harwooddal. Hogy kellemes változást hoz Whittaker után. De az igazat megvallva Helen nagyon nem kedvelte Harwoodot. És ezt mind a ketten tudták.

67 – Köszönöm, hogy velem maradsz, Tony. Megőrülnék egyedül. Már délelőtt tízre járt, de sem Tony, sem Melissa nem aludt. Amint végeztek a fantomképpel, egy megkülönböztető jelzés nélküli kocsin elvitték őket egy védett házba Southampton központjában. Az első ülésen egy civil ruhás rendőr volt hivatott elhárítani minden veszélyt, míg Tony és Melissa a hátsó ülésen gubbasztott. A lány ragaszkodott Tony jelenlétéhez, és ő örömmel teljesítette a kérését – most, hogy végre haladást értek el, nem akart vállalni semmilyen kockázatot. A kimerültségük dacára túlságosan fel voltak spannolva ahhoz, hogy ellazuljanak. Tony tudta, hol tartják „vészhelyzet esetére” a whiskyspalackot, előásta és mindketten ittak egy párat, hogy oldják az egész napi feszültséget. Az alkohol lassan megtette a kívánt hatást, némileg csökkentve a szorongás és az adrenalin szintjét. Melissa gyűlölte a csendet – gyűlölte a saját gondolatait –, ezért megállás nélkül beszéltek. A lány kérdéseket tett fel az ügyről, Angelről, és Tony a legjobb tudása szerint válaszolt, majd ő tett fel kérdéseket Melissáról. A lány elmondta, hogy egy alkoholista anyától menekült el Manchesterből, de az öccse ott maradt. Sokat gondol arra, hogy mi lehet vele, és bűntudata van, amiért cserben hagyta. Amióta délre jött, állandóan bajba keveri magát, de mindennek ellenére sikerült talpon maradnia. Nem halt bele a piába és a drogokba, és magába a munkába sem. Körbezárta őket az éjszaka sötétje, azt az érzést keltve Melissában, hogy névtelenné és sebezhetetlenné vált. De ahogy kivilágosodott, és új nap virradt rájuk, visszatért a szorongása. Fel-alá járkált a házban, kilesett a függönyökön át, mintha tartana valamitől. – Nem kellene hátul is lennie valakinek? – kérdezte. – Nyugalom, Melissa. Biztonságban vagy. – Ha Anton megtudja, mit tettem… Vagy Lyra… – Ezt majd csak akkor fogják megtudni, ha a bíróság előtt állnak az ítéletükre várva. Senki sem tudja, hogy itt vagy, senki sem bánthat. Melissa csak rántott egyet a vállán, mintha nem egészen hinne neki. – Arra gondolj, mit fogsz csinálni ez után. Ha vége lesz. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy, nem kell visszamenned az utcára. Vannak programok, amelyek segítenek kiszállni. Függőségkezelés, tanácsadás, képzés…

– Meg akarsz menteni, Tony? – ugratta Melissa. Tony érezte, hogy elpirul. – Nem, vagyis egy kicsit igen. Tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül, de ez most lehetőséget ad a váltásra. Valami jót, valami fontosat tettél, ne hagyd kihasználatlanul az alkalmat. – Úgy beszélsz, mint az apám. – Igaza volt az apádnak. Te különb vagy ennél. – Neked tényleg fogalmad sincs semmiről, Tony – válaszolta Melissa, de inkább kedves volt a hangja. – Dolgoztál valaha az erkölcsrendészetnél? Tony megrázta a fejét. – Gondoltam – folytatta Melissa. – Ha dolgoztál volna, akkor nem fárasztanád magad ezzel. – Remélem, hogy ez nem igaz. – Akkor te egy vagy a millióból – mondta Melissa keserűen nevetve. – Tudod, mit csinálnak a magamfajta lányok? Miken megyünk keresztül, mire így végezzük? – Nem, de el tudom képzelni. – Átvernek, becsapnak, meglopnak minket. Megvernek, leköpnek, megerőszakolnak. Kést szorítanak a torkunkhoz, az ájulásig fojtogatnak. Heroint, cracket, speedet, nyugtatókat, piát tolunk. Egy hétig nem váltunk ruhát, összehányjuk magunkat álmunkban. Aztán felkelünk, és kezdjük elölről. Hallgatott egy darabig, majd folytatta: – Szóval értékelem a próbálkozásodat, de elkéstél vele. Tony csak nézte Melissát. Tudta, hogy igazat mond, de akkor is szörnyű veszteségnek tűnt. Ez a lány még fiatal és vonzó, határozottan értelmes és helyén van a szíve. Nem igazság, hogy ilyen brutális életre van kárhoztatva. – Soha nincs késő. Ragadd meg ezt az esélyt. Én is segíthetek neked. – Az ég szerelmére, Tony, felfogtál egy szót is abból, amit mondtam? – csattant fel Melissa. – Én már kész vagyok. Nekem már nincs visszaút. Anton gondoskodott róla. – Anton eltűnt. – De nem innen – válaszolta Melissa nagyot ütve a fejére. – Tudod, mit tett velem? Mit tett minden lánnyal? Tony megrázta a fejét, tudni akarta és nem akarta tudni. – Normál esetben az öngyújtóját vagy a cigarettáját használta. Megégette a karunkat, a

tarkónkat, a talpunkat. Olyan helyeken, ahol rohadtul fáj, de nem riasztja el a klienseket. Ezt az apró hibákért kaptuk. De ha valami igazán rosszat tettünk, elvitt minket egy kis utazásra. Tony nem szólt semmit, feszülten figyelte Melissát. Olyan volt, mintha már nem is hozzá beszélne, hanem egy sötét emlék tartaná fogva valahol másutt. – Elhajtott velünk a régi moziba az Upton Streeten. Most az egyik haverjáé, mocskos nagy hodály, tele patkányokkal. Egész úton könyörögtünk neki, hogy bocsásson meg, engedjen elmenni, de ezzel csak még jobban feldühítettük. Amikor megérkeztünk, fogta azt a… – Melissának egy pillanatra elcsuklott a hangja, de aztán folytatta. – Volt neki egy biciklilánca, jó vastag, nagy lakattal a végén, azzal ütött minket. Újra meg újra, amíg már nem bírtunk volna felállni, és elfutni, még ha akarunk sem. Miközben ütött, kiabált és üvöltözött velünk, mindennek elhordott, amíg ki nem fogyott a szuflából. És amikor ott feküdtünk a koszos padlón, mint egy rongybaba, a saját mocskunkban és a vérünkben, azt kívánva, bár meghalnánk… lepisált minket. Már remegett a hangja. – Aztán elhúzott, ott hagyva minket egész éjszakára. Az beszélték, hogy voltak lányok, akik halálra fagytak, de ha nem, akkor másnap megtisztogattuk magunkat, és visszamentünk dolgozni. És imádkoztunk, hogy soha többé ne dühítsük fel. Tony látta, hogy Melissa már egész testében reszket. – Hát ilyen emberek vagyunk mi, Tony. Ezt tette velünk, és most már csak erre vagyunk jók. Ez vagyok én. Ez lehetek. Érted már? Tony bólintott, bár szerette volna azt mondani neki, hogy téved, hogy még nem menthetetlen. – A legtöbb, amit remélhetek, hogy nem halok bele. Hogy egy kis időre biztonságban leszek. – Most biztonságban vagy. Mindent meg fogok tenni ezért. – Hősöm – mondta Melissa a könnyein át mosolyogva. A lány hozzádőlt, átengedte magát. Tonynak folytatnia kellett volna a kikérdezését, de egyszerre nem akarózott neki, hogy a sötétségről, a mocsokról, az erőszakról beszéltesse. El akarta távolítani ezektől, elvinni valami jobb helyre. Meg akarta menteni. És tudta, hogy ezzel mindent kockára tesz.

68 – Mostantól Lyra Campbell az első számú gyanúsítottunk a nyomozásban. Rendkívül veszélyes, és nyomatékosan figyelmeztetnünk kell a közvéleményt, hogy senki ne próbálja meg elfogni. Ha látják, vagy bármilyen információjuk van róla, azonnal hívják a rendőrséget. Ceri Harwood nyomozati osztályvezető uralkodóként fogadta a sajtó képviselőit. Charlie még sohasem látott ennyi embert a sajtóteremben – húsz országból érkeztek újságírók, egy részük kiszorult a folyosóra. Lázasan jegyzetelték, amit Harwood mondott, de közben nem tudták elszakítani a tekintetüket a felnagyított fantomképtől a háta mögött. A képernyőt uraló portrén ebben a méretben még megtévesztőbb, még hipnotikusabb volt az az arc, az a szempár. Ki ez a nő? Miért van különleges hatalma a férfiak felett? A technikai kérdésekre Charlie válaszolt. Emilia Garanita feltette a megkerülhetetlen kérdést, miért nincs jelen Grace felügyelő a sajtótájékoztatón – csalódottnak tűnt, hogy nem láthatja az ellenfelét –, és Charlie kapva-kapott az alkalmon, hogy kidomborítsa a főnöke számos erényét. Ezen a ponton Harwood beavatkozott, más irányba terelve az érdeklődést, és húsz perc múlva véget is ért a sajtótájékoztató. Miután az utolsó újságíró is távozott, Harwood Charlie-hoz fordult. – Na, hogy ment? – Jól. Néhány óra múlva már célba is ér az üzenetünk, és már nem rejtőzködhet sokáig. Általában a fantomkép közreadásától számított negyvennyolc órán belül megvan a gyanúsított. Azzal a néhány balszerencséssel együtt, aki hasonlít rá. Harwood mosolygott. – Helyes. El ne felejtsem felhívni Tony Bridgest. Neki köszönhető, hogy eljutottunk idáig. Charlie bólintott, legyűrve a késztetést, hogy emlékeztesse a főnököt: Helen ötlete volt, hogy fedett munkával bízza meg Tonyt. – Mi a véleménye a nyomozás eddigi menetéről, Charlie? Maga távol volt egy ideig, és visszatérve valószínűleg friss szemmel látja a dolgokat. – Olyan jól megy, amennyire csak a körülmények engedik. – A vizsgálat más szálai közül vezetett már eredményre valamelyik? Például nyertünk már valamit a megfigyelésből? – Nem, még nem, de…

– Úgy gondolja, hogy érdemes folytatnunk? Eszméletlenül költséges, és most, hogy konkrét nyomunk van… – Erről Grace felügyelőnek kell döntenie. És természetesen önnek. Gyáva válasz volt, de Charlie szörnyen kényelmetlenül érezte magát, hogy Helen háta mögött tárgyal a nyomozás menetéről. Harwood úgy bólintott, mintha Charlie valami nagyon lényegeset mondott volna, aztán leült az egyik asztal sarkára. – És hogy jönnek ki Helennel? – Most már jól. Megbeszéltük a dolgokat, és azóta minden rendben van. – Ennek örülök, mert… de ez szigorúan maradjon köztünk, eléggé aggódtam. Helennek nagyon sarkos véleménye volt a maga visszatéréséről a southamptoni kapitányságra. És ezt a véleményt én igazságtalannak tartottam. Örülök, hogy sikerült bizonyítania Helen tévedését, és újra együtt van a régi csapat. Charlie bólintott, nem nagyon tudta, hogy mi lenne erre a megfelelő válasz. – És hallom, hogy ideiglenesen nyomozó őrmester lett, amíg Tony távol van. Milyennek találja? – Természetesen élvezem. – Érdekelné egy állandóra szóló előléptetés is? A kérdés váratlanul érte Charlie-t. Azonnal felmerült benne az esti beszélgetésük Stevevel. Valójában egész délelőtt ezen rágódott. – Egyszerre csak egyet lépek. Férjem van, és idővel szeretnénk… – Gyerekeket? Charlie bólintott. – Ugye, tudja, Charlie, hogy nem kell a kettő között választania? Mindkettő lehetséges, vegyen példát rólam. Csak tegye egyértelművé mindenkinek, aztán… egy ilyen tehetséges rendőrnőnek, mint maga, határ a csillagos ég. – Köszönöm, asszonyom. – Csak keressen meg, ha úgy érzi, beszélni akar velem. Kedvelem magát, Charlie, és szeretném, ha jó döntéseket hozna. Nagy dolgokra hivatott. Nem sokkal ezután Harwood távozott. Munkaebédre volt hivatalos a rendőrfőnöknél, és nem késhetett el. Charlie mélységes nyugtalansággal nézett utána. Miben utazik Harwood? Milyen szerepet akar ráosztani? És mit jelent ez Helen számára?

69 A csapat, Lyrát keresve, szétszóródott Southamptonban. Észak, dél, kelet, nyugat, minden kő alá benéztek. További egyenruhásokat és segéderőket rendeltek be, akik egy-egy nyomozó vezetésével végiglátogatták a bordélyokat, anyaotthonokat, rendelőintézeteket, segélyirodákat és baleseti sebészeteket – megmutatták a fantomképet, és információkat kértek. Ha Lyra Southamptonban bujkál, mindenképpen meg fogják találni. A város északi részén Helen állt a vadászat élére, abban a meggyőződésben, hogy a gyilkos az ismerős és biztonságos terepen húzza meg magát valahol. Magasra állította be a rádiója hangerejét, azt remélve, hogy bármelyik percben megszólalhat, áttörést hozó új híreket recsegve. Nem érdekelte, ki kapja el, ki hozza be Lyrát, csak annyit akart, hogy legyen már vége. De a lány fellelhetetlennek bizonyult. Néhányan azt állították, hogy látták, egyesek úgy vélték, hogy ismerik, de más néven, olyat viszont nem találtak, aki beszélt volna vele. Ki ez a nő, aki ilyen burokban létezik, emberi kapcsolatok nélkül? Már órák óta hajszolták, rengeteg embert megkérdeztek, és semmi konkrétum. Mintha egy fantom nyomát ütötték volna bottal. Aztán, rögtön az ebédidőt követően, végre teljesülni látszott Helen vágya. Ahogy múltak az órák, és minden szexiparban dolgozó lány azt állította, hogy semmit sem tud Lyráról, Helenben már az is felmerült, hogy Melissa csak kitalálta az egészet, mert némi pénzhez és figyelemhez akart jutni, de akkor hirtelen és váratlanul, azonosították a gyanúsítottat. Helen egy szemetes bérházat járt végig a Spire Streeten, ahol rettenetesen nyomasztó látvány fogadta. Utcalányok és drogosok éltek egymás mellett a szűkös, lepusztult lakásokban, amelyek kiürítését és felújítását a jövő évre tűzték ki. Sok lakásfoglalónak voltak gyerekei, akik ott szaladgáltak Helen lába körül, miközben a házat járta, vagy tettetett félelemmel, visítva menekültek a rendőrnő elől, a romos épület mocskos és veszélyes zugaiba bújva. Helen legszívesebben felkapta volna őket, hogy elvigye valami rendes helyre. Megfogadta magában, hogy amint lesz egy szabad perce, értesíti a szociális szolgálatot. Nem élhetnek gyerekek ilyen körülmények között a 21. században, gondolta. Egy csapat nő egy hősugárzót ült körül, szoptattak, pletykálkodtak, kipihenve a tegnap éjszakai munkát. Kezdetben ellenségesen, aztán sértetten viselkedtek. Helennek az volt a határozott benyomása, hogy elhallgatnak előle valamit, és tovább nyüstölte őket. Sokat

megélhettek ezek a lányok, de mindnek van valamilyen családja, és nem védettek az érzemi zsarolással szemben. Helen ezzel a módszerrel élt, komor képet festve a gyászoló családokról, amelyek most besározott nevű apákat, férjeket, fiakat temetnek. A nők még ettől sem hatódtak meg – hogy Antontól félnek-e vagy a rendőrségtől, azt Helen nem tudta eldönteni. De aztán a legcsendesebb nő a csoportból végül kibökött valamit. Nem sok néznivaló akadt rajta – borotvált fejű kábszeres lány bömbölő csecsemővel a karjában –, de elmondta Helennek, hogy futólag ismerte Lyrát. Mindketten Antonnak dolgoztak, amikor Lyra eltűnt. – Hol lakott? – kérdezte Helen. – Nem tudom. – Miért nem? – Soha nem beszélt erről – magyarázta a lány. – Akkor hol találkoztak? – Ugyanazokon a helyeken dolgoztunk. Empress Road, Portswood, St Mary’s. De neki a régi mozi volt a kedvence az Upton Streeten. Általában arrafelé lehetett megtalálni. Helen faggatta még egy darabig, de már megtudta, amit akart. Minden hely, amit a lány említett, a város északi részén volt, az elméletének megfelelően. De főleg a régi mozi megnevezése dobogtatta meg Helen szívét. Tony már tájékoztatta mindarról, amit azóta hallott Melissától, és abban is Anton egyik helyszíneként szerepelt a régi mozi. Ez nem tűnt véletlen egybeesésnek, és nem lehetett fölötte elsiklani. Azon a helyen csaphatott össze Anton és Lyra? Ott ölte meg a lány Antont? Lehet, hogy azóta is abban az elhagyatott, sivár épületben dekkol? Helen azonnal beszólt, és intézkedett, hogy csendben és gyorsan civil ruhás nyomozók biztosítsák a régi mozit, míg a helyszínelők odabent elvégzik a munkájukat. Egyidejűleg egy megfigyelő team is legyen jelen az utcán. Helen türelmetlenül várta az eredményeket. Valami azt súgta neki, hogy a régi mozinak döntő jelentősége van az ügy felderítésében. Talán végre sikerül Lyra közelébe jutniuk. Talán most alakot ölt a fantom.

70 A kocsi halkan suhant az utcán, árnyékot vetve Charlie-ra. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy eleinte észre sem vette. De most már nem volt kétsége afelől, hogy követik. A kocsi tartotta a távolságot, de a tempót is – vajon azt akarják tudni, hová megy, vagy csak a megfelelő pillanatot várják, hogy lecsapjanak? A kocsi egyszer csak felgyorsult, elrobogott mellette, majd felszaladt a járdára, és hirtelen megállt. Kivágódott az ajtaja. Charlie azonnal a gumibot után nyúlt. – Nem akart észrevenni? Sandra McEwan, alias, Lady Macbeth. Kéretlen emlékeztető egy múltbeli hibára. – Ezt igennek tekintem. Néha oly nehéz az érzéseinket szavakba önteni, nem igaz? Ó, bocsásson meg az amatőr színrevitelért – tette hozzá McEwan a járdát elálló kocsira bökve. – A fiúk hajlamosak felizgatni magukat. – Hajtsanak le a járdáról, és haladjanak tovább. – Hogyne – válaszolta McEwan, intve a szeretőjének, hogy indítson. – Bár azt reméltem, hogy velünk jön. – Nem fogom tartani a gyertyát, Sandra. Ki kell jelölnünk egy esőnapot. – Nagyon vicces, nyomozó. Vagy már őrmesternek kéne szólítanom? Charlie nem válaszolt, nem akarta megadni neki azt az örömöt. – Na mindegy, csak azt hittem, szívesen találkozna azzal az aljadékkal, aki megölte Alexia Louszkót. Miközben beszélt, kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, mutatva, hogy üres az ülés. – Boldogan elviszem, ha szakítani tud rá egy kis időt. Charlie beszállt, és hamarosan már kifelé száguldottak a városból. Charlie nem aggódott a biztonságáért – Sandra McEwan túl okos ahhoz, hogy zsarukat pécézzen ki, és nyilván nem fogja elrabolni egy forgalmas utcán, számos szemtanú orra előtt –, ezzel együtt Charlie szerette volna tudni, hogy mire készül Sandra. Útközben kérdezgette, de a nő hallgatott, mint a sír. Az világos volt, hogy most Sandra szabályai szerint játszanak. A kocsi egy rándulással megállt egy elhagyatott, puszta földdarabon, ami a Southampton Waterre nézett. Egy külföldi ingatlancég vette meg a területet, de elszámolták magukat, és két év alatt egyetlen kapavágás sem történt. Azóta illegális

szemétlerakóvá vált a hely, és most mindent elborított az építési törmelék, amelyhez kiégett autóroncsok és vegyszereshordók társultak. Sandra kinyitotta az ajtót, és intett Charlie-nak, hogy szálljon ki. Charlie ingerülten engedelmeskedett. – Mégis, hol van? – Amott. Sandra egy kiégett Vauxhallra mutatott, ötven méterre tőlük. – Mehetünk? Charlie sietve indult el a jármű felé. Már nagyon jól tudta, mit fog találni, és minél előbb túl akart esni rajta. A roncs csomagtartójában természetesen ott volt egy fiatalember brutálisan elintézett holtteste – nyilván Campbellék egyik verőembere lehetett. – Szörnyű, nem igaz? – kérdezte Sandra, de a hangjában nyoma sem volt sajnálatnak. – Kiskölykök találták meg, és szóltak nekem. Az első gondolatom az volt, hogy hívom a rendőrséget. – Hát persze. A férfi pontosan ugyanolyan testhelyzetben feküdt, mint Alexia, amikor rátaláltak. Ugyanúgy felismerhetetlenre kaszabolták az arcát, eltávolították kezét-lábát. Ez bizony szemet szemért, fogat fogért gyilkosság volt, üzenet a Campbelleknek, hogy a tettük nem maradt megtorlatlan. – A helyszínelők majd találnak egy kalapácsot a kabátja belső zsebében. Azt beszélik az utcán, hogy ezzel a kalapáccsal ölte meg Alexiát. Biztos vagyok benne, hogy a törvényszékiek is erre a következtetésre fognak jutni. Szomorú így látni egy embert, de ez mégis egyfajta természetes igazságszolgáltatás, nem gondolja? Charlie felhorkant, és hitetlenkedve csóválta a fejét. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy ezt az embert McEwan jelenlétében kínozták, és ölték meg, ő pedig kifejezetten élvezte a dolgot. – Jól gondolom, hogy ezzel az ügy le is zárult? Sandra mosolyogva visszaindult a kocsijához, egyedül hagyva Charlie-t az arcától megfosztott hullával és a keserű ízzel a szájában.

71 Helen visszafelé tartott a southamptoni kapitányságra, amikor befutott a hívás. Érezte, hogy rezeg a mobilja, és félreállt a motorral egy buszsávba, hogy felvegye. Arra számított, hogy Charlie jelentkezik a hírekkel. Egy pillanatig még azt is remélte, hogy azt közli, látták valahol Lyrát. De Robert volt az. Bár Harwood visszarendelte jelentéstételre, Helen habozás nélkül fordult meg a körforgalomban, hogy észak felé, Aldershotnak vegye az irányt. Harwood várhat. Egy óra múlva már a Wellington Avenue-i rendőrőrs belső udvarán volt. Jó pár itteni nyomozóval találkozott már a hampshire-i rendőrség különböző konferenciáin, és most az egyikük – Amanda Hopkins felügyelő – fogadta. – Az egyes számú kihallgatóhelyiségben van. Felajánlottuk, hogy kérhet ügyvédet, vagy felhívhatja a mamáját, de ő senki mással nem akart beszélni, csak magával. Barátságosan hangzott, de érezni lehetett, hogy magyarázatot vár. – A család barátja vagyok. – Stonehilléké? – Igen – hazudta Helen. – Milyen állapotban van a fiú? – Feldúlt. Van néhány felületi sérülése, de azoktól eltekintve jól van. A másik kettőt a fogdába vitettem. Már kihallgattuk őket… mindegyik a másikat hibáztatja. – Megpróbálom kivinni innen. Köszönöm, Amanda. Robert magába zuhanva ült egy műanyag széken. Rosszul festett – mintha kissé megroskadt volna –, és több seb volt az arcán. A jobb karja felkötve. Helen láttán összerezzent, és kihúzta magát ültében. – Ezt neked hoztam – mondta Helen, és letett elé egy doboz Pepsit az asztalra. – Felbontsam? A fiú bólintott. Helen kipattintotta, mire a fiú elkapta az ép kezével, és egy hajtásra kiitta. Helen látta, hogy remeg a keze. – Elmondanád, hogy mi történt? Robert bólintott, de nem válaszolt. – Megpróbálok segíteni – folytatta Helen –, de tudnom kell…

– Nekem ugrottak. – Kik? – Davey. És Mark. – Miért? – Mert már nem haverkodtam velük. – Megmondtad nekik, hogy kiszállsz. – Szerintük gyáva vagyok. Azt hitték, hogy be fogom köpni őket. – És? – Nem. Csak ki akartam szállni. – Aztán mi történt? – Mondtam nekik, hogy csinálják nélkülem. Hogy egyedül akarok lenni, hagyjanak békén. Nem örültek. Elmentek, de aztán visszajöttek. Megfenyegettek. Azt mondták, hogy megkéselnek. – És te mit tettél? – Visszatámadtam. Nem fogom hagyni, hogy fenyegessenek. – Mivel? Hosszú hallgatás után: – Késsel. – Tessék? – Késsel. Mindig van nálam. – Az ég szerelmére, Robert, ez csak arra jó, hogy megölesd magad. – De ma este megmentette az életemet, nem igaz? – vágott vissza dacosan a fiú. – Lehetséges. Robert hallgatásba merült. – Tisztázzunk valamit. Ők támadtak először. – Igen. – És te visszatámadtál? Robert bólintott. – Megsebesítetted őket? – Davey-t egy kicsit, a karján. Semmi komoly.

– Oké. Ezt valószínűleg el tudjuk simítani, de azért felelned kell, hogy kés volt nálad. Azt nem lehet megúszni. Talán ki tudlak hozni innen, és hazavihetlek, ha jótállok érted. Robert meglepetten pillantott fel. – De meg kell ígérned, hogy többé nem hordasz magaddal kést. Ha másodszor is elkapnak vele, már nem fogok tudni segíteni. – Rendben. – Megegyeztünk? Robert megint bólintott. – Rendben, akkor beszélek velük. De Davey-t itt hagyjuk, főjön csak a saját levében, oké? – Helennek mosolyra húzódott a szája sarka. Meglepetésére Robert visszamosolygott rá. Helen most látta először mosolyogni. Már az ajtóban állt, amikor a fiú megszólalt. – Miért csinálja ezt? Helen megtorpant. Fontolgatta, mit válaszoljon. – Mert szeretnék segíteni neked. – Miért? – Mert jobbat érdemelsz ennél. – Miért? Maga zsaru. Én tolvaj vagyok. Be kéne varrnia. Helen, a kezével a kilincsen, tétovázott. Nem volna okosabb annyiban hagyni és kimenni? Nem mondani semmit? – Maga az anyám? Pörölycsapásként érte a kérdés. Váratlan és fájdalmas volt, elakadt tőle a szava. – Mármint az igazi anyám. Helen vett egy nagy levegőt. – Nem, nem én vagyok. De ismertem az anyádat. A fiú feszülten nézett rá. – Még sohasem találkoztam senkivel, aki ismerte volna. Helen örült, hogy háttal áll neki, mert hirtelen elfutották a szemét a könnyek. Milyen sokat tűnődhetett a fiú azon, hogy ki volt az igazi anyja! – Honnan ismerte? Barátok voltak, vagy… Helen habozott. Aztán kimondta: – A testvére vagyok.

Robert egy másodpercre elnémult, megdöbbentette Helen vallomása. – Maga… maga a nagynéném? – Igen. Újabb hosszú csend, amíg Robert emésztette a dolgot. – Miért nem jött el hozzám már korábban? A kérdés késként vágott Helenbe. – Nem tudtam. És nem fogadtak volna szívesen. A szüleid jó életet teremtettek neked, nem akarták volna, hogy betolakodjak, és feltépjem a régi sebeket. – Nincs semmim az anyámról. Annyit tudok, hogy még csecsemőkoromban meghalt, de… Robert vállat vont. Gyakorlatilag semmit nem tudott Marianne-ről, és amit tudott, az sem volt igaz. Talán jobb lenne, ha ez így is maradna. – Ha legközelebb találkozunk, esetleg többet is beszélhetünk majd róla. Szívesen mesélek. Nem volt mindig boldog az élete, de te voltál a legjobb, ami vele történt. A fiú váratlanul sírva fakadt. Évek kérdései, évek hiányérzetei fojtogatták. Helen is könnyekkel küszködött, de szerencsére Robert lehajtotta a fejét, így nem vehette észre. – Nagyon szeretném – motyogta a fiú. – Rendben – válaszolta Helen összeszedve magát. – Ez egyelőre maradjon köztünk. Amíg meg nem ismerjük egymást egy kicsit. Robert bólintott, megtörölve a szemét a keze fejével. – Ez nem a vég, Robert. Hanem a kezdet. Harminc perccel később Robert egy taxiban tartott hazafelé. Helen hosszan nézett a távolodó kocsi után, majd felült a motorjára. Annak dacára, hogy a történtek rengeteg problémát fognak még okozni, annak dacára, hogy Helen körül sötét erők kavarogtak, öröm töltötte el. Végül csak sikerül a jóvátétel. Marianne halálát követően Helen felderítette a nővére életének minden részletét. Sokan inkább eltemették volna a rossz emlékeket, de Helen be akart mászni Marianne agyába, szívébe és lelkébe. Ki akarta tölteni a fehér foltokat, megtudni, mi történt a testvérével a börtönben és azután. Megvizsgálni, volt-e valami igazság Marianne vádjában, hogy Helen a felelős azokért a halálesetekért.

