Kelly Oram - Cinder És Ella 2.- Örökkön Örökké

A mesében minden olyan könnyű: a szerelmesek egymásra találnak, és már lubickolnak is a boldogságban. Cinder és Ella is pontosan erre vágyik, a sok nehézség után igazán megérdemelnék, hogy legyen egy kis nyugtuk. A sajtó viszont folyton a nyakukban liheg – mindenki Hollywood legújabb álompárjára kíváncsi –, és a szüleik sem könnyítik meg az életüket: Brian apja meg akarja lovagolni a népszerűségüket, Elláé pedig képtelen elfogadni, hogy a lánya egy világhírű filmsztárral jár. Ráadásul Ella nagyon nehezen viseli, hogy mindenki a sérülésein csámcsog, és elbizonytalanodik: mi van, ha a tündérmeséjének kezd lejárni a szavatossági ideje?

Kelly Oram

ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ CINDER ÉS ELLA

M ÓRA KÖNYVKIADÓ

A mű eredeti címe: Kelly Oram: Happily Ever After © 2017 Happily Ever After by Kelly Oram. Published by arrangement with Bookcase Literary Agency The moral rights of the author have been asserted Fordította: ERÉNYI M ÓNIKA Sorozatterv: LONOVICS ZOLTÁN M inden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.mora.hu

Hungarian translation © Erényi M ónika, 2017 Hungarian edition © M óra Könyvkiadó, 2017

Karie-nek. Mert ez a könyv csakis miattad létezik.

1.

A plüsskanapén feküdtem kinyújtózva, a fejemet a kartámlának döntöttem, az ölemben lévő laptopot bámultam, és közben lecsukódott szemem. Későre járt, és a képernyőn megjelenő mondatok kezdtek összemosódni. Közelebb jártam az elalváshoz, mint gondoltam, mert amikor a messenger rám pittyent, összerezzentem. Cinder458: Hiányzol. Felhorkantam. Olyan lökött. A fejemet csóváltam, de nem tudtam megállni, hogy ne válaszoljak. EllaAzIgaziHős: Ha! Ez olyan béna. Cinder458: Komolyan mondtam. EllaAzIgaziHős: Ettől csak még bénább lesz. Cinder458: Inkább romantikus. Olyan gyerekes vagy. EllaAzIgaziHős: Te meg idegesítő. Hagyj békén, dolgom van. Cinder458: De hiányzol, szükségem van rád. Most. Amikor egy kéz csikizni kezdte a lábamat, odapillantottam a laptopom felett, és ingerülten felsóhajtottam, miközben a kanapé másik végében ülő pasi a mobilján pötyögött. – Brian, most komolyan! – morogtam. – Holnap lesz az előrehozott érettségim. Te mondtad, hogy ha átjövök, hagysz tanulni, de eddig nem sokat haladtam. – Két próbaérettségin már túl vagy. Mennyit akarsz még tanulni? Brian megelégelte, hogy nem vele foglalkozom, ezért ki kapta az ölemből a laptopot, és a dohányzóasztalra tette. Nagyot dobbant a szívem, ahogy elkezdett felém mászni a kanapén, vigyázva a sebhelyes, sérült

lábamra. Megint úgy nézett rám – azzal a tekintettel, amitől a nők a világ minden táján arról ábrándoztak, hogy gyereket szülhessenek neki. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy a földkerekség összes nője közül pont rám néz ezzel a tekintettel. Már egy hete, hogy hivatalosan is egy párt alkotunk, de még nem szoktam hozzá, hogy az ország egyik legszexibb filmsztárjával járok. Főleg ilyenkor, amikor azon volt, hogy elolvasszon a csábítóan izzó tekintetével. Néhány centire az arcomtól megállt. Izmos, tökéletes teste fölöttem egyensúlyozott, és az engedélyemre várt, hogy súlyával rám nehezedhessen. Csak várt. Anélkül fokozta a feszültséget, hogy hozzám ért volna. Reszketve, élesen beszívtam a levegőt. Brian minden érzékszervemet betöltötte, amitől megszédültem. Testének melege felhevített. Ahogy levegőt vettem, a kölnije finom, fűszeres illata megcsapta az orromat, és beindította a hormonjaimat, mintha eleve csak erre tervezték volna. A neve biztos valami „Eau de Vágy Üvegben". – Brian, ne már! – Ellamara – súgta gyengéden. Veszélyesen. – Felejtsd el azt a vizsgát, és csókolj meg végre! Ez megtette a hatását. A pasi tudta, mi a gyengém. Felsóhajtottam, a nyakába kapaszkodtam, és a számhoz húztam. Brian ki volt éhezve a csókra. A szánk szenvedélyesen egymáshoz tapadt, olyan volt, mintha egész életében és nem csak az utóbbi pár órában kellett volna várnia, hogy megcsókolhasson. – Nagyon nem fair, amikor a hangoskönyves hangodat használod – leheltem, amint elszakadt az ajkamtól. Önelégülten elvigyorodott. – Tudom. – Az arcom felé hajolt, és valami újat keresett, amit az ajkával kínozhat: a fülem mögötti, érzékeny bőrfelületet. – Szerinted miért vetettem De? A szemem fennakadt, és az ujjaimat puha, sötét hajába temettem. Brian ezt úgy értelmezte, hogy szabad utat kap, és sima csókolózás helyett vadul smárolni kezdtünk. Kissé oldalt helyezkedve feküdt rám, nehogy összenyomja a súlyával kicsi, törékeny testemet. Majdnem felnyögtem az élvezettől és a félelemtől.

Kemény izmai tetőtől talpig hozzám tapadtak, a kezével pedig a ruhán keresztül simogatott, ami teljesen új élmény volt számomra. Még csak egy hete jártunk, de még ebben az egy hétben is eléggé ódzkodtam az érintéstől. A balesetem előtt nem volt komoly kapcsolatom, utána meg… féltem a randizástól. Sőt, egyenesen rettegtem. Egy percre félretettem az idegességemet, és hagytam, hogy a vágy vezessen. Élveztem Brian érintését, és amilyen buzgón viszonoztam a csókokat, egyértelmű volt, hogy én is ugyanannyira kívánom őt, mint amennyire ő vágyik rám. Amint elhelyezkedtünk, hogy kényelmesen elférjünk a kanapén – ami most hirtelen nagyon kicsinek tűnt –, a kezem a mellkasára vándorolt. Néhányszor már koránban is megérintettem erősen díjesélyes felsőtestét, de még sohasem kerültem olyan helyzetbe, hogy felfedezhettem volna. Mivel fűtött a vágy, és nem tudtam tisztán gondolkodni, végighúztam a hasán az ujjaimat, ts egyenként kitapogattam a kemény, kidolgozott izmokat. Ismét megremegtem. Brian maga volt a tökély. Láthatólag élvezte az érintésemet, mert egy pillanatra megállt, mintha meglepődött volna. Aztán valami elpattant benne. Megkereste a számat, és szenvedélyesen rátapadt. A szívem vadult vert, és nehezen kaptam levegőt. A kezem becsúszott a pólója alá. Ahogy megéreztem perzselő bőrét, magamhoz tértem. Felsikoltottam a meglepetéstől, és megdermedtek az ujjaim. Brian felnyögött: - Igen, Ella! Csináld! Tedd rám a kezed! Azt akarom, hogy megérints. Akartam. Mindennél jobban akartam, de tétováztam, mert meglepett és zavarba hozott, amit mondott. A szavai inkább tűntek kétségbeesett kérésnek, mint utasításnak, de akkor is nagyon nyersek voltak. Briannek sokkal több tapasztalata volt randizásban, mint nekem. Csak három évvel idősebb nálam, de néha húsznak tűnt a korkülönbség. Valahányszor testileg közeledtünk egymáshoz, úgy éreztem magam, mint egy ártatlan iskoláslány, aki egy érett, felnőtt emberrel jár. Amikor nem mozdultam, áthúzta a fején a pólót. Remegő kézfejemre tette nagy, erős kezét, majd a hasához vezette, és a bőréhez érintette az

ujjaimat, amitől mindketten megremegtünk. A bőre egyszerre volt puha és kemény, és égetett az érintése. Mintha lángolt volna, amitől én is majdnem felgyulladtam Mar nem ódzkodtam. Hagytam, hogy a kezem felfedezőútra induljon, és megismerje Brian hasának, mellkasának és vállának minden centiméterét. Az ajkammal a nyakára tapadtam, majd elindultam meztelen válla felé, miközben a kezemet a hátára csúsztattam. Brian egész testében megfeszült, halkan felnyögött, és magához szorított – sokkal kevésbé gyengéden, mint eddig valaha. A keze a pólóm alá csúszott, és ő is felfedezőútra indult, de amikor az ujjaival végigsimított a hegeken, olyan gyorsan kialudt bennem a vágy, mintha jeges vízbe merültem volna. Zihálva felültem, Brian pedig azonnal hátradőlt. Tekintetét az enyémbe mélyesztette, szemében aggodalom tükröződött. – Fájdalmat okoztam? Zavaromban elvörösödtem. – Nem. – Akkor mi… – Ahogy összerakta a kirakó darabjait, elhallgatott. Fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán. – A hegeid? Mély lélegzetet vettem, és az ajkamat harapdáltam. Brian a kezébe vette sérült kezemet, és a hüvelykujjával a kézfejemet simogatta. – A hegek is hozzád tartoznak, és én mindenedet szeretem. – Abbahagyta a simogatást, és kutatóan a szemembe nézett. – Ugye elhiszed? – Persze hogy elhiszem. Én csak… – Összeszorult a torkom, és égni kezdett a szemem. Gyűlöltem, hogy ez zavar. Nem kellene zavarnia. Tudtam, hogy őt nem érdeklik a hegek. Tudtam. De engem érdekeltek. Az ő teste hibátlan és szívdöglesztő, az enyém meg… nem az. – Ella – nyögte Brian. A hangja túlságosan tele volt érzelemmel ahhoz, hogy megüsse azt a mély, reszelős színt, amitől elolvadtam, de ez az új, feszült hang is ugyanolyan ellenállhatatlan volt. – Nagyon szeretlek – szorította meg a kezemet.

Gyakran mondogatta ezt ezen a héten, és a szívem minden alkalommal szinte kiugrott a helyéről. Most, hogy ilyen felfokozott érzelmi állapotban voltam, majdnem könnyekben törtem ki. Az előző egy évben végig azt gondoltam, hogy engem soha nem fognak megint szeretni. Brian már vagy ezerszer bizonyította, hogy alaptalanok a félelmeim. – Én is szeretlek – suttogtam, és próbáltam visszanyelni a torkomat fojtogató, erős érzelmeket. A fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset, és közben végigsimított a bőrömön. – Te vagy a leggyönyörűbb lány, akit ismerek. Maradj itt ma este, és reggelig minden percet azzal fogok tölteni, hogy bebizonyítsam neked, milyen csodaszép vagy. Minden. Egyes. Percet. A szavamat adom. Megint azzal a parázsló tekintettel nézett. A legtöbb nó' elolvadt volna a szemében izzó vágytól, de engem csak megijesztett. – Ne haragudj – ráztam meg a fejem, és próbáltam leplezni, mennyire rettegek. – Még nem állok rá készen. Brian átlátott a magamra erőltetett, törékeny nyugalmon, és hátradőlt, a szeméből eltűnt a vágy. – Oké. Nem kérdezett semmit. Egyszerűen elfogadta, hogy behúztam a féket. Ő a legtökéletesebb pasi a világon! A szívemet elárasztotta a szerelem, közben mégis bűntudat mardosott – annyira, hogy úgy éreztem, meg kell magyaráznom: – Nem csak a hegek miatt. Meglepődtem, amikor erre halkan felnevetett: – Igen, az feltűnt. A játékossága eloszlatta a mardosó bűntudatot, de vagy háromszor annyira zavarba hozott. A kezembe temettem lángoló arcomat, és morogva hátradőltem a kanapén. Brianben nem volt semmi együttérzés. És most már nem egyszerűen halkan nevetett, hanem szabályosan röhögött. – Te most tényleg kinevetsz? – bámultam rá az ujjaim között. – Kösz szépen. Elhúzta a kezemet az arcom elől, mire karon bokszoltam. Rám vigyorgott, a szemében jókedv csillogott.

– Miért? – vette a kezébe a kezemet. – Szerintem imádni való. Na ezt nehezen hittem el. Megint felültem, és a lehető legkihívóbban rámeredtem – azzal a tekintettel, amit azokra az alkalmakra tartogattam, amikor könyvekről vagy filmekről vitatkoztunk. – Nem állok készen rá, hogy lefeküdjek veled, és szerinted ez imádni való? Brian a szemét forgatta, de továbbra is vigyorgott. – Ella, ismerlek. Tudom, hogy még nem volt komoly kapcsolatod. Azt is tudom, hogy a nagyszüleid nagyon szigorú katolikusok voltak, és hogy anyukád túlságosan félt, nehogy túl fiatalon kezdj pasizni. – Igen, és most már értem, miért – morogtam. Figyelembe véve, hogy egy véletlen, nem kívánt meglepetés voltam, ami nyolcévnyi viszálykodást hozott a szüleim életébe, anyu félelme teljesen érthető volt. De emiatt sajnos tapasztalatlan és prűd lettem, és egy kicsit féltem is a szextől. – Mindegy, mi az oka – Brian játékos mosolya eltűnt, és komolyság ült ki az arcára –, tudom, hogy mindez új neked. Igen, reméltem, hogy belemész, hogy itt maradj ma este – egy próbát megért –, de nem lep meg, hogy nemet mondtál. – És téged ez tényleg nem zavar? – Megint a számat harapdáltam, és elöntött a bizonytalanság. – Tudom, hogy nem ehhez vagy szokva. A fejét csóválta, és bánatosan rám mosolygott. – Azt, amit te jelentesz nekem, össze sem lehet hasonlítani azzal, amihez szokva vagyok. És pontosan ezt szeretem benned, és ezt te is tudod. – Igen, de… – Semmi „de”. Ne feszengj! Én vagyok a világ legmázlistább férfija, mert megtaláltam a nőt, aki engem szeret, és nem a filmsztárt. És nem fogok egy ilyen különleges dolgot kockára tenni azzal, hogy olyasmire kényszerítelek, amire még nem állsz készen. Megígérem. Ez nagyon romantikusan hangzott. Brian csodálatos, megértő, és mindig támogat. De nekem valamiért muszáj volt gúnyosan felhorkannom és ezzel tönkretennem a pillanatot: – Ez egy kicsit túl tökéletesen hangzott. Remélem, nem valamelyik filmedből vetted.

Egyvalamit megtanultam magamról ezen a héten: hiába imádtam a nyálas romantikát a könyvekben és filmekben, a való életben képtelen voltam kezelni. Imádtam, csak nehezen tudtam elhinni, hogy megérdemlem. Én nem voltam mesebeli hercegnő vagy regénybeli hősnő. Csak egy átlagos lány, akinek millió hibája van, érzelmileg túlságosan megviselt, és torz a teste. – Idővel muszáj lesz megtanulnod, hogyan kell fogadni a bókokat, Ellamara – sóhajtotta. Aztán felállt, ásított, és nyújtózkodott. Még mindig nem volt rajta póló, és miközben néztem, ahogy az izmok összehúzódnak és elernyednek aranybarna bőre alatt, megbántam, hogy tönkretettem a hangulatot. Brian megköszörülte a torkát, mire az arcára kaptam a tekintetem. Pimaszul rám vigyorgott, én pedig zavartan elmosolyodtam. – Bocsi. Csak kihasználom az ingyenműsort. A legtöbb lánynak fizetnie kell ezért a látványért. – Ki mondta, hogy ingyen van? – húzta fel kérdőn a szemöldökét. Csak viccelt, de a hangja gyorsan elmélyült, és eltűnt a mosoly az arcáról. – Ára van annak, hogy a barátnőm vagy. Ezt már nem viccnek szánta. Az elmúlt egy hét maga volt az őrület. A világ odavolt Cinder és Elláért. Sehol sem volt nyugtunk, csakis az otthonunk biztonságában. És tekintve, hogy otthon egy olyan fura család várt, akik általában tátott szájjal bámultak – plusz sokszor ott dekkoltak a mostohatestvéreim barátnői is, abban a reményben, hagy találkozhatnak Briannel –, az idő nagy részét inkább itt töltöttük. – Érted megéri – nyugtattam meg, és a dereka köré fontam a karom. Brian szorosan magához vont, én pedig élveztem meztelen mellkasának érintését az arcomon. – Remélem, azután is ezt fogod mondani, hogy elmúlik az újdonság varázsa. – A hangjából kicsendülő aggodalom és bizonytalanság összeszorította a szívemet. – Mindig ezt fogom mondani – biztosítottam. Aztán végigsimítottam a hasán, hogy oldjam a hangulatot. – Főleg, mert ilyen hasad van. Brian szemében vágy villant. A szám felé közelített, és közben elismerően mormogott.

– Szóval a testem miatt szeretsz? Nem is az eszemért? Vagy a humoromért? Vagy az elbűvölő személyiségemért? – Mmm… Nem. Csakis a testedért. – Végigsimítottam a hasán, majd a nyaka köré fontam a karom. – És talán azért, mert jól csókolsz. – Talán? Õszintén sértettnek tűnt. Mondjuk, színész, szóval annak is kell tűnnie. De tudtam, hogy csak meg akar puhítani, ezért egyszerűen megvontam a vállam. – Bár lehet, hogy a pénzed teszi. Nehéz megmondani, mi vonz benned. Felhorkant, de nem próbált előrukkolni semmilyen frappáns visszavágással. Lassan indulnom kellett, és Brian szemmel láthatóan szívesebben töltötte volna az időt csókolózással, mint egymás ugratásával. Engedtem neki, amíg meg nem szólalt a mobilomon beállított emlékeztető. Mindketten felsóhajtottunk. – Hamupipőkének ideje hazaindulnia. Brian visszavette a pólóját, ami vétek, bár elkerülhetetlen, ha haza akar vinni. Miután odaadta a botomat, felkapta a pénztárcáját és a kulcsait. – Egyébként – kezdte, miközben a garázs felé indultunk – úgy emlékszem, a mese végén Hamupipőke a herceg kastélyában marad. Felnevettem, közben Brian segített beszállni a kocsiba. – Biztosra veszem, hogy Hamupipőkének nem kellett a paranoiás apja kedvében járnia – mondtam, miután beült a volán mögé. Megropogtatta a nyakát, és megszorította a kormányt. – Az apád nem érdemli meg a tiszteletet. Ellenálltam a késztetésnek, hogy felsóhajtsak, közben Brian kinyitotta a kaput, és kikanyarodott a kanyonban kanyargó, keskeny útra. Nagy volt a feszültség kettejük között. A premier utáni napon apa utánanézett Brian előéletének. Az meg sem fordult a fejében, hogy ezzel csúnyán belemászik a magánéletébe, egyedül az érdekelte, hogy mindennek, amit talált, ugyanaz állt a középpontjában: a nők. Mondanom sem kell, nem ujjongott örömében, hogy a lánya egy ilyen hírhedt nőfalóval jár. Ezzel szemben Brian úgy gondolta, apának nincs joga

véleményt mondani semmiről, ami velem kapcsolatos. Nem egyszerű két domináns férfi között egyensúlyozni. – Már nem kell sokáig rágódnod emiatt – paskoltam meg Brian kezét. – Karácsony után segítesz kiköltözni, és akkor már csak Vivian papáinak szabályait kell tiszteletben tartanom. – Ahogy elképzeltem Stefant és Glent, amint rám parancsol, hogy takarodóra otthon kell lennem, felkuncogtam. – Tekintve, mennyire odavannak érted, kétlem, hogy érdekelné őket, hányra viszel haza. Brian rákanyarodott a Mulholland Drive-ra, és végigsüvített az úton a szomszédos kanyon vonulatát követve, amelyet apa és Jennifer otthonnak nevezett. Hihetetlen, hogy amióta ideköltöztem, alig öt kilométerre laktam Briantől, és nem is tudtam róla. – És mi lenne, ha nem vinnélek haza? – kérdezte. – Ezt hogy érted? Gyors pillantást vetett rám, aztán visszafordította a tekintetét a sötét, kanyargós útra. Összevonta a szemöldökét, és idegesen dobolt a lábával. – Úgy, hogy mi lenne, ha segítenék kiköltözni, de nem Vivianékhez vinném a cuccaidat, hanem hozzám.

2.

Most tényleg azt javasolta, hogy költözzek hozzá? Felnevettem, de gyorsan el is hallgattam. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem viccelt, leesett az állam. – Komolyan mondod? Brian rákanyarodott a házhoz vezető, rövid útra, és megállt a kapu előtt, de nem húzta le az ablakot, hogy beüsse a biztonsági kódot Ehelyett felém fordult. – Hallgass meg! – Hallgassalak meg?! Brian, épp az előbb kértél meg, hogy költözzek hozzád, pedig még csak egy hete járunk! – De már három éve szerelmes vagyok beléd, Ella. A miénk nem egy szimpla egyhetes kapcsolat. Vitatkozni akartam, de nem találtam a szavakat. Be kellett érnem a homlokráncolással. – Nem lehet. Ez őrültség. Brian a fejét ingatta. – Nem csak arról van szó, hogy magam mellett akarlak tudni. Ha tényleg el akarsz költözni apádéktól, akkor legalább fontold meg, hogy hozzám költözz. És ha még nem állsz készen arra, hogy együtt éljünk, akkor megoldhatjuk úgy, mintha lakótársak lennénk. Lenne saját szobád és fürdőszobád. Fel is címkézheted a kajádat, ha szeretnéd, én meg csak akkor enném meg, amikor felhúzol valamivel. Akaratlanul felnevettem, de aztán hirtelen gyanú ébredt bennem. Brian szörnyen csökönyös volt. – Miért? – Amikor nem válaszolt, tudtam, hogy van okom gyanakodni. – Mit nem mondasz el? – Aggaszt, hogy Vivianéknél fogsz lakni – sóhajtott. – Mégis miért? – nevettem. Ez egyszerűen nevetséges. –Vivian és a papái szeretnek engem, és már nagyon várják, hogy odaköltözzek. Sokkal

jobb lesz ott nekem, mint apáéknál. – Nem Vivian családja miatt aggódom – nézett rám Brian komolyan. – Hanem a lakás biztonsági rendszere miatt. Vivian egy tipikus Los Angeles-i társasházban lakott, Hollywood nyugati részén. A ház még a hatvanas években épült, és a kétszintes motelekről mintázták. Csak nyolc lakás volt benne négy a földszinten, és négy az emeleten. Mindegyik bejárata az utcára nyílt. A háznak nem volt se parkolója, se kerítése. – Nincs is semmilyen biztonsági rendszer – vontam össze a szemöldököm. – Hacsak az ajtóreteszt nem számítjuk. Brian komor pillantást vetett rám, amivel mintha azt mondaná: „Pontosan erről beszélek." Amikor rájöttem, mitől fél, elmosolyodtam. – Nem rossz környék. Tény, hogy nem egy Hollywood Hills, de Glen és Stefan biztosította apát, hogy teljesen biztonságos. Sohasem volt gondjuk emiatt. Vivian azt mondta, csodás környék, és imádja a szomszédokat. – Ella, elhiszem, hogy Vivian és a papái számára csodás hely, de te már más vagy, mint ők – sóhajtott Brian. – Ezt hogy érted? Megdörzsölte az arcát, aztán a kezemért nyúlt. A szájához emelte, és fájdalmasan rám mosolygott. – Mondtam már, hogy ára van annak, hogy velem jársz. A sajtó gyorsan ki fogja szimatolni, hogy elköltöztél, és azt még gyorsabban kiderítik, hová. Vivianéknél semmi magánéleted nem lesz. A fotósoktól kezdve a rajongókon át a turistákig mindenki folyton a nyomodban jár majd. – Ne mondj ilyet! Nemsokára lecsillapodnak körülöttünk a kedélyek. Nem lesz olyan rossz a helyzet. Brian összefűzte az ujjainkat, és az ölébe engedte a kezünket, de nem viszonozta a mosolyomat. – Nem érted. Az a felhajtás, ami körülöttem van, nem múlik el. Akadtak gondjaim az elmúlt évben beteges rajongókkal. Komoly gondok. Távoltartási végzést kellett kérnem ellenük, és többen megpróbáltak betörni

hozzám. Azért is költöztem abba a házba, ahol most lakom, mert a legkorszerűbb biztonsági rendszerrel van felszerelve. – Tényleg voltak olyanok, akik be akartak törni? Brian arca elkomorult. – Híres vagyok, Ella, és nem is akármennyire. Viszont a rajongók nem igazi emberként tekintenek a hírességekre. Nem tisztelik a magánéletüket vagy a személyes terüket. És nem akarom, hogy egyedül kelljen megbirkóznod ezzel. Kezdtem átgondolni, hogy tényleg Vivianékhez költözzek-e. Belesüppedtem az ülésbe, és a szélvédőn keresztül apám házának kerítésére bámultam. Mindig úgy gondoltam, hogy akik kerítéssel körbevett házban laknak, azok egyszerűen nagyképűek – olyan gazdag emberek, akik túlságosan fontosnak hiszik magukat. Meg sem fordult a fejemben, hogy vannak köztük, akiknek szükségük van a védelemre. Vagy arra, hogy elvonulhassanak a világ szeme elől. De hogy költözzek össze Briannel? Ez nem kis dolog. Igen, felajánlotta, hogy lehetünk egyszerűen lakótársak, de tényleg tudnánk azok lenni? Nem voltam biztos benne. Plusz még nem álltam készen az együttélésre. Távolról sem. – Értem, amit mondasz, és nagyon figyelmes tőled. Köszönöm, hogy ennyire aggódsz értem, de szerintem nincs szükség arra, hogy hozzád költözzek. – Összevonta a szemöldökét, de én csak mondtam tovább, hogy esélye se legyen ellenkezni. – Minden a feje tetejére állt, de csak azért, mert nagy port kavartunk az egész Hamupipőke-dologgal. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára lecsillapodnak a kedélyek, és szilveszterre már lejárt lemez leszünk. Brian szeme az arcomat kutatta. Csalódottságot láttam a tekintetében, de nem hagytam, hogy megingasson. Nem fogadhattam el az ajánlatát. Addig nem, amíg ennyire ideges leszek tőle. Próbáltam elrejteni, mennyire felzaklatott. Szerettem Briant, de már az összeköltözés gondolatától is rettegtem. Közben meg őrülten vonzott. Talán éppen ez volt olyan ijesztő benne: túl sok volt és túl gyorsan. Végül feladta, és lehúzta az ablakot, hogy beüsse a kapunyitó kódot. Miközben a gombokat nyomkodta, éles fény villant, és egy sötét alak ugrott

elő a fák mögül. Brian persze egy szót sem szólt a fazonhoz, és engem is mindig erre kért, de valahogy sosem tudtam megállni. – Ez most komoly? – kérdeztem, és Brian mellett elhajolva fenyegetően a pasasra meredtem. Ő csak kattintgatott tovább, és elvakított a vakuval. – Nincs jobb dolga, mint hajnali egykor a házam előtt dekkolni, remélve, hogy lőhet rólunk néhány képet? – Ella, ne foglalkozz vele! – Brian hangja fáradtan csengett, de tudtam, hogy nem azért, mert késő van. Nem láttam a férfi arcát, de el tudtam képzelni, milyen mézesmázosan mosolyog, miközben azt mondta: – Ugye csak viccelsz? Brian Olivernek takarodóra haza kell vinnie a barátnőjét. Ebből címlapsztori lesz. Szép summát hozol nekem a házhoz, virágszál. Ez a leereszkedő stílus annyira felidegesített, hogy legszívesebben kiugrottam volna a kocsiból, és összetörtem volna a fényképezőgépét. – Csak hogy tudja: önként vállaltam a takarodót. – Ella… – Apa aggódik értem, és amíg az ő házában lakom, igenis odafigyelek rá, hogy elfogadható időben otthon legyek. – Ella… – Nem vagyok gyerek. Oké, lehet, hogy a pasi megjegyzése azért fájt, mert érzékeny pontra tapintott. Igaz, hogy jogilag felnőttként most már a magam ura voltam, de gyűlöltem, hogy egy évig le kellett erről mondanom. És azt még jobban gyűlöltem, hogy az egész világ tudott róla. A druida herceg bemutatójának estéjén, amikor Brian először hazahozott, egy pár extra ravasz fotósnak sikerült egészen apa házáig követnie minket, és így felfedték a kilétemet. Az újságok néhány órával később már a balesetemről, a fogyatékosságomról, anyu elvesztéséről és a labilis lelkiállapotomról cikkeztek. Előkerült az is, hogy az öngyilkossági kísérletem miatt apám gyámsága alá helyeztek. Brian felhúzta az ablakot, és begurult a kapun, közben a visszapillantó tükörből figyelte, hogy a fotós a birtokon kívül marad-e. Amint teljesen

felhúzódott az ablak, a fejemet a fejtámlának döntöttem, és felmordultam. – Az a pasi direkt bunkó volt, hogy felhúzzon minket. Utálom, hogy sikerült neki. – Időbe telik megtanulni, hogyan nézd őket levegőnek –szorította meg Brian a kezem. – Tudom, de attól még kínos. Különben is igaza volt. Tényleg takaródéra jövök haza. – Igen, de neked is igazad volt. Azért mentél bele ebbe a dologba, mert tiszteled az apádat, ami szerintem több mint csodálatra méltó. – Kár, hogy ez nem lesz benne a szalagcímben. – Kit érdekel a szalagcím? Te tudod az igazat, én is tudom az igazat, és apád is tudja. Feszülten kifújtam a levegőt, és próbáltam megnyugodni. Semmi sem sérült, csak a büszkeségem, és igazából az is csak akkor, ha hagyom. – Igazad van. Ne haragudj! Hozzá fogok szokni. – Mondtam már, milyen hálás vagyok, hogy hajlandó vagy mindezzel megbirkózni értem? – mosolygott rám Brian bocsánatkérőn. Kényszeredetten visszamosolyogtam. – Nem mintha lett volna sok választásom. El tudod te képzelni, mi lett volna, ha Brian Oliver Hamupipőkéje nem jelentkezik az üvegcipellőért, vagyis a mi esetünkben a báli kesztyűért és a dedikált könyvért? – Elismerem, tényleg piszkos húzás volt – kuncogott. – De nincs bűntudatom emiatt. Képtelen lettem volna nélküled élni, szóval biztosítanom kellett valamivel a sikert. Felhorkantam, és miután megbizonyosodtam róla, hogy teljesen becsukódott a kapu, kinyitottam a kocsiajtót. Brian kipattant, és megkerülte az autót, hogy kisegítsen. Elhessegettem. – Nem kell, menni fog. – Ella… – Mondd nyugodtan, hogy hiú vagyok, de épp eleget sérült mára az egóm. Legalább hadd álljak fel magamtól! Brian hátrébb lépett, de nem sértődött meg, hogy zsörtölődve elutasítottam a segítségét. Ahhoz túl jól ismert. Csak rám mosolygott, és a fejét csóválta, miközben lassan felhúztam magam az ülésből.

– Makacs nő. – Es milyen jó, hogy az vagyok, különben most a kerekesszékembe kellene besegítened. – Tudom. – Brian úriemberhez méltóan becsukta nekem a kocsiajtót, és a bejárathoz kísért. – Imádom, hogy mindent megteszel, hogy megerősödj. De egyben sérti is a férfibüszkeségemet, hogy nem hagyod, hogy a bajba jutott hölgy segítségére siessek. Csak ékelődött, mégis megdobogtatta a szívemet. – Már így is számtalanszor megmentettél – mondtam, ahogy a verandára értünk. – Te vagy az én lovagom fényes páncélban. Szó szerint… Cinder herceg. Brian játékosan elmosolyodott, és hátralépett, hogy lovaghoz illően meghajoljon. Nem kétlem, hogy hiteles volt – olyasmi, amit az imádott druida herceg szerepére való készülés során tanult. – Hölgyem – dörmögte, miközben lehajolt, és csókot nyomott a kézfejemre. – Szépséges papnő, jó éjszakát kívánok néked. Akaratlanul felkuncogtam. Imádtam, amikor előbújt belőle a fantasyrajongó. Igazi kocka volt, de az én kockám. Amennyire a testem engedte, pukedliztem. – Önnek is, felség. Brian elengedte a kezem, a derekam köré csúsztatta a karját, és szorosan magához vont. – Fenébe az óvilági szokásokkal' Ha nem vagy hajlandó nálam lakni, akkor minimum szükségem lesz egy igazi csókra, különben nem fogom átvészelni az elválást. Nevetve a nyaka köré fontam a karom. – Ki vagyok én, hogy ellentmondjak egy hercegnek? – Titokzatos papnőként egyedül neked all jogodban ellentmondani nekem, de nem javaslom. Elég nyűgös tudok lenni, ha nem kapom meg, amit akarok. – Mmm… Talán azért, mert híresség vagy. És nagyon elkényeztettek. Brian felkuncogott, és egy kicsit szorosabban magához vont. Aztán elkezdte fel-le simogatni a hátamat, mintha próbálná az emlékezetébe vésni az érintésemet.

– Igen – értett egyet szégyentelenül. – El vagyok kényeztetve. És önző vagyok. És akaratos. Csak a baj van velem. Biztos, hogy képes vagy megbirkózni mindezzel? Úgy tettem, mint aki elgondolkodik. – Nem lesz egyszerű, de Ferrarival jársz, szóval… – Á, szóval valójában a kocsimért szeretsz. Elvigyorodtam, és hátrapillantottam az elsőrangú olasz autóra, amit Brian csak Drágaságnak hívott. Borzasztóan felvágós kocsi, de tagadhatatlan, hogy egy élmény benne utazni. – Igen, teljesen odavagyok az autódért. – És végül fény derül az igazságra – csóválta Brian a fejét, aztán a szemembe nézett, de nem tudtam olvasni a tekintetében. – Mondd ki még egyszer! Végre megértettem, mit jelent ez a nézés. Szerelem volt. Tiszta és őszinte szerelem. Az előttem álló és szorosan ölelő férfi fülig szerelmes volt belém. Hogy a fenébe lehetek ekkora mázlista? A szememet forgattam, és közben próbáltam elfojtani a mosolygást, de nem igazán sikerült, és különben sem tudtam volna nemet mondani neki. – Autó – adtam meg magam, és egy kicsit jobban elnyújtottam a magánhangzókat, hogy ráerősítsek a bostoni akcentusomra. Brian arca sugárzott az örömtől. – Olyan hihetetlenül aranyos vagy! Már épp azon voltam, hogy megint égnek emeljem a tekintetem, amikor végre a számra tapasztotta az övét. Abban a pillanatban, hogy egymáshoz ért az ajkunk, mindenről elfeledkeztem. Ő töltötte ki minden gondolatomat. Sohasem fogok ráunni az ajka érintésére, a szája mentolos ízére, arra, hogy a csókjától tetőtől talpig bizsergés fut végig rajtam, és hogy annyira elakad tőle a lélegzetem, hogy beleszédülök. Egyetlen érintéssel képes lángra lobbantani a testem, és egyetlen pillantásától kimegy a térdemből az erő. Varázslatos csók volt. Biztos én is hasonló hatással voltam rá, mert amikor elengedett, zihált, és láz csillogott a szemében. – Szerinted ezzel kibírod reggelig? – cukkoltam.

Brian hosszan beszívta a levegőt, megnyalta az ajkát, és csak utána válaszolt. Úgy nézett rám, mint aki azon gondolkodik, hogy visszavisz a kocsijához, és soha többé nem enged el. Nem biztos, hogy megállítanám, ha megtenné. De úriember maradt, és hátrált egy lépést. – Ne lepődj meg, ha napfelkeltekor felbukkanok. – Ne merészeld! Hamupipőkének szüksége van a szépítő alvásra. – Jó, akkor majd a vizsgád után – sóhajtott, és előrehajolt, hogy még egyszer megcsókoljon. Ez most gyengéd és gyors puszi volt, igazi visszafogott búcsúcsók. A tökéletes elköszönés. – Jó éjszakát, Ella. Szeretlek. Halkan kinyitottam a bejárati ajtót, aztán mosolyogva visszafordultam Brian felé. – Én is szeretlek. Holnap hívlak. Leugrott a verandáról, és lassú léptekkel hátrált a kocsijához. – Már most hiányzol, te nő! – Jó éjszakát, te majom!

3. Brian

Ella búcsúcsókja észbontó volt, de nem tette könnyebbé, hogy ott kellett hagynom. És persze elaludni sem segített. Órákig ébren feküdtem, és amikor végre elaludtam, álmodtam. Egész éjjel nagyon eleven és szexuális álmaim voltak. Minden olyan heves és részletes volt, hogy amikor reggel felébredtem a frissen főtt kávé illatára, azt hittem, az álmaimban történtek a valóság, és csak álmodtam, hogy hazavittem Ellát. A felém nyújtott ital felé fordultam, és boldogan felnyögtem. – Csináltál nekem kávét? Komolyan mondom, te vagy a tökéletes nő. – Nem én csináltam, és messze vagyok attól, hogy tökéletes nő legyek, de azért értékelem a bókot. Ez visszarántott a valóságba. Kinyitottam a szemem, és felmordultam. – Scotty? A személyi asszisztensem az ágy fölé hajolt, felém nyújtotta a kedvenc kávézóm papírpoharas kávéját, és rám villantotta ragyogó mosolyát. – Jó reggelt, főnök. Beletörődtem a vereségbe. Lövésem sem volt, mit keres itt, de azt tudtam, nem fogja hagyni, hogy tovább lustálkodjak, ezért felültem, kidörzsöltem a szememből az álmot, aztán elvettem a kávét. – Mennyi az idő? – Ahhoz már elég késő van, hogy egy rossz szavad is lehessen. – Azaz…? – Majdnem kilenc óra. Megint felmordultam, mire Scott felkuncogott. – Rosszul aludtál? – kérdezte. Belekortyoltam a kávéba, és próbáltam eldönteni, mit válaszoljak, miközben felidéztem a szexi álmaimat. Eléggé felhúztak, de nem mondanám, hogy nem élveztem őket. – Az attól függ, honnan nézzük.

Scott kérdőn felhúzta a szemöldökét. A huszonhat éves, keresztény szűz olyan ártatlan volt, hogy biztosan nem akarta tudni a részleteket, de azt nem bírtam megállni, hogy legalább ötleteket ne adjak neki. Ahhoz túlságosan is imádtam ugratni. – Maradjunk annyiban, az, hogy mindennap Ellával vagyok, de este haza kell vinnem, elég kemény és fájdalmas következményekkel jár, amik hatással vannak arra, hogyan alszom, és elég nagy kellemetlenséget okoznak reggel… – Ó! – Scott elvörösödött, és akkorára tágult a szeme, hogy azonnal megbocsátottam neki, amiért felébresztett. Aztán megköszörülte a torkát, és vállat vont, próbált úgy tenni, mint aki hozzá van szokva az ehhez hasonló beszélgetésekhez. – Ezek szerint te meg Ella még… nem tartotok ott? Egyszerűen imádtam a srácot! Nevetve kimásztam az ágyból, és vállon veregettem. – Bárcsak ott tartanánk már! Ella ugyanolyan ártatlan, mint te. Jóízűen felnevetett. Sokat piszkálom a „jófiúsága" miatt, de tudja, hogy csak viccelek. Az igazat megvallva nagyon tisztelem. Nemcsak borzasztóan nehéz lehet az életmódja, de emellett Scott remek ember is: megbízható, szorgalmas és hűséges. Soha nem volt nála jobb személyi asszisztensem. – Találnunk kell neked valakit, Scotty. Egy Ellához hasonló, szuper nőt, aki odavan a kiscserkészekért. – Inkább öltözz fel gyorsan! Nem tudok sokáig maradni, mert ma érkezik a családom, és egy óra múlva a reptéren kell lennem. Lenéztem meztelen felsőtestemre meg a pizsamanadrágomra, és elvigyorodtam. – Akkor most nem kell beállnom a zuhany alá? – Most nem bűzlesz a kétnapos piálástól, szóval nem szükséges – nevetett Scott, és kiment a szobából. – Siess, főnök! Nincs sok időnk. – Hogy tudsz ilyen jókedvű lenni korán reggel? – kiáltottam Scott után, aki közben már elindult a folyosón. Egész addig fel sem merült bennem a kérdés, hogy vajon mit akarhat, amíg fel nem vettem egy pólót, és utána nem mentem a konyhába. Ahogy a pirítóba dobtam két szelet hétmagvas kenyeret, feltettem a nagy kérdést:

– Szóval miért jöttél? Esküszöm, nincsenek mára megbeszéléseim, amikről megfeledkeztem volna. Scott a konyhaasztalnál ült, és rám pillantott a laptopja mögül. – Igen, tényleg nincsenek megbeszéléseid, főnök. Éppen ez a baj. Végre kapcsoltam, hogy miért van itt, és azonnal elszállt a jókedvem. – Hagyjuk inkább. – Brian. – Scotty hátradőlt a széken, és megdörzsölte az arcát. – A csapatod éjjel-nappal zaklat. – Hát akkor ne vedd fel nekik a telefont! Én is ezt csinálom. Bosszúság suhant át az arcán, ami nagyon ritkán történt meg. – Tudom, hogy kerülöd őket, éppen ezért hívogatnak engem. Főnök, szeretném élvezni az ünnepeket, úgyhogy addig nem megyek el, amíg nem tudok nekik mit mondani. Ami remélhetőleg a következő megbeszélés időpontja lesz. Viszonoztam Scott bosszús tekintetét, és a pirításokért nyúltam. Tányérra tettem őket, és odamentem a hűtőhöz, hogy kivegyem a málnalekvárt. A kis güzü még akkor sem szállt le rólam, amikor a kenyereket kentem. – Brian, ezt nem úszhatod meg. Azzal semmit sem oldasz meg, ha itt bujkálsz, ahogy egész héten tetted. Utáltam, hogy igaza van. Csodálatos volt egy hétig Ellával lenni, mintha a külvilág nem is létezne, de tudtam, hogy egyszer vége lesz. Csak abban reménykedtem, hogy nem ilyen hamar. Viszont igaza van a srácnak, a médiafelhajtás nem fog magától elmúlni. A pultnak dőltem, reggeliztem, és bosszúsan farkasszemet néztem Scott-tál, aki keményen állta a pillantásom, és várta, hogy feladjam. Nem kellett sokáig várnia. Nagyon jól tudta a szigorú asszisztenst játszani. – Rendben. Szervezz egy megbeszélést! – Szeretnék, ha még ma bemennél, ha ez lehetséges. – Hát persze, mikor máskor, ha nem azonnal! – horkantam fel. A gúnyos megjegyzésemmel mit sem törődve Scott megnyitotta mindkettőnk naptárát a laptopján, és összevetette a napunkat. – Ebéd után jó lenne? Mondjuk, egykor? Addigra én is visszaérek a reptérről, és el tudok szabadulni egy kis időre.

– Oké, legyen. Minél előbb túlesünk rajta, annál hamarabb élvezhetjük a pihenést. Scott felpillantott a gépéből, a bosszúság teljesen eltűnt az arcáról, és helyette gúnyos vigyor terült el rajta. – Nagyon okos meglátás, főnök. Próbáltam utánozni a „komolyan beszélek, és azt fogod csinálni, amit mondok" nézését, de kizökkentem, és halványan elmosolyodtam. Soha nem ismerném be Scottnak, de részben a szemtelensége miatt kapta meg az állást. Nehezen viselem az állandó seggnyalást. Nagyon jól tudom, hogy nehéz eset vagyok, és Scotty pont attól volt olyan jó erre a munkára, hogy valahogy mindig tudta, mikor kell megadnia, amit akarok, mikor kell kötnie az ebet a karóhoz, és mikor savazhat. Oda volt a feszültség, ezért égnek emeltem a tekintetem, és Scotthoz vágtam a pirítósom héját. – Fogd be! – Nevetve kitért a repülő kaja elől, mire én is felnevettem. – Rendben, akkor egykor a megbeszélésen. – Szuper. És Ella veled jön, vagy küldjek érte egy kocsit? Megdermedtem. A kezem – benne a második szelet pirítással – megállt félúton a számhoz. Miért ért ez ilyen váratlanul? Nem kellett volna. Elvégre a csapatom Ella miatt nyüstölt Természetes, hogy azt szeretnék, vigyem magammal, hogy beszélhessenek vele. Letettem a pirítást és a kávét, leültem az asztalhoz Scott-tal szemben, és karba fontam a kezem. Most már nem esett nehezemre szigorúan a szemébe néznem. Scott kihúzta magát, és állta a tekintetem. – Brian, te is tudod, hogy el kell hoznod. – Nem. – Miért nem? Ez az egész őt is ugyanannyira érinti, mint téged. – Azért, mert erőszakos dögök. Rávennék, hogy rábólintson olyasmire, amit nem akar. Egyszerűen csak annyit kellene mondaniuk, hogy az én érdekemet szolgálja, és Ella bármit aláírna, nem törődne azzal, hogy őrá nézve mivel járna. Scott lecsukta a laptopját, ami azt jelentette, hogy ez most tényleg komoly.

– Brian, tetszik, vagy sem, ő is benne van a dologban, mégpedig nyakig. Egyszer úgyis szembe kell néznie vele, és akkor nagyon komoly döntéseket kell majd meghoznia. Ha nem hozod magaddal, akkor a stáb – és mindenki más is – téged megkerülve egyenesen őhozzá fog menni. Tényleg azt akarod, hogy úgy találkozzon ezekkel az emberekkel, hogy nem vagy ott, és nélküled kelljen döntenie? A fogamat csikorgattam. A hollywoodiak nagyon kedvesek tudnak lenni, de valójában mind báránybőrbe bújt farkasok. Ella erős, okos nő, viszont nem ismeri a játékaikat. Persze hogy nem akartam, hogy egyedül kelljen végigcsinálnia. – Igazad van, tényleg megpróbálják majd kihasználni – folytatta Scott. – De éppen ezért kellene vele lenned. Ha együtt vagytok, legalább figyelmeztetheted, mikor próbálnak trükközni. A fenébe! Miért van mindig igaza? Beletörődően felsóhajtottam, megdörzsöltem az arcomat, aztán beletúrtam a hajamba. – Oké, oké. Szervezzük be Ellát is. De most még ne, majd csak újév után. Scott láthatóan ellazult, és bocsánatkérőn rám mosolygott. – Nem hiszem, hogy a stáb szívesen várna addig. Most van tele veletek a sajtó, ti vagytok az év szenzációja. És mivel két nap múlva jön ki a film, a csapat ki akarja használni az ingyenreklámot. – A druida herceg a szezon legnagyobb durranása – horkantam fel ingerülten. – A stúdió több millió dollárt költött reklámra. Az nem volt elég? – Nem a filmnek kell a reklám, hanem neked, Brian. – Engem nem érdekel a felhajtás, és nem akarom, hogy velem foglalkozzanak. Morogva talpra ugrottam, és a kávémért mentem. Már nem volt forró, ezért úgy lehúztam, mintha ettől minden problémám megoldódna. – Dehogyisnem akarod – erősködött Scott. – És Ella is. Még mindig a homlokomat ráncoltam, de ismét a pultnak dőltem, jelezve, hogy hallgatom. Scott azonnal kapott a lehetőségen:

– Az, ahogyan ezt a helyzetet kezeled, hatással lesz a jövődre, és ezt te is tudod. – Óvatosan fogalmazott, mintha attól félne, azonnal robbanok, ha valami olyasmit mond, ami nem tetszik. – Imádnak titeket az emberek, a ti történetetek a valóra vált tündérmese. És alig várják, hogy lássák azt a mesebeli boldogságot, amit ígértél nekik. – A francba az emberekkel! Nekem kell az a mesebeli boldogság, de ha a sajtó nem hagy minket békén, senki sem kap belőle, mert Ella dobni fogja a híres seggemet! – Scott hitetlenkedve felhorkant, de ezzel nem győzött meg, hogy nincs igazam. – Ő nem olyan, mint a többi csaj. Őt nem érdekli a pénz, és a szemében a hírnevem kifejezetten hátrány, nem pedig valami jópofa plusz. Arról nem is beszélve, hogy milyen törékeny… ha túl nagy lesz az őrület, be fogja dobni a törülközőt, és én nem tehetek majd semmit ellene. – Ha megjelentek párszor nyilvánosan, adtok egy-két interjút, végigcsináltok egy fotózást, azzal kielégíthetitek az emberek kíváncsiságát, es lecsillapíthatjátok a kedélyeket. – Ja, ezt mondd Kimnek és Kanye-nek! Scott megint eleresztette a füle mellett a gúnyos megjegyzésemet. – És javíthatsz a hírneveden is, főnök. A kapcsolatotokkal elfeledtetheted a tavalyi kicsapongásaidat, és a karrierednek pont erre van szüksége. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, és nagyon igyekeztem komoly képet vágni. Nem volt könnyű. – A kicsapongásaimat? Scott egy kicsit elvörösödött, de nem hátrált meg. – Miért, te minek neveznéd a folyamatos bulizást és csajozást? Rövid ideig még farkasszemet néztem vele, aztán elvigyorodtam. – Oké, oké, legyen kicsapongás. – Köszönöm. Szóval ott tartottam, hogy ha te és Ella néhány alkalommal megjelentek nyilvánosan, és megmutatjátok a világnak, mennyire szeretitek egymást, még Kyle Hamilton is elfelejti, milyen egy arrogáns és éretlen nőcsábász voltál. – Ismét felhúztam a szemöldököm, mire Scott visszavonta, amit mondott.

– Oké, Kyle talán nem, de mindenki más igen, ezt garantálom. Te leszel a komoly, menő' színész, aki két lábbal áll a földön, és testi fogyatékossággal élő lánnyal jár, pedig a világon bárkit megkaphatna. Hollywood teljesen odáig lesz érted. És akikért Hollywood odáig van, azok a filmes alakításaiktól függetlenül is nyerhetnek Oscart – ez bevett dolog az Akadémián. Nem mintha szakmailag nem érdemelnéd meg a díjat, de így az Akadémia tagjai gondolkodás nélkül rád fognak szavazni. És akkor nem lesz olyan rendező, aki ne akarna szerepet adni neked. Ha most ügyesen játszod meg a lapjaidat, A Cinder-krónika minden részéért akár harmincmilliót is bezsebelhetsz, és olyan felkéréseket utasíthatsz vissza, amikért most térden állva könyörögnél. Egy évvel ezelőtt meggyőzött volna ez az érvelés. – Nem magam miatt aggódom, Scott. Idővel úgyis bekerülök a nagymenők klubjába, és ehhez nincs szükségem Ellára. – Ő viszont lehet, hogy ki szeretné használni ezt a helyzetet. Legalább mondd el neki, miről van szó, és mit jelent ez őrá nézve. Abból, amit meséltél, azt szűrtem le, hogy Ella nagyon független, és nem akar örökké az apja pénzén élni, vagy – ami azt illeti – a tieden. Ez az időszak neki is nyereséges lehet. Segíthet a jövőjét illetően, és új dolgokat hozhat az életébe, amikkel lekötheti magát. Pozitívan befolyásolhatja a véleményét a hírnévről, és talán könnyebben megérti, mennyire megváltozott az élete. Nagyon nem őrültem, hogy tényként kezeli Ella életének megváltozását, ezért szúrósan ránéztem, de a szigorú asszisztensem meg sem rezdült. – Tetszik, vagy sem, abban a pillanatban, hogy megcsináltad a hamupipőkés interjút a Kenneth Long Show-ban, megváltoztattad az életét. Vissza már nem lehet csinálni, úgyhogy inkább segíts neki eligazodni ebben az új felállásban. Segíts, hogy a legjobbat hozhassa ki ebből a nehéz helyzetből. Könnyítsd meg neki az átállást, és legyél vele őszinte. Tudod, hogy más úgysem lesz az. Megvakartam a fejemet, kezdett megfájdulni – nem vagyok hozzászokva, hogy felkelés után egyből a jövömmel foglalkozzak. – Bocs, főnök, tudom, hogy nem akarod, de akkor is ezt kell tenned. Ha nem így lenne, hagynám, hogy kerüld a stábot, és még én is kikapcsolnám a mobilomat.

Nem bírtam tovább ellenkezni. – Nem unod még, hogy mindig igazad van? – néztem morcosán Scott szemébe. – Kicsit sem – rándult meg a szája széle, mire felhorkantam. – Szóval akkor elhozod a megbeszélésre? – Nem lehet, mert ma érettségizik – nyugodtam meg. Ella vizsgájának hála, nyertem még egy kis időt. – Ó – pislogott párat Scott, aztán mélyen a gondolataiba merült. Mr. Mindig Mindenre Tudok Mit Mondani nem tudott mivel érvelni. – Biztos ügyes lesz. Oké, akkor… mi lenne, ha… – nézett a csukott laptopjára. – Jövő hétig nem. – Brian… – Nem! Három évet vártam arra, hogy ezzel a nővel lehessek. A sajtó kibír még pár napot nélküle. Csak egy hete ismerjük egymást személyesen Ellával, és még mindig fura egy kicsit. Különben is karácsony van, amit szeretnék kiélvezni, szóval néhány napig még igazán kisajátíthatom magamnak a barátnőmet. Majd utána beszélek vele, és szervezünk egy megbeszélést. Ennek elégnek kell lennie ahhoz, hogy a stáb leszálljon rólad, de ha mégsem, akkor egyszerűen ne vedd fel a mobilodat. Scott összeszűkült szemmel méregetett, de aztán rábólintott az alkura. – Jól van – dőlt hátra a székben, nyújtózkodott, és az órájára nézett. – Még van kábé negyven percem. Szeretnéd végigvenni, miket kell megbeszélned Ellával? Lehet, hogy kevésbé lenne megterhelő neki a beszélgetés, ha tudnád, hogyan vezesd elő a dolgokat. Jó ötlet. Elképzelni sem tudom, hogyan fogja érezni magát Ellamara, amikor végre megérti, most már ő is híresség. – Igen. – Oké. És ha már itt tartunk, szerettem volna még egy dologról beszélni. Van egy ötletem, ami szerintem tetszene Ellának. Összevontam a szemöldököm – nem értettem, mitől vált Scott hirtelen ilyen feszültté. – Mire fel ez az óvatosság? És milyen hosszú lesz ez a beszélgetés? Elég hozzá egy szelet pirítós?

– Azért vagyok óvatos, mert nem fog tetszeni, amit mondok – sóhajtott Scott. – De szerintem jó ötlet, és érdekelheti Ellát. A tőlem telhető legkeményebben néztem az asszisztensem szemébe, de nem hátrált meg – a tekintete eltökéltségről árulkodott. A fene egye meg őt is meg a „zseniális, de bosszantó” ötleteit. – Oké, akkor készítek omlettet. Te is kérsz? Megrázta a fejét, és nekiállt e-maileket vagy fájlokat vagy isten tudja, miket megnyitni a laptopján. – Kösz, főnök, de már reggeliztem. Te egyél nyugodtan, én addig összeírom a listát. – Szuper. Már fél órája a terven dolgoztunk, amikor jóllaktam. Ittam még egy csésze kávét, és már nem aggódtam annyira amiatt, hogy el kell mondanom Ellának, ő Hollywood legújabb üdvöskéje. Még Scott zseniális tervét is megbocsátottam, amit egyszerre imádtam és utáltam. Nem is olyan vészes a helyzet. Aztán a mobilom egyetlen csörrenéssel elrontotta a jókedvemet. Pontosabban nem a mobilom rontotta el, hanem az, aki hívott. Megfordult a fejemben, hogy a hangpostára irányítom, de ilyen szempontból az apám és Scott nagyon hasonlított egymásra: ha túl sokáig levegőnek néztem őket, egyszerűen felbukkantak a házamnál, és személyesen mondták el, amit akartak. Felsóhajtottam – amivel felkeltettem Scott kíváncsiságát –, és felvettem a telefont. – Szia, apa. – Nézzenek oda, a tékozló fiú felvette a telefont! Karácsonykor tényleg történhetnek csodák. – Hirtelen nagylelkűségi rohamom támadt, szóval lehet benne valami. Apa felnevetett, pedig a hangom csöpögött a gúnytól. Talán azért nem vette a lapot, mert nem látta, hogy a szememet forgatom. – Mi a helyzet? – Úgy hallottam, te és Ella még nem jeleztetek vissza, hogy ott leszteke a bulimon. Csomóan azzal nyaggatnak, vajon eljön-e a mi kis remetepárunk.

Elfintorodtam. Ella azt mondta, felőle elmehetünk, de én legszívesebben kihagytam volna. Nem akartam ott lenni apa szokásos huszonnegyedikei buliján, ahol egyszerűen arra használná a körülöttünk lévő felhajtást, hogy lendítsen a saját népszerűségén. Valahogy elérné, hogy azt higy-gyék, neki is szerepe volt abban, hogy ennyire felkaptak minket, és az este hátralevő részében csak sértegetne, a barátnőmet meg szexuálisan zaklatná. – Bocs, de már elígérkeztünk vacsorára Ella családjához. – Hogy mi? Komolyan mondod? De hát tudod, hogy mindig szenteste rendezem a bulit. – És te is tudod, hogy erre az évre mindent lemondtunk, beleértve az óriási bulikat, amiken egy csomó vendég lesz, és mindegyikük az arcunkba mászna, hogy kérdéseket tegyen fel. Már beszéltünk erről. Ella még a nagy családi karácsonyt is lemondta, pedig az apja rokonai azt tervezték, ideutaznak, hogy megismerjék. Én pedig lemondtam a látogatást anyánál. Kell még egy kis idő, hogy pihenhessünk, és hozzászokhassunk a változásokhoz. – Jaj, ne már! Azt megértem, hogy lemondtad a wisconsini utat anyádhoz, de a bulim más tészta. Az csak egy este. Komolyan képes lennél szarban hagyni apádat? – Igen. Miközben apám teátrális sóhajára vártam, Scott az órájára pillantott, és jelezte, hogy mennie kell. Bólintottam, mire pakolni kezdett. – Oké – mondta apa. – Akkor találkozzunk karácsony napján. Gyertek el megnézni velem a filmet. – Az előbb mondtam, hogy az idén már szeretnénk meghúzni magunkat. Ella sok mindenen ment keresztül, és még elég új neki a hírnév, meg ami azzal jár. – Tényleg? – Őszintén meglepettnek tűnt. – Nem gondoltam volna. – Még nem találkoztál vele a kamerákon kívül. – Épp erről beszélek én is, Brian. Mindössze pár percre találkoztam vele a premieren, és ennyi. Gyertek el a vetítésre huszonötödikén. Ígérem, nem lesz nagy felhajtás. Az egész mozit kibéreltem, és nem sok embert hívtam meg.

Biztos vagyok benne, hogy apa és Ella teljesen másként értelmezik a „nem sok" fogalmát. – Már megígértük Ella családjának, hogy velük megyünk el a filmre. Ella a mostohatestvérével szeretné megnézni. – Hát akkor hozzátok el őt is. Sőt az egész családot. – Azonnal vidámabb lett a hangja a gondolatra, hogy még több embert nyűgözhet le. – Biztos örülnének, és hálásak lennének Ellának, ha privát vetítésen nézhetnék meg a filmet. Ez logikusan hangzott, de figyelembe véve, hogy a barátnőm apja mennyire ellenzi, hogy a lánya hírességgel jár, nem mertem volna mérget venni rá, hogy hálás lesz a gesztusért. Plusz volt valami ijesztő abban, hogy be kell mutatnom apámat Ella családjának, de mivel amúgy is huszonötödikén akarták megnézni a filmet, tényleg nem lenne rossz, ha csak magunk lennénk. – Oké, megkérdezem őket, de nem ígérek semmit. Nem biztos, hogy belemennek. – Ugyan! Még szép, hogy igent fognak mondani. Számítok rátok, szóval ne hagyjatok cserben. A mozi után pedig te és Ella eljöhetnétek velem vacsorázni. Csak mi hárman, és én állom. – Apa – sóhajtottam –, szerintem a családja… – A szentestét már nekik adtátok, igazán kibírnak néhány órát nélkületek. – De… – Ne már, Brian! Karácsony van. Most jön ki az első közös filmünk, és nagy durranás lesz. Szeretném megünnepelni veled, és megismerni a nőt, aki szemlátomást fontosabb neked, mint a szüleid. Igen, anyád felhívott, és leszedte a fejem, amiért lemondtad az utat. Mintha én tehetnék róla! Mintha összeesküdtem volna veled ellene, hogy tönkretegyem a karácsonyát, vagy mi. Összerezzentem. Anya a másik, akit a hangpostára irányítottam az utóbbi pár napban. Úgy volt, hogy idén vele karácsonyozom, de miután Ella megjelent a premieren, lemondtam az utat, mert képtelen lettem volna itt hagyni, hogy egyedül birkózzon meg a sajtóval. Anyám könyörögve kért, hogy vigyem őt is magammal, de nem tehettem. Végre megkaptam a lányt,

akire mindig vágytam, és kettesben akartam lenni vele. Anya azt mondta, megérti, de hallottam a hangján a csalódottságot. Ha még apát is felhívta, akkor tényleg nagyon kiborulhatott. – Fiam, nem tudnál kivételesen legalább úgy tenni, mint aki szeretne az apjával tölteni egy kis időt? És tessék, próbál bűntudatot kelteni bennem. Jellemző. De bejött neki, elvégre jogosan panaszkodik. Én voltam az egyetlen gyermeke, mégsem töltöttem vele sok időt. Főleg azért, mert egy seggfej, bár az is igaz, hogy szeret. Jobban mondva én vagyok a kedvenc trófeája, amit imád mutogatni. Bár szerintem az ő szemében ez szeretetnek minősül. – Oké, figyelj, megígérem, hogy ott leszek a vetítésen, és beszélek Ellával a vacsoráról. Ez így megfelel? – Hát ha ennél többet nem ígérhetsz, akkor be kell érnem ennyivel – sóhajtott. Nem vettem tudomást a hangjából kiérződő szemrehányásról, és inkább jókedvet erőltettem magamra. – Szuper, akkor írd meg a részleteket, és találkozunk karácsonykor. Amint letettem a telefont, a konyhaasztalra döntöttem a fejemet, és hosszan, elgyötörten felnyögtem. Scott – aki már indulásra készen az asztal mellett állt – felnevetett: – Megértelek, főnök. Én vagyok a családban a legfiatalabb, és az egyetlen fiú. Hat nővérem van, és mind a városban lesznek egy hétig. Mindegyikük boldog házasságban él, gyerekeik vannak, nekem pedig két éve nem volt komoly kapcsolatom. És ha ez nem lenne elég, el kell mennem a nagyszüleimért a reptérre. Nagyapám szerint szégyent hoztam a családra, mert huszonhat évesen még nem gondoskodtam örökösről, aki továbbviszi a nevünket, a nagyanyám pedig tutira egy egész listányi feleségjelölt elérhetőségével készült. Szóval hosszú lesz a hét. Hat nővére van? Ez sok mindent megmagyaráz. Ahogy ezt elmondta, máris kevésbé éreztem szörnyűnek a saját problémáimat. Nevetve felálltam, és az ajtóhoz kísértem. – Kitartás, haver. Ha el akarnál szabadulni egy időre, csak dobj egy üzenetet. Boldogan eljátszom az elkényeztetett, akaratos híresség szerepét.

Mondjuk, hogy majd hirtelen szükségem lesz rád, hogy hozz néhány sört, és megnézd velem a meccset. Scott kinyitotta az ajtót, és rám villantotta szokásos kiscserkész mosolyát. – Szavadon foglak, főnök. Boldog karácsonyt! – Neked is. Remélem, tetszeni fog az ajándékod. Használd egészséggel! – Milyen ajándék? Már kaptam jutalmat. Elnéztem Scott mellett a felhajtón parkoló, lestrapált, legalább tízéves Toyotára, és elvigyorodtam. – Majd meglátod.

4.

Jól sikerült az érettségi, de egyetlen elfogadható ötletem sem volt, hogy mi legyen Brian karácsonyi ajándéka. Huszonharmadika volt, és a plázában vásárolgattam a barátaimmal. Jól kellett volna éreznem magam, de a zsivaj, a káosz, az őrülten rohanó emberek, akik az utolsó pillanatra hagyták a vásárlást, és Ana meg az új pasija, Jason miatt – akik úgy döntöttek, velünk jönnek – kezdtem feszült lenni. És fáradt, ugyanis órák óta itt mászkáltunk. A balesetem óta nem csináltam semmit, ami fizikailag ennyire megterhelő lett volna. Ahogy egy üres pádhoz értünk, megálltam. – Bocs, fiúk-lányok, de muszáj pihennem. Lassan leültem a padra, és amint lekerült a lábamról a súly, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ana megvonta a vállát, és Jasonnel kezdett foglalkozni, de Juliette és Vivian aggodalmas tekintettel felém fordult. – Minden oké? – kérdezte Vivian. – Igen, csak muszáj leülnöm egy kicsit. Mi lenne, ha ti addig segítenétek Juliette-nek apa ajándékával, aztán visszajönnétek értem? – Biztos? – kérdezte Juliette. – Persze, menjetek csak. Én már megvettem neki az ajándékát, és tényleg muszáj pihennem, különben nem bírom sokáig. – Veled maradok – jelentette ki Vivian, és leült mellém. – Én már mindenkinek találtam valamit, és különben sem tudnék ebben segíteni. Juliette reményteljesen rám pillantott, mintha ettől hirtelen eszembe jutna a tökéletes ajándék. Egész délelőtt azt próbálta kitalálni, mit adjon apának. – Én aktatáskát vettem – vontam meg a vállam. – Annak nagyon fog örülni – nézett rám Juliette elgondolkodva, aztán Anához fordult. – Te mit adsz neki? Anastasia ördögien a testvérére mosolygott. Minden évben azon versenyeztek, melyikük ad menőbb ajándékot. Ana eddig szinte semmit sem

mondott arról, mit vett, de mivel holnapután karácsony, végre hajlandó volt elárulni. – Az új Janice Bishop-regényt. Azt, amelyik márciusban jelenik meg. – Hogy mi?! – visított juliette. – Akkor tök mindegy, mit kap tőlem, mert a könyv mellett rá se fog nézni! Hogy sikerült megszerezned? Ana megvonta a vállát, és önelégülten rám vigyorgott. – Ellán keresztül. A kiadók bármelyik könyvet elküldik neki. – Ez csalás! – Juliette sértődötten rám nézett, a szeme majd kiugrott a helyéből. – Segítettél Anának apa ajándékával? – Nem – ráztam meg zavartan a fejem. – Azt sem tudtam, hogy szeret olvasni. – Szerinted miért lett olyan izgatott, amikor megtudta, hogy könyvekről írsz blogot? – forgatta Juliette a szemét. – Végre valami, ami közös bennetek. Ez egyszerre melengette meg és facsarta össze a szívemet. – Nekem nem mondta. – Biztos csak furán érezte magát – vont vállat Juliette. –Eleinte tartott ettől az új helyzettől. Hirtelen megsajnáltam apát, de épp csak egy kicsit – elvégre én legalább ugyanannyira féltem, amikor hozzájuk költöztem, mint ő. – Sosem láttam még olvasni. Milyen könyveket szeret? – Azokat, amikben a jó fiúk elkapják a rosszfiúkat – horkant fel Ana. Elmosolyodtam. Apa semmit sem gyűlölt jobban az ügyek elvesztésénél. Úgy tudom, ritkán fordult elő, de ha mégis, teljesen lesújtotta. Szinte láttam magam előtt, hogy elmerül az egyszerű nyomozó történetében, aki minden nehézség ellenére végül elkapja a hírhedt gonosztevőt. – Nem rémlik, hogy láttam volna könyvet a kezében. – Az olvasás a kedvenc hobbija, de nem jut rá sok ideje – mondta Ana, aztán még egyszer önelégülten Juliette-re mosolygott, aki erre megadóan felsóhajtott. – Viszont van egy szerző, akinek a könyveire mindig szakít időt: Janice Bishop. El fog ájulni, amikor meglátja az ajándékodat – nézett Juliette keserűn a testvérére. – Idén tutira te nyersz. – Tudom. Kösz a segítséget, Ella – vigyorgott rám Ana.

Juliette sértett arckifejezését látva határozottan megráztam a fejem. – Esküszöm, hogy nem segítettem neki. – De sosem jelentkezel ki az e-mail-fiókodból, az e-mail-címed pedig nem ismeretlen a kiadók körében – mondta sokat sejtetőn Anastasia. Leesett az állam. – Te az én nevemben küldtél nekik e-mailt? – Ana! – kapkodott Juliette levegő után. Nem tudtam eldönteni, azon döbbent-e meg ennyire, hogy Ana ilyesmire vetemedett, vagy azon, hogy nem neki jutott először eszébe. – Most mi van? Bocs, hogy használtam a fiókodat, de ez még akkor történt, amikor azt hittem, nem segítenél. És különben is csak egy e-mail volt, plusz profihoz méltón viselkedtem. A kiadó nagyon izgatott lett, hogy szeretnél más műfajok felé nyitni. Azt írták, ha tetszik a könyv, szívesen küldenek többet is. De azt hiszem, előbb erről kell majd kritikát írnod. Juliette mérgesen a testvérére nézett, én pedig a tenyerembe temettem az arcomat. De szerencsére nem történt semmi baj. Segítettem volna Anának, ha megkér, és most már amúgy is kíváncsi voltam, milyen könyvekért van apa oda annyira. Nagyon szerettem volna, hogy legyen bennünk valami közös, mert eddig úgy tűnt, nincs sok ilyen. – Semmi baj, csak… legközelebb inkább kérj meg, oké? – Oké – grimaszolt Ana. – Ezt nem hiszem el – nyögte Juliette. – Hagytad, hogy egész nap azon stresszeljek, mit vegyek apának, pedig tudtad, hogy úgysem nyerhetek. Ana szeme felragyogott. – Nézd a jó oldalát: most, hogy ezt tudod, nyugodtan megveheted neki azt a kölnit, amire hetek óta elég feltűnően célozgat. Juliette égnek emelte a tekintetét, de végül bólintott. – Miért is ne? Amúgy sincs jobb ötletem, és lassan kilyukad a gyomrom. Menjünk, vegyük meg a kölnit, aztán ebédeljünk. Már a gondolattól is felfordult a gyomrom, hogy bemenjek egy parfümériába, ahol az ezerféle illattól csak még erősebben hasogatna a fejem. – Vagy mi lenne, ha ti elmennétek megvenni a kölnit, visszajönnétek ide, aztán együtt elmennénk ebédelni?

Az ikrek nem kérdeztek semmit, csak bólintottak, és elindultak a zsúfolt folyosón. Amint hallótávolságon kívülre értek, Vivian oldalba bökött. – Tényleg ennyire elfáradtál, vagy csak el akartál szakadni egy kicsit Anától és Jasontől? – Is-is. Habár Anával még mindig messze voltunk attól, hogy barátok legyünk, igyekeztünk kedvesek lenni egymáshoz. Ami meg Jasont illeti, ő az a srác, aki még halloweenkor véletlenül felszakította a beültetett bőrt a könyökömön. Szóval mondanom sem kell, nem ugráltam örömömben, hogy velük kell lógnom. Viszont Jason most már Ana pasija, és mindketten igyekeztek elsimítani köztünk a dolgokat. Fura volt, de próbáltam én is kedves lenni, mert szerettem volna, hogy Juliette és Anastasia megint közel kerüljenek egymáshoz. Tudtam, nem tehetek arról, hogy megromlott a kapcsolatuk, de attól még hibásnak éreztem magam. – Eddig elviselhetően viselkedett – merengett Vivian. – Lehet, hogy Jason nyugtatólag hat rá. – Lehet, de azt se felejtsük el, hogy Jennifer és apa beutalta a pszichiáteremhez, akivel hetente találkozik. – Helyes. Ha engem kérdezel, szerintem már azelőtt sem volt minden rendben vele, hogy te beléptél az életébe – horkant fel Vivian. – De elég Anából. Veled mi van? Alig hallottam felőled a héten. Lefogadom, hogy mesésen alakulnak köztetek a dolgok Briannel. Vivian sokatmondóan húzogatta a szemöldökét, és habár tudtam, hogy csak viccel, mégis elvörösödtem. – Minden csodás. – Az arcom még vörösebben lángolt, mire Vivian szeme annyira kimeredt, hogy azt hittem, kiugrik a helyéből. – De nem úgy – helyesbítettem. – Minden a feje tetejére állt, szóval meghúztuk magunkat. Mindkettőnkre ráfért a nyugalom, és kellett egy kis idő, hogy személyesen is megismerjük egymást. Vivianből kitört a nevetés: – Személyesen, na persze! És testközelből. – Maradj már! A csókolózásnál tovább nem mentünk – löktem oldalba olyan erősen, hogy majdnem leesett a padról.

– Hé, én nem ítélkezem! – nevetett egyre hangosabban. – Tényleg nem mentetek még tovább? – Nem mintha Brian nem szeretné komolyabbra fordítani a dolgokat – vontam meg a vállam. – Tegnap megkért, hogy költözzek hozzá. – Nem mondod! – kapkodott Vivian levegő után. – De igen. A költözésről beszélgettünk, és megkérdezte, hogy nem vihetné-e a cuccaimat a ti lakásotok helyett az ő házába. Vagány, vörös hajú barátnőm szeme tágra nyílt, és egy hang sem jött ki a torkán. Nem csodálom, hogy ennyire meghökkent – még én sem tértem egészen magamhoz a döbbenetből. – Nemet mondtam. Vivian végre megmozdult, és harapdálni kezdte az ajkát. – De biztos, hogy ezt akarod? Megérteném, ha inkább vele szeretnél lakni. Komolyan beszélt, de nem az ő érzéseire való tekintettel mondtam nemet Briannek. – Igen, biztos – bólintottam. – Képtelen lennék összeköltözni vele. Meg nem állok rá készen. Vivian hangosan kifújta a levegőt, mintha egész eddig visszatartotta volna a lélegzetét. – Akkor jó – ragyogott fel az arca, és megragadta a karomat. – Bírom Briant, tényleg. De úgy várom már, hogy szobatársak legyünk! Rám is átragadt a lelkesedése. – Én is! El sem tudod képzelni, milyen nagy szükségem van a csajtársaságra. Briannel minden annyira gyorsan történik, és nem akarok olyan ember lenni, aki úgy belegabalyodik a kapcsolatába, hogy minden másról elfeledkezik. Brian talán készen áll erre, de én még csak most kezdtem megint élni az életem, és nem akarom, hogy rajta kívül más ne legyen a része. – Emiatt ne aggódj. Hiába hagytál magamra a suliban, és hiába csípted meg a legtökéletesebb srácot a világon, nem hagyom, hogy kizárj az életedből. Különben is, Brian most már a pasid, vagyis én vagyok az új legjobb barátod. Szóval ezentúl még nagyobb szükséged lesz rám. Felnevettem. Tudtam, hogy csak viccel, de igaza volt.

– Igen. Ebéd után pedig különösen nagy szükségem lesz rád, hogy segíts az ajándékvadászatban. – Majd nézünk valamit. – Indulhatunk? – kérdezte Juliette, miután visszatért, kezében a korábbi reklámzacskókkal és a legújabb szerzeménnyel. – Éhen halok. – Én is. – Nem sokat reggeliztem, szóval már kopogott a szemem. – De ne a kajáldákhoz menjünk, hanem keressünk valami csendes, eldugott sarkot, ahol halljuk egymás hangját, és ahol senki sem fog megbámulni vagy autogramot kérni, amíg eszünk. Többször is felismertek, mióta itt vagyunk. Nagyon fura, amikor egy idegen csak úgy megállít – szerintem kezdett mindannyiunknak elege lenni belőle. – Jó ötlet – bólintott Juliette. – Tudom is, hova menjünk. A földszinti éttermet választottuk, viszont kénytelenek voltunk a mozgólépcsőn menni, mert a lift nem működött. A mozgólépcső pedig nem a legjobb barátom. Tudtam használni, de nagyon óvatosnak kellett lennem a le- és fellépésnél. Lassú és enyhén kínos művelet volt, bár még mindig könnyebb, mint lépcsőzni. Végre felléptem a folyamatosan mozgásban lévő lépcsőre, mire valaki nekem jött, amitől majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. Viviannek kellett megtartania, nehogy leessek, és csúnyán összetörjem magam. – Tudod, mi kéne neked? – kérdezte Juliette, és a tahó kölyök után bámult, aki átnyomakodott mellettem. – Mágikus védőmező? – morogtam, miközben a fájdalomtól lüktető csípőmet dörzsölgettem. – Egy személyi bevásárló? Most komolyan, járóbot van nálam, és bicegek. Az ember azt gondolná, hogy mindenki nagy ívben kitér előlem. De nem. Annak a százhúsz centis taknyosnak biztos extra sürgős dolga van, amiért muszáj volt lökdösődnie. – Egy sokkolópisztoly – felelte Juliette, és úgy csinált, mintha hátba lőné a gyereket. – Hogy lekapcsolhasd az olyanokat, mint ő. Felnevettem, de nem voltam biztos benne, hogy csak viccnek szánta. – Hé, kölyök! – hallatszott egy idegen hang mögülem, és magára vonta a gyerek figyelmét. Hátranéztem, és egy helyes srácot láttam, aki a tolakodó

fiúra bámult. – Minden nővel ilyen tiszteletlenül bánsz, vagy csak azokkal, akik szépek és rokkantak? A gyerek ismét rám nézett, és ahogy meglátta a botomat, elsápadt. – Bocsánat – motyogta. – Azt hittem, csak beszélgettek, és ezért nem haladsz. – Nem. Azért voltam lassú, mert mozgássérült vagyok. – Bocs. – A fiú még jobban elsápadt, és amint leért a lépcsőn, úgy elhúzott, mintha puskából lőtték volna ki. Juliette és Vivian felkuncogott. – Megérdemelte – mondta Juliette. Vivian összepacsizott a védelmemre kelt sráccal. – Szép volt. Miután ismét szilárd talajon álltam, a sráchoz fordultam. Egyetemistának nézett ki, zilált, mézszőke haja volt, gyűrött pólót és kosarasnadrágot viselt. Lefogadom, hogy nemrég mászott ki az ágyból, gyorsan magára kapta a keze ügyébe kerülő első, még tisztának ítélt ruhát a földről, aztán eljött a plázába. Viszont még így is szimpatikus volt, talán az élénkzöld szeme vagy a kisfiús mosolya miatt. Juliette, aki a srác mögött állt, ájult imádattal nézett rá, és legyezgette magát. Szinte biztos vagyok benne, hogy azt tátogta: „akarom". Elnyomtam a nevetést, és a megmentőmre mosolyogtam. – Nem kellett volna, de köszönöm. A srác abba az irányba bámult, amerre a nyomakodós gyerek elsietett. – Dehogyisnem kellett. Ki nem állhatom az ilyen embereket. Ne haragudj, remélem, nem sértettelek meg azzal, hogy megemlítettem a fogyatékosságodat. Csak azt akartam, hogy a kölyök észrevegye magát. – Semmi baj. Szerintem ezek után magába fog szállni. – Igen. Láttátok, milyen képet vágott, amikor meglátta a Cukibotot? – nevetett Vivian. – Verhetetlen. – Én lemaradtam róla – sóhajtott Juliette. – Minden figyelmemet lekötötte Ella megmentője – mosolygott az idegenre. – Szóval, nemes lovag gyűrött pólóban… milyen néven szólíthatunk? Vagy jobb szeretsz névtelen maradni, miközben a hölgyek védelmére kelsz a figyelmetlen plázázókkal szemben?

A srác végignézett hármunkon, mintha nem tudna hová tenni minket, de aztán felnevetett, és Juliette-nek nyújtotta a kezét. – Erik vagyok. Miután mindenki gyorsan bemutatkozott, Erik elvette Juliette-től és Viviantől a zacskókat, és mosolyogva az én üres kezemre nézett. – Nem tudom eldönteni, hogy mindenkinek megvetted-e már az ajándékát, vagy nálad rosszabb halogatót még nem hordott a hátán a föld. – Már csak egy hiányzik, de ötletem sincs, mit vegyek –sóhajtottam. – Nem egyszerű a szülőknek ajándékot találni – bólintott megértően Erik. Nagyot nyeltem, de már elég idő eltelt ahhoz, hogy ne törjek ki könnyekben, amikor valaki említést tett anyuról. Ráadásul nincs is igaza. Mindig anyunak volt a legkönnyebb ajándékot venni. Nem úgy, mint Briannek. – Nem talált – ráztam meg a fejem. – Testvér? – kérdezte Erik reménykedve. – Legjobb barátnő? – Pasi. – Hoppá, ez ciki – sütötte le a szemét, majd megjátszott aggodalommal Juliette-re és Vivianre nézett. – Azt ne mondjátok, hogy ti is a pasitoknak kerestek ajándékot! Akaratlanul elmosolyodtam. Imádni valóan viselkedett, és a két barátnőm epekedve bámult rá. – Mindketten szinglik vagyunk – felelte Juliette. – Szóval inkább beszéljünk arról, hogy a szőkéket vagy a vöröseket szereted-e. Mindig lenyűgözött, milyen magabiztos és pimaszul őszinte tud lenni. Bár ha valaki úgy néz ki, mint Beverly Hills Barbie-ja, akkor van is mire fel. Régebben ki nem állhattam az ilyen lányokat, de miután megismertem Juliette-et, rájöttem, hogy kifejezetten szórakoztató nézni, ahogy beveti a csáberejét. Mire megebédelünk, tutira randira fogja hívni a srác. Erik tekintete kettejük között ugrált, miközben egyre szélesebben mosolygott. – Nem baj, ha ezt csak egy kicsit később tárgyaljuk meg? Mondjuk, ebéd után, amit én állok. – Nem bánom – bólintott Juliette. – Épp a Piazza Lounge-ba indultunk.

5.

Nem zavart az extra társaság. Erik szuperül elszórakoztatta Juliette-et és Viviant, így útban az étterem felé lehetőségem nyílt üzenetet írni Briannek. „Helló, idegen. Túléled ma is nélkülem?" „Nem. Magányos és elveszett vagyok, te nő! Nem hiszem el, hogy zsinórban két napig magamra hagysz." Felnevettem. Sütött az üzenetéből, hogy nagyon pipa. Akkor szokta mondani, hogy „te nő", amikor az őrületbe kergettem valamivel. De volt valami imádni való abban, ahogy duzzogott. Szinte láttam magam előtt, ahogy az utóbbi pár órában tízpercenként a mobilját nézegette, és mivel nem jött üzenet, egyre nyűgösebb lett. Azóta ilyen, hogy elkezdtünk e-mailezni. Ha túl sokáig nem válaszoltam, újabb levelet írt, és rám förmedt, hogy ne nézzem levegőnek. Amikor elkezdtünk üzeneteket váltani, azt gondoltam, Cinder csak egy magányos srác, akinek nincs sok barátja, és nem túl izgalmas az élete. De hamar rá kellett jönnöm, hogy épp az ellenkezőjéről van szó. Millió barátja van, és őrült élete. Mindig mindent megkapott, amit csak akart. Nem volt sem magányos, sem elhagyatott, csak elkényeztetett és türelmetlen. Amint erre rájöttem, időről időre megvárattam a válasszal, hogy felbosszantsam egy kicsit. „Jaj, elfelejtettem tegnap mondani, hogy felhívott az apám. Muszáj lesz áldoznunk rá egy kis időt a karácsonyból." „Miért beszélsz erről úgy, mintha valami szörnyűség lenne?" „Mert az, nekem elhiheted. De legalább kibérelte a mozit, szóval nem kell a nyilvánosságtól tartanunk. Meghívta a családodat is, hívd el őket, ha szerinted lenne kedvük a privát vetítéshez." „Ez nagyon kedves apukádtól. Szerintem benne lesznek. Amúgy is meg akarták nézni a filmet, szóval biztos tetszeni fog nekik az ötlet." „Oké. Azt is mondta, hogy szeretné, ha mi hárman együtt vacsoráznánk utána. Próbáltam kimenteni magunkat, de ragaszkodott hozzá. Nincs senki

más az életében, aki jelentene számára valamit, és azt hiszem, ezt az ünnepek alatt még jobban érzi, mint máskor. Nem mondhattam nemet, szóval előre is bocsi, de muszáj felvennünk a vacsit apámmal a heti teendők listájára.” Úgy beszélt róla, mintha ez lenne a világvége, pedig sokkal kevésbé féltem az ó családjával való megismerkedéstől, mint az enyémtől. Igaz, az apja elég ellenszenves, de láttam Brianen, hogy hiába ellenségeskedik, azért törődik vele. A szíve mélyén még mindig gyerek, aki arra vágyik, hogy az apja büszke legyen rá. Plusz nagyon úgy éreztem, hogy a srác valójában igazi „anya kicsi fia”, ami szerintem több mint tündéri. „Apukád biztos örül, hogy ilyen fia van. És ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz." „Köszi. Mesélj, hogy telik a napod? Még mindig vásárolgattok?” Gondolatban felmordultam. Látnom sem kellett ahhoz, hogy tudjam, önelégülten vigyorog. Tudta, hogy nem boldogulok az ajándékával, de kicsit sem könnyítette meg a dolgomat. Imádta, hogy kínozhat. „Tudod, hogy igen. LEHETETLEN neked ajándékot találni Nem kaphatnék legalább egy pici tippet?” „Mondtam már, hogy nem kell ajándék. Te vagy nekem az ajándék. Végre az enyém lettél, és másra nincs is szükségem." „Áhh, kikészítesz! Te vettél nekem valamit?" „Persze. Teljesen odaleszel érte." „Brian, ez nem fair!!! Azonnal mondd meg, mit szeretnél!!!" „Már mondtam: csak téged kérlek karácsonyra.” Feladom. Lefogadom, hogy épp az All I Want for Christmas Is You című híres karácsonyi számot énekelgeti. De minimum magában dúdolja. Egész héten azt énekelte nekem, valahányszor megkérdeztem, mit kér karácsonyra. „Ááá! Hagyjuk!!!! Most megyek. Felhívlak, ha hazaértem." „Már alig várom. Sok sikert az ajándékvadászathoz." Ismét felmordultam, és a hátsó zsebembe dugtam a mobilomat. Vivian nevetve az egyik üres bokszba csusszant. – Úgy látom, Brian nem valami segítőkész. Erik Vivian mellé ült, én pedig szembe velük.

– Nemhogy nem segítőkész, direkt megnehezíti a dolgomat. Nem tudom, miért szeret ennyire kínozni. Egészen az ülés végébe másztam, hogy helyet hagyjak Juliette-nek, de ő inkább Erik mellé furakodott. Ahogy kérdőn felhúztam a szemöldököm, zavartan rám mosolygott, és a srác felé biccentett. Ana végignézett az ülésrenden. Kicsit habozott, de aztán beült mellém, Jason pedig őmellé. Mielőtt kellemetlenné vált volna a helyzet, Erik rám mosolygott az asztal másik oldaláról, és megkérdezte: – Szóval Brian a barátod, akinek nem tudod, mit vegyél? – Igen – sóhajtottam. – Talán segíthetek. Elvégre én is pasi vagyok. – Aha, ez jó ötlet – bólintott Juliette. – Oké, legyen. – Tényleg elkelt a segítség. – Pasiként minek örülnél a barátnődtől? – Az attól függ – felelte Erik. – Mióta vagytok együtt? – Egy hete – válaszoltam, miközben Vivian és Juliette egyszerre vágta rá, hogy „három éve”. Eriknek kérdőn felszaladt a szemöldöke – teljesen jogosan. Magyarázatra várt. Témát akartam váltani, de mivel nekem is zavaros volt ez az egész „kapcsolati státusz", szerettem volna megtudni, hogy egy pasi mit gondol. – Ez kicsit bonyolult. A neten már három éve ismertük egymást, de személyesen még csak egy hete találkoztunk. – Hmm… – merült Erik a gondolataiba, mint aki tényleg komolyan veszi a kérdést. Azon kaptam magam, hogy visszafojtott lélegzettel várom a válaszát. – Egy pár voltatok, mielőtt személyesen is megismertétek egymást? – Nem – ráztam meg a fejem –, csak barátok, de egymásba szerettünk. – És már minden kétséget kizáróan jártok? – Igen, abszolút. – Mondtátok egymásnak, hogy „szeretlek"? – Igen. – Akkor… miért vagy ennyire tanácstalan, hogy mit vegyél neki? – húzta fel kérdőn a szemöldökét. – Mostanra biztosan megismertétek

egymást. Felmordultam, és az asztalra hajtottam a homlokomat. – Mindent tudok róla – nyüszögtem, de nem emeltem fel a fejem a hűvös asztallapról. – A gond az, hogy gazdag, és már mindene megvan, amire szüksége lehet vagy vágyhat. Valahányszor megkérem, hogy adjon valami tippet, mindig azt mondja, neki nem kell ajándék. És énekelni kezdi azt a hülye All I Want for Christmas is You-t. – Sokkal nagyobb gondot csinálsz belőle, mint kellene – horkant fel Ana. – Már tudom is, mi lenne a tökéletes ajándék… Mindannyian Anastasiára néztünk, és vártuk, hogy megossza velünk is a megoldást a dilemmámra. A mostohatestvérem hamiskásan rám pillantott. – Add neki a szüzességed – vonta meg a vállát. Erik félrenyelte a vizet, amit éppen ivott, Jason pedig ellenszenvesen felnevetett. Juliette és Vivian Anára kiabált, de mivel tudták, hogy csak viccel, nem volt él a hangjukban. Nem haragudtam rájuk, fogalmuk sem lehetett, milyen érzékeny pontra tapintottak. Nem akartam, hogy megtudják, mennyi gátlás van bennem, ezért kényszeredetten én is velük nevettem. – Fogd be, Ana! Arról szó sem lehet. – Pedig nem rossz ötlet – mondta Juliette. – Jules! – kapkodtam levegő után, és az áruló barátnőmhöz vágtam az asztalkendőmet. – Nem fogok lefeküdni vele egy hét után. – Te is tudod, hogy igazából nem csak egy hete vagytok egy pár – forgatta a szemét. – Nem muszáj lefeküdnötök, de egy együtt eltöltött, romantikus este, amivel a következő szintre emelhetitek a kapcsolatotokat – bármit is jelentsen ez nektek – talán a legtökéletesebb ajándék, amit adhatsz neki. Elvörösödtem, mire megdörzsöltem az arcomat, de nem tudtam vele elmulasztani a lángolást. – Most komolyan, muszáj ezt Jason és egy olyan srác előtt megbeszélnünk, akit alig öt perce ismerünk? Ne vedd sértésnek – pillantottam Erikre. – Nem veszem – nevetett. – De ha közbeszólhatok, szerintem igaza van a barátaidnak. – Pasiból vagy, nem is vártam, hogy mást mondasz –nevettem.

