Isaac Bashevis Singer RÖVID PÉNTEK
Isaac Bashevis Singer: Short Friday and Other Stories Copyright © by Isaac Bashevis Singer 1980 Fordította: Balázsi József Attila A fordítást az eredetivel egybevetette: Schiller Erzsébet
TAJBELE[1] ÉS DÉMONA Lasnik városában, nem messze Lublintól, élt egy ember a feleségével. A férfit Hájím Nosszennak, az asszonyt Tajbelének hívták. Gyermekük nem volt. De nem azért, mert az asszony nem bírt megfoganni. Tajbele egy fiút és két leányt is szült férjének, de mindhárman meghaltak csecsemőkorukban: az egyikük szamárköhögésben, a másik skarlátban, a harmadikat torokgyík ragadta el. Ezután Tajbele méhe bezárult, és semmi nem használt: sem imádságok, sem varázsigék, sem bájitalok. A bánat Hájím Nosszent arra vitte, hogy visszavonuljon a világtól. Távol tartotta magát feleségétől, leszokott a húsevésről, többé nem otthon hált, hanem egy padon az imaházban. Tajbele férfidivatáru-kereskedést vezetett, amelyet szüleitől örökölt; ott üldögélt naphosszat, jobbján egy mérőléccel, balján egy ollóval, előtte pedig egy jiddis nyelvű női imakönyv feküdt. A nagy termetű, szikár, fekete szemű, kecskeszakállt viselő Hájím Nosszen mindig mogorva, szófukar ember volt, még akkor is, ha melléje szegődött a szerencse. Tajbele kis növésű, szőke asszony volt, szeme kék, arca kerek. Bár a Mindenható büntetéssel sújtotta, könnyedén mosolyra fakadt, ilyenkor arcán gödröcskék játszottak. Most már nem volt kire főznie, de azért nap mint nap begyújtott a kályhába, vagy a háromlábat tette föl, hogy valamicske zabkását vagy levest főzzön magának. A kötéssel sem hagyott fel: hol egy pár harisnyát, hol réklit kötött, máskor vászonra hímezett. Természetével nem fért össze, hogy a sorsa ellen zúgolódjék vagy búnak eressze a fejét. Egy nap Hájím Nosszen tarisznyába pakolta imakendőjét és imaszíjait, egy váltás fehérneműt, egy cipót, és útnak indult. A szomszédok érdeklődtek, hová megy: – Amerre a lábam visz – válaszolta. Amikor hírül adták Tajbelének, hogy a férje elhagyta, már túl késő volt, hogy utolérjék: átkelt a folyón. Kiderítették, hogy szekeret bérelt, s Lublinba vitette magát. Tajbele hírnököt szalasztott nyomába, hogy felkutassa, de sem a férjét, sem a hírnököt nem látták többé. Harminchárom évesen Tajbele ágúná[2] lett. Egy ideig kutatott a férje után, mígnem rádöbbent, hogy nincs miben reménykednie. Isten elvette tőle gyermekeit is, férjét is. Többé soha nem mehet férjhez; mostantól fogva kénytelen egyedül élni. Nem maradt semmije, csak a háza, az üzlete és használati tárgyai. A városiak részvétet mutattak iránta, hiszen csöndes, jószívű, becsületes üzletasszony. Mindenki azt kérdezgette: – Ugyan mivel hívta ki maga ellen a végzetet? Ám Isten útjai az ember számára kifürkészhetetlenek. Tajbelének akadtak barátnői a városi asszonyok között, akiket még leánykorából ismert. Nappal az asszonyok fazekaikkal-serpenyőikkel foglalatoskodtak, de esténként sűrűn be-betértek hozzá egy kis tereferére. Nyáron a ház előtti padon üldögéltek, pletykákkal és történetekkel szórakoztatták egymást. Egy borús nyári este, amikor a városra egyiptomi sötétség ereszkedett, Tajbele barátnőivel ült a padon, és mesét mondott: egy házalótól vásárolt könyvben olvasta. Fiatal zsidó nőről szólt, meg egy démonról, aki megbabonázta és együtt élt vele férj gyanánt. Tajbele töviről hegyire elbeszélte a történetet. Az asszonyok összébb húzódtak, egymásba karoltak, kiköptek, hogy távol tartsák a Gonoszt, s nevetésben törtek ki, melyben félelem bujkált. – Miért nem űzte el egy amulettel? – érdeklődött az egyikük. – Nem mindegyik démon rémül meg ám az amulettől – válaszolt Tajbele. – Miért nem keresett föl egy szent rabbit? – Mert a démon megfenyegette: ha fölfedi a titkot, megfojtja. – Jaj szegény fejemnek, az Úr óvjon bennünket az ilyen borzalmaktól! – jajdult fel az egyik asszony. – Én most nem merek hazamenni – rebegte a másik. – Elkísérlek – ígérte a harmadik. Amíg beszélgettek, úgy esett, hogy arra járt Alhonon, a tanító szolgája, aki abban reménykedett, hogy egy nap lakodalmi mókamester válik belőle. Öt éve megözvegyült, nagy kópé és tréfacsináló hírében
állott, akinek hiányzik egy kereke. Léptei hangtalanok voltak, mivel cipőinek talpa lekopott, és meztelen lábán járt. Amint meghallotta, hogy Tajbele történetet mesél, megállt hallgatózni. Vágni lehetett a sötétséget, s az asszonyok úgy belefeledkeztek a hátborzongató mesébe, hogy nem vették észre a férfit. Alhonon romlott fickó volt, fejében alattomos, kéjenc csínyeket forgatott. Azon melegében gonosz tervet agyalt ki. Miután az asszonyok elmentek, Alhonon besurrant Tajbele udvarába. Elbújt egy fa mögött, és belesett az ablakon. Látván, hogy Tajbele lefeküdt és eloltotta a gyertyát, beosont a házba. Tajbele nem szokta bereteszelni az ajtót: abban a városban tolvajoknak hírét sem hallották. A bejáratnál Alhonon ledobálta rongyos kaftánját, rojtozott szegélyű ruháját, nadrágját, s ott állt anyaszült meztelen. Ezután lábujjhegyen odalopózott Tajbele ágyához. Tajbele már-már elszunnyadt, amikor hirtelen egy alakot látott kirajzolódni a sötétben. Az ijedtségtől a torkára forrt a szó. – Ki az? – suttogta remegve. Alhonon kongó hangon válaszolt: – Nehogy sikíts, Tajbele. Ha mukkansz, végzek veled. Hurmizá vagyok, a démon, sötétség, eső, jégeső, villámlás és vadállatok ura. Én vagyok ama gonosz szellem, aki feleségül vette a fiatalasszonyt, akiről ma este beszéltél. Olyan pikánsan adtad elő a történetet, hogy szavaid lehatoltak a föld méhébe, és én megkívántam testedet. Meg ne próbálj ellenszegülni, mert az engedetleneket a Sötétség Hegyein túl, a Széír-hegyhez[3], a vadonba vonszolom, ahová ember még nem tette be a lábát, ahová vadállat nem merészkedik, ahol a föld vas, az ég vörösréz. Addig hempergetem őket tövisekben és tűzben, viperák és skorpiók között, mígnem testük minden egyes csontja porrá nem őrlődik, s akkor örökre elkárhoznak a poklok mélyén. De ha rám hallgatsz, egy hajad szála sem görbül meg, és minden vállalkozásodat siker koronázza... E szavak hallatán Tajbele mozdulatlanul feküdt, szinte ájultam Szíve nyugtalanul kalapált, majd úgy tűnt, megáll. Tajbele arra gondolt, hogy eljött a vég. Ám csakhamar összeszedte bátorságát, és ezt rebegte: – Mit akarsz éntőlem? Férjes asszony vagyok. – A férjed sírba szállt. Én magam kísértem utolsó útjára. A tanító szolgájának hangja egyre ércesebben zengett: – Az való igaz, nem mehetek el a rabbihoz, hogy bizonyságot tegyek róla, és felszabadítsalak, hogy újra férjhez mehess, mivel a rabbik nem hisznek a magunkfajtának. Egyébként se merném átlépni a rabbi szobájának küszöbét: félek a Szent Tekercsektől[4]. De igazat szólok. Férjed járványban pusztult el, a férgek már szétrágták az orrát. Bár ha még élne, akkor sem volna tilos velem hálnod, minthogy a Sulhan Arúh[5] törvényei ránk nem vonatkoznak. Alhonon, a tanító szolgája tovább folytatta a rábeszélést, hol mézes szavakkal, hol fenyegetőzve, Angyalok és ördögök, démoni lények és vámpírok nevét sorakoztatta fel. Megesküdött, hogy Ásmodáj[6], a démonok királya mostoha nagybátyja. Lilit[7], a gonosz lelkek királynője, fél lábon perdül táncra neki, s mindent elkövet, hogy kedvében járjon. Sibtá, a boszorkány, aki gyermekágyban fekvő anyáktól orozza el csecsemőiket, mákoskalácsot süt neki a pokol kemencéiben, és varázslók meg fekete kutyák szalonnájával kovászolja. Hurmizá oly hosszan érvelt, oly szellemes példázatokat és közmondásokat hozott fel szavai bizonyságául, hogy végül Tajbele kénytelen-kelletlen elmosolyodott: Hurmizá ünnepélyesen kijelentette, hogy régóta szereti Leírta, milyen ruhákban és sálakban járt Tajbele abban és az előző évben, elárulta titkos gondolatait, melyek aközben támadtak, míg tésztát dagasztott, szombati ételt készített, a fürdőben mosdott, vagy dolgát végezte a mellékhelyiségben. Emlékeztette arra is, hogy egyik reggel ébredéskor kékesfekete foltot talált a mellén. Azt hitte, hogy vámpírharapás nyoma. Valójában azonban Hurmizá ajkának csókja, magyarázta a démon. Kisvártatva bebújt Tajbele ágyába, és csillapította vágyát. Közölte az asszonnyal, hogy ezentúl hetente kétszer meglátogatja: szerdán és szombat este, ugyanis a gonosz lelkek ezeken az éjszakákon tartózkodnak a földön. Óva intette azonban, nehogy kifecsegje bárkinek, mi történt vele, még csak ne is célozgasson rá,
mert akkor iszonyatos büntetésekkel sújtja: kitépi a haját, kiszúrja a szemét, és kiharapja a köldökét. Sivár pusztaságba veti, ahol a kenyér ganaj, a víz pedig vér, s ahol Zálmávet zokogása hallik éjjel-nappal. Megparancsolta Tajbelének, hogy esküdjön meg anyja poraira: megőrzi a titkot utolsó napjáig. Tajbele látta: nincs menekvés számára. A férfi combjára tette kezét, és megesküdött; mindent úgy tett, ahogyan a szörnyeteg megkövetelte. Távozása előtt Hurmizá hosszan, kéjelegve csókolta, s lévén démon, nem ember, Tajbele viszonozta csókjait, könnyeivel áztatva szakállát. Hiába gonosz lélek, kedvesen bánt vele... Miután Hurmizá elment, Tajbele napkeltéig párnáján szipogott. Hurmizá minden szerda és szombat éjjel fölkereste. Tajbele félt, hogy teherbe esik, és holmi farkosszarvas fenevadnak, koboldnak vagy szörnyszülöttnek ad életet. De Hurmizá megígérte neki, hogy megóvja a gyalázattól. Tajbele megkérdezte, eljárjon-e a rituális fürdőbe, hogy megtisztuljon tisztátalan napjai után, de Hurmizá azt felelte, hogy a havi vérzésre vonatkozó törvények nem érinti azokat, akik gonosz lelkekkel hálnak.
Ahogy mondják, Isten óvjon meg bennünket a megszokástól! Ráillik ez Tajbele esetére is. Eleinte aggódott, hogy éjszakai látogatója bántani fogja: keléseket okoz, vagy gubancot fon a hajába, kényszeríti, hogy kutyaként ugasson, vagy vizeletet igyék, és megszégyeníti. Hurmizá azonban nem korbácsolta, nem csipkedte, nem is köpte le. Ellenkezőleg: babusgatta, gyöngéd szavakat suttogott fülébe, szójátékokat és rímeket faragott neki. Néha olyan bolondságokat művelt és oly ördöngös bohóságokat hordott össze, hogy megnevettette Tajbelét. Meghuzigálta fülcimpáját, szerelmes harapásokkal borította el a vállát, s reggel az asszony bőrén találta fogainak nyomát. Rávette, növessze meg a haját a főkötője alatt, és befonta. Varázsszavakra, ráolvasásokra tanítgatta, beszélt neki éjszakai testvéreiről, a démonokról, akikkel romok és mérgesgombával tarkított rétek, Szodoma[8] sós ingoványai meg a jégtenger fagyott pusztaságai fölött szokott repülni. Nem tagadta, hogy több felesége is van, csakhogy azok egytől-egyig boszorkányok; Tajbele az egyetlen emberfeleség. Amikor Tajbele a nevük felől érdeklődött, Hurmizá felsorolta: Námá, Máhlát, Áf, Huldá, Zluhá, Nafká és Hejmá.[9] Összesen heten voltak. Elmesélte, Námá koromfekete és éktelenül indulatos természetű. Veszekedés közben mérget köp, orrán át tüzet és füstöt fúj. Máhlát piócaarcú, s akiket egyszer megérintett nyelvével, örökre bélyeget viselnek magukon. Áf szívesen cicomázza magát ezüsttel, smaragddal, gyémánttal. Hajfonata aranyszálakból áll, bokáján csöngettyűket és lábpereceket hord. Ha táncol, az összes pusztaság cseng-bong a harangjátékától. Huldá macskaformájú. Beszéd helyett nyávog. Szeme zöld, akár az egres. Szeretkezés közben medvemájat rágcsál. Zluhá a fiatal párok ellensége: a férjeket megfosztja férfiasságuktól. Ha egy menyasszony éjjel egyedül lép ki a házból a lakodalom utáni héten, Zluhá odalejt hozzá, s az megnémul vagy szélütés éri. Nafká kicsapongó természetű: más démonokkal csalja Hurmizát. Ragaszkodását csupán hitvány és öntelt beszédének köszönheti, amellyel felvidítja Hurmizá szívét. Hejmának[10] neve szerint ugyanolyan romlottnak kellene lennie, mint amilyen jóindulatú Námá, de ennek épp a fordítottja igaz: Hejmá vajszívű boszorkány, minduntalan jótékonykodik – beteg háziasszonyoknak megdagasztja a tésztáját, vagy kenyeret visz a szegények otthonába. Ilyenformán mutatta be Hurmizá a feleségeit; elmondta Tajbelének, hogyan mulat velük háztetők felett fogócskázva és mindenféle huncutságokat űzve. Egy asszony rendszerint féltékeny, ha a férfi más asszonyokkal tart fenn viszonyt, ám lehet-e féltékeny egy boszorkányra? Pont ellenkezőleg! Hurmizá meséi mulattatták Tajbelét, és ő lépten-nyomon kérdésekkel ostromolta Hurmizát. Az néha olyan titkokat fedett föl előtte, amelyekről földi halandó nem tudhatott: Istenről, az angyalairól és szeráfjairól[11], égi palotájáról, a hét mennyországról. Arról se hallgatott, miként kínozzák a bűnösöket – férfiakat, nőket –
szurokkal teli hordókban és izzó szénnel töltött üstökben, szögekkel kivert ágyakon meg havas gödrökben, s hogyan náspángolják a Fekete Angyalok[12] a bűnösök testét tüzes virgácsukkal. A legsúlyosabb büntetés a pokolban a csiklandozás, közölte Hurmizá. Van ott egy bizonyos Lekis nevű manó. Ha ő csiklandoz egy házasságtörő nőt a talpán vagy a hóna alatt, a megkínzott nevetése egészen Madagaszkár szigetéig visszhangzik. Imigyen szórakoztatta Hurmizá Tajbelét egész éjen át, s hamarosan már hiányzott az asszonynak, amikor távol járt. A nyári éjszakák túlontúl kurtának tűntek, mivel Hurmizá röviddel kakasszó után távozott. Még a téliek sem voltak elég hosszúak. Az igazat megvallva, Tajbele megszerette Hurmizát, és bár tudta, hogy egy asszonynak nem szabad démonra vágyódnia, mégis éjjel-nappal sóvárgott utána.
2 Alhonon évek óta özvegyen élt, a házasságközvetítők mégis megpróbálták megházasítani. A kiszemelt nők szegény családból származó özvegyek vagy elvált asszonyok voltak, mivel a tanító szolgája rossz kenyérkereső és ráadásul élhetetlen semmirekellő hírében állt. Alhonon az ajánlatokat különféle ürügyekkel elutasította: az egyik asszonyt túlságosan csúnyának, a másikat gonosz nyelvűnek, a harmadikat szurtosnak találta. A sádhenek[13] álmélkodtak: hogyan lehet egy szolga, akinek heti keresete kilenc garas, ilyen válogatós? S meddig bír egy férfi egyedül élni? De hát senkit nem cipelhetünk erőszakkal a menyegzői sátor alá. Alhonon a városban téblábolt – megnyúlt ábrázattal, lesoványodva, toprongyosan, torzonborz rőt szakállal, gyűrött ingben, kiugró ádámcsutkája föl-le szaladgált. Várta, hogy a lakodalmi mókamester, reb[14] Zekele elhalálozzék, hogy átvehesse hivatalát. Ám reb Zekele nem hamarkodta el a halált: még mindig versek és szójátékok kifogyhatatlan özönével vidította fel a lakodalmakat, akárcsak fiatal korában. Alhonon megpróbált a saját lábára állni, apró gyerekeket tanítani, de nem akadt olyan családfő, aki rábízta volna csemetéjét. Reggel és este ő kísérte a fiúkat a héderbe[15] és haza. Napközben reb Ithelének, a tanítónak az udvarán üldögélt, szórakozottan mutatópálcákat farigcsált, papírdíszeket vagdosott, amelyeket évente csak egyszer, svuótkor[16] használtak, vagy agyagfigurákat formázott. Tajbele boltjának közelében állt egy kút, s Alhonon napjában többször is fölkereste, hogy egy vödör vizet húzzon vagy igyék egyet, rőt szakállára csurgatva a vizet. Ilyenkor egy-egy röpke pillantást vetett Tajbelére. Az sajnálkozott rajta: miért ődöng ez a férfi egyes-egyedül? Alhonon minden alkalommal így szólt magában: – Jaj, Tajbele, ha tudnád az igazságot!... Egy padlásszobában lakott egy özvegyasszony házában, aki süket volt és félig vak. A vénasszony nemegyszer korholta, amiért nem jár imádkozni a zsinagógába, a többi zsidóhoz hasonlóan. Ugyanis Alhonon, alighogy hazavitte a gyerekeket, gyorsan elhadarta esti imáját, és nyomban lefeküdt. Néha az asszony hallani vélte, ahogy az éjszaka kellős közepén fölkerekedik, és elmegy valahová. Megkérdezte, merre mászkál éjnek évadján, Alhonon azonban azt válaszolta, hogy csak álmodott. Az asszonyok, akik esténként a padokon üldögéltek, harisnyakat kötve és pusmogva, azt híresztelték, hogy éjfél után Alhonon farkasemberré változik. Néhány asszony állította, hogy női démonnal él együtt. Máskülönben miért maradna egy férfi évek hosszú során át feleség nélkül? A gazdagok többé nem bízták rá gyerekeiket. Már csak a szegényekét kísérgette; ritkán jutott egy kanálnyi meleg ételhez, kénytelen volt beérni száraz kenyérhéjjal. Bár egyre jobban sorvadozott, ugyanolyan fürge maradt, mint azelőtt. Pipaszár lábaival úgy rótta az utcákat, mintha gólyalábakon járna. Nyilván állandó szomjúság kínozhatta, mert örökösen a kútra járt. Néha csak egy kereskedőnek vagy egy parasztnak segített a lovát megitatni. Egy nap, amikor Tajbelének messziről szemet szúrt, mennyire rongyos, szakadozott a kaftánja, behívta a boltjába. Alhonon rémülten pillantott rá, és elsápadt. – Látom, elszakadt a kaftánod – szólalt meg Tajbele. – Ha akarod, előlegezek neked néhány rőf szövetet. Majd később visszafizeted, heti öt krajcárjával. – Nem. – Miért húzódozol? – kérdezte Tajbele megrökönyödve. – Nem hurcollak a rabbi színe elé, ha késlekedsz a fizetéssel. Megfizeted, amikor tudod. – Nem. S a férfi kisietett a boltból: félt, hogy az asszony felismerheti a hangjáról. Nyáron, az éj derekán könnyűszerrel meglátogathatta Tajbelét. Útja eldugott sikátorokon vezetett, Alhonon összefogta kaftánját meztelen testén. Télen a vetkőzés-öltözés Tajbele hideg előszobájában egyre több fájdalommal járt. De legrosszabbak a friss havazás utáni éjszakák voltak. Alhonon rettegett, hogy
Tajbele vagy valamelyik szomszédja fölfedezi lábnyomait. Megfázott, köhögni kezdett. Egyik éjszaka vacogó fogakkal bújt Tajbele ágyába; sokáig képtelen volt fölmelegedni. Attól való félelmében, hogy az asszony rájön, becsapták, magyarázatokat és mentségeket talált ki. Csakhogy Tajbele nem firtatta a dolgot, és nem is nagyon akarta firtatni. Már régóta rájött, hogy az ördögnek ugyanolyan szokásai és gyengéi lehetnek, mint az embernek. Hurmizá izzadt, prüszkölt, csuklott és ásított. Néha vörös-, máskor fokhagymától bűzlött. Teste olyanforma volt, akár a férjéé: csont, szőr, ádámcsutka, köldök. Hurmizát egyszer vidám kedvében találta, másszor sóhaj szakadt fel a férfi kebléből. Lába sem lúdláb, hanem fagydaganatokkal borított emberi láb, melyen körmök nőnek. Tajbele megkérdezte egyszer e dolgok értelmét, mire Hurmizá elmagyarázta: – Ha valamelyikünk emberasszonnyal hál, férfi alakját ölti magára. Máskülönben az asszony halálra rémülne. Igen, Tajbele megszokta, megszerette. Már nem félt többé sem tőle, sem huncut bolondozásaitól. Meséi kimeríthetetlenül hömpölyögtek, de az asszony gyakran fedezett föl ellentmondásokat bennük. Mint minden hazudozó, Alhonon is rövid emlékezettel volt megáldva. Egyszer azt mondta, az ördögök halhatatlanok. Viszont egyik éjszaka megkérdezte: – Mit csinálsz, ha meghalok? – De hisz az ördögök nem halnak meg! – Az alvilág legmélyére kerülnek... Azon a télen járvány dúlt a városban. Rossz szelek érkeztek a folyó felől, az erdőből, a mocsarakból. Nemcsak gyerekeket, hanem felnőtteket is levert lábukról a malária. Eső esett, meg jég. Az áradás szétrombolta a folyógátat. A vihar lesodorta a szélmalom egyik vitorláját. Szerda éjjel, mikor Hurmizá bebújt Tajbele ágyába, az asszony észrevette, hogy a teste forróságtól ég, míg a lába jéghideg. Remegett, nyöszörgött, megpróbálta Tajbelét boszorkányokról szóló elbeszélésekkel szórakoztatni: miként csábítanak el suttyó legényeket, hogy ugrabugrálnak a többi ördöggel, fröcskölik a vizet a rituális fürdőben, fonnak gubancokat öregemberek szakállába, ám erőtlen lévén nem tudta az asszonyt magáévá tenni. Tajbele még sose látta ilyen siralmas állapotban. Rossz előérzete támadt. Megkérdezte tőle: – Hozzak egy kis málnát tejjel? Hurmizá így felelt: – Az efféle orvosságok nem a mifajtánknak valók. – Mit szoktatok csinálni, ha megbetegedtek? – Viszketünk és vakarózunk. Ezután keveset szólt. Amikor megcsókolta Tajbelét, azt megcsapta fanyar lélegzete. Mindig az asszonnyal maradt kakasszóig, most viszont korábban elment. Tajbele csöndesen feküdt, hallgatva mozdulatait az előszobából. Hurmizá megesküdött, hogy még akkor is kirepül az ablakon, ha bezárják és bereteszelik, de Tajbele hallotta, amint megnyikordul az ajtó. Tudta, hogy ördögökért imádkozni bűn, s hogy átkozni kell őket és kitörölni az emlékezetünkből, mégis Istenhez fohászkodott Hurmizáért. Aggodalommal kiáltott fel: – Olyan sok az ördög, hadd legyen eggyel több!...
A következő szombaton Tajbele hasztalan várta Hurmizát hajnalig: nem jött soha többé. Az asszony hangtalanul szólongatta, a tőle tanult ráolvasásokat mormolva, de az előszoba néma maradt. Tajbele bénultan feküdt. Hurmizá egyszer azzal dicsekedett, hogy Túbal-kajinnak[17] és Énóknak[18] táncolt, Noé[19] bárkájának tetején ült, Lót[20] feleségének orráról nyaldosta a sót, és megtépkedte Ahasvérus[21] szakállát. Megjövendölte, hogy száz év múltán Tajbele hercegnő alakjában fog föltámadni, és ő, Hurmizá, szolgáinak, Hittimnek és Táhtimnak a segítségével elrabolja, s elviszi Ézsau[22] feleségének, Basemátnak a palotájába. Most viszont bizonyára betegen fekszik valahol, magatehetetlen démonként, apátlan-anyátlan árvaként, gondját viselő, hű feleség nélkül. Tajbele felidézte, milyen reszelősen lélegzett, mikor utoljára vele hált. Orrfúvás közben sípolt a füle. Vasárnaptól szerdáig Tajbele holdkórosként járt-kelt. Szerdán
alig győzte kivárni, hogy az óra elüsse az éjfélt, de az éjszaka eltelt, s Hurmizá nem jelent meg. Tajbele a fal felé fordította arcát. A nappal olyan sötéten indult, akár az este. A borult égből finom hó szitált. A füst nem tudott fölszállni a kéményekből – rongyos lepedőként elterült a tetőkön. Varjak károgtak rekedten. Kutyák csaholtak. A reménytelen éjszaka után Tajbelének nem maradt jártányi ereje se, hogy a boltba menjen. Mégis felöltözött, és kiment az utcára. Négy gyászhuszárt pillantott meg: saroglyát cipeltek. A hófútta lepedő alól egy halott megkékült lába kandikált ki. Csak a samesz[23] kísérte a megboldogultat. Tajbele megkérdezte, kit visznek, mire az így válaszolt: – Alhonont, a tanító szolgáját. Tajbelének meglepő ötlete támadt: elkíséri utolsó útjára Alhonont, ezt a gyarló embert, aki egyedül élt és úgy is halt meg. Ugyan ki jönne ma a boltba? Törődik is ő az üzlettel! Tajbele mindenét elvesztette. Legalább jót cselekszik. Kikísérte a halottat a hosszú úton a temetőbe. Ott kivárta, míg a sírásó elsöpri a havat, és sírt ás a fagyott földbe. Alhonont, a tanító szolgáját imakendőbe és csuklyába bugyolálták, szemére cserépdarabkákat tettek,[24] s mirtuszágat dugtak az ujjai közé, hogy a Szentföldre mehessen, ha eljő a Messiás. A sírt betemették, a sírásó kaddist[25] mondott. Kiáltás szakadt fel Tajbeléből. Ez az Alhonon magányosan élt, akárcsak ő. Hozzá hasonlóan, a férfinak sem volt gyermeke. Igen, Alhonon, a tanító szolgája eljárta utolsó táncát. Hurmizá meséiből Tajbele tudta, hogy az elhunyt nem jut azonnal a mennybe. Minden bűn egy-egy ördögöt nemz, s ezek az ördögfiókák lesznek az ember gyermekei halála után. Jönnek, és jussukat követelik. Apjuknak szólítják a megboldogultat, és erdőn-mezőn hempergetik, amíg ki nem tölti büntetését, hogy készen álljon a pokolbéli megtisztulásra... Ettől fogva Tajbele kétszeresen egyedül maradt: egy aszkétától és egy ördögtől egyaránt elhagyatva. Gyorsan megöregedett. Múltjából semmi nem maradt, egyetlen titkot kivéve, amelyet soha nem mondhatott el, és amelyet senki nem is hitt volna el neki. Vannak titkok, melyeket a szív nem bízhat az ajkakra: magunkkal visszük őket a sírba. Fűzfák susognak, varjak kárognak, sírkövek suttognak róluk némán, a kövek nyelvén. Egy nap a holtak feltámadnak, ámde titkaikat a Mindenható és ítélőszéke őrzi az idők végezetéig...
A NAGY ÉS A KICSI Azt mondják, nagy vagy kicsi: egyik kutya, másik eb. Nem rőffel mérik az embert. A fej a lényeg, nem a láb. Mégis, ha valaki rabja egy buta hóbortnak, soha nem tudni, ez mivé fajulhat. Hadd mondok el egy történetet. Volt egy házaspár a városunkban. A férfit Kicsi Motjénak, az asszonyt Motjekének[26] hívták. Soha senki nem szólította az asszonyt a valódi nevén. A férfi nemhogy alacsonyra nőtt: épp hogy kilátszott a földből. A léhűtő mókamesterek – jócskán akadt belőlük arrafelé – szegény teremtés rovására szórakoztak. A tanító szolgája, beszélték, kézen fogva vitte reb Berishez, aki a legapróbb csemetéket oktatta a héderben. Szimhát tórakor[27] a férfiak lerészegedtek, s hívták, a kisebb fiúkkal jöjjön felolvasni a Tóra[28] hetiszakaszát. Valaki egy ünnepi zászlóval ajándékozta meg: egy almával és gyertyával a zászlórúdon. Amikor egy asszony gyermeket hozott világra, a tréfamesterek fölkeresték és közölték, egy fiúra volna szükség, aki elmondaná a gyermekágy melletti imát és elűzné a gonosz lelkeket. Ha legalább valamirevaló szakálla nőtt volna! De csupán egy kis szőrpamacs, imitt-amott néhány szőrszál. Gyermeke nem volt, s mi tagadás, maga is beillett iskolásfiúnak. Felesége, Motjeke sem valami szépség, de jókora, pufók asszonyság. Nos, akárhogy lett légyen is, ők kettesben éldegéltek, és Motje szépecskén meggazdagodott. Gabonakereskedésre és raktárra tett szert. A földesurunk megkedvelte, bár néha ő is el-elviccelődött a férfi méretein. Volt mit aprítaniuk a tejbe. Hisz mit ér, ha az ember nagy, de a lyuk mérete a zsebén még rajta is túltesz? A legkibírhatatlanabb, hogy Motjeke (nézzük el neki!) állandóan ugratta. Kicsi, tedd ezt, Kicsi, tedd azt. Mindig valami olyan helyen talált neki teendőt, ahová nem ért föl. „Üss egy szöget a falba, ott fönn!” „Vedd le a rézserpenyőt a polcról!” Idegenek előtt is gúnyolódott rajta, és ezek a históriák szárnyra kaptak városszerte. Egy nap még azt se átallotta mondani (el tudnak-e képzelni ilyen beszédet jóravaló zsidó asszonytól?), hogy zsámolyra van szüksége ahhoz, hogy ágyba bújjon vele. Képzelhetik, milyen pletyka kerekedett belőle! Ha valaki olyankor kereste, amikor Motje házon kívül volt, Motjeke ilyen tanáccsal látta el: – Nézd meg az asztal alatt! Egy komisz nyelvű tanító azt híresztelte, hogy egyszer valahová elhányta a mutatópálcáját. Körülnéz, s lám, megpillantja Motjét: sétapálca gyanánt használja! Azokban az években az emberek bőven ráértek, és jobbára szócsépléssel ütötték agyon az időt. Maga Motje, ahogy mondani szokás, mosolyogva tűrte ezeket az otromba tréfákat, mindamellett rosszul estek neki. Különben is, mi abban a nevetséges, ha az ember kicsi? Hosszabb lábbal vajon többet ér Isten szemében? Mindez, ne feledjék, csak a szedett-vedett népség között folyt. Istenfélő emberek őrizkednek a pletykától. Ez a Motje nem írástudó volt, csupáncsak hétköznapi ember. Szívesen hallgatta vándorprédikátorok példabeszédeit a zsinagógában. Szombat reggelenként az egyházközség tagjaival együtt énekelte a zsoltárokat. Néhanapján nem vetett meg egy-egy pohár pálinkát se. Időnként meglátogatta a házunkat. Apám (nyugodjék békében!) zabot vásárolt tőle. Lehetett hallani, amint Motje motoszkál a kilincsen, mint egy bebocsátást kérő macska. Mi, lányok, akkortájt apróságok voltunk, és mindig kitörő kacagással fogadtuk. Apám széket húzott hozzá, reb Motjekének szólította; ámde a székeink magasak voltak, és csak üggyel-bajjal tudott rájuk felkapaszkodni. Amikor felszolgálták a teát, izgett-mozgott, nyújtózkodott, képtelen volt elérni a pohár peremét a szájával. A gonosz nyelvek azt rebesgették, hogy párnázza a cipősarkát, meg hogy egyszer olyan fadézsába pottyant, amilyenből a fürdőházban loccsantjuk magunkra a vizet. De mindettől függetlenül becsületes kereskedő volt. Motjeke nyugodt kényelemben élt vele. Motje takaros házban lakott, s a szekrények polcain mindig mindennek a legjava sorakozott.
Most pedig ezt hallgassák meg: Egy nap férj-feleség összezördült. Szó szót követett, rövidesen parázs vita támadt. Előfordul minden családban. A véletlen úgy hozta, hogy egy szomszéd is tanúja legyen. Motjeke (ne rója föl nekem!) szája akkora volt, mint a bécsi kapu: ha elöntötte a méreg, magáról Istenről is megfeledkezett. Rárivallt a férjére: – Te tökmag! Te hitvány alak! Miféle férfi az ilyen? Nem vagy nagyobb egy mákszemnél. Szégyenkezem, ha látják, amikor egy ilyen elfűrészelt óriással megyek a zsinagógába! S csak mondta, egyre mondogatta, olajat öntve a tűzre, amíg sápadt nem lett, mint a holdvilág. Férje nem válaszolt, s ettől végképp megvadult. – Mit is várok egy ilyen babszemjankótól? Veszek neked egy kis széket, és bölcsőbe fektetlek. Ha az anyám szeretett volna, férfit szerez nekem, nem újszülöttet! – sikoltozta. Olyan őrjöngés vett rajta erőt, hogy már azt se tudta, mit beszél. A férfi vörös hajú, pirospozsgás arcú volt, de most falfehérré vált, miközben válaszolt: – A második férjed elég nagy lesz ahhoz, hogy majd engem is pótoljon. S ezt mondván könnyekre fakadt, és sírt keservesen, mint egy kisgyerek. Senki se látta így zokogni, még jóm-kipúrkor[29] sem. A feleségének azonnal elállt a szava. Nem tudom, mi történt később, nem voltam ott. Bizonyára elsimították a veszekedést. Csakhogy – ahogyan a mondás tartja – a verés ütötte seb begyógyul, a sértésé viszont gyógyíthatatlan. Egy hónap sem múlt el, s a városban új beszédtémát kaptak föl: Motje segédet hozott magának Lublinból. Mi szüksége segédre? Évekig aránylag jól boldogult az üzlettel egy szál maga. Amikor az idegen az utcán sétált, mindenki utána fordult, hogy megnézze magának: óriási, koromfekete férfi volt, szeme is, szakálla is fekete. A többi kereskedő kérdezgette Motjét: – Minek neked segéd? Mire ő így felelt: – Gyarapszik az üzlet, Istennek hála! Nem bírom tovább magam hordozni a terheket. Bizonyára tisztában van vele, mit cselekszik, gondolták. Egy kisvárosban azonban mindenki tudja, kinek mi fő fazekában. A lublini – Mendlnek hívták – nem látszott kereskedőnek. Az udvaron téblábolt, bambán ide-oda forgatva fekete szemét. Vásárnapokon lámpaoszlopként ágaskodott a szekerek között, a parasztok feje fölé magasodva és szalmaszálat rágcsálva. Amikor elment az imaházba, az emberek megkérdezték tőle: – Miből éltél Lublinban? Ő így válaszolt: – Favágó vagyok. – Feleséged van? – Nincs – mondta –, özvegyen maradtam. Akadt miről sustorogniuk és pletykálkodniuk a Tégla utcai léhűtőknek. Különös is volt. A férfi olyan nagyra nőtt, amilyen kicsire Motje. Ha egymással beszélgettek, a jövevénynek derékig le kellett hajolnia, Motjénak pedig lábujjhegyre állnia. Amikor az utcán mentek, mindenki az ablakhoz futott, hogy megbámulja őket. Az égimeszelő haladt elöl, Motje kénytelen volt mögötte szaporázni lépteit. A férfi fölemelt karjával meg tudta volna érinteni a háztetőt. Olybá tűnt az egész, mint a bibliai történet, amelyben az izraelita kémek szöcskének, a többiek pedig óriásnak látszottak. A segéd Motje házában lakott. Az ételt Motjeke szolgálta föl neki. Az asszonyok megkérdezték tőle: – Miért hozott a házhoz Motje egy ilyen Góliátot[30]? Ő így válaszolt: – Úgy ismerjem meg a Gonoszt, mint ahogy ennek tudom az okát! Ha legalább értene az üzlethez! De a búzát képtelen megkülönböztetni a rozstól. Annyit eszik, akár egy ló, és úgy horkol, mint egy ökör. S mindennek tetejébe félkegyelmű: úgy fukarkodik a szóval, mint más az aranypénzzel. Volt Motjekének egy nővére, neki öntötte ki a szívét. Motjének annyira hiányzott az a segéd, mint egy púp a hátára. Az egészet rosszmájúságból tette. Az a férfi a kisujját se mozdítja. Annyit eszik, hogy tönkreteszi őket. Ezek voltak Motjeke szavai. A mi városunkban nem léteztek titkok. A szomszédok ablakod alatt hallgatóztak és fülüket a kulcslyukadra tapasztották.
– Hogyhogy rosszmájúságból? – faggatta a nővére. – Mert koraszülött csecsemőnek találtam nevezni – borult könnybe Motjeke szeme. A történet futótűzként elterjedt szerte a városban, de nem talált hitelre. Méghogy rosszmájúságból? Kinek árthat ilyen kétélű fegyverrel? Hiszen az övé a pénz, nem az asszonyé. Igen ám, csakhogy ha egy férfi rabja egy buta hóbortnak, Isten irgalmazzon neki! Ez az igazság, miként írva vagyon... nem jut eszembe, hol is. Alig telt el egy hét, s Motjeke könnyek között ment a rabbihoz. – Rebe – mondta –, az uram megháborodott. Nem elég, hogy egy tunya hasimádót hozott a házhoz, hanem még az összes pénzét is átadta neki. Az idegen őrzi a pénzes zacskót, mondta, és amikor neki, Motjekének szüksége van bármire, őhozzá kell fordulnia. Mendl a pénztáros. – Szent rabbi – siránkozott –, Motje mindezt csak azért tette, hogy dühítsen, mert magatehetetlen bábnak neveztem. A rabbi nem egészen fogta föl, mit akar az asszony. Szent ember volt, világi dolgokban járatlan. Végül ezt a választ adta: – Nem avatkozhatom bele a férjed ügyeibe. – De hát rabbi – rimánkodott az asszony –, ezzel koldusbotra juttat minket! A rabbi elküldött Motjéért, ám a férfi kötötte az ebet a karóhoz: – Cipeltem már épp elég liszteszsákot. Megengedhetem magamnak, hogy segédet tartsak. Végül a rabbi elbocsátotta őket, meghagyva: – Legyen béke! Mi mást mondhatott volna? Ezután kicsi Motjét váratlanul betegség támadta meg. Senki nem tudta, mi baja; sápadozott. Bár kicsi volt, még jobban összement. Eljött a zsinagógába imádkozni, s árnyékként lézengett a sarokban. Vásár napján nem ment ki a szekerekhez. Felesége megkérdezte: – Mi bajod, férjuram? Ő azonban csak ennyit válaszolt: – Semmi, egyáltalán semmi. Az asszony kuruzslót hívatott, de ugyan mihez ért egy kuruzsló? Fölírt néhány füvet, ám mit sem használt. Motje a nap kellős közepén lefeküdt, és csak feküdt. Motjeke megkérdezte: – Mid fáj? Ő ezt felelte: – Nem fáj semmim. – Akkor miért fekszel ágyban, mint egy beteg ember? – Nincs erőm. – Honnét is lenne erőd – mondta az asszony –, ha csak olyan kicsit eszel, mint egy madár? Ám a férfi csak ennyit szólt: – Nincs étvágyam. Mit mondjak még? Mindenki láthatta, hogy Motje rossz bőrben van, kialvófélben a gyertyája. Motjeke szerette volna, ha fölkeresi a lublini orvosokat, csakhogy ő nem akarta. Motjeke siránkozásban, jajveszékelésben tört ki: – Mi lesz énvelem? Kit hagysz itt nekem? Motjeke így válaszolt: – Feleségül mégy az égimeszelőhöz. – Csirkefogó! Gyilkos! – sikítozta az asszony. – Te drágább vagy a számomra bármiféle óriásnál. Miért gyötörsz? Mi van akkor, ha mondtam néhány szót? Csak szeretetből tettem. Te vagy a férjem, a gyermekem, mindenem ezen a világon. Nélküled fabatkát se ér az életem. Motje csupán ennyit felelt: – Korhadt faág vagyok. Tőle gyerekeid lesznek. Ha mindent el kívánnék mondani önöknek, ami történt, egy napot és egy éjszakát kellene itt időznöm. Motjét meglátogatták a város előkelői, és elbeszélgettek vele. A rabbi is fölkereste betegágyánál: – Mi ez az ostobaság, amit a fejedbe vettél? Ez a világ Istené, nem emberé. De Motje ügy tett, mintha nem értené. Látva, hogy a dolgok egyre rosszabbra fordulnak, Motjeke
patáliát csapott és ráparancsolt az idegenre, hogy hagyja el a házat Csakhogy Motje ellene szólt: – Nem, ő itt marad. Amíg lélegzem, én vagyok a ház ura. Azért az idegen mégis átment a fogadóba éjszakázni. Reggel azonban visszajött és átvette az üzleti ügyek intézését. Most már minden az ő kezében volt: a pénz, a kulcsok, a legapróbb morzsa. Motje soha nem jegyzett föl semmit, míg a segéd mindent hosszú lajstromba vett. Ráadásul fösvényen mért; Motjekének pénz kellett a háztartásra, de a férfi a legutolsó kopejkát is elszámoltatta vele. Minden egyes unciát és minden egyes morzsát lemért, megmért. Motjeke sipítozott: – Te idegen vagy, semmi közöd hozzá! Menj a fekete ördögök közé, te rabló, te gyilkos, te haramia! A férfi így felelt: – Ha a férjed felmond, elmegyek. Többnyire azonban egy árva szót se szólt, csak mordult egyet, mint a medve. Amíg tartott a meleg nyár, Kicsi Motje ideig-óráig még lábra tudott állni. Jóm-kipúrkor böjtölt is. Viszont szukót[31] után rohamosan romlott az állapota. Agynak dőlt, s többé nem kelt föl. Felesége orvost hozott Zamośćból, de az orvos semmit sem tudott érte tenni. Motjeke javasasszonyokhoz járt, kanóccal sírokat méricskélt, gyertyát öntött a zsinagóga számára, hírnököket menesztett szent rabbikhoz, Motje mégis napról napra sorvadozott. Hátán fekve bámulta a mennyezetet. Reggel segíteni kellett neki, hogy magára öltse imakendőjét és imaszíjait: egyedül már nem bírta erővel. Csak nagy ritkán eddegélt egy-egy kanál zabkását. Nem mondott áldást a szombati borra. Az óriás férfi megjött a zsinagógából, megáldotta az angyalokat, és elmondta az áldást. Amikor Motje látta, mire vezet mindez, behívott három zsidót, és elővette a bibliát. Kezet mosott, fölemelte a szent könyvet, s felkiáltott: – Legyetek a tanúim, esküszöm a szent könyvre és a Mindenhatóra, hogy nem fogok feleségül menni ehhez a férfihoz akkor se, ha kilencven évig maradok özvegy! S e szavakkal az égimeszelőre köpött – a szeme kellős közepébe. A férfi letörölte zsebkendőjével az arcát, és kiment. Megszólalt Motje: – Nem számít. Feloldanak majd az esküd alól...
Egy héttel később Motje haldoklott. Nem tartott soká, s nem volt többé. Kiterítették a padlóra; fejénél gyertyák égtek, lábát az ajtó felé fordították. Motjeke az arcát csipdesve sipítozott: – Gyilkos! Saját magadat emésztetted el! Nincs jogod szent zsidó temetéshez! A temetőfalon kívül kéne téged elföldelni! Teljesen elvesztette a józan eszét. Az óriás férfi eltűnt valahová, és nem mutatkozott. A Szentegyletnek[32] pénzre lett volna szüksége a temetéshez, de Motjekének egy fillére se volt. Az ékszereit kellett elzálogosítania. Később azok, akik Motjét előkészítették a temetésre, azt beszélték, olyan pehelykönnyű, akár egy madár. Láttam, amikor kivitték a holtat. Mintha egy gyermek nyugodott volna a takaró alatt. A huzaton feküdt a mérőedény, mellyel a gabonát szokta volt kimérni. Azt kívánta, tegyék mellé, emlékeztetőül, hogy soha nem károsította meg a vevőt. Megásták a sírt és eltemették. Hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki, előbukkant az óriás. Belekezdett a kaddisba. Az özvegy felsikoltott: – Te Halál Angyala, te üldözted ki őt e földi világból! S nekirontott az öklével. Alig tudták megfékezni. Rövidnek ígérkezett a nap. Beköszöntött az est, és Motjeke elhelyezkedett egy alacsony zsámolyon, hogy nekikezdjen hétnapos gyászának[33]. Az égimeszelő egész idő alatt ki-be járkált az udvarba, cipekedett, megcsinált ezt-azt. Egy fiút küldözgetett az ablakhoz pénzzel, hogy fedezze az asszony költségeit. S ez így ment napról napra. Végül a hitközség avatkozott be a dologba, és a rabbi elé idézték a férfit. – Mire jó ez? – kérdezték. – Mi köt ehhez a házhoz?
Először hallgatásba merült, mintha azt hinné, ezeket a szavakat nem neki címezték. Majd előhúzott mellényzsebéből egy papírlapot, és megmutatta. Motje őt tette meg minden földi java gondnokává. Feleségére csupán a háztartási eszközöket hagyta. A városiak elolvasták a végrendeletet és elképedtek. – Hogy tehetett ilyet? – kérdezte a rabbi. Pedig igen egyszerű: Motje Lublinba ment, fölkutatta a legnagyobb férfit, akit csak találhatott, és kinevezte örökösének meg hagyatéki gondnokának. A férfi azelőtt egy fakitermelő csoport felügyelőjeként dolgozott. A rabbi kiadta utasításait: – Az özvegy esküt tett, ezért tilos belépned a házába. Juttasd neki vissza a tulajdonát, mivel az egész ügylet undorító. – A sír nem ad vissza semmit – mondott ellent az óriás. Ezeket mondotta. Az egyházközség vezetői szidalmakat szórtak rá, a kiátkozás három betűjével és veréssel fenyegették meg. Ámde őt nem lehetett egykönnyen megfélemlíteni. Sudáran magasodott, mint egy tölgy, s amikor megszólalt, hangja kongott, mintha hordóból jönne. Eközben Motjeke megtartotta fogadalmát. Ahányszor csak részvétnyilvánítással keresték föl, megújította esküjét: megesküdött gyertyákra, imakönyvekre, mindenre, ami csak az eszébe jutott. Szombaton tíz férfi jött a házába imádkozni. Odafutott a Szent Tekercsekhez, s esküvel fogadta: nem fogja megtenni, amit Motje kíván, sikoltozta, nem teljesíti az akaratát. S olyan szívszaggatóan sírt-rítt, hogy mindenki vele együtt zokogott.
Nos, emberek, hát férjhez ment hozzá. Nem emlékszem, mennyi időbe tellett, hat hónapba vagy tán kilencbe... nem volt egy év. Az égimeszelőnek mindene megvolt, ő pedig szegény, mint a templom egere. Sutba dobta a büszkeségét, elment a rabbihoz: – Szent rebe, mit tegyek? Motje akarta így. Gyakran megjelenik álmaimban. Csipked. Azt kiáltozza a fülembe, hogy megfojt. S ott, a rabbi dolgozószobájában felhajtotta a ruháját, és megmutatta kék-zöld foltokkal borított karját. A rabbi nem merte vállalni a döntés ódiumát, írt Lublinba. Három rabbi érkezett, s három napon át elmerült a Talmudban[34]. Végül adtak neki egy... minek is hívják? Feloldozást. Az esküvő csöndesen zajlott, de a vendégsereg elég lármát csapott, hogy kárpótolja magát. Képzelhetik azt a gúnyolódást meg lármát! Az esküvő előtt Motjeke sovány volt, mint a keszeg, zöldessárga. Utána viszont kivirult, akár a rózsa. Már elszállt a fiatalsága, de teherbe esett. A város lázas izgalomban élt. Ahogyan az első férjét Kicsinek hívta, úgy a másodikat Nagynak nevezte. A Nagy így, a Nagy úgy, a Nagy amúgy. Leste minden pillantását, teljesen beléhabarodott. Kilenc hónap múlva kisfia született. A csecsemő olyan hatalmas volt, hogy három napig vajúdott vele. Az emberek azt hitték, sírba viszi, de túlélte. A körülmetélési szertartásra a fél város eljött: némelyek örvendezni, mások kárörvendeni. Kedvező alkalom kínálkozott. Eleinte minden nagyszerűnek tűnt. Elvégre is nem kis dolog egy fiúgyermek az ember öreg napjaira! Csakhogy amilyen siker kísérte Motje összes vállalkozását, olyan balszerencse üldözte Mendlt. A földesúr ki nem állhatta Kereskedőtársai kerülték. A raktárat macska nagyságú egerek özönlötték el és fölzabálták a gabonát. Senki se kételkedett abban, hogy ez az Ég büntetése. Mendl kereskedői pályafutásának hamarosan vége szakadt. Visszament munkafelügyelőnek az erdőbe. S most figyeljenek! Odalép egy fához, és fakalapácsával megkopogtatja a kérgét. A fa kidől, éppen őrá. Még szellő se lengedezett. Sütött a nap. Feljajdulni se maradt ideje. Motjeke valamicskével tovább élt, de úgy látszott, megháborodott. Mást se tett, csak motyogott vég nélkül: alacsony, magas, magas, alacsony... Naponta kigyalogolt a temetőbe, hogy pityeregjen a sírokon: ide-oda szaladgált, egyik sírtól a másikig. Amikor meghalt, én már nem laktam a városban: elköltöztem a férjem szüleihez.
Ahogy mondtam: a rosszmájúság... Nem szabad tréfálkozni. A kicsi az kicsi, a nagy pedig nagy. Nem a miénk a világ. Nem mi teremtettük. Ám hogy egy férfi ilyen természetellenes dolgot műveljen! Hallottak már ehhez foghatót! Bizonyára a Gonosz költözött belé. Összeborzadok, valahányszor rágondolok.
VÉR A kabalisták[35] tudják, hogy a vér és a test iránti szenvedélyt egyazon forrás táplálja, s ez az oka annak, hogy a ‘Ne ölj’ parancsolatot a ‘Ne paráználkodj’ követi. Reb Falik Ehrlichman egy nagybirtok ura volt, nem messze Laskev városától. Reb Faliknak született, azonban üzleti becsületének köszönhetően szomszédai Ehrlichmannak[36] nevezték el; hosszú ideig így szólították, s ezért ez hozzátapadt a nevéhez. Első feleségétől reb Faliknak két gyermeke született, egy fiú meg egy leány, akik fiatalon meghaltak, magvuk szakadt. Feleségét szintén elragadta a halál. Évekkel később újraházasodott, ahogyan a Prédikátorok könyvében áll: „Reggel vesd el a te magodat, és este se pihentesd kezedet.” Második felesége harminc évvel volt fiatalabb nála, s a barátai reb Falikot megpróbálták lebeszélni erről a frigyről. Egyrészt Risa kétszeres özvegy volt, és férjgyilkosnak tartották. Másrészt közönséges családból származott, rossz hírben állt. Azt beszélték róla, hogy első férjét bottal verte, s az alatt a két év alatt, amíg második férje bénultan feküdt, egyetlenegyszer sem hívta ki az orvost. Másféle pletyka is járta. Ám reb Falikot nem riasztotta vissza figyelmeztetés vagy súgás-búgás. Első felesége, nyugodjék békében, sokáig betegeskedett, mígnem elvitte a tüdővész. Risa, aki testes és erős volt, akár egy férfi, pedáns háziasszonynak bizonyult, s értette a módját, hogyan kell vezetni a gazdaságot. Kendője alatt dús vörös haj feszült; szeme egreszöld. Nagy melle volt, széles csípeje szülésre termett. Bár két előző férje közül egyiktől sem született gyermeke, azt tartotta, őket terheli a hiba. Zengő hangú nevetését messziről hallani lehetett. Röviddel azután, hogy férjhez ment reb Falikhoz, átvette az irányítást: a részeges intézőt elbocsátotta, helyére fölvett egy dolgos fiatalembert. Ellenőrizte a vetést-aratást, a jószág etetését, szemmel tartotta a parasztokat, hogy megbizonyosodjék felőle, nem dézsmálják a tojást, a csirkét, a kaptárban a mézet. Reb Falik bizakodott, hogy Risa fiúval ajándékozza meg, aki majd kaddist mond érte a halála után, de teltek-múltak az évek, és ő nem került másállapotba. Azt mondta, a férje túlságosan öreg. Egy nap magával vitte Laskevba a közjegyzőhöz, ahol reb Falik minden vagyonát ráíratta. Reb Falik lassanként visszavonult a gazdaság ügyeinek intézésétől. Tekintélyes súlyú férfiú volt, hófehér szakállal, rózsaszínű arcát a jámbor öregemberekre oly jellemző, félig fakó téli almák pírja lepte be. Gazdagok és szegények iránt egyaránt barátságot tanúsított, sose kiabált se a szolgáira, se a parasztokra. Minden tavaszon, húsvét előtt egy rakomány búzát küldött a laskevi szegények részére, ősszel pedig, a sátoros ünnep[37] után ellátta a menhelyet téli tüzelővel, több száz zsák burgonyával, káposztával meg répával. Állt a birtokon egy tanház, reb Falik építette, könyvszekrénnyel bútorozta be, s kiszögezte a Szent Tekercseket is. Amikor tíz zsidó tartózkodott a birtokon, ott imádkozhattak. Miután mindenét ráíratta Risára, reb Falik szinte egész álló nap tanházában üldögélt, zsoltárokat mormolt, s néha a szomszéd szobában bóbiskolt. Ereje kezdte elhagyni: kezei remegtek, amikor megszólalt, feje reszketett. Közel hetvenedik életévéhez, teljesen Risától függött, mondhatni, könyöradományból élt. Azelőtt a parasztok segítségért fordulhattak hozzá, amikor egyik-másik tehenük vagy lovuk elbitangolt az ő földjére, és az intéző kártérítést követelt. De most, hogy Risa lett az úr a háznál, a parasztoknak fizetniük kellett az utolsó krajcárig. Évek óta élt a birtokon egy sakter[38] – reb Dannak hívták, öregember volt, a tanházban végezte a sameszi teendőket, és reb Falikkal együtt minden reggel a Misna[39] egyik fejezetét böngészte. Amikor reb Dan meghalt, Risa elkezdett új mészáros után nézni. Reb Falik minden este elfogyasztott egy darabka csirkét, maga Risa is kedvelte a húst. Laskev meglehetősen távol esett ahhoz, hogy minden alkalommal fölkeresse, amikor állatot akar vágatni. Ráadásul ősszel és tavasszal a Laskevba vezető országutat elárasztotta a víz. Kérdezősködésére Risa megtudta, hogy a közeli Krowica nevű faluban él a zsidók között egy Reuben nevű sakter, akinek a felesége első gyerekük születésekor meghalt, és aki
nemcsak sakterkodik, de nyitott egy kiskocsmát is, ahová a parasztok esténként el-eljárnak iszogatni. Egyik reggel Risa befogatott a bricskába, és Krowicába hajtatott, hogy beszéljen Reubennal. Szerette volna, ha időnként eljön a birtokra levágni az állatokat. Magával vitt néhány csirkét meg egy gúnárt zsákban, amely olyan szorosra volt kötve, hogy a madarak csak csodával határos módon nem fulladtak meg. Amikor megérkezett a faluba, megmutatták neki Reuben kunyhóját a kovácsműhely mellett. A bricska megállt, s Risa, nyomában a baromfis zsákot cipelő kocsissal, kinyitotta a bejárati ajtót és belépett. Reubent nem találta ott, de kinézve az ablakon az udvarra, meglátta, amint egy sekély árok mellett áll. Egy mezítlábas asszony csirkét nyújtott át neki, azt vágta le. Mivel nem tudta, hogy a saját házából figyelik, Reuben évődött az asszonnyal. Bohókásan meghimbálta a levágott csirkét, mintha az asszony arcába szándékozná vágni. Amikor az asszony átadta neki a fizetséget, a férfi elkapta a csuklóját, és nem akarta elengedni. Eközben a csirke, torkán a vágással, leesett a földre, ott vergődött, szárnyaival csapdosva repülni próbált, Reuben csizmáját vérrel fröcskölve össze. Végezetül egy utolsó kísérletet téve megnyugodott, üveges szemét és elmetszett torkát fordítva Isten ege felé. Mintha ezt mondta volna: ‘Látod, Mennyei Atyám, mit tettek velem! Ráadásul még boldogok is.’
2 Reuben, mint többnyire a sakterok, kövér volt, pocakos és vörös nyakú. Nyaka rövid és húsos. Arcán koromfekete szőrcsomók nőttek. Sötét szemeiben a Mars jegyében születettek hideg tekintete bujkált. Amikor megpillantotta Risát, a hatalmas szomszéd birtok úrnőjét, zavarba jött, s arca még vörösebbé vált, mint azelőtt. Az asszony, aki vele volt, hirtelen fölkapta a levágott madarat, és elsietett. Risa kiment az udvarra, utasítva a parasztot, hogy a madárral teli zsákot tegye Reuben lábához. Risa látta, hogy nem ragaszkodik a méltóságához; könnyedén, félig-meddig tréfálkozva beszélt vele, s ő hasonlóképp válaszolt. Amikor megkérdezte, levágná-e a zsákban lévő madarakat, a férfi így felelt: – Mi mást is tehetnék? Fölélesszem a holtakat? S amikor Risa megjegyezte, mennyire fontos a férjének, hogy az étele kóser[40] legyen, ezt válaszolta: – Mondd meg neki, ne aggódjék. Az én késem tükörsima.[41] S hogy megmutassa, végighúzta kék pengéje élét a mutatóujja körmén. A paraszt kioldozta a zsákot és átnyújtott Reubennak egy sárga csirkét. Az nyomban visszafordította a fejét, félrehúzott egy tollcsomót a nyaka közepén és elmetszette. Már készült a fehér gúnár levágására. – Ez szívós, mint az áztatott vessző – mondta Risa. – Mindegyik liba tartott tőle. – Már nem sokáig szívóskodik – válaszolt Reuben. – Nem sajnálja? – ugratta Risa. Életében nem látott ilyen ügyes saktert. Vastag keze volt, tömzsi ujjakkal, amelyeket sűrű fekete szőrszálak borítottak. – Sajnálattal az emberből nem lesz sakter – felelte Reuben. Egy perccel később hozzátette: – Ha szombaton halat tisztít, azt hiszi, a hal repes az örömtől? A madarat tartva Reuben fürkészőleg nézett Risára, szeme föl-le szaladgált rajta, végül megpihent a mellén. Miközben őt figyelte, levágta a gúnárt. Fehér tollai vörösre színeződtek a vértől. Vészjóslóan megrázta a nyakát, hirtelen fölcsapott a levegőbe és szállt néhány métert. Risa az ajkába harapott. – Azt beszélik, a sakteroknak gyilkosoknak kellene születniük, de ehelyett sakterok lesznek – szólt Risa. – Ha ilyen lágyszívű, miért hozta ide nekem ezeket a madarakat? – kérdezte Reuben. – Hogy miért? Az embernek húst kell ennie. – Ha egyeseknek húst kell enniük, másoknak le kell vágniuk az állatot. Risa elvitette a paraszttal a madarat. Amikor fizetett Reubennak, az megfogta a kezét, és egy darabig markában tartotta. Meleg keze volt, és Risa teste kellemesen megborzongott. Amikor megkérdezte tőle, hajlandó lenne-e a birtokára szegődni sakternak, a férfi igent mondott, azzal a feltétellel, hogy a fizetésen kívül még küld érte kocsit is. – Marhacsordát viszont nem tudok magának adni – tréfálódzott Risa. – Ugyan miért ne adhatna? – ellenkezett Reuben. – Lábasjószágot már öltem ezelőtt is. Lublinban többet taglóztam le egy nap, mint itt egész hónapban – dicsekedett. Mivel látszott, hogy Risa nem siet, Reuben leültette egy ládára, maga pedig egy fatörzsre telepedett. Beszélt az asszonynak lublini tanulmányairól, elmesélte, miképpen vetődött ebbe az isten háta mögötti faluba, ahol a felesége, béke poraira, belehalt a szülésbe, nem lévén kéznél tapasztalt bábaasszony. – Miért nem nősült újra? – kérdezte Risa. – Asszonyokban nincs hiány: akadnak özvegyek, elvált asszonyok vagy akár fiatal lányok. Reuben elmondta, hogy a sádhenok próbáltak neki feleséget keríteni, de a sors kiszemeltje még nem akadt útjába. – Miről fogja felismerni, hogy kit jelölt ki számára a sors? – érdeklődött Risa. – A gyomrom majd megérzi. Az az asszony itt fog meg engem – Reuben csettintett az ujjával, és a köldökére mutatott.