Előásott minden dokumentumot, amit valaha a nővéréről írtak, és Marianne fogvatartási aktájának harmadik oldalán ott volt a bomba, amely megrendítette Helen világát – és ami azt jelezte, hogy Marianne-nek még a síron túlról is hatalmában áll fájdalmat okozni. Helen mindössze tizenhárom éves volt Marianne letartóztatásakor, és a szüleik meggyilkolása után egyből nevelőotthonba került. Nem volt jelen a nővére tárgyalásán – a tanúvallomását előre rögzítették –, pusztán az ítéletet közölték vele, semmi többet. Nem látta a nővérét nagy hassal, és a hampshire-i szociális szolgálat mélyen hallgatott róla, így Helen csak a fogvatartási iratok egészségügyi mellékletéből – amelytől mindössze azt várta, hogy felsorolják az ismerős sérüléseket és sebhelyeket – tudta meg, hogy a nővére állapotos volt, amikor letartóztatták. Öt hónapos terhes. A későbbi DNS-tesztek azt igazolták, hogy Marianne apjától – a hidegvérrel meggyilkolt apától – van a gyerek. A szülés után néhány perccel elvették Marianne-től a babát. Ez a kép még most, a történtek után is könnyeket csalt Helen szemébe: a testvére hozzábilincselve a kórházi ágyhoz, és a tizennyolc órás vajúdás után erőszakkal elveszik tőle a gyereket. Küzdött érte? Volt még benne erő, hogy ellenálljon? Helen ösztönösen tudta, hogy igen. Dacára a nemi erőszaknak és a vérfertőzésnek, Marianne megtartotta volna a babát. És forrón szerette volna, erőt merítve az ártatlanságából, de erre természetesen nem kapott esélyt. Gyilkos volt, akinek nem járt együttérzés a fogvatartóitól. Nem számíthatott emberségre, csak elítélésre és büntetésre. A baba eltűnt a szociális rendszerben, majd nevelőszülőkhöz került, de Helen szorgalmasan követte a nyomát az iratkötegeken és a bürokrácia útvesztőjén át, amíg meg nem találta. Egy gyermektelen zsidó házaspár fogadta örökbe Aldershotban – tőlük kapta a Robert Stonehill nevet –, és jól alakult a sorsa. Lázadó, nagyszájú, nehéz gyerek volt – az iskolaéveit végigkísérték a gyenge osztályzatok –, de semmi kirívó. Volt munkája, rendes otthona és két szerető szülője. Világrajöttének szerencsétlen körülményei ellenére gondos, szerető családban nőhetett fel. Robert megszabadult az öröksége terhétől. És Helen tudta, hogy békében kellene hagynia. De a kíváncsisága erősebb volt. Egyedül vett részt Marianne temetésén, mint a gyilkosa és egyetlen gyászolója, ám végül rá kellett jönnie, hogy mégsincs egyedül. Még valaki megmenekült a roncsból a hajótörés után. Így Marianne kedvéért, de legalább annyira önmagáért is, rajta tartotta a szemét Roberten. Ha segíteni tud neki valamiben, megteszi. Helen indított, gázt adott, és elrobogott a motorján. Annyira fogva tartotta a pillanat, olyan nagy volt a megkönnyebbülése, hogy most az egyszer nem ellenőrizte a visszapillantó tükröket. Ha megtette volna, észreveszi, hogy ugyanaz a kocsi, ami idáig követte Southamptonból, most is a nyomában van.

72 Amióta hazajött a papája, Alfie Bookernek jobb élete lett. Míg a papa a seregben volt, egy lakásban éltek. De amikor visszatért, átköltöztek a gondnoki házba az iskola sportpályái mellett. A papa nyírta a füvet és összesöpörte a leveleket. Felfestette a vonalakat a futballpályán. Jó állása van, gondolta Alfie, és szeretett vele lenni, amíg a munkáját végezte. A papa sokat veszekedett a mamájával, és boldogabb volt, amikor dolgozott, Alfie pedig olyankor érezte a legjobban magát, ha vele lehetett. A papa nem sokat beszélt, de úgy tűnt, örül neki, hogy ott van a fia. Furcsa pár voltak, de Alfie senkivel a világon nem cserélt volna. Tegnap este nem jött haza a papa. A mamája azt mondta, hogy igen, de Alfie tudta, hogy ez nem igaz. Ott volt a munkásbakancsa, ahol tegnap délután hagyta, és nyomát sem látta a pályákon. Alfie mindent tűvé tett utána, és végig hallgatózott, nem zúg-e fel valahol az árulkodó fűnyíró gép. Nem tudta, mi folyik, de nem tetszett neki a dolog. Befordulva a sarkon egy magas embert látott, aki a sportpavilon felé tartott. Ma sportnapot rendeznek, és Alfie-nak az volt az első gondolata, hogy az egyik játékvezető az, de nem ismerte meg. Az alak nem volt elég széles vállú ahhoz, hogy a papája legyen, de akkor ki az? Célirányosan haladt a pavilon felé, mint akinek valami fontos dolga van ott. Alfie-t nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, és egyre közelebb ment az alakhoz. Amikor már tisztábban látta, lelassított. Egy nő volt az illető. És letett egy dobozt a pavilon bejáratában. Mi lehet abban a dobozban – egy trófea? Valamilyen nyeremény? Alfie odakiáltott a nőnek, és futásnak eredt. A nő sarkon fordult, és elállta Alfie útját. Nem mosolygott, és undok arca volt. A gyerek meglepetésére a nő egyszerűen elsétált anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Alfie zavartan nézett utána. Aztán a doboz felé fordult a figyelme. Egy szó volt ráírva, amit nem értett. Megpróbálta kibetűzni. M. O. CS. O. K. De így sem tudta, mit jelenthet. Miért van piros tintával írva? Alfie körülnézett, törte a fejét, hogy mit tegyen. Nem volt ott senki, aki azt mondhatná neki, hogy ne bontsa ki. Alfie még egyszer ellenőrizte, hogy tiszta-e a levegő, aztán odament, és kinyitotta a dobozt.

73 Órákkal a történtek után Tonynak még mindig pörgött az agya. Hevesen vert a szíve, dolgozott benne a félelemmel és szorongással vegyülő adrenalin. Megpróbálta összeszedni a gondolatait, de azok csak forogtak körbe-körbe, nem hagyták megzabolázni magukat. Nem érzett ilyet már évek óta, egy hang mégis kiabált benne, szidalmazta és ostorozta. Ez volt a legkevesebb, amit megérdemelt, ezért furcsa módon mégsem bánta. Egyáltalán nem bánta. Melyik Tony forgatta a fejében ezeket a gondolatokat? Nem ismert rájuk. Mindig is mintazsaru volt. Egyesek szerint lélektelen. Mások jóindulatú olvasatában példás szakember, igazi profi. Helen minden bizonnyal tisztelte. Ez a gondolat váratlanul főbe kólintotta. Milyen véleménnyel lenne róla, ha most látná? Nem volt a dologban semmi rendkívüli, de ettől még nem festett jobban. A mellette fekvő Melissa mocorgott, megfordult álmában. Tony elnézte a meztelen testet. Tetoválásokat látott, helyenként régi sebek nyomát, de izmos és csábító volt. Megint a hálószoba függönyeire rebbent a tekintete, ezredszer is ellenőrizte, hogy be vannak-e húzva. Odakint az utcán, egy megkülönböztető jelzés nélküli kocsiban ül egy kollégája. Észrevehetett valamit? A hálószobában meggyújtott, majd lekapcsolt lámpát? Persze azt is feltételezhette, hogy Melissa végül elment lefeküdni. De mi van, ha körbejárta a házat, és feltűnt neki, hogy Tony nincs a földszinten? Amikor megtörtént, egyáltalán nem gondolt az esetleges kockázatokra. Magához szorította a lányt, élvezte a teste melegét a magáén, s ekkor Melissa feltekintett rá, és magához húzta. Megcsókolták egymást. Majd hosszabban csókolóztak. Dacára annak, hogy a lány prostituált és a fő tanúja az ügynek, Tony nem habozott engedni sürgető vágyának. Percekkel később már javában szeretkeztek – Tony nem győzött elképedni saját vakmerőségén –, szinte levegőt venni sem maradt ideje. Mintha újra fiatal fiú lenne, tele bolondos, reménytelen ideákkal. Nevetni, kiabálni, sírni szeretett volna. De közben egész idő alatt ugyanaz a hang szólongatta. Fülsiketítő erővel zúdította rá a kérdéseket. Hová fog ez vezetni? És mi lesz a vége?

74 Erősen nyomta a csengőt, és nem engedte el. Már kétszer becsengetett, körbejárta a házat, de makacsul nem nyitottak ajtót, holott egyértelműen otthon voltak. A függönyök behúzva, de hallotta, hogy szól odabent a tévé. Végül közeledő léptek, amelyeket szitoközön kísért. Emilia Garanita mosolygott magában, és nem vette le az ujját a csengőről. Csak akkor szüntette be a zajkeltést, amikor már szélesre tárult az ajtó. – Nem veszünk semmit – mondta a férfi, és már csukta volna be az orra előtt az ajtót. – Úgy nézek én ki, mint aki hülye porfogókat árul? – kérdezte Emilia. A férfi habozott, elbizonytalanította a váratlan és heves válasz. – Ismerem magát – mondta végül –, maga az a hogyishívják… – Emilia Garanita. – Az. Mit akar? Láthatóan ment volna vissza a tévé elé. Emilia mosolyogva folytatta. – Egy aktát. – Tessék? – Maga ugye a nevelőtiszti szolgálatnál dolgozik, Mr. Fielding? – Igen, és tudnia kellene, hogy ennélfogva kizárt tőlem információt várni egy újságírónak. Ezek bizalmas adatok. Kifejezett undorral ejtette ki az „újságíró” szót, mintha ő magasabb szinten állna. Emilia imádta az ilyen pillanatokat. – Még akkor sem, ha az az újságíró megmenti az életét? – Parancsol? – Szakmailag értem. Fielding erre elnémult. Talán tudta, hogy mi következik? – Van néhány barátom az egyenruhások között. Tőlük hallottam egy érdekes történetet egy középkorú pasasról, akit szeméremsértő cselekedet közben kaptak rajta a közparkban, egy Ford Focus hátsó ülésén. Emilia tekintete a Fielding kocsibehajtóján parkoló Ford Focusra vándorolt.

– A sztori szerint egy bárban szedte fel a lányt, aki csak tizenöt éves volt. Hoppá! A pasas állítólag nem győzött könyörögni, és addig kuncsorgott, míg végül futni hagyták a rendőrök, egy-egy száz fontos bankjeggyel a zsebükben. Mindenesetre feljegyezték a rendszámot, és személyleírást adtak a mocskos disznóról. Itt van nálam a lap a rendőrök füzetéből. Emilia úgy tett, mintha keresgélne a táskájában. Fielding ekkor már kilépett a házból, és behúzta maga után az ajtót. – Ez zsarolás – mondta felháborodottan. – Igen, az – válaszolta Emilia mosolyogva. – Nos, akkor megkapom, amit akarok, vagy írjam meg a sztorit? Költői kérdés volt. Emilia jól látta Fielding arcán, hogy teljesíteni fogja a követelését.

75 – Szia, Alfie, engem Helennek hívnak és rendőr vagyok. A fiú felnézett rajzolás közben. – Ide ülhetek melléd? A gyerek bólintott, és Helen közelebb hajolt. – Mit rajzolsz? – Dinoszaurusz kalózokat. – Menő. Az ott egy T-Rex? Alfie megint bólintott, aztán magyarázatként hozzátette: – Ő a legnagyobb. – Látom. Elég ijesztőnek tűnik. Alfie vállat vont, mintha nem is volna olyan nagy szám. Helen azon kapta magát, hogy mosolyog. A helyes hatéves srác meglepően jól viselte a nap rendkívüli eseményeit. Inkább zavartnak tűnt, mint nyugtalannak. Ugyanezt nem lehetett elmondani az anyjáról. Még nem közölték vele a legrosszabbat – és nem is teszik, amíg elő nem kerül a holttest –, de már így is idegroncs volt. A családi kapcsolattartó mindent megtett, ami tőle telt, de az asszony teljesen kiborult, és ez már éreztetni kezdte a hatását Alfie-n is. Helen tudta, hogy el kell nyernie a fiú osztatlan figyelmét. – Mutathatok neked valami érdekeset? Alfie felpillantott. Helen elé csúsztatta az asztalon a rendőrigazolványát. – Ez a jelvényem. Tudod, mit jelent az, hogy rendőr? – Te fogod el a betörőket. – Bizony. – Helen elnyomott egy mosolyt. – És tudod, hogy ez mi? A rádió-adóvevőjét is kitette az asztalra. – Hú – mondta a gyerek, és azonnal felkapta. – Nyomd meg azt a gombot – mutatta Helen. Alfie engedelmeskedett, mire hangos zúgás lett a jutalma. Roppant elégedettnek tűnt. Miközben a rádióval játszott, Helen folytatta: – Feltehetek neked néhány kérdést? A fiú fel sem nézve bólintott.

– Szeretném, ha tudnád, hogy te nem tettél semmi rosszat. De az a néni a dobozzal, akit láttál… Lehetséges, hogy ő elvett valamit, ami nem az övé. Ezért ki kell derítenem, hogy ki ő. Beszélt veled? Alfie megrázta a fejét. – Egyáltalán mondott valamit? Újabb fejrázás. – Láttad az arcát? A fiú erre bólintott. Helen habozott, aztán kivette a fantomkép fotokópiáját a táskájából. – Ezt a nénit láttad? Odamutatta Alfie-nak a képet. A fiú letette a rádiót, elvette a képet, aztán csak megvonta a vállát, és megint a rádióval kezdett el foglalkozni. Helen a kezére tette a kezét, hogy magára vonja a figyelmét. A gyerek ránézett. – Ez nagyon fontos, Alfie. Segítenél nekem azzal, hogy újra megnézed a képet? Alfie készségesen szót fogadott, mintha új menettel próbálkozna egy játékban. Ezúttal alaposabban szemügyre vette a képet. Hosszú csend után kurtán bólintott. – Lehet. – Lehet? – Kalap volt rajta, ami egy kicsit eltakarta az arcát. – Mondjuk egy baseballsapka? Alfie bólintott. Helen leguggolt mellé. Feltehetne neki további kérdéseket a nő magasságáról és testalkatáról, de bajosan kapna határozott megerősítést tőle. Hiszen csak hatéves. – Mit csinált? – Tessék? – Mit vett el? Helen vetett egy pillantást Alfie anyjára, aztán lehalkította a hangját. – Valami nagyon különlegeset. Helen elnézte a gyerek kíváncsi arcát. Nem volt szíve elmondani neki, hogy soha többé nem fogja látni a papáját.

76 Helen annyira belemerült a beszélgetésbe Charlie-val, hogy nem hallotta meg Harwood közeledését. Az egyre frusztráltabb Charlie napokat töltött PussyKing személyazonosságának kutatásával – ő volt a Bitchfest legfőbb posztolója, és elvileg könnyű lett volna megtalálni. De PussyKing soha nem használta az otthoni vagy a munkahelyi számítógépét, és nagyon értett ahhoz, hogyan kreáljon magának hamis címeket az IP-csomagok titkosításával, így nem lehetett megcsípni. Helen és Charlie épp a következő lépésről tárgyalt, amikor Harwood így szólt: – Válthatnánk pár szót, Helen? Harwood mosolygott, de minden melegség nélkül. A felszólítás nyilvánosan, a csapat előtt hangzott el, és üzenetnek szánták. De hogy milyen üzenetnek, azt Helen egyelőre nem látta tisztán. – Egész nap hiába próbáltam elérni – folytatta Harwood, már az irodájában. – Tudom, hogy gyorsan követik egymást az események, de nem tűröm a kommunikáció ilyen megszakítását. Értette? – Igen, asszonyom. – Ez csak akkor működik, ha minden szem kapcsolódik a láncban. Helen bólintott, de legszívesebben közölte volna vele, hogy kinyalhatja. – Tehát hogy állunk? – kérdezte Harwood. Helen beavatta a Lyra Campbell utáni nyomozás fejleményeibe, a régi moziban eddig végzett munkába és a legutóbbi gyilkosság részleteibe. – Nincs még meg a holttest, de úgy hisszük, hogy Simon Booker az áldozat, egykori légideszantos és afganisztáni veterán. – Egy háborús hős. A rohadt életbe. Helen sejtette, hogy nem a férfi sorsa, hanem a várható médiatálalás borítja ki Harwoodot. Miután végzett a tájékoztatással, ki akarta menteni magát, de Harwood visszatartotta. – A rendőrfőnökkel ebédeltem ma. Helen nem reagált. Újabb frontot akar nyitni?

– Nagyon aggódik. A nyomozás költségei jelentősen túllépték a keretet. Csak a megfigyelés maga hatalmas összeget emészt fel, és eddig nem hozott eredményt. És akkor a plusz egyenruhásokról, a túlórákról, a helyszínelőkről és a törvényszékiekről, a kutyásokról még nem is beszéltünk! És hol van még a vége? Milyen konkrét haladást értünk el? – Ez egy nehéz nyomozás, asszonyom. A gyilkos eszes és leleményes. – Azt értük el ennyi pénzért, hogy negatív sajtónk van, ezért a kapitány elrendelte a nyomozás belső ellenőrzését. Hát ez az új front. A kapitány maga kérte, vagy Harwood vezette rá? Helen dühöngött, de nem szólt semmit. – Tudom, hogy vannak tapasztalatai ezen a területen, és a csapat nagyjából és egészében lojális magához, de a módszerei szabálytalanok és költségesek. – A legnagyobb tisztelettel, de négy ember halt meg. – Három. – Ez csak szőrszálhasogatás. Mindannyian tudjuk, hogy Booker is halott. – Lehet, hogy maga szerint szőrszálhasogatás, felügyelő, de ez sok mindent elmond magáról. Elhamarkodottan ítélkezik. Az első pillanattól fogva abból indult ki, hogy ez lesz Helen Grace újabb sorozatgyilkos elkapó esete, nem igaz? Csak ezt az egy értelmezést fogadja el. Szerintem ez a hozzáállás félrevezető, szakmaiatlan és veszélyes. Mi költségvetésekkel, protokollokkal és célkitűzésekkel dolgozunk, amelyeket nem lehet csak úgy félresöpörni. – És mi a maga célkitűzése, Ceri? Főosztályvezető? Főkapitány? Rendőrfőnök? – Fékezze a nyelvét, felügyelő. – Találkoztam már olyan emberekkel, mint maga. A munkából sohasem veszik ki a részüket, de elsőnek akarnak részesülni a dicsőségből. Harwood hátradőlt a székében. Nyilvánvalóan dühös volt, de nem akarta kimutatni. – Nagyon vigyázzon, mit lép, Grace felügyelő. És tekintse ezt hivatalos figyelmeztetésnek. Egy hajszál választja el attól, hogy levegyék erről az ügyről. Kapja el a gyilkost, vagy álljon félre. Érthető voltam? Helen nem sokkal ezután távozott. Egy dolog kristálytiszta volt. Amíg Harwood itt a főnök, addig Helen Grace-nek bizonytalan a helyzete.

77 Már sötétedett, de ez is hozzájárult a kompozíció hangulatához. A homály, a szemcsés kép segít megragadni az atmoszférát, amelyre Emilia törekedett. Bevett szokás szerint fel kellett volna kérnie az újság egyik fotósát, hogy kísérje el, de az egylencsés digitális gépet maga is tudta kezelni, és az kizárt, hogy bárkit is ennek a sztorinak a közelébe engedjen, amíg össze nem áll az egész. Adrian Fielding rendkívül segítőkésznek bizonyult, amint felfogta, hogy Emilia boldogan teszi tönkre a karrierjét, ha nem kapja meg, amit akar. Robert Stonehill aktája prózai módon kezdődött, az újabban elkövetett piti vétségek listájával, de egyre érdekesebb lett, amikor Emilia felfedezte, hogy örökbe fogadták. Az anyáról csak szórványos részleteket talált a főiratban, de az elég nyilvánvaló volt, hogy a fiú egy börtönkórházban született. Emilia ebből azonnal tudta, ki lehet – Helen Grace csupán egy emberrel törődött igazán –, de jó újságíróként összevetette Robert életkorát Marianne letartóztatásának dátumával. Innen már csak egy rövid lépés volt Marianne fogvatartási aktája, és összeállt a kirakós játék. Emilia alig bírta egyenesben tartani a fényképezőgépet izgalomtól reszkető kezével. A fiút elküldték tejért, és most türelmetlenül állt a sorban. Katt, katt, katt. Jól kapta el, de félt, hogy hevenyészettnek tűnnek a felvételek. Emilia tovább várt, és figyelte Robertet, ahogy fizet. Most jön ki a boltból. Emilia újra a szeméhez emelte a gépet. És mintha csak beállították volna, a fiú kifelé menet megállt, és az égre emelte a tekintetét, ahonnan szemerkélni kezdett az eső. Az ívlámpa éles fénye megvilágította az arcát, kísértetiessé, természetellenessé tette a vonásait. Katt, katt, katt. Ekkor a fiú a fejére igazította a kapucnit, és szinte egyenesen Emiliára nézett. Nem láthatta, mert elrejtették az árnyékok, de Emilia annál jobban látta őt. Katt, katt, katt. Az erőszak szülötte kapucnis pulóverben – az erőszakos és kiábrándult fiatalok egyenruhája szerte az országban – a sötét utcán. Tökéletes. Most, hogy megszerezte, amit akart, Emilia akcióba lendülhet. Persze fel kellene hívnia az Evening News szerkesztőjét, de Emiliának esze ágában sem volt ezt tenni. Volt egy jól bejáratott kapcsolata a Mailnél, pontosan egy ilyen alkalomra. A kezében volt minden, amire szüksége van – ha gyors lesz, még felkerülhet a holnapi szám címlapjára. Ez volt az országos menetjegye. Megvan rá a pénze. Megvan a poggyásza. És már a címet is kitalálta. „A Szörny fia”

78 Helen megérkezett a régi moziba az Upton Streeten, de még mindig a Harwooddal történt összecsapáson rágódott. Az árnyékban maradva a vészkijáraton surrant be. Az épületet a közeljövőben eladásra akarták meghirdetni, de Helen elképzelni sem tudta, hogy megvenné valaki. Belépve azonnal támadást intéztek az orra ellen a szagok – az évek óta korhadó fáé és az állattetemeké. Öklendeznie kellett; gyorsan feltette a maszkot. Megacélozta magát és a rozoga korlátba kapaszkodva elindult lefelé. A Korona mozit családok látogatták a hetvenes években. Hagyományos filmpalota volt karzattal, színházi ülésekkel és nehéz bársonyfüggönnyel a vászon előtt. Legalábbis így nézett ki a fénykorában. A tulajdonosokat csődbe vitte a nyolcvanas évek gazdasági recessziója, és a feltámasztására tett későbbi kísérletek mind megfeneklettek a külvárosi multiplexek és a parti sétány művészmozijainak felfutása miatt. A nagyterem mára szánalmas paródiája volt egykori önmagának, a kitépett ülések maradványai és építési törmelék borította a padlót. A helyszínelők az egyik sarokban csoportosultak a vászon közelében. A lázas tevékenység és az izgalom arra utalt, hogy találtak valamit. Helen hozzájuk sietett. A Harwooddal való megütközés előtt kapott tőlük egy telefonhívást, az volt az egyetlen jó hír a mai napján. A saját szemével akarta látni, mielőtt elszállítják. A helyszínelő csapat szétvált a közeledtére. És ott volt a holttest. Nagyrészt még mindig elborította a szemét, de már kiemelték annyira, hogy látni lehetett a feje tetejét és az egyik karját. Az ujjak a kiszabadított karon mintegy vádlón mutattak felfelé. Bár az áldozatot belepte a por, a sötét bőr félvérről árulkodott. De nem ez volt az, ami felkeltette Helen érdeklődését. Fontosabbnak tűnt, hogy csak négy ujja van, az ötödiket a sebhely régisége alapján még évekkel ezelőtt veszíthette el. Nem sokat tudtak Anton Gardinerről – a szüleiről, a fiatalságáról –, de azt tudták, hogy tíz éve egy bandaháborúban büntetésből levágták a gyűrűsujját. Anton indíthatta be Lyra gyilkosságsorozatát? Ő lehetett az oka az egésznek? Helen megborzongott a megcsonkított holttest láttán, és izgatottság lett úrrá rajta. Anton keze lesz az a levágott ujjal, ami megmutatja nekik a helyes irányt?

79 Hideg és sötét volt, a türelme meg fogytán. Egyre nehezebb lett szabad lélegzethez jutni. Mivel a rendőrség megszállta az egész várost, a végtelenségig óvatosnak kellett lennie, melegítőnadrágban és kapucnis pulóverben ment ki az utcára, mintha késő esti kocogásra készülne. Amint talált egy kis félreeső helyet a Nyugati Dokkoknál, levette az álruhát, ami alatt miniszoknyát és harisnyát viselt. A feszes top kidomborította dús idomait, és a rövid szőrmekabátka volt a hab a tortán. A feszültség és a frusztráció ellenére jól érezte magát, ahogy megszabadult az álcájától. Most már nincs más dolga, mint kiállni a placcra, és várni a szimatoló piszkos kutyákat. Húsz perc múlva feltűnt egy magányos alak. Kissé bizonytalanul állt a lábán, és idegen nyelven énekelt valamit. Egy tengerész, valószínűleg lengyel, gondolta a nő. Angelnek gyorsabban kezdett verni a szíve. A tengerészek koszos, elhanyagolt és durva népség, de mindig van pénzük, és általában gyorsan elsülnek, mivel a hosszú utakon kiéheznek a szexre. A férfi megtorpant, amikor meglátta a nőt. Körülnézve ellenőrizte, hogy egyedül vannak-e, majd közelebb oldalgott. Meglepően jóképű volt – legfeljebb huszonöt éves, vékony arcú fiatalember nőies ajakkal. Persze részeg volt, de nem taszítóan. Angel csodálkozott, hogy fizetnie kell a szexért. – Mennyi? – kérdezte erős akcentussal. – Mit akarsz? – Mindent – válaszolta. – Száz font. A férfi rábólintott. – Menjünk. És ezzel megpecsételődött a sorsa. Angel ment elöl, bevezette a fiatal férfit a szállítókonténerek útvesztőjén át egy kis mázsálóudvarba. Itt kellett volna ellenőrizni és dokumentálni a rakományt, de valójában ez volt az a hely, ahol rejtélyes módon lába kelt az import áru jó részének, hogy aztán a feketepiacon bukkanjon fel újra. Ma este elhagyatott volt – egész héten nem érkezett szállítmány. Miközben Angel a halálba vezette az idegent, alig bírta visszatartani a nevetését. Egész testében remegett az adrenalintól és az izgalomtól. Meg tud valaha szabadulni ettől a szenvedélyétől? Soha, amíg ilyen jólesik. Ez a része volt a legjobb. A vihar előtti csend.

Minden ízében élvezte a megtévesztő játékot. Egyedül voltak a sötét udvaron. Angel vett egy nagy levegőt és megfordult. – Akkor kezdhetjük, szivi? A férfi jobb ökle eltalálta az állát, az ütéstől nekiesett a mögötte lévő konténernek. Megdöbbenve emelte fel a kezét, hogy védje magát, de tovább záporoztak rá az ütések. A nő ellökte magától, de a következő ütéstől, amely csaknem levitte a fejét, végigzuhant a földön. Mi történik vele? Megpróbált feltápászkodni, de a férfi rávetette magát. Angel ösztönösen meglendítette a karját. Elbánt ő már erőszakos kliensekkel, de mindig gázspray segítségével – soha nem bocsátkozott még ilyen ökölharcba. A férfi leszorította, izmos keze a nyaka köré fonódott. És egyre erősebben fojtogatta. Angel célba vette az ujjaival a szemgolyóját, de a férfi elrántotta a fejét, és már nem érhette el. Észrevett a nyakán egy lüktető eret, és belevájta a töredezett körmeit. Akkor csak engedni fog a szorításából, ha vérezni kezd. Ez volt a terve. Nem akart meghalni ezen a nyomorúságos helyen. Angel minden erejével küzdött. Küzdött az életéért. De mindhiába. Még néhány másodperc, és minden elsötétült.