– Komolyan gondoltam – ingatta a fejét. – Ha már tényleg mindene megvan, akkor lehet, hogy nem viccből mondogatja, hogy semmi más nem kell neki, csak te. Talán pont ez az a kis tipp, amit annyiszor kértél tőle. Egy pillanatig csendben ültünk, és emésztettük, amit Erik mondott. Nem volt hülyeség. Lehet, hogy Brian tényleg erre vágyott. Az ég szerelmére, hiszen még arra is megkért, hogy költözzek össze vele! Talán arra célzott, hogy mélyítsük el a kapcsolatunkat. – Ez nagyon jó meglátás – dorombolta Juliette, és az áldozatára mosolygott. – Biztos jó érzéked van az ilyesmihez. Erik megvonta a vállát, és halványan elvörösödött. Jules láthatóan az ujja köré csavarta. Vivianre pillantottam, aki legnagyobb meglepetésemre bocsánatkérőn rám mosolygott. – Szerintem is igaza van. Tudod, hogy Brian mennyire szeret téged, és biztos aggódik, hogy egyszer az agyadra megy… – Erikre pillantott, majd a szavait megválogatva folytatta – az őrült életmódja. Sok minden történt ebben az egy hétben, és biztos feszült emiatt. Plusz egy hozzá hasonló srác nem szereti kiszolgáltatottnak érezni magát. Lehet, hogy így próbálja jelezni, hogy nagyobb elköteleződésre van szüksége, de nem mer ilyesmit kérni tőled, mert még csak most jöttetek össze. – Lehet – ismertem el. – Akkor meg mi a gond? – kérdezte Ana. – Nem mintha tényleg csak egy hete ismernéd. Évek óta szerelmesek vagytok egymásba, és mindent tudtok a másikról. Miért ne fordíthatnátok kicsit komolyabbra a dolgokat? Görcsbe rándult a gyomrom. Szemlátomást mindenki egyetértett Anával, de engem úgy elfogott az idegesség, hogy remegni kezdett a kezem az asztal alatt. – Könnyű azt mondani. De igazad van, tényleg évek óta szerelmesek vagyunk egymásba. És pont emiatt ijesztő: minden olyan gyorsan történik, mert érzelmileg jóval előrébb járunk. Egyrészről minden teljesen új, ami a másikkal kapcsolatos, másrészről viszont olyanok vagyunk, mint akik már évek óta együtt vannak. És egy ilyen pár biztosan készen állna a szexre meg az együttélésre, de én még nem. Úgy érzem magam, mintha két

kapcsolatban lennék egyszerre – egy régiben és egy újban és nem tudom, hogyan olvasszam össze a kettőt. – Valami azt súgja, Briannek nem lenne gondja az összeolvasztással – motyogta Juliette az orra alatt. – Pontosan – bólintottam. – De ha neki adom magam, az olyan szinten elmélyíti a kapcsolatunkat, amire még nem állok készen. Három évvel idősebb nálam, plusz saját háza és biztos karrierje van. És már vagy milliárd nővel volt dolga. Olyan vagyok, mint valami naiv kislány, aki egy felnőtt férfival jár. Lehet, hogy ő készen áll fejest ugrani egy komoly kapcsolatba, de nekem idő kell ahhoz, hogy hozzászokjak, hogy együtt vagyunk. Juliette felsóhajtott, Vivian pedig hátradőlt. – Akkor találjunk ki valami mást. Mi lenne, ha készíttetnél neki egy rendszámtáblát, amin az áll, hogy „Drágaság”? – javasolta Juliette. Felnevettem, és örültem, hogy végre nem a szerelmi életemről beszélünk. Viszont nem volt szívem megmondani neki, hogy már most ez áll a rendszámtábláján. – Ne Drágaság legyen – tiltakozott Vivian. – Nyomasd azt rá, hogy: „Bocs, csajok, foglalt vagyok." – Kétlem, hogy ez ráfér egy rendszámtáblára – nevetett Erik. – Akkor rátetováltatjuk a homlokára – kacsintott rám Vivian. – Hidd el, hasznos lenne. Égnek emeltem a tekintetem. – Hagyjuk Briant és Ellát – vágott közbe Juliette. – Mi lenne, ha végre nekem is találnánk valakit? Mindkét tesóm komoly kapcsolatban van, szóval ideje összekapnom magam. Nem akarok az egyetlen szingli lenni. Az nem menő. – Elhajolt Erik mellett, és Vivianre mosolygott. – Nagyon megharagudnál, ha lestipistopiznám Eriket, és megkérném, hogy a jövő héten menjünk el valahova? A srác szeme erre akkorára tágult, hogy mi, csajok hangos nevetésben törtünk ki. - A tiéd lehet – legyintett Vivian. – Kizárt, hogy versengeni kezdjek egy Coleman lánnyal.

6.

Juliette rábeszélte Eriket, hogy vásárolgasson velünk ebéd után, de mint később kiderült, már mindenki megvett minden ajándékot, csak én nem. A többiek úgy döntöttek, beavatkoznak, és üzletről üzletre rángattak, de nem ellenkeztem. Kezdtem kétségbeesni, és hat fej több ötlettel tud előrukkolni, mint egy. – Ó! – állt meg hirtelen Ana, mire Vivian nekiment hátulról. – Ez lesz az. Ahogy megláttam a fehérneműket a kirakatban, felmordultam. – Erősen kétlem, hogy Brian összeillő, csipkés fekete melltartóra és bugyira vágyik. Ana a karomba fűzte a karját, és elmosolyodott. – Most az egyszer egyetértünK. A te bőrszínedhez inkább valami világosabb, mondjuk, bikavadító vörös illene. Úgy megdöbbentem a barátságos és kedves hangvételen, hogy észre sem vettem, Anastasia az üzletbe vezet. Amint megértettem, mire készül, megálltam, és kihúztam a karomat az övéből. – Ana, ide nem megyünk be! Fiúk is vannak velünk. Kérdőn felhúzta a szemöldökét, és Jasonékhez fordult. – Van kifogásotok az ellen, hogy bemenjünk, és segítsünk választani valamit Ellának, amit felvehet a pokolian szexi pasija előtt? Erik elvigyorodott, és megrázta a fejét, amitől lángba borult az arcom. – Örömmel segítek – felelte. – És segíthetek választani valamit a pokolian szexi barátnőmnek is? – kérdezte Jason. Ana lassan rákacsintott, mire a srác szája fülig szaladt. – Csúcs! Mehetünk. – Ana, ne csináld! Nem fogok fehérneműt venni Brian-nek karácsonyra.

– Ne legyél már ilyen prűd, Ella! – kezdett megint a bolt felé húzni. – Mikor lesz legközelebb lehetőséged arra, hogy két sráctól is véleményt kérj, miközben szexi fehérneműt vásárolsz? – Az tök mindegy, mert már megmondtam, hogy semmi olyasmi nem fog történni köztünk Briannel. – De történhetne, ha valami dögös cuccot vennél fel. Például azt ott – sietett egy csipkésbugyi- és -melltartószettekkel telerakott állványhoz, és levett egy rubinvörös melltartót. – Brian ezt imádná, hidd csak el nekem. – Én pedig ezt imádom – vigyorgott Jason, miközben leemelt egy kihívóan rövidre szabott, tangás bugyit – a klasszikus feketét választotta. Kikaptam a melltartót Ana kezéből, és közben Jasonre meredtem, de egy cseppet sem zavartatta magát. Megint rám mosolygott, és Ana elé tartotta a szerzeményét. – Én határozottan tudom, mit szeretnék karácsonyra. Erik megköszörülte a torkát, mire felé perdültem. – A tesódnak igaza van – mosolygott. – Szerintem is telitalálat – mutatott az ujjaim végén himbálózó, élénkvörös melltartóra, majd levett egy babarózsaszín, hasvillantós kombiné- és franciabugyiszettet. – De ez is abszolút nyerő. Mindig odavoltam a rózsaszínért. – Ez most komoly? – néztem rá résnyire szűkült szemmel. – Alig ismerlek, de már fehérneműt válogatsz nekem? Erik még szélesebben vigyorgott, ami iszonyatosan dühítő, de egyben aranyos is volt. – Csak próbálok segíteni. Juliette a karjára tette a kezét, rámosolygott, majd ugyanazzal a mosollyal felém fordult. Biztosan észrevette a szememben égő tüzet, mert felnevetett: – Csigavér, Ella, ne ess neki! Nem ő tehet arról, hogy itt vagyunk. – Hanem Ana. A mostohatestvéremre meredtem. Igen, próbáltam kedves lenni vele, de ez egyszerűen halál ciki volt, és kezdett már nagyon elegem lenni a csajból. A viselkedésemmel viszont csak még inkább adtam alá a lovat, mert mézesmázoson rám mosolygott.

– Vállalom a felelősséget. Egyszer majd hálás leszel nekem ezért, Ella. Tessék, ezt próbáld fel! – nyújtott felém egy élénkkék, csipkés bodyt a hozzáillő harisnyakötővel együtt. – Mintha kifejezetten neked készítették volna. Illik a szemedhez. Ellenkezni akartam, de mielőtt egy szót is szólhattam volna, Vivian elvette tőle a bodyt, és elém tartotta. – Úristen, Ella! – nyögte. – Tudod, hogy utálok egyetérteni Anával, de igaza van. Ez a cucc káprázatosán állna rajtad. Muszáj megvenned. – Kizárt. – De egyszerűen tökéletes – értett egyet Juliette. – Gyönyörű és ízléses. Pont, mint te. Összeszorítottam az állkapcsomat. Igazuk volt. Tényleg csinos darab, és sokkal ízlésesebb, mint amiket Erik és Jason kiválasztott. Végül nem tudtam megállni, elvettem Viviantől a fehérneműt, és elképzeltem, vajon mit szólna Brian, ha belebújnék a kedvéért. Tudom, hogy teljesen odalenne egy ilyen ajándékért, de képes lennék becsomagolni es odaadni neki? Ez nem játék. Egy ilyen ajándék ígéretet rejt. Lehet, hogy Anának van igaza? Képes lennék betartani egy ilyen ígéretet, ha elég szépnek érezném magam? Mert igazából egyedül ez tartott vissza attól, hogy meglépjem azt a bizonyos dolgot. Szerettem Briant, és ha egyvalamit megtanultam ezen a héten, az az, hogy akartam őt, de féltem, hogy nem tetszenék neki. Két ujjam közé vettem az anyagot, és végigsimítottam rajta. Elképesztően puha volt. Szinte már láttam magam előtt, hogy felveszem, de aztán megpillantottam a sérült kézfejemet, és elillant a kép. Körbenéztem a játékos fehérneműkön. A balesetem előtt imádtam az ilyen üzleteket. Sosem volt elég bátorságom a szexibb részlegre merészkedni, ahol most voltunk, de alapvetően melyik lány nem szereti a csinos alsóneműket? Most viszont úgy éreztem, az összes kirakodott fehérnemű, amelynek az lett volna a célja, hogy szexinek érezze magát tőle az ember, plusz a falakra kirakott gyönyörű, tökéletes modellek képei mind rajtam nevetnek. – Nem vehetek fel ilyesmit – motyogtam, és leraktam a gyönyörű bodyt.

– Miért nem? – kérdezte Ana. Ismét rámeredtem. Miért kell mindig ilyen erőszakosnak lennie? – Szerinted? – mutattam végig magamon. A ruhám eltakarta a hegeket, de Ana tudta, mit rejtegetek. Látta már őket. – Nagyon jól tudod, miért. – Ööö… – szólt közbe Erik bizonytalanul, nyilván megérezte, milyen feszült lett a hangulat. – Bocsi, de én ezt nem értem. Szerintem elképesztően gyönyörű vagy. A barátod egy piszok mázlista, és biztos imádná, ha felvennéd a kedvéért azt a cuccot. A haragomat mély szomorúság váltotta fel. Erik csak kedves akart lenni, és még azt is elhittem, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Bárcsak én is így éreznék! Felsóhajtottam, felemeltem a sérült kezemet, és felhúztam a ruhám ujját. Erik szeme kissé kitágult, de egyébként meg sem rezzent, csak kíváncsian nézte a hegeimet. – Balesetem volt. Bent rekedtem az égő autóban. A testem több mint hetven százalékát ilyen hegek borítják. Isten megkegyelmezett az arcomnak, de… – végignéztem magamon, és nagyot nyeltem. – A testem több mint hetven százaléka ilyen. Gondolj bele. Juliette hirtelen mellettem termett, és kedvesen magához ölelt. – Ella, tudod, hogy Briant ez nem zavarja. – Igen, ezt mondja – motyogtam, és átadtam magam a testvérem támogató ölelésének, mielőtt szembefordultam a többiekkel, akik hirtelen nagyon kellemetlenül érezték magukat. – De hiába nem zavarják a hegek, akkor is ő a megtestesült tökély. Mielőtt engem megismert, gyönyörű modellekkel és színésznőkkel járt. Azok a nők biztosan folyton ilyen cuccokba bújtak a kedvéért – vettem fel ismét a bodyt, és próbáltam elképzelni a sérült testemen. Nem ment. – Nézzetek körbe – mutattam végig az üzletben kirakott képeken. – Egyetlen fotó sincs olyan nőkről, akiknek lenne valami hibája. Még csak nem is szeplősek. Ezek a modellek mind tökéletesek. Szerintetek véletlenül van így? – Felemeltem a bodyt, és dühösen megráztam. – Ha felvennék egy ilyen holmit, attól nem lennék szexi. Csupán annyit érnék el vele, hogy úgy tűnne, mindenáron olyasvalakinek akarok látszani, aki nem vagyok. Lassan kifújtam a beszívott levegőt, és közben visszanyeltem a könnyeimet. A vallomás közben elvesztettem az érzelmeim fölött az

irányítást, de nem tehettem róla. Lehet, hogy nem szándékosan csinálták Anáék, de akkor is arra kényszerítettek, hogy szembenézzek az egyik legnagyobb félelmemmel. – Megyek, levegőzöm egyet. Van a bejárat mellett néhány pad, ott megvárlak titeket. Elindultam, de Vivian szinte azonnal megállított. A szeme könnyektől csillogott, a hangja pedig remegett. – Ella… te is tudod, hogy az igazi szépség belülről fakad. Te vagy a legszebb ember, akit ismerek. Ha nem így lenne, szerinted mégis hogyan csíptél volna meg magadnak egy olyan pasit, mint Brian? És nem is csak egyszerűen megcsípted, hanem olyan szinten az ujjad köré csavartad, hogy más nőket már észre sem vesz. Nem létezik számára senki más. Te vagy a mindene, és nagyon jól tudod, hogy gyönyörűnek fog találni, bármi is legyen a ruhád alatt. – Talán. De én nem érzem magam gyönyörűnek. – Ez azért van – szólt közbe Ana magabiztosan, ami megtörte a feszültséget –, mert nem vagy hajlandó olyan cuccokat hordani, amikben szexinek érezhetnéd magad. – A kezembe nyomta a rózsaszín kombinét és a bugyit. – Öltözz úgy, „mintha”. Még ha nem is állsz készen arra, hogy megmutasd magad a pasidnak, öltözz szexin, hogy annak érezd magad. Tudod, mi van most rajtam? Erre Jason és Erik is felkapta a fejét, és végigjártatták a tekintetüket Anán. Jason a barátnője köré fonta a karját, és csókolgatni kezdte a nyakát. – Mi van rajtad, szivi? – Az legyen az én titkom – tolta el magától Ana önelégülten mosolyogva. – De magabiztosnak érzem magam tőle. Erősen kételkedtem benne, hogy a fehérneműje miatt lenne olyan magabiztos, de nem akartam vitatkozni. – El sem hiszem, hogy másodszorra mondok ilyet – szólt Vivian –, de Anának igaza van. Ha nem kezdesz el azon dolgozni, hogy szexinek érezd magad, sosem fogtok odáig jutni Briannel. Ideje úgy gondolnod magadra, mint aki megérdemli, hogy ilyen cuccokat hordjon. Mert tényleg megérdemled.

– Jól mondja – bólintott Juliette félmosollyal az arcán, aztán kikapta a csipkés, fekete bugyit Jason kezéből, és az én kezembe nyomta. – Ideje megélned a szépségedet, szóval szedd össze magad, kislány, és vegyél egy tangát! Mindenki nevetett, és bár úgy éreztem, menten a föld alá süllyedek, amiért Jason és Erik is fültanúja volt ennek a beszélgetésnek, nagyon hálás voltam a barátaimnak. Még Anának is, hiszen a maga erőszakos módján ő is csak segíteni akart. Legalábbis azt hiszem. Vagy lehet, hogy kínos helyzetbe próbált hozni a srácok előtt, mert tudta, milyen prűd vagyok, és szeretett cikizni emiatt? Akárhogy is, tényleg jobban éreztem magam egy kicsit. Annyira azért nem, hogy vegyek magamnak egy tangát vagy egy bodyt, de tényleg segített a lelki fröccs. – Oké, talán igazatok van. Megígérem, dolgozni fogok azon, hogy büszke legyek arra, aki vagyok. De ezt kezdjük inkább néhány csinos szoknyával vagy rövid ujjú felsővel, jó? Erre még nem állok készen – emeltem fel a kezemben tartott fehérneműket, majd letettem őket, aztán meglengettem a fekete, kissé ízléstelen tangát Jason előtt. – Különben is, hogy képes bárki szexinek érezni magát pánttal a fenekében? Megint mindannyian felnevettek, de ahogy elindultunk kifelé az üzletből, Juliette felkapta a bodyt. – Na jó, ha te nem veszed meg, akkor majd én – vigyorgott rám, és a pénztárhoz indult. – Boldog karácsonyt, Ella! – Jó ötlet – bólintott Ana, és felkapta a rózsaszín szettet, amit Erik választott ki. – Eredetileg nem akartam neked ajándékot venni, de most nagylelkűnek érzem magam. Égnek emeltem a tekintetem, de aztán észrevettem, hogy Erik szélesen vigyorog, és elvörösödtem. – Tényleg bejön a rózsaszín – mondta. – Ha netán egyszer ráunsz a pasidra, hívj fel. – Ennek az esélye egyenlő a nullával, szóval jobb, ha erről leteszel – horkant fel Vivian. – Be kell érned Juliette-tel. Erik tekintete a kassza felé tévedt, ahol az ikrek épp kifizették a fehérneműket. Juliette gyönyörű, hullámos haja lágyan omlott a hátára,

hosszú combját pedig szinte egyáltalán nem takarta a miniszoknya, amit viselt. – Az nem lesz nehéz – mondta végül. Még akkor is a mostohatestvéremet bámulta, amikor már jött vissza felénk. Ahogy odaért, Erik a vállára tette a karját, és magához húzta. – Nekem lassan indulnom kell, szépségem, csak előtte áruld el, van-e már valami terved szilveszterre. Engem meghívtak egy menő buliba, de még nincs partnerem. – Vannak terveim, de ha jobb meghívást kapok, talán hajlandó vagyok lemondani őket – vonta meg a vállát Juliette közönyösen. – Vagyis akkor csak meg kell győzzelek, hogy ez a buli a legnyerőbb mind közül. Add meg a számod, és később írok üzenetet. Erik Juliette-nek adta a mobilját, aki alig észrevehetően rám kacsintott, miközben beírta a telefonkönyvbe a számát. Nevetve a fejemet ingattam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen közel állok majd egy olyan lányhoz, mint Juliette, de őszintén szerettem a mostohatestvéremet. Végül üres kézzel mentem haza a plázából, de egy jó dolog azért származott az órákig tartó vásárolgatásból: Juliette sugárzott az örömtől, ahogy hazaértünk. Erik mellett próbált lazának tűnni, de abban a pillanatban, hogy a srác elment, szinte magánkívül került az izgalomtól, és kijelentette, hogy Erik a legkedvesebb, legviccesebb, legszívdöglesztőbb pasi, akivel valaha találkozott. Örültem a boldogságának. Jules megérdemel egy rendes srácot, és habár Erik kiválasztott nekem egy szexi melltartó-bugyi szettet, attól még jó fej, szóval semmi akadálya annak, hogy a mostohatesóm randizni kezdjen vele. Apa és Jennifer a nappaliban nézte az Igazából szerelmet, de amikor Jennifer meghallotta, hogy jövünk, leállította a filmet, és mindketten elénk siettek. – Na, hogy ment? – vett el Jennifer egy zacskót Anától. – Megnézhetem, miket vásároltatok? – Anya! – sikkantott Anastasia, és kitépte az anyja kezéből a zacskót. – A te ajándékod is köztük van, szóval ne leskelődj! Ugyanolyan rossz vagy, mint apa.

– Azért ne túlozz – nevetett Juliette. – Senki sem olyan rossz, mint apa – nézett rám sokatmondón, és szorosan magához ölelte a reklámszatyrait, mintha az élete múlna rajta. – Nem véletlenül hagyjuk az utolsó pillanatra az ajándékvásárlást nektek – bámult apára, aki egyre közelebb araszolt hozzá. – Most miért mondod ezt? – kérdezte apám olyan ártatlan arckifejezéssel, amitől kitört belőlem a nevetés. – Ugye az én ajándékaimat nem lestétek ki? – kérdeztem, de elég volt egyetlen pillantást vetnem az arcukra ahhoz, hogy tudjam a választ. – Apa! – bokszoltam a karjába. – Most mi az? Te hagytad a zacskót a konyhapulton. Azt hittem, ennivaló van benne. Na persze. – Kábé öt percre hagytam ott, mert nem tudtam mindent egyszerre bevinni, és még meg is kértelek, hogy ne nézz bele. – Ne már, Ella! A pulton hagyod az ajándékomat, megkérsz, hogy ne nézzem meg, aztán kimész a konyhából? Mégis mire számítottál? Furcsa volt azt látni, hogy a félelmetes ügyész, aki kegyetlen bűnözőket szokott faggatni, azonnal magyarázkodni kezd. Ez egy kicsit emberivé tette, és habár épp lebuktattam, elmosolyodtam. – Egek, ugyanolyan rossz vagy, mint Brian! Vissza kéne vinnem, és venni valami mást. – Eszedbe se jusson! Egy ideje le kéne cserélnem az aktatáskámat, és nagyon tetszik, amit választottál. Legszívesebben már két héttel ezelőtt megkérdeztem volna, hogy megkaphatnám-e előbb. – Dühös pillantást vetettem apára, mire elvigyorodott. – Tényleg nagyon tetszik. Előre is köszönöm. – Nincs mit. De most megyek, muszáj lepihennem. – Megerőltetted magad? – nyúlt meg apa arca. – Egy kicsit. – Sóhajtva áthelyeztem a súlyomat a rossz lábamról a jóra. Mindkét lábam lüktetett a fájdalomtól, az ujjaimtól egészen a csípőmig. – Daniel biztos azt fogja mondani, hogy jót tett a testmozgás, de most muszáj vennem egy forró fürdőt, és áztatnom magam egy pár óráig, hogy holnap lábra tudjak állni.

– Ha feldagadt a lábad, tegyél a vízbe egy keveset az Epsom-sóból – ajánlotta Jennifer. – És önts bele egy kevés levendulaolajat is. Ha nagyon elgémberedtél, tegyél bele egy kis bergamott- és eukaliptuszolajat. A mostohaanyám nagyon otthon volt az illóolajokban. Eleinte azt gondoltam, csak valami dilis Kaliforniai nőcske, de el kell ismernem, a kis trükkjei csodát művelnek a testemmel. – Köszi, úgy lesz. Elég sokáig tartott előkészítenem a fürdőt. A végtagjaim olyannyira elgémberedtek, hogy úgy mozogtam, mint egy kilencvenéves öregasszony. Tényleg túlzásba vittem ma a mozgást. Ritkán gyaloglók, és mindig elfáradok tőle, viszont ma az egész napot a plázában töltöttük. És habár gyakran leültem pihenni, miközben a többiek nézelődtek, még így is sokkal többet járkáltam, mint általában szoktam. A balesetem óta először voltam talpon szinte egész nap, és a testem fájdalmasan tiltakozott ellene. De megérte. A két legjobb barátnőmmel plázáztam, vásároltam, dumáltam, és még egy pasit is felszedtünk, amitől ismét átlagos tininek éreztem magam. Leszámítva azt a néhány alkalmat, amikor felismertek. Híresnek lenni nem átlagos dolog, akárhonnan nézzük. Vajon hozzá fogok szokni valamikor? Annyira kimerültem, hogy miután kiszálltam a kádból, és felöltöztem, lefeküdtem az ágyra, hogy pihenjek egy percet, de úgy, ahogy voltam, törülközőbe tekert hajjal elaludtam, és reggelig fel sem keltem.

7.

A mobilom hangjára ébredtem, ami jelezte, hogy üzenetem jött. Kellett egy perc, hogy felfogjam, hol vagyok, és rájöjjek, hogy elaludtam a fürdő után. Ásítva letekertem a törülközőt a fejemről. Bár a hajam megszáradt, kócos maradt, mert nem fésültem ki. Megint be kell majd vizeznem, hogy legalább egy kicsit kezelhetővé tegyem. De egyelőre félretettem a gondolatot, nyújtózkodtam, és csak ezután jöttem rá, hogy már reggel van. Ismét megszólalt a telefonom – újabb üzenet. Aztán pedig megcsörrent, de szokásommal ellentétben most nem foglalkoztam vele. Még túlságosan álomittas voltam, és különben is, biztos csak Brian akar cirkuszolni, amiért nem hívtam fel tegnap este. Azt a kis időt még igazán kibírja, ameddig megmosom a fogam. Vagy talán egy fél órát is… Átfordultam, és bemásztam a takaró alá, de csak pár percig tudtam pihengetni, mert Juliette berontott a szobába. – Ella, kelj fel! Ezt látnod kell! – Hagyj békén – morogtam. – Még alszom. – Komolyan mondtam. Juliette felkapta a laptopomat, az ágyamra ült, és bekapcsolta, miközben megint ásítottam. – Mi történt? – Nem nézted meg a mobilodat? – Még túl korán van. Brian igazán kibírja, amíg felkelek. – Jobb lenne, ha visszahívnád. Mégis mi a fene ilyen sürgős? Miközben Juliette elindította a böngészőt, megnéztem a telómat. Az üzenetek Viviantől és Robtól jöttek. Mindketten arra sürgettek – nagyon sok felkiáltójellel –, hogy azonnal nézzem meg a „Hollywood igazi arca” nevű weboldalt. Még Rob is írt egy felkiáltójelet, szóval tudtam, hogy tényleg komoly dolog történt.

Miközben kidörgöltem a szememből az álmot, és lassan felültem – a tegnap elgémberedett tagjaim mára nagyon merevek lettek –, Juliette felvisított: – Na ne! Ilyen nincs! – Mi az? – kérdeztem. Nem válaszolt, mert minden figyelmét lekötötte, amit a képernyőn látott, de azt tudtam, hogy nem örömében sikol-tott fel. Az arcára egyszerre rémület és düh ült ki. Nagyot nyögve átlendítettem az ágy szélén a lábamat. Daniel meg fog ölni a következő kezeléskor, amiért ennyire túlerőltettem magam. Valószínűleg egyből azután, hogy azt mondja, jót tett, és csináljam többször is. Megcsörrent a mobilom, de nem foglalkoztam vele. Bárki is hív, biztos csak azt akarja mondani, hogy nézzem meg azt a honlapot, amelyre Juliette épp dühösen mered. – Mi történt? – Az a sunyi rohadék! – Juliette! – csattantam fel. Csak így tudtam magamra vonni a figyelmét. Falfehér volt az arca, a nyakán pedig vörös foltok ütköztek ki a dühtől. Amikor a tekintete találkozott az én zavart és kíváncsi pillantásommal, csupa könny lett a szeme. – Úgy sajnálom, Ella. Az ölembe tette a laptopot. A képernyőre néztem, de kellett egy perc, hogy felfogjam, mit látok. – Ez én vagyok. Ez tegnap ebéd közben készült? De mi…? Hol? Hogyan? – Erik – suttogta Juliette. – Valami nagymenő celebhír-hajhász. – Ezt meg hogy érted? Kilépett a videóból, és visszament a „Hollywood igazi arca" főoldalára. Hírességekkel foglalkozó pletykaoldal volt. A bal felső sarokban ott virított Erik képe, egy rövid bemutatkozással együtt. A vezető hír pedig ott állt óriási betűkkel középen: „Cinder Ellája őszintén beszél a kapcsolatuk testi oldaláról és a saját félelmeiről." Alatta a videó, amin a plázában ülök, az étteremben.

– Átvert minket – magyarázta Juliette. – Végig tudta, ki vagy. Biztos ezért kelt a védelmedre. Valószínűleg követett minket, és várta az alkalmat, hogy szóba elegyedhessen velünk. Mi pedig egyenesen besétáltunk a csapdába. Teljesen megrökönyödtem, de még mindig nem akartam elhinni. – Na és hogy vette fel a beszélgetésünket? Juliette megvonta a vállát, és a képernyőn futó képsorra nézett. – Fogalmam sincs. Biztos valami rejtett kamerát használt, vagy ilyesmi. – Hang is van a felvételhez? Juliette elhúzta a száját, amivel választ is adott a kérdésemre. Rákattintott a videóra, mire tisztán és érthetően csendült fel a hangom a hangszóróból: „Valahányszor megkérem, hogy adjon valami tippet, mindig azt mondja, hogy neki nem kell ajándék. És énekelni kezdi azt a hülye All I Want for Christmas is You-t.” Görcsbe rándult a gyomrom, és amint felfogtam, mit vett fel és osztott meg Erik mindenkivel a világhálón, epe ízét éreztem a számban. – Mennyit sikerült felvennie? – kérdeztem remegő hangon. Juliette belepörgetett a videóba, és nagyot nyelt. – Úgy tűnik, az egész beszélgetést az ebédnél… és a fehérneműüzletben. Összerezzentem. – Az egészet? A testvérem bólintott. Az ágytámlának dőltem, de annyira megrendített, ami történt, hogy észre sem vettem, milyen fájdalmas volt a mozdulat. Az egész beszélgetés azzal kezdődött, hogy Ana elmondta, Briannek kéne adnom a szüzességemet karácsonyra, és onnantól csak még személyesebb lett. Szabályosan rosszul voltam. Forogni kezdett velem a szoba, és könny csípte a szemem. – Jules… – a hangom egyre jobban remegett. – Tudom – suttogta lesújtva. – És mi csak tovább rontottunk a helyzeten. Ella… Ismét megcsörrent a mobilom, és amikor megláttam Brian nevét a kijelzőn, könnybe lábadt a szemem. Képtelen voltam felvenni, ezért a szoba

túlsó felébe hajítottam a telefont, és a tenyerembe temettem az arcom. Abban a pillanatban, hogy a hangpostára ment a hívás, újra csörögni kezdett a mobil. Juliette felvette, és felém nyújtotta. – Beszélj vele, Ella! Megráztam a fejem. – Nem megy. Biztos azért hív, mert ő is látta. Végighallgatta az egész beszélgetést, amiben azt ecsetelem, hogy ő milyen felnőtt, én meg milyen egy kis buta prűdnek érzem magam mellette. Látta, hogy nem akarok szexi fehérneműt venni, és bevallom, hogy azért nem állok még készen a szexre, mert gátlásaim vannak a testem miatt. Végighallgatta az egészet, ahogy mindenki más is a világon. Juliette letörölt egy könnycseppet az arcomról. – Ella, úgy sajnálom! – Te nem tehetsz róla. – De akkor is szörnyen… – Elhallgatott, mert a telefon megint csörögni kezdett. – Beszélned kell vele. – Nem megy. Még nem. Kell egy perc, hogy összeszedjem magam. Földrengésszerű sikoly rázta meg a házat, majd néhány pillanattal később kivágódott a szobám ajtaja. – Ti is láttátok? – visította Ana. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rám, hogy tudja a választ, mire fel-alá kezdett járkálni a szobámban. – Az a rohadék! Megölöm! Te tudtad, ki ő? – meredt rám. – Direkt hagytad, hogy totál hülyét csináljak magamból, és tudtad, hogy videóra veszi az egészet? Ez valami vicc? – Fogd be, Ana! – csattant fel Juliette. – Nem minden körülötted forog. Egy pillanat alatt felszáradtak a könnyeim, és valószínűleg életemben először sikerült ijesztőbben néznem Anára, mint neki énrám. – Hát persze, ez csakis rólad szól – estem neki, mert ő volt a legkönnyebb célpont, akin kitölthettem a haragomat. – Felhívtam Eriket, és megkértem, hogy titokban filmezzen le minket, amint hülyét csinálunk magunkból a plázában. És persze azt is direkt bevallottam, hogy közel sem

állok készen a szexre Briannel, mert ő tökéletes, az én testem meg torz. Mert azt akartam, hogy a világon mindenki tudjon erről. És persze én kértelek meg, hogy beszéljünk a szerelmi életemről, és rángass be egy fehérneműüzletbe. Most lebuktam. Ez volt az én nagy, ördögi tervem, mert azt akartam, hogy hülyén érezd magad. Ana ismét rám meredt, de nem kapta fel a vizet. Az arcára kiülő dühöt idegesség váltotta fel, és fújtatva lehuppant az íróasztalomnál álló székbe. – Ez kész rémálom. – Nézzük a dolog jó oldalát – mondta Juliette, és olyan szúrósan meredt a laptopra, hogy féltem, megragadja, és kárt tesz benne. – Apa tönkreteszi a bíróságon. Nem jó emberrel húzott ujjat az a szemétláda. – Nem!!! – kiáltottuk egyszerre Anával. Juliette arca megrándult, nem számított rá, hogy ilyen hevesen ellenkezni fogunk. – Apa megöl, ha meglátja ezt a videót – hajtotta le a fejét szégyenkezve Ana. Igaz, hogy én egy buta és bizonytalan kiscsaj benyomását keltettem, Anastasia viszont kifejezetten ribancosan viselkedett. Ha apa megnézi a felvételt, örök életére eltiltja a randizástól. – Velem pedig biztos el akar majd beszélgetni, mint apa a lányával, ami tök kínos lesz – tettem hozzá. – Hacsak nem tart megint inkább kiselőadást arról, mennyire ellenzi a kapcsolatomat Briannel. – Ki kell hogy ábrándítsalak benneteket – húzta el a száját Juliette. – Apa így is, úgy is látni fogja, mert tele van vele az internet. De ha most rááll az ügyre, talán sikerül még azelőtt felszólítást szereznie a levételére, hogy Kenneth Long ezen csámcsoghatna a műsorában. Hangos kopogás hallatszott, mire felmordultam. – Lányok? – hallatszott apa ideges hangja. – Mindenki fel van öltözve? Az előbb láttam egy oldalt megnyitva Ana gépén. Bejöhetek? – Felvered az egész házat, aztán csak úgy otthagyod a laptopodat, és iderohansz? – nézett Juliette mérgesen a testvérére. – Szép volt. Ennyit arról, hogy apa nem láthatja a videót. – Lányok? – Hagyj békén! – kiáltott Juliette.

Úgy tűnik, apa szótárában a „hagyj békén” azt jelenti, „gyere be", mert kitárult az ajtó, és bedugta rajta a fejét. Amikor meglátta, hogy mindannyiunkon van ruha, belépett a szobába. – Légyszi, ne most – kértem. – Nem akarok beszélni róla. Nem tudom, milyen kifejezés ült ki az arcomra, de apáé megnyúlt. – Ella, szívem, te döntöttél úgy, hogy egy híresség barátnője leszel – sóhajtott. – Amíg Brian Oliverrel jársz, az ilyen és ehhez hasonló esetek elkerülhetetlenek. Nem akartam veszekedni, de apa érzékeny pontra tapintott. – Ez nem Brian hibája. – Én másképp látom, de ne vitatkozzunk ezen – emelte égnek a tekintetét. – Csak azt akarom mondani, nem hagyhatod, hogy ezek a dolgok határozzák meg az életedet. Ami történt, megtörtént, szóval felesleges itt bujkálni emiatt. Ha! Hát ezt meg én látom másképp. Farkasszemet néztünk, mire megszólalt az ajtócsengő. Nem volt nehéz kitalálnom, ki jött. Amint Jennifer ajtót nyitott, Brian aggódó hangja zengte be a házat: – Ella? Amint a szobámhoz ért, hátravetettem magam az ágyon, és a fejemre húztam a takarót. – Ella nincs itt. Menj el, légyszi! – Ellamara… – súgta Brian. – Ne aggódj, minden rendben lesz. Most az egyszer egy kicsit sem nyugtatott meg a hangja. – Nem lesz! – Olyan ideges voltam, hogy megbicsaklott a hangom. – Hogy lehettem ennyire ostoba? Olyasmiket mondtam, amiket nem kellett volna. Belemerültünk a beszélgetésbe, és nem gondolkodtam. Mondtam személyes és kifejezetten kínos dolgokat. De már te is biztos megnézted. Egy fehérneműüzletben viccelődtünk, ahol Juliette és Ana megvette nekem karácsonyra azokat a cuccokat, amiket én magamnak nem voltam hajlandó. És mindezt az egész világ látni fogja. Élesen beszívtam a levegőt, és szipogni kezdtem. Visszanyeltem a könnyeimet, nem akartam sírni. De akárhogy küzdöttem, továbbra is szipogtam – átvertek, és szörnyen megaláztak.

Valaki felkelt az ágyamról, és átadta valaki másnak a helyét: Juliette helyet cserélt Briannel. A barátom lehúzta a fejemről a takarót, és gyengéden magához vont. Amint körém fonta erős karját, nem bírtam tovább. A mellkasának dőltem, és szabad utat engedtem a könnyeimnek. – Hogy tehette ezt velünk? Brian szorosabban magához ölelt. – Magunkra hagynátok minket egy kicsit? – kérdezte halkan. Fel sem kellett néznem, hogy tudjam, senki sem fog ellenkezni. Amikor ilyen komoly hangon beszélt, általában elérte, amit akart. Abban persze nem kételkedtem, hogy apa gyanakvóan méregeti, és mivel az ajtót sem hallottam becsukódni, tudtam, hogy résnyire nyitva hagyta, mert nem akarta, hogy teljesen kettesben maradjak a barátommal. De amikor Brian felemelte a fejem a mellkasáról, és a fülem mögé tűrte a hajam, tudtam, hogy magunk vagyunk. Elég volt egyetlen pillantást vetnem szomorúságot árasztó szemébe, hogy ömleni kezdjen belőlem a szó, mintha csak gyónáson lennék. – Ne haragudj! Fogalmunk sem volt, ki ő. Erik… Brian megrázta a fejét. – Nincs miért bocsánatot kérned, nem a te hibádból történt – szakított félbe. – A srácot Erik Clarke-nak hívják. Elég rossz neve van errefelé a mocskos kis trükkjei miatt. Minket, hírességeket csak ritkán sikerül ilyen helyzetbe hoznia, mert tudjuk, hogy vigyázni kell vele, ezért inkább családtagokra és barátokra utazik, hogy szóra bírja őket. Egy csomó kellemetlen dolgot lehoz az oldalán. Szuper. – Ilyen az én szerencsém. Mégis mekkora volt az esélye, hogy tőle nem messze kötök ki a mozgólépcsőn, pont azon az egy napon, amikor nélküled megyek valahová? Brian arca elkomorodott, és megint megrázta a fejét. – Ez nem szerencse kérdése volt. Kiszúrtak a plázában, és Erik tudta, hogy nem vagyok veled, plusz sejtette, hogy fogalmad sincs, ki ő. Kihasznált téged. Az utolsó szavakat szinte morogta, ezért vett néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. Tudtam, mit érez, mert én is legalább ennyire pipa

voltam. – Én pedig teljesen bedőltem neki, mert egy buta, naiv lány vagyok, aki csak hiszi, hogy képes felnőttként viselkedni. – Ne beszélj így magadról! Ez nem érettség kérdése, hanem a hírnévé. És ez még új neked, de ettől nem leszel buta – fújtatott idegesen. – Ne haragudj, Ella! Reméltem, hogy lesz időd hozzászokni mindenhez, mielőtt ilyesmi történik. – Hogy tudsz így élni? De komolyan. Mintha az eddigiek nem lettek volna elég kínosak. Mindenki tud az öngyilkossági kísérletemről és apám gyámságáról. Ráadásul takarodóm van, ami a héten szintén címlapra kerül. És most már én vagyok a naiv kis szűz lány, aki nem akar lefeküdni a barátjával, mert fél a szextől. Rajtam nevet az egész ország. És tök jogosan. Áááá! – téptem a hajamat. – Ella, hagyd ezt abba, és nézz rám! – De nem tettem, ezért nyomatékosabban megismételte. – Nézz rám! Végül engedelmeskedtem. – A szennylapok mindig el fogják torzítani a valóságot, hogy ütős címlapsztorikat kreáljanak, de ettől még nem lesz igaz, amit írnak. Bárkit fel lehet tüntetni rossz fényben, ha ügyesen választod meg, az életének mely részét és hogyan mutatod be. Amit az emberek nem tudnak – de én igen –, hogy milyen erős, kedves és jószívű vagy. Szóval, ha nevetnek is, nincs igazuk. – Brian az arcomra tette a kezét, és ellágyult a hangja. – Te vagy a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam az élettől. Érted, mit mondok? Bárki bármit állít vagy ír, én akkor is szeretlek. És mindig szeretni foglak. Bár nem most hallottam először ezeket a szavakat, jelen pillanatban mindennél jobban szükségem volt rájuk. Ki akartam fejezni Briannek, milyen hálás vagyok neki ezért, de egy hang sem jött ki a torkomon, ezért inkább előrehajoltam, és a szájára tapasztottam a számat. Olyan hevesen csókoltam, mintha ettől minden gondom megoldódna. Ő pedig higgadt nyugalommal viszonozta a csókomat. Az a gyengédség, ahogy hozzám ért, és az a magabiztosság, ahogy a karjában tartott, mind szerétéiről árulkodott. Biztonságban éreztem magam, és szépen lassan csillapult a bennem tomboló érzelmi vihar.

Miután megnyugodtam, Brian elhúzódott, és halványan, játékosan elmosolyodott. – Jobban érzed magad? Igen, sokkal. Olyannyira, hogy válaszolni tudtam a szemében csillogó játékosságra. – Nem mondhatnám – csipkelődtem. – Ha azt akarod, hogy jobban legyek, folytassuk, amit abbahagytunk. A nyaka köré fontam a karomat, és ismét megcsókoltam, mire felnevetett, de engedett a kérésemnek. Viszont most, hogy már nem kellett attól tartania, érzelmileg összeroppanok, sokkal hevesebben reagált. Nemcsak azért csókolt, hogy megnyugtasson, hanem szabadon engedte a vágyait. Végül megint ő vetett véget neki, de ezúttal gyakorlatilag úgy kellett kiszakítania magát az ölelésemből. – Azt hiszem, ennyi elég lesz – szívta be mélyen a levegőt, hogy lecsillapodjon. – Legalábbis amíg a családod odakint van, és ránk vár. Felsóhajtottam. Ideje visszatérni a valóságba. – Jól van, menjünk, essünk túl rajta. Mindannyian látták azt a hülye felvételt, szóval nem lesz kellemes a dolog. Arról nem beszélve, hogy apa biztos készül valami hegyi beszéddel. Már indultam volna kifelé, de Brian megállított. – Ella… – Óvatosság érződött a hangjából, és aggodalom ült ki az arcára. – Amit a videóban mondtál… És ezzel varázsütésre visszatért minden szorongásom. – Ne! – ráztam meg hevesen a fejem. – Ne kezdd, kérlek! – De… – Légyszi. Így is elég kínosan érzem magam. Nem szeretnék beszélni erről. – De muszáj – vonta össze a szemöldökét. – Sőt ez kifejezetten olyasmi, amiről velem kellett volna először beszélned a barátnőid helyett. Lángba borult az arcom, és lehajtottam a fejem, mert nem bírtam állni kutató tekintetét. – A lányok szeretik az ilyesmit megbeszélni egymás között. – Tudom, de képtelen vagyok elviselni, hogy azt hiszed, nem tetszenél. Hidd el, hogy ez nem igaz, sőt! Épp ellenkezőleg. És ha félsz, vagy

összezavarodtál, vagy úgy érzed, túl sok neked ez a kapcsolat, vagy nem tudod, mit gondolok, akkor a legjobb, ha először velem beszélsz. És pont ez volt az egyik dolog, amiben nagyon különböztünk. – Mondta az érett, felnőtt férfi a tapasztalatlan kis barátnőjének – morogtam. – Ella. – Jó, bocsi. Csak elmerültem az önsajnálatban. – Brian sokatmondón felhúzta a szemöldökét, mire beadtam a derekam. – Rendben, akkor beszéljünk róla. De ne most. Adj egy kis időt, hogy magamhoz térjek, és ne érezzem magam ilyen hülyén. Fürkésző tekintettel méregetett: azt próbálta kitalálni, vajon tényleg ennyire sokkoltak a történtek, vagy csak próbálok kibújni a beszélgetés alól. Végül hitt nekem, mert hangosan kifújta a levegőt, és bólintott. – Jó, akkor majd később. De ígérd meg, hogy ha már jobban érzed magad, beszélünk erről. És a kapcsolatunkról. Egy pillanatig tétováztam, mert nem akartam egyből rábólintani. Viszont meg szerettem volna beszélni a dolgokat, szóval jó lenne végre összeszednem magam, és… nem is tudom… éretten viselkednem. Elvégre ez a beszélgetés elkerülhetetlen. – Megígérem. – Köszi – nyomott gyors csókot a számra, majd isméi a karjába zárt, mintha egyáltalán fel sem akarna kelni. Boldogan bújtam hozzá. – Akkor csak egyvalamit hadd mondjak mindenki kedvenc jelenetéről… A szívem kihagyott egy ütemet, és görcsbe rándult a gyomrom. Kibontakoztam az ölelésből, és elborzadva Brianre meredtem. – Miféle kedvenc jelenet? Õszintén, szívből felnevetett, és ismét szorosan magához vont. – A barátnőm szerint már vagy milliárd nővel volt dolgom. Ez egy ideig még biztos ott lesz a címlapokon. Úgy örültem, hogy ismét magához ölelt! így legalább nem látja, mennyire elvörösödtem. – Szeretném tisztázni, hogy bár nem emlékszem a pontos számokra, bizton állíthatom, hogy nem értem el a milliárdot.

Tudtam, hogy direkt piszkál, hogy jobb kedvre derítsen, ami végül sikerült is. – Mindegy – mosolyodtam el, aztán halkan felnevettem. – Ötven vagy milliárd… Ha már nem is számolod, akkor egyre megy. Ezen együtt nevettünk, ami csodás érzés volt, de a pillanatnak hamar vége szakadt. Felsóhajtottam, és loptam egy utolsó csókot. – Kösz, hogy idejöttél.

8.

Mikor Brian és én előbújtunk a szobából, a többieket a konyhában találtuk. Jennifer kávét főzött, és közben hol rám, hol Juliette-re, hol pedig Anára pillantott idegesen. Anastasia az étkezőasztalnál ült, és gondterhelt arckifejezéssel üzenetet írt valakinek. Apa mereven a pultnak dőlt, és könyékig a cukrozottmüzli-dobozban kotorászott. Úgy tűnik, megunta, hogy rejtegetnie kell a titokban becsempészett készleteit. Szemlátomást nagy szüksége volt most a kedvenc mályvacukros karikáira, hogy megnyugtassák. Juliette-nek viszont nem lett volna elég néhány marék cukrozott müzli, hogy lecsillapodjon. Dühösen fel-alá járkált, és közben az orra alatt mormolt valamit. Végül hirtelen megtorpant, és apa felé perdült. – Neked nem telefonálgatnod kellene? – kérdezte szemrehányóan. – Annak a szemét szenzációhajhász baromnak már rég a bíróság előtt kéne állnia. Senki sem húzhat ujjat a Coleman családdal büntetlenül! Épp időben néztem apára ahhoz, hogy lássam megrándulni az arcát, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. – Mi az? – kérdezte Juliette. Ő is tudta, hogy nem fog tetszeni, amit hallani fog. Apa ide-oda kapkodta a tekintetét közöttünk, aztán felsóhajtott. – Erik Clarke nem tett semmi rosszat. – Hogy mi van?! – sivította füles. Görcsbe rándult a gyomrom. – Morálisan – kezdte apa párhuzamosan az üvöltő Juliette-tel – természetesen elítélendő, amit tett. Jogilag viszont… semmi törvénytelent nem csinált – ernyedt el merev tartása. Hitetlenkedve pislogtam. Ez most komoly? – Az engedélyünk nélkül videóra vett minket! – tajtékzott Juliette. – Ez mégis mióta törvényes?

Apa szigorúan nézett rá. „Ha nem nyugszol meg most azonnal, felküldelek a szobádba" – üzente a tekintete. – Mindent nyilvánosan mondtatok és csináltatok. – De attól még nem a nyilvánosságnak szántuk! – Az nem számít – rázta meg apa a fejét. – A nyilvánosság az nyilvánosság, és a sajtószabadság erre is kiterjed. Biztos vagyok benne, hogy Erik pontosan ismeri a törvényt, és nagyon óvatosan jár el, nehogy egy betűjét is megszegje, elvégre ebből él. Nem ti vagytok az első felháborodott áldozatai, de régen kiismerte a rendszert. És csak hogy tudjátok, már felhívtam pár barátomat. Azt mondták, Erik a legjobb ügyvédekkel veszi körül magát, és bár gyakran beperelik, általában sikerül a bíróságon kívül rendeznie az ügyet. Ráadásul még soha senki sem tudta bűncselekmény elkövetésével megvádolni. Juliette lehuppant az Ana melletti székre, karját szorosan összefonta, és bosszúsan a homlokát ráncolta. – Ennyit arról, hogy rács mögé juttatjuk – mondta Ana. – Mázlija van – morogta Juliette. – Sok bentlakót boldoggá tenne. – Most még jobban sajnálom, hogy nem tudjuk börtönbe juttatni – mosolyodtam el. Anastasia felnevetett, Juliette viszont tovább dühöngött: – Jó, akkor csak bepereljük! – Az ügyvédeim már vizsgálják a lehetőségeinket – szállt be a beszélgetésbe Brian. – Felhívtam őket idefelé. Csak segíteni akart, de apa szeme megint résnyire szűkült. Elöntött a düh – hiszen semmi oka nem volt ennyire utálni Briant –, de elfojtottam. Már így is elég rosszul álltak a dolgok, nem akartam még apával is veszekedni. – Bocs, hogy témát váltok, de muszáj bevennem valami fájdalomcsillapítót, és leülnöm egy kicsit – mondtam. Erre mindenki mozgásba lendült. Brian kihúzta nekem az egyik konyhaszéket, Jennifer pedig elővett egy üveg gyógyszert a szekrényből. – Ne azt – kértem. – Ma valami erősebb fog kelleni. Jennifer visszatette a fiolát, és azért az orvos által felírt fájdalomcsillapítóért nyúlt, amit csak végszükség esetén vettem be. De a

tegnapi egész napos plázázás után szükségem volt rá. Apa kivett nekem egy üveg zöldséglevet a hűtőből, és odaadta a gyógyszerrel együtt. – Még mindig fáj mindened? – Igen. Néhány napig figyelnem kell majd, nehogy megerőltessem magam. – Felhívjam Danielt? – vonta össze aggódva a szemöldökét. Daniel az én elképesztően szuper, ugyanakkor kíméletlen fizikoterapeutám. Kedveltem őt, és el kellett ismernem, rengeteget javultam, amióta ő kezel, de attól még nem szerettem volna sűrűbben találkozni vele a kelleténél. – Eszedbe se jusson! Tudod te, mennyire fájna most tornázni? Daniel megígérte, hogy az ünnepek alatt nem kínoz meg. A jövő hétig kibírom. Lenyeltem a pirulát, és elmosolyodtam. Amint apa arrébb ment, hogy cukrot tegyen a kávéjába, Brian leült mellém, és lazán átvetette a székem háttámláján a karját. Egyszerű mozdulat volt, de segített megnyugodni. – Szóval… – kezdte. – A ma reggel történtek fényében nem gondoltad át az ajánlatomat? – Milyen ajánlatot? – kérdezte Juliette kíváncsian, és átült velünk szembe. – Semmilyet – feleltem, miközben Brian jól hallhatóan és őszintén megválaszolta a kérdést: – Megkértem Ellát, hogy Vivianék helyett költözzön hozzám. Remélem, hogy még a kiköltözés előtt sikerül rávennem erre. Juliette félrenyelt a döbbenettől, apa pedig – ahogy arra számítani lehetett – túlreagálta a dolgot. – Hogy mi?! – üvöltötte, és olyan erősen lecsapta a kávésbögrét a pultra, hogy az majdnem összetört. A kávé persze kiömlött, és még az ingét is összefröcskölte. Amíg ő őrjöngött, Jennifer feltakarított. Nem véletlenül nem beszéltem senkinek Brian ajánlatáról. Tudtam, hogy apám kiakadna. Brian is tudta. El sem hiszem, hogy a füle hallatára hozta fel a témát. Dühösen Brianre pillantottam, majd apához fordultam. Igyekeztem nyugodtnak látszani, hátha ezzel őt is le tudom csillapítani – bár az arcát elfutó sötétvörös színt elnézve kételkedtem.

– Nyugi, apa. Nem fogadtam el. – Még – szúrta körbe makacsul Brian. Ismét rámeredtem. Legnagyobb meglepetésemre viszonozta a dühös pillantásomat, majd elkapta apám tekintetét. Farkasszemet néztek. Apám úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban Brian torkának ugorhat. – Hogy merészelsz ilyesmit ajánlani neki? Egy hete vagytok csak együtt, és Ella még tizenkilenc sincs! Briant hidegen hagyta apa kifakadása – leszámítva, hogy kissé megrándult a szeme, és a fogát csikorgatta, ami azt sugallta, hogy legszívesebben visszavágott volna, de ellenállt a kísértésnek –, kihúzta magát, és magabiztosan, kihívóan a félelmetes ügyészre nézett – Tudom, hogy nem érti a kapcsolatomat a lányával – mondta nyugodtan –, de Ella és én évek óta a legjobb barátok vagyunk. Nem most ismertük és szerettük meg egymást. És Richard, hiába nem kedvel, akkor sem megyek sehova, és az, hogy Ella hozzám költözik-e, az ő döntése, nem az öné. Elvégre már felnőtt. Teljesen elhűltem. Talán még jobban, mint apa. Brian direkt a keresztnevén szólította, úgy beszélt vele, mint férfi a férfival. Tudtára adta, hogy míg apa úgy bánik velem, mint egy gyerekkel, ő ezt nem tartja elfogadhatónak. És mindennek a tetejébe még hatásos is volt. Ana pasija, Jason összepisilte volna magát, ha apám olyan stílusban szól hozzá, mint Brianhez. De az én barátom nem. Lehet, hogy még csak huszonkét éves, de már fiatalon bekerült a felnőttek világába, és muszáj volt korán felnőnie. Önálló férfi: érett és magabiztos, aki hozzászokott, hogy neki felelnek, nem pedig fordítva. Apa nem örült, hogy helyre tették. – Te beképzelt kis… – Egyébként semmi köze hozzá – folytatta Brian a legnagyobb lelki nyugalommal –, de nem csak a kapcsolatunk miatt ajánlottam fel Ellának az összeköltözést. Ha már elköltözik, muszáj tekintettel lenni a magánéletére és a biztonságára. – Mire gondolsz? – kérdezte Jennifer, mielőtt apa megint a páromra üvölthetett volna. Brian gyors pillantást vetett rá, majd ismét apám szemébe nézett.

– Tetszik, vagy sem, most már Ella is híresség. Vivian és a papái csodálatos emberek, de a lakásuk nem megfelelő egy híres embernek. Bármivel is akart apám visszavágni, visszanyelte, és összevont szemöldökkel rám nézett, mire én meg dühösen Brianre meredtem. Legszívesebben megfojtottam volna, amiért szóba hozta a dolgot a családom előtt, miután egyszer már visszautasítottam. De nem vett tudomást a haragomról, ahogy apám kifakadásairól sem. – Komolyan mondtam, amit mondtam, Ella. Tudom, hogy abban bízol, idővel lecsillapodnak a kedélyek, de én tudom, milyen ez. És Erik Clarke húzása miatt csak még rosszabb lesz. Egész életemben ezzel kellett megküzdenem. – Igaza van, Rich – ragadta meg Jennifer apa karját, az arcán aggodalom tükröződött. – Ez meg sem fordult a fejünkben. Apám – aki még mindig mereven vizslatta Briant, és közben a fogát csikorgatta – lassan bólintott, és dühösen felém fordult. – Ha ez a biztonságodat veszélyezteti, akkor nem szeretném, hogy Vivianékhez költözz. Szuper. Most megpróbál lebeszélni arról, hogy elköltözzek, pedig mindenképp az lesz, csak most már haragudni fog rám emiatt. Igazán köszönöm, Brian. – Túlreagálja, apa. Ez még nekem is gyenge érvnek tűnt. Kezdtem érteni Brian álláspontját. Erik Clarke volt az ébresztő. Teljesen váratlanul ért, amit tett, egy percig sem gyanakodtam rá. Ha valaki képes volt így kihasználni és felvenni rejtett kamerával, belegondolni sem merek, miket csinálnának a lesifotósok, ha megtudnák, hogy Vivianékhez költöztem. Azt nem tudom, hogy a biztonságom veszélyben forogna-e, de az biztos, hogy egy perc nyugtom sem lenne. Felsóhajtottam, nem akartam elfogadni a vereséget, de vitatkozni sem akartam tovább. – Muszáj ezt most megbeszélni? Még nem egyeztem bele semmibe, és különben is karácsony van. Nem ejthetnénk a témát, mielőtt összekapunk, és tönkretesszük az ünnepet? Mindenkit felzaklatott az Erik-dolog, szóval várjunk egy kicsit, hogy aztán hideg fejjel tudjunk a költözésről beszélni. És

amúgy is reggelizni kéne. Ha ettünk, akkor talán kevésbé leszünk mogorvák. Mit szólnátok egy kis spenótos quiche-hez? Egy feszült pillanatig mindenki hallgatott, aztán beadták a derekukat, és leszálltak a témáról. Jennifer szólalt meg elsőként: – Ella, szívem, hiszen nem érzed jól magad. Te csak pihenj, én pedig összeütök valamit reggelire. Lehet, hogy a mesés quiche-edet nem tudom utánozni, de egy tojásfehérjés omlettet bármikor megcsinálok. – Végignézett rajtunk, és amikor mindenki bólintott, munkához látott. Apa még ezután is csak meredt maga elé, mire Jennifer odadobott neki egy kötényt. – Richard, segítesz? Felvágnál pár hagymát és paprikát? Apa élesen beszívta a levegőt, vetett egy utolsó gyilkos pillantást Brianre, aztán átvetette a kötény pántját a nyakán, és közben az orra alatt dörmögött. A barátomra bámultam, és meg sem próbáltam leplezni, mennyire haragszom. – Beszélhetnénk négyszemközt? – dörrentem rá. – Igen. Menjünk – nézett rám Brian állhatatosan. Visszarángattam a szobámba, és ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, dühösen felé fordultam. – Most szívatsz engem? Muszáj volt felhoznod ezt a dolgot apám előtt, amikor nemcsak velem, hanem az ikrekkel is tele van a sajtó? Brian szeme megvillant, amiből tudtam, hogy őt legalább annyira felzaklatták a történtek, mint engem – még ha jobban is titkolta. – Éppen emiatt hoztam fel. Túl könnyedén leráztál, nem veszed elég komolyan a helyzetet, Ella. Aggódom a biztonságod miatt. – Jó, lehet, hogy tényleg nem igazan értettem még meg, mivel jár híresnek lenni, de akkor sem támadhatsz le egy olyan komoly dologgal, mint hogy éljünk együtt, épp mielőtt kiszállok a kocsiból. És a családom előtt sem hozhatod fel, mielőtt mi rendesen megbeszéljük, csak azért, mert dühös vagy, amiért nem az van, amit te szeretnél. – Nem ezért hoztam szóba – forgatta a szemét. – Na persze.

Brian az íróasztalomhoz ment, háttal nekitámaszkodott, és szorosan összefonta a karját maga előtt. Kihívó pillantást vetettem rá, mire dühösen a magasba emelte a kezét. – Oké, tényleg pipa voltam. Perelj be! – Hát ez kedves. – Még csak el sem gondolkodtál rajta, Ella. Megkértelek, hogy élj velem – ilyesmi soha meg sem fordult a fejemben mással –, de te úgy leráztál, hogy közben a szemed se rebbent. Sőt még rosszabb: úgy lelőtted az ötletet, mintha valami harci repülőgép lenne, ami atombombát készülne dobni rád. Amikor ráeszméltem, hogy azért ilyen feldúlt, mert úgy érezte, visszautasítottam, szörnyen éreztem magam. A haragom azonnal elpárolgott. – Brian… – kezdtem gyengéden. De mit mondhatnék? Még nem álltam készen arra, amit ő szeretett volna. – Nem próbálnám kihasználni a helyzetet – motyogta, és megbénított az Oscar-díjat érdemlően kifejező szemével. – Nem bízol bennem? Muszáj volt elfordítanom a fejem, nem bírtam elviselni a szemében tükröződő fájdalmat és zavart. Leültem az ágy sarkára, a testem köré fontam a karomat, és furcsán sebezhetőnek éreztem magam. Amikor végre uralni tudtam a bennem kavargó érzelmeket, felnéztem. – Persze hogy bízom benned. Nem arról van szó, hogy azt hiszem, bármit is rám akarnál kényszeríteni. Csak annyi, hogy minden olyan gyorsan történik. Melletted minden gyorsan történik. Ez a kapcsolat is, a hírnév pedig kifejezetten őrült gyorsan. Túl sok ez nekem. És mindehhez jönne még az együttélés… – Hangosan kifújtam a levegőt, mert már a gondolata is felzaklatott. – Túl sok ez így egyszerre. Brian ellökte magát az íróasztaltól, és beletúrt a hajába. – Ne haragudj – mondta, és idegesen megrázta a fejét. – Én így nevelkedtem. Apám jóval azelőtt ismert volt a filmiparban, hogy én megszülettem volna. Egész életemben híres voltam, már akkor, amikor még nem is színészkedtem. El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet, ha hirtelen beledobnak a mély vízbe. – Nem, tényleg nem tudod. Még én sem fogtam fel egészen, éppen ezért kell nekem egy kis idő. Csak annyi, hogy lélegzethez jussak, és

megszokjam. Mindössze ennyit kérek. Hosszan kifújta a levegőt, és leült mellém az ágyra. – Sajnálom, hogy ennyire nyomasztó neked ez az egész, de az én életemben minden gyorsan történik. Ezelől nem lehet elmenekülni. Mindent megteszek, hogy megóvjalak tőle, de adódnak majd olyan helyzetek a kapcsolatunkban, amikor kénytelen leszel kilépni a komfortzónádból. Ezen nem tudok változtatni. – Igen, de… – Tudom, miben reménykedsz, de azzal, hogy Vivianékhez költözöl, nem fogsz tudni elmenekülni a dolgok elől. Ez az őrület oda is utánad megy, és csak még rosszabb lesz, mert nem fogsz készen állni rá. Plusz így Viviant és a papáit is belekevernéd ebbe az egészbe, akár akarod, akár nem. Behunytam a szemem, és beszívtam a levegőt. Erre nem is gondoltam. Ha a lesifotósok kiszimatolják, hogy már Vivianéknél lakom, akkor tuti, hogy a barátnőmre és a papáira is rászállnak. Ez a legkevésbé sem hiányzik nekik. – Szerinted miért nem mondtam el neked, ki vagyok? –kérdezte Brian gyengéden. – Tudtam, hogy ez történne, és nem akartam, hogy ilyen életed legyen. De önző vagyok, és most már te is nyakig benne vagy. Neked viszont nem muszáj ezt tenned Viviannel. Lehet, hogy még nem állsz készen arra, hogy összeköltözz velem, de talán csak meg kell tanulnod úszni a mély vízben. Szeretném, hogy velem élj, arra viszont szükségem van, hogy biztonságban légy, és ha ehhez az kell, hogy olyasmit kérjek, amitől kényelmetlenül érzed magad, akkor is kérni fogom. Ha azt akarjuk, hogy működjön ez a kapcsolat, áldozatokat kell hoznunk. Szerettem volna haragudni, de logikusan hangzott, amit mondott. És ez hihetetlenül bosszantott, mert nem tudtam belekötni semmibe, amikor logikusan és racionálisan érvelt, és legfőképpen őszintén beszélt velem. Igaz, hogy próbált megvédeni az ő világától, de sosem tagadta az igazságot. Örülök, hogy nem gondolta azt, hogy ha homokba dugja a fejét, azzal megvédhet. Lesznek nehéz időszakaink. És ezt Brian is tudta. Nem volt boldog tőle, de jó előre figyelmeztetett, és ezért hálás voltam. Ezer olyan könyvet olvastam, amiben a hős titkolózott a hősnő előtt, hogy megvédje a rossz

dolgoktól, de ez hülyeség. A hazugságaikkal végül mindig megbántották a hősnőt. Brian nem próbálta meg eltitkolni előlem a rosszat. Azt akarta, hogy felkészült legyek, hogy együtt nézhessünk szembe velük. Bízott abban, hogy képes leszek rá. Már csak ezért is tartoztam neki annyival, hogy apait-anyait beleadok. Érte megtalálom a módját, hogy kezelni tudjam az adott helyzetet, amibe kerülünk. – Oké – bólintottam, és halkan kifújtam a levegőt. – Egyelőre még nem találtunk megoldást, de elismerem, hogy fontos, és a jövőben komolyabban fogom venni a javaslataidat. Megígérem, hogy nem utasítom vissza csípőből azt, amit mondasz, csak azért, mert kellemetlenül érint. – Ez nem ígéret arra, hogy hozzám költözöl – vonta össze a szemöldökét. – Tényleg nem az – mosolyodtam el kényszeredetten. – De azt jelenti, hogy hajlandó vagyok leülni és megbeszélni a dolgot, hogy tisztességes kompromisszumot találjunk. Brian nem válaszolt azonnal. Kutató tekintettel nézett, amit úgy értelmeztem, hogy próbálja kitalálni, miért vonakodom ennyire attól, hogy hozzáköltözzek. Rájöttem, hogy megnyugtatásra van szüksége, még ha amúgy nem is ismerné el, hogy bizonytalannak érzi magát. Ezért felálltam, őt is magammal húztam, és a dereka köré fontam a karomat. – Szeretlek, Brian Oliver. Mély levegőt vett, átölelt, és szorosan magához vont, mintha a szavaim mágikus kulcsok lettek vclna, amelyek feloldották a benne lévő feszültség zárját. – Én is szeretlek, Ellamara Rodriguez. – Helyes – mondtam, és hozzábújtam, amennyire csak tudtam. – Akkor megtennél nekem egy szívességet, és a jövőben nem használod ellenem a családomat, hogy elérd, amit akarsz? Brian felsóhajtott, majd felkuncogott. – Tényleg nem örültem neki, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném – nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy nemet mondjanak –, de esküszöm, nem ezért csináltam. – Ne hazudj!

– Jó, nem csak ezért csináltam. Legalább annyira apád miatt, mint miattad. – Kedves… Brian felmordult, és még szorosabban ölelt. – Bocs, csak tudod, apád teljesen kiakaszt. – Tudom – sóhajtottam megértőén, és gyors puszit nyomtam a nyakára. – Ne haragudj, hogy ilyen szemét módon viselkedik veled. Szerintem ő is besokallt, és ideges, hogy vajon milyen hatással lesz mindez a családunkra, bár persze ez még nem ok arra, hogy így bánjon veled. Nem érdemli meg, hogy türelmes légy vele, de nem próbálnál meg kedves lenni? Tudom, hogy idegesít, de ő az egyetlen szülőm. Megtennéd értem? Kérlek. Brian elhúzódott, megemelte az államat, hogy lássa az arcomat. Bevetettem a legtökéletesebb kiskutyapillantást, mire azonnal elmosolyodott. – Ördögi nő – tapasztotta a számra a szájat. – Megtiltom, hogy így nézz rám. – Az ajka a nyakam felé indult. – Nem fair. – Te is folyton használod a hangoskönyves hangodat. – Brian puszit nyomott a fülem alá, amitől megborzongtam. – Ennyit arról, hogy mi fair. Halkan, veszélyesen felkuncogott, amitől egyből lángra gyűlt a testem. – Nem, ezt most nem csináljuk – tiltakoztam, bár meg sem próbáltam elhúzódni. – Úgy nem, hogy az egész családom odakint van, és tudják, hogy mi idebent vitatkozunk. – Vitatkoztunk – motyogta Brian, miközben tovább záporoztak a puszik a nyakamra. – Most pedig kibékülünk. A szája végre visszatért az enyémhez, és gyengéden megcsókolta, amitől elolvadtam a karjában. – Ne haragudj, Ella – suttogta két csók között. – Te se – leheltem. Õszintén szólva már arra sem emlékeztem, min vitatkoztunk. Egy vagy két percig így maradtunk, de aztán nagy nehezen visszatértünk a családom körébe. Apa és Jennifer még mindig főzött, Juliette és Anastasia pedig mindketten az asztalnál ültek, előttük a reggeli omlettjük. Ahogy megláttak minket, kajánul elvigyorodtak.

– Megvolt a szerelmi civódás? – ékelődött Ana. Nem gondoltam, hogy bármi is látszódna az arcomon, de ahogy Juliette végignézett rajtam, felhorkant. – Úgy látom, megbeszéltek mindent, ahogy azt kell. Majd elsüllyedtem, de Brian szemlátomást élvezte a figyelmet, és színészként persze rá is játszott a közönség kedvéért. Odament a két szék közé, a háttámlákra tette a kezét, és lehajolt. – Igen, megbeszéltünk mindent, ahogy azt kell – suttogta, hogy apa és Jennifer ne hallja. – Emlékeztek a Végzős kirándulás című filmem békülős jelenetére? Pont olyan volt, csak szexibb. Megértem, ha irigykedtek – tette hozzá, és lassan, kihívóan rájuk kacsintott. Ana úgy meglepődött, hogy majdnem visszajött az orrán a narancslé, míg Juliette félrenyelte az omlettjét, és erősen köhögni kezdett. Nem lepődtem meg a reakciójukon. Hogy az a film miért csak 12-es karikát kapott egy olyan jelenettel… fel nem tudtam fogni. – Ne már, Brian! – sziszegtem, és a tenyerembe temettem az arcom. – Ne mondj ilyet, nem is volt olyan! A zavarom láttán mindhárman felnevettek. – Na persze – szólt oda Ana Briannek. – Ellával jársz, szóval lefogadom, hogy sokkal inkább hasonlított az Sz mint szűz valamelyik jelenetére. Brian elfintorodott, de azért megrándult a szája sarka. – Most lebuktam – ismerte el kelletlenül. – Szép visszavágás. Juliette – aki végre rendesen lenyelte a félrement falatot – nevetésben tört ki, és pacsira nyújtotta a kezét a testvérének. – Szép volt. – Nem vagytok normálisak. Égnek emeltem a tekintetem, majd a hűtőhöz mentem valami üdítőért, és hogy elmeneküljek a cukkolásuk elől. Amikor a konyhapulthoz értem, Brian hátulról átölelt, és apró, gyengéd csókot nyomott a nyakamra. Tetszik ez a fajta bocsánatkérés. Megborzongtam, és a mellkasának dőltem. – Finom illata van – mondtam. Jennifer és apa – akik a tűzhely mellett álltak – felnéztek.

– Ha éhesek vagytok, üljetek le. Brian, szereted az omlettet? – kérdezte apa. Mindkettőnket meglepett a meghívás. Vagy Jennifer oktatta ki időközben – ahogy a legtöbb nő, ő is elfogult volt Briannel –, vagy apa tényleg rosszul érezte magát, amiért elvesztette a fejét. Valószínűleg az előbbiről volt szó, de nekem így is tökéletesen megfelelt. A barátom rám pillantott, majd megrázta a fejét. – Nagyon kedves, de nem szeretném megzavarni a családi reggelit. Csak azért jöttem, hogy lássam, jól vannak-e a lányok. Jennifer mosolyából és apa halk mormogásából ítélve Brian szerzett magának néhány piros pontot azzal, hogy az ikreket is megemlítette. Nem mertem volna mérget venni rá, hogy Anáért tényleg aggódott – nem rajongott érte –, de azt biztosan tudtam, hogy Jules miatt igen, amitől őszintén csengtek a szavai. – Hát már itt vagy – vont vállat apa mogorván. – Akár reggelizhetsz is. Brian végignézett magán, és megrázta a fejét. – Köszönöm, de most, hogy a veszélyt elhárítottuk, ideje hazamennem, lezuhanyoznom, és rendesen felöltöznöm Csak most vettem észre, hogy pizsamában meg papucsban van, és a haját is elaludta, még nem fésülködött – vagyis amikor nem vettem fel a telefont, azonnal kocsiba ült, és iderobogott. – Mi az? – kérdezte, ahogy meglátta az arcomon elterülő, széles mosolyt. – Semmi. Csak… köszi, hogy átjöttél. Brian is elmosolyodott, és puszit nyomott az arcomra. – Köszi, hogy nem vetted fel a mobilodat, és ezzel okot adtál arra, hogy átjöjjek. – Nyálas – horkantotta Juliette, miközben elhaladt mellettünk, hogy a mosogatóba tegye az üres tányérját. – Megyek, és lezuhanyozom, mielőtt rosszul leszek a szerelmes nyáladzástól. Felnevettem, és lesimítottam Brian égnek álló haját. – Gyere, kikísérlek. Amikor odaértünk a kocsijához, a derekamra csúsztatta a karját, és magához húzott.

– Velem jöhetnél – mormolta, és a fülemhez hajolt. – Ketten is vígan elférünk a zuhanyzóban. Nem mondta teljesen komolyan, de azért mégis. Tudta, hogy nemet mondanék, de az ajánlat igazi volt. És mivel a szája vészesen közelített a nyakamhoz, nem is tudta, menynyire csábított. Igyekeztem megállni, hogy ne borzongjak meg, és játékosan a mellkasára csaptam, de sajnos a kezem belemarkolt a felsőjébe, ami kevésbé tette meggyőzővé, amit mondtam: – Szó sem lehet róla. A szája lejjebb vándorolt a nyakamon, amitől tiszta libabőr lettem. – Hagyjuk akkor a zuhanyt. Mi lenne, ha elmennénk kocsikázni a parton? Talán találunk egy elhagyatott helyet, ahol pihenhetünk és… beszélgethetünk. Felnevettem, de a nevetésemből inkább valami horkantásféle lett. – Fogalmad sincs, mennyire tetszik az ötlet. De most menj, mielőtt meggyőzöl, és egész napra magára hagyom a családomat, amiért apa csak még inkább helytelenítené a kapcsolatunkat. Brian hangulata egy gombnyomásra megváltozott. – Kit érdekel, mit gondol? Ha elköltözöl, úgysem lesz semmi beleszólása. Az arcára kiülő feszültséget komorság váltotta fel, ezért a nyaka köré fontam a karom, és magamhoz húztam. A csóknak köszönhetően ismét elmosolyodott. – Csak siess vissza! – súgtam. Nevetve újra megcsókolt. – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Az Erik Clarke-cirkusz miatt nem biztos, hogy meg tudom állni, hogy ne veszekedjek apáddal, ha itt maradok egész napra. – Nem érdekel. Épp az Erik Clarke-cirkusz miatt akarom veled tölteni a napot, nem pedig apámmal. Neked köszönhetően érzem jobban magam. Gyere majd vissza! Kérlek. Megint olyan kiskutyaszemmel néztem rá, amire azt mondta, megtiltja, hogy használjam. – Ahogy parancsolod – sóhajtotta. Ezt egyértelműen A herceg menyasszonyából idézte.

Amikor kinyitotta a kocsiajtót, és beült a volán mögé, rám vigyorgott. – Arra sem lesz időd, hogy hiányolni kezdj. Próbáltam csendben maradni, visszanyelni a szavakat, amik ki akartak bukni belőlem. Tényleg próbáltam, de nem ment. Miután becsukta az ajtót, intettem neki, hogy húzza le az ablakot. – Már most hiányzol. Brian mellkasa megrázkódott a nevetéstől, és közben ráadta a kocsira a gyújtást. – Na ki is a majom? – kérdezte, miközben felzúgott a motor. – Szeretlek, te nő! Sietek vissza.

9.

Brian tartotta a szavát, és egy órán belül visszaért. Hála az égnek nem volt több vita. Egész nap társasoztunk – hihetetlen, de Brian még sosem tarsasjátékozott. Egyke lévén nem adódott lehetősége rá, hogy a testvéreivel játsszon. Plusz tízévesen már tévés meghallgatásokra járt, szóval korántsem telt átlagosan a gyerekkora. A „Ki nevet a végén?” és a Monopoly is teljesen új volt számára. Valahányszor ő következett, előbújt belőle a gyerek, ami engem nagyon szórakoztatott. A kedvencem az volt, amikor „Az élet játékáéval játszott. Ez a létező legbénább társas, de Brian teljesen felvillanyozódott minden kör után. Azzal viccelődött, hogy végre van ideje egyetemre járni, és folyton a „gyerekek" mezőre lépett. Végül két autóra volt szüksége, hogy az összes családtagja beférjen. El is nevezte őket, és kijelölte, ki milyen posztban fog játszani a családi foci csapatban. Még apa sem tudott ellenállni Brian Olivernek, aki életében először megélhette, milyen gyereknek lenni, így végül összefogtak ellenünk, lányok ellen néhány körre „A nemek harcá"-ban, aztán pókereztek egy kicsit, miközben Jennifer és én elkészítettük a vacsorát. Tökéletes nap volt – egészen addig, amíg vacsora után be nem kapcsoltuk a tévét. Jennifer és apa kihessegettek minket a konyhából, hogy elmosogassanak, ezért a nappaliba mentünk, és megnéztük, mi megy a tévében. Ana lehuppant apa karosszékébe, Juliette a kanapéra ült, a testvéréhez közelebbi végében, Brian és én pedig elfoglaltuk a kanapé másik végét. Összebújtunk, Ana pedig a Celebrity Gossipre kapcsolt. Régebben imádtam ezt a műsort, de most már közel sem voltam annyira oda érte. Inkább nevezném szenzációhajhász szennynek, mint ízléses, szórakoztató hírműsornak. Brian sem rajongott érte, de nem ellenkezett, Ana pedig nem ajánlotta fel, hogy átkapcsol. Amint lement a főcím, az én fotóm jelent meg a képernyőn.

– Cinder és Ella ismét a címlapon, mi pedig máris mondjuk a részleteket – csicseregte a szőke műsorvezető. – Itt van velünk Erik Clarke, a „Hollywood igazi arca" honlap írója, hogy lerántsa a leplet a remetepárról. Brian szorítása erősödött, nekem pedig bukfencet vetett a gyomrom. – Átkapcsoljuk – mondta Juliette gyorsan, de sajnos Anánál volt a távirányító, és ő nem támogatta az ötletet. – Azt már nem! Tudni akarom, mi mondanivalója van ennek a szemétládának. – Ana – sziszegte a testvére, és felém pillantott. Támogattam Juliette ötletét. Semmi kedvem nem volt végighallgatni a beszélgetést, de Brian közbeszólt: – Ne kapcsold át, jobb végighallgatni, hogy legalább tudjuk, mivel állunk szemben. – Az állkapcsa megfeszült, és halkan folytatta: – És hogy tudjam, mennyire rúgjam szét a seggét, ha legközelebb összefutok vele. Csendben ültünk, és magunkban Eriket szidtuk – oké, Ana és Brian hangosan szidták –, miközben a reklámok mentek. Amikor folytatódott a műsor, és megláttam a sunyi szemétládát a kanapén, a szőke műsorvezetővel, egész testemben megfeszültem. – Itt vagyok veled – súgta Brian a fülembe, és megdörzsölte a karomat. – Minden rendben lesz. Szerettem volna hinni neki, de nem volt könnyű, látva Erik önelégült vigyorát, mintha csak valami hatalmas titkot készülne megosztani. – Erik! – A műsorvezető olyan izgatottnak tűnt, hogy alig bírt magával. – Üdvözöllek a Celebrity Gossipben! Köszönöm, hogy eljöttél. Ha jól tudom, megszerezted az évszázad sztorját, mi pedig majd belehalunk, hogy megtudjuk, mégis hogyan csináltad. Brian Oliver nem éppen arról híres, hogy kedvesen bánik a sajtósokkal, és eddig az új barátnőjét, Ellát sem lehetett szóra bírni. Amióta nyilvánosságra került, hogy összejöttek, egyetlen sajtóközleményt sem adtak ki, és meginterjúvolni sem sikerült őket. Szóval áruld el, mégis hogy tudtál beszélni Ellával, és hogy érted el, hogy így megnyíljon neked? – Megvannak a módszereim – vigyorgott Erik a nőre. Juliette, Ana és én felhorkantunk, Brian pedig olyan szavakat morgott, amiket inkább nem ismételnék meg.

– Jól van, tartsd csak meg magadnak a titkaidat – ékelődött a műsorvezető. – De áruld el… Milyen volt Ella élőben? Az az interjú olyan szívszorító és őszinte! Ugyanígy viselkedett kamerán kívül is? Mit gondolsz róla most, hogy találkoztál vele? – Még szép, hogy őszinte! – horkantam fel ismét. – Nem tudtam, hogy videóznak. Mégis hogy hiheti azt, hogy igazi interjú? – Tudja, hogy nem az – morogta Brian. – De túl jó sztori ahhoz, hogy ne vegyenek róla tudomást, és nagyon gáz lenne bevallani az igazat a kamerák előtt, ezért inkább játssza a hülyét – tette hozzá Juliette. Abból, ahogy Brian a fogát csikorgatta, kitaláltam, hogy ő is ugyanígy gondolja. Erik előrehajolt, az arcán ugyanaz a széles mosoly, amivel levette a lábukról a barátaimat és engem. – Ritkán mondok ilyet a hírességekről, akikkel találkozom, de Ella teljesen lenyűgözött. Vagány nő: vicces, okos, barátságos, két lábbal áll a földön, sokoldalú és határozott. Brian megkönnyebbülten kifújta a levegőt, amit nem is hallottam volna, ha nem bújok hozzá. Örültem, hogy Erik pozitív véleményt fogalmazott meg, de hiába mondta azt ország-világ előtt, hogy vagánynak tart, ugyanolyan pipa voltam amiatt, amit tett. – Ella… nyersen őszinte – folytatta Erik. – Igazi. Nem próbál szerepet játszani. És én azt szeretem, ha valaki eredeti. Ezért is írom úgy az oldalamat, ahogy. Hollywood hazug, én viszont szeretem meglátni az embert az imázs mögött. Csak legtöbbször nem tetszik, amit látok. Jó volt megismerkedni Ellával. Ugyan már! Először is, én nem vagyok igazából Hollywood része. Jó, most már talán igen, de akkor sem tartozom ezekbe a körökbe olyan sok ideje, hogy megváltoztassanak. Másodszor: még ő beszél hazugságról? Ő a város legnagyobb csalója! – Legalább nem mocskolódik – mosolygott rám féloldalason Juliette. – Ja, azért használt ki, mert annyira kedvel – forgattam a szemem. – Ó, abban nem kételkedem, hogy kedvel. Csak a pénzt még jobban kedveli – felelte Juliette készségesen, aztán rám kacsintott, és hozzátette: –

Én is kedvellek, de be kell ismernem, lehet, hogy kiadnálak a lóvéért. Ana undorodva ingatta a fejét, én viszont felnevettem, és valamivel jobban éreztem magam. Hálás voltam Juliette-nek, amiért oldott a feszültségen. Játékosan felsóhajtottam, és a mostohatestvéremre mosolyogtam. – Szomorú, de lehet, hogy én is kiadnám magam. Erik most valószínűleg annyi pénzt keresett rajtam, hogy simán kifizeti a főiskolát. Brian halkan felnevetett, és puszit nyomott az arcomra. Érezhetően ellazult, mintha megkönnyebbült volna, hogy nem fogok szétesni a beszélgetés miatt. Ezt egyébként neki köszönhetem: sokkal jobban kiakadnék, ha nem ülne mellettem, és nyújtana lelki támaszt. A tévében Erik meg mindig rólam beszélt a szőke műsorvezetővel. Megint a beszélgetésre figyeltem, és éppen elkaptam a következő mondatot, amivel a nő ugratta: – Ez úgy hangzik, mintha totál odalennél érte. – Ha nem lenne fülig szerelmes Brianbe, randira hívtam volna – mosolygott rá Erik. – Szerencsés srác, és érdekes, most, hogy megismertem Ellát, tisztelni kezdtem Briant. – Tényleg? Hogyhogy? – Mindenki ismeri Brian Olivér elõéletét – vonta meg a vállát Erik. – Mármint arra a „milliárd" nőre gondolsz, akivel dolga volt? – mosolygott a műsorvezető. Brian felhorkant, Erik felnevetett, én pedig felmordultam. – Ezt már nem mosom le magamról – cukkolt a pasim. Volt egy olyan érzésem, hogy én sem tudom semmissé tenni, hogy ezt mondtam. Lángba borult az arcom, de Brian nem látszott dühösnek, sokkal inkább szórakoztatta a dolog. – Tényleg nagy nőcsábász volt – folytatta Erik. – Plusz szeszélyesen és távolságtartóan viselkedett a sajtóval. Az után a sok baromság után, amit Kaylee Summersszel nyilvánosságra hoztak A druida herceg bemutatója előtti időszakban, biztos voltam benne, hogy Brian Oliver az utóbbi évek legarrogánsabb seggfeje Hollywoodban. De ha elég okos ahhoz, hogy egy olyan nőt szeressen, mint Ella – és figyelembe vesszük, hogy Ella és a

barátai hogyan beszéltek róla –, mérget vennék rá, hogy több van ebben a srácban, mint amennyit látni enged a világnak. – Nem mondod! – morogta Brian. – Ebben nincs igaza – ingattam a fejem. – Az arrogáns, szeszélyes nőcsábász tökéletes leírás – élcelődtem. – Ez nagyon kedves, köszönöm. Szélesen a barátomra vigyorogtam, mire oldalba bökött, amitől felsikkantottam. – Gyerekes vagy. – Nem is. Hallottad: én egy „sokoldalú és határozott” nő vagyok. És nézd! – mutattam a képernyőre. – Erik Clarke tisztel téged. Olyan király barátnő vagyok, hogy a puszta létemmel javítottam a hírneveden. – És milyen szerényen kezeled a dolgot. Jó tudni, hogy a hirtelen jött hírnév nem fog a fejedbe szállni. – Hát igen, tudod, fel kell tornáznom az egómat, amennyire csak lehet, hogy egyensúlyban legyen a kapcsolatunk. Brian elvigyorodott, és a szemében játékos fény csillogott, mintha felvillanyozná a kis civódásunk. Tudtam, mit érez: olyan jól szórakoztam, hogy az sem érdekelt, én vagyok a mûsor fő beszédtémája. Talán mégsem lesz olyan rossz a hírnév, mint eredetileg gondoltam. Lehet, hogy Briannek volt igaza, és ha vállt vállnak vetve kitartunk, minden rendben lesz. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban: ellágyult az arca, szeretettől és büszkeségtől sugárzott. A tekintete a számra tévedt, majd hirtelen az ölébe vont, és szinte eszméletlenre csókolt. Olyan hevesen csókolóztunk, hogy egészen addig el is feledkeztem a külvilágról, amíg fejbe nem talált minket egy repülő párna. – Pfuj! – fintorgott Ana. – Menjetek szobára! – tette hozzá Juliette. Az arcomat elöntötte a forróság, és megpróbáltam elhúzódni, de Brian nem akart elengedni. A szeme csukva, az ajkával még mindig a számat simogatta, és közben az ikreket ugratta: – Mi a baj? Általában fizettek azért, hogy láthassátok, amint ilyeneket csinálok a képernyőn.

