Kelley Armstrong - Megmarva.pdf

1

ELENA ÉLETE EGY PILLANAT ALATT MEGVÁLTOZOTT… MOST HARCBA SZÁLL ÉRTE Elena Michaelsnek fogalma sincsmarja, arról,éshogy a kedvese, vérfarkas, amíg az meg nem ezzelClay, mindörökre megváltoztatja az életét. Elárulva érzi magát és feldühödik: képtelen tudomásul venni az átalakulását, és nem tervez semmilyen kapcsolatot a Falkájával –karizmatikus vérfarkas társainak csapatával, akik azt állítják, segíteni akarnak. Amikor azonban a Falkát brutális gyilkosságsorozat f enyegeti, Elena képtelen választásra kényszerül. Sorsára hagyja -e az egyedüli embereket, akik valóban megértik újonnan szerzett természetét, vagy segítsen nekik régi kedvesének a megmentésében, aki nemcsak tönkretette az életét, de még mindig vissza akarja szerezni Elenát, mi ndenáron.

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015

Írta: Kelley Armstrong A mű eredeti címe: Bitten (Women of the Otherworld Book 1) Copyright © 2001 by Kelley Armstrong Fordította: Godó Klára A szöveget gondozta: Váry Orsolya A művet eredetileg kiadta: ORBIT. An imprint of Litde, Brown Book Group.

Borítóterv: Horváth M. Katalin Tipográfia: Zsibrita László A sorozatterv, annak elemei és azIldikó olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona munkája. © Katona Ildikó, 2015 ISSN 2062-3100 ISBN 978 963 399 085 8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok. Szécsényi Tibor, Gera Zsuzsa

Jeffnek,

aki mindig hitte, hogy képes vagyok

PROLÓGUS MUSZÁJ LESZ. Egész éjjel küzdöttem ellene, de sajnos nem nyerhetek. Az ellenkezésem éppoly hiábavaló, mint a nőé, aki az első gyötrelmes fájások után úgy dönt, most mégsem akar szülni. A természet azonban felülkerekedik. Mindig győzelmet arat. Hajnali kettőreisjár, túl késő ehhez marhasághoz, ráadásul aludnom kellene. Az már elmúlt négya éjszakát folyamatos munkával töltöttem, hogy határidőre kész legyek, ami persze teljesen kimerített. Nem baj. A térd- és a könyökhajlatomnál egy ideje bizsereg a bőröm, most pedig már valósággal ég. A szívverésem annyira felgyorsul, hogy levegő után kapok. Összeszorítom a szemhéjam, szeretném, ha az érzés elmúlna, de hiába. Philip itt alszik mellettem. Újabb ok, amiért nem lenne szabad mennem, nem kellene megint az éjszaka közepén eltűnni, hogy aztán visszatérve átlátszó magyarázkodásba bonyolódjak. Holnap késő estig dolgozik. Bárcsak várhatnék még egy napot! A halántékom lüktetni kezd. A bőrömet égető fájdalom továbbterjed a karomra és a lábamra. A dühtől olyan kőkemény csomóba állt össze a gyomrom, hogy úgy érzem, mindjárt Ki kellszétrobban. jutnom innen – és nem maradt rá túl sok időm. Philip meg sem moccan, amikor kicsusszanok mellőle az ágyból. Az éjjeliszekrényem alá már rég eldugtam egy halom 6

ruhát, így nem csapok zajt az esetleg megnyikorduló szekrényajtókkal és csikorgó fiókokkal. Felkapom a kulcscsomómat, erősen markolom, nehogy megcsörrenjen. Halkan k inyitom az ajtót, és kisurranok a folyosóra. Minden az nyugodt. A lámpákatompított fényébenváaz elha-a gyatottság úr. Megnyomom felvonó gombját, laszul lift panaszosan megcsikordul, hogy ilyen embertelen órán merészelem zavarni. Az első emelet és az előtér egyformán kihalt. Azok, akik megengedhetik maguknak, hogy Toronto belvárosához ennyire közel béreljenek lakást, mostanra már

békésen szuszognak. A lábam már nemcsak viszket, de alaposan meg is fájdul. Befeszítem a lábujjaimat, hátha attól abbamarad a viszketés. De nem. A kezemben lévő kocsikulcsra meredek. Már túl késő, hogy biztonságos helyre hajtsak… a viszketés hasogató, heves fájdalommá fokozódik. A kulcsot zsebre vágva hosszú léptekkel kisétálok az utcára, egy nyugodt helyet keresek az átváltozáshoz. Menet közben a sajgó lábamra fi gyelek, tudatában vagyok, hogy a fájdalom utat talált a karomba és a ta rkómba. Elérkezett idő. Mindjárt. Mindjárt. Márképtelen a fejbőröm is bizseregni kezd.azTudom, hogy ennél tovább v agyok menni, ezért keresek egy közeli sikátort. Az elsőt, ami az utamba akad, már elfoglalta két férfi; összepréselődve ülnek egy hatalmas, ütött-kopott tévédobozban. A következő utcácska kong az ürességtől. A végébe sietek, a szeméttartályok sorfala mögött gyorsan levetkőzöm, és a ruháimat egy újsá gpapírhalom alá rejtem. Elkezdek átváltozni. A bőröm megnyúlik. Hiába erősödik a fájdalom, igyekszem megfeledkezni róla. Fájdalom. Nem, nem fájdalom, ez nem jó szó a leírására… az agónia jobban illik ide. Ha elevenen 7

megnyúzzák az embert, az nem egyszerűen csak fájdalmas. Mélyet lélegzem, és minden figyelmem az átváltozásra öss zpontosítom. A földre rogyok, még mielőtt kétrét görnyednék, és nem is lenne más választásom. Soha nem megy könnyen… talán mindig túlságosan emberi vagyok. Erőlködöm, hogy amég gondolataim ne kalandozzanak el, próbálok minden mozzanatra előre felkészülni, hogy a testemet megfelelő helyzetbe hozzam. Lehajtom a fejem, négykézláb állok, a k aromat és a lábamat kiegyenesítem, kéz - és lábujjaim begörbítve, a hátam domború. A lábizmom megfeszül, és görcsös rángatózásba kezd. Levegő után kapkodok, és minden erőmet megfeszítve igyekszem ellazulni. Verejtékcseppek jelennek meg rajtam, és rövidesen már patakokban folyik rólam a víz, míg végül az izmok elernyednek és helyrerázódnak. A következő tíz másodperc maga a pokol, ami miatt korábban többször is megesküdtem, hogy inkább meghalok, mintsem újból átéljem ezt. Aztán vége. Átváltoztam. Nyújtózom egyet, kinyitom a szemem. Körbenézek, mert a világ is megváltozott: az emberi szem számára láthatatlan, finom tónusú fekete, barna és szürke foltok sorozatává alakult, amit az agyam továbbra is kékre, zöldre és vörösre fo rdít. Magasba emelem az orrom, és beleszippantok a levegőbe. Az átváltozás után a már egyébként is kifinomult érzékeim még élesebbé válnak. A friss aszfalt, a rothadó paradicsom, az erkélyre kiültetett növények, az emberi izzadság és milliónyi egyéb dolog szaga csapja meg az orromat, és mindez olyan megsemmisítő vegyületté áll össze, hogy krákognom kell, és rázogatom a fejem. Ahogy hátrafordulok, egy szemete skuka benyomódott oldalában elkapom a tükörképem torz kis rés z8

leteit. Az én tekintetem bámul vissza rám. Felhúzom az ajkam, és magamra vicsorítok. A fémes f elületről fehér agyarak villannak rám. Farkas vagyok, hatvankilós, fakószőke bundájú farkas. Egyedül szemem maradt a régi, az a amit hűvös intelligencia és leplezett akegyetlenség sugárzik belőle, soha, semmi más lényével nem lehetne összekeverni, csakis egy emberével. Szétnézek, az orromban újra ott érzem a város szagát. Nyugtalan vagyok itt. Túlságosan zárt és körülhatárolt, ráadásul minden emberi szagtól bűzlik. Óvatosnak kell lennem. Ha meglátnak, lehet, hogy kutyának hisznek, egy nagyobb korcsnak, mondjuk a szibériai husky és a zsemleszínű labrador keverékének. Egy hozzám hasonló méretű kutya is riadalmat kelthet, ha elkóborol. A keskeny mellékutca túlsó vége felé indulok hát, hogy kiutat találjak a város bosszantóan sűrűn lakott területéről. Az agyam tompa és zavarodott, de nem az átalakulás, hanem a mesterséges környezet miatt. Képtelen vagyok kii smerni magam, az első átjáróról, amire befordulok, k iderül, hogy ezen az meg utcánanemrég emberi alakban már itt már van az a két férfi meggyötört sonys doboz. Azjártam, egyikük felébredt. A keze között egy mocsokkal vastagon bevont at karó maradványát húzogatja, hátha olyan nagyra tudja nyújtani, hogy teljesen befedje magát vele ezen a hideg októberi éjszakán. Felnéz, észrevesz. A szeme kikerekedik. Ösztönösen összébb húzódik, de aztán megálljt parancsol magának. Mond valamit. A hangját elnyújtja, azzal a dallamos, eltúlzott hangszínnel, ahogy az ember a kisgyerekekhez és az állato khoz beszél. Ha figyelnék, kivehetném a szavait, de nincs sok értelme. Tudom jól, mit mond, a „kedves kutyuska” valamelyik változatát ismételgeti, a hangját közben százféleképpen 9

hajlítva. A karját előrenyújtja, nyitott t enyérrel felém, hogy távol tartson magától, így a testbeszé de ellentmond a szavainak. Ne gyere ide… kedves kis kutyuska… ne gyere ide! Az emberek meg csodálkoznak, hogy az állatok nem értik őket! az ápolatlan bűzt. A gyengeség jele,Megérzem mint a csorda szélére testéből kergetettáradó öregedő szarvasé, a ragadozók elsődleges prédájáé. Éhesen vacsorameghívás lenne. Szerencsére még nem éheztem meg, így sem a kísértéssel, sem a küzdelemmel, sem az azzal kapcsolatos ellenérzésemmel nem kell foglalkoznom. Felmordulok, az orrlyukamból kilövell a pára, aztán sarkon fordulok, és hosszú léptekkel viszszakaptatok a sikátorba. Előttem egy vietnami étterem. Az ételszag még az épület faszerkezetébe is beivódott. A hátul hozzátoldott részen az elszívó ventilátora forog komótosan. Minden fordulatnál kattan egyet, mert az egyik lapát hozzáér a rácsos fémburkolathoz. A szellőző alatti ablak tárva-nyitva. Kifakult, napraforgómintás függöny lebben ki az éjszakai szélbe. Hallom a bent lévőket: tele a szoba velük, horkolnak, és az orruk sípol gni a fejem a álmukban. Látni hogy akarom őket. Szeretném nyitott ablakon, szétnézhessek. Egybedu vérfarkas igen jól elszórakozna egy szobányi védtelen emberrel. Előrébb surranok, de egy váratlan reccsenés és az azt követő pisszegés megállít. A pisszegés elhalkul, aztán teljesen elnyomja egy éles férfihang. A szavai úgy dörrennek fel, mint a puskagolyó. A fejemet forgatom, radarként keresem a hang forrását. Messzebb van, az utca távolabbi végén. Otthagyom

az éttermet, és felé indulok. Természetünknél fogva kívá ncsiak vagyunk.

A férfi az épületek közti egyik keskeny átjáró végén, egy három kocsinak kialakított V alakú parkolóban álldogál. 10

Hordozható adóvevőt tart a füléhez, miközben a másik könyökével a téglafalnak támaszkodik, lezseren, de nem pih enésképp. A testtartása laza. A semmibe bámul. Magabiztossá teszi ez a helyzet, tudatában van, hogy jogosult itt lenni, és ma éjjel semmi okapisztoly a félelemre. Ebben valószínűleg övéből kilátszó is. Abbahagyja a beszédet, segíti gyorsanaz megnyom egy gombot, és elteszi a rádiót a tokjába. Még eg yszer végigpásztázza tekintetével a parkolót, mintegy leltárt készít, de semmit sem talál, ami felkeltené a figyelmét, így aztán továbbhalad, egyre mélyebbre a szűk utcák labirint usában. Ez jó mókának ígérkezik. Követem. A karmaim kopognak az aszfalton. Észre sem veszi. Felgyorsítok, ügyelve, hogy közben az üres dobozokat és szemeteszsákokat kikerüljem. Végre elég közel érek hozzá. Meghallja az egyenletes kopogást maga mögött, me gtorpan. Lekuporodom egy szeméttartály mögé, és kilesek a sarkánál. A férfi megfordul, a sötétbe hunyorog. Egy másodperc múlva újra megindul. Néhány lépés előnyt adok neki, aztán folytaot tom azkivárok, üldözést. Amikor újból Elfojtott megáll, egy másodperccel vább mielőtt elbújok. szitkozódást hallok. Most meglátott valamit… egy hirtelen mozdulatot, megvillanó árnyékot, valamit. Jobb keze a fegyverére csúszik, sim ogatja a fémet, majd lassan hátrálni kezd, mintha a pisztoly puszta létezése nem nyújtana elegendő biztonságot. Tétovázik, végignéz az utcán. Nincs ott senki más rajta kívül, mégsem tudja, mihez kezdjen. Motyog magában valamit, aztán

elindul, de ezúttal szaporábban szedi a lábát. Menet közben ide-oda villan a tekintete, talán óvatosságból, de már-már pánikszerűen. Mélyen beszívom a levegőt, érzékelem a félelme apró jeleit, válaszul felgyorsul a szívve11

résem, de nem annyira, hogy elveszítsem az uralmat az ös ztöneim felett. Veszélytelen zsákmány lesz a becserkészős játékomhoz. Nem szalad el. Szinte teljesen ura vagyok a hel yzetnek. Titokban utánalopakodhatok, anélkül, hogy végeznék vele. Legyűröm maró éhség első tüneteit, rávetném magam. aHa mégis f utásnak eredne,anélkül, már nemhogy lennék képes megálljt parancsolni magamnak. Azt a kísértést nem győzhetném le. Ha elfut, hajszolom. És ha üldözőbe veszem, vagy ő végez velem, vagy én ölöm meg őt. Befordul a sarkon a következő sikátorba, és ettől egy kicsit megnyugszik. Egy ideig minden csendes körülötte. Előbújok a rejtekhelyemről, és a súlypontomat a ma ncsom hátsó felére helyezem, hogy ne hallja a karmaim zaját. Már csak pár lépésre vagyok tőle. Érzem a borotválkozás utáni arcszesz illatát, csaknem teljesen elnyomja a fáradságos munkanap végének természetes szagait. Látom, hogy a fehér zoknija hol kivillan, hol eltűnik a cipője és a nadrágszára között. Hallom a lélegzetvételét, a ritmusa egy árnyalatnyit felgyorsul, ami elárulja, hogy a szokottnál szaporábban lépked. Után aeredek, olyan közelideje maradok, hogy hanyúlni. ráugrom és a földre gyűröm, ne legyen a fegyveréhez Felkapja a fejét. Tudja, hogy ott vagyok. Tudja, hogy valami van ott. Kíváncsi vagyok, megfordul-e. Oda mer-e nézni, szembenéz-e olyasmivel, amit se nem lát, se nem hall, csak sejti, hogy ott van? A keze a

fegyverére siklik, de nem fordul meg jobban. Felgyorsítja a lépteit, és kimenekül a nagyobb utca biztonságába. Követem, sötét árnyékként tartom szemmel. Nagyokat lép, kulccsal a kezében az ott parkoló egyterűig megy, kinyitja az ajtaját, és bepattan. Felbőg a motor, a kerekek megcsikordu l-

nak a padkán. Figyelem a távolodó hátsó lámpa fényét, és felsóhajtok. A játéknak vége. Nyertem. 12

Előjátéknak nem rossz, de csak arra volt jó, hogy felpiszkáljon. Ezek a városi kis utcák túlságosan is szűkek. A szívem kalapál az izgalomtól és a kielégületlenségtől. A lábam, bár hasogat, majd szétveti az energia. Futnom kell. Délről feltámad szél, és azElhatározom, Ontario-tó jellegzetes, mindent átható illatát hozzaa magával. hogy a part felé indulok, képzeletben már a homokos fövenyen futok, és é rzem, amint a mancsom a jéghideg vízbe ér, de tudom, hogy ez nem lenne biztonságos. Ha futni akarok, a vízmosáshoz kell mennem. Messze van, de nincs más választásom, hacsak nem szándékozom az éjszaka hátralevő részét emberszagú sikátorok körüli settenkedéssel tölteni. Északnyugat felé fordulok, és nekivágok az útnak. Alig fél órával később már egy dombtetőn állok. Az orrom megrándul, ahogy kiszimatolom az avar szagát, amit a közeli telepen illegálisan égettek el. A szél felbo rzolja a bundámat, a levegő hűvös, majdnem hideg, éltető. Felettem a felüljárón áthaladó forgalom dübörög. Alattam a menedékhely, egy tökéletes oázis a város kellős közepén. Előreszökkenek, és nekiindulok lefelé a domb oldalon. Végre futhatok. A lábam felveszi a ritmust, még mielőtt a vízmosásig vezető út feléig érnék. Egy pillanatra behunyom a szemem, é lvezem, ahogy a szél az arcomba csap. A mancsom a kemény földre huppan, bár néha kicsit belenyilall a lábamba a fájdalom, de mégis olyan elevennek érzem m agam, mint aki egy túlságosan hosszú alvásból hirtelen felriad. Az izmaim tökéletes harmóniában húzódnak össze és ernyednek el. Minden egyes nyújtózkodás fájdalmat, egyszersmind kirobbanó testi élvezetet okoz. A testem hálás a mozgásért, jutalmul mám orító adrenalinlöketekkel lep meg. Minél többet futok, annál könnyedebbnek érzem magam, a fájdalom semmivé lesz, 13

mintha a mancsom már nem is érintené a talajt. Még amikor a vízmosáshoz érek, akkor is úgy érzem, mintha lejtőn futnék, és egyre jobban erőre kapok, ahelyett hogy kimerülnék. Addig akarok rohanni, amíg a testemben felhalmozódott összes feszültség és nem marad más, az ittmost és most, pillanatnyifeloldódik, benyomások. Ha akarnék, semmint tudnék me g-a állni. De nem is akarok. A mancsom alatt lehullott, száraz levelek zörögnek. Az erdőben valahol halkan egy bagoly huhog. Befejezte a vadászatot, és most elégedetten pihen, nem érdekli, ki tudja, hogy itt van. Egy nyúl iszkol ki a bozótból az előttem fekvő ösvényre, de aztán félúton rájön, hogy hibát követett el, és viszszainal az aljnövényzet menedékébe. Futok tovább. Kalapál a szívem. Felhevült testemhez képest metsző hideg a levegő, szinte csíp, ahogy az orrlyukaimon keresztül leviharzik a tüdőmbe. Élvezettel beleszippantok, és várom a hatást, ahogy leér. Túl gyorsan futok ahhoz, hogy bármilyen szagot is érezzek. Csak szagfoszlányok kusza keveréke lebben át az agyamon, a szabadság illata. Képtelen vagyok az érzésnek ellenállni, felvonyítok. így végül csúszva megállok, hátravetem a fejem,szés boldogan Az elragadtatás hangja zeneként akad ki belőlem. Végigvisszhangzik a folyómederben, felszökik a hold nélküli égboltra: mindenki tudja meg, itt vagyok. Ez a hely itt az enyém. Mikor végzek, leengedem a fejem, z ihálok a kimerültségtől. Ott állok, bámulom a földön szerteszóródott sárga és vörös juharleveleket, amikor egy másik hang hatol át önelégültségem függönyén. Fojtott, fenyegető morgás. Egy trónkövetelő. Felnézek, és egy barnássárga színű kutyát veszek észre alig néhány méterre tőlem. Nem, nem is kutya. Eltart egy pillan atig, mire beazonosítom. Egy prérifarkas. Azért tart eddig a 14

felismerés, mert váratlanul ér. Tudtam róla, hogy léteznek ilyenek a városban, de eddig még eggyel sem akadtam össze. A prérifarkas is éppúgy meg van zavarodva, mint én. Az állatok nem tudják, mit kezdjenek velem. Emberszagot éreznek, ede farkast látnak.ésAmikor orrukatnéz hibáztatnák, a szHa membe néznek, egy emmár beri az tekintet rájuk vissza. kutyákba botlok, azok vagy rám támadnak, vagy a farkukat a lábuk közé csapva megfutamodnak. A prérifarkas nem ezt teszi. Felemeli a pofáját, a levegőbe szagol, aztán felborzolja a szőrét, és kimutatja a foga fehérjét, majd elnyújtott mo rgásba kezd. Feleakkora, mint én, aligha érdemli meg a figyelmemet. Ezt a tudomására is hozom egy lusta „tűnj el innen”morgással és egy fejrázással. Az állat azonban nem mozdul. Mereven bámulom. Farkasszemet nézünk. Először ő néz félre. Felhorkanok, megint forgatom a fejem, lassan már faképnél hagynám. Félig-meddig el is fordulok tőle, amikor az a barnás szőrcsomó egy szemvillanás alatt a nyakamba ugrik. Oldalra bukom, és elgurulok előle, aztán nehézkesen talpra állok. A prérifarkas rám vicsorít. Mérgesen felmordulok, amúgy k u-

tyásan: „Most már Ver tényleg felbosszantasz!” A prérifarkas azonban állja a sarat. ekedni akar. Hát, legyen. Mostanra már feláll a szőr a hátamon és a farkamon is. Leengedett fejjel behúzom a nyakam a vállaim közé, és há tracsapom a fülem. Az ajkamat is felhúzom, érzem, hogy a morgás bizsergeti a torkomat, mielőtt beledörren az éjszakába. A prérifarkas nem hátrál. Lekuporodom, és már éppen támadásba lendülnék, amikor valami keményen vállon csap, el is vesztem az egyensúlyomat. Me gbotlom, aztán a testem kicsavarodik, hogy szembenézzek a támadómmal. Egy másik, szürkésbarna prérifarkas lóg a nyakamban, az agyarai a 15

csontom ig hatolnak. Felüvöltök a dühtől és a fájdalomtól, de

összeszedem magam, és teljes súllyal oldalra vágódom. A második prérifarkas ugyan lerepül rólam, az első viszont most szemből támad. A nyakamat behúzva a torkához kapok, de a fogaima csak a bundáját érik a húsapróbál helyett, és sikerül az kivergődnie szorításomból. Hátrálva felkészülni újabb támadásra, de én rárontok, amitől egy fának tolat. Ágaskodva igyekszik meglógni előlem. A torkának ugrok. Ezúttal sikerül. Sűrű, sós vér spriccel a számba. A másik prérifarkas a hátamra ugrik. Cserbenhagy a lábam. Fogak mélyednek a tarkómon felgyűrődött bőrbe. Új keletű fájdalom hasít belém. Feszülten figyelek, és tovább szorítom az első prérifarkas torkát. Megtámaszkodom, majd a pillanat törtrészére eleresztem, de csak annyira, hogy elvégezzem a végzetes marást, hogy kitépjek belőle egy darabot. Ahogy hátrálok, vér spriccel a szemembe, teljesen elvakít. Erősen megrántom a fejem, és felszakítom a prérifarkas torkát. Érzem, ahogy ele rnyed, úgyhogy félredobom, aztán a földre vetem m agam, és átfordulok a másik oldalamra. A hátamon lévő társa csaholni kezd afelugrok, döbbenettől, és enged a készen szorításán. lattal és megfordulok, arra,Egyetlen hogy eztmozd az álluatot is végleg kiiktassam a játékból, de amint feltápászkodik, a bokrok közé veti magát. Drótszőrű farka még villan egyet, aztán eltűnik a szemem elől. A kimúlt prérifarkasra nézek. A nyakából vér csordogál, a szikkadt talaj mohón issza magá ba. Egész testemmel beleborzongok, ez már a kielégített vágy utolsó remegése. Behunyt szemmel élvezem. Nem az én hibám. Ők kezdték. Rám támadtak. A folyómeder újra csendes, mintegy válaszul a bennem szétáradó nyugalomra. Tökéletes a csend. Még a tücskök sem ciripelnek. A világ sötét, és némán pihen. 16

Igyekszem megvizsgálni és kitisztítani a sebeimet, de nem igazán férek hozzájuk. Kinyújtózom, és sorra veszem a sérüléseimet. Két mélyebb vágást szereztem, mindkettő épp a nynyira vérzik csak, hogy összetapad a bundám tőle. Túlélem. Megfordulok, és hazaindulok a vízmosástól.

A sikátorban visszaváltozom, aztán gyorsan magamra rá ngatom a ruháimat, és úgy sietek a legközelebbi já rdáig, mint a drogos, akit rajtakaptak, hogy belőtte magát a félhomályban. Csalódottságot érzek. Nem kellene így végződnie, ebben a mocsokban és ilyen alattomban a város legnagyobb szemetében és mocskában. Egy erdei tisztáson kellene befejezni, a ruhákat a bozótban hagyva, meztelenül nyújtózkodni és é lvezni a talaj hűvösét, a csupasz bőrömet csiklandozó éjszakai szellőt. A magas fűben kellene álomba zuhannom a kimerültségtől, miközben a megelégedettség olykor ártalmas é rzése suhan át az agyamon. És ami a legfontosabb: nem lenne szabad egyedül lennem. Elképzelem a többieket, ahogy me llettem heverésznek a fűben. Hallom az ismerős horkantás okat, a sutyorgást és a nevetgélést. Érzem a bőrömhöz tapadó meleg bőrt, egy csupasz lábfejet a vádlim körül, amely meg-megrándul, miközben a futásról álmodom. Érzem a szagukat, a verejtékükét, a leheletükét, melybe belekev eredik az elejtett szarvas ránk kenődött vérének szaga. A kellemes emlékek sora megszakad, amint egy kirakat üvegére bámulok, ahol nemettől látok mást, csak aéssaját tükörképemet. A szívem összeszorul a mél ységes tökéletes magánytól; szinte nem kapok levegőt.

17

Hirtelen megfordulok, és lecsapok a legközelebbi tárgyra. Az utcalámpa beleremeg és megkondul az ütésemtől. Fájdalom sugárzik végig a karomon. Isten hozott a valóságban… sikátorokban átváltozni és visszalopódzni a lakásomba. Meg vagyok ezzelélet. a kétAvilág közötti léttel. egyik oldalon ott van averve normális másiko n pedig egy Az olyan hely, ahol félelem és megtorlás nélkül lehetek önmagam, ahol akár gyilkolhatok is, anélkül, hogy egy arcizma is rándulna a körülöttem lévőknek. Sőt, inkább buzdítanak rá, hogy megvédelmezzék annak a világnak a sérthetetlenségét. Ám ot thagytam ezt a helyet, és soha nem térhetek vissza. Nem fogok visszatérni oda. Miközben a lakásom felé haladok, indulatos lépéseimtől szinte felpattogzik a kövezet. Egy nő merőn néz rám, ahogy elhaladok mellette, ösztönösen visszahúzódik koszos takarókból összetákolt fészkébe. Bekanyarodok a sarkon, ahol két férfi lép elém. Végigmérnek, megfelelő préda lennék -e számukra. Ellenállok a kényszernek, hogy rájuk vicsorítsak, ami épphogy csak sikerül. Felgyorsítom a lépteimet, ők meg láthatóankellene úgy döntenek, nem éri meg üldözőbe venni engem. Nem itt lennem. Hajnali négykor otthon volna a helyem, az ágyikómban, nem pedig Toronto belvárosában kellene portyáznom. Egy rendes nő nem lenne itt. Ez is arra emlékeztet, hogy valami nem stimmel velem. Valami nem normális. Végignézek az elsötétült utcán, és el tudom olvasni a tizenhat méterrel arrébb lévő telefonfülkére ragasztott apróhirdetést. Ez sem normális. Egyetlen szagfoszlányból kisz imatolom a több kilométernyire lévő pékségben most készülő friss kenyér illatát. Ez sem normális. Megállok egy kirakat előtt, megragadom az ablak fölötti keresztrudat, és befeszítem a karizmomat. A fémrúd felnyög, ahogy meghajlik a kezem 18

alatt. Megint csak nem normális. Nem normális. Mag amat ostorozom ezekkel a szavakkal, egyre csak ezt hajtogatom. Az

indulat ettől persze csak egyre nő bennem. Közvetlenül a lakásom ajtaja előtt megállok, és mély léle gzetet veszek. Semmiképp nemszabad, szabad hogy felébresztenem Phil ipet. És ha mégis, nem lenne így meglásson. Tükör nélkül is tudom, hogy festek: feszes bőr, felhevült arc, a szemem fehéren izzik a dühtől. Mostanában mindig dühös vagyok az átváltozások után. Határozottan nem normális. Amikor végre belépek a lakásba, a hálószobából idehallom Phil egyenletes, nyugodt szuszogását. Még mindig alszik. Már majdnem a fürdőszobánál vagyok, amikor utolér a hangja. – Elena? – szólal meg álmosan krákogva.

– Csak a mosdóba megyek. Megpróbálok elosonni az ajtó előtt, de már felült, és rövidlátón engem bámul. Összehúzza a szemöldökét. – Teljes menetfelszerelésben? – kérdezi. – Kint voltam. pillanatra elcsendesedik. Kezével végigszánt sötét haján,Egy és felsóhajt. – Nem biztonságos odakint! A francba is, Elena! Ezt már ezerszer megbeszéltük! Ébressz fel, és kimegyek veled! – Egyedül kellett lennem. Hogy gondolkozzam. – De nem biztonságos! – Tudom. Sajnálom! Besurranok a fürdőbe, és a szükségesnél tovább vagyok bent. Úgy teszek, mintha a vécét is használnám, és annyi vízben mosok kezet, amivel egy jakuzzit is megtölthetnék. Aztán találok a kezemen egy olyan körmöt, ami alapos ráspoly ozásra szorul. Végül úgy döntök, hogy Philip már végre visz19

szaaludhatott, és elindulok a hálószobába. Az éjjeli lámpa fel van kapcsolva. A párnájának dől, a szemüvege a helyén. Az ajtóban habozok egy kicsit. Nincs kedvem átlépni a küszöböt, hogy odamenjek, és bemásszak mellé az ágyba. Gyűlölöm magam ezért,élmégsem megtenni.érzem Az éjszaka még élénken bennem,tudom és itt idegennek magam.emléke Mivel nem mozdulok, Philip kidugja a lábát a takaró alól, és felül. – Nem akartam leharapni a fejed – magyarázza –, csak aggódom érted. Tudom, hogy szükséged van a függetlenségedre, és én igyekszem… Elhallgat, és a kezével végigdörgöli a száját. A szavai belém hasítanak. Tudom, hogy nem dorgálásnak szánja, de az jut az eszembe, hogy ezt szépen kezdem elszúrni, pedig szerencsém van, hogy olyasvalakit találtam, aki ennyire türelmes és megértő, mint Philip. Erre én viharos sebességgel koptatom ezt a bizalmat. Úgy látszik, másra nem vagyok képes, csak hogy félreálljak, és kivárjam a megsemmisítő, végső csapást. – Tudom, hogy szükséged van a függetlenségedre– ismétli kell lennie valamilyen más –, de reggel! megoldásnak. Menj inkább kora Ha ragaszkodsz az éjszakához, autózzunk el a tóhoz. Azt szépen körbesétálhatod. Me gvárlak a kocsiban, miközben szemmel tartalak. Talán én is veled mehetnék. Mondjuk, húsz lépéssel lemaradnék, vagy mi. – Félmosolyt erőltet az arcára. – Vagy talán mégsem. Valószínűleg bevi nnének a rendőrök, hogy itt ez a középkorú férfi, aki nem hagyja békén azt a gyönyörű, fiatal szőkeséget.

Vár egy kicsit, aztán előrébb hajol. – Ez a végszavad volt, Elena! Fel kellene hívnod a figyelmemet, hogy a negyvenegy az nagyon messze van a középkorúságtól! 20

– Majd kitalálunk valamit! – mondom erre. Persze, nem lehet. Az éj leple alatt kell futnom, egyes-egyedül. Nincs köztes megoldás. Ahogy ott ül az ágy szélén és engem néz, már tudom, hogy nyem, hogy a akapcsolatunkat sorsunk meg van egyetlen remé máspecsételve. téren olyanAztökéletessé teszem, hogy Ph ilip esetleg megfeledkezik erről az egyetlen kis problémáról. Ehhez persze most azt kellene tennem, hogy szépen odabújok mellé az ágyba, megcsókolom, és biztosítom arról, hogy mennyire szeretem. De ez most nem fog menni. Ma éjjel nem. Ma éjjel valaki más vagyok, valaki, akiről nem tud, bár nem is értené. Nem szívesen érnék így hozzá. – Nem vagyok fáradt – jelentem ki. – Ennyi erővel lehet, hogy fennmaradok. Kérsz reggelit? Jelentőségteljesen rám néz. Az arckifejezésén látszik, hogy valamin elgondolkodik, és én tudom, hogy kudarcot vallottam… ismét. Nem szól egy szót sem. Megint mosolyt varázsol az arcára. – Menjünk el valahova! Ebben a városban kell lennie olyan

helynek, ilyen korán is nyitva van!kávét, Addig és körözünk, amíga meg nemami találjuk. Iszunk öt csésze megnézzük napfelkeltét. Oké? Rábólintok, mert nem tudom, hogy képes lennék -e megszólalni. – Zuhanyozol előbb? – kérdezi. – Vagy feldobunk egy pénzdarabot? – Menj nyugodtan előre! Arcon csókol, ahogy elmegy mellettem. Megvárom, amíg hallom a zuhanyból csörgedező vizet, aztán a konyhába veszem az irányt. Van úgy, hogy nagyon megéhezem. 21

EMBERI TOPOROGTAM AZ AJTÓ ELŐTT, mielőtt megnyomtam a csengőt. Anyák napja volt, és én ajándékkal a kezemben álltam az a jtóban, ami máskülönben elég szokványos dolog lenne, ha az ajándék az anyámnak szólna. Anyám azonban már régen jobblétre szenderült, és egyik nevelőanyámmal sem tartottam aajándékot kapcsolatot, ajándékot vegyek tPhilipnemhogy anyjánakmég vettem. Ez megint csak nekik. elég héAz köznapi helyzet lenne, ha Philip velem lenne. De nem volt ott. Egy órája hívott fel az irodából, hogy közölje, mégsem tud elszabadulni. Nem akarnék egyedül előre menni? Vagy i nkább megvárom? Azt választottam, hogy eljövök, most meg itt állok azon tűnődve, hogy ez volt-e a helyes döntés. Me glátogathatja egy nő anyák napján a fiúja anyját a fent említett fiú nélkül? Talán inkább erőlködésnek tűnik. Nem ez lenne az első alkalom. Az emberek közti íratlan szabályok összezavarnak. Nem mintha barlangban nevelkedtem volna. Mielőtt vérfarkassá lettem, már megtanultam az alapvető mechanizmusokat: hogyan intsek le egy taxit, hogyan használjam a liftet, hogy nyissak bankszámlát, az emberi élet megannyi apró velejáróeját. A probléma kapcsolatokkal kezdődött. A gy rekkorom eléggéazelemberi volt szúrva. Aztán, már a felnőtté válás határán megharaptak, és az életem következő kilenc évét a többi vérfarkas között töltöttem. De még azon évek alatt sem 22

voltam teljesen elzárva az emberek világától. Egyetemre já rtam, utazgattam a többiekkel, sőt sokfelé dolgoztam. Igazából azonban ők álltak mellettem, támogatást, védelmet és társ aságot biztosítottak a számomra. Nem voltam egyedül, nem eegyedül kellett vagy boldogulnom. Nem kellett barátkoznom, retőt tartanom a munkatársakkal összejárnom, így szhát nem is tettem. Tavaly, amikor szakítottam a többiekkel, és egyedül jöttem vissza Torontóba, azt hittem, nem lesznek nehézségeim a beilleszkedéssel. Ugyan, miért is lennének? Csak fogom a gyerekkorban elsajátított alap okat, elegyítem a többiek között megtanult felnőtt társalgási készségekkel, b eledobok egy csipetnyi elővigyázatosságot, és voila, pillanatok alatt élénk eszmecserét folytatok majd és barátaim lesznek. Na, persze!

Túl késő már, hogy visszaforduljak? Nem akarok elfutni. Mély levegőt vettem, és megnyomtam a kapucsengőt. Pillanatokkal később lépések dübörgése hallatszott od abentről. A csengetésre egy kerek képű, őszülő barna hajú nő válaszolt. – Elena! – mondta Diane, az ajtót feltépve. – Anya, Elena van itt!utca! Philip leparkolja a kocsit?látogatja. Hihetetlen, mennyire tele van az Mindenki a rokonait

– Igazság szerint Philip… hm… nem jött velem. Dolgoznia kellett, de nemsokára utánam jön. – Dolgozni? Vasárnap!? Beszélj a fejével, aranyoskám! – Diane szélesre tárta az ajtót. – Gyere be, gyere csak be! Már mindenki itt van.

Philip anyja, Anne bukkant fel a nővére mögül. Alacsony volt, még az államig sem ért, fényes, acélszürke apródfrizurát hordott.

23

– Még mindig a kapucsengőt nyomod, drágám? – mondta felnyúlva, hogy megöleljen. – Manapság már csak az ügynökök csöngetnek. A családtagok egyből b esétálnak! – Philip késni fog – jegyezte meg Diane. – Dolgozik. Anne erreéppen megköszörülte a torkát, majd betessékelt. apja, Larry a konyhában torkoskodott, a tálcáraPhilip tett süteményeket dézsmálta. – Apa, az lesz a desszert! – figyelmeztette Anne, miközben elhessegette onnan.

Larry fél karral átölelve üdvözölt, mert a másikban még mindig egy csokis sütit szorongatott. – Szóval, hol van… – Késik – ismételte meg Diane. – Dolgozik. Elena, menjünk be a nappaliba! Anya meghívta a szomszédainkat, Sallyt és Juant is ebédre. – Suttogássá halkította a hangját. – A gyerekeik a messzi nyugaton élnek. – Kinyitotta a dupla üvegajtót. – Mielőtt ideértél, anya épp a Focus Torontóban megjelent legutóbbi cikkeidet mutogatta nekik. – Ajjaj! Most ez jó vagy rossz? – Ne dat. aggódj! liberálisok! anyagai Ó, ittMegingathatatlan is vagyunk! Sally, Juan, ezImádták itt Elenaaz Michaels, Philip barátnője!

Philip barátnője. Ennek a szónak mindig is furcsa csengése volt számomra, de nem azért, mert ellenezném, hogy „barátnőnek” hívnak a „párja” helyett, és nem is valami egyéb röhejes, politikailag korrektnek tartott okból kifolyólag. Azért lepett meg, mert már évek óta nem voltam senkinek a barátnője. Nem voltam kapcsolatban élő típus. Számomra, ha egy 24

viszony az egész hétvégén át tartott, már úgy éreztem, kezd túl komolyra fordulni. Az egyetlen hosszúnak nevezhető kapcsolatom pedig elég szerencsétlenül végződött. Több mint szerencsétlenül. Katasztrófa volt. De Philiphéttel más volt, minttalálkoztam a többiek. vele, amikor visszakölNéhány azután töztem Torontóba. Tőlem pár saroknyira bérelt lakást. Mivel a két épületnek ugyanaz volt a gondnoka, az ő bérházuk lakóinak bejárása volt a mi fitneszte rmünkbe. Egy nap éjfél után érkezett a medencéhez, ahol éppen én róttam a köröket. Megkérdezte, zavarna-e, ha ő is úszna egyet. Mintha jogo m lenne kirúgni onnan. Az ezt követő hónapban sokszor előfordult, hogy az edzőteremben késő éjszaka magunkra m aradtunk. Egyáltalán nem feszélyezett, ha csatlakozott hozzám, de minden egyes alkalommal megkérdezte. Végül azt találtam neki mondani, hogy azért edzek fitneszteremben, mert itt nem kell aggódnom, hogy idegen férfiak támadnak rám, bár ha ettől tartanék, akkor ő lenne az első, akitől megijednék. Ez megnevettette, és aztán egy kicsit tovább időzött ott edzés után, és vettutáni nekem egy narancslevet az automatából. Miután az edzések narancsléivás rendszeressé vált, előbb kávéra, majd ebédre, végül vacsorára szóló meghívással kezdte feltornászni magát a táplálékláncon. Mire eljutottunk a regg eliig, a medence melletti találkozásunk után már majdnem hat hónap telt el. Talán ez is része volt annak, amiért hagytam, hogy beleszeressek. Hízelgett, hogy valaki ennyi időt és energiát fektet abba, hogy valamennyire megismerjen. Philip azzal a türelemmel vett le a lábamról, ami az olyanokra jellemző, akik egy félig-meddig elvadult állatot próbálnak a házukba édesgetni, és akárcsak az e lkóborolt kedvencek többsége, már meg is szelídültem, mire eszembe jutott, hogy ellenkezzek. 25

Minden jól ment, amíg elő nem állt azzal a javaslattal, hogy költözzünk össze. Nemet kellett volna mondanom. De nem tettem. Egyfelől kíváncsi voltam arra, hogy vajon sikerül -e eljátszanom a szerepet. Másfelől, nem akartam elveszíteni Philipet azzal, hogy visszautasítom. Az első hónap katasztrofális volt. Amikor viszont már biztos voltam benne, hogy a

lufi mindjárt kipukkan, csökkent a nyomás. Rákényszerítettem magam, hogy az átváltozásaim időpontját egyre későbbre halasszam, és csak akkor engedélyeztem magamnak a futást, ha Philip üzleti útra ment, és máshol töltötte az éjszakát, vagy késő estig dolgozott. Természetesen, nem csak az én érdemem, hogy sikerült megmenteni a kapcsolatunkat. A fenébe is, már az is túlzás, ha csak fele részben magamnak tulajdonítom a sikert! Philip még az összeköltözésünk után is olyan türelmes volt hozzám, mint amikor randevúztunk. Ha olyat tettem, ami a legtöbb embernél kiverte volna a biztosítékot, Philip tréfával ütötte el. Ha túl soknak bizonyult számomra a megfelelés okozta stressz, vacsorázni vagy színházba vitt, hogy elterelje a figyelmemet a gondjaimról, és a tudomásomra hozta, ő mindig ott lesz nekem,nem ha beszélni akarnék, de azt is hogy megérti, ha nem. Először is akartam elhinni; mindez túl szép volt, hogy igaz legyen. A munkából hazajövet mindennap megálltam egy kicsit az ajtó előtt, és felkészültem, hogy otthon Philip hűlt helyét találom. De nem hagyott el. Néhány hete pedig arról kezdett beszélni, hogy ha lejár a bérleti szerződésem, keressünk magunknak egy nagyobb helyet, sőt arra is célozgatott, hogy egy lakás talán jó befektetés lenne. Lakást venni! Hoppá! Ez már félig-meddig mintha állandóra szólna, nem igaz? Egy hét telt el azóta, és én még mindig nem tettem túl magam az első ijedtségen… persze, ez igencsak jóféle ijedelem volt. 26

Késő délutánra járt. A szomszédok elmentek. Diane férje,Ken is hamarabb távozott, hogy munkába vigye a legfiatalabb csemetéjüket. Judith az Egyesült Királyságban lakott,Philip és be másik kellettnővére, érnie egy anyák napi telefonhívással. Ebéd után telefonált, és mindenkivel beszélt, beleértve engem is. Mint Philip egész családja, ő is úgy kezelt, mintha a sógornője lennék, nem pedig az öccse éppen aktuális barátnője. Mindnyájan olyan kedvesek voltak hozzám, olyan készek arra, hogy befogadjanak, hogy nehéz volt elhinni, nem pusztán udvariaskodnak. Azt lehetségesnek tar tottam, hogy tényleg kedvelnek, de a pocsék családi előzményeimre hi-

vatkozva vonakodtam elhinni. Pedig nagyon is szerettem volna.

Mosogatás közben megcsörrent a telefon. Anne vette fel a nappaliban. Pár perccel később kijött értem. Philip volt a v onalban.

– Annyira sajnálom, édes – mondta, amikor beleszóltam. – Anya mérges? – Nem hiszem. – Akkor jó. Megígértem neki, hogy engesztelésképpen valamikor elviszem vacsorázni. – Szóval, mikor jössz? Felsóhajtott. – Nem fogok odaérni! Diane majd hazahoz. – Ó, nem szükséges! Majd fogok egy taxit vagy… – Már késő – felelte –, szóltam anyának, hogy kérje meg Diane-t. Így aztán biztos nem fognak kiengedni a házból kísérő nélkül! – Szünetet tartott. – Tényleg nem akartalak cserbenhagyni! Sikerült átvészelned? 27

– Nagyon is! Mindenki fantasztikus volt, mint mindig! – Helyes! Hétre otthon leszek. Ne csinálj semmit! Majd v iszek valami kaját. Karibi jó lesz? – Hiszen te utálod a karibit! – Vezeklésképp. hétkor látjuk Letette, mielőtt még Akkor ellenkezhettem volna. egymást! Szeretlek!

– Látnod kellett volna azt a ruhát! – mondta éppen Diane a lakásom felé tartva. – Borzasztó! Mint egy zsák karkivágásokkal. Vannak tervezők, akik valószínűleg úgy képzelik, hogy mire egy nő örömanyakorba kerül, fütyül rá, hogy mit vesz fel! Megláttam ezt a remek tengerészkék rucit, amit valószínűleg az örömapa új, fiatal feleségének szántak, engem v iszont derékban szorított. Először arra gondoltam, hogy f ogyókúrázom, hogy beleférjek, de már csak azért se! Ez elvi kérdés. Három gyereket szültem, megszolgáltam ezt a kis pocakot! – Kell lennie ennél jobb cuccoknak is valahol – jegyeztem meg. – Próbáltad a nem esküvői boltokat?

– Ez lesz a következő lépés. Tulajdonképpen, arra akartam kilyukadni, hogy megkérdezzem, nem jönnél -e velem. A legtöbb barátnőm úgy gondolja, hogy egy zsák, amin val ami karkivágás van, megfelelő viselet lenne. A középkorúak álcája. Aztán meg ott vannak a lányaim, akik rá sem néznek olyan ruhára, amiből nem látszik ki a köldökékszer. Nem bánnád? Meghívlak ebédre! Utána há rom martinira. Felnevettem. – Három martini után bármelyik ruha jól fog állni! Diane elvigyorodott. 28

– Pontosan ez a terv. Ezt akkor igennek vehetem? – Persze! – Nagyszerű! Felhívlak, és összeegyeztetjük. Behajtott a házunk előtti körforgalomba. Kinyitottam az ajtót, de aztán eszembe a jó modor. – Nem jönnél fel egy jutott kávéra? Biztos voltam benne, hogy udvariasan visszautasít, ehelyett így szólt: – Szívesen! Kapóra jönne még egy óra béke, mielőtt vissza kell mennem a csatatérre! Plusz, jó lehetőség, hogy komolyan leszúrjam a kisöcsémet, amiért ma bedobott téged a farkasok közé! Nevettem, és elirányítottam a vendégparkolóba.

29

HÍVÁS TALÁN EDDIG NEM JÓL FEJEZTEM KI MAGAM, és úgy tűnik, hogy csak én csinálok ebből nagy ügyet, és csak én igyekszem jó viszonyba kerülni az emberekkel, míg a többi vérfarkas az emberi világtól elszigetelten él. Pedig nem. A vérfarkasok együtt élnek az emberekkel, még ha kényszerűségből is. Egymás társaságát keresik ugyan, csapatba afféle kommunába szerveződnek, mint Új -verődnek, Mexikóban,vagy de másfelől nincs sok választásuk. Az emberek világából élnek, az biztosítja nekik a táplálékot, a fedelet, a szexet és más szükséges dolgokat. Mégis, bár itt, ebben a világban élnek, valamiképp kívülállók maradnak. Az emberi kapcsolatokat a szükséges rosszként értékelik, alapvetően megveti k vagy nevetségesnek tartják. Szerepet játszanak, és bár időnként élv ezik a színpadra lépést, általában megkönnyebbülnek, ha vége az előadásnak. Én nem akartam ilyen lenni. Emberi életet akartam élni, és amennyire csak lehetséges, önmagam m aradni. A fenébe is, nem én választottam magamnak ezt az életet, és egyáltalán nem szándékozom feladni az otthonteremtésről, a családról, a karrierről és mindenekfelett a stabilitásról szőtt álmaimat. Vérfarkasként ezek közül egyik sem megvalósítható. Nevelőotthonokban nőttem fel. Rosszabbnál rosszabb nevelőotthonokban. Nem volt családom, de gyermekként megfogadtam, hogy egyszer nekem is lesz. Amikor vérfarkassá 30

lettem, ez az álmom szertefoszlott. Köddé vált. A férjet és a gyereket kétségtelenül ki kellett zárnom az egyenletből, de nem akartam lemondani arról, hogy legalább a vágyaim egy része megvalósuljon. Újságíró akartam lenni. Torontóban otthont teremtettem magamnak. És Philippel a családhoz is – jóllehet nem a szokványoshoz – közelebb jutottam. Már elég

régóta együtt voltunk ahhoz, hogy elhiggyem, valamiféle stabilitás mégiscsak lehetséges az életemben. Alig hittem a szerencsémnek, amiért Philip személyében ilyen rendes és jóravaló fickóra bukkantam. Ismertem magam jól. Tudtam, hogy nehéz természetű, indulatos és okoskodó vagyok, nem az a fajta nő, akibe egy Philip-féle rendes alak beleszeret. Persze, az ő közelében más voltam. A másik oldalam– a vérfarkas – rejtve maradt, és reménykedtem, hogy idővel majd éppúgy leválik rólam, mint sebről a var. Philippel esélyt kaptam, hogy újra megtaláljam magam, és olyan ember el hessek, amilyennek ő is tart. Amilyenné, természetesen, én magam is szerettem volna válni. A falka nem értette, miért akarok az emberek között élni. Nem is is, érthették hiszen nem olyanokAvoltak, Először én nemmeg, vérfarkasnak születtem. legtöbbmint vérfaén. rkas úgy születik, hogy eleve farkasvér csörgedezik az ereiben; az első átváltozást a felnőtté válás küszöbén éli meg. A vérfarkassá válás másik útja, ha megharapnak. Ám nagyon kevesen élik túl a vérfarkas harapását. A vérfarkasok ugyanis nem ostobák, és nem is emberbarátok. Csak ölési szándékkal harapnak. Ha az áldozat túléli, addig követik, amíg nem végeznek vele. Az egész a fennmaradásról szól. Egy falu vagy város közösségébe beilleszkedett vérfarkas nem igazán szeretné, ha valami újdonsült, félőrült vérfarkas kóborolna a et rületén, és emberek gyilkolászásával hívná fel magára a fi31

gyelmet. De még ha valakit megmarnak, és sikerül elmenekülnie, akkor is csekély esélye van a túlélésre. Az első néhány átváltozás maga a pokol, fizikailag és szellemileg egyaránt. A született vérfarkasok már egészen fiatalon ismerik egymást, és ott velükrévén az apjuk is, vérfarkassá, hogy irányítsa őket. Azok azonban, akikvan harapás lettek magukra maradnak. Ha a testi szenvedés nem végez velük, akkor a mentális stressz vagy öngyilkosságba kergeti őket, vagy egyszerűen beleőrülnek az új helyzetbe, és akkora felfordulást csinálnak, hogy egy másik vérfarkas könnyedén rájuk talál, és azonnal megszabadítja őket a szenvedéstől, még mielőtt komolyabb ke llemetlenséget okoznának. Így hát nem sok megmart vérfarkas rohangál a világon. A legutóbbi számláláskor körülbelül harmincöt vérfarkas élt a földön. Közülük csak három nem született annak, engem is beleértve. Engem, a világon létező egyetlen nőstény vérfarkast. A vérfarkasság génje ugyanis apáról fiúra száll, így az egyetlen mód, hogy egy nő vérfarkassá váljon, az, ha megharapják és túléli, ami, mint említettem, elég ritka. Az esélyeket figyelembe véve egyáltalán nem meglepő, vagyok az egyedüli nőstény. Készakarva haraptakhogy meg,énszándékosan változtattak vérfarkassá. Valójában az a csoda, hogy túléltem. Végül is, ha van egy három tucat hímből és egy nőstényből álló faj, az az egy nőstény afféle kinccsé válik a többiek számára. És ez vitára adhat okot. A vérfarkasok pedig nem barátságos sakkjátékkal döntik el a vitás ügyeiket. Sőt, jell emükből fakadóan sem jellemző rájuk a nőneműek iránti tisztelet. A nőnemű lények két dologra jók a vérfarkasok világában: az üzekedésre és megenni őket, vagy ha a hímek épp lustábbnak érzik magukat, akár egyszerre mindkettőre. Előbb a párzás, aztán a táplálék. Abban kételkedem, hogy egy vér32

farkas a vacsoráját látná bennem, én inkább a másik vágyuk kielégítésének ellenállhatatlan tárgyát képezem. Magamra hagyva nem éltem volna túl. Szerencsére nem hagytak egyedül. Mióta megmartak, a falka védelme alatt állok. Minden társadalomnak megvan az uralkodó A vérfarkasok világában ez a falka. Rajtam kívülállóosztálya. okok miatt az átalak ulásom óta a falkához tartozom. Mindez teljességgel az engem megmaró vérfarkas falkabeli helyzetének róható fel. Egy éve ott hagytam őket. Leszakíto ttam magam róluk, és soha nem akarok visszatérni. A két lehetséges alternatíva, az ember és a vérfarkas közül az embert választottam. Az leszek. Másnap Philipnek sokáig kellett dolgoznia. Kedden estefelé már vártam a szokásos „késni fogok ” telefonhívást, amikor vacsorával a kezében besétált az ajtón.

– Remélem, éhes vagy! – mondta, és egy indiai étterem papírszatyrát lendítette az asztalra, amelyben az elvitelre cs omagolt ételeket adják. Éhes voltam, bár az automatából már bekaptam két virslit a munkából hazafelé jövet. A vacsora előtti pár falat csillapította kissé az éhségemet, így egy rendes vacsorától már biztosan jól fogok lakni. Ez is egy a milliónyi fortélyból, amit az emberi élethez való alkalmazkodás során megtanultam. Philip a munkájáról fecsegett, miközben kipakolta a tá skából a kartondobozokat, és megterítette az asztalt. Kegyesen arrébb toltamHogy a papírjaimat, hogy elém is odatehesse a tányéralátétet. néha mennyire segítőkész tudok lenni! Még akkor is sikerült türtőztetnem magam, amikor már a tányéromon volt az étel, sőt lefirkantottam még a cikk utolsó 33

mondatát is, amin épp dolgoztam. Ekkor félretoltam a papí rtömböt, és nekiláttam. – Anya felhívott a munkahelyemen – kezdte Philip. – Tegnap elfelejtette megkérdezni tőled, hogy segítenél-e neki megszervezni – Tényleg? Becky esküvő előtti családi találkozóját. Kihallottam az örömöt a hangomból, és rácsodálkoztam. Egy összejövetel megrendezése éppenséggel nem olyan hatalmas ok az izgalomra. Engem mégsem kért fel még soha senki, hogy segítsek benne. A pokolba is, még csak nem is vettem részt soha ilyen összejövetelen, l eszámítva Sarah-ét a munkahelyemről, de ő meg az összes munkatársát meghívta. Philip elmosolyodott.

– Ezt akkor igennek veszem! Jól van. Anya örülni fog. Imád minden ilyesm it, az egész felhajtást meg szervezkedést. – Nincs túl sok tapasztalatom az efféle találkozók megszervezésében. – Semmi baj! Becky koszorúslányai csinálják a nagyobb összejövetelt, úgyhogy ez csak egy kisebb családi összeröff eminden ronés lesz. jó, hívni nem olyan ki csi. Szerintem, kont megNa, akar Ontarióból. Alka lmad anya lesz megismerni az egész bagázst! Biztos vagyok benne, hogy anya már sokat mesélt nekik rólad! Nagyon remélem, nem találod zavarba ejtőnek! – Nem – feleltem. – Nagyon várom! – Persze, most még könnyű ezt mondanod! Még nem si mered őket!

34

Vacsora után Philip lement egy kicsit az edzőterembe súlyt emelni. Amikor hagyományos időbeosztásban dolgozott, szeretett kora reggel edzeni, és korán ágyba bújni; nemrég savanyú ábrázattal jegyezte meg, hogy kezd túl öreg lenni ahhoz, hogy pusztán öt óra alvással kihúzza másnap estig. Az együttélésünk első hónapjában csatlakoztam a korai edzésekhez. Nem volt könnyű úgy tenni, mintha küszködnék a negyvenöt kiló fekve nyomásával, holott ötször ekkora súllyal is megbirkóztam volna. Aztán egyszer annyira belemerültem az egyik szomszédunkkal való beszélgetésbe, hogy észre sem vettem, hogy miközben lazán cseverészek vele, egy kézzel emelgetek huszonhét kilót a hátgépen, olyan könnyedén, mintha csak a sötétítőt húzogatnám az ablakon. Csak akkor realizáltam, hogy valamit elszúrtam, amikor láttam, hogy a szomszéd már másodszorra ellenőrzi a súlyaimat, de aztán elütöttem az egészet azzal, hogy ezek a gépek biztos helytelenül vannak beállítva. Ezek után szigorúan éjfél és hat közé ütemeztem a súlyzózást, amikor az edzőterem már üresen állt. Philipnek előadtam valami történetet arról, hogy próbálom kihasználni az energiatúltengés késő készségesen éjszakai második hullámának előnyeit. Bevette, mint ahogy elf ogadta annyi más rigolyámat is. Ha késő estig dolgozott, utána együtt mentünk le az edzőterembe, és én akkor teljesí tettem az aznapi úszás- és futásadagot, éppen úgy, ahogy a megismerkedésünkkor. Máskülönben egyedül járt.

Aznap este Philip távozása után bekapcsoltam a tévét. Nem nézem túl sokat, de ha igen, szeretek kéjelegni a hírcsatornák szemetében, az ismeretterjesztő programokról és a magas 35

színvonalú drámákról ellapozok a kereskedelmi adókra és az egyéb beszélgetős műsorokra. Hogy miért? Mert ezek erősítenek meg abban, hogy a világon vannak olyanok, akik még nálam is szerencsétlenebbek. Nem számít, mi rontja el a napomat, ha bekapcsolom a tévét, és látom, hogy valami idióta bevallja a feleségének, és egyúttal az egész világnak, hogy

lefeküdt a lányával, legalább azt mondhatom magamnak, hogy „nos, ennél azért jobb vagyok”. Bulvár televíziózás, mint önbizalomerősítési terápia. Nem köthet bele az ember. A mai Bennfentesben valami pszichopatát követtek nyomon, aki több hónappal ezelőtt szökött meg egy észak-karolinai börtönből. Tiszta szenzációhajhászás volt. Ez a fickó betört egy számára idegen pasi lakásába, megkötözte és lelőtte, mert… idézem: „Tudni akarta, milyen érzés.” A program szerkesztői olyan szavakkal fűszerezték a beszám olót, mint „barbár”, „primitív” és „elállatiasodott”. Mekkora ostobaság! Mutassanak nekem egy állatot, amelyik azért öl, mert élvezi, ha látja az áldozat pusztulását! Miért ragaszkodnak olyan makacsul az elállatiasodott gyilkos kliséjéhez? Mert ez tetszik az embe Érthetően elmagyarázza nekik a dolgot, az embert azreknek. evolúciós lépcső legfelső fokára helyezi,

miközben a gyilkosokat odalenn hagyja az afféle emberszerű, mitológiai bestiák és szörnyek között, mint a vérfarkas. Az igazság az, hogy ha egy vérfarkas úgy viselkedne, mint ez a pszichopata, az nem az állati lénye miatt lenne, hanem mert még mindig túl emberszerű. Csak az ember öl sportból. A filmnek majdnem vége lett, mire Philip visszaért. – Jólesett? – érdeklődtem. – Sosem jó! – felelte fintorogva. – Még mindig várom a napot, amikor végre kitalálnak valami pirulát a mozgás he36

lyettesítésére. Mit nézel? – hajolt a fejem fölé. – Nem tör ki mindjárt valami jó kis veszekedés? – Az a Jerry Springer Show! Azt képtelen vagyok nézni. Egyszer próbáltam. Néztem vagy tíz percig, miközben igy ekeztem a káromkodásokon, rájöjjek, miről is túltenni van szó.magam Végül úgy láttam, hogy nemhogy is mondanak mást, csak káromkodnak… az volt a pihenő a bokszmeccsek között. Ezek a napközbeni tévézé s ragadozói… Nem, visszavonom! Az állatos műsorok legalább szólnak valamiről, ez meg nem.

Philip nevetett, és összeborzolta a hajam. – Mit szólsz egy sétához? Gyorsan lezuhanyzok, amíg befejezed a műsorod! – Jól hangzik! Philip elindult a fürdőszoba felé. Odalopakodtam a hűtőhöz, és előkotortam azt a nagy darab olasz sajtot, amit a zöldségek közé rejtettem. Megszólalt a telefon, de t udomást sem vettem róla. Az evés sokkal fontosabb, és mivel Philip már megengedte a vizet, nem hallhatja a csengetést, ezért azt sem fogja tudni, hogyazonban, nem veszem Legalábbis hittem. Ahogy meghallottam hogyfel. elzárja a vizet, ezt belöktem a sajtot a saláták mögé, hogy odakocogjak a telefonhoz. Philipre jellemző, hogy még vacsora közben is inkább felveszi a telefont, mintsem kitegye a hívót a rögzítő borzalmainak. Igyekeztem megfelelni ennek az elvárásnak… legalábbis, amikor otthon tartózkodott. Már a lakás közepén jártam, amikor a rögzítő bekapcsolt. Az általam felvett kimenő üzenet émelyítően derűs hangon dalolta az üdvözletét, és arra biztatta a hívót, hogy bátran hagyjon üzenetet. Ez a tel efonáló hagyott.

37

– Elena? Jeremy vagyok. – Menet közben megtorpantam. – Kérlek, hívj fel! Sürgős! A hangja elhalkult. Hallatszott, hogy mély levegőt vesz. Tudtam, hogy szeretne még valami mást is mondani, szívesen bemondana egy „hívj fel, különben” parancsot, de nem tehette. Megegyeztünk. Nem jöhet ide, és a többieket sem

küldheti el hozzám. Visszafojtottam az ingert, hogy ráöltsem a nyelvem a rögzítőre. Ná-ná-ná-ná-ná, nem tudsz elkapni! A felnőtté válást igencsak felértékelik. – Elena, nagyon fontos! – folytatta Jeremy. – Tudod, hogy nem hívnálak, ha nem lenne az. Philip már a telefon után nyúlt, de Jeremy addigra letette. Felemelte a kagylót, és felém nyújtotta. Elfordítottam a teki ntetemet, és a kanapéhoz sétáltam. – Nem hívod vissza? – kérdezte. – Nem hagyta meg a számát. – Úgy hangzott, mintha sejtené, hogy neked megvan. Egyébként is, ki volt az? – Ö… ö… egy második unokatestvér. Szóval az én nekem titokzatos árvámnak mégiscsak van az csalá ja?–Egyszer majd is találkoznom kellene ezzel undokatesóval! – Nem akarsz te rosszat magadnak! Felnevetett.

– Pedig így lenne tisztességes. Én is rád erőltettem a családomat. Most itt a remek alkalom a visszavágóra! Betsy találkozója után tuti, hogy te is rám akarod majd erőszakolni a legrosszabbakat! Kutasd is fel az elzártan élő, őrült unokatesóidat! Bár, könnyen elképzelhető, hogy ezek az őrült, padláson feledett unokatesók a lehető legjobbak, mert legalább komoly érdeklődésre számot tartó vacsoravendégek lehetnek. 38

Mindenesetre jobbak azoknál a nagynéniknél, akik gyere kkorod óta ugyanazt az egy történetet ismételgetik, és mire a desszerthez érünk, mély álomba merülnek! Csak forgattam a szememet.

–– Na, indulásra Hadd fejezzemkész be avagy? zuhanyozást! Mi lenne, ha fe lhívnád a tudakozót? – És akkor is fizessek, ha nem találják meg a számot? – Ugyan, alig egy dollár az egész! Megengedhetjük m agunknak. Hívd csak fel! Ha nem találod meg a számot, talán lesz valaki, aki megadhatja. Biztos van ott még több is ezekből az unokatesókból, nem? – Gondolod, hogy be van kötve a telefon a padlásra? Szerencséjük van, ha a villámlás eljut hozzájuk! Padláson feledett unokatesók! Hát, persze! – Telefonálj már, Elena! – mondta megint mókásan felmordulva, és eltűnt a fürdőszobában. Amint elhagyta a szobát, a telefonra bámultam. Philip talán viccelődött vele, de tudtam, tényleg számít rá, hogy visszahívom Jeremyt. Miért is ne az tenné? Minden jóravaló ember cs elekedne. Philip hallotta üzenetet, és megérezte a sürgígy etést Jeremy hangjában. Egy érezhetően fontos ügyben nem visszahívni valakit érzéketlennek, közönyösnek tűnik. Ilyen helyzetben mindenki telefonálna. Az a nő, akivé lenni akartam, visszahívná az illetőt. Színlelhetném is, hogy már visszahívtam. Csábító gondolat, de attól Jeremy még újra… meg újra… meg újra telefonálhatna. Az utóbbi pár napban nem ez volt az első alkalom, hogy próbált velem kapcsolatba lépni. A vérfarkasok között működik egyfajta telepátia. A legtöbb vérfarkas tudomást sem vesz róla, mert a kommunikáció kevésbé sejtelmes formáit 39

kedveli. Jeremy művészetté fejlesztette ezt a képességet, le gfőképp, mert újabb lehetőséget adott neki arra, hogy az id egeinkre menjen, és addig szekáljon, amíg nem teljesítjük a parancsát. Míg ő azzal próbálkozott, hogy kapcsolatba lépjen velem, én igyekeztem eztAnnyira megakadályozni. Így aztán telefonáláshoz folyamodott. nem hatásos, mint avalak inek az agyát ingerekkel bombázni, de néhány napnyi üzenetdömping után beadtam volna a derekam, még ha csak azért is, hogy végre megszabaduljak tőle. A telefon mellett állva behunytam a szemem, és nagy l evegőt vettem. Meg tudom csinálni. Felhívom Jeremyt, me gtudom, mit akar, udvariasan megköszönöm, hogy szólt róla, és megtagadom, hogy teljesítsek bármit is, amit követel tőlem, azzal ugyanis tökéletesen tisztában voltam, hogy biztosan kérni akar valamit. Még ha Jeremy is a falka alfája, vagyis e jogon feltétlen engedelmességgel tartozom neki, többé nem kell így tennem. Már nem vagyok a falka tagja. Nincs hatalma felettem.

Felemeltem a kagylót, és emlékezetből bepötyögtem a számot.üzeneten Négyszernem kicsörgött, rögzítőhanem vette fel. előre felvett Jeremy aztán mély ahangja, egyAzdélies, vontatott hanghordozás hallatszott, úgyhogy ügyetlenül egyből visszaejtettem a kagylót, még mielőtt az egészet me ghallgattam volna. A homlokomon izzadságcseppek gyülekeztek. Úgy éreztem, hogy a lakás l evegője hirtelen vagy tíz fokot emelkedik, és nagyon megritkult benne az oxigén. A kezemmel végigtöröltem az arcom, jól megráztam a fejem, és kerestem egy cipőt, ami illik a sétához Philippel.

40

Másnap reggeli előtt Philip rákérdezett, hogy mit is akart Jeremy. Bevallottam, hogy nem sikerült kapcsolatba lépnem vele, de megígértem, hogy tovább próbálkozom. Evés után Philip lement az újságokért. Felhívtam Jeremyt, de megint csak az üzenetrögzítőhöz voltbeismerni, szerencsém. Bármennyire is gyűlöletes aggódni kez dtem. Ez valójában nem is az én hibám. Az egykori falkatestvérekkel való törődés ösztönös dolog, nem én irányítom. Legalábbis ezt beszéltem be magamnak, amikor a szívem nagyot dobbant a harmadik megválaszolatlan hívás után. Jeremynek ott kellett volna lennie. Ritkán hagyja el Stonehavent, leginkább onnan, a trónjáról szereti gy akorolni a hatalmát, és legszívesebben a kegyeltjeit küldözgeti a piszkos munkák elvégzésére. Oké, ez nem éppen elfogulatlan értékelése Jeremy vezéri stílusának, de nem voltam abban a hangulatban, hogy udvariaskodjak. A mindenit neki! Azt mondta, hogy hívjam fel, akkor hol a francban van, amikor megteszem!

Amikor Philip visszaért, én még mindig a telefon fölött időztem, úgy bámultam a készülékre, mintha telepátiával akarnám Jeremyt, megválaszolja. – Még kényszeríteni mindig nem veszik fel?hogy – kérdezte Philip. Megráztam a fejem. Philip sokkal alaposabban tanulmányozta az arckifejezésemet, mint amennyire szerettem volna. Elfordultam, mire odajött hozzám a szoba túlsó feléről, és átkarolta a vállamat. – Aggódsz érte. – Nem igazán. Csak… – Nem baj, édes! Ha az én családomról lenne szó, én is aggódnék. Talán el kellene utaznod oda! Megnézni, mi a baj. Fontosnak tűnt. Elhúzódtam tőle. 41

– Nem, az röhejes lenne! Majd még hívom… – A családodról van szó, szívem! – mondta, mintha ezzel minden vitát lezárhatnánk. Philip számára ez döntő érv volt. Ezzel az eggyel nem szállhattam vitába. Amikor Philippel komolyra fordult a dolog, az egyik alkalommal szóba került a

lakásbérlete, és a részéről egyből világos volt, hogy össze akar költözni velem. Én meg ellenkeztem. Ekkor elvitt egy nagyobb családi összeröffenésre. Megismertem az anyját, az apját és a nővérét, láttam, hogyan bánnak egymással, hogy mennyire nélkülözhetetlen részét képezik Philip életének. A rákövetkező nap már azt javasoltam, hogy mégse újítsa meg a bérleti szerződését. Philip most azt várja tőlem, hogy odamenjek és segítsek valakinek, akiről úgy tudja, hogy a családomhoz tartozik. Ha nem teszem meg, lehet, hogy azt gondolja, mégsem olyan ember vagyok, amilyet magának szeretne? Ezt nem merném megkockáztatni. Megígértem neki, hogy tovább próbálkozom a hívással. Megígértem, hogy amennyiben délig nem sikerül elérnem Jeremyt, elrepülök New York államba, és megnézem, miAz a baj. ezt követő néhány órában minden egyes tárcsázás al-

kalmával imádkoztam, hogy felvegyék. A válasz azonban mindig az üzenetrögzítő kattanása volt. Philip ebéd után kivitt a reptérre.

42

TÉKOZLÓ A REPÜLŐ ESTE HÉTKOR LANDOLT Syracuse-Hancockban. Újra megpróbáltam felhívni Jeremyt, de csak a rögzítő válaszolt. Megint. Mostanra már inkább bosszús voltam, mint aggódó. Ahogy közeledtem hozzá, úgy javult a memóriám, és már elég jól emlékeztem, milyen volt Stonehavenben, Jeremy vidéki birtokán az élet. Különösképp ottanimármint, telefonálási szokások jutottak eszembe, azaz, annak az hiánya, hogy sosem válaszoltak a hívásokra. Ketten éltek Stonehavenben, Jeremy és Clayton, aki a nevelt fiából a testőre lett. Az ötszobás há zban két telefonkészülék volt. A Clay szobájában lévő volt rákapcsolva a rögzítőre, de a telefon négy éve hangtalan üzemmódban működött, ugyanis Clay egy nap áthajította a szoba túlsó felébe, amikor két egymást követő éjszakán csörgéssel merészelte az álmát megzavarni. A dolgozószobában is volt egy telefon, de ez a vonal Clay laptopjához kellett, és sokszor napokig elmulasztotta visszadugni a kábelt a tel efonba. Még ha véletlenül akadt is egy működő készülék a házban, attól mindkét férfi jóval messzebb szokott üldögélni, és nagyon nem foglalkoztak azzal, hogy felvegyék. És még Philip gondolta úgy, hogy az én telefonálási szokásaimmal vanMinél baj. többet gondoltam erre, annál jobban dühbe guru l-

tam. Minél többet dühöngtem, annál inkább érett bennem az elhatározás, hogy addig el sem hagyom a repteret, amíg va43

laki fel nem veszi azt az átkozott telefont. Ha már itt vagyok, legalább felvennék! Ez jó kifogásnak tűnt. Az igazság az, hogy nem volt kedvem ilyen hamar itt hagyni ezt a repülőtéri forgatagot. Igen, ez őrültségnek hangzik. A legtöbb ember a el hető legkevesebb időtlegyen. kívánjaRendes eltöltenikörülmények a reptéren ahhoz, a repülés elviselhető közötthogy én is így éreznék, de ahogy ott üldögéltem, feltöltődve a már csaknem üres terminál illatával és látnivalóival, ke dvemre volt annak emberközeli természete. Itt, a reptéren én is csak egy vagyok a hozzám hasonló névtelen arcok tengerében. Van abban valami megnyugtató, amikor azt érzed, hogy része vagy valami nagyobb egésznek, hogy a világ mégsem körülötted forog. A dolgok azonban abban a szent minutumban megváltoznak, ahogy kisétálok innen, és elindulok Stonehavenbe.

Két órával később úgy döntöttem, nem halogathatom tovább. Utoljára még megcsöngettem Stonehavent, de ezúttal hagytam üzenetet. Egy szót csak. „Jövök.” Ez megteszi. Stonehavenbe nem volt egyszerű eljutni. New York állam legészakibb Bear aValley nevűmár kisvároshoz közel feksz ik. Mirerészén, a taximegy elindult reptérről, jócskán beest eledett. Syracuse fényei világítottak valahol délen, de a taxi, amint elérte a 81-es főutat, északnak fordult. Balról nemsokára elhalványodtak Syracuse északi városrészének fényei, majd teljesen belevesztek az éjszakába. Majd húsz kilométerrel később a sofőr lefordult a főúttól, aztán teljes volt a sötétség. A vidéki éjszaka csendje azon nyomban megnyugtatott. A városi életet nem a vérfarkasoknak találták ki. Ott nincs elég hely a futásra, és a nyüzsgő emberek tömege gyakran inkább kísértést jelentett, mint névtelenséget biztosított. Néha eszembe ötlött, hogy talán csak azért költöztem Toronto be l44

városába, mert annyira ellenkezik a te rmészetemmel, mert ez is egy újabb ösztön, amit le kellett győznöm. Az ablakon kibámészkodva az ismerős helyek felfedezésével múlattam az időt. Ahogy közeledtünk, egyre jobban aliftezett a gyomrom. csak zaklatottság, győzködtem gam. Semmiképp nemEzizgatott várakozás. Hiába töltöttemmaz elmúlt tíz év nagyobb részét Stonehavenben, nem tartottam az otthonomnak. Az otthon fogalmát egyébként is nehéz lenne leírnom, számomra inkább álmok és történetek légies szövevénye volt, nem valóságos tapasztalat. Természetesen valaha nekem is volt ottho nom, szép házam és jó családom, de nem tartott elég soká ahhoz, hogy egy tünékeny benyomásnál hosszabban tartó emléket hagyjon bennem. A szüleimet ötéves koromban vesztettem el. A vásárból jöttünk haza egy hátsó kerülő úton, mert anya meg akarta nekem mutatni azt az aranyos kis pónicsikót, amit korábban egy ottani birtokon látott. Hallottam az apám nevetését, ahogy azt kérdezi anyámtól, hogy gondolja, hogy bármit is látok majd a földeken ebben a sötétben. Emlé kszem, ahogy az

ülése fölött hátrafordult rámnem vigyorgott, miközben incselkedett anyámmal. és Arra emlékszem, hogy tovább ezután mi történt, sem a csikorgó kerekekre, sem a kiáltozásokra, sem arra, hogy elvesztette volna az irányítást a kocsi felett. Csupán a nagy feketeségre. Fogalmam sincs, hogy kerültem az út szélére. Be voltam kötve az ülésbe, de a balesetet követően kimászhattam. Csupán az maradt meg bennem, ahogy ott ülök a kavicsos ú tpadkán az apám vérbe borult teste mellett, és ébresztgetem, meg beszélek hozzá, és azt szeretném, ha válaszolna, meg nem értem, hogy miért nem teszi, hiszen tudom jól , hogy az én apám mindig válaszol a kérdéseimre, soha nem vesz 45

semmibe, most viszont nem tesz mást, mint elkerekedett szemmel, pislogás nélkül bámul rám. Hallom magam, amint elpityeredem. Ötévesen kuporgok az út mellett, az apám szemébe bámulok, és pityergek. Pityergek, mert koromsötét van, és sehonnan nem maradt, jön s egítség, pityergek, az anyám az összetört kocsiban és nem mozdul,mert az apám meg itt fekszik előttem a földön, és még mindig nem felel, nem ölel át, nem nyugtat meg, nem segíti ki az anyámat a kocsiból. Mindenütt csak vért látok, nagyon sok vért, és mindenfelé szétszóródott törött üvegdarabokat, és annyira sötét van, és hideg, és nincs, aki segít. Ha lennének is távolabbi rokonaim, én bizony sosem hallottam róluk. A szüleim halála után egyedül az anyám legjobb barátnője szeretett volna magához venni, de ezt visszautasították azon az alapon, hogy nem volt férjnél. Mindemellett mégis csak pár hetet töltöttem el a gyermekotthonban, mert rögtön az első pár, aki meglátott, kapva kapott utánam. Még most is előttem van, ahogy ott térdelnek velem szemben, és nahátoznak meg gügyögnek, hogy mennyire gyönyörű gyerek is vagyok.hajával Olyanéskis pici és annyira azzalígya tejfölszőke a kék szemével. Tisztatökéletes porcelánbaba, neveztek. Hazavitték hát a babájukat, és hozzákezdtek a tökéletes kis életükhöz. Csakhogy a dolog nem egészen úgy alakult, ahogy eltervezték. A drága kis babájuk egész nap csak szótlanul ült a széken, aztán éjjelente – de minden egyes éjjel – hajnalig sikoltozott. Három hét után visszavittek. Így kerültem egyik családtól a másikig, és továbbra is mindig olyanok vettek magukhoz, akiket teljesen elvarázsolt az arcom, de teljességgel tehetetlenek voltak a megsebzett lelkemmel kapcsolatban.

46

Ahogy serdülőkorba értem, megváltoztak a párok, akik az otthonból hazavittek. Többé nem a feleség választott, hanem a férj, mert meglátta a gyermeki bájomat és a szememben tükröződő félelmet. A kedvenc választásává váltam azoknak a hímnemű ragadozóknak, a különleges gyermekeket keresték. Érdekes, de éppen akik ezeken a szörnyetegeken keresztül találtam rá először a bennem rejlő erőre. Amikor idősebb le ttem, lassan olyannak kezdtem látni őket, amilyenek. Nem teljhatalmú mumusoknak, akik éjjelente a szobámba lopó znak, hanem a visszautasítástól és a lebukástól rettegő hitvány teremtményeknek. Ennek megértésével el is illant a félelmem. Hozzám nyúlhattak, de engem nem érinthettek meg, nem érinthették meg a testemben rejtőző énemet. A félelemmel együtt alábbhagyott az indulat is. Megvetettem őket és a hozzájuk hasonló hitványságú, szemellenzős feleségüket is, de nem érdemelték meg a haragomat. Nem engedhettem meg magamnak, hogy dühös legyek rájuk, nem hagyhattam, hogy erre vesztegessem azt az időt és energiát, ami t sokkal hasznosabb dolgokra fordíthatok. Ha el akartam menekülni ebből az életből, nekem elérnem. Ezmaradok, nem azt de jelentette, meg szököm. Ebbenkellett az volt, hogy ott túlélem.hogy Azt jelentette, hogy olyan keményen tanulok, hogy még akkor is a legelsők között legyek, ha elég ritkán fordult elő, hogy egy teljes tanévet iskolaváltás nélkül jártam végig. Az iskolai sikerek egyetemi felvételt jelentettek, az meg diplomát, ami már magában rejtette a karrier lehetőségét, egy olyan életet, amire a szoc iális gondozóim és a nevelőszüleim szerint teljességgel képtelen volnék. Ugyanebben az időben fedeztem fel egy másik erőt… a saját testemben rejlőt. Magas, karcsú lánnyá cseperedtem. Az egyik tanárom beíratott atlétikára, azt remélve, hogy az majd segít nekem, hogy közelebb kerüljek a 47

többi gyerekhez. Helyette megtanultam élvezni a futást, fe lfedeztem azt a tiszta gyönyört, azt a semmihez sem fogható örömöt, amit a testi erőkifejtés okoz, és élete mben először erősnek és gyorsnak éreztem magam. Mire a gimnázium felén túljutottam, márakkoriban súlyokat már emeltem, és hozzám. mindennap edzettem. A nevelőapám nem ért Addigra már senki szemében sem az áldozatot testesítettem meg.

– Ez lesz az, hölgyem? – kérdezte a sofőr. Nem vettem észre, hogy megállt volna a kocsi, de amikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy már meg is érkeztünk Stonehaven bejáratához. Egy alak üldögélt keresztbe vetett lábbal a füvön, a kőfalnak dőlve. Clayton. A sofőr hunyorgott, próbálta kivenni a házat a sötétben, de éppúgy nem látta a sárgaréz névtáblát, mint a kapunál várakozó alakot. A hold elbújt egy felhő mögött, és a felhajtó végén lévő falilámpák sem világítottak. – Itt kiszállnék – mondtam neki. – Jaj-jaj. Nem teheti, hölgyem! Nem biztonságos. Van od akint valami. Azt hittem, Clayre gondol. A „valami” egészen találó leírás

rá. Már éppen kimondtam volna, hogy sajnos jól ismerem azt a „valamit”, amikor a sofőr folytatta. – Volt itt egy kis galiba a környék erdeiben, hölgyem. Úgy néz ki, hogy vadkutyák lehettek. A városból az egyik kislányt innen messze találták Széjje ltéphették a kutyák.nem Az egyik nem haverom talált rá, ésmeg. azt mondta… nos, hölgyem, volt valami kellemes látvány. Dőljön csak hátra, én meg k inyitom azt a kaput, és elfuvarozom a bejáratig! 48

– Vadkutyák? – ismételtem, abban bízva, hogy rosszul hallok.

– Bizony! A haverom megtalálta a nyomukat. Hatalmasak. Valami egyetemi fickó szerint minden nyom ugyanattól az z nem lehet igaz! Biztos, hogy egy egész állattól ered, de anem falka volt. Maga látja… – A sofőr tekintete az oldalsó ablakra tévedt, és nagyot ugrott az ülésében. – Jesszusom! Clay eddigre otthagyta a helyét a kapunál, és ő bu kkant fel az ablakom mellett. Csak állt ott, engem nézve, és a tekintete lassan felragyogott. A fogantyú után nyúlt. A sofőr sebessé gbe tette az autót. – Minden rendben – mondtam őszintén sajnálkozva. – Velem van!

Az ajtó kinyílt. Clay bedugta a fejét. – Kiszállsz, vagy még gondolkozol? – kérdezte. – Nem szállhat ki itt – mondta erre a sofőr, és kitekeredve nézte az ülés felett. – Ha maga akkora bolond, hogy éjszaka egyedül kódorog ezekben az erdőkben, az a maga baja, de nem engedem, hogy ez a fiatal hölgy egyedül sétáljon addig az isten tudja milyen messze lévő házig ott! Ha magát vigyem, szálljon be! Ellenkező esetben csukja be az ajtót!is odaClay úgy fordult a sofőrhöz, mintha csak most venné észre. Gunyorosan elhúzta a szájat, de bármit is akart mondani, az semmiképp nem lett volna túl barátságos. Mielőtt Clay jel enetet rendezett volna, kinyitottam az ellenkező oldali ajtót, és kicsusszantam. Miközben a taxisofőr letekerte az ablakát, hogy megállítson, egy ö tvendollárost dobtam az ölébe, majd hátulról megkerültem a kocsit. Clay becsapta a másik ajtót, és a följáró felé indult. A sofőr tépelődött egy kicsit, aztán úgy begyorsított, hogy búcsúzóul egész kavicszáport zúdított ránk az ifjonti ostobaságunk miatti ellenszenvének kifejezéseképp. 49

Ahogy közeledtem hozzá, Clay hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vehessen. A hideg éjszakai levegő e llenére csak kopott farmert és fekete pólót viselt, ami kiemelte keskeny csípőjét, széles mellkasát és a kidolgozott bicepszeit. A tíz év m változott. Mindig reményalatt, mióta ismerem, semmit senéhány kedtem valami eltérésben… ráncban, sebhelyben, bármiben, ami tönkretenné ezt a tökéletes, modellnek is beillő külsőt, és letaszítaná közénk, a földi halandók szintjére, de mindig csalódnom kellett. Miközben felé lépdeltem, félrehajtotta a fejét, és a t ekintete egész idő alatt az enyémbe fúródott. Elvigyorodott, és kivi llant a hófehér fogsora. – Isten hozott itthon, kicsim! – A délies, elnyújtott akcentusa elcsúfította a becézést, kimondottan valami country vagy western dalból való kiji-csijimnek hangzott. Gyűlöltem a countryzenét. – Te vagy a fogadóbizottság? Vagy Jeremy végre a kapuhoz láncolt, a helyedre? – Nekem is hiányoztál!

Utánam nyúlt,négyszáz de én elléptem és Clay elindultam a házig vezető mintegy métereselőle, úton. kö vetett. Egy éjszakai hűvös, száraz fuvallat a hajamba fújt, és mellé különféle illatokat hozott… a cédrusfa csípős szagát, az almavirág finom parfümjét és a régóta kívánt vacsora ínycsiklandó illatát. A szagok mindegyike tovább oldotta a feszültséget az izmaimban. Megrázkódtam, megfeledkeztem az érzéseimről, erőlködtem, hogy a tekintetemet végig az úton tartva a té tlenségre koncentráljak, arra, hogy semmiképp ne beszéljek Clayjel, ne szagoljak bele semmibe, ne nézzek se jobbra, se balra. Meg sem mertem kérdezni Clayt, hogy mi folyik itt. Az azt jelentené, hogy beszélgetésbe elegyedünk, ami burkoltan 50

azt jelezné neki, hogy beszélni akarok vele. Clayjel kapcsolatban még a legártatlanabbnak szánt kezdeményezés is veszéllyel járhatott. Bármennyire is tudni akartam, mi történt, Jeremytől kellett hallanom. Elértem a házig, megálltam a bejárat előtt, a magasba néztem. Úgy érződött, hogy a kétemeletes házésnem fenyegetően magasodik fölém, hanem inkább hívogatóan hátradől. Szavak nélkül is áradt belőle a szívélyes fogadtatás, de mintha azt várná, hogy én tegyem meg az első lépést. Pont úgy, mint a tulajdonosa. Megérintettem az egyik hideg követ, és ére ztem, ahogy üdvözlésképp megrohannak az emlékek. Elkaptam a kezem, és belöktem az ajtót, a padlóra dobtam az ut azótáskámat, és a dolgozószobába indultam, arra számítva, hogy Jeremyt majd a kandalló mellett találom, ahol mindig is olvasni szokott. Mindig ott volt, amikor hazaértem, nem kint a kapuban, mint Clay, de ettől függetlenül ő is mindig nagyon várt. A dolgozószoba üres volt. Jeremy széke mellett egy milánói napilap, a Corriere della Sera egyik összehajtogatott példánya opológiai hevert. A heverőt és az asztalt Clay antr és a kutatással kapcsolatos publikációi terítették be.folyóiratai A telefon is az asztalon pihent, látszott, hogy semmi baja, és még be is van kapcsolva.

– Telefonáltam – jegyeztem meg szemrehányóan. – Miért nem volt senki itthon? – Itthon voltunk – felelte Clay. – Legalábbis, a környéken. Üzenetet kellett volna hagynod!

– Hagytam is! Két órája. – Nos, ez mindent megmagyaráz. Én egész nap kint vártalak a kapunál, azt meg tudod, hogy Jer soha nem ellenőrzi a rögzítőt! 51

Nem kérdeztem, honnan tudhatta Clay mégis, hogy ma jövök, ha eddig üzenetet sem hagytam. Azt sem kérdőjele ztem meg, hogy miért töltötte az egész napot a kapunál ülve. Clay viselkedését nem szabad az emberi normalitás mércéjével–mérni… egyáltalán semmiféle normalitás mércéjével. Szóval, azaz, hol van? – kérdeztem. – Nem t’om. Nem láttam, mióta néhány órája kihozta a vacsorámat. Biztos elment itthonról. Nem kellett ellenőriznem a garázst, hogy ott van-e Jeremy autója, mert tudtam, hogy Clay nem a szokásos értelemben használja az elmenetel szót. A hétköznapi emberi frázisok Stonehavenben új értelmet nyertek. E lmenni annyit jelentett, mint futni… az pedig egyáltalán nem azt jelentette, hogy kocogni.

Jeremy elvárja, hogy olyan messziről iderepüljek, aztán megvárakoztat? Hát persze hogy ezt teszi. Ez volna a büntetés, amiért semmibe vettem a hívását? Részben azt kívántam, hogy bárcsak megvádolhatnám ezzel, de Jeremy soha nem volt ennyire kicsinyes. Ha ma éjjelre tervezte a futást, elmegy, -e vagy sem. Egy szemernyi tekintet nélkül hogyajövök sértődés futott arra, át rajtam sok dühöngés közepette, de nem akartam beismerni magamnak. Azt reméltem, hogy Jeremy is úgy vár rám, mint Clay? Persze hogynem. Nem vártam el, és nem is érdekelt. Komolyan. Fel vagyok húzva, de semmi több. Kettőn áll a vásár. Jeremy nagyra értékeli a magányt f utás közben, tehát mit kell tennem? Természetesen megzavarni ezt a magányt. Jeremy talán soha nem kicsinyes, de én aztán holtbiztos, hogy tudok az lenni! – El? – ismételtem meg. – Nos, akkor nincs más hátra, megkeresem!

52

Kitértem, hogy ellépjek Clay mellett az ajtó felé. Azonnal az utamba állt. – Nemsokára visszaér. Ülj le, addig majd… Kikerültem Clayt a hátsó nappali félig nyitott ajtaja felé. A rtotta a tempót. sarkamban egy lépéssel mögöttem Átsétáltam amaradt, fallal körülvett kerten az erdei taösvény irányába. A faforgács ropogott a lábam alatt. Mögülem előszállingóztak az éjszakai illatok: az égett avaré, a távoli jószágoké, a nedves termőföldé… és még rengeteg más csábító aroma. A távolban valahol felvisított egy egér, ahogy egy bagoly felkaphatta a mezőről. Tovább gyalogoltam. Húsz méteren belül az ösvény egy vékony sávnyi letaposott fűre szűkült össze, majd eltűnt a buja aljnövényzetben. Megálltam, és beleszippantottam a levegőbe. Semmi. Sem illat, sem hang. Jeremynek semmi ny oma. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy mást sem hallok, még Clay lépteinek csörtetését sem mögöttem. Megfordultam, de már csak a fákat láttam. – Clayton! – kiáltottam. se-ropogása Egy pillanattal később ahogy távolifigyelmeztesse bokrok recsegéJeremyt. hallatszott. Előrerohant, T enyérrel rácsaptam a legközelebbi fa tö rzsére. Valóban arra számítottam, hogy Clay hagyja, hogy ilyen könnyen rárontsak Jeremyre? Ha igen, néhány dologról eléggé megfeledkeztem az elmúlt évben. Átvágtam a fák között. Ágak csapódtak az arcomba, kúszónövények indái kapaszkodtak a lábamba. Me gbotlottam,

ügyetlen óriásnak, de leginkább nem szívesen látott vendégnek éreztem itt kinn magam. Ezt az ösvényt nem embereknek szánták, így semmi esélyem sem volt, hogy Clay elé vágjak. Kerestem egy tisztást, és felkészültem az átváltozásra. 53

Az átváltozásom kapkodva történt, és ez igazán sutává és gyötrelmessé tette, úgyhogy a végén már a földön ziháltam és meg kellett pihennem. Amikor talpra álltam, behunytam a szemem, és beszívtam Stonehaven illatát. A mámor borzo ngása a mancsomban kezdődött, Nyomában végigfutott aazlábamon, az egész testem beleremegett. izgalomvégül és a nyugalom olyan leírhatatlan keverékét éreztem, amitől le gszívesebben végigszáguldottam volna az erdőn, de egyszersmind a boldog megnyugvás állapotában rogytam volna ö szsze. Hazatértem. Emberké nt letagadhattam, hogy Stonehaven az otthonom, hogy az itt élő emberek az én falkám, hogy az itteni erdő több, mint egy idegen földjének egy darabkája. Farkasként azonban a stonehaveni erdőben egyetlen dallam harsogott a fejemben. Ez az erdő az enyém. Ez a falka területe, éppen ezért az enyém is. Az enyém arra, hogy fussak és vadásszak benne, hogy nyugodtan ját sszak benne anélkül, hogy bulizó tizenévesektől, telhetetlen vadászoktól vagy veszett rókáktól és mosómedvéktől kellene tartanom. Nem állják az utamat kiszuperált kanapék, a mancsomat nem sértik fel obozok, rozsdás konzervd a levegőt, amit belélegzem, nem szennyezik bűzölgő szemeteszsákok, és nincsenek az uta mban illetéktelenül kiselejtezett vegyszerek, hogy megmérgezzék az általam kortyolt vizet. Ez nem akármilyen erdőrészlet volt, nem csak egy-két órára vettük birtokba. Úgy kétszáz hektárnyi erdő volt, melynek minden szegletét ismerős ösvények hálózzák be, telis -tele van nyulakkal, őzekkel, igazán ínyemre való terülj-terülj asztalkám. Az én

ínyemre való. Az én kényemre-kedvemre. Hatalmas kortyokban nyeltem a levegőt. Az enyém. A bozótból kirohantam a letaposott ösvényre. Az enyém. Nekidörgölőztem egy tölgyfának, éreztem a kéreg sercegését, ahogy kirángatja a 54

bundámból a viszketést okozó szőrcsomókat. Az enyém. Három apró kis rezgést éreztem a talpam alatt… egy nyúl ugrált balra tőlem valahol. Az enyém. A lábam égett a futás iránti vágytól, attól, hogy újra birtokba vegye az erdőm sokrétű világát. fejemben „Nem, valaholnem, egésznem! mélyen vékony emberi hang aztA kiáltozta: Ez egy itt nem a tiéd! L emondtál róla! Nem akartad!” Tudomást sem vettem róla. Csupán egy dolog hiányzott, a legfontosabb, ami megkülönbözteti ezt az erdőt Toronto elhagyatott f olyómedreitől. És amint éppen ezen gondolkodtam, üvöltés harsam fel az é jszakában. Nem hajlított éjszakai ének, hanem egy magányos farkas sürgető ordítása. Hívott a vér szava. Behunytam a szemem, hagytam, hogy a hang végigrezonáljon az egész testemen. Hátracsaptam a fejem, és válaszoltam. Az a vékony, figyelmeztető hang nem harsogta tovább a szidalmait be nnem, a haragját inkább valami rettegéshez közeli érzés váltotta fel. „Ne! Suttogta. Csak ezt ne! Vedd birtokba az erdőt! Vedd birtokba a levegőjét, az ösvényeit, a fáit és az állatait! Ezt azonban ne akard!” Mögöttem bokor, elülső megpördülve Claytoldalba, láttam úszni felém a megzörrent levegőben. Aa testem részét kapta a hátamra döntött, aztán fölém állva a foga közé kapta a nyakam körüli laza bőrt. Rámordultam, mire visszahúzódott. Ott maradt fölöttem állva, nyüszített, és az orrával döfködte a nyakamat, így könyörgött, hogy ját sszak már vele, így adta a tudomásomra, hogy mostanában mennyire magányos. Azért éreztem magamban némi ellenállást, de túl mélyre temettem.

Az állkapcsom közé kaptam a mellső lábát, és kirántottam az egyensúlyából. Amint eldőlt, ráugrottam. A sűrű aljnövényzet közé gurultunk, miközben végig harapdáltuk és rugdostuk egymást, küzdöttünk azért, hogy melyikünk kerekedjen felül. 55

Már éppen a földhöz szegezett volna, amikor sikerült alóla kivergődnöm, és elugranom. Aztán csak kerülgettük egymást. Clay farka az oldalamnak csapódott, úgy siklott végig rajta, mint egy simogató kéz. Közelebb araszolt hozzám, a horpaszát az enyém enyémhez szorította. következő körnél az egyik lábát az elé tette, hogy Amegállítson, és az orrát a nyakamba fúrta. A bőrömön éreztem a forró leheletét, ahogy b eszívta az illatomat. Aztán persze torkon ragadott, maga mögé hajított, és egy csaholással jelezte az örömét, hogy így felült etett… szinte szó szerint. Nem sokáig örülhetett a győzelmének, pár másodperccel később már meg is fosztottam a dicsőségétől. Még birkóztunk egy kicsit, aztán arrébb szökke ntem. Clay hátrált kicsit, lelapult, de a hátsó fertályát mag asabban hagyta. A száját eltátotta, a nyelve kilógott, a füleelőrehajolt. Én is lekuporodtam, mintha felkészülnék a támadására. Nekilendült, de én elugrottam előle, és futásnak ere dtem. Clay utánam rohant. Végighajszoltuk egymást az erdőn, egyik holdat kereszteztük a másik után. Ekkor már épp viszlszafelé kanyarodtam birtokazbejárata felé, amikor egy hatatormas dörrenés zavartaa meg erdő csendjét. Megfarolva pantam meg.

Egy lövés? Valóban puskalövést hallottam volna? Persze, korábban is találkoztam már fegyverekkel, a ránk veszélyes puskákra és vadászokra mindig számítani el hetett, ha idegen erdőkben barangoltunk. Csakhogy ez itt Stonehaven. Elvileg biztonságos. Újabb lövés dörrent. Őrült sebességgel forgattam a fülem. A robbanás északról hallatszott. A birtoktól északra gyümö lcsösök terültek el. Talán a gazda használja azt a puskadörrenést mímelő gépezetet a madarak elriasztására? Biztosan. 56

Vagy ez lehet, vagy valaki a szomszédos területen vadászik. Stonehaven erdei jól láthatóan meg voltak jelölve, és mi ndenhol kerítés vette körül. A helyiek kezdettől fogva tiszteletben tartották a határait. Jeremynek jó híre volt a helyiek között, szinte minden szempontból. Talán nem őt választanák a legnyájasabb földbirtokosnak, de attól még tisztelték. A rejtély megoldására északnak indultam. Alig tettem meg három métert, amikor Clay elém ugrott. Felmordult. Nem játékos morgásnak tűnt. A tekintetét fürkésztem, azon tűnődve, hogy talán félreértelmezem. Amikor újra morgott egyet, már biztos voltam a jelentésében. El akart téríteni a szándékomtól. Lelapítottam a fülem, és rávicsorít ottam. Elállta az utamat. Összeszűkült szemmel, mer even bámultam rá. Nyilvánvalóan túl soká voltam távol, ha azt hiszi, hogy engem is úgy ugráltathat, mint a többieket. Ha megfeledkezett arról, ki vagyok, szívesen felfrissítem az emlékezetét. Majd én móresre tanítom! Kivillantottam a fogsorom, és még egyszer, utoljára figyelmeztettem. Mivel nem vonult vissza, rávetettem magam. A levegőben csaptunk össze, ami a szuszt is kiszorította belőlem. Amikor magamhoz a földön hevertem, és Clay állkapcsa a tarkómon lévőtértem, bőrredőt szorongatta. K ijöttem a gyakorlatból. Clay felmordult, és durván rángatni kezdett, mintha csak egy rakoncátlan kölyökkutya volnék. Miután ezt néhányszor megismételte, elengedett, és felállt. A tőlem telhető legnagyobb méltósággal igyekeztem felkászálódni. Mielőtt még teljesen sikerült volna, Clay a pofájával meglökte a hátsó ef lemet. Hátrafordultam, és méltatlankodva meresztettem rá a szemem. Megint taszított rajtam egyet, kifejezetten az elle nkező irányba tuszkolt. Majdnem négyszáz méteren át engedtem neki, de aztán elugrottam előle, és igyekeztem lehajrázni. 57

Másodpercekkel azután, hogy elhúztam tőle, vagy százkilós súly zuhant a hátamra, én pedig megrekedtem a porhanyós talajban. Clay fogazata annyira a vállamba mélyedt, hogy a vérem is kiserkent, és belém nyilallt a fájdalom. Igazán me grémültem. meg sem várta,terelni, hogy és talpra álljak, máris visszafelé, aEzúttal ház irányába kezdett a hátsó lá baimba kapott, amikor úgy látta, hogy kezdek lelassulni. Clay ahhoz a tisztáshoz vezetett, ahol átváltoztam. A bozót túloldalán ő maga is visszavedlett. Az emberré változásom még sietősebb volt, mint a farkassá alakulás, de ezúttal le galább nem kellett rápihennem. Feltöltődtem energiával a sok dühöngés közepette. Magamra rángattam a ruháimat, de eközben a blúzomnak elhasadt az ujja. A tisztásról nagy léptekkel visszamentem a fák közé. Clay karját összekulcsolva várakozott. Természetesen anyaszült meztelen volt, a ruháját az erdő mélyén, egy másik tisztáson hagyta. Clay meztelenül még tökéletesebben festett, mint felöltözve, egy görög szo brász által megálmodott, életre kelt férfitest. Őt látva, lassan melegség öntött el, eszembe idézte a régi futásainkat, és azok elkerülhetetlen következményét. Elátkoztam a testem, hogy így elárul, és közelebb léptem hozzá. – Mi az ördögöt csináltál? – kiáltottam. – Én? Én? Nem én voltam az az őrült, aki a fegyveresek felé szaladt! A pokolba is, hova tetted az eszed, Elena?

– Ne kezdd velem ezt a hülyeséget! Te is tudod, hogy a birtokot soha nem hagynám el! Csak kíváncsi voltam. Alig egy órája tértem vissza, te meg már kóstolgatsz! Hogy me nynyire tudsz rám nyomást gyakorolni, meg mennyire tudsz irányítani… – Elena, azok a vadászok a birtokon vannak!– Clay halkan beszélt, miközben a tekintetét az enyémbe fúrta. 58

– Na, ez aztán egy jó nagy adag… – az arcát fürkészve elhallgattam. – Komolyan beszélsz? Vadászok? Jeremy földjén? Öregkorotokra megpuhultatok? A tüske mélyebbre szúrt, mint gondoltam. Clay szája megfeszült. A tekintete megkeményedett. Forrongott alatt. benneAz a düh, alig pár fokkal maradhatott a robbanáspont indulat nem nekem szólt, hanem azoknak, akik betörni merészeltek az ő kis menedékébe. Clay minden idegszálával tiltakozott a gondolat ellen, hogy felfegyverzett férfiakat engedjenek a birtokra. Pusztán egy dolog tarthatta vissza attól, hogy levadássza őket… Jeremy. Jeremy tehát megtiltotta neki, hogy ezekkel a behatolókkal foglalkozzon, megtiltotta ne mcsak azt, hogy megölje őket, de azt is, hogy alkalmazza az elrettentés hírhedt módszerét, Clay szokásos eljárását a bi rtokháborítókkal kapcsolatban. A bulizós helyek után kutató tizenévesek két, azóta felnőtt generációja adta szájról szájra azt a történetet, hogy Stonehaven isten háta mögötti területe kísértetektől hemzseg. Amíg a mesék szellemekkel és jelenésekkel foglalkoztak, és nem említették a vérfarkasokat, Jeremy engedte,ijesztgesse, sőt bátorította ezt. Végül is hagyni, hogy mocsokkal Clay a h elyieket biztonságosabb, és kevesebb járt, mint a másik lehetőség. Miért nem engedi hát ezt most is Jeremy? Mi változott? – Jeremynek most már benn kell lennie – mondta Clay. – Menj, beszélj vele! Sarkon fordult, és az erdő felé indult, a ruhái keresésére.

Miközben a ház felé sétáltam, eszembe jutott, amit a t axisofőr mondott. Vadkutyák. Errefelé nincsenek is vadkutyák. Egy 59

kutya se tenné be a lábát egy vérfarkashoz közeli területre. Ráadásul, a kutyák nem rohangálnak megveszve, hogy fiatal nőket mészároljanak le. A test körül talált óriási, kutyaszerű nyomok csak egyet jelenthetnek. Vérfarkast. Mégis, ki merészelne öldökölni ilyen közel Stonehavenhez? Már maga a kérdés is olyan megfejthetetlenül rejtélyes, hogy képtelenség megválaszolni. Egy falkán kívüli vérfarkas számára öngyil-

kosság lenne átlépni New York állam határát. Clay birtokháborítókkal szembeni módszere annyira közismert, hogy az utóbbi húsz évben egy sem merészkedett Stonehaven szá zötven kilométeres körzetébe. Azt mondja a fáma, hogy a le gutóbbi birtokháborító vérfarkast Clay ízekre szedte, ujjról ujjra, végtagról végtagra, miközben a legutolsó pillanatig életben tartotta, míg végül letépte a fejét. Akkoriban t izenhét éves lehetett.

Az a gondolat, hogy akár Clay, akár Jeremy felelős lehet annak a nőnek a haláláért, éppúgy nevetségesnek tűnt. Jeremy nem szokott gyilkolni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy képtelen az ölésre, vagy hogy egyáltalán nem érez rá készte-

tést, pusztán azt, vezeti hogy rájött, mennyivel jobb, tábornoka ha a belsőis energiáit máshol le. Ahogy a hadsereg jobban teszi, ha tartó zkodik a véres ütközettől, és saját magát a stratégiának és az irányításnak szenteli. Ha mindenképpen végezni kellett valakivel, Jeremy adott rá parancsot, de még ez is csak szélsőséges esetekben történt, és ritkán keveredtek közé emberek. A fenyegetés mibenlététől függetlenül Jeremy soha nem rendelte volna el egy ember kivégzését a saját birtokán. Ami Clayt illeti, számtalan hibája volt, de az emberek sportból való gyilkolászása mégsem tartozott közéjük. A megölésükhöz hozzájuk kellene érni, ami azt jelentené, hogy 60

lealacsonyítja magát a testi kontaktus szintjére, amit soha nem tenne, hacsak nem feltétlenül szükséges.

Amikor visszaértem a házba, ott még mindig tökéletes csend honolt. Visszamentem a dolgozóba, Stonehaven szívébe. Jeremy nem volt ott. Úgy döntöttem, hogy megvárom. Ha itt van a házban, hallani fogja, hog y megjöttem. Most az egyszer majd ő járul elém. Jeremy abszolút tekintéllyel uralta a falkát. Ez a vadon élő farkasok törvénye, habár a falkára nem régóta vonatkozott. Volt idő, amikor az alfák története még az egymást követő római császárokénál is véresebb volt, akiket ez egészen kulturált színben tüntetett fel. Az egyik falkabeli vérfarkas véletlenül a ranglétra tetejére kerül, néhány hónapig, legfeljebb néhány évig betölti az alfa tisztségét, majd az egyik nála is nagyra törőbb falkatestvére meggyilkolja vagy kivégezteti. Az aztán átveszi a helyét, amíg be nem következik az ő… holtbiztos, hogy nem természetes… pusztulása. A falka alfaságának semmi köze sincs a vezetéshez, annál több a hatalomhoz. A 20. század második felére a falka kezdett darabjaira hullani. Az ipari forradalom utáni világ nem kedvez a vérfarkasoknak. A terjeszkedő városok elnyelték az á thatolhatatlan erdőségeket és a nagy kiterjedésű rónaságokat. A modern ember sokkal kevésbé tartja tiszteletben a jómódú, világtól elvonult szomszédok magánéletét, mint annak idején a fe uedális Angliában. A rádió, a televízió és azvérfarkasok újságok órákon lül képesek világgá kürtölni, ha valahol bukkabnnak fel. Az újfajta rendőri módszerek azt jelentik, hogy egy Tallahassee-ben történt szokatlan, farkaskutyák által elköve61

tett gyilkosságot igen gyorsan össze lehetett kapcsolni a M iamiban és Key Westben történt hasonló esetekkel. A világ kezdett körbezárulni a falka körül. A csapatba verődés helyett egymással kezdtek harcolni a biztonság minden kis maradék szegletéért. az ősi birtokokért is képesek voltak megküzdeniMég saját akár falkatársaikkal. Jeremy mindennek véget vetett. Habár nem számított a falka legjobb harcosának, olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amelyek elengedhetetlenné vá ltak modern kori falka túlélése és sikere szempontjából. Tökéletes önuralommal rendelkezett. Képes volt uralkodni az ösztönein és a testi vágyain, és ebből következően tisztán látta a falka előtt álló nehézségeket, józanul tudta azokat kezelni, és indulatoktól mentes döntéseket hozott. Ahogy a külvárosok elnyelték a városokat körülölelő földeket, még távolabbi v idékre költöztette a falkát. Megtanította nekik, hogyan bánj anak az emberekkel, hogyan vegyenek részt, egyszersmind hogyan maradjanak kívülállók ebben a világban. Mint hogy a vérfarkasokról szóló történetek egyre gyorsabban és kö nynyebben terjedistek, nemcsak aafalkára, hanem a falkán vérfarkasokra kiterjesztette hatalmát. A falkán kívülikívüli vé rfarkasok… az úgynevezett korcsok vagy elfajzottak… a

múltban másodrendű egyedeknek számítottak, és a falka méltóságán alulinak tartotta, hogy figy elemre méltassa őket. A korcsok Jeremy irányítása alatt sem tettek szert semmiféle rangra, de a falka tagjai megtanulták, hogy többé nem engedhetik meg maguknak azt, hogy semmibe vegyék őket. Ha egy korcs nagy bajt okozott Kairóban, azt akár New Yorkban is visszahallották. A falka aktákat nyitott róluk, feljegyzéseket készített a szokásaikról, és nyomon követte a mozgásukat. Amint egy vérfarkas galibát okozott valahol a világban, a 62

falka gyorsan és határozottan lépett fel vele szemben. A biztonság veszélyeztetéséért szóló büntetés a kiközösítéstől a verésen át az azonnali kivégzésig terjedt. Jeremy vezetése alatt

a falka erősebb és megingathatatlanabb lett, mint valaha, és senki nem támadta meg. Elég okosak voltak ahhoz, hogy fe lismerjék, a rendszer jól működik, és jó dolguk van.

Az asztalhoz értem, és a felhalmozott újságokat bö ngészve elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat. „Az ásatások rendhagyó bepillantást engednek a Chavín jelenségbe”, állította az egyik cikk címe. Alóla kikandikált egy másik, a Chavín de Huantár környéki ősi jaguár kultuszról. Lenyűgöző anyag! Ásítanom kell. A legtöbb ember megrökönyödésére, Clay nem volt buta, sőt olyan ragyogó elme, aki antropológiából doktori címet is szerzett. Az antropomorf vallásokra szakosodott, más szóval az ősi kultúrák ember alakú szörny szimbolikáját t anulmányozta. A jó híre a kutatásain alapult, és bár nem igazán szerette az emberek világával való közvetlen kapcsolatot, időnként szükségesnek ítélte, hogy kiruccanjon az akadém ikusok nagyon is létező világába, és határozott időre rövid oktatási feladatokat is vállalt. Így találkoztunk. Próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, de most h atározottabban. Clay rendetlenül ledobált cikkeitől elfordulva lehuppantam a közeli kanapéra. Körbepillantva megállapí thattam, hogy a szoba pontosan úgy fest, ahogy tizennégy hónappal ezelőtt, mikor itt hagytam. Az emlékeimben a szoba képe megegyezett a látottakkal, egyetlen eltérést sem találtam. Ez nem lehet igaz! Jeremy ugyanis olyan gyakran rendezte és festette át ezt a szobát – és a ház többi részét is hogy rendszeresen azzal húztuk, hogy csak pislognunk kell, és a szoba máris másmilyen lesz, mint előtte. Clay egyszer azt mondta, 63

hogy ezeknek az átalakításoknak közük van a rossz emlékekhez, de bővebben nem akarta kifejteni. Nem sokkal a zután, hogy Clay idehozott, Jeremy megtett lakberend ező-segédnek. Jól emlékszem, hogy hosszú éjszakákat töltö ttol ogatva és tünk katalógusok hajolva, bútorokat ide-oda színskálákat tartvafölé a magasba. Ha a kandalló fölötti mennyezetre nézek, még mindig látszanak a tapétaragasztó megsz ilárdult csomói… egy hajnali négykor kezdett tapétázóroham maradványai, ami a dolgozószobát csatatérré változtatta, és engem meg Jeremyt is annyira kimerített, hogy kínunkban csirizdarabokkal hajigáltuk egymást. Emlékszem, ezeket a megszilárdult dudorokat bámultam akkor is, amikor a legutóbb ebben a szobában jártam. Jeremy is ott volt, a kandalló előtt állt, háttal nekem. Bevallottam neki, amit elkövettem, és arra vágytam, bárcsak megfordulna, és megnyugtatna, hogy nem tettem semmi rosszat. Tudtam jól, hogy mit követtem el. Hibáztam. Mégis szerettem volna, ha mond valamit, bármit, amitől egy kicsit is jobban érzem m agam. Nem tette, én meg e lmentem, és megfogadtam, hogy

sosem térek vissza. Felnéztem az. összecsomósodott r agasztóra. Egyide újabb elveszített ütközet – Szóval, ha nagy nehezen is, de visszajöttél… végre! Felpattantam a mély hangra. Jeremy állt az ajtóban. Az utolsó találkozásunkhoz képest borostás szakállat nö vesztett. Ez általában akkor fordult elő, ha túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy megborotválkozzon, aztán meg már nem is é rdekelte, hogy rendbe hozza. A szakáll öregítette, bár még így is sokkal fiatalabbnak látszott az ötvenegy événél. A vérfarkasok lassan öregszenek. Jeremy simán elment volna egy harmincas évei közepén járó fiatalembernek. A d ivatos hajviselete tovább erősítette a fiatalság illúzióját, a haja a válláig 64

ért, a tarkójánál összefogva. Ezt a frizurát nem a divat diktálta, hanem a hajvágás hiánya. Jeremy irtózott a városi fodrászoknál tett látogatásoktól, így Clay vagy én vágtuk a haját, ami nem akkora élmény, hogy évente néhány alkalomnál többször ki lehetne bírni.ezzel Amikor belépett szobába, a hosszú haja a szemébe hullott, enyhítve azaarca szigorúságát. Hátrafésülte, de olyan ismerős mozdulattal, hogy összesz orult tőle a szívem. Körbenézett a szobában. – Clay merre van? Jellemző! Először beszól nekem, amiért késlekedtem, aztán meg inkább Clay felől érdeklődik. Belém hasított, hogy ez mennyire rosszulesik, de aztán elhessegettem magamtól ezt az érzést. Nem csókokra és ölelésre számítottam. Az nem Jeremy stílusa, bár egy „de jó látni!” vagy „milyen volt a repülés?” igazán jólesett volna. – Lövéseket hallottunk az erdő mélyén – tájékoztattam. – Clay motyogott valami sekély sírhantokról, aztán lelépett. – Már három napja próbállak elérni! – Dolgom volt. Megrándult az arca. Jeremynél ez érzelmi kitörésnek számított. – Ha felhívlak, akkor bizony vissza kell hívnod! – mondta megtévesztően lágy hangon. – Nem hívnálak, ha nem lenne fontos. Ha pedig felhívlak, fel kell venned. Ebben állapodtunk meg. – Pontosan, ebben állapodtunk meg. Múlt időben. A megá l-

lapodásunkat semmissé tette, amikor a falkát e lhagytam. – Amikor a falkát elhagytad? Ez mikor is történt? B ocsásd meg, Elena, ha elmulasztottam valamit, de nem emlékszem semmi ilyesmire! 65

– Én azt hittem, értjük egymást. Clay sétált be a szobába egy tálcányi sajttal és hideg felvágottal. Az asztalra tette, aztán rám, majd Jeremyre nézett. Jeremy folytatta.

–– Pontosan. Szóval, te akkor már nem is tartozol a falkához? – Akkor te is közülük való vagy… egy korcs? – Hát persze hogy nem, Jer – vetette közbe Clay mellém huppanva a kanapéra. Egyből arrébb húzódtam, a kandallóhoz. – Nos, akkor melyik? – kérdezte Jeremy, és szinte átfúrt a tekintetével. – Velünk vagy, vagy sem? – Ugyan már, Jer – kérlelte Clay –, tudod, hogy nem gondolja komolyan!

– Elena, egyezséget kötöttem veled. Nem kereslek , hacsak szükségem nem lesz rád. Nos, most ez a helyzet, te meg duzzogsz és füstölögsz, amiért van képem, hogy a kötel ezettségeidre emlékeztesselek! – És mire kellek neked? Hogy egy birtokháborító korcsot elintézzek? Azt Clay is megteheti! Jeremy megcsóválta a fejét. – Az ember nem lő ágyúval verébre! Claynek megvannak a maga erősségei. A kifinomult módszerek nem tartoznak közéjük. Clay rám vigyorgott, és vállat vont. Elfordultam tőle. – Akkor meg áruld el, mi az az átkozottul fontos dolog, amihez én kellek? – kérdeztem. Jeremy sarkon fordult, és az ajtó felé indult. – Későre jár. Holnapra gyűlést hívtam össze. Akkor mindent megtudsz. Egy pihentető alvás neked is jót fog tenni, és utána remélhetőleg nem ugrasz majd mindenre! 66

– Valóban? – mondtam, miközben elé léptem, hogy az útját álljam. – Csapot-papot otthagytam, hogy idejöjjek! Ellógtam a munkából, repülőre ültem, és amilyen gyo rsan csak lehetett, iderohantam, mert senki nem vette fel azt az istenverte tele-

font! itt, és mostmeg, akarom Ha kTudni ilépsz akarom, azon az miért ajtón,vagyok nem ígérhetem hogytudni! még reggel is itt találsz! – Hát, legyen! – mondta Jeremy, de olyan hangon, hogy beleborzongtam. – Amennyiben úgy döntesz, hogy elmégy, kérd meg Clayt, hogy vigyen el Syracuse-ba! – Aha! – feleltem indulatosan. – Valószínűleg egy pszichopata segítségével is hamarabb jutok a reptérre! Clay vigyorgott ezen.

– Elfelejted, kicsim, hogy itt én vagyok a pszichopata! Azt dünnyögtem, hogy ezzel teljes mértékben és szívből egyetértek. Jeremy egy szót sem szólt, csak állt ott, és várta, hogy elálljak az útjából. Megtettem. A b erögzült szokásokat nehéz megváltoztatni. Jeremy elhagyta a helyiséget. Egy perccel később a fenti hálószobája ajtaja is becsukódott. motyogtam.Hátradőlt a kanapén, engem – Beképzelt Clay csak a alak! vállát– vonogatta. figyelt, és a szája olyan töprengő félmosolyra görbült, ami felbosszantott. – Te meg mi a francot akarsz? – kérdeztem.

A mosolya vigyorrá szélesedett, és kivillantotta a fehér fogsorát. – Téged! Mi mást? – Hol? A kandalló előtt? A padlón? – Á! Nem úgy! Még nem. Csak mint régen. Ugyanazt akarom, amit mindig. Téged! Itt, és mindörökre. 67

Bárcsak ne kívánt volna többet annál, amire én gondoltam! Elkapta a tekintetemet.

– Örülök, hogy itthon vagy, kicsim! Hiányoztál! Olyan gyorsan rohantam ki a szobából, hogy majdnem felbuktam a saját lábamban.

68

GYŰLÉS NEM SZÁMÍT, MIT MONDOTT JEREMY,

jól tudtam, hogy nem mehetek el. Bár úgy tesz, mintha nem érdekelné, amit csinálok, de biztosan feltartóztat, ha azelőtt próbálok távozni, mielőtt elmondaná nekem, amit akar. Bármi is az. Három lehetőségem volt. Először is, megkockáztathatom, hogy kisétálok. Másodszor, szobájába, és addig nem mozdulok, amíg el nemberontok mondja, ahogy mi folyik itt. Harmadszor pedig, felmegyek a régi szobámba, alszom egyet, és reggel majd megtudom, mit akar. Latolgattam a lehetőségeket. Ebben az időben lehetetlen taxit szerezni, ami elvisz Syracuse-ba, mivel a helyi taxiállomás már több mint egy órája bezárt. Elvihe tném az egyik kocsit, aztán ledobnám a reptéren, de kicsi az esély arra, hogy hajnali háromkor még lesz gép Torontóba, é s a reptéren alvás gondolata sem kecsegtet igazán. És az a gondolat, hogy ujjat húzzak Jeremyvel, nem tűnt jó ötletnek. Az ember nem különbözik össze Jeremy Danversszel. Az ember ordítozhat, dühönghet és megátkozhatja, míg ő t ovábbra is kifürkészhetetlen arccal megvárja, amíg az ellenfél kitombolja magát, majd higgadtan közli, hogy ezt az ügyet most nem lehet vele megvitatni. Megtanultam már, mivel tudom kihozni a sodrából, de megyek kijöttembele a gyakorlatból. Nem, ma az lesz a legjobb, ha nem a játékba. Lefekszem, alszom egy jót, reggel elintézzük az egészet, aztán e lmegyek. Ilyen egyszerű. 69

Felkaptam a csomagomat, és felmentem a lépcsőn a régi szobámba, szándékosan figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy bár állítólag senki sem tudta, hogy jövök, a szobám mégis ki volt szellőztetve, az ablakok résnyire nyitva, továbbá friss ágyneműt húztak, és az ágytakarót is felhajtották. Elővettem a mobilomat a táskámból, és Philipet hívtam. Minden

megválaszolatlan csengetés egyre nagyobb csalódást okozott. Valószínűleg már ágyban van. Amikor az üzenetrögzítő bekapcsolt, gondoltam rá, hogy leteszem és visszahívom, remélve, hogy a további csengetések majd felébresztik, de tis ztában voltam vele, hogy önző dolog lenne csak azért beszélni vele, hogy helyrehozzam a kinti világgal való kapcsolatomat. Megelégedtem hát egy rövid üzenettel: tudattam vele, hogy szerencsésen megérkeztem, és felhívom, mielőtt másnap útra kelek.

