Kornis Mihály Színházi dolgok TERICUM Copyright © Kornis Mihály, 2003
Közönség előtt meghalni könnyű. színészközmondás
Előszó Nem győzök csodálkozni. Már megint írtam valamit, ami a színházhoz láncol. Nem akartam. Sosem akarom, mégis ez történik. Amint elvégeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendező szakát, eldöntöttem, hogy többé nem teszem a lábam színházba. És tessék. Van ebben valami példázatszerű. Holnaptól írom a hatodik vagy a hetedik darabomat. Komolyan, nem is tudom, hányadikat. Most meg szinte véletlenül egy könyvet is írtam színházi kifejezésekről, ez már az előszava. Holott azért lettem író, mert annyira nem akartam rendező lenni. Azért nem, mert még a főiskolán rájöttem, hogy mit is jelent színházban dolgozni, úgy értem, a valóságban milyen a reálisan létező színház, legalábbis mifelénk, és úgy láttam, nékem abban örömöm nem lesz. Miért is nem? Hú, annak millió oka van. Néhányra ebben a könyvben is célzok. Mégis, az összes közül a legfontosabb talán az, hogy én nem rendezőnek születtem. Mindig is színész voltam, írónak is színész vagyok. Úgy, ahogyan Petőfi Sándor. Eszem ágában sincs tehetség dolgában hozzá hasonlítani magamat, de tény, hogy amiképpen Petőfi minden művében, sorában és szavában színész is, azonképp én is. Ismert és nem ritka alkat ez. Hirtelenjében James Joyce-ot említeném, vagy Walt Whitmant, vagy Karinthy Frigyest. A „színész” azonban itt nem a szó szoros értelmében vett színészi tehetségre utal. Mit is jelent hát? Műveik válaszolnak erre a kérdésre, és az enyéim is a maguk módján. Úgy is fogalmazhatok, hogy amikor 1973-ban írni kezdtem, nyomban éreztem, végre megtaláltam a szerepköröm: önmagamat. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Sorsom a témám. Nyelvem a karakterem. Műveim: színészi pályám állomásai. Rendezőim a történelmi korszakok, melyekben élnem adatott. Színházaim: a céljaim. Ahol a képeim, a figuráim vannak, a lángoló helyzetek, amikről írni szoktam, akár prózát, akár darabot, ott van az én színházam, ott élek én, sehol másutt. Nem a könyvlapokon, nem is a színpad deszkáján, de a képzeletemben. A Vígszínház mindig nagyon jó volt hozzám, és két hosszú pillanatra a Katona József Színház is befogadott, de sosem éreztem magam otthon sem itt, sem ott − és egyetlen színházban sem. Csak a műveim. Ők jól érezték magukat.
Magánzó színész vagyok. Miért írtam akkor ezt a könyvet a színházról? Mert már jobban szeretek álmodozni a színházról, mint dolgozni benne. Magamban játszani a legjobb. Gyermekkoromtól imádom a színházas könyveket, élek-halok a régi teátrumi anekdotákért. Bárdy Ödön Thalia mosolya című gyűjteményét olvasgatni kisfiú koromtól mindmáig felhőtlenül boldog szórakozásom. Ilyet akartam írni most, vagyis hasonlót, de a magam hangján. Számomra negyven éve nem mondott senki a magyar színházról mint világról érvényeset. Molnár Ferenc, Kárpáti Aurél, Bálint Lajos óta hozzám e tájon a színházról nem szóltak. El akartam hát mondani, hogyan látom a színház világát; hogyan látom a világot: színházban. És a színészeknek akartam könyvet írni. Nem csak a rokonságunk miatt. Nem egyszerűen testvéri szolidaritás él bennem e hivatás gyakorlói iránt, de meggyőződésem, hogy a színházcsináláshoz szükséges valamennyi képesség színészi gyökerű. Azonkívül segíteni szeretnék a színfalak mögötti munka iránt érdeklődő olvasónak a színház szakmai zsargonjának megismerésében. Elemi ismereteket közlök, kicsit sem tudományos, könnyű csevegésre vállalkozom mindössze; pletykálkodom a színház helyszíneiről, szereplőiről, fontosabb fogalmairól, szlengjéről, a humoráról. Tizenhárom éve írom ezt a szótárt. Nem minden megjelent szócikk került e válogatásba, csak az, amely még ma is tetszik. Amelyiket meg szükséges és lehetséges volt, átírtam. 1990-ben kezdtem az akkor induló új Színházi Élet című lapban, a kedves Torda István kérésére. Mert oly szívhez szólóan kért: „írj úgy, mintha a régi Színházi Életbe írhatnál”. (Ott nekem volt egy másik életem.) Ám a lap sajnos hamarosan megszűnt. Kérését évekkel később akaratlanul is szinte szó szerint megismételte Gáspár Máté, a Pesti Est színházi programmagazinja − megsúgom: a Súgó − pártatlan ízlésű fő kreátora. Tréfás-komoly szómagyarázataim azóta is ott jelennek meg, hónapról hónapra. Hála néki. Köszönetemet fejezném ki még Horvai Istvánnak, amiért a szócikkeket átnézte, és Héjj Jánosnak, hogy a színpadtechnikai fogalmak tisztázásában segítségemre volt. Továbbá Pavlov Annának, a Tericum kiadó vezetőjének, aki a kiadók közül a legvonzóbb külalakú könyveket tervezi szerintem, azért kerestem meg, és most nékem is csinált egyet. Annuska nem csúszik el a napraforgóolajon. Remélem, eztán évente csinálunk egy újat. És nekem már soha többé nem kell betennem a lábam színházba. Kornis Mihály A, Á
Az álom nem az, ami már létezik, de az sem, ami sohasem valósulhat meg. Úgy van ez, mint az életben, a földön: nincs út, de jön sok-sok ember, és − utat vág! Lu Hszin acsarkodás A sikertelen színházi ember passziója. A kifejezés pontosan idézi meg a képet: hogyan szidja egyik a másiknak a harmadikat. Az acsargó színész meg van győződve róla, állandó sikertelenségének mások az okai, de gyermekibb lélek annál, hogy ezt a feltevését ne ossza meg a kollégáival is, akik szintén gyermeki lelkek, tehát a színház világára oly jellemző, felszínes tapintattal, türelmesen végighallgatják, sőt, utána maguk is acsarognak cseppet; kivillannak a fogak, csillog az ajkon a nyál, és gyerünk tovább, lefetyeljünk mással is. Színházban acsarogni édes. adaptáció Nem színházi előadásra szánt mű színpadi változata. affektál Megjátssza magát, mondja a magyar. Tanulságos, hogy a néző, aki nem feltétlenül jó ízlésű, esetleg élvezi is a színész affektálását. A nézők többsége ugyanis, az ízléscsőszök legnagyobb bosszúságára imádja magát, még hamis önmagát is. Tragikus szerepet játszó színésznek ritkán bocsátja meg az affektálást, de ha a hibájáért is szeretheti a színészt, boldogan magára ismer. Az ember önimádó főemlős. Feleki Kamill csodálatosan affektált például. Honthy Hanna, Mezey Mária, Lázár Mária a hamisság oly tündérfokán szólaltak meg, hogy az lassacskán valamiféle távol-keletien stilizált játékmódnak tetszett. Amit sokan elfelejtenek: a jól affektáló színész hanghordozásában határozottan érezhető az öngúny. Ami természetesen szintén nem több, mint jól formált önimádat. affér A színház világában kisebb horderejű, jelentéktelen, futó jellegű, és általában szexuális kalandra, ügyre utal. Akinek azonban állandóan új afférja van, szakmai értelemben is gyanús. Minden a színház helyett van, ami nem színház. Felmerül a kérdés: mi szüksége van a tisztelt kollégának afférokra, ha játszhat? áhítat
A néző figyelmének magas minősége és intenzitása. Szántszándékkal létrehozhatatlan. Akkor sikerül a legjobban, ha észre sem vesszük, hogy létrejött. A színészek azonban érzik, most mintegy megmarkolták a nézőtér szívét, még a légyzümmögést is hallani. Minden zaj és zavaró körülmény jelentéktelenné zsugorodik az áhítat erőterében. Az áhítatot ébresztő előadás a rossz által érinthetetlen. ajándékműsor Éjszakába nyúló hazugság. Ilyen esetben az est műsorát állítólag a nézők kívánságai szerint állítják össze. Ám ez általában nem így van: az ajándékműsorok programját az est szervezői által megfizethető és (olykor gyanúsan) ráérő művészek által ismert kuplék, jelenetek, különféle számok teszik ki. De ez nem színház, csupán azért írok róla szócikket, hogy leszögezzem: ajándékműsorban nincs színház, még kevésbé ajándék. Hakni-vegyesről van szó, amire a szokásosnál drágább jegyeket árusítanak. ajtó Alapkérdés, hogy van-e ajtó a díszletben, vagy nincs. Ha nincs, akkor az ajtó a cselekmény lehetséges része. El lehet játszani, hogy rajta keresztül jövünk be és megyünk ki. Ha viszont van ajtó, az mást nem jelenthet, csak önmagát. Jelzés mindössze: az írói képzelet színpadán ott ajtó van. Be lehet jönni rajta, kétségtelenül. De amelyiket el lehet képzelni, jobb. Aki ezen elgondolkodik, fogalmat alkothat a színszerűségről. akadémia A színművészeti főiskola latin neve, a háború előtt így hívták, mellesleg teljesen alaptalanul. Velünk született képességünk a színészi, a foglalkozáshoz szükséges technikai alapokat öt–tizenöt éves kor között lehet megszerezni. Utána már e tudást fejleszteni, gyakorolni kéne, színpadon. Ennek ellenére akadémistának lenni jó dolog, feltéve, hogy sikeres, befolyásos emberek a szüleink, és nem kell azon törnünk a fejünket, mihez kezdünk majd, ha akadémiai végzettségünk ellenére sem jutunk szerződéshez. akrobata Cirkuszban fellépő artista. A légtornász, a kötéltáncos tevékenysége a kupola alatt a színészi mesterség metaforája. A színész is épp annyira kiszolgáltatott a partnerének, mint az
akrobata, azért figyel a másikra oly nagyon: egymást tartják meg a magasban − ha képesek rá –, és attól függ sikerük, pontosan és jókor kapnak-e egymástól végszót. A színész erkölcse az akrobaták magától értetődő, életrehalálra menő szolidaritásán alapul. Ha nem azon − meg is ette a fene azt a színházat. aktualizál A kifejezést a Kádár-rezsim színikritikusai hozták divatba. Legtöbbször olyankor gagyogták, mikor az előadás vagy a darab nem arról szólt, amiről szólt, hanem 1956-ról. És ők e szándékot egy kicsit le akarták leplezni, másfelől egy kicsit oda is akarták dörgölni a feneküket ahhoz a fene nagy bátorsághoz. Ez idő tájt vált szállóigévé Dalos György, a politikai okokból margóra kényszerített író megjegyzése, mikor meghallotta, hogy egy költő barátja darabot ír, amely a mohácsi vészről szól, de leplezett módon természetesen az 1956-os forradalom tanulságait óhajtja elemezni: „Egyszer hallanám már valakitől, hogy 1956 ürügyén a mohácsi vészről óhajtja az igazat megmondani!” aktus A cselekvés latin neve, de egyebek mellett a színpadi cselekvés legkisebb egységének is létezik ilyen meghatározása. A színpadi cselekmény ugyanis akciók, aktusok sűrű és rendezett egymásutánja. A színpadon minden cselekmény. A nem-cselekvés is aktus, különben ábrázolhatatlan. A színpadi hatás törvényszerűségeinek ismerete ott kezdődik, hogy megértjük: ami a színpadon történik, akár értelmes, akár ad hoc (spontán, helyben születő) akció, a néző a cselekmény részének fogja tekinteni. Ezért fontos, hogy a rendező a színészekkel karöltve kialakítsa a színpadi cselekvések pontos rendjét. akusztika Valamely helyiség hangzási viszonyai, görög−latin. Magyarországon kevés a jó akusztikájú színházépület. Az Operáé és az Erkel Színházé megfelelő, hatvanas évekbeli átépítése előtt a mai Magyar Színházé is jó volt, ám újjáépítése óta sokat romlott, ahogy a szétlőtt, majd az ötvenes évek elején J. V. Sztálin születésnapjára újjáépített Vígszínházé is. A legjobb akusztikájú tér Magyarországon a Zeneakadémia nagyterme, továbbá néhány elhagyott sóbánya és cseppkőbarlang. De a színházi előadás sikere mégsem az akusztikán múlik. A játszók olykor kétségtelenül belehalnak a rossz akusztika okozta hallhatatlanságukba, de amikor azt hisszük, hogy egy színésszel az a bajunk, hogy nem halljuk, amit
mond, naiv jóindulattal viseltetünk iránta. A hibátlan alakítás ugyanis − és ezt színészkörökben jól tudják − suttogva is, mi több, pocsék hangzási viszonyok közt is tisztán érthető. alacsony termetű színész Semmit se számít, hogy egy színész mekkora. Az emberiség számára megpróbáltatás, hogy a sajnálatosan kis termetű emberek között feltűnően sok a diktátori ambíciókkal terhelt, hatalommániás megszállott, ám azt, hogy egy színész vagy egy színésznő mekkora, mindig a néző dönti el. Ez nem bók, hanem tény: Jean Gabin, Humphrey Bogart s még sokan a közönség képzeletében jól megtermett férfiak voltak. alakítás A színész munkájának a neve. Kimódolt szó, csücsöri szájjal ejtjük. De akadnak színészek, akiknek munkájával kapcsolatban e mesterkélt kifejezést emlegetni sem túlzás. Az alakítás akkor közelít a tökéleteshez, ha a néző az előadást követően sok olyasmit is tudni vél egy figuráról, amiről a színpadon szó sem volt, másképp: ha a színész által játszott alak máris úgy él benne, mintha személyes ismerőse volna. alaphelyzet Amerikában találkoztam dramaturgiakönyvvel, melyben az áll: hetvennyolc van, mármint alaphelyzet. Egy másik azt állítja, a drámai alaphelyzetek száma harminchat és kész − se több, se kevesebb. Annyi biztos, a legjobb drámai alaphelyzeteket a legnagyobb drámaköltők újra és újra feldolgozzák. A színszerű, jól játszható helyzetek, az élet drámai csomópontjainak száma a két kezünkön is (esetleg még a két lábunkat is hozzávehetjük) megszámolható: esküvő, családfő halála, gyász, lakodalom, utazáshoz készülődés, hazatérés, várakozás valakire, búcsú, szerelem eleje, gyermekáldás, szerelem vége vagy vészhelyzet (pestis, háború, ellenség támadása stb.), születésnap, utolsó nap, varázsló vagy váratlan vendég érkezése, per, válás, új fiú, új király satöbbi. Egy lagzi, csak példaképpen említem, pompásan mutat színpadon, formát ad a cselekménynek, jól tagolható, tudjuk, kik a szereplői; a lagzi jellemző eseménye az emberi életnek − mint a legtöbb drámai alaphelyzet. alapképesség A színház a színészi képességen alapul. Ez nem csak utánzási hajlamot jelent, de valaminek a hatásos előadásához szükséges ösztönös hozzáértést is. Színész nélkül nincs színház, rendező, író, jelmeztervező nélkül viszont elképzelhető.
A drámaíró az a színész, aki az egész darabot kitalálja és eljátssza, először magának. Verdi, aki főként operaszerzőnek számít, színésznek is ragyogó lett volna, Tolsztoj kevésbé: ő prózaíró volt. A rendező az a színész, aki a darab eljátszására más színészeket is rá tud venni, képes munkájuk ellenőrzésére és összehangolására, ideális esetben világítás-, jelmez- és díszlettervezésre is. alapszőnyeg A színpad padlójának a borítása. Nagy színházak színpadainak több is, szegény színházaknak jó, ha egy alapszőnyege van. Néha még az az egy is rongyos. Ahol nincs alapszőnyeg, ott fa-, úgynevezett hajópadló van csak. Az alapszőnyeg fajtája szerint lehet festett vászon, ez a leggyakoribb, de lehet műanyag vagy linóleum is. Ezek között van, amelyiket járólapnak nevezik, akad műmárvány vagy utcakő mintázatú. A padlószőnyeg a díszlet kiegészítője, óvja a világot jelentő deszkákat − meg a színészeket is: a csúszkálástól, sérülésektől. alattomosság Az alattomosság a hazugságok családjából, a legmocskosabb vétkek közül való. Alattomosnak lenni valakivel szemben annyit tesz, mint őszintétlennek lenni hozzá olyan szituációban, amiből egyenes viselkedésünkkel kimenthetnénk. Akivel alattomosan bánnak, nincs értesítve önnön helyzetéről. Namármost: a színház olyan kutya kemény feltételek között üzemelő, a züllés lehetőségének mindenkor kitett tündérlaktanya, egyszersmind krízisközpont, hogy abban az alattomosság kísértése üzemi balesetnek tekinthető; maradéktalanul nyitottnak lenni itt olykor nagyobb bűn, mint tapintatosan hitegetni vagy áltatni egymást. Az őszintétlenség mint stratégia az ügymenethez a polgári színház műfajába valamiként bele van kódolva. Hamleti egyenességgel ritkán lehet túlélni a szereposztások önkényét, a tehetségek betegségeit és görcseit, a kölcsönösen túlérzékeny művészek ismétlődő hisztériáit. Az alattomosság a színházban megterem, mint gyom az árokparton. Major Tamást, a Nemzeti Színház ötvenes években személyzeti kérdésekben vérengző színész-rendező-igazgatóját egy − nem, több! − színésznemzedék egyfelől alattomos és kártékony színházvezetőként, másfelől zseniális színészként és jó ízlésű rendezőként könyvelte el. Tény, hogy amíg botrányosan alattomos eszközökkel ő tartott rendet, borzalmas személyi döntésektől, sötét politikai machinációktól és kiváló előadásoktól egyként volt hangos a Nemzeti. Végre leváltották.
Nemzeti színházunk azóta sincs jobb. Igaz, a politikai mesterkedések a Nemzeti körül mostanában sem egészen ismeretlenek. áldozat (színházi) Az író Hegedűs Gézától, boldog emlékezetű drámatörténet-tanáromtól még úgy tanultam, hogy a klasszikus tragédia és színház az ógörög, elsősorban eleusziszi misztériumok papi előadásaiból, áldozati szertartásaiból, énekeiből és kórusaiból nőtt ki. A színészek eleinte papok voltak, Dionüszosz szolgái. Nem tudom, így volt-e, részletes történeti adatok híján tudtommal ezt máig sem sikerült megnyugtatóan tisztázni. De én hiszek e történetben. A jó színészek ma is papok, ha nem tudják is. Akik hajdan az eleusziszi dráma papjaiként, a jajsirámaiban Dionüszosz istenné átváltozó áldozati kecske szerepét játszották, az Ártatlanét, azét, akinek meg kell halnia, ma is ezt teszik: sokféle változatban, lényegében változatlan szerkezetű cselekménnyel adják elő, hogy az ember halálra ítélt, a királynak meg kell halnia, és hős az, aki vállalja emberi sorsát, bármit hozzon is. A színész nemcsak szerepei szerint áldozat (az Áldozó és az Áldozat egyszerre), hanem e szkémát a pályával járó szerzetesi magányában, sokszor korai elöregedésében, a hivatásával való elragadtatott azonosulásban is megéli. Igen, ez egy tragikus foglalkozás. alkalmazkodás A színházművészet úgy is felfogható, mint kísérlet arra, hogy az ember átlépje az árnyékát, meghaladja önmagát, önmagában azt, amit Nietzsche egyik legfontosabb művének címében így jellemzett: Emberi, túlságosan is emberi. A tragédiákat és komédiákat játszó színház megalkotása és élvezete által ugyanis sajátosan alkalmazkodunk ember mivoltunkból, azaz szabad akaratunkból származó, ellentmondásos (Blaise Pascal azt mondja, a testiséget illetően állati, a szellem lehetőségeit tekintve angyali) természetünk konfliktusvilágához, oly módon, hogy művészileg ábrázolható kérdéssé tesszük megoldatlan-megoldhatatlan, tehát tragikus karakterünket. alkotóerő A színház próbára teszi, idővel fel is emészti az alkotóerőt. Öreg színész is arathat dicsőséget, de csak ritkán. (Különben hamarost a Léthé folyó túlpartján találja magát.) A rendezők is, még a legnagyobbak is, a hatvanadik életévüket elérve, szakmai erejüket tekintve gyengülnek. Nem mind, kivételek mindig akadnak,
de azért a pályakezdő színházi embernek tudnia kell: foglalkozásának első tíz éve tanulásból áll, utána, ha minden jól megy, húsz−huszonöt év komoly munka jön, azt követi, ha ugyan, öt−nyolc−tíz év búcsúzkodó naplemente, azután… máris itt van a szelíd és végérvényes búcsú. (Ha még észnél vagyunk egyáltalán.) És nem szabad a színháznak többet a tájékára sem menni. állat Az állatok megfigyelésével sokat tanulhat a színész: gesztusokat, pofákat, megoldásokat, humort, tartást, eleganciát. Önmagát és a többi ember viselkedését is folyamatosan figyelnie kell természetesen, mégis, a karakterizáló készség fejlesztéséhez, és még sok minden máshoz, nem szégyellem kimondani, az ember megértéséhez az állatok megfigyelésén keresztül vezet via regia, királyi út. Többet erről: a majom címszónál. állhatatosság A közhittel ellentétben a vérbeli színházi ember állhatatos. Rendezni nem kéj, könnyűnek sem mondanám, hálás, sok örömet nyújtó elfoglaltságnak végképp nem. Csak a legerősebb emberek hajlandóak újra meg újra nekifogni valaminek, amiben esetleg évek óta nem volt sikerük. Kitartás kell hozzá, hogy valaki évtizedeken át minden este játsszon, akkor is, mikor semmi kedve hozzá. A színész kemény legény. állomány Állományba vesszük, mondják az újoncnak. Aki ilyenkor még csak egy statkó, statiszta. Az állományba vétel nem azt jelenti, hogy „társulati tag”, de már kap valami kis pénzt, már bemehet a színházba hátulról is, és jelmezt is magára vehet, igaz, rendre elnyűttet, másoktól levetettet, viszont színpadra lépés előtt kifestheti az arcát. Visszaköszönnek neki, bárha nem mindig. Az állományhoz tartozik. Nem neki tapsolnak, jóllehet ő pillanatokra ezt képzeli. Még nem kap szerepeket, kicsiket sem. Behozza az alabárdot, és kiviszi a kerevetet. Ha valaki megdicséri, akkor az nem a színházhoz tartozik. És alighanem a testéről mond véleményt. Állományos színész, komoly rang ez; felnőtt árvaság. álom (a színházban) Szinte megvalósíthatatlan. Mármint a színpadon, mint téma. Mert lent, a zsöllyében olykor finom-jókat lehet aludni, ám a színház maga: magában
véve álom. Ezért is nehéz álmot rendezni. Mintha azt a feladatot kapnánk, hozzunk létre napfelkeltét, mikor épp kel a Nap. alpári A közönséges, botrányos, ízléstelen egyik régies neve. Ami a kulisszák világában alpári, nem feltétlenül értéktelen, elvégre a színházat közönségnek játsszák. Kétségtelen azonban, az eszközeiben nem válogató színház igen könnyen válik alpárivá. Azért fontos tudni, hogy igazán botrányos megoldások a konzervatív világszemléletű színházi előadásokban gyakrabban fordulnak elő, mint másutt. Nem a testi dolgok a legízléstelenebbek, de aláfestő zenének alkalmazni a Himnuszt, játékból lövetni a nézőtérre, beugrani a nagybőgőbe, kibontani a színpadon a nemzeti (vagy a Fradi-) lobogót, vagy… Hogyisne, nem adok több tippet! általános színjátszás Az ötvenes évek második felétől a nyolcvanas évek végéig a hajdani kaposvári színházon kívül mindenütt (van, ahol mindmáig) pusztító színészbetegség. Aki általános színjátszást művel, formailag mindent megtesz azért, hogy hiteles alakítást nyújtson, de konkrétan már kísérletet sem tesz rá. Esze ágában sincs önmagát a szerepnek adni. Szereti is hangoztatni: Ő hozza a figurát, minden figurát tud hozni, az isten szerelmére, mondják meg, melyiket hozza, és már hozza is. Kész van neki minden, előre. De ő maga valójában már nincs, nem létezik. Egy szeretetre méltó közönség kedvence; nulla. Imád szerepszerű általánosságokat előhazudni magából − például, hogy ő színészes színész, aki mindenféle körülmények között színész, értitek, semmi más. Valaha létező, bonyodalmas-kínos énje köddé foszlott, talán kidobta a szemétbe, mint terhes fölösleget, még évtizedekkel ezelőtt. Az ábrázolandó lehetséges különössége, költőien szabad és szabálytalan elgondolása nem érdekli, nem foglalkoztatja. Olyan automatára emlékeztet, melybe felül be kell dobni a szerepet, alul meg kijön a színészi általánosság. A szerepről véleménye nincs. Az egyetlen, ami érdekli, hogy a közönség, idézem, azt kapja, amiért befizetett. De azért meg is veti a nézőt, üresfejű kispolgárnak tartja, voltaképpen pont olyannak, amilyen ő maga. Ugyanezért fél is tőle, igyekszik mindig a legolcsóbban, a legbiztosabb trükkökkel kiszolgálni. Örökké lazsál, mint egy borbélysegéd. Ha netán valamely politikai vagy üzleti pártfogó révén megtalálja az utat az állandó szerepléshez, szóval biztosítják számára a placcot, már a közönség véleménye sem érdekli egyáltalán.
Csak dőljön a lé, a garantált zsozsó. alvás (színházban) Többféle van. Könnyű, gyors, csak pillanatokig tartó, pihentető szundi. Még a legjobb családban is előfordul, kiváló előadás esetén is, például annak világításilag megoldatlan, vagy más okból kissé monoton hatású perceiben. Anyagcsere-problémák is okozhatják: szunnyadunk, amíg a máj az epéről a cukorra kapcsol. Szóra sem méltó malőr ez, egészségére váljon a kedves nézőnek. A hortyogót a szomszédja finoman ébressze fel, érintse meg a karját. Pisszegni nem illik, megzavarhatja az előadást. Menthetetlen, félórás, vagy akár egyrészes (ötven-ötvenöt perces), mély, csöndes alvás. Ezt nevezzük őszinte, spontán kritikának. A színpadról az ilyet akkor is észreveszik, hogy ha hangtalan, és a színészek megpróbálnak érdekesebben játszani. Részeget, aki hortyog, a nézőtéri felügyelőnek ki kell vinnie a szabad levegőre, a kabátjával együtt, a szakember alvását azonban kutya kötelessége elviselni a társulatnak. Idősebb rendezők ülnek be a saját produkcióikra, leghátulra, vagy egy páholy mélyébe, hogy felvigyázzanak rá. Aztán, sej, egy félóra után elalszanak. Csak akkor ébrednek fel, ha nagyon nem klappol valami, ha a színész lekésik, a kellék nincs az asztalon, vagy a művésznő érthetetlenül erőtlenül, indiszponáltan kezdi a jelenetét. Ebben a pillanatban a szakember felriad. És dühös! Az ilyen alvás szent. Aki érti, vigyáz rá. amatőr Magyarországi jelentése: nincs színművészeti diplomája. Körön kívül áll. Nem azonos a kontárral, noha nálunk a szót ebben az értelemben is használják. Az amatőr a szakmába szerelmes, de ahhoz még nem ért. Produkcióikat sokszor elviselhetőbbnek találom a profi társulatokéinál. Előadásaikon általában arra történik kísérlet, hogy színházi teljesítmény jöjjön létre. Az amatőrök nem médiasztárok akarnak lenni, nem is önigazolásból lépnek fel, politikai szerepek sem érdeklik őket. Színművészek szeretnének lenni. Tudják, hogy nem azok − így még azzá lehetnek esetleg. A kereskedelmi tévék sorozatainak felfedezettjei azonban nem amatőrök, ők profi dilettánsok. Pénzért csinálják, amit azoktól a kontároktól kapnak, akik ideig-óráig futtatják őket, hogy kis befektetéssel sokat keressenek rajtuk (is).
amorózó Szerelmes színész. Szépfiúnak is mondják, aki illúziókeltő, satöbbi. Darvas Iván, fiatalon. Az amorózó meghatározásban érzünk némi féltékeny gúnyt: a jól metszett áll, a tornatanári termet. Játéka szerelmet ébreszt. Sokan a hölgyek közül csak miatta járnak színházba. A jó amorózót belső kisugárzása teszi jóképűvé. Ha ez semmivé foszlik, gyakran megcsúnyul. A színház úgy néz ki tíz-húsz év múlva, ahogy az amorózó, akit odahoztak. Vagy ő lesz a nagy tragikus színész, a hősi karakter, vagy − ki? (Ma a színházak többségében nincs jelentős középkorú színész.) Kisebb karakterszerepek sokaságával érdemes nevelgetni, és vigyázni rá, mint egy oktondi oroszlánkölyökre. Ő a trónörökös. Mégis, mifelénk törik és hullik, mint a pelyva. A legtöbb színházban kilóra veszik a szépfiút, a naiva férfi párját; szerződtetnek izmos fiatal embereket, megdobálják őket a világirodalom legnehezebb szerepeivel, amelyekben valahogy sorra megbuknak e rutintalan fiúk, e tény azonban a színházvezetők egy részét nem zavarja túlzottan, csak egy idő után már nem hosszabbítják meg az amorózó szerződését; mehet vidékre. Vagy ahova akar. És a főnökség új hús után néz a piacon. angyalarcú Unalmas arc tapintatos rendezői megfogalmazása. Értsd: szép, de üres. Színész vagy színésznő egyaránt lehet. Mondják ezerarcúnak is. Ezer arca van, de mindegyik ugyanaz az egy. ankét, közönségtalálkozó Itt: mesterségesen létrehozott színházi vita, amit a közönségnek az a része látogat, mely nem csak a művészettel, de a művészekkel is szeretne közelebbi kapcsolatba kerülni. Kelet-Európában a sztálinista diktatúra kultúrpolitikájának fontosnak hitt eleme volt a szíre-szóra összetrombitált színházi emberek kötelező felszólalásos, a szocialista realista hősöket elemző, lehetőleg önkritikás ankétja, szájmenései. A (például: gyári) közönség ezt úgy utálta, hogy aki tehette, amilyen hamar tudott, megszökött róla, bárha másnap fegyelmit kapott is. Nyugaton bezzeg ma virágkorát éli a színházi ankét intézménye! Berlinben nem akartam hinni a szememnek: a színházak sűrűn tartanak előadás utáni
ankétokat, méghozzá óriási közönségérdeklődés mellett. A sűrű éjszakában! A nézők akár külön is hajlandóak fizetni érte, hogy elbeszélgethessenek az alkotókkal. Majd elfelejtettem: színész és rendező számára megjelenés ezeken az ankétokon szerződésbontás terhe mellett kötelező. Nem lesz könnyű globalizálódni. anyaszínésznő Nem könnyű olyan szerepet találni neki, amitől nem sértődik meg. Anyáknak alig írnak szerepet azok a kujon írók, a jó darabok csitriktől hemzsegnek. Színigazgatók még a lépcsőházban is kerülni szokták az anyaszínésznőt. Aki premieren a leghangosabban nevet, azután végigjárja a játszó kolleginák öltözőit, gratulációképpen vérfagyasztó minibörleszkeket ad elő, majd hazamegy, és hajnalig zokog. Meghökkentően fiatal fiúi vannak, és naponta kondicionáló tornára is jár, ám a férfiak futva igyekszenek megszabadulni tőle, pláne ha részeg. Kegyetlen ragadozó, telhetetlen éhséggel falja a férfiakat, mint a szerepeket is, ám a javát, feneketlen mohósága következtében földre potyogtatja. Őrülten szereti a botrányt! Előtte és utána mindenkivel hamisan udvariaskodik, de a pillantása lángol. Zugivó, néha kopasz is, számtalan betegsége van. Deklamálás közben kirepülő műfogsorát a színpadon észrevehetetlen mozdulattal, bravúros gyorsasággal kapja el és teszi vissza a szájába. Szívesen ad exkluzív életút-interjúkat. Ezekben kimerítő részletességgel vall. Kiderül ilyenkor, hogy ő egy gyöngyvirág, aki illatát adta mindennek és mindenkinek, ingyen. Nagyon boldog, mert már minden vágya teljesült. Hatvanon túl aztán bebizonyítja, hogy nincs nála jobb tragika, se komika az országban. apostol (színházi) Minden lében kanál színházi ember. Karrierista, aki önmaga menedzselését a szakma iránti aggodalom leplébe öltözteti. Ügybuzog. Különböző alapítványi és szövetségi funkciókat halmoz, mások sorsa felől dönt. Beleszól mindenbe, amihez semmi köze. Arról lehet megismerni, hogy nem szeret, képtelen egy évadot végigjátszani, végigrendezni, holott még nem öreg. Mindig könnyű megtalálni. Ott van, ahol a hatalom és a pénz. aranydiplomás A színházi szakma mártírja, aki erről színpadra lépésének ötvenedik
évfordulóján bizonyítványt is kap. Nagyothalló, félvak, bűbájos ember. Többnyire menhelyen él már, főként az emlékeiből, de ha nagy ritkán visszahívja a színház egy-egy szerepre, ilyenkor övé az egyetlen könnyed, hibátlan alakítás. arisztokrácia (a tehetség arisztokráciája) A kivételes tehetségek néma szövetsége: testvérisége. Csak azok tudnak e szövetség létezéséről, akik a tagjai: egy életen át segítik egymást, sokszor anélkül, hogy személyesen összeismerkednének. Egymást megismerik, a többieket viszont elismerik. Aki azt állítja, hogy közéjük tartozik, nem tartozik közéjük. Az igazi tehetségnél nincs szerényebb ember, holott mindig és mindenhol a legjobb. Nem pénzért dolgozik. Nem tartozik saját magán kívül sehova. árnyjáték A XVIII.–XIX. században virágkorát élő, de mára szinte elfeledett színpadi attrakció. A gyertyafény és a kis terem ideális hozzá, a színre lépő árnyakat boszorkányos gyorsasággal és bonyolultsággal mozgó, boton mozgatott papírkivágások segítségével idézték a néző szeme elé, ábrándos hátterek vásznára. Keletebbre megtette a kéz is önmagában, a tíz ujjunk. Goethe imádta, de Kafka is tisztában volt e kivételesen finom megoldásokra képes látványosság jelentőségével. Mesék, legendák, misztikus történetek, mindenféle, kicsit sem naturalista színjáték számára hálás médium. A villanyvilágítás, a nagy termek, a hatalmas közönség nem tesz jót neki. Feltámadásra, feltámasztására vár. artikuláció Rosszul beszélő színészek szoktak ilyesmire vetemedni − és a végén még tanítják is! Nem szabad artikulálni. Természetesen és tisztán kell beszélni, amit könnyen meg lehet tanulni − az édesanyánktól, a pólyában. Mutatni a hangok képzését beszéd közben ostobaság, a mesterkélt hanghordozás rossz szokássá válhat. Az artikuláció nem egyéb, mint a természetes kiejtést megsemmisítő erőszak. Latinul a szó tagolást jelent. árulás Főként rendezőket szoktak kedvenc színészeik elárulni, otthagyni, elszerződni, vagy kipletykálni, de azért fordítva is megesik… Tapasztalt színházi embernek ilyenkor a szeme sem rebben, még csak nem is haragszik
érte. Eleinte nem értettem ezt. Később egy rendező elmagyarázta: „…nem haragszom rá, de nem is tekintem embernek: színésznek tekintem. Ő sem gondolja komolyan, hogy az ellensége vagyok, de azt sem, hogy azelőtt a barátja voltam. Valójában a rendezője vagyok. Volt idő, amikor úgy érezte, hogy szüksége van rám, tehát kapaszkodott belém, és az újságoknak is könnyek között nyilatkozott rólam. Azt se vettem komolyan. Most meg azt hiszi, hogy a sikerben akadályozom, tehát belém harap. Még vinnyogni fog, hogy dolgozzunk együtt, ha ismét kell neki, amit tőlem kaphat. Nem szeretek dolgozni vele, de megéri. Szükségünk van egymásra, tehát felesleges szeretnünk is egymást.” Ebből a gondolatmenetből számomra az a tanulság, hogy a színház az érte élő embernek mindennél fontosabb. árvácska Minden színházi statiszta. asszisztens Bárki lehet segítség, aki a rendezőt nem idegesíti. Ő még a segédrendezőnek is beosztottja, a rendező kérésein felül elintézi mindazt, amivel a segrend (gonosz rövidítés) megbízza. Citromos tea a büféből, ezért-azért szólni a kellékeseknek, legépelni a színészeknek szóló rendezői instrukciókat. Színházi rabszolga. Rossz rendező nem becsüli, a jó titkon felnéz reá. A színészek arra használják, amire a közfalat szokták ideges és gyáva emberek, mikor nem akarnak átmenni a szomszédhoz, akivel problémájuk van. Okos színésznek persze az asszisztens szeme igazmondó tükör, amibe bele kell nézni, ha tudni akarják, hogyan állnak a szereppel. Akkor végzi jól a munkáját, ha nem nyüzsög, és a főnöke egy napon ráébred, valamiért imád mellé ülni. Az esetek döntő többségében leány. (Egy ideig − mondaná, akinek nyegle a humora.) Asszisztensnek lenni reményteli. asztal Tisztelt Olvasó! Amikor beül egy színházba, és azt látja, hogy a színpadon van asztal, többékevésbé biztos lehet benne, hogy szokványos előadást fog látni. Ha nem erre vágyott, haza is mehet akár. Ha viszont az előadásban a színpad maga az asztal − minden ezen az asztalon történik, még a wellingtoni csata is –,
színházi élmény szempontjából jobbak a kilátások. Végül, ha asztalt a színpadon nem is látni, ámde a színészek játéka nyomán mégis, ott lebeg mindvégig a publikum lelki szemei előtt − nos, akkor ön kiváló előadásra tévedt be. Ez a hasonlat nem csak az asztalra, de minden színpadi bútorra áll. A legjobb díszlet: nincs. atmoszféra Itt: izgalmas játékra ihlető légkör. Megteremtése a rendező feladata a próbákon. Előadáson azonban a színész a nézővel együtt hozza létre, nem tudni, hogyan. Ha megszületik, a néző elfelejti, hogy színházban van, a színpadon minden és mindenki önmagánál többé válik, a színész könnyűnek érzi magát, mintha a lelke lebegne, és nem kell a sikeréhez erőfeszítés. A jó rendező ennek az ihlető hangulatnak naponta használható generátora. avantgárd Elcsapat, franciául. A stílustörténetben nem egészen az a jelentése, mint a színház nyelvében, ahol gondolati és formai kliséket egyaránt elutasító, újító jellegű kísérleti színházat jelöl. Az avantgárdot nem lehet tudni, csak csinálni. Régebben művészszínházak sztárjai dühöngtek, miért nem jön hozzájuk rendezni az avantgárd rendező, kipróbálni az ő tehetségüket is? Na, jött. Ahányszor jött, annyiszor buktak meg − együtt, a színészek az úgynevezett avantgárd rendezőjükkel az élen. Végül a színészek − de a rendezők is − megértették: ahhoz, hogy avantgárd műalkotásokhoz közük legyen, mindent fel kell adniuk, a társadalmi státusukat, a népszerűségüket, és általában mindenféle világi reményt. A színház, amelyben tehetség és tisztesség alku nélkül összetalálkozik − de ebben a találkozásban a szakmai elit konformista parvenü mivoltának elutasítása is benne van –, nyomban avantgárd lesz. S amíg az alkumentessége fennáll, avantgárd is marad. De ez a rendíthetetlen hűség olyan ritka, mint a jeti Nepálban. átalakulás Fellengzősen átlényegülésnek is mondják. A színész, aki képes rá, művész. A színész átalakulása a néző által nem látható eszközökkel történik. Aki nem tudja elképzelni, hogy ez miként lehetséges, annak azt mondom, aki folyékonyan beszél egy idegen nyelven, annak nem kell a szavakat eljátszania, mutogatnia, hadonásznia. Ami azt illeti, ez az igazi nyelvtudás.
A középfokú nyelvtudás, a szaporán szavakat keresgélős, a gördülékenyen dadogós, aminek a színházban a megmutatós, a bohóckodós színjátszás felel meg, szintén teljesen elfogadható, mivel leleményes, és miután tényleg mindent megpróbál, derűvel és szellemesen megérteti magát. Rendkívül szórakoztató. Csak épp tudjuk, ő játszik. Az átlényegülő színész nem egyszerűen játssza, de éli a szerepét. A színészi metamorfózis a szakmai tudás felső foka. A színpadi kapcsolataiban feloldódó, szerepévé átlényegülő színjátékos elfelejteti velünk, hogy színházban ülünk, produkciót látunk. A színháznézés ilyenkor valamiféle meditációvá válik. átlagszínész Tiszteletre méltó önsorsrontó. Bármikor pótolható, mégsem adja fel. Fontosabb szerepet nem kap, vagy ha kap, belebukik. Próbáról nem késik el. Még egy tisztességes lakása sincs. Szomorú ember. Öregkorára, ha kitart a hivatása mellett, igazi szentté válik. átok Van, létezik a színházban. Az mentesül a következményeitől, aki nem hisz benne. A leghíresebb elátkozott darab Shakespeare Macbeth-je. A korabeli boszorkák haragja az idők végezetéig üldözi azokat, akik a darabot játszani merik. Azt mondják, sátáni társaság zokon vette, hogy a drámaköltő a titkos varázsformulákból többet szó szerint beleírt a Macbethbe: profanizálta a boszorkánytudást. Nem hatja meg őket, hogy Shakespeare a bűn arcképének felülmúlhatatlanul tökéletes megfestése céljából alkalmazta tudásukat. Úgy látszik, Willie-nek a plagizálás a vártnál is jobban sikerült. A Macbeth próbáinak és előadásainak négyszáz éves története katasztrófák sora, szerte a világon. B Mindenki a maga baklövéseit nevezi tapasztalatnak. Oscar Wilde babázás Ifjú színészek és színésznők megunhatatlan éjjeli elfoglaltsága. Psszt, ne többet erről! (A szóban benne van ugye, hogy ez nem felnőtt dolog, hanem olyasvalami, ami ahhoz hasonlít, mint mikor anyu fürdet és puszil, apu meg dögönyöz, mégse alszunk el. Ha fiúk vagyunk, a végén megéhezünk. Ha lányok
vagyunk, meg akarjuk mutatni, hogy fejen állva is tudunk cumizni, és puszit adni spárgázás közben. És közben nézzük magunkat a tükörben. És tisztának látjuk magunkat, de tök.) babona A színész babonás fajta. Szakmájában a siker nem mindig logikus. A színész szerencséje vagy annak hiánya sok mindent eldönt. Ezért ő megtapossa a földre zuhant szereppéldányt, amivel, úgy véli, elűzi a szerep vagy a produkció körül ődöngő rossz szellemeket. Sikert kívánni nekik premier napján szigorúan tilos. Van, amelyikük megszámolja a színpad négy sarkát, mielőtt belép oda. Vagy kéri, hogy köpjék le, fohászkodik és megcsavarja az ügyelő kabátgombját. Harmatgyenge színésznek akkor sincs szerencséje a pályán, ha valamennyi színpadi babona előírásait betartja. Ki tudja, miért. bábjáték Született transzcendencia élteti: a bábukat valaki mozgatja. Valamennyi bábszínházi előadás akaratlanul is világértelmezés; válasz Isten létének vagy nem létének hogyanjára. Egyes bábszínházak technikája, a színészek kézügyességének iskolázottságában, az előadásmód precíz igényességében is a komolyzenészekével vetekszik. Ez a műfaj azért is jóval kevésbé népszerű a hagyományos színházi attrakcióknál, a filmről nem is beszélve, mert az európai ember az utóbbi kétszáz évben, az illúziókeltő technikai eszközök elterjedésével egyidejűleg elveszítette érzékei ártatlanságát: hozzászokott a hamis „igazihoz”, nem elégszik meg a bábuval. Holott a bábszínház elvont gondolatok ábrázolására is képes. Az újkultúra, a gyorskultúra fogyasztójának azonban ez nem kell. Neki test kell, hús kell. És vér. A gyermekeknek szerencsére ennél sokkal több kell: igazság kell, befoghatatlan pofájú hősök, száguldó cselekmény, aranyálom, boldogfolyékony áramlása a mesének. Például bábjáték. A bábu látomás az emberről, őrjítően tökéletes maszk. Olykor azon tűnődöm, ha volna annyi jó ízlésű színházbarát, ahány komolyzene-rajongó, akkor a színház, felnőttek számára játszó bábszínházak segítségével kimenekülhetne a kereskedelmi média szellemtelenségének szorításából. Az ember ismét egzisztenciája bonyolultságához méltó, az emberi létezés valamennyi dimenzióját, a metafizikait is ábrázolni képes színházat élvezhetne. báj Kivételes színésztehetségek elemezhetetlen titka.
Nem az arc vagy a test szépsége, de nem is a léleké, hanem az egészé, ahogy van. Életveszélyes tulajdonság: aki birtokolja, ritkán él sokáig. A színészek többsége életének csupán egy részében bájos: Rajnay Gábor fiatalon volt az, amikor az Egy faun délutánja főszerepét játszotta, Gábor Miklós a hatvanas években, a Hamlet és a IV. Henrik alakításai idején. Akad azonban színész, aki hosszan, pályája során mindvégig megőrizte titokzatos báját, mint Greta Garbo, Bajor Gizi, Soós Imre vagy Latinovits Zoltán. bacchanália Orgiát, alkalomszerű kicsapongást jelent már csupán. Azonban az évenként négyszer megült, ősi görög színházi alkalmaknak, Dionüszosz ünnepeinek latin (római) hasonmásait jelentette. Nem merő részegeskedésből állt, hanem istentisztelet volt. Dionüszosz latin neve: Bacchus. Bővebben a mitológiai háttérről: Euripidész Bacchánsnők. baj A válság a színház természete. Attól tudjuk egyáltalán, mi benne a feladatunk, hogy észrevesszük: valami baj van, nem stimmel, így nem lehet tovább játszani, mert akkor csődbe megy a színház. A színház, amiben megbonthatatlan béke honol, reménytelen hely. Jó rendező a bajt élvezettel lovagolja meg, ahogy a betöretlen lovat a csikós. Azért is rendező, mivel imádja az ilyesmit. A színész is aközben ébred rá, hogy mi a játszanivalója, midőn a próbák során konfrontálódik a szerepével. A dramaturgia egyik alapszabálya is az, hogy minden pillanat egy másiknak az ellenpontja, ellentételezése. Rendezőtanoncokat szakmájuk természetének a lényegére döbbent rá, midőn mesterségtanáruk felteszi nekik a kérdést: hogyan kell a tétlenséget, a semmittevést színpadon ábrázolni? Kevesen tudják kapásból: csakis akcióval, cselekvéssel, félbehagyott, majd újrakezdett, értelmetlen cselekvések egymásutánjával lehet az idegőrlő, tétlen várakozás érzetét kelteni. Az idill színszerűtlen. baki Mikor a színész nem azt mondja, amit a szerepe szerint kéne neki, hanem valami mást. Mert az jön a szájára. Olykor nem is tud belőle kikeveredni. Vagy hirtelen elnémul. Fogalma sincs, mi következik. Van, akinek ez az egyetlen őszinte pillanata a színpadon. Mindig a nem eléggé felkészült, a feszültségig bizonytalan színész bakizik. A baki hallatán minden tisztességes rendezőben szorongás ébred. A baki
jelentése szakmabeli számára egyértelmű: Segítség! Rossz vagyok a szerepben! bankett E mesterkélt hangulatú, régebben és vidéken vacsorával egybekötött rendezvényre premier után kerül sor. Az előadásban közreműködők és azok barátai, rokonai, üzletfelei vehetnek részt rajta. Jellemzője, hogy eleinte csak esznek, később isznak, egyre többet, és sikertől vagy bukástól függetlenül, sorra mindenki mindenkinek gratulál. Még van mersze azt állítani, hogy őszintén. A primadonna szeret elkésni róla − imád mindenkit várakoztatni. A szerző rúg be a leghamarabb, mert ő nem professzionális bankettező, és a gazdasági igazgató marad józan a legtovább, mivel ő pontosan tudja, nincs minek örülni olyan nagyon. barát Nincs barátság a színházban. Barátság helyett van az egész színház. A társulat − a kifejezésben is benne foglaltatik − valamiféle baráti kör. De igazából még ennél is csintalanabb dologról van szó: bocsánat, de itt egyesek társultak, méghozzá színházcsinálás érdekében! Színházban a barátság az „egymásnak jó kollégái vagyunk” megfogalmazásban ragadható meg. Ez a munkában megbízhatóságot jelent, bizalmat, kölcsönös szigort, nem csituló várakozást a másik tehetségének további fejlődését illetően. A színházi barátságok több mint szemérmesek. „Egymás haverjai vagyunk, édes egy bandatagok, semmi több”, ezt játsszák egymás előtt a színészek. Ám ennél sokkal többről van szó. Oly sok időt töltenek együtt, hogy akkor pihenik ki, mikor − a nyári szünetben − kis időre nem látják egymást. Viszont nagyvonalú eleganciával bocsátanak meg egymásnak olyan dolgokat, amiket civilek nem szoktak. Vegyük mindjárt a szerelmi ügyeket… A színészek szolidaritása törhetetlen. bátorság A múltkor felültem a Libegőre. A mélység fölött, a himbálódzó padon olyan érzés fogott el, mint egyszer régen, amikor be kellett ugranom egy nagyszínpadi előadásba, át kellett vennem az egyik főszerepet a saját rendezésemben színre került Tartuffe-ben. A szédülés ott is akkor jött, amikor átfutott rajtam a gondolat: mi tartja ezt az egészet? Honnan fog eszembe jutni a következő mondat? Bátorság is kell, de magában nem elég a színházhoz. Hinni kell a másikban is annak, aki játszik.
belépő Operettben az a nóta, amivel a szerep a színpadra érkezik. Tágabb jelentése: a színész első pillanata a színpadon, illetve ennek értéke, hangulata. Csúf színházi zsargonban ezt is, azt is antrénak mondják. Vén rókák állítják: az antré mindent eldönt. Ez nem így van. Ha jó színész jön be, teljesen mindegy, hogy mit csinál, árad belőle valami, amitől egyszer s mindenkorra elfogadjuk őt a szerepben. Vannak színészek, akiket eleinte meg sem látunk, de aztán érdekessé válnak. Ők, ha nem látszik is, keményen megdolgoznak a sikerért. Ripacsok a problémát úgy oldják meg, hogy színpadra lépésük pillanatában toppantanak, beérkezve a színpad közepére megállnak, és addig állnak, míg fel nem csattan a taps. beltenyészet Tagjai úgy érzik, hogy nincsenek a helyükön, többre hivatottak, a színházban mindent másképp kéne csinálni − ugyanazokkal. Velük. Jellemzőik: közös múlt, közös bűnök, hamis nosztalgiák. Puccsvágy, belső üresség. bemondás Utólag a szövegbe csent, már csak ezért is mesterkélt poén. Feladata, hogy a darab unalmasnak hitt pillanatait a színész számára sikeresebbé tegye. Nálunk sajnos óriási hagyományai vannak. Fedákék kezdték, Viola Mihályék folytatták, és most már Westel Pipi sem fejezi be. betyárbecsület Rossz színészek és elzüllött társulatok alapállása, rendezővel és igazgatóval szemben. Aki falanxban védi kontárkodáshoz való jogát, a társulatiság lényegét érti félre. A másikat védi a jogos követelménnyel szemben, ahelyett hogy az együttest, a színházat, végső soron önmagát védené amannak munkaképtelenségével: tehetségtelenségével szemben. bemutató (premier) A főszereplő délután fél ötkor már ott ül neglizsében az öltözőjében, és konokul semmitmondó tekintettel bámulja magát a tükörben, vagy a festékeivel vacakol, a keze finoman, de csillapíthatatlanul tremolózik. Most zuhannak be a színházba a díszletmunkások, a takarítónőket is heveny
parfümillat követi, mindenki mindenkinek virágot hoz, hozzá érzelmesen jópofáskodó ajándékokat csomagol. A színházi titkár hét telefont kap fel, mind a hét fejéhez odaszorít egyet, míg terpeszkedik hamarosan kiosztandó potyajegyei felett, mint kimelegedett kotlós a csibéin. A rendező úr az idegességtől merev mimikával most dicséri agyon azt a segédszínészt, akiben a legkevésbé bízik, hogy lelket öntsön belé, mivel az a kelekótyaságával, egyetlen botlásával is könnyen tönkreteheti az előadást. A kétségbeesésig elegáns igazgató a színpadon áll, és a színpadmesterrel azon vitatkozik, vajon a szükséges mértékben felgyorsult-e a legfontosabb díszletváltozás (nem gyorsult fel), a színpadmester sírva rohan ki a színpadról, legszívesebben szakadtra pofozná ama beosztottját, aki helyett a letolást zsebre kellett vágnia. Az előcsarnokban gyülekezik már a puccos közönség. A jegyszedő nénik fokozódó pánikban, hasztalanul kísérlik meg eladni a műsorfüzeteket, minden érdeklődőnek elárulják, hogy az új előadás is óriási bukás lesz, a darab érthetetlen és trágár, de a színészek naccerűek! A premierközönség egyik fele hozzátartozó, vagy bennfentes ősbérletes, illetve rajongó, másik fele meg ellendrukker: rivális rendezők, színészek, kötelességtudóan utálkozó kritikusok. Mindenki tekergeti a fejét, de mintha csak a nyakkendőjét igazítaná. A premier nézői legalább annyira egymásra kíváncsiak, mint az előadásra, azt szeretnék tudni, hogy ki nem jött el, és ki van itt. Enyhe hányinger, harmadik csengetés. A nézőtéren elhal a zsibongás, kialszik a fény, és felgördül a függöny. S innen az Isten kezében van az este. bérlet Vele a színház biztosítja talpon maradását, a bérletesek is joggal mondhatják magukat igazi polgároknak. Aki nem boldog a bérlettől, az a színész. A bérletrendszer öt-tíz éve halott előadásokat is színpadon tarthat, amennyiben a közönségszervezők ügyesek. Lakást lehet bérelni, de tehetséget nem. beszéd (színpadi) Nem egy-két embernek, hanem százaknak kell érteni, amit a színész mond. A magyar színészet régi problémája ez. Az ötven éve alig javuló helyzetnek a messzi múltba nyúló, történelmi okai is vannak. Nálunk még a megfelelő nyelvhasználat tekintetében sincs konszenzus, nem lehet biztosan tudni, hogy a nagyvárosi (budapesti) kiejtés számít-e szép magyar beszédnek, vagy helyette mely földrajzi tájegység nyelvhasználata volna mérvadó. Ám egy országban, amelynek még a vezető politikusai sem beszélnek
kifogástalanul (Horthy idegenes akcentussal szónokolt, Rákosi erős tájszólással, funkcionárius bikkfanyelven, Kádár is enyhén lumpen beütéssel, eleinte suk-sükölve, Antall pöntyögött, Horn és Orbán hadrált), megkövetelhető-e ott a színésztől (és a választótól), hogy szebben beszéljen náluk? Csak igazi közösségnek van nyelve, kulturált társadalomnak van beszédkultúrája. beszélgetés Beszélgetésre színházban az igazgatói párnás ajtók mögött szokott sor kerülni. Ilyenkor a felek roppant udvariasak, egyszersmind elszántak. Ha netán mégsem értjük, mire megy ki a társalgás: ha azt látjuk, hogy az igazgató úr gondterhelt bókok és atyainak képzelt utolsó figyelmeztetések egymásra tornyosuló hullámain evickél, majd a gusztustalanságig eltúlzott hízelkedések sötéten olajos vizére evez, végül, látszólag előzmények nélkül, valamely idegösszeroppanás-közeli állapot aggasztó jeleit mutatja, holott a színész, akivel beszélget, oly illedelmes, mint a réti ibolya, jóllehet hajlíthatatlan is − nos minden bizonnyal pénzről van szó. A piszkos anyagiakról, a gázsiról, a rongyról. Máskülönben a színházban senki sem társalkodik, arra ott nincs idő. beteg Beteg színész nincs. Aki beteg, haljon meg, mondják a kollégák, amit úgy értenek, hogy a színész akkor legyen beteg, amikor nem dolgozik, tehát ha ágyba kényszerülése nem teszi tönkre mások munkáját. Valamirevaló színházi embernek előtte és utána negyvenfokos láza van, de az előadáson − teljesít. Esetleg belehal. Minden színházban tudják, hogy a színész akkor töri el a lábát, ha a főpróba közeleg, és − noha nem szándékosan − azért esik le a létráról, mert retteg a szereptől, pontosabban a bukástól. A betegség kibúvó. A rendezők eszerint is értékelik a törések, repedések hírét: nem veszik tudomásul a balesetet, a művészt begipszelt lábbal is színpadra parancsolják. Ha nem akaródzik neki játszani: könyörtelenül leváltják a szerepről. És ez így van rendjén. A színész sem akar mást. beugrás Előfordul, hogy egy színész megbetegszik, és valakinek be kell ugrani, hiszen eladták rá a jegyeket mind egy szálig! Az előadásnak tehát le kell
mennie, ellenkező esetben vissza kell fizetni a jegyek árát, vagy kitűzni egy új időpontban az előadást, ami ráfizetés, nincs mese, igazgató úr kérem, tördeli a kezét a színházi titkár, valakinek be kell ugrani. Az igazgató maga is tudja ezt: kijelöli a hőst, aki be fog ugrani. Ha főszerepről van szó, valószínűleg olyasvalakit kér fel, aki az előadásban maga is játszik, egy másik szerepet, az ő (rendre kisebb) szerepét pedig egy harmadik kolléga veszi át. Telefonon vagy táviratilag rendelik be a beugrót, és az összes színészt, akit a dolog érint, gyors beugrópróbára. Aki beugrik, annak a következő néhány óra alatt több kiló szöveget, mozgást, egy egész előadást kell megtanulnia. Izgalmas. A színház lázban ég. A beugró ilyenkor megistenül: rajta múlik a színház sorsa, boldogboldogtalan vele foglalkozik, neki segít, érte izgul… És a dolog − uramfia, láss csodát! − sikerül. Én még olyat nem láttam, hogy ne sikerült volna. A színház lényegéhez tartozik ez. Aki színész, imádja a mentőháló nélküli mutatványt. Az előadásnak is jót tesz, ha nagy veszélybe kerül, de megmentik. Megesik, hogy ettől javul fel, ettől éled újjá. A beugró és a többi színész feketénfehéren bebizonyíthatja, hogy többre képes annál, amennyire a rendezők képesnek tartják, amennyire képesnek tartotta eddig ő saját magát, mint amennyire megbecsüli a színház az ő nap mint nap bemutatott áldozatait. bezzeg Minden színházi ember előtt eleve ott lebeg, vagy lebegtetnek előtte egy bezzeget, valakit, többnyire egy másik kollégát, aki mindent jobban csinál, szerencsésebben él meg, ügyesebben hajt végre, mint ő. A másik színház maga is lehet „bezzeg”, ahol bezzeg azokat a hibákat sose követik el, amelyeket az övében − és őmiatta! − naponta… Ez is egy zavarba ejtően gyermeki vonása a színházasdinak. A primadonnák csapkodnak, zokognak, amikor eszükbe jut a bezzegprimadonna, mivelhogy eszükbe juttatják, a színpadmester sápadozik, ha a főrendező a másik színházban dolgozó színpadmestert emlegeti, aki bezzeg olyan díszletet még életében nem vett át, amilyenhez emez már megint az aláírását, a nevét adta… Bezzeg ellen nincs orvosság. biflázik Magol, bevág, szóról szóra megtanul. Ezt kell tennie a színésznek egész életében. Már amelyiknek megy a magolás. Pécsi Sándor például rettentően nehezen tanult szöveget, ezért ő különböző tárgyakhoz kötötte szerepe nehezebben megjegyezhető mondatait.
A tárgyakat bevitte a színházba, a színpadra, és a díszlet különböző pontjain helyezte el, hogy előadás közben, jártában-keltében emlékeztessék az épp következő szövegre. Nem véletlen, hogy az idősödő, sokat játszó színészek többsége viharos tempóban veszíti el az emlékezőtehetségét: az élet ezt a képességét tette próbára a legsűrűbben. Tiszteljétek a biflázó színészt! bivaly Színésztípus. Lusta. Egy helyben toporog, hacsak nem noszogatják. Mondják vízilónak és rinocérosznak is. Kemény kézzel irányítva, ha hagyja magát, nagy teljesítményekre képes, de amint megbíznak benne, és a saját feje szerint is dolgozhat, szörnyűségeket produkál. Nagy találékonysággal és ezerféle trükkel dobja le magáról a szerep igáját. Próbákon néma, vagy állandóan beszél, hülyeségeket, a rendezőt napközis tanárnak tekinti: destruál. Másokat instruál. Mulasztásai indokaként szívesen hivatkozik beteg kisfiára vagy lóversenyveszteségeire. A premier felőle akár el is maradhat, mondja. A kellék-élelmiszereket megeszi. Mindent tud, de azt játssza, ő csak egy ügyetlen balek. Akkor kezd dolgozni, mikor a többiek már készen vannak a szerepükkel, vagyis szisztematikusan cserbenhagyja őket, de a főpróbán már csak rá lehet figyelni, a premieren már bivaly mivoltát megcáfolva, magasan száll a siker szárnyain, csőröcskéjét a taps mézébe mártogatva sűrűn, mint a kolibri. A kollégái rühellik. bizalom Jó színházban senki sem bízik senkiben, de kivétel nélkül mindenki halni kész a másikért, ha ez a siker ára. Kommentár az előző két mondathoz: A színészek szeretik mondogatni, hogy nem tudnak dolgozni, ha a rendező nem bízik bennük, ám a helyzet az, hogy az esetek többségében ők nem bíznak a rendezőjükben, ilyenkor egyszer már bevált színészi ötleteiket sütik el. Ha viszont azt tapasztalják, hogy a rendező korlátlanul megbízik bennük, megijednek, hogy majd nem fogja vissza őket a marhaságok elkövetésétől sem, és arról kezdenek panaszkodni, hogy nem is tud rendezni, nem ad nekik instrukciót! Siker esetén aztán a lába előtt sírnak s mindent köszönnek. Vagy: Egyes színházvezetők szívesen hangsúlyozzák nyilatkozataikban, mily felemelő érzés számukra a társulat bizalmát a magukénak tudni, holott másfelől nagyon is tisztában vannak vele, kitől akarnak megszabadulni. Ezt a társulat is sejti, és kajánul figyeli, mi lesz, X buktatja meg az igazgató urat, vagy az igazgató úr rúgja ki X-et? Erős színházban azonban ez a szituáció
gyakorta oldódik meg úgy, hogy sem az igazgató nem küldi el azt, aki rászolgált, sem az nem fúrja tovább őt; mindketten úgy érzik, hogy a másik rossz művész és ellenszenves ember ugyan − de megbízható kolléga, a munkában senkit nem hagy cserben. És ez a fontos, semmi más. bizottságosdi (a színházban) Ahol felüti a fejét, annak a színháznak befellegzett. Fuccs, vége, nincs tovább. Küldheti azt a bizottságot a miniszterelnök, de alakulhat a színház dolgozóiból is, foglalkozhat igazgató-főrendező választástól a jövő évad műsoráig bármivel − ha egyszer a bizottságosdi elkezdődik, befejeződik az alkotómunka. A bizottság felállítása egyébként jó alaphelyzet − de csak drámában. A valóságban viszont megöli a színházat: kettéosztja, azokra, akik bekerültek a bizottságba, és azokra, akik nem. Ráadásul sikertelen is. A furfangos színész-alattvalók előbb-utóbb túljárnak a bizottsági elnökök eszén, hiszen színészek. A pénz és a pozíciók elosztása körüli harc, ami e bizottságokat élteti, végül megszüli a hatalmi harc okozta permanens agóniát, az állandósuló „aki kapja, marja” vetélkedőt. A színház sírjába hull. biztonsági játék Rendező kéri a színészektől − jó esetben − főpróba vagy előadás előtt. Azt érti rajta, hogy senki ne lepje meg a partnerét, ezúttal ne igyekezzék új ötletekkel előhozakodni, ne adjon ki magából többet a feltétlenül szükségesnél. Biztonsági játék esetén az a fontos, hogy az előadás rendben, minden baj nélkül lemenjen. Helyénvaló így játszani akkor, ha az előadásba be kell ugrania valakinek, vagy más, kockázatos körülmény veszélyezteti a produkció zökkenőmentes lebonyolódását. De előadás után biztonsági játékról beszélni eufemizmus: súlyos kritika, enyhe formában megfogalmazva − szürke és érdektelen színészi munkára, unalmas előadásra utal. bohóc Többet tud, mint a színművész, de ritkán olyan mély a játéka, mint az eszköztelen átváltozásra képes színészkirályoknak. Tudja, hogy mivel lehet a nézőt pillanatok alatt megnevettetni, fantasztikusan mozog, tehetségesen utánoz, de amíg meg nem öregszik, tragikus szerepben nem jó. Ott ugyanis nem elég megmutatni: ott átélni, átlényegülni kéne. Azt nem tud a bohóc.
