Kaland a végeken - antológia –
Kaland a végeken
Tartalom
Brian W. Aldiss - Odakint........................................................................................3 Isaac Asimov - Haldokló éjszaka ............................................................... ........................................................................... ............ 11 Kem Bennett - A csapda.........................................................................................34 Ray Bardbury - Gyerekszoba .......................................................... ................................................................................. ....................... 44 Kirill Bulicsov - Oszd meg - velem…....................................................................57 Marietta Csudakova - A létezés tere.......................................................................67 Philip K. Dick - Emlékárusítás nagyban és kicsinyben..........................................75 Vlagyimir Mihajlov - Szuperosztályú pilóta .......................................................... 94 Vlagyimir Oszinszkij - Az űrhajó ............................................................... ........................................................................ ......... 115 Arthur Sellings - Új életet életet kezdeni kezdeni .............................................................. ....................................................................... ......... 121 Bob Shaw - Régmúlt napoknak fényei.................................................................134 Robert Sheckley - A világűr polgára....................................................................141 Clifford D. Simak - Halál a házban......................................................................151 Ilja Varsavszkij - Utazás Penfieldbe.....................................................................167 Robert Wells - Kaland a végeken.........................................................................176
2
Kaland a végeken
Brian W. Aldiss Odakint
Sohasem hagyták el a házat. Előbb mindig a Harley nevű férfi kelt fel. Néha pizsamában végigballagott az épületen - a hőmérséklet nap nap után egyenletesen enyhe volt. Aztán felkeltette Calvint, a csinos, vállas férfit, aki látszatra tucatnyi képességgel rendelkezett, de valójában soha egyiket sem hasznosította. És a kelleténél többet nem is kereste Harley társaságát. Dapple, az elragadóan kék szemű, fekete hajú lány, éber alvó volt. A két férfi beszélgetésére mindig rögtön felébredt. Ilyenkor aztán felkelt, felébresztette May-t, May-t, majd együtt lementek, és elkészítették a reggelit. Amíg ezzel foglalatoskodtak, a háztartás két másik tagja: Jagger és Pief is felkelt. Minden "napjuk" így kezdődött: nem amikor valami a hajnal közeledtét jelezte, hanem midőn ők hatan kialudták magukat, magukat, s visszatértek az ébrenlétbe. Napközben sohasem fáradtak ki, de amikor visszabújtak az ágyba, valahogy mégis eléggé mélyen aludtak. A nap egyetlen izgalmas pillanata akkor jött el, amikor kinyitatták a raktárt. A raktár kis helyiség volt a konyha és a kék szoba között. Az ajtóval szemközti falon széles polc húzódott, s ettől a polctól függött az életük. Ide "érkezett" minden élelmük. Lefekvés előtt utoljára mindenkor az üres szoba ajtaját csukták be, s amikor reggel visszatértek ide, minden szükségletük – élelem, fehérnemű, új mosógép - itt várt rájuk a polcon. Létüknek ez amolyan tudomásul vett jelensége volt, amelyet egymás közt sohasem vontak kétségbe. Ezen a reggelen a férfiak még nem jöttek le, amikor Dapple és May már elkészült a reggelivel. Sőt Dapplenek a széles lépcső lábához is el kellett mennie, hogy kiáltson egyet, s Pief csak akkor bújt elő. Így aztán a raktár kinyitását étkezés utánra halasztották, mert bár a nyitás semmiképpen sem vált szertartássá, a nőket idegesítette volna, ha egyedül kell odamenniök. Ez egyike volt azoknak a megmagyarázhatatlan dolgoknak… - Remélem, jött valamicske dohány - mondta Harley, amint kinyitotta az ajtót. - Már jóformán kifogytam belőle. Bementek és a polcra bámultak. Csaknem teljesen üres volt. - Élelmiszer nem jött - jegyezte meg May, s kezét köténnyel övezett derekára tette. - Ma takarékoskodnunk takarékoskodnunk kell az adagokkal. 3
Kaland a végeken