80 Tony megkönnyebbülten látta, hogy Nicola alszik. Késő volt, de sokszor nehezen ment neki az elalvás. Tony tudta, hogy ha ébren lenne, ha ráemelte volna azt a sötétkék szemét, amikor belépett az ajtón, mindent bevallott volna neki. Nem lett volna képes magában tartani, olyan nagy volt benne az érzelmi zűrzavar, a feldobottság és a szégyen. De mivel így állt a dolog, csak Violettel kellett néhány formális mondatot váltania – közben a padlót nézte és fáradságra panaszkodott –, mielőtt elment, és Tony egyedül maradt a feleségével. Soha nem volt még hozzá hűtlen, és még mindig Nicolát szerette. Most még jobban, ha ez lehetséges, a hűtlenség nyomasztó terhével a lelkiismeretén. Nem akarta őt megbántani – soha nem akarta őt bántani –, és mindig mindent elmondtak egymásnak. De mit mondhatna neki most? Az volt az igazság, hogy Tony még mindig bizsergett. Még kétszer szeretkeztek Melissával, amíg végre eljött. A zsaru az ajtó előtt ránézett a vastag dossziéra Tony hóna alatt, és úgy tűnt, beveszi, hogy egész idő alatt szorgalmasan dolgozott Melissa tanúvallomásának felvételén. Ettől újra elfogta a szégyen; nemcsak Nicolát árulta el, hanem a kollégáit is. Mindig jó zsaru volt, hogy történhetett meg ez a váratlan erkölcsi bukás? Tudta a választ. Persze hogy tudta. Olyan sokáig próbálta elhitetni magával, hogy normális az élete Nicolával. Hogy jól van ez így. Gyakran mondta el a faggatózó barátoknak, hogy a házassága egy életre szól, és ha ezt a lapot osztották nekik, ő meg tud békélni vele. Pedig nem békélt meg. Nem azért, mert ő maga többre vágyott, hanem azért, mert Nicola annyival többet jelentett. Mindent Nicola nyitott meg előtte. Tony gyülevész népség rokonai nem sokra vitték, míg Nicola sikeres, kulturált és törekvő családból jött. Bármit csinált a felesége – legyen az munka vagy szórakozás –, teljes odaadással és igazi élvezettel csinálta, a siker vágyától hajtva. És most hiányzott neki Nicola. Nagyon, nagyon hiányzott. A szerelemben impulzív és mindig meglepő, a szexben fantáziadús és vagány, az érzelmek terén önzetlen volt. De mindebből most semmit nem tud átadni, és bár Tony haragudott magára, amiért a barátjaként gondol rá, ez volt a keserű igazság. Soha nem fogja őt tehernek érezni, de így nem lehet teljes értékű feleség. Mindig is ezt tekintette az igazi árulásnak. De akkor mi van Melissával? Ez valami új, valami veszélyes dolog volt. Őrültség, de máris érzett iránta valamit. Nem lehetett szerelem, hiszen csak most ismerte meg, de hasonlatos volt hozzá. Olyan régóta ki volt

már éhezve a szerelemre és a szeretetre, hogy most túladagolta magát. És nem akart leállni.

81 Helen dermedten állt, alig bírt lélegezni. A baj első jele a mobiljára érkező többszöri hívás volt a Southamptoni Központi Kapitányság sajtókapcsolati osztályáról, miközben a Mail szintén ismételt kísérleteket tett Helen elérésére. Aztán a megyei rendőrkapitányság hampshire-i központjából keresték, most pedig a Mail szerkesztője volt a vonalban. Teljes zűrzavar minden fronton – a médiakapcsolattartók feltételezése szerint a southamptoni gyilkosság ügyében folyó nyomozás miatt kereshették, de valójában egy Robert Stonehill nevű illetőről akartak beszélni Helennel. A név elhangzásakor Helen kikapcsolta a telefonját, és visszarohant a kapitányságra. Megérkezve a holnapi címlapokat követelte a sajtóosztálytól. A legtöbb újság vezető anyaga a most zajló algériai túszdráma volt, de a Mail valami mással jött ki. „A Szörny fia” – ez állt nagybetűkkel a címlapon, alatta pedig egy szemcsés, kísérteties felvétel Robertről, amelyet távolról, nagy teljesítményű optikával fotóztak. Marianne rabosító fényképe mellett szenzációhajhász összefoglaló a bűncselekményeiről. Helennek elég volt ennyit látnia az újságból. Rohant le a lépcsőn a motorjához. Kifelé száguldva a városból végig ugyanaz zakatolt a fejében. Hogyan? Hogyan deríthették ki? Emiliának benne kell lennie valahogy, de Helen senkinek nem beszélt Robertről, hacsak nem… Nem, ennek nincs semmi értelme. Mióta lett Emilia ilyen mindentudó, hogyan képes behatolni Helen életének legtitkosabb zugaiba? Sürgősen meg akarta találni Robertet, hogy megnyugtassa. Megvédje. De ahogy közeledett a Cole Avenue-hoz, már látta a gyülekező sajtóhordát. Épp ekkor érkezett egy tévéstáb, közben firkászok egyre növekvő hada nyomta a csengőt interjút követelve. Helen első késztetése az volt, hogy átverekszi magát közöttük, és megkeresi Robertet, de győzött a józan ész, és ott maradt, ahol volt. A jelenléte csak tovább szítaná a tüzet, és már így is elég baja van a Stonehill családnak. Hogyan tudna segíteni neki? Hogyan állíthatná meg a szennyáradatot, ami miatta zúdul egy ártatlan fiatalember fejére? Ő tehet mindenről, és keserűen átkozta magát a gyengeségéért. Egyáltalán nem lett volna szabad felvennie a kapcsolatot Roberttel. Boldogan élt. Mit sem sejtett. És most tessék! Meg akarta menteni, és ahelyett kárhozatba sodorta.

82 A nő kiterülve feküdt a földön, élettelenül, ernyedten, két karja megadóan széttárva. Most már az övé volt, kedvét tölhette rajta. Még arra sem vette a fáradságot, hogy kotont használjon. Néhány órán belül úgyis úton lesz Angolába a PZR Slazak fedélzetén. Mire rátalálnak a nőre, ő már rég eltűnt. Mindig is élt az alkalommal, ha kikötöttek és eltávozást kapott. Ezúttal sem tett kivételt. Eltartott egy darabig, mire összekapta magát, miután megfojtotta a nőt. Mindig kell hozzá némi idő. A vérében száguldó adrenalintól ki akart ugrani a szíve, és csillagok táncoltak a szeme előtt. A diadalérzet ellenére kimerült és nehezen lélegzett. Hasogató fájdalmat okoztak a sebek az arcán, mert túlságosan kiéleződtek az érzékei: minden lehulló vízcsepp közeledő léptekként hangzott a fülében, minden szélroham női sikolyként. De nem volt itt senki. Csak ő és a préda. Ez a nő is ugyanolyan, mint a többi. Bűnös, mocskos és olcsó. Hányat ölt már meg közülük? Hetet? Nyolcat? És hányan tanúsítottak ellenállást – igazi ellenállást? Egy sem. Ez itt keményebb volt az átlagnál, de ugyanúgy tudta, akár a többiek. Tudta, hogy elbukott – hogy a saját romlottságának köszönhetően elvesztegette a megváltás minden reményét –, és örült, hogy megszabadították a szenvedéseitől. De vajon azt is tudta-e, vagy törődött-e vele egyáltalán, hogy egyenesen a pokolba kerül? Egy utolsó borzongással bevégezte. Szemét lehunyva élte át a pillanatot. A heteken keresztül felgyülemlett feszültség lassan oldódni kezdett benne. Hamarosan érezni fogja azt a mindent átható nyugalmat, amely oly ritka és becses volt a számára. Kinyitotta a szemét, hogy átadja magát a nő vértelen arcára vetett utolsó pillantás élvezetének. Ám ekkor megdermedt. A nőnek nyitva volt a szeme. És egyenesen rá nézett. A nő mellett ott hevert a táskája. És egy nagyon nagy kést tartott a kezében. – Gówno! A kés szörnyű hang kíséretében hasított bele az arcába. Azonnal elájult, és a következő percben Wojciech Adamik már halott volt.

83 Egy szempillantás alatt rohanta le. Ahogy a nő betette a kulcsot a zárba, érzékelte a gyors közeledést a háta mögött. Megpördülve elkapta a felé nyújtott kart, és nagy erővel a falhoz vágta a támadót, miközben a szeme magasságába emelte a kezében tartott kulcsot. Egy másodperc alatt megvakíthatta volna, ha akarja. Jake volt az. Helen zihálva, kifulladva ejtette le a karját. – Mi a fenét keres itt? Jake csak nehezen tudott megszólalni a kemény fallal való ütközés után, de végül kinyögte: – Magát vártam. – Miért nem hívott fel, ahogy normális emberek között szokás? Vagy megvárhatott volna odalent is. – Én próbáltam telefonálni, Helen. Hagytam üzeneteket, vagy öt-hat üzenetet. Egyikre sem válaszolt. Jake felemelte a hangját, visszhangzott tőle a lépcsőház. A földszinten Jason most nyitotta ki a kaput, egy újabb fiatal ápolónővel a karján, és Helen jobbnak látta gyorsan bedugni a kulcsot a zárba, és betolni Jake-et a lakásba. – Aggódtam. Már attól féltem, hogy történt magával valami. Aztán az jutott eszembe, hogy talán én tettem valami rosszat. Mi történt? Jake már a nappaliban állt, Helen könyvei és folyóiratai között. Rettentő furcsa volt itt látni őt, teljesen más kontextusban. – Emilia Garanita tud rólunk. Tudja, hogy miért járok magához, és azzal fenyeget, hogy megírja az újságban. Jake döbbenten bámult rá, de Helennek mindenképpen fel kellett tennie a kérdést: – Maga mondta el neki? – Nem, dehogyis. Ezerszer is nem. – Valaki másnak beszélt róla? Bárkinek, aki ismerheti Emiliát, vagy aki szeret fecsegni? – Nem, mi az ördögért tettem volna ilyet? Ami köztünk történik, az csak ránk tartozik, és senki másra, de ezt maga is tudja.

Helen lesütötte a szemét. Egyszerre ránehezedett a nap eseményeinek mázsás súlya, és sírva fakadt. Haragudott magára, és nem emelte fel a fejét, nem akarta, hogy lássák a gyengeségét, de már rázkódott a válla. Borzalmasan rosszul alakultak a dolgok, és ezért nagyrészt a saját gyarlósága és ostobasága a felelős. Hát már mindig a vesztes oldalon fog állni? Jake odament hozzá, és a karjába zárta. Jó érzés volt. Egyes emberek lebecsülték Helent, mások kérdőre vonták, megint mások azt gondolták róla, hogy kilóg a sorból. De Jake soha nem ítélkezett felette, mindig törődött vele, dacára a kapcsolatuk rendhagyó természetének. Helen egész életében hiába vágyott a feltétel nélküli szeretetre, de abban a pillanatban felismerte, hogy Jake pontosan ezt kínálja fel neki. Helen mindig tartotta a két lépés távolságot, még akkor is, amikor Jake világosan jelezte, hogy szeretne közelebb kerülni hozzá. És ezért lepte meg mindkettőjüket, amikor Helen végül feltekintett és azt mondta: – Maradj!

84 A vékony függönyökön át beáradt a fény. Charlie megérezte az arcán az új nap melegét, és lassan felnyitotta a szemét. Emlékek, gondolatok és érzések kavarogtak álomittas fejében, aztán hirtelen megfordult, hogy ellenőrizze, nem csak álmodta-e az egészet. De Steve nem volt ott – nem jött haza tegnap este. Nem álmodott. Charlie folyamatosan próbálta hívni, de mindig a hangposta jelenetkezett. Jól van? Nem esett valami baja? Abban biztos volt, hogy Steve nem hagyta el. Minden holmija itt volt, különben sem jellemző rá az ilyen elintézés. Soha nem lépne le minden magyarázat nélkül. De akkor hol van? És miért nem jött haza? Miután megkapta az ultimátumot, Charlie gondolkodási időt kért. Semmire nem vágyott úgy, mint hogy együtt maradjanak, boldog család legyenek, ám feladni a karrierjét, feladni mindazt, aminek az eléréséért megküzdött, hatalmas áldozat lett volna. De érnek-e annyit ezek a dolgok, hogy miattuk elveszítse Steve-et? Ebben az ördögi körben forgott vég nélkül Charlie. Lehet, hogy soha nem értette meg igazán, milyen mély gyászba borította Steve-et a kisbabájuk elvesztése. Steve már nevet is talált neki, arra az esetre, ha fiú lesz. Azzal ugratta Charlie-t, amikor teherbe esett, hogy nem volt hajlandó elárulni neki a titkot. Azután meg már nem hozta szóba, hiába próbálkozott Charlie, hogy beszéljék meg. Egy idő után már nem kérte többé, s mivel Steve olyan csendes, magánakvaló volt, Charlie talán alábecsülte a gyászát. Steve nagyon állhatatos. A fejébe vette, hogy Charlie-nak valami mással kellene foglalkoznia. Ami biztonságosabb, ami mellett lehetnek gyerekei. Sokáig nyelte a mérgét, eleget szorongott, reszketett érte. Charlie-nak most már el kell döntenie, milyen életet akar élni. Csakhogy Charlie nem tudta. Nem tudott dönteni. Csak abban volt biztos, hogy utál egyedül lenni ebben a nagy házban.

85 Ostrom alatt álltak. Végül kiiktatták a csengőt, kikapcsolták a telefonokat, de így sem szűnt meg a kérdések özöne. Az újságírók bekiabáltak a levélbedobó nyíláson, dörömböltek az ajtón és az ablakokon, interjút kértek, fotózni akartak. Robert a szüleivel, Monicával és Adammel az emeleti hálószobában keresett menedéket. Ültek egymás mellett az ágyon, és felhangosítva a rádiót megpróbálták kizárni a kinti tülekedés zajait. Kezdetben egyikük sem tudott mit mondani, túl nagy sokkal jártak a nap eseményei, de végül Robert megtalálta a hangját. – Ti tudtátok? Keserűség és harag lappangott az első kérdésében. Monica bólintott, de beszélni nem tudott a sírástól, ezért Adam mondta el akadozva, amit Robert hallani akart. A szülei tudták, ki az anyja, amikor örökbe fogadták, de a bűncselekmények részletei iránt soha nem érdeklődtek, mert féltek, hogy a borzalmak megmérgezhetik a kapcsolatukat a dédelgetett gyermekükkel. Ők azt tartották, hogy a gyermek ártatlan. Tiszta lappal indul, és a jó szerencse meg az isteni gondviselés nagy esélyt adott mindhármuknak. Mindig úgy beszéltek róla: „a mi kis áldásunk”. Robert most a legkevésbé sem érezte magát áldásnak. Egy-két órás feszült, fájdalmas beszélgetés után visszavonult a saját szobájába, mert egyedüllétre volt szüksége. Végignyúlt az ágyon, és maximumra állította az iPod hangerejét, hogy megpróbálja eltávolítani magától a hisztériát. De nem sikerült, és aludni sem tudott, így azzal verte el az időt, hogy bámulta az óra lassú araszolását az éjszakában. Helen tette ezt vele? Már azelőtt kiderítette, hogy valójában kicsoda Helen, mielőtt Emilia Garanita elmondta volna neki. Robert lerázta magáról Emiliát, amikor az újságíró ráakaszkodott a kisboltban, de addigra már közölte vele az alapvető tényeket. Helen a nagynénje, és az anyja sorozatgyilkos volt. Amennyire meg tudta ítélni, Helen próbálta őt védelmezni, de akkor is ő volt az egyetlen ember, aki ismerte a személyazonosságát. Az egyetlen, akinek személyes köze volt hozzá. Ő omlasztotta rá a falakat? Az iPod már a padlón hevert, és hallotta, hogy a szülei vitatkoznak. Ők sem érdemelték meg ezt. Mi lesz most a családjukkal? Feltétel nélkül szerették Robertet, amióta csak hozzájuk

került, de nem erre vállalkoztak. Átlagos, kedves házaspár, akik soha semmi rosszat nem tettek életükben. Robert kilesett az ablakon, és elkeseredetten látta, hogy még annál is több újságíró van odakint, mint korábban. Ostrom alatt állnak. És nincs hová menekülni.

86 Helen sietve hagyta el a lakást, de már kora reggel forgalmi dugók voltak az utakon, és a szokásosnál kétszer annyi időbe került eljutnia a rendőrségi hullaházba. Átkozta magát, hogy miért nem indult el korábban, de felzaklatta, hogy Jake mellett ébredt. Olyan régóta tartott már – mindig ő ment el Jake lakására, és soha nem fordítva –, hogy maga sem tudta, mit ír elő ilyen esetre az etikett. Azt még megengedte neki, hogy letusoljon és megreggelizzen, aztán megkérte, hogy távozzon. Furcsa módon nem sült el rosszul, és barátságban, sőt gyöngéden váltak el. Hajnalig beszélgettek, aztán Helen elaludt – órák múlva ruhástól, de felfrissülve ébredt. Azt nem tudta, mit gondoljon az egészről, de cseppet sem bánta meg. A hullaházba menet Helen gondolatai visszatértek Roberthez. Ne próbáljon meg mégis kapcsolatba lépni vele? Leparkolva elővette a telefonját, hogy gyorsan bepötyögjön egy üzenetet. Az ujjával a gomb felett elbizonytalanodott – lehet, hogy Robert hallani sem akar róla? Mit mondhatna neki? Mi van, ha rossz kezekbe kerül az üzenete, vagy meghekkelték a fiú mobilját? Emilia semmitől sem riadna vissza, amíg úgy érzi, hogy biztonságban van. De azt sem teheti meg, hogy egyáltalán nem jelentkezik. Hogyan hagyhatná magára Robertet ebben a helyzetben? Írt hát egy rövid üzenetet, hogy nagyon sajnálja, tartson ki, amíg ő a helyi rendőrökkel elterelteti onnan a sajtót, és azt kérte, írja meg, hogy van. Szánalmasan kevés volt a körülményekhez képest, de mi mást mondhatott volna? Miközben hideg szél rohamozta a hullaház néptelen parkolójában, Helen rövid tétovázás után elküldte az üzenetet. Teljes szívéből remélte, hogy jelent valamit, akármilyen keveset is. Jim Grieves szokatlanul csendes volt ma reggel, az első jeleként annak, hogy tisztában van Helen kaotikus helyzetével. Még ennél is meglepőbb volt azonban, hogy megpaskolta a karját, miközben a boncasztal felé tartottak. Helen még soha nem tapasztalta, hogy Jim ilyen kézzelfogható módon kimutatta volna bárki iránt az érzelmeit, és most meghatódott, hogy így értésére adta a rokonszenvét. Hálásan mosolygott rá, aztán mindketten a munkára koncentráltak. Feltéve a maszkjukat léptek oda Anton Gardiner kiaszott földi maradványaihoz. – Mintegy hat hónapja lehet halott – kezdte Jim Grieves. – Nehéz pontosabban megmondani. A rágcsálók és a férgek alaposan kikezdték. Lerágták a bőrét és a belső szervei legnagyobb részét, de a szájüregből és az orrából vett száraz vér alapján a hat hónap jó becslésnek tűnik. – Meggyilkolták?

– De még mennyire. Ez az ember rendesen megszenvedett, mielőtt meghalt. Mindkét bokáját, térdkalácsát és könyökét eltörték. A gégéjén mély vágás: a penge éle áthatolt a csigolyák között. Bárki volt is az elkövető, gyakorlatilag levágta a fejét. – A helyszínen ölték meg? – Nem úgy néz ki. A helyszínen nem volt vér, nem találták meg a ruháit és az a kis lyuk, ahová beszuszakolták a holttestet, arra utal, hogy máshol ölték meg, aztán itt rejtették el. A rigor mortis beállta előtt a gyilkos vagy gyilkosok összepréselték és eltemették. Mivel már eltörték a csontjait, könnyebb volt mozgatni. – És mi van a szívével? Jim kivárt, tudatában lévén a kérdés fontosságának. – Még megvan. Legalábbis az, ami megmaradt belőle. De ami megmaradt, az a helyén van. Megrágták a patkányok, ha jobban megnézi, láthatja a fogak nyomát. Helen belesett a halott mellkasüregébe. – Mint mondtam, vért találtunk a körmei alatt, az orrában és a szájában. Két vércsoport, úgyhogy ha szerencséjük van, az egyik a gyilkos vére. Néhány órán belül meglehet a DNS-minta. Helen bólintott, de továbbra is annak szentelte a figyelmét, ami egykor Anton szíveként dobogott. Sok minden egyezett a gyilkos elkövetési módjával, de nem távolította el a szívet. Anton csak a tanulási folyamat első lépése volt Lyra pályáján? Hogy aztán az újabb áldozatoknál eljusson a kínzástól a megcsonkításig? Anton Gardiner lett volna az a szikra, amely lángra borította az elméjét? Ideje volt kideríteni egyet s mást a meggyilkolt lányfuttató életéről és működéséről. Helen köszönetet mondott Jimnek, és ment a dolgára, egyedül hagyva a szokatlanul hallgatag patológust a patkányok rágta holttesttel. – Tehát mit tudunk erről a pasasról? – fordult Helen a csapathoz, amikor az emberek összegyűltek az esetszobában. – Anton Gardiner, kispályás strici és drogkereskedő – kezdte mondani Grounds nyomozó. – 1988-ban született, az anyja, Shallene Gardiner nevét viseli, akinek számos bolti lopás terheli a priuszát. A születési anyakönyvi kivonatban nem szerepel az apa neve, és nem valószínű, hogy ezen a vonalon tovább tudnánk lépni. Shallene-ről sem tudunk sokat, de azt igen, hogy bőkezűen osztogatta a kegyeit. Komoly munkaértekezlet ide vagy oda, néhány nő a csapatból nem tudta elrejteni a mosolyát. Volt valami lefegyverzően ódivatú Grounds nyomozó megfogalmazásában. – Anton a bevoisi St. Michaelsben kezdte az iskolát, de nem szerzett semmilyen bizonyítvány, mert kimaradt. A priusza tizenöt éves korától indul. Kábítószer-birtoklás, lopás, tettlegesség. És egyre hosszabb és hosszabb lesz. Semmi súlyosat nem sikerült

rávernünk, ezért csak rövid időszakokra került börtönbe. – És mi a helyzet a lányaival? – kérdezte Helen. – Róluk mit tudunk? – A kilencvenes évek közepétől futtat lányokat – vette át a szót Charlie. – Elég nagy istállója volt. Sok lányt szedett össze nevelőotthonokból, rászoktatta őket a drogra, és azután már neki dolgoztak. Beszéltem néhány lánnyal, akinek „ügyei” voltak vele, és a beszámolók alapján nagy szemétláda lehetett. Basáskodó. Erőszakos. A szexben szadista. És üldözési mániás. Meg volt győződve arról, hogy figyelik, a lányok összeesküdtek, hogy lelépjenek tőle, és sokszor minden ok nélkül kegyetlenül megverte őket. Soha nem volt bankszámlája, mert nem bízott a bankokban, nem hordott magánál személyazonosító iratokat, viszont mindig volt egy kés a keze ügyében, még ha aludt is. Az a fajta pasas volt, aki folyton a háta mögé néz. Helen megvárta, amíg ezt elraktározzák, aztán megkérdezte: – Sikeres volt? – Szép pénzeket keresett – felelte Sanderson nyomozó. – Ismert ellenségei? – A szokásos gyanúsítottak. Nem történt különösebb incidens a halála körüli időben. – Jól gondolom, hogy nem volt házas? Sanderson mosolyogva rázta meg a fejét. – Akkor miért vált célponttá? – kérdezte Helen komolyra fordítva a szót. – És miért rejtették el a hulláját? Nőtlen, ócska strici volt, nem lehetett leleplezni. Nem volt képmutató, szerető családdal, akik esténként hazavárják. Volt, aki volt, és meg sem próbálta álcázni magát. – És a szívét sem távolították el – tette hozzá McAndrew nyomozó. – Úgy van, nem távolították el a szívét. Akkor mi volt az indíték? Miért ölte meg a gyilkos? – Mert rátámadt? – vetette fel Grounds nyomozó. – Tudjuk, hogy a régi moziba vitte bezárni, és megkínozni a lányokat. – De nem ott ölték meg – szakította félbe Helen. – Máshol gyilkolták meg, aztán elásták a moziban. Nem áll össze. – Talán várt egy ideig, miután Anton bántalmazta – vetette fel Fortune nyomozó, átvéve a szót. – Kivárta a megfelelő alkalmat, aztán valahol, ahol nem zavarhatták meg őket, visszatámadott. És talán üzenni akart a többi stricinek azzal, hogy a moziba vitte a holttestet. És a többi lánynak is. – De akkor miért ásta el? – tette fel a kérdést Helen. – Miért rejtette el, ha üzenni akart vele?

Csend ereszkedett a szobára. Helen gondolkodott egy másodpercig. – Ki kell derítenünk, hol halt meg. Vannak címeink? – Sok is – válaszolta Grounds nyomozó, felvonva a szemöldökét. – Anton mindig mozgásban volt. Akár a csiga, úgy mászkált Southampton körül, vitte a hátán a házát. Mindig egy lépéssel a képzelt vagy valódi ellenségei előtt akart járni. – Menjünk végig egyenként a címeken. Ha megtaláljuk a bűncselekmény helyszínét, talán egyértelműbbé tehetjük a kapcsolatot Lyrával. Ismernünk kell a halála körülményeit. Grounds nyomozó fogja irányítani a keresést. Helen befejezte az eligazítást, aztán félrevonta Charlie-t. Ki akarta kérdezni, hogy mire jutott a fórumlátogatók felderítésével, de nem volt rá alkalma. Az ügyeletes tiszt új fejleményről számolt be, amely mindenkit ledermesztett: Angel újra lecsapott.

87 – Úgy fest, hogy komoly küzdelem volt. Charlie és Helen egymás mellett állt a rakodóudvaron, és felmérte a vérontás helyszínét. Egy fiatalember – huszonöt év körüli, erősen tetovált – feküdt a betonon, nagy vértócsával a feje alatt. A helyszínelők éppen az arcán lévő mély vágást fotózták, de Helent jobban érdekelte a felsőteste. Összevissza vagdalták egy őrjöngő késtámadásban, de a belső szerveket érintetlenül hagyták. Helen elszakította a tekintetét a borzalmas látványtól, hogy válaszoljon Charlie megjegyzésére. Igaza volt. Csupa vér az egész terület, befröcskölte a konténereket is (látszott, hogy az egyiknek nekiesett valaki), szétkenődött a földön, ahol a küzdelem zajlott, és szaggatott nyomokat hagyott az elágazó ösvényeken, amerre a túlélő távozott. Úgy tűnt, hogy a kis lábnyomok egy magas sarkú csizmától erednek. Angel. – Arra tippelek, hogy ezúttal emberére akadt – folytatta Charlie. Helen bólintott, de nem mondott rá semmit. Mi történt itt? Miért nem kábította el, mint a többi áldozatát? A jelek szerint kétségbeesett élethalálharc folyt. Lehet, hogy Charlie jól látja: Angelt talán most cserben hagyta a szerencséje. – Tengerész. Valószínűleg külföldi. És valószínűleg nőtlen. Furcsa választás Lyrától. – Helen hangosan gondolkozott, miközben a holttest különös tetoválásait tanulmányozta. – Lehet, hogy egyre nehezebb lesz áldozatokat találnia. – De mégsem tud leállni – válaszolta Helen. Kijózanító gondolat volt. Charlie bólintott, de nem szólt semmit. A holttestet csak részben fedték ruhák, és Helen közelebbről is szemügyre vette. Feltehetően Angelt feldúlta az összecsapás, és nem volt képes a szokásos módon elbánni az áldozatával. A férfi mellkasát szanaszét vagdosták – itt nyoma sem volt az eddigi precizitásnak. Csak az eszelős kegyetlenségnek. – Mit tudnak mondani? – fordult Helen a helyszínelő csapat vezetőjéhez. – Mély vágás az arcon. Gyakorlatilag a szemén keresztül szúrta le. Azonnal beállhatott a halál. – Más valami? – Úgy néz ki, hogy részt vett valamilyen szexuális tevékenységben ma este. Spermanyomok vannak a péniszén és komoly horzsolások a csípőjén. Ami kényszerítésre, feltehetően erőszakos nemi közösülésre utal.