Másnap reggel a házban uralkodó csendre ébredtem. Már hozzászoktam a városi ébredésekhez, a zajos forg alom miatti szitkozódáshoz. Most, hogy semmi nem esküdött össze ell enem, hogy idő előtt felébresszen, reggel tízkor pattantam ki az ágyból, félig-meddig arra számítva, hogy itt a világvége. E kkor azonban rádöbbentem, hogy Stonehavenben vagyok. Nem mondanám, hogy megkönnyebbültem. Kikászálódtam a hímzett ágynemű és a nagy, tollal tömött párnák közül, és elhúztam a baldachinos ágy függönyét. A stonehaveni szobámban ébredni j elentett egyágy regényes, viktoriánus lidércnyomással. Máregyet a baldachinos is elég röhejes, mintha egyenese n A borsószem hercegkisasszonyból lenne, a többi kellék meg csak rontott rajta. Az ágy lábánál 70

lévő Hepplewhite cédrusládában faillatú steppelt pokrócokat tároltak, hátha az ágyamon lévő két egyiptomi pamuttakaró mégsem lenne elég. Az ablakok körül pazar csipkefüggönyök hullámoztak, melyek alant a szaténnal bevont ablakülésre omlottak. A halvány rózsaszín falakatAvirágok és naplementét ábrázoló vízfestmények díszítették. szoba túlsó felén egy hatalmas, faragott tölgy öltözőasztal állt, padlóig érő ar anyozott tükörrel és ezüst tartozékokkal. Még azasztalka teteje is tömve volt, méghozzá drezdai porcelánbabákkal. Scarlett O’Hara tökéletesen otthon érezte volna magát ebben a kö rnyezetben. Jeremy az ablakbemélyedés és a közvetlenül az ablak alatt

virágzó cseresznyefák miatt választotta nekem ezt a szobát. Meglehetősen csinosnak és nőiesnek látszott. Az igazság az, hogy Jeremy az égvilágon semmit nem tudott a nőkről, így az, hogy elvárta tőlem, hogy elájuljak egy kis cseresznyevirágtól, csak az első volt a későbbi hibák sorozatában. Jeremy védelmére legyen mondva, nem lehetett elvárni tőle többet. A nő stények és a nők a lehető legjelentéktelenebb szerepet játszo tták a vérfarkasok Az egyetlen ok, hogy amiértmegtalálja egy vérfarkas megpróbál avilágában. női elme mélyére hatolni, a legegyszerűbb módját annak, hogy ágyba vigye. A legtöb bjük még azzal sem vesződött, hogy ezt megtanulja. Ha tí zszer olyan erős vagy, mint a bárpultnál álló gyönyörű vörös nő, miért vesztegesd a pénzed, hogy meghívd egy italra? A ko rcsoknak legalábbis ez volt a nézőpontja. A falka vérfa rkasai azért ennél több stílusbeli finomsággal rendelkeztek. Ha egy vérfarkas le akar telepedni, nem erőszakolhat meg nőket minden egyes alkalommal, ha rátör a vágy. A falka vérfarkasai éppen ezért akár szeretőt és barátnőt is tarthatnak, de ettől függetlenül nem alakítanak ki velük az emberekre jellemző 71

szoros kapcsolatot. Házasodni se mmiképp nem házasodnak. Sőt, azt sem hagyják, hogy a nők neveljék fel a fiaikat. Ahogy mondtam, a vérfarkasgént csak a fiú ág örökli. Így aztán, míg a lányutóddal nem foglalkoznak, a falka törvénye kimondja, hogy a hímnemű utódokat anyjától, akivel aztán mindengyermekkorban kapcsolatot megel iskell kellvenni szakítaaz ni. Jeremytől nem lehetett azt elvárni, hogy sokat tudjon a gyengébb nemről, hiszen olyan világban nőtt fel, ahol az anya, a nővér és a nagynéni fogalma egy-egy szótári bejegyzés volt csupán. Nőstény vérfarkasok pedig nem igazán léteznek. Rajtam kívül, persze. Amikor megharaptak, Jeremy egy e ngedelmes, gyermeki teremtményre számított, aki alázatosan beletörődik a sorsába, és örül majd a szép szobának és a csinos ruháknak. Ha a jövőbe látott volna, talán kipenderít az ajtón… vagy még valami annál is rosszabbat tesz. Az a személy, aki megmart, a lehető legcsúnyább módon árult el. Szerettem, bíztam benne, ő pedig szörnyeteggé változtatott, aztán meg Jeremyre bízott. Azt állítani, hogy rosszul reagáltam, a tények elferdítése lenne. A hálószobai állapot nem tartott hogy sokáig, ugyanis Jeremy egy héten belül arra kényszerült, ketrecbe zárjon. Az átváltozásaim éppoly szabályozhatatlanok lettek, mint a dühkitöréseim, és bármit mondhatott Jeremy, nem hallgattam rá. Megvetettem. A ra btartóm volt, a körülöttem lévő egyedüli személy, akit az általam elszenvedett összes testi és lelki gyötrelemért kárhozta thattam, akit mindenért hibáztattam. Ha a ketrec az én po klom, Jeremy volt benne a sátán. Végül is, elmenekültem. Autóstoppal mentem vissza To rontóba, ahol áruba bocsátottam az egyetlen értékem… a testemet. Néhány nappal később rádöbbentem, hogy a ketreccel kapcsolatban nem volt igazam, a meghatározásom szörnyen 72

pontatlan. Nem az volt a pokol. Az csak a pokol felé vezető út egyik közbeeső állomása lett. A pokol legmélyebb bugyra ez a megszorítások nélküli élet lett, az, hogy egyszerűen képtelen voltam uralkodni az átváltozásaimon. Az életben maradásért állatokat kezdtem ölni, mosómedvéket, kutyákat, sőt még patkányokat is. Nenyulakat, msokára még az önuralom illúzióját is elvesztettem, és a teljes őrületbe süllyedtem. Képtelen voltam józanul dönteni, alig voltam képes gondolkodni, a gyomrom szükségletei teljességgel á tvették az irányítást felettem. Már nem volt elég egy nyúl vagy egy mosómedve. Embereket öltem. A második után Jeremy rám talált, hazavitt, és megszelídített. Soha többé nem próbáltam elszökni. Megtanultam a leckét. Vannak sokkal roszszabb dolgok is Stonehavennél.

Miután kikecmeregtem az ágyból, gyorsan átvágtam a hideg és kemény padlón az egyik szőnyegig. A fiókos és a fali szekrény tömve volt az évek során felgyülemlett ruháimmal. Találtam egy farmert és egy pólót, amiket magamra ráncigá ltam. Túlságosan lusta voltam, hogy meg is fésülködjek, ezért az ujjaimmal gyorsan végiggereblyéztem a hajamat, és lazán befontam.

Amint félig-meddig szalonképes lettem, kinyitottam az a jtót, és végignéztem a folyosón. Mivel Clay mély horkolása visszaverődött a szobája faláról, a feszültség egy kissé enyhült amegúszom. vállamban. Ma reggel legalább ezt a kis kellemetlenséget Kisurrantam a folyosóra, el Clay csukott ajtaja előtt. A horkolása hátborzongató hirtelenséggel abbamaradt. Magam 73

elé káromkodva lesiettem az első pár lépcsőf okon. Clay ajtaja nyikorogva kinyílt, amit csupasz talpak szinte nesztelen léptei követtek a hajópadlón. Meg ne állj, figyelmeztettem magam, hátra ne nézz! Aztán megálltam, és természetesen, hátrafo rdultam.

A lépcső tetején állt, eléggé kimerültnek látszott ahhoz, hogy akár a legapróbb érintésre lebucskázzon. Rövidre nyírt, aranyló göndör hajfürtjei rakoncátlan összevisszaságban meredeztek a fején, kóco san, és az izzadságtól összetapadva. Az arcát és szögletes állát hirtelenszőke borosta borította. A szemhéját félárbocra engedte, úgy igyekezett fókuszálni. Mindösszesen egy fehér bokszeralsót viselt, amin fekete mancslenyomatminták voltak. Még a boldogabb idősz akunkban vettem neki tréfából. Ásítva nyújtózkodott egyet, és megtekergette a vállait, miközben az izmok jól láthatóan fodrozódtak a mellkasán. – Kemény éjszakád volt? Csak nem rám vigyáztál? – érdeklődtem. Vállat vont. Amikor rossz napom volt Stonehavenben, Clay képes volt egész éjjel éberen őrködni felettem. Mintha legalábbis olyan gyáva lennék, hogy az éjszaka közepén osonok el innen! Na, jó, elismerem, volt már rá példa, de nem e z a lényeg. – Mit szólnál egy kis társasághoz a reggeli mellé? – kérdezte. – Nem!

Újabb lusta vállvonogatás. Adjunk neki még pár órát, és már nem fogja visszavágás nélkül bírni a visszautasítást. A pokolba is, néhány órán belül már azzal sem fog foglalkozni, hogy megkérdezze, csatlakozhat-e hozzám! Megindultam lefelé a lépcsőn. Pontosan három lépést tettem, amikor megráz74

kódva magához tért, lekocogott utánam a lépcsőn, és megr agadta a könyökömet. – Hadd csináljam meg a reggelidet! – kérlelt. – Találkozzunk a télikertben! Beszélni akarok veled! nincs mit mondanom neked! –– Clayton, Csak öt percet adj! Mielőtt válaszolhattam volna, felrobogott a lépcsőn, és eltűnt a szobájában. Utánamehettem volna, de az azt j elentené, hogy egészen a hálószobájába követem. Határozottan nem tűnt jó ötletnek. A lépcső alján terjengő illat megállított. Mézes sonka és palacsinta! A kedvencem! Kiléptem a télikertbe, és végignéztem az asztalom Valóban, gőzölgő tányérokon sonka és palacsintahalmok várakoztak. Nem maguktól öltöttek testet, bár valószínűleg kevésbé lepett volna meg, ha ez a helyzet. Az, aki még esetleg elkészíthette őket Jeremy volt, és Jeremy sose főzött. Nem azért, mert nem tudott, hanem mert nem érd ekelte. Ez nem azt jelenti, hogy mindig elvárta tőlem vagy Claytől a kiszolgálást, ám ha ő ütötte össze nekünk a regg elit, akkor, zony, mindig az asztalon gőzölgő egyetlensajtok, dologfelvágo a kávéttak, volt. A többibipedig különféle kenyerek,

gyümölcsök keveréke, minden olyasmi, ami igazán kevés előkészítést igényelt. Jeremy sétált be mögöttem a télikertbe. – Már kezd kihűlni! Ülj le és egyél! Nem szóltam semmit a reggelivel kapcsolatban. Amikor Jeremy kedveskedett valakinek, nem szerette, ha elismerik,

még kevésbé, ha megköszönik neki. Egy pillanatig szinte

biztos voltam benne, hogy ezzel igyekszik kimutatni, hogy milyen szívesen lát újra itthon. Aztán, persze, megint felm erült a régi kétely. Talán Jeremy most csak azért készített reg75

gelit nekem, hogy lekenyerezzen. Jeremy esetében soha, még ennyi év után sem lehettem biztos a valódi szándékában. Időnként biztosra vettem, hogy azt akarja, Stonehavenben maradjak. Máskor meg arról voltam meggyőződve, hogy csak azért be, mert nem más választása, mert az út-és jába ésfogadott az életébe löktek, és volt azzal, hogy engem lenyugtat ellenőrzés alatt tart, leginkább a falkája érdekeit szolgálja. Tudom, hogy túl sokat morfondírozok ezen, túl sokat erő lködöm azon, hogy a gesztusait értelmezzem, és túl mohón vágyom a megerősítés bármiféle jelére. Talán, még mindig a gyermekkori, ősrégi közhelybe vagyok beleragadva, és jobban vágyom egy apára, mint azt magamnak beismerném. Nagyon reméltem, hogy nem ez a helyzet. A szükséget szenvedő l elencgyerek nem éppen az a kép, amit feltétlenül magam elé szeretnék vetíteni. Leültem és nekiláttam. A palacsinta porból készült, de nem panaszkodtam. Forró volt, és eltelített, volt hozzá vaj meg juharszirup… az igazi, nem az a vacak utánzat, amit én veszek, hogy azon is egy kis pénzt spóroljak. Bekebeleztem az első rakást, és máris a másik nyúltam. még a szempillája sem rebbent. Ez után az egy jó volt Jeremynek Stonehavenben: annyit ehettem, amennyit csak akartam, anélkül hogy bárki megjegyezte, vagy akár csak észrevette volna. Úgy tűnt, hogy míg Clay tegnap éjjel a hálószobám ablakait biztosította, addig ma reggel Jeremy áll őrt miattam. A festőállványát a széke és az ablak közé állította. Egy új rajzlap volt rajta, néhány össze nem érő vonallal. Nem haladt túl sokat az új vázlattal. Látszott, hogy már többször kiradírozta és újrarajzolta azt a néhány vonalat. Félő volt, hogy a papír egy ponton átszakad, és át fog látszani az állvány a túloldalán. – Most már elmondod, hogy mi folyik itt?– kérdeztem. 76

– Figyelni fogsz? Nem kapod fel a vizet? Húzott egy újabb vonalat az előző nyom fölé, de aztán azt is kitörölte. Az állvány barnája átütött a kis lyukon. – Még mindig nem bocsátottál meg, igaz? – kezdtem. – Amiért leléptem. mindig Az dühös vagy. is, miért nem néz Fel sem nézettMég a rajzából. ördögbe rám? – Soha nem voltam rád dühös, Elena. Te voltál dühös magadra. Ezért mentél el. Nem tetszett neked, amit elkövettél. Megrémisztett, és azt hitted, ha elmégy, megszabadulsz tőle. Sikerült? Nem szóltam semmit. Tizenhat hónappal ezelőtt útra keltem, hogy oknyomozó riportot készítsek valakivel, aki állítólag titkos i nformációk birtokába jutott a vérfarkasokkal kapcsolatban. Normális esetben a Falka nem nyomoz le minden senkiházit, aki azt állítja, hogy bizonyítéka van a vérfarkasok létezésére. Túl fárasztó munka, és kevesen is lennénk erre a feladatra. Az, bizony, teljes állást biztosítana minden élő vérfarkas számára, akár a falkához tartozik, akártörténeteknek, nem. Jobban deutánanézün azonban a helytállónak hangzó figyelmenk kívül hagyjuk azokat, amelyekben az ezüst puskagolyó, a gyermekgyilkosság és a pusztító félig ember, félig szörnyeteg kulcsszavak szerepelnek. A fennmaradó esetek két embernek adtak némi munkát: Claynek és nekem. Ha idegen vé rfarkas okozott kalamajkát, és Jeremy példát akart vele statuálni, Clayt küldte. Ha a baj ennél nagyobb volt, amit nem lehetett csak úgy elintézni… ne adj’ isten, belekeveredett egy ember is… akkor a megoldáshoz óvatosság és ravaszság szükségeltetett. Az ilyen esetekhez engem küldött. Jose Carter ügyéhez 77

is éppen az én szakértelmemre, az én problémamegoldó képességemre volt szükség. Jose Carter egy kisstílű szélhámos volt, aki a paranormális jelenségekre szakosodott. Egész életében másokat szédített, a hiszékenyeket és a sebezhetőket vettepróbálnak célba olyankapcsolatba mesékkel, hogy rajta keresztül azok szerettei lépni velük a másvilágról. Aztán, két évvel ezelőtt, mialatt Dél-Amerikában tevékenykedett, egy kisvárosba tévedt , ahol a helyiek azt állították, hogy a városukra vérfarkas leselkedik. Mivel Carterre nem volt jellemző, hogy egy ilyen lehetőséget veszni hagyna, a városba költözött, és adatgyűjtésbe fogott. Úgy vélte, ezeket a mondvacsinált bizonyítékokat majd jó pénzen eladja az Egyesült Államokban. A baj csak az, hogy az ügy nem mondvacsinált volt. Egy korcs vérfarkas garázdálkodott Ecuadorban, egyik faluról támadt a másikra, egy cs omó holttestet hagyva maga után. A korcs úgy hitte, nem bukhat le, ha egymástól távol eső településekre támad, mert így senki sem fedezi majd fel a hasonlóságokat. Nem számított azonban Jose Garterre. Carter pedig egyáltalán nem számított arra, hogy valaha valamimár jelentős dolgot, de gyorsan felismerte, hogyisezfelfedez az. Ecuadort hi teles szemtanúk beszámolóival és egyéb bizonyítékokkal, szőrmintákkal, gipsz mancslenyomatokkal és fényképekkel a kezében hagyta el. Az Egyesült Államokba visszatérve rögtön felvette a ka pcsolatot több paranormális társasággal is, és megpróbálta e ladni az információt. Annyira biztosra ment, hogy felajánlotta a legtöbbet ígérő ajánlattevőnek, hogy visszakíséri Dél-Amerikába, és segít a szörnyeteg nyomára bukkanni. Dallasban értem utol Jose Cartert, ahol éppen igyekezett nagydobra verni a dolgot. Én meg minden eszközzel igyekeztem rontani a hitelét. Megpróbáltam ellopni a bizonyíté78

kokat. Amikor egyik sem működött, az egyetlen fennmaradó lehetőséget választottam. Végeztem vele. Egyedül csináltam, Jeremy utasítása és engedélye nélkül, még csak nem is léptem vele kapcsolatba. Később visszamentem a hotelszobámba, megmosakodtam szenderültem. Csak másnap reggel döbbentemés rá,édes hogyálomba mit is tettem. Nem, nem is annyira a mit volt a döbbenetes, hanem inkább a hogyan, hogy menynyire könnyedén végeztem vele. Körülbelül akkora lelkiismeret-furdalást okozott egy ember meggyilkolása, mintha egy legyet csaptam volna agyon.

A visszaúton New York felé próbáltam összeszedni az érveimet, hogy megmagyarázhassam Jeremynek, miért is nem egyeztettem vele előre ezt. Carter egyértelmű veszélyt jelentett. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megállítsam, de kifutottam az időből. Ha felhívom Jeremyt, ő is ugyanezt kérte volna tőlem, így egyszerűen megspóroltam egy lépést azzal, hogy a saját kezembe vettem a dolgo k irányítását. Mielőtt Stonehavenbe értem volna, akkor döbbentem rá az igazságra. Nem Jeremyt próbálom meggyőzni. Saját magamat. Túlléptem egy határt. Egyetlen célt, a falka előtt tartva cselekedtem, nem volt bennem egyvédelmét cseppnyi szem szánalom vagy könyörület sem. Úgy viselkedtem, mint Clay. Ez me grémisztett, de annyira, hogy elmenekültem, és megfogadtam, nem megyek vissza többé abba az életbe. Hogy sikerült-e mindezt elfelednem? Megint teljesen ura lennék az ösztöneimnek és az érzéseimnek? Nem vagyok teljesen biztos benne. Több mint egy éve nem követtem el h asonlóan vérlázító bűnt, de nem is kerültem olyan helyzetbe, ahol fennállt ennek a lehetősége. Újabb ok, amiért nem aka rtam visszajönni Stonehavenbe. Bár nem tudom, hogy elmúlt-e bennem, de nem voltam benne biztos, hogy akarnám tudni. 79

Az ajtó előtti kavarodás kizökkentett az emlékezésből. Ahogy felpillantottam, egy sötét hajú alak rontott a tél ikertbe. Nick, amint meglátott, futva, mintegyAhárom lépéssel átszelteaaszék helyiséget, és felrántott a székről. cipősarkam beleakadt lábába, és felborította. Nick csúfolódva mordult egyet, mialatt magához szorított. – Nagyon sokáig voltál távol, kishúgom! Nagyon is sokáig! Felemelt és megcsókolt. Akármilyen üdvözlésnek szánta, a csókja határozottan nem testvéri, hanem olyan szenvedélyes volt, hogy elállt tőle a lélegzetem. Mindenki más pofont kapna érte, de ha csak feleannyira tudnának csókolni, mint Nick, már akkor elnézném nekik ezt a kis nyelvbotlást. – Persze, csináld csak, mintha otthon lennél!– húzta a szavakat Clay az ajtóban. Nick Clayhez fordult, és el vigyorodott. Engem az egyik karjával még mindig rabul ejtve átsétált a szobán, és megtapogatta Clay hátát. Clay felemelte a kezét, és fejfogást alka lmazott rajta. Engem kiszabadított Nick szorításából, őt pedig arrébb taszította. Nick visszanyerte az egyensúlyát, a vigyor ismét kiült az arcára, és játékosan felém ugrott. – Mikor jöttél meg? – kérdezte tőlem, aztán behúzott egyet Clay bordái közé. – Te meg mért nem szóltál, hogy Elena is jön? Valaki hátulról megragadott, átölelt, és felkapott a padlóról. Hazatért végre a tékozló! –Kicsavarodtam, és egy Nickéhez hasonló ismerős arcot láttam.

80

– Ugyanolyan idétlen vagy, mint a fiad! – mondtam kikecmeregve a szorításából. – Srácok, nem lehetne egyszerűen csak kezet rázni? Antonio felnevetett, de azonnal elengedett.

– Keményebben kellene megszorongatnom téged! T alán az rávenne, hogy egy időre itthon maradj! Antonio Sorrentinónak éppolyan sötét, hullámos haja és szédületes barna szeme volt, mint a fiának. Rendszerint tes tvéreknek adták ki magukat. Antonio ötvenhárom éves volt, de a felének sem látszott, amit legalább annyira az egészséges életmód iránti szenvedélyének, mint a vérfarkasgéneknek köszönhetett. Alacsonyabb és mokányabb volt a fiánál, olyan széles váltakkal és kitüremkedő karizmokkal, hogy Clay mellette pehelysúlyú versenyzőnek tetszett. – Peter is megjött? – kérdezte Antonio, kihúzva egy széket Jeremy mellett, aki már a második csésze kávét kortyolgatta zavartalanul a nagy zsivajban.

Jeremy megrázta a fejét. – Tehát, mindenki jön? – kérdeztem. a reggelit! – Fejezd be mondta erre Jeremy, fürkészve végigmért. – Fogytál! Ezt– nem engedheted megésmagadnak! Ha nincs elég energiád, az önuralmad könnyedén kicsúszhat az irányításod alól. Korábban már figyelmeztettelek erre. Jeremy, a festőállványát végleg félretolva Antonióhoz fordult, hogy néhány szót váltsanak. Clay átnyúlt a vállam fölött egy nagydarab sonkáért, és egy harapással eltüntette. Amikor ellenségesen ránéztem, lefegyverzően vonta meg a vállát,

„csak segíteni akar”. – El a kezekkel a tányérjától! – szólt rá Jeremy anélkül, hogy megfordult volna. – A te részed a konyhában van. Jut elég mindenkinek! 81

Antonio ment ki először az ajtón. Amikor Nick utánaindult, Clay megragadta a karját. Egy szót sem szólt. Nem volt rá szükség. Nick bólintott, kisietett, hogy két tányért telepako ljon, míg Clay leült a mellettem lévő székre. Gazember! – pusmogtam. –Clay felhúzta a szemöldökét, a kék szempár ártatlanul csillogott. Gyorsan odakapott, és lelopott még egy darab sonkát a tányéromról. Megragadtam a villámat, és o lyan erősen beleszúrtam a kézfejébe, hogy felkiáltott. Jeremy, tudomást sem véve rólunk, tovább kortyolgatta a kávéját. Antonio olyan magasra pakolt tányérral jött vissza a tél ikertbe, hogy úgy látszott, a palacsinták bármelyik percben lecsusszanhatnak a padlóra, főleg, hogy az egészet csak egy kézzel fogta. A másikkal meg a palacsintákat lapátolta a szájába egy villával. Az apja után Nick érkezett vissza, az egyik tányért Clay elé lökte, aztán odahúzott egy ötödik széket, k ifordította, és lovagló ülésben rátelepedett. Néhány percig tökéletes csendben voltak. A vérfarkasok túl sokat nem csevegnek evés közben. A bendőjük megtöltése köti le az összes figyel müket. még tovább is eltartott volna, ha a kapucsengő A hallgatás nem zavarja meg a csendet. Nick ugrott, hogy kinyissa, és Peter Myersszel jött vissza. Peter alacsony volt és izmos, mégis sovány, az arcán a szokásos feszt elen vigyor, a haja borzas, vörös, és olyan, mintha elfelejtette volna megfésülni.

Még egyszer átestünk a nagy ölelések, hátba veregetések és színlelt dögönyözés rituáléján. A falkán belüli üdvözlések éppolyan túláradóak voltak, amennyire testközeliek, és nemegyszer ugyanannyi zúzódást okoztak, mint néhány menetnyi bunyózás. 82

– Logan mikor ér ide? – kérdeztem, amikor már mindenki elhelyezkedett, hogy újra az evés komoly munkájához lásson. – Nem jön – felelte Jeremy. – Los Angelesbe kellett repülnie egy bírósági tárgyalásra. Utolsó pillanatban kirendelt törvényes miről képviselő. van szó. Tegnap éjjel felhívtam, és e lmondtam neki, – Erről jut eszembe – szólalt meg Clay hozzám fordulva –, amikor legutóbb beszéltem Logannel, elkotyogott valamit arról, hogy beszéltetek! Persze, ez lehetetlen, ugye, hiszen te minden szálat elvágtál a falkával kapcsolatban? Clayre néztem, de nem válaszoltam neki. Nem volt rá szükség. Láthatta a választ a szememben. Az arca elvörösödött a méregtől, és úgy szúrta fel a következő sonkát a villára, hogy abba az asztal is beleremegett. A távozásom óta hetente legalább egyszer beszéltem Logannel, miközben azt mond ogattam magamnak, hogy amíg nem keresem fel, addig tulajdonképpen nem is szegem meg a fogadalmamat. Amellett meg, Logan több nekem falkatestvérnél. A barátom, talán a valaha volt egyetlen igaz barátom volt. Habár egykorúak vagyunk, több közös volt bennünk annál, mintLogan hogy isképesek voltunk megnevezni a Wham mindkét tagját. értette a külső világ csábítását. Élvezte a falka által biztosított védelmet és társaságot, de éppúgy otthon érezte magát az e mberek világában, lakása volt Albanyban, barátnője, méghozzá régóta, és virágzó ügyvédi karrierje. Mihelyt megtudtam, hogy Jeremy gyűlést hívott össze, az első gondolatom az volt, hogy: „De jó, Logan is itt lesz!”Most már viszont ez sem kárpótol ezért a nem kívánatos látogatásért!

83

Néhány perccel később Jeremy és Antonio kiment a hátsó teraszra beszélgetni. Antonio, mint Jeremy legközelebbi és legrégebbi barátja, az ötleteinek, terveinek elsődleges hallg atósága lett, afféle udvari tanácsadóként szolgált. Együtt nőttek fel, a falka kétvolt legelőkelőbb családjának Jeremy előtta Antonio apja a falka alfája. Amikorfiaként. Dominic meghalt, falka többsége azt feltételezte, hogy majd Antonio veszi át a szerepét, még ha a falka irányítása nem is öröklődött. Akárcsak az igazi farkasoknál, a hagyomány szerint a falka alfája mindig a legjobb harcos lesz. Mielőtt Clay felnőtt, Antonio volt a falka legkülönb harcosa. Mi több, okos is volt, több józan ész szorult belé, mint egy tucat átlagos vérfarkasba. Az apja halálakor azonban Antonio mégis Jeremyt támoga tta, mert olyan tulajdonságokat ismert fel benne, ami megmentheti a falkát. Jeremynek Antonio segítségével sikerült elhal lgattatni az utódlása ellen tiltakozókat. Azóta senki nem vonta kétségbe a hozzáértését. Az egyetlen vérfarkas, aki elég erős ahhoz, hogy megtámadhassa Jeremy pozícióját, az Clay, de Clay előbb vágná le a saját jobb karját, mint hogy harcba szálljon azzal, aki megmentette és felnevelte őt.

Amikor Jeremy huszonegy éves lett, az apja különös történettel ért haza az egyik államhatáron túli kiruccanásáról. Louisianán vágott át éppen, amikor megérezte egy vérfarkas szagát. A szagnyomokat követve egy serdülőkor előtt álló vérfarkast aki Danvers állati körülmények közöttvolt tengődött mocsárban.talált, Malcolm számára ez nem több egya érdekes vacsora melletti anekdotánál, hiszen soha senki nem hallott még kölyök vérfarkasról. Míg a született vérfarkasok 84

felnőttksrc meg sem tapasztalják az első átváltozást (ez rendszerint tizennyolc és huszonegy éves koruk között történik), addig a vérfarkas által megmart ember, a korától függetlenül, azonnal vérfarkassá lesz. A valaha ismert legfiatalabb vérfarkassá vált személy tizenöt éves volt. Feltét lezték hát, hogy amennyiben egy gyermeket harapnak meg,eaz b elepusztul, ha nem a harapásba, akkor az azt követő megrá zkódtatásba mindenképpen. Még ha csodával határos módon túl is élné a támadást, egy gyermeknek nem lehet annyi lelkiereje, hogy túlélje ezt az első átváltozást. Ez a louisianai kisfiú nem látszott többnek hét- vagy nyolcévesnél, de Malcolm mindkét alakban látta, vagyis kétségtelenül egy teljesen kife jlett, megmart vérfarkas lehetett. A falka a puszta szerencsének tudta be a létezését, a természetben előforduló véletlennek, és nem hitték, hogy bármi köze lenne az erőnléthez vagy az akaraterőhöz. Lehet, hogy ez a farkasgyerek eléldegélt idáig, de biztosra vették, hogy sokkal tovább már nem marad életben. Amikor Malcolm legközelebb felkereste Louisianát, arra számított, hogy a fiút rég halva találja. Még vaskos fogadákkel. szállt Baton Rouge-ba, sokat is kötött erre A következő napa falkatestvére Jeremy repülőre megtalálta a fiút, akinek fogalma sem volt, hogy mi történt vele, és mennyi ideje lehet vérfarkas. A mocsárban és elhagyott bérleményekben tengette életét, patkányok, kutyák és gyerekek elejtésével tartotta éle tben magát. Ilyen fiatal korban képtelen volt irányítani az átváltozás ait, folyton váltogatta a két állapotot, mert az értelem szinte mindig utat adott nála a

tébolynak. A fiú még emberi alakban is állatias volt, csupasz testű és csapzott hajú, karomszerű körmökkel. Jeremy hazavitte magával, és megpróbálta megnevelni. Kiderült, hogy ez éppen olyan megvalósíthatatlan feladat, 85

mint egy vadállat megregulázása. A legtöbb, amiben r eménykedhetsz, hogy egy kissé megszelídíted. Clay olyan sokáig élt magányos vérfarkasként, hogy már egyáltalán nem emlékezett, milyen is embernek lenni. Farkassá vált, bárm elyik közönséges farkasnál valódibb farkassá. Amegvédeni legegyszerűbb ösztönök vezérelték: vadászni az élelemért, a et rületét, és oltalmazni a cs aládját. Ha Jeremy ezt meg is kérdőjelezte volna, Clay Nickkel való első találkozása minden kétségét elűzte efelől. Kisfiúként Claynek nem volt köze az embergyerekekhez, ezért Jeremy úgy határozott, hogy találkoznia kellene az egyik falkatag fiával. Úgy gondolta, Clay talán hajlandóbb lesz elfogadni egy olyan játszótársat, aki bár még nem vérfarkas, de legalább az a vér csörgedezik az ereiben. Azt említettem, hogy a falka fiait mindig elvették az anyjuktól, és az apjuk nevelte őket. Sőt, tulajdonképpen maga a falka. A fiúkat az egész falka kényeztette és dédelgette, talán, hogy ellensúlyozzák az előttük álló nehéz éveket, de sokkal inkább, hogy elősegítsék az erős falkához szükséges kötelékek kialakulását. A gyerekek gyakran töltötték így legtöbb a nyári szünetet, egyik házróla a„nagyb másikra jártak, hogy a lehető időt töltsék azokkal ácsikkal” és „unokatestvérekkel”, akik később a falkatársaikká válnak. Mivel a falka sosem volt nagy, egyszerre általában nem is volt több két hasonló korú fiúnál. Amikor Clay Jeremyékhez költözött, már csak két tíz éven aluli falkagyerek maradt: Nick, aki nyolc-, és Daniel Santos, aki majdnem hétéves volt… pont annyi, amennyiben Jeremy Clay hivatalos korát meghatározta. Kettőjük közül az egyik, Nick lett Clay első játszópajtása. Jeremy talán azért választotta Nicket , mert a legjobb barátja gyermeke volt. Vagy talán már akkor me glátott valamit Danielben, ami miatt úgy döntött, nem lenne 86

megfelelő játszótársa Claynek. Bármi oka is volt, Jeremy ez irányú döntése kihatott mindhárom fiú további életére, de ez

már egy másik történet. Az első találkozáshoz Antonio hozta magával Nicket Stonehavenbe, és teljes egy mértékben arra számított, hogybemutatta a két fiúClaynek, majd elrohan jót játszani, mondjuk, a jó öreg rabló -pandúrt. Antonio úgy meséli, hogy Clay állt egy darabig, végigmérte a nála idősebb és magasabb fiút, aztán ráugrott, és a karját Nick torkára szorítva a földre teperte, aminek következtében Nick azonnal összevizelte a nadrágját. Ellenfelének hit ványságától megundorodva Clay úgy döntött, életben hagyja, és csakhamar rájött, hogy Nicket oly sok minden másra használhatja… birkózó edzéshez bokszzsáknak, kifutófiúnak vagy hűséges alattvalónak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy sosem játszottak jó öreg ra bló-pandúrt, de ha igen, nem számított, Nic k melyik szerepet kapta, mindig ő végezte felpeckelt szájjal a fához kötözve, és időnként teljesen magára hagyva. Clay végül valamennyire megtanulta, hogyan uralja az vel ösztöneit, bár néha manapság is a saját természeté viaskodik. Clayt az még ösztönök irányítják. Megtanult ugyan néhány trükköt, amit olyan esetekben alkalmazhatott, ha időben figyelmeztették, például, ha már a távolból megha llotta a birtokon garázdálkodó vadászokat. Ilyen figyelmeztetés hiányában azonban a vérmérséklete vette át az irányítást, és, néha még a falkát is veszélybe sodorva, kirobbant. Nem számított, milyen okos – az IQ-ját egyszer 160-nak mérték –,

az ösztöneinek nem tudott parancsolni. Néha eszembe jutott, mennyivel nehezebb lehet így neki, hogy az eszével tudja, mekkora bajt okoz, mégsem képes magát megállítani. Máskor meg arra jutottam, hogy ha már ilyen okos, tudnia kellene 87

magán uralkodni. Talán nem próbálja elég komolyan. Nekem ez a magyarázat jobban tetszett.

Miután Jeremy és Antonio visszatért a beszélgetésből, mind átköltöztünk a dolgozóba, ahol Jeremy felvá zolta a helyzetet. Bear Valley-ben egy vérfarkas randalírozik. A támadót kétségbeesetten kereső helyiek fabrikálták ezt a vadkutyás tö rténetet, aminek volt valami valóságalapja. Egy kutyaféle nyomait találták ugyanis az áldozat körül. Az elejtés módja is kutyára vallott, a feltépett torok és a test bizonyos részének szétmarcangolása miatt. Persze, a legfontosabbat senki nem tudta megmagyarázni, azt, hogy miként került az a fiatal nő az éjszaka kellős közepén az erdőnek erre a tájára, különösen, hogy szoknyát és magas sarkú cipőt viselt. Kutyatámadásnak látszott, ezért a helyiek úgy döntöttek, hogy az. Mi azonban jobban tudtuk.

Egy vérfarkas a gyilkos. Minden jel erre mutat. A meglepetést nem az okozta, hogy még mindig Bear Valley-ben tartózkodik, hanem hogy egyáltalán eljutott idáig. Hogy kerü lhetett az egyik korcs ennyire közel Stonehavenhez? Hogy ölhetett meg egy itteni nőt, még mielőtt Jeremy és Clay felf edezte a jelenlétét? A válasz egyszerű: az elbizakodottság m iatt. Miután húsz éve egyetlen vérfarkas sem tette be a lábát a New York várostól északra fekvő területre, Clay lazított a biztonsági előírásokon. Jeremy ugyan továbbra is tanulmányozta az zajló újságokat, de több Ha figyelmet szentelt a falka más területein történéseknek. számított is zavargásra, azt máshol várta, talán Torontóban vagy Albanyban, ahol Logannek volt lakása, a Catskills hegységben, ahol a 88

Sorrentino birtok terült el, vagy esetleg a határo n túl, Vermontban, ahol Peter lakott. De nem Stonehaven környékén! Soha nem gondolt volna Stonehaven környékére. Jeremy tudott arról, hogy a nő eltűnt, de kevés figyelmet szentelt rá. Az arra, emberek Semmiköze jel nem mutatott hogyállandóan ennek azeltünedeznek. eltűnésnek bármi lenne egy vérfarkashoz. Három nappal ezelőtt viszont, amikor a nő holttestét felfedezték, már túl késő volt. Elmúlt a b etolakodó gyors és biztonságos kiiktatására alkalmas idő. A városiak rettenetesen hevesen reagáltak a gyilkosságra. Órákon belül vadászok fésülték át az erdőket, emberi vagy k utyaszerű ragadozók után kutatva. Jeremyt, akármennyire is tisztelték a közösségben, mégiscsak idegennek tartották… olyasvalakinek, aki ugyan ott élt a közelükben, de tőlük teljesen elszigetelten. A Bear Valley-ben és annak környékén lakó emberek éveken át békén hagyták a Danvers családot, amire részben a karácsonyonként Stonehavenből érkező hatalmas csekkek késztették őket. Ezeket az összegeket Jeremy hol az iskola, hol az új könyvtár fejlesztésére, vagy bármi olyasmire adományozta, amire ellenére, a városi vészhelyzetben, önkormányzat nehezen szedte össze a pénzt. Ennek az emberi te rmészetből adódóan, bizony előkerültek a kívülállók. Nem kell sokat várni arra, hogy valaki Stonehaven és annak bőkezű, mégis rejtélyes lakóira szegezze a tekintetét, és így szóljon: – Nem is ismerjük őket, nem tudunk róluk semmit, nem igaz?

– Az első és legfontosabb, hogy megtaláljuk ezt a korcsot – vélte Jeremy. – Elenának a legjobb a szaglása, ezért ő fog… – Én emiatt nem maradok itt! – ellenkeztem. A szoba elcsendesedett. Mindenki felém fordult, Jeremy kifürkészhetetlen arckifejezéssel, Clay egy csatába induló 89

harcos merev állkapcsával, Antonio és Peter megdö bbenve, Nick pedig zavarodottan bámult rám. Korholtam magam, amiért hagyom, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Egy megbeszélés közepe nem éppen a legalkalmasabb idő arra, hogy a falkától való függetlenség met hangoztassam. Ugyan este próbáltam elmondani eJeremynek, de világos, hogyelőző szándékosan figyelmen kívül hagyta, mert remélte, hogy egy jó kis alvás után majd elmúlik. Félre kellett volna vonnom ma reggel, hogy megmagyarázzam, ahelyett, hogy leülök a többiekkel reggelizni, és hagyom, hogy azt higgyék, minden maradt a régiben. De Stonehaven egyszerűen így működött. Visszajö ttem, és egyből belesodródtam – Clayjel futottam, Jeremyvel vitatkoztam, a saját szobámban aludtam, találkoztam a többiekkel –, és minden másról megfeledkeztem. Most azonban, hogy Jeremy terveket kezdett kovácsolni a számomra, vi szszatért az emlékezőtehetségem. – Én meg azt hittem, hogy végleg visszajöttél! – mondta Nick, megtörve a csendet. – Hiszen itt vagy, nem igaz? Nem értem! – Azért vagyok mert Próbáltam Jeremy sürgős hagyott nekem, hogy hívjamitt,vissza. is, deüzenetet mivel senki nem vette fel, eljöttem, hogy megnézzem, mi a baj. Már akkor rájöttem, milyen sután hangzik ez, amikor a szavak elhagyták a számat. – Telefonáltam – mondtam. – Újra meg újra meg újra. Aggódtam. Ezért jöttem, hogy megtudjam, mit akar tőlem Jeremy. A múlt éjjel is rákérdeztem, de nem volt hajlandó elmondani.

– És most, hogy tudod, most meg elmégy? Megint? – mondta Clay halkan, de szigorúan. Ráförmedtem. 90

– Mondtam neked a múlt éjjel… – Elena, Jeremynek jó oka volt rá, hogy idehívjon!– vágott közbe Antonio Clay és közém lépve. – Meg kell tudnunk, ki ez a korcs! Nálad vannak a feljegyzések. Te ismered őket. Ez a te dolgod! – Ez volt az én dolgom!

Nick kiegyenesedett, a zavara most már ijedtséggel keveredett.

– Hát ez meg mit jelent? Clay kezdett felkászálódni. – Azt, hogy Elenával van egy kis megbeszélnivalónk. Ke ttesben! – felelte Jeremy. – A megbeszélést később folytatjuk!

91

HAGYATÉK PETER ÉS ANTONIO GYORSAN ELHAGYTA A SZOBÁT. Nick

még

egy kicsit elidőzött, igyekezett elkapni a tekintet emet. Amikor félrenéztem, tovább bizonytalankodott, de aztán követte az apját. Clay visszahuppant az ülésére. – Clayton! – szólt rá Jeremy. – Maradok! Nekem annyi azt közöm hozzá, neked! Talán még többlegalább is! Ha Elena hiszi,van hogy csakmint felbukkan, aztán egyből kisétál, azok után, hogy több mint egy éve várom…. – Akkor mi lesz? – kérdeztem felé toppantva. – Elrabolsz, és megint bezársz egy hotelszobába? – Az hat évvel ezelőtt volt! És csak beszélni próbáltam veled, mielőtt elmégy! – Beszélni? Ha-ha! Valószínűleg még mindig ott le nnék, ha nem vettelek volna rá, hogy engedj szabadon! Mondjuk a bokádnál fogva kellett kilógassalak az erkélyről… Ha van elég eszem, én is nyugodtan elengedlek, míg volt rá esélyem! – Abból nem sült volna ki semmi jó, kicsim! Biztosan viszszapattannék. Olyan könnyen nem szabadulsz meg tőlem! – Én viszont megszabadulok tőled! – vágott közbe Jeremy. – Kifelé! Ez parancs! aztán felsóhajtott, lassan feltápás zkodott, Clay elhallgatott, és elhagyta a szobát. Becsukta maga mögött az ajtót. Ez, pe rsze, nem jelentette, hogy elment. A léptei nem csaptak zajt a 92

folyosón. A padlón tompa puffanás hallatszott, mert kint valószínűleg ledobta magát a padlóra, hogy onnan hallgatózzon. Jeremy úgy döntött, nem foglalkozik vele. – Szükségünk van a segítségedre!– mondta felém fordulva. –a munkád. Te alaposan tanulmányoztad a korcsokat. Elvállaltad, ez volt Többet tudsz róluk, mint bármelyikünk! – Akkor vállaltam el, amikor még a falka tagja voltam. Mondtam neked… – Szükségünk van a szaglásodra, hogy megtaláljuk, a tudásodra pedig, hogy elkapjuk! Utána pedig a segítségedre, hogy megszabaduljunk tőle. Ez egy elég kényes helyzet, El ena. Clay nem olyan, aki elboldogulna vele. Teljes körültekintéssel kell eljárnunk. Ez a korcs a területünkön gyilkolt, beférkőzött a városunkba! Ki kell csalogatnunk innen anélkül, hogy akár magunkra vonnánk a figyelmet, akár elrettent enénk. Te meg tudod ezt csinálni! Csak te tudod! – Sajnálom, Jer, de ez nem az én problémám. Már nem élek itt. Nem nekem kellene korcsokat hajkurásznom. Nem az én dolgom.

– Tudom, elsősorban az én Nem dolgom! Nem iseléggé. lett volna szabad, hogyhogy ilyesmi előforduljon. figyeltem Ez viszont nem változtat a tényen, hogy megtö rtént, és mind veszélybe kerültünk miatta… még te is. Ha ez a korcs további bonyodalmat okoz, azt kockáztatja, hogy elkapják. És ha e lkapják, mi akadályozza meg, hogy minket is feldobjon a hatóságoknak? – De én… – Nem kell más, csak a segítséged, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. Amint tisztáztuk, azt csinálsz, amit akarsz! – És ha el akarom hagyni a falkát? Komolyan gondolod, amit tegnap mondtál? Hogy az én választásom? 93

Jeremy arcán átsuhant valami. Kisimította a haját a szeméből, és megváltozott az arckifejezése. – Tegnap mérges voltam. Nincs semmi okod, Elena, hogy ennyire hirtelen döntést hozz! Megmondtam, elengedlek, hogy saját életed élhesd, és semmilyen csak akkormás hívlak vissza, ha fontos.a Ez most fontos. Eddig üg yben nem kerestelek. Claynek sem engedtem, hogy kapcsolatba lépjen veled. Nem rendeltelek vissza a többi gyűlésre sem. Nem vártam el tőled, hogy rendben tartsd az iratokat, meg semmi mást, amit általában csinálni szoktál nekünk. Itt senki más nem részesült ilyen elbánásban. Te is csak azért, mert biztosítani akartam neked a szükséges szabadságot ahhoz, hogy helyes döntésre juss. – Még mindig abban reménykedsz, hogy idővel elmúlik! – Neked sokkal nehezebb volt minden, mint bárki másnak! Nem abban a tudatban nőttél fel, hogy ha elég idős leszel, vérfarkas lesz belőled. Már az is elég nagy baj, hogy megh araptak, de az, ahogy történt, ezerszer nehezebbé teszi. Az ember természete szerint mindig ellenszegül annak, amit nem azt akarom, hogy ő választott. végül a döntés azért legyen, Ha mert elég meghozod időt töltöttél el ott,t,hogy biztos lehess benne, tényleg azt akarod, nem pedig azért, mert makacs vagy, és a szabad akarathoz való jogodat kéred számon rajtam!

– Más szóval, még mindig abban reménykedsz, hogy idővel elmúlik! – Elena, a segítségedet kérem! Kérem, és nem követelem. Segíts megoldanunk ezt a problémát, és már m ehetsz is vissza Torontóba! Senki nem fog visszatartani. – Az ajtó felé pillantott, és hallgatózott, hogy Clay tiltakozik-e ez ellen, de csak a csend 94

felelt. – Adok egy kis időt, hogy átgondold! Keress meg, ha

döntöttél!

Több mint egy órát maradtam a dolgozószobában. Részben magamat átkoztam, amiért visszajöttem, de Jeremyt is, amiért ilyen helyzet elé állított, és átkoztam Clayt, hogy… nos, őt minden másért. A legszívesebben toporzékolnék, mint egy hisztis fruska, és azt ordítanám, hogy ez nem igazság! Pedig méltányos volt. Jeremy teljesen ésszerűen viselkedett. Ez benne a legrosszabb.

Kötelességeim vannak a falkával szemben, és még nem róttam le a tartozásom feléjük. Adósa vagyok Antoniónak és Peternek, Nicknek és Logannek a barátságukért és a pártf ogásukért, meg azért, hogy bár hajlamosak úgy k ezelni, mint a kishúgukat, akit kényeztetni, babusgatni és ugratni lehet, mégis elfogadtak, és vigyáztak rám, amikor képtelen voltam magamat megóvni. A legtöbbel azonban Jeremynek tartozom. Bármennyire hevesen keltem is ki a követelései és a zsarnoki önkénye ellen, soha nem feledem, mennyit köszönhetek neki. Amikor megharaptak, Jeremy befogadott, menedéket nyújtott, etetett, és megtanította, hogyan irányítsam az átvá ltozást, hogyan fékezzem meg az indulataimat, és hogyan i lleszkedjem be a külvilágba. A falka tagjai sokat húzták azzal Jeremyt, hogy Clay felnevelését élete le gnagyobb kihívásának nevezték, annyira súlyos feladatnak, hogy valószínűleg maga Herkules is beleroppant volna. Ha tudnák, volna hogy velem min ment keresztül, lehet, hogy megváltoztatták a véleményüket. Egy teljes éven át még a poklot is megjárattam vele. Ha ételt hozott, hozzávágtam. Ha beszélt hozzám, károm95

kodtam és leköptem. Ha a közelembe jött, rátámadtam. Később, amikor elszöktem, ezzel az egész falkát veszélybe s odortam. Minden más vérfarkas feladta volna, becserkészett, majd elpusztított volna. Jeremy is becserkészett, de vissz ahozott Stonehavenbe, és elölről az egészet. Alighogy jobban lettem, arrakezdte bátorított, hogy fejezzem be az egyetemi tanulmányaimat, sőt vállalta a taníttatásom és a szállásom költségeit, de minden mást is kifizetett, amire szükségem volt. Miután befejeztem az iskolát, és szabadúszó újságíró lettem, tovább ösztönzött és támogatott. Amikor p edig bejelentettem, hogy szeretném végre kipróbálni, milyen lenne saját lábra állni, hagyta, hogy elmenjek. Habár nem értett egyet a döntésemmel, tovább vigyázott rám. Nem számított, vajon azért teszi mindezt, mert megkedvelt, vagy, amitől tartottam, csak azért, mert a falka legfőbb érdekeit az szo lgálja, ha biztonságban vagyok, és az ellenőrzése alatt tarthat. Csak az számított, hogy megtette. Most meg azért átkozom, mert beleavatkozik az új életembe. Az igazság az, hogy Jeremy segítsége nélkül nem is lenne új életem. Ha egyáltalán rcsok: életben maradok, is csak olyanbefolyásolására, lennék, mint a ko alig lennék képes akkor az átváltozásaim teljesen képtelen lennék az indulataimat kezelni, embereket gyilkolnék, egyik helyről a másikra költöznék, még mielőtt gyanút keltek. Nem lenne munkám, lakásom, nem lennének barát aim, szeretőm, és nem lenne jövőm. Most az egyszer ő kér tőlem valamit. Egy szívességet, bár nem így fogalmazott. Pusztán a segítségemre számít.

Nem utasíthattam vissza.

96

Végül azt mondtam Jeremynek, hogy addig maradok, amíg a segítségemmel megtaláljuk és megöljük ezt a korcsot, azzal a feltétellel, hogy amikor végzünk, elmehetek, anélkül, hogy ő vagy Clay megpróbálna feltartó ztatni. Jeremy beleegyezett. Ment hogy elmondja többieknek, majd Clayt hátravitte, hogy is, neki ennél azért arészletesebben elmagyarázza. Clay olyan jókedvűen tért vissza, hogy Peterrel viccelődött, Nickkel birkózást színlelt, Antonióval csevegett egy kicsit, nekem meg felkínálta a kanapét, amikor mindnyájan visszatértünk a dolgozóba, hogy folytassuk a megbeszélést. Mivel Jeremy biztosan nem szépítgette a megállapodásunkat, Clay nyilvánvalóan teljesen másképp értelmezte a tényeket. A saját logikája szűrőjén át látta, és ez a logika számomra mindig is éppolyan érthetetlen volt, mint a viselkedési vagy az erkölcsi kódexe. Nemsokára majd jól kijózanítom, ha mindezt tisztázom vele.

A terv nem meglepő: a korcsot becserkésszük, aztán elteszszük láb alól. Az ügy kockázatos természetemiatt ez egy vagy két részletben fog történni. Ma este mind az öten, Jeremyt leszámítva, bemegyünk a városba, hogy a korcsAntonio nyomára bukkanjunk. Két csoportra oszlunk, az egyikben és Peter, a másikban pedig a többiek. Ha megtaláljuk a korcs búvóhelyét, Antonio vagy én döntjük el, hogy kockázatos -e a kivégzése. Amennyiben nem biztonságos, még több információt gyűjtünk, és egy másik éjjelre szervezzük az akciót. A Jose Carterrel kapcsolatos kudarcom után meg voltam lepve, hogy Jeremy hajlandó rám bízni egy ilyen horderejű döntést, de mivel más sem kérdőjelezte meg, én is csendben maradtam.

97

Ebéd előtt a szobámba mentem, és felhívtam Philipet. A földszinten Peter és Antonio fennhangon vitatkozott egy kényes pénzügyi kérdésen. A konyhában nagy robajjal nyíltak és csukódtak a fiókok, és a sült bárány illata felszállingózott e az ebédet. Habár Jeremyt nem hozzám. és Nickvettem, készített hallottam,Clay biztosra hogy ott van, ahol a legutóbb hagytuk, vagyis a dolgozóban görnyed Bear Valley térképe fölé, hogy eldöntse, melyek a város legígéretesebb részei a ma esti kereséshez. A szobámban az ágyhoz sétáltam, félrehúztam a t akarót, és bebújtam alá a mobilommal. Hagytam, hogy a baldachin ö szszezáruljon mögöttem, és eltakarja előlem a kilátást. Philip nem vette fel az irodai telefonját, így a mobilján próbálko ztam. A harmadik csengetésre fel is vette. Ahogy a hangja belereccsent a telefonba, látszólag minden lenti zaj hirtelen a bbamaradt, és a hatalmába kerített a másik világ, ahol a vérfarkas becserkészésének terve pusztán egy másodosztályú film története lehet. – Én vagyok az – kezdtem –, nem zavarlak?

– Most indulok ebédelni ügyfelemmel. Potenciális ügyfelemmel. Megkaptam az egy üzeneted. Leugrottam egy fél órára edzeni, akkor kerültük el egymást. Megadod az ottani számod? Várj csak, keresek valami papírt! – Nálam van a mobilom, te! – Ja, mekkora hülye vagyok! Hát persze hogy nálad van! Szóval, ha kellesz, hívhatom azt is, ugye? – A kórházban nem vehetem fel. Ellenkezik a szabályokkal. De mindig nézem az üzeneteket. – Kórház? A francba! Sajnálom! Öt perce beszélünk, és még meg sem kérdeztem, mi történt az unokatesóddal. Baleset? 98

– Valójában a felesége. Régen nyaranta lejártam ide, és egy csomóan együtt lógtunk, Jeremy, a bátyjai, Celia… ő a felesége. – Philip tudta, hogy a szüleim meghaltak, de nem avattam be a szörnyűséges részletekbe, például, hogy mennyire fiatal voltam, amikor történt,volt úgyhogy nyugodtan rögtönözhettem. – Mindegy, Celiának autóbalesete. Egy darabig kétséges volt, hogy túléli, Jeremy akkor hívott. Most már nincs kritikus állapotban. – Hála istennek! Jesszusom, ez rettenetes! Hogy bírják a többiek? – Elég jól. A gyerekekkel van a baj. Hárman vannak. Jeremy eléggé tehetetlen, igyekszik gondoskodni róluk, miközben Celiáért aggódik. Felajánlottam, hogy maradok pár napot, legalábbis addig, amíg Celia szülei vissza nem érnek Európából. Mindenkit megrázott a baleset. – El tudom képzelni! Várj csak! – Zúgott a vonal. – Rendben! Lejöttem a pályáról. Ne haragudj! Szóval, ott maradsz segíteni? – A hétvége utánig. Nem baj? – Persze nem! Maradj én nyugodtan! Hasegí ezen héten nem lennék hogy ennyire elhavazva, is lemennék teni.a Nincs szükséged valamire? – Van hitelkártyám. Felkuncogott.

– Másra már senkinek sincs szüksége manapság! Ha kifogysz, csak szólj, és utalok rá pénzt a számlámról! A francba… túlmentem! – Hagylak is! – Bocsi! Hívj fel este, ha lehet, bár biztosra veszem, hogy eléggé elfoglalt leszel! Három gyerek! Mekkorák? – Mind öt alatt. 99

– Á! Lesz elég dolgod! Hiányozni fogsz! – Csak pár napról van szó! – Akkor jó! Majd beszélünk! Szeretlek! – Én is téged! Szia! Na, Letettem, a szemem, és kifújtam levegőt. látod! Nem is behunytam volt olyan rossz! Philip mindig Philip amarad. Semmi nem változott. Philip és az új életem a helyén van, és ott várja, hogy viszszatérjek. Még néhány nap, és visszamehetek hozzájuk.

Ebéd után a dolgozóba mentem, hogy megkeressem a jeg yzeteimet, nagyon remélve, hogy találok valamit, ami segít rájönnöm, melyik korcs okozza ezt a felfordulást Bear Valley-ben. A falkában a falkán kívüli vérfarkasok szemmel ta rtása volt az egyik feladatom. Nyitottam nekik egy-egy doszsziét, tele fotóval és viselkedéstanulmányokkal. Fel tudtam sorolni több mint két tucat nevet és a legutóbbi tartózkodási helyüket, valamint a listán szereplő egyedeket szétválogattam jóra, rosszra és csúfra… vagyis azokra, akik képesek elfojtani a gyilkolási ingert, azokra, akik nem, és azokra, akik nem is törődnek vele, hogy megpróbálják. A viselkedése alapján ez a korcs az utóbbi kategóriába tartozott. Ez huszonhétről körülbelül húszra szűkítette a lehetőségeket. A könyvespolc alatti szekrényekhez fordultam. Kinyitottam a másodikat, utat csináltam a konyakos poh arak között, és kitapogattam a hátlapból faszegecset. Amikor megtaláltam, elfordítottam, mire akiálló szekrény hátsó fele felpattant. Stonehavenben mindössze két árulkodó iratot tartottunk e bben a titkos rekeszben, azt a két dolgot, ami kapcsolatba hoz 100

bennünket azzal, amik vagyunk. Az egyik a dossziékat ta rtalmazó könyvem volt. Kerestem mindenhol, de nem találtam a helyén. Felsóhajtottam. Csak Jeremy vehette ki innen, ő meg már egy órája sétálni ment. Ugyan bármikor megkereshetném, de tudtam,azhogy nemkorcsvadászat pusztán mozogni ment, h anem most véglegesíti éjszakai tervét. És biztosan nem díjazná, ha félbeszakítanám. Már csuktam volna be a rekeszt, amikor megláttam, hogy a másik könyv viszont ott hever a helyén. Gondo ltam egyet, és kihúztam. Felnyitottam, bár korábban olyan sokszor elolvastam, hogy nagy részét akár fejből idézhettem volna. Amikor Jeremy először mesélt nekem a Hagyatékról, afféle dohos, áporodott szagú, félig szétesett kötetre számítottam. De ez a több száz éves könyv jobb állapotban volt az egyetemi jeg yzeteimnél! A lapjai persze megsárgultak és töredezettek voltak, de a falka minden alfája különleges széfben tárolta, védte a portól, a penészedéstől, a fénytől és minden mástól, ami egy könyvet tönkretehet. A Hagyaték jelentősége abban áll, hogy a vérfarkasok tö rténetét beszéli el, különösen a falkáét, és felsorolását mégsem csupán időpontok és történések egymást követő tarta l-az mazza. Emellett, ugyanis, a falka minden alfája hozzátette, amit igazán fontosnak tartott, így inkább a történelmünk, a családfák és bizonyos tanok keveréke. A vérfarkas-állapot természetét és korlátait érintő tud ományos kísérleteknek egy teljes fejezetet szentelt. A falka egyik reneszánszkori alfáját különösen magával ragadták a vérfarkasok halhatatlanságának legendái. Minden ezzel ka pcsolatos mondát részletesen lejegyzett, azoktól a men demondáktól kezdve, hogy egy vérfarkas akkor válik halhatatlanná, ha a csecsemők vérét issza, azokig a dajkamesékig, hogy a 101

vérfarkasok a haláluk után vámpírrá válnak. Mindezek után alaposan átgondolt kísérleteket végzett az általa elfogott ko rcsokon, akikkel aztán mindig végzett, és türelmesen várta a feltámadásukat. A kísérletek ugyan nem működtek, de sze rfelett csökkentették Európa korcspop lációját.nem Egyhatékonyan évszázaddal később a falka akkori alfája auszebbik hajszolásának és a rajtuk végzett kísérleteknek a megszállottja lett… a legmeglepőbb az egészben, hogy ez több száz évig nem jutott másnak az eszébe. Abból a fe ltevésből indult ki, hogy az ember és vérfarkas közti nemi aktus azért nem lehet kielégítő, mert két eltérő faj ves z részt benne. Így hát, megharapott néhány nőt. Amikor azok ezt nem élték túl, arra következtetett, hogy megalapozatlanok a nőstény vérfarkasokról szóló híresztelések, hiszen ilyesmi biológiailag ki van zárva. Ezen továbblépve farkasként és emberként is többféle szexuális aktussal próbálkozott, mind közönséges farkaso kkal, mind emberekkel. Mivel korábban senki más nem vizsgálta az ősrégi, emberi alakban emberekkel folytatott testi viszonyt, érdeklődése megint a nők felé fordult, és kísérlete zni kezdett színhelyekkel a különféle közösülési pozíciókkal, tékokkal, és a többi. Végezetülszexuális rátalált aelőjászámára legizgalmasabb és legnagyobb örömöt okozó nemi a ktusra… ehhez csak ki kellett várni az orgazmus első, ismerős jeleit, aztán elvágni a partner torkát. Ezt a formulát olyan szenvedélyes részletességgel jegyzetelte le, hogy nem hián yzott belőle még a megtért hívő sallangos érzelgőssége sem. Szerencsére, a gyakorlatban mindez soha nem lett igazán népszerű a falka tagjai között, valószínűleg, mert ez az alfa pár hónappal később máglyán végezte, miután szó szerint felélte a faluja eladósorban lévő fiatal lányainak teljes készletét. 102

Hagyaték, a tárgyi ismeretek mellett számtalan vérfarkasos történetet tartalmazott a különböző koro kból. Legtöbbjük a „gyerekkoromban az apám mesélte”-típusú színes elbeszélés volt, közülük több még a Hagyaték első, A

kézzel írott kiadásának keletkezése előttről származott. benne mesék olyan vérfarkasokról, akik fordítva élték azVoltak életüket, vagyis az idő túlnyomó részében inkább farkasokmaradtak, és csak akkor változtak vissza emberré, ha a testi szükségleteik ezt megkívánták. Aztán történetek olyan lov agokról, katonákról, útonállókról és martalócokról, akik talán vérfarkasok lehettek. A történelem során a nevek többsége ugyan feledésbe merült, de egyet közülük mindenki ismer, még azok is, akik egész életükben nem nyitottak ki egyetlen történelemkönyvet sem. Az emberek által lejegyzett történelmi históriák szerint Dzsingisz kán családfája egy szürke farkas és egy rőt szarvastehén találkozásával kezdődött. A Hagyaték alapján ebben valószínűleg több az igazság, mint a példázat, mivel a farkas a vérfarkas, míg a szarvastehén az emberi anya szimbóluma. Ezt az okfejtést követve maga aDzsingisz nemcsak kán is vérfarkas hogy de legyen, ami megm gyarázná a vérszokellett mjasságát, a háborúk során tanúsított szinte természetfeletti képességeit. Alighanem e bben sem rejlik több igazság, mint abban a számtalan emberi családtörténet-kutatásban, melyek boldog-boldogtalan családfáján Napóleont meg Kleopátrát jelenítik meg, de legalább egy jó történet kerekedett belőle. Hasonlóan remek történet az is, amit az emberi vérfarkas

mitológiában találtak. Történt egyszer, hogy egy frissen nősült nemesember faluját vérfarkas támadta meg. Egy éjjel lesben álltak, hogy elfogják a szörnyeteget, amikor a nemesember zajt hallott a bokrok közül, és meglátott maga előtt egy irtó103

zatosan nagy farkast. Leugrott a nyeregből, és futva vette üldözőbe az erdőn át. A bestia egé rutat nyert. Egyszer azonban olyan közel került hozzá, hogy egy kardcsapással lenyiszszantotta a farkas egyik mellső mancsát. A vadállat mégis elszökött, és mire a nemesember hogyváltozott. bizonyítékul magával vigye a mancsot, az egy visszaért, emberi kézzé K imerülten tért haza, de égett a vágytól, hogy elmesélje a történetet feleségének. A feleségére az egyik hátsó szobában talált rá, ahol éppen bekötözte azt a véres csonkot, ami a kezéből maradt. Amikor a férj rádöbbent az igazságra, végzett az aszszonnyal. Nos, a történet emberi változata itt véget ér, nem úgy a Hagyatékban, ahol még egy vérfarkasoknak szóló fo rdulatot vesz. A Hagyaték olvasatában a férj úgy öli meg a f eleségét, hogy felvágja a hasát. Az asszony felnyitott hasából kigurul egy alomnyi farkaskölyök, a saját gyermekei. A nemesember a saját tettén elborzadva a kardját maga ellen fordítja. Az nyilvánvaló, hogy nőstény vérfarkasként nekem különösebben nem tetszik egy farkaskölykökkel teli pocak gondolata. A farkaskölyköket inkább a nemesember bűnt udatának szimbólumaként értelmezném. A pasi nem tudjaallegorikus túltenni magát azon, hogy úgy ölte meg a feleségét, hogy még lehetőséget sem adott neki arra, hogy elmesélje a saját történetét, ezért végez magával. Sokkal odaillőbb bef ejezés. A történetek és filozofálások mellett ráadásul minden alfa bejegyezte az uralkodása alatt bekövetkezett nemzedékrendi változásokat. Ez nemcsak a családfákat fo glalta magába, de rövid leírásokat tartalmazott minden egyes egyed származásáról és életéről. A legtöbb családfa hosszú volt és szerteágazó. Volt azonban a jelenlegi falkában három csonka rész, három olyan önmagában álló név, akinek sem elődei, sem utódai 104

nem voltak. Clay volt az egyik, én a másik, Logan pedig a harmadik. Tőlünk eltérően Logan született vérfarkas volt, de az apját nem ismerték. Már csecsemőként örökbe adták. Csupán egy boríték érkezett vele, melyet a tizenhatodik sz üpján kellett felbontani. letésna A borítékban lévő papírfecnin két családnév és két cím, méghozzá a Danvers és Stonehaven, valamint a Sorrentino családnév és New York város melletti birtokuk neve szerepelt. Nem tűnt valószínűnek, hogy Logan apja a falkához tartozott, mivel egyetlen falkatag sem adná örökbe a saját fiát. Az apja mégis tisztában volt azzal, hogy a falka nem fordít majd hátat egy tizenhat éves vérfarkasnak, akármilyen családból is származik, ezért küldhette a fiát hozzájuk, biztosítva, hogy Logan még az első átváltozás előtt megtudja, miféle, ezáltal lehetőséget kap, hogy felkészüljön az új életre, továbbá jó nevelésben és védelemben is részesüljön. A fentiek alapján talán tényleg nem minden korcs rossz apa, de az is lehet, hogy furcsa dolgok mindenkivel, az élet minden területén történhe tnek.

A falka legtöbb családfájának rengeteg volt. Atudta Danvers családhoz hasonlóan a Sorrentino család ága is vissza vezetni a gyökereit a Hagyaték keletkezésének idejéig. Antonio apja, Dominic, a haláláig alfa maradt. Három fiút nemzett: Gregoryt, aki már meghalt, Benedictet, aki még az érkezésem előtt elhagyta a falkát, és Antoniót, a legfiatalabbat. Antoniónak Nick volt az egyetlen fia. A Hagyatékban Nick kezdőbetűi mellett zárójelben a következő rövidítés állt: LKB. Nicknek fogalma sem volt a betűk jelentéséről. Amennyire én tudtam, soha meg sem kérdezte. Ha egyáltalán elolvasta aHagyatékot,

amit kétlek, arra következtethetett, hogy mivel senki nem részletezte előtte ezt a kis jegyzetet, biztosan nincs is jelentő105

sége. Nick ilyen volt, mindent elfogadott. Pedig fontosak voltak a betűk, mégsem volt értelme e lmondani Nicknek, mit is rejtenek. Mi van, ha felkavarja, ha olyan kérdéseket vet fel benne, amelyeket lehetetlen megválaszolni, vagy olyan é rzelmeket, amelyeket képterejtette. lenség lecsillapítani. Az LKB Nick édesanyjának kezdőbetűit Ez volt a Hagyaték egyetlen része, ahol az anyáról megemlékeztek. Jeremy jegyezte le ide, de sem ő, sem Antonio nem magyarázta el nekem. Peter volt az, aki elárulta a történetet, még évekkel ezelőtt. Amikor Antonio tizenhat éves volt, egy előkelő magáni skolába járt New Yorkban, és beleszeretett egy od avaló lányba. Jól tudta, hogy nem mondhatja el az apjának, de a legjobb barátját, a tizennégy éves Jeremyt beavatta a titokba, és ők aztán összebeszéltek, hogy a kapcsolatot eltitkolják a falka elől. A lány viszont teherbe esett. Jeremy tanácsára Antonio mindent bevallott az apjának. Jeremy nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy Dominic be fogja látni, hogy a fia szerelmes, és, hogy segítsen neki, megszegi a falka törvényét.Gondolom, mindenki volt egyszer fiatal. Fiatal, álmodozó és naiv. Talán még Jeremy is. A dolgok, persze, nem igazán úgy alakultak, ahogy ő elképzelte. Micsoda meglepetés! Dominic azonnal kivette Antoniót az iskolából, és házi őrizetbe zárta, míg a falka türelmesen várta, hogy a gyermek megszülessen. Antonio azonban Jeremy segítségével elszökött, visszament a lányhoz, és kinyilvánította a falkától való függetlenségét. Onnantól valóban csúnya dolgok következtek. Peter elhallgatta a részleteket, és csak azt árulta el, hogy Antonio és a barátnője elrejtőzött, mialatt Jeremy közvetített az apja és a fia közt, makacsul reménykedve a kibékülésükben. A bony odalmak közepette született meg Nick. 106

Három hónappal később Antonio átesett az első átváltozáson. A következő hat hónapban rájött, hogy az apjának van igaza. Bármennyire is szereti Nick anyját, a kapcsolatuk nem működhet. Nemcsak a lány életét tenné tönkre, de a saját fiáét is, akit ezzel a korcsok sorsára teli ítélne. Egyik az éjszaka fogtaés Nicket, otthagyott egy pénzzel borítékot asztalon, kisétált a szerelme életéből. Nicket Jeremynek adta, és me gkérte, hogy vigye el a gyermeket Dominichoz. Ezután pedig felszívódott. Három hónapra tűnt el, ezalatt még Jeremy sem tudta, merre jár. Ugyanolyan váratlanul bukkant fel újra, ahogyan eltűnt. Magához vette Nicket, hogy felnevelje, és a lányról soha többé nem tett említést. Mindenki úgy hitte, ezzel vége a történetnek. Évekkel később azonban Peter meg akarta látogatni Antoniót, és egy külvárosban bukkant a nyomára. Antonio a kocsijában üldögélt egy já tszótér mellett, és egy fiatal nőt figyelt, aki a tipegő gyermekével játszadozott. Eltűnődtem, milyen gyakran teheti ezt, vajon néha még most anában is ránéz Nick anyjára, és talán éppen akkor figyeli, amikor az unokáival játszik? Amikor Antonióra, a féktelen, y, ma harsánegy gabiztos el sem tudom hogy ilyen nagy Antonióra szerelmet nézek, dédelget, de tíz éve,képzelni, mióta ismerem, soha nem hallottam, hogy egyetlen nőt is eml egetne az életéből. Persze, azért vannak nők az életében, de jönnek-mennek, és soha nem maradnak elég sokáig ahhoz, hogy akár csak említés szintjén bekerüljenek egy -egy beszélgeté-

sünkbe. Akkoriban csodálkoztam, miért meséli el nekem Peter ezt, a falka történetének azt a fejezetét, amely soha nem kerülne be a Hagyatékba. Később rájöttem: azzal, hogy beavatott a falka egyik ártalmatlan titkába, talán segített, hogy még inkább a részének érezzem magam, és még jobban értsem a falkatest107

véreimet. Peter sok ehhez hasonló dolgot csinált. Ezzel nem azt mondom, hogy a többiek kiközösítettek, vagy éreztetté k velem, hogy nem szívesen látnak, semmi ilyesmit. Az egyetlen, akinek a hozzáállásában valaha is igazán kételkedtem, Jeremy volt, de ez sokkal az én problémám, az övé. Clayen keresztül márinkább megismertem Logant és mint Nicket, mielőtt vérfarkassá lettem. Mindketten mellettem álltak az átalakulásom nehéz időszakában, és amikor már kész voltam elfogadni a segítségüket, mindent megtettek, hogy felvidí tsanak… már amennyire fel lehet vidítani olyasvalakit, akiben most tudatosul, hogy az eddigi életének úgy, ahogy van, vége szakad. Antonio, akivel az első falkagyűlésemen találkoztam, úgy hízelgett, ugratott és vont be a beszélgetésbe, mintha már évek óta ismernénk egymást. Peter azonban különbözött tőlük. Az elfogadás nem volt elég neki. Mindig hozzátett val amit. Ő volt az első, aki a származásáról mesélt nekem, mintha csak egy újonnan felfedezett nagybácsi avatna be a cs aládom történetének hiányzó részleteibe. Petert a falka nevelte fel, de huszonkét évesen úgy határozott, hogy nem elhagyja őket. A Egyszerűen távozását sem nagyobb vita,hog semy ellenvetés előzte meg. csak e ldöntötte, kipróbálja a másik fél életét, inkább csak az eltérő életstílus miatti tapasztalatszerzés céljából, mint a falka elleni lázadá sként. Ahogy Peter kifejtette, Dominic nem tartotta őt sem a falka egységét veszélyeztető kockázatnak, sem a falka nélkülözhetetlen építőkövének, így menni hagyta. Az audiovizuális technológiából szerzett főiskolai diplomájával Antonio a legcsábítóbb munkát vállalta el, amit csak el tudott képzelni: rockegyüttesek hangtechnikusa lett. Kocsmai bandákkal kezdte, aztán öt éven belül felküzdötte magát a legnagyobb koncertarénákig. Ekkor vált csak veszélyessé az új tapaszta108

latok iránti vágyódása, mivel magáévá tette az egész rock and roll életstílust… a drogokat, a piálást és a hajnalokba nyúló mulatozásokat. Aztán valami történt. Valami szörnyűség. Peter nem fejtette ki bővebben, de azt mondta, hogy olyan rettenetes volt, hogy azonnali halálbüntetésselelrejtő járna,zhetett ha a faéslka tudomást szerezne róla. Elmenekülhetett, imádkozhatott volna. De nem tette. Ehelyett felülvizsgálta a z életét, azt, amit elkövetett, és rájött, hogy attól nem lesz jobb, ha megfutamodik előle. Esetleg megint csak elszúrja. Úgy határozott, hogy a falka könyörületére bízza magát. Ha Dominic elrendeli a kivégzését, legalább az első hibája lesz az utolsó. Leginkább viszont abban reménykedett, hogy Dominic megadja neki a felmentést, és engedi, hogy újból a falkához csatlakozzon, ahol segítséget kaphat ahhoz, hogy visszanyerje az irányítást a saját élete felett. Hogy növelje az esélyeit, ahhoz a falkatestvérhez folyamodott, akiben teljesen megbízott, hogy képviseli az ügyét, és fel mer szólalni Dominic előtt. Felhívta hát Jeremyt. Jeremy viszont ahelyett, hogy Dominichoz ment volna, Los Angelesbe repült, és magával igyázott, vitte aazzal tízéves Clayt.hogy Amíg Peter Clayre vPeter Jeremy a hetet töltötte, sorra eltüntette ballépésének minden nyomát. Azután visszavitte Petert New Yorkba, és megszervezte a falkához való visszatérését, de anélkül, hogy valaha bárkinek is említést tett volna a kaliforniai botlásról. Ma már senki sem gondolná, hogy Peter bármilyen hibát is elkövethetett, vagy hogy valaha is különvált a falkától. Ép púgy ragaszkodott Jeremyhez, mint Clay vagy Antonio, igaz, a

maga csendes és mindent elfogadó módján, vagyis soha nem szállt vitába vele, és soha nem volt még egy kicsit sem más véleményen. Peter tomboló éveinek egyetlen maradványa a munkája maradt. Még mindig hangtechnikusként dolg ozott, 109

az egyik legjobb volt a szakmában. Rendszeresen járt ho szszabb turnékra, de Jeremy soha nem aggódott miatta, nem kételkedett abban, hogy a kinti életében Peter teljesen megfontoltan viselkedik. Jeremy még engem is elengedett vele pár hétre, még amikor csak kezdtem kiismerni magam vérfarkasként. Peter a épp U2 kanadai turnéjára hívott el magával. Életre szóló élmény volt, elfeledtette velem az új életem összes problémáját, Peternek és Jeremynek éppen ez volt a szándéka. Miközben ezen tűnődtem, két kéz nyúlt a hónom alá, és felhúzott a székről. – Ébresztő! – kiáltotta Antonio, és előbb megcsiklandozott, aztán visszaejtett a székre. Áthajolt a vállam fölött, és elvette az ölemből a Hagyatékot. – Épp időben, Peter! Még öt percig olvassa, és kómába z uhan!

Peter elém lépett, kikapta a könyvet Antonio kezéből, és fintorgott egyet.

– Annyira rossz társaság lennénk, hogy inkább elbújsz, és ezt a régi vacakot olvasgatod? Antonio elvigyorodott. – Szerintem nem minket kerül, hanem egy bizonyos szőke tornádót! Jeremy elküldte a boltba Nickyvel, úgyhogy most

már előbújhatsz a rejtekhelyedről! – Azért jöttünk, hogy megkérdezzünk, lenne -e kedved egy sétához – jelentette ki Peter. – Kinyújtóztatjuk egy kicsit a tagjainkat, és megbeszéljük, kivel mi van. – Én igazából… – kezdtem. Antonio megint felemelt a hónaljamnál fogva, de ezúttal talpra állított.

110

– Valójában most akart kijönni, hogy megkeressen be nnünket, és elmondja, mennyire hiányzunk neki, és fúrja az oldalát a kíváncsiság, mi lehet velünk! – Én éppen… Peter megragadta a csuklómat, és az ajtó felé vonszolt. Megmakacsoltam magam. – Jó, majd megyek – mondtam nekik –, csak azt akartam mondani, hogy azért jött em be, hogy beleolvassak a feljegyzéseimbe, de biztos Jeremynél vannak. Reméltem, hogy segít kitalálnom, ki áll a támadás mögött. Nektek nincs semmi ötletetek? – Dehogynem! Rengeteg! – felelte Antonio. – Most gyere

szépen sétálni, és mindet elmondjuk!

Elhagytuk az udvart, és az erdő felé indultunk, amikor Anto-

nio belevágott. – Én Danielre szavazok – mondta. – Danielre? – ráncolta a homlokát Peter. – Hát ezt meg honnan veszed?

Antonio felemelte a kezét, és elkezdte számba venni az okokat. – Egy: valaha a falkához tartozott, így jól tudja, milyen veszélyes az efféle gyilkolászás a saját területünkön, hiszen mi

nem tudnánk… és nem is fogunk… elköltözni a városból. Kettő: gyűlöli Clayt. Három: ki nem állhatja Jeremyt. Négy: mindannyiunkat utál… a éppen mi drága nem Elenánkis kivételével, aki, szerencséjére, akkor tartózkodott Stonehavenben – és erről Daniel biztosan tudott –, így nem érintette ez az egész patália. Öt: tényleg nagyon utálja Clayt. 111

Hat… ó, várjatok, másik kéz kell… hat: egy vérengző, a saját fajtáját is felfaló, elfajzott állat! Hét: említettem, hogy pont akkor csapott le, amikor Elena a környéken sem volt? Nyolc: ha elég nagy felfordulást okoz, Elena talán megint szabad

lesz, és új partnert keres. Kilenc: nagyon, de nagyon, de NAGYON gyűlöli Clayt! Tíz:tényleg az egész falka ellen örökös bosszút esküdött, különösképp két bizonyos tag ellen, akik történetesen jelenleg is Stonehavenben élnek. Kifogytam az ujjakból, öcskös! Hány érvre van még szükségetek? – Hol van az, amelyikben benne van ez a teljességgel önpusztító baromság? Daniel nem is rendelkezik ezzel a képességgel! Ne vedd zokon, Tonio, de szerintem azért látod bele Danielt, mert szeretnéd, ha ő lenne az! Eléggé alkalmas a bepalizásra… nem mintha én nem akarnék segíteni neki annál a végső lebukásnál! De ha már fog adásokat kötünk – és kicsiket, légy szíves, annyi tőkém nincs, hogy erre pazaroljam –, na, szóval akkor én Zachary Cainre tennék. Határozottan elég ostoba hozzá. Az a barom alighanem felébredt egyik reggel, és azt gondolta, hé, miért nem ölök meg csak úgy, heccből egy lányt amiért falka területén? Mégerre! az is Mert lehet, marhaság, hogy eltűnődött, vajon nem gondolt óriási eddig nagy marhaság! – Lehetett valaki, akit kevésbé ismerünk – véltem. – Az egyik mellékszereplő, aki megunta, hogy mindig félreállítják. Van olyan korcs, aki problémás volt mostanában? – Csip-csup esetekben – felelte Antonio. – Az egyik alsó ligában sem tűnt ki senki a játékával. A nagyok közül Daniel, Cain és Jimmy Koenig nyugton van. Karl Marsten a múlt télen megölt egy korcsot Miamiban, de nem hinném, hogy ő állna a Bear Valley-ügy mögött. Nem az ő módszere, hacsak nem 112

szokott rá arra, hogy nemcsak megöli, de meg is eszi az e mbereket! Valószínűtlenül hangzik. – Kit ölt meg? – kérdeztem. – Ethan Rittert – mondta Peter. – Territóriumi vitába keveletes volt redtek. Hibátlanul hajtotta végre.MiAztán pedig az eltakarítás. Tipikus Marsten. is csak azérttöké tudunk róla, mert tavasszal épp Floridában turnéztunk. Marsten megkeresett, elvitt vacsorázni, és elárulta, hogy kiiktatta Rittert, úgyhogy te is kihúzhatod a nevét a feljegyzéseidből! Kell emesen elbeszélgettünk, csillagászati számlát hoztunk össze, amiért, persze, készpénzzel fizetett. Megkérdezte, hogy ha llottunk-e felőled, és mindenkit üdvözölt. – Meg vagyok lepve, hogy nem küldött karácsonyi lapot is! – jegyezte meg Antonio. – Már látom is magam előtt! Ízléses, dombornyomásos pergamen képeslap, a legszebb, amit lopni tud! Néhány sor tökéletesen formált betűkkel és külalakkal. „Boldog karácsonyt! Remélem, mindenki jól van! Miamiban feldaraboltam Ethan Rittert, és a maradványait az Atla nti-óceánba szórtam. Boldog új évet! Karl.” Peter – Az anevetett. fickó még mindig nem döntötte el, melyik oldalon

áll! – Ó, dehogynem! – ellenkeztem. – Pontosan ezért hív bennünket luxusvacsorákra, meg ezért számol be részletesen a korcsok elejtéséről. Abban reménykedik, hogy emiatt megf eledkezünk róla, valójában melyik oldalon áll! – Nem túl valószínű! – vélte Antonio. – Egy korcs az korcs, és Karl Marsten határozottan az. Méghozzá a veszedelmes fajtából. Bólintottam. 113

– De, ahogy mondtad, nem valószínű, hogy embereket kóstolgat Bear Valley-ben. Én is elfogult vagyok, akárcsak te, de nekem is jobban tetszik a Daniel-féle teória. Tudunk valamit a legutóbbi tartózkodási helyéről? Volt egynekis mint egy– kicsi. Sokkal több. – Senki m csend. kísérteTöbb figyelemmel mondta végül Peter. – Nem nagy ügy! – vélte Antonio, és elvigyorodott, aztán felkapott és megpörgetett. – Felejtsd el a falka dolgait! Mondd el inkább, veled mi van! Hiányoztál! De, bizony, nagy ügy. Tudtam jól, hogy azért igyekeznek félvállról venni, mert az egész az én hibám. A korcsok követése az én dolgom volt. Ha tavaly időben szólok Jeremynek, hogy elhagyom a falkát, talált volna a feladatra valaki mást. Ha bármikor is idetelefonálok, hogy mégsem jövök vissza, talált volna valakit. Én azonban nyitva hagytam a távozás kérdését. Mindig ez volt. Mentem én már el Stonehavenből korábban is, amikor összevesztem Clayjel és elviharzottam, mert az után igencsak pihenésre volt szükségem. Napokkal, néha hetekkel később tértem csak vissza. Ám a hetek ezúttal nhónapokba fordultak, aztán egy teljes év letttérek belőlük. do ltam, egyszer majd rájönnek, hogy mégsem vissza,Gode

talán nem, talán még mindig vártak, mint ahogy Clay várt tegnap egész nap a kapu előtt. Meg volt győződve arról, hogy végül csak hazatérek, mivel eddig is mindig megjöttem, és mert nem szóltam az ellenkezőjéről. Eltűnődtem, milyen régóta várhatnak.

Vacsora után a szobámba indultam, amikor Nicholas csapott le rám Clay szobájából. Derékon kapott, és engem is bevon114

szolt. Clay hálószobája az ellentéte volt az enyémnek, elhelyezkedésében és berendezésében is. A színei: a fekete és a fehér. A tömött szőnyeg hófehér volt. Jeremy fehérre meszelte a falakat, de fekete, merész mértani alakzatokkal borította. aClay extraamelyre méretű volt, sárgarézből. ágytvo karó ágya borította, valami ismeretlenFekete vallás-fehér jelképei ltak hímezve. A nyugati fal mentén a legmodernebb szór akoztató elektronikai kütyük sorakoztak, kiegészülve a ház egyedüli zenegépével, videójával és televíziójával. A hátsó fal tele volt az én képeimmel… fényképmontázsokkal és vázlatokkal. Valójában az egész a megszállott pszichopaták otth onában található „oltárokra” emlékeztetett, és valljuk be, ez a meghatározás nem is áll olyan távol a valóságtól. Nick rádobott az ágyra, és rám ugrott, kihúzta a pólómat a farmeromból, és csiklandozni kezdte a hasamat. Sokatmondóan vigyorgott, a fehér fogsora csak úgy villódzott a sötét bajusz alatt.

– Várod már a ma éjszakát? – kérdezte, ahogy végigfuttatta az ujjait a köldökömtől felfelé, a pólóm alatt. Rácsaptam a kezére, és anehasamra toltam. meg magunknak, hogy itt bolo n– Most m engedhetjük dozzunk! – intettem. – Ez komoly dolog, és ennél komolyabb hozzáállást is igényel! Kárörvendő nevetés csattant fel a fürdőszobából. Clay lépett ki onnan, a kezében egy törülközővel. – Majdnem rezzenéstelen arccal ki tudtad mondani, kicsim! Le vagyok nyűgözve! Nem mondtam semmit, csak a szememet forgattam.

Clay lehuppant mellém, az ágyrugók felnyögtek alatta. – Ugyan már! Ismerd be! Nagyon is várod! Megvontam a vállam. 115

– Hazudós! Az vagy! Milyen gyakran futhatunk a városban? Ez egy hivatalosan engedélyezett korcsvadászat! Clay tekintete felcsillant. Megsimogatta az alkarom belső oldalát. Beleborzongtam. Ideges csomót éreztem a gyo mromban, mintha még többre az is számítanék. Clay a fejét oldalra fordítva kinézett az ablakon egyre sötétülő alkonyatba. Az ujjbegyei már a karom hajlatánál jártak. A tekintetemmel végigsimogattam az arcát, az emlékezetembe véstem az arcélét, a nyakizmait, az állán lévő sötétszőke borostát, a szája ívét. A zsigereimben forróság támadt, és egyre lejjebb sugárzott. Clay felém fordult, és egyenesen a szemembe nézett. A pupillái kitágultak, tisztán érezhető volt az izgatottsága. Nagyot horkantva rám nevetett, közelebb hajolt, és odasúgta a két v arázsszót: – Ideje vadászni!

116

VADÁSZAT BEAR VALLEY EGY NYOLCEZRES LÉLEKSZÁMÚ IPARVÁROS,

ami

még az iparosítás aranykorában indult fejlődésnek, és a negyvenes, ötvenes évekre teljesen kivirágzott. A három gazdasági válság és az ezt követő leépítések azonban megtették a hatásukat. Keleten volt a trakto rgyár, északra pedig a trumokban papírgyár, és a Valley legtöbbolyan itt lakó ezekben a mons dolgozott. Bear helynek számított, amelyik igen büszke a kisvárosi értékeire, ahol az emberek keményen do lgoznak, nagyobb összegeket kockáztatnak, és mindig megtö ltik a baseballstadiont attól függetlenül, hogy a hazai csapat az első vagy az utolsó helyen áll a ligában. Bear Valley -ben hétköznap a bárok éjfélkor zárnak, a szülők által az iskolában szervezett évenkénti zsibvásár a legjelentősebb tá rsadalmi esemény, és a fegyvertartás szabályozása azt jelenti, hogy nem engeded a gyerekedet húszasnál nagyobb kaliberű fegyverrel lőni. Az éjjelente Bear Valley utcáin sétáló fiatal nőknek nem kellett mástól tartani, mint a gyerekkoruk óta ismert srácok füttyögéseitől, amikor azok elhúznak mellettük a platós k ocsijukban. Nem ölték meg őket idegenek, és semmi esetre sem ragadták el, mészárolták le és ették meg őket felbőszült k u-

tyák. Szétváltunk, mert két kocsival mentünk. Antonio és Peter a városka nyugati részébe indult, ahol volt néhány háromem eletes bérház és két autópálya melletti motel. Ez azt jelentette, 117

hogy az övék lett a jobbik körzet, mivel a korcs valószínűleg egy kevésbé állandó szálláson tartózkodik. Ennek viszont az volt a hátulütője, hogy emberi alakban kell keresniük, mivel Jeremy úgy határozott, nem igazán kószálhatnak farkasként zban. egyClay, többlakásos bérhá Nick és én a keleti oldalt kaptuk, és nagyon reméltük, hogy a korcs ott bérel lakást vagy szobát, amelyhez ellátás is jár. Az én kocsimmal mentünk, egy régi Camaróval, ami mindig talált valami okot Stonehaven elhagyására. Clay vezetett. Én szúrtam el, tulajdonképpen… kihívott egy futóve rsenyre a garázsig. Az egóm belement, a lábam meg elvesztette a futamot. Pár perccel fél tíz után értünk a városba. Clay kitett egy orvosi rendelő mögött, ami már ötkor bezárt. Két fertőtlenítőtől bűzölgő szeméttartály között átváltoztam. Az alakváltás nagyon hasonlít a testi funkciókhoz abban, hogy sokkal gyorsabban megy, ha a szükség azt diktálja. Egy fegyelmezetlen vérfarkas két esetben esik át az átalakuláson: ha fenyegetve érzi magát, vagy ha a belső órája ezt para ncsolja. A szükség nagyjából a holdcikluson alapul, bár a teli-

holdhozhetente igencsak kevés köze van. A szabályos rendszerint ismétlődik. Ahogy közeleg az ideje,ciklus érezhetővé válnak a tünetei: a nyugtalanság, a bizsergő bőr, a belső görcsök és a szaggató fájások, az a nyomasztó érzés, hogy valamit tenni kell, és a test meg az elme nem nyughat, amíg ez a vágy valahogy nincs kielégítve. A tünetek éppolyan jól felisme rhetőkké válnak, mint az éhség jelei, és akárcsak az éhség es etén, az ember egy ideig halogathatja, hogy foglalkozzon vele, de rövidesen a test veszi át az irányítást, és ránk erőlteti az átváltozást. És akárcsak az éhségnél, itt is előre felkészülhetünk a tünetek megjelenésére, és korábban kielégíthe tjük az igényeinket. Azt is lehet, hogy teljesen elhagyjuk a termész e118

tes ciklust, és megtanuljuk, hogyan változtassuk át magunkat olyan gyakran, amilyen gyakran csak akarjuk. Ez az, amit a

falka megtanított nekünk, azt, hogy gyakrabban változzunk át, hogy fejlesszük az irányítást, és gondoskodjunk arról, hogy ne halasszuk az csúnya mellékhatásokhoz vezet, példáultúla sokáig, kezünkmivel az élelmiszerbolt kellős közepén alakul át manccsá, vagy, ha már farkasok vagyunk, felülk erekedik rajtunk az elkeseredett düh meg a vérontás vágya. Torontóban nem vettem figyelembe Jeremy tanításait, és csak akkor engedtem a vágyaimnak, ha az abszolút szükséges volt, részben, hogy elhatároljam magam ettől az „átoktól”, részben pedig azért, mert a városban az átalakulás hatalmas hadműveletnek számított, és olyan sok tervezést meg óvatosságot követelt, hogy túlságosan is kimerültem ahhoz, hogy az egészet hetente egynél többször megismételjem. Tehát igencsak kijöttem a gyakorlatból. Mivel tegnap már egyszer átválto ztam, tudtam, hogy huszonnégy órán belül újra megtenni p okoli megerőltető lesz. Mint előjáték nélkül szeretkezni: vagy iszonyatosan fog fájni, vagy egyáltalán nem leszek képes végrehajtani. Meg mondanom ezt Jeremynek, amikor azt java solta,kellett hogy volna farkassá váljunk a vadászathoz, de képtelen voltam. Annyira, de annyira restelltem! Szégyenemben Torontóban olyan ritkán csináltam, amennyire csak lehet. Két nappal később meg Stonehavenben nem vagyok hajlandó beismerni, hogy képtelen vagyok a többiekhez hasonló gyakorisággal megtenni, mert amiatt is szégyenkezem? Ez is olyan dolog, amitől nem csoda, ha az agyam a tartós elmezavar állapotába zuhan. Több mint fél órába telt, mire kész lettem, ez a szokásos időm háromszorosa. Hogy fájdalmat okozott -e? Nem sok tapasztalatom van a nem átváltozásos fájdalmak terén, de 119

nyugodtan állíthatom, hogy a kerékbe törés és a felnégyelés talán egy kicsit kevésbé fájhat ennél. Amikor vége lett, vagy húsz percet kellett rápihennem, hálásan, hogy egyáltalán sikerült átvedlenem. Ha választhatnék az átváltozás felnégy eléshez és kerékbetöréshez hasonlatos és amár között, hogy beismerjem Clay és a többiek előtt,agóniája hogy többé nem vagyok képes parancsra megtenni, minden esetben a kínt választom. A fizikai fájdalomról hamarabb megfeledkezik az ember, mint a sebzett önérzetről.

Egy régebbi házsor egyik olyan övezetében kezdtem, amit még nem alakítottak át lakásokká, és előreláthatólag nem is fognak. Tíz óra múlt csak, de az utcák már kihaltak. A türelmetlen szülők órákkal ezelőtt hazarángatták a játszótérről a gyerekeiket. Naplemente után még a felnőttek is fedél alá húzódtak. A meleg májusi éjszaka e llenére senki nem üldögélt a verandáján vagy dobált kosárra a kocsifelhajtón. A televíziók reszkető kék fénye átszivárgott a behúzott függönyökön. Csak a tévés vígjátékok műnevetése sikoltott bele időnként a háborítatlan éjszakába, mentsvárat jelentve az idegösszeomlás ellen. Bear Valley rettegett.

Végiglopakodtam a városi házak sora előtt, megbújtam a téglafalak és a házak elé ültetett bokrok között. Minden bejáratnál kidugtam az orrom, és körbeszimatoltam, aztán a következő bokorsor biztonságába iramodtam. Minden elhaladó jármű fényére mozdulatlanná kalapált, majd kiugrott a helyéből az dermedtem. idegességtől Aésszívem az izgalomtól. Nem volt sok szórakozás ebben, de a kockázat olyasmit tett hozzá, amit már évek óta nem tapasztaltam. Ha meglátnak, ha 120

csak egy pillanatra is észrevesznek, bajban vagyok. A váro sban ólálkodó farkas vagyok, amikor a város a vadkutyákról

szóló közösségi rémálom izgalmában él. Pusztán az, hogy az árnyékom felvillan a behúzott sötétítőn, előcsalogatná a sörétesKicsit vadászpuskát. több mint egy órával később már félig végeztem a negyedik házsoron is, amikor valami ritmikus kopogás hirtelen megállított. Nekifeszültem a ház hűvös téglaf alának, és hallgatóztam. Valaki errefelé jött a járdán, és minden lépésénél egy koppanás hallatszott. Clay? Jobban tenné, ha nem ő lenne az! Még ha együtt nagyobb élvezet is lenne a vadászat, Jeremy utasítása szerint külön-külön kell mennünk, hogy minél nagyobb területet átfésülhessünk. Megálltam egy cé drus ágai mögött, kilestem, és a járdán egy nőt láttam sietősen gyalogolni, a cipősarka csak úgy kopogott a betonon. Val amilyen egyenruhát viselt, poliészter szoknyát, ami alig takarta el a terjedelmes csípőjét. Egy bőrtáskautánzatot szorongatva olyan gyorsan haladt, amennyire az ötcentis cipősarkak e ngedték. Néhány lépés után mindig hátrapillantott a válla fölött. Beleszagoltam a levegőbe, és elkaptam a parfümje, Obsession alig érzékelhető illatfoszlányát, amit igencsak eazlnyomott a zsír- és cigarettaszag. Egy gyorsétkezde pincérnője jön haza műszak után, és látszik, hogy nem számított arra, hogy ennyire be fog sötétedni. Ahogy közeledett, mást is éreztem rajta. A félelmet. Kétségtelen, valóságos félelmet. Imádkoztam, nehogy szaladni kezdjen. Nem tette. Egy utolsó, bátortalan pillantást vetett az utcára, majd besietett a házába, és magára zárta az ajtót. Ismét munkához láthattam. Pár perccel később vonyítás harsant. Clay. Nem a jellegz etes farkasvonyítást használta, amivel kétségtelenül felhívta volna magára a figyelmet, hanem inkább egy magányos kutya 121

üvöltését utánozta. Talált valamit. Vártam egy kicsit. A második vonyítás alapján betájoltam, merre lehet, aztán futni kezdtem. A vízelvezető árkok mellet t maradtam, de már anynyira nem izgatott, hogy meglátnak. Aki ennél a tempónál észrevesz, egy egy elsuhanó, bundát lát. Amikor csak kiértem főútra,világos akadályba ütköztem, mert k iderült, hogy át is kell vágnom rajta. Bár már nem sok helybéli lézengett az utcán, de mivel a főút egyben autópálya is volt, minduntalan kamionosok döngettek át rajta. Két ikerház között kivártam az autók között egy elég hosszúnak tűnő időszakot, és átszáguldottam rajta. A túloldalon volt a Clay számára kijelölt körzet, az öregedő, háború előtti házak és kétszintes lakások övezete. Ahogy próbáltam megkeresni az illatát, kiszimatoltam egy másikat, de olyat, amitől azonnal befékeztem, ám a hátsó lábaim továbbcsúsztak, így esetlenül hátrabukfenceztem. Megrázkódtam, és átkoztam az ügye tlenségemet, de aztán ugyanazon az úton visszabattyogtam. Ott, a két utca kereszteződésében határozottan vérfarkasszagot éreztem, mégpedig olyasvalakiét, akit még nem ismertem. szagnyom volt, deaz tisztán kivehető. Többször járhatottRégi errefelé. Végignéztem utcán. Nagyjából még mindig arra vezetett, amerről Clayt hallottam, ezért irányt váltottam, és követtem a korcs nyomát. A szagnyom egy földszintes téglaházhoz vezetett, melye t hátul kibővítettek és fémlemezzel borítottak be. A kertje kicsi volt, és a füvet frissen nyírták, de a terjengő gyomok egyre nagyobb teret hódítottak meg maguknak. A kapufélfa mellé szemeteszsákokat halmoztak fel, a rakás szörnyű bűzétől azon nyomban visszahőköltem. Az elöl lévő három levele sládából ítélve három lakás lehetett benn. A házban mindenütt sötét volt. Végigszaglásztam a járdát. Dőlt belőle a 122

vérfarkasszag, el sem tudtam dönt eni, hol ér véget az egyik nyom, és hol kezdődik a másik. Ugyanattól az állattól szá rmaztak, csak különböző időpontokból. Ez a korcs az utóbbi napokban rendszeresen errefelé közlekedett. Az attólhelyét, való izgalmamban, korcsme tartózkodási nem is láttam,hogy hogymegtaláltam egy árnyékasiklik llém. Oldalra lendítettem a fejem, és Clayt láttam meg, emberi alakban. Lenyúlt, és végigfuttatta a kezét a tarkómon lévő szőrön. A keze után kaptam, majd a bokrok közé vetődtem. Miután visszaváltoztam emberi alakba, előléptem. – Tudod, hogy utálom ezt! – mormoltam az ujjaimmal fésülgetve a hajamat. – Ha átváltozom, maradj te is abban az alakban, vagy pedig tartsd tiszteletben az aurámat! A tapizás nem sokat segít! – Nem is tapiztalak, Elena! Jézusom, még a legkisebb kedvesség is… – Elhallgatott, vett egy nagy levegőt, aztán újr akezdte. – A korcs ott tanyázik a hátsó lakásban, de most nincs itthon.

– Jártál bent? – Utánanéztema acsupasz dolgoknak, vártalak. Végigmértem testét,miközben aztán a magamét. – Feltételezem, gondoltál rá, hogy ruhát szerezz, amíg itt lébecoltál! – Azt várod, hogy ezen a késői órán találjak valamit egy szárítókötélen? Bocsi, kicsim! Mindegy, azért ennek is me gvan az előnye! Ha valaki kijön, biztosra veszem, hogy így könnyebben rá tudod venni, nehogy kihívja ránk a zsarukat! Felhorkantam, és körbesétáltam a hátsó lakás ajtajához. Egyetlen kulcsra járó zárral volt bebiztosítva. A fogantyút határozottan megrántva könnyűszerrel be is törtem. Még csak résnyire nyitottam ki az ajtót, de már megcsapott a rothadó 123

hús gyomorforgató bűze. Öklendeztem, de elfojtottam a köhögési ingeremet. A hely úgy bűzlött, mint egy kripta. Legalábbis nekem. Egy ember valószínűleg semmit nem érzett volna ebből. A bejárati ajtó aa nappaliba ami tipikus agglegén szállásnak tetszett: megkopottnyílt, ülőgarnitúrán szanaszét d yobált szennyesek, a sarokban az üres sörösdobozok kártyavárként egymásra pakolva. A s arokban lévő asztalon főleg a pizzamaradékkal teli papírdobozok okozták a rendetlenséget. De nem ez volt a bűz forrása. A korcs megölt itt valakit. Holttestnek nyoma sem volt, de a vér és oszladozó hús erős bűze elárulta. Valakit felhozott a lakásába, itt megölte, és egy-két napig itt is tárolta, mielőtt megszabadult volna a maradványoktól. A nagyszobában kezdtem a keresést, végignyitogattam a szekrényeket, és benéztem a bútorok alá, hátha találok valami, a korcs személyazonosságára utaló nyomot. Habár nem si mertem fel a szagát, néhány utalásból talán megtudhatok róla valamit. Amikor nem találtam semmit, bementem a hálósz obába, ahol Clay épp a földön térdelve be az aágy alá. Ahogy beléptem, éppen előhúzott egynézett hajcsomót hozzá tartozó fejbőrdarabbal, majd fé lredobta, és valami érdekesebb után nézett. A véres hajcsomóra meredtem, és éreztem, hogy rám tör az émelygés. Clay csak annyit foglalkozott vele, a mennyit egy használt papír zsebkendővel, és jobban aggódott azon, nehogy összekoszolja a kezét, mint bármi máson. Bármennyire sugárzó elme is, Clay mégis képtelen felfogni, hogy miért tilos embert ölni. Szándékosan nem gyilkolna le ártatlanokat, mint ahogy az átlagember sem üt el készakarva semmilyen állatot az úton! Ha azonban egy ember veszélyt jelentett, nem habozott megtenni, amit az ösztönei súgtak. 124

Jeremy szerencsére szigorúan megtiltotta, hogy embert öljön, de Clay pusztán csak emiatt nem tette, semmi másért. – Semmi – mondta fojtott hangon. Hátratolatott. – És nálad?

– Ugyanaz. Ahhoz elég okos, hogy ne hagyjon semmi áruló jelet a lakásában. – De ahhoz nem eléggé, hogy békén hagyja a helyieket! – Született vérfarkas lehet, de még fiatal – jegyeztem meg. – Új szaga van, de egy megmart vérfarkas nem rendelkezne efféle gyakorlattal, úgyhogy fiatalnak kell lennie. Egyszerre pimasz és fiatal. Apuka megtaníthatta neki az alapokat, de ahhoz nincs elég tapasztalata, hogy ne üsse bele az orrát a falka dolgaiba, és nagy ívben elkerülje a területünket! – Nos, nem fog olyan sokáig élni, hogy ennek a tapaszt alatnak a birtokába jusson! Az első kihágása lesz az utolsó! Utoljára még egyszer végignéztük a lakást, amikor Nick vágódott be lihegve az ajtón. – Hallottam a hívásodat! – mondta. – Megtaláltátok a lakást? Itt van? Nincs – feleltem.– kérdezte Nick reménykedve. – Megvárhatjuk? Haboztam egy kicsit, aztán megráztam a fejem. – Megérezné a szagunkat, mielőtt még az ajtóhoz érne. Jeremy azt mondta, hogy csak akkor öljük meg, ha biztonságosan végre tudjuk hajtani. Most nem lehet. Hacsak nem teljesen kezdő, azonnal kiszagolna bennünket, amint visszaér. Ha egy kis szerencsénk van, megérti a célzást, és eltakarodik a

városból. Ha igen, később levadásszuk, és a falka területén kívül ölhetjük meg. Az mindenképp bi ztonságosabb lenne.

125

Clay az éjjeliszekrényhez lépett, ahova azokat a dolgokat pakolta, amiket az ágy alól előkotort. Két levélgyufát nyomott a kezembe.

– Fogadok, kitalálom, hol tölti ez a korcs az éjszakát! – mondta Clay. – Ha túl ostoba ahhoz, hogy elhúzzon a városból, mielőtt holnap este rászállunk, a helyi húspiac környékén

előreláthatólag megtaláljuk, amint vacsora után koslat. A gyufákra néztem. Az első a Rick vendéglőé volt, ami a környék három engedéllyel rendelkező létesítménye közül az egyik. A másik, egy közönséges barna levélgyufa, a hátuljára pecsételt címmel. A fejembe véstem a címet, mivel sajnos nem vihettünk semmit magunkkal, ráadásul éppen nem volt olyan sok zsebünk sem. – Menjünk vissza a ruhánkért! – javasolta Clay. – Mi Nickkel a főút túloldalán hagytuk a sajátunkat, nem messze attól a ponttól, ahol kitettünk, szóval az út java részén együtt futhatunk. Akarsz te a hálószobában átváltozni? Mi kint maradunk. A szívem hevesebben kezdett verni. – Átváltozni? o– Ja, kicsim? átváltozni. akartál amíg a kocsihoz cogni, NemMeztelenül mintha bánnám, mások visszak nem bámulnak meg! De az országúton elég trükkös lenne úgy átrohannod!

– Van itt elég ruha! Clay fújt egyet. – Inkább kapjanak el meztelenül, mint valami korcs ruháiban! – nem feleltem, ezért elkomorult. – Valami baj van, kicsim?

– Nincs, én csak… Nem. Nincs semmi baj. Besétáltam a hálószobába, és az ajtót résnyire nyitva hag ytam, hogy ki tudjak jönni, amikor – ha egyáltalán – sikerül 126

átváltoznom. Szerencsére egyikük sem tartotta furcsának, hogy egyedül akartam maradni. Bármennyire is közel álltak egymáshoz a falkatagok, az átváltozáshoz szerettek félrevonulni. Mint mindig, ebben is Clay volt a ki vétel. Nem törődött azzal, ki látja átváltozni. Számára ez természetesmég állapot ezért nem talált benne semmi szégyellnivalót, ha azvolt, á tváltozás közepén olyan torzszülötté is változik, amit akár cirkuszban mutogathatnának. Claynek a hiúság megint csak amolyan furcsa és idegen emberi fogalom. Szerinte semmi természetszerűnek nem szabadna rejtve maradnia. Stonehavenben már több mint húsz éve elromlott a fürdőszoba zárja, mégsem érdekelt senkit, hogy megjavítsa. Biz onyos dolgok egyszerűen nem érték meg azt a fáradságot, hogy szembeszálljak értük Clay temperamentumával. A közös á tváltozásnál azonban meghúztunk egy határt. Átmentem az ágy túloldalára, hogy Clay és Nick meg ne láthasson az ajtónyíláson át. Négykézlábra ereszke dtem, a testemre összpontosítottam, és reménykedtem. Öt hosszú percig semmi sem történt. Izzadni kezdtem, de még erősebben próbálkoztam. Még több idő telt el. Azt hittem, már mintha érezném, hogy a kezem manccsá változik, de amikor lenéztem, csak a saját, szőnyegbe kapaszkodó, nagyon isemberi ujjaimat láttam. A szemem sarkából észrevettem, hogy megmozdul az ajtó. Egy fekete orr kandikált be a szobába. Mögötte meg egy aranyszínű. Felpattantam, és becsaptam az ajtót Clay orra előtt, nehogy meglásson. Kérdőn felvinnyogott. Felmordu ltam, remélve, hogy a hang eléggé kutyaszerű lesz. Clay visz-

szamorgott, és nesztelenül arrébb húzódott az ajtótól. Kaptam egy kis haladékot, de nem túl sokat. Öt percen belül újra megpróbálja. Clay nem a türelméről híres. 127

Átlopództam a szőnyegen, halkan visszanyitottam az ajtót, de csak résnyire, hogy később az orrommal is kinyithassam, ha – amikor, jaj, amikor – átváltozom. Minden eshetőségre felkészülve más irányú terveket is szőttem. Felkapjak valami ruhát, és kitörjem az egyszer ablakot?csak Ahogy a parányi ablaknyílást méregettem, a bőröm zsibogni és nyúlni kezdett. Lenézve láttam, hogy a körmeim megvastagszanak és az ujjaim megrövidülnek. Nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől, behunytam a szemem, és hagytam, hogy az átalakulás kezdetét vegye.

Átsurrantunk a ház mögötti udvaron, és Bear Valley gyor sétkező sorának északi felén kötöttünk ki, ahol az összes közismert hely sorakozott, mégpedig mind a gépkocsiknak szolgáló áthajtóval. Miután átlopakodtunk a hátsó parkolókon, a főleg raktárhelyiségekből álló épülettömbön átvezető utcák útvesztője felé indultunk. Végül kijutottunk a városi lámpák fénye alól, és futni kezdtünk. Clay nemsokára versenyezni kezdett. Inkább terepfutás volt ez, mint síkfutás, mert pocsolyákban csúszká ltunk és szemeteszsákokon át bukdácsoltunk. Épp az élre törtem, amikor egy szemeteskuka felborult a sikátor végében. Hirt elen megcsúszva mind a hárman befékeztünk. – Mi a francot csinálsz? – mondta egy fiatal férfihang. – Figyeld már, hová lépsz, és tedd sebességbe a segged! Ha az öregem rájön, hogy kilógtam, megnyúz! A másik férfi válaszul csakelevenen kótyagosan felvihogott. A szemeteskuka csikorogva végiggurult a kavicson, aztán két fej bukkant fel, vagyis a férfiak bekanyarodtak a sikátorba. Hát128

rébb araszoltam az árnyékban, míg a hátsóm egy téglafalnak nem ütközött. Beszorultam egy szemé tkupac és egy rakás doboz közé. Átellenben Clay és Nick egy kapubejáróba hátrált, és eltűnt a sötétben, csak Clay kék szeme parázslott ki onnan. a közeledő tekingetett, sugallva,és hogy azRólam árnyékok ezúttal fiúk nem felé igazán teszik aazt dolgukat, eléggé jól látszom o nnan. Már túl késő volt helyet változtatni. Csak reménykedhettem, hogy a fiúk elég ittasak ahhoz, hogy ne vegyenek észre, mialatt elbotladoznak mellettünk. A fiúk fecserésztek valamiről, de a szavaik háttérzajként mosódtak össze a fülemben. Ahhoz, hogy ebben az alakban megértsem az emberi beszédet, nagyon kellene koncentrá lnom, pont úgy, mintha egy franciául beszélő szavait akarnám kivenni. Nem tudtam most ilyesmikkel foglalkozni. Túlság osan lefoglalt, hogy a lábukat figy elem, ahogy egyre inkább felém közelednek. Amint a szemétrakás mellé értek, lekuporodtam, és szinte teljesen a földre lapultam. A bakancsuk még három lépést tett felém, ezzel épp csak túljutottak a rejtekhelyemen. Erőlkö dtés em, hogypróbáltam ne figyeljek a hangjukra, A inkább arcukba abból következtetni. korukaznem volt néztem, több t i-

zenhétnél. Az egyik, a magas, sötét hajú, bőrdzsekit, szakadt farmert, katonai bakancsot, és a nyaka körül tetoválást viselt, az orra és a szája pedig szögecsekkel volt átlyuggatva. Vörös hajú társa hasonló ruházatot hordott, de tetoválás és pierci ngek nélkül. Belőle nyilván hiányzott a bátorság– és a hülyeség –, hogy egy divatirányzatból maradandó öncsonkítást csináljon.

Miközben továbbsétáltak, folytatták a locsogást. Aztán a sötét hajú kölyök felbukott. Esés közben a teste furcsán k icsavarodott, de sikerült belekapaszkodnia a szem eteskuka 129

oldalába, és meglátott. Egyet pislogott. Aztán megrántotta a haverja kabátujját, és szó nélkül rám mutatott. Az ösztönöm arra sarkallt, hogy fenyegetőzve rárontsak. Az értelem viszont arra kényszerített, hogy kivárjak. Tíz évvel ezelőtt abban a minutumban végzek velük, amint belépnek a sikátorba. Öt éve, amint észrevesznek, ugrottam volna. Mélyen, a zsigereimben még ma is éreztem a küzdelmet, a kezdődő félelmet, amitől a támadásra kész izmaim meg-megrándulnak. A testem feletti uralomért folytatott küzdelem volt az, amit mi ndennél jobban gyűlöltem. A sikátorban halk morajlás hallatszott. Mivel éreztem a remegést a torkomban, rájöttem, hogy én morgok rájuk. A fülem a fejemre lapult. Az agyam egy pillanatig még próbálta felülírni az ösztöneimet, de aztán meglátta a behódolás előnyeit abban, hogy a fiúk igenis lássák, milyen közel állnak a halálhoz. Rájuk vicsorogtam, mindketten hátrébb ugrottak. A vörös hajú sarkon fordult, és végigfutott a sikátoron, miközben a szemétkupacokon csetlett-botlott. A másik fiú a tekintetével követtekezével a barátját. Aztán, ahelyett hogy utánaeredt az egyik hirtele n benyúlt a szemétkupacok közé.volna, Amikor visszahúzta, a holdfényben valami megcsillant a kezében. Felém fordult, és egy törött üveget tartott benne, amitől az arcára írt rémületet fölényes vigyor váltotta fel. Valami bizonytalanul megmozdult mögötte, és amikor felpillantottam, Clayt láttam, ahogy lekuporodik a helyén. Látszottak a kitüremkedő vállizmai. Visszanéztem a fiúra, és ráugrottam. Clay is nekilódult. Én viszont ugrás közben elfordultam a fiútól, és teljes erővel Clay mellkasának csattantam. Együtt bucská ztunk végig a levegőben, és Nickkel a sarkunkban futva ér130

keztünk a talajra. Az út hátralévő részét már futva tettük meg

a ruhákig.

Kettő után értünk Stonehavenbe. Antonio és Peter még mindig nem tért vissza. Nem volt semmilyen biztonságos módja annak, hogy megkeressük őket, és elmondjuk nekik, hogy mi már rég felfedeztük, hol tanyázik a korcs. A ház kihalt és sötét volt. Jeremy nem várt meg bennünket. Tudta, ha valami tö rténik, úgyis felébresztjük. Clay meg én versenyt futottunk a lépcsőig, és civakodva lökdösődtünk, hogy elsőnek érjünk fel. Nick mögöttünk a veszekedésünkön gúnyolódott, de azért végig a nyomunkban maradt. Felértünk a lépcső tetejére, és egészen Jeremy folyosó végi szobájáig kergettük egymást. Még mielőtt elértünk volna odáig, az ajtó nyikorogva kinyílt. – Megtaláltátok? – kérdezte Jeremy, illetve egy test nélküli hang a sötétből. – Azt igen, hogy hol lakik! – feleltem. – A… – Megöltétek? – Á, nem – mondta Clay. – Túl kockázatos lett volna. Majd holnap… – Rendben! A többit majd reggel elmondjátok! Az ajtó becsukódott. Clayjel egymásra néztünk. Váll at vontam, és lefelé indultam a nappaliba. – Holnap már csak az kell, hogy ott is legyőzzelek!– szóltam oda. d rámfölöttem, vetette magát, és ledöntött keményésfapa OttClay maradt a karomat a földre aszegezte, rámlóra. vigyorgott, miközben a vadászat izgalma még mindig ott csil-

logott a szemében. 131

– Úgy gondolod? Mi van akkor, ha játszunk érte? Te mondod meg, hogy mit!

– Pókert! – vágta közbe Nick. Clay kitekeredve nézett fel rá. –Nick És milyen tétre játszod? vigyorgott. – A szokásos. Mondjuk, már rég játszottam. Clay kinevette, majd felpattant, és a karjába vett. Amikor beértünk a szobájába, lehajított az ágyra, aztán a bárhoz sétált, hogy keverjen egy italt. Nick rám ugrott. Lelöktem magamról, és felkászálódtam. – Miből gondolod, hogy egyáltalán leállok játszani veletek? – kérdeztem. – Mert hiányoztunk neked! – vágta rá Nick. Divatbemutatót csinált abból, ahogy kigombolta, majd el rángatta magáról az ingét, és igencsak ügyelt, hogy közben kitűnően láthassam a rettenetesen feszülő izmait. A vetkőzés olyan, mint valami párzási szertartás ezeknél a fiúknál! Úgy látszik, azt hiszik, hogy egy helyes arc, egy izmos bicepsz és laposmajd has látványa hormonkupacot csináljátékaikba. belőlem, aki hajlandótehetetlen lesz belemenni a gyerekes Rendszerint ugyan működött, de most nem ez a lényeg. – Whiskey-t szódával? – harsogta Clay a szoba túlsó feléről. – Tökéletes! – felelte Nick. Engem meg sem kérdezett, mit innék. Nick kivette a hajcsatomat, és a fülemet kezdte harapdálni. A meleg leheletén egy kissé még érződött a vacsora. Elnyúltam az ágyon. Ahogy az ajka lejjebb csúszott a nyakamon, felé fordítottam a fejem, én is belefúrtam az arcom a nyakába, és beszívtam a pézsmaillatát. Tovább szagolgattam a vállától át egészen a kulc s132

csontok találkozásánál lévő bemélyedésig, ahol megéreztem a szívverését. Nick hirtelen felpattant. Felnéztem, és láttam, hogy Clay éppen Nick hátának szorítja a jéghideg üvegpoharat. A vá llánál fogvaésmegragadta, lerángatta rólam. – Eredj, keresd megésa kártyát! – javasolta. – Hol van? – kérdezte Nick. – Csak keresd! Ez majd lefoglal egy időre! Clay leült a fejem mellé, és felém nyújtott egy italt. Bel ekortyoltam. Rumos kóla! Felhajtotta az övét, aztán fölém h ajolt.

– Tökéletes éjszaka volt, nem igaz? – Az lehetett volna – mosolyogtam rá –, de te is ott voltál! – Ami azt jelenti, hogy egy tökéletes éjszaka kezdete! Miközben fölém hajolt, az ujjaival végigsimította a combomat, majd a keze a csípőmre csúszott. Tömény, szinte kit apintható illatától egyre nagyobb forróság sugárzott a gyo mromtól lefelé. – Jól szórakoztál – jegyezte meg –, valld csak be! – Lehet. Nick visszapattant az ágyra. – Itt a játék ideje! Srácok, ti ragaszkodtok még ahhoz a téthez? Hogy a győztes mondja el Jeremynek, mi történt ma é jjel?

Clay ajka lassan mosolyra görbült. – Á! Én inkább másban játszanék. Ha én nyerek, Elena kijön velem az erdőbe. – Minek? – kérdeztem. Clay mosolya kiszélesedett, és felfedte tökéletes, fehér fogsorát. – Mit számít az most? 133

– És, ha én nyerek, mit kapok? – kérdeztem. – Amit csak akarsz! Ha te győzöl, te választhatod ki a ny ereményedet. Akár elmondhatod Jeremynek, mi tö rtént, akár te ölheted meg holnap a korcsot, vagy bármi mást, amit csak szeretnél! – Én ölhetem meg? Hátravetett fejjel felnevetett. – Tudtam, hogy ez biztos megtetszik! Persze, kicsim! Ha te nyersz, a korcs a tiéd! Ez olyan ajánlat volt, amit nem utasíthattam vissza. Í gy aztán játszani kezdtünk. Persze hogy Clay nyert.

134

VÁD KÖVETTEM CLAYT AZ ERDŐBE. Nick is próbált velünk jönni, de Clay csak szigorúan ránézett, és tudta, hogy a szobában m arad. Kiértünk egy tisztásra, ahol Clay megállt, hátrafordult, a szemembe nézett, de nem szólt se mmit. – Nem lehet – vacogtam az éjszakai levegőtől.

Hányszor is játszottuk már eljól, eztmia lesz jelenetet? HátNem sohafelelt. nem nő be a fejem lágya? Tudtam ebből, már amikor a kártyát a kezembe vettem… a játék alatt másra sem tudtam gondolni.