– Az más – ellenkezett Juliette. – Az filmes Brian – aki egy teljesen különböző személy és filmes Brian nem a testvéremmel smárol. – Smárolna vele, ha hajlandó lenne kamera elé állni filmes Briannel – vigyorgott rám a pasim. Úgy látszott, egy kicsit túlságosan is lelkesedik az ötletért, ezért gyorsan szétfoszlattam minden reményt: – Kizárt. Brian megvonta a vállát, és gyengéd csókot nyomott a számra. – Nem baj, ez is tökéletesen megfelel. Nem az a fajta lány voltam, aki nyilvánosan szeret ilyesmiket csinálni, de ahogy Brian megint szenvedélyesen csókolni kezdett a mostohatestvéreim szeme láttára, rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel. – Bocs, Jules – leheltem, és a barátom nyaka köré fontam a karom. – Nem tudok leállni. Szerintem valami bűbájt bocsátott rám. – Most lebuktam – vonogatta Brian a szemöldökét. Ismét megcsókolt, közben apa és Jennifer betoppant a nappaliba. Már azelőtt megéreztem apám ingerültségét, hogy ránéztem volna. – Itt meg mi folyik? Szerettem volna a föld alá süllyedni zavaromban, de Brian csak mosolygott, mintha a világon semmi nem érdekelné. – Próbáljuk együtt túlélni, ami a hírnévvel jár. A szavak olyannyira melengették a szívemet, hogy hagytam, hogy még egyszer megcsókoljon, mielőtt ismét a képernyőre fordította a tekintetét. Apám láthatóan mondani akart valamit – valószínűleg azt, hogy vegye le rólam a kezét, és tűnjön el a házából –, de elvonta a figyelmét a műsor. Még mindig Erik „Szemétláda'' Clarke beszélt. – Ella érdekes dologra hívta fel a figyelmet – mondta épp. – Hollywood ragaszkodik a tökéletességhez. Minden az imázsról szól, ami persze csakis hibátlan lehet, de ennek nem kellene így lennie. Én személy szerint nagyon szeretném szexi fehérneműben látni Ella Rodriguezt. Apám félrenyelt Erik nyers őszinteségétől, én pedig még inkább zavarba jöttem. Brian megnyugtatóan átölelt, és fejét a fejemnek döntötte. Próbáltam ellazulni, de nem ment könnyen, figyelembe véve, hogy Erik épp arról beszélt, szívesen megnézne szinte meztelenül.

– Indítottam egy szavazást a honlapomon, hogy mindenki kifejezhesse a véleményét. Kék vagy rózsaszín? Úgy emlékszem, legutóbb, amikor ránéztem, a kék állt nyerésre, de én még mindig a rózsaszínre voksolok. Azt mondom, Ella mutassa be magán a nagyközönségnek a nyertes darabot. Hirtelen elakadt a lélegzetem. – Most ugye csak szívat? – visítottam egy pillanattal később. Ezt nem mondhatja komolyan! De sajnos komolyan mondta. Ez már kicsit sem volt jópofa. Brian megint feszült lett, és a tévére meredt. – Jaj, ez nagyon jó ötlet! – csapta össze a kezét lelkesen a műsorvezető. – Én is szívesen megnézném azt a bemutatót! – Ki nem? – hajolt előre izgatottan Eiik. – Eltekintve attól, hogy káprázatosan nézne ki – hegek ide vagy oda nagyon menő lenne. Mintha azt üzenné vele a világnak: „Csesszétek meg, lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de gyönyörű vagyok úgy, ahogy vagyok!" – Ez egyszerűen szuper lenne! – bólogatott a műsorvezető. – Igen, tényleg nagyon szuper – horkantam fel. – Csak az a kár, hogy ő nem látja, mennyire gyönyörű – folytatta Erik. – Pedig minden másban magabiztos. – A kamera felé fordult. – Kedves mindenki, ha egyetértetek velem abban, hogy Ella gyönyörű, és szeretnétek, hogy modellt álljon a nyertes fehérneműben, és büszkén viselje a hegeit, menjetek fel az oldalamra, és nyilvánítsátok ki a véleményeteket. Szavazzatok a kedvenc fehérneműtökre, és írjatok bátorító kommentet Ellának! Segítsünk egy kicsit Briannek, és adjunk egy kis önbizalomlöketet a barátnőjének! Nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik. Gyűlöltem Erik Clarke-ot, amiért ezt teszi velem. – Hogy merészeli?! – sikoltottam dühösen. – A félelmeimen szórakozik, és ezután mindenki úgy fogja kezelni az állapotomat, mintha valami jó vicc lenne! Ez nem vicc! Ez az életem! Felálltam, és kikapcsoltam a tévét, mert egy perccel sem akartam tovább hallgatni ezt a szemetet. Dühömben fel-alá kezdtem járkálni. – Ella, ne törődj vele! – nyugtatott Brian. – Ő csak egy szemet, seggfej firkász.

– Mégis hogy ne törődjek vele?! – kiabáltam. – Lehet, hogy Erik szemétláda, de odafigyelnek rá. Szerinted az emberek elengedik mindezt a fülük mellett? Az kizárt. Újra és újra elő fog kerülni a téma. Életem végéig mindenki azt akarja majd, hogy mutassam meg a sebhelyeket. El sem hiszem, hogy ezt csinálta! Mindenki elhallgatott. Én majd felrobbantam, és látták rajtam, nem sok kell ahhoz, hogy elveszítsem a fejem. Brian szemlátomást tudta, hogy most nem vágyom megnyugtató szavakra. Csendben felállt, a karjába vont, és hagyta, hogy az ölelése beszéljen helyette. – Szard le, Ella! – mondta Juliette. – Kitaláljuk, hogyan álljunk bosszút rajta. Rengeteg követőd van, biztos megoldjuk, hogy Erik megfizessen. Mondjuk, alázd meg nyilvánosan, ahogy ő is tette veled. – Juliette – sóhajtott fáradtan apa. – Nem lesz semmiféle megtorlás. Az emberek elszórakoznak a szavazással, aztán el is felejtik az egészet. Maguktól le fognak csillapodni a kedélyek, de ha megpróbáltok visszavágni, azzal csak rontotok a helyzeten. – Az Erikhez hasonló emberek pont ezt akarják – meredt Brian az elsötétült képernyőre. – Ha Ella vagy én kommentálnánk az eseményeket, Clarke még nagyobb figyelmet kapna. Apátoknak igaza van, a legjobb, amit tehetünk, hogy nem veszünk róla tudomást. Juliette és én dühösen fújtattunk, de más-más okból. A bosszúszomjas mostohatestvérem azért volt mérges, mert nem okozhatott szenvedést annak a seggfejnek, én viszont egyszerűen nem hittem el, hogy maguktól lecsillapodnak a kedélyek, ahogy azt apa és Brian gondolta. Bár mivel érintett voltam a dologban, reméltem, hogy én ítélem meg rosszul a helyzetet, és nem ők. Majd az idő eldönti, de az események irányítása teljesen kicsúszott a kezünk közül. Ahogy elfogadtam a vereséget, elpárolgott a haragom, és hirtelen nagyon kimerültnek éreztem magam. – Tudjátok mit? Hosszú volt a nap, és későre jár. Megyek, lefekszem. Brian a szemembe nézett, és próbálta kiolvasni belőle, milyen a lelkiállapotom, hogy eldönthesse, mit tegyen. Nagy volt a kísértés, hogy megkérjem, hadd aludjak nála, hogy addig se a kavargó gondolataimmal foglalkozzak egyedül a szobámban, de tudtam, ha vele lennék, biztosan

erről szeretne beszélni. Tutira megint felhozná a költözést is, és át akarná rágni azokat a dolgokat, amiket a videóban mondtam. Már így is rávett, hogy megígérjem, beszélni fogunk róluk, de még nem álltam rá készen. Most főleg nem. Kikísértem, és habár nem kértem meg, hogy hadd menjek vele, felajánlottam neki, hogy aludjon itt. – Maradhatsz, ha szeretnél. Holnap úgyis visszajössz. – Pontosan hol maradhatok? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. – A vendégszobában – rándult meg az ajkam. – Vagy a kanapén. Apám teljesen kiakadna, ha az én szobámban aludnál. Elgondolkozott rajta, de végül megrázta a fejét. – Inkább nem. Per pillanat egy kicsit kevésbé utál, szóval jobb, ha nem feszegetem a határokat. Ha itt maradnék, reggelre biztosan valahogy a szobádba tévednék. Szóra nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de aztán meggondolta magát. Talán meg akart kérni, hogy inkább menjek én vele, és maradjak nála, amitõl egyszerre rettegtem, ugyanakkor nagyon szerettem volna hallani. Végül csak rám mosolygott, és ismét megrázta a fejét. – Jó lesz így. Majd valamikor holnap délelőtt visszajövök. – Biztos? Bólintott. – Az ajándékbontással nem kell megvárnotok, de hagyjatok nekem is a sopaipillából. – Nem ígérek semmit – mosolyodtam el őszintén. -Ha végigalszod a délelőttöt, én magam fogom megenni az összesét. Brian felkuncogott, aztán gyengéd csókot lehelt az ajkamra. – Megleszel? Sóhajtottam. – Igen. Azt hiszem. Ez még nem a világvége. – Ez a beszéd! – A büszke mosolyban szomorúság bujkált. – Szeretlek, Ella. Úgy sajnálom, hogy ilyeneken kell keresztülmenned miattam. – Érted megéri – biztosítottam, miközben felé hajoltam még egy csókra.

10.

Karácsony reggelén arra riadtam, hogy kivágódik a szobám ajtaja, és a legmorcosabb Coleman izgatottan csiripel: – Ébredj! – sikkantotta Ana. Morogva a másik oldalamra fordultam, nem voltam hajlandó az órára nézni, ugyanis odakint még sötét volt, tehát bármennyi is az idő, nem akartam tudni. – Mi az? – nyöszörögtem. – Most meg mi a baj? – Nincs semmi baj. Karácsony van! Kelj fel, hétalvó, és gyere a nappaliba! – Most komolyan? – Mi baja van ezeknek a lányoknak? – Nem vagyunk már ötévesek. Nem térhetnénk vissza erre egy-két óra múlva? Ana lerántotta rólam a takarót, és a földre dobta. – Felkelni! Már kiment, mire kidörzsöltem a szememből az álmot. Legszívesebben ágyban maradtam volna, de a boszorka megfosztott a takarómtól, ami elfogadhatatlan. – Gyere, Ella! – zengett a hangja a házban. – Megyek már, te karácsonyőrült! – kiabáltam vissza, miközben feltápászkodtam az ágyból. – Még sötét van –motyogtam csak úgy magamnak, miközben felvettem a köntösöm, és belebújtam a papucsomba. Nagyon messze volt ez attól, ahogy annak idején karácsonyoztunk. Még azelőtt, hogy nagypapa és abuela meghalt, anyuval átmentünk hozzájuk szenteste, sokáig fent maradtunk, nevettünk, és hangos zenével, tánccal, játékokkal és finom ételekkel ünnepeltünk. Egészen addig buliztunk, amíg rá nem borultunk a kanapéra, karácsony napján pedig mindig sokáig aludtunk. Amikor felkeltünk, karácsonyi zenét hallgattunk, és énekeltünk, miközben akkora reggelit csináltunk, ami egy hadseregnek is elég lett volna. Miután mindkét nagyszülőm meghalt, mindössze annyi változott, hogy

anyuval a saját ágyunkban dőltünk ki, amikor annyira kimerültünk, hogy már a szemünket sem tudtuk nyitva tartani. Örültem, hogy nem csak én vagyok zombiüzemmódban. Ana volt az egyetlen, akit majd szétvetett az izgatottság. Mindenki más félholtnak látszott, de jókedvűnek, így hát én is velük mosolyogtam, és azzal nyugtattam magam, hogy nemsokára visszafekhetek aludni. – Figyelmeztethettetek volna, hogy nálatok lakik Buddy, a karácsonyi manó – mondtam ásítva, ahogy beléptem a nappaliba. – Nem is emlékszem, mikor voltam fent utoljára tizenegy előtt karácsonykor. Apa megértően kuncogott. Lehet, hogy már több mint tíz év eltelt, de attól még számos Rodriguez-féle karácsonyt megélt. Megeresztett felém egy halvány, mindentudó mosolyt, és megölelt, mielőtt elfoglaltam a helyem a kanapén. – Boldog karácsonyt, kicsim. Volt valami mélység ebben a köszöntésben, amiből tudtam, hogy idén apát is döntötték az érzelmek. – Köszönöm, neked is. – Oké, most, hogy végre Ella is itt van… – Ana olyan jókedvű volt, hogy szélesen rám mosolygott. Igazából. Nem a szokásos ördögi vigyorával, hanem őszintén, izgatottan. – Apa, mielőtt mind nekiesünk a csomagoknak, bontsd ki az én ajándékomat! A mostohatestvérem odaszaladt a karácsonyfához, és kutakodni kezdett az ajándékhalomban. Sohasem láttam még ennyi ajándékot egy helyen. Szerintem a Coleman család egyedül fellendítette a gazdaságot fekete péntek és karácsony között. Nem mintha önzőnek gondoltam volna őket, elvégre azért volt ilyen sok ajándék, mert szerettek adni, és nagylelkűen vásároltak. Csak arról van szó, hogy én nagyon más körülmények között nevelkedtem, és nem nagyon tudtam mit kezdeni a bőséggel, amit ez a család kifejezetten szeretett. Ana megtalálta, amit keresett, és izgatott sikkantással odaadta apának a könyvméretű csomagot, aztán türelmetlenül várta, hogy kinyissa. Juliette szúrósan meredt a testvérére és rám. – Akkor is gáz, amit csináltatok! – horkant fel. – Jules! – szólt rá Jennifer nevetve.

Juliette lebiggyesztette az ajkát, és apára nézett. – Én csak egy üveg kölnit vettem neked. Ana nyer. Még Ella aktatáskája is jobb, pedig ő nem is tudta, hogy versenyzünk. Apa és Jennifer nevetésben tört ki. Teljesen egyértelmű volt, hogy ez a rivalizálás régi családi hagyomány. Apának nem kellett kétszer mondani, feltépte a csomagolópapírt. Azonnal felderült az arca, aztán hirtelen zavartan összehúzta a szemöldökét. – Nem is tudtam, hogy már megjelent az új Janice Bishop-regény. Ana kidüllesztette a mellét, és olyan szélesen mosolyodon el, hogy még Briannel is versenyre kelhetett volna. – Mert nem is jelent még meg. Apa egy kicsit alaposabban megnézte a kötetet, és amikor elolvasta az elejére nyomtatott, apró betűket, miszerint ez egy bemutatópéldány, felszaladt a szemöldöke. – Ez az, ami majd csak pár hónap múlva jelenik meg? –kérdezte döbbenten. – Mégis hogy sikerült…? Amikor felnézett, Ana ismét szélesen elmosolyodott. – Ella segített megszerezni. Juliette felnyögött, én pedig égnek emeltem a tekintetem, mire apa meglepetten felém fordult. – Segítettél Anának megszerezni ezt nekem? – Úgy is mondhatjuk. A mostohatesóm rám kacsintott, mintha cinkostársak lennénk. Nagyon furcsa érzés volt. – De örülsz neki, ugye, apu? – kérdezte Ana. Apa felnevetett, és ölelésre tárta a karját. – Hát persze hogy örülök! Ez egyszerűen fantasztikus! És most, hogy egész héten szabadságon vagyok, nyugodtan le tudok ülni olvasni, anélkül hogy öt perc után elaludnék. Köszönöm, édesem – ölelte meg ismét a lányát, aztán felém fordult. Az arca elfelhősödött az érzelmektől. – Köszönöm, Ella. – Nem az enyém az érdem. Ana ötlete volt – mondtam, mire Juliette ismét felhorkant, Ana pedig önelégülten elvigyorodott. – Én azt sem tudtam, hogy szeretsz olvasni. Sosem említetted.

Apa megvonta a vállát, és alig láthatóan elvörösödött. – Nem vagyok akkora könyvrajongó, mint te, de ha van egy kis szabadidőm, szívesen olvasok. Janice Bishop kiváló szerző – tartotta fel a könyvet, hogy láthassam a borítót. – Izgalmas rejtélyeket sző, és páratlan pontossággal dolgozza ki a részleteket. Tehetnél vele egy próbát. Tudom, hogy általában nem ilyen jellegű könyveket olvasol, de tényleg nagyon jók. Van egy pár itthon is valahol. A motowni gyilkosságból most készítenek filmet. Ha jól emlékszem, márciusban mutatják be. Bólintottam. – Azt hiszem, láttam az előzetesét. Utánanézek, és ha szeretnéd, megpróbálok sajtójegyet szerezni rá, amivel korábban megnézhetjük. – Tényleg? – derült fel ismét az arca. – Elvinnéd az. öregedet egy ilyen különleges eseményre? Olyan elképesztő öröm csendült ki a hangjából, hogy lelkiismeretfurdalásom támadt, amiért eddig nem ajánlottam fel, hogy meghívom a vetítésre. Nem gondoltam, hogy érdekli, de Anának és Juliette-nek igaza volt vele kapcsolatban: pont úgy lelkesedett, mint egy vérbeli rajongó. És Ana idén vitathatatlanul kiérdemelte az első helyet az ajándékozó versenyben. – Persze – vontam meg a vállam, hogy enyhítsek a picit kínos helyzeten. – Ha szeretnéd. – Örülnék neki – bólintott apa. – Oké, jól van, király – vágott közbe Juliette. – Az apa-lánya kapcsolatépítés szuper, meg minden, de most már mi is hadd bontsuk ki az ajándékainkat, különben visszafekszem aludni. Apa felnevetett, és a karácsonyfa felé biccentett, amely alatt óriási halom ajándék tornyosult, Juliette és Ana a fa alá vetette magát, és elkezdték kiosztogatni a csomagokat a címzetteknek. Annyi ajándék gyűlt körém, amennyire nem számítottam. A Coleman család tagjaitól többet is kaptam – úgy tűnik, Ana hazudott, amikor azt mondta, nem tervezte, hogy bármit is vesz nekem –, és a tágabb családtól is érkezett jó néhány csomag. A nagyszüleim és a nagybátyám családja egy vagonnyi ajándékot küldött nekünk, amikor megkértem apámékat, hogy mondják le az idei találkozót. Bűntudatom volt, amiért türelmet kértem a rokonaimtól, de nem

tudtam, mit hoz majd a hirtelen jött hírnév, és nem akartam semmi rossznak kitenni az unokatestvéreimet. A legfiatalabb, Mason még csak nyolcéves. Nem akartam, hogy lesifotósok legyenek a nyomában. Úgy tűnik, nem nehezteltek, amiért lemondtam a családi karácsonyozást, ugyanis mindannyiuktól kaptam valamit. Talán több ajándékot, mint egész életemben összesen. Nekem a karácsony mindig is a kisded Jézusról és az ételről szólt. És általában két ajándékot kaptam: egyet anyutól, egyet pedig nagypapától és abuelától. Miután ők meghaltak, minden évben két ajándék került a fa alá: egy anyunak tőlem, egy másik pedig anyutól nekem. Az egész nagyon családias és meghitt volt. Colemanék karácsonya épp az ellenkezőjéről szólt. Senki sem gyújtott gyertyát, mondott el egy imát, olvasott karácsonyi történetet a Bibliából, ment el misére, vagy állított fel betlehemi jászolt. Vajon Ana és Juliette tudja, hogy karácsonykor Jézus születését ünnepeljük? Nem vettem volna rossz néven, ha nem – tudtam, hogy nem vallásosak –, de ettől teljesen más érzete lett az ünnepnek. Képtelen voltam nekiesni az ajándékoknak, ahogy a többiek tették, ezért inkább csak hátradőltem, néztem őket, és átadtam magam a pillanatnak. Nem volt rossz, tényleg nem. Csak meg kellett békélnem a különbségekkel, és el kellett fogadnom a korábbi életem elvesztését. Mindenki nevetgélt, mosolygott, és az ajándékokat köszöngette. Megölelték és megpuszilták, de közben ugratták és cukkolták egymást. Megindító látvány volt, mégsem éreztem a magaménak. Egyetlen eddigi karácsonyomra sem hasonlított. Ezek az emberek egy család voltak, de valahogy mégsem éreztem azt, hogy az én családom lennének. Az eszem persze tudta, hogy azok, és egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy közéjük tartozom, de ebben a pillanatban kívülállónak éreztem magam. És nagyon hiányzott anyu. Hiányzott abuela és nagypapa. Hiányzott a családom és a régi életem. - Ella… még hozzá sem nyúltál az ajándékaidhoz – mondta Jennifer, mire a többiek mind abbahagyták, amit csináltak. Négy szempár fordult felém és a kibontatlan ajándékkupacom felé.

A gombóctól a torkomban egy hang sem jött ki a torkomon, ezért csak megráztam a fejem. – Édesem, minden rendben? – kérdezte apa aggódva. A szemem megtelt könnyel, Jennifer pedig azonnal felugrott, hogy zsepit hozzon. Megvárták, hogy összeszedjem magam. – Ne haragudjatok – suttogtam. Képtelen voltam a szemükbe nézni. – Jól vagyok. – Édesem, nem úgy tűnik – mondta apa. – Sápadt vagy. – Jól vagyok, semmiség. – Ez nem semmiség, Ella – makacskodott Jennifer. – Kérlek, mondd el, mi a baj. Várakozón nézett, ahogy apám is. Juliette arcán aggodalom tükröződött, Ana pedig a kibontatlan ajándékaimra nézett, aztán meg rám, mintha nem lennék normális. – Ne haragudjatok, nincs semmi baj. Tavaly ilyenkor még nem teljesen voltam eszméletemnél, így ez az első karácsonyom… – „Anyu nélkül." Képtelen voltam hangosan kimondani. – Bocsánat, nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Teljesen megöltem a vidámságot, de Juliette azonnal a segítségemre sietett: – Hát már nem sokáig lesz annyira más. Nehogy azt hidd, hogy elfeledkeztem a sopaipilláról, amit ígértél. Meglepetten, már-már hisztérikusan felnevettem, aztán Juliette nyakába borultam. Örökké hálás leszek a mostohatestvérem személyében megismert rokonléleknek. Ő mindig megértett, és pontosan tudta, mit tegyen vagy mondjon, hogy jobb kedvre derítsen, vagy enyhítsen a feszültségen, amelyet időről időre a családban okoztam. Suttogva megköszöntem neki, mire szorosan visszaölelt. Átadtam magam az ölelésnek, és kifújtam a levegőt. Át fogom vészelni. Lehet, hogy anyu már nincs velem, de Juliette igen. És Brian is. Azaz ő majd csak néhány óra múlva, amikor végre felébred. Miután kibontakoztunk az ölelésből, sokkal jobban voltam. Mély lélegzetet vettem, hogy összeszedjem magam. – A sopaipilla tényleg jól hangzik. Megyek is, nekiállok.

– Nem szeretnéd előbb kibontani az ajándékaidat? – kérdezte Juliette. – Van egy, amit alig várom, hogy megnézz. Az izgatottsága ragadósnak bizonyult, mert végre elmosolyodtam. – Bármi is az, lefogadom, hogy nem übereli a szülinapomra kapott FantasyCon-jegyeket. – Igen, az elég menő volt. – De ez is az – dobott oda nekem Ana egy csomagot. – Bontsd ki! A doboz mérete, formája és súlya alapján kitaláltam, mi van benne. A sejtésemet a mostohatestvérem izgatott vigyora is megerősítette. – Arra semmi szükség, Ana. Már az egész világ tudja, mi van benne. – Ahogy gondolod – vette ki a szemét forgatva a kezemből. – Ez amúgy sem a te ajándékod igazán. Inkább Brian nevét kellett volna ráírnom. – Anastasia! – dörrent rá apa. Juliette felnevetett, és egy hasonló méretű dobozt dobott a testvérének. – Én tényleg Brian nevét írtam rá. – Sírba fogtok vinni – morogta apám. – Ne bátorítsátok azt a fiút. – Nyugi már, apa – mondta Juliette. – Csak piszkálódunk. És amúgy sincs okod aggodalomra, Brian rendes srác. Plusz Ella annyira az ujja köré csavarta, hogy ha azt kérné, még az „A mint aszkéta”-kihívást is vállalná érte. – Amit Ella valószínűleg meg is tenne – tette hozzá Ana. Kinyújtottam a nyelvem Anastasiára, és majd elájultam a meglepetéstől, amikor ő is kinyújtotta rám a sajátját. Apát ugyanannyira meglepte a játékos élcelődés, mint engem. Szerintem egyedül emiatt ejtette a témát anélkül, hogy az önbecsülésről papolt volna, ahogy azt az Erik Clarke-videó megnézése után vagy egy tucatszor tette. Egyszerűen csak elhúzta a száját, és az ajándékdobozokat méregette. – Az önmegtartóztató élet nem is olyan rossz ötlet, szerintem mindnyájótoknak vállalnotok kéne. És Ellamara, ha egy mód van rá, ne előttem nyisd ki ezeket – borzongott meg. Elvörösödtem, viszont Ana, Juliette, sőt még Jennifer is hangos nevetésben tört ki. Apa kínzása volt az egyik kedvenc időtöltésük. Létszámfölényben voltak.

– Szerintetek Briannek melyik fog jobban tetszeni? – kérdezte hirtelen Juliette, és bizakodó kifejezés ült ki az arcára. – A szavazók szerint a kék a nyerő. Mérget vennék rá, hogy Ella pasijának én választottam jobb ajándékot. – Ez nem érvényes! Briannél nem versenyeztünk – tiltakozott azonnal Ana. – Most mar versenyzünk, és nyerni fogok – mosolygott még szélesebben Juliette. – Ez nem fair, a rózsaszínt nem is én választottam, hanem Erik. Én a kéket választottam. – De nem te vetted meg, hanem én. Te a rózsaszínt adod neki. Ana felhorkant. – Meg is kérdezem, mit gondol – mondta Juliette, és közben elővette a mobilját, és írt Briannek egy üzenetet, hogy melyik fehérnemű jön be neki jobban. Miután rányomott a „küldés" gombra, elégedetten a testvérére mosolygott. – Te is tudod, hogy a kéket fogja választani, és akkor már tuti, hogy én nyertem. És anya esetében is én nyertem, vagyis idén alapvetően én voltam a jobb. – Ez nem igaz! Anya azt mondta, ugyanannyira tetszenek neki az ajándékaink, Ella pedig még ki sem nyitotta az övéit. Tanulj meg veszíteni. Apa és Jennifer nevetett a szóváltáson, én pedig megint úgy éreztem, hogy ez a fajta ugratás karácsonyi hagyomány náluk. Hihetetlen, mennyire belelovalták magukat, ki ad jobb ajándékot. Szórakoztató volt nézni őket, ezért én is apával és Jenniferrel nevettem, amíg az eszembe nem villant, amit Juliette mondott. – Hé, álljon meg a menet! Hogy érted, hogy „a szavazók szerint a kék a nyerő"? Ti tényleg megnéztétek azt a hülye szavazást Erik oldalán? Az ikrek abbahagyták a civódást, és kelletlenül megvonták a vállukat. – Kíváncsiak voltunk – védekezett Ana. Juliette arca megrándult. – Én a kékre szavaztam – bökte ki hirtelen. – Ne haragudj, nem tudtam megállni! Tátva maradt a szám.

– Árulók! – mondtam, bár nem hangzott sértésnek, mert képtelen voltam nem nevetni közben. – Jaj, ne már! Te is megnézted volna idővel – vágott vissza Ana. – És eldobod a hajad, ha meglátod, mennyi visszajelzés érkezett. Rengeteg! A videót már több mint 34 millióan látták, és az emberek megőrülnek érte. Muszáj megcsinálnod. – Mit? – Szent üggyé vagy valami hasonlóvá vált – magyarázta Juliette. – A netezők teljesen odavannak az ötletért, hogy foglalj állást ebben a kérdésben, és mutasd meg, hogy nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy gyönyörű légy. Megint eltátottam a számat, de most nem a vicc kedvéért. – Komolyan? Jennifer büszkén rám mosolygott, pedig nem is volt semmi közöm a dologhoz. – Ella, alig egymaroknyi ember létezik, aki tökéletesen megfelel a média által kreált szépségideáinak. Több mint hétmilliárd ember él a földön, vagyis a többség nem tökéletes. Rengetegen örülnének, ha valaki kiállna értük. – Ja, én is köztük vagyok – horkantam fel. Jennifer még mindig mosolygott, mintha megértené, de a szeméből eltűnt a fény. A hirtelen beállt csöndben megcsörrent Juliette mobilja. Amikor elolvasta az üzenetet, kidülledt a szeme, és a szájához kapta a kezét, hogy elfojtsa a nevetést. Ana kikapta a kezéből a telefont, elolvasta az SMS-t, és elvigyorodott. Magamban felmordultam, és elkezdtem végigpörgetni a fejemben a lehetséges válaszokat, amelyeket Brian írhatott Juliette kérdésére. A lehetőségek száma végtelen volt. De mielőtt megkérdezhettem volna, mit írt, Jennifer egy pillanat alatt megkaparintotta Anától a mobilt, és elkerekedett a szeme, akárcsak a lányának. - Hát… – az arcára tette a kezét, mintha leplezni próbálná, hogy elpirult – azt hiszem, mondhatjuk, hogy Brian esetében idén döntetlen az eredmény. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, úgyhogy elvettem a telót. Juliette azt írta: „Gyors kérdés, őszintén válaszolj! Élet-halál kérdése a dolog. Kék

vagy rózsaszín?" Brian válasza pedig az volt, hogy: „Csekély annak az esélye, hogy egy ilyen fontos kérdést csupán színek alapján megválaszolhatnék. Emellett egy ilyen döntést nem szabad elhamarkodottan meghozni. Látnom kéne őket rendeltetésszerű használat közben, és idő kellene ahhoz, hogy alaposan, közelről szemügyre vegyem és tapintás útján is megismerjem mindkettőt, hogy pontos véleményt fogalmazhassak meg. Győzd meg Ellát, hogy vegye fel mindkettőt a kedvemért, és megírom őszinte válaszomat erre az élet-halál kérdésre." A tenyerembe temettem az arcomat, ami apát is arra sarkallta, hogy elolvassa az üzenetet. Már nála volt a mobil, mielőtt észrevehettem volna, hogy lecsapott rá. A torkából feltörő morgást hallva kezdtem azt gondolni, hogy a következő teliholdkor vérfarkassá változik. – Nyugalom, Richard – nyugtatta Jennifer, és kivette a kezéből a készüléket, nehogy összetörje, majd visszaadta Juliette-nek. – Nem volt olyan vészes. És különben is, mit vársz egy huszonéves fiatalembertől? – Mondjuk, egy kis tiszteletet a lányom felé! – csattant fel apa. – Ella túl jó egy ilyen arrogáns perverznek. Ettől a beszólástól kezdett elborulni az agyam, de legnagyobb meglepetésemre Jennifer még nálam is gyorsabban védelmébe vette Briant. – Ugyan, kérlek! Lehet, hogy egy kicsit arrogáns – ami az életmódját tekintve egyáltalán nem meglepő –, de te is tudod, hogy ugyanúgy tiszteli Ellát, ahogy te tisztelsz engem. Apa felhorkant: – Én soha nem mondanék olyat, hogy… – Szeretnéd, hogy megnyissam az üzeneteimet, és felolvassam a pár héttel ezelőtti levelezésünket, amikor sokáig kellett dolgoznod, és emiatt lemondtuk az éttermi vacsorát? – vágott a szavába a mostohaanyám. – Jennifer! – kapkodott apa elvörösödve levegő után. Legnagyobb rémületemre zavarában vörösödött el, nem dühében. Pfuj! Ana és Juliette egyetértett velem, és undorodva vinnyogni és visongani kezdtek. – Azt hiszem, itt az ideje sopaipillát készíteni – motyogtam, és olyan gyorsan felkeltem a kanapéról, amilyen gyorsan csak tudtam.

– Jó ötlet – értett egyet Juliette, és már azelőtt kimenekült a helyiségből, hogy a lépcsőhöz értem volna. – Segítek – szegődött Ana is a nyomunkba. – Gusztustalan! – borzongott meg, ahogy kisietett a szobából. Én sajnos nem tudtam ilyen gyorsan mozogni, úgyhogy kénytelen voltam végighallgatni a veszekedést. – Brian egy átlagos huszonkét éves srác, aki egészséges szexuális vágyat érez a nő iránt, akit szeret. Nincs ezzel semmi baj. Te is voltál egyszer huszonkét éves, tudod, hogy mennek akkor a dolgok. – Igen, tudom – üvöltötte apa. – Ugyanolyan arrogáns voltam, mint ő. Azt hittem, tévedhetetlen vagyok. És nézd, mi történt! Nem gondolkodtam, és elkövettem életem legnagyobb hibáját az „egészséges szexuális vágyam” miatt, amit már húsz éve bánok! Ez fájt. Most már nem lepődtem meg, ha apám véletlenül néha eszembe juttatta, hogy hibaként tekint rám, amit megbánt, de attól még ugyanúgy fájt. Folytattam lassú utamat a lépcsőn, és próbáltam elengedni a fülem mellett a megjegyzését, mert nem érte volna meg szembesíteni vele. A vita hevében mondta, és észre sem vette, mennyire megbántott. Ha felhívnám rá a figyelmét, csak lelkifurdalást okoznék neki, de attól még ugyanúgy kikibukna belőle később is, tekintve, hogy tényleg bánta a létezésemet. – Richard, elegem van ebből a veszekedésből, és biztos vagyok benne, hogy Ella még inkább torkig van vele! Teljesen ésszerűtlenül viselkedsz, ha Brian Oliverről van szó. Ne őt büntesd azért, mert megbántad a hibáidat. Még ha Brian és Ella a nyomdokaidba is lép – ami elég valószínűtlen, figyelembe véve, milyen megfontolt, felelősségteljes és szerény lányod van –, nem ugyanaz lenne a helyzet. Ezek a gyerekek nem Richard és Lucinda. Úgy szeretik egymást, ahogy én még két fiatalt nem láttam egymást szeretni. – Te tényleg elhiszed, hogy szereti Ellát? – nevetett apa hitetlenkedve. – Egy olyan srác, mint ő? Szerinted ezzel a külsővel, a pénzével és hírnevével, ráadásul huszonkét évesen tényleg meg fog állapodni, és örökké hűséges marad a lányomhoz? Nem olyan típus. Ella is azt mondta, hogy már most olyan sok nővel volt dolga, hogy megszámolni is lehetetlen. Végre beértem a konyhába, ahol Ana és Juliette a bárszékeken ülve várt. Az arcomra kiülő fintort látva ők is elhúzták a szájukat. Apa hangja

még mindig betöltötte a házat: – Ella az új kedvenc játéka – folytatta. – Ő egy csodálatos lány, akitől különlegesnek érzi magát. Lehet, hogy jelenleg azt gondolja, szerelmes belé, de nem fog sokáig tartani. Ella csak szívfájdalomra és maradandó következményekre számíthat ettől a kapcsolattól. Tudom, milyen érzés ezzel együtt élni, Jennifer, és nem szeretnék ilyen életet a lányomnak. Oké, ezzel most nagyon felhúzott. Dühösen feltéptem a hűtőajtót, amitől a benne lévő üvegek egymásnak koccantak, és csörömpölni kezdtek. – Ez ironikus – csattantam fel. – Tekintve, hogy a vele való kapcsolatom már bőven elég szívfájdalmat és maradandó következményeket okozott. Miközben dühösen a konyhapultra pakoltam a sopaipilla összetevőit, Ana felsóhajtott: – Mondok neked valamit, Ella. Nem hibáztatlak. Ha egy olyan srác, mint Brian Olivér egyszer a jövőben azt „gondolja" majd, hogy szerelmes belém, megkockáztatnám azokat a maradandó következményeket. Sőt: könyörögnék énük! Juliette és én is felnevettünk, de valójában megdöbbentett, amit Ana mondott. Ki gondolta volna, hogy egyszer ő lesz az, aki feloldja a feszültséget?

11.

Brian nem sokkal apa és Jennifer veszekedése után érkezett. Szerintem éppen csak annyi időt töltött otthon, miután megkapta luliette üzenetét – ami valószínűleg felébresztette hogy lezuhanyozzon, és szalonképessé tegye magát. Akkor nyomta meg a kapucsengőt, amikor félretettem a sopaipilla tésztáját kelni egy órára, és visszabújtam az ágyba apa új könyvével. Az ikrek jól sejtették, apa teljesen odavolt érte. Messze ez volt a kedvenc karácsonyi ajándéka. Még mindig a reakcióján merengtem: olyan izgatott lett tőle, mint én a kedvenc könyveimtől. Egy olyan oldalát láttam meg apámnak, amit eddig nem ismertem, és olyan módon vitt hozzá közelebb, amelyről nem gondoltam, hogy lehetséges. Az, hogy pont a rajongásom tárgya a közös pont vele, olyan volt, mint Isten ajándéka a törékeny kapcsolatunk megsegítésére. Amikor megszólalt az ajtócsengő, már csak pár oldal volt hátra a fejezetből, ezért nem akartam felkelni. Valószínűleg Ana nyitott ajtót, mert apa és Jennifer eltűnt a szobájukban a vita után – vagy azért, hogy tovább veszekedjenek, vagy azért, hogy kibéküljenek; ezt nem akartam tudni –, Juliette pedig visszafeküdt aludni, miután megtudta, milyen sokáig tart elkészíteni a sopaipillát. Brian akkor lépett be a szobámba, amikor a fejezet utolsó oldalára lapoztam. Azonnal lefeküdt mellém az ágyra, és hozzám bújt, mintha kacérkodna a gondolattal, hogy visszaalszik. Kivette a kezembõl a könyvet, megfordította, és elolvasta a fülszöveget. – Sorozatgyilkos? Ez új. – Mint kiderült, Janice Bishop apám kedvenc szerzője –bólintottam – Janice Bishop… Ismerős a név. Visszavettem a könyvet, és átnyúltam Brian fölött, hogy az éjjeliszekrényre tegyem. Amikor megpróbáltam visszafeküdni, a karjába zárt, és a mellkasára vont, ahol boldogan elhelyezkedtem.

– Híres bűnügyi thrillerek szerzője – magyaráztam. – Több könyvét is megfilmesítették már. Apa azt mondta, épp most forgatnak egyet, A motowni gyilkosságot. – Igen, igen, tényleg – csillant felismerés Brian szemében. – A haverom, Rhett játszik benne. Azt mondta, jó sztori. – A haverod, Rhett? – bukkant fel Ana az ajtóban. – Rhett mint… Rhett Kessler? – Ásított, közben a kezével eltakarta a száját, és lehuppant az íróasztalomnál álló székbe. – Jó pasi. Ha már nem tudsz összehozni Logan Lermannel, Rhett Kessler is tökéletesen megfelel. Brian felnevetett, de én még mindig nem tértem magamhoz a döbbenetből, hogy Ana önszántából velünk lóg, Juliette nélkül. Mi folyik itt? Félreértés ne essék, nem panaszkodni akarok. Tisztára olyan volt, mintha Ana végre megszabadult volna minden, irántam táplált rossz érzésétől, amely azóta kínozta, hogy megtudta, létezem. Persze az is lehet, hogy csak borzasztóan unatkozott, mivel az ünnepek alatt nem tudott mást csinálni, mint otthon gubbasztani a családjával, azaz vagy velünk lóg, vagy James Bond-maratont tart, vagy a Karácsonyi történetet nézi. – Mondtam már, hogy nem ismerem Logant – rázta a fejét Brian. – Rhett-tel össze tudnálak hozni, de az apád valószínűleg kinyírna érte, főleg, mert Rhett huszonöt, te meg tizenhét vagy. Ana összevonta a szemöldökét, és lassan ide-oda forgott a székkel. – Ahh, mi hasznom belőled?! Brian megint felnevetett. – Mondok neked valamit. Ha a szüleid rábólintanak, te és Jules eljöhettek Ellával meg velem az ügynökségem szilveszteri bulijába. Mindig sokan vannak, és rengeteg első osztályú színész lesz ott. Így annyi szexi pasival szemezel, amennyivel csak akarsz, én meg rajtad tarthatom a szemem, és így apád sem öl meg. Ana hirtelen megállította a széket, és résnyire húzott szemmel Brianre nézett. – Komolyan mondod? – Persze. Miért ne? Biztos Ella is örülne a társaságnak.

Azt nem tudtam, Ana társaságának mennyire örülnék, de ha továbbra is képes úgy viselkedni, mint az utóbbi két napban, el bírnám őt viselni, annak pedig kifejezetten örülnék, ha Juliette ott lenne. – De komolyan mondtam, hogy a szüleidnek áldásukat kell rá adniuk, és tekintve, hogy apád mennyire utál engem, az életmódomat és alapvetően mindent, amit képviselek, nem lesz könnyű dolgod. Ana az alsó ajkát harapdálta, miközben átgondolta a hallottakat. – Anyával kezdem, ő tutira megengedi, és utána együtt győzködhetjük apát. Biztosan segíteni fog. Látnod kellett volna, hogy összekapott vele miattad ma reggel. Brian meglepetten összerezzent, és hozzám fordult magyarázatért. – Csak a szokásos – sóhajtottam. – Apa előítéletes, makacs és igazságtalan volt. Azt hiszi, én vagyok az új kedvenc játékod, és amint kevésbé leszek érdekes számodra, visszamész a régi nőidhez, nekem pedig nem marad más, csak „szívfájdalom és maradandó következmények". – Ella, ez nem számít – sóhajtott Brian. – Még ha ő nem is érti, mi tudjuk, hogy nem így van. – Tudom – bújtam hozzá még szorosabban, bár nem mintha sokkal közelebb tudtam volna kerülni annál, mint amennyire voltam. Imádtam kényelmesen elhelyezkedni a mellkasán – tökéletesen hozzá lehetett simulni. – Most nem is sírtam el magam, amikor hibának nevezett, amelyet az utóbbi húsz évben folyamatosan bán. Még arra sem vettem a fáradságot, hogy vitatkozni kezdjek vele, vagy elmondjam, mennyire megbántott. Nem lett volna értelme. Szerintem Jennifer ezért is esett neki olyan keményen. – Szerintem anyának elege van már a folyamatos nyafogásából – nevetett Ana. – Ahogy nekünk is. Apa egyszerűen fafejű, soha nem képes elismerni, ha nincs igaza, és veled kapcsolatban nincs igaza. – Elakadt a szavunk a döbbenettől, hogy Ana Brian pártját fogja. – Nem tudom, mi baja. Számunkra teljesen egyértelmű, hogy Ella egy életre behálózott – mosolygott. Egy pillanatnyi döbbent csend után Brian felnevetett: – Ez nagyon igaz – ismerte el a fejét ingatva. – Teljesen lerombolta a rosszfiús nőfaló hírnevemet, aminek a felépítésén olyan keményen

dolgoztam. – Szorosan megölelt, és megpuszilta a homlokomat. – Kösz szépen, Ella. Megszólalt a kapucsengő, ami megakasztotta a beszélgetést, mielőtt visszaszólhattam volna valami jó csípősét. Ana és én homlokráncolva egymásra néztünk. – Úgy volt, hogy Jason is átjön? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Vivian és a papái? – Nem. Legalábbis nem beszéltünk meg ilyesmit. – Család? – kérdezte Brian kíváncsian. Anával mindketten a fejünket ráztuk. – A nagyszüleink és a nagybátyánk családja is otthon maradt. Tavaszig nem látogatnak meg, más családtagunk pedig nem él Dél-Kaliforniában. – Mégis ki képes beállítani karácsony napján, hívatlanul? – méltatlankodott a mostohatestverem – Halló? – hallatszott apa mély hangja a néma házban, ahogy beleszólt a kaputelefonba. – Csomagot hoztam Ellamara Rodrigueznek. – Karácsonykor? – kérdezte Ana, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. Próbáltam felidézni, várok-e könyveket a kiadóktól, de azt biztos nem hoznák ki karácsony napján. Izgatott és ideges – inkább ideges – remegés futott végig rajtam, miközben Brian felkelt az ágyból, és segített felállni. Nem hozott magával semmit, viszont egész héten másról sem beszélt, mint hogy mennyire imádni fogom az ajándékomat. És nem szokott kicsiben gondolkodni. Ha olyasmit kapok tőle, amit kifejezetten karácsony napján kellett kiszállítani, akkor tényleg bármi lehetett. – Mi ez az egész? – Tőlem kérded? – Őszintén meglepettnek látszott. – Nem az én kezem van a dologban. Ha Scottéknál lennénk, akkor persze nem ezt mondanám – vigyorodott el. – De otthon hagytam a meglepetésedet, mert annyira feszült voltál az ajándékozás miatt Gondoltam, kivárom, amíg készen állsz rá.

Ez hihetetlenül kedves volt tőle. Ha nem enne meg éppen a kíváncsiság, megcsókolnám, amiért ennyire figyelmes és megértő, így ehelyett csak az ujjai közé fűztem az enyéimet, és a bejárathoz indultam. – Oké, de ha nem a te kezed van a dologban, akkor mégis kié? Mostanra Juliette és Jennifer is előbújt a szobájából, és mind apa után mentünk a ház elé, miután kinyitotta a kaput a futárnak, és hozzánk hasonlóan kíváncsian várta a meglepő küldeményt. A felhajtón megálló fekete autón egyedi festés hirdette a hét minden napján, éjjel-nappal működő csomagküldő szolgáltatást. Mire odaértem a járműhöz, a futár már kipakolt hat dobozt a csomagtartóból, és úgy tűnt, még legalább ennyi hátravan. A férfi tagbaszakadt volt, és negyvenhez közel járhatott. Amikor meglátott, felismerés suhant át az arcán, és kedvesen rám mosolygott. A kezében lévő dobozt letette a többi mellé, és kivette az anyósülésről a mappáját. – Miss Rodriguez, aláírná itt, kérem? – Igen, persze. – Elvettem a felém nyújtott tollat, és az átvételi elismervény aljára firkantottam a nevem. – Mi ez a sok minden? A férfi visszavette a mappát, letépte az elismervény másodpéldányát, visszaadta nekem, és közben halványan elvörösödött. Gyorsan Brianre pillantott, és megköszörülte a torkát. – Ezek… ömm… a fehérneműüzlettől jöttek. Ööö… attól, amelyik a videóban van. – Hogy mi?! – sápadtam el. Néztem, hogy a férfi kivesz még egy dobozt a csomagtartóból. Összesen több mint egy tucat volt. – Ki és miért küldte ezeket? A futár letette a dobozt, és bocsánatkérőn megvonta a vállát. – Engem csak azért fizettek, hogy vegyem fel az árut az üzletből, és hozzam ide. Nem ismerem a részleteket Apa mellém lépett, és úgy meredt a dobozokra, mintha azzal el tudná őket ijeszteni. – Ezeket az üzlet küldte Ellának? A férfi bólintott, és közben a csomagtartóba nyúlt az utolsó dobozért.

– Igen, nem kívülálló magánszemély. Legalábbis nem hiszem. A vállalat fizette a csomagküldést. És megkértek, hogy ezt is adjam át… – Kivett az anyósülésről egy karácsonyiképeslap-méretű, piros borítékot, és széles mosollyal az arcán átadta. – Nekem karácsonyi ajándéknak tűnik. Általában nem dolgozom az ünnepek alatt, de az üzletvezető tegnap este felhívott, és háromszoros díjat ígért, ha ma kihozom a küldeményt. Hosszan felsóhajtottam, és lángoló arcomat dörzsölgettem. A fehérneműüzlet karácsonyi ajándékot küldött nekem? Mintha az a kettő, amelyet Ana és Juliette vett, nem lenne elég. – Ez őrület! – Inkább király – vette fel Ana az egyik dobozt, és megrázta. – Tudod te, mennyibe kerülnek ezek a cuccok? Vagy a fél üzletet elküldték. Kibonthatjuk őket? Most szólok, hogy ami neked nem kell, az az enyém. Apa arcából kifutott a vér, de mielőtt egy szót is szólhatott volna, Jennifer összeütötte a tenyerét. – Én is beszállok! – sikkantotta lelkesen. – Remélem, az én méretemben is találunk közte valamit. Brian, aki időközben szintén felvett egy dobozt, és nagyon úgy tűnt, azon gondolkodik, kinyissa-e, Ana és Jennifer felé perdült. – Álljon meg a menet! Senki se élje még bele magát a dologba. „Helyes – gondoltam elégedetten. – Mert mindent vissza fogunk küldeni." De Briannek nem éppen az járt a fejében, mint nekem. Ördögien Anára és Jenniferre vigyorgott, és rájuk kacsintott. – Ella nevében én stipistopizok először. Juliette nevetésben tört ki. Zavaromban félrenyeltem, elakadt a lélegzetem, és tátott szájjal a barátom izgatottan csillogó szemébe néztem, aki kivette a zsebébőll a kulcsát, és felvágta vele a dobozon a ragasztószalagot. – Brian! – sziszegtem. De nem figyelt rám. – Ana, ti megkaphatjátok a maradékot. – Jézusom! Ugye nem gondolod komolyan, hogy kinyitod?!

Végre felém fordult, az arcán ártatlanság tükröződött, de nem vettem be. – Hagyd abba – szegeztem rá a mutatóujjam. – Senki sem fogja átnézni a cuccokat, mert mindet visszaküldöm. – A futárhoz fordultam, aki még mindig elvörösödve állt. –Megoldható lenne, hogy visszavigye ezeket? És átadná az üzletnek legmelegebb üdvözletemet, és hogy nagyon hálás vagyok, de köszönettel visszautasítom? – Én… ömm… izé… – dörzsölgette a tarkóját a férfi, akit váratlanul ért a kérés. Brian a futárhoz lépett, mielőtt az válaszolhatott volna. – Arra nem lesz szükség. – Egy százdollárosnak tűnő bankjegyet csúsztatott a férfi kezébe. – Köszönjük a fáradozását. Most már elmehet, mi pedig megbeszéljük magunk között a részleteket. Boldog karácsonyt! A futár a kezében lévő bankóra meredt, tátott szájjal Brianre nézett, aztán rám pillantott, visszanézett Brianre, aztán vissza rám… A pasim megőrült, ha azt hiszi, együtt átnézzük ezt a rengeteg fehérneműt, de abban igaza volt, hogy karácsony van, és ennek a szegény embernek otthon lenne a helye a családjával, ahelyett hogy az én nyűgeimmel foglalkozik. Sóhajtva mosolyt erőltettem az arcomra. – Igaza van, majd mi elintézzük. Köszönjük. Menjen haza a családjához, és legyen nagyon boldog karácsonyuk. – Önöknek is! Boldog karácsonyt! – vágta rá azonnal. Miután elment, mindenki felkapott egy-két dobozt, és a nappaliba vitte. Két forduló kellett, hogy mindet behozzuk. Leültem a kanapéra, és az előttem tornyosuló halomra bámultam. Még mindig nem tértem magamhoz a döbbenettől. Brian leült mellém, és a kezébe vette a kezem. – Ne haragudj, figyelmeztetnem kellett volna. Az ilyesmi nem ritka a hírességek életében. – Vagyis gyakran küldenek nekik fehérneműt? – sandítottam rá komoran. – Oké, a fehérnemű nekem is új, de az ingyencuccok gyakoriak – rándult meg a szája sarka. – A gyártók elküldik a termékeiket, és remélik,

hogy használni fogod őket, vagy tetszeni fognak. – Na de alsóneműt? – morogta apa. Még mindig a dobozokat bámulta. – Fehérneműt? Mégis hogy gondolhatják, hogy ez rendjén van? Brian megvonta a vállát, mintha egy ruhásszekrénynyi fehérneműt kapni a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Akár akarta, akár nem, Ella ingyenreklámot csinált az üzletnek, és ezzel jó sok pénzt fognak keresni. Természetes, hogy meg szeretnék hálálni neki. Mindössze erről van szó. Apa felmordult. Továbbra is a homlokát ráncolta, de a szeméből eltűnt a harag. – Pont, mint amikor a kiadók könyveket küldenek neki, hogy írjon róluk kritikát – vetette közbe Juliette. – Pontosan – bólintott Brian. – A hírességeknek sok ruhát, kiegészítőt, bőrápoló terméket küldenek. Olyasmit, ami látható. – Jól hangzik! – lelkendezett Juliette. – Jöhetnek az ingyencuccok! Ana kinyitotta az egyik dobozt, és belekukucskált. – Nem rossz. Hála az égnek nem vette ki, ami benne volt, de azért hosszan füttyentett. Miután visszacsukta a doboz tetejét, rám vigyorgott. – Ha legközelebb videóra vesznek, mondd el, mennyire odavagy a Louis Vuittonért. Brian felkuncogott, én meg a szememet forgattam. Remélhetőleg nem lesz semmiféle olyan legközelebbi alkalom, mint az Erik Clarke-féle beégés. – Bontsd ki a borítékot! – követelte Juliette. Annyira kíváncsi volt, hogy már azt hittem, kitépi a kezemből, és ő maga bontja fel. Én teljesen elfeledkeztem róla. Körbenéztem a szobában – mindenki várakozó tekintettel figyelt, vagyis kénytelen voltán kinyitni. Vettem egy nagy levegőt, es lelkileg felkészültem, bármi legyen is benne. Brian – mintha csak tudta volna, hogy támaszra van szükségem – körém fonta a karját. Nem szívesen olvastam fel a levelet az egész család jelenlétében, de tudtam, hogy nem hagynának békén vele. Gyorsan átfutottam a tartalmát, és ismét leesett az állam. – A vállalat tulajdonosától jött.

– Mit ír? – kérdezte Jennifer, aki pont annyira izgatottnak és kíváncsinak tűnt, mint Juliette. Hangosan felolvastam. Kedves miss Rndriguez! Kellemes ünnepeket kíván önnek a Lindon fehérneműüzlet minden dolgozója. Mélyen megérintett az Erik Clarke-kal készült interjúja, így fogadja legőszintébb elismerésem és ezt a kis ajándékot. Ön gyönyörű nő, és szépsége csak tovább növelné a Lindon fehérneműk vonzerejét. Büszkeséggel töltene el, ha képviselné vállalatom termékeit, és megtisztelne, ha csatlakozna modellcsapatunkhoz, hogy részt vegyen a tavaszi kollekció bemutatóján. Nagylelkű ajánlatra számíthat. Kérem, fontolja meg. Õszinte üdvözlettel: William C. Lindon a Lindon fehérneműüzlet alapítója és vezérigazgatója Hálás voltam Brian öleléséért, mert olyannyira megdöbbentett a levél, hogy csak az ő érintésének köszönhetően tudtam megó'rizni a józan eszem. Mindenki elhallgatott, szegény apa pedig úgy nézett ki, mint aki menten gutaütést kap. Ana törte meg a csendet. – Most ugye csak szívatsz? Azt szeretné, hogy modellkedj a Lindonnak?! A hangjából kiérződő hitetlenség sértő is lehetett volna, ha én nem pont ugyanígy érzek. – Azt már nem! Kizárt! – makacskodott apa. Egyáltalán nem idegesített fel, hogy helyettem szeretne döntést hozni, mivel száz százalékban egyetértettem vele. Kizárt, hogy elvállaljam. – Várj egy kicsit, Rich – szólt közbe Jennifer. – Ne vesd el ilyen könnyen az ötletet. Apa és én is tátott szájjal bámultunk rá, mire megvonta a vállát, és kérlelő tekintettel nézett rám.

– Tudod, mekkora lehetőség ez, Ella? – Elragadtatottnak tűnt. – Nem érdekel, hogy nagy lehetőség – üvöltötte apa még dühösebben. – Az én lányom nem fog alsóneműben parádézni a világ szeme láttára! – Richard, légy már belátóbb! – Megdöbbentem, hogy Jennifer ma már másodjára emelte fel a hangját apával szemben. Általában kerülte a konfliktust, viszont hivatásos modellként dolgozott, így tudtam, hogy ez a felkérés nagy jelentőséggel bír a szemében. – Lindon-modellnek lenni az egyik legmegtisztelőbb feladat, amelyet egy modell kaphat. Én csak álmodozhatok egy ilyen felkérésről. Ez tisztességes munka, amely számos ajtót nyithat meg Ella előtt, és eleget fizetne ahhoz, hogy anyagi biztonságot nyújtson számára, az orvosi kezelésekkel együtt. Amikor apa arca a lila egy ijesztően sötét árnyalatára váltott, közbeléptem, nehogy még a végén szívrohamot kapjon. – Az nem számít, mert nem csinálom meg. Apám megkönnyebbülten kifújta a levegőt, Jennifer viszont határozottan megrázta a fejét. – Ella, át kellene gondolnod. – Elhiszem, hogy nagy lehetőség, de még a négy fal között sem érezném magam jól ezekben a holmikban. Kizárt, hogy bemutassam őket. – De édesem, gondold végig, mit jelentene! Olyasmi ez, amire nagyon nagy szüksége van a világnak. Nagyon sok emberrel tennél jót, ha elfogadnád a felkérést. Tehát Jennifer is a kommentelők véleményét erősíti. Bár ez nem meglepő, elvégre modell, az évek alatt rengeteg kritikát kapott, és egyszer majdnem tönkre is tette magát azzal, hogy megpróbált megfelelni a világ szépségről alkotott ideáljának. Egyetértettem vele abban, hogy kellenének átlagos kinézetű modellek, de én nem voltam átlagos. A ruháim alatt ronda, elmérgesedett, kidudorodó, foltos, elszíneződött hegek borították és torzították el a bőrömet. Nem szép látvány, és nem érdekelt, hányán próbálnak meggyőzni az ellenkezőjéről. Amúgy sem gondolta senki komolyan, csak udvariasak akartak lenni, vagy egyszerűen azt visszhangozták, amit a többség. Nem voltak őszinték, csupán ez volt az aktuális hóbort. A Lindon fehérneműüzlet esetében viszont rosszabb a helyzet.

– Nem gondolták komolyan a felkérést – ráztam meg a fejem. – Csak próbálják menteni a hírnevüket, amiért leszóltam őket, hogy kizárólag tökéletes modelleket alkalmaznak. Mostanra biztos egy maroknyi feminista készül beperelni a céget. Az, hogy felajánlották nekem ezt a lehetőséget, a létező legkönnyebb mód arra, hogy elsimítsák a dolgot. Arról nem beszélve, mekkora figyelmet fognak kapni érte. Ez sima cselfogás, semmi több. Próbálják kihasználni az állapotomat. – Csak azért, mert ez jó lehetőség számukra, még nem jelenti azt, hogy nem nemes a cél – sóhajtott Kennifer. – Ha fehérneműben nem éreznéd jól magad, számos más, visszafogottabb módon is tehetsz az ügyért. Például pózolhatsz fürdőruhában. Az nem olyan merész, mint a fehérnemű. Nem igazán értettem, mitől olyan más bikiniben feszíteni fehérnemű helyett, de nem akartam vitatkozni. – Ne haragudj, Jennifer, de nem fog menni. Nem akarom megmutatni a testem a nagyközönségnek, mert gyűlölöm! Képtelen lennék rá. Végre minden remény eltűnt a mostohaanyám szeméből, és bólintott. Meglepődtem, mennyire rosszul érzem magam, hogy csalódást okoztam neki. Bárcsak az a bátor hős lehetnék, akire vágyik, és kiállhatnék az előítételes, felszínes emberek elé! De képtelen lennék rá. Közel sem vagyok ennyire erős és bátor. – Amúgy is butaság lenne ilyen üzenetet közvetítened – szorította meg Brian hirtelen a kezem –, mert tökéletes vagy. Bár nem viccelődni akart – legalábbis nem hiszem –, felnevettem. Erre felmordult, és szinte morogva folytatta, mintegy figyelmeztetésként: – Ellamara, nem viccnek, hanem bóknak szántam. – Bocsi. – Félénken rámosolyogtam, még mindig alig tudtam visszatartani a nevetést. – Romantikagyilkos – sóhajtott fel Brian. – Romantikagyilkos? – ékelődtem. – Nem inkább nyálgyilkos? – Én nem vagyok nyálas! – horkant fel. Ezzel vitatkoztam volna, de ennek nem most volt itt az ideje, és nyálas bók ide vagy oda, Briannek igenis sikerült felvidítania, mert komolyan gondolta, amit mondott. Az, hogy úgy szeretett, ahogy vagyok, sokat segített az elgyötört lelkemen. És az sem ártott, hogy megnevettetett.

– Ha te mondod… – Játékosan puszit nyomtam az arcára, mire szúrósan rám nézett, én rávigyorogtam, aztán a családom és a fehérneműdobozok felé fordultam. – Szerintem… találjuk ki, mit csináljunk ezzel a rengeteg holmival, és felejtsük el, hogy az egész egyáltalán megtörtént. Nemsokára úgyis indulnunk kell a moziba. – Egyelőre tegyük félre őket – szorított szorosan magához Brian. – Megkérem Scottyt, hogy holnap segítsen átvinni hozzám. A hálószobámban két ruhásszekrény van, így egyszerűen berakhatjuk őket a tiédbe, és később átnézheted. Vagy ami még jobb… – vigyorgott rám szélesen – együtt nézzük át, és kipróbálhatod, milyen egyszemélyes közönség előtt divatbemutatót tartani, mielőtt eldöntöd, mit válaszolj a Lindonnak. Nem tudtam, mi döbbentett meg jobban: az, hogy Brian szexifehérnemű-bemutatót kért a családom füle hallatára, az, hogy azt hitte, elgondolkodom a Lindon javaslatán, vagy hogy már ki is találta, hogy az enyém a szobájában lévő extra ruhásszekrény. – Jesszusom, Brian! Nem fogok divatbemutatót tartani neked ezekből a cuccokból, és a döntést már meghoztam. Nem fogadom el a felkérést. Amikor győzelemittasan elmosolyodott, tudtam, hogy bedőltem. Most megfogott. Teljesen elhittem, hogy komolyan beszél. A fene essen belé és a színészi képességeibe! – Hülye! – bokszoltam a karjába, mire nevetésben tört ki. – Ez nem vicces, azt hittem, komolyan beszélsz. – És aki az aranyszobrocskát kapja, nem más, mint… – nevetett. – És még te mondod, hogy gyerekes vagyok. – Mert az is vagy. És különben is te kezdted. Ebben volt valami. Eddig a homlokomat ráncoltam, de most elmosolyodtam a gondolatra. – Oké, tényleg az voltam. Most viszont kvittek vagyunk. Brian arca felragyogott, és magához húzott egy gyors csókra. – Szeretlek, te nő. Valaki felsóhajtott – Jenniferre tippeltem –, és a fülem hegyéig elvörösödtem, mert eszembe jutott, hogy közönségünk van. Apa árgus szemmel figyelte a barátomat, amivel mintha azt üzente volna, hogy megöli, ha túlmegy a határon, de legalább nem üvöltözött és dobta ki a házból.

– Bocs – motyogtam, ahogy elkaptam a pillantását. – Szóval… ömmm… most megyek, lezuhanyozom, és felöltözöm. – Brianre sandítottam. – Viselkedj, ne bontsd fel a dobozokat, és ne szórd szét, ami bennük van! Könyörgöm!

12. Brian

Ella és én nem a családjával, hanem külön mentünk a mozihoz, mert azt terveztük, hogy a vetítés után vacsorázni megyünk apámmal. Az épület első emeletén összefutottunk vele és pár barátjával. – Brian! Az előcsarnokban, a kanapén ült két férfival és két nővel. Vagyis egy nővel és egy majdnem nővel. A festett vörös csinibaba bulizáshoz öltözött, de ránézésre még alkoholt sem rendelhetne. Sajnos egy kicsit korán érkeztünk, úgyhogy kénytelenek voltunk leülni és csevegni. Legszívesebben elsétáltam volna mellettük, egyenesen a vetítőterembe, és úgy tettem volna, mintha nem hallanám, hogy apám szólongat, de az öregem felállt, és integetve a nevünket kiáltotta: – Brian! Ella! – Basszus. Ellamara felnevetett a dünnyögésem hallatán, és megszorította a kezem. – Apámnál úgysem lehet rosszabb – suttogta. – Ugyanolyan rosszak, csak máshogy. Rám mosolygott, félig fintorogva, félig meg mintha imádni valónak tartana. Bárcsak tudnám, mit gondol, mert ötletem sincs, mi olyan aranyos abban, hogy nem bírom az apámat. – Minden rendben lesz – nyugtatott. – Megcsináljuk. Fel az álarccal – villantotta rám káprázatos mosolyát, amellyel még a legszkeptikusabbakat is meggyőzte volna, valójában mennyire örül, hogy itt lehet, és idegenekkel ismerkedhet. Én is az arcomra erőltettem díjnyertes mosolyomat. – Ilyen képességekkel akár színészkedhetnél is – ugrattam. – Na persze – horkant fel. -- Talán majd megpróbálkozom vele, miután ráunok a fehérnemű-modellkedésre.

Örültem, hogy jókedve van, segített nekem is megnyugodnom. Semmit sem imádtam jobban, mint az én szexi kis mamacitám csípős, szarkasztikus humorát. Mindketten szélesen mosolyogva léptünk oda apámhoz és a barátaihoz. Mérget vettem volna rá, hogy a vörös valójában „különleges" barát, de a részletekre nem voltam kíváncsi. – Látjátok? – kérdezte apa a vendégeitől, akik szintén felálltak, hogy üdvözöljenek minket. – Megmondtam, hogy itt lesznek. „Mosolyogj, Brian! Ő csak egy büszke apa, aki szeret villogni a fiával. Mindössze erről van szó." – Szia, apa. – Jó napot, Mr. Oliver – köszönt Ella. Miután apám gyorsan vállon veregetett, arrébb tolt, és a kezébe vette a barátnőm kezét. – Kérlek, Ella, hívj csak Maxnek – duruzsolta, miközben megpuszilta az arcát. A kezét még mindig nem engedte el, így ültette maga mellé a kanapéra, amivel szinte teljesen leszorította a másik oldalán helyet foglaló kísérőjét. A vöröst láthatóan nem zavarta a dolog, főleg, hogy máris csábos, hívogató pillantásokkal méregetett engem. Sikerült megállnom, hogy felmorduljak, leültem Ella mellé, és erőltetetten a szemben lévő kanapén ülő három alakra mosolyogtam. Amikor mind felém fordultak, apa megkezdte a bemutatást: – Ők itt Lloyd Wright és Michael Hobson a New Gate Filmstől. Brian, Maya Sutherlandet már ismered. Ella, Maya az én zseniális ügynököm. – Átkarolta a kísérőjét, és valahogy sikerült méltóságteljesen elmosolyodnia. – Ez az imádni való tündérke pedig Virág Noémi. Az udvarias köszönések és kézfogások után Noémi úgy vigyorgott, mint valami hebrencs tinilány, és átnyúlt apa mellett, hogy Ella lábára tegye a kezét. – Ma délután hallottam a hírt. Gratulálok! Be kell vallanom, nagyon irigykedem. Ölni tudnék a lehetőségért, hogy Lindon-lány lehessek. Ez a szupermodell-karrier csúcsa. Megmerevedtem, Ella arcából pedig kifutott a vér.

– Ezek szerint hallottál róla? – kérdeztem, mivel úgy tűnt, Ella nem fog tudni megszólalni. – Hát persze – legyintett Noémi, mintha ez teljesen magától értetődő lett volna. – Maga Mr. Lindon beszelt arról élő adásban a Facebookon, hogy Ella milyen gyönyörű, és milyen fantasztikus Erik Clarke ötlete. Azt is bejelentette, hogy felkért a munkára. Mindenki erről beszél. – Csodás – morogta Ellamara. Noéminek fel sem tűnt a gúny. Összerezzentem. Nem lepett meg a hatalmi játszma, de szólhattam volna Ellának, hogy számítson ilyesmire. Lindon kénytelen volt úgy kommentálni az eseményeket, hogy azzal mentse a vállalat jó hírét. Biztosan sejtették, hogy Ella vissza fogja utasítani a felkérést, de ha nem nyilatkozik még azelőtt, hogy ezt megteszi, semmi értelme nem lett volna az egésznek. Azt mondtam Scottnak, hogy majd azután ülök le Ellával az üzleti jellegű megbeszélésre, miután elment a családja, de ha így haladnak a dolgok, hamarabb sort kell rá kerítenünk. Mondjuk, holnap reggel. Remélem, Scott komolyan gondolta, hogy elrabolhatom a családjától. A legtöbb, amit most tehetek, hogy témát váltok, nehogy Ella elárulja, vissza akarja utasítani a felkérést, hogy aztán egy csapat idegen előtt kelljen mentegetőznie. Előrébb csúsztam, megfogtam a kezét, és a velem szemben ülő két férfira néztem. Apa azt mondta, a New Gate Filmstől jöttek, de magamtól is kitaláltam volna, hogy valami stúdiónál dolgoznak. Csak kétféle ember létezik Hollywoodban: a kreatív és az öltönyös. A kreatívok fizikai valójukkal járulnak hozzá a filmek elkészítéséhez, az öltönyösök pedig döntéseket hoznak, hiszen ők adják a pénzt. Oka van annak, hogy a filmiparban öltönyösöknek hívják a vezető producereket, és nem nehéz kitalálni, miért. A legtöbbünk szeret hétköznapi módon megjelenni és viselkedni a munkahelyén, de az öltönyösök valamiért képtelenek erre. Mármint itt ülünk karácsony napján a moziban, és ez a két, karót nyelt pöcs képes egyedi készítésű cápabőr öltönyben és szorosan kötött nyakkendőben megjelenni. – Szóval a New Gate-től jöttek? Miért is nem lep ez meg? – Hagytam, hogy annyi arrogancia szivárogjon át a hangomba, amennyitől még mindig

udvariasnak látszom. Ez is a játék része. Ezek az emberek kifejezett céllal jöttek, akár akartam üzletelni, akár nem. Nem lehettem bunkó, és nem égethettem fel a hidakat magunk mögött, de azt sem tudtam elfogadni, hogy sunyi módon találkozót próbálnak kicsikarni Ellától. Annál rosszabb nem is történhet, mint hogy a hollywoodiak könnyű prédának nézzenek valakit. – Mintha párszor előkerült volna ez a név mostanában, amikor az ügynökségemmel beszéltem. – Valójában – szólt közbe apa ártatlanul mosolyogva, bár ezzel senkit sem tévesztett meg – azért jöttek, hogy megnézzék a filmet, és a Drive Hard filmadaptációjának rendezéséről beszélgessünk. Ella köhögni kezdett, nekem pedig az ajkamba kellett harapnom, mert tudtam, azért köhög, hogy elfojtsa a nevetést. – A videojáték? – kérdezte kimérten. Ella sohasem viselkedett kimérten semmivel kapcsolatban. Most túl udvarias volt a hangja. Tuti azért küzd, nehogy felnevessen. – Az egyik legkeresettebb a piacon – ragyogott fel apa arca büszkén. – Ideje lenne már filmet készíteni belőle. Ellamara apám felé hajolt, finoman az alkarjára tette a kezét, és közben olyan gyönyörű mosolyt villantott rá, hogy majdnem féltékeny lettem. – Mr. Oliver – Max, őszintén úgy gondolom, nincs önnél alkalmasabb rendező ehhez a projekthez. Erre nekem kellett felköhögnöm, hogy elnyomjam a nevetést. A jelenlévők közül senki sem tudhatta, Ella mennyire utálja apám munkáinak többségét. Kétségtelen, hogy azt gondolta, a Drive Hard lesz az évszázad Hollywood-filmjeinek legnagyobb, legcsicsásabb, legnevetségesebb szarkupaca, és abban is biztos voltam, hogy nem hazudott, amikor azt mondta, apám a tökéletes rendező a filmhez. Csak én vettem észre a bók mögött megbújó sértést, és én is csak azért, mert jól ismertem Ellát. Ösztönösen finoman oldalba böktem, mire rám pillantott, mosolygós arca elkomorult. Meg kellett dörzsölnöm a számat és az állkapcsomat, hogy szó szerint letöröljem az arcomról a vigyort. Amikor Ella meglátta, hogy csak nehezen tudok uralkodni magamon, alig észrevehetően rám kacsintott, és a New Gate-es öltönyösökre mosolygott.

– Komolyan mondtam. Max Olivér a megfelelő ember a munkára. Ha még nem kötöttek szerződést, azt tanácsolom, ne húzzák túl sokáig. Ez a nő egyszerűen javíthatatlan. Egy kicsit erősebben oldalba böktem, hogy figyelmeztessem, fejezze ezt be, ha nem akarja, hogy felröhögjek, és mindketten lebukjunk. Ezért még megkapja a magáét, ha végre megint kettesben leszünk. Amikor Lloyd és Michael visszamosolyogtak, mint a vérző hal körül köröző cápák, egyből elmúlt a nevetési kényszerem. – Nos, ha már Ellamara ilyen kedvesen megosztotta velünk a bölcsességét, legjobb lesz, ha az ünnepek után mielőbb megírjuk azt a szerződést – mondta Lloyd. – És ha már szerződésekről és ajánlatokról beszélünk, micsoda szerencse, hogy összefutottunk önnel, miss Rodriguez – fűzte tovább a szót Michael. – Igen – tettem hozzá csípősen. – Csakugyan nagy szerencse. Biztosan a véletlen műve. – Csak úgy csöpögött a gúny és a megvetés a hangomból. Nem örültem ennek a helyzetnek, és ezt a tudtukra akartam hozni. Hadd izzadjanak egy kicsit. Apa kihúzta magát, eltűnt belőle a lazaság. – Nyugalom, Brian. Ez nem valami rajtaütés. – Még jó, mert karácsony van. Nem épp a legmegfelelőbb alkalom üzletről beszélni, és azt ígérted, nem lesz nagy felhajtás. – Brian, minden oké – súgta Ella, és megpaskolta a térdemet. Egyáltalán nem volt oké. Scott jól sejtette: mivel nem vettem fel a telefont, az emberek máshogy próbálnak Ella közelébe férkőzni. Például karácsony napján, pedig tudták, hogy a családjával lesz. És ez undorító. Biztos voltam benne, hogy egyedül miatta vannak itt, és le mertem volna fogadni, amint elhúzták apám előtt a mézesmadzagot a Drive Hardprojekttel, ő örömmel rábólintott, hogy segít sarokba szorítani a barátnőmet. Szemetek. – És mégis milyen ajánlatról szeretnének velem beszélni? – kérdezte Ella. Kedvem lett volna felpofozni magam. Tudtam, mi következik, és ez is olyasmi volt, amire elfelejtettem időben figyelmeztetni.

– Szeretnénk megszerezni a jogokat a története megfilmesítéséhez – felelte Michael. – A megfilmesítéshez? Hát már maguk is? – morogtam, mire Ellának elakadt a lélegzete. Amikor Lloyd és Michael felém fordult, folytattam: – Ne játsszák az értetlent! Nagyon jól tudják, hogy mindenki erre a projektre pályázik. A New Gate-nél sokkal nagyobb stúdiók is. – Igen? – nézett rám Ella hitetlenkedve. – Igen – sóhajtottam. – Mind engem kerestek meg, mert neked még nincsenek elérhetőségeid. El akartam mondani, de nem akartalak még ezzel is terhelni az érettségi és a családi látogatás mellett. Le kell majd ülnünk átbeszélni ezeket, csak meg szerettem volna várni vele az ünnepek végét. Az utolsó szavak közben szúrósan pillantottam Lloyd-ra és Michaelra. Egyikük arcán sem látszott megbánás, de legalább Ella nem lett dühös, amiért elhallgattam előle a dolgot. Megdöbbentnek látszott, de nyugodt maradt, és a gondolataiba merült, hogy megeméssze a hallottakat. – Oké, ez jó ötlet. Megfilmesítés…? – ingatta a fejét, és az ölébe bámult, mintha még mindig nem tudná elhinni. – Őrület! Kösz, hogy nem rohantál le vele múlt héten – mosolygott rám, amint összeszedte magát. – Igazad van, aggódtam eleget más miatt. Felém hajolt, és gyors, hálás csókot nyomott a számra, amivel elmondhatatlanul boldoggá tett. Általában kínosan érzi magát, ha nyilvánosan érintkezünk, és zavarba jön, ha szóba kerül a kapcsolatunk. Ez a gyors, visszafogott csók kifejezte, mit jelentünk egymásnak, és ez óriási előrelépés volt. Ella mély lélegzetet vett, kifújta a levegőt, majd megrázta a fejét, hogy magához térjen a kábulatból. – Oké, mindenképp üljünk majd le megbeszélni ezt a Hollywoodtémát. Mondjuk, újév után vonuljunk vissza hozzád, rendeljünk valami kaját, és rágjuk át magunkat a dolgokon. Odavoltam az ötletért, mégis megrándult az arcom. – Az Erik Clarke-féle cirkusz és a Lindon-felkérés miatt sajnos nem várhatunk addig. – Teljesen egyetértek – szállt be Maya is a beszélgetésbe. – Gyorsan kell cselekednetek.

Az ügynökre meredtem, és megláttam a szemében megcsillanó, éhes fényt. Annyira lekötötte a figyelmemet Lloyd és Michael, hogy elfelejtettem, Mayának is van valami hátsó szándéka. – Ella… – duruzsolta cukormázas hangján, amitől felállt a hátamon a szőr. – Fogalmad sincs, milyen felkapottak vagytok Briannel. Gyorsan kell lépned, ha ki akarod használni a helyzetet. Én segíthetek, hogy a legjobbat hozd ki a dolgokból. – Ezt hogy érti? – kérdezte Ella összevont szemöldökkel. – Nagyon örülnék, ha én képviselhetnélek – nyújtotta át Maya a névjegykártyáját. Próbáltam nem csikorgatni a fogamat, mert még a végén csak idegvégződések maradnak belőlük. Ella rám pillantott, az arcára ismét megdöbbenés ült ki, és elvette Mayától a kártyát. – Szeretne az ügynököm lenni? De miért? – értetlenkedett. – Nem fogadom el Lindon felkérését, és nem fogok modellkedni. – Nem? – kapkodott Noémi levegő után. – Hogyhogy nem? Megőrültél?! Megijedtem, hogy a latin csajokra jellemző forrófejűség miatt Ella begőzöl, és elveszti az önuralmát, de csak rám nézett, égnek emelte a tekintetét, és kedvesen a cicababára mosolygott, akit láthatóan teljesen hülyének nézett. – Mert nem érdekel a dolog. Noéminek leesett az álla. – Akkor is szükséged lesz képviseletre a későbbi lehetőségek miatt – vonta ismét magára Ella figyelmét Maya. – A történeted megfilmesítése csak egy a sok közül – villantotta széles mosolyát a New Gate-es pasikra, akik magabiztosan visszamosolyogtak, mintha már meg is kötötték volna az alkut. – Igen – bólintottam, és közben olyan erősen csikorgattam a fogam, hogy a fogorvosomtól biztos megkapom a magamét, ha legközelebb megyek hozzá. – Ellának szüksége lesz képviseletre, de ismét hangsúlyozom, nem ön az egyetlen ügynök, aki képviselni szeretné. – Sok mindenről kell majd beszélnünk, ugye? – sóhajtott Ella. - Segítek, nem lesz vészes – vontam szorosan magamhoz.

– Oké. - Lehet, hogy nem én vagyok az egyetlen ügynök, aki képviselni szeretne, de én vagyok a legjobb – mondta sértődötten Maya. Felhorkantam. Elég önteltség volt ezt állítania, tekintve, hogy tudta, kik az ügynökeim, és hogy igazából ők a legjobbak a városban. – Ebbe ne menjünk bele. Felajánlotta a szolgálatait, Ellának megvan a névjegye. Odatesszük a többi közé. – Ezután szigorú pillantást vetettem Lloydékra. – Küldjék el nekem az ajánlatukat és az elérhetőségüket. – Mindketten elkomorodtak, de egy szót sem szóltak. – Megígérem, hogy Ella mindent meg fog nézni, amit a héten küldtek neki, és valaki válaszol majd önöknek a nevében, amint végiggondolta a lehetőségeket, és eldöntötte, mit szeretne tenni. – Az utolsó szavakat már mindhármuknak címeztem. – Azt hiszem, mi most bemegyünk a vetítőterembe. Hamarosan megérkezik Ella családja, és előtte még szeretnénk egy kis időt kettesben tölteni. Felálltam, és Ellát is felsegítettem. – Köszönöm a lehetőségeket – mosolygott a csoport tagjaira a barátnőm. – ígérem, hogy választ kapnak, amint kicsit többet tudok. Boldog karácsonyt. Örülök, hogy megismerkedtünk. Apa is felállt, és megfogta Ella kezét. – Ugye áll még a vacsora a vetítés után? – kérdezte, közben a tekintete ide-oda ugrált közöttünk. – Nem tudom – feleltem. – Tényleg csak hárman leszünk? Vagy jönnek más ügynökök és producerek is, akik üzletről szeretnének beszélni Ellamarával? Netalán riporterek? Fotósok? Nem akartam seggfej lenni, de marha pipa voltam apámra. Tulajdonképpen kihasználta az Ellával való ismeretségét, hogy jó pontot szerezzen a New Gate-eseknél. Meg sem lepődtem. Apám a hollywoodiak mintapéldánya: mindig minden helyzetet igyekszik kihasználni. De attól még ugyanolyan dühös voltam rá. – Jaj, Brian – sóhajtott könnyedén, majd a társaságra mosolygott, mintha szerinte csak valami hülye kölyök lennék, aki bohóckodik. – Folyton kételkedsz és feszengsz. Lazíts egy kicsit! Sokkal előrébb tartanál a karrieredben, ha nem lennél ennyire merev.

– Ebben az iparban vérre menő verseny folyik, ezt mindenki tudja – villantottam rá díjnyertes műmosolyomat. – Csak nem örülök, hogy a saját apám próbál fölém kerekedni, annak meg különösen nem, hogy megpróbálják kihasználni a barátnőmet. Plusz nekem fontos a magánéletem, legalábbis az a kicsi, ami maradt belőle. Apa visszavonulót fújt. Sok mindent lehetett rá mondani, de hogy ostoba lenne, azt nem. Tudta, hogy ingoványos terepre tévedt. – Oké, oké, menjetek, tegyétek, amit jónak láttok. – Negédesen Ellára mosolygott, és közel hajolt hozzá, hogy jól hallhatóan a fülébe suttogjon: – Tegyél róla, hogy ellazuljon egy kicsit a film közben, rendben? Mindig olyan mogorva. Jesszus! Remélem, Ella nem vette észre a szavak mögött megbújó szexuális utalást. – Tényleg? – mosolygott tovább töretlenül Ellamara. – Ez furcsa, velem sosem mogorva. Biztos csak magával ilyen – vonta meg a vállát. Majdnem megfulladtam a nevetéstől. Ella szemtől szemben beszólt az apámnak, de olyan ártatlanul tette, hogy apa kénytelen volt tovább játszani a szerepét. Hihetetlenül büszke voltam erre a nőre. – Hmm… – merevedett meg apám mosolya. – Talán igazad van. De tudod, hogy megy ez apa és fia között. – Természetesen – mosolygott rá Ella kedvesen, és ártatlanul megrebegtette a szempilláját. – Ne aggódjon, teszek róla, hogy jól érezze magát, és ott leszünk a vacsorán. Megígérem. – Remek – engedett fel apámban a feszültség, aztán megragadta Ella kezét, és elővette a telefonját. – Csinálnátok velem egy képet, mielőtt elmentek? Ha lenne egy közös fotóm a titokzatos Ellamarával, amit kiposztolok, biztos szereznék pár jó pontot a fiatalabbak körében, amiért nagyon hálás lennék, elvégre egy videojátékból készült filmadaptációt fogok rendezni. – Harsányan felnevetett, és a barátnőmre kacsintott. – Plusz valahogy bizonyítanom kell Brian anyukájának, hogy jó apaként viselkedem, és odafigyelek a fiamra meg az új barátnőjére. - Apa! – Tényleg így van – mondta duzzogva. – Anyád vagy egy tucat üzenetet küldött a héten, hogy a karácsony a családé, és foglalkozzak minél többet

veletek. Felmordultam. Ez valószínűleg tényleg így történt. – Rendben, de csak azért, mert anyát boldoggá tenné. Apa Mayának adta a mobilját, aki – nem meglepő módon – boldogan vállalta, hogy elkészíti a képet, amellyel az ügyfele még több figyelmet kaphat. Apám olyan szorosan Ella mellé nyomakodott, hogy legszívesebben megütöttem volna, és annyira alacsonyan karolta át a barátnőm derekát, hogy Ellának kidülledt a szeme a döbbenettől. – Apa… – morogtam. A seggfejnek még volt képe nevetni, miközben puszit nyomott a barátnőm arcára, és elengedte. – Köszönöm, kedves. Akkor odabent találkozunk. Már alig várom, hogy megismerjem a családodat! Valamikor feltétlenül mutasd be őket. Elindultam, Ella pedig boldogan követett. Amikor beértünk a vetítőterembe, és leültünk, odahajolt hozzám, és azt súgta: – Szerintem apád direkt letapizta a fenekemet, amikor átkarolt. Oké, ennyi volt! Az agyamat elborította a vörös köd. Felálltam, hogy visszamenjek, és szétrúgjam a plöttyedt seggét, de Ella visszahúzott a székbe. – Csillapodj, nem kell, hogy előbújjon belőled a druida herceg. Csak legközelebb majd állj inkább te mellé, ha fényképezkedni akar. Dühömben mindennek lehordtam apámat, mire Ella nevetésben tört ki. Vettem egy mély lélegzetet – ha ő nevetni tudott rajta, akkor nekem sem kell jelenetet rendeznem azzal, hogy mindenki szeme láttára behúzok apámnak. Bár tény, hogy legszívesebben ezt tettem volna. – Ne haragudj, erre nincs mentség. – Hát… az már legalább biztos, hogy kedvel. Csak ugratott, de ez nem volt vicces. Nem tudta, hogy apám simán ágyba vinné a barátnőmet, ha esélyt látna rá. És ez alól Ella sem kivétel. Hátradöntöttem a fejem, megdörzsöltem az arcomat, és hangosan felmordultam: – Ez nem vicces, te nő! Tégy egy szívességet, és tarts tőle kellő távolságot, jó? Légyszi! Sőt tartsuk olyan távol a családodtól is, amennyire

csak lehet. Főleg a mostohatestvéreidtől. Apád már így is eléggé utál. Ha az apám ráhajtana valamelyik lányára, biztosan elszakadna nála a cérna. Ella felsóhajtott, de aztán elmosolyodott, és a vállamra hajtotta a fejét. Felemeltem a két szék közötti kartámaszt, mire közelebb bájt, amitől azonnal ellazultam. Ismét hosszan kifújtam a levegőt, és a fejére hajtottam a fejem. – Micsoda hét! – mondta halkan. Gyengéden magamhoz húztam, és puszit nyomtam a feje búbjára. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem lesz mindig ilyen, de az életem kész cirkusz, te pedig önként vállaltad, hogy a fő attrakció leszel benne. – Ami nem is baj, csak találjanak jó színésznőt a szerepemre – ékelődött. Meglepett, hogy ilyen könnyedén veszi a dolgot. – Ja, és nem engedem, hogy apukád rendezze a filmemet. Bocs, de az egyszerűen ki van zárva. – Megbeszéltük. Amúgy sem érne rá: most, hogy így beajánlottad, a Drive Hard forgatásával lesz elfoglalva. Ella megint felnevetett, és ezúttal én is vele nevettem.

13.