Risa maradt volna tovább is, ha nem jön egy lány kacsával. Reuben fölállt. Risa visszament a bricskához. Útban hazafelé Risa eltűnődött Reubenon, a sakteron, léhaságán és mókás beszédén. Bár arra az eredményre jutott, hogy érzéketlen, és leendő feleségét aligha fogja egész életében tejben-vajban füröszteni, mégse tudta kiverni a fejéből. Azon az éjjelen, visszavonulva baldachinos ágyába a férje szobájával szemközti hálószobában, álmatlanul hánykolódott, forgolódott. Amikor végre-valahára elszundított, az álmok ijesztették és felizgatták. Reggel vággyal telve ébredt, látni kívánta Reubent; azon töprengett, hogyan érje ezt el, aggódott, hogy a férfi asszonyt talál magának és elhagyja a falut. Három nappal később Risa újból elment Krowicába, bár az éléskamra még dugig volt. Most ő maga vitte a madarakat, összekötözött lábakkal bedobta őket a zsákba. Volt a birtokon egy fekete kakas, hangja érces, mint a harangé, termetéről, vörös tarajáról, kukorékolásáról híres. Továbbá akadt egy tyúk is, amelyik naponta tojt egy tojást, mindig ugyanarra a helyre. Risa most megragadta mindkét állatot: – Gyertek, gyermekeim, hamarosan megízlelitek Reuben kését! Miközben ezt mondta, remegés futott végig a gerincén. Nem a paraszttal hajtatta a bricskát, hanem saját maga fogta be a lovat, egyedül vágott neki az útnak. Reubent a ház küszöbén találta, úgy állt ott, mintha őt várná türelmetlenül – s csakugyan, türelmetlen is volt. Ha egy férfi és egy nő egymásra vágyik, gondolataik találkoznak, és mindegyikük előre látja, mit fog tenni a másik. Reuben betessékelte Risát, betartva a vendégnek kijáró összes formaságot. Hozott neki egy kancsó vizet, likőrrel és egy szelet mézeskaláccsal kínálta. Nem ment ki az udvarra, benn a házban oldozta ki a madarakat. Amikor előhúzta a fekete kakast, felkiáltott: – De hiszen ez kész gavallér! – Ne aggódjon. Rövidesen elteszi láb alól – mondta Risa. – Az én késemet senki sem kerülheti el – biztosította Reuben. Ott helyben levágta a kakast. A madár nem azonnal adta ki a lelkét, de végül, akár egy meglőtt sas, hirtelen lepottyant a padlóra. Ekkor Reuben lerakta a kést a fenőkőre, megfordult és odament Risához. Arca elsápadt a szenvedélytől, a sötét szemében égő tűz megrémítette az asszonyt. Úgy érezte, mintha őt akarná levágni. Reuben szótlanul átölelte, magához szorította. – Mit csinál? Elment az esze? – kérdezte. – Kedvelem magát – válaszolt Reuben rekedten. – Engedjen el. Bejöhet valaki – figyelmeztette Risa. – Nem jön senki – mondta Reuben. Föltette a láncot az ajtóra, és Risát egy ablaktalan benyílóba vonta. Risa civakodott, mintha védekezne. – Jaj nekem! Én férjes asszony vagyok! – kiáltott fel. – Maga pedig jámbor, írásértő ember... Ezért a gyehennára fogunk kerülni... De Reuben ügyet se vetett rá. Lenyomta a padra, és Risa, a háromszor férjhez ment asszony soha nem érzett olyan féktelen vágyat, mint aznap. Bár gyilkosnak, rablónak, haramiának nevezte és szemrehányással illette, amiért szégyent hoz egy tisztességes asszonyra, mégis csókolgatta, simogatta, kielégítette férfiszeszélyeit. Szerelmi játszadozásuk közben kérte a férfit, vágja le. Reuben megfogta fejét, visszahajtotta és végighúzta a torkán az ujját. Amikor Risa végül fölállt, így szólt Reubenhoz: – Te engem akkor csakugyan meggyilkoltál. – Te is engem – válaszolt a férfi.
3 Minthogy Risa teljesen magáénak akarta Reubent és félt, hogy a férfi elhagyhatja Krowicát, vagy feleségül vehet egy fiatalabb asszonyt, elhatározta, módot talál arra, hogy ott élhessen a birtokon. Nem alkalmazhatta egyszerűen reb Dan helyetteseként, ugyanis reb Dan rokon volt, akit reb Faliknak mindenképpen gyámolítania illett. Egy embert felfogadni csupán azért, hogy hetente levágjon pár csirkét – oktalanság, és az indítvány fölkeltené a férje gyanúját. Rövid töprengés után Risa rátalált a megoldásra. Panaszkodni kezdett a férjének, hogy milyen sovány hasznot hoz a gabona; gyönge volt a termés; ha így megy tovább, néhány év múlva koldusbotra jutnak. Reb Falik igyekezett elcsitítani a feleségét, mondván, hogy Isten eddig sem hagyta el, hogy az embernek hinnie kell, mire Risa azt válaszolta, hogy a hittel nem laknak jól. Javasolta, hogy népesítsék be jószággal a legelőket és nyissanak mészárszéket Laskevban: ily módon kétszeres haszonra tehetnek szert – a tejgazdaságból és a kicsiben eladott húsból. Reb Falik ellenezte a tervet, mint kivihetetlent és méltóságán alulit. Azzal érvelt, hogy a laskevi mészárosok felbolydulnának, s a hitközség soha nem engedné meg, hogy ő, reb Falik sakter legyen. De Risa hajlíthatatlan maradt. Elment Laskevba, összehívatta a hitközség elöljáróit, és közölte velük, hogy hentesüzletet szándékozik nyitni. A húst két garassal árulja majd olcsóbban, mint más boltok. A városban teljes zűrzavar támadt. A rabbi figyelmeztette, hogy megtiltja a birtokáról származó hús vásárlását. A mészárosok azzal fenyegetőztek, hogy mindenkit leszúrnak, aki veszélyezteti a megélhetésüket. De Risa elszánt volt. Először is, összeköttetésben állt a kormánnyal, mivel a szomszéd sztaroszta[42] sok szép ajándékot kapott tőle, sűrűn látogatta a birtokát és vadászgatott az erdeiben. Továbbá szövetségesekre lelt a laskevi szegények körében, akik nem engedhették meg maguknak, hogy a szokásos magas áron vásároljanak nagy mennyiségű húst. Sokan mellé álltak: kocsisok, cipészek, szabók, szűcsök, fazekasok, és kijelentették: ha a mészárosok bármiféle erőszakot alkalmaznak vele szemben, megtorlásul fölégetik a hentesüzleteket. Risa meghívott közülük egy csapatot, serfőzdéjében készült sörrel töltött palackokat ajándékozott nekik, s szavukat vette, hogy támogatni fogják. Rövidesen kibérelt egy üzletet Laskevban, és felfogadta Wolf Bondert, egy félelmet nem ismerő férfit, lótolvajt és verekedőt. Kétnaponként Wolf Bonder lovával és homokfutójával kihajtott a birtokra, és húst fuvarozott a városba. A vágásra Risa felfogadta Reubent. Hónapokon át az új üzlet veszteséggel ment, mivel a rabbi eltiltotta az embereket a Risa-féle hústól. Reb Falik szégyellt a városiak szemébe nézni, de Risának megvoltak az eszközei és az ereje ahhoz, hogy kivárja a győzelmet. Minthogy a hús, amit árult, olcsó volt, a vásárlók száma nőttön-nőtt, és a versengés hamarosan rákényszerített néhány saktert, hogy bezárja üzletét, s a két laskevi sakter közül az egyik elvesztette kenyerét. Sokan elátkozták Risát. Az új vállalkozás szolgált fedezékül Risának a birtokon elkövetett bűneihez. Kezdettől fogva szokása volt, hogy jelen legyen, amikor Reuben állatot vág. Sokszor segédkezett neki megkötözni ökröt vagy tehenet. Szomja, amellyel a torkok elmetszését és a vérontást szemlélte, rövidesen olyannyira összefonódott a testi vággyal, hogy nem tudta, hol kezdődik az egyik, s hol ér véget a másik. Alighogy jövedelmezővé vált az üzlet, Risa mészárszéket építtetett és szállást adott Reubennak a főépületben. Finom ruhákat vásárolt neki, és Reuben reb Falik asztalánál étkezett. Elhízott, kigömbölyödött. Napközben ritkán vágott, selyemköntösben ténfergett, lábán papuccsal, fején kápelivel[43], s figyelte a földeken dolgozó parasztokat és a jószágot őrző pásztorokat. Élvezte a szabad ég alatti élet összes örömét, délutánonként gyakran lejárt a folyóhoz úszni. Az öregedő reb Falik korán visszavonult. Késő este Reuben Risa kíséretében elment a mészárszékbe, ahol az asszony mellette állt, amíg ő dolgozott, s miközben az állat haláltusájában vergődött, ők a férfival a következő buja aktust tervezgették. Néha rögtön a mészárlás után odaadta magát a férfinak. Addigra az összes paraszt már a kunyhójában
aludt, egy félig süket és szinte teljesen vak öregembert nem számítva, aki a pajtában segédkezett nekik. Reuben hol egy szalmakazalban heverészett Risával a pajtában, hol odakinn a füvön, és az őket körülvevő holt és agonizáló állatok jelenlétének tudata csak fokozta élvezetüket. Reb Falik nem szívelte Reubent. Az új vállalkozás undorította, mégis csak elvétve emelte föl szavát ellene. Alázattal tűrte a bosszúságot, arra gondolva, hogy hamarosan úgyis meghal, és hiábavaló veszekedést kezdenie. Olykor úgy rémlett neki, hogy a felesége túlontúl szívélyes Reubennal, de elhessegette a gyanút, mert becsületes és erényes természetű ember lévén, mindenkiről csak jót feltételezett. Bűn bűnt szül. Egy nap a sátán, minden paráznaság és fortély forrása, arra csábította Risát, hogy vegyen részt a mészároskodásban. Reuben megrémült, amikor az asszony ezt első ízben indítványozta. Igaz, házasságtörő volt, de ugyanakkor, miként megannyi bűnös, hívő is. Vitába szállt vele, hogy a saját bűneikért megkorbácsoltatnak, ám miért sodornának bűnbe másokat azáltal, hogy tréfli[44] húst etetnek velük. Nem, Isten őrizz, hogy ő és Risa bármi effélét elkövessenek! Ahhoz, hogy az ember sakter lehessem a Sulhan Arúhot és a Kommentárokat kell tanulmányozni. Ő felel a késen a legkisebb piszokért, s vevőinek bármely bűnéért, ha tisztátalan húst fogyasztottak. Risa azonban hajthatatlan maradt. Nem mindegy? – kérdezte. Amúgyis tűágyon fognak fetrengeni. Ha már az ember bűnbe esik, találjon benne annyi élvezetet, amennyit csak lehet. Risa minduntalan nógatta Reubent: hol fenyegetőzött, hol édesgette. Újabb izgalmakat, ajándékokat, pénzt ígért neki. Esküvel fogadta, hogy ha részt vehet a vágásban, akkor rögtön reb Falik halála után férjhez megy hozzá és minden vagyonát ráíratja, hogy a férfi bűneinek egy részét könyörületes tettekkel vezekelje le. Végül Reuben kötélnek állt. Risa olyan élvezetet lelt a vágásban, hogy rövidesen ő végezte az egész munkát, s Reuben csak segédkezett. Csalni kezdett, faggyút adott el kóser hús gyanánt, a tehenek combjában benne hagyta a mócsingot. Árháborút indított a többi laskevi mészáros ellen, mígnem legvégül a megmaradtak őhozzá szegődtek. Szerződést kötött arra is, hogy hússal látja el a lengyel laktanyákat, s mivel a tisztek megvesztegethetők voltak és a katonák csak a legsilányabb húst kapták, ő busás hasznot fölözött le. Risa olyannyira meggazdagodott, hogy maga sem tudta, mennyire rúg a vagyona. Gonoszsága nőttön-nőtt. Egy ízben levágott egy lovat, s kóser marhahúsként adta el. Néhány disznót is leölt, leforrázva őket, mint a hentes. Soha nem vesztett rajta. Olyan kielégülést nyújtott neki, hogy becsapta a hitközséget, hogy ez nemsokára szenvedélyévé nőtt, mint a bujálkodás vagy a kegyetlenség. Mint mindazok, akik túlnyomórészt a testi örömöknek hódolnak, Risa és Reuben is időnek előtte megöregedett. Testük annyira felpuffadt, hogy csak üggyel-bajjal tudtak egyesülni. Szívük hájban úszott. Reuben rászokott az ivásra. Egész álló nap ágyán heverészett, és amikor fölkelt, likőrt szívott szalmaszálon egy kancsóból. Risa frissítőkkel látta el, idejüket hiábavaló fecsegéssel töltötték, diskurálva, mint akik eladták lelküket a világi hiúságokért. Pörlekedtek és csókolóztak, incselkedtek és csúfolódtak, keseregtek, hogy múlik felettük az idő, és a sír egyre közelebb. Reb Falik többnyire gyöngélkedett, s bár gyakran úgy tűnt, hogy közel a vég, nem adta ki a lelkét. Risa el-eljátszadozott a halála gondolatával, sőt az is megfordult a fejében, hogy megmérgezi reb Falikot. Néha így szólt Reubenhoz: – Tudod, már megcsömörlöttem az élettől! Ha kívánod, vágj le és vegyél feleségül egy fiatal nőt. S ezt mondván, áttette a szalmaszálat Reuben szájából a sajátjába, és addig szopogatta, amíg a kancsó ki nem ürült.
4 Egy mondás szerint az Ég és a Föld megesküdtek, hogy minden titok napfényre kerül. Reuben és Risa bűnei sem maradhattak mindörökre eltemetve. Az emberek sugdolózni kezdtek, hogy ők ketten túl jól élnek. Felfigyeltek rá, mennyire megöregedett és legyöngült reb Falik, mennyivel többet pihen ágyban, mint áll a saját lábán – végül arra a következtetésre jutottak, hogy Reuben és Risa összeszűrik a levet. A mészárosok, akiket Risa boltjuk bezárására kényszerített, az első naptól fogva rágalmakkal illették. A felkészültebb háziasszonyok a húsban mócsingot találtak, limit a Törvény[45] szerint el kellett volna távolítania. A goj[46] mészáros, akinek Risa el szokta adni a tiltott részeket, panaszkodott, hogy az asszony már hónapok óta semmit nem hozott. A korábbi mészárosok ezzel a bizonyítékkal testületileg elmentek a hitközség elöljáróihoz, és a Risa árulta hús megvizsgálását követelték. Csakhogy az öregek tanácsa tétovázott, hogy viszályt szítson-e ellene. A rabbi idézte a Talmud ide vonatkozó részletét, amely szerint az, aki az igazakat meggyanúsítja, korbácsolást érdemel, és hozzátette, hogy mivel Risa egyetlen bűnére sincsen tanú, helytelen őt szégyenbe hozni, mert az, aki embertársát szégyenbe hozza, elveszti jussát a másvilágon. Ezért a rabbi által elutasított mészárosok elhatározták, hogy fölbérelnek egy kémet; választásuk egy Jehiél nevű keménykötésű legényre esett. Ez a fiatal pernahajder egyik sötét éjjel elindult Laskevből, belopózott a birtokra; sikerült elkerülnie Risa vad kutyáit, és elrejtőzött a mészárszék mögött. Szemét egy réshez tapasztva Reubent és Risát pillantotta meg odabent, és megdöbbenve figyelte, amint az öreg szolga bevezeti a lesántított állatokat, és Risa egy kötéllel sorban a földre teperi őket. Amikor az öregember elment, Jehiél elképedve látta a fáklyafényben, hogy Risa felkap egy hosszú kést és kezdi átvágni az állatok torkát, egyiket a másik után. Bugyborékolt és patakokban ömlött a gőzölgő vér. Mialatt az állatok véreztek, Risa lehányta magáról összes ruháját és elnyúlt egy szalmakazalban. Reuben odament hozzá, de olyan kövérek voltak, hogy testük nehezen tudott egyesülni. Lihegtek, fújtattak. Az állatok haláltusájával elegyedő zihálásuk ijesztő zajt csapott; torz árnyak vetültek a falakra; a pajta átitatódott a vér melegével. Jehiél naplopó volt, de ő is megrémült, mert így csak ördögök viselkednek. Félve attól, hogy a démonok hatalmukba kerítik, eliszkolt. Hajnalban Jehiél bekopogtatott a rabbi ablakán. Dadogva adta elő a látottakat. A rabbi fölébresztette a sameszt és elküldte, hogy fakalapácsával zörgessen be az elöljárók ablakán és azonnal gyűjtse egybe őket. Először senki nem akarta elhinni, hogy Jehiél igazat mond. Gyanakodtak, hogy a mészárosok bérelték fel, hogy hamisan tanúskodjék, s veréssel és kiátkozással fenyegették. Jehiél, annak bizonyításául, hogy igazat szól, odament a frigyszekrényhez, s még mielőtt a jelenlévők közbeléphettek volna, megesküdött a Tekercsekre, hogy szavai megfelelnek a valóságnak. Története az egész várost lázba hozta. Az asszonyok kirohantak az utcára, öklükkel verdesték fejüket, sírtak, jajveszékeltek. A bizonyíték szerint a városiak már évek óta tréfli húst fogyasztottak. A módos háziasszonyok kihordták edényeiket a piactérre és ripityává törték őket. A betegek és terhes asszonyok közül többen elájultak. Az istenfélők megszaggatták hajtókájukat[47], fejükre hamut szórtak,[48] s leültek imádkozni. Sokaság verődött össze és a hentesboltokhoz rontott, hogy megbüntesse azokat, akik Risa állatainak húsát árulták. Nem voltak hajlandóak meghallgatni, amit a mészárosok saját mentségükre felhoztak; sokukat megverték, összevissza dobálták az udvaron talált állatokat, felfordították a húsvágó tőkét. Rövidesen olyan hangok hallatszottak, hogy menjenek el reb Palik birtokára, s a csőcselék kezdett husángokkal, kötelekkel, késekkel fölfegyverkezni. A rabbi, vérontástól tartva, kiment az utcára, hogy visszatartsa őket; felhívta a figyelmüket arra, hogy a büntetéssel várni kell mindaddig, amíg a bűn nem bizonyul szándékosnak, és ítéletet nem hoznak. Ám a csőcselék nem hallgatott rá. A rabbi elhatározta, hogy velük tart, remélte, útközben lecsillapítja őket. Az elöljárók követték. Asszonyok mentek a nyomukban, arcukat csipdesve és
zokogva, mint egy temetésen. Mellettük iskolásgyerekek futottak. Wolf Bonder, akinek Risa ajándékokat adott, s akit mindig jól megfizetett, amiért a húst a birtokról Laskevba fuvarozta, hűséges maradt hozzá. Látva, mennyire elkeseredetté válik a tömeg dühe, bement az istállóba, fölnyergelt egy gyors lábú lovat, s elvágtatott a birtokra, hogy figyelmeztesse Risát. Reuben és Risa a pajtában maradtak éjszakára, és még most is ott tartózkodtak. Meghallva a lódobogást, fölkeltek, és előjöttek a pajtából, s megrökönyödve látták, amint Wolf Bonder bevágtat. Közölte, mi történt, figyelmeztetve őket a közelgő csőcselékre. Azt tanácsolta, meneküljenek el, hacsak nem tudják bizonyítani ártatlanságukat. Máskülönben a dühös tömeg ízekre szaggatja őket. Ő maga is félt tovább maradni, nehogy ellene forduljon a csőcselék, még mielőtt visszaér. Nyeregbe pattant és elvágtatott. Reuben és Risa lába földbe gyökerezett a megdöbbenéstől. Reuben arca égő vörös lett, majd holtsápadtra váltott. Kezei remegtek, kénytelen volt belekapaszkodni a mögötte lévő ajtóba, nehogy összerogyjon. Risa gondterhelten mosolygott, arca sárga színt öltött, mintha sárgaságos lenne. Ő mozdult meg elsőnek. Szeretőjéhez lépett, a szemébe nézett: – Nos, szerelmem – mondta –, a tolvaj sorsa az akasztófa. – Szökjünk meg – Reuben olyan erősen reszketett, hogy alig tudta kipréselni a szavakat. De Risa azt válaszolta, ez lehetetlen. A birtokon csak hat ló van, reggel mindet elvitték a parasztok, akik fáért mentek az erdőre. Egy ökrösszekér olyan lassan cammog, hogy a söpredék utolérné őket. Egyébként is neki, Risának esze ágában sincs elhagyni a birtokát és koldustarisznyát akasztani a nyakába. Reuben kérve kérte, szökjön meg vele együtt, hiszen az élet többet ér a vagyonnál, ám Risa nem fogadta meg a tanácsát. Nem volt hajlandó elmenekülni. Végül bementek a főépületbe, ahol Risa némi fehérneműt csomagolt Reubennak, sült csirkét, kenyeret és egy zacskó pénzt adott neki. Az udvaron állva nézte, amint a férfi útnak indul, remegve átbotorkál a fenyvesbe vezető fahídon, s az erdőben rátér a lublini országútra vivő ösvényre. Reuben többször megfordult, motyogott és a kezével intett, mintha őt hívná, de Risa egykedvűen állt. Már tudta, hogy Reuben anyámasszony katonája. Csak a gyenge csirke és a kikötött ökör előtt nagy legény.
5 Alighogy Reuben eltűnt a szeme elől, Risa a földekre indult hazahívni a parasztokat. Felszólította őket, hogy ragadjanak fejszét, kaszát, lapátot, elmagyarázta nekik, hogy a csőcselék úton van Laskevből, s mindenkinek egy aranyat és egy kancsó sört ígért, ha segíti őt megvédeni. Risa egyik kezébe egy hosszú hálefot[49] kapott, a másikban egy húsvágó bárdot lóbált. Hamarosan felhangzott a távolban a tömeg moraja, és nemsokára előbukkant a csőcselék. Paraszttestőrei gyűrűjében Risa felment a birtok bejáratánál emelkedő dombra. Meglátván a fejszével-kaszával fölfegyverkezett parasztokat, a közeledők lelassították lépteiket. Néhányan megpróbáltak visszavonulni. Közöttük Risa vad kutyái rohangáltak fölalá fogvicsorgatva, csaholva, morogva. A rabbi, ráébredve, hogy a helyzet csakis vérontáshoz vezethet, azt követelte híveitől, hogy térjenek haza, de a legkeményebb férfiak nem voltak hajlandóak neki engedelmeskedni. Risa gúnyolódva vetette oda nekik: – Gyertek csak, lássuk, mire vagytok képesek! Ezzel a késsel nyisszantom le a fejeteket! Ugyanezzel, amellyel a lovakat és disznókat vágtam, amiből ti lakmároztatok! Amikor az egyik férfi odakiáltotta neki, hogy Laskevban többé senki nem fog tőle húst vásárolni, és hogy kiátkozzák, Risa ezt kiáltotta vissza: – Nincs szükségem se a pénzetekre, se az Istenetekre. Kitérek, méghozzá azon nyomban! Lengyel káromkodásban tört ki, a zsidókat átkozott Krisztusgyilkosoknak nevezve, keresztet hányva, mintha már goj lenne. Az egyik mellette álló paraszthoz fordulva így szólt: – Mire vársz, Maciek? Fuss, hozd ide a plébánost. Nem akarok tovább ehhez a tetves szektához tartozni. A paraszt elment, a csőcselék pedig lecsöndesedett. Mindenki tudta jól, hogy a hitehagyottak rövidesen Izrael ellenségeivé válnak és mindenféle vádakat koholnak egykori hitsorsosaik ellen. Megfordultak és hazatértek. A zsidók féltek felszítani a keresztények haragját. Ezalatt reb Falik tanházában üldögélt és a Misnát mormolta. Süketen és félvakon semmit nem hallott, semmit nem látott. Hirtelen betoppant hozzá Risa, kezében a késsel. Ráordított: – Pusztulj a zsidaidhoz! Minek itt nekem zsinagóga? Amikor reb Falik meglátta őt fedetlen fővel, kezében késsel, arca eltorzult az asszony gyalázkodó beszédétől; olyan gyötrelem lett rajta úrrá, hogy egy árva szót sem tudott kinyögni. Imakendőjében és imaszíjaiban felállt, hogy megkérdezze, mi történt, de a lába összecsuklott és holtan esett össze. Risa a holttestét ökrösszekérre rakatta és elvitette a laskevi zsidóknak, halotti lepelnek való vásznat azonban nem küldött. Mialatt a laskevi temetkezési egylet lemosta és kiterítette reb Falik tetemét, s miközben zajlott a temetés és a rabbi a búcsúbeszédét tartotta, Risa az áttérésre készülődött. Embereket küldött Reuben felkutatására, mivel rá akarta venni, hogy kövesse a példáját, ám szeretőjének nyoma veszett. Risa most már szabadon tehetett bármit, amit akart. Kitérése után újra megnyitotta boltjait, és tréfli húst árult a laskevi gojoknak és a vásározó parasztoknak. Többé semmi titkolnivalója nem volt. Nyíltan vághatott, amilyen módon csak kedve tartotta, disznókat, ökröket, borjakat, birkákat. Reuben helyére fölfogadott egy goj mészárost, vele járogatott az erdőbe vadászni: őzet és nyulat ejtettek. De már nem nyújtotta neki a korábbi élvezetet az állatkínzás, a mészárlás sem korbácsolta föl szenvedélyeit, kevés gyönyört talált abban is, hogy a mészárossal hált. Amikor a folyóban horgászott, s hal került a horgára vagy hal ficánkolt a hálójában, hájjal körülnőtt szívébe röpke öröm lopózott, s Risa így motyogott: – Hej, halacska, a te sorod rosszabbul megy, mint az enyém... Mi tagadás, sóvárgott Reuben után. Hiányzott neki kéjvágyó beszéde, tudása, lélekvándorlástól való félelme, rettegése a gyehennától. Most, hogy reb Falik a sírjában pihent, nem volt kit elárulnia,
kigúnyolnia. Közvetlenül az áttérés után vett egy ülést a templomban, s néhány hónapig vasárnaponként eleljárt oda hallgatni a plébános prédikációját. Jövet-menet a zsinagóga mellett hajtatott el a kocsisával. A zsidók ingerlése egy darabig örömet szerzett neki, de hamarosan erre is ráunt. Risa idővel annyira ellustult, hogy már a mészárszékre se járt. Mindent a hentesre bízott, azzal se törődve, hogy az meglopja. Alighogy fölkelt reggel, egy pohár likőrt öntött magának, és magában motyogott, elnehezedő lábain vánszorogva egyik szobából a másikba. Meg-megállt a tükörnél, mormogva. – Jaj, jaj, Risa. Mi lett belőled? Ha szent életű anyád feltámadna a sírjából és meglátna téged... Újra visszafeküdne! Néha reggel megpróbálta magát rendbe szedni, de a ruhái összegyűrődtek, a haját képtelenség volt kibogozni. Gyakran órákon át énekelt jiddisül és lengyelül. Nyers, repedt hangon, ő maga gondolta ki a dalokat éneklés közben; értelmetlen kifejezéseket ismételgetett, a kiejtett hangok baromfigágogásra, disznóröfögésre, ökrök halálhörgésére hasonlítottak. Agyára zuhanva csuklott, böfögött, nevetett, sírt. Éjjelente álmában kísértetek gyötörték; bikák öklelték fel szarvukkal, disznók nyomták arcába ormányukat és megharapták; kakasok hasították csíkokra testét sarkantyújukkal; megjelent a halotti lepelbe öltöztetett reb Falik: sebek borították, egy nyaláb pálmaágat lengetett, s ezt kiabálta: – Nem tudok pihenni a síromban! Bemocskoltad a házamat! Ezután Risa, azaz Maria Pawlowska, ahogyan most hívták, felriadt álmából: végtagjai elzsibbadtak, teste hideg verejtékben úszott. Reb Falik kísértete már eltűnt, de ő még mindig hallotta a pálmaágak susogását, reb Falik feljajdulásának visszhangját. Ilyenkor keresztet vetett, s egyidejűleg elmormolt egy héber varázsigét, melyet gyermekkorában tanult az anyjától. Csupasz lábát a földre erőltette, s elindult a sötétben, szobáról szobára botorkálva. Reb Falik összes könyvét kihajította, a Szent Tekercsét elégette. A tanház most bőrszárító raktárként szolgált. De az ebédlőben még megmaradt az asztal, amelynél reb Falik szombati eledelét fogyasztotta, a plafonról a gyertyatartó lógott, amelyben valaha reb Falik sábeszgyertyái égtek. Néha Risának eszébe jutott két előző férje, akiket dühével, kapzsiságával, átkozódásaival és zsémbes nyelvével gyötört. Távol állt a bűnbánattól, mégis valami bánatos keserűség töltötte el. Kinyitva az ablakot, fölpillantott a csillogó éjszakai égboltra, s fölkiáltott: – Uram, gyere, büntess meg! Gyere, Sátán! Jöjj, Ásmodáj! Mutasd meg hatalmadat! Vigyél engem az égő sivatagba a Sötétség Hegyein túl!
6 Egyik télen Laskevot egy ragadozó vadállat ejtette rettegésbe: éjjelente állt lesben és embereket támadott meg. Egyesek, akik látták, azt állították, medve, mások pedig, hogy démon. Egy asszonynak, aki a kisdolgát ment ki végezni az udvarra, beleharapott a nyakába. Egy jesívanövendéket az utcákon kergetett végig. Egy öreg éjjeliőrnek összevissza karmolászta az arcát. A laskevi nők és a gyermekek nem merték kitenni a lábukat otthonról szürkület után. Mindenütt szorosan bezárták az ablaktáblákat. Sok furcsaságot beszéltek az állatról: egyesek emberi hangon hallották őrjöngeni, mások látták, amint hátsó lábaira állva fut. Az egyik udvarban feldöntött egy káposztáshordót, tyúkketreceket nyitott ki, a pékségben kiborította a fateknőből a dagadni való tésztát, ürülékével mocskolta be a húsvágó tőkéket a kóser boltokban. Egyik éjjel a laskevi mészárosok összegyűltek, fejszékkel és késekkel fölfegyverkezve, s eltökélték, hogy vagy megölik, vagy elfogják a szörnyeteget. Kis csoportokra szakadozva várakoztak, szemük hozzászokott a sötétséghez. Az éjszaka kellős közepét sikoltás verte föl, s odafutva megpillantották a külváros irányába rohanó állatot. Egy ember felordított, hogy megharapta a vállát. Néhányan ijedtükben lemaradtak, de a többiek folytatták az üldözést. Az egyik üldöző észrevette, s hozzáhajította a fejszéjét. Szemlátomást eltalálhatta az állatot, mivel az kísérteties sikollyal megbotlott és elesett. Iszonyú ordítás reszkettette meg a levegőt. Aztán az állat lengyel és jiddis káromkodásban tört ki, s olyan éles hangon jajveszékelt, akár egy vajúdó nő. Meggyőződve arról, hogy egy nőstény démont sebesítettek meg, az emberek hazaszéledtek. Az állat egész éjjel nyöszörgött és mormogott. Sőt, elvonszolta magát az egyik házig, s bekopogott az ablaktáblán. Majd elhallgatott, s a kutyák kezdtek el szűkölni. Hajnalban a bátrabbak előmerészkedtek a házukból. Megdöbbenve fedezték föl, hogy az állat Risa. Holtan feküdt, vértől átnedvesedett szkunkprém bundában. Egyik nemezcsizmája hiányzott. A hátából szekerce állt ki. A kutyák már a zsigereit marcangolták. Mellette feküdt a kése, amellyel egyik üldözőjét támadta meg. Világossá vált, hogy Risából farkasasszony lett. Minthogy a zsidók nem voltak hajlandók a temetőben elhantolni, és a keresztények sem adtak neki sírhelyet a sajátjukban, elvitték a birtokbeli dombra, ahol egykor visszaszorította a csőcseléket, s ott ástak neki egy vermet. Vagyonát elkobozta a város. Néhány évvel később egy csavargó idegen, aki a laskevi menhelyen lakott, megbetegedett. Halála előtt magához kérette a rabbit és a város hét elöljáróját, s elárulta nekik, hogy ő Reuben, a mészáros, akivel Risa vétkezett. Évekig barangolt városról városra, nem evett húst, hétfőn és csütörtökön böjtölt, zsákvászon ruhát viselt, megbánta irtóztató cselekedeteit. Laskevba jött meghalni, mert a szülei is itt nyugszanak. A rabbi vele együtt mondta a gyónást, s Reuben a múlt sok olyan részletéről lebbentette föl a fátylat, amiről a városiaknak halvány sejtelmük sem volt. Risa sírját a dombon hamarosan fölverte a gaz. Ám még jóval később is szokása volt a laskevi iskolásfiúknak, hogy ómer[50] harmincharmadik napján, amikor íjakkal, nyilakkal és keménytojással ellátva elindultak hazulról, megálltak ott. Táncoltak és énekeltek a dombon: Fekete lovakat Vágott le Risa, Gonosz erőknek Lett martaléka. Ökör helyett disznót Árult a boszorka, Süti most a pokol
Kénje és szurka. Távozás előtt a gyerekek leköpték a sírt és ezt kántálták: Ne tűrd, hogy éljen a boszorkány, Hogy éljen a boszorkány, ne tűrd, A boszorkány, hogy éljen, ne tűrd.
EGYEDÜLLÉT A múltban nemegyszer kívántam: bárcsak bekövetkeznék a lehetetlen – s be is következett. Ámbár a kívánságom megvalósult, olyan fonák módon, hogy úgy tűnt, a Rejtett Hatalmak kívánnak ráébreszteni arra, hogy nem vagyok tisztában saját szükségleteimmel. Ez azon a nyáron történt velem Miami Beachben. Egy óriási szállodában laktam, amely dél-amerikai turistáktól hemzsegett, akik hűsölni jöttek Miamiba, meg a magamfajtáktól, akiket szénanátha gyötört. Torkig voltam az egésszel: az óceánban való lubickolással a ricsajozó vendégek társaságában, azzal, hogy egész nap spanyol szót hallok, és hogy naponta kétszer zsíros ételeket eszem. Ha egy jiddis újságot vagy folyóiratot olvastam, mások megrökönyödve bámultak rám. Így esett, hogy egyik nap séta közben fennhangon kimondtam: „Bárcsak egyedül volnék egy szállodában!” Egy kobold bizonyára hallgatózhatott, mert azonnal kelepcét állított. Amikor másnap reggel lementem reggelizni, a szálloda előcsarnokában kavarodás fogadott. Vendégek álldogáltak itt-ott kis csoportokban, zajosabban, mint máskor. Mindenfelé bőröndök tornyosultak. Londinerek futkostak fel-alá, ruhával megrakott targoncákat tolva. Megérdeklődtem valakitől, mi történt. – Nem hallotta a közleményt a hangosbemondón? Bezárták a szállodát. – Miért? – kérdeztem. – Tönkrementek. A férfi, megdöbbenve tudatlanságomon, továbbállt. Itt rejtély lappang: a szálloda bezár! Viszont addig, tudomásom szerint, jól ment az üzlet. S hogy zárhatnak be nagy sebtében egy szállodát, ahol vendégek százai laknak? Ám úgy határoztam, Amerikában nem tanácsos túl sok kérdést föltenni. A légkondicionálást már kikapcsolták, az előcsarnok levegője áporodott szagot árasztott. A pénztárnál vendégek hosszú sora állt, hogy rendezze számláját. Mindenütt felfordulás. Az emberek a márványpadlón nyomták el cigarettájukat. A gyerekek leveleket és virágokat tépdestek le a vázákban álló trópusi növényekről. Néhány dél-amerikai, aki tegnap még megjátszotta a tősgyökeres latin-amerikait, most hangosan társalgott jiddisül. Jómagámnak igen kevés becsomagolnivalóm akadt, mindössze esetlen bőrönd. Fogtam, s elindultam másik szálloda után nézni. Odakinn a perzselő nap a talmudi történetet idézte, amely arról szól, hogyan távolította el Isten a napot Mamré síksága felől, nehogy az idegenek háborgathassák Ábrahámot[51]. Csöppet szédültem. Legénykorom napjai jutottak eszembe, amikor gondtalanul bőröndbe csomagoltam minden cókmókomat, fölszedtem sátorfámat és öt perc múlva már másik szobát találtam magamnak. Egy meglehetősen lerobbantnak látszó kis szálloda mellett elhaladva egy hirdetés ötlött szemembe: „Utószezonban szobák két dollártól.” Van ennél olcsóbb? Betértem. Légkondicionálás nem volt. A pult mögött szúrós fekete szemű, púpos lány álldogált. Megkérdeztem tőle, kaphatnék-e szobát. – Az egész szállodát – válaszolta. – Nincs itt senki? – Senki – nevetett a lány, kivillantva törött fogsorát, amelyben lyukak tátongtak. Spanyol akcentussal beszélt. Kubából jött, mesélte. Kivettem egy szobát. A púpos bevezetett a szűk liftbe, amely felvitt bennünket a második emeletre. Ott végigmentünk egy hosszú, sötét folyosón, amelyet egyetlen villanykörte nyomorúságos fénye világított meg. Kinyitott egy ajtót, s mint foglyot a cellájába, beengedett. A moszkitóhálóval borított ablak az Atlanti-óceánra nézett. A falakról mállott a festék, a szőnyeg a padlón elnyűtt és megkopott. A fürdőszobában penészszag terjengett, a mellékhelyiségben molyirtó. Az ágynemű, bár tiszta, de nyirkos volt. Kicsomagoltam a holmimat, és lementem a földszintre. Minden egyes-egyedül az enyém: az uszoda, a part, az óceán. A belső udvaron egy rakás ütött-kopott kempingágy állt. Mindent elnyomott a napfény. Sárgállott a tenger, a hullámok szelídek és lusták, alig mozdultak, mintha őket is elbágyasztaná a fullasztó hőség. Csak néha-néha, kötelességérzetből vetettek néhány habot. A vízen
magányos sirály állt, morfondírozott, fogjon-e halat vagy ne. Itt, előttem napsütésbe süppedő nyári melankólia – különös, hiszen a melankólia általában őszt sugall. Mintha az emberiség elpusztult volna valami katasztrófában, s én egyedül maradtam volna, mint Noé – ámde üres bárkában, fiak, feleség, egy árva állat nélkül. Úszhattam volna meztelenül, mégis belebújtam a fürdőruhámba. A víz olyan forró volt, hogy az óceán fürdőkádnak is beillett. Imitt-amott tengeri növények csomói úszkáltak. Az első szállodában a szégyenkezés tartott vissza, itt a magány. Ki játszhat egy kiürült világban? Egy kicsit úszkálhatnék, de ki ment ki, ha valami baj ér? A Rejtett Hatalmak üres szállodáról gondoskodtak nekem; ennyi erővel kaphattam volna partról visszaverődő hullámokat, mély árkot, cápát vagy akár tengeri kígyót. Akik az ismeretlennel játszadoznak, azok legyenek kétszeresen óvatosak. Hamarosan kijöttem a vízből és leheveredtem az egyik rozoga kempingágyra. Testem sápadt volt, fejem kopasz, s bár a szememet színes szemüveg védte, a napsugarak áthatoltak rajta. A halványkék égen sehol egy felhő. A levegőt só-, hal- és magnóliaillat töltötte be. Éreztem, elmosódott a határ szerves és szervetlen között. Körös-körül minden, valamennyi homokszem, valamennyi kavics lélegzett, nyögött, vágyakozott. Az égi csatornákon keresztül, melyek a Kabala[52] szerint az isteni gondviselés áradását kormányozzák, olyan igazságok érkeztek, amelyeket az északi tájakon lehetetlen fölfogni. Minden becsvágyamtól megszabadultam; lustának éreztem magam; kevéske szükségletem kicsinyes és anyagias volt: egy pohár limonádé vagy narancslé. Képzeletemben egy tüzes tekintetű asszony költözött a szállodába néhány éjszakára. Nem arra gondoltam, hogy egyes-egyedül legyek a szállodában. A kobold vagy félreértett, vagy csak úgy lett. Mint az élet minden formája, én is szaporodni, sokasodni akartam – vagy legalábbis elvégezni az ehhez szükséges tennivalókat. Felkészültem rá, hogy megfeledkezzem minden erkölcsi vagy esztétikai követelményről. Kész voltam palástolni vétkemet egy lepedővel, és világtalan módjára egyedül a tapogatózás érzékszervére hagyatkozni. Ugyanakkor az örökös kérdések zakatoltak az agyamban: Ki áll a látszatvilág mögött? Egy végtelen tulajdonságú szubsztancia? A monászok monásza[53]? Az Abszolútum, a Vak Akarat, a Tudatalatti? Valamiféle felsőbbrendű lénynek kell rejlenie mindeme illúziók mögött. A tengeren vitorláshajó – halotti lepelbe göngyölt holttest – vonult el a vízen; olajos sárga a part közelében, üvegzöld távolabb. Előre haladva úgy tűnt, mintha a mélyből kívánna felhívni valamit. A magasban egy apró repülőgép szállt, hirdetést húzva maga után: Margolies étterem – kóser, 7 fogás, 1 dollár 75. Tehát a teremtés még nem tért vissza az őseredeti káoszhoz. Még szolgálnak fel levest kásával és kindlivel[54], knisét[55] és töltött kiskét[56] a Margolies étteremben. Ez esetben holnap talán levelet fogok kapni. Megígérték, hogy kézbesítik a postámat. Miamiban ez jelentette egyedüli kapcsolatomat a külvilággal Mindig meghökkenek, ha valaki ír nekem, veszi a fáradságot, s bélyeget ragaszt a borítékra és feladja. Titkos jelentések után kutatok még a papír üres oldalán is.
2 Milyen hosszúra nyúlhat a nap, ha az ember egyedül van! Kiolvastam egy könyvet és két újságot, egy kávéházban felhajtottam egy csésze kávét, megfejtettem egy keresztrejtvényt. Megálltam egy keleti szőnyegeket kiárusító boltnál, beugrottam egy másikba, ahol Wall Street-i részvényeket árultak. Igaz, a Collins Avenue-n, Miami Beachben voltam, mégis úgy éreztem magam, mint egy kísértet, mindentől elszigetelve. Bementem a könyvtárba, megkérdeztem valamit – a könyvtáros megrémült. Olyan voltam, mint egy halott, akinek a helyét már betöltötték. Elhaladtam számos szálloda mellett, mindegyiknek megvolt a maga jellemző díszítése, vonzereje. A pálmafák hegyét félig fonnyadt ágak legyezője borította, a kókuszdiók súlyos heregolyókként lógtak alá. Minden mozdulatlannak tetszett, még az aszfalton tovasuhanó csillogó új gépkocsik is. Minden tárgy azon az erőfeszítést nem igénylő módon folytatta életét, amely talán a létezés lényege. Vettem egy képeslapot, de képtelen voltam továbbolvasni az első néhány sornál. Felszálltam egy buszra, hagytam, hogy vigyen céltalanul töltéseken, tavacskákkal teli szigeteken, villákkal szegélyezett utcákon át. A kietlen vidéket az építkező lakosok a világ minden tájékáról származó fákkal és virágos növényekkel ültették be; a part menti sekély öblöcskéket feltöltötték; építészeti csodákat hoztak létre, és a szórakozásra választékos terveket dolgoztak ki. Kitervelt hedonizmus. De a sivatagi unalom mégis megmaradt. Harsogó zene nem tudta elűzni, feltűnősködés kitörölni. Kaktuszok mellett haladtunk el, leveleik és szürkés tűik vörös virágot termettek. Flamingócsapattal körülvett tó közelében folytattuk utunkat, szárnyukat verdesték, s a víz visszatükrözte hosszú csőrüket, rózsaszínű tollazatukat. Vadkacsák röpdöstek ide-oda, hápogva – a mocsár nem hátrált meg. Kinéztem a busz ablakán. Minden, amit láttam, új volt, mégis öregnek, kimerültnek tűnt: festett hajú, pirosítóval bemaszatolt arcú nagymamák, lányok bikiniben, amely alig-alig takarja el szemérmüket, CocaColát vedelő, vízisíző, napbarnított fiatalemberek. Egy jacht fedélzetén öregember nyúlt el, reumás lábait melegítve, fehér szőrű mellét átadva a napnak. Sápadtan mosolygott. Mellette asszonya, akire vagyonát hagyta, vörös körmeivel a lábujjait piszkálta; olyan biztos volt bájaiban, mint abban, hogy a nap holnap is fölkel. A taton kutya állt, gőgösen bámulta a jacht nyomdokvizét, s ásított. Sok időbe telt, míg eljutottunk a végállomásig. Amikor megérkeztem, fölszálltam egy másik buszra. Egy móló mellett mentünk el, ahol frissen fogott halat mértek. Bizarr színük, véres sebeik, üveges szemük, alvadt vérrel teli szájuk, tűhegyes fogaik – mind-mind annak bizonyítéka, hogy a gonoszság feneketlen, akár a pokol. Az emberek ádáz örömmel belezték a halakat. A busz egy kígyófarmot és egy majomtelepet hagyott maga mögött. Láttam termeszek fölfalta házakat meg édes- és tengervízzel töltött medencét, amelyben az ősrégi kígyó ivadékai csúsztak-másztak. Papagájok rikoltoztak harsányan. Néha olyan tömény bűz és különös illatok szálltak be a buszablakon, hogy kóválygott tőlük a fejem. Hál’ istennek a nyári nap délen rövidebb, mint északon. Hirtelen szállt le az est, szürkület nélkül. Az egymást követő lagúnákon és országutakon nem szüremlett át fény, a dzsungel sötétjébe burkolóztak. Bekapcsolt fényszórójú gépkocsik suhantak tova. Az előbújó hold rendkívül nagy terjedelemben vöröslött: egy földrajztudós távoli világot ábrázoló glóbusza az égen. Az éjszaka csoda és kozmikus változás előérzetét tartogatta. Soha el nem hagyott remény ébredt bennem: naprendszeri katasztrófa észlelése lesz osztályrészem? Talán le fog zuhanni a Hold. Talán a Föld letér Nap körüli pályájáról és új csillagképbe vándorol. A busz ismeretlen tájakon kanyargott, végül visszatért a Lincoln Roadra és a mesébe illő boltokhoz, amelyek nyáron konganak az ürességtől, de mégis mindennel tömve vannak, amit egy gazdag turista csak megkívánhat: hermelinbundával, csincsillagallérral, tizenkét karátos gyémánttal, eredeti Picasso-rajzzal.
A piperkőc eladók – magabiztosan abban, hogy a nirvána[57] után a karma[58] következik – légkondicionált üzlethelyiségeikben csevegtek. Nem voltam éhes, mégis betértem egy étterembe, ahol frissen szőkített dauert viselő pincérlány bőséges ételt szolgált fel nekem, nyugodtan, kapkodás nélkül. Fél dollárt adtam neki. Amikor kijöttem az étteremből, a gyomrom fájt, a fejem elnehezült. A napforrósította késő esti levegő fojtogatott, amint kiléptem az utcára. Egy közeli épületen villódzó neonfény mutatta a hőmérsékletet: kilencvenhat fok, s a páratartalom majdnem ugyanannyi! Nem volt meteorológusra szükségem. A vörösen izzó égbolton villámlás cikázott végig, bár mennydörgést nem hallottam. Fentről hegynyi óriásfelhő szállt alá, tűzzel-vízzel terhesen. Tar koponyámra esőcseppek hullottak. A pálmafák megkövültnek tűntek, várták a vihar támadását. Siettem vissza üres szállodámba, oda akartam érni az égiháború előtt. Emellett reménykedtem, hogy postám is érkezett. De alig tettem meg a távolság felét, máris kitört a vihar. Egy roppant vízsugár, és csuromvizes lettem, mintha óriás hullám borított volna el. Tüzes nyíl világította be az eget, s ugyanabban a pillanatban mennydörgést hallottam – annak jelét, hogy a közelemben csapott le. Be akartam szaladni valahová, de előttem a környező verandákról felkapott székek hánytak cigánykereket, eltorlaszolva az utamat. Címtáblák szakadtak le. Egy pálmafa teteje, melyet a szél tépett le, a lábam mellett süvített el. Láttam egy másik pálmafát, darócba burkoltan, meghajolva a szélnek, térdeplésre készen. Zavarodottan rohantam tovább, eltökélten, hogy vagy elkerülöm ezt az őrültséget, vagy végem van. Meg kellett kapnom azt a különleges ajánlott levelet, amelyet senki meg nem írt, és én soha nem is kaptam meg. Máig sem tudom, miről ismertem föl a szállodámat. Beléptem az előcsarnokba, néhány percig mozdulatlanul álltam, csöpögtetve a vizet a szőnyegre. A terem végében álló tükör félig elmosódott képemet mint egy kubista festmény alakját verte vissza. Eljutottam a lifthez és fölmentem a második emeletre. Szobám ajtaja tárva-nyitva: odabenn moszkitók, molylepkék, szentjánosbogarak és szúnyogok röpködtek zümmögve keresztül-kasul, menedéket keresve a vihar elől. A szél letépte a moszkitóhálót és szanaszét szórta az asztalon hagyott papírokat. A szőnyeg átázott. Odamentem az ablakhoz és néztem az óceánt. A hullámok hegyként magasodtak a tengerek közepén – éktelen nagy hullámok, készek egyszer s mindenkorra elárasztani a partot és elsodorni a szárazföldet. A víz dühödten morajlott, fehér habot lövellve az éj sötétjébe. A hullámok mint kutyafalka ugatták a Teremtőt. Maradék erőmmel lehúztam az ablakot és leeresztettem a redőnyt. Leguggoltam, hogy átnedvesedett könyveimet és kézirataimat rendbe rakjam. Melegem volt. Testemből izzadság ömlött, összekeveredve a patakzó esővízzel. Lehántottam magamról ruháimat, s azok kagylóként hevertek lábaimnál. Úgy éreztem magam, mint egy selyemhernyógubóból frissen kikelt teremtmény.
3 A vihar meg nem érte el tetőfokát. A bömbölő szél mintha óriási pörölyökkel kalapált és dolgozott volna. A szálloda, akár egy óceánon úszó hajó. Valami leszakadt és hatalmas robajjal lezuhant: a tető, az erkély, az alapzat egy darabja. Vaskorlátok törtek össze. Fém nyöszörgött. Ablakok váltak le kereteikről. Ablaktáblák recsegtek. Az ablakomon a súlyos redőny oly könnyedén csapódott fel, mint egy függöny. A szobát borzalmas tűzvész ragyogása világította be. Majd olyan fülsiketítő villámcsapás következett, hogy félelmemben elnevettem magam. A sötétségből fehér alak bontakozott ki. Szívverésem elállt, agyam megremegett üregében. Mindig tudtam, hogy előbb-utóbb testet öltve jelenik meg előttem egyike azoknak a lényeknek, tele rémségekkel, amelyeket nem lehet elmondani, mivel azok közül, akik látták őket, senki nem maradt életben, hogy elmesélje. Csöndesen feküdtem, fölkészülve a halálra. Hangot hallottam. – Bocsánat, senor, nagyon félek. Alszik? A púpos kubai nő volt az. – Nem, jöjjön be – válaszoltam neki. – Reszketek. Azt hiszem, belehalok a félelembe – mondta a nő. – Még soha nem volt ilyen hurrikán. Maga az egyetlen vendég ebben a szállodában. Kérem, bocsássa meg, hogy zavarom. – Nem zavar. Fölgyújtanám a villanyt, de nem vagyok felöltözve. – Nem, nem. Szükségtelen... Félek egyedül lenni. Kérem, engedje meg, hogy itt maradjak, amíg elmúlik a vihar. – Természetesen. Lefekhet, ha akar. Én majd átülök a székre. – Nem, én ülök a székre. Hol a szék, senor? Nem látom. Fölkeltem, megkerestem a nőt a sötétben, s egy karosszékhez vezettem. Reszketve csoszogott mögöttem. A szekrényhez akartam menni, hogy magamra kapjak valami ruhát. De ehelyett az ágyhoz botorkáltam és rázuhantam. Sebesen betakartam magam a lepedővel, nehogy az idegen nő meztelenül lásson, ha villámlik. Rövidesen újabb villámcsapás következett, és láttam, amint a széken ül: eltorzult teremtés túl nagy hálóingben, púposan, borzas hajjal, hosszú, szőrös karral és görbe lábbal – mint egy tüdőbajos majom. Az állati félelemtől tágra nyílt a szeme. – Ne féljen – mondtam. – A vihar hamarosan elül. – Igen, igen. Fejem a párnára hajtottam és nyugodtan feküdtem, azzal a hátborzongató érzéssel, hogy a gúnyolódó kobold teljesítette utolsó kívánságomat. Egy szállodát akartam magamnak – megkaptam. Egy nőről álmodoztam, aki eljő, mint Ruth Boázhoz[59], a szobámba – s eljött. Mindahányszor a villám felvillant, szemem találkozott az övével. Mereven nézett, csöndesen, mint egy varázsigét mormoló boszorkány. Ettől a nőtől jobban rettegtem, mint a hurrikántól. Egyszer már jártam Havannában, és ott a sötétség erőit még hajdanvolt hatalmuk teljében találtam. A halottak sem nyugodhattak békében – kiásták csontjaikat. Éjjel kannibálok rikoltozásait hallottam, s szüzek kiáltozását, akiknek vérük a bálványimádók oltáraira fröccsent. Ő onnét jött. Rontó szem elleni ráolvasást akartam mondani, és imádkozni a lelkekhez, akik kimondják az utolsó szót: ne hagyják, hogy ez a boszorka hatalmába kerítsen! Valami felsikoltott bennem: Saddáj,[60] pusztítsd el a Sátánt! Eközben csattogott a villám, a tengerek üvöltöttek, vizes kacajban törtek ki. A szobám falai skarlátszínűvé váltak. A pokoli ragyogásban a kubai boszorkány alacsonyan guggolt, mint a zsákmányára leső vad – nyitott szájából kilátszottak szuvas fogai; csapzott fekete szőrrel benőtt karral és lábbal; lábán bibircsókok meg fagydaganatok. Hálóingje lecsúszott, ráncos melle súlytalanul csüngött. Csupán az ormánya és a farka hiányzott. Elszundikálhattam. Álmomban meredek, szűk utcájú, lezárt ablaktáblájú városban jártam, a holdfogyatkozás halovány fényében, a Fekete Szombat csöndjében. Végeérhetetlen sorban katolikus
halottas menetek követték egymást, keresztekkel, koporsókkal, alabárdokkal meg égő fáklyákkal. Nem egy, hanem egész sereg holttestet vittek a temetőbe – egy teljes törzs kipusztult. Tömjén égett. Nyögdécselő hangok bánattal teli dalt kántáltak. A koporsók hirtelen fekete, csillogó imaszíjjá változtak, csomókkal és szíjakkal. Sok-sok résszé oszlottak: koporsók ikreknek, hármas-, négyes-, ötösikreknek...
4 Kinyitottam a szemem. Ült valaki az ágyamon – a kubai nő. Nehezen érthető, tört angolsággal kezdett beszélni. – Ne féljen. Nem fogok bántani. Ember vagyok, nem vadállat. Eltört a hátam. De nem ilyennek születtem. Gyermekkoromban leestem az asztalról. Anyám túl szegény volt, hogy orvoshoz vigyen. Apám nem volt jó, állandóan ivott. Rossz nőkhöz járt, anyám dohánygyárban dolgozott. Kiköhögte a tüdejét Miért reszket? A púp nem ragályos. Tőlem nem fogja elkapni. Lelkem van, mint bárki másnak: a férfiak megkívánnak engem. Még a főnököm is. Bízik bennem, itt hagyott egyedül a szállodában. Maga zsidó, ugye? Ő is zsidó... Törökországból. Tud beszélni... hogy is mondják?... arabul. Feleségül vett egy német señorát, csakhogy az náci volt. Az első férje náci volt. A señora elátkozta a főnököt és meg akarta mérgezni. A férfi beperelte, de a bíró az asszony pártjára állt. Azt hiszem, megvesztegette vagy adott neki valamit. A főnök... fizetnie kell neki., minek is mondják?... gyermektartást. – Miért vette egyáltalán feleségül? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit. – Hát mert szerette. Igazi férfi, tudja, ízig-vérig férfi. Maga volt szerelmes? – Igen. – Hol a señora? Feleségül vette? – Nem. Lelőtték. – Kik? – Ugyanazok a nácik. – Aha... és maga egyedül maradt? – Nem, van feleségem. – Hol a felesége? – New Yorkban. – És maga hű hozzá? – Igen, hu vagyok. – Mindig? – Mindig. – Egyszer lehet szórakozni. – Nem, kedvesem, becsületesen akarom leélni az életemet. – Kit érdekel, mit tesz? Senki nem látja. – Isten látja. – Nos, ha Istenről prézsmitál, én elmegyek. Maga hazudós. Ha nem volnék nyomorék, nem papolna Istenről. Ő megbünteti az ilyen hazugságokat, te disznó! Leköpött, majd fölkelt az ágyról, és becsapta maga mögött az ajtót. Azonnal letöröltem magam, de a köpete égetett, mintha forró lenne. Éreztem, amint homlokom felpuffad a sötétben, a bőröm viszketett az érzéstől: mintha piócák szívnák a véremet. Bementem a fürdőszobába, hogy lemosakodjam. Benedvesítettem egy törülközőt borogatásnak és homlokom köré tekertem. Lefeküdtem aludni, s amikor fölébredtem, már délre járt. Orrom eldugult, torkom elszorult, térdem sajgott. Alsó ajkam felduzzadt, nagy hideg seb támadt rajta. Ruháim még a padlón hevertek, hatalmas tócsában ázva. Az előző éjszaka menedékért berepült rovarok a falon voltak, döglötten. Kinyitottam az ablakot Hűvös, nyirkos levegő áramlott be. Az ég ősziesen fakó, a tenger ólomszürke, alig mozdult saját súlya alatt. Felöltöztem, s lementem a földszintre. A pult mögött ott állt a púpos sápadtan, véznán, hátrafésült hajjal, csillogó fekete szemmel. Régimódi, megsárgult csipkével szegélyezett blúzt viselt. Gúnyosan tekintett rám. – Ki kell költöznie – mondta. – Telefonált a főnök, és utasított, hogy zárjam be a szállodát.
– Nincs levelem? – Nincs. – Kérem, adja ide a számlát. – Nincs számla. A kubai nő alattomosan végigmért – egy boszorkány, akit cserben hagyott tudománya, az engem körülvevő démonok és ravasz fortélyaik néma partnere.
A MÁSODIK ESZTER KREJNDEL Élt Bilgoraj városában egy Talmud-tanító, Mejer Ziszl. Alacsony növésű, széles vállú ember, kerek arcát fekete szakáll szegélyezte, arca vörös, szeme meggyfekete, szájából kiálltak fogai, szakállas fejét borító szőrzete lefutott egészen a nyakáig. Mejer Ziszl szeretett jókat enni: egy hörpintésre föl tudott hajtani egy korsó pálinkát, szívesen dalolt-táncolt lakodalmakban hajnalig. Nem győzte türelemmel a tanítást, de a jómódúak hozzá járatták gyermekeiket. Harminchatodik évében járt Mejer Ziszl, amikor felesége elhunyt, s egyedül hagyta hat gyerekkel. Fél évvel később feleségül vett egy krasniki özvegyet, Rejcét, egy nyúlánk, sovány, hallgatag asszonyt, akinek hosszú orra volt és számtalan szeplője. Rejce, a fejőnő egy hetvenéves emberhez, reb Tanhum Izbicerhez ment feleségül, s született tőle egy lánya, Szimmele. Halála előtt reb Tanhum tönkrement, és semmit sem hagyott feleségére, csupán szeretett gyermeküket. Szimmele értett a betűvetéshez, s jiddisül olvasta a Bibliát. Apja, visszatérve üzleti útjairól, mindig hozott neki vásárfiát: sálat, kötényt, papucsot, hímzett zsebkendőt, új novelláskötetet. Szimmele magához vette minden vagyonkáját, s átköltözött anyjával és mostohaapjával Bitgorajba. Mejer Ziszl pereputtya, négy lány és két fiú, kapzsi, toprongyos társaság volt: verekedők, hasimádók, nagyszájúak, gonoszkodó csínytevők, bármikor kaphatók a koldulásra és lopásra. Azonnal megrohanták Szimmelét, elrabolták minden kincsét, s elkeresztelték Nagyképűnek. Törékeny jelenség volt Szimmele: karcsú derekú, hosszú lábú, vékony arcocskájú, fehér bőrű, szürke szemű. Félt az udvarbeli kutyáktól, meg se mukkant, amikor a családtagok egymás tányérjából kapkodták ki az ételt, mostohanővérei előtt szégyellt levetkőzni. Hamarosan nem állt szóba Mejer Ziszl gyermekeivel, és a környéken lakó lányokkal se barátkozott. Az utcakölykök kövekkel hajigálták meg, s gyáva nyúlnak csúfolták. Szimmele nem tette ki a lábát hazulról, könyveket olvasgatott, pityergett. Gyermekkorától szeretett Szimmele történeteket hallgatni. Anyja ily módon mindig meg tudta őt nyugtatni, s amíg reb Tanhum élt, tündérmesével fektette ágyba. Az egyik legkészségesebb mesemondó reb Zoráh Lipover volt, reb Tanhum jó barátja, aki Zamośćban lakott. Reb Zoráhot Lengyelország-szerte ismerték gazdagságáról. Felesége, Eszter Krejndel ugyancsak tehetős házból származott. Szimmele szívesen hallgatta a híres családról, gazdagságukról, jól nevelt gyermekeikről szóló történeteket. Egy nap Mejer Ziszl azzal a hírrel tért haza vacsorára, hogy Zoráh Lipover felesége meghalt. Szimmele tágra nyitotta szemét. A név hallatán visszaemlékezett Krasnikra, elhunyt apjára, arra az időre, amikor külön szobában lakott, ágya volt két párnával, selyem ágytakarója hímzett huzatban, meg cselédlánya, aki frissítőt szolgált fel. Most pedig itt gubbaszt egy rendetlen szobában, elrongyolódott ruhát visel, lábán szakadt cipő, hajában csirketollak, mosdatlanul jár, komisz kölykök veszik körül, az alkalmat lesve, hogy borsot törhessenek az orra alá. Eszter Krejndel halálhírét hallván Szimmele két kezébe rejtette arcát és sírva fakadt. A lány maga sem volt vele tisztában, vajon Eszter Krejndel sorsán kesereg, vagy a sajátján, azon-e, hogy a dédelgetett Eszter Krejndel most a sírban porlad, vagy hogy önnön élete ért szomorú véget.