Megcsókolt. Éreztem a teste melegét, ismerős volt, legszívesebben belevesztem volna. Belélegeztem a pompás illatát, úgy elhódított, akár egy mézes bor. Tudtam, hogy nem tudok ellenállni neki, de az agyam még gondolkodásra képes része riadót fújt. Itt már jártunk. Ezt már csináltuk. Hát nem e mlékszel, hogy végződik? Elhúzódtam tőle, de inkább csak próbaképpen, hogy vajon mit tesz, nem pedig valódi ellenkezésből. A fának nyomott, és a keze közben a csípőmre kúszott. Keményen megmarkolt. Az ajka visszatért az enyémre, és egyre mélyebben csókolt. Komolyan kezdett kellemetlen lenni. A testével teljesen a fának szorított. Belerúgtam, a fejét ingatva hátrébb lépett. KéAtrét görnyedtem, hogymire levegőt kapjak, aztán körülnéztem. tisztás üres volt. Clay eltűnt. Amíg a kissé zavarodott agyam azzal küszködött, hogy mindezt feldolgozza, a karom egy 135

hirtelen rántással a fejem mögé került, én pedig térdre buktam. – Mi a…? – Maradj nyugton! – suttogta Clay mögülem. – Segítek!

–Próbáltam Segítesz? kihúzni De miben? a karomat, de szorosan tartotta. Valami puhaság siklott a csuklóm köré. Egy fiatal facsemete hajl adozni kezdett fölöttem. Aztán Clay elengedett. Megrántottam a kezem, de csak pár centit engedett, mielőtt a csuklóm körüli anyag teljesen megfeszült. Miután kikötözött, körbesétált és fölém térdelt, láthatóan végtelenül elégedetten azzal, amit lát. – Ez egyáltalán nem vicces! – mondtam neki. – Oldozz el! Most, azonnal!

Még mindig vigyorogva megfogta a pólóm nyakát, és középen felszakította. Kikapcsolta a melltartómat. Mondani akartam valamit, de meg kellett állnom, hogy hirtelen levegőt vegyek. A szájába vette a mellem, és a fogs orával ingerelte a mellbimbómat, aztán hirtelen erősen megnyalta, mire az te ljesen megkeményedve ugrott elő. Elöntött a vágy. Kapkodva ogott, de már a teste rázkódásától vettem a levegőt. Felkunc borzongás futott végig a testemen. – Most jobb? – suttogta. – Mivel nem tudsz ellenszegülni, nem várhatom, hogy leállítasz. Nincs hatalmadfölöttem. A kezét lejjebb húzta a mellemről, majd a hasamat kezdte cirógatni, és idegtépő lassúsággal araszolt lefelé. Akaratlanul is magam elé képzeltem rám nehezedő, meztelen testét. Fe llángolt bennem a vágy. Arrébb mo zdult. Éreztem, ahogy a megmerevedett ágyéka végigsúrolja a combomat. Egy kissé

szétnyitottam a lábam, és hagytam, hogy a nadrágja durva anyaga hozzám érjen. Ekkor azonban visszahúzódott. 136

– Még mindig érzed a mai estét? – suttogta a fülemhez hajolva. – A vadászat, a hajsza, a kutatás izgalmát? Végigroha nni a városon? Beleborzongtam.

– Hol érzed? – kérdezte Clay egyre mélyülő hangon, míg a szeme szinte macskaszerűen izzott. A keze a farmeromhoz siklott, és könnyedén kigombolta, majd letolta a csípőmről. Megérintette a belső combomat, és csak éppen addig tartotta rajta az ujjait, hogy a szívem kihagyott.

– Itt érzed? Lecsúsztatta a kezét a térdem közé, ezzel szinte po ntosan követve a rajtam átfutó borzongás útját. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy az éjszaka képei átfussanak előttem, a bezárt ajtók, az elhagyatott utcák, a fé lelem szaga. Eszembe jutott, ahogy Clay keze végigfut a bundámon, a kiéhezett t ekintete, ahogy belép az ajtón, a száguldás öröme a városon át. Emlékeztem a sikátorbeli veszedelemre, ahogy várakozóan figyelem a két fiút, és meghallom Clay morgását, mikor rájuk támad. Az kámban ottizgalom lüktetett.még mindig bennem volt, minden porci– Érzed? – kérdezte az arcát az arcomhoz közelítve. Kezdtem behunyni a szemem. – Ne – suttogta –, nézz rám!

Az ujjai lassan követték a combom vonalát. Egy pillanatra eljátszadoztak a bugyim szélével, aztán belém csúsztatta őket. Levegő után kapkodtam. Az ujjai bennem siklottak, míg rátaláltak a gyönyöröm legfőbb pontjára. Beharaptam az ajkam, nehogy felsikoltsak. Mikor már éreztem az egyre közeledő tetőpont első hullámait, az agyam bekapcsolt, és rádöbbentem, mit csinálok. Vonaglani kezdtem, hogy elhúzódjak a ke137

zétől, de erősen nekem szorította, miközben az ujjait tovább mozgatta bennem. Már megint a csúcsponthoz közele dtem, de ellenkeztem, nem akartam megadni neki ezt az elégtételt. Összeszorítottam a szemhéjam, hogy ne is lássam, és erősen tözött kezem. A fa ugyan felnyörángatni a lekö szörgött, kezdtem de a kötések szilárdan tartottak. A keze egyszerre csak megállt, aztán levette rólam. Egy cipzár fémes zümmögése hallatszott az éjszakában. Kipattant a szemem, és láttam, hogy letolja a nadrágját a csípője alá. Amint megláttam a tekintetében és a testén a mohó vágyakozást, ösztönösen felemeltem a csípőm, hogy befogadjam. Hevesen ráztam a fejem, igyekeztem kitisztítani a gondolataimat. Clay lehajolt, és az arcát az enyémhez közelítette. – Nem foglak kényszeríteni, Elena! Szeretsz úgy tenni, mintha mindig ezt csinálnám, de tudod, hogy nem f ogom! Nem kell mást tenned, csak mondd azt, hogy ne! Mondd, hogy hagyjam abba! Mondd, hogy oldozzalak el! Megteszem! A keze becsúszott a combom közé, és szétnyitotta, m ielőtt

még erősen összeszoríthattam volna. Forróság és nedvesség áradt belőlem, hűtlen lett hozzám a testem. Éreztem, hogy a hímtagja hegyével épp csak súrol engem, de nem ment t ovább. – Mondd, hogy hagyjam abba! – suttogta. – Csak szólj! Mereven a szemébe néztem, de képtelen voltam megszólalni. Egy darabig egymás tekintetébe mélyedve feküdtünk. Aztán megragadott a karom alatt, és belém hatolt. A testem görcsösen összerándult. Egy hosszú másodpercig meg sem mozdult. Éreztem magamban, éreztem a csípőjét is, a hogy nekem feszül. Lassan visszahúzódott, de a testem tiltakozá sképp önkéntelenül vele mozdult, hogy minél tovább m a138

gamban tartsam. Éreztem, hogy a fejem fölött kotorászik. Rántott egyet a kötelékemen, ami egyszeriben kioldódott a kezében. Újra belém döfött, amitől az ellenállásom egyszer iben semmivé lett. Megragadtam, belekapaszkodtam a hajába, amegcsókolt, lábam a demélyen, reka köré kulcsolódott. Elengedte a karomat, szinte felfalt, miközben hosszan, ritmés usosan mozgott bennem. Végre! Olyan rég volt már, és annyira hiányzott! Clay! Amikor vége lett, lerogytunk a fűre, és úgy lihegtünk, mint aki maratoni futott. Mozdulatlanul feküdtünk, egymásba g abalyodva. Clay a hajamba temette az arcát, azt súgta, hogy szeret, és elszundított. Én álomittas ködbe burkolóztam. Végül elfordítottam a fejem, és rácsodálkoztam. A démoni sz eretőm. Tizenegy évvel ezelőtt mindenem az övé lehetett volna. De neki az nem volt elég. – Megharaptál! – súgtam neki.

Clay Stonehaven nappalijában harapott belém. Ketten voltunk Jeremyvel, aki igyekezett kitalálni, hogyan szabaduljon meg tőlem, bár ezt akkor és ott még nem tudtam. Úgy tűnt, csupa egyszerű, kedves kérdést tesz fel, olyasmiket, amit egy a ggódó apa kérdezget attól a fiatal hölgytől, akivel a fia szeretne összeházasodni. Clayjel eljegyeztük egymást. Már bemutatott a legjobb barátainak, Nicholasnak és Logannek, most pedig elhozott Stonehavenbe, hogy Jeremyt megismerjem.

Mialattabbamaradtak. vallatott, azt hittem, Clay lépteit hallom, azok hirtelen Csak képzelődtem, vagy vade lahova máshova ment. Jeremy az ablak mellett állt, oldalról láttam, az arcélét. A hátsó udvarra bámult. 139

– Mire összeházasodtok, Claytonnak lejár a szerződése az egyetemmel – fejtegette. – Mi lesz, ha máshol talál munkát? Kész vagy rá, hogy miatta abbahagyda tanulmányaidat? Mielőtt megfogalmazhattam volna a választ, kinyílt az ajtó. Bárcsak mondhatnám, vagy valami e hhez hasonló vészjóslót!hogy De megnyikordult, nem. Egyszerűen csak, kinyílt. Látván, hogy mozog, megfordultam. Egy kutya surrant be, lesunyt fejjel, mintha dorgálásra számítana, amiért a ház nem megfelelő részében tartózkodik. Hatalmas volt, majdnem olyan magas, mint egy dán dog, de olyan vaskos, mint egy nagyon izmos juhászkutya. Aranyszínű szőrszálak csillantak meg a bundájában. Amint beért a szobába, a kutya felém fordult. A legélénkebb kék szemekkel nézett fel rám, és tátva maradt a szája. Visszamosolyogtam. A mérete ellenére tudtam, nincs mitől félnem. – Á! – szólaltam meg. – Pompás állat! Fiú vagy lány? Jeremy megfordult. Elkerekedett a szeme, az arca elsápadt. Előrelépett, aztán megtorpant, és Clay után kiáltott. – Clay engedte ki? – kérdeztem. – Semmi baj! Nem bánom! Integettem az ujjaimmal, hogy a kutyát magamhoz csalogassam. – Ne moccanj! – parancsolta Jeremy halkan. – Vedd vissza a kezed! – Minden rendben, csak hagyom, hogy megszagoljon! Elvileg ezt kell csinálni egy idegen kutyával, mielőtt megsimogatja az ember. Gyerekkoromban volt pár kutyám. Vagyis, a nevelőszülőimnek. Látja a testtartását? A fülei előre állnak, és nyitott pofával a farkát csóválja. Ez azt jelenti, hogy nyugodt, de kíváncsi. – Azonnal húzd vissza a kezed! 140

Jeremyre pillantottam. Feszült volt, mintha kész lenne rávetődni a kutyára, ha az nekem támad. Megint Clay után kiáltott. – Tényleg nincs baj – mondtam, de kezdtem mérges lenni. – Ha csak megijeszti, haEgy kiabál! Higgyen nekem!kiszámíthatatlan, Egyszer már harapott meg kutya. idegesen csaholó csivava, de pokolian fájt. Még mindig megvan a nyoma. Ez itt hatalmas állat, de elég barátságos. A nagy kutyák általában azok. A kis zsiványokat kell szemmel tartani! A kutya közelebb lopódzott. Fél szemmel Jeremyt figyelte, olyan bizalmatlanul fürkészte a testtartását, mintha verést várna. Méregbe gurultam. Bántani szokták ezt a kutyát? Jeremy nem tűnt olyannak, mint aki megütné, de alig isme rtem. Elfordultam tőle, és még jobban előrenyújtottam a k ezem.

– Hé, nagyfiú – suttogtam. – Nagyon szép kutya vagy, nem igaz?

A kutya lassú, óvatos mozdulatokkal felém lépett, mintha mindketten attól tartanánk, hogy elijesztjük a másikat. A polemelte aazfejét, fájával a kezemhez közelített. Ahogy fe orrát,megr hogy megszagolja az ujjamat, váratlanul felkapta agadta a kezem, és belemart. Felkiáltottam, de inkább a me glepetéstől, mint a fájdalomtól. A kutya nyalogatni kezdte a kezem. Jeremy odaugrott hozzánk. A kutya behúzta a nyakát, és kiiszkolt a szobából. Jeremy utánaindult. – Ne! – mondtam felpattanva. – Nem akart bántani. Csak játszani szeretett volna! Jeremy nagy léptekkel odajött hozzám, megfogta a kezem, és szemügyre vette a harapást. Két fog is átlyukasztotta a bőrt,

és két olyan kicsi szúrt sebet hagyott, hogy csak pár csepp vér serkent ki belőlük. 141

– Alig sértette fel a bőrömet! – nyugtattam. – Szeretetharapás. Látja? Jeremy több percen át tanulmányozta a sebet. Aztán volt valami mozgás az ajtó előtt. Felnéztem, arra számítva, hogy megint a kutya lesz, de helyette Clay lökte be azállt, ajtót. láthattam az arckifejezését, mert Jeremy köztünk és Nem elt akarta a kilátást. – Belém mart a kutya! – mondtam neki. Nem nagy ügy! Jeremy Clayre támadt. – Kifelé! – mondta, de olyan halkan, hogy én is alig hallottam.

Clay ledermedve állt az ajtóban. – Kifelé! – kiáltotta Jeremy. – Nem az ő hibája! – mentegettem. – Lehet, hogy ő engedte be a kutyát, de… Elakadt a szavam. A kézfejem csípni kezdett. A két kis fognyom haragos vörössé vált. Erősen megráztam a k ezem, és Jeremyre néztem. – Ezt ki kellene tisztítanom – vélekedtem. – Van valami fertőtlenítő itt, vagy ilyesmi? Előre akartam lépni, de a lábam megadta magát. Az utolsó, amit láttam, hogy Jeremy és Clay is utánam kap. Aztán minden elsötétült.

Miután Clay belém mart, két napra elvesztettem az eszmél etemet, bár akkoriban azt gondoltam, csak órák telteka el. Az egyik vendégszobában ébredtem, amelyikből később saját szobám lett. Már a szemem kinyitása is nagy erőfeszítést igényelt. A szemhéjam tüzelt és megdagadt. Fájt a torkom, a 142

fülem, a fejem. A pokolba, még a fogam is fájt! Néhányat pislogtam. A szoba megingott, aztán billegett egy kicsit, de végül élessé vált a kép. Jeremy ült az ágyam melletti széken. Felemeltem a fejem. A szemgödröm mögé belenyilallt a fájdalom. tA fejem párnára, és nagyot nyögtem. tam, hogyvisszazuhant Jeremy feláll,a aztán láttam, hogy fölém hajol Hallo és e ngem figyel. – Hol van Clay? – kérdeztem. Úgy hangzott inkább, hogy „ollaaanlééé”, mint aki pillecukorral telitömött szájjal beszél. Nyeltem egyet, de fintorogtam a fájdalomtól. – Hol van Clay? – Beteg vagy – mondta erre Jeremy. – Tényleg? Ki gondolta volna? – A visszavágás túl sokba

került nekem. Be kellett csuknom a szemem, és nyelni egyet, mielőtt folytatni tudtam. – Mi történt? – Megharapott. Felvillant az emléke. Már éreztem, hogy lüktet a kezem. Nehezemre esett felemelni. A két pici luk, a két seb úgy verébtojás nagyságúra duzzadt. Sugárzott belőlük a forróság. Gennynek vagy fertőzésnek nem volt semmi nyoma, de valami Veszett határozottan nemaztetszett benne. hasított atünetei? rett egés. lett volna a kutya? Mik Belém is a veszettség Mi mást lehet elkapni egy kutyaharapástól? Takonykórt? – Kórház! – krákogtam. – Kórházba kell mennem! – Idd csak meg ezt! Egy pohár jelent meg előttem. Víznek látszott. Jeremy a tarkóm alá csúsztatta a kezét, és felemelte a fejem, hogy inni tudjak. Elrántottam a fejem, de az állammal kiütöttem a kezéből a poharat, aminek a tartalma az ágyra ömlött. Jeremy káromkodott, és lejjebb húzta az átázott ágytakarót. – Hol van Clay? – Innod kell! – csak ezt mondogatta. 143

Elemelt egy tiszta ágytakarót az ágy lábától, szétrázta, és

rám terítette. Nehezen tűrtem. – Hol van Clay? – Megharapott. – Tudom, hogy az átkozott kutya megharapott – h–őköltem vissza, amikor Jeremy a homlokomra tette a kezét. Felelj a kérdésemre! Hol van Clay? – Megharapott. Clay harapott meg. Abbahagytam a vergődést, és csak pislogtam. Azt hittem, rosszul hallok. – Clay harapott meg? – kérdeztem vontatottan.

Jeremy nem javított ki. Csak állt mellettem, és várakozón nézett rám. – A kutya harapott meg! – mondtam erre. – Nem kutya volt, hanem Clay. Alakot… alakot váltott. – Alakot váltott – ismételtem. Jeremyt néztem, és az egyik oldalamról a másikra fordulva igyekeztem feltápászkodni. Jeremy megragadta a vállam, és visszanyomott. Rám tört a pánik, és nekiestem. Több erőt s ikerült összegyűjtenem, gondoltam, csak könnyedén hadonásztam és kapálóztam ellene. mint Jeremy azonban és olyan az ágyhoz szegezett, mintha egy hisztis kétévessel tenné. – Hagyd abba, Elena! – A nevem esetlenül hangzott a szájából, akárcsak egy idegen szó. – Hol van Clay? – kiabáltam, nem törődve a torkomat gyötrő fájdalommal. – Hol van Clay? – Elment. Elküldtem, miután… megharapott. Jeremy megragadta mindkét kezem, és olyan szilárdan tartott, annyira az ágyhoz szorított, hogy mozdulni sem tu dtam. Nagy levegőt vett, és újrakezdte. 144

– Clay… – hebegte, aztán megcsóválta a fejét. – Nem is kell megneveznem, Elena, hogy mi ő. Te is láttad az alakváltását. Láttad, hogy farkas lett belőle. – Nem! – rúgtam egyet, de a lábam csak a levegőt t alálta el. –Clay! Megőrültél! Kurvára megőrültél! Kutyát láttam! E ngedj el! – Megharapott téged, Elena. Ez azt jelenti… azt jelenti, hogy te is ugyanaz lettél. Belőled is ugyanaz lesz. Ezért vagy beteg. Hagynod kell, hogy segítsek rajtad! Behunytam a szemem, és ordítottam, hogy elnyomjam a szavait. Hol marad Clay? Miért hagyott itt ezzel az eszelőssel? Miért hagyott cserben? Hiszen szeret! Tudom, hogy szeret! – Tudom, hogy nem hiszed el, Elena! De nézz rám! Csak figyelj rám! Elrántottam a fejem a másik irányba, hogy ne is lássam. Csak a karját láttam, ahogy az ágyhoz szegez. Egy pillanattal később az alkarja vibrálni látszott, és megf eszült. Hevesen ráztam a fejem, úgy éreztem, hogy a fájdalom ide-oda pattog benne, akár egy forrón izzó széndarab. A látásom elhomályosult, aztán kitisztult.a kézfeje Jeremy ekarja görcsösenkitekeredett, rángatózott,ésa csuklója összeszűkült, lcsavarodott, csomóba állt össze. Be akartam csukni a szemem, de képtelen voltam. Kővé dermedtem az elém táruló látványtól. A karján lévő fekete szőrszálak megvastagodtak. Még több szőr nőtt belőle, szinte kicsírázott a bőre alól, és egyre hosszabb és hosszabb lett. Rajtam enyhült az ujjak szorítása. Od anéztem, de már nem is voltak ujjai. Egy fekete mancs pihent a karomon. Becsuktam a szemem, és addig sikoltoztam, amíg a világ teljesen elsötétedett.

145

Több mint egy évbe telt, mire teljességgel felfogtam, mi lett belőlem, és hogy ez nemcsak egy átmeneti rémálom vagy é rzéki csalódás, mert soha nem lesz engedte vége, ésvissza nincsClayt, ellenszere. Jeremy tizennyolc hónappal később de a köztünk lévő viszony soha nem lett a régi. Nem lehetett. Vannak dolgok, amit nem bocsát meg az ember. Több órával később ébredtem fel, éreztem, ahogy Clay hátulról átölel, míg én a hátamat a hasához szorítom. Békesség áradt szét bennem, és megint álomba ringatott. Aztán hirtelen magamhoz tértem. Clay átölel. Nekinyomom a hátam. Együtt fekszünk a fűben. Meztelen. Ó, a francba! Kiszabadítottam magam az öleléséből, anélkül, hogy fe lébresztettem volna, aztán elosontam a tisztásról, és visszas iettem a házba. Jeremy a hátsó teraszon a New York Timest olvasta a felkelő nap első sugarainál. Megtorpantam, amikor megláttam, de már elkéstem vele. Már észrevett. Igen, mezt elen voltam, de nem emiatt szerettem volna leginkább elkerülni Jeremyt. A falkaévek megfosztottak a szemérmességtől is… nemcsak a ruháimtól. Amikor futottunk, mindig meztelenül fejeztük be, és nemegyszer jó messze a ruháinktól. Először zavarba ejtett, hogy a futás utáni alvásból egy barlangban ébredek, három vagy négy csupasz sráccal magam körül. Zavarba ejtő, de nem teljesen kellemetlen élmény, mivel ezek aörvendtek, fiúk mindésvérfarkasok, ennélfogva kitűnő fizikai Na, erőnlétnek nem festettek túl rosszul de elau naturel. kalandoztam. A lényeg az, hogy Jeremy éveken át többször

146

látta a csupasz testemet. Amikor ruhátlanul léptem elő a fák közül, nem is vette észre azok hiányát. Összehajtogatta az újságot, felkelt a kerti fotelből, és me gvárt. Felemelt fejjel sétáltam el a teraszig. Meg fogja érezni etem el. rajtam Clay vag szagát. semmiképp nemahogy kerülhigyekeztem – Fáradt yok Ezt – mentegetőztem, eloldalogni mellette. – Hosszú éjszaka volt. Visszamegyek aludni.

– Szeretném hallani, mit tudtatok meg tegnap éjjel. Finoman szólt hozzám. Kérés volt, nem parancs. Könnyebb lett volna egy közvetlen parancsot semmibe venni. Ahogy ott álltam, az alvás gondolata, az, hogy magamra maradjak a gondolataimmal, egyszeriben túl nagy feladatnak tűnt. Jeremy tulajdonképpen felajánlotta, hogy eltereli a figyelmemet. Megragadtam hát az alkalmat. Egy székbe süppedve elmeséltem neki az egész történetet. Jó , nem az egészet, de elmondtam, hogy megtaláltuk a korcs lakását, kihagytam a végén a fiúkat a sikátorban, és határozottan nem említettem semmit a visszatérésünk után történtekről. Jeremy hallgatta, elkaptam és kevesetazszólt Ahogy mozgást udvarközbe. végében. Claybefe jöttjeztem, ki az erdőből mé rvalami földes léptekkel, merev tartással, keskenyre szorított ajakkal. – Menj be! – javasolta Jeremy. – Aludj egy kicsit! Majd én gondoskodom róla! Bemenekültem a házba.

Fent a szobámban elővettem a táskámból a mobilomat, és Torontót hívtam. Nem Philipet, de nem azért, mert lelkiismeret-furdalást éreztem. Azért nem őt hívtam, mert tisztában 147

voltam vele, hogy lelkifurdalásomnak kellene lennie, de mivel erre az érzésre képtelen vagyok, nem tűnt helyesnek telef onálnom. Van ennek így értelme? Valószínűleg nincs. Ha mással szeretkezem, nem Clayjel, biztosan bűntudatom lesz. Másrésztnem viszont annak az végtel esélye, hogy mással csalom meg Philipet, Clayjel, olyan enül csekély, hogy ez a kérdés nem is képezhette vita tárgyát. A természetemnél fogva hűséges voltam, akár akartam, akár nem. Mégis, ami köztem és Clay között van, már olyan régóta tart, olyan bonyolult, hogy a vele való szeretkezést össze sem lehetett hasonlítani egy közönséges közösüléssel. Valami olyan erőnek engedtem ezáltal, amit annyira mélyen éreztem, hogy a világ összes dühe, fájdalma és gyűlölete sem állhatna az útjába annak, hogy visszatérjek hozzá. Vérfarkasnak lenni Stonehavenben olyan szorosan egymásba fonódott Clayjel, hogy képtelen voltam szétválasztani a szálakat Az egyik fe ladása az összesről való lemondást jelentette. Az, hogy Claynek ajándékoztam magam, nem Philip elárulása volt, hanem saját magamé. Ez megrémített. Még így, az ágyon ülve, az egyik kezemben telefont szorongatva éreztem,egyre hogy kicsúszik a lábam alól aatalaj. A világaim köztiisszakadék

csak mélyül, és én a rossz oldalon ragadtam. Csak ültem ott, a telefonra bámultam, próbáltam e ldönteni, kit is hívjak, kivel lépjek kapcsolatba az emberi életembő l, ami elég erős ahhoz, hogy visszarángasson. Egy pillanatra Anne-re és Diane-re gondoltam. Azonnal elvetettem az ötletet, aztán azon tűnődtem, vajon miért is jutott az eszembe. Ha a Philippel való beszélgetés nem segítene rajtam, egyáltalán miért fontolgatom az anyja vagy a nővére felhívását? Rágó dtam ezen egy kicsit, de aztán valami elijesztett. Egy rövid szünet után az ujjaim maguktól beütögettek néhány számot. 148

Míg kicsöngött, fásultan azon méláztam, kit is hívhatok. B ekapcsolt egy üzenetrögzítő. „Üdvözlöm! Ön Elena Michaelst hívta, a Focus Torontótól. Jelenleg nem tartózkodom az irodában. Amennyiben a sípszó után meghagyja a nevét és tel eztam az fonszámát, lehet, vi ahívom!” Letettem, lehú ágytakarót, amint bemásztam azsszágyba, aztán a telefon után nyúltam, és benyomtam az újrahívás gombot. Az ötödik után már aludtam.

Majdnem dél volt, mire felébredtem. Öltözés közben a foly osóról behallatszó léptekre mozdulatlanná dermedtem. – Elena? Clay rázta meg a kilincset. Az ajtó be volt zárva. Ez volt a házban az egyetlen zár, amit Clay nem mert e lrontani. – Hallottam, hogy már felkeltél! – mondta. – Engedj be! Beszélni akarok veled! Végre sikerült magamra rángatnom a farmeromat. – Elena! Ne csináld már! – Az ajtó még jobban rázkódott. – Engedj be! Beszélnünk kell! Összefogtam a hajam, és a tarkómnál felcsatoltam. Átsétáltam a szobán, kinyitottam az ablakot, és kile ndültem rajta. Tompa puffanással értem földet. Az eséstől pici szúrásokat éreztem a vádlimban, de azért nem fájt annyira. Egy vérfa rkasnak nem olyan kockázatos két emelet magasból leugrani. Fölöttem Clay még mindig az ajtón dörömbölt. Megkerü ltem házat, és a bejáratiamikor ajtón mentem be.Jeremy Jeremymegtorpant, és Antonio épp ajött le a nappaliba, beléptem. és felhúzta az egyik szemöldökét. – A lépcső már nem elég kihívás? – kérdezte. 149

Antonio csak nevetett.

– A kihívásnak ehhez semmi köze, Jer! Szerint em, az ajtaja előtt lihegő és nagyokat fújtató csúf, gonosz farkas az oka! – Visszahajolt a lépcsőfordulóból, és felkiabált: – Clayton, most már abbahagyhatod a ház szétverését! Kicseleztek, Elena már itt van lent! Jeremy fejcsóválva terelt a konyha felé. Mire Clay is lejött, már félig végeztem a reggelivel. Jeremy az asztal túloldalán lévő szék felé irányította. Morgott miatta, de szót fogadott. Röviddel utána Nick és Peter is megérkezett. Az ezt követő reggeli nyüzsgésben megnyugodtam, és még Clayről sem vettem tudomást. Miután befejeztük az evést, elmondtam a többieknek, hogy mit találtunk előző éjjel. Mi alatt beszéltem, Jeremy átfutotta az újságokat. Már majdnem befejeztem a mesélést, amikor maga elé tette az újságot, és rám nézett. – Ez minden? – kérdezte. A hangjában volt valami, ami arra biztatott, hogy igent mondjak. Haboztam egy kicsit, de aztán rábólintottam. Egész biztos – Ühüm… igen.vagy Azt benne? hiszem.– faggatott. A lehető legkörülményesebben összehajtogatta az újságot, és elém tette a Bear Valley Fost címoldalát. A főcím ez volt: VADKUTYÁK A VÁROSKÖZPONTBAN. – Ó! – mondtam erre. – Hoppá! Jeremy torkából olyan hang tört fel, amit morgásnak is é rtelmezhetnénk. Beleolvastam a cikkbe. A sikátorban látott két fiú felverte a szüleit amiatt, ami velük történt, azok pedig cserébe az újság szerkesztőjét ébresztették fel. A fiúk az állították, hogy látták a gyilkos kutyákat. Két vagy három h a150

talmas, juhászkutyaszerű állat ólálkodott a város kellős közepén. – Három – mondta Jeremy halkan. – Ti, mind a hárman. Együtt. Peternézett, és Antonio felállt rántotta az asztaltól, és arrébb Nickre és oldalra a fejét, jelezve,lépett. hogy Clay ő is menjen nyugodtan. Nicket senki nem okolná a történtekért. Jeremy meg tudta különböztetni a felbujtókat a követőktől. Nick megrázta a fejét, és a helyén maradt. Kiveszi a részét a szidalomból. – A korcs lakásából visszafelé jövet – kezdtem – ezek a srácok besétáltak a sikátorba, és megláttak bennünket. – Elenának nem volt elég helye, hogy elbújjon – vetette közbe Clay. – Az egyikük felkapott egy törött üveget, én meg elvesztettem a fejem. Rájuk ugrottam. Elena megá llított, és elfutottunk. Senkinek nem esett baja.

– Mindnyájan bajba kerültünk – mondta erre Jeremy. – Mondtam nektek, hogy váljatok szét! – Azt tettük – válaszoltam. – Ahogy az előbb mondtam, ez akkor volt, miután megtaláltuk aztemberré, a lakást. miután megtalá l– Mondtam, hogy változzatok játok! – És mit tegyünk? Tök meztelenül sétáljunk vissza a kocsihoz?

Jeremy szája megrándult. Egy teljes percig csak hallgattunk. Aztán felállt, intett nekem, hogy kövessem, és kisétált a szobából. Clay és Nick rám nézett, de én megráztam a fejem. A meghívás csak nekem szólt, bármennyire szívesen me gosztottam volna. Követtem Jeremyt a házból kifelé menet.

151

Jeremy az erdőbe vezetett, az általunk csapott erdei ösvényeket követte. Majdnem egy kilométert mentünk, mire végre megszólalt. Még ekkor sem fordult hátra, tovább sétált elő ttem.

–– Tudod, mekkora Mind tudjuk … veszélyben voltatok?– jegyezte meg. –Nem vagyok biztos benne, hogy ige n! Talán túl soká voltál távol a falkától, Elena. Vagy talán azt hiszed, csak mert Torontóba költöztél, ez téged nem érint. – Azt akarod mondani, hogy szántszándékkal szabotá lnám… – Természetesen, nem! Csak azt, hogy talán emlékeztetnem kell téged, mennyire fontos ez mindannyiunk számára, attól függetlenül, hogy hol élünk! Elena, Bear Valley lakói egy gyilkost keresnek! Az a gyilkos egy vérfarkas. Mi vérfarkasok vagyunk. Ha elkapják, szeri nted mennyi idő múlva kopogtat a város az ajtónkon? Ha élve kerítik kézre ezt a korcsot, és rájönnek, miféle, beszélni fog! Nem véletlenül van Bear Valley-ben, Elena! Bármelyik korcs, akinek apja van, tudja, hogy ezen a környéken élünk. Ha ezt az egyet is elvezeti a hatóságokat, Claytonhoz megmegtalálják, hozzám, éshozzánk rajtunk keresztül a falka fennmaradó részéhez… végső soron pedig minden létező vérfarkashoz, még azokhoz is, akik igy ekeznek letagadni a falkával való kapcsolatukat! – Azt hiszed, én ezt nem tudom? – Elena, tegnap rád bíztam az irányítást! Au! Ez fájt. Jobban, mint el akarnám ismerni, ezért a szokásos módon eltitkoltam. – Akkor az egész a te hibád! – csattantam fel. – Én nem kértem a bizalmadból! Nézd meg, mi történt Carterrel! Azt is rám bíztad, nem igaz? Aki egyszer megégette magát… 152

– Ami engem illet, az egyetlen hibád az volt Carterrel kapcsolatban, hogy nem értesítettél, mielőtt megtetted. Én tudom, hogy számodra ennél többet jelent, de épp ezért kellett volna kapcsolatba lépned velem, hogy én adjam ki a parancsot! Én s vállalom hogy te…a döntésért a felelő séget. A gyilkosságért. Tudom, – Erről nem akarok beszélni! – Persze hogy nem! Szótlanul sétáltunk egymás mellett. Éreztem, hogy lenne mit mondanom, és rettenetesen kikívánkozik b előlem, mert itt a nagy lehetőség, hogy végre beszéljek arról, amit tettem, és arról is, hogy mit érzek a tettemmel kapcsolatban. Séta közben viszont az orromat megcsapta valami bűz, és a szavak örökre bennem ragadtak.

– Te is érzed? – kérdeztem. Jeremy nagyot sóhajtott. – Elena, annyira szeretném, ha… – Ott! Bocsánat! Nem akartam a szavadba vágni, de… – fintorogva próbáltam elkapni a szagot a szélben – ez a szag. Te Jeremy is érzed?orrlyuka kitágult. Türelmetlenül beleszagolt a szélbe, mintha nem is remélné, hogy talál valamit. Aztán pislogott. Ez a legapróbb, legszelídebb gesztus is elég volt. Ő is érzi. A vért. Az emberi vér szagát.

153

BIRTOKHÁBORÍTÁS A KELETI KERÍTÉS VONALÁIG KÖVETTEM A VÉRSZAGOT. Ahogy közeledtünk, valami más nyomta el a vér illatát. Valami sokkal rosszabb. Az oszladozó hús szaga. Egy patakhoz értünk, amin alacsony fahíd vezetett át. Már a másik oldalon megálltam. A szagnak nyoma veszett. Ismét ebeleszagoltam a keleti szélbe. szagfoszlányok a lev gőben, amik rothadásra utaltak,Voltak de a mindent elnyomó bűzt sehol nem találtam. Megfordultam, és a patakra néztem. A híd alatt valami halványan kidudorodott a vízből. Egy felfúvódott, csupasz lábfej, melynek szürkés lábkörmei az égnek meredtek. Leballagtam a lejtőn, és belegázoltam a patakba. Jeremy áthajolt a híd korlátján, meglátta a lábat, visszahúzódott, és várt, amíg megvizsgálom. A híd szélébe kapaszkodva beletérdeltem a jéghideg vízbe, a nadrágom térdig csurom víz lett. A meztelen lábfej egy karcsú lábszárhoz tartozott. Elviselhetetlen volt a bűze. Fe lkavarodott a gyomrom, így inkább szájon át vettem tovább a levegőt. Az oszlásnak így nemcsak szagát, de az ízét is éreztem. Így aztán inkább orron át folytattam a levegővételt. A lábszár egy térdben folytatódott, felette bőr és izomcafatok,

amelyek ki a combcsont,mint akárvacsorá egy főtt sonkából,közül amit úgy egy kandikált inkább bosszúszomjas, ra éhes kutya szétmarcangolt. A másik combból csak férgektől nyüzsgő csonk maradt, azt egy igen erőteljes állkapocs Top154

panthatta szét. A híd alá lestem, ahol felfedeztem a másik láb többi részét is, legalábbis annak szétdobált darabjait, mintha valaki az utolsó darabka szemetet is kirázta volna a zsákból. A felsőtest nem volt több széttrancsírozott húskupacnál. Még a karok sem voltak Elképzelhető, hogy telj az earrébb szétszórt húsdarabok közöttmeg. lehettek. A nyak szinte sen átharapva hátratekeredett. Az arcot nem is akartam megnézni. Kö nynyebb elviselni, ha nem látja az ember, akár egy oszladozó holttestet egy B kategóriás horrorfilmből. A könnyebb azo nban nem mindig célravezető. Ez nem filmes kellék, hanem a hús-vér valóság. A méretből és a karcsúságból először lánynak hittem, de ahogy elmozdítottam a fejet, rájöttem, hogy tévedtem. Egy fiatalember volt, alig idősebb egy fiúnál. A szeme kidülledt, koszréteg borította, és olyan fénytelen volt, akár a csiszolatlan márvány. Az arca mindentől eltekintve meglepően érintetlen maradt: sima, kicsattanó bőr, kellemes és nagyon fiatal vonások. A vérfarkas újabb áldozata. Már a rothadás és a vér bűzén keresztül is éreztem a korcs szagát, de a kegyetlenül szétmarcangolt nyakból, és a felsőtestén harapá s-a nyom okból ez még nyilvánvalóbb volt.éktelenkedő A korcs idecipelte testet. Ide, Stonehavenbe. Nem itt végzett a fiúval. Nincs semmi vérnyom, de a vastagon rászáradt piszok arra utal, hogy elföldelték, majd kiásták. Múlt éjjel, amíg átkutattuk a korcs lakását, addig ő idehozta a testet Stonehavenbe, hogy minél előbb megtaláljuk. Ez akkora sértés volt, hogy reszkettem a dühtől. – Meg kell szabadulnunk tőle – vélte Jeremy. – Egyelőre hagyjuk! Visszamegyünk a házba… A bokrok közti recsegés-ropogás azonban beléfojtotta a szót. Kidugtam a fejem a híd alól. Valaki úgy csörtetett az 155

aljnövényzetben, mint egy rinocérosz. Emberek! Gyorsan l ehajoltam, lemostam a kezem a patakban, és kimásztam a partra. Alig értem fel, amikor két, rikító narancssárga vadászmellénybe öltözött férfi bukkant fel az erdő mélyéről. – Eza tisztás magánterület! törve csendjét.– mondta nekik Jeremy, szelíden me gA két férfi megrezzent, és felénk fordult. Jeremy a hídon maradt, és hátranyúlt értem, hogy felhúzzon maga mögé. – Azt mondtam, ez magánterület! – ismételte meg. Egyikük, egy majdnem húszéves, keménykötésű fiú előbbre lépett. – Igen, de te akkor mit keresel itt, haver? Az idősebb férfi megragadta a kölyköt a könyökénél fogva, és visszahúzta. – Bocsássa meg a fiam modortalanságát, uram! Feltételezem, maga… – Elhalkult a hangja, egy név után kutatott az emlékezetében, de nem találta. – Igen, az enyém a birtok – mondta Jeremy még mindig lágyan. Egy másik egymást. férfi és egyMegtorpantak, nő érkezett kettejük majdnem feldöntötték és úgymögé, néztek rán k, mintha kísértetet látnának. Az idősebb súgott nekik valamit, aztán visszafordult Jeremyhez, és megköszörülte a torkát. – Igen, uram. Értem, hogy magáé ez a föld, de tudja, van itt egy kis bonyodalom. Biztos hallott arról a lányról, akit pár napja megöltek. Nos, kutyák voltak, uram. Vadkutyák. Nagyok. Két városi fiú látta őket tegnap éjjel. Aztán ma reggel kaptuk a hívást, hogy éjfél körül láttak valamit itt, az erdő innenső végén. – Tehát nyomozást folytatnak! A férfi kihúzta magát. 156

– Valóban, uram. Ezért, ha nincs ellenére… – De, bizony, ellenemre van. A férfi csak pislogott. – Értem, de tudja, le kell ellenőriznünk a dolgot, és… –– Nem, Megálltak de…a háznál, hogy engedélyt kérjenek? – Telefonáltak a házba, hogy engedélyt kérjenek? – Nem, de… A férfi hangja vagy egy oktávval feljebb csúszott, a mögötte álló fiú pedig nyugtalanul izgett-mozgott és közben motyogott valamit. Jeremy továbbra is higgadtan folytatta. – Akkor azt javaslom, hogy menjenek vissza azon az úton, ahol jöttek, és várjanak meg a házban! Ha át akarják kutatni ezt az erdőt, engedélyre van szükségük. A körülmények miatt, természetesen nem vonakodom ezt megadni, de nem is akarok azon aggódni, hogy séta közben esetleg felfegyverzett férfiakba botlok a saját birtokomon! – Vadkutyákat keresünk – szólt közbe a nő –, nem embereket!

– A vadászat izgalmában minden megeshet. Mivel ez azezt én területem, ezért ezt nem kockáztatom meg. Én használom az erdőt. A családom és a vendégeim is használják. Ezért nem szoktam vadászokat beengedni. Mire körbeérnek a házig, én befejezem a sétámat, és ott találkozunk. Oda tudom adni a birtok térképét, és figyelmeztetem a vendégeimet, hogy kerüljék el az erdőt, amíg maguk itt tartózkodnak. Elfogadhatóan hangzik? Az újonnan jött pár csatlakozott a fiú zsörtölődéséhez, de az idősebb férfi látszólag fontolóra vette az ajánlatot, és lato lgatta a szabályok betartásával járó kellemetlenséget. Épp, 157

amikor már úgy tűnt, hogy kész engedni, valaki felcsattant mögötte. – Mi az ördög folyik itt? Clay viharzott ki az erdőből. Összerezzentem, és mintha Jeremy is azt tette volna, bár lehet, hogy csak a fákon átszűrődő napsugarak csalóka játéka volt. Clay megállt a tisztás

szélén, és a kutatócsapatról előbb ránk, majd visszanézett. – Maguk mi az ördögöt keresnek itt? – kérdezte a keresők csoportjához lépve. – Vadkutyákat keresnek – válaszolta Jeremy finoman. Claynek ökölbe szorult a keze. A tisztáson át is elért be nnünket az indulatának hevessége. A múltkor, amikor a bi rtokon portyázó vadászokat hallottuk, Clay őrjöngött. Hiszen betörtek a területére! Akkor mégis képes volt magának parancsolni, mert nem láthatta a betolakodókat, és mert megti ltották neki, hogy annyira közel menjen hozzájuk, hogy láthassa őket, érezze a szagukat, és azt cselekedje, amit az ö sztönei megkövetelnek. Még ha össze is akadt volna velük, előzetesen elegendő figyelmeztetést kapott ahhoz, hogy képes legyen megfékezni Most amás volt a helyzet. Bennünket keresett,aésfelindulását. mire megérezte szagukat, már túl késő volt, hogy minderre felkészüljön. A birtokháborítók többé nem sötétben tüzelő láthatatlan fegyverek, hanem valódi emberek voltak, akik ott állnak pontosan előtte, a haragja élő céltáblájaként. – Nem látták azokat a kibaszott jelzéseket befelé jövet? – röffent rájuk a fiatalember felé fordulva, akit a csoport legerősebb tagjának látott. – Vagy a birtokháborítás túl sok istenverte szótagból áll maguknak? – Clayton! – intette Jeremy. 158

Clay meg se hallotta. Tisztában voltam vele. Nem hall mást ilyenkor, mint a vér dobogását a fülében, az zakatol a fejében, hogy mindenáron meg kell védenie a területét. Közelebb lépett a fiatalemberhez. A fiú hátrébb araszolt, egészen a fáig. Ez magánterület! – mondta neki Clay. – Érted, hogy ez mit– jelent? Jeremy elindult a hídon, velem a sarkában. Már a tisztás közepén jártunk, amikor valami felharsant az erdőben. K utyaugatás! Egy szimatot fogott kutya! Jeremyről Clayre néztem. Mindketten megállva hallgatóztak, és igyekeztek behatárolni a zaj irányát. Visszaléptem a híd felé. A kopó csaholása minden pillanatban egyre közelebbről hallatszott, a ritmusa felgyorsult, és lerítt róla a diadalmámor. Kiszagolta a híd alatti holttestet.

Újabb lépést tettem hátrafelé. Mielőtt még észbe kaphattam volna, a kutya kiszáguldott az erdőből. Elborult tekintettel egyenesen felém rohant, az agyát teljesen k itöltötte a szag. Egy méterre lehetett tőlem, amikor lefékezett. Most már v alami mást érzett. Engem. Rám nézett. Nagytestű, volt,ésvalami j uhászkutya és vizsla keverék.keresztezett Lehajtotta afajta pofáját, z avartan pislogott. Aztán felemelte a fejét, és mélyről jövő morgással rám vicsorított. Fogalma sem volt, miféle teremtmény lehetek, de az halálbiztos, hogy nagyon nem tetszhettem neki. Az egyik férfi rákiáltott, de a kutya rá sem hederített. Újabb f igyelmeztető morgás következett. Az idősebb férfi a kutya után szaladt. Éreztem, hogy itt az alkalom, ezért mélyen a szemébe néztem, és láthatóvá tettem a fogsoromat. Gyere, kapj el! Úgy is lett. A kutya nekem rontott. A fogsora összezáródott az alkaromon. A földre estem, és a karomat az arcom elé húztam, 159

mintha védekeznék. A kutya erősen szorított. A fogait bel emélyesztette a karomba, én meg feljajdultam a fájdalomtól és a félelemtől. Erélytelenül az állat felé rúgtam, a lábam épphogy csak súrolta a hasát. Érzékeltem a körülöttem zajló k avarodást. Valaki letépteszorítása rólam aelernyedt, kutyát, deésvitte vele akisz karoa-mat is. Aztán a kutya a karom badult a fogsora közül. Felnéztem, láttam, hogy Clay áll me llettem, és a keze még mindig a kutya torkát szorítja. Arrébb hajította az elpusztult állatot, és mellém térdelt. Az arcom a karjába temettem, és zokogni kezdtem. – Jól van, jól van! – ismételgette, és a hajamat simogatva közelebb húzott magához. – Már vége. Nagyon igyekezett, hogy fel ne nevessen, az egész teste rázkódott az erőlködéstől. Megálltam, nehogy belécsípjek, és folytattam a jajgatást. Jeremy határozottan tudni akarta, ki a kutya gazdája, és rendben vannak-e az oltásai. A vadászok egymás szavába vágva mormolták a bocsánatkéréseiket. Az egyikük elsietett, hogy megkeresse a kutya gazdáját. Clayjel a földön maradtunk, én tovább hüppögtem, míg ő vigasztalg atott. Clay is élvezte hogy mindezt, de nemészrevennék, mertem fe lállni, attóltúlságosan való félelmemben, a keresők teljesen száraz a szemem, és feltűnően higgadtnak tűnök egy olyan nőhöz képest, akit az imént egy elvetemült vadállat megtámadott. Néhány perccel később megjelent a kutya gazdája, és nem örült túlságosan, hogy a nagyra tartott kutyáját e lpusztulva látja viszont a fűben. Azonnal elhallgatott azonban, amint megtudta, mi történt, és azt ígérte, felt ehetően a bepereléstől való félelmében, hogy állja az összes orvosi kiadást. Jeremy alaposan összeszidta, amiért póráz nélkül hagyta rohangálni a kutyáját magánterületen. Amikor Jeremy befejezte, a férfi 160

biztosította arról, hogy a kutyának megvolt minden oltása, aztán a fiatal férfi segítségével csendesen elvonszolta a tetemet. Ezúttal, amikor Jeremy újra megkérte őket, hogy mindegyikük hagyja el a területet, senki nem szállt vitába vele. A zűrzavar végre elült,Clayt, és minden elcsendesedett, én meg végre ellöktem magamtól és talpra álltam. – Hogy van a karod? – érdeklődött Jeremy felém sétálva. Megvizsgáltam a sérülésemet. Négy helyen mélyen átly ukadt a bőröm, és még mindig szivárgott belőle a vér, de csak nagyon kicsit szakadt fel. Ökölbe szorítottam a kezem, majd szétnyitottam. Pokolian fájt, de úgy tűnt, mindenem működik. Nem aggódtam túlságosan. A vé rfarkasok sebei gyorsan gyógyulnak, feltehetően ezért okozunk sérülést olyan vadul a másiknak. – Az első harci sebesülésem – jegyeztem meg. – Remélhetőleg az utolsó is – mondta Jeremy szárazon, míg a karomat a kezébe vette, hogy szemügyre vegye a sérülésemet. – Feltételezem, lehetett volna rosszabb is – nyugtázta. – Elena nagyszerűen csinálta! – jegyezte meg Clay. néztem –Haragosan Nem lettem volnará. rákényszerítve, ha te nem egy dühöngő őrültként ordítozva csörtetsz ki az erdőből! Jeremy már majdnem megszabadult tőlük, amikor fe lbukkantál! Jeremy felém dőlt egy kicsit, mintha sziámi harcos halak lennénk, azaz, nem támadunk, ha nem látjuk a másikat. – Gyere be velem a házba, ott kitisztítjuk a sebeidet! Clay, a híd alatt van egy hulla. Tedd a fészerbe, majd éjjel megszabadulunk tőle a városban! – Egy hulla? – Egy fiú. Valószínűleg megszökött otthonról. – Úgy érted, hogy a korcs idecipelt egy tetemet…? 161

– Csak szedd ki onnan, mielőtt ezek úgy döntenek, hogy visszajönnek! Mielőtt Clay vitatkozhatott volna, Jeremy megfogta az ép karomat, és magával vitt.

Visszafelé beszélgettünk. Vagyis, azt kell mondanom, Jeremy beszélt, én meg hallgattam. Úgy érződött, hogy minden órában egyre nagyobb veszéllyel nézünk szembe. Először is, megláttak bennünket a városban. Aztán találtunk egy holttestet a birtokunkon. Ezt követően ö sszetűzésbe kerültünk a helybeliekkel, felhívtuk magunkra a figyelmet, és nagyon valószínű, hogy gyanút keltettünk. Mindezt tizenkét óra l eforgása alatt. Ennek a korcsnak meg kell halnia. Még ma éjjel.

Clay visszaért a házba, és Jeremyvel meg velem akart beszé lni. Találtam valami kifogást, és lóhalálában felrohantam a szobámba. Tudtam jól, mit akar mondani, b ocsánatot akar kérni amiatt, hogy elszúrta, hogy összezördült a vadászokkal, és megint bajt okozott. Hagyjuk csak, majd Jeremy feloldozza. Ez az ő feladata, nem az enyém.

Miután Jeremy és Clay befejezte a beszélgetést, Jeremy bet erelte a többieket a dolgozóba, hogy elmesélje nekik is, mi tö rtént. Mivel nem akartam újra hallani, amit nemrég átéltem, a szobámban maradtam, és Philipet hívtam. Arról a tóparti la162

kásberuházással kapcsolatos reklámkampányról mesélt, amit a cége annyira igyekszik megszerezni. Bevallom, nem nagyon figyeltem a szavaira. Helyette a hangját hallgattam, behunytam a szemem, és elképze ltem, hogy ott vagyok mellette, egy olyan helyen, ahol egy holttest felfedezése a hátsó udvarban leírhatatlan rett egést okozna, nem pedig sietős tisztogatási terveket szülne. Próbáltam úgy

gondolkozni, ahogy Philip, szánalmat és részvétet érezni a halott fiú iránt, azért az életért, amelynek olyan hamar vége szakadt, még mielőtt valójában kiteljesedhetett volna… akárcsak az enyém. Miközben Philip beszélt, a gondolataim elkalandoztak, és eszembe jutott a Clayjel töltött éjszaka. Nem kellett nagyon erőlködnöm, hogy kitaláljam, mit érezne Philip, ha megtudná. Hova tettem az eszem? Az a baj, hogy akkor nem gondolkodtam. Ha pár órával ezelőtt még nem is éreztem lelkiismeret-furdalást, hát, most bezzeg igen, most, ahogy Philipet

hallgattam, és elképzeltem, hogyan reagálna, ha tudná, mivel töltöttem az éjszakát. Bolond vagyok! Itt ez a nagyszerű ember, akiármánykodó törődik velem, én meg léha módon lefekszem azzal baz öntelt, szörnyeteggel, aki a lehető legcsúnyá ban árult el. Megfogadtam, hogy ezt a hibát nem követem el még egyszer.

Ebéd után Jeremy fogta Clayt, és sétálni mentek, hogy útbaigazítást nekiegyütt az éjszakát illetően. megkaptam magamét.adjon Clayjel üldözzük majdÉna már korcsot. Én megtaalálom, elcsalom egy biztos helyre, ahol Clay végez vele. Ez

163

volt a jól bevált gyakorlat, és bármennyire is gyűlöletes bei smerni, mindig működött. Míg a többiek elmosogattak, én angolosan távoztam. A házban barangoltam, és Jeremy stúdiójában kötöttem ki. A délutáni napéssugarai a ház előtta álló gesztenyefa el velei közül, játékos betűztek árnyakat vetítettek padlóra. Végiglapoztam a falnak támasztott festővásznakat, melyek játszadozó, vonyító és összekucorodva, összegabalyodott végtagokkal egy kupacban alvó, különböző színű farkasokat ábrázoltak. Ezek mellé halmozva városi sikátorokban lézengő vagy gyalogosokat figyelő, meg olyan farkasok képeit talá ltam, akik engedik a gyerekeknek, hogy megsimogassák őket, amíg az anyjuk nem néz oda. Amikor Jeremy belement, hogy eladja a festményeit, az utóbbiakkal kereste a nagy pénzt. Sejtelmes, szürreális jeleneteket ábrázolt, és olyan sötét színű vöröseket, zöldeket és lilákat használt hozzá, hogy azok a fekete árnyalatainak tűntek. Szokatlan helyeken merész sárga és narancsos vonások élénkítették a sötétséget, az egyiken, például, a hold képe tükröződött egy pocs olyában. Mindez et, veszélyes témajelent volt, de Jeremy álnéven adta el ők és soha nem meg velükvigyázott, nyilvánosan. A falkán kívül pedig soha senki nem járt Stonehavenben, kivéve talán az ilyen-olyan szerelőket, de azok is mindig csak kísérővel, Jeremy így nyugodtan kiállíthatta a festményeit itt, a stúdióban. Jeremy emberi modelleket is használt, bár szigorúan csak falkatagokat. Az egyik kedvenc képe az ablak melletti falon

lógott. Én álltam rajta a meredek part peremén meztelenül, háttal a szemlélőnek. Clay mellettem ült a földön, és átkarolta a lábam. A sziklán túl egy farkasfalka játszadozott az erdei tisztáson. A címet az alsó sarokba firkantotta: Éden. 164

A szemben lévő falon két portré függött. Az első Clayt ábrázolta, még késői tizenévesként. Hátradőlve ült kint egy ef hér fonott székben, az arcán tétova mosollyal, míg a t ekintete valahová a festő fölé szegeződött. Mintha Michelangelo Dávidja kelt volna életre: ifjonti tökély, csupa ártatlanság és á brándozás. Ha jó napom volt, úgy néztem a képre, mintha Jeremy vágyálma lenne. A rosszabb napokon sütött róla a leplezetlen szemfényvesztés.

A mellette lógó arckép éppilyen nyugtalanító volt. Engem ábrázolt. Háttal ültem a festőnek, és a vállam felett visszanéztem, így látszott az arcom és a felsőtestem. A hajam leengedve, rendetlen loknikban omlott alá, és eltakarta a melle imet. Mint Clay portréja esetében, itt is az arckifejezés volt a középpontban. A sötétkék szemem nyíltabb és élesebb volt a normálisnál, és ez állati csillogást kölcsönzött neki. Úgy mosolyogtam, hogy az ajkam szétvált, és kilátszottak a fogaim. Ennek következtében a tekintetemből vad érzékiség áradt, olyan veszedelmes felhanggal, amit nem láttam, ha a tükörbe néztem. – Aha! –van! kiáltott be az. Nick az ajtóból. – Szóval, itt bujkálsz! Telefonod Logan Olyan gyorsan rohantam ki az ajtón, hogy majdnem felborítottam egy rakás festményt. Nick a nyomomban, a dolg ozóban lévő telefonra mutatott. Ahogy a nappali felé mentem, Clay sétált be a hátsó ajtón. Nem látott meg. B esurrantam a dolgozóba, és magamra csuktam az ajtót. Még hallottam, hogy Clay Nicktől kérdezi, merre vagyok. Nick mellébeszélt, nem merte Clay haragját ko ckáztatni azzal, hogy megmondja neki az igazat. Clay még mindig mérges volt amiatt, hogy a távollétem alatt kapcsolatba léptem Logannel. Nem arra gyanakodott, hogy a szeretője lennék, semmi ilyen banális 165

dolog. Tudta az igazságot… azt, hogy Logannel barátok vagyunk, nagyon jó barátok, és pont ez volt az, ami féltékennyé tette. Nem a testemet, hanem az egymásra fordított időt és a figyelmemet irigyelte.

Felvettem a kagylót, beleköszöntem. – Ellie! – dördült fel ésLogan hangja a telefonzúgásból. – El sem hiszem, hogy tényleg ott vagy! Hogy mennek a dolgok? Még életben vagy? – Még igen, de még csak két nap telt el! – A vonal felbúgott, egy pillanatra elhallgatott, de aztán sípolva újraéledt. – Most vagy Los Angelesnek rosszabb a telefonellátása, mint Tibe tnek, vagy mobilról hívsz. Hol vagy? – Most megyek a bíróságra! Figyu, itt gyorsan mennek a dolgok, már meg is kötöttük az egyezséget. Ezért hí vlak. – Előbb jössz? A nevetése sercegett a vonal túloldalán. – Ennyire szeretnél látni? Hízelegne, ha nem sejteném, hogy csak ütközőnek szeretnél Clay ellen! Igen, jövök vissza. Még nem tudom, hogy pontosan mikor, de vagy ma éjjel vagy reggel. gépre. Még be kell itt fejezni a munkát, aztán felugrok aholnap legközelebbi – Nagyszerű! Alig várom, hogy találkozzunk! – Hasonlóképpen, bár még mindig meg vagyok sértődve, hogy nem engedted, hogy karácsonykor meglátogassalak Torontóban! Úgy kívántam az odaégett gyömbérkenyeret! Újabb családi tradíció végezte a k ukában! – Talán majd idén! – Feltétlenül! – A vonal recsegett és elhallgatott, aztán viszszakattant. – …ló? – Még itt vagyok! 166

– Jobb, ha elköszönök, mielőtt szétkapcsolnak! Ne várj meg! Holnap találkozunk, és elviszlek ebédelni, hogy egy kicsit pihenhess, és utolérd magad! Oké? – Persze hogy oké! Akkor, holnap látjuk egymást! Elköszönt, és letette telefont. a Ahogy visszatettem kagylót a helyére, Nicket ahallottam folyosón, éppen játéko-a sokat toborzott egy kis lökdösődős amerikai focihoz. Megállt a dolgozó ajtaja előtt, és bekopogott. – Én benne vagyok! – válaszoltam. – Kint találkozunk! Visszanéztem a készülékre. Logan mindjárt itt lesz! Ez elég volt ahhoz, hogy elfelejtsem a mai nap összes problémáját és bosszúságát. Magamban elmosolyodtam, és kisiettem az a jtón. Hirtelen nekem is kedvem támadt egy kis vadulásra a korcsvadászat nagy izgalma előtt.

167

RAGADOZÓ VACSORA UTÁN FELKÉSZÜLTEM AZ ESTÉRE.

Már a ruha kiválasztásánál nehézségbe ütköztem. Ha azt akarom, hogy a horgomra akadjon ez a korcs, azt az álruhát kell magamra öltenem, ami a legjobban működik vérfarkasok esetében: Elenáét, a férfifaló ragadozóét. Ez nem miniszoknyát, nem is volt neccharisnyát átlátszó blúzt jelentett, tudniillik ilyenem. Azértésnem voltak a ruhat áramban, mert röhejesen festettem bennük. Rövid felsőrészekben, tűsarkú cipőben és falatnyi szoknyácskákban olyan voltam, mint egy zöldfülű tizennégy éves, aki éppen jelmezbálba készül. A természet nem áldott meg gömbölyded formákkal, és az életmódom sem engedte, hogy felesleges párnákat növesszek. Túl magas, túl vékony és túl sportos vagyok ahhoz, hogy akármelyik férfi ideálja legyek, és a magazinok közepéről az én egész alakos fotómat hajtogassák ki. Amikor Stonehavenben kezdtem élni, a ruhatáram szi gorúan a használtruha-boltokra jellemző hétköznapi viselete kből állt, attól függetlenül, hogy Jeremy mennyi pénzt adott a vásárlásra. Fogalmam sem volt, mi mást vehetnék. Antonio egyszer jegyet vett nekünk egy Broadway-bemutatóra, na, estem. Nem voltak körülöttem akkor tényleg pánikbavolna, nők, akiket megkérhettem hogy segítsenek ruhát választani az alkalomra, Jeremyt meg nem mertem megkérni attól való félelmemben, hogy valami taft meg csipkés borzalomban kö168

tök ki, ami csak egy gimnáziumi bálban menne el.Elmentem New Yorkban egy divatos márkákat áruló boltokból álló utcába, de elvesztem, a szó szoros és átvitt értelmében véve is. A megmentőm a lehető legvalószínűtlenebb alakban jelent meg: Nicholaséban. Nickhölgyek több időt töltött nők, mint különösen gyönyörű, gazdag, fiatal társaságában, a James Bond filmeken kívüli bármelyik férfi. Kifogástalan ízlése volt, a klasszikus divatot, az egyszerű anyagokat és a szabályos vonalakat részesítette előnyben, és ez valamiképp előnyt kovácsolt a magasságomból és a gömbölyű idomaim hiányából. Minden „jelmezemet” Nick kíséretében szereztem be. Ne mcsak nem ellenezte, hogy az egész napot az Ötödik sugárúton való kirándulással töltsük, de a hitelkártyája már a pulton volt, mielőtt előhalászhattam volna a pénztárcámból a sajátomat. Nem csoda hát, hogy olyan népszerű volt a nők körében!

Kiválasztottam a ruhát aznap estére, éppen azt, amit valójában Nick vásárolt nekem a két évvel ezelőtti születésnapomra. Káprázatos indigókék selyemruha volt, térdig érő, mindenféle vagy egyéb díszítés Egyszerű, mégiskülönc elegáns.kivágás Hogy lezsernek tűnjön, úgy nélkül. döntöttem, lemondok a harisnyáról, és szandált veszek. Miközben sminkeltem magam, Clay sétált be, és tetőtől talpig végigmérte az öltözékem. – Jól nézel ki! – mondta. Aztán körbepillantott a királykisasszonyos hálószobámon, és elvigyorodott. – Persze, nem nagyon illik ebbe a környezetbe! Kellene még valami. Talán egy csipkesál a függönyökből. Vagy egy cseresznyefa ágacska. Rávicsorogtam a tükörből, és visszatértem a smin keléshez. Egy rózsaszín anyagot tartalmazó üvegcsét t anulmányoztam, próbáltam rájönni, hogy az ajkamra vagy az arcomra való-e. 169

Clay mögöttem az ágyon rugózott, a túltömött párnákat pofozgatta, és nevetett. Laza Dodgersnek öltözött, fehér pólót és bő vászonzakót viselt. Az öltözék elrejtette az izomzatát, és amolyan rendes, főiskolás kinézetet kölcsönzött neki, de ez is volt célja, segített hogy a neki lehetőruhát legkevésbé fenyegető legyen. nincs Bi ztosana Nick választani. Clay ugyanis tisztában a „nem fenyegető” kifejezés jelentésével.

Kilenckor indultunk el, Jeremy Explorerét vittük. Clay gyűlölte a batár nagy utcai terepjárót, de kellett a hely, ha sikerül elkapnunk és megölnünk az a korcsot. Késő éjjel aztán Ant onio és Nicholas a helyi szeméttelepen megszabadul a fiatal fiú testétől is. Megspórolhattuk volna nekik azt az utat, ha mi visszük el a testet, de az eau de oszladó hús nem a legjobb parfümválasztás, ha emberek közé készülünk. Habár gyűlöltem a gondolatát, hogy az estét Clayjel kelljen töltenem azok után, ami köztünk történt, hamarosan megnyugodtam. Meg sem említette az előző éjszakát, és nem mondott semmit Logan hívásáról sem. Mire a városba értünk, teljesen normális beszélgetést folytattunk a dél-amerikai jaguárkultuszokról. Ha nem ismerném jobban, szinte azt hihetném, hogy kifejezetten erőlködik, hogy rendesen viselkedjen velem. Ennél azonban jobban ismertem. Bármi is volt az indítéka, én is vele játszottam a szerepemet. Dolgunk volt, és egész este együtt kellett lennünk, hogy azt végrehajts uk. Tehát, kötelesség! a korcs lakása volt. A ház mögötti Az első első amegállónk McDonald’snál parkoltam, aztán körbesétáltuk a háztömböt.

170

A lakásban most is sötét volt. A korcs házon kívül tartózkodott. Csak reménykedhettünk, hogy az egyik bárban lesz. Mind a három bár dugig volt. A listánk negyedik helyén az a név nélküli hely állt, amelynek a címét a levélgyufáról véstem az eszembe.vezetett A cím bennünket. a papírgyárA mögé, elhagyatott raktárépülethez bentrőlegy üvöltő zenéből ítélve ma éjjel nem volt annyira elhagyatott. – Mi van itt? – kérdezte Clay. – Egy rave parti. Nem bár, de nem is házibuli. – Hú! Be tudsz jutni? – Valószínűleg. – Akkor, hajrá! Én meg elfoglalom az őrhelyemet az a blaknál. Körbementem az épület hátuljához. A bejárat egy alags ori ajtó volt, ahová lépcső vezetett le. Egy fénycsík világította meg a körvonalát. Kopogtam, mire egy kopasz férfi ajtót nyitott. Félrebillentettem a fejem, ígéretesen elmosolyodtam, és már benn is voltam egy maroknyi italkuponnal a kezemben. Re-

méltem pedig, hogy egy kicsit nagyobb kihívás lesz. rnokba A folyosó óriási,emeleti nagyjából négyszög alakú csaalakíto vezetett. Egy egy második átjárót szűk erkéllyé ttak, rögtönzött lépcsőkkel és második emeleti korlát nélkül. Mivel nem volt rács, hogy ezt megakadályozza, az erkély szélén emberek ültek, és műanyag söröspoharakat hajigáltak a lenti tömegbe. A bal oldali falnál poros tárolódobozok és régi deszkák szolgáltak bárpultként. A bár előtt rozsdás székek és asztalok voltak szétdobálva, az a fajta összecsukható bútor,

amit az ember kirakodóvásárokon lát, és ott is hagy, ame nynyiben a tetanuszoltása nincs rendben. Aggódtam, hogy ez is olyan lesz, mint egy torontói rave, ahol az átlaglátogató többet aggódik a bizonyítványán, mint a 171

hiteltörlesztésén. Az biztosan nem lenne olyan parti, ahol észrevétlen maradhatok. Ugyan fiatalnak látszottam, de határozottan elhagytam a pattanásos és fogszabályzós életsz akaszt. Itt viszont nem kellett idegeskednem. Bear Valley nem

egy Voltfiatal néhány kiskorúvoltak ezen többségben. a partin is, deAa lefiatal ésnagyváros. nem annyira felnőttek gtöbben Millers sört és marihuánát fogyasztottak, de néhányan olyan nyíltan lőtték magukat heroinnal, mint ahogy az ital ukat döntötték magukba. Ez Bear Valley-nek az az oldala, amelyet a helyi képviselők szeretnek szándékosan figyelmen kívül hagyni. Ha egy helyi politikus betéved ide, biztosan meggyőzi magát, hogy ezek az emberek nem is idevalósiak, valószínűleg mind Syracuse -ból jö hettek. A csarnok jobb oldalában volt a táncparkett, azaz a nagy, bútorozatlan tér, ahol az emberek vagy táncoltak, vagy éppen tömeges epilepsziás rohamban szenvedtek. Fülsiketítő zene szólt, amit annyira nem bántam volna, ha az összhangzás nem olyan, mintha a kidobó fiúk vették volna fel a hátsó helyiségben. Az olcsó italok és még olcsóbb parfümök bűze felkavarta akereséshez. gyomromat. Legyőztem a hányingerem, és hozzáláttam a A korcs ott volt. Elég volt kétszer körbemennem, hogy megérezzem a sz agát. A tömegben ide -oda kanyarogva követtem a nyomot, amíg az egy konkrét személyhez nem vezetett. Amikor megláttam a férfit, akihez a szagnyom eljuttatott, elbizonytal anodtam, kételkedni kezdtem az orromban, és visszakany a-

rodtam, hogy újból leellenőrizzem. De nem, az asztalnál ülő fickó határozottan a mi kis korcsunk. Ráadásul a legkevésbé megnyerő külsejű vérfarkas, akivel még nem találkoztam. Ennél a fickónál még én is ijesztőbben festek! Világosbarna 172

haj, vékonydongájú testfelépítés, és kellemetlen, életerőtől duzzadó arc jellemezte… az a tipikus egyetemista, egészen a Martens bakancsig és a szűkített gatyáig. Ismerősnek tetszett, de nem véstem a falkadossziék összes fotóját az emlékezetembe. számít, Csakokozza az a fontos, megvan.lElöntöttNem a méreg. Ezkicsoda. a kis korcs azt a hogy sok bonyoda mat? Ez a csecsemőképű taknyos tartja az egész falkát pánikban, és kényszeríti arra, hogy folyton fegyvereseket keressen a háta mögött, meg körberohangálja egész Bear Valley -t utána? Uralkodnom kellett magamon, nehogy odamasírozzak, megragadjam a gallérjánál fogva, és egyből Clay elé penderítsem. Ellenálltam annak a késztetésnek is, hogy odamenjek hozzá. Hagyom, hogy ő találjon meg. Hamarosan megérzi a szagomat, és tudni fogja, ki vagyok. Minden korcs tudja. Emlékezzünk csak, az én fajtámból csak egy létezik. A szagomból egy korcs megmondja azt is, hogy vérfarkas vagyok, de azt is, hogy nőstény. Nem kell hozzá lenyűgöző sherlocki bravúr, hogy kitalálja, ki is vagyok. Három méterre mentem el a korcs asztalától, és még nem érezte meg az illatomat. Vagy túlságosan elnyomják a benti szagok, vagy ez a az korcs túl ostoba ahhoz, hogy az orrát használja. Valószínűleg utóbbi. Tudva, hogy végül úgyis észre kell, hogy vegyen, beváltottam egy italjegyet rumos kólára, kerestem egy táncparkett melletti asztalt, és vártam. A tekintetemmel végigpásztáztam a tömeget, és könnyedén kiszúrtam a korcsot. A rövid hajával, a pólójával és a simára borotvált képével úgy kilógott a tömegből, mint egy Yanni-rajongó egy Iron Maiden koncerten. Magában üldögélt, és olyan sóváran fürkészte a tömeget, hogy ezzel el is vesztette az ártatlanságot a tekintetéből. Ittam pár kortyot az italomból, aztán megint odané ztem az asztalához. Eltűnt onnan. 173

– Elena! Anélkül, hogy megfordultam volna, beszívtam az i llatát. A korcs volt. Elhelyezkedtem a székemen, ittam még eg y kortyot, és tovább figyeltem a táncolókat. A korcs megkerülte az asztalt, széket. rám nézett, és elmosolyodott. Kihúzott magának egy – Leülhetek? – kérdezte. – Nem! Kezdett volna leülni. Felnéztem rá. – Nemet mondtam, süket vagy? Tétovázott, és közben vigyorgott, mintha csak egy jelre várna, hogy viccelek. Beakasztottam a lábam a székbe, és közelebb rántottam az asztalhoz. Azonnal abbahagyta a v igyorgást. – Scott vagyok – mondta. – Scott Brandon. Valami rémlett. Emlékezetből próbáltam előhúzni a falkadossziés lapját, de képtelen voltam rá. Túl régen volt. Rendesen fel kellett volna készülnöm, mielőtt elindulok. Felém lépett. az Mereven néztem, ettől visszakozott. Megint belekortyoltam italomba, és ránéztem a pohár karimája fölött. – Van róla fogalmad, mi történik azokkal a korcsokkal, akik beteszik a lábukat a falka területére? – kérdeztem. – Kellene, hogy legyen? Fújtam egyet, és megcsóváltam a fejem. Fiatal és pimasz. Rossz kombináció, de inkább bosszantó, mint veszélyes. Nyilvánvaló, hogy a korcs apuka esténként nem mesélt neki Clayről. Ez komoly hiányosság, de olyan, amit hamarosan megoldunk. Majdnem elmosolyodtam a gondolatra.

174

– Szóval, mi szél hozott Bear Valley -be? – kérdeztem kényszeredett érdeklődést színlelve. – A papírmalom évek óta nem vesz fel embereket, úgyhogy remélem, nem munkát k eresel!

– Munkát? Gonosz mosoly csillantkeresek! a szemében. – Á, nem vagyok oda a –munkáért! Szórakozást A hozzánk illő szórakozást. Egy hosszú percig csak bámultam rá, aztán felálltam, és elsétáltam. Brandon követett. Már elértem a túlsó falig, am ikor könyökön ragadott. Az ujjait csontig belém vájta. Elrá ntottam a karom, és szembefordultam vele. A mosoly leolvadt az arcáról, a vonásai megkeményedtek, és sütött róla az e lkényeztetett gyerekek harapós rosszkedve. Jó! Nagyon jó! Már mást sem kell tennem, mint meglógni, és hagyni, hogy utánam jöjjön a szabadba. Addigra már elég dühös lesz ahhoz, hogy ne vegye észre Clayt, aztán meg túl késő lesz. – Még beszéltem hozzád, Elena! – Na és? Mindkét karomat megragadta, és háttal a falnak lökött. gFelrántottam a karom, hogy arrébb de aztán álljt parancsoltam magamnak. Nem taszítsam, engedhettem me g, me hogy jelenetet rendezzünk. Egy nővel verekedő férfi látványa valahogy mindig felkelti a figyelmet, k ülönösen, ha a nő hajítja át a termen a férfit. Brandon egészen hozzám hajolt, az arcát gonosz mosoly torzította el. Odanyúlt, és az egyik ujjával végigs imította az arcomat.

– Olyan gyönyörű vagy, Elena! És tudod, milyen szagot érzek rajtad? – Beszívta a levegőt, és behunyta a szemét. – A tüzelő szukáét. – Hozzám préselte magát, hagyta, hogy érez175

zem a merevedését. – Mi ketten nagyon jól elszórakoznánk ám egymással! – Nem hinném, hogy tetszene neked, amit én szeretek! A mosolya olyan lett, mint egy ragadozóé. – Hallottam, hogy anem túl sok élvezet vanmegfullaszt az életedben!a Az egész falka ott liheg nyakadban, és szinte töméntelen ostoba szabály meg törvény! Egy hozzád hasonló nő jobbat érdemel! Olyasvalakire van szükséged, aki megtanítja neked, milyen ölni! Igazán ölni, nemcsak leteríteni valami buta nyulat vagy szarvast, hanem embert ölni! Egy élő, go ndolkodó, még öntudatánál levő embert. Hatásszünetet tartott, aztán folytatta: – Belenéztél már valaha olyasvalakinek a szemébe, aki tisztában van vele, hogy mindjárt meg fog halni? És érzéke lted a pillanatot, amikor rádöbben, hogy te magad vagy a halála? – Lassan be- és kilélegzett, a nyelve hegyét kidugta a fogai közül, és a tekintetét elárasztotta a sze nvedély. – Az ám a hatalom, Elena! Valóságos hatalom. Ma éjjel megmutath atom neked.

Továbbra sem engedett el, de ellépett előlem, és a tö megbe mutatott. – Válassz valakit, Elena! Bárkit! Ma éjjel meghal. Ma éjjel a tiéd lesz. Hogy érzed magad ettől? Nem válaszoltam. Brandon folytatta:

– Válassz valakit, és képzeld el! Hunyd be a szemed! Lásd magad, ahogy kikíséred innen, az erdőbe viszed, és felszakítod a torkát! – Az egész teste beleborzongott. – Látod a tekintetét? Érzed a vére szagát? Érzed a vért, mindenhol csak vért látsz, ami mindenedbe beivódik, és közben ez az éltető erő kifolyik a lábad elé? Nem lesz elég. Soha nem az. De ott leszek 176

melletted. Gondoskodom róla, hogy elég legyen. Ott, azon a szent helyen, abban a vérfürdőben a magamévá teszlek. El

tudod ezt képzelni? Rámosolyogtam, de nem szóltam egy szót sem. Eh elyett az ujjamat fölülről végighúztam a mellkasán, majd agyengéden hasán. Egy kicsit játszottam a sliccgombjával, aztán a kezemet a pólója alá csúsztattam, és köröket rajzolva a köldöke körül a hasát simogattam. Ahogy összpontosítottam, már éreztem is, hogy megvastagszik a kezem, és megnyúlnak a körmeim. Ez olyasmi volt, amit Claytől tanultam – a mutatványt kevés vérfarkas volt képes végrehajtani, hogy csak az egyik testrészét változtatja át. Amint a körmeimből karmok lettek, végigkaristoltam velük Brandon hasát. – Érzed? – suttogtam a fülébe teljesen hozzátapadva. – Ha most azonnal nem mégy arrébb, kiszaggatom a bel eidet és megetetem veled őket! Én így szeretem csinálni! Brandon hátrébb ugrott, de a másik kezemmel keményen tartottam. A falhoz vágott. A félig már átalakult ka rmaimat belevájtam a hasába, éreztem, ahogy átlyuggatják a bőrét. A szeme elkerekedett és felordított, de az üvöltő zene elnyelte kiáltását. Körbenéztem, megbizonyosodtam róla, hogy senkia nem törődik a sarokban ölelkező fiatal párral. Ahogy vissz afordultam hozzá, rádöbbentem, hogy egy leheletnyivel talán tovább húztam a játékot, mint kellett volna. Brandon arca eltorzult, az állkapcsa megmerevedett, miközben a nyakán kidagadtak az erek. Az arca már vibrálni látszott, úgy gyűrűzött, mintha egy alig csordogáló patakban tükröződne. A szemöldöke megvastagodott, az orcái pedig feljebb csúsztak az orráig. A gyakorlatlan vérfarkas klasszikus reakciója a félelemre: az átváltozás. 177

Karon fogtam, és kivonszoltam a legközelebbi folyosóra. Míg a kijáratot keresgéltem, éreztem, hogy a karja átalakul a szorításomban, a pólója ujja széthasad, az alkarja lüktet és összehúzódik. Már majdnem a folyosó végén voltunk, amikor rájöttem, hogy arrafelé nincs kijárat, csakfelböfögött, a két mosdóajtó. A férfiaké kinyílt. Bent egy férfiisharsányan egy másik meg röhögött rajta. Hátranéztem Brandonra, abban reménykedve, hogy az átalakulása még nem jutott túl azon a ponton, amikor még testi fogyatékosságnak lehetne venni. Nem volt ekkora szerencsém… hacsak a klub látogatói nem elég ittasak, hogy elkerülje a figyelmüket valaki, akinek az arca úgy fest, mintha óriási férgek nyüzsögnének a bőre alatt. Egy férfi lépett ki a mosdóból. Elfordítottam tőle Brandont, és pár méterre tőlünk észrevettem egy raktárhelyiséget. A ko rcsot magam előtt taszigálva az ajtóhoz rohantam, eltörtem a zárat, és belöktem oda. Az ajtónak támaszkodva a megoldáson törtem a fejem. Hogy tudnám innen kijuttatni? Ó, persze, csak dobj egy nyakörvet meg pórázt erre a hetven kilós farkasra, és vezesd ki az ajtón! Senki venné észre! Átkoztam Hogy hagyhattam, hogynem ez történjen? A ma rkombanmagam. volt! Attól a pillanattól az enyém lett, hogy felajánlotta, megmutatja, hogyan kell embert ölni. Már csak bele kellett egyeznem. Kiválasztani egy távozóban lévő fickót, és követni az utcára. Brandon jött volna utánam, Clay meg kint várta volna. Miért kellett megszorongatnom, hogy lássam, meddig mehetek? – A francba, a francba, a francba! – dünnyögtem. A zárt ajtó mögül fülsiketítő, fájdalmas üvöltés harsant, olyan, amit már a folyosó végéről kiszűrődő zene sem tudott eltompítani. Két nő, aki elment mellettem, visszafordult, és rám meresztette a szemét. 178

– A barátom! – mondtam, mosolyt erőltetve az arcomra. – Rosszul van. Rossz volt az anyag. Új díler. Az egyik nő a bezárt ajtóra nézett. – Talán kórházba kellene vinned! – javasolta, de további ment, a kötelességét végül–,ismerre teljesítette – Clayton – suttogtam vagy?a tanács k osztásával. Nem voltam meglepve, hogy Clay nem tört be egy ajtót sem, amikor Brandon a sarokba szorított. Clay soha nem becsülte alá azt, hogy képes vagyok megvédeni magam. Csak akkor jött a megmentésemre, ha valódi veszély fenyegetett. Most nem voltam ugyan veszélyben, de szükségem lett volna a segítségére. Sajnos, azonban, bárhol is bujkált, ezen a folyosón semmiképp nem találhatott meg. A raktárból nagy robaj hallatszott. Brandon kész volt az átváltozással, és próbált kijutni. Meg kellett akadályoznom. És ahhoz, hogy ebben megakadályozzam, szinte biztos, hogy meg kell ölnöm. Meg lehet ezt úgy csinálni, hogy ne okozzak felhajtást? Újabb csattanás harsam a helyiségből, amit a szé thasadó fa hangja követett. Aztán csönd lett.

Feltéptem az ajtót. A padlót ruhacafatok borították. falon lévő másik ajtó visszavezetett a raktárba. Az olcsóAfudéli rnérlemez közepén hatalmas lyuk tátongott.

179

KÁOSZ A RAKTÁR FELÉ ROHANTAM. Nem volt sikoltozás. Legalábbis, nem azonnal. Először csak inkább ingerült, mint ijedt hangok

egyvelegét hallottam. – Mi a…? – Te is…? ! –Ahogy Nézd be már… fordultam a sarkon, felborított székek és asztalok jelezték az utat, amely bizonytalan félkörben kanyarodott a raktárhelyiségtől a tánctér felé. Az emberek a felfordult as ztalok körül nyüzsgölődtek, összeszedegették a kabátokat, a táskákat és a törött poharakat. Egy fiatal fiú – jóval a törvényes alkoholfogyasztás korhatára alatt – keresztbe tett lábbal ült a földön, és a törött karját babusgatta. Egy széken álló nő üres poharat hajított a Brandon által a táncolók közé hasított üres tér felé, és azt követelte, hogy az „átkozott csirkefogó” fizesse meg a kiöntött italát, csak valahogy azt nem sikerült észrevennie, hogy az „átkozott csirkefogónak” agyara meg bundája van, és szemmel láthatóan nincs lehetősége pénztárcát cipelni magával. Még mindig a tánctér felé tülekedtem, amikor Brandon

felüvöltött. Eztánmenekülő jött az első sikoly.száz Majd pedig a kijárat felé hanyatt-homlok legalább ember robaja. A pánikszerű lökdösődés nem igazán segített a dolgon, főleg, hogy nekem az emberáradat teljességgel ellenkező 180

irányba való haladása lett volna kívánatos. Először még udvariaskodtam. Tényleg. Mondtam, hogy „elnézést”, igyekeztem az üresen hagyott réseken átfurakodni, még azért is szabadkoztam, hogy valakinek a lábára tapostam. Mit mondhatnék, kanadai vagyok. Aztán, belekönyököltek a mellkasomba, és több miután mint elégnéhányan trágárságot kiá ltottak a fülembe, feladtam, és kezdtem magam előtt vágni az utat. Amikor egy tagbaszakadt, verekedős pasas megpróbált visszalökni, megragadtam a gallérjánál fogva, és jól megmutattam neki a kijárathoz vezető leggyorsabb utat. Eztán egy kicsivel jobb lett a helyzet.

Habár már nem fenyegetett annak veszélye, hogy letaposnak, még mindig csak araszolva haladtam. Nem láttam se mmit. Nem vagyok alacsony – 178 centi, hogy pontos legyek –, de még egy kosaras sem látott volna keresztül ezen a kavargó embertömegen. Ha volt is hátsó ajtó vagy vészkijárat, senki nem tudott róla. Mindenki a főbejárat felé nyomult, és ber agadt a keskeny elülső folyosóba. Nemcsak hogy nem láttam, de nem is hallottam mást, mint a tömeg ricsaját, káromkodást, kiáltozást kiabálást, ami olyan bábeli zűrzavarrá alakult, hogy csak aéspánik egyetemes nyelve volt kétségtelen. Emberek lö kdösték és ütötték-verték egymást, mintha az jelentené a különbséget élet és halál közt, hogy egy lépéssel közelebb kerülnek a kijárathoz. Mások egyáltalán nem szabad akaratukból mozogtak, hanem a tömeg sodorta őket magával. Belenéztem az arcukba, de semmit nem láttam. Sápadt és semmitmondó tekintetek voltak, akár a gipszmaskarák. Csak a vadul forgó szemük tükrözte a valóságot, azt, hogy a túlélési ösztön vette át felettük az uralmat. A legtöbbjük azt sem tudta, mi elől menekül. Nem számított. Ugyanolyan határozottan érezték a sokaságon eluralkodó 181

félelmet, mint bármelyik vérfarkas, és ez az érzés beszivárgott a fejekbe, olyan erővel, hogy megmételyezte. Kiszagolták, megérezték, és menekültek előle. Ezzel éppen azt biztosították Brandonnak, ami után a legjobban sóvárgott. a táncparkett amikor megbotlottam egyMár vértócsában fekvőközepén nőben. jártam, A nyakából még mindig s ugárban lövellt a vér, beterítve mindenkit, aki a közelébe m erészkedett. Emberek buktak fel benne, és csúsztak meg a vérén. Közülük senki még csak le sem nézett rá. Nekem sem kellett volna. De sajnos így tettem. A nő a szemét forgatta, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk. A szája véresen habzott, és a véres buborékok végigcsorogtak az ajkán. A karja úgy rándult fel a padlóról, mintha igyekezne belém kapas zkodni. A mozdulat azonban megállt a levegőben, a keze viszszacsapódott a vértócsába. A nő tekintete élettelenné vált. A vére nem spriccelt többé, csupán csordogált. Egy férfi me gbotlott benne, gyorsan maga elé nézett, káromkodott egyet, és egyszerűen elrúgta a nőt az útból. Elfordítottam róla a tekintetem, és továbbmentem. Átléptem a testén, amikor hallottam. Felnézve láttam, ahogyfelülről a bár üvegcsörömpölést közelében Clay lábbal előre betör az egyik magasan lévő ablakon. B elendült rajta, és talppal érkezett a padlóra. Jó hatméteres esés lehetett, nem olyasmi, aminek széles tömegek jelenlétében való végrehajtására Jeremy különösen buzdítana bennünket, de ha teki ntetbe vesszük, hogy senki nem foglalkozott a lábuk alatt heverő holttesttel, bizonyára egy árva lélek sem vette észre a hátuk mögötti ablakon beugró férfit. Clay felmászott a bá rpultra, és szemrevételezte a tömeget. Meglátott, és magához intett. Én a csődület közepébe mutattam, ahol feltételeztem, hogy Brandon tartó zkodik. Clay megrázta a fejét, és megint 182

intett nekem. A tömeg irányával nagyjából párhuzamosan felé indultam.

– Tetszett a belépőd! – ordítottam túl a ricsajt, mikö zben a pultra másztam. – Láttad az elülső bejáratot, kicsim? kellett volna bevetnem, ha át akartam volna vágniLángszórót azon a tömegen. A másik kijárat be van falazva. Elnéztem a sokadalom fölött. – Szóval Brandon nem ment vissza abba a sarokba? – Kicsoda? – A korcs. Nincs ott? – Ó, dehogynem, ott van az! De feleslegesen pazarolod az energiád, ha próbálsz odajutni! Felfedeztem Brandont. Ahogy már gyanítottam, teljes egészében farkassá változott. Látszólag az egyik falról a másikra ugrált a sarokban, felpattant, újra nekilendült, és összevissza vagdalkozott a semmibe. Már épp meg akartam jegyezni, hogy a korcs látszólag megveszett, de akkor a tömeg eléggé szétnyílt ahhoz, hogy lássam, nem pusztán a levegőt támadja. lEgy aférfi feküdt előtte védekező a padlón, és háttal felé térdét a mellkasához húzta,pózban a fejét lehajtotta, az öfeszszekulcsolt kezével a tarkóját o ltalmazta. Cafatokban lógó ruházata csurom vér volt. Nem mozdult, minden kétséget kizáróan meghalt, de Brandon mégsem hagyta abba. Ráugrott, megragadta a lábfejénél fogva, és körbelendítette, majd felcsapott farokkal visszatáncolt. Lekuporodott, kitörést szí nlelt, aztán oldalról támadott rá. A férfi már teljesen kicsava-

rodva hevert az oldalán, ezért jóval többet láthattam a sérüléseiből, mint szerettem volna. Az inge elöl teljesen végighasadt. A felsőtestén vércsíkok, a hasa csupa vörös. A nadrágszíja a földre lógott. Aztán rájöttem, hogy az nem az öve, h a183

nem egy hosszabb béldarab. Éppen elfordultam, amikor a test megmoccant. A férfi megbillent, mintha vissza akarna kerülni

hasra, hogy jobban védhesse magát. – Ó, istenem! – suttogtam magamban. – Még nem halt meg! Brandonannak megintfejbőrébe. az áldozatára ugrott,félrehajította, és a fogát belemélyesztette Felrántotta, aztán megint eloldalgott mellőle. – Nem is próbálja megölni! – jegyeztem meg. – Miért is tenné? – kérdezte Clay fintorogva. – Jól szórakozik. Minden szavából sütött az undor. Ez, bizony, nem élelemért vagy túlélésért elkövetett ölés. Clay tisztában volt vele. Számára ez egy másik felfoghatatlan emberi jellegzetesség megnyilatkozása volt… az élvezetből elkövetett ölésé. – Amíg lefoglalja magát, megyek, és felderítem a t erepet! – folytatta Clay. – Adj öt percet! Ha eltisztul a tömeg, tiéd a következő lépés! Tereld az oldalsó terem felé! Várni fogom! Clay leugrott a bárról, és eltűnt az embertömegben. Viszszanéztem, hogy Brandon gyötri -e még az áldozatát. Nem igazán ami akartam most sem arra, megnézni, arra szö go ndolni, előttem zajlik, hogy nem az a akartam férfi milyen rnyűséges halált hal, bár még él, és én egy á tkozott fűszálat nem teszek keresztbe érte. Emlékeztettem magam, hogy már szinte biztos, hogy nem lehet megmenteni, és még ha túlélné is, mindenképpen kórházi kezelésre szorulna, amit nem engedhetünk meg, hiszen Brandon harapása által mostanra ő maga is vérfarkassá vált. Habár az eszemmel tudtam jól, hogy nem kockáztathatom meg, mégis kényszerítve éreztem magam, hogy odamenjek hozzá, még ha csak annyira is, hogy megrövidítsem a szenvedését. Néha azt gondolom, jo bb lenne, ha olyan lennék, mint Clay… ha egyszerűen csak elfo184

gadnám, hogy Brandon helytelenül cselekszik, ugyanakkor azt is beismerném, hogy nem az én dolgom, hogy kijavítsam a hibáját, és sajnálkozás nélkül elsétálok mellette. Én azonban soha az életben nem szeretnék ilyen lenni, e nnyire érzéketlen, ilyen kemény. Claynek volt rá mentsége. nem. Elszakítottam a tekintetem BrandontólNekem és a zsákmányától. Nyavalyás gazember! Egy állat sem tenne ilyet. Ahogy ezen elmélkedtem, hirtelen valami bekattant, egy darabka a helyére került a fejemben. Olyan erős hatással volt rám, hogy szinte megijedtem. A terem egyszeriben elcsendesült, a fülemben hallható dobpergés elnyomta a sokaság zsivaját, és a káoszban egy tökéletesen világos pillanattal ajándékozott meg. Már tudtam jól, hol is láttam Brandon képét, hol hallottam a nevét, és bizony, nem a falka vérfarkasos irataiban! A tévében. A Bennfentes című műsorban. Az észak-karolinai gyilkosról szóló részben. Egy rendőrségi összeállítás jutott eszembe, lassan életre keltek bennem a szemcsés képkockák. „Látni akartam, ahogy valaki meghal.” Scott Brandon. Hevesen megráztam a fejem. Nem, az nem lehet! Ennek semmi nértelme! Egy vérfarkas képtelen lenne börtönbü tetést anélkül, hogy felfedeznék! Aztántúlélni megintegy eszembe ötlött Brandon különös illata, az a kis árnyalat, amit aznap éjjel a lakásában éreztem. – Brandon új – mondtam akkor Claynek. Határozottan éreztem az illatán, és azt feltételeztem, hogy egy nemrégiben nagykorúvá vált, született vérfarkas lehet. De nem az volt. Őt is ugyanúgy megharapták.

Gondolatban ezt az ötletet is elvetettem. Brandon csak néhány hónapja szökött meg a börtönből. Ennél azért tovább tart, amíg egy vérfarkas felépül az átalakulás okozta sokkból. Vagy mégsem? Lehetséges, hogy ilyen hamar felgyógyult? Be 185

kellett ismernem, hogy nem le hetetlen. Az én gyógyulásomat

jelentősen hátráltatta, hogy megtagadtam annak elfogadását, ami velem történt. Mi van, ha nála másképp volt? Mi van, ha valaki vérfarkas akar lenni, felkészül rá, és teljességgel elf ogadja rengeteget jelent. Soka helyzetét? dolognak Már mégpus ígyztán semez volt értelme. Mit keres itt Brandon? Ha született vérfarkas lenne, az megmagyarázná, honnan tud Bear Valley-ről, a falkáról és Stonehavenről. De mindezt honnan a bánatból tudná egy újonnan átváltoztatott vérfarkas? Brandon viszont tudta. A nevemen szólított. A falkáról beszélt, azt állította, sokat hallott rólam. De kitől? Természetesen egy másik, t apasztalt vérfarkastól. A korcsok azonban nem tesznek ilyet, nem is hagyják életben az általuk megmart egyéneket, nemhogy még segítsenek is nekik! Ez lehetetlen! Nem, helyesbítettem. Nem lehetetlen. Csak a nynyira elképesztően valószínűtlen, hogy az agyam nem is volt hajlandó mérlegelni a következményeit. Most viszont nem foglalkozhattam ezzel. Sokkal komo-

lyabb probléma előtt álltunk, mint Brandon létezésének okát és miértjét kutatni.Nem Márlesz a puszta hogy kiiktatni, létezik, elég nagy falat számunkra. olyantény, egyszerű mint korábban gondoltam. Nem egy gondatlan, zöldfülű kölyök, h anem valami annál sokkal veszélyesebb: valódi gyilkos. A szememmel Clayt kerestem, hogy figyelmeztethessem erre.

Aztán rájöttem, hogy az semmire nem lenne jó. Brandon ugyanis az emberek világának gyilkosa. Ennyi erővel azt is mondhatnám Claynek, hogy hiteles könyvvizsgáló, annak is ugyanaz lenne a hatása. Clay egyszerűen nem értené. Leszökkentem a bárról, és átfurakodtam az emberek egyik lemaradt, elszórt csoportján. A hátsó szögletben Brandon még mindig az ételével játszott, aki annak bizonyságául, hogy még 186

életben van, időnként megvonaglott. A tömeg mostanra szinte teljesen elhagyta a csarnokot, és a folyosón zsúfolódott össze. Én továbbmentem. Brandon megkörnyékezte a prédáját, aztán nekilendült, hogy lecsapjon rá, és kiszakítson belőle egy újabb darabot. Az agyarai a férfi alkarján, úgy rázott, mintha az csakkörbezárultak egy rongybaba lenne. Ekkor amit vett észre. Bizonytalanul felmordult, vérgőzös agyának időbe telt, hogy felismerjen. Megtorpantam. Egymásra bámultunk. Az eszembe villant,

hogy mennyire veszélyes ebben a formában szembeszállnom vele. Felidéztem Brandon szinte érzéki vérszomjtól sugárzó tekintetét, miközben az ölésről b eszélt. Eszembe ötlött, mi mindent tehetne velem, mielőtt Clay a segítségemre sietne. Működött. Sugárzott rólam a félelem, és gyöngyözött a ho mlokom. Brandon erre már felfigyelt. Elejtette a zsákmányát, és felém lódult. Kivártam, amíg félúton van a levegőben, majd sarkon fordultam, és rohanni kezdtem. Hát persze hogy követett! A menekülő préda annyival jobb szórakozás, mint a szinte eszméletlen változat! A hátsó fal felé kanyarodtam, távol tartsam Brandont a bedugult kijárattól. A bár mögéhogy szaladtam, aztán az erkél ylépcsők felé indultam. Felléptem az első lépcsőfokra, de aztán irányt változtattam, és nekiiramodtam a mosdókhoz vezető folyosón. Clay ott várt. Elrohantam mellette, aztán nagyot fékezve megálltam. Brandon mögöttem ugyanezt tette, a karmai megcsúsztak a linóleumon. Clay előtt állapodott meg. Kitágultak az orrlyukai, megint habozott. Az orra elárulta neki, hogy Clay is vérfarkas, és az agyának valamelyik halványan pislákoló része ráébredt, hogy ez talán aggod alomra adhat okot. Próbaképpen felmordult. Clay lába a magasba lendült, épp a pofája alatt találta telibe Brandont, és ezzel úgy 187

leterítette, hogy az röpülve érkezett a hátsó felére. Brandon feltápászkodott, hirtelen megfordult, és futásnak eredt. Clay utánarohant. Eltűntek a középső csarnokban. Mire odaértem, Clay már felkergette Brandont az erkélyre. Már majdnem erkélyre vezető lépcsősor já rtam, amikor Brandon az leugrott onnan, amit Claytőltetején egy harsogó „Bassza meg!” követett. Mielőtt megfordulhattam volna, Clay már le is ugrott a földre. Lerohantam a lépcsőn, és a kijárat felé futottam, hogy visszafordulásra késztessem Brandont, ha menekülni akarna. A folyosó elülső része még mindig be volt dugulva a sok embertől. Senki nem mozdult, se ki, se be. Brandon nem az ajtó irányába indult, hanem visszakanyarodott a terem hátsó szöglete felé, Clayjel szorosan a nyomában. Én lecövekeltem a kijáratnál. Brandon a sarok felé rohant, talán mert úgy érezte, azt valamennyire ismeri. Amikor odaért, majdnem a falnak ütközött. Hirtelen elfordult, és egy szűk kört leírva irányt váltott, de felb ukott a földön heverő testben. A férfi ezúttal nem mozdult meg. Üveges tekintete a menynyezetre meredt. Visszanyerve az egyensúlyát Brandon ismét a sarokba indult, csak azt várná, hogy láthatóvá váljon ott egy ajtó. Végülmintha rádöbbent, hogy csapdába esett, és sze mbefordult Clayjel.

Clay és Brandon több hosszú pillanatig csak bámulta egymást. Szikrázott köztük a levegő, engem pedig őszinte agg odalom töltött el. Még Clay sincs biztonságban ettől a farkas alakban garázdálkodó korcstól! Miközben figye ltem őket, éreztem, hogy majd szétfeszít az ideg, és míg az ösztönöm azt súgta, védjem meg Clayt, a józan ész azt, hogy őrizzem a kijáratot. Brandon mozdult bele először. Morgott egyet, lekuporodott, és a nyakán a szőr égnek meredt. Clay meg sem moccant. 188

Ellenfele megint felmordult, mint aki tisztességesen előre szól.

Azután támadásba lendült. Clay a földre vetette magát, és oldalra gurult. Brandon a földbe csapódott, és megcsúszott a linóleumon. Mielőtt összeszedhette volna magát, Clay már rajta is volt. Megragadta a nyakán összegyűrődött bőrt, és átvetette a lábát a hátán. Brandon fejét folyamatosan lefelé

nyomva a földhöz szegezte a farkast. A korcs vadul küzdött ellene. Hiába kaparászott a padlón, nem haladt semerre. Vicsorgott, morgolódott, jobbra -balra kapdosott, mindenáron igyekezett beleharapni Clay kezébe. Clay bal lábbal a hátára térdelt, és a kezét összekulcsolta a farkas nyakán. Ahogy Clay a torkát szorította, Brandon még egyszer, utoljára iszonyúan összeszedte magát. Clay elvesztette a talajt a jobb lába alól, de csak annyira, hogy helyzetet kelljen változtatnia. Amint a lábát vissza akarta tenni a földre, az egyenesen a halott férfi véréhez közelített. – Clay! – kiáltottam. Már késő volt. A cipője beleért a vérbe, amitől a bokája kifordult, és azonnal kicsusszant alóla. Brandon éppen a kellő pillanatban lendült hogy előre. kiszabadult Clay lebucskázott a hátáról. korcs, abban a percben, és meglátta aA kijáratot, nyílegyenesen arrafelé tartott. Nem törődtem azzal, hogy elálljam a folyosót. Simán átmenne rajtam, mintha ott sem lennék. Ehelyett inkább menet közben ráugrottam, és mindkét kézzel belemarkoltam a bundájába. Mindketten előreestünk. Gurulás közben a karomhoz kapott. Elhúztam előle, de nem elég gyorsan. Az egyik szemfoga beleakadt az alkarom bőrébe, és a könyökömig felszakította. Újra feltépte az aznap reggel szerzett sérülést is. Nehezen vettem a levegőt. Nem engedtem el, de egy kissé lazult a szorításom rajta, és ez elég volt ahhoz, hogy ki189

tépje magát a kezemből. Clay egy pillanattal késett csak el. Brandon már végigszáguldott a folyosón. A túlsó végén még mindig összetorlódtak az emberek, de valahogy megtalálták a módját, hogy meglógjanak, amikor látták közeledni. Clay elindult Brandon után, de kinyújtottam a kezem felé, és belekapaszkodtam a pólójába. – Nem együtt kellene kimennünk! – figyelmeztettem. – Rendben! Te kövesd a korcsot! Én visszamegyek a fenti ablakon át. Nem voltam biztos benne, hogy ez lehetséges, hacsak nem fejlődött ki nála hirtelen a falmászás képessége, de nem volt rá idő, hogy megvitassuk a helyzetet. Bólintottam, és végigsz aladtam a folyosón. A bejárati ajtón át szinte kirobbantam az utcára, de vagy kétszer olyan borzasztó káosz közepén talá ltam ma gam, mint korábban bent az épületben. A tömeg, amint kijutott az utcára, megállapodott. Úgy látszott, mintha néhányan sokkos állapotban lennének. A többiek meg nem moccantak, hiszen nem akartak lemaradni semmiről. Ennek tetejébe Bear Valley teljes helyi rendőrsége és egy szakasznyi

állami rendőr megérkezett. A túlnyomó részük még álo mittasan, kábán is kavargott a tömegben. Szirénák süvöltöttek. A parancsnokok utasításokat harsogtak. Senki nem figyelt rájuk. Brandon eltűnt. Megálltam egy kicsit, hogy jobban tájékozódjam. Végül sikerült kiszűrni a zajt, és ráállni a valódi nyomra. Balról egy felborult utcai torlasz szúrta ki a szemem. A buli egyik résztvevője az út felé integetett. Három rendőr kocogott felé. Követtem őket. Amikor eloldalaztam a ledöntött torlasz mellett, láttam, hogy egy másik rendőri egység is a nyomomban van. Az út teljes szélességében széthúzódva parancsokat kiáltoztak, és egy sikátor felé jeleztek. Két rendőr előre kezdett r o190

hanni, de valaki megállította őket, azt ordítva, hogy nincs értelme sietni, zsákutcáról van szó. Brandon csapdába esett. Felderítettem a környéket, igyekeztem megállapítani, hogy van-e rá esély, hogy előbb kapom el, mint a zsaruk, és lehetőAhogy leg egy eltévedt puskagolyóba semmegragadta bot lok közben. leléptem a járdaszegélyről , valaki a karomat. Megfordulva láttam, hogy egy közé pkorú rendőr az. – Vissza a vonal mögé, kisasszony! Nincs itt semmi látnivaló! Visszarángatott a járdaszegélyre, de valahogy lenézett. A sérült karomból az ujjaira csorgott a vér. – Hál’ istennek! – mondtam elakadó lélegzettel. – Próbáltam találni valakit, aki segít. Senki nem figyel… mindenki csak… – hagytam abba, miközben elszorult a torkom. – Bent! Emberek vannak. Még mindig benn vannak! Volt egy kutya, egy hatalmas kutya… Megsebesültek. A barátom… A rendőr szitkozódva eresztette el a karomat. Az úttest felé induló egyik csapat rendőrhöz fordult. – Még mindig vannak bent emberek! – üvöltötte. – Valaki

ellenőrizte, van bent? Az egyikmi rendőr mondott valamit, de nem értettem. Há trafelé araszoltam, mialatt a két rendőr tovább üvöltött és h adonászott egymásnak. Kiderült, hogy egyikük sincs tisztában azzal, ki lehet megbízva a vezetéssel, hogy kihívták -e a mentőket és ment-e már be valaki. Többen elrohantak a raktárépület irányába. Még többen úgy határoztak, hogy jobb, ha időt és energiát nem kímélve inkább tovább vitatkoznak. Á tosontam az úton. Senki sem vett észre. Ahhoz még mindig elég rendőr őrizte a sikátort, hogy ne tudjak csak úgy beslisszolni, és Brandonnal szembeszállni. Kerülő út után néztem. Végiglopakodtam egy közeli utcács191

kán, előttem szemeteskukák csapódását hallottam. A távolban valami megmoccant a holdfényben. Egy négylábú alak jelent meg a kőfal tetején. Lekuporodott, aztán levetette magát. A sikátor szemmel láthatóan nem volt olyan jól lezárva, mint a rendőrök hitték… a becsületükre legyen nem számíthattak olyanbár, állatra, ami képes egy két mondva, és fél méteres falat átugrani. A fal felé rohantam, amikor észrevettem, hogy Brandon éppen az ellenkező irányba menekül, vagyis pontosan felém rohan. Így aztán bevártam. Egyenesen nekem tartott, annyira fejveszetten menekült, hogy a környezetével nem is volt ideje foglalkozni. Mikor már majdnem elém ért, futólépésből fe lpattantam, átugrottam a háta felett, bukfencben a talajra é rkeztem, amiből felguggoltam, de úgy, mint a futók a rajt előtt. Lenyűgözően tökéletes mozdulatsor volt, de még egymillió dollárért sem lettem volna képes megismételni. Természet esen nem volt ott senki, hogy értékelje. Futásnak eredtem. Jól számítottam. Brandonnál a hajsza szeretete simán l egyőzte a túlélési ösztönt. Bekanyarodtam egy sarkon, ő meg követett. Összevissza kanyarogtam utcákon, egyre-egyszer messzebb t erelve őt a rendőrség által lezárt az utcától. Egyszer megcsí ptem Clay illatát. Nem volt messze, várta, hogy végre lecsa phasson, de nem talált erre alkalmas helyet. Végre-valahára elnéztem az egyik bekötőúton, és megláttam a főutat. A túloldalán az ipari negyed erdős-ligetes tájjá változott. Tökéletes! Lesz helyünk, hogy átváltozzunk, nyugodtan lerohanjuk Brandont, aztán kicsempésszük a testét a városból. Vágtázva tettem meg az utat a főútig. Sajnos megfeledke ztem a legalapvetőbb ovis szabályról: nem néztem szét mindkét irányba, mielőtt átmentem volna. Egy ki steherautó elé rohantam, de olyan közel, hogy a szele ledöntött a lábamról. 192

Az út szélére gurultam, és felpattantam. Ahogy megfordu ltam volna, lövés dörrent az éjszakába. Brandon az úton rohant át, amikor a lövés érte. A koponyája szétrobbant, véres agydarabok repültek szerteszét a levegőbe. A detonáció ereje o ldalra, éppen egy közeledő lökte. A teherautó elütötte, undorító loccsanás teherkocsi hallatszott,elé aztán a sofőr elves ztette az uralmat a járműve fölött. Közvetlenül felém pördült, Brandon teste az elülső lökhárítóra tapadt, a feje n agyobbik része hiányzott, míg egyéb válogatott testrészdarabjai is sz abadon szóródtak szerteszét, miközben a kocsi 360 fokot fo rdult a tengelye körül. A forgás hatására Brandon teste elsz abadult, és átrepült az úttesten. Legalábbis a teste jelentős része. Mialatt a sofőr megfékezte a teherkocsit és megállt, még láthattam az első ütközőbe ragadt szőr-, vér- és bőrnyomokat. Elég szörnyű volt ahhoz, hogy egyszeriben azt kívánjam, bárcsak igazak lennének a legendák, és a szokásos módszerrel képtelenség lenne végezni egy vérfarkassal, vagyis abban az úttesten lévő alvadt vértócsában a szétroncsolt Scott Brandon még életben és az eszméleténél lenne, bár üvölteni azért nem ejezés. tudna. Egy meghalt, szadista állathoz méltó Sajnos Az azonban már akkor amikor az első bef lövés eltalálta. ezüstgolyónak van valami kedves, gótikus jellege, de nem szükségszerű, hogy az végezzen egy vérfarkassal. Bármi, ami embert vagy farkast képes elpusztítani, ugyanolyan derekasan végez velünk is. Csődület támadt Brandon maradványai körül. Nem látnak mást, mint egy nagyon nagy, nagyon döglött, barna kutyafé-

lét. Nem fog visszaváltozni emberré. Ez újabb valótlanság a vérfarkasokkal kapcsolatban. A monda szerint a sebesült vérfarkasnak állítólag vissza kell változnia emberi alakba. Iszonyú sok történet kering, amelyben a gazda vagy a vadász 193

lelő egy farkast, és amikor követi a sebesült szörnyeteg nyomát, na, mit talál helyette? A teringettét! Hát nem véres e mberi lábnyomokat? Szép kis mutatvány lenne, de a dolog nem így működik. És ez jobb is így a számunkra, különben folyton palakot váltanánk, ha az egyik falkatestvérünk na belénk. Mocskosul kellemetlen is, valójában. túl Az erősen igazságka az, ha farkasként halsz meg, jobb lesz elfelejteni a nyitott koporsós temetés régóta dédelgetett tervét! Brandon m aradványai a Bear Valley Állatvédő Ligához kerülnek, ahol mindenféle ceremónia vagy boncolás nélkül fognak megszabadulni tőle. Scott Brandont, az Észak-Karolinából megszökött gyilkost soha nem fogják megtalálni. – A fenébe, tényleg remélem, hogy rendes temetésbe n lesz része! – szólalt meg egy vontatott hang mögöttem. – Szegény, szerencsétlen csirkefogó megérdemli, nem gondolod? A fejemet ingatva Clayhez fordultam.

– Elszúrtam! – Á! Meghalt. Ez volt az este célja. Pont hogy remekül csináltad, kicsim! A karját a derekam köré fonta, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Kibújtam az öleléséből. – Mennünk kellene! – jegyeztem meg. – Jeremy nem szeretné, ha sokáig időznénk a környéken. Clay megint utánam nyúlt, és a szája szóra nyílt. Gyorsan elfordultam, és elindultam az utcán lefelé. Néhány lépés múlva odakocogott mellém. A visszaút a parkolóig csendben telt.

194

Bekanyarodtunk a zöldséges melletti sarkon, ahol az Expl orert hagytam. A parkolóban sötét volt, a fenti lámpákat is k ikapcsolták, amikor a bolt bezárt estére. Bear Valley ugyanis olyan hely, ahol a világítást inkább a vásárlók kényelme, mint lják. Az Explorert a parkoló avégében biztonsága érdekében hasznámellett. hagytuk, a drótkerítés Amikor jöttünk, még volt ott néhány másik autó, de mostanra mind eltűnt, hiszen az engedéllyel rendelkező bárok már jó régen bezártak. Elővettem a kocsikulcsot a táskámból. Durván belecsörrent a nagy csendbe.

– A kurva anyját! – mormolta Clay. Hátrafordultam, mivel azt hittem, a kulcsok hangja rémisztett e meg, de Clay az Explorerre bámult. Lelassított, és megcsóválta a fejét. – Úgy látszik, végül valaki mégis megcsípte ezt a fuvart ma este! – mondta. Követtem a tekintetét. Egy szőke, szakállas férfi ült keresztbe tett lábbal az aszfalton, háttal az Explorer első kerekének támaszkodva. Mellette egy utazótáska feküdt. Logan. Elvigyorodtam, és futni kezdtem. mögöttem kiabált. Nem törődtem vele. Egy éve várom, Clay hogy Logant láthassam. Clay feldughatja magának a féltékenységét! Még jobb, ha magában szónokol és dühöng, míg egyedül egészen Stonehavenig gyalogol! Végül is, nálam vannak a kulcsok! – Hé! – kiáltottam. – Egy órát késtél! Lemaradtál az összes izgalomról! Clay most már rohant, és még mindig a nevemen szólo ngatott. Megálltam Logan előtt, és rávigyorogtam. – Csak ülni fogsz ott, vagy… Elhallgattam. Logan tekintete a parkoló túloldalára meredt. Kifejezéstelenül. Vakon. Élettelenül. 195

– Ne! – suttogtam. – Ne! Valamennyire még hallottam, hogy Clay utolér, éreztem, hogy hátulról átkarol, majd elkap, miután hátratántorodom. Fülsiketítő üvöltés hasított az éjszaka csendjébe. Valaki felo rdított. Én.

196

GYÁSZ NEM EMLÉKSZEM, hogyan jutottam vissza Stonehavenbe. Feltételezhetően Clay ültetett be az Explorerbe, aztán betette Logan testét a hátsó részbe, és hazavezetett. E lmosódottan emlékszem, hogy a garázsajtón át besétálok a házba, hogy Jeremy megjelenik az előtérben, és kérdezni kezdi, hogy mi rcomon, mert be sem fejezte a lett a korccsal. Biztosan látta az aelmentem mellette. Hallottam, kérdést. Végigsúroltam, ahogy hogy Clay mond valamit mellettem, aztán Jeremy káromkodását, és a futó lépteket, ahogy a többiek is meghallották, és előbukkantak onnan, ahol eddig minket vártak. Tovább m eneteltem a lépcsőhöz. Senki nem próbált megállítani. Vagy lehet, hogy igen, csak nem emlékszem. Felmentem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, elhúztam a ba ldachint az ágyam mellett, és bebújtam annak menedékébe. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Talán órák. Valószínűleg csak percek, csak annyi idő, amíg Clay felvilágosíthatta a többieket. Aztán hallottam a lépteit a lépcsőn felfelé. Megállt az ajtóm előtt, és rákoppintott. Nem feleltem, ezért még erősebben kopogtatott. – Elena? – szólított meg.

–AzHagyjál! ajtó megnyikordult, mintha nekitámaszkodott volna. – Rád akarok nézni! – Nem! 197

– Engedj be, hadd beszéljek! Tudom, mennyire fáj… Feltápászkodtam, és dühösen az ajtó felé mordultam: – Fogalmad sincs, mennyire fáj! Miért is lenne? Valószínűleg még örülsz is, hogy Logannek vége! Egy akadállyal kevesebb, már nem osztja meg a figyelmemet! Szemrehányóan fújtatott. – Ez nem igaz! Tudod jól, hogy nem az! Logan a testvérem volt! – Az ajtó megint nyikordult egyet. – Engedj be, kicsim! Veled szeretnék lenni. – Nem! – Elena, kérlek! Szeretnék… – Nem! Egy pillanatra csend lett. Figyeltem a lélegzetvételét, hallottam, ahogy elakad, amikor nyel egyet. Visszafojtott, keser-

ves hangot hallatott, ami később bánatos morgássá fokozódott. Megcsikordult a cipője, ahogy hirtelen megfordult, aztán ököllel belevágott a túlsó falba. Vakola tdarabok záporoztak a padlóra. A hálószobája ajtaja b ecsapódott. Újabb csattanás, ezúttal valami nagyobb tárgy lehetett… egy falnak hajított éjjeliszekrény vagyminden éjjeli lámpa. az ő rjöngése útvonalát, egyesKépzeletben bútordarabotkövettem láttam magam előtt, ahogy szilánkjaira törik, és azt kívántam, bárcsak én is ugyanezt tehetném! Vagdalkozni akartam, mindenfélét a falnak hajítani és összetörni, érezni a falnak csapódó öklöm fájdalmát, mindent szétverni magam körül, míg a bánatomat és a dühömet fel nem emészti a kimerültség. De nem tehettem. Az agyam racionális része nem engedte, emlékeztetett , hogy ennek bizony következményei lesznek. Amikor kijózanodom, szégyellni fogom magam azért, hogy elvesztettem az önuralmamat, és csak értelmetlen pusztítást hagytam magam után, amiért aztán Jeremynek kell fizetnie. Felnéztem az öl198

tözőszekrényen álldogáló porcelán pásztorlánykákra, és e lképzeltem, hogy a kemény fapadlóhoz csapom őket, és ifgyelem, ahogy szenvtelen arcuk pengeéles cserépszilánkokra töredezik. Rettenetesen jólesne, de soha nem tenném meg. Emlékszem, mennyihaidőt töltött Jeremy a az kiválasztásu kal, és mennyire bántaná, megsemmisíteném ajándékát.kHabár majdnem felrobbantam a dühtől, mé gsem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Clay viszont úgy döntött, hogy igen, ezért csak még jobban gyűlöltem. Mivel nem volt rá mód, hogy kinyilvánítsam a fájdalmam, a következő néhány órát az ágytakarón összekucorodva tö l-

töttem, és még akkor sem moccantam, amikor a lábizmaim begörcsöltek, és szinte könyörögtek, hogy váltsak testhelyzetet. Az ágymennyezet függönyét bámultam, az agyamat a nynyira kiürítettem, amennyire csak tudtam. Féltem bármire gondolni és bármit is érezni. Órákkal később még mindig így feküdtem, amikor Jeremy finoman megütögette az ajtót. Nem reagáltam. Az ajtó kinyílt, majd becsukódott, az ajtó kattant, ahogy susogtak, a zár nyelve megint a helyére csúszott. Az ágyfüggönyök aztán a matrac megsüllyedt. Jeremy leült mögém. A keze megpihent a vállamon. Behunytam a szemem, miközben az ujjai melege beivódott a pólómba. Percekig meg sem szólalt. Azután kisimított egy elszabadult tincset az a rcomból, és a fülem mögé dugta. Tudtam jól, hogy nem szolgáltam rá a kedvességére. Gondolom, mindig is emiatt kérdőjeleztem meg a cselekedetei mozgatórugóit. Kezdetben minden alkalommal, amikor kedveskedett, egy gonosz pillantást, valami aljas indítékot kerestem a szemében a kedvessége mögött. Végül is egy szörnyeteg! Gonosznak kell lennie. Mikorra rájöttem, hogy Jeremyben 199

még egy szikrája sincs a rossznak, újabb kifogást találtam a számára: csak azért jó hozzám, mert a nyakán maradtam, és mert olyan jóravaló fickó, és talán némi felelősséget érez azzal kapcsolatban, amit a testőre velem tett. Az, hogy Broa dway-előadásokra és meghitt luxusvacsorákra cipelt, sz erintem csupán azért volt, mert egyszerre akart elhallgattatni és felvidítani, nem pedig mert élvezte a társaságomat. Pedig akartam,

hogy élvezze, de nem bíztam ennek lehetőségében, hiszen nem láttam magamban túl sok garanciát erre. Nem mintha azt gondolnám magamról, hogy nem érdemlek szeretetet és f igyelmet, de nem egy erkölcsileg ekkora kaliberű valakitől, mint Jeremy. Nem sikerült elérnem a majd egy tucat nevelőapa ragaszkodását sem, így el sem hittem, hogyolyasvalakinél aratnék sikert, aki a szememben többet ér, mint azok a szörnyű emberek együttvéve. Volt idő, amikor mégis elhite ttem magammal, hogy Jeremy tényleg törődik velem…amikor már akkora fájdalom égett be nnem, hogy képtelen voltam megtagadni magamtól ezt az érzékcsalódást. Most is ilyen alkalom volt. Behunyt szemmel érzékeltem a jelenlétét, és elengedtem mellette. Egy ideigmagam csendben ültünk, aztán gyengéden így szólt:

– Eltemettük. Van valami kívánságod? Tudtam, mit kérdez: van-e olyan embereknél szokásos temetkezési szertartás, amitől jobban érezném magam? Bárcsak lenne! Bárcsak magamba fordulhatnék, és megnyugvásra lelnék valami halotti szertartásban, de a vallással kapcsolatos korábbi tapasztalataim a megnyugvást és a reménységet nem a mindenható jogkörének tudták be. A bennem legélénkebben élő templomi emlék az, hogy miközben éppen az egyik nevelőszülő-páros között ülök a padban, és a nevelőanyám mereven figyel a pap prédikációjára, meg arra, hogy semmibe 200

vegye azt a tényt, hogy a férje egyik keze épp a szoknyám alatt rejtőző egyéb házi misztériumot fedezi fel. Soha semmi másért nem imádkoztam, mint a megszabadulásért. I stennek viszont biztos ennél fontosabb dolgokon járt az esze. Tudomást semezt vetta brólam, és megtanultam, hogy szépen visszaa djam neki ánásmódot. A hitemtől függetlenül mégis azt éreztem, hogy valamit tennem kellene, hogy megemlékezzek Logan elmúlásáról, legalábbis elsétálnom arra a helyre, ahol elhantolták, és leróni a tiszteletemet. Elmondtam ezt Jeremynek, aki felajánlotta, hogy elkísér, amit egy biccentéssel elfogadtam. Segített fe lkászálódnom, és a könyökömet tartva óvatosan levezetett a lépcsőn. Bárki másról vagy egyéb alkalomról lett volna szó, lerázom magamról a segítséget. Akkor azonban hálás voltam érte. A padló imbolygott és néha alábukott a talpam alatt. Lassan lesétáltam a lépcsőn a hátsó folyosóra. Kinyílt a do lgozó ajtaja, és Antonio lesett ki rajta, a kezében egy félig telt brandys poharat szorongatva. Jelentőségteljesen Jeremyre nézett. Jeremy megrázta a fejét, mire Antonio bólintott, és visszavonult szobába. Elmentünk az ajtó az megint kinyílt.a Oda sem kellett néznem, hogymellett, tudjam,amikor ki jön ki rajta. Jeremy rápillantott a válla fölött, és feltartotta a kezét. Nem hallottam, hogy az ajtó becsukódna, sem Clay lépteit mögöttünk. Úgy képzeltem, hogy a folyosón állva be nnünket néz, amitől egy kissé szaporábban szedtem a lábam. Logant a ház háta mögött húzódó erdő közeli ligetében temették el. Gyönyörű kis hely volt, ahol a levelek közt tá ncoló déli napsugár meg-megcsillant az alant pompázó vadvirágokon. Ezen tűnődtem, de aztán megértettem, mennyire abszurd, hogy az ember ilyen csodálatos helyet választ a h alottai eltemetésére. Hiszen Logan ne m láthatja. Nem is érde k201

li, hol nyugszik. Egy körültekintően megválasztott helyszín pusztán az élőknek nyújt vigaszt. Az én bánatomat viszont nem enyhítette. Lehajoltam, hogy szedjek néhány aprócska virágot, és a kiásott földre helyezzem. Megint nem tudtam, miért csinálom. Logan biztosan nem törődne ezzel. Újabb é rtelmetlen gesztus annak céljából, hogy némi kis vigaszt nyújtson. Mióta a z emberiség először kezdte siratni a halottak, a holttestek fölött előadott szertartás valamelyest megnyugvást hoz számukra. Ahogy ott álltam a sír fölött az idétlen kis virágcsokromat szorongatva, eszembe jutott a legutóbbi, az egyetlen temetés, amelyen valaha is részt vettem. A szüleimé. Az anyám legjobb barátnője… az, aki próbált volna örökbe fogadni… szervezte meg a kis gyászszertartást. Később megtudtam, hogy a szüleimnek nem volt életbiztosítása, úgyhogy bizonyos, hogy anyám barátnőjének kellett állnia a számlát. Ő vitt el a temetésre, végig ott állt mellettem, és fogta a kezem. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam. A nevelőszülői rendszer a korábbi összes szál elvágására esküdött. Aznapvisszatérésére. is így álltam Vissza a sírhalmokat bámulva, és vártam. szüleim fognak jönni, ezt biztosan tu d-A tam. Persze, láttam a koporsókat, és megengedték, hogy vessek egy pillantást anyám testére az egyi kben. Végignéztem, ahogy a férfiak a földbe süllyesztik a ládákat, és fekete földet szórnak rá. Mindez nem számított. Vissza fognak jönni! Semmiféle valóságos tapasztalatom nem volt a halállal kapcsolatban, csak a tévés rajzfilmek szombat reggeli lármás, mozgalmas adásaiban láttam, hogy meghal a prérifarkas, a ztán meghal újra, de mindig időben visszatér ahhoz, hogy még a stáblista előtt egy utolsó, bugyuta tervet kidolgozzon. Ez így működik. A halál ideiglenes állapot, épp csak addig tart, hogy 202

a tévé előtti ágyon keresztbe tett lábbal ülő és a zizit marokszámra majszoló kölyökből nevetést csikarjon ki. Ezt a mutatványt ráadásul élőben is láttam, igazi emberekkel, amikor az apám elvitt a hivatalában tartott karácsonyi ünnepségen fellépő bűvészek Beletettektták. egyÉsnőtamikor a dobozba, félbevágták, aztánelőadására. a dobozt körbeforga újból felnyitották, a nő mosolyogva és sértetlenül ugrott elő, a közönség nagy nevetése és ujjongása közepette. Így fognak majd a szüleim is előugrani a dobozaikból, mosolyogva és sérte tlenül. Ugratás az egész. Egy rendkívül rémisztő ugratás. Nem kell mást tennem, mint kivárni, hogy vége legyen. És ahogy ott álltam a szüleim sírja felett, kacarászni kezdtem. A tisztelendő rám förmedt, de olyan szigorú tekintettel bámult, eg yszerűen érzéketlen tacskónak bélyegzett. Nem érd ekelt. Nem avatták be a mókába. Álltam ott, mosolyogtam magam elé, csak vártam… és vártam. Miközben Logan sírjára meredtem, rettenetesen vágytam rá, hogy ez a régi érzéki csalódás visszatérjen, és magamban eljátszadozhassak azzal, hogy még visszatérhet, és a halála valóban átmeneti legyen. Sajnos azonban mostanra már megtanultam a leckét. A halál az halál. Akit eltemetnek, azt végleg eltemetik. A halott az halott. Térdre estem, és szé tmorzsoltam a csokrot a markomban. Valami széttört bennem. Zokogásban törtem ki. Annyira rákezdtem, hogy már képt elen voltam abbahagyni, csak potyogtak a könnyeim, míg a szemem lüktetni, a torkom kaparni kezdett. Végül egy hang hatolt át a gyászom függönyén. Nem Jeremyé, aki csendben állt mellettem, és tudta jól, hogy jobb, ha most nem zavar. Tudtam jól, ki merészel közbeavatkozni. – …most! – ordította Clay. – Ezt nem bírom hallgatni anélkül, hogy… 203

Jeremy szólalt meg, de a szelíden elmormolt szavait lehetetlen volt kivenni. – Nem! – kiáltotta Clay. – Ezt nem tehetik! Nem tehetik Logannel! Nem tehetik Elenával! Nem fogok tétlenül állni

és… Megint mormolás szakította félbe. – Krisztusom! Hogy tudsz ennyire …! – Clay hangja elcsuklott a dühtől. Aztán már csak az ágak zörgését hallottam, ahogy Jeremy behúzta Clayt az erdőbe, hogy beszéljen a fejével, hogy zavartalanul gyászolhassak. Miközben ott térdeltem, azért hallgatóztam. Clay Logan gyilkosa után akart menni… nem ma éjjel vagy holnap, hanem azon nyomban. Kiszagolták egy ismeretlen vérfarkas illatát Logan testén. Mialatt Brandont kergettük, egy másik korcs végzett Logannel. Jeremy igyekezett eltántorítani Clayt a szándékától, mondván, hogy még nappal van, túl sok benne az indulat, és kidolgozott tervre van szükség. De nem számított, mit mond Jeremy, és az sem, van-e értelme azonnal a korcs után eredni. Clay őrjöngésének hevessége elnyomott minden neki, logikus Arra vártam, hogy Jeremy megtiltsa hogymagyarázatot. a korcs után me njen. Füleltem a szavakra, de nem hallottam őket. A saját gyászában felzaklatva Jeremy tovább érvelt, igyekezett me ggyőzni Clayt, de kifejezetten nem tiltotta meg neki, hogy bosszút álljon. Végzetes figyelmetlenség. A földes kezemmel megdörzsöltem a könnyáztatta arcomat, és a bánatomat eg yszeriben elnyelte a rettegés. Mialatt vitatkoztak, e losontam a sírtól, és a házhoz siettem.