Azért bohóckodik. Öregen aztán rájön, hogy mindannak, amit tud, a háromnegyed része nem is kell. Már nem akarja elkápráztatni a nagyérdeműt − elkápráztatni azt is jelenti, hogy nem engedem meg a másiknak, hogy lásson, annyi mindent mutatok neki egyszerre, hogy a szeme káprázik; és lehet, hogy azért mutatok neki ennyi mindent, hogy észre ne vegye a halálos rémületemet, hogy vajh elég tehetséges vagyok-e ahhoz, hogy színésznek adjam ki magam? –, de már nem érdekli, hogy milyen színésznek ítélik őt mások. Tudja, milyen. Eddig az eszközei mögött bujkált, belemenekült bravúrosan kivitelezett attrakciókba − most már nem tesz ilyet. Vállalja magát. És amint meri önmagát adni trükkök nélkül, a hajdani bohóc érdekesebb még a tragikus színésznél is. Nem hős, vagy nem úgy hős a hősszerepekben, ahogyan azokat alakítani megszoktuk. Ő jobban hasonlít a jelentéktelenre, az észrevehetetlen emberekre, akikkel tele van a világ. A valamikori bohócnak annyival hatásosabb − mélyebb − a játéka, amennyivel kevesebbet törődik a hatásával. Nem akarja kiszámítani minden pillanatát, és egyszer csak előttünk áll a színészkirály: Michel Piccoli, Rátkai Márton, Dustin Hoffmann, Dégi István, Oleg Tabakov. Gene Hackman. bombasiker El kell felejteni, amilyen gyorsan csak lehet. A kasszának áldás, a munkának átok. Ha beüt, a színészek azt hiszik, ez annak a jele, hogy minden rendben van. És a következő bemutatón is megpróbálják elsütni azt, vagy majdnem ugyanazt, amivel egyszer sikert arattak. Ez akkor is megesik, amikor törekednek rá, hogy ezt a hibát még egyszer ne kövessék el. Nem könnyű túlélni a bombasikert. Komoly művészek tudják, mikor a siker őrületes és kirobbanó, az gyanús. Jó színházban ugyanis a siker nem kivételes. bonckés Szadista aurájú kritikusi közhely. Olyankor használják, amikor nem értik a koncepciót, de igyekeznek valamiként elismerni azt. Azért is veszik az alakítást „bonckés alá mintegy”, illetve állítják, hogy a művész ezt vagy azt a kérdést az előadásban „alaposan bonckés alá vette”. És akkor most ők is a művészt, naná. bonviván A „jó életű, sokat mulató” jelentésű francia kifejezésből lett magyar szó a primadonna (az első számú női szerep) partnerére, férfi megfelelőjére. Ő a
drámai hős a zenés színházban, a főhős. Aki rendszerint az első felvonásban lesz szerelmes, jobbára emiatt szenvednie kell, sokat, végül, az utolsó felvonásban átölelheti imádottját, akit vagy a sírba ránt, magával együtt, vagy a menyegzői ágyba. Az összes lírai tenorária az övé. Hosszú időn át elhízott borbélysegéd-arcú tenoristák szerepkörének számított. Így kellett ennek lenni, hogy az agyaglábú kolosszusra emlékeztető primadonna százhúsz kilója ne legyen feltűnő. Mostanában csinos, de bármekkora magasságot kiéneklő, és többnyire változatlanul jelentéktelen színészek a bonvivánok. Szuggerálják a csillárt. Szerepkörük markáns férfibájt és első osztályú énektudást kíván, ami persze − így együtt − nem kevés. boszorkány Színésztípus. Tizenöt éves kora óta színpadon van, de nem öregszik. Mindent megcsinál a színpadon, holott nem is tanulta. Abszolút ösztönös. Inkább nő. (Szívesebben nő, mint férfi.) Színházon kívül semmi nem érdekli, szabad idejében kártyázik, jósol, álmot fejt. Valamennyi kollégáját névről ismeri, neveli, segíti, őt viszont valójában nem ismeri senki. Nem szép, csak a színpadon. Másfelől bármilyen tud lenni, még gyerek is. Ugyanakkora tragika, mint amekkora komika. Száz évig él. Egy pillanat alatt hal meg. Kiss Manyi. bóvli Itt: silány, hatásvadász műalkotás, tucatáru, mely azonban a művészeti alkotás címkéjére tart igényt. Jóval értékén felül adják el. A közönség egy része ugyanis minden időben megveszi, beszopja, színházi zsargonban: zabálja a bóvlit. Régebben bóvlinak tartották Rostand Cyranóját is, bizonyos hatvanrészes tévés sorozatok árnyékában azonban megtanultuk becsülni ezt a remekül megírt, frappáns giccset. Első, igényesebb periódusától eltekintve bóvli volt (de már büszke modern, műfajteremtő bóvli) Kazimir Károly több évtizeden át működő Körszínháza is, a Városligetben. Produkciói darabot, rendezést, színészetet sok hókuszpókusszal: irodalmi kollázzsal, létszámmal, fényekkel, jelmezekkel igyekeztek pótolni − sikerrel. Későbbi példák a bóvlira: Jézus Krisztus Szupersztár, István, a király. bővérű A színész, akire ezt mondják, ne örüljön. Műdal-, nótaénekes örüljön, de jó színész sápadjon el: „Bővérűnek mondanak. Tehát butának látszom!” És hagyja abba a nőzést, nézőtérre kacsingatást, bokacsattogtatást, vagyis eztán éberen tartózkodjon a ciki minden formájától.
Bővérű ember hírében állani félreérthetetlen jele az úttévesztésnek. bukás Fekete kenyér a bukás, táplálóbb, mint a siker. Nagy bukásból lehet a legtöbbet tanulni. És a legkönnyebben is: a fájdalom gondoskodik róla, hogy a tanulságot feltétlenül levonjuk belőle. Gyenge társulatok a rendezőben keresik a hibát, ostoba rendezők a gyenge társulatban, holott ők ketten együtt nézték hülyének a nézőt. Az úgynevezett megmagyarázhatatlan bukások rendszerint a szerző lelkén száradnak. Ha látszólag minden stimmel, de a közönség mégis elszivárog, valószínűleg az író a hibás. Hazudta a színházat. Ellene vethető: a sikerdarabokban is mennyi hazugság van, azok miként lehetnek mégis sikeresek? Csakhogy a sikerdarabok jól vannak megírva, hazug mesét adnak elő, jó érzelmesen. Azt lehet, mondja a színház, mivel a nézők gyerekek, akik szeretik a mesét. A színháznak átélhető érzelmekre van szüksége. Amikor dramaturgiai értelemben ügyetlenül hazudnak a nézőnek, vagyis a mese ügyetlen, akkor a figurák hamis érzelmei nem hatnak a közönségre. És jön a bukta. C Egy művész, aki gondolkodik, kétszer annyit ér. Lessing céltábla Molnár Ferenc kifejezése a színházi kritika alanyáról. Ő mondta, de első felesége, Fedák Sára színésznő nála is gyakrabban emlegette: „A céltábla nem lő vissza.” Színházi berkek azóta is visszhangozzák. A kritikus, hiszen szólásszabadság van, azt ír, amit akar. Akiről írja, az ő szemében nem ember, hanem céltábla. Ha valamiben fellép, és ő megnézi: írnia kell róla. Azért fizetik. Mit ír, mit nem − a művésznek ahhoz semmi köze. Ha a kritikus leköpi őt − még csak nem is a munkáját, hanem őt magát –, és a kritikust alkalmazó lap főszerkesztőjének nincs kifogása ellene, akkor megteheti. Van társadalom, melynek nincs legitim etikai rendje. De vajon kit köp le a rossz kritikus? Függetlenül attól, hogy valójában mire vágyik, fentiek fényében világos: a céltáblát.
Ezért nincs a művésznek dolga vele. célzóvíz A szó az öttusa világából származik, a lövészet előtt elfogyasztott stampedlik neve volt a hatvanas években, míg be nem vezették az alkoholpróbaellenőrzést. A színházban tütünek is mondják, ez egy-két kemény felest jelöl, amit bedobnak színpadra lépés előtt. Nagy színészek azonban ezt a hibát nem követik el, illetve csak akkor, ha nem tudják elviselni, hogy menthetetlenül rosszak a szerepben. Kezdő színész óvakodjék a célzóvíz alkalmazásától, mivel − ellentétben a nagy színésszel − rajta meglátszik. Nem ugyanolyan rossz lesz a szerepben, mint józanul, hanem sokkal rosszabb. ceremóniamester Rendező, aki csak ahhoz ért, hogy a színpadon minden jól mutasson. Hogy úgy tűnjék a nézőnek, mintha sok minden történne itt; nagy a csinnadratta, szépek a kosztümök, bonyolult és drága a díszlet, különlegesek a fények, legföljebb a színészek nézhetetlenek. A ceremóniamester kitűnően ért ahhoz, hogy a járások − a színpadi mozgások − az előadásban pofásak legyenek, és minden, amit a néző lát, guszta és csingilingi. De az előadás nem szól semmiről; üres, mint a tökhéj. cezarománia Hatalmi téboly. Idősödő férfiszínészeken és fiatal rendezőkön szokott eluralkodni, bemutató előtt. A színész ilyenkor döbben rá, hogy a színpad évek óta nincs takarítva, és ő ettől megfullad, nem kap levegőt, vagy esetleg huzatot érez, és azt, hogy fixírozza a tekintetével a pimasz statiszta. A főpróbán a kosztümtervező iránti megvetése jeléül jelmezét lerángatja magáról, megtapossa, felmond, átkozódik a büfében, satöbbi. Az ifjú rendező ragaszkodik a maga által tervezett díszlethez, akkor is, ha nincs benne járás, amin keresztül a színész a színpadra bejöhetne. Általában mindenhez ragaszkodik, zsöllyébe fojtott sírógörcseihez éppúgy, mint ahhoz, hogy az anyaszínésznő vegye le a bugyiját a súgólyuk előtt, vagy hogy a jegyszedő nénik műsorfüzet helyett kibiztosított revolverrel fogadják a nézőket az előcsarnokban. A hatalmi tébolyt rendezőknél csak a múló idő és a tapasztalat gyógyítja, ám a színészeken egyedül a siker szokott segíteni, semmi más. cigaretta Ha egy színésznek semmi nem jut eszébe a színpadon, mégis játszani
szeretne valamit − rágyújt. Ha továbbra sem jut az eszébe semmi − ismét rágyújt. Ha ritka üres fejű színész, akkor nyakra-főre rágyújt, megkínálja a partnert, a másik partnert is, mindenkit, aki csak bejön a színpadra. Láncdohányzik. Figyeljük meg: amint eszébe jut valami, elnyomja a cigarettát. Onnan tudjuk, hogy átvillant rajta egy kósza gondolat, hogy mindjárt be akarja fejezni a füstölést. Aztán, ha már elnyomta a csikket, és a hamutartót is odébb tolta, a torkában is felhúzta a slejmet, kiderül, hogy mi jutott eszébe. Honnan lehet megtudni? Tapogatódzni kezd a nadrágzsebe felé. Ideje szájba venni a következő rudat. cím Van cím, amire nem jön be a közönség, akkor se, ha remekműről van szó. Születésnap (Harold Pintér), erre nem jönnek be − legalábbis magyar nyelvterületen. Birthday Party − ez már jobb cím, de csak angolul. Néhány évvel ezelőtt az egyik Bulgakov-darabot Kárhozottak összeesküvése címmel játszották néhány színházban, azokon a helyeken megbukott. Ahol Őfelsége komédiása címen játszották, közönségsikert aratott. A két-három szóból álló jelzős szerkezetek általában sikeresek − A tisztességtudó utcalány, A vágy villamosa, Szókimondó asszonyság –, de egyetlen frappáns szó is elég: Caligula, Liliom, Sirály, Kísértetek. Szabály nincs. Csak zsenik tudják, milyen a jó cím. A világ legjobb címe: Hamlet, dán királyfi. címszerep Mikor a darab címe és a főszerep neve azonos. Aki Lear király, Othello, Don Carlos vagy Stuart Mária szerepét játssza, a címszerepet alakítja − és nehéz helyzetben van. Kollégái, bármennyire titkolják is, veszettül irigylik. Ha rossz lesz a szerepben, kortársai élete végéig felemlegetik majd. Címszerepben könnyebb megbukni, mint sikert aratni, ezért a címszereplő már a bemutatót megelőző nyáron biflázza a szöveget, veszettül fogyókúrázik, transzcendentális meditáció-tanfolyamra jár, szakít a szerelmével, még az alkohollal is − ám mindez nem segít rajta: próbáit riporterek hada zavarja, éjszakáit rémálmok, rendezője úgy néz rá, mint a bostoni fojtogatóra a felesége, mikor már sejti az igazságot, de még reménykedik benne, hogy nem igaz. A címszereplőt mégsem kell félteni. Övé a premier sikerének hisztérikus elégtétele, övé a presztízs és a nézők
rajongása. cipő Ha nem könnyű és kellemes az a cipő, akár egy nyárvégi alkonyat, ha nem puha a bőre, mint a csecsemőké, ha nem elég pászentos, ahogy a régiek mondták, akkor a színésznek a színpadon szenvelgő, pipiske járása lesz. A szünetben kezet is emelhet akár az öltöztetőjére! A jó színpadi cipő intelligens. Instrukcióra nyikorog, újabb instrukcióra nesztelenné válik, de kopog, ha kell, ha pedig az kell, surrog. Végszóra csendben leválik a talpa. Közelről nem is hasonlít egy utcai cipőre: nincs tartós anyag benne, pedig minden van rajta, amitől egy cipő jól nézhet ki. Az udvarias színpadi cipő előre köszön a színésznek, érdeklődik a kedves egészsége felől, kitalálja aznapi hangulatát, és alkalmazkodik hozzá: a bőségével, a fogásával, már az illatával is. Olykor jobban érti a mesterségét, mint a színész a magáét. civil Megvetést kifejező jelző a színházban. Aki nem tudja, hogy a színész nem fizetést kap, hanem gázsit, hogy a beénekelés nem részeg duhajkodás, hanem azt jelenti, hogy a színész előadás előtt lehetőséget kap, hogy a zongorakísérővel bepróbálhassa egy-két számát, és a D.B.K.V-ról azt hiszi, hogy közlekedési vállalat, holott díszlet, bútor, kellék, világítás igényét jelzi a próbán − az civil. A civil a nem színházi ember. A civil nem tudja, hogy a színésznő, ha szorítja az idő, felugrik és a mosdóba pipil. Rendező, ha nagyon meg akarja sérteni színészét, azt mondja neki: „Hogy tudsz ennyire civil lenni a színpadon!” Civil nem is érti, hogy ebben mi a sértés. Aki civil, az civil. cizellál Szó szerint: kézi szerszámmal finoman megmunkál, csiszol. A teátrum világában pejoratív értelmű. A rendezők szokták sziszegni, az agyvérzésig ingerülten, amikor a színész játéka tempótlan, vagy minden szót külön hangsúlyoz, és méteres szüneteket tart, sírva fakad két mondata között, „poen”-nek mondja a poén szót, Sékszpírnek Shakespeare-t, és három hosszú í-vel képzi, hogy szííínész, szííínház, szííív. Vagy eljátssza a szemöldökével, mint mondja a rendezője, a nagy októberi forradalmat. Kár, hogy ezt a nézőtérről nem látni, és a nézők azt hiszik, hogy arcidegzsábája van. A szerepét illetően tanácstalan a cizelláló színész. Jobb híján cizellál. Vacakol. A kollégái legyintve mondják: „Ödön ma egy
kicsikét fáradt. Cicizik.” cvekszög Az alapszőnyeg rögzítéséhez használt, nagyon kicsi, könnyen kiszedhető szögféle, amit a színpadi dolgozók bravúros gyorsasággal kalapálnak le, illetve ugyanígy, pillanatok alatt szednek fel speciális harapófogóval, ha szükség van rá. Időnként hivatalosan szögteleníteni kell a színpadot, annyi az elhullott cvekszög. CS Ha keressük az okát annak, ami történik, rájövünk arra, ami történni fog. Az élet csaknem minden baja abból ered, hogy hamis fogalmaink vannak arról, ami történik velünk. Stendhal csalás Nem büntetőjogi, nem is szexuális, de színházi értelemben csalás: • ha a színész nem tanulja meg a szövegét; • ha kiáll a rivalda széléhez vagy a portálhoz, hogy jobban hallja a súgót; • ha műkönnyeket présel ki magából; • ha a dilettáns szerző úgy hosszítja a dialógusokat, hogy a szerepek folyvást ismételgetik egymás szövegeit: − Itt vagy? − Itt vagyok. − Hol jártál? − Megmondjam? − Most miről beszélsz? − Hogy miről beszélek…? • ha a rendező kisgyereket hurcol be az utolsó képbe; • ha a rendező szárazjég füstölögtetésével pótolja munkájának hiányzó metafizikáját; • ha a színész a szívére teszi a kezét, úgy fogadja a tapsot. És így tovább. Ilyenkor a színpadon − még egyszer mondom − csalnak. Csalják a színházat. A néző gyanítja ezt, de nem érti. A színész jó volt, mondja, csak hát „kicsit túljátszotta” a szerepét, és a darab és a rendezés is megfelelt volna, de „valahogy olyan erőltetett” volt az egész.
A művészetben elkövetett csalás, ellentétben a pénzügyek terén elkövetettel, jóvátehetetlen. csábító ajánlat Aminek a színész nem tud ellenállni. Az igazán csábítót négy nullával írják, olykor öttel-hattal. Arról van szó, hogy Hamlet reklámozzon mosóport, játsszon egy készülő szoftpornó filmben, vagy mondja el a Szózatot szilveszter éjfélkor cigányzenekari kísérettel Kiskunhalason. Ha a csábításnak nem áll ellen, rosszabb színész lesz. Egyre rosszabb és rosszabb. csapat A jól összeszokott társulat, rosszabb esetben az összetartó brancs szinonimája. Mitikusan sokértelmű kifejezés. Sokszor csupán annyit jelent, hogy beszélhet a rendező, amit akar, mi, színészek úgyis azt fogjuk tenni, amihez kedvünk szottyan, úgy, ahogy épp szottyan, akkor, amikor szottyan. Máskor meg kezdő rendezők veszik a szájukra. Azt képzelik, fanatizálhatják a kelletlen társulatot, ha azt ismételgetik: „Gyerekek, mi egy csapat vagyunk, mutassuk meg nekik!” Előfordul, hogy kritikusok terjesztik: „Sokáig vártuk, hogy színházi életünk langyos állóvizét megzavarja valami, és végre bekövetkezett: a bivalybasznádi Kiss-Betegh Attila Színház végre csapattá forrt össze! Minden mozdulatukon látszik.” Estébé. Ne higgyünk senkinek, aki csapatról papol. E szóban ugyanis van igazság. De csak akkor, ha nem beszélünk róla. Az egység tartalma szavak által nem érinthető. csehovi A fennkölt unalom szinonimájává lett a magyar színházi gyakorlatban. Nem történik semmi, a díszlet két vége között átrepül egy légy, a színészek nézik, átélik, felhúzzák a szemöldöküket, jelentőségteljesen pillognak. Háttérben balalajka. csillár Nagy színházban az a legszebb. Nézegetik is a gyerekek, mielőtt megkezdődne az előadás. Legyen hatalmas, álljon százezer üvegkristályból, égjen benne ötszáz körte. Ragyogjon! A felnőttek is el-elnézegetik titkon, azzal bűvölik magukat színháznézésre alkalmas hangulatba. (Ha van eszük.) A napot helyettesíti a színházban, aki
nem tudná. Hogy elsötétedik, azt jelenti, leszállt az este. Kezdődik a játék. Hjaaaaj. csók A közhittel ellentétben a színpadi csók, amennyiben tehetséges művészek adják elő, és a cselekmény szempontjából alapvetően fontos, hogy hihető legyen: igazi. Még sincs benne kezdeményezés. Viszont gátlásos kezdők és gonosz rutiniék csókolódznak zárt szájjal. Jó színész nem önnön hevére figyel csók közben, hanem arra, hogy a néző azt lássa a csókban, amit a jelenet mondanivalója előír. A jó színpadi csók hosszú. A művészek a kulisszák mögött nem folytatják már a dolgot. Az igazán nagy színészt a számára legfontosabb kolléganője csak a színpadon csókolhatja meg. Ez fordítva is igaz. Ha valaki mégis házasságra lép a partnerével, az egyebek közt annak a jele, hogy nem arra figyel, amire kéne. Nem bízik eléggé a tehetségében. Ha meg elválik tőle, mikor már bízik, az még szomorúbb. csokor virág Valaha szál rózsa volt. Vallásos áhítatból dobták fel a színpadra, élménytől megmámorosodott rajongók. Később csokor lett, összeválogatott virágok, grófok köttették kóristalányoknak. Manapság művi szépségű, méregdrága vackok, óriás bukéták, melyeket előre megbeszélt rendben cipeltet be a színpadra valamely alkalmazottjával az Igazgatóság. Még kínosabb, mikor a nézőtér mélyéről tolakszik előre vele az egyik, magát még külön is ünnepeltetni óhajtó színész izzadt rokona, és a rebbenő mosollyal meglepődöttet játszó művész − meg a társulat! − álmélkodik a váratlan, megható gesztuson. csőd Nem egészen azt jelenti, mint a közgazdaságban. Csőd akkor van, ha a súgó megbetegszik, a helyettesét nem találják, a főszereplő már ittasan érkezik, az első rész közepén leszakad a csillár, és bár nem öl meg senkit, a naivára csuklási roham tör, egy néző felszól, többen is nevetnek, de nem a darabon, a második rész elején felrobban a csillár, az ügyeletes tűzoltó ragaszkodik hozzá, hogy poroltsa, az erkélyről brekegnek, a földszintről tömegével távoznak, a főszereplő szózatot intéz a nézőtérhez, kiderül, hogy az előadáson jelen van a francia nagykövet, a függöny a végén
nem csapódik össze, mert beakadt. Ilyenkor a jó igazgató és a nagy rendező tudja, hogy mit kell csinálni. Semmit. A színházi csőd elháríthatatlan. csúcspont A hatás szempontjából legerősebb pillanat. Dramaturgiai értelemben valamennyi felvonásnak, jelenetnek van, kell hogy legyen egy csúcspontja, ha jó drámaíró írta, illetve ha a rendező észrevette, hogy hol van, és bele is rendezte az előadásba. A Rómeó és Júliának például legalább két nagy csúcspontja van: Mercutio halála az egyik, Júlia ébredése a kriptában, Rómeó holtteste mellett a másik. Nagy művekben a drámai csúcspont a cselekmény kétharmadán is túl következik el. Ekkor a néző már vár is valami effélét. És marad ideje rá, hogy a pillanat élményét megeméssze, mielőtt a függöny végleg lehullana. A Columbo minden epizódjának az a csúcspontja, amikor a félszemű rendőr spéttel még egyszer visszamegy a gyanúsítotthoz, aki azt hiszi, hogy sikerült kibújnia a vád alól. De ez álcsúcs. csúszásgátló A síkos − nem textil alapszőnyeggel borított − színpadra lépő színészek, hogy munka közben ne csússzanak el, az ügyelő utasítására gyantaporba lépnek, ezt csúszásgátlónak nevezik. Van egy pici tál, olyan, mint a kutyuska toalettje, abban áll a fehér por. Mintha két-három krétát megőröltek volna. De nem kréta: gyanta. D Gyermekkorunkban az élet olyannak mutatkozik, mint egy színpadi díszlet messziről nézve, öregségünkben pedig, mint ugyanez a lehető legközelebbről. Arthur Schopenhauer dagály Eltúlzott érzelmek gőzével működő, emelt hangú üresség, zengzetes, pátosszal teli semmitmondás. Kiveszőfélben van. Műveléséhez egészséges torok, magas minőségű beszédtechnika szükségeltetik, továbbá − ha nem is túl nagy, de valamilyen! − lélek, valamiféle lelkesség, legalább az önimádat naivitása.
Ilyen színművész ma nemigen terem, számtalan okból. Utolsó nagy dagályosaink, ha élnek még, régen nyugdíjasok. dagonya A színész megtalál egy poént, jól sikerült mozdulatot, mulatságos helyzetet − aztán nem tudja abbahagyni. Akkor is csinálja, ha nincs értelme, ha nem kéne. Dagonyázik, mondja a rendező dühöngve, irigykedőn legyint a kollégája, méregtől vörösen a közvetlen partnere, mert ezzel nem hagyja játszani, provokálja a tapsot, nem lehet folytatni tőle az előadást. Olyan jól esett el, hogy még egyszer elesik, és még egyszer… Cirkuszi bohócnál szinte kötelező az ilyesmi, operettkomikus esetében is beletörődhetünk a dologba, de mikor klasszikus műben engedi meg magának valaki, jellemhibára is érdemes gyanakodni. dajkaszerep Idősödő színésznők lehetősége a diadalmas visszatérésre. Színpadi figura (archetípusa a görög tragédiák dajkái, vagy a Rómeó és Júlia jólelkű paraszt dajkája), aki abban a korban és pszichológiai állapotban van, mikor már azt is megengedheti magának, hogy jó szívvel pártolja a darabbéli ifjú szüzet, egyébként a színház naiváját, a soros bombázó színésznőt − ez a hálás, színészlélektani szempontból gyógyító hatású mozzanat a szerepben. A rendszerint régóta feladat nélkül kallódó művésznő a dajkaszerep lehetőségein keresztül megcsillanthatja nőisége tárházának rejtett kincseit, megsejtetheti a nézőkkel, hogy ő mennyivel izgalmasabb leányzó volt a maga idejében az ügyeletes sztárnál. Ezt az esélyt a színház idősödő színésznői közül csak a legokosabb érti meg, a néhány mondatos dajkaszerepeket az is szokta elvállalni, a többi nem. dal Nem összetévesztendő a számmal, a sanzonnal vagy a betéttel. A szám csak egy nóta, rossz könnyűzene, a betét pedig eredetileg nem is a darabhoz készült énekszámot, áriát vagy duettet jelöl, amit alkalmilag öltöttek a darab két mondata vagy jelenete közé. Dalnak a színházban azt tekintjük, ami váratlanul, prózai műben hangzik fel. Általában nem kíséri nagyzenekar, jellemzően zenekíséret nélkül adatik elő. Rendkívül hatásos, ha a dalt előadó színész maga kíséri énekét valamely hangszeren. A színpadot ilyenkor poézis lengi be. Megnyílik a mű, mert a dal által rálátunk valamire, amit eddig nem sejtettünk. Nem is lehetett volna megmutatni másképp, csakis ezzel a dallal,
ezzel az énekkel. dali, dalitársulat A mai színházi nyelvben a daliszínvonal a lehető legrosszabbat jelenti, még a dilettánsnál is durvább minősítés. A minden szempontból igénytelen, kisebb vidéki városokat és falvakat járó vándortársulatokat hívták így a XIX. században és később. A dalitársulatok a magukra és lehetőségeikhez igazított, meghökkentően slendrián, mondjuk így, más dalicsapatoktól koppintott átiratukban adták elő még a klasszikusokat is. Minden művet operettesítettek, a dalitársulat igazgatójának felesége kapta a jó szerepeket, nála csak a szeretője kapott jobbakat, és az a színész, aki az előző sikert csinálta, akinek a legjobban tapsolt a közönség. A dali is csak színház. A legsikeresebb magyar zenés vígjáték, a Horváth Jenő zseniális zenéjére írott A szabin nők elrablása is egy magyar dalitársulatról szól. Ki ne ismerné legnagyobb slágerét: Mások vittek rossz utakra engem…? Aki a darabot látta, mondhatni, égi formáját ismeri a dalinak. A mű maga is egy kicsit dali. De nagyon kedves. darab Darab az, amit színházban lehet játszani. Komoly rang. Kevesebb egy drámánál, de több egy regénynél. Mármint a színházban, mert igazán jó epikus művet képtelenség az eredeti hatását maradéktalanul megőrizve színpadon előadni. Az angolok a darabot playnek, játéknak mondják. Színmű: ebben a megjelölésben már a színházi unalomra is célzás történik, diszkréten. Egy jó darab sosem unalmas, de nem is örök érték, viszont a színészek és a nézők jót mulatnak rajta. Arthur Miller drámákat ír, Woody Allen darabokat. Neil Simon ezt is, azt is. debella Nagy testű színésznőt jelöl e szó, kinek elöl-hátul akkora, de akkorra ezzeazza van, hogy elegendő csak átküldeni jobb egyről a bal egyre, vagyis a jobb oldali első járás szélétől a bal oldali első járás széléig, és a néző máris nem tud figyelni semmi másra, csak őt nézi, lényegében észrevétlenül átdíszletezhető a színpad a debella mögött. Minden igazi színházba kell egy debella. Ha aztán a debella elvirul és megcsúnyul, annyi baj legyen. Kellenek oda a mérhetetlen fenekű öregasszonyok is − kofának, madámnak, komikának. Ne
bántsd a debellát! dedikáló színész Gyanús figura. Elsősorban önmaga számára: hátha csak azért rajonganak értem, mert csinos vagyok. A művészbejárónál tolongó kisleányok nagy művésztől ritkán kapnak autogramot, és nem azért, mert az gőgös, hanem, mert szerény. Dühíti, hogy a kézírását akarják hazavinni, és nem az élményt a szívükben. Hatvan év feletti színművésztől azonban autogramot kérni rendes dolog, mivel ez bók. Azt jelenti: tudjuk, hogy ki vagy, és sosem fogunk elfelejteni. És ha nem is igaz, jólesik. démon, vamp Végzetes szépségű asszony. Erotika és halálvágy összefüggésének megtestesülése. A polgári kísértés testet öltése. Az első démonok egyike Marlene Dietrich volt A kék angyalban. Itthon kicsit később Karády Katalin. Nem véletlen, hogy a második világháború körüli időkben jött divatba mint szépségideál. Azóta a típust inkább csak parodizálják. A legbravúrosabban Psota Irén tette, aki mellett elaludni nem lehetett. A maiak közül Básti Juli, Hernádi Judit, Kishonti Ildikó adta-adja hitelesen a vampot. Érdekes, és a szerepkör titkát is elmondja, hogy a démonok majdnem mind kitűnő komikák. Vagy idővel azzá lesznek. derű A színpadi derű olyan, mint a cirógató napfény. A színpadi derűben vigasztalás bujkál. Mennyei. Nem arról van szó, hogy vicces a darab, jók a poénok. Hanem érzékelhető benne egy hangulat, ami földöntúli módon vigasztalja az embert. Csak színházban élhető át. Valamiként a keserves élet válik benne világló mosollyá. Úgy tetszik, mintha e derűnek egyáltalán nem volna oka. Csak úgy van, a nézőben. A színészben is talán? Gyógyító hatással bír, megszelídíti a legrosszabb kedvű közönséget is. Ha derűt él meg színházban a néző, ilyeneket mond: „Jaj, olyan jó őket nézni!” Vagy: „Ha csak meglátom valamiben, máris jobb kedvem támad!” Bilicsi Tivadar hatalmasan árasztotta magából ezt a gyógyító derűt, de a Gózon Gyula–Berki Lili házaspár és Pécsi Sándor is. Az élők közül? Pogány Judit, kezdő színésznő korában. Lukáts Andor is, kezdő korában. Az utóbbi tíz évben magam csak egyszer, Molnár Ferenc Az üvegcipő című vígjátékának harmadik felvonásában, az Új Színházban tapasztaltam
mennyeien derűs atmoszférát. Lehetséges, hogy annak is az író, Molnár Ferenc volt az oka. Déryné(s), széppataki próza Szójáték és bon mot. Nem Déryné, Széppataki Rózát jelöli, aki színésznő volt Petőfi korában, tessék még egyszer elolvasni a címet, hanem azokat a színdarabokat nevezi így a színházi zsargon, amiket leggyakrabban drámaíráshoz nem is konyító, hivatalos prózaírók, a mindenkori politikai rezsim kegyeltjei szoktak elkövetni. A széppataki próza eszmevilága nemzetieskedő, nyelvezete csengő-bongó, vagyis annak hiszi magát, játszható jelenetek nincsenek benne. Szavalatok − rogyásig! Szakállak, bajuszok és hitek. (A „Dérynés” kifejezés se a színésznőt jelöli: a hajdani falujáró Déryné Színház alacsonyabb színvonalú előadásaira tett, ironikus célzás az.) dialógus Párbeszéd, görögül. A színház nyelvében kétfélét is jelent: általában a szöveget, amit a színészek a darabban kimondanak, vagyis a mondataikat, illetve azt a párbeszédet, amit egyik szerep a másikkal folytat valamely kétszereplős jelenetben. Vagy a darab szövegét is jelentheti, többes számban. Hogy a szó melyik értelme érvényes épp, attól függ, hogy milyen összefüggésben hangzik el. Mikor a szerep a belső gondolatait mondja ki hangosan, hosszabb ideig egyedül ő beszél a színpadon, nem dialógust mond, hanem monologizál. A színpadi dialógusok stílusa többféle lehet. A színészek a rövid, pattogós, csattanós dialógusokat kedvelik, minél kevesebb idegen szóval, egymásra torlódó mássalhangzóval, azokat a párbeszédeket, amikben sok az elhallgatás, a sejtetés, s olykor egy szót jelentőségteljesen meg is lehet ismételni. A dialógus nem attól jó, hogy szép szavakat, nagy gondolatokat találunk benne garmadával. Akkor jó, ha tömör, sőt szófukar, ámde láttató erejű, és − ami a legfontosabb − életszerű. Az igazán erős dialógusban az a legizgalmasabb, amit elhallgat. dicséret Mikor a színházban egymást dicsérik a kollégák − hát az ciki. De csak azért, mert a fordítottja, egymás leplezetlen kritikája, legalábbis szemtől szembe − elképzelhetetlen. Egymás dicséretében a művészek nem ismernek határt: színésznő a másik színésznőhöz zokogva megy gratulálni, szinte beszélni sem tud az átélt
izgalmaktól, szavak helyett nyivákol, szép fejecskéjét jelentőségteljesen a falhoz csapkodva… Fiúk közt meg divat, hogy csak bámulnak egymásra csillogó szemmel, mint a cowboyok, majd következik egy nagy, férfiasan néma összeborulás. Jó passzban lévő színházakban nem dicsérik, egyáltalán nem értékelik egymást a színészek, de az sem jó. A leghasznosabb, ha a gratuláló abban próbál segíteni kimerült kollégájának, hogy a színpadról való lelépése után megtalálja és becsukja sarkig tárt önmagát. dilettáns Szakismeret nélküli avatatlan. Posztmodern felfogás szerint mindenki művész, aki művészkedik. Következésképpen olyan, hogy dilettáns, már nincs. Ahogy a tarkopasz Rákosi Mátyás uralma idején, a hajdani hajnövesztőreklám kifordításából született vicc hirdette: Nincs többé kopasz fej − csak seggig érő homlok! Színházban azonban van dilettáns, igenis van. A színészi, rendezői tehetséget ugyanis nem lehet megjátszani. Azonnal kiderül a turpisság. Egy színházban szabad közönségesnek lenni (már amelyikben), szabad ügyetlennek is lenni, még éretlennek is. De dilettánsnak nem. Azt nem tűrik meg maguk között a többiek. dinasztia Uralkodóház; több nemzedéken át, azonos szakmában. Leggyakrabban színészbe' szokott előadódni. Az ükapa még jó volt, a fia zseni lett, de annak a fia élete végéig dilettáns maradt, csakis azért lett színész, mert az apja verte. Aztán az ő fia is színész lett. Sajnos. Még annak a lánya is szegény, az lesz már, ha igaz. Dinasztiaalapítók utódait többnyire zokszó nélkül felveszik a színművészeti akadémiára. Ki merné Kincsem dédunokáját nem indítani a nagy tavaszi versenyeken? Holott Kincsem dédunokája tán nem is vágyik az indulásra. De meg sem kérdezik őt erről. Kéretik megbocsájtani az utódnak, hogy a tisztelt mama-papa jobb színész volt. Ez az ő életének a tragédiája. díszbemutató Ha ez van, akkor nagy baj van. Az állam a szerző protektora. Egész ország odafigyel, oda kell neki. A miniszter is megkérdezi hetente: hogy állunk kérem ezzel a bemutatóval? És az összes hivatalos szerv úgy érzi, szemmel kell tartania az előkészületeket. Üggyé válik, ami játék kéne hogy legyen.
Milyen lesz egy csók végül, amibe mindenki a világon belebeszél? Épeszű szerző, színház és szakember gondosan kerüli a díszbemutatókat. díszítő Hivatalosan díszletező munkás. Díszletmunkásnak is mondják, magyartalanul. Ő az, aki a legtöbbet kínlódik azért, hogy a színpadon játszani lehessen. Hős? Bűnöző? Mártír? A legnagyobb rendezők is díszítőkként kezdték, de a leghíresebb betörők is. Rendszerint abból a fizikai munkára alkalmas és képes szegény emberből lesz díszítő, akiben emellett kusza álmok élnek. Közel akar férkőzni a hírnévhez, az életragyogáshoz. Cígöl. Időnként beöltöztetik zöldleveles bokornak, majomcsapatnak, bárminek, amit már a statiszták sem vállalnak. Fát lehet vágni a hátán, engedi. Évente egyszer verekszik össze valakivel, no de akkor rögtön hívni is kell a mentőket. A díszítő egyetlen jutalma a színésznő, néhanapján. díszlet A darab lejátszására messziről alkalmasnak tetsző helyszín. Ha a nézők látnák, hogy néz ki közelről egy díszlet, egy világ omlana össze bennük. A színésznek a díszletet meg kell szoknia, aztán el kell viselnie. Nehéz ezt egy kívülállónak elmagyarázni. A díszleteket öt-nyolc méter távolságból való megfigyelésre tervezik. A nézőnek nyújt valamiféle illúziót, nem a színésznek. A rossz díszlet a színésszel abszolúte nem törődik. Még a jobbféle is csupán azt garantálja, hogy a színész játéka látványos legyen. És hogy ő maga ne haljon bele a díszletbe. Ehhez képest a színészek elég gyakran belehalnak a díszletbe. Többnyire átvitt értelemben − sokat szenvednek az alkalmazott festékportól, köhécselnek, könnyeznek, vagy, többnyire, egyszerűen csak nem előnyös a számukra az a tér, amelyben éveken át, hetente többször életük épp legfontosabb küzdelmeit kell megvívniuk − de az is előfordul, nem is nagyon elvétve, hogy a színészek komolyan megsérülnek, sőt, olykor meg is halnak ostobán tervezett, rosszul megépített díszletek miatt. A jó díszlet szereti a színészt. díszpáholy Itt ülnek azok, akiket nem érdekel a színház. Akik a pénzt adják.
Ilyen arccal is ülnek, fölényesen, lankadtan, jól nevelten: a főorvos úr neje vagy a Kormányzó úr őfőméltóságának a kutyafodrásza, az önkormányzati alfőmufti elvtárs, a kvázi polgár és tahó. Piciket tapsolnak, galoppütemben, mert azt hiszik, így elegáns. Számukra minden színházi este elsősorban arról szól, hogy ők itt ülnek, és most őket mindenki látja. Igyekeznek úgy tenni, mintha nem erre gondolnának. Mintha ők is olyanok lennének, mint a többi ember, te vagy én. Ők jelentik az este legfőbb mulatságát − olyan színházban, ahol fenntartanak díszpáholyokat. Ingyenhely. divat Ami éppen a legsikeresebb. A negyvenes években a költői, mitologikus színház volt a divat, az ötvenesekben Brecht és a neorealizmus, a hatvanasokban a sokkoló színház meg a musical, a hetvenes években a kosz és a gátlástalan gusztustalankodás. A nyolcvanasokban az obszcenitás. A kilencvenes években a magáért való gonoszság lett a legnépszerűbb, ez filmvásznon és a valóságban egyaránt átütő sikert aratott. Színpadon, hál'istennek máig nem mutat. A XXI. században attól tartok, maga a színház nem divat. A terrorista merénylet a divat. dráma Névszóként egyik jelentése: színdarab. Bármilyen. Másik jelentése: konfliktust és más színszerű elemeket sem nélkülöző, életbéli vagy színpadi történés. Amikor a szomszédban elviszik a családfőt a rendőrök, és az anya utána öngyilkosságot kísérelt meg: zajlik a dráma. Othello, velencei mór azt hiszi, hogy a felesége megcsalja, holott annak lelkiismerete tiszta: ugyancsak dráma. Harmadik jelentése: nem komikus történés. Negyedik: a tragédia nem klasszikus neve. A dráma gyomron találja az embert. Nem hányingert okoz, hanem sírást. De nem feltétlenül könnyekben megmutatkozó zokogást; a szív sír. Gondolkodik eközben. A dráma abban különbözik a darabtól, hogy feltétlenül igaz, vagy igazságra törekszik. Több, mint valami hatásos hazugság. De nem feltétlenül tragédia, a hősei sem hősök mindig. Nincs benne mennyország, semmi vigasz. Csak igazság.
E, É Amikor azt látom, hogy valaki a Becsületrend keresztjéért folyamodik, úgy rémlik, mintha hallanám, hogy azt súgja az uralkodónak: „Teljesítettem a kötelességemet, ez igaz; de ha nem mondod el mindenkinek, esküszöm, hogy nem teljesítem többé.” Charles Baudelaire effekt Hatás. Így, egy „f”-fel mondja a műszak. Az efektek. Lehet valamely különleges fény- vagy hanghatás, de a füst, köd, szél, eső, hó és az élet zajai a színpadon mind efektek, effektusok: hatásos pillanatok, amiket speciális gépek, szerkezetek segítségével hoznak létre a kulisszák mögött, illetve a technikai helyiségek keverőpultjain. egyívású A színészek egyik legterméketlenebb balhite, amikor azt képzelik, hogy azért nem tudnak előrébb lépni a pályájukon, mivel nem találtak velük egyívású partnerekre. Mikor egy színházban mindenki azt gondolja a másikról, amit a másik róla, és közösen isznak, egy idő után nincs mit megismerni egymásban, nincs mit vitatni, sem gyűlölni, se szeretni − nincs ihlet. A szabadúszó (állandó társulathoz nem kötődő) sztárszínészek játéka sokszor azért válik érdektelenné, mert ők dönthetik el, hogy kivel játszanak együtt, és ki rendezheti őket. Az idegesítő, szenvedésteli munkahelyzeteket elkerülik, és aztán nem is történik velük semmi. Álmélkodnak: miért nincs akkora sikerük, mint régen? Méltóságérzetükre vigyázva felélik, vagyis túlélik valamikori tehetségüket, melynek épp az érinthetőségük, szörnyű sebezhetőségük volt az alapja. Megússzák a pályát, elbliccelik a hivatásukat. Mégsem szabad kárhoztatni őket ezért: egykor ők is a mélység szerelmesei voltak. Kinek mekkora a tüdeje, addig képes víz alatt maradni. Aki feljön a felszínre, az nem bírja tovább. Ő kiszállt a kutatásból. És a többiek, a kollégák tudják ezt. Mindenkit érhet baleset. Csak a legnagyobb színészek alázatosak a tökéletességig. Ők nem akarnak szabadúszni, társulatban dolgoznak, hagyják tönkretenni magukat néhány fontos, elviselhetetlen rendező keze alatt. Így aztán Dionüszosz oltárán meglehetősen korán az életüket adják − miért is? A színházművészetért? Végső soron semmiért. Csak úgy. ekhós szekeres vándorszínészet
Európában a XVI. századtól általánosan ismert, Magyarországon a XIX. század elejétől népszerű foglalkozás. Errefelé nemigen voltak állandó társulatok még ekkor, a színészcsapatok többségének vándorolni kellett, méghozzá társzekéren, vagy olykor gyalog is, magukkal hurcolva szegényes díszleteiket és jelmezeiket. A vándorszínész veszedelmes forradalmár, bohém, művész, szélhámos, nőcsábász és pokolfajzat hírében egyszerre állott, ám mindenekelőtt hazaszerető (ez volt a korabeli avantgárd hitvallás) szegény ember volt, kitagadott gyermek, kalandot kereső nárcisztikus idealista; ezért-azért mindig a zsandárok elől menekülő, és a nélkülözések közt strapabíróvá edződött népművelő. A komoly színészi tehetség ekkor még nem volt feltétel a pályához. Igaz, színészi tehetségen ők még kissé mást értettek, mint mi, ma: víg kedélyt, szereplési kedvet, jó hangot, jó erőset, szálfatermetet, hölgy esetén jó nagy ciciket és popsit, megfelelően változatos ruhatárat, inni és verekedni tudást. Faluról falura, településről településre haladtak, beérkezve a helybe, kihirdették magukat a főtéren, közönségcsalogatónak mindjárt elő is adtak valami tréfát, rögtönzést, lángnyelő mutatványt, aztán a társulat igazgatója felkereste a polgármestert, illetve a falu elöljáróját, hogy levizitáljon. Bájos keveréke volt ez az aktus a hízelgésnek és a könyörgésnek. Szállást kellett találnia társulatának, továbbá kieszközölni az elöljárónál, hogy akadályozza meg a társulatnak a faluból való kiebrudalását, melyet a környékbeli kutyák hamari szabadon engedésével szoktak volt foganatosítani a helybéli módos gazdák. Szerencsésebb esetben a kocsmában, a vendégfogadó udvarán szállhattak meg, esetleg egy nagyobb istállóban, ingyen. Tarthattak egy hét alatt két-három előadást, jegyeladással vagy kalapozással, ritkábban pár napi pihenésre, erőgyűjtésre is engedélyt kaptak. De azután aló mars és uzsgyi! Kereshették a következő állomáshelyüket. elegáns színész Nem csak azt jelenti, hogy minden jelmez jól mutat rajta, de azt is, hogy magától értetődően helyes testtartással mozog, ül, áll, tudja, hogyan kell fésülnie a haját a szerephez, ismeri múlt és jelen összes magatartásbeli konvencióját, tudja, hogyan kell étteremben rendelni, felhúzni egy kesztyűt, és így tovább. Az elegáns színész nem lesz, hanem születik. Benedek Miklós elegáns színész. Vittorio de Sica, Marlon Brando is az volt. Minden idők legelegánsabb magyar színészét Uray Tivadarnak hívták. elégedetlen színész Önmagának is kellemetlen alak. Az a tévképzete, hogy azért nem sikeresebb, mert nem kap (elég nagy)
szerepeket: nem kap megfelelő lehetőséget a tehetsége bizonyítására. Hogy ez nem igaz, onnan lehet tudni, hogy a jó színészt, ha csak két mondata van is, megjegyzi a néző. Hogy előtte nem látta semmiben, mit se számít. A jó színész becsvágyó, míg a rossz elégedetlen. Fojtottan gyűlöli a kollégáit. Náluk csak a rendezőt és az igazgatót jobban. Valójában persze önmagát rühelli. Tudja, hogy a többiek elégedetlennek tartják, és úgy képzeli, a háta mögött kiröhögik ezért. Holott szánják. De az is rosszulesik neki. Menthetetlen. elemző próba A színpadi próbákat megelőző időszak. Közös asztalnál töltött napokat jelent, amikor a színészek a rendező segítségével sorról sorra megfejtik az eljátszandó mű mondatainak értelmét, megértik a szerkezetét, a konfliktusban összegződő problémákat és a számtalan kihívást, mely a darabban és a szerepekben rejlik. Minden nagy színházi kultúrában alapvető jelentőségű próbaszakasz ez. Híres társulatok Angliában, Oroszországban olykor hónapokat töltenek darabelemzéssel. A magyar színházakban évtizedek óta nem tartanak komolyabb elemző próbákat. Állítólag a színészek nem tűrik. Unják. Nincs rá idő, mondják. Szerintem a rendezők többsége is felkészületlen hozzá. „Majd a színpadon! Majd a gyakorlatban!” − hajtogatják több évtizede kórusban a színészek és a rendezők. Ezért hasonlít egymásra a legtöbb színházi előadás nálunk évtizedek óta, egyformán felszínesek. Nincs elég mélyre ásó alapozásuk. A jók nagyjából ugyanúgy jók, a rosszak is nagyjából ugyanazért rosszak. A tudás hiányát rögtönző tehetséggel és blöffökkel hidalják át. A rosszak pedig az ürességtől néhány előadás után összezuhannak, mint a borhab. előérzet Vannak, akik megérzik előre a váratlanul nagy sikert, bukást. E tudás földi ésszel felfoghatatlan. Mindegy, hogy mit mond a rendező, milyen a szereposztás, mekkora az érdeklődés a pénztáraknál. Ők csendesen megmondják, mi lesz, mi várható. Honnan tudják? Sokat merengtem már ezen. Talán a munkának is lehet aurája. Beleszagolnak az alkotás ködébe, és meglátják a jövőt. Magam két látnokot ismerek ebben a
kategóriában: Kondor Klárát, a Katona József Színház ügyelőjét, és Lázár Egont, a Vígszínház gazdasági igazgatóját. előszínpad A színpadnak a függöny vonalától a színpad legszéléig tartó, utolsó része. Mondják rivaldának is. Régebben, a nagy kukucskaszínházak előszínpadjaira csak kivételes esetben mentek előre a színészek: ha a rivalda a darabban különleges, átmeneti helyszínt jelentett: tornyot, hidat, vizet, bástyafokot, illetve az előadás avagy a felvonás végén, a tapsot fogadni. Vagy azok, akik szólni akartak a közönséghez, akár mint a darab eleji és végi vers elmondói: Prológ (előhang), vagy Epilóg (utóhang) de komolyabb rendező ott nem bonyolította a cselekmény javát, az tolakodó közönségességnek számított. Korunkban a színpadi hatás, a színpadi színészet ereje annyit gyengült, hogy a rendezők a cselekmény nagy részét hajlamosak az előszínpadra vinni. A színészek még így is arra panaszkodnak, hogy a közönség túl távol ül tőlük, „nincs áram”. elvonókúra Erről mindenkinek az alkohol jut eszébe, nekem nem. Évek óta foglalkoztat, mint valami rejtvény, hogyan lehetne meggyógyítani, frissé, izgalmassá tenni a színművészetet? Ha egy nap híján egy évig az egész világon tilos volna színházi előadást tartani, jut eszembe nemegyszer, milyen jótékony elvonókúra lenne az! Hogy végül az embereknek feltűnjön: nincs színház, jaj, nincs színház! Biztosan akadna város, ahol titokban azért játszanának egyesek otthon, egymásnak. (A fiatalok bizonyosan.) Éppen azért, mert nem szabad. De nem csak azért, azt hiszem. A nézők is másképp ülnének e földalatti előadásokon. Fontos lenne a színház ismét mindenkinek. Mikor letelne az egyéves szilencium, a föld minden városában újra tarthatnának egy előadást. A produkciókat létrehozó társulatok nevét nyilvános sorshúzással állapítanák meg, ahogy a szerencsés nyertesek nevét húzzák ki lottón. Akkor lenne színház ismét: lennének a nézőtérre bejutni epekedve vágyó nézők és eufóriában dolgozó társulatok! Mindenki megértené, miért is kell színház, és hogy valójában mire való, azok is, akik nézik, és azok is, akik csinálják. Amit megálmodtam, nem új ötlet. Az antik tragédiák korában − jobb darabokat azóta sem írtak, mint akkor − évente egyszer, tavasszal tartottak színházi előadásokat. Ünnep volt. Az egész
társadalom készült rá, álmodozott róla, minden polgár megtiszteltetésnek tartotta, ha nézőként − hát még ha aktorként! − részt vehetett az ünnepen. Utána egy évig (és még kétezer évig) beszéltek és írtak arról, ami történt. emlékpróba A próbafolyamat középső szakasza, amikor a színészeknek már tudniuk kell a szöveget fejből, kívülről, és ha megakadnak, csak a súgóra hagyatkozhatnak, a szereppéldányt már nem tarthatják a kezükben. Ez a hagyományos színházi előadás létrehozásának döntő szakasza. Jó színházban jó színészek az emlékpróbák majd mindegyikén más-más megoldással kísérleteznek, és mire az emlékpróbák véget érnek, tudják, hogy mit akarnak. De nem mutatják meg részletesen és teljes egészében, nem csiszolják véglegessé az alakítást. Azt majd az összpróbákon. epizodista A kis szerepeket játszó nagy színész neve. Megbecsült tagja a legelőkelőbb társulatoknak is. Minél jobb a színház, annál fontosabb művész az epizodista. Majdnem minden előadásban játszik, de csak néhány mondata van, csupán egy csomagot kell behoznia a színpadra, a néző mégis úgy látja, hogy vele maga az élet jött be a színpadra. Olyan igaz az a pár szó, mozdulat és tekintet, mely néki a színpadon megadatott, hogy évek múlva egyedül reá emlékszik a néző az előadásból. Ahogy megboldogult Peti Sándor megvakarta a fejét, mielőtt köszönt volna. Ahogy Bihary József hallgatni tudott. Ahogy Makláry Zoltán nevetett! épület (színházi) Ha színházra emlékeztet is, még nem biztos, hogy jó benne játszani vagy előadást nézni. A jó épületnek mindenekelőtt hangulata van, egyedi atmoszférája − és szellemei. A Vígszínház nézőtéri kupolája alatt Molnár Ferenc, Szomory Dezső és még jó néhány halhatatlan sikerszerző lelke lebeg, mindmáig. A zsöllye tisztaságillata is fontos, a vörös bársonyfüggöny, a zsinórpadlás sötét lelke, és hogy az öltözőfolyosók girbegurbák legyenek. Az öltözők lehetnek kényelmetlenek is, de nyirkosak nem, mert akkor megbetegednek a színészek s a kosztümök is, hamar. A jó színházépület belakott, lestrapált, régi, nagy sikerek emlékétől patinás. A színpadon legyen súgólyuk, akkor is, ha épp nem használják, és az épület oldalában legyen művészbejáró, akkor is, ha épp zömmel nem művészek járnak be rajta, hanem iparosok és vállalkozók. A fontosak közül a
legrosszabb budapesti játszóhely ma a Katona Kamra, nagy előadások a nyirkos és levegőtlen helyszínnel dacolva születnek benne. A legszebb budapesti prózai színházépület szerintem a Víg. (Hogy pocsék volna az akusztikája? Tévedés. Honnan tudom? Mikor nemrégiben Kállai Ferenc a Háború és békében főszerepet játszott benne, neki − meg az őt hallgatóknak − valahogy semmi problémája nem volt az akusztikával. Igaz, a többiek nem mindig hallatszottak.) érdekes A pusztán érdekes a színházban kevés. Rövid ideig leköti a néző figyelmét, hogy a színészekre „valódi” eső zuhog, vagy hogy csupa kétfejű statisztából áll a kar, vagy, mondjuk, hogy Az ember tragédiája egy kuplerájban játszódik − ám kisvártatva elunjuk a dolgot. A csak-érdekes színház költséges és hiábavaló. Igazán érdekes viszont, mikor egy jó színész mindössze annyit mond a szerepe szerint, hogy „Viszontlátásra! Jó éjszakát!”, de a nézőtéren mindenki azt hallja ki e mondatból, hogy a szereplő e szavakkal búcsúzik az élettől. Az ilyesmi csakugyan érdekes. Színművészetnek hívják. érdemes (kiváló stb.) művész A sértés egy fajtája. Mert a Kossuth-díj, az a non plus ultra. Ahhoz képest az érdemes már csak vállveregetés. Akad színész, aki állami ünnep előtt azért költi halálos betegsége hírét, hátha akkor megkapja a Kossuth-díjat. A folyamatossá tett kulturkampfban az állami kitüntetéseknek már nincs tekintélye a szakma, de a közönség előtt sem. Aki kapja, annak a számára azt jelenti, „rám került a sor”. Aki meg nem kapott, annak azt, hogy nincs a kegyencek közt. A közönség pedig fintorog és les. erkély A nézőtéri erkély az a szint, amelyik még a színpadnyílás magasságában van. Az úgynevezett emelet ennél magasabban található, és rosszabb hely. Aki nem a színész arcára kíváncsi, hanem a színpad egészére, a látványra, az a középerkélyre váltson jegyet. Az oldalerkély fölényes rálátást biztosít − de csak oldalról. A színpadmélyi, azonos oldalon zajló események az oldalerkélyi helyekről nem láthatók. Emelet oldalhely vagy oldalerkély második sori jegyet senki ne fogadjon el, ha prózai színház pénztárában kínálják. erkölcs A színház belső erkölcse más, mint amilyennek a néző képzeli. Színész nem
késhet el. Igazolatlan hiányzás a próbáról fegyelmi büntetéssel, ugyanez az előadásról való hiányzás esetén azonnali elbocsátással jár. Az erősen ittas állapotban játszó színészt jobb helyeken még aznap este kirúgják az állásából. A színészek csak egymással szolidárisak, a tisztességes rendezők viszont a színészekkel is. Jó igazgató a kisebb bűnöket nem veszi észre, a nagyobbakat nyomban megtorolja − de örökre nem vész össze a művészeivel, ahogyan a jó szülő sem a gyermekeivel. A színészek szexuális erkölcse színházon belül meglepően magas szinten áll. Hiányzik belőle a képmutatás: a színészek sokat tapizzák egymást, akár az óvodások, de ennek nagy jelentősége általában nincs, viszont egymás feleségeit, férjeit ritkán csábítják el. Ilyesmi inkább züllőfélben lévő színházban fordul elő. (És a mélyülő válság jele.) A színész könnyelmű és megbízhatatlan, de nem fúrja és nem jelenti fel a kollégáit. Legfeljebb művészi eszközöket lop tőlük. A színpadon kerüli a tudatos hazugságokat. erősítés Akkor mondják, mikor elbocsátanak öt vízhordót a művészeti állományból, hogy az így megtakarított pénzen leszerződtethessék a divatos nagyságot, továbbá leszerződtetik az éppen végzős színészosztályt A-tól Z-ig, hogy legyen megfelelő számú statisztéria, továbbá pénz a tetőfödém megerősítésére. értelmezés A rendező, munka előtt kikéri magának az engedelmet (copyright Esterházy), hogy a művet a maga módján értse, bizonyos sajátos értelmet tulajdonítson neki, ami szerint épül majd az általa irányított előadás. A használható drámaértelmezés néhány világos alapgondolatra épül, mely az előadásban számtalan módon nyer konkrét igazolást. Egy drámai mű több, egymással egyenrangú módon is értelmezhető, ám csak akkor, ha tehetséges írás. A rossz darab egyféleképpen is nehezen érthető: épp az benne a rossz, hogy nem szól semmiről. Ilyen esetben a rendezői értelmezés pótolhatja a drámaíró fogyatékosságait; a próbák során a színészek, a rendezővel közösen élettel, helyzettel, konfliktussal töltik meg a mondatokat. Korunk rendezője hajlamos olyan szabadon értelmezni a drámai művet, ahogy nem szégyelli. Persze, egy darabot nem lehet nem értelmezni. Ám felszínesen megtenni ezt végtelenül könnyű, jól pedig kőkemény meló. Az elvégzéséhez szükséges tudás nem blöffölhető.