2 Amikor Szimmele egyedül sírdogált padján, Mejer Ziszl gyerekei zaklatták, ezért Rejce gyakran magához vette az ágyába aludni. Ez nem bizonyult valami szerencsés megoldásnak, mivel Mejer Ziszl gyakorta akart a feleségéhez menni, és ilyenkor Szimmelének – bár jól tudta, mit csinálnak a felnőttek – alvást kellett színlelnie. Egyik éjszaka, amikor Szimmele az ágyban feküdt anyjával, Mejer Ziszl részegen érkezett haza egy esküvőről. Fölemelte az alvó leányt felesége mellől, s fölfedezte, hogy Rejce egy halom nedves szennyest hagyott a kemencepadkán. Minthogy féktelen vágyódás lett rajta úrrá, Mejer Ziszl mostohagyermekét a kemence tetején heverő rongyokra fektette. Szimmele elszundikált. Rövidesen Mejer Ziszl horkolására ébredt fel. Liszteszsákot húzott magára, hogy melegben maradjon. Kaparászásra lett figyelmes, mintha valaki az asztalt karcolászná ujjával. Fölemelve fejét egy csillogó fényfoltot vett észre meglepődve a közeli falon. Az ablaktáblák zárva, a tűz a kemencében rég elhamvadt, lámpa nem égett. Honnét jöhetett? Ahogy Szimmele alaposabban szemügyre vette, a fényesség remegni, reszketni kezdett, a fénykörök összesűrűsödtek. Szimmele annyira megrémült, hogy félni is elfelejtett. Egy asszony kezdett testet ölteni: először a homloka, majd a szeme, az orra, a nyaka. Mikor kinyitotta száját, mintha a jiddis Biblia szólalt volna meg. – Szimmele, leányom – mondta a hang. – Tudd meg, hogy én Eszter Krejndel vagyok, reb Zoráh Lipover hitvese. Meglepő dolog, hogy egy halott megszakítsa álmát, de minthogy férjem éjjel-nappal mérhetetlenül vágyakozik rám, nem tudok békességben nyugodni. A gyász harminc napja letelt, ő mégse hagyta abba siralmait, képtelen engem kiverni a fejéből. Ha megszabadulhatnék a haláltól, szíves-örömest föltámadnék s visszatérnék hozzá. Csakhogy testem hét láb mélyen fekszik eltemetve a földben, szememet már elpusztították a férgek. Ezért én, Eszter Krejndel lelke, hozzájárulást kaptam ahhoz, hogy másik testet keressek magamnak. Mivel apád, reb Tanhum az én Zoráhomnak valósággal fivére volt, ezért rád esett választásom, Szimmele. Csakugyan, inkább rokon vagy nekem, mint idegen. Szimmele, hamarosan beléd költözöm, és te leszel én. Ne félj, semmi bántódás nem ér. Reggel kelj föl, kösd be a fejed, és közöld családoddal meg a városiakkal, mi történt. A gonoszak ellened lesznek és vádolnak, én azonban megvédelek téged. Figyelj a szavaimra, mert mindent teljesítened kell, amire kérlek. Menj el Zamośćba, gyászoló férjemhez, és légy hitvese. Feküdj az ölébe, szolgáld hűségesen, miként én is negyven éven át. Zoráh először kételkedni fog, hogy én tértem vissza hozzá, de én jeleket adok neked, amelyekkel meggyőzöd őt. Nem szabad haboznod, mert Zoráhot eltölti a vágyakozás, s Isten ments, már túl késő lesz. Isten akaratával, ha eljő az idő, amikor menned kell, mi ketten leszünk Zoráh zsámolya a Paradicsomban. Jobb lábát rajtam pihenteti majd, balját terajtad. Olyanok leszünk, akár Ráchél[61] és Lea[62]: az én gyermekeim a tieid is. Akárha a te méhedben fogantak volna... S Eszter Krejndel folytatta beszédét, beavatva Szimmelét azokba a bizalmas titkokba, melyeket csak egy feleség ismerhet. Csak akkor hagyta abba, amikor elkukorította magát a kakas a ketrecben, és az éjféli hold fénye átszivárgott az ablaktáblák résein. Ezután Szimmele érezte, hogy valami kemény borsószerű behatol az orrlyukába és átfúródik a koponyáján. Egy percig fájt a feje, de a sajgás elmúlt; érezte, amint lába megnyúlik, hasa-melle fejlettebbé válik. Elméje is érettebb lett, gondolatai egy feleség, egy anya, egy nagyanya gondolatai lettek, akinek magától értetődő, hogy nagy házat vezet szolgálókkal, cselédlányokkal, szakácsokkal. Túlságosan csodálatosnak tűnt mindez. „Kezeidbe helyezem magam, Uram” – mormogta Szimmele. Rövidesen álomba mélyedt; azonnal megjelent ismét Eszter Krejndel, és vele maradt mindaddig, amíg Szimmele reggel föl nem nyitotta szemét.
3 A törékeny Szimmele rendszerint sokáig ágyban maradt, ám azon a reggelen együtt kelt a család többi tagjával. Mostohatestvérei, meglátva őt a magára húzott liszteszsák alatt a kemence tetején, elnevették magukat, vizet fröcsköltek rá, talpát szalmaszállal csiklandozták. Rejce elzavarta őket. Szimmele felült, és közben nyájasan elmosolyodott. „Köszönöm Neked” – mondta. S bár nem szokás egy korsó vizet készíteni egy lány ágyához a reggeli kézöblítéshez, Szimmele anyjától vizet és lavórt kért. Rejce vállat vont. Amikor Szimmele felöltözött, Rejce egy szelet kenyeret és egy csésze cikóriát adott neki. de Szimmele közölte, hogy először imádkozni szeretne; elővette ünnepi kendőjét és bekötötte a fejét. Mejer Ziszl megrökönyödve figyelte mostohalánya viselkedését. Szimmele felolvasott az imakönyvből, meghajolt, mellét verdeste, s miután elmondta „Ő békét hoz odafönn”, három lépést tett hátrafelé. Evés előtt pedig csuklóig megmosta kezét és áldást mondott. A gyerekek köré sereglettek, utánozták, gúnyolták, de ő csak anyáskodóan elmosolyodott és rájuk szólt: – Gyerekek, hagyjatok, hadd mondjam el az imádságomat. A legkisebb lányt homlokon csókolta, a legkisebb fiúnak megcsipdeste arcocskáját, a nagyobbiknak pedig kifújta az orrát a kötényébe. Rejce elámult. Mejer Ziszl megvakarta a fejét. – Miféle bolondságok ezek? Alig ismerek a lányra – mondta Mejer Ziszl. – Az éjszaka megkomolyodott – szólt Rejce. – Úgy reszket, mint Jámbor Jentl – csúfolódott a legidősebb fiú. – Szimmele, mi van veled? – kérdezte Rejce. A lány nem válaszolt azonnal, hanem ráérősen tovább rágta a kenyeret. Nem rá vallott, hogy ilyen megfontoltan viselkedjék. Az utolsó morzsát is lenyelve megszólalt: – Többé nem Szimmele vagyok. – Akkor hát ki vagy? – érdeklődött Mejer Ziszl. – Eszter Krejndel vagyok, reb Zoráh Lipover felesége. Tegnap éjjel belém költözött a lelke. Vigyél el engem Zamośćba a férjemhez és gyerekeimhez. Az otthonom elhanyagolt. Zoráhnak szüksége van rám. A nagyobb gyerekek hahotában törtek ki, a kisebbek eltátották szájukat. Rejce elsápadt. Mejer Ziszl megragadta szakállát, s így szólt: – A lányt dibbuk[63] kerítette hatalmába. – Nem, nem dibbuk, hanem Eszter Krejndel szent lelke költözött belém. Nem maradhatott tovább sírjában, mert különben a férje, Zoráh Lipover belehal bánatába. Ügyei rosszul állnak. Vagyona fogytonfogy. Eszter Krejndel elmondta nekem minden titkát. Ha nem hisztek nekem, szolgáltathatok bizonyítékokat. Szimmele elismételt néhány dolgot, melyet Eszter Krejndel bizalmasan közölt vele ébren vagy álmában. Amíg hallgatták, anyja és Mejer Ziszl mindinkább elképedtek. Szimmele szavai, kifejezései, egész stílusa egy tapasztalt asszonyéra emlékeztetlek, olyanéra, aki üzleti vállalkozást irányít és nagy háztartást vezet. Olyasmikre célzott, amiket Szimmele fiatal korában lehetetlen tudni. Leírta Eszter Krejndel utolsó betegségét, előadta, hogyan lett rosszabbul az orvosok piruláitól és kenőcseitől, köpölyözéseitől és piócáitól. A szomszédok egykettőre megbizonyosodtak arról, hogy valami rendkívüli történt, ahogyan azok szokták, akik olyan városban laknak, ahol az ajtók mögött hallgatóznak, a kulcslyukakon kukucskálnak. A hír tovaterjedt, s Mejer Ziszlnél tömeg verődött össze. Tudomást szerezve a történtekről a rabbi üzent, hogy hozzák elébe a lányt. Az öregek tanácsa a hitközség legkiválóbb matrónáival összegyűlt a rabbinál. Szimmele megérkezése után a rabbi felesége beláncolta az ajtót, s kezdetét vette a kikérdezés. Ki kellett deríteni, vajon a lány be akarja-e őket csapni, vagy ördög szállta-e meg, netalán egyike azoknak a szemtelen démonoknak, akik igyekeznek túljárni az igazak eszén és kelepcébe csalni őket. Többórás kérdezősködés után mindenki meggyőződött róla, hogy Szimmele igazat mond. Mindannyian találkoztak
Eszter Krejndellel, és Szimmele nemhogy úgy beszélt, mint a halott asszony, de gesztusai, mosolya, ahogyan fejét mozdította, szemöldökét megtörölte – szakasztott olyan volt, mint az elhunyt. Viselkedése is arra vallott, hogy hozzászokott a gazdagsághoz. Azonfelül ha gonosz lélek keríti a lányt hatalmába, gyalázkodón válaszolgatott volna, míg Szimmele tisztelettudón viselkedett, és udvariasan, okosan felelt valamennyi kérdésre. Hamarosan a férfiak megtépkedték szakállukat, az asszonyok pedig kezüket tördelték, kontyukat igazgatták, szorosabbra húzták kötényüket. A temetkezési egylet máskor mogorva, nem elérzékenyülő tagjai könnyeiket törölgették. A vak is láthatta: Eszter Krejndel lelke visszatért. Még folyt a kikérdezés, amikor Zeinvel, a kocsis befogta lovát a bricskájába és néhány tanúval elindult Zamośćba, hogy megvigye a hírt reb Zoráh Lipovernek. Reb Zoráh sírva fakadt az újság hallatán. A kocsissal négylovas hintót hozatott, és fiával meg két lányával hintóba ült. Nem sajnálta a kocsis az ostort. Száraz volt az országút, a lovak vágtattak, s alkonyatra Zoráh Lipover és családja megérkezett Bilgorajba. Szimmele a rabbi házában tartózkodott: a rabbi felesége viselte gondját, hogy elkerülje a betegeket és kíváncsiskodókat. A konyhában üldögélt, kötögetett. Rejce megesküdött, azelőtt nem értett ilyesmihez. Szimmele rég feledésbe ment dolgokról beszélt a jelenlévőknek: a három évtizeddel korábbi szörnyű telekről, a sátoros ünnepet követő hőhullámokról, nyári havazásokról, szélmalompusztító szélviharról, tetőzúzó jégesőről, halat meg békát hozó esőzésekről. Sütésről-főzésről is csevegett; betegségekről, melyekre a terhes nők hajlamosak; megbeszélte az együttéléssel és havibajjal járó szertartásokat. Az asszonyok döbbent csendben ültek a konyhában. Úgy érezték, mintha egy halottat hallgatnának. Hirtelen kocsizörgés támadt – reb Zoráh hintája begördült az udvarra. Amikor Zoráh belépett, Szimmele lerakta kötését, fölállt és kijelentette: – Zoráh, visszajöttem. Az asszonyok sírva fakadtak. Zoráh csak ámult-bámult. Újra elkezdődött a kérdezgetés, s tartott éjfél utánig. Később az elhangzottakról sok egymásnak ellentmondó állítás született, melyek vég nélküli vitákhoz vezettek. Ámde abban kezdettől fogva mindenki egyetértett, hogy az asszony, aki Zoráhot fogadta, nem más, mint Eszter Krejndel. Nemsokára Zoráh szívszaggató zokogásban tört ki. A fia mamának szólította Szimmelét. Csakhogy a lányok nem egykönnyen adták be a derekukat: megpróbálták bebizonyítani, hogy Szimmele hazudik, anyjuk kiváltságaira fáj a foga. Lassankint azonban rájöttek, hogy a dolog korántsem ilyen egyszerű. Először a fiatalabbik némult el, majd az idősebb vonult vissza. Még nem pirkadt, amikor a két lány végre kimondta az órák óta kerülgetett szót: – Mama!
4 A törvény szerint Zoráh Lipover azon nyomban feleségül vehette volna Szimmelét, de volt egy harmadik lánya, Bina Hodel, aki makacsul kételkedett. Akként okoskodott, hogy Szimmele akár saját szüleitől vagy valamelyik elbocsátott cselédlánytól is megtudhatott mindent Eszter Krejndelről. Szimmele boszorkány is lehet vagy egy manó szövetségese. Nem Bina Hodel volt az egyetlen, aki gyanúsította Szimmelét. Éltek Zamośćban özvegyek és elvált asszonyok, akik jó partinak tartották reb Zoráhot. Egyikőjüknek sem állt szándékában megengedni, hogy Szimmele egykönnyen megkaparintsa. Így hát városszerte terjesztették, hogy Szimmele egy ravasz kígyó, rosszban sántikáló cafka, disznó, aki idegen kertbe dugja ormányát. A rabbi, értesülvén a Szimmelét ért vádról, magához kérette kihallgatásra. Zamość pillanatok alatt két táborra szakadt. A gazdagok, az írástudók, az éles nyelvűek kétkedtek Szimmele állításában, alaposan meg akarták vizsgálni. Eszter Krejndel szomszédai és barátai szintén ki akarták faggatni a lányt. Amikor Rejce értesült róla, hogy állnak a dolgok Zamośćban, és miképpen szándékoznak bánni a lányával, tiltakozott: ő nem akarja, hogy a gyermekét ide-oda rángassák és pletykálkodjanak róla a városban; Szimmele nem törődik reb Zoráh Lipover vagyonával. De Mejer Ziszl másféle terveket szövögetett: beleunt a tanításba, már régóta szeretett volna Zamośćba költözni: nagyobb, vidámabb város, mint Bilgoraj, tele gazdagokkal, jókedvű ifjakkal, csinos nőkkel, kocsmákkal és borpincékkel. Mejer Ziszl rábeszélte Rejcét, egyezzen bele, hogy Zamośćba vigye Szimmelét. Már némi pénzt is kapott Zoráh Lipovertől. Zamośćban a rabbi háza előtt óriási tömeg gyűlt össze, hogy szemtanúja legyen Szimmele és Mejer Ziszl megérkezésének. Mejer Ziszl és hívei gondoskodtak róla, hogy csak a legbefolyásosabb polgárokat engedjék be. Szimmele Rejce ünnepi ruháját viselte, fején selyemkendőt. Az utóbbi hetekben megnőtt, gömbölydedebb lett, érettebb. Mindenfelől kérdésekkel ostromolták, s ő oly választékos ízléssel és jómodorral válaszolt rájuk, hogy legvégül azoknak is torkukon akadt a szó, akik gúnyolódni jöttek. Maga Eszter Krejndel sem adhatott volna tökéletesebb válaszokat. Eleinte sokat faggatták a másvilágról. Szimmele ecsetelte haláltusáját, teste lemosdatását, temetését; elmesélte, hogyan lépett oda sírjához Dúmá, a Halál Angyala tüzes pallosával, és kérdezte a nevét, majd miképp próbáltak gonosz lelkek és lidércek rácsimpaszkodni, s hogyan mentette meg istenfélő fiának kaddisa. Jó cselekedetei és vétkei a pokolbéli tárgyaláson mérettek meg. A Sátán összeesküvést szőtt ellene, de szent angyalok megoltalmazták. Elmesélte találkozását szüleivel, nagyszüleivel, s egyéb lelkekkel, akik régóta a Paradicsomban lakoznak. Az ítélethirdetésre menet egy ablakon át bepillanthatott a gyehennába. Amikor a pokol kínjairól mesélt, a kínvallató ágyakról, a hóbuckákról és parázsló ágyakról, amelyekben a gonoszokat forgatják, az izzó kampókról, melyekre a gyűlölködőket akasztják nyelvüknél vagy mellüknél fogva, az egész hallgatóság felsóhajtott. Még a gúnyolódók és megátalkodottak is reszkettek. Szimmele név szerint megemlített több zamośći lakost, akik bűnhődtek – egyeseket forró szurokkal teli hordókba mártottak, másokkal tűzifát hordanak a máglyához, amelyen megégették őket, megint másokat pedig kígyókkal mérgeztek meg vagy viperákkal és sündisznókkal falattak fel. Idegen soha életében nem hallott volna ezekről az emberekről, sem bűneikről. Ezt követően leírta a Paradicsom gyémántoszlopait, melyek között az igazak ülnek arany trónuson, fejükön koronával, Leviátánt[64] és a Vad Ökröt lakomázva, s azt a bort iszogatva, melyet Isten szeretteinek tartogat, miközben az angyalok a Tóra titkait sugdossák fülükbe. Szimmele elmagyarázta, hogy az erényesek nem használják feleségüket zsámoly gyanánt; a szent asszonyok inkább férjeik mellett ülnek, de székeik arany fejrésze csöppet alacsonyabb, mint a férfiaké. A zamość asszonyok, akiket ez a hír megörvendeztetett, sírásban-kacagásban törtek ki. Reb Zoráh Lipover kezébe temette arcát, könnyek
gördültek végig szakállán. Miután véget ért a kikérdezés a rabbinál, Szimmelét reb Zoráh házába vitték, ahol gyermekei, rokonai és szomszédai gyűltek egybe. Ott újra alaposan kikérdezték, ez alkalommal Eszter Krejndel barátairól, kereskedőiről és szolgálóiról. Szimmele mindent tudott, mindenkire emlékezett. Reb Zoráh lányai rámutattak a szekrények és tálalóasztalok egyik-másik fiókjára, és Szimmele felsorolta a bennük tartott fehérneműt és egyéb tárgyakat. Az egyik hímzett asztalterítőről megegyezte, hogy Zoráh Lipcsében vette neki ajándékba; egy tömjénes dobozkáról azt, hogy egy prágai vásáron tett rá szert. Ismerősként szólította meg az összes öregedő asszonyt, Eszter Krejndel kortársait. – Trejne, még mindig gyomorégés kínoz evés után? – Riva Gutá, begyógyult bal melleden a kelevény? Reb Zoráh lányaival pedig kedélyesen eltréfálkozott, megjegyezve az egyiküknek: – Még mindig nem állhatod a retket? A másiktól pedig ezt kérdezte: – Emlékszel arra a napra, amikor elvittelek Palecki doktorhoz, és egy malac rád ijesztett? Felidézte azokat a szavakat, melyeket a temetkezési egylet asszonyai mondtak mosdatása közben. Amikor a kérdezgetés enyhült, Szimmele megismételte, hogy férjének, Zoráhnak vágyakozása miatt nem nyugodhatott békében, s az élők Ura megkönyörült Zoráhon, és visszaküldte hozzá. Elmagyarázta, hogy mikor Zoráh meghal, ő is vele megy, minthogy évei leperegtek, és már egyedül az ő kedvéért él. E jövendölést nem vette senki se komolyan, olyan fiatalnak és egészségesnek látszott. Zamość városa úgy gondolta, Szimmele kikérdezgetése több napot vesz igénybe, de azok közül, akik a rabbinál majd utána reb Zoráhnál faggatták, legtöbben hamarosan belátták, hogy ő tényleg Eszter Krejndel megtestesülése. Még a macska is megismerte régi gazdáját, izgatott nyávogással rohant hozzá, s dörgölte fejét a bokájához. Napnyugtára már csupán egy kis csoport tartott ki. Eszter Krejndel barátai csókokkal halmozták el Szimmelét; Zoráh lányai Bina Hodel kivételével mind zokogtak és megölelték anyjukat; fiai tiszteletet tanúsítottak iránta; unokái megcsókolták ujjait. A csúfolódókra ügyet sem vetettek. Reb Zoráh Lipover és Mejer Ziszl kitűzték az esküvő napját. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. A lelke ugyan Eszter Krejndel lelke volt, a teste azonban egy szűzé.
5 Eszter Krejndel visszatért. Mindamellett Zoráhnak és a városnak nehezére esett, hogy higgyen ilyen csodában. Amikor a második Eszter Krejndel a vásárba ment cselédje kíséretében, az ablakokból lányok leskelődtek, a járókelők megálltak, hogy megbámulják. A húsvéti és sátoros ünnepi szabad délutánokon mindenfelől ifjak utaztak Zamośćba, hogy lássák a sírból feltámadt asszonyt. Reb Zoráh háza előtt sokadalom gyűlt össze, s az ajtót be kellett láncolni, hogy távol tartsák az alkalmatlankodókat. Reb Zoráh maga is önkívületi állapotban járt-kelt; gyermekei feltámadt anyjuk láttán elpirultak és dadogtak. A tamáskodók állandóan visszatértek a témához, Zoráhot vén kecskének titulálva. Bizonygatták, hogy ő rendezte meg a csodát Rejcével, s azon törték a fejüket, mennyit fizethetett – egyesek ezer aranyról beszéltek – Rejce fiatal lányáért. Egyik éjszaka két kópé lopva létrát támasztott Zoráh házfalának, és belesett az ablaktáblán a hálószobájába. Később a kocsmában mesélték, hogyan figyelték ki Eszter Krejndelt, amint imádságait mondja és egy korsó vizet készít a reggeli kézöblítéshez; hogyan látták, amint lehúzza Zoráh csizmáját, megcsiklandozza a talpát, a férfi pedig kéjvággyal meghuzigálja fülcimpáját. Még a gojok is meghányták-vetették a dolgot borpincéikben, többen közülük megjósolták, hogy bíróság elé kerül az ügy, és kihallgatják a csalót, aki minden bizonnyal boszorkány és szövetséget kötött Luciferrel. Hónapokon keresztül az új pár beszélgetéssel töltötte éjszakáit. Zoráh Eszter Krejndelt szüntelen arról faggatta, hogyan hagyta itt e világot és mit látott odaát. Megcáfolhatatlan bizonyítékok után kutatott, hogy az asszony az, akinek mondja magát. Zoráh többször is beszámolt a bánatról, mely aközben mardosta, míg felesége betegen feküdt s haldoklott, a kétségbeesésről, mely elfogta, mialatt süvét[65] ült és harmincnapos gyászát tartotta. Eszter Krejndel újra és újra bizonygatta: annyira vágyódott a sírban utána, hogy fájdalma nem hagyta nyugodni, kérvénnyel ment a Dicsőség Trónusa elé, mialatt kerubok énekeltek neki dicshimnuszt, és démonok üvöltöttek vádakat. Egyre újabb és újabb részletekkel egészítette ki elbeszélését rokonaival történt találkozásairól, kalandjairól a sírban, Tófetban[66], később pedig az édenkertben. Amikor hasadt a hajnal, férj és feleség még mindig diskurált. Azokon az estéken, amikor Eszter Krejndel a rituális fürdőben járt, és Zoráh odament ágyához, Zoráh állította, hogy a teste sokkal szebb, mint házasságuk első heteiben. Így szólt hozzá: – Talán én is meghalok és föltámadok ifjú képében. Eszter Krejndel szeretetre méltóan pirongatta, biztosítva arról, hogy jobban szereti, mint amennyire bármiféle fiatalembert tudna szeretni, és egyedüli kívánsága az, hogy százhúsz évig éljen. Lassacskán mindenki megszokta a helyzetet. Röviddel az esküvő után Rejce és mostohagyermekei átköltöztek egy zamośći házba, melyet reb Zoráh ajándékozott nekik. Reb Zoráh bevette üzletébe Mejer Ziszlt, ő intézte a helybéli nemességnek folyósított hitelügyleteket. Mejer Ziszl fiai, akik nem is oly rég ütötték, rúgták, leköpdösték Szimmelét, most békés szombatot kívántak neki, és mandulás kenyérrel meg borral kínálták. A Szimmele név hamarosan feledésbe ment. Már Rejce se hívta többé lányát Szimmelének. Eszter Krejndel közel járt a hatvanhoz, amikor elhunyt; Szimmele saját lányaként bánt Rejcével. Különös volt hallani, amint a fiatalabb asszony Rejcét gyermekének nevezi, sütési, főzési és gyereknevelési tanácsokkal látja el. A második Eszter Krejndel – akárcsak az első – jó üzleti érzékkel volt megáldva, s férje, Zoráh soha nem döntött meghallgatása nélkül. A második Eszter Krejndel a gyülekezetben is elfoglalta az első helyét. Fölkérték, hogy kísérje el a menyasszonyokat a zsinagógába, legyen tiszteletbeli koszorúslány esküvőkön, tartsa a csecsemőt a körülmetélési szertartáson. S ő úgy sürgött-forgott, mint aki már évek óta hozzászokott az ilyesféle megtiszteltetésekhez. Eleinte a fiatal asszonyok megpróbáltak barátságába férkőzni, de ő úgy bánt velük, mintha egy másik nemzedékhez tartoznának. A menyegzőn megjósolták, hogy a második Eszter Krejndel rövidesen teherbe esik, ám amikor ez hosszú évek elmúltával sem teljesedett be, mindenkinek feltűnt, hogy
a visszatért Eszter Krejndel időnek előtte öregedni kezd: húsa összefonnyad, bőre kiszárad. Egyre inkább vénasszonyosan öltözködött, emelt vállú körgallérban és szalagkötős kalapban járogatott el hazulról. Gyakran hordott pliszírozott blúzt és hosszú uszályú rakott szoknyát. Reggelente a zsinagóga női karzatán arany szegélyű imádságos könyvvel és könyörgéseket tartalmazó könyvecskével jelent meg. Újhold előtti napon böjtöt tartott, s csak azokat az imákat végezte, melyeket a vénasszonyok szoktak. Elúl[67] és níszán[68] havában, amikor a rokonok sírjait illik fölkeresni, a második Eszter Krejndel kiment a temetőbe, s ráborulva az első Eszter Krejndel sírjára, zokogott és bocsánatáért könyörgött. Mintha az elföldelt hulla tért volna vissza a sírból, hogy imádkozzék és önmagát magasztalja. Teltek-múltak az évek, Zoráh megöregedett, legyöngült. Gyomra és lába egyaránt gyötörte. Az üzlettel már rég nem törődött, egész nap karosszékben üldögélt, olvasgatott. Eszter Krejndel élelmet és orvosságot hordott neki. Néha-néha „kinn a farkas benn a bárány”-t játszott vele, vagy kártyázott; máskor felolvasott neki. Eszter Krejndel átvette az egész üzlet vezetését, ugyanis fiai lusták voltak, nem értettek hozzá. Mindennap beszámolt férjének a történtekről. Férj és feleség úgy emlegették a hajdani napokat, mintha tényleg egykorúak volnának. Zoráh fölidézte az első megpróbáltatásokat, amikor a gyerekek még aprók voltak. Emlékeztek a családi viharokra és az üzleti kellemetlenségekre a hitelezőkkel, nemesekkel, versenytársakkal. Eszter Krejndel ismert minden egyes részletet, nem felejtette el őket. Nemegyszer olyasmikre emlékeztette Zoráhot, ami annak kiment az eszéből. Máskor órákig üldögéltek szótlanul: Eszter Krejndel zoknikat kötögetett, Zoráh Lipover pedig álmélkodva figyelte. A második Eszter Krejndel hovatovább hasonlatossá vált az elsőhöz: mellben megerősödött, arca megráncosodott, szeme alatt táskák jelentek meg, tokát eresztett. Akár az előző Eszter Krejndel, ő is orra hegyén hordta szemüvegét, kötőtűvel vakarta a fülét, meggyborral-gyümölcsízzel frissítette fel magát, közben magához vagy a macskához dünnyögve. Még illata is – friss patyolat és levendula – az első Eszter Krejndelé volt. Amikor felhagyott a mikvébe[69] járással, mindenki úgy vélte, hogy a kritikus életkorba lépett. Még anyja, Rejce sem fedezett föl benne szemernyit sem az egykori Szimmeléből. Az első Eszter Krejndel kortársai burkoltan célozgattak rá, hogy nemcsak barátnőjük lelke tért vissza a sírból, hanem a teste is. A cipész bizonygatta, hogy az újra megtestesült asszony lába az elsőének kiköpött mása. A második nyakán szemölcs támadt – ugyanazon a helyen, ahol az elsőnek volt. Zamośćban némelyek azt beszélték, hogy ha Eszter Krejndel sírját felnyitnák – Isten őrizz, hogy bárki ilyen szentségtörést kövessen el! –, a kihantolt test nem Eszter Krejndel teste lenne, hanem Szimmeléé. Minthogy egy asszony nem képes maradéktalanul betölteni egy férfi helyét, a Zoráh Lipover üzletének vezetésével járó felelősség zöme Mejer Ziszlre hárult. Az egykori Talmud-tanító szórta a pénzt. Későn kelt, ezüst kupából ivott bort, borostyánkőből faragott fejű pipával hivalkodott. Reb Zoráh mindig meghajolt és kalapot emelt a nemesek előtt, de Mejer Ziszl megpróbált velük egyenrangú lenni. Ezüstgombos nemesi viseletet öltött, tollal ékesített cobolyprém kalapot hordott, a nemesekkel étkezett, velük járt vadászni. Amikor felöntött a garatra, pénzt hajigált a parasztoknak. Fiait Itáliában taníttatta, lányait gazdag csehországi ifjakhoz adta feleségül. Nemsokára a zamośći gojok pannak[70] szólították. Eszter Krejndel szemére vetette viselkedését, mondván, nem illendő egy zsidónak világi örömökben tobzódnia, mert ez féltékennyé teszi a keresztényeket, meg hogy elherdálja a pénzt; Mejer Ziszl azonban nem hallgatott rá. Eljött az idő, mikor többé nem látogatta meg Rejcét hálószobájában. Pletykák keringtek, miszerint viszonyt kezdett egy Zamojska grófnéval. Egy örömlány miatt botrány tört ki. Mejer Ziszl párbajt vívott egy nemessel, s a nemes megsebesült a combján. Végül Mejer Ziszl már a zsinagógába sem járt, hacsak nem a nagy egyházi ünnepeken. Reb Zoráh Lipover végtelenül legyöngült. Legutolsó betegsége hosszúra nyúlt. Eszter Krejndel sok-sok éjen át virrasztott férje ágyánál, s nem engedte, hogy mások ápolják. Amikor meghalt, a fájdalomtól ráborult a holttestre, nem járult hozzá, hogy kiterítsék. Úgy kellett a Szentegylet tagjainak elvonszolniuk. A temetés után Eszter Krejndel hazatért; Zoráh fiai és lányai vették körül, hogy vele együtt vegyenek részt a
hétnapos gyászban. Zoráh igencsak élemedett korban hunyt el, gyermekei alacsony zsámolyokon üldögéltek mezítláb, mindennapos eseményekről csevegve. Gyakran szóba hozták a végrendeletét; mindannyian tudták, hogy testamentumot készített, de hogy mi áll benne, arról senkinek fogalma sem volt. Feltételezték, hogy egész vagyont hagyott özvegyére, és már az alkudozásra készülődtek. Ezek a férfiak és nők, akik éveken keresztül mamának szólították a második Eszter Krejndelt, most kerülték a pillantását. Eszter Krejndel fogta bibliáját, és kinyitotta Jób könyvénél. Könnyes szemmel olvasta fel Jóbnak és társainak szavait. Bina Hodel, aki egyetlenegyszer sem fakadt sírva apja utolsó betegsége alatt, elég hallhatóan ezt suttogta: – Isten tolvaj. Eszter Krejndel becsukta a bibliát, és fölállt. – Gyermekeim, szeretnék tőletek elbúcsúzni. – Mégy valahová? – kérdezte Bina Hodel, felvonva szemöldökét. – Ma éjjel apátokkal leszek – válaszolt Eszter Krejndel. – Ezt ráérsz majd jövőre mondani – csipkelődött Bina Hodel. Azon az estén Eszter Krejndel alig nyúlt a tányérjában az ételhez. Utána odaállt a keleti falhoz, meghajolt, mellét verdesve meggyónta bűneit, mintha jóm-kipúr volna. Rejce a konyhában mosogatott. Mejer Ziszl bálba ment. Amikor Eszter Krejndel befejezte, a hálószobába vonult, és ott megágyaztatott a cselédlánnyal. A lány tiltakozott, motyogva, hogy az úrnőnek másutt kéne aludnia. Abból a szobából költözött a másvilágra az úr. Egy cserépben még égett a kanóc, a szokásos pohár víz – benne egy vászondarabkával – az éjjeli asztalon állt, hogy a lélek megtisztíthassa vele magát. Ki töltené az éjszakát olyan szobában, ahonnan nemrég vitték ki az elhunytat? Ámde Eszter Krejndel ráparancsolt a szolgálólányra, tegye azt, amit mondanak neki. Eszter Krejndel levetkőzött. Abban a pillanatban, amint elnyúlt az ágyon, arca megváltozott: megsárgult, beesett. A lány elfutott, hogy odahívja a családot. Doktorért küldtek. Akik látták Eszter Krejndel halálát, később tanúsították, hogy haláltusájában szakasztott olyan volt, mint az első Eszter Krejndel. Szeme nyitva maradt, fényevesztetten és vakon. Szóltak hozzá, de ő nem válaszolt. A szájába töltött tyúkleves kicsurgott belőle. Hirtelen felsóhajtott, s kilehelte lelkét. Bina Hodel földre vetette magát a lábánál, hívogatva: – Jó anyám, szent anyám! Temetése pompázatos volt. A második Eszter Krejndelt az első mellé temették. Halotti leplét a város legtiszteletreméltóbb matrónái varrták. A rabbi égig magasztalta. A temetés után Mejer Ziszl átadta a rabbinak a két végrendeletet. Egyikben Zoráh Lipover vagyona háromnegyedét feleségére hagyta; a másikban Eszter Krejndel örökségének egyharmadát jótékonysági célokra hagyományozta, kétharmadát Rejcére és gyermekeire. Végrehajtónak Mejer Ziszlt tette meg. Pár hónappal később Bina Hodel meghalt, és Mejer Ziszl, aki már nem állt Eszter Krejndel jótékony hatása alatt, könnyelművé vált. Fizetésképtelen kereskedőknek nyújtott hitelt, jelzálogot fogadott el anélkül, hogy fölbecsülte volna a vagyont, továbbra is nagy pénzösszegeket vesztett. Lépten-nyomon pereskedett. Egyre többször kényszerült elrejtőzni hitelezői és a király adószedői elől. Egy nap – bírók, végrehajtók és katonák kíséretében – egy csapat nemes érkezett Mejer Ziszl palotájához. A lublini kormányzó engedélyt adott Mejer Ziszl teljes vagyonának nyilvános elárverezésére. Őt magát letartóztatták, megbilincselték és börtönbe vetették. Rejce megpróbált pénzt keríteni a hitközségtől, hogy szabadon bocsássák, de mivel Mejer Ziszl megtagadta a zsidókat és a zsidóságot, a vének nem nyújtottak segítséget. A nemesek, akikkel együtt iszogatott és tivornyázott, még arra sem méltatták, hogy esdeklő leveleire válaszoljanak. Kilenc hónappal később, egy reggel, amikor a börtönőr belépett Mejer Ziszl cellájába kenyérrel és egy edény forró vízzel, ott találta a rabot, amint lóg az ablakrácson. Mejer Ziszl csíkokra szaggatta ingét és kötéllé fonta. A zsidók elvitték a hullát és eltemették a kerítésen túl.
6 Évekkel később az emberek Zamośćban, Bilgorajban, Krasnikban, sőt még Lublinban is megmegtárgyalták a lánynak az esetét, aki Szimmeleként feküdt ágyba, s Eszter Krejndelként ébredt. Rejce már régen jobblétre szenderült a szegényházban. Idegen országokban élő gyermekei teljesen elhagyták hitüket. Zoráh Lipover óriási vagyona az utolsó fillérig elúszott. A vita azonban folyt tovább. Egy lakodalmi mókamester versbe szedte Szimmelét. Varrónők daloltak róla balladát. Hosszú téli estéken a lányok-asszonyok tollfosztás, káposztagyalulás, pulóverkötés közben fölelevenítették a történteket. Még a héderbe járó fiúk is el-elmondogatták egymásnak, hogyan tért vissza Eszter Krejndel lelke új testbe. Egyesek váltig állították, hogy az egész nem más, mint merő csalás. Mekkora szamár volt reb Zoráh és egész famíliája, hogy engedte rászedni magát egy lánytól! Erősítgették, hogy a gondolat Mejer Ziszl lángeszében fogant meg. Abba akarta hagyni a tanítást, és élvezni Zoráh vagyonát. Hosszú töprengés után valaki arra a következtetésre jutott, hogy Mejer Ziszl a mostohalányával hált, és kényszerítette, hogy részt vegyen a színjátékban. Más azt tartotta, hogy az összeesküvést Rejce kezdeményezte, és ő tanította be lányának a szerepet. Zamośćban élt egy bizonyos Ettinger doktor, aki azzal érvelt, hogy bár csodálatos dolog egy asszonytól, hogy fölkel a sírjából és visszatér férjéhez, de még ennél is nagyobb csoda egy tizennégy éves lánytól, hogy rászedte a zamośći véneket. Hiszen Zamość nem a bolondok városa, mint Chelm. Ráadásul miként történhetett, hogy Szimmele nem esett teherbe, és a férje temetését követő éjjelen halt meg? A Halál Angyalával senki nem köthet szövetséget. Bármiképp lett légyen is, Zoráh Lipover sírján nő egy nyírfa. Agai közt madarak fészkelnek. Levelei soha meg nem szűnnek reszketni, s állandó susogásuk akár parányi csöngettyűk játéka. Az első Eszter Krejndel és a második Eszter Krejndel sírkövei egymásnak támaszkodnak, s idővel szinte eggyé nőttek. A világ rejtélyekkel van telis-tele. Lehetséges, hogy még Éliás[71] sem tud majd minden kérdésükre válaszolni, ha eljő a Messiás. Talán a hetedik mennyországban Isten sem tudta megoldani Teremtésének minden egyes titkát. Ez lehet az oka annak, hogy elrejti orcáját.
JAHID[72] ÉS JEHIDÁ[73] A börtönben, ahol a Seólra[74] induló lelkek várják az elmúlást – ott Földnek hívják – egy Jehidá nevű női lélek röpdösött. A lelkek nem emlékeznek származásukra. Purá, a Felejtés Angyala[75] – aki szétoszlatja Isten fényét és elrejti az Ő arcát –, uralkodik mindenek felett, ami Istenen túl van. Jehidá, megfeledkezve arról, hogy a Dicsőség Trónjáról származik, vétkezett. Féltékenysége számtalan bajt zúdított a világra, amelyben lakozott. Minden női angyalt gyanúsítgatott, hogy viszonyt folytat szeretőjével, Jahiddal, s nemhogy káromolta Isten nevét, még meg is tagadta. A lelkek, úgymond, nem teremtetnek, hanem a semmiből származnak: se küldetésük nincs, se rendeltetésük. Noha a hatóságok végtelenül türelmesek és elnézőek voltak, végül Jehidát halálra ítélték. A bíró kitűzte leszállásának időpontját a Föld nevű temetőbe. Az ügyvéd föllebbezett Jehidá érdekében a Mennyei Legfelső Bírósághoz, sőt kérvényt nyújtott be a Metatronnak[76], az Arc Urának. Jehidá azonban velejéig romlott és oly elvetemült volt, hogy semminemű hatalom nem menthette meg. Az őrök megragadták, elszakították Jahidtól; szárnyait lenyesték, haját lenyírták, hosszú, fehér lepelbe bújtatták. Nem hallgathatta többé a szférák zenéjét, nem szívhatta be a Paradicsom illatait, nem elmélkedhetett a Tóra léleküdítő titkain. Többé nem mártózhatott meg a balzsamforrásban. Börtöncellájában már alvilági sötétség ölelte körül. De legkínzóbb gyötrelmét Jahid iránti vágyakozása jelentette. Már nem érte el telepátia útján. Üzenetet se tudott küldeni neki, minthogy minden szolgájától megfosztották. Jehidának csak a halálfélelem maradt. Ahol Jehidá élt, a halál nem számított ritkaságnak, de csak közönséges, elcsigázott lelkeket sújtott. Hogy pontosan mi történt a halottakkal, Jehidá nem tudta. Ő meg volt győződve róla, hogy a Földre leszálláskor a lélek megsemmisül, ellenben az istenfélők azt állították, hogy szikrányi élet marad benne. A halott lélek azon nyomban oszlásnak indul és hamarosan egy ragacsos, ondó nevű anyag borítja be. Ezután egy sírásó belehelyezi egy méhbe, ahol valami gombamód növekedő dolog lesz belőle: ettől fogva gyereknek hívják. Később elkezdődnek a pokol kínjai: születés, növekedés, gürcölés. Ugyanis az erkölcstannal foglalkozó könyvek szerint a halál nem a legvégső állomás: a megtisztult lélek megtér forrásához. Vajon mi igazolja e hiedelmeket? Jehidá tudomása szerint még senki sem jött vissza a Földről. A felvilágosult Jehidá hitte, hogy a lélek rövid ideig bomlik, majd porrá enyészik a sötétségben, ahonnét nincs visszaút. Most következett el a pillanat, amikor Jehidának meg kell halnia és leereszkednie a Földre. Hamarosan megjelenik tüzes pallosával az ezerszemű Halál Angyala. Jehidá eleinte szakadatlan zokogott, de később felszáradtak a könnyei. Legyen ébren vagy álomban, állandóan Jahidon járt az esze. Hol lehet? Mit csinál? Kivel van? Jehidá tisztában volt vele, hogy Jahid nem fog örökké az ő elvesztésén siránkozni. Csodaszép nők vették körül, szent állatok, angyalok, szeráfok, kerubok[77], ajralok, mindegyikük csáberővel rendelkezik. Meddig képes egy Jahid kordában tartani vágyait? Ő, akár Jehidá, hitetlen volt. Tőle tanulta, hogy a lélek nem teremtés, hanem evolúció eredménye. Jahid nem ismerte el a szabad akaratot, a végső jóban és rosszban sem hitt. Mi fékezhetné meg? Több mint valószínű, hogy már valamely istennő ölébe bújva fekszik, ugyanazokat a történeteket mesélve önmagáról, melyeket Jehidának is előadott. De ő mitévő lehetne? Itt a tömlőcben minden kapcsolata megszakadt a külvilággal: az összes ajtó zárva. Oda sem könyörület, sem szépség nem hatol be. Az egyedüli út a börtönből lefelé vezet, a Földre – a testnek, vérnek, idegeknek és légzésnek nevezett borzalmakhoz. Az istenfélő angyalok feltámadást ígértek. Azt prédikálták, hogy a lélek nem bolyong örökkön-örökké a Földön, hanem büntetését letöltve megtér a magasabb szférákba. Ám Jehidá, modernista lévén, mindezt babonának tartotta. Hogyan is mentesítené magát a lélek a test bomlásától? Tudományos szempontból ez lehetetlen. A lélekvándorlás álom, a
primitív és megfélemlített lelkek együgyű vigasza.
2 Egyik éjjel, amint Jehidá a sarokban álmodozott Jahidról és a tőle kapott gyönyörökről, csókjairól, öleléseiről, a fülébe suttogott titkokról, a különféle testhelyzetekről s játékokról, melyekre csábította, belépett Dúmá[78], az ezerszemű Halál Angyala – szakasztott mása a szent könyvekben leírtnak –, kezében tüzes pallossal. – Eljött az időd, kishúgom – szólalt meg. – További fellebbezésnek nincs helye? – Akik ebben az épületszárnyban vannak, mindig a Földre kerülnek. Jehidá összeborzadt: – Nos, hát én készen állok. – Jehidá, a megbánás most is segít. Valid meg bűneidet. – Hogy segítene? Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy nem vétkeztem többet – mondta lázadóan Jehidá. Mindketten hallgattak. Végül Dúmá törte meg a csendet: – Jehidá, tudom, haragszol rám. De vajon az én vétkem ez? Én akartam a Halál Angyala lenni? Magam is bűnös vagyok, egy magasabb birodalomból száműztek, s büntetésül lélekhóhérságot mértek rám. Jehidá, én nem kívántam halálodat, de nyugodj meg. A halál nem olyan félelmetes, mint gondolod. Igaz, az első percei nem zavartalanok. Azonban ha már egyszer beültettek a méhbe, a következő kilenc hónap fájdalommentes. Mindent, amit itt tanultál, elfelejtesz. A méhből kikerülni megrázkódtatás: ám a gyermekkor gyakran gondtalan. Elkezded majd tanulmányozni a halál tudományát, friss, rugalmas testbe költözve, és hamarosan rettegni fogsz száműzetésed leteltétől. Jehidá közbevágott: – Ölj meg, ha kell, Dúmá, csak kímélj meg a hazugságaidtól. – Az igazat mondom neked, Jehidá. Csupán száz évig leszel távol, minthogy a leggonoszabbak se szenvednek ennél tovább. A halál csupán fölkészülés az új életre. – Dúmá, kérlek! Nem akarom tovább hallgatni. – Mégis fontos számodra, hogy tudd: a jó és a rossz ott is létezik, és az akarat szabad. – Miféle akarat? Miért hordasz össze ilyen badarságokat? – Jehidá, hallgass figyelmesen. Még a holtak között is hoznak törvényeket és rendszabályokat. Viselkedésed a halálban szabja meg, milyen sors vár rád. A halál a lelkek rehabilitációjának vegykonyhája. – Végezz velem, könyörgök! – Légy türelemmel, még hátra van néhány perced az életből, és végig kell hallgatnod utasításaimat. Tudd meg hát: a Földön viselkedhetsz jól vagy gonoszul, az a halálos bűn, ha egy lelket visszajuttatnak az életbe. Ez a gondolat olyan nevetségesnek tűnt, hogy Jehidá szorongása ellenére fölkacagott. – Hogyan adhat életet egyik holttest a másiknak? – Ez nem is annyira nehéz, mint hiszed. A test olyan gyönge anyagból készül, hogy egyetlen ütésre szétmállik. A halál nem erősebb egy pókhálónál; szellő támad, s eltűnik. Viszont égbekiáltó bűn más halálának vagy sajátunkénak az elpusztítása. Sőt: nem szabad úgy cselekedned, beszélned vagy akár gondolkodnod, hogy veszélyeztesd a halált. Itt a cél az, hogy megtartsd az életet, de amott a halál az, amit táplálsz. – Dajkamese. Egy hóhér agyszüleménye. – Ez az igazság, Jehidá. A Tóra, amit a Földön használnak, egyszerű elven nyugszik: egy másik ember halála ugyanolyan kedves legyen neked, mint a sajátod. Emlékezz szavaimra. Amikor leszállsz a Seólra, hasznukat veszed.
– Nem, nem, több hazugságot nem hallgatok. S Jehidá betapasztotta füleit.
3 Teltek-múltak az évek. A mennyországban mindenki elfelejtette Jehidát, kivéve anyját, aki még mindig gyertyákat gyújtott lánya emlékére. A Földön Jehidának új anyja és apja volt, több fivére és nővére meghalt. Miután elvégzett egy középiskolát, egyetemi előadásokat kezdett látogatni. Egy hatalmas temetőben lakott, ahol a holttestek szívesen végeztek különféle temetkezési teendőket. Tavaszkor a bűnös Föld virágtól lett leprás. A halottak emlékére fákkal beültetett sírokból és a tisztítóvízből orrfacsaró bűz szállt fel. A halál birodalmába lekényszerített lények millióiból legyek, pillangók, kukacok, varangyok, békák születtek. Zümmögtek, kuruttyoltak, kuvikoltak, kerepeltek, belesodródva a halálért folytatott küzdelembe. De minthogy Jehidá teljesen megedződött a földi szokásokkal szemben, mindez az élet velejárójának tűnt számára. Padon ült egy parkban, s a holdat fürkészte, amely az alvilág sötétségéből néha koponyába állított emlékgyertyának látszott. A többi női hullához hasonlóan Jehidá is szerette volna megtartani a halált, s méhét sírrá alakítani friss halottak számára. Csakhogy ezt férfi nélkül nem tehette meg, vele kellett egyesülnie a hullák által szerelemnek hívott gyűlölködésben. Amint Jehidá a feje fölötti koponya üregeibe meredve ült, egy fehér leplű hulla jött és letelepedett mellé. Egy ideig a két hulla egymást mustrálgatta: azt gondolták, hogy látnak, ámbár minden hulla világtalan. Végül a férfi hulla megszólalt: – Bocsánat, kisasszony, meg tudná mondani a pontos időt? Lelkük legmélyén a hullák várva várják büntetésük leteltét, állandóan az idő izgatja őket. – Az időt? – válaszolt Jehidá. – Egy pillanat. A csuklójához egy időmérő szerkezet volt szíjazva, de a beosztások olyan kicsik, a jelek olyan aprók voltak, hogy nem egykönnyen olvasta le az óralapot. A férfi hulla közelebb húzódott hozzá. – Megnézhetem? Nekem jó a szemem. – Ha óhajtja. A hullák sohase cselekszenek őszintén, hanem mindig csavaros észjárásúak és fondorlatosak. A férfi hulla megfogta Jehidá kezét és a szerkezet fölé hajolt. Nem most tapintotta meg először férfi hulla Jehidát, de a vele való érintkezéstől ajkai megremegtek. A férfi kitartóan nézte, mégse tudta azonnal kivenni. Majd megszólalt: – Azt hiszem, tíz perccel múlt tíz. – Már valóban ilyen késő volna? – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Jahidnak hívnak. – Jahidnak? Engem Jehidának. – Milyen furcsa véletlen. Mindketten érezték vérükben a halál lüktetését, s hosszas hallgatásba mélyedtek. Majd Jahid törte meg a csendet: – Milyen csodálatos éjszaka! – Igen, csodálatos! – Van a tavaszban valami, ami szavakkal kifejezhetetlen. – A szavak nem fejeznek ki semmit – felelte Jehidá. E megjegyzés közben mindketten tudták, hogy a sors akarata szerint majd egymáséi lesznek és sírt készítenek egy új hulla számára. Ugyanis attól függetlenül, hogy mennyire halottak a holtak, valamicske élet marad bennük – egy kis nyoma a mindenséget betöltő tudással való kapcsolatnak. A halál csak az igazság leple. A bölcsek úgy emlegetik, mint szappanbuborékot, amely elpukkan egy szalmaszál érintésére. A holtak, szégyellve a halált, állapotukat ravaszkodással igyekeznek palástolni. Minél halandóbb egy hulla, annál bőbeszédűbb.
– Megkérdezhetem, hol lakik? – érdeklődött Jahid. ‘Hol láttam már korábban? Miért hangzik ez a hang annyira ismerősnek?’ töprengett Jehidá. ‘S hogyhogy Jahidnak hívják? Olyan ritka név.’ – Nem messze innen – válaszolta. – Nem ellenzi, ha hazakísérem? – Köszönöm. Nem szükséges. De ha úgy gondolja... Még túl korán van lefeküdni. Amikor Jahid fölállt, Jehidá is fölállt. ‘Ő az, akit kerestem?’ kérdezte magától Jehidá. ‘Ő az, akit nekem rendelt a sors? De mit értek azon, hogy sors? A professzorom szerint csak atomok és mozgás léteznek.’ Kocsi közeledett feléjük, és Jehidá hallotta, hogy Jahid megkérdezi: – Szeretne egyet kocsikázni? – Hová? – Hát csak ide a parkon túlra. Ahelyett, hogy helytelenítette volna a javaslatot, mint szándékában volt, Jehidá így felelt: – Jó lenne. De azt hiszem, nem kéne a pénzét költenie. – Ugyan, mi a pénz? Csak egyszer él az ember. A kocsi megállt, s mindketten beszálltak. Jehidá tisztában volt vele, hogy önérzetes lány nem megy el idegen fiatalemberekkel kocsikázni. Mit gondolhat róla Jahid? Vajon azt hiszi, hogy bárkivel elmenne, aki meghívja? Meg akarta magyarázni, hogy szégyenlős természetű, de tudta, már nem törölheti ki a férfira tett benyomást. Némán ült, elképedve saját viselkedésén. Közelebb állt hozzá ez az idegen, mint bárki más. Szinte kitalálta a gondolatait. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana az éjszaka. ‘Ez a szerelem? Tényleg ilyen hirtelen szerelemre lobban az ember? Boldog vagyok?’ faggatta önmagát. Ám odabentről nem érkezett válasz. Ugyanis a holtak mindig mélabúsak, még a jókedv tetőfokán is. Kis idő múlva Jehidá megszólalt: – Az az érzésem, hogy mindezt már átéltem egykor. – Déjà vu[79] – így hívja a pszichológia. – Lehet, hogy van benne egy csöpp igazság. – Mire gondol? – Lehet, hogy egy másik világban ismertük egymást. Jahid fölnevetett. – Miféle világban? Csak egy van, a mienk, a Föld. – De talán léteznek lelkek. – Lehetetlen. Amit maga léleknek nevez, nem más, mint az anyag mozgása, az idegrendszer terméke. Én tudom, medikus vagyok. Hirtelen átkarolta Jehidá vállát. S noha Jehidá ezelőtt egyetlen férfinak sem engedett meg ilyen szabados viselkedést, nem rosszallotta. Ott ült, megdöbbenve hallgatólagos jóváhagyásán, előre rettegve a holnapi megbánástól. Gyenge jellem vagyok, korholta magát. Ámde a férfinak egy dologban igazat adott. Ha nincs lélek és az élet csupán a halál röpke epizódja, akkor miért ne élvezhetné korlátlanul? Ha lélek nincs, nincs Isten sem, a szabad akaratnak sincs értelme. Az erkölcs, mint professzorom mondja, az ideológiai felépítmény része. Jehidá behunyta szemét, s hátradőlt az ülésen. A ló lassan baktatott. A sötétben minden hulla, ember és vadállat a halálát siratta: üvöltöttek, nevettek, zümmögtek, ciripeltek, sóhajtoztak. Néhányuk tántorgott – ittak, hogy röpke időre elfeledjék a pokol kínjait. Jehidá magába mélyedt. Elszundikált, majd felriadt álmából. A holtak alvás közben még egyszer kapcsolatot teremtenek az élet forrásával. Az idő és tér, ok és okozat, szám és viszony illúziója szertefoszlik. Álmában Jehidá ismét születése világában járt. Viszontlátta igazi anyját, barátait, tanárait. Ott volt Jahid is. Köszöntötték, megölelték egymást, kacagtak és sírtak örömükben. Abban a pillanatban mindketten rádöbbentek az igazságra: a földi halál átmeneti és csalóka, a megtisztulás próbaköve és instrumentuma. Mennybéli palotákban, kertekben, lábadozó lelkek oázisaiban, isteni szörnyetegek erdeiben, mennyei madarak szigetein sétálgattak. Nem, találkozásunk nem
puszta véletlen, mormogta magában Jehidá. Van Isten. A Teremtésnek van célja. Egyesülés, szabad akarat, sors: mindez az Ő tervébe illeszkedik. Jahid és Jehidá egy börtön mellett haladtak el, s bepillantottak az ablakán. Egy Földre ítélt lelket láttak. Jehidá tudta, hogy ez a lélek lesz a leánya. Közvetlenül ébredése előtt hangot hallott: – Sír és sírásó egymásra talált. Ma éjjel lesz a temetés.
KÉS ALATT Lejb kinyitotta egyetlen szemét, de a pinceszoba sötétségbe burkolózott. Nem tudta eldönteni, vajon nappal van-e vagy még éjszaka. Tapogatózva nyúlt gyufáért és cigarettáért, amit a vaságy közelében álló széken hagyott. Valahányszor fölébredt az ablaktalan szobában, ahol egy ideje lakott, ugyanaz a kétség kezdte mardosni: mi lesz, ha a másik szemére is megvakul? Gyufát gyújtott, s nézte, hogyan világít a lángja. Meggyújtotta a cigarettáját, mélyen leszívta a füstöt, s a gyufán pislákoló kék lángocskával meggyújtott egy kis petróleumlámpát, amelynek már hiányzott a cilindere. Táncoló fénye a málló falakra és a teljesen elkorhadt padlóra esett. De ha az embernek nem futja lakbérre, egy lakható sír is jó befektetés. Hál’ istennek még maradt tegnapról egy kis pálinka. Az üveg egy tojástartón állt, papírral bedugaszolva. Lejb megfontoltan a padlóra helyezte csupasz lábait, néhány lépest tett felé. Épp csak kiöblítem a számat, tréfálkozott magában. Szájához emelte az üveget, fenékig ürítette, majd félrehajította. Egy darabig üldögélt, míg a mámor a gyomrából a fejébe nem szállt. Hát igen, bukott ember vagyok, mormogta. Többnyire egerek motoszkáltak a szobában, de most a hideg elűzte őket. A helyiség penészgomba- és földszagot árasztott. A levegő dohos volt, a fabútor maradékán gomba tenyészett. Lejb a falnak dőlt, átadva magát az alkoholnak. Ivás közben megszűnt gondolkodni. Gondolatai a maguk életét élték, mintegy a fejétől függetlenül. Mindent elvesztett: a bal szemét, az állását, a feleségét, Ruskét. Ő maga Lejb, a Felebaráti Szeretet Egylet[80] hajdani másodtitkára részeges senkivé züllött. Megölöm az asszonyt, megölöm, motyogta magában. Neki már befellegzett. Megölöm, és végzek magammal is. Minden nap, amit túlél, ajándék számára. Egy hét múlva a sírban lesz az a szajha, úton a másvilágra. Ha van Isten, leszámol vele odaát... Lejb már régóta kiókumlált mindent. Újra végiggondolta, csak úgy vélte, kicsit még vár vele. A kés, amelyet makacs Ruske gyomrába akart szúrni, a szalmazsákban volt elrejtve. Nemrég fente, egészen addig, amíg egy hajszálat is el nem vágott. A gyomrába fogja döfni, kétszer megforgatja, hogy a belét ontsa. Majd Ruske mellére teszi a lábát, s amíg az haláltusáját vívja, rákiált: – Nos, Ruske, még mindig annyira makacskodsz? He? És arcul köpi. Ezután kimegy a temetőbe, és Hájé sírja mellett fölvágja a csuklóját. Az üldögéléstől elfáradva, Lejb visszafeküdt az ágyra, elnyújtózott, magára húzta cigarettával agyonégetett fekete takaróját, elfújta a lámpát. Eljön majd a megfelelő perc! Már régóta vár erre. Először minden vagyonát elkótyavetyélte, majd barátaitól kért kölcsön; most már kész csoda lenne, ha életben maradna. Népkonyhán étkezett. Régi barátai adtak neki néhány garast, egy használt inget, egy rövidnadrágot és egy pár kiselejtezett csizmát. Úgy élt, mint egy állat, mint a körülötte nyüzsgő macskák, kutyák, patkányok. A sötétben Lejb felidézte kedvenc látomását: Ruske holtsápadtan fekszik, felcsúszott ruhában, kinyújtott lábakkal, szalmaszőke haja rendezetlen, gyomrából a késnek csak fém markolata áll ki. Ruske szívszaggató hangon sikoltozni kezd, könyörög, hörög, kimereszti kék szemét. Lejb keményen mellére tapos a csizmájával, s megkérdezi: – Nos, még mindig annyira makacskodsz? He?