204

Tíz perccel később Clay feltépte a Boxstere ajtaját, és lehuppant a vezetőülésre. – Hova megyünk? – kérdeztem, bár a fájó torkom alig engedte azt is, hogy suttogjak.

Riadtan vette –észre, hogy azmanyósülésen – Őt keresed folytattam, ielőtt bármit kuporgok. mondhatott volna. – Én is ott akarok lenni. Ott kell lennem. Ez részben igaz is volt. Nekem is kellett, hogy a bánatot valahogy elűzzem magamtól, és Clayhez hasonlóan, ennek én is csak egy módját ismertem. A bosszút. Ha eszembe jutott, hogy valami korcs végzett Logannel, halálra rémített, me kkora düh támad fel bennem. Annyira felkorbácsolt, mintha minden testrészemet valami démoni kígyó bujtaná fel az ni dulatra. Olyan gyorsan történt minden, és annyira irányíthatatlanná vált a folyamat, hogy ökölbe kellett szorítanom a kezem, nehogy lecsapjon valakire. Gyerekkorom óta jól si mertem ezeket a dührohamokat. Annak idején csalódást okozott, hogy képtelen voltam kihasználni, és úgy kirohanni, hogy annak valamennyire értelme is legyen. Manapság már job ban tudtam kontrollálni a haragomat, mint azt valaha is elképzeltem volna. Ez viszont sokkal ijesztőbbé tette a dü h-

rohamokat. Még magam sem tudtam, mi lenne, ha ilyenkor egyszer valóban elengedném magam. Annak tudata, hogy kézzelfogható dolgot cselekszem azzal, hogy a gyilkos nyomába eredek, segített kordában tartani az indulataimat. Volt egy másik oka is annak, amiért Clayt elkísértem. Ta rtottam tőle, hogy egyedül elengedjem, mert féltem, ha nem vagyok ott, hogy vigyázzak rá, valami történik vele, és újabb sír kerül a ligetbe, a vadvirágok közé. Ennek gondolatától olyan érzések támadtak bennem, amelyeket nem is voltam hajlandó beismerni magamnak. 205

– Biztos vagy benne? – kérdezte teljes testtel felém fordulva. – Nem kell jönnöd. – De kell! Ne is próbáld megakadályozni, vagy elárulom Jeremynek, hogy elmégy. Rábeszélem, hogy me gtiltsa neked! HaClay meg meg addigra elmentél, akartmár érinteni, de elvezetem elfordultamhozzád! előle, hogy kinézzek az ablakon. Egy pillanatnyi hallgatás után az önműködő garázsajtó csikorogva felnyílt, és a kocsi motorja nagyot bőgve életre kelt. Clay nyakcsig olya-roppantó sebességgel kitolatott a felhajtóra, és megindultunk Bear Valley felé.

A város felé vezető úton a gyász és a bosszú fejemben gomolygó köde felszállt az akció – az egyértelmű, határozott akció – lehetőségére. Inkább erre koncentráltam. Minden eddigi kósza gondolat, az, hogy lecsapjunk Bear Valley-re, és megveszekedetten keressük Logan gyilkosát, szertefoszlott a valóság kijózanító súlya alatt. Ha bosszúra szomjazom, bizony kidolgozott tervre lesz szükségünk. Úgy értünk Bear Valley-be, hogy egyből bedugultunk a délutáni csúcsforgalomba, és végig kellett várnunk egy egész sor lámpaváltást, mielőtt balra kanyarodhattunk volna a főútról az Elmre. A következő lámpa pirosra váltott, de Clay még átszáguldott rajta, mit sem törődve a körülötte felhangzó dudálásokkal. – Tudod, merre mégy? – érdeklődtem. –– Leparkolok. És aztán…? – Megkeressük azt a férget, aki kinyírta Logant!

206

– Remek terv! Igazán aprólékos kidolgozás! – ragadtam meg az ajtónyitót, miközben Clay hirtelen befordult a központ egyetlen nyilvános parkolójába. – Most még nem vadászhatunk rá. Fenn van a nap. Még ha meg is találnánk a korcsot, akkor sem tudnánk vele mit kezdeni. vacsorázzunk egyet, – Akkor mit javasolsz? Kényelmesen amíg Logan gyilkosa szabadon lófrál? Habár előző este óta egy falatot sem ettem, a gyomrom is felkavarodott az étel említésére. Én is éppannyira szerettem volna elkezdeni a hajszát, de a józan ész megálljt parancsolt. Bármennyire is vágyunk megtorolni Logan halálát, még nem érkezett el a pillanat. Bármily nehéz, pár óráig még türelmesnek kell lennünk. – Meg kellene tudnunk, hogy mi történt tegnap éjjel. Clay nagy robajjal bekanyarodott egy parkolóhelyre. – Mi van? – Meg kellene tudni, mi a rave partin történtek visszhangja. Legyünk tisztában azzal, mit tudnak. Hány vadkutyát is keresnek? Terveznek valamit Brandon testével? Látott téged valaki, amikor leugrottál a onnan második ablakból? Láttak-e engem, hogy elcsalogatom aztemeleti a korcsot? – Az isten szerelmére, kit érdekel, hogy mit láttakvagy mit gondolnak? – Téged nem? Mi van, ha úgy döntenek, hogy Brandon maradványait alapos vizsgálatnak vetik alá? És ha találnának valami furcsát, egy kissé különöset, az sem aggasztana? Ez a te területed, Clay! Az otthonod. Nem engedheted meg m agadnak, hogy ne érdekeljen!

Clay olyan hangot adott ki, ami félúton volt a sóhaj és a csalódott morgás között. – Rendben! Mit tanácsolsz? 207

Elhallgattam, mert ennyire előre nem gondolkodtam. Az eltompult elmémet nagyrészt még mindig a Logannel kapcsolatos gondolatok foglalták le. Elhessegettem őket, és a következő lépésünkre összpontosítottam. Néhány perc múlva ezt mondtam:

– Vegyünk egy újságot, menjünk el kávézni, és amíg elolvassuk a híreket, nyitva tartjuk a fülünket, és figyelünk, mi aggasztja az embereket. Aztán tervet készítünk a korcs kézre kerítésére. És sötétedés után megcsináljuk. – Egy átkozott újság elolvasása nem sokat segít abban, hogy megtaláljuk Logan gyilkosát! Jobban járunk, ha rendesen megvacsorázunk! – Éhes vagy? Levette a gyújtást, és csendesen válaszolt. – Nem, nem vagyok az. – Akkor legyen ez a terv, hacsak nincs más elképzelésed, hogyan üssük el ezt a pár órát!

208

NYOM MIUTÁN MEGVETTÜK AZ ÚJSÁGOT, egy utcai fülkéből felhívtam Jeremyt. Peter vette fel, így valójában nem is kellett Jeremyvel beszélnem. Megkértem Petert, hogy adja át Jeremynek, Clayjel vagyok, és sikerült meggyőznöm, hogy még nincs itt az ideje, hogy Logan gyilkosának a keresésére induljunk. Helyette körbeszimatolunk. Természetesen, nem említettem, később viszont a nyomába eredünk.azt Minden értelmezéshogy ké rdése. Tulajdonképpen nem hazudtam. Csak nem mondtam el mindent. Bear Valley-nek három kávézója volt, de egyedül a Fánk Gödör számított. A másik kettőt a nem idevalósiaknak ta r-

tották fenn, a kamionosoknak meg mindenki másnak, aki egy kávés, cukros belövésre letér az autópályáról. Ahogy beléptünk a Gödörbe, megcsörrent az ajtó feletti kolomp. Mindenki felénk fordult. A pultnál néhányan elmosolyodtak, egyikük üdvözlésre emelte a kezét. Talán én is valamennyire ismerősnek tűntem, de Clay volt az, akit megismertek. Egy nyolcezres városban egy Clay kinézetű fickónak annyi esélye van észrevétlenül elvegyülni a töm egben, mint a Porsche Boxsterjének a helyi parkolóban. Pedig Clay gyűlölte a feltű, nem nést. az arca pedig aavérfarkasvére volt az átok. Nem Számára akart mást, mint beolvadni tömegbe, a háttérbe sz orulni. Szerintem még a Boxsterjétől is megszabadulna, ha lehetne, de csakúgy, mint a hálószobám berendezése, ez is 209

Jeremy ajándéka. Méghozzá a legújabb sportkocsimodell, amit azért vásárolt, hogy kedveskedjen Claynek, aki imádott gyorsan vezetni, és szerette az éles kanyarokat. Claynek mégis szerencséje volt B ear Valley-vel. Még ha a sportautói és úgy, a csinos külseje miatt utána istennék. fordu ltak, nem zaklatta ahogy azt egy városban A balsenki keze gyűrűsujján hordott karikagyűrű távol tartotta a nők nemkívánatos figyelmét. Bear Valley elég maradi hely volt, ahol a jegygyűrűnek még mindig az volt a jelentése, hogy foglalt az illető. Ráadásul, a gyűrű nem is megtévesztés volt. Clay nem folyamodna ilyen alantas cselfogáshoz. A gyűrűje a párja volt annak, amit együtt vettünk tíz évvel ezelőtt, mielőtt egy kis apróság, vagyis a kezemen történt harapás meg nem hiúsította az egész felhőtlen házaséletet, meg azt a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” dolgot. Az a tény, hogy nem történt meg a házasság, nem számított Claynek. Magát a szertartást lényegtelennek tartotta, semmitmondó emberi formaságnak, aminek csak a kedvemért lett volna hajlandó alávetni magát. Számára a házasság alapjául szolgáló elkötelezettség volt lényeges Az életre hívják szóló társ gondolata, amit a benne nás rejlő farkas … is felismert, azt házasságnak, párzásnak, z-

nak, vagy aminek csak akarják. Így hát mindig hordta a gyűrűt. Ezzel még valahogy megbékéltem volna, ha csak a té veszmékkel fertőzött elméje újabb szeszélyének tudhatom be. A dolog akkor kezdett egy kissé kellemetlenné válni, amikor rendszerint a feleségeként mutatott be. A Fánk Gödör jellegzetes, minden sarkon megtalálható kávézó volt, egészen a bokszok repedezett műbőr üléséig meg a pörkölt cikória felszálló illatáig. A dohányzórész elkerülhetetlen volt… még ha az ember talál is olyan fülkét, ahol nincsen hamutartó, a közeli bokszokból átgyűrűző füst pillana210

tokon belül rátalál, teljesen figyelmen kívül hagyva a szükségesnél kisebb szellőztetőberendezéshez egyenesen felfelé ve-

zető utat. A személyzet olyan középkorú nőkből állt, akik már felnevelték a gyerekeiket, és úgy döntöttek, hogy fennmaradó éveiket a megüresedett családitöltenék fészekben való majd szomorkodás helyett inkább pénzkereséssel valahol, rádö bbentek, hogy ez az egyetlen állás, amire a világ fennmaradó része szerint megfelelő képesítéssel rendelkeznek. A napnak ebben a szakában a vendégek többsége a dolgozókból tevődött össze, akik vagy itt szerezték be a hazaindulás előtti utolsó kávéjukat, vagy itt időztek, nehogy a szükségesnél k orábban érjenek haza. Míg én ülőhelyet választottam, Clay a pulthoz sétált, és hozott két kávét és két szelet helyben sütött almás pitét. Félretoltam az ételt, és szétterítettem a Bear Valley Postot a laminált Formica asztallapon. A rave partin tö rtént eset a címlapra került. Persze, az újság nem rave-nek hívta, hiszen az olvasóik nagy részének – és feltehetően a lap munkatársainak – nem lenne semmi fogalma arról, hogy mi is lehet az. Helyette óriási tömegű magánpartinak írták le, ahol „törvénybe ütköző események” zajlot tak, amitől az egész sokkal szórakoztatóbbnak tűnt, mint valójában volt. Habár az újság ennyire határozottan nem említette, de utalt rá, hogy a résztvevők többsége me szszebbről, nem Bear Valley-ből érkezett. Magától értetődő. Az „eset” részleteit homály fedte, hála a sokféle zavaró tényezőnek – jelesül, hogy a szemtanúk többsége vagy részeg volt, vagy be volt lőve, az elkövető pedig egy döglött kutya –, ami kétszeresen is megnehezítette a meginterjúvolását. A tényeket a következőképpen lehetett összefoglalni: egy nagy termetű kutyaféle két embert megölt egy partin, mielőtt a rendőrség végzett vele. Nem éppen akkora sztori, hogy be211

töltse a címlapot, ezért a tudósító annyi spekulációval dúsította fel, hogy ennyi erővel akár egy bulvárlapnál is megkereste volna a kenyerét. Feltételezték, hogy a kimúlt kutyaféle valóban egy egyszerű kutya lehetett, és ez a magyarázat lá tszólag mindenkit kielégített, vagyisszakértőit a hatóságok nem sem szán-a dékoztak sem a vadon élő állatok kihívni, maradványokat egy költséges városi laboratóriumba küldeni. Brandon maradványaitól már meg is szabadultak. Olvastam: elhamvasztották a helyi állatvédő menhelyen. Még a veszet tség kimutatásától is lemondtak, valószínűleg úgy döntöttek, hogy a rave minden résztvevője megérdemel egy kör veszettség elleni védőoltást. Továbbá, a riporter feltételezte, hogy a döglött kutyának része lehetett a fiatal lány előző héten történt meggyilkolásában, bár a rendőrség nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy vannak még kóbor vadkutyák az erdőben, főleg, hogy azok a tizenéves srácok legalább kettőt láttak előző éjjel. Végezetül pedig, az összes elmélkedés ell enére, nem tettek említést sem szőke nőről, sem egy szőke férfiról, akik a kelleténél jobban b elesodródtak volna az eseményekbe. Ahogy reméltem is, Clayjel csak két másik szemlélő voltunk a hatalmas fejetlenség közepette. – Időpocsékolás! – mordult fel Clay. Fejjel lefelé átfutotta a cikket, amíg én olvastam. – Nincs benne semmi! – Pont az a jó! Mi is ezt reméltük, úgyhogy aligha elvesztegetett idő, hogy megbizonyosodtunk róla! Felhorkantott, és belevágta a villáját az eleddig éri ntetlen süteményébe, amitől annak morzsái szanaszét repültek, de aztán arrébb lökte, anélkül hogy megkóstolta volna. – Biztos vagy benne, hogy akinek a szagát érezted…hm… hm… – mély levegőt vettem, hogy legyőzzem a rám törő fá jdalmat – Loganen, olyasvalaki, akit nem ismersz? 212

– Ja! – Clay tekintete előbb elhomályosult, aztán felvillant a dühtől. – Egy korcs. Egy kibaszott korcs! Kettő is, és itt, Bear Valley-ben. Az összes hely közül… – Ezt most ne ragozzuk! Felejtsd el a hogyant és a m iértet! Arra fókuszálj, hogyfel ki alehet! – Nem ismertem szagát. A többiek sem. Ezek sz erint egy olyan korcs, akivel még nem futottunk össze elég gyakran ahhoz, hogy felismerjük. – Vagy pedig új. Mint Brandon. Clay összeráncolta a homlokát. – Két újdonsült korcs? Már egy is elég furcsa, de… – Hagyd ezt! Nem ismerted fel, és kész! Most hagyjuk is abba! Nézzük, hallunk-e valakit, aki a tegnap éjszakáról beszél! Clay mérgelődött. Nem is törődve vele hátradőltem az ülésen, hogy belehallgassak a körülöttünk folyó beszélgetésekbe, m iközben úgy tettem, mintha csak a kávémat szürcsölném. A kísérlet elég szánalmasra sikeredett, de nem azért, mert senki nem tárgyalta az „esetet ”, hanem mert amiről a legtöbbjük beszélt, az nem túlzottan felemelő bepillantást engedett a hétköznapi ember életébe. Igazságtalan főnökökről, hátba támadó munkatársakról, hálátlan utódokról, mindenbe beleszóló szo mszédokról, egyhangú munkáról és még annál is egyhangúbb házasságokról szóló panaszok röpködtek a helyiség minden szegletéből. Egyikük sem volt elégedett. Talán mégsem a nynyira rossz a helyzet, mint amilyennek látszik. Talán a kávéházakban formálódó, személyes vonatkozások nélküli kapcsolatok tökéletesen alkalmasak az élet mindennapi frusztrációinak megszellőztetésére. A városiak mindezt biztosan 213

pszichológushoz vinnék, és az egydolláros kávénál jóval többet költenének arra, hogy a terheiktől megszabaduljanak. Mialatt hallgattam őket, régen eltemetett indulatok törtek a felszínre bennem, és egyszeriben felháborodtam. Miért p arnaszkodnak az emberek a munkájukra, az élettá sukra, a gyerekeikre és azállandóan egész istenverte családjukra? Miért nem fogják fel, hogy me nnyire szerencsések, amiért mindenük megvan? Már gyerekként is gyűlöltem, amikor a srácok a szüleikről és a testvéreikről siránkoztak. Legszívesebben rájuk förmedtem volna: ha nem szeretitek őket, adjátok csak nekem… én szívesen elfogadom, és megígérem, soha nem nyafogok majd a korai lefekvés vagy a fárasztó kishúgom mi att! Gyerekkoromtól fogva körülvettek a különféle családábrázolások. Ennek minden gyerek ki van téve. Látszólag minden könyv, minden tévéműsor, minden film, minden nyavalyás reklám ezt helyezi előtérbe. Van az anya, az apa, a fiútestvér és a lánytestvér, a nagyszülők, a házi kedvencek és az otthon. Ezek a szavak olyan ismerősen csengenek már minden kétéves fülében, mintha másfajta élet egyszerűen elképzelhete t-

len lenne. És nemcsakMire elképzelhetetlen, de helytelen,rájöttem, egysz erűen nem helyénvaló. kinőttem az önsajnálatot, hogy ezeknek a dolgoknak a gyerekkori hiánya nem jelenti azt, hogy örökké nélkülük kell élnem. Amikor felnövök, et remthetek saját családot magamnak. Az már nem is fontos, hogy az idilli kép meglegyen: a hagyományos férj, a három gyerek, egy kutya és a kedves kis családi ház. Bármilyen változat megteszi. Felnőttként mindent mega dhatok magamnak, amit addig elvett tőlem az élet. Ekkor azonban, pont a felnőtté válás küszöbén, vérfarkas lett belőlem. A jövővel kapcsolatos terveim azon az éjjelen egyszeriben szertefoszlottak. Még ugyan lehet saját életem az emberek 214

világában, de soha nem lesz olyan, amilyet megálmodtam. Nem lesz férjem. Már az is elég kockázatos, ha együtt él az ember valakivel, de az életemet megosztani egyszerűen megvalósíthatatlan… túl sok titok van, amit rejtegetnem kell. Nem lesznek gyerekeim. Nem maradtak fenn olyan feljegy-

zések, amelyben egy női vérfarkas valaha is gyermeknek adott volna életet, de még ha válla lnám is a kockázatot, soha nem tenném ki a gyermekemet annak, hogy esetleg vérfa rkasként kelljen élnie. Se férj, se gyerek, és így szertefoszlik a családról és otthonról dédelgetett álmom. Megfosztottak mindettől, épp olyan lehetetlenné vált, mint amilyen elérh etetlennek gyermekkoromban látszott. Clay aggódó tekintettel nézett rám. – Jól vagy? Megérintett, de nem együtt érző simogatással vagy a combom megpaskolásával vagy efféle magától értetődő mozdulattal. A lábát csúsztatta előre, megérintette vele az enyémet, miközben továbbra is az arcomat fürkészte. Felé fordultam, és a szemébe néztem. Ahogy találkozott a teki ntetünk, legszívesebben volna, hogy mennyire nem vagyok rákiáltottam jól, hogy miatta soha nemrádöbbenjen, leszek már jól, mert gondoskodott róla, hogy soha többé ne lehessek. Egyetlen megbocsáthatatlan, önző cselekedettel megfosztott a családról szőtt álmaimtól. Elrántottam a lábam, és félrenéztem. – Elena? – szólított meg az asztal fölé hajolva.– Jól vagy?

– Nem. Nem vagyok jól! Leállítottam magam. Mire lenne jó ennél többet elárulni? Azért jöttünk ide, hogy megtaláljuk Logan gyilkosát, nem pedig, hogy a személyes problémáinkat tárgyaljuk ki. Nincs rá idő. Valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy soha nem 215

is lesz rá alkalmas idő. Ha beszélünk róla, talán még megbocsátok, és ezt a kockázatot nem voltam hajlandó bevállalni. Soha nem akartam erről megfeledkezni, és soha nem állt szándékomban megbocsátani. Nem hagyhattam magam. Amennyiben hidakat építenék Clay Azt felé,jelentené, az a beismerése lenne annak, hogy megadom magam. hogy ő nyert azzal, hogy megharapott, és számára megérte a sok vesződséget. Meglenne a párja, az általa választott életre szóló társ, a saját családról szőtt álmainak beteljesedése. Nos, nekem is megvannak az álmaim, és Clay nem játszik bennük szer epet. Vérfarkas vagyok vagy sem, nem vitt rá a lélek, hogy feladjam ezeket a vágyakat, főleg most, hogy a Philippel való életemben végre felcsillant mindennek a lehetősége. Egy tis ztességes, jóravaló ember áll mellettem, olyasvalaki, aki me glátta és bátorította a bennem rejlő jóra és normalitásra való törekvést, amit Clay soha nem vett észre, amivel soha nem törődött, és amit, természetesen, soha nem támogatott volna. Talán a házasság, a gyerekek és a külvárosi otthon nem nekünk volt megírva, de, ahogy mondtam, nekem bármelyik variáció megfelelt. Philippel egy egészen elfogadható zatot tudtam magam elé képzelni, egy társat, egy közösvált otot-hont és egy kiterjedt családot. A sárgaréz gyűrűm került a látóterembe. Nem kell mást tennem, mint valahogy átve rgődnöm ezen a falkával kapcsolatos kellemetlenségen, vi szszamennem Torontóba, és kivárni, hogy megragadhassam a lehetőséget. – Nem – ismételtem meg. – Mitől lennék jól? Logan halott, és a gyilkosa szabadon kószál, én meg itt raga dtam valami hülye kávézóban egy… – haraptam el a mondat végét. – Nem az lenne a dolgunk, hogy kihallgassuk a helyiek pusmogását? Maradj csendben, és figyelj! 216

Erőlködtem, hogy megint a körülöttünk folyó beszélgetéseket tanulmányozzam. Az emberek továbbra is a saját él etükön siránkoztak, amit igyekeztem kizárni, és inkább ar ra koncentráltam, hogy meghalljam közte azt, ami engem érdekel. általános elkeseredésa te témája mellett a vendégek imitt-Az amott azért megvitatták gnap éjjeli eseményeket is, de amolyan kiábrándult „mivé lett a világ”-tónusban, amit valószínűleg már az első felegyenesedett ember is használt. Míg a legtöbben csak újból felelevenítették az újságcikk tartalmát, néhány asztalnál olyan pletykák születtek, amelyek napnyugtára bezsongják majd a várost. A hátsó sarokban egy nő azt ecsetelte, hogy az a nagy kutya egyáltalán nem is vadkutya volt, hanem a polgármester valamelyik rokonának tulajdonából megszökött őrzőkutya, és hogy a rendőri szerveket lefizette vagy megfenyegette a polgármester, hogy ezt a vadkutyás változatot terjesszék. Némelyek ráadásul úgy vélekedtek, hogy a kutyának nincs semmi köze az esethez, h anem a drogoktól megtébolyodott partizók közt afféle töme ghisztéria tört ki, és saját maguk végeztek azzal a két emberrel, aztán a rendőrök megrtalan! agyonlőttek kint egy ártatlan kutyát. Az emberi fantázia hatá Egy dolog azonban biztos: senki nem beszélt megdöbbentően nagy farkasokról, és senki sem követelt vizsgálatot azért, hogy megtudják, miért viselkedett így az állat. Mindenki teljesen természetesnek vette, hogy egy kutya megvadult és embereket marcangolt halálra egy zsúfolt partin. Míg én füleltem, Clay úgy tett, mintha az újságot olvasgatná. Azért mondom, hogy színlelte, mert marhára nem érdekelték nemcsak a Bear Valley -ben, de a világ bármely részén zajló események sem. Hozzám hasonlóan a kósza híreszteléseket figyelte, bár ezt soha nem ismerné be. – Most már mehetünk? – kérdezte végül. 217

Belekortyoltam a kihűlt kávémba. A bögre még vagy háromnegyedéig volt. Clay meg még hozzá sem fogott az övéhez. Egyikünk sem evett a süteményéből. Az éhség most az egyszer másodrendű dolognak tűnt. az ablakon. – Még – Gondolom … sötét, – feleltem egyáltalán nincs de egykitekintve darabig valószínűleg nem is találjuk meg a nyomot. Kezdjük talán a parkolóban? Nem jött a nyelvemre, hogy azt mondjam, „a parkolóban, ahol Logant találtuk”, de Clay azonnal tudta, mire gondolok. Biccentett, felkelt, és szó nélkül kiballagtunk az ajtón.

Az élelmiszerbolthoz közeledve megtorpantam, mielőtt b ekanyarodtunk volna a sarkon, hogy még ne lássam a helyet, ahol Loganre rátaláltunk. A szívem olyan gyorsan zakatolt, hogy még a levegővétel is nehezemre esett. – Egyedül is elintézem – nyugtatgatott Clay a hátamra téve a kezét. – Maradj itt! Megkeresem a nyomot, és meglátom, merre vezet!

Azonnal arrébb léptem tőle. – Nem fog menni! Már tegnap éjjel is elég gyenge volt a szag. Mára alig maradhatott valami belőle. Szükséged van a szimatomra!

– De megpróbálhatom… – Nem! Befordultam a sarkon, egy kicsit tétováztam, majdnem te ljesen megálltam, deahol aztán magamtól megindultam. Amint megláttam a helyet, akkor az Explorer parkolt, elkaptam onnan a tekintetem, de már túl késő volt. Fejben már le is já tszódott bennem az előző éjszaka, az a jelenet, ahogy előrero218

hanok, Clay meg a nevemet kiáltozva lohol utánam. Előbb rájött arra, hogy mi történt, mint én magam. Ezért akart me gállítani. Most már értettem… nem mintha az indítéka számított volna ebben a pillanatban. Semmitmondó figyelemelterelés ami csak hogy úgy átsuhant az agyamon, szere csére csupán, megakadályozta, belemélyedjek a tegnapéseste tönr-téntekbe. Most nappal a parkoló teljesen másféle helynek tetszett. Emberek jöttek-mentek a kocsiktól az áruházig és vissza. A kávéházhoz hasonlóan ez is dolgozókkal volt tele, a legtöbben farmert, néhányan öltönyt viseltek, és egyetlen élelmiszeres zacskót cipeltek a hazafelé beszerzett aznapi vacsorával, némi tejjel vagy kenyérrel. Senki nem fordított ránk figyelmet, ahogy átvágtunk a parkolón a hátsó kerítéshez. A hely, ahol tegnap álltunk, üresen tátongott, mivel túlságosan messze volt a bolttól ahhoz, hogy a legforgalmasabb bevásárlónapokon kívül bármikor is igénybe vegyék. A jobb oldalon álltam, ahová tegnap az Explorer utasülésének ajtaja esett. Behunytam a szemem, és az orromon átAegy nagy megroggyant. levegőt vettem.Clay Logan szagávalmlett fejem. térdem a könyökö nél tele fogvaa elkapott. Felegyenesedtem, aztán megint a levegőbe szi ppantottam, és igyekeztem kizárni Logan ill atát. Nem ment. Logan levegőben terjengő illata kiszorított minden más sz agot. Behunytam a szemem, és Logan máris itt állt előttem, olyan közel, hogy akár meg is érinthettem volna. Kinyitottam a szemem. Az éles napfény hatására a látomás szertefoszlott, felszívódott az elmém sötét bugyraiba. – Van… – kezdtem bele – van egy kis gondom. – Pedig itt van – mondta Clay. – Gyengén, de én is érzek valamit. Várj egy pillanatot, meglátjuk, sikerül-e kö vetnem! 219

Balra sétált, megállt, megcsóválta a fejét, aztán visszajött, és egy másik irányba kezdte ugyanezt. A különféle égtájak felé tett második körnél felém fordult. – Megvan! – jelentette ki. – A szag keletről érkezett, de a korcs itt ment ki.

Egy szagnyomban nincsen semmi, ami akár a legjobb nyomkövetőnek is elárulná, hogy valaki jön vagy megy. Clay azért tudhatta a különbséget, mert az érkező sza gnyomban még felfedezte Logan illatát, bár ezt sz erencsére nem említette hangosan.

– Gyere ide, próbáld meg te is! – javasolta. Amint arrébb kerültem a parkolóhelytől, megny ugodtam. Clay egy minibusz közelében álldogált. Odasétáltam hozzá, és beleszagoltam a levegőbe. Valóban, ott volt a szag. Egy ism eretlen vérfarkasé. A nyo m a parkolón át vezetett, az élelmiszerbolttól távolodva Jack Vadász- és Szerszámboltjáig. Onnan végighaladt a nyugatnak tartó járdán, majd visszakanyarodott a főút felé, ahonnan a belváros szívébe követtük. Hiába hangzik mindez gyorsnak és haladósnak, nem volt az. Az A -be egyenesen pontból a Begy tizenöt perces séta elvesztettük lett volna. Mia több mint órát töltöttünk vele, folyton nyomot, visszafordultunk, megkerestük, hol fordult be a sarkon a korcs, aztán kezdtük újra. Egyszer -kétszer teljesen el is vesztettem a szagát. Emberi alakban még nehezebb volt követnünk, de nemcsak azért, mert így nem volt olyan jó a szaglásom, hanem azért is, mert nem l ehetett az orromat a földre szorítani, hogy kiszagoljam azt a korcsot. Vagyis, leh etett volna, de az efféle akciók furcsa reakciókat válthatnak ki egy civilizált társadalomban, és gyakran a legközelebbi pszichiátriai osztályon tett tiszteletkörhöz vezetnek. Már az is vonzotta a rosszalló tekinteteket, ha valaki az utcasarkon az 220

orrát fintorgatta vagy körbe-körbe járkált. Így hát elővigyázatosnak kellett lennem. Még ha meg is tudnám győzni Clayt, hogy várjuk ki, míg leszáll az est, akkor sem változhatnánk át farkassá. Azok után, ami Bear Valley-ben történt, az nem kihívás, öngyilkosság lenne. lehetővé téve az Bearhanem Valleyegyenesen belvárosi üzletei ötkor zártak, ott dolgozóknak, hogy vacsorára hazaérjenek, és teljességgel semmibe véve, hogy az átlagember is ötig dolgozik, és neki még azután kellene bevásárolnia. Ez a figyelmetlenség talán megmagyarázza a kiüresedés mértékét, ami olyan gyorsan terjedt szét a központon, mint a rák, az első bezárt boltot, a szomszédai, majd azok szomszédai követték, míg végül az egész tömb nem volt több, mint a Bear Valley ingatlanok gigantikus hirdetése. Már elmúlt hét, mire visszaértünk a központba, addigra még a legkitartóbb árusok is távoztak estére. Az utcák kihaltak. A belváros látszólag bezárt a közös otthoni vacsorára. Itt kevésbé kellett óvatoskodnom a szaglászással, így a köve tkező nyolcszáz métert húsz perc alatt megtettük. A nyom megszakadt egy Burger Kingnél, amit számközül. űztek Aa korcs város túlsó részén sorakozó hasonszőrű gyorside büfék itt bizonyára megállt, és feltankolt. Újabb húsz perc hiábavaló körözés és a saját nyomaim követése után megint szagot fogtam. Tíz perccel később már a Nagymedve Motor Motel parkolójában álltunk. – Nos, ez eléggé magától értetődő! – mormoltam, ahogy végignéztünk az ott parkoló platós teherkocsik és a l estrapált négyajtós autók arzenálja felett. – Két hotel van a városban, és az egyikben szállt meg! Ez igazán előbb is eszünkbe juthatott volna!

221

– Hé, te ragaszkodtál ahhoz, hogy az élelmiszerbolttól kezdjük! – Nem hallottam, hogy lett volna valami ellenjavaslatod! – Ezt túlélésnek hívják, kicsim! Tudom jól, mikor fo gjam be a pofám! – Mióta szoktuk… – elhallgattam, mert észrevettem egy nőt, aki a hotelszobája előtt állt, és leplezetlenül minket ifgyelt. Mindig jó tudni, hogy az ember képes mások szórakoztatására, ha már vége a délutáni szappanoperáknak! Az egyik teherautó mögé sétáltam, és a kétszintes épületre hunyorogtam.

– Szerinted hány szoba van? – Harmincnyolc – vágta rá Clay azon nyomban. – Tizenkilenc fent is, lent is. Van egy folyosói bejárat az alsókhoz. Meg egy előtér és vészkijárat az első emeletre. – A helyében én a földszinten vennék ki szobát– jegyeztem meg. – Közvetlen bejárata lenne. A nap minden szakában könnyebb volna a ki-be járás. – De, kicsim, az emeleti szobákhoz meg erkély van! És pokoliÁtnéztem szép a kilátás! az út túloldalára, ahol egy túlburjánzó gazzal, omladozó betondarabokkal teli üres telek állt, rajta annyi szeméttel, ami a teljes Föld napjára lefoglalna egy cserkészcsapatot.

– Földszint – ismételtem. – Én kezdem. Eredj, és bújj el valahova! – Ó-ó! Ezt a játékot már játszottuk! Én elbújok, de te soha nem keresel meg! Egy kissé nehéz a felfogásom, de kezdem

felismerni a sémát! – Indulj!

222

Clay elvigyorodott, derékon ragadott és megcsókolt, aztán lebukott, mielőtt megtorolhattam volna. Egyfelől jó volt látni, hogy javult a hangulata, de jobb lenne, ha nem a gyilkolás utáni vágy kielégítése meg a súlyos testi sértés lehetősége okozná a változást. Az utóbbi néhány órábanteljesen a kávézóban felszínreezt került gondolataim, a régi neheztelés bel eolvadt a tudatalattimba, de akár egy soha be nem gyógyuló seb, készen arra, hogy a legkisebb ingerre is kifakadjon, és ismételten fellángoljon bennem a fájdalom. Dolgunk van, és mindent Clayjel kell intéznem. Logan emlékének is tartozom annyival, hogy nem hagyom, hogy a saját kis problémáim eltereljék róla a figyelmem. Ha minden egyes pillanatban, amit Clay társaságában kell töltenem, elveszítettem volna a fejem, már réges-rég veszekedős némberré változtam volna. Az is lehet, persze, hogy ezt a határt már évekkel ezelőtt á tléptem, de most nem ez a lényeg. Míg Clay megfelelő búvóhelyet talált magának, jóm agam valami támpontot kerestem. Egy rozsdával bevont Chevy Impala mellett észrevettem egy papírlapot. Egy új autós rádió eszámlája csak remélhettem, hogy anem az Impalába rült, mertvolt, akkor a tulaj többet költött z enegépre, mintkaz autóra. Lesöpörtem egy nedves levelet a számla sarkából, kisimítottam, aztán félbehajtottam, és elindultam a földszinti szobák ajtaját egymással összekötő gyalogjáró felé. A vészkijárattól kezdve lassan végigsétáltam az ajtók előtt, úgy téve, mintha csak azt a papírdarabot tanulmányoznám, miközben alaposan körbeszaglásztam minden ajtó előtt. A kíváncsi s-

kodó nő visszavonult a szobájába. Két férfi lépett ki az egyik folyosó végi szobából, de mit sem törődtek a fiatal hölggyel, akinek ekkora nehézségbe ütközik, hogy megtalálja a 223

papírfecnire írt szobaszámot. Az emberek úgyis hajl amosak kétségbe vonni a szőkék értelmi képességeit. Ahogy a végére értem, megtaláltam a vérfarkas szagát, de a nyom nem az egyik szobába, hanem az előtérbe v ezetett. Itt viszont tele volt a levegő, jelezve, hogy a szoba korcs többször is használta ezt vele az útvonalat. Első emeleti lesz hát, amiket csak az előtéren át lehet megközelíteni. Talán tényleg szeret úgy ébredni, hogy a nap bevilágítja az üres telket. Vi szszakanyarodtam a parkoló felé. Clay előlépett az épület mögül, még mielőtt keresni kezdtem volna. – Az emelet – állapítottam meg. – Látod, kicsim? Soha nem állította senki, hogy a korcsoknak agya is van!

Bedobtam a sztereó számláját a bokrok közé, és megindultunk a főbejárat felé. Ahogy beléptünk az előtérbe, Clay átkarolta a derekamat, és panaszkodni kezdett az egyik helyi étteremre, ahol állítólag pocsék vacsorát szolgáltak fel. Mialatt locsogott, a bejelentkező pulttól balra megláttam a lépcsőt, így arra indultam, közben nagyokat bólogatva, míg ő azon siránkozott,Nem hogyvolt húsz percet az kellett várnunk,Amire kihozták a számlát. szükség előadására. portás fel sem nézett, amikor elhaladtunk mellette. A nyom az emeleten a bal oldali harmadik ajtóhoz vezetett. Clay megfogta a kilincset, elfordította, és egy tompa katt anással el is törte. Míg én fél szemmel a folyosót tartottam szemmel, Clay megvárta, hogy bentről reagál-e valaki a zár feltörésének zajára. Mivel nem hallott semmit, óvatosan k inyitotta az ajtót. A függönyöket behúzva találtuk, a szobában sötét volt. Közben kinyílt egy folyosó végi ajtó. Előbbre toltam Clayt, és besurra ntunk. 224

Clay leellenőrizte a fürdőszobát, és megbizonyosodott a rról, hogy a korcs tényleg elment, aztán kihúzott egy érmét a zsebéből. – Ha fej, lesben állunk, ha írás, a nyomába eredünk! mondtam erre. – Végignézni a he– Itt kéne maradnunk! lyet, további nyomok után– kutatni. Clay forgatta a szemét. – Na, jó! – mondtam végül. – Dobd már azt az átkozott izét! Mikor fej lett belőle, csúfolódva ráöltöttem a nyelvem. Vi llámgyorsan utánanyúlt, hogy elkapja, de még időben vi szszahúztam. – Legközelebb nem leszel ilyen gyors! – jósolta, aztán körülnézett a szobában. – Nos, szerinted, mit találunk? – Bármit, ami megmagyarázza, hogyan találkozhattunk Bear Valley-ben két korccsal is egy hét leforgása alatt! Téged ez a legkevésbé sem aggaszt? – Dehogynem, kicsim! Csakhogy az aggodalmamat és a kíváncsiságomat most takarékon tartom! Rengeteg időm lesz rá a korcs halála után is. Nem fogom megvárni, hogy ez a

barom közülünk is üldözőbe vegyen, míg én azt t alálgatom, hogy mitakárkit keres itt! – Szerinted tehát hátráltatom a dolgokat? – Nem, csak próbálod hatékonyan kihasználni az időt. Nincs azzal semmi gond. Csak mondom, ne számíts rá, hogy túlzott lelkesedéssel fogom felforgatni az öltözőf iókokat, amíg ez a véreb az utcáinkon garázdálkodik! – Akkor meg menj, és őrködj az erkélyen, tedd hasznossá magad, amíg én dolgozom! Clay persze nem fogadott szót. Segített nekem a keresé sben, annak ellenére, hogy más véleményen volt. Én sem voltam érte oda, de tudtam, hogy egy ilyen lehetőséget nem sza225

laszthatok el. Ráadásul a korcs holmijának átnézése szépen lefoglalta a kezem és az agyam is, így nem maradt időm azon siránkozni, hogy pontosan miért is vagyunk a nyomában. Clay a fürdőszobával kezdte. Talán tíz percre tűnt el, am ikor– kikiáltott onnan: a helyzet! A fickó a motel samponját és Na, a következő szappanját használja. Még nem törte le a hajbalzsam kupakját. Találtam egy eldobható borotvát, de semmi jele fogkefének, fogkrémnek vagy száj öblítőnek. Tehát egy töredezett hajú, büdös szájú kurvapecért keresünk. Segít ez neked, kicsim? Összeszorítottam a szám, nehogy mondjak valami cifrát. Túl vékonyak a falak ahhoz, hogy vitatkozzunk. Ezenkívül a szoba átkutatása sem járt több eredménnyel. Találtam két farmert, három inget, egy sor zoknit meg alsóneműt, m elyekből mindegyiket hordták már, és ledobták a székre újbóli felhasználásra. Az éjjeliszekrényen fekvő Gedeon Biblia elejét ötágú csillagokkal és fordított keresztekkel csúfították el. Kedves. Ráadásul nem különösebben eredeti. Úgy értem, ha már mindenképp késztetést érez az ember, hogy sátánista szimbólumokkal firkáljon Bibliát, legalább rajzoljon, ami nem bukkantele fel egy a World minden Weekly Newsolyasmit egyes kiadásában! Egy nem túl kreatív, és kétségkívül elég kevéssé tájékozott a mi vérfarkasunk! Nagyot fog csalódni, ha megtudja, hogy egy vérfarkas nagyobb valószínűséggel ismeri a Wellington bélszín receptjét, mint a sátánista szerta rtásrendet. Tíz év alatt a gonosz egyszer sem kísé rtett meg, de még csak felém se köszönt. Igaz, Isten sem. Talán ez azt jelenti, hogy nem léteznek. Valószínűbb azonban, hogy egyikük sem hajlandó felelősséget vállalni értem.

– Jesszusom, látnod kéne ezt a sok vacakot, kicsim! – mondta Clay, miközben kisétált a fürdőszobából. – Borotvál226

kozás utáni arcszesz, kölni meg pézsmaillatú dezodor! Ha nem tudnánk a szagából megállapítani, hogy ez a korcs zöldfülű, simán rájönnénk abból, ahogy illatozik! Egyetlen tapasztalt vérfarkas sem alacsonyodna le odáig, hogy akár halálában is kölni használaton legalábbis, ha a szaglószerve rendesen működik. A sajátkapják, illata nyomná el a többi szagot, és tenné használhatatlanná a szaglását. Én még illatosított szappant sem használok. Pedig nem könnyű illatmentes női piperecikkekre bukkanni. A kozmetikai ipar lá tszólag megszállottan ragaszkodik ahhoz, hogy egy nőnek mindenféle más illata legyen, csak ne a sajátja. Mi meg túlzásba visszük a dolgot, és tekintet nélkül arra, hogy szinte mindenki ugyanazt az unalmas védőillatot éri el, rétegenként visszük fel magunkra a növényi eredetű sampont, a babahi ntőporos dezodort, az orgonaillatú sza ppant meg Calvin Klein legújabb parfümjét. Ha szerencsétlenségemre kora reggel b eszorulok egy emberekkel zsúfolt felvonóba, olyan illatfelhőbe kerülök, ami délig tartós fejfájást okoz! Miután kikémlelt az ablakon, Clay odasétált hozzám, miközben én épp az ágy melletti szemetesben – Felajánlanám a segítségemet – jegyezteturkáltam. meg –, de látszik, hogy egyedül is remekül boldogulsz! – Kösz! – Benéztél már az ágy alá? – Nem lehet. Tömör az ágykeret. – A motel tollával arrébb toltam egy használt papír zsebkendőt. Nem árulom el, mire használták, elég, ha annyit mondok, hogy a vérfarkasok köztudottan nem lesznek náthásak, nem kapják el az influenzavírusokat. – Megnézem a matrac alatt – ajánlotta fel Clay. 227

Erről megfeledkeztem. A vérfarkasok gyakran hordanak magukkal hamis igazolványt, míg a valódi iratokat máshová, például a matrac alá dugják. – Semmi irat – összegezte Clay –, csak ez a teleragasztott naplóféle. Gondolom, nem eztfel,keresed. Olyan hirtelen pattantam hogy beleütöttem a fejem a zsiráfnyakú lámpába. Clay elvigyorodott, és jó messzire eltartotta tőlem a kék könyvet. – Az enyém! – közölte egyre szélesedő vigyorral. Úgy tartva, hogy el ne érhessem, átlapozott pár oldalt, aztán elfintorodott, és a könyvet az ágyra dobta. – Tudod, mit, legyen a tiéd! Kellemes olvasgatást, k icsim! Én majd az ablaknál őrködöm. Majd a végén összefoglalod nekem.

Felvettem a könyvet, és az ágy szélére ültem. Olyan fényképalbum volt, amelyiken fel lehet fejteni a műanyag lapot az oldalakról, és alá képeket ragasztgatni. A korcs azonban fényképek helyett újságkivágásokkal töltötte meg az albumot. A válogatás sajátos témát követett: a sorozatgyilkosokét. ztam Bundy, Ahogy oldalról végiglapo a cikkeket, ismerős arcokat láttam… oldalra Berkowitz, Dahmer, és mások is, akiket nem ismertem. A kivágások nemcsak egyszerűen a sorozatgyilkosokról szóltak, mind tartalmazott egy fontos adatot, amit a korcs feltűnő színnel kiemelt… egy számot. A megölt emberekét. Színek szerint csoportosította az adatokat, a sárga filc a gyilkos által bevallott gyilkosságok számát ej lentette, a kék azt a számot, ahány holttestet megtaláltak, a

rózsaszín pedig azt az adatot, ahány ember haláláért a hatóságok szerint felelős. A korcs a margón széljegyzeteket is készített, ellenőrizgette és összevetette egymással a számokat, 228

akárcsak a lelkes rajongó összegezné egy hátborzongató sportesemény statisztikáját. A napló félig volt csak tele. Már majdnem összecsuktam, amikor észrevettem, hogy pár újságkivágás a hátuljában is van. Átpergettem az eltérően üres oldalakat, egy újabb cikk következett. A többitől ez nem aztán foglalkozott statisztikával. Tulajdonképpen, meg sem nevezte a gyilkost. A Chicago Tribune 1995. november 18-ai cikke arról tudósított, hogy egy fiatal nő holttestére bukkantak. A következő bejegyzés már több információval is szolgált, amelyből kiderült, hogy több mint egy hete tűnt el, és valószínűleg ez idő alatt végig fogva tartották, míg végül megfojtották, és egy általános iskola mögött szabadultak meg a holttesttől. Átlapoztam a köve tkező pár oldalt. További három nőt találtak meg, mindegy ikük eltűnése ugyanezt a mintát követte. Az azt követő viszont elmenekült, és beszámolt a kegyetlenségekről, arról, hogy egy álló hétig folyton megerőszakolták és kínozták, mialatt egy elhagyott ház alagsorában tartották fogva. A rendőrség k inyomozta, hogy a ház Thomas LeBlanc, egy harminckilenc éves orvosi tulajdona.a Ennek ellenére, eljött az időlabortechnikus LeBlanc azonosítására, nő nem ismerteamikor fel. A támadóját soha nem látta fényes nappal, és az nem szólt hozzá soha egy szót sem. Ráadásul, LeBlanc üzleti úton volt, és a harmadik nő eltűnésekor egy hétig nem is tartózkodott a városban. Az újságbeli fényképen LeBlanc akár Scott Brandon bátyja is lehetett volna, bár a fizimiskájuk nem hasonlított egymásra, az arcuk stílusa tökéletesen azonos volt: jól ápolt, nyájas, jóképű, de teljességgel visszataszító, tipikus felső-középosztálybeli gazember a Wall Streetről, akinek a vonásaiban semmiféle hovatartozást és egyediséget nem lehetett többé felfedezni. A sorozatgyilkos arca a szomszédból. 229

A kiterjedt nyomozás ellenére a rendőrségnek nem sikerült

elegendő bizonyítékot gyűjtenie ahhoz, hogy vádat emeljenek LeBlanc ellen. A Tribune legutóbbi cikke szerint aztán LeBlanc felpakolt, és elköltözött Chicagóból. Az igazságszolgáltatás yben, de Illinois lakossága tehát nem ügChicagóból, igen. És bárjárt ez eredménnyel volt az utolsóaz cikk a napló itt még nem fejeződött be. Még vagy hat újságkivágást számoltam meg az elmúlt néhány évből, melyek a közép-nyugattól Kalifornián át egészen a keleti partig visszakanyarodva követték nyomon az eltűnt nőket. Thomas LeBlanc úton volt. A legutolsó kivágás időpontja nyolc hónappal ezelőttre esett, Bostonból. – A francba! – szólalt meg Clay, és ezzel jól rám ijesztett. – Nem hiszem el! Ezt kurvára nem hiszem el! Tedd le azt a könyvet, kicsim! Ezt látnod kell! Az ablakhoz siettem. Clay felfogta a súlyos sötétítő függönyt, de csak résnyire, hogy kilássak. Egy Acura húzott be az előtéri bejárat közelében lévő parkolóhelyre. Három férfi sétált el az autótól. Ahogy megláttam a vezetőülés felől érkezőt,

meg sem döbbentem, aztrám… az arcot látom, amelyik az imént a Tribune -cikkbőlhogy bámult Thomas LeBlanct, bár most közel sem látszott annyira jól fésültnek, mint a fényképen. Clay persze nem ismerhette fel, sőt ilyen távolról még azt sem tudhatta, hogy vérfarkas. A társaságában lévő másik két férfi keltette fel a figyelmét. Karl Marsten és Zachary Cain volt, az a két korcs, akiket viszont nagyon is jól ismertünk. – Marsten és Cain? Mi a francot keresnek ezek együtt? – csodálkozott Clay. – És ki az a harmadik fickó? Biztosan ő az, akit keresünk! – Logan gyilkosa – mondtam. – Thomas LeBlanc. El kell tűnnünk innen! 230

– Ácsi! – mondta Clay, és nem engedte, hogy az ajtó felé vonszoljam. – Nem mozdulunk, egy tapodtat sem! Pont ezért jöttünk, kicsim! – Azért jöttünk, hogy eltegyünk láb alól egy korcsot! Egy zöldfülű korcsot. A három kettő ellen elég szerencsétlen fe lállás, úgyhogy… – Elbánunk velük! – Úgy, hogy huszonnégy órája semmit nem ettünk és nem is aludtunk?

– Nekünk menne… – Nekem nem. Clay megtorpant. Egy pillanatra elcsendesedett.

– Ha maradsz – folytattam –, akkor én is maradok, de nem vagyok olyan állapotban, hogy harcoljak. Kidöglö ttem, éhes vagyok, és a karom is kivan a kutyaharapástól meg Brandontól. Ez, persze, nem volt igaz, de nem érdekelt. Egyszerűen csak ki akartam jutni abból a szobából. Clay arckifejezése megváltozott. Előbb elbizonytalanodott, de aztán eltökélte magát. – Oké! – mondta. – Lépjünk olajra! Van még időnk, hogy…? – Az erkély lesz! Onnan kell leereszkednünk. Nem ugrani! – És a karod? – nézett le a bevarasodott sebemre. Gyorsan gyógyulunk, nem is volt már semmi bajom, de nem akartam ezt ott beismerni. Most még nem. – Túlélem! – nyugtattam meg. Clay az erkélyhez caplatott, félrehúzta a vastag függönyöket, és eltolta az ajtót. – Én megyek előre, és elkaplak, ha a karod felmondaná a szolgálatot! 231

Már át is lendült a korláton, még mielőtt kiértem volna az ajtón. Átlendítettem az egyik lábam a párkányon, aztán viszszanéztem a szobába, és megláttam az ágyon hagyott fotóalbumot. El kellett volna hoznom! Még több nyom lehet benne, , hogy kiismerjem Thomas LeBlanc-t. még több segítség A vadászat legfőbbahhoz szabálya: ismerd meg jól a vadat! – Mindjárt jövök! – kiáltottam Claynek a korláton át. – Ne! Felkaptam a könyvet az ágyról, éppen amikor az ajtót nyitó kártya belecsússzam a zárba. – Nem működik – jegyezte meg egy idegen hang az ajtón túlról. – Meg kellene jelennie egy világító zöld pöttynek! Az ágytól az erkély felé vetődtem, de felbuktam egy alsónadrágban, és fejjel előre majdnem kiszálltam a tolóajtón. Ahogy átlendültem a korláton, valaki erőltetni kezdte az ajtót, észrevette, hogy nyitva van, és nagyot taszított rajta. Leugrottam a földre. Clay ott sem volt, hogy elkapjon. Megfordultam, és láttam, hogy már a főbejárat felé szalad. Ke zdtem volna a nevét kiabálni, de aztán meggondoltam magam,

utánarohantam, és lebirkóztam. Pont az elsőkirepült szoba ajtaja vágódtunk el a betonon. A fényképalbum a kezeelőtt mből, és keményen állon vágta Clayt. – Hoppá! – bukott ki belőlem. – Bocsi! – Majdnem úgy hangzott, mintha komolyan gondolnád! – dörmögte a könyvet a magasban tartva.– Ezért mentél vissza? Ezért?! – Szükségem van rá! Motyogott valamit a bajusza alatt. Nem tudtam kivenni,

mit mond, de valószínűleg nem is akartam. Még mindig a járdán feküdtünk, én rajta. Felemeltem a fejem, hogy hallgatózzak. LeBlanc szobájából valaki kisétált az erkélyre. Hallo t232

tam, ahogy a korlát megnyikordul a kihajoló személy súlya alatt, ahogy végignéz a parkolón. Mi az erkély tökéletes at karásában voltunk. – Pszt! – suttogtam. Hallom – felelte hang nélkül. –Elmozdult alattam, és a kezét a fenekemre tette. Szá momra nem is volt annyira kényelmetlen ez a póz… nem mintha mindenképp így szerettem volna lenni, ha vá laszthatok, de… Ó, hagyjuk a fenébe! – Megijesztettél! – suttogta. Az egyik kezét a tarkómra csúsztatta, lehúzott magára, és csókolni kezdett. Behunytam a szemem, és visszacsókoltam. Végül is, ha már ott kell feküdnünk a motel előtti betonon, legalább olyasmit csináljunk, ami talán megmagyarázza, mért vagyunk ott a járdán, nem igaz? Egy pillanattal később Clay szemhéja megrebbent, és összeszűkült szemmel jobbra nézett. Visszahúzódtam, ő meg kicsússzam alólam, és valahova mögém szegezte a tekintetét. A bennünket korábban veszekedni látó nő megint kilépett az ajtaján, ezúttal diétás kólát szü r-

csölt, és gyönyörködött előadásban. – Nem szeretne hozzáazegy kis pattogatott kukoricát? – érdeklődött Clay, miközben felkecmergett és leporolta magát. – Szabad országban élünk! – volt a nő válasza. Na, most, Claynek általában kevés türelme van az emb erekhez, de még kevesebb azokkal szemben, akik beleavatkoztak a magánéletébe, és csak ilyen gyenge visszavágásra képesek. Az álla megkeményedett, és ellépett mellőlem. Há ttal nekem megállt a nő előtt. Csak egy pillanatig tartott. A nő szeme kikerekedett, hátratántorodott, majd becsapódott az ajtó, és a helyére kattant a zár. Clay egy szót sem szólt. Csak bevetette a „nézést”… azt a határozottan elvetemült, szigorú 233

tekintetet, amelytől az emberek mindig eliszkolnak. Azelőtt

én is próbáltam tökéletesíteni ezt a tekintetet. Amikor már azt hittem, kívülről tudom, leteszteltem valami pasin, aki az egyik bárban éppen rám nyomult. De ahelyett, hogy elijes ztettem volna, csak felgyorsítottam a gépezetet, és onnantól teljes gőzerővel közeledett. Megtanultam a leckét. A nők egyszerűen képtelenek az elvetemültségre. Mostanra, bárki is volt LeBlanc erkélyén, már bement onnan. A következő lépésük talán az lesz, hogy kijönnek, hogy még jobban szétnézzenek, mivel Marsten és Cain simán kiszagolja, hogy Clay és én jártunk LeBlanc szobájában, és alighanem feltételezik, hogy nem is olyan régen távoztunk tőle. Előretaszigáltam Clayt. Az épület közelében maradva körbementünk a járdán, miközben imádkoztam, és reménykedtem, hogy a korcsok ne forduljanak vissza. Nem mintha nem tudnánk meglógni. Biztosan sikerülne. Csakhogy Clay

akkor már biztosan nem akarna. Ha kijönnének és meglátnák, Clay nem futna el.

Körbeértünk az épületen, és megléptünk anélkül, hogy bárkikellett, meglátott volna. Hamar felé a kocsihoz értünk. Húsz perc sem és már Stonehaven tartottunk erősítésért.

234

EGY FÜST ALATT – EGYÁLTALÁN NEM! – mondta Jeremy, és felkelt a székéből, hogy a kandallóhoz menjen. Mindnyájan a dolgozóban voltunk. A többiek ránk vártak. Clayjel a díványon ültünk, Clay a karfán gubbasztva, hogy azonnal felugorhasson, amint Jeremy engedélyt ad a korcsok utáni vadászatra. Clay mellett a dívány háttámláján doboltak,Nick éppolyan izgatottállt, volt,azdeujjai alkalmazkodott Clayhez. Peter és Antonio a szoba túlsó felén üldögélt. Mindkettejüket felizgatták a hírek, de higgadtak maradtak, a kor és a tapasztalat erősebb önfegyelme mellett vártak Jeremy döntésére. – Nem hiszem el, hogy ezt kérdezed! – folytatta Jeremy. – Világosan kifejtettem, hogy nem ezt akarom, de csak azért is elmentetek! Aztán Elena felhív, hogy csak kihallgatjátok a tegnap éjjelről szóló híreszteléseket, aztán valahogy mégis hol köttök ki…? – Nem volt szándékos! – vetettem közbe. – Belebotlottunk a szagába. Nem mondhattunk le erről a lehetőségről! Jeremy tekintete azt üzente, hogy jobban tenném, ha b efognám a számat, még mielőtt nagyobb bajba kerülök. Úgy tettem. Visszasétált a székéhez, de nem ült le.

– Ma éjjel senki nem fog ez után a három korcs után menni. Mindannyian kimerültek és feldúltak vagyunk a tegnap este 235

miatt, legfőképpen ti ketten. Ha nem bíztam volna Elena szavában, amikor ideszólt, már ma délután ott vagyok a városban, és visszavonszollak ide bennet eket! – De hát nem csináltunk semmit! – mentegetőzött Clay. –– De De… csak azért, mert nem volt rá lehetőség! – Tegnap még csak egy korcs volt a városban. Mára halott, mire három másik bukkan fel helyette. És nemcsak ez, de abból a négyből az egyik Karl Marsten, a másik meg Zachary Cain, az a két korcs, akiket külön-külön sem lehet félvállról venni!

– Teljesen biztosak vagytok benne, hogy Marsten és Cain az? – érdeklődött Antonio. – Ha rangsorolnám, melyik két korcsról tudnám elképzelni, hogy összefog, ők ketten biztosan a listám alján végeznének! Mi hozhatta őket össze? – Mindketten korcsok – felelte Clay. – Szerintem nem szövetkeztek – fejtegettem. – Marsten valamivel biztosan a markában tartja Caint. Világos, hogy a v ezér és a követője kapcsolatban állnak. Karl területet akar. Már évek óta.területre van szüksége, csatlakoznia kell a falkához! – – Ha jelentette ki Jeremy.

– A kurva életbe! – köpködött Clay. – Karl Marsten egy enyveskezű, gerinctelen patkány, aki a saját apját is képes hátba szúrni, csak hogy megkapja, amit akar! – Ne feledkezz meg az újoncokról! – mondtam. – Brandon és LeBlanc mindketten gyilkosok. Emberek és gyilkosok. V alaki… feltehetően Marsten… rájuk talált, megharapta és kiképezte őket. Korcsokból gyárt hadsereget! És nem akárm ilyen korcsokból, hanem az olyanokból, akik már járatosak a

236

vadászatban és a gyilkolásban. Akiknek van tapasztalata, és élvezetből ölnek. Antonio tagadóan csóválni kezdte a fejét. – Még most sem tudom elhinni, hogy Marsten áll a hátté rben! Részben, irányuló talán, az művelet… meglehet. De ez azhián egész korcsok létrehozására belőle yzikújaz efféle ravaszság. És Cain toborzása? Az a fickó egy kretén! Kiválóan, keményen képes ütni, de egy barom. Szinte biztos, hogy elszúrja. Marstennek ezzel tisztában kell lennie. – Ki a büdös francot érdekel? – pattant fel Clay az ülőhelyéről. – Három görény is van a városban. Az egyikük tegnap végzett Logannel. Hogy ülhettek itt az okokat vizsgálgatva, miközben… – Ülj vissza, Clayton! – szólt rá Jeremy halkan. Clay engedelmeskedett, de aztán megtorpant. Egy pillan atig késlekedett, amíg küzdött benne mindkét ös ztön. A keze ökölbe szorult. Felegyenesedett, sarkon fordult, és a dolgozószoba ajtajáig lépdelt. – Ha elmégy, ne is gyere vissza! – Jeremy hangja alig volt hangosabb a suttogásnál, de azon aznyomban megállította Clayt. – Ha képtelen vagy uralkodni ösztöneiden, Clayton, akkor menj le a ketrecbe! Bezárlak, amíg elmúlik a késztetés. Ám ha az a baj, hogy nem vagy hajlandó uralkodni rajta, és úgy mész el, akkor nem szívesen látlak újra! Jeremy nem gondolta komolyan. Vagyis persze hogy így gondolta, de nem úgy, ahogy hangzott. Ha Clay elmegy, és Jeremy száműzéssel fenyegeti, akkor azt következetesen végre kell hajtania. De biztosan nem engedi el Clayt harc nélkül. Ennek megelőzésére a legjobb a f enyegetés. Clay csak állt ott, járt az állkapcsa, mintha átrágná a dühét, a keze meg ökölbe

szorítva lógott a teste mellett. De nem moccant. Nem tenné. 237

Clay számára a száműzetés maga a halál… nem a külső erők által, hanem belülről, lassú halált halna, amiért elszakítja magát attól, amiben a leginkább hisz. Soha nem hagyná el Jeremyt vagy a falkát. Ez az élete. Jeremy ennyi erővel akár halállal fenyegethetné, ha a korcsok után megy. Jeremyvel. Clay iskomótosan, lehiggadtan szembefordult Farkasszemet néztek. Hosszú szünet köve tkezett, mialatt a kandallópárkányon lévő óra időzített bombaként ütötte el a másodperceket, aztán Clay me gfordult, és kisétált az ajtón, de nem a garázs vagy a bejárati ajtó felé, hanem a ház hátsó részébe indult. A hátsó ajtó kinyílt, majd becsapódott. Jeremyre néztem, aztán Clay után siettem.

Követtem az erdőbe. Addig ment, amíg halló- és látótávolságon kívülre nem kerültünk a háztól. Ekkor ököllelbelecsapott a legközelebbi fa törzsébe, tiltakozásul az b eleremegett és megreccsent. Spriccelt a vér. – Nem hagyhatjuk, hogy Cain és Marsten ezt megússza! – kezdte. – Azt sem, hogy azt higgyék, félünk tőlük! Tennünk kell valamit! Mégpedig most! Nem szóltam egy szót sem. Hirtelen szembefordult velem.

– Nincs igaza! Biztos vagyok benne, hogy téved! Behunyta a szemét, és nagy levegőt vett, miközben az ar cizmai görcsösen összehúzódtak, mintha ténylegesen beléh aesítottak volna az a szavak. Már pusztán az, hogy megkérdőj lezte Jeremyt, elképzelhető legszörnyűbb árulásként hasított belé.

238

– Igaza van! – folytatta Clay egy pillanattal később. – Nem vagyunk még felkészülve. De képtelen vagyok itt tétlenkedni, amíg Logan gyilkosa szabadon jár, és a következő célpontjuk talán épp Jeremy vagy te leszel! Nem tehetem! Ezt Jeremynek is tudnia kell!

Még mindig nem szóltam, mert tudtam, hogy nem vár választ, csak próbál rendet tenni a saját fejében. – A kurva életbe! – ordította az erdőbe. – A kibaszott kurva életbe! Megint belevágta az öklét a fába, aztán végigfuttatta a kezét a hullámos haján, vérvörös cseppeket szórva az aranyra, és a homlokát is pirosra maszatolva. Csukott szemmel, magasra emelkedő mellkassal mély levegőt vett. Aztán kilélegzett, megborzongott, és rám nézett. Az elkeseredett indulat sütött a tekintetéből, némi rémülettel keveredve. – Nagyon igyekszem ám, kicsim! Tudod te, milyen keményen igyekszem? Bennem minden azt ordítja, hogy menjek már utánuk, hogy becserkésszem őket, és feltépjem az iste nverte torkukat. De engedelmeskednem kell Jeremynek, nem tudom nem azt tenni. – Tudom.

Felém lépett, a karját körém fonta, a szája az enyémhez közelített. Az ajka könnyedén, mintegy puhatolózva megérintette az enyémet. Arra számított, hogy eltaszítom. Ére ztem rajta a páni félelem ízét, az egymással küzdő ösztönök szenvedélyét, ami olyan erősen tombolt benne, hogy el sem tudtam képzelni. Én is átöleltem, végigsimogattam, aztán az ujjaimmal a hajába túrva közelebb húztam magamhoz. Me gkönnyebbült sóhaj tört fel belőle. Hagyta, hogy az önuralom palástja lehulljon, megragadott, és a mögöttem álló fa törzsének nyomott. 239

Leszaggatta a ruhámat, és ahogy letépte rólam a blúzt és a nadrágot, a körmével végigszántotta a bőrömet. Én sután matattam a farmerján, ügyetlen ujjakkal, miközben elszántságának hevessége futótűzként csapott le rám. Letolta a nadrágját, és messzire hajította. Az ajka visszatért az enyémhez, olyan durván, hogy szinte összetörte. Megcsavartam a haját a markomban, és még közelebb húztam magamhoz. Rekedten felnyögött. A kezével végigszánkázott a csupasz testemen, megmarkolta, és csak gyúrta a csípőmet, a derekamat, a mellemet. A fakéreg felsé rtette a hátam. Ahogy az ujjai az arcomhoz értek, megéreztem rajtuk a vér szagát, éreztem, ahogy most is csordogál a sebből, végig az arcomon, ahogy cirógatja. A vér az ajkunkra csö ppent, és már éreztem is az ismerős, fémes ízt. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen megma rkolta a fenekemet, felkapott a földről, és magára emelt. N agyokat morgott, miközben belém csusszant. A lábam és az egész testem a levegőben lógott, teljesen á tvette az irányítást. Nekem csapódott. A tekintete közben végig az enyémbe f onódott. Ahallatszott. mellkasa mélyéről legyőzhetetlen Az vágyujjai ritmikus morgása A fogait aösszeszorította. bel emélyedtek a csípőmbe, és éreztem, hogy a jegygyűrűje éle belém hasít. A tekintete elhomályosult. A figyelme megingott, ahogy az egész teste görcsösen összehúzódott. Mélyen, zihálva felnyögött, aztán lelassult, az arcát a vállamba temette, és a kezét feljebb futtatva próbálta megvédeni a fától a ké kre-zöldre vert hátam. Lassan mozgott bennem, de még mindig keményen. Nem ment el. Másféle megkönnyebbülés volt ez, a belé hasító szenvedély hirtelen enyhülése. Simogatta a hátam, és magához húzott. Az arcával még mindig hozzám dörgölőzve ezt suttogta: 240

– Szeretlek, Elena! Annyira szeretlek! A nyaka köré fontam a karomat, az orrommal cirógattam, és szavakba nem önthető hangokat mormoltam a fülébe. T ovábbra is mozgott bennem, de elszakított a fától, hátralépett, ltem felülre. A és úgy ereszkedett le a földre, hogy én kerü lábamat összekulcsoltam a dereka körül, aztán felegyenesedtem, és megint felgyorsítottam az iramot. Hátrahajtottam a fejem, és behunyt szemmel élve ztem az arcomat simogató hűvös, éjszakai levegőt. Közben mintha nagyon messzirő l hallottam volna Clay hangját, ahogy a nevemet ismételgette. Magamat is hallottam, válaszoltam neki. Hallottam a hangom, ahogy az elnémult erdőben a nevén szólítom. A tetőpont la ssan, szinte lustán közeledett, minden egyes hulláma jólesően, egymástól jól elkülönülve haladt át rajtam. Éreztem, ahogy elélvez, ugyanolyan ráérősen, önmagát kényeztetve, és hálásan nyögdécselve, miközben elernyed. Felnyúlt értem, és a mellkasára húzott, a fejemet finoman az álla alá szorítva. Hosszú ideig meg sem moccantunk. Csak feküdtem rajta, hallgattam a szívverését, és rettegve vártam a

pillanatot, amikor közénk a valóság. Mertvagy ez lesz. szeretkezés fátyla visszatér szétlebben, és mondani, tenni kövA etelni fog valamit, amitől acsarkodva megint egymás torkának esünk. Éreztem, hogy nyel egyet, tudtam, hogy jönnek a sz avak, és azt kívántam, bárcsak bedugaszolhatnám a fülemet előtte. – Futni szeretnék – mondta gyengéden. Egy pillanatig szóhoz sem jutottam, mert nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam, és vártam a csattanóra. – Futni? – ismételtem meg. – Ha nem vagy túl fáradt. – Még van mit kiadni magadból? 241

– Nincs. Csak futni szeretnék. Csinálni valamit. Valamit veled.

Haboztam, de aztán beleegyezően rábólintottam. Pár pe rcet mé g tovább feküdtünk ott, aztán felkeltünk, hogy hely et keressünk az átváltozáshoz.

Mivel most elég időt adtam magamnak, az átváltozásom meglepően könnyedén zajlott le. Később csak álltam a tisztáson, és nyújtózkodtam… forgattam a nyakam, hátracsaptam a fülem, kiegyenesítettem a hátsó lábam, és csóváltam a farkam. Fenséges érzés volt, mintha már hosszú ideje nem változtam volna át. Hunyorogva próbáltam alkalmazkodni a sötéthez. A levegőben pompás illat terjengett, mohón magamba szívtam, teletöltöttem vele a tüdőmet, aztán nagyot fújtatva figyeltem, ahogy az alig látható pára finom tölcsért formál az orrlyukaim előtt. Már épp visszafordultam volna a tisztás felé, amikor valami ólomsúly egyenesen az oldalamnak vágódott, és a levegőbe repített. Még láttam, amint az aranyos bunda megcsillan, de a következő pillanatban megint magamra maradtam, és csak Clay illata maradt velem társaságul. Feltápászkodtam, és néhány óvatos lépést tettem előre. Nem történt semmi. H egyeztem a fülem, és szimatoltam. Még mindig semmi. Újabb három lépés, amikor megint megtorpedóztak, de ezúttal az oldalsó bokrok közé zuhantam, és még egy szőrszálat sem láttam a támadómból. Vártam egy kicsit, újra lélegzethez jutottam, aztán talpra ugrottam és futni kezdtem. Mögöttem Clay megint betört a tisztásra, de ahogy meglátta, hogy a prédája meglépett, kaf242

fogni kezdett. Gyorsítottam. Valahol mögöttem megzörrentek a bokrok. Egy kanyarban fejjel előre egy kisebb bozótba vetődtem, és a földre lapultam. Egy homályos aranyfolt suhant el mellettem. Felpattantam, és visszafordultam arra, amerről ljöttünk. Claynek eltartott másodpercig, mire rájött re, de hamarosan tisztán pár hallottam a mögöttem rohanóa cse mancsainak trappolását. Amikor legközelebb leugrottam az ösvényről, a másodperc törtrészével biztosan lassabb voltam a kelleténél, és meglá thatott egy darabkát a hátsó lábamból vagy a farkamból. Épp csak lebuktam egy bokor mögött, amikor azt kilencven kiló izom ugrotta át, ami egyenesen rám zuhant. Pár percig vakkantva és morogva, hol egymásba kapva, hol a másikat rugdalva birkóztunk. Sikerült a pofámmal elkapnom a torkát, ezzel hátradöntöttem, majd feltápászkodtam. Éles fogak markolták meg a hátsó lábam, majd kitekerték, és Clay így már könnyedén felborított. Rám vetette magát és a földhöz szögezett. Majd egy percig állt ott fölöttem kék, győzelemittas tekintettel. Aztán figyelmeztetés nélkül leugrott rólam, és visszafu az erdőbe. Mostáténkergettem. lettem a fogó. Majd tott nyolcszáz méteren Egy helye n lefutott az ösvényről, és igyekezett lerázni a sűrű bozótosban. Ezzel a

trükkel csak hat méter előnyre tett szert, nem többre. Újabb cselre számítottam, amikor egy kisebb árnyék inalt át az előttünk lévő tisztáson. A szellő nyúlszagot sodort felénk. Clay lelassított, és szinte kitekeredett, hogy jól szemügyre vegye a menekülő nyulat. Én gyorsítottam a tempón, megf eszültem, és próbáltam a hátára ugrani. Elkéstem vele, Clay addigra már felszívódott. Miközben visszanyertem az egyensúlyomat, átható visítás szelte át az erdőt. Másodperceken belül Clay szökkent ki a 243

bokrok közül, a pofájában egy döglött nyúl himbálózott. Rám nézett, meglengette a nyulat előttem, és a tekintetével me gerősítette a tettének üzenetét: kérsz b előle? Ahogy a nyulat rázta, vér spriccelt a földre. A meleg hús illatával keveredő vér szaga felém szállingózott. Előrébb beszippa tottam. Megkordult a gyomrom. Clay léptem, mélyrőlésolyan toronkhangot adott ki, ami félig morgásnak, félig nevetésnek tűnt, és elrántotta előlem a nyulat. „Ne incselkedj”, néztem rá komolyan. Úgy tett, mintha elém akarná hajítani a nyulat, de nem engedte el. Morogva ugrottam neki. Clay visszatáncolt, de továbbra is olyan közel tartotta hozzám a nyulat, hogy annak illata teljesen betöltötte az elmémet, a gyomrom meg még inkább felkavarodott az éhségtől. Vészjóslóan rámeredtem, aztán végignéztem az erdőn. Bőségesen van még ott vacsora, ahonnan ez jött. Már épp el akartam fordulni, amikor Clay végre elém lökte a nyulat. Újabb cselre számítva előbb arra, majd Clayre né ztem. Clay azonban leült a tomporára, és csak várakozott. Még egyszer rápillantottam, aztán a foga mmal tépni kezdtem a nyulat, és hozzám hatalmasdörgölőzött, falatokban lenyalta nyeltemaza orromra meleg húst. odasétált, és a Clay ny akamra kenődött vérfoltokat. Csak annyira hagytam abba az evést, hogy egy orrba bökéssel megköszönjem neki. Folyta ttam, Clay meg a fák közé szökkent, hogy magának is szere zzen vacsorát.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy egyedül fekszem a harmattól nedves fűben. Felkecmeregtem, és Clayt kezd tem keresni. A legutolsó, amire emlékszem, hogy még visszaváltoz244

tunk, egymás mellé kucorodtunk, és mély álomba zuhantunk. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a mellettem lévő száraz foltot, ahol még az imént feküdhetett. Körbepillantottam az üres tisztáson, és egy kis nyugtalanság vett erőt rajtam. Clay nem az szokott úgy itt Ahogy hagyni!nézelődtem, Megszabadulni tőle, jelentette igazi csak problémát. hideg víz-az cseppek fröccsentek a fejemre. Megrezzentem, és láttam, hogy Clay vigyorog felettem. Víz csöpögött a kezéről, és az alkarján is az csillogott. Még mindig meztelen volt, előző éjjel nem foglalkoztunk azzal, hogy visszamenjünk a ruhánkért, egyrészt, mert nem is tudtuk biztosan, hol hagytuk, még kevésbé pedig azt, hogy még viselhető állapotban lesznek-e. – Engem keresel? – kérdezte, ahogy lehuppant mellém. – Már azt hittem, hogy elkapott az a vadkutyafalka! – Mintha aggódtál volna. – Aggódtam is. Isten tudja, miféle gyomorrontásuk lenne tőled szegényeknek! Felnevetett, négykézlábra támaszkodva visszanyomott a földre, és csókolni kezdett. Visszacsókoltam, köré fo ntam a lábamat, de azonnal ahogy hozzáértem, mert a lába jéghideg és vizesvisszakaptam, volt. – Megnéztem, milyen a víz a kis tóban – magyarázkodott, mielőtt rákérdezhettem volna. – Gondoltam, elmehetnénk úszni. Az idén először. Az biztos, hogy kijózanodnánk tőle! – Van ott valami kaja? Felkuncogott.

– Ezek szerint az a tegnap esti nyúl nem volt elég? – A fél fogamra sem! – Akkor jó! Egyezzünk meg! Ha nem tudsz tovább várni, megreggelizünk, aztán úszunk. Ellenkező esetben mo st gyere 245

úszni velem, és aztán én csinálom neked a reggelit, azt és amennyit csak akarsz!

Tétovázás nélkül a második lehetőséget választottam. És nemcsak azért, mert kényelmesebb, ha más készíti el a regg elimet, hanem mert jól tudtam, ha előbb a házba megyünk, onnan már nem jövünk ki újra, hogy ússzunk egyet. Biztosan történne valami. Előjönne Logan halálának nagyon is eleven

emléke, vagy eszünkbe jutna, hogy a korcsok büntetlenül futkároznak Bear Valley-ben. A valóság lerombolná a tegnap éjjel óta épített törékeny fantáziavilágunkat. Nem akartam, hogy vége legyen. Csak legalább néhány óráig ne, hadd játszszam még egy kis ideig, hogy nincs se múlt, se jövő, csak ez az idill.

Clay elvigyorodott és megcsókolt, amint igent mon dtam az azonnali úszásra, aztán talpra ugrott. – Verseny? – kérdezte. – A vesztes be lesz dobva? Úgy tettem, mintha végiggondolnám, aztán én is felugrottam, és nekirugaszkodtam. Öt másodpercnyi késéssel jöttem rá, hogy rossz utat választottam. Ahogy kirohantam a tavacska melletti tisztásra, Clay már öntelten vigyorogva állt ott az északi parton. – Eltévedtél, kicsim? – kiáltotta oda vidáman. A jobb lábamat magam után húzva odabicegtem hozzá. – Ezek az átkozott indák! – motyogtam. – Szerintem kificamodott a bokám! Ennyi év után azt gondolná az ember, hogy megjött az esze. Na, tényleg! De nem, ahogy fél lábon a part felé ugrándoztam, segítőkészen elém jött, miközben kék t ekintetét aggodalmasan rám emelte. Megvártam, amíg lehajol a bokámhoz, hogy alaposan szemügyre vegye, aztán úgy meglöktem, hogy a tóba repült. 246

Később észre sem vettük, de még mindig csupaszon, boto rkálva indultunk vissza a házba, bár nem is érdekelt bennünket. utánmintha még szeretkeztünk egyet a tóparton, úgy Úszás festettünk, iszapbirkózásból jönnénk, és ez amitől azért nem volt teljesen pontatlan. Nagyjából lemosakodtunk a tóban, de Clay arca még mindig sáros volt. Körülbelül tizenkét évesnek látszott, a szeme huncutul csillogott, az ajkára szinte ráfagyott a vigyor, ami azonnal nevetésbe csa pott, amint megbotlottunk valamiben az út során. – Palacsinta, igaz? – kérdezte, ahogy felsegített egy megbúvó gyökér miatti bukásomból. – De lisztből és tojásból! Nem az előre csomagolt megoldással! – És feltételezem, sonka. Mi más? – Sült hús. Felnevetett, és átkarolta a derekamat, amint az ösvény eléggé kiszélesedett két ember számára. – Reggelire? – Azt ígérted, azt kapok, amit csak akarok! – Hozhatok gyümölcsöt is, hogy kiegyensúlyozott étkezés legyen?

– Nem, de előrukkolhatsz egy kis szalonnával! Angol szalonnát és tojást akarok. – Reménykedhetek egy kis segítségben? – A kávét megcsinálom! Megint kacagott.

– Köszönöm ezt a pokoli… Megtorpant. Kiértünk az erdő szélére, és beléptünk a hátsó udvarra. Ott, a hátsó teraszon, alig húsz méterre tőlünk állt 247

Jeremy… öt vagy hat ismeretlen emberrel körülvéve, akik közül mind felénk fordult, abban a pillanatban, hogy kisétáltunk az erdőből. Clay halkan elkáromkodta magát, és elém lépett, hogy eltakarja a meztelenségemet. Jeremy is megfo rapatot. Eltartott pár másodpercig, dult, arrébb terelte és a csmég mire és megmozdultak, néhány pillanatig, hogy abbahagyják a bámészkodást. Amint a látogatók eltűntek a garázs oldalánál, karon fo gtam Clayt, és futásnak eredtünk a hátsó bejárat felé. Meg sem álltunk, amíg fel nem értünk az emeletre. Mielőtt megszóla lhatott volna, belökdöstem a szobájába, én meg mentem az enyémbe. Még csak egy bugyit és melltartót vettem magamra, amikor hallottam, hogy Clay ajtaja kinyílik. Arra számítva, hogy lefelé indul, hogy szembeszálljon a betolakodókkal, az ajtómhoz siettem, feltéptem, de Clayjel találtam szembe m agam, ahogy a kilincset szorongatja. – Hé! – mondta mosolyogva, ahogy visszanyerte az egyensúlyát. – Ha ilyen türelmetlenül várod, hogy végre beengedhess a hálószobádba, többször fel kellene ajá nlanom,

hogy elkészítem a reggelidet! – Én éppen… te nem… minden rendben? – Jól vagyok, kicsim! Csak átjöttem, hogy felszedjelek a reggelihez, amíg Jeremy megszabadul a hívatlan vendégektől. – Előrehajolt, a kezét a hátamra szorította, és megcsókolt. – És nem, nem fogok segíteni neki! Túl jó kedvem van, nem eng edem, hogy egy csapat ember elrontsa! Jeremy majd elintézi őket! – Jól van! – mondtam, és átöleltem a nyakát. – Örülök, hogy jóváhagyod! Akkor, lássunk hozzá a reggelihez, aztán meg kitaláljuk, hogyan kössük le magunkat, amíg 248

Jeremy készen áll arra, hogy beavasson a Marstennel és Cainnel kapcsolatos terveibe.

Előrehajolt, hogy újra megcsókoljon, amikor valaki a torkát köszörülte az ajtóban. Átkukkantottam Clay válla felett, és Jeremyt arcán. láttam keresztbe font karral, halvány mosollyal az – Bocsánat a zavarásért – szabadkozott –, de szükségem lenne lent Elenára. Lehetőleg teljesen felöltözve, ha valaha is meg akarunk szabadulni ezektől az emberektől! – Igen, uram! – feleltem kibontakozva Clay szorításából. – Azonnal lent leszek!

– Várj csak! – szólt oda Clay, amikor Jeremy kifordult a szobából. – Beszédem van veled! Kimentek. Hallottam, hogy Clay bocsánatot kér az előző esti viselkedése miatt, de aztán gyorsan kikapcsoltam őket, mert nem akartam beleavatkozni. Befejeztem az öltözködést, gyorsan kifésültem a hajam, belenéztem a tükörbe, aztán k iléptem a folyosóra. Jeremy és Clay még mindig ott volt. – Nekilátok a reggeli elkészítésének – mondta Clay, és elindult a lépcső felé. – Jó szórakozást, kicsim!lefelé menet hátra– Biztos az lesz! feleltem. A lépcsőn pillantottam Jeremyre a vállam fölött. – Nagyon sajnálom! Mármint, az erdőből meztelenül kisétálást. Nem számítottunk látogatókra. – Nem is kellett volna – felelte a hátsó ajtó felé kormányozva. – Nem szükséges bocsánatot kérned! Itt akkor lehetne jönnöd és menned, amikor csak akarsz! Ezek az átkozott bi rtokháborítók, akik… – Megcsóválta a fejét, de nem fejezte be. – Ezúttal mi történt? – Újabb eltűnt személy. – Az a múltkori fiú? 249

Jeremy megrázta a fejét, és kinyitotta nekem a hátsó ajtót. – Ezúttal az egyik férfit keresik azok közül, akik pé nteken bejöttek a birtokunkra. Azt a középkorút. A vezetőt. – Eltűnt? agyott az – Nem egyszerűen olyanide, üzenetet egyik barátjánál, hogyeltűnt, tegnaphanem éjjel kijön hogy hmegint átfésülje a helyet. Volt itt valami, ami erősen foglalkoztatta. Megint szét akart nézni. – Ó, a francba! – Dióhéjban… pontosan!

250

BIZALMATLANSÁG A KERESŐ CSAPAT HAT FŐBŐL, három helyi rendőrből és három civilből állt. Jeremy, Peter, Nick és én velük me ntünk, hogy segítsünk a keresésben, míg Antonio visszament a házba, hogy szemmel tartsa Clayt arra az esetre, ha mégis meggondolná magát, és utánunk jönne. Mi négyen a jólelkű, aggódó polgárok játszottuk, és átfésültük a bokrokat, m iközben a szerepét szimatunkat készültségben tartottuk, hogy időben megtaláljunk mindent, amire nem akarjuk, hogy a mentőos ztag bukkanjon rá. Az egyik ilyen dolog, amivel nem számoltam, hogy előkerülhet, egész hamar felbukkant a kutatás s orán. – Találtam valamit! – kiáltotta az egyik férfi. – Mike az? – kiabálta a másik, felőlünk odasietve. Amikor már mindenki összegyűlt a helyszínen, Nick hangja csendült fel, aki alig bírta magába fojtani a nevetést. – Felejtsék el! Ez… hm… semmi lényeges! – Ezt hogy a pokolba érti? – kérdezte az első fickó. – Talán magának, fiam, ez csak vicc, de… A mondat végét elharapta, mert mi is kiértünk a tis ztásra, ahol azt láttuk, hogy a csapat egyik tagja egy ö sszetépett blúz ldet,félbetépett volt, amelyik fölé hajol. lógott. SzakadtNick ruhák borították a föegy bokrokon a magasba emelt fehéra bugyit, és rám vigyorgott. – Vadkutyák? Vagy csak Clayton? 251

– Ó, istenem! – mormoltam magam elé. Odasétáltam, hogy elvegyem tőle az alsóneműmet, de a feje fölé emelte, és úgy vigyorgott, mint egy kisiskolás. – Kicsit nagy a belátás, Elena! – csúfolódott. – Ennél itt már mindenki sokkal többet látott – resést! szólt közbe Jeremy. – Szerintem, nyugodtan folytathatjuk a ke Peter leszedte Clay pólóját egy alacsonyan lévő ágról, maga elé tartotta, és átkukucskált a közepén tátongó lyukon. – Srácok, ti aztán tényleg nem vicceltek! Hol van a rejtett kamera, amikor szükség lenne rá? – Szóval ezt… öhöm… nem vadkutyák tették? – érdeklődött az egyik kereső. Peter szélesen elmosolyodott, és ledobta a pólót a földre. – Dehogy! Csak a vad hormonok! Az egyik férfi, aki végre már nem vetett rám sanda pillantásokat az udvari meztelenkedés után, most újult érdeklődéssel mért végig. Elmosolyodtam, de nagyon igyekeztem, hogy ne villantsam ki a fogaimat, aztán sietősen visszatértem az erdőbe.

Jeremy, két másik kereső meg én éppen az erdő északkeleti negyedében csapkodtuk a bokrokat, amikor újabb kiáltást hallottunk, de ezúttal elég sürgetés volt be nne ahhoz, hogy futásnak eredjünk. Ahogy odaértünk, Nick és két mentőos ztagos állt ott egy holttest fölött. Nick felnézett, elkapta a t ekintetemet, és mentegetőzve hogyJeremyvel sajnos sikertelenül próbálta elterelni az emberekjelezte, figyelmét. odasétáltunk a tetemhez, és végigmértük. Az eltűnt férfi volt. Az inggallérja elszakadt, és vér áztatta. A gallér fölött feltépték a 252

torkát, a húsa cafatokban lógott a seb körül. Üres szemgödrök bámultak ránk. Varjak vagy kisebb keselyűk találtak rá először, ahogy kiszolgáltatottan feküdt a tisztáson. Amellett, hogy kivájták a szemgolyóját, megcsipkedték az arcát, és véres lyukakat hagytakhúsdarabok rajta, amelyekből fehérazcsontok kand i-és káltak ki. Szétszórt borították inge elejét, vették körbe a fejét, mintha a mentőosztag é ppen evés közben zavarta volna meg a dögevőket. – Akárcsak a többiek! – jegyezte meg az egyik férfi, aztán elfordult.

– Egy különbséggel – tette hozzá a másik. – Őt nem ették meg! Legalábbis nem a kutyák! Habár a madarak utolérték. A szarháziak nem vesztegették az időt! Az egyik fiatalember az erdőbe szaladt. Pillanatokkal később öklendezés hangja töltötte be a levegőt. Két férfi együtt érzően ingatta a fejét, ők maguk is egy kicsit elzöldültek. Az én gyomrom is rendetlenkedett, bár annak semmi köze nem volt a holttest látványához. Ahogy a f iatalember befejezte a hányást, egy kis ideig csendben maradt, aztán előrohant a bozótból. – Jöjjenek ide! Ezt maguknak is látniuk kell! Tudtam jól, mit talált. Tudtam, és rettegtem belépni a sűrűbe, hogy megerősítsem a gyanúmat, de Jeremy tovább lökdösött. Ahogy beléptem a fák közé, a hányadék émelyítően édes szagától nekem is hányingerem lett. Lenéztem a földre, és a tekintetemmel követtem a fiatalember ujját. Ott, a nedves talajon, jól kivehető mancslenyomatok látszottak. – Mit szólnak, mekkorák? – jegyezte meg a fiatalember. – Krisztusom, akkorák, mint egy kistányér! Pont, ahogy azok a srácok mondták! Ezek a kutyák hatalmasak! 253

A bozótost tanulmányozva észrevettem, hogy valami fennakadt az egyik galagonyabokron. Egy szőrcsomó, ami még az árnyékban is aranyosan csillogott. Amíg a többiek a mancsnyomokat vizsgálgatták, odaosontam a bokorhoz, elé álltam, a hátam mögé nyúltam, a szőrcsomót zs ebembe csúsztattam. Körbenéztem, van-eésmég máshol is.aMivel nem láttam többet, megint a ma ncsok lenyomatára néztem, ami számomra éppolyan felismerhető volt, mint egy ismerős cipő talplenyomata. Miközben bámultam, rosszullétet éreztem. Aztán a csalódottságból valami egészen más lett. Haragra lobbantam. – Mennem kell – motyogtam, kifordulva a bozótosból.

Senki nem próbált megállítani, az emberek feltételezték, hogy csupán megkésve reagálok a halott ember látványára, a falkatagok pedig azt, hogy nem szeretnék ej lenetet csinálni.

– Clayton! – kiáltottam, ahogy a hátsó ajtó becsapódott mögöttem. Clay egy fakanállal a kezében jelent meg a konyhaajtóban. – Na, ez nem tartott sokáig! Gyere, és tedd fel a kávét! Meg sem moccantam.

– Meg sem kérdezed, hogy megtalálták-e az eltűnt fickót? – Az azt feltételezné, hogy kurvára érdekel! – Megtalálták! – Jól van, akkor feltételezem, hogy el is mennek! Annál jobb! Most gyere, és… – Ezt találtam a holttest mellett – mutattam neki a zsebemből előhúzott szőrcsomót. – Hűha! Úgy néz ki, mintha az enyém lenne! 254

– A tiéd is! A lábnyomaid is ott voltak! Clay az ajtófélfának támaszkodott. – Az én szőröm és az én nyomaim, az én erdőmben? Nahát, ki hitte volna! Remélem, kicsim, nem arra célzol, amire célzol, mert ha jól emlékszem, egész éjjel veled voltam, amikor is, Tonio állítása szerint, a fickó eltűnt!

– Nem voltál velem ma reggel, amikor felébredtem! Claynek fröcsögött a nyála, még a fakanalat is majdnem elejtette.

– Öt percre mentem el! Öt perc alatt becserkészni és megölni valakit? Nem mondom, jó vagyok, de azért e nnyire nem! – Fogalmam sincs meddig voltál távol! – De van, méghozzá azért, mert most mondom! Ugyan már, tudod jól, hogy nem én tettem! Használd a fejedet, Elena! Ha elveszítettem volna az önuralmamat, és megöltem volna ezt a fickót, már elmondtam volna neked! A segítségedet kérném, hogy megszabaduljak a holttesttől, és hogy eldöntsem, mit mondjak Jeremynek. Nem bo londoznék a tóban, amíg valami halott ember fekszik az erdőnkben, és csak arra apat belébotol vár,– Nem hogy egy újabb vadászcs számítottál egy azonnali keresőjon! csapatra, így azt hitted, több időd van. Azt tervezted, hogy később rejted el a testet, miután engem eltakarítottál az útból. – Ez egy óriási nagy ökörség, és ezt te is tudod! Előtted nincsenek titkaim! Neked nem hazudnék! Téged nem csaplak be. Soha az életben. Előrébb léptem, és felemeltem a fejem, hogy a szemébe

nézhessek. – Ó, valóban? Valahogy nem emlékszem arra a beszélg etésre köztünk, amikor is elárulod nekem, mire készülsz, mie255

lőtt megharapsz! Jól jön néha ez a kis emlékezetkiesés, go ndolom!

– Azt nem úgy terveztem! – magyarázkodott Clay fölém tornyosulva. A fakanál kettétört, annyira szorította. – Ezt már többször Bepánikoltam, és… – Nemvégigvettük! akarom a mentegetőzésedet hallani! – Soha nem is akartad, nem igaz? Inkább olyan dolgokról szeretsz beszélni, amiket nem csináltam, aztán ráadásként ezt a régit is bedobod, ha lehetőség kínálkozik rá! Miért is pazarolnám az időt arra, hogy megvédjem magam? Már előre megvan a véleményed mindenről, amit teszek, és arról is, amit nem, meg a cselekedeteim mozgatórugóiról! Mondhatok én bármit, ezen soha nem változtat! Sarkon fordult, és peckesen visszasétált a konyhába. Én az ellenkező irányba fordultam, nagy léptekkel a dolgozósz obába mentem, és becsaptam magam mögött az ajtót.

Ahogy ott ültem a dolgozóban, meglepődve állapítottam meg, hogy egyáltalán nem érzek késztetést arra, hogy meglógjak. A Clayjel való veszekedés ezúttal nem volt rám akkora hatással, hogy el akarjak szabadulni Stonehavenből. Igaz, a múlt éjszaka tévedés volt, de tanulságos tévedés. Elővigyázatlan voltam, engedtem a tudatalattimban rejlő legtitkosabb vág ynak, annak, hogy megint Clayjel legyek. És mi lett belőle? Órákon belül hazudozni kezdett nekem. Miután együtt vo ltunk az aerdőben és énlegsötétebb elaludtam, oldalának rögtön lelépett, hogySoha válaszoljon természete hívására. nem fog megváltozni. Én sem tudnám megváltoztatni. Erőszakos, önző, és teljességgel megbízhatatlan. Ha egy sajnál a256

tos éjszakába került is, hogy mindez újra eszembe jusson, már megérte.

Úgy húsz perccel később kinyílt a dolgozó ajtaja, és Nick kukucskált be rajta. Én Jeremy foteljában kucorogtam. Amikor Nick kinyitotta az ajtót, letettem a lábam, és fe legyenesedtem. – Bejöhetek? – érdeklődött. – Kajaszagot érzek! Ha adsz belőle, rettentően szívesen látlak! Besurrant a szobába, és letette a palacsintával és sonkával teli tányért a zsámolyra. A palacsinta sima volt, akár kézzel is ehető, vaj és juharszirup nélkül. Felkaptam egyet, és olyan gyorsan faltam be, hogy ne is érezzem az ízét, mert nem akartam, hogy eszembe jusson, ki sütötte és miért. – Kint minden rendben? – kérdeztem. Nick leült a díványra, és elnyújtózott. – Eléggé. Még megjelent pár rendőr. Jeremy beküldött minket Peterrel.

Antonio sétált be az ajtón. – Helyszíni szemlét tartanak? – kérdezte, miközben letolta a fia lábát az ülőkéről, és helyet foglalt. Nick vállat vont. – Azt hiszem. Fényképezőgépeket meg egy zsáknyi holmit hoztak. Valaki úton van a hullaházból is, hogy elvigye a et temet. ak majd valamit? – kérdezett en– Gondolod, gem Antonio. hogy találn – Remélhetőleg semmi olyasmit, ami nem e gy vadkutyához kapcsolja ezt a gyilkosságot! – feleltem. – Ha egyértel257

műnek látszik a helyzet, elég gyorsan be kellene f ejezniük a nyomozást, és inkább minden erejüket anna k szentelni, hogy a kutyákat megtalálják. Nincs értelme bizonyítékok gyűjtésére pocsékolni az időt, ha a feltételezett gyilkosok soha nem k erülhetnek – Eztán bíróság majd elé! biztos sűrűbben fognak a fegyverükhöz nyúlni! – jegyezte meg Antonio. – Ha csak megvillanni látnak egy bundát a fák között, már tüzelnek. Ha majd futunk, t alálnunk kell egy innen és Bear Valley-től távolabbi helyet! – A francba! – mondta Nick a fejét csóválva. – Ha megtudjuk, ki a felelős ezért, biztos, hogy megfizet érte! – Ó, nekem van elképzelésem, ki a felelős! – jegyeztem meg.

Kivettem a szőrcsomót a zsebemből, és a zsámolyra dobtam. Nick egy percig zavarodottan bámulta. Kis idő múlva elkerekedett a szeme, és rám nézett. Elkerültem a tekintetét, nem akartam rajta látni a hitetlenkedést, mert tudtam, hogy ott lesz az arcán. Antonio csak egy pillantást vetett a sző rcsomóra, aztán szótlanul visszaült a helyére.

Vagy egy órával később megint egyedül maradtam a dolgozóban, miután a többiek eloldalogtak, hogy kevésbé mozd ulatlan prédára vagy sokkal nyájasabb társaságra leljenek. Ahogy ott ültem, a tekintetem lassan a szoba túloldalán álló asztalhoz vándorolt. Még mindig tele volt pakolva, papírhalmok és szétszórt folyóiratok Eszembe juttatták,embertani hogy ismertem megborították. Clayt, hogy kerültem először ebbe a zavaros helyzetbe. Mialatt a Torontói Egyetemen tanultam, érintőlegesen foglalkoztam antropoló258

giával. Másodévben írtam egy dolgozatot az antropomorf vallásokról, ami Clay szakterülete. Eleget idéztem a munkáit ahhoz, hogy felismerjem a nevét, amikor megláttam egy hirdetményt az előadás-sorozatáról az egyetemi lapban. Olyan ritkán adott elő nyilvánosan, hogyisaz alkalommal tele volt a terem, úgyhogy nekem ottösszes kellettilyen lennem. Életem legnagyobb tévedése lett. Nem tudom, Clay mit látott meg bennem, hogy megfele dkezett az emberek iránti megvetéséről. Azt mondta, olyasmi tükröződött rólam, amiben magára ismert. Ez persze marhaság. Semmiben nem hasonlítottam hozzá, vagy ha igen, csak akkor lettem olyan, miután megharapott. Ha magamra hagy, szépen felnövök, és beilleszkedem az emberi társadalomba, és egy tökéletesen boldog, értelmes ember leszek, aki leszámolt a gyerekkor minden dühével és nyűgével. Ebben biztos vagyok. – Vér! – mondta Clay olyan durván belökve a dolgozószoba ajtaját, hogy az a falnak csapódott, és tovább mélyítette az évtizedek alatt keletkezett horpadást. – Mi van a vérrel? – Milyen vérrel? Ha én ölöma meg aztEzért a fickót, vér lett rajtam! – Lemostad tóban! találtad ki volna az egész történetet a víz hőmérsékletének ellenőrzéséről, hogy megmagyarázd, miért lettél vizes! – Kitaláltam? Mi a fra… – Elhallgatott, levegőt vett, aztán újra kezdte. – Oké, tegyük fel, tényleg lemostam m agamról a vért a tóban, és szárítkozás helyett kitaláltam valami magy arázatot, miért vagyok csuromvizes! A vér szagát viszont akkor sem tudtam volna lemosni, te ére zted volna! A te orrodat nem lehet becsapni! –Gyenge volt a szag. Kifejezetten szimatolnom kellett volna. 259

– Nos, akkor szagold ki most! Gyerünk! – Farkasszemet nézett velem, és nem engedett. – Tegyél egy próbát! – Már rengeteg időd volt, hogy lemosd! – Akkor vizsgáld meg a zuhanyomat! Nézd meg, hogy vizes-e! Ellenőrizd le a törülközőimet! Nézd meg, hogy nedvesek-e!

– Mostanra már eltüntetted volna a nyomaidat! Azért ennél okosabb vagy! – Ja, annyira, hogy kint hagyo k az erdőben egy hullát, körülötte mindenfelé az én nyomaimmal és névjegyként a bu n-

dám darabjaival! Miért is erőlködöm? Bármit mondhatnék, nem változna a véleményed! És tudod, miért? Mert azt akarod hinni, hogy én tettem! Így aztán meghúzhatod magad itt, és azon kesereghetsz, mekkora hiba volt a tegnap éjjelt velem töltened, meg átkozhatod magad, amiért megint beadtad a derekadat, és megfeledkeztél arról, mekkora szörnyeteg v agyok!

– Én nem emiatt… – Nem? – Előrébb lépett. – Nézz a szemembe, és mondd, hogy nem eztránéztem, csináltadde aznem elmúlt órában! Dühösen szóltam semmit. Clay majd egy

teljes percig állt még ott, aztán megadóan fe lkapta a kezét, és kiviharzott.

Rövid idő múlva Jeremy lépett be. Anélkül, hogy egy szót rcsomót Clay szólt volna, megvizsgálta, a zsámolyhoz aztán sétált,visszatette, felkapta a éssző bundájából, a székébe ült. – Te sem hiszed, hogy ő tette, igaz? – kérdeztem.

260

– Ha nemet mondok, igyekszel majd meggyőzni az elle nkezőjéről. Ha igent, azt is felhasználnád ellene. Nem fontos, mi a véleményem. Az a lényeg, hogy te mit gondolsz! – Volt egyszer egy pszichológusom, aki ugyanígy beszélt. Két– alkalom után kirúgtam! Ha te mondod! Nem tudtam, erre mit feleljek, ezért nem is tettem. Ehelyett komoly érdeklődést mímeltem a török padlószőnyeg mintázata iránt. Jeremy hátradőlt a székében, és egy darabig csak engem nézett, mielőtt folytatta. – Felhívtad? – Kit? – kérdeztem, bár pontosan tudtam, kire gondol. – A torontói barátodat! – Neve is van, bár, szerintem, ezt te is tudod! – Felhívtad? – Tegnapelőtt hívtam. A tegnapi nap elég pokoli volt, ha elfelejtetted volna, ma reggel meg magától értetődően mással voltam elfoglalva.

– Mindennap rá kell csörögnöd, Elena! Hogy biztosan tudja, semmi bajod! Ne megjelenjen szolgáltass neki semmilyen i ndokot arra, hogy ő hívjon vagy itt nekem! – Csak a mobilszámomat tudja! – Nem érdekel! Ne kockáztass! Clay tisztában van azzal, hogy létezik, bár igyekszik megfeledkezni róla. Ne adj neki okot, hogy eszébe jusson! És nehogy azzal vádolj, hogy Clay érzéseit védem. Nem azt, hanem a falka érdekeit. Nem e ngedhetjük meg magunknak, hogy bármi is elvonja Clay figyelmét! Azt meg egyáltalán nem, hogy a barátod megjelenjen az ajtónk előtt! Már így is több látogatónk volt, mint ildomos! – Megyek, és felhívom! 261

– Még ne! Elküldtem Nicket, hogy hívja össze a többieket egy megbeszélésre! – Majd később elmesélitek nekem! – A megbeszélés témája az egész csapatra tartozik – mondta Jeremy. – Ez pedig azt jelenti, hogy a csapat minden egyes tagjának jelen kell lennie!

– És mi van, ha én nem vagyok csapattag? – Amíg itt tartózkodsz, addig az vagy! – Ezen könnyen segíthetünk! Jeremy felemelte a lábát, a zsámolyra tette, a fejét pedig a fejtámaszon pihentette. – Gyönyörű időnk van, nem igaz? – Szoktál egyáltalán olyasmiről beszélni, amiről nem akarsz?

– Ez a korombéliek kiváltsága. Felhorkantam.

– Ez a rangod kiváltsága! – Na meg azé! Jeremy ajka a legőszintébb mosolyra görbült, még a fekete rszeme felcsillant. Felismertem az arckifejezést, de elta tott páris percig, hogy a helyére ezt tegyem. Kihívás. Arra várt, hogy újból előhozzam azt a vitát, amin azóta viaskodunk, mióta a falka először befogadott. Mint olyasvalakinek, aki valaha egy demokratikus emberi társadalom tagja volt, val ahogy bűzlött a teljhatalmú, kétségbevonhatatlan tekintélyű vezér gondolata. Jeremy és én jó pár éjszakát átvitatkoztunk itt, ebben a szobában, konyakozás közben, míg túlságosan

fáradt és részeg nem lettem ahhoz, hogy egyedül felsétáljak a szobámba, úgyhogy itt aludtam el, hogy aztán később mégis az ágyamban ébredjek. 262

Hiányzott. Még most, hogy már öt napja egy házban élünk, most is hiányzik. A falka összes többi tagja szívesen látott, nem tett fel kérdéseket, nem neheztelt rám. Nem úgy Jeremy. Nem volt barátságtalan, sem tartó zkodó, mégsem volt olyan, mint régen. Távolságot tartott, mintha vonakodna megint állást foglalni velem kapcsolatban, amíg nem biztos, hogy

nem szököm meg újra. A baj csak az, hogy ezt még én magam sem tudtam.

Próbáltam valami visszavágáson gondolkodni, de az agyam túlságosan berozsdásodott a régi vitához, már azon is erőlködnöm kellett, hogy eszembe jusson, m iképp zajlott. Mialatt ezen gondolkodtam, Jeremy szemhéja lecsukódott, a mosolya elhalványodott. Éreztem, hogy elszalasztom a leh etőséget, ha most nem vágok bele. Ahogy szóra nyitottam a számat, hogy végre kimondjam, ami az eszembe jutott, kinyílt az ajtó. Bejöttek a többiek, így a Jeremyvel kettesben töltött pillanat elillant.

A megbeszélésen az első komoly kérdés az volt, hogy Jeremy mindnyájunknak megtiltotta, hogy a birtokon fusson, amíg nem tisztázódik ez a zavaros helyzet a rendőrséggel. Ha eljön a futás ideje, mind elmegyünk az északon fekvő erdőségekbe kirándulni. Na most, nekem nincs kifogásom a csoportos futások ellenzés normális körülmények között szeretek is fa lkában futni, de ha egy falkafutást szervezett és időre menő eseménnyé teszünk, lesz benne valami, ami teljesen kiszívja belőle az élvezetet. Legközelebb már buszt bérlünk, előre csomagolt ebédet viszünk, és az úton mindenkinek eléneke ljük a kedvenc slágerét! 263

A második pont Jeremy következő akciótervét tarta lmazta. Ennek megint nem volt túl nagy sikere Claynél. Nekem se jött be túlságosan, de nem én voltam az, aki felpattant és kiakadt, még mielőtt Jeremy befejezhette volna. Nem hagyhattok itt engem! – kiabálta Clay. –Jeremy szemöldöke csak egy hajszálnyit emelkedett meg. – Tényleg? – Nem szabadna! Ez hüly… Nincs értelme! – Dehogy nincs értelme! És nem te vagy az egyetlen, akit itt hagyunk.

Felmordultam, de nyugodtan és magamban, bár Jeremy tekintete ettől függetlenül felém rebbent. Folytatta.

– Nem vagyok hajlandó téged és Elenát magammal vinni, amíg így viselkedtek egymással! – Hiszen nem is csináltam semmit! – védekezett Clay. – Ti meg se vádoltatok azzal, hogy én öltem meg azt a fickót! Tudjátok, hogy nem én tettem! Akkor meg miért kell me gbüntetnetek… – Eztinem büntetés. Akárveszekedtek, te tetted, akáraztnem, nemhogy számít. Amíg ketten egymással akarom, itt legyetek, ahol csak egymásban okozhattok kárt… meg talán néhány bútordarabban. – Miért hagytok itt mindkettőnket? – kérdeztem. – Mert egyikőtökre sincs szükségem! Nem áll szándéko mban senki után nyomozni, és senkivel sem akarok harcba b ocsátkozni. Egyszerűen csak információt gyűjtünk. Ha nem lenne ez a vita, akkor sem vinnélek most benneteket. Felesleges kockázatot jelentene. Többet akarok tudni ezekről a ko rcsokról. Nem másodkézből való értesülésekre akarok támaszkodni, ezért magam megyek, és segítségül Toniót és Pe264

tert viszem. Nick sem jön velünk, mégsem hallom, hogy p anaszkodna! – Nem hangzik olyan remek szórakozásnak! – vélte Nick. Jeremy elmosolyodott. Pontosan! –– De … – ellenkeztem volna. – Már elmúlt ebédidő – jegyezte meg Jeremy felállva. – Ennünk kéne, mielőtt elindulunk. Kiment, mielőtt vitába szállhattunk volna vele, valószínűleg ez is volt a terve. Mikor elment, én is felpatta ntam. – Azt hiszem, akkor hasznossá teszem magam, és cs inálok valami ebédet! Nick felajánlotta a segítségét. Clay viszont nem. Még csak nem is jött velünk a konyhába, hogy szemmel tartson be nnünket.

Ebéd után tehát Jeremy, Antonio és Peter felderítő szolgálatra indult. Ez volt Jeremy válasza a korcsok által felvetett problémára. A falka ahhoz szokott, hogy egyszerre csak egy korccsal foglalkozzon. Mert, ahogy mondtam, a korcsok ált alában nem verődtek csoportokba. Soha az életben. Ez azt j elentette, hogy a falka nem volt rendesen felkészülve arra, hogyan kellene ezt az újfajta fenyegetést kezelni. Az új helyzet kezelésére Jeremynek időre volt szüksége. Információt kellett gyűjtenie, mielőtt bármilyen támadási tervvel előáll.viszont Logikailag ez támadhatatlan érzelmi szempontból meg lehetett tőle veszni. Havolt, a kezemben lenne az irányítás, azonnali és közvetlen támadást intéznék a

265

korcsok ellen, ott egye meg a fene a kockázatát! Na, ezért volt Jeremy az alfa, én meg csak egy egyszerű beosztott. Miután elmentek, megint visszavonultam, ezúttal a saját szobámba, ahonnan felhívtam Philipet. Mondtam neki, hogy még pár levegőt napig maradok. Nagy vett. – Oké! – Egy pillanatnyi szünet. – Hiányzol! – Én… – Nem akarok lelkiismeret-furdalást okozni, édesem! Csak az a helyzet… hogy hiányzol! Tudom, hogy azt csinálod, amit kell, és soha nem várnám el tőled, hogy magukra hagyd a rokonaidat. Csakhogy… nem készültem fel rá, hogy ilyen hosszú ideig leszel távol! – szünetet tartott, aztán csettintett egyet a nyelvével. – Megvan! Pompás ötlet! Elugrom oda! Mit szólsz a holnaphoz? A kezem megfeszült a telefon körül, a fejemben az visszhangzott, hogy „a francba!” Összeszorítottam a számat, amíg le nem küzdöttem a pánikot. – És elvesztegetnél egy szabadnapot? – mondtam, amilyen akönnyedén csakAtudtam. Mi leszkiakkor azzalgőzt” a héttel a K árib-szigeteken? mi kis –„ereszd a fáradt nyaral

sunkkal? Nem emlékszel? Bármennyire is szeretnélek látni, ha ez azt jelenti, hogy ugrik az egész napfény-tenger-koktél kombóval beígért hét… Felkuncogott.

– Szóval, egy nap segítség, az, hogy együtt vigyázhatunk a három gyerekre szegényes pótlék helyette? Ezt megértem. Talán megbeszélhetem Jamesszel, hogy inkább a jövő szo mbaton dolgoznék… bár már most úgy nézett ki, hogy nemcsak szombaton, de valószínűleg még vasárnap is bent kellene lennem. 266

– Jaj, jaj! Ne egyezkedj nekem, mert a végén még akkor sem látlak majd hetekig, ha hazaérek! – Ott a pont! Akkor kibírok még néhány magányos napot! De ha annál tovább tart… Nem fog. –Még beszéltünk pár percet, aztán elbúcsúztam. Még néhány nap. Nem több. Ezúttal nincs más választásom. Ha pár napon belül nem tolom vissza a képemet Torontóba, Philip megtalálja a módját, hogy kivegye azt a szabadnapot, és megjelenjen New Yorkban. Az pedig… nos, nagyobb falat lenne, mint amivel most képes voltam megbirkózni.

Miután beszéltem Philippel, hátradőltem az ágyon pihenni, hogy egy kicsit elszundítsak, és utolérjem magam a kétnapi nem alvás miatt. Nem működött. Annyira aggódtam azon, hogy Philip felbukkan Stonehavenben, hogy a stressz-szintem

az egekbe ugrott. Aztán eszembe jutott, miért vagyok még mindig Stonehavenben, megint Loganre gondoltam, és ére ztem, hogy visszaszivárog b elém a szomorúság, és annyira lefoglal, hogy már másra sem tudok gondolni, nemhogy az alvásra. Végül aztán Nick sietett a megmentésemre, amikor váratlanul besétált a szobámba. – Te soha nem kopogsz? – kérdeztem az ágyon felülve. – Soha. Mindenről lemaradnék, ha azt tenném! – Visszahúzta az ágyfüggönyt, és pajkosan elvigyorodott. – Lemaradtam valamiről? – Mindenről! – Ezek szerint, nekem kell belefognom valamibe – mondta mellém huppanva az ágyra, és hagyta, hogy a függöny ösz267

szezáruljon mögötte. – Milyen jó itt! Kellemes, csendes, és milyen eldugott!

– Alvásra tökéletes. – Korán van az alváshoz! Sokkal jobb ötletem van! Abban biztos vagyok! –Elvigyorodott, és fölém hajolt, hogy megcsókoljon, aztán behúzta a nyakát, hogy pofon ne csaphassam. – Tulajdonképpen, meglepő módon, most egészen másra gondoltam. Mivel a birtokon most nem szabad futnunk, arra

gondoltam, hogy ma éjjel mindhárman elmehetnénk autóval valahova, ahol végre megtehetnénk. – Én tegnap este futottam. – De én nem, és nemsokára át kell változnom. – Akkor menj Clayjel! Nincs semmi ok, amiért mindhá rmunknak mennie kéne. – Már beszéltem vele. Csak akkor jön, ha te is. Nem akarja, hogy bármelyikünk is egyedül itt maradjon, arra az esetre, ha a korcsok váratlanul tiszteletüket tennék nálunk. –Biztosan nem fognak … – kezdtem, de elharaptam a mondatbiztos. folytatását, rájöttem,ishogy ebben nem l–ehetek olyan Már a mert gondolatába beleborzongtam. Mindenképp ma kell menned? Hosszú nap volt, és… – Vadászatra gondoltam. – Nem vagyok benne biztos, hogy én… – Szarvasvadászatra. – Szarvas? Felnevetett.

– Na, erre már hegyezi a fülét! Milyen rég volt, hogy valami nyúlnál nagyobb állatra vadásztál? Fogadok, hogy egyedül nem mentél! 268

– Igaza van! – szólalt meg Clay hangja a függönyön túlról, mindkettőnket megugrasztva. Hátrafordulva ki tudtam venni a körvonalát, de nem húzta szét az ágy függönyét. – A vadászat jó ötlet – folytatta Clay. – Lefoglal bennünket, amíg várunk. át kellittváltoznia, és itt nem teheti.Jeremyre Elena, téged meg Nicknek nem hagylak egy szál magadban! Egy-két órára még biztosan kibírod a társaságomat! Szóra nyitottam a szám, de elment, mielőtt válaszolhattam volna. Haboztam egy pillanatig, aztán Nickhez fordultam, és rábólintottam. Elvigyorodott, kiszökdécselt a szobából, én meg követtem.