Mivel szinte az egész hetet Briannel töltöttem, nehéz volt Cinderként tekinteni rá a vásznon, és nagyon furcsa volt azt látni, hogy Juliette a pasimra csorgatja a nyálát. De azért szórakoztatott is. Meglepő, de egyáltalán nem voltam féltékeny, amikor néhányon a közönségből sikongatni és ujjongani kezdtek, ha Cinder épp levette a felsőjét, vagy amikor Ellamarával, illetve Ratanával csókolózott. Azt elismerem, hogy a Kaylee Summersszel közös jeleneteit nehezebben viseltem, mint a többit, de csak azért, mert utáltam a csajt. Megkönnyebbültem, hogy nem zavar Brian munkájának ez a része. Amikor beültem a filmre, tudtam, hogy mindez csak színjáték, de azért aggódtam, hogy felzaklat-e. Szerencsére nem. Hogy is lehettem volna féltékeny, amikor jól tudtam, mennyire szeret, és mennyire utálja Kayleet? Bár lehet, hogy csak a kicsinyesség beszél belőlem. Max tartotta a szavát, és tényleg nem hívott meg sok embert. Habár kibérelte az egész termet a fél ötös vetítésre, csak a székek egyharmadában ültek. A stábból más nem volt jelen – hála az égnek Maxnek volt annyi esze, hogy Kayleet nem hívta meg –, néhány vendéget viszont felismertem más filmekből. Meglepődtem, amikor észrevettem, hogy Susanna Salazar, a rendkívül népszerű tinipopénekes is itt van. Azt hiszem, a szülei Max jó barátai. Miután bemutatkoztunk egymásnak Susannával, és köszönt Briannek – nyilvánvaló volt, hogy őt már nagyon jól ismeri –, meglepődve láttam, milyen szívesen beszélget Juliette-tel és Anával. Amikor megkérdeztem Briant, szerinte mi lehet az oka ennek, azt felelte, hogy a tinisztárok ritkán találkoznak korukbeliekkel. Susanna valószínűleg már ki volt éhezve egy jó kis csajos beszélgetésre olyan tinikkel, akik nem a rajongói. Hála Brian jelenlétének az utóbbi egy hétben, már az ikrekre sincsenek olyan hatással a hírességek, mint régebben. Amint Susanna rájött, hogy Anával és Juliette-tel

normálisan el tud beszélgetni, beléjük karolt, mintha ők lennének az új legjobb barátai. Valami csoda folytán sikerült úgy bemutatnom a családomat Maxnek, hogy nem jött el a világvége. Abban, mondjuk, nem kételkedtem, hogy apámnak lesz egy-két szava Max kísérőjéről, miután hazaértek, de Brian apjának sikerült megállnia, hogy ráhajtson a Coleman lányokra, apám pedig egy szót sem szólt arról, hogy szerinte túl jó vagyok a fiához, így én sikerként könyveltem el a bemutatást. Összességében jól alakultak a dolgok – egészen addig, amíg el nem hagytuk a vetítőtermet. A film alatt elterjedt a hír, hogy Brian és én a nézők közt vagyunk. Az épület tele volt emberekkel, de nem tartottuk furcsának a dolgot, elvégre karácsony volt, ami kifejezetten forgalmas időszak a mozikban. Még az is elég normálisnak tűnt, hogy az előcsarnokban kígyózó rajongók, akik a következő vetítésre vártak, hangosan sikongatni és kiabálni kezdtek, amikor megláttak bennünket. Brian és én odaintettünk nekik, mosolyogva hagytuk, hogy fényképezzenek, még azt is mondtuk, hogy reméljük, tetszeni fog nekik a film. Ez nem volt nagy szám, ezt még tudtam kezelni. Viszont ahogy átértünk az előcsarnokon, a mozi igazgatója mindenkit megállított. – Elnézést kérek, Mr. Oliver – mondta Maxnek, és idegesen rámosolygott –, de valahogy kiszivárgott a hír, hogy itt vannak. Sajnos ki kellett hívnunk a rendőrséget, hogy megakadályozzák az atrocitásokat. – Ó! – Max úgy tett, mintha meglepődött volna, és a bejárat felé pillantott, amely előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Amint megértette a helyzetet, elmosolyodott, és megveregette a férfi vállát. – Köszönjük az elővigyázatosságot. A legtöbbünk autóját a személyzet parkolta le, elő tudnak állni velük? Az igazgató megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, hogy Max nem haragszik, és nem őt hibáztatja, amiért kiszivárgott a hír a sajtónak. – Igen, hogyne – hadarta. – Lehet, hogy várni kell egy keveset, de a rendőrök biztonságban ki fogják juttatni önöket. Azok, akiket nem ismertek fel a rajongók, gyorsan elköszöntek, és nyugodtan elindultak. A többi híresség odabent várakozott velünk, miután

odaadták a parkolójegyüket az igazgatónak, de egy cseppet sem érdekelte őket a felfordulás. – Miért ilyen nyugodtak? – kérdeztem suttogva Briantől, aki egyáltalán nem látszott nyugodtnak. Amikor a többi hírességre nézett, megvonta a vállát. – Biztos számítottak ilyesmire. Ha sokan összegyűlünk egy helyen, idővel feltűnik az embereknek. Én vagyok a hülye, amiért nem gondoltam rá, hogy apám más hírességeket is idecsődít. Amikor azt mondta, nem sok vendéget hívott meg, és nem lesz nagy felhajtás, naivan azt hittem, csak mi leszünk itt és néhány közeli barátja, akik nem ismertek. Brian idegesen az apjára nézett, aki Susanna szüleivel jópofizott. A lányuk szemlátomást örült a figyelemnek: mosolyogva köszönt a rajongóknak az előcsarnokban, és készségesen pózolt a fotókhoz, miközben arra várt, hogy előhozzák az autót. Õrülten villogtak a vakuk a tömött előcsarnokban, a mozi bejárata előtt pedig minden pontosan úgy nézett ki, mint a múlt heti bemutatón, leszámítva a vörös szőnyeget. Ettől görcsbe rándult a gyomrom. – Biztonságban leszünk? – kérdeztem. Nem örültem neki, hogy hallatszik a hangomon az aggodalom. Szerettem volna erősnek látszani, hogy bebizonyítsam Briannek, kezelni tudom mindazt, ami a hírnévvel jár, de amint bevillant az emlék, ahogy körénk gyűlnek a fotósok a FantasyConon, és neki kell biztonságba juttatnia, egész testemben remegni kezdtem. Brian állkapcsa megfeszült, arckifejezése még jobban elkomorult. Nagyon nem örült a fejleményeknek. Szörnyen éreztem magam. Tudtam, hogy csak miattam ennyire ideges, ő már hozzászokott az ilyesmihez. Ha én nem lennék itt, valószínűleg ugyanolyan nyugodt lenne, mint a többi híresség, és nem egy hajszál választaná el attól, hogy megüssön valakit. – Innen nincs messze a parkolóhely, ahová előállnak az autóval, és a rendőrség is itt van. Biztonságban leszel – ígérte. Apám elég közel őgyelgett ahhoz, hogy hallja, amit Brian mond. Ugyanolyan dühösnek látszott, mint a barátom, csak ő nem Maxre volt mérges.

– Ajánlom is – morogta. Amikor Brian viszonozta apa haragos pillantását, megragadtam a karját. Most nem lett volna tanácsos egymásnak feszülniük. – Brian! Apa! Nyugodjatok meg! – sziszegtem. – Attól nem lesz jobb a helyzet, ha veszekedni kezdtek. Majd akkor essetek egymásnak, ha hazaértünk. Erre szerencsére észrevették magukat, és enyhült a feszültség. Aztán megcsörrent Brian mobilja, mire a kijelzőre pillantott, és mintha vonakodott volna felvenni, de amikor elolvasta a kijelzőn megjelenő nevet, összevonta a szemöldökét, és a füléhez emelte a telefont. – Szia, Scotty, mi a helyzet? Lehajtotta a fejét, és bedugta a másik fülét, hogy hallja, amit az asszisztense mond. Amíg beszéltek, apámhoz fordultam, aki – a család többi tagjával együtt – döbbenten figyelte a körülöttünk zajló eseményeket. – Ne haragudj, apa. Max azt ígérte, nem lesz nagy felhajtás. Nem tudjuk, hogyan… – Brian apja posztolta az Instagramon – vágott közbe [uliette, és felmutatta a telefonját. – Mindenki erről beszél a neten. Ana és én üzeneteket kaptunk néhány sulis ismerőstől, hogy mi is veletek vagyunk-e. – Hogy micsoda? – kérdezte döbbenten Brian, aki közben befejezte a beszélgetést, és most tágra nyílt szemmel Juliette-re meredt. Hitetlenkedő' arckifejezését látva Juliette felvonta a szemöldökét, és felénk nyújtotta a mobilját, hogy megnézhessük. Max tényleg kiposztolta a vetítés előtt készült közös képet az Instagramjára, ami nem is lett volna baj, ha nem jelöli meg benne a mozi nevét és a vetítés időpontját. Amikor Brian elolvasta az infókat, élesen beszívta a levegőt, és remegni kezdett a dühtől. – Semmi baj – nyugtatgattam. – De igenis van baj – morogta. – Már az is épp elég volt, hogy hagyta, hogy letámadjon az ügynöke és a producerek, de hogy még ezt is meglépi csak azért, hogy nagyobb figyelmet kapjon… Apa!!! Max kezet rázott az egyik meghívottal, majd teljesen nyugodtan odalibbent hozzánk. Brian feltartotta Juliette mobilját, hogy Max is lássa, és dühtől vöröslő fejjel az apjára meredt. – Most ugye csak szívatsz? – sziszegte.

– Miért? – vonta össze Max kérdőn a szemöldökét. – Megmondtam, hogy ki fogom posztolni. – Én nem a képről beszélek, hanem hogy azt is kiírtad, hol vagyunk! Végig ezt tervezted – mutatott Brian az odakint összegyűlt tömegre. – Csak ezért hívtál meg minket, mi? – Természetesen nem – forgatta a szemét az apja. – Azért hívtalak meg, mert a fiam vagy. És nem terveztem semmi ilyesmit, ne légy már ennyire drámai. Egyszerűen nem gondoltom bele, hogy ez történhet, amikor kiraktam a képet. Veled ellentétben nekem nincs problémám a rajongókkal. Brian felhorkant, és én sem vettem be, amit Max mond. – Nem olyan rossz a helyzet – biztatott minket, amikor látta, hogy nem hiszünk neki, és már nem is próbálta tovább játszani az ártatlant. Ismét kipillantottam a tömegre. Susanna autója épp előállt, és amikor a szüleivel kilépett a moziból, a tömeg olyan hangosan kezdett sikongatni és üvölteni, hogy Ana és Juliette idegesen összenézett, és közelebb húzódott apához meg Jenniferhez. A zsivaj hallatán Max arca megrándult. – Csak egy percig lesztek kint, és a jegyeladásokért megéri – nézett rám és Brianre. – Maradjatok még egy kicsit, és használjátok ki a helyzetet. A bemutató óta nem jelentetek meg nyilvánosan Ellával. Elképesztő lenne, ha az első vetítés napján lepnétek meg a rajongókat! Imádná a sajtó. Brian lehunyta a szemét, az orrnyergére szorította az ujját, hangosan kifújta a levegőt, és megrázta a fejét, hogy megnyugodjon. – Komolyan mondom, hihetetlen vagy, apa! Tudod mit? Felejtsd el a vacsorát, nem megyünk el. Legalábbis én nem. Ella elmehet, ha szeretne, de kétlem, hogy lenne hozzá kedve azok után, hogy egész délután igyekeztél minél jobban kihasználni őt a saját céljaid érdekében. – Én sem megyek el – ráztam meg a fejem. – A családom úgyis azt szerette volna, hogy velük vacsorázzak. – Apámra és Jenniferre pillantottam. – Ugye nem bánjátok, ha csatlakozunk? – Dehogy – vágta rá Jennifer. – Hogy mi? – Max őszintén megbántottnak látszott. – Ne hagyjatok cserben! Ella, kedves, a fiam csak túlreagálja a dolgot. Esküszöm, hogy nem…

– A New Gate-esek, apa? – vágott a szavába Brian. – Most komolyan? Azt akarod bemesélni, hogy nem azért hívtad meg őket, mert beszélni akartak Ellával, te pedig szeretnél velük leszerződni a Drive Hardra? – Nem akartam rosszat – mordult fel Max. – Azt hittem, érdekelni fogja Ellát az ajánlatuk, és mégis mi mást tehettem volna? Már Ridge Daviesszel tárgyaltak, amikor felvettem velük a kapcsolatot a projekt miatt. Ella, kedves, nagyon sajnálom, ha ez felzaklatott téged – nézett rám szomorúan. – Nem ez volt a szándékom. És nem tudom elégszer megköszönni a dicsérő szavaidat. Nem is tudod, milyen befolyásod van már most a szórakoztatóiparban. Nem engem akartak eredetileg felkérni a rendezésre, de ha megkapom a munkát, azt csakis neked köszönhetem majd. – Örülök, hogy segíthettem – feleltem szárazon. Én nem voltam olyan dühös, mint Brian. Az alapján, amit az apjáról mesélt, számítottam ilyesmire. Viszont az dühített, amit a fiával művelt. Igaz, hogy Brian miattam csinál ekkora ügyet a dologból, de azt is tudtam, hogy sokkal jobban zavarja ez az egész, mint amennyire mutatja. El sem bírtam képzelni, milyen érzés lehet, ha a saját szülőd kihasznál a hírneved miatt. Max elengedte a füle mellett a gúnyt, a fiára nézett, égnek emelte a tekintetét, és felajánlotta nekem a karját. – Ami történt, megtörtént, fölösleges rágódni rajta. Akár beszélgethetnétek is egy kicsit a rajongóitokkal, amíg az autóra vártok. Brian megint egész testében megfeszült, mire közelebb húztam magamhoz. – Inkább itt maradunk a családommal. Ők nincsenek hozzászokva az ilyesmihez. Max összevonta a szemöldökét, és Colemanékre nézett, mintha csak most venné észre, hogy még mindig itt vannak. Azonnal elővette a behízelgő mosolyát, de mielőtt bármit mondhatott volna – amivel tutira felidegesítette volna apámat –, ő megrázta a fejét. – Nem kell velünk várnotok, Ella. A mi autóink itt vannak, titeket pedig várnak a sajtósok. Menjetek a barátoddal, és foglalkozzatok inkább a rajongóitokkal.

Úgy megdöbbentem, és annyira bántott apa lenézése, hogy nem tudtam megállni, hogy megmondjam neki a magamét. Csoda, hogy üvöltözni nem kezdtem! – A „barátom"-nak van neve! – csattantam fel vicsorogva. – És nem tehet semmiről, ahogy én sem. Mi csak azért jöttünk el a moziba, mert ti meg akartátok nézni a filmet, és azt hittük, Max tényleg pusztán a fia társaságára vágyik. Nem akartunk kellemetlenséget okozni nektek. – A szemem villámokat szórt, a fogamat csikorgattam, és megráztam a fejem. – Talán inkább ezt a karácsonyi vacsit is kihagyjuk. Látom, elegetek van már belőlünk és ebből a drámából. – Halványan Brianre mosolyogtam. – Úgy tűnik, a legjobb lett volna meglátogatni anyukádat Wisconsinban. – Mérget vennék rá, hogy holnap felhív, hogy ő megmondta – lágyult el Brian arckifejezése. Féloldalasan rám mosolygott, amitől nekem is sikerült ellazulnom. Halkan felsóhajtottam, mély lélegzetet vettem, és már nyugodtabban folytattam: – Apa, tényleg nagyon sajnálom ezt az egészet. Ti menjetek csak előre, amúgy is bölcsebb lenne külön indulnunk. Benneteket nem ismernek fel, így senki sem fog zargatni. – Szerintem – szólt közbe gyorsan Brian – Juliette-nek és Anastasiának velünk kellene jönnie. – Mindenki meglepetten nézett rá. Magyarázatot vártak tőle, mire elhúzta a száját. – Az asszisztensem felhívott pár perce, hogy látta a híreket, és azt mondta, ugyanannyi szó van Juliette-ékről, mint Elláról. Ők is benne voltak Erik videójában – vonta meg a vállát és az emberek felfedezték a párhuzamot Hamupipőke mostohatestvéreivel. Juliette álla a földön koppant, Ana szeme pedig kiguvadt a döbbenettől. Apa arca megrándult, mintha sokkolta volna, hogy a lányai híresek lettek. – Scott hívott nekünk egy limuzint, hogy ne kelljen különválnunk – túrt bele Brian a hajába. – Azt mondta, így is őrült nagy a nyüzsgés odakint, úgyhogy bízzuk inkább a tömegen keresztül való manőverezést egy profi sofőrre. Ne haragudjatok… Apának meglehetősen sok idő kellett, hogy megeméssze a hallottakat, és még akkor sem tudott mit mondani. Egyszerűen csak ökölbe szorította a kezét, és a mellékhelyiség felé csörtetett. Sosem láttam még ilyen dühösnek.

– Hát ennyit az apámmal való jó kapcsolatról – motyogtam. – Kíváncsi vagyok, dr. Parish szerint hogy fogjuk ezt rendbe hozni. – Ella, úgy sajnálom. Kedvesen Brianre mosolyogtam, és puszit nyomtam az arcára. – Nem a te hibád. Apa visszajött, de továbbra sem szólt senkihez egy szót sem – még Jenniferhez sem. Briannel úgy döntöttünk, hagyunk neki időt, és odamentünk a rajongókhoz beszélgetni, akik a következő vetítésre várakoztak. Nem volt sok kedvünk hozzá, de Max miatt – aki a tömeggel smúzolt, és folyton odakiáltott, hogy menjünk oda mi is – nem maradt más választásunk. Ha hátat fordítunk nekik, Brian rossz fényben tűnik fel a szemükben. Kábé fél órába tellett, hogy megérkezzen a limuzin, és amikor végre leparkolt, rendőrök léptek mellénk, hogy biztonságban kikísérjenek. – Csak siessetek az autóhoz – vakkantotta oda apa az ikreknek. – Egy szót se szóljatok, ne is nézzetek a kamerákra. – Ella és én megyünk először – mormolta Brian –, hogy eltereljük rólatok a figyelmet. Bátor kijelentését apám csupán újabb szúrós pillantással díjazta. Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy teljesen eszementen viselkedik. Nem Brian tehet arról, hogy így alakultak a dolgok. Ő semmiről sem tehet. – Indulhatunk? – kérdezte Brian. Bólintottam, és közben nagy levegőt vettem. – Most legalább kordonnal elkerítették a tömeget, így nem kell a karodban cipelned. Elernyedt a válla. – Ella… – súgta alig hallhatóan a nevemet. – Ez is a csomag része – ráztam meg a fejem. – Tudtam, mire vállalkozom, amikor összejöttem veled. Brian magához vont, körém fonta a karját, és biccentett a rendőröknek, hogy kinyithatják az ajtót. A Susannát köszöntő üdvrivalgás is őrületes volt, de semmi ahhoz képest, ami akkor tört ki a tömegből, amikor Brian és én kiléptünk az épületből. A bejárat és a felhajtó, ahol a parkolóőr várakozott, max. tíz-

tizenöt méterre lehetett egymástól, de mivel mindkét oldal tömve volt rajongókkal és riporterekkel, akiket a rendőrök igyekeztek a kordon mögött tartani, az út egy örökkévalóságnak tűnt a limuzinhoz. Főleg, mivel én vagyok a világ leglassabb embere. Próbáltam sietni, de olyan őrült nagy volt a káosz, hogy már az is megfordult a fejemben, megkérem Briant, vigyen inkább. A mozi dolgozói vörös kötelet helyeztek ki kordon gyanánt, a rendőrök pedig ügyeltek rá, hogy mindenki mögötte maradjon, mégsem éreztem magam biztonságban. A tömeg sokkal jobban bevadult, mint a FantasyConon vagy A druida herceg bemutatóján, ráadásul többen is voltak, hiszen vagy két és fél órájuk volt ideérni. Idecsődült a város összes lesifotósa és az összes helyi hírcsatorna, de jöttek rajongók is. Olyanokat kiabáltak, hogy milyen bátor vagyok, mennyire büszkék rám, és milyen gyönyörű vagyok. Ez még nem is lett volna olyan rossz, de a szokásos izgatott kiabálás mellett voltak sértő beszólások is. Akkor jöttem rá, mekkora a baj, amikor az egyik nő a rendőröknek nyomta magát, és azt kiabálta: – Felejtsd el Ellát, Brian! Ha ő nem elégít ki, majd én megteszem! – Én is! – hallatszott egy másik hang. – Én is! – Minket együtt is megkaphatsz! Brian nem vett tudomást róluk, és végig szorosan fogott. Le sem vette a szemét a ránk várakozó autóról. Aztán egy csapat főiskolás srác hurrogni kezdett, és bugyikat dobáltak felém, ahogy elhaladtunk előttük. – Én is vettem neked ajándékot, Ella! – Vedd fel őket a kedvemért, szépségem! – Hagyjuk a bugyikat! Mutasd, mid van! – Kit érdekel a torz banya? Nekem a szexi mostohatesók kellenek! – kiabálta valaki mellettük. – Adom! – vágta rá egy másik. – Enyém a ribancos! Valaki levegő után kapkodott mögöttem, mire hátrafordultam. Ana botladozva megállt, és döbbenten a srácra meredt, aki legutóbb kiabált.

Amikor a fazon észrevette, hogy Ana őt nézi, elvigyorodott. – Helló, Ana! Mi lenne, ha dobnád a béna pasidat, és inkább igazi férfival kezdenél? – Legalább mutasd meg, mi van rajtad, te kis vad cicamica! – nevetett a haverja, és oldalba bökte a barátját. Szörnyen perverz mozdulatot tett az ujjaival és a nyelvével, mire Anának ismét elakadt a lélegzete, és apa mellkasába temette az arcát. A tömeg kiabált, röhögött és fütyült, miközben apa átkarolta Anastasiát. – Tovább! – kiáltottam nekik. – Gyerünk, siessetek a kocsiba! A kiáltásomra ismét megindultak, és elénk siettek. – A mindenit, Ella! – kiabálta valaki, miközben apáék beszálltak a kocsiba. – A mostohaanyád baromi dögös! Megadod a számát? Könny csípte a szemem, de csak mentünk tovább, visszatartottam a sírást. Ha azt látják, hogy sikerült felzaklatniuk, még rosszabb lesz a helyzet. Felszegtem a fejem, felvettem a pókerarcot, de abban biztos voltam, hogy Brian érzi, egész testemben remegek. Olyan gyorsan haladtunk, amennyire csak bírtam. És a legrosszabb még hátravolt. Miközben közeledtünk a limuzinhoz, egy kábé ötvenéves férfi várt a kordonnak dőlve, közel az autóhoz, de mivel halálosan nyugodt volt, a rendőrök nem foglalkoztak vele. Amikor mellé értünk, rám mosolygott, amitől végigfutott a hideg a hátamon. Már a tekintetétől mocskosnak éreztem magam. – Szeretnéd tudni, mennyire szexi is vagy, tündérke? –kiáltotta. És mielőtt bárki megállíthatta volna, átugrott a vörös kötél fölött, megállt előttünk, és szétnyitotta a kabátját, hogy megmutassa, mi van a már kigombolt nadrágja alatt. – Íme a bizonyíték. Látod, mit tettél velem, bébi? Minden olyan gyorsan történt, hogy hiába fordultam el azonnal, és temettem az arcomat Brian mellkasába, egy pillanatra így is láttam, hogy magához nyúl. Próbáltam kizárni a szatír nyögéseit, miközben a rendőrök leteperték a földre, de nem tudtam, és ez már túl sok volt nekem: sírni kezdtem, miközben arra vártunk, hogy a rendőrök jelezzenek, szabad az út az autóhoz.

A férfi továbbra is szörnyen durva dolgokat ordibált, mialatt beszálltunk a kocsiba, és becsuktuk az ajtót. Úgy remegtem, hogy Briannek kellett becsatolnia a biztonsági övemet, miközben a sofőr elhajtott. Olyan szorosan tartott a karjában, amennyire a biztonsági öv engedte, és egyre csak bocsánatkérő szavakat suttogott a fülembe. Magát okolta a történtekért, amitől még rosszabbul éreztem magam. Szemben Juliette nézett rám aggodalmasan, Ana és Jennifer pedig sírt. Apa két oldalról szorosan magához ölelte őket, és próbálta mindkettejüket megnyugtatni. A pillantásból, amit a fejük fölött lövellt felénk, egyértelműen kiderült, hogy pusztán Anáék miatt mutatja magát nyugodtnak. Minket okolt azért, ami történt.

14.

Egyikünk sem szólt egy szót sem egész úton. Mikor kiszálltunk a limuzinból, és Brian megmondta a sofőrnek, hogy elmehet, mert ő még velem szeretne maradni egy ideig, apám robbant. – Nyugodtan visszaülhetsz te is, és elmehetsz, mert nem látlak szívesen többé az otthonomban! – dörrent rá Brianre. – Apa! – kapkodtam levegő után. Jennifer, fuliette és Ana már a ház felé indult, de most megálltak, hogy lássák, mi történik. A barátom megkérte a sofőrt, hogy várjon még néhány percet. A férfi bólintott, és udvariasan felhúzta az ablakot, hogy ne zavarjon bennünket. Brian meglepően nyugodtnak látszott, amikor újra felénk fordult, de én tudtam, hogy ez komoly erőfeszítésébe kerül. Ellépett az autótól, és felém nyújtotta a kezét, miközben nem vette le a szemét apámról. Ettől majd elolvadtam: még akkor is maga mellett akar tudni, amikor azt üvöltik neki, hogy menjen el, és többé vissza se jöjjön. Boldogan fogtam meg a kezét, és dőltem az oldalának, miközben a derekam köré fonta a karját. – Mr. Coleman – kezdte, nyugodt hangja bocsánatkérően csengett –, elmondani sem tudom, mennyire sajnálom a történteket. Az apám teljesen elvetette a sulykot. Szavamat adom, hogy a családja soha többé nem fog találkozni vele. Később elbeszélgetek vele erről. Apámat egyáltalán nem hatotta meg Brian bocsánatkérése. – Ez mind szép és jó – köpte a szavakat –, de akkor sem akarom, hogy a családom közelében légy! Nem az apád tehet arról, hogy a lányaim ilyen borzalmas, undorító dolgoknak voltak kitéve. – De igen, apa! Max közzétette a neten, hogy hol vagyunk. És… – Ne próbáld állandóan mentegetni, Ellamara! – meredt ram apám olyan hidegen, hogy Brian megfeszült, és még szorosabban fogta a derekamat. – Nem Max Oliver küldte utánatok Erik Clarke-ot a plázában.

Nem Brian apja tette tönkre az életed, és fosztott meg a magánéletedtől. Miatta szálltak rátok az emberek – szegezte a páromra a mutatóujját. – Minden, ami történt, az ő hibája, de ennek most vége! Nem tudom, mitől szakadt el Brianben a cérna: attól, hogy az apám azt mondta, tönkretette az életemet, vagy inkább attól, hogy kiabált velem, rajtam töltötte ki a haragját, és burkoltan engem hibáztatott a történtekért, mert egy hírességgel jártam. Az utóbbira tippeltem. – Az én hibám?! – üvöltötte Brian. – Igaz, hogy híres vagyok, és emiatt Ellára irányítom a sajtó figyelmét, de arról nem tehetek, ami ma történt. Végignézte azt a videót? Nem én javasoltam, hogy Ella adja nekem a szüzességét karácsonyra, és nem én rángattam be a fehérneműüzletbe, hogy a határait feszegessem! – Brian… – súgtam, hátha észreveszi magát. – Ki húzta maga után Ellát abba az üzletbe, és ki választotta neki azokat a fehérneműket? Ki kacérkodott tizenhét éves létére a pasijával, hogy megengedi, ő válasszon neki alsóneműt? Azok a perverzek azért pécézték ki a lányokat, mert Ana úgy viselkedett és olyanokat mondott a videóban! Ha ő nem lett volna ott a plázában, akkor most Erik Clarke-nak lenne egy bájos felvétele Elláról, amiben valamelyik könyves- vagy fantasyboltban viccelődnek Juliette-ékkel. Mindenki azon poénkodna, mekkora kocka vagyok, és ennyi. Senki sem kérné Ellát, hogy vetkőzzön fehérneműre, és foglaljon állást a szépségideál kérdésében, és senki sem dobálna neki tangókat, vagy nyúlna magához előtte! Ma sem történt volna semmi, csupán fotózkodtunk volna a rajongókkal, és a családja még mindig ismeretlen lenne a nagyközönség előtt. Ha ennyire hibáztatni akar valakit a ma történtekért, akkor hibáztassa Anát! Az ő hibájából történt mindez, és különben is ő az oka minden szörnyűségnek, ami Ellával történt, amióta ideköltözött. Ha annyira érdekli a lánya jólléte, hol volt az utóbbi néhány hónapban, amikor a másik lánya folyton gyötörte őt, és megkeserítette az életét, hm? Vagy valójában csak az ikrek miatt aggódik? – Brian! – Belecsimpaszkodtam a karjába, hogy magamra vonjam a figyelmét, és kizökkentsem. Megrándult az arca, aztán a szemembe nézett, és vett néhány mély lélegzetet.

– Bocsánat. – Semmi baj. Tudom, hogy téged is megviselt a mai nap, de nem Ana hibája, ami történt. Nem akarta, hogy ez legyen. Őt is ugyanúgy aljas módon kihasználták, mint engem. Anastasiára pillantottam. Ő, Juliette és Jennifer elhűlve meredt Brianre. Ana sápadtabb volt, mint eddig valaha. Amikor észrevette, hogy nézem, nem kelt ki magából, ahogy vártam, hanem lesütötte a szemét. – Bocsánat – ismételte meg Brian. Vett még egy mély lélegzetet, majd egy kicsit hangosabban azt mondta: – Ne haragudj, Ana! Ellának igaza van, nem a te hibád, ami történt. Nem kellett volna téged okolnom. Csak nagyon feszült vagyok. Nem akartam, hogy ez történjen Ellával vagy veletek. – Akkor nem kellett volna az életed részévé tenned a lányomat! – csattant fel apa. – Amíg vele vagy, ártani fogsz neki, folyton magad után rántod majd a sajtó világába, és nem tudsz mit tenni ez ellen. És a hírneveddel most már a család többi részét is veszélybe sodrod. Nem érdekel, kinek a hibájából történt a mai incidens! Akárhonnan nézzük, a lényeg az, hogy ha nem járnál Ellával, mindez nem történt volna meg. Azt nem tilthatom meg neki, hogy találkozzon veled, de azt mondhatom, hogy tartsd távol magad a családom többi tagjától! Azt akarom, hogy takarodj a birtokomról és a családom közeléből! Ha mégis visszajössz, távoltartási végzést fogok kérni ellened, és ha megkörnyékezed a családomat, börtönbe juttatlak! – Apa!!! – El sem hiszem, hogy idáig jutottunk. Igen, apám államügyész, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt épp az ellen fogja felhasználni, akit szeretek. – Igazságtalanul viselkedsz. – Nem, Ella – mondta Brian, akinek időközben elpárolgott a haragja, és sikerült lenyugodnia. Megrázta a fejét, és az apámra nézett. – fogában áll megvédeni a családját, és ezt tiszteletben tartom. Legszívesebben behúztam volna egyet apám önelégült ábrázatába. Megremegett az ajkam, miközben a sírás ellen küzdöttem. – Brian, nem te vagy a hibás. – Mély lélegzetet vettem, és próbáltam megnyugodni, hogy ne remegjen a hangom. – Ne hagyd, hogy elérje, amit akar, és úgy érezd, megérdemled ezt a fajta bánásmódot, mert nem így van!

Amikor Brian halványan, szomorúan rom mosolygott, a szívem megállt egy pillanatra. Azt hittem, apámnak végül sikerült telebeszélni a fejét, és szakítani fog velem, mondván, jobb lesz így nekem. – Brian… – suttogtam, miközben éreztem, hogy kiszökik a vér az arcomból. – Ne hallgass rá, engem nem zavar a hírnév. Esküszöm! Sokkal több jót hoztál az életembe, mint bárki más anyun kívül. Szükségem van rád. Meglepődtem, amikor a karja közé zárt, és puszit nyomott a homlokomra. – Nekem is szükségem van rád, Ellamara. Ne aggódj, önzőbb vagyok én annál, mint hogy lemondjak rólad. Hála az égnek, hogy ilyen elkényeztetett! Szorosan magához ölelt, majd hátrébb húzódott, hogy a szemembe nézhessen. – Tiszteletben tartom apád kívánságát, mert jogában áll elküldeni innen. De… – Elhallgatott, és rá nem jellemző módon bizonytalanság csillant a szemében. Nagyot nyelt, és a fülem mögé tűrte a hajam. – Velem jössz? – Még szép! – Mégis hogy gondolhatta azt, hogy nem megyek? Semmi kedvem ezek után apámmal vacsorázni. – Nem, én úgy értettem, hogy… velem jönnél… véglegesen? Összeköltöznél velem? – Hogy mi?! – kapkodott apám levegő után, de egyikünk sem vett tudomást róla. – Érted már, miért mondtam, hogy Vivianék lakása nem biztonságos? – kérdezte Brian. – Nagyon bírom Viviant és a papáit, és bár odaköltözhetnél! Tudom, hogy jól éreznéd magad, és jó helyed lenne, de sajnos nem lehet. Sajnálom. – Tudom – bólintottam. – Nem fogok Vivanékhez költözni. Azok után, ami a moziban történt, kizárt, hogy olyan helyen éljek, ahol bárki csak úgy odajöhet az otthonomhoz, és bekukucskálhat az ablakon. Vagy ne adj' isten betörhet. És az végképp ki van zárva, hogy Viviant és a papáit belekeverjem ebbe a cirkuszba. Éppen elég, hogy Juliette és Anastasia érintettek a dologban. – Akkor velem jössz, Ellamara?

– Nem, erről szó sem lehet! – vágott közbe apám, mielőtt válaszolhattam volna. – Itt marad. Brian becsukta a szemét, és vett egy mély lélegzetet, hátha sikerül kordában tartania az indulatait. – Apád háza jobb Vivianék lakásánál. Megértem, ha maradni szeretnél, de jobban érezném magam, ha velem jönnél. Főleg, mivel épp az előbb dobtak ki a birtokról – vonta össze a szemöldökét. Apámra meredtem, aki felszegte az állát, és karba tette a kezét, jelezve, hogy nem enged. Lehetetlen volt szót érteni vele. – Rendben – néztem vissza Brianre, és mosolyt erőltettem az arcomra. Hosszan kifújtam a levegőt, miközben kezdtem felfogni, milyen komoly dologba egyeztem bele. – Igen, veled megyek. Brian szeme alig észrevehetően elkerekedett, mintha biztosra vette volna, hogy itt maradok. – Egy csónakban evezünk – mondtam, amitől hirtelen nyugtalanság fogott el. Nem álltam készen az összeköltözésre, de nem volt más választásom. – Szükségem van rád, és ha téged itt nem látnak szívesen, akkor… – nyeltem egy nagyot – akkor én sem maradok. A barátom arcára kiülő kifejezés megért mindent, amin ezen a héten keresztülmentem. Eddig csak egyszer nézett rám így: amikor együtt vacsoráztunk a FantasyConon. Áhítat ült a szemében, mintha minden álma valóra vált volna. Boldog mosolyától és attól, ahogy gyengéden két kezébe fogta az arcomat, még a lélegzetem is elakadt. – Köszönöm – súgta rekedten, és leheletfinomon az ajkamhoz érintette az övét. – Megígérem, hogy úriember leszek. – Egy pillanatra elgondolkodott, és halvány mosoly suhant át az arcán. – Legtöbbször – tette hozzá. Halk, majdnem hisztérikus nevetés tört fel belőlem. Brian észrevette, hogy megijedtem, ezért a homlokomnak döntötte az övét. – Ne félj – súgta. – Ez nem rólam szól, hanem arról, hogy neked mire van szükséged. Tőlem nem kell félned. – Oké – bólintottam, és gondolatban lelket öntöttem magamba. Megbíztam benne, de attól még féltem, és idegessé tett a gondolat, hogy

összeköltözöm vele. – Csak kérek néhány percet, hogy összepakoljak pár cuccot. Minden mással ráérek később foglalkozni. Elengedett, és hátralépett. Hát tényleg megteszem: összeköltözöm Brian Oliverrel. Cinderrel! – Jules? – szóltam halkan, miközben elkaptam a mostohatestvérem tekintetét. – Segítenél összepakolni? Juliette szomorúnak látszott, de megértő volt, és miközben bólintott, halványan elmosolyodott. Egy lépést tettem a ház felé, amikor is apám megállított. Az arckifejezéséből ítélve még mindig nem hitte el, hogy ez tényleg megtörténik. – Ellamara, megállj! Juliette, ne hallgass rá! – Figyelmeztető pillantást vetett felénk, majd rám nézett, és megrázta a fejét. Többször kinyitotta és becsukta a száját, majd mérgében elvörösödött, és ismét összevonta a szemöldökét. – Nem fogsz összeköltözni vele. Alig két hete ismered. Ez egyszerűen… felháborító! Szó sem lehet róla. Brian odalépett apámhoz, és nyugodtan, magabiztosan a szemébe nézett. – Ez nem a maga döntése – mondta tiszteletteljesen, de apa egyáltalán nem volt kíváncsi a véleményére. – A fenéket nem! Ő a lányom! – Aki már felnőtt, és jobb lesz neki velem. Apa olyan élesen szívta be a levegőt, hogy szinte fütyült. – Azt hiszed, jobban gondját tudod viselni a lányomnak, mint én? – Olyan erősen összeszorította az állkapcsát, hogy a kérdést is szinte a foga között sziszegte. Brian ugyanúgy megmerevedett, mint apám, majd felé hajolt, akár valami pitbull, ami a póráznak feszül. – Abban biztos vagyok – morogta. – Több mint három éve én vagyok a férfi az életében. Lehet, hogy részben magának köszönhetően jött a világra, de nem érdemli meg, hogy apának nevezze magát! Apám arca vörösből lilára váltott. – Hogy merészeled azt mondani, hogy nem érdemlem meg, hogy… – Hogy merészeli azt feltételezni, hogy igen?! – kiabálta Brian. – Nincs joga kioktatni Ellát arról, milyen döntéseket hoz, vagy megmondani neki, mit

csináljon. Ő már most sokkal érettebb magánál! Maga akar kioktatni minket a kapcsolatunkról? Ha! Az ő korában maga felcsinált egy nőt, akivel még csak nem is járt, majd a gyereket kezdte hibáztatni, amikor a nő nem volt hajlandó abortuszra menni. Mintha Ella hibája lenne, hogy képtelen volt a nadrágjában tartani a micsodáját! Mindenki levegő után kapkodott, engem kivéve – nekem elakadt a lélegzetem. Egyszerűen lefagytam a döbbenettől. Nem próbáltam leállítani Briant. Azóta megvan a véleménye apámról, hogy találkoztak. Apa szörnyen előítéletesen és igazságtalanul viselkedett vele az első perctől fogva, és őszintén szólva Brian megérdemelte, hogy most az egyszer ő rohanjon ki ellene. – Még ahhoz sem volt elég vér a pucájában, hogy elváljon a feleségétől, mielőtt valaki más ágyába bájt. És annyi becsület sem szorult magába, hogy elköszönjön a lányától, amikor úgy döntött, elhagyja. Tíz évig rá sem nézett! Maga egy felelőtlen, hűtlen, gyáva féreg, aki eleve sosem akarta a lányát. Fogalma sincs, milyen ember Ella, vagy mire van szüksége. Úgyhogy nem, nem érdemli őt meg, és abban biztos lehet, hogy jobban gondját tudom viselni, mint maga. Már most is azt teszem! Brian zihált, próbálta visszanyerni a nyugalmát, miután végre kioszthatta apámat. Amint meglátta a döbbenetet az arcomon, felém nyújtotta a kezét. Ezúttal nem kért bocsánatot mindazért, amit dühében mondott. Szerintem soha nem is fog, mert egy kicsit sem sajnálta. – Rendben – köpte a szót apa, amikor látta, hogy megfogom Brian kezét. – Ha ennyire akarod őt, hát vidd, te arrogáns kis pöcs! Menjetek isten hírével! Fájdalom hasított a szívembe, és megroggyant a térdem – egyedül a Cukibotnak köszönhettem, hogy nem estem el. Brian átölelt, és a mellkasának döntött. – Lehet, hogy Ella vállalja azt a sok szarságot, ami veled jár – folytatta apám –, de a családom nem! Nem akarom, hogy ki legyenek téve ennek, úgyhogy takarodj innen, és ne is gyere vissza! Vártam a könnyeket, de nem jöttek. Túlságosan megviselt ez az egész, hogy sírni tudjak. Most igazán szíven ütött, amit mondott.

Bármilyen elkeseredett kifejezés ült is ki az arcomra, apám észbe kapott tőle, de már túl késő volt. Ehhez kevés a bocsánatkérés. – A családod? – kérdeztem. A hangom olyan üresen csengett, mint ahogy belül éreztem magam. – Szóval megint itt tartunk: te és a családod, illetve én. Két külön dolog. És te csak az egyiket szeretnéd. Miután apám megértette, mekkorát hibázott, elkomorult az arca, és valami fojtott bocsánatkérés közben a nevemet nyökögte. Szorosan lehunytam a szemem, és megráztam a fejem – nem akartam hallani a kifogásait. – Hagyd, felfogtam. Menjek isten hírével. Csak nyűg vagyok, amit az igazi családod a háta közepére sem kíván. Legalábbis te biztosan nem, igaz? – Ella, én ilyet nem mondtam. – Nem kellett, anélkül is értettem! – kiabáltam, de megbicsaklott a hangom. Erre Brian olyan szorosan magához ölelt, hogy alig kaptam levegőt, és még így is azt kívántam, bár szorosabban magához szoríthatna! Kezdtem darabjaimra hullani, és ő volt az egyetlen, ami még egyben tartott. – Ne aggódj, apa! – mondtam a dühtől és elkeseredéstől remegő hangon. – Most megkapod, amire mindig is vágytál: megszabadulsz tőlem. Feloldozlak, többé nem kell velem foglalkoznod. – Ella… én nem… – Ne! – fennifer és az ikrek felé biccentettem. Ana még mindig halálsápadt volt, Juliette és az anyja arcán pedig patakzott a könny. – Menj, viseld gondjukat, elvégre őket választottad, ők azok, akiket igazából szeretsz. Most viszont én választok. Évekig nem volt rád szükségem, és most sincs. Brian akkor is ott volt nekem, amikor te nem. Ő akkor is akart engem, amikor te nem. Ő feltétel nélkül szeret, amire te képtelen vagy. Elhallgattam. Egy részem azt kívánta, apa mondja azt, hogy nincs igazam, de nem tette. Nem lepődtem meg, de attól még ugyanúgy éles fájdalom hasított a szívembe. Végül elfogadtam az igazságot, és bólintottam. – Ha te választhatsz magadnak új családot, akkor én is – suttogtam. Felemeltem a fejem Brian mellkasáról, és felnéztem rá. – Már ha elfogadsz. – Mindörökké, Ellamara – ígérte buzgón. – Te is tudod. Bólintottam, és végre kibuggyant a szememből a könny.

Apám szívtelensége annyira érzékenyen érintett, hogy Brian teljes elköteleződése ugyanolyan heves érzelmeket váltott ki belőlem, mint korábban a szívembe hasító fájdalom. Elöntött a szerelem, és elakadt a lélegzetem. Olyan erősen reszkettem, hogy a fogaim össze-összekoccantak. Alig bírtam elhebegni a kívánságomat: – E-elmehetnénk i-innen? Brian szó nélkül a várakozó limuzinhoz vezetett, és kinyitotta nekem az ajtót. – Ella, várj! – kiáltott utánam apám kétségbeesetten, de nem néztem hátra. A párom felelt helyettem, és a hangja jéghidegen csengett: – Nem! Ella végzett magával. Ez volt az utolsó alkalom, hogy összetörte a szívét. Ez inkább fenyegetésnek hangzott, mintsem kijelentésnek, de ez ellen még apám – aki az állam legnagyobb bűnözőinek fenyegetésein is csak nevetni szokott – sem mert egy rossz szót sem szólni. – Induljunk, Ella! Brian gyengéd unszolására beszálltam az autóba. Beült mellém, megadta a címét a sofőrnek, és egész úton némán magához ölelt. Ahogy beléptünk a házba, és becsukódott mögöttünk a bejárati ajtó, végre felfogtam, mi történt, és hogy ez a valóság. – Megint megtette – suttogtam. – Lemondott rólam, azt mondta, menjek el. Az új családját választotta helyettem. Megint. Brian ugyanolyan elkínzottnak és megtörtnek látszott, mint én. – Úgy sajnálom, Ella. A karjába zárt, mire én a mellkasába temettem az arcomat. Ez alkalommal a gát, amely eddig visszatartotta a könnyeimet, átszakadt. Hangosan zokogni kezdtem, és azt sem vettem észre, hogy Brian felnyalábol, az ágyhoz visz, lefektet, és mellém fekszik. Hozzábújtam, és hagytam, hogy ezer darabra hulljak. – Itt vagyok – súgta, és közben szorosan ölelt. – Veled vagyok, Ellamara, és sohasem engedlek el. Soha. Igazat mondott. Akkor sem engedett el, amikor órákon keresztül sírtam a vállán, és akkor sem, amikor végre elaludtam. Ott maradt mellettem az

agyban, és egész éjjel szorosan ölelt. Nem vacsoráztunk, át sem öltöztünk. Brian még pisilni sem kelt fel. Szó szerint nem engedett el egészen másnap reggelig, amikor már magasan járt a nap.

15. Brian

Amikor másnap reggel arra ébredtem, hogy Ella szorosan hozzám bújik, mintha ösztönösen a testem melegére vágyna, rájöttem, hogy hihetetlenül szerencsés pasi vagyok. Az apja bukása jelentette az én győzelmemet. Ella nem egyezett volna bele, hogy hozzám költözzön, ha lett volna más választása. Tudtam, hogy nem áll készen az együttélésre, még ha nem is értettem, miért. Lehet, hogy szemétség örülni annak, hogy erre kényszerült, de képtelen voltam rosszul érezni magam, amiért megvalósult, amire vágytam. Ella itt amúgy is nagyobb biztonságban van, és egyszerűen magam mellett akartam tudni. Azt akartam, hogy minden este mellettem aludjon. Azt akartam, hogy ő legyen az első, akit reggelente meglátok. Hogy mindig velem legyen, hogy együtt töltsük az időt, együtt nevessünk, együtt hozzunk döntéseket, és szeretkezzünk. Ha az megkönnyítené neki a dolgot, ebben a szent pillanatban feleségül venném, de tuti, hogy ha előhozakodnék ezzel az ötlettel, csak még jobban megijeszteném. Ella nagyot szusszanva és nyújtózkodva ébredezett, és ez visszarántott a valóságba. Gyorsan puszit nyomtam a homlokára, majd óvatosan rámosolyogtam. Nem tudtam, milyen lelkiállapotban van. - Jó reggelt. Kábultan rám meredt, majd amikor rájött, hogy egy ágyban, egymáshoz bújva fekszünk, felszisszent. A szeme tágra nyílt, és lassan, oda sem pillantva végigfuttatta a kezét a hasamon, mintha bizonyítékra lenne szüksége, hogy a meztelen felsőtestemen aludt, csak túlságosan zavarban lenne ahhoz, hogy odanézzen. Amikor az ujjaival végigsimított a köldökömön, felsikkantott. Egyszerűen imádni való volt. – Nyugi, rajtam van a nadrágom, és rólad is csak a cipőt vettem le. Végre rá mert nézni a felsőtestemre, aztán elhúzódott, hogy legyen köztünk egy kis távolság. Azonnal fázni kezdtem, és hiányzott a közelsége,

de elengedtem, mire zihálva felült. – Úristen, tegnap eljöttem hazulról! – hadarta, és a szemében rettegés ült. – Eltaszítottam magamtól apámat, és eljöttem otthonról. Meg csak össze sem pakoltam. Nincs itt semmi ruhám, még fogkefém vagy… – Semmi baj – ültem fel, és a karomba vontam. – Minden rendben lesz. Ella reszketett, ezért gyengéden az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen. – Nincs mitől félned, Ellamara. Itt vagyok veled. Egy csónakban evezünk, és mindent elrendezünk. De egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk, oké? – Bólintott, én pedig rámosolyogtam. – Szuper. Először is, mérget vennék rá, hogy van egy tartalék fogkefém valahol, másodszor, én nem ragaszkodom a ruhához… Ahogy számítottam rá, ez a kis élcelődés elfeledtette vele a korábbi félelmeit. – Szép próbálkozás – horkant fel. Felnevettem. Túl könnyű dolgom volt. – Egy próbát megért. Ella égnek emelte a tekintetét, de végül elmosolyodott. A fejtámlához tettem egy párnát, hátradőltem, és ölelésre tártam a karom, mire tétovázás nélkül hozzám bújt. A fejét a vállamra hajtotta, és pár percig egyszerűen csak így öleltük egymást. Olyan kényelmes volt, hogy lecsukódott a szemem, és egy kicsit el is bóbiskolhattam, mert kellett egy pillanat, hogy felfogjam a szavai értelmét, amikor végre megszólalt: – És most hogyan tovább? – kérdezte. Morogva jó közel vackoltam magam hozzá. Másra sem vágytam, mint hogy egész nap ágyban maradjak vele. Legfeljebb kajáért lennék hajlandó felkelni. – Most sehogy. Így pont jó – motyogtam, mire Ella halkan felnevetett. – Komolyan mondtam, te nő. Már tényleg mindenem megvan, amire vágytam. Csak ugrattalak, amikor azt mondtam, téged kérlek karácsonyra, de ha már szó szerint értelmezted a dolgot, örülök az ajándéknak, és nem lehet visszavonni. Mostantól velem kell beérned. – Haha, nagyon vicces vagy – forgatta a szemét.

– Nem vicceltem. Ha a hangomból nem hallotta ki a hirtelen hangulatváltozást, a szememben izzó tűzből biztosan megértette. Az ajkára tapasztottam a számat, és legnagyobb meglepetésemre szenvedélyesen viszonozta a csókot. Átkarolta a nyakamat, így szinte adta magát, hogy az ölembe kapjam. A sérült csípője miatt nem hittem, hogy rám tud ülni lovagló ülésben – pedig mindennél jobban vágytam rá ezért keresztben az ölembe ültettem, és magamhoz öleltem. Elengedte a nyakamat, és az egyik kezével a hajamba túrt, a másikat pedig a mellkasomra tette. Libabőrözött a karom, miközben Ella másodszorra mert felfedezőútra indulni a testemen. Az ujjai nagyon finoman érintették csak a bőrömet, és bár többet akartam ennél, elfojtottam a vágyat, mert nem akartam megijeszteni, nehogy abbahagyja, amit csinál. Hagytam, hogy ő határozza meg az ütemet. Végigsimított a mellkasomon a hasamig, majd követte a szőrzet vonalát a köldökömtől egészen a nadrágom derekáig, és közben oda-vissza mozgatta az ujját, mintha élvezné a vékony, selymes szőr tapintását. Olyan jó érzés volt, hogy fennakadt a szemem. Õ az első nő az életemben, aki ilyen hatással van rám fizikailag, hogy csupán az érintésétől kikészülök. A fejem hátrahanyatlott a fejtámlára, és mélyen beszívtam a levegőt. Ella egy szempillantás alatt elvette a kezét. – Ne hagyd abba! – mormoltam. – Fogalmad sincs, mennyire imádom, amikor megérintesz. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy fülig pirult. Amikor elkaptam a tekintetét, elfordult, és az ajkába harapott. Az álla alá nyúltam, felemeltem a fejét, és megvártam, hogy rám nézzen. Az arca továbbra is mélyvörös volt, de végre a szemembe nézett. – Nem csinálunk semmit, amire nem állsz készen – nyugtattam meg, miközben a gyönyörű kék szempárba néztem. – Csak azt, ami neked is elfogadható, és semmi többet, oké? Ha azt mondod, elég, leállók.

Egy pillanatig még néztük egymást, aztán megnyalta az ajkát, és alig észrevehetően bólintott. – Oké – suttogta. Az alsó ajkába harapott, és megmerevedett, mintha nem tudná, mit tegyen. A kezembe vettem a kezet, belecsókoltam a tenyerébe, majd a mellkasomra tettem, és vezettem az ujjait. Közben a hüvelykujjával végigsimítottam az egyik mellbimbómon, mert eddig túl szégyenlős volt ahhoz, hogy megérintse. Ella megremegett, és hallhatóan nyelt egyet. Nagyon nehezen tudtam kordában tartani az izgatottságomat, soha nem csináltam meg ilyet. Soha nem kellett nekem kezdeményeznem, vagy bátorítanom a nőt, hogy érintsen meg. Alig tizenöt évesen vesztettem el a szüzességemet, amikor is az akkor tizenhét éves szereplőtársam szinte rám vetette magát. Én, a buta és túlbuzgó tinifiú engedtem, hogy bevezessen egy olyan világba, amelyre még korántsem álltam készen. Túl fiatal voltam, és nem elég érett ahhoz, hogy ezt felismerjem. Anyám akkor már Wisconsinban lakott, apámra pedig nem lehetett számítani abban, hogy majd ellát bölcs tanácsokkal. Miután megtörtént, úgy éreztem, muszáj elmesélnem valakinek, ezért elmondtam apámnak, mire ő egyszerűen csak hátba veregetett, és gratulált, hogy végre férfi lettem, ráadásul egy dögös, idősebb lánynak köszönhetően, akitől tanulhattam egyet-mást. Az első alkalom, mondhatni, meghatározta a későbbi szexuális életemet: a nők rám vetették magukat, én meg hagytam, hadd csinálják, amit szeretnének, mert jó érzés volt, plusz magányos voltam, és valami mélyebb kapcsolatot kerestem. Egyre több nővel feküdtem le, és az évek alatt magabiztossá váltam, így ma már nem jelent gondot irányítani az eseményeket a hálószobában, viszont nem akartam olyanná válni, mint az a tizenhét éves lány, aki kihasználta a tapasztalatlan és nála fiatalabb szereplőtársát. – Szeretnéd abbahagyni? – kérdeztem halkan, miközben még mindig a bőrömet simogattam Ella ujjával. Rám nézett, én pedig vártam. A testem üvöltve követelőzött, hogy többet akar, de ez most Ellamaráról szólt, nem rólam. A barátnőm ismét az ajkába harapott, és megrázta a fejét.

– Mondd ki hangosan a kedvemért – kértem, mert szükségem volt a szóbeli megerősítésre, hogy biztos lehessek benne, nem lépem át a határt. Ella mély lélegzetet vett. Én vártam. – Nem szeretném abbahagyni – súgta. Ennél szexibb szavakat még életemben nem hallottam. Határozottan a mellkasomnak nyomta a kezét, mire elengedtem őt, és az arcához emeltem a tenyerem. – Jó – feleltem, és megcsókoltam a szája sarkát. – Mert én meg nagyon-nagyon-nagyon nem akarom abbahagyni. Végigsimítottam az állkapcsán az ajkammal, majd csókokat szórtam lefelé a nyakán, mire ismét megremegett, de aztán hamar rátalált a korábban összegyűjtött bátorságra. Néhány röpke perc után úgy éreztem, végem. Őrjítő volt az érintése, amelyből éreztem, mennyire sebezhető, ugyanakkor mennyire kíván. Többet akartam megízlelni és érezni belőle, ezért felkaptam az ölemből, és az ágyra fektettem, de közben végig vadul csókolóztunk. Ella halkan felnyögött, amikor fölé hajoltam, és ránehezedtem. Megremegett, amiből tudtam, hogy a vágyakozás hangját hallottam, ezért egyre szenvedélyesebben csókoltam, és felfedezőútra indultam a kezemmel. Még mindig a tegnapi hosszú ujjú pulóver és szűk farmer volt rajta, amelyek nyaktól lefelé teljesen elfedték a testét. Tudtam, hogy a ruha rajta fog maradni, de szabadabban kalandozhattam, mint vártam. Nem húzta be a féket, amíg teljesen rá nem feküdtem, és úgy nem helyezkedtem, hogy enyhítsek a nadrágomat feszítő nyomáson. – Brian – nyögte, amiből biztosra vettem, hogy élvezi a dolgot, bár valószínűleg kezdett túl sok lenni neki. – Most már szeretném abbahagyni. Vettem egy mély levegőt, és azonnal leszálltam róla. Még egyszer megcsókoltam, majd mellé heveredtem, az ágy másik felére. Ella a hátán feküdt, és a plafont bámulta, miközben próbált úrrá lenni a zihálásán. Káprázatoson nézett ki kócosan, nedves ajakkal és kipirulva. Megfogtam a kezét, a számhoz emeltem, majd az ujjai közé fűztem az ujjaimat, és a mellkasomhoz vontam. Képtelen voltam elengedni. Már nem

csókolóztunk, de szükségem volt arra, hogy érezzem őt. A kezünkre nézett, aztán elvörösödött arcához emelte a szabad kezét. – Ne haragudj – súgta, és szégyenkezve elfordította a fejét. Soha többé nem akartam ezt az érzelmet látni az arcán. Nem akartam, hogy bűntudata legyen, amiért még nem áll készen a szexre. Emiatt soha nem kellene így éreznie magát. Ha így érez, az azt jelenti, hogy túl nagy nyomást gyakoroltam rá. El kellene ezt mondanom neki, de féltem, hogy kioktatónak tűnnék, ezért úgy döntöttem, humorral oldom fel a feszültséget: – Dehogy haragszom! Haladunk, haladunk… – Pimaszul rávigyorogtam, és vonogatni kezdtem a szemöldökömet. Elértem a célom, mert bár egy pillanatra ledöbbent, utána égnek emelte a tekintetét, és elmosolyodott. Megdörzsöltem piruló arcát, és a hüvelykujjammal végigsimítottam nedves ajkán. – Ellamara, te vagy a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam – mormoltam, és leheletfinom csókot nyomtam a szájára. Aztán a tekintetem a fejére tévedt, és nem tudtam megállni, hogy ne tegyek rá megjegyzést. – A létező legbotrányosabban elfeküdt hajjal. – Fogd be! – Komolyan mondom – kaptam el a kezét, amikor a karomba bokszolt. – Gyönyörű vagy, és el sem hiszem, hogy mostantól minden reggel melletted ébredhetek. Ella elsápadt, mire eszembe jutott, hogy akad még néhány dolog, amit meg kell beszélnünk. – Azt hiszem, megérett az idő arra a beszélgetésre, amit a minap ígértél nekem – sóhajtottam.

16. Brian

Ella nagyon jól tudta, miről beszélek. Lehunyta a szemét, és felmordult. – Nem tudom, mit mondjak. Oké, hogy téged nem zavarnak a hegeim, és azt mondod, türelmes leszel velem, ami a szexet illeti, de… – Hagyjuk a szexet meg a hegeidet. Ez nem erről szól. – Ella zavartan összevonta a szemöldökét. Halványan rámosolyogtam, és ismét az ujjai közé fűztem az ujjaimat. – Tudom, hogy szégyelled a hegeidet, és zavarba jössz a szextől, mert nem állsz készen arra, hogy bármelyiket is megoszd velem, és ez rendben is van. Megértem és elfogadom. Nem szeretném, hogy emiatt aggódj. Ha majd készen állsz rá, akkor visszatérünk a dologra. Ez ennyire egyszerű. Elpirult, de mindig ezt csinálta, valahányszor szóba került a szex. Az arcán továbbra is értetlenség tükröződött. – Akkor miről beszéljünk? Nem tudtam, hogy képes vagyok-e megfogalmazni. A minap bekapcsoltam a híreket, miközben reggelit készítettem, és amikor a bemondók említést tettek Ella első, premier utáni interjújáról, majdnem kiöntöttem a kávémat a konyhapultra. Fogalmam sem volt, miről beszélnek, mert tudomásom szerint nem adott semmilyen interjút. Aztán amikor bemondták Erik Clarke nevét és a weboldalának címét, dühömben majdnem átütöttem a falat. Ismertem annak a szemétládának a módszereit, és tudtam, hogy nagyon jó ebben a játékban. Csak találgathattam, vajon mennyit szedett ki az én merész, vicces, játékos és jóhiszemű Ellámból. Amikor megnéztem a videót, úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Nem az zaklatott fel, amit mondott, hanem az, amit nem mondott ki hangosan. – Ha nem állsz azonnal készen az intim együttlétre, az természetes, viszont amikor a videóban beszéltél, úgy tűnt, velünk kapcsolatban van benned egy jó adag félelem és bizonytalanság.

– Ez nem igaz – rázta meg a fejét. Szerettem volna hinni neki, de nem ment, mert tudtam, hogy valamit nem árul el. – De igen – erősködtem. – Legalábbis bizonyos értelemben. Érzem. Félsz együtt élni velem. Van valami a kapcsolatunkban, ami zavar, vagy bizonytalanná tesz. Az ajkába harapott, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Igazam volt, valami tényleg zavarja. Azonnal az őrült életmódomra gondoltam. Ella azt mondta, őt nem zavarja a hírnév, de a tegnap történtek után lehet, hogy kezdi úgy érezni, hibát követett el, amikor összejött velem. – Ella… bármiről is van szó, kérlek, mondd el. – Felkészültem. Nem maradhat velem, ha irtózik az életmódomtól. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy magamhoz láncoljam. Legszívesebben soha nem engedtem volna el, de ha erre van szüksége… – Nem akarom, hogy titkolózzunk egymás előtt. Nem szeretném, hogy elnyomd az érzéseidet. Bármiről is van szó, tudni szeretném, és megígérem, hogy találunk rá megoldást. Ha ehhez az kell, hogy feladjam a karrieremet, Alaszkába költözzünk, átoperáltassuk magunkat, hogy ne ismerjenek fel, és rejtőzködjünk, akkor megtesszük. Ella elmosolyodott, és megszorította a kezem. – Imádni való vagy, amikor elbizonytalanodsz – mondta legnagyobb meglepetésemre. – És meg is nyugtat, sokkal normálisabbnak érzem magam tőle. De mondtam már, hogy engem nem zavar a hírnév – ingatta a fejét. – Ami tegnap a mozinál történt, az nagyon gáz volt, de elhalványul ahhoz képest, hogy ott voltál mellettem, amikor apám lemondott rólam. Soha nem fogja beárnyékolni, hogy kiálltál mellettem, és azt akartad, hogy az életed része legyek, miközben ő épp eldobott magától. És azt sem fogja soha meg nem történtté tenni, hogy egész éjjel öleltél, miközben órákon át sírtam. A hírnév csekély ár mindezért, és örömmel állok veled a rivaldafénybe, ha ez kell ahhoz, hogy veled lehessek. Basszus, ez a nő egyszer meg fog ölni! Úgy összeszorult a mellkasom, hogy levegőt is alig kaptam, és a fülemben hallottam a kalapáló szívverésem. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok érezni. Azt hittem, tudom, mi a szerelem. Olyan régóta érzek így Ella iránt, hogy biztos voltam

benne, kiismertem már a szívem, de ez… ez sokkal erőteljesebb mindennél, amit valaha is éreztem. Megköszörültem a torkom, hogy ne hallatszódjon a hangomon az érzelgősség. – Akkor miről van szó? Nem akarom, hogy bármivel, főleg kettőnkkel kapcsolatban félelmeid legyenek, vagy bizonytalan legyél. Mondd el, kérlek, miről van szó. Ella valószínűleg megsejtette a bennem tomboló érzelmeket, mert közelebb húzódott, és a számra tapasztotta a száját, aztán kényelmesen elhelyezkedett mellettem, a vállamra hajtotta a fejét, és a mellkasomra tette a kezét. Nagy volt a kísértés, hogy keresztbe tegyem magamon a lábát, mint ébredés után, de nem biztos, hogy beérném ennyivel, és most nem alkalmas az idő ilyesmire. – Nem velünk kapcsolatban vagyok bizonytalan – nyugtatott meg, miután elhelyezkedett. – Sőt, a kapcsolatunk az egyetlen, amiben jelenleg teljesen biztos vagyok. És nem félek tőled – nézett a szemembe. Erre kérdőn felhúztam a szemöldököm. – Tényleg nem – rázta meg a fejét. – Nem erről van szó, hanem… – Felsóhajtott, és szórakozottan simogatni kezdte a mellkasomat. Libabőrös lettem, ahogy a körme finoman a bőrömet karmolászta. – Hanem mi? – kérdeztem fojtott hangon. – Az, hogy… te és én más-más életszakaszban járunk. Mivel nekem is ugyanúgy szükségem volt rá, hogy megérintsem, mint neki, simogatni kezdtem a karját. – Ezt hogy érted? – Tudom, hogy te már készen állsz a „boldogan éltek, míg meg nem haltak" részre, és hogy szeretnél papás-mamást játszani, meg felnőtt dolgokat csinálni. Elképzeltem, amit mondott, és elmosolyodtam. Nem is tudja, mennyire vágyom erre. – Örülök, hogy velem képzeled el az életed, mert én is veled szeretném leélni az enyémet. – De…?

– De… egyelőre nem állok rá készen. – Ismét felsóhajtott. – Sosem voltam még egyedül, nem volt lehetőségem arra, hogy a magam ura legyek. Nem állok még készen arra, hogy teljes értékű felnőtt legyek. Kezdtem érteni, mire gondol, és igaza volt. Az, hogy jogilag felnőtté válik az ember, nem jelenti azt, hogy hipp-hopp fel is nő. – Kell lennie valami átmenetnek az otthon, szüleivel élő tini és a saját, fehér léckerítéses házban, kutyával és két gyerekkel élő felnőtt között. – Macskával – javítottam ki nevetve. – Mi? – Macskás pasi vagyok – ismertem be félénken. – A kiscicák aranyosabbak, és amikor felnőnek, harcias, nagymenő macskák lesznek. Ella felemelkedett a mellkasomról, rám nézett, és hiába szorította össze a száját, végül kitört belőle a nevetés. – Oké, kedves nagyágyú filmsztár. Szerzünk majd neked egy bolyhos kiscicust. Fülig szaladt a szám. Tuti, hogy a héten elviszem egy állatmenhelyre. – Hagyjuk – forgatta a szemét, majd visszahajtotta a fejét a vállamra. – Bocsi – mondtam, de valójában nem sajnáltam semmit. Nem akartam elbagatellizálni a dolgot, de hát olyan boldog voltam! Ella a közös jövőnkről beszélt, amelyben nem hittem, hogy valaha részem lehet. Miután híres lettem, azt gondoltam, úgy végzem majd, mint az apám. Azt hittem, nincs más lehetőség. Ella háza a gyerekekkel és a fehér léckerítéssel beindította a képzeletemet. Talán mégis megoldható, hogy filmsztárként dolgozzak, és a tipikus amerikai álmot is megéljem. – Azt hiszem, ez az átmenet az, amire nagy szükségem van, elvégre se fizikálisan, se mentálisan, se érzelmileg nem vagyok még teljesen rendben a baleset óta. Hirtelen nagyon szemétnek éreztem magam, amiért élcelődtem vele, ezért puszit nyomtam a homlokára, hogy tudja, komolyan veszem. Ella mély lélegzetet vett, és lassan kifújta a levegőt. – Idő kell ahhoz, hogy hozzászokjak a dolgokhoz. Ideje a magam lábára állnom, és olyan helyen élnem, ahol biztonságban érzem magam, kényelmes, és én irányítok. – Tőlem mindezt megkaphatod.

Ella ismét felemelte a fejét, és hallottam, hogy mosoly bujkál a hangjában: – Tudom, és pont ez a baj. Van egy olyan érzésem, hogy túl jól végeznéd a munkád. Én még csak most repültem ki az otthoni fészekből, te viszont már megépítetted a sajátodat, és olyan anyamadarat keresel, aki tojásokat rakna bele. – Felnevettem a hasonlaton, amivel kiérdemeltem tőle egy szúrós pillantást. – Évek óta a magad ura vagy, és minden tekintetben felnőtté váltál. – Apám biztos örülne, ha ezt hallaná – horkantam fel. – Évek óta azt hajtogatja, milyen egy éretlen seggfej vagyok, és hogy nőjek már fel végre. – Talán nézzen inkább magába! – mormolta Ella az orra alatt. Megint felnevettem, és magamhoz öleltem. – Értem, amit mondasz, és talán van is benne igazság, de én tudok várni. Néhány plusz év éretlen seggfejként már nem oszt, nem szoroz. – Na! Komolyan beszélek – bokszolt bele a mellkasomba. – Tudom. – A kezembe vettem a kezét, és magamhoz húztam. – Én is komolyan beszélek. Nem csak a levegőbe mondtam, hogy megoldhatjuk úgy, mintha lakótársak lennénk, ha ez kell ahhoz, hogy jól érezd magad. Lassíthatunk. Az ég szerelmére, három évig gyűjtöttem a bátorságot, hogy megadjam a számomat! – Na igen – gúnyolódott Ella –, és aztán egy hét múlva már arra kértél, hogy költözzek össze veled. Ebben volt valami. Sokáig megálljt parancsoltam magamnak, mert féltem elmondani neki, ki vagyok. Végre valami örömöt okozott az életben, és azt hittem, ha felfedem a kilétem, mindent tönkreteszek. Amint megtudtam, hogy ez nem így van, az ösztöneim arra sürgettek, hogy pótoljam be azt a háromévnyi elvesztegetett időt. – Oké, elismerem, tényleg nem lassítottam, de most már türelmes leszek. Nekem teljesen jó ez a mostani felállás. – Hát persze hogy jó. Elérted, amit akartál, mert egy elkényeztetett híresség vagy. Elmosolyodtam. Hízott a májam a büszkeségtől, mert tényleg elértem, amit akartam. Pontosan az történt, amit szerettem volna, amiért szinte

magamon kívül voltam a boldogságtól. Nem direkt alakítottam így a dolgokat, úgyhogy nem fogom rosszul érezni magam emiatt. Ella rám nézett, és amikor meglátta az önelégült vigyoromat, ingatni kezdte a fejét. – Komolyan mondom, lehetetlen vagy! – De ezért szeretsz. – Akaratlanul elmosolyodott, én meg lehajoltam, és megcsókoltam. – Értem, amit mondasz, és megígérem, ezentúl hagyom, hogy te vezess. Nyugodtan irányítsd a kapcsolatunkat, te nő. Ismerlek, mint a rossz pénzt. – Ella kérdőn felhúzta a szemöldökét, mire elvigyorodtam. – Én is nagyon jól tudom, mire vállalkoztam, de ne aggódj, örömmel átadom neked azt a bizonyos nadrágot. Erre még erősebben a karomba bokszolt, de megérte. – Olyan majom vagy, Cinder! Ez megtette a hatását. Cindernek szólított, amin erősen érződött a bostoni akcentusa – mint ahogy az néha-néha előfordul. Olyan gyorsan a szájára tapasztottam a számat, hogy annyi ideje se lett volna, hogy annyit mondjon: „ótó". Kábé egy percig csókolóztunk, majd Ella elengedett, és felült. Azt hiszem, ezzel vége a reggeli smárolásnak, ami rendben is van. Előttünk az egész nap – vagyis inkább az örökkévalóság –, lesz még erre lehetőségünk. Szeretem a délelőtti, délutáni, esti és lefekvés előtt smárolást is. És nem haragszom meg, ha szünetet akar tartani, hogy igyon egy kávét, vagy reggelizzen. – Szóval… – Kifújta a levegőt, és beletúrt kócos hajába, miközben körbenézett a szobában. Mivel a háló az emeleten volt, még nem látta. A földszinten körbevezettem, amikor először átjött, de az emeletre nem jöttünk fel, mert megterhelő lett volna neki. Azt még nem tudtam, hogy fogjuk ezt megoldani, de egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk. Nem volt semmi különleges a szobában: ugyanaz a modern berendezés jellemezte, mint a ház többi részét. A hideg, télies színeket itt-ott meleg árnyalatok törték meg, és volt benne egy extra nagy franciaágy, amelynek mindkét oldalán éjjeliszekrény állt, egy falra szerelt tévé, üveg tolóajtó a teraszra, egy szék a sarokban – csak a legszükségesebbek.

– Otthon, édes otthon – dörmögtem, és közben megvontam a vállam. – Semmi különös. Bútorozottan vettem, kicsit több mint egy éve, de nem volt kedvem változtatni rajta. Ella bólintott, mintha ezzel mindent megmagyaráztam volna. – Szép, csak egy kicsit… személytelen. – Hát igen. Én nem így rendeztem volna be, de az előző helyről gyorsan el akartam költözni, és ebben a házban minden megvolt, amit alapvetően kerestem. Távol esik a nagy nyüzsgéstől, magas kerítés veszi körbe, így az útról nem látni semmit, csak a ház tetejét, és a birtok teljes területén a legkorszerűbb biztonsági berendezés és kamerák vannak felszerelve. – Vagyis a zaklatók nem tudnak bekukucskálni az ablakon, és a fotósok sem tudnak képeket lőni a szuper fényképezőgépeikkel a közeli fákról? – Így van. Sajnálom, hogy nincs hálószoba a földszinten. Eszembe sem jutott, hogy kellene, amikor ideköltöztem. – Majd kitalálunk valamit. – Vaaagy… mi lenne, ha minden este ágyba cipelnélek? – kérdeztem, és közben jelentőségteljesen húzogattam a szemöldököm, hogy elüssem vele a komolyságot. Lehet, hogy egy ideig ez lesz az egyetlen működő megoldás, de tudtam, hogy Ella gyűlölné. Ha tényleg együtt fogunk élni, talán ideje mielőbb felhívnom az ingatlanost. Volt valami vonzó az elképzelésben, hogy Ella és én együtt nézünk meg házakat, és együtt választunk egyet, ami mindkettőnknek tetszik – színösszeállításokról vitatkozunk, és kompromisszumot kötünk, ha muszáj. Lefogadom, hogy nagy konyhát szeretne, és egy szép fürdőt a hálóhoz, míg nekem igazából csak a nagy garázs lenne fontos, amiben elfér a jövőbeli kocsigyűjteményem, és egy nagy hátsó kert, hogy lehessen vendégeket fogadni. Viszont több eszem volt annál, mint hogy ezt megemlítsem Ellának, hisz épp az előbb ígértem meg neki, hogy nem fogok olyan „felnőtt" felnőttként viselkedni. A közös házvadászat és a ház, amelyben egy nap családot alapíthatunk, kétségtelenül idetartozott. Ella felsóhajtott, amivel visszarántott az álmodozásból a valóságba. – Egy újabb dolog, amit később végig kell majd gondolnunk. Most viszont… – Lehunyta a szemét, megdörzsölte a halántékát, és hosszan

kifújta a levegőt. – Azt sem tudom, hol kéne kezdeni. – Mi lenne, ha nem kezdenénk sehol? – javasoltam, miközben visszafeküdtem a párnára, és a fejem alá tettem a karomat. Ella rám nézett, látszott rajta, hogy nincs elragadtatva, de én csak elvigyorodtam, és magamhoz húztam. – Mi lenne, ha egész nap csak az ágyban feküdnénk, és úgy tennénk, mintha nem lenne semmi a szobán kívül? Úgyis nemsokára vissza kell térnünk a való életbe, de ma még nem muszáj. Szerintem a tegnapi után megérdemlünk egy lustálkodás napot. Ella elmosolyodott, mintha neki is tetszene az ötlet, és ismét hozzám bújt, de aztán aggodalom ült ki az arcára. – Lehet, hogy neked vissza kell térned a való életbe, de rám nem sok minden vár. Leérettségiztem, így iskolába már nem kell járnom, viszont nem találtam még ki, mit kezdjek a jövőmmel… Ezt úgy mondta, mintha valami rossz dolog lenne. Szerintem maga volt a mennyország. – Van még időd gondolkodni rajta. – Talán először is elmehetnék főiskolára. Nemsokára új félév kezdődik. Felvehetnék néhány órát a kommunikációs fősulin, hogy addig is lefoglaljam magam valamivel, amíg kitalálom, mit szeretnék csinálni. Görcsbe rándult a gyomrom, mert az életmódom miatt muszáj lebeszélnem erről az ötletről. – Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet. A tegnapi szörnyűségeket figyelembe véve, szerintem időbe fog telni, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. – Akkor mit csináljak? Maradjak örökké ebben a házban, mint valami fogoly? Én vagyok a toronyba zárt királykisasszony? Ezek szerint most már mindig ilyen lesz az életünk? – kérdezte éles, feszült hangon. – Csak egy ideig – ígértem, és kisimítottam a haját a szeméből. Úgy tűnt, mindkettőnkre nyugtatólag hat, ha megérintem. – Képzeld azt, hogy mi vagyunk Bonnie és Clyde, és meghúzzuk magunkat, bárhová elmehetünk, de csak alkalomadtán. Amíg rólunk szólnak a hírek, nem lenne okos kötött időbeosztású dolgokat csinálni, mint például főiskolára járni. Majd lecsillapodnak a kedélyek, csak lehet, hogy kis időbe fog telni. Különben is,

még be kell költöztetnünk téged, és néhány hét múlva műtéted is lesz. Bőven van min gondolkodnod, az egyetem várhat fél évet. Ella hirtelen felült, mintha valami szörnyű rémálomból ébredt volna. A szemében rémület csillant. – A fenébe! A műtét! Nem hagyhatom, hogy apa fizesse tovább a kórházi kezelést, azok után, hogy megszakítottam vele a kapcsolatot. Most komolyan emiatt aggódik ennyire? – Ella, nyugi, nincs semmi baj. Átíratunk szépen mindent a nevemre, és majd én rendezem a még fennálló költségeket. Plusz megkérem Scottot, hogy nézzen utána, hogyan lehetne téged is belevenni a biztosításomba. Mivel együtt élünk, biztos van rá mód, de ha mégsem, akkor egyszerűen kifizetünk mindent, amit kell. Ella elsápadt, és láttam rajta, hogy épp azt próbálja kitalálni, mire hivatkozva tudná visszautasítani az ajánlatomat. – Brian… – Miközben a szavakat kereste, egyre több ránc jelent meg a homlokán. Végül egyszerűen hevesen megrázta a fejét. – Ezt nem fogadhatom el. Túl sok. – Ella, csak A druida herceggel tizenötmillió dollárt kerestem, és az ügynökeim biztosra ígérték, hogy a sorozat további négy részéért harmincat fogok kapni – filmenként. És ebben még nincsenek benne a megtakarításaim és a befektetéseim, plusz az adaptációs és a szerzői jogdíjak. Hidd el nekem, ha azt mondom, nem túl sok. – Tudod, hogy értem – meredt rom. Figyelmen kívül hagytam a dacos pillantást. Ellát az anyukája nevelte fel, és egyszerű körülmények között éltek, aminek köszönhetően különösen önálló lett. Tiszteltem ezért, és tudtam, nehezen viseli, hogy függő helyzetbe kényszerült a balesete után – először az apjától függött, most pedig tőlem. Bárcsak ne kellene ezt mondanom neki, de egyszerűen nincs más választás. Mindketten tudtuk, hagynia kell, hogy fizessem a kezeléseket. – Az segítene, ha azt mondanám, szeretném megtenni érted? Ha nem hagyod, hogy fizessem a kezelésedet, úgyis csak elszórom a pénzt, és veszek még egy felvágós kocsit, vagy kettőt, hogy Drágaságnak legyen társasága. Vagy összevásárolok más totál felesleges cuccokat, amiktől csak még elkényeztetettebb leszek. Arról nem is beszélve, hogy sorra venném

neked az ajándékokat, mert egy mocskosul gazdag híresség vagyok, aki nem tudja, mire költse a millióit. Ella megdörzsölte az arcát, mintha legalábbis attól kevésbé lenne feszült, vagy varázsütésre megoldódna a probléma. – Piszkos eszközökkel harcolsz – meredt rám. Elvigyorodtam. Ezt a csatát megnyertem. – Ne haragudj. Tudom, hogy nem tetszik az ötlet, de én tényleg örülök, hogy segíthetek. – Tudom – sóhajtott megadóan. – Megengedem, hogy fedezd a kezelést, mert jelenleg nincs más választásom, de akkor is az lenne a legjobb, ha nem kellene ilyesmit kérnem tőled. – Nem jut eszembe semmi, amire szívesebben költeném a pénzem, mint a te egészséged és jólléted. Sőt tudom, hogy ez gonoszan hangzik, de tökre feldobott, hogy fizethetem a kórházi számláidat. – Ez nem gonosz, hanem perverz – horkant fel Ella. Felültem, a lábam közé húztam, a fejére hajtottam a fejem, és egy kis ideig így öleltem. – Köszönöm, hogy megengeded. Éreztem, hogy lassan megnyugszik, és ellazul. – Köszönöm, hogy megteszed. Nem mintha nem lennék érte hálás, csak nem akarom, hogy felelősnek érezd magad értem. A barátom vagy, nem a gondviselőm. Szeretnék a partnered lenni ebben a kapcsolatban, és nem az eltartottad. Érted, mire gondolok? Melegség öntötte el a szívemet. – Igen, és nagyon tisztelem a hozzáállásodat. Sokszor kihasználtak már a pénzemért. Az, hogy nem akarod, hogy sokat költsék rád, igazából megkönnyíti nekem a dolgot. De nem szeretném, hogy azt érezd, nincs meg az egyensúly a kapcsolatunkban. Én is a partnered szeretnék lenni, nem pedig a cukrosbácsid. – Ella felhorkant, én pedig halkan felnevettem. – Oké, valójában nem zavarna, ha a cukrosbácsid lennék, de majd kitaláljuk, hogy állj a saját lábadra. Lehet, hogy most egy ideig kicsit nagyobb felelősség lesz rajtam, de majd kidolgozunk egy tervet, hogy ne kelljen ennek mindig így lennie. Vagy… – szorosan megöleltem, és puszit nyomtam a fejére – tehetünk úgy, mintha az ötvenes években lennénk. Én foglalkozom

a pénzkereséssel és a számlákkal, te pedig a főzéssel és a takarítással meg a többivel. – Ella felnevetett, ezért gyorsan hozzátettem: – Nem mintha nem alkalmaznék bejárónőt, aki hetente egyszer kitakarít, de bármikor kirúghatom, és megmutathatom, hol tartom a vécétisztító kefét. – Hmm… Mi lenne, ha inkább megtartanád a bejárónőt, nekem meg megmutatnád, hol vannak a kötények? A főzéssel szívesen foglalkozom. – Elvigyorodott, és felém hajolt. Megcsókoltam, majd a füléhez hajoltam: – Ha keresek neked egy kötényt, csinálnál nekem reggelit úgy, hogy azon kívül más nincs rajtad? Az lenne a legszexibb… – Úristen, Brian! Nem fogok meztelen főzőműsort csinálni neked! Hagyd ezt abba! – Jaj, olyan könnyű téged zavarba hozni, Ellamara – nevettem. – Most ezt miért mondod? Komolyan gondoltad. – Nem is. – Jó, de csak azért ugrattál, mert tudtad, hogy úgyis nemet mondok. – Na és? – Mi az, hogy „na és"? Perverz vagy. – Jobb, ha tőlem tudod, hogy teljesen átlagos férfi vagyok – forgattam a szemem. – Te vagy prűd. – Ella lebiggyesztette a száját, mire kitört belőlem a nevetés. – Imádni valóan prűd, de attól még prűd. Nincs olyan férfi a világon, aki ne nézné szívesen a barátnőjét, miközben az egy szál kötényben reggelit készít neki. – Ha ennyire tetszik az ötlet, miért nem csinálsz te reggelit egy szál kötényben, és majd meglátjuk, utána is annyira tetszik-e még a dolog. Ez az! Szabad utat kaptam. – Megbeszéltük. Egy szempillantás alatt felpattantam az ágyból, mire Ella meglepetten felsikoltott, de ennél többet nem hallottam, mert addigra már kiviharzottam a hálószobából.

17. Brian

– Jesszusom, Brian! Brian! – sikoltotta Ella, miközben kinyargaltam a szobából, és elindultam lefelé. – Csak vicceltem! Eszedbe ne jusson tényleg megtenni!!! Az egyik, amit nagyon szeretek ebben a házban, hogy nyitottak a terek – az elülső felének magas, boltozatos mennyezete van. A lépcső egy galériára vezet, amelyről lelátni a nappalira és az étkezőre is. Ettől sokkal nagyobbnak tűnik a ház, mint amekkora valójában. És ez azt is jelentette, hogy Ella hallja a hálóban, hogy a konyhában csörömpölök. Mire odaért a galéria korlátjához, és kihajolt, hogy lekiabáljon nekem, már levettem a nadrágomat, és direkt a nappali kanapéjának háttámlájára dobtam, hogy lássa. – Brian? – Ella hangja, ami enyhe spanyolságával 18-as besorolást szerezhetne egy filmnek, most úgy hangzott, mintha egy egér szerepére pályázna egy animációs filmben. És nem is egy felnőtt egérére, hanem egy icipici, ijedős kis egérkéére. – Brian, ugye nem vagy meztelen? Mondd, hogy van rajtad valami! Említettem már, mennyire imádom, hogy ennyire szégyenlős? Úgy vigyorogtam, mint a vadalma, és közben visszakiabáltam neki a konyhából: – Most jut eszembe, szerintem nincs is kötényem, szóval ha legközelebb vásárolni megyünk, vegyünk egyet. De ha lejössz, és a pulthoz ülsz, nem hiszem, hogy olyan sokat látnál belőlem. Gyere, már feltettem főni a kávét. Kiváló fajta, valami francia pörkölésű. – Nem megyek le, amíg vissza nem veszed a nadrágodat! – kiabálta ellentmondást nem tűrően. – Rajtam van a bokszerem, kicsim – vigyorogtam. – És történetesen tudom, hogy mindkét tinivígjátékot láttad, amit pár éve forgattunk, vagyis láttál már egy szál alsógatyában. A nadrág a nappaliban marad. Gyere le! Csinálok neked rántottás pirítóst.

– Ez most más, és ezt te is tudod! – Segítsek? Szívesen lehozlak. Erre ingerülten felmordult. Egek, imádom cukkolni! – Inkább visszafekszem. Hozd majd fel a reggelit, ha abbahagytad végre a gyerekeskedést. Pár pillanattal később hallottam, hogy becsukódik a hálószobám ajtaja. Felkuncogtam, és addig kutakodtam, amíg meg nem találtam a tálcákat. Az ágyban reggeli mesésen hangzott. Azonnal munkához láttam, és csináltam kávét, töltöttem narancslevet, készítettem rántottát meg pirítóst, és a tálcára tettem egy-egy joghurtot is. Felsóhajtottam, miközben visszavettem a nadrágomat. Máskor majd megmakacsolom magam, de Ella még alig egy napja van itt, és nem akartam túlságosan feszegetni a határokat. Szerettem volna, hogy jól érezze magát, és lazítson, meg persze megbízzon bennem, és biztonságban és otthon érezze magát nálam. – Van rajtam nadrág – mondtam, miközben beléptem a szobába. A tányérok és poharak halkan csörömpöltek a tálcán, miközben odamentem az ágyhoz – amely üres volt. – Akkor jó – kiáltott be a teraszról –, mert egy kicsit hűvös van idekint, ezért elloptam a köntösödet. Hallottam a hangján, hogy megnyugodott, és láttam, hogy nyitva van az üveg tolóajtó. Óvatosan letettem a tálcát az ágyra, és odamentem a szekrényhez. Még jó, hogy szinte mindenből legalább kettő van. Kivettem egy másik köntöst, aztán kivittem a reggelit a teraszra. Már sütött nap, és az amúgy tiszta eget csak néhány kisebb felhő tarkította. Egy kicsit hűvös volt, de csak annyira, hogy kissé csípősnek érezze az ember, és a köntös kellemesen melegítse. Ella a kis asztalnál ült, a tolóajtó mellett, a szeme csukva, a feje a nap felé fordítva. Halvány mosoly bujkált az ajkán, látszott, hogy élvezi az arcát simogató napsugarak érintését. A fürdőköntösömben napozott, a haja kész szénakazal volt, de soha nem láttam még ennél gyönyörűbbnek. Meg tudnám ezt szokni. Az asztalra tettem a tálcát, és puszit nyomtam az arcára. – Egyszerűen elragadó vagy.

Elmosolyodott, vártam, hogy viccel üsse el a dolgot, vagy nyálasnak nevezzen, de csak a tálcára nézett, és azt mondta: – Kösz, hogy csináltál reggelit. Nemcsak elfogadta a bókot, de még egy csókkal is megjutalmazott. Nevetve leültem mellé, és elvettem a tálcáról a részemet. – Ez már sokkal jobban ment. – Mert tetszett, amit mondtál – húzta el a száját. – Ennek örülök. Belekortyoltam a kávémba, miközben Ella megsózta és –borsozta a tojást, majd azonnal nekilátott. Egyikünk sem vacsorázott tegnap. Eltelt néhány csodás perc ebben a meghitt csendben, de aztán úgy döntöttem, a lényegre térek. – Szóval… szeretnéd ma elhozni a cuccaidat, vagy menjünk el inkább vásárolni, és várjunk még kábé egy hetet, mielőtt kapcsolatba lépsz a családoddal? – Nem tudom – vonta össze Ella a szemöldökét. – Később felhívom Juliette-et, és majd meglátom. Legszívesebben soha nem mennék oda vissza, viszont van néhány dolog – mint például anyu cuccai –, amit mindenképpen szeretnék megtartani. – Oké. Akkor mi lenne, ha… – De elfelejtettem, mit akartam mondani, mert megszólalt a kapucsengő. – Mégis ki a fene…? Ella letette a villáját. Feltartottam a mobilomat, majd feloldottam rajta a billentyűzárat. – Beállítottam, hogy csörögjön, amikor valaki megnyomja a kapucsengőt. – De ki lehet az? Elvigyorodtam. Nem vagyok nagy műszaki zseni, de szerettem a biztonsági rendszerrel játszani. – Ezt nézd meg! Ha felveszem, megjelenik a lenti térfigyelő kamera képe a kijelzőn. Felvettem a „telefon"-t, mire felugrott egy kis ablak, és megláttam azt az embert, akire a legkevésbé számítottam. – Anya?! – Halló! Brian, szívem, te vagy az? Halló!