Helen akarata ellenére egy pillanatig együtt érzett Angellel. Még ennyi év után is erős hatást tettek rá a szexuális bűncselekmények, és mindig sajnálta az áldozatokat, akármilyen romlottak voltak is. A nemi erőszak utóhatása olyan, mint a lassú halál, mint a rák, ami belülről emészt fel, nem lehet tőle szabadulni, nem engedi folytatni az életet. Angel zakkant volt, talán őrült, de egy ilyen támadás még mélyebbre taszítja a szakadékban. Súlyosan megsérülhetett, talán komoly sebesülést is szerzett. Lehet, hogy most elvonul a világtól, és örökre nyoma vész? Vagy előtte még fel akarja tenni a koronát a művére?

88 Zuhogott az eső. Verte a várost, de nem tisztította meg, a nagy cseppek dühösen pattantak vissza a járdákról. Mély tócsák keletkeztek, elállva az útját, de a nő nem torpant meg, egyenesen átgázolt rajtuk. A víz beszivárgott az edzőcipőjébe, feláztatva a fájós lábát, de nem állt meg. Ha egyszer is tétovázna, inába szállna a bátorsága és visszafordulna. Csontig fagyott, lüktetett a feje, sajgott az egész teste, ahogy erőt vett rajta a sokk. Biztos volt benne, hogy mindenki látja, de meggyorsította a lépteit. Minél gyorsabban haladt, annál kevésbé sántított. Még egy baseballsapkát is viselt a kapucni alatt, ám egy figyelmesebb arrajáró így is kiszúrta volna a csúnya monoklit a szeme alatt, a sérülést az orrán. Megvolt a fedősztorija erre az esetre, de nem nagyon bízott abban, hogy el tudná mondani. Csak ment tovább. Végül feltűnt előtte az épület. Ösztönösen megállt – a félelem? A szégyen? A szeretet akasztotta meg a lépteit? –, aztán sietve elindult a ház felé. Fogalma sem volt, mire számíthat, de azt tudta, hogy ez a helyes döntés. Kopottnak, de barátságosnak tűnt a hely. Dörömbölt az ajtón, aztán várt, s közben körülnézett, nem figyeli-e valaki. De nem látott senkit. Egyedül volt. Nem nyitottak ajtót. Tovább dörömbölt. Az isten szerelmére, minden másodperccel rosszabb lesz! Végre lépteket hallott. Elhúzódott az ajtótól, felkészült arra, ami jöhet. Lassan kinyílt az ajtó, és egy testes matróna jelent meg a nyílásban. A kapucnis alakra nézett és várt. – Miben segíthetek? – Udvarias, de tartózkodó volt a hangja. – Wendy Jennings vagyok. Látogatóba jött valakihez? Válasz helyett a nő hátradobta a kapucnit, és levette a sapkát. Wendy Jenningsnek elakadt a lélegzete. – Te jó isten! Jöjjön be, szegény kislány. Meg kell nézetnie magát. – Jól vagyok. – Jöjjön már, ne féljen. – Magamnak nem kérek semmit. – Akkor mit akar?

– Ezt. Lehúzta a cipzárt a kabátján, és kivette az alá rejtett puha csomagot. Wendy rápillantott a meleg takaróba bugyolált, alvó csecsemőre, és megértette, hogy mit kérnek tőle. – Vegye már el, az ég szerelmére – sziszegte a nő. De Wendy Jennings most visszavonulót fújt. – Figyeljen, drága, látom, hogy bajban van, de nem vehetjük át csak így a gyerekét. – Miért nem? Ez egy gyermekotthon, nem igaz? – Igen, persze, de… – Kérem, ne kívánja, hogy könyörögjek. Wendy Jennings hátrahőkölt a hangjától. Nemcsak mély elkeseredettség volt benne, hanem düh is. – Én már nem tudok róla gondoskodni – folytatta a nő. – Látom és megértem, higgye el, de ennek nem ez a módja. Követnünk kell az előírásokat. Először is értesítenünk kell a szociális szolgálatot. – Őket nem hívhatják. – Akkor hadd hívjak mentőt. Megnézetjük magát, és utána beszélhetünk a gyerekről. Ez csapda. Nem lehetett más. Azt remélte, hogy itt jó emberekre talál, akikben megbízhat, de innen nem várhat semmit. A nő sarkon fordult. – Hová megy? – kiáltotta Wendy. – Maradjon, kérem, és beszéljük meg. De a nő nem válaszolt. – Nem akarom bántani. – Nem a fenét. A nő tétovázott, majd lépett egyet előre és Wendy Jennings arcába köpött. – Szégyellhetné magát. Elindult az utcán, a melléhez szorítva a babát, vissza sem nézett. Könnyek csorogtak az arcán – a tehetetlen harag kövér, hiábavaló könnyei. Ez volt az utolsó esélye. Az utolsó reménye a megváltásra. Nem maradt más, csak a halál.

89 Reménytelen volt. A rendőrség hátrébb szorította a sajtós különítményt, figyelmeztetve őket a felelősségükre, de amint levonultak a zsaruk, minden ment tovább a régiben. A dörömbölések az ajtón, a bekiabálások a levélbedobó nyíláson. Néhányan a kert felől próbálkoztak, bemásztak a kerítésen, és a hátsó ajtón zörgettek. Rossz szellemként leselkedtek az üvegház ablakán át. Robert és a szülei örökös sötétségre voltak kárhoztatva az emeleten. Kezdetben azt hitték, hogy ott nem láthatják őket, de aztán észrevették, hogy egy fotós lóg ki a szemközti ház első emeleti ablakán, és gyorsan be kellett húzniuk a függönyöket. Mostantól úgy éltek, mint az éjszaka teremtményei, összebújtak a sötétben, konzervet és készételt ettek – nem élet volt ez, csak vegetálás. Robert eleinte kerülte az internetet, de miután nem maradt más ablaka a világra, nehéz volt megtartóztatnia magát. És ha már fenn volt, nem tudott ellenállni a kísértésnek. Az országos sajtó rávetette magát a témára, és szenzációhajhász cikkekben keltette új életre Marianne-t. Robert nem akarta, hogy a szülei is lássák, tudta, hogy fájna nekik, ezért bezárkózott a szobájába írni és olvasni. Belemászott az anyjába. Meglepődve tapasztalta, hogy egy kicsit együttérez vele – kétségtelenül elhanyagolták, és szörnyű dolgokat kellett elszenvednie –, de a bűntetteiről hátborzongató volt olvasni. Egyértelműen intelligens volt – intelligensebb, mint Robert? –, de ahhoz mégsem elég intelligens, hogy vissza tudjon táncolni a szakadék széléről. Undorító és lehangoló végkifejletbe torkollt az élete. A National Enquirer weboldala szerint a golyó behatolt a szívébe, és a testvére karjai között vérzett el. Ezt követően Helen élete került terítékre, és most Roberten volt a sor. Minden elbukott vizsgát, minden apró meggondolatlanságot, minden súrlódást a törvénnyel kiveséztek a sajtóban. Úgy akarták őt beállítani, mint lúzer, csellengő, erőszakos alakot, mint az almát, ami nem esett messze a fájától. Mint a rossz vér örökösét. Robert annyira feldühödött a karaktergyilkosságon, amelyet ellene és a szülei ellen elkövettek, hogy amikor megkapta Helen Grace támogató szöveges üzenetét, nyersen és gorombán válaszolt. Lehet, hogy az újságírók le tudják hallgatni a telefonját. Nem érdekelte. Tennie kellett valamit. Ez az egy világos volt. A szülei rettenetesen szenvednek, nem beszélhetnek vagy találkozhatnak a barátaikkal, és mindez miatta van. Robert tudta, hogy el kell távolítania ezt a hordát a háztól, adni nekik valamit, amin rágódhatnak. Tartozott ennyivel azoknak, akik a születése óta nevelték. Eljátszott a kötéssel, amit a sérült karjára kapott, újra meg újra a kezére tekerte. Közben formát öltött a terve. Kétségbeesés szülte, és azt jelentette, hogy vége lesz mindennek, de mi mást tehetett volna? Sarokba szorították, és most nem volt hová menekülnie.

90 Tonyt elképesztette az átalakulás. Tudta, hogy Melissa kért néhány új ruhát és kozmetikumot, de arra nem számított, hogy ennyire megváltozik a külseje. Eddig csak „munkaruhában” látta, az utcalányok egyencsizmájában, miniszoknyájában és falatnyi topjában. Farmerben és pulóverben, laza lófarokba kötött hajjal boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Óvatosan fogadta Tonyt, mintha nem tudná biztosan, mire számítson, amikor az elválásuk után újra találkoznak. Az igazat megvallva Tony sem tudta pontosan, hogyan viselkedjen, de most, hogy itt volt, a világ legtermészetesebb dolgának érezte megölelni Melissát. Félve a lelepleződéstől felsiettek az emeletre, ám ezúttal nem söpörte el őket a szenvedély, csak feküdtek egymás mellett az ágyon, fogták egymás kezét, és bámulták a mennyezetet. – Ne haragudj, hogy ennyi bajt okoztam – mondta halkan Melissa. – Nyilván kitalálta, hogy Tony házas, dacára annak, hogy a jegygyűrűjét otthon hagyta az éjjeliszekrényen. – Nem akartam. – Nem tehetsz róla. Ne legyen lelkifurdalásod. Ez a munkám. Tony kierőltetett egy félmosolyt, és Melissa viszonozta. – Nem akarlak boldogtalanná tenni, Tony. Azok után, hogy te olyan jó voltál hozzám. – Nem teszel. – Akkor jó. Mert gondolkoztam azon, amit mondtál. És igazad van. Tényleg szeretnék változtatni. Tony nem válaszolt, maga sem tudta, hová fog ez vezetni. – Ha találsz nekem olyan segítő programot, ami leszoktat a kábítószerről, akkor végigcsinálom. Nem akarok visszamenni az utcára. Soha többé. – Hát persze. Megteszünk mindent, hogy segítsünk. – Jó ember vagy, Tony. Tony nevetett. – Nagyon messze vagyok én attól. – Az embereket fájdalmak érik, Tony. Ilyen az élet. Ettől még nem leszel rossz. Ne ostorozd magad! Te meg én… lesz velünk, ami lesz, aztán visszamehetsz a feleségedhez, nincs ezzel gond. Nem foglak magamhoz láncolni, ígérem.

Tony bólintott, de nem azért, mert elégedett volt vagy megkönnyebbült. Ezt akarja valójában? Visszatérni a normalitáshoz? – Feltéve, hogy te is így akarod – tette hozzá Melissa mosolyogva. – De ez csak rajtad áll. Nekem nincs semmim, neked megvan mindened. A te helyedben én okosan cselekednék, és visszamennék a feleségemhez. Csend telepedett rájuk, és újra a repedéseket bámulták a mennyezeten. Tony előtt megnyílt egy új jövő lehetősége. Ami persze teljes esztelenség volt, ugyanakkor mégis reálisnak tűnt. De lesz-e bátorsága megragadni a lehetőséget?

91 Grounds nyomozó csak állt és nézett. Soha nem látott még ehhez hasonlót. Kész mészárszék. Anton Gardiner ugyanolyan nehezen megfogható figurának bizonyult halálában, mint amilyen életében volt – szerette folyamatosan változtatni a székhelyét, hogy zavarba hozza a rendőröket és a riválisait. Nem volt semmilyen ingatlan a nevén, előnyben részesítette a rövid távú bérlést, hogy ha gyorsan el kellene tűnnie, ne érje veszteség. És a végén éppen ez hozta meg Bridges nyomozónak és csapatának a nagyon várt áttörést. Anton Gardiner mindent készpénzben intézett, mert a csekkek és hitelkártyák nyomot hagynak maguk után, így néhány órás telefonálgatás és a lakáskiadók megszorongatása után, hogy ki fizetett készpénzzel rövid távú bérletért az elmúlt tizenkét hónapban – akire ráillik Anton személyleírása –, végül eredménnyel jártak. A háziúr készségesen segített, kinyitotta nekik az alagsori lakást a Castle Roadon, hogy körülnézhessenek. De az eléjük táruló látvány őt ugyanúgy megrendítette, mint Bridgest. Összetört székek, felborult asztalok, az egyetlen ágy a feje tetejére állítva, rajta a miszlikbe szabdalt matrac – mintha valaki háborút viselt volna a lakás ellen, és nem ismert volna könyörületet. A hálószobában, a feldúlt ágy alatt egy piszkos, barna folt, amely legalább egy méter átmérőjű, szabálytalan szélű kört alkotott. Grounds nyomozó utasította az egyik emberét, hogy hívjon helyszínelőket, de azt nélkülük is meg tudta állapítani, hogy megszáradt vért lát. Valaki elvérzett ebben a koszos szobában. A szőnyegnek ez a foltos darabja volt szinte az egyetlen pont az egész lakásban, amit nem forgattak fel. Még itt, ebben a parányi szobában is szétverték a szekrényt, feltépték a szőnyeg sarkait. Átvizsgálva a lakás minden helyiségét Bridges nyomozó végiggondolta a fejleményeket. Két dolog a napnál is világosabb volt. Az első, hogy itt megtámadtak és megöltek valakit – valószínűleg Gardinert. A második, hogy kerestek valamit. De mit? És miért öltek azért, hogy megszerezzék?

92 – Teljesen biztos benne? Helen tudatára ébredt annak, hogy fölemelte a hangját – többen is felkapták rá a fejüket az esetszobában –, ezért halkabban folytatta a beszélgetést, és behajtotta az irodája ajtaját. – Száz szazalékig – hangzott a válasz a vonal másik végéről. Meredith Walker, a southamptoni kapitányság helyszínelőinek vezetője volt az. – Összehasonlítottuk a Gareth Hill arcáról levett nyálból nyert DNS-mintát azzal a két helyről származó vérrel, amit Anton Gardiner holttestén találtunk. Nincs egyezés. Ha a Gardiner körme alatti vér a gyilkosáé, akkor valaki más ölte meg. – Nem Angel? – Nem úgy néz ki. Lefuttatjuk az adatbázisban is, egyezést keresve, azonnal értesítem, ha találunk valamit. Helen befejezte a beszélgetést. Megint távolabb kerültek az eset megoldásától. Valahányszor már úgy látszott, hogy közelebb jutottak Angelhez, a lány mindig kicsúszott a karmaik közül. Helen kilépve az irodából magához hívta Charlie-t. De ő sem nagyon tudott jobb hírekkel szolgálni – még mindig nem sikerült nyomára bukkanni a Bitchfest fórum többi felhasználójának. Ami azt jelentette, hogy csak egy követhető száluk volt. – Kérd meg Sandersont, hogy egyelőre vegye át tőled a nyomozást, és gyere velem – mondta Helen Charlie-nak. – Randevúnk lesz egy hazudozóval.

93 – Üdv, Hammer. Jason Robins megpördülve Helent és Charlie-t látta belépni az irodájába. Felugrott az íróasztalától, és elhúzva mellettük halkan, de határozottan becsukta mögöttük az ajtót. – Ki engedte be magukat? – kérdezte felháborodva. – Nem kell ehhez valamilyen végzés? – Csak benéztünk egy kis csevejre. Mondtuk a lányoknak a recepción, hogy sürgősen beszélnünk kell magával rendőrségi ügyben, és amint megmutattuk az igazolványunkat, azonnal beengedtek. Jason vetett egy pillantást az üvegen át a titkárnőkre, akik már javában pletykáltak az íróasztaluknál. – Bepanaszolhatom magukat zaklatásért. Ez itt – mondta Charlie-ra mutatva – éjjelnappal küldi az e-maileket, telefonál, nem hagy nyugton. – Hát, nagyon sajnálom, de „ennek itt” van néhány kérdése magához – vágott vissza Charlie. – Angelről. – Ne kezdjék megint. – Van egy képem, amit szeretném, ha megnézne. – Már megmondtam, hogy nem ismerem ezt az „Angelt.” – Tessék – folytatta Charlie, mit sem törődve a tiltakozásával, és elé tartotta Lyra fantomképét. Jason vonakodva vette el. – Felismeri ezt a nőt? Angel az? Jason Helenre nézett. Veríték ütközött ki a homlokán. – Utoljára mondom, sohasem volt dolgom Angellel. Soha nem találkoztam vele. Személyiséglopás áldozata lettem. Valaki klónozhatta a hitelkártyámat, és azt használta fel… – Akkor miért nem tett bejelentést? – csattant fel Helen, amikor a bosszúsága már kikezdte a profi fellépését.

– Tessék? – Beszéltünk a bankjával. Kiderült, hogy nem jelentett be semmilyen csalást vagy visszaélést a kártyájával. Ellenben azóta is vígan fizet vele, amióta legutóbb kikérdeztük. A Morrisonban, a Bootsban… folytassam? Jason erre már nem tudott mit felelni. – Ez az utolsó esélye, Jason. És ha most rögtön nem hagyja abba a kamuzást, és nem mondja el, mit tud Angelről, letartóztatom az igazságszolgáltatás akadályozásáért – folytatta Helen emelt hangon. – A kollégái szeme láttára fogom innen kivezetni, de Brooks nyomozó itt marad. Néhány jól megválasztott kérdése után egyik munkatársban sem marad kétség afelől, hogy a főnökük előszeretettel hál prostituáltakkal, és aztán henceg az interneten a többi szánalmas férfitárs előtt. Még az is lehet, hogy véletlenül elirányítjuk őket arra a fórumra, hogy elolvashassák a posztjait. Szerintem boldogan olvasnának Hammerről és az ő nagy… – Rendben, rendben, csak beszéljen halkabban – vágott közbe rimánkodó hangon Jason, újabb pillantást vetve a kollégáira az üvegfal túloldalán. A tikárnők egy része nyíltan bámult befelé. – Nem mehetnénk máshová? – kérte. – Nem. Kezdjen el beszélni! Jason tiltakozni készült, de aztán lerogyott a székére. – Soha nem volt dolgom vele. – Hogyan? – Soha nem feküdtem le Angellel. Igazából csak egyszer találkoztunk. – De a beírásai alapján számos alkalommal feküdt le vele – szólt közbe Charlie. – Azt írta, hogy „minden lehetséges módon” megvolt. Hosszú csend támadt. Jason verítéktől fénylő arcát lángba borította a szégyen. – Hazudtam. Soha nem feküdtem le vele. Soha nem volt dolgom prostituálttal. – Csak kitalálta az egészet? – kérdezte hitetlenkedve Helen. Jason lehajtott fejjel bólintott. – Azt mondtam a többi pasasnak, amit hallani akartak. – A többi pasasnak a fórumon? PussyKing, fillyerboots? – Igen. Szerettem volna, hogy befogadjanak. Imponálni akartam nekik. Helen összenézett Charlie-val. Tragikus volt ez a magányosság, és Helen most először érzett némi szánalmat az elvált férfi iránt.

– Mikor találkozott Angellel? – Négy nappal ezelőtt. Az egyik srác elmondta, hol találom, és elmentem megkeresni. És ott is volt. – Mi történt? – Felcsíptem. Elhajtottunk a közpark felé. – És? – Beszélgetni akart. Kérdéseket tett fel. Csak úgy csevegtünk, tudják. Aztán megkérdezte, hogy nős vagyok-e. És nem tudom, miért, de ez úgy ért, mint egy lórúgás. – Hogy érti ezt? – Kiborított. Szimpla kis kérdés volt, de mégis. Jason elhallgatott, az emlékezés felkavarta az érzelmeit. – Elsírtam magam. Ekkor a férfi felpillantott. Helent megdöbbentette a kétségbeesett arckifejezése. – Mindent elmondtam neki. Hogy mennyire hiányzik a feleségem. Hogy mennyire hiányzik Emily. – Mit szólt a lány? – Nem sokat. Nem tetszett neki, hogy így beszélek. Mondott pár dolgot, hogy majd túljutok rajta, meg hasonlókat, aztán megkért, hogy állítsam le a kocsit. – Mi történt ezután? – Kiszállt. Kiszállt és elment. Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy láttam, isten engem úgy segéljen. Helen bólintott. – Hiszek magának, Jason, és tudom, hogy nehéz erről beszélni. De az az igazság, hogy óriási szerencsével menekült meg. Nekem elhiheti, hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna. – Mert ő tette azokkal a férfiakkal az újságban? – Igen, és ezért olyan fontos őt megtalálnunk. Kérem, hogy most jól nézze meg a fotót, és válaszoljon: ez itt Angel? Jason újra a kezébe vette a fantomképet. Hosszan nézte, aztán közölte: – Nem. Charlie Helenre pillantott, riadt volt a tekintete, de Helen nem vett róla tudomást. Érezte, hogy az ügy megoldása megint kicsúszik a kezéből.

– Nézze meg újra! Lyra Campbell az első számú gyanúsítottunk. A fantomkép nagyon hasonlít rá, biztos benne, hogy ez nem Angel? – Teljes mértékben. Ő egyáltalán nem így néz ki. És Helen abban a pillanatban tudta, hogy visszaléptek az első mezőre.

94 Helen keserűen átkozódott magában. Most vált világossá számára, hogyan játszottak vele és a csapatával. Charlie-t visszaküldte a központba, hogy gyűjtse be a szükséges bizonyítékokat, Helen pedig egyenesen a védett házba ment, amelyet két egyenruhás rendőr őrzött. Idáig királyi fenségként bántak Melissával – Helen azon tűnődött, vajon hogyan reagálna, ha megbilincselve beteszik egy járőrkocsi hátsó ülésére. Eleinte úgy tűnt, mintha senki nem tartózkodna a házban. Helen hangosan dörömbölt az ajtón – lehet, hogy Melissa rájött valahogy, mi következik, és megszökött? A kinti rendőrök állították, hogy nem hagyta el a házat, de persze nem tudhatták biztosan. Végül azonban kilesett valaki a kukucskálón, aztán Melissa torokhangját lehetett hallani, amint azt tudakolja vádlón, hogy ki az és mit akar. Meglepődve ismerte fel Helent. Ennél már csak az lepte meg – és sértette – jobban, amikor egy órával később a southamptoni rendőrség kihallgatóhelyiségében találta magát, és záporozni kezdtek rá a kérdések. – Miért tette, Melissa? – Mit tettem? Mégis mit feltételeznek rólam? Úgy vágta ezt oda Helennek, mintha már a puszta feltételezés is vérlázító lenne, hogy valami rosszat tett. Tényleg fel volt háborodva. – Miért ölte meg Anton Gardinert? – Tehet egy szívességet. – Bántotta magát? Pénzre volt szüksége? – Egy ujjal sem nyúltam hozzá. Helen rámeredt. Aztán kivett egy papírlapot az aktájából. – Most kaptuk meg az Anton Gardiner holttestén talált vér teljes elemzését. Ahogy azt tudja is, a saját vérében úszott, ami nem csoda azok után, hogy milyen erőszakosan intézték el. De volt egy második vérminta is. Nyomokban mutatták ki Anton körmei alatt, sőt még két fogán is, ami arra utal, hogy karmolt és harapott, miközben próbálta védeni magát. Helen hatásszünetet tartott, majd folytatta: – A maga vére az, Melissa. – Rohadtul nem.

– Ezen a ponton azt javasolnám, hogy kérjen ügyvédi jelenlétet. – Nincs szükségem ügyvédre. Ki terjeszti rólam ezeket a hazugságokat? – Egyezést találtunk, Melissa. Lefuttattuk a vér DNS-analízisét az országos rendőrségi számítógépes nyilvántartásban, és a maga nevét dobta ki. Melissa villámló szemmel nézett rá, és nem ismert el semmit. Helen újabb iratokat emelt ki a dossziéból: – Három évvel ezelőtt összetűzésbe keveredett egy másik szexmunkással, Abigail Stevensszel. Egy kliensen veszekedtek. A lány testi sértéssel vádolta magát, maga meg őt, és ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, mindkettőjüktől DNS-mintát vettek, szájon át. A kötelező eljárás szerint tíz évig meg kell őrizni ezeket az adatokat az országos nyilvántartásban. Helen várt, amíg Melissa megemészti a dolgot. – Talán úgy gondolta, hogy már nincs meg, vagy elfelejtette, hogy valamikor mintát adott, de tény, hogy az a maga vére. Melissa közbe akart vágni, de Helen lehengerelte. – Megölte Anton Gardinert és elásta a régi moziban. Aztán tudomására jutott, hogy el fogják adni azt a romos épületet. Ez okozott némi gondot, így amikor felmerült a lehetőség, hogy rákenje valaki másra a gyilkosságot, azonnal megragadta. Anton nem Angel áldozata volt, hanem a magáé. – Remélem, van erre bizonyítéka, különben nagyon meg fogja bánni. – Az egyik emberem ma délelőtt átkutatott egy helyet a Bitterne Parkban. Ahol utoljára látták Antont, az közel van ahhoz az alagsori lakáshoz, amit a Castle Roadon bérelt. Az egész lakást feldúlták, mindent felforgattak, és régi, alvadt vérnyomokat találtak a hálószobában. Rengeteget. A magáét és Antonét? Hamarosan megkapjuk az eredményt. Melissa füstölgött. De Helen látta a reakcióját a Castle Road említésére, és tudta, hogy tovább kell ütnie a vasat. – Anton sehol sem szeretett gyökeret ereszteni, igaz? Az a fajta volt, aki állandó mozgásban van, úgy intézte, hogy rejtélyes légkör vegye körül. És a szóbeszédek szerint, bárhová ment, ment vele a pénze is. Nem bízott a bankokban, igaz? És mindig egy késsel a párnája alatt aludt. Lehet, hogy maga is hallotta ezt a szóbeszédet, és összerakta a dolgot. És szüksége volt arra a pénzre, ugye? – Baromságokat beszél. – Kirakták az albérletéből, mert nem fizette a bért, és súlyosan eladósodott a drogok miatt. Pénzhez kellett jutnia. És Antonnak sok pénze volt. Mennyi? Melissa már válaszolni akart, de még időben meggondolta magát. Nyilván nem elég, ha

egyáltalán igazak voltak a pletykák Anton pénzéről, gondolta Helen. Végül a semmiért kínozta és ölte meg a stricijét? Hosszú, hosszú időre csend lett, majd Melissa csak ennyit mondott: – Nincs hozzáfűznivalóm. – Azt javaslom, hogy most tartsunk szünetet. Közben módja lesz ügyvédet kérni, amit erősen ajánlok. Amikor folytatjuk, ismertetni fogom a jogait és hivatalosan letartóztatásba helyezem gyilkosság, súlyos testi sértés, törvényellenes fogvatartás, lopás és az igazságszolgáltatás megtévesztése vádjával. Hogy a rendőrség idejének elvesztegetéséről már ne is beszéljünk. Hogy tetszik? Helen nem tudta türtőztetni a haragját, és Melissa azonnal érzékelte. Felugrott, és az asztalon át Helenre bökött az ujjával. – Hívja ide Bridgest! – Sajnálom. – Hívja ide Tony Bridgest! Ő majd elintézi. – Mit képzel? – Hívja ide! Most! Miközben Helen visszaindult az esetszobába, vagy egy tucat különböző forgatókönyv merült fel benne, egyik rosszabb, mint a másik. Mire célzott Melissa? Mit tett Tony? És miért volt olyan biztos a lány abban, hogy Tony majd elintézi neki a dolgot?