2 Lejb fölébredt. Utóbbi napjai félálomban teltek, mintha láz gyötörné. Nem tudta többé, éjszaka van-e vagy nappal, kedd vagy csütörtök. Akár szombat is lehetett már. Több pálinkája nem maradt, elszívta utolsó szál cigarettáját is. Hosszasan álmodott, mindvégig Ruskéról; különös álom – elvágta a nyakát, ugyanakkor szeretkezett is vele, mintha két Ruske létezne. Egy pillanatig emlékezett a kusza álomra, próbálta megfejteni, majd hamarosan elfelejtette. Beteg volnék? – tépelődött. Lehet, hogy ebben a lyukban fogok elrohadni, és Ruske jön el az én temetésemre. Csakhogy még holtomban is visszatérek és megfojtom... Egy kis idő múlva megrázkódott, s újra felébredt. Megtapogatta a homlokát, de az hűvös volt. Fáradtsága elszállt, ereje visszatért; szükségét érezte, hogy felöltözzék és kimenjen az utcára. Elég ebből az élve rothadásból! – mondta magának. Meg akarta gyújtani a lámpát, de nem talált gyufát. Akkor sötétben fogok öltözködni – gondolta. Nyirkos ruhái tapadtak. Vakon felhúzta a nadrágját, fölvette bélelt bekecsét, csizmáját, széles ellenzős sapkáját. A szobában érezhető hidegből arra következtetett, hogy odakinn bizonyára havazik. Fölment a lépcsőn az udvarra, és látta, hogy éjszaka van. Nem esett, nem is havazott, ámde az utcakő nyirkos volt. Néhány ablakban fény égett, még nem múlhatott el éjfél, ahogy először gondolta. Eszerint átaludtam néhány napot, mondta Lejb magában. Bizonytalan léptekkel, mintha tífuszroham után lábadozna, kibotorkált a kapun az utcára. Minden üzlet zárva, zsalugátereik leeresztve. A bádogtetők fölé nehezedett a hidegtől vöröslő, hóval átszőtt égbolt. Amint Lejb ott állt, tűnődve, a házmester bezárta mögötte a kaput. Vajon mit csinálhat most Ruske? – kérdezte önmagától Lejb. Jól tudta, mit csinál; Lemkinnel, a borbélymesterrel ül és estebédjét fogyasztja: friss zsemlét – csak úgy ropog a foga alatt – hideg, mustáros húst, és teával meg befőttel öblíti le. A kályha befűtve, szól a fonográf, csörög a telefon. Ruske barátai is ott szoktak összejönni: Lejzer Citrin a patikárius, Kálmán a gojok húsboltjából, Berele Bonc a halász, Smuel Zejnvel a Bécsi Házasságkötő Terem zenekarának muzsikusa. Ruske mindenkire rámosolyog elbűvölő ajkával; gödröcskék támadnak az arcán, fölhúzza a szoknyáját, hogy kilássék gömbölyű térde, vörös harisnyatartója, csipkés bugyogója. Egyetlen gondolatában sem marad hely Lejb számára. Micsoda tolvaj, micsoda szajha... Ennek kevés egy halál... Lejb valamit érzett a csizmaszárában, lehajolt, megtapogatta. Magammal hoztam a kést – gondolta meglepődve. De a tudat, hogy vele a kés, még inkább megnyugtatta. Járt hozzá egy bőrtok is. A kés volt egyedüli barátja: vele fogja törleszteni összes adósságát. Lejb mélyebbre dugta kését a csizmájába, nehogy nekiverődjék a bokájának. Talán most kéne azt a látogatást nyélbeütnöm – mondogatta magában. De egyelőre csak játszadozott a gondolattal. Egyedül kell Ruskét meglepnie. Legjobb az lenne, ha reggel menne, amikor Lemkin már a borbélyüzletben van, és Cipé, a szolgálólány a piacra indul bevásárolni. Ruske bizonyára még ágyban fekszik, szunyókál vagy hallgatja a kanárik énekét. Szeret meztelenül aludni. Lejb a lakást másoltatott tolvajkulccsal fogja kinyitni: hidegvérrel belép a szobába, lehúzza Ruskéról a takarót és megkérdezi: – Nos, Ruske, még mindig makacskodsz? He? Lejb megállt, a bosszú gondolata teljesen hatalmába kerítette. Elég az ücsörgésből, parancsolta egy belső hang. Ez a hang többnyire úgy utasítgatta, mint valami főtiszt: bal, jobb, ví-gyázz, indulj! És Lejb addig semmit nem tett, amíg a hang meg nem szólalt. Most már tudta, miért aludt napestig a múlt héten. Az őt vezérlő láthatatlan erő fölkészítette a cselekvésre. Alvás közben, akár egy végkifejletéhez közelgő lappangó betegség, megérlelődött benne az elhatározás. Borzongás futott végig a gerincén. Igen, elég sokáig habozott, de eljött az idő... Nem félt, bordái között mégis hidegséget érzett. Tudata meglepően tiszta volt – tudta, hogy mindent a legapróbb részletekig ki kell dolgoznia. Egy garasa sem maradt, pálinkája sem, cigarettája sem. Minden kapu zárva, nincs hová mennie. Ruske estebédjére gondolva megéhezett. Bekapott volna ő is egy darab friss zsemlét, szalámival vagy forró kolbásszal. Gyomrában
morajlást, mardosó éhséget érzett. Évek óta először uralkodott el Lejben az önsajnálat. Hirtelen eszébe jutottak egy dal szövegének sorai; gyermekkorában énekelte, amikor maskarákba öltöztek a púrimi játékokra[81]. Barátja, Beris púrimi tortához hasonló háromszögletű kalapot hordott, s fekete bajszos betyármaszkot viselt; kartonból-ezüstpapírból készített kardját lengetve támadt rá, hogy leszúrja. Ő, Lejb vörös szakállú kereskedőnek öltözve énekelt: Vedd el utolsó morzsámat, Csak adj egy órát, mielőtt meghalok. Vedd el kalácsrészemet, Csak adj egy órát menyasszonyommal. Beris azóta rég szörnyethalt – agyontiporta egy ló. S belőle, Lejbből, akinek egy falat kenyere sem volt, hogy egy órányi haladékot kérjen a haláltól, gyilkos lesz. Lejb lassan bandukolt, rövideket lépdelve. Bízott az őt kormányzó erőben. Segítségre lesz szüksége. Ital nélkül, cigaretta nélkül, étel nélkül nem tudja végrehajtani a gyilkosságot. Fél szemével az őt körülvevő félhomályba révedt. Emberek haladtak el mellette, ő azonban nemigen látta őket. Minden elnémult benne: minden bizonytalan maradt; valaminek történnie kell. Ha mégse történik semmi, gondolta Lejb, hazamegyek. Miután ezt elhatározta, úgy érezte, mintha kihívná maga ellen az erőt, amely évek óta irányítja és már-már a végsőkre sarkallja. Összehúzta a szemét. A homályos gázlámpákból mintha tüzes szalmaszálak sugároznának szerteszét. Néhány esőcsepp hullott a fejére. Álmos volt. Ugyanakkor olyan érzése támadt, hogy ezt már korábban átélte. Ekkor Lejb egy hangot hallott; megdöbbent, noha számított rá. – Fázol, Lejbele? Gyere be, melegedj föl... Lejb körülnézett. Egy utcalány ácsorgott a hatos számú ház kapuja mellett. Lejb nem ismerte, de a lány őt szemmel láthatólag igen. A gázlámpa alatt látta, hogy alacsony, sovány lány: beesett arca pirosítóval bekenve, szeme festékkel bemaszatolva. Vörös haját félig sál takarta; vörös ruhát és sárral vastagon borított, nedves vörös csizmát viselt. Lejb megállt. – Te ismersz engem? – Igen, ismerlek. – Valóban megmelegedhetek nálad? Te már egy vén csoroszlya vagy – mondta Lejb, jól tudva, hogy ez nem igaz. – Az ellenségeim nyiffannának ki ilyen fiatalon... – Talán nálad tölthetném az éjszakát? – Pénzért bármit megtehetsz. Lejb egy pillanatra elhallgatott. – Nincs pénzem. – Az egyetlen, amit ingyen adnak, a halál – válaszolt a nő. Lejb eltűnődött az ajánlaton. – Esetleg elfogadsz valamit fizetség fejében? – Hogyhogy fizetség fejében? Aranyórát? Lejb tudta, hogy ostobaságot követ el, de benyúlt a csizmájába és elővette bőrtokba dugott kését. – Mi az – kés? – Igen, kés. – Mi szükségem volna nekem egy késre? Nem akarok senkit leszúrni. – Három rubelba került. Vess csak egy pillantást a markolatára... Lejb a gázlámpa alá húzódott, és előhúzta a pengét a tokból. Az megvillant, mint egy lángnyelv, s a lány hátrahőkölt. – A tokkal együtt megér négy rubelt.
– Nincs rá szükségem. – Hát akkor... felejtsd el. De Lejb nem mozdult. Várt, mintha abban reménykedne, hogy a lány meggondolja magát. Az még jobban beleburkolózott a sáljába. – Minek hordasz magaddal kést? Meg akarsz ölni valakit? – Talán. – Kit? Makacs Ruskét? Lejb megdermedt. – Ezt meg miből gondolod? – Az emberek beszélik. Mindent tudnak rólad. – Mit beszélnek? – Hogy Ruske otthagyott, és miatta szoktál rá az ivásra. Lejb szívét összeszorította valami. Az emberek tudnak róla, beszélnek róla. És ő még azt hitte, az utca elfelejtette, mintha már halott volna. Könnyek szöktek a szemébe. – Hadd menjek veled. Holnap majd fizetek. A lány fölemelte fejét. Fürkésző pillantással, visszafojtott mosollyal vizsgálgatta, mintha az egész beszélgetés csak játékos próbatétel volna. Úgy tűnt, hozzátartozik Lejb életéhez, akárha egyik rokona lenne, aki eddig várt rá, és most kész kihúzni a csávából. – Szerencséd, hogy az asszonyom nincs itthon. Ha megtudja, elevenen nyúz meg.
3 A lány szobája a pincében volt. A szűk folyosón egyszerre csak egy ember fért át. Elöl ment a lány, Lejb a nyomában. Mindkét oldalról téglafalak vették körül. A hepehupás padlón le kellett hajolnia, nehogy beüsse a fejét. Úgy érezte, már halott, s valamerre földalatti üregekben barangol, az alvilág ördögei között. A lány szobájában lámpa pislákolt, a falak rózsaszínűre voltak mázolva. A kályhában széndarabok izzottak, rajta teáskanna zümmögött. Egy zsámolyon zöld szemű macska ült hunyorogva. Az ágyon mindössze egy szalmazsák hevert, egy koszos lepedővel, semmi más ágynemű. De ez is a vendégek kedvéért lett odatéve. A sarokban álló széken egy párna és egy takaró. Az asztalon fél kenyér. Lejb látta magát a tükörben: köpcös ember, himlőhelyes arc, hosszú orr, beesett száj, egy vágás és lyuk a bal szeme helyén. A porral lepett, törött, zöldes tükörben alakja megtört, mint egy zavaros vizű tócsában. Már több mint egy hete nem borotválkozott, állát szalmaszínű borosta borította. A lány levetette sálját, és Lejb most tudta először alaposan szemügyre venni. Kicsi volt, lapos mellű, hosszú kezekkel és csontos vállakkal, hosszú nyakán fehér folttal. Szemöldöke és szeme sárga, orra görbe, álla hegyes. Arca még fiatalos, de szája körül két mély ránc húzódott, mintha a szája a testétől teljesen függetlenül öregedne. Kiejtéséből ítélve vidékről jöhetett. Lejb úgy bámulta, mintha nem ismerne rá. – Egyedül laksz itt? – A másik lány kórházban fekszik. – Hol az asszonyod? – Meghalt a fivére, süvét ül. – Mindent ellophatnál. – Itt nincs mit ellopni. Lejb letelepedett az ágy végére. Már nem a lányt nézte, hanem a kenyeret. Bár nem volt éhes, mégse tudta levenni a szemét róla. A lány lehúzta a csizmáját, de vörös harisnyáját magán hagyta. – A kutyámat se zavarnám ki ebben a komisz időben – mondta. – Visszamégy az éjjel a kapu elé? – kérdezte Lejb. – Nem, itt maradok. – Akkor beszélgethetünk. – Ugyan miről lehetne énvelem beszélgetni? Elfuseráltam az életemet. Apám köztiszteletben álló ember volt. Valóban le akarod szúrni Ruskét? – Nem érdemel jobbat. – Ha én mindenkit le akarnék szúrni, aki engem megsértett, mindkét kezemben hat késsel járnék. – A nők más tésztából vannak gyúrva. – Tényleg? Várni kell, hagyni Istent, hogy Ő ítélkezzék. Haragosaim fele már a sírban rohad, és a maradék fele se fogja jól végezni. Minek vért ontani? Isten malmai lassan őrölnek. – Ruskét nem bünteti meg. – Várd csak ki a végét. Semmi se tart örökké. Hamarabb megkapja a magáét, mintsem gondolod. – Hamarabb, mint te gondolod – felelt Lejb vakkantásszerű nevetéssel. Majd így folytatta: – De ha már itt vagyok, adj valami harapnivalót. A lány hunyorított. – Nesze, egyél egy kis kenyeret. Húzd a széket az asztalhoz. Lejb leült. A lány hozott neki egy pohár híg teát, csontos ujjaival előhalászott két szem kockacukrot egy fémdobozból. Úgy sürgött-forgott, akár egy feleség. Lejb elővette csizmaszárából a kést és leszelt egy darabka kenyeret. A lány nézte, és elnevette magát: elővillant görbe, ritkás, megsárgult fogsora. Sárga szemeiben
testvéri ravaszság csillant meg, mintha a férfi cinkosa volna. – Az a kés nem kenyérnek való – jegyezte meg. – Hát akkor minek, he? Emberhúsnak? A lány egy darab szalámit hozott a szekrényből, Lejb a késsel félbevágta. A macska leugrott a zsámolyról, és nyivákolva a férfi lábához dörgölőzött. – Nehogy adj neki! Pusztítsa csak az egereket. – Van itt elég egér? – Tíz macskának is jut bőven. Lejb kettévágta a szalámiszeletét, az egyiket odahajította a macskának. A lány oldalvást nézte, félig kíváncsian, félig gúnyolódva, mintha egész látogatása nem volna több merő tréfánál. Hosszú ideig mindketten hallgattak. Majd Lejb kinyitotta a száját, s kertelés nélkül megkérdezte: – Szeretnél férjhez menni? A lány fölnevetett: – A Halál Angyalához hozzámegyek. – Nem tréfálok. – Ameddig egy nő lélegzik, férjhez akar menni. – Hozzám jönnél feleségül? – Akár hozzád is... – Jó, akkor házasodjunk össze. A lány vizet töltött a teáskannába. – Hogy érted: ágyban vagy a rabbi színe előtt? – Először az ágyban, aztán a rabbi színe előtt. – Ahogy akarod. Én már senkinek nem hiszek többé, mit bánom, ha bolondot űznek is belőlem. Ha azt mondod, így legyen, akkor így lesz. S ha visszatáncolsz, akkor sincs veszve semmi. Hiszen mit ér egy szó? Minden harmadik vendég feleségül akar venni. Aztán még azt a húsz kopejkát sem hajlandó kifizetni. – Én feleségül veszlek. Nincs vesztenivalóm. – És én mit veszíthetnék? Csak az életemet. – Nincs semmi pénzed? A lány szívélyesen rámosolygott, kissé fintorogva, mintha már várta volna, hogy Lejb föltegye neki ezt a kérdést. Arca szinte megöregedett, bölcs, szeretetreméltóan barázdált lett, akár egy vénasszonyé. Tétovázott, körülnézett, fölpillantott a fekete függönnyel borított ablakocskára. Arca mintha nevetett volna, ugyanakkor valami réges-régi bánaton tűnődött. A lány bólintott: – Összes vagyonom itt hordom a harisnyámban. S ujjával a térdére mutatott.
4 Másnap reggel Lejb megvárta, míg a házmester kinyitja a kaput. Utána kiballagott. Minden simán ment. Még sötét volt, de a Visztulának ezen a partján, keleten, az ég egy darabja halványkékben játszott, vörös foltok tarkították. A kéményekből füst szállt föl. Parasztszekerek érkeztek hússal, zöldséggel, gyümölccsel megrakodva, a lovak még félálomban baktattak. Lejb mélyeket lélegzett. Torka kiszáradt. Belei mintha összecsomózódtak volna. Hol talál ebben az órában ételt-italt? Eszébe jutott Hájím Szmetene vendéglője, amely akkor nyit, amikor a Teremtő még szunnyad. Lejb a fejét ingatva, mint egy ló, elindult az irányába. Bizony, minden előre elrendeltetett: beteljesítem a végzetem, gondolta. Hájím Szmetene vendéglője már nyitva állt: pacal-, sör- és libamártásszag terjengett; égtek a gázlámpák. Egész éjjel virrasztó férfiak ültek itt, s eszegettek, de hogy a reggelit vagy a tegnapi vacsora maradékát fogyasztják-e, bajosan lehetett megállapítani. Lejb letelepedett egy üres asztalhoz, rendelt egy üveg pálinkát, hagymás csirkehájat meg rántottát. Azon nyomban, éhgyomorra felhajtott három kupica pálinkát. Hát most eszem utoljára, motyogta magában; holnap ilyenkor mártír leszek... A pincérek bizalmatlanul méregették, éltek a gyanúperrel, hogy potya reggelihez akar jutni. Maga a tulajdonos, Hájím Szmetene lépett oda hozzá, tudakolva: – Lejb, van pénzed? Lejbnek kedve lett volna fölkapni az üveget, és kövér pocakjába vágni, amelyet ezüstrubelekből fűzött lánc övezett. – Nem vagyok sóher! S egy piros zsinórral átkötött bankjegycsomót húzott elő a zsebéből. – Jól van na, ne bomolj! – Tágulj innét! Lejb el akarta temetni a sértést. Egyik kupicát a másik után hajította le; annyira elmerült az ivásban, hogy a rántottáról is megfeledkezett. Elővett egy bankjegyet, odaadta a pincérnek borravaló fejében, s rendelt egy másik üveg pálinkát – nem negyven vagy hatvan fokosat, hanem kilencveneset. Az étterem kezdett megtelni vendégekkel, sűrű füsttel, hangzavarral. Valaki fűrészport szórt a kőpadlóra. Lejb mellett férfiak beszélgettek, de ő képtelen volt a szavak közti összefüggést felfogni, jóllehet hallotta őket különkülön. Füleibe mintha vizet öntöttek volna. Ráborult a székre, szunyókált, ugyanakkor kezével markolta az üveget, nehogy elvigyék. Nem aludt, de ébren sem volt. Álmodott: az álom azonban maga is távolinak tűnt. Valaki hosszú szónoklatot intézett hozzá, mondta, mondta, akár prédikátor a szentbeszédet, csakhogy ki és mit mondott, Lejb nem fogta föl. Kinyitotta egyetlen szemét, majd ismét behunyta. Kisvártatva fölállt. Fényes nappal volt, a gázlámpák már nem égtek. A falióra háromnegyed kilencet mutatott. A terem zsúfolásig benépesült; bár mindenkit ismert az utcában, senkit, nem ismert fel. Még maradt egy kis pálinka az üvegben, azt felhörpintette. Megkóstolta a hideg rántottát, elfintorította az arcát, s elkezdte kanalával kocogtatni a tányért, hogy odahívja a pincért. Végül elment, rogyadozó lábakon tántorogva ki a vendéglőből. Egyetlen szeme előtt köd úszott, a közepében valami kocsonyaszerű forgott. Teljesen meg fogok vakulni, mondta Lejb magában. Elment a János piacra, hogy megkeresse Cipét, Ruske szolgálóját, akiről tudta, hogy reggelente, ott szokott bevásárolni. A piac már telis-tele volt vásárlókkal. Árusok kínálgatták kurjongatva portékáikat, halaskofák görnyedtek hallal teli tartályaik fölé, három mészáros baromfit vágott egy márványszéken, amelyet petróleumlámpa fénye világított meg; ezután a tyúkokat átadták a tollfosztóknak, akik megkopasztották őket, és azon mód, még félig élve, kosarakba rakták. Akinek van kése, az használja is, gondolta Lejb. Isten ügyet se vet rá. A kijárat felé menet meglátta Cipét. Épp akkor érkezett egy üres kosárral. Nos, itt az idő!
Kisétált a piacról, elindult Ruske udvara felé Nem félt, hogy meglátják. Belépett a kapun, fölbotorkált a lépcsőn az első emeletre, ahol egy vésett névtáblán ez állt: Lemkin borbélymester. Mi lesz, ha a kulcs nem illik a zárba? – kérdezte magától Lejb. Betöröm az ajtót – válaszolta. Érezte, mint izmosodik – sámsoni erő szállta meg. Elővette a mellényzsebéből a kulcsot, s mintha ő lenne a lakástulajdonos, a zárba illesztette, kinyitotta az ajtót. Az első dolog, amit megpillantott, egy gázóra volt. Egy kalaptartón cilinder lógott, játékosan megkopogtatta. A félig nyitott konyhaajtón át egy kávédarálót, egy rézmozsarat meg egy mozsártörőt vett észre. Odabentről kávé- és sülthagymaszag áradt. Nos, Ruske, ütött az órád! Nyugodtan ment előre a folyosó szőnyegén, előre szegett fejjel, olyan fürgén és óvatosan mozogva, mint egy kutyát nyakon csípni szándékozó sintér. Nevetésféle tört fel belőle, amint elővonta a kést, tokját a csizmaszárában hagyva. Kinyitotta a hálószoba ajtaját Ott feküdt Ruske, vörös takaró alatt, fakó szőke haja szétterült a párnán, sárgás, petyhüdt arcát krém borította. Behunyt szemhéjából kiugrottak a szemgolyói, ráncos nyaka megtokásodott. Lejb szájtátva állt. Szinte alig ismerte meg. Az alatt a néhány hónap alatt, mióta nem látta, elhízott és felpuffadt, elvesztette leányos alakját, vénasszony lett belőle. Haja töve őszült. Az éjjeliszekrényen egy pohár vízben műfogsor állt. Hát ez az, motyogta Lejb. Ruskénak igaza volt. Valóban vén banya lett belőle. Emlékezett búcsúzásukkor mondott szavaira: – Már eleget hajszoltam magam. Már nem fiatalodni fogok, csak öregedni... Lejb nem állhatott ott tovább. Bármely percben kopoghatott valaki az ajtón. De mozdulni se bírt. Sorsát senki sem kerülheti el, mondta magában. Közelebb lépett az ágyhoz, lehúzta róla a takarót. Ruske nem meztelenül aludt, hanem egy begombolatlan hálóingben: alóla kilátszott kelttésztaszerű fonnyadt keble, kiugró hasa, szokatlanul széles csípeje. Lejb sose hitte volna, hogy Ruskénak ilyen kövér pocakja van, hogy bőre ennyire sárgává, fonnyadttá, forradásossá válhat. Lejb arra számított, hogy sikítani fog; de Ruske lassan nyitotta ki szemeit, mintha eddig csak mímelte volna az alvást. Komolyan tekintett rá, bánatosan, mintha ezt kérdezné: – Jaj neked, mivé züllöttél?! Lejb megremegett. Ki akarta mondani a magában oly gyakran hajtogatott szavakat, de nem emlékezett rájuk. Nyelve hegyén lógtak. Szemlátomást Ruskénak magának is torkán rekedt a hangja. Különös hidegvérrel mustrálgatta Lejbet. Hirtelen fölsikoltott. Lejb fölemelte a kést.
5 Hát ez igazán úgy ment, mint a karikacsapás, motyogta magában Lejb. Becsukta az ajtót, leballagott a lépcsőn, lassan, sarkával kopogva, mintha szemtanút keresgélne, de sem a lépcsőn, sem az udvaron nem találkozott senkivel. Kifelé menet egy kis időre megállt a kapuban. Az égbolt, amely napkeltekor olyan kéknek indult, besötétedett: esőre állt. Szenesember haladt el mellette, hátán teli zsák szenet cipelve. Egy púpos rikácsolva sós heringet árult. A tejesnél kannákat rakodtak le egy szekérről. A fűszeresnél a kifutófiú kenyereket tetézett a karjára. Két befogott ló összedugta a fejét, mintha titkaikat osztanák meg egymással. Igen, az utca ugyanolyan, semmi sem változott, gondolta Lejb. Ásított egyet, megrázkódott. Eszébe jutottak az elfelejtett szavak: – Nos, Ruske, még mindig makacskodsz? He? Félelmet nem érzett, csupán ürességet. Délelőtt van, mégis mintha köd gomolyogna, csodálkozott. Benyúlt a zsebébe cigarettáért, de valahol elhagyhatta. Elhaladt a papírbolt előtt. Bekukkantott a mészároshoz. A tőkénél Lejzer, a mészáros egy ökörhúst darabolt széles bárdjával. Egy csoport lökdösődő, tolakodó asszony alkudozott és nyújtogatta kezét velőscsontért. Még levágja valamelyikük ujját, mormogta Lejb. Hirtelen Lemkin borbélyüzlete előtt találta magát, és benézett az üvegajtón. A borbélylegény még nem érkezett meg. Lemkin egyedül volt: apró, kövér, pirospozsgás emberke, tar koponyával, rövid lábakkal, kiugró pocakkal. Csíkos nadrágot, bokavédős cipőt, gallért és csokornyakkendőt viselt, de zsakett nélkül, meg rövid nadrágtartót, akár a gyerekek. Ott állt, s egy lengyel újságot lapozgatott. Még nem tudja, hogy megözvegyült, mondta Lejb magában. Zavartan nézte. Nehezére esett elképzelnie, hogy ő, Lejb e malacszemű emberke miatt tépelődött olyan sokáig, és őt gyűlölte, mint a bűnét. Lejb belökte az ajtót; Lemkin oldalvást rápillantott: meghökkent, sőt megrémült. Őt is elteszem láb alól, határozta el Lejb. Lehajolt, hogy előhúzza a kést a csizmaszárából, de valamilyen erő visszatartotta. Mintha egy láthatatlan hatalom csuklón ragadta volna. Úgy rendeltetett hát, hogy éljen, döntötte el Lejb. Megszólalt: – Borotváljon meg. – Micsoda? Jó, jó, üljön le... Lemkin vidáman fölvette székre kikészített köpenyét, friss lepedőt terített Lejbre, s meleg vizet öntött egy edénybe. Miközben Lejbet szappanozta, kissé megpaskolta, kissé megcsiklandozta a nyakát. Lejb hátrahajtotta fejét, lehunyta szemhéját, elengedte magát a sötétben. Azt hiszem, szunyókálok egy csöppet, határozta el. Levágatom a hajamat is. Lejb csöppet szédült; elböffentette magát. Hűvös légáram futott át a borbélyüzleten, erre ő tüsszentett. Gezundhejt,[82] mondta rá Lemkin. A szék túl magas volt, Lemkin lejjebb állította. Elővett a tokjából egy pengét, bőrszíjon megfente és nekilátott a borotválásnak. Gyengéden, mintha rokonok volnának, vastag ujjai közé csippentette Lejb arcát. Az érezte a borbély lélegzetét, amint bizalmasan mondta: – Te Ruske barátja vagy... tudom... tudom... elmondott mindent. Lemkin választ várt Lejbtől. Még a borotválást is abbahagyta. Kis idő múlva újra rákezdte: – Szegény Ruske beteg. Lejb egy pillanatig hallgatott. – Mi baja? – Epekő. Az orvosok azt mondják, meg kéne operálni. Már két hete kórházban fekszik. De hát az ember nem egykönnyen megy a kés alá. Lejb fölemelte a fejét. – Kórházban? Hol? – Czystében. Naponta kijárok hozzá. – Akkor ki van otthon?
– Az egyik prágai nővére. – Az idősebb, ugye? – Már nagymama. Lejb lehajtotta a fejét. Lemkin újra fölemelte. – Hidd el, Ruske nem az ellenséged – suttogta Lejb fülébe. – Állandóan rólad beszél. Elvégre, ami történt, megtörtént. Szeretnénk valamit tenni érted, de te idegenként viselkedsz... Lemkin olyan közel hajolt Lejbhez, hogy szinte érintette a homlokát. Szájvíz és testvéri melegség áradt belőle. Lejb mondani szeretett volna valamit, de sikoly hallatszott az utcáról, s az emberek összefutottak. Lemkin fölegyenesedett. – Megnézem, mi ez a felfordulás. Kiment, még mindig köpenyben, jobb kezében a pengével, baljában a szappannal és a leborotvált szakállal. Egy-két percig maradt távol, kérdezgette az embereket. Vidáman tért vissza. – Megöltek egy utcalányt. Leszúrták. A kis vörös hajút, a hatos szám alól.
A BÖJT Ithe Nókum világéletében olyan keveset evett, mint egy madár, de miután Rojsze Genendel faképnél hagyta őt, és apja – sokáig éljen! – ajánlotta, hogy válólevelet küldjön neki, Ithe Nókum böjtöt fogadott. A bekevi rabbi házában könnyűszerrel lehetett böjtöt tartani. A rabbi felesége már elköltözött az élők sorából. Pése néne, a házvezetőnő, soha ügyet se vetett rá, esznek-e vagy sem. A szolgálólány, Elke Dobe gyakorta megfeledkezett arról, hogy elhozza Ithe Nókumnak az ételt. Ablaka alatt volt egy verem, ahol a szemetet tárolták. Ithe Nókum az ablakon át hajította ki az ételt. Kutyák, macskák meg madarak pusztították el a maradékot. Csak most, negyvenéves fejjel értette meg Ithe Nókum, miért böjtöltek a hajdani bölcsek szombattól szombatig. Az üres gyomor, az idegen anyagtól mentes bél pompás élvezet. A test könnyű, mintegy megszabadul a nehézkedéstől, az elme tiszta. Eleinte enyhe éhség mardossa a gyomrot, csorog az ember nyála, de az első két nap után minden éhségérzet elszáll. Ithe Nókum már régóta undorodott hús vagy egyéb állati termék fogyasztásától. Amióta látta, ahogyan Lejzer, a sóhét[83] letaglóz egy ökröt a vágóhídon, émelyedett a hústól. Még a tehéntőgyből kifejt tejtől és a tyúkok tojta tojástól is rosszul lett. Mindez kapcsolódott a vérhez, erekhez, bélhez. Igaz, a szent könyvek engedélyezték a húsevést, de csupán a szenteknek, akiknek hatalmukban áll elűzni a tehenekbe és a baromfiba beköltözött gonosz lelkeket. Ithe Nókum egyik állatot sem kívánta. Még a kenyér, a burgonya és a zöldség is túl sok volt neki. Épp csak annyit evett, hogy éhen ne haljon. S ehhez egy-két harapás elégnek bizonyult néhány napra. Minden egyéb önkényeztetés. Miért essen az ember a mohóságának áldozatul? Amióta Rojsze Genendel, a bialeri rabbi leánya elhagyta, Ithe Nókum ráébredt arra, hogy az ember minden vágyát elfojthatja. A szívben valami vágyódás ébred, csakhogy arra fittyet lehet hányni. Testi gondolatokra is csábít, de az ember rábírja magát, hogy a szent könyvbe temetkezzék. A vágyódás sóvárgásra, képzelgésre hajt, ám ezek ellen az ember zsoltárokkal küzd. Azt akarja, hogy reggelente kilencig aludj, de te hajnalban fölébreszted. Amit ez a testedbe zárt rosszakaró leginkább gyűlöl, az a hideg rituális fürdő. Van viszont egy apró pont az agyban, amely kimondja a végső szót – ha utasítja a lábat, hogy menjen, az megy, még ha jéghideg is a víz. Idővel szokássá válik dacolni ezzel az epekedő teremtménnyel. Az ember megtöri, elhallgattatja, máskülönben megállás nélkül csak a magáét hajtogatná, választ se várva, ahogy írva vagyon: Kár a bolondra szép szót vesztegetni. Ithe Nókum föl-alá járkált szobájában – alacsony, ösztövér, ritkás, szalmaszín szakállú emberke, arca falfehér, hegyes orra vöröses, sárga szemöldöke alatt égszínkék szemek ülnek. Homlokán gyűrött kipa, rátapadt szalma- és tollmaradványokkal. Ithe Nókum úgy lesoványodott, hogy minden lötyögött rajta: nadrágja, melyet széles öv tartott, kaftánja egészen a térdéig ráncot vetett, inge begombolatlan maradt. Még papucsa és fehér zoknija is túlságosan nagy volt. Nem járt, hanem csoszogott. Amikor a csábító nagyon erősködött, Ithe Nókum egy csipet tubákkal vagy pipával tette ártalmatlanná. A tubák elveszi az étvágyat. Ithe Nókum lépten-nyomon a csábítóval folytatott harccal vesződött. Egyik percben Rojsze Genendel iránt lobbant vágyra, a másikban apja ellen – éljen soká! – forrt benne a düh, amiért rábeszélte a válásra; hol paplan alatt szeretett volna aludni, hol egy csésze kávéra támadt gusztusa. Elfáradva a járkálástól, lefeküdt egy padra, s feje alá párna gyanánt zsebkendőt tett. A deszkalapok nyomták bordáit, megakadályozták, hogy sokáig egy helyzetben maradjon. Amint Ithe Nókumnak sikerült elszundítania, nyomban álmok rohanták meg: nem egymás után, mint régebben, hanem rajokban, akár a sáskák, mintha a látomások és érzékcsalódások körötte ólálkodtak volna mindaddig, míg le nem hunyta a szemét. Álmában megjelent Rojsze Genendel: Éva-kosztümben, perverz szavak ömlöttek belőle, szégyentelenül nevetett. Ithe Nókum süteményt, marcipánt evett, bort ivott, denevérként suhant tova a levegőben. Hangászok játszottak, dobok peregtek. Púrim[84] meg szimhát tóra volt egyszerre. – Hogy lehetséges ez? – törte a fejét. – Bizonyára eljött a Messiás... Sábbátáj Ceví maga...
Hirtelen fölriadt: úszott az izzadságban. Egy pillanatig még emlékezett a látomásokra, ostobaságokra és hallucinációkra, ámde menten eltűntek elméjéből, csupán Rojsze Genendel képe őrződött meg benne. Teste kábulatban feküdt. Nevetés visszhangzott. – Nem kellett volna elválnom tőle! – mormogta magában. – Itt kellett volna hagynom és eltűnnöm, hogy ne is gyanítsa, hol pihennek a csontjaim. Most már túl késő... A bekeviek azt beszélték, hogy egy galíciainak, a komarni rabbinak lesz a menye. Egy hászid[85], aki ismerte a komarni rabbit, elmondta, hogy a mennyezetig ér, cigányfekete, s háromszoros özvegy... Ithe Nókum bűnön kapta magát. Miért akarta, hogy ágúná legyen a feleségéből? Bosszúból. Gondolatban megszegte a mózesi tanítást: Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts. Ithe Nókum leemelte a könyvespolcról A bölcsesség kezdetét. Hol a bosszúállás büntetése? Forgatta a megsárgult lapokat, árgus szemekkel vizsgálgatva őket. Vétkek egész sorát találta, de a bosszú nem szerepelt köztük. Ithe Nókum grimaszt vágott. Nem ez volt az első eset, hogy gondolatban elátkozta Rojsze Genendelt, rosszat kívánva neki. Betegnek, haldoklónak, halottnak látta. Tudta, hogy gyűlölet, neheztelés, gonosz gondolatok kerítették hatalmukba. A makacs test nem engedett. Csordultig telt bosszúval. Ithe Nókum kinyitotta fiókját; az udvaron szedett maréknyi kavicsot tartotta benne, meg némi csalánt a sövény mellől, azonkívül bogáncsot, amit a süvölvények szoktak dobálni tisea beavkor[86]. Becsukta az ajtót, levette papucsát, és kavicsokat tett bele, hogy törjék a talpát. A csalánt karja-nyaka elé helyezte, s melléhez dörzsölte. Nem nagyon csípte. A bőre majd később felhólyagzik. – És most hideg fürdőben lesz részed! – szólt önmagához. – Gyere!... Kinyitotta az ajtót, elindult lefelé a lépcsőn. Ithe Nókum már nem egy ember volt, hanem kettő. Az egyik büntetést szabott ki, a másik dacolt vele. Az egyik Ithe Nókum elvonszolta a másikat a rituális fürdőbe, az pedig malacságokat beszélt, átkozódott, gyalázkodott. Ithe Nókum fölemelte karját s arcul csapta magát: – Te szemérmetlen!
2 Ithe Nókum böjtjének ötödik napjában járt. Szombat este kezdte, s most volt csütörtök éjjel. Be akarta magának bizonyítani, hogy amit a régiek megtehettek, az manapság is megtehető. Ha a jeruzsálemi Zadok rabbi negyven éven át táplálkozott egy szem fügével, akkor ő, Ithe Nókum is bizonyára elvan egy hétig evés nélkül. Ugyanakkor a másik, a gonosz, igencsak duhajkodott. Dibbukként beléköltözött, úton-útfélen ellenkezve. Ithe Nókum egyik énje imádkozott, a másik pedig rímekben beszélt, mint egy bohóc. Az egyik felöltötte az imaszíjakat, a másik böfögött, csuklott, köpködött. Az egyik a Tizennyolc Áldást mondta, míg a másik elővarázsolta a komarni rabbi képét, amint Rojsze Genendellel szórakozik. Ithe Nókum többé nem tudta, mit cselekszik. Háromszor ismételte ugyanazt az imát. Ez már nem holmi kézitusa volt, hanem élethalálharc Ithe Nókum nem aludt. Ha az ember képtelen legyőzni az ellenfelét böjttel, tövisen fekvéssel, hideg fürdővel, akkor hogyan űzheti ki? Saját maga elpusztításával? De hát ez tilos! Azt várják az embertől, hogy eltörje a kancsót, de ne folyjék ki belőle a bor. Vajon ez miképp lehetséges? Ithe Nókum úgy feküdt a padon nadrágban-zokniban, feje alatt párna helyett kővel, mint Jákób[87] pátriárka. Bőre viszketett, mégse vakarózott. Izzadságcseppek gördültek végig a nyakán, mégse törölte le őket. A Gonosz percenként újabb és újabb trükköt agyalt ki. Ithe Nókum haja bizsergette a koponyáját. Füle csengett, mintha szúnyog repült volna bele. Orrlyukait tüsszentés ingerelte, ásítás környékezte. Térde sajgott. Hasa felpuffadt, mintha étellel volna túlterhelve. Ithe Nókum érezte, hogy hangyák futkároznak a hátán. A sötétben motyogott: – Folytasd, kínozz meg, szaggasd meg a testemet! Egy darabig a másik megpihent, és Ithe Nókum elbóbiskolt. Egy hatalmas béka tátotta ki pofáját, hogy lenyelje. Megkondult a templomharang. Ithe Nókum remegve fölriadt. Tűz van vagy más katasztrófa? Várta, hogy a harang újra megszólaljon. Ámde csupán távoli, tompa visszhang kélt. Ithe Nókumnak kisdolgozni támadt ingere. Odaállt az éjjeliedényhez, csakhogy nem ment. Kezet mosott, hogy elmondja az alkalomhoz illő imát, de az inger visszatért. Teste égett, lüktetett. Belei görcsbe rándultak. Szája megkeseredett, akárcsak rókázás előtt. – Igyak egy kis vizet? – kérdezte önmagát. Odalépett a székhez, ahol a korsó állt, félig megtöltve vízzel a rituális kézmosáshoz, és ímmel-ámmal megfordította. Egyik zoknija vizes lett. – Nem hódolok be neki! – suttogta. – Ha ujjad adod, karod kéri a telhetetlen. Ithe Nókum ismét kinyújtózott a padon, végtagjai elzsibbadtak. Fájdalmai, kínjai, a mardosó éhség, a szomjúság szárazsága hirtelen elmúlt. Félig aludt, félig ébren volt. Agya működött, de Ithe Nókum nem tudta, mire gondol. A másik, az a dacos, elment, és újra csak egy Ithe Nókum maradt. Kettéosztottsága megszűnt. – Haldoklom? – kérdezte önmagától. Minden halálfélelme elmúlt. Készen állt az eltávozásra. Ha a temetést pénteken délután tartják, gondolta, a friss halott megússza a Fekete Angyal kérdéseit és kínzását. Ithe Nókum figyelte, mint szivárog el ereje. Elméje átugrott egy időszakot, ürességet hagyva maga után. Mintha Púrá, a Felejtés Angyala csípett volna ki egy darabkát Ithe Nókum emlékezetéből. Rácsodálkozott a sötétben. Az emlékezetkiesés egy percig, egy óráig vagy egy napig s egy éjszakáig tarthatott. Egyszer Ithe Nókum olvasott egy történetet egy elvarázsolt fiatalemberről, aki egy hordó fölé hajolt, hogy vizet merítsen, s amikor fölegyenesedett, addigra elmúlt hetven esztendő. Hirtelen megdermedt. A sötétben valami megmozdult az ajtónál – testetlen, homályos, kígyózó páragomoly. Ithe Nókum annyira megdöbbent, hogy megijedni se maradt ideje. Egy alak bontakozott ki belőle, egy szellem – feje, válla, nyaka és haja – egy asszony. Arcát mintha saját fénye világította volna meg. Ithe Nókum fölismerte: Rojsze Genendel! Teste felső része most teljesen megfigyelhető volt: arca mozgott, mintha szólni szeretne. Szemgödre szélesre nyílt. Alul a jelenés rongyos füstfoszlányokat és cafatokat húzott maga után. Ithe Nókum saját hangját hallotta: – Mit akarsz?
Megpróbált fölemelkedni, ám lába elzsibbadt, elnehezült. A kísértet – egy tojásból idejekorán előbújó csibe – feléje úszott, maga után húzva nyálfarkát. – Az őseredeti szubsztancia! – kiáltotta benne valami. Eszébe jutott a zsoltár: Szemeid láttak engem, de tökéletlenek voltak. Meg akarta szólítani az éjszakai látogatót, ámde torkán akadt a szó. Kis ideig némán figyelte, amint a félig asszony, félig alaktalan váladék, a gyökerétől megszabadulni igyekvő utálatos gomba, e sebtiben összetákolt teremtmény közeledik felé. Kisvártatva olvadni kezdett. Diribdarabok váltak le róla. Arca elolvadt, haja szétszóródott, orra ormánnyá nyúlt, mint a törpéké, melyeket az ablakpárkányra tesznek télvíz idején, hogy kigúnyolják a fagyot. A nyelvét kiköpte. Rojsze Genendel eltűnt, s keleten késként fölcsillant a nap. Vércseppek fröcskölték be a falakat, a mennyezetet, a padlót. A hajnal lemészárolta Rojsze Genendelt és szétfröcskölte vérét. Az élet utolsó buboréka szétpukkant, s minden semmivé foszlott. Ithe Nókum felült és megrázkódott, ahogyan a férfiak szoktak a halott fölött. – Rojsze Genendel! Ó, jaj nekem!
3 Bekevben megfújták a sófárt[88]. Elúl havi szellők lengedeztek a füzek közt a temetőben. Csillogó ökörnyál úszott a magasban át az udvaron. A rabbi kertjében érett gyümölcs hullott a fákról. Elhagyatottság lett úrrá az imaházon. A padokon verebek ugrabugráltak. A hitközség kecskéje bejutott az előcsarnokba, nekitámaszkodott a szakadozott, kidobott imakönyvekkel megrakott ládának, s próbálta megrágni egy zsoltároskönyv sarkát. Ismét csütörtök volt, Ithe Nókum nem ízlelt ételt szombat este óta, de ez senkit nem zavart. Ha az ember egész évben böjtöl, nem kezdi el az evést elúl, a bűnbánat havában. Ithe Nókum szobájában ülve lapozgatta A nyugalom törvényének lapjait. Egy kicsit motyogott, majd a széktámlára hajtva fejét álomba szenderült. Váratlanul lépéseket és erős hangokat hallott. Valaki hozzá sietett. Feltárult az ajtó, s Ithe Nókum megpillantotta Rojsze Genendelt és mögötte szolgálólányát, Jentét. Nem azt a Rojsze Genendelt, aki éjjelente megjelent neki, s akin keresztüllátott, akárcsak tálesze[89] szövedékén, hanem Rojsze Genendelt, teljes életnagyságban: magas, vékonydongájú, görbe orral, tüzes fekete szemmel, vastag ajakkal és hosszú nyakkal. Fekete sálat, selyem köpenyt, magas sarkú cipőt viselt. Szolgálólányát pirongatta, s jelt adott neki, hogy ne kövesse tovább. Rojsze Genendel belépett Ithe Nókum szobájába: az ajtót nyitva hagyta, nyilván azért, hogy ne maradjon vele kettesben. Jente félúton állt a lépcsőn. Ithe Nókum elképedt: – Már ekkora hatalomra tettem szert? – villant át agyán a gondolat. Az asszony hosszasan időzött a küszöbön, fölemelt szoknyával, szeme sarkából méregetve őt – nézésében a harag néma sajnálattal elegyedett. Végül megszólalt: – Fehér vagy, mint egy halott! – Mit akarsz? – kérdezte Ithe Nókum olyan elhaló hangon, hogy alig hallotta saját magát. – Mit csinálsz, hé? Böjtölsz? – kérdezte Rojsze Genendel gunyorosan. Ithe Nókum nem felelt. – Ithe Nókum, beszédem van veled. Rojsze Genendel becsapta az ajtót. – Miről van szó? – Ithe Nókum, ne háborgass engem! – kiáltotta szinte Rojsze Genendel. – Elváltunk, most idegenek vagyunk. Én férjhez kívánok menni, te is megnősülhetsz. Egyszer mindennek vége kell, hogy legyen. – Nem értem, miről beszélsz. – Dehogynem, nagyon is jól érted. Itt ülsz, varázsigéket mormolva. Már a házasságom előestéje is elérkezett, mégis el kellett halasztanom. Miért nem hagysz élni? Kiűzöl ebből a világból. Kútba ugrom! Rojsze Genendel toppantott. Kezét durván az ajtófélfára támasztotta. Ujján gyémánt gyűrű csillogott. Félelmet és erőt árasztott. Ithe Nókum fölvonta szemöldökét. Szíve dobbant egyet, majd mintha megszűnt volna verni. – Esküszöm, nem tudom... – Fölébresztesz! A fülembe rikácsolsz! Mit akarsz tőlem? Nem jöttünk ki egymással, kezdettől fogva. Bocsáss meg, de te nem vagy férfi. Akkor miért kínozol? Megmondanád? – Hogy mit csinálok? – Odajössz hozzám, csipkedsz, nyúzol. Hallom a lépteidet. Miattad maradok étlen-szomjan. Lefogyok. Az emberek látnak téged az udvarunkban, ők látnak téged, nem én vagyok bolond! Jente majd belepusztult a rémületbe. Behívom, ő maga mondja el neked. Éppen ment ki, elnézést, az árnyékszékre, és te odaúsztál hozzá; a sikítozására mindenki összefutott az udvarban... Közvetlenül napfelkelte előtt ráültél az ágyamra, és képtelen voltam megmozdítani a lábamat. Mi vagy te, ördög? Ithe Nókum hallgatott.
– Titokban tartottuk – folytatta Rojsze Genendel. – De örökké nem szenvedhetek. Világgá kürtölöm, ki vagy és mit művelsz. Kiátkoznak. Csak öreg apádat sajnálom... Ithe Nókum válaszolni akart, de egy szó nem jött ki a torkán. Minden összehúzódott benne. Kiszáradt. Zihált és nyikorgott. mint egy ingaóra felhúzás előtt. Valami ágaskodott benne, akár a kígyó. Ithe Nókumot különös remegés fogta el. Jeges toll simított végig a gerincén. Ide-oda ingatta a fejét, mintha ezt mondaná: – Nem. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek! Esküdj meg, hogy elengedsz. Ha nem, akkor olyan patáliát csapok, hogy egész Bekev összeszalad. Minden szégyent félreteszek. Gyere velem az imaházba és esküdj meg a Szent Tekercsekre. Vagy én pusztulok el, vagy te!... Ithe Nókum újabb erőfeszítést tett, s elcsukló hangon motyogta, mintha fojtogatnák: – Esküszöm neked, nem én vagyok a vétkes. – Akkor hát kicsoda? Szent neveket használsz, belemerültél a Kabalába. Ezt a világot elvesztetted, s el fogod a másvilágot is. Apám, sokáig éljen, küldött engem hozzád. Neki is vannak közbenjárói az égben. A gonosz lelkekkel paktálsz, jaj nekem! A Fekete Hegyek mögé kerülsz! A Feneketlen Üregbe fognak vetni! Szörnyeteg! – Rojsze Genendel! – Ellenség! Sátán! Ásmodáj! Rojsze Genendel hirtelen elnémult. Óriási fekete szemével Ithe Nókumot bámulta, amint visszahőkölt. A szobában olyan csönd támadt, hogy a légyzümmögést is hallani lehetett. Ithe Nókum erőfeszítést tett, hogy megszólaljon. Torka összeszorult, mintha lenyelt volna valamit. – Rojsze Genendel, én nem tudlak... nem tudlak elfelejteni!... – Te nyomorult! Hatalmadban vagyok... Rojsze Genendel ajka megremegett. Mindkét kezével eltakarta arcát, s hangos zokogásban tört ki.
AZ UTOLSÓ DÉMON Én, ki magam is démon vagyok, tanúsítom, hogy kipusztultak a démonok. Mi szükség van rájuk, ha maga az ember válik démonná? Minek bűnbe vinni azt, aki már benne fetreng? Én vagyok az utolsó kísértők egyike. Egy tisevici padláson tanyázom, s egy jiddis elbeszéléskötettel táplálkozom, mely a nagy katasztrófa előttről származik. A könyv történetei gyatrácska szellemi élvezetet nyújtanak, ám a héber betűknek megvan a súlyuk. Fölösleges a szót szaporítanom – zsidó vagyok. Mi más is lennék, netalán goj? Hallottam, vannak goj démonok is, de én egyiküket sem ismerem, nem is óhajtom megismerni. Jákób és Ézsau nem lehetnek egymás rokonai. Lublinból érkeztem ide. Tisevic egy eldugott porfészek: Ádám még pislantani sem állt meg itt. Akkorka, hogy ha egy szekér halad végig rajta, a ló a piactéren áll, ám az utolsó kerekei már a vámsorompót érik. Tisevicet szukóttól tisea beavig sár lepi. A város kecskéinek a szakállukat se kell fölemelniük, hogy a kunyhók szalmatetejét legelésszék. Az utcák közepén tyúkok fekszenek. A madarak a nők főkötőjében raknak fészket. A szabó zsinagógájában kecske a minján[90] tizedik tagja. Ne firtassuk, hogyan sikerült eljutnom a legapróbb imakönyv legapróbb betűjéhez. De ha Asmodáj kéri, hogy menj, akkor az ember megy. Lublintól egészen Zamośćig ismerős az út. Onnan saját magadra vagy utalva. Azt mondják, a tanház tetején egy vas szélkakast keressek, melynek taréján varjú csücsül. Valaha a szélkakas forgott a szélben, de már évek óta meg se moccan, mennydörgés-villámlás hatására sem. Tisevicben még a vas szélkakasok is elpusztulnak. Jelen időben szólok, mert számomra megállt az idő. Megérkezem. Körülnézek. Ha agyonütnek se látok egy fia démont se. A temető üres. Nincs melléképület. Benézek a rituális fürdőbe, de egy árva hangot se hallok. Leülök a legmagasabb padra, bámulom a követ, melyre péntekenként loccsantják a vödrökből a vizet, és álmélkodom. Mi szükség itt rám? Ha egy apró démon kell nekik, fontos, hogy a távoli Lublinból hozassanak? Nincs elég gonoszság Zamośćban? Odakinn süt a nap – közeleg a nyári napforduló –, a fürdőben mégis homály és nyirkosság honol. Fejem fölött pókháló, benne egy pók kapkodja ide-oda lábait, munkát mímelve, noha nem sző szálat. Légynek se híre, se hamva, még egy légypete sincs sehol. „Mit eszik ez az állat?” kérdem magamtól. „Saját beleit?” Hirtelen hallom, amint Talmudot kántáló hangon megszólal: – Az oroszlánt nem elégítheti ki egyetlen morzsa, a vermet nem lehet falának piszkával betemetni. Fölnevetek. – Csak nem? Miért álcáztad magad póknak? – Már voltam kukac, bolha, béka. Immár kétszáz éve ülök itt ölhetett kézzel. Hogy lelépjek, ahhoz engedély kell. – Errefelé nem vétkeznek? – Kisszerűek az emberek, kisszerűek a vétkek. Ha valaki megkívánja a másik seprűjét, holnap böjtöl és borsót tesz a cipőjébe. Azóta, hogy Ábrahám Zalman Messiásnak, József fiának képzelte magát, az emberek vére megdermedt ereikben. Ha én volnék a Sátán, még az elsőéveseket sem küldeném ide. – Ez nem kerül semmibe neki. – Mi újság a nagyvilágban? – érdeklődik tőlem. – Rájár a rúd a magunkfajtára. – Mi történt? Erősödik a Szentlélek? – Még hogy erősödik? Csak Tisevicben van hatalma. A nagyvárosokban hírét sem hallották. Lublinban sincs divatban. – Hát az szép is lenne! – Csakhogy korántsem így áll a helyzet – mondom. – A bűnösök rosszabbak számunkra, mint a bűntelenek. Már odáig fajult a dolog, hogy az emberek lehetőségeiken túllépve akarnak vétkezni. A
legbanálisabb vétkeket igyekszenek elkövetni. S ez esetben mi szükség ránk? Nemrég a Levertov utca fölött szálltam el, szkunkprém bundás férfit láttam. Fekete szakálla volt, lengő pajesza, borostyán szivarszipkát szorított ajkai közé. A túloldalon egy hivatalnok felesége haladt el; ezt találtam mondani: – Üzletet köthetünk, nem gondolod, öreg? Csupán egy gondolatot vártam tőle. Előkészítettem a zsebkendőmet, ha netalán leköpne. S erre mit tesz? – Minek rám vesztegetni a szufládat? – kiáltja mérgesen. – Én benne vagyok. Őt dolgozd meg. – Miféle sorscsapás ez? – Felvilágosultság! Az alatt a kétszáz év alatt, míg itt kuksoltál a farkadon, a Sátán új módit főzött ki. A zsidók írókat neveltek ki – jiddiseket, hébereket, ők sajátították el a foglalkozásunkat. Mi trágárkodunk minden serdülővel, ők viszont ezerszám nyomják giccses termékeiket és széltében-hosszában elárasztják velük a zsidókat. Értik minden trükkünket: gúnyolódásunkat, jámborságunkat. Ezernyi okot ismernek, amiért egy patkánynak kósernak kell lennie. Mindössze a világot óhajtják megváltani. Hiszen ha nem tudnál megrontani semmit, ide volnál láncolva kétszáz évre? És ha te képtelen voltál kétszáz évig elérni bármit, mit várnak éntőlem két hét alatt? – Ismered a közmondást: Messziről jött vendég mindent lát. – Mit lehet itt látni? – Egy ifjú rabbi költözött ide Modly Bozycból. Még harmincon innen van, de kicsattan a tudománytól, betéve fújja a Talmud hatvanhat traktátusát. Lengyelország legnagyobb kabalistája, minden áldott hétfőn és csütörtökön böjtöl, jéghideg vízben vesz rituális fürdőt. Egyikőnkkel sem állna szóba. Mi több, csinoska felesége a ház dísze. Miként vihetnénk kísértésbe? Akárha egy vasfalat próbálnál áttörni. Ha a véleményemre vagy kíváncsi, szerintem Tisevicet törölni kellene a nyilvántartásunkból. Csak arra kérlek, vigyél el innen, mielőtt megháborodok. – Nem, először beszélnem kell ezzel a rabbival. Mit gondolsz, hogyan lássak hozzá? – Csak nem gondolod komolyan? Sót hint a farkadra, még mielőtt kinyitod a szádat. – Lublinból jöttem, nem ijedek meg a saját árnyékomtól.
2 Útban a rabbihoz faggatom a manót: – Eddig mivel próbálkoztál? – Inkább mivel nem próbálkoztam? – feleli. – Nővel? – Rá se néz. – Eretnekséggel? – Minden választ ismer. – Pénzzel? – Azt se tudja, hogy néz ki. – Hírnévvel? – Menekül előle. – Meg se fordul utána? – A fejét se mozdítja. – Valamilyen gyöngéje csak akad. – De az hol lappang? A rabbi dolgozószobájának ablaka nyitva – berepülünk. A szokásos berendezés: frigyláda a Szent Tekerccsel, könyvespolcok, fatokban mezúza[91]. A rabbi kék szemű, szőke szakállú fiatalember sárguló pajesszal, magas homlokán haja már ritkult; a széken ül a Gemárába[92] mélyedve. Se lát, se hall: jarmulka[93], széles selyem öv, rojtos ruha, mindegyik rojt nyolcszorosan befonva. Belehallgatok gondolataiba – jámbor gondolatok. Himbálózik, héberül kántálja: Ráchél t’unáh v’gazezáh, majd lefordítja: megnyírták a gyapjas juhot. – A héberben a ‘Ráchél’ lehet ‘bárány’ vagy leánynév is – szólalok meg. – Tényleg? – A báránynak gyapja van, a leánynak haja. – Tehát? – Ha nem hermafrodita, a lánynak fanszőrzete van. – Hagyd abba a fecsegést és hagyj tanulni! – csattan fel mérgesen a rabbi. – Várj egy percet – mondom. – A Tóra nem hűl ki. Igaz, Jákób szerette Ráchélt, de amikor Leát adták neki helyette, az sem volt méreg. S amikor Ráchéltől Bilhát[94] kapta ágyasul, mit tett Leá, hogy bosszantsa nővérét? Zilpát[95] dugta az ágyába. – Ez még a Tóra átadása előtt történt. – És Dávid[96] király? – Ez a Gersom rabbi általi kiközösítés előtt történt. – Gersom rabbi előtt vagy után, a férfi az férfi. – Csirkefogó! Saddáj krá Sátán! – kiált föl a rabbi. Megragadva mindkét pajeszát, remegni kezd, mintha lázálom kínozná. – Micsoda ostobaság jut eszembe! – Fogja fülcimpáját, begyűri a fülébe. Én tovább beszélek, de ő nem hallgat rám; beletemetkezik egy fogas passzusba, s már nincs kihez szólnom. A kis tisevici manó megtöri a csendet: – Nem könnyű lépre csalni, ugye? Holnap majd böjtöt tart és töviságyban hempereg. Utolsó fillérét jótékonyságra fordítja. – Napjainkban ilyen hívő? – Erős, akár a szikla. – S a felesége?
– Áldozati bárány. – A gyerekei? – Még csecsemők. – Talán van anyósa. – Már a másvilágon. – Perpatvarok? – Egy fél haragosa sincs. – Hol találsz ilyen kincset? – Néha-néha zsidók között is felbukkan hasonló. – Meg kell vele birkóznom. A környéken ez az első munkám. Megígérték, ha sikerül, áthelyeznek Ogyesszába. – Mi abban a jó? – Ennél közelebb a mifajtánk nem férkőzhet a Paradicsomhoz. Napi huszonnégy órát alhatsz. A nép vétkezik, neked a kisujjadat sem kell mozdítanod. – Akkor mit csináltok egész nap? – Asszonyainkkal hancúrozunk. – Itt egyetlen lány sincs a mieink közül. – A manó felsóhajt. – Volt egy vén szipirtyó, de kimúlt. – Akkor mi maradt? – Amit Ónán[97] cselekedett. – Ezzel nem mégy semmire. Segíts nekem, s esküszöm Ásmodáj szakállára, kimenekítelek innét. Van egy megüresedett állás, keserűfű-mixert keresnek. Csak húsvétkor kell dolgoznod. – Remélem, menni fog, de ne igyál előre a medve bőrére. – Találkoztunk nála keményebb legényekkel is.