Majdnem kiesett a kezemből a kávésbögre. Mit keres itt az anyám? Nem akartam hinni a szememnek. Legalább annyira utál utazni, mint amennyire apámat utálja. Mindig azt mondta, hogy annál rosszabb nincs, mint amikor abba a városba kell utaznia, ahol apám is van. Ha egy mód volt rá, nem jött Los Angelesbe. Mindig engem vett rá, hogy látogassam meg. Legalább három vagy négy éve nem járt a varosban. – Anya, mit keresel te itt? Anyám a kaputelefonon lévő kis hangszóróhoz fordult, ahonnan a hangomat hallotta. Amikor meglátta a kamerát, ingerülten összevonta a szemöldökét. – Szerinted mit? Meglepem a fiamat karácsonykor. – Kinyúlt a kocsi ablakán, és még párszor megnyomta a csengőt, majd dühösen fújtatni kezdett. – Brian, édesem, ez nem működik. Nem nyílik ki a kapu. A fejemet ingattam, és elnyomtam a nevetést. – Az a csengő, anya. Azzal nem tudod kinyitni a kaput. – Ó! Akkor mégis hogy az ördögbe tudom? Lilára pillantottam. A mobilom kijelzőjét nézte tágra nyílt szemmel, és közben az ajkát harapdálta, mintha próbálna nem felnevetni. Örültem, hogy jókedvűnek látom. Bár az időzítés nem a legjobb, tudtam, hogy Ella imádni fogja az anyámat, és már alig vártam, hogy megismerjék egymást. Rákacsintottam. – Te nem tudod kinyitni – feleltem nevetve. – Én tudlak csak beengedni. Anya hátrahőkölt, mintha megsértettem volna. – Akkor megtennéd, hogy beengedsz? Wisconsini idő szerint már hajnali négykor a reptéren kellett lennünk, mert ez volt az egyetlen járat az elkövetkezendő két napban. Órákig utaztunk, és szeretnénk bemenni, átöltözni és pihenni egy kicsit. – Te és még ki? – hunyorogtam a telefonom kijelzőjére, hátha meglátom, ki ül az anyósülésen. – Doug is veled van? – Hát persze, mégis ki más lenne velem? – Szia, Doug! – Helló, Brian – köszönt a mostohaapám, aztán anyámhoz fordult. – Látod? Én megmondtam, hogy ide kellett volna telefonálnunk.

– Az ég szerelmére, Douglas! Mégis hogy lepjük úgy meg, ha előbb idetelefonálunk? Meglepődtél, édesem? – fordult vissza anya a kamerához. – Én… – Nem meglepett, hanem megdöbbent voltam. Szóhoz sem jutottam. – Igen, meglepődtem. – Annyira, hogy már ki sem nyitod a kaput a drága anyádnak? Mellettem Ella a szájára tapasztotta a kezét, a szemében nevetés csillogott. „Ne haragudj" – tátogtam. – Jobb lenne, ha beengednéd őket, nehogy anyukád büntit szabjon ki, amikor végre bejut a házba – súgta nevetve. Égnek emeltem a tekintetem, de aztán beütöttem a kapunyitó kódot, és az asztalra tettem a telefont. Pár másodpercig csak némán meredtem rá. – Komolyan itt van az anyám? – Jó fejnek tűnik. – Ja, jó fej. – Kifújtam a levegőt, és beletúrtam a hajamba. – Már ha túléljük. – Ellára néztem, és próbáltam kitalálni, hogyan készíthetném fel arra, ami ránk vár. Anyám… nehezen kezelhető. – Szeretem anyámat, és te is bírni fogod, csak hát ő… – Egy kicsit túl lelkes? Felhorkantam. – Inkább túlbuzgó. Négyszer egymás után megcsörrent az ajtócsengő, mire felmordultam. – Ennyit a nyugis hetünkről. Előre is bocsi – pillantottam Ellára. – Nincs mitől félned, de nemsokára megtudod, miért kérek bocsánatot. Ismét megszólalt a csengő, és egyúttal a telefonom is megcsörrent. – Megyek már! – vettem fel morogva. – Csak felveszek egy pólót, és már lent is vagyok. – Most öltözöl fel? Brian, már fél tizenegy! Még mindig ágyban vagy? – Nem, vagyis valami olyasmi. Várj egy pillanatot, máris lent vagyok. – Ella utánam jött a szobába – a reggelit kint hagytuk a teraszon –, és nevetni kezdett, amikor felvettem a tegnapi gyűrött pólót. – Egy szót se! – figyelmeztettem. – Ez nem vicces. – Az ördögi vigyorát látva hozzátettem: – Most nevetsz rajtam, de várj csak, amíg megtudja, hogy te is itt vagy! Tuti, hogy nem miattam jött.

Ez letörölte az arcáról a mosolyt. Rosszul kellett volna éreznem magam emiatt, mert harapdálni kezdte az ajkát, és kócos haját próbálta igazgatni, de nem volt bűntudatom. Azonkívül, hogy anyám megfojtja a szeretetével, nincs mitől tartania, és volt egy olyan érzésem, hogy Ellát ez cseppet sem fogja zavarni a tavalyi év megrázkódtatásai után. Puszit nyomtam a homlokára, és az ajtó felé indultam. – Jól nézel ki, és anyám imádni fog. Bízz bennem! Mire a bejárathoz értem, és kinyitottam az ajtót, anyám a karját szorosan keresztbe fonta a mellkasa előtt, és türelmetlenül dobolt dizájnercsizmába bújtatott lábával. Szerettem volna haragudni rá, de amint megláttam a kis barna házisárkányt, előbújt belőlem a gyerek, és izgatottság fogott el. – Szia, anyu! Átöleltem, mire ugyanolyan lelkesen visszaölelt. – Hát itt az én kicsi fiam! – sikkantotta, és olyan szorosan magához szorított, hogy a szuszt is majd kinyomta belőlem. Kibontakoztam az ölelésből, és gyorsan, feszengve megöleltem Dougot. Bírtam a pasast, de nem töltöttünk annyi időt együtt, hogy apafigurának érezzem. – Örülök, hogy látlak, Doug. Remélem, nem volt túl fárasztó utatok. Doug felhorkant, és anyámra sandított, mire felnevettem. Elképzelni sem tudtam, milyen lehet vele a zsúfolt turistaosztályon utazni hajnalok hajnalán. A pasi biztos kimerült, és már alig várta, hogy végre átpasszolja nekem a nejét. Anyámékra néztem, akik közben beléptek az előtérbe, és becsuktam mögöttük az ajtót. – Hű! – Még mindig nem tértem magamhoz a döbbenetből. – El sem hiszem, hogy itt vagytok. Kösz, hogy eljöttetek. – Most ugye csak viccelsz? – Anyám izgatottsága odalett, és az arcára ismét kiült a „most bajban vagy, fiatalúr" kifejezés. – Azok után, hogy az utolsó pillanatban lemondtad a látogatást? Mégis mit kellett volna csinálnunk? Persze karácsony előtt nem indulhattunk el – Doug nem hagyhatta csak úgy ott a gyerekeit –de Brian, el sem hiszem, hogy pont karácsonykor hagytad cserben anyádat!

– Elmagyaráztam, miért nem tudok menni – morogtam. – Nem hagyhattam itt Ellát, pont, amikor rivaldafénybe került miattam. – Reméltem, hogy sikerül meggyőznöd, hogy jöjjön veled Wisconsinba – dohogott anya. – Megpróbáltad egyáltalán? – Nagyon jól tudod, hogy nem, és azt is megmondtam, miért nem fogom – forgattam a szemem. – Nem arról var szó, hogy nem akart volna elmenni, csak túlságosan megviselték az események. Kellett egy kis idő, amikor magunk vagyunk. Anyám rosszallóan ciccegett, majd karon fogott, és a nappali kanapéjához vezetett. – Komolyan, Brian, milyen egy hálátlan kölyök vagy te – oktatott ki. – Az egyetlen gyermekem kijelenti ország-világ előtt, hogy megtalálta élete szerelmét, de arra már nem képes, hogy felhívja az anyukáját, hogy neki újságolja el először a nagy hírt! Aztán meg közlöd, hogy nem látogattok meg karácsonykor! Felnevettem. Liz Crawford ijesztő nő – hajthatatlan és határozott. Szerintem ezért házasodtak össze apámmal annak idején, és ezért is váltak el alig három évvel később. Hogy hogyan kötött ki végül a Wisconsin állambeli Green Bayben, egy hallgatag matektanár mellett, sosem fogom megérteni, de örültem a boldogságának. – Anya, állj le! Még nincs két hete, hogy járunk. – Azt mondtad, szerelmes vagy belé, Brian. Az emberek nem szoktak egy hét után szerelmesek lenni. Három éved lett volna arra, hogy mesélj nekem erről a titokzatos lányról, de soha még csak meg sem említetted. Az ég szerelmére, az anyád vagyok! Igaz, de nem volt bűntudatom, amiért nem meséltem neki Elláról. Senkinek sem meséltem róla, mert ahhoz túl fontos volt nekem. Ő az én titkom volt, egyedül az enyém. Ha nagyon kocka akarnék lenni, Gollam szavaival élve azt mondanám, ő az én „drágaszágom". Az Egy Gyűrű, amelyet titokban és biztonságban kellett tartanom. Nem éreztem zavarban magam attól, hogy egy idegennel beszélgetek a neten. Nekem sosem adatott meg az átlagos élet, Ella pedig olyan… hétköznapi volt. Na nem mintha nem tartottam volna mindig is különlegesnek, de mindennapi életet élt. Ő jelentette a kapcsot egy olyan

világba, amelybe sosem lesz bejárásom, pedig a szívem mélyén nagyon vágytam rá. Ella barátsága túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, és attól féltem, ha beszélek róla valakinek, eltűnik. Most, hogy már tudtam, nem megy sehová, készen álltam arra, hogy megmutassam a világnak micsoda kincsre bukkantam. – Jól van, oké, megértettem. Be kellett volna avatnom téged. De ha hagysz engem is szóhoz jutni, akkor bemutatlak neki. – Te meg miről… – esett le anya álla. – Ő is itt van?! Anyám döbbent arcát látva elmosolyodtam – elvégre most rajta volt a sor, hogy meglepődjön.

18. Brian

Önelégülten anyára mosolyogtam, majd felnéztem a galériára, ahol a korlátnál Ella nézte elmélyülten a jelenetet, a szemében vidámság csillogott. Anya követte a tekintetem, és felsikkantott: – Ó, Ellamara, szervusz, kedves! – A szájához kapta a kezét, és hirtelen elhallgatott. – Bocsánat, csak olyan izgatott vagyok, hogy megismerhetlek. Gyere le, és öleld meg a leendő anyósodat! A tenyerembe temettem az arcom, és felmordultam. „A leendő anyósodat"? Nem mintha nem szeretném, hogy egyszer tényleg az legyen, de már így is megkaptam, hogy milyen felnőttes vagyok, és hogy már olyasmire is készen állok, amire Ella még nem. Például a házasságra, amit tuti, hogy anya ötpercenként szóba fog hozni az elkövetkező… fene tudja, milyen hosszú időben, amíg itt maradnak Douggal. Szerencsére Ella gondolatai valami más körül forogtak. – Én is örülök, hogy megismerhetem. És örömmel lemennék, csak… ömmm… – Elhúzta a száját, és elkapta a tekintetem. – Elég meredekek ezek a lépcsők, és nincs korlát. Nem hiszem, hogy segítség nélkül le tudok menni. Kifutott a vér az arcomból, de már szedtem is a lépcsőfokokat felfelé, miközben gondolatban végig magamat szidtam. Olyan hülye vagyok! Eszembe sem jutott, hogy azért nem jön le, mert nem tud. Biztos borzasztóan érzi magát, hogy anyám füle hallatára segítséget kellett kérnie. – A fenébe, Ella, ne haragudj! – suttogtam, amikor felértem. Csak legyintett, de a mosolyán látszott, hogy kényszeredett. Komolyan mondom, legszívesebben seggbe rúgtam volna magam. – Levigyelek? – Nem szívesen kérdeztem tőle ilyet, de nem tudtam, mennyi segítségre van szüksége, és nem akartam, hogy neki kelljen megkérnie rá. Ella nagy levegőt vett, és megrázta a fejét.

– Menni fog, csak kell valami támasz. Mondjuk, ez – karolt belém. Miközben a lépcsőhöz mentünk, tovább mentegetőztem: – Én olyan hülye vagyok, eszembe sem jutott… – Semmi baj, Brian. Nem csináltál semmi rosszat. Én mégis úgy éreztem. Hogy a fenében tudna itt lakni, ha még a hálószobájába sem tud felmenni egyedül? Ella megállt a legfelső lépcsőfokon, a homlokát ráncolta, és ismét harapdálni kezdte az alsó ajkát. – Minden rendben? – Öö… csak annyi, hogy… – Megint elhúzta a száját, közben a lépcsőt bámulta, végül felsóhajtott. – Beletelik egy kis időbe, mire lejutok, és fájni fog, és még nem is zuhanyoztam, meg semmi ilyesmi. Ha utána azonnal vissza kell jönnöm az emeletre, akkor… Nem hagytam, hogy befejezze: – Anya, Doug! Fel tudnátok jönni ide egy percre? Ella arcán megkönnyebbülés suhant át. Legszívesebben megint seggbe rúgtam volna magam, hogy nem gondoltam erre. – Na jó, ennyi volt. Ma délután felhívom az ingatlanost. – Brian, ez nevetséges! – Ella szeme majd kiugrott a helyéből. – Nem költözhetsz el csak azért, mert én nehezen lépcsőzöm. Már hogy a fenébe ne! – Dehogynem, majd meglátod. Nem örült a válaszomnak, de ebben a kérdésben nem fogok engedni, mert soha többé nem akarom ilyen helyzetbe hozni. Azt meg végképp nem szeretném, hogy olyan helyen kelljen laknia, ahol vinni kell őt – amit utál –, vagy csak nagy fájdalmak árán tud eljutni az ágyáig. Még mindig farkasszemet néztünk, amikor a mostohaapámék felértek a galériára. – Mi a baj, édesem? – kérdezte anya aggodalmasan. – Nincs semmi baj, csak Ella nehezen használja a lépcsőt. Szeretett volna találkozni veletek, de még nem áll készen arra, hogy lemenjen. Anya szemöldöke olyan magasra szaladt, hogy eltűnt a frufruja mögött. – Hát miért nem mondtad azonnal? Hol hagytad a jó modorodat? – Már vártam, hogy kapok egy tockost, ehelyett egyszerűen csak Ellához

fordult. – Édesem, úgy örülök, hogy végre megismerhetlek! Bár mondhatnám, hogy rengeteget hallottam már rólad… de Brianből alig lehet kihúzni valamit – vetett rám dorgáló pillantást, aztán megölelte Ellát. – Na nem baj, nem számít, mert itt vagy, és rengeteg időnk lesz arra, hogy megismerjük egymást. Nem semmi nő lehetsz, ha elérted, hogy az én kisfiam felhagyjon a szoknyavadászattal. És nézzenek oda! – Anya kibontakozott az ölelésből, és végigmérte Ellát. – Határozottan… – Elhallgatott, oldalra billentette a fejét, miközben alaposabban megnézte a barátnőmet, majd lehervadt a mosolya. – Hogy őszinte legyek, elég ramatyul festesz, és… csak nem sírtál? – Anya… – Liz… – súgta figyelmeztetően Doug is. De anyám mindkettőnk közbeszólását eleresztette a füle mellett, és a galéria fala mellé állított kanapéhoz vonta Ellát. – Mi történt? Zaklatottnak látszol. Kérlek, mondd, hogy a fiam általában nem így viseli gondodat. Anyám elborzadt arcát látva Ella elmosolyodott. – Brian tökéletesen gondomat viseli – nyugtatta meg, miközben leültek. Anya még mindig az egyik kezét fogta, a szabad kezével pedig most már a barátnőm haját igazgatta. – Hirtelen felindulásból jöttünk el tegnap este, mert szörnyű napom volt. A fia hagyta, hogy órákon át sírjak a vállán, és elaludjak rajta, aztán ma reggel még a reggelit is az ágyba hozta, hogy felvidítson. Ez már valami. Piros pontokat szerez nekem anyánál, pedig csak azért készítettem el a reggelit, mert a perverzióm kapcsán felvetette, mi lenne, ha fordulna a kocka. De az igaz, hogy szerettem volna felvidítani, és minden úgy történt, ahogy mondta, szóval végül is megérdemlem a dicséretet. Amikor anyám arca ellágyult, büszkeség töltötte el a szívemet. Rám mosolygott, mintha még mindig gyerek lennék, akit esténként betakargathat, és akinek altatót énekelhet. A mosolyát látva akaratlanul elvigyorodtam. Anyának nem könnyű megfelelni. – Örömmel hallom, hogy szorult belé némi illem – cukkolt.

– Az őrülten szigorú anyám megtanította, hogy kell bánni a nőkkel, és nem szeretném életre kelteni a benne lakozó sárkányt – vontam meg a vállam, mire Doug felkuncogott, anya pedig égnek emelte a tekintetét. – Valakinek nevelnie is kellett, mert apádra nem számíthattam. – Sóhajtva visszafordult Ellához. – Úgy örülök, hogy a fiam végre talált magának egy rendes lányt, aki törődik vele! Látszik rajta, mennyire boldoggá teszed. – Könnybe lábadt a szeme, és felszipogott. – Tegnap este láttam a hírekben, mi történt. Egyszerűen borzalmas! Sajnálom, hogy ilyesmit kellett tapasztalnod, kedves, és hogy Brian élete megnehezíti a tiédet, de köszönöm, hogy kitartasz mellette a sok őrültség ellenére is. Ella meghatottan rámosolygott, és váratlanul megölelte. Valamit a fülébe suttogott, amit nem hallottam, de anyám szorosan visszaölelte érte. – Isten áldjon téged, kedves! Kérdőn Dougra pillantottam, aki csak megrántotta a vállát, a pillantása mintha azt üzente volna: „nők". Amikor kibontakoztak az ölelésből, anyám szélesen rám mosolygott. – Meg kell tartanod ezt a lányt – jelentette ki anya. – Tudom – mosolyogtam Ellára. Engedte, hogy segítsek neki felállni, és miközben a dereka köré fontam a karomat, puszit nyomott az arcomra. Anya úgy bámult minket, mint aki bármelyik pillanatban elsírhatja magát. – Na, akkor – csapta aztán össze a tenyerét, és egy szempillantás alatt visszatért a határozott nő, akit olyan jól ismertem. – Mi lenne, ha mind rendbe szednénk magunkat, és ünneplés gyanánt együtt ebédelnénk? Vagy van már valami tervetek mára Ella családjával? Szívesen megismerném őket is, ha már itt vagyok. Ella és én megdermedtünk. Kérdőn rápillantottam, mire felsóhajtott – tudta, hogy most már nem ússzuk meg a magyarázatot. Anya előbb-utóbb úgyis megtudja, mi történt. Szorosan magamhoz vontam Ellamarát, és hagytam, hogy ő beszéljen. – Valójában… tegnap este én megszakítottam a kapcsolatot a családommal. Anya felszisszent, és a szája elé kapta a kezét, mire Doug odalépett hozzá, és támogatóan a felesége köré fonta a karját, miközben aggodalmas

pillantást vetett Ellára és rám. – Mi történt? – Apám dühös volt, amiért zaklatták a mostohatestvéreimet, és veszekedni kezdtünk, ami eléggé elmérgesedett. Végül az új családját választotta helyettem, pont, mint nyolcéves koromban – vonta meg Ella a vállát, mintha semmiség lenne az egész, de aztán remegni kezdett. – Azt mondta, ha továbbra is Briannel akarok lenni, akkor inkább menjek el, úgyhogy össze sem pakoltam, csak eljöttem. Ezért nézek ki ilyen ramatyul, ezért aludtam a tegnapi ruhámban, és ezért sírtam ki a szemem. Brianen kívül szinte senkim sincs. Az utolsó mondat hallatán szorosan a karomba zártam. Hirtelen engem is elöntöttek az érzelmek. – A mozinál történtek miatt volt ennyire dühös édesapád? – kérdezte anya lágyan. Amikor aggodalmas tekintete találkozott az enyémmel, megértettem, mire gondol: hogy a barátnőm a hírnevem miatt veszítette el a családját. Ella is megértette az aggodalmát, ezért gyorsan megrázta a fejét. – Lehet, hogy az volt az utolsó csepp a pohárban – felelte halkan –, de a gondok sokkal mélyebben gyökereznek kettőnk között. – Jaj, te szegény drága! – suttogta anya. Megfogta Ella kezét, magához vonta, és szorosan megölelte. – Hát akkor üdvözlünk a családunkban! Mi boldogan látunk, nem igaz, Douglas? – De igen – biccentett ő Ella felé ellágyult arccal. Elmosolyodtam – olyan érzelgős tud lenni. Még jó, hogy nincsenek lányai, mert tuti az ujjuk köré csavarnák. Mérget vennék rá, hogy ezt Ella is megteszi, még mielőtt visszamennek Wisconsinba. Doug rendes pasi. Hallgatag és jószívű, de vág az esze, mint a borotva, és van humorérzéke. És nyilvánvaló, hogy az erős, határozott, makacs nőket szereti, elvégre feleségül vette az anyámat! Szerintem Ellát is könnyen meg fogja szeretni. Sőt anyámmal együtt még jó beugró szülők is lehetnének, ha Ellának épp szüksége van rá. – Világéletemben vágytam egy lányra – mondta anya. – De miután hozzámentem Doughoz, csak még több fiam lett. Douglasnek három

gyereke van az első házasságából, és mind fiatalabbak Briannél, így várni kell még arra, hogy nőkkel bővüljön a család. Kezdett megfájdulni a fejem. – Lassíts egy kicsit, anya! – Ella úgy nézett ki, mint egy ijedt őzike, amelyik bármelyik pillanatban elinalhat. – Mondtam már, még nincs két hete, hogy együtt vagyunk, nem keresgélünk menyasszonyi ruhát meg gyűrűket. Ne ijeszd meg Ellamarát! Anya a rémült barátnőmre nézett, majd szúrósan rám pillantott. – Jaj, ne légy nevetséges, Brian! Senki sem beszélt itt gyűrűkről és házasságról. Hacsak… te nem gondolkodsz ezen – szűkült résnyire a szeme. A szemében egy ragadozó mohósága izzott, amit azonnal felismertem, bár még sosem láttam őt ilyennek. – Nem, anya! Eszedbe se jusson. Kihúzta magát, és felszegte a fejét. – Nekem nem is jutott. Neked viszont igen. – Önelégült vigyora leginkább egy emberevő tigris vicsorgására hasonlított. – Édesem, ha azon gondolkodsz, hogy… – Anya! – csattantam fel élesen, amivel végre elhallgattattam. A szeme elkerekedett, de befogta a száját – életében talán először –, és várta, hogy én beszéljek. Ella is elhűlve meredt rám, a szemében izzó láz mellett döbbenet és rémület tükröződött az arcán. Felmordultam. Mégis hogyan tévedt ennyire tévútra ez a beszélgetés? Megdörzsöltem a halántékomat, hogy enyhüljön benne a lüktetés, és hosszan kifújtam a levegőt. – Senki sem beszél házasságról, érthető? – néztem szigorúan anyámra. – Csak annyit akartam mondani, hogy fogd vissza magad egy kicsit, mert kezdesz nagyon erőszakos lenni, és Ellának már így is kijutott elég cirkusz az utóbbi huszonnégy órában. Lassíts, különben megfojtod, csak túl udvarias ahhoz, hogy szóljon miatta. Farkasszemet néztünk egy rövid ideig, majd amikor szóra nyitotta a száját, figyelmeztetően felhúztam a szemöldököm. – Elég lesz, anya. – De te voltál az, aki…

– Ezt most hagyd abba! – De ha ti… – Nem. – Édesem, én csak azt gondolom, hogy… – Ne gondolj semmit! A téma lezárva. Karba tettem a kezem, és megvártam, hogy eltűnjön az őrült izgatottság a szeméből. Egy rövid ideig még makacskodott, a tekintete ide-oda ugrált Ella és köztem, aztán Doughoz fordult segítségért, de ő csak megrázta a fejét. – Hallottad, mit mondott. Jobb, ha békén hagyod őket ezzel. – Szeretném leszögezni – fújtatott dühösen –, hogy egyáltalán nem voltam erőszakos – morogta az orra alatt. – Ez egyszerűen nevetséges… – ingatta a fejét, majd a barátnőmre mosolygott. – Ella, kedves, mit szólnál, ha magukra hagynánk a fiúkat, hadd sörözzenek és nézzenek focit, mi meg addig elmennénk vásárolni. Ha össze sem pakoltál, akkor szükséged lesz néhány alapvető dologra, amíg áthozatod a holmidat ide. – Nem – vágtam közbe, mielőtt Ella válaszolhatott volna. Mindketten zavartan rám meredtek, mire összerezzentem. Még mindig nagyon pipa voltam, de nem akartam goromba lenni. – Bocsánat. A vásárlással nincsen semmi gond, csak a tegnapiak után nem szeretném, hogy egyedül menjetek. Túl nagy jelenleg a felhajtás Ella körül, ezért nem lenne biztonságos. Ebédeljünk meg, ha szeretnétek, és utána menjünk el együtt. Viszont hívok egy testőrt, hogy legyen a közelünkben, ha nyilvános helyre megyünk. Ella bólintott – nagyon megrázták a tegnap történtek. Miután anya észrevette, milyen feszült lett a barátnőm, vonakodva ő is beleegyezett a tervbe. – Rendben, legyen, ez teljesen érthető. De Brian, édesem, légy oly kedves, és segíts a mostohaapádnak behozni a csomagokat a kocsiból, amíg én segítek elkészülni Ellának. Anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat, a hálószoba felé tessékelte Ellamarát, és közben úgy beszélt hozzá, mintha négyéves lenne: – Engedünk neked egy kád finom meleg vizet. Lefogadom, hogy találunk valamit a bőröndömben, ami jó rád. Meglátod, mennyivel jobban

fogod érezni magad a fürdő után. Utánuk néztem, és közben azon gondolkodtam, vajon közbelépjek-e. Amikor Ella hátrafordult, és megnyugtatóan ram mosolygott, úgy döntöttem, hagyom, hadd menjenek. Még akkor is hallottam anyám csacsogását, amikor már eltűntek a szemem elől. Doug kedvesen megveregette a vállamat, amivel kizökkentett a merengésből. – Nézd a dolgok jó oldalát. Most, hogy valaki más körül süröghetforoghat egész héten, nem veled fog foglalkozni –kuncogott. Meglepetten felnevettem, mire hozzátette: – Ne aggódj annyit! Anyád tudja, mit csinál, és ahogy elnézem, ráfér a barátnődre a felfrissülés. Ebben igaza volt. – Ezt nem vitatom. Ez az első karácsonya az anyja nélkül, és tudom, mennyire hiányzik neki. Az apjával való kapcsolata egész évben viharos volt, pedig nagyon szerette volna, hogy működjön. Ráadásul rettenetesen megviselte a tegnap este, de lehet, hogy anyának sikerül elterelni a figyelmét. Doug büszkén elmosolyodott. – Akkor hagyjuk, hadd tegyek, amit a nők ilyenkor tenni szoktak. – Jó ötlet. – Gyere, hozzuk be a csomagokat – biccentett a bejárat felé. – Elhozta az egész házat? – kérdeztem nevetve lefelé a lépcsőn. – Csak a felét – húzta el Doug a száját. – Kifogyott a bőröndökből.

19.

Liz valami elképesztő! Most már értem, miért kért Brian előre is elnézést, és miért aggódott, hogy mi lesz, ha a tegnapiak után még vele is találkoznom kell, de őszintén szólva pontosan rá volt most szükségem. Nagyon hasonlítod anyura – energikus és lelkes volt, tele életkedvvel. Ellentmondást nem tűrő, makacs, hajthatatlan és szókimondó nő, de a szíve a helyén, és elfogadott úgy, ahogy vagyok. Már azelőtt megszeretett, hogy megismert volna. Fura, de bizonyos tekintetben meg apámra emlékeztetett: igazi akarnok volt, összeszedett és gyakorlatias, amilyen az én szabad szellemű mamám sohasem lett volna. Liznek sosem kellett gondoskodnia magáról, cserébe viszont rengeteget jótékonykodik, és sokat segít Doug egyetemén az öregdiákok egyesületében és más segítő szervezetekben. Úgy nőtt fel, hogy nem kellett pénzhiánytól tartania, és mindig fontos körökben mozgott. Szerintem nagyon jól kijönne az elitista apámmal, bár Liz nem sznob, és nem ítélkezik. Ő és Doug szuperek, és őszintén megmondom, megkönnyebbültem, hogy van legalább egy szülőpáros, amelyre Brian és én felnézhetünk. Amíg tusoltam, Brian elment Douggal a kocsijáért a mozihoz. Amikor kijöttem a zuhany alól, Liz lesegített a földszintre – mire leértünk, kezdtem komolyan elgondolkodni, hogy megkérem Briant, mégis hívja fel az ingatlanost. – Mindig ilyen nehéz? – kérdezte Liz, míg én egyenesen a konyhaszekrényben tartott fájdalomcsillapítóért indultam. – A lépcsőzés a legmegterhelőbb mozgásforma, amire képes vagyok – bólintottam, miközben lenyeltem a gyógyszert. – Az is kész csoda, hogy ilyen szinten megy. Az orvosok sokáig kételkedtek, hogy egyáltalán lábra állok-e valaha, de borzasztóan keményfejű vagyok, és nem akartam életem hátralevő részét kerekesszékben tölteni.

Benéztem a hűtőbe, hogy mit tudnék összedobni ebédre. Igaz, hogy későn reggeliztünk, de az ennivaló nagy részét a tányéron hagytuk. Míg zuhanyoztam, Liz lehozta a megmaradt ételt, és most ragaszkodott hozzá, hogy egyek valami kiadósat. – Nocsak, van még itt egy kis garnéla. Mit szólnál, ha garnélás tésztasalátát ennénk? – Istenien hangzik. Tudsz főzni? – kérdezte kíváncsian. – Az az egyik hobbim – vigyorogtam, miközben a konyhapultra pakoltam a hozzávalókat. – Anyukám is nagyon szeretett főzni, mindig együtt sürögtünk a konyhában. Általában sokáig dolgozott, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat, és emiatt későn ért haza. Egy idő után rászoktam, hogy megvárom a vacsorával, hogy együtt főzhessünk, miután hazaért. Így neki sem volt akkora bűntudata, amiért olyan sokáig dolgozott. Ez lassacskán afféle hagyománnyá vált. Liz mosolygott, én pedig rádöbbentem, hogy anélkül beszéltem a mamámról, hogy elszomorodtam vagy feszengtem volna, ami nagyon jó érzés volt. Otthon sohasem hoztuk szóba anyut, mert tudtam, hogy fájdalmasan érintené apát. Jennifer is kellemetlenül érezte volna magát, és Ana sem volt egészen kibékülve a dologgal. Egyedül Juliette kérdezgetett néha róla, és hacsak nem magunk voltunk, mindig a lehető legtömörebben válaszoltam. Briannél anyu nem tabutéma, ami váratlan, de üdítő megkönnyebbüléssel töltött el. Újabb előnye annak, hogy eljöttem apám házából. Lehet, hogy szép lassan végre el fogom tudni fogadni a halálát, és túlléphetek a gyászon. El ne felejtsem ezt elmondani dr. Parishnek a legközelebbi terápiás ülésen, nehogy azzal vádoljon, hogy elmenekülök a problémák elől, amikor elmesélem neki, hogyan szakítottam meg a kapcsolatot apámmal. Nem vártam a percet, amikor majd be kell számolnom a történtekről, de szerencsére volt még egy hetem addig. Amíg feltettem egy lábasban vizet forrni a tűzhelyre, és elővettem egy serpenyőt, Liz buzgón nyitogatni kezdte a szekrényeket és a fiókokat. Amikor rájöttem, mit keres, elhúztam a számat. – Azt mondta, nincs köténye.

– Ó! – Liz visszatolta a fiókot, és a vágódeszkáért nyúlt. – Akkor majd óvatos leszek – nevetett feszengve, és közben elkezdte felvágni az egyik kikészített avokádót. – Nagyon hasonlít az apjára. Aggódtam, hogy élete végéig agglegény marad. Meglepődtem, hogy a több napja rendelt kaján kívül más is van a hűtőjében. Felnevettem, öntöttem egy kevés olívaolajat a serpenyőbe, majd beletettem a rákot egy kis fokhagymával és citromlével. – Amikor először jöttem át, még üres volt. Megkértem, hogy vigyen el bevásárolni, mert nem bírtam elviselni, hogy kihasználatlanul marad ez a szép konyha. – Liz nagyot sóhajtott, mire hozzátettem: – De nem reménytelen eset. Valahányszor főzünk, egy rossz szó nélkül tűri a kuktáskodást. – Ez az én nevelésemnek köszönhető – mosolygott kajánul, és rám kacsintott. – Már megszokta, hogy utasítgatják. – Akkor ezért köszönettel tartozom. Sokkal jobban viselem, ha én utasítgathatok, mint ha engem utasítanának. Ezen mindketten nevettünk, és vidáman főzőcskéztünk tovább, amíg ki nem nyílt a bejárati ajtó. – Hahó? – hallatszott egy ismeretlen hang. Liz és én összerezzentünk – a tegnapi őrület, plusz Brian határozott kijelentése után, miszerint testőrre lesz szükségünk, mindketten megijedtünk a betolakodótól. – Ki van ott? – kiabáltam, miközben Liz a szekrénybe nyúlt, és kivett egy öntöttvas serpenyőt. Ahogy a fiatal, jól öltözött, szőke férfi besétált a konyhába, felismertem, és még épp időben megállítottam Brian anyukáját, nehogy agyonüsse szegényt. – Liz, várj! Nincs baj, csak Brian asszisztense az. Scott hátraugrott, és megadóan felemelte a kezét. – Hé, hé, hé! Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. Nem vettem észre, hogy van itt valaki, különben kopogtam volna. Briannek sosincsenek vendégei, és folyton azt mondja, hogy nyugodtan engedjem be magam, mert lehet, hogy épp edz, vagy elaludt, vagy egy olyan megbeszélés elől bujkál, amire semmi kedve elmenni.

Felnevettem, pedig a szívem még mindig őrült sebességgel zakatolt. Nem esett nehezemre elképzelni, hogy Brian elalszik egy fontos találkozóról, vagy direkt nem nyit ajtót. – Gyakran megesik az ilyesmi? Scottot szemlátomást megnyugtatta a nevetésem. – Igen – ingatta a fejét. – Többször, mint kellene. Amúgy örülök, hogy ismét találkozunk, és hogy végre hivatalosan is megismerhetlek – nyújtotta a kezét, és félénken rám mosolygott. – Igen, a múltkor nem tudtunk rendesen bemutatkozni – ráztam meg a kezét, miközben kissé összerezzentem a FantasyCon-os emléktől. – Scotty, ugye? – Jobb szeretem a Scottot. A nagymamám az egyetlen, aki Scottynak szólít. Na meg Brian, mert imád idegesíteni. – Ez rá vall – nevettem. – De nem zavar – vonta meg Scott a vállát. – Brian nem sok embert kedvel, szóval kifejezetten biztatónak találom az ugratást. – Jól teszed – mosolyodtam el. – Tényleg nem valami nagy emberbarát, szóval a cikizés kifejezetten jó jel. Csak olyanokkal viccelődik, akiket bír. Érted viszont teljesen odavan! Nem telik el úgy beszélgetés, hogy ne említene meg téged. – És ezek közül hányszor mond olyat, hogy: „Scotty biztos nem bánja majd", vagy: „Scotty majd elintézi"? – kérdezte fanyar mosollyal. – Tíz esetből csak hatszor – vigyorogtam. – A maradék négyben olyanokat mond, hogy: „Találnunk kell valakit Scottynak", vagy: „Hívjuk el Scottyt is. Ideje lenne végre kimozdulnia." – Most már értem, miért van annyira oda érted – ingatta a fejét, és közben letette a válltáskáját a pultra. Váratlanul ért a bók, de nem esett nehezemre viszonozni. – Ahogy én is, hogy miért van oda érted, Scotty. Halkan nevetgélt a cukkoláson, majd kedvesen Lizre mosolygott. Erre észbe kaptam, és megkérdeztem: – Találkoztál már Brian anyukájával? – Nagyon örvendek – fogott kezet Lizzel. Amíg ők ismerkedtek, visszamentem a tűzhelyhez folytatni a főzést.

– És mi szél hozott? – pillantottam rá, amikor elhallgattak. – Nagyon remélem, hogy Brian nem akar karácsony másnapján dolgoztatni. – Említette, hogy a héten le kellene ülnünk megbeszélni néhány dolgot, de ma reggel én kerestem őt. Megígérte, hogy hivatkozhatok rá, ha el akarnék szabadulni egy kis időre a családomtól, szóval megkérdeztem, hogy lehetne-e ma a megbeszélésünk. Azt mondta, jobb, ha minél előbb megejtjük, én meg úgy döntöttem, szó szerint értem, és azonnal átjöttem. – Ennyire el akartál szabadulni? – kérdeztem nevetve. – A nővéreim mind hazajöttek karácsonyra – bólintott Scott komoran. – Mind? Hányan vannak? – Hatan. – Hű! – És a nagymamámmal együtt épp azon mesterkednek, hogy valami netes társkeresőn regisztrálják a szegény öccsüket. Azonnal nevetésben törtem ki: – Jól van, akkor érezd otthon magad. Csak el ne mondd Briannek, mire készülnek a tesóid, mert még a végén átmegy segíteni nekik. Scott beletörődően felsóhajtott, ami imádni való volt. Ő maga is imádni való volt! Kezdtem érteni, miért próbált mindenki folyton barátnőt találni neki. – Nem vagy éhes? Jut mindenkinek. – Biztos? – derült fel az arca. – Nem szeretnék zavarni, ha ez ilyen családi ebéd lenne. Brian nem mondta, hogy a szülei is itt lesznek. – Mert nem tudta, hogy jövünk – magyarázta Liz. – Meg akartuk lepni. És maradj nyugodtan, szívesen látunk. Ella most úgyis nagy kutyaszorítóban van, szóval mindenképp ki kellett volna gondolnunk valami tervet. Mi lenne, ha megterítenél, és ebéd közben majd megbeszélnénk a dolgokat? Brian és Doug bármelyik pillanatban visszaérhet. – Máris csinálom – ugrott le Scott azonnal a bárszékről. – Kutyaszorító? – kérdezte, miközben nyitogatni kezdte a szekrényeket. – Az Erik Clarke-dologra gondol? Tudtam, hogy sehogy sem úszhatom meg ezt a beszélgetést. Az étkezőasztalra tettem az elkészült ennivalót, és közben elmeséltem Scottnak

a tegnapi veszekedésünket apámmal, és hogy Briannel maradok, amíg kitalálok valamit. – Nem akarsz itt maradni a fiammal? – kérdezte Liz zavartan. Amikor megráztam a fejem, az arcára csalódottság és aggodalom ült ki. Utáltam, hogy el kell oszlatnom az esküvővel kapcsolatos reményeit, amelyeket Brian nyelvbotlása óta dédelget. – Szeretem Briant, efelől ne legyenek kétségeid, Liz. Csak még nem állok készen arra, hogy együtt éljek vele. Erre még erőteljesebben ráncolta a homlokát, ezért úgy döntöttem, bedobom azt a magyarázatot, amelyet biztosan nem fog megkérdőjelezni: – Különben is, ez a ház nem jó nekem. Keresek egy akadálymentesített lakást, amint kitalálom, miből tudom megfizetni. – Az egyszerűbb lesz, mint gondolnád – vetette közbe Scott izgatottságtól csillogó szemmel. – Brian említette, hogy meg kell beszélnünk néhány dolgot. Elmondta, mikről lenne szó? – Nem mentünk bele a részletekbe, de szó volt a történetem megfilmesítésének jogáról, és hogy találnom kell magamnak egy ügynököt. Scott bólintott, és tányérokat rakott az öt kitett alátétre. – A megfilmesítési jog csak egy a több száz ajánlat közül, amelyből profitálhatsz. Leesett az állam. Biztos túloz… De Brian asszisztense nem tűnt olyan típusnak, aki szépítené a dolgokat, és úgy látszott, nagyon összpontosít – mintha munkaüzemmódba váltott volna. Mondjuk, az illett is hozzá, tekintve, hogy most is épp elegáns nadrágot, fehér inget és nyakkendőt viselt, amelyek teljesen természetesen álltak rajta. Szokott ez a pasi lazítani? A rendezett megjelenés tökéletesen kiegészítette komoly viselkedését. – Ilyen sok? – kérdeztem. Bólintott, mintha a számok semmit sem jelentenének. – Plusz-mínusz egy kevés. De ne aggódj, már készítettem neked egy listát, és legjobb tudásom szerint fontossági sorrendbe szedtem az ajánlatokat. Brian, te és én majd átbeszéljük. – Azta! – Le kellett ülnöm. Az étkezőasztal melletti egyik székre ereszkedtem, Liz pedig kérés nélkül hozott nekem egy pohár limonádét.

– Ne aggódj, Ella, Brian tudja, mit csinál. Figyelni fog rá, nehogy túl nagy nyomás nehezedjen rád, és én is mindenben segítek, amíg nem kell hazaindulnom. Scott elkezdte kitenni az evőeszközöket. Miközben az előttem lévő tányér mellé helyezte a kést és villát, magabiztosan rám mosolygott. – Nem olyan vészes, mint amilyennek hangzik. És a legtöbb nagyon jól fizet, szóval ha csak a töredékét fogadod is el az ajánlatoknak, vígan találsz magadnak lakást, ha tényleg erre vágysz. Plusz ha érdekel, van egy ötletem arra, hogyan csinálhatnánk a blogodból jövedelmező vállalkozást. – Tényleg? – kaptam fel a fejem. Van rá mód, hogy a blog ne csak a hobbim legyen? – Igen. És ha jól csinálod, sokat hozhat a házhoz. Mivel az étel elkészült, és Scott is megterített, Liz elnézést kért, és elment „felfrissíteni" magát ebédhez. Amint eltűnt az emeleten, Scott leült velem szemben az asztalhoz. – Tényleg úgy gondolod, hogy pénzt kereshetnék a blogommal? – kérdeztem. – Mármint hogy karriert csinálhatnék belőle? – Most viccelsz? – nevetett hitetlenkedve. – Már meg is tetted, csak el kell kezdened beszedni a lóvét. – Mire gondolsz? – Amióta a FantasyConon kiszivárgott a netes személyazonosságod, olyan sok követőd lett, hogy a hirdetők állandóan ajánlatokkal bombáznak. Szinte könyörögnek, hogy hadd adják neked a pénzüket. – Komolyan? – koppant megint nagyot az állam, és kalapálni kezdett a szívem. – Briant keresik, mert neked nincs megadva elérhetőséged, ami azt jelenti, hogy én kapom meg az e-mailjeiket – mosolygott Scott. – Jaj, tényleg… Ne haragudj! A Kaylee-cirkusz után fel kellett szívódnom, és amióta kijöttem a kórházból, még nem volt időm arra, hogy újra elindítsam a dolgokat. Az ünnepek után terveztem. – Hát ha ismét elérhető leszel a neten, végtelen számú lehetőség közül választhatsz majd. Szerintem érdemes lenne átalakítani a blogodat egy sokoldalú, szórakoztató, elektronikus magazinná. Alapvetően megmaradhatnának a szórakoztató kritikák, de esetleg kiegészíthetnéd a

palettát zenével vagy videojátékokkal. Csinálhatnál egy szórakoztató hírrovatot is, és felvehetnél egy riportert, hogy menjen utána a legfrissebb történéseknek. Lehetnének interjúk különböző hírességekkel – ehhez már megvan a szükséges látogatottságod és főleg a hollywoodi kapcsolataid. És talán érdemes lenne elgondolkodnod egy YouTube-csatorna indításán is, amire heti rendszerességgel készíthetnél termékbemutató és -kritikai videókat. Ha emellett döntesz, és jól csinálod, pénzzé teheted a videókat, és már az első feltöltéseddel annyit kereshetsz, amennyivel könnyedén megállhatsz a saját lábadon. Hátradőltem a székben, miközben próbáltam feldolgozni a hallottakat. Nagyon régóta blogolok, és egyszerűen imádom. Ha ez lehetne a munkám, amiért pénzt is kapok… Ha jól értem, amit Scott mondott, az álmom csupán egy karnyújtásnyira van tőlem. És ami még jobb: nemcsak hogy imádnám a munkámat, a testi korlátaim ellenére is könnyedén végezhetném. Nem kellene állásajánlatokat nézegetnem, és azon töprengenem, vajon fizikailag képes lennék-e a munkára. Ha vállalkozást építenék a blogomra, otthonról dolgozhatnék, a saját időbeosztásom szerint. És ha forgatás miatt Brian-nek hónapokra el kellene utaznia, és szeretné, hogy vele menjek, semmi akadálya nem lenne, mert bárhol tudnék dolgozni. Ez egyszerűen tökéletes. – Ez lesz az – mormoltam döbbenten. – Tökéletes! Száz százalékban nekem való, ez a megoldás a problémáimra, és választ ad a nagy kérdésre is, hogy mihez kezdjek a jövőben. A tekintetem találkozott Scottéval, és meglepetten láttam, mennyi bátorítás sugárzik a szeméből. Legalább olyan lelkesnek tűnt, mint én. – Meg tudnád csinálni, Ella – biztatott. – És nem is lenne nehéz. – Asszem… Elméletben igen, de… – ráztam meg a fejem, miközben tovább száguldoztak a gondolataim. Bár én is olyan magabiztos lennék, mint Brian csodaasszisztense! Lelkesedtem az ötletért, de ijesztő volt belegondolni, hogy a gyakorlatba is átültessem. – Fogalmam sincs, hogyan kell ezt csinálni, Scott. Kritikákat írni egy dolog, de hivatalos elektronikus magazinná alakítani a blogomat, az más. Ahhoz komolyan át kellene programozni a weboldalt, és embereket felvennem a különböző rovatok szerkesztésére, plusz találnom kéne valakit, aki a marketingért és

hirdetésekért felel… Tulajdonképpen saját vállalkozást kellene indítanom. Vagy saját céget alapítanom. Lehet, hogy van annyi követőm, hogy kifizetődő legyen, de nincs meg a megfelelő tudásom ehhez. Azt sem tudnám, hol kezdjem. – Hááát… – dörzsölte meg a tarkóját, és halványan elvörösödött. – Én… ööö… már készítettem neked egy üzleti tervet… ha érdekel. Úgy meglepődtem, hogy egy percig szóhoz sem jutottam. Scott nagyon idegesnek látszott… annyira édes volt. – Üzleti tervet? – kérdeztem vissza. – Miről beszélsz, milyen üzleti terv? – Nos… – Vett egy mély lélegzetet, és kihúzta magát. – Tavaly végeztem a UCLA-n, gazdálkodási és menedzsment szakon. Vállalkozási ismeretek szakirányon voltam, ahol olyanokról tanultam, mint ez is: hogy hogyan lehet egy blogra jövedelmező céget építeni. És én alapvetően ezzel szeretnék foglalkozni. Ráadásul ez a konkrét projekt kifejezetten testhezálló lenne nekem, hiszen jól ismerem már a szórakoztatóipart. Brian mellett olyan készségekre tettem szert, amelyek rendkívül hasznosak lennének a vállalkozásodhoz. – Tehát partnerségi megállapodást szeretnél. Együtt indítanánk el a vállalkozást, és aztán feleznénk a hasznot, igaz? – Igen – bólintott félénken. – Te lennél a kreatív igazgató – a magazin tartalmának főszerkesztője –, én pedig az üzlettársad, a háttérember. Gyakorlati tapasztalatom még nincs, de tudom, hogy képes lennék rá, és biztos vagyok benne, hogy te is. Szórakoztató, szerethető és okos vagy. Jó érzéked van az olyan tartalmak megválasztásához, amelyek érdeklik az embereket. Őszinte leszek: szerintem mi ketten együtt nagyon sikeresek lehetnénk. Megremegett a gyomrom. Egyedül nem lennék képes erre, de Scott segítségével… Brian mindig azt mondta, Scott igazi Superman. Ő biztosan meg tudná valósítani mindezt, és tényleg ő a legtökéletesebb ember a feladatra. Sokkal jobban ismeri a szórakoztatóipart, mint én, ráadásul ezt tanulta az egyetemen… – Briannel már beszéltem erről, nem akarok a háta mögött szervezkedni, vagy ilyesmi – tette hozzá Scotty. – Csak felmértem a helyzetet, és rájöttem, hogy ez mindkettőnknek jó lehetőség lehet.

Bárcsak hallottam volna azt a beszélgetést! Scott elképzelései alapján ez a vállalkozás mindkettőnknek főállást jelentene. Lehet, hogy nem azonnal, de ha egyszer véglegesítjük a tervet, tutira sok dolgunk lesz. Idővel fel kellene mondania Briannél. – És hogy fogadta? – kérdeztem fanyar ábrázattal. Megrántotta a vállát, de a szemében jókedv csillogott. – Kettőt találhatsz. – Sokat nyafogott, hogy új asszisztenst kell majd találnia? – Scott bólintott. – Lefogadom, hogy azt mondta, áruló vagy. – Többször is – kuncogott, és közben a fejét csóválta. – De áldását adta rá, mert tudta, mennyire odaleszel az ötletért. Ezt ő mondta így. Nem tévedett, tényleg úgy éreztem, ez életem nagy lehetősége, és biztos voltam benne, hogy ezt Brian is tudja. Nem függnék tőle anyagilag, és olyan karriert építhetnék, amelyet tényleg szívből szeretek, és örömmel csinálnék. Egyre hosszabbra nyúlt a csend, míg újra és újra végiggondoltam a hallottakat. Lehet, hogy még túlságosan izgatott voltam, és nem láttam tisztán, ám azonkívül, hogy Brian elveszti a kedvenc asszisztensét, más negatívumot nem találtam. De lehet, hogy ez még jót is tesz neki. Scott-nak igaza volt abban, hogy Brian nem sok embert enged közel magához, őt viszont kifejezetten bírja. Ha nem állna az alkalmazásában, a kapcsolatuk tényleg olyan barátsággá alakulhatna, amelyért Brian folyamatosan küzd, és amelyet Scott eddig folyton hárított, mert nem lett volna profihoz méltó. Amikor a tekintetünk találkozott, Scott izegni-mozogni kezdett ültében. Szinte lélegzet-visszafojtva várta a válaszomat. – Benne vagyok. Hol írhatom alá, partner? Idegesen felnevetett, és visszatért a pír az arcára. – Ömm… szerintem előbb olvasd el az ajánlatot, aztán beszéld meg Briannel, és csak utána dönts. És tudom, hogy ezen kívül száz másik, sokkal kecsegtetőbb ajánlatot kapsz majd, szóval megérteném, ha… – Meg ne próbálj lebeszélni róla! – nevettem. – Mindig is erre vágytam – ezért szerettem volna főiskolára menni és afelől sincs kétségem, hogy tökéletesen helytállnál. Brian Szuper Scottnak hív a hátad mögött – vigyorogtam, mire a leendő üzleti partnerem elvörösödött. – Egyedi

szuperhősjelmezt akart csináltatni neked karácsonyra, amiről csak nagyon nehezen tudtam lebeszélni. Scott arcszíne ismét normális lett, és felfelé görbült a szája sarka. – Komolyan? – Igen – nevettem. – Arra gondolt, hogy munkaruhaként kötelezővé teszi a viselését. Scott szeme tágra nyílt a döbbenettől, ami megint csak azt mutatta, milyen jól ismeri a főnökét. Mások azt hitték volna, viccelek, pedig nem. Brian felkereste a kedvenc képregényrajzoló művészét, hogy rajzoljon meg minket szuperhősökként a blogom új webepizód-sorozatába, amit „Cinder és Ella kalandjai" névre kereszteltünk. Rávette a srácot, hogy rajzolja meg Szuper Scottot is. Alig tudtam lebeszélni arról, hogy tényleg megcsináltassa a szuperhősjelmezt az asszisztensének. – Értékelem a közbenjárásodat – vigyorgott Scott. – De talán jobb lett volna hagyni, hadd csináltasson nekem jelmezt. – Szeretsz testhezálló cicanaciban rohangászni, és a világ megmentőjének képzelni magad? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. – Nem kifejezetten, de tudod, mit kaptam helyette? Ezt olyan baljóslatúan kérdezte, hogy elbizonytalanodtam, vajon tudni akarom-e. – Nem… Mit? – Találd ki. Várj, segítek: a felhajtón parkol, és legalább annyiba kerül, mint az egyéves fizetésem. Egy autót?! – Most csak szívatsz, ugye? Scott olyan tekintettel nézett rám, ami mindent elárult – nem viccelt. Mielőtt tovább faggathattam volna az ajándékáról, betoppantak Brianék. Doug lépett be először, beleszimatolt a levegőbe, és szélesen elmosolyodott. – Isteni illatok vannak idebent! – Bizony ám – helyeselt Liz, aki meghallotta a férje hangját, ezért elindult lefelé az emeletről. – Ella titokban sztárszakács, és mennyei ebédet főzött.

Doug vigyorogva az ebédlőasztalhoz ment, megnézte az ételt, és a levegőbe szippantott. – Mesésen néz ki. Brian, tartsd meg ezt a lányt! Brian követte a mostohaapját az asztalhoz, és büszkén puszit nyomott az arcomra. – Azt tervezem. – Üdv újra itthon. Ha jól sejtem, Drágaság jól van, és már bent áll a helyén a garázsban. – Igen, minden visszatért a megszokott kerékvágásba. És úgy láttam, társasága is akadt. – Brian leült a mellettem lévő székre, és széles mosolyt villantott Scottra. – Hogy vette a kanyarokat idefelé? – Most komolyan, Brian? – húzta fel az asszisztense a szemöldökét. – Vettél nekem egy autót karácsonyra? Szerettem volna kiállni Scott mellett, mert a kocsi szerintem is túlzás, de Brian gyermeki izgatottságát látva nem volt szívem hozzá. – Ez nem akármilyen autó, Scotty, hanem egy Audi A8-as. Luxusverda. – Köszönöm a nagylelkűséged, de nem fogadhatom el – rázta meg Scott a fejét. – Túl nagy értékű. – A „túl nagy érték” relatív fogalom, barátom. – Brian színpadiason az ölébe tette az asztalkendőt. Minden mozdulata lendületes volt, mintha teljesen bezsongott volna attól, hogy meglepte az asszisztensét egy kocsival. – És különben sem vihetem vissza. Készpénzzel fizettem érte, és a te nevedre írattam, szóval már a tiéd. Scott hitetlenkedve felnevetett, masszírozni kezdte az orrnyergét, és megrázta a fejét. – Őrült vagy, főnök. Brian ezt bóknak vette. Még jobban kidüllesztette a mellét, és fülig szaladt a szája. – Az lehet, de attól még bírod a búrám. Egyedül úgy tudsz megszabadulni a kocsitól, ha eladod, de az nagy pazarlás lenne. Személyre szabottan neked választottam, és különben is, a Toyotád már az utolsókat rúgja. – De…

– Csak hallgass meg! Jól dolgoztál, megérdemled, és szükséged is van rá. Örülj neki, vigyázz rá, ne adj neki béna nevet, és akkor megbocsátom, hogy elhagysz a barátnőmért – kacsintott rám, majd szigorú pillantást vetett a zavarba jött Scottra. – Tudom, hogy már beszéltél neki az áruló terveidről. Látom rajta, csak úgy sugárzik a boldogságtól – nézett rám, és lebiggyesztette az ajkát. – Ella, ugye tudod, hogy borzalmas partner lesz? A legrosszabb. Scott felhorkant, én pedig próbáltam nem mosolyogni azon, Brian micsoda hisztit csap. – Tényleg? – Ahogy mondom! Erőszakos, szinte már betegesen pedáns, és förtelmesen alapos. Az őrületbe fog kergetni. – Ez igazán kedves tőled, főnök. – Brian! – szólt rá a fiára Liz. – Ne légy tiszteletlen! Scott egy példátlanul kedves fiatalember. – Leszámítva, hogy áruló, aki lecserélt a barátnőmre – meredt szúrósan a srácra. – És ha már az árulóknál tartunk… – nézett rám résnyire szűkült szemmel – életem szerelme épp most csaklizta el az asszisztensemet. Ennyi volt, nem bírtam tovább, elvigyorodtam. – Bocsánat, hogy elloptam a csodálatos, zseniális és pótolhatatlan asszisztensedet – kuncogtam. – De inkább én, mint valaki más, nem? A pillámat rebegtetve ártatlanul Brianre mosolyogtam. Ő próbált továbbra is szomorú képet vágni, de megtört, és féloldalason visszamosolygott. – Szerencséd, hogy ennyire szeretlek. Ez már-már fenyegetésnek hangzott. – Tudom – nevettem rá szívből. – És köszönöm, ez óriási lehetőség nekem. Olyan izgatott vagyok! – Azt látom – sóhajtott Brian lemondóan. – Scottnak is hatalmas lehetőség, és hogy őszinte legyek, másra nem is bíznám a jövődet. Szuper csapat lesztek ti ketten.

20.

A következő hét gyorsan eltelt. Váltottam pár üzenetet Juliette-tel, így néhány cuccomat sikerült áthozatni Brianhez. (Hálám örökké üldözni fogja Viviant és a papáit, akik hajlandóak voltak futárt játszani.) Ezenkívül értesítettük az új rehabcsapatomat a változásokról, és megújítottuk a kezelések időpontját. A csapatom jelezte, hogy a fizikai korlátaim miatt nem maradhatok véglegesen Briannél, bár én ezt eddig is tudtam. Erre ő aznap, amikor találkozott a fizikoterapeutámmal, felhívta az ingatlanost, és megkérte, jöjjön át azonnal, hogy megbeszélhesse Daniellel, mi lenne a legmegfelelőbb számomra. A nő persze kezét-lábát törve sietett a milliomos sztárügyfele segítségére. Elmondtam, hogy szeretnék egy jól őrzött épületben lévő, biztonságos lakásba költözni, ahol nem eshet bajom, és magánéletem is van. Briannek persze nem tetszett az ötlet, és úgy nyafogott, mint valami kisgyerek. Ő arra szavazott, hogy minél előbb keressünk egy új házat, amely megfelelő számomra. Liznek is megvolt a véleménye a dologról, ami nagyrészt egyezett Brian álláspontjával, miszerint ne pazaroljam az időt és a pénzt saját lakásra, és a házvásárlásnál gondoljunk a gyerekeink jövőjére is. Többször célozgatott arra, milyen jó nevű iskolák vannak Wisconsinban. Imádtam a nőt, de tényleg olyan fárasztó volt, ahogy Brian mondta. Szilveszter napján indultak haza Douggal, én pedig addigra már annyira kimerültem, hogy úgy éreztem, rám férne egy vakáció. Brian és én a felhajtóról integettünk nekik, és amint becsukódott mögöttük a kapu, visszatértünk a házba, és leroskadtunk a kanapéra. – Végre miénk a ház – motyogta. Az ölébe hajtottam a fejem, nyögdécselve nagyot nyújtóztam, és kényelmesen elhelyezkedtem egy jó kis szunyókáláshoz. – Napokig tudnék aludni.

Brian gyengéden simogatni kezdte a hajamat. – Jól hangzik, de várjuk meg ezzel a holnapot. – Muszáj? – nyöszörögtem. – Jó lesz, ígérem – nevetett. – Ha te mondod… Aznap este tartották az ügynöksége által szervezett szilveszteri bulit, ami nagy durranásnak ígérkezett. Kizárólag első osztályú tehetségeket hívtak meg, és nagyon puccos eseménynek számított. Brian idén először vehet részt rajta. Csak a FantasyCon-os botrány óta dolgozik ezzel az ügynökséggel, azelőtt pedig nem tartották elég fontosnak ahhoz, hogy meghívják. Büszke és izgatott volt, hogy kiemelkedett a tiniszépfiú szerepéből, és már igazi sztárnak számít. Én is büszke voltam rá, ezért beleegyeztem, hogy elkísérem a buliba, és felöltöm a legszebb mosolyomat, de a szívem mélyén rettegtem. A druida herceg bemutatója óta most először fogok nyilvánosan mutatkozni Briannel az ő világában. A premier éjszakáján olyan megszeppent voltam, hogy csak néhány embernek mutatott be, és a beszélgetés többségében ki is merült annyiban, hogy: „Szervusz, örülök, hogy megismerhetlek." A ma este viszont más lesz. – Nem muszáj elmennünk, ha nem szeretnél – ajánlotta fel kedvesen Brian, miután ideges csendbe burkolóztam. – Dehogyisnem. Egész héten ezt vártad, és nagy udvariatlanság lenne, ha nem jelennénk meg. Biztosan szuper lesz, csak ideges vagyok. – Ne legyél! – nyugtatott. – A legtöbben úgyis a hátsóját fogják nyalni a drága kritikus kisasszonynak. – Felhorkantam, mire komolyan rám meredt. – Ella, most már te is befolyással rendelkezel. Elfelejtetted, mi történt apámmal a karácsonyi közbenjárásodnak köszönhetően? – El sem hiszem, hogy részben az én felelősségem lesz a Max Oliverféle Drive Hard-szörnyűség – nyögtem fel félig mulatva, félig elborzadva. – Hidd el, sokan imádni fogják – nevetett Brian. – A Drive Hard klassz játék, és egyetértek veled, tényleg apám a tökéletes rendező a filmhez.

– Ja, és tutira úgy felturbózza majd az egészet félmeztelen csajokkal és óriási robbanásokkal, hogy az összes tinisrác eldobja tőle az agyát – forgattam a szemem. – Téged is beleértve. – Mert szeretem az akciófilmeket, nincs velük semmi baj. – Tényleg nincs, ha van bennük cselekmény és némi karakterfejlődés. Akkor csakugyan élvezhetőek. De pusztán cicivillantással és fegyverdurrogtatással jó filmet csinálni nem lehet. – És meg mered osztani e bölcs szavakat apámmal is, Yoda mester? – pöccintette meg Brian az orrom hegyét. – Előre figyelmeztetlek: te leszel a kísérőm apám minden filmbemutatójára, úgyhogy jobb, ha már most felkészülsz lelkileg. – Szerinted ő is kitagad, ha elolvassa a kritikát, amit a filmjéről írok? Brian erre falrengetően hangos nevetésben tört ki. – Szerintem ettől nem kell tartanod. Van annyira nagyképű, hogy azt feltételezze, teljesen odavagy érte, és nem olvassa el, mit írtál, viszont a sajtó rá fog harapni – ingatta a fejét, és megint felnevetett. – „Cinder Ellája szétalázza a herceg apjának filmjét” – szuper szalagcím lenne – mondta derűsen. – Hát ha jó előre számítasz rá, hogy így lesz, és nem sértődsz meg a kritikámon, akkor nem számít – vigyorogtam. – Meglepődnék, ha nem lenne minimum csípős hangvételű – kuncogott Brian. – De visszatérve a ma esti bulira és arra az észbontóan szexi ruhára a szekrényben… Kell segítség az öltözködésnél? – Ha! Valószínűleg igen, de Vivian és Juliette átjönnek, hogy megcsinálják a hajam és a sminkem, szóval lesz segítségem. – Juliette átjön?! Apád engedélyt adott rá, hogy a gonosz filmsztár házába lépjen? – kérdezte meglepetten, mire összeszorult a torkom. – Igen. Szerintem azt gondolja, ha átengedi Juliette-et, majd felveszem neki a telefont. – Na és felveszed? – kérdezte Brian egy pillanatnyi hallgatás után. – Nem – horkantam fel. Éreztem, hogy erre ellazul. Bárhogy is döntök apámmal kapcsolatban, tudom, hogy Brian támogatni fog, de azt is tudom, hogy örül, amiért megszakítottam vele a kapcsolatot. Túl sokszor volt tanúja annak, hogy

megbánt, és attól tartott, ha visszaengedem az életembe, újra megteszi. Én is féltem ettől, éppen ezért nem vettem fel apámnak a telefont az utóbbi egy hétben. – Örülök, hogy Juliette-tel barátok maradhattok – mosolygott rám. – Én is. Hiányzik. – El ne mondd neki, hogy ezt mondtam, de nekem is hiányzik. Szeretem ugratni. És Ana is egész szerethető a maga módján. Na erre majdnem dobtam egy hátast. – Pimasz a csaj, és én szeretem, ha egy nő pimasz – vigyorgott Brian, és célzatos pillantást vetett rám. – Hagyjuk – vágtam egy grimaszt. – Segíts felmenni az emeletre, mielőtt Jules és Vivian megérkezik. Nem lesz egyszerű varázslás, hogy készen álljak egy első osztályú bulira. Nem sokkal később már estélyiben álltam, miközben böködtek, sminkeltek és fújkáltak. – Ne ficánkolj, különben szemen böklek a szempillaspirállal – szólt rám Juliette. Azóta nem láttam, hogy összevesztem apával. Soha jobbkor nem jöhetett volna a segítsége. – Bocsi, csak izgulok. – Nincs miért izgulnod – biztosított Vivian. – Főleg nem ebben a ruhában. Ami a ruhát illeti, igaza volt. Mikor Brian említette, hogy ki kell öltözni, nagyon megijedtem, ezért megbízta Vivian papáit, hogy készítsenek nekem ruhát, hátha ettől majd megnyugszom. A végeredmény nem egy sima estélyi lett, hanem egy művészi alkotás. Élénkpiros, gyöngyökkel díszített, félvállas, földig érő csoda, amelyet mintha rám öntöttek volna. Az, hogy a ruhának csak egy csuklóig érő ujja volt, mert a másik oldala szabadon hagyta az ép vállamat és a karomat, észbontóan szexi hatást kölcsönzött neki, és ennek köszönhetően ugyanolyan elegáns és gyönyörű lett, mint bármely másik estélyi, de közben mégis elfedte a hegeim nagy részét. Zseniális volt, még a szemem is könnybe lábadt, amikor felpróbáltam.

– Készen vagytok már? – kiabált be Brian, miközben harmadjára kopogott be. – Nem bírom ezt a feszültséget! Látni akarom a gyönyörű barátnőmet. Bezárkóztunk a vendégszobájába, és amióta elkészült, az ajtó előtt járkált fel-alá. – Jaj istenem, milyen romantikus! – búgta Vivian, miközben újabb hajlakk felhőt fújt a hajamra. A klasszikus becsavart és felkontyolt frizura mellett döntött, hogy szabadon legyen a nyakam, és még jobban érvényesüljön a meztelen vállam. A nyakkivágásnál kilátszott néhány heg, de nem volt vészes, plusz a testcsillám, amellyel Juliette parancsára alaposan befújtam magam, elterelte a figyelmet. – Ha a romantikus alatt azt érted, hogy türelmetlen és nyűgös, akkor teljesen egyetértek – ékelődtem, és közben megráztam a kezem, hátha sikerül kiráznom magamból az idegességet. Azóta nem állhattam fel a székből, és nem nézhettem tükörbe, hogy megérkeztek. – Ella, egy olyan észbontó pasi, mint a tiéd, megteheti, hogy nyűgös legyen, ha nem kapja meg, amit vagy akit akar. – Ebben meg ő értene egyet veled. – Megköszörültem a torkom, és kikiabáltam: – Türelem, ifjú padavan! – Kocka – hallatszott tompán az ajtó mögül, mire elmosolyodtam: – Szeretem idegesíteni. Juliette hitetlenkedve rám meredt, miközben vadító vörös rúzst kent az ajkamra. – Ti olyan… Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Tessék, szedd le a felesleget! – nyújtott felém egy zsepit, amit a számhoz nyomtam. A folt ugyanolyan élénk színű volt, mint a ruhám. – Kész! – jelentette ki, és megengedte, hogy felálljak, és megnézhessem magam a teljes alakos tükörben. Amikor végre megpillantottam, milyen tündérmesébe illően széppé varázsoltak a barátaim, még a lélegzetem is elakadt. El sem hittem, hogy azok után, amiken a baleset óta keresztülmentem, így nézek ki. – Várj! – kiáltott fel Vivian. – Ezt majdnem elfelejtettem. A ruhazsákhoz sietett, és kivett belőle egy új járóbotot.

A Cukibothoz hasonlóan ezt is feldíszítette: fehér és a ruhámmal egyező vörös anyaggal tekerte körbe. Ráadásul ez egy görbe fejű bot volt, így tényleg úgy nézett ki, mintha cukorbot lenne. – Gondoltam, ha már karácsony van… A járóbot tökéletessé tette az összhatást – álmomban sem gondoltam volna, hogy így fogok kinézni. Vivian kreativitása nem ismer határokat. – Viv… – remegett meg a hangom. – Ez egyszerűen tökéletes! Nem kellett volna. – Szóra sem érdemes – mosolygott, miközben szorosan magamhoz öleltem. – Imádom a Cukibotot, de nem illett a ruhádhoz, és arról szó sem lehet, hogy egy szimpla, csúnya, mankóra emlékeztető alumíniumbottal menj a buliba. Arra gondoltam, lehetne egy pótbotod, amit az alkalomnak megfelelően mindig átalakítanánk, így a Cukibot megmaradhatna olyannak, amilyen. Megszakadna a szívem, ha át kellene öltöztetnem – ahogy most is megszakadt volna, ha nem illik a botod a szereléshez. Hitetlenkedve felnevettem, és megöleltem bolondos, divatmániás barátnőmet. – Mihez is kezdenék nélküled? – Anát lennél kénytelen megkérni, hogy segítsen készülődni – ugratott. Ezen mindhárman nevettünk, aztán megöleltem Juliette-et is, és visszafordultunk a tükörhöz, hogy még egyszer megcsodáljuk a benne visszatükröződő, téli csodalényt. – Ha engem kérdeztek, szerintem egyetlen sztárocska sem rúg labdába a mi kis szexi senoritánk mellett. – Főleg az a hárpia Kaylee Summers nem – tette hozzá Juliette, és pimaszul felvonta a szemöldökét. – Hacsak nem dumált rá valakit, hogy hadd kísérje el a buliba, akkor nem lesz ott, mert nem hiszem, hogy egyébként meghívták – vigyorogtam önelégülten a mostohatestvéremre a tükörből. – Nem elég menő – vontam meg a vállam. Kicsinyesen viselkedtem, de azért büszke voltam rá, hogy én kaptam meghívót, Kaylee Summers meg nem. Igaz, hogy Brian kísérője voltam, de az ügynöksége szeretett volna behálózni, hogy ők képviselhessenek, és nekem is küldtek név szerint meghívót. Amikor megkérdeztem Briant,

Kaylee ott lesz-e ma este, azt mondta, kizárt, hogy önállóan felkerült volna a meghívottak listájára. – Lányok, el fogunk késni, szóval jó lenne, ha még ebben az évszázadban visszakapnám a barátnőmet! – hallatszott Brian ideges hangja az ajtó mögül. Felnevettünk, Juliette pedig megsajnálta a srácot. – Kész vagy? – kérdezte, és csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy Brian ne tudjon rajta bejönni. – Már vagy fél órája – dohogott. – Ígérem, a látvány megérte a várakozást – tárta ki a mostohatestvérem az ajtót. Brian belépett a szobába, mire szembefordultam vele. Amikor meglátott, még a lélegzete is elakadt. Izzott a tekintete, ahogy végigjártatta rajtam, amitől borzongás futott át a testemen. Az arcomat elöntötte a forróság, és lassan tettem egy lépést felé. Olyan szívdöglesztően nézett ki rendelésre készült szmokingjában, akár egy herceg. De ma nem Cinder herceg volt, hanem kifejezetten a daliás imázsra erősített rá. Sötét haját gondosan belőtte, csokoládébarna szeméből melegség áradt. Ahogy megmozdultam, magához tért az ámulatból. Hozzám lépett, és gyengéden a karomra tette a kezét, a szemében áhítat ült. – Hű! – lehelte. – Te is jól nézel ki. Na, mit gondolsz? – forogtam jobbra-balra. – Szégyenkezned kell majd miattam a nagymenők előtt? – Miféle nagymenőkről beszélsz? Kizárt, hogy elmozduljak innen, puccos buli ide vagy oda – lépett még közelebb, és a derekam köré fonta a karját. Ahogy a tekintete rubinvörös ajkamra siklott, elakadt a lélegzete. Aztán mélyen a szemembe nézett, de közben a barátaimhoz beszélt: – Vivian? Jules? Hálám örökké üldözni fog az aranykezetekért, de most szeretném, ha kimennétek. Menjetek haza. Vagy mindegy, hova, csak el! És csukjátok be magatok után az ajtót. Szeretném kicsomagolni az ajándékomat, hogy megnézzem, tényleg olyan finom-e, mint amilyennek tűnik.

Legszívesebben felvisítottam és karon bokszoltam volna, de láttam rajta, hogy nem viccel, és a szemében izzó vágytól úgy ledermedtem, hogy levegőt is alig kaptam. Teljesen a hatalmába kerültem, és ha elkezdte volna levenni rólam a ruhát, nem hiszem, hogy megállítom. Ráadásul olyan szexi melltartó és bugyi volt rajtam, amilyet még életemben nem hordtam. Igen, amikor megláttam a ruhát, úgy éreztem, képtelen lennék pamut nagyibugyit húzni alá, ezért titokban áttúrtam a Lindon-dobozokat, meg azokat a cuccokat, amiket Juliette hozott. Először nagyon haragudtam rá, amiért átküldette a márkás alsóneműket, most viszont, amikor a világ legdögösebb ruhája és olyan élénkpiros csipke melltartó és -bugyi volt rajtam, amitől úgy éreztem, megérdemeltem a Lindon felkérését, örültem, hogy volt miből válogatni. A varázst Juliette sikítása törte meg, amikor Brian lassan elkezdett felém hajolni. – Neeeü! Ne merészeld!!! A barátom felkapta a fejét, és zavartan rám nézett, mintha mély álomból ébredt volna. Mindketten Juliette-re meredtünk. – Tönkre fogod tenni a sminkjét, amin fél órát dolgoztam! – visította. – Nincs se csók, se szájra puszi. Arcra, nyakra, vállra lehet, de az ajkától tartsd távol magad. Nem fog jó benyomást kelteni, ha elmaszatolódik a rúzsa, ahogy az A druida herceg premierjén is történt. – De az olyan vadító volt – vigyorgott Brian. – Hess! – tolta hátrébb Vivian. – Egyszer még elmegy, de másodjára már nem jópofa. Most viszont indulj, vidd el a meseszép kísérődet az év bulijába, és mutogasd a barátaid előtt. – Igenis – vigyorgott Brian a barátnőmre.

21.

A buli helyszíne Los Angeles egyik legpuccosabb, legmodernebb hotelé volt. Felkapott hely, a legszebb szálloda, amiben valaha jártam. De hogy is járhattam volna? Az ilyen drága helyek elérhetetlenek voltak számomra, hiszen csak egy szegény latin csaj vagyok, akit az egyedülálló anyukája nevelt fel Boston belvárosában. A bulit a tetőtéri medencénél és a bárnál tartották. Miközben a liftet vártuk, a szívem majd kiugrott a helyéről, de meglepő módon nem csak én voltam ideges: Brian úgy iz-gett-mozgott, mint még soha. Megnyugtató volt látni, hogy ő is ugyanannyira izgul, mint én. Jó, lehet, hogy nem pont ugyanannyira, de tény, hogy nem volt teljesen nyugodt. – Ideges vagy? – fogtam meg a kezét, miközben kinyílt a liftajtó. Összerezzent az érintésemre, majd ahogy beléptünk a liftbe, félénken rám mosolygott. – Egy kicsit – nyomta meg a tetőtér gombját. – Odafent igazi nagykutyák vannak. Először fogok a felnőttek asztalánál ülni. – Szuper leszel – mosolyogtam rá. – Tárt karokkal fognak várni a menő srácok klubjában, és azt találgatják majd, miért nem hívtak meg már évekkel ezelőtt. Végre felnevetett, és hosszan kifújta a levegőt. – Ha így lesz, azt csakis annak köszönhetem, hogy az oldalamon lévő nő varázst bocsátott rájuk. Mit mondasz, szépséges Ellamara papnő, készen állsz meghódítani eme új királyságot? – Nem is tudom… – húztam az agyát. – Engem is elhagysz egy béna harcos hercegnőért, mint a filmes Cinder? – Dehogy! – nevetett Brian, aztán csókot lehelt a kézfejemre, és a szempilláját rebegtetve nézett rám. – Ő különben sem lesz itt. Nem elég nagymenő, emlékszel? Ezzel máris jobb kedvre derített: rávillantottam vakító mosolyomat, hogy tudja, értékelem, amiért leszólta Kayleet, mire Brian ugyanolyan

szélesen rám vigyorgott. – Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam. Köszönöm, hogy bevállalod értem a ma estét. Nem mintha ő nem nézett volna ki lélegzetelállítóan. Szerencsésnek éreztem magam, hogy én lehetek a kísérője. – Szívesen. Csak annyit hadd kérjek, hogy… ne hagyj magamra odafent. – Nem foglak, ígérem. Ezek – emelte fel az összekulcsolt kezünket – ma este nem válnak szét. Erre a szavamat adom. – Köszönöm – suttogtam. Amikor megállt a lift, és kinyílt az ajtó, mindketten mély lélegzetet vettünk. – Felkészültél? – kérdezte Brian. Nem maradt időm válaszolni, mert abban a pillanatban, hogy kiléptünk a liftből, két ember kiszúrt minket. A hagyományos szmokingot viselő férfi úgy üdvözölt bennünket, mintha ezer éve jó barátok lennénk – Briannel szívélyesen kezet rázott, nekem pedig úgy köszönt, hogy az arcom mellett a levegőbe puszilt. – Úgy örülök, hogy eljöttetek! – Elhúzódott, és tetőtől talpig végigmért. – Ella, sugárzóan gyönyörű vagy ma este. – Köszönöm. – Brianre pillantottam, hogy segítsen ki, ő pedig halvány, de őszinte mosollyal az új ismerősömre mutatott. – Ella, ők Samuel Weinhardt és Afton Marks. – A férfihoz hasonlóan a nő is kézfogással és levegőbe puszizkodással köszönt. – Sámuel és Afton a stábom vezetői. – Vagyis az ügynökeid? – kérdeztem, és közben próbáltam összerakni, hogyan is működik ez a dolog. – Csak egy szavadba kerül, és téged is örömmel képviselünk – mondta Samuel. – Egy sor ajánlat érkezett a számodra – Briannek küldik a neked szánt ajánlatokat is, mivel senki sem tudja, hogyan léphetne kapcsolatba közvetlenül veled. Már el is kezdtünk összeállítani számodra egy tervet. Örülnénk, ha megbeszélhetnénk egy találkozót a hétre, és elindíthatnánk néhány szerződési folyamatot. Meglepett, hogy szinte azonnal az üzletre terelődött szó, elvégre ez egy szilveszteri buli. Bár nem is tudom, miért tartottam furcsának. Brian mindig

azt mondja, olyan ez az ipar, mint egy nagy tartály, tele éhes cápákkal. Ezek ketten nem csupán új ügyfelet szimatoltak, hanem máris több száz lehetőség sorakozott az e-mail-fiókjuk bejövő levelei között, amellyel pénzt csinálhatnak belőlem. Naná hogy ráugranak erre a lehetőségre. Megértettem a dolgot, de még csak annyit sem mondtak, hogy „Örülök, hogy megismerhetlek”, mielőtt azt feltételezték, egyszerűen besorozhatnak, és ez idegesítő volt. – Ez roppant figyelmes – mondtam, és bevetettem ugyanazt a hamis mosolyt, mint a vezető producerekkel és Briun apjával folytatott beszélgetéskor. – Nagyon kíváncsi vagyok ezekre a tervekre. Hétfő reggel felhívom az irodájukat, hogy időpontot egyeztessek az elbeszélgetésre. – Jaj, kedves, erre semmi szükség – nevetett Afton udvariasan, mégis leereszkedően. – Nem kell elbeszélgetésre jönnöd, felajánljuk a képviseletünket. Ez most komoly? Igaz, hogy újnak számítok ebben az iparban, de nem vagyok naiv. A tavalyi évet azzal töltöttem, hogy próbáltam megérteni a nálam tízszer okosabb és intelligensebb orvosokat, és nem hagytam, hogy gyerekként kezeljenek. Nem fogom engedni, hogy ez a nő – aki legfeljebb tíz évvel lehetett idősebb nálam, és nem rajta múlt az életem – hülyének nézzen. – Úgy értettem, hogy én beszélgetnék el önökkel – nevettem én is ugyanolyan lekezelően. – Értem, hogy felajánlják a képviseletüket, de ugyanezt tette a város többi ügynöksége. Szeretnék mindegyikükkel találkozni, mielőtt döntök, vagy bármit is aláírok. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor Brian zavartan felköhögött. Udvariatlan voltam? Elvetettem a sulykot? De hát ő mondta, hogy ne hagyjam magam madzagon rángatni Viszont nem akartam felidegesíteni az ügynökeit, vagy őt rossz színben feltüntetni. Ám amikor ránéztem, láttam, hogy a köhögéssel a nevetést próbálja elnyomni. Találkozott a tekintetünk, és bár nem kacsintott rám, a szeméből csodálat és büszkeség sugárzott, amitől megnyugodtam, és visszatért az önbizalmam. Ezzel szemben Afton és Samuel már kevésbé tűnt higgadtnak.

– Ó, értem! – biccentett Afton kimérten, a hangján érződött a megjátszott kedvesség. – Akkor… – Akkor mindössze annyi a dolgunk, hogy alaposan felkészüljünk a jövő heti találkozóra, nem igaz? – hallatszott egy idegen hang. Az újonnan érkező férfi idősebb volt, kábé a hatvanas éveiben járhatott. Szélesen mosolygott, és sokkal tekintélyt parancsolóbbnak tűnt a társainál. Mindig meglep, ha olyan emberrel találkozom, aki még Briannél is dominánsabb típus – e mellett a pasas mellett ő és az ügynökei konkrétan ideges kölyköknek látszottak. – Ne vegye a szívére, Ms. Marks – fordult Aftonhoz az idegen. – Ebben a szakmában nem árt óvatosnak lenni, és Miss Roariguez igen talpraesett nő. De nincs is ebben semmi meglepő. – Megfogta a kezem, rám mosolygott, amitől a szeme sarkában apró ráncok jelentek meg. – A blogján közzétett elmés könyv- és filmkritikái sokat elárulnak önről, arról nem is beszélve, hogy egy olyan nő, aki rabul ejtette Mr. Oliver szívét, biztosan nem csak dísznek használja a fejét. Örülök, hogy megismerhetem, Ellamara. A nevem Harvey Buchman. – Mr. Buchman az ügynökség vezetője – mormolta Brian. – Kérem, szólítson Harvey-nak – mosolygott a férfi barátságosan a meghökkent barátomra. – Igenis – rázta meg a felé nyújtott kezet a még mindig döbbent Brian. – Köszönöm, Harvey. Nagy megtiszteltetés, hogy végre megismerhetem. – Részemről az öröm. Sokat hallottam önről, amióta szerződött az ügynökséggel – nevetett őszinte csodálattal Harvey, majd rám vigyorgott. – A fiatalember eléggé meglepte az ügynököket, amikor először találkozott velük. Brian halkan felnevetett, de hallottam a hangján, hogy ideges – vajon mekkora felfordulást okozott, amikor kirúgta az előző stábját? Talán hagynom kellett volna, hogy ez a kis titok a feledés homályába merüljön, de mivel Harvey jókedvűnek látszott, képtelen voltam megállni, hogy megkérdezzem: – Tényleg? Hogyhogy? Az idős férfi megint felnevetett, aztán alaposan végigmért minket, és csak ezután döntött úgy, hogy beavat a részletekbe:

– Őszinte leszek, a korábbi hírneve, valamint a műsor alapján, amelyet az előző stábja összehozott a FantasyCon után, egy fiatal, elkényeztetett, forrófejű tinibálványra számítottunk, és arra készültünk, hogy ott fog nekünk hisztériázni. Brian halkan kuncogott, így nem esett nehezemre piszkálódni: – Ezzel azt akarja mondani, hogy nem egy fiatal, elkényeztetett, forrófejű, hisztériázó tinibálvány jelent meg az irodájukban? – néztem Harvey-ra hitetlenkedve. – Legfeljebb a találkozó elején tűnt annak – nevetett Mr. Buchman egy pillanatnyi döbbent csend után. – Bár miután megtudtuk, mi történt valójában, és mit tett az előző ügynökség, nem csodálkoztunk rajta. Ami igazán meglepett minket, az Mr. Oliver intelligenciája: a megfelelő dolgokkal kapcsolatban merültek fel aggályai, jó szeme van az üzlethez, és elképesztő volt látni, milyen elszántan szeretné kijavítani az ön nevén ejtett csorbát. Néhány perc után az egész ügynökség kapkodva próbált a kedvében járni. Na, ezt el tudtam képzelni. A pasim elég ijesztő tudott lenni, ha akart. Pont, mint az anyukája. – Azt meghiszem – bólintottam. – Általában alábecsülik a képességeit. – Amikor Brian a szeme sarkából rám pillantott, felnevettem. – Elismerem, ebbe a hibába eleinte én is sokszor beleestem. – Éppen ez a legnagyobb baj az ifjabb Mr. Oliverrel, nem igaz? – sóhajtott Harvey. – Mire gondol? – ráncolta Brian a homlokát. Harvey a vállára tette a kezét, és a bár felé kezdett minket vezetni. – Mint tudjuk, mágnesként vonzza magához a fotósokat. – Brian felhorkantott. – Sajnos vannak sztárok, akik elég balszerencsések ilyen téren. És – folytatta Harvey kicsit csalódottan – az édesapja miatt a legtöbben már elkönyvelték valamilyennek, ami többet ártott a karrierjének, mint hinné. De dolgozunk rajta, hogy ez megváltozzon. – Én ezt nem értem – csodálkoztam. – Azt hittem, Max Olivernek nagy befolyása van Hollywoodban. – Befolyása tényleg van, de tisztelni nem tisztelik – mondta Brian komoran.

– Á! – Így már értem. – És, gondolom, a Végzős kirándulás meg a Bálkirálynő csak rontott a helyzeten. – Pontosan. Az előző stáb nem figyelt arra, hogy a választott projektek milyen hatással lesznek a karrieremre. – Így van – bólintott Harvey. Miután odaértünk a bárhoz, és mindketten rendeltünk italt, Harvey – akinek a szeme sem rebbent, hogy egy pohár vizet kértem, ami rendes volt tőle – mosolyogva Brian felé fordult. – Szerencsére mi készek vagyunk rá, hogy megváltoztassuk a hollywoodiak véleményét. – Tényleg úgy gondolja, hogy ez lehetséges? – kortyolt bele Brian a martinijébe. – Ó, abszolút. És már ma este elkezdjük – ömlengett a férfi. – A nehezén már túl van: elérte, hogy megkérdőjelezzenek mindent, amit eddig gondoltak önről – Brian és én kíváncsian összenéztünk, és vártuk, hogy Harvey kifejtse, mire gondol. – A druida hercegben nyújtott teljesítménye alapjaiban rengette meg a magáról kialakult képet. Az embereket megdöbbentette, milyen mélység van önben, és hogy képes egy Max Oliver-filmet – melynek másik főszereplője Kaylee Summers – ilyen megindító alkotássá tenni. Most pedig azzal hökkenti meg a nagyközönséget, hogy egy névtelen fiatal lánnyal kezd kapcsolatot, aki mozgássérült. Bocsásson meg a nyers megfogalmazásért, Miss Rodriguez, nem szerettem volna tiszteletlen lenni. Erre sokan felkapták a fejüket, és most már senki sem tudja biztosan, mit gondoljon magáról. Harvey egy üres kanapéhoz vezetett minket. Az előtte lévő, falatkákkal megpakolt dohányzóasztal körül még három ilyen kanapé állt. Örültem, hogy végre leülhetek, és alig vártam, hogy megkóstoljam a tányéron lévő töltöttpaprika-falatokat. Brian észrevette, hogy az ennivalót nézem, és mosolyogva telepakolt kettőnknek egy kistányért. – Tehát, Miss Rodriguez – tért rá Harvey az üzletre, miközben leült a hozzám közelebbi kanapéra –, az a hír járja, hogy nem kívánja elfogadni a Lindon modellfelkérését.