Nem első alkalommal alkalommal történt ilyesmi. ilyesmi. Egy ízben - mikor is volt? - nemigen nemigen követték nyomon az idő múlását három napig nem jött élelem: a polc üresen maradt. De ezt a kiesést türelemmel viselték. - Mielőtt éhen halnánk, megeszünk téged, May - mondta Pief, s a többiek erre kurtán felnevettek, noha Pief ezt a viccet már a legutóbbi alkalommal is elsütötte. Pief szerény emberke volt, nem afféle, aki kirí a bolyból. Tréfálkozó kedve a legbecsesebb tulajdonságai közé tartozott. Csak két csomag feküdt a polcon, az egyik Harley dohánya, a másik meg egy pakli kártya. Harley az elsőt morogva zsebre vágta, a másikat felmutatta, felmutatta, kicsúsztatta a kártyát a csomagolásból csomagolásból s legyezőszerűen legyezőszerűen széttárta a többiek felé. - Mit játsszunk? - kérdezte. - Pókert - válaszolta Jagger. - Kanasztát. - Kopogós römit. - Hagyjuk későbbre - javasolta Calvin. - Legalább este jobban múlik az idő. A kártyának vonzereje lesz számukra, játék közben együtt kell majd ülniük az asztal körül, szemtől szembe egymással. Mi sem választotta el őket egymástól, de látszatra nem is kapcsolta össze őket semmiféle különösebb erő, mihelyt végeztek a raktárnyitás aprócska feladatával. Jagger a porszívóval végigment a hallon, az utcai ajtó előtt, amely mindig zárva volt, majd felment vele a lépcsőn, hogy a felső pihenőket is megporszívózza, nem mintha a házban piszok lett volna, de hát a takarítás olyasvalami, amit az ember reggelente így is, úgy is elvégez. A nők leültek Pieffel, hogy nagyjából megbeszéljék, miként adagolják az ételt, s ezután már megszakadt köztük minden kapcsolat, szétszéledtek, mindegyikük egymagában. Calvin és Harley már előbb elballagott, más-más irányban. A ház zegzugos volt. Kevés ablaka közül egyik sem nyílt, törhetetlenek voltak, s nem engedték át a fényt. Mindenütt sötétség honolt, a láthatatlan forrásból eredő fény csak akkor gyúlt ki, ha már beléptek egyik vagy másik szobába - de mindig a sötétségbe kellett belépniük, amely csak lassanként oszlott szét. Valamennyi szobában bútorok álltak, össze nem tartozó darabok, amelyek csak csekély kapcsolatban voltak egymással, mintha egyik szobának sem volna semmiféle rendeltetése. Céltalan lények számára bebútorzott szobáknak van ilyen atmoszférája. Sem a földszint, sem az emelet, sem pedig a hosszú, üres padlásszobák nem árultak el semmiféle rendszert. Csak amikor már kiismerték itt magukat, akkor veszítették el a szobák és folyosók labirintus jellegüket. De hát az idejükből bőven futotta, hogy megismerjék környezetüket. Harley sokáig sétálgatott erre-arra, zsebre dugott kézzel. Egy helyütt Dapple be ütközött, a lány kecsesen vázlatkönyve vázlatkönyve fölé hajolt, s a maga kontár módján a
4
Kaland a végeken
falon függő egyik képet másolta - a kép azt a szobát ábrázolta, amelyben ült. Néhány szót szót váltottak egymással, egymással, s aztán aztán Harley odábbállt. odábbállt. Valami ott leselkedett agyának peremén, akár a pók hálójának egyik sarkában. A férfi belépett a zongoraszobának nevezett helyiségbe, s ekkor rájött, mi az, ami nem hagyja nyugton. Amikor a sötétség szétoszlott, előbb szinte lopva körülnézett, majd a nagy zongorára pillantott. A polcra időnként különös dolgok érkeztek, s ezeket szétrakták a házban: az egyik most itt állt a zongorán. Egy modell volt, súlyos, mintegy két láb magas, zömök, csaknem gömbölyű törzzsel, hegyes orral és négy alátámasztott szárnnyal. Harley tudta, mi ez. Földűrhajó, illetve annak a modellje, ilyenek azok a testes komphajók, amelyek dübörögve futnak fel a valóságas űrhajókhoz. Ez a modell jobban kihozta őket sodrukból, mint amikor maga a zongora jelent meg a raktárban. Harley most a modellra függesztette függesztette szemét, leült a zongoraszékre, feszülten ült, megpróbált valamit előráncigálni agya mélyéről… valamit, ami űrhajókkal állt kapcsolatban. Bármi legyen is, kellemetlen volt, s visszahúzódott, mihelyt Harley azt képzelte, gondolatban rátapintott. Így aztán az a valami mindig elbújt előle. Ha beszélhetne róla valakivel, talán elő lehetne csalogatni rejtekhelyéről. Kellemetlen, fenyegető dolog volt, de a fenyegetés valamilyen reménnyel fonódott össze. Ha rátapinthatna, ha merészen szembenézne vele, talán tehetne… valami határozottat. Ameddig nem néz szembe vele, megmondani sem tudhatja, mi az a határozott dolog, amit tenni akar. Lépések hangzottak a háta mögött. Harley anélkül hogy megfordult volna, gyorsan felnyitotta a zongora fedelét, és egy ujjal végigszaladt a billentyűkön. Csak akkor nézett vissza hanyagul a válla felett. Calvin állt ott, zsebre tett kézzel, megnyugtatóan, kényelmesen. - Világosságot láttam idebent - mondta könnyedén. - Erre jövet, gondoltam, bekukkantok. bekukkantok. - Kedvem támadt egy kicsit zongorázni - válaszolta mosolyogva Harley. Arról a dologról nem beszélhetett, még ilyen jó ismerőssel sem, mint Calvin, a dolog… a dolog természete miatt… mert neki normális, gondtalan emberként kell viselkednie. Ez legalább józan és világos gondolat, megnyugtató: viselkedj normális emberként. Megnyugodva, lágy hangok kusza sorát csalta ki a billentyűkből. Jól zongorázott. Valamennyien jól zongoráztak: Dapple, May, Pief… mihelyt összerakták a zongorát, máris mindannyian jól zongoráztak. Vajon ez természetes? Harley egy pillantást vetett Calvinra. A zömök férfi a zongorára támaszkodott, háttal a nyugtalanító modellnek, mintha az égvilágon semmi gondja nem volna. Arcán csak a szelíd barátságosság kifejezése tükröződött. Valamennyien barátságosak voltak, voltak, sohasem civakodtak egymás egymással. sal.