269

BECSERKÉSZÉS AZ ÉN KOCSIMMAL MENTÜNK. Nick vezetett, Clay elöl ült az anyósülésen. Én hátulra ültem, és elszundítottam, így nem kellett, hogy részt vegyek a beszélgetésben. Nem kellett ezen aggódnom; Clay nem szándékozott belevonni semmiféle beszélgetésbe, Nick meg kitöltötte az űrt azzal, hogy annak l ocsogott, aki meghallgatta.

Nick a legutóbbi üzleti vállalkozásáról regélt nekünk, ami valami elektronikus vásárlással kapcsolatos, és egy új keletű céggel, amit ő is támogat. Nem az volt a kérdés, hogy vajon Nick új vállalkozása sikerrel jár-e, hanem hogy mennyit veszít rajta. A pontos adat nem volt fontos, mivel a Sorrentino család elég tehetős ahhoz, hogy Jeremy mellettük középosztálybel inek tűnjön. Antonio három multinacionális céget futtatott, de Nick semmit nem örökölt az apja üzleti képességeiből. Tulajdonképpen ki is volt tiltva az apja minden vállalkozásából. Nick aranyifjú volt, őszinte és egyszerű. Végtelen számú kísérletet tett, hogy belekóstoljon, milyen lenne egy saját vállalkozás, de minden próbálkozása csak annyira volt sikeres, hogy új barátokat és szeretőket szerzett, bár Nick igazából mást nem is nagyon akart az élettől. És hogy reagált Antonio arra, hogy a fia elherdálja vagyonát? bát orította. Antonio felismerte,ahogy ez az Érdekes életstílusmódon, az egyetle n, amire Nick igazából alkalmas, és amennyiben ez boldoggá teszi, ráadásul meg is engedhetik maguknak, akkor miért ne? 270

Én, aki az életem túlnyomó részében a fogamhoz vertem a garast, és minden fillért félretettem, képtelen voltam megé rteni ezt a filozófiát. Irigyeltem; nem azt a tényt, hogy annyi pénze van, hogy két kézzel szórhatja, hanem azt a gondolatot, hogy valakinek hogy mit ér el azsokkal életben.jobban számít a boldogsága, mint az,

Nick egy olyan erdő peremére vezetett, amit már használtunk ilyesmire korábban is. Túlment egy úttorlaszon, és levezetett a fakitermelőknek vágott elhagyatott úton, miközben az autó alja többször súrolta a földet, mint azt számolni tudtam volna. A kocsim nem volt a legjobb állapotban, és gyanítottam, hogy a rozsdamentes acél alváza is inkább rozsdás, mint acél, bár soha nem gyűjtöttem magamban annyi bátorságot, hogy ezt az elméletet leteszteljem. Jeremy folyton ajánlgatta, hogy rendbe hozatja, vagy, ami még jobb, vesz egy másikat. Szerencsére eleget veszekedtem vele, így soha nem esett kísértésbe, hogy meglepjen egy teljesen új vagy egy nemrégiben felújított modellel. Nem mintha ellenezném a régi jó Camaróm megjavítását, főleg, ha az meghosszabbítja az éle ttartamát, de tartottam attól, ha Jeremyt a közelébe engedem, akkor kellemes bugyirózsaszín árnyalatban kapom majd vi szsza.

Nick távolabb az erdőben állította le a kocsit, és üresbe tette. A motor egy igen ijesztő kattanással lefulladt. Igyekeztem nem gondolni rá, főleg, mert ezzel azt s ugallnám, hogy talán nem fog újraindulni, és az határozottan nem lenne kellemes,

ha itt ragadnék New York isten háta mögötti területén, távol minden térerőtől, egy bedöglött kocsival és két sráccal, akik 271

képtelenek egymástól megkülönböztetni a motorolajat és a fagyálló folyadékot. Ahogy befelé mentünk az erdőbe, Nick tovább beszélt. – Miután megszabadultunk ezektől a piócáktól, csinálnunk kéne valamit! Elmehetnénk valahova. Egy nyavelem ralásra.Svájcba Talán Európába. Clayton egyszer már majdnem eljött síelni, de a végén visszatáncolt. – Nem is léptem vissza! – mondta erre Clay. Előttünk ment, ő vágta az utat az elburjánzott aljnövényzetben, talán, hogy segítsen, de inkább, hogy ne mellettem kelljen mennie. – Soha nem ígértem, hogy elmegyek! – Dehogynem! Karácsonykor! Rendesen be kellett cse rkésszelek, hogy megkérdezzem! – Nick hozzám fordult, és magyarázni kezdte: – Alig mutatkozott azon a héten, amikor a falka Stonehavenben időzött. Meghúzta magát a könyvei és cikkei között. Folyton arra várt, hogy felbukkansz, és mikor nem jöttél… – Nick abbahagyta, ahogy Clay ránézett. – Mindegy, akkor is azt mondtad, hogy eljössz velem síelni! Megkérdeztem, te meg odadörmögtél valamit, ami kétségt elenül igennek hangzott! – Hö! – Pontosan! Éppen így! Oké, nem volt egyértelmű igen, de nem sem! Úgyhogy jössz nekem egy utazással! Mindhárman megyünk. Te hova szeretnél menni, Elena, ha ennek az egésznek vége? – Torontóba – volt a nyelvem hegyén, de nem mondtam ki. Összetörjem Nick reményeit, amikor olyan lel kesen próbálja elsimítani a dolgokat? Az olyan lenne, mint megmondani a gyerekednek, hogy a Télapó nem létezik, csak mert rossz n apod volt a munkahelyen. Nem tisztességes, és Nick azért ennél jobbat érdemel. 272

– Majd meglátjuk! – válaszoltam végül. Ahogy Clay szúrós szemmel hátranézett a válla fölött, öszszetalálkozott a tekintetünk. Pontosan tudta, hogy é rtem ezt. Morcosan arrébb lökött egy ágat az útból, aztán nagy lépte kkel–elvonult, hogy benne helyet biztos, találjonhogy az átvált Nem vagyok ez ojózáshoz. ötlet – mondtam Nicknek, miután Clay lelépett. – Talán jobb lenne, ha megvárnálak benneteket a kocsiban. – Ugyan, ne csináld már! Legalább kiengedsz egy kis gőzt. Ne is törődj Clayjel! Beleegyeztem. Vagyis, a szó szoros értelmében nem egyeztem bele, mert Nick felszívódott, mielőtt vitába szállhattam volna vele, és nála voltak a kocsikulcsaim.

Ne is törődj Clayjel! Jó tanács. Nagyon, de nagyon jó at nács. A gyakorlatban viszont épp annyira kemény, mint egy tériszonyosnak azt mondani: „Nehogy lenézz!” Clay már ott volt, amikor kiléptem a bozótból az átvált ozást követően. Messzebb állt, az orra meg -megrándult. Aztán a szája szétnyílt, és kilógatta a nyelvét: barátságos farkasvicsorítás volt, mintha soha nem is különböztünk volna össze. Keresgéltem a saját indulatomat, hiszen tudtam, hogy itt kell lennie valahol, de képtelen voltam megtalálni, mintha otthagytam volna a bozótban, a levetett ruháim mellett. Szemmel tartottam Clayt egy darabig, aztán nagy ívben, m elmentem óvatosan elkezdtem majdne mellette, amikor szinte körbejárni. kicsavarodvaMár oldalra mozdult, elkapta

a hátsó lábam, és kirántotta alólam. Elvágódtam, ő pedig rám ugrott. Végiggurultunk az aljnövényzetben, és nekiütődtünk 273

egy facsemetének. El is zavartunk onnan egy mókust, ami nekiiramodott, hogy biztosabb ülőhely után nézzen, és futás közben végig az őt ért sérelemről csacsogott. Végre kikecmeregtem Clay alól, felpattantam és elfutottam. Mögöttem csö rttetett a bozóton át. Alig méterrel aarrébb vakkantást tam, aztán éreztem, hogytíz megremeg föld alattam, merthallo Clay elesett. A vállam felett hátrapillantottam, és láttam, hogy a mellső mancsa belegabalyodott egy indába, az után kapkod, azt huzigálja. Lelassítottam, hogy visszaforduljak érte, de a ztán láttam, hogy kiszabadul, és minden átmenet nélkül r ohanni kezd. Ráeszmélve, hogy kezdem elveszíteni az előnyömet, előrefordultam, de elvágódtam valami keményben, átbucskáztam rajta, és egy csomó csalán közé érkeztem. Felnéztem az esés után, és Nicket láttam, ahogy ott áll fölöttem. Morogván, és annyi méltósággal, amennyit csak össze tudtam kaparni, feltápászkodtam. Nick hátrébb lépett, és n evető szemekkel nézte, ahogy kiszabadulok a csalán közül. A szemem sarkából észrevettem, hogy Clay közvetlenül Nick mögé lopódzik. Meglapult mögötte, a teste első fele a földön, a

a levegőben, majdNick Nickre vetette magát,hogy és őt felálljon, repítette ahátsója csalánosba. Miközben azon igyekezett, közelebb sétáltam hozzá, egy „úgy kell neked” horkantással. Erre elkapta a mellső lábam, és maga mellé rántott. Vagy egy percig tusakodtunk, mire sikerült elszabadulnom, és felzá rkóznom Clay mögé. Amíg Nick kiszabadította magát a csalán közül, Clay hozzám dörgölte a pofáját. A forró lehelete összeborzolta a nyakam körüli szőrt. Miközben én is megszaglásztam, felderengett, hogy dühös vagyok rá, de képtelen voltam felidézni, miért, és már nem is érdekelt. Nick körbejárt bennünket, ü dvözlésképp ő is odadörgölődzött és megszagolgatott. Amikor 274

azonban túl sok időt töltött a farkam környékének körbeszimatolásával, Clay figyelmeztetően rámordult, mire Nick azonnal visszavonulót fújt. Néhány perccel később szétváltunk, és futni kezdtünk. Clay és énmegfelelt, egymást hogy taszigáltuk az első marad. helyért, míg Nicknek boldogan a sarkunkban Az erdő telis -tele volt illatokkal, beleértve a szarvas péz smaillatát, bár a legtöbbje régi nyomok és régen kiszáradt csapások szaga volt. Úgy nyolcszáz métert mehettünk, amikor elkaptuk azt a szagot, amit akartunk. Egy élő szarvasét. Hi rtelen feltámadt bennem az erő, és előreiramodtam. Mögöttem Nick és Clay szinte hangtalanul rohant a fák között. Csupán a mancsuk alatt megzizzenő elszáradt aljnövényzet árulta el őket. Megváltozott a szél iránya, és már teljesen a képünkbe kaptuk a szarvas illatát. Nick felvakkantott, és felzárkózott mellém, majd igyekezett átvenni a vezetést. Odakaptam, és kitéptem a bundájából egy sötét szőrpamacsot, ő meg gyorsan eltakarodott az utamból. Habár eddig Nick kötötte le a figyelmemet, észrevettem, hogy Clay nincs közvetlenül a nyomunkban. aztán megfordultam, és visszamentem érte. ÚgyLela hatssítottam, méterre állt le tőlünk, és remegő orral szagolgatta a levegőt. Od aszökkentem, Clay meg elkapta a tekintetemet, és egyszeriben megértettem, miért állt meg. Már elég közel voltunk. Ideje volt eltervezni, mit tegyünk. Talán butaságnak tűnik úgy gondolni egy szarvasra, hogy veszélyes, de nem olyan vadászok vagyunk, mint az emberek, akik soha nem kerülnek harminc méternél közelebb a prédájukhoz. Egy agancssuhi ntás kettészelhet egy farkast. Egy jól irányzott patarúgás széthasíthat egy koponyát. Clay combján egy harminccentis vágás emlékeztetett arra, amikor egy pata elmetszette a lágyékát. 275

Még a valódi farkasok is tudják, hogy a szarvasvadászat körültekintést és előkészítést igényel. A tervezés természetesen nem azt jelentette, hogy megvitatjuk a dolgot, hiszen ilyen magas szintű kommunikáció farkasként lehetetlen. Azösztön, emberektől volt valami ennél is jobb: az és egyeltérően, olyan agnekünk y, amelybe belevésődtek a több ezer nemzedéken át sikeresnek bizonyult minták. Képesek voltunk felmérni a helyzetet, felidézni a tervet, és egy nézéssel közölni a másikkal. Vagy legalábbis Claynek és nekem ez igen jól ment. Mint a legtöbb vérfarkas, Nick nem volt ráhangolódva sem a saját farkas agya, sem az emberi agya által közvetített üzenetekre, és nem is bízott bennük. Nem számított. Clay és én voltunk itt a domináns pár, tehát mindenféle magyarázkodás szükségtelen volt a hhoz, hogy Nick kö vesse a parancsainkat. Keletre sétáltam, beleszagoltam a levegőbe, és megint e lkaptam a szarvas illatát. Egy magányos szarvasbika. Ezek szerint nem kell aggódnunk, hogy el kell választani egy szarvastehenet a csordájától. A szarvasbika azonban mégis haő teljesen kifejlett veszélyesebb egy tehénnél, fő leg, és agancskoronája. Clay mellém lépett, is kiszagolta a szaaz rvast, aztán úgy nézett a szemembe, mintha azt mondaná: „A fenébe is, csak egyszer élünk!” Beleegyezően felhorkantam, és visszasétáltam Nickhez. Clay nem követett. Me gint csak besurrant az erdőbe, és felszívódott. Kész volt a terv. Nickkel körbekerültük az erdőt, ahol előbb hátszelet ka ptunk, de aztán újra követni tudtuk a szarvas szagát. Egy cs a-

litban legelészett, amikor rátaláltunk. Amíg Nick a jelre várt, megszimatolt és hozzám dörgölődzött, és közben olyan halkan szűkölt, hogy a bika nem is hallhatta. Torokból halkan rámordultam, mire abbahagyta. A szarvas felkapta a fejét, és 276

körbenézett. Amikor folytatta a legelészést, lekuporodtam, és előugrottam a bokorból. A bika csak a másodperc törtrészéig habozott, mielőtt átugrott a bokrokon és vágtázni kezdett. Nickkel utánarohantunk, de egyre nőtt a távolság köztünk. A vfutók, farkasok hosszú esélyünk távra rendezkedtek nem erövidtá így az egyetlen arra, hogy be, hátulról lkapjunk egy száguldó szarvast az, ha jól kifárasztjuk. Ahogy az máskor is gyakran előfordult, a bika elkövette azt a végzetes hibát, hogy az összes erejét a hirtelen kitörésbe fektette. Még nem is értünk nagyon messze, amikor már la ssulni kezdett, rettenetesen zihált és levegő után fújtatott, de túlságosan meg volt rémülve ahhoz, hogy kiegyenlítse a tempót. Közben én is kezdtem kifogyni a levegőből, miután meglehetős sok energiát elhasználtam ahhoz, hogy felkajta ssam, és eddig hajszoljam a zsákmányt. Csak az illata tartotta bennem a lelket, az ínycsi klandó pézsma, amitől megkordult a gyomrom.

Megéreztem Clayt, és felé kergettem a szarvast, de úgy, hogy felgyorsítva kiugrottam mellé az egyik oldalon, amitől a szerencsétlen egyből az ellenkező irányba rohant. Rohanás közben a félelme a pánikig fokozódott. Teljes iramban száguldott, a kidőlt fákon átszökkenve ide-oda rohangált az aljnövényzetben. A fák és bokrok belemartak az irhájába, és a vérszag a levegőben maradt. Ahogy egyszer csak elkanyarodtunk, Clay vetődött ki a bokrok közül, és az orránál fogva elkapta a szarvast.

A bika azonnal megtorpant, és vadul rázta a fejét, annyira igyekezett lerázni magáról Clayt. Időközben mi is odaértünk. A szarvas hasa alá lendültem, és belemélyesztetem a fogam a véknyába. Egy zsírréteg alatt megéreztem a meleg vér ízét, és összefutott a nyál számban. Nick oldalról támadt az állatra, 277

kitört, beleharapott, aztán elugrott az útból, mielőtt a szarvas az egyik patájával vagy az agancsával célba vehette volna. Clayt az egyik oldalról a másikra dobálta, de ő nem engedett. Régi trükk ez, amely a legmélyebb emlékezetből tört a fe lszínre: harapj a prédád képébe, azt pedig teljesen lefoglalja majd, hogy megszabaduljon a legszembetűnőbb fenyegeté stől, és nem is lesz ideje a többi támadóval foglalkozni! Közben a bika hasa tájékába akaszkodtam, és hol felhasítottam, hol sikerült kitépnem belőle egy darabot, a ztán a hátsó lábaimon igyekeztem eltáncolni a patái elől. Először egy tátongó rést szakítottam belé, akkor engedtem a sz orításomon, és még arrébb martam belé. Belek kezdtek kicsusszanni az első nyíláson, a bűze majdnem megőrjített. Nick villámtám adásai következtében is csöpögött a vér, amitől a szarvasbika irhája olyan sikamlós lett, hogy nehéz volt megragadni. Erősebben haraptam bele, éreztem, hogy a fogaim áthatolnak a bőrön, és életfontosságú szervet érnek. A préda elülső lábai végül kifutottak az állat alól. Clay elengedte az orrát, és a torkának esett. Az állat tompán a földre zuhant. szarvasahová a földre került, Nick visszavonult, és talált egyAmint közeliahelyet, leheveredett. Clay lehajtotta a fejét, és rám nézett. A pofája csupa vér volt. Lenyaltam, és hozzásimultam, éreztem, ahogy az elhasznált adrenalinlöketek remegése végighullámzik rajta. Alattunk a szarvas végtagjai még mindig meg-megremegtek, de a tekintete már élettelenül meredt előre. Beletéptünk az oldalába, ahonnan pára kavargott fölénk a hűvös éjszakai levegőben. Hozzáláttunk a al komához, hatalmas húsdarabokat szakítottunk ki belőle, és egészben lenyeltük. Amikor bőségesen teleettük magunkat, Nick megközelített bennünket, és ő is habzsolni kezdett. Clay a tisztásra sétált, és 278

a válla felett rám nézett. Követtem, és l eheveredtem mellé. Clay közelebb húzódott, az egyik mancsát a nyakamra tette, és nyalogatni kezdte az orromat. B ehunytam a szemem, amíg ezzel foglalatoskodott. Amikor letakarította a vért a nyakamról és a lapockámról, én vetkucorodott, tem át a szerepét. Mihelyt Nick befejezte az evést, mellénk és egymásba fonódó végtagokkal lassan álomba szenderült az egész, tarkabarka szőrkupac.

Nem szunyókáltunk régóta, amikor Clay felugrott, és ezzel minket is felébresztett. A földre gurultunk róla. Arra riadtam, hogy a fejemet egy kőbe vertem. Feszülten feltápászkodtam, a veszélyt keresve. Egyedül voltunk a tisztáson. Leszállt az éj, csak a természet éjszakai zajait hozta magával, az üldözők rikoltásait, és az üldözöttek sikolyát. Rámordultam Clayre, és kezdtem visszakucorodni a helyemre. Clay bordán nyomott az orrával, és látványosan beleszagolt a levegőbe. Mereven néztem, de úgy tettem, ahogy kérte. Először nem éreztem semmit. Aztán megváltozott a szél, és megértettem, mitől r iadt fel. Valaki itt járt. Egy másik vérfarkas. Zachary Cain. Clay azonnal eltűnt, amint meglátta, hogy megértettem. Mögöttem Nick még csak most tért magához, álomittasan rázta fel magát a félbeszakított alvásból. Visszanéztem rá, aztán futni kezdtem, tudván, hogy akkor is követni fog, ha nem tudja, miért. A tisztás szélén Cain szaga egyre erősebbé vált. A közeli bozótig követtem a nyomot. A letaposott és b esüppedt füvet teljesen átitatta Cain szaga. Sokáig f eküdt itt, olyan közel hozzánk, hogy csak át kellett dugnia az orrát a 279

tüskebokron, és már láthatta, ahogy alszunk. Valami nem stimmelt ezzel a jelenettel, de még nem tudtam, mi. Az ember bennem szeretett volna hátradőlni, és fontolgatni ezt a problémát, de a farkasösztön elzárta előlem az agyamat, és a lábamat sarkallta futásra. Itt egy betolakodó, akivel el kell bánnunk. Még ha én haboztam is a bozót mellett, Nick nem tette. Bedugta az orrát, mély levegőt vett, kihátrált onnan, és Clay nyomába eredt. Most az egyszer velem esett meg, hogy leghátul kullogtam. A másik kettő már olyan messze járt, hogy se nem láttam, se nem hallottam őket, így kénytelen voltam Clay nyomait követni. Egyre beljebb keveredtem az erdőben, olyan sűrű fák közé, amik teljesen kitakarták a holdat és a csillag okat. Bármennyire is jól látok a sötétben, egy kis világosságra azért szükségem van, még a visszaverődő fény is hasznos lehet. Itt nem volt semmi ilyen. Csak a fatörzsek és bokrok közelgő alakját lehetett kivenni, sötét árnyakat egy még sötétebb vászon előtt. Lelassulva az orromat a földhöz nyomtam, és inkább Clay nyomaira támaszkodtam. A növényektől burjánzó némi mélyedés másikBegyorsí oldalántottam, a fák megritkultak, és átengedtek holdfényt. amikor észak felől megzörrentek a bokrok, ahogy egy nagyobb testű állat átgázolt az aljnövényzeten. Nem Clay volt, de nem is Nick. Még Nick is több finomsággal haladt át egy erdőn, mint ez a vérfarkas. Clay nyomvonalát elhagyva északnak kanyarodtam. Úgy négyszáz métert futhattam, amikor megéreztem a rezgést, a valahol mögöttem rohanó mancsok talajba csapódását. Ez Clay és Nick. Oda sem kellett néznem, hogy felismerjem őket, ezért tovább futottam. Mivel azonban én vágtam a cs apást, nem haladtam olyan gyorsan, mint ők, és Clay nemsokára szabályosan a sarkamban lihegett. 280

Kikerültünk egy hatalmas felszíni szikladarabot. Valahol mögöttünk ágak roppantak. Ahogy megfordultam, meglá ttam, hogy egy óriási vörösesbarna árnyalak robban ki a szikla mögül, és az ellenkező irányba szalad. Belevájtam a karmom a puha megállják, sarkon fordultam, és Cain után talajba, eredtem.hogy A lépések zajaaztán a ef lére csökkent mögöttem, egyedül Nick követett. Clay eltűnt, más utat választott annak reményében, hogy ugyanúgy Cain elé vághat, mint azt a szarvasbikával tette. Cain az én csapásomat követte, vagyis arra kanyarodott, amerről érkezett. Úgy négyszáz méterrel arrébb azonban északnak fordult. A főút felé haladt, remélve, hogy elmenekülhet. Előretörtem, és olyan közel kerültem hozzá, hogy a farkának szőrszálai az orromat csiklandozták. Ekkor a mancsommal egy kis mélyedésbe léptem. Nem volt akkora, hogy elbotoljak benne, de pont annyira mély, hogy kiessek a ritmusból, és ez eléggé lelassított ahhoz, hogy Cain azt a félméteres előnyt megsz erezze. Nick is utolért. Mivel már kezdett leelőzni, lelassíto ttam, hogy takarékoskodjak az erőmmel. Az erdő egyre ritkább remélve, lett előttünk, az úthoz közeledtünk. tam, hogyahogy pár lépés előnyre teszek szert Balra azzal,lódu hogylmegjósolom a mozgását. Ő azonban nem fordult el. Továbbrohant, vissza az erdőbe. Látva, hogy Cain mit művel, előbbre néztem, és észa knyugat felé megláttam egy átláthatóbb földterül etet. Mivel Cain nem arra vette az irányt, én azt tettem. Nick Cain nyomában maradt, nem azért, hogy próbálja elkapni, hanem inkább azt remélve, hogy a földbe tipo rhatja. Az én utam egy sziklás dombra vitt. Miközben felkaptattam, itt-ott kivehető volt Cain szagnyoma. A terep egyre nehezebbé vált, teljesen lelassított, és többször is átkoztam magam, amiért ezt az utat 281

választottam. Félúton felfelé a mellső lábam megcsúszott néhány kövön, amiből az egyik elég éles volt ahhoz, hogy me gvágja a mancsomat. Felmordultam, de mentem tovább. Ahogy felértem a dombtetőre, látszott, hogy megérte a fáradsá got. Innen a magasból teljesen beláttam a terepet. aranyszín folt villant, ahogy Clay kígyózott a fák Keletre közt. Csaknem fekete farkasként Nicket nem volt olyan kö nnyű észrevenni éjjel, de egy pillanattal később láttam, hogy alattam megrá zkódik néhány fa koronája. Követtem a susogó fák és bokrok útját. Felém közeledtek. Képzeletben vonalat húztam, és arra a helyre indultam, ahol szerintem majd előbukka nnak. A terv sikerrel járt, már közvetlenül előttem csörtettek az aljnövényzetben. Pillanatokkal később pedig egy hatalmas alak lőtt ki a bokrok közül. Cain megtorpant, ahogy meglátott maga előtt az ösvényen. Morogni kezdett, és lesunyta a fejét. Zöld szeme villámot szórt, a sötétszőke bundája az égnek meredt, ami még adott pár centit a méretéhez. Ez persze fölösleges volt, Cainnek amúgy sem nagyon volt rá szüksége ahhoz, hogy lenyűgözzön. Emberként 195puszta centi fölé magasodott, egy szupersztár hátvéd vállaivalisés izomtömegével. Farkasként szó szerint kétszer akkora lehetett, mint én. Kivillantottam a f ogam, és rávicsorogtam, de körülbelül annyira voltam feny egető, mint egy törpespicc a pitbull ellen. Az agyam egyik fele az adrenalin hatása alatt harcra buzdított, hogy a méretkülönbség ellenére bármikor legyőzhetem Caint. A másik felem azon tűnődött, vajon hol a pokolban van már Clay meg Nick. A leghangosabban azonban az visszhangzott bennem: me-

nekülj, te bolond, menekülj! Mialatt tépelődtem, Cain egyszer csak sarkon fordult, és… elfutott. Mozdulni sem tudtam egy pillanatig, egyszerűen 282

nem hittem a szememnek. Cain elmenekül? Előlem? Az önérzetemnek bármennyire is jólesett volna elhinni, hogy megijedt tőlem, a józan ész mást diktált. A kkor meg miért lépett meg? A farkasösztön megint nem hagyta, hogy sokat mélázzak ezen a kérdésen. eltűnt eredtem. lefelé a domboldalon, az ösztöneim beindulAmint tak, és aCain nyomába Talán csak tizenkét lépést tettem, amikor valami a hátamra ugrott, és kirúgta alólam a lábaimat. Kicsavarodva láttam, hogy Clay magasodik fölém. Próbáltam feltápászkodni, de leszorított. Ez megőrült? Cain elmenekül! Felé kaptam, a mellső lábát sikerült is a fogam közé venni, és morogva me gszorítottam. Clay megragadott a nyakamnál fogva, és a föl dhöz szögezett. Láttam magam előtt, hogy Cain minden másodperccel messzebbre jut. Viaskodtam még egy darabig, de Clay is küzdött, és s ikeresen lent tartott. Végül rájöttem, hogy már túl késő lenne. Cain meglépett. Clay tétovázott egy kicsit, aztán arrébb szökkent, de nem Cain után, hanem az ellenkező irányba. Mikor végre talpra álltam, utánarohantam. Követtem egészen tizenöt méternyire attól a tisztástól, ahol megéreztem a ruhája illatát. Itt változtunk át először. Bedugtam orrom az aljnövényzetbe, és Clayt láttam begörbült háttal,azlüktető bőrrel és dobogó erekkel az átváltozása közepette. Annyira lefoglalta az átváltozás, hogy engem észre sem vett. Elb izonytalanodva várakoztam. Aztán megkerestem a ruháimat, és én is visszaváltoztam. Kiviharzottam a tisztásra, ahol Clay már várt. – Hol van Nick? – kérdezte, mielőtt megszólalhattam volna. – Az istenit neki! Nála vannak a kulcsok! Nem közvetlenül

mögötted volt? – Miről beszélsz? Clay a bokrok közé csörtetett, és körülnézett. 283

– Hát nem érted? Elterelte a figyelmünket, olyan sokáig lefoglalt! – Nick? – Cain. – Clay most éppen nem látszott, csak a hangja

visszhangzott erdőből.támadott meg bennünket! Ü ldözőbe – Aludtunk,azmégsem vettük, de nem próbált harcba bocsátkozni velünk, sem e lmenekülni. Folyton csak körözött. Nicholas! – De miért… – Jeremy. Jeremyt szemelték ki! Az isten verje meg! Valószínűleg figyelték a házat, mi meg ráadásul…– Na, végre! – Várj csak! – hallatszott Nick hangja a sötétből. – Adsz egy percet, amíg begombolom a gatyámat? Clay, Nicket fél kézzel maga után vonszolva kicsörtetett az erdőből. – A kocsihoz! Mindketten! Gyerünk! Siettünk.

284

CSAPDA VISSZA

Nick ült a hátsó ülésre, én pedig előre, ahol biztonságosabbak voltak a körü lmények. Beigazolódott, amitől tartottam: a Camaro nem volt túl lelkes, hogy beinduljon. Amikor vonakodott , Clay teljes erővel padlógázt adott, felpörgette a motort a piros sávba, BEAR VALLEY-BE CLAY

VEZETETT,

aztán hátramenetbe vágta a sebváltót, m iközben figyelemre sem méltatta a motorháztető alól jövő csörömpölést. Az ak aratok eme kikényszerített harcában a kocsi megadta magát, és alázatosan hagyta, hogy Clay a szart is kihajtsa belőle, amíg Bear Valley-be nem értünk. – Ne, inkább a következő kijáraton menj ki! – mondtam, amikor Clay besorolt az első lejárathoz Bear Valley-be. – A keleti végébe menjünk! A motelhez! – A motelhez? – Nincs értelme feleslegesen rohangálni Bear Va lley-ben, ha a korcsok el sem hagyták a motelszobát! Ha meg elmentek, onnan talán követni tudnám őket. Clay még szorosabban markolta a kormányt. Tudtam, hogy biztos abban, hogy a korcsok Jeremy után mentek, és a motel ellenőrzésével értékes perceket veszít. Mégis, volt értelme. Ahelyett, válaszolt visszakormányzott az autópályára, éshogy bevágott egy volna, fatörzsekkel telerakott kamion elé. Az út hátralévő részére becsuktam a szemem.

285

Az autós motelhez érve Clay hamarjában leparkolta a kocsit az előtér melletti mozgássérült -parkolóban, és még mielőtt a motor teljesen leállt volna, kiugrott az ülésből. Kikaptam a kocsikulcsot a gyújtásból, és utánasiettem. Ezúttal nem fáradt Szerencséjére, nem is volt azzal, senki hogy a pulta portást mögött.megtévessze. Kettesével rohant fel a lépcsőn. LeBlanc szobájánál feltörte az újo nnan megjavított zárat, és berontott oda anélkül, hogy meggyőződött volna arról, ta rtózkodik-e bent valaki. Én épp felértem az utolsó lépcsőfokra, amikor már ki is jött onnan. – Elmentek – mondta, és próbált elférni mellettem, hogy lemenjen a lépcsőn. Már félig leért, amikor ráeszmélt, hogy én még mindig felfelé megyek, mire utánam fordult. – Mondtam, hogy nincsenek itt! – Nem ez az egyetlen szoba! – jegyeztem meg. – Marsten a

holttestén át sem engedné, hogy azon kapják, hogy mással osztja meg a szobát! Clay dörmögött valamit, de én már mentem is végig a f olyosón, minden ajtó előtt lelassítva, hátha sikerül Cain vagy Marsten szagátvégigmasírozott beazonosítani. Clay visszajött felém indulva a szobák előtt. az emeletre, és – Nincs időnk arra, hogy… – Akkor menj! – mondtam. – Nyugodtan elmehetsz! Nem tette. Három ajtóval LeBlanc szobája után megto rpantam. – Cain – állapítottam meg az ajtógomb után nyúlva.

– Az enyém! Menj tovább, keresd meg Marstenét! Marstené a következő szoba volt. Amíg Clay Cain szobáját ellenőrizte, feltörtem Marsten ajtaját, és besétáltam. A saro kban lévő olasz bőr utazótáskán kívül a szoba elég elhagyatottnak tűnt. Beágyaztak, az aszt alokat letakarították, minden 286

törülköző takarosan lógott a szárítón. Ez kétségtelenül Karl Marsten szobája. Ha odáig alacsonyodig hogy a Nagymedve Motor Motelbeli kell szobát kivennie, biztosan nem tölt ott több időt a szükségesnél. Már éppen kimentem volna a szobából, amikor egy másik ismerős illat csapott – Jeremy – mondta Clay mögöttem, ahogymeg. belépett a sz obába. Az erkélyablakhoz lépdelt, és arrébb húzta a sötétítőt. Az ajtó résnyire nyitva állt, mintha valaki kívülről csukta volna be, ahol nem volt kilincs. – Már elment – mondtam. – Biztos itt járt, hogy szétnézzen.

Clay bólintott, és az ajtóban kifelé hozzám dörgölőzött. Visszamentünk a kocsihoz. Következő lépésként Clay a parkolókban cirkált a Mercedest vagy az Acurát keresve. A cirkálás valójában félrevezető kifejezés; inkább azt kellene mondanom, hogy őrült sebességgel befordult a parkolókba, körbeszáguldott, de olyan élesen vette be a kanyarokat, hogy akár tengeri betegséget okozhatott volna, aztán meg kihajtott onnan. A Drake Családi Divat mögötti parkolóban végre megtaláltuk Csak egy Marsten tipp volt,Acuráját. hogy az Acura Marstené lehet, de nem volt teljesen valószínűtlen. LeBlanc-nak talán volt rendszeres jövedelme, amíg Chicagóban élt, de a hotelszobája állapotából kiindulva manapság nem rukkolhat elő hatalmas pénzekkel, hogy azt luxusautókra költse. Ezzel szemben Marsten nagyon sikeres karriert épített ki magának…már ha a tolvajlást annak hívhatjuk. A korcsok között a lopás volt a legnépszerűbb foglalkozás. Az életmódjuk nem ösztökélte ő ket, hogy egy városban elég hosszú időre letelepedjenek ahhoz, hogy ott jó állásuk lehessen. Még ha hajlandóságot is éreznének arra, hogy gyökeret eresszenek, az sem tartana sokáig. A falka 287

rendszeresen kiiktatta azokat a korcsokat, akik látszólag nem a nomád életmódra rendezkedtek be. A saját otthon teremtése területköveteléssel járt, és csak a falka tarthatott igényt bá rmilyen területre. Így aztán a legtöbb korcs városról városra vándorolt, igyekezett még eleget annál össz elopni ahhoz, hogy életben maradjon. ésNémelyek is ügyesebbek voltak. Marsten ékszerekre szakosodott, mégpedig a magányos ö zvegyek és idősebb hölgyek nyakán és hálószobájában talá lható darabokra. Mivel volt pénze, magát magasabb rendűnek tartotta a többi vérfarkasnál. A falkának viszont nem számított, hogy öt nyelven beszél, és hozzá sem nyúl magánál fi atalabb borhoz. A korcs az korcs.

Clay lelassított az Acura mögött, aztán gázt adott, és cs ikorogva kifordult a parkolóból. – Nem követjük őket? – kérdezte Nick áthajolva az ülésen. – Engem nem az érdekel, hogy ők hol vannak! Az érdekel, hol van Jeremy!

Néhány háztömbnyire onnan, a papírgyár parkolójában megtaláltuk Antonio Mercedesét. Ezt a nyomot nem volt nehéz követnem, hiszen annyira ismerősek voltak az illatok, hogy szinte hagyhattam, hogy az agyam automatikusan feldolgozza, míg én újabb nyomok után kutatok. A nyom a helyi újságosbódé mellett vezetett el, aztán a raktárépület felé kanyarodott, ahol a rave partit tartották, majd a főúttól nem messze lévő country és western bá rban fejezte be a kört. Követni tudtam Jeremy logikáját, ahogy e lhaladtunk az egyes helyek előtt: az újság a későbbi szenzációk miatt, a kávézó a szóbeszéd miatt, a raktá répület pedig az olyan nyomok miatt, amik eddig elkerülték a figyelmünket. A borkimérés kicsit furfangosabbnak bizonyult, amíg meg nem éreztem a poshadt, csípős húgyszagot, ahol Cain a hátulsó 288

falra vizelt, feltehetően az előző esti nagy ivászat után. A nyomok innen egyenesen visszavezettek a papírgyár park olójába, ahol Antonio kocsija állt. – Már visszafelé mennek – jegyezte meg Nick. – Fogadok, hogy éppenvagy csak elkerültük őket! egy macska fújtatott ránk Tettünk öt lépést, amikor egy szemétrakás alól. Nick visszasziszegett. A macska szeme összeszűkült, a farka pedig fordított felkiáltójelként egysz eriben az égnek meredt. – Hagyd azt a cicát! – szóltam neki. – Túl sovány, egy fogadra sem lenne elég, ráadásul elég rágós lehet! Ahogy megfordultam, láttam, hogy valami kinyúlik a szemeteszsákok alól. Először csak egy sor, a két zacskó között kilátszó, halovány kavicsnak tűnt. A látvány annyira nem illett ide, hogy közelebb léptem, nem is törődve a szemétből áradó, minden mást elnyomó bűzzel. Ahogy még közelebb mentem, rádöbbentem, mi az, amit valójában nézek: ujjbegyek. – A francba! – mormoltam. – Nézzétek! A korcsok vagy

egyre óvatlanabbak a gyilkolászásban, vagy szá ndékosan hagyják szanaszét az áldozataikat! – Húsz dollárt teszek az utóbbira! – mondta Clay. Előbbre lépett, és meglökte a felső zsákot, hogy jobban lássunk. Az ujjak egy kézhez tartoztak, amit egy kar kö vetett. Clay megemelte a felső zsákot, de egy kisebb k icsúszott alóla, és a holttest a földre gurult. A hátára érkezett. A férfi feje törött nyakkal, lehetetlen szögben o ldalra billent. Rakoncátlan vörös haja még a sötétben is ragyogott. – Peter! – suttogtam. – Ne! – mondta Clay. – Jeremy! Ne! 289

Clay eliramodott a sötétben, futó léptei visszhangoztak a kis utcában. Nick szeme elkerekedett, és találkozott az enyémmel. Aztán valami bekattant neki, és eszébe jutott, hogy nem Jeremy volt az egyetlen Peterrel. Clay után rohant. Én ott maradtam, hogy elrejtsem Peter testét, aztán utánuk szala dtam, de a szívem olyan erősen dobogott, hogy alig kaptam levegőt, és futás közben ziháltam és fulladoztam is egyszerre. Hat méterre tőlem, egy fé lholt utcai lámpa alatt észrevettem egy csillogó, sűrű, vörös tócsát. Vérnyomok ágaztak szét b előle, aztán összefutottak egy egyenes, távolba vezető nyo mvonalba. Követtem. Előttem Nick fehér pólója fel -le mozgott a feketeségben. Clay futó lépteit is hallottam, de őt magát nem láttam. A vérnyom két saroknál is elkanyarodott. Ahogy b efordultam a másodikon, nem sokkal előttem megláttam Clayt és Nicket, mindketten megálltak, és tanácstalanul körbefo rdultak. Elfutottak a nyom mellett, ami a sarkon túl egy újabb vértócsában végződött. Lehajoltam, az egyik ujjamat beledugtam a vérbe, majd az orromhoz emeltem.

Az övé? – kérdezte Clay. – Igen, Jeremyé – suttogtam. – És itt is van egy csomó, ha meg akarjátok nézni közelebbről! – hallatszott egy mély hang. Clay azonnal felkapta a fejét. Körbenéztünk, aztán jobbra megláttuk egy rakodóhely beugróját. Clay felugrott a méteres párkányra, és eltűnt a bemélyedés sötétjében. Mi is követtük Nickkel. A rakodóhely hátuljában Jeremy ült a sarokban, a lábát egy törött rekeszen nyugtatta, miközben A ntonio keskeny sávokat tépdesett a pólójából. A közeledtünkre Jeremy felemelte a bal karját, hogy kisimítsa a haját az arcából, aztán 290

elfintorodott a fájdalomtól, és inkább a jobb kezét használta, míg a bal sután a földre hullott. – Jól vagy? – kérdeztem. – Peter halott – válaszolta erre Jeremy. – Lerohantak bennünket. – Már épp vissza akartunk menni a kocsihoz – magyarázta Antonio, ahogy újabb kötésréteget rakott Jeremy lábára. – Felálltam, hogy megkeressem a mosdót. Öt percbe telt. Alig fordultam be a sarkon, és… – A szemét a sebkötözésen tartotta, de minden szavából sütött az önmagának tett szemr ehányás. – Öt perc se volt! Azalatt, amíg elmentem egy istenverte vizelésre… – Csak az alkalomra vártak! – vélte Jeremy. – Bármelyikünk hátat fordíthatott volna egy pillanatra, és ők megtámadják a másik kettőt. Antonio felnézett a munkából a válla fölött. – Az új korcs, amelyik Logant megölte, késsel támadt Jeremyre!

– Késsel? – Clay, megerősítést várva, kérdőn nézett Jeremyre, olyan hitetlenkedve, mintha Antonio azt mondta volna, hogy Jeremyt egy hagyományos tábori ágyúval tá-

madták meg. – Késsel? Jeremy bólintott. Antonio folytatta.

– Ráugrottak Peterre és Jeremyre. Egyiküknek sem volt ideje cselekedni. Mire megjelentem, addigra eliszkoltak.

Utánuk mentem volna, de Jeremy elég csúnyán vérzett. – Nem mintha egyébként is engedtem volna, hogy utánuk

menj! – mondta erre Jeremy. – Most nincs időnk, hogy tovább

ragozzuk a történteket! El kell takarítanunk a romokat, és elhúzni innen! 291

Kezdett volna felkászálódni. Clay átugrotta a rekeszt, hogy segítsen neki. – Petert ott hagytuk a helyszínen – mondta Jeremy. – Tudom – mondtam neki. – Megtaláltuk. – A szemét közt! – jegyezte meg Antonio, a kezével végigtörölve az arcát. – Ez nem helyénvaló! Sajnálom, de Jeremy vérzett, és én… – Gyorsan kellett rejtekhelyet találnod! – fejezte be helyette Jeremy. – Senki nem hibáztat ezért! Most elmegyünk érte, és hazavisszük. Clay lesegítette Jeremyt a rakodó emelvényről. Én a baljára mentem, hogy belékaroljak, de aztán eszembe j utott, hogy a bal karja is megsérült, és megelégedtem azzal, hogy mellette sétáljak, készen arra, hogy elkapjam, ha a lába felmondaná a szolgálatot. Nicknek odaadtam a kocsikulcsomat, ő meg előrerohant, hogy visszatolasson a Camaróval az utca végébe. Amikor odaértünk a szemétrakáshoz, Antonio kitakarta Petert, és letisztogatta. – Marsten megfizet ezért! – mondta Clay Peter holttestére miközben a kezét holérte! ökölbe szorította, hol kiengedte. –nézve, Komolyan meg fog fizetni – Nem Marsten ölte meg Petert! Daniel volt. – Dan… – Clay hangja megbicsaklott a név hallatán. – A büdös francba!

Antonio Mercedesében utaztam vissza Stonehavenbe, a hátsó ülésen Jeremyvel, arra az esetre, ha a vérzéseegyütt roszszabbodna. Antonio csendben vezetett. Jeremy kibámult az ablakon, miközben a kötést a lábára szorította. Próbáltam 292

másra gondolni, és nem a saját kocsimat nézni a szélvédőn át, Peter holttestével a csomagtartóban. Ehelyett inkább a ko rcsokkal foglalkoztam.

Szóval végül Daniel tette. Ez bajt jelentett. Nagy bajt. N agyobbat Marstennél vagy Cainnél, mert Daniel pontosan tudja, hogyan működik a falka, és ismeri annak minden egyes

tagját. Régen ő maga is a falkához tartozott, tulajdonképpen Nickkel és Clayjel nőtt fel… vagyis, pontosabban, körülöttük, mert a „velük” úgy hangzik, mintha ők hárman országos cimborák lettek volna, ami határozottan téves értelmezés. Nos, Clay érkezése előtt Nick és Daniel félig -meddig játszótársak voltak. A korbéli hasonlóság miatt eresztették őket ö szsze, mint két unokatestvért, akik csak azért játszanak egymással a családi összejöveteleken, mert nincs ott más, akivel lóghatnának. Aztán megérkezett Clay. Egy kicsit homály osak nekem a részletek, de úgy mesélték, hogy Clay és Daniel kezdettől fogva gyűlölte egymást. Az ezt kiváltó esemény kívülről nézve az lehetett, amikor Daniel kihallgatta Nick és Clay beszélgetését, aztán rohant, hogy a falkát elszórakozta ssa annak elbeszélésével, miért rúgták ki Clayt az óvodából. Ennek valami köze volt az osztály tengeri malacának szétdarabolásához, Clay csak látni akarta, hogyan működik. De ahogy mondtam, számomra ködösek a részletek… amikor Clayt megkérdeztem, csak annyit mondott, hogy „már eleve döglött volt”, ami szerinte mindenre magyarázattal szolgált. Bármi is történt, kínos helyzetbe hozta Jeremyt, aki az esetet követően még szépítgette a körülményeket, amikor a több ieknek elmesélte, miért tartott Clay iskolai előmenetele csupán egy hónapig. Jeremy felzaklatásával Daniel Clayben sírig tartó ellenséget szerzett. 293

Az ezt követő években a kettejük közti viszony csak még inkább elmérgesedett, ahogy Daniel és Clay tovább küzdött egymással a fiatalabb nemzedék legmagasabb rangú stát uszáért. Talán azt kéne mondanom, hogy D aniel küzdött érte. Clay magától értetődőnek vette, hogy az aki övé,szúnyogot és lenézteheDanielt az erre irányuló törekvéseiért. Mint sseget magáról. Amikor már mindhárman a húszas éveik el ején jártak, Jeremy lett az alfa. Lehet, hogy eddig azt a benyomást keltettem, hogy ez a trónfoglalás vér nélkül zajlott. Hát, nem. A falka hét tagja támogatta Jeremyt, négy pedig, köztük Daniel és a bátyja, Stephen, nem. A viszály fokozódott, am ikor Stephen ráadásul orvul meg is akarta gyilkolni Jeremyt. Clay végzett vele. Daniel ragaszkodott ahhoz, hogy a bátyja ártatlan, és hogy Clay csupán azért gyilkolta meg, hogy eltegye láb alól a Jeremy uralmát ellenzőket. Amikor jóváhagyták Jeremy alfaságát, Daniel úgy érezte, nincs maradása ebben az új felállású falkában. Mindenki szerencsétlenségére ez még nem a történet vége. Habár már nem voltak falkatestvérek, Daniel és Clay azóta is számos alkalommalcsak került összetűzésbe egymással. Miután én is megjelentem, súlyosbodott a helyzet. Daniel úgy döntött, hogy feltétlenül meg kell kapnia, még ha csak azért is, mert az ősellenségéhez tartozom. Amikor Daniel először közeledett hozzám, még azt gondoltam, milyen rendes fickó. Elhittem a történeteit arról, hogy Clay mennyire rosszul bánt vele, és befeketítette… abban az időben, elég boldogan elhittem minden rosszat Clayjel kapcsolatban. Egy nap San

Diegó-ban voltam Antonióval, hogy egy felszólítást kézbesítsünk az egyik korcsnak, és mivel tudtam, hogy Daniel pár hónapja ott él, megléptem Antoniótól, hogy beköszönjek neki. Amikor a lakásához értem, rajtakaptam, hogy egy nőt próbál 294

elrejteni a szekrényben. Ez nem lett volna olyan nagy baj, ha az a nő még életben lett volna. A lá tszat szerint élt is, egészen addig, amíg be nem csengettem az ajtón, amikor is Daniel szétroppantotta a nyakát, és igy ekezett begyömöszölni őt a szekrénybe, nehogy együtt Ezek utánisokkal több hitelt adtam Claytaláljam Daniellelvalakivel. kapcsolatos intelme nek.

A szekrényben lévő nő nem az első áldozata volt. Ahogy elhagyta a falkát, a szabályokat is felrúgta, és emberölő vált belőle. Mint minden sikeres – és hosszú életű – emberölő korcs, Daniel is megtanulta az emberek megölésének igazi fortélyát, ugyanazt a fogást, amelyet a farkasok is alkalmaznak, ha szembe találják magukat egy nagyobb csapatban élő prédával: a széléről válassz áldozatot! Ha mindig a kivetettekhez ragaszkodsz – a drogosokhoz, a szökevény tizenévesekhez, a prostituáltakhoz, a hajléktalanokhoz –, jó eséllyel megúszhatod. Hogy miért? Mert senki sem törődik velük. Persze azt állítják, igen, de sem a rendőrség, sem a politik usok, sem a többiek, akiknek feltehetően az igazság védelmezése aeltűntek dolga, m nem azt teszik. eltünedeznek, és amíg aradnak, senki Az nememberek foglalkozik velük. És nem a harmadik világbeli diktatúrákról, még csak nem is az amerikai világvárosok hírhedt bűnügyi statisztikáiról beszélek. Vancouverben már húsz prostituált tűnt el ugyanarról a környékről, mire a hatóságok komoly incidensre gyanakodtak. Higgyék el, ha ezek a nők a British Columbia Egyetem hal lgatói lettek volna, az emberek sokkal, de sokkal korábban felkapják a fejüket. Itt hibázott Thomas LeBlanc, aki viszont középosztálybeli családok lányait és feleségeit választotta prédául. Ha a kurváknál és az eltűnteknél marad, még mindig virágzó üzlete lenne Chicagóban. A Jeremyvel a falka hiera r295

chikus rendszerének tisztességt elenségéről folytatott minden egyes vitában én összehasonlításképp a demokratikus emberi társadalmak modelljét hoztam fel, amelyben e lvileg minden egyes lélek ugyanolyan fontos. Ez persze marhaság. Még ha a falkában szigorúlanul hierarchia uralkodik, hagyná s oha megbosszulat még aislegutolsó tag,mégsem egy omega halálát sem.

A házba visszaérve Jeremy megkért, hogy kötözzem át a s ebeit. Talán azt feltételezte, hogy gyengédebb és elviselhetőbb ápolója leszek a férfiaknál. Na, persze! Jeremy t alán nem sokat tud a nőkről, de erről a konkrét egyedről elég sokat megt anulhatott már ahhoz, hogy soha ne tévesszen össze egy Betty Crookerrel, Martha Stewarttal vagy Florence Nightingale-lel!

Még valószínűbb, hogy azt gondolta, hogy az ápolás vagy a sírásás lehetőségei közül sokkal szívesebben választanám a cuki kis fityulát meg a fehér ruhácskát. A legutóbbi sírhant melletti esemény ugyanis nem az, amit egyhamar szeretnék megismételni. Így legalább, amíg Jeremyről gondoskodom, könnyebben kizárhatom azt, ami a ház mögötti földön zajlik. Rendes körülmények között Jeremy lenne az, aki a többi eket ápolja. Ő volt a falka orvosa. Nem, ez nem egy hagyományos tisztség volt, ami nemzedékről nemzedékre száll a vérfarkasok között. Jeremy vállalta magára, amikor Clay gyerekkorában öt emelet mélyre ugrott egy bevásárlóközpont liftaknájába kérdezzék, miért), éssínnel több nem helyen eltörtkoc-a karja. Mivel (ne egyissebtében összetákolt akarta káztatni, hogy Clay maradandó sérülést szerezzen, Jeremy orvoshoz vitte. Habár óvatos volt, és vallási okokra hivat296

kozva nem kért sem vérvizsgálatot, sem a többi ekkor szoká-

sos laboratóriumi tesztet, az orvos mégis elvégezte azokat. Az eredményeket talán semmibe vették volna, mivel nem sok közük volt az eltört végtaghoz, de az egyik unatkozó, éjszakai szolgálatban valami furcsát Jeremyt. vett észre az elemzésben, lévő és laborasszisztens hajnali kettőkor felhívta A vérfarkasvér el van szúrva. Ne kérdezzenek pontos adatokat… alig mentem át a gimnáziumi biológián. Annyit azért tudok, hogy nem szabad vért adnunk, és kész. Bármit is látott Clay vérében az asszisztens, arra a következtetésre jutott, hogy Clay valamilyen életveszélyes betegségben szenved, ezért azt az utasítást adta Jeremynek, hogy azonnal vigye be a gyereket a kórházba. Az egész kavarodásnak az lett az ere dménye, hogy mire a nappali műszak elkezdődött, az asszisztens és Clay aktája is eltűnt. Ezek után Jeremy egy polcnyi orvosi könyvet vett, és rendszeresen tanulmányozta őket. Néhány éve elkövettem azt a hibát, hogy odaajándékoztam neki a Szent János Mentőszolgálat Szakszerű elsősegélynyújtás a vadonban című könyvét. Annyira megtetszett neki, hogy megkért, mindenkinek egyispéldányt, hogy aakesztyűtartóban tarthassuk, ésvegyek magunk elvégezhessük halaszthatatlan amputálásokat. Mondják, hogy sokat nyafogok, de ha valaha is elveszíteném az egyik végtagomat, és nem lenne segítségemre senki a környéken, nekem az a biztos véget ej lentené, még ha az útmutató csodálatos utasításokat tartalmaz is (tele hasznosnál hasznosabb illusztrációkkal) arról, hogyan kell egy sebes ülést egy bot és egy műanyag szemeteszsák s egítségével elkötni. – Előbb a lábad? – kérdeztem Jeremyt, amikor kivette az egészségügyi ládáját a fürdőszobaszekrényből. 297

– A karom! Majd én helyrerántom a csontot, te meg lerögzíted. Ez nem is hangzott olyan rosszul. Jeremy a vécétetőre ült, én meg mellé guggoltam, amíg kész nem lettünk. Sima törés volt, nemaz nyílt vagy szilánkos, semmimanőverre. szükség nem volt arra undorító, bőr alatti úgyhogy csontmozgatós A törés épp a csuklója fölött történt. Miután megigazította, az alkarja alá helyeztem a kipárnázott sínt. Aztán letekertem a pólyát. Jeremy utasításait követve előbb a könyöke alatt kötöztem be, aztán haladtam a csuklója felé. A nyakába kötöttem egy kendőt, hogy vízszintesen tartsa a karját. Eltartott egy darabig, de elég könnyen ment… ahhoz képest, amit utána kért tőlem. – És most össze kell varrnod a lábam! – mondta. – Varrni? – Egy kézzel nem tudom megcsinálni. – Felállt, és a toalettasztalnak támaszkodott, a jó kezével kigombolta a farme rjét, aztán minden erejét megfeszítve igyekezett kibújni belőle. – Ehhez is elkelne a segítséged, ha nem túl nagy kérés. mondtam. – A férfiak levetkőztetésében úgy–-Persze! ahogy jó– vagyok! Az emberek összevarrásában viszont nem feltétlenül. Talán nem is olyan komoly az a vágás! Legöngyölítettem Antonio pólójának vérrel átitatott sz alagjait a Jeremy combján lévő sebről. A bőr és az izom úgy vált ketté, mint a Vörös-tenger, ami mindennél találóbb hasonlat, tekintettel az onnan kizúduló vérre. Azzal nem volt bajom, hogy Jeremyt letolt nadrággal látom, de ez a betekintés több

volt annál, amit bárkiből is látni akartam. – Kapd fel a mosdókesztyűt! – javasolta, majd gyorsan leült, és egy törülközőt nyomott a combján tátongó sebre. 298

Benedvesítettem a kesztyűt, kitisztítottam a sebet, aztán lefertőtlenítettem. Nem dolgoztam olyan sebesen, mint kellett volna, és mire végeztem, az ujjaim között is csorgott a vér. – Hozd ide a ragasztószalagot! – utasított. – Nem, ne azt a igen, azt! ragasztót, a másikat… A szalaggal egész ügyesen mesterkedve elállítottuk a vérzést, még mielőtt Jeremy elvesztette volna az eszméletét. K ivett valamit a ládából, ami tényleg tűnek és cérnának látszott, és nekem adta. – Ne kéresd már magad, Elena! Nem harap! Fogd a tűt, és láss neki! Ne is gondolj bele! Csak igyekezz lehetőleg egyenes vonalban csinálni! – Egyszerűnek hangzik, de soha nem láttad a technikaórán beadott munkáimat! – Nem, de volt szerencsém megtapasztalni a hajvágá sodat! Ahogy mondtam, próbálj egyenes vonalat húzni! – Mindig egyenesen vágtam le a hajad! – Ha a fejemet egy bizonyos szögben tartottam, akkor v alóban tökéletesen egyenes volt!

Vigyázz!haNálam a tű! – Akkor, eléggévan feldühítelek, belém szúrod, és hozzálátsz végre, mielőtt elvérzek? Értettem a szóból. Annak ellenére, amit Jeremy mondott, ez nem olyan, mintha anyagot varrna az ember, és nem is voltam képes úgy tenni, mintha az lett volna. A textil ugyanis nem vérzik. Arra összpontosítottam, hogy jó munkát végezzek, mert tudtam jól, ha nem sikerül, az életem hátralévő részében gúnyolni fognak Jeremy görbe forradása miatt. Már majdnem befejeztem, amikor hirtelen annyira felháborodtam, amiért egy korcs ezt merészelte tenni Jeremyvel, hogy ezen pörögve megint eszembe jutott, hogy Peter halott. Először Logan. Most 299

meg Peter. Az egész falkából ők érdemelték ezt a legk evésbé. Jeremy őket sosem küldte a korcsok megfutamítására vagy elpusztítására, még figyelmeztetéseket sem kézbesíttetett velük. A haláluk nem a bosszúról szólt. Nem az volt a céljuk, ehogy eltávolítsák a falka Logant és Pés tert azért ölték meg, hogylegerősebb ettől aztánharcosait. magunkhoz térjünk, felhívják magukra a figyelmet. Semmi más oka nincs. Ökölbe szorult a kezem a tehetetlenségtől. A régi dühöm megint kezdett elhatalmasodni rajtam. Megálltam, nagy levegőt vettem, aztán újra nekiláttam, de nem tudtam nyugodtan tartani az ujjaimat.

– Szóval három tapasztalt korccsal állunk szemben – állapította meg Jeremy, félbeszakítva a gondolataimat. Lenyeltem a torkomban lévő gombócot, és örültem, hogy másról beszélhetek. – Meg van velük legalább egy új! – Nem felejtettem el, bár jobban aggasztanak a gyakorlo ttabbak. Igen, elég jók… ezt a lábam és karom bizonyítja… bár nem azt a sportot űzik, mint Daniel. fonalat. –Elszakítottam Ez azért van,amert Danielt ismered. És nem kell ismerned Marstent és Caint ahhoz, hogy pontosan tudd, mire számíthatsz tőlük, mert hozzád hasonlóak. Úgy gondolkodnak, úgy reagálnak és ugyanúgy ölnek, mint te. Ezek az újak viszont nem. Egy vérfarkas nem fojtogat embert! LeBlanc pedig így ölte meg Logant, és ez azért sikerülhetett neki, mert ez volt az utolsó dolog, amire számított. Rád meg aztán kést rántott. Ezt pontosan annyira láthattad előre, mint a szamuráj a tökön rúgást! Ezért van még LeBlanc életben. Kibillentett az egye n-

súlyodból. Ha… 300

– Megástuk a sírt – közölte Antonio a fürdőszobába lépve.– Bocsánat! Félbeszakítottam valamit? – Semmi olyasmit, amit ne fejezhetnénk be később! – felelte Jeremy, miközben felkászálódott, hogy letesztelje az öltéseket. Mivel hasadtakMindjárt szét és felöltözöm, nem ömlöttésbelőlük a vér, biccentett.nem – Tökéletes! kimegyünk!

301

MEGGYŐZÉS JEREMYVEL

Nem különösebben kívánkoztam oda most, hogy a legutóbbi sír melletti összeomlásom alig harminchat órával ezelőtt zajlott. Sőt, Jeremynek sem volt rám szüksége, hiszen látta a saját szemével, milyen jól álcázták a sírhelyet. Mindamellett, másképp KISÉTÁLTUNK PETER SÍRHELYÉHEZ.

mégiscsak szüksége a segítségemre, ezt soha nem vallotta volna be, de volt magától nem is kértebárvolna. A frissen összefoltozott lábával semmiképp sem volt alkalmas arra, hogy támasz nélkül sétálgasson. Így aztán kisegítettem az udvarra, bár egy külső szemlélőnek úgy tűnt volna, hogy Jeremy az, aki nekem segít. Ez nem volt véletlen. A falka alfája nem mutathatott gyengeséget, még ha éppen most küzdött is meg az életéért. Nem mintha bármelyikünk valaha is fe lhasználna egy ilyen lehetőséget arra, hogy kétségbe vonja az irányítási képességeit. És mégis, mivel a falka az alfa teljhatalmára épült, annak gondolata, hogy ez az alfa netán alkalmatlan lenne a feladatra – még ha csak ideiglenesen is –, az egész falkát kibillentette volna az egyensúlyából. Habár Jeremynek rettenetes fájdalmai lehettek, egy percig sem mutatta. Elfogadta a karomat a sírhelyig és onnan viszmindigmenet csak miszafelé úgy támaszkodott rá, hogy nimális jövet, súllyaldeterhelte. Csak a házhoz visszafelé állt meg egy pillanatra, feltehetően azért, hogy levegőt vegyen,

302

bár közben úgy tett, mintha egy szétmálló követ vizsgálgatna a kertfalban.

– Szerintem meg kéne ragadnunk az alkalmat az alvásra! – javasoltam ásítást színlelve. – Az biztos, hogy tudnék vele mit kezdeni! – Menj csak! – válaszolta Jeremy. – Az utóbbi időben elég kemény napjaid voltak! Szeretném ugyan elmondani, mire bukkantunk Bear Valley-ben, mielőtt lerohantak volna, de neked holnap is lehet. – Valószínűleg mindenki kidöglött. Találkozhatnánk i n-

kább reggel, nem? Nem akarnék semmiről lemaradni! – Ma este szeretnék végigmenni rajta. Ha ott akarsz lenni, jelentsd be az igényedet a díványra, és ott bóbiskolhatsz, amíg mi beszélgetünk. Oké, hagyjuk a finomkodást! Itt a konfrontáció ideje! – Neked lenne szükséged alvásra, Jeremy! Pokolian fáj a lábad, nem is beszélve a karodról. Senki nem fogja azt gondolni, hogy bármi baj van, ha holnapig elhalasztod azt a megbeszélést! – Menniképesítésem fog! Ne csikorgasd ennyire a fogad, Elena; fogorvosi nincs! Hamár segíteni akarsz, összetro mbitálhatod a többieket a dolgozóba, ha már eleve nem ott lennének. – Ha azt szeretnéd, hogy tényleg segítsek, szívesen kiütlek, hogy reggelig eszméletlen maradj! Jeremy savanyú képet vágott, a félmosolya elárulta, hogy ez a javaslat vonzóbb számára, mint azt akár magának is beismerné. – Mit szólnál a kompromisszumhoz? Segítesz összeterelni a többieket, aztán tölthetsz nekem egy italt, lehetőleg duplát! 303

A támadás előtt Jeremy által összegyűjtött információ me gerősítette, amit Clayjel már régóta tudtunk, azt, hogy három k Bear Valleykorcs tartózkodi ben. Jeremy megt udott még néhány további információt is.ezenkívül Tulajdonképpen Marsten volt hármuk közül az első, aki megérkezett, még Cain és LeBlanc előtt. Három nappal ezelőtt jelentkezett be a Nagymedvébe, vagyis már Brandon halála előtt a városban tartózkodott. Miután néhány húszas megoldotta a portás nyelvét és felfrissítette az emlékezetét, eszébe jutott, hogy egy fiatalember, akire illett Brandon személyleírása, többször is

meglátogatta Marstent a motelben. Minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy Brandonnak volt már dolga a több iekkel. Eltűnődtem, vajon Marsten tényleg ott volt aznap éjjel a rave partin, élvezettel kortyolgatta a szódás whiskey-jét, és engem meg Brandont figyelt, mialatt a szagát és az alakját az egyik füstös sarok rejtette el előlem? Igen, mo stanra biztos voltam benne, hogy így volt. Látta, hogy Brandon elkezd átalakulni, rádöbbent, hogy nemsokára mi történik, még a zűrzavar előtt kisurrant, és a sorsára hagyta a pártfogoltját. A korcsok talán képesek voltak egymással komolyabb kapcsolatot kialakítani, de az csak addig tartott, amíg mindkét fél számára előnyösnek bizonyult. Amint Marsten látta, hogy Brandon bajban van, az egyetlen gondolata az lehetett, hogyan húzza el onnan a csíkot, mielőtt beszippantja a fejetle n-

ség. Cain és LeBlanc meghalt. aznap éjjelLogant jelentkezett be a Nagyvagy medvébe, amikor Brandon gyaníthatóan Los Angeles óta követték, vagy a reptéren látták meg. Bear Valley-ben a lehetetlenséggel határos lett volna orvul rátámadni. 304

Mialatt mi Brandont üldöztük, Logan már halott lehetett, v alószínűleg egy Bear Valley felé tartó bérelt kocsi csomagtartójában. Valahol útközben megtudhatták Marstentől, hogy Clayjel a városban vagyunk, és megszületett annak az o ta mi romba az ötlete,Fehogy Logan testét kocsinktréfának mellé tegyék. ltételeztem, hogy színpadia LeBlanc san agyából pattant ki. Cainnek nincs annyi esze, hogy ilyet kitaláljon, Marsten

pedig a méltóságán alulinak ítélne egy ilyen durva viccet.

Még nem volt egészen hét óra, amikor megszólalt a kap ucsengő. Mindannyian felriadtunk a zajra, és össz enéztünk. Stonehavenben ritkán szólalt meg a csengő, a ház túlságosan kiesett az ügynökök és a Jehova tanúk útvonalából. A küldemények egy postafiókba érkeztek Bear Valley-be. Még a falkatagok sem szoktak csengetni… Peter kivételével. Szerintem mindenkinek ez jutott eszébe, amikor a csengő megszólalt. A második csengetésig senki nem moccant, aztán Jeremy felállt, és kiment a szobából. Követtem. Az ebédlő ablakából látszott, hogy a felhajtón egy rendőrségi terepjáró parkol. – Ez nem jön túl jókor! – jegyeztem meg. – Ez tényleg nem túl jó nekünk! Jeremy lerázta magáról a karját felkötő kendőt, begyömöszölte az előszobái szekrény egyik fiókjába, aztán lekapta a fogasról Clay melegítőfelsőjét. Rásegítettem. A nagyméretű pulóver elrejtette a lábát. karjánAa ruhája sínt, a nadrágja meg elt akarta a bekötözött tiszta volt, és eleve egyáltalán nem gyűrött, hiszen alig pár órája öltözött át. Ez több, mint amit rólunk mondhattam. Egy pillantás az előszobatükörbe 305

elárulta, hogy milyen rettenetesen festek, a ruhám csupa kosz és vér, az arcomat piros foltok borítják, a hajam meg kócos a díványon fekvéstől. – Szólj a többieknek, hogy menjenek fel átöltözni! – utasított Jeremy. – Mondd meg Claynek, Antoniónak és Nicknek, hogy maradjanak is fent! Te meg, csatlakozhatsz hozzám a

hátsó teraszon! – Gyanús lesz, ha megint kívül viszed őket körbe a házon! – Tudom. – Hívd be, és kínáld meg őket kávéval! Nincs itt semmi, amit ne láthatnának. – Tudom. – Akkor, találkozunk a dolgozóban? Jeremy habozott. Az egy dolog tudni, hogy be kellene hívni a rendőröket a házba, de más azt meg is tenni. Az emberek közül Stonehavenbe csak a szerelők jöttek néha, de ők is csak akkor, ha mindenképp elkerülhetetlen volt. Nem volt itt semmi, ami bárkiben is gyanút kelthetett, sem testrészek a fagyasztóban, sem ötágú csillagok a fába vésve. Stonehavenben a legelrettentőbb dologsem az én hálószobám, és oda nem szándékoztam egy rendőrt behívni, bármeny-

nyire csinosan is fest az egyenruhájában! – A nappaliban – mondta, ahogy a csengő harmadszorra is megszólalt. – Csinálok kávét! – mondtam, és otthagytam, mielőtt meggondolja magát.

Mire visszaértem a nappaliba, már két rendőrtisztet t aláltam Jeremyvel. Az idősebb a rendőrfőnök, egy tagbaszakadt, ko306

paszodó, Morgan nevű férfi volt. Már láttam itt-ott a városban, bár a tegnapelőtti kereső csapatban nem vett részt. Morgan érkezésével nyilvánvalóvá vált, hogy kezd forrósodni a helyzet, bár egy ilyen Bear Valley jellegű kisvárosban a rendőrfőnök megjelenése a házunk előttA aggodalomra adhatott okot, de pánikra azért nem. másik rendőr ugyan fiatal volt, és afféle semmitmondó arcú fickó, akit hússzor kell látnia az embernek, mielőtt megjegyzi a vonásait. A jelvénye alapján O’Neilnek hívták. Sem az arcára, sem a nevére nem emléke ztem teg napról, pedig valószínű, hogy jelen volt. Az, ahogy rám nézett, azt mutatta, hogy emlékszik rám, bár kissé csalódott, hogy teljesen fel vagyok öltözve. De legalább hoztam kávét. Jeremy és Morgan valami őslakos helyi területkövetelését tárgyalta meg éppen. Jeremy hátradőlt a széken, a lábát a puffon nyugtatta, a törött karját meg olyan lazán támas ztotta alá, hogy senki nem találta volna ki, hogy sínben van. Nyugodt arccal, eleven és érdeklődő teki ntettel nézett, mintha naponta vendégül látná a rendőrséget az otthonában, és nemcsak tudottésa látványosan területkövetelésről, de mélységesen aggódott is miatta, egyetértett a rendőrfőnök véleményével. A fiatalabb rendőrtiszt, O’Neil, változatlanul csak tátotta a száját a szobában, és magába szívott minden részl etet, hogy később a kíváncsiskodó barátainak elmesélhesse. A beszélgetésnek vége szakadt, ahogy beléptem. L etettem a tálcát az asztal végére, és kifogástalan háziasszonyként kezdtem széttölteni a kávét. – Ó, én nem teázom! – jegyezte meg Morgan úgy fürkészve a teáskannát, mintha harapna.

307

– Ez kávé – nyugtatta meg Jeremy egy szerény mosollyal. – Nézzék el nekünk! Nincs túl sok vendégünk, ezért Elenának a teáskannát kellett használnia. O’Neil előrehajolt, hogy elvegye tőlem a kávéját. –– Orosz, Elena. Nagyon szép–név. nem igaz? tette hozzá Morgan összeszűkült szemmel.

– Lehetséges – feleltem vidáman mosolyogva. – Cukrot, tejszínt? – Három cukrot. A férjét ma nem is láttam. Még alszik? A forró kávé rálöttyent a kezemre, és le kellett nyelnem egy kiáltást. Szóval Clay házassági maszlaga szóbeszéd tárgya lett, és a rendőrfőnökig is eljutott! Csodálatos! Egyszerűen csodálatos! A józan ész azt súgja, hogy me njek bele a játékba. Bear Valley végül is nem olyan hely, ahol elnézik, ha egy nő anyaszült meztelenül rosszalkodik egy férfival, hacsak az nem a férje. Valószínűleg egyáltalán semmiféle meztelen ross zalkodást nem néznek el, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a helyiek félrevezetése kezdett túllőni a célon. Az egy dolog, zhogy beengedjük őkethagyjuk, a házunkba, eltűrjük meg a bámés kodásukat, és rájuk hogy hogy azt higgyék, sem tudjuk különböztetni a kávés kannát a teástól, de hogy hivatalosan megerősítsem azt a mendemondát, hogy Clayjel össze vagyunk házasodva? Nana! Azért mindennek van határa! – Igen, még alszik – felelte Jeremy, mielőtt megszólalhattam volna. – Elena mindig korábban kel, hogy elkészítse a reggelijét.

Ellenséges tekintetet vetettem rá, mondván, hogy majd megfizet ezért. Úgy tett, mintha észre sem venné, de lá ttam, hogy a szeme sarkában mosoly csillan. Öt cukrot is dobtam a 308

kávéjába. Ezt kell meginnia. Végül is, udvariatlanság lenne nem részt venni a vendégekkel való társas italfogyasztásban. – Ahogy mondtam – kezdte Morgan. – Elnézésüket szeretném kérni, hogy ilyen korán tesszük tiszteletünket, de úgy hiszem, magukölték is szeretnének tudni. Mike nem a magukerről birtokán meg. A halottkém százBraxtont százalékig biztos benne. Valaki máshol megölte, és a maguk birtokán rakta le. – Valaki? – ismételte Jeremy. – Úgy érti egy személy, nem

pedig állat? – Nos, én még mindig azt mondanám, hogy állat volt, de az emberi változatból. Egyelőre az egésznek nem túl sok értelme van a számunkra. A másik kettővel határozottan állat végzett, de a halottkém azt állítja, hogy Mike torkát késsel vágták át, nem pedig fogak hasították fel. –Akkor mi van a mancslenyomatokkal? – Utáltam ezt kérdezni, de tudnunk kellett, mit gondol a rendőrség. – Úgy véljük, hamisítvány. Bárki is hagyta ott a testet, belenyomta a földbe, hogy úgy látsszék, megint egy kutya által oelkövetett gyilkosság. fickó persze hibázott. Túl nagy mokat hagyott. Ez voltAa figyelmeztető jel. A kutyák nem ny nőnek ilyen nagyra. Vagyis, a fiam szerint van olyan kutya, egy masztiff vagy mi, ami ekkora nyomot hagyhat, de ilyesmi

nem él a környéken. A mi vadászkutyáink és juhászkutyáink meg nem nőnek ekkorára, bármennyit is etetjük őket. Emlékezhetnek rá, hogy tegnap azt mondtam, Mike üzenetet hagyott valakinél, hogy ide tart. Kiderült, hogy ez a valaki az egyik haverja felesége, aki mostanra azt is elmondta, hogy Mike elég furán hangzott, mintha nem lenne önmaga, de a ztán arra jutott, talán a vonal rossz minősége miatt. Ezek után felmerül, hogy nem is Mike hagyta azt az üzenetet. Bárki ölte 309

is meg, úgy rendezte a dogokat, hogy lóhalálában ide jöjjünk, a maguk birtokára, és megtaláljuk a holttestét. Vessük össze mindezt, és én kurvára… elnézést, hölgyem… átkozottul biztos vagyok abban, hogy emberi gyilkossal állunk szemben. Tehát nincsenek vadkutyák az erdőnkben! foglalta öszsze– Jeremy. – Ez nagy megkönnyebbülés, bár –nem á llítom, hogy jobban tetszik a szabadon kószáló gyilkos gondolata! Van már valamilyen nyomuk? – Dolgozunk rajta. Valószínűleg olyasvalaki, akit Mike is ismert. Mike nagyszerű ember volt meg minden, de… – Morgan várt egy kicsit, mintha kétszer is meggondolná, mi előtt rosszat mondana egy halottról. – Mindenkinek megvan a maga problémája, nem igaz? Ellenségek meg ilyesmik. – Újabb szünet. Lassan belekortyolt a kávéjába. – És mi a helyzet magukkal, emberek? Van ötletük, miért hagyja valaki Mike testét a maguk birtokán? – Nincs – válaszolta Jeremy higgadtan, de határozottan. – Én magam is pont ezen tűnődtem. – A városban nem szereztek maguknak ellenséget? Nem rúgták össze a port esetleg valakivel? Jeremy halványan elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy ön is tisztában van azzal, nem mi vagyunk a legtársaságkedvelőbb csapat Granton m egyében. Nincs annyi kapcsolatunk egyetlen szomszédunkkal sem ahhoz, hogy összezördülhessünk. A gyilkos vagy azt go ndolta, hogy ha a „kívülállókra” keni, az eltereli róla a figyelmet, vagy egyáltalán nem is állt szándékában belekeverni bennünket, egyszerűen csak úgy vélte, hogy ez jó hely a tetem elrejtésére. – Uram, biztos benne, hogy nincs senki, akit ennyire felbosszantottak? – hajolt előre Morgan. – Valaki, talán, aki azt 310

hiszi, tartoznak neki? Talán egy féltékeny férj… – Morgan tekintete rám villant –, vagy feleség? – Nem és nem. Nem játszunk szerencsejátékot, és semm ilyen üzletet nem kötünk hitelbe. Ami a másikat illeti, meg vagyok győződve hogy soha, senkiésnem látott engem az egyedülállók helyiarról, bárjaiban, Elenának Claytonnak pedig sem kedve, sem energiája nincs a házasságon kívüli izgalmakra. Bear Valley egy kisváros. Ha pletykálnának rólunk valamit, maga is célzottabb kérdéseket tenne fel! Morgan nem felelt. Helyette két teljes percig meredten nézte Jeremyt. Ez a taktika talán működött tizenhat éves, vandalizmussal vádolt gyanúsítottakon, de közel sem járt ahhoz, hogy megtörje a falka ötvenegy éves alfáját. Jeremy nyugodt, nyílt tekintettel nézett vissza rá. Néhány perc múlva Jeremy szólalt meg. – Sajnálom, hogy két nap egymás után ki kellett jönniük ide, de méltányolom, hogy ma reggel is eljöttek, és beavattak a részletekbe! Jeremy letette maga mellé a bögréjét, és előrecsúszott, a szék pereme felé. Mivel Morgan és O’Neil ebből nem é rtett, felállt, és így szólt: – Ha ez minden. – Szeretnénk egy kicsit jobban körülnézni a birtokon! – mondta végül Morgan. – Természetesen! – Talán a későbbiekben szeretnénk kihallgatni a vendégeit. Azt javaslom, ne siessenek el innen!

– Nem fognak. Morgan levezényelt egy újabb hosszú percig tartó farka sszemezést. Amikor Jeremy még csak nem is pislantott, felemelkedett a helyéről. 311

– Egy gyilkos a maga birtokán hagyta azt a testet– mondta. – Ha a maga helyében lennék, piszkosul próbálnám kitalálni, ki lehet, és azonnal telefonálnék a rendőrségre, ha valamilyen új ötlet merül fel! nyugtatta meg Jeremy. – Remélem, – Habozás nélkül! hogy aki itt hagyta Mr.–Braxton holttestét, nem ránk neheztelt, de ha igen, semmiképp nem szeretném semmibe venni, és megvárni a következő lépését! Egyikünk sem óhajtana b onyodalomba keveredni egy gyilkossal! Mindennél jobban örülnénk, ha ezt a rendőrségre hagyhatnánk! Morgan felmordult, és felhörpintette a kávéja maradékát. – Még valami? – érdeklődött Jeremy. – Egy darabig nem nagyon mászkálnék abban az e rdőben! – Már abbahagytuk – felelte Jeremy –, de köszönjük a figyelmeztetést! Elena, kikísérnéd a vendégeinket? Megtettem. Morgan goromba búcsúzásától eltekintve egyik zsaru sem szólt hozzám egy szót sem.

Miután a rendőrök elmentek, ráeszméltünk, hogy Clay, Nick és Antonio is eltűnt. Ha csak Clay lett volna, vagy éppen Clay és Nick, aggódni kezdünk. Mivel azonban Antonio is velük ment, tudhattuk, hogy nem egy rögtönzött megtorlásra készülnek Bear Valley-ben. A rendőrség alig tíz perce távozhatott, amikor a Me rcedes befordult a felhajtóra. Nick ugrott ki az anyósülésről. Azt nem vettem észre,kezében ki vezetett, a figyelmemet lefo glalta a Nick lévő mert hatalmas papírzacskó.teljesen A reggeli. A főúti étkezdéből idáig tartó vezetés után már nem éppen volt

312

forró és gőzölgő, de túlságosan éhes voltam ahhoz, hogy ezzel törődjek. A zacskó tizenöt perccel később már üres is volt, a tartalma lecsökkent a télikert asztalán szétterített tányérokon lévő zsírfoltokra és morzsadarabokra. Evésarra utánszámítottam, Jeremy kifejtette, mit tudott meg a rendőröktől. Folyton hogy Clay majd mond valamit, kinyilvánítja a mostanra bebizonyosodott ártatlanságát, és tőlem majd bocsánatkérést követel. Nem tette. Meghallgatta Jeremyt, aztán segített Antoniónak leszedni az asztalt, míg én a dolgozószobába menekü ltem, látszólag azt az újságot átnézni, amit a városból most hoztak.

Claynek pontosan három percébe telt, hogy becse rkésszen. Besétált a dolgozóba, becsukta az ajtót maga mögött, aztán csak állt ott, és több mint két percig nézte, ahogy olvasok. Amikor már nem bírtam tovább, nagy zajt csapva összeha jtogattam az újságot, és félredobtam. – Oké, nem te ölted meg azt a férfit! – mondtam. – Most az egyszer ártatlan vagy. De ha arra számítasz, hogy bocsánatot kérek azért, mert azt hittem, képes le nnél rá… – Nem számítok. Szigorúan rámeredtem. Clay folytatta:

– Nem várom el, hogy bocsánatot kérj, amiért azt hitted, meg tudnám tenni. Hát persze hogy meg tudnám! Ha a fickó meglátott volna bennünket futás vagy átváltozás közben, vagy ha megfenyeget, biztos, hogy megölöm. De elmondtam volna neked. Ezen húztam fel magam annyira. Azon, hogy azt hiszed, a hátad mögött bujkálok, meg elrejtem a bizonyítékot, és hazudok róla. 313

– Az, úgy látom, az eszedbe sem jut, hogy én esetleg nem akarnám tudni, te tetted-e? Az, hogy megkímélj mindettől, az egyszerűen nem megy bele a fejedbe! – Megkíméljelek? – Clay harsányan felnevetett. – Elena, te tudod a legjobban, vagyok!csapni. Ha másképp viselkedem, azzal vádolsz, hogymilyen be akarlak Nem akarom, hogy azért gyere vissza hozzám, mert úgy hiszed, megváltoztam! Azt akarom, hogy azért gyere vissza, mert elfogadod, amilyen vagyok! Ha meg tudnék változni, nem gondolod, hogy mostanra már megtettem volna érted? Vi ssza akarlak kapni. Nem egy éjszakára, nem néhány hétre vagy pár hónapra. Végleg. Nyomo rultul érzem magam, ha nem vagy velem… – Azért vagy nyomorultul, mert nem kapod meg, amit akarsz! Nem pedig azért, mert engem akarsz! – Az istenit már! – Clay a magasba lendítette az öklét, közben lelökött egy vörösréz tollszártartót az asztalról. – Nem is figyelsz rám! Vagy nem figyelsz, vagy nem akarsz tudni róla! Tudod jól, hogy szeretlek, és téged akarlak! A pokolba is, Elena, ha csak egy társat szeretnék, szerinted eltöltök tíz évet visszahódítani? Vajon miért nemazzal, adtamhogy fel, éstéged miértpróbállak nem kerestem mást? – Mert makacs vagy! – Ó, nem! Nem én vagyok a makacs! Te vagy az, aki képtelen túltenni magát azon, amit tettem, annak ellenére, hogy mennyire… – Nem akarok többet beszélni erről! – Hát persze hogy nem! Isten ments, hogy bármilyen igazság összekuszálja a már kialakult véleményedet! Clay megfordult, és nagy léptekkel kimasírozott a szobából, hangosan becsapva maga mögött az ajtót. 314

Clay távozása után úgy döntöttem, hogy a dolgozószobában maradok… vagyis, inkább ott rejtőzöm el, bár ez csak érte lmezés kérdése. Alaposan áttanulmányoztam a könyvespolcok kínálatát. Nem sokat változott az elmúlt évben. Valójában már vagy tíz éve nem változott. Irodalmi kötetek és kézikönyvek sokszínű gyűjteménye alatt roskadoztak. A kézikönyvek közül néhány tartozott csak Clayhez, aki ugyan minden, a szakmájával kapcsolatos könyvet és folyóiratot megvásárolt, de azon nyomban kidobta őket, amint végzett az utolsó szóval. Nem volt fotografikus emlékezete, csupán az a titokzatos képessége, hogy magába szívott mindent, amit elolvasott, így értelmetlen volt bármit is írásos formában megőriznie. Majd-

nem minden könyv Jeremyé volt. Több mint a fele nem is angolul, ami Jeremy korábbi foglalkozására utal, amikor még fordítóként dolgozott. Jeremy nem mindig engedhette meg magának, hogy sportkocsikkal és antik ágyakkal halmozza el a fogadott családját. Amikor Clay először Stonehavenbe érkezett, Jeremynek még a fűtésszámlák kifizetése is nehézséget jelentett. Ez a helyzet teljességgel az apja költekező éle tmódjából adódott, aki megtagadta, hogy olyan munkával mocskolja be a kezét, ami esetleg bevételt generál. Jeremy a húszas éveiben végig fordítóként dolgozott, ami ideális elfoglaltság olyasvalakinek, akinek tehetsége van a nyelvekhez, ugyanakkor vonzódik a remeteélethez. A pénzügyi helyzet a későbbiekben igencsak fellendült Stonehavenben, amit két szerencsés rülménynek is köszönhettek: Malcolm Danvers halálának,kö-és annak, hogy Jeremy festői karrierje is beindult. Manapság Jeremy ritkán adott el képeket, de ha igen, egy-egy festmény 315

eladása már több évre elegendő pénzt hozott Stonehaven fenntartásához. Míg kerestem valami olvasnivalót, Jeremy kukkantott be, és megint emlékeztetett, hogy hívjam fel Philipet. Nem f ekomban állt ledkeztem meg róla.nem Még vacsora előtt megtenni, úgyhogy esett túl jól ez az szándé emlékeztető, mintha Jeremy szerint magamtól nem ment volna. Azt sem sejtettem, Jeremy mennyit tud Philipről, de nem is akartam. Jobban tetszett az a gondolat, hogy amikor elhagyom Stonehavent, olyan helyre menekülök, amiről a falka az égvilágon semmit

sem tudhat. Oké, tudom, hogy ez hiú ábránd, de olyan jó volt hinni benne! Gyanítottam, hogy Jeremy nyomozott Philip után, de nem igazán é rdekelt. Ha faggatnám, azzal érvelne, hogy csak meg akart védeni a csalódástól, nehogy kapcsolatba bonyolódjak valakivel, akinek már mondjuk három felesége volt, és rendszeresen összeverte a barátnőit. Hát persze, Jeremy soha nem tenne semmit pusztán amiatt, hogy bel eavatkozzon az életembe! Távol álljon tőle ez a gondolat! Nem számít, Jeremy mennyit tud Philipről, sejtelme sincs, hogyan érzek iránta. Mellesleg,Tudtam, erről aztán nemHáállt szándékomban felvilágosítani. mit tényleg mondana. tradőlne, egy percig merőn rám nézne, aztán arról elmélkedne, mennyire bonyolult a helyzetem, mert itt van nekem Clay,

meg én vagyok az egyedüli nőstény vérfarkas meg minden; és éppen ezért ő nem ítél el, hiszen nyilván össze vagyok zavarodva, és csak látni szeretném a határaimat és a lehetősége imet. Bár a szemembe sosem mondaná, azért burkol tan célozna rá, hogy a szabadság azért kell, mert saját magamnak kell eldöntenem, merre tartson az életem, de ő biztos benne, hogy végül rájövök, nincs más út számomra, csak a falka. Az egész beszélgetés alatt tökéletesen nyugodt és megértő lenne, 316

egyszer sem emelné fel a hangját, és nem sértődne meg se mmin, amit mondok. Időnként azért azt hiszem, jobban szere-

tem Clay dühkitöréseit. Az igazság az, hogy Philip fontosabb nekem, mint azt zJeremy Vissza volt akartam Nem feledke tem megképzeli. róla. Tervbe véve,menni hogy hozzá. felhívom… majd később.

Nekem úgy tűnt, itt a remek alkalom, hogy Jeremy beavasson bennünket a terveibe. Úgy látszott, senki sem veszi észre, hogy mégsem teszi ezt. Az persze sokkal valószínűbb, hogy nem is érdekli a többieket. A falkában nevelt vérfarkasoknak megtanítanak bizonyos szabályokat. Az egyik ilyen, hogy az alfa mindig gondoskodik róluk. Jeremyt a terveiről faggatni azt feltételezné, hogy kételkedünk benne. Még Clay is, aki türelmetlenül állt tettre készen, elegendő időt hagyott neki a tervezésre, anélkül hogy célozgatna. Megőrjített ez a hozzáállás. Nem mintha én nem hinnék abban, hogy Jeremy most is tervez valamit. Biztosan tudtam, hogy így van. De azt aka rtam, hogy beavasson! Segíteni akartam neki. Mire végre elhatároztam magam, hogyan kérdezzek rá finoman, kint t aláltam az udvaron, két revolverrel a kezében. Nem, nem Billy, a kölyökként felfegyverezve akarta üldözőbe venni őket. Nem is azon morfondírozott, hogyan vessen véget minél gyorsabban az életének. Célba lőtt, ami gyakran előfordult, ha mélyen oasabb gondolataiba akart merülni… nem éppende a legbiztonság módja a sze llemi összpontosításnak, ki vagyok én, hogy ítélkezzem? A két pisztoly csodálatosan egymáshoz illő, antik darab, amit sok-sok évvel ezelőtt Antoniótól kapott. A 317

pisztolyok mellett Antonio még ajándékozott neki egy Malcolm Danvers monogramjával bemetszett ezüstg olyót, ami félig-meddig tréfás célzás volt, de Jeremynek soha nem esett le. Antonio, teljesen komolyan, pont a jelenlegihez haa fegyvereket… a céllövő képesség sonló alkalmakra szánta fejlesztésére. Akkorra Jeremy már tökéletesen elsajátította a klasszikus longbow és az íjpuska használatát, és újabb kihívás után nézett. Ne kérdezze senki, miért épp a célba lövést választotta szórakozásul. Hiszen a gyakorlóterepen kívül sehol sem használta sem az íjat, sem a pisztolyokat. Ennyi erővel azt is kérdezhetnénk, miért festett. Egyik sem nevezhető tipikus vérfarkas-elfoglaltságnak. Mondjuk, soha senki nem vádolhatta Jeremyt azzal, hogy tipikus vérfarkas. Mindenesetre, amikor kimentem, és láttam, hogy célba lő, úgy döntöttem, most nem időszerű zaklatnom. A városi túlélés egyik fontos szabálya: soha ne bosszants felfegyverzett embert!

Jeremyt békén hagyva felmentem még egy kicsit aludni. Néhány órával később felébredtem, és elindultam lefelé ebédelni. A házban csend honolt, és az emeleten minden ajtó be volt csukva, mintha a többiek is éppen most hoznák be az alvásban való lemaradást. A konyha felé tartottam, amikor Clay sétált ki a dolgozószobából. A szeme véraláfutásos volt, sötét kar ikákkal, mert bár ő is holtfáradt, semmi pénzért nem aludt volna el. Most nem, most, hogy két falkatestvérét is elveszítette, az Amint alfája megsebesült, és nekünk még egyik bűntettClay sincs megtorolva. Jeremy elárulja a terveit, pihenni fog, hogy legalább rákészüljön.

318

Elém lépett. Megpróbáltam kikerülni, de kitámasztotta a kezét a folyosó mindkét falán. – Fegyverszünet? – ajánlotta fel. – Tőlem! – Imádom ezeket Nem a határozott válaszokat!volna Úgya veszem, hogy igent mondtál. mintha végeztünk kis eszmecserénkkel, de egy időre elhalasztom. Szólj, amint újra fel akarod venni a fonalat!

– Majd ha piros hó esik! – Rendben! Ebéd? Mikor nagy nehezen bólintottam, hátrébb lépett, és intett, hogy elenged a konyha felé. Éreztem, hogy fortyog benne valami, de vidám arckifejezést erőltetett magára, ezért úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Kritikus helyzetben mindketten képesek voltunk félretenni a sérelmeinket, mert tudtuk jól, nem engedhetjük meg, hogy a veszekedésünkkel a falka egységét veszélyeztessük. Legalábbis úgy tettünk, mintha szent lenne a béke. Összeszedtük a konyhából a hideg ebédre valót, különféle húsokkal,hogy kenyérrel és gyümölcsökkel pakoltuk tálakat, tudván, a többiek biztosan éhesek lesznek,tele haafelébre dnek. Eztán leültem a télikertben, és megpakoltam a tányéromat. Clay ugyanezt tette. Egyikünk sem beszélt evés közben. Habár ez nem rendkívüli, a csendnek most afféle meddő jellege volt, amitől egy kicsit gyorsabban ettem, mert alig vártam, hogy végezzek, és elhagyhassam a szobát. Közben Clayre pillantottam, de ő is ugyanolyan gyorsan és nem túl nagy élvezettel lapátolta be az ételt. Már félig megettük, amit kiszedtünk, amikor Jeremy és Antonio lépett be.

319

– Ennivalót kell vennünk! – jegyeztem meg. – Biztos ez az utolsó dolog, amire bárki is gondol, de nem lesz az, ha kifogyunk belőle. Beszaladok a városba bevásárolni! – Majd odatelefonálok, és előre megrendelem – mondta Jeremy. – Feltéve, hogy még él ez a lehetőség, és a rendőrség nem állította le. Jobb, ha készpénzt veszel ki, arra az esetre, ha

a csekkjeimet nem fogadnák akkora örömmel ezekben a n apokban. Természetesen valakinek veled kell mennie. Senki nem hagyhatja el a házat egyedül, és többé nem is maradhatunk egyedül itthon! – Majd én megyek! – mondta Clay egy falat sárgadinnyével a szájában. – Fel kell vennem egy csomagot a postán. – Abban biztos vagyok – jegyeztem meg. – Tényleg – biztosított róla Jeremy. – A postás hagyott itt egy értesítőt a minap. – Könyvek, amiket az Egyesült Királyságból rendeltem – magyarázta Clay. – Amire most biztos nagy szükséged van! – mondtam erre. – Egy kis könnyed olvasgatás két csonkolás és öldöklés között! – Nem kellene a postán hagynom – vélte Clay. – Valaki esetleg gyanút fog miatta. – Az antropológiai szövegektől? Antonio áthajolt az asztal felett, és felmarkolt egy csomó szőlőt. – Nekem meg el kellene faxolnom pár dolgot. Veletek m egyek, és segítek! Hátratoltam a székem. – Nos, akkor rám nem sok szükség lesz, nem igaz? Biztos vagyok benne, srácok, hogy ti is szépen megoldjátok a bevásárlást! 320

– De hát pont te akartál menni! – mondta Clay. – Meggondoltam magam! – Te is mégy! – adta ki Jeremy a parancsot. – Mindhárman menjetek. Jól jön majd egy kis kikapcsolódás! Antonio elvigyorodott.

– Jeremynek meg jól jön pár órányi csend és nyugalom! Ahogy felpillantottam, esküdni mertem volna, hogy Jeremy a szemét forgatta, de olyan gyorsan, hogy nem lehettem teljesen biztos benne. Antonio csak nevetgélt, és leült ebédelni. Már éppen újra vitatkozni kezdtem volna velük, amikor Antonio belekezdett egy vidám történetbe arról, hogy találkozott egy korccsal, amikor legutóbb üzleti ügyben San Franciscóban járt. Mire befejezte, kiment a fejemből, amit mondani akartam, valószínűleg ez volt az egész történet célja. Egy órával később, amikor Antonio és Clay a kocsihoz hívott, akkor jutott eszembe, hogy nem is akartam menni, és pont erre igyekeztem kifogást találni, amikor Antonio félb eszakított. Addigra viszont már túl késő volt. Jeremyt nem láttam sehol, Antonio a Mercedesben várakozott, Nick pedig a ko anyháta fosztotta ennivaló után kutatva, és közben rította maradék kiételt, amit hagytunk. Valakinek be eltak kellett

vásárolnia, és ha én nem teszem, vacsoraidőre már átkozni fogom az önfejűségemet. Így aztán velük mentem.

A bank éppen a postával szemben volt. Mivel Antoniónak sikerült közvetlenülőket, a bank előtt leparkolnia, nem kellett n agyon győzködnöm hogy nyugodtan b emehetek oda egy szál magam, amíg Clay szintén egyedül elmegy a postára. A

321

kocsiból Antonio láthatja Clayt és engem is. Így ráadásul kevesebb időt kell majd Clayjel együtt töltenem. Jeremy bankszámlája egyúttal az én nevemre és Clayére is szólt, és ez felhatalmazott bennünket, hogy pénzt vegyünk fel atam, háztartás A számlához még bankkártyát is ka pde aztkiadásaira. tavaly megsemmis ítettem, amikor elhagytam Stonehavent. Most már azt kívántam, bá rcsak ne tettem volna. Bear Valley olyan város, ahol az emberek még mindig inkább a bankpénztárosokat vették igénybe. Mikor már vagy tizenöt perce álltam sorban, és egy idős bácsit hallgattam, ahogy az unokáiról mesél a pénztárosnak, vágyakozva bámultam a fényes, kihasználatlan bankautomatára. Mikor a bácsi kezdte elővenni a fényképeit, már azon méláztam, vajon mennyi ideig tarthat egy új bankkártya beszerzése. Nagyot sóhajtva elvetettem az ötletet. Ahhoz nagy valószínűséggel két darab, egyenként három példányból álló formanyomtatványt is ki kellene tölteni, és megvárni, hogy a bankigazgató vi sszatérjen a több mint egyórás kávészünetéből. Mellesleg meg, mivel pár napon belül úgyis elhagyom Stonehavent, nem is lenne rá többé szükségem. Végre odajutottam a pénztároshoz, akinek három különböző aláírással hitelesített fényképes igazolványt kellett előhúznom, mire engedte, hogy pár száz dollárt kivegyek a számláról. Belegyömöszöltem a pénzt a zsebembe, és az ajtó felé indultam, amikor egy barna kisteherautót láttam meg a szemben lévő parkolóhelyen. Arra gondolva, hogy talán e ltévesztettem, hol parkolt le Antonio, kisétáltam, és körbenéztem. A barna kocsi mögötti hely üres volt. Előtte egy Buick parkolt. Mindkét irányban végignéztem az utcán. A Merc edesnek nyoma sem volt.

322

FOGOLY BEAR VALLEY-BEN PONT ANNYI MERCEDES VAN, mint Porsche, úgyhogy nem kellett sok időt töltenem az utca tanulmányozásával ahhoz, hogy tudjam, Antonio kocsija nincs köztük. Csak két okot tudtam elképzelni, amiért otthagytak. Az egyik, hogy egyiküknek sem volt aprója a parkolóórába, és a parkolóőr őket. A régóta másik távol pedig,voltam, hogy nem láttak a bankban, éselküldte mert már olyan azt hihették, leléptem. Volt egy harmadik lehetőség is: Clay valóban a nynyira berágott rám, hogy egy kis fizikai ráhatással meggyőzte Antoniót, és engem a sorsomra hagyva elhajtottak. Drámai fordulat lenne, de elég hihetetlenül hangzott. A bank mögötti kisebb salakos parkoló a munkatársak és olyan ügyfelek részére volt fenntartva, akik nem akarták ifzetni az óránként tíz centet. Megnéztem ott is, de egy kisbuszon és egy kisteherautón kívül mást nem láttam. Minden nyugodt volt. Néhány lépésnyire voltunk az úttól, mégis csend honolt, mintha a főutcán sorakozó épületeket úgy tervezték volna, hogy meggátolják, hogy bármilyen zaj elhagyja a bevásárlókörzetet. A távolból odahallatszott egy jól beállított dízelmotor halk zörgése. Biztosan nem egy kisteherautó. Behunytam szemem, és kizártam A egy Me rcedes alig néhány aháztömbnyire lehetett, minden a motormást. hangja dar abig távolodott, aztán erősödött, aztán megint halkulni kezdett, vagyis úgy tűnt, mintha lassú köröket róna a környéken. De 323

hol? Talán Antonio egy másik parkolóban köröz rám várva. Elfelejtett em volna, miben állapodtunk meg? Máshol kellett volna találkoznunk? Ezt nem igazán értem, hiszen Clay még a bankba sem akart egyedül elengedni. Mindenesetre, bármi oka is volt, nincs sok értelme tovább álldogálni itt, és ezen morfondírozni. Keskeny keréknyomok futottak át a szűk sikátoron. Az átjáró sáros volt, és elég keskeny ahhoz, hogy a Mercedes ka rcolás nélkül átkeljen rajta, de én tudtam, hogy Antoniót egy cseppet sem zavarná sem a sár, sem pedig néhány karcolás. Clay és Antonio szerette az elegáns, drága kocsikat, de pusztán használati tárgyként tekintettek rájuk, szerintük ezeket arra tervezték, hogy gyorsan és kényelmesen egyik pontbó l a másikba jussanak. A külcsín kevésbé számított. Megindultam a sikátorban, oldalazva kerülgettem a pocsolyákat és a sáros, mély keréknyomokat. A kis utca egy pontban jobbra ágazott. Nem is kellett követnem a nyomokat, mégis tudtam, hogy a kocsi itt egyenesen haladt tovább. Egy ilyen szűk helyen nem lehet megfordulni horzsolások nélkül. Ahogy egyre messzebb jutottam a főútról, a sikátor kiszélkesedett, kis szögben némileg emelkedni kezdett, és a sarat a-

vics váltotta fel rajta. Kerekes szeméttartályok sorakoztak az átjáró jobb oldalán, még mindig elég helyet hagyva a Mercedesnek, hogy áthaladjon. A szárazabb talajon látszott csak igazán, mennyire vizes lett a cipőm. Minden egyes lépésnél hangosan cuppogott, amitől a hangulatom is borúsabb lett. Már azon gondolkodtam, hogy visszarohanok a bankba, és felhívom Jeremyt, hogy elkérjem tőle Antonio mobiltelefo njának a számát, amikor előttem megpillantottam valami halvány ezüstös fényt. Megtorpantam. Úgy harminc méterre tőlem a sikátor egy gazzal benőtt, elhagyatott telekben vé g324

ződött. Miközben arra néztem, a Mercedes elhajtott a sikátor bejárata előtt. Vadul integetni kezdtem, de a kocsi eltűnt a téglafalak mögött. – Ugyan már, fiúk! – mormoltam magamban. – Mire jó ez a bújócskázás? Tovább meneteltem az átázott cipőmben, folyamatosan f eléjük integetve, amikor a Mercedes elhaladt a kis utca előtt, és minden körnél egyre csúnyábban káromkodtam a buta viccen, hogy ismét nem állnak meg. Ahogy elmentem egy újabb utcai elágazás mellett, hallottam valami furcsa zajt, de nem vettem tudomást róla, mert nem voltam kíváncsi hangulatban. Úgy tíz lépéssel később megcsikordult a kavics mögö ttem, és balról egy nagyobbacska árnyék pereme tolult a látóterembe. Clay. Ellenszélben állt, de nem kellett megszago lnom ahhoz, hogy felismerjem, mennyire rá vall ez az otromba tréfa. Ahogy megpördültem, egy kéz megragadta az ingem hátulját, amitől arccal előre a földre zuhantam. Oké. Ez nem Clay. fel! – mondta egy hang, ahogy a hatalmas árnyék – Kelj rajtam. áthaladt Kavicsot és vért köpködve emeltem fel a fejem. – Mi van? Semmi szellemes visszavágás? Semmi rö gtönzött elmésség? – Kelj fel! Cain megint megragadott a galléromnál fogva, és talpra rántott, de olyan keményen tett le, hogy a bokám belebicsa k-

lott. Látványosan letöröltem a sarat az arcomról, és az ujj aimmal végiggereblyéztem a hajam. – Látszik, hogy nem értesz a lányok nyelvén, Zack! – kezdtem. – Nem csoda, hogy fizetned kell értük! 325

Cain a mellkasán keresztbe font karral állt, de nem szólt semmit. Széles válla félig elfoglalta az épületek közti átjárót. Sötétszőke haja egy buldogszerű arcot keretezett. – Arra vársz, hogy elfussak? – érdeklődtem. – Vagy még mindig valamiÉn frappáns gondolkozol? Előrelépett. sarkonválaszon fordultam, és a sikátor vége felé rohantam. Egy korcs mindig inkább harcolni fog. A falka vé rfarkasa viszont tudja, mikor kell úgy futni, mint a nyúl. Még a legjobb formámban sem voltam egy súlycsoportban Zachary Cainnel, nemhogy ma. Feleakkora sem voltam, mint ő, de kétszer olyan gyors. Ha elérek a sikátor végébe, biztonságban leszek. Ott lesz a falka két legjobb harcosa, és nem leszek a nynyira konok meg ostoba, hogy visszautasítsam a segítségüket. Már félúton jártam, amikor a Mercedes megint elhúzott az utca végén. Mindkét karomat a magasba emeltem, hogy l eintsem, de közben bal lábbal rosszul léptem, és megcsúsztam a kavicson. Esés közben csak azt láttam, hogy az ezüstszínű autó eltűnik a látóteremből. Feltápászkodtam, de már túl késő volt. Cain megint kinyúlt, ésA megfogta az nekicsapódott ingem hátulját.egy Ezúttal fellendített y-a földről. bal lábfejem fém szeméttartál nak, de elfojtottam a kiáltást. Cain a szabad kezével megragadott az állam alatt, és háttal a falhoz vágott. A fejem a té glának csapódott, és a koponyámba több helyen belenyilallt a fájdalom. Cain a falnak szegezett – a lábam a levegőben himbálózott. Aztán felnyúlt, és feltépte az i ngem elejét. – Nincs sok látnivaló, nem igaz? – mondtam, de alig bírtam beszélni az összenyomott légcsövem miatt. – Tudom, tudom, manapság már rendbe tudják hozni az ilyesmit. Nevezz nyugodtan feministának, de szerintem egy nő értékét nem a mellméret kell hogy meghatározza, hanem… 326

Ököllel jól belevágtam az ádámcsutkájába. Felnyögött, és hátrébb tántorodott. – …a jobbegyenesének az ereje! – fejeztem be a mellkasának ugorva, még mielőtt visszanyerte az egyensúlyát. Cain a földre esett. püföltem, Esés közben rajta maradtam, és a t enyeremmel a nyakát mígis másik kézzel a torkánál fogva leszorítottam. – Igen, tudok beszélni és gondolkodni egyszerre! – jegyeztem meg. – Tudod, a legtöbb ember tud, bár feltételezem, n eked ebben nincs nagy gyakorlatod!

Cain üvöltve lendítette felém a jobb karját. Félútona levegőben egy cipő rúgott belé, és a karját a földbe t aposta. – Óóó! – mondta Clay vontatottan fölöttem. – Elena már eleget játszadozott veled! Most én jövök! Megvártam, amíg Clay a lábát Cain torkára teszi, aztán visszahúzódtam. Antonio is félreállt. – Csapda? – kérdeztem tőle. Antonio bólintott. – Clay meglátta, hogy itt ólálkodik a sikátorban. Arra számítottunk, keresni kezdesz bennünket. – Szóval,hogy feltűnő nyomot hagytatok, és itt köröztök az elhagyatott telek körül arra várva, hogy bekapjam a horgot, Cain meg engem nézzen csalinak? – Valami ilyesmi. Clay talpra rángatta Caint. A pirosság és a sötét karikák eltűntek a szeme körül. Tökéletesen éber volt. Ez az, amire annyira várt. Cain vagy jó tizenöt centivel Clay fölé magasodott, és legalább harminc kilóval több volt nála. Egyenlő küzdelemnek ígérkezett. 327

Mindketten tettek hátra egy lépést, és egymásra néztek. Aztán Cain balra kilépett Clay felé. Clay tükörképként utánozta a mozdulatot, és jobbra előre lépett. Fa rkasszemet nézve ismételgették a tánclépéseket, mert mindegy ikük azt akarta, hogy a másik támadjon előbb. ALépések, rituálé lefolyása a kezdetektől bele van vésve az elménkbe. körtánc, figyelem. A győzelemhez a meglepetés erejével kell hatni, illetve megelőzni a támadást, és ellépni előle. Több percen át folytatták ezt. Cain ekkor elvesztette a türelmét, és lecsapott. Clay e lugrott az útjából, elkapta az övénél fogva, és a falnak hajította. Cain egy szempillantás alatt talpra állt, Clay mellkasának csapódott, és a földre küldte. Nem részletezem a küzdelmet, egyrészt, mert csak az üt, szúr, nyög, elbotlik, talpra áll szavak unalmas ismételgetése lenne, másrészt, mert olyan tüzetesen nem is figyeltem. Nem azért nem néztem, mert nem érdekelt, hanem, mert képtelen voltam rá. Látni, ahogy Clayt ö klözik, rugdossák és a falhoz csapkodják, egy kicsit több, mint amit el bírtam viselni. Nem mintha időnként nem akartam volna magam is ugyanezt tenni vele, de itt azért többről volt szó. Ugyanígylátná éreznék minden más esetben, akármelyik falkatestvéremet m harcolni. Tényleg! Bár nem néztem a verekedést, ez nem tartott vissza attól, hogy az orrommal ne érzékeljem. Először Cain vérét szago ltam ki, de nem sokkal azután Clayé következett. Amikor fe lnéztem, Clay orrából és szájából csorgott a vér, amitől krákogott és a nyála is fröcsögött. Antonióval a háttérben kellett maradnunk és figyelnünk. Így harcoltunk. Egy az egy ellen, fegyverek és cselfogások nélkül. A bennünk lévő farkas irányította a küzdelmet, hiszen az emberi részünk csak mindenáron való győzelemre sar328

kallna. Ezzel nem azt mondom, hogy nyugodtan várnánk és végignéznénk, hogy Clayt me gölik. Amint ez valószínűnek látszik, a falkatestvér melletti kiállás felülírná az összes eddigi viselkedési szabályt. Mégis, elég sok vér elfolyhat, elég sok csont eltörhet az élet és halál között, amíg szükségessé válhat a beavatkozás. Végül Cain arccal előre hosszan elnyúlt a kavicsos t alajon. Nem mozdult, úgyhogy azt hittem, meghalt. Aztán meglá ttam, hogy a háta megemelkedik és süllyed, amint levegőt vesz.

– Eszméletlen! – zihálta Clay, és a véres orrát a pólójába törölte. – Most már idenézhetsz! – Eddig is néztem! – mondtam neki. – Csak azért fordultam el, mert azt hittem, hallok valamit a sikátor felől! Clay elvigyorodott, a megrepedt felső ajkából csorgott a vér. – Nehogy elkezdjétek! – szólt közbe Antonio. – Vissza kell vinnünk ezt a korcsot Stonehavenbe, hogy Jeremy kikérde zhesse! Elena, átmennél a sikátoron a kocsiig? Nézz körül, hogy senki ne legyen aÉkörnyéken! Clay, fogd a kulcsot, és nyisd ki a csomagtartót! n viszem ezt! Ahogy korábban is gondoltam, a sikátor tényleg egy üres telekben végződött. Az úton hajdanán még ki lehetett jutni észak felé, de most szeméttartályokkal volt elbarikádozva, ami csak a délre menő hosszú kis utcát hagyta ki- és bejáratként. Az odatolt szeméttartályok között elég hely maradt, hogy valaki átsétáljon, így odamentem, és megálltam melle ttük, hogy onnan figyeljem a járókelőket. Mögöttem Antonio és Clay bepakolta Caint a csomagtartóba. Clay aztán odasétált, ahol őrt álltam. – Jól vagy? – kérdezte. 329

– A felsértett arcomtól, a kifordult bokámtól, a feltehető agyrázkódásomtól, a csuromvizes tornacipőmtől és a tönkr etett ingemtől eltekintve? Tök zsír! Máskor is szí vesen leszek csali!

–– Örülök, érzel! más sérülés is lesz rajtad a vérző Vigyázz,hogy mertígy mindjárt orrodon és a felhasadt szádon kívül! – Gyorsan végigmértem. – Ennyi az egész? – Talán még néhány zúzódás a bordáimon. Semmi mar adandó. Felköhögött, amitől friss vér lövellt ki az orrából. Letépte magáról a pólót, és a vérzésre szorította. Antonio éppen a csomagtartót próbálta becsukni, amikor a kocsihoz értünk. Cain ájult teste minden négyzetcentimétert elfoglalt.

– Feltételezem, hogy a bevásárlás elmarad! – jegyeztem meg.

– Nagyon úgy fest! – értett egyet Antonio. – Még egyszer be kell jönni miatta. Visszafelé beugrunk valami rágcsálnivalóért, hogy is átvészeljük. Aztaddig hittem, csak viccel. Tudhattam volna! Mielőtt k iértünk a városból, bekanyarodott egy bevásárlóközpont elé, és beszaladt szendvicsekért és salátáért, minket meg Clayjel félig pucéran és véresen kint hagyott a kocsiban, Caint meg eszméletlenül a csomagtartóban. Csoda, ha annyira haza akartam már jutni Torontóba? Túl sok időt töltöttem ezekkel a fiúkkal, amitől az ember lánya kissé közönyös lesz a véráztatta ruhá k és a csomagtartóban heverő testek iránt.

330

Stonehavenben Antonio és Nick begyömöszölte a még mindig öntudatlan Caint az alagsori ketrecbe, míg Jeremy megviz sgálta Clay és az én sérüléseimet. Kaptam két aszpirint a fejfájásomra, és jódot meg persze együttérzést a karcolásaimra és a zúzódásaimra. kapott tapaszt szájára, csalinak. kötést a bordáira, és egy Clay kis fejm osást, egy amiért engema használt Annak ellenére, amit Claynek mondtam, nem voltam mérges a csalétek-ügy miatt. Az, hogy Caint elkaptuk, megért egy eltépett inget meg egy fájó fejet. Clay tudta, hogy elboldogulok vele, és tetszett a bizalma. Lehangoló lenne, ha azt hinné, hogy nem vagyok elég vagány, hogy a nagyfiúkkal játsszak. Megbocsátani, persze, nem bocsátottam meg neki, és nem is vettem a védelmembe. Nyilvánosan, legalábbis. Ha így tettem volna, Jeremy sokkal jobban aggódna a fejemen lévő dudor miatt.

Miután Caint a kalitkába tettük, és Jeremy befejezte az ápolásunkat, bekaptunk pár falatot. Később Nick és A ntonio visszament a városba bevásárolni, míg Jeremy, Clay és én megvitattuk, miféle információt kéne Cainből kiszedni. Az alagsorból hat óra körül felhallatszó kiáltások és fémes kongások elárulták, hogy a fogoly magához tért. Jeremy és Clay leballagott a ketrechez.

Én fent maradtam. Nyugodtan lemehettem volna segíteni, de tudtam, mi következik, ezért inkább a dolg ozószobában maradtam, ahol anélkül hallhattam, mit mond Cain, hogy látnom kellett volna. Kényes a gyo mrom a kínzásokra. Ez talán bután hangzik, tekintve, hogy milyen gyakran voltam szemtanúja és részese is az erőszaknak az életben, de erőszakkal vallatni valakit, aki nem védheti meg magát? Ettől kivert a víz, és iszonyú rémálmaim lettek. Talán ez a gyerekkoromban elszenvedett traumák maradványa. Évekkel ezelőtt 331

Clayjel megnéztük a Kutyaszorítóban című filmet. Amikor a híres Stuck in the Middle with You jelenet következett, nekem el kellett takarnom a szemem, Clay meg tanult belőle. H abár azt nem hiszem, hogy eddig bárkit is lekötözött és benzinnel l elocsolt volna, sok ehhez hasonló szörnyűséget csinált. Azért tudom, mert ott voltam. Láttam, amikor csinálta, de ami a legjobban megrémisztett, az a tekintete. A szemében nem az izgatottság vagy a várakozás égett, mint mikor a prédáját üldözte. Az acélkék tekintete jéghideg és kifürkés zhetetlen ma-

radt. A korcsok kínzását tökéletesen módszeresen végezte, mindenféle érzelem nélkül. Persze sokkal jobban aggódnék, ha élvezné, de volt valami ijesztő abban, hogy mennyire közömbösen képes ilyesmire. A legtöbb ember azért kínoz meg valakit, hogy információhoz jusson. Clay tanító célzattal tette. Minden megkínzott, de életben hagyott korcs esetéből le galább öt másik levonta a tanulságot. Minden kivégzett korcs történetét legalább húsz másik hallotta. Azokat, akik abban mesterkedtek, hogy megtámadjanak egy falkatagot, az intő példa meggondolásra bírta. A legtöbb vérfarkas nem fél a haláltól, de tudjanak volt a halálnál arról, hogy róla. rosszabb is, és Clay gondoskodott Ahogy a dolgozóban üldögéltem, és hallgattam a lenti zajokat, be kellett ismernem, hogy van még egy további előnye is Clay módszerének. Egyetlen eset híre számtalan másikat akadályoz meg, és egyre könnyebb fenntartani a rendet. M iközben Jeremy Caint vallatta, nem hasítottak vérfagyasztó sikolyok a levegőbe. A kihallgatás ezt követő négy hosszú órája alatt pontosan három fájdalmas kiáltást hallottam, amikor Clay feltehetően puhította egy kicsit Caint, amiért az nem válaszolt azonnal a kérdésre. Pusztán Clay jelenléte, és a ut 332

dás, hogy mire képes, elég volt ahhoz, hogy Cainnek megeredjen a nyelve. A Bear Valley-ben tartózkodó három tapasztalt korcsból

Zachary Cain volt az, akiből a legkevesebbet lehetett kiszedni. Bármennyi is osztottazmeg vele Daniel és Marsten, nem maradt soktervet ép agysejtje információ b efogadására. Cain szerint Jimmy Koenig is része volt a forradalomnak, bár neki híre-hamva sem volt eddig. Cain azért csatlakozott hozzájuk, mert a „zsarnoki uralom alóli felszabadulásra” törekedett, ami nála egy üres frázis volt csupán, talán túl sokszor nézte meg a Rettenthetetlen című filmet. Ahogy Cain találóan megjegyezte, „torkig vagyok azzal, hogy hátrafelé kell pillognom, amikor rossz irányba hugyozok”. Mivel a falka szabályzatában nincs idevágó passzus a korcsok vizelési szokásairól, úgy vélem, valami olyasmi jogra vágyik, ami biztosítaná, hogy emberölésért ne kelljen bűnhődnie, és talán úgy gondolja, hogy ilyen törvényt biztosan tartalmazott Amerika alkotmányának egyik vérfarkasos cikkelye. Cain szerint Koenig ugyanazt akarta… a falka megsemmisítését, valahogy úgy, ahogy a bűnözők rendőrség megszűnéséről ábrándoznak. Mindketten meg avoltak győződve arról, ha a falkának vége, ők szabadjára engedhetik a legvadabb ösztöneiket is anélkül, hogy megtorlástól kellene tartaniuk. Danielnek, mint mindig, sokkal nagyobb szabású tervei voltak ennél. El akarta törölni ezt a falkát a föld színéről, és egy sajátot akart teremteni. A lelki szemei előtt feltételezhetően afféle vérfarkas maffia lebegett. Cain nem volt biztos a részletekben, de nem is érdekelték annyira. Ami Marstent illeti, Cainnek fogalma sem volt, miért csatlakozott a harchoz. Ez egyáltalán nem érdekelte. 333

Daniel eszelte ki a zseniális újonctoborzás tervét. Alapos kutatást végzett, megfelelő alanyokat talált, és eljátszotta a keresztapa pszichopata verzióját… olyan ajánlattal kereste meg őket, amit nem lehetett visszautasítani. Ha segítenek neki néhány régi ellensége cserébe őket a tökéletes gyilkoskiiktatásában, testével. Egyikük semmegajándékozza mondott ellent. Attól kezdve Daniel kijelölt egy-egy újoncot mindegyik bajtársának. Daniel megharapta és kiképezte Thomas LeBlanc -t. Marsten Scott Brandont kapta. Cain pártfogoltjával még nem találkoztunk. Elvileg egy Victor Olson nevű ember, aki a kocsiban várakozott, amíg Cain a múltkor megkergettette magát velünk az erdőben. Jeremy megkérdezte, mivel foglalk ozik Olson civilben. Ez az én kérdésem volt, és szerintem Jeremy csak azért tette fel, hogy a kedvemben járjon, hiszen pontosan tudta, hogy hallgatózom. Cain itt sem volt biztos a részlete kben, lévén éppoly kevéssé érdekelte Olson előélete, mint minden más, ami őt közvetlenül nem érintette. Csak azt tudta, hogy Olson börtönben ült, mert „szórakozott pár kislánnyal” . Egyiküket meg is ölte. Ez úgy hangzott, mintha az erőszakos nemi közösülés elkövetője kerülne egy tapas Thomas LeBlanctípusú gyilkos pozíciójába. Nemfeléppen ztalt gyilkos, de Daniel biztosan látott benne némi fantáziát, hiszen Caint egészen Arizonáig küldte, hogy Olsont a börtönből kiszabadítsa. Azzal, hogy Caint eltakarítottuk az útból, már csak két at pasztalt és két zöldfülű korccsal volt dolgunk, nem igaz? Bárcsak ennyi lenne az egész! Ahogy mondtam, Koenig még meg sem érkezett. Az ő újonca továbbra sem épült fel az á tváltoztatásból, de hamarosan ők is Bear Valley-ben lesznek. Ezekkel a fickókkal olyan lesz hadakozni, mintha egy többfejű sárkánnyal küzdene az ember. Ahányszor csak levágunk egy 334

fejet, újabb nő a helyébe. Clay igyekezett még többet kiszedni Cainből, de azért nem erőltette túlságosan. Cain eddig sem próbált eltitkolni előlük semmit, ezért valószínűtlennek tűnt, hogy most kezdene hozzá. A saját bőrét viszi a vásárra. Bármit bevall, a kínvallatást ezzel az össz eesküvő hogy cimboráit halálra ismegússza, ítéli. Egy még korcshamegbízhatósága egyszerűen lenyűgöző. Már elmúlt tíz, mire Jeremy feljött. Belépett a dolgozóba, ahol én éppen az ő székén kucorogtam. – Még valami? – kérdezte. Megráztam a fejem, ő meg visszament az alagsorba. Egy elfojtott kiáltást hallottam, félig dühödt, félig esedező hangon, aztán csönd lett. Pillanatokkal később a pinceajtó kinyílt, és Jeremy lépteit hallottam a hátsó terasz felé menet. Tudtam, hogy most egy ideig jobb, ha békén hagyom. Amikor az ajtó másodszor is kinyílt, kikukucskáltam a dolgozóból. Clay fél kézzel dörzsölgette az a rcát. A pólóját vércseppek pöttyözték. Hullafáradtnak tűnt, mintha az elmúlt nég y órában végig Caint agyabugyálta, nem pedig a szűkszavú vallatót játszotta –volna. Hé! Ahogy meglátott, megengedett egy halovány mosolyt. – Vége? – érdeklődtem. – Ja. Halott. Majd holnap kivisszük. Egyelőre a kis kamrában marad. – Megmasszírozta a tarkóját. – Ettél már? Megráztam a fejem. – Tonio valami ragut készített az előbb. Kérsz egy tányérral?