– Ez valóban így van – nevettem fel bosszúsan. – Nem áll szándékomban modellkedni, sem a Lindon fehérneműüzletnek, sem másnak. Arról pedig szó sem lehet, hogy levegyem a ruhámat, és közszemlére tegyem a sérüléseimet és az eltorzult testemet, hogy ezzel kielégítsem az emberek morbid kíváncsiságát. – Megértem, miért vonakodik, de szerintem hiba lenne elszalasztani ezt a lehetőséget – vonta össze Harvey a szemöldökét. – Tessék? – Dühösen megráztam a fejem. Mégis hogy gondolhat ilyet? – Először is lehet, hogy a nyilvánosság szerint Erik Clarke ötlete, miszerint mutassam be a nyertes fehérneműt, valami jópofa játék, de itt valójában a büszkeségem, az érzéseim és a jó hírem forog kockán. Ez nem valami vicc, hanem az életem. Másodszor pedig nem látta, mi történt karácsonykor? Ha egy mód van rá, a jövőben nem szeretném kitenni magam hasonló helyzetnek. Brian megszorította a kezem, hogy figyelmeztessen, vigyázzak, nehogy elveszítsem a fejem. Aztán szorosan magához vont, amivel egyértelműen jelezte az elhatárolódásunkat – és tudtam, hogy szándékosan csinálta. – Minden tiszteletem, Mr. Buchman, de nem értheti, Ella miért viszolyog ettől. Nincs mód arra, hogy megértse, miken ment keresztül tavaly, és nem tudja, milyen érzés, amikor egyik napról a másikra elveszíti a gyönyörű, egészséges testét, majd pedig lenézik, csúfolják és kínozzák, mert más lett. Sokan úgy viselkedtek Ellával, mintha a sérülései miatt már nem ugyanolyan ember lenne, mint a balesete előtt. Lehet, hogy önnek ez csupán hatalmi játék, és fehérneműben mosolyogni a fényképezőgép lencséjébe semmiségnek tűnik, de ez csak egy százaléka mindazon tényezőknek, amelyeket figyelembe kell venni egy ilyen döntés meghozatala előtt. Melegség öntötte el a szívemet, hogy Brian így a védelmemre kelt. De nem az esett ilyen jól, hogy nyíltan kiállt mellettem, hanem hogy megértett. Értette, hogy ez nem csak arról szólt, hogy állást foglaljak egy kérdésben ország-világ előtt. De Harvey-t nem lehetett eltéríteni. – Éppen ezért kellene Ellának az ügynökségemmel szerződnie – nézett rám átható tekintettel. – Lehet, hogy nem tudom átérezni a helyzetét, Miss Rodriguez, de azt igenis értem, mennyire nehéz kérdés és érzékeny téma ez

önnek. Vegye figyelembe, hogy a sajtó már nyakig belerángatta a dologba, akár tetszik, akár nem. Magától nem fog elhalni az ügy, viszont ha a kezébe veszi a gyeplőt, hogy ön irányítsa a helyzetet, és ne csak sodródjon az árral, sokkal kevésbé lesz ez az egész kellemetlen önnek. Nem tetszett, amit mondott, de igaza volt. Attól nem változik semmi, hogy homokba dugom a fejem. Előbb-utóbb szembe kell néznem a helyzettel. – Láttam a híreket, és együttérzek önnel meg a családjával, amiért keresztül kellett menniük ezen. Főleg, mivel az egész egy olyan videóból indult ki, amelyet Erik Clarke osztott meg. – Harvey olyan undorral ejtette ki Erik nevét, amely meglágyította a szívemet, és még talán meg is kedveltette velem egy kicsit Mr. Buchmant, elvégre én legalább ennyire undorodtam a hazug kis féregtől. – Hallottam, miket kiabáltak önnek a mozi előtt összegyűlt emberek – folytatta. – Tudom, hogy a rendőrök miért teperték a földre azt a férfit, még ha a kamera nem is mutatott meg semmit. Nem volt nehéz kitalálni. Miss Rodriguez, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ha nem veszi kezébe az irányítást, nem az lesz az utolsó magamutogató perverz, akivel találkozni fog. És éppen ebben szeretnénk segíteni önnek a csapatommal. Szeretnénk, ha az ilyen és ehhez hasonló esetek nem ismétlődnének meg. – Hogyan? Harvey annyira magabiztosan beszélt, de amit mondott, nem tűnt megvalósíthatónak. – Úgy, hogy mártír helyett hőst csinálunk önből. A kijelentés súlya fejbe vágott, és amikor felfogtam a szavak értelmét, megszédültem, és csak nagy erőfeszítés árán tudtam nem kimutatni, mekkora hatással van rám, amit mondott. – Rengeteg ajtó tárult ki ön előtt. Olyan lehetőségei vannak, amelyeknek még a létezését sem sejti. Számtalan felkérés érkezett, tulajdonképpen annak a vállalatnak modellkedhet, amelyiknek csak szeretne. Számos jótékonysági szervezet szeretne szerződni önnel, vagy a segítségét kérni az ügyük támogatásában. Kiadhat életrajzi könyvet, vagy szerződhet dokumentumfilmre. Sőt több lehetőség közül is választhat: a nagyszabású filmes produkciótól kezdve a saját tévés valóságshow-n át

egészen a világméretű motivációselőadás-turnéig. Rengeteg módja van annak, hogy változtasson a jelenlegi helyzeten. Miközben a lehetőségeket sorolta, egyre jobban leesett az állam. Brian és Scott megmutatta azokat az e-maileket, amiket Scott kapott: a többség felkérés volt olyan műsorokban való vendégfellépésre, mint a Kenneth Long Show, a Connie Parker Show és a Celebrity Gossip, valamint olyan kiadók es stúdiók megkeresései, amelyek szeretnének hirdetést elhelyezni a blogomon, vagy felkérni valamelyik könyv vagy film véleményezésére. Amiket Mr. Buchman felsorolt, fényévekkel nagyszabásúbb lehetőségek. Világméretű motivációselőadás-turné? Saját tévés valóságshow? Nem mintha vágytam volna ezekre. Mégis ki hisz ennyire érdekesnek? Én nem vagyok hős, sokkal inkább egy érzelmileg labilis csődtömeg. Amikor Harvey észrevette, mennyire meghökkentem, visszafogta magát, és lehalkította a hangját, hogy ne sokkoljon még jobban. – Miss Rodriguez, ha nem tesz semmit, azok győznek, akik becsmérelték. Ha kiáll magáért, akkor a korábban kegyetlenkedő, szánalmas, gyengeelméjű emberek látni fogják, hogy ön nem áldozat. Eddig mindennel, amit tett – a FantasyCon-os felvétellel, a blog leállításával, a komment-szekció letiltásával és az elérhetőségek törlésével, a sajtó elől való bujkálással, azzal, hogy a mozizás után rettegve tette meg az utat az autóig, de még azzal is, hogy Brian milyen védelmezőn öleli magához ma este –, azt a képet erősíti, hogy ön a jámbor, kedves, ijedt bárányka, akit nyugodtan le lehet vágni. Azok az emberek a mozinál azért voltak annyira megvadulva, mert áldozatnak látták. Mint a ragadozók, amelyek megérzik a préda szagát. Lehet, hogy ez most túl sok önnek, de hallottam, hogyan kezelte pár perce az ügynökeimet, így tudom, hogy ezt a helyzetet is képes lenne kezelni. Mutassa meg a világnak, milyen erős, és békén hagyják majd, mert tartani fognak öntől. Ön erős nő, és magában is megvan az a határozottság, amellyel Brian a lába elé kényszerítette az ügynökségemet, amikor eljött hozzánk, és azt követelte, hagyjuk a rizsát, mert nem veszi be. – Igen, ez rá vall – nevettem fel meglepetten, mire a párom felkuncogott. – Ahogy rád is, bölcs Ellamara – cukkolt.

Harvey-val mindketten hálásak voltunk, amiért enyhített a feszültségen. – Engedje meg, hogy az ügynökségem segítsen a felszínre emelkedni a mély vízből – mosolygott rám Brian ügynöke. – Mi segítünk megszüntetni a káoszt, amely jelenleg körülveszi, és az előnyére fordítani a helyzetet. Nem Erik Clarke fehérnemű-bemutatós javaslata tüzelte fel a nézőket – ő csupán felvetett egy ötletet. Az emberek önre és azokra a kijelentéseire reagáltak, amelyeket az üzletben tett. Ella, maga inspirálóan hat a világra, és befolyásra tett szert. Nem is akármilyenre. Ne hagyja ezt kárba veszni! Amikor befejezte, kifújtam a levegőt. Elismerem, szép beszéd volt. – Hát… jó sok mindent át kell gondolnom – vallottam be őszintén. – Rendben. – Látszott rajta, hogy büszkeség tölti el, legalább annyira miattam, mint maga miatt. – Remélhetőleg sikerült meggyőznöm. Ez a pasas fáradhatatlan… és nagyon jó a munkájában. – Az biztos, hogy elgondolkodtatott – mosolyogtam jelentőségteljesen, mire Harvey is féloldalason elmosolyodott, mert tudta, mi következik. – Ettől függetlenül szeretnék találkozni a többi ügynökséggel. Felnevetett – méltóságteljesen fogadta a vereséget, mert biztos volt benne, hogy végül úgyis őt választom. – Ahogy gondolja, de tegyen meg nekem egy szívességet. – A szmokingja belső zsebéből előhúzott egy névjegy-kártyát, és átadta nekem. Brian halkan felszisszent, amikor meglátta, hogy Mr. Buchman személyes elérhetőségei állnak rajta. – Ha úgy döntene, hogy az ICM-et vagy a jó öreg Bill Morrist választja, legyen olyan kedves, és hívjon fel, mielőtt aláírja a szerződést velük, hogy ellenajánlatot tehessek. Örömmel képviselném önt személyesen, ha ez kell ahhoz, hogy velünk szerződjön. Brian megint felszisszent, most hangosabban. Én a kezemben lévő névjegykártyára meredtem, amelyen a világ egyik legnagyobb és legtöbb hatalommal bíró ügynökségének vezetője megadta a privát e-mail-címét és telefonszámát. Álomszerű volt az egész. Amikor végre megtaláltam a hangomat, felnéztem, és láttam, hogy Mr. Buchman azt várja, mondjak valamit a kérésére. – Rendben – egyeztem bele. – De csak ha válaszol egy kérdésre. Őszintén. – Harvey beleegyezően bólintott, és kíváncsian felvonta a szemöldökét. – Miért akar engem ennyire? Mármint ön személyesen.

Hagyhatta volna, hogy Brian ügynökei intézzék a dolgot. Feltételezem, a legjobbak közül valók. Ha Brian tényleg olyan felfordulást okozott, mint mondja, akkor, gondolom, a legügyesebbeket adta mellé. Viszont ön eltöltött velem jó húsz percet, miközben minden bizonnyal mindenki abban reménykedik, hogy válthat önnel néhány szót. Miért tette? Ennek semmi értelme. Lehet, hogy most van egy kis felhajtás körülöttem, de nem vagyok sztárügyfél-alapanyag. Nem szándékozom első osztályú színésznő vagy slágerlistás popénekesnő lenni, szupermodell meg főleg nem. Én sohasem fogok olyan pénzt hozni, mint Brian, ezért nem értem, miért adta meg a személyes elérhetőségét. Miért ajánlotta fel, hogy ha szeretném, személyesen képvisel engem? Harvey próbálta visszafojtani a mosolygást, és résnyire összehúzta a szemét, mint valami macska, aki lebukott, mert tejfölös a bajsza. – Őszintén – figyelmeztettem –, különben elveszti a bizalmam, és itt és most kihúzom a lehetséges ügynökök listájáról. Brian ez alkalommal nem felszisszent, hanem egész testében megfeszült. Meglehet, hogy szemtelenség ennyire nyíltan fogalmaznom, de az egésznek nem volt semmi értelme, és ez nem tetszett. A férfi sokáig emésztgette a kérdést. Fojtogatóan hosszú csend állt be közöttünk, de nem hagytam, hogy kibújjon a válasz alól. Végül úgy döntött, bármilyen titkot őriz is, inkább megosztja, mint hogy elveszítsen egy leendő ügyfelet. Ám amit mondott, arra egyáltalán nem számítottam: – Mert van egy lányom. – Elhallgatott, megvárta, hogy csillapodjanak egy kicsit az érzései, és csak azután folytatta, hogy ismét egyenletessé vált a légzése. – Van egy okos, vicces, szerető lányom, aki mindössze néhány évvel fiatalabb önnél. Egy gyönyörű fiatal lányka… erős sasorral, az én sűrű, göndör hajammal és a feleségem szeplőivel. Nem nőtt magasra, és sohasem lesz olyan vékony, mint a magazinokban pózoló modellek. Az ő szépsége páratlan, egyedi, de ő azt hiszi, ez azt jelenti, hogy csúnya. Az iskolában egyedül a pozícióm miatt barátkoznak vele a többiek, miközben a háta mögött csúfolják. És csak olyan fiúk hívják randira, akik előnyre próbálnak szert tenni a kapcsolatból. Harvey ismét mély lélegzetet vett, mintha a dühét és a védelmezőösztönét próbálta volna elnyomni. Jól ismertem ezt az ösztönt,

ugyanis apámban is működött: kitiltotta Briant a birtokáról, engem pedig eldobott magától, mert dühös volt, amiért karácsonykor Juliette és Anastasia veszélybe került, és megalázták őket. – A többi ügynökség azért akarja önt, Miss Rodriguez, mert gyorsan és könnyen pénzt hozhat nekik a házhoz, mivel jelenleg mindenki önnel és a rendkívül tehetséges barátjával foglalkozik. Engem viszont nem érdekel a pénz. Én állást szeretnék foglalni. Olyan megindítóak voltak a szavai, hogy könnyeket csalt a szemembe. Emellett persze elképesztően megbonyolította és szinte lehetetlenné tette számomra a döntést. Őszintén beszélt, emberien. Mostantól valahányszor felmerül ez a kérdés, mindig azt az imádni valóan félénk tinilányt fogom magam előtt látni, aki megtörten és önbizalom-hiányosan szenved a középiskolában, mert nem érzi magát elég szépnek. Egy részem azt kívánta, bár sose hallottam volna róla. De én kértem Harvey-t, hogy az igazat mondja, és még ha nem is akarta mindezt megosztani velem, végül csak megtette. – Köszönöm az őszinteségét – suttogtam, a hangom még mindig remegett. – Mr. Buchman, fogadja őszinte együttérzésemet – mondta halkan Brian. – Ella is ugyanúgy küzd ezzel, mint a lánya, pedig mellette állok, és támogatom. Néha legszívesebben felgyújtanám a világot, amikor meghallom, miket mondanak róla az emberek. – Erre Mr. Buchman arca kissé megnyúlt, és együttérzőn rám mosolygott. – Képzelje el, hogy megkéri a lányát, hogy a tévében és a magazinok címlapján szerepeljen, úgy, hogy fehérneműn kívül más nincs rajta, és ettől sebezhetőbbnek érzi magát, mint valaha. Azok a testi adottságok, amikről úgy érzi, csúnyává teszik őt, az idők végezetéig meg lennének örökítve, hogy az emberek jól megbámulhassák, és azon vitatkozhassanak, vajon megérdemli-e, hogy egy nála szebb és tökéletesebb emberrel legyen. – Képtelen lennék rá – vágta rá Harvey elsápadva, miután elképzelte a képet, amit a barátom lefestett előtte. – Sosem tudnék ilyet kérni a lányomtól. – Ellától mégis pontosan ezt kéri.

Briannek dőltem, mert hirtelen úgy éreztem, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy egyenesen üljek. – Én is tudom – folytatta Mr. Buchman. – Tisztában vagyok vele, mit kérek Miss Rodrigueztól, és hogy ez álszentség. De továbbra is kérem, nem is, könyörgök, hogy fontolja meg. Mert akár tetszik, akár nem, már nyakig benne van, és hatalmában áll tenni valamit. A világot talán nem változtatja meg, de azoknak az életét igen, akik ugyanolyan kételyekkel küzdenek, mint ön. Ezek az emberek felnézhetnének önre, és azt mondhatnák: „Ha ez a nő' tényleg elég gyönyörű és érdemes egy olyan férfi szívére, mint Brian Oliver, akkor én is.” – Az utolsó mondatnál elcsuklott a hangja, és kellett egy pillanat, hogy összeszedje magát. Döbbenten néztük, hogy ez a férfi, aki valószínűleg a legbefolyásosabb ember a jelenlévők között – pedig akadtak páran rajta kívül – szinte térden állva könyörög nekem. – Brian, ön szereti Ellát, igaz? – kérdezte Harvey. – Mindennél jobban a világon – vágta rá Brian, mintha zavarba jött volna a váratlan kérdéstől. – Egyszer önnek is lesznek gyermekei, és meg fogja tapasztalni, hogy az a szeretet, amit most Ella iránt érez, össze sem hasonlítható azzal az örömmel, amit a gyerekek hoznak majd az életébe. És amikor elkezdenek felnőni, és látja, hogy szenvednek, de ön semmit sem tehet ellene, akkor majd megérti, hogyan kérhetek ilyen kegyetlen dolgot Miss Rodrigueztől. Illetve mindkettejüktől. – Harvey kihúzta magát, a térdére tette a kezét, és hosszan kifújta a levegőt. – És most, ha megbocsátanak, megyek. Miss Rodrigueznek igaza volt abban, hogy illene a többi vendéggel is szót váltanom. Köszönöm, hogy időt szántak rám, és kérem, gondolják át a dolgot. – Ezzel felállt, és a kezemben lévő kártyára mutatott. – Azt tartsa magánál, és el ne feledje, mit ígért. Hívjon fel, ha úgy döntene, másik ügynökséggel szerződik. – Úgy lesz – motyogtam. – Köszönöm. További jó szórakozást kívánok az estéhez, és boldog új évet! Ezzel magunkra hagyott minket. Brian döbbenten ült mellettem, én pedig némán a névjegykártyára meredtem.

22. Brian

Még volt egy óra éjfélig, de Ella és én már kimerültünk, ezért lecsaptunk egy üres kanapéra a tűztér előtt, és mindketten nagyot sóhajtva leültünk. Ella lassabban ereszkedett le, mint általában, és hallottam, hogy felnyög, bár próbálta elfojtani. – Hogy bírod? – kérdeztem. – Megvagyok – felelte kicsit lihegve. Szigorúan rápillantottam, mire megadóan felsóhajtott, és bevallotta: – A legjobb az lenne, ha már nem kellene felállnom, és éjfél után elindulnánk haza. Ettől tartottam. Próbáltam figyelni arra, hogy minél többet üljön, de annyi ember tartott igényt a figyelmünkre, hogy még így is sokszor kellett ácsorognunk és beszélgetnünk a többi vendéggel. Ellát eléggé megviselte, ha sokáig állt, főleg most, hogy nem az ortopéd cipőt viselte. De egyszer sem panaszkodott, hogy fájna a lába. Azt csinálta, mint általában: próbált átlagosként viselkedni, hogy ne legyen „teher” számomra. Hihetetlenül makacs nő. Erős, bátor és csodálatos, de makacs. – Biztos? Elindulhatunk most is, ha kell. Ne erőltesd megint túl magad, mint a karácsonyi vásárláskor. Ismét nagyot sóhajtott, de ez most inkább ideges fújtatásnak hallatszott. – Nem kell. Ha ülve maradhatok, nem lesz baj. Miközben próbált elhelyezkedni a kanapén, halkan felnyögött, ahogy a rossz lábát igyekezett kényelmes helyzetbe tenni. Ismertem ezt a tekintetet. Ki kellene nyújtania és felpolcolnia a lábát. Felálltam, a kanapé karfájának döntöttem egy párnát, és jelzésértékűén megpaskoltam. Ella dühösen rám meredt, de tudtam, hogy csak idegességében teszi. Egy ideig farkasszemet néztünk, majd végül beadta a derekát. – Jól van, legyen! Oldalra fordult, de aztán hirtelen megállt, és elfintorodott.

– Segítsek? – kérdeztem félve. Ki nem állhatta ezt a kérdést, ezért igyekeztem minél ritkábban feltenni. Bólintott, a válla megadóan elernyedt. Miközben óvatosan felemeltem a lábát, és segítettem neki kinyújtani a kanapén, halványan rámosolyogtam. Ilyesmiben általában nem szorul segítségre, szóval nagyon fájhat a csípője. Abból, ahogy elfintorodott és elsápadt, miközben kényelembe helyezte magát, tudtam, hogy igazam van. – Szólnod kellett volna, hogy fájdalmaid vannak. – Nem akartam. – A hangjából kicsendülő vereség összeszorította a szívem. – Ella… – Ez a te estéd, és nagyon fontos neked. Szerettem volna melletted állni és támogatni, miközben fenekestül felforgatod a nagymenők világát. Mellé guggoltam, és vigyorogva megfogtam a kezét. „Fenekestül felforgatod a nagymenők világát.” Imádni való volt. Az este pedig kész őrület! Miután Mr. Buchman elment, néhány perccel később már mellettünk is termett az első kíváncsiskodó, de amint megtört a jég, annyi embernek mutattak be minket, hogy két órán át egy perc nyugtunk sem volt. Ella elgondolkodva az összekulcsolt ujjainkra nézett. – Tudom, milyen izgatottan vártad a ma estét. Azt szerettem volna, ha élvezed, nem akartam, hogy miattam aggódj, és velem foglalkozz, mint most is. – Az este csodálatos volt, de annyit nem ért, hogy fájdalmaid legyenek miatta. Főleg, ha annyival megelőzhető lett volna, hogy leülsz. Nem hallottál még a királyi trónról? Szemlátomást mi vagyunk az este királya és királynője, szóval nyugodtan kereshettünk volna egy kényelmes kanapét, hogy a többiek járuljanak elénk, ne pedig mi menjünk oda hozzájuk. Gyorsan körbepillantottam, van-e valaki a közelünkben, aki esetleg meghallhatná, milyen arrogánson beszélek. Habár tiszta volt a levegő, közel hajoltam Ella füléhez, és suttogóra fogtam a hangom: – Akkor csak a talpunkat nyalták volna, nem pedig a seggünket. Ella pontosan úgy reagált, ahogy vártam: döbbenten hápogott, és a mellkasomba bokszolt, de aztán felnevetett, és egyedül ez számított.

– Úristen, Brian, még a végén valaki meghallja, hogy ilyeneket mondasz! Bár nem mintha nem lenne igaz… – forgatta a szemét. Erre én nevettem fel. Még most sem hittem el, micsoda fogadtatásban részesültünk. Nálam sokkal híresebb és befolyásosabb emberek gratuláltak nekem, és üdvözöltek a köreikben. Szinte az összes nagyágyú meghívott minket vacsorára. Egyszerűen észbontó volt! – Elnézést. Mr. Oliver? A kisegítő személyzet egyik tagja észrevette, hogy Ella mellett guggolok, és hozott nekem egy széket. Nyújtózkodva felálltam, és kezet ráztam a sráccal. – Kösz. – Szóra sem érdemes, Mr. Oliver. Ha ezenkívül bármire szükségük lenne, csak szóljanak. A srác aggódva Ellára pillantott, amivel valószínűleg felidegesítette, ám én azonnal megkedveltem. – Igazából lenne valami. Örülnénk, ha tudna hozni valami extra erős fájdalomcsillapítót. – Máris – bólintott, és Ellára mosolygott. – Egy perc, és itt vagyok. Ahogy a srác elsietett a gyógyszerért, úgy tűnt, Ella megkönnyebbül. Látszott rajta, hogy nagyon fáradt. Közelebb húztam hozzá a székemet, és a számhoz emeltem a kezét. – Köszönöm, hogy eljöttél velem. Amint hatni kezd a fájdalomcsillapító, elindulhatunk. – Maradunk – nézett rám Ella dacosan. – Nem azért csíptem ki magam, hogy korán lelépjek, és elszalasszam az alkalmat, hogy éjfélkor megcsókolhassam a kedvenc sztárszínészemet egy puccos szálloda tetőterében. Beleszédültem a gondolatba, hogy végre megcsókolhatom, ugyanis káprázatosan nézett ki. Glen és Stefan nagyon kitett magáért, Ella sosem volt még gyönyörűbb, mint ma este. Miután először megláttam, minden önfegyelmemre szükségem volt, hogy el tudjak indulni otthonról, de azóta is folyamatosan pajzán gondolatok járnak a fejemben. Vicces, mennyire odavagyok a ruhájáért, mégis másra sem vágyom, mint hogy levehessem róla.

Elhessegettem ezeket a képeket, és Ellára villantottam díjnyertes mosolyomat. – Te aztán tudod, hogyan kell meggyőzni valakit. Akkor maradunk. – Szuper. Megkeresnéd nekem Declan Simmonst? Az előbb itt láttam valahol, és vészesen közeledik az éjfél. Ezt most megkaptam. Próbáltam nem felnevetni, de Ella látta rajtam, hogy küzdök. Amikor belőle kitört a nevetés, én sem bírtam tovább visszatartani: – Most komolyam, Declan Simmons? Olyan gyerekes vagy. Erre Ella még hangosabban nevetett. – Úgy látom, itt van az igazi buli. A nevetésünk néma döbbenetbe fulladt, amikor észrevettük, hogy Astrid Graves mosolyog ránk. – Remélem, nem zavartam meg semmit. Egész este próbáltalak elcsípni titeket egy pár percre. Minden színészi tehetségemre szükségem volt, hogy elrejtsem a döbbenetem. Eddig is a legjobbak közül a legjobbakkal ismerkedtem, de Astrid Graves más volt. Csak hat évvel idősebb nálam, de már három Oscart nyert – az egyiket tizenkilenc évesen, így ő lett az eddigi legfiatalabb jelölt, aki elnyerte a legjobb színésznőnek járó szobrot. Gyönyörű nő: a haja barna, a szeme jégkék, ami uralkodói eleganciát kölcsönzött neki, mintha Hollywood arisztokratái közé tartozna… már ha lenne ilyen. Ő volt a mi generációnk Audrey Hepburnje. Sosem részesültem abban a kiváltságban, hogy egy helyiségben legyek vele, hát még hogy megszólítson. – Nem, dehogy zavarsz – álltam fel, és kezet nyújtottam. – Örülök, hogy megismerhetlek. – Szintén – rázta meg a kezem, majd Ellára mosolygott. A barátnőm is felé nyújtotta a kezét, de egyébként meg sem mozdult. – Ne haragudj! Muszáj így maradnom, ha ki akarom húzni éjfélig, de nyugodtan csatlakozz hozzánk. Azonnal felajánlottam Astridnak a székemet, magamnak pedig gyorsan kerestem egy másikat. A kanapé mellé tett két szék egyfajta családias kört alkotott a tűz előtt, így más csak nehezen tudott volna csatlakozni. Astridtól néhány centire leültem, de meglepően nehéz volt összpontosítanom. Ella

észrevehette, milyen ideges vagyok, mert visszafojtva a mosolyát, a kezemért nyúlt. Résnyire szűkült szemmel ránéztem, mire rám kacsintott, és a zseniális színésznőhöz fordult. Ekkor visszatért a kisegítő fiú a gyógyszerrel és egy üveg vízzel. Astrid udvariasan megvárta, hogy Ella lenyelje a pirulát, és csak utána szólalt meg: – Szóval… – A tekintete köztem és a barátnőm között ugrált, mintha jól meg akarna nézni minket magának. Végül megrázta a fejét, mintha hitetlenkedne. – A hírhedt Cinder és Ella… személyesen. – Mondta Astrid Graves – csipkelődött Ella, és ő is hitetlenkedve a fejét ingatta. Meghökkentem a játékos élcelődésén. Én egy épkézláb mondatot sem tudok összerakni, ő meg ékelődik a bálványommal. Hát tényleg senkitől sem ijed meg? Astrid szeme nagyra tágult a meglepetéstől, de aztán jókedvűen felnevetett: – Touché, Miss Rodriguez. – Szólíts csak Ellának! – Rendben, te meg Astridnak. Örvendek. – Nagyon béna lenne, ha azt mondanám, részemről a megtiszteltetés? Te vagy az egyik kedvencem. – Az enyém is. Astrid egy igazi hercegnő eleganciájával fogadta a bókot, aztán megint minket kezdett fürkészni. Még mindig nem tudtam, mit mondjak neki, így hosszúra nyúlt a csend. – Vallomás következik – ütötte össze a tenyerét, mielőtt kellemetlenné válhatott volna a hallgatásunk. – Zachary Goldberg nagyon jó barátom, és hetekig azért zaklatott, hogy vállaljam el Marguerite szerepét A Vörös Pimpernelben. Mindketten eltátottuk a szánkat, aztán Ella izgatottsággal és döbbenettel vegyes pillantást küldött felém. Lehet, hogy egyszerre dolgozhatok Zachary Goldberggel és Astrid Gravesszel? Ilyesmiről álmodni sem mertem eddig. Visszafojtott lélegzettel vártam a folytatást. – Mindig is szerettem volna kosztümös filmben játszani – mondta Astrid, amitől megremegett a gyomrom –, ezért ahogy Zachary átküldte a

forgatókönyvet, azonnal elolvastam, és imádtam. De amikor elmondta, hogy te fogod Sir Percyt alakítani, tétovázni kezdtem – nézett a szemembe. – Hetekig várattam a válasszal. Remegő gyomrom görcsbe rándult, de pókerarcot erőltettem magamra. Mondjuk, nem hiszem, hogy csak azért mesélné el nekünk mindezt, hogy az orrom alá dörgölje, miattam nem fogadta el a felkérést – legalábbis nagyon remélem, mert nem hiszem, hogy túlélnék egy ekkora csalódást. Ella elég jól ismert ahhoz, hogy tudja, a nyugodt felszín alatt teljesen ki vagyok készülve. Határozottan megszorította a kezem, mire rápillantottam, ő meg magabiztosan rám mosolygott. – Lélegezz! – mondta kedvesen. – Minden rendben. Ettől a nyílt őszinteségtől majdnem szívrohamot kaptam, Astrid viszont felnevetett, és egyetértően bólintott. – Igaza van. Érdekelt, mi ez a felhajtás körülötted, ezért elmentem megnézni A druida herceg premierjét, hazafelé pedig felhívtam Zacharyt, hogy megmondjam neki, elvállalom Marguerite szerepét. Szerződést csak a jövő hét után írunk, de Zachary megígérte, hogy enyém a szerep. Szóval úgy tűnik, hamarosan együtt fogunk dolgozni. Azóta visszatartottam a lélegzetem, hogy Astrid beszélni kezdett, és most hirtelen nagy lendülettel távozott a tüdőmből a levegő, ahogy meglepetten felnevettem. Szerettem volna megszólalni, de egy szót sem bírtam kinyögni. Megráztam a fejem, miközben próbáltam felfogni, mi is történt: szerepelni fogok egy Zachary Goldberg-filmben, Astrid Gravesszel. – Úgy látszik, megnémult a hírtől – nézett Ella Astridra, miközben játékosan oldalba bökött. – Bocsánat, én csak… Hű! Megtisztelve érzem magam. Mindig is szerettem volna komoly filmen dolgozni, de álmomban sem gondoltam, hogy… – Elhallgattam, még mindig nem hittem el, hogy ekkora szerencsém van, ezért hitetlenkedve felnevettem. – Köszönöm, hogy adsz nekem egy esélyt – böktem ki végül. Astrid megvonta a vállát, mintha semmiség lenne az egész, én viszont biztosra vettem, hogy tudja, mennyit jelent ez számomra. Értékeltem, hogy így áll hozzá.

– Már alig várom a közös munkát – mondta, amivel még jobban meglepett. – Zacharyvel az élen ötcsillagos filmet fogunk csinálni. Kíváncsi vagyok, mire vagy képes, amikor valódi tehetségekkel dolgozol együtt. Szerintem sokkolóbb leszel, mint valaha – mosolygott rám cinkosan. – És szívesen lennék része a következő Brian Oliver-botránynak. Ismét leesett az állam, Ella pedig rám vigyorgott, nagy kék szeme úgy csillogott a csodálattól, hogy belevörösödtem. – A Brian Oliver-botrány részesének lenni tényleg nagy élmény – vigyorgott szélesen Astridra. Jövőbeni szereplőtársam felnevetett, de tudtam, hogy nem engem, hanem Ellát találja lenyűgözőnek. Biztos voltam benne, hogy a beszélgetés innentől a „hírhedt" barátnőmre fog terelődni, ami általában idegessé tett volna, de most kifejezetten örültem, hogy nem én vagyok a figyelem középpontjában. Kellett egy perc, hogy magamhoz térjek az ámulatból. – Mondta a nő, aki körül szintén állandó a felhajtás – ugratta Astrid Ellát ugyanúgy, ahogy a barátnőm ugratta őt az előbb. – Touché – ismételte meg Ella nevetve Astrid korábbi válaszát. – Ha már szóba került az a bizonyos szaftos botrány… – Ella kérdőn felhúzta a szemöldökét, amit Astrid úgy értelmezett, nyugodtan folytathatja. – Két nagyon kedves barátom azóta minket figyel a bár mellől, hogy idejöttem, és nyálcsorgatva várják a lehetőséget, hogy beszélhessenek veled. Bemutathatom őket? – Velem szeretnének beszélni? – kérdezte Ella zavartan. – Aha. Ugye nem bánod? – Nem, dehogy.

23. Brian

Mivel nem volt hely több embernek, Ella a kanapéra nézett, amin feküdt, és megpróbált felülni. Gyorsan talpra ugrottam, hogy megállítsam. – Maradj, ne mozdulj! Megfogtam a kanapénak azt a végét, ahol Ella lába volt, megemeltem, és hátrébb fordítottam, hogy több hely legyen. Ezután Carla Wilson, a Grammy-díjas countryénekesnő és híres fotográfus testvére, Nash odahúzott hozzánk egy-egy széket, kiszélesítve kis körünket. Bemutatkozás után Carla tetőtől talpig végigmérte Ellát. Abban a testhelyzetben, ahogy feküdt, láthatóvá vált a lábfeje és a bokája. A zárt orrú papucscipő, amit viselt, a sebhelyek nagy részét elrejtette, de néhány heg még így is kilátszott. De Carla nem ezekre volt kíváncsi: Ella ruháját nézte. – A bátyámmal arról beszélgettünk, milyen gyönyörű vagy ma este – mondta végül. – Lélegzetelállítóan szép – értett egyet Nash. Mivel Carla szemet gyönyörködtető látványt nyújtott, Nash pedig akár velem is versenyre kelhetne, a bóknak valódi súlya volt. – Köszönöm – vörösödött el Ella. – A ruhád egyszerűen mesés – nézett végig az énekesnő még egyszer Ellamarán. – Mintha kifejezetten neked készítették volna – mind testileg, mind a személyiségedet tekintve. Egyszerű dizájn, mégis elegáns és szexi. Pont annyit mutat, amennyit kell, mégsem érzed, hogy közszemlére teszed magad… gondolom. Carla nagyon tapintatosan fogalmazta meg azt, hogy az estélyi úgy rejti el Ella sérüléseit, hogy fel sem tűnik. Egyetértettem vele, szerintem is zseniális ruha. Engem ugyan nem zavartak a sebhelyek, de tudtam, hogy Ellát igen, és amikor láttam, mennyire ragyog az arca ebben az öltözékben,

egyből arra gondoltam, hogy alulfizettem Glent és Stefant. És azt is tudtam, hogy soha senki mással nem fogok ruhát készíttetni neki, csak velük. – Így van – bólintott Ella. – Ismerek két, számomra nagyon kedves embert, akik csodákra képesek a varrógéppel. – Ez az estélyi tényleg csodás. Tudtam, hogy egyedi darab! Mintha rád öntötték volna. Kik tervezték? Dolgoznak más megrendelőknek is? – dőlt előre érdeklődve Carla a székében. – Ők fogják elkészíteni a ruhádat az Oscar-gálára is? Elvigyorodtam. Olyan volt a csaj, akár az ugrásra kész macska, de megértettem, miért ennyire izgatott: egy jó ruhával nagy hatást lehetett gyakorolni az emberekre a szórakoztatóiparban, csakhogy nehéz volt ilyet találni. Elláé viszont tényleg fenomenális. Ha Glen és Stefan karriert szeretne váltani, ez a darab a tökéletes bemutatkozó munka. – Oscar-gála?! – kérdezte Ella döbbenten. – A gálára nem is gondoltam – kapta felém a fejét. Imádni való volt, ahogy kétségbeesett. – Nyugi, még bőven van időnk, és biztos vagyok benne, hogy Glen és Stefan örömmel készítenek neked arra is egy estélyit. – Glen és Stefan – ismételte meg Carla. – Van vezetéknevük is? Vállalkozásuk? Telefonszámuk? Nash előrehajolt, és a testvére térdére tette a kezét. – Nyugalom! Úgy beszélsz, mintha az életed múlna rajta. Carla sértődötten felhúzta az orrát, mire Nash égnek emelte a tekintetét, aztán bocsánatkérőn ránk mosolygott. – Tavaly őt választották a Grammy-díj-átadó legrosszabbul öltözött sztárjának. Astrid, Ella és az én arcom is megrándult. – Látod? – morogta Carla a bátyjának. – A vezetéknevük Euling – szánta meg Ella az énekesnőt. – Mindketten a Szombat esti láz című műsor jelmeztervezői. Ők varrják az összes táncos ruháját. – Hmm… – merült Carla a gondolataiba. – Nem ismerem, de azt hiszem, megvan, mit fogok visszanézni holnap a tévében. Szerinted

hajlandóak lennének rúnát tervezni nekem a Grammy-díj-átadóra? – csillant remeny a szemében. – Fogalmam sincs – rázta meg Ella a fejét, majd megvonta a vállát. – Azt tudom, hogy imádják a műsort, és nem hiszem, hogy ezelőtt dolgoztak volna magánmegrendelőnek, de szívesen megkérdezem őket a kedvedért. – Nagyon köszönöm! – ömlengett Carla. – Mindenképp mondd meg nekik, mennyire imádtam a ruhádat, és hogy természetesen nagylelkűen megfizetem az idejüket és a munkájukat. – Átadom – nevetett Ella. Mivel ő nem hozott retikült, elővettem a zsebemből a mobilomat, és odaadtam Carlának, hogy beírhassa a számát. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Jaj, remélem, igent mondanak! Soha többé nem szeretnék a legrosszabbul öltözött sztár lenni. – Örülök, hogy ez megoldódott, de hagyjuk ezt a mesébe illő ruhát – hessegette arrébb a húgát Nash –, és beszéljünk a tényleg fontos dolgokról. Abból, ahogy Ellára mosolygott, tudtam, merrefelé akarja terelni a beszélgetés fonalát. Nash volt az egyik legismertebb fényképész a világon, aki kizárólag számára érdekes emberekkel dolgozott, és kifejezetten kreatív fotókat – gyakran aktképeket – készített. Most viszont szegény ördög túl nagy fába vágta a fejszéjét. – Ella, úgy hallottam, a Lindon modellmegbízást ajánlott…? A mondat végén felfelé vitte a hangsúlyt, mintha kérdés lenne. Mindenki tudott a felkérésről, Nash valójában arra volt kíváncsi, Ella elfogadja-e. – Igen, de elfelejthetik, mert nem fogok modellkedni – vágta rá azonnal a barátnőm. Ezen mindenki nevetett, Nash pedig úgy vigyorgott, mint a fakutya. – Reméltem, hogy ezt mondod. Hagyd a Lindont meg a fehérneműit, és engedd, hogy én mutassalak meg a világnak. Tudtam, hogy ez lesz, mégis meghökkentő volt hallani, hogy felkéri a barátnőmet egy fotózásra. Nash Wilson nem szokott ajánlatokat tenni – ő fogadja őket, és nem olcsón. A bulin jelen lévő legtöbb vendég – köztük az első osztályú színészek és mindenki más – ölni tudott volna egy Nash Wilson-fotózásért.

A híres fotós valószínűleg nem avatta be a húgát a terveibe, mert Carla és Astrid is a szájához kapta a kezét. – Jaj, Nash! – visította Carla, és megragadta a bátyja karját. – Komolyan mondod?! – Persze csak ha Ella beleegyezik. Akár ingyen is megcsinálom. Egyszerűen szeretném lefotózni. Carla ismét felvisított, aztán izgatottan megragadta Ella karját. – El tudod ezt hinni? Reménykedtem, hogy felkér, de nem hittem volna, hogy tényleg! Alig várom már, hogy lássam, mit hoz ki belőled! Káprázatoson fogsz kinézni! – Várjatok! – Ella az ámulatba esett Astridra és a szeleburdin izgatott énekesnőre nézett, majd pedig összevont szemöldökkel rám. – Én ezt nem értem. – Carlára mutatott. – Téged felismerlek, és ezek szerint ő a bátyád… – Nashhez fordult. – Vagyis te… fotós vagy? Carla és Astrid döbbenten hápogott, mire felkuncogtam. De úgy tűnt, Nash nem sértődött meg, amiért nem ismerték fel, épp csak egy kicsit felszaladt a szemöldöke. – Ő nem akármilyen fotós – mondtam, miközben a számhoz emeltem Ella kezét, és gyengéd csókot leheltem rá. – Tényleg nem – értett egyet Astrid. – Nash igazi, vérbeli fotográfus. És elképesztően nagylelkű dolgot ajánl neked. Ella hozzám fordult megerősítésért, ezért bólintottam. Lehet, hogy ennél határozottabb választ várt, de nem akartam semmilyen módon befolyásolni. Reméltem, hogy elfogadja Nash ajánlatát, de azt nem akartam, hogy a vágyaim befolyásolják a döntésben. Azt pedig végképp nem szerettem volna, hogy olyasmit vállaljon el, ami kényelmetlenül érinti. – Ő a legjobb, de nevetségesen drágán dolgozik, és iszonyatosan megválogatja, kit fotóz le – hadarta Carla. – A felkérések kilencvenkilenc százalékát visszautasítja. Ilyen lehetőséged nem lesz még egyszer az életben. Nem viccelek! Még engem, a saját húgát sem hajlandó lefotózni, szóval most nagyon irigy vagyok. – Jaj, hugi, ne vedd a szívedre – nevetett Nash, és megveregette Carla vállát. Nem készíthetek fotót akárkiről – még ha az illető olyan gyönyörű is, mint te.

A lány felhorkant, de láttam rajta, hogy meglágyította a szívét a bók. – Miért nem fogadod el az összes felkérést? – kérdezte Ella. – Ha nem a pénz és a szépség, akkor mi alapján döntöd el, kit fotózol le, és kit nem? – Minden és mindenki szép valamilyen módon. Az én munkám felismerni és előhozni ezt a szépséget – magyarázta Nash. A hangja egyre komolyabb lett, ahogy kezdett úrrá lenni rajta a szenvedély. – De tudod, én nem szimplán képeket készítek. Fotós vagyok. Művész. Műalkotásokat hozok létre. A modelljeim a festővászon, és a fényképezőgép az ecset. Inspirációra van szükségem ahhoz, hogy elvállaljak egy megbízást. Az a jó, ha a gép és a lencse önálló életre kel, és beszél hozzám. Ella végiggondolta a hallottakat, és lassan bólintott. – Ez érthető. De csakugyan annyira megihlettelek, hogy nemcsak önként felajánlod a szolgálataidat, hanem még ingyen is megcsinálnád a munkát? – Engem megihlettél – vonogattam jelentőségteljesen a szemöldököm. – Főleg, ha aktképekről van szó. – Brian! – visította Ella. Már készült, hogy leüvölti a fejem, de végül észbe kapott, és ijedt tekintettel Nashre nézett. – Nem ilyen fotókról van szó, ugye? Remélem, nem aktfotózásra gondoltál. – Reménykedtem benne, hogy vállalnád – ismerte el óvatosan Nash. – Természetesen ízlésesen lennének elkészítve, és csak annyit mutatnál meg, amennyit még nem érzel kellemetlennek. Arra gondoltam, hogy… – Kizárt! – vágott Ella a szavába. – Ez rosszabb, mint a Lindon kérése, hogy fehérneműben parádézzak. Nash hátradőlt, keresztbe fonta a mellkasa előtt a karját, és elkomorodva a barátnőmre nézett. – Amiről én beszélek, az távolról sem olyan kisstílű. – Nem akart megsérteni – vágtam rá gyorsan. – Csak megbotránkozott az ajánlaton, ugyanis nagyon szigorú nevelést kapott, és nem találkozott még ilyenfajta szabadelvűséggel. Valószínűleg elképzelni sem tudja, milyen jellegű képekre kellene gondolnia. Ella feldúltnak látszott, amiért helyette beszéltem – és ezért később még biztosan leszedi a fejem. Most még nem fogta fel, milyen különleges lehetőség pottyant az ölébe, ezért semmiképp sem hagyhattam, hogy

megsértse Nasht. Ha majd átgondolja a dolgot, és az aktfotózást nem is vállalja be (tudom, hogy nem fogja), valószínűleg felkéri Nasht, hogy készítsen róla képeket. Később, amikor kettesben leszünk, megpróbálok segíteni neki, és megbeszéljük a dolgot. Persze csak azután, hogy leharapta a fejem. Nash résnyire szűkült szemmel meredt rám, de végül úgy tűnt, sikerült meggyőznöm, hogy Ellamara nem bántó szándékkal mondta, amit mondott. – Ella, én nem pornográfiáról beszélek – sóhajtotta. – Értem, miről beszélsz – morogta a barátnőm, miközben a szemével villámokat szórt felém. Igen, most már tuti, hogy le fogja üvölteni a fejem. – De művészet vagy sem, akkor sem leszek aktmodell. Soha. Senki kedvéért. Téged is beleértve – lövellt felém újabb szúrós pillantást. Erre mindenki elmosolyodott, én meg színpadiasan a homlokomat ráncoltam, és úgy tettem, mintha szíven ütött volna a dolog. – És ha csak egy kis… – Eszedbe se jusson befejezni ezt a mondatot! Ha kedves az életed, ejted a témát. Ella egyre dühösebb lett rám, de a többiek nevettek a kis közjátékon, amit sikernek könyveltem el. Újabb puszit nyomtam a barátnőm kezére; legszívesebben az ölembe ültettem volna, hogy ne csak a kezére tudjak puszit adni, de tekintve, milyen pipa rám, ez most nem lenne jó ötlet. – Bocsi. Viselkedni fogok, ígérem. Ella felhorkant, mintha kábé annyi esélyt látna arra, hogy tényleg így lesz, mint hogy másodjára is összefut Erik Clarke-kal. – Ella, tényleg nem olyan, mint hiszed – kelt Carla a bátyja védelmére. – Nash olyan képeket készítene, amelyektől a világ leggyönyörűbb nőjének éreznéd magad. Bármit széppé varázsol, nem kellene aggódnod amiatt, hogy kilátszik egy kis bőrfelület, heges vagy sem. Biztosíthatlak, hogy Nash azokat is olyan természetesnek láttatná, mint az ember arcán elszórt szeplőt. – Akkor mi lenne, ha csak félaktokat készítenénk? –alkudozott a bátyja. – Biztos találnánk olyan felállást, amelyben te is kényelmesen éreznéd magad. Viszont az egész lényege, hogy megmutasd a sérüléseidet a világnak, és hagyd, hogy meglássák, milyen gyönyörű vagy azokkal együtt

is. Hiba lenne eltakarni a tested… nem mintha nem lennél szemkápráztatóan gyönyörű ma este. Ella arcáról eltűnt a harag, és bizonytalanság suhant át rajta. Elengedte a kezemet, és szorosan átkarolta magát, miközben az ajkát harapdálta. Ha nem estélyiben lett volna, tuti, hogy a térdét a mellkasához húzza. Nem örültem, hogy rettegni látom, és annak sem, hogy a többiek így látják – valószínűleg ő sem örült neki. – Ella, ez csak egy ajánlat – mondtam halkan, és közelebb húztam a székemet a kanapé sarkához. Szétválasztottam összekulcsolt karját, és direkt a sebhelyes kezét vettem a kezembe. – Nem kell semmi olyat tenned, ami kellemetlen lenne neked. Ezt te is tudod. Felejtsd el Erik Clarke-ot! Az a szemét a szemedbe hazudott, manipulált és kihasznált téged. Akik ismernek, nem fogják a szemedre vetni, ha végül úgy döntesz, nem mutatod meg magad a világnak, az pedig, hogy mások mit gondolnak, nem számít. Senkinek sem tartozol semmivel. Ella lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett, mintha a könnyeivel küzdene. A hüvelykujjamat mozgatva gyengéden simogattam sérült kezét. – Bárhogy is döntesz, én szeretni foglak, Ellamara – szólaltam meg ösztönösen a hangoskönyves hangomon. – Én tudom, mit jelent ez neked, és tudom, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy elgyere, és itt legyél ma este. Látom, mennyit erősödtél, és ha nem is mutatod meg a tested a világnak, nem fogom azt gondolni, hogy gyenge vagy, és ugyanolyan büszke leszek rád, mint most. Halkan elsuttogott szavaim lecsitították a körülöttünk lévőket. Bár kettesben lehetnénk most Ellával, az ő érdekében, de így legalább végre Nashék is kezdik érteni, milyen rettenetesen nehéz ez neki. Amikor Ella ismét felnézett, szeme könnytől csillogott, de nem sírt. A szín is visszatért az arcába, bár még látszott rajta, hogy feldúlt. A szemembe nézett, alig észrevehetően bólintott, és a homlokomnak döntötte a homlokát. Bátorítóan rámosolyogtam, és nem tudtam megállni, hogy ne lopjak egy gyors csókot, bár az óra még nem ütött éjfélt. – Egyet megígérhetek – mondtam, amikor visszadőlt a kanapéra. – Nash nem Erik Clarke. Ő sosem próbálna rászedni, hogy olyasmit tegyél, amit amúgy nem tennél. Nem azért szeretne lefotózni, mert ki akar használni.

– Természetesen – erősítette meg Nash. Ella végre a többiekre pillantott, akik együttérzőn és bátorítón figyelték őt. Carla szemében könnyek ültek, némán ingatta a fejét. Aztán Ellamara Nashre nézett, majd lesütötte a szemét. – Hogy lehetsz biztos ebben? Mi másért tenne ilyen ajánlatot, ha nem a hírnévért vagy a népszerűségért vagy a pénzért, amit a képek eladásával keresne? – A művészetért – felelte Nash. Erre Ella ismét elkapta a tekintetét, a szemében bizonytalanság tükröződött. – Nincs szükségem pénzre – folytatta a sztárfotós –, és már most én vagyok a világ egyik, ha nem a leghíresebb fotográfusa. Több felkérést kapok, mint amennyivel elbírok. Viszont attól a pillanattól fogva, hogy megláttalak abban az édes kis sárga ruhában A druida herceg bemutatóján, minden vágyam az lett, hogy veled dolgozhassak. Lélegzetelállítóan gyönyörű nő vagy, a sebhelyek pedig csak tovább növelik a szépségedet. Amiben mások tökéletlenséget látnak, én egyediséget. Én nem hibákat látok, hanem szépséges megkülönböztető jeleket, amelyek egyedivé tesznek. Én azt a csodás lényt látom, aki te magad vagy. Ella nagyot nyelt, és végre kezdett megnyugodni. Mondjuk, nem meglepő, a pasi nem semmi beszédet mondott. És mivel őszintén beszélt, minden szaván érződött, hogy komolyan gondolja, amit mond. – Amikor rád nézek – suttogta Nash, és a távolba révedt a tekintete –, egy titokzatos és gyönyörű varázslónőt látok, hasonlót ahhoz, akiről elneveztek. Szeretnék egy olyan fotósorozatot készíteni rólad, amelyben ez megjelenik. Látom magam előtt, amint a ködös varázserdőben állsz egy kis patak mellett, körülötted apró, tündérszerű lények. Szélfútta hajadban virágok, a hátadon kecses, fátyolszerű szárnyak. Szabad? – nyújtotta a barátnőm felé a kezét. Azért a kezéért nyúlt, amelyet fogtam – a sérültért. Ella élesen beszívta a levegőt, én pedig megdermedtem – vártam, mit reagál, és hogy közbe kell-e lépnem. Pillanatnyi feszült csend állt be, majd vonakodva bár, de Nash tenyerébe tette remegő kezét, amit ő egy rövid ideig mozdulatlanul tartott, majd nagyon lassan végighúzta az ujjait a sérült bőrfelületen.

- Csodaszép – suttogta maga elé. – Sokkal puhább, mint amilyennek képzeltem. – Ekkor Ella szemébe nézett, de a kezét továbbra sem engedte el. – Ha engednéd, megmutatnám a világnak, milyen gyönyörű a bőröd. Természetes és ízléses fotók lennének. Nem fednénk fel az intim részeket, legfeljebb sejtetnénk egy kis domborulatot itt-ott, hogy csábító legyen. Olyan lennél, mint egy gyönyörű vízitündér – egyszerre játékos és vonzó, határtalan szépségeddel édesgetnéd magadhoz áldozataidat. Csak egy kevés hangulatvilágítást használnék, hogy egyenletes legyen a bőrszíned, majd kiemelném a szemed természetes, metsző kékségét, hogy egy titokzatos tündéristennő benyomását keltsd. Úgy képzellek el, mint a valaha létezett leglélegzetelállítóbb élőlényt, a hegek pedig csak tovább növelnék a téged övező titokzatosságot. Ahogy elképzeltem magamban a Nash által leírt képet, kiszáradt a szám. Ellamara mint az én titokzatos, egzotikus, varázslatos, vadon élő tündéristennőm… Te jóságos ég, most már nemcsak a képekre vágyom, hanem a fotózáson is ott akarok lenni, az elejétől a végéig. A fenéket, én leszek a reményvesztett, eltévedt favágó, akire Ella bűbájt bocsátott. Nem is kellene sokat színészkednem hozzá. Felejtsük el a szuperhős Cindert és Ellát – valami új ragadta meg a képzeletem. Es ha valaki képes arra, hogy életet leheljen ebbe a képbe, az Nash Wilson. – Ez tényleg gyönyörűen hangzik – ismerte el Ella halk, remegő hangon, amely kizökkentett az álmodozásból. –Gondolkodni fogok rajta, jó? Nash beleegyezése jeléül halványan elmosolyodott, elengedte Ella kezét, és hátradőlt a székében. – Gyere el valamikor a kiállítótermembe, több olyan képem is van, amin meg tudom mutatni, milyen beállításokra gondoltam. Bár azok a fotók a benned rejlő lehetőségek nyomába sem érhetnek. A munka előtt természetesen megbeszélnénk minden részletet, nem lennének meglepetések. És minden egyes fotó csak a jóváhagyásoddal jelenhetne meg. Ella megint bólintott, ami reményt adott, hogy talán lesz elég bátorsága bevállalni a fotózást. Nash nagyon értett a munkájához, szóval kifejezetten jót tenne Ellamarának. Annyira káprázatoson mutatna a képeken, hogy még

ő is teljesen oda meg vissza lenne tőlük. Végre olyan gyönyörűnek látná magát, mint én őt. És végre a sajtó is elkussolna, és békén hagyná. – Rendben – egyezett bele. – A fotózással kapcsolatban nem ígérek semmit, de szívesen megnézem néhány korábbi munkádat. – Megbeszéltük – vigyorodott el Nash. – Ha nagyon muszáj, elhozhatod a barátodat is. A tekintete egy pillanatra rám villant, amitől azonnal izgatottság fogott el. Lehet, hogy meg akar kérni, hadd készítsen közös képeket rólam és Elláról? Persze több eszem volt annál, hogy rákérdezzek, de a fenébe is, nagyon örültem volna neki! Biztos észrevette a szememben csillogó vágyakozást, mert megrándult a szája sarka, és ismét Ellához fordult. – Talán még azt is megoldhatjuk, hogy egy-két képen ő is rajta legyen, már ha elfogadod a felkérésem. – Megint rám pillantott, és cinkosan elmosolyodott. – Nem is néznél ki rosszul harisnyában, meztelen felsőtesttel és hegyes fülekkel. Ez azzz! Tündének lenni sokkal izgalmasabb, mint favágónak. – Ha azt hiszed, megijed a harisnyától, és emiatt elmegy a kedve az egésztől, akkor nagyon tévedsz – horkant fel hangosan Ella. Ezen mindenki nevetett, én viszont büszkén kidüllesztettem a mellkasomat, és rájuk vigyorogtam. – Benne vagyok! És ellentétben az én kis szégyenlős barátnőmmel, nekem nincs bajom a meztelenséggel. Ahogy arra számítani lehetett, Ella a tenyerébe temette az arcát, és felmordult.

24.

A január úgy elszaladt, hogy észre sem vettem. Az első dolgom volt szerződni egy ügynökkel. Többekkel is találkoztam, de végül Harvey Buchman mellett döntöttem, mert másra nem mertem volna rábízni az életemet, és egyedül benne bíztam annyira, hogy tényleg olyan karriert segít felépíteni, amilyet szeretnék, és nem olyat, amellyel a lehető leggazdagabb és leghíresebb leszek. Amint aláírtuk a szerződést, igyekeztünk minél többet belesűríteni a műtétemig hátralévő két hétbe. Elindítottuk a szerződési folyamatot egy nagy hollywoodi produkcióra, valamint egy dokumentumfilmre, Briannel pedig több beszélgetős műsorba is elmentünk. A hónap második felét a műtétem és az utána következő fizikoterápiás kezelések töltötték ki. Ami szabadidőm volt, azt arra fordítottam, hogy Scott-tal újratervezzük a blogomat. Sikerült szuperül újraindítani, és Scott szinte azonnal rávett, hogy vágjak bele egy webepizód-sorozatba. Úgy döntöttem, videónaplót fogok vezetni, aminek a címe „Az én tündérmesébe illő életem" lesz. Csak rövid, öt-tíz perces videókról volt szó, amelyekben azt mutattam meg, mennyire a feje tetejére állt az életem, mióta híresség lettem, és a nézők imádták. Tehát a január őrülten mozgalmasan telt, de élveztem. És a legjobb az egészben, hogy találtam magamnak kiadó lakást. Most február elseje van, és végre a kezemben tartom a kulcsokat. Ma fogok beköltözni, de borzalmasan összekuszálódott minden, mert reggel váratlanul csomagok érkeztek az ügynökségemtől. Viviannel és a haverommal, Robbal a nappaliban ültünk, és épp a leveleket meg a csomagokat válogattuk, amikor megérkezett Juliette. – Bújj be! – kiáltottam, amikor bekopogott, ugyanis szinte eltemetett a sok cucc, és nem akartam megkockáztatni, hogy véletlenül felrúgom valamelyik átválogatott kupacot, vagy megbotlok valamiben, és kitöröm a

nyakam. – Koszi, hogy átjöttél. Még épp időben vagy ahhoz, hogy segíts átválogatni nekünk az egészet. – „Épp időben"? – nevetett Vivian. – Ha hat órával később jössz, akkor is „épp időben" lettél volna. Holnap reggelig itt leszünk. – Hűha! – ámult Juliette, amikor belépett. – Mi ez a sok minden? Végignéztem a körülöttünk uralkodó káoszon, és felsóhajtottam: – „Gyógyulj meg!"-jókívánságok, rajongói levelek és lakásavató ajándékok. A mostohatesóm a kupit bámulta. A nappaliban – amiben még bútorok sem voltak – a plafonig álltak a képeslapok, lufik, virágok és mindenféle háztartási eszközök. Olyan volt, mintha a világ legnagyobb lagzijára kapott ajándékokat bontogatnám. – Emlékszel, hogy a múlt heti epizódban elejtett egy félmondatot, mennyire izgatottan várja, hogy beköltözhessen élete első saját lakásába? – kérdezte Vivian. – Aztán meg – vette át a szót Rob – naivan azzal poénkodott, hogy haláláig a földön kell aludnia, és papírtányérból ennie, mert a műtétje miatt egy jó ideig most biztosan nem mehet vásárolni, és még nincsenek saját cuccai. Íme, a poénkodás eredménye – mutatott körbe az ajándékhalmon. Felmordultam. Több mint ötmillió feliratkozóm van a YouTube-on, ami olyan következményekkel jár, amilyenekre nem is számítottam. Január elején kezdtem posztolni, csak heti egy videót osztok meg, és csupán egy hónap leforgása alatt már fel is kerültem a 300 legnépszerűbb YouTube-er listájára, ami őrület. Miután feltöltöttem az előző heti videót – amelyben levették a műtét utáni kötéseket, és bemutattam a rehabcsapatomat –, másnap már érkeztek a rajongói levelek és az ajándékok. Az egyetlen elérhető levelezési címem az új stábom irodája volt, így mindenki oda küldött mindent. A stáb volt olyan jó fej, hogy eltette nekem a cuccokat, mivel az ügynököm a cég feje, és mivel akkor még nem kaptam meg a kulcsot a bérleményemhez. Viszont amikor ma reggel ideszállították a teherautónyi postámat, kedvesen megkértek, hogy fektessek be egy postafiókba, és figyelmeztettek, hogy mostantól minden küldeményt a lakásomra fognak továbbítani, amiért nem is hibáztattam őket.

Amikor végre Juliette is leült közénk a padlóra, Vivian a kezébe nyomott egy nagy kupac borítékot, hogy bontsa ki őket. – Tessék, szállj be! Vannak, amik kereskedőktől jöttek, és házavató ajándékkártyák vannak bennük. Azokat ne dobd ki, mert összegyűjtjük és odaajándékozzuk a bántalmazott nők menedékházának, vagy valamelyik bentlakásos gyermekintézménynek. – Közben én átnézem az ajándéktárgyakat – tartottam fel egy kis kristályórát, amely mesésen mutatna a könyvespolcon… már ha lenne könyvespolcom. – A fölösleges darabok közül persze ti is nyugodtan válogathattok, a maradékot pedig eladományozzuk az ajándékkártyákkal együtt. – Azta! – lehelte Juliette, miközben felbontott egy borítékot. – Ez őrület! – Jaj, a rajongói leveleket elég, ha gyorsan átfutod – tette hozzá Vivian. – Ella úgysem tudna mindegyikre válaszolni, ezért csak azokat őrizzük meg, amik tényleg fontosak. Ha a kis tízéves Marcie küldte, aki túlélt egy autóbalesetet, akárcsak Ella, és küldött egy köszönőlevelet, mert jelenleg kerekesszékben van, és most tanul újra járni, amihez Ellamara óriási erőt ad neki, akkor megtartjuk, mert az ilyeneket Ella meg szeretné őrizni. De ha az egész arról szól, hogy „milyen csinos és humoros lány", vagy ocsmány, perverz dolgokat írnak benne, azokat kidobjuk. – Kivéve, ha annyira bizarr és beteges, hogy át kell adnunk a rendőrségnek – viccelődtem. – Voltak olyanok is? – nézett rám Juliette döbbenten. – Eddig még egy sem – nevettem. – De karácsony óta Janice Bishop hatása alatt vagyok, és eluralkodott rajtam a fekete humor. – Ilyennel ne viccelődj! – csóválta nevetve a fejét. – Csak idő kérdése, és valami elmebeteg tényleg zaklatni kezd. – Bocsi, így már tényleg nem olyan vicces. De itt biztonságban vagyok. Komolyan, nagyon szigorú az épület biztonsági rendszere, másképp Brian nem is engedte volna, hogy ideköltözzek. – Igen, volt szerencsém tapasztalni. A hangjában volt valami, amiért felpillantottam a dobozból, amit épp kibontottam.

– Hogy érted? – Apa is eljött velem – vallotta be némi tétovázás után. – Apa itt volt? – A szemöldököm szinte a homlokomig felszaladt. Juliette komoran bólintott. – Szeretett volna feljönni és beszélni veled, de a neve nem szerepelt a jóváhagyott látogatók listáján. A recepciós felajánlotta, hogy felszól, és megkérdezi, feljöhet-e, de apa azt mondta, erre semmi szükség, és kiviharzott, mert azt gondolta, úgysem engednéd meg. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Még abban sem voltam biztos, mit érzek. Már nem haragudtam annyira apára, mint korábban, de kezdtem beletörődni, hogy nélküle fogom leélni az életemet. Már-már meggyőztem magam arról, hogy így lesz a legjobb. – Kezd beleőrülni a dologba – sóhajtott Juliette. – Több mint egy hónap eltelt, de még mindig nem válaszoltál a hívásaira és az üzeneteire. – Igen, ez van, ha lemondanak valakiről – mondtam fogcsikorgatva. – Tudom – bólintott szomorúan –, de pocsékul érzi magát. Nem akart minden kapcsolatot megszakítani. Aznap nagyon dühös volt amiatt, amiket azok a szemétládák kiabáltak nekünk. Nem akart bántani téged, Ella, csak félt. Lehunytam a szemem, és hosszan kifújtam a levegó't. – Sosem akar megbántani, mégis mindig megteszi – ingattam a fejem. Azt hittem, ezzel lezárjuk a témát, de nem. – Szerintem most megtanulta a leckét – tette hozzá halkan Juliette. – Megértem, ha nem tudsz megbocsátani neki, de nagyon örülnék, ha legalább megpróbálnád. – Kinyitottam a szemem, és ránéztem; a mostohatestvérem szemében könny csillogott. – Apa kész idegroncs, és mindannyiunknak hiányzol, még Anának is. Végre kezdett megbarátkozni veled. – De mi ketten azóta is rendszeresen találkozunk, Anának pedig valószínűleg mégsem hiányzom annyira – vontam össze a szemöldököm. – Amióta elköltöztem otthonról, mindig kértelek, hogy hívd el őt is, amikor jössz. – Körbenéztem a szobában. – Most sincs itt. – Ez nem ugyanaz – villant dühösen Juliette szeme. – A család tagja voltál, most pedig már nem vagy az. Ana pedig csak kínosan érzi magát, és

mardossa a bűntudat, mert azt gondolja, a fehérneműs botrány az ő hibája volt. Még Brian is ezt mondta. Azt hiszi, mindketten őt okoljátok, és meggyűlöltétek. – Jaj, ne már! Brian ugyanolyan pipa volt aznap, mint apa, és azonnal bocsánatot kért. – Igen, de attól még megfordult a fejében. – Gyakorlatilag tényleg Ana miatt indult az egész, de tudom, hogy ő csak segíteni akart – sóhajtottam. – Ha nem lett volna velünk Erik Clarke – amiről neki fogalma sem volt –, nem is lett volna semmi baj. Nem hibáztatjuk Anastasiát, és ezt te is tudod. – Igen, én tudom. De mondtad ezt Anának is? Beszéltél vele azóta, hogy elmentél, vagy mindig csak rajtam keresztül hívtad meg? Juliette farkasszemet nézett velem, miközben átgondoltam, amit mondott. Szerettem benne, hogy mindig kimondja, amit gondol. Szeretett és támogatott, igazi barát, sőt igazi testvér volt. Viszont ha haragudott, vagy csalódott bennem, azt sem félt a képembe vágni. És be kellett látnom, hogy jogosan akadt ki rám. Bólintottam, elővettem a mobilomat, és talán életemben először bepötyögtem Ana számát. Juliette csodálkozva felhúzta a szemöldökét, de a szemébe visszatért az örömteli fény, és a szája sarka is mosolyra görbült. – Halló? – Ana kicsit élesen szólt bele a telefonba, ugyanakkor hallatszott a hangján, mennyire meglepődött. De legalább felvette, és nem valami olyasmit vakkantott köszönésképpen, hogy: „Mi a fenét akarsz?” Úgy gondoltam, Anastasia nem vágyik a béna bocsánatkérésemre, sőt talán annak örülne a legjobban, ha egyáltalán nem hoznám szóba a történteket, ezért egyszerűen annyit mondtam: – Told ide a csontos feneked! Juliette-et apa hozta, szóval tudom, hogy otthon van a kocsi. Julest amúgy is haza kell majd fuvarozni, nekem meg kéne még egy segítő kéz átválogatni ezt a sok cuccot. Mielőtt felhördülsz, elmondanám, hogy a segítők lecsaphatnak bármilyen kincsre, ami nekem nem kell, és biztosíthatlak, bőven van miből válogatni. Szóval siess, különben a többiek elkapkodják a jó dolgokat. A többiek remekül szórakoztak és vihogtak körülöttem.

– Nem csontos a fenekem! – kérte ki magának Ana megjátszott sértődöttséggel. Majd kis hallgatás után valamivel halkabban hozzátette: – Húsz perc múlva ott leszek. Pittyenést hallottam, de nem lepődtem meg, hogy köszönés nélkül letette. – Tessék – mondtam, miközben elküldtem a mostohatestvéremnek SMS-ben a címemet, és hogy hol tud parkolni. – Húsz perc múlva itt lesz. Mindhárman kíváncsian méregettek, de egyikük sem szólt egy szót sem, csak folytattuk a munkát. Végül Juliette törte meg a csendet, miközben felbontott egy borítékot. – Mesélte Rob, hogy találkozgat valakivel? – Hogy miii?! – sikkantottam, és izmos, hallgatag barátomra pillantottam. – Nem is mondtad! – Mert nem komoly a dolog – vonta meg a vállát. – De igen, nagyon is az – vágta rá Vivian, mire Rob bosszúsan rámeredt. Amikor elvigyorodtam, engem sem kímélt a szúrós pillantásával. – Még csak ismerkedünk, szóval nem tudom, miért vannak ennyire bezsongva – biccentett Juliette és Vivian felé, aztán tüntetőén ismét a kezében lévő borítéknak szentelte a figyelmét. – Van neve is? – kérdeztem játékosan. – Hol találkoztatok? És mit értesz azalatt, hogy még csak „ismerkedtek"? Csókolóztatok már? Jártok? Találkozgattok közben mással is? Egymásba zúgtatok? Ne csináld már, részleteket akarok! Utálom, hogy mindenből kimaradok, amióta nem kell iskolába járnom. – A neve Marian Fitzwalter – kacagott Juliette hisztérikusan. – A téli szünet után iratkozott át hozzánk. Barna haja van, és übercsinos. Kedvesnek, de hevesnek tűnik. – Nem is tudom, kire emlékeztet! – nevetett Vivian, és sokatmondóan rám nézett. – Úgy látszik, a mi imádott focikapitányunknak ez a típus jön be. Rob a fejét csóválta, és a már szinte megtelt szemeteszsákba dobta a kezében lévő levelet, majd nyúlt a következőért. Amikor észrevettem, hogy halványan elpirult, elvigyorodtam. Egy ideig tetszettem Robnak, amit mindenki úgy állított be, mintha teljesen odalenne

értem, ezért amikor úgy döntöttem, visszautasítom, féltem, hogy összetöröm a szívét. De ha epekedett is utánam, nem mutatta ki, így könnyen jó barátok tudtunk maradni. Örülök, hogy talált magának valakit. – Várjatok! – kiáltottam fel hirtelen. – Robin Loxley egy Marian nevű lánnyal jár?! Juliette és Vivian azonnal nevetésben tört ki, mintha egész eddig arra vártak volna, hogy leessen a tantusz. Rob felmordult. Gyűlölte a Robin Hood-utalásokat, és képtelen volt megbocsátani a szüleinek, amiért Robinnak nevezték el, miközben a vezetékneve Loxley. A szülei azt gondolták, ez mennyire jópofa, de a választásukkal tulajdonképpen örök szekálásra kárhoztatták a fiukat. Az egyetlen enyhítő körülmény, hogy Rob máshogy írta a nevét, mint a legendás törvényen kívüli hős. Ezt mindig felhozta mentségéül, de senkit sem érdekelt. Szegény! Felső tagozatban mindenkinek nekiugrott, aki Robinnak szólította, így egy idő után leszálltak róla. Legendás a jobbhorogja. Nem akartam tovább cukkolni a barátomat, gondolom, úgyis halálra cikizték már, amióta ezzel a Mariannel talál-kozgat. – Micsoda véletlen – csóváltam a fejem. – Vagy inkább a sors műve – vágta rá Juliette, mire Rob ismét felmordult, aztán sóhajtva újabb borítékot bontott fel, és közben a nevetséges szülőkről motyogott valamit az orra alatt. – Felveszem – ugrott talpra, amikor megszólalt a kaputelefon. Olyan gyorsan mozgott, hogy mindannyian nevetésben törtünk ki. Pár pillanat múlva felém nyújtotta a kagylót. – A portás az. – Tessék? – Halló, miss Ella? – A megszólítás hallatán elvigyorod-tam. A portás, Yeriel egy tündéri kis Puerto Ricó-i férfi volt. Amikor az ügynökség váratlanul átküldte a cuccaimat, elég jól összeismerkedtünk. Mondtam neki, hogy szólítson csak Ellának, de egyszerűen képtelen volt elengedni a „miss"t. -Újabb küldemény érkezett. – Újabb küldemény? – Görcsbe rándult a gyomrom. Hát ennek már sosem lesz vége? Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek felbérelni egy csapatot csak a levelek szortírozására.

– Igen, miss Ella. De ne tessék aggódni, úgy látom, csak a nappalibútor. Felküldjem? – Bútor?! – Nem is rendeltem semmilyen bútort, mert még nem volt rá időm. Úgy volt, hogy ma reggel nekiállok a keresésnek, és a héten el is intézem, de kénytelen voltam eló'bb a levelekkel foglalkozni. – Ömm… Van hozzá levél vagy valami üdvözlőkártya? – Tessék várni, megnézem. – Addig is röviden összefoglaltam a barátaimnak, hogy mi történt, amikor egyszer csak meghallottam Yeriel hangját: – Áhá. – Mi„áhá”? – Úgy tűnik, ez is ajándék. Visszaküldjem? – Ööö… – Fogalmam sem volt, mit feleljek. – Valaki küldött nekem egy komplett nappaligarnitúrát? Ez most komoly? – Jól néz ki? – kiabálta Juliette. – Mi van? – kérdezte ártatlanul, amikor sokatmondóan rápillantottam. – Nincsenek még bútoraid. – Nagyon ízléses, miss Ella – kuncogott Yeriel a kagylóban, megválaszolva Juliette kérdését. – És drága. Tényleg jól néz ki, tetszene magának. – Rendben, akkor küldje fel – sóhajtottam. – Azonnal, miss Ella – nevetett Yeriel. Letettem a telefont, megfordultam, és azt láttam, hogy Vivian felém fordítja a kamerát. – Ella, most küldött neked egy vadidegen egy komplett nappaliberendezést. Ezt muszáj megosztanod a csatornádon. – Vigyázz, hova irányítod azt az izét! Juliette nem íratott beleegyezési nyilatkozatot a szüleivel, és erősen kétlem, hogy apa engedné, hogy szerepeljen a webepizódjaimban. – Engedélyt kell kérnem hozzá? – ráncolta a homlokát Juliette. – Scotty szeretne mindent szabályosan csinálni – bólintottam. – Nem akarja, hogy bepereljenek minket, ezért mindenkinek, aki szerepelni akar a sorozatban, alá kell írnia egy nyilatkozatot. És mivel még nem vagy tizennyolc, gondviselő aláírása szükséges. – Ez gáz – biggyesztette le Juliette az ajkát. – Megkérdezem otthon, de szerintem igazad van, apa nem fog belemenni.

– Mindegy – vonta meg a vállát Vivian, miközben lőtt néhány képet a levélkupacokról. – Akkor majd kikockázzuk az arcodat, vagy ilyesmi. – Az duplán gáz. Felnevettem, ám ebben a pillanatban kopogtak. – Mégis ki küld csak úgy valakinek egy teljes nappaligarnitúrát? – hitetlenkedett Rob. – Nem tudom. Biztos valami tervező, aki reméli, hogy majd sok epizódot forgatok a kanapén ülve. – Megtartod? – Lehet, nem tudom – vontam meg a vállam. – Még nincs. – De mi van akkor, ha ronda? – kérdezte Juliette. – Yeriel szerint jól néz ki – vontam meg ismét a vállam. Kinyitottam az ajtót, mire Jules azonnal kiviharzott mellettem a folyosóra, és felsikkantott: – Úristen, Ella, ez valami mesés! Megtartjuk! – Megtartjuk? – nevettem. – Ha szeretnéd, hogy maradjon, gyere vissza, és segíts helyet csinálni neki. A futár elég meglepett arcot vágott, amikor meglátta a káoszt a nappaliban. – Nem maga az első, aki meglepetés-küldeményt hoz ma – mosolyogtam zavartan. – Szerintem egyelőre tegyék le a folyosón, a fal mellé, kell egy kis idő, hogy helyet csináljunk idebent. – Rendben. – A termetes férfi intett a csapatának, hogy rakják le a bútorokat, és odaadta az átvételi elismervényt, hogy írjam alá. – Úgyis le kell mennünk még a többiért. – A többiért? – kérdeztem vissza döbbenten, de a futár meg sem rezzent, a gondolatai már a földszinten jártak, a küldeménynél. A kezében lévő papírra nézett, és bólintott. – Ez csak a nappali- és étkezőbútor. Van még a hálószobához és az irodához is. Mostanra hozzá kellett volna szoknom a meglepetésekhez, ennek ellenére tátott szájjal meredtem rá. – Az egész lakást berendezik? De mégis ki küldte mindezt?

– Én azt nem t'om, kisasszony. Valami sztárlakberendező. Van itt valahol egy üdvözlőkártya. Várjon egy kicsit, máris hozzuk a többit. Addig próbáljanak meg legalább egy szabad ösvényt vágni, hogy bevihessük a bútorokat a többi szobába – nézett végig aggodalmasan a lakásban uralkodó zűrzavaron, majd fogta magát, és három társával együtt visszaindult a lifthez. Nyitva hagytam nekik az ajtót, és a barátaimhoz fordultam. Még mindig nem tértem magamhoz a döbbenetből. – Az egész lakáshoz jöttek bútorok. – Őrület! – mormolta Vivian. Mindenki mozgásba lendült, hogy segítsen helyet csinálni a rakodóknak. Egy perccel később megint megcsörrent a kaputelefon. Tekintve, hogy egész nap csak Yeriel hívogatott rajta, felvettem, és felmordultam: – Mondja, hogy nem újabb küldemény, mert több cuccnak már tényleg nincs hely. – Nem, miss Ella – nevetett Yeriel. – Mr. Oliver és Mr. Thompson érkezett meg, de vannak velük néhányon, akik nincsenek rajta a listán. – Megköszörülte a torkát, és valamivel halkabban folytatta: – Ömm… Mr. Olivér azt mondta, hozott még férfierőt, hogy segítsenek a költözésben. Felküldhetem őket? – Igen, persze – nevettem. – Brian és Scott bárkit felhozhat. Mondja meg nekik, hogy pont időben jöttek. Letettem a telefont, a többiekre vigyorogtam, akik még mindig a rumlival küszködtek a nappaliban. – Jó hírem van. Megjött Brian, és hozott segítséget. – Brian Oliver segítséget hozott? – tett félre Vivian egy dobozt az útból, és megint kézbe vette a kamerát. – Ezt muszáj felvennem. Két perc sem telt bele, és kopogtak az ajtón. – Különleges küldemény Ellamara Rodrigueznek – duruzsolta nyálas pornófilmsztár-hangján. A barátaim kérdő pillantást vetettek rám, mire megvontam a vállam. – Most mit mondjak? Eddig is tudtuk, hogy lökött.

– Tökéletes – nyomta meg Vivian a „felvétel" gombot a kamerán, majd pimaszul rám mosolygott, és az ajtó felé fordult. – Muszáj csinálnunk néhány képet, amikor hülyül, mert általában morcos vagy túl komoly a nyilvánosság előtt. Hagytam, hadd élje ki magát, elvégre van abban valami, amit mond. Még Brian ügynökei is megjegyezték, hogy használok az imázsának, mert szerethetőbbé teszem. – Gyertek be! – kiabáltam. – Csak vigyázzatok, nehogy rálépjetek valamire. Sikerült egy kis helyet csinálnunk, de még mindig elég nagy a rendetlenség idebent. Abban, hogy Brian egy dohányzóasztallal a kezében lépett be, semmi meglepő nem volt. Abban viszont, hogy nem volt rajta póló, már sokkal több. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, mire rám villantotta széles vigyorát, amely tökéletesen illett a nevetséges pornósztár-hanghoz, amin megszólalt: – Szép nagy csomagom van az ön számára, miss Rodriguez. Megmutatná, hova tehetem… be? A szemem majd kiugrott a helyéből, és a tenyerembe temettem egyre vörösödő arcomat. – Jesszusom, Brian! – visítottam, miközben Juliette, Vivian és még a szupervisszafogott Rob is nevetésben tört ki. – El sem hiszem, hogy ezt mondtad! Erre végre Brian is elnevette magát, és miután letette a dohányzóasztalt, a karja közé kapott, és megcsókolt. – Bocs, de nem hagyhattam ki, és nem tudtam, hogy társaságod van – szabadkozott. – Ezt most felvetted? – kérdezte zavartan, amikor észrevette Vivian kezében a kamerát. – Naná! – húzta ki magát büszkén a barátnőm, miközben továbbra is minket vett. – Ugye nem teszed bele a videóba? – kérlelt Brian. Hangosabban nevettem, mint ő fél perccel ezelőtt. – Most viccelsz? Hagyjam ki „Az én tündérmesébe illő életem"-ből, amint pornós Brian „csomagok”-at szállít nekem?

Résnyire szűkült szemmel rám meredt, és közben próbálta kitalálni, komolyan beszélek-e. Rendületlenül vigyorogtam rá. Persze hogy nem fogom beletenni, ha nem akarja, de erről neki nem kell tudnia. – Kihagynád, ha kapnál cserébe valami sokkal jobbat? – kérdezte. – Jobbat, mint pornós Brian? – hördült föl Juliette. Látszott rajta, hogy nem hiszi, létezhet ennél is jobb. El kell ismernem, én sem hittem. Brian a szájába vette két ujját, és hosszan füttyentett. – Jól van, fiúk! Hozzátok! A nyitott bejárati ajtó felé fordultam, amin Hollywood két legnagyobb akciófilmsztárja – ugyancsak póló nélkül – épp becipelte az új kanapét a lakásba. Leesett az állam. Az egyikük, Jesse Ramos népszerű akcióhős volt. Ha izmokat, sok fegyvert és robbanásokat akartál, Jesse volt a te embered. Nemegyszer szerepelt már Brian apjának filmjeiben – gondolom, így ismerkedtek meg. A másik srác, Rhett Kessler inkább az akció-thriller műfajban mozgott. Tökéletesen alakította a szexi, okos kémet. A filmjei tele voltak látványos ugrásokkal és nindzsaharcokkal, amiket a rajongók annyira imádtak, plusz elmés beszólásokkal és ábrándos férfimosolyokkal, hogy a női nézőket is bevonzzák valamivel a moziba. Brian mesélt már róla korábban, amiből azt szűrtem le, hogy Rhett az egyik legjobb haverja. Jesse és Rhett is nyálcsorgatóan jól nézett ki, és mindketten félmeztelenül álltak a nappalim közepén, arra várva, hogy megmondjam, hova tegyék le a kanapét. – Az én szemem káprázik – motyogta Rob –, vagy tényleg beállított az Ellenséges felvásárlás szereplőgárdája, hogy segítsen Ellának költözni? – Úristen! – sikkantotta Juliette. – Oké, ezért hajlandó vagyok kitörölni pornós Briant –bólintott Vivian. – Ez tényleg tündérmesébe illő! Mindkét ijesztően ismerős srác a barátaimra vigyorgott, majd felém fordult. – Remélem, nem baj, hogy ilyen váratlanul betoppantunk – mosolygott rám kisfiúsan Rhett, miközben letették a kanapét egy viszonylag rumlimentes

részre. Jesse, miután megszabadult a nehéz bútortól, nagyot nyújtózkodott, és egyetértően bólintott. – Összefutottunk Briannel a stúdióban, mondta, hogy elkelne egy kis extra izomerő, és hát… – Befeszített, és pimaszul rám vigyorgott. Amikor végre magamhoz tértem az ámulatból, féloldalason Jesse-re mosolyogtam. – Igen, határozottan izomagyak vagytok mindketten. Nevettek, aztán Jesse a kezét nyújtva felém lépett. – Örülök, hogy végre megismerhetlek. – Végre? Kezet fogtam vele, aztán Rhetthez fordultam, de tudomást sem vett a felé nyújtott karomról, hanem gyengéden magához ölelt – meglepett, milyen közvetlen, és mennyire odafigyel az állapotomra. Cseppet sem zavarta, hogy félmeztelen, és hogy annyival alacsonyabb vagyok nála, hogy az arcom a dagadó mellizmához nyomódik. – Ja, végre – nevetett. – Amióta a FantasyConon találkoztatok, ez a hülye másról sem beszél, csak rólad. Hetek óta nyaggatom, mikor ad esélyt arra, hogy lecsapjalak a kezéről. Brian felnevetett, de azért elhúzott a haverjától, és szorosan maga mellé vont. Örültem, hogy végre kapok egy kis levegőt, de gondolatban elképedtem ezen a macsó megnyilvánuláson. Szerintem Brian észre sem vette, hogy ezzel a gesztussal gyakorlatilag körbepisilt… Férfiak! Valaki kopogott. – Elnézést, kisasszony? – hallatszott egy óvatos hang, mire mindannyian az ajtó felé kaptuk a fejünket. A futár és csapata visszaért a többi bútorral, és aggódva a lakásban lévő félmeztelen férfiakat méregette. Amikor felismerte őket, leesett az álla. Tágra nyílt szemmel rám nézett, de nem jutott eszembe értelmes magyarázat, ezért egyszerűen csak megvontam a vállam, és azt kérdeztem: – Kell még segítség a cipekedéshez?

25.

Amikor Brian is a többiek után indult, hogy segítsen a hurcolkodásban, megragadtam a karját, és visszahúztam. – Hagyd, majd ők elintézik – csúsztattam a karomat a dereka köré. Nem ellenkezett. Gyorsan puszit nyomtam a szájára, hogy csak rám figyeljen. – Milyen napod volt? Hogy ment a próba? Kiválogatták A Vörös Pimpernel szereplőgárdáját, és ma volt az első olvasópróba. Brian tiszta ideg volt miatta, és rettenetesen izgult ma reggel, indulás előtt. – Elképesztően jól – ragyogott fel az arca, és hitetlen-kedve rázta a fejét. – Még mindig nem hiszem el, hogy ezekkel az emberekkel fogok dolgozni. Ez valami nagyon ütős lesz. Én vagyok az egyetlen főszereplő, akit még nem jelöltek Oscarra. – Jövőre majd pótolod. Ennek a filmnek köszönhetően úgyis tuti befutó leszel. Brian mély lélegzetet vett, és bólintott, mintha próbálná meggyőzni magát, hogy tényleg így lesz. Idén nem jelölték a legjobb férfi főszereplő kategóriában, bár a szóbeszéd szerint nem sokon múlt. Egy kicsit csalódott volt, de szerencsére nem nagyon, tekintve, hogy álmodni sem mert arról, hogy egyáltalán felmerül a neve. És az is segített túllépni a csalódáson, hogy idén egy olyan filmben játszik főszerepet, ami tutira elsöprő sikert arat a jövő évi gálán. – Örülök, hogy jól sikerült az olvasópróba. Aggódtam, hogy túlságosan zavarba jössz attól, hogy a drága, imádott sztárszerelmeddel, Astrid Gravesszel fogsz dolgozni. – Tessék? – hőkölt hátra elvörösödve. – Ezt meg honnan szedted? Ennyire azért nem vagyok oda érte. – Pedig elpirultál – vigyorogtam. Brian az arcára tette a kezét, és nagyot káromkodott, amikor megérezte, milyen meleg. Ugyanannyira zavarba jött, mint szilveszterkor.

– Fogd be, te nő! – meredt rám. – Ez nem sztárszerelem. Imádtam ezzel ugratni. – Ó, dehogyisnem! – Csak felnézek rá – morogta. – Ne piszkálj! – Eszem ágában sincs – tört ki belőlem a nevetés. Brian résnyire szűkült szemmel rám meredt, és még szorosabban magához vont. – Tuti, hogy neked is van sztárszerelmed. Naná hogy volt, de eszembe se jutott volna megmondani neki, mert megölne érte. – Pfff… Még hogy nekem? Nincs. – De, de, van! – Látszott rajta, hogy nem hisz nekem. – Idővel mindenki rajongani kezd valakiért. Amikor megtudom, ki az, vigyázz, mert nem lesz kegyelem. Rávillantottam ördögi vigyoromat – egy kicsit még kínozni akartam. – Talán tényleg van valaki, akinek a jelenlétében az ájulás kerülgetne, de nem árulom el a nevét. Ezt a titkot magammal viszem a sírba. Játékos élcelődésnek hangzott, de a szívem mélyén tényleg reménykedtem, hogy Brian sosem tudja meg, mennyire betegesen rajongok Kyle Hamiltonért, a rocksztárért. Kyle a kedvenc együttesem énekese, az ő poszterét tettem ki először a szobám falára. Viszont Brian ki nem állhatta. Évekkel ezelőtt egyszer megemlítettem neki az egyik e-mailemben, hogy szeretem a Tralse-t, mire végig kellett hallgatnom, Kyle mekkora egy bunkó, és hogy elvből utálnom kéne az egész bandát. Azóta nem hoztam szóba őket. – Tuti, hogy vérciki a fazon, különben elmondanád – meredt rám Brian, mintha a tekintetével ki tudná húzni belőlem az igazat. Talán egy nap bevallom neki, hogy minden alkalommal, amikor az ősellensége a mikrofonhoz lép, elgyengül a térdem, de az a nap nem ma van. – Hogy haladsz az asszisztenskereséssel? – váltottam témát pofátlanul. – Vannak normális jelöltek? Brian vigyora egy csapásra eltűnt, és helyette lebiggyesztette az ajkát, amin majdnem hangosan felnevettem. Tudtam, hogy ezzel elterelhetem a figyelmét a sztárszerelmemről.

– Remélhetőleg nincsenek – morogta. – És akkor Scotty nem hagyhat el. – Igen, volt pár ígéretes jelölt – szállt be Scott is a beszélgetésbe a szoba túlsó feléből – örült, hogy ellentmondhat a főnökének. Õ interjúztatott ma reggel, miközben Brian az összeolvasáson volt. A jelentkeződnek először őt kellett meggyőzniük, mielőtt a reménybeli munkaadójuk elé kerülnek. Scottot ismerve nem hittem, hogy sokan megütötték a mércét. – Szuper – villantottam Scottyra széles mosolyomat. –Átküldenéd a legjobbak nevét és elérhetőségét, miután Brian kiválasztotta közülük az új asszisztensét? – Gyorsan megtanultad, hogy mennek itt a dolgok – nevetett Scott, és meglepetten felhúzta a szemöldökét. – Nézz körbe! Tuti, hogy kelleni fog még segítség, ha másra nem is, a rajongói levelek kezelésére biztosan. – Hát… – Scott végignézett a többdoboznyi levélen és ajándékon, amit ő is segített a nappali egyik felébe hordani – nem irigylem a leendő asszisztensedet. – Én sem – nevettem. Ebben a pillanatban Ana szambázott be a lakásba, és zavartan ránk nézett. – Jól láttam, hogy… Rhett Kessler és Jesse Ramos épp egy íróasztalt cipel a folyosón? – Félmeztelenül! – csiripelte Juliette lelkesen bólogatva, és arcán széles vigyorral megpaskolta a mellette lévő üres helyet a kanapén. – Gyere! Csüccs le, és élvezd a műsort! – De Jesse-vel vigyázzatok – kuncogott Brian. – Ő Los Angeles legnagyobb nőcsábásza, és az sem fogja érdekelni, hogy kiskorúak vagytok. Ana egy pillanat alatt magához tért a döbbenetből, és kajánul Brianre vigyorgott. – Ha ezzel azt akartad elérni, hogy távol tartsam magam tőle, nem jó módszert választottál. – Tetves – vágta rá Brian.