95 Kinyitotta a fagyasztó ajtaját, és a hideg belsejéhez nyomta a homlokát. Lüktetett a feje, sajogtak a friss sebek az arcán, és úgy érezte, hogy mindjárt hánynia kell. Az elhanyagolt fagyasztórekesz teljesen eljegesedett, és mintha egy hűvös, kerek kéz borult volna az arcára. Egy pillanatra megbékélést, szinte nyugalmat érzett. De aztán újra kezdődött a sírás, ami visszarántotta a valóságba. Kinyitotta a hűtőt, és elvett egy kólát a polcról. Egy hajtásra megitta. Aztán megfordult, kiment, résnyire nyitva hagyva a hűtőajtót – a halvány fény beteges sárga árnyalatot adott a piszkos linóleumnak. Amelia az ágyon feküdt, és üvöltött az éhségtől. Egy percig bámulta a kisbabát, gyűlölte, hogy rá van utalva. Miért éppen rá? Miért nem született ez a kislány valami normális helyre? Egy rendes anyától? Egy kurva, egy gyilkos ivadéka volt. Kárhozatra ítéltetett, még mielőtt elkezdődött volna az élete. A feje borzalmasabban szaggatott, mint valaha, ahogy a baba sírása egyre hangosabb lett, ezért gyorsan felnyalábolta, és egyetlen könnyed mozdulattal felhúzva a felsőrészét a mellbimbójára igazította Amelia cuppogó száját. Miközben a baba szopni kezdett, szédülés és gyengeség fogta el. Semmit nem aludt az előző éjjel, emésztette a harag és a kétségbeesés, s most erőtlennek, bizonytalannak érezte magát. Átfogva Ameliát a karjával az ágyhoz vánszorgott, hogy néhány percre letehesse a fejét. Amelia rendületlenül szopott tovább, a gyerek, hála az égnek, mit sem érzékelt az anyja szenvedéséből. Amikor pillanatokkal később felébredt, Amelia a karjában feküdt, és jóllakottan aludt, a tej maradéka kiült az ajkára. Az éjszaka folyamán számos módot gondolt ki a problémája megoldására. Először az merült fel benne, hogy ott hagyja Ameliát a South Hants Kórház lépcsőjén, vagy odaadja valakinek az utcán, de tudta, hogy most már nem akarja őt idegenekre bízni. Elvesztette a hitét az emberi jóságban. Ki tudja, mit tennének vele? Milyen kínszenvedéseket kellene kiállnia? Az nyilvánvaló volt, hogy nem mehet haza a családjához, ami azt jelentette, hogy csak magára számíthat. Ezek után csupán az a kérdés maradt, hogyan csinálja. Nem ütheti agyon. Azt sem tudta elképzelni, hogy párnát szorít az arcára. Mindennek ellenére tudta, hogy elhagyná a lelkiereje. Jobb lenne szoptatás közben. Amelia a cumisüveget is szerette, és ha összetörné a tablettákat… Nemsokára kinyit a gyógyszertár, és megveheti, ami kell. Aztán vége lenne az egésznek. Ilyen egyszerűen. És mégis, tudta, hogy ez lenne a legnehezebb dolog, amit valaha meg

kellett tennie. Tudta, hogy csak békét hozna vele, de akkor miért kavarodik fel a gyomra, ha erre gondol? Szemrebbenés nélkül ölt, élvezte, hogy elintézheti azokat a piszkos kis patkányokat, akik apának és férjnek nevezik magukat. Paff, paff, paff. De most tétovázott. Nemcsak azért, mert a baba a húsa és vére – így érzett. Már hónapok óta küzd vele, megpróbálta rávenni magát, hogy gyűlölje ezt a kis lényt, de többé már nem tagadhatta le. Szánalmat érzett iránta. És ez volt az az érzelem, amelyet már nagyon, nagyon régen nem élt át.

96 – Meg fogom könnyíteni a maga számára a dolgot. Tessék. Tony Bridges átcsúsztatott egy borítékot a pub asztalán. Helen nem szakította meg a szemkontaktust, megpróbált belelátni az emberbe, akiben mindenkor megbízott. – A lemondásom – folytatta Tony. Helen habozott, de végül elfordította a tekintetét, felbontotta a borítékot, és átfutotta a levelet. – Tony, ezt elsiette. Tény, hogy alaposan elszúrta, de még találhatunk valamilyen kivezető utat, levesszük a terepmunkáról, és kap egy adminisztrációs feladatkört. – Nem. Ki kell lépnem. Így lesz a legjobb. Nekem is és magának is. Én most szeretnék több időt tölteni Nicolával. El kell mondanom neki, mi történt. Hátha el tudom nyerni a bocsánatát. A változatosság kedvéért mostantól őt teszem az első helyre. Helen látta rajta, hogy már eldöntötte. Nem szívesen veszítette el az egyik legjobb emberét – az egyik legjobb barátját az őrsön –, de Tony elhatározásra jutott, és nem volt értelme vitatkozni vele. – Úgy gondoltam, hogy majd megpróbál lebeszélni, ezért idejövet Harwood irodájába is beadtam egy példányt. Helen akaratlanul is elmosolyodott. Jellemző Tonyra – körültekintően kidolgozza a részleteket. – Mi történt, Tony? Tony egyenesen Helen szemébe nézve válaszolt, eszébe sem jutott kibújni a felelősség alól: – Gyenge voltam. Vágytam rá és… Ez nem mentség, de olyan sivár volt az életem. Olyan üres. És ő adni tudott nekem valamit, ami hiányzott. Az az igazság, hogy valószínűleg még mindig vele lennék, ha ez most nem…Szükségem volt erre. Hogy emlékeztessem magam, mi az, ami tényleg fontos. Ki az, akit szeretek. Már tudom, hogy nekem Nicola kell. Szeretném őt, szeretném mindkettőnket boldoggá tenni. Van némi megtakarított pénzem, és most azt tervezem, hogy együtt töltök valamennyi időt a feleségemmel. Helent szíven ütötte az eltökéltsége. Az az ember, aki így eltévedt, aki ilyen csúnyán elszúrta, egyszerre tisztán látja maga előtt, hogy mit kell tennie. Az érzelmeknek az

erőssége csodálatraméltó volt, de ez mindenképpen szörnyű veszteség. – Tudom, hogy megpróbálhatnám kimosni magam, de megcsaltam a feleségem, és elárultam a hivatásom. Amikor először ültem le Melissával, beszéltem neki Angelről, elmondtam, mi az, amit tudunk, mi az, amit nem tudunk, és ő ezek alapján kreálta meg Lyrát. Azt mondta, amit hallani szerettem volna. Soha nem tudott volna vakvágányra vezetni minket, ha én nem fedem fel előtte ezeket a dolgokat, nem adok ki neki bizalmas információkat a nyomozásunkról. A legrégibb trükkel húztak csőbe. Ha meg akarom védeni magát és a csapatot, az a legjobb, ha lelépek. Helen már közbe akart szólni, de Tony még nem fejezte be. – Ha nem bánja, nem megyek vissza többé az őrsre. Azt szeretném, ha arra emlékeznének, amilyen voltam. – Megoldható. Elrendezem a HR osztállyal, és az ügyintéző majd felveszi magával a kapcsolatot. Megpróbálom magának kiharcolni a legelőnyösebb megállapodást, Tony. – Már így is eleget segített. Csak azt sajnálom, hogy én végső soron olyan keveset tettem. Ezzel Tony felállt, mert váratlanul megrohanták az érzelmek. Láthatóan menni akart, és Helen nem tartóztatta. – Vigyázzon magára, Tony. Tony búcsút intett, de nem fordult vissza. Az egyik legígéretesebb ember volt a csapatban, Helen megbízható támasza, és most elment. Angel még mindig szabadlábon van, és Helen az eddiginél is jobban magára maradt.

97 – Amit most elmondok, az maradjon köztünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy fölösleges dolgok elvonják a figyelmünket. Ez nem szivároghat ki. Tehát ne beszéljenek róla, ne adják tovább a barátaiknak vagy a partnerüknek. Teljes titoktartást kérek. Helen sürgősen összehívta a csapatot az esetszobában; csak Fortune nyomozó hiányzott, akit nem tudtak elérni. Helennek rosszul jött, hogy nincs jelen mindenki, de nem volt más választása. Csírájában kellett elfojtani a szóbeszédet. – Bizonyára hallották a pletykákat, és sajnálattal kell közölnöm, hogy igazak. Tony Bridges szexuális kapcsolatot létesített Melissa Owennel, és kárt okozott a nyomozásnak. A csapat nyilván értesült a dologról, mégis úgy érte őket, mint a lórúgás, amikor megerősítették a hírt. – Lyra Campbell vakvágány, Melissa úgy akarta elterelni magáról a gyanút, hogy valaki másra keni Anton Gardiner meggyilkolását. Azt gondolta, hogy Tony felhasználásával megúszhatja a dolgot. Az egyetlen pozitív fejleménye ennek a szerencsétlen ügynek, hogy meg fog fizetni azért, amit tett. Tony… Tony nem jön vissza hozzánk. Ma délután beadta a lemondását. Charlie veszi át a helyét. Helen Charlie-ra pillantott, aki ezúttal nem nézett vissza rá. Helen egy másodpercre elbizonytalanodott, de aztán folytatta. – Tehát elölről kezdjük. Néhányan lecsüggesztették a fejüket, ezért Helen gyorsan tovább beszélt. – Van néhány új információnk, ami hasznos lehet. A törvényszékiek elvégezték a rakodóudvaron talált vérminták elemzését. Sok vér volt a konténereken és a földön, ami egy nőtől származik, 0-s a vércsoportja, nagy mennyiségű alkoholt, nyugtatót és kokaint fogyaszt. Még érdekesebb, hogy magas a prolaktinszintje, ami arra utalhat, hogy szoptat. A csapatnak hallhatóan elakadt a lélegzete. Meglepő fejlemény volt, ami jelentősen emelte a téteket. – Ez azt jelenti, hogy Angelnek vagy kisbabája van, vagy nemrég elvetélhetett, de akár az egyik, akár a másik, valakinek valahol kapcsolatba kellett lépnie vele. Lehetett egy háziorvos, védőnő egy terhesrendelésen vagy klinikán, a szociális szolgálat, a baleseti sebészet vagy a Boots helyi ágának gyógyszerészeti tanácsadója. Hála Jason Robinsnak már van új fantomképünk Angelről, részletes arcvonásokkal. McAndrew nyomozó fogja kiosztani. Azt szeretném, hogy mindenki, de szó szerint mindenki elmenjen a megfelelő

helyekre, és feltegye a megfelelő kérdéseket. A csapat már készült szétoszlani, de Fortune nyomozó váratlan érkezése megállította őket. – Az egész csapatnak szólt a hívás, Fortune nyomozó – közölte szemrehányóan Helen. – Tudom, asszonyom, és elnézést kérek – válaszolta a fiatal rendőr elvörösödve. – De a techrészlegen dolgoztam a fiúkkal, és azt hiszem, találtam valamit. A csapat várakozóan visszatelepedett a székekre. – Azt próbáltuk megnézni, hogyan juthatnánk el a Bitchfest többi felhasználójának IPcíméhez. Azokat a férfiakat akartuk lokalizálni, akiknek kapcsolatuk volt Angellel. Nemigen értünk el eredményt, de átnézve a posztokat észrevettem valamit. Bizonyos visszatérő kifejezéseket és írásmódokat. Fortune-nek sikerült felkeltenie Helen érdeklődését. Sejtette, hová fog kilyukadni a nyomozó, és ha ez igaznak bizonyul, az mindent megváltoztat. – Több ember van, aki rendszeresen használja a fórumot, köztük a „PussyKing”, „fillyerboots”, „Blade”, „BlackArrow” nicknevek, akik beszámoltak a szexuális élményeikről, és arra bátorították a többieket, például Simon Bookert, Alan Matthewst és Christopher Reidet, hogy keressék meg Angelt. Elmondták nekik, hol találhatják meg, és mit fognak kapni tőle. Újraolvastam a beírásaikat, miközben a teches srácok tették a maguk dolgát, és feltűnt, hogy „PussyKing” több alkalommal is használta a „hasítsd szét a ribancot” kifejezést. És eszembe jutott, hogy „Penge” is használta ugyanezt a kifejezést. Aztán észrevettem, hogy mindketten a „leszippant” kifejezést használják a fellációra, és „fillyerboots” nicknél is ezt láttam. Továbbá mind a hárman egyformán rosszul, „extacy”nak írják az „ecstasy” szót. Ezek után végigvettem minden posztjukat, és a helyesírás, a központozás, a betűhibák mind megegyeznek. – Szóval mi egész idő alatt három emberre vadásztunk, holott… – Valójában egyetlen emberről van szó – fejezte be Fortune nyomozó. – És maga Angel az. Miközben Helen kimondta, már pörgött az agya. – Ő vezeti el magához az áldozatait. Az egész csapat meg volt döbbenve. Most már értették, miért nem sikerült lenyomozniuk Angel klienseit – mert nem léteznek. Hogyan tévedhettek ekkorát? – Rendben. Azonnal taktikát kell változtatnunk – mondta Helen, felrázva a bénult haderőt. – Feltételezhető, hogy a rossz helyesírás a kiszállított dobozokon szándékos megtévesztés volt, hogy azt higgyük, a gyilkosunk aluliskolázott, esetleg diszlexiás. Valójában pedig felkészült és tanult. Gazdag a szókincse, ért a számítógéphez és a

rejtőzködéshez a neten, kivételesen jól működik az agya, és a lebukás minimális kockázatával tudta megtervezni és végrehajtani ezeket a gyilkosságokat. Egyáltalán nem hülye. Ravasz, intelligens és merész. A csapat csüggött minden szaván, amelyből először öltött alakot részleteiben a gyilkosuk. – Sokat iszik, drogozik és nemrég gyereke született. Valószínűleg van valamilyen prostituált múltja, még ha soha nem tartóztatták is le, hiszen a DNS-mintája nem szerepel az országos adatbázisban. Lehet, hogy viszonylag rövid ideje űzi az ipart. Feltehetőleg súlyos zúzódásokat szerzett, talán meg is sebesült a legutóbbi támadása során. Sok mindent tudunk, megvan a fantomképünk, de okosan kell eljárnunk. Kezdjük a kutatást a piac felső szegmensében: escortok, diákok, és gondolkozzunk el a támadások geográfiáján. Fogadni mernék, hogy a városközponti vagy az északi részen működik, menjünk és keressük meg. A csapat gyorsan magához vette a fantomképeket, és egyszeriben megerősödött bennük az elszántság, hogy eredménnyel zárják le a vizsgálatot. Egyedül Charlie nem sietett a dolga után. Helen tudni szerette volna, hogy miért.

98 Charlie igyekezett minél hamarabb elhúzni az őrsről – de mégsem volt elég gyors. Helen elkapta, mielőtt kilépett volna az utcára. Egyenesen a tárgyra tért. – Mi ez az egész, Charlie? – Tessék? – Normál körülmények között nem tenném szóvá, de most nem ez a helyzet. Charlie a főnökére nézett. Nem látta értelmét hazudni, ezen már túlvoltak. – Steve. Azt akarja, hogy szereljek le. – Értem – válaszolta Helen. Nem volt meglepve. – Sajnálom, ha megnehezítettem számodra a dolgokat. Jobban kellett volna kezelnem Steve-et. – Nem a te hibád. Várható volt. Amióta csak… Nem kellett hangosan kimondania. – Tudom. De szükségünk van rád. Ezzel te is tisztában vagy, de végső soron azt kell tenned, ami neked a legjobb. Nem fogok az utadba állni, akárhogy döntesz, oké? Helen megnyugtatóan Charlie karjára tette a kezét. – Köszönöm. – És ha beszélni akarsz velem… – Persze. Helen már indulni készült. – És te hogy vagy? Helen megállt, váratlanul érte Charlie kérdése. Az újságosstandra vándorolt a tekintete az utca túloldalán, ahol az Evening News hirdetése újabb felfedezéseket helyezett kilátásba Robertről és Marianne-ről. Nem volt nehéz rájönni, mire vonatkozik Charlie kérdése. – Nem tudom, hogyan csinálta. – Ki? – Garanita. Tudja, merre járok, mit teszek. Kivel találkozom. Mindent tud. Olyan, mintha belém mászott volna, és nem tudom, hogy csinálja. – Szivárogtat valaki a csapatból? – Nem, itt nem csak a nyomozásról van szó. Hanem rólam. Személyes a dolog.

Szellemként követ az életem minden területén. Helen utálta, hogy tehetetlennek mutatkozik Charlie előtt, de nem volt értelme eltitkolni a sérelmei mélységét attól, aki maga is megjárta a poklokat. – Nehezebb ellenséggel is megbirkóztál már. Nem hagyhatod, hogy ő győzzön. – Helen bólintott. Tudta, hogy Charlie-nak igaza van, de nem volt könnyű optimistának lenni, miközben vert helyzetbe szorították. – Az a nő egy féreg – folytatta Charlie. – Nem érdemli meg, hogy egy lapon említsék veled. Bármije van ellened, te akkor is Helen Grace vagy. Hős. Ezt soha senki nem veheti el tőled. Én hiszek benned, és neked is hinned kellene magadban. Helen hálásan nézett Charlie-ra, nagyra értékelte a támogatását. – Ami Emilia Garanitát illeti – tette hozzá Charlie –, hamarosan meg fogja kapni, ami jár neki. A magafajta mindig megkapja. Charlie mosolygott, és Helen visszamosolygott rá. Röviddel ezután elköszöntek egymástól. Helen átmenetileg feldobódva tért vissza az őrsre – jólesett a bátorítás attól a nőtől, akit nemrég még mindenáron el akart távolítani magától. Az átriumon vágott át, amikor eszébe jutott, hogy azóta ki van kapcsolva a telefonja, amióta leleplezték Robert kilétét. A visszakapcsolás után számos hangpostaüzenet várta és egy SMS Roberttől. Ennyi volt az egész: „Rohadj meg!”

99 Késő volt már, amikor Charlie hazaért. 11.15-öt mutatott az óra, és néma volt a ház. Semmi jele nincs… – Szia. Charlie megrémült, amikor a sötétben megszólalt Steve hangja. Megfordulva látta, hogy a nappaliban ül. Bement, és villanyt gyújtott. Steve hunyorgott, bántotta a szemét a halogénlámpák éles fénye. – Órák óta várlak, de nyilván sokáig kellett dolgoznod. Semleges tónusban beszélt, nyoma sem volt hangjában a keserűségnek, amelyre Charlie számított. De ez a semleges tónus semmi jót nem ígért. Hivatalos színezete volt. – Hol voltál? – kérdezte Charlie. Érezte, hogy valami jelentős – valami rossz? – következik, de hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy itthon találta Steve-et. – Richardnál. A legjobb barátjánál. Charlie őt is felhívta, amikor Steve-et kereste, és ezek szerint Richard hazudott neki. Nem volt meglepve. – Sokat gondolkoztam. És meghoztam a döntést – folytatta Steve. Charlie nem szólt, feszülten figyelt. – Szeretnék egy gyereket, Charlie. – És most már hangot adott az elkeseredésének. – Mindennél jobban szeretném, ha lenne egy kisbabánk. De ez nem lehetséges, amíg te dolgozol. Ebben a munkakörben minden áldott nap veszélynek teszed ki magad. Nem akarom ezt még egyszer átélni. Értesz engem? Charlie bólintott. – Azt kérem tőled, hogy lépj ki. Akkor olyan életünk lehetne, amilyet mindig szerettünk volna. És ha ezt nem tudod, vagy nem akarod megtenni, akkor nem hiszem, hogy együtt maradhatunk. Elhangzott az ultimátum, ami már tizennyolc hónapja a levegőben volt. Ez tehát Marianne hagyatéka.

100 Éjfél elmúlt, üres volt az esetszoba. Azok a rendőrök, akik nem nyomokat követtek, otthon aludtak az ágyukban, annak biztos tudatában, hogy másnap újabb nehézségek várják őket. Helen összeszedte az aktákat, és keresett valamit, amiben elviheti. Nem volt helyes eljárás kimenni velük az őrsről, de haza akarta vinni, hogy friss szemmel újra átnézze őket. Még mindig átkozta magát, hogy ilyen könnyen vakvágányra lehetett vezetni. Kipp-kopp. Kipp-kopp. Közeledett valaki a néptelen folyosón. Ceri Harwood nyomozati osztályvezető. Helen azonnal éberségre intette magát. Jó ideje nem találkozott Harwooddal, nem is hallott felőle, és most egyszerre nyugtalanság fogta el. – Késői munka? – érdeklődött Harwood. – Éppen végeztem. Maga? – Igen, de nem ezért maradtam benn ilyen sokáig. Négyszemközt akartam beszélni magával, és úgy tűnik, erre csak a szellemek órája alkalmas. Lazán odavetett kis sértés. Helennek volt egy olyan kínos érzése, hogy csapdát állítottak neki. – Nem szerettem volna ezt úgy intézni, hogy jelen van a csapat. Az ilyen dolgokban szükség van a méltányosságra. – Tessék? – reagált Helen. – Leveszem magát az ügyről. Kimondta – elhangzott. – Milyen alapon? – Azon az alapon, hogy elbaltázta, Helen. Nincs gyanúsítottunk, nem tartóztattunk le senkit, és öt holttest fekszik a boncasztalon. És egy olyan felügyelő vezeti nekem a nyomozást, akit annyira lefoglal a rossz vérű unokaöccse védelme, hogy fel sem tűnik neki, ha a saját helyettese megkeféli a koronatanút. – Úgy gondolom, hogy ez így igazságtalan. Követtünk el hibákat, de minden eddiginél közelebb állunk ahhoz, hogy megtaláljuk az elkövetőt. Ez már a végjáték, és a legnagyobb tisztelettel azt javaslom…

– Ne tegyen úgy, mintha valaha is tisztelettel lett volna irántam, Helen. Tudom, mit gondol rólam. És ha legalább megpróbálta volna leplezni a megvetését, talán most nem itt tartanánk. De az az igazság, hogy magával csak a gond van, Helen. Ragályt terjeszt, amerre jár, és nincs bizalmam abban, ahogy ezt a nyomozást vezeti. Ezért voltam kénytelen a rendőrfőnökhöz fordulni. – Ki veszi át? – Én. Helen fanyarul mosolygott. – Végül csak sikerült közelebb kerülnie a céljához? Maga így működik? Így tud egyre magasabbra jutni anélkül, hogy ténylegesen dolgozna? – Vigyázzon a szájára, Helen! – Mindig a nyertesre tesz. Maga egy parazita. – Nevezzen, aminek akar. De most én vagyok a főnök, és elvették magától az ügyet. Harwood szünetet tartott, hogy kiélvezze a győzelmét. – Majd én kezelem a sajtót. – Ebben egy percig sem kételkedem. – És holnap reggel első dolgom lesz közölni a dolgot a csapattal. Mi lenne, ha rendet tenne maga után, és kivenne egy hét szabadságot? Majd keresünk magának valami más munkát, amikor visszajön. Például elvarrhatná a szálakat az Alexia Louszkogyilkosságban. – Örüljön, ha egyáltalán még viszontlát itt. – Ez kizárólag a maga döntése, Helen. Miután elmondta, amit akart, Harwood távozott, kifelé menet odavetve egy kurta jóéjszakátot. Helen utánabámult, és sokféle érzés kavargott benne, miközben ráébredt, hogy minden téren vereséget szenvedett. Kudarcot vallott. A nyomozás, ahogy a karrierje is romokban hevert, és semmit sem tehetett ellene.

101 Nem akart ránézni. Akárhogy könyörgött neki, az istennek sem nézett rá. Elszántan meredt az ablakra a tekintete, nem látva semmit. Tony Bridges átment az ágy másik oldalára, de ahogy közeledett Nicola látómezejéhez, a felesége másfelé fordította a pillantását. És könnyek peregtek le az arcán. Tony is sírt. Még be sem fejezte a vallomását, amikor hullani kezdtek a könnyei. Annyira erőt vett rajta a szégyenkezés, hogy csak akadozva, szaggatottan tudott beszélni. Először rémületet látott Nicola szemében – aggodalmat, hogy talán meghalt egy családtag, vagy Tony elvesztette a munkáját –, de lassan megkeményedett a tekintete és összeszűkült a szeme, ahogy világos lett számára, milyen bűnt követett el a férje. Távolság maradt köztük a kis szobában, nagyobb távolság, mint az egész eddigi házaséletükben. Mit mondhatna még neki? Hogyan tudná ezt jóvá tenni? Tony egy másik nő karjában kereste azt a valamit, amit soha többé nem kaphat meg a feleségétől. – Tudom, hogy most gyűlölsz. És ha azt akarod, hogy menjek el, nem fogok ellenkezni. De én maradni szeretnék. Kiléptem a rendőrségtől, és így megpróbálhatom jóvá tenni, változtatni az életemen, olyan férjjé válni, amilyet megérdemelsz. Nicola konokul nézett kifelé a nyitott ajtón. – Azt szeretném, ha minden úgy lenne köztünk, mint régen volt. Az első napokban, amikor egyetlen éjszakát sem töltöttünk távol egymástól, kizárólag egymásnak éltünk. Én most elkövettem egy szörnyű hibát, és bár tudom, hogy ezt soha többé nem lehet meg nem történtté tenni… szeretném, ha ez egy új kezdet lenne számomra. Számunkra. Tony lehorgasztotta a fejét, újra megrohanta a félelem, hogy Nicola véget vethet a házasságuknak, és kidobja az utcára. Hogy lehetett ennyire hülye? Ilyen önző? Nicola még mindig nem volt hajlandó reagálni. Amikor rendesen kommunikáltak, az egy szemhunyorítás jelentette az igent, a kettő a nemet, de mostanáig meg sem rebbent a tekintete. Az arca nedves volt a könnyektől, és Tony fogott egy papír zsebkendőt, hogy megtörölje. Nicola becsukta a szemét és nem is nyitotta ki, rá sem akart nézni az arcát szárítgató Tonyra. – Talán soha nem fogadsz már vissza, de én akkor is szeretném megpróbálni. Nagyon szeretném. Nem fogom rád kényszeríteni magam, és ha azt akarod, hogy most elmenjek, és hívjam ide az anyádat és mondjam el neki, hogy mi történt, megteszem. De ha kellek még neked, akkor engedd meg, hogy megpróbáljam jobbá tenni a dolgokat. Nem lesz több külön töltött éjszaka, nem lesznek rövidre fogott beszélgetések. Nem jön többé gondozó,

nem lesznek itt idegenek. Csak te, meg én és Charles Dickens. Tony átment az ágy fejéhez, és most először Nicola nem fordította el a tekintetét. – Csak rajtad múlik, szerelmem. A te kezedben van a döntés. Megengeded, hogy megpróbáljam? Mindent átható csend lett a szobában – Tony nem hallott mást, csak a saját szíve zakatolását. Úgy érezte, hogy mindjárt szétrobban, de akkor végre megrebbent Nicola szemhéja. Egyet hunyorított, és csukva maradt.

102 A Hallgatói Tanácsadó Központ a Highfield Road lepukkantabb végén működött Portswoodban. Közel volt a Southampton University campusához, de a Solent University és az Országos Oceanográfiai Központ diákjait is kiszolgálta – feltéve, hogy vállalták a kibumlizást olyan messzire északnak. Sanderson nyomozó kint állt az épület előtt, előre-hátva hintázva fáradt lábán, miközben Jackie Greene érkezését várta. Az egyetemisták éjszakai baglyok, és ez okból a tanácsadók gyakran dolgoznak későig, de Sandersont ennek ellenére bosszantotta Greene késése. Felnőtt nő volt – a központ szolgáltatásvezetője és legtapasztaltabb tanácsadója –, nem elvárható tőle, hogy pontosan érkezzen a rendőrséggel megbeszélt időpontra? Amikor végül felbukkant a túlsúlyos Ms. Greene, hamarosan kiderült a késés oka is. Nem nagyon kedvelte a rendőrséget. Vagy a baloldali elkötelezettsége miatt (az asztali számítógépe tele volt ragasztva az Országos Diákszövetség és a Greenpeace matricáival), vagy azért, mert szolidaritást vállalt a hallgatókkal, akikkel szerinte durván bántak a rendőrök a legutóbbi, az egyetemi költségvetési megszorítások elleni tiltakozások során. Akármi volt az ok, nem akarózott segítenie. De Sandersont ez nem érdekelte. Rossz kedvében volt, és készen állt a megütközésre. – Olyan női hallgatókat keresünk, akik egyben szexmunkások is, vagy azok voltak. Valószínű, hogy az illető kábítószereket és alkoholt fogyaszt, feltehetően hajlamos az erőszakra, és úgy véljük, hogy nemrégiben gyereket szült. – Túl sok a „valószínűleg” meg a „feltehetően” – válaszolta elutasítóan Greene. – Beszéltek már a helyi szülészetekkel? – Természetesen, de az önök szervezete szolgáltat a teljes diák népességnek, és ebben a minőségükben innen várhatjuk a legtöbb segítséget – mondta Sanderson, nem reagálva Greene kísérletére, hogy elhárítsa a kérdéseit. – Miből gondolják, hogy egyetemi hallgató? – Nem tudjuk, hogy az-e. De fiatal, jó a kifejezőkészsége és nagyon ért a számítógéphez. Nem az az agyatlan, iskolából kimaradt típus. Olyan valakiről beszélünk, aki előtt ígéretes jövő állt, de aztán nagyon félrecsúszott. Ha kisbabája van, vagy volt, akkor rendkívül fontos, hogy minél gyorsabban megtaláljuk. Van róla egy fantomképünk, szeretném, ha megnézné, hátha beugrik valami. Jackie Greene átvette a fantomképet. – Valószínűleg súlyosan megsérült vagy megsebesült egy nemrégi támadásban. Ha felhívta vagy felkereste magát egy ilyen személy…

– Nem ismerős. – Nézze meg újra! – Minek? Már megmondtam, hogy nem ismerős. Remélem, nem kételkedik a szavamban. – Nem biztos, hogy érti, mennyire komoly dologról van szó. Öt ember halt már meg, és lesznek még többen is, ha nem állítjuk le, ezért nagyon kérem, hogy gondolkozzon. Felvette a kapcsolatot a szervezetükkel olyan szexmunkásként dolgozó diák, akire ráillik ez a leírás? – Istenem, magának tényleg fogalma sincs semmiről, ugye? – mondta Greene fejcsóválva. – Tessék? – Tucatszám vannak. Rengeteg lány hív minket hétről hétre, akik megfelelnek ennek a leírásnak. Tudja, milyen drága manapság diplomát szerezni? Szerintem nem tudja. Sanderson nem reagált a sértésre. – Folytassa! – Nem fogok magának neveket mondani. A beszélgetések abszolút bizalmasak, ezzel azért tisztában kéne lennie. – Magának meg a rendkívüli körülményekkel kellene tisztában lennie, de ahogy látom, nem ez a helyzet. Szerezhetek bírósági végzést, amellyel betekinthetünk az aktáikba. Ami azt jelenti, hogy minden diák minden ügyébe beleássuk magunkat, aki valaha is kapcsolatba lépett magával. – Fenyegethet, amivel akar, nem fogok neveket mondani. – Újra megkérdezem. Illik valakire a leírás a kapcsolatai közül? – Maga süket, drága? Rengeteg lányra illik a leírás. Elfogy a pénzük, prostituáltak lesznek, kiderül, hogy nem tudják kezelni a dolgot, de akkor már késő. Tehát inni vagy drogozni kezdenek, sokan lesznek közülük bántalmazás, nemi erőszak áldozatai, teherbe esnek. Néhány ilyen lánynak hat vagy hét évig tartanak a tanulmányai, a papa meg a mama nem tudja fizetni, és a kormány garantáltan nem fog segíteni, így hát mit tehetnének? Sanderson enyhén megborzongott, de ugyanakkor szöget ütött a fejébe valami. – Várjon egy percet. Azt mondja, hogy akinek hosszabb a tanulmányi ideje, az nagyobb valószínűséggel köt ki prostituáltként? – Persze. Logikus, nem? Itt több tízezer fontba kerül diplomát szerezni, és a prostitúció jobban fizet, mint a pincérkedés.