érvényesülés Korunk színésze mindenekelőtt érvényesülni akar. Milliomos óhajt lenni, de igényt tart a művész úr, illetve művésznő megszólításra is. Az a kényszerképzete, hogy az is bizonyítja tehetségét és sztár mivoltát, hogy a leggyakrabban ő főz a televízióban bablevest csipetkével, az ő arca mosolyog a reklámplakátokról, ő lép fel a Vállalkozói Szféra divatbemutatóin és színháza Pilinszky János-bemutatójának főszerepében is. Ketten érvényesülnek korunk médiakultúrájában: a gengszter és a bestia. Mert az ördög azt mondja a színésznek, ha engem szolgálsz, hatalmat kapsz; az egész világot megkapod, a lelkedért cserébe. Az érvényesülni vágyó kezdő pedig úgy képzeli, hogy a sikerért az ő fázós kis lelke nem nagy ár: hiszen ő csak egy színész, mostanában egy jó színházi alakítással feltűnni nem tudna, annál inkább egy mobiltelefon-plakáttal, mondjuk. És mohósága a semmibe ragadja. Ha ugyanis első lépésben meggyőzi magát, hogy ő tévés műsorvezetőnek is elsőrangú, már nem kell olyan nagyon győzködnie senkinek, hogy médiasztárként lett igazán népszerű. Rájön, hogy a színész nem kell. El is tűnik. Devil Jani marad helyette a képernyőn. A Bestben és a Storyban is látható, tudjátok, az a valaha színész, mára műsoretető. esemény Hivatalos értelemben színházi esemény minden premier, különösen, ha híres magyar vagy klasszikus szerző darabja kerül színpadra. Igazi színházi esemény viszont, mikor egy kezdő színész első színpadi bemutatkozása átütő sikert arat, vagy az öreg színész az egyik előadáson hirtelen egészen más felfogásban játssza a szerepét, és jobb lesz, mint addig bármikor. Latinovits Zoltán első pesti színpadra lépése nagy esemény volt. Tímár József játéka Miller: Az ügynök halála főszerepében a Nemzetiben még annál is nagyobb. esőgép Egy ügyelőt megkérdeztem, hogy lehetne az olvasónak elmagyarázni, miképpen csinálják a színpadi esőt. „Írd azt − felelte − lentről meleg víz, trégerbe kötve.” eszményi színész Utcán nem lehet észrevenni, ám a színpadon képtelenség másra figyelni. Nagy, jellegtelen arca van, mely a legkülönbözőbb karakterek vonásait képes felölteni. Bármit szívesen eljátszik, amennyiben a feladat nem tisztességtelen. Nem
akar rendezni, tudja, hogy számára ez pótcselekvés lenne. Elfogadja az instrukciókat, mivel tisztában van vele, hogy bármit meg tud csinálni, és hogy miként, azt végül majd úgyis ő dönti el. Előző szerepeiben sikerre vitt gesztusait nem utánozza: újraszüli. A bukás érdekesebb számára, mint a siker, abból legalább tanul valamit. Fiatalon szorgalmas, érett korában alázatos, öregkorában pedig finnyásan válogat a szerepek közt. Haláláig dolgozik. Nem politizál. Színházat nem vált, azon a színpadon akar játszani haláláig, ahol először a világot jelentő deszkákra lépett. Kitüntetés vagy a gázsi összege hidegen hagyja. Még a vastaps is. Felfelé játszik. esztrád Latinul dobogót jelent, magyarul ízléstelenséget. Vegyes műfajú szórakoztató műsor: ígér zenét, táncot, bűvészszámot, sanzont, kabarét, könnyű artistákat, cintányérozó halakat, mindent. Lehet jól is csinálni, óvodások és spicces emberek olyankor élvezik. Az utóbbi ötven évben Magyarországon a talmi szórakoztatás szinonimájává vált. Osszedobált hakniszámok, kikopott harisnyájú revütáncosnők, zsíros karimájú cilinderek. évad Szeptember elsejétől június elsejéig tart. Premierre két időpont a legjobb: szeptember vége, vagy január vége. Évad elején a néző új élményre éhes, évad közepén pedig, a hideg télben tágas a lelke, új világokat befogadni kész. evés a színpadon Biztos poén. Amíg ténylegesen eszik, a színész valóságos életet él a színpadon. Nehéz az igazi evést hazudni. Alvást játszani unalmas, igaziból szerelmeskedni botrány. Ám enni lehet. Kettesben enni ugyanazt jelentheti a színpadon, mint egy nemi aktus. Már ha jól csinálják. ex tempore (rögtönzés) Jelentése: rögtönözve, hevenyészve, azonnal, átvitt értelemben kötetlenül, szabadon. Latin. Az ex tempore játék rettentő ripacsok és színészfejedelmek hobbija. A rossz ripacs azért rögtönöz, mert elfelejtette a szövegét vagy a mozgást, esetleg nincs megelégedve vele, menet közben következetlenül változtat, enged a kísértésnek, illetve eleve „kísérletezik”, a partnerei rovására, akik így nem kapják meg a végszavaikat, maguknak kell kitalálniuk, miként folytassák az előadást, de esetleg nem is lehet folytatni,
mert a ripacs egy nem létező irányba indult el. Olyan ez, mint mikor a légtornász nem nyújtja oda a kezét feléje repülő társának, aki vagy lezuhan, vagy rutinja védőhálójába esik, de − akár így, akár úgy − menthetetlenül ügyetlenebbnek tűnik partnerénél, holott az volt ügyetlen. A nagy színész úgy játszik ex tempore, hogy a partnere szárnyakat kap tőle! Ennek hatására ébred rá, hogy mit kellene játszania, mit kellett volna már az első előadás óta talán. S ha ő is megpróbál aszerint változtatni, ahogy a nagy színész javasolja a játékával, nemhogy megbukna, ő is nagy sikert arat. A néző nem is veszi észre, hogy amit lát, rögtönzés, de halálos csönd támad, mint a cirkuszban − lélegzet-visszafojtva lesik a színészek mutatványát. Érzik, hogy valami különlegeset látnak. Ezen a napon az előadás a szokásosnál is forróbb sikert arat. Közepes színész az ex tempore rögtönzést nem meri megcsinálni. Annál többet rögtönöz a rossz bohóc, aki rögzíteni nem tud − és a zseni, ihletben. extra Újgazdag, fékezhetetlen színházbarátok igénylik csinosabb színésznőktől. Egy kis extra figyelmet, törődést, szeretetet, in konkrétó. Bármire képesek érte, kifizetik a páholyukat több évre előre, dicsérő cikkeket íratnak a hölgyről, jegygyűrűt kínálnak, megveszik a színházépületet és így tovább, ám viszonzásképpen végül a színésznők sápadtabbja veszi csak a vállára meg a satöbbijére ennek az extrának a terhét. Amit e férfiak nem tudnak, vagy ha már tudják, szégyenkezve titkolják, még maguk elől is − többe kerül a leves, mint a hús. ezoterikus színház Csak beavatottaknak érthető, számukra hozzáférhető élmény. Tudni kell a nézőnek, mégpedig előre, hogy itt a test megtöretéséről van szó, szentség és kárhozat összecsapásáról, a baloldal jövőjéről, a filozófiatörténet értelméről, a törpék, az óvodás gyermekek, a nyugdíjasok, az elmebetegek színészi képességeiről − különben nem fogja érteni, hogy amit látott, miért színházban látta. Nem mulatságot kap, hanem bonyolult prédikációt, az éppen divatosat. Ami az aktuális világszínházi trend. Egyetlen látnoki teljesítményre tíz szélhámosság jut. Az ezoterikus színházat pincében kell játszani, vagy repülőtér hangárjában, kínosan ízléstelen helyeken, krematóriumban, az Állatkert rovarpavilonjában. Átlagos közönség előtt simán megbukik. F
Aki azt tudja csak, amit: nem képes azt kimondani. Hermann Broch fáradt színész Mindent elvállal, a reklámtól a kabaréig. Vadászik rá, hogy a bulvárlapok címlapfotója legyen, fellépjen az összes talk show-ban. Zenét szerez, fest, divatbemutatókat is vállal. A magyar színészet erkölcsi állapotáról vallott véleménye lesújtó: sűrűn adott interjúiban hangoztatja, hogy a szakma válságos helyzete miatt a visszavonulás gondolatával foglalkozik. Minden szerepében egyforma. fehér holló A nyíltszívű igazgató, a hangjával a színpadot üvöltözés nélkül is betölteni képes színész, a nem kapcsolatzavaros rendező, a komoly feladatokkal és jó fizetéssel megbecsült dramaturg, az agresszív fellépéstől irtózó ügyelő, a rendezői karért lelkesedő műszak, és a boldog súgó ritka, mint a fehér holló. fehérnemű Nagy karriert befutott, egykor bohózati jelmez. Alsónadrágra, bugyira vetkezni e század elején még csak orfeumokban volt szokása a közönséges ripacsoknak. Vásári bohócok is kedvelték e hatást. Ma tragédiák előadásán is megszemlélhetjük a hős gatyáját. Minimum. De általában letolják azt is. Hja, ha egyebet nem tud felmutatni a művész! feldolgozás Prózai − mindenesetre nem színpadra született − mű színpadra alkalmazása. A feldolgozást a drámától az különbözteti meg, hogy ha nem sikerül, nem válik darabbá, noha formailag emlékeztet rá. Érdekes, hogy a legnagyobbak, Shakespeare, Molière történetekből, mesékből, legendákból, piaci tréfákból, vagy mások darabjainak átírásával alkották meg az életművüket. Mai fogalmaink szerint feldolgozásokat, illetve, ha más művét szabták át, átdolgozásokat készítettek. No de milyeneket! félelem A tehetséges színész, mint általában minden valamirevaló művész, attól
retteg, hogy tehetségtelen. És hogy ez majd előbb-utóbb úgyis kiderül, és akkor ő csúfosan megbukik. De semmi baj: a színész innen is tudhatja, hogy tehetséges. Tehetségtelen ember ugyanis nem fél a bukástól. Ha félne, már régen úgy megijedt volna, hogy a tájára sem jönne a színháznak. A félelemmel, amit érzünk, a színházban nem érdemes felvágni. Minden színész fél, csakhogy szorongását napról napra legyőzi. Baj azzal a színésszel van, aki rosszul fél. Például, ha − mint gyakran előfordul − ivással tompítja lámpalázát. Akkor előbb-utóbb valóban meg fog bukni. Részegen nem lehet jól játszani. Aki iszik, evvel akaratlanul is elszólja magát, azt kotyogja ki, hogy a félelmét nem képes színpadi létezése feszültsége érdekében tartalékolni, ezért, ha esetleg képességei alapján volna is esélye rá, alkalmatlan a színészi pályára. De ha a színész nem szorong színpadra lépés előtt − el kell gondolkodnia, hogy hol és mit rontott el. A félelem ösztökél. felírás A színész jövendő fegyelmijének előhírnöke. Mikor lekési a végszavát, időben nem lép be a színpadra, vagy pláne, egyáltalán nem is jön be a színházba, illetve ha mégis, részegen, vagy bármilyen egyéb fegyelemsértést követ el, az ügyelő e tényt hivatalos jelentésében rögzíteni köteles. Ez a felírás. Az igazsághoz hozzátartozik: a legtöbb ügyelő újabban már nem írja fel a színészt; nem hajlandó rendőr lenni, mondja. A renitens díszlettologatót persze felírja. A művészek fegyelemsértéseinek nagy részét szőnyeg alá söprik, az előadások már a tizedik-huszadik táján kornyadoznak. Ez pedig a színház általános agóniájának a jele. fellépés Színész számára az minden öt-tíz perces hakni. Mert ha darabban kap szerepet, bármilyen kicsit is, akkor neki már előadása van, és abban ő nem fellép, hanem játszik. Tanulságos. felnőtt színész Az felnőtt színész, kinek szívében nincs bizonyítási vágy. Aki azért lép színpadra, mert kíváncsi, hogy képes-e átugrani alkata és hiányosságai súlyos korlátait. Reménykedik ebben. Felnőtt színész nem gondolja, hogy ő a legnagyobb művész, de azt sem, hogy annak kéne lennie.
A felnőtt színész azért játszik, mert él. félreértés Vígjátékírók kedvelt fegyvere, dramaturgiai eszköze. A létezés tragikomikumára mutat rá: születésünktől azt képzeljük, mi emberek, hogy tudjuk, hol vagyunk és mi történik velünk. De a lelkünk mélyén sejtjük, hogy ez a tudásunk illuzórikus. A vígjátékírók az emberi létezés roppant sebezhetőségét aknázzák ki: oldják fel nevetésben. Boldogan kacagunk a más baján! Nagy megkönnyebbülés, hogy a félreértés önkénye nem minket sújt, hanem a darabbeli balekot, ott fenn, a színpadon. Nincsen az a darabvégi képtelenség, amit el ne fogadnánk a kezdeti félreértés, majd a belőle következő, további félreértésözön magyarázatául. Van itt még valami: egy félreértés nem tud akkora lenni, hogy ne volna benne igazság. A félreértésen alapuló komédia a sorstragédia komikus változata. Megmutatja az élet alapvető fordulataiban közreműködő, vak erőket: nyilváníthatjuk őket abszurdnak, ördöginek, démoninak, nevetségesnek is, vagy a sors keserű tréfájának, illetve isteni elrendelésnek − de mindenekelőtt tipikusnak kell mondanunk, hogy megtörténhettek. A félreértés világelv. A dráma, a dramaturgia kozmosza számára mindenképpen az. Első pillanatra meghökkentő, mégis igaz: a komikus színházra jellemző félreértésdramaturgia záró eleme, a happy end is tipikus életigazság. Az író hozzájárulását adja ahhoz, hogy megkönnyebbüljön a néző − hisz az eleget kacagott már a bajba jutott hősön, ami persze majdnem olyan, mintha félelmében sikítozott volna, mivel titkon magát látta benne –, és megmenti hőseit, kikapja a szenvedések feltornyosuló árjából. Vagyis megengedi, hogy a néző abbahagyja a sikoltozást. Az élet is megengedi. A komédia, amiként átlagos hétköznapi tudatunk, a halált nem ismeri. Élünk. Hát nem? (Zárójelben: a legfrissebb etológiai-kognitív pszichológiai kutatások szerint az emberi nevetés, a hangadás jellegét tekintve az emberszabású majmok sikoltozásainak szublimált, jelzésszerűvé kopott, majd ellentétes jelentésűvé vált, de fiziológiai értelemben lényegében változatlan formája.) felségterület A színházban dolgozók mindegyikének megvan a maga felségterülete: helye, ami egyedül az övé, ahová illetéktelen nem léphet. Láthatatlan határvonalak
hálózzák be a színház tájait. A díszletmunkások (neve: a műszak) pihenőszobájába a színész nem lép be, ahogyan a műszak sem a színész öltözőjébe. Az ügyelőpult gombjait az ügyelőkön kívül más tréfából sem érintheti, a darab rendezője az összpróbaidőszaktól kezdve nem ülhet (nagyon nem illik) közelebb a színpadhoz a nyolcadik sornál, előadás alatt a produkcióban részt vevőkön kívül a színfalak mögött átmenni tilos, az igazgató úrnak is. És így tovább. A színház fegyelmezett hely. Minél nívósabb, annál több tabut ismer és tartat be dolgozóival, meghökkentő szigorral. felvételi vizsga A színművészeti főiskolai, újabban egyetemi színész felvételi vizsga három fordulóból áll. Az elsőn csak nagyjából rostálnak. Itt kihull mindenki, aki nagyon tehetséges, vagy egyáltalán nem az. A második fordulóban azt vizsgálják, hogy a megmaradt ötven színészjelöltből munka közben hányan hajlíthatóak könnyen, és mennyire. A felvételiző ravaszsága itt már szerepet játszik: aki ügyes, nem azt próbálja elhitetni a tanári karral, hogy ő egy dibdáb figura, hanem azt, hogy neki van jelleme, nagyon is, csak hát a tanár uraknak sokkal erősebb van. A harmadik felvételi vizsgán kiteszik a legszebb lányokat és fiúkat, továbbá azokat, akik kétszer nem tudják ugyanazt hazudni. A többi négy év múlva művészdiplomát kap. fennkölt játék A fehér hollónál is ritkább. Elítélő jelzővé lett a színjátszásban a fennkölt: ásatagot, avíttat értenek rajta, unalmas zengedezést, hamis pátoszt, ripacsröcögét. Holott a fennkölt játékot a mennyekben költötték, hogy a néző szívét emelje a kellő magasságba. Magyar színpadon Racine-t, Corneille-t, Euripidészt szerintem azért játszanak oly igen ritkán, Schillert és Victor Hugo-t is csak elvétve, mert e szerzők művei fennkölt játék nélkül sikerre nem vihetők. Mi kell a hiteles fennköltséghez? Tiszta beszéd. Forrástisztaságú színpadi hagyomány. Nem az ágyban, hanem a munkában hiteles erkölcsiségű rendező és színész. Közösség, amely közönség. Legitim értékek a társadalomban. fénykép
Általában frenetikus hatást tesz rám az előcsarnokban kilógatott színészportrék galériája, erősebbet, mint az előadás. A színészek, akik emberek, mint mi, ezeken a fényképeken úgy tesznek, mintha emberek volnának, mint mi. Különféle arcokat öltenek e célból. Bizonyára mindegyikük azt szeretné, ha a néző őt találná a legszimpatikusabbnak. A fotóikon is játszanak. És milyen izgalmasan! Portréképén a szerelmes színész csintalan kisfiú, deviáns kamasz a drámai szende, az anyaszínésznő egy szenvedő szexbomba, az epizodista komor polihisztor. Nem lenne egyszerűbb mindjárt ezeket a képeket küldeni a színpadra? A színészeket pedig az előcsarnokba: kössék le a nézők figyelmét addig, míg bent meg nem tekinthetik a fotóikat. ferzecc Festett díszlet. Iparos nyelvi szleng, német. A legprimitívebb, legősibb fajta díszlet. Lécekkel támasztják ki, a léceket csavart végű szögekkel lefúrják a padlóba. A ferzeccnek az az oldala festett, amelyik a nézőtér felé néz. Disznóóltól vörös rózsákkal tömött rózsalugasig mindent ábrázolhat. Még a disznócsorda, mind a tizenöt disznó is lehet ferzecc. Jó néző a ferzeecfe festett rózsa illatába szinte belekábul. fiatal színész Azt hiszi, színészóriás, csak még nem látszik rajta. Másfelől úgy érzi, ő csak úgy tesz, mintha színész volna, de nem az. Főszerepre áhítozik, ám ha kap egyet, képtelen megoldani. Ha mégis, meg van győződve róla, szerencséje volt. A fiatal színész sokat nézegeti magát a tükörben. És ez nagyon helyes. Mindent tudnia kell arról, hogy ő mikor milyennek látszik. Később rájön, nem a tükröt kell bámulnia ehhez, hanem testi értelemben kell tudatossá válnia. Magánéletre fordítható idejének ütemezése, a napirend, a rendszeres étkezés, sport, alvás napi rendjének kialakítása elengedhetetlen. Aki ebben az életszakaszában nem jön rá, hogy tengernyi elfoglaltsága közepette mikor van naponta egy órája az olvasásra, és nem szokik rá, az nem fog olvasni többet az életben − hacsak nem szerepet. Ami nagy hiba, a színész kisemmizhetőségének első feltétele. A fiatal színész legfőbb gondja, hogy semmire sincs elegendő ideje. De ez is jó. Öregedve azt fogja érezni: attól szenved, hogy túl sok ideje van. Amikor rájön, hogy a fiatalság nem életkor kérdése, már öreg ember. Akkortájt veszik észre a nézők, mennyire nem öregszik.
figyelmeztetés Az ügyelő figyelmeztet. A színházban mindenütt hallani, amikor először fél órával, más helyeken húsz perccel előadás előtt fülledten suttogja pultjának mikrofonjába (melynek neve: utasító) − mivel ő is játszik eközben, noha be nem vallaná egy világért se: az ügyelőt játssza, a laza rutinosat, a szép hangút, a kifogástalant: Hölgyeim és uraim, jó estét kívánok. Első figyelmeztetés. Halló, halló! Akad ügyelő, aki itt rádióbemondóba megy át: bemondja a dátumot és napot, továbbá a ma este színre kerülő darab címét, azt, hogy hányadszor megy a mű, a végén még jó munkát is kíván, utána azonban durván s kíméletlenül rácsap az utasítóra, így kapcsolja ki. Őt ne nézzék bohócnak. Második figyelmeztetés, figyelem… Az ügyelő itt már türelmetlenebb, mint aki békés alvásból arra a nyugtalanító gondolatra riad, hogy figyelem, figyelem, az előadást tíz perc múlva megkezdjük! Az is előfordulhat, hogy ámokfutás-szerűen felsorolja az első felvonás első kép összes szereplőjének nevét, akiket hív. Még mindig hajlamos a kijózanodásra, a felsorolás végén a humorát csillogtatja, a zenészeket penészeknek mondja, de miután úgy véli, ezen se nevetnek, valósággal belerúg az utasítóba, úgy kapcsolja ki. Harmadik és egyben utolsó figyelmeztetés, kérem a színpadra… Ez öt perccel az előadás kezdete előtt hallható. Ekkor az ügyelő már pályaudvari bemondót utánoz, a leghivatalosabb formában hívnia kell: − Az első felvonás kezdő szereplőit, Hertelendy Hédit, Panda Macit, Gizi Gajzágót és a harminc úszóöves bolhát, idomítóval kérem a színpadra! A Vígszínházban figyelmeztetés helyett csengetést mondanak, minthogy még Várkonyi Zoltán, a színház egykori, legendás tekintélyű színész-igazgatója ezt így kérte az ügyelőktől. Néhány évvel Sztálin halála után a figyelmeztetés szót komornak érezte, nem akarta, hogy színészei gyomra színpadra lépés előtt összeránduljon. Hét óra kilenc perc, az előadást elindítottam! − morogják még az ügyelők, de ezt már nem muszáj nekik, azzal − klikk! − kikapcsolják az utasítót. film a színházban A színpadon folyó cselekménybe illesztett film vagy videobejátszás. Mint mozgó háttér és vizuális kulissza is elvonja a néző figyelmét, de ha szkeccs-szerű tovább folytatása a cselekménynek, maradéktalanul szétrombolja a drámai feszültséget. Ilyenkor szoktam ráébredni, mennyivel jobban szórakoznék egy moziban.
finálé Operák, operettek, zenés játékok, megzenésített vígjátékok és más, könnyedén szórakoztató, mozgalmas előadások utolsó jelenete vagy jelenetrésze. Jellemzője, hogy zenére adják elő. Összefoglalni hivatott az előadást. Az összes szereplő a színre tódul, esetleg még egyszer bemutatja, a néző emlékezetébe idézi a saját szerepét, annak valamely emlékezetes mondatával vagy mozdulatával. Olykor táncolni sem restell! Fergetegesek a táncos-zenés finálék, még a nézőtérre is letáncolnak a szereplők afeletti boldogságukban, hogy a szerelmesek révbe értek, és az előadásnak mindjárt vége lesz. A jó finálék rögtönzöttnek hatnak, de többnyire alaposan bepróbált mókák. Az is jellem dolga, hogy egy rendező az előadásához mekkora finálét állít be. Nem tisztességes dolog gyenge előadáshoz a tapsot provokáló finálét rittyenteni. Valamirevaló művész a finálé végső formáját a premier előtti utolsó javító próbán alakítja ki. Rendszerint rövidíti. fodrász (színházi) A színész minden este fodrászhoz megy. Közben türelmetlenül lógázza a lábát. A színházi fodrász nem frizurát készít, hanem megcsinálja a hajat. Ő a hajosztály, a sminkosztály, a knipfelő (anyagba műhajat varró) részleg. Többet tud, mint az utcai fodrászok, de sokkal kevesebbet keres náluk. Gyógyíthatatlan színházrajongó. Olyan, mint az a komolyzenebarát, aki úgy döntött, hogy ha már nem lehet zenész, majd zongorahangolóként keresi a kenyerét, hogy mégiscsak ott legyen, ahol a zene születik. A szerep gondosan tervezett hajkölteményt kíván, olykor többet is. De a színészek nem szeretik, ha „játszik a hajuk”, jaj, milyen fárasztó, mondják, sokáig tart, elvonja a figyelmet. „Nehogy már a hajam játssza el a szerepet!” Féltékenyek még a hajukra is. fordulat Ha a színpadi cselekvőt, akár legmellékesebb céljának elérésében valami − bármilyen kevéssé ugyan és kis időre bár, de − akadályozza, dramaturgiai értelemben vett fordulatról beszélünk. A játék ezt a fordulatot, akadályt felmutatja: a patak vizének áramlása akkor látszik, ha a meder szikláin megtörik. Minél gyakrabban akadályoztatik a hős céljának elérésében, a cselekményt annál drámaibbnak érezzük. A cselekményt fordulatok sora tagolja. X. nem tud leguggolni, mert valaki
belép, köszön neki: fordulat. De ha X. azért nem tud leguggolni, mert eszébe jut, ma van legnagyobb szerelme halálának évfordulója, az is fordulat. Sőt. Ha X. megszólal, ám nem tudja befejezni mondatát, mert valami más jut eszébe, nem is tudja, micsoda, épp ez a gondja: ott is fordulatról beszélhetünk. A fordulat a cselekvőt megtorpanásra készteti. Az értelmezésre törekvő nézőnek a fordulat felfogására ez elég; a megtorpanás, ha a színész jól adja, a néző számára beszédes. Minél több igaz, valóságos (nem hamis vagy kitalált) fordulat van a szerepben, illetve a darabban, az annál jobban játszható, annál színszerűbb. A fordulat igazságát valósághoz való hűsége szavatolja, e hűséghez viszont e valóság mélyreható ismerete szükséges. A késleltetett fordulat neve spét. forgó A forgószínpad, vagyis a színpad forgatható részei, de csak így, röviden mondják, mint a gyermekjátékot, amit József Attila árult gyerekkorában, a Ligetben. Meg ami a hajunkban van. Van kis forgó és nagy forgó. A kicsi a nagyban van természetesen, és azon belül is vannak forgó körcsíkok. Elektromos erő hajtja őket, az ügyelő egy gombnyomással megindíthatja bármelyiket. Különböző sebességgel, egyező vagy ellentétes irányba is mozoghatnak. Az előadásban szereplő díszletek gyors színrevitelére is használják. A forgás történhet nyílt színen, a néző szeme láttára, illetve függöny mögött. Volt idő, amikor a rendezők mindent − időmúlás, helyszínváltozás, a történelmi haladás érzékeltetését − a forgó alkalmazásától remélték. Ma meg, mintha teljesen elfelejtették volna. Vagy csak szégyellik használni, ósdi a logikája? Korunkban a forgó, mint a történelmi haladás, úgy tetszik, lejátszott. főiskolás (egyetemista) színész Eleinte izzó tehetségű, csapdába esett őzsuta. Önbizalma sincs. Azt sem tudja, csinos vagy jóképű. Év végén már tudja. Azt is megtanulta, hogy az életben kinek hogy kell köszönni. Hogy a színpadon hogyan kell, azt kevésbé. Második évben már nem jár be a délelőtti órákra. Viszont álomszép, hosszú sálja van. Negyedéves korában pedig már akkor sem képes őszinte lenni, ha szeretne.
főiskolás (egyetemista) rendezőhallgató Dacos tekintetű tudatlan. Az iskolában döbben rá, hogy alkotás tekintetében nem lehet tanulni semmit, senkitől: mindenkinek újra és egyedül, segítség nélkül kell kitalálnia a rendezés művészetét. Úgy véli, erre ő képtelen. Harmadéves korában már sejti, hogy felnőtt pályatársai, sőt, a tanárai sem tudnak rendezni − de milyen ügyesen titkolják! Ekkor a tehetségesebbje kínjában tojik valamit, ami nem hasonlít művészetre, de tojás. A tehetségtelenebbje szabályos vizsgaelőadást hoz létre, amely művészi produktumra emlékeztet, noha többnyire nem az. Ezeket nyomban szerződtetik tanáraik, a fővárosi direktorok. A többi vidékre megy. főpróba Régebben, néhány nappal premier előtt a rendező a következő csínyre ragadtatta magát: „Lényegében készen vagyunk. De még nem engedünk be nézőt, hanem holnap kétszer lemegy a darab elejétől végig, teljes díszletben és jelmezben. Utána leülünk, és megbeszéljük.” Ezt a kínos pillanatot, amikor a közönség nem segíthetett a színésznek, ám annak mégis meg kellett próbálnia eljátszani az előadást, zártkörű főpróbának hívták, mert a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott le. Ennek abban állt a haszna, hogy ugyan még nem közönség előtt, de meg lehetett bukni. Rosszul sikerült zártkörű főpróbák után a színészek sokszor akkor is azt hitték, hogy holnap rettenetes bukás lesz az osztályrészük, ha a premieren a produkciót tomboló siker fogadta. Egy régi színházi mondás úgy tartja: „Rossz főpróba, jó bemutató.” Egy-egy zártkörű főpróba fontos, fájdalmas vajúdás volt. A mai vezető színészek többsége azonban úgy gondolja, hogy a néző jelenléte a főpróbának többet használ: világra segíti a lehetséges előadást. Évtizedeken át küzdöttek a zártkörű főpróba intézménye ellen. Közönség nélkül unjuk, hiányoznak lentről a reagálások, panaszkodtak. Ezért a zártkörű főpróba lassan kiment a divatból. Manapság szokott lenni három összpróba, meg egy-két főpróba, melyek közül az egyik sajtóbemutató. Az első összpróba közben még világítanak (világosítanak) is, a másodikon a zsöllyékben a színház tagjai és személyzete is jelen lehet, meg aki még udvariasan bekéredzkedik, ezek az úgynevezett házi főpróbák, aztán jön a nyilvános főpróba, amin már drukker közönség tapsikál. Működik az előbemutató gyakorlata is. Vagyis „főpróba jellegű” rendes előadásokat tartanak (lásd „hús jellegű
készítmény”), amire a kritikusok nem kapnak meghívást, olyan kritikus pedig a világon nincs, aki pénzt adna azért, hogy utálkozzon. Megvárja a premiert. (Ami igazából már a sokadik előadás.) A főpróba izgalma tovatűnt. Mintha a kismama nem szülhetné meg a gyermekét a maga erejéből, akkor sem, ha képes volna rá. Azt mondják, a vajúdás a gyermek egészségének árthat. Kétségtelen. De ha a vajúdás mindegyre elmarad, nem tanulja meg a legfontosabbat: a győzelem mikéntjét. Az előadás nem születik meg, hanem − mintegy császármetszéssel − világra hozzák. Aztán olyan is. főrendező Kétféle van. Az a jobbik, aki látszólag semmit nem csinál, illetve amit csinál, azon nem lehet rajtakapni. Nem tűzoltással, hanem normateremtéssel foglalkozik: az ő munkáján láthatja a többi, hogy kell pokolra menni, és ott megtanulni valakinek a dudát fújni, szerényen meghúzódva a helyette hősiesen minden kulimunkát elvégző igazgató mögött. A rosszabbik fajta főrendező az, aki mindezt nem tudja, de úgy tesz, mintha tudná − és közben fúrja az igazgatót. fővilágosító A Színművészeti Egyetemen évtizedek óta csak a filmszakon folyik magas szintű világítástechnikai képzés, így a színházakban többnyire elektromos ipari szakembereken múlik, hogy a néző mennyit és hogyan lát az előadásból, mert a rendezők a fényekkel pályára kerülésük óta tehetségük alapján kísérletezgetnek, de hálistennek hozzányúlni sem mernek azokhoz a komputerekhez, melyek a ma színházában a fényeket vezérlik. E téren ők a fővilágosítónak vannak kiszolgáltatva. Tudtommal egyetlen (külföldi) művészdiplomás fővilágosítónk van: Bányai Tamás. Hozzá fordul, aki hazánkban világszínvonalon óhajt világítást terveztetni az előadásához. A többi? Rábízza magát a világosítóra; egyetlen éjszakai próbával letudja a fény ügyét. Világosítók vezetnek világtalanokat. frakció A frakció a szakmailag terméketlen elképzelések szervezeti formája. Nemcsak a pártéletben, rosszabb színházakban is szokott lenni. Sértett, becsvágyó emberek alapítják. A frakciónak az a természete, hogy miután megsemmisítette a jó munkához szükséges hangulatot, továbbá a társulatot, mikor már nincs kin s min élősködnie, maga is elpusztul. Jellemzője, hogy
vég nélkül osztódik, mint a daganatos sejt. Úgy is végzi. frakk Elegáns főurak ünnepi öltözete volt. Ma a koncertkarmester és az operettbonviván kötelező jelmeze. Bonvivánnak azt a szereptípust hívják, amelyik a dagadt primadonna után epekedik, e célból magas tenorban énekelni sem restell. Vidéken fehér tokája van, széles dereka, hullámos haja. Ezt a sajátos külsőt összetartja, egyszersmind elviselhetővé teszi a frakk. Az peniglen fecskefarkú fekete kabát, mely felül nyitott mellénnyé csökik. A vakítóan fehér plasztron felett elefántcsontszínű csokornyakkendővel elegáns. Jól szabott frakk néhanapján egy-egy nagy bukástól is megmenthet. fúró Színházban kézbe fogható, ujjnyi vastag, kábé tízcentis, tekeredett végű vasszöget értenek rajta, mellyel az egyszerűbb, kisebb díszletelemeket rögzíteni szokták. Ahogyan emberből is férfi van meg nő, színházi fúróból is csak kétféle lehet: peremes avagy talpas, ez icipicit erősebb, és talpatlanperemtelen, úgy is hívják, cigányfúró. Fogod, és belefúrod a színpad padlójába kézzel. függöny Határ a színpad és a nézőtér között. Ha nincs függöny − hát olyan nincs! Gondoljunk bele: a nézőtéri, avagy a színpadi sötét is „függönyt” jelent. A színpadi függönyt abban az elektromos égőket nem ismerő régmúltban találták ki, amikor szinte megoldhatatlan feladat volt egyetlen pillanat alatt sötétséget vagy világosságot teremteni, ily módon tagolni a cselekményt, más szóval színt váltani. A függöny feltalálása ezt a problémát oldotta meg. Az a függöny, melyet az Olvasó, fogadjunk, most maga elé képzel, súlyos vörös bársonyból van, és kötélfékeit embere kioldván, méltóságteljesen összecsapódik. Ez a „bayreuth-i függöny”, körülbelül százötven éves találmány, az úgynevezett kukucskaszínház masinériájának egyik legzseniálisabb ötlete volt. Richard Wagner színháza alkotta, a Mester előadásainak méltóan ünnepi befejezéséhez: a függöny úgy hull alá, mint a guillotine, ahogy a szív váratlanul nagyot dobban, az utolsót, a függöny összecsapódása előtapsol a nézőnek: ritmust ad a végnek. Nagy színházban még két függönyfajta népszerű a bájrájtin kívül: • a görög (ahogy a függönyhúzogatók, vagyis ma már az e célra készült gépeket kezelők mondják), amely vízszintes síkban középtől oldal felé, önmagába csúszik, tehát nem csapódik, hanem görgőkön jár, sínben;
• a kortina, mely függőlegesen, a zsinórpadlásról egyenletes lassúsággal ereszkedik alá, a padlóra. fül A jó színházrendezőnek, kritikusnak jó füle van. Jobb kell hogy legyen a füle, mint a szeme. Minthogy a szemünk és a szívünk is megcsalhat a színházban, a szigorú szakember, mikor tudni akarja a teljes igazságot, behunyja a szemét, és úgy ül a nézőtéren. Fülel. Rendezéseinek főpróbáin hajdan, Ádám Ottó vállára hajtott fejjel aludni látszott. Holott fülelt. Mint tigris a bokor alatt, színészein meditált, melyikük és miért hazudik. Hogy ebből rájöjjön, valójában mi akadályozza a természetes játékban. A közönség nézőtéri csendjének minőségéből is következtetni lehet rá: a színpadon művészet folyik-e, vagy csepűrágás. A jó előadás csendje villamosan feszült, a hazugé udvariasan köhécselő, felületes. füstgép Forró olajjal működő berendezés, amelynek a segítségével veszélytelenül állíthatunk elő sűrűn gomolygó füstöt a színpadon. Nem ártalmas az egészségre, mondja a kellékes vagy a pirotechnikus, de azért azt mondom, ne inhaláljunk vele. G, GY A gesztus lehetne az egyetemes nyelv, nem a zene, nem a szag. James Joyce gargalizál Magyarul: öblöget. A hamis pátosszal, míves beszédtechnikával beszélő színészre mondják, bennfentes argóval. A gargarizáló színészt tévképzetek gyötrik: azt hiszi, szép a hangja, továbbá azt is, hogy a tiszta magyar beszéd azonos az artikulált hanghordozással. Tipikusan nem csak artikulál, de ráérő idejében politizál is. gazdasági igazgató Ő osztja a pénzt. Takarékos ember. Ha nem az, el kell bocsátani. A jó gazdasági igazgató tudja, hogy akadhatnak előadások és létezhetnek színészek, akik többet érdemelnek, mint amennyit adni szokás. Ki is fizeti nekik ezt a pénzt. De ha téved, abba a színház
belebukik. Ha ő tehetségtelenségre pénzt pazarol, az felelőtlenebb dolog, mintha a tehetséget nem fizetné meg. A tehetség ugyanis önmagában véve jutalom annak, aki birtokolja, gondolja a gazdasági igazgató, szerintem helyesen. A jó művészt a pénz biztatja, mint férfit a nő tekintete, a tehetségtelent tehetetlenné teszi. A gyenge előadás tripla veszteség: nem csupán a kassza ürül ki, de a színházban dolgozók hite is elfogy, amint fogynak a hűséges nézők is. A jó gazdasági igazgató olyan, mint az igazságos isten: tudja, kinek kell adni, akkor is, ha az nem könyörög érte. Viszonylag pontosan tudnia kell előre, milyen lesz az előadás. A premieren nem csak a taps hosszúságát ellenőrzi ő, de a tartalmát is. Úgy szereti színházát, mint Cordelia Leart. És nem ád annak, aki követel. gázsi A színész fizetése. Nem a bére, hanem amit akkor kap, ha előadásra vagy fellépésre szerződik. Rossz hangulatú szó, de igazságot fed. Úgy mondják: kinek mekkora a gázsija, akkora a mellénye. Nagy színésznek nem gázsija, hanem kedve van, vagy nincs eljátszani ezt vagy azt a szerepet. Akinek csak gázsit érdemes ajánlani ahhoz, hogy velünk dolgozzon − ne dolgozzon velünk. Ne tegyen úgy, mintha együtt dolgoznánk. Ő mindenhol a gázsiért dolgozik. generáció (színházi) Az a színházi generáció, amelyikhez tartozom, a hetvenes évek elején berobbant, a nyolcvanas években volt győztes, a legsikeresebb, és a kilencvenes években látták volna először szívesen a sírban − a következő generáció tagjai. Talán mi is így voltunk ezzel a hetvenes évek elején, az előző generációval. Sokan felszisszennek: nem így van! Szerintem se, de így szokott lenni. A színházi életben a generációk úgy követik egymást, ahogy a természetben a füvek, vadállatok nemzedékei: egy földből sarjad valamennyi gaz, egy helyen kell megélnie mindnek. „Nem igazság, hogy még mindig a régi oroszlán bőg helyesen, vannak itten új tigrisek is!” − hörgik az új és új generációk vadjai. A generációk dolga: győzni, rendet tartani, aztán (idejében) elszenderedni. Győzni nehéz. genius loci A hely szelleme, latinul. Színházban ez roppant érdekesen működik: kevés ihletett előadást láttam
életemben abban az Izabella téri szörnyházban, mely sajnálatos módon harminc éven át nyújtott a Nemzeti Színháznak ideiglenes (?) otthont. Holott az épület azon a téren áll, ahol a hatvanas években a század eleji Beöthybirodalom ékét, a legzajosabb pesti sikerek bölcsőjét, a Magyar Színházat törölte el a föld színéről az aczéli kultúrpolitika. Annak a helyén ma újra Magyar Színház áll, de az már nem az a Magyar. A Magyar Operaház viszont, mely eredeti századfordulós alakjában pompázik: az OPERA, csupa nagybetűvel − tündöklő tehetségek és áldatlan ellenségeskedések rendíthetetlen székesegyháza ma is. A Madách Kamara kényelmetlen, rosszul megépített színház; mégis, fennállása óta máig töretlenül vonzza a sikert. A Játékszín, mióta nem Kamara Varieté, ismét nagy és fontos előadások színhelye. Legalább olyan sikeres, mint Teréz Körúti Színpad korában volt, mikor a magyar kabarénak, benne egyebek közt Salamon Bélának, Békeffi Lászlónak adott otthont. A színház szelleme titokzatos és engesztelhetetlen. gerinctelenség Nem az a rossz direktor, aki a polgármester fenekét nyalja, hogy több fizetést oszthasson színészeinek, hanem, aki ezt a kis szívességet nem teszi meg a társulatáért. Molière sem győzött hízelegni az udvarnak. Darabjaiban azonban sosem hazudott, akkor sem, ha tudta, szilencium jár majd érte. Az ideális színházi ember Thalia papja: érte s miatta él. Csakis neki, a színház reményének tartozik felelősséggel. gesztus A nagy gesztusban a színész tudása robbanásszerűen nyilatkozik meg. Váratlannak hat, visszatekintve mégis magától értetődőnek érezzük, magyarázhatatlanul igaznak. A szerep összefoglalása. Olyan, mint a versben egy visszatérő rím, mely azonban, ahányszor újra megcsendül, mást és mást mond a figuráról. És nem csak igazat mond, de érzékeinknek is édeset ad. A nagy színpadi gesztusban azt imádjuk, hogy annyira egyszerűnek látszik, holott stilizált, különösen ahhoz képest, hogy a színész mi mindent sűrített bele egyetlen mozdulatba. Ahogyan Mányai ölt a mosolyával. Ahogy Apáthy Imre félt! Latabár Kálmán nevetése a Denevérben! Kálmán György szemérmes elfordulásai… grimasz A gesztus ellentéte. Merő kitaláció. Tessék kifütyülni.
giccs Pótszépség. Ma szinte minden giccs, ami az elektronikus médiában színjátszás gyanánt jelenik meg. Törvényszerűen lesz giccses, ami azért készül, hogy hasson, nem pedig azért hat, mert igazságot közöl. A színpadi giccs látványos vagy jól hangzó hazugság. Giccses mivoltát onnan is felismerhetjük, hogy másnap nem emlékszünk rá. A giccs nem hagy nyomot bennünk. Figyelem! Ha valamiről önnek azt mondják, hogy giccses, ámde önben mégis mély nyomot hagyott, az nem volt giccs, hanem camp (copyright Susan Sontag) volt: meggyulladt a lápi tőzeg! A rothadásból is szép láng kél, mikor önmagát fejezi ki. Példák (régebbről) a színházi campre: Állami Áruház, Három tavasz, Bástyasétány 77. (és más operettek az 1956 utáni Fővárosi Operett Színházban) Viktor Rozov és más szovjet szerzők darabjainak dömpingje a József Attila Színházban a hatvanas évek elején. gitár a színpadon Gyanús jel. Vagy orosz darabot játszanak ötlettelen rendezésben, vagy a színésznek, szerepe szerint nyílt színen zongoráznia kellene, de nincs hangszertudása, esetleg nem is színész játssza a szerepet, hanem egy táncdalénekes (előfordult már a világtörténelemben), vagy olyan rossz a darab, hogy kell egy szám, szóval, mikor a színház csalni próbál, akkor előbb-utóbb előkerül a gitár. A produkció pedig, ha nem komoly művész tesz úgy, mintha értene a hangszerhez: vérciki. gonosz Horváth Így mondták a nevét. Eléje tették a „gonosz” szót. Különös képessége volt: megváltotta a becsődölt színészeket. Másodosztályú ripacsok hatottak lángelmének a keze alatt. Odanyúlt, ahol a lusta jellemnek a legcsiklandósabb volt, ahol a legjobban fájt neki, ahol még érzett, ahol a problémáit rejtegette. Kitakarta a sebeket, ráköpött, és a színész meggyógyult. Fájt, amit csinált, azért gonosznak nevezték. Horváth Jenőnek hívták. Vidéken kínlódott, 56ban tisztességesen viselkedett, sokáig nem is engedték Pestre. Korán meghalt. gőz A színész fejében szokott ez lenni, már amelyikében. Akkor aztán baj van.
Az ilyen színész azt képzeli, hogy pontosan tudja − mit is? Mindent. Okoskodik. Tagadja. Acsarog, titkolódzik. Se a partnerre, se a rendezőre nem figyel, bár úgy tesz, mintha figyelne. Sikeres, hideg, üres ember. Nem lehet rajta segíteni. Süket a szíve. Nagyon, de nagyon meg kell buknia egyszer, hogy magához térjen. Ez csak jó színházban fordulhat elő, onnan viszont ő idejekorán, nagy sebbel-lobbal, dühöngve távozik. Ott játszik, ahol már nem rendezik, ahol ő mindentől és mindenkitől függetlenül azt csinálhatja, ami eszébe jut. Manapság, mikor a hiteltelen előadást sem fütyüli ki a közönség, ellenben unatkozva visszatapsolja, a gőzös fejű színész sikerre ítéltetett. Nincs esélye a mennyország társulatához szerződnie, mikor meghal. Szerződés nélkül üldögélhet a tisztítótűzben. grácia Vagyis Báj. Az Érthetetlen Szépség hármas istennőinek neve, latinul. Régebben ők gyakran kísértettek a világ színpadain, Gérard Philipe, Bajor Gizi, Charles Laughton, Maurice Chevalier, Latinovits Zoltán, Jean Gabin, Audrey Hepburn és mások alakjában. Az induló Venczel Vera is eszembe juthat, Bálint András, Halász Judit… Mostanában mind ritkább e színpadi tünemény. Gérard Depardieu? Wynona Ryder? Egy olyan világban, ahol Woody Allen vagy Sandra Bullock bájos színésznek minősül, a szemünkre, de a szívünkre is gyanakodhatunk. gyakorlatos színész Színházba kiközvetített főiskolás. Újonc. Zöldfülű. Retteg. A közepes kollégák részvétet mímelve sajnálgatják, komoly művészek felháborodnak a szerénységén. A színészpalánta hajlamos az idősebbek, a tapasztaltabbak iránti alázatát fényesre lakkozni, csak hogy megbocsássák neki az ügyetlenségét. Hízelgését azonban nem minden kollégája tűri, és a legjobbak a színpadi megoldásait sem. A gyakorlatos színész a messziről indított, váratlanul hatalmas pofonokból tanul. Ha kap ilyet: befogadták. gyermekelőadás Manapság a kiskorú nézőkkel felveendő személyes kontaktust tartják a legfontosabbnak. Ez határozza meg a gyermekelőadások stílusát és légkörét. A színészek kibeszélnek a szerep mögül, leszólnak a nézőtérre, kiabáltatják, óbégattatják a csöppeket, azt állítják, ebben van a gyerekeknek szóló játék sava-borsa. Ez nem igaz. Csak hát így könnyű sikert csinálni. Ettől eltekintve elmondható, hogy napjainkra a gyermekeknek szóló előadás maradt meg
többé-kevésbé őszinte teátrális eseménynek. Itt a néző unalmát és örömét is spontán kinyilváníthatja, a színész pedig még akkor sem lazíthat, ha szeretne, mert akkor az előadás káoszba fúl. Élő színház a gyerekszínház, tanulhat belőle a felnőtteknek készített: mindig van benne zene, van tánc, a cselekménynek muszáj lekötnie a nézőt, és ha a színpadi unalom ásít, a közönség azonnal nyafog, kikéri magának. Másfelől, a nézők negyedórával kezdés előtt izgatottan rugdalózva várakoznak a zsöllyékben. Telt ház van, és boldogság! gyorsöltözés Bravúros dolog. Mulatságos hátulról nézni, de kemény munka hibátlanul végigcsinálni. Az öltöztetők, ketten-hárman, kezükben a szükséges ruhákkal, kellékekkel takarásban várnak az − abroncsszoknyában, hercegkisasszonyi frizuraköltemény alatt − áriázó színészre, akinek például fél perc alatt: 1. ki kell rohannia a színpadról, 2. le kell vetnie az abroncsszoknyát, a parókát és minden egyebet, 3. fel kell vennie egy sztreccs anyagú, békabőr utánzatú másik jelmezt, 4. be kell bicikliznie a hirtelen újra kivilágosodó színpadra. Vannak előadások, melyekben a színésznek négyszer-ötször is meg kell tennie mindezt. Ha csak egyszer is elrontja, tönkreteszi a jelenetét, a kedvét, de még a kollégájáét is. Három kilót simán le lehet adni két óra alatt, egy gyorsöltözéses szerepben. H Az élet tele van abszurd helyzetekkel, melyeknek még arra sincsen szükségük, hogy valószínűnek tűnjenek, mert igazak. Luigi Pirandello hagyomány A múlt összes, máig épségben maradt értéke. Ami nem él már, hanem csak tudunk róla, hogy volt, még nem nevezhető hagyománynak. Élő magyar, bár vitatható hagyomány a színészi rögtönzésre, poéngyártásra épülő színjátszás, amint az operettszínjátszás ugyancsak vitatható, de kétségtelenül létező öröksége is, nem kevésbé a Nagy Endre-féle kabaré Békeffin, Kelléren, Hofin és Benedek Miklóson keresztül máig ívelő története.
Drámai vagy „komolyszínházi” játékhagyományaink jelentősége már kisebb. Talán a hajdani vígszínházi társalgási színészet annak tekinthető, ámbár mind kevesebben képesek stílusosan, illúziókeltően és elegánsan társalogni. Ez nem a színház vagy a színész, még csak nem is pusztán a társadalom bűne. A társalgási színészet hagyománya büntetőszázadi latrinákban tűnt el, sok más értékünkkel együtt. halál A színház egyike azon fontos világi helyeknek, ahol az ember a halállal − ami mértéke, korlátja, ösztökéje és végzete − rendszeresen foglalkozhat: a tragédiák szemlélésén keresztül szembenézhet vele, a komédiákban egyenesen kikacaghatja. Lát halált, anélkül, hogy épp az lesne rá, átél gyilkosságot, annak előzményeivel és következményeivel együtt, anélkül, hogy a valóságban bűnössé kellene válnia. A színház: meditációs központ és mentálhigiénés laboratórium. Jó színházban a halál pillanatát ritkán ábrázolják naturálisan. Az antikvitásban született művekben ez mindig színpadon kívül történik. Izgalmasabb is, ha magát az ölést nem látjuk, ha a bűn a képzeletünkben, a lelki szemeink előtt játszódik le. Annál valóságosabb számunkra nem lehet. (Dosztojevszkij és Pilinszky János is tudta, hogy a gyilkosság a valóságban kevésbé valóságos, mint a lélekben. A bűn valósághiányban szenved. Következményei összehasonlíthatatlanul reálisabbak, mint elkövetésének pillanata.) halandzsa Karinthy Frigyes találmánya e szó, értelmetlen, hangutánozva imitált beszédmódot jelöl. A legkomolyabb darabok előadása közben is előfordul, hogy a színészek, mivel nem jut eszükbe a szövegük, halandzsáznak, hogy valahogy folytatódjon az előadás. A néző a kényszerhalandzsát ritkán ismeri fel. A legfontosabbat nem értettem, állapítja meg, magában kissé pironkodva. A színész eközben szakadékszerű halálfélelmet él meg, ajkán az értelmetlen szavak maguktól törnek fel, esetlegesen, bár meghökkentően gördülékenyen. Az leplezhetné le a csalást a közönség előtt, aki ismeri, de hiába várja a pontos szöveget, a partner. Ő viszont még a halandzsázónál is szorultabb helyzetbe került: hogyan folytathatná a dialógust a következő mondatával, ha az egyáltalán nem következik a halandzsából? Vagy, ami még sokkal rosszabb, és elég gyakori: már neki sem jut eszébe a szövege, már ő is halandzsázni kénytelen! Összevissza beszél a színpadon
mindenki. A nyílt színi nevetőgörcsöket a halandzsa pánikja előzi meg. hangfülke A hangosztály ül ott, a hangosok: az előadás hallhatóságáért, a zenei és prózai bejátszásokért felelős technikusok. A hangfülke nagy színházban a második emelet magasságában, a világosítók fülkéje mellett található, és vastag üvegfal választja el a nézőtértől, hogy a nézőket gépi hangoskodásaikkal ne zavarják. A fény- és a hangtechnikusok számára mikrofonkábelen érkezik az előadás hangja, az úgynevezett műsorhang, de a színpad képét korszerűen felszerelt színházban zártláncú televízión keresztül is figyelemmel kísérhetik, hogy kellő pillanatban adják be a színpadra a megfelelő hangi effektust. has A színész lelkének a helye. Nem tréfa, az energiák megtapasztalásának ideális helye a színész számára a testnek az a része, amit naivabb korok zsigereknek mondtak. Innen a színházi szólás: „Zsigerből kell játszani.” Az érzések a hasból, a hozzá szükséges energiák a has alól törnek fel, és kúsznak a száj felé. A színész, a jógi, a sámán tudja: a hasat uralni kell. hatás, hatásvadászat A hatásosan ábrázolt cselekmény: színház. A dramaturgia a hatás tudománya, a valóság ábrázolásának hatásos rendje, szerkezete és szabályai. Minden színházi ember a szó szoros értelmében hatásvadász. A kifejezés pejoratív, de még úgy is igaz, mert aki erőszakosan törekszik, az vadászik a hatásra: erőlködik. A művész nem erőlködik. „Én nem keresek, hanem találok”, mondotta Picasso. hatásfények A legkorszerűbb színpadi fényeffektusok. Ezek közül három a legismertebb: a lézer, a makaróni vagy blook de vit, ami nagyszámú, különböző átmérőjű és színű fénysugár párhuzamos kibocsátására képes, és ezeket tetszés szerinti irányba szét is szórja, végül az éjszakai szórakozóhelyekről ismerhető stroboszkóp, a kis parvenü, csillog-villog, lüktet, szerteszét dobálja törötttükör fényeit. hátrány A színházban előny.
Abból kell és lehet kunsztot csinálni, ami a munka akadálya. Az a rendező jár el okosan, a színház szellemének megfelelően, aki nem leplezni, hanem kiaknázni igyekszik a zsinórpad nélküli színpadot, a primadonna kétszáz kilós mivoltából fakadó gegeket, a túl kevés vagy éppenséggel túl sok előadás-lehetőséget, ama szomorú tényt, hogy megint nem volt elég a pénz jelmezre és díszletre. A Katona József Színház világhíres, moccanatlan, egy-két beállítással (színpadképpel) boldoguló előadásai úgy születtek, hogy a ház lakói, ahol üzemel, annak átépítésekor nem járultak hozzá a zsinórpad terének megépítéséhez. Azt hitték, akkor a színház kénytelen lesz elköltözni. De nem, eszközeit forradalmasítani volt kénytelen. A hátrány a jó megoldás előszobája. hátsó A színésznő fontos játékeszköze. Regényes és poétikus tartalmak közvetítésére éppúgy alkalmas, mint a derű és az életkedv előcsalogatására. Ha a művésznő nem a színpadon használja főként, és nem arra, hogy kápráztasson, akkor a formája könnyen odavész, tönkremegy a hátsó. Meg a művésznő is. házvezetőnő Színész számára többet ér, mint egy férj vagy feleség. Azt adja neki, amire a legnagyobb szüksége van: rendet az otthonában és a magánéletében, nyugalmat, korrekt, pénzben is kifejezhető értékű viszonyt. A művésznek egy házvezetőnővel a háta mögött nem szükséges bonyolult magánéleti kötelmeket vállalnia. A házvezetőnő, az ő szolgálatával éppúgy áldozatot mutat be, mint a színész is, a játékával. A színészek házvezetőnői a maguk módján szentek. Ismertem egy házvezető urat is, az egyik nagy magyar színésznő szolgálatában. De még az is szent volt. hazugság A kulisszák mögött az vonatkozik rá, amit az alattomosság címszóhoz írtam. A színpadon viszont nem lehet hazudni. Vagyis lehet, de a nézők nagyobb része nem fogja elhinni. A műkönny nem megható. Ha valaki nem tudja, hogy kell hatásos jelenetet írni, illetve egy jelenetet hatásosan eljátszani, még azt sem tudja a nézőknek épkézláb módon az értésükre adni, hogy mit szeretne elhitetni velük. A színész lehet túlzó, kulisszahasogató eszközökkel is élhet, de még e ripacs eszközökben is
valamiféle színpadi igazságnak kell működnie, különben a néző majd ásít. Színházban hazudni művészet. hely a nézőtéren Hova szól a jegyed, eldöntheti az estéd. Színházban nem úgy van, mint az újonnan épült mozikban, hogy a néző akárhova ülhet, mindenhonnan egy minőségben látja a filmet. A nézőtér különböző pontjairól más és más hangulatú előadást látni. Első sorból a színészek cipőjét, verejtékezését, esetleg a zsinórpadlást lehet látni a legjobban. Ide akkor üljünk, ha úgy érezzük, nem is az előadás fontos, hanem mi magunk. Klimatizált helyen a második és a negyedik sor szélére ne üljünk, ott huzat szokott lenni. Zenés-táncos darabot jobb az erkély első sorból nézni, mint földszinti jó helyről, mert onnan a színpad egésze látható. Minél közelebb van a színpadhoz az oldalpáholy, annál nyaktörőbb: képtelenség belátni az egész színpadot. Prózai mű egy nagyszínház utolsó öt sorából nem hallható tisztán. Az emelkedő nézőtér középső sora középtájt ideális hely: ott hipnotikus erők fókuszában vagy. Emeletre csakis zenés előadásra váltsunk jegyet, vagy abban az esetben, ha nem először látjuk a darabot, és nem elejétől végig látni-hallani akarjuk, csak átélni az élményt még egyszer. Ha valaki a szerző művén óhajt merengeni, mert az előadás nem érdekli, annak az oldalpáholy utolsó sora a megfelelő kuckó. A közhittel ellentétben a földszinti elválasztó sorba nem érdemes jegyet venni − a lábunkat itt kétségtelenül kinyújtóztathatjuk, de a gyalogút az előadástól is elválaszt, az üres hely a két sor között az atmoszféra érzékelése szempontjából előnytelen. A nézőtértől elkülönülni veszélyes: a színházi élmény közösségi jellegű. A középpáholy első sorában ülni király. helyszín Színdarabjaik elejére szokták írni az írók: „Szín: …” És következik az úgynevezett színleírás, vagyis a cselekmény helyszínének leírása. Ez kétféleképpen is történhet. Az író szűkszavú pontossággal jelzi a helyszínt: „tópart, lakás nappalija, falu széle, düledező kunyhó előtt”, satöbbi. Mint aki azt mondja, a díszlettel nem foglalkozom, hadd repüljön a képzeletem szabadon, amerre vágyik. Olykor a helyszínleírás azonos a felépítendő, részletes díszlettel.
Mindkét megoldás jó, de egészen másfajta előadást eredményez. Samuel Beckett a Godot-ban az elsőt, de a többi egész estét betöltő darabjában már a második megoldást választja. Goldoni aránylag sokat foglalkozott helyszínleírásaiban a díszlettel, ám a XX. századi szerzők többségéhez képest, mondhatjuk, alig. Molnár Ferenc helyszínleírásai közmondásosan precízek, és a játék során a legutolsó szeglet, apró részlet előzetes bejelentésének értelme is igazolást nyer. A jó helyszín inspirálja a színészt, a jól kitalált helyszín pedig magát az írót is. Akadnak tollforgatók, akik a darab megértéséhez szükséges számtalan információt, célzást a színleírásban, a sorok közé bújtatják el, olyképpen, ahogy a költők szeretik nevüket s bizonyos gondolataikat a strófáik első betűinek összeolvasásából adódó üzenetbe rejteni. helyzet A színházi munka gyakorlatában idegen szóval szituációnak szokták mondani. Ahhoz, hogy valami színpadilag ábrázolható legyen, azt kell tudni, hogy a kérdéses pillanatban mi a szituáció: mik az adott körülmények. A drámai helyzet elemzéséhez szisztematikusan kérdezni kell. Kik és mik alkotják az adott körülményeket, a szereplők hogy kerültek az adott helyzetbe, hová tartanak, mik a céljaik, mik voltak e helyzet előzményei, és hová vezet az, vagyis miként oldódik meg, és merrefelé éleződik tovább? A színházrendező ezekre a kérdésekre keresi a választ a produkcióra történő felkészülése során, mielőtt kidolgozná a koncepcióját. A próbákon aztán rányitja a színész szemét a jelenetek egymás után létesülő szituációiban rejlő játéklehetőségekre. A színész maga is törekszik a szituáció teljes értelmének a kibontására. Tisztában van vele, ha pillanatról pillanatra helyesen elemzi színpadi helyzetét, illetve kapcsolatát a többi figurával, e felismerésekből kézenfekvő módon adódik az is, hogy mit kell játszania. helyzetkomikum Mikor a mulatság forrása nem valamely természetes emberi tény, hanem dramaturgiai ügyeskedés. A vőlegény elfelejt nadrágot venni, mielőtt hintóba ül, hogy az esküvőjére hajtson. A feleségéhez akar bújni hajnalban, ám annak szeretőjét is ott találja az ágyban. Klasszikusok is bőven élnek műveikben helyzetkomikum kínálta lehetőségekkel. Minden váratlanul előállt helyzetben van valami komikus. Kétségtelenül előfordul az életben, hogy a pénztelen szélhámost revizornak nézik, előadódhat, hogy a főbérlő a szeretőjét az albérlő szobájába csempészi,
miközben a felesége is otthon tartózkodik − de nem túlzottan gyakran. Nem mindegy, mivel és kicsoda nevetteti meg az embert. Miközben e célból még csiklandozza is! Van író, aki ilyenkor is hozzám szól, a mindenkori nézőhöz, mert tud valamit az emberről, amit senki más. A ráismerés öröme is benne van a nevetésemben. De akadnak írók, akik csupán kitartóan csikiznek, mégpedig ott, ahol úgy sejtik, hogy érdemes. Az nem nagy művészet. De még abból is kikerekedhet valami színház. hierarchia A színházban még létezik valós tekintély. Nem érdekes, mennyit keres, sokat játszik-e vagy keveset, ki a férje vagy a felesége − mindenki tudja a másikról a színházban, hogy hozzá képest, illetve a tökélyhez képest hol áll. És mindenki ehhez tartja magát. Imádatra méltó vonása ez a színháznak. E hierarchia magától születik, politika, színikritika, semmiféle hatalom nem képes kívülről beleszólni. Monori Lili, még főiskolás korában az Ódry Színpadon eljátszotta Nyilas Misi szerepét − ott voltam, láttam –, és attól a pillanattól a rektor, az ősz Nádasdy Kálmán, a korabeli színházi élet félelmetes tekintélye egyenrangú félként tekintett reá. Így működik a tehetség arisztokráciája. Mi pedig felnéztünk Lilikére, mint a nagy órára. hihető Jó színésznek mindent elhiszek a színpadon. Rossznak még azt sem, amit eljátszik. Itt van a varázslatrésze a szakmának. Págert, aki a rezzenéstelen arcú színjátszás zsenije volt − látszólag nem csinált semmit, a néző azonban valamennyi szerepében azonosnak vélte a figurával –, megkérdezték öregkorában, egy rádióinterjúban: hogyan lett színész? Hát csak úgy, hogy miután leérettségizett, kapta magát és jelentkezett a legközelebbi színháznál meghallgatásra, és amikor fel kellett mennie a színpadra, mondja, „felvettem a tartást”. Felvette a tartást, mi sem egyszerűbb. Azonnal szerződtették. „Felnőttkorára az ember vagy megtanul viselkedni, vagy nem” − tette hozzá. hipnózis Előadódhat gyenge előadás közben, hogy a néző a megvilágított színpadra meredve elbóbiskol. Előzőleg kitartóan nézte a fénylő színpadot (ezt kérik médiumaiktól a hipnotizőrök), eközben, minthogy nem látott semmi érdekeset, tudata kiürült, tárgytalan önszuggessztióba esett, és − álomba zuhan.
De néha az is előfordul, olyan szuggesztív az előadás, hogy az ember elfelejti: színházban ül. Ebben az esetben az élmény nem csupán agyának tudatos részére, de a tudattalanjára is hat. A művész gesztusai nagy erejű hívójelek: a nézőben életre kel az alak, azonosul a figurával, akit a színész játszik. Ha ilyenkor szólnak hozzá, nem hallja. Ez a hipnotikus erejű színházi előadás. Akinek volt már része benne, ezért jár színházba, amíg él. hírnév Kihívás és megpróbáltatás. Hozsanna hozsanna hátán, a színész magánélete romokban, kollégái nagy része irigységtől sújtottan körülhízelgi; nem őszinték többé. Ő maga sem tudja, hogy valójában mire képes: tényleg olyan jó-e mostanában, vagy csak a sajtója, a média gőzhengere ellenállhatatlan? Úgy érzi, sokkal nehezebb a nézőt elbűvölnie, mint régen, ráadásul már elvárják tőle. A közönség túlságosan is ismeri az arcát, a testét, előre befizet a bravúrjaira. Ha a bravúr elmarad, a néző odaszól a feleségéhez: „Na fiam, már ez is kiégett.” A színpadi színész híre különbözik a filmszínészétől. Utóbbit nemcsak tehetsége segíti színészi rangja megtartásában, hanem a film összes sajátos vívmánya, a vágástól a stúdióban kevert hangon át mindenféle digitális kozmetika is. A színpadi színésznek viszont mind kevesebbet hisz el a nézők egy része, hiába igyekszik ő minden új szerepében más lenni, egy idő után összes gesztusa annyira ismerősnek tűnik, hogy az sokaknak idegesítő. Aki meg szereti ezeket, azt szereti benne, ami rossz − vagyis ő így érzi. Nosztalgikusan szeretik a legtöbb színpadi színészt, az első nagy alakításaira emlékezve. Összehasonlíthatatlanul nehezebb munka az övé, mint a filmsztáré, mégsem keres annyit, mint amaz. A töredékét sem. A színész bonyolult művészetének nyoma sem marad. Egy színpadi alakítás filmen és videón már csak a tizedét éri. A színpadi színész hírneve halála után semmivé foszlik. hit Jó színészek nemcsak eljátsszák a szerepüket, hanem mélyen el is hiszik. Nem butaságból, erkölcsösnek vélt erőfeszítésből, vagy mert azt képzelik, hogy akkor hitelesebben hatnak, hanem szakmai tudásból. Többnyire még fiatalkorukban rájöttek, hogy képesek elhinni. Képesek rá, hogy ne magukra figyeljenek játék közben, de ne is a szerepet igyekezzenek utánozni, hanem legyenek bizonyosak abban, hogy ők maguk a szerep. Az a színész, aki ezt tudja, mindent tud. Nem kell semmi többet tudnia. Nélkülözheti az átélés manírjait, az új és új ötletek tűzijáték-petárdáit, a poénokat meg az
úgynevezett ziccereket. Nem kell bohócnak lennie ahhoz, hogy színész legyen. Civil énjét a színpadon elfelejti, elejti. Odaadja magát a szerepnek anélkül, hogy önátadása tényére reflektálna. De azért megőrzi ép eszét: tudja, hogy színpadon van. Színpadi létezése a többi szereppel való kölcsönhatása eredményeképpen épül, változik. Annyira ismeri a szerepét, amennyire önmagát. Önazonos. hívás Az ügyelő kötelessége. A villamosság és az utasító felfedezése előtt rohangásznia kellett a büfébe meg az öltözőkbe, hogy rábírja a művészeket, végre szíveskedjenek elfoglalni helyüket a kulisszák mögötti járásokban, mivel nemsokára jelenésük lesz. Ma már az utasító révén a színházban mindenütt hallható az ügyelő parancsa: X. és Y. művész urakat kérem a színpadra, figyelem… A hívás komoly dolog. Ha nem sikerül, a színész lekésik, és félbeszakadhat az előadás. Hívottnak lenni jó érzés, bárha ezt nem szokás bevallani. „Híva vagyok. Na, megyek a deszkákra. Odateszem nekik.” hógép Egyszerű masina: papírdarabocskákat vagy folyékony vegyszert köpköd arra, amerre célozzák. A konfettire emlékeztető papírfecniket nehéz összetakarítani később, ezért a takarító nénik nemigen szeretik a télen játszódó darabokat. A közönség viszont imádja: hatásos fináléindítás. horizont Körfüggöny. Ez alkotja a horizontot, mely lehet szabadtéri, vagyis égbolt, ezért gyakran világoskék, de lehet fekete vagy bármilyen más színű. Cserélhető. A színpad állandó elemei közül a leghatásosabb: minél magasabb a színpad, annál lenyűgözőbb az üres tér, a takarásoktól megszabadított, teljes horizonttal. hosszú előadás A színházak rettegnek tőle, nehogy az előadás háromnegyed tíznél tovább tartson, akkor ugyanis a közönség (az utolsó metró, busz vagy vonat indulására hivatkozva) előadás közben megindul kifele. Nem törődik a színészekkel. Semmivel se törődik. Úgy viselkedik, mint a türelmetlen fogyasztó. Sokan eleve nem hajlandóak három és fél órás előadásra jegyet vásárolni, soká tart, mondják. Ez a világon nem mindenütt van így. Világvárosokban a metró éjszaka is közlekedik, hajnali fél kettőig biztosan.