– Ez már jobb – horkant fel a mostohatesóm. – Tényleg? – kérdeztem suttogva, miközben Ana lehuppant Juliette mellé. – Kétlem – vigyorgott Brian. – De most már ez fog eszébe jutni, valahányszor Jesse ráhajt. Még akkor is hasamat fogva nevettem, amikor két rakodófiú, aki egy hatalmas franciaágy fejtámláját cipelte, megállt előttem. – Megmutatná, hogyan szeretné berendezni a hálót, hogy összerakhassuk az ágyat? Abbahagytuk az ökörködést, és bementünk a hálószobába – Brian szeretett volna segíteni a berendezésében, és meglepően határozott elképzelései voltak erről: az ágy nem kerülhetett a sarokba, mert nem akart mindannyiszor végigmászni rajta, valahányszor vécére kell mennie éjjel. Amikor emlékeztettem rá, hogy ez az én hálószobám, és az övé otthon, a saját házában van, valami olyasmit motyogott, hogy részletkérdés, aztán az ágykeretet összerakó pasikhoz fordult, és közölte, hogy elég sokat fog itt tartózkodni, ezért joga van beleszólni a dologba. A rakodófiúk persze velem értettek egyet, de végül beadtam a derekam, és nem a sarokba tetettem az ágyat, bár így sokkal kisebbnek tűnt a szoba. Volt egy olyan érzésem, hogy hiába költözöm el Briantől, nem leszek annyit egyedül, mint eredetileg gondoltam. Úgy tűnt, az idő nagy részében lesz egy nem hivatalos lakótársam. Nem tudom, miért, de valahogy a nem hivatalos lakótárs nem riasztott annyira, mint a hivatalos. Amikor mindent megbeszéltünk, megbíztak, hogy rendeljek pizzát, mivel úgysem tudtam segítem a pakolásban. Fogalmam sem volt, hány pizza kell az olyan termetes férfiak, mint Rhett és Jesse megetetéséhez, ezért a biztonság kedvéért inkább többet rendeltem, és kértem mellé csirkeszárnyakat is. Miután a rakodófiúk elmentek, nemsokára megérkezett a kaja. Mindenki azonnal rávetette magát. Ahogy leültek enni, visszamentem a nappaliba, folytatni a levelek szortírozását. Jó, hogy most már van hova ülni, és vannak polcok is, ahova a csecsebecséket tehetem. Ana csatlakozott először, miközben a többiek még a konyhában nevetgéltek és poénkodtak. Óvatosan ült le a kanapéra, és hosszan

tétovázott, mielőtt megszólalt: - Ömm… – Egy röpke pillanatra azt hittem, bocsánatot fog kérni. Az arcáról sütött a bűntudat, de mintha az utolsó pillanatban lebeszélte volna magát. – Tudok segíteni valamiben? A kérdés majdnem annyira meglepett, mint ha bocsánatot kért volna. Bár lehet, hogy a maga módján így próbálta kifejezni, hogy sajnálja a történteket. Meg akartam mondani neki, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalása, mert tényleg nem hibáztatom az Erik Clarke-dologért, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg szeretne mielőbb túllépni rajta, és úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Ami nekem is tökéletesen megfelelt. Az ölébe adtam egy doboznyi bontatlan levelet, elmagyaráztam, mit kell csinálnia, ő pedig azonnal munkához látott. Kínosnak éreztem a csendet, ezért próbáltam kitalálni, mivel törhetném meg. – Es… ööö… hallottál már Nash Wilsonról? – A fotósról? – Bólintottam, Ana pedig megvonta a vállát, és átfutotta a kezében lévő képeslapot. – Persze, anya annyira rajong a munkáiért, hogy szerintem el is ájulna, ha személyesen találkozna vele. Egyszer elmentünk valami puccos rendezvényre a galériájába, anyu meg annyira izgatott volt, hogy alig állt meg a lábán. Láttad már a képeit? Elképesztően gyönyörűek. Ez volt eddig a legnormálisabb beszélgetésem Anával. Furcsa, de jó érzés volt. Jól megválogattam a szavaimat, mert nem akartam tíz lépést visszaesni, miután ilyen hatalmasat sikerült előrelépnünk. – Szerintem is – értettem egyet. – Brian és én pár hete elmentünk a galériájába. Sokkal szebb fotók, mint vártam. – Miért kérdezted? – Hát… – Vigyáznom kellett, nehogy valami rosszat mondjak. Felnéztem, és láttam, Ana milyen bizalmatlanul méreget. Elbizonytalanodtam, vajon hiba volt-e szóba hozni a dolgot. Lehet, hogy azt fogja hinni, dicsekedni akarok, vagy az orra alá dörgölni Nash ajánlatát, hogy ezzel bizonyítsam, tévedett. Reméltem, hogy nem így lesz. – Szilveszterkor odajött hozzám, hogy szeretne egy fotósorozatot készíteni rólam, amivel megmutathatnám a sebhelyeimet a világnak. Először tágra nyílt a szeme a döbbenettől, aztán gyanakvóan résnyire szűkült.

– És miért mondod ezt el nekem? Nagy levegőt vettem: – Szerinted megcsináljam? Ana szeme csészealjnyira tágult, és leesett az álla. – Tőlem kérdezed, hogy megcsináld-e? Miért érdekel, hogy mit gondolok? – Mert te nem rejted véka alá a véleményed – vontam meg a vállam. – Nem azt mondod, amit hallani szeretnék, és nem hitegetsz, hogy könnyen fog menni, és minden csodás és tökéletes lesz. Nem fogod azt mondani, milyen gyönyörű vagyok, és ez életem nagy lehetősége. – Elvigyorodtam, és hozzátettem: – De azt sem fogod mondani, hogy csináljak, amit akarok. Tudom, hogy van véleményed, és azt is tudom, hogy jól átgondolod. Kíváncsi vagyok rá. Légyszi, mondd el! Anastasia egy pillanatig szótlanul méregetett, közben a hallottakat emésztette, és hogy vajon komolyan gondoltam-e, amit mondtam. Most már tuti, hogy határozott véleménye van a kérdésről, csak azt próbálja eldönteni, vajon tényleg hallani akarom-e. Aztán elszántság villant a szemében, és kihúzta magát: úgy tűnt, eldöntötte, hogy elmondja, mit gondol, akár tetszeni fog, akár nem. – Jól van. Szerintem csináld meg. Nem lepődtem meg különösebben a válaszán – akkor is az anyjával értett egyet, amikor megnéztük az Erik Clarke-kal készült beszélgetést. Én is kihúztam magam, és felszegtem az állam. – Oké. És miért? – Azért, mert muszáj. Na ezen viszont meglepődtem. Amikor látta rajtam, hogy összezavarodtam, megrázta a fejét. – Te vagy a legmakacsabb, legmagabiztosabb, legbátrabb ember, akit ismerek. Igyekeztem pókerarcot vágni, de nem ment. Ana tudomást sem vett a döbbenetemről, szerintem számított rá. – Mindig tele vagy önbizalommal, de amikor szóba kerül a tested, halálosan elbizonytalanodsz, mert rettegsz a hegeidtől. Félsz, hogy mások mit gondolnak róluk.

Igaza volt. Már attól kivert a víz, hogy kiejtette a „heg” szót a száján. – És tök jogosan – motyogtam. De a mostohatestvéremet nem érdekelték a kifogások. – A blogodon nyugodt szívvel leírsz bármit. Könyveket és filmeket cincálsz ízekre, és tudod, hogy lesznek, akik hülyének fognak nézni a véleményed miatt, de nem érdekel, ki mit mond rólad. Valójában nem az nyomaszt téged, hogy mások mit szólnak a hegeidhez, hanem hogy te mit gondolsz róluk. Ez az egész kizárólag arról szól, hogy te mit gondolsz saját magadról. Kellett néhány másodperc, hogy észrevegyem, tátva maradt a szám, és becsukjam. Ebbe eddig bele sem gondoltam, de Anának igaza volt. Általában le se tojtam, ki mit gondol rólam, kivéve, ha a hegeimről és a bicegésemről volt szó. Ha szóba kerültek a fizikai korlátaim, más ember lettem. Gyenge. – Olyan határozott véleményed van szinte mindenről, Ella, hogy az mármár a nagyképűség határát súrolja -folytatta. – Ezért tudsz helytállni a kapcsolatodban egy olyan srác mellett, mint Brian. Mindketten elképesztően magabiztosak vagytok, kivéve, ami a külsődet illeti. Abban a tekintetben neked semmi önbizalmad. Megint csak igaza volt. Ami a külsőmet és a testi korlátaimat illeti, valószínűleg én voltam saját magam legnagyobb kritikusa. Soha senki nem mondott annál szörnyűbbeket, mint amiket én már úgyis gondoltam magamról. Talán pont azért fájtak annyira a sértések, mert elhittem, hogy az az igazság. – És ez gátol téged – tette hozzá Ana. Zavartan összevontam a szemöldököm, mire a mostohatestvérem megvonta a vállát. – Ella, a te pasid a világ egyik legszexibb embere, aki még a földet is megcsókolja, amire rálépsz, és éjszakánként melletted alszik. Lefogadom, hogy még sosem vetkőztél le előtte, és nem látta minden hegedet. Sőt tutira azt sem engedted, hogy megérintse őket. Forróság öntötte el az arcomat, és a konyha felé pillantottam. Legnagyobb szörnyűségemre elhalt a beszélgetés – nem akartak megzavarni minket, de mindnyájan Anát hallgatták.

Görcsbe rándult a gyomrom, és még az is megfordult a fejemben, hogy beviharzom a szobámba, és kipróbálom a vadiúj ágyamat, de én kértem ki Ana véleményét, és mondtam azt, hogy kíváncsi vagyok rá, mert akkor is az igazat fogja mondani, ha nem tetszik, amit hallok. Tényleg nem tetszett, de most már megeszem, amit főztem. Annál többet nem tehettem, mint hogy veszek pár mély lélegzetet, és próbálom leküzdeni a hányingerem. – Tényleg nem – suttogtam, mivel Ana szemlátomást választ várt, pedig biztosan tudta, mit fogok mondani. – Ezek közül egyiket sem engedtem, de csak azért, mert még nem állok rá készen – védekeztem. – Nem azért, mert… – Ugyan már! – forgatta a szemét. – Igen, tény, hogy csak egy félénk kis szűz lány vagy, de nem a szemérmed tart vissza. Ez kifogás, amivel magad előtt is tagadod az igazat. Megfeszültem. Ez volt az első durvább kijelentés, ami eszembe juttatta, hogy kivel is beszélek. Tény, hogy amit Ana mondott, az nyers, bántó és rideg volt, de vajon igaz is? Most nem gonoszkodni próbált, pusztán őszinte volt. – A prűd emberek rendszerint gyorsan levetkőzik a gátlásaikat, amikor megtalálják az igazit. Neked Brian a nagy Ő, szereted, és tudod, hogy viszontszeret. Több mint egy hónapig együtt éltetek, mégsem jutottatok el odáig, hogy megmutasd neki magad, és nem azért, mert szégyenlős vagy, hanem azért, mert félsz. Igaza volt. Gyűlöltem beismerni, de teljes mértékben igaza volt. Szerettem volna Briannel lenni, tényleg. Valahányszor csókolóztunk, mindig többre vágytam – annyira, hogy az már szinte fájt. De mindig visszafogtam magam. – Azért kell megcsinálnod a fotózást, mert muszáj szembenézned a félelmeddel – kanyarodott vissza Ana az eredeti kérdéshez. Én már meg is feledkeztem Nash Wilson felkéréséről. – Egyedül te ítéled meg magad a külsőd alapján, és addig nem fogsz készen állni az intimitásra, amíg ezen nem lépsz túl. Mindig visszafogod majd magad, és nem fogod közel engedni Briant sem. Amitől viszont ő egy idő után besokall. Titeket egymásnak teremtettek, de ha mégis zátonyra fut a kapcsolatotok, az egyedül emiatt lesz, és te leszel érte a hibás.

Ahogy kimondta az utolsó mondatot, bizonytalanság suhant át az arcán. Meglepett, hogy érdekelte, vajon átlépte-e a határt. Ezelőtt biztosan nem aggódott volna emiatt. Sőt élvezte volna, hogy annyira megdöbbentettek a szavai, hogy a sírás kerülget. Az arcára kiülő aggodalomtól Ana sebezhetőnek tűnt. Gyors pillantást vetett a konyha felé, ahol Juliette és Brian ült, amiből rájöttem, hogy ugyanazt teszi, amit én: próbálja elásni a csatabárdot, és igyekszik javítani a viszonyunkon. Lehet, hogy sohasem kerülünk olyan közel egymáshoz, mint Juliette-tel, de nem kell ellenségeskednünk. Úgy éreztem, az egész kapcsolatunk jövője azon múlik, most hogyan reagálok. Esélyt adtam neki, kértem, hogy legyen önmaga, ő pedig élt a lehetőséggel. Mindennel, amit mondott, az elevenembe vágott, és ez megviselt, de én kértem, hogy mondja el, mit gondol, és hálás voltam, amiért megtette. – Köszönöm – motyogtam. – Értékelem az őszinteséged. Kényszeredetten újabb borítékért nyúltam, kivettem belőle az ajándékkártyát, és odatettem a többi közé. – Nem fogod megcsinálni, mi? – bámult rám kitartóan Ana. – Nem fogadod el az ajánlatát. Mélyen beszívtam a levegőt, aztán lassan kifújtam. – Nem biztos, hogy képes leszek rá – ismertem el. Látszólag elfogadta a válaszomat, és ismét a levelekkel kezdett foglalatoskodni. – Ha engem kérdezel – szólalt meg kis idő múlva gyengéd hangon, amin igencsak meglepődtem, mert nem hittem, hogy így is tud másokhoz szólni –, szerintem gyönyörű képeket csinálna rólad. Akárcsak a fejmosás, a bók is élesen a szívembe mart, mert ugyanolyan nyers volt. A szemébe néztem, és nagyot nyeltem, hogy a torkomban nőtt gombóc ellenére meg tudjak szólalni: – Köszi. Ana továbbra is engem nézett, és bár nem mosolyodott el, barátságosan biccentett. Ezután hallgatásba burkolóztunk, és folytattuk a levelek szétválogatását. De ez a csend már nem volt kínos. Valami megváltozott közöttünk. Több

volt ez egyszerű tűzszünetnél: végre sikerült zöld ágra vergődnünk, és elfogadnunk egymást. Sokáig tartott, de jó érzés volt. Félve a konyha irányába pillantottam, és láttam, hogy Juliette könnytől csillogó szemmel néz minket. Amikor találkozott a tekintetünk, kicsordult a könny a szeméből, és olyan szélesen elmosolyodott, csoda, hogy nem fájdult bele az arca. Felkuncogtam, de aztán észrevettem a többieket, akik próbáltak úgy tenni, mintha nem engem néznének, és rájöttem, hogy bár rendeződött a viszonyom Anával, mindenki halálosan cikinek érzi a helyzetet. Megköszörültem a torkomat, és jókedvet erőltettem magamra: – Rhett, képzeld, múlt héten elolvastam A motowni gyilkosságot, és Brian említette, hogy te játszod a főszerepet a filmben. Ezzel sikerült megtörnöm a jeget, és mindenki folytatta, amit elkezdett, például kidobták a papírtányérokat és a szalvétákat. Rhett bejött a nappaliba, és tőlem nem messze leült a földre. – Igen, decemberben fejeztük be a forgatást. Király volt, már alig várom a bemutatót. – Szuper. Na és milyen volt romantikus krimiben játszani a szokásos akció-thriller helyett? Félre ne érts, biztos szuperül játszottál, csak meglepő a váltás. Miért fogadtad el a felkérést? Rhett arca felragyogott, mintha hízelegne neki, hogy ennyire érdeklődöm. – Hát… igazából azért, mert a könyv szerzője egyszer írt egy bejegyzést, hogy mindig engem képzelt el a történet főnyomozójának. Gondolom, a rajongói annyira odavoltak az ötletért, hogy a producerek engem kerestek meg először – vonta meg meglepően szerényen a vállát. – Hízelgő volt, ezért kíváncsiságból elolvastam a forgatókönyvet, és annyira tetszett, hogy aztán a könyvet is. Azóta, mondhatni, Janice Bishop-rajongó vagyok – vigyorgott. – Ezzel nem vagy egyedül – nevettem. – Karácsonykor megtudtam, hogy apám hatalmas fan, ezért kíváncsiságból elolvastam Janice új könyvét. Azóta szabályosan falom a műveit. Nagyon jó író. – Néhány hét múlva lesz a premier – villantotta rám Rhett büszke mosolyát –, és még maradt néhány extra jegyem. Gyertek el Briannel!

Elhozhatnád apukádat is. Janice Bishop is ott lesz, szívesen bemutatlak neki. – Ó… – Apám említésére teljesen zavarba jöttem. – Köszi, ez nagyon kedves tőled, de… – Ott leszünk – vágott közbe Brian, és mivel apámról nem tett említést, én sem mondtam semmit. Még rágondolni is túlságosan fájt. – Király, akkor felvetetem a neveteket a listára. Brian leült mellém a földre, a kanapénak dőlt, és az egyik karját az ölembe tette. – Emlékszel arra a grafikára, amit Ella blogjához terveztettem? – vigyorgott a haverjára. Rhett épp egy nagy dobozt vett az ölébe, és úgy nézte, mintha karácsonyi ajándék lenne, és próbálná kitalálni, mi van benne. – A „Cinder és Ella kalandjai" websorozatra vagy mire gondolsz? – Aha. – Kibontanád, ha már a kezedben van? – mutattam a Rhett ölében lévő dobozra. Látszott rajta, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság. – Nézzük meg, mi van benne. Rám kacsintott, és letépte a barna csomagolópapírt. Brian is felvett egy dobozt, és kinyitotta, de közben folytatta, amit elkezdett: – A bemutató tök jó indulás lehetne a „Cinder és Ella kalandjai"-hoz. Persze csak ha nem bánod, hogy röviden meginterjúvolunk Ellával. Rhett felnevetett, lesse pedig hangosan felmordult: – Hogy aztán Ella kitehesse a szuper blogjára, aminek ötmillió követője van? Nem hiszem, hogy zavarná a dolog. Sőt – villantotta rám Jesse lehengerlő mosolyát – ha igazi kalandra vágysz, látogass meg valamikor a forgatáson, épp a Maximum Force 3.-on dolgozunk. Ha jókor jössz, feladjuk rád a biztonsági hámot, és kipróbálhatod, milyen robbantásos jelenetet forgatni. Édes, mennyire lelkesedik a pirotechnikáért. De valahol számítani lehetett erre. – Szuperül hangzik, de szerintem az ápolóm és a fizikoterapeutám agyérgörcsöt kapna, ha megtennem. – Jesse arca csalódottan megnyúlt, ezért gyorsan hozzátettem: -A pasimat viszont felrobbanthatjuk. Azt én is élvezném.

– Aha, bomba jól hangzik – húzta el a száját Brian, mire mindenki felröhögött. – Megbeszéltük, mamacita – szaladt megint fülig Jesse vigyora. – De cserben ne hagyjatok, mert ha elmondom a stúdiónak, hogy írni fognak róluk az Ellamara Bölcsességén, a forgatás hátralevő részében kinyalják majd a seggem! Nem viccnek szánta, mégis nevettem rajta. Hihetetlen, mekkora befolyásom lett Hollywoodban. A barátomra pillantottam, de ő csak megvonta a vállát. – Oké, akkor a napokban találkozunk – bólintottam rá a dologra. – Azta! – Amikor Brian meglátta, mi van Rhettnél, kikapta a kezéből. – Egy kávégép! És milyen szép. Ezt megtartjuk – vigyorgott rám.

26.

Apám aláírta a beleegyező' nyilatkozatot, így már Juliette és Ana is szerepelhetett a websorozatomban. Egyedül azt kérte cserébe, hogy vacsorázzak vele kettesben, hogy beszélgethessünk. Nem akartam belemenni, de elég volt egyetlen pillantást vetnem Juliette arcára, és képtelen lettem volna nemet mondani. Tudtam, mennyire szeretne benne lenni a videónaplómban – különben is fontos szereplője az életemnek, így nehéz lett volna mellette dolgozni, ha hivatalosan nem szerepelhet –, bár most sokkal inkább abban reménykedett, hogy kibékülök apával. Jules gyűlölte a családi konfliktusokat, márpedig akadt belőlük bőven, amióta megjelentem az életükben. Amikor láttam, milyen boldoggá tette, hogy Ana és én elsimítottuk a nézeteltéréseinket, tudtam, hogy muszáj lesz meghallgatnom apát. De csak egyszer, és kizárt, hogy kettesben találkozzak vele. Megmondtam neki, hogy Brian is velem jön, amit vagy elfogad, vagy elfelejtheti a vacsorát. Meglepően könnyen belement a dologba, amitől valamiért még több fenntartással álltam a találkozóhoz. Brian asztalt foglalt egy Santa Monica-i étterembe, ahová legalább egy hónappal előbb be kell jelentkezni. De úgy tűnik, ha az ország éppen leghíresebb sztárpárja telefonál, és megkérdezi, nem lehet-e mégis valahogy megoldani, varázslatos módon felszabadul egy asztal estére. Brian nem azért foglalt asztalt ebbe az étterembe, hogy lenyűgözze apámat, hanem mert a hely híres volt a diszkréciójáról. Elképzelhető, hogy feszültté válik a hangulat, és egyikünk sem akarta, hogy bármi kiszivárogjon a sajtónak. Én azt javasoltam, találkozzunk egyikünk lakásán, de Brian azt mondta, nyilvános helyen kisebb az esélye, hogy apámmal egymás torkának ugranak. Ez logikus. – Nem csoda, hogy ide akartál jönni – suttogtam, miután egy olyannyira félreeső asztalhoz vezettek minket, amely már-már teljesen el volt zárva az étterem többi részétől.

– Így tényleg magunk lehetünk – felelte. Észrevette, hogy remeg a lábam, ezért a térdemre tette a kezét. – Nyugi, minden rendben lesz. Ő hívott el téged, nem pedig te őt. Nem azért jön, hogy veszekedjen. – Attól még nem biztos, hogy nem fog – motyogtam. – Hé… – húzott magához Brian. – Ha cirkuszolni kezd, elmegyünk. És akkor legalább tudni fogjuk, hogy nem érdemes még egyszer találkozni vele. Hangosan kifújtam a levegőt, próbáltam megnyugtatni vadul kalapáló szívemet és remegő gyomromat. Briannek igaza van, nem kell többé elviselnem apámat. Ha nem tetszik, amit mond, nem muszáj végighallgatnom. Amikor megérkezett, megfeszültem, Brian pedig elengedett, hogy kihúzza magát, de aztán az asztal alatt megfogta a kezem. Összekulcsoltuk az ujjainkat, és teljes erőmből megszorítottam a kezét. Ha tényleg vacsorázni akarunk, akkor kénytelen lesz egy kézzel enni, mert én biztosan nem engedem el, amíg apám látótávolságon belül van. Apa valami köszönésfélét motyogott az orra alatt, miközben leült velünk szembe, és biccentett a pincérnek, aki az asztalhoz vezette, és megkérdezte, tölthet-e neki egy pohár bort. Mindhárman rendeltünk, aztán néma csend telepedett ránk. Én biztosan nem fogok megszólalni először. Ő akart találkozni, ha beszélni akar, akkor beszéljen. Én csak abba mentem bele, hogy meghallgatom. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy annyit se fogok mondani, „fapapucs", apám felsóhajtott: – Kösz, hogy eljöttél. Sápadt volt, és sötét karikák húzódtak a szeme alatt, mintha az elmúlt hat hétben egyáltalán nem aludt volna. A ráncai és a haját tarkító ősz hajszálak is megsokasodtak. Ezek szerint kemény másfél hónap áll mögötte. Helyes. – Ella… édesem… Megfeszítettem az állkapcsomat. Brian biztos minden rezdülésemet figyelte, mert megszorította a kezem, hogy jelezze, mellettem van. Ez kicsit megnyugtatott, ezért kifújtam a levegőt – észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetemet.

– Ne haragudj – mormolta apa, aztán gyűrögetni kezdte az asztalkendőjét. – Bár azt hiszem, ez nem lesz elég. – Tényleg nem – ráztam meg a fejem, és behunytam a szemem, hogy ne látsszon, könnyes lett. – Most nem. Megrándult az arca, és mintha meggörnyedt volna a szavaim súlya alatt. – Nem tudom, mi mást mondhatnék. – Én sem tudom. Már mindent elmondtál. – Ránéztem, és megkeményítettem a hangom. – Hányszor kértél bocsánatot, amióta hozzátok költöztem? Olyan sokszor, hogy már nem jelent számomra semmit, mert hiába mondod őszintén, biztos, hogy néhány nap, hét vagy hónap múlva úgyis megint bocsánatot fogsz kérni. – Édesem, én nagyon igyekszem… Megráztam a fejem – gyors, már-már pánikszerű mozdulat volt. – Nem eléggé. Nem hagyhatom, hogy újra és újra összetörd a szívemet, mert egy idő után Brian sem fogja tudni összeragasztani. Karácsonykor a lelkembe tiportál. Végleg megtörtél, és ezen nem bírom túltenni magam. Képtelen vagyok elfogadni a bocsánatkérésedet, és megjátszani, hogy mi sem történt. Ha az életem része vagy, folyton megbántasz, és én ebbe egy idő után bele fogok halni. Remegés futott végig rajtam, ezért Brian átkarolt, és magához vont. Az asztalkendőjével felitatta azt a néhány könnycseppet, ami kibuggyant a szememből, és végigfolyt az arcomon. Amikor a pincér kihozta az ételt, megmerevedtem, de Brian továbbra is szorosan ölelt, és mindkettőnk helyett beszélt. Amikor újra magunkra maradtunk, ő és apa kelletlenül a kezébe vette az evőeszközt, de én csak bámultam a tányéromat. Brian észrevette, hogy nem eszem, ezért még egyszer megölelt, de nem szólt rám, hogy egyek. Tudta, milyen feldúlt vagyok, és kizárt, hogy egy falat is lemenjen a torkomon. Amikor apának is feltűnt, hogy nem eszem, felsóhajtott. Letette a villáját, és a szemembe fúrta párás tekintetét. – Ella… – Elcsuklott a hangja, várnia kellett, amíg lecsillapodik egy kicsit. – Nem akartalak megbántani. Szeretlek, kicsim.

Bár semmi kedvem nem volt ehhez a beszélgetéshez, azért jöttünk ide, hogy ezt megvitassuk, ezért megacéloztam magam, és kimondtam, amit ki kellett mondanom. – Tudom, apa, de akár akarod, akár nem, mindig megbántasz. Elhiszem, hogy szeretsz, mégis én vagyok életed legnagyobb hibája. – Én nem így… – Ne, tényleg az vagyok. – Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, mert nem voltam kíváncsi a hazugságaira. Akkor sem, ha tudtam, hogy nem szándékosan hazudik, hanem mert maga előtt is tagadja az igazat. – Jennifer, Juliette és Anastasia… ők a te szemed fényei. Ez teljesen egyértelmű abból, ahogy beszélsz róluk, ahogy rájuk mosolyogsz, ahogy szereted őket. De velem más a helyzet, és ezt mindketten tudjuk. – Nem arról van szó, hogy téged nem szeretlek. Csak nehéz, mert az anyád… – Próbálkozol – vágtam a szavába, mert nem akartam, hogy anyut is belekeverje. Azt nem hiszem, hogy túlélném. – Látom, hogy nagyon igyekszel, és ezért hálás vagyok. De még ha valamennyire szeretsz is, sokkal inkább a tetteid következménye vagyok, mintsem a lányod. Folyamatosan a hibáidra emlékeztetlek, és úgy tűnik, képtelen vagy ezt elengedni, ezért nem kényszerítelek rá tovább. – Ella… kicsim… nem kényszerítesz, én szeretném, hogy működjön a kapcsolatunk. Azóta szeretném, hogy a rendőrség felhívott, hogy elmondja, balesetet szenvedtél. Ez a hat hét, amióta nem vagy az életem része, kész rémálom volt. Átestél egy újabb műtéten, de nem lehettem ott. Új lakásba költöztél, új életed van… és én nem lehetek a része. Lehet, hogy még nem tökéletes a viszonyunk, és talán mindig is lesz egy kis különbség abban, hogy milyen a kapcsolatom veled, illetve Jenniferrel és az ikrekkel. De ez is jobb a semminél. Még mindig jobb próbálkozni, mint elveszíteni téged. – Lehet, hogy neked jobb, de nekem csak fájdalmat okoz. Mély lélegzetet vettem, egy kis ideig bent tartottam a levegőt, aztán lassan kifújtam. Még néhány könnycsepp legördült az arcomon, és ahogy apámra néztem, aztán meg megéreztem Brian meleg, biztonságot adó karját magam körül, hirtelen megértettem, miért fáj ennyire.

– Nem akarok senki tetteinek a következménye lenni, azt akarom, hogy én legyek valaki szeme fénye. Ekkor már némán rázott a sírás, és Brian mellkasához bújtam. Ő szorosan magához ölelt, és a fejemre hajtotta a fejét. – Több vagy te nekem, mint a szemem fénye – simogatta gyengéden a hajamat. – Te vagy az életem, a szívem, a lelkem, a mindenem. Percek teltek el így – a könnyeimmel eláztattam Brian ingét, de se ő, se apa nem szólt egy szót sem. Amikor összeszedtem magam, felegyenesedtem, megtöröltem a szemem és az orrom az asztalkendővel, és ittam egy korty vizet. Utána visszabújtam Brianhez, majd apámra pillantottam. A szeme vörös volt, az arcán elkeseredettség tükröződött. Elkapta a tekintetem, aztán úgy látszott, hogy elmerülten szemlél minket: ahogy Brian ölelt, és ahogy én kapaszkodtam belé, teljes bizalommal, mintha az életem múlna rajta. Miközben minket nézett, alig észrevehetően megcsóválta a fejét. – Nem te vagy a hiba, amit bánok, Ella – mondta halkan. – Hanem az, hogy kisétáltam az életedből. Bár el tudnám ezt hinni! Apa hátradőlt, de a tekintetét továbbra sem vette le rólunk. – Anyáddal muszáj volt elválnunk, de téged nem kellett volna elhagynom. – Most egyenesen rám nézett, és szinte könyörgött a pillantása. – Te váratlan ajándék voltál, Ella. Ő az a következmény, amit bánok – nézett Brianre. Kérdőn összevontam a szemöldököm – nem egészen értettem, mire gondol. Apa felsóhajtott, de a tekintetét továbbra sem vette le az engem ölelő férfiról. – Neked is bocsánatkéréssel tartozom. Brian nem reagált, én viszont halkan felszisszentem. Nem számítottam rá, hogy apám beismeri, helytelenül viselkedett a párommal. – Szeretem a lányomat – mondta határozottan, de nem dühösen. – És aggódom, hogy a hírneved milyen hatással lesz rá. Aggaszt a nőfaló múltad, mert nehezen hiszem el, hogy hirtelen megváltoztál, és nem fogsz fájdalmat okozni a kislányomnak.

– Ez érthető – bólintott Brian, amivel teljesen meglepett. – Ennyi elvárható egy apától, aki törődik a lányával. De értse meg, hogy a hírnevemmel nem tudok mit csinálni. Annyit tehetek, hogy amennyire módomban áll, megpróbálom megvédeni Ellát, miközben segítek neki megbirkózni a felhajtással. Sosem fogom magára hagyni. – Erre apa állkapcsa megfeszült, de nem szólalt meg. – Ami pedig a nőket illeti… Eleve azért kezdtem el csajozni, hogy feldolgozzam Ella eltűnését, bár belátom, nem a legjobb módszert választottam. – Apa már szóra nyitotta a száját,_ de bármit is akart mondani, Brian belefojtotta a szót: – Abban a három évben, amikor leveleztünk Ellával, volt, hogy randizgattam, de egyikből sem lett semmi komoly, és soha nem csináltam olyat, amivel kockára tettem volna a jó híremet. Bár nem ismertem személyesen a lányát, már akkor is csak őt akartam. Arra vártam, hogy betöltse a tizennyolcat, és azt terveztem, hogy Bostonba utazom a szülinapja után, hogy találkozzak vele és az anyukájával. Arra gondoltam, hogy akkor mindent bevallók arról, ki vagyok, és hogyan érzek iránta. Aztán jött a baleset – amikor azt hittem, örökre elvesztettem –, és egy részem belehalt a fájdalomba. Azért szedtem fel annyi nőcskét, hogy betöltsem az űrt, amit Ella eltűnése hagyott maga után. Tudom, hogy hülyeség volt, de én így dolgoztam fel a fájdalmat. Viszont az, amit ezektől a nőktől kaptam, a közelébe sem ért annak az örömnek, amit akkor éreztem, amikor korábban Ellától akár csak egy üzenetet kaptam. Ha engem kérdeztek, ritkán hall az ember ennél romantikusabb szerelmi vallomást. Lángba borult az arcom, és szorosan megöleltem Briant, hogy tudassam vele, én is ugyanennyire szeretem őt. Egy kicsit sem zavartak a nőügyei. Megértettem, miért élt olyan életet, és tudtam, hogy az igazat mondja. Azok a nőcskék semmit sem jelentettek neki, és többé nincs is szüksége rájuk. Visszaölelt, és puszit nyomott a fejemre. – Azóta, hogy megkaptam az első e-mailt Ellától a balesete után, még csak gondolni sem gondoltam más nőre. Nekem csakis Ellamara számít. Ez a hirtelen „változás", amiről beszél, valójában nem is változás. Ez vagyok én igazából, végre visszataláltam a fényre a sötétségből. Nem fogok fájdalmat okozni a lányának, nem fogom elhagyni őt. Soha többé nem térek vissza a

korábbi életmódomhoz. Sőt, ha majd megöregszünk és megőszülünk, és elérkezik a búcsú órája, Isten felkötheti a gatyáját, mert nem hagyom, hogy csak úgy elvegye tőlem. Ha vinni akarja, akkor engem is vinnie kell. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, hogy a Mindenható és Brian kötélhúzást játszik velem. Simán kinéztem a pasiból, hogy még az Úrral is megküzd értem. – Megértem, hogy aggódik a kapcsolatunk miatt – Brian megkeményítette a hangját –, de ezt a gyűlölködést azonnal be kell fejeznie. Teljesen felesleges, és csak fájdalmat okoz vele Ellának. Ha nem tud elfogadni, örökre elveszíti a lányát… ha ugyan nem vesztette el máris. Komolyan mondom, imádom, amikor a barátomból előbújik az alfahím. Mindig egy kicsit zavarba jövök tőle, de egyben izgatottá is tesz, na meg olyan észbontóan szexi! Nem véletlenül volt ő a tökéletes választás Cinder szerepére: egy magabiztos pasi, ráadásul igazi vezértípus. A valóságban is simán elmehetne rettegett harcos hercegnek. Apám kedvéért elnyomtam a mosolyomat, mert velem ellentétben ő nem értékelte Brian pimaszságát. Sőt, kifejezetten utálta. Most viszont – legnagyobb meglepetésemre – egy rossz szava nem volt érte. Félretette a büszkeségét, és bár minden ízében megfeszült, és a fogát csikorgatta, kurtán Brian felé biccentett. – Rendben. Áldásomat adom rátok. – Annyira megdöbbentett, hogy szabályosan hátrahőköltem, mintha arcon csaptak volna a szavak. Amikor észrevette a szememben a hitetlenkedést, felsóhajtott. – Mint mondtam, bocsánatkéréssel tartozom a barátodnak. Apa meg vakarta a tarkóját, és belekortyolt a borába. Brian szótlanul ült, időt adott neki, hogy végiggondolja, mit akar mondani. Én visszafojtott lélegzettel vártam a folytatást. Elképzelhető, hogy apám komolyan gondolta, amit mondott? Elképzelhető, hogy tényleg elássa a csatabárdot, és áldását adja ránk? Túl szép volt, hogy igaz legyen. – Tudom, hogy szereted Ellát – nézett végül Brianre. – Ez teljesen nyilvánvaló, amióta szerepeltél a Kenneth Long Show-ban. Csak a bolond nem látja. Mikor már azt hittem, nem tud jobban meglepni, mond valami még megdöbbentőbbet…

– Én ezt nem értem… – húztam össze zavartan a szemöldököm. – Ha tudod, mennyire szeretjük egymást, miért utálod őt? Apa rám nézett – látszott rajta, hogy tudja a választ a kérdésemre, csak nem akarja elmondani. Gyors pillantást vetett Brianre, és elfintorodott. – Mert féltékeny vagyok rá. Hogy mi van? A barátomra pillantottam – látszott, hogy ő is legalább annyira meglepődött, mint én. – Mogorva és megkeseredett vagyok – sóhajtott apa –, és könnyebb volt rajta kitölteni a haragomat, mint beismerni, az én hibám, hogy soha nem leszel igazán a kislányom. – Micsoda? – kapkodtam levegő után. – Minden, amit Brian karácsonykor mondott, igaz – vonta meg apa a vállát, és a barátomra emelte a tekintetét. – Te vagy a férfi Ella életében. Már jóval azelőtt te voltál az, hogy én ismét képbe kerültem. A kórházban téged, pontosabban Cindert szólongatta. Amikor félig öntudatánál volt, és túl nagy volt a fájdalom, vagy az anyja után sírt, a te nevedet ismételgette. Akkor még nem értettem, kit vagy mit ért alatta. Tágra nyílt a szemem – erről eddig nem hallottam. Brian egy kicsivel közelebb vont magához. – Akármi történik, mindig hozzád fut – folytatta apa a hangjában nyilvánvaló vereséggel. – Te tudod megvigasztalni, mosolyt csalni az arcára, te vagy az, akiben megbízik… jobban ismered őt, mint én, és jobban gondját is tudod viselni. Brian minden izma megfeszült – mindössze ennyi jele volt annak, hogy hatással voltak rá apám szavai. Elég jól ismertem már, így tudtam, hogy ez az jelenti, próbálja nem túlságosan beleélni magát az új fordulatba. Max Oliver meglehetősen nehéz ember, és bár Brian nem túlzottan szerette, vágyott az elismerésére, de nem sűrűn volt benne része. Emlékszem, alig várta, hogy megismerje apámat. Igazi főnyereménynek tartotta magát: okos, felelősségteljes és független, képes gondoskodni a nőről, akit szeret, és komolyak a szándékai velem kapcsolatban. Azt várta, hogy apám örülni fog majd kettőnknek.

A valóság azonban komolyan megtépázta az egóját. Sohasem mondta, de tudtam, mennyire fáj neki, hogy apám ellenzi a kapcsolatunkat. Abból jöttem rá, hogy apa mindig könnyen kihozta a sodrából, és védekezni kezdett. Brian nem szokott ilyet csinálni, hacsak nem érdekli, mit gondol róla a másik. Azért ment fel benne olyan könnyen a pumpa, mert – Maxéhez hasonlóan – próbálta kivívni apám elismerését. Azt akarta, hogy kedvelje őt, és büszke legyen rá. A bizalmára vágyott, és szerette volna, ha elismeri, milyen jól gondomat viseli. – Apa… – kezdtem halkan. – Csupa jó dolgot mondtál Brianről. Ha a hírnévtől eltekintünk, egyetlen apuka sem kívánhatna jobb férfit a lánya mellé. Ismét Brianre pillantott, az arca ellágyult, majd visszanézett rám. – Tudom, kicsim, és örülök, hogy találtál valakit, aki ilyen jól gondodat viseli, és ennyire szeret. Mindkettőtökkel igazságtalan voltam, és ezért bocsánatot kérek. – A tekintete kettőnk közt ugrált. – Az áldásomat adom rátok, tényleg. Csak nehéz lenyelni a keserű pirulát. – De miért? – Az, hogy elhagytalak, életem legnagyobb hibája volt. – Nagyot nyelt, a tekintete elfelhősödött. – Nem azt bánom, hogy összejöttem anyáddal, vagy hogy megszülettél, hanem hogy kiléptem az életedből. Ez abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy meghallottam, balesetet szenvedtél. Ültem a kórházban, és arra gondoltam, ha végig kell néznem, hogy meghalsz, az lesz az én büntetésem… ha pedig túléled, lehetőséget kapok arra, hogy jóvátegyem a bűnömet. Amikor biztos lett, hogy életben maradsz, tudtam, esélyt kaptam Istentől a hibáim jóvátételére. Élni akartam ezzel az eséllyel. Szerettem volna, hogy az életem része legyél, hiszen te vagy az én kislányom. Határtalanul boldog voltam, hogy kaptam egy második lehetőséget. Alig vártam, hogy hazavigyelek a kórházból, és te is a család része legyél, de ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint eredetileg gondoltam. Túl mély volt a seb, amit a szíveden ejtettem, és nem hittem, hogy képes leszel megbocsátani nekem. – Elkapta a pillantását, megköszörülte a torkát, és megint belekortyolt a borába. Miután összeszedte magát, Brianhez fordult. – Amikor Ella kapcsolatba lépett veled, és megint beszélni kezdtetek, egy csapásra megváltozott a hangulata.

Mintha kicserélték volna. Akkor már tudtam, hogy elkéstem, soha többé nem lesz az én kislányom, de hát én voltam a bolond, hogy elhagytam. A távollétemben rád talált, átvetted a helyem, és olyan jó munkát végeztél, hogy többé nem is volt rám szüksége. – Apa… – Nem azért mondta mindezt, hogy bűntudatot keltsen bennem, mégis kezdtem megsajnálni. Megrázta a fejét, továbbra sem vette le a szemét Brianről. – Jobb ember vagy nálam, Brian Olivér, és jobban megérdemled Ellát, mint én. Erre akkor jöttem rá, amikor annyira megbántottam, hogy a kezedbe tette a sorsát, kisétált az életemből, és vissza sem nézett. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem hibáztathattam, elvégre én űztem el magamtól. Én törtem össze a szívét. És még csak aggódni sem aggódhattam érte, mert tudtam, hogy gondját fogod viselni. Tudtam, ha valaki képes orvosolni a károkat, amiket okoztam, az te vagy, amiért egyszerre érzek irántad gyűlöletet és hálát. – Apa… – Anélkül kezdett ismét patakzani a könnyem, hogy észrevettem volna. – Ne haragudj, Ella! – Lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. – Annyira sajnálom! – Vett egy mély lélegzetet, kinyitotta a szemét, és elkapta a tekintetem. – Folyton csalódást okozok neked, és pocsékul érzem magam, hogy ilyet kérek, de kérlek, ne zárj ki teljesen az életedből! Ne fordíts nekem hátat, ahogy én tettem. Könyörgöm, kicsim! Nem akarlak megint elveszíteni. Már akkor ingatni kezdtem a fejem, mielőtt tudtam volna, mit fogok mondani. – Apa… nem is tudom. Én ezt nem bírom tovább. Folyton ugyanazokat a köröket futjuk, és minden alkalommal egyre mélyebbek és fájdalmasabbak a sebek. Szipogni kezdtem, mire Brian a kezembe nyomta az asztalkendőjét, én pedig szégyentelenül belefújtam az orromat. Fejenként kábé kétszáz dollárt fizetünk a vacsoráért, egy textilszalvétát igazán ki tudnak cserélni. Fájdalom suhant át apám arcán, és ismét lehunyta a szemét. – Most más lesz – suttogta. Őszintének tűnt, de már nem hittem neki. – Azóta alázatosabb lettem, Ella. Végre megértetted velem, hogy nem lehetsz

a kislányom, mert már nem vagy kislány. Felnőttél, én pedig lemaradtam arról, hogy kivehessem a részem a nevelésedből. Ez az, amit igazán bánok. Ez a tetteim következménye, amiért egyes-egyedül én vagyok a felelős. Még apának sem igazán nevezhetem magam, ezt a kiváltságot elvesztettem, amikor lemondtam rólad. Ha adsz még egy esélyt, többé nem próbálok olyan szerepet betölteni, amelyhez nincs jogom, elfogadom, hogy Brian az életed része, és hálás leszek, hogy találtál valakit, aki betölti a magam után hagyott űrt. Örömmel üdvözlöm a családban, ha ez kell ahhoz, hogy bizonyítsak előtted. – Megint Brianre nézett, szemében őszinteség csillogott. – Jó ember vagy, hiba volt olyan durván ítélkeznem feletted. Ezért bocsánatot kérek. Remélem, meg tudsz bocsátani, és hidd el, komolyan mondtam, hogy Ellával együtt téged is a családunk részének tekintelek. Te is a csomag része vagy, és ezt hajlandó vagyok elfogadni. – Köszönöm – mormolta Brian olyan visszafogottan, amilyennek még nem is hallottam. – Értékelem. – Nincs sok választásom, életem mind a négy nője teljesen odavan érted – vonta meg a vállát apa. Félmosolyra húzódott a szája, hogy tudassa Briannel, csak ugratja. Válaszul ő is halványan elmosolyodott, és alig észrevehetően biccentett. – Erről Ellának kell döntenie. Nekem mindig ő lesz a legfontosabb. Bárhogy dönt, én mellette állok. – Természetesen – bólintott apa, majd reménykedő pillantást vetett rám. Görcsbe rándult a gyomrom. Nem bólinthattam rá a dologra, de azt sem mondhattam, hogy nem adok neki még egy esélyt. – Időre van szükségem – suttogtam. Apám arca megnyúlt, a szeméből eltűnt a remény, de próbálta nem kimutatni a csalódottságát. – Megértem. Annyi időt kapsz, amennyit szeretnél. Türelmes leszek. – Nagyot nyelt. – Tényleg nagyon sajnálom. Remélem, egyszer megbocsátasz, de ha mégsem, akkor is szeretném megköszönni, hogy a lányokat nem zártad ki az életedből miattam. Hiszed vagy sem, Anának is szüksége van rád, Juliette pedig egyenesen belebetegedett volna, ha nem lehettek tovább barátok.

– Az nem fog megtörténni – ráztam meg a fejem, és egy picit én is elmosolyodtam. Az érintetlen ételre néztem, mire összerándult a gyomrom. Éreztem a bőrömön apám tekintetét, és tudtam, abban bízik, varázsütésre jókedvre derülök, és minden rendbe jön. Hogy a vacsora során egyszer csak elfogadom a bocsánatkérését, és azt mondom, megbocsátok neki, és tartsuk a kapcsolatot. Még nem álltam készen erre, és képtelen voltam elviselni, hogy rám helyezi ezt a terhet. – Ne haragudj – suttogtam, és sürgetőn Brianre néztem. – Szeretnék elindulni. Nem kérdezett semmit, csak intett a pincérnek, kérte a számlát, és két perccel később már indulásra készen álltunk. Apám továbbra is az asztalnál ült, és a saját, szinte érintetlen ételére meredt. – Értékelem a bocsánatkérést, és gondolkodni fogok rajta – mondtam. Bólintott, de képtelen volt rám nézni. Gondolom, a szeme megtelt könnyel, és nem akarta, hogy lássam.

27.

A „Cinder és Ella kalandjai"-hoz készült, vörös szőnyeges Rhett Kesslerinterjú zseniális lett. Ki gondolta volna, hogy Rhett született humorista? Bemagolt egy csomó nyálas csajozós szöveget spanyolul, és véletlenszerűen benyögte valamelyiket az interjú során. Végig dőltem a nevetéstől, Brian meg ideges volt, mert egy szót sem értett az egészből. Szerintem az esetek többségében Rhett sem tudta, mit beszél. Különben valószínűleg nem mondja azt, hogy a férfiakat szereti, amin szabályosan fetrengtem a röhögéstől. – Jaj, ne már, ez most tényleg romantikus volt – duzzogott, miközben előregörnyedtem, és a botomra támaszkodva vihogtam. – Igen, tényleg az volt – ziháltam, és a kezem az oldalamra tettem, ami időközben megfájdult a nevetéstől. – Nagyon romantikus. Ugye tudod, hogy azt mondtad, olyan szép vagyok, hogy azt kívánod, bár ne lennél meleg? – Hogy mi?! – Rhett elsápadt, nekem fülig szaladt a mosolyom, Brian pedig hangos nevetésben tört ki. – Előtte meg azt, hogy engem szeretni olyan, mint hasmenést kapni. – Ó, az a szemét… – Rhett valami olyasmit morgott az orra alatt, amit, ha érthető lett volna, biztosan ki kellene sípolnunk. – Így jársz, ha a haverodat kéred meg, hogy fordítson le neked néhány mondatot – vigyorgott zavartan. – Kösz szépen, Jesse – nézett dühösen a kamerába. – Remélem, jól szórakoztál, seggfej! Erre Briant és engem is vadul rázni kezdett a nevetés. – Te Jesse Ramost kérted meg, hogy fordítson neked?! Megőrültél? – Ő az egyetlen ismerősöm, aki tud spanyolul – mentegetőzött Rhett. – Nem akartam a Google Fordítót használni, mert azt szerettem volna, hogy hiteles legyen. – Abszolút hiteles volt – biztosítottam. Próbáltam abbahagyni a röhögést, hogy szegény ne érezze olyan hülyén magát, de egyszerűen nem

ment. – Nyelvtanilag hibátlan volt, és a kiejtésed sem rossz. Minden spanyol ajkú néző értette, mit mondasz. – Ekkor ismét kitört belőlem a nevetés, és bele kellett kapaszkodnom Brian karjába, nehogy elessek. – Szerintem hagyjuk ezt a dolgot – veregette vállon együttérzőn Rhettet –, mielőtt a barátnőm megfullad a nevetéstől, te meg bevallod ország-világ előtt, hogy merevedési problémáid vannak, vagy ilyesmi. Ha ez így megy tovább, tényleg meg fogok fulladni a nevetéstől. – Jaj, ne csináljátok, elég! Meghalok! Már fáj a hasam, és el fog kenődni a szempillafestékem! – Azt hiszem, innen nincs visszaút, szóval legyen ez a végszó – nevetett Brian a kamerába. – Mi most megyünk, és megnézzük a filmet! – Kösz, hogy velünk tartottatok – tettem hozzá. – Ez tényleg kalandos beszélgetés volt. Sziasztok! Mérget vennék rá, hogy a kamera még felvette, ahogy Rhett hangosan szidja Jesse Ramost, és azzal fenyegetőzik, hogy elégtételt vesz, amikor Jesse kisfilmjét forgatjuk. Míg Brian és Rhett röhögcséltek, én vettem egy nagy levegőt, hogy megnyugodjak, és egy szerencsétlen „köszi" elmotyogása közben elvettem apámtól a kamerát. Tegnap végül megtörtem, és meghívtam őt és Jennifert a filmbemutatóra, de mivel az utolsó pillanatban szóltam, nem hittem, hogy eljönnek, mert apa nem szerette az olyan eseményeket, ahol hírességek is jelen vannak. Legnagyobb meglepetésemre azonban időben ideért, és az egyik legjobb öltönyét vette fel. Jennifer tökéletes kísérő volt: gyönyörű, földig érő koktélruhát viselt, apám karjába karolt, és végig mosolygott – látszott rajta, mennyire izgatott, hogy a vörös szőnyegen lépdelhet. Vele ellentétben apa kifejezetten visszafogottan viselkedett. – Nos, ez elég… érdekes volt – szólt mogorván, de a szája sarka megrándult, mintha mosolyra akarná húzni. Ez egy kicsit oldotta köztünk a feszültséget. – Jesse-vel néhány hete ismerkedtem meg – vigyorogtam. – Szeret ökörködni, szóval Rhettnek több esze lehetett volna ennél. – Szerintem aranyos lett a kisfilm – mondta Jennifer –, a nézők imádni fogják. De készíts feliratot a spanyol részekhez.

– Naná, nem akarom, hogy lemaradjanak a lényegről! – Ugye segítesz visszavágni neki? – kérdezte Rhett, és a karomba csimpaszkodott. – Muszáj valahogy visszaszereznem a méltóságomat! – Majd kitalálunk valamit, ígérem – paskoltam meg a kezét, és puszit nyomtam az arcára. – Valamikor ebédeljünk együtt, és kigondoljuk, mit csináljunk – szaladt fülig a szája. – De most gyertek velem, szeretnélek bemutatni valakinek. Mi már a mozi előcsarnokában voltunk, Rhertnek viszont még beszélnie kellett a sajtóval – az igazival – a vörös szőnyegen, ezért úgy döntöttünk, odabent várunk rá. Nem sokan álldogáltak az előcsarnokban, már mindenki bement, hogy leüljön, ugyanis hamarosan kezdődik a film. Miután Rhett is bejött, és elindult valaki felé, azonnal rájöttem, kinek akar bemutatni minket. Amikor meghallottam, hogy apa élesen beszívja a levegőt, elmosolyodtam magamban. Janice Bishop nem úgy nézett ki, mint az írók többsége, sokkal inkább hasonlított azokra, akik apám irodájában dolgoznak. Gyönyörű nő volt, jóval fiatalabbnak tűnt a koránál. Stílusosan öltözködött, és sugárzott belőle az értelem. Bár most, hogy már olvastam néhány könyvét, ez nem lepett meg: fantasztikus, mennyire odafigyel a részletekre, és mindig izgalmas és összetett témát választ. Az írásaiból ítélve nagyon okos és türelmes lehet. Amikor látta, hogy közeledünk hozzá, ránk villantotta ragyogó mosolyát, és felém nyújtotta mindkét kezét. – Ella, drágám! Annyira örülök, hogy eljöttél! Már kezdtem hozzászokni, hogy vadidegenek úgy köszönnek, mintha ezer éve ismernénk egymást. A jó kezemmel megfogtam felém nyújtott kezét, megpusziltam az arcát, és a keresztnevén szólítottam, mintha régi barátok lennénk: – Janice! Örülök, hogy találkozunk. – Kezdek beletanulni a hollywoodi módiba. – El sem tudom mondani, mennyire meglepődtem, amikor a kiadóm szólt, hogy kértél egy példányt az új könyvemből, mert szeretnél kritikát írni róla. Megtisztelőnek érzem, hogy esélyt adsz nekem és ennek a műfajnak. Lehet, hogy már kezdtem hozzászokni a hollywoodiak stílusához, de még mindig alig bírtam elhinni, hogy a szavaimnak ereje van, és befolyással

rendelkezem. Nagyon furcsa volt az egész, egyszerűen sosem tudtam, mit mondjak, amikor valaki bókolt nekem. – Ez nagyon kedves tőled, de apámnak köszönd. Olyan nagy rajongód, hogy engem is kíváncsivá tett, főleg, mert őt kifejezetten nehéz lenyűgözni. – Elengedtem janice kezét, és magam mellé húztam apát. – Janice Bishop, ő Richard Coleman, az apukám, Los Angeles megye államügyésze. – Hű, a mindenit! – ragyogott fel boldogan a nő szeme. Gondoltam, hogy ez tetszeni fog neki. – Remélem, nem írtam nagy butaságokat a könyvben. Apa elmosolyodott, és Janice-nek nyújtotta a kezét. – Minden a helyén volt, mint mindig – biztosította, miközben kezet fogtak. – Lenyűgöző, hogy így tisztában van azzal, hogyan is működnek a dolgok. Ön rendkívüli tehetség, Ms. Bishop. – Kérem, szólítson Janice-nek. Én szólíthatom Richardnak? Képzelje, a következő történetem Los Angelesben játszódik, és a helyi bűnbandákkal foglalkozik. De még nagyon sok mindennek utána kell néznem, így igazán örülnék, ha benne lenne a telefonkönyvemben a megyei államügyész telefonszáma. Apa büszkén kidüllesztette a mellét – életemben nem láttam még ilyen boldognak. – Hívjon nyugodtan bármikor, Janice – mondta. – Megtiszteltetés lenne, ha segíthetnék. Arrébb léptem, hogy apa bemutathassa Jennifert, és kiélvezhesse a beszélgetést a sztárszerelmével. Kíváncsi voltam, vajon most, hogy találkozott Janice Bishoppal, elnézőbb lesz-e Brian világával szemben. Remélhetőleg. Tudom, hogy azt mondta, örömmel üdvözli a családban, de abban már nem voltam biztos, hogy a munkájával és az életmódjával is megbarátkozik-e. Aggódtam, hogy tartani fogja a három lépés távolságot, és az ikreknek is megtiltja, hogy velünk lógjanak. A mai este után talán rájön, hogy nem mindig olyan ez a világ, mint amilyennek karácsonykor látta. Eddig jól alakultak a dolgok. Brian mögém lopózott, és a fülemhez hajolt.

– Menjünk be! – Apámra pillantottam, mire felkuncogott. – Szerintem meglesz nélkülünk is. Másra sem vágytam, mint hogy leüljek, elég régóta talpon voltam már. – Apa, mi bemegyünk, megkeressük a helyünket. Odabent találkozunk. Teljesen belemerült a beszélgetésbe Janice-szel, ezért meg sem hallotta, amit mondok, de Jennifer rám nézett, és biccentett. Az arca ellágyult, és azt tátogta: „köszönöm". Mosolyogva én is biccentettem, egy pillanatig még figyeltem őket, aztán elindultam a vetítőterembe. Brian megszorította a kezem, mintha hirtelen megérezte volna, mennyire elbizonytalanodtam. – Minden oké? – Helyesen tettem, hogy meghívtam az apámat? – torpantam meg. Hátranézett, és felsóhajtott. – Helyesen, mert ezt akartad tenni. Igaz, tényleg azt akartam, hogy megoldjuk a problémáinkat. Voltak gondjaink, elég nagy gondok, de akkor is az apám. Dr. Parish is arra biztatott, hogy adjak neki még egy esélyt. Úgy gondolta, most más lesz, mert már nem függök tőle, és nem ő felel értem. Reméltem, hogy így lesz. – Igen, ezt akartam – suttogtam. – De félek, hogy ennek is csalódás lesz a vége. – Gondolj arra, hogy eljött. Itt van. – Igaz – sóhajtottam. – Eljött, pedig utálja az ilyen eseményeket. – Hát most nem úgy tűnik, mintha annyira utálná – kuncogott Brian. Tényleg nem. Feléjük pillantottam, apám épp hevesen gesztikulált, Jennifer és Janice pedig hangosan nevettek azon, amit mondott. – Örülök, hogy jól érzi magát. – Én is. Egyikünk sem tudott mit hozzáfűzni a dologhoz – az idő majd eldönti, hiba volt-e visszaengedni apámat az életembe –, ezért bementünk a vetítőterembe. Valaki kedvesen lefoglalta a mozgássérülteknek fenntartott helyeket Briannek és nekem, hogy ne kelljen lépcsőznöm, vagy átfurakodnom a tömött folyosókon. Tele volt a mozi, amitől elég fülledt lett a levegő. Szerettem volna levenni a kabátomat, mielőtt leülök, de kellett egy kis idő, hogy elég

bátorságot gyűjtsék hozzá. Nyakba kötős felsőt viseltem alatta, amely sem a vállamat, sem a hátam nagy részét nem takarta. A druida herceg bemutatójára anyu ruháját vettem fel, amiből már itt-ott kilátszottak a hegeim, de ez még nem könnyítette meg a mostani helyzetet. Viviant kértem meg, hogy segítsen kiválasztani, mit vegyek fel a „Cinder és Ella kalandjai” első epizódjához. Elmondtam, hogy a műsorban máshogy szeretnék kinézni, mint az otthoni webepizódban, hogy érzékelhető legyen a kettő között a különbség. Teljesen felvillanyozta a gondolat, hogy felöltöztethet, de elég merész megoldást választott. Még karácsonykor megígértem neki és Juliette-nek, hogy több olyan cuccot fogok hordani, ami nem rejti el a sérüléseimet, és ma este szavamon fogott ezzel a szereléssel. Szerinte szuper lehetőség arra, hogy megtegyem az első lépést afelé, hogy megmutassam magam Briannek. Azt mondta, kis lépésekben kell haladnom, úgyhogy most folyamatosan ezeket a szavakat ismételgettem hangtalanul. Kis lépések. Ez a ruha az első kis lépés a helyes irányba… már ha lesz erőm levenni a kabátomat. Elegáns, nyakba kötős, hátul nyitott, mélyen kivágott, ujjatlan, élénkpiros felsőt viseltem, amelyhez Vivian fényesfekete bőrjeggingset, édes kis fekete bőrkabátot, csillogó balerinacipőt és keménykalapot párosított. A Cukibotot otthon hagytam, helyette egy klasszikus, fekete darabot hoztam. Úgy néztem ki, mint valami rocksztár-gengszter keverék. A szerelésem egyszerre volt funky és választékos, mégis lezser. Imádtam! Életemben nem voltam még sikkesebb. Brian is imádta. Amikor meglátott, tátva maradt a szája. Határozottan élvezte, hogy ilyen merész és szexi a stílusom, már többször rajtakaptam, hogy stíröl, pedig a kabátomat még le sem vettem. „Kis lépések, kis lépések, kis lépések. Vedd le a kabátodat, Ella!" – Minden oké? Összerezzentem, aztán leráztam magamról az idegességet, és Brian felé fordultam. Aggódva figyelt, várta, hogy leüljek. – Bocs. Igen, minden oké. – Lassan kifújtam, majd beszívtam a levegőt, egy kis ideig bent tartottam, miközben először az egyik, majd a másik karommal is kibújtam a kabátból.

Brian szeme elkerekedett, amint megpillantotta a felsőmet, de nem csak azért, mert szándékosan szabadon hagytam a hegeimet. Vágy izzott a szemében. Elpirultam, és megfordultam, hogy a székem háttámlájára terítsem a kabátomat, mielőtt leülök. Amikor meglátta a felsőm hátulját, vagyis inkább annak hiányát, élésen beszívta a levegőt, megragadta a derekamat, és olyan közel húzott magához, hogy a hátam a mellkasának simult. Körém fonta a karját, és a hasam előtt összekulcsolta a kezét. Gyakorlatilag csapdába ejtett. A hajamba temette az arcát, és miután mélyen beleszagolt, a fülemhez hajolt: – Ellamara… – súgta a hangoskönyves hangján, miközben az ajka a fülem mögött lévő puha, érzékeny bőrfelületet cirógatta. – Van fogalmad róla, milyen hatással vagy rám ma este? Libabőr futott végig a karomon, és megborzongtam. – Talán egy kicsi. – Élvezet bujkált ziháló hangomban. –Lehet, hogy eleve ez volt a célom. Brian még szorosabban ölelt, majd hirtelen felmordult. – Ma este nálad alszom. Nem kérdés volt. Kijelentés, amelynek örömmel engedtem, de attól még húztam egy kicsit az agyát: – Holnap korán kell kelned, és te sokkal közelebb laksz a stúdióhoz, mint én. – Nem érdekel. – Jól van, ahogy gondolod – mosolyogtam rá végül. Éppen azelőtt, hogy a szája az enyémhez ért volna, elhaladt mellettünk egy helyes pár – legfeljebb egy-két évvel lehettek idősebbek nálam –, mire a lány hirtelen megállt. – Nem semmi hegek – szólalt meg váratlanul, amitől Briannel mindketten visszazökkentünk a valóságba. – Tessék? – fordultunk felé döbbenten. A lány magas és vékony volt, hosszú, vörös haját lófarokba kötötte. Farmer és retró Dead Kennedys-póló volt rajta, amely igazi relikviának tűnt. Szégyentelenül bámulta a vállamat és a karomat, amin meg is sértődtem

volna, ha nem azon döbbenek meg, milyen leplezetlen csodálat csillog a szemében. – Brutálisak – mondta, miközben elkapta a tekintetem, és rám mosolygott. – Hogy szerezted? Ezen még jobban meghökkentem, Brian pedig megfeszült, helyettem is sértve érezte magát a lány szemtelensége miatt. Én annyira megütköztem a kérdésen, hogy automatikusan válaszoltam: – Megégtem. Autóbaleset. – Hű! Durván jól néz ki. Kemény vagy! – Ellie… – sziszegte a barátja, és bocsánatkérően ránk mosolygott. A srác egyidős lehetett Briannel, és nagyon jóképű volt. Magas, a haja barna, a szeme kék, amely most ugyanúgy elkerekedett a barátnője beszólásától, mint az enyém. – Ne haragudj! – szabadkozott. – Nem állt sorba, amikor a tapintatot osztogatták. – Mi van? – mordult fel a lány. – Én csodálom a hegeit! Az nem tahóság. Komolyan mondtam, tényleg nagyon jól néznek ki – mosolygott rám kicsit bátortalanabbul. – Nekem is van. Nem olyan menő, mint a tiéd, de ezt figyeld… Összenéztünk Briannel, Ellie pedig felhúzta a pólóját, hogy megmutassa a hasán keresztben végigfutó, csúnya vágásnyomot. Elborzadva felszisszentem – hogy a fenébe szerezhetett ilyen heget? Mintha felvágták volna. A srác jól hallhatóan felsóhajtott, mintha nem először fordulna ilyen elő. Furcsa, de hirtelen megkedveltem a csajt. Bárcsak én is olyan magabiztos lennék, és úgy tudnék beszélni a sérüléseimről, mint ő! Azonnal megbocsátottam neki a pimaszságát. – Nem semmi – mosolyogtam rá. – Hogy… – Szerettem volna megkérdezni, hogyan szerezte, de képtelen lettem volna ilyen tapintatlanságra. Ellie viszont nem zavartatta magát: – Megkéseltek – vágta rá büszkén, mire eltátottam a számat, Brian meg elképedve bámult rá. A lány észrevette, mennyire meghökkentünk, de csak

lazán megvonta a vállát. – Detroitból származom – tette hozzá, mintha ez mindent megmagyarázna. Halványan elmosolyodtam, Brian pedig alig hallhatóan felnevetett. Ellie pasija szemlátomást megkönnyebbült, hogy feloldódott a feszültség, és felénk nyújtotta a kezét. – Sziasztok, a nevem Seth Bishop. – Bishop… mint Janice Bishop? – kérdeztem, miközben kezet fogtunk. – Az unokaöccse vagyok – vigyorgott, majd kezet rázott Briannel is, és a vörös hajú csaj felé biccentett. – Ez az őrült nőszemély pedig a barátnőm, Ellie. – Engem is így hívnak – fogtam kezet Ellie-vel. – Vagyis majdnem. Ella vagyok. – Ella mint Eleanor? – húzta fel kérdőn a szemöldökét. – Ellamara. – Jó neked – húzta el a száját. – Én Eleanor vagyok. Az Ellamara sokkal szebb. Egzotikus. Az Eleanor olyan régies, mint valami zakkant nagyi neve. Öregkoromra kötelességemnek fogom érezni, hogy üvöltözzek a gyerekekkel. Briannel kitört belőlünk a nevetés. Haláli humora van a csajnak. – Szóval… – kezdtem, miután tudatosult, hogy hívják őket – Seth és Eleanor. Miért érzem úgy, hogy van valami távoli kapcsolat köztetek és a film két főszereplője között? A srác felnevetett, Ellie meg a szemét forgatta. – Mert sajnos tényleg van – felelte. – Ez történik, ha az ember Janice Bishoppal lakik szemben, és sorozatgyilkossági ügybe keveredik. Sorozatgyilkossági ügy? Brianre néztem, de ő is csak zavartan pislogott. – Emlékeztek az öt évvel ezelőtt, Detroitban történt szombat esti gyilkosságokra? – segített ki minket Seth. – Persze. Azon alapszik A motowni gyilkosság, nem? Mindenki hallott az ügyről. Egész nyáron arról a sorozatgyilkosról beszéltek a híradóban. A pasi minden héten megölt egy lányt, amíg el nem kapták. És mindig szombat este gyilkolt – innen kapta a nevét az ügy. Főleg vörös hajú lányokat választott áldozatul, és késsel gyilkolt… A tekintetem

hirtelen Ellie tűzvörös hajára siklott, onnan pedig a hasára. Ahogy összeállt a fejemben a kép, a számhoz kaptam a kezem, nehogy felszisszenjek. – Te vagy Eleanor Westley? – kérdezte halkan Brian. Úgy tűnik, ő is emlékezett az öt évvel ezelőtti hírekre. – Teljes, bár szétszabdalt valómban – paskolta meg Ellie büszkén a hasát. – El sem hiszem, hogy így tudsz viccelődni ezen – nevettem fel akaratlanul a meglepetéstől. – Ne szórakozz már, állandóan ezzel poénkodom! – nézett rám zavartan, mint aki nem érti, mi ebben a furcsa. – Farkasszemet néztem egy sorozatgyilkossal, és túléltem. – Naná hogy erről fogok beszélni, amikor csak lehet. De képzeld, miután begyógyultak a sebeim, az orvosok felajánlották, hogy megplasztikáznak, és eltávolítják a hegeket. El tudod ezt hinni? – kérdezte méltatlankodva. – Nem akarod eltávolíttatni? Megdöbbentett a hangjából kicsendülő hitetlenkedés. A heg csúnya cikcakkvonalban futott végig a hasán. Ellie sportos testalkat volt, de ezzel a heggel lemondhatott a bikiniről. Bár ha azt nézem, milyen halálnyugodtan felhúzta a pólóját, hogy megmutassa a hasát, nem hiszem, hogy zavarba jönne tőle. – Dehogy akarom! – háborodott fel Ellie, és megint felhúzta a pólóját, hogy megsimogassa a kidudorodó, fogazott vonalban futó heget. – Ez az én harci sérülésem. Kiérdemeltem. Kizárt, hogy azok a tuskók elvegyék tőlem. De gondolj csak bele. Nyilvánvaló, hogy valami szörnyűségen mentél keresztül – mutatott a sérült karomra. – Megégtél – borzongott meg. Engem is kirázott a hideg, ahogy megrohantak az emlékek, Brian pedig a karjába vont, mintha gondolni sem akarna rá. – Most meg nézz magadra – mutatott végig Ellie rajtam és a páromon. – Itt jössz-mész, káprázatosan nézel ki, és egy olyan fantasztikus pasival jársz, mint Brian Oliver! Téged nem tudott tönkretenni az autóbaleset. Mindazok után, amin keresztülmentél, és amennyit küzdened kellett, hogy túlélj egy ilyen tragédiát, nem lenne szörnyű egyszer csak arra ébredni, hogy ismét átlagos vagy? Mintha az egész meg sem történt volna? Én biztosan szomorú lennék – dörzsölte meg megint a hasát.

– Én is – mormolta Seth, és szorosan magához vonta Ellie-t, ahogy nem sokkal ezelőtt Brian vont magához engem. – Imádom a hegedet – mormolta a barátnője fülébe és megsimogatta Ellie hasát. – Ez is azt bizonyítja, milyen kemény az én szexi és belevaló csajom. – Bezzeg a kitört fogamat nem találtad ilyen szexinek, és nem mondtad, milyen kemény csaj vagyok tőle – horkant fel Ellie. – A két elülső fogam nem igazi – mosolygott szélesen Brianre. – A Minnesotai Egyetemen jégkorongozok. A tavalyi bajnokságon képen talált valaki a botjával. Szünetet kellett beiktatni, hogy feltöröljék a vért a jégről, és megkeressék a fogaimat. Ellie-re meredtem. Ennek a csajnak tényleg nincs ki mind a négy kereke, de jó értelemben. Briannel együtt felnevettem, Seth pedig a fejét csóválta. – Az más volt. Amíg helyre nem jött az arcod, nem csókolhattalak meg. A heged viszont… nagyon, nagyon jól csókolgatható – csúsztatta be a kezét a barátnője pólója alá. Bár Ellie alig pár perce húzta fel a felsőjét, hogy megmutassa és megsimogassa a hegét, amikor Seth csinálta teljesen más volt, és belepirultam. Ellie olyan keményen oldalba könyökölte a pasiját, hogy az kénytelen volt elvenni a kezét. – Ne most! – mordult rá. – Bocsi – mondta nekem, és égnek emelte a tekintetét. Aztán ismét az összeégett karomra nézett, és elvigyorodott. – De tudod, hogy megy ez. Képtelenek levenni a kezüket a sebhelyeinkről. Már csak ezért is szomorú lennék, ha meg kéne válnom tőle – mosolygott sokat sejtetően. Elkerekedett a szemem, mire Ellie felnevetett, és a terem másik végébe mutatott, ahol a helyük volt. – Na jó. Nemsokára kezdődik a film, úgyhogy lassan ideje mennünk. Örülök, hogy megismertelek benneteket. – Én is – motyogtam. Figyeltem, ahogy elindulnak felfelé a lépcsőn, a terem hátsó részébe, és közben hitetlenkedve ingattam a fejem. Ellie nem mindennapi csaj, és ahogy a sebhelyéről gondolkodik… arra nincsenek szavak. Boldog és magabiztos

volt, látszott rajta, milyen büszke a hasára. Arról nem is beszélve, mennyire élvezte, amikor a barátja hozzáért. Ahhoz pedig végképp kétség sem fér, Seth mennyire szereti a heget. Az a sebhely teljesen elcsúfította Ellie hasát, a srác mégis beindult tőle. Tényleg szexinek látta a barátnőjét. Ahogy belegondoltam, hogy talán Brian is így áll a sebhelyeimhez, nagyot nyeltem. Sohasem ért hozzájuk úgy, ahogy Seth Ellie-éhez, de nem is adtam rá esélyt neki. Amikor csak lehetett, igyekeztem eltakarni. Biztos azt hitte, nem akarom, hogy megérintse őket, és talán így is volt, de… Ismét erre a különös párra gondoltam, és arra, menynyire szeretik mindketten Ellie hasát. Talán hiba volt, hogy nem engedtem Briannek, hogy hozzám érjen. Lehet, hogy emiatt hiányzik valami különleges a kapcsolatunkból.

28. Brian

Életemben nem találkoztam még olyan lánnyal, mint Eleanor Westley, és miután elköszöntek tőlünk, az is nyilvánvaló lett, hogy Ella sem. Mélyen a gondolataiba merülve nézett utánuk, amíg meg nem találták a sort, ahol a székük volt, és el nem tűntek a tömegben. – Érdekes csaj – mondtam, és közben finoman megrángattam Ella kezét, hogy üljön le. Jó ideje talpon volt már, biztosan fájt a lába. – Az nem kifejezés – helyeselt szórakozottan. Nagyon lassan ült le, mintha teljesen elgémberedett volna, de mivel látszott, hogy még mindig erősen gondolkodik valamin, nem kérdeztem rá, jól van-e. Szerencsére a vetítés alatt végig pihentetheti a lábát, ezért reméltem, hogy nem fog nagyon fájni neki. A szilveszteri buli után elkezdte magával hordani az orvos által felírt fájdalomcsillapítót arra az esetre, ha máskor is olyan rendezvényre mennénk, ami ennyire megterhelő számára. De nem akartam, hogy most is be kelljen vennie belőle, mert attól mindig elálmosodik, és nem szerettem volna, hogy elbóbiskoljon. Ma este semmiképp, miközben ilyen dögösen néz ki, és végre volt bátorsága ujjatlan felsőt felvenni. Nem tudtam biztosan, miért döntött emellett, de tagadhatatlanul hatással volt rám – olyan hatással, amit egész éjjel érezni fogok. Nem mintha azt hittem volna, hogy Ella varázsütésre mindenre készen áll majd ma este, és ágyba bújik velem. Basszus, miket gondolok! Valószínűleg az ujjatlan felső a maximum, amit el tud viselni. Jó eséllyel hazarohan, és átöltözik melegítőbe, mielőtt közel enged magához, de nem érdekel. Bármi is változott meg benne, jó irányba változott, és nem fogok panaszkodni. – Jól vagy? – kérdeztem, mert úgy láttam, valami nyomasztja. – Hmm…? – Végre rám nézett. – Bocsi, elbambultam. Igen, jól vagyok, csak azon gondolkodtam, hogy…

Vártam, hogy befejezze a mondatot, de ismét eltűnődött. Úgy döntöttem, türelmes leszek. Majd elmondja, ha készen áll rá. Most különben sem volt alkalmas az idő, hiszen egy tömött moziban ültünk, és már lekapcsolták a fényeket. Amikor elkezdődött a film, Ella halványan rám mosolygott, és váratlanul puszit nyomott az arcomra. – Szeretlek. Fogalmam sem volt, ezt most miért mondta, de melegség öntötte el a szívemet. Felemeltem a két szék közötti kartámaszt, hogy hozzám bújhasson. – Én is szeretlek, Ella. A film alatt végig furcsán szótlan és visszahúzódó maradt, aztán amikor Janice Bishop, Seth és Ellie meghívtak minket és Ella családját egy késő esti vacsorára, azt mondta, ezt most inkább kihagyná. Nem kérdeztem semmit, de kezdtem aggódni érte. Elköszöntünk, és sikeresen megálltam, hogy végigdumáljam a hazautat. Idővel el fogja mondani, mi a gond. Amint beérünk a lakásba, átöltözünk, és végre tényleg csak magunk leszünk, biztosan elárulja, mi történt. Türelmes akartam lenni. Kivárni, hogy ő kezdeményezze a beszélgetést. De amint felértünk a lakásba, és becsuktam magam után az ajtót, még azeló'tt kicsúszott a számon a kérdés, hogy észbe kaphattam volna: – Ella, mi a baj? Mi történt? Tudok segíteni? Kezdek komolyan aggódni érted. Akárcsak a vetítés kezdetekor, Ella megint gyengéden rám mosolygott, és puszit nyomott az arcomra. – Bocsi. Tényleg jól vagyok. Segítettem levenni a kabátját, aztán felakasztottam a bejárat melletti fogasra. – Láttad őket ma este? – kérdezte, amikor mindketten letelepedtünk a kanapéra. – Kiket? – Meglepődtem a váratlan kérdésen. – Ellie-t és Sethet. Á, szóval ekörül forogtak a gondolatai! Próbáltam megnyugodni, de még mindig nem tudtam pontosan, mi foglalkoztatja ennyire. – Persze. Érdekes emberek.

Ella féloldalason elmosolyodott, és közben a semmibe meredt. – Olyan lazán viselkedtek egymással. Mármint lazán kezelték a testiséget. Azonnal eszembe jutott, ahogy Seth kéjesen végigsimított Ellie hegén, és eltűnődtem, vajon erre gondol-e Ella. – Igen, de ha jól vettem ki a szavaikból, elég régóta együtt vannak már. – Azt szeretném, ha a mi kapcsolatunk is olyan lenne – nézett hirtelen a szemembe. Megdermedtem. Olyan téma volt ez, amiről szinte soha nem lehetett beszélni vele. Attól, hogy ezt ilyen nyíltan kijelentette, felgyorsult a szívverésem. – Én is azt szeretném – mondtam óvatosan. Ella elkapta a tekintetét. Nem akartam elengedni ezt a különleges pillanatot, nem akartam, hogy visszahúzódjon a csigaházába. Végre elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy megossza velem a gondolatait, és nem akartam, hogy abbahagyja. Félretettem az idegességemet, az ép kezéért nyúltam, és a két kezembe fogtam. – Olyan lesz egyszer, Ella. – Amikor ismét a szemembe nézett, hozzátettem: – Egyszer a mi kapcsolatunk is olyan lesz. – Én igyekszem – suttogta, ahogy hirtelen elöntötték az érzelmek. Majd megszakadt a szívem a hangjából kicsendülő szomorúságtól és szorongástól. – Tudom. Gyengéden a kezembe fogtam az arcát, és megcsókoltam. Amikor hátrahúzódtam, meztelen vállára néztem, és úgy döntöttem, kockáztatok. Óvatosan megérintettem, és finoman simogatni kezdtem. Nem kapkodtam, hogy legyen ideje leállítani, ha szeretne. Nagyot nyelt, és enyhén megremegett, amikor a kezemet a megégett vállára tettem, de hősiesen tűrte az érintésemet. – Nagyon büszke voltam rád ma este – mondtam. Végigsimítottam mind az egészséges, mind a sérült karján, majd az ujjai közé fűztem az ujjaimat. Lehunyta a szemét, mire néhány könnycsepp fogságba esett a szempillájában. – Nagyon-nagyon büszke – ismételtem meg suttogva.

Előrehajoltam, végighúztam az orrom hegyét az álla vonalán, majd puszit nyomtam a nyakára. Aztán onnan végigsimítottam az ajkammal a bőrén, egészen a meztelen válláig – jobban feszegettem a határokat, mint eddig valaha. Ahogy a hegekre tapasztottam a számat, Ellának elakadt a lélegzete. Furcsa érzés volt, de ugyanolyan mennyeien finom, mint az ép bőrfelületek. Mindenhol meg akartam érinteni és ízlelni. Minden egyes négyzetcentiméterét fel akartam fedezni, és egyszer majd fel is fogom, de ma egyszerűen csak hálát adok ezért a kis ízelítőért, és azért, hogy megbízik bennem ennyire, és hajlandó ezt megengedni. A hajába túrtam, magamhoz vontam, a másik kezemmel pedig fel-le simogattam sérült karját, miközben megint csókolgatni kezdtem a vállát. – Erős, bátor és gyönyörű nő vagy, és csak addig megyünk el, ameddig engeded. – Hátradőltem, hogy a szemébe nézhessek. – Ha csak eddig szeretnél elmenni ma este, akkor eddig megyünk, nem tovább. Más nem számít. Ella az ajkába harapott a hirtelen rátörő érzelmektől. – Köszönöm – suttogta. Megráztam a fejem. – Én köszönöm, hogy ennyire megbízol bennem. A szájára tapasztottam a számat, és szenvedélyesen csókolni kezdtem. Ella visszacsókolt, de amikor hátra akartam dönteni a kanapén, megállított. – Várj! Egy perc, és itt vagyok, jó? – Oké – feleltem, de közben azonnal törni kezdtem a fejem, most vajon mi lehet a baj. Ella felállt, és megnyugtatóan rám mosolygott, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Csak beveszek egy fájdalomcsillapítót, és átöltözöm. Egy perc az egész. Nem csinálnál addig valami innivalót? Valami meleget. – Kávé nekem, forrócsoki neked? – vigyorogtam. – Tökéletes. – Adott egy gyors puszit, majd eltűnt a folyosó végén, a szobájában. Vettem egy nagy levegőt, és a konyhába mentem. Le kell csillapodnom. Ella sokszor mondja, hogy velem minden olyan gyorsan történik. Tudtam, hogy ez nem feltétlenül zavarja, de nem akartam túl nagy nyomást helyezni

rá. Most, hogy engedte megcsókolni a sérült vállát, biztosan felkavarodtak benne az érzelmek. Ezért állított le még az elején. Aztán bement a szobájába, és valószínűleg magára vesz két-három rétegnyi ruhát, hogy úgy érezze, ismét ő irányít. De ez nem visszalépés. Ezt többször is elismételtem magamnak, miközben bekapcsoltam a kávéfőző gépet, és vizet melegítettem egy bögrében Ella forrócsokijának. Fel kellett készítenem magam arra, hogy amikor visszajön, valószínűleg tetőtől talpig be lesz bugyolálva, és nem lesz már kedve tovább csókolózni. Fel kellett készülnöm erre, mert bármi is történik, nem hagyhatom, hogy lássa rajtam, mennyire csalódott vagyok. A forrócsokit kavargattam, amikor Ella halk torokköszörüléssel jelezte, hogy visszatért. – Brian? – kérdezte alig hallhatóan. Megfordultam, és ahogy ránéztem, hálát adtam az égnek, hogy nem a kezemben volt a forró ital, mert tutira leejtettem volna. Ellán egy nagyon szexi, fekete szaténköntös volt, amely alig ért a combja közepéig. Ez egyszerűen… egyszerűen… hű! Hosszan kifújtam a levegőt. Vajon mit visel a köntös alatt, és miért állt így ide elém? A konyhapultnak dőltem, szorosan megmarkoltam, hogy visszafogjam magam, nehogy a karomba kapjam. Nem értettem, mi ez az egész, de azt biztosan tudtam, hogy az nem lehet, amire a testem vágyik. Magamba ittam a látványt, aztán lelassítottam ziháló légzésemet és száguldó gondolataimat, hogy meg tudjak szólalni. – Szép ez a köntös. – Megköszörültem a torkom, és igyekeztem közömbös hangon beszélni. – Új? Persze nem tudtam becsapni, Ella átlátott a szitán. Elpirult, de felkuncogott: – Az egyik dobozban találtam, amit a Lindon küldött – vonta meg a vállát. – Nagyon csinos. – Megint meg kellett köszörülnöm a torkom. Kétszer. – Szóval… ömm… milyen alkalomból döntöttél a köntös mellett?

Ella megdörzsölte a karját, mintha hirtelen fázni kezdett volna, és a nappali felé sandított. Oda akartam menni hozzá. Olyan forróság lángolt bennem, amivel egy pillanat alatt felmelegítettem volna. – Csak úgy – suttogta, és még mindig kerülte a tekintetem. – Én… Vártam, hogy összeszedje a gondolatait, de láttam, hogy egyre jobban összezavarodik. Amikor megremegett, és egyik lábáról a másikra helyezkedett, elléptem a pulttól, és felé nyújtottam a kezem. – Üljünk le! Szinte egész este talpon voltál, és reszketsz. Hozok neked egy plédet. Megfogta a kezem, de ahelyett, hogy utánam jött volna a kanapéhoz, a hálószobájába vezetett. Megint felgyorsult a légzésem. „Nyugi már, Brian! Az úgysem fog megtörténni." Amint a szobába értünk, vártam, hogy megmondja, mit csináljak, mert fogalmam sem volt róla, mit tervez, és úgy éreztem, jobb, ha nem bocsátkozom feltételezésekbe ebben a helyzetben. Ella leült az ágy szélére, és megpaskolta maga mellett a helyet. Leültem, és összekulcsoltam az ujjaimat az ölemben, nehogy valami hirtelen mozdulatot tegyek. Szétválasztotta a két kezemet, és megfogta az egyiket. A másikat ökölbe szorítottam magam mellett, de legszívesebben ráültem volna, mert Ella nem kötötte meg valami szorosan a köntösét, és nagyon egyszerűen megnézhettem volna, mit visel alatta. – Azt mondtad, szeretnél ma este nálam aludni – mondta halkan. – Igen – nyeltem nagyot. – Szeretnék. De csak ha te is szeretnéd. Bólintott, amitől újabb adrenalinhullám söpört végig rajtam. – Akkor is itt maradnál éjszakára, ha abban aludnék, ami… ami a köntös alatt van… de tényleg csak aludnánk? – Megremegett a hangja, a tekintetét pedig végig a szőnyegre szegezte. Olyan hirtelen tört föl bennem a vágy, szinte fuldokoltam tőle. A testem és az eszem egymással viaskodott, de a kérdésre egyértelműen tudtam a választ. Bármennyire nehéz lesz is, maradok, és egy ujjal sem nyúlok hozzá, ha nem akarja. Igen, mindenképp itt maradok. Ella olyasmit ajánlott most

nekem, amit örömmel elfogadok – ezek után semmivel sem tud kiüldözni ebből az ágyból napkelte előtt. – Igen, nagyon-nagyon szeretnék maradni még így is. –Annyira rekedt volt a hangom, hogy alig tudtam kimondani a szavakat. – Persze csak ha tényleg ezt szeretnéd. Ella élesen beszívta a levegőt, aztán lassan kifújta. – Szeretném, hogy maradj, és szeretném, hogy láss. Már amennyit így látni lehet. De más nem megy. Ennél többre ma este nem vagyok képes – nézett végre a szemembe. – Rendben. Nyugodt maradtam. Fogalmam sincs, hogy csináltam, de sikerült lelassítanom őrülten kalapáló szívemet, és lecsillapodtam. Ella így is elég idegesnek tűnt, szüksége volt rá, hogy higgadt legyek. Biztonságot és megerősítést várt tőlem, és azt meg tudtam adni neki. Ami itt történt, olyasmi volt, amire szörnyen vágytam, de ez most nem rólam szólt. Ellamara nem miattam tette meg ezt a lépést, hanem maga miatt, ezért félretettem a bennem kavargó számtalan érzést és vágyat. Nekem még várnom kell. Elnyomtam egy mosolyt. Ha Ella olvasni tudna a gondolataimban, leájulna az ágyról meglepetésében, hogy mennyire önzetlen vagyok. Abszolút igaza volt abban, hogy elkényeztetett és önző vagyok. Talán életemben most először voltam hajlandó teljesen háttérbe szorítani a saját szükségleteimet, hogy valaki másét helyezzem előtérbe. – De te biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem, bár a szavak keserű ízt hagytak a számban. – Mert nem muszáj, ha nem. Várhatunk még, ha nem állsz rá készen. – Igen, szeretném. „Hála az Úrnak az ő kegyességéért!" – Ma este, miközben Sethet és Ellie-t figyeltem, egyszer csak bevillant valami – folytatta Ella. – Sethet nem zavarta a heg, sőt odavolt érte. Beindult tőle. Ismertem az érzést. Nem önmagában a hegek vonzottak, hanem maga Ella, és ő úgy volt gyönyörű, ahogy volt. A sérülései is hozzá tartoztak, el sem tudtam képzelni nélkülük. De tudtam, hogy ő rengeteget gyötrődik

miattuk, ezért borzasztóan izgató volt a gondolat, hogy mégis megengedi, hogy megérintsem őket, hogy láthatom teljes valójában, hogy hajlandó megosztani velem a legnagyobb félelmét. – Nem Seth az egyetlen, aki így viszonyul a barátnője sebhelyéhez, Ella. – Hagytam, hogy kicsendüljön a hangomból a vágy, és meglássa a szememben az éhséget. A pupillája enyhén kitágult, de gyorsan úrrá lett a félelmén. – Hiszek neked. – Az ajkába harapott, és homlokráncolva ismét a földre szegezte a tekintetét. Egy pillanatig csendben ült, összeszedte a gondolatait, aztán kicsit arrébb helyezkedett, hogy szemben legyen velem. – Gondolkodtam, és rájöttem, hogy… soha nem fogom teljesen biztonságban érezni magam melletted, ha nem szeretem meg magam. Nem te vagy az oka a nyugtalanságomnak. A testem az, ami rettegéssel tölt el. – Ella, nincs semmi baj a… – Hadd fejezzem be! Elhallgattam, és megfogtam a kezét, mire halványan elmosolyodott. – Az az igazság, Brian, hogy te valószínűleg sokkal lazábban kezeled a hibáimat, mint én, és ha magamtól nem tudok rájönni, hogyan fogadhatnám el a testem, akkor hagynom kéne, hogy segíts ebben. A számhoz emeltem sérült kezet, de egy szót sem szóltam. Szívem szerint hangosan felkiáltottam volna, hogy hát persze hogy semmi bajom nincs a testével, és amióta csak ismerem, próbálom ráébreszteni, milyen gyönyörű. Ehelyett szótlanul ültem, mert orrvérzésig hajtogathatnám neki – próbáltam már vagy százszor –, amíg nem hiszi el, hogy tényleg így van, olyan, mintha a falnak beszélnék. Ez olyasmi, amire magától kell rájönnie. Ella a kezünkre nézett, és az ujjaim közé fűzte az ujjait. – Ha nem vagyok képes arra, hogy teljes egészében megmutassam magam neked, akkor nem bízom benned annyira, amennyire hittem. De talán ha… – Elhallgatott, mintha nem tudná, hogyan is fogalmazza meg, mit érez. Vártam. Ennél többet nem tehettem. Kis idő után végre rám emelte nagy, kék szemét, amelyben könny csillogott, és úgy nézett rám, mintha betekintést engedne a leikébe.