– És milyen tanulmányok tartanak ilyen sokáig? – Állatorvosi egyetem, egyes mérnöki szakok, de legfőképpen az orvostudományi. – És lépett magával kapcsolatba mostanában olyan orvostanhallgató, akire illik a leírás? – Nem is egy. De megmondtam, hogy nem adok ki neveket. Jackie Greene hátradőlt a székben, összefonta a karját, és arra biztatta Sandersont, hogy menjen és hozzon bírói végzést. Majd hoz is, ha muszáj, de Sandersonnak támadt egy ötlete, hogyan szerezheti meg azt, amire szüksége van. Távozott a tanácsadó központból, és az egyetem adminisztrációs épülete felé vette az irányt. Alakot öltött egy elképzelés a fejében, és ellenőrizni akarta, amilyen gyorsan csak lehet. Végtére is ki tudna jobban végrehajtani egy házilagos thoracotomiát egy egykori orvostanhallgatónál?

103 Már órákkal ezelőtt el kellett volna mennie, Helen mégis maradt. Mindjárt kilenc óra – hamarosan összegyűlik a csapat –, Harwood pedig minden bizonnyal megvárja, amíg mindenki elfoglalja a helyét, akkor beviharzik, és átveszi az irányítást. Nagyon érti, hogyan kell időzíteni az ilyesmit a maximális hatás elérése érdekében. Kiválaszt valakit a ledöbbent csapatból, hogy tájékoztassa az eddigi fejleményekről, majd kiosztja a feladatokat. Mindez azt jelentette, hogy Helennek egy, legfeljebb két órája van, mielőtt kiteszik a szűrét. Összeszedte az aktákat az esetszobából, és bevette magát egy nyirkos kihallgatóhelyiségbe, amelyet mindenki igyekezett elkerülni. Az egész éjszakát rászánta, hogy végigmenjen a számos akta hatalmas iratanyagán, és megpróbáljon fontos kapcsolatokat találni a részletek tömegében. Visszafelé haladt a legújabb, legzűrösebb gyilkosságtól, kereste az összefüggéseket és párhuzamokat, utalásokra vadászott, amelyek megmagyaráznák, mi indította be Angelnél a gyilkosságsorozatot, és mi lehet a következő lépése. Volt ezeknek a férfiaknak bármilyen kapcsolatuk a diáksággal? Igénybe vettek valamilyen escortszolgáltatást, amely „jobbfajta” nőkkel kecsegtetett? Mitől kattant be a lány? Ki dühítette fel? Kérdések, kérdések, kérdések. Amikor felkelt a nap, és még mindig nem ért el haladást, Helen visszatért az alapokhoz. Kicsoda Angel, és mi váltotta ki ezt a gyilkosságsorozatot? Mi volt az a szikra, ami fellobbantotta a tüzet? Kinyitva az Alan Matthews-eset aktáját sokadszorra is újraolvasta a részleteket. Már annyira fáradt volt, hogy összefolytak a betűk a szeme előtt. Egy újabb adag hideg kávé után a bűncselekmény helyszínén készült fotókat kezdte el nézegetni. Számtalanszor látta már ezeket, mégis felfordult tőlük a gyomra – az a felvágott és közszemlére tett püffedt mellkas… Közszemlére tett. A kifejezés megragadt az agyában, miközben Alan Matthews holttestét nézte. Egyszerre megakadt a szeme a csuklyán, amelyet gondosan a férfi fejére helyeztek a halála előtt. Helen eddig azzal intézte el a dolgot, hogy a csuklya nyilván Angel biztonságát szolgálta – a kezdő gyilkos így védte önmagát, hogy ne ismerjék fel, amennyiben rosszul alakul valami, és az áldozat elmenekül. De mi van, ha valami mást jelez? A többiekre rászánta az időt – mocskolta őket, aztán biztos kézzel felvágta a testüket, kiélvezte a dolgot. A házilagos thoracotomiát, ahogy Jim Grieves fogalmazott,

ügyetlenebbül és brutálisabban hajtotta végre Alan Matthewson. Azért, mert amatőr, vagy valami más volt az oka? Idegesség? Helen vetett egy pillantást az órára. Fél tízre járt, gyakorlatilag elfogyott az ideje. Mégis úgy érezte, hogy végre talált valamit, mintha kezdene összeállni a kirakós a szeme előtt. Folytatnia kellett, és közben belekapaszkodni a hiú reménybe, hogy nem fedezik fel. Jelzett a telefonja, de nem reagált rá. Most nem engedheti meg magának a figyelemelterelést. A csuklya. Koncentrálj a csuklyára! Az első gyilkosság egyetlen megkülönböztető jegye. Angel azonosíthatatlanná akarta tenni magát arra az esetre, ha az áldozat elmenekül, vagy azért használta, mert nem akart az áldozat szemébe nézni, miközben megcsonkítja. Félt tőle? Cserben hagyta a bátorsága? Ismerte a férfit? Nem arra kellett a csuklya, hogy megfojtsa, és a későbbi gyilkosságok során már nem is használta. Mi tette az első áldozatot különlegessé? Valamiféle hatalma volt fölötte a férfinak? Mitől különleges Alan Matthews? Képmutató volt, korrupt, szexuálisan deviáns, egy pünkösdista gyülekezet tagja, előszeretettel verte a családtagjait. Egy emlék visszhangja. Helennek beugrott valami. Egyszerre félretolta az aktákat, és keresni kezdte a megfigyelési anyagot, amelyet Fortune nyomozó és a csapata gyűjtött a Matthews családról. Lényegtelen adatok sokasága, időbeosztások, minden, ami hasznukra lehet, de Helent most csak a temetésen készült fotók érdekelték. Hiszen ő maga is jelen volt a temetésen, az ég szerelmére – lehet, hogy egész idő alatt ott volt a válasz az orra előtt? Képek arról, ahogy elhagyják a házat, ahogy érkeznek a gyászolók, ahogy a család távozik a templomból. Mindegyik ugyanazt a kérdést veti fel. Ott van Eileen, az idősebb lánya, Carrie támogatja. És ott vannak az ikrek, az elegáns sötét öltönyükben. De hol van Ella? Alan Matthews, amíg élt, szívesen adta elő a négygyermekes családapát, a nemzőerős pater familiast egy szorosan fogott, fegyelmezett és keresztény családban, de akkor hol van a kisebbik lánya? Miért nem ment el az apja temetésére? És, ami még fontosabb, miért nem tett róla soha említést a család? Sem a rendőrségi kihallgatásokon, sem a temetési gyászbeszédekben. Miért satírozták ki Ellát a képből? Ahogy Helenben megfogalmazódott ez a gondolat, máris egy újabb követte. A szív. A többiek szívét mind a munkahelyükre szállította le, kivéve Alan Matthewsét. Azt a család otthonába vitte. Ennek is lehet valamilyen jelentősége? Helen telefonja megint zümmögött. A dühöngő Harwoodra számítva most sem akarta felvenni – de akkor meglátta, hogy ki a hívó, és mégis beleszólt:

– Grace felügyelő. – Üdv, főnök, én vagyok az – jelentkezett be Sanderson nyomozó. – Az egyetem felvételi irodájából hívom, és azt hiszem, találtam valamit. Átnéztem azoknak a diákoknak a listáját, akik ebben a tanévben maradtak ki, különös tekintettel az orvostanhallgató nőkre. És van egy nevem. – Ella Matthews? – Ella Matthews – erősítette meg Sanderson, csodálva a főnöke jövőbelátását. – Az első évben jó tanuló volt, de aztán nagyon félrecsúszott. Későig dolgozott, majd részegen vagy drogosan jelent meg az órákon, aggresszíven viselkedett a többi diákkal. A szociális tanácsadója azt gyanította, hogy prostitúcióra kényszerült, mert nem kapott pénzt a családjától. Kész csődtömeg volt. És hat hónap múlva kimaradt. – Szép munka, innen folytassa. Keresse meg a barátait, az oktatóit, bárkit, akinek információja lehet arról, milyen helyekre szokott járni, hol érzi magát biztonságban, hol szerzi be a kábítószert, s a többi. Ő az első számú gyanúsítottunk, nézzen utána mindennek. Sanderson elköszönt. Helen tudta, hogy nincs már joga utasításokat adni, de most végre volt valami a kezükben, esze ágában sem lesz hagyni, hogy Harwood elszúrja. Helen még mindig a magáénak érezte az ügyet, és nem állt készen arra, hogy feladja. Összeszedte az aktákat, és kisietett a szobából. Meg voltak számlálva az órái, de Helen tudta, hogy van egy ember, aki feltárhatja az igazságot. És most hozzá igyekezett.

104 Tíz óra elmúlt. Már rég munkába kellett volna menniük mindkettőjüknek. De csak feküdtek egymás mellett a szeretkezés utáni boldog ernyedtségben, a kisujjukat sem mozdítva. Az utóbbi néhány óra érzelmi viharai és szívfájdalmai múltán olyan jólesett ez a csend és nyugalom. Miután Steve benyújtotta az ultimátumot, Charlie első reakciója az volt, hogy visszavág neki. Utálta, ha sarokba szorították, utálta, hogy választásra kényszerítik a zsaru hivatás és az anyaság között. De már akkor tudta, miközben azzal vádolta Steve-et, hogy önkényesen áthelyezi a gólvonalat, megszegi a szavát, hogy el fogja veszíteni a vitát. Mert ha tényleg választania kell a férje és a munkája között, abból mindenképpen Steve jönne ki győztesen. Charlie szeretett rendőr lenni – világéletében ezt akarta csinálni, és nagy árat fizetett ezért az ambícióért. De Steve-nek igaza van, és nélküle nem tudta elképzelni az életét. Valóban van egy hiány az életükben, annak a babának az eltörölhetetlen nyoma, akit Charlie a fogva tartása alatt elveszített. Órákon át köröztek egymás mellett, de Charlie végül megígérte, hogy ott hagyja a munkahelyét. Ezen a ponton Steve sírva fakadt. Charlie is. Rövid úton az ágyban kötöttek ki, olyan mohón és szenvedélyesen szeretkezve, ami mindkettőjüket meglepte. Mellőzték a fogamzásgátlást, néma egyetértéssel pecsételve meg, hogy változott a helyzet, és már nincs visszaút. Milyen kellemes, dekadens érzés volt itt heverni egymás mellett. Charlie kikapcsolta a telefonját, és száműzött minden gondolatot a fejéből Helenről és a csapatról, akik nyilván azt találgatják, hogy hol lehet. Később majd felhívja Helent és megmagyarázza neki. Ha érzett is lelkifurdalást a gondolatra, Charlie nem vett róla tudomást. Már meghozta a döntést.

105 Helen biztosra vette, hogy Eileen Matthews becsapja az orra előtt az ajtót, de ez egyszer szerencséje volt. Az egyik fiú ment ajtót nyitni, és meglátva Helen rendőrigazolványát, egyből beengedte. Amíg felszaladt az emeletre az anyjáért, Helen felmérte a nappali szobát. Minden, amit látott, csak megerősítette a gyanúját. Eileen Matthews bemasírozott szobába. Ordított róla, hogy prédikálásra készül, de Helennek most nem volt hangulata a kioktatáshoz. – Hol van Ella? – indította meg a rohamot, a bekeretezett fotókra mutatva a nappali falán. – Tessék? – kérdezte Eileen. – Vannak képek magáról és Alanről. Rengeteg fotó az ikrekről. És Carrie-ről is: a konfirmálásán, az esküvőjén. De egy képet sem látok Elláról. Maga és a férje nagyon nagyra voltak a családdal. Tehát újra megkérdem: hol van Ella? Olyan hatása volt, mintha arcul vágta volna Eileent. Átmenetileg elakadt a szava, szaggatottan, zihálva kapkodta a levegőt. Helen egy pillanatig azt hitte, hogy el fog ájulni, de végül válaszolt: – Meghalt. – Mikor? – csattant fel Helen hitetlenkedve. Újabb hosszú csend után: – Meghalt a számunkra. Helen megrázta a fejét, egyszerre dühös lett erre az ostoba, bigott nőre. – Miért? – Nem kell válaszolnom ezekre a kérdésekre. – De igen, és ha nem kezd el beszélni most rögtön, megbilincselve fogom kivezetni ebből a házból. A fiai előtt, a szomszédai előtt. – Miért csinálja ezt velünk? Miért kell magának… – Mert úgy gondolom, hogy Ella ölte meg a férjét. Eileen kettőt pislogott Helenre, aztán lassan lerogyott a kanapéra. Helen azonnal tudta, hogy akármit titkolt is eddig Eileen, arra álmában sem gondolt, hogy a lányának része lehetett Alan meggyilkolásában. – Én nem… egyáltalán Southamptonban van? – nyögte ki végül Eileen.

– Úgy véljük, hogy Portswood körzetében lakik. Eileen bólintott, bár azt nehéz volt megállapítani, hogy mennyit fogott fel az egészből. Hosszú, súlyos csend ülte meg a szobát, amelyet váratlanul és a legalkalmatlanabb pillanatban tört meg Helen mobiljának csengőhangja. Harwood. Helen nem fogadta a hívást, kikapcsolta a telefont, és letelepedett a kanapéra Eileen mellé. – Mondja el, mi történt! Eileen nem válaszolt, még mindig tartott a sokkhatás. – Alant nem hozhatjuk vissza. De azt megakadályozhatjuk, hogy mások is meghaljanak. Magán múlik, Eileen, azon, hogy most beszél-e nekem. – Mindig is rossz vérű volt az a lány. Helen megrázkódott a kifejezés hallatán, de nem mondott semmit. – Kiskorában aranyos volt, de kamaszként megváltozott. Nem fogadott szót. Még nekem sem. Az apjának meg pláne. Lázadó, destruktív, erőszakos volt. – Kivel volt erőszakos? – A nővérével, az öccseivel, a nála kisebb gyerekekkel. – És maguk mit tettek erre? Hallgatás. – Mi történt vele az ilyen esetek után? – kérdezte meg újra Helen. – Meg lett fegyelmezve. – Ki fegyelmezte meg? – Természetesen Alan – válaszolta az asszony, mintha ez magától értetődő lenne. – Miért nem maga? – Mert ő volt a férfi. A család feje. Én csak a segítő társa vagyok, aki mindenben támogatja, de az ő kötelessége helyre tenni bennünket, ha rászolgáltunk. – Bennünket? Magát is „megfegyelmezte”? – Természetesen. – Természetesen? – Úgy van, természetesen – válaszolta Eileen határozottan. – Tudom, hogy a modern világban nehezményezik a testi fenyítést, de mi és az egyházunk többi tagja mindig is azt tartotta, hogy szükség van a verésre, mert abból tanul az ember. – És ez történt Ellával is? Verést kapott?

– Kezdetben. De ő abból sem tanult. Tizenévesen verekedésekbe bonyolódott, fiúkkal járt, ivott. – És mit kapott ezért? – Ekkor Alan szigorúbb fegyelmezést alkalmazott. – Vagyis? – Megverte. Az én jóváhagyásommal. És ha még ezután sem volt hajlandó megbánást mutatni, Alan levitte a pincébe. – Ahol? – Gondoskodott arról, hogy megtanulja a leckét. Helen a fejét csóválta, elképesztették a hallottak. – Hiába csóválja itt a fejét – tört ki váratlanul Eileen –, mert van három egészséges, engedelmes gyermekünk, akik különbséget tudnak tenni jó és rossz között, köszönhetően a neveltetésüknek. Mert arra neveltük őket, hogy tiszteljék az apjukat és rajta keresztül… – Alan élvezte a gyerekei megbüntetését? – Soha nem riadt vissza a kötelességétől. – Válaszoljon a kérdésemre! Eileen elhallgatott, meglepte Helen nem várt indulatossága. – Élvezte a férje, hogy megbünteti a gyerekeket? – Soha nem panaszkodott, hogy ezt kell tennie. – És a maga verését élvezte? – Nem tudom. Ez nem az „élvezetről” szólt. – Előfordult, hogy túl messzire ment? A maga esetében? – Én nem… – Előfordult olyan, hogy arra kérte, hagyja abba, de ő nem tette? Eileen lehorgasztotta a fejét és nem válaszolt. – Mutassa meg a pincét! Eileen megpróbált ellenkezni, de már elszállt a harci kedve, és pár perccel később lent álltak Helennel a dermesztően hideg pincében. Sivár és sötét helyiség volt durva téglafalakkal, teljesen üres, eltekintve egy széktől középen és egy lelakatolt műanyag ládától a sarokban. Helen megborzongott, de nem a hidegtől. – Mire való az a szék?

Eileen habozott, mielőtt válaszolt: – Alan azon a széken tartotta Ellát. – Hogyan? – Odabilincselte a bokáját és a csuklóját. Aztán kivett a ládából egy korbácsot vagy egy láncot. – Veréssel térítette észhez? – Néha. – Néha? – Meg kell értenie, milyen volt az a lány. Nem akart engedelmeskedni neki. Nem hallgatott rá. Ezért néha más módszerekhez kellett folyamodnia. – Például? Eileen gondolkozott egy másodpercig. – Attól függ, mit követett el. Ha vallásgyalázást, akkor székletet etetett vele. Ha lopott, teletömte a száját pénzérmékkel, és le kellett nyelnie. Ha fiúkkal volt, akkor a lába között verte, hogy többé ne csináljon ilyet. – Megkínozta? – hördült fel Helen. – Helyre tette – vágott vissza Eileen. – Úgy látom, nem érti, milyen vad gyerek volt. Kezelhetetlen. – Akit traumatizáltak. Traumatizálta a maga zsarnok férje. Miért nem lépett közbe, az ég szerelmére? Eileen már nem tudott Helen szemébe nézni. Úgy tűnt, hogy a férje jelenléte nélkül cserbenhagyja az erős meggyőződése. Helen megenyhültebb hangon folytatta: – Miért Ellát, és a többieket nem? – Mert ők azt tették, amit kértek tőlük. – Hány éves volt a nővére, amikor férjhez ment? – Tizenhat. Befejezte az iskolát, és hozzáment egy jó emberhez. – Az egyházból? Eileen bólintott. – Hány éves volt a férje, amikor összeházasodtak? – kérdezte Helen. – Negyvenkettő.

Eileen hirtelen felpillantott, mintha a helytelenítést kutatná Helen tekintetében. – A fiatal lányoknak szükségük van a fegyelmezésre. – Mondja maga – szakította félbe bosszúsan Helen. Súlyos csend támadt. Ez a helyiség tele volt nyomorúsággal, méreggel, gyűlölettel és erőszakkal. Milyen tehetetlennek érezhette magát az a fiatal lány egyedül a zsarnoki apjával, aki tettlegesen és szóval bántalmazta! Helenben felidéződtek a rég eltemetett képek a saját gyerekkorából, de erővel elhessegette őket. Az ikrek nyugtalankodhattak, hívták az anyjukat. Eileen megfordult, hogy felmenjen, de Helen megfogta a karját és visszatartotta. – Miért ment el? – Mert megtévedt. – Mert nem akarta ott hagyni az iskolát, és férjhez menni valakihez, aki a korát tekintve az apja lehetett volna? Eileen vállat vont, elege lett Helen jelenlétéből és ítélkezéséből. – Tanulni szeretett volna, igaz? Orvos akart lenni. Mindannak ellenére, ami vele történt, segíteni szeretett volna az embereken? – Az iskola hibája volt. Ott vernek ilyen gondolatokat a lányok fejébe. Mi tudtuk, hogy ebből csak baj származik, és így is lett. – Miről beszél? – kérdezte Helen. – Faképnél hagyott minket. Nem engedelmeskedett az apjának, azt mondta, hogy majd egyedül is megtalálja a módját a „tanulmányai” finanszírozásának. Jól tudtuk, hogy ez mit jelent. Most keserű éle volt Eileen hangjának. – Mi történt vele? – Prostituált lett. Idegenektől kért pénzt azért… – Honnan tud erről? – Mert elmondta nekünk. Amikor hazajött a fattyával a hasában. Helen hangosan sóhajtott, ahogy kibomlott előtte Ella életének teljes tragédiája. – Kitől lett terhes? – Nem tudta – felelte Eileen, de a maró él már eltűnt a hangjából. – Miért nem? – Mert bajba keverte magát. Egy csapat férfi… elcsalták egy lakásra.

– És megerőszakolták? Eileen váratlanul sírva fakadt, lecsüggesztette a fejét, rázkódott a válla. Hiába verték bele azt a sok dogmát, mégiscsak anya volt. – Eileen? – Igen. Két napig ott tartották. Helen behunyta a szemét. Szeretett volna elmenekülni Ella megpróbáltatásainak borzalmai elől, de a képek beleerőltették magukat az agyába. – Azt mondták neki, hogy elvágják a torkát, ha bárkinek szól – folytatta Eileen akadozó hangon. – És ő hazajött, amikor felfedezte, hogy terhes? Eileen bólintott. – És mi történt? – Alan elutasította. Mi mást tehetett volna? Kutatva nézett fel Helenre, mintha a megértéséért könyörögne. Helen üvölteni szeretett volna, rákiáltani, de lenyelte a mérgét. – Mikor volt ez? – Hat hónappal ezelőtt. – És ezután kisatírozták a családból? Eileen bólintott. – Alan korábban azt mondta az embereknek, hogy a tengerentúlon dolgozik egy orvosi segélyszervezetnek. De ezután már mindenkinek azt mondta, hogy meghalt. – És a fotók? – kérdezte Helen, azt remélve, hogy hozzájut egy nemrégi képhez a gyilkosukról. Eileen elhallgatott, majd könnyekkel a szemében újra felnézett Helenre. – Alan mind egy szálig elégette.

106 Helen sprintelt a motorjáig, visszakapcsolva a telefonját futás közben. Hét hangpostaüzenet. Mind Harwoodtól jöhetett, de Helennek most nem volt ideje erre. Sandersont hívta. Hosszan csöngött, míg végre beleszólt. – Tessék? – Sanderson, én vagyok. Tud most beszélni? Pillanatnyi csend, aztán: – Szia, anyu, várj egy másodpercet. Okos lány. Hosszabb csend, majd a tűzlépcső ajtajának nyitását és becsukását lehetett hallani. – Beszélnem sem volna szabad magával – magyarázta Sanderson fojtott hangon. – Harwood eszelősen keresi magát. – Tudom, és nehezemre esik, hogy még egy szívességet kérjek, de meg kell találnia nekem Carrie Matthewst. Derítse ki, mit tud a húga dolgairól, és próbáljon meg szerezni tőle egy fotót Elláról. Ha nincs neki, próbálkozzon az egyetemen. Alan Matthews megsemmisített minden fényképet, amin rajta volt, miután terhesen hazament egy csoportos nemi erőszak után. Ella Matthews a gyilkosunk, ez száz százalék. Magának és az egész csapatnak az legyen az első számú prioritás, hogy bevigyék, mielőtt újra ölne. – Rajta vagyok. Hívom, ha már lesznek híreim. Felfelé tartva a Jake lakásához vezető lépcsőn Helen egyszerre érzett pánikot és megkönnyebbülést. Megkönnyebbülést, mert találkozni fog vele, ugyanakkor szorongást is, ahogy úrrá lett benne a sötétség. Lehetett akármilyen erős, voltak pillanatok, amikor elgyengült. A világ tele van gonoszsággal, és néha úgy érezte, visszalökik abba az időbe, amelyben mindenki pofozóbábja volt, amelyben ő és a nővére a vállán hordozta a világ bűneinek terhét. Most ideges volt, nem bírta már féken tartani a pánikot, azt az érzést, hogy bármelyik pillanatban újra ott találhatja magát abban a szobában. Jake át akarta ölelni, de Helen nem engedte. Kérés nélkül megláncolta magát, és közölte vele, hogy kezdjen hozzá. Tudta, hogy gorombán és agresszíven viselkedik, de nagy szüksége volt már erre. – Gyerünk! Jake habozott.

– Kérlek. Ekkor beadta a derekát. Kiválasztott egy közepes méretű lovaglókorbácsot az arzenálból, felemelte a karját, és határozotta mozdulattal lesújtott Helen meztelen hátára. – Újra. Jake megint felemelte a karját. Ezúttal nem habozott – érezte a Helen testéből kiáradó töltést, ahogy enyhült benne a szorongás. Újra lesújtott a korbáccsal, és még egyszer, s ahogy lendületbe jött, az ütések ritmusára nőtt benne az izgalom. Helen már nyögött, még több fájdalmat követelve. És Jake megadta neki, egyre gyorsabban és gyorsabban. Végül lassultak az ütések, ahogy Helen fokozatosan relaxált, és beállt a teljes nyugalom. Helen szerette a békének ezt a pillanatát. Az élete tele van veszéllyel, irányíthatatlan, de történjék bármi, ide mindig eljöhet. Jake volt az a fix pont, amelyre szüksége van, amikor bekeríti a sötétség. Nem szerette őt, de szüksége volt rá. Talán ez az első lépés az úton. Szerencséje volt. Talált valakit. Ellának nem sikerült ugyanez. A férfiak játékszere lett, akik kihasználták és élvezték a hatalmukat a nők felett. Először az apja, az erőszakra, szadizmusra és kegyetlenkedésre való hajlamával. Aztán egy csapat férfi, aki azzal szórakozott, hogy bezárt és megkínzott egy védtelen fiatal nőt. Brutálisan elbántak vele, és teherbe ejtették. Egyedülálló anyaként neveli a nemi erőszakból született gyermekét. Kéretlenül Robert képe ugrott be. És közvetlenül utána, mint mindig, Marianne jutott az eszébe.

107 Elképesztő, mennyire megnyugszik az ember, ha tudja, hogy már közel a vég. Ella fellélegzett, amikor meghozta a döntést. Kacarászott, énekelt Ameliának, úgy viselkedett, akár egy bolondos gyerek. Még ott lappangott benne a harag, lesve az alkalmat, hogy kitörhessen, és újra megmutassa magát, de ma reggel erre nem volt szükség. Néhány nappal ezelőtt elemelt pár csinos babaruhát a Bootsból. Most örült, hogy megtette. Azt akarta, hogy Amelia szép legyen, amikor rátalálnak. Mivel egyedül, segítség nélkül szülte meg a babát ebben a mocskos lakásban, soha nem tudta biztosan, mit érezzen iránta. A bűn gyümölcse volt, nem kívánt ajándék a megerőszakolóitól, emlékeztető a világ kíméletlenségére. Az volt az első reakciója, hogy megfojtja az üvöltő csomagot. Már megtenni készült, amikor a kislány ránézett. A támadói sötét bőrű, borostás, fekete hajú férfiak voltak. Amelia szőke, és aranyos kis gomb az orra. Ella következő gondolata az volt, hogy nem törődik a gyerekkel, azzal bünteti a puszta létezéséért, hogy szándékosan kiéhezteti. De aztán megérezte a melléből szivárgó tejét, és rájött, hogy itt egy nála nagyobb hatalom irányítja a dolgokat. És megszoptatta a babát. Időnként hozzáérintette a mellbimbóját a pici szájához, aztán elhúzta előle, hergelte a követelőző éhségét. De egy idő után ezt kegyetlenségnek és ostobaságnak érezte, s inkább engedte szopni. Rájött, hogy boldoggá teszi a szoptatás, a kisbaba gondozása, és ezekre a kurta pillanatokra, amíg összetartoztak, minden másról megfeledkezett, megszűnt létezni az erőszak, a képmutatás, a harag. Egy napon ráébredt, hogy nem akarja szenvedni látni a babát, hogy meg akarja védeni. Így amikor este elment otthonról, nyugtató-fájdalomcsillapító Night Nurse gyógyszert adott a tápszerhez. Ettől nyugodtan aludt, amíg a mamája haza nem ért. Szomorúság járta át a szívét, de elűzte. Elszánt magát, hogy ezt az utat járja, nem volt értelme sajnálkozni. A tabletták ott vártak rá a konyhában. Csak annyit kellett tennie, hogy elkészíti a tápszert. Nem volt más kiút.