Akik megengedik maguknak a színházlátogatás luxusát, még fél kettőkor sem sietnek haza, szórakozóhelyeken beszélgetnek, vitatkoznak a látottakról. Tessék elképzelni. Előadás után a nézők vendéglőbe ülnek, jó drágába is, esznek-isznak is a nagy ijedtségre, hogy színházban voltak. Vagy inkább az örömre, a kivételes ünnep tiszteletére, hogy ott lehettek? hozzá nem értés A színház tele van hozzá nem értőkkel. Majdhogynem csak ilyenek vannak mindenütt a világon: rendezők, akik szeretnek színházat csinálni, csakhogy nem tudnak, színészek, akik mint mondják, szerelmesek a színházba, színházbetegségük van, be vannak oltva színházimádattal, de ott van a bibi, hogy nem értenek hozzá. Nem is biztos, hogy tudják. Ha tudják, nem biztos, hogy érdekli őket. Nekik van igazuk. A kritikusok háromnegyed része épp annyira nem tudja, milyen a jó színház, mint azok, akiket kritizálnak. Ez sem tragédia. Mert a színház akkor is kell, ha bűnrossz. A színház a társadalomban élő ember számára létszükséglet. Elképzelhetetlen, hogy valaki úgy adjon hangversenyt, hogy alig tud zongorázni; nem tud, de imád, mondja, zongorabetegsége van, és a közönsége is be van oltva zongoraimádattal, úgyhogy mindegy, hogy mit művel a hangszerrel, csak játsszon, az isten szerelmére, játssza el a darabot, hadd halljuk! Ilyen a zenében nincs. Ez csak színházzal, színésszel fordul elő. A színház, pusztán ha van − már az is elég az embernek. És ez gyönyörű! Tudomásul kell venni: azért rossz, illetve átlagos a néző − és a színész, a rendező, a jelmeztervező − ízlése a világon mindenütt, mert rengeteg rossz (pontosabban gyenge, vagyis átlagos) színészi alakítást lát. De a színház jelentősége szempontjából ez nem számít, semmit se számít. A komédiázás gyógyít, élményt jelent annak a léleknek, amelyik éhes rá. Vitális erőket fokoz, akár a szex. A lélek vitaminja a színház, legmagasabb formájában pedig szakrális jellegű művészet. Ámbár akkor is jó szórakozás, ha csak ripacskodó mámor, gatyaszaggató poénokkal. Úgy is lehet vigasztaló, boldog mulatság annak, aki éhezik rá − hadifogolytáborban például. Akit a hozzá nem értés színházi paradoxona mélyebben érdekel, olvassa el figyelmesen Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékának úgynevezett mesteremberek-jeleneteit. hős Színházi zsargonban a darab főbb szereplőit nevezik így, jóllehet az antik
drámairodalomban az isteni elrendeléssel vitatkozni vagy vetekedni merészelő, eleve bukásra ítélt személy neve volt ez. Héroszok, halandó félistenek, királyok vagy királyi sarjak voltak a görög drámák hősei. A hős elbukik, mert nem isten. Nincs ennél nagyobb rang. De problematikusabb sem. Ha tökéletesek volnánk, nem ismernénk halált. De akkor megszűnne a tragikus hős fogalma, a bámulatra méltó helytállás, az irdatlan nehézségek közepette kitartó, esendő ember szemléléséből fakadó vigasz lehetősége is. Keresztény tragédia nincs is, elvi lehetetlenség, hiszen a megváltott világnak a Megváltón kívül semmire nincs szüksége. Jézus azért Krisztus, mert legyőzte a halált, és nem csak a maga számára. Ha ebben a világ hinne, amennyiben maradéktalanul kereszténnyé vált volna, a pogány Dionüszoszvallásban eredt színház nem kaphatott volna új erőre Európában, a középkor után. Krisztus nem hős, nincs drámai vétsége. A drámai hősök vétsége elkerülhetetlen, mint a halál, és sorsszerű, mint az elmúlás. A hős tudja ezt, ám akarata ezen sem törik meg. Kiérdemli csodálatunkat. I Az igazság létezik. Csak a hazugságot találják ki. Georges Braque ibolya Molnár Ferenc egyfelvonásosa címszerepének nevéből tréfás jelzőként használt tulajdonnévvé változott a szakmai szlengben. Kezdő, vagy már nem is olyan kezdő, reménytelen tehetségű, mégis bájos szépséget értenek rajta: a zivataros asszonyi lélek, tulajdonképpen a színészlélek szépségét. Az a színésznő, aki ibolya: bájos, akkor is, ha elementárisan tehetségtelen. Édes és aranyos, és finom a szája illata, holott ő maga gyanús kissé, persze nem alaptalanul, de azért nem annyira… Mindenki szerelmes lesz belé, aki valaha is szerelmes volt a színház szeleburdi belső világába… De aztán, bizonyos − hm − kúrák után, mindenki felgyógyul. Az ibolyákat nem lehet kirúgni a színházból, vagyis lehet, de vétek. „A színházba is kell valami bonyolult ártatlanság, valami kis kósza ibolyaillat!…” „A Kis Ibolya, tudod.” Az életben található Ibolyák egyébként idővel kitűnő epizodisták, súgók, felülmúlhatatlan öltöztetőnők lesznek. „idegállapotos” színész
A színész, aki „idegállapotban” van, veszedelmes. A szent dühöngő, aki azért iszik is! Előadás előtt is, habár szemrebbenés nélkül letagadja. Van, hogy innia sem kell, elég, ha a színházba jövet megszondáztatta a közlekedési rendőr, úgy lép be az épületbe, hogy ma ölni fog. Máris vérben forognak a szemei. Most leszek csak igazán jó az Othellóban, gondolja, és már ordítja is, mert színpadnak hiszi az életet, önmagát pedig hősnek. Dúlvafúlva elhessenti magától kollégát és súgót, akik összemondanák vele a szöveget. Bezárkózik az öltözőjébe, felüzen az igazgatóságra, végeérhetetlen telefonokat bonyolít, elkésik az öltözéssel, sértegeti az ügyelőt. Megállás nélkül bajt csinál, tengernyit érzékenykedik, ugyanakkor mindenkit megsért, de mindenkitől szakmai alázatot, továbbá fegyelmet követel, és nem jut el a tudatáig, hogy abból belőle hiányzik a legtöbb. A benne dúló őt is tönkreteszi, de az összes színházat, amely eltűri őt, éppúgy. idomár A rendező egy fajtája. Ostorral rendez, a nyelve az ostor, de cukrot is oszt. Az a színész, aki a szervezett erőszaknak szeret engedelmeskedni, imád vele dolgozni. A többi meg nem is köszön neki. Az idomár annyira fél a színésztől, hogy ijedtében lenézi, értékes vadállatnak véli, jó ösztönű, érzékeny baromnak, akit alkalmassá lehet tenni arra, hogy azt tegye, amit ő akar. Szakmai argóval szólva kisujjra rendez, képes már az első próbán megmondani − meg is mondja! –, hogy a színész melyik mondatnál milyen pózt vegyen fel, aztán ezt gyakoroltatja vele a premierig. Így is lehet dolgozni. De minek? időhiány „Sajnos nem volt elég időnk az előadás kidolgozására”, szokta mentségül felhozni színész és rendező, ha nyilvánvalóvá válik, hogy a produkció, noha nem tehetségtelen, reménytelenül zűrösre sikeredett. Gyenge érv. A színpadi igazság már az első próbanapon is jelen lehet az előadásban, úgy értem, a helye szerint, nyomokban, vázlatszerűen, mert az alkotók elvileg már az elemző próbák során is megtalálhatták azt. Ajánlatos lett volna mindenesetre. A kész előadás pedig lehet kidolgozatlan is, mégis megrázó erejű. Ahogyan az éveken át, szorgalmasan próbált is vérfagyasztóan unalmas. Ami a színházban nem jó, nem attól nem jó, hogy nem kész. Az időhiány felemlegetése azt jelzi, hogy a művészek csökönyösen nem óhajtanak szembenézni vele, hogy mit rontottak el.
igazgató Az igazgató az igazgatói szobában található. Ha sem ott, sem a színház területének más pontján nincsen, és a színház mégis működőképes, komoly igazgatóról beszélhetünk. A komoly igazgató nem ígér szerepet, hanem ad. Olyasvalaki, aki annyira ért a színházhoz, hogy gyakorlatilag nem is ártja magát semmibe. Fontosabbnak tartja ennél, hogy a kollégái érvényesüljenek. Akkor tökéletes, ha nem csupán nagyvonalú, de erőslelkű és okos is. Észrevehetetlen, bár mindenütt jelen van. Nem tudsz semmit a magánéletéről. Nem veszekszik, de nem is kivételez. Ha megpróbálja valaki meggyőzni, hiába beszél, az igazgató jobban tudja, mint amaz. Ha nem tudja jobban, el kell csapni, el kell üldözni az igazgatót, ahogyan a csoportban élő állatok az alkalmatlanná lett vezérhímet, különben a színház hamarosan lejtőre kerül. Ez a társulat felelőssége. Ha a színigazgató igazi, nincs miért félteni a színházat, a társulat megérzi, hogy idén is egyben marad. A jó igazgató premier előtt felgyorsul, bármikor azonnal megtalálható és hatékony. Nem beszél pénzről, de ad. Nem csak szerződtetni, kirúgni is tud. Féltőn szerető apa, akit te ki nem ismersz. Arról is gondoskodik, aki nem imádja. Kihez is hasonlít? Könyörülni is tud. A Galambősz Bácsi, aki mintha tízig sem tudna számolni, és állandóan pokolian udvarias, de kitűnő gazdasági szakember, akivel nem tud mit kezdeni a bürokrácia, de alkalomadtán úgy int be a lusta vagy tehetségtelen művészeknek, mint Herbert von Karajan. A Nagy Hallgatag, aki pályafutása során még nem tett egyetlen sorsdöntő intézkedést. Ezzel azonban megmentette a színházát attól, ami azokat a színházakat sújtja, amelyekben évente sorsdöntő intézkedéseket hoznak. A Fiatal Titán, aki nem fiatal és nem titán, de tudja, hogy lendületet várnak tőle. Ezért lélegzetet sem vesz az első szívinfarktusig − akkor meg viszont már nem tud, szegény. Hátrahagyott színészei könnyek közt szoktak emlékezni rá, holott annak idején éppannyira kegyetlen volt hozzájuk is, mint önmagához. Vagy talán épp azért? Nagyjából ezek a jó igazgatók. A rossz igazgatók száma végtelen. ígéret Rossz rendezők szokása odaígérni a szerepet a színésznek, aztán mégse osztani rá. Így aztán egy életre sikerül jól megbántani. Nem annyira avval, hogy becsapták, ahhoz ő már valamennyire hozzászokott, hanem mert így a társulat előtt nevetségessé tették. A színészek ugyanis képtelenek titkot tartani, és − ámbár megígérték nekünk, hogy senkinek sem fogják elmondani
− máris fűnek-fának eldicsekedtek: a következő évadban ők fogják játszani Micimackó vagy Hamlet szerepét. És aztán mégse! Ám egy teátrumban semmire nem lehet mérget venni. A valóság kósza rögtönzéseit a színház is csak szüntelen rögtönözésekkel élheti túl. Ezért nem szabad ígérni a színésznek semmit. Nevezhetjük az ígérgetőt jellemtelennek is, valójában még annyi sem, csupán egy pánikba esett balek ő, aki vétkesen fél a színésztől, ezért megpróbálja lekenyerezni: megvásárolni a szeretetét. Ha azonban a színész csak akkor marad, ha előre tudja, hogy mit játszik, tudniillik számára ez a lényeg − menjen! Sose fog a lényegről többet tudni. ihlet A színházi ihlet közösségi: az egész társulatot átjárja, mint nyitott házat a tavaszi virágszag. Senki sem tudja, merről érkezik. Jöttét nagy szenvedésekkel teli időszak előzi meg. Addig lobog a színházban, míg a színészek nem kezdik mondogatni, „milyen jók vagyunk, tehetségesek vagyunk, úgy látszik, Isten van a házban”. Az ihlet nem szereti, hogy ha tudomást vesznek róla. Akkor jön, mikor nem számítanak rá, viszont megdolgoztak érte. És addig marad, ameddig csodálkoznak rajta. illetéktelen Színházban illetéktelen ember nem rúghat labdába. Az kizárt. Ha valaki nem drámaíró, a darabját nem kell előadni. Aki nem kellékes, mégis hozzányúl a kellékekhez, kirúgják. Még próbán sem léphet fel a színpadra más, csak akit az ügyelő erre felkér. A jelmezt a jelmeztervező tervezheti csak, a minisztérium nem. Ha mégis megkísérli, a kezére kell csapni. Továbbá a ruhás helyett senki sem fogja lehozni a színészeknek előadás előtt a ruhákat az öltözőkbe. A színházban ki-ki személyesen felelős az este rábízott részéért, és azt teszi, ami a dolga, de semmi mást. Az igazán rossz rendezőt kiröhögik még a statiszták is. Az illetéktelent a színház felismeri, és kiveti magából. indiszponált Képességeinek átmenetileg nem teljesen birtokában lévő művész. Aki indiszponált, annak nemcsak a torka fátyolos, hanem a hangulata is. Énekesek élnek sűrűn e kifogással. A színész nem engedheti meg magának, hogy indiszponált legyen − még akkor sem, ha tényleg az. A színházi illemtan ezt a mentséget nem ismeri. A nézőnek, aki megvásárolta a jegyét, joga van látnia az előadást. A színész állapota nem érdekli, őt a darab érdekli. Az indiszponált mély levegőt vesz, és rosszkedve jegébe fagyva is megcsinálja
az előadást. Előfordul, hogy negyed- vagy félóra elteltével a kedve feltámad, sőt, jobb lesz a szerepben, mint addig bármikor. A nehéz hangulat nemegyszer a kirobbanó forma előjele. instrukció A rendezői utasítás latin eredetű neve. Rengeteget segít a színésznek, ha a megfelelő pillanatban adják, és könnyen érthető. Még értékesebb, ha a szerep egészére alkalmazható. Nem árt, hogy ha takarékosan bánnak vele, mert a színész túl sok instrukciótól összezavarodik. A jó instrukció egyszerű és konkrét. A színész könnyen megvalósíthatja, mert következik abból, amit a színpadon addig tett, és nem áll ellentétben azzal sem, amit később fog tenni. Kivételesen jó instrukció a szerep titkához visz közel, mivel a mű egészét átvilágítja. Végső soron az instrukciók minőségén múlik a rendezői nagyság. Aki azonban azt hiszi, hogy néhány idejekorán elhangzó utasítással megoldhat egy előadást, nagyon téved. A színházrendezésnél nincs összetettebb feladat. Zseniknek való. Mások is próbálkoznak vele. intrikus Szereptípus neve. A negatív hős. A kellemetlenkedő, aki az életben tapasztalható gonoszságot, a sors sötét erőit, a látszólag gyakran ok nélküli gazemberséget testesíti meg. A commedia dell' arte korában született, a barokk drámában élte fénykorát. Komikus intrikus is van, de mennyire, magyar prototípusa a magát hülyének tettető Hacsek úr, aki a rosszullétig bosszantja kávéházi barátját, Sajót. Még Švejk, a derék katona is Hacsekhez hasonlóan fehér bohóc, vagyis Arlecchino, Kópé, kegyetlen szívű Tréfacsináló. A mai nyugati filmszínészek közül e típusból Donald Sutherlandet említeném. Híres intrikus volt a magyar színpadon Balázs Samu, Egri István, Major Tamás, Szakács Miklós. A mai magyar színházban rengeteg kitűnő színész van, nagyszerű, nemes lelkű nők és férfiak, akik színészi alkatuk alapján jók − egyesek lenyűgözőek! − lennének intrikusi szerepekben, csakhogy ilyesmit ők nem vállalnak. Úgy tűnik, csakis pozitív hősöket óhajtanak játszani. Kiemelkedő képességű művészek lévén válogathatnak is a szerepek közt. Így minden évben nagy ravaszul elkerülik Jagót, és minduntalan eljátsszák Nemecseket. Annak azonban nem annyira jók. J
Rettenetes a kísértés a jóra! Bertolt Brecht javító próba Egyes helyeken visszaolvasó próbát értenek rajta, vagyis a második olvasópróbát, ahol már nem a szerző vagy a rendező olvassa a darabot a színészeknek, hanem a színészek olvassák fel szerepeiket, és a rendező időnként megszakítja e folyamatot, hogy a darabból kihúzassa vagy átírassa azokat a mondatokat, amelyekre az ő rendezése nem tart igényt. Olvassák, javítgatják a példányt. Más színházakban az első összpróbák után, annak kudarcos tapasztalatai alapján kiírt, pótlólagos próbát is értenek rajta, amikor a rendező kétségbeesetten elkésett, másfelől óhatatlanul elkapkodott kísérleteket tesz arra, hogy a menthetetlenül gyenge színpadi pillanatokat kihúzza vagy kiretusálja az előadásból. jegyszedő néni A legrosszabbul fizetett ember a színházban. Zseblámpával, rikácsolva repül a sötétben a zsöllyék között, a hóna alatt rettegő, késve érkezett nézőkkel. Többségük édes nagymama, nyugdíjas tisztviselőnő, hajdani színházőrült fruska, aki más módon nem juthat be színházi előadásokra. Jobbfajta színész és rendező előre köszön nekik, jó néző pedig nem átall borravalót csúsztatni a kezükbe: vacsora lesz abból. jel A világosítónak a példányába írt jelre kell fényt váltania, a díszítők a színpadba karcolt apró jelbe állítják a falakat, illetve a bútorokat. Mikor a színpad sötétbe borul, a kulisszák mögött: apró, színes jelzőfények segítik a színészeket és a kisegítő személyzetet, hogy például gyorsöltözés közben valamelyikük hasra ne essen. A hagyományos kőszínházi produkció „levezényelhető” az ügyelő darabpéldányából, ami az este lebonyolításához szükséges összes jelet tartalmazza. Előadás közben úgy is használja, mint karmester a kottát. jelenlét A színész színpadi jelenléte abban különbözik az átlagostól, hogy önnek, a nézőnek, nem is tudja miért, de néznie kell őt. Holott nem szól egy szót sem. És ha eddig nem is figyelt volna rá, nemsokára majd rá fog pillantani, mégpedig abban a pillanatban, amikor a rendező ezt óhajtja. De hogy aztán is őt nézze, és meddig, a színész színpadi jelenlétének a függvénye.
Nem azért figyeli, mert szép. Tegyük fel, hogy ez a színész csúnya. Nem is róla szól a jelenet. Abban, hogy ön őt nézze, nem is hinné, hogy a színésznek mennyi munkája van. Összpontosításnak hívják, amit ennek érdekében tesz, de nem egészen arról van szó, mint a sportlövészeknél. A színész aktívan összpontosít, benyomásokat gyűjt, és jeleket továbbít. Ha különféle előadásokat nézve, mostanában ennyire senki nem csábította el a figyelmét, ne keseredjen el: nem az ön készülékében van a hiba. Bizonyára sok szürke előadást fogott ki. Színpadi jelenlét − meglehet, olykor ösztönös − szakmai tudás nélkül nem létezik. jelentős Rendezői instrukcióként hallani: „Jelentősebben fújd ki az orrod! Jelentősebben állj meg….!” Sőt: „Légy jelentősebb!” Ilyenkor a színész nyugodt lélekkel válaszolhatná: „Te is. Mondj valami konkrétat.” jellemszínész Karakterszínészt jelent e szó, különféle jellemek megformálására képes, egyszóval jó színészt, aki ritkán játszik főszerepet, mert… Miért is? Nem olyan az alkata, mondják az illetékesek, a szerephez nem elég magas, vagy túl pocakos, nem főszerep-karakter, túlságosan is jellegzetes a beszédmodora. Valamit kitalálnak. Tán a helyi, igazgatói ízlésnek nem akaródzik elfogadni őt főszerepekben. Főszereptől epizódig bármit jól játszik a jellemszínész, egymástól elütő karaktereket is. Mindazt tudja, amit a legnagyobbak. Jellem: viseli balsorsát. jelrendszer Akkor beszélünk erről, ha a díszletet is a színészek játsszák el, és ezt konzekvens jellel adják tudtunkra, például leguggolnak (széknek). Vagy aki tapsol egyet, azt kéretik láthatatlannak tekinteni ezután, vagy ha valaki nevet, akkor utána a múltban van, ha pedig sír, akkor a jelenben, és így tovább. Olyan is előfordul, hogy a hős akkor hallgat, amikor énekel, és akkor énekel, amikor börtönben van. Egy előadásba egy jelrendszer elég. Stílust és formát ad a játéknak, jó színház szokott kikerekedni belőle. jó előadás
A jó előadás, mely minden ízében jó, hihetetlenül ritka. Ismertetőjegyei: amíg nézed, kiesel az időből, utána, ha nem pillantasz az órádra, meg sem tudod mondani, hogy mennyi ideig tartott. A jó előadás akkor sem nézhetetlenül rossz, ha többen is indiszponáltan játszanak benne. Nem tudod megmondani, kik benne az ismert, világhírű színészek, és kik a kiegészítő statiszták. Ahányszor látod, lebilincselően érdekesnek találod a produkciót, hatására át kell gondolnod az életed. Évadonként egy, szökőévenként másfél jó előadás látható Magyarországon. Angliában két év alatt három. Egy szezonban négy jó előadás csak a mesében van. jóindulat Ritkán fordul elő. Mármint a színházban. Ennek oka a természetében keresendő: a játék valójában halálosan komoly. És tétre megy. A jóindulatban elnézés van. Az elnézés feszültségtelenít. Hazudni nem érünk rá, ha komolyan gondoljuk a színházat. Az artista munka közben nem lehet különösebben jóindulatú, ha csak egyszersmind nem akar végzetesen könnyelmű is lenni. A pap se áldozzon jóindulatúan. Áldozzon úgy, hogy a szertartás égbe hatoljon. Jóindulatúnak ott van a közönség − ő aztán úgyis mindig jóindulatú. Ez a színész szerencséje. A műértő zenehallgató közönség szigorú: egy félreütés, két hamis hang, és már fütyülnek, dobognak. De a színésznek a nézők szurkolnak, ugyanúgy és ugyanazért, amiért a Mikulásnak a gyerekek. Szeretnének kapni valamit. A színház varázsának fele a jóindulatú közönségben rejlik. K Hol a színpad: kint-e, vagy bent? Balázs Béla kabaré Közép-Kelet-Európa legnagyobb színházi találmánya. Ami belőle jó, az tőlünk repült angyalszárnyakon Párizsig, Bécsig, Berlinig. Ma már azonban Budapesten nincs világszínvonalú kabaré. Melyet megkülönböztet a szórakoztató műsortól egyebek közt, hogy alapgondolata van, elejétől végig éles, elegáns, könnyed filozofálás az emberi sors nevetségességéről, e nevetségesség kibírhatatlanságáról, ám valamiképpen az élet szépségéről is, mégiscsak. A kabarettista abban reménykedik, hogy − bár ennek nem sok értelme van − megőrizte ép eszét, az apokalipszis kellős közepén is tud
szeretni, még ha az ember, mint olyan, talán érdemtelen is erre a szeretetre. Dramaturgiája Shakespeare színházából való: jelenet-technika. A jelent parodizáló jeleneteket narrátor, a konferanszié köti össze. A konferansz, egyáltalán a nézőkkel való csevegés szertartása döntő: az utca félbeszakítja a történelem általánosan elfogadott, hazug előadását; saját interpretációt, igazabb megoldásokat javasol. A konferanszié a Költő Bohóc, aki estéről estére úgy dönt, hogy igazat mond, de annyira, hogy a rendőr lassan nem hisz a fülének. Mindenki bolondnak nézi. Azt játssza, hogy a hatalomnak ő pimasz, de alázatos szolgája, holott ő az üldözött, akit a hatalom már halálra keres, és fel akar lógatni. A konferanszié egy szerelmes anarchista, aki élvezettel cinikus kispolgárnak álcázza magát. Közönségének köszönheti, hogy él, a közönsége pedig neki köszönheti, hogy nevethet. A kabaré a gonosz ártalmatlanná tételére tett kísérlet, afféle apokaliptikus Dekameron. Bolognában pestis (világháború, fasizmus, kommunizmus, a történelem vége stb.) dúl, ám a konferanszié szóval tartja a vesztegzárban összeverődötteket, titkokat pletykál ki, leleplezi a rosszat, ami felszabadító hatású, mert nevetést fakaszt. Tréfái keserű tanítások, titkos üzenetek, tanácsok is egyúttal, hogyan kell kitartani, virrasztani, míg eljön − illetve újra eljön − Aki Van. A kabaré a viszonylag még egészséges szellemek cinkossága, világosságra való nagy vágyódásukban, a nem szűnő járvány közepette. A kabarészínész távolról sem az a haknimatador, akinek a Révai utcából látszik. Kiválóan képzett, halálraszánt fickó, finom az ízlése, még írni is tud. Széleskörűen tájékozott entellektüel a Költő Bohóc álruhájában: utcai ruhában. Bolondot játszva menti az ép eszét, de másokéit is. Hogy ma nem ilyen a kabaré, ennek rengeteg oka van, de nincs jelentősége. Az igazi kabaré életképes és megvesztegethetetlen. Megölni ugyan lehet, ha nem is könnyű, de bármikor felbukkanhat ismét. Alig várom. kakasülő A legfelső emeleten lévő, olcsó árú nézői ülések gyűjtőneve. Operában komolyzenei szakértők szerint a legjobb helynek számít, mert onnan alig látni a színpadot, és odaadhatjuk magunk a zenének. Prózai színházban alig van kakasülő, egyre kevesebb az emeletes prózai színház. Vagyis egyre kevesebb az olyan néző, aki messziről is elhiszi, mivel hajlandó átélni, vagyis a magasból és a távolból is zavartalanul élvezni, ami a színpadon történik. Hogy aztán ez az ingerküszöb-emelkedés pusztán a film
és a tévé térhódításának a hatása-e, vagy más, súlyosabb oka is van, nem tudni. Lehet, hogy száz év múlva akkor sem fogunk tudni figyelni a színészi játékra, ha karnyújtásnyira lesz a színész? Zavarni fogja a nézőt, hogy az élmény élő? kaméliás hölgy Az a szerep, amit valamennyi öregedő színésznő szeretne eljátszani, függetlenül attól, milyen korán vagy későn érzi először úgy, hogy már nem hamvas orcájú gyermek. A szerepet az ifjabb Dumas írta, és egy szó nem igaz belőle, de igen jól megírt ziccer, a züfec határán. A mű drámai helyzete, vagyis az alaphelyzet: intelligens hetéra a felső tízezer világában belátja, hogy társadalmi sikereinek iszonyú ára volt: önmaga. Ez a modern társadalomban minden középosztálybeli hölgy, még a színésznő számára is ismerős képlet. kantin A színházi dolgozók számára üzemelő büfé neve a társalgó környékén. A színház hátsó traktusa sok tekintetben meglepően hasonlít egy katonai támaszpontra, talán nem véletlen, hogy a színészbüfét szerte a világon kantinnak mondják. Fontos hely. Sokszor egyedül e helyt áll módjában étkezni annak, aki reggeltől estig a színház foglya. Lehetne jól is csinálni a kantint, de az nem gyakori. Egyszerű, miért nem: a kantinosnak ahhoz halálosan kéne szeretni a színházat. Viszonylag sokat lehetne keresni e munkával, de napi huszonnégy órát kéne dolgozni hozzá. Épeszű ember ezt nem vállalja. Színházőrültek kellenének. Minthogy viszont a büfé afféle buli, és üzemeltetésének lehetőségéhez jutni kapcsolatok kérdése, olyanok a kantinok, amilyenek az efféle umbuldák. Kínosan szűk a választék; többnyire alibi-vendéglátás zajlik, méregdrágán. Egy jó kantin, amilyen a színészek mennyországában van, nyitva tart éjjelnappal, ha néhányan ődöngenek csak a színházban, akkor is. Azok ődöngenek, szegények, akiknek nincs hová menniük, még kocsijuk sincs, de annyi idejük biztosan nincs, hogy hazamenjenek és ledőljenek. Nekik kellene igazán a kantin. Otthonnak. Ahol sokféle finom levest lehet kapni, bőséges egytálételeket, azon kívül ezer vigasztaló, finom, kicsi falatot is, amivel egy jó mama a konyhájában megkínálja a szeretteit, ha azok állandóan azt mondogatják is, hogy nincs idejük az evésre. És egy jó kantinos sosem hitelezője, netán uzsorása éhes és szomjas kollégáinak. Felíratni, hozomra kiszolgálni színházban olyan, mint
az adósok börtönében rövid lejáratú hiteleket osztogatni, vagy mint klastromban gumi óvszert árulni. Sőt, ahogy belegondolok, rosszabb. káposztafej Ősi ripacsduma. Avagy tanári instrukció a lámpalázas kezdőnek, miként küzdje le izgalmát, ha színpadra lépve, megpillantja a nézőtéren zsúfolásig telt sorokat: „Tekintsd őket fiam, káposztafejeknek!” Közepes tehetségű színészjelölt megfogadja ezt a tanácsot, és addig szuggerálja magát, hogy néhány év múltán ilyenkor már káposztafejeket lát: tizennyolc sorban, soronként huszonnégyet. A jó színész viszont képtelen erre. Halálos izgatottságot érez minden színpadra lépésekor, de hogy a színpadról kinézzen a nézőtérre, és bármit lásson ott nézők helyett, eszébe sem jut. Már színészi teendőinek sokasága miatt sem. Különben is, embereknek játszik, nem káposztafejeknek. kar Avagy a statisztéria neve hagyományőrző társulatnál. A régi időkben a görög tragédiák előadása, éppúgy, mint a francia operetteké, kórust igényelt, tekintélyesebb színházban jó nagyot. Ehhez kellett a kar. Ők voltak a nép. Régen, aki színész akart lenni, elszegődött a karba, s Molnár Ferenc szavaival, megpróbált valahogy kiragyogni onnan. Ma a kari tagság kevéssé romantikus, még kevésbé népszerű ága a színművészetnek. Mikor egy színházban sok a segédszínész, az annak a bizonyítéka, hogy ott szánalmasan kevés pénz jut szakképzett színészre. katarzis Klasszikus dramaturgiai fogalom. Azt a pillanatsort írja körül, amikor a színpadi előadás célba ér. Ám a szomorú vég mégse hat lesújtóan a közönségre: tisztulást hoz a szívekbe. Mintha egy pillanatra az emberi élet összes titkára rálátnánk, anélkül, hogy életünket kellene adni e tudás megszerzéséért a realitásban is. A drámai cselekményen keresztül elérhető hatás nem túl gyakran megvalósuló csúcspontja ez. Nagy csend, a közönség együttlélegző önkívületben feloldódik az előadás izzó légkörében, sokszor még tapsolni is elfelejtenek időben. A színpadi remekmű partitúra, melyet, ha maradéktalanul igaz módon játszanak el, a katarzis előáll. Egyesek szerint minden előadáson. Szerintem
sokkal ritkábban. Nem baj. Jó házasságban a felek a netán elmaradó csúcspont helyét is érzik. kedélyes színész A rokonszenves nagyepizodista. Annyira önmaga, hogy szakmai alázata és szorgalma nem alázatoskodásnak hat, hanem a rendíthetetlen életerő jele. Főszerepet is játszhat, néha játszik is, azonban belső tisztasága, rendezettsége átüt minden szerepén, és a közönség kezdi színpadi jelenlétét magában véve imádni. Népszerűsége társulaton kívül és belül egyaránt szinte bekiabálja őt az előadásokba, mind többe és többe. Makláry Zoltán, Peti Sándor, Szakács Sándor, Szendrő József, Horváth József. kedvenc A néző kedvence a mai időkben − alacsonyabb rang, mintha művésznek mondanák. Ez azonban nem azért van, mert a néző „amatőr”, és a tehetségtelenebb színészhez vonzódik. Hanem, amióta a televízió, a kereseti lehetőségeket tekintve a színházhoz képest maga az Eldorádó, azok lesznek a közönség kedvencei, akiket a legtöbbször lát ott. Oda csak az tülekedik, aki jobban szereti a pénzt, mint a hivatását. Aki eldobja, amit tud, és inkább műsorvezetőként helyeskedik. De ha kell, takarékos hernyót játszik. Az jól is áll neki. Úgy működik ez, mint a reklám. Azt a szappant veszik a legtöbben, amit a legtöbbször mutatnak a tévében. A képe belerágja magát a néző emlékezetébe. Gondolja ő: biztosan a legjobb szappan ez, amit csak kapni lehet a piacon, különben miért is mutatnák ennyiszer? És ez így igaz: ezeket a színészeket érdemes a szakmából megvenni, mint a szappant. Vannak persze színészek, akiket egyszerűen nem lehet megvenni. Ez a játékukon is érződik. kegyenc Kegyenc csak politikai diktatúrában lehet sikeres színházi ember. Ez az egyetlen rossz, ami a rendszerváltással − remélhetőleg nem csupán átmenetileg − eltűnt a színházi életből. (A Nemzeti Színház krónikusan beteg pontja a kulturális életnek. Ami ott történik, mindegyre kivétel.) Alaposabban átgondolva megértjük, ez annak a következménye, hogy a színház a legszerényebb hatósugarú média. Nem vonz tömegeket, tehát nincs benne üzlet még politikai értelemben sem. Lehet, hogy a színház ezért lett olyan
poros és öreges mindenütt a világon. Nem lát a színházban fantáziát a multi, a gigatőkés. Kiszokik a színházból a kegyenc. kellék Tárgy, ami a színpadon van, és nincs sem a jelmezzel, sem a díszlettel egybevarrva, egybeöntve: kellék. Azonkívül ez a kellékes belterjes beceneve is: így hívják, kiáltva, ha nincs a helyén: Kellék! De kellék a váza is, ami végszóra le fog dőlni, anélkül, hogy megérintené valaki, s az is, amelyiknek ellenkezőleg, nem szabad ledőlnie semmiképpen, még akkor sem, mikor az asztalt, amin áll, heten rugdalják. De táncolnia kell. És táncol. Ez a preparált kellék. A méltóságos urat játszó színész szemfoga is az, ami egy pofon következtében a méltóságos asszonyt játszó színésznő dekoltázsában landol, ha megfelelően adjusztált az a kellék. Létezik tehát megdolgozott kellék, de ezt kellékesre nem mondjuk, hanem például egy tálcára, vízzel teli poharakkal, amikből rendezői instrukcióra kilötyög a víz, ám a poharak még akkor sem eshetnek le róla, mikor a színész ledobja az emeletről. Van szimpla kellék is, Rank doktor öngyújtója a Nórából. Feltétlenül meg kell gyulladnia, ha ingerlik. A kellékes számára az is fontos, hogy a színész viszont semmiképp ne gyulladjon meg, másfelől ne is égjen le. És az épület se. képlékeny lelkű Arra a színészre mondjuk, aki könnyen bújik bele bármiféle figura bőrébe. A rendezők többsége úgy érzi, pontosan azt játssza, amit kér tőle. A törhetetlen színészek az igazán képlékenyek, a magukból építkezők. Nem a szorgalmas, de fantáziátlan színészek ilyenek, akik instrukcióról instrukcióra „alakulnak át”, hanem azok, kiknek aszerint változik a szemük színe, magassága, az indulataik minősége, és még az arcberendezésük is, hogy épp mit gondolnak a szerepről. Aki minden rendezői utasítást végrehajt, nem képlékeny, hanem szófogadó. képviselő Ilyen feladatot vállalni színházi ember esetében nagy hiba. És még nagyobbakat sejtet. A színésznek és a rendezőnek a színpad a parlamentje. Ha még egy színpad kell neki, hát az gyanús. A színházban már a kisebb közfunkciót vállalt kollégától is diszkréten, de határozottan távol tartják magukat a többiek. Kivételt képez a társulat önhibáján kívül ritkán
színpadra kerülő tagja. Néki esetleg megbocsátják, ha közéleti feladatot vállal, mivel a színházban nincs megindokolva a léte: alig kap szerepet. Hadd legyen legalább képviselő. kéreti magát Mindig akad művész, aki kéreti magát. Az igazgató művészete ilyenkor abban áll, hogy időben rájöjjön, vajon miért is teszi ezt. Ha csak azért, amivel ilyenkor a gyengébbje mentegetődzik, mondván, ő a rendezőnél előbb tudja, hogy a feladatra alkalmatlan, az igazgató nem szól semmit, nézi a színészét, bólogat. És rosszkedve van. Ezt az embert igazság szerint ki kéne rúgni, az irodából legalábbis. Nem akar játszani. Amennyiben csak valamivel nagyobb gázsi reményében kéreti magát a művész úr, bár az igazgató hosszasan vitatkozik vele, pontosan tudja, hogy mennyit fog adni maximum. És abból nem enged. Ennek az a formája, hogy sóhajtva belátja, a feladat talán valóban nem a művész úrnak való, tehát sajnálkozva kezet ráz vele és kitessékelné. Az meg nem hagyja magát. Aztán megállapodnak. És az igazgató úrnak jókedve lesz. De ha úgy áll a helyzet, hogy a színésznek egyszerűen nincs önbizalma, ami még a legjobbakkal is előfordul, és azt szeretné hallani, hogy jaj, mennyire hisz benne a színház, de azon túl személyesen az igazgató úr is, akkor, attól függően, hogy mi nyugtatja meg jobban: vagy kötelezni kell a szerep eljátszására, vagy bepárásodó szemmel dicsérni, dicsérni, dicsérni! Miután a színész a szerep súlya alatt roskadozva, boldogan távozik, az igazgató kimegy a mosdóba és fogat mos. késleltetés Amit a néző előre is sejt vagy sejthet, késleltetve hatásos előadni. Hálás dolog, várakozást ébreszt, feszültséget teremt. Akár beígért történésre, akár új szereplő esedékes érkezésére vár a néző, amikor e vágya megvalósul, az új fordulatnak annál erősebb a hatása, minél többet vártunk rá, és noha sejtettük, hogy meglesz, el nem tudtuk volna képzelni, hogyan. Ha a késleltetés nem művi: a megvalósulás pillanatában a nézőtér szinte felrobban. (Szeretőknek e tudáshoz nem is kell dramaturg szakot végezni.) A rossz színházi előadás persze zsúfolásig teli rosszul késleltetett fordulatokkal. A néző például abból értesül róla, új szereplő érkezése várható, hogy a kicsapott díszletajtón sokáig nem jön be senki sem, majd levett kalapjával a kezében berobog, ki más, ó a mi kedvencünk, Ripi Robi.
Taps. klakk A századfordulón adták ezt a nevet az előadásra beültetett, lefizetett közönségnek. Megérkeztek klakkban, frakkban… A klakknak az a dolga, hogy pénzért fújoljon vagy bravózzon: fütyülje ki vagy éppenséggel ünnepelje a színészt, illetve a darabot. Hogy mi a teendőjük, azt a klakkvezér, pénzes úr alkalmazottja súgta meg nekik, közvetlenül előadás előtt. Manapság ennyi pénzt már nem költenek színházra. Klakkok ma jobbára csak bizonyos rivális politikai pártok tüntetésein és tömegrendezvényein figyelhetők meg. De az ilyesmit ma már nem klakknak hívják. És az új tapsoncok idegileg zoknik. De többet keresnek, mint a békebeli bértüntetők. kolléga Színész szájából a legnagyobb kitüntetés. Olykor mégis keserű mellékíze van. Jelenthet mentséget, amit gyengébben sikerült produkció láttán kap elő a színjátékos, hogy annak elkövetőjét védje, de szokták mondani szabadtéri színházban kutyára, kuvikra, részeg emberre, mobiltelefonra; bárkire és bármire, ami előadás közben megszólal − a színészen kívül. komikus zseni Kijön a színpadra, és az emberek nevetnek. Bűvös dolog ez: széttárja a karját, tovább nevetnek, könyörög, hagyják abba, még jobban nevetnek, végül már toporzékol a dühtől, hogy ne röhögjenek − ámde sikítva, sírva röhögnek a nézők, kiesnek a székükből, annyira. Pedig látszólag semmit sem csinál. Komoly ember. Van azonban néhány gesztusa. Ezt tudja az életről. Ritkán mutatja meg őket, a nézőnek legalább az a benyomása, ám akkor valami bravúros eleganciával, aztán ugyanolyan sebesen eltünteti mind, és csodálkozva néz körül: vajha mit nevetnek itt az emberek? Arca se rebben. Gondosan, aprólékosan stilizál. Játékához képest a többi színész munkája kétségbeesett improvizáció, holott a komikus rögtönöz legtöbbet, naponta újjászüli legsikeresebb gesztusait, kollázsokat készít belőlük, elhagy, ismétel; jó füle van. Viccekkel zenél. Nem azért nem nevet, mert fegyelmezi magát. Nem is azért, mivel unja, amit mond − ha így van, nem komikus, ha annak hiszik is, hanem ripacs. Azért nem nevet, mert szomorú. Tudja, hogy amit csinál, az igaz. Tehát kockázatos. Koncentrál. Mondhatni, énekel. Eljátssza a napi magamentségét, kicsit idegesen, hogy csak ennyit tud, nem többet, de pontosan, mint aki köt. Önmaga számára félbemaradt művész a komikus zseni.
A színész vagy a drámaíró, aki nem tudja megnevettetni a közönséget − nem érett művész még, csak tanul. A nagy drámai színészek egytől egyig kiváló komikusok. Fordítva ez nem áll. komponista Csak színháznak dolgozó zeneszerző. Édes ember − volt. Ugyanazt tudta, mint Mozart, szerényebb szinten. Bármihez írt zenét, amire felkérték, két-három hét alatt meg is volt vele. Gyászindulót éppolyan könnyedén írt, mint slágert (a színházban talán ezért lesznek slágerek még a gyászindulókból is); könnyedén játszotta zongorán a teljes zenemű-irodalmat, de akár a verebek csiripelését is a szobája ablakával szembeni gesztenyefán. Pompás karmester volt, ám ha kellett, első osztályú zongorakísérőként tűnt fel. Ma már ilyen ember nincs. Ha mégis van, nem foglalkozik színházzal. Kivétel Sáry László és Darvas Ferenc. koncepció A darabra vonatkozó rendezői elképzelések egymással is harmonizáló összessége. Akkor jó, ha világos és áttekinthető, valamennyi eleme az írott szövegből, az írói látomásból következik, és annak közvetve, áthallásaiban, lehetséges utalásai mentén is megfelel. A jó színpadi koncepció megoldott keresztrejtvényre emlékeztet, ami meghatározott mennyiségű szóból áll, azokat kell a rejtvényfejtőnek kitalálnia s a keresztrejtvény hálózatában elhelyezni úgy, hogy a szavak vízszintesen és függőlegesen hézagtalanul kiegészítsék egymást. A mesteri rendezői koncepció elemei is hézagtalanul illeszkednek egymáshoz, nincs alkalmi spekuláció benne, nincsenek alkalmi kisegítő „fekete kockák”. Szerintem már az a rendezői koncepció is elismerésre méltó, amiben, ha vannak is efféle önkényesen elhelyezett „kockák”, azok nem a koncepció sarokkövei, tehát nem légből kapott rendezői elképzelésről van szó. A jó rendezői koncepció nem erőszakolja meg a művet a saját ötleteivel, hanem megérti, hogy miben áll a darab lényege, és formát teremt belőle. kontár Csak rendezőben lehetséges: színészi pályán a hozzáértést nem lehet hazudni. Közte meg a dilettáns között az egyik nagy különbség az, hogy amíg utóbbi, mint neve is mutatja, eleve lelepleződött ember (a dilettáns szó eredeti jelentése, szó szerint: kétbetűs, vagyis kétfélét kedvelő, kétfélével bíbelődő; nem hivatásos), a kontárt csak felismerni nem nehéz, de nyilvánosan leleplezni alig merik.
Hatalma van. A kontár benne van a brancsban, a szakember álruhájában feszít. Tönkreteszi, amihez hozzáér. Minden műfajban jelen van. Gátlástalan törtető, gondtalanul kártékony, cinikus handlé. Színházi elménckedései üres blöffök, tévés dolgai alattomos, mély depressziót sugároznak, kommersz filmjei − megvalósításukhoz Mi közönségigényt elégítünk ki! felkiáltással orozza el a pénzt igényesebb kollégái elől − sorra megbuknak. Csakhogy a sajtóból ez nem derül ki. A kontár széles körű kapcsolatrendszerrel bír. Rajongótáborát maga neveli ki, az üzleti szférából, együtt nyaral vezető politikusokkal és üzletemberekkel. Rosszabb a dilettánsnál, mert annak a ténykedése, ha olykor nevetséges eredményre vezet is, a művészet hatalmát hirdeti, de a kontár szarik a művészetre. Akadálytalanul dúl. Sikere a hivatás becsületét teszi semmivé. konvenció Vagyis: íratlan színpadi hagyomány. A balett és az opera műfaját máig igen erősen hatalmában tartja. A színházi konvenciók java része − tán mert a színház háborúban, lágerekben is sikeresen művelhető − a boldog békeidőkkel együtt vált semmivé, a legtöbb színházban már nem, vagy csak véletlenszerűen veszik figyelembe a színpadi konvenciókat. Közismert például, hogy Molière-darabok előadásakor − mint már Molière életében, a királyi Molière színházban is –, a függöny felgördülte előtt két erős koppantásnak kell hallatszania. A realista dráma és színház beköszöntéig a drámaírók gyakran éltek a színpadi félre konvenciójával. Valamennyi mondat előtt, ami elé az író odaírta: félre, a színésznek tennie kellett fél lépést előre, és más hangon folytatni a szövegét, majd ha a félre véget ért, vissza is kellett lépnie, visszatérve előbbi hanghordozásához éppúgy. Újabb, de mára semmivé lett konvenciók közül egy: a színész csakis abban az esetben jöhetne ki a vasfüggöny elé meghajolni, ha négyszeri meghajlás után még mindig tombolva ünnepli a nézőtér. Gyerekkoromban az Operában, ha csak néhány ember felállt és hazafelé indult a nézőtéren, miközben az énekesek már a vas előtt állva fogadták a tapsokat, nyomban félbemaradt a vas előtti hajlongás, és a művészek pironkodva takarás mögé szaladtak. Ma minden előadáson sebesen szakad le a vas, esze ágában nincs méltóságteljes lassúsággal aláereszkedni, az ügyelő pedig olyan gyors ütemben küldi újra és újra meghajolni a szereplőket, hogy a nézőknek nincs más választásuk, mint vastapsolni a művészeket − és csak utána rohanhatnak a ruhatárba, egymáson tapodva.
korhűség A jelenben, a prosztómodern égisze alatt értelmét vesztette ez a fogalom. Bármi lehetséges. Te döntöd el, mi korhű, mi nem. Volt ez már így az emberiség történetében. Bármi korhűnek számíthat. Semmi se „korhűtlen”. De nem azért, mintha nekünk, mint a reneszánsznak, olyan erős volna a kultúránk, hogy nem is érzékeljük más korok formai különbségeit. Nem, itt rettentő sebességgel terjedő tudatlansággal a hipokrita nihil párosul. Ez a globális leépülés lesz talán a mi történelmi korszakunk megkülönböztető jele a jövő színpadán. kórista Statiszta, aki a színpadi kórust gyarapítja. Sajátságos életforma. Kamaszként elnézhető, huszonkettő felett már gyanús, aki pedig elmúlt harminc, de még mindig az: nem elég tehetséges a színházhoz. Aki nem ezt mondja neki, hazudik. Aki negyvenen túl is a kórusban dolgozik (és szenved), az már szent. Hajszál híján mártír. A hajszál az, hogy itt lenni mégsem volna muszáj neki. Akinek mégis muszáj, az a legszigorúbb sikertelenség remetéje; ő folyamatosan égő áldozat. Ötven felett megismerik a nézők is, egyszer-egyszer megtapsolják. Nincs jelentősége. Fiatalabbaknak mondom: a kóristaságát túlélni hivatott színész pillanatnyi helyzetét nem valami megszokható életformának, hanem csapásszerű beavatásnak tekinti, egy sötét labirintusban történő pokoljárásnak, ahol neki egyetlen ötlete van: sosem a sötétség, hanem mindig a világosság felé vezető utat választja, amikor választhat. És valóban: ott a bejárat. Vagyis a kijárat. korszak A színházi korszak jellemvonása, hogy hatalmi szóval létrehozni nem lehet. Vagy magától jön létre, vagy sehogy. Ezt nem értik a hatalom emberei. Nem értik sem ma, de régebben sem értették, nem megy a fejükbe soha. Van ebben valami roppant mulatságos, nem csak szomorú. Az urak képtelenek felfogni, hogy egy színházban hiába neveznek ki valakit főnöknek, a főnök meg sztárnak néhány másikat, ha az illetőknek nincs szakmai közmegegyezésen alapuló művészi és erkölcsi tekintélyük, uralmuk hosszú távon nem több, mint a rezsim egyik közmondásos átka, röheje, pattanása. Nem válik korszakká. Okos politikus egy színházban a legnagyobb művészek munkáit a viszonzás reménye nélkül támogatja, és nem fizet rá. kortárs szerző Idehaza ez nagyjából azt jelenti: „Írásos engedélye nélkül a művei nem
játszhatók. Át sem írhatók. Nem forgalmazhatók. Jaj, de problematikus pacák. A színháznak fizetnie kell azért, hogy a darabjait előadhassa, és ráadásul előadásonként oda kell adnia neki valamennyit még a bevételből is. Hát nem szörnyű?” Nincsenek ütőképes kortárs drámaíróink. Németországban, ahol hosszabb ideig tanulmányozhattam a kulturális életet, a kortárs szerző fogalma a „Legfontosabb Érték a Színházban. Büszkeségünk, Reményünk, Jövőnk Záloga” jelentéssel bír. Amennyiben Kortárs Szerző tehetséges darabokat ír, a színházban, ahol azokat bemutatják, függetlenül attól, hogy azok sikerültek-e vagy sem, néhány éven belül biztosan ő lesz a művészeti igazgató. Sorozatban kapja a megrendeléseket a filmgyáraktól is. A televíziók is versengenek érte. Állandóan a következővel zaklatják: „Valami igazit várunk tőled, nem szappanoperát, nem valóságshow forgatókönyveket szakmányba, érted? Egy húsbavágóan fájdalmas, kemény dolgot. A kor legkényesebb kérdéseivel foglalkozz!” Csak a kortárs szerzőktől várható, hogy a német társadalom válságáról valami lényegeset közölnek majd a közönséggel − Berlinben ez a megállapítás is közhelyszámba megy. Németországnak ütőképes kortárs drámaírói vannak. köd Köd a színpadon − gyanakodjunk! Minden színpadi látványosság a revüben születik, és egy prózai színházban kopik banalitássá. Odacipelik, a művészek egyik-másik megoldatlanabb pillanatát hitelesebbé teendő, de attól az még nem lesz megoldottabb. A köd ugyanis nem emberábrázolás. Nincs benne semmi elgondolkodtató, átélhető. Az igazi köd, amit elhinnék, nem is köd, hanem hangulat. Nem gép, hanem az élmény hozza létre − bennünk. ködgép Effekt: meleg vízpermet, amely egy csőszerkezetből permetszerűen kilövellve párává válik, és például a hátteret elmosódott, ködös pasztellé teszi. köhögő néző Ha a néző köhög, annak olykor az az oka, hogy meg van fázva, de csak igen ritkán. Sokkal valószínűbb, hogy nem tetszik neki az előadás, amit még ő se tud, de azért már unatkozik, és köhög (ez a leggyakoribb). Előfordul, hogy zavarában köhög: van valami a színpadon, amit nem tud
megemészteni; köhögése lehet az ő személyes érzékenységének, idegi labilitásának a jele is: ellenállás mutatkozik benne a színpadról feléje áradó érzésekkel és/vagy gondolatokkal szemben. Végül köhöghet a néző azért is, mert a színházterem levegője kibírhatatlanul száraz. A jó színészt kevésbé zavarja a köhögés, mint hinnénk; hevületében olykor nem is hallja. Az előadás rendezőjét viszont halálosan sérti. Tudja, hogy a köhögés a szorongó néző elfojthatatlan kritikája. kövér színész Valamikor sikeres szerepkör volt. A kövér ember, a vidékről jött ember, Augustin sógor, a butus, a járatlan, az egyszerű ember − oh, du lieber Augustin! − a természet fia, Der Naturbursch, aki szereti a hasát, de annyi sütnivalója sincs, hogy e tényt titkolja, netán egy kicsit fogyókúrázzon. A kövér színész volt valaha a szimpatikus színész; a komikus, az édes ember. Vele könnyebben azonosult a színházbajáró, mint a drámai hőssel; a múlt századokbéli polgár szerette a hasát. Imádta szerethetőnek, életszeretőnek látni magát, ugyanúgy, mint ma − de akkor még nem csúfolták emiatt a művészek. A kövér színész − aki nem is egyszer a valamikori bonviván volt, mert a hajdani primadonnával kötött házasságában elhízott − tapsot kapott már azért is, ha majd kétméteres átmérőjű nadrágjában fürgén betáncolt a színpadra. Hát még ha szteppelt is! A mai kövér színész már nem ilyen: közönséges és öntelt. Ami pedig teljesen új a szerepkörben: kifejezetten agresszív. Nem is szeretik a nézők. közönség Több egy tömegnél: nem kivégzésekre, lépfenebetegekre vagy a szumó birkózók guggolóversenyére kíváncsi, hanem művészi produkcióban óhajt részesülni. Érezzük ezen óhaj ódon báját? A nemességét? A színházi közönség hisz abban, hogy láthat érdekesebbet, szebbet és mélyebben igazat a hétköznapi valóságnál, hogy vannak emberek, akik képesek őt átemelni egy másik világba, amit nem szakít félbe percenként a reklám, és az ember bonyolultabb lénynek tűnik a pénzért akármire hajlandó valóság-show-rabszolgáknál, illetve azoknál, akik az ilyenfajta műsorokat szponzorálják és vezetik. A színházi közönség nem a fogyasztó, hanem a figyelő ember. Nem az asszisztens intésére tapsol, hanem szabad akaratából, és szívből. Ilyen már csak elvétve akad. Az új közönség hajlik rá, hogy mindent
egyformán megtapsoljon. Gyanítom, ez mégsem mindük óhaja, csak néhány tucat rossz ízlésű, erőszakos emberé, aki nem óhajt néző lenni. Talán nem is tudják, hogy kell. Azért jönnek, mert alkalmi maffiájuk művész-kültagjának premierje van, tehát úgy döntöttek, tagolatlanul ordítani fognak, visítani és fütyülni. Ha a színházban valódi, nagy siker születik, onnan lehet tudni, hogy a függöny összecsapódása vagy a színpadi fények kialvása után egy pillanatnyi néma döbbenet, csend… csend… csend − és csak most tör ki a taps! Meghökkentően hosszú idő telik el a függöny összecsapódásától az első tapshangokig. Ez a végtelennek tetsző, pillanatnyi csend annak a jele, hogy az élmény ereje kizökkentette a nézőt tetszésnyilvánításának rutinjából, most valóban megrendült. Olvasóm! Színházában mikor tapasztalt ilyet utoljára? közvetítés (nem csak színházból) Amire a televízió valóban alkalmas lenne, ha a profilját nem milliomos handlék, politikatechnikusok és tömegmanipulátorok alakítanák, hanem az euro-amerikai kultúra fennmaradásának őszinte igénye: a közvetítő televízió. Amely értéket közvetít, minden manipulatív kommentár mellőzésével. Ez a megoldás nincs olyan elérhetetlen távolságban tőlünk, mint hinnénk. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás rákényszerítheti az emberiséget a televízió értelmesebb használatára. Az aljasság képei és műsorai ki kell hogy űzessenek a tömegmédiából, vagy civilizációnk (a tévében valóságshow-ként közvetített) pusztulásnak indul. Csak a balek táplálja önnön vérével a gyilkost. Azon a napon, amikor a televíziót jól használják, interaktív lesz. Az előfizető nem csatornákra fizet majd elő, hanem helyszíneket rendel meg, készüléke segítségével megfigyelheti, látogathatja a világban azt, ami érdekli. Ki mire kíváncsi, azt fogja megrendelni. Én megrendelném magamnak egy igényes párizsi, berlini, New York-i művészmozi műsorát, a New York-i Astor’s Place forgalmát, néhány tőzsde központi termét, a hawaii tengerpartot, s ha a fiam a seregben szolgálna, a laktanyája összes helyiségét, továbbá a Real Madrid futballstadionját, a mérkőzések időpontjaiban. Talán heti egy színházközvetítést is. Ez nem azonos a színházi élménnyel, de létező műfaj. Rendezőjének mindenesetre első osztályú vágónak kell lennie. Tudok mondani egy magyar tehetséget, ha ő rendez televíziós közvetítést, olyan érzésem van, mintha tévéjátékot vagy filmet látnék. Márton Istvánnak hívják. Tőle elfogadnék akár heti két televíziós színházat is.
krimi A színházban játszott krimi mindig siker, de színháznak kevés. Egy jó tragédia amúgy és mellesleg kifogástalan krimi is − a III. Richárd, a Hamlet jól ismert örökzöldek e műfajban –, de hát még mi minden azon kívül! Amikor azonban szakiparossal legyártatnak egy krimiszerű álszíndarabot, hogy foglalkoztassák a ráérő művészeket, s ráadásul keressen is a színház − legtöbbször vacakság születik. Színházban krimit játszani olyan, mint agárversenyt tartani egy olimpiai stadionban. Futásnak ugyan az is futás… kritika A műkritika, így a színikritika is száz éve, de talán még ötven évvel ezelőtt is hasznos, fontos, nemes és áldozatos tevékenység volt − amennyiben objektíven orientált, színházi ismereteket terjesztett és értékes műveket reklámozott. Ma azonban, amikor nincs közmegegyezés arról, mi művészet még, és mi nem az, a műalkotások száma rettentően megnőtt, következésképp esély sincs rá, hogy a kritikus a teljes mezőny ismeretében mondjon véleményt. Az értékelés lehetősége illuzórikus. De ma többnyire nem írják, hanem íratják a kritikát, és nem csak a lapok. Azonkívül világszerte, a színházi költségvetés önálló tételként szereplő része a piármunka, a fogadtatás befolyásolása. De azon múlik, hogy mekkora terjedelemben, hol, és azon belül a lapban − vagy az elektronikus médiában − mennyire fontos oldalon jelenik meg egy színházi előadásról valami, hogy a lap vagy az adott elektronikus médiaorgánum − és persze a színház − milyen politikai érdekek szolgálatában áll. Ahogy a posztmodern társadalomban lehetetlen autonóm módon, következményeiben is önállóan, kizárólag a kitűzött célra hatást gyakorló politikai munkásságot kifejteni, úgy és ezért válik lehetetlenné az autonóm kritikai tevékenység is. A kritikus még azt sem állíthatja: „De én megválasztottam megbízóimat, tehát tudom, mit teszek: mely alkotókat, tendenciákat pártolok, melyek ellen harcolok, és milyen eszközökkel.” Nem tudja. Nem tudhatja, ha egyszer megbízói sem tudják; a pénzmozgás végső soron kiszámíthatatlan törvényei szabják meg a médiacézárok világnézetét. Autonóm művészi cselekvés ellenben azért lehetséges ma is, mint minden időben, mert a műalkotás, a kritikától eltérően, nem a társadalmi nyilvánosság világában fejti ki a hatását, hanem az emberi bensőben, a szabad képzeletben valósul meg. A műalkotásnak ab ovo nincs más célja, mint ez a megvalósulás. Aki tehát ma műkritikára adja a fejét, vagy vétkesen szamár, vagy csak úgy
tesz, mintha a fentiekkel nem volna tisztában. Csökönyösen abból indul ki, hogy a műalkotás éppúgy a hatalmi realitás manipulációinak része, mint az ő „dohányon vett” bírálata, hogy a művész éppúgy a hatalmi realitás vibráló dugattyúja, mint ő. Ressentiment-ból (itt: titkos neheztelés) cselekszik így, bármit is hantázzon magának vagy másnak a motivációival kapcsolatban. Irigyen gyilkolja vagy dicsőíti a potenciát, nagyjából hatástalanul egyébként. A kritikus az a kesztyű, aki kéznek hiszi magát, és ha csak teheti, ökölbe szorul. krokodil A színikritikus végsőkig elfajzott példánya. Ő nem a mű, még csak nem is a művész tehetségének értékelésére tesz kísérletet: a művészt magánemberi mivoltában óhajtja megsebezni, megsérteni, bizonyos esetekben megölni, ha fullánkos szavakkal lehetséges az. A krokodil típusú kritikust onnan lehet megkülönböztetni a többitől, ahonnan az aljas futballistát a csupán durvától: lábra megy. Esze ágában sincs focizni. A színház rég nem érdekli, önmaga érdekli, az, hogy rettegjenek tőle, mint egy krokodiltól. Azután még az érdekli, ha egyszer „megölt” valakit, ne dicsérje később, nehogy következetlennek hassék. De miután igen kevés művészt nem sértett meg, amire különben vigyáz is, mindig csak új tehetségeket szabad dicsérnie − amíg azok is be nem futnak. Ekkor „megöli” a lehasznált tehetséget, és új falat után néz. Ártalmatlanná tenni kétféleképp lehet: barátkozni kell vele, de minél melegebben, aki erre képtelen, annak türelmesen meg kell várni, hogy végtelen mohóságában beleharapjon egy nagytőkés vagy politikus ragadozóba, és a feldühített potentát mindig lecsendesíti egy időre. Attól is sokat enyhülhet iránta érzett félelmünk, ha magunk előtt látjuk őt, amint szinte minden szabad idejét egy álló tükör előtt, sárkánylábain forgolódva tölti; nézegeti rücskös, sok évtizedes embervértől szennyes állkapcsát, ütött-kopott önmagát, a gyűlölt krokodilt, és azon töpreng, hogy vajon nem szép-e ő mégiscsak, nem művész-e a maga különös módján valahol, valahol. L A művészet sohasem fejez ki mást, csak önmagát. Oscar Wilde láb Oldaltakaró függöny.