3 Eltelik egy hét, ám a dolog holtpontra jutott. Rossz hangulatban vagyok. Egy hét Tisevicben fölér egy egész lublini évvel. A tisevici manónak igaza van, csakhogy ha kétszáz évet lehúzol egy ilyen porfészekben, belőled is goromba fráter lesz. Olyan tréfákat süt el, melyek Énókot se szórakoztatták, és fetreng a nevetéstől. Neveket hagy ki a Haggádából[98]. Minden történetének hosszú a szakálla. Pokolian szeretnék kijutni innen, de varázslóhoz nem méltó dolgavégezetlenül távozni. Kollégáim között akadnak irigyeim, cselszövéstől kell tartanom. Talán azért küldtek ide, hogy kitörjem a nyakam. Ha az ördögök beszüntetik az emberekkel folytatott harcot, egymás ellen gáncsoskodnak. A tapasztalat azt mutatja, hogy az általunk alkalmazott kelepcék közül három megbízhatóan működik: a vágy, a büszkeség és a kapzsiság. Mindhármat senki sem kerülheti el – még maga Coc rabbi sem. E három közül a büszkeség szövevénye a legerősebb. A Talmud szerint egy írástudónak a hiúság nyolcadrészének nyolcada jár. Viszont egy tanult emberben ennél jóval több található. Amikor látom, hogy telnek-múlnak a napok, s a tisevici rabbi hajlíthatatlan, a hiúságát veszem célba. – Tisevic rabbija – szólítom meg –, én sem tegnap másztam le a falvédőről. Lublinból jövök, ahol az utcákat bibliamagyarázatokkal borítják. Kályhánkat kéziratokkal fűtjük. Padlásszobáink padlója besüpped a Kabala súlya alatt. Ámde Lublinban sem találkoztam ily kiemelkedő egyéniséggel, mint te. Miként lehetséges – kérdezem tőle –, hogy senki nem hallott rólad? Megeshet, a valódi szenteknek el kell bújniuk, de a hallgatás nem hoz megváltást. E nemzedék vezérévé kéne lenned, nem csupán a hitközség rabbijának, lett légyen az bármilyen szent dolog. Elérkezett az idő, hogy fölfedd magad. A menny és a föld terád vár. A Messiás a Madárfészken ül, s letekint, hogy hozzád hasonló feddhetetlen szentet találjon. De téged ez hidegen hagy. Te csak ülsz rabbiszékeden, törvényeket kiagyalva arról, mely fazekak-serpenyők kóserek. Bocsáss meg a hasonlatért, de mintha elefánttal vontatnának egy szalmaszálat. – Ki vagy, és mit kívánsz? – kérdezi rémülten a rabbi. – Miért nem hagysz tanulni? – Van idő, amikor Isten szolgálata a Tóra mellőzését kívánja – kiáltok. – A Gemárát bármely diák bújhatja. – Ki küldött téged ide? – Küldtek – itt vagyok. Azt hiszed, odafenn nem tudnak rólad? A magas rangú személyek aggódnak érted. A terhet széles vállaknak kell hordozniuk. Rigmusban kifejezve: nagyon alázatos, nagyon gyalázatos. Ide figyelj: Ábrahám Zalman Messiás volt, József fia, és a sors úgy akarja, hogy te készítsd elő a Messiás, Dávid fia számára az utat; azonban ébredj föl. Készülj a harcra. A világ lemerült a tisztátalanság negyvenkilencedik kapujáig, de te áttörtél a hetedik égboltig. A lakóházakban csupán egyetlen kiáltás hallik – a tisevici férfié. Az edomi angyal egy csapat démont sorakoztatott fel ellened. A Sátán is várakozik. Ásmodáj megront téged. Ágyadnál áll Lilit, és Námá szálldos körbe-körbe. Nem látod, de sarkadban Sábriri[99] és Briri. Ha angyalok nem védelmeznének, a tisztátalan lelkek porrá zúznának. Nem vagy azonban egyedül, Tisevic rabbija. Minden lépésedet Szandalfon[100] vigyázza. Metatron tekint le rád fénygömbjéből. Minden függőben van, tisevici férfiú – te billentheted ki a mérleg nyelvét. – Mit tegyek? – Jól jegyezd meg, elmondom neked. Még ha azt kérem, szegd meg a Törvényt, akkor is tégy, ahogy mondom. – Ki vagy te? Mi a neved? – Éliás Tisbite. Én őrzöm a Messiás sófárját. Hogy megváltás jő-e vagy egyiptomi sötétségben bolyongunk még 2689 évig, csupán rajtad áll. A tisevici rabbi hosszasan hallgat. Arca oly fehérré válik, mint a papírcédulák, melyekre kommentárjait
jegyezgeti. – Honnan tudjam, hogy igazat szólsz? – kérdi remegő hangon. – Bocsáss meg, Szent Angyal, de adj jelt. – Igazad van. Jelt adok neked. Olyan szelet támasztok a rabbi szobájában, hogy a cédula, melyre ír, fölemelkedik az asztalról és röpködni kezd, mint egy galamb. A Gemára lapjai maguktól lapozódnak. A Szent Tekercs függönye hullámzik. A rabbi jarmulkája leugrik fejéről, felszáll a mennyezetig, majd visszahull fejére. – Így viselkedik a természet? – kérdezem. – Nem. – Hiszel már nekem? A tisevici rabbi tétovázik. – Mit kívánsz tőlem? – E nemzedék vezetőjének híressé kell válnia. – Mitől lesz híres az ember? – Menj, utazgass szerte a világban. – S mit tegyek? – Imádkozz, gyűjts pénzt. – Mire gyűjtsék? – Először csak gyűjts. Később megmondom, mire fordítsd a pénzt. – Ki fog adakozni? – Ha megparancsolom, a zsidók fognak. – Miből éljek? – Az adománygyűjtőt megilleti az adomány bizonyos hányada. – És a családom? – Kapsz eleget mindőtök számára. – Most mit tegyek? – Csukd be a Gemárát. – Ah, lelkem vágyódik a Tóra után – sóhajt föl a tisevici rabbi. Ennek ellenére fogja a könyv fedelét, bezárni készül. Ha ezt megteszi, végigcsinálja. Mit tett Joseph de la Rinah? Csupán egy csipetnyi tubákot adott Samaélnak. Már-már fölnevetek magamban: – Tisevic rabbija, mindőtöket kelepcébe csaltam! A pici fürdőházi manó a sarokban hallgatózik, s elsárgul az irigységtől. Igaz, szívességet ígértem neki, de a mifajtánk féltékenysége erősebb bárminél. Hirtelen megszólal a rabbi: – Bocsáss meg, Uram, másik jelt kérek. – Mit akarsz, mit tegyek? Megállítsam a napot? – Csupán mutasd meg a lábadat. Abban a pillanatban, amikor a tisevici rabbi e szavakat kiejti, tudom, minden elveszett. Testünk minden porcikáját álcázni tudjuk – a lábunk kivételével. A legkisebb manótól egészen Ketev Meririig[101] mindannyiónknak lúdkarmunk van. A kis manó a sarokban fölnevet. Ezer éve először én, az ékesszólás mestere, nem jutok szóhoz. – Nem mutatom meg a lábamat! – kiáltom mérgesen. – Ez azt jelenti, ördög vagy. Phű, ki innen! – kiált a rabbi. Könyvespolcához rohan, kihúzza a Teremtés könyvét és fenyegetően megforgatja fölöttem. Melyik ördög tud ellenállni a Teremtés könyvének? Kiiszkolok a rabbi dolgozószobájából – lelkem romokban hever. Hogy ne szaporítsam a szót, Tisevicben ragadok. Nincs többé Lublin, nincs többé Ogyessza. Egy másodperc alatt minden furfangom szétporlik. Magától Ásmodájtól jön parancs: – Maradj Tisevicben, és szenvedj. Ne tégy meg nagyobb utat, mint amit megtehetsz szombaton. Mennyi időt töltöttem itt? Egy örökkévalóságot meg egy szerdát. Mindent láttam: Tisevic elpusztítását,
Lengyelország elpusztítását. Nincs több zsidó, nincs több démon. A nők többé nem öntenek vizet a téli napforduló éjjelén. Nem kerülik, hogy páros számban adjanak ki kezükből bármit. Többé nem kopogtatnak hajnalban a zsinagóga előcsarnokában. Nem figyelmeztetnek minket, mielőtt kiöntik a mosogatóvizet. A rabbi níszán havának péntekén szenvedett vértanúságot. A hitközséget lemészárolták, a szent könyveket elégették, a temetőt meggyalázták. A Teremtés könyve visszatért a Terem tőhöz. Gojok mosakszanak a rituális fürdőben. Ábrahám Zalman kápolnájából disznóólát csináltak. Nincs többé sem jónak, sem gonosznak angyala. Nincsenek bűnök, nincsenek kísértések! A nemzedék már hetedíziglen vétkes, ámde a Messiás nem jön. Kihez is jöhetne? A Messiás nem jött el a zsidókhoz, így a zsidók mentek el a Messiáshoz. Nincs többé szükség démonokra. Minket is megsemmisítettek. Én vagyok a legutolsó, egy menekült. Oda megyek, ahová kedvem tartja, de hát hová mehet egy magamforma démon? A gyilkosokhoz? Rábukkantam egy jiddis elbeszéléskötetre a törött hordók között, Velvel, egykori kádármester házában. Ott ülök én, az utolsó démon. Port eszem. Tollseprűn alszom. Egyre csak üres locsogást olvasok. A könyv a mi stílusunkban íródott: disznózsírban sült szombati kenyér – istenkáromlásban megforgatott áhítat. Tanulsága: nincs se bíró, se bíráskodás. Mindazonáltal a betűi zsidó betűk. Az ábécét nem herdálták el. Szopogatom a betűket, eszegetem. Számolom a szavakat, rímeket faragok, tekervényesen magyarázom és újramagyarázom mindegyik pontot. Alef, alvilág, mi más várt rád? Bét, bukás, erre kárhoztattál. Gimel, Gondviselés, mintha tudná, Dálet, dögvész, árnyéka nőttön-nőtt, Hé, hóhér, ki készen állt, Váv, világismeret, merő tudatlanság. Zájin, zodiákus, messziről derengő jelek, Het, halál, mely magzatra vár, Tet, tudós, bebörtönzött úr, Jod, ítélőbíró, döntése csalás Bizony, ameddig egyetlen kötet marad, van miből fenntartanom magam. Amíg a molyok el nem pusztítják az utolsó lapot, van mivel szórakoznom. Hogy mi történik, ha az utolsó betű sincs már, arról inkább nem szólok. Amint vége az utolsó betűnek, Az utolsó démonnak befellegzett.
JENTL, A JESÍVANÖVENDÉK Apja halála után Jentlnek nem volt miért Janewban maradnia. A lány teljesen magányosan élt a házban. Bérlők ugyan jelentkeztek, hogy beköltöznének és lakbért fizetnének; a házassági közvetítők Lublinból, Tomaszewből, Zamośćból érkezett ajánlatokkal ostromolták. De Jentlnek esze ágában sem volt férjhez menni. Egy belső hang ezt hajtogatta: Nem! Mivé válik egy lány, ha megülik a menyegzőt? Azon nyomban szülni kezd és gyereket nevel. Ráadásul az anyósa dirigál neki. Jentl tudta, nem asszonyi élet méretett ki számára. A kötéshez-varráshoz még csak nem is konyított. Odaégette az ételt, kifuttatta a tejet. Szombati kalácsa soha nem sikerült, tésztája nem kelt meg. Jentl sokkal inkább vonzódott a férfidolgokhoz, mint a nőiekhez. Apja, reb Todrosz, nyugodjék békében, a hosszú évek alatt, melyek ágynak döntötték, lányával tanulmányozta a Tórát, mintha a fia volna. Bereteszeltette vele az ajtókat, befüggönyöztette az ablakokat, majd együtt hajoltak Mózes[102] öt könyve, a Misna, a Gemára és a Kommentárok[103] fölé. Jentl oly buzgó tanítványnak bizonyult, hogy apja gyakran mondogatta: – Jentl, benned férfilélek lakozik. – Akkor miért születtem nőnek? – Az Ég is tévedhet. Valóban, Jentl nem hasonlított a janewi lányokhoz – sudár növésű volt, vékonyka, apró mellű, keskeny csípejű. Szombat délutánonként, amikor apja szunyókált, belebújt annak nadrágjába, bojtos ruhájába, selyem kabátjába, föltette kipáját[104], bársony kalapját, és a tükörben mustrálgatta magát. Szakasztott olyan volt, mint egy sötét, jóképű fiatalember. Még felső ajkán is látszott egy kis hajlat. Egyedül dús hajtincsei árulkodtak női mivoltáról – de szükség esetén a haj is levágható. Jentlben testet öltött egy gondolat, s éjjel-nappal ez foglalkoztatta. Nem, ő nem a gyúródeszka és a pudingostál mellé született, hogy ostoba asszonyokkal csevegjen és tülekedjen a mészárosnál. Mennyit mesélt neki apja jesívákról, rabbikról, irodalmárokról! Fejében tolongtak a talmudi idézetek, kérdések-válaszok, tudós kifejezések. Lopva még apja hosszú pipájára is rá-rágyújtott. Jentl közölte a kereskedőkkel, hogy ott akarja hagyni a házat, és egy kalisi nagynénjéhez költözik. A szomszéd asszonyok megpróbálták jobb belátásra téríteni, a házasságközvetítők félkegyelműnek tartották – itt Janewban több kilátása van jó partira. De Jentl hajlíthatatlan maradt. A nagy kapkodásban az első jelentkezőnek eladta a házat, a bútort pedig elkótyavetyélte pár garasért. Örökségéből mindössze száznegyven rubel maradt. Áv[105] hónapjának egyik késő éjszakáján, miközben Janewra álom szállt, Jentl lenyisszantotta hajtincseit, halántékainál pajeszt borotvált ki, s felöltözött apja ruhájába. Vesszőből font utazótáskába alsóneműt, imakendőt meg két-három könyvet csomagolt, és gyalog nekivágott Lublinnak. Az országúton Jentlt fölvette egy szekér, s egészen Zamośćig szállította. Onnan ismét gyalogszerrel folytatta útját. Útközben betért egy fogadóba, s egyik elhunyt nagybátyja után Ansel néven mutatkozott be. A fogadóban nyüzsögtek a hírneves rabbikhoz tanulni utazó ifjak. Egyes jesívák érdemeiről folyt parázs vita; némelyek a litvániaiakat dicsérték, mások azt bizonygatták, hogy az oktatás Lengyelországban intenzívebb, a koszt pedig ízletesebb. Jentl most vetődött először fiatalemberek társaságába. Beszédük és a női locsogás – ég és föld, gondolta, de szégyellt bekapcsolódni az eszmecserébe. Az egyik fiatalember a kecsegtető partit és a hozomány nagyságát ecsetelte, míg egy másik púrim rabbi viselkedését parodizálva egy Tóra-verset kántált, különféle pajzán magyarázatokkal fűszerezve. Kisvártatva a társaság rátért az erőpróbákra. Egyikük kifeszítette a másik tenyerét; másikuk megpróbálta behajlítani társa karját. Az egyik diák, aki kenyeret és teát fogyasztott, nem kapott kanalat, s papírvágó késével kavargatta a teát. Hamarosan egyikük odalépett Jentlhez, és vállon veregette: – Miért vagy olyan szótlan? Nincs nyelved? – Nincs mit mondanom.
– Hogy hívnak? – Anselnak. – Szégyenlős vagy, mint egy útszéli viola. S a fiatalember megfricskázta Jentl orrát. Ő legszívesebben ütéssel viszonozta volna, csakhogy a karja nem engedelmeskedett. Elsápadt. Egy magas növésű, sápadt, égő szemű, fekete szakállas diák – alig idősebb a többinél – kelt segítségére: – Hé, te, miért incselkedsz vele? – Ha nem tetszik, ne nézd! – Azt akarod, hogy megtépjem a pajeszodat? A szakállas fiatalember átballagott Jentlhez, s megkérdezte, honnét jön és hová tart. Jentl elmondta, hogy jesívát keres, de csöndre vágyik. A fiatalember meghuzigálta szakállát. – Akkor tarts velem Beczewbe. Elmesélte, hogy Beczewbe megy vissza a negyedik évre. Az ottani jesíva kicsi, csupán harminc diákkal – mindegyiküket a város polgárai látják el koszttal-kvártéllyal. A koszt bőséges, a háziasszonyok megstoppolják a diákok zokniját és gondoskodnak a szennyesükről. A beczewi rabbi, a jesíva vezetője lángelme. Föltesz tíz kérdést, s mindegyikre egyetlen választ talál. A diákok zöme feleségre lel a városban. – Miért hagytad ott az iskolát a félév közepén? – kérdezte Jentl. – Meghalt az anyám. Most megyek vissza. – Hogy hívnak? – Avigdornak. – Hogyhogy nem házasodtál meg? A fiatalember megvakarta szakállát. – Hosszú história. – Meséld el. Avigdor eltakarta szemét, töprengett egy percig. – Eljössz Beczewbe? – Igen. – Akkor úgyis hamarosan rájönnél. Alter Viskovernek, a város legmódosabb emberének egy szem lányával jártam jegyben. Már az esküvő napját is kitűzték, amikor váratlanul visszaküldték a házassági szerződést. – Mi történt? – Nem tudom. Pletykálkodtak, azt hiszem, keringett mindenféle mendemonda. Jogomban állt volna ragaszkodni a hozomány feléhez, de ez ellenkezik az elveimmel. Most egy másik házasságra akarnak rábeszélni, csakhogy nekem nem tetszik a lány. – Beczewben a jesívanövendékek nők után szaladgálnak? – Alter házában, ahol hetente egyszer étkezem, Hádász, a lánya tálalta föl az ételt. – Csinos? – Szőke. – A barnák is lehetnek csinosak. – Nem. Jentl Avigdorra pillantott. Vékony volt, csontos, beesett arcú. Oldalszakálla olyan fekete, hogy már-már kéknek tűnt, szemöldökei orrnyergénél találkoztak. Metsző tekintettel nézett rá, szánalomra méltó szégyenkezéssel amiatt, hogy fölfedte titkát. Kaftánjának hajtókája – a gyászolók szokása szerint – be volt szaggatva, kilátszott a bélése. Fáradhatatlanul dobolt az asztalon, és egy dallamot dúdolt. Mintha gondolatok cikáztak volna ide-oda magasan ívelt szemöldöke mögött. Hirtelen megszólalt: – Ugyan, szót sem érdemel. Legföljebb beállok szerzetesnek.
2 Bármily furcsa is, alighogy Jentl – azazhogy Ansel – megérkezett Beczewbe, a hét egyik napján ugyanazon gazdag embernél, Alter Viskovernél kapott kosztot, akinek a lánya felbontotta Avigdorral kötött eljegyzését. A jesívanövendékek párokban tanultak. Avigdor Anselt választotta partneréül. Segített neki leckéi elkészítésében. Egyben kiváló úszó is volt, fölajánlotta Anselnak, megtanítja mellúszásra meg arra is, miképp járjon a vízben; ámde az folyton különféle ürügyekkel tért ki azelől, hogy lemenjen a folyóhoz. Avigdor javasolta, költözzenek össze, de Ansel egy idős, félvak özvegynél talált szállást. Keddi napokon Ansel Alter Viskovernél étkezett, Hádász szolgált fel. Avigdor elárasztotta barátját kérdésekkel: „Milyen Hádász? Szomorúnak látszik? Jókedvű? Megpróbálják-e kiházasítani? Emlegeti-e néhanapján a nevemet?” Ansel beszámolt róla, hogy Hádász felborogatja az edényeket az abroszon, megfeledkezik a sóról, ujjai beleérnek a grízes edénybe, mialatt felszolgál. Utasításokkal látja el a szolgálólányt, állandóan könyveibe temetkezik, hetente új frizurát csináltat magának. Sőt bizonyára csinosnak tartja magát, mert állandóan a tükör előtt illeg-billeg, pedig valójában nem annyira csodaszép. – Két évvel a házassága után – mondta Ansel – vénséges csoroszlya lesz belőle. – Tehát neked nem tetszik? – Nem különösen. – De ha szüksége volna rád, nem utasítanád vissza. – Megvagyok nélküle. – Nincsenek hátsó szándékaid? A két jó barát, aki egy padban ült a tanház sarkában, több időt töltött beszélgetéssel, mint tanulással. Avigdor néha rágyújtott, Ansel ilyenkor kivette szájából a cigarettát és szívott egy-egy slukkot. Avigdor kedvelte a hajdinás süteményt, ezért Ansel reggelente megállt a pékségnél, hogy vegyen egyet, s nem hagyta, hogy barátja kifizesse a részét. Ansel cselekedetei gyakran bámulatba ejtették Avigdort. Ha Avigdor kabátjáról leszakadt egy gomb, másnap Ansel tűvel-cérnával jelent meg a jesívában, s visszavarrta. Mindenféle ajándékokat vásárolt Avigdornak: selyem zsebkendőt, egy pár zoknit, kézmelegítőt. Avigdor egyre inkább szívébe zárta ezt a fiút, aki öt évvel volt nála fiatalabb, s a szakálla még nem serkedt. Egyszer így szólt Anselhoz: – Szeretném, ha feleségül vennéd Hádászt. – Mi jó származna ebből neked? – Jobb, ha hozzád megy, mint egy vadidegenhez. – Ellenségemmé válnál. – Én soha. Avigdor szeretett hosszú sétákat tenni a városban, s Ansel nemegyszer csatlakozott hozzá. Beszélgetésbe merülve elballagtak a vízimalomig, a fenyőerdőig vagy a keresztútig, ahol a feszület állt. Néha elnyújtóztak a füvön. – Miért nem lehet egy nő olyan, mint egy férfi? – kérdezte egyszer Avigdor, az eget fürkészve. – Ezt meg hogy érted? – Miért ne lehetne Hádász olyan, mint te? – Hogyhogy én? – Hát... jó barát. Anselt játékosság kerítette hatalmába. Leszakított egy virágot, s egyenként letépdeste a szirmait. Felkapott egy gesztenyét, megdobta vele Avigdort. Avigdor figyelte, ahogy egy katicabogár végigmászik a tenyerén. Kisvártatva megszólalt:
– Össze akarnak házasítani. Ansel azonnal felült. – Kivel? – Fejtl lányával, Pésével. – Az özveggyel? – Azzal. – Minek vennél feleségül egy özvegyet? – Más nem jönne hozzám. – Nem igaz. Valakit csak találnál. – Soha. Ansel elmagyarázta Avigdornak, hogy az ilyen házasság hátrányos. Pése se nem csinos, se nem okos, csupán egy kétszemű tehén. Emellett balszerencsét is zúdít rá, mert a férje házasságuk első évében hunyt el. Az efféle asszonyok férjpusztítók. Ámde Avigdor csak hallgatott. Rágyújtott, mélyen beszívta, majd karikákban kieregette a füstöt. Arca megzöldült. – Asszonyra van szükségem. Éjjel képtelen vagyok aludni. Ansel meghökkent. – Miért nem tudsz várni addig, míg eljön a megfelelő asszony? – Hádász volt az. S Avigdor szemei elhomályosultak. Hirtelen talpra ugrott. – Eleget heverésztünk. Menjünk! Azontúl minden egy szempillantás alatt zajlott le. Egyik nap Avigdor kiöntötte a szívét Anselnak, két nappal később eljegyezte Pését, s mézeskalácsot és pálinkát vitt a jesívába. Kitűzték a közeli esküvő napját. Ha a menyasszony özvegy, nem kell várnia hozományra. Minden készen áll. Ráadásul a vőlegény árva fiú, így senkinek a tanácsát nem kell kikérnie. A jesívanövendékek megitták a pálinkát és jókívánságaikat fejezték ki. Ansel is belekóstolt, de nyomban csuklott egyet. – Jaj, de éget! – Nem vagy igazi férfi – ugratta Avigdor. A szertartás után Avigdor és Ansel letelepedtek a Gemára kötetéhez, de alig-alig haladtak; beszélgetésük hasonlóképpen akadozott. Avigdor előre-hátra himbálta magát, szakállát huzigálta, orra alatt dörmögött. – Végem van – jelentette ki végül. – Ha nem kedveled, akkor miért szándékozol elvenni? – Akár egy kecskét is elvennék. Másnap Avigdor nem ment el a tanházba. Fejtl, a bőrkereskedő hászid volt, s jóreményű sógorát a hászid tanházban szerette volna taníttatni. A jesíva diákjai egymás között azt beszélték, hogy bár az özvegy alacsony növésű és gömbölyű, mint egy hordó, az anyja egy tejesember lánya, apja pedig analfabéta, mégis az egész családnak annyi a pénze, hogy a tyúk eszi az apraját. Fejtl egy tímárüzlet résztulajdonosa; Pése a hozományát egy üzletbe fektette be, ahol heringet, szurkot, edényeket, fazekakat árult, és amely állandóan parasztoktól hemzsegett. Apa és leánya kiöltöztették Avigdort: szőrme- és szövetkabátot, selyem kaftánt és két pár csizmát rendeltek neki. Emellé nyomban egy rakás ajándékkal halmozták el, olyasmivel, ami eredetileg Pése első férjéé volt: a Talmud vilnai kiadásával, egy aranyórával, hánukká[106] gyertyatartóval, fűszerdobozzal. Ansel egyedül ült a padban. Kedden, amikor Ansel megérkezett ebédre Alter Viskover házához, Hádász megjegyezte: – Mi a véleményed a barátodról? Ismét megvan mindene? – Mit vártál – hogy már senkinek nem lesz rá szüksége? Hádász elpirult. – Nem az én hibám. Apám ellenezte.
– Miért? – Mert kiderítették, hogy Avigdor egyik fivére fölakasztotta magát. Ansel ránézett, ahogy ott állt a lány: magas, szőke, hosszú nyakú, sovány arcú, kék szemű, vászonruhában és kartonkötényben. Két varkocsba font haja a vállán volt átvetve. Kár, hogy nem férfi vagyok – gondolta Ansel. – Sajnálod? – kérdezte Ansel. – Úgy bizony. Hádász kiszaladt a szobából. Az ebéd folytatását – húsgombócot meg teát – a szolgálólány hozta be. Hádász csak akkor jelent meg újra, amikorra Ansel bevégezte az evést, és leöblítette kezét a végső áldásra. A lány odalépett az asztalhoz és fátyolos hangon megszólalt: – Esküdj meg, hogy nem árulsz el neki semmit. Miért tudná meg, mi mardossa a lelkemet... S kiszaladt ismét, kis híján elvágódva a küszöbön.
3 A jesíva vezetője megkérte Anselt, válasszon másik tanulótársat, de teltek-múltak a hetek, s Ansel még mindig egyedül tanult. A jesívában nem akadt senki, aki betölthette volna Avigdor helyét. Mindenki más eltörpült hozzá képest testben-lélekben egyaránt. Butaságokat beszéltek, csínyeket követtek el, grimaszokat vágtak, koldusként viselkedtek. Avigdor nélkül a tanház sivárnak tűnt. Ansel éjjel az ablak melletti padjában üldögélt, elkerülte szemét az álom. Kaftán-nadrág nélkül újfent Jentllé változott, eladó lány lett belőle, aki másnak a jegyesébe, egy fiatalemberbe szerelmes. Talán föl kéne tárnom az igazat – gondolta Ansel. De már elkésett; lány mivoltához nem térhetett vissza, többé nem tudott meglenni könyvek és tanház nélkül. Feküdt, lázító gondolatokon tépelődve, az őrület határán. Elnyomta az álom, majd fölriadt. Álmában egyszerre volt férfi és nő, egyszerre viselt női fűzőt és rojtos férfikaftánt. Havi vérzése késett, s hirtelen elfogta a félelem... Ki tudja? A Midrás Talpiotban olvasott egy asszonyról, aki pusztán a férfi iránti vágyától teherbe esett. Csak most fogta fel Jentl a Tóra passzusát, amely a másik nem ruhájának a felvételét tiltja. Azáltal az ember nemcsak másokat vezet orránál fogva, hanem saját magát is. Még a lélek is eltévelyeg, ha idegen testben találja magát. Éjjel Ansel ébren feküdt. Reggelre szemei majd leragadtak. A házaknál, ahol étkezett, az asszonyok panaszkodtak: az ifjú mindent a tányérján hagy. A rabbinak szemet szúrt, hogy Ansel már nem figyel az előadásokra, hanem saját gondolataiba mélyedve kibámul az ablakon. Amikor eljött a kedd, Ansel megjelent a Viskover-háznál ebédre. Hádász egy tál levest tett elébe, s várt, de Ansel nagy zavarában még megköszönni is elfelejtette. Kanaláért nyúlt, s lepottyantotta. Hádász megkockáztatott egy megjegyzést: – Hallom, Avigdor cserbenhagyott. Ansel magához tért önkívületéből. – Mire célzol? – Már nem a tanulótársad. – Elment a jesívából. – Találkozol még vele egyáltalán? – Úgy tűnik, bujkál valahol. – Az esküvőjére elmégy? Ansel egy pillanatig hallgatott, mintha nem fogná föl a szavak értelmét. Majd így felelt: – Ritka egy bolond. – Miért mondod ezt? – Te csodálatos vagy, míg a másik nő akár egy madárijesztő. Hádász a füle tövéig elpirult. – Apám a bűnös. – Ne aggódj. Majd csak találsz valakit, aki méltó rád. – Nincsen, akit én akarnék. – De hisz téged akar mindenki. Hosszas hallgatás következett. Hádász szemei tágra nyíltak, fájdalom tükröződött bennük – tudta, nem lel megnyugvásra. – Kihűl a levesed. – Én is téged akarlak. Maga Ansel is megdöbbent azon, amit mondott. Hádász válla fölött rátekintett. – Mit nem mondasz! – Ez az igazság. – Valaki hallgatózhat.
– Nem félek tőle. – Edd meg a levesed. Egy pillanat múlva hozom a húsgombócot. Hádász sarkon fordult, s elment – magas cipősarkai csak úgy kopogtak. Ansel nekilátott babszemeket halászni a levesből: egyet talált is, de visszaejtette. Megszűnt az étvágya: torka összeszorult. Tisztában volt vele, hogy veszélyes útra tért, valami erő mégis űzte-hajtotta előre. Hádász ismét megjelent, kezében egy húsgombóccal megrakott fatállal. – Miért nem eszel? – Rólad töprengek. – Min töprengsz? – Feleségül akarlak venni. Hádász olyan arcot vágott, mintha a torkán akadt volna valami. – Ilyen ügyben apámhoz kell fordulnod. – Tudom. – A szokás szerint házasságközvetítőt kell küldened. S a lány kirohant a szobából, becsapva maga mögött az ajtót. Magában nevetve Ansel ezt gondolta: – A lányokkal úgy cicázom, ahogy kedvem tartja... Megsózta a levest, megpaprikázta. Üres fejjel ült. Mit tettem? Bizonyára megbomlott az agyam. Nincs rá más magyarázat. Magába erőltette az ételt, de ízeket nem érzett. Csak ekkor jutott eszébe, hogy Avigdor akarta, vegye feleségül Hádászt. Zavarában egy terv fogalmazódott meg benne: elégtételt vesz Avigdorért, s ugyanakkor Hádász révén még jobban magához láncolja. Hádász még szűz: mit tud a férfiakról? Egy ilyen lányt sokáig bolonddá lehet tenni. Ugyan Ansel is szűz volt, de sokat tudott az ilyesforma dolgokról a Gemárából és a férfiak elbeszéléseiből. Félelem és vidámság egyszerre kerítette hatalmába, mint olyasvalakit, aki az egész hitközséget be akarja csapni. Eszébe jutott a mondás: A köznép ostoba. Felállt, s hangosan mondta: – Most tényleg belevágok valamibe. Azon az éjjelen Ansel egy szemernyit se aludt. Pár percenként fölkelt, hogy egy pohár vizet igyék. Torka kiszáradt, homloka égett. Agya tőle függetlenül lázasan működött. Lelkében vita dúlt. Gyomra korgott, térdei sajogtak. Mintha a Sátánnal, a Gonosszal lépett volna szövetségre, aki rászedi az embereket, akadályokat gördít útjukba és csapdákat állít nekik. Mire Anselt elnyomta az álom, már hajnalodott. Ébredéskor izgatottabb volt, mint lefekvéskor. Nem tudott tovább aludni az özvegy ágyán. Kínkeservesen fölállt, fogta imaszíjait, tarisznyáját, és elindult a tanházba. Útközben ki mással találkozik, mint Hádász apjával. Ansel tisztelettudóan jó reggelt kívánt, s barátságos üdvözlést kapott viszonzásul. Reb Alter szakállát markolva társalogni kezdett vele. – Hádász lányom bizonyára az ételmaradékot tálalja föl neked. Úgy látom, koplalsz. – Az ön lánya nagyon jólelkű. – Akkor hát miért vagy olyan sápadt? Ansel hallgatott egy percig. – Reb Alter, mondanivalóm van az ön számára. – Hát akkor gyerünk, ki vele. – Reb Alter, nekem tetszik a lánya. Alter Viskover megállt. – Ó, tényleg? Azt hittem, a jesívanövendékek ilyesmit nem hoznak szóba. Szemében nevetés bujkált. – De ha ez az igazság. – Az ember ezt nem fiatalemberekkel szokta megvitatni. – De én árva vagyok. – Hát... akkor házasságközvetítőt illik küldeni. – Igen...
– Mit látsz a lányomban? – Csodálatos... kedves... intelligens... – Jó, jó, jó... gyere, beszélj a családodról. Alter Viskover átkarolta Anselt, és így folytatták kettesben sétájukat, mígnem elérték a zsinagóga udvarát.
4 Aki á-t mond, mondjon bé-t is. A gondolatok szavakká lettek, a szavak tettekké. Reb Alter Viskover áldását adta a frigyre. Hádász anyja, Frejda Leá egy kicsit habozott. Azt mondta, nem óhajt több beczewi jesívanövendéket a lányának, szívesebben látna valakit Lublinból vagy Zamośćból. Ám Hádász figyelmeztette, ha még egyszer megszégyeníti – ahogyan Avigdor esetében –, akkor a kútba ugrik. Amint ez az ilyen meggondolatlan házassággal lenni szokott, mindenki erősen támogatta: a rabbi, a rokonság, Hádász barátnői. Egy ideje a beczewi lányok vágyakozva nézték Anselt az ablakból, amikor az ifjú végigment az utcán. Ansel fényesre tisztította cipőjét, és nem sütötte le pillantását nők társaságában. Amikor betért Bejlához, a pékhez perecért, olyan világi modorban évődött velük, hogy mindenki csak ámult-bámult. Az asszonyok egyetértettek abban, hogy van Anselban valami rendkívüli: pajesza úgy kunkorodott, mint senki másé, a sálát is eredeti módon kötötte meg; mosolygó, messzeséget fürkésző szemei mindig mintha valami távoli pontra figyeltek volna. A tény, hogy Avigdor Fejtl lányát, Pését jegyezte el, megbocsátva Anselnak, még inkább belopta őt a városiak szívébe. Alter Viskover egy előzetes szerződést is készíttetett az eljegyzésre, tekintélyesebb hozományt, több ajándékot, sőt még tartósabb támogatást ígérve neki, mint Avigdornak. A beczewi hajadonok átölelték Hádászt és gratuláltak neki. Hádász késedelem nélkül nekilátott, hogy tarisznyát varrjon Ansel imaszíjainak, hálláterítőt[107] és macesztarisznyát készítsen. Avigdor, értesülvén Ansel eljegyzéséről, elment a tanházba, hogy jókívánságait fejezze ki. Az elmúlt néhány hét alatt megöregedett. Szakálla összekócolódott, szemei kivörösödtek. Megszólította Anselt: – Tudtam, hogy így fog történni. Kezdettől fogva, amint megláttalak a fogadóban. – De hiszen te javasoltad a dolgot! – Tudom. – Miért hagytál el engem? Köszönés nélkül kereket oldottál. – Föl akartam égetni magam mögött minden hidat. Avigdor megkérte Anselt, sétáljanak egyet. Noha már szukót elmúlt, verőfényes napsugarak töltötték be a nappalt. Avigdor még a szokottnál is barátságosabban tárta föl szívét Anselnak. Igen, igaz a hír, egyik fivérét melankólia kerítette hatalmába, s felakasztotta magát. Most ő maga is a mélység szélén áll. Pésének annyi a pénze, mint a pelyva, apja is gazdag ember, de ő éjszaka álmatlanul forgolódik. Nem akar boltos lenni. Képtelen Hádászt elfelejteni: álmaiban meg-megjelenik. Szombat este, amikor Hádász nevét megemlítették a Hávdálá-imában[108], megdöbbent. Azért mégiscsak jó, hogy Ansel veszi el, s nem valaki más... Legalább megfelelő kezekbe kerül. Avigdor görnyedten ment fölfelé a lejtőn, céltalanul tépkedve a kiszáradt füvet. Beszéde szaggatott volt, mint egy megszállotté. Hirtelen így szólt: – Arra gondoltam, amit a bátyám tett. – Annyira szereted? – Belevésődött a szívembe. Megpecsételték barátságukat, s megfogadták, soha el nem válnak. Ansel azt indítványozta, ha már mindketten megházasodtak, lakjanak egymás mellett vagy akár egyazon házban. Naponta együtt tanulnának, talán üzlettársak is lennének. – Kíváncsi vagy az igazságra? – kérdezte Avigdor. – Olyan ez, mint Jákób és Benjámin[109] története: az én életem a tiedbe fonódott bele. – Akkor miért hagytál el engem? – Talán éppen azért. Noha hidegre és szelesre fordult az idő, elballagtak egészen a fenyőerdőig, s nem is keveredtek haza, csak amikor már bealkonyodott, s elérkezett az esti ima ideje. A beczewi leányok ablak mögötti
őrállásukból meglesték, amint egymás vállát átkarolva ballagnak, belefeledkezve a beszélgetésbe, pocsolyákon-szemétkupacokon átgázolva. Avigdor sápadtnak, kócosnak tűnt, a szél bele-belekapott pajeszába; Ansel a körmét rágcsálta. Hádász is odafutott az ablakhoz, egy pillantást vetett rájuk, s szemei megteltek könnyel... Gyorsan peregtek az események. Először Avigdor házasodott meg. Minthogy a menyasszony özvegy volt, csöndes menyegzőt tartottak – muzsikusok, lakodalmi mókamester, ünnepélyes fátyolceremónia nélkül. Egyik nap Pése a lakodalmi baldachin alatt állt, másnap már újra a boltban tett-vett, zsíros kézzel osztogatva a szurkot. Avigdor az új hászid imaházban imádkozott, új táleszét viselte. Délutánonként Ansel meglátogatta, s estélig súgtak-búgtak. Ansel és Hádász esküvőjét hánukká hetének szombatjára tűzték ki, noha a leendő após korábban szerette volna. Hádászt már eljegyezték egyszer. Utóvégre a vőlegény apátlan-anyátlan árva. Miért hánykolódjék egy rozoga ágyon egy özvegynél, amikor lehet saját felesége, otthona? Ansel napjában többször is intette magát, hogy amit elkövetni szándékozik, az bűnös, örült, istentelen tett. Hádászt is, önmagát is csalás láncaiba veri, ezáltal tömérdek vétket véve magára, melyek alól nincs feloldozás. Hazugság hazugságot szül. Ansel olykor úgy döntött, még idejekorán Beczewbe menekül, hogy véget vessen e hátborzongató komédiának, mely inkább egy manó műve, semmint emberé. Csakhogy olyan erő kaparintotta markába, amelytől nem tudott szabadulni. Egyre inkább ragaszkodott Avigdorhoz, s arra se tudta magát rászánni, hogy feldúlja Hádász csalóka boldogságát. Most, a házasság után Avigdor tanulási vágya fokozódott, és a barátok kétszer találkoztak naponta: reggelente a Gemárát és a Kommentárokat bújták, délutánonként a Törvénykönyveket a magyarázatokkal. Alter Viskover és Fejtl, a bőrkereskedő elégedettek voltak; Avigdort és Anselt Dáviddal meg Jonatánnal[110] állították párhuzamba. A sok-sok kalamitástól Ansel úgy járt-kelt, akár a részegek. A szabók mértéket vettek új ruhatárához, s ő kénytelen-kelletlen mindenfajta fortélyhoz folyamodott, nehogy fölfedezzék, hogy nem férfi. Jóllehet a csalárdság már hetek óta folyt, Ansel még mindig hitetlenkedett: Hogyhogy ez lehetséges? A hitközséget becsapni gyerekjáték, de vajon meddig? S miképpen pattan majd ki a titok? Lelkében Ansel egyszerre sírt és nevetett. Kobolddá változott, aki azért jött e világra, hogy bolondját járassa az emberekkel. Bűnös vagyok, vétkes, egy Jeroboám ben Nábát, mondogatta magában. Egyedüli mentsége az volt, hogy mindeme terheket amiatt vette vállára, mert lelke a Tóra tanulmányozását szomjúhozta... Rövidesen Avigdor panaszkodni kezdett, hogy Pése rosszul bánik vele. Naplopónak, slemilnek[111] nevezi, aki csupán egy éhes száj. Megpróbálja a bolthoz láncolni, olyan megbízatásokkal halmozza el, melyekhez nem fűlik a foga, sajnálja tőle a zsebpénzt. Vigasztalás helyett Ansel Pése ellen lovalta Avigdort. Visszataszítónak, sárkánynak, zsugorinak nevezte a feleségét, megállapítva, hogy Pése kétségkívül halálra gyötörte első férjét, és ez a sors jut Avigdornak is. Ugyanakkor Ansel felsorolta Avigdor erényeit: magas termetét, férfiasságát, eszét, műveltségét. – Ha asszony volnék és hozzád mennék feleségül – jelentette ki Ansel –, én érteném a módját, hogyan becsüljelek meg. – Hát igen, de nem vagy az... Avigdor felsóhajtott. Ezalatt Ansel esküvőjének napja egyre közeledett. Hánukká előtti szombaton felkérték Anselt, olvasson fel a Tórából a bimón[112]. Az asszonyok mazsolával-mandulával dobálták meg. A menyegző napján Alter Viskover lakomát adott a fiatal legényeknek. Avigdor Ansel jobbján ült. A vőlegény szónoklatot tartott a Talmudról, a társaság pedig pontról pontra megvitatta – közben cigarettáztak, bort, likőrt, citromos vagy málnalekváros teát iszogattak. Majd következett a menyasszony lefátyolozásának ceremóniája, és a vőlegényt a zsinagóga oldalában felállított menyegzői sátor alá vezették. Fagyos, tiszta éjszaka volt, az ég csillagfényes. Rázendítettek a muzsikusok. Két sor leány égő templomi és csavart alakú gyertyát tartott. Az esküvői szertartás végeztével
az ifjú pár aranyló tyúklevessel szegte meg böjtjét. Ezután kezdetét vette a tánc, a nászajándékok kihirdetése – minden a szokások szerint. Egy rakás drága ajándékot kaptak. A lakodalmi mókamester felsorolta a vőlegényre váró örömet-bánatot. Avigdor felesége, Pése is megjelent a vendégek között, de hiába aggatta magát telis-tele ékszerekkel, mélyen homlokába lógó parókájában csúnya látványt nyújtott; ormótlan szőrmepelerint viselt, tenyerén szuroknyomok éktelenkedtek, melyeket a sűrű kézmosás sem tudott eltüntetni. Az erénytánc után az ifjú asszonyt meg a férjet külön-külön bevezették a nászszobába. Az aravezetők kioktatták az ifjú párt az illendő viselkedésre, azt kívánva, hogy szaporodjanak és sokasodjanak. Hajnalban Ansel anyósa csapatával berontott a nászszobába és kirántották Hádász alól a lepedőt, hogy megbizonyosodjanak felőle, elhálták-e a házasságot. Vérnyomokat fedeztek föl, s ettől az egész kompánia jókedvre derült; csókolgatni kezdték a menyasszonyt, gratuláltak neki. Majd kirajzottak az udvarra, és a lepedőt suhogtatva a friss hóban eljárták a kóser táncot. Ansel kimódolta, hogy elvegye a fiatalasszony szüzességét. Hádász tudatlansága miatt nem jött rá, hogy az események nem éppen a megszokott mederben folynak. Fülig szerelmes volt Anselba. Az első együttlét után hét napra férjnek-feleségnek külön kell válnia. Másnap Ansel és Avigdor belefogott a menstruáló nőről szóló traktátusba. Amikor a többi férfi elvonult, egyedül hagyva őket a zsinagógában, Avigdor szégyenlősen puhatolózott Ansel Hádásszal töltött éjszakájáról. Ansel kielégítette kíváncsiságát, és a két barát szürkületig sugdolózott.
5 Ansel jó kezekbe került. Hádász odaadó feleség volt, szülei se tagadták meg vejük egyetlen kívánságát sem, és büszkélkedtek a sikereivel. Igaz ugyan, már több hónap eltelt, Hádász viszont még mindig nem került áldott állapotba – ezt azonban senki nem vette a szívére. Ezzel egyidejűleg Avigdor sorsa egyre rosszabbodott. Pése addig-addig gyötörte, míg végül már csak sovány ételt adott neki, sőt még a tiszta inget is megtagadta tőle. Minthogy egy huncut fillére sem volt, Ansel újra hajdinás süteménnyel látta el naponta. Pésének tengernyi elfoglaltsága nem engedte, hogy főzzön, ahhoz viszont túlontúl fogához verte a garast, hogy szolgálót alkalmazzon, így hát Ansel megkérte Avigdort, étkezzék az ő házánál. Reb Alter Viskover és neje ez ellen tiltakoztak: szerintük illetlenség egy visszautasított kérőnek egykori menyasszonyát meglátogatnia. A város nyelvére vette őket. Ansel példákat idézett, hogy bizonyítsa: a Törvény ezt nem tiltja. A városiak zöme Avigdor pártját fogta, mindenért Pését okolva. Avigdor rövidesen noszogatni kezdte Pését, váljanak el; s minthogy nem óhajtott gyereket egy ilyen fúriától, úgy cselekedett, mint Ónán, avagy ahogyan a Gemárában áll: „kicsépelt magvát odakinn szórta el”. Megbízott Anselban, elmondta, hogy Pése mosdatlan fekszik ágyba, és horkol, csak úgy rezeg belé az ablak; annyira a bolti bevétel foglalkoztatja, hogy még álmában is arról motyog. – Ó, Ansel, mennyire irigyellek! – Nincs rá okod, hogy irigyelj. – Mindened megvan. Bárcsak hozzám pártolna a szerencséd – persze úgy, hogy te se szenvedj kárt. – Mindenkinek megvan a maga baja. – Miféle bajod lehet neked? Ne kísértsd a Gondviselést! Miként is gondolhatta volna Avigdor, hogy Ansel éjjelente nem alszik, hanem folyton-folyvást a szökésen jár az esze? Hádász szeretetére és gondoskodására elfogta a szégyen. Anyósának-apósának rajongása, unoka utáni vágya terhet jelentett számára. Péntek délutánonként mindenki a fürdőbe ment, s Anselnak hetente újabb és újabb mentséget kellett kiagyalnia. Ez azonban gyanút keltett. Az a hír járta, Anselnak nyilván csúnya anyajegye vagy sérve van, vagy tán nem megfelelően hajtották végre a körülmetélést. Éveiből ítélve a fiatalember szakállának már serkednie kéne, ámde arca sima. Már eljött púrim, s közelgett a pészáh[113]. Rövidesen itt a nyár. Beczew környékén kanyargott egy folyócska, ahová a jesívanövendékek meg a fiatalemberek jártak úszni, mihelyt eléggé fölmelegedett a vize. A hazugság nőttnövekedett, mint egy kelés, s egy szép napon föl kell szakadnia. Ansel tisztában volt vele: szerét kell ejtenie, hogy szabaddá tegye magát. Az apósuknál lakó fiatalemberek között szokásba jött, hogy a húsvéti szünet alatt meglátogatják a környező városokat. Örültek a változásnak, felfrissítették magukat, üzleti lehetőségek után néztek, könyveket meg egyéb szükséges portékákat vásároltak. Beczew nem messze esett Lublintól, s Ansel rábeszélte Avigdort, tartson vele, az ő költségére. Avigdor boldogan fogadta a kedvező alkalmat, hogy néhány napra megszabadulhat a házisárkánytól. Kedélyesen kocsikáztak. Zöldelltek a földek, a meleg tájakról visszatért gólyák nagy ívben keringtek az égen. Patakok siettek a völgybe. Madarak csiviteltek. Szélmalmok zakatoltak. A mezőn tavaszi virágok virultak. Imitt-amott tehenek legelésztek. Az útitársak cseverészés közben a Hádász által becsomagolt gyümölcsöt és aprósüteményt eszegették, tréfálkoztak, megosztották egymással titkaikat, mígnem elérték Lublint. Ott betértek egy fogadóba, s kivettek egy kétágyas szobát. Útközben Ansel megígérte Avigdornak, hogy Lublinban rábízza a titkok titkát. Avigdor viccelődött: miféle titok lehet az? Netalán Ansel elrejtett kincsre bukkant? Értekezést ír? A Kabala tanulmányozása során galambot hozott létre? Most beléptek a szobába, s miközben Ansel gondosan bereteszelte az ajtót, Avigdor incselkedve megszólalt: – Nos hát, akkor halljuk a titkodat!
– Készülj fel a leghihetetlenebbre, amire csak tudsz. – Mindenre felkészültem. – Nő vagyok, nem férfi – szólt Ansel. – Nem Ansel a nevem, hanem Jentl. Avigdor elnevette magát. – Előre tudtam, hogy beugratás sül ki belőle. – De hát ez az igazság. – Akármilyen ostoba legyek is, ezt nem hiszem el. – Bebizonyítsam neked? – Igen. – Akkor levetkőzöm. Avigdor szeme tágra meredt. Fölmerült benne, hogy Ansel esetleg el akarja csábítani. Ansel levette kaftánját és rojtos ruháját, ledobta alsóneműjét. Avigdor egy pillantást vetett rá, majd először elsápadt, utána pedig elvörösödött, mint a főtt rák. Ansel sebtében felöltözött. – Ezt csak azért tettem, hogy tanúsítsd a bíróságon. Máskülönben Hádász szalmaözvegy maradna. Avigdorban benne rekedt a szó. Remegési roham fogta el. Szeretett volna megszólalni, de hiába mozgott ajka, torkába szakadt a szó. Gyorsan leült, mert lába is felmondta a szolgálatot. Végül ezt motyogta: – Hogy lehetséges ez? Képtelen vagyok elhinni! – Megint levetkőzzek? – Ne! Jentl belefogott, hogy töviről hegyire elmagyarázza az egész históriát: hogyan tanulmányozta vele ágyhoz szegezett atyja a Tórát; mennyire nem volt soha türelme a nőkhöz és ostoba locsogásukhoz; miképp adta el a házat bútorostul, jött el a városból, s indult útnak férfinak álcázva Lublinba, s találkozott útközben Avigdorral. Avigdor némán ült, szemét a mesélőre szegezve. Jentlen ismét férfiruha volt. Avigdor megszólalt: – Ez bizonyára álom. S megcsipkedte az arcát. – Mégsem az. – Hogy velem ilyesmi történjék! – Mindez így igaz. – Miért tetted ezt? Nu[114], inkább egy szót se szólok. – Nem akartam az életemet sütőlapát és dagasztóteknő mellett elfecsérelni. – És Hádász... vele miért tetted ezt? – Éretted tettem. Tudtam, hogy Pése gyötörni fog téged, de a mi otthonunkban egy kis nyugalomra lelsz... Avigdor hosszan hallgatott. Lehorgasztotta fejét, kezét halántékához szorította, fejét rázta. – Most mihez kezdesz? – Elmegyek egy másik jesívába. – Micsoda?! Ha korábban elárultad volna, akkor... Avigdor félbeszakította: – Nem, nem lett volna jó. – Miért nem? – Sem egyik, sem másik nem vagyok. – Micsoda dilemma! – Indíts válópert az ellen a boszorkány ellen. Vedd feleségül Hádászt. – A feleségem soha nem válik el tőlem, Hádász pedig nem fogad el engem. – Hádász téged szeret. Nem fog többé az apjára hallgatni.
Avigdor hirtelen fölpattant, majd visszaült. – Soha nem foglak elfelejteni. Soha...
6 A Törvény értelmében Avigdornak tilos volt tovább Jentllel egyedül maradnia: azonban kaftánbaruhába bújva ismét a megszokott Ansellé változott. Társalgásukat a jól bevált módon fejezték be: – Hogy voltál rá képes, hogy nap mint nap megszegd a parancsolatot: Nő ne viseljen olyasmit, ami a férfi sajátja. – Én nem tollfosztásra és nőkkel való csevegésre születtem. – Inkább elvesztegeted a túlvilági jussodat? – Talán... Avigdor fölemelte pillantását. Csak most döbbent rá, hogy Ansel arca túlságosan finom ahhoz, hogy férfié legyen, haja túl dús, keze túl piciny. Ámde még így sem hitte el, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. Várta, hogy bármely pillanatban fölébredjen. Beleharapott ajkába, combját csipdeste. Szégyenérzet szállta meg, dadogva beszélt. Anselhoz fűződő barátsága, meghitt beszélgetéseik, titkaik – minden csalássá és káprázattá foszlott. Még az a gondolat is megfordult a fejében, hogy Ansel démon. Megrázkódott, mint aki rémálmot űz el magától; de érzéke, mellyel megkülönbözteti az álmot a valóságtól, megsúgta neki, hogy mindez valóság. Összeszedte bátorságát. Ő és Ansel soha nem válhatnak idegenekké egymás számára, még akkor sem, ha Ansel tulajdonképpen Jentl... Rászánta magát egy megjegyzésre: – Nekem úgy tűnik, hogy az, aki elhagyott asszony mellett tanúskodik, nem veheti feleségül, minthogy a Törvény szerint ő is szerepet játszik az ügyben. – Hogyhogy? Ez nekem nem jutott eszembe. – Meg kell nézned Eben Ezernél. – Én még abban sem vagyok biztos, hogy ez esetben érvényesek az elhagyott asszonyra vonatkozó szabályok – mondta Ansel egy tudós modorában. – Ha nem akarod Hádászt szalmaözvegységre kárhoztatni, közvetlenül föl kell előtte fedned a titkot. – Ezt nem tehetem. – Mindenesetre másik tanút kell találnod. Lassacskán visszatértek a Talmudról szóló disputához. Először furcsának tűnt Avigdor számára, hogy egy nővel vitatkozik a Szentírásról, de a Tóra már réges-rég összekötötte őket. Testük különböző volt, lelkük azonban rokon. Ansel kántálva beszélt, hüvelykujjával gesztikulálva, pajeszát markolva, csupasz állát csipkedve – a jesívanövendékek összes szokásos mozdulatát felsorakoztatta. A vita hevében még Avigdor ruhájának hajtókáját is megragadta, és tokfilkónak nevezte. Avigdort szégyennel, bűntudattal, aggodalommal elegy szeretet fogta el Ansel iránt. Ha ezt korábban tudtam volna, morfondírozott magában. Gondolatban Anselt (azaz Jentlt) Bruriához, reb Meir feleségéhez hasonlította, meg Jáltához, reb Náhmán feleségéhez. Először látta tisztán, hogy világéletében erre vágyott: egy olyan feleségre, akinek gondolatai nem anyagi dolgok körül forognak... Hádász iránti sóvárgása elmúlt, és tudta, ezentúl Jentlre vágyik, de nem merte megmondani. Forróság öntötte el, érezte, hogy ég az arca. Nem tudott többé Ansel szemébe nézni. Hozzálátott Ansel bűneinek a számbavételéhez, s látta, ő is belekeveredett, mivel Jentl mellett ült és hozzáért tisztátalan napjaiban. Nu, és mit lehet elmondani Hádásszal kötött házasságáról? Micsoda vétkek tömege! Szándékos félrevezetés, hamis eskük, fondorlat! A jó ég tudja mi még. Hirtelen megkérdezte: – Mondd meg az igazat: eretnek vagy? – Isten ments! – Akkor hogyan voltál rá képes, hogy ilyesmit elkövess? Minél többet mondott el Ansel, Avigdor annál kevésbé értette. Ansel minden magyarázata egy dolgot látszott alátámasztani: a lelke férfié, a teste pedig nőé. Ansel elmondta: azért vette feleségül Hádászt,
hogy Avigdor közelében lehessen. – Hozzám jöhettél volna feleségül – szólt Avigdor. – A Gemárát és a Kommentárokat óhajtottam tanulmányozni, nem a te zoknijaidat stoppolni! Mindketten hosszasan hallgattak. Majd Avigdor törte meg a csendet: – Attól tartok, Hádász ebbe belebetegszik, ne adj’ Isten! – Én is ettől félek. – Most mi lesz? Bealkonyodott, s ők belefogtak az esti imába. Zavarában Avigdor összecserélte az áldásokat, egyeseket kihagyott, másokat megismételt. Oldalvást Anselra lesett, aki előre-hátra himbálta magát, mellét verte, fejét lehorgasztotta. Látta, amint lecsukott szemmel arcát az égnek emeli, mintha fohászkodna: Mennyei Atyám, Te tudója vagy az igazságnak... Amikor bevégezték imájukat, székükre ültek egymással szemben, jókora távolságra egymástól. A szobát árnyak népesítették be. A napnyugta fénye bíborszínű csipkét rajzolt az ablakkal szemközti falra. Avigdor ismét szólni akart, ám eleinte elakadt a szava. Hirtelen megeredt a nyelve: – Talán még nincs túl késő? Én nem bírok tovább azzal az átkozott nővel élni... Te... – Nem, Avigdor, ez lehetetlen. – Miért? – Hátralévő időmet így óhajtom leélni. – Hiányozni fogsz. Szörnyen. – Te is énnekem. – Mi értelme ennek? Ansel nem válaszolt. Beköszöntött az éj, a fény elenyészett. A sötétben mintha egymás gondolatait hallgatták volna. A Törvény tiltotta Avigdornak, hogy egyedül maradjon a szobában Ansellal, de nem tudott úgy gondolni rá, mint csupán nőre. Mekkora hatalom rejtezik a ruhában, gondolta. Mégis valami másról kezdett beszélni: – Azt tanácsolnám, egyszerűen küldj egy válólevelet Hádásznak. – Ezt hogy tehetném? – Minthogy a házassági fogadalom érvénytelen, mit változtat ez a dolgon? – Azt hiszem, igazad van. – Később lesz elég ideje, hogy megtudja az igazságot. A szolgálólány lámpást hozott, de alighogy távozott, Avigdor eloltotta. A kínos helyzet és a kimondandó szavak nem tűrték a fényt. A sötétben Ansel mindent aprólékosan elmesélt. Válaszolt Avigdor összes kérdésére. Kettőt ütött az óra, s ők még mindig társalogtak. Ansel elmondta Avigdornak, hogy Hádász soha nem felejtette el. Gyakran szóba hozta, aggódott egészségéért, sajnálta – noha némi elégtétellel –, ahogyan Pésével alakult a sora. – Jó feleség válik belőle – mondta Ansel. – Énnekem arról sincs még sejtelmem se, hogyan kell pudingot készíteni. – Mégis, ha hajlandó volnál... – Nem, Avigdor. Nem így rendeltetett...
7 Az egész megoldatlan rejtély volt a városnak: a hírnök, aki a válólevelet hozta Hádásznak; hogy Avigdor Lublinban maradt az ünnepek utánig; visszatérése Beczewbe roskatag vállakkal, élettelen szemekkel, mintha betegség emésztené. Hádász ágynak dőlt, az orvos naponta háromszor látogatta. Avigdor félrevonult a világtól. Ha valaki véletlenül összefutott vele, és megszólította, ő nem válaszolt. Pése panaszkodott a szüleinek, hogy Avigdor egész éjjel föl-alá járkál, s közben dohányzik. Amikor végezetül összeesik a kimerültségtől, álmában egy ismeretlen nő, Jentl nevét hajtogatja. Pése megpendítette a válást. A város azt gondolta, Avigdor nem járul hozzá, vagy legalábbis pénzt követel, ámde ő mindenbe beleegyezett. Beczewben az emberek nem szoktak hozzá, hogy a rejtély időtlen időkig rejtély maradjon. Lehet titkot tartani egy kisvárosban, ahol mindenki tudja, kinek mi fő a fazekában? S bár akadtak sokan, akik kulcslyukon leskelődtek és fülüket az ablaktáblához tapasztották, hogy voltaképpen mi is történt, talány maradt. Hádász ágyban fekve sírdogált. Háníná, a gyógyfüves doktor közölte, hogy sorvadozik. Anselnak nyoma veszett. Reb Alter Viskover elküldött Avigdorért: ő meg is érkezett, de az ablak alatt ácsorgók hasztalan igyekeztek, egy árva szót sem tudtak elcsípni a beszélgetésükből. A hírhajhászok mindenféle elméletekkel jöttek elő, ám mindegyikben ellentmondás mutatkozott. Az egyik társaság arra a következtetésre jutott, hogy Ansel katolikus papok markába került, és áttért. Ez előfordulhatott. Csakhogy mikor juthatott ideje Anselnak papokra, amikor minden egyes percét a jesívában töltötte tanulással? Ezenkívül mióta küld egy hitehagyott válólevelet a feleségének? Egy másik csoport arról suttogott, hogy Ansel egy másik nőre vetett szemet. Ugyan ki lehetett az? Beczewben nem folytattak szerelmi viszonyt. Mostanában egyetlen fiatal nő nem hagyta el a várost – sem zsidó, sem gojte. Más azt a feltételezést kockáztatta meg, hogy Anselt gonosz lelkek ragadták el, vagy hogy ő maga az. Bizonyítékul azt hozta fel, hogy Ansel soha nem járt se a fürdőházba, se a folyóhoz. Közismert, hogy a démonoknak lúdlábuk van. Igen ám, de Hádász ne látta volna őt soha mezítláb? S ki hallott olyan démonról, aki válólevelet küld a feleségének? Amikor egy démon halandó lányát veszi feleségül, többnyire szalmaözvegyet csinál belőle. Valakiben felmerült az is, hogy Ansel súlyos vétket követett el, s száműzetésbe vonult, hogy bűnhődjék. De vajon miféle vétek lehet az? Miért nem bízta a rabbira? S miért bolyong Avigdor, akár egy kísértet? A muzsikus Tevel magyarázata állt legközelebb az igazsághoz. Tevel azt állította, hogy Avigdor nem tudta elfelejteni Hádászt, és Ansel azért vált el tőle, hogy barátja elvehesse feleségül. Vajon létezik a világon ilyen barátság? Ám ha ez a helyzet, akkor miért vált el Ansel Hádásztól még azelőtt, hogy Avigdor elvált volna Pésétől? Továbbá ilyesmit egyedül akkor lehet megtenni, ha a feleséggel közlik a megállapodást, és az beleegyezik; a jelek szerint azonban Hádász nagyon szereti Anselt, és a bánatba betegedett bele. Egy dolog mindenki előtt világos volt: Avigdor tudja az igazságot. De ő csak hallgatott, mint hal a vízben. Félrevonult, és makacs szótlanságba mélyedt, amivel kiváltotta az egész város rosszallását. Pése legjobb barátnői azt indítványozták, ne váljon el Avigdortól annak ellenére, hogy minden kapcsolatot megszakítottak egymással és elváltak ágytól-asztaltól. Avigdor péntek este már a kiddus áldást se mondta el feleségéért. Éjszakáit vagy a tanházban töltötte, vagy az özvegynél, ahol Ansel talált szállást. Ha Pése szólt hozzá, nem válaszolt, csak állt lehorgasztott fejjel. A kereskedő Pése nem győzte egy csöpp türelemmel se az ilyen dolgokat. Olyan fiatalemberre volt szüksége, aki segítőtársa a boltban, nem pedig búskomorságban szenvedő jesívanövendék. Még valami jómadár rábeszéli, menjen el, és hagyja őt ott. Pése igent mondott a válásra.