108 A két nő farkasszemet nézett egymással, egyik sem volt hajlandó meghátrálni. Harwood éppen támadásban volt, lehordta Charlie-t a felelőtlenségéért, amikor Charlie ledobta az atombombát. Azonnali hatállyal le akar szerelni. Harwood, azzal az erőfeszítés nélküli könnyedséggel, amellyel az ambiciózus emberek rendelkeznek, egy pillanatra leállt, aztán tolta tovább a gőzhengert. Egyszerűen nem fogadta el Charlie lemondását. Időt adott neki, hogy átgondolja a dolgot, belássa, hogy milyen súlyos hibát követ el, és visszatáncoljon, mert nagy jövő vár rá a testületnél. Charlie-ban felmerült, nem ígérte-e azt Harwood a rendőrfőnöknek, hogy ő majd átveszi Helen helyét, így ez a nagyon fontos nyomozás nem fog kárt szenvedni Helen váratlan távozása miatt. – Charlie, szükségünk van magára. Az egész csapatnak szüksége van magára – folytatta Harwood –, tehát arra kérem, hogy vonja vissza. – Nem tehetem. Szavamat adtam rá. – Megértem, de mi lenne, ha beszélnék Steve-vel? Tudom, hogy gondjai voltak Helennel, de ő már nem tényező. – Nekem az. És ez még egy nyomós ok arra, hogy… – Értékelem a lojalitását, higgye el, de úgy tűnik, nem látja a fától az erdőt. Már közel járunk ahhoz, hogy elkapjuk a gyilkost, és nekem most minden használható emberre szükségem van. Le kell zárnunk ezt az ügyet. Mindenkinek ez szolgálja az érdekét. De leginkább a te karrieredét, gondolta Charlie, bár nem mondta ki hangosan. – A legkevesebb, amit elvárok magától, hogy ledolgozza a felmondási időt. Tudja, milyen háklis tud lenni a HR a nyugdíjak és egyebek dolgában, ha valaki megszegi a szerződés pontjait. Legalább ennyit tegyen meg nekem, és segítsen lezárni ezt a dolgot. Charlie nem sokkal ezután kapitulált. Az az igazság, hogy rosszul érezte magát, amiért cserben hagyja Sandersont, McAndrew-t és a többieket ilyen kritikus időkben. Ezzel együtt rettenetesen furcsa volt, amikor elfoglalta a helyét az esetszobában. Helen nélkül máshogy mentek a dolgok. Sanderson képbe hozta Harwoodot. Aki most eligazítást tartott a csapatnak, de Charlie kikapcsolt, unásig ismerte már a protokollokat, amelyeket Harwood alkalmazott. Még nem akadtak Ella nyomára, de most már csak idő kérdése volt – túl sokat tudtak róla. Harwood a tárgyra tért, és Charlie konstatálta, hogy az új főnök végül kimutatta a foga fehérjét.

– A legfőbb prioritás elkapni Ella Matthewst, olyan gyorsan és tisztán, amennyire csak lehet – közölte Harwood. – Sorozatgyilkossal van dolgunk, aki újra és újra ölni fog, ha nem állítjuk meg. Ennélfogva soron kívüli bírósági felhatalmazást kértem és kaptam fegyverhasználatra az elfogás során. Mozgósították és kérésre bevetik a Taktikai Támogató Egységet. Charlie végignézett a csapaton, és látta, hogy az emberek megdöbbentek és feszengenek, de Harwood zavartalanul folytatta: – Egyszerű feladat áll előttünk. Behozni Ella Matthewst. Élve vagy halva.

109 A legnagyobb óvatossággal közelítette meg a házat, de meglepte – és megijesztette –, amikor kiderült, hogy erre semmi szükség. A sajtóhadak megmagyarázhatatlan módon eltűntek Roberték háza elől. A csendes kis zsákutcába visszatért a nyugalom, de ez gyászos csend volt – a szerény családi ház elhagyatottan állt az esőben, és lakatlannak tűnt. Helen mozdulatlanná dermedt, már-már elviselhetetlennek érezte a szorongást, miközben azt mérlegelte, mit tegyen most. Mindenáron a saját szemével akarta látni, min megy keresztül Robert, ezért szánta rá magát erre a lopakodó zarándokútra, de a Cole Avenue csendje arról árulkodott, hogy történt valami. Valami máshová vitte innen az ólálkodó firkászokat. Még mindig ott állt, döntésképtelenül, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Egy középkorú nő lesett kifelé, mintha attól tartana, hogy előugrik valaki, aztán odasietett a behajtón álló kis kocsihoz. Betett hátulra egy bőröndöt, majd visszaindult a házba. De félúton megtorpant, amikor észrevette a gyönyörű nőt a motoros bőrruhában, aki mozdulatlanul állt az utcán. Monica arcán előbb gyanakvás suhant át, amit a következő másodpercben felismerés követett, majd hirtelen és váratlanul elindult Helen felé. – Hol van? – szakadt ki Helenből. – Mit tett? – kiáltott rá Monica a dühtől elfulladó hangon. – Hol van? Mi történt? – Elment. – Hová ment el? Monica csak rántott egyet a vállán, és elfordította a tekintetét. Nem akarta, hogy Helen sírni lássa. – Hová? – Helen szégyellte magát, ennek ellenére haragos és türelmetlen volt a hangja. Monica éles pillantást vetett rá. – Tegnap este mehetett el. Ma reggel találtuk meg az üzenetét. Azt írja, hogy valószínűleg nem látjuk többé egymást. Hogy értünk teszi. Elakadt a szava. Helen odalépett, hogy megvigasztalja, de az asszony ingerülten félretolta. – Verje meg az isten, amiért ezt tette vele. Monica besietett a házba, és durván becsapta maga után a bejárati ajtót. Helen nem

mozdult, csak állt ott az esőben. Monicának természetesen igaza van. Helen meg akarta menteni Marianne-t. Meg akarta menteni Robertet. De mindkettőt kárhozatba döntötte.

110 Carrie Matthewsnak remegett a keze, ahogy átadta a fotót Sanderson nyomozónak. Ellát ábrázolta. Ella készítette magáról, és e-mailben küldte el a nővérének – a szolidaritás üzeneteként a száműzöttől, hogy legyen, amiről emlékeznek rá. Amikor Sanderson megjelent Carrie házánál Shirley-ben, Paul, a férje megpróbálta átvenni az irányítást, a háttérbe szorítva fiatal feleségét. Nagydarab, erőszakos pasas volt – egyházi elöljáró és a Keresztény Családi Rend alapító atyja. Sanderson kifejezett élvezettel parancsolta ki a szobából, nyilvános és feltűnő letartóztatással fenyegetve meg arra az esetre, ha nem engedelmeskedik. Megrendültnek – pontosabban feldúltnak – tűnt, de végül azt tette, amit mondtak neki. – Találja meg őt, kérem! Találja meg! – rimánkodott Carrie, miközben elővette a fotót a fiókos szekrénybeli rejtekhelyéről, és átnyújtotta Sandersonnak. – Ella nem olyan, amilyennek mindenki gondolja. – Tudom – válaszolta Sanderson. – Mindent megteszünk, amit csak lehet. De Sanderson nagyon jól tudta, milyen kicsi az esélye annak, hogy ez az ügy jól végződjön. Harwood elszánta magát arra, hogy minden szükséges eszközt bevessen a gyilkos megállítására, és Ella alighanem már túl messzire ment ahhoz, hogy féljen a haláltól. Ennek ellenére megnyugtatta Carrie-t, aztán búcsúzóul még azt is elmondta neki, hogy több szervezet és menedékhely létezik, ahol segítséget kaphat, ha egyszer szüksége lesz rá. Amint kilépett a házból, megszólalt a rádiója. Egy nőt, akire ráillik Ella személyleírása, most értek bolti lopáson a Boots helyi üzletében Bevoisban. Elmenekült a biztonsági őrök elől, és valahol a Fairview lakótelepen rejtőzködik. Sanderson másodpercek alatt kocsiba pattant, és visító szirénával repesztve követelt magának szabad utat a forgalomban. Tehát kezdődik. Ez már a végjáték. És Sanderson mindenáron részt akart venni benne.

111 Úgy osont be a lakásba, mint egy tolvaj. Szégyenteljesnek, rossznak érezte, hogy ott van, noha éveken át menedzselni tudta a dolgokat. Most kívülálló lett, felesleges és nemkívánatos személy. A Robert anyjával történt incidens után Helen csak kóválygott, nyomasztotta a súlya, hogy mekkora bajt okozott. Felhívta Jake-et, de a férfi éppen klienssel volt. Ekkor megállt, nem tudta, mihez kezdjen most. Nem volt már senki, akit felhívhatott volna. Fokozatosan elcsitultak az érzelmei, átadva a helyet a józan észnek. Tehet valami hasznosat is. Bár levették az ügyről, még ott van nála a legtöbb akta, és azt is fontosnak érezte, hogy megossza Sandersonnal, Harwooddal és a többiekkel, amit Elláról megtudott. Ha egyszer bíróság elé kerül az eset, minden „i”-re fel kell tenni a pontot. Nem engedhette meg magának, hogy olyan hibát kövessen el, amivel megfosztja az áldozatok családját a megérdemelt igazságszolgáltatástól. Összegezve magában a legutóbb szerzett bizonyítékokat Helen elindult a Southamptoni Központi Rendőrkapitányságra, hogy teljesítse a kötelességét. Az ügyeletes rendőr úgy tudta, hogy szabadságon van, ezért meglepődött a láttán. – A gonosz soha nem alszik, igaz? – próbált humorizálni. – Papírmunka – adott szándékosan kitérő választ Helen. Az ügyeletes beengedte. Helen felment a lifttel a hetedikre. Számtalanszor tette már meg ezt az utat – de számkivetettként még egyszer sem. A szobában megírta a jelentését, és az ügy aktáival együtt otthagyta Harwood íróasztalán. Már távozni akart, amikor valamilyen zaj megijesztette. Egy pillanatra össze is zavarodott – úgy tudta, hogy Harwood és a csapat a terepen követi a nyomokat –, aztán meglepődött. Tony Bridges volt az, a hajótörés másik áldozata. Egy másodpercig csak néztek egymásra. Helen szólalt meg elsőnek: – Hallotta? – Igen, és nagyon sajnálom, Helen. Ha bármit tehetek magáért, én… – Ennek semmi köze magához. Személyes. Harwood el akar távolítani. – Idióta. Helen elmosolyodott. – Lehet, de ő a főnök.

– Én csak szerettem volna ezt odaadni magának, illetve neki. A jelentésem. – Nagy szellemek, ha találkoznak – mondta Helen újra elmosolyodva. – Hagyja csak ott az asztalán. Tony gyászos képet vágott, és elindult Harwood irodája felé. Helen utánanézett, és arra gondolt: mekkora veszteség. Tony tehetséges és elkötelezett zsaru volt, aki belebukott egy pillanatnyi gyengeségbe. Hülye volt, de akkor sem ezt érdemelte. Melissa tanulatlan, de csavaros eszű figura volt, aki azonnal megragadta a kínálkozó lehetőséget, és kíméletlenül felhasználta Tony érzelmeit a célja érdekében. Most már az volt az általános vélekedés, hogy „Lyra” csak fikció volt. Helen haragudott magára, amiért hagyta, hogy átverjék. Milyen könnyedén húzta el Melissa a mézesmadzagot az orra előtt. Egyetlen ember puszta szavára besétáltak egy jó hosszú zsákutcába, és kitérítették a nyomozást – Helen belső monológját váratlanul megakasztotta egy gondolat. Mert természetesen nem Melissa volt az egyetlen ember, aki „ismerte” Lyrát. Volt még valaki, aki azt állította, hogy találkozott ezzel a kitalált személlyel. Egy fiatal nő. Egy fiatal nő kisbabával. Helen visszaidézte a beszélgetést – látta maga előtt a fiatal prostituáltat, amint esetlenül dajkálja a tekergő csecsemőt, miközben azt mondja, hogy ő ismeri Lyrát. A lány szinte csak egyszavas válaszokat adott, és iskolázatlannak tűnt, de Helen most már valami mást is meglátott benne. A borotvált fej, a sok piercing elrejtette a személyazonosságát, de az az arcforma. Helen Ella legfrissebb fotóját nézte, amelyet Sanderson kitett a táblára, és abban a pillanatban tudta, hogy az a fiatal lány – a magas járomcsonttal és a széles, telt ajakkal – Ella volt. Kizökkenve a gondolataiból meglátta Tonyt, aki őt bámulta. Úgy tűnt, hogy aggódik. – Jól van, főnök? Helen egy másodpercig rámeredt, alig merte elhinni, hogy igaz lehet. Aztán azt mondta: – Megvan, Tony. Elkaptuk.

112 Helen északnak tartva átrobogott a városközponton. Durván túllépte a sebességhatárt, de nem érdekelte. Tudta, hogyan kell vezetni a motort, simán lehagyott volna akárhány járőrkocsit, és másra sem tudott gondolni, mint hogy szembe fog nézni a gyilkosukkal. Tony próbálta megállítani, de Helen csak ennyit vetett oda neki: – Színemet sem látta, Tony. Amire készült, az veszélyes volt, és megsértett minden szabályt. Ha Tonyt bármilyen módon kapcsolatba hozzák a tetteivel, elveszíti a nyugdíját, a szolgálati juttatásait, mindent. Ezt nem tehette meg vele. Továbbá minél többen tudnak róla, annál nagyobb az esély, hogy valaki előbb jut el Ellához. Helen eldöntötte magában, hogy ez nem történhet meg. Fogalma sem volt, mit fog tenni. Egyszerűen elhatalmasodott rajta az érzés, hogy azonnal lépnie kell, mert küszöbönáll a rettenetes végkifejlet, és tudta, hogy mindent meg kell tennie egy újabb vérontás megakadályozásáért. Egy kisbaba élete forog kockán. És Elláé is. Dacára mindannak, amit elkövetett, dacára a borzalmasan kegyetlen bűncselekményeinek, Helen együttérzett Ellával, és élve, épségben akarta bevinni. Hamarosan megérkezett a Spire Streetre. Leparkolt a lepusztult bérház előtt, és ugyanannak a mozdulatsornak a részeként állította le a motort és pattant ki a nyeregből. Körülnézett – nem látott semmilyen életjelet az elhanyagolt utcán. Az övébe csúsztatva a gumibotot bement az épületbe. A lépcsőház hideg és elhagyatott volt, mindenütt a drogosok előző esti szemete éktelenkedett. A leharcolt épületet a következő évben tervezték felújítani, addig a lakásfoglalók és a kábítószeresek vegyes társasága vette birtokba. Úgy tűnt, hogy nyitott házat visznek, éjjel-nappal ki-be jártak az emberek, így nem volt nehéz eljutni a harmadik emeleti lakáshoz. Helen négy nappal ezelőtt itt látta legutóbb Ellát, egy koszos kanapén ücsörögve más prostituáltakkal és drogosokkal körülvéve. Nyomorultak egymásra utalt közössége. De Ella most nem volt itt. A rendőrigazolványt látva a lakás messziről szagló „tulajdonosa” feljebb irányította. Állítása szerint Ella a ház legfelső emeletén élt „fényes elszigeteltségben” – csak ő és a kisbabája –, elrejtőzve a szociális szolgálat kémlelő tekintete elől. Nem az a fajta ház volt, ahol az emberek kérdezősködni szoktak – tökéletes búvóhely a láthatatlan gyilkosuknak. Helen megállt a 9-es számú lakás előtt, és halkan lenyomta a kilincset. Zárva volt. Helen az ajtóra tapasztotta a fülét, és hallgatózott, hogy van-e mozgás odabent. Semmi. Aztán távoli sírás. Helen feszülten figyelt, hogy történik-e valami. De újra csend lett.

Kihalászott egy hitelkártyát a zsebéből, és bedugta az ajtó és a keret közti résbe. Húsz másodperc múlva felpattant az öreg és gyenge zár. Helen bejutott. Hangtalanul becsukta maga után az ajtót, és mozdulatlanná dermedve megállt. Semmi. Lassan elindult. A korhadt padlódeszkák tiltakoztak, ezért útvonalat változtatva a fal mentén osont tovább. A konyhaajtóban ismét megállt. Bedugta a fejét, és gyorsan körülnézett, de nem volt ott senki, csak egy piszkos mosogatót és egy kibelezett hűtőt látott magában zümmögni. Helen most a nappali – vagy legalábbis az annak kinevezett szoba – felé vette az irányt. Valamiért úgy érezte, hogy ott lesz Ella, de amikor belépett, ezt is üresen találta. Ekkor újra meghallotta a gyereksírást. Most már erősebb volt benne a félelem, mint az óvatosság. Maga előtt tartva a gumibotot átvágott a szobán, és határozottan belökte a háló ajtaját. Számított rá, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatják, de ez a szoba is üres volt – csak egy rendetlen ágyat és egy összecsukható kiságyat látott, benne a mocorgó csecsemővel. Helen rajtaütéstől tartva hátrapillantott, de minden csendes volt. Besietett a szobába. Itt van hát a gyerek. A kislány, akire Ella a legkevésbé sem vágyott. De akiről ennek ellenére gondoskodott. Helennek igaza volt, hogy ide jött. Letette a gumibotot az ágyra, lehajolt, és felemelte a babát, aki álmos szemét dörgölte az összeszorított pici öklével, miután megzavarták az alvását. Helent megmosolyogtatta a látvány. És a kicsi visszamosolygott rá. Ki tudja, mit látott, mit élt át ez a baba, de még mindig tud mosolyogni. Megőrizte az ártatlanságát. – Mi a francot csinál? Helen megfordult, és látta, hogy Ella áll a nappaliban, alig három méterre tőle. Az arckifejezéséből ítélve Ella inkább bosszús volt, mint dühös, de amikor Helen feléje fordult, azonnal megváltozott. Felismerve Helen arcát eldobta a bevásárlózacskókat, és menekülőre fogta. Helen várta, hogy becsapódjon a bejárati ajtó, de ehelyett azt hallotta, hogy kihúznak, majd hangosan belöknek egy fiókot. Ella másodpercek múlva visszatért, egy nagy csontozókéssel a kezében. – Tegye le a babát, és tűnjön el innen! – Nem tehetem, Ella. Ella a neve hallatán összerezzent. – TEGYE LE! – üvöltötte. A baba sírva fakadt, megrémítette a hangos kiabálás. – Vége van, Ella. Tudom, miken ment keresztül, tudom, hogy mennyit szenvedett. De

vége van. A saját és a baba érdekében itt az ideje, hogy feladja magát. – Most rögtön adja ide, vagy kiszúrom azt a rohadt szemét. Amikor Ella egy lépést tett felé, Helen magához szorította a kicsit. – Hogy hívják? – kérdezte Helen hátrálva, de nem veszítve el a szemkontaktust. – Ne szórakozzon velem. – Mondja meg a nevét, kérem. – Adja ide Ameliát. Fenyegető, indulatos volt a hangja, de nem jött közelebb. Hol a babára, hol Helenre rebbent a tekintete, mérlegelte a lehetőségeket. – Nem adom oda, Ella. Meg kell ölnie. Én csak a kicsi és a maga életéért aggódom. Nincsenek jó állapotban, és mindketten jobbat érdemelnek ennél a helynél. Engedje meg, hogy segítsek. – Azt hiszi, nem tudom, mi fog történni? Amint kitesszük innen a lábunkat, engem megbilincselnek, és soha nem látom többé a gyereket. – Ez nem így van. – Azt hiszi, bedőlök ennek a dumának? Ne is álmodjon róla. Egyikünk sem megy el innen. Ahogy Ella megindult felé, Helen elfordult, hogy megvédje a babát a támadástól. Ella szeme elsötétült, zihált az indulattól, és Helen abban a pillanatban tudta, hogy végzetes hibát követett el.

113 Charlie sietve hagyta el a Fairview háztömböt, csak nagy nehezen tartva lépést a főnökével. Harwood őrjöngött a dühtől, hogy az ígéretes „nyom” puszta időveszteségnek bizonyult. Berontottak a háztömbbe, miközben a Taktikai Támogató Egység és a kapitányság nyomozó csapata fedezte őket – jókora meglepetést szerezve annak a tizenhat éves lánynak, aki egy haverja lakásában rejtőzött el, miután kudarcot vallott az ügyetlen kísérletével, hogy ellopjon egy sminkkészletet a Bootsban. Felületesen hasonlított Angelre, de túl fiatal volt, ráadásul kiderült, hogy nem paróka a hosszú, fekete haja. Amint magukhoz tértek a barátjával a sokkból, kinyílt a csipájuk, és azután érdeklődtek, vajon mindig fegyveres különítménnyel támadnak-e a fiatal lányokra – ez sem derítette éppen jó kedvre Harwoodot. Más esetben, más megvilágításban akár vicces is lehetett volna a helyzet. De ehhez túl magasak voltak a tétek, és Charlie nyakába szedve a lábát loholt a felettese után. – Mi a fenét keres ez itt? Charlie kizökkenve a gondolataiból rájött, hogy Harwood Tonyra mutat, aki egy ismerős egyenruhással társalgott. Harwood gyanakvó tekintettel meredt Charlie-ra, de Charlie ezúttal ártatlan volt a dologban. – Fogalmam sincs. Odasiettek. – Maga nem lehet itt – közölte Harwood Tonyval minden bevezetés nélkül. – Bármit remélt is elérni azzal, hogy ide jött… – Befogná a száját? – förmedt rá Tony, azonnal belefojtva a szót. Volt valami Tony tekintetében, ami nem tűrt ellentmondást. – Helen tudja, hol van Ella. Elment, hogy megkeresse. – Mi? – Nem mondta el nekem, hogy hová megy. Sem azt, hogy honnan tudja, hol kell keresni. De attól félek, hogy veszélyben van. Segítenünk kell neki. Tonyból ömlött a szó, mintha az aggodalmától akarna szabadulni a hadarással. – Honnan a fenéből tudta? – Nem árulta el. Felmentem a hetedikre, hogy benyújtsam a jelentésem, és ott találtam. Azt mondta, hogy ne szóljak senkinek, de egyszerűen nem tehettem meg. – Állítsuk rá az egyenruhásokat. Ki akarok kérdezni mindenkit, aki látta őt vagy azt a

rohadt motorját. Ellenőrizzék a közlekedési kamerákat, hátha kiderül, hogy merre ment – mondta Harwood Charlie-hoz fordulva. – Rendelje vissza McAndrew-t az őrsre. Nézze át Helen iratait. Lehet, hogy azokban lesz valami nyom. – Mi a helyzet a telefonjával? Ha be tudnánk mérni… – Csinálja! Charlie elviharzott, Harwood követte. – Velem mi legyen? Hogyan tudok segíteni? – kérdezte Tony. Harwood megállt, és visszaszólt: – Tűnjön a pokolba!

114 Csapdába esett. Helen tovább hátrált a parányi hálószobában a közeledő Ella elől, de végül beszorult a sarokba. Napokon át imádkozott ezért a pillanatért – amikor végre szembenézhet a gyilkosukkal –, ami most eljött, és nincs más kiút, csak a halál. Helen szorosabbra vonta a babát a mellén, ahogy Ella még egy lépést tett előre. Becsapta magát azzal, hogy megmentheti Ellát? Hogy maradt még a szíve mélyén valami emberi? Meg kell próbálnia lekötni a figyelmét. Az őrületen túl megtalálni a hozzá vezető utat. – Akkor most megöl, de mi lesz utána? Az egész rendőrség magát keresi. Tudják a nevét, tudják, hogy néz ki. Tudják, hogy kisbabája van. A lenti drogosok tudják, hogy itt vagyok, tudják, ki maga, így nem maradhat itt. Mit fog csinálni? Rohan a vakvilágba egy csecsemővel? – Ő nem jön velem. – Miről beszél? – Nem tudom, mi lesz velem, de neki itt végződik. Túl sok mindenen ment már keresztül. – Nem mondhatja komolyan. – Mit gondol, mire van az a rohadt tápszer? – vágott vissza Ella. – Megvannak a tabletták is. Ma akartam neki beadni. És ezzel minden rendben lesz. – Ő még csak egy kisbaba, Ella. Az ég szerelmére, maga különb ennél. – Ne szólítson a nevemen. Ella meghalt. A kölyökkel is ez fog történni, és ha meg kell ölnöm magát, hogy visszakapjam, rohadtul megteszem. Még egy lépést tett feléjük. Már csak karnyújtásnyira volt tőlük. Helen megacélozta magát, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban lesújthat rá. És azt mondta: – Rajta, tegye meg. Megkönnyítem magának a dolgot. Helen lehajolt, és letette Ameliát az ágyra. – Ha tényleg meg akarja ölni, megkönnyítem a dolgát. Tessék, itt van. Tegye meg! A megdöbbent Ella Helenről a babára nézett, majd megint Helenre. A kicsi rúgkapált az ágyon, és kiszabadulva Helen szoros öleléséből sírva fakadt. – RAJTA! – emelte fel a hangját váratlanul Helen.

Ella még mindig habozott. Helen összehúzta magát, ugrásra készen leste, vajon mozdul-e egy millimétert is Ella a baba felé, de nem mozdult. És Helen abban a pillanatban tudta, hogy megnyílt előtte a lehetőség. – Figyeljen rám, Ella. Tudom, érti? Tudom, hogy a poklok poklát élte át, hogy úgy érzi, az egész világ maga ellen tör, és tele van gonosz, erőszakos férfiakkal, akik bántani akarják. És ebben igaza van. Ella gyanakodva méregette Helent, csapdát sejtett. Helen vett egy nagy levegőt és folytatta: – Megerőszakoltak gyerekkoromban. Nem is egyszer. Tizenhat évesen, kikerülve a gyámság alól, és az utamat keresve rossz döntéseket hoztam. Megfizettem értük. Máig fizetek. Szóval tudom, hogyan érezhet most. Tudom, hogy azt hiszi, nincs más kiút, pedig van. Ella hallgatott, és feszülten bámult Helenre. – Ezeket most találja ki. – Jól nézzen meg! – válaszolta Helen hirtelen feldühödve. – Látja, hogy remeg a kezem? Soha senkinek nem beszéltem még erről, egy léleknek sem. Ne merjen hazugsággal vádolni. Ella nem vette le róla a szemét. És erősen markolta a kést. – Nem teszek úgy, mintha ismerném magát – folytatta Helen. – Nem tudom, miket tett magával az apja, mit tettek magával azok a férfiak, de azt tudom, hogy nem kell így végződnie. Túljuthat rajta. Bármit tett is, megvolt rá az oka, és amikor Amelia idősebb lesz, szüksége lesz magára. Könyörögve kérem, ne hagyja el így, Ella. Ella tekintete most először a babára vándorolt. – Tudom, hogy van magában jóság. Tudom, hogy képes helyesen cselekedni a kislánya érdekében. Kérem, engedje meg, hogy segítsek. A pici kedvéért. Helen kinyújtotta a kezét. Azonnal tudta, hogy ezen múlik minden. Ez az utolsó esélye a megváltásra. Az utolsó esélye arra, hogy megmentse Ellát.