– Most éppen zuhanyozni szeretnék, de ha melegítenél egy kicsit, mire az asztalra teszed, én ott leszek! Jeremy úgysem éhes, úgyhogy a nyakadon maradtam! Rendben? Biccentettem, ő meg elindult felfelé. 335

Egy órával később Clayjel a dolgozószobába mentünk, de Jeremyt már ott találtuk behunyt szemmel, a székében hátradőlve. Az egyik szemét félig felnyitotta, amikor b eléptünk. – Elnézést! – mentegetőztem. – Kimenjünk? Az ép kezével intett, hogy bemehetünk, aztán vissz acsukta a szemét. Én a díványra ültem, amíg Clay italt kevert nekünk. Az egyiket Jeremy könyöke mellé tette, de Jeremy meg sem moccant, hogy elvegye.

– Szóval, négyen vannak a városban – összegeztem Claynek, aki mellém huppant. – Meg kettő még idetart. A kérdés az, hogy mit kezdjünk velük. – Irtsuk ki mindet! – Jó terv! – motyogta Jeremy, de nem nyitotta ki a szemét. – Igazán tartalmas! – Hé, ha nem vagy kíváncsi az ötleteimre, akkor ne figyelj! – Én voltam itt előbb! – Azt hittük, alszol! – szólaltam meg én is. Jeremy felhúzta az egyik szemöldökét, de – még mindig behunyt szemmel – hallgatott. Clay átnyúlt fölöttem az italáért, belekortyolt, aztán a karját a fejem mögött hagyta, hogy az ujjai a vállamat söpörték. – Először Danieltől kellene megszabadulnunk – mondta. – Ő a bandavezér. A többiek szart sem tudnak arról, hogyan szervezzenek meg egy falkát. A fejétől bűzlik a hal, vele kell végeznünk! – Persze – feleltem. – Könnyű lesz! Daniel akkora Pusztán azért nem sikerült még végezned vele, mertbalek! még mindig olyan közel érzed magad a gyerekkori játszópajtásodhoz, nem igaz? 336

Clay felhorkant. – Pontosan! – folytattam. – Azért tudott eddig életben maradni, mert tudja, hogy gondolkodsz, és eszében sincs belesétálni egy olyan csapdába, mint Cain. Én azt mondom, hogy

ajunk kétmeg újonccal Ők a kiszámíthatatlanok! tőlük kezdjük! először, hiszen a többit már ismerjük!Szabadu l– Én nem fogom az időmet egy pár zöldfülű korcsra pazarolni!

– Akkor majd én! A segítséged nélkül. – A francba! – ütötte be a fejét az ülőgarnitúra tetejébe. – Jer, te figyeled ezt?

– Most éppen alszom – felelte Jeremy. Egy pillanatig csendben maradt. Amikor nem folytattuk a

beszélgetést, felsóhajtott, és kinyitotta a szemét. – Claynek igaza van abban, hogy Danielt célozzuk meg – mondta –, de őt nem olyan könnyű megölni. Azzal is beérem, ha beszélünk vele. – Beszélni vele? – csodálkozott Clay. – De miért? – Mert én tudom, milyen, és talán könnyebb lesz megbékí-

szteni, mint többHa életet kockára azzal, ahogy felveszé szük vele amég harcot. Daniel nincstenni a képben, többiek tszakadnak, ahogy te is mondtad. Akkor mi egyesével levadásszuk őket, és megsemmisítünk minden eljövendő fenyegetést. Már elég sokat tűrtem Danielnek, csak mert a falkához tartozott, és az apja jó ember volt. De mostantól semmit! Most az egyszer még boldoggá tesszük, de innentől kezdve mindig rajta tartjuk a szemünket. Ha csak egy embert is megöl, mondjuk, Ausztráliában, akkor vége!

– Miből gondolod, hogy Daniel alkuba bocsátkozik veled? – kérdeztem. – Cain szerint meg akarja semmisíteni az egész falkát! 337

– Talán igen, de amit annál is jobban akar: bosszút állni – fejtegette Jeremy. – Térdre akar kényszeríteni bennünket. Ha alkut ajánlunk neki, azt úgy fogja értelmezni, hogy sikert aratott. Amint rájön, hogy Zachary C ain halott, aggódni kezd. Jimmy Koenig még ide sem tolta a képét. Nem marad neki más, csak Karl Marsten. – Meg a két új korcs. – Azok nem érdekeltek ebben a küzdelemben – magyarázta Jeremy. – Olyan csatához toborozták őket, amihez semmi közük. Csupán azért szállnak harcba, mert üzletet kötöttek Daniellel. Ők már megkapták a részüket. Amint azt látják, hogy kezdenek szétesni a dolgok, eltakarodnak. Mi ösztönözné őket arra, hogy tovább maradjanak? Nem érintkeztek a falkával elégszer ahhoz, hogy bosszúra szomjaznának. Nem voltak vérfarkasok elég sokáig ahhoz, hogy kifejlődjön bennük a saját terület iránti igény. Mi a fenének harcolnának? – Kedvtelésből. – Clayhez fordultam. – Te is láttad Brandont abban a bárban. Láttad, hogy végzett azzal a szerencsétlennel, és hogy mekkora élvezetet okozott neki! Láttál már– Nem vérfarkast valaha ígyannyiban, viselkedni? hagyom őket kicsim – nyugtatott meg Clay. – LeBlanc megfizet azért, amit Logannel és Peterrel tett! Ezt nem ússzák meg! Clay keze a dívány háttámlájáról a vállamra hullott, és a hajammal játszadozott. Nekidőltem, érezve a tömény szesz és az átvirrasztott éjszakák hatását. Amikor Jeremy legközelebb behunyta a szemét, én is úgy tettem, és hagytam, hogy a fejem Clay vállára gördüljön. Felém fordult, a másik kezével átnyúlt előttem, és a lábamra tette. Még a farmeron át is éreztem a forróságát. A skót whiskey illata finoman érződött a leheletén. Már éppen álomba szenderültem, amikor kivágódott az ajtó. 338

– Mi ez itt? – kérdezte Nick. – Takarodó? Egyikünk sem válaszolt. A szememet csukva tartottam. – Clayton, olyan boldognak látszol, mint egy jóllakott óvodás! – folytatta Nick lehuppanva a padlóra. – Csak nem azért, mert hideg Elenátvan használod takarónak? – Olyan itt – mormoltam. – Nekem nem tűnik hidegnek! – De nagyon is hideg van! – dörmögte Clay. – Begyújthatok! – Én is begyújthatok – felelte Clay –, méghozzá a ruháiddal! Még mielőtt kibújnál belőlük! – Ez nyílt fenyegetés, Nick! – szólt be Antonio az ajtóból. – Ne hagyd magad! Nem szeretném a hátralévő éveimet gye rmektelen öregemberként leélni! Hallottam, hogy Antonio végigcsörtet a szobán. Poharak koccantak, ahogy kevert két italt. Aztán helyet foglalt a másik széken. Nick a padlón maradt kinyúlva, és a lábunknak támaszkodott. Néhány perc múlva megint beállt a csend, amit csak helyenként szakított meg a beszéd zsongása. A rám telepedőAálmosság kinyújtotta puha akarjait a többiek felé. hangok hamarosan duruzsolássá szelídültek, beszélgetések megritkultak, aztán elnyelte őket a végtelen csend. Szétte rjesztettem az ujjaimat Clay mellkasán, és a szívdobogását hallgatva mély álomba zuhantam.

339

KERÜLŐ MIKOR ÉBREDEZTEM, homályosan emlékeztem rá, hogy a díványon aludtam el, ezért próbáltam úgy helyezkedni, hogy le ne csússzak a padlóra, ha felkelek. A karom és a lábam kinyújtottam, de aztán ráébredtem, hogy egyik végtagom sem ott van, ahol számítottam. A karom egy párna alá bújt, a lábam meg egy könnyű gabalyodott. orrnyílásakimat betöltötte iaz öblítőtakaróba púderillata. Az egyikAzszememet nyitva faágak árnyait láttam táncolni az ágyam baldachinján. Meglepetés meglepetés hátán! Nemcsak ágyban vagyok, de a saját ágyamban! Általában, ha lent aludtunk el Clayjel, ő mindig a saját szobájába cipelt onnan, ahogy egy ősember vonszolja a párját a barlangjába. A saját szobámban ébredni szinte megrázkódtatáshoz hasonló meglepetés volt… amíg magamhoz nem tértem annyira, hogy érezzem a der ekamat átölelő kart, és halljam a hátam mögül a halk hortyogást. A horkolás abbamaradt, amint megmozdultam, és Clay köz elebb húzódott hozzám. – Jó látni, hogy otthon érzed magad az ágyamban! – mondtam.

– Veled voltam, amikor elaludtál – mormolta álmosan –, nem gondoltam, ahogy baj lesz belőle, ha veled maradok! Végigmértem csupasz testemet. – Ha jól emlékszem, felöltözve aludtam el.

340

– Csak biztos akartam lenni abban, hogy kényelmesen fekszel!

– Aha, és látom, közben magadat is hasonló kényelembe helyezted! – mondtam, ahogy a lábamat megmozdítva a meztelen éreztem az enyémen. – Csak bőrét meg kell fordulnod, ha tényleg látni akarod! Felhorkantam.

– Az a veszély nem fenyeget! Szorosan odabújt a hátamhoz. A keze lecsúszott a csípő mről a hasamra. Megint behunytam a szemem, az agyam még mindig tompán, az alvás közeli üzemmódban működött. Clay teste forrón az enyémhez simult, a meleg elűzte a kora reggel hűvösét. A függönyök sötétben tartották az ágyat, ami további lustálkodásra invitált. Az egész házban csend honolt. Semmi ok nem volt még felkelni, és semmi szükség erre okot találni. Jól érzem magam itt. Pihennünk kell. Clay hozzám simuló meztelen testének gondolatára önkéntelenül is bevillant néhány kép és emlék, de nem csinált semmit, ami arra sarkallna, hogy küzdjek ellenük. Lassan, mélyen vette a l evegőt, mintha megint alyodott lszundikálna. A lábamint összegab az perccel enyémmel, de nememozdult, csakúgy, a karja. Néhány később a tarkómat kezdte csóko lgatni. Ez sem ok arra, hogy

riadalmat keltsen. A tarkómon alig van erogén zóna, bár jólesett, amit csinált. Valójában, meglepően jól. Különösen, amikor felhúzta a kezét, hogy elsimítsa a hajat a vállamról, és aztán végigfuttatta az ujjhegyeit az államtól az ajkamig. Szétnyitottam a szám, és kidugtam a nyelvem, hogy me gnyaljam az ujját, aztán a nyelvemmel körbetapoga ttam az érdes körmét. Ahogy az ajkam még jobban szé tnyílt, az ujját a fogaim közé nyomta. Megharapdáltam, végigsúroltam a bő rredőket. Most az ajkát tette a tarkómra. Forró lehelete csik341

landozta az ott lévő hajpihéket, és ettől többször is kirázott a hideg. Míg én az ujját harapdáltam, az ajka és a másik keze a hátamra tért, és a nyomukban azonnal libabőrös lettem. A keze a bordáim és a csípőcsontom közti mélyedésbe csúszott, és ívét. Amikor az ujjai hasamra értek,végigsimogatta felé fordultam.annak Az oldalamra húzott, hogya felé nézzek, aztán csókolni kezdett. Gyengéd, lassú csókok voltak, a ri tmusuk illeszkedett a testemet felfedező kezéhez, ami végi gsiklott az oldalamon, a hátamon, a karomon, a vállamon, a combom hátsó felén és a csípőmön. Az álom és ébrenléthatárán lebegve csukva tartottam a szemem. Közelebb húzó dtam hozzá, hogy élvezzem a bőre melegét és a teste bársonyos rónáit és izmos dombságait. Mikor éreztem, hogy a férfiassága ágaskodni kezd, és m ereven a hasamnak feszül, már nem volt kérdés, mi következik. A testem önkéntelenül reagált, a csípőmet megemeltem, a lábam hívogatóan, lazán szétnyílt, és…

– Tegnap felhívtad? – kérdezte Jeremy. – Mi az? – Épp a mosogatógépet ürítettem ki. Az eszem még mindig azon járt, mit műveltünk az ágyban Clayjel. – A… barátod telefonált, mielőtt felébredtél. Az előszobában hagytad a telefonodat!

Egyből észhez tértem. – És felvetted? Inkább szeretted volna, ha –megvárom, Clay veszi–fel? Nemazthívtad tegnap, igaz? Nem várt amíg választ. – Ne aggódj, nem mondtam semmit, szóval bármilyen történettel

342

eteted, nyugodtan folytasd csak! Úgy tűnt, mintha mára várt volna haza.

– Majd elintézem! – Elena… –AMondom, hogyaz elintézem! helyére tettem utolsó tányért, és kifelé indultam. Azért nem hívtam Philipet, mert teljesen me gfeledkeztem róla. Rémesen hangzik, de ez az igazság. Szeretem ezt az embert, tudom, hogy szeretem, de ez csak súlyosbítja a helyzetet. Ha legalább azt mondhatnám, hogy nem vagyok belé szerelmes… Szerelmes? Tényleg szerelmes lennék Philipbe? Az istenit, mit kezdjek én a szerelemmel? Szeretem, és kész. Nem volt itt szó nagybetűs „szerelemről”. Volt azonban „epekedés, belehabarodás és megkívánás”, három olyan, végső soron ártalmas érzelem, aminek semmi köze az igazi, örök szerelemhez. Azért felejtettem el Philipet, mert így bi rkóztam meg ezzel a szörnyű helyzettel, hogy két részre osztottam az életem, az emberire és a falkáéra. Philip az emberi világhoz tartozott, és már azzal valamiképp beszennyezem a köztünk lévő viszonyt, ha csak rágondolok, amíg a falkamavilágában tartózkodom. Legalábbis ezzel magyaráztam gamnak a feledékenységemet. Már épp menni akartam a mobilomért az előszobába, amikor Clay megjelent. Természetesen nem menthettem ki magam, és nem szaladhattam fel a telefonnal a kezemben. Í gy hát ott hagytam a telefont, ahol volt, és sétálni mentem Clayjel. Akkor akartam felhívni Philipet, amikor visszaérek. Üzenetet is hagyott a rögzítőmön, de ahogy beértünk az ajtón, Jeremy eszünkbe juttatta, hogy meg kell szabadulnunk Cain holttestétől. A dolgok innentől kezdve megint beindultak, és 343

az aznap történtek fényében, azt hiszem, megbocsáthatjuk, hogy Philipet elfelejtettem felhívni… ismét.

A régi szép időkben, a jogtalanságok és az utazó bírák korában a falka ott szabadult meg a testektől, ahol csak tetszett. Ahogy az embereket egyre jobban nyugtalanították a halottak és az eltűnt személyek, a falkának el kellett kezdeni a megölt korcsok földbe temetését. Mára azonban, a kórboncnokok, a számítógépes nyomozóhivatalok meg a DNS -elemzés korában, egy test eltüntetése komoly programmá alakult, melyhez jó félnapi előkészület és munka szükségeltetett. A falka mi nden tagja addig gyakorolta a folyamatot, míg végül jobban meg tudtunk szabadulni a testtől, mint a legtöbb törvényszéki boncoláshoz értő emberi gyilkos. Az Explorerrel vagy egy órát mentünk észak felé, nagy v íben elkerülve az előző néhány évtizedben használt lerakóh elyeket. Az ezt követő órát azzal töltöttük, hogy egy fakitermelő úton zötykölődtünk végig, aztán még mélyebbre hatoltunk az erdőben, majd egy megfelelő helyre cipeltük Cain testét, ahol levetkőztettük, megmostuk, és végignéztük a sérüléseit. Cain testén az egyetlen látható jel a torka alatti két foltocska volt, az a zúzódás, ahol Clay a hüvelykujjával elroppantotta a nyakát. Clay egy zsebkéssel a biztonság kedvéért kimetszette a zúzódásokat. Végül aztán eltemettük Caint. Én visszatettem a gyepet a helyére, Clay szerzett két követ, amit embernek túl az nehéz lenne felemelni, és aa négy sírra hk elyezte.egy Visszatolattunk Explorerrel, eltüntettük erék nyomait, aztán a második helyszínre hajtottunk.

344

A második helyszínt éppolyan körültekintéssel választottuk, mint az elsőt, de több mint egy órányira az előzőtől. Itt ástunk egy gödröt, beledobtuk Cain ruházatát, az iratait, és azokat a zsákokat és rongyokat, amiket a holttest szállítására nzinnel átitattuk és és letakarítására használtunk. Mindezt elégettük, vigyázva, hogy a füst a lehetőbelegkevesebb legyen. Mire mindenből csak hamu maradt, Clay betemette a m aradványokat, és kijelentettük, hogy teljesítettük a feladatot. Nem volt teljesen üzembiztos, de soha senki nem keresné Zachary Caint. A korcsokat a kutya sem gyászolta.

Alig húsz percre lehettünk Stonehaventől, amikor kék fény villant fel a visszapillantó tükörben. Végignéztem előre és hátra az úton, reménykedve, hogy a fények talán valaki másnak szólnak. Abban biztos voltam, hogy nem szegtem meg a törvényt. A legostobább dolog, amit az ember a holttesttől való megszabadulás után tehet, hogy a tett helyszínéről menekülve megsért néhány közlekedési szabályt a főúton. Pontosan ezért vezettem én Clay helyett. A Tempomat három kilométerrel a sebességhatár fölé lett beállítva… mert hajszálpontosan a megengedett legnagyobb sebességgel hajtani pont olyan gyanús, mint a gyorshajtás. Egy végig egyenes vonalú autópályán haladtam már vagy negyvenöt kilométere, tehát esélyem sem volt, hogy szabálytalanul megforduljak vagy elmulasszak egy stoptáblát. Kerestem az előttem és a ttem lévő autókat, de egyedül voltunk az úton. Clay a mögö válla felett hátrapillantott a rendőrautóra. – Megváltoztatták volna itt a sebességhatárt? – kérdeztem. – Sebességhatár? 345

– Mindegy! Itt leállok. – Nem nagy ügy! Mindenünk tiszta. Leálltam az útpadkára, és reméltem, hogy a rendőrök e lhúznak mellettünk valami előttünk zajló halaszthatatlan ügyet követve. Ahogykáromkodtam. a rendőrautó is lelassított mögöttem a kavicson, magamban – Minden tiszta! – mondta Clay. – Nyugi! Az egyik rendőrtiszt az anyósülés felőli oldal felé sétált, és bekopogott az ablakon. Clay kivárt egy kicsit, hogy kifejezze a bosszúságát, de nem annyit, hogy azt tiszteletlenségnek vegyék, megnyomta a gombot, és l eengedte az ablakot. – Clayton Danvers? – kérdezte a rendőr. Clay a férfira nézett, de nem szólt semmit. A fiatal tiszt folytatta.

– A társam felismerte a járművet. Reméltük, hogy ön is a kocsiban tartózkodik. Megtakarít nekünk egy utat a házukig. Clay továbbra is meredten nézte a férfit. – Mr. Danvers, kiszállna az autóból, kérem? Clay ismét csak annyit habozott, amennyi még elfogadható, . Kikapcsoltam biz aztán kinyitotta azdeajtót tonsági övemet, és én is kiszálltam, a saját oldalamona m aradtam. A pánikot legyőzve válaszok után kutattam az emlékezetemben. Ugye, a hátsó csomagtartó tiszta? Ugye, tisztára dörzsöltük a kezünket, és átvizsgáltuk a ruházatunkat? Ugye, minden felszereléstől megszabadultunk? Mind kipipálva. Sehol semmi hiba. De mi van, ha mégis megfeledkeztem valamiről? Lehet, hogy van egy összegyűrődött szövetdarab az Explorer hátuljában,

ami elkerülte a figyelmünket? Az emberi orr is ugyanolyan erős füstszagot érzékel a ruháinkon, mint én? A másik rendőr, egy harmincas évei vége felé járó, zömök felépítésű férfi körbejárta az Explorert, benézett a hátsó abl a346

kán, aztán még közelebb nyomta az arcát a színezett üveghez, és beárnyékolta a szemét, hogy még jobban belásson. – Jó nagy tárolóhely! – nyugtázta. – Mennyi cuccot lehet ebbe bepakolni? pislogtam. – Ó, például csomagot? Szerintem, – Cuccot? eleget egy egy– hétig tartó vakációhoz. Felnevetett.

– Ha annyit szokott pakolni, mint a feleségem, akkor ez nagyon sok csomagot jelent! – Hunyorogva benézett. – Az biztos, hogy szép tiszta! Maguknak nincs gyerekük, ugye? – Megint nevetett, majd letérdelt, és leellenőrizte a kerekeket és a futóművet. – Ez is amolyan városi terepjármű, nem igaz? Négykerék-meghajtás, amit nem igazán terepre szántak? – Lehet vele földutakon menni – mondtam, de alig bírtam nyugodt maradni, míg ő folytatta az Explorer alvázának ellenőrzését –, de túl nagy ahhoz, hogy komoly terepen lehessen vele járni. A New York-i tél közepén viszont egész jó szolgálatot tesz! – Azt meghiszem! – Átnézett Clayre. – Mekkora a vontató kapacitása ezeknek? – Fogalmam sincs – felelte Clay. Kissé félreállt, és rám bízta az udvariaskodást. Ez volt az egyik trükkje arra, hogy a vérmérsékletét nyugton tartsa. Kerülte a konfliktusokat. – Még soha nem vontattunk vele semmit – feleltem. Az idősebb zsaru továbbra is az Explorer alá nézegetett, talán a felfüggesztést ellenőrizte, vagy esetleg mást keresett. Vártam annyit, amennyire képes voltam, aztán rákérdeztem. – A megengedettnél gyorsabban hajtottam? – Kaptunk egy tippet – mondta erre a fiatalabb rendőr. Clayhez fordult. – Egy névtelen hívást arról, hogy maga tud 347

valamit Mike Braxton meggyilkolásáról. Be kell jönnie velünk a rendőrőrsre, és válaszolni pár kérdésünk re! Clay állkapcsa megfeszült. – Azt várják, hogy otthagyok csapot-papot, és… Elharapta a mondandóját. Bár egy szót semhaszóltam, mire gondolok. Azzal nem megy semmire, magáratudta, haragítja a rendőrséget. Ha védekező álláspontot vesz fel, talán visszakoznak, amennyiben nincs konkrét okuk letartóztatni, de ez azért túl kockázatos. Ha viszont felbosszantja őket, el het, hogy úgy döntenek, az Explorert és Clayt magát is átk utatják. A kisvárosi zsaruknak az a híre, hogy nem mindig ragaszkodnak a szabályszerű eljáráshoz. Törvényesen nem kényszeríthetnék Clayt arra, hogy válaszoljon a kérdéseikre, de legalább az is valószínű, hogy a reggeli tevékenységünk terhelő bizonyítékait nem találják meg egy egyszerű beszélgetés során. Clay belement abba, hogy rájuk szánjon egy órát. A ren dőrautó hátuljában utazott a rendőrőrs felé. Én az Explorerrel követtem. A névtelen telefonáló az egyik korcs kellett hogy legyen,énami ezt az kocsiban egészet elég nyilvánvaló csapdává teszi. Mivel a másik követtem, a korcsok nem merik megkockáztatni a rajtaütést. Amint a rendőrségre érünk, biztonságban leszünk. Csak nem fognak megtámadni egy felfegyverzett emberekkel teli épületet!

A rendőrségi váróterem kisebbazvolt, a hálószobám Stonehavenben, és valószínűleg ezüstmint pipereas ztalkámnál is kevesebbe került a bebútorozása. Nagyjából három négyzetméter lehetett, egy ajtóval és két ablakkal. A délen lévő 348

ablak tulajdonképpen egy még kisebb szobába néző reflexiós üveg volt. A reflexiós üvegnek nem sok értelmét láttam, amíg át nem gondoltam, hogy a gazdasági világválság idején az egész rendőrőrs egy lakóház lehetett. A legtöbb helyiségnek kettős funkcióval kellett Abban igen valószínűtlen helyzetben, ha rendelkeznie. a rendőröknek egy azgyanúsítottat vagy egy fontos beszélgetést kel lett szemmel tartaniuk, feltehetően a várótermet használták megfigyelőhelyiségnek. Clay esetében nem volt indokolt ez a bánásmód, ezért amint me gérkeztünk, betessékelték egy különálló tárgyalóba. A második ablak egy fülke berácsozott nyílása volt, aho nnan a huszonéves recepciós fedezte a telefont, a b ejelentkező pultot és a várótermet, mialatt teljesítette a rendőröktől f olyamatosan érkező gépelési, iktatási és friss kávé utáni igényeket. Azt ne kérdezzék, miért volt rács az ablakon. Talán attól tartottak, hogy elmenekül. A váróterem három széke molyrágta, szalmaszínű gyapjúszövettel és felváló ragasztószalaggal volt bevonva. A legjobb állapotban lévőt választottam, óvatosan ráültem, vigyázva, hogy a fedetlen bőröm n ehogy közvetlenül érjen,a és eszembe Átnéztem véstem, hogy amint hazaérünk, az ki anyaghoz kell mosnom ruháimat. egy halom újságot a préselt faasztalon. Az egyik Time címlapján a Kanada szó ragadta meg a figyelmemet. Felkaptam azt a példányt, de aztán rájöttem, hogy a cikk a Quebec Refere ndumról szól, úgyhogy gyorsan visszatettem. Egyrészt ez a téma a kanadaiak kilencven százalékát kigyógyítaná az á lmatlanságból, másfelől, a címből kiindulva, hacsak valami világrengető dolog nem történt otthon a múlt héten, az újság legalább ötéves kellett hogy legyen. Valóban rettentően akt uális. 349

Felpillantva láttam, hogy a recepciós olyan bizalmatlanul méreget, mintha csak valami koldus vagy veszett kutya lennék. Az ablakból észrevettem, hogy az a fiatal tiszt hajol a pultra és beszélget a titkárnővel, aki Stonehavenbe is ellátogatott. Mivelbeszélhetnek. mindketten Valami engem azt bámultak, feltételeztem, hogy rólam súgta, hogy nem a el kopott és szürkülő Reebokom siralmas állapotát tárgyalják meg. A rendőr minden b izonnyal az erdei kis kalandomat ecseteli neki. Pont erre van szükségem! Tíz évet töltöttem azzal, hogy Bear Valley-ben tisztességes képet alakítsak ki magamról, aztán az egészet egy nap alatt tönkreteszem azzal, hogy egy hűvös tavaszi reggelen meztelenül rohangálok az erdőben, a ruháimat meg foszlányokban találják meg valami furcsa szado-mazo szertartás eredményeképpen. A Bear Va lley-hez hasonló városok különleges helyet tartogattak az ilyen nőknek… a helyi nyári kerti parti és tábortűz díszvendégei lehettek.

Miközben átlapoztam a folyóiratokat, kinyílt a várószoba ajtaja. Felkaptam a fejem, és láttam, hogy Karl Marsten sétál be rajta, a nyomában Thomas LeBlanc nal. Marsten szűk vászonnadrágot, ezerdolláros bőrcipőt és -márkás, galléros pólót viselt. Azt észre sem vettem, mi van LeBlanc -on. Marsten mellett mindenki más háttérbe szorult. Egy olyan ember l ezserségével és közvetlenségével vonult be, mint aki éveket töltött annak tanulmányozásával, hogyan kell így viselkedni. A kezét zsebre dugta, csak annyira, hogy nyugodtnak tű njön, de nem annyira, hogy a nadrágja előnytelenül megráncolódjon vagy lelógjon miatta. Az ajkán bujkáló félmosoly az érdeklődés, az unalom és a derültség tökéletes elegye volt. Ezt a mosolyt villantotta rá a pultnál ülő titkárnőre, aki azonnal kihúzta magát, és lesimította a blúzát. Karl néhány szót súgott 350

neki. A lány elpirult, és feszengett a székében. Marsten a rácsokhoz hajolt, és hozzátett még valamit. Aztán felém fordult, és körbeforgatta a szemét. Én a fejemet csóváltam. Karl Marsten egyedüli pozitív tulajdonsága, hogy pontosan t udja magáról, mekkora szélhámos. – Elena! – mondta mellém ülve. Halkan beszélt, de nem

suttogott, viszont olyan visszafogott volt, hogy a titkárnő ne hallhassa a szoba túloldalán lévő kalitkából.– Jól nézel ki! – Ne rajtam gyakorolj, Karl! Felnevetett.

– Úgy értem, meglepően jól festesz ahhoz képest, hogy belefutottál Zachary Cainbe! Feltételezem, ott szerezted az a rcodra azt a karcolást. Arra is van egy fogadásom, hogy Cain már nincs a játékban. – Valami ilyesmi. Marsten hátradőlt, és keresztbe tette a bokáját, láthatóan nagyon megérintette a társa elvesztése. – Jó régen nem találkoztunk! Mennyi ideje is, vagy két éve? Túl régóta. Ne nézz így rám! Nem is gyakorlok rajtad, és nem is akarlak felszedni. Az úristen néhány gramm ésszel. Pusztán úgy értettem, hogymegáldott hiányoztak a beszélgetéseink. Ha másnak nem is, de társaságnak mindig izgalmas voltál! LeBlanc a másik oldalamon lévő székre ült. Nem vettem róla tudomást. Sokkal inkább beszélek Marstennel, mint azzal a fickóval, aki végzett Logannel. – Olvastam néhány cikkedet – folytatta Marsten. – Nagyon ügyes vagy! Elég sikeres lettél a szakmában! – Nem annyira, mint egyesek – mondtam a Rolexére célozva. – Vetted vagy loptad? A tekintete felvillant. 351

– Találd ki! Végiggondoltam. – Vetted! Könnyebb – és olcsóbb – lenne ellopni, de te nem hordanád másnak az óráját. Az viszont nincs ellenedre, hogy a mások ékszereinek – Halálpontos, mintellopásával mindig! keresett pénzből megvedd! – Biztos jól megy az üzlet! Marsten megint felkacagott.

– Elég jól megvagyok, köszönöm, tekintettel arra, hogy minden másra átkozottul alkalmatlan lennék! Hogy a témánál maradjunk, néhány hónapja találtam valamit, amiről te juto ttál eszembe. Egy platina nyakláncot, farkasfejes függővel. Káprázatos mestermunka. A függő tulajdonképpen szépen fonott ötvösmunka, kis smaragddarabokkal a szemek helyén. Nagyon guszta. Gondoltam rá, hogy elküldöm neked, de meggondoltam magam. Úgyis a legközelebbi kukában végezné. – Rendkívüli előrelátás! – Azért még nem mondtam le róla! Ha akarod, a tiéd! Min denfélebiztosan feltétel értékelnéd nélkül. Jól az állna neked, és kedves kis cs avar lenne, iróniáját.

– Tudod, meglep, hogy részt veszel ebben az egészben! – jegyeztem meg. – Azt hittem, nem kedveled Danielt. Marsten színpadiasan felsóhajtott. – Jaj, mindenképp hivatalos dolgokról kell beszélnünk? – Csak soha nem gondoltalak lázadó típusnak. – Lázadó? – nevetett. – Aligha! A többieknek megvan a maguk oka arra, miért akarják elpusztítani a falkát, nagyrészt, hogy felhatalmazást kapjanak meglehetősen undorító, antiszociális szokásaik szabad gyakorlására. A falka nekem soha nem okozott kellemetlenséget. De, természetesen, éppúgy 352

semmit nem is tett értem. Szóval, a kölcsönösség elve alapján engem nem érdekel, mi lesz a falkával, akár így, akár úgy. Nekem csak a saját területem kell. – És ha azt megkapod, visszatáncolsz a harcból? – És magukra hagyjamgazfickó a lázadótársakat? ez egy igen hitvány, lelkiismeretlen cselekedeteHát, lenne, olyasv alakié, akit teljesen lefoglal a saját gyarapodása, akár a többiek kárára. Hát úgy hangzik ez, mintha én lennék? LeBlanc türelmetlenül zajt csapott mellettem. Mielőtt fol ytathattam volna a beszélgetést Marstennel, az a másik férfi felé intett.

– Ez itt meg akart ismerni téged! – közölte Marsten. – Mikor láttuk, hogy követed a rendőrséget a városba, akkor jött rá, hogy beszélni akar veled. Én csak azért jöttem, hogy bemutassalak benneteket egymásnak. Ha untatni kezd, csak kiálts! Én addig újságot olvasok – húzott ki egy folyóiratot a kupacból. – Vadászmagazin! Hm. Talán tanulhatok még pár fogást! Marsten kényelmesen elhelyezkedett a székén, és k inyitotta az újságot. LeBlanc valódi megvetéssel nézte. Nyilvánvalóan omár korábban eldöntötte, egy harmadik nalbeli vérfarkas, aki alighahogy méltóMarsten erre a névre. Tévedett. vHa ki kellene választanom az ország legveszélyesebb korcsát, a címért mindenképp Marsten és Daniel vetekedne. Hogy tett szert Marsten ilyen rossz hírre? Azzal, hogy másoknál is több emberrel végzett? Hogy folyton zaklatta a falkát, és kellemetlenséget okozott nekünk? Nem és nem. Marsten azon ritka korcsok közé tartozott, akik nem ölnek embert. Mint sok más

dolog, ez is alantas volt a számára. Ami a falkát illeti, a találkozások alkalmával éppolyan udvarias és megnyerő volt, mint most velem. Mégis jobban szemmel tartottuk, mint Danielen kívül bármelyik korcsot. Hogy miért? Mert olyan cé l353

ratörő, erős akarattal rendelkezett, ami Clayével vetekedett. Mikor Marsten új városba költözött, minden környékbeli vérfarkassal találkozott, meghívta őket egy előkelő helyre vacsorázni, beszélgetett velük, aztán figyelmeztette őket, először utoljára, hogy amennyiben a városbóléséjfélig, akkor végez velük, és nem így istakarodnak tett, ha nemelteljesítették a parancsát. Amit Marsten akart, azt Marsten elvette… lelkiismeret-furdalás és neheztelés nélkül. Most területet akart. Több éven át azt hangoztatta, hogy letelepszik valahol, és azon tréfálkozott, hogy eljött a nyugdíjba vonulás ideje. A falka nem foglalkozott vele. Marsten megunta a várakozást. Ma pedig leült mellém, gratulált az írásaimhoz és ékszert ajándékozott volna nekem. Holnap, ha az útjába állnék, simán kiiktatna a játékból. Nem személyeskedés lenne, egysz erűen csak így működött.

354

BENYOMÁSOK LEBLANC VAGY TÍZ PERCIG úgy tanulmányozott, mint egy rovartudós, aki felfedezett egy új bogárfélét. Menni akartam. Talán ez volt a tervük. Hagyjuk ezt az állatot elég hosszan bámulni rám ahhoz, hogy kirohanjak a mosdóba tisztára dörzsölni a kezemet, ahol majd ő meg Marsten sarokba szorít. Próbáltam csak arra hogy LeBlanc meg Logant és támadta megkoncentrálni, Jeremyt, de képtelen voltam.ölte Folyton azok a nők jutottak eszembe, akikkel végzett, azok a részletek, amiket a naplójában olvastam. Loganért én magam akartam bosszút állni. A többiekért is megérdemelte a halált, de undorodtam volna olyat tenni, amivel ennyire bepiszkolom a kezem. Rákényszerítettem magam, hogy elfelejtsem ezeket a do l-

gokat, és arra összpontosítsak, hogy minél pontosabb képet alkothassak róla. Az élet nem volt túl kegyes Thomas LeBlanc-hoz az elmúlt pár évben. Igen messze volt már attól az ápolt külsejű férfitól, akiről a fogdában készült fénykép. Ezzel nem azt mondom, hogy zsíros hajú volt és borotválatlan, amit az átlagember egy sorozatgyilkos pszichopatáról gondolna. Úgy festett, mint egy harmincvalahány éves, márkátlan és áruházi hordó proli. Afarmert, fénykép kifakult elkészültepólót óta felszedett pártornacipőt kilót. Sajnos i nkább izomból, nem zsírból. – Beszélni akartál velem? – szólaltam meg végül. 355

– Azon tűnődtem, mi ez a nagy felhajtás körülötted – mondta, és úgy nézett, mint aki még mindig ezen csodálkozik. Megint hallgatag, bogarakat vizsgáló üzemmódra kapcsolt. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne hagyjam f aképnél. hogyGyakorlatlan megfelelő képet alkossakEnnyi. róla. LeBlanc Szenvedtem, kezdő vérfarkas. és zöldfülű. Ám a vonatkoztatási pontjaim folyton elmozdultak. Nőkre leselkedik. Én is nő vagyok. Akármennyire is igyekeztem észszerűsíteni, akármilyen kemény próbáltam lenni, ez az ember ijesztő volt. A zsigereimben éreztem a félelmet, ahová nincs bejárása a logikának és a józan észnek. Néhány perccel később valami megmozdult az eg yirányú üveg mögött. Türelmetlenül felpattantam, és odasétáltam, hátha eltereli valami a figyelmemet. Clay volt a másik szobában. Egyedül. Az asztalnál ült, hátradőlt a székén, és annak két hátsó lábán egyensúlyozott. Nem volt megbilincselve, nem őrizték, nem voltak rajta zúzódások, nem volt kékre-zöldre verve. Az jó. Egyelőre, le galábbis. – Ez ő? – kérdezte LeBlanc mögülem. – A híres Clayton tok,Clayt. hogy nem igaz! Danvers? TovábbMondjá figyeltem – Azt a kurva istenit! – motyogta LeBlanc. – Hol a pokolban bukkant rátok a falka? Egy strandröplabda-bajnokságon? Remek a színetek! Imádom azokat a huncut fürtöket! – LeBlanc megcsóválta a fejét. – Még akkora sincs, mint én! Mekkora lehet, 183 centi, vagy kevesebb? Kilencven kiló vasalt orrú cipőben? Krisztusom! Én meg egy Cainnél is na-

gyobb rusnya zúzógépre számítottam, erre mit találok? A Baywatch következő üdvöskéjét! Úgy látszik, az IQ-ja is elég alacsony hozzá. Tud egyszerre rágózni meg a cipőjét bekötni? 356

Clay egyszeriben abbahagyta a hintázást a székén, és az egyirányú tükör felé fordult. Felkelt a helyéről, átvágott a szobán, és megállt előttem. Előrehajoltam, és az egyik tenyeremet az üvegnek nyomtam. Clay hozzáérintette az ujjai hegyét az enyémhez, és elmos olyodott. LeBlanc hátratántorodott.

– Bassza meg! – káromkodott. – Azt hittem, ez egyirányú üveg! – Az is! Clay LeBlanc felé fordította a fejét, és két szót formált az ajkaival. Aztán a szobájába vezető ajtó kinyílt, és az egyik rendőrtiszt kihívta. Clay rám vigyorgott, aztán lassan kioldalgott a rendőrtiszttel. Miközben kiment, újdonsült mag abiztosság öntött el. – Mit mondott? – kérdezte LeBlanc. – ”Várj meg!” – Tessék? – Táncba hív! – mormolta Marsten a szoba túlsó feléről. Fel sem nézett az olvasnivalójából. – Felhívás keringőre, hogy jobban – Te megismerd. is maradsz? – tétovázott LeBlanc.

Marsten ajka mosolyra görbült. – Engem nem hívott! LeBlanc felfortyant.

– Gyilkos szörnyetegekhez képest a csapatotok nem más, mint üres fecsegés! Ez az összes szabály meg kihívás meg színlelt harciasság! – Az egyik kezével felém intett. – Itt vagy például te! Olyan közönyösen álldogálsz itt, és úgy teszel, mintha a legkevésbé sem aggasztana, hogy ugyanabban a helyiségben tartózkodunk! – Nem is! 357

– Pedig kellene! Tudod, milyen gyorsan végezhetnék veled? Két lépésre vagy tőlem. Ha lőfegyver vagy kés lenne nálam, halott lennél, mielőtt sikoltani tudsz! – Tényleg? Juj! LeBlanc-nak megrándult az arca. –Nem hiszel nekem, ugye? Honnan veszed, hogy nem hordok fegyvert? A bejáratnál nincs fémérzékelő. Előránthatnék egyet, megölnélek, és harminc másodpercen belül e l-

húznék innen. – Akkor csináld! Tudom, neked nem tetszenek a mi kis játékaink, de most az egyszer járj már a kedvemb en! Ha van nálad fegyver vagy kés, kapd elő! Ha meg nincs, csak csinálj úgy, mintha lenne! Bizonyítsd be, hogy meg tudnád csinálni! – Nem kell nekem semmit bebizonyítanom! Főleg nem egy ilyen pimasz… A mondat közben felrántotta a kezét. Elkaptam, és elro ppantottam a csuklóját. A törés hangja visszhangzott a szobában. A recepciós lány ránk nézett, de LeBlanc háttal állt neki. Én a lányra mosolyogtam, mire ő elfordult tőlünk. szuka! – zihált LeBlanc az alkarját ba– Te…. –kibaszott busgatva. Eltörted…a csuklómat!

– Ó, akkor nyertem! Elvörösödött az arca. – Te beképzelt… – Senki sem bírja a nyafogó veszteseket! – mondtam. – Szorítsd össze a fogad, és bírd ki! A vérfarkasjátékokban nincs sírás! Daniel nem tanított meg erre? – Azt hiszem, tovább vendégeskedtél a kelleténél – szólt bele Marsten talpra állva, és visszadobva az újságot a rakás tetejére. 358

Mikor LeBlanc nem mozdult, Marsten feléje lépett, és a karja után nyúlt. Még mielőtt Marsten hozzáért volna, LeBlanc félrelépett, újabb metsző pillantást vetett rám, aztán hosszú léptekkel kimasírozott a szobából. – Ó, aéngyermekmegőrzés örömei! kommentálta Marsten. Akkor is lelépek. Mondd meg –Claytonnak, hogy üdvöz-– löm! – Ezzel ő is elment. Dobogó szívvel maradtam ott. Megcsináltam, színlelt bátorsággal sikerült eltitkolnom a félelmemet, és LeBlanc nem vette észre a különbséget. Gyerekjáték! Minden további nélkül legyőzném ezt a korcsot. Akkor meg miért verdes a szívem továbbra is úgy, mint egy kismadár a kalitkában?

Húsz perccel később még mindig a várószobában voltam, és rettenetesen kerestem valami olvasnivalót. Egy Cosmóban lévő felmérésen akadt meg a szemem. A címe az volt: A konstruktív vita, avagy megerősítjük vagy elriasztjuk vele a szerelmi kapcsol atot? Nagyon érdekes volt, főleg a partner elriasztásával kapcsolatos rész, de kényszeríte ttem magam, hogy letegyem a kezemből a lapot. A Cosmo soha nem az én életemről szólt. A benne lévő felmérésekben folyton olyan kérdések állnak, hogy „hogyan viselkednél, ha a szerelmed bejelentené, hogy elvállal egy alaszkai munkát?”, és a „majd kiugrik a bőréből örömében” soha nem volt a válaszok között. Alaszkába költözni? A pokolba az én szeretőm harminchét éves, és vonatkozó még ot thonról sem is, költözött el! Hol vannak az én életemre kérdések? Mit szólnánk a „ hogyan viselkednél, ha a szerelmed szőrét és lábnyomait találnák meg egy holttest mellett?” 359

kérdéshez? Mutassanak egy ilyet a Cosmóban, és máris előfizetek rá! Másvalamit kerestem, másik olvasnivalót, amikor Clay sétált be a szobába. A recepciós megint felélénkült. Elmosolyodott, motyogott valamit, amit nem értettem. nem kapottés mást, csak egy közömbös pillantást és Válaszul egy elutasító ajakrándítást. Ahogy lelohadva visszatért a gépelnivalóhoz, szinte megsajnáltam. Clay néha azért lehetne egy kicsit ke dvesebb.

– Halálbüntetés? – érdeklődtem, amikor mellém ért. – Ne is álmodj róla! Nagy baromság volt, kicsim! Tiszta baromság, és emiatt lemaradtam az ebédről. – Be kéne perelned őket! – Talán meg is teszem. – Az ajtóhoz sétált, és kinyitotta előttem. – Szóval, látogatóid voltak? – Marsten és LeBlanc. – Marsten mit akart? – Felajánlott nekem egy nyakláncot. – Mit kért cserébe? – Semmit. Csak a szokásos, Karl mindig is ilyen volt. A el hető legmegnyerőbb alak, aki teljesen figyelmen kívül hagyta azt az apróságot, hogy egy mindhalálig tartó véres küzdelem két ellentétes oldalán állunk. A halálról jut eszembe, LeBlanc azzal kérkedett, hogy meg tudna ölni itt a váróteremben. Válaszul eltörtem a csuklóját. Ez hatással volt rá. – Az jó! És miért követett bennünket? – Azt hiszem, hogy jól megbámuljon. De nem tűnt úgy, mintha túl nagy hatást gyakoroltam volna rá. Clay fújtatott egyet, és elindultunk a parkoló felé.

360

Stonehavenben leparkoltunk a ház felhajtóján. Jeremyvel az ajtóban futottunk össze. – Lekéstétek az ebédet! – jegyezte meg. – Valami baj volt? – Á! – mondta Clay. – Lemeszeltek a rendőrök, és b evittek az –őrsre kihallgatni. Miután Caint elintéztük! – tettem hozzá, mielőtt Jeremy szívinfarktust kapott volna. – Nem tudtalak hívni a rendő rőrsről, mert a telefon túlságosan is nyilvános helyen volt. Visszafelé jöttünk a holttest elrejtéséből, amikor leállított bennünket a rendőrség. Úgy tűnik, D aniel súgott nekik, hogy Clay talán tud valamit Mike Braxton halálával kapcsolatban. Valószínűleg azt remélte, hogy még azelőtt elfognak, hogy sikerül megszabadulnunk a holttesttől. Na, de nem volt ekkora szerencséjük! – Szerintetek mennyit tudhat a rendőrség? – Nem túl sokat – felelte Clay. – Elég általános kérdéseket tettek fel. A zavarosban halásztak. – Átkutatták a kocsit? – Nehéz megmondani – feleltem. – Az egyikük elég alaposan benézett az ablakokon, és átvizsgálta futóművet. tűnt, mintha általában az Explorer érdekelné,a hogy mennyiÚgy fér bele, milyen terepen menni vele, meg ilyesmik. Másrészt, lehet, hogy ez volt az ő módszere egy alapos kutatásra ott, az orrunk előtt. – Nagyszerű! – mondta Jeremy a fejét csóválva. – Gyertek be, és egyetek gyorsan! El kell mennünk! – Kitaláltad már, hogy juttatjuk el az üzenetet Danielhez? – kérdeztem.

Jeremy legyintett. – Az nem jelentett gondot. Egyébként meg már átadtam.

– És válaszolt? 361

– Igen, de ennek nincs köze ahhoz, amit most teszünk. Siessetek! Nincs túl sok időnk! – Hova megyünk? – kérdezte Clay, de Jeremy már be is ment a házba.

Alig egy órával később már mind az öten az Explorerben ültünk. Most volt az első alkalom, hogy a falkának egy jármű is elég volt ahhoz, hogy együtt utazzon. Csak öten maradtunk. Természetesen ezt korábban is észrevettem, de valójában nem tudatosult bennem addig, amíg egy kocsiban nem indultunk el az autópálya felé. Öten maradtunk. Négy férfi és egy nő, aki még abban sem biztos, hogy a csapat tagjának számíthatja -e magát. Ha kiszállnék, falka maradna-e még a falka? Két apa és

két fiú még falkának minősülne? Elhessegettem magamtól a gondolatot. A falka velem és nélkülem is túlélne. Mindig is így volt. Emellett nem cseszeget senki, hogy most vagy akár a közeljövőben mindenáron kinyilvánítsam a függetlenség emet. Úgy terveztem, hogyha ennek vége, visszatérek Toro ntóba, de ahogy Jeremy mondta, nincs szükség arr a, hogy elkapkodjam a falkabéli státuszommal kapcsolatos döntésemet.

A repülőtérre hajtottunk, hogy találkozzunk Jimmy Koeniggel. Nevezzük meglepetésnek vagy fogadóbizottsá gnak. Jeremy megtudta, hogy Koenig ma este, a 19.10-es járaton -

érkezik Seattle ből New Yorkba. Ne is kérdezzük, honnan tudta. Úgy következtettem, hogy ez az információ rengeteg telefonhívás, néhány hazugság és egy csomó jó modor ere d362

ménye lett. Ez volt Jeremy szokásos módszere. Lenyűgöző, mit tudhat meg az ember a repülőtéri dolgozóktól, a szállodai recepciósoktól, a bankkártyák telefonos ügyfélszolgálatán és más ügyfélszolgálatokon dolgozóktól pusztán egy jó történet segítségével, rettentően udvarias. Val ahogy így képzeltemmiközben, el, hogyanpersze, intézkedett Jeremy. Soha nem árulta el a titkát annak, amikor kiaknázott egy lehetőséget. Soha nem dicsekedett. Ha másvalakiről lenne szó, kérkedéssel gyanúsítanám, mint egy bűvészt, aki anélkül húzza elő a nyulat a kalapból, hogy a végén beavatna a trükkbe. Jeremyvel kapcsolatban tudtam, hogy nem ilyen szándék vezérli. Magamutogatásnak venné, ha felvilágosítana bennünket, mintha ezzel azt várná, hogy leboruljunk az intelligenciája előtt. A terv az volt, hogy a kapuknál várjuk meg Koeniget, segítünk neki a csomagokkal, és illedelmesen visszakísérjük Bear Valley-be, miután felmelegítettük a közös ismeretséget néhány ital mellett a 21-ben. Komolyan!

Na, jó! Tényleg nem ez volt a terv. A mielőtt terv az volt, hogy kinyírjuk aztaza Empire szerencsétlen ko rcsot, még először megpillantaná State Buildinget. Nem volt idő a probléma körültekintő feltárására. Végre a tettek mezejére léptünk.

363

BOSSZÚ A SEATTLE-BŐL ÉRKEZŐ JÁRAT negyven percet késett, ami nem volt baj, lévén akkor értünk oda, amikor a gépnek már vagy húsz perce földet kellett volna érnie. A főúton egy traktorról lekapcsolódott utánfutó majd egyórás késést okozott nekünk a tervhez képest. Antonio csikorogva kanyarodott be fél taxist meghanyolckor a reptéri parkolóba, egy New York-i között, zudtoló ügyességgel manőverezett az autók és pár perccel később a főbejáratnál tett le bennünket. Mire park olóhelyet talált, és csatlakozott hozzánk a terminálon, Koenig gépe már megkezdte a leszállást. Ideértünk, de épphogy csak. Nem voltam benne biztos, hogy ezt most jó vagy rossz előjelnek tekintsem. Jóval hátrébb álltunk a barátokat és rokonokat fogadó tö-

megnél, meg a taxisofőröknél, és néztük, ahogy az utasok sorban megérkeznek. Jimmy Koeniget könnyű volt észreve nni. Magas volt és cingár, olyan arccal, amit könnyen össze lehetett keverni Keith Richardséval, főleg, ha éppen rossz napja van. Meglátszott rajta hatvankét évének minden egyes napja, a teste ezzel büntette, amiért ötven éven át nem kímélte. Túl sok volt az alkohol, a kábítószer, és még annál is több a reggel, idegen hotelszobákban, mellett amikor ébredt. Azoknak az embereknek,még akikidegenebb a drog- ésnők alkoholellenes kampányokat készítik, Jimmy Koenighez hasonló fickókra van szükségük a plakátjaikhoz. Villanjon csak 364

fel a képe a tévében, és minden magára valamit is adó kölyök egy életre megesküszik, hogy lemond a piáról és az anyagról. Ide a rozsdás bökőt! Koenig nem egyedül utazott. Egy olyan fickóval szállt le a gépről, aki azborotvált FBI-os kísérőjének látszott… éves, simára képű és jól ápolt, sötétharminc öltönyt,valahány és hozzá sötét napszemüveget viselt. Bár a szemét eltakarta a sze müveg, a fejét ide-oda forgatta, mintha folyamatosan a környezetét fürkészné. Szinte vártam, hogy meglátom a Koeniget hozzá kapcsoló bilincset. Amikor leértek a repülőgéphez tolt lépcső aljára, megálltak. Néhány izgatott szót váltottak egymással. Az FBI-os fickó ki volt akadva, de Koenig nem szívta vissza, amit mondott. Néhány perccel később az FBI -os kimérten elvonult a poggyászkiadó felé. Koenig a váróterembe igyekezett, és lehuppant a legközelebbi székre. – Clay, Elena, Koenig a tiétek! – mondta Jeremy. – Tonio és én a barátja után megyünk. Nick? – Én Clayjel maradok – mondta Nick. Jeremy bólintott, aztán Antonióval megindultak a po gygyászos térségésfelé. Clayjel taktikai Megvártam, megbeszéléstamíg ta rtottu nk, Clay NickMiután elvegyült a tömegben. eltűnnek szem elől, aztán megkerültem egy zajos családi ö szszejövetelt, és Koenig mögé sétáltam. Amint a székéhez értem, megálltam a támlája mögött, és csak vártam. Néhány percig eltartott, mire felkapta a fejét. Beleszagolt a levegőbe, aztán lassan megfordult. – Bú! – mondtam.

Úgy cselekedett, ahogy minden korcs, amikor szembesül velem. Felpattant a székéről, és a rémülettől res zketve sietett volna a legközelebbi kijárat felé. Pont, ahogy megálmodtam. Rám nézett, de aztán Clayt kezdte keresni. Ez mindig bevált. 365

A korcsoknak azért reszketnek, ha megjelenek valahol, mert az általában azt jelenti, hogy Clay is ott van valahol a közelben. Nem vagyok számukra más, mint a végítélet hírnöke. – Hol van? – kérdezte Koenig, miközben összeszűkült szemmel a tömeget. – Csak vizslatta én vagyok itt – mondtam. – Ja, persze! Megkerültem a széksort, és leültem Koenig mellé. Csak a leghalványabb whiskey-szag érződött a leheletén, ami azt jelentette, hogy a gépen valószínűleg csak egyetlen italt fogyasztott. Megint nem voltam biztos benne, hogy ez most jó vagy rossz jel. Józanul olyan volt, mint egy fogatlan oroszlán, veszedelmes, de nem tudott nagyot harapni. Ez viszont azt is

jelentette, hogy most az agya és a reflexei tökéletesen működhetnek. – Clay elment, hogy elintézze a napszemüveges haverodat – nyugtattam meg. – D-d-de… – Koenig elharapta a mondandóját, és morgott egyet.

– Úgy gondolta, egyedülkitágult, is elbánoknyilván veled. megsértődött a Koenig szeme hirtelen hallottakon. Motyogott valamit. Már épp meg akartam kérni, hogy ismételje meg, amikor megláttam, hogy Nick közeledik a másik oldalról. Őt nézve káromkodtam egyet magamban. Koenig odakapta a fejét, hogy mit láttam. Ahogy Nicket meglátta, az első reakciója a megkönnyebbülés volt. Már kezdett volna megnyugodni, de aztán újra megfeszült. Nick talán tényleg nem olyan rossz, mint Clay, de– már amennyire Koeniget ez aggasztotta – nálam határozottan nagyobb ok az aggodalomra.

366

– Gazember! – mormoltam. – Nem lett volna szabad beleavatkoznia!

Nick vigyorgott, nem barátian, hanem a prédáját kiszimatoló vadászkopó ragadozószerű vigyorával. A lépteit megnyújtotta, ahogy felénk sétált. A tekintetét Koenigre meres ztette. – Nicholas… – figyelmeztettem halkan, ahogy felálltam. Koenig bevette. Azt gondolván, hogy engem teljesen l efoglal a felkészülés a Nickkel való konfrontálódásra, futásnak eredt. Nick győzedelmes mosolyt villantott rám, és mindke tten üldözőbe vettük. Bár Koenig futott, nem jutott túl meszszire. Olyan volt, mintha egy sűrű erdőn át versenyeznénk. Folyton irányt változtatott, hogy kikerülje az embereket meg a székeket, és amikor sikerült elkerülnie egy összeütközést, nekicsapódott a következő illetőnek. Nickkel gyorsgyalo glásban követtük. Nemcsak könnyebb volt íg y venni az akadályokat, de így nem is tűnt úgy, mintha Koeniget üldöznénk. Koenig kinézetét figyelembe véve senki sem furcsállta, hogy menekül a reptéren a láthatatlan üldözői elől. Az emberek szvalószínűleg hitték, éveket, részeg, hogy vagy be van lőve, ésmegy. úgy vi sz apergette a azt hatvanas fesztiválozni Káromkodtak, amikor letarolta őket, de senki nem ava tkozott bele.

Nickkel Koenig ellenkező oldalán maradtunk. Ugyanaz a taktika volt, mint amit a szarvassal használtunk. Megfuttatni, és közben a célvonal felé kormányozni. És találjuk ki, ki várja őt a célban? Szinte meglepődtem, hogy Koenig ilyen könnyen bevette. Azért mondom, hogy „szinte”, mert annál jobban ismertem, mint hogy teljesen megdöbbenjek, hogy bedől egy ilyen régi trükknek. A korcsok nem vadásznak szarvasra. A módszer sémája talán benne volt Koenig fejében, de soha nem 367

foglalkozott azzal, hogy elővegye, ezért fel sem ismerte, am ikor rajta alkalmazták. Clay illatát követve Koeniget kitereltük a zsúfolt előtérből, végig az elhagyatott folyosón egy szűk lépcsősor mögé. Ott aztán Clay előugrott a lépcsőházból,Nem Koeniget torkon ragadta, és elroppantotta a nyakcsigolyáját. volt olyan látványos, de nem kockáztathattuk meg, hogy a reptéren vallatóra fogjuk. Jeremy arra utasított, hogy végezzünk vele, és Clay úgy is tett, méghozzá tökéletes hatékonysággal. Mielőtt Koenig teste elernyedt volna, Clay már be is gyömöszölte a lépcső alatti sötétbe. – Itt hagyjuk? – kérdeztem. – Á! Amott van egy kijárat. Kint láttam szeméttartá lyokat. Ha őrt álltok, én kiviszem oda! – Mindkettőnkre szükséged van? – kérdeztem. – Toniónak és Jeremynek talán elkelne egy kis segítség. – Jó ötlet! Akkor mehetsz is! Nick majd megoldja az ő rszolgálatot! Elindultam.

Mire a poggyászkiadós részre értem, a Koenig gépével érkezett legtöbb ember szétszéledt. Nem maradtak mások, csak a futószalag mellett álldogáló szükségszerű cselle ngők, akik kővé dermedve bámultak rá. Minden mellettük elhaladó poggyász látványára felvillanyozódtak, újra meg újra átvizsgálták, a reménytelenségben is aztcsak remélve, valahogy mégiscsak előkerül a csomagjuk, eddig hogy valahogy elre jtőzött az emberi tekintetek elől. Vonakodtak elhinni, hogy a csomagjukat felfalta az elveszett poggyászok démonistene. Az 368

FBI-os fickó nem volt a hívők között. Sem Jeremy, sem Anto-

nio. Még egyszer jól körülnéztem, aztán visszaindultam azon az úton, amerről jöttem. A mosdók környékén észrevettem az FBI -os fickót. Igyekeztem elkapni a vérfarkasszagot, de Antonio szinte teljesen az idegenek bűze között. Jeremy és szagátelveszett szintén nem éreztem, de ez nem volt meglepő. Először is, amennyi ember végigment azon a folyosón óránként, örülhettem, hogy egyáltalán kiszűrök valamit. Másodszor meg, Jeremy felt ehetően másik szögből közelít felé, mivel sokkal kevésbé hajlik az afféle gyerekes mutatványokra, hogy odasétáljon az áldozathoz, és azt mondja, bú! Követtem az új vérfarkas nyomát, de eléggé lemaradtam tőle, nehogy belé botoljak, és beleköpjek Jeremy l evesébe… bármi is az. Arra számítottam, hogy a korcs visszasétál az előcsarnokba, ahol Koenig várakozott. Nem ezt tette. Ehelyett kiment egy oldalsó kijáraton. Követtem valami keskeny átjáróba, ami úgy festett, mint egy rakodóövezet. Onnan egyen esen a parkoló felé indult. ttam. Az útja megint olyan irányt vett, amire nemAhogy számíto parkoló helyett befordult egy újabb átjáróba. én is eA l-

indultam rajta, átható csipogás hasított a csendbe, és mire hirtelen megfordultam, láttam, hogy egy villás targonca száguld mögöttem. Elugrottam az útjából. Ahogy a masina elv iharzott mellettem, a vezető egy ujjal a parkoló felé bökött, de nem lassított, mert nyilván túlságosan is elfoglalt volt ahhoz, hogy azokon a turistákon aggódjon, akik a valószínűleg tiltott övezetben kóborolnak. Eztán a fal mellett maradtam, készen arra, hogy bármikor elrejtőzzek, ha valaki más is felbukkan. Elrohantam az átjáró végéig, de a korcs eltűnt. Próbáltam megkeresni a szagát. Még mindig nem találtam, most meg a 369

munkagépek és a kipufogógázok nyomták el. Kezdtem gy anítani, hogy Jeremy és Antonio egyáltalán nincs a közelben. A levegőben sűrű olaj- és dízelszag terjengett, Jeremyék valószínűleg már jóval előbb fela dták. Már épp vissza akartam fordulni, amikor egy sarkon befordulva, aligvisszaléptem hat méterrela előttem újra megláttam a korcsot. Gyorsan takarásba, megálltam, hallgatóztam, és sorra vettem a lehetőségeimet. Ha annyira biztos vagyok benne, hogy Jeremy és Antonio nincs a közelben, nekem is vissza kellene vonulnom. Jeremy szíjat hasít a hátamból, ha egyedül mennék a korcs után, még ha sikerülne is elejtenem. Jól tudtam ezt, de olyan nagy volt a kísértés! Meggyőzve magamat arról, hogy csak egy kicsit közelebbről szeretném megnézni, előr eosontam. Mire megint befordultam a sarkon, a korcs újra eltűnt. A tőlem balra lévő épület árnyékában végigszáguldottam az úttesten, és megtaláltam. Tettünk megint tizenöt vagy húsz lépést. Akkor megállt, és körbenézett, mintha tájékozódni próbálna. A falhoz lapultam, és vártam. Amikor folytatta az útját, a rejtekhelyemen maradtam, és hag ytam, hogy egy kis lelőnyre szert.sem Lefoglalt, hogy koncentrá jak, így tegyen aztán meg hallottam a léapprédámra teket mögöttem. Túl későn fordultam meg. Egy kar torkon ragadott, és a falnak lökött. – Elena – mondta LeBlanc. – Milyen érdekes, hogy itt találkozunk újra! Félrerántottam a fejem, hogy végignézzek az átjárón, arra számítva, hogy az FBI-os fickó talán visszakanyarodott erre-

felé. Sehol senki. – Egy barátod? – érdeklődött LeBlanc. – A tiéd, nem az enyém! LeBlanc szemöldöke felugrott, aztán nagyot nevetett. 370

– Ó, már értem! Azért követted, mert láttad, hogy Koeniggel beszél, és ebből arra következtettél, hogy közénk tartozik! Hibás következtetés, kislány! Nagyon hibás! Koenig pártfogoltja nem maradt életben. Nem bírta az átalakulást. Tegnap pusztulthogy el. Olyan rossz,azannyira szomorú! Daniela engem küldött, felvegyem öreg frátert. Láttalak haverjaiddal errefelé ólálkodni, úgyhogy hátradőltem, és élveztem a műsort. Aztán láttam, hogy te nekiindulsz, mire azt gondoltam, hű, talán mégsem lesz hiábavaló ez a küldetés! Miközben beszélt, én feszülten a támadásra készültem, de mielőtt lecsaphattam volna, valamit előhúzott a zs ebéből. Egy pisztolyt. LeBlanc felemelte a fegyvert, és a homlokomhoz nyomta. A föld meglódult alattam, és attól féltem, hogy a térdem felmondja a szolgálatot. Hagyd abba , mondtam magamnak. Csak játszik veled. Nem olyan játékot, amihez hozzászoktál, mégis játszik. Kétségtelen, hogy egy pisztoly mered a homlokodnak, de megtalálod a módját, hogy kiszabadulj. A korcsok kiszámítható vadállatok. LeBlanc nem fog megölni, mert túl értékes zsákmány vagy ahhoz, hogy pár pillanatnyi gyil kos gyönyörre pazaroljon. Én vagyok az egyetlen nőstény vérfarkas! Talán megpróbál majd megerőszakolni vagy elr a-

bolni, vagy egy kicsit móresre tanít, de megölni, azt nem fog. Minden erőmmel leplezni próbáltam a félelmemet. A bátorság színlelése a múltkor is működött. Maradjunk csak a régi, jól bevált módszernél! – A vérfarkasok nem használnak fegyvert! – jegyeztem meg. – A fegyver a nyafogó veszteseknek való. Ezzel, ugye, tisztában vagytok, srácok? – Pofa be! – mondta erre LeBlanc félredöntve a feg yverét. – Mégiscsak igazad volt velünk kapcsolatban, nem vagyunk valami okosak! – adtam alá a lovat. – Ha okos lennék, a 371

jobb csuklódat töröm el. Egyébként hogy van? Nem okoz semmilyen problémát? – Kussolj már! – Csak könnyed társalgást folytatok. – Ha mindenáron beszélni akarsz – mondta LeBlanc –, azt javaslom, hogy a bocsánatkéréssel kezdd! – De miért? Az arca mélyen elvörösödött, és a tekintetét olyan érzelem homályosította el, hogy eltartott egy darabig, mi re felismertem. A gyűlölet. Színtiszta gyűlölet, tízszer erősebb annál, mint amit aznap reggel a rendőrőrsön láttam. Ennyire dühös lenne rám, amiért eltörtem a csuklóját? Ez a gondolat val ahogy megdöbbentett. Az természetes, hogy a legtöbb ember egy kissé kiborul az ilyesmin, de a korcsok általában nem csináltak nagy ügyet belőle, főleg, ha én okoztam a sérülést. Sőt, tulajdonképpen kinevették, mintha valami perverz módon tetszene nekik abban, hogy van vér a pucámban megtenni. Évekkel ezelőtt például leharaptam Daniel egyik fülét. Egyáltalán nem neheztelt rám. Inkább büszke volt a hiányzó fülére, és minden korcsnak elmesélte, aki rákérdezett, történt… mintha ez valójában azt bizonyítaná, milyen hogyan szoros, személyes kapcsolatban állunk egymással. Semmiről nem ordít a szeretet annyira, mint a maradandó csonkításról. – A csuklód miatt? – kérdeztem. – Te voltál, aki be akarta bizonyítani, hogy meg tudnál késelni! Én csak bebizonyítottam, hogy meg tudom védeni magam! – Badarság! Azt hitted, vicces vagy! Hogy megalázod az új fiút. Amint visszaértünk a házba, mit gondolsz, mit csinált Marsten? Elmondta Danielnek és Olsonnak. Jól megnevettette őket. – Kibiztosította a pisztolyt. – Azt akarom, hogy bocsánatot kérj! 372

Már gondoltam erre. A bocsánatkérés nem nagy ügy.Persze, igazából nem sajnáltam, amit tettem, de ezt neki nem kell tudnia. A bennem rekedt szavak azonban nagyon piszkáltak. Miért kéne nekem bocsánatot kérnem? Nos, talán azért, mert a fickó tart aNem fejemhez! biztosértelme lehetnék benne,a hogy egy nemfegyvert használná… számít.HaNincs fokozni feszültséget. – Sajnálom – kezdtem. – Nem akartalak kínos helyzetbe hozni.

– Térdre! – Tessék? – Térden állva kérj bocsánatot! – A pokolba is… LeBlanc a számba gyömöszölte a pisztoly csövét. Önkéntelenül is ráharaptam. Az állkapcsomba mindenütt beleny ilallt a fájdalom, ahogy a fogsorom a hideg fémhez ért. Próbáltam elkapni a fejem, de háttal teljesen a falnak szorított. LeBlanc olyan mélyre dugta le a pisztoly csövét, hogy ökle ndezni kezdtem.

A fém aízenyelvemet, savanykásdevolt és undort keltő. visz-A szahúzni a fegyver csöve túl Próbáltam mélyre hatolt. szívverésem akadozott, de nem vesztettem el a lélekjelenlétemet. Bármit is mond LeBlanc, tudom, hogy nem fog megö lni. Arra számított, hogy ha fenyegetőzik a halállal, az elég lesz ahhoz, hogy megtegyem, amit csak akar. Nemsokára rá fog jönni, mekkora hibát követett el. Amint kitalálom, hogy sz abaduljak meg ettől a számban lévő fegyvertől. Míg ezen gondolkodtam, rájöttem, mennyire egyszerű a megoldás. Gyűlöltem ezt csinálni, de így volt a legkönnyebb.

373

Felemeltem az egyik lábam, és olyan mozdulatot tettem, mintha le akarnék térdelni. LeBlanc szája csúfondáros m osolyba csavarodott, de kihúzta a fegyvert a számból. – Jó kislány! – mondta LeBlanc. – Vérfarkas vagy sem, azt látom, hogy így is nő vagy! Amikor nehéz helyzet áll elő, jól tudod, holmég a helyed! Csikorgattam a fogam, de lefelé szögeztem a tekint etem, amit látszólag a teljes meghunyászkodás bizonyítékának értelmezett. – Nos? – kérdezte.

Előrehajtottam a fejem, hagytam, hogy a hajam előrehulljon és függönyt képezzen az arcom körül. Aztán szipogni kezdtem. LeBlanc csak nevetett.

– Már közel sem vagyunk olyan pimaszok, ugyebár? A hangja győzedelmesen csengett. Még szipogtam egy kicsit, aztán felemeltem a kezem, hogy megtöröljem a szemem. A hajam függönyén át csak LeBlanc alsó felét láttam. Az is elég volt. Már a sírásom első pár máso dpercében leengedte a karját, vagyisAztán a pisztolya is leengedtem, lefelé mutatott. A kezem az arcom elé emeltem. megint a bal kezemmel körbevontam a jobb öklömet, és mindkét kézzel erősen felfelé, LeBlanc ágyékába csaptam. Amint hátratántorodott, én előretörtem. Ledöntöttem a lábáról, és futni kezdtem. Az átjáró felénél hallottam az első lövést. Ösztönösen a földre vágódtam. Valami belemart a bal vállamba. Esetlenül kitekeredve estem a kövezetre, de sikerült újra talpra állnom, és ot vább rohannom. Gyors egymásutánban még két lövés dörrent, de én már befordultam a sarkon. Futás közben csorgott a vér a vállamból, de tűrhető volt a fájdalom, nem több egy csúnya karcolásnál. A bal vállam, 374

gondoltam. Úgy egy arasszal a szívem felett. A szívemet vette célba! Elhessegettem a fejemből ezt a gondolatot és a kitörni készülő pánikot. A rohanó léptek tisztán hallatszottak mögöttem. Befordultam az első sarkon, aztán a következőn és az azt követőn, ügyelve, hogy minél rövidebbek legyenek futásomban az egyenes szakaszok, és esélye se lehessen egy újabb lövésre. Ez működött is vagy öt percig, de aztán egy hosszú átjáróba jutottam, aminek csak a legvégén volt kijárata. Nekirugaszkodtam, és pokoli sebességre kapcsoltam. De nem voltam elég gyors. LeBlanc bekanyarodott a sarkon, m ielőtt az átjáró végére értem volna. Újabb lövés dörrent. Újabb vetődés. Ezúttal vagy a lövés nem volt elég pontos, vagy gyorsabban mozogtam. A golyó egy szeméttároló oldalába csapódott. Balra tartva hanyatt-homlok nekiiramodtam. Egy kocsi volt közvetlenül az utamban, aztán egy másik me llette, meg még

egy másik meg még egy. Egy parkoló! Rettenetes nagy öröm töltött el. Végre egy nyilvános hely! Biztonság! Elrohantam a sarokig, hogy a lőtávolból kikerüljek. Futás közben igyekeztem megtalálni az a helyet, ahol a legtöbben yszámú vannak. Ez volt a arra megoldás. Ha elég naghogy ember közé kerülök, LeBlanc lesz kényszerítve, elrejts e a fegyverét. Ha nem tenné, sikoltásokkal terelném rá a figyelmet… ez a kis női huncutság majdnem olyan egyetemesen hatékony, mint a sírás. Első pillantásra senkit sem láttam, de nehéz alaposan körülnézni, ha lélekszakadva lohol az ember. Befo rdultam egy kocsisorba, és lelassítottam egy mikrobusz tak arásában. Körbenéztem. A parkoló keleti oldalán senki nem

volt. Átnéztem az utasoldali ajtón, és behunyorítottam az a blakon, hogy a másik oldalt is leellenőrizzem. Ott sem volt senki. Egy árva lélek sem. Vagy a dolgozók parkolója lehet, vagy a hosszabb időre szóló parkoló. 375

A szellő LeBlanc szagát sodorta felém. Négykézlábra ereszkedtem. Vettem egy mély lélegz etet, és megálljt parancsoltam a visszatérő pániknak. L ehajtottam a fejem, hogy onnan lentről is helyszíni szemlét tartsak. Jobbról, úgy tizenhat méterre tőlem, egy pár vettemaészre. LeBlanc. Begurultam a minibusz alá,tornacipőt és kinyújtottam ny akam, hogy jobban körbelássak. A keréksorok mindkét irányban látszólag a végtelenbe vezettek. Egy perc múlva úg y döntöttem, hogy a tőlem jobbra lévő sor tűnik a rövidebbnek. Hason csúszva a mikrobusz elejéig toltam magam, kidugtam a fejem, és balra néztem. A parkoló mögött nem láttam se mmit. Ahogy figyeltem, egy autó húzott el a sor végén. Aztán még egy. Ott valamiféle út lehet. Talán csak egy mellékút, de ahol mozgó autók vannak, ott embereknek is kell lenni. Óvatosan kimásztam a mikrobusz alól, és a kocsik mögött kétrét görnyedve nekiindultam. – Gyere elő, gyere elő, akárhol is vagy!– kántálta LeBlanc. Egy kisebb szünet után, pedig: – Elena, én nem szeretek bújócskázni! Ha azt várod, hogy megkeresselek, megafogod bánni! Úgyjól, cs imire nálokvagyok majd, hogy megbánd!nagyon Nálad van naplóm! Tudod képes! Egy szedán mögé osontam, és kikukucskáltam a másik oldalon, hogy mindent lássak, mielőtt átvágok egy üresen álló parkolóhelyen. A szemem sarkából mozgást észleltem, így arra rántottam a fejem. A kocsi alá nézve megint LeBlanc cipőit láttam. Megdermedtem, és leellenőriztem a szélirányt. Délkeleti. Ellenszélben vagyok. Nem vettem levegőt, de tudtam, hogy az sem számít, ha nem csapok semmi zajt. Megérzi a szagomat. Éreznie kell. A tornacipők a szedán másik oldalára kerültek, és továbbhaladtak. LeBlanc meg sem állt. Be376

hunytam a szemem, és lassan kifújtam a levegőt.Nem az orra után megy! Eggyel kevesebb ok az aggodalomra. Megvártam, amíg a cipői eltűnnek a szemem elől, aztán továbbme ntem a parkoló autók két sora közti keskeny átjárón. Ha egy üres parkolóhelyhez minden alkalommal róla, hogy tisztaértem, a levegő, mielőtt átvágtam meggyőződtem rajta. Többször előfordult, hogy nem volt elég hely a két kocsi közt, hogy átférjek, mert a sofőr csak centiméterekre állt meg a szemközti sorban lévő autótól. Ez bonyolultabb volt, mint átrohanni az üres helyeken. Mehettem alul vagy felül. Először próbáltam felette menni, de ezzel meghintáztattam a kocsit. Pár percig levegőt sem vettem, amíg megbizonyosodtam róla, hogy LeBlanc nem vett észre. Ezek után, ha két kocsi összeért, alattuk bújtam át. Lassabb volt, de biztonságosabb. Már elmentem vagy tizenöt kocsi mellett, és még körülbelül tíz volt hátra, amikor bal felől léptek zaját hallottam. Mozdulatlanná dermedve leguggoltam, és hal lgatóztam. Azt tudtam, hogy LeBlanc a legutóbbi ellenőrzésnél még a bal omon volt, de nálam hátrébb. Ezek a lépések balról, de elölről ipőnek jöttek. Ráadásul tornac hangzottak.ésKeménytalpú léptek kopogtak nem gyorsan végig a kövezeten, szinte egy enesen felém tartottak. Hasra vágódtam, és kinéztem a kocsisor alatt. Barna papucscipők siettek a sorok közt, közvetlenül balra tőlem. Egy kocsijához siető nő. Már arra gondoltam, hogy felállok, és két kézzel intek neki, hogy felhívjam magamra a figyelmet. De vajon egy szemtanú elég -e ahhoz, hogy megakadályozza LeBlanc-t a tüzelésben?

– Aha! – kiáltotta hangosan LeBlanc. Felkaptam a fejem, és nagy robajjal belevágtam a kocsi a ljába. LeBlanc káromkodott, és futni kezdett. Eszelősen kö rbenéztem, és próbáltam meglátni a lábát, hogy kitaláljam, 377

merre meneküljek. A nő! Meg kell kockáztatnom, hogy felé rohanok. A lépéseit viszont már nem hallottam. Már az autójában lenne? – Bassza meg! – kiáltotta LeBlanc. – Ezt kurvára nem hiszem el! Elena!

Nem moccantam. Miért szólongat engem? Hiszen tudja jól, hol vagyok, nem igaz? Még ha nem is nekem kiabál, biztosan hallotta, ahogy a fejem a kocsi aljának csapódott. Olyan hangos volt, hogy végigvisszhangzott az egész parkolóban. LeBlanc még mindig káromkodott. A hangot követve úgy hat méterre tőlem megláttam a tornacipőit. És mellettük egy nő testét az úttesten fekve. Nyitott szeme egyenesen rám bámult a homloka közepén tátongó véres kráter alól. Amikor LeBlanc felkiáltott, nem azért volt, mert meglátott. Az általam hallott nagy durranást nem az okozta, hogy bevágtam a fejem a kocsi alvázába. LeBlanc mozgást érzékelt, amikor a nő gyo rsan elsietett mellettem, megpillantott valami világos színű hajat, és már tüzelt is. Ahogy a halott nőre meredtem, lassan rám tört a reszketés. Azt mondtam magamnak, hogy a rémületem neki szól,ezegy lélekért, akit agyonlőttek De nemártatlan volt igaz. A gombóc a torkombanegy és aparkolóban. kalapálás a mellkasomban nem miatta volt. Értem szólt. Néztem a testét, ahogy vakon bámul a végtelenbe, és helyette magamat láttam ott feküdni. Nekem kellene ott lennem. Egy pillanat alatt végeztek vele. Egyetlen röpke pillanat alatt. Az előbb még élt, és sietett valahova. Most halott. És vége. Mindennek. Megha llottam volna a lövést? Éreztem volna? Én is meghalhattam volna itt, ebben a parkolóban. Még mindig meghalhatok. L ehet, hogy a ma reggeli volt az utolsó ébredésem. Az ebéd az utolsó étkezésem. Harminc perce a reptéren az utolsó alk alom, hogy láttam Antoniót, Nicket, Jeremyt… és Clayt. A re378

megés egyre rosszabbodott. Én is meghalhatok. Tényleg meghalhatok. Az összes eddigi viaskodásom ellenére ez még soha nem jutott eszembe. Soha nem elmélkedtem rajta, mit is jelent. A vég egy hihetetlenül rövid másodpercben is utolérhet.Éreztem, Most, hogy valóban megijedtem. hogyerre az gondoltam, összeszorított öklömbe b ele-belenyilall a fájdalom. Kinyitottam, amitől a fájdalom csökkent, és csak egy kis feszülést éreztem, olyan lüktetést, mintha valami mozogna a bőröm alatt. Nem vettem tudomást róla. Sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznom. Az érzés azonban nem szűnt meg. Egyre rosszabbodott. Lenéztem, és láttam, hogy az ujjaim visszahúzódnak a kézfejembe, és szőr türemkedik át a felszínükön. Nem csináltam semmit, ami kiváltaná bennem az átváltozást, sőt eszembe sem jutott. Hevesen megrá ztam a kezem, behajlítottam és kinyújtottam, mintha attól a folyamat abbamaradt volna. Ahogy az ujjaimat megmozgattam, újabb fájdalom hasított a karomba. Azután a lábam kezdett reszketni. Behunytam a szemem, és megparancsoltam a teste mnek, hogy hagyja abba. A hátam meggörbült. A blúzom repedezni ltástAhallottam Ezt a kiá a fejemben. most! Állj!kezdett. De nemNe!maradt abba. lábam rángatózott és Ne be-

görcsölt, magam alá szerettem volna húzni, de nem volt rá hely. Egy új típusú Volkswagen bogár alá voltam beszorulva, alig néhány centim maradt szabadon. Négykézlábra sem tudtam állni. Képtelen voltam a lábamat és a karomat a me gfelelő helyzetbe tenni. Összeszorítottam a szemhéjamat, és összpontosítottam. Nem történt semmi. Az ijedtség első hulláma áthaladt rajtam. Ahogy megérkezett, az átváltozás of lyamata felgyorsult, a ruhám elszakadt, és a testem arra törekedett, hogy minél képtelenebből kicsavarodjon. A félelem tette. Az attól való félelem indította be az á tváltozást, hogy 379

csapdába estem ebben a parkolóban egy gyilkossal, és most a pánik, amit az okozott, hogy esetleg beszorultam ez aláa kocsi alá, csak rontott rajta. Tudtam, mit kell tennem. Ki kell jutnom innen! Az ismételten belém hasító rémülettől a felsőndult, és a hátam nekicsapódott a kocsi aljának. testem Ezúttal felrá tudtam, hogy az ezt követő csattanás valóban megtörtént. Valamennyire hallottam LeBlanc cipőit csikorogni a kövezeten. Hallottam, hogy beszél valamit. Hallottam a n evetését… Kivágódtam a bogár alól. A karmom végigkarcolta az útburkolatot. Félig sem tudtam átváltozni, amikor a lábam b egörcsölt, és arccal előre a földre zuhantam. Olyan volt, mintha a lábam és a kezem összes izma egyszerre húzódna össze. A rettenetes gyötrelem üvöltése szakadt fel a torkomból. Ö szszeszorítottam az állkapcsomat. A szemem kidülledt a fájdalomtól. Már késő volt, hogy megállítsam az átváltozást. Éreztem, hogy túljutottam a felén; vissz afordítani tovább tartana, mint hagyni, hogy bekövetkezzen. Minden erőmet arra öss zpontosítottam, hogy befejezzem, és bőven el voltam látva fé-

lelemmel, az egésziszonytató folyamatotkínnal táplálta. Végül az utolsó fázis olyanami gyötrelmes, csapott le rám, a nynyira kikészített, hogy elájultam. Amint a fejem a hideg kövezetre esett, magamhoz tértem, aztán hason fekve lihegtem és nyeltem a levegőt. Meg sem akartam mo ccanni. Hallottam, hogy lépések közelednek felém. Meghallotta. Nagyjából tudja, merre vagyok, és leszűkítette a keresést, egyre inkább bekerített. Egy pillanatig túlságosan kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy érdekeljen. Aztán elfordítottam a fejem, és me gláttam a halott nőt. Nagy nehezen talpra álltam, és futni kezdtem.

380

A körültekintő, óvatos menekülés minden gondolata kihullott a fejemből, és legyőzte az a kényszer, hogy a el hető leggyorsabban elmeneküljek onnan. Kirohantam a kocsik közül, és teljes erőbedobással futottam. Nem figyeltem a hangokra, arra, hogy követnek-e. Nem pazarolhattam erre az energiát. Minden erőmet a futásba ö ltem. Egy kiáltás harsant

fel mögöttem. Aztán lövés dörrent. A lövedék a fejem fölött süvített el. Nem lassítottam, és irányt sem változtattam. Minden zajt kizártam, és csak futottam. Nemsokára vége lett a kocsisoroknak. Kijutottam az útra. Egy autóduda harsant. A mellettem elhaladó kamion szele felborzolta a szőrömet. Mégsem lassítottam. Az út túloldalán két épület magasodott. Feléjük rohantam, de többé azt sem tudtam, merre megyek, csak azt, hogy el kell menekülnöm innen. Ahogy előbukkantam a két épület közül, kiáltást hallottam. Valaki a nevemet kiabálta. A hang velem egy irányból jött. Összehúztam magam, és még gyorsabban rohantam. Vára tlanul egy téglafal került az utamba. Próbáltam megállni, de túl későn fogtam hozzá. A lábam kiszánkázott alólam, és csonttörő puffanással csapódtam. Mögöttem LeBlanc még mindig futott, ésa afalnak nevemen szólongatott. Felkászáló dtam, hátracsavartam a fejem, és megláttam az üldözőm alakját közvetlenül mögöttem. Nem maradt idő a menekülésre. Bár még épp fordulni készültem, nekiugrottam. Amíg a levegőben úsztam, a férfi a karját védekezőn a nyaka elé emelte. A mellkasának csapódtam, és mindketten hátrazuhantunk. Rávicsorítottam. Ahogy leértünk a földre, a rémület vakító vörös ködfelhője eloszlott a szemem elől, és meglá ttam, ki fekszik alattam. Nem LeBlanc. Clay.

Épp időben rántottam hátra a fejem. A hirtelen irán yváltás lendületétől oldalra gurultam. Mikor próbáltam feltápás z381

kodni, Clay megfogott, és szorosan magához szorított. Valamit súgott a fülembe, de nem tudtam kivenni. Mivel nem látta a megértést a tekintetemben, várt egy kicsit, aztán újra meg-

szólalt, lassan és tagoltan. Elment! – mondta. – Ne aggódj! Elment! –Rettegve néztem vissza a két épület között, meggyőződve arról, hogy LeBlanc, pisztollyal a kezében, bármelyik pill anatban megjelenhet. Clay megrázta a fejét. – Elment, kicsim! Amikor átvágtál az úton, visszafo rdult. Túl kockázatosnak találta a nyílt terepet. Még mindig reszketve vártam. Clay beletemette a kezét a bundámba, és megpróbált magához vonni, de ellenálltam. Készen kell állnunk a menekülésre. Megint beszélni kezdett hozzám, amikor valahonnan a közelből lépések visszhangzottak. Talpra ugrottam, de Clay visszafogott. Jeremy, Anto-

nio és Nick bukkant fel az épület sarkánál. Remegő lábbal álltam előttük, és a levegőbe szimatoltam, hogy biztos legyen, a szemem ezúttal nem csap be. Igen, valóban ők azok. Mindnyájan itt vannak. Biztonságban vagyok. Még vártam egy pillanatot, aztán a földre roskadtam.

382

ÍGÉRET A STONEHAVEN FELÉ VEZETŐ ÚTON Clay végig mellettem ült. Még mindig reszkettem, talán sokkos állapotban l ehettem, de már nem próbált közelebb húzni magához vagy nyugtatgatni. Ennél több esze volt. Ehelyett a k ezemet fogta, és időről időre felém pillantott, azt fürkészve, hogy meg akarom-e beszélni a történteket. Nem akartam. Már majdnem otthon voltunk, amikor megtörte a csendet, és előrehajolt, hogy felhívja magára Jeremy f igyelmét, aki az első ülésen utazott. – Nem árultad el nekünk, mit követelt Daniel – mondta. – Elena volt az, nem igaz? – Igen – felelte Jeremy halkan, anélkül, hogy hátr afordult

volna. Antonio lehajtott a pályáról. – Ez olyan, mintha egy repülőgép-eltérítő tízmilliárd dollárt követelne. Tudja jól, hogy fontolóra sem vennénk, úgyhogy ezzel csak azt mondja, hogy nem tárgyal velünk. – Nem csak azt – vélte Clay. – Figyelmeztet is bennünket. Tudja jól, hogy soha nem mondanánk le Elenáról. Ezzel e lárulja a következő lépését. El fogja rabolni. Jeremy bólintott. – Rá kellett jönnöm erre. mert Megtakaríthattuk magunknak eztvolna az előbbi hajszát, épphogy csakvolna megúsztuk! Én is úgy gondoltam, mint Tonio…azzal, hogy Elenát kéri, Daniel csak azt mondja, hogy nem köt velünk üzletet. 383

– Szóval az a reptéri korcs el akarta rabolni Elenát?– kérdezte Nick. – Nem – mondtam. – Meg akart ölni! – Elena, egy korcs nem tenne ilyet! – kezdte Jeremy. – Túl

értékes vagy voltál nekik ott! élve!Egy Talán tűnhetett… – Te nem nő úgy sietett a parkolóban a kocsijához. LeBlanc összetévesztette velem, és golyót küldött a fejébe! Nem harcképtelenné tette. Szabályosan kivégezte! Clay egy kicsit jobban szorította a kezemet. Jeremy hátr adőlt az ülésében. Legalább öt percig egyikük sem szólalt meg. – De miért tenné ezt? – kérdezte Nick. – Ha Da niel téged akar, az biztos, hogy élve! – LeBlanc leszarja, mit akar Daniel – válaszoltam. – Talán azért, mert még új, vagy mert túl sokáig öldökölt m agában, de látszólag nincs meg benne az az ösztön, hogy engedelmeskedjen egy erősebb vérfarkasnak. – De egyáltalán miért ölne meg téged? – folytatta Nick. – Ahogy Jeremy is mondta, ezek az új korcsok nem érdekeltek ebben a harcban, csak mert valami kósza ígéretet tettek Danielnek. Ha Daniel téged holtan látni, miért kell ennyit küszködni azzal, nem hogyakar mégis próbál megöletni? – Thomas LeBlanc lesből nőkre vadászik. Megkínozza, megerőszakolja és megöli őket. Az ilyen férfiak gyűlölik a női nemet, és könnyen megfélemlítve érzik magukat köztünk. Erről megfeledkeztem. A nagy monológom után, hogy ne úgy kezeljük ezeket az embereket, mint a többi korcsot, én pont ezt tettem. Megszégyenítettem a rendőrőrsön, kigúnyoltam, megsértettem, és Marsten előtt eltö rtem a csuklóját. Most ő akar engem leigázni. Szüksége van rá. Clay a hüvelykujjával simogatta a csuklómat, de nem szólt semmit. Mindenki hallgatott. 384

Ahogy Stonehavenbe értünk, felmentem a szobámba. Már a lépcsőn felfelé hallottam Clayt mögöttem, de nem szóltam ytam az ajtót. hozzá. Besétáltam a szobámba, nyitvafelé hagmegálltam. Ő becsukta maga után. Félúton az és ágyam Csak álltam ott, Clay még mindig hallgatott mögöttem. Megint éreztem, hogy végigtekergőzik rajtam valami borzongás, t alán a félelem, és ettől reszketni kezdtem. Levegő után kaptam, és behunytam a szemem. Jól vagyok. Otthon vagyok, és biztonságban. Pedig ma majdnem végeztek velem. Belém hasított a rettegés, ami haraggal és felháborodással keveredve

egészen feltüzelt. Legszívesebben az ágyamra vetődnék, és bebújnék a takaró alá. Jó lenne valamit a falhoz csapni, és nézni, ahogy darabokra törik. Vissza akarok rohanni azokhoz a korcsokhoz és a fülükbe visítani: hogy meré szelitek? Mikor Clayre néztem, az arcán tükröződni véltem az érzéseimet. A haragot, a felháborodást és egy nála soha nem látott érzelmet, amit alig ismertem fel a félig a szemhéja mögé rejtett zavaros tekintetben: a félelmet. É rtem nyúlt, magához vont. Felé fordítottam az arcom, megkerestem az ajkát, és megcsókoltam. A jöttömre az ajka szétnyílt. Erősebben csókoltam, behunyt szemmel tolult belé a nyelvem. Az agyamban a halálos megrázkódtatás okozta sötétségen áthatolt az élet halvány reménysugara. Üldözőbe vettem azzal, hogy még erősebben, még mélyebben csókoltam, és lassan mozogva hozzátapadtam. A reménysugár hirtelen lángra gerjedt, és ettől az sszezsugorodott, érzékeim egyszeriben életreamit keltek. A világ és nem éreztem mást, csak akartam: őt.öAz ízét, a szagát. Láttam, hallottam, éreztem őt, úgy tobzódtam ezekben a b enyomásokban, mint aki kómából ébred. 385

Az ágy felé hátrálva összegabalyodott a lábunk, és a földre dőltünk. Már a szőnyegen fekve megragadtam a pólóját, és felrántottam, de még mindig átölelt, így nem tudtam levenni róla. Egyszerűen nem bírtam volna elviselni, ha elenged, mert attól hogy a testi érintés tartó hiányátólféltem, azonnal visszacsús znék a egyetlen félelem éspillanatig a megrázkódtatás birodalmába. Az öklöm köré tekertem hát a pólója hátulját, és elszakítottam. Ahogy az anyag felhasadt, nem rángattam t ovább. Nem volt egyszerű, és túl sok idő ment el rá. A farmerjához nyúltam, feltéptem a sliccét, és a nadrágját a csípőjére toltam. Még mindig engem csókolva lerúgta magáról, aztán az enyémnél kezdett matatni. Eltoltam a kezét, és magam toltam le a nadrágomat. Eközben Clay eltépte a bugyimat, és félredobta. A keze a hátsómról a belső combomra vándorolt. Belém csúsztatta az ujjait. – Ne! – mondtam arrébb vergődve a kezétől. Lenyúltam, és őt húztam magamba. A szeme kiker ekedett. Még erősebben magamhoz szorítottam. Mikor kissé hátrébb húzódott és újra belém döfött, megraga dtam a csípőjét, és úgy tartottam. – Ne! – ziháltam. – Majd én!

Egy kicsit arrébb húzódott, és mozdulatlanul tartotta magát fölöttem. Felemeltem a csípőmet az övéhez, és ütemesen hozzádörzsöltem. Clay nehezen vette a levegőt. Egész testében megborzongott, én meg eltoltam magamtól a felsőtestét, hogy nézhessem közben. Miközben mozogtam, a tekintetünk végig egymásba fonódott, a nyelve hegye kikandikált a foga közül, amíg feszülten figyelt, hogy nehogy megmozduljon. Megint fellendültem, de most úgy maradtam. A csípőnknél szinte összeragadtunk, és élveztem az irányítást, azt az érzést, hogy átveszem az uralmat, miután néhány órával ezelőtt el386

veszítettem. Az egyik kezemet a mellkasára tettem, a szíve fölé. Az ujjaim alatt éreztem az élet lüktetését. – Oké! – suttogtam. Clay szinte elmerült bennem, és felnyögött. Megint fe lemeltem a csípőmet, menjek.a Együtt mozo gtunk. Amikor már éreztem, hogy hogy elé közeledik csúcs, visszahúzó dtam, mert nem akartam még abbahagyni. – Várj! – lihegtem. – Még várj! Behunytam a szemem, és nagy levegőt vettem. Már az is, hogy elárasztott az illata, majdnem elég volt ahhoz, hogy a csúcsra jussak. Az arcomat a szegycsontjának nyomtam, és sóvárogva belélegeztem az illatát. Ahogy mohón beszippantottam a levegőt, látszólag megállt a világ körülöttem, és különálló érzetek kavalkádjára bomlott, hagyva, hogy mind a maga romlatlan valójában tapasztaljam meg. Mindent egyszerre éreztem, és mégis külön: a kezem alatt rángatódzó k arizmát, ahogy megtartja magát fölöttem, a mellkasáról az enyémre cseppenő izzadságot, a vádlimnak dörzsölődő zoknija érdes érintését, azt, ahogy a teste még most is bennem lüktet. Azt akartam, hogy minden így maradjon a helyén, egészen addig, amíg jól az emlékezetembe nem vésem. Ilyen érzés az, ha él az ember. A belső izmaimmal megszorítottam, válaszul jólesően felnyögött, és éreztem, hogy ennek hatására az én testemen is végigfut a borzongás. A tökéletes pillanat szertefoszlott, mert háttérbe szorította a másik tökély, az élet másik rendkívüli csodája utáni vágy. – Most! – mondtam. – Kérlek! Clay az arcomhoz hajolt, és keményen csókolt, mialatt mozgott bennem. Még a csókja ízén is éreztem, hogy mindketten fokozatosan egyre közelebb jutunk a tetőponthoz. 387

Mindenemmel átöleltem, a lábamat is az övé köré fonva még közelebb húztam magamhoz. Már amikor éppen elvesztem volna, abbahagyta a csókot, és az ujjait a hajamba mélyesztette. Nem hajtotta hátra a fejét, hanem közvetlenül az arcom közelében tartotta, ígymást, a szemünk olyan közel volt egymáshoz, hogy nem láttam csak a végtelen kékséget. – Soha többé ne ijessz meg így! – mondta rekedtes hangon. – Ha elveszítenélek… nem veszíthetlek el! Megsimogattam a haját, és megcsókoltam. A csók közben megint felkapta a fejét. – Ígérd meg! – mondta. – Ígérd meg, hogy soha nem vállalsz megint ekkora kockázatot! Megfogadtam, mire az arcát az enyémhez szorította, és hagytuk, hogy a kontroll még létező maradványai mind tovaszálljanak.

Jeremy kora hajnali koppantására még az ablakom előtti fák ágai is összerezzentek. Clay kinyitotta a szemét, de sem fe lkelni, sem válaszolni nem méltóztatott. – Mindkettőtökre szükségem van odalent! – kiáltotta be Jeremy a csukott ajtón át. Clayre pillantottam, és vártam, hogy ő feleljen. Nem tette. – Most! – sürgetett Jeremy. Clay csöndben volt még vagy harminc másodpercig, aztán felmordult.

– Minek? – deszemben olyan hangon, amitmagának. még sosem hallottam, hogy Jeremyvel megenged E zzel, persze, Jeremy t is elbizonytalanította, aki néhány hosszú másodpe rcig nem is válaszolt rá. 388

– Lefelé! – mondta végül. – Most azonnal! És Jeremy léptei fokozatosan elhalkultak a folyosón. – Torkig vagyok ezzel! – fortyant fel Clay ledobva magáról a takarót. – Nem jutunk sehova! Mást se csináltunk eddig, rgettünk, hol mint a saját farkunkat hajkurásztuk! azt, hol ez elől menekültünk, hol az Hol elől.ezt Éskemire mentünk vele? Megölték Logant és Petert, majdnem megölték Jeremyt és téged is! Most, hogy ekkora veszélyben vagy, jobb lesz, ha Jeremy végre tesz is valamit ellene! – Én is úgy tervezem! – hallatszott fel Jeremy hangja a lé pcső alól. – Ezért kértem, hogy gyertek le ide! Clay arcán piros foltok jelentek meg. Megfeledkezett róla, hogy Jeremy éppolyan jól hall mindent a lépcső a ljáról, mint a hálószoba ajtaja elől. Motyogott valami bocsánatkérésszerűt, és kikászálódott az ágyból.

Antonio és Nick már a dolgozószobában volt, és egy tányér hideg felvágottat és sajtot majszolgatott. Amikor beléptünk, Jeremy éppen letette a kávénkat a dívány mellé. – Tudom, Clayton, hogy aggódsz Elena miatt! – szólalt meg Jeremy, miután kényelembe helyeztük magunkat. – Mint mindannyian. Ezért fogom elküldeni innen. Még ma! – Tessék? – ültem fel hirtelen. – Várjunk csak egy percet! Csak mert tegnap éjjel egy kicsit megijedtem, az nem jelenti azt… – Tegnap éjjel csakhogy te ijedtél meg, Elena! Daniel szállt, és most úgynem tűnik, LeBl anc is ugyanezt teszi.rád Az egyik el akar fogni, a másik viszont meg akar ölni. Most őszintén azt hiszed, hogy kényelmesen hátradőlve megvá389

rom, vajon melyiknek sikerül? Már e lvesztettem Logant és Petert. A legkisebb kockázatot sem vállalom azért, hogy esetleg mást is elveszítsek! Tegnap hibáztam, amikor hagytam, hogy velünk gyere, holott tudtam, hogy Daniel téged akar. Nem követek el is újabb hibát azzal,a hogy engedem, hogy akár csak egy nappal tovább maradj közelében! Clayre pillantottam, azt várva, hogy ő is tiltakozik ez ellen, de ő csak közvetlenül a szája előtt tartotta a kávésbögréjét, és belebámult a sötét folyadékba, akár egy jövendőmondó, aki a kávéscsésze alján keresi a választ valamire. Egy perccel később letette a bögrét, anélkül hogy belekóstolt volna. Még Jeremy is odanézett, és várta az ellenkezését, de az nem hangzott el. – Remek! – mondtam erre. – Elég egy pánikroham, és a biztonság kedvéért máris félreállítotok, ahelyett, hogy sze mbenéznétek a nehézségekkel! Azt meg szabad tudnom, hova

szándékoztok elrejteni? Vagy még ezt az információt sem bízzátok rám? Jeremy ugyanolyan nyugodt tónusban folytatta. – Arra a helyre amire a korcsok a legkevésbé sem számítanak. Vissza mégy, Torontóba. – És ugyan mi az istent kellene ott csinálnom? Me ghúzni magam valahol egyedül, amíg a férfiak megvívják az ütköz etet?

– Nem leszel egyedül. Clay is veled megy! – Micsoda? – ugrottam talpra. – Most ugye viccelsz? – Clayhez fordultam, aki meg se moccant. – Te nem hallottad ezt? Mondj már valamit, a jó életbe! Clay egy szót sem szólt. – És mit kellene Torontóban csinálnunk? – érdeklődtem. – Meghúzódni egy hotelszobában? 390

– Nem, azt csinálod majd, amit amúgy is szoktál. Visszamégy a lakásodba, folytatod a munkát, ha akarod, vi szszaállsz a régi kerékvágásba. Ez majd biztonságot ad. A megszokás. Jól ismered az épületet, ahol laksz, az általad használt útvonalakat, gyakran látogatott éttermeket és bolt okat. Könnyebben észreveszed majd az esetleges veszélyfo rrásokat, mint egy ismeretlen környezetben tennéd. Ráadásul jól fogod magad érezni. – Jól? – hadartam. – Nem vihetem Clayt a lakásomba! Marhára jól tudod, hogy miért nem! Clay felkapta a fejét, mintha hirtelen mély álomból ébredt volna.

– Miért nem? Ahogy a szemébe néztem, rádöbbentem, hogy fogalma sincs arról, hogy Philippel élek. Szóra nyitottam a szá mat, de az arckifejezésétől ledermedtem. – Meg kell szabadulnod tőle! – utasított Jeremy. – Hívd fel, és mondd meg neki, hogy pakoljon össze! – Kitől kell megszabadulni? Kit hív… – Clay elhallgatott. Az arcán látszott, hogy feldühödik. Egya hosszú pi llanatig csak engem nézett, aztán felállt, és kisétált szobából.

Jeremynek több mindenhez volt tehetsége, mint bárkinek, akit ismertem, és mindegyikben jobb volt azoknál, akiket ismertem. Több mint egy tucat nyelven beszélt és fordított, úgy tudta sínbe tennijeleneteket a törött csontot, hogy azamiket jobb lett, minteúl-jkorában, olyan tudott festeni, én még képzelni sem tudtam, és egy puszta nézéssel megállított egy

391

százkilós, rá támadó farkast. Viszont szart sem tudott a sz erelmi kapcsolatokról. – Köszönöm! – mondtam, miután Nicholas és Antonio is kisomfordált. – Nagyon szépen köszönöm! – Clay hogy tud arról a férfiról –dologról mentegetőzött teleztem, az együttélés is tud. Jeremy. – Felté– És mi van, ha nem? Úgy határoztál, inkább zavarba hozod Nick meg Tonio előtt? – Mondom, hogy azt hittem, tudja! – Nos, most már tudja, ezt jól elintézted! Nem jön velem Torontóba, már ha egyáltalán én is megyek! – Elmégy, és veled megy ő is! Ami azt a férfit illeti, ő kö ltözött oda hozzád, nem? Előtte az a te lakásod volt. Nem kérdeztem, ezt meg honnan tudja. De nem is válaszoltam a kérdésére. – Akkor megkérheted, hogy távozzon – vélte Jeremy. – Csak vegyem fel a kagylót, csörögjek rá, és mondjam be, hogy ma délután érek haza, és azt akarom, hogy addigra ott se legyen?

– Nem értem, miért ne! Durván felnevettem. – Nem dobunk telefonon olyasvalakit, akivel együtt élünk! Nem szakítjuk meg valakivel az összes kapcsolatot minde nféle előzetes figyelmeztetés nélkül! Nem adunk valakinek csak pár órát arra, hogy kitakarodjon a lakásunkból, ha nincs rá valami átkozottul jó okunk! – De jó okod van rá! – Nem erre… – elharaptam a mondatot, és megcsóváltam a fejem. – Hadd vázoljam fel úgy, hogy te is megértsd! Ha felhívom, és közlöm vele, hogy vége, egyszerűen nem fog elmenni. Magyarázatot követel majd, és addig marad, amíg azt 392

kielégítőnek nem találja. Más szóval, bosszúsá got okoz. Ezt elég jó oknak találod? – Akkor meg ne szakíts vele! Költözz haza! – Clayjel? Majd egy másik életben! Ha bébicsőszt akarsz küldeni, Ő tud viselkedni. – Clayküldd ismeriNicket! Torontót. És ezer százalékban azon lesz, hogy megvédjen. – Jeremy az ajtóhoz sétált. – Lefoglalom a jegyeteket egy kora délutáni gépre. – Én nem… Jeremy már ott sem volt.

Eztán Clay volt soron, hogy vitába szálljon Jeremyvel. Nem hallgatóztam, de ahhoz el kellett volna hagynom a házat, ha nem akartam volna hallani őket. És mivel a beszélgetés az én jövőmet is érintette, nem láttam értelmét, hogy miért ne figyeljek. Claynek sem tetszett jobban ez a felállás, mint nekem. A benne élő legerősebb ösztön a falka alfájának védelme, és ezt a feladatot nem tudja több száz kilométerről ellátni. Sajnos az, hogy szót kell fogadnia Jeremynek, majdnem ugyanolyan erősen munkált benne. Figyeltem, ahogy lejátsszák a meccset. Clay olyan hangosan ellenkezett, hogy teljesen elnyomta

Jeremy halk, de szilárd eltökéltségét. Imádkoztam, hogy Clay nyerjen, és mindketten maradhassunk. Jeremy határozottan tartotta magát. Mennem kell, és mivel Clay a felelős azért, hogy ilyen életem lett, az ő feladata, hogy gondoskodjon arról, hogy életben maradjak.

393

A dolgozóban állva füstölögtem magamban. Aztán döntöttem. Nem megyek vissza Torontóba, és Clayt sem viszem magammal sehova. Senki nem kényszeríthet erre. Kisétáltam az üres folyosóra, az ottani kisasztalról felkaptam a kulcsaimat és kocsimhoz a pénztárcámat, aztánaztán a g arázsajtó felé vettem az irányt. A indultam, megtorpa ntam. Most hova is megyek? Hova is mehetek? Ha elszököm, nem mehetek vissza sem Torontóba, sem Stonehavenbe. Ahelyett, hogy két élet közül választhatnék, mindkettőt e lutasítanám. Erősen megszorítottam a kulcscsomót, de anny ira, hogy a fém a húsomba vágott, és a vérem is kicsordult. Nagy levegőt vettem, és becsuktam a szemem. Nem mehetek el, de ha maradok, engedelmeskednem kell Jeremynek. Senkinek nem lehet ekkora hatalma felettem! Ezt nem engedhetem! Amíg körbesétáltam a kocsit, meghallottam, hogy egy gumis cipőtalp csikordul meg a betonon, és amikor felnéztem,

Jeremyt láttam az anyósülésnél, már épp nyitotta volna az ajtót. Hova megyünk? – Én megyek csak. – kérdezte higgadtan. – Azt látom! De azt kérdeztem, hova megyünk? – Nem megyünk… – megakadtam, és körbenéztem a garázsban. – Clay kocsija itt van – kezdte Jeremy még mindig egyenletes, egy kicsit sem ideges hangon. – Nálad vannak a kulcsok, de nem a távriasztó. Az Explorer kint áll. Azon nincs riasztó, de vagy tizenhat méterre van tőled. A Mercedes közelebb parkol, de ahhoz meg nincs kulcsod. Versenyezzünk az Explorerig? Vagy inkább nekiiramodunk a felhajtón, és meglátjuk, gyorsabban tudsz-e futni nálam? 394

– Ezt nem tehe… – De igen! Nem mehetsz el! Lent van a ketrec. Nem riadok vissza attól, hogy használjam! – Ez annyira… – Igen,senki rettenetesen igazságtalan. Az Meg emberek világában nem tenne ilyet veled,Tudom. nem igaz? értenék, hogy jogod van az öngyilkossághoz. – Nem akarok… – Ha egyedül mégy el innen, azzal öngyilkosságot követsz el. Ezt nem hagyhatom! Vagy Clayjel utazol Torontóba, vagy bezárlak ide, amíg meg nem gondolod magad! Lehajítottam a kulcsokat a betonra, és hátat fordítottam neki. Egypercnyi hallgatás után ezt mondtam: – Ne kényszeríts arra, hogy magammal vigyem Clayt! Tudod, milyen keményen dolgoztam, hogy saját életem legyen! Mindig is azt mondtad, hogy ezt támogatod, még ha nem is értesz egyet vele. Máshova küldj el, és másvalakivel! Ne kényszeríts arra, hogy Clayt vigyem! Mindent tönkre fog tenni! nem fogok! – Nem,hangja Clay olyan lágy volt, mint Jeremyé, de annyira, hogy elbizonytalanodtam, nem kevertem-e össze őket. A ház ajtaja egy kattanással becsukódott Jeremy mögött. Nem fo rdultam oda Clayhez.

– Számomra most az a legfontosabb, hogy megvédj elek! – folytatta Clay. – Nem számít, mennyire vagyok dühös, ez nem változtat rajta. Képes vagyok rá, Elena, hogy odaát beilleszkedjek! Csak mert nem csinálom, még nem jelenti azt, hogy nem tudom megcsinálni! Nyolcéves korom óta tanulmány ozom és gyakorlom a beilleszkedést. Tizenöt éven át mással sem foglalkoztam, mint az emberi viselkedés tanulmányozá395

sával! Miután megértettem, és rájö ttem, hogy képes vagyok a beilleszkedésre, nem próbálkoztam vele többé. Hogy miért? Mert nem volt rá szükségem. Amíg közösségben annyira meg tudom változtatni a viselkedésemet, hogy nem kell azon aggódnom, támad rám a csőcselék, ez Jeremynekhogy és a ezüstgolyókkal falkának is teljességgel elegendő. Ha ennél többet tennék, csak magamat csapnám be, és ezt nem tenném ok nélkül. A te védelmed viszont elegendő okot szolgáltat erre. Az a férfi talán nem gondolja majd, hogy a világ legmegnyerőbb egyénisége vagyok, de nem fogok okot adni arra, hogy bármi rosszat gondoljon rólam! Nem fogok semmit tönkretenni! – Nem akarom, hogy ott legyél! – És én sem akarok oda menni. De ebbe most egyikünknek sincs túl sok beleszólása, nem igaz? Megint kattant az ajtó. Mire megfordultam, Clay már eltűnt. Jeremy jött vissza, és nyitva tartotta nekem az ajtót. M ereven néztem, aztán elfordítottam a tekintetem, és anélkül hogy egy szót szóltam volna, bementem a házba. Clayjel már aznap délután a torontói gépen ültünk.

396

LEJTŐ A BIZTOS KATASZTRÓFÁBA ROHANUNK. Míg a repülő egyre magasabbra szállt, a hangulatom egyre mélyebbre zuhant. Miért is hagytam, hogy Jeremy ezt tegye velem? Tudja vajon, hogy közel jár hozzá, hogy tönkretegye az életem? Érdekli egyáltalán? Hogy vihetném Clayt abba a lakásba, Philippel élek?a Nemso azt a férfit, többször ahol lefeküdtem, annak férfinakkára a házába hozom,akivel ak inek viszont elköteleztem magam? Soha nem hittem el azokat a történeteket, hogy vannak, akik házvezetőként, dadaként vagy kertészként csempészik be a szeretőjüket az otthonukba. Aki ilyesmit tesz, az erkölcsileg csődbe jutott, megbízhatatlan gazember… ami elég találó leírása annak, amit abban a pillanatban magamról gondoltam. Aznap reggel felhívtam Philipet, és szóltam neki, hogy vendéget viszek. Elmondtam, hogy Clay az unokabátyám, Jeremy bátyja, és szeretne Torontóba költözni, ezért bel ementem, hogy megszállhat nálunk egy vagy két hétig, amíg munkát talál. Philip teljesen megértő volt az egésszel kapcsolatban, bár amikor azt mondta, hogy szeretne t alálkozni az unokatestvéreimmel, gyanítom, inkább eg y vacsorameghívásra vele. gondolt, nem arra, hogy a kis lakásunkat is megosszuk És mi a helyzet Clayjel? Jeremynek tudnia kellett, mekkora fájdalmat okoz ezzel neki. És ez sem érdekli? Hogy kellene 397

ilyen körülmények között kijönnünk egymással? Együtt kell élnünk egy egyszobás lakásban anélkül, hogy a falka bármelyik tagja ott lenne lökhárítónak. Egy szót sem szóltunk eg ymáshoz, mióta Clay kijött utánunk a garázsba. Torontótól harminc percre úgy ültünk egymás mellett, mint két idegen. – Hol laksz? – kérdezte meg végül. Felriadtam a hangjára. Ránéztem, de mereven előref igyelt, mintha az előtte lévő fejtámlának beszélne. – Hol laksz? – ismételte meg a kérdést. – Ó… a tó közelében – mondtam. A Front utcától délre. – És a munkahelyed? – A Bloor-öböl környékén. Mellékes beszélgetésnek hangzott, de tudtam, hogy nem az. Clay tekintetén látszott, hogy kattog az agya, és átismétli a helyszíneket és a távolságokat. – A biztonság? – Elég jó, Az épületnek biztonságos a bejárata. Semmi extra, csak a szokásos kulcsos, felcsengetős rendszer. Az ajtóm is kulcsra és lánc is van rajta.korcs bejut az épületbe, a v iClay nyílik, szipogott egyet. Ha egy lág összes zárja sem akadályozza meg, hogy a lakásomba is bejöjjön. Egyszer szóba hoztam a biztonsági rendszert Philipnek, de szerinte az egyetlen megbízható otthonvédelem a jól megkötött biztosítás. Nem mondhattam neki, hogy én attól félek, hogy megtámadnak! Az aligha illett egy olyan nő személyiségéhez, aki hajnali kettőkor bátor, magányos sétákat tesz!

– A munkahelyemen van egy biztonsági őr az első emeleten – mondtam. – Fényképes igazolvány kell ahhoz, hogy az irodámba bejuss. Ráadásul elég forgalmas hely. Ha a szokásos 398

munkaidőnél maradok, ott senki nem fog megtámadni. De igazából vissza se kellene mennem dolgozni… – Maradjunk a szokásos napirendnél, ahogy Jeremy tanácsolta! – Clay kinézett az ablakon. – Akkor én ki legyek? –– A második Munkát keresel a városban. Szükség vanunokatestvérem. erre? – Jól hangzik. Ha az unokabátyám vagy, szinte kötelező, hogy elszállásoljalak… – A munkát kereső részre értettem. Nem fogok munkát keresni, Elena, és nem akarok semmilyen körülményes fo rgatókönyvet követni! Mondd azt, hogy azért vagyok a városban, mert az egyetemen dolgozom… a rendes munkámat végzem. Felveszem a kapcsolatot ott néhány emberrel, beugrom a tanszékre, talán még egy kicsit kutatok is. Hogy valószerű legyen. – Persze, de nem lenne egyszerűbb, ha csak azt mondanánk… – Elena, nem fogok szerepet játszani! Nem többet, mint amennyit muszáj! Azszólalt ablak meg felé többet. fordult, és a repülőút fennmaradó részében nem

Nem számít, mennyit morfondíroztam a repülés alatt, a mo stani lépésünk összes lehetséges következménye a ddig nem jutott el a tudatomig, amíg a reptérre nem é rtünk. Felvettük a csomagjainkat, é s elindultunk a taxiállomásra, amikor megint rádöbbentem: hiszen mindjárt felviszem Clayt abba a lakásba,

ahol Philippel élek! Szorítani kezdett a mellkasom, a szívem

399

kalapált, és mire a bejárathoz értünk, már egy pánikroham közepén jártam. Clay egy lépéssel előttem haladt. Előrenyúltam, és megr agadtam a karját. –Rám Nem kellnézett. ám ezt csinálnod! – mondtam neki. sem – Jeremy ezt akarja! – Az még nem jelenti azt, hogy meg kell tenned! Engem akar biztonságban tudni, nem igaz? Biztos van rá más megoldás is! Clay továbbra is hátat fordított nekem. – Azt ígértem, hogy veled maradok, úgyhogy ezt is teszem! – Ezt anélkül is lehet, hogy be kellene jönnöd a lakásomba! Megtorpant, és csak annyira fordult meg, hogy egy kicsit lássam a profilját. – Hát ezt meg hogy képzeled? Aludjak a házatok előtt a sikátorban? – Nem, úgy értettem, hogy egyikünknek sem kell elmenni a lakásomig! Máshová mennénk. Egy hotelszobába vagy val ahova. – És te eljönnél velem?

– Persze! Természetesen! – És ott is maradnál velem? – Pontosan! Ahogy akarod! Kihallottam a kétségbeesést a hangomból, és nagyon szégyelltem, hogy nem tudtam uralkodni magamon. A kezem annyira remegett, hogy a körülöttünk lévő emb erek bámulni kezdtek. – Ahogy te akarod! – ismételtem. – Jeremy soha nem tudja meg! Azt mondta, hogy telefonon nem fog keresni bennünket, úgyhogy nem is fogja tudni, hogy a lakásban szálltunk meg 400

vagy sem. Biztonságban leszek, és te úgyis velem maradsz! Ez a fontos, nem igaz?

Clay majdnem egy egész percig nem mozdult. Aztán nagyon lassan felém fordult. Miközben ezt tette, valami r eményszerű el a tekintetében, ami azonnal eltűnt, amintcsillogást megláttakaptam az arckifejezésemet. Megfeszítette az állkapcsát, és farkasszemet nézett velem. – Rendben! – mondta. – Szóval rajtam áll? – A fizetős telefonfülkék mellé gurította a bőröndjét, és felkapta a legközelebbiből a kagylót. – Hívd fel! – Azt mondta, hogy nem telefonálhatunk oda! Nincs telefonálás. – Nem Jeremyt! Azt a pasit. Hívd fel, és mondd meg neki, hogy vége! A lakás az övé. Majd később elmégy a dolgaidért. – Én nem erre. – Nem erre gondoltál, igaz? Én is azt hiszem! Akkor mi a terved? Föl-le futkározol majd közöttünk, amíg el nem döntöd, mit akarsz? – Már döntöttem! Minden, ami Stonehavenben történt, hiba volt, mint van mindig is ezel őtt! Sohamegint nem vezettelek félre! Tudtad, hogy valakim. Ugyanaz, ugyanaz az átkozott

dolog történt, ami mindig, amikor visszamegyek arra a helyre! Összezavarodtam. Nem találom önmagam. – De hol? A házban? Egy rakás tégla és habarcs közt? – Azon a helyen – feleltem fogcsikorgatva. – Abban a világban, és mindenben, ami hozzá tartozik, téged is b eleértve! Nem akarom, hogy ez történjen, de ha ott vagyok, nem tudok ellenállni. A hely átveszi a hatalmat felettem. Harsányan felnevetett. – Marhaság! Nincs semmi ebben a világban, vagy akármelyik másikban sem, amivel te ne vennéd fel a harcot! Tudod, 401

mi az a bűbájos varázslat, amivel az a hely levesz a lábadról? Boldoggá tesz! Persze, te ezt nem ismered be, mert számodra az egyetlen elfogadható bo ldogság csak a „normális” világban válhat valóra, „normális” barátok és egy „normális” férfi sségednek érzed, és úgy döntöttél, ebben az mellett! Kötelemagad életben teszed boldoggá, még akkor is, ha beledöglesz! Az emberek mostanra már nyíltan bámultak. A f ejemben meg kellett volna szólalnia a riasztónak, figyelmeztetve, hogy helytelenül viselkedem az emberek világában. De nem szólalt meg. Marhára nem érdekelt. Sarkon fo rdultam, és metszőn néztem a mögöttem ciccegő két idős hölgyre. Elkerekedett szemmel hátráltak meg. A kijárat felé meneteltem. – Mikor hívtad fel utoljára? – kiáltott utánam Clay. Megálltam. Clay mögém sétált, és lehalkította a hangját úgy, hogy más meg ne hallja.

– A ma reggelt nem számítva, amikor közölted vele, hogy jövünk. Mikor telefonáltál utoljára? Nem mondtam semmit. helyettem. – Három nappal ezelőtt! Vasárnap – Nem értem– mondta rá! – Badarság! Elfeledkeztél róla! Szerinted ő boldoggá tesz? Szerinted ez az élet tesz boldoggá? Nos, akkor itt a lehetőség! Vigyél oda! Mutasd meg nekem, mennyire boldoggá tesz! Bizonyítsd be! – Menj a francba! – mordultam rá dühösen, és a kijárathoz siettem.