Eközben Hádász felgyógyult, és reb Alter Viskover közölte, hogy házassági szerződés készül. Hádász hozzá fog menni Avigdorhoz. A város izgalomteljes várakozás lázában égett. Egy olyan férfi és nő közti házasság, akik egyszer már jegyesek voltak s jegyességük felbomlott, teljességgel hallatlan dolognak számított. A menyegzőt tisea beav utáni első szombaton tartották, mindent úgy rendezve, ahogyan egy szűz esküvőjén szokásos: szegények lakomájával, baldachinnal a zsinagóga előtt, muzsikusokkal, lakodalmi mókamesterrel, erénytánccal. Csak egyvalami hiányzott: a vidámság. A vőlegény úgy állt az esküvői sátor mellett, mint maga a megtestesült búbánat. Bár a menyasszony felépült betegségéből, mégis sápatag és vézna maradt. Könnyei az aranyló tyúkhúslevesbe potyogtak. Mindenki szemében ott bujkált a kérdés: Miért tette ezt Ansel? Miután Avigdor feleségül vette Hádászt, Pése azt terjesztette, hogy Ansel pénzért adta el feleségét Avigdornak, és hogy a pénzt Alter Viskover bocsátotta rendelkezésére. Egy fiatalember hosszasan elmélkedett a talányon, míg végül oda lyukadt ki, hogy Ansel kártyán vesztette el szeretett feleségét, sőt talán hánukká trenderli[115] forgatásán. Alapelv, hogy ha az igazság magvát nem sikerül megtalálni, az emberek óriási adagokban nyelik le a hazugságot. Az igazság nemegyszer oly módon van elrejtve, hogy minél inkább keresed, annál nehezebb rábukkannod. Hádász röviddel az esküvő után anyai örömöknek nézett elébe. Fia született, s a körülmetélési szertartáson összegyűltek alig akartak hinni a fülüknek, amikor meghallották, hogy az apa az Ansel nevet adja a gyermeknek.
HÁROM MESE Hárman voltak a társaságban: Zalman, az üveges, Mejer, a herélt, meg Iszak Amsinover. A radzymini tanházban találkozgattak, amelyet naponta fölkerestek, hogy történeteket meséljenek egymásnak. Mejer minden hónapból csak két hétig volt velük, lévén egyike azoknak, akiket a Talmud időszakos megszállottaknak nevez, a másik két héten eszméletlenül hevert. Teliholdas éjszakákon föl-alá sétált a tanházban, kezeit dörzsölve és magában motyogva. Testmagassága ellenére csapott válla púposnak mutatta. Csontos arca sima, sőt még simább, mint egy nőé. Hosszúkás álla, magas homloka, kampós orra volt. Szeme egy tudósé. Azt beszélték, kívülről fújja a Talmudot. Amikor nem ült rajta téboly, szavait hászid példabeszédekkel és tudós könyvekből vett idézetekkel fűszerezte. Valaha ismerte az öreg kotski rabbit, s megőrizte emlékezetében. Télen-nyáron bokáig érő alpakakaftánban járt, lábán mamuszt és fehér harisnyát viselt, meg két kápelit a fején: egyiket homlokán, a másikat tarkóján. Erre illesztette selyemkalapját. Noha már öreg éveit taposta, a fekete hajú Mejer lógó pajeszt hordott. Beteg időszakában szemlátomást nem evett, de a hónap másik felében zabkásán meg tyúklevesen élt, amit jámbor asszonyok hordtak neki a tanházba. Egy sötét kamrában aludt a tanító házában. Mivel hónap vége és holdfénytelen éjszaka volt, Mejer, a herélt nem vesztette eszét. Fölpattintott egy csont tubákosszelencét, s elővett belőle egy csipet éterrel-alkohollal kevert burnótot. Majd megkínálta Zalmant, az üvegest és Iszak Amsinovert, bár nekik is volt saját szelencéjük. Gondolatai annyira lekötötték, hogy nemigen hallotta, mit mond Zalman. Összeráncolta homlokát, hüvelyk- és mutatóujjával csupasz állát simogatta. Iszak Amsinover haja ugyan már deresedett, szemöldökében, pajeszában és szakállában itt-ott még feltűntek a vörös nyomai. Reb Iszak trachomában szenvedett, és sötét szemüveget viselt; a megboldogult kuzmiri Hazkele rabbi sétabotjára támaszkodott. Reb Iszak esküdött rá, hogy tekintélyes summát ígértek neki cserébe a botért. De vajon kinek jutna eszébe túladni egy boton, melyet ily szent életű rabbi keze tartott? Reb Iszaknak az a bot biztosította megélhetését: nehéz terhességgel megáldott asszonyok vették tőle kölcsön, vörhenyben, szamárköhögésben, torokgyulladásban szenvedő gyerekek gyógyítására is alkalmazták, továbbá hasznosnak bizonyult dibbukok kiűzésére, csuklás elállítására és elrejtett kincsek fölkutatására. Reb Iszak még imádkozás közben sem vált meg tőle. Ellenben vasárnapokon és ünnepeken elzárta a felolvasóasztalba. Jelenleg szőrös, kék vénájú keze markolta erősen. Reb Iszaknak gyönge volt a szíve, rossz a tüdeje, beteg a veséje. A hászidok megjegyezték, hogy reb Hazkele botja nélkül már elragadta volna a halál. Zalman, az üveges, termetes, széles vállú ember, torzonborz, borsszínű szakállal és kefevastagságú szemöldökkel. Bár már nyolcvanadik évét is betöltötte, naponta felhajtott két kupica vodkát. Reggelije hagymából, retekből, egy kétfontos kenyérből és egy kancsó vízből állt. Zalman félig néma felesége nyomoréknak született: se kezét, se lábát nem tudta használni. Fiatal korában Zalman tolókocsiban vitte a rituális fürdőbe. Ez a megtört asszonyi porhüvely nyolc gyermekkel ajándékozta meg. Zalman már nem űzte mesterségét, minthogy legidősebb fia, egy jómódú ember, havi húszrubeles nyugdíjat biztosított számára. Zalman és neje egy létrán megközelíthető erkélyes szobácskában lakott. Zalman maga főzte étkét, s csecsemőként etette feleségét. Az éjjeliedényeket is ő ürítette ki. Ezen az estén azokról az időkről regélt, amikor Radośćban lakott és faluról falura vándorolt, hátán üveggel megrakott fakerettel. – Vannak-e manapság csikorgó fagyok? – tette föl a kérdést. – Amit most annak neveznek, egy fabatkát sem ér. Azt képzelik, itt a tél, ha befagy a Visztula. Az én időmben a hideg rögtön a sátoros ünnep után állt be, s húsvétkor még gyalogszerrel átgázolhattál a folyón. A hidegtől megrepedeztek a tölgyek. Farkasok lopóztak be éjjelente Radośćba, s csirkékkel álltak odébb. Szemük gyertyaként világított. Üvöltésüktől
meg lehetett őrülni. Egy ízben libatojásnyi jég esett, beszakította a zsindelyt a háztetőn. Néhány a kéményen át a fazekakba pottyant. Emlékszem egy viharra, amikor élő hal és apró állatkák hullottak az égből. Lehetett látni, amint csúsztak-másztak a csatornában. – Hogy került hal az égbe? – kérdezte Iszak Amsinover. – Hát a felhők nem a folyókból táplálkoznak? Az egyik Radość melletti faluban egy kígyó zuhant alá az égből. A zuhanásba belepusztult ugyan, de előtte még bevánszorgott a kútba. A parasztok nem mertek hozzányúlni: a rohadó dög éktelen bűzt árasztott. – A Midrás Talpiot egy regiment hasonló esetet idéz – szólt közbe Mejer, a herélt. – Minek nekem a Midrás Talpiot? Mindent ezzel a két szememmel láttam. Mostanában nem nagyon akadnak útonállók. De akkoriban csak úgy hemzsegtek tőlük az erdők. Barlangokban ütöttek tanyát. Apám emlékezett rá, hogy találkozott bandavezérükkel, egy Dobos nevű megátalkodott haramiával. Rettegtek tőle, akár a tűztől. Ámde ő csupán stróman volt: a színfalak mögött az anyja állt. Kilencven évesen ő terveit ki mindent: hol és hogyan raboljanak, miképp rejtsék el a zsákmányt, hol adjanak túl rajta. Tetejében boszorkány is volt, s ezért mindenki rettegett tőle. Meglátott valakit, elmormolt pár szót, s az illetőt magas láz döntötte ágynak. Bizonyára nem hallottátok, mi történt közte és Lejb Szarasz rabbi között. Az idő tájt még fiatal, buja, szégyent nem ismerő szajha volt. Nos, a rabbi szívesen eljárogatott az erdőbe és imája előtt meg-megmártózott az erdei tóban. Egyik reggel föltekint és látja, amint ez az asszony ott áll előtte anyaszült meztelenül, hátán leomló hajjal. Amikor a rabbi kiejtette a szent nevet, egy forgószél fölkapta az asszonyt, és egy fa tetejére röpítette. – Rabbi, végy engem feleségül – rikoltotta a faágról, ahová letelepedett –, s kettesben fogjuk uralni a világot! – Micsoda arcátlan némber! – mondta Iszak Amsinover. – A történetet a Hászidok gyülekezete nem említi – jegyezte meg Mejer, a herélt. – A Hászidok gyülekezete nem tartalmaz mindent. Jómagam is összefutottam egyszer egy zsivánnyal az erdőben, egy Radość környéki falu határában. Derült nap volt, üveget szállítottam szokás szerint. Előző éjjel egy csűrben háltam. Szombatra mindig hazatértem. Gondolataimba mélyedve ballagtam, mikor megláttam a legapróbb emberkét: még egy törpénél is kisebb volt. Esküszöm, nem nőtt nagyobbra a karomnál. Néztem, s nem tudtam kideríteni, mi fán terem. Nemesi gúnyát hordott: zöld kabátot, tollas kalapot, vörös csizmát. Kezében bőr vadásztarsolyt tartott. Úgy rémlik, puska is volt nála – tudjátok, ilyet viselnek a kisfiúk Ómer ünnepén. Csak álltam és bámultam. Ha törpe vagy torzszülött, miért sétafikái egyedül? Megálltam, hogy útjára engedjem, erre ő is megállt. Amikor elindultam, lehagyott. Hogyan tesz ekkora nagy lépteket ilyen piciny lábakkal, kérdeztem magamban. Igen, semmi kétség: ördögfajzat. Elmormoltam: ‘Smá Jiszraél!’[116] meg ‘Saddáj, pusztítsd el a Sátánt!’, de hasztalan. Nevetve rám fogta fegyverét. Rosszul állt a szénám; észrevettem egy követ, fölkaptam és hozzávágtam. Hahotájától végigfutott hátamon a hideg. Aztán kiöltötte a nyelvét. Tudjátok, milyen hosszú? Leért egészen a köldökéig. – Nem bántott? – Nem, elszaladt. – Talizmánt viseltél? – A nyakamban lógott egy zacskó farkasfoggal meg egy talizmánnal, melyet a szent életű kozienici rabbi áldott meg. Gyermekkorom óta hordom. – Bizonyára az használt. – Honnét tudod, hogy varázsló volt? – érdeklődött Mejer, a herélt. – Lehetett manó vagy hamis démon. – Később megtudtam a történetét. Apja, egy gazdag földbirtokos, ráhagyta uradalmát, de a fiú a bűbájosság iránt kezdett vonzódni. Értette a módját, hogyan növekedjék vagy zsugorodjék, miképp változzék macskává, kutyává vagy bármi mássá. Egy öreg szolgálóval lakott, aki süket volt, akár az ágyú, és főzött rá. Majd felvetette a pénz. Felesége halála hajszolta a mágiához. Néha-néha arra használta
varázslómesterségét, hogy segítsen másokon. De ez ritkán esett meg. Szívesebben tette lóvá és rémisztgette a falusiakat. – Mi lett a sorsa? – érdeklődött Iszak Amsinover. – Nem tudom. Amikor elköltöztem Radośćból, még élt. Tudjátok, mi vár az effélékre. Végezetül a feneketlen mélységbe zuhannak.
2 Csend honolt, amikor Zalman, az üveges befejezte a történetet. Ekkor Iszak Amsinover elővette pipáját, s rágyújtott; megkérdezte: – Mi olyan hihetetlen egy goj mágusban? Még Egyiptomba is jutott belőlük. Nem keltek versenyre Mózessal az egyiptomi varázslók? Én tudok egy zsidóról is. Nos, meglehet, nem kimondott mágus, de olyasvalaki, aki a gonosz lelkekkel paktált. Ismertem apósát, Mordeháj Liszkovert. Igen tehetős, ugyanakkor tanult férfiú. Öt fiú meg egy lány atyja. A lányt Pesának hívták, bolondult érte. Mindegyik fia jó partit csinált. Uralták a fél várost. Vízimalma megállás nélkül zakatolt. A többmérföldes körzetből érkezett parasztok szekerei hosszú sorban kanyarogtak. Az ő malmában őrölt lisztet áldottnak tartották. Mordeháj a lehető legjobb férjet akarta megszerezni Pesának, gyermekei legkisebbikének. Bő hozományt adott neki, s megígérte, hátralevő napjaiban támogatni fogja őt és férjét. Így hát elment egy jesívába és megkérte az igazgatót, mutassa be neki legügyesebb diákját. – Ő az – szólt az igazgató egy alacsony növésű fiúra mutatva. Zejnvelének hívják. Kicsinek tűnhet, ám több az esze, mint Lengyelország összes tudósának együttvéve. Kívánhatott ennél többet az ember? A fiú árva volt, a város gondoskodott róla. Reb Mordeháj házába vitték, felöltöztették, mint egy királyt, és aláíratták vele az eljegyzési papírokat. Majd Zejnvelét egy fogadóban szállásolták el, mert a vőlegény nem lakhat menyasszonyával egyazon fedél alatt. Töltött tésztán és marcipánon élt. Amikor eljött a tanházba, a többi fiú megpróbálta tudományos beszélgetésekbe bevonni, de ő nem bizonyult valami bőbeszédűnek. Számára a szó felért egy aranyérmével. Amit azonban mondott, arra ajánlatos volt odafigyelni. Most is magam előtt látom: alacsony, világos bőrű, csupasz arcú, ott áll a tanházban és emlékezetből darálja a Kommentárok egy teljes oldalát. Reb Mordeháj egy számmal nagyobb ruhákat adott neki, abbéli reményében, hogy majdcsak belenő. Kaftánja a padlót seperte. Egyébként soha nem nőtt nagyobbra, de ez már más lapra tartozik. Ha tudományos dolgokról szólott, igen halkan beszélt; világi ügyekről egyáltalán nem társalgott, ha kérdeztek tőle valamit, csupán igent vagy nemet mondott. Néha mindössze bólintott. Folyton egyedül ücsörgött a tanház valamely félreeső sarkában. A fiúk panaszkodtak, hogy nem barátkozó. Imádkozás közben kitekintett az ablakon, s a fejét sem mozdította, míg a végére nem ért. Az ablak a Zsinagóga utcára nyílt és a temetőre nézett. Tehát nem érdekelte a világ. A város tisztelettel övezte őt. Miért is ne tisztelte volna? Ő reb Mordeháj leendő veje. S ekkor különös dolog történt. Egyik éjjel egy fiú toppant be falfehéren a tanházba. – Mi van veled? – érdeklődtek a többiek. – Ki bűvölt el? Először a fiú vonakodott válaszolni. Majd félrevonva három barátját, s titoktartásra esketve őket a következőket újságolta el: A zsinagógaudvaron sétálva felfigyelt Zejnvelére, aki a szegényház mellett állt, kezével furcsa mozdulatokat végezve. Tudta, Zejnvele soha nem tanul éjszaka. Egyébként is, mi dolga lehet a szegényháznál? Mindenki tudta, hogy az veszélyes hely: a mosdatóasztalt, melyen a holttesteket mossák, az ajtajának támasztva tartják. Két ösvény vezetett odáig: egyik a külváros felől, másik a temetőből. A fiú úgy vélte, hogy Zejnvele, az idegen, eltévedt, s rákiáltott: – Zejnvele, mit csinálsz ott? – Alighogy ezt kimondta, Zejnvele zsugorodni kezdett, s végül nem maradt belőle semmi, csak egy füstgomolyag. Végül a füst is elillant. Bámulatos módon a fiú nem halt bele a rémületbe. – Biztos vagy benne, hogy ruhádon a rojtok mind helyükön vannak? – kérdezték a társai. – Megeshet, hogy a mezúzád egyik betűje hiányzik. Mindőjük számára nyilvánvaló volt, hogy csakugyan gonosz lélek álcázta magát Zejnvelének. Az eseményt titokban tartották. Sok gondtól és bajtól mentették meg a várost. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Lublinból hozattak hangászokat, a mókamestert, Jukelét a távoli Kovléból. Ámde Zejnvele nem vett részt tanulótársaival a Tóráról folyó szokásos diskurzusokban, s az édességeket, italokat sem járta körbe. Úgy ült az asztalfőn, mintha ott se lenne. Vastag szemöldöke
eltakarta, úgyhogy bajos volt megmondani, meditál-e avagy alszik. Egyesek még azt is föltételezték, hogy süket. Ám minden gyorsan elmúlik. Zejnvele megházasodott, beköltözött apósa házába. A tanházban üldögélt a zugában, olvasva a fiatal férj számára előírt mosakodást taglaló fejezetet. Kis idő múlva Pesa panaszkodni kezdett, hogy nem viselkedik fiatal férjhez illően. Meglátogatja ugyan ágyában, miután visszatér a rituális fürdőből, de hideg, akár a jégcsap. Egy kora reggel Pesa sírva futott be anyja hálószobájába. – Mi történt, leányom? Nos hát, Pesa szavai szerint előző este a mikvében járt, és Zejnvele az ágyába feküdt. Amikor azonban férje ágyára pillantott, melynek üresen kellett volna állnia, egy második Zejnvelét talált benne. Rémületében bebújt a dunyha alá, s nem is merészkedett elő onnan. Amint hajnalodott, Zejnvele fölkelt és dolgozószobájába vonult. – Leányom, képzelődsz – nyugtatgatta az anyja. Pesa viszont ünnepélyesen megesküdött, hogy színigazat szól. – Mama, én félek! – sikoltotta. Óriási izgalmában elájult. Meddig lehet ilyesmit eltitkolni? Valójában két Zejnvele létezett. Ezt mindenki belátta. Grabovicban lakott néhány szkeptikus, aki rá jellemző módon megmagyarázta a dolgot. Ismeritek, miféle magyarázataik vannak: hallucináció, fantázia, beteges hajlam, de mégis ugyanúgy rettegtek, mint akárki más. Zejnvele szobájába zárkózva feküdt ágyában, mégis egyidejűleg a zsinagógaudvaron vagy a piactéren kóborolt. Néha fel-feltűnt a tanház előcsarnokában, s mozdulatlanul állt a kézmosó mellett, míg valaki le nem leplezte, hogy ő a hamis Zejnvele. Ekkor felröppent és elenyészett, akár egy pókháló. Egy ideig senki nem hozta ezt szóba Zejnvelének. Talán ő maga sem volt tudatában, mi történik vele. Hanem végül a felesége, Pesa nem bírt lakatot tenni a szájára. Kijelentette, hogy nem hajlandó vele egy szobában aludni. Éjjeliőrt fogadtak fel. Apósa, attól tartva, hogy Zejnvele pánikba esik és mindent letagad, neki szegezte a tényeket, de az csak állt, mint a kőbálvány, némán. Így hát reb Mordeháj elvitte őt a turiszki rabbihoz, aki Zejnvele testét teleaggatta talizmánokkal. Azonban Zejnvele hazatérte után sem változott semmi. Éjjelente anyósa kívülről kulcsra zárta a hálószobát, egy nehéz széket is nekitámasztott, ennek ellenére Zejnvele folytatta vándorlásait. Láttára a kutyák szűköltek, a lovak rémülten felágaskodtak. Az asszonyok se mertek kilépni a házukból, csak ha két kötényt kötöttek fel: egyet elöl, a másikat hátul. Egyik este egy fiatal városi asszony elment a rituális fürdőbe, s miután a fürdőszolga lemosta az előcsarnokban, belépett magába a fürdőbe. Ahogy közeledett a lépcsőhöz, látta, hogy valaki a vízben lubickol. A gyertyafény épp csak pislákolt, ezért nem tudta kivenni, ki is lehet az. Közelebb lépve meglátta Zejnvelét, felsikoltott és elájult. Ha a fürdőszolga nincs a közelben, vízbe fúl. A valódi Zejnvele akkor éppen a tanházban tartózkodott. Én magam is ott voltam, láttam. Ámde voltaképpen nem lehetett megmondani, melyik a valódi Zejnvele, s melyik a fantom. A városbeli fiúk azt kezdték beszélni, hogy Zejnvele azért látogatja a rituális fürdőt, hogy meglesse a mezítelen asszonyokat. Pesa kijelentette, nem hajlandó tovább vele együttélni. Ha Zejnvelének lettek volna szülei, hazazsuppolják, de hová küldhető egy árva? Apósa elvitte a rabbihoz, és száz aranyat adott neki, hogy váljon el Pesától. Én voltam az egyik tanú a válóperes iratok aláírásakor. Pesa vég nélkül zokogott, ám Zejnvele olyan hidegvérrel ült a padon, mintha ebből semmi nem tartozna őrá. Szinte aludt. A rabbi a falat vizsgálta, hogy meggyőződjék róla, vete árnyékot Zejnvele. Tudjátok, a démonok árnyéktalanok. A válás után Zejnvelét egy reb Mordeháj által bérelt szekérre ültették és egy jesívába vitték. A kocsit goj hajtotta, minthogy zsidó nem vállalkozott rá. Amikor a kocsis visszatért, váltig állította, hogy a zsidók megrontották. A lovai az állandó ostorozás ellenére sem akarták húzni a szekeret. S a fogatra mutatott. Egészségesen hagyták el a piacteret, s betegen, elcsigázottan jöttek vissza. Mordeháj Liszkovernek kellett megtérítenie a kárát. Nekem azt mondták, mindkét jószág csakhamar kimúlt. Noha Zejnvele elment, az emberek még mindig látták. Sötétedés után találkoztak vele a malomnál, a folyónál, ahol az asszonyok mosták a fehérneműt, meg a melléképületnél. Többször megfigyelték éjnek
évadján, amint áll a háztetőn, akár egy kéményseprő. A diákok estére abbahagyták a tanulást, tudván, hogy Zejnvele szeret a zsinagógaudvaron mászkálni. Amikor Pesa újra férjhez ment, Zejnvele eltűnt. Senki nem tudja, mi történt vele. Valaki, aki meglátogatta a jesívát, ahova őt kellett volna vinni, arról számolt be, hogy soha nem érkezett meg oda. – Azt akarod a történeteddel mondani, hogy a turiszki rabbi talizmánjai hatástalanok? – kérdezte Zalman, az üveges. – Nem minden talizmán hatékony. – A kozienici rabbi talizmánjai azok. – S hány hozzá fogható rabbi van?
3 Mejer, a herélt csupasz állát simogatta. Bal szemét egészen lehunyta, a jobbal tekintett a világba. Eszelősen nevetett, noha most normális időszakában volt. – Mi olyan különlegesen újszerű ebben? Mindnyájan tudjuk, hogy léteznek boszorkánymesterek. Lehet, Zejnvele ártatlan volt: megronthatták. Lehetett félkegyelmű vagy holdkóros. Egyébként az embert alvás közben elhagyja a lelke. Általában nem látod, amint kilép a testből, de időnként láthatóvá válik. Lakott Krasnotstavban egy asszony, aki álmában zöld fényt sugárzott. Mikor eloltották a lámpát, az ágya melletti fal borult lángba. Tudok egy macskáról is, amely miután egy kocsis vízbe fojtotta, visszatért és leharapta az orrát. Mindenki fölismerte az állatot. Fújt-nyávogott, kikaparta volna a szemét is, ha nem takarja el az arcát a kezével. A test elpusztul, de a lélek tovább él. A lélekről beszélek, nem pedig a szellemről. Nincs mindennek szelleme. Az embernek ki kell azt érdemelnie. Lelkük még az állatoknak is van. Hadd meséljek nektek a Jenukáról. Talán nem tudod, reb Zalman, Jenuka gyermeket jelent arameus nyelven. A Jenuka, ahogy hívták, egy hétköznapi vízhordó, Zekele hatodik csemetéje volt. Születésekor semmi rendkívüli nem látszott rajta. Körülmetélték, mint a testvéreit. Valójában Zaddoknak hívták, nagyapja után. Mégis, az anyja panaszkodni kezdett, hogy a csecsemő túl gyorsan nő. Ugyan, ki hallgat ilyen asszonyi fecsegésre? Minden anya azt képzeli, az ő gyermeke a legcsodálatosabb. De három hónap múlva az egész város Zekele csodagyerekéről susmorgott. Öthónapos korában a fiú beszélt, hathónaposan már járt. Egyévesen imasálba bugyolálták, s iskolába küldték. Ma újságokat adunk ki, de akkoriban a zsidók híjával voltak a lapoknak. A fiúról írtak az egyik goj újságban. A kormányzó küldöttséget menesztett, hogy elbeszélgessenek vele és jelentést tegyenek róla. A városi orvos elküldte vizsgálatainak másolatát Varsóba és Pétervárra. Mindenféle egyetemi professzorok és szakemberek érkeztek a városba. Nem hitték, hogy a kis Zaddok mindössze tizenöt hónapos, ám egy sereg tanú akadt rá. A születését a városházán jegyezték be, s a bábaasszony is saját könyvelést vezetett. A mohél[117], aki a körülmetélési szertartást végezte, a rabbi, aki a gyermeket tartotta a szertartáson, az asszony, aki átadta őt a rabbinak – mind megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltattak. Zaddokot ki kellett venni az iskolából. Egyrészt az izgalom megzavarta a tanórák szokásos menetét, másrészt Zaddok túl éles eszű volt a többiekhez képest. Egyetlen pillantást vetett az ábécére, s máris tudta kívülről. Tizennyolcadik hónapjában Mózes öt könyvébe és Rásí kommentárjaiba mélyedt. Kétévesen nekiült a Gemárának. Tudom, nehezen hihető, de én magam is kezeskedem róla. Zekele, aki vízhordóként kereste kenyerét, elelhozta a fiúcskát hozzám, hogy büszkélkedjen vele. Három órakor Zaddok már a zsinagógában imádkozott. Szóra nyitotta száját, s csak úgy ömlött belőle a Tóra. Aki nem jött el nagyszombaton, pészáh előtt, annak fogalma sincs a csodáról. A vak is láthatta: a fiú valamely ókori szent megtestesülése. Négyéves korára már akkorára nőtt, mint egy felnőtt, s szakállt eresztett. Ekkortájt kezdték Jenukának szólítani a Zóhárban[118] található szent gyermekről. De hát akár egész éjjel itt rostokolhatnánk, ha mindent elmondanék róla. Minek szaporítsam a szót? Ötéves korában Zaddok hosszúhosszú szakállt viselt. Eljött a nősülés ideje, csakhogy ki lett volna kapható arra, hogy a lányát egy ötéves fiúhoz adja hozzá? Különben is Zaddok beletemetkezett a Kabalába. A hitközség egy szobát bocsátott rendelkezésére, s Zaddok ott töltötte idejét. A Zóhárt, Az élet fáját, a Teremtés könyvét és az Ezoterikus tanok könyvét tanulmányozgatta. Az emberek pénzt ígértek neki, ha imádkozik értük, de ő ezt visszautasította. Hitetlenek mindenütt akadnak, ám aki Zaddokra csak egyetlen pillantást vetett, az nem kételkedett többé. Szombaton az asztalfőn foglalt helyet, akár egy rabbi, s csak néhány kivételezett személy lehetett társaságában. Még az írásértők is csak üggyel-bajjal fogták fel mélyen szántó szentírás-magyarázatait. Különleges tehetséggel tudta a betűket számokká átalakítani, s akrosztichonokat[119] írni. Néha-néha, amikor szórakozottság kerítette hatalmába, kizárólag arameus nyelven beszélt. Kézírását tükörben kellett olvasni.
Majd váratlanul jött a hír, hogy a Jenuka megtartotta eljegyzését. Kiderült, a szomszéd városban él egy gazdag ember, akinek hét gyermeke elhalálozott, még mielőtt betöltötte volna harmadik életévét. Az egyetlen túlélő egy kisleány volt, akit mindig fehér gyolcsban járatott, s akit Altelének, Kis Öregnek nevezett, hogy lóvá tegye a Halál Angyalát. A férfi nevére nem emlékszem, de valamelyik rabbi tanácsolta neki, adja feleségül a lányát a Jenukához. A lány tizennégy éves volt. Az ötéves Jenuka negyvennek látszott. Azt hitték, nemet mond, mégis beleegyezett. Jómagam is elmentem az eljegyzési ünnepségre. A lány mintha az apjához készült volna hozzámenni. Aláírták a szerződést, s tányérokat törtek, hogy a szerencse ne pártoljon el tőlük. A Jenuka az egész szertartás alatt magában motyogott. Bizonyára az Égtől kapott útmutatásokat. Nem tudom, miért, de mindketten igyekeztek minél előbb túl lenni az esküvőn. Az eljegyzés hánukkán történt, s az esküvőt svuót utáni szombatra tűzték ki. Nem a menyasszony városában tartották, mint szokás, hanem a vőlegényében, minthogy attól féltek, a Jenuka látványát nem viselnék el azok, akik nem szoktak hozzá. Nyolcvan, csodákban járatos rabbit hívtak meg. Nemcsak Lengyelországból, de Volhíniából meg Galíciából is érkeztek. Ugyancsak sok szabadgondolkodó. doktor és filozófus jött el. A vendégek soraiból nem hiányzott a lublini kormányzó és az alkormányzó sem. Meddő nők is megjelentek, reménykedve, hogy ott-tartózkodásuk gyógyító hatással lesz rájuk. Valaki egy kisleányt hozott magával, akinek csuklása kutyavakkantásra emlékeztetett. Egész fejezeteket olvasott fel a Misnából, s amikor az imakönyvét vette elő, a hangja mélyen zengett, akár egy kántoré. A vendégfogadók zsúfolásig megteltek, mivel elterjedt, hogy bárki, aki részt vesz az esküvőn, mentesül a gyehenna tüzétől. Sok vendég kényszerült az utcán aludni. A boltok oly hamar kiürültek, hogy szekereket kellett Lublinba küldeni élelmiszerért. S most figyeljetek ide. Három nappal az esküvő előtt a Jenuka anyja a fia szobájába ment, hogy egy csésze teát vigyen neki. Ránézett, s látta, a szakálla hófehér. Arca sápadt, s barázdált, mint egy pergamenlap. Behívta a család többi tagját. Noha a gyermek még nem töltötte be hatodik életévét, deres fejű bölccsé változott. Tömeg csődült össze, de nem eresztették be a házba. Értesítették a menyasszony szüleit a történtekről. Az eljegyzést azonban nem merték felbontani. Esküvője napján, a fiatal emberek lakomáján a Jenuka csodát csodára halmozott. Amikor eljött az idő, hogy a fátylat fölfedjék a menyasszony arcáról, a zabolátlan vendégsereg előretódult. A kísérői nem mellette haladtak, hanem karjukban vitték a vőlegényt. Teljesen legyöngültnek tűnt. Amikor a menyasszony meglátta, hogy a Jenuka egy öreg ember, elsírta és megmakacsolta magát, de végül megnyugtatták. Én is ott voltam, mindent láttam. Az ifjú párnak felszolgálták az aranyló levest, ám alig nyúltak hozzá, pedig előtte mindketten böjtöltek. A zenészek nem mertek rázendíteni, a mókamester ki se nyitotta a száját. A Jenuka csak ült az asztalfőn, tenyerével eltakarva szemeit. Nem emlékszem, táncolt-e a menyasszonyával vagy sem. Csupán három hónapig élt még. Minden nappal egyre fehérebb és ráncosabb lett. Összeesett és elolvadt, mint egy gyertyaszál. Élete utolsó napjaiban idegenek nem léphették át küszöbét, még az orvos sem. A fehér köntösbe öltözött Jenuka imasáljában-imaszíjaiban ókori szentként ült, mint aki nem e világból való. Nem evett. Amikor egy kanál ételt adtak neki, nem tudta lenyelni. Én éppen nem tartózkodtam a városban, amikor a Jenuka meghalt, de elmondták, hogy halála pillanatában arca ragyogott, mint a nap. Aki elhaladt a háza mellett, érezte szentségének kisugárzását. Egy patikárius, aki azért jött, hogy gúnyolódjék rajta, megtért, s vezeklésül borsószemeket tett a cipőjébe. Egy keresztény pap is áttért. A halotti ágyánál állók hallották az angyalszárnyak suhogását. A Jenuka meghagyta, hogy halotti leplét még életében készítsék el. Az utolsó öltés befejeztével jobblétre szenderült. Amikor megérkeztek a temetkezési egylet tagjai, szinte nem találtak testet, amit megmosdathattak volna. Az ilyen szenteknek még a testük is lélekké válik. A gyászhuszárok azt mondták, a holtteste könnyebb volt, mint egy kismadáré. A dicsérő beszédek három napig tartottak. Ezután a hitközség pénzt gyűjtött, hogy kápolnát építsenek a sírra, ahol örökmécs ég majd. Zekele nyugdíjat kapott. Az ember kiérdemel valamit, ha ilyen fiúgyermek apja. – Mi lett az özvegy sorsa? – kérdezte Zalman, az üveges.
– Többé nem ment férjhez. – Gyereke volt? – Ne légy nevetséges! – Sokáig élt? – Még mindig él. – Ki volt tulajdonképpen a Jenuka? – szerette volna megtudni Iszak Amsinover. – Ki tudja? Néha egy lelket küldenek le a mennyből, hogy sebtében teljesítse misszióját. Miért születnek egyes csecsemők, akik csak egyetlen napig élnek? Minden lélek azért száll le a Földre, hogy helyrehozzon valamilyen hibát. A lelkek hasonlatosak a kéziratokhoz: lehet bennük néhány vagy több hiba. E Földön minden rosszat helyre kell igazítani. A Gonosz világa a helyesbítés világa. Ez minden kérdésre a válasz.
ZEIDLUSZ, A PÁPA A régi időkben örökké, minden nemzedékben éltek olyan emberek, akiket én, a Gonosz, nem tudtam a szokott módon megrontani. Képtelen voltam gyilkosságra, bujálkodásra, rablásra csábítani őket. Azt se sikerült elérnem, hogy felhagyjanak a Törvény tanulmányozásával. Egyféleképpen férkőzhettem az ilyen igaz lelkek belső szenvedélyéhez: hiúságuk révén. Zejdel Kóhen ilyen hiú ember volt. Először is, nemes ősök oltalmazták, mint Rasi[120] utódát, akinek családfája egészen Dávid királyig nyúlik vissza. Másodszor, ő számított Lublin környékén a legkiválóbb írástudónak. Ötévesen a Gemárát és a Kommentárokat tanulmányozta; hétéves korában betéve tudta A házasság és válás törvényeit; kilencedik évében járt, amikor prédikációt tartott, s egy sor könyvből idézett, úgyhogy még a legvénebb írásértőket is zavarba ejtette. Teljesen otthonosan mozgott a Bibliában, a héber nyelvtanban nem akadt párja. Sőt mi több, éjt nappallá téve tanult: télen-nyáron a hajnalcsillaggal ébredt, és nekiült olvasni. Mivelhogy ritkán mozdult ki a szobájából levegőzni, és nem végzett kétkezi munkát, alig volt étvágya, fél szemére aludt. Nem óhajtott barátaival beszélgetni, de türelme sem lett volna hozzá. Zejdel csak egyet szeretett: a könyveket. Amint belépett a tanházba vagy lakásába, már nyomban rohant a polcokhoz, és kezdte lapozgatni a köteteket, magába szíva az ódon lapok porát. Emlékezőtehetsége olyan éles volt, hogy csak egyetlen pillantást vetett a Talmud valamely részletére vagy a Kommentárok egyik újszerű magyarázatára, menten elméjébe véste egyszer s mindenkorra. Testén keresztül sem tudtam Zejdelt a hatalmamba keríteni. A végtagjain nem nőtt szőr, hosszúdad koponyája tizenhét éves korára már megkopaszodott. Csupán az állán pelyhedzett gyér szakáll. Arca hosszú volt, markáns. Magas homlokán mindig fénylett három-négy izzadságcsepp; kampós orrát különös csupaszság jellemezte, mint az olyan férfiakét, akik hozzászoktak a szemüveg viseléséhez, s éppen csak az imént vették le. Vöröses szemhéja mögött melankolikus sárga szemek ültek. Keze-lába kicsi és fehér, akár egy nőé, bár minthogy soha nem járt a mikvébe, nem tudták róla, hogy herélt-e vagy hermafrodita. Ámde apja, reb Szander Kóhen, dúsgazdag ember, maga is írástudó és valamelyes befolyással rendelkező személyiség lévén, gondoskodott róla, hogy fia családjukhoz illő partit csináljon. A szépséges menyasszony egy varsói családból származott. Az esküvő napjáig egyszer sem találkozott a vőlegényével, s amikor végre megpillantotta, közvetlenül azelőtt, hogy Zejdel az arcára vonta a fátylat, már túlságosan elkésett. Feleségül ment hozzá, de soha nem esett teherbe. Idejét az apósa által neki átengedett lakrészben töltötte, ott üldögélt – harisnyákat kötögetett, regényeket olvasgatott, hallgatta az óriási, aranyozott láncú, súlyos faliórát, amint félóránként elüti a pontos időt... Úgy tűnt, türelmesen várja, hogy a percek napokká, a napok évekké nőjenek, míg végre elérkezik az idő a számára, hogy az ősi janówi temetőben nyugovóra térjen. Zejdelből olyan erő áradt, hogy egész környezetét magához idomította. Noha egy szolga rendben tartotta a szobáját, a bútorokat állandó por lepte; a súlyos függönyökkel eltakart ablakokat mintha soha nem tárták volna ki; a padlót borító szőnyegek elnyelték lépteit – úgy tűnt, nem is ember, hanem kísértet jár rajtuk. Apja Zejdelnek rendszeres életjáradékot folyósított, csakhogy ő soha egy fillért sem költött magára. Fogalma sem volt róla, mi fán terem a pénz, de fogához verte a garast, és sose hívott volna meg magához egyetlen szegényt se a szombati ebédre. Mindvégig sajnálta a barátkozással járó fáradságot, és mivel sem ő, sem a felesége nem fogadott soha vendégeket, senki fia nem tudta, milyen a házuk belülről. Szenvedélyek és megélhetési gondok nem háborgattak, így Zejdel szorgosan tanult. Először a Talmudnak és a Kommentároknak szentelte magát. Később a Kabala mélységeit kutatta, rövidesen az okkultizmus avatott ismerője lett belőle, sőt Ráziél[121] angyalról és a Teremtés könyvéről[122] még értekezéseket is írt. Természetesen alaposan ismerte a Tévelygők útmutatóját[123], a Kuzarit[124] és más filozófiai műveket. Egy nap sikerült szert tennie a Vulgata[125] egy példányára. Hamarosan megtanult
latinul, majd tiltott irodalmat kezdte olvasni; sok könyvet kapott kölcsön egy Janówban lakó paptól. Röviden szólva ahogyan apja halmozta az aranyérméket egész életén át, úgy halmozta Zejdel az ismereteket. Harmincöt éves korára egész Lengyelországban nem akadt senki, aki tudásban felvehette volna vele a versenyt. Éppen akkor kaptam parancsot, hogy bűnre csábítsam. – Zejdelt csábítsam bűnre? – kérdeztem. – Miféle bűnre? Nem talál élvezetet az ételben, közömbös a nők iránt, az üzlettel egy jottányit se törődik. Próbáltam korábban is eretnekségre vinni, de mindhiába. Emlékszem legutolsó beszélgetésünkre: – Tegyük föl, Isten bocsássa meg, hogy nincs Isten – válaszolta nekem. – No és akkor? Akkor az Ő nemléte isteni. Csak is Istennek, minden ok okának lehet meg a hatalma ahhoz, hogy ne létezzék. – Ha nincs Teremtő, akkor miért imádkozol és tanulsz folytattam. – Mi mást is tehetnék? – kérdezett vissza. – Pálinkát igyak és gojtékkal[126] táncoljak?! Az igazat megvallva, erre nem találtam ellenérvei így hát békén hagytam. Azóta meghalt az apja, és most megparancsolták, hogy újra vele foglalkozzam. Leghalványabb sejtelmem sem volt, mi módon lássak hozzá, ezért nehéz szívvel indultam Janówba.
2 Csakhamar rájöttem, hogy Zejdelnek van egy emberi gyöngéje: a gőg. Sokkal nagyobb, mint az a hiúságmorzsa, amit a Törvény megenged egy tudósnak. Kifundáltam valamit. Az egyik éjszaka közepén fölriasztottam szendergéséből, és így szóltam hozzá: – Tudod-é, Zejdel, hogy sokkal műveltebb vagy, mint Lengyelország bármely rabbija, akinek nevét apró betűkkel szedik a Kommentárokban? – Persze, hogy tudom – felelte. – De ki tudja még? Senki más. – Tudod-é, Zejdel, hogy hébertudásoddal minden más nyelvtanírót túlszárnyalsz? – folytattam. – Tisztában vagy-e azzal hogy tüzetesebben ismered a Kabalát, mint reb Hájím Vital[127]? Tudod-e, hogy nagyobb filozófus vagy, mint Maimoni[128]? – Miért mondod nekem mindezt? – kérdezte csodálkozva Zejdel. Azért mondom, mert nem helyénvaló, hogy egy ilyen nagy ember, mint te, a Tóra mestere, a tudás kincsesháza, egy efféle isten háta mögötti faluban legyen eltemetve, ahol senki a legkisebb figyelmet sem fordítja rá, ahol a városiak faragatlanok, a rabbi egy üresfejű alak, s a feleséged sincs tisztában az értékeddel. Porba hullajtott gyöngyszem vagy, reb Zejdel. – Tényleg? – kérdezte. – Mit tehetek? Menjek, s zengjem önmagam dicséretét? – Nem, reb Zejdel. Az nem lendítene az ügyeden. A város egyszerűen félnótásnak nézne. – Akkor mit tanácsolsz? – Ígérd meg, hogy nem szakítasz félbe; akkor elmondom. Tudod, hogy a zsidók soha nem tisztelték vezéreiket – Mózest szidalmazták, Sámuel[129] ellen föllázadtak, Jeremiást[130] ciszternába dobták, Zakariást[131] meggyilkolták. A kiválasztott nép gyűlöli a nagyságot. A nagy emberekben Jehova[132] vetélytársát látják ezért csak a kicsinyest, az átlagost tűrik meg. Harminchat szentjük cipész és vízhordó mindahány. A zsidó törvények jobbára egy húsosfazékba csöppent tejjel vagy az ünnepen tojt tojással foglalkoznak. Szánt szándékkal tönkretették a héber nyelvtant, lealacsonyították a régi szövegeket. Talmudjuk vidéki rabbivá silányítja Dávid királyt, aki havi bajra osztogat tanácsokat az asszonyoknak. S a mód, ahogyan érvelnek! Minél kicsinyesebb, annál nagyobb; minél csúnyább, annál szebb. A szabályuk: minél közelebb az ember a porhoz, annál közelebb van Istenhez. Így hát láthatod, reb Zejdel, miért találnak benned kivetnivalót – benned, aki művelt vagy, gazdag, jólnevelt, kiváló elméjű és páratlan emlékezetű. – Miért mondod nekem mindezt? – kérdezte Zejdel. – Reb Zejdel, hallgass rám: elmondom, mit kell tenned. Keresztelkedj ki. A gojok a zsidók ellentéte. Mivel az ő Istenük ember, az ember megistenülhet számukra. A gojok csodálják a nagyság bármely formáját, és szeretik azt, aki birtokolja: igen szánalomra méltó vagy könyörtelen embereket, híres építőket vagy híres rombolókat híres szüzeket vagy híres utcalányokat, híres vadakat vagy híres bolondokat, híres uralkodókat vagy híres lázadókat, híres hívőket vagy híres hitetleneket. Nem törődnek vele, milyen még az ember: ám legyen híres, máris bálványként imádják. Ilyeténképpen, reb Zejdel, ha megbecsülésre vágyódsz, át kell térned a hitükre. És Isten miatt ne fájjon a fejed. Annak, aki ily hatalmas és magasztos, a Föld és lakói nem jelentenek többet egy szúnyograjnál. Őt nem érdekli, hogy az ember zsinagógában vagy templomban imádkozik-e Hozzá, szombattól szombatig böjtöl vagy disznóhússal tömi a kendőjét! Túlontúl magasztos Ő ahhoz, hogy figyelemre méltassa e csenevész lényeket, akik azzal áltatják magukat, hogy ők a Teremtés koronája. – Ez azt jelenti, hogy Isten nem adta oda a Szinájon[133] a Tórát Mózesnek? – Micsoda? Hogy Isten feltárná a szívét asszony szülte ember előtt?! – Hát Jézus nem az Ő fia volt?
– Jézus egy názáreti zabigyerek. – Odaát nincsen jutalom vagy büntetés? – Nincs. – Akkor hát mi van odaát? – tudakolta Zejdel félénken és zavartan. – Van, ami létezik, de nincsen léte – válaszoltam a bölcselők modorában. – Tehát nincs remény, hogy valaha is megtudhassuk az igazságot? – kérdezte Zejdel kétségbeesetten. – A világ megismerhetetlen, és nem létezik igazság – válaszoltam, csavarva egyet a kérdésén. – Ahogy a só ízét nem ismerheted meg az orroddal, a balzsam illatát füleddel, vagy a hegedű hangját a nyelveddel, ugyanígy lehetetlen számodra, hogy elméddel megismerd a világot. – Mivel ismerhetem meg? – Szenvedélyeiddel – egy parányi részét. De neked, reb Zejdel, csupán egyetlen szenvedélyed van: a büszkeséged. Ha azon is úrrá leszel, kiürülsz. – Mitévő legyek? – érdeklődött Zejdel kiábrándultan. – Holnap keresd föl a papot, és közöld vele, hogy szeretnél közéjük tartozni. Utána add el javaidat és birtokodat. Igyekezz rábírni a feleségedet, hogy térjen ki hitéből; ha hajlandó, akkor jó, de ha mégsem, az sem nagy veszteség. A gojok pappá szentelnek, és a papok nem köthetnek házasságot. Továbbra is tanulsz, hosszú kabátot és sapkát hordasz majd. Az egyedüli különbség az lesz, hogy ahelyett, hogy egy eldugott faluban lennél eltemetve zsidók között, akik utálnak téged és sikereidet, és egy szűk, lyukszerű tanházban imádkoznál, ahol a kályha mögött koldusok vakaróznak, hatalmas városban fogsz élni, fényűző templomban, orgonaszó mellett tartasz istentiszteletet, ahol a gyülekezet érdemdús férfiakból áll, akiknek a felesége kezet csókol neked. Ha kitűnsz közülük és összezagyválsz valamit Jézusról és anyjáról, Szűz Máriáról, püspökké választanak, később pedig bíborossá – Isten akaratával, ha minden jól megy, egy szép napon megtesznek pápának. Akkor a gojok aranytrónuson hordoznak majd, akár egy bálványt, s füstölőt lóbálnak körötted; a képmásod előtt letérdelnek Rómában, Madridban és Krakkóban. – Mi lesz a nevem? – kérdezte Zejdel. – Első Zeidlusz. Szavaim oly erős hatást tettek rá, hogy Zejdel hevesen összerázkódott, és felült ágyában. A felesége fölriadt, s megkérdezte miért nem alszik. Rejtett ösztöne megsúgta, hogy féktelen vágy tölti el Zejdelt, s arra gondolt: ki tudja, talán csoda történt. De Zejdel már eltökélte, hogy elválik tőle, és rászólt, hogy hallgasson, ne faggatózzék tovább. Papucsot húzott, köntöst öltött, visszavonult a szobájába, ahol viaszgyertyát gyújtott, s hajnalig olvasgatta a Vulgatát.
3 Zejdel aszerint tett, ahogy tanácsoltam. Fölkereste a papot és közölte, hogy hitbéli dolgokat szeretne vele megvitatni. Természetesen a goj készséggel hajlott a beszélgetésre: van-e jobb portéka egy pap számára egy zsidó léleknél? Egyszóval, hogy rövidre fogjam, a környéken lakó papok és nemesek fényes egyházi karrierrel kecsegtették Zejdelt. Ő hamarosan túladott mindenén, elvált a feleségétől, megkeresztelkedett – keresztény lett belőle. Életében először tisztelték Zejdelt: az egyházi személyiségek nagy hűhót csaptak körülötte, a nemesek dicshimnuszokkal halmozták el, a feleségek nyájasan mosolyogtak rá s meghívták a birtokukra. A zamośći püspök vállalta a keresztapaságot. Nevét – Zejdel, Szander fia – Benedictusra változtatta vezetéknevét pedig szülőfaluja iránti tiszteletből Janowskyra. Noha Zejdel még nem volt pap, sőt diakónus sem, egy szabóval reverendát varratott, rózsafüzért és keresztet akasztott a nyakába. Egyelőre a parókián lakott; a házból ritkán merészkedett ki, mert ha mégis, az utcán zsidó fiúk eredtek nyomába, kiabálva: – Megtért! Múmár![134] Keresztény barátai különféle terveket szövögettek a számára. Egyesek azt tanácsolták, lépjen be a szemináriumba és tanuljon, mások azt, hogy vonuljon be a lublini Domonkos-rendi kolostorba. Megint mások azt javasolták, hogy vegyen feleségül egy helybéli asszonyt, s legyen uraság. De Zejdelben csekély hajlandóság mutatkozott, hogy a kitaposott utat járja. Azonnali hírnévre vágyott. Tudta, hogy a múltban sok kikeresztelkedett zsidó a Talmud ellen írt vitairatával vált híressé, mint Petrus Alfonsi[135], Montpelieri Pablo Christiani, Paul de Santa Maria, Johannes Baptista, Johann Pfefferkorn, hogy csak néhányukat említsem. Zejdel elhatározta: nyomdokaikba lép. Most, hogy kikeresztelkedett és az utcán a zsidó gyerekek sértegették, hirtelen ráébredt, hogy soha nem is szívelte a Talmudot: héberségét arameus tette közönségessé, kommentárjai gyermetegek, legendái hihetetlenek, bibliamagyarázatai nyakatekertek, tele álokoskodásokkal. Zejdel elutazott a lublini és krakkói szemináriumi könyvtárakba hogy tanulmányozza a zsidó megtértek által írt értekezéseket. Csakhamar fölfedezte, hogy az mind egy kaptafára készült. Tudatlan szerzőik kényük-kedvük szerint másolgattak egymás műveiből, és mindannyian ugyanazt a néhány keresztényellenes passzust idézgették a Talmudból. Néhányan még csak nem is a saját szavaikat használták: egyszerűen kimásolták mások munkáját, és alákanyarították a nevüket. Az igazi Apologia Contra Talmudum[136] még megírásra várt; senki más nem volt erre a munkára jobban fölkészülve, mint ő a filozófia és a kabalisztikus misztérium terén szerzett tudásával. Ugyanakkor Zejdel arra is vállalkozott, hogy újabb bizonyítékokat keres a Bibliában arra vonatkozóan, hogy a próféták megjósolták Jézus születését, mártíromságát és feltámadását; döntő bizonyságot akart találni a keresztény vallásra a logikában, a csillagászatban meg a természet-tudományokban. Zejdel tanulmánya azt fogja jelenteni a kereszténység számára, mint amit Maimoni Erős kéz[137] című munkája a judaizmus számára – s szerzőjét Janówból egyenesen a Vatikánba juttatja. Zejdel egész nap és fél éjszaka könyvtárakban tanult, elmélkedett, írt. Olykor keresztény tudósokkal találkozgatott, és lengyelül meg latinul társalgott velük. Amilyen buzgalommal tanulmányozta egykor a zsidó könyveket, ugyanolyannal vette most kezébe a keresztény szövegeket. Hamarosan egész fejezeteket tudott az Újtestamentumból. Szakavatott latinista lett belőle. Egy kis idő múlva akkora jártasságra tett szert a keresztény teológiában, hogy a papok és szerzetesek alig-alig mertek szóba állni vele, mivel tudásával mindenütt hibákat talált. Sokszor ígértek neki szemináriumi kinevezést, de valahogyan soha nem kapta meg. Egy neki szánt krakkói könyvtárosi állást a kormányzó egyik rokona töltött be helyette. Zejdel kezdett ráeszmélni, hogy a dolgok még a keresztényeknél sem mennek zökkenőmentesen. A papság többet törődik az arannyal, mint Istenével. Szentbeszédeik hemzsegnek a hibáktól. A papok zöme nem tud latinul, sőt még lengyel idézeteik is pontatlanok.
Zejdel évekig dolgozott a tanulmányán, de még mindig nem készült el. Olyan magasra áhította a mércét, hogy folyton hibásnak találta s minél többet változtatott rajta, annál többnek látta szükségét. Írt, áthúzta, átírta, kidobta. Fiókjai kéziratlapokkal, jegyzetekkel, utalásokkal voltak telezsúfolva, de a munkájának nem jutott végére. Az évekig tartó próbálkozások annyira kimerítették, hogy már képtelen volt különbséget tenni helyes és helytelen, értelmes és értelmetlen között, hogy minek örülne az egyház és mi bosszantaná. Abban se hitt már, amit igazságnak és hazugságnak nevezett. Mindamellett tovább elmélkedett, ám csupán néhány új gondolattal rukkolt elő. Munkája közben sokszor fordult a Talmudhoz, még egyszer elmélyedt benne, a lapok margójára firkálva jegyzetelt, összevetve a különböző szövegeket, ám nem volt vele tisztában, hogy mindezt azért teszi-e, hogy újabb vádakat találjon vagy csupáncsak megszokásból. Néha boszorkányperekről, ördög megszállta fiatal asszonyokról olvasott az inkvizíció dokumentumaiban és mindenféle kéziratokban, amelyekhez hozzájutott, s ahol ezeket a különféle korokban és országokban megtörtént eseményeket írták le. A nyakában lógó, aranyérmékkel telitömött zacskó lassanként megkönnyebbedett. Arca pergamenszínűvé vált, szemei elhomályosultak, kezei remegtek, akár egy öregemberé. Reverendája bekoszolódott, elszakadt. Reménye, hogy világhírre emelkedik, szertefoszlott. Már megbánta, hogy kikeresztelkedett. De visszaút nem volt; először is most már minden hitben kételkedett, másodszor, a törvény szerint a zsidó hitre tért keresztényt máglyán égetik meg. Egy nap, miközben Zejdel egy kifakult kéziratot böngészett a krakkói könyvtárban, minden elsötétült a szeme előtt. Először azt hitte, alkonyodik, és megkérdezte, miért nem gyújtanak gyertyát. Amikor egy szerzetes azt válaszolta, hogy még fényes nappal van, rádöbbent, hogy megvakult. Mivel egyedül képtelen volt hazamenni, a szerzetesnek kellett vezetnie. Attól fogva Zejdel sötétségben élt. Abbeli félelmében, hogy a pénze hamar elfogy és utolsó garasát ugyanúgy elveszti, mint szeme világát, hosszas tűnődés után úgy döntött, koldulni fog a krakkói templom bejáratánál. – Elvesztettem ezt a világot is, a túlvilágot is – érvelt –, így hát miért is volnék gőgös? Ha fölfelé nem visz út, az ember menjen lefelé. Így hát Zejdel, Szander fia, azaz Benedictus Janowsky, elfoglalta helyét a hatalmas krakkói székesegyház lépcsőjén a koldusok között. Eleinte a papok és kanonokok megpróbáltak rajta segíteni. Kolostorba akarták küldeni. De Zejdelnek nem volt ínyére a szerzetesség. Egyedül akart aludni a padlásszobájában, továbbra is inge alatt őrizve pénzes zacskóját. Oltár előtt se volt kedve térdepelni. Néhanapján egy-egy szeminarista megállt, hogy pár percig elbeszélgessen vele tudományos kérdésekről. Ámde nemsokára mindenki elfelejtette. Zejdel felfogadott egy öregasszonyt, aki reggel elkísérte a templomig, és este hazavitte. Egy tányérnyi darát is hozott neki mindennap. Jószívű keresztények alamizsnát adtak neki. Még némi pénzt is megtakarított, s a nyakában lógó zacskó súlyban gyarapodott. A többi koldus gúnyolódott rajta, Zejdel azonban válaszra se méltatta őket. Órákig térdelt a lépcsőn, fedetlen, tar koponyával, lehunyt szemmel, állig begombolt, fekete reverendában. Ajka egyfolytában rebegett és mormogott. A járókelők azt gondolták, a keresztény szentekhez imádkozik, de ő a Gemárát, a Misnát és a Zsoltárokat morzsolta. A keresztény teológiát olyan gyorsan elfelejtette, amilyen gyorsan megtanulta; ami megőrződött benne, azt fiatal korában szerezte. Az utcán nagy zűrzavar uralkodott: szekerek gurultak a kövezetén, lovak nyerítettek, kocsisok rikácsoltak rekedt hangon, ostorukat pattogtatva, lányok nevetgéltek-visongtak, gyerekek sírtak, asszonyok pörlekedtek, malacságokat kiabálva szidták egymást. Hébe-korba Zejdel abbahagyta a motyogást, de csak azért, hogy mellére ejtett fejjel szunyókáljon. Evilági vágyai már megszűntek, de egy kín még gyötörte: megtudni az igazságot. Van-e Teremtő vagy a világ nem más, mint atomok és azok kapcsolódása? Van-e lélek, vagy minden gondolat csupán az agy visszatükröződése? Van-e utolsó ítélet jutalommal és büntetéssel? Van-e Lényeg, vagy az egész lét nem más, mint puszta képzelet? Nap sütötte, eső verte, galambok pettyezték ürülékükkel, de ő érzéketlen maradt minden iránt. Most, hogy megszabadult egyetlen szenvedélyétől, a gőgjétől, semmi földi dolog nem háborította. Néha önmagát kérdezgette: – Lehetséges, hogy én, Zejdel, rendkívüli tehetség
volnék? Apám, reb Szander, a gyülekezet vezetője volt? Tényleg nős voltam egykor? Van-e még valaki, aki ismer engem? Zejdelnek úgy tűnt, mindebből egy szemernyi sem igaz. Sose történtek ilyesmik, de ha mégis, a valóság egy óriási illúzió. Egyik reggel, amikor az öregasszony belépett Zejdel padlásszobájába, hogy a templomhoz kísérje, betegen találta. Megvárta, amíg elbóbiskolt, lopva levágta nyakáról a pénzes zacskót, és elment. Kábultában Zejdel tudta, hogy kirabolják, de nem zavartatta magát. Feje akár a kő, elnehezedve pihent a szalmapárnán. Sajgott a lába, ízületeit fájdalom hasogatta. Lesoványodott teste forróságban égett. Zejdel elaludt, felébredt, elszenderedett; majd ismét felriadt álmából – nem tudta megmondani, éjjel van-e vagy nappal. Az utcáról hangokat, kiáltásokat, dobogó patákat, zúgó harangokat hallott. Úgy tűnt, mintha valami pogány tömeg ülne örömünnepet trombitákkal és dobokkal, fáklyákkal és vadállatokkal, buja táncokkal, bálványimádó áldozatokkal. – Hol vagyok? – kérdezte magától. Nem emlékezett a város nevére. Még azt is elfelejtette, hogy Lengyelországban van. Azt gondolta, talán Athénban, Rómában vagy netalán Karthágóban. – Milyen korban élek? – kérdezte. Lázas agyával azt képzelte, hogy évszázadokkal a kereszténység előtt. Hamarosan elfáradt a túl sok gondolkodástól. Csak egyetlenegy kérdés töltötte el bizonytalansággal: Igazuk van az ápikoroszoknak[138]? Valóban minden kinyilatkoztatás nélkül halok meg? Végleg megszűnök létezni? Hirtelen megjelentem én, a Gonosz. Bár vak volt, engem látott. – Zejdel – szóltam – készülődj. Ütött az utolsó órád. – Te vagy az, Sátán, a Halál Angyala? – válaszolt Zejdel vidáman. – Igen, Zejdel – feleltem –, érted jöttem. Megbánás vagy gyónás nem segít, így ne is próbálkozz vele. – Hová viszel? – kérdezte. – Egyenesen a gyehennába. – Ha van gyehenna, akkor Isten is van – rebegte Zejdel. – Az semmit se bizonyít – vágtam vissza. – Dehogyisnem – mondta. – Ha létezik a pokol, minden létezik. Ha te valódi vagy, Ő is az. Most vigyél oda, ahová mennem kell. Fölkészültem rá. Előkaptam pallosomat, és végeztem vele; karomba vettem lelkét, s démoncsapat társaságában leszálltam az alvilágba. A gyehennában a Pusztulás Angyalai a szenet piszkálták. A félig tűz, félig korom küszöbön gúnyolódó ördögfiókák ácsorogtak, fejükön háromszögletű kalap, derekukon virgács. Elnevették magukat: – Itt jő Első Zeidlusz – szólt az egyik a másikhoz –, a jesívanövendék, aki szeretett volna pápa lenni!