– Ha sikerül teljesen rád bíznom magam, és hagynom, hogy helyettem is szeresd a hibáimat, akkor talán képes leszek elfogadni őket. Kifújtam a visszatartott levegőt. Hónapok óta hajtogattam ezt neki, és végre kezdi megérteni. Hálával tartozom Ellie-nek és Sethnek, mert én sohasem tudtam volna úgy felnyitni Ella szemét, ahogy nekik sikerült egyetlen rövid beszélgetés alatt. Bármire jött is rá ma este, úgy tűnt, kezdi elfogadni, amit azóta hajtogatok, hogy személyesen találkoztunk. – Ahogy figyeltem Ellie-t ma este, és láttam, hogyan reagál Seth viselkedésére, és mennyire… büszke magára, rájöttem, hogy én is erre vágyom. – Ella arckifejezése hirtelen megváltozott, elhatározás és tűz izzott a szemében. – Megjártam a poklok poklát, és nagyon keményen küzdöttem, hogy eljussak oda, ahol most vagyok. Ellie-nek igaza volt: ha holnap arra ébrednék, hogy teljesen meggyógyultam, és nyoma sincs a testemen annak, amin keresztülmentem, egy kicsit szomorú lennék. Előrenyúltam, a füle mögé tűrtem egy tincset, amely gyönyörű kék szemébe lógott, majd halványan, de őszintén rámosolyogtam. – Én teljesen magam alatt lennék. Meglepettnek látszott, pedig komolyan gondoltam. Ha bármi megváltozna rajta, már nem az én szépséges papnőm lenne. Mély lélegzetet vett, végül bólintott, mintha végre elhinné, hogy őszintén beszélek. Lassan felállt, és felém fordult. - Bízom benned, Brian – suttogta, és a köntöst tartó övért nyúlt. – Bízom benned, hogy szeretni fogod rajtam mindazt, amit én nem. Vett még egy nagy levegőt, kicsit bent tartotta, aztán kioldotta az övét, és hagyta, hogy a köntös a földre hulljon.

29.

Remegve felálltam. Meg kell tennem. Nem éreztem rá késznek magam, de nem akartam örök életemben félni ettől. Elegem volt már abból, hogy nem lehetek a férfival, akit szeretek, mert túlságosan rettegek attól, ami most következik. Akartam Briant. Vele akartam lenni testileg, lelkileg. Vágytam a testiségre, amely természetes módon része egy olyan kapcsolatnak, amelyben a két fél szereti egymást, ahogy mi is tesszük. Oké, kicsit prűd vagyok, de Brian az Brian, és ha nem lennének ilyen gátlásaim a testem miatt, tuti, hogy három nap után engedtem volna a kísértésnek. Türelmesen várt, mozdulatlanul és szótlanul ült, hagyta, hogy én irányítsam a helyzetet. Ennek nagyon örültem, mert enélkül képtelen lettem volna végigcsinálni. A szemébe néztem, amiben nem láttam mást, csak szeretetet és bátorítást. Ezen meglepődtem, mert másra számítottam: döbbenetre, várakozásra, izgatottságra, vágyra és talán még egy kis idegességre is, de ezek közül semmit sem fedeztem fel a tekintetében. Mintha nem az járt volna a fejében, hogy mindjárt meglát szinte teljesen meztelenül, vagy hogy végre megpillanthatja, meddig terjednek a sebhelyeim. A gondolatai körülöttem, nem pedig a testem körül forogtak – hogy mennyire nehéz lehet most nekem, és milyen nagy előrelépés ez. Támogatott, és semmi másra nem gondolt. A szemében csillogó büszkeség és feltétel nélküli szerelem miatt tudtam végül kioldani az övét, amely a köntösömet tartotta. – Bízom benned, Brian – suttogtam rettegve, de szenvedélyesen. Tényleg bíztam benne. – Bízom benned, hogy szeretni fogod rajtam mindazt, amit én nem. Szerettem volna behunyni a szemem, vagy elfordulni, miközben levetettem a köntöst. Annyira féltem, hogy nem akartam látni az arcát, amint megpillant, viszont látnom kellett a reakcióját. Brian nyitott könyv volt előttem: bármit is fog érezni, az arcára lesz írva, és pont az volt ennek az

egésznek a lényege, hogy lássam, elborzad-e a látványtól, összerezzen, hátrahőköl, netán elfintorodik. De egyiket sem tette. Ahogy leemeltem a vállamról a puha szövetet, és hagytam, hogy a földre hulljon, erőt vettem magamon, és végig Brian szemébe néztem, bár közben úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, és még a lélegzetemet is visszafojtottam. A balesetem óta nem féltem ennyire. – Ez vagyok én. Mármint ami maradt belőlem – suttogtam, és felé nyújtottam a szabad kezem. A másikkal úgy kapaszkodtam a botomba, mintha az életem múlna rajta. Annyira rettegtem, hogy attól tartottam, bármelyik pillanatban elájulhatok. Egyedül a Cukibotnak köszönhettem, hogy nem csuklott össze alattam a térdem. Brian egy pillanatig mélyen a szemembe nézett, aztán a tekintete elindult lefelé, és csak nézett. Nem uralkodott el rajta a vágy. Nem mondta azt romantikusan, hogy milyen gyönyörű vagyok. Egyszerűen csak… megnézett. Kicsit úgy éreztem magam, mintha orvosi vizsgálaton lennék, de nem vettem a szívemre. Nem volt könnyen emészthető a látvány. Nem úgy kell elképzelni a testem, mintha néhány sápadt, elszíneződött folton kívül teljesen átlagos lenne. Sokkal rosszabb volt, mint ahogy azt az emberek elsőre gondolták. Elmérgesedett, kidudorodó hegek és beültetett bőrfelületek borították, amelyek egyenetlenül húzódtak egymás mellett, és ettől úgy nézett ki a bőröm, mintha valaki természetellenesen kinyújtotta és a testemre feszítette volna. (Ami így is történt.) Nem volt szép látvány, sokkal inkább meghökkentő és borzalmas. Úgy néztem ki, mint egy Barbie baba, amit nyílt láng fölé tartottak, és megolvadt. Egyes helyeken szó szerint eltorzult a testem. Egészen addig észre sem vettem, hogy Brian visszafojtja a lélegzetét, amíg hirtelen be nem szívta, aztán szinte azonnal ki nem fújta a levegőt, mintha légszomja lenne. Amikor elkapta a tekintetem, láttam, hogy a szemében könnycseppek ülnek. Ekkor hirtelen talpra ugrott, magához rántott, és szenvedélyesen megcsókolt. A kezébe fogta az arcomat, és úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta.

Olyan volt, mint mikor a FantasyConon ültünk az étteremben, és először beszéltem neki a sebhelyeimről. Az érzékeny pontjára tapintottam, és túlcsordultak benne az érzelmek. – Ellamara – suttogta rekedten, miközben próbált lehiggadni. Az ajka az enyémet simogatta, a kezével pedig beletúrt a hajamba. – Ella… Nem ő az első, aki nem tudott uralkodni az érzelmein a sebhelyeim láttán. Annak idején Jennifer annyira meghökkent, hogy le kellett tennie a limonádés poharakat, nehogy elejtse, és könnyekben tört ki. Szabályosan kirohant a szobából, mert nem bírta elviselni a látványt. Juliette káromkodott, Ana arca pedig falfehér lett, és két hétig nem volt hajlandó egy szobában megmaradni velem. Nem lehetett egyszerű megemészteni a látványt. Az emberek akkor értették meg igazán, milyen borzalmakon mentem keresztül, amikor egyszerre látták minden sebhelyemet. És ekkor döbbentek rá, hogy valóban megalapozottak és jogosak a félelmeim. Briant valószínűleg jobban letaglózta a dolog, mint mást, hiszen ő annyira szeretett, hogy velem együtt szenvedett. Megint megcsókolt, ezúttal gyengédebben, de még mindig az érzelmei hatása alatt. Aztán az ajkával sürgetőn szétnyitotta az enyémet, hogy még hevesebben csókolhasson. Ahogy szétvált az ajkam, olyan szenvedéllyel és vadul tapadt a számra, hogy szinte éreztem, mennyire szomorú, mennyire fél, és milyen nagy szüksége van arra, hogy bizonyítsa, mennyire törődik velem. Mintha a csókjaival próbált volna meggyógyítani, vagy legalábbis eltörölni minden borzalmat, amivel a balesetem óta szembe kellett néznem. Most ő is átérezhette ezeket. Hagytam, hadd csókoljon, ameddig csak szeretne. Nem mintha zavart volna a dolog – Brian akkor csókolt meg, amikor csak akart, és mindig örömmel viszonoztam –, de ez most más volt. Kifejezetten szüksége volt rá, ezért nyugton maradtam. Visszacsókoltam, hogy tudassam vele, jólesik, de engedtem, hogy ő irányítson. Most ő volt soron. Türelmesen kivárta, hogy elmondjam, amit akarok, és bátorságot gyűjtsék ahhoz, hogy megmutassam magam neki. Most nekem kellett higgadtnak lennem, hogy összeszedhesse magát.

– Ne haragudj, Ella – suttogta reszkető hangon, miután végre képes volt elszakadni a számtól. Kezével továbbra is az arcomat fogta, a homlokát a homlokomnak döntötte, és lehunyta a szemét, hogy összeszedje magát. – Majdnem elveszítettelek – súgta. – Mindig is tudtam, de… – Lassan megrázta a fejét, vett egy mély lélegzetet, és gyors csókot nyomott az ajkamra. – Köszönöm, hogy túlélted – suttogta. – Köszönöm, hogy küzdöttél, és nem adtad fel, és eljutottál hozzám. Lehunytam a szemem, de a sarkánál még így is kicsordult néhány könnycsepp, ami legördült az arcomon. – Köszönöm, hogy értelmet adtál annak, hogy legyen miért küzdenem. Szipogni kezdtem, mire Brian elengedett, letörölte a könnycseppeket az arcomról, és vagy nem vette észre, hogy az ő arca is nedves, vagy nem vett róla tudomást. – Ne haragudj – ismételte meg. – Megígértem magamnak, hogy nem fogom túlreagálni, de… elképzeltelek, amint ott fekszel a kórházban, és rájöttem, milyen közel jártam ahhoz, hogy végleg elveszítselek. Ha arra gondolok, hogy sohasem találkoztam volna veled… – Ahogy ezt kimondta, lehunyta a szemét, mintha a szavak fizikai fájdalmat okoztak volna neki. – És úgy kellett volna leélnem az életemet, hogy sohasem tudom meg, mi történt veled… Sohasem láttam volna a mosolyodat sohasem tarthattalak volna a karomban, és sohasem csókolhattalak volna meg… Elképzelni sem tudom nélküled az életem. Lenyeltem a gombócot a torkomban, és megráztam a fejem. – Én sem nélküled. – A nyaka köré fontam a karomat, loptam tőle egy gyors csókot, aztán elmosolyodtam, először azóta, hogy bejöttünk a hálóba. – Köszönöm, hogy ennyire szeretsz. – Nagyon szívesen – vigyorodott el játékosan, amitől hirtelen megváltozott a szobában a hangulat. – Én pedig azt köszönöm, hogy nem a kéket, és nem is a rózsaszínt választottad, mert ez sokkal jobb. A szemem majd kiugrott a helyéből, mire Brianből kitört a nevetés. A tekintete a mellemre tévedt, kajánul elvigyorodott, amitől persze azonnal felgyorsult a szívverésem. Aztán lehámozta a karomat a nyakából, hátrébb lépett, hogy alaposabban szemügyre vehessen. Forróság öntötte el az

arcomat, amint rájöttem, hogy fehérneműben állok előtte, és nem a hegeimet nézi, hanem engem. Ismét végigjártatta rajtam a tekintetét, de ez alkalommal izzott a szeme a vágytól, melyet egész eddig elfojtott. Nagyot nyeltem, és igyekeztem büszkén kihúzni magam az egyszerű, csipkés szettben, amit végül felvettem. Azonnal megakadt rajta a szemem, ugyanis ugyanolyan kanárisárga volt, mint anyu ruhája, de nem ezért tetszett meg. Azért választottam ezt, mert a legtöbb Lindon-féle cucchoz képest jóval egyszerűbb volt. Anélkül volt szexi, hogy túlságosan kihívó lett volna. Sőt inkább játékosnak mondanám, és úgy tűnt, Brianre is pont ilyen hatást gyakorolt most, hogy magához tért a kezdeti döbbenetből, amit a hegeim látványa okozott. – Határozottan a sárga a kedvenc színem – mormolta, és még mindig nem bírta levenni rólam a tekintetét. – Ne mondd már! – nevettem fel meglepetten. – Nem is igaz, mert az éjkék – Drágaságot is ilyen színűre festetted. Brain megrázta a fejét, de továbbra sem a szememet nézte. – Nem, A druida herceg bemutatója óta a sárga. – Megnyalta az ajkát, és látványosan nyelt egyet. – És most már teljesen tuti. A sárga a kedvencem. Végre felemelte vágytól izzó tekintetét, és a szemembe nézett, amitől annyira kalapálni kezdett a szívem, hogy már-már azt kívántam, bárcsak inkább a mellemben gyönyörködne. Ezután odalépett hozzám, és visszatette a nyakába a karomat. – Gyönyörű vagy, Ellamara. Nálad gyönyörűbb nővel még életemben nem találkoztam. – Biztos? – nevettem akaratlanul. – Ez elég merész kijelentés valakitől, akinek már vagy „milliárd" nővel volt dolga. Brian szeme megvillant, a karjába kapott, és játékosan felmordult. – Kész, ennyi volt! – mondta, miközben meglepetten fel-sikoltottam. – Most megtanulod, hogy kell fogadni a bókot, te nő! Az ágyhoz vitt, és lefektetett rá. Volt egy olyan érzésem, hogy ha nem lennék törékeny, egyenesen rádobott volna. Egyetlen mozdulattal kibújt a felsőjéből, a nadrágját a földre dobta, aztán rám mászott, lovagló ülésben a combomra ült, de nem nehezedett rám,

hanem fölöttem egyensúlyozott. A pillantása szinte perzselt a vágytól, a mellkasa pedig zihálva emelkedett és süllyedt. – Minden porcikádat végigcsókolom, és addig abba sem hagyom, amíg nem tudod nevetés nélkül egyszerűen megköszönni, amikor azt mondom, te vagy a legszebb nő a világon – morogta. Te jó szagú úristen! Szabadjára engedtem egy dühös, éhes és mindenre elszánt fenevadat! A hangoskönyves hangját vad vérfarkasmorgásra cserélte: mély, rekedtes, veszélyt sejtető, de egyben izgató is volt. A fenyegetéstől – ami bizony fenyegetés volt – borzongás futott végig a hátamon, felgyorsult a szívverésem, és teljesen feltüzelt. – Nem felejtettem el, mit mondtál, ezért ígérem, ennél tovább nem megyünk. Amit ruha takar, az tiltott terület. – Megragadta mindkét kezem, majd a fejem fölé emelte, a párnához szegezte, és az ujjaim közé fűzte az ujjait. – De amit nem, azt nem kímélem, minden négyzetcentiméteredet meg fogom ízlelni, te nő! A döbbenettől még a levegő is kiszaladt a tüdőmből. Úgy éreztem magam, mint a fogságba esett préda, de az idegességemet háttérbe szorította a mindent elsöprő vágy, ami végigfutott rajtam. A félelmet izgatottság, aztán pedig sóvárgás váltotta fel. Brian egyszerre volt ijesztő és megigéző, és Isten a tanúm rá, azt akartam, hogy felfaljon. Bármit olvasott is ki az arckifejezésemből, tetszett neki. Kiéhezetten és sokat sejtetőn rám mosolygott, aztán lassan a számra tapasztotta a száját, majd a kínzóan leheletfinom csók után a fülemhez hajolt. – Add meg az engedélyt, Ella! Élesen beszívtam a levegőt, és bólintottam, mire Brian felmordult: – Ez nem elég. Azt akarom, hogy kimondd. Hallani akarom! Milyen utasító és akaratos! Mégsem éreztem magam nyomás alatt. Brian csak hozta a szokásos macsó formáját, de arra figyelt, hogy csakis olyasmit tegyen, amit én is szeretnék. Ég óvjon tőle, hogy egyszer rájöjjön, mi mindent szeretnék! – Oké – mondtam fojtottam – De mi oké? – Megadom az engedélyt. Hátrébb húzódott, és a szemembe nézett.

– Mire adod meg az engedélyt? Mit szeretnél, Ella, mit csináljak? Azt akarta, hogy kimondjam. Szerette volna hallani. Volt bármi fogalma róla, milyen nehéz ez egy olyan szégyenlős lánynak, mint én? Milyen ijesztő és zavarba ejtő? Mondjuk, azt nem tagadhattam, hogy beindított a pimaszsága, és nem hibáztathattam, amiért pontosan tudni akarta, mit lehet és mit nem. El akarta kerülni, hogy véletlenül átlépje a határt, amiért hálás voltam neki, és ha ehhez szóbeli megerősítésre volt szüksége, hát megkapja. Elkaptam várakozó tekintetét, vettem egy nagy levegőt, és a tőlem telhető legmagabiztosabban azt mondtam: – Azt akarom, hogy fedezd fel a testem. Brian szeme megvillant, és az orrán keresztül élesen beszívta a levegőt. Egyszerre lettem izgatott és merész, hogy ilyen reakciót váltottam ki belőle. – Azt akarom, hogy minden porcikámat végigcsókold és megérintsd. Azt akarom, hogy olyan jól megismerd a testem, ahogy engem ismersz, hogy soha többé ne féljek tőled. – Elcsuklott a hangom, így aztán halkabban folytattam: –Segíts elfogadni a hibáimat, Brian! Segíts, hogy gyönyörűnek és kívánatosnak érezzem magam! Kérlek! A perzselő vágy, amely eddig vezette, hirtelen kialudt. Gyengéden rám mosolygott, és félresöpörte a hajamat a homlokomból. – Tőlem nem kell félned, Ellamara – mondta halkan. – És el fogod fogadni magad, mert tényleg gyönyörű és baromi kívánatos vagy. Egyszerűen tökéletes. – Az ajka az államra vándorolt, onnan pedig lefelé, végig a nyakamon. – Tökéletes vagy itt – mormolta, miközben a nyakam alsó részére tapadt, de ahelyett hogy továbbhaladt volna a dekoltázsom felé, amiből a sárga melltartó nem sokat takart, végighúzta az ajkát a kulcscsontomon, egészen a sérült vállamig, amit már az előbb is megcsókolt. – Tökéletes vagy itt – mormolta újra, ahogy a szája a heges bőrfelülethez ért. A szemhéjam reszketve lecsukódott, miközben átadtam magam gyengéd csókjainak. Valahányszor a bőrömhöz ért a szája, a szívemet édes fájdalom járta át, mintha a csókjaival egyenként forrasztaná be a rajta futó láthatatlan repedéseket és töréseket.

Ezután lejjebb csúszott, és amint megéreztem meleg leheletét a hasamon, felsóhajtottam. Brian a csípőmre tette a kezét, és kicsivel a köldököm fölött a hasamra tapasztotta a száját. – És itt is abszolút tökéletes vagy. Könny szökött a szemembe, miközben leírhatatlanul élveztem az érzést. A hasam csúnyán megégett, és borzalmasan nézett ki. Még a lélegzetem is elakadt, hogy ott kényeztet az ajkával, mintha így is értékes lennék. Kicsordult a könnyem. Brian kénye-kedve szerint rendelkezett velem, azt csinált, amit akart. Megengedtem neki, hogy ilyen közel kerüljön a testem legcsúfabb részeihez, és ezért a szerelemtől, a hálától, az örömtől és a megkönnyebbüléstől könnycseppek potyogtak a szememből. A balesetem után feladtam a reményt, hogy nekem részem lehet ilyesmiben. Nem hittem, hogy bárki is elfogadna így, és szeretne a testi hibáim ellenére. De Brian igen, és nem csak azért, hogy megvigasztaljon, vagy jobb kedvre derítsen. Ő is akarta ezt. Akart engem. Sőt a hevességéből ítélve nagyon nehezére esett megállnia, hogy ne tegyen olyasmit, amire még nem álltam készen. Az ő szemében tényleg gyönyörű és kívánatos voltam. Ugyanolyan tökéletes, mint ő az én szememben. Ez maga volt a csoda. Folytatta a mennyei kínzást, egymás után csókolta a hegeket, mígnem zokogás tört fel belőlem, és bőgni kezdtem. Egyszerűen eluralkodtak rajtam az érzések. Olyan gyönyörű volt ez a pillanat! Sokkal több, mint amiben a balesetem óta reménykedni mertem. Ez volt életem legszebb estéje. Brian megértette, miért sírok, ezért ahelyett hogy megkérdezte volna, minden rendben van-e, lemászott rólam, és lehúzta az ágytakarót. Bemásztunk az ágyba, magához húzott, és folyamatosan a meztelen hátamat simogatta, miközben én kibőgtem magam a karja közt. Amikor végre kezdtem megnyugodni, puszit nyomott a fejemre. – Ennyi elég is egy estére. Aludj, szépséges Ellamara. Ez nagyon úgy hangzott, mintha valami melodramatikus filmből szedte volna, de nem nevettem. Magamban elmosolyodtam, és hálát adtam, hogy mindig ilyen nyálas, romantikus hülyeségekkel jön. Mondjuk, színész, mi mást ismert volna, mint filmszövegeket? De ezt is szerettem benne, úgyhogy ellenálltam a kísértésnek, hogy csípősen visszaszóljak.

Szipogtam még egyet-kettőt, aztán elégedetten felsóhajtottam, és elhelyezkedtem a karjában. Ő továbbra is gyengéden simogatott, amivel úgy elringatott és megnyugtatott, hogy egyáltalán fel sem akartam kelni onnan többé. Örökre a biztonságot nyújtó karja közt szerettem volna maradni. Hogy soha ne kelljen újra egyedül töltenem az éjszakákat. Már félálomban voltam, amikor hirtelen eszembe jutott valami. – Igazad volt. Hagynom kellett volna, hogy vegyél egy új házat – motyogtam álmosan. Arra aludtam el, hogy Brian halkan kuncog mellettem.

30.

Miután másnap reggel felébredtem, eltűnődtem, vajon mennyire fogom furán érezni magam, hogy itt fekszem a barátommal, és egyikünkön sincs más, csak fehérnemű. Amikor Brian dünnyögve lenyomta az ébresztőt, és meztelen mellkasához vont, jelezve, hogy szeretne összebújni és visszaaludni, boldogan tapasztaltam, hogy teljesen nyugodt vagyok. Bár tovább élvezhetnénk ezt a pillanatot! – Sajnálom, fiatalúr, de hétre Glendale-ben kell lenned. Ideje felkelni. – Öt perc – morogta, és még szorosabban magához ölelt, mintha fogságban akarna tartani. – Jó, de öt perc múlva tényleg felkelünk. – Miért pont mára kellett betenni egy ilyen korai megbeszélést? – zsörtölődött. Aztán kinyújtózkodott, és elhelyezkedett ugyanúgy, mint előtte. – Hogy érzed magad ma reggel? Megható volt, hogy így aggódik értem. – Nagyon jól – mosolyodtam el hálásan. – Nem bántam meg, szükségem volt erre. – Nekem is – nyomott puszit a homlokomra. – Ne haragudj, hogy a végén érzelgős bőgőmasinává változtam. Esküszöm, nem az zaklatott fel, amit csináltál. Épp ellenkezőleg. Olyan csodás volt az este, hogy az már fájt. Igen, őrültségnek hangzik, de nem tudom másképp elmagyarázni. – Egy pillanatra elhallgattam, ahogy hirtelen ismét megrohantak az érzelmek. – Olyasmit adtál nekem, amiben azóta, hogy felébredtem a kómából, azt hittem, sohasem lesz részem. Brian végigsimított szörnyen kócos hajamon, halványan elmosolyodott, hogy micsoda szénakazal van a fejemen, aztán mélyen a szemembe nézett. – Ella, több érzelmi traumát kell feldolgoznod, mint bárkinek, akit ismerek. Megértettem, miért sírsz. Gondolom, a jó pillanatok ugyanolyan felkavaróak számodra, mint a rosszak.

– Sokkal felkavaróbbak – ismertem be. – A rosszakhoz már hozzászoktam, a jók viszont váratlanul érnek. Sohasem fogom megérteni, hogy tud valaki így nézni, de Brian arckifejezése végtelen szeretetről és rajongásról árulkodott. – Akkor nem lustálkodhatok – mondta, majd megcsókolta és a mellkasához húzta a kezem. – Mostantól annyi jó emléket kell gyűjtenünk, hogy elfelejtsd, milyenek a rosszak. – Ez a pillanat tökéletes kezdés ehhez – mosolyogtam rá, és boldogan sóhajtva a mellkasára hajtottam a fejem. Annyira szerettem ezt a pasit, hogy attól féltem, egyszer szétszakad a szívem a túlcsorduló érzelmektől. – Bárcsak olyan munkád lenne, ahol nem okozna több ezer dolláros bevételkiesést, ha beteget jelentesz! Szombat volt, de a forgatásokon nem igazán követik a hétfőtől péntekig, reggel kilenctől délután ötig tartó munkaidőt. A napok általában elég megterhelőek, mert minél rövidebb idő alatt minél több anyagot szeretnének felvenni. Na igen, a filmforgatás nem olcsó mulatság, ráadásul több száz ember már korábban elvállalt melójával kell összhangba hozni. Szóval mindig őrült sebességgel pörögnek, így ha Brian kihagyna egy napot, azzal az egész csapatnak keresztbe tenne, tehát szó sem lehetett ilyesmiről. Felkuncogott, és még erősebben szorított. – Nagy a kísértés, hogy odaszóljak. – Eszedbe se jusson! Pocsékul érezném magam. – Annak pedig nem örülnék – sóhajtott. – Akkor mi lenne, ha eljönnél velem? A napjaim hetven százaléka úgyis abból áll, hogy azt várom, a többiek elkészüljenek, plusz saját lakókocsim van. Oda is ugyanúgy vissza tudnánk vonulni, mint ide. Ez igaz, tényleg így teltek a munkanapjai. Amikor először kísértem el egy forgatásra, meglepődtem, mennyire sürgetik az embereket, csak azért, hogy aztán meg ne csináljanak semmit azonkívül, hogy ülnek és várnak. Bár ha száz különböző feladatot ellátó embert kell mozgósítani ahhoz, hogy felvegyenek egyetlen jelenetet, nem csoda, hogy így mennek a dolgok. Mondjuk, nekem ez kifejezetten kapóra jött, mert senkit sem érdekelt, hogy ott vagyok, és legalább várakozás közben is együtt lehettünk.

– Csábító, de… – Nyújtózkodtam, hátha könnyebb lesz utána felkelni. – Arra gondoltam, felhívom Nash Wilsont, és megkérdezem, velem ebédelne-e. – Brian meglepetten felhúzta a szemöldökét, mire gyorsan kifújtam a levegőt, amit egy pillanatig visszatartottam. – Elfogadom az ajánlatát. Hirtelen felült, amivel nagyon meglepett, mert nem tudtam, hogy képes ilyen fürge mozdulatokra korán reggel. A pasi ki nem állhatta a nap dél előtti időszakát. – Ella… Biztos vagy benne? – Buzgón fürkészte az arcomat, hátha megtudja a választ. Képtelen lettem volna megmondani, mi zajlik a fejében, de visszafojtott lélegzettel várta, hogy feleljek a kérdésre. – Igen – bólintottam végül, és magam is meglepődtem, milyen magabiztosan csengett a hangom. – Biztos vagyok benne. Valami megcsillant Brian szemében, aztán keményen a számra tapasztotta a száját, ami totál váratlanul ért. – Ezt meg miért kaptam? – kérdeztem, miután kicsit hátrébb húzódott. – Olyan büszke vagyok rád – mondta, de még csak el sem mosolyodott. Bármit is érzett, teljesen a hatalmába kerítette. – Reméltem, hogy így fogsz dönteni. – Tényleg? Meglepetten pislogtam. Mégis honnan ez a hevesség? Amióta felmerült a fotózás kérdése, mindenkinek határozott véleménye volt arról, mit kellene tennem, kivéve Briant, aki sohasem érvelt sem mellette, sem ellene. – Nem akartam, hogy nyomás alatt érezd magad, de mindennél jobban vágytam rá, hogy igent mondj Nash-nek. Éreztem, hogy komolyan beszél, ezért én is csak kicsit vettem poénra a dolgot: – Aha, tehát mindennél jobban vágytál arra, hogy szinte teljesen meztelen tündéristennőként láthass. Melegség lobbant a tekintetében, amiből tudtam, hogy részben igazam van. – Naná, te kis pajzán tüncike! – Kezdett visszatérni morgós farkasemberhangja, ezért megrázta a fejét, hogy elhessegesse a buja

gondolatokat. – Ella, gyönyörű vagy! Tudom, azt hiszed, csak azért mondom ezt, mert elfogult vagyok – és talán tényleg így van –, de attól még ez az igazság. És Nash zseniális, ő majd tesz róla, hogy te is elhidd. Nem fog olyasmit csinálni belőled, ami nincs meg benned, egyszerűen segít, hogy más is meglássa, amit én látok. Téged is beleértve. És ez az, amire vágyom. – Azért akarod, hogy megcsináljam a fotózást, hogy legyen magamról pár jó képem? – mosolyodtam el. – Igen, azért – bólintott még mindig tök komolyan. –Szükséged van rájuk, és nemcsak neked, hanem a világnak is. Hinned kell magadban. Akárcsak tegnap este: megmutattad magad nekem, pedig mennyire féltél tőle – és mi lett az eredménye? – Ömmm… – Végignéztem magamon, aztán rajta, és próbáltam kitalálni, mire gondolhat. – Az, hogy fehérneműben aludtunk…? – Az, hogy önbizalmat szereztél. Bár az sem mellékes, amit te mondasz – vigyorgott. Brian végigsimogatott a tekintetével, amitől megint elpirultam. Reméltem, hogy a tegnap este után sikerült levetkőznöm a szégyenlősségemet, de amikor így néz rám… Valószínű, hogy ebbe mindig bele fogok vörösödni. – Legyőzted a félelmedet, és magabiztosabban keltél fel ma reggel – fogta meg a kezem. – Már most óriási a változás, a fotózás után pedig még nagyobb lesz. Elsőre talán ijesztőnek tartod majd, de ha sikerül leküzdened a szorongást, végre tényleg, igazán magabiztos lehetsz. Én is pont ebben reménykedtem. Itt fekszem az ágyon Briannel, az összes sebhelyem látható, mégsem érzem azt az idegességet és félelmet, ami a találkozásunk óta folyamatosan megbénított. Nyugodt voltam. Az ég szerelmére, hiszen nem volt rajtam más, csak fehérnemű, de úgy cseverésztem a pasimmal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga! – Azt mondtad, meg akarod szeretni magad – mosolygott rám kedvesen. – Azt mondtad, szeretnél ugyanolyan magabiztos lenni, mint Ellie. Csináld meg a fotózást, és hozasd nyilvánosságra a képeket. Mutass be képletesen a gyűlölködőknek! Szerintem felszabadítana, és éppen ez az, amire szükséged van, Ella, hogy végleg túlléphess a baleseteden, és

megtaláld magadban az erőt, amivel magabiztosan élheted az életedet. Amivel megszeretheted, és tényleg boldog lehetsz. Pontosan erre volt most szükségem. Brian belém vetett hite és támogatása megerősítette az elhatározásomat, így most már magabiztosan állhattam Nash elé. Az én druida hercegemnek megint igaza volt. Muszáj legyőznöm a gátlásaimat, és ha ehhez az kell, hogy „képletesen bemutassak" a világnak, akkor legyen. Az sem számít, ha kigúnyolnak vagy kinevetnek érte, mert ő mellettem lesz, szorosan ölel majd éjszakánként, és a csókjaival eloszlat minden kételyt. Brian szemlátomást arra várt, hogy mondjak valamit, de én csak mosolyogva felültem, átvetettem a vállán a karom, mire azonnal olyan szorosan magához húzott, hogy egymásnak nyomódott a mellkasunk. Melegség járt át, és beleborzongtam az érzésbe. – Már szeretem az életemet – nyugtattam meg. – Annyira boldoggá teszel, hogy ennél boldogabb nem is lehetnék. – Megcsókoltam, éppen csak annyira szenvedélyesen, hogy nehezére essen kimászni az ágyból. – De azért megcsinálom a fotózást, hogy tehess egy képet a tárcádba, ha dicsekedni akarsz velem – vigyorogtam. – Hmm… Egy nő, aki megérti, mi az igazán fontos egy férfinak. Nekem van a legkirályabb barátnőm a világon! Brian felnevetett, megint a számra tapasztotta a száját, majd szétnyitotta, hogy még hevesebben csókolhasson. Öt perc helyett kétszer öt perc – vagy inkább tizenöt – kellett, hogy felkeljen, és elkészüljön. Én vártam még pár órát, amíg felébredt a város, és csak utána hívtam el Nasht ebédelni. Azután megcsörgettem apámat, mert támadt egy ötletem, ami nem hagyott nyugodni. – Ella? – szólt bele aggodalmasan a telefonba. – Szia, apa. – Szia, édesem. Jó hallani a hangod. Mi van veled? Minden rendben? Tegnap este úgy láttam, nem érzed valami jól magad. Jenniferrel aggódtunk érted. Mosolyra húzódott a szám, miközben az aggodalmaskodását hallgattam. Tény, hogy nem volt tökéletes apa, de szeretett engem, és ez jelenleg pont elég.

– Nincs semmi baj – nyugtattam meg. – Sőt nagyon is jól vagyok. Azt szerettem volna csak kérdezni, hogy ráérnétek-e ma velem ebédelni Jenniferrel és az ikrekkel? – Én… – habogta apa, akit láthatóan meglepett a meghívás. – Igen, szerintem ráérünk. Ma az irodában vagyok, mert át kell néznem néhány vallomást a hétfői tárgyalásra, de szerintem egy órácskára el tudok szabadulni. Valamikor enni is kell, nem igaz? – Szuper! – mosolyogtam. – Akkor találkozzunk egykor az Ivyban. – Az Ivyban?! Felkuncogtam. Nash javasolta, hogy oda menjünk, ezért megkértem, hogy foglaljon asztalt. Még sohasem jártam ott, de azt tudtam, hogy a szórakoztatóipar szereplői előszeretettel szervezik oda a megbeszéléseiket. Sok üzlet köttetett már meg abban a furcsa kis étteremben a Robertson Boulevard-on. Úgy tűnik, Nash abban reménykedett, hogy eredményes lesz a találkozónk. – Igen. Egy barátom javasolta, és Brian ismerősei elég gyakran járnak oda, ezért úgy gondoltam, adok neki egy esélyt. És vannak híreim, amiket szeretnék megosztani veletek. Konkrétan egy nem mindennapi kérésről lenne szó. – Ne csináld ezt velem, Ella! – nyöszörgött apa. – Ugye nem leánykérés? Ijedtnek tűnt, de nem volt rosszindulat a hangjában. Nem hiszem, hogy attól pánikolt be, hogy hozzámegyek Brianhez, sokkal inkább magától az esküvő gondolatától. Menyasszony, torta, asztaldísz, és még a lányát is át kellene adnia egy másik férfinak? Ijesztőnek hangzott. – Nyugi – nevettem. – Nem erről van szó. Nem jegyeztek el, és terhes sem vagyok. – Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, mire ismét felkacagtam. – Apa – folytattam aztán lágyabb, együttérző hangon –, lehet, hogy már nem vagyok nyolcéves, de ez nem azt jelenti, hogy fejest akarok ugrani a felnőttek világába. Nekem is ugyanúgy időre van szükségem az átálláshoz, mint neked. És megígérem, ha házasság vagy gyerek kerül kilátásba, időben szólok. – Kösz – felelte megkönnyebbülten, amin megint csak nevetnem kellett.

Vajon azt köszönte meg, hogy még nem akarok megházasodni és gyereket szülni, vagy azt, hogy időben szólok, ha már igen? – Szívesen. Szóval ott tudtok lenni egykor, vagy módosítsam a foglalást? – Jó az egy óra, ott leszünk. – És eljönnél értem? Jenniferrel és az ikrekkel találkozhatunk az étteremben. Ha úgyis az irodából mész, útba esem neked, és jó lenne egy kicsit négyszemközt beszélgetni. Megköszörülte a torkát. – Örömmel – felelte kissé rekedten. – Köszi. Mondjuk, fél egykor? – Ott leszek. – Szuper. Jaj… és apa? Szólnál Jenniferéknek, hogy valami csinosát vegyenek fel? – Szerinted betennék a lábukat úgy az Ivyba, hogy nem a legszebb ruhájukat veszik fel? – kérdezte nevetve. – Ebben van valami – nevettem én is. – Akkor nemsokára találkozunk. És apa… – Egy pillanatig tétováztam. – Köszönöm – nyögtem ki végül. Egy másodpercig mindketten hallgattunk, de aztán azt felelte: – Bármikor, édesem. Komolyan.

31.

Az étterem felé vezető úton nem beszéltünk a nagy újságról. Ehelyett megkérdeztem apát, tetszett-e neki a tegnap esti bemutató, és mit gondol Janice Bishopról. Elismerte, hogy sokkal jobb volt a premier, mint várta, és a vörös szőnyeges események tényleg nem mindig olyanok, mint az a bizonyos karácsonyi. Az út további részében megállás nélkül Janice Bishopról áradozott. Úgy tűnik, valaki betegesen rajongani kezdett a kedvenc írójáért. Jó volt látni a lelkesedését, és örültem, hogy ilyen különleges élményhez segíthettem hozzá. Jól telt az út, ami önmagában kész csodának számított. Amikor beléptünk az étterembe, az asztalunkhoz vezettek, ahol Jennifer és az ikrek már vártak ránk. A testvéréhez és az édesanyjához hasonlóan Anát is szemlátomást ugyanannyira izgatta, mi lehet a nagy titok. – Mutasd a gyűrűt! – követelte, miközben szinte félrelökte Juliette-et, hogy ő nézhesse meg először a feltételezett ékszert. – Nyugalom, ti menyasszörnyek! – nevettem. – Nem vagyok eljegyezve. – Akkor mi történt? – kérdezte Juliette. – Meghalok a kíváncsiságtól! – Először is üljetek vissza. Egy perc, és mindent elmondok. Még várunk valakit. – Azt hittem, Brian forgatáson van – vonta össze csodálkozva a szemöldökét Jules. – Igen, ott. Egy barátomra várunk. Jennifer és a lányok leültek, apa pedig épp kihúzta nekem a széket, amikor meghallottam Nash hangját a terem túlsó feléből. – Ella, gyönyörűségem! Kérlek, mondd, hogy azért hívtál el ebédelni, mert elfogadod az ajánlatomat. – Így van – nevettem, miközben kézfogással és puszival üdvözöltem. Felragyogott a szeme az örömtől, én pedig bemutattam a családomnak:

– Nash, szeretném, ha megismernéd a családomat. Család, ő itt Nash Wilson. Apa kezet rázott vele, és barátságosan biccentett – látszott, hogy fogalma sincs, ki az a Nash Wilson. Juliette és Ana csodálkozott, de mindketten tudták, hogy ismerem a híres fotóst, és hogy megkért, hadd készítsen rólam képeket, így az ő meglepett arckifejezésük semmi sem volt Jennifer meghökkenéséhez képest. Áradozott néhány percet – amit Nash szemlátomást örömmel fogadott –, aztán mindnyájan leültünk. – Szóval elfogadod a felkérést? – kérdezte Ana, miután leadtuk a rendelésünket a pincérnek. – Igen – mosolyogtam az új barátomra. – Már ha még mindig ihletettnek érzed magad. Nash az ajkába harapott, és a szájához emelte ökölbe szorított kezét, mintha próbálná megállni, nehogy felkiáltson örömében. Aztán hirtelen a két kezébe fogta az arcomat, és mindkét felére akkora cuppanós puszit nyomott, hogy a családom minden tagja hangosan felnevetett. – Te imádni való, bátor nő! Te leszel a művészetem fénypontja! – Remélem is – élcelődtem –, mert az egész világnak meg fogjuk mutatni a képeket. Nash azonnal kijózanodott, és megragadta a kezem. – Szavamat adom rá, Ellamara, hogy te leszel a leggyönyörűbb, leglégiesebb, legcsodásabb lény, akit valaha lencsevégre kaptak. Összeszorult a torkom. – Köszönöm – nyeltem nagyot. Hamarosan megérkezett az ebédünk, ezért úgy döntöttem, várok még egy kicsit, mielőtt elmondom, miért akartam, hogy így összegyűljünk. Amikor már mindenki evett pár falatot, végre előhozakodtam a témával: – Szóval, Nash… még mindig tündéreket látsz az elvarázsolt erdőben a lelki szemed előtt? – Nem az a tökéletes helyszín a titokzatos druida papnőnek és az ő szeretett druida hercegének? – húzta fel kérdőn a szemöldökét. – Tökéletesebb, mint hinnéd – mosolyogtam. – Csak szerettem volna biztos lenni benne, hogy még mindig ebben gondolkodsz, mert lenne egy

ötletem ezzel kapcsolatban. Nash letette a kanalát, jelezve, hogy hallgat. – Először is, tudom, hogy ez a te fotósorozatod, és értem, hogy ihletre van szükséged, meg minden, és bízom az ítéletedben, de ma reggel, miután úgy döntöttem, elfogadom a felkérésedet, támadt egy ötletem. – Vettem egy nagy levegőt, és körbepillantottam a jelenlévőkön. – Mi lenne, ha családi fotósorozatot csinálnánk, és nem csak én szerepelnék a képeken? Jennifer annyira meglepődött, hogy elejtette a salátás-villáját, és levegő után kapkodott, míg Juliette és Ana tágra nyílt szemmel meredt rám. Apa a homlokát ráncolta, mintha próbálná megérteni, mi ebben olyan nagy cucc. Álltam Nash tekintetét, aki résnyire szűkült szemmel bámult rám. – Nézz csak rájuk – mutattam körbe –, és mondd el, mit látsz. Engedelmeskedett, és végignézett a családomon. Nem kapkodott, láttam rajta, hogy komolyan veszi a kérésemet. – Egy gyönyörű, festményre illően tökéletes családot látok – mondta, és a fejét ingatta, mintha Colemanék teljesen átlagosak lennének. – Pontosan – bólintottam. – Ők maguk a tökély. Rájuk nézve szépséget, eleganciát és bájt látsz. Ők a hollywoodi ideál mintaképei. És itt vagyok én… – Nash érdeklődve rám villantotta a szemét. – Aki más, a fekete bárány. Elkerekedett a szeme, kihúzta magát ültében, ismét végignézett a családomon, de most más szemmel figyelte őket. Láttam rajta, hogy érti, mire próbálok kilyukadni. – Teljesen igazad van – suttogta átszellemültem – Tökéletesek. Pont úgy néznek ki, ahogy azt a modern kor embere elvárja a szép emberektől. Olyan gyönyörűek és tökéletesek, hogy szinte egymásba olvadnak. Nash ismét felém fordult, aztán felállt, és hátrébb lépett az asztaltól, hogy alaposabban megnézhessen minket együtt. – Ez zseniális – mormolta. Kezéből keretet formált, és maga elé emelte, mintha a fényképezőgép lencséjén keresztül nézne minket. – Ők a világ leggyönyörűbb, legtökéletesebb lényei, akik közül kiragyogsz. A másságod – a tökéletlenséged – ki fog tűnni közülük, és elkülönít tőlük. És ez a tökéletlenség lesz az igazán szép. – Elkapta a tekintetem, és láttam a szemében, hogy megvettem.

– Brian csalódott lesz, hogy nem lehet benne, de… – Nem, ő is kelleni fog hozzá – szakított félbe Nash. – A többiek mellett ti ketten egy párként jelentek majd meg a fotókon, és így még erőteljesebb lesz a kép. A daliás, megbabonázott herceg magának követeli hercegnőjét, annak ellenére, hogy a világ első ránézésre nem őt választotta volna. – Reméltem, hogy ezt fogod mondani – terült el széles mosoly az arcomon. – Brian cosplaymániás, teljesen maga alatt lett volna, ha kimarad a buliból. Juliette-ből és Anából kitört a nevetés. Imádták, hogy Brian – pont Brian! – a szíve mélyén hatalmas kocka. Nashsel egymásra mosolyogtunk, aztán ismét puszit nyomott az arcomra, és csak utána ült vissza a helyére. Egy teljes percig megszólalni sem tudott. – Vállalják a fotózást? – nézett körbe a családomon. A kérés mögött izgatottság és kétségbeesés érződött. Látszott rajta, hogy ha kell, könyörögni is hajlandó, aminek kifejezetten örültem, tekintve, hogy rá kellett vennie apámat, hogy félmeztelen, harisnyás tündérnek öltözzön, a lányait pedig engedje – feltételezéseim szerint – meglehetősen anyagtakarékos tündérjelmezben fotózni. Tuti, hogy könyörögni kell majd neki. – Tényleg azt szeretné, hogy mi is szerepeljünk Ella fotósorozatában? – kérdezte Jennifer reszketeg hangon. – Mrs. Coleman – Nash a fejét csóválta, és Jenniferre villantotta vakító mosolyát, mire a mostohaanyám elvörösödött –, semmit sem szeretnék jobban. Gyönyörű családja van, és Ellával együtt olyan lélegzetelállítóan tökéletes képet alkotnak, amely meg fogja babonázni az egész világot. Könny szökött Jennifer szemébe. Még ha nem is ő áll majd a fotózás középpontjában, az, hogy rajta lehet Nash Wilson képein, számára maga volt a valóra vált álom. Modellként ezek a fotók számtalan új lehetőséget nyitnak meg előtte, az ikreket pedig tárt karokkal fogják várni az ügynökségek, amennyiben úgy döntenek, hogy az anyjuk nyomdokaiba lépnek, és modellkedésre adják a fejüket – és abban szinte teljesen biztos voltam, hogy Ana erre vágyik.

Jennifer hitetlenkedve ingatta a fejét, majd zavarában felnevetett, és alig hallhatóan szipogott. – Megtisztelő lenne részt venni a munkában. Ugye? – nézett a többiekre. Juliette és Anastasia szeme akkorára tágult, mintha animefigurák lennének, és hevesen bólogattak. – Alig tudom elhinni, hogy részt fogunk venni egy Nash Wilsonfotózáson – suttogta Ana. Minden szempár apa felé fordult jóváhagyásért. Ő rám nézett, a szemében olyan mértékű óvatosság tükröződött, hogy majdnem felnevettem. – Álljunk meg egy pillanatra! Az előbb valami tündéreket emlegettél egy elvarázsolt erdőben. Mégis milyen családi fotózásra gondoltál? Hagytam, hogy Nash feleljen a kérdésre. Miközben az elképzeléseit részletezte, Juliette, Ana és Jennifer arckifejezése egyre álmodozóbb, apámé pedig lassanként egyre rémültebb lett – egy idő után kezdtem attól félni, hogy szívrohamot kap. Láttam a szemén, hogy nemet akar mondani. Részben a lányai miatt vonakodott, de jobbára a büszkesége nem engedte, hogy belemenjen a dologba. Briannek nem lett volna gondja azzal, hogy feszülős harisnyába bújjon, és eljátssza a tündért, na de Richard Coleman, a félelmetes ügyész, aki bűnözőket eszik reggelire? Nem volt rá sok esély. – Apa… – suttogtam, amikor már nyitotta a száját, hogy nemet mondjon. – Egyedül is meg tudom csinálni a fotózást. Bárhogy döntesz, én akkor is vállalom, és legfeljebb ketten leszünk Briannel. De nagyon sokat jelentene nekem, ha ti is részt vennétek benne. – Becsukta a száját, és bűntudatosan pislogott rám. – Tudom, hogy sokat kérek – folytattam –, de az a helyzet, hogy… ez is a gyógyulásomhoz tartozik. Azért kell megmutatnom magam a világnak, hogy el tudjam fogadni a testemet. Viszont nemcsak magamat, hanem a családomat is el kell fogadnom. – Ella… – Apám hangja elcsuklott, és közben a fejét rázta. Nem tudta, mit feleljen, amivel nem is volt semmi baj, mert sejtettem, hogy ez lesz, és előre kitaláltam, mit fogok mondani.

– Reggel, miután megbeszéltem Nashsel a találkozót, felhívtam az ügynökömet. Hosszan beszélgettünk arról, mit jelentene nekem ez a fotózás, és mit akarok kihozni belőle. Végül arra jöttem rá, hogy szeretném lezárni a múltat. Szeretném megírni az önéletrajzomat, és megosztani az emberekkel a történetemet. Szerintem ha szembenézek a félelmeimmel, és őszintén beszélek róluk, meg fogok tudni békélni azzal a sok szörnyűséggel, ami történt velem. Viszont nemcsak a testemmel kell megbékélnem, hanem veled és a családoddal is. – Elszakítottam a tekintetem apámról, és a mostohaanyám meg a mostohatestvéreim szemébe néztem. – Sohasem éreztem igazán úgy, hogy közétek tartozom. Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztem Kaliforniába, olyan voltam, mint egy nagy, tökéletlen paca, ami próbál beilleszkedni a ti festőién tökéletes világotokba. Igazából meg sem lepődtem, hogy apa elhagyott értetek. Miért is kellettem volna neki, amikor jobbat talált? – Ella… – nyögte apám felindultan, és a kezemért nyúlt. Legnagyobb meglepetésére megfogtam az övét. – Ne haragudj! Tudom, hogy szörnyen hangzik, de ez az igazság. Annyira megrémisztett a tökéletes életed, hogy képtelen voltam a részévé válni. Szükségem van erre a fotózásra. Szükségem van arra, hogy azt érezzem, én is érdemes vagyok rá, hogy Coleman lehessek. Ha le akarom győzni a veled, Jenniferrel és az ikrekkel kapcsolatos görcseimet, akkor szembe kell néznem velük. Tudom, hogy kellemetlen helyzetbe hozlak ezzel, apa, de akkor is muszáj megkérnem téged erre. Egy pillanatig rám meredt, majd megrándult az arca, és nagyot sóhajtott. – Édesem, attól a perctől kezdve, hogy hazahoztalak, másra sem vágytam, mint hogy a családom részének érezd magad. – Akkor tedd ezt meg értem! Most az egyszer legyünk egy család. Mi mindannyian. Életem eddigi legfélelmetesebb lépésére készülök, és bár én döntöttem úgy, hogy megteszem, nagyon nehéz lesz. – Mély levegőt vettem, hogy visszatartsam a könnyeimet, amelyek hirtelen csípni kezdték a szemem. – Jól jönne egy kis extra támogatás. Apám láthatóan ellazult, amikor végül beadta a derekát.

– Rendben – nézett a szemembe az enyémmel egyező, nagy, csillogó kék szemével, amelyet továbbörökített rám. – Ha tényleg erre van szükséged, ha tényleg úgy érzed, ez segíthet abban, hogy a család részének érezd magad, akkor legyen. Megteszem. Jennifer, Juliette, Ana és Nash éljenzésben tört ki, miközben apám és én csak bámultuk egymást. El sem hittem, hogy belement. Igen, elismerem, kicsit piszkos húzás volt, de nem hittem, hogy bejön. Mondjuk, minden egyes szó igaz volt. Tényleg szükségem van erre, és most, hogy apa rábólintott, már nemcsak ideges, de legalább annyira izgatott is voltam. Végig nagyon igyekeztem nem elbőgni magam, de most feladtam a küzdelmet, és a szemem megtelt könnyel. Apám nyakába vetettem magam, és szorosan megöleltem. – Köszönöm – hüppögtem. – Szeretlek, édesem. A sírás még jobban fojtogatta a torkomat, és úgy éreztem, képtelen vagyok elengedni apámat, bár nem mintha ő annyira ki akart volna bontakozni az ölelésemből. – Én is szeretlek – suttogtam. Amikor végre hátrébb húzódtam, megtöröltem a szemem az asztalkendővel, és elvörösödve végignéztem az asztal körül ülőkön. Ahogy a tekintetem találkozott Anáé-val, rám villantotta szokásos gunyoros vigyorát, ami most egyáltalán nem hatott bántónak. – Mindig is Coleman voltál, te hülye – mondta kedvesen, és mosolyra húzódott a szája sarka. – Örülök, hogy hajlandó vagy végre közénk állni – tette hozzá Juliette. Az ikrek felnevettek, mire vigyorogva égnek emeltem a tekintetem, aztán Jennifer könnytől csillogó szemébe néztem. Ő szélesen rám mosolygott, és halkan felkuncogott: – Üdv a családban, édesem! Azóta, hogy Kaliforniába érkeztem, most először éreztem őszintének ezeket a szavakat, és végre készen álltam rá, hogy a magaménak tudjam őket. – Köszönöm. Jó érzés tudni, hogy megint van családom.

EPILÓGUS Négy hónappal később

Idegesen doboltam a lábammal, miközben Brian és én megérkeztünk a gyönyörű, kétszintes, téglaépítésű, fehér kerítéses, verandás házhoz. Először jártam Brian anyukájánál és mostohaapjánál, de nem volt nehéz kitalálni, melyik az ő házuk, tekintve, hogy egyedül az pompázott karácsonyi díszben. A veranda korlátjára és oszlopaira girlandot tekertek, a bejárati ajtón hatalmas koszorú lógott, a kertben pedig egy világító, fehér rénszarvas állt büszkén. Liz és Doug még a szép zöld füvet is beszórta műhóval. A házat megvilágító fények épp most kezdtek érvényesülni, ahogy a nap lassan alábukott a Wisconsin állambeli Green Bay városa fölött. Pont jókor jöttünk. Tökéletes időzítés. Miközben Lizék felhajtójára kanyarodtunk, Brian úgy meredt a karácsonyi dekorációra, mintha azt gondolná, elment az anyja esze. Nem hibáztattam érte, elvégre majdnem augusztus volt. – Mi a fene…? – Nagyon furcsa – értettem egyet. Rám sandított, és gyanakvás villant résnyire húzott szemében. Mivel kettőnk közül nem én voltam a színész, alig bírtam megállni, hogy ne vigyorodjak el, miközben kinyitottam a kocsiajtót, és kiszálltam a bérelt autóból. – Menjünk, derítsük ki, mi folyik itt! Brion egy percig sem hitte el, hogy semmit sem tudok az egészről, de nem faggatott, miközben a bejárathoz sétáltunk. Még fel sem értünk a lépcsőn, Liz és Doug már megjelent a verandán. – Hát megjöttetek! – sikkantotta Brian anyukája. Gyorsan megölelte a fiát, aztán félretolta, hogy a karjába zárjon, és még a szuszt is kiszorítsa belőlem. Persze ez nem azt jelenti, hogy engem jobban szeretett, csak izgatott volt, mert tudta, mit tervezek.

Miután röviden, de szeretetteljesen megöleltem Dougot, betessékeltek minket a házba, amit belülről is ugyanolyan szépen feldíszítettek, mint kívülről. A karácsonyfa hatalmas volt, legalább három és fél méter magasra nyúlt a boltíves nappaliban, alatta pedig kis halomban álltak az ajándékok, arra várva, hogy kibontsuk őket. Még halk karácsonyi zene is szólt, és tűz ropogott a kandallóban. Ha nem tudtam volna, hogy július 25-e van, simán elhiszem, hogy a szentestét ünnepeljük. – Épp időben jöttetek – lelkendezett Liz. – Most tettem a vacsorát az asztalra. Marhasültet készítettem krumplipürével, illetve rakott zöldbabot, házi zsemlét és sütőtökös pitét. Egész nap főztem, úgyhogy remélem, éhesek vagytok. – Kilyukad a gyomrom – ismertem be. – Isteni illata van. – Tényleg mennyei – értett egyet velem Brian. – De mi ez az egész, anya? Július van! Választ azonban nem kapott, mert Liz eltűnt az elegáns étkezőben. Az asztalon igazi lakoma illatozott, középen karácsonyi asztaldísz állt, és a vendéglátóink az alkalom tiszteletére elővették a porcelán étkészletetet és az ezüst evőeszközöket. Életemben nem ültem még ennél díszesebben megterített asztalnál. Belegondoltam, mennyi energiát fektethetett az estébe Brian mamája, és összeszorult a torkom. Én csak annyit kértem, hogy állítson fel egy kis karácsonyfát. Ez több volt, mint amire számítottam. – Liz, ez gyönyörű! Köszönöm, hogy ennyit fáradtál. – Nem volt fáradság – legyintett. – Gyertek, üljetek le! Lássatok neki, mielőtt kihűl! – Anyu…? – próbálkozott újra Brian, amivel csak azt érte el, hogy Liz szúrósan meredt rá. Felkuncogtam, a barátom pedig a fejét csóválta, és kihúzta nekem a széket. Igen, határozottan kezdte azt hinni, hogy az anyja teljesen begolyózott. Amint helyet foglaltunk, Doug elmondta az asztali áldást, és mindnyájan szedtünk az ételből. Amikor megdicsértem a mennyei karácsonyi menüt, Brian nem bírta tovább: – Oké, most komolyan! Július van… Anya, te teljesen becsavarodtál?

Liz dühösen összevonta a szemöldökét, a villa félúton a szájához megállt. – Nem, nem csavarodtam be, édes fiam – fújtatott sértetten. – Én mindössze segítettem az elképesztően figyelmes barátnődnek újraalkotni a mi Urunk, Jézusunk születésének napját. Brian rám meredt, a tekintetéből sütött, hogy azt gondolja: „Neked elmentek otthonról!" – Nem hallottál még a júliusi karácsonyról? – mosolyogtam rá ártatlanul. – Amikor megtudtam, hogy július 25-én jövünk, arra gondoltam, jópofa lenne megismételni a karácsonyt, ha már az első enyhén szólva szörnyen sikerült. Brian arckifejezésében a kételkedést azonnal rajongás váltotta fel. – Igen, tényleg elég rossz volt – ismerte el. Na ja. Mivel az apja gyakorlatilag kiszolgáltatott minket a sajtónak, az enyém meg eltaszított magától, azt hiszem, bátran állíthatjuk, hogy borzalmasan sikerült az első közös karácsonyunk. – Az volt – bólintottam. – Az azelőttit meg úgy töltöttem, hogy hol eszméletemen voltam, hol nem, és akkor veszítettem el anyut is. Szeretnék végre egy jó karácsonyt, de nem akarok a következőig várni, nehogy kiderüljön, valami átok ül rajtam. Valahogy meg kell törnöm a sort. Brian nevetve puszit nyomott az arcomra. – Az egyetlen átok, amivel a sors sújtott, az az elkényeztetett herceged, Hamupipőke. – Ez nagyon igaz – értettem egyet. Magamban felnevettem, miközben Brian a szemét forgatta, és végre nekilátott a tányérján lévő ételnek. Mások folyton azzal viccelődtek, hogy korbáccsal fenyítem, de igazság szerint csak makacsabb voltam. Most már ugyanannyit vitáztunk, mint annak idején, amikor netes barátok voltunk, mindössze azzal a különbséggel, hogy nem e-mail-ben, hanem szóban. Brian hozzá volt szokva, hogy mindig mindenki körülrajongja, és eléri, amit akar. És mivel folyton akart valamit, elvárta, hogy mások teljesítsék a kéréseit. Az utóbbi hét hónapban, mióta együtt vagyunk, rengeteget tanultam. Kitapasztaltam, mikor kell simogatnom a törékeny egóját, és mikor kell letörnöm a szarvát. Az, hogy olyan csökönyös voltam, mint egy szamár, és

talán egy kicsit akaratos is, meglepő módon hozzájárult ahhoz, hogy jól működjön a kapcsolatunk. Briannek kellett valaki, aki néha visszavág, ahelyett hogy a többséghez hasonlóan engedne az akaratának. Én könnyen visszavágtam, de mentségemre legyen mondva, ugyanilyen gyorsan szoktam bocsánatot kérni, vagy épp megbocsátani. – És hogy éreztétek magatokat Bostonban? – kérdezte Doug. Akaratlanul elmosolyodtam. Végül olyan gyorsan a feje tetejére állt minden, hogy semmit sem vettem Briannek karácsonyra. Valentin-nap volt, amikor végre előhozta az ajándékaimat, és követelte, hogy fogadjam el. Az egyik egy utazás volt az ország keleti felébe. Azt mondta, szeretné, ha elmennénk a temetőbe, és tisztességesen bemutatnám anyunak, abuelának és nagypapának. Persze A Vörös Pimpernel forgatásának végét meg kellett várnunk, de júniusban végül sikerült hazautaznunk. – Csodásan. Észre sem vettem, hogy ennyire hiányzik a keleti part. Jó volt hazamenni. Még néhány középiskolai barátommal is beszéltem. Olyan volt, mintha valami álomba csöppentem volna, de el kellett búcsúznom. Úgy érzem, jót tett, hogy végre ezt is lezártam. – Plusz a Red Sox megnyerte a mérkőzést, amit megnéztünk, ezért Ellamarával az egész kiruccanás alatt madarat lehetett volna fogatni, és amíg Bostonban voltunk, még az akcentusa is visszajött. Imádni való volt! Ráöltöttem a nyelvem. Nevetséges, mennyire bele van bolondulva az akcentusomba. Az út nagyobbik felében rajtam röhögcsélt, és megkért, hogy mondjam ki ezt vagy azt a szót. – És hogy halad az önéletrajz? – kérdezte Liz. – Nagyon jól – bólintottam, és próbáltam lenyelni az utolsó falatot, ami a számban volt. – Együtt dolgozom egy dokumentarista íróval, aki már több híresség életrajzát is megírta. Sokat tanulok tőle, és dr. Parish is segít. Az, hogy papírra vetem, mi minden történt velem, előrelendítette a terápiás üléseket. Ahogy elkészülök egy-egy fejezettel, elviszem neki, ő pedig minden egyes mondatot agyonelemez, én meg telebőgök egy egész csomag zsepit, de az ülések végén mindig kicsivel jobban érzem magam. Lehet, hogy mire elkészül a könyv, én is százszázalékosan működő, normális, lelkileg kiegyensúlyozott nő leszek – forgattam játékosan a szemem.

Liz és Doug abbahagyta az evést, és zavartan rám meredt, Brian viszont felhorkant, őt nem lepte meg, hogy a terápiámmal és a lelki egészségemmel poénkodom. Egyszerűen rájöttem, hogy a humor a legjobb gyógyszer, és bár sok mindent kellett feldolgoznom, sokkal könnyebb volt szembenézni mindezzel, ha viccre vettem. Különben is, tényleg nagyon sokat fejlődtem dr. Parish segítségével. Már nem érintett minden olyan érzékenyen, és még az apámmal való kapcsolatom is kezdett megerősödni. – Ezzel a vérmérséklettel nem neveznélek éppen normálisnak – gúnyolódott Brian. Most én horkantam fel, bár talán egy icipici igazság volt abban, amit mondott. Vacsora után úgy éreztük, túlságosan teleettük magunkat, és pihennünk kell egy kicsit, mielőtt megkóstoljuk a pitét, ezért mindnyájan a nappaliba vonultunk. Brian és én a kétszemélyes kanapéra ültünk, míg Doug a díványra, Liz pedig egyenesen a karácsonyfához ment, hogy kiossza az ajándékokat. Fülig ért a szája, miközben átnyújtotta a fiának a kis dobozkát, amelynek a címkéjén az állt: „Cindernek Ellától". Brian hangosan felolvasta, majd felnevetett. – Minden követ megmozgattál ezért, jól gondolom? –kérdezte. Válaszként csak megvontam a vállam, mire magához húzott, és megcsókolt. – Meglep, hogy egyáltalán találtál nekem valamit. Karácsony óta ezt kerested? – élcelődött. – Mert remélem, tudod, hogy öt hónap múlva megint karácsony, a szülinapomig meg alig három hét van. – Ne is emlékeztess rá! – mordultam fel. – Legfeljebb megegyezünk abban, hogy ez egyben a szülinapi és karácsonyi ajándékod az elkövetkező ötven évre. Ezen megint felnevetett, aztán elkezdte kibontani a dobozkát, de gyorsan megállítottam. – Várj! Előbb hadd nyissa ki anyukád és Doug a sajátját. Mindkettejük ajándékát jó előre becsomagoltattam és ideküldettem. Liz mesélte, hogy Dougot már hetek óta majd megeszi a fene a kíváncsiságtól, de a szavukat adták, hogy nem fognak csalni. Brian mostohaapja nem totojázott, azonnal letépte a csomagolópapírt, majd

amikor meglátta az egész csapat által aláírt, bekeretezett Green Bay Packers-mezt, felszaladt a szemöldöke, és elnyílt a szája. A reakcióját látva elvigyorodtam. – Az egész csapat dedikálta? – Igen, az előző idényből – bólintottam büszkén. Doug döbbenten meredt rám, Brian pedig azonnal talpra szökkent, hogy alaposabban megnézze a mostohaapja ajándékát. – Hogy mi van? Dougnak sikerült ilyen menő ajándékot találnod, nekem meg semmit sem tudtál kitalálni? Ne már! Én is akarok egy ilyet! Liz és én nevetve összenéztünk. A pasik meg a sport… Bostoni lévén természetesen Red Sox-szurkoló voltam, és időnként szívesen elmentem a meccsükre, de azt egyszerűen képtelen voltam ép ésszel felfogni, hogy lehet ennyire megszállottan szeretni a sportot. Liz sem igazán értette, de hozzám hasonlóan ő is imádni valónak találta, milyen izgatottság fogta el a két férfit az értékes mez láttán. – Ella, ez valami elképesztő! – lelkendezett Doug. – Köszönöm. De mégis hogy sikerült hozzájutnod? – És nekem miért nem szereztél? – kérdezte Brian, és duzzogva a kezében lévő kis dobozkára nézett, amelyben nyilvánvalóan nem dedikált amerikaifoci-mez van. Lesújtó pillantást vetettem rá, és megvontam a vállam. – Először idénybérletet szerettem volna venni, de arra már vagy 1960 óta várólista van, és nincs az a pénz vagy hírnév, amivel a lista elejére lehetne kerülni. Higgyétek el, tudom, miről beszélek. Felhívtam a klubot, és megkérdeztem. Doug ismét döbbenten rám meredt, Brian pedig horkantva felnevetett. – És még te mondod, hogy visszaélek a hírnevemmel! – Én nem éltem vissza a hírnevemmel, csak udvariasan megkérdeztem, nem volna-e mégis valami megoldás, és amikor azt mondták, hogy nem, megköszöntem az idejüket, és megkérdeztem, tudnak-e helyette esetleg valami dedikált cuccot szerezni. És miután felajánlottam, hogy bemutatnánk őket az idény előtti edzőtábor alatt a „Cinder és Ella kalandjai"-ban, azt mondták, boldogan küldenek egy ilyen mezt. Brian felkapta a fejét, a szemében gyermeki izgatottság csillogott.

– Hogy mi? Tényleg felajánlottad? És mit válaszoltak? – Nagyon hízelgőnek találták, hogy Brian Oliver hatalmas rajongójuk, és azt mondták, megtisztelő lenne, ha Cinder és Ella az ő edzőtáborukba kalandozna el először élsportolótémában – nevettem. – Talán kipróbálhatom, milyen Green Bay-pompomlánynak lenni, téged pedig lehet, hogy egyszer-kétszer leterít a támadófal, de igen, ezen a héten Cinder és Ella ellátogat egy napra a Green Bay Packers edzőtáborába. És meghívták anyukádékat is. Brian izgatottan összenézett Douggal, aztán két lépéssel átszelte a szobát, a karjába kapott, és vigyázva körbeforgott velem. – Te szépséges nő! Te vagy a világ legjobb barátnője! – Tudom, de most tegyél le, hogy Liz is megnézhesse az ajándékát. Amikor végre leültünk – előtte persze Brian olyan szenvedélyesen megcsókolt, hogy belevörösödtem –, szorosan az oldalához vont, és figyelte, ahogy az anyukája kibontja az ajándékot. Liz aggodalmas arckifejezéséből arra következtettem, hogy attól fél, ő is egy dedikált amerikaifoci-mezt kap, de amikor végre lefejtette a csomagolópapírt, még a lélegzete is elakadt a meglepetéstől. – Jaj, Ella! – kapta a szája elé a kezét, miközben könny szökött a szemébe. – Ez gyönyörű! Feltartotta és Dougék felé fordította a nagy, bekeretezett kollázst, amely a Nash Wilson által készített, tündérmesetémájú fotókból állt. A képek még annál is varázslatosabbak lettek, mint képzeltem. A fotózás helyszínéül az észak-kaliforniai redwoodi erdőt választottuk. Akkor jártam ott először, de tagadhatatlan, hogy a világ egyik legtitokzatosabb és legvadabb erdeje. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt, és az lett az új kedvenc helyem. Doug hosszan füttyentett, Brian pedig élesen beszívta a levegőt. – Ebből is akarok egyet – motyogta. – Van bármi, amiből nem? – nevettem. – Persze, sok minden – felelte szórakozottan, és közben le sem vette a tekintetét a kollázsról. A legjobb csoportképeket, páros képeket és egyalakos fotókat válogattam össze kettőnkről. Brian talpra ugrott, és az anyja mellett termett.

Letérdelt, hogy közelebbről megnézhesse a válogatást, aztán rámutatott, és megrázta a fejét. – Rosszul mondtam, nem egyszerűen akarom, hanem szükségem van rá. A fotózáson készült összes kép közül az volt a kedvencem, amelyiken egyedül voltam, és egy hatalmas, kidőlt fatörzsön ültem a sűrű erdőben. A fák lombjai között átszűrődő napsugarak rám vetültek és megvilágítottak, mintha reflektorfényben lennék. Nash nagy, hegyes füleket és hatalmas, csillogó, jégkék, fátyolszerű szárnyakat adott rám, illetve kiválasztotta a világ legrövidebb, kék színű szoknyáját és felsőjét. A felsőrész tulajdonképpen csak egy kötés volt, ami a mellemet takarta, a szoknya láttán pedig még Csingiling is mélyen elvörösödött volna. A hajamnak szélfútta hatást kölcsönöztek, és kis kék virágokat fontak bele. Életemben nem láttam még ennél a lánynál gyönyörűbb teremtést. Nehéz volt elhinni, hogy valójában én vagyok a képen. A lábamat felhúztam, és bár oldalt ültem, a fejemet a fényképezőgép felé fordítottam, és sejtelmesen néztem felfelé. Nashnek igaza volt: ez a beállítás kiemelte a szemem, és varázslatos hatást keltett. A fotó zsenialitása abban rejlett, hogy a sebhelyes bőröm egyenetlenségét tökéletesen kiegészítette az öreg fa kérge – úgy néztem ki, mintha a természet része lennék, mint valami erdei tündéristennő. Ez a kép lesz a könyvem borítóján. Nash áprilisban mutatta be a fotókat a galériájában, amihez Mr. Buchman óriási megnyitóünnepséget szervezett, én pedig életemben először kiálltam a nyilvánosság elé, hogy beszéljek a tapasztalataimról, és arról, hogy mit jelentenek nekem ezek a képek. Nash csodálatos fotóinak és a beszédemnek köszönhetően a Time magazin címoldalára kerültünk, és a velünk készült interjút is leközölték. – Komolyan mondtam, Ella. Nekem is kell egy ilyen –ismételte meg Brian. – Jó. Most már legalább tudom, mit adjak a szülinapodra. Igazából már készíttettem három másik összeállítást a nappaliba, a kanapé mögötti falra. – De addig még van három hét – ráncolta a homlokát.

– Túléled, te nagy, elkényeztetett gyerek – nevettem. – Miért nem foglalkozol inkább a mostani ajándékoddal? Felemeltem és megráztam a kis dobozt, amit letett mellém a kanapéra, amikor felállt, hogy megnézze a képeket. Brian szája fülig szaladt, azonnal mellettem termett, és elvette a dobozkát. Nekiállt kibontani, de aztán hirtelen megállt, és aggodalmasan rám nézett. – Én nem hoztam neked semmit. – Már odaadtad az ajándékaimat, vagy elfelejtetted? –nevettem. – Ráadásul nem is csak egyet. Még Bostonba is elvittél. Nekem az elég volt. – Az nem ugyanaz – ráncolta össze még jobban a homlokát. – Karácsonykor én sem adtam neked semmit. El kellett volna mondanod, hogy újra karácsonyozunk, kitaláltam volna valamit. – Jó ez így, Brian. Nekem nem kell ajándék, csak téged kérlek karácsonyra – mosolyodtam el gúnyosan, és énekelni kezdtem a legutálatosabb karácsonyi szám, az All I Want for Christmas is You szövegét. Résnyire szűkült a szeme, és elhúzta a száját. – Én is ennyire idegesítő voltam? Kitört belőlem a nevetés. – Igen! Hetekig! Megérdemled, hogy visszakapd. De most bontsd ki végre az ajándékodat! Letépte a csomagolópapírt, majd kérdőn felhúzta a szemöldökét, amikor meglátta a Tiffany jellegzetes, babakék dobozkáját. Nem szóltam egy szót sem, csak elvigyorodtam. Brian kinyitotta a dobozt, és amikor meglátta benne a gyűrűdobozt, még kíváncsibb lett. Amikor azt is kinyitotta, és zavartan a benne lévő gyűrűre nézett, az ajkamba haraptam, nehogy felnevessek. – Eljegyzési gyűrűt vettél nekem? – Jaj, dehogyis! – kiáltottam, de nagyon nehezemre esett visszatartanom a nevetést. – Igazából nem neked, hanem magamnak szántam. – Brian rám emelte a tekintetét, mire jelentőségteljesen felvontam a szemöldököm. – Szóval ha úgy vesszük, mégiscsak hoztál nekem valamit. Az ölébe ejtette a kezét, és elkerekedett szemmel meredt rám. – Te most megkéred a kezem?

– Dehogy kérem, az a te dolgod – legyintettem, mintha ennél nagyobb butaságot nem is kérdezhetett volna. – Mindössze finoman célzok rá, elképzelhető, hogy már készen állok. Persze csak akkor, ha te is. Amint Brian magához tért a döbbenetből – ami jó tizenöt másodpercébe tellett –, hamiskásan elmosolyodott, és feltartotta a gyűrűt. – Ezt nevezed te finom célzásnak? – A „finom célzás” relatív fogalom, mindig a célzás címzettjének együgyűségétől függ. – Én nem vagyok együgyű! Eddig te nem akartál összeköltözni velem, és te papoltál arról, mennyire nem állsz készen az olyan komoly, felnőtt dolgokra, mint a házasság és a gyerekvállalás. – Ó, a gyerekvállalásra még mindig nem állok készen – vágtam rá, mire Liz csalódottan felsóhajtott, de eleresztettem a fülem mellett. – A házasságra viszont igen, és amint lejár a bérleti szerződésem, és találunk egy olyan házat, ami mindkettőnknek tetszik, az összeköltözésre is. Brian elhomályosult tekintettel nézett rám, látszott, hogy magával ragadta a képzelete. Mindig is tetszett neki a gondolat, hogy hollywoodi módra éljük a tipikus amerikai álmot: filmbemutatókra és díjátadó ünnepségekre járunk, miközben fehér léckerítéses házban lakunk a gyerekeinkkel és kutya helyett macskával. Ami szerintem imádni való – az én nagy, erős, macsó pasim rajong az édes, bújós kiscicákért. – Amint hazaérünk, felhívjuk az ingatlanost – jelentette ki Brian. – Örülni fog, hogy végre komolyan gondolom a házkeresést. Ahogy kiköltöztem apáméktól, azonnal olyan helyeket kezdett nézegetni, amelyek megfelelnek a szükségleteimnek, ám amikor beköltöztem a lakásba, feladta a keresést. – Jobb lenne várni ezzel, amíg hazajövünk Új-Zélandról. A Cinder-krónika további részeit augusztusban, mindjárt a szülinapja után kezdik forgatni, így hosszú időre be volt táblázva. A druida herceg olyan jól sikerült – megdöntötte a legtöbb bevételt hozó film rekordját –, hogy azonnal szabad utat adtak a sorozat további részeinek elkészítéséhez, amelyeket egy időben forgatnak le, hogy ezzel csökkentsék a gyártási költségeket. Ez azt jelentette, hogy Brian kábé nyolc hónapig Új-Zélandon lesz, ahol a sorozat első részét is forgatták. Természetesen vele megyek –

már alig várom, hogy életemben először külföldre utazzak! Közvetlenül a születésnapja után indulunk. A weboldallal kapcsolatos dolgokat úgyis online intézem, és különben is, Scott Los Angelesben lesz, szóval az egyéb teendőket nyugodtan rábízhatom. – Jó, de ez lesz az első dolgunk, amint visszajöttünk. Rendben? – Rendben – mosolyogtam rá, majd megfogtam a kezét, azt, amelyikben még mindig az ékszert tartotta. – Visszatérve a gyűrűre… Brian arcán ismét megjelent a hamiskás mosoly, és kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Azt hittem, nem akarod megkérni a kezem. – Nem is – néztem rá ártatlan tekintettel. – Csak szeretném megértetni veled, mit jelent ez az ajándék. Olvasd el a gravírozást. A gyűrűre pillantott, és észrevette, hogy apró betűk vannak belevésve. – „És boldogan éltek, míg meg nem haltak" – olvasta, mire elvigyorodott. – Na ez az én ajándékom neked – mosolyodtam el végre szelesen, ahogy már a legelején szerettem volna. – Hogy mindig veled leszek. – Örökkön-örökké? Fülig érő szájjal bólintottam. – Feltéve, ha nem tökölsz tovább, és megkéred végre a kezem. Jelentőségteljesen megmozgattam a gyűrűsujjamat, jelezve, hogy ne várasson tovább, húzza fel végre a gyűrűt az ujjamra. Szigorú pillantást vetett rám, amivel mintha azt üzente volna, hogy „Brian Oliver nem hajol meg senki akarata előtt". – Én nem kérek, én követelek – jelentette ki, majd kidüllesztette a mellét, és szorosan keresztbe fonta a karját maga előtt. – És nem fogom csak azért megkérni a kezed, mert te azt mondtad. Ez kicsit sem romantikus. Előbb megtervezem a létező leggyönyörűbb, legegyedibb és legromantikusabb lánykérést, és majd akkor. Rámeredtem, kérdőn felhúztam a szemöldököm, és makacsul ismét megmozgattam az ujjamat. Kihívóan összehúzta a szemét, a karja továbbra is keresztbe fonva a mellkasa előtt. A szoba túlsó feléből kuncogás hallatszott, de nem foglalkoztunk a nézőközönségünkkel, hosszan farkasszemet néztünk.

Brian nézett félre először. – Rendben – mondta ingerülten. – De ezért megeszem a pitédet. Felnevettem, aztán amikor fél térdre ereszkedett, és a kezébe fogta a kezem, vadul kalapálni kezdett a szívem. Mérhetetlenül boldogan Lizre mosolyogtam, mire ő is rám villantotta ragyogó mosolyát. – Ellamara Valentina Rodriguez… – dorombolta Brian azon a mély hangján, amit annyira szeretek. Ahogy belenéztem csokoládébarna szemébe, szeretetteljesen rám mosolygott. Oké, lehet, hogy megterveztem az egészet, de attól még ez tökéletes pillanat volt, és visszafojtott lélegzettel vártam a nyálason romantikus, filmbe illően giccses lánykérést. Brian jó öt másodpercig egy szót sem szólt – minden bizonnyal a drámai hatás kedvéért majd megrándult a szája sarka, és a szemében pimaszság csillogott. – Gyere hozzám, te nő! Igen, ez határozottan követelésnek hangzott. Ennyit a nyálas romantikáról. Hangosan felhorkantam, aztán kitört belőlem a nevetés, és szalutáltam. – Igenis! Brian még mindig előttem térdelt, és türelmesen megvárta, hogy lecsillapodjak. Izgatottan rámosolyogtam, mire égnek emelte a tekintetét, és az ujjamra húzta a gyűrűt. Bevallom, egy pillanatra előbújt belőlem a csajos csaj, és felsikítottam. Erre végre ő is nevetni kezdett, és hitetlenkedve csóválta a fejét, miközben az ujjamon lévő gyűrűt vizsgálgattam. – Nézzenek oda! Tökéletesen illik rám! – cukkoltam. – Gonosz – vágta rá fapofával. Felnevettem, Brian pedig felállt, engem is felhúzott, és megcsókolt, amivel belém fojtotta a nevetést. Liz ezt szemlátomást úgy értelmezte, hogy vége a lánykérésnek, és még csókolózás közben letámadt minket: – Jaj, olyan boldog vagyok! Gratulálok! El sem hiszem, hogy a kicsi fiam megnősül! Leendő anyósom szeméből potyogtak az örömkönnyek, elárasztott a csókjaival, és agyonölelgetett bennünket. Végül már Dougnak kellett

beavatkoznia az érdekünkben: – Drágám, nyugodj meg! Hagyd egy kicsit magukra őket, hadd örüljenek együtt! – De Doug… – Liz… Ahogy Brian anyja meghallotta a férje ellentmondást nem tűrő hangját, és arrébb kullogott, elmosolyodtam. Nem tudtam, hogy ez az érzelgős ember ilyen határozott is tud lenni. Doug rám kacsintott, és megfogta a felesége kezét. – Mi lenne, ha felvágnánk a pitét? Liz dühösen pufogott, de amikor Doug nem hátrált meg, megadóan a magasba emelte a kezét. – Jól van, vágjuk fel! Brian még azelőtt magához vont, hogy az anyukája kiért volna a szobából. – Szeretlek – suttogta. – Én is szeretlek – fontam a nyaka köré a karom, mire gyors csókot nyomott az ajkamra. – Félre ne érts, nagyon tetszik az ajándékom, de tényleg szólhattál volna, hogy én is készülhessek neked valamivel – vonta össze a szemöldökét. – Te állandóan ajándékokkal halmozol el… – És? Amikor összejöttünk, figyelmeztetett, hogy készüljek fel, mert rendszeresen meg fog lepni ezzel-azzal, és tartotta is magát ehhez. Nincs még egy olyan ember, aki ennyire szeret ajándékozni, mint Brian. Szerettem, hogy ilyen nagylelkű, még ha a legtöbbször el is vetette a sulykot. Le mertem volna fogadni, hogy majd belepusztul, amiért nem tud mit adni, miközben nekem végre sikerült megajándékoznom. De ez is a tervem része volt. – Figyelj csak… – Kibontakoztam az ölelésből, és megfogtam a kezét. – Van valami, amire vágyom, és ma este megadhatod nekem. Már ha tényleg mindenáron kedveskedni szeretnél valamivel. – Mi az? – kérdezte buzgón.

Széles mosoly terült el az arcomon, majd a füléhez hajoltam, és belesuttogtam, mit szeretnék, mit tegyen. Mivel tudtam, mennyire élvezi, ha kimondom, mire vágyom, nagyon egyértelműen és konkrétan fogalmaztam. Élesen beszívta a levegőt, mire ismét elmosolyodtam. Hátrébb húzódtam, Brian pedig baseball-labda méretűre tágult szemmel meredt rám, aztán nagyot nyelt, és megnyalta az ajkát, mintha hirtelen kiszáradt volna a szája. – Biztos, hogy ezt akarod? Ideges remegés futott végig rajtam, de készen álltam. Nagyon is. A nyakába fontam a karom, és lassan megcsókoltam. – Mondtam már, csak téged kérlek karácsonyra, és komolyan gondoltam. Döbbenten meredt rám, aztán vadul a számra tapasztotta a száját, mintha most azonnal, a nappali kellős közepén szeretné teljesíteni a kívánságomat. – Brian! Ella! A desszert tálalva! Brian zihálva hátrébb húzódott, a tekintete izzott a vágytól. Az étkező felé sandított, majd visszanézett rám. Az arcára kiült a vívódás, mire felnevettem: – Az csak pite – suttogtam. Úgy értettem, hogy az csak pite, gyorsan megesszük, de Brian úgy értelmezte: „Az csak pite, hagyjuk a fenébe!" – Bocs, anya, most mennünk kell! – kiabálta, miközben a karjába kapott. – Holnap visszajövünk. – Hogy micsoda? – viharzott be Liz a nappaliba. – Hová mentek? – Valahova, ahol vadul, szenvedélyesen szeretkezhetek a menyasszonyommal, anélkül, hogy a szüleim a folyosó túlsó végén lévő szobában mindent hallanának. Mostanra már hozzászokhattam volna, milyen szókimondó tud lenni, mégis elborzadva meredtem rá, és éreztem, hogy elönti a forróság az arcomat – valószínűleg vörösebb lettem, mint életemben valaha. – Brian! – Brian! – sikoltotta velem szinkronban Liz. – Vigyázz, hogy beszélsz!

– Bocs, anya – felelte a vőlegényem a megbánás legkisebb jele nélkül. – Holnap délelőtt visszajövünk, ígérem – mondta, miközben a bejárati ajtó felé vitt. – Ömm… vagyis inkább délután. – Brian Olivér, most azonnal megállsz ott, ahol vagy! Még csak most értetek ide. A… a fizikai szükségleteid várhatnak. Legalább kóstoljátok meg a pitét! – Sajnálom, anya, de nem várhat a dolog – nyitotta ki Brian az ajtót. – Az én részemet tegyétek a hűtőbe. – Brian! – Liz, hagyd, fölösleges – szólt közbe Doug, és bár nagyon igyekezett megállni, mégis elmosolyodott. Briant nem lehetett megállítani. És bármennyire is elborzasztott a gondolat, hogy a szülei tudják, hová visz és miért, nem éreztem magamban erőt ahhoz, hogy a sarkamra álljak, és megállítsam. – Ne haragudj, Liz – mosolyogtam rá bocsánatkérőn a fia válla fölött. – Ígérem, holnap ebédre visszajövünk, és elkezdjük tervezni az esküvőt. A jövendőbeli anyósom erre szemlátomást megenyhült kissé, a szemem sarkából viszont láttam, hogy Brian arca megrándul. Úgy kell neki. A bérelt autó anyósülésére ültetett, aztán visszarohant a házba a táskámért és a botomért. Odaintett Dougnak, puszit nyomott Liz arcára, aki még mindig rosszallóan ráncolta a homlokát, és bepattant a volán mögé. – Ez tényleg szükséges volt? – kérdeztem, miközben legördültünk a felhajtóról. – Igen. – Megfogta a kezem, az ujjai közé fűzte az ujjaimat, majd csókot nyomott rá. – Ami az esküvőt illeti… – kezdte, mire boldogságtól csillogó szemmel ránéztem, ő pedig elhúzta a száját. – Gondolom, nem leszel kegyes hozzám, és nem mondod azt, hogy tartsunk gyors vegasi esküvőt, mielőtt Új-Zélandra mennénk… Pedig ha választhatnék, inkább ezt kérem a szülinapomra a kollázs helyett. Szegény Brian, majdnem megsajnáltam. De csak majdnem. Derűsen, már-már idegesítően felnevettem, és szánakozó pillantást vetettem rá. – Jaj, édesem… Sajnálom, de a te Hamupipőkédnek szüksége van a tündérmesébe illő esküvőre, hogy elmondhassa: „És aztán boldogan éltek,

míg meg nem haltak."