Clay utánam jött, de elkésett. Már kijutottam a term inálról, és egy taxiban ültem, mire utolért. Becsaptam a taxi ajtaját, majdnem Clay ujját is odacsuktam, aztán megadtam a sofő rnek a címet. Ahogy elhajtottunk, még megengedtem m a402

gamnak azt a kis elégtételt, hogy az oldalsó tükörben figyeltem egy darabig a járdán pórul maradt Clayt. Olyan kár, hogy nem árultam el neki pontosabban a címemet! A tó „közelében” elég sok ingatlan található… és nagyon sok bérház.

Amikor az épületemhez értem, felcsöngettem a lakásba. Philip felvette, és csodálkozott, hogy bejelentem magam. Nem vesztettem el a kulcsomat. Nem is tudom, miért csengettem fel, hogy beengedjen. Csak remélni tudtam, hogy Philip nem kérdezi meg. Mikor felértem, már a folyosón várt, a lift mellett. Magához húzott, és megölelt. Ösztönösen lemerevedtem, de aztán viszszaöleltem. – Felhívhattál volna a reptérről! – mondta. – Kimentem volna érted! – Mögém nézett. – Hol marad a vendégünk? – Feltartóztatták. Talán végleg. – Nem jön? Vállat vontam, és ásítást színleltem. – Kemény út volt! Sok légörvény. Fogalmad sincs, menynyire örülök, hogy itthon vagyok! – Nem annyira, mint én annak, hogy hazajöttél, édes! – Philip bekísért a lakásba. – Gyere, ülj csak le! Hoztam grillcsirkét a boltból vacsorára. Megmelegítem! –Még Köszi! le sem vettem a cipőmet, amikor valaki dörömbölt az ajtón. Gondoltam, nem foglalkozom vele, de abból nem sülne

403

ki semmi jó. Philipnek talán nincs olyan jó hallása, mint n ekem, de azért ő sem süket. Feltéptem az ajtót. Clay állt ott a csomagjainkkal. – Hogy sikerült… – kezdtem. Felemelte az utazótáskámat. A és füléről egy címke lógott, amelyen takarosan ott állt a nevem a címem. – A pizzafutár nyitva tartotta nekem az ajtót! – jegyezte meg. – Nagyszerű a biztonsági rendszer! Besétált, és ledobta a csomagjainkat a fogas mellé. Kinyílt mögöttem a konyhaajtó. Megfeszültem, és hallgattam Philip közelgő lépteit. A bemutatás a torkomon akadt. Mi van, ha Clay nem megy bele? Túl késő már, hogy megváltoztassam a mesémet? Túl késő, hogy kipenderítsem az ajtón? – Biztosan te vagy Elena unokabátyja! – mondta Philip, ahogy odaért, és kezet nyújtott. – Clay – sikerült kinyögnöm. – Clayton. Philip elmosolyodott.

– Örülök, hogy találkoztunk! Melyiket szereted, a Claytont vagy a Clayt?

Clayrá, nemmióta válaszolt. sem pillantottA Philipre, nézett kijöttOda az előszobába. szemét azóta inkábbnem az enyémre szögezte. Láttam, hogy éppúgy fortyog benne az indulat, mint a felháborodás és a sértődöttség. Felkészültem a kirobbanásra. Egyelőre váratott magára. Ehelyett megelég edett a kirívó gorombasággal, azzal, hogy semmibe veszi Philipet, a köszöntését, a kérdését és a felé nyújtott kezét, és nagy léptekkel bement a nappaliba. Philip mosolya csak egy pillanatra ingott meg, de aztán Clayhez fordult, aki háttal nekünk az ablaknál állt.

404

– Itt van a kihúzható ágy – mondta a díványra mutatva, ahol még otthagytam egy halom ágyneműt. – Remélem, nem lesz túl kényelmetlen. Még nem használta senki, ugye, édes? Oldalról látszott, hogy Clay állkapcsa megfeszül, de ot vábbra is kibámult az ablakon. – Nem – válaszoltam. Erőlködtem, hogy valamit hozzát egyek, valami apró részletet, vagy megváltoztassam a témát, de semmi nem jutott az eszembe. – Elvileg tóra néző kilátásunk van! – mondta Philip erőlte-

tetten nevetgélve. – Szerintem, ha délután egy és kettő között három lépésre állsz az ablaktól, majd jobbra fordulsz, és a megfelelő módon hunyorogsz, akkor lá thatsz egy csíkot az Ontario-tóból! Legalábbis ez az elméletem. Clay még mindig nem reagált. És én sem. A szobában h alotti csend állt be, mintha Philip valami vákuumba beszélne, és a szavainak semmilyen visszhangja vagy hatása nem lenne. Philip folytatta:

– Az épület másik oldaláról szebb kilátás nyílik Torontóra. Nagyszerű város, de tényleg. Világszínvonalú kényelem, stílus ésalacsony szórakozási lehetőségek, tűrhető létfenntartási költsé-el gek, bűnözési arány, tiszta utcák. Holnap talán tudok szabadulni a munkából pár órával előbb, és elviszlek egy körre a városban, mielőtt Elena hazaér. – Nem szükséges! – mondta Clay. A szavakat annyira öszszeszorított szájjal mondta, hogy az akcentusa elveszett, és ettől teljesen idegenül hatott. – Clay valaha Torontóban lakott – magyaráztam. – Egy darabig. Ö… hm… néhány évvel ezelőtt. – És hogy tetszett? – érdeklődött Philip. Amikor Clay erre sem felelt, megint erőltetetten felnevetett. – Visszajöttél, ezek szerint nem lehetett olyan rossz élmény! 405

Clay megfordult, és rám nézett. – Vannak jó emlékeim. Még tartotta a tekintetemet, aztán elnézett, és besétált a fürdőszobába. Másodperceken belül meghallottam a zuhany zubogását. –Nyugodtan zuhanyozz le! – mormoltam a szememet forgatva. – Mr. Szeretetreméltó, mi? Philip elmosolyodott.

– Szóval, nem az időeltérés miatt van? – Bárcsak az lenne! Figyelmeztethettelek volna! Nem diagnosztizált antiszociális személyiségzavar. Ne vedd a szívedre ezt a sok süketséget, amíg itt van! Vagy ne vacakolj vele, vagy mondd neki, hogy bekaphatja!

Philipnek felszaladt a szemöldöke. Először azt hittem, hogy a Clayről szóló leírásom miatt, de ahogy Philip tovább csodálkozott rajtam, visszajátszottam, mit is mondtam, és most már kihallottam belőle a maró gúnyt és az odamondást. Ez nem az az Elena volt, akihez Philip szokott. Ó, az az istenverte Clay! viccelek! meg. –addigra – Csak Hosszúeidőt töltöttema vele a repülőn! Mire– nyugtattam a reptérre értünk, lvesztettem hidegvéremet, és egy kicsit összekaptunk. – Elvesztetted a hidegvéredet? – ismételte Philip, és mellém lépve megcsókolta a homlokomat. – Nem tudtam, hogy olyanod is van!

– Clayton kihozza belőlem a legrosszabbat! Ha szerencsénk van, nem marad itt sokáig. Bár családtag, úgyhogy el kell v iselnem. – A konyha felé fordultam, és látványosan belesz i-

matoltam a levegőbe. – Úgy érzem, hogy már kész az a csirke! – Megvárjuk az unokabátyádat? 406

– Ő se várna meg minket! – mondtam, és a konyhába indultam.

Az egyedüli jó dolog, amit erről az estéről elmondhatok, hogy rövid volt. Clay kijött zuhanyzás után (szerencsére felöltözve), besétált a nappaliba, és levette az egyik könyvemet a polcról. Mi még mindig nem fejeztük be az evést. Bementem a nappaliba, és szóltam neki. Felmordult, hogy ő majd később eszik, én meg annyiban hag ytam. Mire befejeztük és elpakoltam, elég későre járt ahhoz, hogy a kimerültségre hivatkozva ágyba bújhassak. Philip követett, és azonnal felmerült bennem, hogy egy apróságot kihagytam az együttélésből. A szexet. A hálóingemet húztam fel éppen, amikor Philip besétált. Mármost, nem vagyok nagy kedvelője az éjszakai viseletnek, lévén bugyiban aludtam, mióta csak ot thagytam a legutolsó családomat, de amikor Philippel összeköltöztünk, és észrevettem, hogy pizsamaalsóban alszik, úgy gondoltam, talán tőlem is elvárható valami esti ruhadarab. Próbáltam én a fehérneműket, az összes kihívó, falatnyi ruhadarabot, amiért a női magazinok úgy lelkesednek. Az átkozott csipke miatt viszont olyan helyeken viszkettem, ahol még soha azelőtt, a gumis dolgok néhol megcsíptek, a vállpántok elfordultak, úgyhogy arra jutottam, hogy az ilyesféle é jszakai viselet csak közvetlenül szex előttre való, és utána valami kényelmesebbre cserélendő. Mivel Philipet amúgy sem hozta tűzbe a fekete csipke és a vörös szatén,maradtam. kihajítottam az összes és a túlméretezett pólóknál Aztán Philip vackot, karácsonyra vett nekem egy térdig érő hálóinget. Nagyon nőies volt és

407

ódivatú, meg az én ízlésemnek egy kissé szűzies, de Philipnek tetszett, úgyhogy otthon ezt hordtam. Philip megvárta, amíg elkezdem fésülni a hajam, aztán mögém lépett, fölém hajolt, és belecsókolt a nyakamba. – Hiányoztál! duruzsolta a bőrömhöz közel. – Nem akartam nyafogni,– de hosszabb távol lét volt, mint amire számítottam! Még néhány nap, és vendégetek lett volna New Yorkban!

Majdnem megfulladtam, de egy félresikerült, sípoló nev etéssel sikerült lepleznem. Philip Bear Valley-ben! Az még pokolibb forgatókönyv lenne, mint az, amit most kell itt k iállnom! Philip ajka a tarkómra vándorolt. Nekem nyomta magát. Az egyik keze a hálóingem alá csúszott, és feltolta azt a csípőmig. Megmerevedtem. Gondolkodás nélkül a hálószoba ajtaja felé pillantottam. Philip a tükörből követte a tekintetemet.

– Á! – mondta csendesen kuncogva. – Megfeledkeztem a vendégünkről! Csinálhatnánk hangtalanul, de ha inkább k ivárnál egy sokkal meghittebb Bólintottam. Philip megint pillanatot… csókot lehelt a nyakamra, szí npadiasan felsóhajtott, és az ágyhoz lépett. Tudtam, hogy mellé kellene kucorodnom, összeölelkezni, és b eszélgetni egy kicsit, de képtelen voltam. Egyszerűen képtelen voltam rá. Biztos a katasztrófa.

408

MEGNYUGVÁS MÁSNAP REGGEL BUNDÁS KENYÉR és pirított szalonna illatára ébredtem. Az órára néztem. Mindjárt kilenc. Philip hétkor rendszerint már elmegy. Biztos itthon maradt, hogy reggelit készítsen. Milyen kellemes meglepetés! Kitipegtem a hálószobából a konyhába. Clay állt a tűzhelynél, a lapáttal egy rakásVégigmérte baconszeletet forgatott ingemet.meg éppen. Aésjöttömre megfordult. a háló – Ez meg mi a franc akar lenni? – kérdezte. – Egy hálóing. – Ebben alszol? – Ha nem azt tenném, nappali ing lenne, nem igaz? – csattantam fel.

Clay ajka megremegett, mintha kitörni készülne belőle a nevetés. – Nagyon… édes vagy benne, kicsim! Úgy fest, mintha Jeremy vette volna neked. Ó, erről jut eszembe! Küldött virágot! – Jeremy? Clay megrázta a fejét. – Ott van a bejárati ajtónál. Kisétáltam az előszobába, ahol egy tucat vörös rózsát t aláltam ezüsttel bevontIsten vázában. kártyán ez állt: „ Gondoltam,egy hagylak aludni. hozottAitthon! Hiányoztál! Philip.”

409

Ugye? Semmi nem változott! Philip ugyanolyan figyelmes, mint mindig. Mo solyogva kaptam fel a vázát, és körbenéztem, hogy hova tehetném. A nappaliban lévő asztalra? Nem, a virágok szára túl hosszú. Hagyjam az előszobaszekrényen? Az meg hely. már most is zsúfolt. A konyhában? Benyitottam. Nincs – A hálószoba! – motyogtam, és kihátráltam. – Víz! – kiáltott utánam Clay. – Mi van? – Vízbe tedd őket! – Tudom! – És napfényre! – tette hozzá. Erre már nem feleltem. Eszembe jutott volna a víz meg a fény… idővel. Muszáj bevallanom, hogy soha nem értettem teljesen a virágküldés szokását. Az igaz, hogy jól festenek, de nem jelentettek számomra semmit. Nem azért, mert nem értékeltem őket. D ehogynem. Jeremy mindig frissen vágott virágot a kertből, a szobámba tette, én meg gyönyörködtem benne. Persze, ha a vizet, nem nem állítja őket a fényre, cseré li alattuk sokáig élvezhettem volnaésanem szépségüket. Sokkal ügyesebb voltam a dolgok elpusztításában, mint az életben tartásban. Még jó, hogy soha nem akartam gyereket. Miután vízbe tettem a rózsákat, és helyet találtam nekik, visszamentem a konyhába. Clay a tányéromra szedett két bundás kenyeret, és már éppen emelte a harm adikat. – Annyi elég lesz – szóltam, és magam elé húztam a tá-

nyért. Mindkét szemöldökét felhúzta. – Úgy értem, egyelőre elég! – mondtam. – Persze, majd eszek még, ha ezekkel végeztem. 410

– Összesen ennyit eszel, ha itthon van? Csodálkozom, hogy ájulás nélkül beérsz a munkahelyedre! Í gy nem lehet enni, Elena! A normális anyagcseréhez szükséged… Hátratoltam a székemet. Clay abbahagyta a mondandóját, és kiosztotta leült mellém. a bacont, aztán teleszedte a saját tányérját, és – Hányra jársz dolgozni? – kérdezte. – Tegnap este felhívtam őket, és azt mondtam, fél tize negyre bent leszek.

– Akkor jobb, ha sietünk! Milyen messze van? Harminc perc séta? – Metróval járok. – Metróval? De hát gyűlölöd a metrót! Az a rengeteg ember összezsúfolódva egy akkora kocsiban, az idegenek lökdösődnek, hozzád érnek, és az a bűz…! – Már hozzászoktam. – Miért szenvedjünk? Könnyű séta át a Bloorra, aztán egyenesen felfelé. – Az emberek itt nem gyalog járnak a munkahelyükre – jegyeztem meg , hanem se ocognak. bringáznak, Nekem meg se –biciklim, görkorim,görkoriznak, szoknyában kmeg nem tudok futni.

– Szoknyában jársz a munkába? Hiszen te utálod a szoknyát! Félretoltam a tányéromat, és felálltam az asztaltól.

Próbáltam meggyőzni Clayt, hogy ő elsétálhat a munkahelyemig, engem meg nyugodtan hagyhat egyedül metrózni. 411

Hallani sem akart róla. A biztonságom érd ekében, és az alfája kifejezett parancsával összhangban inkább végigszenvedi a földalattin való utazás összes kínját. Be kell vallanom, hogy egy kissé túl sok örömet találtam abban, ahogy végigfeszengte avolna. hétperces, pokoli utat. Nem mintha látványosan szenvedett Aki nézte, csak egy zsúfolt kocsiban álló férfit látott, aki a feje fölötti térképen türelmetlenül követi a metró útját. De mélyen a szemében én, bizony, láttam a ketrecbe zárt állat tekintetét, a visszatetszéssel és a kitörni készülő pánikkal egyenlő arányban színezett klauszt rofóbiát. Ha valaki hozzáért, még egy kicsit jobban szorította a k apaszkodót. A száján át lélegzett, a tekintetét végig a térképre szögezte, és csak a ddig nézett félre, amíg leellenőrizte az állomások nevét, ahogy a szerelvény lelassított egy-egy megállónál. Egyszer rám is nézett. Elmosolyodtam, és látványosan elterültem az ülésen. Szigorú nézéssel elfordult, és az út hátralévő részében tud omást sem vett rólam.

A munkatársakkal ebédeltem. Visszafelé jövet egy ism erős alakot láttam üldögélni az irodaépületünk előtti padon. Kimentettem magam, amiért még nem megyek be, és viss zakanyarodtam Clayhez. – Mi a baj? – kérdeztem, ahogy mögé értem.

Megfordult, és elmosolyodott. –– Mit Hé, keresel kicsim! itt? Jó volt az ebéd? – Őrizlek, nem emlékszel? Elgondolkodtam. 412

– Kérlek, nehogy azt mondd, hogy egész délelőtt itt ücsörögtél! – Dehogynem! Úgy véltem, hogy az irodádban nem örülnél nekem annyira.

–– Nem csaktaláljam úgy! ki! A normális emberek nem Miértülhetsz nem? Ó,itt,hadd üldögélnek utcai padokon! Ne aggódj, kicsim! Amint meglátok egy rendőrt, átülök a túloldalra! Az épület felé pillantottam, és leellenőriztem, hogy nem jön-e ki ismerős onnan. – Tudod jól, hogy nem az irodában dolgozom egész nap! Ma délután éppen egy nagygyűlésről tudósítok a Queen’s Parkból. – Akkor, odamegyek én is. Biztos távolból, persze, hogy semmiképp se kelljen elviselned azt az iszonyatot, hogy nyilvánosan összekötnek bennünket! – Úgy érted, követni fogsz. Clay elvigyorodott.

– Az olyan készség, amin mindig lehet javítani! Nem ülhetsz itt, csak úgy! – Vissza a kályhához… – Legalább csinálj valamit! Olvass egy könyvet, újságot vagy folyóiratot! – Persze, és hagyjam, hogy valami korcs elsurranjon mellettem, amíg a napi keresztrejtvényt töltöm? Védekezőn felkaptam a kezem, és nagy léptekkel besétá ltam az épületbe. Öt perccel később már megint a pad mellett voltam.

– Már hiányzom is? – kérdezte. A háta mögül az ölébe ejtettem egy folyóiratot. Felvette, megnézte a címlapját, és összeráncolta a homlokát. 413

– Rod világa? – Kocsikról szól. Afféle jófiúk magazinja. Legalább tegyél úgy, mintha olvasnád! Végigpörgette az oldalakat, és megállapodott egy Corvette Stingray Chevrolet elnyúló vörös hajú nő fürdőruhás képénél.motorháztetőjén Átfutotta a szöveget, aztán szemügyre vette a képet. – Mit csinál ott az a nő? – kérdezte. – Eltakarja a motorháztetőn lévő karcolást! Olcsóbb, mintha lefújnák! Még tovább lapozott az alig felöltözött nők és klasszikus sportkocsik fotóival teli oldalakon. – Nicknek voltak ilyen újságjai, amikor gyerekek voltunk! De a kocsik nélkül. – Elfordította az egyik fényképet. – Meg fürdőruhák nélkül. – Csak csinálj úgy, mintha olvasnád, oké? – mondtam viszszaindulva a bejárat felé. – Soha nem tudhatod! Talán szerencsém lesz, és találsz olyat, ami tetszik! – Azt hittem, neked tetszik a kocsim! elmenőben visszaszóltam: –Már Nem a kocsikról beszéltem!

Vacsora után Clay és én a lakásban maradtunk, és kártyáztunk egyet. Mire Philip hazaért, már harminc dollárral és ö tven centtel vezettem. Már sorban a negyedik játékot nyertem egymás után, és Amint idétlenülmegkérdezte, sikongattam hogy örömömben, amikor Philip belépett. csatlakozhat -e hozzánk, Clay úgy döntött, hogy megint ideje lezuhanyozni. Ha ebben a tempóban folytatja, ő lesz a legtisztább fickó 414

Torontóban! Még Philippel is játszottunk néhány kört, de az már nem volt ugyanaz. Philip ugyanis nem pénzben játszott. És, ami a legrosszabb, komolyan elvárta, hogy betartsam a szabályokat.

Aznap éjjel Jeremy kapcsolatba lépett velem, hogy me gtudja, jól vagyunk-e. Habár a telefonhívásokat megtiltotta, ez nem jelentette azt, hogy elszakadtunk egymá stól. Ahogy korábban is mondtam, megvolt a maga módszere, hogy egy amolyan éjszakai lelki csatornán keresztül eljusson hozzánk. Minden vérfarkas rendelkezik valamilyen fokú pszichés erővel. A legtöbben nem fordítanak rá figyelmet, mert túl misztikusnak találják olyan élőlények esetében, amelyek leginkább ököl - és agyarharc segítségével kommunikálnak egymással. Clay és köztem is létezett valamilyen szellemi kapocs, talán pont azért, mert ő mart meg engem. Nem voltunk képesek egymás gondolataiban olvasni, vagy más, efféle eget rengető dolgot véghezvinni. Inkább egymás jele nlétének felfokozott tudatát jelentette, amiről az ikrek gyakran állítják, hogy a gyakorlat teszi… apróságokból állt. Például egy-egy nyilallás jelezte bennem, amikor megsérült, vagy pontosan tudtam, mikor van a közelemben, még ha nem is láttam, hallottam vagy éreztem az illatát. Mivel az egész engem azért eléggé nyugtalanított, nem egy olyan készség volt ez, amit rendszeresen gyakoroltam vagy bárkinek bevallottam volna. Jeremy tudott képessége viszont teljesen más jellegű volt. Álmunkban kapcsolatba lépni velünk. Nem ha llottam hangokat a fejemben, nem volt más, hasonló hókuszpókusz sem. Csak aludtam, és arról álmodtam, hogy vele beszélgetek, 415

de tudat alatt ez több volt egy álomnál, és nyugodtan bel ehallgathattam vagy észérvekkel válaszolhattam neki. Elég menő, tulajdonképpen, bár ezt Jeremynek soha nem mond anám.

Palacsintaillatra ébredtem. Ezúttal pontosan tudtam, ki készíti a reggelit, és nem is bántam. Az étel az étel. Nálam semmi nem vetekedett egy nekem készített reggelivel. Reggel képtelen voltam a konyhában sürgölődni. Mire felébredtem, túl éhes voltam ahhoz, hogy a tűzhellyel meg a serpenyőkkel zsonglőrködjek… néha még a kenyérpirítás is túl sok időt vett igénybe. És annál, hogy valaki elkészíti a reggelimet, még jobb volt az, ha az ágyból való kikászálódás után egyből az as ztalhoz ülhettem, zuhany, felöltözés és fogmosás nélkül, ami máskor általában szükséges volt ahhoz, hogy másoknak is megfelelő asztaltársaság legyek. Clayjel nem számított.Látott már rosszabb állapotban is. Bebújtam a takaró alá. Ha kész a reggeli, Clay kávéval lep meg. Nem kell mást tennem, csak kivárnom, hogy ideérjen vele. – Ez tényleg nagyszerű! Nem sűrűn eszünk palacsintát. Elena nincs odáig a reggeliért. Általában hideg müzli van vagy pirítós. Nem garantálom, hogy eszik belőle, de azt t udom, hogy én biztos fogok! Felpattantam az ágyban. Ez nem Clay hangja! – Minek hívják ezt délen? – folytatta Philip. – Lepény? lé? Én képtelen vagyok szabályosat csinálni. Kukoricamá Odavaló vagy, nem igaz? Mármint eredetileg. Ezzel az a kcentussal fogadok, hogy Georgiából, vagy talán Tennesseeből jöttél! 416

Clay felmordult.

Kiugrottam az ágyból, és az ajtóhoz szaladtam. Aztán megláttam a hálóingemet a tükörben. Egy köntös! Egy háziköntösre lenne szükségem! – A bátyádnak, Jeremynek nincsészre, is akcentusa elmélkedett Philip. – Legalábbis, nem vettem amikor –telefonon beszéltünk. A francba! Végigtúrtam a szekrényemet. Hol az a köntös? Van egyáltalán köntösöm? – A mostohabátyám – mondta éppen Clay. – Ó! Ó, értem! Úgy már értem! Felkaptam valami ruhát, és magamra rángattam, kicsörtettem a hálószobából, be a konyhaajtón. Clay és Philip közt lefékeztem. – Éhes vagy? – kérdezte Clay még mindig a tűzhely felé fordulva.

Philip hozzám hajolt, arcon csókolt, és próbálta les imítni a kócos hajamat. – Ne felejtsd el anyát felhívni ma délelőtt, édes! Nem akart nénélküled semmit intézni összejöveteléhez. – Clayre zett. – A családom rajongBetsy Elenáért! Ha egyhamar nem veszem

feleségül, megvan a veszélye, hogy örökbe fogadják! A tekintete elidőzött Clayen. Clay még három palacsintát borított az egyre növekvő halomra, megfordult, és kifejezéstelen arccal az asztalhoz hozta. Philip ajka egy kicsit megrándult. Valószínűleg unja már, hogy folyton társalgást kezdeményez, de soha nem kap semmi visszajelzést.

– A vaj a hű… – kezdte Philip, de Clay már előbb kinyitotta a hűtőajtót. – Ó, és a szirup a tűzhely fölötti szék… Clay előhúzott a hűtőből egy cikornyás üvegű juharszir upot, olyat, amit aranyárban árulnak a turistáknak. 417

– Ó, ez új! – mondtam Philipre mosolyogva. – Mikor vetted?

– Ö… nem… én. Clayre pillantottam.

–– Tegnap be érte – mondta. Ó, nem ugrottam biztos, hogy Elena szereti… – Philip elharapta a mondandóját, és ide-oda járt a szeme köztem és Clay közt. – Igen, nos, ez nagyon kedves tőled! Megszólalt a telefon, és megmentett a hiábavaló erőlködéstől, hogy valamit én is mondjak. – Majd én felveszem! – ajánlotta fel Philip, és eltűnt a nappaliban.

– Kösz szépen! – sziszegtem Claynek a lehető leghalkabban. – Mindenképp ezt kell csinálnod, igaz? Előbb a reggeli, aztán a szirup! Csinálj csak nagy ügyet abból, hogy tudod, mit szeretek, és hozd zavarba! – Nagy ügyet csinálok? Egy szót sem szóltam! Te hoztad fel a szirupot! – Te nem tetted volna? hogyTegnap, nem! Miért – Persze tenném? Én kenyeret nem versenyzek itt senkivel, Elena! amikor a bundás csináltam, észrevettem, hogy nincs valódi szirupod. Tudom, mennyit panaszkodsz a hamisítványokra, úgyhogy azt gondoltam, kifogytatok, és inkább vettem egyet! – És a reggeli? Valld be, hogy mást is akartál mondani azzal, hogy megcsináltad nekem a reggelit! – Hát, persze hogy jelezni akartam valamit! Méghozzá azt,

hogy aggódom azért, mert nem eszel rendesen, és biztos akartam benne lenni, hogy naponta legalább egyszer elég táplálékot veszel magadhoz! Mivel a vendégetek vagyok, 418

biztos csak azt hiszi, hogy segíteni akarok! Eleget csináltam, jut neki is!

– Eleget csináltál az egész épü… – abbahagytam, mert amikor körbenéztem, észrevettem, hogy csak három á tlagos van az asztalon. emberre való aadag – A többi sütőben van – nyugtatott meg Clay. – Oda dugtam, amikor hallottam, hogy felébredt. Becsomag olom, hogy vihess a munkahelyedre. Ha valaki megjegyzést tesz, mondhatod, hogy kihagytad a reggelit!

Már megint mondanom kellett volna valamit, és az erő lködéstől újból egy félbeszakítás mentett meg, ezúttal ugyanis, Philip jött vissza a konyhába. – Munka – mondta fintorogva. – Mi más? Egyszer tervezem úgy, hogy reggel később megyek be, és azonnal felhívnak, hogy mi van már! De ne aggódj, édes! Mondtam, hogy veled reggelizek, és utána már megyek is. K ihúzott egy széket, leült, és Clayhez fordult. – Szóval, hogy halad a munkakeresés?

Belementem, hogy együtt ebédelek Clayjel. Hozott egy pi knikes csomagot a közeli önkiszolgálóból, és el mentünk az egyetemi parkba, hogy ott együk meg. Nem én vá lasztottam az egyetemet. Amíg oda nem értünk, nem is jöttem rá, hova megyünk. Bár csak néhány tömbre dolgoztam a Torontói Egyetemtől, egyszer sem kerestem fel a campust, mióta az újságnál voltam. Az elmúlt tíz évbenAzmég akkor sem jöttem ide, amikor Torontóba látogattam. egyetemen ismerke dtem meg ugyanis Clayjel, ott szerettem belé. Ez volt az a hely is, ahol félrevezetett, hazudott nekem, és végül is elárult. 419

Amikor rájöttem, hogy Clay aznap hova igyekszik velem ebédelni, megmakacsoltam magam. Kitaláltam vagy egy tucat kifogást és vagy egy tucat másik helyet, ahol ehetnénk. De egyik sem hagyta el a számat. Felidézve, mit mondott Stonehavenről, nagyon szégyelltem akarok az egyetem közelébe menni. Ezbevallani, is csak egyhogy hely,nem egy „rakás tégla meg habarcs”. A szégyenen kívül viszont talán még más miatt is haboztam. Talán nem akartam beismerni, hogy ez a konkrét tégla és habarcsrakás mekkora érzelmi tö ltetet hordoz a számomra. Talán nem akartam, hogy tudja, mennyire emlékszem mindenre, és mennyire fontos nekem. Így aztán nem szóltam semmit. Az egyetemi kollégium melletti padokra ültünk. A vizsgaidőszak vége felé járt, csak egy maroknyi egyetemista őgyelgett a King’s College köröndön, és az órákra rohanás lázas sietsége már csak múló emlék volt csupán. A körönd közepén egy csapat fiatalember rögbizett, a tavaszi kabátjaikat és a hátizsákokat a kapufa mellé rakták egy kupacba. Evés közben Clay a dél-amerikai jaguárkultuszról írott cikkéről gondolat mesélt nekem, amiazokra visszarepített a múltba, visszaemlékeztem az ban egykori beszélgetésekre, amés elyeket ezek alatt a fák alatt és ezek között az épületek között folytattunk. Magam előtt láttam Clayt annyi évvel ezelőttről, ahogy az út túloldalán, a Queen’s Parkban egy piknikasztalnál ülünk, ebédelünk, közben beszélgetünk, és ő annyira ifgyel rám, hogy akár frizbik süvíthetnének el a feje fölött, azt sem venné észre. Mindig ugyanolyan testtartásban ült, a lábát

hosszan az asztal alá nyújtva összekulcsolta a lábam mögött, miközben a keze folyamatosan járt, hol nyújtózkodott, hol gesztikulált vele, mintha valamelyik tes trészének állandóan mozgásban kellene lennie. A hangja hasonló volt a mostani420

hoz, de már annyira ismerősen csengett, hogy fejben követ ni tudtam a ritmusát, megjósolni mi nden hangszínváltást, és minden hangsúlyosabb kiemelést. Már akkor mindennel kapcsolatban tudni akarta a gond olataimat a véleményemet. csapongó gondolatom és nem volt a számára Semelyik túl hétköznapi vagyfiatal unalmas. Idővel aztán beavattam a múltamba, a vágyaimba, a félelmeimbe, a reményeimbe és a bizonytalanságaimba, azokba a dolgokba, amikről azt hittem, soha senkivel nem fogom megosztani. Mindig tartottam attól, hogy megnyíljak mások előtt. Erős, független nő szerettem volna lenni, nem pedig valami sérült lelencgyerek, a lehető legrosszabb dickensi m elodrámából kölcsönzött háttérrel. Takargattam, honnan jövök, és ha valaki megtudta, úgy tettem, mintha nem is számítana, és nem lenne rám semmilyen hatással. Clayjel mindez megváltozott. Azt akartam, hogy mindent tudjon rólam, hogy biztos lehessek abban, tudja, ki vagyok, és annak ellenére is szeret. Meghallgatott, és mellettem maradt. És még ennél is többet tett: ő is megnyílt előttem. Elmesélte a gyerekkorát, a szülei elvesztésének nem igazán emlékezett, az örökbe fogadását,traumáját, az iskolai amire beilleszkedési nehézségeit, azt, ahogy kinevették és elkerülték, azt, hogy olyan gyakran keveredett bajba, és olyan sokszor rúgták ki, hogy a látszat szerint úgy váltogatta az iskoláit, mint én a nevelőszülőket. Olyan sokat mesélt, hogy biztos voltam abban, tökéletesen ismerem. Aztán megtudtam, mekkorát tévedtem. Néha ez a megtévesztés jobban fájt a megm arásnál.

421

FELFORDULÁS PHILIP ÉJFÉL UTÁN ÉRT HAZA A MUNKÁBÓL. Clayjel éppen egy késői filmet néztünk. Én elterültem a díványon, Clay az állí tható fotelban, miközben a pattogatott kukoricás tálat szoro ngatta. Philip bejött, megállt a dívány mögött, és pár percig a képernyőt bámulta. ttam horror– Horror? – kérdezte. Tudjátok, hogy nem láés filmet az egyetem óta? ––Körbesétálta a heverőt, leült me llém. – Ez melyik? – A Gonosz halott 2 – mondtam a távirányító után nyúlva. – Biztos megy még valami más is! – Nem, nem! Hagyd csak! – Clayre nézett. – Szereted a horrorfilmeket? Clay egy darabig csendben maradt, aztán dörmögött va-

lami semmitmondót. – Clay annyira nem rajong a horrorfilmekért!– mondtam. – Túl sok bennük az erőszak. Nagyon kényes a gyomra. El kell kapcsolnom egy másik csatornára, mielőtt a dolgok vérengzésre fordulnak. Clay horkantott. – Ez egyszerűen szörnyű – mondtam Philipnek. – A második rész. A horrorsorozatok elég szarok. 2 – azért Clay csak ennyit – Sikoly Az csak kivétel, mertmondott. az írók tudták, hogy a sorozatok szarok, és rájátszottak!

422

– Ó-ó! – vágott közbe Clay. – Az ötlet… – Elhallgatott, és Philipre pillantott, aki úgy követte a beszélgetésünket, mint egy pingpongmeccset, aztán egy marék pattogatott kukoricát tömött a szájába. csak ide! – mondtam. –– Add Én vettem! – És az én mikrómba tetted! Add ide! – Még két csomag van a konyhában! – Nekem ez kell! Add már ide! Odalökte a tálat az asztalra, és felém tolta a lábával. – De hát ez üres! – mondtam. Philip felnevetett.

– Látszik, hogy gyerekkorotok óta ismeritek egymást! Harapni lehetett a csendet. Aztán Clay nagy nehezen feltápászkodott. – A zuhanyzóban leszek! – mondta.

Másnap szombat volt. Philip golfozni ment, még azelőtt e lindult, hogy felébredtem. A golf olyan sport, amit messziről kerülök. Fizikailag túl keveset, viselkedésileg túl sokat vesz ki belőlem. Múlt ősszel beleegyeztem, hogy kipróbálom, úgyhogy Philip két listát nyomott a kezembe a pályán alkalmazott szabályokról. Az egyik listán az állt, hogyan kell játszani. A másikon pedig az, hogyan öltözzünk és viselkedjünk a pályán, játék közben. Nos, azzal teljesen tisztában voltam, hogy bizonyos sportokhoz speciális és felszerelés szükségeltetik, de azt soha nem védőruházat sikerült megértenem, miért számít a pályán biztonsági kockázatnak egy ujjatlan póló viselése. Isten ments, hogy a fedetlen vállam látványától a gol423

fozók rettenetesen beinduljanak, és összevissza kezdjék ütögetni a labdát! Van nekem elég bajom az életben anélkül is, hogy méregetnem kelljen a rövidnadrágom szárának hosszát, hogy vajon megfelel-e a pálya előírásainak. Azonkívül, néhány Philippel játszott kör után rájöttem, hogy a golf tényleg nem nekem való. Jókora ütéseket mérni a labdára remek dolog az agresszió levezetésére, de mintha nem ez lenne a játék

célja. Tehát Philip golfozott, én meg nem.

A golf után hárman mentünk ebéd elni, ami vitathatatlanul az első alkalmat jegyzi az elmúlt tíz évben, amikor nem élveztem egy étkezést. Philip húsz keserves percen át próbálta Clayt bevonni a beszélgetésbe. Nagyobb sz erencsével járt volna, ha a salátájához beszél! A megmentésére egy monológba kezdtem, amit aztán fenn kellett tartanom, amíg a számla ha rmincnyolc perccel és húsz másodperccel később meg nem érkezett. Clay addigra csodálatos módon visszanyerte a hangját, és azt javasolta, hogy sétáljunk haza, nagyon jól tudva, hogy Philip ko csijával jöttünk, vagyis neki így egyedül kell hazavezetnie. Mielőtt ellenkezhettem volna, Philipnek váratlanul eszébe jutott, hogy van még valami elintéznivalója az irodában, ezért, ha tényleg nem bánjuk a gyaloglást hazafelé, inkább egyenesen odamenne. A mint ebben megegyeztünk, mindkét férfi menekülő fegyencként ugrott a kijárat felé, engem meg otthagytak, hogy összekaparjam a borravalót.

424

Vasárnap reggel, amíg Philip golfozott, Clay meg én a szokásos heti tennivalókat láttuk el, a takarítást, a mosást és a bevásárlást. Amikor hazaértünk az élelmiszerboltból, egy üzenet várt a rögzítőn Philiptől. Visszahívtam. –– Jól ment a játék? kérdeztem, felvette. Nem annyira! A –vacsora miattamikor hívtalak. – Nem érsz haza? – Valójában el akartalak volna vinni vacsorázni. Valami jó helyre. – Szünetet tartott. – Csak mi ketten. – Remek! – Nem baj? – Dehogy! Clay tud gondoskodni magáról. Gyűlöli a pu ccos kajákat! Ráadásul nem is hozott olyan ruhát, amit egy ilyen helyre felvehetne!

– Mit vesz fel az állásinterjúkra? Ajjaj!

– Ezek tudományos körök! – mondtam végül. – Egyáltalán nem csinálnak gondot ebből! – Akkor jó! – Újabb szünet. – Vacsora után meg, úgy gondoltam,jegyet megnézhetnénk félárú valamire maegy este.előadást. Talán találunk valami – Lehet, hogy nem lesz olyan egyszerű ezen a hosszú hétvégén, de majd kitalálunk valamit! – Arra gondoltam – torokköszörülés –, hogy oda is egyedül menjünk. Csak mi ketten. – Rájöttem! Akarod, hogy lefoglaljak valamit? Me gvegyem a jegyeket?

– Ne, majd én elintézem! Hatra otthon leszek! Talán jobb, ha megmondod Claytonnak, hogy ma este későn jövünk haza. Vacsora, színház, utána meg egy ital vagy kávé… – Jól hangzik! 425

Philip elhallgatott, mintha szeretné, ha még mondanék v alamit. Mikor nem tettem, elköszönt, és letettük a kagylót.

A vacsora egy újabb lidércnyomás lett. Nem mintha bármi is rosszul sikerült volna. Szinte kívántam, hogy bárcsak valami baj történne. Ha a lefoglalt asztalunkat másnak adják, vagy az ételünket kihűlve hozzák ki, legalább lett volna miről beszélnünk. Ehelyett több mint egy órát ültünk ott úgy viselkedve, mint két ember az első randevún, miután világossá vált számukra, hogy bizony, második ebből már nem lesz. Látszólag nem is tudtuk, mit mondjunk egymásnak. Ó, azért beszéltünk. Philip mesélt a tóparti öröklakásos kampányról, amin épp dolgozik. Én elmondtam egy szórakoztató kis történetet a miniszterelnök egyik elszólásáról a legutóbbi nyi lvános vitán. Megvitattuk a torontói kikötő és tópart megújítására beadott terveket. Panaszkodtunk a közlekedési at rifák emeléséről szóló legutóbbi javaslatról. Meghán ytuk-vetettük a Jays korai győzelmi esélyeit. Röviden, mindenről beszéltünk, amiről két majdnem idegen beszélne vacsora alatt. És, ami a legrosszabb, úgy vitattuk meg ezeket a témákat, mint két idegen, akik szörnyen félnek a kínos csendtől. Mire a deszszerthez értünk, kif utottunk az összes témából. Mögöttünk három férfi, akiken még alig múltak el a patt anások, olyan hangosan kürtölte szét a dot-com részvényekkel kapcsolatos sikerüket, hogy még a járókelők is tudomást szerezhettek a yzést hatalmas vagyonukról. épp valami magam. kaján megjeg akartam tenni Philipnek,Már de visszafogtam Nem tud-

tam, hogy reagálna rá. Vajon az észrevételem nagyon is negatívan hangzana? Rosszindulatúan? Olyan megfigyelés volt, 426

amit Clay értékelne. De Philip? Nem voltam benne biztos,

ezért inkább csöndben maradtam. Miután a pincér újratöltötte a kávénkat, Philip megköszörülte a torkát. – Szóval – kezdte –, szerinted még mennyi ideig lesz nálunk az unokabátyád? – Valószínűleg még néhány napig. Miért, zavar? Tudom, hogy néha seggfejként… – Nem, nem! Nem azért! – Sikerült halványan elmosolyodnia. – Az igazat megvallva, nem a legüdítőbb tá rsaság, de azért túlélem! Csak, egy kicsit… furcsa. – Furcsa? Philip vállat volt. – Talán, mert olyan régóta ismeritek egymást. Van valami igazi… nem is tudom… Úgy érzem… – Megcsóválta a fejét. – Biztos csak miattam, édes. Egy kicsit úgy érzem, hogy kihagytok a buliból. Ez nem a legérettebb magata rtás, de nem tudom… – Az ujjaival a kávéscsészén dobolt, aztán a szemembe nézett. – Volt köztetek… – Elhalkult. Micsoda? – Egy korty kávé. – Szerencsével jár az állás– Mindegy! keresésben? – Belekezdett egy-két dologba az egyetemen. Ha az beindul, elköltözik! – Szóval Torontóban marad? – Egy darabig. Philip szája szóra nyílt, habozott, aztán megint bel ekortyolt

a kávéjába. – Szóval – váltott témát. – Hallottad Mel polgármester legújabb bejelentését? 427

Nem sikerült aznap estére egyetlen valamirevaló előadásra sem jegyet szereznünk az utolsó pillanatban, így végül inkább rbavolt. inniClay egyet. Mire a moziba aztán meg a ha dzsesszbá lakásba mentünk, értünk, már majdnem jnali kettő nem volt otthon. Míg Philip bement a hálóba, hogy kihozza a mobilját, és megnézze az üzeneteket, kipirosodott arccal Clay fordult be az ajtón. – Hé! – mondta, de azonnal mögém nézett, Philipet keresve.

– A hálószobában van – tájékoztattam. – Futni voltál? – Nélküled? Clay kiment a konyhába. Pillanatok múlva egy palack vízzel tért vissza, lecsavarta a tetejét, és a felét legurította, majd a maradékot felém nyújtotta. Megráztam a fejem. – Kérlek, mondd azt, hogy a lenti edzőteremben voltál súlyt emelni! – kérleltem. Clay ivott még egy kis vizet. – A francba! – motyogtam a díványra huppanva. – Megígérted, hogy ma este nem fogsz követni! – Nem, azt te mondtad, hogy ne kövesselek! Én nem ígértem meg. Az a dolgom, hogy megvédjelek. És, bizony, ezt is fogom tenni, kicsim!

– Nincs szükségem… Philip előbukkant a hálószobából. – Rossz hír! – Először Clayre, aztán rám nézett. – Ó, félbeszakítottam valamit?a vizet, és a konyhába ment. Clay benyakalta – Mi az a rossz hír? – kérdeztem.

428

– Holnap válságmegbeszélés! – Nagyot sóhajtott. – Igen, Viktória Nap van. Tudom. Úgy sajnálom, édes! De felhívtam Blake-et, és előre hoztam a golfot reggel nyolcra, úgyhogy lesz időm játszani is, meg arra is, hogy téged elvigyelek ebédelni még a megbeszélés annyira szerettem volna még több időt tölteni előtt! veled Tényleg, ezen a hétvégén! Vállat vontam. – Nem nagy ügy! Majd Clayjel kitalálunk valamit! Philip tétovázott, látszólag mondani akart valamit, de aztán a konyha felé pillantott, és becsukta a száját.

Hétfő délben, ahogy arra vártam, hogy Philip beugorjon értem, felhívott, hogy valami kavarás volt a golfpályán, és em iatt az ő csapatuk több mint egy órával később tudott csak kezdeni. Még csak most fejezték be a játékot. Tehát lőttek az ebédmeghívásnak. Philip hívása után úgy döntöttünk Clayjel, hogy elmegyünk a kínai negyedbe ebédelni. Gyalog. A nap hátralévő részét sétálgatással töltöttük, számunkra ismeretlen környékeket fedeztünk fel, különböző lakóövezeteket jártunk be, aztán kocogtunk a tóparton, mielőtt a vacsorához vásárolt rakás marhaszelettel visszatértünk a lakásba. Hét óra körül valaki felcsöngetett. Én a fürdőben voltam, ezért kikiabáltam Claynek, hogy vegye fel. Amikor kijöttem, újabb vázányi virágot fogott a kezében, ezúttal különféle fajtájú nőszirmok keverékét egyhogy égetett cserépedényben. – Sajnálja, elmaradt az ebéd – mondta Clay. – Betegyem a hálószobába a többi mellé?

429

Megálltam, és néztem, ahogy várakozva tartja a virágcsokrot. – Mondd ki! – biztattam. – Mit mondjak?

Kivettem virágokat a kezéből.Ha valóban sajnálná, akkor – Tudom ajól, mire gondolsz! lecsípett volna egy kis időt a golf végéből! – Nem akartam ilyet mondani. – De gondoltad! – Nem, te gondoltad! Te mondtad ki! A hálószoba felé masíroztam. – Víz! – kiáltott utánam. Egy morgással a fürdőszoba felé kanyarodtam. Löttyinte ttem egy kis vizet az edénybe, elmozdítva ezzel a váza alján lévő csomó zöld üveggolyót. Három a mosdókagylóba po tytyant, néhány meg a padlóra. Összeszedtem őket a mosdóból, futólag ránéztem a többire, aztán úgy döntöttem, hogy hagyom a csudába a takarításig. – Philip, nem úgy, mint egyesek – mondtam, ahogy visszasiettem a nappaliba –, nem élje érzi az a szükségét annak, hogybajom egy pár a csípőjénél összenőve életét! Nekem nincs

ezzel. De legalább küldött virágot! A nappaliból hallgatás volt a válasz. Letettem a vázát az éjjeliszekrényemre, a rózsák mellé, és visszamentem Clayhez. A dívány háttámláján csücsült, és a jegyzeteimet olvasgatta, amit még pénteken hoztam haza a munkából. – Mondjad! – nógattam. Felpillantott a jegyzetekből. – Mit mondjak? – Egész héten arra vártál, hogy megmondd a véleményed Philipről. Nos, tessék! Ki vele! 430

– Az őszinte véleményem? A fogamat csikorgattam. – Igen. – Biztos?

Még erősebben csikorgattam. – Igen! – Szerintem rendes ember. Kezdett fájni a fogam. – Ez meg mit jelentsen? – Amit mondtam, kicsim! Szerintem rendes ember! Nem tökéletes, de ki az? Nyilvánvalóan szeret téged. Igyekszik figyelmes lenni. Nagyon türelmes. A helyében már napokkal ezelőtt fenéken billentettem volna magam innen! Egy rossz szavam sem lehet, annyira udvarias. Kedves fickó. – De? – De nem fog működni! – Feltartotta a kezét a tiltakozásomra. – Ugyan már, Elena! Te is tudod, miért ezt az embert választottad, nem igaz? Nem azért, mert otthonra vágysz meg családra, meg minden. Azt hiszed, nem tudom, hogy ezt akarod? És mondom, itt miért van azéppen orrodezt előtt, de nem hallgatsz rám! A kérdés az, hogy a fickót választottad az álmaid beteljesítésére? Ezt, ugye, tudod, kicsim? – Mert jó ember. Nagyon… – Jó és türelmes, és a gondodat viseli. Nem emlékeztet valakire?

– Hát, nem rád! Clay lecsúszott a dívány háttámlájáról, úgy nevetett. – Egyáltalán nem rám! – Visszatette a mappámat az asztalra, és az arcomat fürkészte. – Tényleg nem érted, ugye, kicsim? Nos, majd, ha megérted, tudni fogod, miért nem működhet. Szeretheted ezt a fickót, de vele soha nem lesz olyan, 431

mint ami köztünk van! Nem is lehet. Bármennyire is rendes, egy tévedés! – Nincs igazad! Vállat vont. – EgyszerAmindennek eljön bemelegedett. az ideje! Mi Add van errébb, azokkaltea steakekkel? grill már biztos meg felteheted főni a zöldségeket!

Vacsora után nagyot sétáltunk. Mikor visszaértünk a al kásba, láttuk, hogy Philip beugrott, és hagyott egy üzenetet az as ztalon, mondván, hogy az üzleti partnerek meghívták a holnap reggeli találkozóra, Montreálba. Azért jött fel, hogy összep akoljon, és már a vonaton ül, Quebec felé. – Szóval, egész este nem jön haza? – kérdezte Clay, ahogy a vállam fölött elolvasta az üzenetet. – Úgy tűnik! – Milyen kár! Ezek szerint ki kell találnunk valamit estére!– A naptárhoz sétált. – Lássuk, csak! Hat napja nem változtál át. Én meg nyolc. Tudod, ez mit jelent? Ideje futni.

432

TŰZIJÁTÉK MEGTÁRGYALTUK,

hogy kocsival vagy sétálva menjünk a vízmosásig. Bár hosszú séta volt, egyikünknek sem volt ellenére a gyaloglás… inkább a kimerítő futás után a visszaút tűnt kevésbé szimpatikusnak. Már majdnem megegyeztünk a bban, hogy vezetünk, amikor elkövettem azt a hibát, hogy megemlítettem, a kocsi Philipé, mirelenne Claynem egyből úgy Nem vélte: annyira szép este van, hogy vétek sétálni. vitatkoztam. Amúgy is, Philip kocsija gyakran több bosszúságot okozott, mint amennyi hasznot hajtott. A vízmosás környékén elég nehéz volt parkolóhelyet is találni, és mindig aggódtam, hogy megbírságolnak vagy elvontatnak onnan, aztán meg magyarázkodhatok Philipnek, hogy mit kerestem az éjszaka kellős közepén a városnak abban a részében! Már éjfél volt, mire a vízmosáshoz értünk. Szétváltunk. Találtam egy bozótot, és levetkőztem. Ahogy leguggo ltam, hogy hozzákezdjek az átváltozáshoz, belém hasított egy gondolat, valami, amit még soha nem éreztem, le galábbis nem Torontóban. Úgy készülődtem az átváltozáshoz, mint a fogmosáshoz, körülbelül ugyanannyi ráhangolódással. Míg az agyamat más dolgok foglalkoztatták, a testem felvett e a megfelelő minthatíza év világ legtermészetesebb dolgát hajtanám végre.pózt, Mostanra, gyakorlás után rutinból, eléggé automatikusan kellene hogy menjen az egész, és úgy is volt… amikor a falkával voltam, vagy Stonehavenben. Akkor sem 433

fájt kevésbé, de szellemileg elég sima volt az átmenet. Az egyik percben még ember voltam, a másikban meg farkas. Nem nagy ügy… Végül is, vérfarkas vagyok, nem igaz? Az átváltozás Torontóban viszont mégiscsak más dolog. Az időm kilencvenöt úgy éltem, minthazafelé a többi metróra ember. Normálisan. százalékában Felkeltem, munkába mentem, ültem, megvacsoráztam, az estét a barátommal töltöttem, a ztán meg lefeküdtem. Teljesen hagyományos napirend, amit csak néha szakított meg a farkassá válás szükségessége, az, hogy végigrohanjak egy erdőn, nyúlra vadásszak és a holdra vonyítsak. A farkas háttérbe szorulása annyira zavaró volt, hogy amikor a vízmosáshoz értem, és levetettem a ruháimat, rendszerint csak tétován álltam, hogy most mit is kéne tennem. Félig-meddig arra számítottam, hogy majd térdre ereszkedek, az átváltozásra összpontosítok, és semmi sem történik… kivéve, hogy kényszerzubbonyban ébredek, ahol egy kedves orvos már ezredszer magyarázza nekem türelmesen, hogy az emberek képtelenek farkassá változni. Aznap éjjel, amikor felvettem a kezdő testhelyzetet, teljesen természetesnek éreztem. Ennek elég sok volt ahhoz, hogy Clay is itt van, aki feltehetően olyan nekem, min t aköze két világot összekötő híd. Ha itt van, nem felejthetem el, ki vagyok. Nem mintha ez meglepne. Az a megdöbbentő, hogy nem bánom, sőt jó érzéssel tölt el. Jó d arabig igyekeztem elnyomni a természetemnek ezt a részét, mert meg voltam győződve a rról, hogy másvalakivé kell válnom ahhoz, hogy beilleszke dhessek az emberek világába. Most viszont már látom, hogy van egy másik út is. Talán Claynek igaza van. Talán túlságosan is komolyan próbálkozom, és a szükségesnél is jobba n megnehezítem magam számára a dolgokat. Clay társaságában szinte lehetetlen volt túl hosszú ideig fenntartani az „emberi 434

Elena” személyiségét. Vele úgy viselkedtem, mint rendesen… ingerlékeny, akaratos, okoskodó voltam. És a föld mégsem állt

meg a tengelye körül, és nem is nyílt meg alattam. Talán nem kell mindig a „jó” Elenának lennem, kedvesnek, szerénynek sem kellene kapnom, és hallgatagnak. dührohamot csak mert Philip Mondjuk, felhajtva hagyja a vécéülőkét, vagy hirtelen felindulásból felpofozni azokat az idegeneket, akik a lábamra lépnek a földalattin, viszont talán tényleg nem kellene minden egyes alkalommal visszatáncolnom, ha valami nézeteltérés fenyeget. Ha hagynám, hogy a valódi természetem több á rnyalata is beszivárogjon az „emberi” személyiségembe, talán könnyebbnek találnám itt az életet, és az emberi világban idővel talán még otthon is érezném magam. Talán tényleg ez a megoldás. Megzörrentek a bokrok, és azonnal visszarepítettek a j elenbe. Egy pillanatra Clay bundáját láttam elhaladni a bozót mellett. Torokból, egészen türelmetlenül morgott felém. N evettem, aztán visszakuporodtam a kiinduló helyzetbe, hogy megkezdjem az átváltozást, és közben azon tűnődtem, milyen

furcsa, hogy aki aki a legjobban gyűlöli ez emberek világát, talánazaza személy, a személy, a legtöbbet segített nekem, hogy benne éljek. Clay megint morgott, és bedugta az orrát a tisztásra. – Várj még! – mondtam. Megráztam a fejem, hátha kitisztul, és felkészültem az á tváltozásra.

A futás után visszavedlettünk, leheveredtünk a füves tisztáson, és pihentünk meg beszélgettünk. Az éjszaka legsötétebb 435

és legcsendesebb része volt, jóval az este után, és még sokkal a hajnal érkezése előtt. A levegő csípőssége ellenére egyikünk sem öltözött fel. A futás annyira feltüzelte a vérünket, hogy valószínűleg még hóesésben is itt feküdhetnénk akár hajnalig, akkor vennénk A hátamon és élveztem, ahogy asehideg szél sészre. imogatja a bőrömet.feküdtem, A fejünk fölé hajló fák kitakarták a holdat és a csillagokat. Csak annyi fény derengett át a lombok között, hogy ne legyen teljes a söté tség. – Hoztam neked valamit! – mondta Clay egy kis pihenés után. Maga mögé nyúlt a sötétbe, és két hosszú drótot húzott elő a ledobott kabátjából, és meglengette a feje fölött. Felültem. – Csillagszórót hoztál? – Hiszen ez a tűzijátékos hétvége, nem ig az? Azt hitted, megfeledkezem a csillagszóródról? Imádom a csillagszórókat! Oké, valószínűleg én vagyok az egyetlen harmincas a világon, aki megszédül ezektől a kénbe mártott pálcikáktól, de nem érdekel. Legalábbis, nem érdekelt, ha Clayjel voltam. Ő nem tudta, hogy a felnőttek általában nem játszanak pedig nem állt szándékombam errőlcsillagszóróval, felvilágosítani.nekem Az egyik megmaradt emlékem a szüleimről a Kanada-napi összejövetel volt. Csak azért tudom, hogy Kanada-nap, mert látom a zászló alakú tortát. Emlékszem a tűzijátékra is, a rengeteg durranásra. Hallom a zenét, a nevetést. Érzem a kén és a régi tábori po krócok szagát. Emlékszem, apám egy csillagszórót adott n ekem, az volt az első. Emlékszem, ahogy anyámmal mezítláb táncoltunk a nedves füvön, és varázspálcaként forgattuk a csillagszórókat, kacagtunk, és csak forogtunk kö rbe-körbe, miközben figyeltük a fény tünékeny útját. 436

Clay előhúzott egy gyufásdobozt a kabátjából, és me ggyújtotta az első csillagszórót. Feltápászkodtam, és átvettem tőle. Narancsszínű szikrák pattantak körbe csillag alakban, sercegve, ropogva. Felemeltem, és húztam egy próbavonalat a levegőben. Túl lassú lett.fennmaradt, Most gyorsabban csináltam, és a rajz pár másodpercig még tűzvonal a sötétségben. Körbe-körbe forgattam, és figyeltem a felvillanó, forgó szikrákat. Rárajzoltam a nevem az égre, de az első E már eltűnt, mire befejeztem az A-t. Újra megpróbáltam, ezúttal gyorsa bban. A nevem ekkor egy szemvillanásnyi ideig még világított. – Mindjárt vége! – szólt utánam Clay. – Dobd el, és kívánj valamit!

– Azt a szülinapi gyertyákkal kell! – javítottam ki. – Csakhogy elfújod, nem pedig eldobod őket. – Egyszer pedig eldobtad! A tortát meg mindent. – Rád dobtam! És azt, amit akkor kívántam, sajnos nem si mételhetem meg! Clay felnevetett.

– Nos, a csillagszórókat mindig is eldobtad, úgyhogy ennyi erővel, akár kívánhatsz is valamit! Legyen ez egy új vérfarkas babona. Ahogy visszahúztam a kezem, a csillagszóró kialudt. Clay meggyújtotta a másikat, és a kezembe adta. A fejem fölé emeltem, és egy nyolcast rajzoltam vele, aztán lee ngedtem a karomat, és olyan gyorsan kezdtem el pörgetni, hogy majdnem fellöktem Clayt. Ő nevetett, és az egyik kezét a vádlimra tette, hogy fel ne boruljak. Visszanyertem az egyensúlyomat, de a keze a lábamon maradt. Ránéztem, ahogy alattam, a hátán feküdt. – Szeretlek – mondta. Pislogtam egyet, és ledermedtem. 437

– Rossz az időzítés? – mondta egy halvány mosollyal. Levette a kezét a lábamról. – Így jobb? – Én… – kezdtem, de aztán nem folytattam. Nem tudtam, mit mondtam volna, de azt sem tudtam, mit is akarok mondani.

– Elena, nem próbállak elcsábítani! A futás, a csillagszórók nem vezetnek sehova. Az utóbbi pár napban igyekeztem megkönnyíteni számodra a helyzetet. Nem volt semmi félr evezetés, semmi erőszak. Azt akarom, hogy tisztán lásd a dolgokat! És ha ez bekövetkezik, akkor majd képes leszel helyesen dönteni. – Most magadra gondolsz! A csillagszóróm felé intett. – Jobb, ha sietsz! Már majdnem leégett. Ez az utolsó a következő tűzijátékos napig! Lenéztem, és láttam, hogy a ragyogás már majdnem a csillagszóró végére ért. Felnéztem a fákra, aztán visszahúztam a kezem, és a magasba dobtam. Csillogó boro styánfény szelte át az eget, elérte az ív csúcsát, majd vi sszabucskázott, az egyik végéről a másikra fordulva, akárésegy hullócsillag. Clayre pie llantottam. A csillagszórót nézte, ugyanolyan gyermeki lragadtatással vihorászott, amilyet én éreztem a varázspálcámmal tündérként körbetáncolva a ligeten. Visszanéztem a fényre, behunytam a szemem, és kívántam egyet. Azt kívántam, bárcsak tudnám, mit akarok.

438

LEHETŐSÉGEK HAJNALIG AZ ERDŐBEN ALUDTUNK, aztán felöltöztünk, és viszszaindultunk, mielőtt a reggeli túrázók és kocogók behatolnak

a birodalmunkba. Találtunk egy csöppnyi bisztrót Yonge mellett, és a teraszán megreggeliztünk. Elég forgalmas hely volt, de főleg elvitelre rendeltek ételt, vagy az ingázók ugrottak be egy-egy dupla eszpresszóra meg egy kis sütire a hivatalba menet. Senkinek nem volt ideje megállni és leülni. Az egész terasz a miénk volt, a személyzet is békén hagyott

bennünket, még akkor is, amikor már több mint egy órája ott ücsörögtünk. Behunyt szemmel hátradőltem a székemen, az ujjaimat a kávéscsészén melengettem, és Clay folyamatos t udósítását hallgattam a mellettünk elrohanó kocsik és emberek reggeli csúcsforgalmáról. – Boldognak látszol – mondta váratlanul. – Az vagyok – feleltem ki sem nyitva a szemem. Hátradöntöttem a fejem, és élveztem az arcomon a nap m elegét. – Tudod, el sem tudnám képzelni, hogy olyan helyen éljek, ahol nincsenek évszakok! – Igen? – Úgy értem, igazi évszakok. Hiányozna a változás, ez a változatosság. Főleg a tavasz. lennékazkibírni nélkül. Egy ilye n nap, mint a Képtelen mai, kárpótol összestavasz hóviharért és latyakért. Márciusra már olyan, mintha a télnek s osem lenne vége. Addigra megőrjít az a sok hó meg jég, ami 439

decemberben még olyan csodálatosnak tűnt. Közben meg tudod, hogy már közeledik a tavasz. Minden évben várod azt az első meleg napot, aztán a következőt meg az azt követőt, és mindegyik jobb lesz az előzőnél. Nem tehetsz róla , de boldog vagy. Elfelejted a telet, és esélyt kapsz, hogy újrakezdd. Egy újabb és újabb lehetőséget. – Egy tiszta lapot. – Pontosan! Clay habozott, aztán közelebb hajolt, mintha mondani akarna valamit, de meggondolta magát, hátradőlt, és nem szólt egy szót sem.

Kilenc után értünk vissza a lakásba. Már késésben voltam a munkából, de túl jó kedvem volt, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Még mindig dolgozhatok ebédidőben, vagy akár tovább is bennmaradhatok. Nem nagy ügy. Ahogy mentünk fel a lifttel, Clay elmesélte, hogy akarta ellopni a kocsiját valami utcai punk banda New Yorkban, még a múlt télen. Mire a lakáshoz értünk, a nnyira nevettem, hogy majdnem beestem, ahogy besétáltunk az ajtón. – Komolyan? – kérdeztem, miközben becsuktam az ajtót. Clay nem válaszolt. Amikor ránéztem, már nem nevetett. Nem is rám nézett. A tekintetét valahová a vállam fölé sz egezte. Megfordultam, és Philipet láttam a fotelben ülni, karba tett kézzel, mint egy szülő, aki egész éjjel fönt volt a csavargó de nem tudtam meggyereke Kinyitottam számat, szólalni. miatt. Kattogott az agyam,a hogy vajon mióta lehet itthon, miféle mentség lenne megfelelő. Most reggel jött volna haza?

440

Ha igen, mondhatjuk, hogy csak reggelizni mentünk. Ahogy beljebb léptünk, Philip felállt. – Szeretnék Elenával beszélni! – mondta. Clay a fürdőszobába indult. Philip elállta az útját. Clay megállt, látszott tartásán a feszültség.magát, A tekintetét lassan Philipre de emelte, de aaztán meggondolta és inkább elnézett fölötte. Megpróbálta kikerülni, mintha nem is látná, hogy van előtte valaki. – Azt mondtam, Elenával akarok beszélni! – mondta Philip. – Szeretném, ha elmennél! Clay sarkon fordult, és a dívány felé indult. Philip megint elé lépett, Clay teste megint megfeszült. Egyszer ökölbe szorította a kezét a teste mellett, aztán kiengedte. Philip provokálta, és minden grammnyi hidegvérére szüksége volt, hogy ezt figyelmen kívül hagyja. Már éppen közbeavatkoztam volna, amikor Clay elfordult, és rám nézett. – Kérlek! – mondtam. Bólintott, és a bejárati ajtó felé indult, miközben me llettem elhaladtában ezt motyogta: – Lent leszek! Amikor az ajtó becsukódott, Philiphez fordultam. – Mikor értél vissza? – kérdeztem. – Nem mentem el. – Szóval te… – Itt voltam egész éjjel. Húztam az időt, mert nem jutott eszembe semmi kifogás. – Lemondták a találkozót? – Nem volt semmiféle találkozó. Szemrehányóan néztem fel rá. – Igen, Elena, hazudtam! – ismerte be. – Meg kellett bizonyosodnom, hogy alaptalan a gyanúm. 441

– Azt hiszed, hogy Clay meg én… –Nem. Ez is eszembe jutott, de ahhoz nem kellene elhagynotok a lakást. Van valami furcsa köztetek, de nem olyan egyértelmű! – Philip elgondolkodott. – Ugye, azt tudod, hogy szerelmes beléd? Amint kinyitottam a szám, felemelte a kezét. – Ne! – folytatta. – Nem számít, hogy tudod vagy sem, hogy egyetértesz vele vagy sem. Az, és kész! Mindenki láthatja, minden alkalommal, amikor rád néz, vagy veled beszél. Azt nem tudom, te hogy érzel iránta! Nem tudom megmo ndani. Bármikor lépek be a szobába, ti ketten vagy veszekedtek, vagy nevetgéltek, vagy egyszerre mindkettő! Egyszerűen nem értem! Egy csomó dolgot nem értek, m ióta visszajöttél. – Nemsokára elmegy! – Nincs több nemsokára! Most! Még ma! Megfordult, és bement a hálóba. Míg azt fontolgattam magamban, hogy utánamegyek, egy halom papírral a kezében jött vissza. Átadta nekem őket. Megnéztem a legfelsőt. Egy ingatlanügynökség ajánlata volt egy házra Mississaugában. Végiglapoztam a paksamétát, és még három külvárosi ház adatlapját találtam meg közöttük. – Vasárnap nem golfozni mentem – mondta. – Házakat nézegettem. Nekünk. – Házba akarsz költözni? – Nem, én… igen, szeretnék egyszer egy házat, de… – Elhallgatott, összefűzte, majd leengedte a karját. – Úgy értem, feleséget szeretnék. Nekem a ház ezt jelenti. E lkötelezettséget, házasságot, és egy napon majd gyerekeket. Mindent, amit csak lehet. Ezt akarom!

442

Meredten néztem. Philip felém lépett, aztán megtorpant, megint összefűzte, majd leengedte a karját, mintha nem tudná eldönteni, mire való. – Ez akkora meglepetés neked? – kérdezte halkan. Megráztam a fejem. – Csak annyira … hirtelen jött. Clayjel ittunk tegnap, és még mindig egy kicsit … nem biztos, hogy tudnék… – Akkor most ne válaszolj! Adj nekem időt, hogy gyűrűt vehessek, és mindent elrendezzek! Zsebre vágta a kezét, és úgy állt ott, a szavai ellenére, mintha mégiscsak választ várna. Nem mondtam semmit. – Menj dolgozni! – mondta. – Gondolkodj rajta! Még álltunk ott zavartan egy darabig, aztán szétváltunk. Én az ajtó felé indultam, de elbizonytalanodtam, visszame ntem, és megöleltem. Ő is átkarolt, és egy -két másodperccel tovább szorított, miután én már elenge dtem. Megcsókoltam, makogtam valamit arról, hogy hétre itthon leszek, majd sikeresen elmenekültem.

Olyan szédelegve mentem a munkahelyemre, hogy azon is meglepődtem, amikor a jó megállónál szálltam ki a földalattiból. Már az asztalomnál ültem, amikor eszembe jutott Clay. Nem volt az épület előtt, amikor eljöttem, én meg nem kere stem. Nem fog soká tartani, mire rájön, hogy eljöttem dolgozni, és utánam indul. Mit csinálnék, ha megjelenne? Mit mondanék? Elhessegettem kérdést. Most nem akartam rá gondolni. Philip megkérte aakezem. Házasság.

443

Ez a gondolat feltámasztotta azokat a reményeket és álmokat, amelyekről tíz éve azt hittem, semmivé foszlottak. Tudtam, hogy nem mehetek férjhez, de ez olyan régóta vita tárgyát képezte, hogy már el is feledkeztem arról, mennyire g akarom? A mellkasomban égő akartam. Vajon még mindi fájdalom megválaszolta a kérdésemet. Mondtam én maga mnak, hogy buta vagyok és régimódi. A házasság olyan nőknek való, akik azt szeretnék, hogy valaki gondoskodjon róluk. Nekem erre nincs szükségem. Nem akartam. De voltak do lgok, amiket igenis szerettem volna. Stabilitást. Normalitást. Családot. Állandósult helyet az emberi világban. A házasság mindezt megadhatná nekem. Philip megadhatná mindezt. De nem házasodhatok össze senkivel. Vagy igen? Már eddig is Philippel éltem. Lehetséges lenne ezt mindörökre fenntartani? Egy gonosz kis hang a fejemben azt kérdezte, hogy tényleg örökké Philippel akarok-e lenni, de elnyomtam magamban. Szeretem Philipet. Most nem az a kérdés, hogy vajon hozzá akarok-e menni feleségül, hanem hogy lehetséges-e. Valóban van rá lehetőség?

Talán. Ha otthonunk lenne, még jobban tudnék alkalmazkodni. Elintézném, hogy egy erdőhöz közel vegyünk házat, akár egy vidéki birtokot nagyobb földterülettel. Napközben tudnék otthonról dolgozni, és átváltozni, ezért soha nem kellene az ágyból éjnek idején eltűnnöm. A kis hang megint felbukkant, és ezúttal azt kérdezte, hogy tényleg el tudnám-e képzelni, hogy nappal változom át, hogy kilopódzom és sebtiben megcsinálom, de nem merek sem futni, sem vadászni, sem olyat tenni, ami túlságosan is veszélyes lenne a nappali fénynél. Megint elhallgattattam a hangot. A lehetőségeimet latolg atom, nem pedig döntést hozok. 444

Talán továbbra is elrejthetném a titkomat Philip elől, de vajon tényleg ezt szeretném? Habár korábban soha nem éreztem késztetést, hogy elmondjam neki az igazat, a megtévesztés egy nap talán olyan nehéz teherré válik, hogy nem bírom tovább. Eszembe jutott, amikor Clayutólag udvarolt, és olyan alaposan átdolgozta a történetét, de így nyilvánvaló, hogy mennyire szégyellte. Hogy reagáltam volna, ha e lmondja nekem az igazat? Elfogadtam volna. Eléggé szerettem ahhoz, hogy ne érdekeljen. Philip azt mondja, szeret, de sz eret-e eléggé? Még ha el is fogadná, ami vagyok, nem neheztelne-e a köztünk eddig elhangzott hazugságokért? Azonnal a saját védelmemre kelnék, és bizonygatnám, hogy nem volt más lehetőség. Bármennyire is kedvelem Philipet, lehetetlen lenne elmondani neki az igazat. Akkor meg miért teszek még mindig szemrehányást Claynek az ő hazugságaiért? Ezt a kérdést kihagytam. Most Philipről van szó, nem Clayről. Nem ugyanaz a helyzet. Én sosem harapnám meg Philipet. Elképesztően távol állt tőlem a gondolat. De mi lenne, ha ő akarná, ha csatlakozni akarna hozzám? Jéghideg borzongás futott végig rajtam. Soha! Még ő akarná, sem! Az életemnek ebbeNem! a felébe soha nemhakeverem beleakkor Philipet. Az asztalomon megcsörrent a telefon. Már ahogy felemeltem a kagylót, tudtam, ki van a vonal másik végén. Tudtam, és mégis válaszoltam. – Hol vagy? – kérdezte Clay üdvözlésképpen. – A munkahelyemen. Szünet. – Milyen hülye kérdés! Ha a munkahelyi számodat hívom, és te veszed fel, elég nyilvánvaló, hogy hol vagy! Meglep, hogy ebbe nem kötöttél bele! Nem mondtam semmit. 445

– Mi a baj? – kérdezte. – Semmi! – Kicsim, amikor kihasználatlanul hagysz egy ilyen lehetőséget, akkor ott valami baj van! –Újabb Semmiség. szünet. – Azok a papírok! A házakról. Láttam az asztalon, amikor felmentem, hogy megnézzelek. Reméltem… Ez az, ugye? Nem feleltem. Clay eltartotta a kagylót a szájától, és káromkodott egyet. A vonal sziszegett és csipogott, mintha a kagylót rángatnák. Ütődést és recsegést hallottam. Aztán csönd lett. Már kezdtem letenni, amikor Clay hangja visszajött, előbb tompán, aztán tisztán hallottam. – Oké – mondta. – Oké! – Akkora levegőt vett, hogy visszhangzott a telefonban. – Beszélnünk kell! Mindjárt ott leszek, és megbeszéljük! Megint nem válaszoltam. – Beszélnünk kell! – ismételte. – Semmi félrevezetés. Megígértem, Elena, és betartom! Semmi megtévesztés. Már nem akarokcsak így neked győzni. Elmegyünk valamiHallgasd nyilvános ahová tetszik, és beszélünk. meg,helyre, amit mondani akarok, aztán akkor hagysz ott, amikor csak akarsz! – Oké! – Komolyan! Tudom… – Most ébredt rá, mit mondtam. – Oké? – Ezt mondtam. Tétovázott, aztán kapkodni kezdett. – Adj tizenöt percet, tizenötöt maximum! Metróval m egyek, és megvárlak az irodád előtt. Letette anélkül, hogy megvárta volna, mit mondok. 446

Amint letettem a kagylót, lementem a ház elé. Azon csodá lkoztam, mit csinálok. Miért mentem bele, hogy talá lkozzam Clayjel? tőle, mit fog mondani? „Philip megkérte a kezed?…Mit Ó, várok ez nagyszerű, kicsim, annyira örülök neked!”

Mégsem fordultam vissza, és mentem be az épületbe. Nem lenne jó semmire. Ott nem tudnék elrejtőzni. Nem akartam elrejtőzni. Nem szabadna, hogy rejtőzködésre kényszeríts enek!

Háborogni kezdett a gyomrom. Az aggódás. Behunyt szemmel próbáltam megnyugodni, de az émelygés csak roszszabb lett. A talaj gumiszerűvé, bizonytalanná vált alattam. Elhajoltam az egyik oldalra, aztán kiegyenesedtem, és körü lnéztem, hogy biztosan nem vette -e észre valaki. A testem ö szszerándult, egyszeriben megfeszült, és veszélyt érzett. Kö rbenéztem, de nem láttam semmi szokatlant. Ahogy hátranéztem, egy pillanatra megszédültem. Minden elsötétült előttem. Egy középkorú férfi kapott el esés közben. Legalábbis ezt feltételezem. Az egyik pillanatban szédelegve álltam a járd aszélen, a következőben meg hátradőlve bámultam egy idegen aggódó arckifejezését. A megmentőm és a felesége egy pa dhoz kísért, és leültetett. Motyogtam valamit arról, hogy nem reggeliztem. Meggyőződtek róla, hogy jól vagyok, megígé rtették velem, hogy eszem valamit, és nem megyek a napra, aztán vonakodva továbbmentek. Bementem az épületbe, megálltam az ajtóban, és ránéztem az órámra. Tizenöt perc telt el azóta, hogy Clay telefonált. Most már minden pillanatban itt lehet. A gyomrom még mindig émelygett. Nyilván az aggódás miatt, de nem tudtam 447

meghatározni a kiváltó okot. Az biztos, hogy még nem tértem magamhoz Philip lánykérése óta, és nem igazán akartam Clayjel beszélni, de az aggodalom látszólag, valamilyen oknál fogva, mégsem volt kapcsolatban ezzel a két stressztényezővel. Furcsán elkülönülve, távolabb Inkább Clayre koncentráltam. Megígérte, hogylebegett. nem vezet félre. Ez a fogadalom csak addig tart majd, amíg meg nem kapja, amit akar. Ha úgy döntök, hogy feleségül megyek Philiphez, de akkor is, ha csak továbbra is vele maradok, Clay dühbe fog gurulni, minden foga dkozásának lőttek, minden ígéretének annyi lesz. Tudtam ezt, de meglepetésemre nem féltem, mit fog tenni. Ennyi év után már olyan jól ismertem a fortélyait, hogy azok már nem is számítottak fortélyoknak. Bármivel is próbálkozik, elébe vághatok. Készen állok majd rá. A múlt éjjel azt mondta, hogy döntenem kell. Igaza van. Nekem kell döntenem. Nem fogom hagyni, hogy ő csinálja helyettem.

Egy órán valahol tizenegyet harangoztak. Megint megnéztem az időt. Valóban tizenegy óra. Clay tíz óra harmincötkor jtam.nem Ne bolondozz, hívott. Megint nyugtalanság vett erőt mondtam magamnak. Huszonöt perc ramég olyan sok! Talán mégsem volt képes rávenni magát, hogy a földalattin utazzon, és a séta mellett dö ntött. Valami baj van, suttogta bennem az előbbi hang. Nem, mondtam neki. Semmi baj! Még vártam tíz percet. Az aggodalmam egyre csak fok ozódott, a gyomrom pedig eddigre teljesen felkavarodott. Mennem kellett. Vissza, a lakásba.

448

LEBUKÁS AHOGY BENYOMTAM A LAKÁS AJTAJÁT, az nekiütődött valaminek, és visszacsapódott. Megint benyomtam. Pár centire kinyílt, aztán megakadt. Még erősebben nyo mtam. Bármi is volt az útjában, az nehéz, mozog, és súrlódó hangot ad a szőnyegen. Lenéztem, és egy kinyújtott lábat láttam a padlón. Átepréseltem magam a keskeny nyíláson, és abban az igyekez temben, hogy minél előbb bejussak, majdnem felbuktam a bban a lábban. Philip volt. Ő volt elnyúlva az ajtó mögött. Ránéztem, de az agyam nem volt hajlandó befogadni, amit láttam. Csak álltam fölötte, és meredten néztem, majd az a pe rverz gondolatom támadt, hogy „hát ez meg hogy került ide”, nem pedig hogy „édes istenem!” Még amikor láttam az oldalánál tócsába ö szszegyűlt meg a szájából csöpögő és a szőnyegen szétmázolt vért, az agyam akkor is csak egyszerű és nevetséges magyarázatokat volt hajlandó elfogadni. Elvesztette az eszméletét? Elájult? Szívroham? Agyvérzés? Gutaütés? Még mindig kábultan mellé huppantam a földre, és elkezdtem végigmenni az alapvető elsősegélynyújtás lépésein. Öntudatánál van? Nincs. Lélegzik? Igen. Pulzusa van? Se nem erős, se nem gyenge. a szemhéját, de az aztujjaimmal sem tudtam, mit e llenőrzökFelemeltem ezzel. Felhúztam az ingét, végigsimí-

tottam az oldalát, és egyszer csak belenyúltam egy ott tátongó sebbe. Visszahúztam a kezem, és a véres ujjaimra meredtem. 449

Clay.

Öklendezve elhúzódtam Philiptől a szőnyegre, mintha attól tartanék, hogy bepiszkítom, az epe vékony sugá rban jött fel belőlem. A sokk egy pillanat alatt elmúlt, és ahogy remegni Clay tette. kezdtem, félelem De, és abizony düh váltakozott bennem. Nem, nema tehette! tehette, mégsem tenné. Ugye, nem? De, miért is ne? Mi akadályozná meg benne? Nem voltam itt, hogy megállítsam! De nem, mé gsem tenne ilyet! Miért nem? Mert pár napig kedves és kiegyensúlyozott volt? Hát elfelejtettem, mire képes? Erre nem. Ilyet soha! Clay nem támad emberre. Hacsak nem fenyegetést jelent. De Philip nem tudja, mik vagyunk, tehát nem jelent veszélyt sem ránk, sem a falkára vagy az életvitelünkre nézve. A falka életvitelére talán nem, de Clayére… Philip megmoccant. Felpattantam, mert hirtelen eszembe jutott a legalapvetőbb dolog, amit tennem kellett volna. A telefonhoz rohantam, felemeltem a kagylót, és a 911 -et tár-

csáztam. Eltartott néhány másodpercig, mire rájöttem, hogy semmit nem hallok a vonal túlsó oldalán. Le-föl nyomogattam a kis pöcköt, aztán újra az tárcsáztam. semmi. Lenéztem. A telefonzsinór asztal lábaMég körémindig tekeredett. A vége úgy egylépésnyire tőlem kígyózott, kilógtak belőle a színes drótok. Elvágták. Valaki készakarva elvágta a telefonzsinórt. Innen már tudtam, hogy nem Clay tette ezt Phi lippel. Clay nem hagyná életben, hogy elvérezzen, aztán meg nem tenné tönkre a telefont. Bármi is Clay, de nem egy szadista. Az előszobaszekrényhez rohantam, és feltéptem az ajtaját. Philip aktatáskája a szokásos akasztón lógott, és a mobilja is a helyén volt. Beütöttem a 911-et, aztán elmondtam a telefonkezelőnek, hogy a barátom megseb esült és eszméletlen, már így találtam rá, amikor hazaértem, és fogalmam sincs, me ny450

nyire komoly a sérülése, és arról sem, hogyan történt. Nem tudtam, hogy hitt-e nekem, de nem is érdekelt. Felírta a címet, és megígérte, hogy küld egy mentőt. Ennyivel beértem. Miután letettem a telefont, a másik szekrényhez r ohantam, zlevettem lepedőt, és közel csíkokra téptem.hozzá, Miközben tem Philipegy oldalát, elég hajoltam hogy bekötö kiszagoljam, ki bánthatta, ki tette vele ezt. A ruhájából felszálló illa tfoszlány nem Clayé volt, de olyasvalakié, akit ismertem, akinek a szagát megjegyeztem, és most egy pillanatnyi megl epetést sem okozott. Thomas LeBlanc. Csodálkoztam, hogy talált meg, és eltűnődtem, most hol lehet, és vajon visszajön-e, de nem vesztegettem az időt ezekre a kérdésekre, sem arra, hogy megválaszoljam őket. Most Philip a legfontosabb. A második pedig az, hogy megtaláljam Clayt, és figyelmezte ssem.

Megint leellenőriztem Philip lélegzését és a pulzusát. Nem változott. Fölé hajoltam, egy kézzel a nyaka alá nyúltam, és megemeltem, hogy megnézzem, van-e valami rejtett sérülés rajta. Miközben elmozdultam, hogy feltérdeljek, a szemem insarkábóltűt. megláttam valamit az előszobaasztal alatt . Egy jekciós Megint jól megijedtem. LeBlanc beadott valamit Philipnek? Megmérgezte volna? Philipet óvatosan lefekte ttem, és négykézláb az asztalhoz másztam. Már épp benyúltam volna a tűért, amikor megláttam a gyűrűt az asztalon. Egy annyira ismerős aranygyűrűt, hogy rögtön tudtam, kié, anélkül, hogy közelebb kellett volna hajolnom. Clay jegygyűrűje. Alatta egy kitépett papírlap volt, a ráfirkantott üze-

nettel. Egy röpke pillanatig azt hittem, hogy Clay vette le a gyűrűjét, hogy előbb ideért, mint LeBlanc, levette a gyűrűt, megírta az üzenetet, aztán elment… elhagyott. Elöntöttek az érzelmek, de mielőtt kielemezhettem volna, ráeszméltem, 451

hogy nem Clay írását olvasom. A kezem remegni kezdett. Felemeltem a papírdarabot. A gyűrű lecsúszott róla, és a szőnyeg felé zuhant. Utánakaptam, és mielőtt még a földre esett volna, a markom összezárult a hűvös fémk arika körül. Elena, Nagymedve Motor Motel. 211-es szoba. Holnap. 10.00 D. Teljesen rosszul lettem, megint felkavarodott a gyomrom.

Már amikor lehajoltam a fecskendőért, tudtam, mit fogok érezni rajta. Daniel szagát a külsején, és Clayét a tű végén. – Ne! – suttogtam. Kirángattam a fecskendő végét, és beleszagoltam. Erős gyógyszerszag terjengett a kiürült tartályban, de nem tudtam beazonosítani, hogy mi lehet az. Nem méreg, nyugtattam magam. Daniel nem használna mérget. L ehet, hogy LeBlanc igen, de Daniel biztosan nem. Ha méreg lett volna, itt hagyják Clayt is, nemcsak a gyűrűjét. A gyűrű és az üzenet annak a jele, Clay mégaéletben van.deMég van? Jeges késként hogy hasított belém gondolat, neméletben az, hogy még életben van, hanem hogy egyáltalán eszembe jut a másik eshetőség. – Ó, istenem! – suttogtam, miközben megtántorodtam, és az asztalba kellett kapaszkodnom, hogy visszanyerjem az

egyensúlyomat. Szedd össze magad, mondtam magamnak. Clay jól van. Daniel beadott neki valamit, hogy kiüsse. Ezért ájultam hát el korábban, a köztünk lévő láthatatlan kötelék megnyilvánulásaként. Daniel elkábította Clayt, és magával vitte, de Clay jól van. Tudnám, ha nem így lenne. Ó, édes istenem, remélem, hogy megérezném! Megint az üzenetre pillantottam. Egy t a452

lálka. Danielnél van Clay, és azt akarja, hogy holnap reggel tízkor találkozzak vele Bear Valley-ben. És ha nem jelenek meg… Leejtettem a lapot, és megfordultam, hogy k irohanjak az ajtón. Philip teste még mindig– eltorlaszolta utat. sajnálom! – Sajnálom – suttogtam. Nagyon, de az nagyon Lehajoltam, hogy elhúzzam az útból. Ahogy hozzáértem, a szeme kipattant, és megmarkolta a csuklómat. – Elena? – mondta homályos tekintettel, zavartan körb enézve. – Minden rendben – mondtam. – Kihívtam a mentőt. – Volt egy férfi… két férfi… – Tudom. Megsebesültél, de helyrejössz! Mindjárt itt a mentő. – Kérdezték, hol vagy… nem árultam el… aztán Clayton… verekedés… – Tudom! – Érezhető volt a hangomon a pánik. Mennem kell. Most. – Várj itt! Lemegyek, és útbaigazítom a mentőket. – Ne…! Még mindig itt lehet… Téged keres… – Vigyázok!lefejteni Philip ujjait a csuklómról, de csak még Próbáltam jobban szorított. Amilyen finoman csak tudtam, kisza badítottam a kezem, aztán felálltam. Philip néhány centire felemelkedett, de visszaesett, és megint elzárta az utat. Az egyik kezét a lábamra tette. – Ne! – ismételte. – Nem mehetsz! – Mennem kell! – Ne! Fájdalom égett lázas tekintetében. Rám tört a lelkii smeret-furdalás. Én tettem ezt. Miattam történt ez vele. Mara dnom kell, segíteni. Ha felizgatja magát, talán ro sszabbodik az 453

állapota. Még néhány perc nem számít. A lelógó kezem ökölbe szorult. Clay gyűrűje belevágott a tenyerembe, és azonnal kijózanodtam. Tíz óra. Tíz órára ott kell lennem! Philip mondott valamit, de nem értettem. Kitört rajtam a pánik. Mennem kell! Most azonnal el kell mennem! Igyekeztem logikusan gondolkodni, lenyugtatni magam,

de elkéstem. A testem már reagált is a félelemre. A hirtelen izgalomtól kétrét görnyedtem. Homályosan tudatában vo ltam, hogy Clay gyűrűje a földre pottyan, és hogy Philip mond valamit. A fejem lekókadt, csak a mellkasom állította meg. Üvöltés hasított a levegőbe, szinte felsebezte a torkomat. N ehezen lélegeztem, fulladoztam, aztán meg levegő után kaptam. Ahogy előrevágódtam, kitettem a kezem, hogy lefékezze az esést. A fejemet lógatva próbáltam összekuporodni, de a lábam begörcsölt, és a fejem hátrarándult. A szenvedés fátyolán át Philip arcát láttam magam előtt, láttam a szemét, és a tekintetében a hirtelen változást, az elszörnyedést. Négykézlábra hátam felpúposodott. Megint felüvöltöttem, ezúttalestem, pokolia vonyítás volt. Az átváltozásom annyira hirtelen és olyan erővel csapott le rám, hogy meg sem kíséreltem megállítani. Minden kiesett a fejemből, csak a félelem és a gyötrődés maradt. A testem görcsösen ö szszerándult, aztán megint, olyan erőteljes rohamok voltak, hogy úgy éreztem, menten kettészakadok, de nem érdekelt, mert tisztában voltam vele, hogy attól egy csapásra me gszűnne a fájdalom. Aztán vége lett. Megemeltem a fejem, és tudtam, hogy farkas lettem. A te ljes kimerülés pillanata elmúlt, olyan gyorsan, ahogyan jött. Azon nyomban páni félelem vette át a helyét. Felnéztem. Ph i454

lip tőlem néhány lépésre feküdt a padlón. Nem láttam mást, csak a tekintetét, ahogy kétségbeesetten és elszörnyedve bámul rám. Megfordultam, átfutottam a szobán, és kiugrottam az e rekélyajtón. Azonnal betört az üveg. de Azalig üvegszilánkok vágtak a bundámon át a bőrömbe, vettem rólukbel tudomást. Anélkül, hogy megálltam vagy gondo lkoztam volna, felugrottam, át a korláton. Egy pillanatig azt éreztem, repülök, aztán négy emelettel lejjebb, a fűre estem. A bal mellső lábam kibicsaklott. Fájdalom hasított belé. Valaki felkiáltott. Futo ttam.

Megkerültem az épületet, és lefutottam a föld alatti parkolóba. Az első kocsi mögé bújva figyeltem, hogy követnek-e. Mivel nem jött utánam senki, megráztam magam, és igy ekeztem megnyugodni és összpontosítani. Még ha nem is követ senki, akkor is beszorultam ide. Amíg nyugtalan vagyok és rémüldözöm, nem tudok visszavedleni. És még ha sikerülne is, akkor is itt állnék csupaszon egy parkolóházban. Lehet, hogy találnék ruhát magamnak, de aztán mi lenne? A tárcám, a pénzzel, a hitelkártyákkal az igazolvány mal, a lakásban maradt. Azok nélkülmeg el sem hagyhatomaimTorontót. Nemcsak ruhát kell találnom, de vissza is kell mennem a lakásba. Azt viszont nem tehetem. Philip meglátott, és a mentők bármelyik percben megérkezhetnek. Talán, ha várok egy kicsit… De mennyit? Mikor lesz biztonságos visszamenni, ha az lesz egyáltalán valaha? Daniel üzenete villant az agyamba. Holnap reggel tíz óra. A határidő. A nyugt alanság megint erőt vett rajtam, és minden ésszerű gondolatot kitörölt a fejemből. Menj! Indulj most! 455

Csak egy pillanatig haboztam, aztán szót fogadtam a p arancsnak.

Ahol lehetett, az elhagyatott kis utcákat, ahol nem, ott a me llékutakat választottam. Az emberek megláttak. Nem érdekelt. Futottam tovább. Amikor kiértem Torontóból, erdőkön, szántóföldeken és legelőkön át rohantam. Természetesen a nnak, hogy kereket oldottam, nem volt semmi értelme. Sokkal jobban jártam volna, ha a parkolóházban várok, aztán úgy egy órával később visszalopódzom a lakásba, és repülőre ülök. Mégsem jutott eszembe. Minden egyes idegszá lammal tiltakoztam a halogatás ellen. Az ösztöneim cselekvésre buzdítottak, ezért úgy tettem. Futás közben kikapcsoltam, és hagytam, hogy az ösztönök irányítsák az izmokat. Órákkal később olyan akadályba ütköztem, amivel az ösztöneim nem birkóztak meg önállóan: a Niagara-vízesésnél lévő határátkelőhöz értem. Majdnem egy teljes órát töltöttem azzal, hogy fel-alá járkáltam egy raktárépület mögött, miközben a gondolataim hasznavehetetlen sebességgel ide-oda csapongtak, akárcsak fényben a bogarak. Végül visszanyertem felettük az irányítást annyira, hogy képes voltam a problémára koncentrálni, hogy megoldást talá ljak. A hídon kamionok hosszú sora várakozott a vámnál, amit lelassított valami újonnan hozott belépési rendszabály. Hála a hivatalos aktatologatásnak, volt időm kiválasztani egy ponyvával borított kamiont, és titokban felmászni Szerencsére rakományt nem ellenőrizték a határon, így rá. a kamion feltar-a tóztatás nélkül haladt át a Niagara-vízesés, Ontario és a Niagara-vízesés, New York ellenőrzőpontok között. Miután el456

hagyta a várost, délnek fordult, Buffalo felé. Az ösztöneim azt ordították, hogy ez nem is a jó irány, és azon kaptam magam, hogy már repülök is kifelé a kamion hátuljából, még mielőtt az eszemmel ellenkezhettem volna.

Keményen az útpadkának csapódtam, onnan meg vizesárokba bukfenceztem. Ahogy felkászálódtam, az aegy ma ncsom, amit akkor ütöttem meg, amikor az erkélyről kiugrottam, alám fordult. A gyomrom korgott, arra emlékeztetve, hogy kihagytam nemcsak az ebédet , de a vacsorát is. Gondoltam rá, hogy lelassítok, keresek egy erdős részt, és elkapok valamit vacsorára, de a pánikkapcsolót megint benyomták a fejemben, ami kizárt minden felsőbb érvelést. Azt mondta, fuss. És én futottam. Mire leszállt az éj, már pusztán a félelem és a lendület vitt előre. Nem számított, milyen éhes vagyok, meg voltam győződve arról, ha most megállok, soha nem indulok el újra. Tíz óra, rikácsolta valami bennem, amint eszembe ötlött, hogy megállják enni vagy pihenni. Tíz óra. Csak egy másodpercre állj meg, és nem érsz oda. És, ha nem érsz oda… Nem voltam erűbb hajlandó erre gondolni. volt tovább futni. sszerű Már majdnem éjfélreEgysz járhatott, amikor mennydörgé robajt hallottam a fejemben, amitől előrebuktam a fűben. Amint feltápászkodtam, újabb dörrenés hallatszott. Nyüszítettem, lesunytam a fejem, és csak ráztam, miközben a jobb fülem tövét a mellső mancsommal vakartam. Futnom kell. Nem állhatok meg! Nekiiramodtam. – Elena! – A fejemben hallatszó dörgés tisztán kivehető

szóvá és ismerős hanggá alakult. Jeremy. Újból feldörrent a hangja, a hevességétől majd széthasadt a koponyám.– Elena! Hol vagy?

457

Lehajtottam a fejem, és szűköltem. Hagyj békén, Jeremy! Hagyj békén! Miattad kellett megállnom! Nem állhatok meg! – Merre jársz, Elena? Clayt nem érem el! Hol a pokolban vagy?

Próbáltam felelni, már azértszavakká, is, hogy abbahagyja, de a választ az agyamnak nemcsak sikerült csupán képekké alakítania. Jeremy elhallgatott, ahogy félájultan megálltam, azon tűnődve, hogy tényleg őt hallottam-e. Vagy csak képzelődöm? Ébren vagyok, nem igaz? Jeremy pedig nem tud velünk kapcsolatba lépni, ha ébren vagyunk. Most akkor álm odom, vagy elhagyott az eszem? Nem számít! Tíz óra, tíz óra, tíz óra. Soha nem érsz oda! Fuss! Botladozva futni kezdtem. Nem sokkal később kezdett e lsötétülni előttem a világ. Még mindig mozgásban voltam, de hol elhalványodtak, hol lassanként láthatóvá váltak a dolgok. A lábam elzsibbadt. Éreztem a feltört ma ncsomból szivárgó vér szagát. Az egyik percben olyan volt a talaj a tappancsaim alatt, mintha szögekkel lenne kirakva, a másikban pedig mintha vattával lenne kibélelve, én meg ott lebegtem fölötte, és gyorsabban száguldottam, mintfutottam a szél. Egyszeriben nappal lett, aztán éjszaka. Egy városon keresztül. Nem is, Torontón rohantam át, a CN Tower ott hívogatott a távolban. Hangokat hallottam. Egy kiáltást. Egy nevetést. Clay nevetését. Erőlködtem, hogy lássak a sötétben. Az Ont ario-tó felől köd gomolygott felém, de tisztán hallottam a nevetést. A b etonból fű lett alattam. A köd nem a tó felől jött, hanem egy mesterséges tavacskából. A mi tavun kból. Stonehavenben voltam, a hátsó földeken vágtam át. Clay előttem rohan. Látom, ahogy időnként kivillan aranyló bundájának egy -egy foltja a fák közül. Még erősebben vájtam a karmaimat a föl dbe, és még gyorsabban futottam. A talaj egyszeriben kifutott 458

alólam. Már a levegőben futok. Aztán zuhanni kezdek. K apálódzok, hogy megvessem a lábam valamin, de nincs más körülöttem, csak a tintafekete sötétség. Aztán már az sem, az égvilágon semmi.

459

BEZÁRVA VALAMI

HIDEG ÉRZÉSRE ÉBREDTEM.

Ahogy megrázkódtam, nedves pázsitot éreztem a csupasz bőröm alatt. K inyitottam az egyik szemem. Fák. Magas fű. Mező. Próbáltam megemelni a fejem, de képtelen voltam rá. Clay. Ő volt az első gondolatom, de nem tudtam, miért. Vele futottam volna? Nem érzem aami szagát. Miértszögezne. nem tudom a fejem? Nincs semmi,la földre Az megemelni izmaim egyszerűen nem engede meskednek nekem. Meghaltam volna? Halott. Clay. Most már eszembe jutott, és azonnal felkaptam a fejem. Pokoli fájdalom hasított a koponyámba. Puha melegség hullott a vállamra. Hirtelen mozdulattal kihúztam magam, és felüvöltöttem a mozgás okozta fájd alomtól. Egy kabát került a meztelen testemre, ismerős, mégis képtelen illattal. Álmodnék? Képzelődöm? Éreztem, hogy kezek csúsznak alám, és a magasba emelnek, az érintésük éppolyan ismerős, mint a kabát illata. – Elena? Egy arc hajol fölém. Jeremy sötét haja a homlokába hullik, majd egy türelmetlen kéz kisöpri onnan. Ez lehetetlen! Nem lehet itt. Behunytam a szemem. Elena? – megmozdulni, –Próbálok A hang már élesebb és aggodalmas. de túlságosan is nagy fájdalmat okoz. Úgy határozok, hogy többé nem hagyatkozom a képzelgéseimre, és felemelem az egyik szemhéjamat. 460

– Ho… – Berekedtem, de szeretném tudni, hogy kerül ide.– Ho … – Nem tudok többet kinyögni. – Ne akarj beszélni! – mondja. – És ne mozogj! Én majd odaviszlek a kocsihoz! Itt van nem messze.

– C… Cl… – Elkapták, ugye? – Szorosan megfogott. – T… tíz… óra – ennyit sikerült kinyögnöm, aztán megint elsötétült minden.

Ezúttal melegre ébredek, mesterséges meleg levegő fújdogál az arcomba. Motorzúgást hallok, és érzem a rázkódást és a kis bukkanókat, ahogy a kocsi a majdnem sima úton halad. É rzem az elöregedett bőrülés szagát, és helyzetet változtatok a rám terített bőrkabát alatt. Kinyújtom a lábam, de felnyögök a fájdalomtól, és gyorsan visszahúzom. – Nem túl forró? – Nick hangja. Érzem, hogy átnyúl fölöttem, és a ventilátorhoz ér. Elfordítja az arcomról. – Ébren van? – Jeremy a közelben van. Előttem. Az első ülésen. –Nem vagyok benne biztos – mondja Nick. – Be van csukva a szeme. Szerintem már lejjebb veheted a fűtést! Vi szszanyerte a színét. A tárcsa kattanása. A hangos fújásból halk zsongás lesz. Kinyitom az egyik szemem, aztán a másikat. Az Explorer félig lehajtott hátsó ülésére fektettek, a fejemet az oldalsó ablaknak támasztom, a lábamat felhúztam a mellettem lévő ülésre. Tájak és járművek suhannak el mellettem. Antonio előttem ül a vezetőülésen. A visszapillantó tükörből felém villan a teki ntete. 461

– Ébren van – mondja. Kikapcsolódik egy biztonsági öv. Farmer súrlódik az üléshuzaton. Nick fölém hajol. – Elég meleg van? – kérdezi. – Kérsz valamit? –– TElena, … tí…ne beszélj! – mondja Jeremy. – Nick, vedd ki a vizespalackot a hűtőtáskából! Teljesen kiszáradt. E ngedd, hogy belekortyoljon, de ne adj t úl sokat neki! Nick a hűtőtáskában kotorászik. Hideg, műanyag szívószál ér az ajkamhoz. Hátrahúzódom, és egy kissé megrázom a fejem, amitől mintha villámok csapkodnának a koponyámba. – Tí… – krákogom. – I… dő. Me… i… dő. – Mennyi az idő? – hajolt közelebb hozzám Nick. – Hány óra van? Bólintottam, és ezúttal heves kisülések záporoznak a f ejemben.

Nick még mindig értetlenkedik, de azért az órájára néz. – Tizenegy óra húsz… mindjárt fél tizenkettő. – Ne! – kiáltottam hirtelen kiegyenesedve. – Ne! Nick hátrahőkölt. Explorer letért a sávjából,a Antonio káromkodott, aztán Az visszarántotta a kormányt helyes irányba. Én Jeremy kabátjával birkóztam, hogy k ibújjak végre alóla. – Elena! – hallatszott Jeremy nyugodt és határozott hangja az első ülésről. – Minden rendben, Elena! Nyugtasd már meg, Nick, mielőtt apádnak szívinfarktust okoz! – Csak megijesztett – magyarázkodott Antonio. – Nicky, győződj meg… Nem hallottam a többit. Kikecmeregtem a kabát alól, majd félrehajítottam, aztán tapogatva kerestem a biztonsági öv kapcsolóját. Mintha minden mozdulatnál belém szúrtak vol462

na. A kezem csupa zúzódás és karcolás. Nem törődtem vele. Késésben vagyok. Mennem kell! Oda kell érnem! Most! Nick elrántotta előlem a biztonsági öv kapcsolóját, de addigra már kinyitottam, és kezdtem kibújni a pánt alól. Nick vállon – Ne!ragadott. – kiabáltam, és ellöktem a kezét magamtól. Megint megfogott, de ezúttal erősebben tartott. V icsorogva küzdöttem, és ott karmoltam bele, ahol értem. – Állítsátok meg a kocsit! – kiabáltam. Az Explorer majdnem feleolyan sebességre lassított, de annál jobban nem, mintha Antonio még nem döntötte volna el, mi legyen.

– Menjünk tovább! – mondta Jeremy. – Félrebeszél. Ha-

ladjunk!

Nick minden erejét megfeszítette, hogy a helyemen tartson, az arcizmai megfeszültek az erőlködéstől. Elölről egy hangot hallottam. Nick válla fölött látom, hogy elmozdul az üléséről, és hátranyúl, hogy visszatartson. Minden erőmet és akarat omat összeszedve visszahúztam az öklömet, és gyomorszájon vágtam. Jeremy elkerekedett, és kétrét Mélyen valahol elszöszeme rnyedtem ezen, de most nem görnyedt. törődtem vele. A fejemben tomboló láz elhamvasztott minden lelkiismeret-furdalást. Ki kell jutnom innen! Késésben vagyok! Nem számít semmi más. Félrelöktem Nicket, és a szemben lévő ajtó felé vetődtem. Megragadtam a kilincset, nagy lendülettel feltéptem, és l enéztem. Elmosódott, szürke kavicsfoltok s uhantak alattam. Nick felordított. A fékek csikorogtak. Az Explorer jobbra k anyarodott. Felkészültem az ugrásra. Két pár kéz ragadott meg, az egyik a hátamnál, a másik a vállamnál fogva, és vissza463

rántott a kocsiba. Éreztem, hogy Jeremy keze a torkomon matat, aztán megint sötét lett.

Egy emlékben térek magamhoz. Minden porcikám fáj. A múlt éjjel átváltoztam. Homályos emlék, különös benyomások keveréke… a fájdalomé, a félelemé, a felháborodásé és a hite tlenkedésé. Pedig nem is rohantam át az egész New York á llamon. Egy két méterszer három méteres cellában kellett á tváltoznom megbilincselt kezekkel és lábakkal. Ez a hetedik átváltozásom. Hét hete érkeztem ide. Fogalmam sincs, milyen nap van, de azt tudom, hányszor kellett kiállnom a poklok minden kínját, és ezzel mértem az időt. Amikor magamhoz térek, még mindig a ketrecben vagyok. Már öt hete itt tart anak, öt átváltozás óta, mióta a férfi feladta a próbálkozás t, hogy a fenti hálószobában ápoljon. Tudom a nevét, Jeremy, de soha nem szólítom úgy, sem szemtől szemben, sem akkor, amikor rá gondolok. Sehogy sem szólítom. Nem vagyok hajlandó beszélni vele. A fejemben ő egyszerűen „ő” vagy „a férfi”, gondolat- és érzelemmentes megnevezés. Arra ébredek, hogy érzem az alattam lévő matrac érdes anyagát. Valaha lepedő is volt alattam, puha pamutlepedő és egy paplan. Aztán rajtakapott, hogy csíkokra tépem, és azt hitte, fel akarom kötni magam. De nem. Nem adnám meg neki azt az elégtételt, hogy holtan lásson. Ugyanabból az okból kifolyólag téptem szét a lepedőket, amiért megsemmisítettem azokat az újságokat ruhákat, amiket vett, és aaka szép kis képeket, amiket aésbetonketrec falára nekem erősített. Nem rtam tőle semmit. Nem fogadok el semmit, amit azzal a szán-

464

dékkal ad, hogy ezt a sötét vermet valami másnak láttassa, mint ami.

Az egyetlen adomány, amit nem utasítottam vissza, az étel volt, és azt is csak azért ettem meg, mert meg kellett őriznem az akkorra, amikor majd megszököm. tartottvissza életben,erőmet a menekülés gondolata. Nemsokára kij utokEzinnen, a városba, olyan emberekhez, akik segíthetnek, akik me ggyógyíthatnak. Kinyitom a szemem, és meglátom a ketrecen kívüli széken ülő alakot. Először azt hiszem, ő az. Ott szokott ülni a nap nagy részében, figyel engem, és beszél ho zzám, igyekszik átmosni az agyam az ajkáról ömlő őrültséggel. Ahogy jobban koncentrálok, már élesebben látom azt az alakot, aki a térdére könyökölve előrehajol, és arany fürtjei még ebben a mesterséges fényben is meg -megcsillannak. Az egyetlen személy, akit még a férfinál is jobban gyűlölök. Hirtelen behunyom a szemem, és alvást színlelek, de már késő. Meglátott. Felpattan, és beszélni kezd. Be akarnám fogni a fülemet, de nem mennék vele semmire. Már túl éles a hallásom. Még ha sikerülne is kizárni a szavait, akkor is tudnám, miről beszél. Minden alkalommal ugyanazt ismétli, amikor jön, amikor belopódzik, miután a férfi kimegy. Próbálja megmagyarázni nekem, mit is tett és miért csinálta. B ocsánatot kér. Esedezik, hogy fogadjak szót a férfinak, hogy mielőbb kijöhessek a ketrecből. Azt akarja, hogy beszéljek a férfival, és vegyem rá, hogy engedje ide vissza őt, hogy még gyakrabban jöhessen segíteni. De csak egy módon segíthetne rajtam. Minden alk alommal, amikor jön, minden egyes alkalommal esküdözik, hogy bármit megtesz, hogy kibéküljön velem, és én mindig 465

ugyanazt kérem. Nem mondok neki semmi mást. Hozz rendbe! Csináld vissza, amit velem tettél! – Clay. A hangom repített vissza az emlékezésből. Háton feküdtem, és a fehérre meszeltésplafonról lógó csupasz égőtNem néztem. Elfordítottam a fejem, tömör kőfalakat láttam. volt ablak. Semmi díszítés. Alattam megéreztem a dupla matrac érdes anyagát. A ketrec! – Ne! – suttogtam. – Ne! A másik oldalra fordultam, és megláttam a rácsokat. Mögöttük ült valaki a széken. Megdobbant a szívem. Aztán az alak felállt, és a fekete szemek rám néztek. – Ne! – suttogtam még mindig felülve. – Ne, az ördög vi-

gyen el! – Meg kellett tennem, Elena! – mondta Jeremy. – Attól tartottam, hogy kárt teszel magadban! De ha most már jobban

érzed magad… A rácsoknak vetődtem. Jeremy elővigyázatosan hátrébb lépett, hogy ne érhessem el, de nem lepődött meg. ki… innen! – kiabáltam. – Engedj Elena, ha – Nem érted! – De értem! Daniel elfogta Clayt. Torontóban. Azt akarta, hogy ma tízkor találkozz vele a motelban. Az úton hazafelé végig beszéltél álmodban. – Te… – Elhallgattam, és nyeltem egyet. – Te tudtad? – Igen, én…

– Tudtál róla, engem meg ide zártál? Hogy tehetted? – Megmarkoltam a rácsot, és hozzácsaptam a testem. – Tudtad, hogy Clay élete veszélyben van, engem meg bezártál? 466

– Szerinted mit tervezett Daniel, Elena? Elfog téged, Clayt meg elengedi? Persze hogy nem! Ha odamégy, mindkettőtökről lemondhatunk. – Nem érdekel! Jeremy megdörzsölte az Elena! arcát. Csak nagyon feldúlt vagy – Dehogynem érdekel, ahhoz, hogy logikusan átgondold… – Logikusan? Logikusan? Hát, valóban ilyen közönyös lennél? Te nevelted fel! Te vagy a mindene! Az egész életét a te védelmeddel töltötte! Az életét is kocká ra tette, hogy megvédjen, és folyton kockára is teszi! Te meg hátradőlve, log ikusan elemzed a helyzetet, és úgy döntesz, nem éri meg a kockázatot, hogy megmentsük? – Elena… – Ha meghalt, az a te hibád! – Elena! – Az én hibám! Ha meghalt, az azért van, mert nem értem oda időben… Jeremy megragadta a karomat a rácson keresztül, és az ujjai a húsomba – Hagyd vájtak. abba, Elena! Nem halt meg. Tudom, hogy dühös vagy, de ha megnyugodnál… – Megnyugodni? Arra célzol, hogy hisztérikus vagyok? – …ha nyugodtan végiggondolnád, te is tudnád, hogy Clay nem halt meg! Gondolj csak bele! Daniel tudja, milyen fontos Clayton a falkának. Neked. Nekem. Túszként sokkal érték esebb.

– De Daniel nem tudja, miért nem mentem. Talán azt hiszi, nem törődünk vele, hogy magára hagytuk Clayt, hogy lemondtunk róla, hadd pusztuljon! 467

– Daniel ezt azért jobban tudja! Biztos ami biztos, küldtem neki egy üzenetet. A múlt héten megadott egy postafiókot, hogy azon keresztül lépjek vele kapcsolatba. Antonio és Nick bedobott oda egy levelet, amiben az áll, hogy mi nem hagytuk, elmenj a megbeszélt hajlandónem vagyok vele hogy tárgyalni, amíg garantálniidőpontra, tudja, hogydeClaynek esik baja. Biztos vagyok benne, hogy Daniel tudta ezt, de azért jobb, ha tisztázzuk. Elena, tudhatnád, hogy nem fogom Clay életét kockára tenni! Egy bizonyos szinten tudtam, hogy Jeremynek igaza van.

Mégsem segített. Folyton arra gondoltam, hogy mi van, ha téved. Mi van, ha Clay soha nem is ért vissza New Yorkba? Mi van akkor, ha magához tért, egymásnak estek, és most egy szeméttárolóban fekszik Torontóban? Mi van, ha Daniel nem tudott ellenállni annak a lehetőségnek, hogy elpusztítsa az élete legnagyobb riválisát, amíg az el van kábítva és tehete tlen? Ha Danielnek mégis sikerül megőriznie a hidegvérét, mi a helyzet LeBlanc-nal? Egyszer már bebizonyította, hogy marhára nem érdekli, mit akar Daniel. Ha Clay felbosszantja LeBlancaz végez vele. Még ha szórakozásból Clay nem is tesz semmit LeBlanc t,ellen, az talán csak úgy, is elteszi láb

alól. Ahogy fejben végigzongoráztam az összes lehetőséget, a fájó lábam megadta magát alattam, és még mindig a rácsba kapaszkodva, a földre rogytam. – Nem figyelmeztettél! – hánytam a szemére. Jeremy mellém guggolt, és a kezét az enyémre tette. – Mire nem figyelmeztettelek, kedvesem? – kérdezte lágyan.

– Nem gondoltam rá. Tudhattam volna! – Mit? 468

– Hogy ő is veszélyben forog! Ő vigyázott rám, de én nem vigyáztam őrá! A fejemet a térdemre hajtottam, és éreztem, hogy az első könnycsepp mindjárt kicsordul.

Jeremy éjjelre a ketrecben hagyott. Bármennyire is másképp akartam hinni, tudtam jól, hogy nem szívtelensé gből vagy érzéketlenségből teszi. A sírógörcs után számítani lehetett volna arra, hogy feladom a harcot, és alázatosan behódolok az akaratának. Legalábbis, aki nem ismer, ezt várhatta. Je remy azonban ennél sokkal jobban ismert. Amikor a földön zokogtam, benyúlt a rácson, hogy me gvigasztaljon, de nem nyitotta ki az ajtó zárját. Miután jól kisírtam magam, és felszáradtak a könnyeim, dühroham tört rám. Szétvertem a matracot, mivel az volt az egyetlen mozdítható dolog a zárkában. Belerúgtam a vécébe is, de az nem tört össze, csak néhány lábujjam sín ylette meg. A vacsorámat a földhöz csaptam. Torkom szakadtából átkoztam Jeremyt. Miután mindezzel vé geztem és lecsillapodtam, jobban kellett volna é reznem magam, nem igaz? Pedig nem. Ostobának éreztem magam. Olyan volt, mintha hisztériás rohamot kaptam volna, és nevetségessé tenném magam. A hiszti pedig biztosan nem segít Clayen.

Természetesen hogy iskész voltam a ketrecet, nem jelentette, hogyaz, Jeremy készen álltelhagyni arra, hogy kiengedjen. Egész délelőtt ott hagyott, és csak időnként jött megnézni, hogy nem folytatom-e a performanszomat Az ördögűzőből. 469

Mikor lehozta az ebédemet, volt nála egy levélméretű barna boríték. Mielőtt odaadta volna a tálcát, szó nélkül átnyújtotta nekem a borítékot. Benne egy Clayről készült polaroid felvételt találtam. Fe lhúzott térddelkarral. ült aApadlón, összekötözött és aítélve háta mögé csavart keze nem látszott, de a lábbal tartásából az is össze lehetett kötve vagy bilincselve. A szeme félig le volt csukódva, és annyira zavaros volt a kábítószertől, hogy szürkének látszott tengerkék helyett. Bár a képen rácsnak nem láttam nyomát, mégis tudtam, hogy ketrecben van. Egy vé rfarkas sem fogná el Clayt anélkül, hogy közben átkozottul be ne biztosítaná magát arra az esetre, ha a fogoly átváltozna és kitörne onnan. Ezt a biztonságot csak kábítószerrel, kötéllel és/vagy ketreccel lehetett elérni. Daniel, persze, mindhárom eszközt használta. Kiállt már Clay ellen, ésnem fog megkockáztatni egy esetleges visszavágót. Megint a fényképre néztem. Clay karját és csupasz felsőtestét kék-zöld foltok borították, a szája feldagadt, a bal arcán csúnya vágás, az egyik szemén monokli éktelenkedett. Az állapota ellenére unottan és bosszúsan bámult eggyel a lencsébe, mint a szupermodell, aki aznap már a kelleténél több fotóssal szembesült. A kihívó viselkedés csak feltüzelné Danielt.

Megint belenyúltam a borítékba, de más nem volt benne. Jeremyre néztem. Mióta visszahozott ide, először néztem rá igazán. A szeme körül lila karikák látszottak, a haja tartás nélkül tapadt a homlokára, mintha napok óta nem aludt és nem tisztálkodott volna. Apró redők jelentek meg a szeme és a szája körül. Majdnem látszott rajta a valódi kora.

470

– Hol a levél? – kérdeztem szelídebben, mint ahogy aka rtam. – Tudom, hogy Daniel biztosan küldött egy levelet! Lá thatnám? – Az áll benne, hogy náluk van Clay, ami nyilvánvaló, és hogy túl jó Ha állapotban, életben avan, ami szintén eléggénincs kézenfekvő. megnézeddea hátteret fényképen, látsz egy újságot lógni a falon. A mai New York Times egyik példánya az, alighanem annak bizonyítékaként, hogy a fénykép minden kétséget kizáróan ma készült. – Mit akar Daniel? – Clayt nem fenyegeti közvetlen veszély. – Nem válaszolnál egyenesen a kérdéseimre? – Küldtem egy válaszüzenetet. Amíg meg nem egyezünk, naponta küldeniük kell egy képet róla. Elsötétült az arcom, a zárka túloldalára trappoltam, és az eszembe véstem, hogy rendesen kell viselkednem. Még egy hiszti, és biztosan nem jutok ki egyhamar ebből a ketrecből. – Tudom, hogy tegnap elvesztettem a fejem – kezdtem –, de már jól vagyok. Segíteni szeretnék! Nem jöhetnék ki? – Edd ebéded! Nemsokára visszajövök, hogy lá ssam, éhesmeg vagyaz -e még! Jeremy átcsúsztatta a tálcát a padló közeli nyíláson, és felsétált. A nyelvemre kellett harapnom, nehogy olya sminek nevezzem, amit később megbánnék… legalábbis addig, amíg hallótávolságon belül tartózkodik.

471

TERVEK AZTÁN KÉSŐ DÉLUTÁN JEREMY KIENGEDETT.

Még fel sem értünk a lépcsőn, máris a terveiről faggattam. Egészen vacsora utánig megváratott, valószínűleg a türelmemet tette próbára, hogy mennyire feszítheti a húrt, mielőtt újra elveszteném a fejem. Bevallom, hogy evésidőre már közel kerültem ehhez a ponthoz, de sikerülta uralkodnom magamon. Antonio éslNick eltakarította vacsora romjait, JeremyMíg behívott a do gozóba elbeszélgetni. Az egyórás diskurzus Reader’s Digest-szerű tömörített kivonata a következő: Jeremy ugyan kidolgozott egy tervet Clay visszaszerzésére, de én nem tu dhatok róla semmit, és nem vehetek részt az akcióban. Ahogy azt elvárta tőlem, a bejelentést higgadtan és megértéssel fogadtam.

– Ez a legostobább ötlet, amit valaha hallottam!– fakadtam ki már vagy századszor abban az órában. – Csak nem hiszed, hogy itt fogok ülni, tétlenül! – Szívesebben ülnél egy ketrecben tétlenül? – Ne fenyegess! – Akkor te se! Jeremy hangjában valami arra késztetett, hogy összeszo-alá járkálással. rítsam a szám, és –megelégedjek a felmost – Segíthetnék! mondtam, de nem emeltem fel a hangomat, és reméltem, hogy higgadtnak látszom. – Kérlek,

472

Jer, ne hagyj ki belőle! Talán engem okolsz azzal, ami Toro ntóban történt, de ne büntess így! – Nem csináltál semmi rosszat Torontóban! Ha itt bá rki is hibázott, akkor az én vagyok! Azt hittem, hogy biztonságban aniel elutazott, lesztek! Keddmár reggelig nemAzért is jöttem hogy Del, pedig akkor ott volt! nemrá,árulom hogyan sz abadítjuk ki Clayt, mert akkor segíteni akarnál, és ha nem e ngedném, te vagy annyira makacs, hogy akkor is nekilátsz! – De… Előrehajolt. – Őszinte leszek veled, Elena! Őszintébb, mint bárki mással lennék. Darabokra hullik minden. Nem vagyok felkészülve erre, nem tudom hogyan kezelni. Az elmúlt években jó alfa voltam, de csak azért, mert soha nem tettek próbára. Ennyire nem. Lassan láttam neki a dolgoknak, puhatolóztam, információt gyűjtöttem. Petert és Logant meg megölték ezalatt. Sebességet váltottam, megint nekirugaszkodtam, és Jimmy Koeniget vettem üldözőbe. Erre téged majdnem elveszte ttünk. Elküldtem kettőtöket egy olyan helyre, ahol azt hittem,

biztonságban lesztek. Daniel meg egy héten belül rátok bukkant. És most fogva tartja Clayt. – De… Jeremy felállt, egy félszeg mosolyfélét kaptam tőle, és hátrasimított egy tincset a vállamról. – Úgy sajnálom, kedvesem! Igazán sajnálom, de ennek így kell lennie.

Kiment, mielőtt még válaszolhattam volna.