5
Kaland a végeken
Hatosban leültek szerény ebédjükhöz, vidáman tereferéltek banális dolgokról, s aztán ugyanúgy telt-múlt a délután, mint a délelőtt, mint az összes többi délelőtt: biztonságosan, kényelmesen, kényelmesen, céltalanul. Csak Harley érezte úgy, mintha mintha a dolgok rendje kissé kizökkent volna a szokott kerékvágásból, mert meglelte a probléma egyik kulcsát. Kicsiny kulcs, de napjaik tökéletes szélcsendjében mégis elég nagynak tetszett. A kulcshoz May révén jutott. Amikor a lány vett magának a zseléből, Jagger nevetve megvádolta, hogy többem vágott le az őt megillető adagnál. Dapple, aki mindig védelmébe vette May-t, megszólalt: - Kevesebbet vett, mint te, Jagger. - Nem - helyesbítette őt May -, azt hiszem valóban többet vettem, mint bárki más. Belső indítékból. Időnként mindegyikük megpróbálkozott efféle szóviccel. Dr. Harley agyába véste és eltöprengett rajta. Az egyik csendes szobában járkált fel-alá. Belső, külső indítékok… Másokat is elfogta-e itt az a nyugtalanság, amelyet ő érez? Van valami okuk arra, hogy leplezzék ezt a nyugtalanságot? És még egy kérdés: Hol van ez az "itt"? Ezt a kérdést azonnal elnémította. elnémította. Egyszerre csak egy dologgal foglalkozz. Óvatosan tapogatózz a szakadékhoz vezető úton. Osztályozd azt, amit tudsz. Egy: a Föld fokozatosan alulmarad alulmarad a Nitityvel vívott hidegháborúban. hidegháborúban. Kettő: a nititik azzal az ijesztő képességgel rendelkeznek, hogy az ellenségeikhez ellenségeikhez hasonló alakot öltsenek. Három: ennek jóvoltából befurakodhatnak az emberi társadalomba. Négy: a Föld nem nem képes arra, hogy hogy a nititi nititi civilizációt belülről belülről vizsgálja. Belülről… Harley-t a zárthely-iszony hulláma öntötte el, amikor ráeszmélt, hogy ezeknek az alapvető tényeknek nincs semmi közük ehhez az ő kis belső világukhoz. Kívülről jöttek - hogyan, azt nem tudta - abból az óriási nagy absztrakcióból, amelyet egyikük sem látott soha. Agyában felbukkant a csillagos űr képe, ahol emberek és szörnyetegek úsztak vagy csatáztak, de aztán tüstént elkergette ezt a képet. Az efféle képzetek nincsenek összhangban társainak nyugodt viselkedésével; külvilágról sohasem beszélnek, de vajon gondolnak-e rá? Harley nyugtalanul járkált a szobában, a parkettás padló visszhangozta léptei bizonytalanságát. bizonytalanságát. A biliárdterembe ment. A zöld takarón egy ujjal összeterelte a golyókat, ellentétes szándékok harapófogójában küszködve. A fehér gömbök összeütköztek, majd szétgurultak. Agyának két fele is ilyesformán működött, kibékíthetetlen ellentétekben: maradjon-e itt és alkalmazkodjék a többiekhez, ne maradjon itt… (Harley nem emlékezett olyan időre, amikor nem lett volna itt, s így ezt a második gondolatot ennél világosabban nem tudta megfogalmazni.) És tetejébe az is kínos, hogy az "itt" és a "nem itt" nem valamilyen egyöntetű egész két fele, hanem két ellentétes dolog. 6
Kaland a végeken
Az elefántcsont golyó fáradtan bepottyant az egyik lyukba. Harley elhatározásra jutott. Ma éjjel nem alszik a szobájában. Mindenfelől összejöttek a házból, hogy együtt hörpintsék fel a lefekvés előtti itókát. A kártyázást hallgatólagosan máskorra halasztották, hisz végül is elégszer lesz még "máskor". A napjukat kitöltő csip-csup semmiségekről beszélgettek, az egyik szobamodellről. amelyet Calvin épített és May bútorozott be, a felső folyosó hibás lámpájáról, amely túlságosan lassan gyúlt ki. Nyomott hangulatban voltak. Ismét eljött az alvás ideje. Ki tudja milyen álmokkal, de aludni fognak. Harley