115 Sötétben botorkáltak – esetlen figurák egy biztos pont után tapogatva, ahol megvethetik a lábukat az ingoványos talajon. Miután visszaszáguldottak az őrsre, Charlie magához ragadta az irányítást. Hiába volt Harwood a főnök, hiányzott a gyakorlati tapasztalata, és Charlie hallani sem akart arról, hogy másra bízza a dolgot – túl nagy volt a tét. De nem jutottak sehová. McAndrew már kétszer is átnézte Helen aktáit, de nem talált bennük utalást Ella hollétére. Megpróbálták bemérni Helen mobiltelefonjának jelét, és rájöttek, hogy kikapcsolta. Hat órával ezelőtt használta utoljára, még innen a kapitányságról, így ezzel nem mentek semmire. A közlekedési kamerák tanúsága szerint Helen észak felé motorozott, de miután elhagyta a városközpontot, eltűnt a radarról. Hol lehet most? Mit vett észre, amit senki más nem? Charlie végigrohant a folyosón, le a lépcsőn, ki az őrsről. A csapat végzi tovább a kiadott munkát, de Charlie úgy érezte, neki a terepen van a helye. A kocsijához indult, és egyszer csak lelassított. Megfogalmazódott benne egy gondolat, felidéződött egy régi beszélgetés. Fokozatosan alakot öltött egy terv, és Charlie felvillanyozva ugrott be a kocsiba, hogy elrobogjon. Pontosan tudta, hová kell mennie. Fejek fordultak Charlie után, ahogy az íróasztalokat kerülgetve a hátsó irodák felé nyomult. A biztonsági őrök és a recepciósok, akik hiába tiltakoztak, utánasiettek, de Charlie eltökélten tört a célja felé, és már Emilia irodájában volt, mielőtt megállíthatták volna. Becsapva maga után az ajtót beszorított egy széket a kilincs alá, majd szembefordult az elképedt újságíróval. – Hol van? – vonta kérdőre Charlie. – Ki hol van? – Helen Grace. – Fogalmam sincs, és valójában nagyon szeretném tudni, hogy képzeli ezt… – Hogy csinálja? – Mit? Térjen már észhez, Char… – Tudja, hol van, tudja, kinél van!

– Az ég szerelmére, honnan… Emilia nem tudta befejezni a tagadást, mert Charlie már átvágott a szobán, megragadta a riporter torkát, és nekinyomta a téglafalnak. – Nagyon figyeljen, Emilia. Helen élete veszélyben van, és ha most rögtön nem felel a kérdésemre, istenemre odaszögezem a fejét ehhez a falhoz. Emilia már fulladozott, de Charlie még erősebben szorította a torkát. – Túl sok mindenen mentem már keresztül, nem fogom veszni hagyni, szóval azonnal mondja meg, hogy csinálja. Lehallgatja a telefonját? Elfogja az üzeneteit? Emilia megrázta a fejét. Charlie beleverte a falba. – HALLJUK! Emilia hörgő hangot adott ki, mintha beszélni próbálna, ezért Charlie lazított a fogásán. Emilia motyogott valamit. – Mi? – A motorja – krákogta Emilia. – Mi van vele? – sürgette Charlie. – Nyomkövető van a motorján. Tehát így csinálta. – Hogyan követi? – A telefonomon. Amíg öt mérföld sugarú körön belül van, meg tudom találni. – Helyes – mondta Charlie elengedve az áldozatát. – Vigyen el hozzá!

116 A baba visított az ágyon, hisztériába lovallva magát. Egyik nő sem hajolt hozzá, hogy elcsitítsa. Mozdulatlanná dermedtek az időben, a megváltás és a pusztulás borotvaélén. Helen nem vette le a szemét Elláról, aki nem fogadta el Helen felé nyújtott kezét, és a kést sem dobta el. Csak nézte meredten az üvöltő babát, mintha valami megfejthetetlen titokba próbálna behatolni. Helen úgy gondolta, hogy ha most gyorsan cselekedne, le tudná fegyverezni Ellát, aki már nem őt figyelte, de nem merte vállalni a kockázatot. Már csak azért sem, mert talán most egy hajszálnyira van attól, hogy meggyőzze. – Én nem akartam ezt. Helen összerezzent, amikor Ella beszélni kezdett. – Én nem akartam ezt. – Tudom. – Ő tehet róla. – Tudom, hogy az apja kegyetlen ember volt. – Szívességet tettem a többi gyereknek. – Az ikreknek? – És Carrie-nek is. Megszabadítottam őket. – Ez igaz, Ella. Hatalmaskodó szadista volt. – És mocskos képmutató. Tudja, mit mondott nekem? Azt mondta, hogy gonosz vagyok. Piszkos. Azt mondta, hogy fekete a szívem. – Tévedett. – Miután azok a férfiak azt tették velem, piálni kezdtem, drogokat, tablettákat szedtem, amihez csak hozzá tudtam jutni… pusztítottam magam, és… és megfogadtam, hogy soha többé nem kérek tőlük segítséget. Gyűlöltem az apámat. És őt is. Ella Ameliára pillantott. – De hét hónapos terhes voltam. És könyörögtem nekik, hogy segítsenek. Könyörögtem, hogy keressenek neki egy otthont. Vigyék el tőlem. Bevágták az orrom előtt az ajtót. Azt mondták, hogy a megerőszakolás a legkevesebb, amit megérdemeltem. Szaggatottan, keserűen törtek fel belőle a szavak. – A szemembe nézett és a legsátánibb dolgokat mondta és aztán…

– De újra találkozott vele, igaz? Később. Látta, ahogy felszed egy prostituáltat. Ella megfordult, és égő harag lobbant a tekintetében. – Csak néhány hét telt el. És ismerték egymást. Egy rohadt törzsvendég volt az apám. És akkor megértettem. Minden kedd este, a jó ég tudja, hogy mióta… Azok után, amiket mondott, azok után, amiket tett… – Hazudott magának, és hazudott a mamájuknak is. – Amikor elkaptam, meg sem ismert. Egy hülye fekete parókában és néhány karikával az orromban, de viselhettem volna akár a rohadt iskolai egyenruhámat egy nagy vigyorral a képemen. Mert másra sem tudott gondolni, mint hogy miben lesz része, miket fog megengedni neki „Angel”. Disznó volt, és csak azt kapta, amit megérdemelt. Helen erre nem mondott semmit. Amelia már kivörösödött a sírástól, ugató köhögés rázta a kis testet. – Fel kell őt vennünk, Ella. Fel kell vennie. Ella kijózanodott, és már megint gyanakodva tekintett Helenre. – Nem hagyhatjuk, hogy tovább sírjon. Már fulladozik. Amelia egyre hangosabban üvöltött, aztán újra kezdődött az ugató köhögés. Ella habozott. – Kérem, Ella! Tegye le a kést az ágyra, emelje fel a babát és menjünk ki innen mind a hárman. Ella Ameliára, majd a kezében tartott késre nézett. Eljött a pillanat: megteszi vagy meghal. – Vessünk véget ennek.

117 Fel, fel, fel. A Taktikai Támogató Egység kettesével vette a fokokat a lépcsőn, a málladozó épület legfelső emeletére tartva. A lépcső foghíjas és töredezett volt, a fegyveresek mögött haladó Harwoodnak vigyáznia kellett, hová teszi a lábát. Hallotta, hogy a nyomában érkező McAndrew hangosan szitkozódik, amikor beszakad alatta egy padlódeszka. Csendesebben, az istenért – sziszegett rá Harwood. Elérték a legfelső szintet. Lenézve Harwood felfedezte Helen motorját, ami a foglalt ház előtt parkolt az utca túloldalán. Charlie már előbb megérkezett – az itt élők megerősítették, hogy Ella Matthews az épület legfelső emeletén lakik. A taktikai támogatók megfigyelőállást vettek fel, és megkeresték a célpontot. – Mit látnak? – kérdezte Harwood rángatózva az idegességtől. – Két nő. – Grace? – És egy másik. – Mi történik? Hosszú hallgatás. – Nem látom. Mintha összekapaszkodnának. Innen nem elég jó a rálátási szög. – Más hely nincs, innen kell dolgoznia. Lát fegyvert? – Negatív. – Van tiszta rálátása? – Negatív. – Akkor mi a francot tud mondani nekem? – Forduljon a rendőrségi panasztestülethez, ha nem tetszik valami – válaszolta ingerülten a mesterlövész. – De nincs tiszta rálátásom, és anélkül nem teszek semmit. Ha maga jobban tudja, vegye át a helyemet. Úgy vetette oda a szavakat, hogy közben egyszer sem nézett fel, a távcsőre tapasztott szemmel követte az utca túloldalán kibontakozó drámát. Harwood füstölgött magában. Tudta, hogy a mesterlövésznek igaza van, de ez mit sem könnyített a helyzeten. Túl sok mindent tett fel egy lapra ennek a nyomozásnak a során, és nem engedhette meg magának, hogy ne járjon sikerrel.

Mi a franc folyik odaát?

118 Helen le nem vette róla a szemét. Ella ugyanezt tette: gyakorlatilag farkasszemet néztek egymással. Helen érezte bűzös leheletét, érezte a lábának nyomódó kés hideg acélját. Ella még mindig szorosan markolta a kést. – Miért akar megmenteni, Helen? – kérdezte váratlanul Ella. – Mert úgy gondolom, hogy tévesen ítélték meg. Mert úgy gondolom, hogy a világ tartozik magának. – Azt hiszi, hogy jó vagyok? – Maró él jelent meg a hangjában. – Tudom, hogy az. Ella keserűen mosolygott. – Hát akkor figyeljen ide! Azt akarom, hogy tudjon valamit. Szólni készült, de elhallgatott, mert hirtelen zajt észlelt a nappaliból. Egy padlódeszka nyikorgott. Helen azonnal tudta, hogy társaságot kaptak. Charlie? Tony? Taktikai támogatók? Helen szeretett volna kiüvölteni nekik, hogy tisztuljanak innen, de mozdulatlan maradt, szinte levegőt sem vett, és fenntartotta a szemkontaktust. Ella tétovázott egy másodpercig, aztán közelebb hajolt. – Nem bántam meg, Helen. Bármit is mondok majd később, azt akarom, hogy ezt tudja. Semmit sem bántam meg. Helen nem válaszolt. Ella pupillája kitágult, szabálytalanná vált a légzése. – Azok a férfiak, azok a képmutatók megérdemelték, hogy közszemlére tegyék őket – folytatta. – Boldogan villogtatták a jegygyűrűjüket, eljátszották a férj- és apaszerepet. Attól már nem voltak olyan boldogok, ha egy magamfajta lánnyal látták őket. Hát én változtattam ezen. Megmutattam, hogy milyenek is valójában. A világra néha ráfér, hogy felrázzák, nem igaz? Egy pillanatig lángoló tekintettel nézett Helenre, aztán kihúnyt a tűz a szemében. – De Ameliának jót akarok. Ezért magára fogom bízni. Bízhatok magában, Helen? – Szavamat adom. Nem fogom cserben hagyni. – Köszönöm. Ella szorítása lassan engedett a késen. A pengénél fogva Helen felé nyújtotta, hogy vegye el. Ekkor éles reccsenés hallatszott, és az oldalra tántorodó Ella nekizuhant a

gardróbszekrénynek. Helent egy másodpercre ledermesztette a megdöbbenés. Aztán magához tért, és odarohant Ellához. Amint letérdelt mellé, hogy segítsen, már tudta, hogy reménytelen. A golyó a halántékán találta Ellát, és már halott volt. Charlie berontott, de már elkésett. Helen a karjában tartotta a halott gyilkost, az ágyon még mindig bömbölt a vérrel befröcskölt kisbaba.

119 Helen, a melléhez szorítva Ameliát, kilépett a házból. Kollégák futottak oda segíteni, fotósok rajzottak körülötte, de ő senkit sem látott. Gorombán félretolta őket az útjából, és elszántan ment előre, hogy minél messzebbre kerüljön a vérontás helyszínétől. Emberek szólították a nevén, de Helen fülében csak zaj volt a hangjuk. Egész testében remegett az imént átélt traumától, az agya végtelenített hurokban, újra meg újra lejátszotta a mesterlövész golyójának éles becsapódását. Mindent megpróbált, hogy megmentse Ella zátonyra futott életét, de kudarcot vallott, és megint vér tapad a kezeihez. Elhaladva egy járőrkocsi mellett Helen megpillantotta a tükörképét a szélvédő üvegén. Szörnynek látta magát – eszelős, zilált külsejű, zsíros hajú nőnek vérfoltos ruhában. Most ébredt csak tudatára, hogy Charlie vezeti a mentőautó felé, és kedves hangon győzködi, hogy a babának és neki is orvosi ellátásra van szüksége. Helen hagyta, hogy beültessék a mentőautóba, de ezen túl nem volt hajlandó együttműködni. A mentősök minden kísérlete csődöt mondott, egyszerűen nem volt hajlandó elengedni Ameliát, aki már megnyugodott, és Helenbe kapaszkodott finom kis kezével. Helen benyálazta a hüvelykujját, hogy letörölje a vért a gyerek arcáról. A baba elmosolyodott az érintésre, mintha élvezné a csiklandozást. Helen hallotta, hogy beszélnek körülötte. Feltételezték, hogy sokkos állapotban van, nem képes tisztán gondolkodni, de tévedtek – Helen pontosan tudta, hogy mit csinál. Amíg Amelia a karjában van, semmi baj nem történhet vele. Legalább egy futó pillanatig védve van a sötét és kegyetlen világtól.

Epilógus 120 Helen megállt a Guildhall előtt, kivette a púderkompaktot a táskájából és ellenőrizte a külsejét. Két hét telt el Ella halála óta, és noha Helen még mindig fáradtnak és nyúzottnak látszott, már eltűnt az arcáról a rémületnek az a megkövült kifejezése, ami a történtek után még napokig jellemezte. Az esetet követően alig hagyta el a lakását, és most egyszerre ideges rosszullét fogta el. A Guildhallban rendszerint zenészek és komikusok lépnek fel, de ma a Hampshire megyei rendőrség színe-java gyülekezett a falai között, hogy kitüntessék az arra érdemeseket – köztük Helent. Könnyebb utakat is el tudott volna képzelni a normális életbe való visszatérésre, és erős volt benne a késztetés, hogy sarkon forduljon és elfusson. Ám amint belépett az épületbe, elárasztotta a közszeretet hatalmas hulláma. Mosolyok, hátba veregetések, spontán taps. A hetedik emeleti csapat körülrajzotta, megéljenezte a család kebelére visszatérő vezetőjét. Láthatóan aggódtak érte, attól féltek, hogy nem jön már vissza, és Helen meghatódott a szeretetüktől, a törődésüktől. Ahogy fogadta a gratulációikat, rá kellett jönnie, hogy bár ő állandóan ostorozta magát a hibái miatt, Charlie, Sanderson és a többiek szemében hős volt. Helen egyre idegesebb lett, ahogy minden kitüntetést átadtak, és végül rá került a sor. A főkapitány-helyettes maga nyújtotta át a hivatalos rendőri elismerést. A mellette álló Harwood nyomozati osztályvezető türelmesen várta, hogy másodikként ő is kezet rázzon vele. – Szép volt, Helen. Helen köszönetképpen bólintott, majd lement a színpadról. Miközben visszatért a helyére az első sorba, lassan eltöltötte a csendes megelégedettség érzése. Az utóbbi két hétben a sajtó kimerítően foglalkozott az esettel – minden helyi és országos napilap címoldalán ott volt Helen fotója, amint kihozza Ameliát az épületből. Helen csapata büszkén tette ki az újságkivágásokat a falra, a központi helyen a Southampton Evening News portréjával, amelyben nem győzték dicsérni Helen jellemét és eredményeit. Harwood neve teljesen kimaradt a tudósításokból, a létezéséről is megfeledkeztek. Talán mégiscsak van igazság a földön. A csapat jóformán a vállán vitte ki Helent a Guildhallból. Hosszú ebédszünettel

ajándékozták meg magukat: elcipelték a főnöküket a Crown and Two Chairmenbe, hogy megünnepeljék a nagyszabású nyomozás lezárását. Különleges állatfaj a zsaru – noha tudták, hogy Helen nem iszik, fel sem merült, hogy máshová menjenek, mint ebbe a sokat látogatott pubba. Helen nem bánta, megnyugtató hatással volt rá a meghitten ismerős hely, és örült, hogy újra boldognak és felszabadultnak látja a csapatot. Kiürítve a poharát Helen kisurrant a mosdóba, hogy egy percig egyedül lehessen, távol az ünnepléstől és a dicséretektől. De megpróbáltatásai még korántsem értek véget. – Barátokkal? Emilia Garanita. Ott volt a kitüntetési ceremónián, és most itt is megjelent. Mint Helen árnyéka. – Már a vécére is utánam jön, Emilia? – kérdezte Helen. – Nehéz magát egyedül találni. Helen erre nem válaszolt. Közvetlenül az eset után fegyverszünetet kötött a nemezisével, beleegyezett, hogy nem vádolja meg a riportert egy hivatásos rendőr megzsarolásának kísérletével, hogy a még súlyosabb ügyekről már ne is beszéljünk, és cserébe ígéretet kapott arra, hogy Emilia nem fogja üldözni vagy leleplezni az új életébe beilleszkedő kis Ameliát. Helen tudta, hogy a Matthews család úgysem menekülhet meg a vég nélküli élve boncolástól – Alan kegyetlenkedései és perverziói tág teret kaptak a sajtóban –, de szerette volna megvédeni az ártatlan kisgyermeket. Emilia tiszteletben tartotta a megállapodást, kizárólag Alan Matthewsra irányítva a reflektorokat, és ezzel párhuzamosan az egekig magasztalta Grace felügyelőt és a csapatát kétkolumnás cikkeiben, de Helennél ez sem törte meg a jeget. Gyakorlati okokból kötött alkut Emiliával. Ami a többit – különösen Robert hátterének érzéketlen leleplezését – illeti, azt Helen soha nem fogja sem megbocsátani, sem elfelejteni. – Nagyon örülök, hogy egyezségre jutottunk – mondta Emilia megtörve a csendet –, mert azt szeretném, ha mi ketten együttműködnénk a jövőben. – Nem ejtőernyőzött Londonba? – Még dolgozom rajta. A jelek szerint Emilia szenzációs leleplezése nem hozta meg neki a vágyott előmenetelt, de Helen ellenállt a kísértésnek, hogy tovább piszkálja a fájó pontot. – Sok szerencsét hozzá. Helen indulni akart, de Emilia megállította. – Szeretném, ha tiszta lappal kezdenénk, és… hát, szeretnék bocsánatot kérni. – Amiért követett? Amiért megfenyegetett? Vagy azért, mert tönkretette egy fiatalember életét? – csapott le rá Helen.

– A szakmaiatlan viselkedésemért. Jellemző Emiliára, gondolta Helen. Dacolva kér még bocsánatot is. – Nagyon sajnálom, és nem fordul elő többet. Nem volt valami sok, de Helen tudta, hogy milyen nehéz lehetett Emiliának ennyit is kiböknie. Elfogadta a bocsánatkérését, és otthagyta. Emilia mindenáron meg akarta hívni egy italra, hogy megpecsételjék a békekötést, de Helen nemet mondott. Nem volt szokása kocsmázni, és az ünneplésre sem érzett nagy kedvet. Különben is várták valahol.

121 Helen kis virágcsokrot szorongatva sietett végig az ösvényen. A lehullott levelek furcsán gyönyörű vörös és aranyszín szőnyeggel borították be a földet. Ezen a délelőttön még a nap is teljesítette kötelességét: kidugta a fejét a felhők közül, hogy meleg, párás fénnyel ragyogja be a jelenetet. Szinte néptelen volt a temető. Felekezetektől független börtöntemető a város szélén. Nem sokan tudtak róla – a nemkívánatos, gondoskodó hozzátartozók nélküli embereket helyezték itt végső nyugalomra. Ella Matthews pontosan beleillett ebbe a kategóriába. Az anyja és a családtagjai többsége ugyanúgy magára hagyta halálában, mint életében. Eladták a házukat, kerülték a sajtót, és megpróbáltak úgy tenni, mintha semmilyen felelősségük nem lenne a történtekben. Helen tudta, hogy ez nem igaz, és megvetette őket a gyávaságukért. De volt valaki, aki nem felejtett. Valaki, aki nem volt hajlandó ilyen könnyen félrehajítani szeretett nővérét. Carrie Matthews körülnézve megpillantotta a közeledő Helent, és félénken elmosolyodott. Egy kis ideig némán álltak egymás mellett, letekintve a jeltelen fakeresztre, mindketten elmerengve a testvéri szeretet terhén és jutalmán. Ők legalább nem felejtenek soha. Néhány méterre tőlük egy élénkpiros babakocsi állt a szürke sírkövek sorai között. Amelia aludt benne békésen, mit sem tudva a gyászos környezetről. Ella halála után a picit ideiglenes gondozásba helyezték, amíg nem találnak számára végleges megoldást. Szokás szerint először a hozzátartozókkal vették fel a kapcsolatot, de úgy tűnt, hogy senki nem tart igényt a semmiről sem tehető babára, míg végül, az utolsó pillanatban előállt Carrie Matthews. Carrie-nek nem lehetett saját gyermeke, és eltökélte magában, hogy az unokahúga nem nőhet fel árvaházban. Helen a könnyekig meghatódott, amikor értesült a hírről – elmondhatatlan megkönnyebbülést érzett, hogy Amelia megmenekül attól a sorstól, amely Marianne-nek és neki jutott sok évvel ezelőtt. Sok megpróbáltatás várt még rájuk, de Amelia helyzete most rendeződött, és biztonságban volt a család kebelén. Carrie váltott néhány szót Helennel, aztán elhelyezte a virágait a síron és megcsókolta a fejfát. Ez egyszer szembeszállt a férjével, úrrá lett a dogmáin és a basáskodásán, hogy méltóképp gyászolhassa a nővérét. Bár tudatában volt a lehetséges következményeknek, eddig állta a sarat. Helen figyelő tekintete változást észlelt Carrie Matthewson – új erő és elszántság született abból a vágyából, hogy tegyen valamit Ameliáért. Lehet, hogy ez a sírján kinőtt virág Ella hagyatéka. Talán, gondolta magában Helen,

mégis van remény.

A GABO Kiadó e-könyveiről A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is: M. J. Arlidge

Ecc, pecc A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1 Sam alszik. Most megölhetném. Nem fordítja felém az arcát – így nem lenne olyan nehéz. Megmoccanna, ha lépnék egyet? Megpróbálna-e leállítani? Vagy örülne, hogy véget ér ez a rémálom? Nem gondolkozhatom így. Észben kell tartanom, hogy mi a valóságos, mi a jó. De amikor fogoly vagy, végtelennek érzed a napokat, és a remény hal meg legelőször. Boldog emlékek után kutatok az agyamban, hogy távol tartsam a sötét gondolatokat, de egyre nehezebb rájuk találnom. Még csak tíz (vagy már tizenegy?) napja vagyunk itt, a normális élet mégis távoli emléknek tűnik. Stoppoltunk egy londoni koncert után. Zuhogott az eső, és sorra húztak el mellettünk a kocsik, még csak nem is lassítottak. Bőrig áztunk, és már vissza akartunk fordulni, amikor végre megállt egy furgon. Meleg és száraz volt odabent. Kávéval kínáltak egy termoszból. Már az illatától felvidultunk. Ennél már csak az íze volt jobb. Nem tudtuk, hogy utoljára ízleljük meg a szabadságot. Amikor magamhoz tértem, lüktetett a fejem. A számon megszáradt vér. Már nem a meleg furgonban voltam. Hanem egy hideg, sötét helyen. Álmodom? Zaj ijesztett meg a hátam mögött. Sam volt az, aki éppen feltápászkodott. Kiraboltak minket. Kiraboltak, és kidobtak valahol. Előrearaszolva tapogatom a falakat, amelyek körülzárnak bennünket. Hideg, kemény csempék. Beleütközöm Sambe, és egy kurta pillanatra átölelem, beszívom az illatát, amelyet úgy szeretek. Aztán elmúlik a pillanat, és tudatosul bennünk a helyzet rettenete. Egy használaton kívüli műugrómedencében vagyunk. Pusztulófélben lévő,

gondozatlan, se pallók, se táblák, se lépcsők. Semmi, ami a megmentőnk lehetne. Csak a mély, sima falú tartály maradt, ahonnét lehetetlen kimászni. Hallgatja az a gonosz dög az üvöltésünket? Valószínűleg. Mert amikor végül elnémultunk, megtörténik. Egy mobiltelefon csöngését hallottuk, és egy rövid, diadalmas pillanatig azt hittük, hogy jött valaki a megmentésünkre. De akkor megláttuk a telefon kijelzőjének fényét a közelünkben, a medence fenekén. Sam nem mozdult, hát én rohantam oda. Miért mindig én? Miért mindig nekem kell? – Helló, Amy. A hang eltorzított, nem emberi. Könyörögni akartam, elmagyarázni, hogy szörnyű hibát követtek el, de az, hogy tudják a nevemet, megfosztott minden érvtől. Nem mondtam semmit, így a hang folytatta, szenvtelenül és kérlelhetetlenül: – Életben akarsz maradni? – Ki maga? Mit tett velünk… – Életben akarsz maradni? Egy percig nem tudok válaszolni. Nem forog a nyelvem. – Igen. – A telefon mellett, a padlón találsz egy pisztolyt. Egy golyó van benne. Samnek vagy neked. Ez a szabadságod ára. Meg kell ölnöd, ha élni akarsz. Akarsz élni, Amy? Nem tudok beszélni. Hánynom kell. – Igen vagy nem? És elnémul a telefon. Ekkor kérdi meg Sam: – Mit mondtak? Sam alszik mellettem. Most megtehetném.

2 A nő felkiáltott fájdalmában. Aztán csend lett. Élénk színű csíkok jelentek meg a hátán. Jake felemelte az ostort, és egy suhintással újra lecsapott. A nő összerándult a kíntól, felkiáltott, majd azt mondta:

– Még. Ritkán mondott bármi mást. Nem volt az a beszédes típus. Nem úgy, mint Jake egyes ügyfelei. A szex nélküli kapcsolatban élő adminisztrátorokból, könyvelőkből és hivatalnokokból ömlött a szó: kétségbeesetten akartak tetszeni a férfinak, aki pénzért ütötte őket. Ez a nő más volt – csukott könyv. Soha nem említette, hogyan talált rá Jake-re. Vagy hogy miért jött el hozzá. Kurtán és világosan kiadta az utasításokat – hogy mire van szüksége –, aztán felszólította, hogy kezdjen hozzá. Mindig a csuklója lekötözésével indítottak. Két szegecses bőrszíj feszesre húzva, amivel a falhoz pányvázta a karját. A padlóhoz rögzített vas bokabilincsek a lábára. A ruhái szépen összehajtva az odakészített széken, ő meg itt állt, megbilincselve, alsóneműben, és várta a büntetést. Nem volt szerepjáték. Nincs „Kérlek, apuka, ne bánts” vagy „Rossz, nagyon rossz kislány voltam”. Ez a nő csak annyit akart, hogy üssék. Bizonyos tekintetben ez könnyebbség volt Jake-nek. Minden munka rutinná válik egy idő után, és néha jólesett, hogy nem kell kiszolgálnia szomorú, leendő áldozatok vágyait. Ugyanakkor frusztráló is volt, hogy ez a nő nem hajlandó megfelelő kapcsolatot kialakítani vele. Bármely S&M történés legalapvetőbb eleme a bizalom. Az alávetettnek tudnia kell, hogy biztos kézben van, hogy a domináns fél ismeri a személyiségét, a szükségleteit, és kielégítő élményben fog részesülni a mindkét fél számára elfogadható keretek között. Ha ez hiányzik, akkor gyorsan támadássá vagy erőszakká válik az aktus, az ilyesmi pedig határozottan idegen volt Jake-től. Felcsipegette a morzsákat – mert közben elhangzott egy-egy furcsa kérdés, egy-egy furcsa megjegyzés. Az idők során így tudott meg elemi dolgokat: a nő eredetileg nem southamptoni, nincs családja, hamarosan negyvenéves lesz, de nem bánja. Azt is megtudta az együttléteikből, hogy a fájdalmat keresi. A szex nem játszik szerepet benne. Nem akarta, hogy ingereljék vagy izgassák. Azt akarta, hogy büntessék. A verés soha nem ment túl messzire, de kemény volt és lankadatlan. Olyan teste volt, ami bírta – magas, izmos, erős –, és a régi sebhelyek arról tanúskodtak, hogy nem újdonság számára az S&M. A sok tapogatózás, a gondosan fogalmazott kérdések után Jake csak egyvalamiben lehetett biztos. Egyszer, öltözködés közben kicsúszott a blézere zsebéből a fényképes igazolványa. A nő azonnal felkapta a padlóról, így azt hihette, hogy Jake nem látta meg. Pedig igen. Úgy gondolta, hogy tud egyet s mást az emberekről, de ez meglepetésként érte. Ha nem látta volna az igazolványát, soha ki nem találja, hogy a nő rendőr. Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.