473

Jeremy parancsa ellenére nem állt szándékomban a babérja imon ülni, és malmozással tölteni az időt. Hiszen végül is kimondottan nem tiltott meg semmit nekem . Így aztán tervet kovácsoltam. Az elsőa lépés: szövetségest találni.deEzmég nemhavolt Mondjuk választék nem volt nagy, az isnehéz. lenne, Nick volna a kézenfekvő választás. Nemcsak azért, mert Clay legjobb barátja, de őt is kizárták a mentőakcióból, és éppúgy repesett a boldogságtól emiatt, mint én. Jeremy azt állította, hogy Nick feladata, hogy engem őrizzen, de Nick elég okos volt ahhoz, hogy kitalálja, Jeremy azért nem mond el neki semmit, mert attól fél, hogy visszajut a fülembe. Nicknek azt mondtam, hogy csak még több információt szeretnék gyűjt eni, hogy bebizonyítsuk Jeremynek, mi is érünk valamit. Nem mintha ez hazugság lenne. Szándékom szerint minden megszerzett információt me gosztottam volna Jeremyvel. És ha ezután is visszautasítaná a segítségemet? Azon nem aggódtam. Később még mindig újratárgyalhatom a Nickkel kötött megállapodást. A második lépés: hol kitervelni az akció menetét. Jeremy igyekszik megtudni, tartják fogva a korcsok Clayt. Nem kell zseninek lenni, hogy erre rájöjjön az ember. A Daniellel való alkudozás csak fedőakció, amíg Jeremy rájön, hol vannak valójában. Ezt Nick is megerősítette. Tegnap, még mielőtt kizárták a tervből, Jeremy elküldte Antonióval a Nagymedve Motor Motelbe. Hétfőn Daniel kivételével mindenki kijelentkezett onnan, Daniel pedig szerdán tette ugyanezt. Ebből azt a következtetést vontam le, és valószínűleg ugyanazt, mint Jeremy, hogy a korcsok új rejtekhelyet találtak, és Clayt od avitték, miután hazaérkeztek Torontóból. Mivel nem akartam beavatkozni Jeremy terveibe – vagyis valójában azt nem 474

akartam, hogy rajtakapjon, hogy beavatkozom –, le kellett mondanom arról, hogy egy korcs vezessen nyomra, és más

módon kell rájönnöm, hol rejtegetik Clayt. A harmadik lépés: elterelni a figyelmet a tevékenysége mről. Ha nem JeremyrőlJeremy lenne szó, a meghunyászkodó alattvaló szerepét játszanám. számára viszont ez biztos jele lenne annak, hogy mesterkedem valamiben. Tehát tovább nyafogtam és panaszkodtam, pokollá tettem az életét. Nem vár tőlem kevesebbet. Minden adandó alkalommal követelőztem, könyörögtem vagy hízelegtem, hogy avasson be a terveibe. Végül, miután egész este és délelőtt minden felbu kkanó lehetőséget kihasználtam arra, hogy felbosszantsam, ultimátumot adtam neki. Ha három napon belül nem bukkan Clay nyomára, akkor, az engedélyével vagy anélkül, én is a nyomába eredek. Ezért aztán azt feltételezte, hogy három te ljes napja van, mielőtt megint kiverem a balhét, és megnyugodott. Mesteri csel, ha szabad megjegyeznem.

Habár Nick beleegyezett, hogy segít nekem, Jeremy házi őrizetről hozott parancsát nem volt hajlandó megtagadni, vagyis nem nagyon mehettem sehova. Hát, Nicket bá rmikor fejbe csaphatom és megszökhetek, de ezt azért i nkább nem tenném vele. Azonkívül, Jeremy egyszerűen felkutatna és visszaho zna, Nick meg már nem lenne olyan lelkes, hogy legközelebb segítsen nekem, főleg, ha ag yrázkódásban szenved. Azaelső az volt, felhívtam ahogy kórházat. nem helyidolgom kórházat azzalhogy a megérzéssel, talán Nem, náluk van Clay, vagy tudják-e, merre van. A torontói St. Michael’s Kórházat hívtam. Nem feledkeztem meg arról, hogy a vérző 475

Philipet a lakásban hagytam, a földön fekve. Azt elismerem, hogy annyit talán nem időztem ezen a kérdésen, amennyit kellett volna, mivel tudtam, hogy a sérülései nem életveszélyesek, legalábbis miután elállítottam a vérzést, és segítséget hívtam Clay helyzete amúgy ishasokkal ijesztőbb nem volt, úgyhogyhozzá. azt hiszem, megbocsátható, a figyelmem egyenlő mértékben oszlott meg kettejük között. Philip nem volt a St. Mike-ban. A sürgősségi osztály múlt kedd óta nem foga dott új betegeket, ami nem is volt olyan rendkívüli az egészségügyi költségvetés évek óta tartó megszorításai miatt. Philipet a Toronto East Generalba vitték, és még most is ott volt. Beszéltem a folyosón ügyeletes ápolónővel, akinek Philip nővéreként mutatkoztam be, így megtudtam, hogy mivel belső sérüléseket is szenvedett, műtétre volt szüksége, de már lábadozik, és emberi számítás szerint hétfőn hazamehet, ami igazából azt jelentette, hogy jövő szerdára vagy csütörtökre már talán jól is érezheti magát… Hogy ilyen gyorsan távozhat, az megint a megszorítások következménye. A nővér fe lajánlotta, hogy Philip szobájába kapcsol, hogy beszé lhessünk aegymással, de visszautasítottam, azt állítva, hogygyáva nem vak rom megzavarni a pihenését. Az igazság az, hogy oltam ahhoz, hogy beszéljek vele. Még ha meg is bocsátja, hogy otthagytam, ott van az a kis semmiség, hogy végignézte, ahogy farkassá változom. Megelégedtem hát azzal, hogy virágot küldök neki egy olyan üzenettel, hogy nemsokára meglátogatom, és nagyon reméltem, hogy ez nem rémiszti majd meg annyira, hogy visszakerüljön az intenzívre.

A következő lépés az volt, hogy felhívtam a helyi ingatlankereskedő irodáját. Nem, nem azért, mert szere ttem volna elköltözni, és szükségem lenne egy helyre, ahol megszállh ato k. Csábító gondolat, de tudtam, hogy nem jutnék messzire. 476

Ha Jeremy rám talált egy New York állam északi részén fekvő mezőn – és még mindig nem árulta el, ezt hogyan sikerült megvalósítania –, akkor minden bizonnyal könnyedén rám bukkan Bear Valley-ben is, vagy a korcsok előtt, vagy azután, hogy ők rám találnak. akár úgy, azért nincs bennem öngyilkossági hajlam! Akár Azértígy, hívtam az ingatlankeresk edőt, hogy rákérdezzek az elmúlt néhány hétben kibérelt vagy megvásárolt házakra, különösen vidéken. Mostanában csak három ház kelt el Bear Valley körzetében. Kettőt közülük fi atal gyerekes családok, a harmadikat pedig egy nyugdíjas korú házaspár vásárolta meg. Bé rleményből több akadt, de mind Bear Valley-ben regisztrált állandó lakosok nevén volt. Mikor a házas ötlet nem jött be, végignéztem a kibérelhető vidéki nyaralókat. A rossz hír az, hogy nyaralóországban laktunk. A jó hír pedig, hogy még mindig az idény elején já rtunk, és Bear Valley közvetlen környezete nem olyan tökéletes nyaralóhely, lévén túl sok fa és kevés tó meg vízparti túraösvény van a környéken. Felhívtam a Bear Valley Üdülőszövetséget. Egy kis leleményességgel, jó sok hazudozással és még több udvariassággal – jóhelyi tanítványa Jeremynek megtudtam, hogy csak négy nyaralótvoltam béreltek ki, hárma–t nászutasok, a negyediket pedig egy csomó középkorú, New York-i férfi, akik minden májusban idelátogatnak egy afféle férfiaknak való, terápiás csapatépítésre, a „vissza a vadonba” jelszóval. Újabb zsákutca. Más taktikát kell alkalmaznom. Csakhogy még fogalmam sem volt, mi legyen az.

A tervszerű munkával repült az idő, és nem sok maradt a Clay helyzete fölötti rágódásra. Estére viszont magamra m a477

radtam a gondolataimmal. A dolgozószobában tápláltam a tüzet. Nem volt rá szükség. Nem is kellett volna meggyújtani, lévén a kinti hőmérséklet még mindig pár fokkal húsz fölött ingadozott. De olyan jólesett ott ülni a kandallónál, piszkálni a efahasábokat, és nézni, ahogy táncol és pattog a atűz. A pótcs lekvés jobb volt a nemcselekvésnél. Ráadásul, tűzbe bám ulásnak volt valami hipnotizáló hatása, ami most jobban el foglalt, mint azok a félelmek és képzelgések, melyek továbbra is átcsusszantak az elmúlt huszonnégy órában körülteki ntően felállított gondolattorlaszokon. Nem voltam egyedül. Nick is ott volt a dolgozóban, fé lálomban szunyókált a díványon. Időnként felnyitotta a sz emét, és mondott valamit. Beszéltünk pár percet, aztán a b eszélgetés veszélyesen közelíteni kezdett Clayhez, mire min dketten elhallgattunk. Amint a kandallópárkányon álló óra elütötte az éjfélt, Nick újra felébredt. A fejét a dívány kartámlájának támasztotta, és kibámult az a blakon. – Nemsokára telihold – jegyezte meg. – Két-három nap múlva?

Kettő. kell. Veled mi a helyzet? – Futnom Sikerült elmosolyodnom. – Pontosan tudod, hogy nekem nincs szükségem futásra, mivel három nappal ezelőtt jóval többet futottam a kelleténél! Amit valójában tudni akarsz, az az, hogy futnék-e veled, hogy megmentselek az egyedül futás iszonyatos élményétől. – Én nem értem, hogy boldogultál annyi hónapon át To rontóban! – mondta erre Nick vállat vonva. – A múlt télen párszor nekem is meg kellett tennem. Tonio üzleti útra ment, Logant meg lefoglalta valami tárgyalás, Clay meg… Mindegy, szóval, egyedül kellett átváltoznom! 478

– Te szegény! – Rémes volt. Olyan volt, hogy: kisétálok az erdőbe, átváltozom, várok ott egy darabig, hogy elteljen egy kis idő, aztán visszavedlek. Körülbelül annyira volt jó szórakozás, mint a szarás! – Találó hasonlat! – Komolyan beszélek! Gyerünk, Elena! Valld be! Ilyen érzés, ha egyedül csinálod? Emlékszem, amikor gyerekek vo ltunk, még az első átváltozásom előtt, Clay állandóan… Elharapta a szót. És ezúttal nem folytatta. Beállt a csend, én meg visszafordultam a tűzhöz, piszkálgattam, és néztem, ahogy a lángok a hasábokról a mélybe omlanak. Kinyílt az ajtó. Hallottam, hogy Jeremy jött be, de nem fordultam meg. Egy pillanattal később megnyikordultak a díványrugók, amikor Nick felkelt onnan. Átsétált a sz obán, és az ajtó megint becsukódott. Jeremy leült mellém a kandallóhoz. Megérintette a tarkómat, habozott egy kicsit, aztán megsimogatta a hajam. – Tudom, milyen nehéz most neked, Elena! Tudom, menynyire meg vagy ijedve, mennyire félsz attól, hogy e lveszíted! – Nem De arról szó! Mármint persze hogy félek,rájöttem, hogy elveszítem! havan azt hiszed, hogy azért, mert hirtelen mennyire szeretem, és ha… amikor visszakapjuk, hazaköltözöm, és minden egyszeriben rendben lesz, akkor tévedsz! Sajnálom! Tudom, hogy ezt szeretnéd, hogy könnyebb lenne neked is és a többieknek is, de ez nem fog bekövetkezni! Igen, szeretem! Nagyon is! És igen, vissza akarom kapni. Vissza akarom kapni miattad, Nick miatt és a falka miatt. Azért v agyok ilyen feldúlt, mert magamat tartom felelősnek min dezért! Jeremy nem szólt semmit. Ránéztem a vállam fölött. 479

– Szóval te is engem tartasz felelősnek? – Dehogy, egyáltalán nem! Azért nem válaszoltam, mert úgy gondoltam, jobb, ha nem szólok bele a többibe. Ha te azt hiszed, hogy ezért vagy feldúlva… –Egy Ezért. pillanatra elhallgatott, aztán odanyúlt, hogy me gmasszírozza a hátamat. Az ujjai nemsokára odaértek a lapockáim közötti kemény csomóhoz. – Bármiért is aggódsz, én nem téged okollak azért, ami történt! Erről már beszéltünk. Máshova kellett volna küld enem benneteket. Azt hittem, nagyon okos vagyok, de eszembe sem jutott, hogy baj van, amíg meg nem próbáltam kapcso-

latba lépni Clayjel aznap este… – Azóta próbáltad? – kérdeztem felegyenesedve, és szembefordultam vele. – Kapcsolatba léptél Clayjel, mióta elfo gták? Megpróbáltad, nem igaz? És mit mondott? Milyen. Jeremy a számra tette a mutatóujját, hogy elhallgattasson. – Igen, próbáltam! Újra meg újra, de nem tudok átjutni. A kábítószerek miatt. egy másiklépni lehetőség miatt Jeremy kimondani. nem tudhatottVolt kapcsolatba Clayjel,is,deami nem is mertem Jeremy viszont a jelek szerint leolvasta az arcomról, és megrázta a fejét. – Ne gondold azt! Láttad a mai képet! Nem fest jól, de életben van. Olyan fáradtnak tűnt. A falkát ostromolják, a korcsok gyorsabban rombolják le a védelmi vonalat, mint amilyen gyorsan azt Jeremy újjá tudja építe ni. Mindez kezdte kimeríteni. Bárcsak ne venném észre! Bárcsak hihetnék abban, amiben Antonio és Nick, hogy a falka alfája e lpusztíthatatlan! A falka vérfarkasait így nevelték, ebben a hiszemben, abban a 480

meggyőződésben, hogy bármi is történjen, az alfájuk megvédi őket. Pedig nem így van. Egyszerűen nem igaz. Normális körülmények között nagyszerűen működik, amikor a falkát nem zargatja egyszerre egy korcsnál több, és az alfa feladatai inkább a belső elrendezésére Egy és a ilyen korcsokkal szembeni közösnézeteltérések fellépésre koncentrálódnak. horderejű problémával szembesülve viszont az alfának segítségre van szüksége, nemcsak a fenyegető veszedelem legyőzésében, de annak eldöntésében is, hogyan kellene szembeszállni vele. Egy ilyen együttműködés azonban elképzelhetetlen. Jeremy talán megszellőzteti az ötleteit Antonio előtt, de soha nem jutna eszébe, hogy bárkitől tanácsot kérjen, sőt, a falkatagok álmodni sem mernének arról, hogy felajánlják nekik ezt a l ehetőséget. Én viszont igen. El akartam mondani a véleményem Jeremynek, és szívesen segítettem volna neki, de tu dtam, hogy nem lehet. Ha már most úgy érzi, hogy mindez túl sok neki, a terveivel kapcsolatos találgatásaim csak rontanának a helyzeten. Antonióhoz és Nickhez hasonlóan Jeremyt is ugyanazok a vezetéssel kapcsolatos tévképzetek kötötték gúzsba.nehezedett. A falka megmentésének a felelősségehacsupán az ő vállára Egyedül úgy segíthettem, saját stratégiát dolgozok ki.

481

ÉBREDÉS MÁSNAP REGGEL JEREMY ÉS ANTONIO MEGINT ÚTRA KELT. Én is visszamentem dolgozni. Vagy legalábbis felkészültem, hogy

visszamegyek dolgozni. Felhívtam a kórházat, hogy Philip után érdeklődjek, aztán leültem a dolgozószobában az asztal mellé, beizzítottam Clay laptopját, és csak ültem ott, hol a telefonra, hol a laptopra meredve. Ez a két eszközöm maradt Clay megtalálására, és fogalmam sem volt, hogyan lássak hozzá. Előhúztam egy jegyze ttömböt, és összeszedtem, amit

eddig tudtam, remélve, hogy eddig nem látott összefüggésekre bukkanok, ami aztán a kutatást teljesen új irányba t erelheti.

Két tapasztalt korcsunk maradt, az eredeti szám fele. Ez biztató, az is igaz azonban, hogy csak a jelentéktelenebb ko rcsokkal végeztünk, a veszélyesebbek még életben vannak. Ez már nem annyira jó. Ráadásul van még két újonc is. LeBlanc, akit már ismertem és értettem is. Futólag megint egy kis önteltséget éreztem, mielőtt észbe kaptam, hogy Cain pártfogoltjával, Victor Olsonnal még nem is találkoztam. Ezzel meg is volt a következő lépés: minél többet megtudni Victor Olsonról. Természetesen elhatározni, hogy mit teszek, nem ugyanaz, mint álló eldönteni, hogyan fogom véghezvinni. A re n-a delkezésemre eszközök közül az internet ígérkezett legjobb megoldásnak, ugyanis nemigen tudtam, honnan kellene kezdenem a telefonálást. 482

Cain annyit elárult, hogy a pártfogoltja az a Victor Olson, akit ő szabadított ki abból az arizonai börtönből, ahol szexuális bűncselekményekért ült. Mivel Olsont Daniel találta, a bűntetteinek elég komolyaknak kellett lenniük ahhoz, hogy rmédiafigyelmet biztosítsanak A névre és dobott a városra ténő egyszerű keresés hét meneki. gfelelő találatot ki. töAz első egy Victor Olsen nevű, régen elhunyt városatya. A következő négy találat Vic „Veszett Kutya” Olsonra vonatkozott, ami ígéretesnek tűnt, amíg rá nem kattintottam az egyik oldalra, ahol egy munkahelyi balesetekkel foglalkozó sztá rügyvéd hirdetését találtam. Az utolsó kettőnél megütöttem a főnyereményt. Victor Olson négy hónapja szökött meg a börtönből, rövidre zárva ezzel egy tízéves kislányon elkövetett nemi erőszakért és a kislány meggyilkolásáért kapott életfogytiglani fegyházat. Többször is újraolvastam az áldozat korát. Cain azt mondta, hogy Olson azért ült börtönben, mert „szórakozott pár kislánnyal”. Én azt feltételeztem, hogy „ kislányok” alatt valójában nőket értett. Ezek szerint nem. A heves ellenérzésemet elnyomva végigolvastam a cikket. Olson

egész életében pedofil volt,deakit többször feljelentettek sz emérem elleni bűntettekért, a vádat mindig ejtették, amikor a bíró kimondta, hogy az áldozatainak tanúvallomása „kétségbevonható”. A legutolsó áldozat esetében a bíró nak be kellett ismernie, hogy a kis holttest által nyújtott bizonyíték meglehetősen helytálló. A másik honlapon talált vezércikkre ugrottam, ahonnan megtudtam, miért választotta Olsont D aniel. Olson is szeretett lesben állni. Feltűnő alapossággal választotta ki az áldozatait, és hetekig követte őket, mielőtt lépett volna. Az egyik nyomozó azt állította, hogy még sosem látott olyan személyt, aki ekkora jártasságot szerzett a „vadászatban”… ezek az ő szavai, nem az enyémek. 483

Újabb órát töltöttem azzal, hogy átvettem, eddig mit is t udunk. Mikor ez nem vezetett eredményre, megkerestem Ni cket az edzőteremben, és mindent elismételtem neki, remélve, hogy ez vagy eszébe juttat valamit, vagy már az, hogy szade nem vakba segít rájönnöm Nickhozzá, figyelt,hogy támadtöntöm, új ötlete. Nick ugyanisvalamire. nem szokott gondolatai legyenek. Nos, ez rosszabbul hangzik, mint akartam.

Úgy értem, hogy Nicket arra szoktatták, hogy mások irányítását kövesse. Lelkes segítő volt, és ragaszkodó barát, de nem igazán… hogy is fogalmazzak szabatosan… mély gondolkodó. A vele való beszélgetés most sem inspirált semmire. Í gy aztán félretettem a papírjaimat, kikapcsoltam a számítógépet, és a legegyhangúbb, legalantasabb házimunkához folyamo dtam, amit csak el tudtam képzelni. Elintéztem a szennyest.

Mióta elmentünk Torontóba, senki sem mosott a házban, lévén nem ez volt a legfontosabb gondolat a fejekben. Ennek horderejét azonban csak akkor fogtam fel teljes mértékben, amikor az első adag ruhát hajtogattam, és a kezembe került Clay egyik pólója. Megálltam a mosókonyhában a pólóval a kezemben. Clay a távozásunk előtti nap viselte. Nem tudom, miért emlékszem erre. Sötétzöld, galléros póló volt, ritka elhajlás a Clay birtokában lévő igénytelen fehér és f ekete pamutpólók zömétől. Logan ajándéka lehetett, aki a saját hálátlan feladatának tartotta, hogy némi modernséget csempésszen eClay ruhatárába. aki Logan emléke szomorúsággal töltött el. terre gondoltam, szerette Clayt ugratni az egyszínű ruhPatára miatt, és felajánlotta, hogy szívesen kölcsönad neki a saját készletéből, ami tele volt rikítóbbnál rikítóbb koncertes pó484

lókkal. A könnyeimmel küszködve bedugtam a pólót Nick nadrágjai alá, és folytattam a munkát. Miután összehajtogattam az első adagot, felvittem az emeletre, hogy a helyére tegyem. Clay nyalábját hagytam utoljára. Hosszú perceken áta csak álltam ahhoz, a becsukott hálószobaajtaja előtt, és gyűjtöttem bátorságot hogy belépjek. Sietve a fiókbeli helyükre gyömöszöltem a pólókat, az alsónadrágokat és a zoknikat. A farmerja a szekrénybe került. Igen, fellógatva tárolta a nadrágjait, de valószínűleg csak azért, mert ha nem ezt tenné, a szekrénye teljesen üresen állna. Miközben a vállfára tettem a farmerját, a szekrény aljában észrevettem egy halom díszcsomagolásos dobozt. Tudtam, mi az, anélkül, hogy a címkéket ellenőriztem volna. Az egyik felem legszívesebben becsapta volna az ajtót, és elrohan. Nem akartam látni a csomagokat. És mégsem tudtam ellenállni nekik. L ehajoltam, és felvettem a legfelső ajándékot. Élénk, piros-fehér csíkos masnikkal és pálcás nyalókákkal teli karácsonyi csomagolópapírban volt. A címkére egyetlen nevet firkantottak, olvashatatlanná téve a KINEK és a KITŐL feliratot. Elena. Nickrá,mondta, hogy Clay visszavárt. Én magam is aszámítottam hogy múlt karácsonykor visszatérek, de nem saját akaratomból, hanem varázslat hatására…mintha csak álomba szenderülnék Torontóban karácsony előestéjén, és másnap reggel Stonehavenben ébrednék. A húsvét, a hálaadás, a születésnapok mind észrevétlenül múltak el, nem rontott rajtuk az ellenállhatatlan vágy, hogy visszatérjek. A karácsony azonban más volt. Gyerekkoromban gyűlöltem ezt az ünnepet. Az összes szünidő közül ez volt, amelyik a leginkább felmagasztalta a család intézményét, az összes film, tévés különkiadás, reklám és címlap csupa gondtalan embert ábrázolt, akik felhőtlen 485

boldogságban élik át a téli ünnepeket. Ezt nem azért mondom, mert engem teljesen megfosztottak a karácsony szokásos meglepetéseitől. A nevelőszüleim azért nem voltak telj esen állatok. Kaptam én ajándékot, sőt pulyka is jutott az asztalra. Jártam vendégségbe és együtt éjféli misére. Ültem a Mikulás ölében, és az iskolai koncerten énekeltem a többiekkel a Jingle Bellst. De valódi családi kötelékek nélkül az időszak összes szokása ugyanolyan csalás volt, mint a műhó. Ezért aztán, amikor tizennyolc éves koromban végleg elköltöztem, abb ahagytam az ünneplését. Aztán megismertem Clayt. Abban az első együtt töltött évben végre azt éreztem, hogy valóban létezik igazi karácsony. Jó, nem vettek körül szülők, nagyszülők, nagynénik és nagybácsik, de volt valakim. Megvolt az első kapocs ahhoz a sok mindenhez, amit annyira akartam. Azt azért el kell árulnom, hogy Claynek fogalma sem volt, hogy kell a karácsonyt ünnepelni. Nem tartozott a h ivatalos vérfarkasünnepek közé. Jó, egyáltalán nincsenek hivatalos vérfarkasünnepek, de nem erről beszélek. A falka egyszerűen olyan időszaknak vette a karácsonyt, amikor össze lehet jönni, mint ahogyadtak nem egymásnak tudom, hány másik is évente. Ajándékot úgy, mint alkalommal a születésnapokon, de az ünneplés ennyiben ki is merült. Tehát mit tett Clay, amikor közöltem vele, hogy a lehető legtartalmasabb karácsonyt akarom? Megadta nekem.

Bár akkoriban nem tudtam, de Clay hetekig tartó kutatásokat folytatott az ünnep természetéről. Aztán olyan karácsonyt ütött össze nekem, amilyenre vágytam, minden sz okásos felhajtással. Elmentünk az erdőbe, és vágtunk m agunknak karácsonyfát… aztán persze rájöttünk, hogy lehetetlen lesz a motorján hazahozni a lakásába. Hazaszállíttattuk hát a fát, és feldíszítettük. Sütiket, kekszeket és mézeskalácsot 486

sütöttünk, és megtudtuk, milyen nehéz mézeskalács figurát kivágni a megfelelő forma nélkül. Gyümölcskenyeret is csináltunk, valószínűleg még mindig ott van Clay régi lakásának erkélyén, ahol végül is az ajtó kitámasztására használtuk. Vettünk fényfüzért azhosszabbítóért, erkélyre, de aztán kellett me nnünk a barkácsboltba aztánvissza meg drótvágóért, hogy kicsippentsünk egy darabot a válaszfalból, ahol aztán átbújtatjuk a vezetéket. Karácsonyi zenéket hallgattunk, megnéztük a Grincset, és kikölcsönöztük Az élet csodaszépet, bár Clay ez utóbbin elaludt… na, jó, mind a ketten elaludtunk. Tojáslikőrt ittunk a tűz mellett, vagyis egy újságból kivágott tűz képe mellett, amit Clay a falra ragasztott. Egyetlen szokás sem kerülte el a figyelmét. Tökéletes karácsony volt. A húsvétot már nem értük meg együtt. A következő évben nem volt karácsony. Feltételezem, hogy a karácsony nem maradt el a kinti világban, de Stonehavenben észrevétlenül múlt el. Télen meg alig hagyhattam el a ketrecet. Clay még mindig el volt tiltva tőlem. Logan meglátogatott, de elűztem magamtól, mint ahogy már fél tucat Nick másikajándékot alkalommal is elhajtottam, próbálthogy meglátogatni. küldött. Kidobtam,haanélkül, kinyitottam volna. Mielőtt Clay megharapott, már ismertem Logant és Nicket, sőt a barátaimnak számítottak. Őket oko ltam, hogy nem figyelmeztettek. Így aztán a karácsony jött és ment, én meg alig vettem észre. A következő évben Clay még mindig el volt tiltva tőlem. Addigra viszont már a gyógyulás útjára léptem. Megbocsátottam Logannek, Nicknek, sőt még Jeremynek is. Kezdtem jobban megismerni Anto niót és Petert. Már majdnem elfogadtam a vérfarkas létet. Aztán, elérkezett a karácsony. Arra számítottam, hogy most is különösebb csinnadratta nélkül 487

múlik el, akárcsak tavaly. Ehelyett rendes karácsonyunk volt, fa alatti ajándékokkal, a hóban színesen csillogó fényfüzérekkel, és pulykasülttel az asztalon. Az egész falka eljött Stonehavenbe egy hétre, és most először tapasztaltam, hogy milyen mozgalmas, feszültségekkel teli, lármás és csodálatos lehet egy családi karácsony. Azt hittem, hogy a falka rendszerint így ünnepelt, amikor nem volt egy új, felbőszült nő stény vérfarkas közöttük, akivel vitatkozni kellett. Januárig

nem is tudtam meg az igazat, hogy Clay hívta fel Jeremyt, és kérte meg arra, hogy tegye ezt meg nekem. Ez volt az ő ajá ndéka. Az én ajándékom az volt, hogy megkértem Jeremyt, vonja vissza a száműzetését. Stonehavenben eztán minden évben így ünnepeltük a k arácsonyt. A falka teljes mértékben elkényeztetett, de soha nem éreztették, hogy csak azért teszik, mert a kedvemben szeretnének járni. Azt nem mondhatom, hogy minden karácsony jól sikerült. Clayjel néha jól kijöttünk, de a legtöbbször nem, bár ettől függetlenül mindig együtt voltunk. Ha ezt a legutóbbi karácsonyt nehezen viseltem Claytől távol, egy dolog azért elviselhetővé tette: jó volt tudni, hogy azért ott van valahol. Ahogy a szekrényében felhalmozott csomagokra néztem, rájöttem, hogy ez az év minden egyes napjára vonatkozik, nemcsak a karácsonyra. Valahogy az, hogy Clay létezik, és vár rám, bármikor is érkezzek, jóleső vigaszt nyújtott. Valami furcsa módon ő volt a legbiztosabb pont az életemben. Bármit csináltam, ott állt mellettem. Mi lenne, ha nem tehetné többé? Erre a gondolatra olyan jéghideg borzongás futott végig rajtam, hogy azt éreztem, még a belélegzett levegő is megfagy a tüdőmben, és levegő után kellett kapkodnom. Nem hazudtam tegnap este Jeremynek. Ez nem az a tü ndérmese, amikor a hősnő azután ébred rá a hős iránt érzett 488

örök szerelmére, amikor az halálos veszélybe k erül. Ebben a történetben nem voltak hősök és hősnők, és a befejezés sem a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, még ha Clay vissza is tér. Még mindig nem tudtam elképzelni, hogy vele éljek, de a lelki szemeim hogy része Szükségem vanelőtt rá. mindig Ez talánlátom, leírhatatlan önzésaza életemnek. részemről. Majdnem biztos, hogy az. De legalább őszinte. Szükségem van Clayre, ezért vissza kell hoznom ide. Megint az ajándékaira néztem, és éreztem, hogy egyáltalán nem tettem meg mindent ezért.

– Bemegyek Bear Valley-be! – jelentettem be. Már másnap volt. Nickkel a hátsó teraszon a napozóágy akon nyújtózkodtunk, ölünkben a villásreggeli tányérjával. Jeremy és Antonio már egy órája elment. Azóta igyekeztem kitalálni, hogy mondjam el Nicknek, mit tervezek. Vagy fél tucat félrevezető bevezetés után a „kibökni az igazat” taktikáját választottam. – Szóltam Danielnek, hogy látni akarom! – kezdtem. – Akkor ez állt az üzenetben? Amikor Antonio és Nick elment, hogy elvigye Jeremy legutóbbi levelét Daniel postafiókjába, odacsúsztattam Nicknek egy cetlit, hogy tegye Jeremy levele mellé. Nick eddig még rá sem kérdezett, valószínűleg nem is akarta tudni. – Igen – válaszoltam. – Kettőkor találkozom vele. –– Hogy szólt Sehogy. Én vissza? mondtam, hogy kettőkor találkozzunk. Biztos ott lesz!

– És Jeremynek ez így rendben van? 489

Hallani lehetett Nick hangszínén, hogy pontosan tisztában van azzal, hogy valószínűleg nem említettem a dolgot Jeremynek. A kérdést használta arra, hogy ügyesen felhozza a témát. Vagy az is lehet, hogy minden józan ész ellenére sem vesztette el a reményét abban, hogy egy ilyen kérdé sben mégiscsak előre egyeztettem Jeremyvel, csakfontos ezt valahogy mindketten elfelejtettük megemlíteni neki. – Nem fogok tétlenül üldögélni itt! – mondtam. – Képtelen vagyok! Próbáltam, de nem megy! Nick átlendítette a lábát az ágyon, és a szélére ült. – Tudom, milyen nehéz ez neked, Elena! Tudom, mennyire szereted… – Nem emiatt van. Figyelj, ezt már Jeremyvel végigrágtuk! Vissza kell szereznünk Clayt! Az viszont a te döntésed, hogy akarsz-e segíteni ebben, vagy sem! – Abban akarok segíteni, hogy hazahozzuk, de abban nem leszek partner, hogy megölesd magad miatta! – Ez meg mit jelent? – Azt, aminek hangzik! Láttam, milyen állapotban voltál még néhányinnen napja fúj is…a szél! Hogy három nappal ezelőtt ki– Szóval borultam? Nézz meg jól! Úgy nézek én ki, mint aki ki van borulva?

– Nem, és ez sokkal jobban aggaszt, mintha ki lennél! – Elmegyek! – mondtam. – Nélkülem nem! – Rendben! – De én nem megyek! Szóval te se! Felkeltem, és elindultam a hátsó ajtó felé. Nick felpattant, és elállta az utam. 490

– Mit fogsz csinálni? – érdeklődtem. – Lecsapsz, és bezársz a ketrecbe?

A távolba nézett, de nem m ozdult. Tudtam, hogy soha nem okozna fájdalmat nekem. Ha arra kerül a sor, Nick nem használná természete.a fizikai erejét arra, hogy megállítson. Nem olyan a – Hol lenne ez a találkozó? – kérdezte végül. – Nyilvános helyen? Mert ha nem… – A Fánk Gödörben. Ennél nyilvánosabb helyen már nem is lehetne! Gondolhatsz, amit akarsz, de nem fogok semmi olyat tenni, ami veszélybe sodorhat! Olyat se tennék, ami téged veszélyeztet! Az egyetlen kockázat, amit vállalok, az, hogy e l-

lenszegülök Jeremy parancsának. És azt is csak azért, mert nincs igaza, amiért kizárt bennünket ebből az egészből! – Szóval találkozol Daniellel a kávézóban, és én is ott el szek. Közvetlenül előtte parkolunk. Sehova nem megyünk vele, még egy rövid utcai sétára sem! – Ahogy mondod! Nick megfordult, és besétált a házba. Nem szívesen, de megteszi. Egy nap majd kárpótolom érte!

Ahogy beálltam a kávézó előtti parkolóba, már láttam is Danielt a kirakatüvegen át. Egy bokszban üldögélt. Vállig érő, gesztenyebarna haját a bal füle mögé tette… ami valójában az egyetlen füle volt, annak a bizonyos pár évvel ezelőtti, harapós balesetnek a következtében. Markáns arcéle volt, kiugró pofacsonttal, hegyes állal és keskeny orral, ami nem csúfította el, de a külseje így i nkább rókára, mint farkasra emlékeztetett, bár az jobban is illett a személyiségéhez. 491

Ahogy kiszálltam a kocsiból, a zöld szeme követte csak a mozdulataimat, és semmilyen más módon nem vett rólam tudomást, hiszen jó régen megtanulhatta, hogy nem jól tűröm a hízelgést. Szikár, kemény teste volt. Ha állna, éppen eg yforma magasak lennénk, vagyis nem lehet magasabb 178hogy ce ntiméternél. Egyszer, amikor t alálkoznom kellett vele, átadjam neki Jeremy figyelmeztetését, ötcentis sarkú cipőt viseltem, és igencsak élveztem, hogy magas lóról beszélhetek vele, amíg meg nem jegyezte, hogy milyen vonzó vagyok. Azóta nem látott másban, mint a legrégibb, legócskább torn acipőimben. Daniel ma egyszerű fekete pólót és kék farmert viselt, nagyjából ugyanazt, amit állandóan hordott. Clay egyszínű, építőmunkás-lezserségű ruhatárát utánozta, mintha az elismerést hozhatna neki. De nem hozott.

Szemben vele Marsten ült. Szokás szerint olyan ápolt és jól öltözött volt, mintha a GQ magazin lapjairól lépett volna le, úgyhogy mellette Daniel viszonylag trehányul festett. Na, jó, Karl Marsten mellett mindenki szakadtnak tűnne. Amint besétáltam Nickkel, Marsten felállt, és elénk jött az ajtóig, hogy üdvözöljön. – Hát eljöttél! – mondta nekem. – Meglep, hogy Jeremy elengedett! Tud róla egyáltalán? Átkoztam magam. Arra valóban nem gondoltam, hogy néz ki, ha Jeremy akarata ellenére mutatkozom. Széthúzás a fa lkán belül! Csodálatos! Bízzuk csak Marstenre, aki ezt öt másodperc alatt kiszúrja! – Jól nézel ki, Elena! – folytatta Marsten, meg sem várva, hogy válaszoljak. – Fáradtnak tűnsz, de arra számítottam. Remélhetőleg nemsokára vége ennek az egésznek! 492

– Ez csak rajtatok múlik! – mondtam neki. – Részben! – A pult mögött álló felszolgálóra nézett. – Két kávé lesz! Feketén a hölgynek, és… – Nickre pillantott. – Egy tejszín, két cukor, nem igaz? Nick mereven bámulta. – Egycsak feketét, a másikat meg egy adag tejszínnel és két cukorral! – ismételte Marsten a felszolgálónak. – Írja a számlámhoz! – Elgondolkozott, aztán fancsali képpel hozzám fo rdult: – Nem hiszem el, hogy ezt egy sütiboltban mondom! El kéne már szakadnom ettől a várostól! Elfordítottam a tekintetem. – Régen nem láttalak, Nicholas – folytatta Marsten. – Hogy van az apád? Tavaly beszálltam az egyik vállalkozásába. Harminc százalékot hozott! Az biztos, hogy még minden a kisujjában van! Marstent szándékosan figyelmen kívül hagyva Nick leült a pultnál az egyik bárszékre, és a fánkválasztékot kezdte t anulmányozni. Marsten leült mellé, és intett, hogy menjek oda Danielhez.

–Daniel Majd fel én addig szórakoztatom Nicholast!Megkavarta – ajánlotta. a kásem nézett, amikor odaértem. véját, és csak egy egyszerű biccentéssel nyugtázta, hogy ott vagyok. A pincérnő kihozta a feketémet. Félretoltam, és leültem Daniellel szemben a padra. Tovább kavargatott. Néhány másodpercig csendben ültem. Más körülmények között biztosan megvárom, hogy meddig húzza ezt a kávékavargatós, tettetett közönyt, mielőtt kiesik a szerepéből, és rám néz. De véget vetettem a játszadozásnak. – Mit akarsz? – kérdeztem.

493

Még mindig kavargatva fél szemmel a kávéscsészét nézte, mintha az abban a pillanatban elszaladna, ha levenné róla a szemét. – Általában mi az, amit akarok? –Felnézett, A bosszú.találkozott a tekintetünk, de nem állta, és a sz okásához híven, komótosan végigmért. Összeszoríto ttam az állkapcsomat, és vártam. Néhány pillanattal később már kísértést éreztem, hogy az ujjammal csettintsek egyet a képe előtt, és odaszóljak, hogy azért nem vagyok akkora, hogy ennyi néznivaló legyen rajtam! – Bosszút akarsz állni – ismételtem meg, hogy a helyes kerékvágásba tereljem a gondolatait. Daniel hátradőlt, és felhúzta az egyik lábát, hogy olyan „jaj, de laza” legyen, és megenyhült. – Nem, nem akarok. Azt sosem akartam. Bármit is tett velem a falka, már túl vagyok rajta. Nem érdemlik meg azt, hogy rájuk pazaroljam az időmet. Te viszont igen. – Na, témánál vagyunk! – mormoltam. Daniel megElena, sem hallott. – Tudom, hogy miért vagy velük! Félsz otthagyni

őket, attól, hogy megtorolják, és attól is, hogy mi lesz veled a védelmük nélkül! Próbálom megértetni veled, hogy nem bánthatnak, de éppúgy arra sem képesek, hogy megvédjenek! Ha társat akarsz, igazi társat, jobbat érdemelsz egy torzszülöttnél, akinek háromszor kell körbefordulnia, mielőtt leheveredik! Én ennél többet adhatok neked! – Szóval ez az egész a kegyeimért megy? Hülyeség! – Nem hiszed, hogy megérdemled? Azt gondoltam, hogy az önbecsülésed egy kissé magasabbra tetted! 494

– Az IQ-m van magasabban! Ez nem rólam szól! Soha nem én voltam a lényeg. Ez az egész rólad és Clayről szól. Azt hiszed, az övé vagyok, ezért magadnak akarsz! Az indítékaid pont annyira összetettek, mint azé a ké tévesé, aki a másik kölök akarod,kezében és kész!meglát egy csili -vili játékot! Egyszerűen csak – Alábecsülöd magad! – Nem, és azt sem becsülöm alá, hogy Clayt mennyire gyűlölöd! Mi történt? Mindig ő kapta a nagyobb szeletet a szülinapi tortából? – Pokollá tette az életemet! Ő, meg amott Tonto, a kutyája! – nézett mogorván Nickre. – Szegény, kicsi Clay! Problémái vannak! Nehéz élete volt! Kedvesnek kell lenned hozzá! Össze kellene barátkoznotok! Állandóan csak ezt hallottam. Nem láttak mást, csak egy kis vakarcs farkaskölyköt. Kivillantotta a fogát, és azt mondták, milyen aranyos! Úgy ugráltatott be nnünket, mint egy zsebnapóleon, és még arra is azt mondták, milyen aranyos! Hát, az én szemszögemből nem volt olyan cuki! Inkább… Felemeltem a kezem. – Szónokolsz!

– Mi van? – Csak jelezni akarom, hogy tudd! Beszédet tartasz! Elég undorító! Nemsokára azon kapod magad, hogy a világuralomra törést tervezgeted! Minden gonosztevő ezt teszi, mi után dagályosan szónokol az indítékairól! Reméltem, hogy te más vagy! Daniel nagyot húzott a kávéjából, aztán megrázta a fejét, és

felkuncogott.

495

– Na, jól helyre tettél! Mindig jó voltál ebben! Csak annyit kell mondanod, ugass, és már kérdezem is, hogy milyen hangosan! – Azt mondom, hagyd futni Clayt. Daniel elfintorodott.

– Én meg azt kérdem, mit törődjek ezzel? Oké, azért van határa az engedelmességemnek! Elena, nem fogom elengedni csak azért, mert te azt akarod! Csücsöríthetsz, verdeshetsz a szempilláddal, és védőbeszédet tarthatsz, ami – bár átkozottul izgatónak találnám – nem venne rá, hogy elengedjem. Ugyanazt a cserét ajánlom neked is, amit Jeremynek. Téged Clayért cserébe. – Miért? – Már mondtam! – Mert annyira veszettül ellenállhatatlan vagyok! Nana! Próbálkozz nyugodtan egy hihetőbb magyarázattal, vagy már itt sem vagyok!

Daniel egy pillanatra elcsendesedett, aztán előrehajolt. – Gondoltál már valaha arra, hogy saját falkát alapítasz? olok, hanem Nemdinasztia egy csomólétrehozásár féleszű korcs toborzására gond egy a. Nem vagyunk halhatatlanok, Elena, de van rá mód, hogy gondoskodjunk a halhatatlanságunkról! – Nagyon remélem, hogy nem arra utalsz, amire szerintem utalsz!

– Gyerekek kellenek, Elena! A vérfarkasok új faja! Nem félig vérfarkasok, félig emberek, hanem teljes egészében vé rfarkasok, akik mind a két szülő génjeit öröklik! Tökéletesek! – Hű! Te tényleg világuralomra törsz! – Komolyan beszélek! 496

– Komolyan megőrültél! Bocs, de a méhem se nem e ladó, se nem kiadó! – Még egy életért cserébe sem? Clay életéért? Hátradőltem, és úgy tettem, mintha fontolóra venném az ajánlatát. rávenni, hogy nyíltveled lapokkal játsszon! – Tehát,Ideje ha belemegyek, hogy maradok, eleng eded? – Természetesen! De azt már rögtön az elején megmondom, hogy nem fogok egyből megbízni benned , meg abban, hogy velem jössz és ott is maradsz! Elterveztem, hova szeretnélek vinni, egy megfelelően elhagyatott és biztonságos helyre. Ott el leszel zárva. Olyan lesz, mint a stonehaveni ketrec, de annál sokkal fényűzőbb. Megadod nekem, amit akarok, mindent, amit akarok, és akkor nem leszel ott túl sokáig. Amint látom, hogy meggyőztelek arról, hogy én vagyok a legjobb választás, kiengedlek. Ha megpróbálsz elszökni, visszazárlak! – Tyű, hogy ez mennyire csábítóan hangzik! – Őszinte vagyok, Elena! Ez egy csereüzlet. Az ő rabságát a tiedért! Az ablakon kinézve azt színleltem, hogy elgondo lkodtam rajta. visszafordultam – AAztán következő a feltételem!Danielhez. Látni akarom, hogy sz abadon engeded! Fényes nappal kell megtenned, egy nyilvános helyen. Ott leszek veled, hogy együtt lássuk. Amint kiszabadul,

a tiéd vagyok! – Ez nem így működik! Amint az enyém vagy, akkor lesz csak szabad! –Tudtam, hogy eszedben sem volt, hogy elengedd! – mondtam. – Gondoltam!

Felálltam, sarkon fordultam, és kisétáltam a kávézóból . Nick és Daniel is utánam sietett. Amikor a kocsihoz értem, Daniel elém kapott, és csukva tartotta a kocsiajtót. 497

– Láttad a fényképeket, nem igaz? – kérdezte. Megálltam, de nem fordultam felé. – Tudom, hogy láttad a fényképeket! – folytatta Daniel. – Láttad, milyen állapotban van! Láttad, hogy egyre rosszabb! Szerinted képes mégAhogy kitartani? Lassan meddig körbefordultam. szemben álltam Dan iellel, és megláttam az arcát, az elégedettséget a tekintetében, e lvesztettem a fejem. Az elmúlt félórában minden erőmet megfeszítettem, hogy ne gondoljak Clayre. Mialatt Daniellel b eszéltem, magammal viaskodtam, hogy ne jusson eszembe, ő az, aki Clayt rabságban tartja, aki bedrogozta, és addig verte, amíg alig maradt ép hely a testén. Arra összpontosítottam, hogy úgy beszéljek vele, mint ahogy korábban vagy százszor is, mintha csak egy újabb üzenetet adnék át neki Jeremytől, amiben az áll, hogy szedje össze magát, vagy vállalja a következményeket. Nagyon, de nagyon igyekeztem elfelejteni, hogy valójában mi zajlik körülöttem. De amikor ott állt előttem, és Clayjel fenyegetőzött, nem színlelhettem tovább. Tú lcsordult bennem a düh, mielőtt megállíthattam volna. Megragadtam a pólója elejét, és olyan erősen a üvege k ocsimnak löktem, hogy a vezetőülés ablakának biztonsági milliónyi darabra tört. – Te álnok kígyó! – Nekinyomtam magam, amíg az arcunk csak centiméterekre volt egymástól. – Injekciós tűvel rabolod el? Aztán meg leláncolod, hogy végre megverhesd? Nem, neked még ez sem elég! Előbb, ugye, el kell kábítanod! Biztosra kell menned, hogy még véletlenül se tudja annyira öszszeszedni az erejét, hogy akár csak az arcodba köpjön! Aztán jól megvered. Jólesik? Férfinak érzed magad attól, hogy úgy vered péppé az ellenfeled, hogy a kisujját sem tudta mozdít ani, hogy visszavágjon? Nemcsak férfi nem vagy, de farkas 498

sem! Egy hiéna vagy, egy dögevő, gyáva kutya! Ha még egy ujjal hozzányúlsz, olyat teszek veled, amitől az a fülharapás csak karcolásnak érződik majd! És ha megölöd, esküszöm az élő istenre, a poklok poklára és bárkire, akimeghallgat, hogy a lhalálodig üldözni foglak! Megvakítalak, Megtalállak, éskiheréllek minden elképze hető kínzásnak alávetlek! és me gégetlek! De nem öllek ám meg! Nem hagyom, hogy elpusztulj! A pokolra juttatlak, a poklok kínját fogod kiállni életed végéig!

Félrelöktem. Megtántorodott, aztán visszanyerte az egyensúlyát, és szembefordult velem. A szája szóra nyílt, becsukódott, megint kinyílt, de látszólag nem jutott eszébe id eillő riposzt, így aztán beérte azzal, hogy sarkon fordult, és visszatrappolt a kávézóba, ahol úgy látszik, mind a itzenkét vendégnek egyszerre kellett az ablak mellé ülnie. Mikor e lfordítottam a fejem, halk füttyentést hallottam, és láttam, hogy Marsten a kocsim hátuljának támaszkodik. – A nőstény visszatért! – mondta Marsten. – Lám, lám! Kezd érdekesen alakulni a helyzet! – Menj a pokolba! mordultam rá. és már be is indítottam, Feltéptem a kocsi –ajtaját, beültem, miközben Nick az utasoldali ülésre huppant. A Camaro felbúgott, és csikorgó kerékkel tolatott ki a parkolóból. Egészen Stonehavenig rá sem néztem a sebe sségmérőre. Egy dologban igazam volt. A játszadozásnak vége.

499

IRÁNYVÁLTÁS MIUTÁN MINDENKI LEFEKÜDT, eljöttem Stonehavenből. Sötétben öltöztem fel, kiugrottam az ablakon, aztán vagy hatszáz métert toltam a kocsim lefelé az úton, mielőtt beindítottam. Nicket sem avattam be a tervbe. Jobb neki, ha nem is tudja.

Előző nap korábban felmentem a szobámba, és az estét lágyban gondolkodással. Hiba volt koznom.töltöttem, Azzal, hogy visszautasítottam az Daniellel ajánlatát, talá csak rontottam a helyzeten. Jeremy időt akart nyerni Claynek, én pedig megrövidítettem azt. Hogy helyrehozzam a dolgokat, azonnal kellett cselekednem.

Aznap éjjel több órán át próbáltam telepatikus úton érintkezésbe lépni Clayjel. Természetesen nem működött. Abban sem voltam egészen biztos, hogyan kell cs inálni, de egy kicsit reménykedtem, hogy a köztünk lévő kötelék talán elég lesz. Talán elég is lett volna, de úgy éreztem, mintha egy olyan izmot kellene most hirtelen nagyon megerőltetnem, amit igen sokáig elhanyagoltam. Nem történt semmi. Mivel nem sikerült Clay fejébe férkőznöm, úgy döntöttem, hogy inkább azon mesterkedem, hogy az őt fogva tartó korcsok elméjébe jussak. Mármint átvitt értelemben. Ha a helyükbe képzele m magam, aés rájövök, hogy pontjukat. mit éreznekDanielt és mit és gondolnak, megtvolt lálom a gyenge Marstenttalán könnyű megérteni. Tudtam jól, mit akarnak, és azt is, hogy gondo lkodnak. Marsten nem hagyna védtelenül olyan rést, amin 500

átcsusszanhatnék. Daniel sebezhető pontja pedig az a me gszállott figyelem, amellyel Clayt és engem tüntet ki. Ezen dolgozhatnék, megint kapcsolatba léphetnék vele, és megpróbálhatnám hazugságokkal meg kedvességgel magamhoz édesgetni, viszontCsak elégaz sokújidőbe telne, és annakEzzel igencsak a szűkébenami voltam. korcso k maradtak. viszont ismeretlen terepre tévedtem. Emlékeztettem magam, hogy azok nem vérfarkasok. Nem igaziak. Akkor meg hogyan jutok a fejükbe? Végtelennek tűnő percekig csak feküdtem az ágyban a mennyezetet bámulva, letaglózva attól, mennyire kilátástalan számomra ennek a két korcsnak a megértése. Aztán eszembe jutott. Ugyan nem vérfarkasok, viszont emberek! Én is ember vagyok. Még mindig próbálkozom, hogy az maradjak. Miért ne kerülhetnék a fejükbe? Nem kell mást tennem, mint amivel amúgy is évek óta próbálkozom: le kell vetkőznöm a vérfarkast. Ezeknek a gyilkosoknak a megértéséhez azonban többre lesz szükség. Nem lehetek az az ember, akivé válni szere tnék… a kiegyensúlyozott, szemlélődő és gondoskodó. A k ohozakodnom. rábbi kell elő Az énemmel agyam összes védekező mechanizmusa bekapcsolt, és ellenállt a gondolatnak. Hogy olyan legyek, amilyen akkor voltam, mielőtt Clay megharapott? De hiszen a kkor voltam kiegyensúlyozott, szemlélődő és gondoskodó! Clay rontott el mindent! Előtte teljesen más ember voltam. Nem ilyen. Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ez az igazság, de tudtam jól, hogy nem igaz. Mindig is hajlamos voltam az erőszakra.

Clay tudta ezt. A benne lakozó kölyök vérfarkas ránézett a tragikus sorsú gyerekre, és a lelki társát látta benne, valakit, aki megérti, milyen is elideg enítve felnőni, amikor a másoktól eltérő viselkedésünk miatt a felnőttek folyamatosan pellen501

gérre állítanak, a gyerekek pedig kicsúfolnak. Hétéves korára Clay teljesen kifejlett vérfarkas lett, a vele született erőszakra való hajlammal és a hozzá illő vérmérséklettel. Engem hétéves koromra a nevelőszülők már megtanítottak gyűlölni, nálam is kifejlődött az erőszakra hajlam, én jobban tudtam leplezni, befelé fordítani, való és elérni, hogybár a világ azt a szemlélődő kislányt lássa bennem, akit látni akart. Ideje volt ezzel szembesülnöm. Nem Clay tett ilyenné. Ő csak alkalmat adott a dühöm és a gyűlöletem levezetésére. Vissza kell mennem abba a korba, ahol a bizalmatlanság, a gyűlölet, a tehetetle nség és a düh dominált, és legfőképpen az azok ellen érzett harag, akik rosszat tettek velem. Ott megtalálom a gyilkos elméjét, az általam keresett e mberi gyilkosét. LeBlanc gyűlölte a nőket. Lehet, hogy rosszul bánt vele az anyja, vagy az iskolában folyton kinevették a lányok, de az is lehet, hogy csak igen kevés önbizalommal rendelkezik, tehát szükségét érzi, hogy valamilyen embercsoporttal szemben felsőbbrendűnek érezhesse magát, és ő a feketék és a zsidók helyett a nőket választotta. Ha az önbizalomhiány volt az oka, azzal kezdhetek valamit. Ahhoz,útjelzőket hogy megtudjam igazat, vájkálnom kellene az életében, keresni aazlelki kor-

történetéhez. Erre megint csak nincs időm. És mi a helyzet Victor Olsonnal? Már majdnem elvetettem az ötletet anélkül, hogy még egyszer végiggo ndoltam volna. Végül is, még nem is találkoztam vele. De feltételnül szükséges az? Előhúztam az éjjeliszekrényem fiókjából az internetről kinyomtatott két cikket, és beléjük mélyedtem. Mit árulnak el ezek róla? Lesben állt. Kényszeresen követte a lányokat. Az egyik cikkben bevallotta, hogy minden éjjel elment, hogy k ilesse az áldozatait álmukban, és szerinte az alvás közbeni nyugodt arcuk látványa segített neki az álmatlansága kezelé502

sében. A vérfarkassá válás vajon kikúrálta ebből a kényszerességből meg álmatlanságból? Persze hogy nem! Ezek szerint jó esély van rá, hogy nem hagyott fel a régi módszerrel, és még itt, Bear Valley-ben is álmukban figyeli a kislányokat. Olson nyomára bukAzértAjöttem el állította, Stonehavenből, kanjak. cikk azt hogy azhogy áldozatai középosztálybeli családok lánygyermekei közül kerültek ki. Azt már én feltételeztem, hogy egyszintes házakat keres, hogy benézhessen azok földszinti ablakán. Csak két ilyen környék volt Bear Valley-ben. Nem is kell mást tennem, mint az utcákon cirkálni, és megérezni a szagát. Már vagy egy órája köröztem Bear Valley -ben, amikor világossá vált, hogy milyen nagy fába vágtam a fejszémet. L ehet, hogy csak két ilyen környék van, de mindkettőben több mint egy tucat utca, vagy még több is, azokon meg külön-külön vagy száz lakóépület. Már csak pár órám van hajnalig. Hogy a lehető legnagyobb területet lefedjem, lassan az összes ablakomat leengedve haladtam… kivéve a kormánynál lévő betört ablakot, ami azóta állandóan nyitva volt. A szél

időnként kegyes hozzám. többször azonban nem, dés nem éreztem másvolt szagot, csakAazlegén használt kis kocsim ohos belsejét. Mindennek a tetejébe, a rendőrség nagy erőkkel kivonult egy gyilkos után kutatva. Félreállítottak minden későn kinn cirkáló autót, úgyhogy majdnem annyi időttöltöttem az elkerülésükkel, mint Olson keresésével. Két óra alatt végeztem mindkét városrésszel. Olsonnak semmi nyoma. Már amennyire ebből tudhattam, talán kinn sincs ma éjszaka. Még egyszer, utoljára körbementem a másik környéken, amikor észrevettem egy magányosan parkoló autót az éjszakára „praktikusan” bezárt éjjel -nappali bolt előtti parkolóban. Ahogy elhaladtam mellette, észrevettem a lökhárítóján a 503

„bérelt kocsi” feliratú matricát. Hát, persze! Ha a korcsok nem a városban rejtőznek, Olsonnak szállítóeszközre van szüksége, hogy bejusson Bear Valley-be! Bekanyarodtam egy mel-

lékutcába, leparkoltam, és kiszálltam a kocsiból. Még félúton sem voltam az éjjel-nappali felé, amikor elkaptam egy idegen vérfarkas szagát. Kocogva kanyarodtam be a sarkon, majd megtorpantam. Egy viharkabátos, erős testalkatú, középkorú férfi ment előttem a járdán, alig hat méterre a saroktól. Sz erencsére Olson háttal volt nekem. A kocsija felé haladt. Visszasiettem a saro-

kig, aztán elfutottam a kocsimig. Akkor hajtott el mellettem, amikor éppen megfordultam az egyik felhajtón. A fényszóró bekapcsolása nélkül követtem. Amikor kiértünk Bear Valley-ből, nagyot dobbant a szívem. Igazam volt! Vidéken rejtőznek! Olson egyenesen elvezet majd hozzájuk! Már vagy húsz perce mentünk északnyugat felé, amikor befordult egy mélyen az erdőbe vezető, növényekkel benőtt földútra. Az erdő szélén túl nem sokkal l eállította az autóját. Már felkészültem, hogy előadom a tervem második amikor hogy Olson egyáltalán nem száll ki arészét, kocsiból. Jóvalrájöttem, messzebb leállítottam a motort, és vártam. Tíz perc telt el. A kocsiban messziről is látszott a feje körvonala. Áthajoltam, vigyázva kinyitottam az anyósülés melletti ajtómat, és kicsusszantam az árokba. Elosontam az út végéig. Az erdő koromfekete volt. Még amikor a szemem hozzászokott, akkor sem tudtam k ivenni egy házat sem sehol. Ahogy visszafordultam Olson járműve felé, láttam, hogy az út mégsem vezet sehova. Csak egy me gfordulási terület volt, vagy egyszemélyes beálló a mögötte húzódó túraösvényhez. Be mentem a fák közé, és közelebb settenkedtem a kocsihoz. Már egyvonalban voltam a vezető504

üléssel, megálltam, és a sötétbe hunyorogtam. Olson feje a fejtámlán pihent. A szemét behunyta. Alszik. Egy kicsit cs odálkoztam, miért, de a kérdés lényegtelen. Talán nem tud a többiek közelében pihenni. Az is lehet, hogy szeret egyedül edései után. Nem számít. Victor Olson nem vezet lenni a kémkLegalábbis, el Clayhez. nem ma éjjel. Reggelig viszont nem várhattam. Hajnalra Jeremy tudni fogja, hogy eltűntem. A falka a keresésemre indul. Még ha sikerül is félrevezetnem őket még egy napig, ez újabb huszonnégy óra, mialatt Daniel megölheti Clayt. És mi van akkor, ha Olson nem csak éppen friss levegőt szív a korcsok háta mögött? Mi van, ha soha többé nem megy vissza közéjük? De tudja, hol van Clay. N ekem is tudnom kell… méghozzá, ma éjjel! Miközben figyeltem az alvó Olsont, egy terv kezdett kö rvonalazódni a fejemben. De már ahogy fontolgattam, fellázadtam ellene. Haboztam, aztán rávettem magam, hogy k ilépjek a fák közül, még mielőtt meggondolom magam. A kocsi mellé lopakodtam, aztán visszahúztam az ökölbe szorított kezemet, és ripityára törtem a vezetőülés melletti ablakot. tMireaOlson felriadt, benyúltam az ablakon. tam biztonsági övét.már Csúszott az ujjaim közt, de Megránto még szorosabbra húztam körülötte. Hátrarántotta a fejét a kezem elől, de már átnyúltam előtte. A kocsiba hajolva egy szempillantás alatt megmarkoltam a biztonsági öv csatját, elcsavartam a fémet, eltörtem rajta a műanyagot, és úgy összepréseltem, hogy többé ne is lehessen kinyitni. Aztán gyorsan k ikaptam a fejem a kocsiból.

Olson alig tért magához, csak a tekintetével követte a mellette elhúzó kezem. Rám nézett. Egy pillanatig csak bámult rám nagy, gyáva szemekkel, mint aki felkészül az első ütésre. Még attól is megrettent, hogy arrébb léptem tőle. Amikor rá505

jött, hogy hátrálok, összeráncolta a szemöldökét, aztán kajánul felcsillant a tekintete, és alatt omosan mosolyogni kezdett. A szemét rajtam tartva leengedte a kezét a biztonsági öv csatjára. Megnyomta a gombot, de nem történt semmi. Mikor rájött, hogy mit tettem, megragadta az övét és nagyot rántott rajta, de az szorosan a mellkasára feszült. Tudtam, mit kell tennem, de megint elbizonytalanodtam. Vajon képes leszek rá? Jose Carter villant az eszembe.Ez most

más, mondtam magamnak. Ez nem valami csaló szélhámos, hanem egy gyilkos! Mégis, amit tervezek vele, az sokkal szörnyűbb annál, amit Carterrel csináltam. Sokkal. Ez Clay szakterülete. Meg tudom ezt csinálni? Leválasztani az érze lmeimet, és megtenni? Olson egy gyilkos, hajtogattam magamban. Több is annál. Beteges hajlamú gazember, aki kislányokra leselkedik, olyan kislányokra, amilyen magam is voltam, annyi évvel ezelőtt. Behunytam a szemem, és össz eszedtem magam, éreztem is, hogy egyszeriben elönt a méreg, és mindjárt felrobbanok. Olson erőlködött, hogy kiszabaduljon az öv szorításából, de az nem engedett,isazkibírjon, anyagotmint úgy amilyen gyártották, lyabb megterhelést kárthogy egy kom vérfaorkas tud tenni benne. Nem foglalkoztam vele, minden erőmmel azon voltam, hogy a bal kezemre összpontosítsak. Az lüktetni kezdett, aztán megcsavarodott, ettől persze fájdalom nyilallt a karomba. Kinyitottam a szemem, és figyeltem. Amikor a kezem félig átváltozott, abbahagytam. Jobb kézzel benyúltam a kocsiba, és megragadtam Olson jobb csuklóját. A bal kezem karmaival felhasítottam. Felordított, átható, nyúlszerű visítással. Vörös vonal jelent meg a csuklója alatt. Kibuggyant belőle a vér. Elkaptam a bal kezét, és azzal is ezt 506

tettem. Megint felüvöltött, és vadul vonaglani kezdett. Vér fröccsent a kormányra és a műszerfalra. – Ha mozogsz, csak rosszabb lesz! – mondtam higgadtan, és visszaparancsoltam a kezem emberi alakba. – Ha azt akarod, hogy lelassuljon a vérzés, tartsd a kezed a magasba! – Mi … mi …? – Miért? Miért csinálom ezt? Vagy miért árulom el, hogyan lassítsd le? Az elsőre nem kell, hogy válaszoljak. Nyilván ut dod, ki vagyok! Ez elég válasz erre. A másikra meg… nem akarok végezni veled Csak felvilágosításra van szükségem. Ha segítesz, kikapcsolom a biztonsági övét. Elkötheted a csuklódat, és feltehetően lesz elég időd kórházba menni. Ha viszont nem árulod el, amit tudni akarok, azzal öngyilkosságot követsz el! – Mi… – Olsonnak elszorult a torka. – Mit a… aka… arsz tudni?

– Erre megint csak nem kéne felelnem! De mivel lehet, hogy sokkos állapotban vagy, és nem vagy képes teljesen tisztán gondolkodni, a kedvedre teszek! Hol van Clayton?

Nem be a beszélgetés többi részletéről. Olson nem voltszámolok olyan helyzetben, hogy alkudozzon vagy vitatkozzon velem, és ezt jól tudta. Ahogy számítottam rá, fütyült a többiekre. Csak a saját életét féltette. Mindent elárult, amit tudnom kellett, sőt, még többet is, olyan eszeveszetten járt a szája, mintha minden egyes kiejtett szó valóban javítana a túlélési esélyein. Mikor befejezte, otthagytam a kocsiban. Gondoltam rá, hogy elvágom a biztonsági övét, és lehetőséget adok arra, hogy elmeneküljön, hátha életben marad. Végtére is me gígértem. Még soha nem szegtem meg az ígéretemet. Aztán eszembe jutottak a kislányok, a szegény kis áldozatai, és el507

képzeltem, hányszor ígért mindenfélét, hányszor ígérte, hogy nem bántja őket, hogy soha többé nem tesz ilyet. Nem tartotta be. Nekem miért kellene? Elsétáltam, és hagytam, hogy Victor Olson elvérezzen az erdőben.

508

SZEMBESÜLÉS MEGÁLLTAM

és odacsörögtem Stonehavenbe. Az első két alkalommal a rögzítő vette fel. Harmadszorra Nick válaszolt. Félálomban volt, és kétszer is meg kellett ismételnem, mire felfogta, hogy nem a házban vagyok valahol. Még senki nem vette észre az eltűnésemet. EGY

BENZINKÚTNÁL,

Útbaigazítást adtam neki,végre de nemcsak leírattam, vissza is ol-és vastattam vele. Addigra rájött, hogy mit beszélek, miben töröm a fejem. Akkor tettem le a kagylót, amikor üvölteni kezdett.

Tíz perccel később már a korcsok rejtekhelyének ajtaján kopogtam. Egy lepusztult nyaraló volt, de olyan mélyen az erdőben, hogy semmi fény nem hatolt át a fák lombozatán. Ahogy az első lépcsőfokon álltam, figyeltem volna a szél susogását vagy a tücskök ciripelését, de semmit nem hallottam. Teljes volt a csend és a sötétség. Több perc is eltelt válasz nélkül. Megint kopogtam. Teltek a percek, mégsem kételkedtem Olson útmutatásában. Ez az a hely. Érzem Clay jelenlétét. Dörömböltem az ajtón. Végre egy halvány fénysugár szűrődött ki a nehéz sötétítőfüggönyök mögül. Léptek hallatszottak a deszkapadlón. Lenéztem a kilincsre, és láttam, hogy 509

össze van törve. Fölötte egy lyuk és nyers faszilánkok jelezték a zár egykori helyét. Tényleg azt vártam, hogy a korcsok majd megvesznek vagy kibérelnek egy nyaralót, amikor be is tudnak törni valahova? Milyen ostoba voltam! Mennyi időt elvesztegettem!

Kinyílt az ajtó. Felpillantottam. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy az előttem álló férfi Karl Marsten, egyrészt a homályos megvilágítás, másrészt az öltözéke miatt.Csak pizsamaalsót viselt, a csupasz mellkasán láthatóvá váltak az izmok és a harcok nyomai, amiket általában eltakarnak a drága ingek. Hunyorgott, és csak pislogott rám, aztán káromkodott egyet a bajsza alatt. Gyorsan kilépett az ajtón, és behúzta maga mögött. – Mi a francot keresel itt? – kérdezte csendes, dörmögő hangon.

Bekukucskáltam mögé. – Félsz, hogy felébresztem a feleségedet? – A micso… ? – A válla fölött az ajtóra nézett, aztán viszszafordult hozzám, de a morgása mostanra megfinomodott, és a tanult hanyagsága is ez megint a helyére – Biztos vagyok benne, Elena, hogy nagyszerű terv, került. de semmiképp sem tanácsolnám! Ha ide bemégy, vagy láncra verve, vagy szemeteszsákban végzed! És egyik sem állna túl jól neked! – Szóval azért jöttél ki, hogy figyelmeztess? Lám, mégsem halt ki a lovagiasság! – Ennél azért jobban ismersz! Ha felismerek egy lehetőséget, próbálok előnyt kovácsolni belőle! – Szóval, elengedsz, cserébe a… – Amiért jöttem. – A szeme felcsillant, és valami keménység hatolt át a higgadtságán. – Egy területért. Ígérd meg nekem, és 510

futni hagylak! Én is távozom. Eggyel k evesebb „korcs” lesz, aki miatt a falkának aggódnia kell! – A pokolba a többiekkel? – Daniel ugyanezt tenné velem. Nem nagyon hallottam, hogy a nevemmel dobálódzott volna, amik or a kávézóban felajánlotta neked azt az egyezséget! Megráztam a fejem. – Nem számít! Nem megyek el! Elnyúltam mellette, és a kilincs után tapogatóztam. Marsten csuklón ragadott, de annyira szorított, hogy szinte zúzódást okozott vele. – Ne butáskodj, Elena! Ezen az úton nem tudod innen kihozni!

– Milyen úton? – Daniel hangja behízelgően és józanul csengett, ahogy kitárta az ajtót. Marsten szemébe nézett. – Milyen úton, Karl? – Elég mélyen aludtál, Danny baba? Krisztusom, az egész falka itt vonyíthatna már a küszöbödön, mire felébredsz! – Marsten megvetően nézett Danielre, és belökött a viskóba. – Ez egykirajtaütés, te idióta! Elenaátnem jönneMost ide az egyedül! Küldd a szolgádat, hogy fésülje az erdőt! egyszer hasznossá tehetné magát! Nem emlékszem, hogy Daniel ellenszegült -e, mert túlságosan lekötött, hogy összekaparjam magam a szoba túlsó f elén a padlóról, ahova Marsten az előbb repített. Mielőtt újra felálltam volna, Marsten a hátamba térdelt, és a földre szegezett. Arra számítottam, hogy megkötöz m ajd. Nem tette. Talán Marsten szerint nem jelentek akkora veszélyt. Pillanatokkal később lépéseket hallottam mögülem. A szagán éreztem, hogy LeBlanc csatlakozott Danielhez és Marstenhez. – Olson eltűnt! – jegyezte meg Daniel. 511

– Feltételezem, végleg – mondta Marsten. – Másképp hogy talált ránk, szerinted? Az ügyünk, mondjuk, ezzel hatalmas csorbát szenved! Az ember nem tudhatja, mikor jön kapóra egy gyerkőcbecstelenítő! – Volt neki más… – kezdte aztán összeszorította a száját. – Thomas, kifelé! KeresdDaniel, meg a többieket! A bejárati ajtó becsapódott LeBlanc mögött. – Ez aztán a hűséges kutyuska! – mondtam, felemelve a fejemet a padlótól. – Azt tudod, hogy a reptéren megpróbált megölni, mielőtt elmentem Torontóba? Egy pillanatra csend lett, aztán Daniel felkacagott. – Ügyes húzás, Elle! Viszályt szítasz? – Úgy látszik, már nincs rá szükség! – Nana, Elena! – intett Marsten, és még erősebben nyomta a térdét a hátamba. – Bármennyire is csodáljuk a csípős megjegyzéseidet, most egy kicsit befoghatnád! – Ne feledd, hogy ki van a pincében! – mondta Daniel. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy megvédd! Befogtam hát a számat, és azt számolgattam, mennyi ideig tart, amíg Antonio és Nick magukat ideér. Legalább tizenöt perc, mire Jeremy, felébrednek, összekapják és kocsiba ülnek, újabb harminc, mire eddig eljutnak. LeBlanc tíz perc múlva visszajött, ebből tudtam, hogy senkit nem talált. A többiek még nem érhettek ide. – Nincs kint senki – mondta, leverve a bakancsáról a földet. – Fogd a kocsit! – utasította Daniel. – Menj egy kört, és győződj meg róla! Figyeld az út szélén hagyott autókat! Biztos kocsival jönnek! LeBlanc egy darabig nem mozdult. Már azt hittem, beszól Danielnek, hogy fogja be. Ehelyett azonban felkapott egy kabátot, egy kulcscsomót, és kifordult az ajtón. Ezúttal legalább 512

húsz percet volt távol, mialatt sem Daniel, sem Marsten nem szólt egy árva szót sem. Mikor LeBlanc végre visszatért, s ikerült oldalra fordítanom a fejem, és láttam, hogy vigyorog. – Mi van? – kérdezte Daniel. tez tetszeni fog nektek! A felmentősereget ták!– Ó, – Kárörvendő cápavigyorral mosolygott rám.feltartózta – A dombtetőn vannak, a fenyves mellett, épp csak lejöttek a pályáról, és a helyi rendfenntartási szervek vendégszeretetét élvezik! A zsaruk fülön csípték őket! Nem tudom, miért, de csavarjaira szedték a kocsijukat. Na, mit szólsz ehhez? – Azt, hogy baromság! – feleltem. Kiszélesedett a mosolya. – Zöld Ford Explorer? Három fickóval? Mind sötét hajú. Kettejük legalább 180 fölötti és sovány? A, legidősebb al acsonyabb nálam, olyan széles vállal, mint egy hátvédé? Mikor elhajtottam mellettük, a fiatal srác megpróbált b esurranni az erdőbe. A zsaruk megfogták, és mire visszafelé kerültem, már kezét-lábát szétvetve a kocsira fektették! – Marhaság! – mondtam. LeBlanc – Ezúttalnevetett. nem vagy annyira magabiztos!

– Elég! – mondta Marsten, és felhúzott a földről. – Nem fogják őket örökké ott tartani! – A csuklómnál fogva mindkét kezemet hátraráncigálta, és az egyik kezével összefogta őket.– Tommy, hozd fel a másik vendégünket! Ideje menni! LeBlanc odafordult, és hitetlenkedve nézte. – Menni? De hát nem ez az, amit akartatok? Megtörni ezt a „falkát”? Kettő már itt van belőlük. Az utolsó három meg úton van ide. Három három ellen, ráadásul előre figyelmeztettek! Mi irányítjuk a helyzetet! – Hozd fel Claytont! – mondta Daniel. 513

– Mi a franc van? – nézett LeBlanc Marstenről Danie lre. – Ez a végső leszámolás! Mint a tűzpárbaj az O.K. Corralnál! A gyilkolás ideje! Ne mondjátok, fiúk, hogy nincs vér a pucátokban… felelte Marsten. – Ezért – Többmég eszünk van, Most mint hozd vérünk! vagyunk életben! fel –Claytont! Ő is és Elena is nálunk van. Ez garancia arra, hogy hamarosan megkapod a tűzharcodat, ráadásul az esélyek jócskán nekünk kedveznek, nem nekik!

LeBlanc egy megsemmisítő pillantást vetett Marstenre, átvonult az oldalsó folyosóra, és eltűnt a szemünk elől. Összeszorított fogakkal a tervemre összpontosítottam. A többieket tényleg feltartóztatták a rendőrök? Nem igazán hi ttem. Nem hihettem. Viszont én is láttam ren dőri jelenlétet odakinn. Túl gyorsan száguldottak errefelé az autópályán, és éppen abban a járműben, ami iránt a rendőrség a minap akkora érdeklődést tanúsított…? Miért is nem figyelmeztettem Nicket?

Oké! Nyugi! Ideje átváltani a B tervre! Már ha lenne B terv! lAhogyMarsten kétségbeesetten egy másik forgatókönyvön dozgoztam, körbelendített. Daniel leült egy penés szagtól bűzlő, túltömött fotel karfájára. Két alak j elent meg a másik szobából. Az egyikük előretántorodott, és megbotlott. Aranyszínű hajtincsei megcsillantak a félhomályban. – Clay! Gondolkodás nélkül hozzárohantam. Marsten, aki még mindig a csuklómat fogta, visszalendített, de olyan erősen

rántotta meg a karomat, hogy felszisszentem. Clay térden állt, a keze a háta mögött összekötve. Erő lködött, hogy felemelje a fejét. Találkozott a tekintetünk. Egy pillanatra csak bámult, 514

igyekezett élesen látni. Aztán a felismerés áttörte a gyógyszeres kábulat ködfátyolát. – Ne! – suttogta elhaló hangon. – Ne! Megmoccant, de olyan kicsit, hogy én is alig láttam. Mögötte LeBlanc a talpát, és egyenesen hátba rúgta,viszont úgy, hogy arccalfelemelte előre a földre zuhant. – Ne! – kiáltottam. Nekilendültem, hogy LeBlanc -ra rontsak. Marsten megint visszarántott, majdnem kificamította a vállamat. Nem is törődtem vele. Továbbra is húztam magammal. L eBlanc megragadta Clayt a bilincseknél fogva, és talpra állította. – Hagyd ott! – mondta Marsten. Ahogy LeBlanc lassan eloldalgott, Marsten a szabad kezével odakapott LeBlanc d erekához, és kirántott valamit az övrészéből. A fegyverét. – Hát sosem fogsz ebből kinőni? Ez a bátorságod? LeBlanc a pisztoly után kapott. Marsten eltartotta előle. – Egy pisztolyos vérfarkas? – élcelődött Marsten. – Silány egy nap ez! Briliáns ötlet, Daniel! Változtassunk egy csomó embergyilkost vérfarkassá! Jaj, miért is nem go ndoltam erre korábban? Talán, mert… tani a fegyvereiről, Dannyőrültség! baba! Soha nem fogod leválaszBalra tőlem hallottam Clay lélegzését. Erőlködtem, hogy rá se nézzek. Míg Marsten és Daniel megtárgyalta a következő lépésüket, lopva az órámra néztem. Tíz perc múlva hat. Ha a zsaruk megállították Jeremyt, vajon m ilyen sokáig tartóztatják fel? Még mennyit kell várnom? Ez minden, amivel elő tudok állni, hogy mentsem a helyzetet? Kivárni, amíg a segítség ideér? Ez nem elég jó! Amennyire tudom, akár az őrsre is b evihetik, és órákig ott is tarthatják őket! Jeremy ugyan őrjö ngene, de a másik megoldás, mármint a rendőrök másvilágra küldése, nem játszana, hacsak nem valóban szükséges. Azzal 515

tisztában van, hogy Daniel engem és Clayt is túszként tart fogva, és nem fog megölni… legalábbis, nem azonnal. Mivel nincs közvetlen veszély, Jeremy végigvárja a rendőrségi procedúrát. Meglehet, hogy mire megérkezik, mi már sehol sem vagyunk. ne isaszámoljunk! semleszünk! Daniel márNem, szediezzel is össze pénztárcájátMár megsehol a kocsikulcsát. Clayre néztem. Még mindig arccal a földön feküdt. A háta úgy festett, mint egy lila, sárga és fekete zúzódásokból össz eállított terítő, amit vörös hurkák meg vágások tartanak össze. A bal lába természetellenesen oldalra görbült, mintha el lenne törve, mégis erőltették, hogy járjon rajta. A háta alig -alig emelkedett és süllyedt, annyira kicsiket lélegzett. Ránéztem, és tudtam, mit kell tennem. – Megegyeztünk! – mondtam Danielhez fordulva. – Itt vagyok. Hagyd futni!

Egyikük sem felelt. Marsten és Daniel úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem. Egy órája pontosan erre a reakcióra számítottam. Azt terveztem, hogy megjelenek a küszöbön, és Daniel kezére adom magam. Hát persze hogy meg lesznek döbbenve! És valahol a meglepődés ezt követő vállveregetések közepette a falka ideérne. Ez éslettazvolna az én változatom a trójai falovas cselvetésre. A harcosok viszont csak nem akartak megérkezni. Az ajándék már kicsomagolva áll az ellenség táborában, és mostantól nincs rá mód, hogy visszaadják. – Ne… csi… náld! – sodródott felém Clay suttogása a padló felett.

Annyira megemelte a fejét, hogy szigorúan rám nézhessen. Nem néztem a szemébe. A többiek nem is foglalkoztak vele. Clay életében először volt egy csapat korcs közt úgy, hogy senki még csak egy kicsit sem figyelt rá. Megfosztották nem516

csak az erejétől, de a büszkeségétől is. Az én hibám. Vele ke llett volna maradnom Torontóban, de nem tettem. Mi vonta el a figyelmemet annyira, hogy Clay nélkül elmentem dolgozni? Az, hogy egy másik férfi megkérte a kezem. Összeszorult a gyomrom tőle. Visszafordultam Danielhez. – Engem akartál, és most itt vagyok! Clayt térdre akartad kényszeríteni. Ez is megvan! Most pedig tartsd be, amit me gígértél! Hagyd elmenni, és én önként veled megyek. Most, azonnal! – Kicsavarodtam, hogy Marstenra nézhessek a vállam fölött. – Ha elintézed, hogy Clayt itt hagyja, megkapod a területedet! Mikor Jeremy megérkezik, Clay elmondja neki, hogy milyen egyezséget kötöttünk. Tiszteletben fogja tartani. Még nagyobb csend. Marsten és D aniel elgondolkozott. Éppen azt ajánlottam nekik, amit valóban akartak… területet Marstennek, és magamat önként Danielnek, aki ezzel lezá rhatná a Clay és a falka ellen folytatott bosszúhadjáratát. Nem elég ez? Összecsapást nem akartak. Ketyeg az óra, és minden másodperc növeli annak valószínűségét, hogy Jeremy, Antonio ésinnen, Nick megérkezik. nem tudnakaztán k ivinni ezt jól tudják.Engem Előbbharc meg nélkül kell zabolázniuk, kivonszolni engem és Clayt is a kocsiba. – Nincs alku! Felkaptam a fejem. A válasz Daniel irányából jött, de má sképp hangzott, mintha nem ő lenne. LeBlanc zsebre tett kézzel előlépett Daniel mögül. – Nincs alku! – ismételte meg. Halkan beszélt, de a hangja borotvaélesen hasított a csöndbe. Marsten felkuncogott magában. – Ó, parasztlázadás! Feltételezem… 517

Mielőtt befejezhette volna, LeBlanc előkapta a kezét a zs ebéből. Valami ezüst csillant a lámpafényben. A keze Daniel torkának csapódott, majd oldalra rántotta. A másodperc törtrészére úgy tűnt, mintha semmi sem történt volna. Daniel csak állt, bíborvörös és egy kissé zavarodottan nézett. a torka szétnyílt, hasadék keletkezett rajta.Aztán Sugárban ömlött belőle a vér. Daniel a torkához kapott. A szeme elkerekedett, mint aki maga sem hiszi, mi történt. A vér kibuggyant az ujjai közül, és lecsorgott a karján. Kinyitotta a száját. Rózsaszín buborékokat fújt, mint valami rettenetes rágógumit, a ztán lecsúszott a padlóra. Meredten néztem Danielt, aztán sűrűn pislogni kez dtem, mert éppúgy képtelen voltam felfogni az elmúlását, mint ő maga. Da niel az utolsókat rúgta. A korcs, aki több mint egy évtizede mételyezi a falka életét, aki túljárt mind Clay, mind az én eszemen, amikor azt tervezgettük, hogy behúzzuk a csőbe, és olyan hibát követtetünk el vele, amiért halálbüntetés jár. Halott. Nem egy hosszú, veszélyes harcban esett el. Nem Clay végzett vele. Nem is én. Egy újdonsült korcs végezte ki, llantás késsel.emberi Egy szempi Egy olyan teljességgel aljas, csellel, hogyalatt. Marstennel nemgyáva, tudtunk mit csi-

nálni, csak álltunk lebénulva, és tátva maradt a szánk. Ahogy Daniel levegő után kapkodva haldoklott a padlón, LeBlanc úgy lépte át, mint egy elgurult farönköt. Fe ltartotta a rugós kést. Szinte teljesen tiszta maradt, csak néhány vörös csepp színezte. – Nincs alku! – mondta Marstenhez közeledve. Marsten felkapta a fegyvert az asztalról, és LeBlanc-ra cél-

zott.

– Igen, tudom! Azt mondtam, hogy a vérfarkasok nem használnak fegyvert. Most látni fogod, milyen jó az alkal518

mazkodóképességem, különösen, ha a saját bőröm megme ntéséről van szó! – Marsten elmosolyodott, az ajka elgörbült, de a tekintete jéghideg maradt. – Legyen ez a te „tűzpárbajod az O.K. Corralnál”? Kés a pisztoly ellen? Van ötleted, ki nyer? LeBlanc a késsel játszadozott, mintha azt fontolgatta volna, hogy eldobja-e. Egyszerre abbahagyta. – Okos fiú! – dicsérte Marsten. – Mit mondasz arra, hogy megkíméljük magunkat a további vérontástól, és megalk uszunk? Igazságosan! Én Claytont kapom. Elena a tiéd. És ni nentől elválnak az útjaink. Mivel LeBlanc nem válaszolt, Marsten folytatta. – Ezt akarod te is, nem igaz? Ezért ölted meg Danielt, mert Elena megszégyenített, és bosszút akarsz állni rajta? LeBlanc felvillanó tekintetéből tudtam, hogy nem azért ölte meg Danielt, hogy engem megkapjon. Nem azért ölte meg, hogy bármit is megkapjon. LeBlanc azért csatlakozott ehhez a küzdelemhez, mert szeret ölni. A tűzszünet közeledtével a bajtársai ellen fordult, de nem indulatból vagy nyereségvágyból, hanem egyszerűen azért, mert a keze ügyében voltak, éspedig még több életet elvehetett, mi előtt a mulatságnak vége. Most a lehetőségeit latolgatta. Fogadjon el engem, és elégedjen meg ennyivel, vagy Marstent és Clayt is megka phatja ráadásul? – Neked nem kell? – kérdezte LeBlanc. – Azt hittem, ti, fiúk, mind Elenára ácsingóztok! – Rám sosem hatott a csordaszellem! – felelte Marsten. – Habár Elenának sok vonzó tulajdonsága van, az én életvitelemhez nehezen alkalmazkodna! Én saját területet akarok! Clayton jobb tárgyalási alap ehhez! És, szeri ntem, te sokkal jobban elszórakozol majd Elenával! – Te hitvány gazember! 519

Hirtelen megfordultam, és kiszabadítottam a kezem Marsten szorításából. Először a gyomrára céloztam, de az utolsó pillanatban elfordult, és az öklöm csak súrolta a hasát. Kinyújtotta a lábát, beakasztotta az enyémbe, és ezzel a pa dlóra küldött. Bevágtam fejem egy üres Mikor fegyverállványba. Egy pillanatra elsötétült aelőttem minden. magamhoz tértem, Marsten szürkés tekintete az enyémbe fúródott. Pi slogtam, és próbáltam felkelni, de a földre szorított. A fejemet az államnál fogva a falnak fordította. – Nincs magánál! – mondta feltérdelve. – Annál jobb! Kezdünk kifogyni a nyugtatókból! Nem vagyok magamnál? Megint pislantottam egyet, ráérősen, éreztem, hogy a szemem lecsukódik, majd megint kinyílik. A fal alján végigpotyogtatott egérürüléket néztem. Kétségtelenül az eszméletemnél vagyok. Nem látta Marsten, hogy kinyitottam a szemem? Már majdnem felemeltem a f ejem, de aztán meggondoltam magam, és inkább mozdulatlan maradtam. Hadd higgyék csak, hogy öntudatlan vagyok! Minden elképzelhető előnyt ki kell használnom! felállt. –Hallottam, hogy párszemrehányóan. lépéssel arrébb megy. –Marsten Mit csinálsz? kérdezte LeBlanc – Szedem a sátorfámat, és húzok innen a fenébe. N eked is ezt javaslom! Ha Elena nem elég ellenszolgáltatásul, nyugo dtan elveheted az összes pénzt, amit Daniel és Vic cuccai között találsz! – Ne merészeld levenni róla a bilincset! – Ne mondd már, hogy Daniel miatt te is paranoiás lettél! Clayton alig vesz levegőt! Így még egy pincsire sem jelentene veszélyt! Sietnem kell! Ha tud járni, azt akarom, hogy járjon! – Még nem egyeztünk meg! 520

Behunyt szemmel lassan behúztam az államat, és kilestem. Marsten Clay fölé hajolt, és térdre állította. Clay megtántor odott. Csak egy kis kékség látszott az összeszűkült szeméből. A pisztoly úgy három méterre feküdt tőlem, magányosan. Amúgy kétlem, hogy Marsten tudná használni. – Azt ismondtam, ne merészeld levenni róla a bilincset! – szajkózta LeBlanc. – Ó, az ég szerelmére! – dünnyögte Marsten. – Jól van már! Felegyenesedett. Még mielőtt teljesen felállt volna, LeBlanc-nak ugrott. Mindketten a földre zuhantak. Míg Marsten és LeBlanc egymással hadakozott, én négykézláb Clay felé osontam. Mikor hozzáértem a bilincséhez, fe lkapta a fejét. A válla felett rám nézett. – Menj! – mondta reszelős hangon. Megfogtam a két bilincset, és nagyot rántottam a lá ncon. A szemek megnyúltak, de nem szakadtak el. – Nincs idő erre! – mondta, miközben erőlködve próbált felém fordulni. Amint a tekintetünk találkozott, tudtam, mekkorát téve dtem. Nem azért jöttem hogyhogy visszavigyem J eremyhez vagy a falkához. Azért ide, jöttem, elvigyem magammal! Mert szeretem, mindennél jobban, annyira, hogy bármit ko ckára tennék érte, akkor is, ha minden ellene szól! Még most is, hogy pontosan tudtam, igaza van, mert tényleg nincs idő őt is kiszabadítani, biztos voltam benne, hogy semmi pénzért nem hagynám itt. Inkább meghalok! Vadul valami fegyver után néztem, aztán hirtelen megakadtam. Fegyvert? Fegyvert keresek? Hát elment az eszem? Már nálam van a lehető legjobb fegyver! Bárcsak lenne időm előkészíteni! 521

Négykézlábra estem, és törtem a fejem. Gyengén ha llottam, hogy Clay a nevemet dörmögi. Arrébb mentem. Az átalakulás a szokásos sebességgel kezdődött. Ez nem lesz elég gyors! Erre most nincs idő! Egy ideig rémülten cikáztak a gondolataim. Megpróbáltam uralkodniegyre rajtuk, de közben éreztem, hogy az átváltozás folyamata inkább felgyorsul. Elengedtem magam, hagytam, hogy a félelmeim magukkal ragadjanak. Ha kudarcot vallok, végem. Ha kudarcot vallok, Claynek is vége. Ezt annyira elszúrtam, olyan rettenetesen elrontottam! Megvonaglottam a rémülettől és a fájdalomtól. Kétrét görnyedtem, és átadtam magam az érzésnek. Elvakított a fájdalom. Kínszenvedés volt, de aztán az erőlködést siker koronázta. Talpra álltam. Előttem LeBlanc-t láttam, ahogy a hason fekvő Marsten fölé hajol. Felemeli a kezét. Megvillant benne a zsebkés pengéje. Felmordultam. LeBlanc keze megállt a l evegőben, és visszanézett rám. Rávetettem magam. Elejtette a kést, és elgurult előlem. Túl nagy lendülettel ugrottam, és olyan esetlenül érkeztem a padlóra, hogy a falnak bukfence ztem. Mire összeszedtem Hangot hallottam, és magam, arrafelé LeBlanc kaptam aeltűnt. fejem. Marsten f elült, kapkodva lélegzett. A nyitott hátsó ajtóra mutatott, m iközben vért köhögött fel. A karján és a mellkasán lévő vágásokból is vér szivárgott. A hátsó ajtóra pillantottam. Nem e ngedhetem, hogy LeBlanc elmeneküljön! Egy nő megfutam odásra kényszerítette, és elszelelt! Addig nem nyugszik majd, amíg bosszút nem áll rajtam. Marsten makogott valamit, de nem értettem. Lüktetett a fülem, hajtott a vér szava, hogy minél előbb vegyem üldözőbe LeBlanc -t. Elindultam az ajtó felé. Clay felmordult mögöttem, és hallottam a neszezését, ahogy próbál felállni. Eszembe jutott Marsten, és visszafo r522

dultam. Nem fogom itt hagyni Clayjel! A fejemet a lapockáim közé húzva rávicsorogtam. Marsten megdermedt. Mozgott a

szája. Csak értelmetlen szavak kusza halmaza jutott el a fülemig. Lekuporodtam. Elena! – szólt oda Clay. –Megértettem. Mire abbahagytam, Clay talpra állt. – Ne! Vesztegess! Idő! – mondta. Marstenre néztem, aki csak egy szót hajtogatott. Most sem értettem, de a szájáról le tudtam olvasni. Terület. Nem akart mást. Csak ez érdekelte. Pontosan tudta, hogy eszméletemnél vagyok ott a padlón. Teljesen az ő malmára hajtottam a vizet. Célratörő, alattomos gazember, de nem bántaná Clayt. Clay meggyilkolása nem szerezne neki területet. Ha viszont életben tartja és vigyáz rá, az igen. Még egyszer rámordultam, aztán LeBlanc után rohantam. Nem volt nehéz megtalálni. Még a szagát sem kellett követnem. Tisztán hallottam, ahogy ott csörtet előttem a sűrű bozótban. A bolond! Bevetettem magam az erdőbe, és futni kezdtem. Ágak akadtak a bundámba és csapódtak a pofámba. oRésnyire szűkítettem a szemem, megvédjem a látás mat, de nem álltam meg. LeBlanchogy új ösvényt taposott az al jnövényzetbe. Azon maradtam. Percekkel később az erdő egyszeriben elcsendesedett. LeBlanc megállt valahol. Biztosan rájött, hogy az egyetlen esélye, ha ő is átváltozik. Felemeltem az orrom, és sza gmintát vettem a hol innen, hol onnan fújdogáló szélből. A keleti szélben még mindig érződött valamennyire a szaga, de ami-

kor délkeletről eltalált egy széllökés, az tele volt vele. Fe lemeltem az egyik mellső mancsomat, és finoman letettem egy csomó avarra. Nedves volt a reggeli harmattól, így alig ziz523

zent meg a terhem alatt. Remek! Délkele t nek fordultam, és továbblopakodtam. Véget ért az éjszaka. A hajnali nap bevilágította a sűrű lombtakarót felettem, és ide is, oda is szikrákat gyújtott az aljnövényzetbe. Beleléptem az egyikkéső fénytócsába, és ígéretéa hátamon éreztem a melegét, a tikkasztó tavaszi nap vel. A magas fűről és bokrokról felszálló ködfátylat a hűvös éjszakai föld küldte a meleg reggel üdvözlésére. Belélegeztem a párát, és behunyt szemmel élveztem a tökély semleges ill atát. Tőlem balra dalra fakadt egy vörösbegyű kékmadár. Gyönyörű reggel volt. Megint beszívtam a levegőt, nagy kortyokban ittam, és kezdtem érezni, hogy az éjszakai ijedtség lassan teret enged a vadászat izgalmának. Itt végződik majd. Ezen a mindennél csodálatosabb reggelen minden véget ér. Akkor meghallottam LeBlanc szuszogását. Megto rpantam, félrehajtott fejjel figyeltem. Egy bozótban ku ksolt, és lihegve erőlködött, hogy átváltozzon. Előrébb araszoltam, egészen a bozót széléig, és belestem az erdőszéli páfrányok mögül. Ahogy a lélegzetvételének erősségéről gondoltam, valóban a földön kuporgott. De egy dologban tévedtem. Nem átváltozni készült. Még le sem vetkőzött. Az izgalomtól végigfutott rajtam a remegés. Rettegett, de ahelyett, hogy átengedte volna magára fé lelmének, harcolt ellene, küzdött az átváltozás ellen. Bedugtam az orrom a páfrányok alatt, és beszívtam a félelme átható illatát. Felmelegített, az izgatottság szikráját szinte szenvedély közeli vágyakozássá lobbantotta. LeBlanc-nak talán sikerült rám ijesztenie a repülőtéri parkolóban, de ez itt az én terepem. Áthelyezte a testsúlyát, és előrehajolt, hogy kikémle ljen a

bozótból. Használd már az orrod, gondoltam. Egy szippantás, és tudnád, mi a helyzet. Nem használta. Megroggyantotta az 524

egyik lábát. A térde kattant egyet, ő meg lemerevedett, a lélegzetvétele pihegéssé gyorsult. A fejét az egyik oldalról a másikra forgatva hallgatózott és nézelődött. Elővette a zse bkést, és magasan tartva kipattintotta, aztán várta, hogy a hang hozzá Valami nesztelen léptekkel végigosont göttemvezessen. az aljnövényzetben, róka vagy macska, vagy egy möh asonló méretű és éppolyan hangtalan lény. LeBlanc teste megfeszült, és felemelte a kését. Te féleszű bolond! Kezdett már az agyamra menni. Futni akartam. Hajszolni akartam már végre valamit. Óvatosan hátráltam több mint tíz lépést, aztán a fák koronájának irányába emeltem az orromat, és felvonyítottam. LeBlanc kitört a bozótosból, és futásnak eredt. Üldözőbe vettem.

Egy kis előnnyel indult, de hagytam, hogy megtartsa. K anyarogtunk a fák és a bokrok között, fatörzseken ugrottunk át, letapostuk a vadvirágokat, és két fácánt is az égbe katapultáltunk. LeBlanc egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt az e rdőben. Végül abbahagyta a futást. Mire rájöttem, hogy már nem hallom, éppen kivágódtam egy tisztásra. Valami végighasítottamegpördültem, a hátsó lábam.ésElvágódtam a magas fűben. Esés közben LeBlanc-t láttam mögöttem te rpeszben állni, felemelt bicskával a kezében, akár egy harcos, aki türelmetlenül várja a második menetet. Gúnyosan el mosolyodott, és odaszólt valamit. Nem is kellett hallanom a szavakat ahhoz, hogy tudjam, mit mondhat. Gyere, kapj el, ha

tudsz! A gyönyörtől végigfutott rajtam a borzongás. Ez valóban féleszű bolond! Lekuporodtam, és rávetettem magam. Nem törődtem a zzal, hogy próbáljam kitalálni, hogyan kerüljem el a pengéje érintését. Nem számított. Éreztem, hogy a kés éle oldalt elt alálja a nyakamat, és végigcsúszik a vállamra. Kibuggyant a 525

vérem, szinte perzselte a bőrömet. A vér azonban nem ömlött belőlem, és a fájdalom sem volt rosszabb egy kellemetlen viszketésnél. Túl vastag volt a bundám. A kés csupán karcolásokat ejtett rajtam. LeBlanc karja hátralendült, hogy megint lesújtson, de elkésett vele. Már rajta voltam. Hátrazuhant, zsebkés nagy ívben kihullott a kezéből, és eltűnt a fák közt.a Ahogy a pofám a képéhez közeledett, elkerekedett a szeme. Döbbenet. Hitetlenség. Félelem. Egy hosszú pillanatot eng edélyeztem magamnak, hogy kiélvezzem a vereségét. Azután feltéptem a torkát.

526

BENNE VAGYOK JEREMY, ANTONIO ÉS NICK végül megjelent a kunyhónál. Akkor léptek be az ajtón, amikor Clay köteleivel éppen Marstent tettem mozgásképtelenné. Jeremy, magától értetődően, rendkívül le volt nyűgözve, hogy milyen ügyesen elintéztem az egészet egyedül, és megfogadta, hogy soha többé nem hagy ki inősíthetetlen és elismételhetetlen semmiből. Ja, persze! szavakkal nyitott. AztánMazt mondta, hogy ha valaha bármikor még egyszer ekkora ostobaságot csinálok, ő… nos, ezt a rész sem ismételhetem meg… Bár Clay, Antonio és Nick sem késlekedett az elismétlésével, sőt mindegyikük hozzátette a saját külön bejáratú fenyegetését. Így aztán a bátor lélek, a nap hőse kénytelen volt elsomfordálni győzelmének helyszínéről, és a saját gépkocsija hátsó ülésén hazazötyögni. Lehetett volna rosszabb is. Betehettek volna akár a csomagtartóba. Tulajdonképpen, Nick javasolta is, de csak viccből… remélhetőleg.

Jeremy odaadta Marstennek a hőn áhított területet. Pontosabban egyet, mégpedig Wyomingot. Mikor Marsten a ne mtetszésének adott hangot, Jeremy felajánlotta ne ki Utah-t. Marsten valami tehenészkalapról meg rodeónadrágról dünynyögött valamit távoztában. Naná, hogy nem tetszik neki a falusi turizmus, mint nyugdíjas ksrc tartó életpályamodell! 527

Tovább fogja keresni a stílusához jobban illő területet, de egyelőre tisztában volt vele, mikor kell a nyelvébe harapni, és elfogadni az ajánlatot.

Eltartott egy darabig, mire Clay sérülései begyógyultak. Tulajdonképpen, elég hosszú időt vett igénybe. A lába meg négy bordája eltört, és kifordult a válla. Annyira tele volt horzsolással meg zúzódással, hogy nem volt olyan pozíció, legyen az a fekvés, az ülés vagy az állás, ami ne okozott volna fájdalmat neki… legalábbis, amikor magánál volt. Kimerült, kiéhezte tték, kiszáradással küszködött, és annyira begyógyszerezték, ami egy orrszarvút is napokra ledöntene a lábáról. Egy egész hetet az ágya melletti széken töltöttem, mire kezdtem elhinni, hogy megmarad. Még utána is csak annyi időre hagytam el a szobáját, hogy ennivalót készítsek, ezt is csak azért, mert sz erintem Jeremy főztje többet ártott neki, mint használt. Vissza kellett mennem Torontóba. Már tudtam ezt a kunyhónál töltött nap óta, de egyre csak halogattam, beb eszéltem magamnak, hogy Clay még túl beteg, Jeremynek szüksége van rám a ház körül, a Camaróban elfogyott a benzin, jóformán minden csip -csup ügyet mentségként haszná ltam. De vissza kellett mennem. Philip várt rám. Magyaráza ttal tartoztam neki azért, amit látott, és megtudni, mit szá ndékozik tenni. Amint ez megvan, visszajövök Stonehavenbe. Többé már nem kérdés, hol van az otthonom. Talán sohasem voltStonehavenbe kérdés. tartozom. Nem könnyű ezt elfogadnom. Teljesen talán soha nem békélek meg ezzel az élettel, hiszen nem az én választásom, és ahhoz pedig túlságosan is önfejű 528

vagyok, hogy egy vállrándítással elfogadjak valamit, amit rám erőltettek. De Claynek igaza van, tényleg boldog vagyok itt. Azonban mindig is marad majd bennem valami az emberből, ami lázadozni fog ez ellen az életforma ellen. Az emberi erkölcsöket ugyanis ennekerkölcsi az életformának az erőszakossága. A saját,elborzasztja egykor szigorú világképemből is maradt annyi, még ha nyomokban is, aminek nem tetszik, hogy ennyire tökéletesen elmerülök a testi szükségletek kielégítésében. És mégis, még amikor úgy éreztem, hogy Stonehaven nem tesz boldoggá, amikor folyton kirohantam Jeremy, Clay vagy éppen saját magam ellen, beteges módon mégiscsak boldog voltam. Vagy talán csak elégedett; elégedett és kiteljesedett. Itt van mindaz, amire emberként annyira vágytam. Bi ztonságot akartam? Itt ez a hely, ahol mindig szívesen látnak, akármit is követek el. Családra vágytam? Ezt nyújtja a falkám, támogatást és szeretetet kaptam, mé ghozzá olyat, aminek nincs párja egyetlen általam ismert emberi családban sem. Miután megértettem, hogy itt van minden, amit valaha is ahogy kartam, egyetlenazkérdés vajon készen eltemessem állok -e rá, félretegyem emberimaradt: vágyaimat, és örökre

magam Stonehavenben? Természetesen a válasz: nem. Mi ndig is szükségem lesz rá, hogy a tágabb világban is megtaláljam a helyem. Ezen semmilyen terápia és önelemzés sem változtat. Megtartom az állásom az emberek közt, talán oda menekülök a szabadságaim alatt, amikor a vérfarkasok elszigetelt életét már túl soknak érzem. De Stonehaven az otth onom. Nem futamodok meg többé előle. Nem menekülhetek többé magam elől sem. És itt nem a bennem rejlő vérfarkasra gondolok. Azt már évekkel e zelőtt elfogadtam, sőt, talán még a magamévá is tettem, mert az 529

életem oly sok területén felmentett a felelősség alól. Ha erőszakosan és ingerülten viselkedtem, azt a farkasvérre fogtam. Ha kirohantam mások ellen, az nem én voltam, hanem a farkasvérem. Minden agresszivitásom innen eredt. Mogorva haragú? A pokolba is, van okom rá, vagyok? Mérges? nem igaz? HiszenHirtelen szörnyeteg vagyok! Nem lehet így ny ugalmam, sem békém, sem belső harmóniám! Még a legjo bbaknak sem! Mégis be kellett ismernem az igazat: nem attól lettem ilyen, mert vérfarkas vagyok. Nézzük csak meg Jeremyt, Antoniót, Nicket, Logant és Petert! Talán mindegyikükben volt valami a kevésbé vonzó tulajdonságaimból, de ez akárki másra is igaz az utcán, szinte akármelyik idegenre. Vérfarkasként nagyobb lehetett a dühöm, és a falkában élés könnyebben elfogadhatóvá tette ezt a viselkedést, de valójában a jellemem, mindaz, ami vagyok, még a Clay harapása előtti időkből származott. Persze, ezt megérteni és elfogadni, két különböző dolog. Az elfogadás részén még dolgoznom kell.

Attól a torontói naptól majdnem egy hónapba telt, mire rájöttem, mit értett Clay azon, hogy tudja, miért Philipet választottam, és szerinte miért nem működhet ez a kapcsolat. A Clay kiszabadítása utáni első két hónap maga volt a pokol, voltak napok, amikor azt sem tudtuk, megéri-e a másnapot. Rettegtem. Figyeltem, ahogy eszméletlenül fekszik az ágyban, és a lelkiJeremyt. szemeimmel már hangosabban azt láttam, hogy levegőt sem vesz. Hívtam Jó, kicsit a kelleténél. Hisztérikusan sikoltoztam utána, és azonnal ott termett. Hála iste nnek, Clay légzésével nem volt semmi baj, de Jeremy sosem 530

éreztette velem, hogy túlreagáltam volna. Átmeneti légzési nehézségről, talán alvás közbeni kisebb légzéskimaradásról mormolt valamit, és alaposan megvizsgálta Clayt, mi előtt letelepedett az ágya melletti székre, hogy figyelje, „visszaesik-e”. A harmadik héttől Clay már hosszabb időkre visszanyerte az eszméletét, és még nekem is be kellett ismernem, hogy végre, látszólag, elmúlt a veszély. Ezzel nem azt mon-

dom, hogy abbahagytam a virrasztást. Nem lehetett. Képtelen voltam. És amíg makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy ott a helyem, Jeremy éppoly határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy néha felváltson, amíg alszom vagy futok egyet, holott mindketten tisztában voltunk azzal, hogy erre az állandó fe lügyeletre már csak az én lelki békém érdekében van szükség. A harmadik hét végén egyszer, amikor visszaértem a zuhanyozásból, Jeremyt az én szokott helyemen találtam Clay ágya mellett, ugyanabban a vigyázó testhelyzetben, ahogy húsz perccel azelőtt hagytam. Megálltam az ajtó mellett, néztem egy darabig a szeme alatt lévő karikákat, a zordan k iemelkedő arccsontját. Nyomban tudtam, ho gy ezt abba kell hagynom, össze szednem végre magam, beismerni, hogy Clay jól van,kell és ezután is jól lesz… még az és is lehet, hogy jobban… az állandó felügyelet nélkül is. Ha nem teszem, teljesen kimerítem magam, és Jeremy szó nélkül követni fog. – Jobban érzed magad? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. – Sokkal!

Ahogy a közelébe értem, hátranyúlt, megfogta a k ezem, és megszorította. – Nemsokára felébred. Már korog a gyomra! – Isten őrizz, hogy lemaradjon a vacsoráról! 531

– Erről jut eszembe, hogy ma este kimozdulunk itthonról! Csak te meg én! Olyan helyre, ami öltönyt, nyakkendőt és borotválkozást igényel… legalábbis, tőlem! Antonio meg idejön Nickkel. Ma ők vigyáznak Clayre. –– Nincs rá szüks… Nagyon is szükséges! Ki kell szabadulnod innen, hogy egy kicsit megfeledkezhess minderről! Claynek nem lesz semmi baja! Elvisszük a mobilunkat, arra az esetre, ha mégis történne valami. Bólintottam, leültem a Jeremy melletti székre, és abban a szent pillanatban belém hasított a felismerés, mire is gondolt Clay ott Torontóban. Szinte beleszédültem. Annyira kéze nfekvő volt, és éppen ezért teljességgel érthetetlen, miért nem láttam ezt meg sokkal előbb. Miért választottam Philipet? A válasz itt volt az orrom előtt azóta, hogy visszatértem Stonehavenbe. Philip kire emlékeztet? Természetesen Jeremyre.

A mentségemre legyen mondva, nem volt sok közös Jeremyben és Philipben, legalábbis külsőleg. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Nem voltak egyformák a gesztusaik. Nem is egyformán viselkedtek. Philip nem tudott úg y uralkodni az érzésein, és Jeremy csendes visszafogottsága és et kintélye sem jellemezte. De nem ezek miatt a tulajdonságok miatt csodáltam a legjobban Jeremyt. Philipben a felszínesebb tükröződését láttam annak, amit Jeremyben annyira értéke ltem: a végtelen türelmét, a figyelmességét, az istenadta jóságát. Miért kerestem tudat alatt olyasvalakit, aki Jeremyre e mlékeztet? Mert Jeremyben a mesebeli királyfi valamiféle ki slányos vízióját láttam, olyasvalakit, aki virágot hoz nekem, és szeret engem még akkor is, ha nagy hibát követek el. Ezzel az ábrándképpel csak az volt a baj, hogy semmiféle gyengéd 532

érzelmet nem tápláltam Jeremy iránt. Barátként, csapatvez etőként és apám helyett apámként szerettem. Semmi több. T ehát azzal, hogy megtaláltam az eszményképem emberi vá ltozatát, olyan férfira bukkantam, akit biztos volt, hogy sz eretni fogok,éreztem de sohasem úgy,ettől? olyan Persze szenvedéllyel. Jobban magam hogy nem. Azzal együtt, hogy kimentettem magam, amiért képtelen vagyok szerelembe esni Philippel, jó lett volna, ha azt mondhatom, vele van valami baj, valami hiányzik belőle. Az igazság az, hogy mindez teljességgel az én hibám. Hibát követtem el, és bármennyire jólelkű és tisztességes is Philip, neki kell sze nvednie miatta.

Már öt hete halogattam a torontói utat, amikor úgy döntö ttem, hogy elmegyek. Délután volt, Clay éppen szunyókált. Félálomban feküdtem mellette, amikor ráes zméltem, hogy most azonnal el kell mennem, mielőtt még meggondolom magam. Felkeltem, és firkantottam Claynek valamit. Jeremy hátul volt, és a kőfalat hozta helyre odakinn. Nem mondtam neki, hova megyek. Tartottam tőle, hogy azt akarja majd, hogy előtte még vacsorázzak, vagy várjam meg, amíg kivisz a reptérre, vagy másként késleltetne, mialatt könnyedén me ggyengülhet az elhatározásom.

Nem hívtam fel Philipet, hogy szóljak neki arról, meglátog atom. A hangja is olyan, amitől talán mégis meggondolom magam. Egyenesen a lakáshoz mentem, és a saját kulcsommal 533

benyitottam. Nem volt otthon. A díványra telepedtem, hogy megvárjam. Egy órával később meg is érkezett, lihegve a kora júliusi hőségben futástól. Ruganyos léptekkel sétált be az ajtón, de ahogy meglátott, nyomban megtorpant. – Szia! – mondtam, és sikerült halvány mosolyt csa lnom az arcomra. Megláttam a tekintetében a félelmet, és egyből tudtam, hogy soha nem működne köztünk hosszú távon. Nem számít, mennyire közel kerülök bárkihez, ha valaha is megtudja rólam az igazat, a félelem mindig közénk állna. Képtelenség lenne felülemelkedni rajta. – Helló! – mondta végül. Elbizonytalanodott, de aztán becsukta a lakásajtót, és az arca láthatóan elkomorodott. Miután adott magának egy kis időt, hogy visszanyerje az önuralmát, kiterítette a törülközőt az előszobaasztalra, és belépett a szobába. – Mikor jöttél vissza? – Csak most. Hogy érzed magad? – Jól. Megkaptam a virágokat! Köszönöm! Vettem egyvolt? nagyMár levegőt. Istenem, milyenmiről kínosszoktunk ez így! Mindig ilyen arra sem emlékszem, beszélgetni. A meghittség minden érzése elillant. – Az… hm… oldalad ezek szerint már meggyógyult – mondtam –, ha futni jársz! – Gyalogolni! Még nem is kocogok! Még nem. Leült velem szembe, a fotelba. Megint nagy levegőt vettem. Ez így nem lesz jó! Sajnos, ennek nem lesz egyszerűbb elintézési módja. – Arról, amit aznap láttál… – kezdtem hozzá. Nem szólt egy szót sem. – Arról, hogy láttad… mit csináltam. 534

– Nem láttam semmit! – A hangja olyan halk volt, hogy alig hallottam.

– Tudom, hogy láttál, és beszélnünk kell róla! Állta a tekintetemet. –– Philip, Nem láttam semmit! tudom … – Nem! – Szinte köpte a szót, de aztán visszafogta magát, és megcsóválta a fejét. – Nem emlékszem semmire aznapról, Elena! Elmentél dolgozni. Az unokabátyád feljött, és téged keresett. Két másik férfi is feljött, és téged keresett. Valaki megkéselt. Aztán se kép, se hang! Tudtam, hogy hazudik. A falka biztonsága érdekében ki kéne nyomoznom, ki kellene taposnom belőle, mit látott, és valamilyen megnyugtató magyarázatot találni rá. Valami mégis azt súgta, hogy Philipnek jobb ez így. Hadd magyarázza meg magának, ahogy akarja. Ennyivel tartozom neki. – Most már mennem kellene. Felkeltem. Nem szólalt meg. A folyosón észrevettem az egymásra pakolt csomagjaimat, az ő dolgait tartalmazó néhány doboz mellett. – Kiadtam a lakást – magyarázta. – Én… – vakargatta az orrnyergét – hívni akartalak a mobilodon. Csak… még gyűjtöttem hozzá a bátorságot. – Sajnálom! – Tudom. – Most először találkozott a tekintetünk azóta, hogy megérkeztem, és sikerült egy alig észrevehető mosol ykezdeményt produkálnom. – Ettől függetlenül, jó volt. Tévedés, de jó. Ha egyszer visszajössz Torontóba, keress meg! Iszunk egyet, meg dumálunk. Rábólintottam. Ahogy felemeltem a csomagjaimat, a t ekintetem az előszobai asztalra szállt. 535

– A fiókban van – mondta Philip gyengéden. Megfordultam, hogy megjegyzést fűzzek hozzá, de ő már háttal állt nekem, és a hálószoba felé vette az irányt. Becsukta maga mögött az ajtót. – Úgy sajnálom! – suttogtam.

Kinyitottam az előtér ajtaját, és két kisebb csomagot c ipelve kisétáltam a lakásból. Philipnek meghagytam, hogy a többit adja jótékony célokra, vagy dobja a szemétbe. Nincs ott semmi, amire szükségem van. Azt a két csomagot is csak azért hoztam el, nehogy azt higgye, mérgemben otthagyok cs apot-papot. Egyetlen egy olyan tárgy volt abban a lakásban, amit igazán vissza akartam kapni, az, amit az előszob aasztal fiókjában találtam. Még mindig a kezemben tartottam. Az épület előcsarnokában állva letettem a csomagjaimat, és szétnyitottam a tenyeremet. Clay gyűrűje csillogott az utcai lámpák fényében. Clay.

Mit csináljak Clayjel? Mindannak ellenére, amit együtt átéltünk, még mindig nem tudom megadni neki, amit akar. Nem ígérhetem neki az életem, nem esküdhetek meg, hogy mellette l eszek minden ébren és álomban töltött percemben, amíg a halál el nem választ! De szeretem! Úgy, ahogy van. Soha nem lesz másik férfi az életemben, nem lesz másik szeretőm. Ezt megígérhetem neki. Amibeéri a többit remélem, vele.illeti, csak azt kínálhatom, amit tudok, és – Hát itt vagy!

536

Hirtelen felnéztem. Clay állt előttem az utcai lámpák m i bolygó, sárga fényében. Egy pillanatig azt hittem, káprázik a szemem. Aztán előrébb lépett, igaz, kicsit húzta még a bal lábát, mert nem épült fel teljesen a megpróbá ltatások óta. –– Nem olvastad az üzenetemet? – kérdeztem. Üzenetet? Megcsóváltam a fejem. – Nem is szabadna itt lenned! Ágyban kelle tt volna maradnod!

– Nem hagyhattam, hogy elgyere! Addig nem, amíg nem beszéltem veled! A lábam mellett heverő két csomagra néztem, és ráes zméltem, hogy biztosan azt hiszi, arra várok, hogy bemenjek az épületbe, ahelyett, hogy kijönnék onnan. Hm. A világér t sem hagynék ki egy ilyen lehetőséget, ha így meglovagolhatom a helyzetet. Igen, tudok kíméletlen lenni, sőt, alkalmanként k ifejezetten kegyetlen.

– Na, és mit akartál mondani nekem? – kérdeztem. Odalépett hozzám, az egyik kezével megfogta a könyökös olyan közel emet, éHevesen állt,talán hogy a pólóján át éreztem a szívv rését. vert, de csak a sebtében me gtett út miatti megerőltetéstől. – Szeretlek! Igen, ezt már korábban is hallhattad, milliónyi alkalommal, de nem tudom, mi mást mondhatnék. – Felemelte a kezét, és megérintette az arcomat. – Szükségem van rád! Ez a tavalyi év, mióta elmentél, maga volt a pokol! Me gfogadtam, hogy amikor visszajössz, bármit megteszek, hogy

visszaszerezzelek. Nem lesz több taktika. Nem lesz több k iakadás. Tudom, hogy nem végeztem túl jó munkát. A pokolba is, talán észre sem vetted a különbséget! Pedig igyekeztem! És továbbra is igyekezni fogok. Gyere haza velem! Kérlek! 537

Felnéztem, egyenesen a szemébe. – Miért mentél fel megint a lakásba? Értetlenül pislogott. – Tessék? – Aznap, megtámadtak. Láttad, hogy Daniel és LeBlanc megyamikor fel hozzánk, igaz? – Értem… – Tudtad jól, hogy én nem vagyok ott, hiszen akkor tettük le a telefont.

– Értem… – Tehát tudtad, hogy az egyedüli személy, aki a lakásban tartózkodik, az Philip. Mégis felmentél, és próbáltad megvédeni. Miért? Clay habozott, aztán ezt felelte: – Mert tudtam, hogy ezt vártad volna el tőlem! – A hüvelykujjával végigsimította az arcomat. – Tudom, hogy nem ezt a választ szeretnéd hallani! Azt szeretnéd, ha azt mondtam volna, hogy egyszeriben feléledt bennem a le lkiismeret, és felmentem, hogy megmentsem Philipet. De nem hazudhatok.

Nem érezhetem mindig vársz tőlem! Engemmeg, nem érdekel, hogy Philip él-e,azt, hal-amit e. Csak azért mentettem mert tudtam, hogy ezt akarnád tőlem, mert tudtam, ha bármi történik vele, az fájna neked. – Köszönöm! – mondtam, és megcsókoltam. – Ez volt a jó válasz? – A hangjában és a tekintetében felsejlett a régi vigyora. – A legjobb, amit csak remélhettem! Most már tudom! – Akkor maradsz? Felmosolyogtam rá.

538

– Soha nem is akartam eljönni, amit te is tudnál, ha nem esik nehezedre elolvasni az üzenetemet, mielőtt egészen idáig loholsz, hogy megakadályozz benne! – Te… – Elharapta a mondatot, aztán hátravetett fejjel fe lnevetett, majd felkapott, és úgy csókolt és szorongatott, hogy majd összeroppantak a csontjaim. – Azt hiszem, ezt megérdemeltem! – Ezt, meg még többet is! – vigyorogtam, és visszacsóko ltam, aztán hátrahajolva az arcát fürkésztem. – Mi az? – kérdezte. – Mikor eltűntél, nem hittem, hogy ennek a történetnek happy end lesz a vége! Talán, tévedtem! – Boldogan éltek, míg meg nem haltak? – vigyorgott. – Vagyis, „örökkön-örökké”? – Nos, talán nem örökkön-örökké. Talán csak „boldogan éltek, egy ideig”. – Ezt is el tudnám képzelni magamnak! – Boldogan éltek, úgy, mondjuk, egy-két napig. – Egy-két napig? – Elhúzta a száját. – Én egy kicsit hosszabb távban gondolkodom! Nem évtizedig. örökké, természetesen! Csak, mondjuk, nyolc, esetleg kilenc – Na, ne ess túlzásba! Nevetett, és felkapott egy újabb ölelésre. – Majd kidolgozzuk! – Rendben – mondtam rámosolyogva a magasból –, benne vagyok!

539

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Első regény lévén igen sok köszönettel tartozom nemcsak ezzel a könyvvel, hanem az ezt megelőző összes novellámmal, versemmel és irodalmi szövegkezdeményemmel kapcsolatos segítségért. Köszönöm a családomnak, a barátaimnak, az o ktatóimnak, írótársaimnak és mindenkinek, aki valaha is dicséretben vagy kritikában részesített. Külön köszönet illeti hajdani írói csoportomat, a Londoni Névtelen írókat. A regény ötlete itt született, és a társaim bátorítása nélkül talán hamvába is holt volna. Most azok következnek, akik az első próbálkozásoktól a kiadásig segítették ezt a könyvet. Köszönöm írástanáromnak, Brian Henrynek, aki meglátta a történetben rejlő lehetőség et, és csodálatos ügynököm figyelmébe ajánlotta. Helen yHerrernek, fent említett „csodálatos ügynöknek”, aki ténés leg csodávala határos tetteket hajtott végre. Sarah Manges Carol DeSanti a Viking munkatársai az Egyesült Államokban – köszönet illeti őket a lelkesedésükért és halálpontos sze rkesztői javaslataikért. Antonia Hodgsonnak a Little, Brownnál az Egyesült Királyságban köszönöm, hogy az első volt, aki kockázatot mert vállalni velem. Köszönet illeti Anne Collinst a kanadai Random House-nál minden segítségéért és bátorítá-

sáért. Végezetül, de nem utolsósorban köszönöm férjemnek, Jeffnek, aki nagyon is jól tudta, mit jelent a dolgozószoba csukott ajtaja; azt, hogy ő a soros a vacsorakészítésben; és a lányomnak, Juliának, aki úgy nőtt fel, hogy tudja, a d olgozó540

szoba csukott ajtaja azt jelenti: szabad az út a cukros bödönhöz és a rágcsálnivalókhoz.

541