A színpad két oldalán, elöl lógatják be, járásokat, más szakszóval utcákat képeznek vele. Az utca kifejezés a világosítóknak van fenntartva, nekik kell tudniuk, melyik utcában hány és milyen jellegű fényforrás elhelyezésére van szükség. A járás a színészeket és a kisegítő személyzetet odalent igazítja el: melyik járáson, kinek mikor és hogyan kell majd bejönnie a színpadra. lábvilágítás A boka magasságában észlelhető halvány irányfény a színpadon, a színészek meg a műszak sötétben való tájékozódásának megsegítésére. A nézők számára rejtett világításról van szó, csak a kulisszák mögötti világban járatosak ismerik. A lábvilágítás fontossá teszi a kezdő színészt a maga szemében, verejtékesen fárasztó hivatása méltóságának illúzióját adja; úgy tűnik, mintha a színháznak nagyon is megérne vigyázni rá. Esetleg átfut rajta: milyen kár, hogy ez lentről észrevehetetlen. lámpa Mostanában már lámpának mondják az összes színpadi világítóeszközt, de jobbára csak a tanulatlan segédmunkások és a kezdő színészek. Akik többet tudnak e témáról, azt mondják, hogy van • a flight, illetve a flájt, az intelligens, számítógéppel vezérelhető működésű fényforrás; • a joke (kiejtéséért nem kezeskedem, a műszak úgy ejti, ahogy írják), ez is mozgatható, számítógéppel vezérelt világítási eszköz; • a szvoboda, ami funkcionálisan az előzővel azonos, de egy másik gyártmánytípus; • a szuffita, mely fénysor, a háttérfüggönyt világítja meg alulról fölfelé. Van aztán még • a rivaldafény: különböző színű égők a zenekari mellvéden, amik befelé világítanak. Egy régebbi típus fénye hátrafele is csapódott, és auraszerűen körülvette a zenekart, illetve a táncosnők lábát. Ezért is nagy karriert befutott szó a rivaldafény. Azt is jelenti, hogy a színházi siker csillogásában van valami harsány. Vannak azután • a fejgépek: kettő-kettő mindkét oldalon, ezek közül is vannak a gépi, illetve a kézi vezérlésű régebbi fajták, melyek a nézőtérről, rendszerint egyegy színpadhoz túl közeli, a néző számára kényelmetlen páholyból, a világosítók által kézzel forgatva követhetik, kiemelik fénykörrel a színészt. A színészek ezt persze imádják, mert rajtuk kívül ilyenkor senkit se látni meg. Megjegyzendő még, hogy régebbi típusú fejgép volt
• a szenes lámpa: itt a fény forrása egy „kályhacső” végén elhelyezett szénrúd, ami ha felizzik, kicsit füstölög. Ezek helyett jöttek mára a rettenetes fényerejű • halogénlámpák: ezek komputer által vezérelt, sőt tervezett fényeket adnak; úgy vannak megalkotva, hogy a fényforrásnak van egy sapkája, ami arra szolgál, hogy a lámpák beizzása ne legyen a közönség számára látható, és abban a pillanatban, amikor kell, a tetejükön a redőnyszerű sapka kinyílik, mint egy szem, s az irdatlan erejű fény a színpadra vetül, hajszálpontosan oda, ahová kell. lámpaláz Csúnyább nevén színpadi drukk, a nyilvános fellépés okozta szorongás. A színészi tehetség hiányának egyik legbiztosabb jele, ha a játéktól sem múlik el. A lóversenylovaknak is van galopp előtt, a diáknak is az érettségi vizsgán, még az ifjú orvosnak is, amikor először diagnosztizál valódi beteget. Futó jellegű rosszullét ez, lényegében adrenalintolulás, mely azonban átfordulhat mámorba, az önkifejezésnek a boldogságtól szinte lebegő extázisába is. Segítség, de csak annak, aki rátermett, aki felkészült, mert a pancsert néha kivégzi. Lámpaláz nélkül nehezebb volna ráhangolódnunk arra, amit tennünk kell: anticipálni, vagyis előre elképzelni a már-már erőinket meghaladó feladatot. A kreatív munkában az anticipáció döntő fontosságú. A lámpaláz mintegy begyújtja a lelket, a tehetséget hozzásegíti, hogy megfelelő hőfokon átadja magát a műnek, s miután ez megtörtént, észrevétlenül elpárolog. látomás Mikor színházi előadásra mondják, nagy valószínűséggel azt akarják mondani, hogy se füle, se farka. Szép kiállítású, de nehezen értelmezhető színpadi kavargás, lézerfilmvetítés, csatangolás térben és időben, történelmi és revüszerű elemek garmadája, nem tudni, ki mit játszik, vagy miről szól az előadás: mindenről szól, de nem szól semmiről − látomás. Szeretem nézni, csak bármikor kimehessek a nézőtérről. (Három percig fantasztikus, tíz percig monumentális hatást kelt, harminc percig relaxál, de negyven percen túl már nem mondható misztikusan keresztényi üzenetnek sem, nem is orientál, hanem dögletesen, kibírhatatlanul untat.) légkondicionálás Akkor jó, ha észre sem veszed. Minden más esetben katasztrofálisnak nevezhető. Mikor előadás közben
ajánlatos nagykabátban ücsörögni, amennyiben az első négy sor szélére szól a jegyed, de a huzat még a súgólyukból is ki-kifújja a papírlapokat, akkor a színházat be kell zárni. Évszázadokon át kitűnő színházak ezrei működtek elektromos szellőzőberendezés hiányában is, és mint a templom főhajójában mise közben nem szerencsés a porszívó használata, a színházban fütyülő „légkondi” sem segíti a művészi élmény létrejöttét. A hangos cuccot el kell adni, és venni kell hangtalant. Ha nincs rá pénz, de a színházat fenntartó szerv mégis ragaszkodik a szellőzőberendezés működtetéséhez, akkor előadás helyett talán szellőztessünk. Vagy meg kell próbálni még valamit: kikapcsolni a rendszert, és játszani, mint régen. légzés A beszéd minősége, de még a színészi játék minősége is a helyes légzéstől függ. Olyat nem merek leírni, hogy a színész emberi minőségére is befolyással van, hogy vesz levegőt − de gondolom. A helyes légzés nagyjából minden. Ha mást nem tanítanának a főiskolán, mint helyes légzést, azt viszont jól és eredményesen, meggyőződésem, hogy sokkal több jelentős színész kerülne ki a falai közül. A helyes légzés tudományának neve: jóga. lejátszik, lejátszott Szleng. E szóalkotás jellemző a színház világának sötétebb, közönségesebb oldalára. Lejátszott: jelentheti, hogy valaki színpadi partnerénél annyival érdekesebb alakítást nyújtott, hogy amazt mellette szinte észre sem lehetett venni − lejátszottam őt a színpadról. Azt is jelentheti, hogy a díszletet, kelléket e pillanattól fogva nem használják; biztosan nem kerül be ma este a színpadra, minthogy lejátszott. Végül lejátszott a Lear király előadása is, ha ebben az évadban nem kerül többet színpadra. lejelez Mindent lejelez: színházi zsargonban a színészt minősítik e ronda kifejezéssel, aki imitálja a szerepformálást, és − mint ugyancsak mondani szokás − a gázsiján kívül már nem él át semmit. Eszközöket alkalmaz, melyek egyébként − a színész szerves színpadi létezése esetén − hatásosak lennének, ám ha gépies-felszínesen használja őket, (régebbi színházi szakkifejezéssel:) illusztrál. Beleélésről, megéltségről nincs szó: lejelez.
lekésés Az ügyelő hangosbemondón keresztül hívja azokat, akikre a színpadon vagy a színpad körül rövidesen szükség lesz. „Hívása” a színház összes helyiségében hallható. Amennyiben e hívásra két percen belül nem jelenik meg a színész: „lekésik”. A lekésés komoly fegyelmezetlenség, tényét az ügyelőnek az ügyelői naplóban rögzítenie kell. A színházat, ahol a „hívás” „lekésését” nem követi retorzió, nem érdemes látogatni. Persze, ezt honnan állapíthatná meg a néző? Olyan színházba nem érdemes jegyet venni, ahol a játék egy-egy pillanatra megáll − „olyan furcsán”, mondja a néző, „lehet, hogy nem is állt meg, de valami zavar volt”. Valójában ott nem színjátszás folyik, hanem csepűrágás. léptet Az teszi ezt, aki egyforma hosszúságúként ejti a szótagokat, akár rövid, akár hosszú mássalhangzóval kéne. Sűrűn előforduló beszédhiba. Aki elköveti, beszédmódjával is menekül az elől, hogy vállalnia kelljen azt, amit mond, annak − netán egész életének − valóságos hangsúlyaival. Mint a legtöbb nem velünk született beszédhiba, ez sem tudatos álságoskodás. Rettenetes szenvedéseket, rég elfelejtett félelmeket takarhat, a valóságnak hitt beszéd ellenőrzésére alkalmazott primitív mágiának is felfogható, netán a szülők helytelen nevelési elképzeléseinek a beszélőbe égett stigmája. Színházi szakember nyomban arra gondol, amikor színészjelöltként találkozik vele, hogy enyhén sérült lélek, akinek a színpadi játék (és beszéd) spontán terápiás koncepció, mert miiinndig íígy beeszél, de neeki akkkor iis jááátszaaniaa keeell; és − amennyiben a beszédhiba javíthatatlan − profi színházban (illetve amit manapság ezen értenek) soha nem fogja megtalálni a helyét. librettó Zenés színpadi művek: operák, operettek, musicalek szövegkönyve, mely a színpadi prózát, vagyis az összes jelenetet − az ének és zeneszámok helyének megjelölésével együtt − tartalmazza. A librettót (olasz eredetű szó, az első operák ugyebár olaszok voltak) minden újabb bemutató alkalmával átírják, a jelen követelményeihez, az adott társulat létszámához és lehetőségekhez igazítják. Librettót írni legalább olyan nehéz, mint drámát. A librettónak is színszerűnek, jól játszhatónak kell lennie, de a zenés színház lényege a zenében van: a librettó összes mondatának azt kell szolgálnia, hogy a darab csúcspontjai, az énekszámok minél igazabb előzmények után, minél
hatásosabban szólaljanak meg. A zene akkor csendül föl, mikor a szív túlcsordul. Úgy szokták ezt fogalmazni: amit nem tudunk elmondani, azt lehet elénekelni. Az ének csoda. A librettó szövege e csodákhoz és e csodák között vezető legrövidebb út. limonádé Avuló szleng a huszadik század első feléből a cukrozott érzelmekkel operáló, jelentéktelen kommersz művészeti alkotások jellemzésére, például az egy kaptafára készült szerelmi történetek jellegének megragadására. Mostanában derül ki, hogy a limonádék − legalábbis a színpadon − valamivel időtállóbbak a velük egy időben készült, ún. komoly kérdésekkel viaskodó, tekintélyes művek nagy részénél. A Fekete Péternél például nem írtak jobb magyar zenés darabot a negyvenes évek közepén, és az Állatni Áruháznál sincs jobb az ötvenes évek elejéről, holott az ráadásul már afféle sztálinista limonádé, határozottan önmaga paródiájaként hat. Az benne a legjobb. A limonádé színpadi, sőt művészi karrierje összefügg az elmúlt évszázad szellemi csődjével, amelyet máig hatóan jellemez két mocskos eszmerendszer, a fasizmus és a kommunizmus tündöklése és bukása, valamint a pénz töretlen világuralma. A limonádé a politikai eszméket egy pillanatra sem vette komolyan − alkatilag alkalmatlan rá. A limonádé filozófiája a következő: Szerelemhez nem kell szépség, szerelemhez nem kell ész, szerelemhez nem kell semmi más, csak szerelem kell és kész. És ez zseniális. lombgáz A zsinórpadlásról a színpadra engedett, a közönség által láthatatlan hálózatra applikált, zöld lombokat utánzó textildekoráció. A szó eredete titokzatos. Műlomb, az tény. Messziről nem látszik annak. Mi, magyar színházba járó emberek bődülten sok lombgázt láttunk a szabadtéri opera- és nemzeti klasszikus előadásokon: margitszigeti és szegedi Szent Iván-éjiken, Bánk bánokon, János vitézeken, Tragédiákon. lopás Komoly vita tárgya posztmodern művészek között, lehet-e a szellemi
tulajdont lopni. A bíróságok szerint a szellemi tulajdon fogalma létezik, következésképpen el is szokták lopni. Amennyiben az alperes ügyvédje ügyes, nagy összegű kártérítésre kötelezheti a tolvajt. De ha a magyar művészeti élet valamely területén kerül sor a lopásra, az esetek többségében nem történik semmi. A meglopottnak rendre nincs egy fillérje sem, nemhogy ügyvédre telne. A tolvaj, amikor nagy néha sarokba szorítják, diadalmas pofátlansággal hitet tesz a szellem avagy a logosz egy és oszthatatlan, önmagából növekvő, ab ovo kifoszthatatlan satöbbi természete mellett − és kész. Az ügy le van zárva. Hazánkban mindenekelőtt a rendezői ötleteket divat és hagyomány egymástól lopkodni. M Megmaradtam bohócnak. Ez sokkal magasabb pozíciót biztosít számomra, mint bármely politikusé. Chaplin magas színésznő Látszólag mindegy, hogy a színésznő magassága mennyi. Valójában azonban 175 centi feletti magassággal tehetséges színésznő ritka, 180 centi felett baromi ritka, 190 centi felett századonként egyszer előforduló természeti tünemény. De már, ha csak magas és jó a színésznő − az elementárisan nagyszerű attrakció! Maggie Smith nem épp kicsike nő, Glenn Close sem. Melina Mercouri se volt az. A kezdő magas színésznőnek mesterségtanárai mindent megbocsátanak. Sokáig lehet bájtalan, nyakigláb, suta, csipogó hangú. Érthető, hogy ilyen, elvégre magasabb valamennyi férfi partnerénél is, állandóan zavarban van, a színpad is kisebbnek tetszik, amikor ő lép fel rá. A szakember tudja, ha egyszer mégis előugrik belőle a gordonkahangú nősténypárduc, elfoglalja a helyét a társulatban: a királynő trónra száll. A nagy testű tragika, aki komikának is elsöprően jó, tíz-húsz év zavartalan mámor. Most nálunk nincs aranykor épp. majom Az ember és a színész őse. Nem gúnnyal, de a majom, nem kevésbé a színész és az ember iránti őszinte
tisztelettel mondom ezt. Az utánzási vágy, a mimetikus hajlandóság a művészi készség alapfeltétele. Az emberszabású majom, a kíváncsi, a leskelődő, a játékos, aki boldogan majmolja, amit nem ért, de érteni szeretne, nyilvánvalóan legtávolabbi ükapja a komédiások elátkozottan is szent csapatának. Jó negyedszázada egy rádióriportban Latinovits Zoltántól megkérdezték, hogyan lett színész, ha színiiskolába se járt, húszas éveinek vége felé, már az építészmérnöki kar elvégzése után kezdte csak a pályát. Azt válaszolta (emlékezetből írom): „Kicsi koromban az Állatkert mellett laktam, és mint Gundel-gyermeknek, szomszédnak, szabad bejárásom lett oda. Sok időt töltöttem a majomketrecek előtt, egész gyermekkoromat, mondhatni. Ők és más állatok, a mókus, a nyúl, a medve, nagy- és kismacskák aprólékos és hosszadalmas megfigyelésével tanultam meg, hogy mi a karakter, és mi a jellem. És hogy miként születik a magatartás.” Friedrich Nietzsche egy helyütt hasonlóan beszél erről: ,,A színész eszményi majom, s annyira majom, hogy »lényegben« és »lényegesben« egyáltalán nem is hihet: számára minden játékká válik, a hang, a mozdulat, a színpad, a díszlet, a közönség.” magánszínház A teljesen maszek színház ritka, mert akkor saját zsebre megy. Márpedig a színház olyan üzlet, amiben ha művészi alkotásokat hoznak létre, az anyagi haszon többnyire elmarad. Persze ha valaki elszántan csakis csillogó-villogó szemetet játszana sztárokkal egy belvárosi utcában, kereshetne a színházán. De ő sem túl sokat. Mert a sztárokat nagyon meg kell fizetni, és a kiszolgáló személyzet, tevékenysége jellegéből adódóan rémesen improduktív, így rendkívül magas a színház önköltsége. Ellentétben a filmmel vagy az irodalommal, a színházi élmény nem is sokszorosítható. Ezt is szeretjük benne. A kézműves munka a legdrágább. A színháztermek összehasonlíthatatlanul kisebb befogadóképességűek, mint a sokmozis plázák. Annyit lehetetlen a színházjegyért elkérni, amennyit kéne. Aki maszek színházat akar működtetni, és a bevételből óhajt megélni, vagy színésznőbe szerelmes, vagy az őrültek házából szabadult, e két feltételezés egymást kiegészíti, vagy ártatlan lelkületű szélhámos. Az utóbbi ritkább. marakodás Rendező és színész(nő), színész(nő) és színész(nő), igazgató és rendező −
ezek a leggyakoribb felállások. A színházi marakodások jellemzője, hogy mindkét fél agresszor. A felek igyekeznek megkeseríteni egymás életét. Eközben szenvednek. Színházon belül mindenkinek tudnia kell róla. Végül is azért történik, hogy lássák. Mindenki látja, ettől fáj még jobban. Van az egésznek valami állati, másfelől előre megtervezett szertartás jellege. A marakodások népszerű témái: „Nem tudok vele dolgozni, de nem tudok dolgozni nélküle se. Tönkre akar tenni. Azt hiszi, akkor leszek jó, ha tönkretesz. A véremet akarja. Ő nekem. Azt, hogy beledögöljek. De most az egyszer ő is beledöglik.” Héjanász a zavaron. Kapuzárás előtti pániktól fuldokló színésznők különös szenvedéllyel hergelik bele magukat. Néha még valami jó is kisül belőle. De nem gyakran. maszk Az álarc nem jó, mert nem elég pontos fordítása a maszk görög-latin eredetű fogalmának. Nem álságos, nem is hamis vagy megtévesztő arcot ölt az, aki a színpadon maszkot visel. Mondhatjuk, hogy az ellenkezője történik. A maszk a szerep arca. Álarcot a nem-színészek vesznek fel a bálban vagy a farsangi muriban, akik nem akarják a saját személyiségüket vállalni. A maszkák kifejezés sem maszkot öltött színészeket jelöl, hanem olyan személyeket, akik − bár lehetnek papok vagy laikusok is éppúgy, csepűrágók vagy erotikus kalandkeresők − rendszerint valamely profán, ünnepi, illetve szent alkalomból egyetlen éjszakára, netalán egy hétre azonosulnak több rendre nem is evilági figurával. Mondjuk, a Szamárral, a Szörnnyel, a Pápával, netán az Ördöggel vagy a Fúriákkal. Olyan is van, mikor valaki, mondhatni maszk nélkül is maszkot hord: az arca maga a maszk. A közönségben ez rendszerint nem is tudatosul. Akik ezt a csodás kunsztot tudják, nem mindig művészek, de kétségkívül tudnak valamit, amit mások nem. Komlós János. Ő nem volt színész, hivatalosan kinevezett komikus volt. Nyugdíjba vonult hóhérok konferansziéja. Rezzenéstelen arc, üres archéj. Az ember, aki véleményt mond, de neki magának nincs már véleménye. Egy halott maszkja, talán egy erkölcsi halott maszkja. De cirkuszilag, vagyis színházi értelemben élő volt, a közéleti szerepéhez stimmelt: kifejező volt arcának kifejezéstelensége. A történelmi személyiségeknek is gyakran jó a maszkjuk. Lehet, hogy olykor rossz emberek, de nem mindig.
Az általam komolyan tisztelt Churchillnek például alaposan kidolgozott maszkja volt. Talán nem is tudott róla. Lehet, hogy ő ihlette a Tűzijáték című korai angol musicaldalnak azt a figuráját, akiről a mű nagy slágere − Az én apukám egy olyan híres bohóc volt, mint amilyen még nem volt sohasem… − szól. 1958 táján Feleki Kamill játszotta a szerepet Pesten, a fiatal Szinetár rendezésében a Petőfi Színházban, de nálunk a magyar dalszöveg utalásai nyomán akkoriban Rákosiról, sőt, Sztálinról csiripeltek a verebek… Piros haja volt, és krumpliból volt az orra! Trombita szólt, amerre megjelent… Egyes közéleti figuráknak az arca nem azért maszkszerű, mert el akarnak hitetni magukról valamit, ami nem sikerül, mivel rájövünk, hogy maszkot hordanak, de épp fordítva: azért fogadjuk el az arcukat személyiségük ikonjaként, mert olyan jó, mármint a maszk, hogy attól aztán megvan a figura is. A jó maszk nem illusztrál, és nem reklámoz. Azért nem maradt meg egyetlen sztahanovista fizimiskája sem az emlékezetünkben, mert a korabeli propagandafőnökök − ma píárosnak nevezzük őket − úgy általánosságban nyomatták a fazonjukat. Az nem volt maradandó. Színházi nyelven fogalmazva, nem jött át a rivaldán. Domború mellkas, fehér ing, hátrafésült haj − ez megjegyezhetetlen, mert tucatfazon. A hős nem hősnek öltözik, a szentimentális maszk rossz. A jó maszk túloz. Hitler talán úgy néz ki, mint egy árja isten?! Mégis milliók hitték annak. Chaplint mindenki epigonnak érezte, amikor a Diktátorban is fel kellett ragasztania kocka alakú pamacs-bajszát, amit Hitler valószínűleg épp az ő korábbi filmjeiből lopott el némafilmjei főhősétől, Charlie-tól, a csavargótól, hogy jelentéktelen külsejét a mozibajáró tömegek vonzóan ártatlannak találják. Volt mersze hozzá. Nem minden közéleti figurának ilyen jó a maszkja, akkor sem, ha a sikere vagy az ismertsége történelmi. A propagandaminiszter gépezete, és/vagy a kellő elvetemültség magában még nem szül nyomban megjegyezhető arcot. Kádár János arcára sok negyven év feletti magyar állampolgár még élesen emlékszik, de a vonásait egy pár szóval lefesteni annak, aki őt sosem látta, nem könnyű. A nála összehasonlíthatatlanul magasabb emberi minőséget képviselő Tony Blair krakéler yuppie arca is tucatmaszk, mint ahogy Mr. Bushé is, egy kekec, ugribugri áruházi detektívé.
(Volt fiatal magyar miniszterelnökökről már tényleg szó se essék.) Hanem a Thatcher asszony, a Vaslady, a besütött fejű, konok háziasszony! Ez a vonalzóval körmösöző tanárnő, a hölgytípus, aki a mozgólépcsőn úgy lép eléd, hogy egyben mindjárt rád is, ám neked kell elnézést kérned tőle, úgy tudja felvonni ívelt szemöldökét. Lehet e húsevő ragadozó madár arcot elfelejteni? Vagy, sokkal lejjebb, a vásári kikiáltó Torgyán doktorét… Nem egy rutinosan ripők pojáca maszkja volt? A reálisan létező Übü. Ezután színészzsenik képét szeretném az Olvasó elé idézni. Ki sem kellett festeniük magukat ahhoz, hogy valamely csodálatos, megunhatatlan álarc mögül pillantsanak a közönségre. Hofi Géza. A spicces csecsemő, a csőcseléknek félreértett Buddha. A legjobb ritmusérzékű tekintet, amit valaha láttam. Vad gesztusai mögött a hiába beszélő bölcs szelíd, végső szomorúsága… Mezey Mária. A Kétértelmű Asszony. Ha innen nézed: a legfinomabb dáma. Ha meg amonnan: a fordítottja, de ha sokáig bámulod: a kettő együtt, a maga mulatságosan szenvelgő, önmagát élvező, egyszersmind gúnyoló kétértelműségében. Ritka maszk volt e hazában: a mulatságosan szép Nő. Latinovits Zoltán, avagy az Ártatlan Férfi. Egy arc, ami tisztaságot sugallt. A hősszerelmes, a férfi-naiva genetikusan adott, csodálatos maszkjával bírt. Akkor volt a leghátborzongatóbban zseniális, mikor negatív figurát játszhatott. Az élet kiismerhetetlenségét állította vele; önmaga adta sötét alakításai világos hátterét. Balázs Samu, Egri István. A zord atyák, a keményszívű, de rászedhető hatalmasságok, az emberi hiúság nevetségesen élő szobrai, született arcai: az egyik a Magas, a másik az Alacsony Pantalone. Peti Sándor, a kisember, pesti dummer, hordár, portás, kalauz. Ahogy a pocakját enyhén előrenyomva megállt, és orrhangon bocsánatot kért már a puszta létezéséért is. Neki sem kellett maszkot öltenie. Aztán a maiak: Psota, Garas, Haumann, Benedek, Csákányi, Eszenyi, és még néhányan. Ha bábfigurákat csinálnék belőlük, és egy magas paraván mögül nyújtogatnám fel őket, hogy egymással mókázzanak, beszélgessenek, verekedjenek a nézők előtt − mindre azonnal ráismernének! Azt is tudnák, melyikük miféle figurát játszik. Pontosabban: játsszon! Megkövetelnék, euforikus hangulatba került óvodásokként ricsajogva, hogy Rudolf Peti legyen Pierrot, a balek, akit hiába ütnek (Benedek-Arlecchino-Istállómester üti le), ötvenszer is pattanjon fel, és csak rosszalkodjon; röhögtető szubrett-partnere Eszenyi Enikő legyen, Csákányi Eszter meg az ő irdatlan erejű, élveteg anyja, Colombina, akinek férje, az öreg, impotens Pantalone Garas Dezső, aki törje a fejét gonosz hülyeségeken mindegyre, de járjon pórul, a szegény vidéki rokon pedig, Dummer Augustin,
aki oly naiv, hogy még az eget is nagybőgőnek nézi, Haumann Péter. És a színész, akit így elfogad a néző, a szerep(kör) élő maszkjának, megelevenedett archetípusának a commedia dell’arte világából, különleges művész. Nem egyszerűen bohóc, varázslónál is több. A figurává lett színész megistenül. Mint színész már nem csak és nem is elsősorban önmagát reprezentálja. A neve már nem azt jelenti, amit eredetileg. Ő az Örök Figura; egy azok közül. Szívünk csücskében egy őskép. Akinek idővel még a puszta látásán is felderülünk, vagy könnyekig meghatódunk. Latabár Kálmán kisujját a szájába kapva, gumitérdeivel kikacsázik a közönség elé. De az a valaki, akinek a közönség tombol (akinek a kedvéért hajlandó felgyógyulni élete lázas szomorúságaiból), már nem Latabár Kálmán, hanem Dionüszosz egyik megelevenült maszkja. Egy örök arc. Nincs ennél nagyobb rang a művészetben. melodráma Eredetileg XVIII. század közepi francia zenés színmű. Később: extrém helyzetekben és fordulatokban bővelkedő, gazdagon érzelmes történet zenével kísért előadása. Zenei aláfestéssel érzékeltették a színen lévő szereplő érzelmi állapotait. A romantikában még igaz és eleven színpadi fonna. A zenei kíséret ugyan olykor elmaradt már, de a viharos, és sokszor a normalitás határait súroló téma és cselekmény, a szélsőséges, vad vágyak ábrázolása a korabeli, elérzékenyülésre hajlamos néző szemében sokáig igen népszerűvé tette a műfajt. A XX. század elején a melodráma mint olyan kimúlt. A modernitás betette neki a kaput. Mostanában újjáéledőben van − csak nem így hívják. A rapzenében, táncban, a rapvideoclipek hangulatában és egész világában a hisztérikus és melankolikus melodráma jön vissza, elképesztő eréllyel. mester Tudását létezésével nyújtó, hivatásával azonossá lett, azon is túljutott, minden értelemben ébren lévő személy − volt, amíg voltak a világon mesterek. Korunkban nincs mestere senkinek, de nem is lehet. Minden alkotó önmaga mestere kellene hogy legyen. Élethossziglani tanulást követel e cél, kiállt próbatételeket, a munka magányát, tengernyi alázatot, nem vagyont, nem díjakat, nem médianyilatkozatokat. Újabban azonban minden idősebb rendezőt mesternek szólítanak, mesterek ajánlgatják magukat a gyors- és gépíróiskola-hirdetésekben is, és mesternek becézik még a futballedzőket is. Csak igazi mesterek nincsenek sehol.
mesterkélt Hogy kinek mi a mesterkélt, viszonylagos. Jobb, ha az összes példát a mából magamba fojtom. De emlékszem egy híres színésznőre a hatvanas évekből, aki olyan színpadi hanghordozással beszélt, mintha a következő pillanatban sírva fakadna, de a proletariátus iránti udvariasságból visszafojtotta könnyeit, fegyelmezett művészként váltott, és már egykedvűre játszott, kemény proliasszony-hangon szólalt meg, végül mégiscsak elbődült, mint egy fogfájós tehén. Rosszul voltam tőle, de a közönség szerette. Vagy az ötvenes évek magyar filmjeinek állandó főszereplője: a hátrafésült hajú, zengő hangú férfiszínész, magas homlokú pozitív hős, és párttitkár. A szakma megvetette, pedig nemcsak azért kapott annyi főszerepet, mert híresen képmutató szolgalélek volt, hanem mert a közönség is valósággal rajongott érte. Holott egyáltalán nem volt jó színész. Szilárdul hitte például, hogy verset szavalni úgy kell, hogy az ember kizengeti a rímet és mindazt, amit ki lehet zengetni, éneklősen, ízesen. A dialógusokat is úgy mondta, mintha hexameterekben beszélne. Őt is imádták. A publikum is lehet hamis. Hamisságra általában véve nagy a kereslet. Mégiscsak kísérletet teszek a színpadi mesterkéltség meghatározására: a mesterkélt játék az ábrázolás ürügyén önmagára hívja fel a figyelmet. Ez benne a hamis. meztelenkedés (és más altesti látnivalók) A totális pucérkodás dögunalmas: gondoljunk a nudista strandok bárgyú idilljeire. A sztriptíz sem színművészet; akkor sem, ha színházi produkció része. Jó rendező nem járul hozzá, hogy színészei a nemi szervüket mutogassák. Az ember testén ugyanis ez az egyetlen, aminek a jelentését nem lehet transzcendálni; a nemi szerv nem más, mint ami. Művészi eszköznek ezért nem alkalmas. Aki ennek ellenére színpadra állítja, az éretlen vagy beteg. Éltek színházi géniuszok, mint Antonin Artaud és Jerzy Grotowsky, akik rendkívüli fáradozások árán az obszcént is szakrális értelművé emelték a színpadon, de ők laboratóriumi munkát végeztek, a művészet határvidékeit kutatták, nem nagyközönségnek dolgoztak. A ma mindenfelé tapasztalható színpadi gusztustalankodás − utoljára nagy műanyag kannákban láttam aranysárga pisit, illetve annak utánzatát színpadon − a szellemi üresség jele. A gátlástalan hatásvadászat és az üzleti sikerre sandító álművészet lógója. Sőt, lógója. miliő Ha egy előadásnak van miliője, e megállapítással azt akarjuk mondani, hogy világa, történeti atmoszférája van: hitelesen idézi fel a kort és a viselkedéskultúrát, amiben a darab született, vagy amelyikről szól. Ma ez
lehangolóan ritkán fordul elő. A legijesztőbb, hogy a színészek közül már a középső generációhoz tartozók többségének sincs precíz tudása arról, hogy néz ki egy polgári ebéd 1908-ban, netán 1928-ban, 1776-ról nem is beszélve. Hogyan viselkedik egy olasz kikötői munkás az ötvenes évek Amerikájában? Aki a Pillantás a hídról című Arthur Miller-remekműben Eddie Carbone szerepét el akarja játszani, annak bizony ezt tudnia kell. Sokszor nem tudja. Ezért azonban nem tehetjük kizárólag őt felelőssé. Bármit pontosan tudni szerte a világon és az élet egész területén egyre nehezebb. A posztmodern alig néhány évtizede született „minden lehetséges, bármi elmegy” teoretikus koncepcióját a félelmesen növekvő, lassan szinte általános tudatlanság alapozza meg. Ez teszi legitimmé. Mikor az emberiség a saját múltját, és általában a részletes humán tudást újra becsülni képes lesz, jönnek színészek és színházak is újból, akik majd tudják, hogy kell egy arisztokratának elővenni a névjegyét, lánykérőben megjelenni a vasárnapi szalonban, belépni egy csehóba a keleti parton, szesztilalom idején. mimika Az arckifejezés művészete. A kifejező mimika ritka színészi adomány, amiről a színész alig tehet. Aki pofákat vág, sose olyan mulatságos, mint az a színész, amelyik nem is tudja pontosan, miért nevetnek fel oly könnyen, vagy láttán mitől fakadnak azonnal sírva a nézők, amint rápillantanak. Korlátoltabb színész azt hiszi, csakis a csinos pofija meg tehetsége miatt bámulják. Az okosabb azonban tudja, mondja is: „…széles a pofám, mint egy tányér, és minden meglátszik rajta. Erősen rövidlátó is vagyok, és a legtöbb szerephez nem viselhetek szemüveget, a kontaktlencse pedig zavar, így alig látok a színpadon, össze kell csippentenem a szemhéjamat. Ettől nézelődöm olyan szúrósan, mások szuggesztívnek mondanak, különösen a hölgynézők szeretik a vakságom. Sóhajtozva emlegetik, milyen férfias a tekintetem!” A jó mimika ennél persze több. Fejlettsége, kidolgozottságának mértéke égöv és kultúra, gének és a társadalmi réteghez tartozás függvénye is. Északon és jómódúbb emberek körében pofákat vágni nem szokás, délen s szegénységben magától értetődik. A mimika kulturális jelenség. Azért is kevés a jó mimikájú színész, amiért csökken a világban a részletekbe menően alapos tudás, a műgond tekintélye. Fellini feleségének, Gulietta Masinának még káprázatos mimikája volt. Az olaszok és a déliek mindig is eleve többet tudtak erről, de a svéd-amerikai Renée Zellwegernek is van mimikája. Állatok pofájának és öregemberek arcának megfigyelésén keresztül bárki jó mimikát alakíthat ki magának − négy-öt éves kora táján. Azután már csak húsz év megfeszített tanulás szükséges, hogy ezt más is
észrevegye. modor Nem azonos a modorossággal. A színészi modor azon többé-kevésbé tudatos eszközöknek az összessége, melyek a színész alakítását jellemzik. Ezeket nem könnyű megóvnia a megmerevedéstől, hogy végül ne merev, változtathatatlan álarccá álljanak össze. Minden színész kicsit (nagyon) modorossá válik, ha már tizenöt főszerepet eljátszott, és elmúlt ötven. Ekkorra modorát modorosságnak becézi az őt untig ismerő néző. A naivabb néző viszont nem biztos, hogy unja. Van, aki kifejezetten azért nézi meg valamennyi szerepében, mert újra és újra hallani és látni akarja e borzasztóságokat. Az ilyen néző az idők folyamán önképe egyik-másik aspektusában azonosult a színész által képviselt szereptípussal, a modorosságok reprezentálják számára a színésszel közös identitása illúzióját, és épp azok a trükkjei, magatartás-találmányai a legkedvesebbek neki, melyek mások előtt már nevetség tárgyai. De a naiv néző úgy érzi: „Ez a Jack Nicholson pont olyan hapsi, mint én, vigyorog, mint a fakutya, de soha nincs jókedve. De szeretem nézni, ahogy mindig kicsinálja a feleségeit!” A színész modorosságainak nosztalgikus kvalitása van. Annak a színésznek, akiről a közönség még nem mondja, hogy modoros, csak a kritika, nem is kell törődnie e váddal; a kollégák és a bennfentesek felől jön, akik megelégelték őt. „Nem csoda, folyton én játszok bizonyos szerepeket, én is unnám a helyükben.” Igazságtalan amiatt bántani valakit, amiért harminc éve ugyanúgy hajtja le a fejét. Végső soron azért, mert túl jól ismerjük ahhoz, hogy a viselkedése meglepő legyen. Az igazi modorosság olyan, hogy a naiv néző sem fogadja el. Jellemzően jelentéktelenebb színészek szokták elkövetni. Mindenki előtt égnek, egyre ritkábban is kapnak szerepet. Nincs semmi érdekes, semmi személyesen őszinte őbennük, ami menthetné színpadi rossz szokásaikat. A Somlay Artúrhoz, Kálmán Györgyhöz hasonló színészóriások modor(osság)a viszont szépséges és megunhatatlan. mosoly A színész mosolya önveszélyes. Az összes szomorú lény közül neki szabad a legkevesebbet mosolyognia. Nem nevethet üresen, mert azt észreveszik. Feltűnik a közönségnek. Az emberek többségének mosolya futó udvariasság, hiszen a kínra, amit ez a mosoly eltakarni hivatott, senki nem kíváncsi. A színész mosolya mögötti világra ellenben a néző kíváncsi.
Tudva-tudatlanul a sikeres élet titkát keresi benne, a biztatást, a vigaszt, amiért neki is érdemes tovább csinálni a dolgokat. A legrosszabb néző is megérzi, ha egy színész hazugul nevet a színpadon. Minek nevetett? Nevetni nehéz. Még meg sem szólalt az ember, és már meg is bukott. A színész mosolyának igaznak kell lennie − vagy ne is legyen. Legyen talányos, örökké mosolygó maszk az arca, mint Pécsi Sándoré volt, vagy ne is mosolyogjon, mint Páger Antal, aki csak akkor próbálkozott ilyesmivel, ha valami selymaságot, rosszaságot készült elkövetni. Nevetése jelzés volt; azt jelentette, hogy a figura zavarban van, nem tudja, hogy másszon ki a csávából; váratlanul esendővé vált. Színpadon a mosoly is gondolatot közöl. mögöttes A pszichologizáló realista színjátszás kulcsszava. „Jó napot!” − mondja a szerep, de ennek az is lehet a mögöttese, hogy „szerelmes vagyok Magába, ezt sajnos nem merem kimutatni, azért köszönök Magának ilyen mereven, mégis azt képzelem közben, hogy ezzel is csúfosan lelepleződök Maga előtt. Ki fog nevetni!” Egy jól elmondott „Jó napot!” mindezt pompásan kifejezheti. Hogy tényleg ez van-e mögötte, vagy valami más, az előadás szempontjából nem mindegy. A dráma attól lesz izgalmas és jól játszható, hogy miután jelenetről jelenetre felmérték az adott, illetve az azt megelőző körülményeket, a rendező és a színészek közösen megtalálják a dialógusok összes mögöttes jelentését, ennek segítségével pedig azután a szerepek egymással való viszonylatainak rendszerét logikailag és érzelmileg is értelmes összefüggésbe állítják az elhangzó dialógokkal. A szerep élete a szövegmögöttes megfejtésével és mozgással, beszédhangsúllyal (satöbbi) történő játékba emelésével válik a néző számára hitelessé, támadhatatlanul élményszerűvé. Így a néző a játékból megértheti − olykor előbb, mint a másik szerep –, hogy mikor füllent, szorong vagy nagyzol, esetleg udvarol a szerep, noha látszólag csupán szórakozottan fecseg, mondjuk, vasalás közben. Lehet, hogy ő se tudja, hogy udvarol, amikor a néző már biztos benne. A néző imád értesültebb lenni a színpadon szereplőknél. Szimpatikusnak találja a nála is ostobább hőst. Az írót vagy rendezőt, aki meglovagolja a nézőnek ezt a gyengeségét − hogy tudniillik szeret többet tudni és okosabb lenni a szerepeknél –, előszeretettel alkalmazza a dramaturgiai fogást, mely lehetővé teszi, hogy a néző valamivel előbb ébredjen rá a dolgok állására, mint a figura: angolszász szakszóval understatementeket kedvelő művésznek mondjuk. A mögöttes és a kimondott
közötti hézagot virtuóz módon kitöltő színészi játék jellemet ábrázol. munkafény Tompított színpadi világítás. Az összpróbák idejéig alkalmazható. A legtöbb helyen piti spórolás: a létező legrosszabb, munkára legkevésbé sem ihlető fény, ami elveszi a színész kedvét a próbától, álmosítja a rendezőt még a súgót is. Azért van, hogy minden rossz legyen. Szokás a tompított fényt azzal mentegetni, hogy szégyenlősebb színész számára megkönnyíti az átélést, a szerep vállalását, úgy könnyebb belemenni a helyzetbe, ha az ember alig látszik a nézőtérről és így tovább. De ez egyszerűen nem igaz. A szórt fény, e házmesterien tompa világítás megöli a játékihletet. műsor Egy hónapra előre szokás meghirdetni, hogy mit játszik a színház. Ezenkívül a színház évad végén közölheti, hogy a következő évadban hány új bemutatóra készül, mi a darabok címe, kik a szerzői, esetleg azt is, hogy kik játsszák a főszerepeket. Erre elsősorban a bérletesek tartanak igényt, hogy eldönthessék, vonzó-e a számukra annyira a műsor, hogy éves bérletüket megújítsák. No meg a színház sztárszínészei, hogy eldönthessék, megéri-e újabb szerződést kötni a színházzal, kapnak-e ízlésük szerint való és elég jelentős szerepeket. Halkan megjegyezzük: nincs köszönet abban a közönségben, mely valóban feltételekhez köti a jegyvásárlást, mint ahogy abban a művészben se, aki tudni akarja, hogy mit akar vele a színháza, mert előfordulhat, hogy ő azt nem akarja. Indokaik lehetnek értelmesek, de a színházzal való kapcsolatuk már megromlott. Egy igazi színész akkor is marad, ha nem tudja előre, hogy mit fog játszani. A műsor kihirdetése azért kell, amiért ünnep előtt a Mikulás is szokott üzenni: biztosan jövök, gyerekek, tessék kitenni a cipőket! A műsor ígéret: színházra. Amennyiben kizárólag üzleti célokat szolgál: szimpla átverés. műsorpolitika Naivabb emberek azt hiszik, ha sok jobbra vagy balra politizáló darabot játszik egy színház, akkor beszélhetünk műsorpolitikáról. Annak azonban irányzatos színház a neve. A színház önképe, hogy mit vall arról, mi a dolga a művészetben és az adott korban, kultúrában − ezt fogalmazza meg és teszi a színház működésének stratégiájává a műsorpolitika. Másodsorban a közönségnek a színházzal kapcsolatos igényeit óhajtja formálni, ezen igényeknek a színház vezetője művészi lelkiismeretétől hajtva részben elémegy, részben ellenáll.
A színház vezetőinek komoly felelőssége van abban, hogy a színház milyen műsorpolitikát folytat. Ha a közönség egy helyen évtizedeken át kitűnő színészeket látott magyar és külföldi klasszikusokban, gondos rendezésekben, és egyszer csak ahhoz kell hozzászoknia, hogy színháza fércművek sorát mutatja be, kasszasikereket hazai nacionalista giccsekkel váltogatva, mint az egy pesti színházban megtörtént, mert új igazgató jött, akinek alig titkolt célja volt a nézőket fokozatosan silányabb színházhoz szoktatni, mivel úgy vélte, hogy az új gazdasági feltételek között csak a kommersz giccs vagy a nemzetieskedő politikai színház számára talál megfelelő szponzort, színészt és darabot − akkor a színház műsorpolitikája vett helytelen irányt. A műsorpolitika a színház erkölcse. művelt színész Művelt színész tizenháromféle leülést, huszonkilencféle siető mozgást, harmincöt kalapkezelési technikát és negyvennyolc különböző ajtónyitást ismer. Tudja, hogy melegfront és hidegfront esetén hogy kell játszani ahhoz, hogy a néző figyelme ne lankadjon, tudja, hogy a vígjáték tragikus pillanatában elhangzó poén játékstílusa miben különbözik a tragédia komikus pillanatának stílusától; vagyis mestersége tekintetében kitűnően képzett. A műveletlen színész viszont mi a fenének tudja Goethe születési helyét, ha nem tudja, hogy kell kezelni a szöveget Goethe drámáiban? Léteznek színészek, akik a szó valamennyi értelmében műveltek. művész Nem mondja magáról a színész, aki az. Nem is érzi magát annak. Noha így szólítja a hentes, a fodrász, a telefonos néni, esetleg a miniszterelnök is a kitüntetése alkalmából rendezett fogadáson, „kérdezhetek magától valamit, művész úr?”, és olykor a kritikákban is szó kerül a művészetéről, vagy a napi hírekben, „hány művész távozott a Katonából a Nemzetibe és mennyiért?” − de ő maga álmában sem nevezi magát úgy. Egyes szám első személyben a számára − minden művész számára − egyszerűen mondhatatlan szó ez. Aki nem érti, hogy miért, biztosan nem művész. művészbejáró A színház hátsó, többnyire inkább oldalsó bejárata, és mögötte a porta. Titokzatos hely. Annak, akinek nem dobog erősebben a szíve, mikor ide belép, valószínűleg nincs köze a színpad világához, nem is lesz soha. Azoknak itt lehet személyesen is rajongani, koldulni, zűrzavaros levelekkel ostromolni
kedvenceiket. A művészek nagy része, amikor átlépi a küszöbét, átalakul: eszébe jut egyébként fejben tarthatatlan, százoldalas szerepe, feltámad lázas betegségéből, elfelejti reggeli látogatását a végrehajtónak, vagy elfelejt dadogni. Este héttől tizenegyig a színpadon nem dadog. Ezért lett színész. A művészbejárónál ül a portás. Fontos ember. Finom helyen nagyon odafigyelnek rá, hogy kit ültetnek ide. Én a kövér nénikben bízom a legjobban: vad erő, sasszem és nyájasság, jó memória, ám arisztokratikus jellegű diszkréció jellemzi őket. A másodperc tört része alatt kiszűrik az érkezők közül a problémás eseteket. Telefonvirtuózok. Mögöttük, néhány méterrel beljebb, néhány kellemes lépcsőfok után helyezik el a próbatáblát, hogy az érkező és távozó művészek elkerülhetetlenül beleütközzenek aznapi vagy másnapi kötelességeik felsorolásába. A próbatáblára kifüggesztik a próbálni kezdett darabok szereposztását is. E papírok egyszerre hatnak gyászjelentésnek és kitüntetésnek Ő? Őőőőőőőőőőő?! Mééért pont ő? Hiába, akinek van szerepe, ennyit el kell viselnie. Jó színházban egy érmés telefon is akad a művészbejáró környékén − no de jó színházból nincsen sok. Gyakrabban találkozunk köpőcsészével és túlcsordult csikkgyűjtővel a bejárat mellett, a sarokban. Olykor a kettő egy. Az a vég. művészkedés A modorosság egy fajtája, midőn a színpadi játék önmagáról a bonyolultságán kívül egyebet nem árul el. Átláthatatlan, ami a szemünk előtt zajlik. Mintha a produkció így szólna: „Tisztelj! Ne kérdezz eredetemre! Csak nézd, milyen fontos vagyok. Még nőnöd kell, hogy a mélyembe láss!” Ilyenkor a néző unatkozik, noha nem meri mutatni. A művészkedés bigottságig álszent műkedvelés. N, NY Nincs eredetibb dolog, mint másokból táplálkozni. De meg kell emészteni őket. Az oroszlán: asszimilált bárány. Paul Valéry nadrág A színész nadrágjának zseniálisnak kell lennie. Játszik.
Ha jó színész, akkor kilyukaszthatatlan, elszakíthatatlan, örök a búgja, és nem kopik. Nem fényesedik ki a feneke se. Ezt megelőzi a szabó: félévente újat varr helyette. A színház szabóságán szabóművészek dolgoznak. Ők a ruhakészítést, igen helyesen, nem mesterségként, alkotásként élik meg. Munkájuk értékét pénzben nem lehet kifejezni. Legalábbis Kelet-Európában. nagyközönség A közönség régies, udvarias neve és megszólítása. Eleink abban az esetben használták, ha illő tisztelettel óhajtottak beszélni a közönségről, illetve mikor a beszélő a privát fogalmával ellentétes minőséget óhajtott a hallgató tudatába idézni. „Szeptembertől színházunk újra nyitva áll a nagyközönség előtt. Nagyközönségünk már évtizedek óta lelkesen ünnepli e kitűnő művészt.” Tehát: nem egyszerűen közönség, hanem nagyközönség. Tartok tőle, e finom megkülönböztetéshez korunk már tahó. naiva Fiatal, hamvas, sugárzóan szép, tiszta szemű, tehetséges színésznő, az ártatlanság. Szerepkör is. A naiva nem sokat tud a dolgok hétköznapi valóságáról, az benne a bájos. Vígjátékban a darab végére bekötik a fejét, drámában azonban a konfliktus megoldódását ritkán éli túl. Opheliának, aki nem tudta és nem is akarta eldönteni, vajon apja vagy a szerelme iránti hűsége előbbre való-e, pusztulnia kell. Viola, Marianne, Júlia, Lujza, Iluska − rengeteg naivaszerep létezik a világirodalomban, sokkal több, mint ahány anyaszerep. A nézők szívesen néznek és hallgatnak sugárzóan tiszta, szép lányokat, az írók pedig évszázadok óta elébe sietnek ennek az óhajnak, annál is inkább, mivel a tisztaság vonzza a drámát, az ártatlan szép lány körül szükségképpen alakul ki konfliktus; zabolázhatatlan vágyak és irreális atyai szándékok hamvas tárgya ő. A naivát felkészületlenül éri a végzet, ám céljaiban rendre állhatatosabbnak, szívósabbnak és kitartóbbnak mutatkozik, mint a környezete feltételezné. E szerepkör ma már csak húsz-huszonkét év alatti(nak látszó) színésznők számára birtokolható sikerrel. Egy évszázada még középkorú Opheliákat is megtapsoltak. naturalista színház Zola és Strindberg századfordulós stílje. A valóságból a biológiai realitást, a
vaskosan „naturálisát” tanulmányozta. Az életet az ösztönök és a társadalmi konvenciók gyilkos, de elkerülhetetlen párviadalának látta. Erős társadalomkritikai töltése volt. A színházi díszlet történetében ama színpadi látványvilágot nevezik naturalistának, mely a kor- és valósághű részletek gazdagságára ügyel. Igazi fű kell, igazi ló legeljen a fű közt, és legyen még a király koronája is az igazi korona, lehetőleg. Akkor lesz, gondolták a naturalisták, jó az előadás. Mostanában inkább akkor mondják, hogy „naturalista megoldásokat is láttunk az előadásban”, ha egy színész valamely gyöngéd célzattal bekapta egy kollégája nemi szervét, netán a sajátját. De csak a szigorú és konzervatív kritikus használja ezt a jelzőt. Az élménytől fellelkesült azt írja: „Behatoltak saját magukba a művészek, nem féltek megízlelni az igazságot.” Nebáncsvirág A Magyar Rádió történetében a legemlékezetesebb operettfeldolgozás volt, 1957 tájt. Florimond Hervé (1825−1892) írta, Neményi Lili és Rádai Imre játszotta a főszerepeit. Rögtön kétszer is sugározták, egymás után, mert akkora siker volt, de a rákövetkező több mint negyven évben is még legalább negyvenszer adták. Kisgyerekként magam is legalább ötször hallottam, és egy életre megszerettette velem a zenés műfajt. Megkockáztatom, e felvétel miatt már több generáció is ezt a kedves francia operettet, voltaképpen valamennyi ősét, ismeri a legjobban Magyarországon. Aki most olvas róla először, írjon a Magyar Rádiónak, hogy sugározzák újra, vasárnap délután, ne máskor. Hallgassa meg, pompásan fog szórakozni. De az fontos, hogy közben a díványon heverjen, oltsa le a villanyt, és ne nyisson ajtót senkinek. némaszerep Nagy lehetőség. A néma szereplő, bármennyit is tartózkodik a színen, mindvégig hallgat. Süket. Vagy: nem is tudni, hogy miért nem beszélhet. Titka van. Esetleg: a többiek a színpadon nem látják, mivel szerepe szerint láthatatlan. Vagy azért nem veszik észre, mivel azt hiszik, a jelenlétének nincs jelentősége. De a néző nem hiszi. Színpadon az a feltűnő, aki vagy ami a többitől elüt. Minden színész tudja: annál, aki beszél, csak az izgalmasabb, aki sosem szólal meg. A néző egy idő után rá jobban fog figyelni, mert hallgatását titokzatosnak találja, és anélkül, hogy tudatosulna benne, majd hajlamossá válik az ő szemével nézni a többi szerepet is. A néma minden moccanása esemény. Épp csak a szájával nem beszél, ám
beszél a tartása, arcjátéka, a mozgásai, az odafordulásai. A néző arra kíváncsi, vajon mikor szólal meg. Biztos benne, hogy előbb-utóbb tanúja lesz ennek. Ez még akkor is így van, ha kiderül, hogy a hallgatag figura effektíve néma, a történet szerint is életében nem szólt még egy árva szót sem. De ez színház, gondolja a néző, valami biztosan történni fog. Aki drámaíró, a nézőnek ezt a gyermeki vágyát minél később ugyan, de akkor aztán bravúrosan igaz módon elégíti ki, a valóság törvényei ellen fikarcnyit is vétve. Sokféleképpen lehet megszólalni. A világon minden beszél; a létezés tele van nyelvekkel. A szájunkat sem kell kinyitni, hogy közlésre képesek legyünk. Brecht a némaszerep hálás feladványát legendásan szépen oldja meg a Kurázsi mamában. Okos színészek némaszerep után sóvárognak. némajáték Előfordulhatnak helyzetek, amiket a színészek szavak nélkül játszanak el. Alapszabály, színpadon: ha nem muszáj, ne szólalj meg! Minden felesleges mondat vagy szó gyengíti a feszültséget. Valakihez kell szólni, másképp fogalmazva, a szónak valaki vagy valami ellenében kell feltörnie a beszélőből, különben figyelni se lehet arra, amit mond. A némajáték a középkorból ránk maradt műforma: szavak nélküli, mozzanataiban stilizált cselekvések egymásutánja. A cselekmény rendszerint szimbolikus. Nem sokban különbözik a pantomimtől. A Hamletben a színészek némajátékban adják elő az ő darabjukbéli király megöletését Claudius, Gertrudis és az udvar előtt fellépve, mert Hamlet így óhajtja a nyilvánosság előtt zavarba hozni és leleplezni házasságtörő anyját és trónbitorló nagybátyját. Mintegy háromszáz éve nem túl hatásos színpadi látványosság is a némajáték, holott a középkorban még az volt. Senki sem tudja pontosan, mi okozta a némajáték jelentőségvesztését, talán az európai tudat fokozódó individualizálódása, a technikai fejlődés. népszerűség A színész legmagasabb jutalma. A közönségtől kapja, nem a hatalomtól. Az a jutalom, amit a művész a hatalomtól kap, valójában a hatalmat óhajtja megjutalmazni azzal a népszerűséggel, amit a művész vívott ki magának. Ha valaki a közönség körében is tartósan népszerű, e helyzet még inkább próbára teszi. A jó színész megtanulja: a népszerűség olyasféle jutalom, amit, hogy ne
változzon át átokká, nehéz feladatnak kell tekinteni, és mint a többi szerepét, jól meg kell oldania. Ehhez önismeretre van szükség. Tudnia kell: a színpadi színész sokszor azért nem kell a nézőnek, mert negatív szerepeket játszik. A szép és fiatal színész népszerűbb, mint a csúnya és öregedő. A népszerűség értéke kétes, ha tévészerep nyomán született. A nézettség nem azt jelenti, hogy a produkciót a bekapcsolt televízióban látták is. Az elektronikus média ezerszer ismételgetett reklámja a legsötétebb bunkót is népszerűvé teheti. Nem a színész miatt nyitjuk ki a televíziót. A filmszínész népszerűsége igazabb, de még az övé is módszeresen eltúlzott. A bálványozott filmszínész tudja, hogy ha szakmailag gyenge volna, nem kapna ennyi nagy szerepet, de ha becsületes, azzal is tisztában van, hogy a tömegek heves imádata nem neki szól, hanem a figurának, amit játszik, még inkább a szerepkörnek, amit betölt, amiben elfogadták. A tömeg egy-egy önmagáról szőtt álmát − a jópofa Piedonét, az érzelmes gyilkos Keresztapát, a hízékonyan is édes Bridget Jonest − szereti benne. A színházi színész sosem ekkora sztár, de egy ország kedvencévé válhat. A népszerűség tulajdonképpen kísértés. Nem hadakoznia kell ellene a színésznek, hanem a helyére tenni. Megőrizni, de megvédeni vele szemben magánélete nyugalmát, ugyanakkor élvezni is azért, amit ad, az ismertség bébiderűjét. Egyszer addig dicsértem a nyolcvanhoz közel járó Gábor Miklóst, hogy végül így szólt: „Gondolod? Ilyen jó színész voltam, és ilyen nagy író vagyok? Akkor megengedhetek magamnak egy nagy adag fagyit.” név Minden ellenkező híreszteléssel szemben, annak a színésznek van szép, kellemes hangzású neve, akiét a néző már nagyon sokszor hallotta. Hogy ez a név valójában mennyire dallamos vagy csúnya, nem számít. A névnek mint hangsornak semmi jelentősége. Psota Irén szép név? Hogyne. Gállfi László? De még mennyire! Hát Lawrence Olivier? Az is. Arnold Schwarzenegger? Az a legszebb. nevetés (a nézőtéren) A színészek és a rendezők tudják, az értés jele is, ha a néző, bár nem tudatosítja magában, de − nevet, kuncog, kacarászik. Megértette egy-egy apró, finom, rejtett gondolatát a színésznek, az előadásnak, így jelzi, hogy a cselekmény fordulatai a kedvére valók. Általában azok a színházi nevetések jók, amik elfojthatatlanok. Bennfentes színháziak szoktak nyerítve nevetni − a semmin. Van olyan is,
hogy a közönségnek már mindegy, a színész mit mond, mit művel, már mindenen nevet. Megnyert csata jele ez. A színház visszaadja a nézőnek boldogságos csecsemőkori kedélyét. De még azt is élvezik, amit együtt, mint közönség gondolnak a színpadon láthatóról. A színházi nevetés magasrendű közösségi aktus. nevetőgörcs (a színpadon) Csapás. A fáradt, ideges, dekoncentrált színészt sújtja. Nem szabad nevetnie. De ő mindenáron nevetni akar. Helyesebben, nem ő akar nevetni, csak a kisördög, aki belebújt. Az akar, nagyon. Annyira, hogy a szeme ugrik ki a gödréből, ha még sokáig vissza kell fojtania. Fegyelmezi magát, megkíséreli legalább, és úgy tűnik, túl van rajta, mert ő egy komoly színész, nemsokára úgyis meghal, a való életben is, de a szerepe szerint is, oh, ezen a véres színpadi csatamezőn már tényleg egy-két pillanatot kell csak nevetés nélkül megállnia, aztán kimegy − de nem! A legszomorúbb pillanatban kirobban belőle a HAHAHAHA! HAHAHAHAHA! HE-HEHE-HE! Szégyenében majd elsüllyed. Ott áll és nyerít, mint a szamár. S a néző, aki balszerencséjére aznap látja a szerepben, most egy életre csalódik benne. Ez nem komoly művész, gondolja csalódottan. Ripacs ez is, ócska komédiás. nézés A tekintetnek mágikus jelentősége van, ez máig megmaradt, mindenkiének egyébként, csak nem mindenki él vele. A színészek igen. Mindent tudnak a tekintet hatalmáról. Képzett színész számára magától értetődik, hogy ránézni valakire agresszió, és aki elveszi a tekintetét, azt megverték. Hogy úgy is lehet ránézni valakire, hogy meg se látjuk, de úgy is, hogy úgy tűnik, épp csak átsiklott rajta a tekintetünk, holott épp ekkor vettük szemügyre őt alaposan. Színészt, színésznőt sose próbálj megtéveszteni a tekinteteddel. Az ilyesmiben ők verhetetlenek. Munkájuk jelentős része azzal telik, hogy egymást nézik, egymásra néznek, úgy néznek, mintha nem néznének. Oda se néznek, úgy néznek meg. Indítanak egy tekintetből, monológokat építenek két tekintetre. Igazat mondanak, hatalmasat hazudnak egyetlen pillantással. A pillantások nagymesterei ők, az áldozatai is azonban ennek a fegyverüknek. Többnyire olyanok, mint a robotban megsüketült zongorahangolók, akik pontosan tudják, hogy egy hamis félhang
feljavításához, a hang tiszta, nosztalgikus karakterének megtalálásához a zongora belsejében hová kell nyúlniuk, de ők maguk ezt a hangot már nem hallják. Amivel azt akarom mondani: valójában akkor sem néznek ránk a való életben, ha ránk néznek. De a mi tekintetünk apró hazugságát gyorsabban dekódolják, mint amennyi idő alatt lecsap a légyfogó. néző A legfontosabb ember a színházban. Miatta van az egész. Ha nem miatta van, rossz a színház, pancserek, akik csinálják. Persze egyáltalán nem mindegy, hogy a nézőt minek nézik, minek akarják látni a színházcsinálók. A rossz színház romlott embernek látja a nézőt − magából indul ki –, kapásból álszentnek, olyasvalakinek, aki semminek a megrázó valóságára nem kíváncsi, még a színházi előadásra se. Pusztán azért jár ide, hogy mint mondani szokás, kikapcsolódjék. Meg akarja nézni a színésznők bokáját, meg amit azok még hajlandóak neki megmutatni − de az isten szerelmére, azért csak ízlésesen! –, és a szünetben, a foyer-ben találkozni akar minél több üzletfelével, hogy azok lássák: már megengedheti magának, hogy Cartier nyakéket ajándékozzon a feleségének. A jó színház ellenben annyira őrült, hogy csodálatosan tiszta szívű kamasznak hiszi a nézőt, aki kétségbe van esve önmaga és a világ állapotán, ám tart maga felől annyit, hogy ezt ne hagyja annyiban. Aki azért jár színházba, hogy hasonlóan érző és gondolkodó emberek közt legyen, keresi azok közösségét, akiknek még vannak érzései e világgal kapcsolatban, és nem óhajtják elhazudni félelmeiket. Akik a valóságot vérfagyasztó komédiának és emberhez méltó tragédiának képesek látni. A jó nézőt nem lehet cinikus, összekacsingatós disznóságokkal lekenyerezni. Ő az egészet akarja. Ha úgy alakul, évekig nem teszi be a lábát elzüllött színházába − amíg az észhez nem tér és nem a lehetetlent akarja ismét. A néző a kor emberi színvonala. nézőtér Kényelmes nézőtér a földszinten a színpad felé erősen lejt, hogy mindenki lásson. Ugyanakkor a színpad elég széles ahhoz, hogy az utolsó sorból is, és az erkélyről is tökéletesen látni lehessen a mélyét. Jó az akusztikája, mert az egész épület rendkívül gondosan lett megtervezve és felépítve. Ideális nézőtéren nem is tudni, van-e légkondicionálás, mert egyszerűen csak jó a levegő, a néző huzatot sehol nem érez. Süppedő szőnyeg védi a padlót, és nem szűkek a zsöllyék ülései, nem egymás oldalában kénytelenek a nézők a könyöküket pihentetni, mint például az egyébként csodálatos Zeneakadémián. A kifogástalan nézőtéri akusztika a színpadról jövő hangokat
felerősíti, a nézőtéren születetteket elnyeli. Vannak kifogástalan nézőterek is. Nem idehaza. nézőtéri büfé Idehaza sehol nincs jó büfé. (A színészbüfé, az egy más eset, neve: a társalgó étterme, ha nem érdemli meg, kantin.) Valaha elegáns étterem volt. Konyhája volt, a nagyszünetben kaviáros vacsorát szolgáltak fel, és előadás után órákig pezsgőzhetett a mulatni vágyó polgár. Ma már a nézők számára fenntartott büfében a száraz pogácsa is ritka tünemény. A meleg leves abszurdum, és szinte sehol nem lehet leülni egy pillanatra, hogy ne a kezéből egyen-igyon a polgár. E tájon körülbelül annyit romlott a színház ethosza az elmúlt száz évben, mint amennyit az étterme. Ha itthon volna jó büfé, a következőképpen írnék róla: A büfé délután öttől nyitva van, az okosabb nézők idejárnak vacsorázni. Jóízű egytálételek, levesek, tészták kaphatók itt, kaviáros tálak, pohárka jégbehűtött pezsgőkkel, és/vagy friss édes sütemények, viszonylag olcsón. Egy-egy híres környékbeli étterem üzemelteti e büféket, hogy a nézőket becsalogassa magához, színház után. Jegyvásárláskor mái-asztalok rendelhetők. Mindez ma Magyarországon nincs. nyári színház Nyári színházat csinálni finom dolog ám! Szabadtéren természetesen, különben semmi értelme. Hűvös esti szellőtől susogó fák alatt, mégis a reflektorok meleget is adó fénykörében próbálni, valami könnyű zenés bolondságot pompás mulatság. Ilyennek álmodom: Az ideális nyári színház négy hét próbaidővel dolgozik, lehetőleg egy örökké hullámzó tó partján, vagy egy erdőben, olyanban, amiben nincsenek ám kullancsok, se szúnyogok, vagy ha mégis, ők is szeretik a színházat, és nem csipdesik a színészeket: csendes áhítattal (nem zümmögve) figyelik a próbákat. A színészek már nyár elején leköltözhetnek a tetthelyre, ahol a Könnyű Zenés Bolondság színre kerül. Jól szellőző faházakban laknak, ki-ki a párjával. A szomszéd falu színházkedvelő polgármestere jóvoltából a reggelit is a házuk előtti farönkre szervírozzák, frissen fejt tejet, sült tojást, kolbászt, parasztcipót. Ébredés után a közeli patakban megmosakodhatnak. Délelőtt 11-kor kezdődik a próba, délután 3 óráig tart, mert a frissen ácsolt színpad addig van árnyékban. Ilyesféle dialógokat kell próbálniuk, tucatjával:
− Felséges császárnő, a princessza csacsifogata megjött! − Köszönöm, marsall. Akkor vezesse ide! De az orránál fogva… − A csacsit? − Dehogy. A princesszát! 3-kor ebéd a közeli Turistaszálló kerthelyiségében. Utána alkonyatig szabad ám a színész: alhat, szerepet tanulhat, kimoshatja a zokniját. Meleg estebédet tálalnak neki, falusi gulyást, vagy helyi zöldségekből főzött lecsót, utána tán még egy kis csörögefánkot is. 7-8 tájt kezdődik a második próba, a már említett, szépen susogó fák alatt. Aki napközben leégett a napon, kivételesen tejföllel bekent testtel is színpadra léphet, mivelhogy hasonlóképp felégve a Rendező úr is félmeztelenül ül odalent a nézőtéren, rákvörösen a széles karimájú szalmakalap alatt, magányos éccakai dorbézolástól dagadt szemhéjakkal… És egyszer, éjszaka tizenegy tájt valami történik, amitől jó lesz az előadás. Ki érti? Kitűnően szólal meg a helyi erőkkel kipótolt zenekar, isteni csoda, megtáltosodnak a napszúrástól fejfájósan tántorgó színészek is, egymásra licitálnak a tehetségek, hajnali fél kettőre megszületik az előadás évek múltával majd legendás poénja, „mikor az a marha Szépvölgyi Iza, mint francia nevelőnő, magára döntötte a kanapét a kezdő bonvivánnal együtt és ugyanakkor kipattant és magasba szökellt a színpadi napernyő!” Az előadás legkevesebb négyszer, legföljebb tizenkétszer látható. Filmfelvétel nem készül róla, színházi lexikonokba nem kerül. A néző azonban, aki véletlenül eljön, mert arrafelé nyaral, és annyit nevet, hogy a végén már szúr az oldala és kicsordul a könnye: a darab nagy számát nem felejti el, amíg él, énekelgeti magában a buta szöveget egy életen át, noha azt se tudja, miért: Rezső, te Rezső! Jobb vagy, mint a rezsó, Szívemben már kiégett a biztosíték! nyílt színi taps A néző egyszer csak beletapsol az előadásba, bele a színész szövegébe, annyira tetszik neki, amit lát. Egy darabig nem is lehet folytatni. Ez a taps váratlan, nincs előre megtervezve, nem udvariasságból születik: a legnagyobb nézői elragadtatás jele. A néző már nem bír magával, ezért valamiképpen, ha kell, akár az előadást megszakítva jelezni óhajtja: tisztában van a színésznek vagy a rendezőnek imént megvillant zsenialitásával, hálás érte. Ezt a tapsot nem lehet hazudni. A magányosan kezdeményezett nyílt színi tapsok elhalnak. Csak az egész
nézőtér akarhatja spontán, egyik pillanatról a másikra, egységesen ahhoz, hogy megakassza az előadást. Ámulatra méltóan intim pillanat ez a színházban. Gyors, szerelmes párbeszéd zajlik le a nézőtér és a színpad között. A néző kezdeményezi, ő szól ki a szerepéből. Azt mondja a színésznek vagy az előadásnak: „Hát ez fantasztikus! Honnan tudtad, hogy akarom?” A szerelmes asszony nyög fel így, csók közben is elfojthatatlanul. És a színész, ha tisztességes, nem köszöni meg a tapsot, hanem amint lehet, folytatja az előadást. Csókol tovább. O Mikor a nyelv elhallgat, megszólal a muzsika. E. T. A. Hoffmann okos színész Ha a színész okos − hogy ez miben áll, arról később –, semmi baj. Annál jobb nincs. Hanem megesik, hogy a színész okos ember, éles eszű, intelligens, gondolkodó típus − mégis, éppen e jó tulajdonságai akadályozzák a szerepformálásban. Hamlet nem lett volna jó színész. Rendezőnek született. Mindent ért, elemez, kimond, utánagondol, kételkedik, töpreng, sokat haboz. Elodázza a tettet. Elméleteket gyárt, kakecol. Az okos színész ritka madár a színházban, de ha felbukkan, a legnagyobb szerepek méltó gazdája tűnik fel vele, kire egy színháznak az új korszakát lehet alapozni, százszor inkább rá, mint egy új nagy rendezőre, aki szintén kell, de egyedül kevés lenne: nagy előadáshoz az okos színész fontosabb. (Ha egy rendező nem okos, nem rendező.) De okos színész nélkül nemigen születhet korszakos jelentőségű előadás. Mindenféle teória született ellensége ő: mindent felfog, minden gondolatot átér, de nem csak átér, nem egyszerűen a gógyijával dolgozik a szerepen, hanem a szívébe lecsúszott eszével is mindent átérez és átél. Tudja mindazt, amit a rendező, ám nem szívesen foglalkozik rendezői dolgokkal, a maga dolgával van elfoglalva. A többi szereppel való kapcsolata kiépítése érdekli főként, hogy a darabban mikor milyen kölcsönhatásba kerül a többi figurával. A műre vonatkozó gondolatait egyre-másra különböző játékötletek, új és új színpadi cselekvések formájában fogalmazza meg. Munkáját olyasformán élvezi, mint a jó sakkozó a bonyolult
játszmaállásokat. Mivel az okos színész gyakorlatilag ugyanazokra a kérdésekre keresi a választ a saját szerepe vonatkozásában, mint amit rendezője a darab egészét illetően − mi az ő színpadi cselekvéseinek célja? milyen akadályok állnak e célok útjában? milyen taktikát válasszon a leküzdésükre? –, ellentétben az ostoba színésszel, ki riválisának véli a rendezőjét, ő hálás. Szakmai értelemben a legközelibb barátjának tekinti a rendezőt, különösen azért, mert bárha ugyanazt tudja a szerepről, mint ő, mégse akarja elvenni tőle, hajlandó lekuporodva őt nézni, türelmesen figyelmeztetni, ha szükséges. Egy okos színésznek semmit sem kell elmagyarázni. Épp fordítva, olyan sok minden jut eszébe egyszerre, hogy abban kell csak segíteni neki, hogy a próbán végzett játék közben azon gondolkodjék, amin kell és érdemes; ne törje a fejét olyasmin, ami elsodorja konkrét feladatainak megoldásától. Az okos színész kivétel, aki erősíti a szabályt. A társulatok jobbára közepes színészekből tevődnek össze, akiket egy élet munkájával szép előadások alázatos közreműködőivé nevel a rendező. S viszont − türelmes szakemberré teszik rendezőiket ők. De a korszakokat mégsem ők, hanem a kivételesen okos és nagy színészek munkássága fémjelzi. A színpadi remekművek alakjai egy-egy nemzedék számára bennük öltenek testet. Híresen okos, nagy magyar színészek: Bajor Gizi, Ruttkai Éva, Gábor Miklós, Bessenyei Ferenc. (Utóbbi az életben borotvaeszét hangosságával, rusztikus erejével szemérmesen leplezni igyekezett, de tehetségesebb kollégáit ezzel nem tévesztette meg.) okoskodó színész Nem egészen azonos a rosszul okos színésszel. Ez utóbbi okos ember, okos értelmiségi, okos férj, okos atya − de balszerencséjére a szerepei átlelkesítéséhez érzéketlen. Rengeteget okoskodik, amikor próbál, de főként titokban, odahaza gyárt elméleteket. A színpadon azt játssza, hogy játszik. Mindent tud a szerepről, azt is tudja, amit nem volna szükséges, aminek tudása akadályozza színpadi létezése megszervezésében. Azt is tudja, milyen rossz lett végül a szerepben, bár rengeteget tudott róla, és önmagáról is. Még azt is, hogy rossz lesz. Szerencsétlen história. A nem okos, hanem okoskodó színész más eset. Kevésbé sajnálatos, viszont ezerszer idegesítőbb: állandóan beszél, próba közben is, tanácsokat ad, spekulál, teóriái vannak a figuráról, térdig gázol jobbnál jobbnak tűnő ötletekben. Főképpen saját magát akadályozza a munkában. Többet beszél, mint amennyit próbál. Fél, fél, fél.