BROWNSVILLE-I MENYEGZŐ A menyegző kezdettől fogva teherként nehezedett Solomon Margolin doktor vállára. Vasárnapra tűzték ugyan ki, de Gretlnek igaza volt, amikor azt mondta, ez az egyetlen este a héten, amit együtt tölthetnének. Mindig így alakult. A gyülekezet iránti kötelezettségei rákényszerítették, hogy lemondjon az asszonynak szánt estékről. A cionisták beválasztották egy bizottságba, választmányi tagja volt egy zsidó tudományos társaságnak, társszerkesztője egy akadémiai zsidó negyedévi lapnak. S noha nemegyszer agnosztikusnak, sőt ateistának nevezte önmagát, ennek ellenére évek óta cipelte magával Gretlt a Senciminből származó landszman[139], Abraham Mekheles széderestjeire[140]. Margolin doktor ingyen gyógyította a rabbikat, menekülteket meg zsidó írókat, ellátta őket orvossággal, szükség esetén kórházi ággyal is. Egy időben rendszeresen eljárt a Sencimin Társaság összejöveteleire, tisztségeket kapott tőlük, részt vett minden egyes rendezvényükön. Abraham Mekheles most adta férjhez legfiatalabb lányát, Sylviát. Amint a meghívó megérkezett, Gretl közölte elhatározását: nem fog belemenni, hogy kocsival elcipeljék valahová Brownsville-en túlra, az isten háta mögé. Ha ő, Solomon el akar menni és mindenféle zsíros étellel óhajtja teletömni magát meg hajnali háromkor hazatérni, az az ő dolga. Margolin doktor hallgatólagosan igazat adott feleségének. Mikor fog tudni aludni? Hétfőn kora reggel a kórházban kell lennie. Ráadásul szigorú diétát tart. Egy efféle menyegző a mérgek tobzódása lenne. Most minden irritálta az ilyen ünnepségekben: az elangolosított jiddis, a jiddisesített angol, a fülsiketítő zene és a zabolátlan láncok. A zsidó törvényeket és szokásokat teljesen kiforgatták: a zsidósággal semmilyen kapcsolatot nem ápoló férfiak kipát viseltek, tiszteletre méltó rabbik és kántorok keresztény papokat majmoltak. Bármikor elvitte Gretlt menyegzőre vagy bar-micvára[141], csak szégyenkezett. Még Gretl is, aki kereszténynek született, láthatta: az amerikai judaizmusban teljes a zűrzavar. Legalább most megtakaríthatja magának a fáradságot, hogy mentegetőzzön előtte.
Vasárnapi reggelijük elfogyasztása után feleségével általában sétát tett a Central Parkban, vagy ha enyhe idő ígérkezett, elment a Palisadeshoz. De ma Solomon Margolin ágyában lustálkodott. Az évek során felhagyott a Sencimin Társaság ünnepségeinek látogatásával: időközben elpusztult Sencimin városa. Családját megkínozták, elégették, elgázosították. A senciminiek közül sokan megmenekültek, s később Amerikába jöttek a táborokba, – többnyire fiatalok, akiket ő, Solomon, nem ismert az óhazában. Ma este mindenki ott lesz: a senciminiek, akik a menyasszony családjához tartoznak, meg a terespoliak, akik a vőlegényéhez. Előre látta, hogy fogják szekírozni, szemrehányást téve neki, hogy zárkózottá válik, finoman értésére adva, hogy sznob. Barátian szólítják meg, hátba veregetik, táncolni rángatják. Nos, ha ez így is van, el kell mennie Sylvia menyegzőjére. Már elküldte az ajándékot. Hajnalodott, szürkén, barátságtalanul, akárha esteledne. Éjjel nagy hó esett. Solomon Margolin remélte, behozza az alvást, amitől megfosztotta önmagát, de sajnos még a szokásosnál is korábban ébredt föl. Végül kikelt az ágyból. Pedánsan megborotválkozott a fürdőszoba-tükör előtt, levágta halántékáról az ősz hajszálakat. Ma – éppen ma! – annyinak tűnt, mint a kora: szemei alatt táskák, arcát ráncok barázdálják. Vonásai kimerültséget tükröznek. Orra a megszokottnál is hosszabb és hegyesebb: szája szegletében mély ráncok húzódnak. Reggeli után elnyújtózott a nappali szoba díványán. Onnan figyelte a szőke, hervadt, középkorú Gretlt, aki a konyhában állt, s vasalt. Szűkre szabott szoknyát viselt, lábikrái oly izmosak voltak, akár egy táncosnőé. Gretl ápolónőként dolgozott a Berlin Kórházban, a személyzethez tartozott. Egyik családtagja, náci fivére, tífuszban pusztult el egy orosz táborban. A másikat, a kommunistát, a nácik lőtték le. Idős apja másik leánya hamburgi lakásában tengette életét, Gretl rendszeresen küldött neki pénzt. Ő maga szinte teljesen elzsidósodott New Yorkban. Zsidó asszonyokkal kötött barátságot, belépett a
Hadásszá Társaságba[142], megtanult zsidó ételeket főzni. Még sóhajtani is zsidóul sóhajtott. Vég nélkül a náci katasztrófáról siránkozott. A temetőnek azon részében, melyet a senciminiek foglaltak le maguknak, várta a sírhely a Solomoné mellett. Margolin doktor ásított egyet, cigarettáért nyúlt, mely a mellette álló kávézóasztalon a hamutálcán feküdt, és magáról kezdett töprengeni. Karrierje jól alakult. Látszólag sikereket ért el. Rendelője volt a West End Avenue-n, meg gazdag páciensei. Kollégái tisztelték, fontos személyiségnek számított a New York-i zsidó körökben. Mi többre vágyhatott egy sencimini fiúcska? Egy autodidakta, egy szegény Talmud-tanító fia? Magas növésű volt, jóképű, világéletében értett az asszonyok nyelvén. Még mindig futott utánuk – gyakrabban, mint ahogy illene az ő korában és magas vérnyomásával. Titokban azonban Solomon Margolin mindig érezte, hogy semmire sem vitte. Gyermekkorában rendkívüli tehetségnek tartották: hosszú részleteket idézett a Bibliából, önállóan tanulmányozta a Talmudot és a Kommentárokat. Tizenegy évesen elküldték a tarnówi rabbi responzumára[143], aki levelében úgy nyilatkozott róla, mint aki „nagy és kiemelkedő”. Tizenévesen a Tévelygők útmutatójának és a Kuzarinak tudója lett. Algebrát meg matematikát tanult önerejéből. Tizenhét évesen megpróbálkozott Spinoza Etikájának latinból héberre fordításával, nem sejtve, hogy ezt már előtte megtették. Mindenki megjósolta: lángelme lesz belőle. Tehetségét elpazarolta, tanulmányainak tárgyát állandóan váltogatta: éveket fecsérelt nyelvtanulással, országról országra vándorolva. Egyetlen nagy szerelmével, Rájzellel, Melekh órásmester lányával sem volt szerencséje. Rájzel máshoz ment feleségül, később pedig agyonlőtték a nácik. Solomon Margolint egész életében az örök kérdések foglalkoztatták. Még mindig ébren feküdt éjszaka, próbálva megoldani a világmindenség misztériumát. Hipochondriában szenvedett, halálfélelme még álmában is elkísérte. Hitler mészárlása és családjának megölése a jobb napok iránti legutolsó reményét is gyökerestül kiirtotta, elpusztította az emberiségbe vetett minden hitét. Kezdte megvetni azokat az idősebb asszonyokat, akik kicsinyes bajaikkal keresték fel, miközben a milliók szörnyűséges halálnemeket agyaltak ki egymásnak. Gretl bejött a konyhából. – Melyik inget veszed föl? Solomon Margolin nyugodtan tekintett föl rá. Az asszonynak is megvolt a maga baja. Némán szenvedett két fivéréért, még a náci Hansért is. Élete hosszan tartó változások sorozata. Solomon iránt bűntudat mardosta. Szexuálisan frigid lett. Arca kipirult, izzadság gyöngyözött rajta. Solomon bőven keresett, szolgálólányt fizethetett volna, de Gretl ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga végezze az összes házimunkát, beleértve a mosást is. Szinte mániájává vált. Mindennap lesúrolta a villanysütőt. Szüntelenül lakásuk ablakait tisztogatta – a tizenhatodik emeleten, biztonsági öv nélkül. Az épületben minden háziasszony házhoz hozatta a fűszerárut, de Gretl saját kezűleg cipelte a nehéz szatyrokat az áruházból. Éjjelente olyasmiket mondott, amik kissé bolondosnak tűntek Solomon számára. Nem hagyott fel a gyanúsítgatással, hogy kikezd minden betegével. Most férj-feleség kényszeredetten méregette egymást, átérezve a nagy meghittségből eredő furcsaságot. Solomon mindig csodálkozott azon, mennyire megváltozott az asszony külseje. Egyetlen vonása nem alakult át, viszont viselkedésében megjelent valami büszkeség, reménytelenség, kíváncsiság. Solomon kibökte: – Hogy melyik inget? Mindegy. A fehéret. – Nem a szmokingodat veszed föl? Várj, hozok valami vitamint. – Nem akarok vitamint. – De hisz magad mondtad, hogy jót tesz neked! – Hagyj békén! – A te egészségedről van szó, nem az enyémről. S az asszony tétovázva kiballagott a szobából, mintha arra várna, hogy a férfinak eszébe jusson valami és visszahívja.
2 Solomon Margolin doktor egy utolsó pillantást vetett a tükörbe és elindult hazulról. Az ebéd utáni szunyókálástól ismét frissnek érezte magát. Életkora ellenére még mindig jó benyomást akart gyakorolni az emberekre – még a senciminiekre is. Megvoltak az illúziói. Németországban azzal büszkélkedett, hogy junkernak látszik, New Yorkban pedig meggyőződése szerint gyakran angolszásznak is beillett volna. Magas volt, karcsú, szőke, kékszemű. Haja ritkult, csöppet őszült, öregedésének jeleit viszont ügyesen palástolta. Egy kissé meggörnyedt, de társaságban hamar fölegyenesedett. Évekkel ezelőtt Németországban monoklit hordott, s noha ez New Yorkban túlontúl hatásvadászó lett volna, tekintete megőrizte európai kimértségét. Elvei voltak. Soha nem szegte meg a hippokratészi esküt. Betegeivel a végletekig tisztelettudóan bánt, kerülve minden képmutatást; egy sor karriergyanús társaságot visszautasított. Gretl azt állította, hogy a becsületérzéke már-már a mániával határos. Margolin doktor kocsija – nem Cadillac, mint kollégái zömének – a garázsban állt, de úgy döntött, taxival megy. Brooklynt nem ismerte, az erős havazás veszélyessé tette a vezetést. Intett kezével, mire egy taxi azonnal lefékezett a járda mellett. Félt, hogy a sofőr nem hajlandó egészen Brownsville-ig elfuvarozni, de az szó nélkül bekapcsolta a taxiórát. Margolin doktor kitekintett a jégvirágos ablakon a téli vasárnapéjszakába, de semmit nem látott. Hosszan futottak a New York-i utcák, nedvesen, piszkosan, kifürkészhetetlenül feketén. Kis idő múlva Margolin doktor hátradőlt, szemét lehunyta, visszahúzódott saját teste melegségébe. Célja a menyegző. Vajon a világ nem robog-e valahová, akár ez a taxi, az ismeretlenbe, egy kozmikus cél felé? Esetleg egy kozmikus Brownsville, egy kozmikus menyegző felé? Igen. Csakhogy mi célból teremtett Isten – vagy nevezzük bárkinek – Hitlert, Sztálint? Miért volt szüksége világháborúkra, szívrohamra, rákra? Margolin doktor elővett egy cigarettát, s vonakodva rágyújtott. Mire gondoltak istenfélő nagybátyjai önnön síruk ásása közben? Lehetséges-e a halhatatlanság? Van olyasmi, hogy lélek? A mellette és ellene fölhozott érvek nem érnek égy fületlen gombot se. A taxi ráfordult az East Riveren átvezető hídra, s Margolm doktor először pillantotta meg az égboltot. Alacsonyra ereszkedett, nehezen, vörösen, mint az izzó fém. Följebb ibolyaszín ragyogás árasztotta el az eget. Enyhe hó szitált, téli nyugalmat árasztva, mint a múltban is – negyven éve, ezer éve, s talán egymillió éve. Tűzvörös oszlopok izzottak fel az East River alatt; sziklához hasonló csipkézetű fekete hullámain gőzös vontatott egy gépkocsikkal megrakott uszálysort. A taxi egyik első ablaka ki volt nyitva, jeges széllökések süvítettek be rajta, benzin- meg tengerillatot árasztva. S ha többé nem változik meg az idő? Akkor ki tudna elképzelni nyári napot, holdfényes éjszakát, tavaszt? Mekkora emlékezőtehetsége lehet az embernek, ha úgy istenigazából nekidurálja magát? Az Eastern Parkwayen a taxi hirtelen megzökkent, csikordult egyet, s fékezett. Bizonyára valami közlekedési baleset. Egy rendőrautó szirénája üvöltött. Sivító mentőkocsi közeledett. Margolin doktor grimaszt vágott. Még egy áldozat. Valaki egy rossz mozdulatot tesz a kormánykeréken, s az ember minden földi álma semmivé foszlik. Hordágyon sebesült férfit vittek a mentőautóhoz. A sötét öltöny, vérrel befröcskölt ing és csokornyakkendő fölött krétafehér arc: egyik szeme behunyva, a másik fátyolosan félig nyitva. Talán ő is menyegzőbe készült, gondolta Margolin doktor. Esetleg éppen oda, ahová én is... Kisvártatva a taxi továbbhajtott. Solomon Margolin most olyan utcákon járt, amelyeket azelőtt soha nem látott. New York volt, de lehetett volna akár Chicago vagy Cleveland is. Gyárépületekkel, szénraktárakkal, épületfával, ócskavassal zsúfolt ipartelepen haladtak keresztül. Szokatlanul fekete négerek álldogáltak a járdán, előre bámulva – nagy, fekete szemeikben sötét reményvesztettség. Hébekorba egy-egy kocsma mellett ment el a kocsi. A bárban lévő emberekben valami földönkívüli érződött, mintha egy másik inkarnációban elkövetett bűneikért vezekelnének itt. Éppen akkor, amikor Solomon Margolin már-már azt gyanította, hogy az egész idő alatt makacs hallgatásba mélyedő sofőr eltévedt vagy
szántszándékkal máshová viszi, a taxi egy sűrűn lakott peremvárosba érkezett. Egy zsinagóga meg egy ravatalozó mellett suhantak el, s már ott emelkedett előttük a kivilágított házasságkötő terem zsidó nyelvű neonfeliratával és Dávid-csillagával. Margolin doktor egy dollár borravalót adott a sofőrnek, s az szó nélkül elvette. Margolin doktor belépett a külső hallba, s máris rátört a senciminiek kényelmes meghittsége. A látott arcok ismerősnek tűntek, noha külön-külön nem ismerte fel őket. Kalapját-kabátját a ruhatárban hagyta, föltette kipáját, s belépett az előcsarnokba. Zene és emberek töltötték be, étellel zsúfolt asztalok, gúlákba rakott üvegekkel megrakott pult. A zenészek izraeli indulót játszottak, amerikai dzsessz és cifra keleti melódiák keverékét. Férfiak táncoltak férfiakkal, nők nőkkel, férfiak nőkkel. Látott fekete kipákat, fehéreket, tar koponyákat. A vendégek egyre csak jöttek, keresztülverekedve magukat a tömegen – egyesek még kalapban-kabátban, gezemicét majszolva, snapszot kortyolgatva. A hall topogástól, sikoltozástól, nevetéstől, tapstól zengett. Szemvakító vakuk villantak, amint a fényképészek körbe-körbe jártak. Szinte a semmiből, koszorúslány kíséretében előbukkant a menyasszony, szaporán fölemelve uszályát. Margolin doktor mindenkit ismert, és mégse ismert senkit se. Szóltak hozzá, nevettek, kacsintgattak, integettek, s ő mindenkinek mosollyal, bólintással, meghajlással válaszolt. Lassan-lassan minden aggályát, minden csüggedtségét levetkőzte. Félig megrészegült az illatok kavalkádjától: virágok, savanyú káposzta, fokhagyma, parfüm, mustár meg a kizárólag senciminiek által kibocsátott nevesincs illat. „Helló, doktor!” „Helló, Slojme-Dovid, nem ismer meg, mi? Nézd, elfelejtett!” Találkozások, sajnálkozások, a régmúlt emlékei. „De végtére is nem szomszédok voltunk? Maga járt hozzánk kölcsönkérni a jiddis újságot!” Valaki már meg is csókolta: egy rosszul borotvált pofa, whiskytől, szuvas fogtól bűzlő száj. Egy asszony görcsös nevetésben tört ki, s elveszítette egyik fülbevalóját. Margolin megpróbálta fölvenni, de már valakinek a lába alá került. „Nem ismer meg, ugye? Nos? Nézzen meg jól! Ziszl vagyok, Hájé Bejle fia!” „Miért nem harap valamit? Jöjjön át ide. Fogjon egy poharat. Mit kér? Whiskyt? Vegyen egy kicsit, finom. Ne hagyja ott. Amíg itt van, legalább addig érezze jól magát” „Apám? Megölték. Mindnyájukat megölték. Én maradtam csak az egész családból.” „Beris, Fejvis fia? Éhen halt Oroszországban – Kazahsztánba küldték. A felesége? Izraelben. Egy litvánhoz ment feleségül.” „Szorele? Agyonlőtték a gyerekeivel együtt.” „Jentl? Itt van az esküvőn. Egy perce még itt állt. Ott van, ni, azzal a hórihorgas fickóval táncol.” „Abraham Zilberstein? Benn égett a zsinagógában huszadmagával együtt. Egy faszénkupac maradt csupán belőle, por meg hamu.” „Joszelé Budnik? Évekkel ezelőtt meghalt. Bizonyára Jekele Budnikra gondol. Itt Brownsville-ben van csemegeüzlete – egy özvegyasszonyt vett el, akinek a férje ingatlanokból gazdagodott meg.” „L’hájjim,[144] doktor! L’hájjim, Slojme-Dovid! Nem zavarja, ha Slojme-Dovidnak szólítom? Nekem még mindig ugyanaz a szőke pajeszos kisfiú, aki fejből elszavalt egy egész traktátust a Talmudból. Emlékszik, ugye? Mintha tegnap történt volna. Az apja, nyugodjék békében, sugárzott a büszkeségtől...” „Hájím, a fivéred? Ojzer bácsi? Mindenkit megöltek, mindenkit. Fogták az egész népet és gyökerestől kiirtották, német alapossággal, gleichgeschaltet[145].” „Látta már a menyasszonyt? Gyönyörű, akár egy festmény, csak túl sok a sminkje. Gondoljon bele, a radzini reb Todros unokája! Nagyatyja két kipát hordott, egyet elöl, a másikat hátul.” „Látja azt a sárga ruhában táncoló nőt? Riva nővére – Mojse volt az apjuk, a gyertyaöntő. Hogy Ríva maga? Ahol a többiek is végezték: Auschwitzban. Egy hajszál választott el bennünket is tőle. Voltaképp mindannyian halottak vagyunk, ha ezt akarja hallani. Kiirtottak minket, gyökerestül kitéptek. A túlélők is halált hordoznak a szívükben. De hát ez esküvő, jókedvűnek kéne lennünk.” „L’hájjim, Slojme-Dovid! Szeretnék magának gratulálni. Van kiházasítandó lánya vagy házasulandó fia? Nincsen? Nos, akkor jobb. Mi haszna a gyerekeknek, ha az emberek gyilkosok?”
3 Már elérkezett a szertartás ideje, de valaki még hiányzott. Hogy a rabbi-e, a kántor vagy a házasulandók valamelyik hozzátartozója, senki nem találta ki. Abraham Mekheles, a menyasszony apja föl-alá rohangált, mogorván integetett, az emberek fülébe sugdosott. Bérelt szmokingjában furcsa látványt nyújtott. A terespoli anyós az egyik fényképésszel civakodott. A muzsikusok egy pillanatra se hagyták abba. Dübörgött a dob, dörmögött a hegedű, harsogott a szaxofon. A táncok felgyorsultak, ledérebbé váltak, egyre többen kapcsolódtak bele. A fiatalemberek olyan erővel ropták, hogy szinte beszakadt alattuk a padló. Apró legénykék hancúroztak, mint a kecskék, kislányok futkároztak vadul. Sok férfinak már fejébe szállt az ital. Fennhangon kérkedtek, harsogva nevettek, idegen nőket csókolgattak. Akkora volt a felbolydulás, hogy Solomon Margolin már nem fogta fel, mit is mondanak neki, s egyszerűen csak igent bólintott mindenre. Vendégek csapódtak hozzá, nem voltak hajlandók odébbmozdulni, mindenfelé rángatták, bemutatva egyre több sencimininek és terespolinak. Egy bibircsókos orrú matróna rábökött, megtörölte a szemét, Slojmelének szólította. Solomon Margolin megérdeklődte, ki az, s valaki megmondta. A tumultus neveket szívott magába. Ugyanazokat a szavakat hallotta újra és újra: meghalt, agyonlőtték, elégették. Egy terespoli férfi megpróbálta őt félrevonni, de néhány sencimini lehurrogta és betolakodónak nevezte, akinek nincs ott semmi keresnivalója. Későnjövő érkezett – egy sencimini kocsis, aki New Yorkban milliomos lett. Felesége és gyermekei elpusztultak, újra nősült. A gyémántokkal teleaggatott asszony mély kivágású ruhában csillogtatta magát – meztelen hátát derekáig szederjes foltok tarkították. Hangja nyersen csengett. „Honnan jött? Ki volt?” „Naná, hogy nem szent. Első férje egy szélhámos, aki busás vagyont halmozott fel, s holtan esett össze. Mi baja volt? Rák. Milyen? Gyomorrák. Először nincs mit enned, aztán nincs mivel enned. A férfi mindig a második férjre dolgozik.” „Egyébként is, mi az élet? Tánc a síron.” „Igen, de amíg részt veszel a játékban, be kell tartanod a szabályokat.” „Margolin doktor, miért nem táncol? Nem idegenek között van. Ugyanabból a porból vétettünk. Odaát maga nem doktor volt, csupán Slojme-Dovid, a Talmud-tanító fia. Mielőtt észbekap, mindannyian egymás mellett fekszünk.” Margolin nem emlékezett rá, hogy ivott volna bármit, mégis kapatosnak érezte magát. A ködös hall körhintaként forgott vele, a padló imbolygott. A sarokban ácsorogva a táncot figyelte. Mennyire különféle arcvonások tükröződtek a táncosokon! A létezés számtalan kombinációját-permutációját hozta össze itt a Teremtő. Mindahány arcnak megvolt a maga külön története. Ezek az emberek együtt táncoltak, de kinekkinek saját filozófiája, saját megközelítési módja volt. Egy férfi elragadta Margolint, s ő egy darabig táncolt az őrületes forgatagban. Majd kiszabadítva magát, félrevonult. Ki az az asszony? Szemét magára vonta ismerős alakja. Ismerte. A nő intett neki, ő zavarba jött. A nő nem volt se fiatal, se öreg. Honnan ismeri – ez a keskeny arc, ezek a sötét szemek, ez a leányos mosoly? Haját régi divat szerint viselte, két copfja koszorúba fonva ült a fején. Sencimini kecsesség ékesítette, amit ő, Margolin már réges-rég elfelejtett. S azok a szemek: beléjük volt szerelmes, egész életében. Mosoly-félét küldött feléje, s a nő visszamosolygott. Arcán gödröcskék játszottak. Ő is meglepettnek látszott. Margolin, noha érezte, hogy elpirul, mint egy gyerek, odament hozzá. – Én ismerem magát, de maga ugye nem sencimini? – De igen. Régen hallotta ezt a hangot. Valaha szerelmes volt ebbe a hangba. – Ha sencimini, akkor kicsoda? A nő ajkai megremegtek. – Már elfelejtett? – Sok idő eltelt azóta, hogy eljöttem Senciminből.
– Valaha az apámhoz járt látogatóba. – Ki volt az apja? – Melekh, az órás. Margolin doktor megremegett. – Ha nem háborodtam meg, akkor hallucinálok. – Ezt miért mondja? – Mert Rájzel meghalt. – Én vagyok Rájzel. – Maga Rájzel? Itt? Ó, Istenem, ha ez igaz, akkor bármi igaz lehet! Mikor jött New Yorkba? – Jó ideje. – Honnan? – Odaátról. – De hát nekem mindenki azt mondta, hogy mindnyájan elpusztultak. – Apám, anyám, Hersl fivérem... – Maga férjhez ment. – Igen. – Ha ez igaz, akkor bármi igaz lehet! – ismételte Margolin doktor, még mindig felindultan a hihetetlen eseménytől. Valaki szándékosan félrevezette. De miért? Tudta, félreértés lappang valahol, csakhogy nem jött rá, hol. – Miért nem értesített? Elvégre is... Elhallgatott. Egy pillanatig a nő is hallgatott. – Noha mindenem elveszítettem, némi büszkeségem azért maradt. – Jöjjön velem valami nyugodtabb helyre, akárhová. Ez életem legboldogabb napja. – De hiszen éjszaka van... – Akkor életem legboldogabb éjszakája! Majdnem – mintha a Messiás jött volna el, mintha a holtak támadtak volna föl! – Hová akar menni? Rendben van, menjünk. Margolin karon fogta, s azon nyomban megérezte az ifjúi vágy rég elfeledett izgalmát. Kikerülték a többi vendéget, mert félt, elveszítheti a tömegben, vagy valaki megtörheti, tönkreteheti boldogságát. Abban a pillanatban minden visszatért: a megdöbbenés, az izgatottság, az öröm. El akarta vinni, hogy kettesben elrejtőzzön vele valahol. Elhagyták a hallt, fölmentek a kápolnába, ahol majd az esküvői szertartást tartják. Az ajtó nyitva állt. Odabenn, egy emelvényen állt az állandó esküvői sátor. Egy üveg vörösbor meg egy ezüstserleg volt előkészítve a szertartásra. A kápolna padjai üresen ásítoztak, egyetlen pislákoló fényét árnyak népesítették be. A lent oly harsogó zene itt fenn lágynak és távolinak tetszett. A küszöbön mindketten tétováztak. Margolin a menyegzői sátorra mutatott. – Ott állhattunk volna. – Igen. – Meséljen magáról. Most hol van? Mivel foglalkozik? – Nem olyan könnyű elmondani. – Egyedül él? Van valakije? – Valakim? Nincs. – Sohase hallatott volna magáról? – kérdezte. A nő nem felelt. Amint Margolin ránézett, tudta: szerelme lankadatlan erejével visszatért. Már remegett a gondolatra, hogy hamarosan el kell válniuk. Az ifjúság izgalma és várakozása töltötte el. Karjaiba akarta venni, megcsókolni, de bármely pillanatban beléphetett valaki. Mellette állt, szégyellve, hogy mást vett feleségül, hogy nem személyesen ellenőrizte a haláláról szóló híreket. „Hogy fojthattam el ezt a szerelmet? Hogyan fogadhattam el nélküle a világot? S mi lesz most Gretllel? Mindenemet nekiadom, a
legutolsó centig.” Körülnézett, a lépcsőre pillantott, hogy nem készülnek-e a vendégek feljönni. Eszébe ötlött a gondolat, hogy zsidó törvény szerint nem házasok, minthogy Gretllel csupán polgári házasságot kötöttek. Rájzelre nézett. – A zsidó törvény szerint nőtlen vagyok. – Tényleg? – A zsidó törvény szerint odavezethetném és feleségül vehetném. A nő e szavak fontosságát látszott mérlegelni. – Igen, belátom... – A zsidó törvény értelmében még gyűrűre sincs szükségem. Az ember egyetlen pennyvel a zsebében megházasodhat. – Van egy pennyje? Szivarzsebébe mélyesztette kezét, de a pénztárcája eltűnt. Elkezdte átkutatni a többi zsebét. Ellopták? – csodálkozott. De hogyan? Egész idő alatt a taxiban ültem. Lehet, hogy valaki itt az esküvőn lopta el? Ámde inkább meglepett volt, mintsem izgatott. Elcsukló hangon megszólalt: – Különös, de semmi pénz nincs nálam. – Megleszünk nélküle. – Csak hogy jutok haza? – Minek hazamennie? – kérdezte ellenkezve a nő. Meghitt mosolyában rejtély bujkált. A férfi megfogta a csuklóját, és mereven nézte a nőt. Hirtelen belévillant, hogy ez talán nem is az ő Rájzelje. Túl fiatal. Esetleg a lánya, aki játszik, gúnyolódik vele. Az Istenért, teljesen össze vagyok zavarodva – gondolta. Feszengve állt, próbálta kideríteni az éveinek számát. Vonásaiból nem lehetett megállapítani a korát. Mélyen ülő, melankolikus, sötét szemei voltak. Ő is zavartnak látszott, mintha ő is érzékelne valami ellentmondást. Az egész dolog félreértés, mondta magában Margolin. Csakhogy ez miben nyilvánul meg? S mi lett pénztárcája sorsa? A taxiban hagyta volna, amikor kifizette a sofőrt? Megpróbált visszaemlékezni, hogy mennyi készpénz volt benne, de hiába. „Bizonyára túl sokat ittam. Ezek az emberek leitattak – holtrészegre itattak.” Sokáig hangtalanul állt, mintegy álomtalan, narkotikus önkívületnél is mélyebb állapotban. Hirtelen eszébe jutott az Eastern Parkwayen történt karambol, melynek szemtanúja volt. Hátborzongató gyanúja támadt: talán több, mint tanú? Netán ő maga a szerencsétlenség áldozata? Az az ember a hordágyon roppant ismerősnek tűnt. Margolin doktor vizsgálgatni kezdte önmagát, mintha egyik betegét vizsgálná. Pulzusnak-légzésnek nyomát se találta. Különösen kiürültnek érezte magát, mintha valamely dimenzió hiányozna. Súlyérzékelése, végtagjainak izomfeszültsége, csontjainak rejtett fájdalmai – mintha mind eltűnt volna. Ez képtelenség, ez képtelenség, mormolta. Meghalhat az ember anélkül, hogy tudomást szerezne róla? S mi lesz Gretllel? Kicsúszott a száján: – Maga nem az a Rájzel. – Hát akkor ki vagyok? – Rájzelt lelőtték. – Lelőtték? Ezt meg ki mondta magának? A nő rémültnek és zavarodottnak látszott. Csöndben lehajtotta a fejét, mint amikor valakit rossz hír döbbent meg. Margolin doktor tovább tűnődött. Rájzel szemlátomást nem volt tisztában saját helyzetével. Ő már hallott ilyesmiről... minek is hívják? Lebegés az alkonyati fény világában. Az asztráltest[146] fél öntudatban vándorol, elszakítva a testtől, képtelen arra, hogy célhoz érjen, a múlt illúzióihoz és hiúságaihoz ragaszkodik. Van-e egy csöppnyi igazság ebben a babonában? Nem, őszerinte ez nem más, mint merő álom. Egyébként az efféle túlélés kevesebb volna a feledésnél. „Bizonyára részeg kábulatba estem” – döntötte el Margolin doktor. „Mindez egy hosszadalmas hallucináció lehet, esetleg ételmérgezés eredménye...”
Felpillantott: a nő még mindig ott volt. Hozzáhajolt, s a fülébe suttogta: – Mit számít? Végre együtt vagyunk. – Csak erre vártam évek óta. – Hol voltál? A nő nem válaszolt, ő pedig nem kérdezte újra. Körülnézett. Az üres hall megtelt, minden hely foglalt. Ünnepélyes némaság szállt a hallgatóságra. Lágy zene szólt. A kántor áldásait énekelte. Abraham Mekheles kimért léptekkel vezette végig leányát a padsorok között.
NEM BÍZOM SENKI EMBERFIÁBAN Attól a pillanattól fogva, hogy az emberek beszélni kezdtek javrovi kinevezéséről, Jonatán Danciger jampoli rabbinak nem volt egy perc nyugodalma sem. Jampoli ellenségei irigy szemmel nézték, hogy egy nagyobb városba kerül, bár már alig várták, hogy elhagyja Jampolt, mert fölvettek mást a helyére. A jampoli vének szerették volna, ha a rabbi úgy hagyja el Jampolt, hogy nem mehet Javrovba. Megpróbálták javrovi kinevezésének esélyeit aláásni a róla terjesztett mendemondákkal. Úgy akartak vele leszámolni, ahogyan az előző rabbival, akinek nem maradt egyéb hátra, mint kegyvesztetten, ökrös szekéren elhagyni a várost. S ugyan miért? Mi gonoszságot művelt? Senkinek nem gázolt becsületébe, egyformán kedvesen viselkedett az emberekkel. De mindenki irigykedett rá ezért vagy azért. Egyesek azt hangoztatták, helytelenül magyarázza a Talmudot, mások szerint a vejének a rabbi helyére fáj a foga, ismét mások szerint Jonatán rabbinak egy hászid vezetőt kellene követnie. A mészárosok panaszkodtak, hogy túlságosan sok tehenet tart tisztátalannak, a metsző pedig azért, mert a rabbi hetente kétszer ellenőrizte a kését. A fürdőházi szolga amiatt neheztelt, hogy egyszer egy szent ünnep előestéjén a rabbi tisztátalannak találta a fürdőt, s ezért az asszonyok nem hálhattak férjükkel. A Híd utcai népség azt bizonygatta, hogy a rabbi túlzásba viszi a tanulással töltött időt, nem fordít gondot az egyszerű nép fiaira. A kocsmai verekedők kifigurázták, ahogyan a rabbi éneklés közben felkiáltott: ‘Halljad, Izrael!’, s ahogyan kiköpött a bálványok említésekor. A felvilágosultak azt magyarázták, hogy hibákat ejt a héber grammatikában. A rabbi feleségét azért csúfolták, mert nagylengyelországi akcentussal beszélt, és cikóriáját meg kávéját cukor nélkül itta. Mindenből gúnyt űztek. Nem nézték jó szemmel, hogy a rabbiné nemcsak három hetente süt kenyeret, de minden csütörtökön. Görbe szemmel tekintettek Jentlre, a rabbi megözvegyült leányára, aki szerintük túl sok időt fecsérel kötésre-hímzésre. Minden húsvét előtt veszekedés robbant ki a húsvéti macesz miatt, s a rabbi ellenségei rohantak a házához, hogy betörjék az ablakait. Szukót után, amikor egy csomó gyermek megbetegedett, az istenfélő matrónák visongtak, hogy a rabbi nem tisztította meg a várost a bűntől, engedélyezte a fiatal asszonyoknak, hogy fedetlen fővel járjanak, s hogy a Halál Angyala így ártatlan gyermekeket büntet pallosával. Valamiképp minden csoport ócsárolta és hibát talált benne. Mindezzel együtt a rabbi nyomorúságos fizetést – öt aranyat – kapott hetente, s végső szükségben tengődött. Nem elég, hogy meg volt verve ellenségeivel, még a barátai is komiszul bántak vele. Minden csip-csup vádat továbbmondtak neki. A rabbi elmagyarázta nekik, hogy ez bűn, idézte a Talmudot, miszerint a pletyka mindhárom személyt megalázza: a pletykálkodót, azt, aki meghallgatja, s azt is, akiről szól. Mérget, gyűlöletet, a Szent Név meggyalázását táplálja. A rabbi kérte híveit, ne gyötörjék rágalmakkal, ennek ellenére ellenségeinek minden egyes szavát jelentették neki. Ha a rabbi rosszallását fejezte ki a kedvezőtlen hír hozójának, akkor az késedelem nélkül átpártolt az ellenség táborába. A rabbi nem tudott tovább békében imádkozni meg tanulni. Istenhez fohászkodott: meddig bírom ki ezt a gyehennát? Az elátkozottak sem szenvednek tizenkét hónapnál tovább... Most, amikor Jonatán rabbi átvenni szándékozott javrovi hivatalát, láthatta, hogy az sok szempontból hasonlít Jampolra. Javrovban is kialakult már az ellentábora. Ott is lakott egy gazdag ember, akinek veje a rabbi helyére pályázott. Ráadásul, bár a javrovi rabbi gyertya- meg élesztőárusításból élt, néhány kereskedő boltjában tartotta a tiltott árut azután is, hogy kiátkozással fenyegette meg őket. A rabbi még nem sokkal járt túl az ötvenen, de már megőszült. Sudár alakja megtört. Egykor szalmasárga szakálla megfehéredett, megritkult, akár egy vénemberé. Sűrű szemöldökkel övezett szeme alatt zöldes-barnáskék táskák húzódtak. Különféle nyavalyák gyötörték. Télen-nyáron köhögött. Csupa csont és bőr volt: amikor szélben sétált, kabátszárnya szinte fölrepítette a levegőbe. Felesége panaszkodott, hogy nem eszik eleget, nem iszik eleget, nem alszik eleget. Lázálmoktól gyötörve fel-felriadt
álmából. Üldöztetésekről, pogromokról álmodott, emiatt gyakran kellett böjtölnie. A rabbi meg volt róla győződve, hogy vétkeiért bűnhődik. Néha keményen odamondogatott kínzóinak, kétségbe vonva Isten módszereit, sőt még könyörületességét is. Felöltötte imasálját és imaszíjait, s hirtelen átcikázott rajta a gondolat: Lehet, hogy nincsen Teremtő? Ekkora istenkáromlás után egész nap nem nyúlt ételhez, amíg fel nem jöttek a csillagok. – Ó, jaj nekem, hová meneküljek? – sóhajtott fel. – Elveszett ember vagyok. Anya és leánya a konyhában ültek, gondolataikba mélyedve. Cipora, a rabbi felesége gazdag családból származott. Leánykorában szépnek tartották, ám a nélkülözés évei tönkretették külsejét. Előnytelen, ódivatú főkötőjében és özönvíz előtti ruhájában görnyedtnek, lesoványodottnak tetszett. Ráncos arca éretlen körte színehagyottságát tükrözte. Keze megnagyobbodott, véreres lett, mint egy férfié. De Cipora minden szenvedése közepette megtalálta egyedüli vigaszát, a munkát. Mosott, fát vágott, vizet hordott a kútról, padlót súrolt. A jampoliak viccelődtek, hogy annyira erősen sikálja az edényeket, hogy azok kilyukadnak. Olyan sűrűn stoppolgatta az abroszokat meg lepedőket, hogy az eredeti szövedékből egyetlen szál se maradt. Még a rabbi papucsát is ő javította. Világra hozott hat gyermeke közül csupán Jentl maradt az élők sorában. A lány az apjára ütött: sárga hajú, magas növésű, világos bőrű, szeplős, lapos mellű volt, nem kevésbé szorgos, mint az anyja. Csakhogy az nem engedte, hogy házimunkával foglalkozzék. Jentl férjét, Ozert, a jesívanövendéket tüdővész vitte el. Jentl varrogatott, kötögetett, házalóktól kölcsönkapott könyveket olvasgatott. Eleinte elhalmozták házassági ajánlatokkal, de ő kedvét szegte a sádhenoknak. Szakadatlan a férjét gyászolta. Alighogy valaki házasságot készített elő számára, hirtelen görcsei támadtak. A jampoliak azt suttogták, hogy Ozer halálos ágyán esküt tett: többé nem megy férjhez. Jampolban egyetlen barátnője se volt. Nyaranta kosárral, kötéllel fölszerelkezve járt az erdőbe szamócázni, gombászni. Viselkedése csöppet sem illett egy rabbi leányához. A Javrovba költözés jó kilátásokkal kecsegtetett, ámde a rabbi felesége és Jentl inkább aggódott, mintsem örvendezett. Sem anyának, sem lányának nem volt egyetlen valamirevaló ruhája vagy ékszere. A jampoli évek alatt akkora nyomorba süllyedtek, hogy a rabbi felesége siránkozott férjének, mondván, hogy már beszélgetni is elfelejtett az emberekkel. Otthon imádkozott, nem kísérte a zsinagógába a menyasszonyokat, nem vett részt a körülmetélési szertartásokon sem. Javrov azonban egészen más volt. Ott az asszonyok divatos ruhákba, drága prémekbe, selyem parókába öltözködtek, magas sarkú, hegyes orrú cipőket viseltek. A fiatal asszonyok tollal díszített kalapban jártak a zsinagógába. Mindenki arany láncot vagy brosst hordott. Hogy mehetne az ember ilyen helyre rongyokban, kiszolgált bútorral, foltozott fehérneművel? Jentl kerek perec ellene volt a költözésnek. Mit csinálhatna Javrovban? Leány se volt, férjes asszony sem: Jampolban legalább övé egy földhant meg egy sírkő. Jonatán rabbi hallgatott, és a fejét rázta. A szerződést már elküldték Javrovból, ámde még egy fillér előleget se kapott. Ez a szokás, vagy azért viselkednek így vele, mert naivnak tartják? Szégyellt pénzt kérni. Természetével ellenkezett, hogy a Tórát használja a nyereség érdekében. Föl-alá járkált dolgozószobájában: – Mennyei Atyám, ments meg. „Feneketlen örvénybe jutottam, és az áradat elborít engem.”
2 A rabbi jobbára inkább a zsinagógában imádkozott, mint a tanházban, mivel a szegény zsidók között kevesebb ellensége akadt. Napfelkeltekor végezte imáját az első minjánnal. Már elmúlt pünkösd. Három harminckor feljött a hajnalcsillag. Négykor már sütött a nap. Szerette a rabbi a hajnali csöndet, mikor a városiak zöme még alszik a zárt ablaktáblák mögött. Nem tudott beleunni a fölkelő nap látványába: hol bíborfényű, hol aranyló, a Hatalmas Tenger vizeiben fürdik. A feljövő nap állandóan ugyanazokat a gondolatokat keltette benne: az emberfia, ellenkezőleg, soha nem újítja meg önmagát, ezért ítéltetett halálra. Az embernek megbánása, mérge, emlékei vannak. Homokszemként összegyűlnek, úgy elárasztják, hogy nem fogadhatja be a mennyei fényt és életet. Ám Isten teremtménye állandóan megújul. Az ég fellegesedik, majd újra kitisztul. A nap lenyugszik, s minden reggel újjászületik. A holdon vagy csillagokon nem virít a múlt szégyenfoltja. A természet alkotásának folytonossága hajnalban a legszembeötlőbb. Hull a harmat, csivitelnek a madarak, kigyullad a folyó, a fű harmatos, friss. Boldog, aki a teremtéssel együtt újíthatja meg önmagát, „amikor a hajnal összes csillaga együtt dalol.” Szokványos reggel volt. A rabbi korán kelt, hogy első legyen a zsinagógában. Megkocogtatta a tölgyfa ajtót, hogy figyelmeztesse érkezésére a benn imádkozó lelkeket. Majd belépett a sötét előcsarnokba. A zsinagóga több száz éves volt, de majdnem megmaradt olyannak, mint építése napján. Minden halhatatlanságot árasztott: a szürke falak, a magas mennyezet, a sárgaréz gyertyatartók, a vörösréz kézmosó, a négylábú tóraolvasó, a faragott frigyszekrény a tízparancsolat tábláival, és a két aranyoroszlán. Napfény sugárzott át az ovális festett üvegablakokon. Még az ott imádkozó lelkek is elhagyják a zsinagógát kakaskukorékoláskor, hogy átadják helyüket az élőknek, maguk mögött légszomjat és csöndet hagyva. A rabbi le s föl járkált, közben a Világ Ura című költeményt szavalta. Elismételte többször is: – Miután minden véget ér, egyedül Ő fog uralkodni. A rabbi elképzelte az ember családját, amint elpusztul, az összeomló házakat, mindent, ami szétolvad, s Isten fényessége uralja a világmindenséget. Az Ő erejének lankadása, az ördögi erők, minden alantas és szennyes megszűnik. Az idő, a véletlenek, a szenvedélyek, a küzdelmek szertefoszlanák, mivel mindez nem más, mint illúzió és megtévesztés. A valódi igazság hamisítatlan jóság. A rabbi imádkozott, elmélkedve a szavak rejtett értelmén. Lassan-lassan megérkeztek a hívek: az első minján buzgó férfiakból állt, akik a kakassal keltek: Lejbus, a kocsis, Hájím Jona, a halkereskedő, Avrom, a nyergesmester, Slojme Mejer, aki Jampol külvárosában műveli gyümölcsösét: Üdvözölték a rabbit, majd felöltötték imasáljukat és – szíjaikat. A rabbinak eszébe villant, hogy ellenségei vagy a gazdagok, vagy a lusta semmirevalók soraiból kerülnek ki. A becsületben élő szegények, serények mind mellette állnak. Hogyhogy nem jutott ez korábban eszembe? – csodálkozott a rabbi. – Hogy nem vettem észre? Hirtelen szeretet támadt benne a becsületes zsidók iránt, akik senkit nem csaptak be, akiknek fogalmuk sincs csalásról, harácsolásról, s akik Isten igéjét követik: „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet...” Gondolataikba mélyedve tekerték karjukra imaszíjukat, csókolták meg rojtjaikat, s vették magukra a Mennyei Királyság nehéz jármát. Hajnali béke ömlött el arcukon-szakállukon. Szemeikben a gyermekkoruktól terhet cipelők szelídsége csillogott. Hétfő volt. A frigyszekrényből elővették a tóratekercset, miközben a rabbi szavalta: – Áldassék neved. A frigyszekrény felnyitása mindig meghatotta. Itt tartották az egyszerű tekercseket, Mózes Tóráját, selyemköpenybe bújtatva, láncokkal, koronákkal, ezüstlemezekkel díszítve: mind hasonló, de megvan saját rendeltetése. Egyes tekercseket hétköznapokon olvastak, másokat szombaton, míg másokat csak szimhát tórakor. Voltak különféle agyonhasznált könyvei a Törvénynek, kifakult betűkkel, szétmálló pergamenen. Minduntalan, e szent romokra gondolva a rabbi fájdalmat érzett szívében. Előre-hátra himbálta magát, arameus szavakat mormolva: – Mindenek fölött Te uralkodsz... én, a Szent Örökkévaló
szolgája, áldassék Ő, leborulok Előtte és Törvényének tündöklő ragyogása előtt... Amikor a rabbi odáig jutott, hogy „nem bízom senki emberfiában, ” abbahagyta. Torkára forrtak a szavak. Először ötlött eszébe, hogy hazudik. Senki nem bízott nála jobban az emberekben. Az egész város neki dirigált, mindenkitől ő függött. Bárki kárt okozhatott neki. Ma Jampolban esett meg, holnap Javrovban fog. Ő, a rabbi, a gyülekezet erős embereinek szolgája volt. Állandóan ajándékokra, szívességekre kell számítania, mindig támogatókat kell keresnie. A rabbi vizsgálhatni kezdte a többi imádkozót: egyiküknek sem volt szüksége szövetségesekre. Egyikőjük sem aggódott amiatt, hogy ki fordulhat ellene, s ki áll melléje. Ügyet se vetettek a hírharangok meséire. – Akkor hát mi haszna a hazugságnak? – gondolta a rabbi. – Kit csapok be? A Mindenhatót? A rabbi összerázkódott, szégyenében betakarta fejét. Térdei megroggyantak. Már az olvasóasztalra helyezték a tekercset, de a rabbi nem vette észre. Hirtelen fölnevetett a lelke. Fölemelte a kezét, mintha esküt tenne. Rég feledett öröm kerítette hatalmába, váratlan eltökéltséget érzett. Egy szempillantás alatt minden megvilágosodott előtte... Felszólították a rabbit az olvasásra, s ő az olvasópulthoz lépett. Egy rojtot a pergamenre helyezett, szemöldökéhez emelte, s megcsókolta. Hangosan kántálta az áldást. Majd a felolvasót hallgatta. A „Küldj férfiakat...” kezdetű szakaszt mondta, mely arról szól, hogy Kánaán földjére kémek küldettek, akik Anák[147] fiaitól megrettenve tértek vissza. Gyávaság tette tönkre a sivatagi nemzedéket, mondta magában Jonatán rabbi. S ha ők nem féltek az óriásoktól, miért kéne nekem törpéktől rettegnem? Ez még a gyávaságnál is rosszabb: nem más, mint büszkeség. Attól félek, hogy elvesztem rabbiornátusomat. Az imádkozók a rabbira ámultak. Úgy tűnt, megváltozott. Titokzatos erő áradt belőle. Bizonyára azért, mert Javrovba költözik, magyarázták maguknak. Az ima után az emberek szétszállingóztak. Slojme Mejer fogta imasálját, indulni készült. Alacsony, széles csontú, sárga szakállú, sárga szemű, sárga szeplőjű férfiú volt. Vászonkalapját, kaftánját és durva csizmáját sárgára égette a nap. A rabbi intett neki: – Slojme Mejer, kérlek, várj egy percet. – Igenis, rabbi. – Mi a helyzet a kerttel? Jó a termés? – Hála Istennek. Ha nem lesz szél, akkor minden rendben. – Vannak embereid, akik begyújtsák a termést? Slojme Mejer egy pillanatra elgondolkodott. – Nehéz találni, de majdcsak megoldjuk valahogy. – Miért nehéz? – Nem könnyű munka. Egész nap létrán állni és éjjel csűrben hálni. – Mennyit fizetsz? – Nem sokat. – Meg lehet élni belőle? – Én etetem a munkásokat. – Slojme Mejer, fogadj föl engem. Szedek neked gyümölcsöt. Slojme Mejer sárga szemei nevetéssel teltek meg. – Miért is ne? – Komolyan beszélek. Slojme Mejer szemei elszomorodtak. – Nem tudom, mire gondolsz, rabbi. – Többé nem vagyok rabbi. – Micsoda? Miért nem? – Ha van egy perced, elmondom neked. Slojme Mejer hallgatott, míg a rabbi beszélt. Mindenki elment, a két férfi egyedül maradt. A bimó mellett álltak. Noha a rabbi nyugodtan beszélt, minden egyes szava úgy visszhangzott, mintha valaki
láthatatlanul ismételné utána. – Mit szólsz hozzá, Slojme Mejer? – kérdezte végül a rabbi. Slojme Mejer olyan arcot vágott, mintha keserű pilulát nyelt volna. Ide-oda ingatta a fejét. – Mit mondhatok? Félek a kiátkozástól. – Senkitől nem kell félned. „Ne félj az ember orcájától” – ez a zsidóság lényege. – Mit szól majd a feleséged? – Segíteni fog a munkámban. – Az nem a hozzád hasonlóknak való. – Akik várnak, azoknak megújítja erejüket az Úr. – Hát, hát... – Tehát hozzájárulsz? – Ha a rabbi úgy kívánja... – Ne hívj engem többé rabbinak. Mostantól fogva az alkalmazottad vagyok. Becsülettel fogok dolgozni. – Efelől nincs kétségem. – Mikor mégy ki a kertbe? – Pár óra múlva. – Gyere értem a szekereddel. Várni foglak. – Igen, rabbi. Slojme Mejer egy csöppet még várt, majd elment. Az előcsarnok ajtajából még visszanézett. A rabbi egyedül állt, összekulcsolt kézzel, tekintete egyik falról a másikra tévedt. Itthagyja a zsinagógát, ahol oly sok éven át végezte imáját. Mennyire ismerős minden: a csillagképek tizenkét jele, a hét csillag, az oroszlán, a szarvas, a leopárd és a sas alakja. Isten kimondhatatlan, vörös betűvel festett neve. A frigyszekrény tetejéről az aranyoroszlánok tekintettek rá borostyánsárga szemükkel, míg görbe nyelvük a tízparancsolat kőtábláit tartotta. A rabbinak olybá tűnt, a szent állatok őt faggatják. – Miért vártál ilyen sokáig? Nem láttad elejétől fogva, hogy nem szolgálhatod Istent és embert egyszerre? Nyílt pofájuk mosolya szinte nyájas vadságot tükrözött. A rabbi megragadta szakállát: – Nos, soha nem késő. Még előttünk az öröklét... Visszaballagott, mígnem elérte a küszöböt. A zsinagógában nincs mezúza, de a rabbi megérintette az ajtófélfát – először mutatóujjával, majd ajkaival. Jampolban is, Javrovban is gyorsan elterjedt a különös hír: Jonatán rabbi, felesége és Jentl lánya elszegődtek Slojme Mejerhez gyümölcsöt szedni.
KUNIGUNDA Estefelé szél támadt a falu határában fekvő mocsarak felől. Beborult az ég, a hársfa utolsó leveleit zizegtette rozsdafoltos ágán. Egy gombaszerű, ablaktalan tákolmányból, melynek mohos nádtetejét hajszálgyökerek lepték, előballagott a vén Kunigunda. Kéményként egy falba vágott lyuk szolgált, a ferde ajtó pedig megdőlt, mint egy villámsújtott fa odva. Az alacsony, terebélyes Kunigunda orra, szeme olyan volt, akár egy buldogé, álla széles, csontos. Arcát borító bibircsókjaiból ősz szőrszálak meredeztek. Maradék hajfonatai bóbitaszerűen tekeredtek feje búbjára. Körömtelen, fagydaganatos lábujjain tyúkszemek nőttek. Botra támaszkodva, kezében kapával, Kunigunda körülnézett, beleszimatolt a szélbe, s összevonta szemöldökét. – A mocsarak felől jön – mormogta. – Minden nyavalya és rossz onnan érkezik. Gonosz egy idő. Elátkozott vidék. Rossz lesz a termés az idén. Mindent elfúj a szél. A parasztoknak csak a pelyva marad, a fattyaik felfúvódnak majd az éhségtől. Gyakori vendég lesz a halál. Kunigunda erdőszélen árválkodó kunyhója körül gizgaz, szeder, varasodáshoz hasonló hegekkel borított bolyhos levelek, mérges bogyók és tövisek nőttek, melyek bele-beleakadtak az ember ruhájába. Az anyák megtiltották gyermekeiknek, hogy Kunigunda kígyóktól fertőzött vityillója közelébe menjenek. A falusiak azt beszélték, hogy még a kecskék is nagy ívben elkerülik. A pacsirták más házak tetején raktak fészket, s Kunigunda kunyhójából nem szállt pacsirtadal. Kunigunda mintha a viharra várt volna. Békaszája így vartyogott: – Ez sorscsapás, sorscsapás! A betegség mindig onnét érkezik. A Gonosz lesújt valakire. Ez a pocsék levegő halált fog hozni. A vénasszony nem azért bújt elő, hogy ásójával burgonyát ásson ki, hanem hogy a boszorkánysághoz nélkülözhetetlen vadon burjánzó gyökereket és füveket összegyűjtse. Viskójában egész patikát rendezett be ördögtrágyával és kígyóméreggel, viperahússal és tündérhajszállal, piócákkal és amulettekkel, viasszal és tömjénnel. Minderre nemcsak azért volt szüksége, hogy másokon segítsen, hanem hogy önmagát megoltalmazza. A gonosz hatalmak azóta gyötörték, hogy megtette első lépéseit. Anyja, kárhozzék el a pokolban, ütötte-csipkedte. Apja, ha lerészegedett, verte. Joziek fivére kötekedett vele, Dziadról és Babukról szóló történeteivel ijesztgette. Tekla nővére meséi is felzaklatták. Miért szekálták? Míg a többi gyerek a fűben játszadozott, az alig hatéves Kunigundának a libákat kellett etetnie. Egy ízben tojásnyi jég esett, kis híján betörte a koponyáját, egy gúnárt agyon is csapott: Kunigundát korbácsolták meg érte. Különféle állatok kullogtak a nyomában – farkasok, rókák, nyestek, borzok, vérszomjas kutyák, púpos, ijesztő, erszényes, kajla fülű, csomózott farkú és kiálló agyarú szörnyetegek. Fák és bokrok között lestekmorogtak rá, követték minden lépését, rémisztőbbnek tűntek, mint a Tekla által leírt lidércek. Az égből egy kéményseprő ereszkedett alá, megpróbálta seprűjéhez kötözni Kunigundát, s magával vonszolni. A mezőn, ahol a libákat legeltette, feltűnt egy pöttömnyi tündér: a föld fölött lebegett fekete kendőben, hátán málhával, derekán kosárral. Kunigunda hozzáhajított egy kavicsot, a tündér olyan erősen mellbe vágta, hogy elájult. Éjszaka lidércek látogatták meg ágyában, csúfolódtak vele, benedvesítették a lepedőjét, gúnyolták, fogdosták, harapdálták, befonták a haját. Egérpiszok és férgek maradtak utánuk. Ha Kunigunda nem sajátítja el a boszorkánymesterséget, elveszejtették volna. Rövidesen rájött, hogy ami másnak méreg, az őnéki orvosság. Amikor az emberek és állatok szenvedtek, őt nyugalom szállta meg. Betegséget, viszályt, szenvedést kezdett kívánni a falunak. Más lányok iszonyodtak a halottaktól, Kunigunda viszont szívesen tanulmányozta a mészfehér vagy agyagsárga tetemeket, melyek fejénél gyertyacsonkok meredeztek. A gyászolók siralmai vigasztalólag hatottak rá. Élvezettel szemlélte, amint a parasztok disznót vágnak, késekkel vagdossák őket össze és élve főzik forró vízben. Ő maga is kedvét lelte az állatkínzásban. Egy madarat megfojtott, a gilisztákat felaprította, hogy gyönyörködjék az egyes részek vergődésében. Tövissel átszúrt egy békát, s figyelte, mint torzul el. Hamarosan tapasztalta: átkai
megfogannak. Átka halált hozott egy őt becsmérlő asszonyra. Amikor egy fiúcska fenyőtobozt vágott a szemébe, azt kívánta, bárcsak megvakulna. Pár hét múlva favágás közben forgács pattant a szemébe, s elvesztette látását. Kunigunda hasznát látta a ráolvasásoknak meg varázsigéknek. A mocsárhoz közeli viskóban élt egy béna asszony, szüntelen varázslókról, fekete tükrökről, félszemű óriásokról, gombák közt éldegélő törpékről locsogott, akik holdfényben táncolnak, barlangjukba csalogatva a lányokat. Ez az asszony látta el őt tanácsokkal: miképp űzze el a démonokat, védelmezze meg magát parázna férfiaktól, féltékeny asszonyoktól, hamis barátoktól. Megtanította az álomfejtésre, a holtak szellemének megidézésére. Kunigunda még gyermekkorában elvesztette szüleit. Fivére egy másik faluból szerzett feleséget. Tekla nővére férjhez ment egy özvegyemberhez, majd gyermekágyban meghalt. Kunigunda abba a korba lépett, amelyben a lányokat már eljegyzik, ő azonban csupán a vetélés, a szülési fájdalmak és vérzések okozóját látta a férfiakban. Noha egy házat is örökölt háromnegyed holdnyi földdel, nem volt hajlandó megművelni. Mindenki görbe úton járt – a molnár, a gabonakereskedő, a pap, a falu elöljárója: akkor meg mi haszna a munkának? Kevéssel beérte, retekkel, nyers krumplival, káposztatorzsával. Bár a parasztok undorítónak találták, ő kutyák-macskák húsán élt. Az ember csillapíthatja étvágyát a mezőn talált döglött egérrel; több napos böjtöt túlélhet. Kunigunda még húsvétkor és karácsonykor se ment a templomba, ügyet se vetett rá, ha molesztálták a nők, csúfot űztek belőle a férfiak; pénze nem futotta cipőre, ruhára, alamizsnára. Kunigunda, akit a gúnyolódás megalázott, napokra bezárkózott kunyhójába, még azért sem mozdult ki, hogy dolgát elvégezze. Soha nem hívták meg aratóünnepre, amikor a káposztát gyalulták, hogy ecetes savanyúságot készítsenek belőle, sem menyegzőre, bar-micvóra vagy halottvirrasztásra. Az egész falu olyan komiszul viselkedett az árvával, mint egy kiközösítettel. Ő a sötétségben üldögélve gyalázkodott. Ha nevetést hallott odakintről, kiköpött. Az örömrivalgások elkeserítették. A legelőről hazatérő tehenek bőgése felbosszantotta, ezért kitalált egy ráolvasást, mellyel elapasztotta a tejüket. Bizony, Kunigunda nem tartozott senkinek. Haragosai elpusztultak mind egy szálig. Ismerte a szemmel verést, tudta, miképp lehet rontást dugni csűrbe vagy istállóba, odacsalogatni a patkányokat a gabonához, elzárni egy vajúdó asszony méhét, megformázni valakinek a mását agyagból és tűkkel összeszurkálni, daganatot vinni a csirkék csőrére. Kunigunda már régóta nem könyörgött Istenhez, hogy óvja meg rosszakaróitól: Ő nem hallgatott egy árva imáira. Míg az erős uralkodott, Ő homályba burkolózott a mennyországban. Az Ördög szeszélyes volt, de vele lehetett alkudozni. Kunigunda nemzedéke szinte teljesen kihalt. Ő maga megöregedett. Már nem nevettek rajta: féltek dührohamaitól, boszorkánynak hívták. A falusiak azt rebesgették, minden szombat éjjel seprűnyélen repül, hogy a többi boszorkánnyal találkozzon a fekete misén. A sorsüldözöttek – méhtumoros asszonyok, szörnyszülöttek anyái, csukló leányok, elhagyott feleségek – fölkeresték a falu minden zugából. De ugyan mi hasznát vette a hozott kenyérnek, hajdinás zsákoknak, vajtömböknek, pénznek? A koplalástól Kunigunda gyomra összezsugorodott, fogai is kihullottak, visszereitől nehezére esett a járás. Mivel éveken át hallgatásba merült és csak magában beszélt, félig megsiketült, s már-már elfelejtette az emberi beszédet. Minden rosszakaróját sírba taszította, s úgy tűnt, az új nemzedék soraiban nem akad ellensége. Mivel azonban hozzászokott az átkozódáshoz, megállás nélkül motyogott: halál és nyomorúság... tűz és dögvész... száradjon le a nyelvük... hólyagozzék fel a torkuk... Nyár derekán ritkán kerekedett vihar, de Kunigunda még a télen megjósolta, hogy katasztrófákkal terhes nyár várható. Halálszagot érzett, szerencsétlenséget hozott feléje a szél. Nem fújt valami erősen, Kunigunda mégis tudta, merről jön. Salak, rothadás, hús bűze, meg valami avas olajszag, aminek eredetét egyedül ő tudta. Fogatlan grimaszba rándult a szája: – Ragályos kór, ragályos kór... Közeleg a halál...