És a végén megbukik. Kivétel nélkül mindig. Nála csak az okoskodó, vagyis a buta rendező idegesítőbb. Azt szereti a rendezésben, amit a jó rendezők a legkevésbé: a körülményeket, hogy most ő rendez, és hogy hol. Semmit nem ad ki a kezéből, de képtelen másokat eredményesen irányítani. Magát sem tudja. Ül, mint egy zsák, de mindenről véleménye van. Puffog. Bennem, mint a buta színész is, részvétet kelt. Nem szabad kimutatnom, mert akkor meggyűlöl miatta. olcsó színház Nem összetévesztendő az ócskával. A jó színház lényegileg olcsó. A költséges színházi előadás is fenomenális lehet, különösen egy revü, de mikor a színpadi hatás kevés eszköz tehetséges alkalmazása révén áll elő, a néző azért boldogabb. Így az egész varázslatosabb. Az olcsó jelzőnek van pejoratív értelme is, ám a teatralitás (színszerűség) olcsóságának megítélésekor nem szabad elfelejteni, hogy a színész a testével játszik. A színház közönségnek játszik: a testiről, az érzékiről, az esendően emberiről közli azt, ami annak a tragédiája vagy a komédiája. Közönséges műfaj, de akkor sem szabad olcsónak lennie, ha az. ordenáré A közönségeshez, vagyis színházba valóhoz látszólag hasonló, valójában tartalmában és hatásában azzal ellentétes disznólkodás. Hogy valami hatásos, jó durva komédiázás-e, vagy ordenáré, a néző onnan tudhatja, hogy színház után, ha ordenáré és nem nyers (copyright Peter Brook) színházi élményben volt része, valahogy rosszkedve támad. A nyers színház élményét felszabadultság, lelki feloldozódás követi, az ordenáré mutatványt sivár hangulat. És nem csak a nézőben, a színészben is. ordít Nagy befogadóképességű színházban a színész, aki elsajátította a mesterségét, akkor is hangosan beszél, mikor halkan − hogy a csudába hallanák különben a huszonnyolcadik sorból, mit suttog Júliájának épp? –, de mégsem ordít, hacsak a szerepe nem követeli. Ám az se ordítás − annak égi mása. A túl hangos színész valamit rosszul csinál. Nem csak a színpadon, mindenütt. Van érthető színházi beszéd, és létezik − de még mennyire! − folyamatos ordibálás is. Bátor emberek azt mondják: a színpadi beszéd minősége jellem kérdése is,
nem csak a színész tehetségének és beszédtechnikai tudásának a függvénye. Kényes téma. Mindenesetre, ha ön úgy érzi, hogy egy színész csak óbégat, és az illető már elmúlt harmincéves − eztán ne bízzon rá pénzt, ne adja hozzá a lányát, és ne menjen vele nyaralni. orgánum A színész hangja és hangszíne. Gorkij Éjjeli menedékhelyének leépült színésze, az alkoholista juthat eszébe a színházat szeretőknek e szóról. Ő kesereg orgánuma vesztén, ám olykor e szót összetéveszti egy másik, az emberi szervezet egészére, sőt, a műre mint olyanra vonatkozó latin kifejezéssel: az organonnal. Korunkban ezt a hangmérnök is megteszi. Mind több színház és lemezgyár vélekedik úgy: a digitális hangtechnika lehetőségeinek korában nem érdekes, kinek milyen a hangja, a természetes hangszíne. Ezzel tanújelét adják annak, hogy fogalmuk sincs a színpadi hatás természetéről. Ahogy a szőranya szeretete gyermeke iránt kevésbé hatásos a valóságos édesanya szereteténél, noha tapintásra persze talán még finomabb is, úgy a nem testi szervek útján képzett emberi hang is, a természeteshez képest blöff. A mikroport (tűmikrofon) használata elharapódzott a zenés színpadokon, mivel, mint mondani szokás, mindjárt jobban szól. Csupán az a kérdés, kicsoda. Az emberi hang az emberből jön, ellenben például Cher, a popsztár művileg kikevert új hangja komputerzörej. És nem csak arról van szó, hogy jó fülű ember rögtön hallja: jé, most nem a művésznő, hanem a masina dalol. Ez még nem volna akkora baj: a verkli is hangszer. De az emberi hang nem egy tárgy hangja. Ha nem ember énekel − szól a közönséghez valaki egyáltalán? orientáció Tájékozódás, érdeklődési kör, latin eredetű. Szokták mondani, hogy a művésznek (valójában minden embernek) helyesen kell orientálódnia ahhoz, hogy jó irányban keresse sorsa csillagát. Az orientáció akkor érvényes, ha szellemi (és nem pénzügyi) orientációt jelent. Meg kell tudni, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, és mi történik körülöttünk. Ez nem olyan egyszerű. Orientáció az archaikus hagyományban lelhető fel. Ezen belül minden orientáció jó, amennyiben a világosság felé orientál. A színész, aki (mondjuk Kerényi Károly munkásságából) nem ismeri jól a
görög mitológiát és benne a dionüszoszi világot, amely mesterségének spirituális forrása, a munkája során érintett szellemi-lelki szférák játékszerévé válhat. Napjaink színháza jórészt kis közösségek, kultikus szekták, a színház mint terápia irányában orientálódik; egyre több a színész, egyre kevesebb a valódi néző. Ez sem fog örökké tartani. orr A nagy orr, a közhittel ellentétben, még a színésznőknek is segít abban, hogy arcukat a közönség megjegyezze. Úgy is mondható: a heftis színész vagy színésznő jelentős maszkkal született. A szem elvarázsolhat, de az orrnak hiszünk. A szem a lélekben hirdetett dolgokról beszél, az orr pedig arról, amit a színész titkol. Az orr öltöztet. Bruce Willist akármilyen jóképű, a mopszliorra nem engedi romantikus szerelmi históriákba. Walter Matthau karrierje a nagypapásan húsos orr iránti atavisztikus emberi rokonszenvnek sokat köszönhet, Gerard Depardieau-é ugyancsak. Nicole Kidman-nek múltkorjában, egy filmszerepben fel kellett tenni egy nagy orrot, hogy kiderüljön, érdekes nő. (A Cyrano nem véletlenül színészi jutalomjáték.) A szabálytalan orr − persze más. A túlságosan pisze vagy tűhegyes orrú színész, színésznő ritkán csinál karriert. Az operált orr meg úgy néz ki, mint Michael Jacksoné. osztálytárs Akik a Színház- és Filmművészeti Főiskolán (ma Egyetemen) egy osztályba jártak, azoknak egy életre összekapcsolódott a sorsuk. Nem szerethetik egymást annyira, hogy ne utálnák, és fordítva, nem utálhatják egymást oly nagyon, hogy ne szeressék is. A közös katonáskodás élményével határos trauma ez. Az osztály, ha megérdemli a nevét, a társak lelkében egy életen át Az Osztály marad. Ami ott történik, nagyon is meghatározza mindannyiuk jövőjét, ízlését, neurózisainak, de a szakmai erényeinek karakterét is. Nagyszerű, ám kiheverhetetlen élmény. Ö, Ő Örökké színházat játszunk, akkor is, amikor igazán leszúrnak bennünket. Georg Büchner öltöző
A legtöbb színházban csupán a főszerepeket játszóknak van öltözőjük, kettőnek-háromnak egy közös, ezt hívják a nagy lágerhagyományokkal bíró Kelet-Európában külön öltözőnek. A többi még kényelmetlenebbül, négyesével-hatosával vetkezik, a statisztériának olykor huszadmagában kell felvackolódnia, tisztálkodni és jelmezt ölteni. A színházakban kevés a tusoló; jó, ha egy négyszemélyes öltözőre jut egy-két tushely, egy tömegöltözőre pedig három. Nem hibátlan tükrök, zárhatatlan szekrények, rozoga asztalok, székek között igyekszik alkotásra alkalmas állapotba hozni magát a színész − nálunk csupán? Vagy másutt is? Olykor van még egy kopott díványa is a vezető színésznek, amire leheveredhet. Ez a legtöbb. Lehet, hogy maguk a színészek akarják így? Szemérem és alázat működik bennük? Végül is, ha akarnák, behozhatnák otthonról a saját kerevetüket, és egy valamivel kényelmesebb szekrényt. Nem teszik. A legtöbb színész színpadra lépés előtt bujkál, tán még maga elől is. Kissé alvajárás-szerű készülődésükön kívül nem hajlandóak mással foglalkozni. Ha ilyenkor bárki zavarni meri őket, határozottan nyűgössé válnak. Az öltöző a hegyi barlangjuk, ahol meghúzzák magukat. Megjelölt és kiválasztott, kitüntetett hely ez, félig-meddig titkos is: csak a színész és legközelebbi bizalmasai számára ismerhető. Egy igazi öltözőnek fátuma van, kultikus, babonás jegyei… Olvasó − semmi dolgod itt! öltöztető A színész szolgája, ruhatárosa, inasa, mindenese. Komoly rang. Csak jelentős színészek kapnak állandó öltöztetőt, a többieknek csak odakészítik az asztalára, székére, amit előadás előtt és közben majd fel kell venniük. De a nagy színésznek szolgája van. Mi a dolga? Kivasalni a jelmezét. Eltenni a civil ruháját. Úgy vigyáz a színész minden holmijára, beleértve a játékkedvét is, akár a szeme fényére. Felvarrja a lehullt gombot. Kitakarít. Vacsorát hozat. Amit szabad neki ilyenkor, elvégzi, de amire külön megkérte a gazdája, azt mondhatatlan gonddal végzi el. Jobban ismeri a színészt, mint az önmagát. Az öltöztető a színész árnyéka. ömlengés Sehol a világon nem hangzik el belőle annyi, mint a színházban. Ez részben érthető: nem mérhető, pontozásos sportágról van szó. A színésznek nap mint
nap rengeteg pofont kell lenyelnie. Az önmagával és szakmai környezetével vívott állandó harc egyre-másra padlóra küldi, így a biztatás minden mennyiségben elkel. De egy jó színész sem a pofonokat, sem a játéka nyomán termő bókokat, ömlengéseket nem veszi túl komolyan. Vitamintablettának használja őket, amit bekap, de fél órán belül kiizzad magából. Ezért is van szüksége a következőre ugyanúgy. öncélú színház A legjobb fajta előadás. Nem akar mást, mint színház lenni. Ezt kizárólag színházi eszközökkel óhajtja elérni, nem a témával, nem sztár szerződtetésével, nem is heteroszexuális vagy homoerotikus aktusok színpadra vitelével, imával vagy nemzeti dalcsokrokkal, sem cirkuszi állatok és lakodalmas rock alkalmazásával, vagy kanálhajlító géniuszok szerződtetésével. Az öncélú színház emberábrázolással, színpadi igazsággal, valóságos jelenléttel dolgozik. Helyszíne nem egy virtuális show lakókonténere, hanem megvilágított üres tér, amelybe meghökkentő könnyedséggel színészek lépnek és − világot teremtenek. önfeledt versus önkívület Az önfeledt színész különleges állapotban van. Nem kell magáról tudomást vennie, hogy pontosan azt tegye, amit eltervezett. Aki önfeledten játszik, felszabadult. Ez ihletett színészi állapot, de ellentétes az önkívülettel vagy extázissal, jóllehet hasonlít hozzá. Azonban míg az extázis megszabadít, vagyis megfoszt egónk uralmától (szemlélet kérdése, miként ítéljük meg), miáltal kívül helyez önmagunkon, a színpadi színésznek nem szabad kívül kerülnie önmagán, mert akkor nem tud játszani. A sámán nem is színházat játszik: lelke, dobja hangján csüngve, mintha csak a lova hátán ülne, alsó és felső világokba utazik. Az önfeledt színész ezzel szemben nem utazik sehova, tudatosan bemutat, ennek okából kölcsönhatásba lép a többi szereppel; színpadi életet él. A néző sem utazik sehová, mikor színházat lát, még a lelke sem, de a színész játékát − racionálisan és vegetatíve is − megéli. Mondhatni: végigmeditálja. Földön marad mennyet szemlélve is. Mennyei élvezettel szemléli a földet. önimádat A jó színész zord bírája önmagának: önimádatának része az önmaga feletti ítélkezés megvesztegethetetlen szigorúsága. De azt is tudja, ha ő nem szereti eléggé magát − vagyis annyira, amennyire kell –, mások aligha fogják
megtenni helyette. A színésznek erősen hinnie kell magában; meg kell tudnia bocsátania naponta kiújuló hibáit, különben nem lesz képes színpadra lépni, vagy nem lesz érdemes. Ugyanis azt érzi meg benne a közönség, ami legbenső önmaga. önkéntelen színház Olyan jelenet az életben, melyet mások is látnak, akarva-akaratlan. Mindannyiunkkal előfordul. Pillanatok a metrón, a buszon, a nyílt utcán, a bíróságon, a váróteremben… Az önkéntelen színház színészei nem is veszik észre, hogy színpadon vannak, nézik őket. Voltaképp önmagunk reprezentációja minden önkéntelen színház. Az élet színházában lépünk fel, víg, bár inkább nehéz életszerepekben, feszült helyzetek sorában. Hogyan lehet ez? Az emberi psziché felépítése az oka, és az én sajátos szerkezete. Az ember külső, maszkszerű énjével, a pcrsonájával nem azonos egészen. Úgy képviseli, mint színész a szerepét. A pápa a pápa szerepét alakítja a tőle telhető legnagyobb alázattal, a koldus a koldusét, különben egy fillért sem kap. K. M. Író nem én vagyok, hanem a personám. Mélyünkben kortalan lélek ül, pszichénk magja, Jung szerint az Örökkévaló. Ő ad engedélyt az énnek, hogy a personát felvegye és játssza a figurát, melyet a publicitás, a társadalom legitimnek, kapcsolatképesnek tekint. Persona: latin szó, szócsövet jelent, a klasszikus ógörög színház stadionjaiban a korabeli, akusztikus megafont nevezték így, melyet a színészek a szájuk elé tartva beszéltek, hogy a hatalmas nézőtéren jól hallhatók legyenek. Az analitikus pszichológia nem véletlenül választotta az Én legkülső rétegének nevéül; a nyilvánosság számára tolmácsolja emberi valónkat. A Legbelső Én, a Self (Jung) pedig nézi, mintha egy színházban ülne, mi történik. Ő bennünk a Néző, ez a hatalmas úr. Az önkéntelen színház a csecsemők fejlődésére döntő hatással van. Először is magatartást tanulunk ettől a színháztól, hálás, isteni szerepeket éppúgy tanulunk, mint pocsékokat. Később az életszerepek bonyolódnak. Nem mindegy, szüleink mennyire átélésre hajlamos, őszinte „színészek”, és az sem, mi mindent játszanak és mi okból. Nem utolsósorban nem mindegy: szeretnek-e játszani? Akinek van érzéke hozzá, hogy erre az önkéntelen színházra gyermekkorában felfigyeljen, játékosan reflektáljon, és a legfeltűnőbb szerepeket szorgalmasan utánozni próbálja akkor is, ha az élet közvetlenül erre nem kényszeríti, abból író, rendező vagy színész lehet később. De ha mégsem lesz, az átlagnál jobban fogja érteni (és érezni) a metróban
dolgozó jegy ellenőrök tragikomédiájának rikító színháziasságát, vagy a bolti vásárlások egyperces drámáit, a telefonbeszélgetések futó szerepjátékait, az egyetemi vizsgák perverz, szadomazochista bohózatait. Telistele az életünk színházzal. önkény Rendezői. (Színészi, színházi nincs − az maga a bukás.) Más szócikkekből fény derül arra, hogy a jó színház államformája szükségképpen nem demokratikus. Korlátlan hatalmú vezető kell hozzá, aki persze legyen zseni, ha egy mód van rá. De ha nem az, akkor sem szabad befolyásolható embernek lennie, különben nem tud rendet tartani, még kevésbé képes a művészi alkotás számára szükséges atmoszférát megteremteni. A korszakalkotó színházi vezetők kivétel nélkül mind „diktátorok” voltak: Dionüszosz türannoszai. Mikor viszont egy rendező önkényeskedik − és ez akkor fordul elő, ha valaki feleslegesen gyötri színészeit, oda nem illő dolgokat erőltet, hajuknál fogva előráncigált ötleteihez körömszakadtig ragaszkodik –, csupán a feladatra alkalmatlanságát bizonyítja. önkritika Az önimádat kiegészítő tartozéka. Színésznek az a legnehezebb, hogy soha ne essen át a ló túlsó oldalára, sem túl sokat, se túl keveset ne tartson önmaga felől, folyamatosan józanul értékelje magát, anélkül, hogy esendő valóját a mennyekig emelné, vagy a pokolra vetné. A jó színházi ember olyan, mint a kötelességtudó katonatiszt: azt teszi − de azt feltétlenül megteszi –, amit a soron következő pillanat követel. Önkritikája, mint önimádata is, arra szolgál csupán, hogy holnap is legyen nap. Legyen hozzá kedve, legyen előadás. Játszani kötelező. önző A színészt a hozzá nem értők gondolják reménytelenül önzőnek, a hozzáértők tudják: a színpadi játék csak a résztvevők teljes egymásrautaltságának kockázatos erőterében valósul meg, a személyes önzés a közös mutatványt előbb-utóbb megbuktatja. Színpadon egymás sikeréért érdemes csak önzőnek lenni. A jó színész önzése paradoxon: a másikra vigyáz vele, ahogy amaz meg rá, a sajátjával. S akárhogy is: a jelenet lesz jobb. őrjöngés
A spontán őrjöngéstől, ami az elragadtatott nézőseregből az átérzett színházi pillanat közösségi eufóriájában tör föl, élesen megkülönböztetendő a műőrjöngés: bizonyos sikolyoktól, füttyöktől, labdarúgó-stadionokból hozott artikulálatlan szurkoló-hörgésektől visszhangzó alakoskodás, amit a bemutatóra szervezett rokonok és ismerősök csapatai a színészek meghajlásakor adnak elő. Ebben nincs valódi nézői öröm, csak ricsaj: nem túl szerény javaslat ez a fogadtatásra. Igazi őrjöngést magam kétszer tapasztaltam színházban: Gábor Miklós régi Madách színházbéli Hamlet-alakítása és Latinovits Zoltán Cipolla varázslója nyomán, a Mario és a varázsló régi Thalia színházi előadásán. A színházhoz az őrjöngés is hozzátartozik: az antik hagyomány görögül mainasoknak (szabad fordításban: mániásoknak) mondja a Dionüszosz isten zenéjétől és táncától megittasodott, és az Ő keresésére a ligetekbe futó asszonyokat, a fékeveszett bacchánsnőket. Rosszul tiszteli Dionüszoszt, aki elveszti a fejét, vagyis berúg, vagyis kirúg a hámból; züllik, ripacskodik, dacol az istenekkel. Az az ember a vesztébe rohan, és büntetésül a Mámor és a Mérték istene (istene még sok minden másnak is:) elveszi az eszét. A színházi előadás úgy is leírható, mint tiszteletadás a Mámornak és a Mértéknek. öröm a színházban Vannak komor színházépületek, nagy fegyelemmel dolgozó tagokkal, zökkenőmentesen nyikorgó munka és előadásfolyam − de ha nincs öröm benne, akkor az egész hiábavaló. A színházi öröm: atmoszféra. A játék mámoráé. Hogy ez jelen van, megjött, onnan lehet tudni, hogy a próbafázisát élő darab bizonyos mondatai társulaton belül szállóigékké lesznek, ugratások, tréfák alapanyagai. A jegyszedők, sőt a díszítők is lesik a próbákat. Ahol öröm honol, ott nem sokat számít, mikor ér majd véget a próba, ott élénk viták folynak a színészek között arról, hogy ki jó már a szerepében, és a többi hogyan lehetne még jobb, vagy mit kéne kipróbálni a legközelebbi próbán, mire kéne megfűzni a rendezőt. Fantasztikus fogyások és hízások esnek meg, jókedvű az ügyelő, futkos a béna, meggyógyul a haldokló. Ahogyan közeledik a bemutató, már szinte az épület is remeg, a levegő vibrál… őrület Ábrázolása hálás téma a színésznek, csakhogy ingoványos terület is egyszersmind. Mikor remekíró formálja meg drámában a tébolyt, remekmű is kisülhet a dologból, de ha közepes, könnyen giccsbe fordulhat az egész. Én
még úgy tanultam rendezőszakon, hogy a részeg, bolond ember utánzását nem tekintjük a színművészet tárgykörébe tartozónak, mert túl egyszerű, lehet bármilyen, és ha bárhogy jó, csak ripacskodás. Egy élet tanított meg azután kételkedni ezekben a megállapításokban. Attól függ, ki miért vetemedik az őrület vagy mély ittasság ábrázolására. Annyi biztos, hogy az őrült színész nem színész, hanem őrült. De már az őrült drámaíró művei (például Ghelderode-éi), épeszű színház tolmácsolásában művészi alkotásoknak bizonyulhatnak. ősbölény Elrongyolt idegzetű, megfáradt, de rátarti, holott szövegtudásra már nehezen vagy egyáltalán nem kényszeríthető, tekintélyes férfi színészre mondják a kollégái, ha még tisztelik. A közönség még szereti, partnerei azonban irtózattal vegyes félelemmel tekintenek rá. Súgóból produkciónként hármat is elfogyaszt, és ha teheti, a rendezők és a fiatalabb kollégák között is jókora pusztítást visz végbe. Ha az amúgy csak magával barátkozó ősbölény mindehhez még politizál is, óvatlanul beleártja magát a kultúrpolitikai harcokba, ami öregkori színészbetegség különben, akkor könnyen ön- és közveszélyessé válhat. Ám ha a közéleti szerepléstől képes megkímélni tehetsége tisztelőit és magát, tündéri aggastyán, akivel öröm és megtiszteltetés együtt játszani: puszta jelenlétével is megihleti, jobb játékra ösztönzi a partnereit. Az ősbölény mindent tud, csak azt nem, hogy viselje el a teste, valaha fényes emlékezőtehetsége kopását, árulásait. Attól retteg, hogy már nem olyan jó színész, mint azelőtt, játékának nincs elsöprő ereje… De van. Az öreg bölény indokolatlanul szigorú magához, ahogy másokhoz is az. Fokozott odafigyelést igénylő, kényes fajta. Önmagától kell megvédeni, mielőtt felsebzetten, haragjában, hogy már nem a régi, mindenkit megtaposna, aki a közelébe kerül. összemond, összeolvas Szerepet, darabot, szöveget. A színészek, szereptanulás vagy a szöveg felidézése céljából a próba elején vagy előadás előtt összegyűlnek, hogy súgó segítségével, vagy nélküle, színjátszásra a legkevésbé sem törekedve elmondják a szerepeik pontos szövegét. Ez az összemondás. Ha ugyanezt példánnyal a kézben teszik, összeolvasásról beszélünk. Ez biztosan megtörténik az olvasópróbát követő visszaolvasó próbán. Itt már nem az író vagy a rendező, hanem maguk a színészek olvassák a dialógokat, miközben elvégzik a szükségesnek érzett javításokat is. Összeolvashatnak egy jelenetet annak színpadi próbája előtt is, hogy
meggyőződjenek róla, pontosan tanulták-e meg, nem hiányzik-e belőle valami, vagy a dialógtanulás legkésőbbi fázisaként, mikor a szereplők előadás előtt idézik fel, mondják össze a szerepeiket. összpróba Az előadás elejétől a végéig, nem közönségnek, végszükség esetén megállásokkal, de ha lehet, megállás nélkül. Az utolsó előtti próbaszakasz: az olvasópróba, és/vagy díszletállító próba, a rendelkező próbák, majd a részpróbák után következik az összpróbák időszaka. A magyarországi gyakorlatban hét-tíz, de ritka kivételektől eltekintve inkább csak hatheti időtartamra szűkülő próbafolyamatnak az ütemezési rendje a következő: • olvasópróbák − egy-két nap • rendelkezőpróbák − egy-két hét • részpróbák − három-négy hét • összpróbák − (külön az elkészült felvonások és egyszer-kétszer a darab részpróbáinak a végén, összesen:) egy hét • házi főpróba − kettő, 1-2 nap • nyilvános főpróba − kettő, 2 nap Örülhetünk, ha minden felvonásból vagy részből kettő és az egész előadásból egyetlen, megállás nélkül zajló összpróbára sor kerül. Az összpróba célja az eddig részleteiben elkészített produkció − vagy felvonás − rendezői megtekintése, színészi megtapasztalása, a későbbi előadás − vagy rész − üzemszerű működtetésének útjában álló akadályok felmérése, és − újabb részpróbák árán − leküzdése. Feszült, nehéz próbafázis: a hibák mind láthatóvá válnak. Semmi nem akar összepasszolni. A rendező destruktív késztetéseit felerősítheti, és a színészek hisztériáját is fellobbanthatja a bukás váratlanul fenyegető rémképe. A jelmezek és a díszletek szokatlansága különösen zavarja ilyenkor a színészi munkát. Mégis, rendszerint termékeny zavar ez. Az összpróba az utolsó alkalom annak a hibának az elkövetésére, amiből megszülethet a végleges előadás. ősz Színházban az ősz nem az elmúlást, hanem a kezdetet jelenti: a még friss erőt, a reményt, a munkalázat. Fáradt tavaszokon a színész egy fiatalosabb, frissebb, boldogabb őszért eped. őszintétlenség Az még nem hazugság, csak nem-nyílt, nem kitárulkozó viselkedés, amely nem törekszik a teljes igazság előadására, és kerüli az egyenes beszédet. A jó
színház belső világában rengeteg a tapintatos őszintétlenség, noha másfelől kétségtelen, hogy a színpadon meghökkentően kevés hazugság boldogul. Olykor emberségből őszintétlenek a színészek egymáshoz, még inkább a rendezők a színészekhez. Mi értelme lenne a napszemüveget lerángatni a vakról? Dicsérendő, hogy járni tud bot nélkül. P Tudod mi énnekem a pénz, Arany, ezüst, kincs-garmada? Mint bambuszon a hajnal harmata. Kobayashi Issa (Kosztolányi Dezső fordítása) pad A színház művészbejárója előtt, vagy annak környékén. A színészpad. A Vígszínház hátsó bejáratánál még ma is van. A leghíresebb padja a régi Nemzeti színészeinek volt, oda aztán tényleg csak a legnagyobbak ülhettek le. És leültek! Ültek már a múlt század elején lebontott, Astoria környéki legrégibb Nemzeti Színházunk bejárata előtti padocskán is olyan nagy színészek, mint Lendvay, Paulay Ede vagy Laborfalvi Róza, de üldögéltek a Nemzeti órájától nem messze, a Rákóczi út−József körút sarkán lebontott épület színészpadján is: Bajor Gizi, Somlay Artúr, Rózsahegyi Kálmán, Rátkai Márton. És még sokan. Primadonnák és a méltóságos urak, a nemzet színész papjai és alázatos szolgái, ücsörögtek büszkén, egymás mellett az egyszerű, esőverteszélkoptatta padon. S levették a kalapjukat a polgárok, amint elhaladtak előttük. páholy A páholy a barokk operakultúra találmánya. A legnagyobb uraknak építették, jó szemszöget biztosító, szeparált ülésekkel, melyben elegáns tükör is volt, és jobbféle fotelok, lábtartókkal, de kisebb, falba süllyesztett szekrénykék is, hátul kisebb garderób és tálalóasztal, hely a jégnek, pezsgőknek. Volt királyi páholy is − rendre az erkély középpáholy 1-2, szárnyoldali főhercegi páholyokkal, meg más gazdagoknak is, de lehettek földszinti oldalpáholyok is, eleinte a leggazdagabb polgároknak. Később a középpolgárság számára is elérhetővé lett ez a luxus, bár a huszadik századi világháborúkban jobbára ismét csak a fezőrök (spekulánsok) számára volt
megfizethető. A kommunizmusban csak Sztálin helye volt igazán drága. Ma nálunk is újra pénzbe kerül, de a kormánypolitikusoknak bizonyos színházakban ingyen jár. Szeretik is. Színházrajongónak a páholy első sort mégsem ajánlanám. Nem azért, mert luxus, az már rég tovatűnt belőle idehaza, hanem azért, mivel a páholynak belső élete van, és ez elvonja a figyelmünket az előadásról. paletta Újságírói közhely. Akár a festőknek, a színházi embereknek is van − és mi minden! − a palettáján, a szakmai palettáján, ugyebár, a színes vagy sokszínű kis palettáján… Marhaság. Ha ön ilyet olvas, biztos lehet benne, a kritikusnak semmi nem jutott az eszébe. pályatárs A pályatársat könnyebb elviselni, mint az osztálytársat. Többet merünk tanulni a problémáiból, mivel nem azonosítjuk magunkat ővele. Így világosabban látjuk erényeit is, nem csak a hibáit, balszerencséjének a jellegét, sikereinek hátulütőjét, ellenségének nemtelen tetteit, barátainak árulásait. Ki-ki jól teszi, ha időnként összetéveszti magát azzal a pályatársával, aki e célból először az eszébe ötlik, és úgy tűnődik el annak a sorsán, mintha a sajátja lenne. Eközben rádöbbenhet, hogy az miért tart ott, ahol tart, miért nem előrébb. És viszont: a magunk sorsán úgy tűnődjünk el, mintha nem a miénk volna, hanem az övé. Mi sikerült, mi nem. Önmagunk helyével jövünk így tisztába. pályázik Régi szó. A vándorszínészet, majd a dalitársulatok korában pályázni lehetett az egyes szerepkörökre, ámbár a társulat dívájának megtisztelő kegyeire is azután, noha másképp. Ma már csak színházakra pályáznak az ambiciózus és megfelelő kapcsolatokkal rendelkező színházi emberek. Összehordanak hetet-havat egy dolgozatban, noha úgyis a politika dönt. Az esélyesek képesek elhitetni boldog-boldogtalannal, olykor még saját magukkal is, hogy mindenhez értenek. Meg hogy lehet őket kezelni. Ez a törekvés tisztátalan és veszélyes. Aki önmagával békességben akar játszani, rendezni, élni − nem pályázik. pancser
Amatőr, dilettáns, pancser, kontár: szerintem ez a sorrend a hozzá nem értés grádicsain lefelé haladva. Az első kettőről és az utolsóról e könyvben már szóltam. A kontár azzal múlja alul a pancsert, hogy van képe úgy tenni, mintha szakember lenne, és eközben semmi lelkifurdalása nincs. A dilettánsok közt a kontár a pszichopata, aki nem ismer megbánást. Üzletemberlélek. Szentélye a kassza. A pancser (német szó) hozzá képest naiv, együgyű széltoló, aki úgy fürdőzik a művészetben, mint rinocérosz az illatszerboltban. Nincs szorongása amiatt, hogy fércműve élvezhetetlen, vagy instrukciói használhatatlanok, de nem a néző iránti közöny teszi részvétlenné: a pancsernek az „alkotás” eufóriája borítja ködbe az agyát. Lebeszélhetetlen arról, hogy ő „művész”. Nézőre nincs is szüksége. Még a pénz se kell neki. Csak egy kis lehetőség, úgymond. panel A kritikusi bikkfanyelv virága, de létező esetet jelöl. Nem csak lakótelepi lakásokat, de zsibbasztóan álmosító alakításokat, előadásokat is lehet előre gyártott elemekből, panelekből építeni. Ebben az esetben a színház, akár a sztálini építőipar is, nem alkot, hanem csak termel. A néző onnan jöhet rá, panelt kapott, hogy végig az az érzése, na, ezt az egészet már látta valahol. párok a világot jelentő deszkán A színészélet mitológiájának pozitív hősei. A színészek, akik összeházasodtak, mivel annyira szerették egymást és egymás művészetét, vagy éppenséggel nem is házasodtak össze, mivel annyira szerették egymást és egymás művészetét. De mindenki tudja, hogy ők együtt vannak, egymás hátának vetve a hátukat, jóban-rosszban, közösen vívják meg az élet nagy csatáit, satöbbi. Nézők imádják ezt a felállást, a párok gyermekei már kevésbé, mert a művészek bokros elfoglaltságaik miatt odahaza, anya- és apaszerepben elvétve lépnek fel. parodista Magyarhonban utánzóművészt jelöl, aki más színészeket, politikusokat vagy más híres embereket utánoz. Eredetileg az őszt is bravúros könnyedséggel utánozta, de még az angyalokat is. Manapság többnyire már csak pénzt keres, és a végén politikus lesz. pártoló tag Kedvenc vagy törzsszínháza anyagi támogatásának a néző által választható formája (már ahol). P. T. vállalja, hogy évente iksz számú jegyet, bérletet
biztosan megvesz. Cserébe a színház ott kedveskedik neki, ahol csak tud: műsorfüzet, amit csak ő kap, elővételi kedvezmények, találkozás a művészekkel és más bomba ajánlatok. A pártoló tag valóban polgár, nem csak mondja. Kezdi felfogni, hogy a színházat neki kell eltartania, ha nem akarja, hogy az a helytartó vagy az uzsorás udvartartásának része legyen. patetikus Pathosz ógörög szóból: szenvedélyteli (és szemléletükben: méltóságteljes) szenvedést jelent. Magyarul a színház világában pejoratív mellékjelentést nyert: tragikomikusan felduzzasztott, hamisan eltúlzott érzelmekkel dolgozó előadásmódot takar. Pedig a patetikus előadásmód a XIX. század második felének még érvényes, sikeres, nagy hatású színpadi beszédstílusa volt. Hiányzik a megrendítő erejű pátosz a magyar színházi előadásokból. Nincs színház, se színész, mely felemelné lelkünk. Haumann Péter a Szókratész védőbeszédét 1973-ban érzelmeskedéstől mentes, a szerepben megfogalmazódó gondolatok nyomán támadó pátosszal játszotta. Se azelőtt, se azóta − ő se, más se. pedagógus − színésztanár Nem minden jó színésztanár jó pedagógus. A színészetet úgy is lehet tanítani, hogy a metódusból többé-kevésbé hiányzik a pedagógiai módszerekre alapvetően jellemző didakszis. A színésztanár kérlelhetetlenül keménykezű mester, aki a növendékben felébreszti az alvó oroszlánt, voltaképp Dionüszoszt. A jó pedagógus apaként szereti és félti a tanítványt, kanalanként adagolja a tudást belé, és mindenfélére megtanítja, amivel túlélheti válságait a szakmában. A színésztanár nem feltétlenül a tanítványt szereti, csak a benne lakozó Többet: a Színészt, aki eleinte nem nyilvánul meg elég szabadon, elég hatékonyan. Dühvel nézi az ügyetlen tanítványt, noha megdöbbentő tisztelettel szól hozzá ugyanakkor. Tudja, amaz mit veszteget el. A színésztanár elve: amikor a színészből előrobban végre a Színész, az ő tanár-diák kapcsolatuk véget ér. Ami azután jön, a kollegialitás körébe tartozik, attól fogva ők egymás kollégái. A pedagógus kapcsolata a tanítványaival sosem ér véget, az ő számára egy színész sosem kész. Ádám Ottó és Pártos Géza az általam ismert két nagy színészpedagógus, míg Horvai István a csodálatos színésztanár. pénztár A néző ezt ismeri a színház belső világából, ennek alapján következtet a színház értékére. És nem téved sokat. Negyven év színházi tapasztalata
alapján állítom: Színház, mutasd a közönségpénztárad, és megmondom, milyen vagy. Minden számít: a pénztáros udvariassága, a fülkében való elhelyezkedése, az eligazító feliratok minősége és mennyisége, a potyajegyesek száma, a sorban álló nézők viselkedése, a pénztáros telefonnal tartott viszonya, a jegy külső megjelenése − a csicsás jegy gyanús − és persze a jegyek ára. Pontosabban: nem is az ára, hanem a hova ülni mennyibe kerüljön színházanként különböző elgondolása. Még inkább az, hogy akinek alig van pénze, és nem híres ember, bejuthat-e ebbe a színházba, ha akar? Egy jó színházba sok szegény ember belóghat, ahova másokat viszont akkor sem eresztenek be ingyen, ha maga a hadügyminiszter protezsálja. Ahol a háromszor egymás után be nem jutó nézőket a titkár negyedszerre se csempészi be a nézőtérre, ott valószínűleg értéktelen színházban vagyunk. Léteznek viszont avantgárd műhelyek Nyugaton, de Lengyelországban is, ahol a nézőre pillantva mondják meg, hogy mennyit fizessen a jegyért. Van, aki semmit, van, aki sokat. Ezeken a helyeken látni a legcsodálatosabb előadásokat. perec Lehessen kapni, de csak a szünetben, és esetleg az előadás végén. Előadás előtt nem zabálunk. Alapvető. Kevesen tudják. Azt sem, hogy az originál sósperec az sós perec, és nem sajtos. Fényes barnára, ropogósra van sütve. Nem szakítani kell belőle, hanem roppanva törik. permet a színházban Régen ez is volt. Nem csak a mozikban: egy időben a Madáchban és az Operettben is. Nem volt erős illatosítás, épp csak amennyire egy hajdani belvárosi cukrászdában a legfiatalabb felszolgáló kisasszony illatosította a füle mögötti területet. És a jó illattól fincsi hangulat lett. Nem mondom, hogy ettől jobb lett valami a színházban, de semmi nem lett rosszabb. pillanat A színpadi pillanat nem egy másodperc, hanem egyetlen tudatosan megformált és emlékezetes mozzanata a cselekménynek. pletyka Az ellenőrizhetetlen szóbeszéd a színház körüli spontán marketingtevékenység lelke. Ha magától nem terem meg, a színház reménytelen helyzetben van.
Az igazi színházi pletyka nem kerül újságba, oly durva, hogy nem tűri a nyomdafestéket. A színház körül támadó pletykák segítik, a színházon belül terjengők akadályozzák a munkát. Jó színházban nincsen pletyka: mielőtt azzá válna, az érdekelt felek jól megmondják egymásnak, ami a begyüket nyomja. Rossz légkörű társulatban másféle hír nincs is, csak csupa pletyka. Minden színházi pletyka igaz: azt jellemzi, voltaképpen annak szándékait világítja meg, aki terjeszti. poén, poentírozás Poentíroz: kiemel, kiélez, hangsúlyoz, francia, németből átvett szó, mint a poén is. A jelenet csattanója olyan sziporkázó ötlet, netán csak tréfa, mely a színpadi helyzet egészét új és szellemes megvilágításba helyezi. Ha a darab sok elpuffanó poénra épül, gyenge iparossal állunk szemben. Pocntíroz: kiemel, kiélez, hangsúlyoz, francia, németből átvett szó. Mikor azonban azt mondjuk, hogy a színpadon X. Y. helyesen poentíroz, manapság nem arra utalunk, hogy az illető a szöveg csattanóit ügyesen élezte ki; csattanó vagy poén esetleg nincs is a jelenetben. A helyes poentírozás a színészi játékban azt jelenti, hogy a játékos a kellő ütemben fűzte a szót a cselekvéshez, cselekvést a szóhoz (Shakespeare), szerepe valamennyi fordulatát pontosan, igazul, mértéktartó hatásossággal játszotta el, a fordulatok dramaturgiai arányainak megfelelően. Ha a rendező jól poentíroz, az előadás szellemes fordulatokban gazdag lesz, ha pedig a szerző poentíroz jól, akkor a dramaturgiai Csapd le csacsi alapszabályát − Sose játszd ki idő előtt a magasabb lapot! − ügyesen alkalmazza. Persze, aki nem téved abban a kérdésben, hogy az élet dühödten kegyetlen partijában mikor mi számít magasabb lapnak, azt nevezzük drámaírónak. politikai színház Szószéknek tekinti a színpadot, felébreszteni, rádöbbenteni, meggyőzni óhajtja a nézőt bizonyos alapvető társadalmi kérdések természete felől. A XX. század legnagyobb hatású politikai színházát Bertolt Brecht művelte, az időszámítás előtti ötszázadikét Aiszkhülosz. Hogy Magyarországon ma mennyire van demokrácia − vagy nincs –, lemérhetjük azon is, hány politikai színház-előadást láthattunk az utóbbi időben. porond A cirkusz fűrészporral felszórt köre. Nem azonos a színpaddal, amire csak emberek léphetnek.
portál A színpadnyílás két oldalán álló sötét vagy martszín falazat. Nagysága, elhelyezkedése változtatható, szűkíthető-tágítható, a világítási tornyok takarásaiként is szolgál. A portál rejti a súgót is, ha az oldalt ül. Mögötte van elhelyezve a (korunkban jól felszerelt színházakban digitális vezérlőpulttal ellátott) ügyelői pult is, körülötte álldogálnak, takarásban a jelenésükre váró színészek, a kellékesek, mindazok, akiknek az előadásban dolguk van, vagy lesz rövidesen. A portál takarja a mozgó hidak feljáróit is. póz A szó pejoratív értelme a színpadi gesztus hazug, hamis vagy ügyetlen megvalósításának a minősítésére szolgál. Pozitíve viszont kifejező testtartást jelöl. A jó póz megoldhat egy színházi pillanatot, de csak abban az esetben szokták − és mindjárt brechti − gesztusnak mondani, ha tapsot arat. pöntyög Amikor a színész az összes szótagot egyforma röviden ejti. Hamiskodó mamák tudják a gyerekeiket csecsemőkorukban erre a butaságra gyógyíthatatlanul örökre megtanítani. pösze „S” helyett „sz”-t mond. Példa: Kisziklott. a keszkenytávú vicinálisz. presztízs Plebejus hely a jó színház: az előkelőt, a hatalmára vagy a pénzére büszkét kinevetik, és nem csak a háta mögött, a sötéten butus színésznőnek viszont, aki a színpadon egyetlen körbepillantással csendet tud teremteni, vagy a nyugdíjas súgónőnek, aki ötven éve hibátlanul teljesít, cambridge-i professzornak kijáró, aggodalmas udvariassággal köszön a nagy művész is. A színházi presztízs (tekintély, befolyás, erkölcsi súly, francia fogalom) három egymás utáni bukást bír ki, viszont nagyon nehéz megszerezni. Egyenletes teljesítmény kell hozzá. A kis színészt jelentéktelensége miatt senki sem bántja, de a vezető színésznek, rendezőnek legalább tízévenként kimagasló teljesítménnyel kell előrukkolnia, ha a prezstízsét a társulaton belül is meg akarja őrizni. Ha erre ötévenként képes, szeretik is, mondják, drukkolnak neki. De ha évente, csak a presztízs marad. A szurkolói légkör tovaszáll. primadonna
A zenés színpadi műfajok szerephierarchiájának csúcsán álló figura. Az ún. komoly cselekmény hölgy tagja, akinek a bonviván a partnere, és a komikus mellékcselekmény szereprangsorában a szubrett (mint a bonvivánnak a táncoskomikus) a tükörképe. Koloratúrszoprán hangot kíván, minimum. A színház zsargonjában az utolsó száz évben a legsikeresebb színésznőt is jelöli. Előfordulnak a színháztörténetben alázatos tehetségű primadonnák is, de nem sok. Ők fiatalok és karcsúak, vagyis tehetségesek maradnak halálukig, életük végéig szerelmes beléjük a színház és a közönség. Színésznők, minden határon túl azok. Bajor Gizi, Ruttkai Éva, Törőcsik Mari. privát Mikor úgy játszanak, hogy a néző azt hiszi, az előadást látja, az előadásban részt vevők azonban a mondatokat, jelenetfordulatokat valamely magánjellegű, többnyire társulaton belüli témára alkalmazzák: privátkodnak. Privát: magán; -ember, -ügy vagy akármi. Latin szó. Nyomják a privátot. Újmagyar: privátba nyomatják. A színészek minden igyekezete abban merül ki, hogy a darab összes mondata arról szóljon, arra utaljon, hogy a karmesternek félórával előbb gyermeke született, hogy a főszereplőt, mialatt itt izzad, odahaza e pillanatokban is csalja a felesége, netán hogy ők unják a darabot, hogy az előadás ma erről óhajt szólni, és ezt mindenki tudja, csak a néző nem. E szemléletben a néző is privát. Színházi nyelven ha nem civilnek, akkor privátnak is nevezik, aki nem a színházi életben találja meg az életben a helyét. Privátkodó, züllött előadáson a darab minden mondata átértelmeződik, ámbár pusztán csak a közreműködők képzeletében, akik az erőszakolt áthallásokat piszkosul szellemesnek vélik. A privátot játszó színész alkalmasint elárulja a hivatását. próba Mérvadó színházban nálunk a próba délelőtt tíztől kettőig, majd − ha az esti előadás nem teszi ezt lehetetlenné − délután hattól este tízig tart. És benyúlhat az éjszakába is − de akkor már nincs hozzá műszak. A próba pontosan kezdődik, az igazolatlan hiányzás gázsimegvonással, többszöri hiányzás elbocsátással jár. Jó munkahelyen ez a rendezőre is áll. Próba végeztén a rendező a segédrendezővel a titkárságon kiíratja a próbarendet, a következő napi próbák időpontját, tárgyát, a hozzá szükséges dolgozókat és a színészek névsorát, akiknek azon a megjelenés kötelező.
A próba fontos, de talán mégsem annyira lényeges része a színészetnek, mint képzeljük. A legnagyobbak mindig is tisztában voltak ezzel. Sosem szabad elfelejteni, hogy játék. Csortos Gyula mesélte: kamaszkorában dalitársulatoknál volt színész, és vendégházaknál aludt. Egyik házigazdája, egy derék csizmadia reggelenként megkérdezte tőle: „Hova, hova művész uram?” Mire Csortos, illendőn: „Megyek próbálni.” Így ment ez, napokon át. Végül az öreg csizmadia megunta, és így szólt az ifjú színészhez: „Művész úr, meg ne sértődjék, de ha ennyit próbáljapróbálja, oszt ennyire hiába, nem gondolja, hogy most már abba kéne hagyni?” A próbafolyamat részei: • olvasópróba (a rendező vagy az író felolvassa a darabot a színészeknek) • visszaolvasó próba (a színészek vissza-, pontosabban összeolvassák a szerepeiket, kijavítják a példányukat, ahol szükséges) • rendelkezőpróba • részpróbák • felvonáspróbák: vagy Első (vagy Második) rész egyben (vagyis:) • összpróba (elejétől végig) • főpróba (előadás-szerűen a darab elejétől végig) Hazai gyakorlat szerint a részpróbák időszakáig a példány a színészek kezében lehet, attól kezdve viszont csak a memóriájukra és a súgóra támaszkodhatnak; a teljes szövegtudás az összpróbaidőszaktól kezdve kötelező. A próbafolyamat 4–9 hétig tart. Komoly színi hagyományokkal rendelkező országokban hozzávetőleges szövegtudás már az első színpadi próbán kötelező, teljes szövegtudást az első részpróbák idejére várnak el. Fontos bemutató próbaideje fél év, de az egykét éves próbaidő sem ritka. produkció Az előadás hivatalos neve gazdasági, üzemszervezési összefüggésben. protekció Közbenjárás, latin szó. Színházban is van. Idevonatkozó szólásmondás: Tehetséghez nem kell protekció. Abban, aki protezsálás révén jutott be a színházba, azok, akik odavették, ha tehetséges is, sokáig nem hisznek. Nehéz ugyanis
feltételezniük, hogy az illető nem véletlenségből lett jó az előadásban, ha oda beprotezsálták. A protekció elfogadásának puszta ténye gyanút ébreszt abban, aki ismeri a tehetség természetét. R Mondd meg, ki csodál, s én megmondom, ki vagy. Sainte-Beuve rajongó Akár kislány az illető, és férfiszínészért rajong, akár ifjú, és művésznőt imád, akkorát téved, mintha egy kivilágított üvegpárducot üldözne a szerelmével. Még nagyobb baj, hogy nem azt becsüli a színészben, amit lehetne, hanem azt, amiben annak semmi érdeme. A jó színészek zöme tisztában van a helyzet képtelenségével és − menekül. regényadaptáció Igazán jó regény problematikus drámai alapanyag. Ha nem volna az, eleve nem regénynek, hanem színdarabnak írták volna meg. De kétségtelen, hogy egyik-másik nagy mű egyik-másik részlete alkalmas a színpadi megjelenítésre. Az egész − szinte soha. Dosztojevszkij Félkegyelműjének Nasztaszja Filipovna készülő esküvőjével foglalkozó első harmada drámának is csodálatos, a regény további cselekménye azonban, a legvégétől eltekintve a színpadi ábrázolásnak kőkeményen ellenáll. A jó adaptációk nem törekednek a regény egészének színpadra állítására. Ilyenkor, hogy a címet mégis megtarthassák, azt szokták a plakátra írni: „X. Y. regénye alapján”, vagy csak „ötletéből”, netán „nyomán”. Jól sikerült átdolgozás esetén helyesebb volna új drámáról beszélni. Érdekes: minél több pénzt adnak ki a színpadra állításra, annál valószínűbb, hogy az átdolgozásból végül „színes képeskönyv”, illusztráció születik. Az pedig hóttunalmas. rendelkezőpróba Kezdeti próbaszakasz, amikor a rendező nagy vonalakban ismerteti a színésszel az elképzelése szerinti járások, bejövetelek, kimenetelek, megállások, leülések, felállások, egyszóval a cselekmény alapvető fordulatainak a helyét és jellegét. Körülbelül egy hétig tart, közvetlenül az olvasópróbák után, a színész ekkor még példánnyal a kezében mozog a színpadon, és olvassa a szerepét, még nem kötelező kívülről tudnia, mert a rendezők attól tartanak, ha a szöveg túl
korán rögzül, a színész fantáziája hamar elapad, és neadjisten első ötleteihez fog ragaszkodni a premierig. A rendelkezőpróbákon sok a tötyörgés, a tanakodás, az úgynevezett „keresgélés”. A színész látszólag nem csinál semmit, keresi a helyét, úgy tűnik, feleslegesen húzza az időt. A rossz színész ennél sokkal többet nem is tesz, legfeljebb gondosan el is játssza, hogy „keresgél”, hátha arról eszébe jut valami. A jó színész számára azonban ez termékeny munkafázis: a kórházi orvos gondos kopogtatásaihoz hasonlítható, midőn, mielőtt felvenné osztályára a beteget, előbb alaposan megvizsgálja. A művész a jelenetek belsejébe fülel: mi van ott, mi hol van, mi működik szabályosan, és mi az, amivel gond lehet: megismeri a szerepet és felméri. Egy-egy rendelkezőpróbán született gondolat értelme csak hetekkel később kamatozik. Buta színész e munkafázist üresjáratnak tekinti, az okos az első ihletére vadászik, kíváncsi, mit mond neki a szerep a gyakorlatban és először. Nyugaton egyes rendezők hosszú előkészítő-elemző periódus után már a rendelkezőpróbákon érvényes színészi próbálkozásokat várnak, de a bemutató előtti napon is fenntartják maguknak a jogot arra, hogy a jeleneteket, vagy akár egy egész felvonást újrarendelkezzenek. Így történt ez a XX. század egyik legjobb előadása, a Royal Shakespeare Company Peter Brook rendezte Szentivánéji álom bemutatója előtt is, 1970ben. Annál aprólékosabban kidolgozott munkát és szebb előadást azóta sem láttam. rendezői jobb−rendezői bal A nézőtérről megállapított jobb és bal oldala a színpadnak. Ami a színpadon állónak jobb, az a nézőtérről bal oldalinak látszik és fordítva. A színpadi irányra vonatkozó utasítások a nézőtéren tartózkodó rendező szemszögéből érvényesek. rendezői protokoll a próbafolyamatban A rendező a rendelkezőpróbák időszakában fenn a színpadon, az ún. rendezői asztalnál, a súgó és az asszisztens társaságában foglal helyet, kis színház esetén az első sorok valamelyikében. Ebben a periódusban gyakran kell kisebb változtatásokat eszközölni a szövegben. Hogy e változásokat feljegyezhesse, ül a rendező közelében a súgó, aki a súgópéldány − az előadás egyedül hiteles szövege − korlátlan hatalmú kezelője, felelőse. Később, az előadásokon már oldalt, a takarásban foglal helyet. (Ha van színpadi súgólyuk és használja is a színház − mert manapság szégyelli –, természetesen ott.) A részpróbák idején a rendező nem a színpadon, hanem a nézőtéren ül.
A súgó azonban, hogy a színésszel próba közben is kontaktusban maradjon, eleinte továbbra is az első sorban foglal helyet, térdén a súgópéldány, kis lámpával megvilágítva, amit a világosítóknak kell számára biztosítaniuk, mint a hetedik-nyolcadik sor közepén elhelyezett rendezői pult számára is. Ide, a bútorosok által hevenyészett írópolcra helyezik a diszkrét pontfénnyel égő lámpát, melynek körében a rendező kíséretében segédrendező és/vagy az asszisztens dolgozik. Ha a színész az instrukcióval nem ért egyet, első alkalommal akkor is illik zokszó nélkül végrehajtania. Egyes vélemények szerint az instrukció megvitatásának helye és módja később sem a színpad vagy a próba nyilvánossága, hanem előtte vagy utána, a színfalak mögött zajló, négyszemközti beszélgetés. A rendező a próbát bármikor félbeszakíthatja, hogy további instrukciókat adjon. Már az összpróbát megállítania is csak akkor illik, ha az technikai okokból amúgy sem folytatható, illetve ha a színész akkorát téveszt, hogy a többiek játéka vakvágányra futna. (Én még úgy tanultam, hogy a színész a rendező instrukcióinak engedelmeskedni köteles. Ez a követelmény akkoriban a munkaköri előírásában is rögzítést nyert. Viszont abban az időben, a hetvenes években a rendező a színészt a szerepről a próbafolyamat közben csak akkor válthatta le, ha az annak eljátszására objektíve alkalmatlanná vált, például kórházba került, vagy olyan súlyos fegyelemsértést követett el, például igazolatlanul hiányzott a próbákról, amiért a szereptől való megfosztás volt az azonnali büntetése, néha el is bocsájtották. Ma a színész könnyebben leváltható: helyette egy másik színész, ha kell, szinte bármire, bármikor és bármennyiért kapható. Mindenesetre a színházi etika íratlan törvénykönyve szerint a színész kritikán aluli teljesítményéért rendezője viseli a felelősséget. Hogy a színész mely esetekben adhatja vissza a szerepét, visszaadhatja-e egyáltalán, arra nézve nincs egységes gyakorlat a színházakban. Nagy színházakban a vezető színészeket az igazgató megkérdezi, hogy elvállalják-e ezt vagy azt a szerepet Iksszel és Ipszilonnal mint partnerekkel, és Zével, aki rendezné, mielőtt kihirdetnék a próbatáblán az új produkció szereposztását. Olyat is láttam már, hogy kisebb színész, sűrű bocsánatkérések közepette ugyan, de visszaadhatta a szerepét, ám olyat is, hogy emiatt elveszítette következő évadra szóló szerződtetésének esélyét. Úgy szokott lenni, hogy a sztárnak mindent lehet, a kis színésznek meg semmit.) A részpróbafázisban a rendező egyre ritkábban megy fel a színpadra. Összpróba végén hosszabb megbeszélést tart a színpadon vagy a társalgóban, melyen az előadás összes szereplőjének és a tárak vezetőinek jelen kell lenniük. Itt az asszisztens felolvassa, amit a rendező összpróba közben az előadással vagy az egyes színészi megoldásokkal kapcsolatban néki diktált,
általában csak egy-egy szót, amiről azután a főnökének eszébe jut, hogy mit akar mondani − többnyire zaklatott regényeket –, ennek végighallgatásából aztán a többi színész is okul. (Mivel annyira szenvednek eközben, hogy a következő összpróbára már jobbak lesznek, vagyis olyanok, amilyennek a rendező szeretné látni őket, mert azt mindenképp szeretnék elkerülni, hogy a következő megbeszélés is annyi ideig tartson, mint az előző.) Az összpróbákon mind többen és többen ülnek a nézőtéren: jönnek a jelmezfelelősök is, a fodrászok, a maszkmesterek, az öltöztetők, hogy felmérhessék, az ő területüket illetően mi hiányzik még az előadásból, mi nincs megoldva még. Ekkor a súgó már a végső, az előadásbeli helyén ül, hogy a színész füle megszokja a kettejük közötti valós távolságot. Főpróbaidőszakban a rendező már csak asszisztense útján küldött, személyre szóló levelekben közli színészeivel a játékukkal kapcsolatos észrevételeit. Nyilvános főpróbákon nem ül a nézőtér közepére, mert a produkciónak már előadás-szerűen kell működnie. Egy páholyból, vagy a nézők és a színészek számára sem látható, rejtett megfigyelőpontról figyeli az előadást. Fokozatosan távolodik a munkájától. Mire elkészül, voltaképpen semmi köze hozzá. A rendező sorsa még a színészénél is keményebben áldozati. rendezőpéldány Az előadás gondosan bekötött szövegkönyve, melynek jobbra eső oldalain olvasható a szellősen szedett szöveg, ami a színpadon hangzik el, balra pedig a szöveg előadásához, a produkció későbbi esetleges rekonstruálásához szükséges többi tudnivaló: rajzok, fotók, vázlatok a mozgásokról és minden egyébről. Díszletek jelmezek leírása, ügyelői, világosítási tennivalók, a színészek fontosabb mozgásai, hogy ki mikor, honnan jön, hova és mikor megy ki; mikor s hol van gyorsöltözés vagy maszkváltás; mely kellékek szükségesek a jelenet(ek) eljátszásához − színházi zsargonban: lejátszásához –, a fényváltások, átdíszletezések helye és ideje az előadásban. A rendezőpéldányt a rendező asszisztense vezeti, a végső változatot is ő készíti el. Jobb helyeken ez jogvédelemben részesülő szerzői produktum, első és másodpéldányát gondosan megőrzik. Olykor kiadják könyv alakban is. repertoárszínház Az ilyen színháznak állandó épülete, szerződtetett társulata és repertoárja van. Előadásait műsoron tarthatja évekig, évtizedekig is. Ellentétben az egy feladatra szerződtetett, alkalmi társulatokkal, akik egy előadást addig játszanak, amíg a szervezési osztályon a produkciót rentábilisan el tudják adni, és közben nem játszhatnak mást, viszont, ha a szériának vége, a színészek elfelejthetik a partnereiket, sőt, ha akarják és képesek rá, a művészi
eszközeiket is, mert új produkcióban, másutt, más játszótársakkal kvázi új életet kezdhetnek, addig a repertoárszínházban folyamatos munka zajlik, állandó társulat dolgozik, a színháznak arca, múltja és jövője van, meghatározott művészi elképzelések hatnak benne. Fenntartása − nálunk az önkormányzati és állami tulajdonban lévő kőszínházak döntő többsége ilyen − igen sok pénzbe kerül. Állandó támogatás nélkül a repertoárszínházzal csődbe mennek. A rendezőnek ez a formáció az életmű építésének lehetőségét adja. A színészek közül csak az igazán sokra hivatottaknak és az egészen jelentékteleneknek éri meg, hogy hosszú évekre repertoárszínházhoz szerződjenek. repríz Régi vagy régebbi előadás felújítása, leporolása, újraelőadása. Ha valóban repríz, az első előadás rendezőpéldányának előírásai szerint készül − ma már azonban gyakran reprízről beszélnek akkor is, ha csupán a darab és a főszereplők azonosak nagyjából, a rendezés és a díszletek már nem, vagy nem egészen. részeges színész Végső soron szánalmas ember. Olyan, mint egy hadirokkant. Az alkohol azt adja a színésznek, persze csak eleinte, amit valójában neki, a színésznek kellene nyújtani a néző számára. Ám képtelen Dionüszosz tüzévé válni: visszariad tőle, szíverősítő után nyúl, és eltűnik − legalábbis mint színész. Ez Dionüszosz isten bosszúja. részpróba Amikor a színészek a rendezővel közösen szétszedik a jelenetet: annak minden elemét, pillanatát megvizsgálják, elemzik, és lépésről lépésre újra felépítik. Ez a próbaidőszak középső, lényegi periódusa. Minden itt dől el, azt mondják. A részpróbák lehetőséget adnak a színészeknek, hogy miközben részletesen tisztázzák a darabbéli szituációkat és benne szerepüknek a többi szereppel való kapcsolatát, sokfélét kipróbálhassanak. A legjobb színészi megoldások laza, szabadon lebegő tudatállapotban jönnek létre. Kísérletezés közben szabad, sőt kívánatos tévedni. Részpróbán eleinte felesleges kész produkcióra törekedni, fontosabb, hogy a színész valamennyi színpadon töltött pillanatával kapcsolatban megértse, mit kell tennie s miért. Ha ezekre a kérdésekre megvan a válasz, és a színész a szerep belső állapotainak megfelelő színpadi cselekvéseket sorra kidolgozta, játékait már csak rögzítenie kell. A részpróbák szenvedésteli tapasztalatai később, egy
főpróbán vagy a premieren váratlanul egységes alakításban gyümölcsözhetnek. Akadnak színészek, akik szinte jobban szeretnek (rész)próbálni, mint közönség előtt játszani. Ez a jelenség a színház életerejének gyengülését jelzi. rezervátum Olyan színházra mondják, argóban, amelynek a művészi állománya változhatatlanul állandó, mivel ezt az állandóságot, és vele a biztonságot anyagilag és adminisztratíve is garantálja valaki vagy valami, rendszerint a politikai hatalom. Védettek fonnyadó emberkertje. A rezervátumban temetői béke honol. ripacs Egy rossz magyar színész neve volt, egy régi magyar színműben. Fogalommá lett. Hatásvadász eszközökkel élő, durva közönségességre a siker érdekében bármikor kapható színészt jelölt e szó még tizenöt-húsz éve is. De ma már, megfelelő hangsúllyal dicséret. „Hogy az mekkora ripacs!”, mondják, még szakmai berkekben is. És komolyan is gondolják. Más helyütt írtam, hogy a színházhoz hozzátartozik a közönségesség. Ennek megértéséhez közelebb vihet a gondolat, hogy a színházat a közönségnek játsszák. Az erős színházi formanyelvben van valami vásári − ott született újjá a középkorban –, népies, ebben az értelemben közönséges. De! A ripacs a sikerre hajt, és más nem érdekli. E borzalmas jellemvonása különbözteti meg a játékában olykor durva elemeket is felhasználó művészkollégájától. Ripacsnak lenni nem hajlam kérdése. Ez nem a tehetség tulajdonsága. Ha a ripacs tehetséges volna, nem provokálná a tapsot, amikor szerepe szerint az édesanyja haláláról ad elő monológot, általában, nem provokálná a sikert, hanem megdolgozna érte, nem rúgna bele az ajtófélfába, ahányszor csak bejön a színpadra vagy kimegy onnan. Nem húzná ki könyörtelenül a szövegéből a legfontosabb mondatot is, ha nem ítéli zajosan sikeresnek, hogy helyette beleírja valamelyik régi rossz poénját. A tehetség a mérték ismerete is, egyebek közt. A ripacs szántszándékkal ripacs. Azt képzeli, a színház üzlet, amelyben a pénz szerepét a taps játssza, és az a színész a legügyesebb, aki a legjobban megtömi a zsebét. Csinálja a sikert. Sintérek tudják így a kiszemelt állat fejét megfogni, amikor elintézik, szadista közönnyel, a legkíméletlenebb, egyszersmind legkényelmesebb módon, a
hozzáértőben viszolygást keltő, mocskos szerszámokkal. Nem tartozom a ripacs hódolói közé. Nem nyűgöz le a gátlástalansága. Megvetem benne, hogy megveti a közönséget, másképpen nem tudná elviselni, hogy éjjelnappal a kegyét keresi. De csak addig szolgálja a nézőit, amíg azok nézik. Amint kifarol a színpadról, arcáról lehervad a vigyor, szidja a tapsolni fukar nézőket éppúgy, mint a partnerét, aki belemozgott az ő ünneplésébe − hogy folytatódhasson az előadás. rivalda Olasz szó. Színpadot jelent, de ma már csak a színpad legelső részét, az előszínpadot nevezik így, amely a függöny vonalától a zenekari árok széléig tart. Akad, aki rivaldának csupán az előszínpad külső szélét, a hajdani, befelé kunkorodó, kábé harminc centi magas, díszes szegélyét tekinti, mely alá a revükben különféle, főként vörös színű égőket volt szokás helyezni. Az ontotta a rivaldafényt. (De ma már ezt a szegélyt föl sem teszik a színpadra, hacsak régi díszletet jelölő színpad gyanánt nem.) A színpad részei a színpad legszélétől a portálig: rivalda − vasfüggöny − előfüggöny − portál Majd következik a színpad, a színpad közép, a felező függöny vonala, színpad belső, a horizont, és − ahol van − a hátsó színpad, ahonnan a színpad szcenikai szempontból is kiszolgálható. Régen a színész a rivaldára csak kivételes esetben jött ki, mert nem illett. Hacsak nem a konferanszié jött előre, vagy maga az Igazgató úr, a függöny elé, valamely fontos bejelentést tenni, hogy az előadást újrakezdjük, mivel urunk és királyunk őfelsége most kegyeskedett elfoglalni a helyét az ő páholyában, vivát, vivát, vagy műsoron kívül következik kis városunk nagy szülötte, Pinka Panna prímabalerina, esetleg: hölgyeim és uraim, kitört az első, kitört a második világháború. „Kitáncoltam a rivaldáig”, dicsekedett a fegyelmezetlenségébe belepiruló táncosnő. Nevezték ezt „ott, a közönség szájában” helynek is. Finom színházban tolakodó ripacsnak tartották, aki ott játszott. Olvasó! Hány olyan előadást látott mostanában, amiben a rivaldán folyt a játék java, ott hemzsegtek végig a színészek? Ugye sokat? És mégsem lopták magukat a szívünkbe. rossz színház Ha nem tudjuk is, részben azért járunk színházba, hogy emberi mivoltunkat építő módon foglalkozhassunk a gonosz (és természetesen a jó) formáival. A drámákban a gonosz működése veszélytelenül, sőt, sajátos lelki többlettel
tanulmányozható. Az ember minden bizonnyal rosszabb lenne, hogyha színház nem volna. De a gonosz a színházban éppúgy hat, mint bárhol másutt. A színházi rossz neve az én szótáramban: züllés. A züllés mindenekelőtt gyenge előadásokban manifesztálódik. Tengernyi rossz előadás van. Persze, ha úgy vesszük, hibátlan színházi előadás néhány van csupán minden időben, még nagyon jóból is mindössze egy-két tucat − a többi mind gyenge, enyhén vagy durván tökéletlen. Színházi előadásban a remekmű ritka, mint a fehér holló. A sok gyenge színházi előadás azonban mind másképpen gyenge. Közülük is csupán azt szabad rossznak nevezni, amelyik érdektelenül unalmas. Rengeteg az unalmas előadás. Ezt észre is veszi a néző, az előadást mégsem meri otthagyni. Helytelen. Szeretnénk magunk mögött hagyni a hamisságot, mondjuk magunkban, de mégis érdekel, hogy mi lesz a vége, meg hát szeretjük a színészeket is, áltatjuk magunkat, és csak udvariasságból maradunk. Holott megalkuvásból. Az is előfordul: menni szeretnénk, de az alkotók ezt előrelátóan megakadályozzák, nem is terveznek szünetet az előadásba, nincs egy pillanatnyi sötét, nincs átdíszítés, eleve úgy vannak kialakítva a széksorok is, hogy a néző ne mozdulhasson, ne hagyhassa el a nézőteret. Ha ez nem börtön, csak rossz színház lehet. Holott aki a színházzal udvarias, nem érti, hogy mi a néző dolga. A rossz színházat a világon semmi se gyógyítja meg a néző dühödt ellenszenvén kívül. Kritikus nem számít, szakmabeli nem számít, átkozódás nem számít − ám a nyilvánvaló sikertelenség, az üres nézőtér pofonja talán magához téríti a vétkest, ebből megérti végre, hogy így nem mehet tovább. rögzítés A rendelkezőpróbán egyetlenegyszer közli a színésszel a rendező, hol jön majd be, mikor ül le, mikor gyújt rá, hol fonja keresztbe a kezét, és a többi. Ezeket a pillanatokat, bizonyos apró cselekvések egymásutánját a memóriájában neki sorra rögzítenie kell, hogy később is, valamennyi próbán s előadáson képes legyen pontosan megismételni, újjáalkotni. A partner számít rá, és más nem jó neki, minthogy az ő következő cselekvése, mely egykor szintén rögzítve lett, az ő megelőző cselekvésére épül. Csak profi színész képes pontosan rögzíteni, de a rögzített játékon belül, a pillanat kihívásainak megfelelően rögtönözni is. A rögzítés eredményének új és új előadása nem túl egyszerű feladat, komoly koncentrációt követel. Még a jó színészek közül sem tudja mind, legalábbis pályájuk első húsz évében. Van, aki azt mondja, hogy azért rontja el, mivel nem hajlandó előadásról
előadásra ugyanazt játszani. Valójában nem képes rá. Ám ezt szégyelli. A jól rögzítő színész nyugodtan játszik, a rögzíteni képtelen színész miatt viszont színpadi partnereinek hibátlan munkája is teljesen kárba veszhet. rövid szünet Valaha a színházban ez is volt: maximum tíz perc. Ellentétben a nagy szünettel, ami ugye húszperces is lehetett, óh, a századfordulón még annál is több. Ma a nézők döntő többsége három óránál többet színházban nem hajlandó eltölteni, ha az előadás ennél tovább tart, e tényt előre kiszámolja, és a második szünetben már csapatostul veszi a kabátját, nehogy lekésse a csatlakozást. Mihez is? Le is szoktak a színházak a kétféle szünetről. Van egyetlen tizenkét-tizenöt perces szünet, vagy − és most ez a trend − egy sincs. Az előadásokat mind gyakrabban szünet nélkül játsszák. E tény jelentősége nagyobb, mint hinnénk. A színház nem valami, befogott orral lenyelendő gyógyszer, nézni nem kötelesség, hanem az ember életmódjának része, a polgár öntudatának egyik oszlopa, lelki egészségének is feltétele. Ha a szünet elviselésére nincs idő, valójában a színházra nincs idő. Baljós fejlemény. rutin A szakmai tapasztalat automatizmusa. Művész tudatosan nem él vele. Arra használja, amire a légtornász a védőhálót: túlélni a pillanatot, amikor kiderül, hogy másra nem számíthat. S A leendő szónokoknak elsősorban is hibátlanul beszélő dajkákra van szükségük. Hevesi Sándor saját Színházi zsargon. Saját lehet egy színpadi ötlet, ami nincs beleírva a darabba, nem mondta a rendező, hanem a színész maga találta ki, nemritkán szigorú tiltás ellenére. Lehet saját a haj is, amikor nem paróka használtatik a szerephez, vagy éppen a színész levágott hajából csináltat magának a szerephez parókát. Esetleg
még a színpadra felröppenő virágszál is lehet saját − olyankor a megajándékozott színészen kívül senki nem veszi fel, nem is nyúl hozzá. De az a virág nem a színháznak szól. sajtóbemutató Az egyik utolsó nyilvános főpróba neve. Ide nem az előadás értéktelenségéről szóló, „vérivó” kritikák szokásos elkövetőit hívják meg − ők premierre szóló ingyenjegyet kapnak. A tévéseken, rádiósokon, beharangozó cikkecskék derék sajtónapszámosain túl valójában csupa rajongó ül a zsöllyékben, a lármás-lelkes nyugdíjasok: roppant hálás, jóllehet kissé konzervatív társaság. Ha a színház a sajtóbemutató jegyeinek maradékát pénzért kiárusítja, eljárása nem fair. A sajtóbemutató nem kész előadás, csak ígérete annak, a produkció reklámozásához szükséges próbáról van szó, amelyen lehet a nézőtérről a színpadot fényképezni, előtte és utána pedig riportokat készíteni a közreműködőkkel − mindez nem használ az előadás színvonalának. sajtóvisszhang Külföldön egy előadás sikerét, az eladott jegyek mennyiségét erősen befolyásolja a hangadó sajtóorgánumokban megjelenő, úgynevezett első kritika. Nálunk egy cseppet sem. A hazai újságolvasó nem bízik a kritikusok ítéletében. Igaz, nálunk nincsenek is hangadó sajtóorgánumok. Ami viszont nálunk is számít: a sajtóvisszhang mennyisége. Amiről sokfelé hírt adnak a médiában, sokan megnézik. Akkor is, ha nem érdemes. Amiről pedig keveset írnak és beszélnek, akkor sem lesz közönségsiker, ha az előadás kitűnő. segédrendező Felelős a rendező és a művészek, a rendező és a műszaki részlegek, a DBKJV (díszlet-bútor-kellék-jelmez-világítás) közötti kapcsolatért, a darab- és szereppéldányok kiosztásáért, a rendezőpéldány gondos vezetéséért és − miért is nem ezzel kezdtem? – a rendező úr jó hangulatáért. A láthatatlanság és az állandóan tapasztalható jelenlét egymásnak ellentmondó képességeivel rendelkezik. Időnként promt süket, máskor gondolatolvasó. De nem ez a lényeg. A segédrendezői funkció magasabb rangú az asszisztensinél. Egyes nagy színházi kultúrákban a rendezőnek a kinevezett rendezői poszt eléréséig, sokak számára egészen nyugdíjba vonulásukig a beosztott rendező munkakörét kell ellátni. Ez azt jelenti, hogy ők a segédrendezők a darab főrendezője mellett. Magyarországon ezt senkivel nem lehet megcsinálni,
már a Nemzeti Színházban sem − hacsak nem rendezői szakot végzett, védtelen hölgyekkel. Velük meg is szokták. Rettenetesen méltánytalan dolog, minthogy a magyar színházi konvenció szerint a rendezők segédrendezőre komoly feladatot nem bíznak, így a segédrendező és az asszisztens − aki utcáról felvett szakképzetlen is lehet − feladata között lényegbevágó különbség nincs. Ezért hangsúlyoznunk kell, ha valaki segédrendező, akkor már nem asszisztens. De nálunk kevesen annyira nagystílű rendezők, hogy másban is bízzanak önmagukon kívül. selypít Nemcsak az „s”-t mondja „sz”-nek, de az „r”-t is „j”-nek. Kéjlek, ne jopogtasszad az ejjeket, mejt szikitok az ijigycégtől! Korai lelki presszió nem múló nyoma. Ritkábban szájsebészeti probléma. sértés Színházban a leggyakoribb agressziókiélési mód. Elterjedtsége abból fakad, hogy a színházi ember nárcisztikus beállítottságú, és főként a személyesen rajta esett sérelmet képes átérezni, amit ő okoz másoknak, azt kevésbé. Sértésre szeret sértéssel válaszolni. Színpadilag is igen hálás forma ez: az egymást sértegetők párjelenete garantáltan tapsos. siker A színház erkölcsének kényes pontja. A siker a legtöbb színházban mindent igazol. Másképp fogalmazva: ha siker van − e sajátos szófűzés is ripacs szleng –, a többi nem számít. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de nemcsak honunkban vitathatatlan. Sehol a világon nem találkoztam színésszel, aki hajlandó lett volna kétségbe vonni egy előadás sikerének jogosultságát, ha ő is egyike volt a játszó személyeknek. A siker támadhatatlanságát nem csak a természetes önzés magyarázza. Az életben maradás szempontjából is a sikeres az egyetlen jó színház. E műfajnak a hatás a mértékegysége; ami színháznak hat, az színház. Ám mégsem volna szabad elfelejteni: nem mindig a színszerűen hatásosnak, a jól teátrálisnak van sikere, néha a silánynak és hatásvadásznak is. Mivel a posztmodern társadalomban a nyilvános hazugság majdnem minden válfaja sikeres − az álszenteskedő politizálástól a tévés kukkoláson át a rasszista uszításig –, nem csoda, hogy a durván, de találóan a „Nesze picsám, láss
vásárt!” közmondással jellemzett színházi produkciók is telt házat vonzanak. De léteznek jó színházak három ember számára is. Olyasfajta előadások, amik egy negyediknek már unalmasak lennének, mert őket, teszem azt a születés, a vajúdás vagy az éjszakai rémálmok virtuóz előadása nem szórakoztatja. Nem biztos, hogy az előadás színvonala az eladott jegyek mennyiségével egyenes arányos. A siker bonyolult mivoltára jellemző, hogy léteznek előadások, amelyeket elfelejtünk, vagy azt hisszük, ám hosszú évek múltán rádöbbenünk: még mindig él bennünk a mű, tisztán emlékszünk sok részletére; nem is értjük, hogyan lehet, de fontos nekünk. Hogy mi unalmas a színházban, az meglehetősen viszonylagos. Süketeknek az angyalok kara is hiába zenél. Biztos sikert hoz mindenkor: kiskutya, karon ülő gyermek, nők verekedésig ívelő perpatvara, vagy a nemzeti lobogó kibontása a színpadon, mulatás rajkózenekarral, kánkán, ütemes taps ritmusára játszott zenés finálé. skatulya Az átlagszínész attól fél a legjobban, hogy rendre hasonló figurákat kell játszania, és hogy őt ily módon beskatulyázzák, pedig ő sokféle lélek és alkat megélésére, megalkotására vágyik, nyilatkozza úton-útfélen, azért lett színész. Ez hamis megközelítés. Ha valóban csak ezért lett színész, csoportterápiás foglalkozáson kellene pszichodrámát játszania, abban megélheti a teljes spektrumot. A színészmesterség nem erről szól. Az egészen ősi, például az ázsiai színházi kultúrákban a színész számára magától értetődik, hogy életében egy vagy legfeljebb kétféle alak (típus) eljátszásához lehet kellőképpen felkészült, még ehhez is csak egy áldozatos élet tengernyi erőfeszítése árán és gyakorlatok milliója után. A szakmáról becsületesen gondolkodó színészek persze idehaza is tudják, hogy valójában ők egy-két dologra alkalmasak igazán. Azt viszont egyre jobban csinálják. Azok a színészek szoktak a skatulyára panaszkodni, akiknek nehezükre esik elfogadni, hogy pontosan azt tudják, amire képesek. sors A színész számára már csak akkor tapasztalható, amikor nem tud rajta változtatni. Döntő, hogy hol kezd, illetve merre mozdul tovább. Az első döntés fátumszerű, neki alig van beleszólása, de a második már felelősséggel jár. Biztos recept a pályán a helyes döntéshez nincs. Mindenkinek más dolga van az életben. Tipikus, hogy a színész már akkor téved, amikor színész lesz. Kevés a született színész.
A pálya vállalása maga is tragikus választás: miféle művészet az, amely csak a jelen számára adott? Szerencse és alázat eredőjében lelhető fel a színész sorsa. Színésznek lenni hősies. sötét A színpadon: hatáselem. Lehet igazi, néhány pillanatig tartó, vagyis a színváltozás módja, ha a rendező nem óhajt függönyt használni, jelzése annak, hogy egy jelenet véget ért. Ez alapvető jel a színház nyelvtanában, olyan, mint írásban a pont. De lehet a „sötét” hipotetikus is, az előadás jelzésrendszerének része, ekkor kisebb fényt kap a színpad, mint addig. Úgynevezett nyílt színi átdíszítéskor alkalmazzák, a színpadon mozgó segédmunkások látványának az előadástól való elkülönítésére szolgál. Alapjában másról van szó, ha akad a színpadi cselekményben sötétben játszódó jelenet. Ami lehet jelzett, ekkor rafinált módon világított színen dolgozik a színész, ám zajolhat a szerepek által teljes sötétségben megélt jelenet világosságban is. Vagyis a jelenetet a néző kedvéért világosban játsszák el, és a színész nagy lehetősége ilyenkor, hogy ábrázolja a sötétben, a szem segítsége nélküli közlekedés, tájékozódás, találkozás satöbbi sajátosságait. E nagyon teátrális szituáción alapult minden idők egyik legsikeresebb vígjátéka, Peter Shaffer Játék a sötétbenje. spekulatív elképzelés Elméleti, elvont, a valóságtól elszakadt gondolkodáson alapuló; latin. Hajdan a rendezők veszélyes kísértése, munkáik gyakori hibája volt. A szakmában azt mondták spekulatív ötletnek, megvetően, ami a darabból hiányzik, attól idegen gondolat; belemagyarázás, erőltetett, életidegen elképzelés, amit a szituáció elemzése sem igazol, így tehát nem is lehet igazul eljátszani. „Ezt majd röpcédulán osztogassa a nézők közt, fiam, az előadásból nem derül ki, spekuláció” − korholt annak idején egyik rendezői mesterség tanárom, Kazán István. Napjainkra a spekulatív rendezői koncepció nem nagy bűn. Mondjuk, megbukni még csak lehet, de lebőgni vele, megszégyenülni miatta lehetetlen. Mióta a Carment rapmusicalként láttam, sok millió dollár költséggel amerikai fekete rendőrök világába helyezve úgy, hogy előtte, a tévéműsorújságban tényleg röpcédulát osztogattak a nézőknek, amin elmagyarázták, hogy kell ezt nézni, hogy értsük, nevetni sem tudok a spekulativitás mai trendjén.
spét reakció Elkésett gesztus, német. Késleltetett pillanat. Gyakran alkalmazott színésztrükk, mesterségesen előállított váltás. Annak a pillanatnak, illetve az azt követő felocsúdásnak a neve a színházi szlengben, amit olyankor mutatnak be, ha az ábrázolt figura szituatív meghökkenésének nyomatékos hangsúlyt kívánnak adni, vagy félreérthetetlenül óhajtják a néző tudomására hozni, hogy a figurában új gondolat merült fel, amely gyökeres fordulatot hoz. Formája az, hogy a színész aktuális cselekvésében egy pillanatra teljes holtpontot játszik el, gyakorlatilag mozdulatlanná merevedik, megkukul, majd − képletes és/vagy valóságos értelemben − megfordul, hogy célját módosítva, sebesen mást cselekedjen. Példa: a színész szívélyesen köszön valakinek, elhalad mellette, ekkor − kisvártatva, vagy hosszabb idő múlva, színházi nyelven szólva: rövid vagy hosszú spéttel − rádöbben, hogy pontosan ezt az illetőt keresi két hete, megtorpan, maga elé bámul, majd átkozódni vagy ujjongani kezd, és utánaveti magát. Ez a fordulat kivétel nélkül mindig mulattatja a nézőt, mindenki nagyon komikusnak találja. Megoldható úgy is, hogy a spét fordulatát tragikusnak érezzük. Kezdő színészek azt hiszik, hogy a spét művészi minősége azon mérhető, hogy a felismerés előtti pillanat hosszúsága mennyire hiteles, de később ráébrednek, egyedül az számít, hogy igaz-e, helyénvaló pillanatban alkalmazták-e a spétet. A ripacsok rém szeretik: minden helyzetben előkapható eszköz. Mi a véleményem róla? Ami az öngyilkosságról és a sárgaborsó-főzelékről. Lehet jól is csinálni. Többet erről még a fordulat és a késleltetés címszavaknál. spicc A balerina láb tartása, mikor az ujjhegyén jár. Vagy: (óvodás olvasóim kedvéért) becsiccsent állapot. spontaneitás Külső irányításon nem alapuló, belülről fakadó tettrekészség. Intuitív alkat jellemzője. Nem könnyen tanítható, de el sem veszíthető képesség. Becsületes (vagyis jó) színész a helyzetből játszik. Csak arra reagál, ami abban létezik. Aki intuícióját a hétköznapi élet helyzeteiben rendszeresen használja, az spontán személyiségnek mondható. A jól képzett színész spontán érzelmi mimézisre is képes − ez határozottan
megkülönbözteti a többi embertől. A színházrendező géniusz (aki ritka szerzet) spontaneitása még az övénél is szélesebb körű: neki nem csak a pszichikai, de a gondolati apparátusa is teljesen világra nyitott, kommunikatív, és racionális mérlegelések közepette is átérzésre, továbbá a dialógok logikai-érzelmi szintjeinek együttes átlátására és kifejezésére képes. Csodálatos ember az ilyen. Példaképpen hirtelenjében Orson Welles és Peter Brook neve jut eszembe. súgó Tréfa nélkül: színházban a legfontosabb személy. Ha ő nincs, vagy nem megfelelő, az előadás összeomolhat. Nem azért kell, mert a színésznek gyenge a memóriája − ezerszer jobb, mint az átlagemberé –, hanem azért, mert a színjátszás tele van előre nem látható, váratlan akadályokkal, melyek még a legjobb színészt is pillanat alatt kizökkentik a nyugalmából. Ekkor menti meg az előadást a súgó. Kivételes kvalitások szükségeltetnek ehhez a mesterséghez: macskafül, sasszem, tiszta beszéd, beleérző készség, lélekjelenlét, vasidegzet. A színész hajlamos minden bújáért-bajáért a súgót okolni, mint a focista a gyúrót vagy az orvost. Úgy érzi, ki van szolgáltatva a súgónak, csüng rajta, mint Petőfi anyja ajkán. Ha bizton lehet számítani egy súgóra, tekintélye van. Ha nem, kiteszik a szűrét. súgólyuk Eredeti állapotában és megjelenési formájában az operaszínpadokon lehet tanulmányozni, itt-ott még kagyló alakja is van a fedelének, amely a nézőtér felé takarni hivatott, ez mitológiai utalás Vénusz csodaszerű megjelenésére a habokban, születésekor, a tenger színére emelkedő kagylóból. Rokokó kori találmány. Levegőtlen kis kuckó, csak a súgó meg a példány fér el benne. Ha nincs súgólyuk, de van függöny, biztosak lehetünk benne, hogy van súgó is, csakhogy egészen oldalt, rendszerint a jobb oldali (rendezői jobb) első takarásban van eldugva. Ha nincs függöny, még akkor is van súgó. Mikor tényleg nincs súgó, baj van. Egészen pontosan: baj lesz. súgópéldány Az előadás érvényes szövege. Egyedül a súgónak van meg, ugyanis mire eljön a premier, a szövegen a próbafolyamat egyet s mást változtatott, születtek pici javítások, változtatások, amelyek a szerző kizárásával, a színészek és a súgó intim megbeszéléseinek eredményeképp születtek. Más a színpadon nem is hangozhat el. Ha mégis elhangzik, a színészt felelősségre kell vonni. Midőn új darabját könyv alakban óhajtotta látni, Molnár Ferenc a
súgópéldány másolatát küldette nyomdába. Klasszikusok eredeti súgópéldányai, ha fennmaradnak, múzeumban végzik, a halhatatlanság kegytárgyaiként, mint például Shakespeare-éi. Erre mint drámaíró gyakran gondolok. A súgó az ő példányára úgy vigyáz, mint a szeme fényére, de talán még annál is jobban. súlyvas Díszletek rögzítésére szolgál: rápakolják alul, hogy el ne dőljenek. Különböző súlyúak és méretűek. Régi történet, a portás néni unokája is szeret velük játszani, évszázadok óta. süllyedő Civilek süllyesztőnek is mondják, régebben, mikor még többen tudtak magyarul, a színházban is így mondták. Süllyedni, emelkedni egyaránt képes része a színpadnak: különböző sebességgel és alakzatban működtethető, elektromos meghajtású, ma már jobbára számítógép-vezérelt. Alakja szerint lehet lejtő, lépcső és más, tetszés szerinti forma. Működhet egyes elemeiben, de egészben is. Mini süllyesztő a zsiráf. Ez kisebb, 1-2 négyzetméteres rakterű emelőszerkezet, ami három méterrel a színpad szintje fölé tud emelni bármit. Természetesen lefelé, a színpad alá is mozgatható. Elhelyezhető a zenekari árokban is. Kedves neve arról árulkodik, ha működésbe hozzák, úgy emelkedik vagy süllyed, ahogy a zsiráf nyaka legelészés közben. Takarékosságból született, hogy ne kelljen a színpadi süllyedő gigászi szerkezetét mozgásba hozni, ha csupán egy-két ember vagy egy-két bútor vertikális irányban történő mozgatását kívánja meg az előadás. No meg azért, hogy kisebb színpadon, ahol se pénz, se hely az igazira, a nagyra, azért süllyedjünk, emelkedjünk, ha nagyon muszáj. SZ Olyan ötlet egy sincs már, ami színre nem került. Terentius Afer szakember (színházi) Tudja, mi a hatás, ebben tévedhetetlen, de a siker önmagában nem érdekli. A színpadi pillanatok igazsága érdekli. Halála percében is azon gondolkodik, hogyan ábrázolná színpadon. A Halált visszaküldi, jöjjön be még egyszer, és most már ne vicsorogjon. Színésztől nem ijed meg, de nem is ájul el, még csak nem is barátkozik vele, szakmai ügyekben viszont bármelyiknek
bármikor a rendelkezésére áll. Számára a családja sosem olyan fontos, mint a színház, melyhez tartozik, az az ő igazi családja. Nem érzelmes, az előadásokat kissé unja, de premier után is megnézi mindet, minden áldott este ott ül, közben és alatta dühöng, utána instruál. Pénz nem érdekli. A színház a számára az egyetlen, ami kell. szakiparos A színház belső zsargonjában a szakembertől abban különbözik, hogy őt a művészet nem érdekli. Sem a világot, sem önmagát nem óhajtja kifejezni alkotásai segítségével, valójában nem is alkot, csak összehoz, megcsinál, működőképessé tesz. Ennek ellenére olykor kitűnő munkát végez, de annak eredménye annyival halványabb az áldozatkész szakemberénél, amennyivel a vásárolt ölelés hidegebb az igazinál. szándék Jó színész játékából a néző számára pillanatról pillanatra válnak világossá a szerepet mozgató szándékok. Mikor viszont a színész szándékot játszik, játéka hiteltelenné, jelzésszerűvé, szakmai nyelven illusztratívvá válik. A rendezőnek a darab elemzése során kell tisztáznia önmaga és a színészei előtt, hányféle és milyen szándék határozza meg a különböző jelenetekben a szerepek viselkedését, e szándékok hogyan állnak össze a cselekmény logikájává, mit mondanak a szerepekről, a konfliktusról, és miképp vezetnek annak tetőződéséig, illetve megoldódásáig. Ily módon érti meg az előadás társulata a szerepek motivációit, hogy miért mondják ezt vagy azt, és teszik ugyanakkor emezt meg amazt. A „mondják” és a „teszik” világa közötti eltérések elemzése révén tárulnak fel a szerepek valóságos indítékai. A dilettáns színész − ez itt nem erkölcsi vélemény, hanem a színész képzetlenségének megállapítása − nagy előszeretettel játszik csak szándékot, ami a jóindulatú közönség számára is hiteltelen. Ráadásul, mivel a dilettáns nem jól érti a darabot, nem is a figura valóságos szándékait találja meg, hanem elfogadva annak önmagáról tett nyilatkozatait, aszerint − vagy „ravaszul” annak fordítottjához tartva magát − alakoskodik. Ez kiábrándítóan hamis alakítást eredményez. szárazjég Könnyen és gyorsan vastag, felhőszerű köddé lehet változtatni. Kábé mínusz kétszáz fokon szilárd anyag, melyet, ha például meleg vízbe tesznek, hevesen párolog, ezt a párát köpi a színpadra a ködgép. Nehezebb a fajsúlya a levegőnél, ezért a talaj közelében kúszik, gomolyog. Nem nagy durranás. Az óvodás nézők persze odavannak érte.
szatíra A komikai műnem legkomorabb válfaja: olyan vigasztalanul mulatságos szépirodalmi vagy drámai művet értünk rajta, melynek egyetlen ártatlan, vétlen vagy bűntelen szereplője nincs; kivétel nélkül méltán kiröhöghető, ezért is félelmetes alakjai a még náluk is félelmetesebb világnak. Társadalomkritikai éle van. Gogol: Revizor. Gribojedov: Az ész bajjal jár. Karinthy Frigyes: A bűvös szék. Abszurd szatíra: Ionesco: A kopasz énekesnő. Parabolisztikus szatíra: Orwell: Az állatfarm. szaval/szavalóművész Ha egy színész verset mond, akkor nem mond igazat. A költő ugyanis nem szerepet ír magának: önmagát írja verssé. A verset eljátszó színész téved, ha ezt előadja. A költő szerepében nem volna szabad fellépnie, mert az nem szerep. De a verset távolságtartóan előadó színész is megváltoztatja a vers nézőpontját, mérsékeli annak intenzitását, jóllehet növelni szándékozott. A vers nem alkalmas színjátszásra, mivel a vers lírai vallomás, az ember önmegvallásának legfelsőbb formája. A színész hamisat fog lénye hangszerén, mikor valamiféle szerepnek tekinti a költő létmegnyilatkozását. Nem kell szavalni. szcenika A szcenika a színrevitel módszere és művészete. A szcenikus az a mérnök szakember, aki a költői látomást a színházban adott színpadtechnikai berendezésekkel lehetséges formába képes önteni. A kifejezés a mai színház nyelvében a színpadtechnikával kapcsolatos dolgokat, fogalmakat jelöli. szélgép és „víz” Múlt századi színpadtechnikai berendezés: kerék formájú gépezet. Forgatásával, a színpadi játék utalásait hitelesítendő az ügyelő úr a szél hangját utánozza. Ma már ennél fejlettebb, úgynevezett konzerv illúziók is vannak, akárcsak az élet más területein. Az új szélgép nagy teljesítményű ventilátor, ami a szélmozgásnak a színpadon valamiként szemmel is észlelhető jelenlétéről gondoskodik. Ennek a hangja alá, high tech masináikon kevernek (színházi szlengben szólva) még egy kis „vizet” is a hangosok, vagyis az előadás hangeffektusaiért felelős szakemberek. „Víz”-nek nem csak a visszhangot nevezik e szlengben, de általában a hangminőséget javító, technikai segítséget. A régi szélgép dobkerékre feszített selyemvászon.
Ha megforgatják, suhogó, szélzúgáshoz hasonló hangot ad. Hangszínének varázsos és kissé ódon hangulata van. szenvelgés-szépelgés Aki szenveleg a színpadon, azt hiszi, hogy az érzelmeket pusztán azok külső jeleinek tettetésével is lehet ábrázolni. Aki szépeleg, olyan testi-lelki pózokat ölt, amelyekről szerinte a néző az általa megformált figura rokonszenves, hősi, megejtő, bájos satöbbi mivoltára következtet. Ezt a néző különben nem teszi, hanem röhög. szeparé A múlt századi meg azelőtti műsoros mulatók, orfeumok és más, a nyilvánosház határán bóklászó színházszerű szolgáltatásokban létezett. Ablaktalan, olykor mosdóval és terített asztallal, sőt dívánnyal is felszerelt, kulcsra zárható budoár volt, egyetlen szoba, közvetlenül a páholy mögött, ahová a mulatozó, pénzes néző(k) néhány konzumhölgy és/vagy jó barát társaságában bezárkózhattak. Mégsem volt annyira vadul erotikus töltésű, mint a híre alapján hinnénk. Főként csak ittak, úgy mulattak butuska lányokkal náluk is butább urak itt, szörnyen lerészegedve. A végén persze még sírdogáltak is. szépfiú Kell a társulatba. Akkor van baj, ha a szépfiú, aki valóságos Adonisz, és színpadi amorózó lehetne belőle, a rendezők minden kétségbeesett igyekezete ellenére szépfiú marad, és közben megöregszik. Akkor már nem olyan jóképű, egyáltalán nem talányos a szeme csillogása, borközi állapotban lévőnek tűnik; gyulladt… Netán boldogtalan, fáradt. A szépfiú tragikus véget ér, hamar. szépségideál Az első Európában a milói Vénusz szobortöredéke volt. Helyét a tizenkilencedik század közepe-vége felé a színésznők vették át. Később jöttek a filmcsillagok, Asta Nielsentől az isteni Lollón át a mai vagy inkább tegnapi divatmodellekig. Ma már a modell sem első számú szépségideál. Most a valóságshow-k susogóban feszítő lányai foglalkoztatják a nép képzeletét. Mert kukucskálható szépségnek a takarító leány, a melltartóban vasaló háziasszony, a szorgos klotyótündér ideális. szerepjátszás Nem szerepjátszás, megjátszás, úgy csinálás a színészet. Az emberi viselkedésben van valami szerepszerű, szerepjátszásos jellegű − e tényen
alapszik a színház lehetősége. (Erről többet az önkéntelen színház címszóban.) Egy színpadi szerep eljátszása mindenesetre nem merő szerepjátszás, mint a reménytelenül dilettánsok hiszik, de felidézés, színpadi kapcsolatteremtés, megélés, elsajátítás: kontrollált önátengedés. szereposztás Bárminemű rendezés legfontosabb határozata. Amelyik rendező ezt tudja, a legfontosabbat tudja. Amelyik rendező ezt elvéti, az első lépésnél rontja el az egészet, jóvátehetetlenül. A jó színházrendezőt, mondják, az emeli a többi fölé, hogy képes az előadásban elfogadtatni, esetleg remeklésre bírni a lényegében tehetségtelent is. Mégis, mikor a színházban a néző, aki színészek tekintetében a filmgyártás hatalmas kínálata (és trükkjei) által rettenetesen el van kényeztetve, minduntalan azzal szembesül, hogy a kisebb szerepeket nem megfelelő színészek játsszák, hamar levonja a tanulságot: a színház a mozihoz képest másodosztályú hely. Ennek a fordítottja sem igaz, de a színháznak a nagyvárosi ember életében betöltött jelentősége emiatt is napról napra csökken. Az állandó társulat egyetlen igazi hátránya a darabról darabra megújuló, alkalmi társulatokkal szemben, hogy repertoárszínházban sosem lehet a darabokat megfelelően, vagyis hibátlanul kiosztani. Állítólag az igazi színházi embert ez nem zavarja. Engem nagyon. szervezés Mondják közönségszervezésnek is, holott csak a kultúra egyik betegségének alkalmi gyógyszere, nem több. A társadalomnak kellene olyannak lennie, hogy a közönség a színházi előadást ne zsákbamacska jellegű kulturális terméknek, hanem állampolgári jogon kapott örömteli ajándéknak, anyanyelvi közösséghez tartozása megerősítése célját szolgáló, ünnepi alkalomnak érezze. Ha a közönség nem tudja előre és magától, hogy kik és miféle színházat készítenek neki, és miért kell neki azon ott lennie, mi abban a jó, ez nem magyarázható a színház örökké aktuális válságával, sem szervezői ügyetlenséggel, hanem társadalmi probléma: elidegenedettségünkből következő otthontalanságunk jele, mint sok más, ami az életünkben hamis, álságos és megoldatlan. Amúgy természetesen praktikus, hogy a színházjegyeket házhoz viszik. szexepil Magyarázhatatlan báj, nőknél.
Férfiakkal kapcsolatban a francia charme szót szokás emlegetni. Sármos. Persze, hogy mely kor mit talál szexepilesnek, mit nem, arról regényeket lehet írni. Ma Jennifer Lopezt tekintik annak, tegnap Meg Ryant, tegnapelőtt… jaj, kit is? De hát miért őt? A szexepil a legbonyolultabb jelenségek egyike. A szexepiles ember fizimiskája annyira banális, mint egy jó formájú zsömlyéé. Jó, jó, gondolja az ember, na és aztán? Mégis − vagy épp emiatt − ellenállhatatlan. szidás Színészt a munkájáért szidni olyasmi, mint a versenykakast viadal után azért ütlegelni, mert nem nyert. Meg lehet csinálni, de ritkán célravezető. Csipkedi magát ő maga is, ha mi épp nem is látjuk. És biztosan ő is diadalt szeretett volna aratni, de nem így történt: ezer sebből vérzik. Még a fiatal, tapasztalatlan, és ezért a színpadon fegyelmezetlen színészt sem célszerű szidni. Bajában meglátni annál fontosabb. Észrevenni a linkségeit, jelezni neki finoman, hogy látjuk, gondolkodunk róla, figyeljük. A színész legfontosabb lelki tápláléka a figyelem. szigor Bántani felesleges a színészt, bántja őt az élet éppen eleget, de az fontos, hogy rend legyen a színházban. Egy jól működő színházi műhelyben már-már katonásan jól szervezett az összes teendő. A nagy színész persze önmagához amúgy is rettentően szigorú, komoly rendező munkájának pedig úgyszólván a legfontosabb fokmérője, hogy hajthatatlan következetességét milyen egyéb tulajdonságaival ellensúlyozza. Nem árt például, ha van egy kis humora. A színháznak a humor a belső valutája. szimbolika A drámai látomás jelképiségének rendje. Akkor mondható sikerültnek, hogy ha a darab konfliktusainak megértéséhez, átéléséhez nem szükséges előbb megfejteni a dráma szimbolikáját, de képzeletünkre e szimbolika mégis hat. Szimbólum minden lehet. A jó szimbólumok olyan idősek, mint az emberi faj. Velük születünk. A madár a szabadság szimbóluma. Ezen nincs mit magyarázni. A tenger a mindenségé. A jó jelképet a néző sosem fejti meg: eleve tudja. A szimbolista drámaírók egy részének − Maeterlinck, Ibsen, Strindberg, Balázs Béla − előző századfordulón írt, egyes művei színpadi értelemben azért avultak el, mert bennük a szimbólumok erőteljesen felhívják a figyelmet magukra; az író szinte hivalkodik avval, amit nem is ő talált ki. A
szimbolikus drámák, mint a rossz színészek, szándékot játszanak. A Kék madár üzenete csacska, mégis ködös, míg a Don Quijote szimbolikájában még színpadon sincs semmi ködös, holott nem tudná megfejteni senki. Nem is kell. Az írónak sosem szabad okosabbnak mutatnia magát a nézőnél, színházban az ilyesmi butaságnak hat. színdarab Színpadi előadásra alkalmas, a dramaturgia törvényeinek engedelmeskedő mű. Nincs az a színdarab, amelyiket jónak mondhatnánk, noha a színházban, ahányszor előadják, megbukik. Annak a neve könyvdráma, irodalmi alkotás, költői mű − formájában színdarabra emlékeztet, de nem az. A színdarab, szépirodalmi értelemben gyakran nívótlanabb, mint egy könyvdráma, ám valamiben biztosan több nála: játszható. színész Honi felfogás szerint a színésznek a teste a hangszer, amin az előadásban ő maga játszik, és a rendező segít neki ebben, más színházi kultúrájú országok felfogása szerint viszont a színész az érzékeny hangszer, melyet a rendezője kézbe vesz, hogy előcsalja belőle a megfelelő hangokat. Hozzásegíti a színészt, hogy önmagát, testi-lelki valóját, mint valami nagyobbnak és többnek a részét az előadásban újra felfedezze. Mindkét felfogás lehetséges, az első jobb színészeket, a második jobb előadásokat eredményez, így vagy úgy, a színész boldog, mert önmagát adni képes áldozat a jelen oltárán. jellemszínész Vagy karakterszínész. Sokszor mondják, ő az, aki általában nem főszerepeket kap, de azért jó szerepeket, noha néha negatív szerepet is − de ez így nem pontos. Magam arra a színészre gondolva használom e szót, aki különböző figurák és karakterek szuggesztív ábrázolására képes. Annyi arca van, annyiféle kedélye, ahány szerepe. Minden szerepében más, mégis ő, eltéveszthetetlenül. Ez a fajta színészet arról mond sokat, hogy mi − mi minden! − lakik az emberben. gyermekszínész A gyermekszínész teljesítménye nem mesterségbeli tudásra épül (mely igenis lehet veleszületett), hanem a mesterkélt bájra, ami egyébként sosem a gyermekszínész, hanem az őt mozgató felnőtt neurózisának a terméke. A spontánul játszani hagyott gyermekszínész elsőrangú művészi teljesítményt nyújthat, de azt megbízhatóan nem tudja megismételni. Ha mégis, akkor nem
gyermek, még ha annak látszik is. A csodagyermekek lelki gnómok, papíron hat-nyolc évesek, de genetikai szintű gubancok következtében a lelkük sajna vén − amilyen Mickey Rooneyé vagy Shirley Temple-é volt pályája fénypontján: a legelején. komikus színész Minél messzebb megyünk vissza az időben, annál több nagy tragikus színész nevére bukkanunk. Játékuk a hajdani nézőt élete egészének átgondolására késztette, így ríkatta meg. Amint időben a régmúlttól a ma felé haladunk, úgy látjuk, egyre kevesebb a nagy tragikus színész. Az európai ember életéből is fokról fokra eltűnik a tragikus életérzés esztétikailag igazolható lehetősége a huszadik században, e büntetőszázadban, a büntető- és béketáborok latrinaszagában mind kevésbé lehetséges, hogy valakit dramaturgiai értelemben hősnek találjunk. Mai idők nyelvén szólva: a szarból nehéz lekvárt csinálni. S amint a tragédiából előbb tragikomédia, majd szatíra, végül abszurd lett, a tragikus színész is fokozatosan átadja a helyét a komikusnak. Chaplin volt az első komikus világsztár. Ma már egyébként minden drámai színésznek jelentős komikus képességgel kell rendelkeznie, különben nem képes hitelesen viselkedni a mai drámák bonyolult, vegyes műfajú helyzeteiben. Mi komikus ma egy tragédiában? Ami olyan reménytelenül igaz, hogy nem csak ijesztőnek, hanem a helyzetre jellemzőnek: váratlanul tipikusnak érezzük. Felismerésként hat, szomorú mosolyt csal az ajkunkra. Gondoljunk Jack Nicholson alakítására a Száll a kakukk fészkére című filmben, Dustin Hoffmannra az Esőemberben, vagy Nicholas Cage-re a Veszett világban, vagy Tarantino Ponyvaregényének összes világsztárja szerepformálására John Travoltától Uma Thurmanig. A magyar színészek közül megemlíteném Kállai Ferenc, Haumann Péter, Blaskó Péter, Csákányi Eszter, Fekete Ernő nevét. Ők, ha szerepeikben jók, ami jellemző rájuk, nem csak mulatságosak, de megrendítőek is. tragikus színész A hiteles tragédiák hangütése, írom fentebb, ma a színpadon és a filmen egyaránt közelebb áll a tragikomédiákéhoz, vagy akár a horrorhoz, az abszurdhoz, mint egy antik tragédiához. Nem lehet másképp, a régi tragikus pátosznak nincsen hitele, amiért a versnek, a versbeszédnek sincs. Nagy komikusoknak inkább van esélyük tragikus szerepekben elfogadtatni magukat. És a színésznőknek. A gyengébb nem képviselője, aki sokáig, a legutóbbi időkig nem kapott alkotmányos zsetonokat a politikai vagy az üzleti hatalom piszkos
játszmáiban való részvételhez, egy tragédiában könnyebben hiteles lehet, mintha a szerepét férfi számára írták volna meg. Tennessee Williams (A vágy villamosa, Üvegfigurák, Az ifjúság édes madara) tisztában volt ezzel. Utolsó nagy magyar tragikus színészünk alighanem Bessenyei Ferenc. A második világháború előtti Nemzeti Színház társulati névsorában tucatjával lelhettünk nagy tragikusokra és tragikákra: Ódry Árpád, Csortos Gyula, Somlay Artúr, Timár József, Bajor Gizi, Tőkés Anna, Somogyi Erzsi nevét említeném közülük. Utolsó nagy tragikánk Törőcsik Mari. prózai színész Nem tud énekelni. Ciki. vezető színész A majdnem mindig nagy szövegterjedelmű, hosszas színpadi jelenlétet követelő főszerepek játszóit nevezik így. Szakmai értelemben azonban e meghatározás csacsiság. A színészi jelenlét ereje nem függ a szerep hosszától. A vezető színész azzal emelkedik ki kollégái közül, hogy rettentően hosszú szerepeket is képes gyorsan megtanulni, aztán évekig fejben tartani. színészies Értsd: színészre jellemző gesztusokkal élő. Ha pedig színész él színészies eszközökkel − annál nincs kiábrándítóbb. Leggyakrabban akkor fordul ez elő szegényekkel, mikor interjút adnak. Azt hiszik, most magánemberi valójukra kíváncsi a társadalom, tehát megpróbálják azt játszani, hogy nem játszanak. Ezt a feladatot lehetetlen teljesíteni, ezért aki színésztől interjút kér, ahelyett, hogy írna róla, nem szereti a színészt. Vagy nem ért annak hivatásából semmit. színésziskola Olyan hely, ahol a végzősnek nem adnak egyetemi diplomát, de mindenfélére megtanítják, és erről még papírt is kap. Ettől azonban még senkiből nem lett színész. A tanár személye döntő. Ahol nincsenek mesterek, nincs mit tanulni. Amit tud, azzal születik az ember. Amit meg kell tanulnia: hogy férhet hozzá. színészi tehetség Érthetetlen csoda. Kicsit fejleszthető, de el is veszíthető. Önmagában nem jogosít fel a pályavégzésre. Talán az utánzás képességénél is fontosabb a koncentrációs készség, az önfegyelem, a fizikai állóképesség, a memória, a humor és az alázat. A testi szépség is elengedhetetlen. Ha valaki mindezzel
bír, és ráadásul jól bírja a testszagot is − színész lehet, idővel. színház Valaha templom volt, majd cirkusszá züllött, sőt, politikai szándékok vagy még olcsóbb vigaszok kuplerájává lett, ma sokszor gebinben működő művelődési házra emlékeztet − engem. Van, aki azt mondja, legyen a színház rítusok helye, és/vagy szellemi konditerem, más azon igyekszik, hogy valamiféle nemzeti plázává tegye, netán édességbolttá. Szerintem először legyen közösség maga a társadalom, akkor lesz vállalható színháza is: a hiteles közösség spontán megteremti. Onnan lehet majd tudni, hogy normális társadalomban élünk, hogy az emberek különféle értelmes, természetes közösségeinek különböző stílusú színházai lesznek, amelyeket nem engednek sem állami, se magántulajdonba venni, működtetésükre alapítványt tesznek, amit támogatnak, ki-ki a magáét. Az övék lesz. Olyan színházat csináltatnak benne maguknak, amilyenre éhesek, amilyenre szomjasak. Kelleni fog nekik, mint a bor vagy a szex, vagy az áldás. És élvezik, hogy a színházban együtt lehetnek. színházjegy Egy életet kellett eltékozolnom, hogy rájöjjek, színházba kétféleképpen szabad járni: vagy mindennap, és szisztematikusan mindent megnézni, olcsó jeggyel, esetleg jegy nélkül, a jegyszedőnőknek térden állva könyörögni és bejutni, akárhogy, cél nélkül, az élmény kedvéért, a színháziak számára teljesen ismeretlenül, vagy, ha kevesebb időm van, színházba járni: megvenni a jegyet, előre, a legjobbat − ami az ötödik-hetedik sor közepe –, előtte alaposan felkészülni a darabból: olvasni hozzá és álmodni róla. Utána nem rögtön hazaszaladni, hanem nagyot sétálni, egyedül. Ha az ember azért jár színházba, mert meg van hívva, és kapja a jegyet, de nem izgatott már előre, hogy ott lehet az előadáson − nem néző, csak gyáva. Minek jár színházba, ha nincs hozzá kedve? színházi bérlet Akinek bérlete van a színházba, polgár a szó eredeti értelmében. A színházbérlet hozzásegíti az embert, hogy érzelmileg és gondolatilag is dolgozza fel élete és kora konfliktusait, legyen jelen városa társadalmikulturális életében, annak szellemi kisugárzásából részesüljön. A bérletben az is jó, hogy előre tudjuk, mit fogunk látni. Idővel megszokjuk és megismerjük, talán meg is szeretjük azokat, akik előttünk, mögöttünk, körülöttünk ülnek, és velünk annyiban azonosak, hogy ők is havonta színházba járnak.
A színház társadalmi hely. Továbbá szabadegyetem is, jó ízlésű emberek klubja, meditációs központ és találkahely. színház mint életforma Avagy az alternatív színház. Tudom, másfajta alternatív színház is van, olyan, amelyben nem életforma a színházcsinálás, de a dolog lényegét tekintve még sincs. Az alternatív színház nem a sikerért és a világhírért dolgozik, hanem − miért is? Azt mondja az alapítója: e helyt mától az a vicc, amin én nevetek. Vagy lesz rá közönség, vagy nem, de én ezt megcsinálom. Ha lehet, ebből élek, de ha nem tudok megélni belőle, ráérő óráimban majd vizet hordok. A betevő falatért nem adom fel az álmom. Mind több az ilyen színház. De az a benyomásom, ez annak igazán jó csak, aki részt vesz benne. Az alternatív színház művésze elsősorban magát akarja felfedezni. Aki csupán nézheti ezt, kívülállónak érzi magát. E jellemvonása az alternatív színházaknak napról napra feltűnőbb. A nézőnek fel kell csapnia játszó személynek, különben a legizgalmasabb pillanatokról biztosan lemarad. De mi lesz, ha végül elfogynak a nézők? Létezik-e színház néző nélkül? Vagy így válik újból szektává a cirkusz és papokká a bohócok? színházművészeti szövetség (és más, hasonló szövetségek) Hivatalos szerv. Nem tudom, mit csinál. Azt se tudom, a tagja vagyok-e. Ostobán úgy vélem, hogy az ilyesmihez ez a megfelelő és egyedül helyes viszonyulás. Különben sem hiszek az érdekek szövetségében. Drágább a szövetség eszméje számomra annál, hogysem világi érdekekre alapozzam. Idestova harminc éve vagyok a pályán, de ha jól emlékszem, még nem segített rajtam a szövetség − vagy nem vettem észre –, igaz, nem is gátolt semmiben. Vagy nem vettem észre. színházrendező Oly nehéz mesterség ez, hogy csak tréfálkozva érdemes említést tenni róla. Rendező lesz, aki nem elég jó színész, viszont szívesen jártatja a száját. Szereti, ha mások zokszó nélkül engedelmeskednek neki, és elég jó családba született ahhoz, hogy a huszadik század második felében felvegyék a budapesti Színművészeti Egyetemre, ott kibírja, hogy hivatásába annak rendje és módja szerint beleőrült Mestere öt éven át kínozza annak (egyébként a Mester nélkül is hamarost nyilvánvaló) tényével, hogy a rendezői mesterség taníthatatlan. Vagy idejében ellesi azt, minthogy
állandóan színházakban lóg, vagy eleve tudja, hogy kell, mert úgy született, ilyen is van, vagy pedig saját kárán tanulja meg a pályán, úgy ötven év alatt. Mire nekifogna végre a tisztességes munkának, mert végre nem utánérzés és kétbalkezes hisztéria elegye, amit csinál, hát azon kapja magát, hogy már a sírban fekszik. Vagy, ha ötvenéves korára még nem halt meg, akkor is régesrég megfúrták, kidobták a színházból, a tévéből, az Akadémiáról is, már nem harapdál bele az emberevő kritikus, szép színésznők a pillantásukat véletlenül sem felejtik az övében, átnéznek a reszkető fejű kiszuperálton, akibe, amíg benne volt a szakmában, csupán az nem törölte bele a cipőjét, aki nem járt arra, vagy ha arra járt is, kényes volt a cipője orrára, úgymond. A színházrendezés mártírszakma. Elsajátítani úgy van értelme, hogy az ember idővel társulatot épít magának, vagyis egyetlen helyen dolgozik, de akkor nem fog elég pénzt keresni. És minél jobb rendező valaki, annál többen utálják, mivel irigylik, holott a szakma berkein túl a kutya sem ismeri. Amennyiben társulatot épít, előbbutóbb igazgatóvá emelkedik, ami azt jelenti, hogy kevesebb ideje jut a rendezésre, eztán lehetetlenné válik, hogy a színészei őszinték legyenek hozzá, ahogy az is, hogy ő igazán nyílt lehessen velük. Ül a nézőtéren magányosan, rosszkedvűen, és szívja a fogát. Az igazi rendező nem hajol meg a premieren, nem látja értelmét. Harminc éven keresztül három méter távolságot tart a legnagyobb szerelmeivel is − vajon kik az ő legnagyobb szerelmei? –, rosszmájú megjegyzéseket nem hall meg, hízelgő véleményeket még kevésbé, legokosabb barátai kapcsolatzavaros pszichopataként diagnosztizálják, minthogy már csak ritualizált, hierarchikus viszonyban képes kinyílni valaki előtt, egy-egy próbán. Ott ad színészeinek − mint ember az embernek − instrukciót. Kezéhez mestersége kellékei, a kockacukros zacskó és a korbács szinte hozzánő az évek alatt. Undok alak. Aki csak teheti, átnéz rajta. Mégis, mit mondhatnánk vigaszképpen annak, aki rendező lett, és nem bróker, bankár, hentes vagy temetési vállalkozó, tehát nem valami tisztes megélhetést biztosító s közmegbecsülésben álló foglalkozást választott? A színházrendezés a legösszetettebb tudást igényli. Aki csak egy kicsit is ért hozzá, tudja ezt. E mesterség művelőjének a legkisebb felületességet sem engedélyezi. A tökéletes rendezői mű onnan ismerszik meg, hogy jobbról balra és alulról felfelé éppen úgy stimmel, mint balról jobbra és felülről lefelé. E tökélyig eljut évszázadonként öt előadás. A többi rendező, az olimpia metaforájával élve, szintén versenyzett. Hódolat a versenyzőknek! Rendezői típusok:
• a két lábon járó lexikon Nahát, ez semmit se tud. Ismeri az összes régebbi előadás rendezőjének és díszlettervezőjének a nevét, felmondja a darabot kívülről, nagy és többszünetes elemző próbákat tart, sőt − mélyen hisz a színészben. De ha bármit kérdez tőle, azt feleli: Tudod te! Ahogy szoktad. Magától értetődik. • a szent Lobog! Sálja van és kisfiús mosolya. Sír a színészi alakításokon, instrukció helyett köp egyet, vagy legyintget, attól függ, mennyire bonyolult az, amit általa a színésznek sugallni szeretne. Esténként sem hagyja el az ő művészeit: körbe kell venni őt, és hallgatni a vég nélküli történeteit, lelki gyónásait. Minden mozdulatában tanítás van. Egyes színésznők hajlamosak a jelenlétében nagy ívben kifeszülve elájulni. Ha a szenttől a színész bármit kérdez, barátságosan azt mondja: Tudod te! Ahogy szoktad. Magától értetődik. • a zseni Nem néz ki rendezőnek. Terménykereskedőnek néz ki. Sokat alszik, keveset beszél. Vállra vetve hordja a zakóját. Bármihez nyúl, azt mássá, újjá varázsolja: a III. Richárd az ő kezén óvodás szórakozássá nemesül, Ibsen Nórájáról kiderül, hogy a férfiak sajátos gondjairól mélyebbről szól, mint a feleségeikéről, és Madách: Az ember tragédiáján az ő rendezésében annyit lehet nevetni, hogy a nézőnek már szúr az oldala. Miként éri el ezt? Elhiteti a színésszel. Tudod te. Ahogy csak te tudod, ahogy szoktad. Magától értetődik. színjáték A századelő naturalistának mondott drámaírói kísérletei között akadtak, melyekben a kor nem találta meg a hagyományos tragikus vagy komikus konfliktusnak megfelelő dramaturgiai szerkezetet, ezért hatásukat is bizonytalanabbnak, semlegesebbnek ítélte, és − már e művek szerzői is netán − műfaji megjelölésül a színjáték szót alkalmazták. A magyar nyelvben a színjáték szó jelölheti ezenkívül az élet hazug vagy mesterkélt pillanatait, illetve olyan történés karakterét, mely inkább mondható színpadiasnak, mint „valahonnan valahová” építkező drámának, továbbá valamely, ember által befolyásolhatatlan természeti jelenség lejátszódását a szemünk előtt, például egy napfelkeltét vagy csillaghullást. színjátszó kör A színjátszó kör, mint a neve is mutatja, nem óhajtja állítani, hogy köze van a művészethez. Amatőr csoport, melyben jellemzően fiatal emberek kísérelnek meg színházat játszani, eközben boldogok vagy szerencsétlenek, de nem
járnak külföldi turnékra, sem az avignoni fesztiválra, hanem valóban igyekeznek elsajátítani e nehéz szakma mesterségbeli fogásait. Párválasztás után érdemes abbahagyni, akkor örök élmény lesz. színlap Ez a szó azt a papírt jelöli, amelyiken az aznapi előadás műsora található: tetején a szerző neve, alatta a darab címe, majd a szerepek és a játszó személyek, illetve a rendező és a többi lankadatlan okostóbiás neve. Esetleg az előadás kezdési ideje, továbbá azok a napok, mikor e hónapban játsszák még. Azért írok erről szócikket, mert újabban ritkán látok színlapot. Háromfajta létezik belőle: nagyalakú, plakátoszlopokon, közepes méretűek a színház falain bekeretezve (ez a típus a jegyirodában megvehető), ezenkívül egy kicsi, az eredeti premierplakát röplap változata, aminek hátsó oldalán a darab cselekményének rövid ismertetése is megtalálható, nem csak operák esetében. Fontos volna, hogy a néző minden előadáshoz kapjon színlapot, de a kisméretűt kapja kezéhez mindenképpen. Meggyőződésem, nem csak tájékoztatja, de mulattatja is a közönséget a színlap, nézegetése hozzátartozik a színházba járás öröméhez. színpadi világítás Nagyobb színházban körülbelül 200 darab, laikusok által előszeretettel reflektornak nevezett, bonyolult és igen drága gép dolgozik. Világítják külön a hátteret, a színpadot és a díszletet, és vannak rejtett fények a színpadon kívül közlekedők számára is. A világítás a színházrendezés fontos része volna: világokat varázsol és tüntet el egy szempillantás alatt. De színházainkban sajnos (hiszen a világítás is komoly művészet) szakirányú felsőfokú képzésben nem részesült, úgynevezett fővilágosítók tervezik a fényeket, a rendezők pedig néhány „alapvető” gondolattal kiegészítik, ily módon a magukévá teszik azt. Ami olyan, mintha valójában a műtős operálna, és az orvos ezt-azt javasolna neki. A műtős meg végrehajtaná, amit kér − a betegen. színpad mennyezete Itt nyer kialakítást a csigapad tartószerkezete. A csigapad a színpad fölött, a zsinórpadlásnál is magasabban található alkotmány, ahol a zsinórpad működéséhez szükséges csigák, illetve kötéláttételek rendszere nyer elhelyezést. Segítségével szükség esetén felemelik vagy leengedik a színpadra a díszletelemeket. Ehhez a mennyezet speciális megerősítése szükséges, hiszen a zsinórpad három utcájában, a zsinórpadra függesztve lóg minden, sokszor évszázadokon át. Egyebek közt a horizontfüggöny is itt nyer elhelyezést meg a hidak, a trégerek, és a trégerekre kötött összes díszletelem.