2 A fokozódó szél ellenére Kunigunda folytatta az ásást. A kertjében termő minden egyes gyökérnek különleges ereje volt. Néha-néha gyűjtögetett füveket a mocsarak környékén is, melyek hatalmas területeket borítottak be, ameddig a szem ellát. Virágok és levelek úszkáltak a mohos víz iszapjában. Különös madarak, szokatlanul óriási, aranyzöld hasú legyek szálldostak ide-oda. Noha minden haragosát a másvilágra juttatta, nem száműzte őket végleg: szellemük a mocsarak fölött lebegett, bosszúból fonogatva hálót. Némelykor kunyhója falai és nádteteje visszhangozták a hangjukat; az ereszről lelógó szalmaszálak remegtek. Kunigundának állandóan résen kellett lennie, fölkészülve a holtak esetleges gaztetteire. Egy megfojtott macska is lehet elvetemült. Egy meggyilkolt macska éjjel jópárszor fölkereste, hogy összekarmolja. Kunigunda hallotta egy ismerős szellem kaparászását is: az ágy alatti rongyokba fészkelte be magát. Hol barátságosan viselkedett vele, nyulat, beteg madarat vagy valami más megsüthetőfogyasztható állatkát hozott, hol rosszmájúskodott. Tárgyaknak nyomuk veszett, miután a vénasszony helyükre rakta őket. A szellem összekeverte Kunigunda füveit, elrejtette kenőcseit, besározta ételét. Egyszer Kunigunda egy fiatal parasztasszonytól kapott káposztalevest tett le fedett köcsögben a sarokba. Másnapra vastag, kocsikenőcs szagú bőr képződött rajta. Egy hajdinás edénybe, honnan, honnan nem, homok és kavics került. Amikor Kunigunda lehajolt, hogy megdorgálja a szellemet, az így suttogott: – Vén madárijesztő! Miközben Kunigunda ásott, a forgószél orkánná erősödött, s vadul süvített körötte. Később, már a kunyhóban, Kunigunda a fal egyik repedésén át kukucskált kifelé. A szántóföldön a búzakalászok meghajoltak, nem tudtak ellenállni a széllökéseknek. Szénaboglyák voltak szerteszét fújva. Letépett zsindelytetők repültek a falu felett. A parasztokat, akik megkísérelték tetőiket megerősíteni, falaikat megvédeni, lovaikat-teheneiket az istállóban kikötni, eső és szél együttes vihara fogadta. Felhőszakadás árasztotta el a falut. Villám pokoli tüze villant. Mennykő csapott le Kunigundához oly közel, hogy agya összerázkódott koponyájában, mint bél a dióban. Eltorlaszolva az ajtót, Kunigunda egy zsámolyon ült, csupán motyorogni tudott. A kunyhók közül az övé volt a legtörékenyebb. Megremegett, ha egy disznó hozzádörgölőzött. Sátán és Lucifer, Baba Jaga[148] és Kadi, Malfas és Pan Twardowski nevét emlegetve, egy viaszból-kecskebogyóból gyúrt golyót ragasztott minden sarokba. Védőhatásuk növelése érdekében kinyitotta tölgyfa szekrényét, melyben egy szűz térdcsontját, egy nyúllábat, egy fekete ökör szarvát, farkasfogakat, menstruációs vérrel áztatott lepedőt és – leghatékonyabb szerként – egy akasztott ember kötelét őrizte. Ezt mormolta: Erős a leopárd, Mérges a gyík; Hudak és Gudak, Jertek hóhegyekkel. Vörös a vér Sötét az éj, Mester és Dzsabel, Adjatok erőt! A remegés és ingadozás ellenére a kunyhó sértetlen maradt. A rázkódó tetőről tömbben lógtak alá a szalmaszálak. Egy vakítóan fényes pillanatban Kunigunda tisztán látta a fekete falat, az agyagpadlót, a fazekat a háromlábon, a rokkát. Majd ismét elsötétedett, eső korbácsolta a házat, mennydörgés csattant. Önmaga megnyugtatására Kunigunda arra gondolt, hogy egy nap meg kell halnia: előbb-utóbb mindenki a
sírban köt ki. Mégis, mindahányszor a kunyhó megremegett, Kunigunda összeborzongott. A zsámolyt kényelmetlennek találva, ágyba feküdt, s fejét a szalmával tömött párnára hajtotta. Nem érte váratlanul a vihar: már hónapok óta készülődött. A falusi parasztok között megvesztegetés és törvénytelenség dúlt. Kunigunda történeteket hallott koboldokról, farkasemberekről és egyéb elvetemült lényekről. Lányok és apák nászából fattyak születtek. Özvegyek szeretkeztek fiukkal, pásztorok tehenükkel, lovukkal, disznajukkal. Éjjelente apró lángocskák jelentek meg a mocsár fölött. A földből emberi csontokat fordítottak ki a szántóvető vagy burgonyavermet ásó parasztok. Az alvilágban sokat áskálódtak Kunigunda ellen. Eddig a Hatalmak segítették, de bármely pillanatban átpártolhattak az ellene összeesküvőkhöz. Lehunyta szemeit. Csökönyössége eddig minden ármánykodást legyőzött; mindig csoda történt, s az ellenfél elbukott. De ez az aratás előtti vihar megrémisztette. Lehet, hogy védtelenül hagyott egy sarkot. A gonosz démonok készen álltak, kutyaként vonítottak, karmolásztak a padló alatt. Kunigunda elbóbiskolt: egy hordó nagyságú, fekete szőrű, zöld szemű, lángvörös szakállú kandúrról álmodott. Kiöltötte a nyelvét, miákolása csilingelt, mint egy csengő. Kunigunda hirtelen fölriadt. Valaki az eltorlaszolt ajtót rángatta. – Ki az, hé? – kérdezte nyugtalan hangon. Nem kapott választ. – Topiel lesz az – gondolta Kunigunda. Azzal a démonnal még nem rendezte számláját. Csakhogy nem jutott eszébe ráolvasás, amellyel elűzhette volna. Mindössze ennyit tudott kipréselni a torkán: – Kotródj az elhagyott erdőkbe, ahová sem ember, sem állat nem teszi be lábát. Amadáj, Szagranatasz, Beliál, Barabás nevében könyörgök... Odakintről nem jött válasz. Csupasz csonttal, füstben-tűzben, Víz hasadba, tüske lábadba, Hulljon ki a fogad, ne kapj levegőt, Törd a nyakad, pusztulj innét! Kinyílt az ajtó. A széllel együtt megjelent egy alak. – Anyám! – zihált Kunigunda. – Te vagy Kunigunda, a boszorkány? – érdeklődött egy durva férfihang. – Ki vagy? Könyörülj rajtam! – válaszolta Kunigunda összefagyva. – Sztach vagyok, Janka vőlegénye. – Férfinak álcázta magát – suttogta Kunigunda. – Mit kívánsz, Sztach? – Mindent tudok, te vén ringyó! Mérget adtál neki, hogy végezzen velem, ő mondta el nekem. De most... Kunigunda sikítani akart, pedig tudta, hasztalan, mivel még a dühöngő vihar nélkül sem elég erős a hangja ahhoz, hogy meghallják. Ezt mormogta: – Nem, nem mérget adtam. Ha tényleg Sztach vagy, azt akarom, hogy tudd: senki ellen nem forralok bosszút. Janka sírt, hogy eleped a szerelemtől, s te, én hősöm, nem látsz a szemedtől. Bájitalt kapott tőlem, hogy elfelejtsen. Megesküdött Istenre, hogy titokban tartja. – Méghogy bájitalt! Kígyómérget. – Dehogyis mérget, uram és parancsolóm! Ha reá vágyol, vedd el. Kapsz tőlem nászajándékot. Elmegyek a menyegződre, még ha el is árult engem. – Senki sem szorul az áldásodra! Átkozott szuka, vérszopó bestia! – Segítség! Könyörülj rajtam! – Nem. A férfi felborította az előtte lévő edényeket, odalépett az ágyhoz, fölemelte Kunigundát, s erősen ütlegelni kezdte. Kunigunda halkan nyögdécselt. A férfi a padlón vonszolta, s megtaposta. Kunigunda egy kakas szárnycsapásait hallotta. Rövidesen sziklák, vermek, lombtalan fák között találta magát, egy égbolt nélküli homályos tájon. Varázslatos bemutatót nézett, mely egyúttal a gyehenna volt. A levegőben
denevérként repülve emberek kúsztak létrákon, lógtak kötélen és hánytak cigánykereket. Mások, nyakukon malomkerékkel, szurokkal teli hordókban kuksoltak. Nők voltak hajuknál, mellüknél, körmüknél fogva fellógatva. Menyegzőt ültek, s a vendégek, kezükből csészét formázva, vályúból itták a szeszt. A semmiből előbukkantak Kunigunda haragosai – hatalmas tömeg fejszékkel, vasvillákkal, lándzsákkal fölfegyverkezve. Szarvas ördögök csapata vágtatott el mellettük. Mindenki ellene sorakozott fel: Belzebúb, Baba Jaga, Babuk, Kulas, Balwochwalec. Kezükben fáklyákkal, nyerítve rohantak felé a bosszú örömével. – Szent anyám, ments meg! – sikította Kunigunda utoljára. Másnap, mikor a parasztok jöttek, hogy megkeressék a boszorkányt, a kunyhóját romokban találták. Gerendák meg rothadt szalma közül húzták elő összezúzott holttestét: agyveleje kiloccsant, koponyájából csupán egy csonthalmaz maradt. Testét csónakon vitték a kápolnába. A vihar által okozott hatalmas pusztítás ellenére csak egyetlenegy személy halt meg: Kunigunda. Janka belépett a templomcsarnokba, letérdelt, s így szólt: – Néném, jó szerencse köszöntött rám. Ma hajnalban megjelent Sztach, oltár elé fog vezetni. Bájitalod megtisztította szívét. A jövő héten megyünk a paphoz. Anyám már nekilátott a sütésnek. Most szélcsend volt, de még mindig nehéz fellegek borították az eget, a nappalt egyfajta szürkületté sötétítve. Varjúcsapatok szálltak a mocsarakból. Füstszag terjengett a levegőben. A fél falut lerombolta a vihar, a másik felét elöntötte a víz. A zavaros vízben visszatükröződtek a letépett tetők, beomlott falak és megcsonkított fatörzsek. Kunigunda elöntött szobájában térdig feltűrt szoknyában három parasztasszony kutatott egész nap az akasztott ember kötele után.
RÖVID PÉNTEK Egy Lapsic nevű faluban élt Smúl-Lejbele szabómester a feleségével, Sosával. Smúl-Lejbele féligmeddig szabó, félig-meddig szűcs volt. szegény, mint a templom egere. Soha nem sajátította el mesterségét. Amikor mándli- vagy kaftán-megrendeléseit teljesítette, biztosan túl rövidre vagy túl szélesre szabta. Az öv a hátrészen vagy nagyon magasan, vagy nagyon alacsonyan volt, a hajtókák sohase pászoltak össze, a gomblyuk se középre került. Azt beszélték, egyszer olyan nadrágot varrt, amelyen ferdén állt a slicc. Smúl-Lejbele kuncsaftjai nem a jómódú polgárok közül kerültek ki. Egyszerű emberek vitték hozzá elrongyolódott kaftánjukat megfoltoztatni, kifordíttatni, a parasztok pedig ódon szőrméjüket fordíttatták ki vele. Mint rendszerint a kontárok, ő is ímmel-ámmal dolgozott. Hetekig elpepecselt egyetlen kaftánnal. Meg kell hagyni, hogy Smúl-Lejbele hibái ellenére tisztességes ember volt. Csakis erős fonalat használt, a varrás nála soha nem feslett föl. Ha bélést rendeltek tőle – akár egyszerű zsákvászonból vagy pamutból –, kizárólag a legjobb anyagot vette meg, nyeresége nagy részéről lemondva. A többi szabó minden maradék anyagot összegyűjtött, ellenben ő visszaadta megrendelőinek az összes szövethulladékot. Ha nincs rátermett felsége, Smúl-Lejbele már régen éhen halt volna. Sosa minden lehető módon segítette. Csütörtökönként gazdag családokhoz szegődött el tésztát gyúrni, nyári napokon bogyókat meg gombát gyűjtött az erdőben, tüzeléshez pedig fenyőtobozt és gallyakat. Télen baromfit kopasztott, hogy legyen toll a menyasszonyok derékaljához. Jobb szabónak bizonyult, mint félje, s amikor az sóhajtozni kezdett, vagy elfecsérelve az időt magában motyogott, annak jeléül, hogy nem boldogul a munkájával, Sosa kivette kezéből a krétát, és megmutatta neki, hogyan folytassa. Sosa nem szült gyereket, de köztudomásúlag nem az ő meddősége, hanem férje magtalansága miatt – ugyanis Sosa mindegyik nővérének született gyermeke, míg férje egyetlen fivére ugyancsak paszkonca volt. A városi asszonyok lépten-nyomon unszolták Sosát, váljon el, ő azonban nem hallgatott rájuk, mivel férjével nagyon szerették egymást. Smúl-Lejbele kicsire nőtt és gyámoltalan volt. Testéhez képest keze-lába túl nagyra nyúlt, homloka mindkét oldalon kidudorodott, mint egy agyalágyultnak. Almapiros arcán nem nőtt szakáll, csak állán üközött ki néhány szőrszál. Szinte nyaktalan volt: feje a vállán ült, akár egy hóembernek. Séta közben úgy nyikorgatta cipőjét, hogy messziről hallani lehetett minden egyes lépését. Szünet nélkül dünnyögött, arcán mindig barátságos mosoly terült el. Télen-nyáron ugyanazt a kaftánt és fülvédős birkabőr sapkát viselte. Valahányszor küldöncre volt szükség, mindig őt vették igénybe, s bármilyen messzire küldték is, ő szívesen ment. A tréfacsinálók egy sor gúnynevet aggattak rá és mindenféle csíny céltáblájának megtették, de ő soha nem sértődött meg. S amikor mások szidták az ugratóit, ő mindössze ennyit jegyzett meg: – Mit törődök én vele? Hadd játszadozzanak. Elvégre is gyerekek... Néha egyik-másik bajkeverőt megajándékozta egy darab cukorkával vagy dióval. Mindezt hátsó gondolat nélkül, egyszerűen jószívűségből cselekedte. Sosa egy fejjel nőtt magasabbra férjénél. Fiatal korában szépnek tartották, s a házaknál, ahol cselédként dolgozott, nagyra értékelték becsületességét és szorgalmát. Sok fiatalember versengett kezéért, de ő SmúlLejbelét választotta, mivel csöndes volt, és soha nem csatlakozott a városi fiúkhoz, akik vasárnap délben összegyűltek a Lublin utcában, hogy flörtöljenek a lányokkal. Tetszett neki a fiú jámborsága, visszahúzódó természete. Sosa lány létére élvezettel olvasgatta a Tórát, ápolgatta a betegeket a szegényházban, hallgatta a vénasszonyok meséit, akik házuk előtt üldögéltek harisnyát stoppolva. Minden hónap utolsó napján, kis jóm-kipúrkor[149] böjtölt, s gyakran látogatta az istentiszteleteket a zsinagóga női karzatán. A többi cselédlány mulatott rajta és maradinak tartotta. Esküvője után nyomban leborotválta fejét, zsebkendőt erősített rá, sohase hagyva, hogy akár egyetlenegy hajfürtje is kilássák asszonyi főkötője alól, mint némely fiatalasszonyoknak. A fürdőházi szolga dicsérte, mert soha nem csintalankodott a rituális fürdőben, hanem
a törvények szerint végezte a mosdást. Kizárólag biztosan kóser húst vásárolt, noha az fél garassal került többe, s amikor kételkedett, kikérte a rabbi tanácsát. Néha habozás nélkül kidobta az egész ételt, sőt még az agyagedényeket is összetörte. Röviden szólva tehetséges, istenfélő asszony volt; számos férfi irigyelte Smúl-Lejbelétől kincsét, feleségét. Az élet áldásai közül a házaspár a szombatot imádta. Péntek estéken Smúl-Lejbele félrerakta szerszámait és beszüntetett minden munkát. Mindig az elsők között érkezett a rituális fürdőbe, négyszer mártózott meg a vízben, a Szent Név mind a négy betűjéért. A samesznak is segített elhelyezni a gyertyákat a gyertyatartókban és menórákban. Sosa egész héten spórolt, ám szombaton bőkezű volt. Sütemény, torta, szombati kalács került a kemencébe. Télen süteményeket készített tésztából s olvasztott kövérjével töltött csirkenyakból. Nyáron rizzsel vagy nudlival töltött csirkehájas, cukorral vagy fahéjjal meghintett smálcbájglit csinált. A fő fogás burgonyából és hajdinából állt, vagy babos gersliből, melynek közepébe mindig velőscsontot helyezett. Hogy az étel jól megfőjön, maradék tésztával betapasztotta a kemencesütőt. Smúl-Lejbele minden harapást becsben tartott, s minden szombati étkezéskor megegyezte: – Ah, Sosa lelkem, ez az étel fenséges! Akár a mennyország íze! Ilyenkor Sosa így válaszolt: – Falatozz kedvedre, váljék egészségedre! Bár Smúl-Lejbele rossz írásértő volt, és képtelen arra, hogy megjegyezze a Misna egy fejezetét, alaposan ismerte az összes törvényt. Feleségével gyakran tanulmányozták jiddisül a Jó szívet. Félünnepeken, ünnepeken, minden szabadnapon a jiddis nyelvű Bibliát olvasgatta. Az istentiszteletet sose mulasztotta el, szegénysége ellenére mindenféle erkölcsi tanításokat, vallásos meséket tartalmazó könyveket vásárolgatott a házalóktól, s kettesben bújták a feleségével. Soha nem unt bele a szent kifejezések ismétlésébe. Alighogy fölkelt és megmosta kezét, belefogott imáiba. Majd átsétált a tanházba és imádkozott a gyülekezettel. Naponta elolvasott néhány fejezetet a zsoltárokból, s azokból az imákból, melyeket a komolytalanabbak átugrottak. Apjától örökölt egy fatáblás imakönyvet, mely tartalmazta az év összes napjára előírt rítusokat és törvényeket. Smúl-Lejbele és felesége mindegyiket betartotta. Gyakran mondogatta az asszonynak: – Bizonyára a gyehennára vettetek, mivel senkim sincs, aki kaddist mondjon értem. – Harapd el a nyelvedet, Smúl-Lejbele! – ellenkezett Sosa. – Először is, Istennek hála, minden lehetséges. Másodszor, te addig fogsz élni, míg a Messiás el nem jő. Harmadszor, az is megeshet, hogy én halok meg előbb, és te feleségül veszel egy fiatal nőt, aki tucatnyi gyerekkel ajándékoz meg. Amikor Sosa ezt elmondta, Smúl-Lejbele fölkiáltott: – Isten ments! Jó egészségben kell maradnod. Inkább elkárhozom a gyehennában. Noha Smúl-Lejbele és Sosa megtartottak minden szombatot, legnagyobb örömet a télvíz idejiek jelentettek számukra. Mivel a szombat este előtti nap rövidnek ígérkezett, és az asszony csütörtökön késő éjjelig dolgozott, a házaspár egész éjjel virrasztott. Sosa tésztát dagasztott a teknőben, majd leborította egy takaróval és egy párnával, hogy megkeljen. A kemencébe aprófával meg száraz gallyakkal gyújtott be. Az ablakredőny le volt húzva, az ajtó bezárva. Az ágyon és a kemencepadkán ágynemű hevert, mert hajnalban a házaspár szundikálni szokott egy csöppet. A sötétben Sosa gyertyafénynél készítette a szombati eledelt. Csirkét – vagy ha sikerült olcsón szert tenni rá, libát – tisztított, beáztatta, megsózta és lekaparta róla a zsírnakvalót. Májat sütött Smúl-Lejbelének a parázson, meg egy apró szombati kenyeret. Néha-néha tésztacsíkból fölírta nevét a kenyérre, ilyenkor Smúl-Lejbele ugratta: – Sosa, hamm, bekaplak! Sosa, már le is nyeltelek! Smúl-Lejbele imádta a meleget, föl-fölmászott a kemencére, onnan figyelte, amint felesége süt-főz, mosakszik, ruhát öblít, sulykol és húst szeletel. A szombati kenyér kerekre és barnára sült. Sósa olyan sebesen fonta a kalácsot, hogy az szinte táncot járt Smúl-Lejbele szeme előtt. Ügyesen sürgött-forgott a kenőlapáttal, piszkavassal, merőkanállal és lúdtollseprűvel, s megesett, hogy puszta kézzel kapott fel egyegy forró széndarabkát. Jókedvűen Totyogtak a fazekak. Néha kifutott pár csepp leves, és a forró fém sistergett, sercegett. Egész idő alatt tücsök hegedült. Smúl-Lejbele ekkorra már befejezte vacsoráját, s
étvágya újra megjött, és Sosa knisét, csirkezúzát, süteményt párolt szilvát vagy egy szelet sültet adott neki. Ugyanakkor korholta, haspóknak nevezte. Amikor a férfi védekezni próbált, az asszony felkiáltott: – Ó, a bűn engem terhel, hiszen én éheztettelek... Hajnalban mindketten elcsigázva tértek nyugovóra. De fáradozásaik eredményeképpen Sosának másnap nem kellett agyonszaladgálnia magát: egy órával naplemente előtt elmondhatta az áldást a gyertyákra. Az a péntek, melyen történetünk játszódott, az év legrövidebb péntekje volt. Odakinn egész álló éjjel hullott a hó, az ablakokig befedve a házat, s eltorlaszolva az ajtót. A házaspár szokás szerint hajnalig virrasztott, csak ezután feküdt le. A szokottnál később ébredtek, mivel nem hallották a kakaskukorékolást, és minthogy az ablakokat jégvirág és hó borította, a nappal éjsötétnek tűnt. Smúl-Lejbele, miután elrebegte ‘Hálát adok Neked, Uram’, seprűvel-lapáttal kiment az udvarra, hogy megtisztítsa az utat, utána pedig fogta a vödröt, és vizet hozott a kútról. Majd nem lévén sürgős munkája, úgy határozott, az egész napot pihenéssel foga tölteni. Elment a tanházba, hogy elvégezze reggeli imáját, reggeli után pedig a fürdőbe indult. A kinti hideg miatt a fürdőzők állandóan siránkoztak: – Még egy vödörrel! Még! A fürdőszolga egyre több vizet locsolt az izzó kövekre, s a gőz egyre sűrűsödött. Smúl-Lejbele kinézett magának egy bütykös nyírfa-vesszőnyalábot, fölkapaszkodott a legfelső padra, s addig ütögette testét, mígnem bőre teljesen kipirosodott. A fürdőből átsietett a tanházba, ahol a samesz már kisöpört és homokkal szórta föl a padlót. Smúl-Lejbele felállította a gyertyatartókat, segített leteríteni az asztalokat. Majd ismét hazament, s fölvette ünneplő ruháját. Néhány nappal azelőtt újratalpalt csizmája nem eresztette át a nedvességet. Sosa már elvégezte a heti mosást, tiszta inget, alsóneműt, rojtos ruhát adott neki, sőt még egy pár tiszta harisnyát is. Már elmondta a gyertyaáldást, a szombat hangulata sugárzott a szoba minden sarkából. Ezüstflitteres selyemkendőt, sárgásszürke ruhát, csillogó hegyű cipőt viselt. Nyakában az a lánc lógott, melyet anyósától kapott (nyugodjék békében!) a házasságlevél aláírásának emlékére. Mutatóujján jegygyűrű szikrázott. Gyertyafény tükröződött az ablaküvegen: Smúl-Lejbelének az a gondolata támadt, hogy odakinn megtalálható szobájának párja, és egy másik Sosa gyújtogatja ott a sábeszgyertyákat. Szerette volna megmondani feleségének, milyen bájos, de nem maradt rá ideje, mert az imakönyv hangsúlyozza, hogy az a helyes és illő, ha az ember az első tíz imádkozó között van a zsinagógában; nemegyszer tényleg ő érkezett tizediknek. A gyülekezet elénekelte az Énekek énekét, s a kántor elkezdte: ‘Adj hálát’, majd pedig: ‘Jertek, örvendezzetek!’ Smúl-Lejbele buzgalommal imádkozott. Nyelvét megédesítették a szavak, szinte élettől duzzadva hagyták el ajkait, érezte, amint a keleti falig szárnyalnak, följutnak a frigyszekrény hímzett függönyéig, az aranyoroszlánokig, a kőtáblákig, majd egészen a csillagjegy díszítésű mennyezetig. Az ima onnan bizonyára a Dicsőség Trónusához került.
2 ‘Jer, barátom!’, énekelt a kántor, és Smúl-Lejbele vele együtt fújta. Ezután következtek az imák, s a férfiak kántálták: ‘Áldjuk az Urat...’, Smúl-Lejbele pedig hozzáfűzte a Mindenség Urát. Majd kinek-kinek békés szombatot kívánt: a rabbinak, a sakternak, a gyülekezet fejének, a segédrabbinak – minden jelenlévőnek. A héderbe járó fiúk csúfolódva és grimaszokat vágva kiáltották oda neki: ‘Sábbát sálóm[150], Smúl-Lejbele!’, ámde ő mindőjüknek mosolyogva válaszolt, sőt néha gyöngéden meg-megcsipkedte arcocskájukat. Ezután hazatért. A hó oly hatalmasan magasodott, hogy alig lehetett kivenni a tetők körvonalait – mintha az egész települést fehérbe mártották volna. A borult égbolt, mely reggeltől alacsonyan lógott, most kitisztult. A fehér felhők közül telihold kukucskált le a földre, nappali csillogásba vonva a havat. Nyugaton egy felhőperem még őrizte a naplemente villódzását. Ezen a pénteken a csillagok nagyobbnak és határozottabbnak látszottak, és valami csoda folytán úgy tűnt, mintha Lapsic egybeolvadt volna az éggel. Smúl-Lejbele kunyhója, mely nem messze állt a zsinagógától, az űrben lógott, ahogyan írva vagyon: ‘Fölfüggeszti a semmibe a Földet’. Smúl-Lejbele komótosan lépegetett, minthogy a Törvény szerint a szent helyről jövő nem siethet. Mégis szeretett volna otthon lenni. ‘Ki tudja?’ gondolta. ‘Esetleg Sosa megbetegedett. Talán vízért ment, s Isten ne adja, beleesett a kútba? Az Ég óvjon minket, mennyi csapás érheti az embert!’ A küszöbön leverte a lábáról a havat, kinyitotta az ajtót, és megpillantotta Sosát. A szoba látványa a Paradicsomra emlékeztette. A kemence frissen volt meszelve, a réz gyertyatartókban álló gyertyák szombati ragyogást sugároztak. A zárt kemencéből szállingózó illatok összevegyültek a szombati ebédével. Sosa a kemencepadkán ült, láthatólag őt várva: arca fiatal leány frissességétől ragyogott. SmúlLejbele békés szombatot kívánt neki, mire az asszony boldog évet kívánt. ‘Béke veletek, segítő angyalok...’ kezdte dünnyögni Smúl-Lejbele, s miután elbúcsúzott a láthatatlan angyaloktól, akik kísérnek minden, zsinagógából érkező zsidót, elkezdte az imát a nő dicséretéről. Mennyire átérezte e szavak jelentését: számtalanszor olvasta jiddisül, s minduntalan újra meg újra azon töprengett, hogy teljesen ráillenek Sosára. Sosa tudta, hogy ezeket a szavakat az ő tiszteletére mondják, s így elmélkedett magában: – Itt vagyok én, egyszerű asszony, árva lány, Isten mégis engem választott ki, hogy odaadó férjjel áldjon meg, aki a szent nyelven magasztal engem. Napközben mindketten csak módjával ettek, hogy legyen étvágyuk a szombati eledelhez. Smúl-Lejbele elmondta áldását a borra, s átnyújtotta Sosának a csészét, hogy igyék belőle. Ezután leöblítette ujjait egy bádogvödörben, az asszony is a magáét, s megtörölték kezüket egyazon törülköző két végébe. SmúlLejbele fölvette a szombati kenyeret, megszegte a kenyérvágó késsel, vágott egy-egy szeletet magának és a feleségének. Azonnal közölte, hogy a kenyér finom, de az asszony ellenkezett: – Ugyan, ezt mondod minden szombaton! – De hát ez az igazság – felelte Smúl-Lejbele. Noha a hideg télen nehéz volt halhoz jutni, Sosa szerzett egy háromnegyed fontos csukát a kofától. Feldarabolta, hagymával ízesítette, tojást kevert hozzá, megsózta, megpaprikázta, répávalpetrezselyemmel megsütötte. Smúl-Lejbelének elállt tőle a lélegzete, s miután megette, kénytelen volt felhajtani egy pohár pálinkát. Amikor belefogott az asztal melletti éneklésbe, Sosa halk dudorászással kísérte. Ezt követte a tyúkhúsleves nudlival és apró zsírkarikákkal, melyek aranyérmeként csillogtak a leves tetején. A leves és a fő fogás között Smúl-Lejbele ismét szombati himnuszokat énekelt. Minthogy a libát ebben az évszakban olcsón árulták, Sosa ráadásnak egy külön lábat adott férjének. A desszert után Smúl-Lejbele utoljára kezet mosott, és áldást mondott. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy ‘Ó, ne hagyj
rászorulnunk, Örökkévaló Istenünk, húsból és vérből való kezek adományára, sem kezeik kölcsönére’, szemeit az égnek emelte, s meglóbálta ökleit. Állandóan azért fohászkodott, hogy megkeresse a betevő falatot, és Isten ne adja, nehogy könyörületességre legyen kárhoztatva. Az asztali ima után elolvasott még egy fejezetet a Misnából, meg vegyes imákat, melyeket vaskos imakönyve tartalmazott. Majd asztalhoz ült, hogy átvegye a hetiszakaszt Mózes öt könyvéből: kétszer héberül, egyszer pedig arameusul. Tisztán ejtett ki minden szót, nehogy eltévessze az Onkelosz nehéz arameus szövegét. Amikor az utolsó részhez érkezett, ásítás jött rá, szemét elfutotta a könny. Végtelen kimerültség kerítette hatalmába. Alig tudta szemét nyitva tartani, s két bekezdés között egy-két másodpercre elbóbiskolt. Sosa ezt észrevéve, megágyazott neki a kemencepadkán, előkészítette saját párnáját friss lepedőkkel. Smúl-Lejbele épp hogy elmondta a lefekvéskor szokásos imát, s vetkőzni kezdett. Már ágyban fekve mondta: – Békés szombatot, jámbor feleségem. Nagyon fáradt vagyok... S a falnak fordulva azonnal horkolni kezdett. Sosa egy darabig a sábeszgyertyákat figyelte, amelyek már füstöltek, reszkettek. Lefekvés előtt egy kancsó vizet és egy mosdótálat helyezett Smúl-Lejbele ágyának lábához, nehogy másnap reggel kénytelen legyen mosdóvíz nélkül lenni. Ezután ő is lefeküdt, és álomba merült. Egy órát aludtak, vagy kettőt, vagy netalán hármat – tulajdonképpen mit számít? Sosa hirtelen meghallotta Smúl-Lejbele hangát. Fölébresztette, a nevét suttogta. Az asszony kinyitotta fél szemét, s megkérdezte: – Mi az? – Tiszta vagy? – motyogta. Az asszony egy pillanatig gondolkodott, s válaszolt: – Igen. A férfi fölkelt, odament hozzá. Hamarosan az ágyában volt. Vágy ébredt benne felesége teste iránt. Sebesen dobogott a szíve, a vér lüktetett az ereiben. Ágyékában nyomást érzett. Azonnal szerette volna birtokba venni Sosát, ámde eszébe jutott a törvény, amely inti a férfit, nehogy együtt háljon egy asszonnyal, amíg nem szól hozzá gyöngéd szavakat; most tehát iránta érzett szerelméről beszélt, meg arról, hogy együttlétükből fiúgyermek születhet. – S lányt nem fogadnál el? – csipkelődött Sosa, mire ő így válaszolt: – Bármit kegyeskedik adni Isten, örülök neki. – Attól tartok, ez a megtiszteltetés már nem engem illet – sóhajtotta Sosa. – Hogyhogy nem? – kérdezte Smúl-Lejbele. – Sára[151] anyánk sokkal idősebb volt nálad. – Miképp hasonlíthatnám magam Sárához? Sokkal jobban teszed, ha elválsz tőlem, és mást veszel feleségül. A férfi félbeszakította, az asszony szájára téve kezét. – Ha biztos volnék abban, hogy tizenkét izraeli törzset lennék képes egy másik asszonnyal nemzeni, akkor se hagynálak el. El sem tudom képzelni magam mással. Te vagy koronám ékessége. – És mi lenne, ha meghalnék? – kérdezte Sosa. – Isten ments! Belepusztulnék a bánatba. Mindkettőnket ugyanazon a napon temetnének el. – Ne káromold Istent! Csak élj tovább, mint én. Te férfi vagy, majd csak találsz valakit. De mihez kezdenék én nélküled? Smúl-Lejbele válaszolni akart, de az asszony csókkal pecsételte le ajkát. Ekkor odabújt hozzá. Szerette a testét. Valahányszor az asszony az övé lett, csodája újra bámulatba ejtette. Hogyan lehetséges, gondolta ilyenkor, hogy ő, Smúl-Lejbele ekkora kincs egyedüli gazdája? Ismerte a Törvényt, az ember nem hódolhat be a nemi gerjedelemnek. De valamilyen szent könyvben azt olvasta, hogy a Mózes és Izrael törvényei értelmében feleségül vett nőt szabad megcsókolni-megölelni – most tehát cirógatta a nő arcát, nyakát, melleit. Az figyelmeztette, hogy ez frivolság. Ő így felelt: – Akkor kínpadra vonnak. A nagy szentek is szerették feleségüket. Annyit azért megígért, hogy másnap reggel elmegy a rituális fürdőbe, zsoltárokat énekel és jótékony célokra adományoz némi összeget. Minthogy Sosa is szerette őt, s tetszett neki simogatása, hagyta, tegyen
belátása szerint. Vágyát csillapítván vissza akart menni a saját ágyába, de gyötrő álmatlanság jött rá. Halántékában fájdalmat érzett. Sosa feje is megfájdult. Hirtelen megszólalt: – Attól félek, valami ég a sütőben. Esetleg kinyissam a szelelőlyukat? – Ugyan, képzelődsz – felelt Smúl-Lejbele. – Túlságosan ki fog hűlni a szoba. S oly nyomasztó fáradtság fogta el, hogy álomba zuhant, ahogyan Sosa is. Azon az éjszakán Smúl-Lejbele hátborzongató álmot látott: azt álmodta, meghalt. Jöttek a temetkezési egylettől, fölemelték, gyertyákat gyújtottak fejénél, kiszellőztették a szobát, imádkoztak, szentesítve Isten rendelését. Majd lemosdatták az asztalon, és saroglyán kivitték a temetőbe. Ott eltemették, miközben a sírásó kaddist mondott holtteste fölött. – Különös – tűnődött –, nem hallom, hogy Sosa jajveszékelne vagy bocsánatért könyörögne. Lehetséges, hogy ily gyorsan hűtlenné váljék? Szólítani akarta, de képtelen volt rá. Megpróbált kiszabadulni sírjából, ám végtagjai nem engedelmeskedtek. Hirtelen fölébredt. – Micsoda szörnyű lázálom! – gondolta. – Remélem, kikerülök a hatása alól. Abban a pillanatban Sosa is felébredt. Amikor férje elmesélte álmát, Sosa egy ideig hallgatott. Majd megszólalt: – Jaj nekem! Én is ugyanezt álmodtam. – Tényleg? Te is? – kérdezte Smúl-Lejbele riadtan. – Ez nem tetszik nekem. Megpróbált fölülni, de nem tudott. Mintha minden erejét kiszívták volna. Az ablak felé pillantott, hogy megnézze, nappal van-e már, ámde se az ablak, se az üvege nem látszott. Minden sötétségbe borult. Fülét hegyezte: általában meg szokta hallani a tücsökciripelést és egérsurranást, most azonban halotti csönd honolt. Meg akarta fogni Sosát, csakhogy keze élettelenül hevert. – Sosa – szólt csöndesen –, megbénultam. – Jaj nekem, én is! – jajdult fel az asszony. – Egyetlen végtagom se tudom mozdítani. Sokáig feküdtek ott csöndben, érezve bénaságukat. Majd megszólalt Sosa: – Attól tartok, már örökre a sírunkban fekszünk. – Félek, hogy igazad van – felelt Smúl-Lejbele túlvilági hangon. – Szegény fejem, mikor történt? Hogyan? – kérdezte Sosa. – Hiszen makkegészségesen tértünk nyugovóra. – A kemencéből jövő füst fojthatott meg minket – válaszolt Smúl-Lejbele. – De hát mondtam, hogy ki akarom nyitni a szelelőlyukat. – Most már ehhez túl késő. – Könyörülj rajtunk, Istenünk, mi lesz velünk? Még fiatalok voltunk... – Hasztalan. Bizonyára így rendeltetett. – Miért? Illően ünnepeltük a szombatot. Milyen finom ételt készítettem. Egy egész csirkenyakat meg pacalt. – Többé nincs szükségünk ételre. Sosa nem válaszolt azonnal. Saját zsigereit próbálta érzékelni. Nem, nem érzett éhséget. Még csirkenyakra, pacalra sem vágyott. Sírni szeretett volna, de képtelen volt. – Smúl-Lejbele, minket már koporsóba tettek. Mindennek vége. – Igen, Sosa, áldassék az Igaz Bíró! Isten kezében vagyunk. – El tudod mondani azt a részt, melyet neked kell, mielőtt Dúmá elé kerülsz? – Igen. – Milyen jó, hogy egymás mellett fekszünk – mormogta az asszony. – Igen, Sosa – felelte Smúl-Lejbele, fölidézve a verset: Életükben szeretetben, gyönyörűségben éltek, halálukban se váltak el egymástól. – S mi lesz a házunkkal? Még testamentumot sem írtál.
– Minden bizonnyal a nővéred fogja örökölni. Sosa még valami mást is szeretett volna kérdezni, de szégyellte. A szombati étel izgatta: vajon kivették a kemencéből? Ki fogyasztotta el? De érezte, ilyen aggályos kérdés nem illő egy halotthoz. Ő már nem Sosa volt, a tésztagyúró asszony, hanem csupán egy halotti lepelbe burkolt holttest cserépdarabkákkal a szemén, fején csuklyával, ujjai közt mirtuszággal. Dúmá, az angyal bármely pillanatban megjelenhet tüzes pallosával, s neki készen kell állnia, hogy elszámoljon életéről. Igen, a zűrzavar és kísértés évei véget értek. Smúl-Lejbele és Sosa bejutottak az igaz világba. Férj és feleség elnémult. A csöndben szárnysuhogást és halk éneket hallottak. Isten Angyala jött, hogy SmúlLejbelét, a szabómestert és feleségét, Sosát a Paradicsomba vezesse.
JEGYZETEK Rövidítések: fr. = francia gör. = görög héb. = héber ivr. = ivrit jidd. = jiddis le. = lengyel ném. = német or. = orosz szl. = szláv szkr. = szanszkrit
[1] Tajbele (jidd.): galambocska. [2] Ágúná (héb.): olyan asszony, akinek a férje nyomtalanul eltűnt. [3] Széír: hegy Júda határában (Józs 15,10). [4] Szent Tekercsek: Mózes öt könyve, a Tóra. [5] Sulhan Arúh (héb. ‘terített asztal’): zsidó törvénygyűjtemény, melyet Joszéf Káró (1488-1575) állított össze. Első kiadása 1565-ben jelent meg Velencében. Négy fő fejezetre oszlik: 1. napi parancsolatok, a szombatra és az ünnepekre vonatkozó szabályok 2. vegyes – étkezéssel, kamattal, tisztasággal, gyásszal stb. kapcsolatos – előírások 3. a házasságot és válást tárgyaló szabályok 4. a magán- és büntetőjog törvényei. [6] Ásmodáj: a zsidó legendában a démonok királya. A folklóralkotásokban gyakran lecsúszott hősként a népi humor és irónia céltáblája. [7] Lilit: a Bibliában is előforduló női démon, a zsidó démonológia egyik központi alakja (Jób 18,15). A kabalista legendák Lilitje a férfiak csábítója és az újszülöttek fojtogatója. [8] Szodoma: város a Holt-tenger déli partvidékén, hitetlensége és istentelensége miatt az Úr elpusztította (1Móz 19). A bűn és Isten ítéletének jelképe. [9] Námá, Máhlát...: a zsidó démonológiában ismert női szellemek. [10] Hejmá (héb.): harag. [11] Szeráf: a Jahve trónja körüli lények egyike, a mennyország és a föld között hírnöki szolgálatot lát el. A középkori hierarchiában az angyalok kilenc rendjének legmagasabbika. [12] Fekete Angyalok: bukott angyalok. [13] Sádhen (héb.): házasságközvetítő. A házasságokat általában a szülők hozták össze. [14] Reb(e) (héb.): a rabbi címe a jiddis nyelvhasználatban. Férfiak neve előtt jelentése ‘úr’. [15] Héder (héb. ‘szoba’): zsidó elemi iskola. [16] Svuót (héb. ‘hetek ünnepe’): zarándokünnep szíván hó 6-án. E napon gyűlt össze az Egyiptomból kivonult nép Színáj hegyénél, hogy átvegye a Tórát. [17] Túbal-kajin: Lámeh fia, a bronz- és vaskovácsok ősatyja (Móz, 4,22). [18] Énók: Matuzsálem atyja (1Móz 5,21-27). [19] Noé: a szőlőművelés meghonosítója, a vízözön történetének hőse (Jer 6,5-9,19). [20] Lót: Ábrahám unokaöccse, igaz volta miatt elkerülte Isten igazságos ítéletét, mely Szodomát sújtotta (1Móz 19,1-29). [21] Ahasvérus: perzsa király. Eszter könyvében szerepel. Egyes kutatók Xerxésszel azonosítják (i. e. 519? – 465). [22] Ézsau: Jákób bátyja (Jer 25,19-26,25,27-34). [23] Samesz (jidd. ‘templomszolga’): a hitközségben szolgáló és az imaház rendjét fenntartó alkalmazott. [24] Szemére cserépdarabkákat tettek: e régi szokás értelme az, hogy rossz szellem ne hatolhasson a testbe.
[25] Kaddis (héb.): Istent dicsőítő arameus nyelven írott ima, istentiszteletek közben és befejezésekor mondják. („Legyen az Ő nagy neve áldott mindörökké”). [26] Motjeke: a Motje férfinévből -ke képzővel alkotott női név. [27] Szimhát tóra (héb.): a Tóra örömünnepe tisri hó 23-án. [28] Tóra: szűkebb értelemben Mózes öt könyve, de tágabb használatban felöleli az írott és a szóbeli Tórát az összes magyarázatokkal együtt. Hetente felolvasnak belőle egy fejezetet (hetiszakaszt). [29] Jóm-kipúr (héb.): az engesztelés napja tisri hónap 10-én (szeptember-október). A bűnös ember kéri Istent, hogy vigye át bűneit a kiszemelt szárnyasra (férfiaknál kakasra, nőknél tyúkra). Mindenkinek bocsánatot kell kérnie embertársaitól, akitől bocsánatot kérnek, köteles megbocsátani. [30] Góliát: filiszteus férfi, több mint 2,70 m magas (1Sám 17). [31] Szukót (héb ‘sátoros ünnep’): ünnep annak emlékére, hogy az Egyiptomból kivonult ősök pusztai vándorlásuk idején sátrakban laktak. [32] Szentegylet: elsősorban a halottak eltemetésével foglalkozó szervezet. Segélyt is ad a rászorulóknak. [33] Hétnapos gyász: (süve) a temetés utáni hétnapos gyász, melynek során a gyászoló a padlón vagy zsámolyon ülve emlékezik meg halottjáról. [34] Talmud (héb. ‘szóbeli tan’): a zsidóság erkölcsi felfogását tükröző enciklopédia. A szó jelentése: elmélyedés a Tórában. Két alkotórésze a Misna és a Gemára. [35] Kabalista (héb.): a Kabala kutatója, a titkos tanok tudója. [36] Ehrlichman (ném.): becsületes ember. [37] Sátoros ünnep: (szukót) ünnep annak emlékére, hogy az Egyiptomból kivonult ősök pusztai vándorlásuk idején sátrakban laktak. [38] Sakter (héb.): metsző, rituális vágás végrehajtója. Zsidó ember csakis a vallási törvényeknek megfelelően levágott állat húsát fogyaszthatja. [39] Misna (héb. sánó ‘tanul’): a szóbeli hagyomány törvényeinek gyűjteménye, nyelvezete a szentírástól eltérően már újhéber. [40] Kóser (héb.): vallásos és törvényes szempontból felhasználható vagy fogyasztható (étel), a zsidó vallási előírásoknak megfelelő (szokás stb.). [41] Késem tükörsima: a rituális vágáshoz különlegesen éles késre van szükség, s ha nem megfelelő késsel vágják le az állatot, húsából nem szabad enni. [42] Sztaroszta (or.): elöljáró. [43] Kápeli (jidd.): selyemből, bársonyból varrt vagy fonálból horgolt kerek fejfedő. A Talmud a fej befedését a jámborság egyik kifejezőjének tartja. [44] Tréfli (jidd.): nem kóser. [45] Törvény: Tóra. [46] Goj (jidd.): keresztény férfi. [47] Megszaggatták hajtókájukat: ld. Fejükre hamut szórtak. [48] Fejükre hamut szórtak: a gyász külső jelei már megvannak a Bibliában is: a ruha meglépése (Eszter 4,1), hamuhintés a fejre (Jer 2,10). [49] Hálef (héb.): a sakter által használt éles kés népies elnevezése. [50] Ómer (héb. ‘kéve’): kalászokból kötött kéve; húsvét másodnapján az első árpatermésből áldozatot kell bemutatni. [51] Ábrahám: Izrael népének ősatyja (1Móz 12,1-6). [52] Kabala (héb.): a zsidóság titkos tana az ókor óta. „A törvényben minden szónak mélyebb értelme és rejtett titka van; amit a törvény elbeszél, az csak a törvény köntöse, és jaj annak, aki a köntöst tekinti a lényegnek magának.” (Zóhár). [53] Monász: filozófiai műszó a legegyszerűbb, oszthatatlan egység kifejezésére. [54] Kindli (jidd.): dióval vagy mákkal töltött tészta. [55] Knise (jidd.): hússal, burgonyával vagy hajdinával töltött forró zsemle. [56] Kiske (jidd.): krumplival töltött borjúból. [57] Nirvána (szkr. ‘kialvás’): a buddhizmus egyik alapvető fogalma, a fájdalommentes béke, a tökéletes vágynélküliség és felszabadultság állapota. [58] Karma (szkr.): következményekkel járó tett. Az ember cselekedete meghatározza sorsát következő életében. [59] Boáz: Ruth férje (Ruth 2-4). [60] Saddáj (héb.): Mindenható.
[61] Ráchél (héb. ‘bárány’): Lábán kisebbik leánya, Jákób kedvenc felesége, József és Benjámin anyja (1Móz 29,6.16.18; 30,1-9,20-24; 35,16-20) [62] Lea: Jákób első felesége, akit Lábán csellel vétetett el Jákóbbal (1Móz 29,21-30). [63] Dibbuk (jidd. ‘gonosz szellem’): a zsidó folklórban rontó szellem, amely beköltözik az emberbe és marcangolja a lelkét, elmebetegséget okoz, száján át szól, ezáltal a megszállott lénye mintegy megkettőződik. A dibbukokkal kapcsolatos hiedelmek mélyén hisztéria vagy skizofrénia rejlik. [64] Leviátán: mitológiai alak, a romlás erőinek megszemélyesítője. A zsidó apokrif irodalom szerint az eljövendő világban eledelül szolgál a boldogoknak (4Ezd 6,49-52). [65] Süve (jidd. héb. ‘hét’): a temetés utáni hétnapos gyász, melynek során a gyászoló a padlón vagy zsámolyon ülve emlékezik meg halottjáról. [66] Tófet: hely Hininon völgyében, ahol emberáldozatot mutattak be a moábita Mólók bálványnak (Jer 7,31; 19,6.13-14). [67] Elúl: a megtérés és bűnbánat hónapja (augusztus-szeptember). [68] Níszán: a keresztény naptár március-április havára eső zsidó hónap. [69] Mikve (héb. ‘vízgyűjtő’): rituális fürdő. A vallásos zsidók pénteken és ünnepek előtt mennek el a mikvébe. [70] Pan (le. ‘úr, uraság’): a férfiak megszólítása Lengyelországban. [71] Éliás: bibliai próféta (1Kir 17,1-24; 18,17-40; 2Kir 2,1-15). [72] Jahid (ivr.): egyedüli (hímnem). [73] Jehidá (ivr.): egyedüli (nőnem). [74] Seól (héb. ‘barlang): a felejtés, a holtak birodalma a Föld méhében. [75] Felejtés Angyala, Púrá: a zsidó néphit szerint az újszülöttnek, mielőtt elhagyja az édenkertet, a Felejtés Angyala megfricskázza az orrát, hogy eddigi életéből mindent elfelejtsen. [76] Metatron (gör. ‘trónus mellett álló’): trónálló angyal, aki közvetlenül Istentől kapja a parancsokat. [77] Kerub (héb.): négy- vagy hatszárnyú angyal. [78] Dúmá (héb. ‘csend’): a Halál Angyala, szélesebb értelemben a holtak birodalma. [79] Déjà vu (fr.): annak az illúziója, hogy valamit már láttunk vagy éreztünk, holott először tapasztaljuk az életben. [80] Felebaráti Szeretet Egylet: az elesettek és betegek gyámolítására szolgáló intézmény. [81] Púrimi játékok: ld. Púrim. [82] Gezundhejt (jidd.): egészségére! (tüsszentéskor mondják). [83] Sóhét (jidd.): ld. Sakter. [84] Púrim (héb. ‘a sors ünnepe’): adár hó 14-én ült ünnep az Ahasvérus által tervezett zsidómészárlás meghiúsításának emlékére, melyet részletesen a bibliai Eszter könyve ír le. Az ünnep vidám hangulatát maskarákba öltözéssel teszik felejthetetlenné. [85] Hászid (héb. ‘jámbor’): az 1750 körül Ukrajnában alapított misztikus vallásos mozgalom híve. [86] Tisea beav: rituális böjt, amellyel a jeruzsálemi templom lerombolásáról emlékeznek. [87] Jákób: Izsák és Rebeka fia, Ézsau fiatalabb ikertestvére (1Móz 25,21-26,29-34). [88] Sófár (héb. ‘kürt’): kosszarvból készült kürt, a bibliai időkben a nép összehívására, háborúba szólításra és az ellenség megfélemlítésére használták. Böjtnapokon, szombat beköszöntekor is megfújták. [89] Tálesz (héb): gyapjúból vagy selyemből készült imakendő, a férfiak kötelező viselete az imák közben. [90] Minján (héb. ‘szám’): tíz felnőtt férfiból álló gyülekezet, ennyi szükséges ahhoz, hogy nyilvános imát lehessen tartani. [91] Mezúza (héb. ‘ajtófélfa’): a jobb ajtófélfára fém- vagy fatokban odaerősített pergamentekercs, mely bibliai részleteket tartalmaz, s külső részére a Saddaj (Mindenható) szó van fölírva. Célja, hogy távol tartsa a Gonoszt, és Istenre és törvényeire irányítsa a gondolatot. A zsidó otthon szimbóluma. [92] Gemára: a Misna kommentárja, a Talmud másik fő alkotórésze. [93] Jarmulka (szí.): ld. Kápeli. [94] Bilha: Ráchél szolgálólánya, Jákób ágyasa (1Móz 29,29; 30,1-8). [95] Zilpa: Lea szolgálólánya (1Móz 29,24; 30,9-13). [96] Dávid: Izrael legnagyobb királya (uralkodott i. e. 1004-965). [97] Ónán: Júda fia, vonakodott sógorházasságot kötni, ezért meg kellett halnia (1Móz 38,4-10; 1Krón 2,3). [98] Haggáda (héb. ‘legenda, elbeszélés’): a Kivonulás húsvét éjszakájának szertartásos elbeszélése, ill. az ezt tartalmazó könyv.
[99] Sábriri: éjszakai démon, aki befedetlen vízbe telepszik, s megvakítja azokat, akik isznak belőle. [100] Szandalfon: a tűz angyala, aki a halandók imáit koronává fonva Isten színe elé viszi. [101] Ketev Meriri: borjúfejű, forgó szarvú démon, egyetlen szeme a mellén van. [102] Mózes: zsidó államférfi, próféta, ő szabadította ki népét az egyiptomi szolgaságból (i. e. 1335 körül). [103] Kommentárok: szentírás-magyarázat. [104] Kipa (jidd.): lásd Kápeli. [105] Áv: a gyász hónapja a zsidó naptárban, megfelel a keresztény naptár július-augusztus havának. [106] Hánukká (héb. ‘avatás’): a Szentély felavatásának ünnepe. A Makkabeusok i.e. 165-ben a szír hódítóktól visszafoglalták a Szentélyt, ennek emlékére gyújtanak az ünnep minden estéjén gyertyát. [107] Hallá (héb. ‘tészta’): tésztaáldozat – a tésztából levesznek egy darabot és áldás elmondása közben a tűzbe dobják. [108] Hávdálá (héb. ‘elválasztás’): a szombat kimenetelekor végzett szertartás, melynek célja az, hogy meghosszabbítsák a szombati pihenőjét azoknak a bűnös lelkeknek, akiknek még ezután is folytatniuk kell túlvilági bűnhődésüket. [109] Benjámin: Jákób legkisebb fia (1Móz 35,16-20). [110] Jonatán: Saul király legidősebb fia, Dávid legönzetlenebb barátja, életét is kockára tette érte (1Sám 19,1-7). [111] Slemil (jidd.): ügyefogyott, félnótás. [112] Bimó (héb.): emelvény a templom közepén, ezen olvassák a Tórát. [113] Pészáh (héb.): húsvét. [114] Nu (jidd.): nos, ugyan. [115] Trenderli: (jidd.): pörgettyű, hánukkai gyermekjáték. [116] Smá Jiszraél (héb. ‘halljad, Izrael’): a zsidó egyistenhit legtömörebb megfogalmazása, a mindennapi imarendben többször is szerepel (5Móz 6,4). [117] Mohél (gör. ‘egység’): a körülmetélést végző szakember. [118] Zóhár (héb. ‘ragyogás’): a Ragyogás könyve, a Kabala ókorból származó leghíresebb műve. Mózes öt könyvéhez készült kommentárként, de tartalmaz újtestamentumi elemeket is. [119] Akrosztichon (gör.): olyan vers, amelyben a sorok vagy versszakok kezdőbetűi egy nevet vagy szólást rejtenek. [120] Rasi (1040-1105): a leghíresebb Tóra- és Talmudmagyarázó. [121] Ráziél: az egyik főangyal; a középkori Ráziél könyve tartalmazza a világ teremtésének, a mennyország elrendezésének titkait. [122] Teremtés könyve: Mózes első könyve. [123] Tévelygők útmutatója: ld. Maimoni. [124] Kuzari: Júda Halevi (kb. 1075-1141) spanyolországi héber költő és vallásfilozófus párbeszédes formában írt arab nyelvű filozófiai munkája, melyben kifejti vallási és filozófiai nézeteit. [125] Vulgata: A Biblia teljes, Szent Jeromos által 400 körül készített latin fordítása. [126] Gojte (jidd.): keresztény nő. [127] Vital, reb Hájím (1542-1620): az egyik legnagyobb palesztinai kabalista. [128] Maimoni Mózes (1135-1204): a rabbinikus irodalomban Rambam (Rabbi Mose ben Maimon) néven ismert leghíresebb középkori filozófus. Alapvető műve a Tévelygők útmutatója, amely jelentős hatást gyakorolt a későbbi zsidó filozófusokra is. Spinoza Tractatus Theologico-politicusának jelentős része Maimoni nézeteinek kritikája. [129] Sámuel: Izrael legjelentősebb bírája. (1Sám 7,15). [130] Jeremiás: Izrael egyik legnagyobb prófétája (kb. i. e. 640-587) (Jer). [131] Zakariás: Izrael királya (2Kir 14,29; 15,8-10). [132] Jehova (héb.): Isten. [133] Szináj: hegy, amelyen Mózes átvette Istentől a tízparancsolatot (2Móz 19-20). [134] Múmár (héb.): hitehagyott. [135] Alfonsi, Petrus (kb. 1062-1110): spanyol aposztata és fordító. A judaizmust támadó dialógusai mellett anekdotagyűjteményéről híres, mely réven Európában is megismerték a Kelet mesekincsét. [136] Apologia Contra Talmudum (lat.): Vitairat a Talmud ellen (keresztény szemszögből). [137] Erős Kéz: Maimoni 1190-ben megjelent munkája, melyben először foglalja rendszerbe a Talmud törvényeit. E munka az alapja a mai
zsidó életformának is. [138] Ápikorosz (jidd.): a rabbinikus hagyomány tagadója. Maga a kifejezés először a Misnában fordul elő. Noha a szó a görög Epikuroszból származik, a rabbik az arameus hefker ‘elhagyott’ szóval hozzák összefüggésbe. [139] Landszman (jidd.): honfitárs, földi. [140] Széderest (héb. széder ‘rituális rend, szertartás’): níszán 14-én este rendezett lakoma, melyen felolvassák a Haggádát. A legszebb családi ünnep, mikor igyekszenek fölkelteni a gyermekek lelkében a múlt iránti érdeklődést. [141] Bar-micva (héb.): a vallási parancsok teljesítésére kötelezett zsidó, 13 éves és egy napos fiú, ill. az avatási szertartás neve. [142] Hadásszá Társaság (The Women’s Zionist Organization of America): a világ legnagyobb cionista szervezete. A századfordulón jött létre, 1969-ben 318 000 tagot számlált. [143] Responzum (lat. responsum ‘vélemény, tanács’): zsidó vallási és tudományos kifejezés, a rabbinikus döntvények megnevezése. [144] L’hájjim (héb. ‘az életre’): egészségére! (koccintáskor mondják). [145] Gleichgeschaltet (ném.): fasiszta szellemben egységesített. [146] Asztráltest: Az okkultizmusban az ember testi alkotórészeinek egyike, mely az állatokéval közös, megnyilvánulásai az öröm, kedvetlenség, ösztönök, vágyak és szenvedélyek. [147] Anák: Kánaánban lakó óriás termetű nép (1Móz 6,4, 4Móz 13,23). [148] Baba Jaga (or.): a szláv mitológia vasorrú bábája. Erdőben él, csirkelábakon álló kunyhóban, éhét emberevéssel csillapítja. Kemencében süti meg az elrabolt gyerekeket. [149] Kis jóm-kipúr: az újhold előtti nap délig böjtölnek, majd imádkoznak. [150] Sábbát sálóm (héb.): békés szombatot! [151] Sára: Ábrahám felesége, Izsák anyja (1Móz 12,10-20; 21,2-3)
TARTALOM TAJBELE[1] ÉS DÉMONA 2 A NAGY ÉS A KICSI VÉR 2 3 4 5 6 EGYEDÜLLÉT 2 3 4 A MÁSODIK ESZTER KREJNDEL 2 3 4 5 6 JAHID[72] ÉS JEHIDÁ[73] 2 3 KÉS ALATT 2 3 4 5 A BÖJT 2 3 AZ UTOLSÓ DÉMON 2 3 JENTL, A JESÍVANÖVENDÉK 2 3 4 5 6 7 HÁROM MESE 2 3
ZEIDLUSZ, A PÁPA 2 3 BROWNSVILLE-I MENYEGZŐ 2 3 NEM BÍZOM SENKI EMBERFIÁBAN 2 KUNIGUNDA 2 RÖVID PÉNTEK 2 JEGYZETEK
Table of Contents TAJBELE[1] ÉS DÉMONA 2 A NAGY ÉS A KICSI VÉR 2 3 4 5 6 EGYEDÜLLÉT 2 3 4 A MÁSODIK ESZTER KREJNDEL 2 3 4 5 6 JAHID[72] ÉS JEHIDÁ[73] 2 3 KÉS ALATT 2 3 4 5 A BÖJT 2 3 AZ UTOLSÓ DÉMON 2 3 JENTL, A JESÍVANÖVENDÉK 2 3 4 5 6 7 HÁROM MESE 2 3 ZEIDLUSZ, A PÁPA
2 3 BROWNSVILLE-I MENYEGZŐ 2 3 NEM BÍZOM SENKI EMBERFIÁBAN 2 KUNIGUNDA 2 RÖVID PÉNTEK 2 JEGYZETEK