Itt található a világítási horizont felfüggesztése is. Hidazat ez, melyen a horizontfüggöny megvilágítására szolgáló reflektorokat állítják fel. A csigaelv meg az emelőelv örök, nagy diadala a zsinórpad, aki egyszer látta, tanúsíthatja. De úgy is szemlélhető, mint a tudatalatti XIX. századi hangulatú metaforája: a lélek, mint fogaskerekek bonyolult rendszerére spulnizott idegek zsúfolt lomtára. színpadi szerző Színpadi szöveg megalkotására szakszerűen képes íróra, de nem szépíróra, kvázi nem első osztályú íróra mondják nálunk, ahol az utóbbi ötven évben tíz írónál több biztosan nem volt képes a színház igényeinek maradéktalanul megfelelő szövegek alkotására. A dialógusépítés nehéz tudományában rengeteg költőnk, szépírónk bizonyult pancsernak. A címszó emlegetése burkolt sértés, mely csak színpadi szerzőinkhez méltó kritikusaink ajkán él: a szájukban ével. Elfelejtett mesterség a színpadi szerzőé. Ő nem színpadi megvalósítás számára létrehozott szövegből is − ami lehet regény, novella, újságcikk, peranyag; bármi, ami dramatizálható − jól játszható dialógust ír. A színpadi szerző igazából drámaíró. Ha a drámaírót nem akarják rendesen megfizetni, vagy a neve valamilyen − például politikai − okból a hatalomnak vagy a kritikának nemkívánatos, így csúfolják. De Brecht Koldusoperája is színpadra alkalmazás, meg Kacsóh–Heltai–Karinthy János vitéze is. Shakespeare is színpadi szerző. színszerű Mindaz, ami a színpadon jól eljátszható, hatásosan előadható. Bármi előadható, megírható és eljátszható színszerűen éppúgy, mint hatástalanul. Attól függ, az író ismeri-e a teatralitás kulcsát, a színpadi ábrázolás mikéntjét. Lényegében ezt nevezzük dramaturgiai tudásnak. Érzék is kell a színszerű fogalmazás- és gondolkodásmódhoz, de önmagában nem elég. Cseppet sem magától értetődő, nem is könnyen megszerezhető tudás a dramaturgiai. Irdatlan mennyiségű előadás megtekintése (és/vagy létrehozása) árán lehet hozzájutni. Így járt el − este, a színházba − Shakespeare, Molière, Csehov és Molnár Ferenc is. szív A színész szíve szemérmes, mint egy vénkisasszonyé. Jó színészről beszélek. Vigyáz rá, de nagyon. A színész szívét a pálya millió sallangja, a sok emlegetés, hivatkozás,
forszírozás, masszírozás próbára teszi. Mintha gyermekünk egész nap az utcán játszana. Bármennyire szeretnénk is, nem tudjuk őt mindentől megóvni. Holott az alkotáshoz tiszta szív kell. Ha egy színész szíve züllik, az először a színpadon ötlik szembe − gyengül az aurája. Túl sok kalandot már ezért sem engedhet meg magának. Rengeteg is a magányos, a koporsóig társtalan színész. Csak a hírük rossz. Majdnem úgy fogalmaztam, ahogy sírköveken szoktak: „Csak a teste.” szkeccs A némafilm korszakában erősen kedvelt, kevert műfaj. Mozinak indul, ám kigyullad a fény, a vásznon látható szereplők teljes életnagyságban berobognak a színpadra, és ott folytatódik az élő zenei kísérettel aláfestett, rendszerint bohózati szándékú cselekmény, majd újra sötét, s megint peregnek a filmkockák, hogy aztán újra élőben jöjjenek a színészek. El tudnám képzelni ezt szórakoztatónak − amennyiben gyermekelőadás lenne. A szkeccs sosem szólna többről, mint hogy legyen minél nagyobb felfordulás! Érezzük, hogy élni és rosszalkodni jóóóó! De ilyet még nem láttam. Mióta az eszemet tudom, a szkeccs: matiné-hakni vagy tévés szélhámosság. (Apropó, matiné − vasárnap délelőtti előadást jelent.) sznob Régen rangja volt, noha az eredeti jelentése „nemesség nélküli”. Ma erősen pejoratív értelmű fogalom, lappangón kultúraellenes zöngével. Azt akarja sugallni, hogy akire mondják, az túl sokat foglalkozik divatos művészeti kérdésekkel, irányzatokkal, alkotókkal. Túl sokat − de mihez képest? A színházi sznob, mondják, minden bemutatót megnéz, különösen azt a darabot, amelyikről sokat írnak. Szívesen beszélget róla, nagy művészek ismeretségét keresi. Igyekszik megérteni az újonnan született alkotásokat is, nem csak a klasszikusokat. Öt csak a tahók nézik le vagy az irigyei, és azok sznobozzák. A sznob a művelt és tájékozott néző. szócső Az ókori görög színjátékban a fellépő aktorok tartották a szájuk elé, hogy a stadion közönsége hallja őket, és görögül perszonának hívták. Azon át beszélt a drámai személy a közönségnek. Millió közvetítésen át a nevéből született a vállalt személyiség jungi fogalma. Bővebben az önkéntelen színház címszava alatt írok erről.
szomorújáték A romantika színházi találmánya. Amikor az európai ember a XVIII. század vége felé felfedezte, hogy érzelmei vannak, és a melankóliája is értékes, ábrázolásra méltó − Goethe és Wertherjének sikere sokat segített e romantikus-szentimentális öntudat megerősítésében − színpadi művek is születtek, amelyek az emberi lélek − és általában az érzelmi világ − színeit, feneketlen mélységeit óhajtották megörökíteni. Mi van bennünk, ha szabadon érzünk? Bánat, tengernyi. Schiller és Szomory Dezső egyaránt írtak szomorújátékot. A huszonegyedik század beköszöntével bőven volna min szomorkodnia az emberiségnek, ám a szomorúság mint téma és a szomorújáték mint műfaj a legkevésbé sem népszerű. A szomorúságot nem érezzük utánzásra méltónak, nem akarjuk látni. Érdemes volna eltűnődni, hogy miért nem. Azt hiszem, a szomorújáték is olyasvalami, ami feltámadhat. szöveg A drámai műnek azok a mondatai, amelyeknek a színpadon el kell hangzania. A többi mondat színházi értelemben nem szöveg, hanem instrukció vagy színleírás. A jó színpadi szöveg tömör és képszerű, aki mondja, nem összesen azt gondolja, de annyit mond ki belőle. A jó szövegből kielemezhető, amit a szerep elhallgat. szubrett A táncoskomikus hölgypárja. Ők a primadonna és a bonviván arisztokratikusan komolynak, már-már tragikusnak képzelt konfliktusa mögött a téma (rendre valamiféle szerelmi bonyodalom) népies, komikus variációjának megtestesítői. A táncoskomikus a nép egyszerű gyermeke, jóindulatú, naiv, tiszta ember, nem olyan okos és bátor nagyfiú, mint a bonviván. Ő a Naturbursch. A madarász Papageno Mozart Varázsfuvolájában a táncoskomikus őstípusa. Imádottja, Papagena pedig az ős-szubrett: természetes, egyszerű szépség, vidám kislány, tűzrőlpattant menyecske lesz belőle. A főhősöknél alacsonyabb társadalmi osztályhoz tartoznak. A magyar operett története sok kiváló szubrett emlékét őrzi. Akikre, részint archív felvételekből még én is emlékszem: Bársony Rózsi, aki fiatalon és idősen egyként elragadó volt, és Dénes Oszkárral a karján a harmincas évek legendás sikerű Ábrahám Páloperettjeinek szubrett-táncoskomikus párját alkotta, valamint Zentay Anna, aki az ötvenes évek sokszor nyomasztóan állami operettjeiben is kifogástalan ízléssel játszott.
A szubrett mindazt megteheti, amit a primadonna nem, még humora is lehet, vad humora, mint Mednyánszky Áginak volt, akinél csinosabb, egyszersmind okosabb (a színpadon e két tulajdonság egymást erősíti) szubrettet nem láttam. A szubrettek szabadsághősök, a kedély és a szerelem zászlóvivői. Gatyába rázzák a táncoskomikust, aki mellettük − míg lepereg az előadás: egy élet − egyre inkább megtanul táncolni, minden helyzetben szellemesnek maradni, bátran viselkedni. Ők Föld Anya, más mitológiában Májá istennő, a huncut Aphrodité vidám és hétköznapi, emberi arca, ők a termékenység mámoros világának furfangos pásztorlánykái. A szubrett ünnepli az életet. szünet Mostanában vészesen fogy. Két szünetet már nem bírnak ki a nézők, már ott tartunk, hogy egyet is csak félve reszkíroznak meg a színházak. Azért soha nem megy el a néző, mert felháborítóan színvonaltalan az előadás, de azért igen, hogy a második híradót még lássa a tévében. A színháziak pedig azt mondják: Hét óra tízkor rájuk csukjuk az ajtót, és fél tízig lenyomjuk az egészet. De ha valahol már lábasból kell enni, különben tartani lehet tőle, hogy míg az ételt tányérra rakják, a vendégek elszaladnak, ott nem a felszolgálással van a baj. Hanem azzal, amit a néző elé tesznek. És főként azzal, aki elé teszik − a nézővel. Nem csak a színházzal, az egész világgal. T Boldog, ki jókor lemaradt a színpadról. Alekszandr Szergejevics Puskin tableau Élőkép, francia szó, ejtsd „tabló”. A XVIII−XIX. század színházának nagy divatja volt. A színpadképet akkor mondták tableau-nak, ha a felgördülő függöny mögött pompás díszletek között, melyek a korabeli ízlés számára nagy műgonddal készültnek tetszettek, bájosan elrendezett csoportokban szereplők is látszottak. Vagy bármi, ami élő: virág, barika, kutyusok szánja. Csecse a tableau. A nyárspolgár szemében ugyanannyit ért, mint a festészetben a csendélet. Dörgött érte a taps. Ma méregdrága zenés produkciók bemutatóin fordul elő a
tableau sikere, különösen, ha előtte már kellemesen bepezsgőzött a közönség. tabu Színpadon igaziból ölni és ölelkezni tabu. Valaha nem az volt, ellenkezőleg, kötelesség: véres áldozat. Talán azért lett színház, hogy ezt az áldozatot az élet szentségének megcsúfolása nélkül hozhassuk meg. A tehetségtelen színház ezeket a tabukat döntögeti a legszívesebben. tag A XIX. században, sőt egy darabig utána is kitüntetésszámba ment, ha egy színész valamelyik színházban tagnak mondhatta magát. A kevés kőszínháznak becsülete volt. A színészek előtt nagy népszerűségnek örvendett az a gondolat, hogy ők népüket, egész nemzetüket képviselik az atyaúristen, no és a világ előtt. Dicsőségnek számított egy jó társulat tagjának lenni. A színész tiszta, naiv érzéseivel a színházak a XX. században éppúgy visszaéltek, mint a hazafias érzelmű átlagemberével a nacionalista politikai áramlatok. A diktatúrák színházaiban a színházi tagság megtiszteltetés jellege odaveszett. Mára ez mindössze annyit jelent, hogy a színésznek havi fizetése van, amivel egyébként nem keres olyan jól, mintha esetenként és szerepre szerződne. De a szabadúszást mégsem szabad a színész bűnéül felróni. Miért élne ő egyetlen színházért, mikor a rendezői is különböző színházakból élnek? táblás ház Abból az időből való, a század elejéről, amikor még a siker vitathatatlan fokmérője és egyúttal a reklámja volt a pénztár elé kifüggesztett tábla: MÁRA MINDEN JEGY ELKELT! A „táblás házaink vannak”, „táblás házakkal megy” kifejezés színházi körökben ma is dívik. tájelőadás Az átkosban, a személyi kultusz idején törekedtek rá a legintenzívebben, de utána is sokáig, hogy a nagy színházak színielőadásokat tartsanak a legkisebb falvakban is. Fel kell lobbantani a kultúra lángját mindenütt az országban, hirdette a kommunista kultúrpolitika, ami nem volt esztelen gondolat, csakhogy a parasztok agymosása volt a rejtett célja − az összes színháznak rendszeresen járni kellett a vidék legtávolabbi zugait is szovjet vagy szocialista témájú darabokkal. Az ilyen vendégszereplést nevezték tájelőadásnak. A vándorszínészet egy fajtája volt ez, kellékei: farmotoros busz, táj-szereposztás, filléres napidíjak,
olykor egy nap két-három előadás, de hivatásos színjátszásra teljesen alkalmatlan épületekben: iskolákban vagy művelődési házakban. Éjszaka vissza a városba, a buszon ájult alvás, kártyázás, ivás; a színészek számára különös átmenete volt ez egy havonta többször is ismétlődő, kötelező iskolai kirándulásnak, a vendégszereplésnek és valami ravaszul kigondolt megaláztatásnak. Mára viszont semmiféle színház nincs a magyar falvakban. Vursli van pünkösdkor a művház udvarán. takarítónő Ő is a színház megszállottja, ő is „fan”. Különben nem vállalná, nem csinálná. Nem is jó takarítónő, épp ezért. De nem tágít a színházból. Színésznő akart lenni. Vigyázni kell vele. tánc A táncszínháznak nem külön kéne lennie, hiszen a tánc mindenfajta színháznak alkotórésze, a zene és a szöveg mellett a harmadik legfontosabb eleme. Zene, szöveg és tánc nélkül nincs tragédia, de nincsen komédia sem. (A távol-keleti színház annyit soha nem felejtett, mint a miénk.) A színpadi mozgás nem jelenthet egy az egyben lötyögést, akkor semmi. Még a jó prózai előadások mozgásai is − ha figyelünk, észrevehetjük − végül ritmikailag lekottázhatókká érlelődnek. Tánc nélkül a színház olyan, mint a nő, akiből hiányzik a szépség. taps A néző joga. A taps nyelv, amelynek segítségével a néző a színház számára kifejezi magát. Hogy a műfaj napjainkban a szokottnál is nagyobb bajban van, onnan is látszik, hogy a közönség minden előadáson egyformán − lelkesedését erősen eltúlozva − tapsol. A taps már nem fejezi ki a néző véleményét. Ez súlyos fejlemény. Mindazok, akik nem szívből, hanem udvariasságból tapsolnak, nem is sejtik, hogy ezzel a színházat a síja felé terelgetik. Ahol nem lehet megbukni, nem lehet komolyan sikert aratni sem. Akkor az egész csak képmutatás. A színházlátogatás fárasztó társadalmi protokollá válik, a nézők tenyércsapkodással függönyözik el közönyüket. Nem a néző felelős azért, hogy a taps udvariassági gesztussá csökött. Ő mindig is a legnaivabb résztvevő volt e több ezer éves társasjátékban. Meglehet, azért tapsol mostanában mindig egyformán, ütemesen, mert komolyan már soha sincs elragadtatva attól, amit lát. Korunk nézőjét a
színház nem érinti meg. Korunk közönsége nem szereti kinyilvánítani az igazi véleményét. Gyanítom: unatkozik, de attól fél, hogy ez már a színészeknek is feltűnik. El akarja oszlatni a gyanút, tapssal kompenzál; bizonygatja jelenlétét. Azon a napon, amikor a színházban egy előadás majd újra meg fogja osztani a közönséget: egyesek bravózni, mások dühödten fújolni fognak: a műfaj − és nézője! − kilábalt a bajból. tapsrend A színészek meghajlásának sorrendje, felvonás vagy előadás után. A rendező tervezi meg annak a színházi tradíciónak megfelelően, hogy a színészek szerepeik jelentőségének emelkedő sorrendjében lépjenek meghajolni a közönség elé. A kisebb szerepek párosával, a nagyobbak egymagukban, végül a címszerepet vagy az abszolút főszerepet játszó színész a színen egyedül maradva köszöni meg a tapsot. A tapsrend ócska, ha provokálja a sikert. Nagyon mozgalmas, vidám előadásoknak bonyolult és kissé jelenetszerű tapsrendje is lehet, mely összemosódhat a fináléval. Az ártatlan néző ezt olykor jobban élvezi, mint előtte az egész előadást. tárak és műszak Szakmai nyelven a színház kiszolgáló részlegeinek, illetve azok hivatalos helyiségeinek neve: bútortár, kelléktár, díszítők (tára helyett szobája), más szóval a műszak, ezen belül külön kaszt a zsinóron dolgozóké, vagyis a zsinórpadlásra beosztottaké. A világítási berendezések elhelyezésére kijelölt, és rendszerint az erkélyen, a színpaddal szemben, kukucskáló üvegfal mögé épített helyiséget, illetve az itt elhelyezett elektronikus irányítópultot világítóapparátnak is mondják. Van hangtár, jelmeztár, fodrásztár és maszktár is. A bútortárban őrzik és gondozzák az előadásokban játszó (így mondják) összes bútort, itt találhatók a régebbi, híres előadásokon használt, kiérdemesült bútorok is, amelyek közül a legszebbeket rendszeresen javítják, és új előadások új díszleteihez is felhasználják. A jó kelléktár olyan, mint a fészeképítő madár vacka: minden van benne, az is, ami nem kell; repülő gyufa és lépegető luftballon, méghozzá oly álomian totális rendetlenségben, hogy tényleg csak a kellékes ismeri ki magát benne. A műszak a díszlettologatók belső neve is, noha nem csak belőlük áll. A könyvben itt-ott már dicsértem őket, de a jó színpadi személyzetet eléggé dicsérni nem is lehet. Ha tehetséges, új igazgató és rendező jön, izgalmas színház alakulgat, a műszak is feljavul. Nem csak azért, mert a rossz színház új vezetői nem engedik tovább tenyészni a műszak destruktív fazonjait,
ellenkezőleg, úgy vágják ki őket, mint hapci a taknyot (ez is a műszak nyelve), de azért is, mert csak olyan színházba akarnak mindenáron bejutni értelmes emberek, akár díszlettologatónak, ahol ígéretes színház készülődik. A rossz műszak azt a színházat teszi tönkre, amelyik már amúgy is félhalott. A végső összeomláshoz annyi kell, hogy az üzemigazgatóságon vegyék fel Sanyit. Őt aztán végképp nem kéne beengedni. Sanyi épp annyira züllött a maga dolgában, mint a színház művészeti elitje az övében, noha utóbbiak züllésük tényét sem ismerik el. Bár Sanyi sem. Az ő kunsztja abban áll, hogy a szakszervezeti jogok kiskapuit a környékbeli kocsmák nyitvatartási idejénél is jobban ismeri. Úri huncutságnak véli a színművészetet, művelőit büntetni akarja. Meg tudja akadályozni, hogy a színházban eredményes munka folyjék. társalgó Itt ül mindenki, ki jelenésére várva próba vagy előadás közben nem óhajt az öltözőjében gubbasztani, itt lazít, beszélget, uzsonnázik, randevúzik, esetleg munkamegbeszélést tart a kollégáival. Itt van együtt a társulat. Jó társalgóban a kantin mindig nyitva van, az ablakok a szabadba néznek és nyithatók. Rossz periódusban lévő színház társalgójában kevesen vannak, a hangulat egy lerobbant presszóéra emlékeztet. Nem beszélget senki hangosan. Ha bejön a főnökség, az asztaloknál témát váltanak. Erős társulat társalgója ellenben vidám, mint a gyerekszoba. Mindenki zajong, de nem zavar senkit. A társalgó belső törvényei szigorúak, ám csakis a bennfentesek számára kötelezőek. Kívülálló semmit se érzékel belőlük. A társalgóban nem szokás magánéletet élni, kiteregetni a szennyest. Főpróba vagy előadás előtt a művészeket a kiszolgáló személyzeten kívül (rendező, fodrász, ügyelő satöbbi) senkinek nem illik megszólítani. Meg kell várni, hogy ők szólítsanak meg téged. Aki nem köszön rád, nem haragszik, még csak nem is udvariatlan. Így jelzi, most nem óhajt társalogni, a munkájával van elfoglalva, befelé koncentrál. A társalgóban nincsenek foglalt helyek, de vannak, pontosabban lehetnek székek, amiket egyes idősebb művészeknek, amint feltűnnek a társalgóban, nyomban átadni szoktak, mivelhogy az ő kedves helyük. A társalgó a színház lelke. De a túl jó társalgó problémává is válhat. (A kaposvári színház alagsori társalgója az én időmben olyan izgalmas volt, mint Kalüpszó barlangja. Nem volt könnyű szabadulni onnan, netán egyenest a színpadra menni és játszani.) társulat
Tag az, aki tag. A művészeti állomány. A többi csak alkalmazott. Kell egy csapat, mint mondani szokás, de helyesebb úgy mondani: kell egy közösség, nagyon kell, ám egyetlen közösség kell, nem kettő − a klikk, a frakció nem kell, inkább a halál. Rettentő nehéz. Egészséges felfogású közösség kell, melyben nincs vita afelől, hogy ki a nagy tehetség, és mit szabad neki. Ideális esetben van egy zseniális igazgató, aki komoly gazdasági talentum is, ám jó ízlésű értelmiségi ugyanakkor, egy zseniális rendező, továbbá egy látomásos képzeletű díszlettervező (legjobb, ha mindhárom kvalitás egy személyben összpontosul), van neki egy fiatal meg egy idősebb színésze is, akik képesek elviselni a nagy szerepek terhét, sőt, a rendező keze alatt rendszeresen megtáltosodnak. Csodálatos a helyzet, ha átlagon felüli képességekkel megáldott színésznőből is van kettő. Helyes, ha ők öten vagy heten egymásnak nem rokonai, sem szeretői, de még csak ellenségei sem egymásnak. Ez ritka. Nem rivalizálnak. A mesterségük érdekli őket a világon a legjobban. Amihez nyúlnak, abból esemény lesz. A nézők úgy sietnek premierjeikre, ahogy szurkolók a focipályára, ha Bozsik és Puskás rúgja ott a labdát: mindegy, hogy kivel és mit játszanak. E néhány zseni mögött azonban kell hogy álljon még tíz-tizenöt lelkes színész. Fiatalok, akik közül jó néhányan reménykednek távolról sem alaptalanul, hogy tíz éven belül ők is fenomenálisan jó színház megalkotására lesznek képesek. Ekkor majd kirajzanak, és új színházat alapítanak, vagy helyben átveszik a zseniktől a társulat vezetésének terhét. Akik ennek örülnek. Eszük ágában sincs életük végéig évente három címszerepet játszani, két nehezet rendezni. Mikor eljátszották és megrendezték, amit akartak, takarékra állítják magukat. Attól fogva normális, inkább emberi életet akarnak élni, tanulni, gondolkodni, utazni vágynak. És meg is teszik. Jó társulatban mindenki egyformán fontosnak érzi magát, de a másikat is. A bajban összetartanak. Az intrikát nem tűrik. Igazi társulat tagonként nem szerződtethető, nem összevadászható, de összeáll magától is. Felbomlik, ha sikerei csúcsára ér. A tagok érzik, hogy ez nem tartható, nem fokozható: megelőzik a romlást. A jó társulat nem vész el, csak átalakul. teátrális Színszerű. Vagy, enyhén pejoratív hangsúllyal: túlságosan is hatásos,
hatásvadász elemekkel átszőtt. De ami a színpadon igaz és megoldott, az teátrális, vagyis szakszerűen hatásos, nem üres hatásvadászat. Viszont viselkedhet az ember teátrálisan, vagyis színészkedve a hétköznapi életben. Ez majomkodás. technika A kihangosításért, mikrofonozásért felelő hangosztályt, hangtárat, illetve az e célra szolgáló helyiséget (és a színpadra néző, üvegezett falú fülkét) így is nevezik. Van színház, ahol a világítóapparátnak, illetve az azt kezelő személyzetnek helyet adó fülkének is ez a neve. tegeződés a színházban Napjainkban általános és helytelen gyakorlat. Az egyes szám második személy elmossa a színházi rangkülönbségek játékából adódó feszültségek bonyolult jelentéseit. Az egzisztenciális szituációban közösét hangsúlyozza, a színházban − és általában minden munkahelyen − szükségtelenül. A magázódás új és régi kolléga, rendező és színésznő, művész és személyzet között éppen azokat a szakmai és emberi viszonylatokat segít szavak nélkül is tisztázni és tisztán tartani, amelyeket amúgy sem lehet, talán nem is kell beszéd tárgyává tenni. test A színész médiuma. Ki lakik az emberi testben − e titok feszültsége a tragédia alapja. Ki hal meg, mikor az ember meghal? Kit szeret az ember, ha a másikat szereti? Azt mondja, hogy csak a teste kell neki? Mi kell az embernek, mikor a másik teste vagy a másik pusztulása kell? Mi a kéz? Mi az arc? Hogyan hat egymásra két ember szavak nélkül is, pusztán a fizikai jelenléte folytán? A színész ezeknek a titkoknak a demonstrátora. Fontos, hogy ép, szemre is szép teste legyen, mivel ő az Embert reprezentálja előttünk − megmutatja, hogy az mit tud magáról, a létezésről. A testével, a testén keresztül, a teste segítségével mutatja ezt meg. Feszült jelenlét tapasztalható a színpadon, testi jelenlét. A jelenléte − kinek, kiknek? Mi a test? Erről, és nem szavakkal, lényegi dolgokat mond a színész játéka. S a színház, ha jobban meggondolom, e kérdés érzékileg is konkrét megvitatásának egyetlen legitim helye a nyilvánosságban, évezredek óta. tetszésnyilvánítás Nem csak a taps van.
Él a színházban, fel-feltámad a halálos csend is. Ami a legnagyobb, a már fokozhatatlan erősségű tetszés jele: színpad és nézőtér láthatatlanul összeépül, egy erőtérré válik. Vibrál a nézőtér, a különkülön elhanyagolható erősségű zajok eggyéolvadnak, egy boldog szuszogássá lesz a közönség lélegzete. Ilyenkor a nevetés is egy torokból robban elő, mennydörgőn. A színészek szinte szédülnek a boldogságtól, mert a nézőtér nevetése fodrozódva hullámzik, mint nyári napsütésben a tenger. De ennél jóval kevesebb is tetszésnyilvánításnak számít. Például a halk, de folyamatos kuncogás. Apró jeleivel a néző folyamatosan üzen a színpadnak: kösz, vettem, ugyanakkor a többi nézőnek is üzen általuk, jobban figyeljetek, ez most nagyon érdekes. Még a széknyikorgások, a sok kicsi köhögés is üzenet és értékítélet: hű de unalmas, mikor lesz vége? Szélsőséges nemtetszésünket kinyilváníthatjuk úgy is, hogy felállunk a zsöllyéből (ami a nézőtéri ülés neve) és csendben elhagyjuk a színházat. E tettünk a színház jobb jövőjét építő megnyilatkozás. Thalia Ünnepi, teljesség − ezt jelenti ógörögül ennek az istennőnek a neve. A mitológiai kilenc múzsa egyike, aki a színház világa felett őrködik: az embernek a bölcsőnél az érzéket adja ehhez, a színészi képességet. Azokat segíti, akik Dionüszosz drámai alakváltozásainak ünnepi formát adnak. titkárság A titkárság az igazgató előtt terül el. Két-három fontos szoba ez az ő irodája előtt. Itt ül a titkár, aki lehet hölgy is, de akkor sem azonos a titkárnővel, mert a színházi titkár a legfontosabb ember az irodán, bár természetesen csak az igazgató úr után. A titkár éjjel-nappal tüsténkedik: reggel kilencre bejön, háromig tart az első fele a munkájának, háromtól ötig lebonyolítja a magánéletét, öttől tízig ismét benn van, ügyel a pénztár munkájára, az előadás zökkenőmentes elindítására, esetleg az előadás alatti gondok − például egy beugrás − megoldását ellenőrzi. Jól felszerelt színházban zártláncú televíziós hálózaton keresztül látja a színpadot, de az épület más pontjait is. Ő készíti a havi műsortervet, ő írja ki a próbarendet, irányítja a színház adminisztratív vezetését, tartja a kapcsolatot a külvilággal, a sajtóval, a szponzorokkal, a hirdetőkkel. Ő bonyolítja a színház fontos levelezését is. Lehet segítsége is, akit úgy hívnak, hogy másodtitkár. Nehéz állás. Ő végzi a kulimunkát. A titkárnő az igazgató úr titkárnője. Napirendjével, a személyes levelezésével foglalkozik, beszámol róla, kik keresték az igazgató urat, felveszi a telefonjait, kávét főz, elhajtja azokat,
akik az igazgató urat feleslegesen zaklatnák. Jó színházban édes nő, a puszta megpillantása is csitító. Néhány éve még minden titkárságon akadt egy profi gépírónő is, de mára jobbára csak törekvő kislányokat alkalmaznak, akik a komputer szövegszerkesztő programjának kezelésében járatosak. Vagy azt mondják. Ki üldögél még a titkárságon? A gyakornok. Ő teszi a meghívókat borítékba. Abból lehet a legtöbbet tanulni, mint mondják. törzsközönség Amilyen a színház, olyan a törzsközönsége: évtizedek óta ízléstelen előadásokat produkáló műhelyeknek a törzsközönsége is rossz ízlésű. Sokévi, fáradságos munkával tették őket ilyenné, nem is lehet egykönnyen változtatni rajta. Mikor a kontárt leváltják a színház éléről, utána még öt esztendő, mire a jó közönség visszaszokik. Talán. A színész fél életén át játszhat egy színházban anélkül, hogy azt tapasztalná: most jó pillanatban nevet a közönség. De fordítva is igaz: a törzsközönség hűséges, bárha nincs oka rá. A törzsgárda egy típus. tragédia Ógörög fogalom. Az antik drámaforma. Főhőse valamely nagy eszme nevében dacol a végzettel, a sorssal, az istenek rendelésével. Olyan erőkkel veszi fel a harcot, melyekkel szemben el kell buknia, sorsának beteljesülése azonban katartikus erővel hat a nézőre. Főhőse rendszerint ártatlanul, ám sosem vétlenül bukik el. A hős nem számol azokkal a körülményekkel, amelyek a számító józant meggondolásra késztetnék. Többnyire azért nem, mert emberi méltóságának záloga, az erkölcsi törvény, melynek akadálytalan működését az életénél is fontosabbnak tekinti, helytállásra kötelezi. A negatív hős is hős; olyasvalaki, aki nem az emberi nagyság, de az emberi hitványság erejében bízva húz ujjat a törvénnyel, avagy az isteni elrendeléssel, mely azonban minden túlzó emberi törekvést − akár jóra, akár rosszra irányul − eleve kudarcra ítél. Három különálló, de tematikailag összefüggő műből állt: a tetralogionból. Előtte egy, a tragédiák sorozatához bemelegítésként és kedvcsinálóként szolgáló, úgynevezett szatírjáték került a közönség elé, valamely komikustrágár cselekményű előzetes a mitológiai elbeszélés három részben történő előadása előtt az ókor színházaiban: szabadtéri stadionokban. A tragédiaköltők műveikkel versenyeztek is, nemritkán ugyanazt a mitológiai témát, például az Atreidák átkát (mondjuk, az Agamemnón-gyilkosságot, a bosszúálló Elektra történetét, majd Oresztész és Elektra bűnhődésének históriáját) dolgozták fel. Tragédiák előadására, színházi előadások
rendezésére évente egyszer, tavaszünnepkor, a Nagy Dionüsziákon került sor. Ez néhány héten át tartott. Az első tragédiákat a görög arisztokrata, főpap és hadvezér Aiszkhülosz írta. Az ógörög dráma aranykora az ő, továbbá a következő két nemzedékben működő Szophoklész, illetve Euripidész nevéhez fűződik. tragikomédia A XIX. században született, a XX. században kiteljesedett műforma: olyan tragédia, amely részben vagy bizonyos elemeiben komikus hatású. Nevethetünk rajta, ha már sírni képtelenek vagyunk. Könnyek helyett könnyek: a zokogásig ívelő kacagás könnycseppjei. Ma már a tragédia hitelesebb tragikomédiaként. Üres az Ég. Isten, akinek létezése a néki ellenszegülő Hős bukását tragikus fénybe emelhetné, a valóságban nem tapasztalható: az emberi szenvedés túlságosan is sokszor értelmetlen, vagy annak tetszik. Ettől komikus és kínos is a helyzet. A mai tragikomédiák jellegzetes megoldása az utolsó jelenetekben elénk adott hamis hepiend, álságosán jó vég. Ha ügyesen van megírva, eljátszva és megrendezve, a tragédiavégi halálnál is sötétebben reménytelen hatást kelt. tréger A zsinórpad utcáiban elhelyezett, a díszletek mozgatására, leengedésére és felhúzására alkalmas rúd. Iparosszó, a németből. A legtöbb nagy díszletelemet trégerbe kötik. Fajtája szerint lehet, színházi zsargonban: kézi húzós, gépi húzós vagy komputervezérelt a tréger. Egymástól úgy különböztetik meg a bekötött trégereket, hogy utcák és sorok szerint is jelölik. Például az A/4-es tréger neve azt mondja el, hogy a kérdéses rúd, illetve a reá függesztett diszletelem az A utca negyedik sorában található. trepni Emelvényzet, amiből sokféle méretű, magasságú és szélességű létezik. Széthajtható, a teteje le-, illetve felemelhető. Bonyolultabban beépített színpadon biztosan találunk belőlük jó párat. Kezdőknek a színpadon úgy tanítják: „Ami a talpad alatt van, az a trepni, ami oldalt, az a kulissza, ami pedig a rúd fent, amin a díszlet lóg, az a tréger.” turné Utaztatott előadást és előadásokat jelent. Kérdés, miért turnézik a színház. Amennyiben öt-tíz évenként egyszer fordul elő, és fontos színházakban
vagy rangos fesztiválon kiemelkedően jól sikerült előadásokkal történő fellépéssorozatot jelent, a turné helyénvaló; a színészek álmainak beteljesülése, lelkük e kellemes élményből még hosszú ideig táplálkozhat. De ha csak azért turnézik a színház, mivel pénzt lehet vele keresni, vagy a rendezőnek már semmi nem jut eszébe, az utazás e kínos tény takargatására hivatott. A turné a színháznak önmaga elől való menekülésével egybekötött vállalati kirándulása csupán, vajaskenyér-túra. Így is lehet élvezetes, még sikeres is, csak hát nem következik belőle semmi. turnéélet Repülőgép, busz, szálloda, kipakolás, próba, sajtóértekezlet, rövid pihenő, próba, séta a városban, előadás, fogadás, alvás, reggeli, bepakolás, busz, repülőgép, szálloda, kipakolás, próba, sajtóértekezlet, próba, séta a városban, előadás, fogadás, alvás, reggeli, bepakolás… U, Ú Minden műfaj jó, kivéve az unalmas műfajt. Voltaire unalom A színház halála. De nem mindegy, hogy ki unatkozik. A bennfentes, a szakmabeli, a vetélytárs és a kritikus gyakran és sokat unatkozik. Azonban ez nem túl érdekes, nem igazi baj. Ők részint elfogultságaik, részint színházi szemük élessége miatt unatkoznak. A XX. század második felének tán legjobb rendezője, Peter Brook említi Időfonalak című önéletírásában, hogy fiatal rendező korában, az ötvenes években, amikor még nem tudta, hogy majd szakít a hagyományos színházzal, de már kezdett elege lenni belőle, „…a színházi előadásokat tiszta Unalomfalva, sőt Tengerparti Unalomváros néven emlegettük”. Az igazi probléma abban van, amikor már a jóindulatú néző is ásítozik, csörgeti a bonbonos zacskóját, vagy szaporán, habár visszafogottan köhécsel. Az előadás, amin még ő is hangosan kínlódik, biztosan gyenge. Amelyik színházban ez előfordul, igazság szerint nem érdemli meg, hogy előadásait nyilvánosság elé vigye. Olyan, mintha a kisgyerek játékát a labda rontaná el, azzal, hogy nem pattan. Miféle labda az? Ki kell hajítani.
utolsó előadás (darabtemetés) Mikor utoljára játszanak egy művet, néha a színészek el is búcsúztatják, eltemetik: elrontják, elviccelik, szétmaszekolják, teleprivátozzák. Vagy azért, mert nagyon utálták, vagy azért, mert imádták. Nem a szöveget mondják, hanem ami eszükbe jut; parodizálják a szerepeket vagy a darabot, szívesen böfögnek is, és mindenféle más testi hangot utánoznak, vagy mobilt használnak a középkorban játszódó drámában; viccelnek a tragikus pillanatokban és nevettetnek a dráma csúcsán. Ez a drabális baromság az ún. karneváli kultúra része, hagyományos szakmai kicsapongás. A katonaságnál, a börtönben, és szinte minden periodikusan változó összetételű közösségben ismert valamilyen ehhez hasonló, ünnepien euforikus, de depresszív felhangokkal teli szertartás. A játékra kötelezett színészek így vesznek elégtételt. Valójában ilyenkor önmagukat hozzák nehéz helyzetbe, sokszor alig képesek befejezni az előadást. Botrányba a játék mégsem fúlhat, abból ugyanis a játszók egész pályájára árnyékot vető botrány kerekedne. Darabtemetés estéjén a rendező vagy be sem jön a színházba, vagy kéréssel fordul a színészekhez, őt is vonják bele a mókába, unalmas tréfáikba, vagy ellenkezőleg, könyörög, hogy vele ne tegyék meg, vagy a szerzővel ne, de mindenekelőtt ne tegyék meg a közönséggel, aki a pénzéért ma nem kapja meg, ami jár neki, és rossz hírbe keverik a színházat. De a színészek nem fogadnak szót. Először is tagadják, hogy temetésre készülnének, égre-földre esküdöznek, hogy nem tesznek ilyet, utána pedig kegyetlenül „eltemetik” a darabot. Ez a rendetlenkedés elvileg tisztességtelen, mert biztosan a mű rovására megy, s ha az meghökkentően gyakran meg is érdemli ezt a bánásmódot, mégis öv alatti módszer. Ám ősrégi szokás és nagyon színházi. Az előadás temetése a ripacs joga. utószinkron-színészet Mikor nem az beszél a filmvásznon, aki látszik, hanem valaki más, aki utólag szinkronizálta: a hangját kölcsönözte amannak alakításához. Megesik, hogy saját magukat szinkronizálják a színészek. Filmes eljárás ez, kizárólag azért kerül e játékos színházi lexikon címszavai közé, hogy ennek kapcsán megemlíthessük a jövő színházával kapcsolatos félelmeinket. Tudtommal még nem fordult elő, hogy színészek más színészek hangján, vagy a saját maguk technikailag feljavított, megkevert hangján szinkronizálták volna önmagukat egy prózai mű színházi előadásán − de ebbe az irányba haladnak a dolgok. A szakma züllése elérte azt a fokot, hogy sokan azt sem értik, miért volna ez a fejlemény katasztrofális.
A színház egyik titka a jelenlét, és a jelen idejű drámai történés hatása az elmére és szívre. A színháznak élőnek, valóságosnak kell lennie. Ha nem az, sajátságos atmoszférája, komplex pszichofiziológiai hatása, a varázsló-gyógyító jellege vész el. A konzervhang (szakmai kifejezés a nem természetes vagy nem egyidejű, nem élő hangeffektusra) használata a színészi munkában halálos sebet ejthet a műfajon. Ü Ne mondjatok semmit kis ügynek. Robert Browning ügyelő A kisegítő személyzet vezéralakja. A rendező képviselője a takarás mögött. Pultja van, ami felszerelt az égvilágon mindennel, ami szükséges, egy, a színház összes helyiségével kapcsolatot tartó berendezéssel is. A kapcsolat egyirányú. Kivétel: világítóapparát, hangfülke, zsinórpad, süllyedő környéke, előszínpadi bejáratok, az itt tartózkodók vissza is szólhatnak az ügyelőnek. (De csak a szó szoros értelmében, amit néha sajnálnak.) Az ügyelő felel a próbák és az előadás zökkenőmentes lebonyolításáért, a színpadon tartózkodók nevében ő kérhet szünetet a rendezőtől, ő is tolmácsolhatja a rendező kéréseit a színpadmesternek, aki a díszletek kivitelezésével, felállításával és szerelésével megbízott műszak vezetője. Részt vesz minden próbán, látja az összes előadást: ő az, akinek mindent kell tudnia a produkcióról. Az ügyelő kifogástalanul udvarias, de szigorú úr, valamennyi beosztottja zokszó nélkül engedelmeskedik neki. Sosem veszítheti el a fejét, a legnehezebb helyzetben is megtalálhatónak kell lennie, kudarc, gikszer, váratlan katasztrófa idején a nyugalma színházmentő. ügyelői jelentés Füzet. Neve: ügyeleti napló. Próba és előadás után az ügyelő tölti ki. Abban rögzíti, mit próbáltak, vagy mit játszottak, mikor kezdték a munkát, mikor fejezték be, kik vettek benne részt, rendkívüli esemény történt-e, ha igen, micsoda. Boldogabb színházi korokban még rendezői jelentés is készült, amiben a rendező vagy a munkatársa az esti előadással kapcsolatos észrevételeit abban a tudatban fogalmazta meg, hogy holnap az a főrendező úr asztalára kerül, hó végén az igazgató úr elé, évek múlva pedig talán ő maga is (újra) fogja
olvasni. Hogy tudja, mi volt. Mert akkor már ő lesz itt az igazgató. Az ügyelői és a rendezői jelentés a színház munkájának emlékezete. Ma már a magyar színházak többségében nem írnak rendezői jelentést. Az ügyelői jelentések is: többnyire formálisak és semmitmondók. ügyes Az ügyes színész testi szinten tárgyilagos. Olyan jó megfigyelő, hogy még úgy sem kell tennie, mintha figyelne. Sokszor ki sem kell mozdulnia a színházból ahhoz, hogy ismerje és alkalmazza az emberi magatartásvilág legkülönbözőbb formáit, minden helyzetben tudja, hogyan kell viselkednie. Belülről: önmagából ismeri az életet. Nincsenek ügyei − ügyes. De az ügyes kifejezés azt is jelentheti, üres tehetség, aki képes annak elhitetésére, hogy van benne valami, de játékának, rendezéseinek nincs mélysége. Munkája nem hagy maradandó nyomot a nézőben. ügynökség Magyarországon oly kevés a drámaíró, és oly sok a színész, ehhez képest viszont olyan kevés az érdemleges játszóhely, hogy a színházi ügynökségeknek nálunk nincs gazdagon virágzó, színes élete. Amerikában, Nyugat-Európában is minden színházban dolgozó művésznek van ügynöke, aki munkát keres a számára, illetve értékesíti a munkáját, ha az piacképes. Sikeres üzletkötés után az ügynök méltányos összegű jutalékot vesz fel. Idehaza azonban igazi színházi ügynökségekről nem beszélhetünk. A színházak a művészen kívül nem is állnak szóba senkivel, a kereskedelmi tévékben kis túlzással a művésznek kell fizetnie, hogy szóba álljanak vele. Ha vannak is ügynökségek, akik elsősorban a kereskedelmi tévékkel óriási üzleteket bonyolítanak le, ők sem a művészekért léteznek. Épp fordítva áll a helyzet, ők szállítják az olcsó és engedelmes, szakszervezetileg védtelen munkaerőt, ők a csatornatulajdonosok igényeit és érdekeit szem előtt tartó felhajtók. V Mihelyt igazán van valami mondanivalónk, kénytelenek vagyunk hallgatni. Maurice Maeterlinck válság Mondják, a dráma és a színház válsága örök, és ez termékeny jellegzetessége
Dionüszosz életének. Európában két és fél ezer év alatt mindössze háromszor volt színházi aranykor: először még az antikvitásban, az ógörög és latin kultúra idejében, azután a XVI−XVII. században, Shakespeare, Molière, Goldoni korában, végül nemrégiben, nagyjából a Goethe és Schiller, illetve Brecht színházi működésének ideje közé eső másfél évszázadban, a XIX. század elejétől a XX. század közepéig. Úgy ezer évig, 300−1300 között Európában semmiféle színház nem létezett. És lám. A XXI. század elején a színház ismét nehéz idők előtt áll. Nemigen születnek világot megmozgató színdarabok és előadások. A néző, ha választania kell, inkább moziba megy. Nem mintha a színházak üresek volnának, dugig telve vannak. De nem a nép ül a színházakban. Színházba Európában (is) a hagyományos polgári − vagy a volt államszocialista − kultúra által érintett, közepesen beérkezett rétegek járnak, sokkal inkább társadalmi felemelkedéssel kapcsolatos illúzióik fenntartása végett, mintsem mély benső igényből. A hajdani kispolgári ifjak színházimádó tömegét nem látjuk a kakasülőn. Korunk átlagembere a tévének és a filmiparnak hisz. Holott a mozijegy cseppet sem olcsó. De a McDonald’s sem olcsóbb egy étteremnél, alighanem mégis kisebb hazugságnak érzi a szegény ember, ha oda ül be, nem pedig egy étterembe vagy egy színházba. Természetesen nem a műfaj van válságban, hanem a társadalom. A kor történései és trendjei sem kedveznek a színház műfajának. Alternatív életformaként, posztmodern lakóközösségként relatíve életképes, de alapvető kulturális fogyasztásnak már egy cseppet uncsi. A kőszínház olyasfajta szerepet tölt be egy város életében, mint azelőtt az Opera vagy a Zeneakadémia: új, jelentős és főként közérdeklődésre számot tartó művészdarabot nemigen mutatnak be, ha mégis, az bizonyos rétegeket érdekel csak; a tingli-tanglinak viszont igen nagy az − újmagyar nyelven − nézettségi indexe. A kommersz a globális érték. A polgár legföljebb a trendi csacskaságokra: ír táncszínházra, popmusicalre vesz biztosan jegyet, akármennyibe kerüljön is, s csupán premierre öltözik ünneplőbe, hogy résztvevője lehessen a társadalmi státusátjelző nézőtéri és előcsarnoki protokollnak, nagy felvonulásnak. De azért én nem féltem a színházat. Újjá fogja szülni magát most is, mint szokta. Csupán azt nem tudom, most ehhez még húsz, vagy kétszáz, vagy kétezer évre van szükség. A színháznál azonban semmit sem lehet előre tudni. Az benne a legjobb. váltás Ami a drámában a fordulat, a színész előadásmódjában az a váltás. Nem kell színjátékosnak lenni, hogy jól váltson az ember, ha nincs is
színpadon. Elegendő egy pillanatnyi, alig észrevehető szünet, mely után más hangon szólal meg a beszélő. Aki nézi, óhatatlanul arra gondol majd, eszébe jutott egy új gondolat, és azért szólalt meg némi szünet után más hangon. Azt is sejteni véljük ilyenkor, mi lehet az, amit a másik gondolt. E jelenséget a pszichológia projekciónak, kivetítésnek, magyarán jelentéstulajdonításnak definiálta. Fontos szerepe van a megismerésben. A váltás, amit a színész megmutat, segít a nézőnek, hogy pillanatról pillanatra követhesse, és megértse, mi zajlik a szereplő agyában, hogyan jutnak eszébe a dolgok, egyik a másikról, mi készteti őt új és új elhatározásokra. varieté és revü Bárművészet mindkettő. A varieté a zseniális kabaré lump kistestvére; a vendéglátóiparban született, de míg a kabaré elvileg avantgárd műfaj, a varieté gondolatilag arra az ingatag elgondolásra épül, hogy „az éjszaka ezer csodája” − ami a jó varieté természetesen − a lumpokat megilleti. Na, hát, izé, igen. A jó varietéhez szerződtetni kell nyolc számoló perzsamacskát, meg a sánta Guttmannt, aki nagyon vicces ember, az Egyedy testvérpárt, aki táncol, meg a Spitz Helént, ki éppolyan szép, mint amilyen kitűnően fütyül több szólamban is, és zongorán is kíséri magát, ha szabad. A revü a kabaré és a varieté legfiatalabb testvére, és a legelegánsabb is, aki a legtöbbre vitte közülük, mert volt annyi esze, hogy még a múlt század elején Párizsból az USA-ba tette át a székhelyét. Azóta is sikert sikerre halmoz ott. Nem lett belőle egy Toscanini vagy egy Béjart, de lett belőle Fred Astaire. A revühöz kell a világ legtöbb pénze. A revü akkor érdemli meg a nevét, ha egy technikai értelemben is mindenre képes színházban adják elő, hatalmas tánckarral, lehet százfős is, de aztán minden kislány egyforma magas, bombacsinos legyen, és hajszálra egyformán emelgesse a lábát is. A revünek világhírű zenéje legyen, a táncokat a világ legjobb koreográfusa tanítsa be, a ruhákat a világ legcsodálatosabb jelmeztervezője tervezze. A revü merő igény. Ezért is van olyan kevés revüszínház Európában. Közel áll az haute-couture világához. A revü azt állítja, hogy a Föld a Paradicsom. Az est sztárja a Paradicsomi Éva, e minőségében a világ legszebb petesejtje, úgy néz ki, mint egy paradicsommadár harisnyakötőben, a kísérete pedig a Férfiak Kara, frakkos hímivarsejtek milliója, csupa Ádám, aki annak örül, hogy ott tolonghat a sztár körül, és felkérheti táncolni. Ha szteppelnek, az már maga a beteljesülés. Az utolsó képben aztán a revüpalace közönséges Paradicsomának át kell változnia Mennyországgá, a nőknek angyalokká, a férfiaknak egyszarvú
lovakká, és a revüszínháznak fel kell robbannia ezermillió lángoló karácsonyi csillagszóró csillaggá, az ég felé lövellőn, a nézőkkel együtt, akiket az Atyaúristen személyesen kacagva kap el és kísér ki a ruhatárba, adja fel rájuk a nercet és a kasmírt, boldog hét- és világvégét kívánva nékik, feleségüknek és egész családjuknak, nehogy a végén szó érje a ház elejét. vasfüggöny Tényleg vasból van, legalábbis amelyik régi, még az eredeti. Hullámos, mintha a tapsok tengerének hullámai fodrozták volna évszázadok óta. De tűzvédelmi, nem pedig esztétikai meggondolások szülték a vasfüggöny ideáját. Az osztrák császár, II. József azt akarta, hogy ne legyen több színháztűz, a sok gyertya, fáklya, gáz és más veszélyes világítóeszköz használata is megkövetelte, hogy a színpadot a nézőtértől gyorsan és biztonságosan elválassza valami. Ha tűz üt ki, a vas gyorsan leereszthető, és így a lángok nem terjednek tovább. De erre a célra évszázadonként egyszer alkalmazzák. A vasfüggöny a közönség szemében régóta elsősorban az előadás végi tapsrend része. Azért ereszti le az ügyelő az első nagy tapsok után, hogy jelezze a publikumnak, most már végképp vége az előadásnak, amit az is mutat, hogy lám, neki a vasfüggönyt is le kell ereszteni. Gyermekkoromban, vasárnapi operamatinékon fedeztem fel, hogy a szép hullámos vasfüggönybe kicsi ajtó van vágva, és azt a főszínészek minden felvonás után kinyittatják, kijönnek rajta, vagy csak a nyílásba állva kihajolgatnak, hogy fogadják a közönség tapsát. Anyám úgy tájékoztatott, ezt az ajtót a vasfüggönyön a színészek vágatták maguknak abból a célból, hogy még egy kicsit tovább szerepelhessenek. Én ezt a hipotézist igazolva láttam, és elhittem. Nem tévedtem nagyot. De azért máig imádom, mikor leeresztik a vasfüggönyt, és kinyitják a vasajtót, ha − szökőévenként egyszer − valóban megérdemli a nagy ünneplést valamelyik előadás. vastaps Avagy ütemes taps. Vastaps és az ütemes taps valaha ugyanazt jelentette. Aztán Sztálin a vastapsot ellopta. A diktátor egyik kötelező bókja lett, így a vastaps színházi értelme lassacskán feledésbe merült. A nézők ma azt hiszik, tapsuknak végül vastapssá kell válnia, ha esik, ha fúj. Meg sem várják vele a vasfüggönyt. vég, vége Jó színházi előadás nem fejeződhet be úgy, ahogy a filmszalag fut ki a
gépből. Tisztességesen megírt darab cselekménye valójában az előadás vége előtt néhány perccel befejeződik − Hamlet meghal –, ám hogy a néző lelkében a dráma élménye a helyére kerüljön, az író általában sort kerít még egy, a tragédia feszültségét pihentetően ventiláló prológus-jelenetre − Horatius gyászbeszéde Hamlet teteme felett, Fortinbras bevonulása –, ami segít a nézőnek abban, hogy képes legyen feldolgozni, ami végbement előtte a színpadon. Az előadás vége finálé, akkor is, ha a szerző ezt külön nem írja elő. Mesterséges, mindenkor előírt finálé: a tapsrend. Előtte összemegy a függöny, vagy kialszik a fény. végszavaz Arra mondjuk, mikor a színész megkéri a súgót, vagy valakit, mondjuk egy kollégát, hogy legyen segítségére a szöveg összemondásában. Annak nem az egész szöveget, csupán az ő soros megszólalása előtti dialógus utolsó szavait kell felolvasnia hangosan − ez a végszó –, a színész pedig rávágja a maga szövegét, már ha tudja. Csak a pontos szövegmondásra ügyel eközben, nem játszik − memorizál. Mikor a szöveg nem jut eszébe, a végszavazó kisegíti. Az végszavaz jól, aki nem próbál játszani, és aki úgy segíti ki a színészt, hogy soha nem szégyeníti meg. Aki jól végszavaz, hisz abban, hogy a másik tudja a szövegét. világosítótorony Avagy a világítási apparát. Többszintű, állandó, stabil állványzat, rendre a portál mögött, amelyen körülbelül ötven reflektort helyeznek el. Általában az egyik mozgó hídról is megközelíthető, és viszont. A nagyszínpadok egyébként összesen mintegy kétszáz reflektort használnak. Egy színház kiadásai közt a villanyszámla felettébb nyomasztó tétel. vita Felesleges minden művészettel kapcsolatos vita, ha szóbeli. Nem is szabad soha belemenni, ugyanazért, amiért a szerelmi ölelkezéseket sem szokás megvitatni azokkal, akik nem vettek benne részt, csak látták. Nem lett volna muszáj nekik. A színházi vita valami más helyett van, és akik ilyen vitákban a döntőbíró szerepét játsszák, azoktól mentse meg az Ég a színházat. Valóságos vita a művészetben csak művek között létezik. vonzerő Ebből veszített a színház a legtöbbet az elmúlt tíz-harminc évben, és nem csak nálunk. Az elektronikus média uralja az ember szabadidejét, képzeletét, még vágyai
tartalmát is. Az európai klasszikus drámairodalomra épülő, művészszínházi koncepció jelen van a világban, megél, mint a patinás, művelt szórakozás egy fajtája, a globalizáció divatjaitól megszállott tömegek szenvedélyes érdeklődésének azonban már nincs kitéve. A profi futball, az autóversenyzés és más tévés látványosságok sokkal népszerűbbek, azért is, mert azokat reklámozzák. A színházban a tőke nem lát fantáziát, így közeljövője nem látszik fényesnek. Elképzelhető ugyan egy új színházi reneszánsz − de már csak egy nagyon másik világban, a huszadik századiaktól alapjában különböző társadalomban. Ha lesz az európai kultúrának is, biztosan lesz a színháznak is még egy aranykora. Z A bohémság, a gyűlöletes, mocskos bohémság gyilkol, és gyakran nem csak képletesen. Matei Caragiale záporpróba Tűzvédelmi előírás. Már a vasfüggöny is abból a meggondolásból született, hogy a világítás problémájával mindig is együtt járó tűzveszélynek kitett színházépületek hathatós védelem alatt álljanak. Megöntözhető-e a színpad? Milyen gyorsan tehető ez meg? Záporpróba alkalmával, ami minden színházban évente egyszer van, azt próbálják ki, hogy működnek-e, rendeltetésüknek megfelelően használhatóak-e a berendezések, melyek tűzoltás esetén kerülnek bevetésre. Esőt is terveznek néha az előadásba becsvágyó rendezők. A tájékozatlan néző nem is képzelné, hogy a színpadon mennyi vízsugár kibocsátására alkalmas gépezet van. Napjainkban tűz a színházban − szerencsére, de mint láthatjuk, mégsem véletlenül − ritkán pusztít. Rendező annál több. zárás Előadás végeztén, a taps és a színészek meghajlása után az ügyelő a színpadmesternél elrendeli a bontást, ami a díszletek lebontásának és díszletraktárban elhelyezésének hivatalos neve. Mikor ez megtörtént, sor kerülhet a zárásra, ami azt jelenti, hogy miután a színpad és a nézőtér között álló vasfüggönyt kulccsal lezárták, az ügyeletes világosító, rendre valamely biztonsági ember társaságában végigjárja az épületet, ellenőrzik a különféle biztonsági berendezések állapotát, áramtalanítják a színpadot és a nézőteret.
Éjszaka a színházban csak vészvilágítás működik. ziccer Rendezői szleng, német. Túlságosan is kínálkozó lehetőségnek fordítható. Túlságosan is kínálkozik, annyira, hogy ez már veszélyes benne. Lehet darab vagy szerep is, netán a szerepen, az előadáson belül egy-egy rész, egy dal vagy egy monológ, egy mondat. Ziccerrel közönség előtt nehéz megbukni. Önmagunk, illetve a szakma előtt annál egyszerűbb. A ziccerszerep jól játszható, ezért a könnyebb megoldások felé csábít. Úgy is lehet játszani valamit, mintha ziccer lenne, holott nem az, amiből aztán születhet giccses, de művészi megoldás is. Nagyon könnyű elrontani a ziccert. Csak annak ziccer, aki mélyen érti. A többinek szirének dala az, lidércfény: csalútra visz. Brecht, mint a nagy drámaírók általában, élvezte a ziccert. A Koldusoperát például ziccernek írta meg szerintem, mert attól félt, máskülönben a bonyolult és kényes filozófiai mondandó agyonnyomná a témát. De aki ziccernek játssza a Koldusoperát, igen nagyot téved. A Koldusopera nem zenés vígjáték, noha annak is játszható, hanem balladai szatíra zseniális dalokkal; keserű fohász egy kevésbé hazug életért. Mi ziccer még: a János vitéz a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a rántott csirke, frissen sütött rósejbnival és uborkasalátával, ziccer Az ember tragédiája a Nemzeti Színházban, Shakespeare-től a Hamlet, Molnár Ferenc Liliomja, de szinte bármelyik Molnár-darab, kivéve A farkast, ziccer 1956-ban kivégzett miniszterelnök koporsója felett bosszút esküdni évtizedek múlva, ziccer szilveszterkor részeget játszani, vagy a Hősök terén elmondani a Szózatot, elvezényelni a tévében Beethoven V. szimfóniáját. Kétesélyes ötletek ezek mind. züfec A ziccer hogyanja, mikor még el is rontják. Bumm bele a közepébe és nyomatni a tutit. (Ugyancsak színész- és rendezői szleng.) züllés Hatásában a jó színház mámorító, felszabadító, gátlásainkat oldó, létünk átérzésének intenzitását erőteljesen fokozó dionüszoszi élmény. Nem züllés, ámbár azt adja, amit a zülleni vágyók a művészi élménytől
rendre hiába várnak. A jó színházi élmény azonban nem a mélybe húzza, de felemeli és megtisztítja lelkünket: vigaszt nyújt. Mégis, a züllés olyan veszély, ami könnyen felütheti a fejét a színházban. Hogyan lehetséges ez? Aki színházat csinál, szüntelenül kísértést érezhet arra, hogy a teatralitásban működő erőket, melyeknek ő − jó esetben − alkalmas médiuma, saját magának tulajdonítsa, önmagával azonosítsa, és bennük önmagát élvezni igyekezzék. Dionüszosz azonban, a róla szóló mítoszból tudjuk, megbünteti azokat, akik isteni erővel felruházottnak vélve magukat, a mértéktelenség bűnébe esnek. Akik művésznek, kivételeknek és kivételeseknek képzelik magukat, akiknek meggyőződése, hogy nélkülük nincs, vagy eztán nem lesz, mert nem lehet színház. Esetleg azt gondolják, hogy a különös erő, ami egy szerep és/vagy egy előadás megformálásának izgatott idejében költözött beléjük, hogy ez az övék, és máskor is használhatják, mint a személyes tulajdonukat. Hogy ők papjai, politikusai lehetnek a társadalomnak vagy a társulatnak. Ezeket a dolgokat Dionüszosz nem bocsátja meg. A színházban szinte minden züllésre csábít: a testiség közege, a népszerűség mákonya, a könnyen ébredő irigység nyomában támadó önérvényesítési vágy, a különböző napi kísértések az élet élményadó szenvedései elől munkába temetkezéstől a szakmai kurválkodásig. Elkerülni csak az tudja a bajt, aki e hivatás szerzetesévé válik, életáldozatként fogja fel a munkáját, és a színháznak szentek az életét. De azért pihenni is tud; tud várni, figyelni; tud elmenni és visszajönni. Aki nem diadalt akar a színházban, hanem .odaadódni vágyik és szeretne beavatást nyerni. Aki nem gondolja, hogy ért hozzá − de komolyan érteni akar hozzá. Akinek nem önmaga fontos, hanem a játék. Címszavak A, Á acsarkodás adaptáció affektál affér áhítat ajándékműsor ajtó akadémia
akrobata aktualizál aktus akusztika alacsony termetű színész alakítás alaphelyzet alapképesség alapszőnyeg alattomosság áldozat (színházi) alkalmazkodás alkotóerő állat állhatatosság állomány álom (a színházban) alpári általános színjátszás alvás (színházban) amatőr amorózó angyalarcú ankét, közönségtalálkozó anyaszínésznő apostol (színházi) aranydiplomás arisztokrácia (a tehetség arisztokráciája) árnyjáték artikuláció árulás árvácska asszisztens asztal atmoszféra avantgárd átalakulás átlagszínész átok
B babázás babona bábjáték báj bacchanália baj baki bankett barát bátorság belépő beltenyészet bemondás betyárbecsület bemutató (premier) bérlet beszéd (színpadi) beszélgetés beteg beugrás bezzeg biflázik bivaly bizalom bizottságosdi (a színházba) biztonsági játék bohóc bombasiker bonckés bonviván boszorkány bóvli bővérű bukás C céltábla
célzóvíz ceremóniamester cezarománia cigaretta cím címszerep cipő civil cizellál cvekszög CS csalás csábító ajánlat csapat csehovi csillár csók csokor virág csőd csúcspont D dagály dagonya dajkaszerep dal dali, dalitársulat darab debella dedikáló színész démon, vamp derű Déryné(s), széppataki próza dialógus dicséret dilettáns
dinasztia díszbemutató díszítő díszlet díszpáholy divat dráma E effekt egyívású ekhós szekeres vándorszínészet elegáns színész elégedetlen színész elemző próba előérzet előszínpad elvonókúra emlékpróba epizodista épület (színházi) érdekes érdemes (kiváló stb.) művész erkély erkölcs erősítés értelmezés érvényesülés esemény esőgép eszményi színész esztrád évad evés a színpadon ex tempore (rögtönzés) extra ezoterikus színház
F fáradt színész fehér holló fehérnemű feldolgozás félelem felírás fellépés felnőtt színész félreértés felségterület felvételi vizsga fennkölt játék fénykép ferzecc fiatal színész figyelmeztetés film a színházban finálé fodrász (színházi) fordulat forgó főiskolás (egyetemista) színész főiskolás (egyetemista) rendezőhallgató főpróba főrendező fővilágosító frakció frakk fúró függöny fül füstgép G, GY gargalizál gazdasági igazgató gázsi
generáció (színházi) genius loci gerinctelenség gesztus grimasz (póz) giccs gitár a színpadon gonosz Horváth gőz grácia gyakorlatos színész gyermekelőadás gyorsöltözés H hagyomány halál halandzsa hangfülke has hatás, hatásvadászat hatásfények hátrány hátsó házvezetőnő hazugság hely a nézőtéren helyszín helyzet helyzetkomikum hierarchia hihető hipnózis hit hívás hírnév hógép horizont hosszú előadás
hozzá nem értés hős I ibolya „idegállapotos” színész idomár időhiány igazgató ígéret ihlet illetéktelen indiszponált instrukció intrikus J javító próba jegyszedő néni jel jelenlét jelentős jellemszínész jelrendszer jó előadás jóindulat K kabaré kakasülő kaméliás hölgy kantin káposztafej kar katarzis
kedélyes színész kedvenc kegyenc kellék képlékeny lelkű képviselő kéreti magát késleltetés klakk kolléga komikus zseni komponista koncepció kontár konvenció korhűség kórista korszak kortárs szerző köd ködgép köhögő néző kövér színész közönség közvetítés (nem csak színházból) krimi kritika krokodil L láb lábvilágítás lámpa lámpaláz látomás légkondicionálás légzés lejátszik, lejátszott lejelez
lekésés léptet librettó limonádé lombgáz lopás M magas színésznő majom magánszínház marakodás maszk melodráma mester mesterkélt meztelenkedés (és más altesti látnivalók) miliő mimika modor mosoly mögöttes (jelentés) munkafény műsor műsorpolitika művelt színész művész művészbejáró művészkedés N, NY nadrág nagyközönség naiva naturalista színház Nebáncsvirág némaszerep
némajáték népszerűség név nevetés (a nézőtéren) nevetőgörcs (a színpadon) nézés néző nézőtér nézőtéri büfé nyári színház nyílt színi taps O okos színész okoskodó színész olcsó színház ordenáré ordít orgánum orientáció orr osztálytárs Ö, Ő öltöző öltöztető ömlengés öncélú színház önfeledt színészet versus önkívület önimádat önkéntelen színház önkény önkritika önző őrjöngés öröm a színházban őrület
ősbölény összemond, összeolvas összpróba ősz őszintétlenség P pad páholy paletta pályatárs pályázik pancser panel párok a világot jelentő deszkán parodista pártoló tag patetikus pedagógus − színésztanár pénztár perec permet a színházban pillanat pletyka poén, poentírozás politikai színház porond portál póz pöntyög pösze presztízs primadonna privát próba produkció protekció
R rendezői protokoll a próbafolyamatban rendezőpéldány repertoár színház repríz részeges színész részpróba rezervátum ripacs rivalda rossz színház rögzítés rövid szünet rutin S saját sajtóbemutató sajtóvisszhang segédrendező selypít sértés siker skatulya sors sötét spekulatív elképzelés spét reakció spicc spontaneitás súgó súgólyuk súgópéldány súlyvas süllyedő SZ
szakember (színházi) szakiparos szándék szárazjég szatíra szaval/szavalóművész szcenika szélgép és víz szenvelgés-szépelgés szeparé szépfiú szépségideál szerepjátszás szereposztás szervezés szexepil szidás szigor szimbolika színdarab színész jellemszínész gyermekszínész komikus színész tragikus színész prózai színész vezető színész színészies színésziskola színészi tehetség színház színházjegy színházi bérlet színház mint életforma színházművészeti szövetség (és más, hasonló szövetségek) színházrendező színházrendezői típusok színjáték színjátszó kör színlap
színpadi világítás színpad mennyezete színpadi szerző színszerű szív szkeccs sznob szócső szomorújáték szöveg szubrett szünet T tableau tabu tag táblás ház tájelőadás takarítónő tánc taps tapsrend tárak és műszak társalgó társulat teátrális technika tegeződés a színházban test tetszésnyilvánítás Thalia titkárság törzsközönség tragédia tragikomédia tréger trepni turné
turnéélet U, Ú unalom utolsó előadás (darabtemetés) utószinkron-színészet Ü ügyelő ügyelői jelentés ügyes ügynökség V válság váltás varieté és revü vasfüggöny vastaps vég, vége végszavaz világítótorony vita vonzerő Z záporpróba zárás ziccer züfec züllés
Kiadta a Tericum Kiadó Kft. 1277 Budapest, Pf. 39
[email protected] Felelős kiadó a Tericum Kiadó igazgatója A kötetet Pavlov Anna tervezte. Nyomdai előkészítés: Pozitív Logika Grafikai Stúdió Korrektor: Nácsai Katalin Nyomta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt. Felelős nyomdavezető Mádi Lajos vezérigazgató ISBN 963 8453 72 9