tudta - s kíváncsi volt, vajon a többiek is tudják-e, hogy amikor az ágyukba bújnak és elborítja őket a sötétség, megszeghetetlen parancsot kapnak: aludni! Feszülten álldogált hálószobájának ajtaja mellett, kifogásolható magatartásának tudatában. Feje fájdalmasan zakatolt, hideg kezét halántékára szorította. Hallotta, ahogy a többiek sorra bemennek a szóbájukba. Pief hangosan jó éjszakát kívánt neki, neki, Harley viszonozta. viszonozta. Aztán csend borult a házra. házra. Most! Idegesen kilépett a folyosóra, mire a fény kigyúlt. De csak lassan, vonakodva. Harley szíve hangosan dörömbölt. Most már nincs visszaút. Nem tudta, mit fog tenni, és mi fog történni, de most már nincs visszaút. Szembeszegült az alvásra felszólító paranccsal. Most nem tehet mást, mint hogy elbújik és vár. Nem könny könnyűű elbújni, ha az embert mindenütt mindenütt fényjel követi. Harley belépett egy benyílóba, amely egy használatlan szobába vezetett, résnyire nyitotta az ajtót, lelapult a küszöbön, s ekkor látta, hogy a hibás lépcsőházi lámpa lassan elhalványul s kialszik. Harley nem volt sem jókedvű, sem nyugodt. Agyában érthetetlen ellentétes erők viaskodtak. Aggasztotta a gondolat, hogy megszegte a szabályokat, s a környező recsegő-ropogó sötétség is félelemmel töltötte el. A feszültség azonban nem tartott sokáig. A folyosón újból kigyúlt a fény. Jagger jött ki hálószobájából, mit sem törődve azzal, hogy zajt csap. Az ajtó hangos dörrenéssel vágódott be mögötte. Harley egy pillanatra meglátta arcát, ahogy Jagger megfordult és a lépcső felé tartott. Ez az arc kifejezéstelen volt, de nyugodt - mint azé az emberé, aki szolgálatból indul haza. Ruganyos, könnyed léptekkel ment lefelé a lépcsőn. Jaggernek az ágyában kellene aludnia. Megszegte a természet egyik törvényét. Harley habozás nélkül követte. Hiszen felkészült rá, hogy valami történni fog, és igaza lett, de leste lúdbőrözött a félelemtől. Az a furcsa érzés fogta el, hogy félelmében menten darabokra hullik. De eközben konokul ment le a lépcsőn, zajtalanul lépkedett a vastag szőnyegen. szőnyegen. Jagger megkerült egy sarkot, s közben halkan fütyörészett. Harley hallotta, ahogy kulccsal kinyit egy ajtót. Ez bizonyára a raktárajtó - hisz a többi ajtó nincs bezárva. A fütyörészés fütyörészés elhalkult. elhalkult.
7
Kaland a végeken
A raktár nyitva állt. Bentről egyetlen hang sem hallatszott. Harley óvatosan bekukucskált. bekukucskált. A szemközti fal egy központi pillér körül elfordult, s mögötte folyosó vált láthatóvá. Harley egy-két pillanatig moccanni sem bírt, merev szemmel bámulta a nyílást. Végül fullasztó érzések közepette belépett a raktárba. Jagger ott ment keresztül. Harley követte példáját. Elindult valahová, hogy hová, nem tudta, valami felé, aminek a létezését nem is sejtette… Valahová, a házon kívül… A rövid folyosónak két ajtaja volt, az egyik a folyosó végében amolyan ketrecajtónak látszott (Harley nem tudta, mi a liftajtó), a másik, a keskeny ajtó oldalt nyílt és ablak volt rajta. Átlátszó ablak! Harley kinézett rajta s fulladozva visszahőkölt. Szédülés fogta el, torkon ragadta. Odakint csillagok tündököltek. Nagy erőfeszítéssel összeszedte magát, imbolyogva imbolyogva visszament visszament a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva. Valamennyien szörnyűségen tévhitben éltek… Betört Calvin szobájába - a fény kigyúlt. A levegőben enyhe, édeskés illat úszkált, Calvin széles hátán feküdt, mély álomban. - Calvin! Ébredj! - kiáltott Harley. Az alvó meg sem moccant. Harley rádöbbent magányosságára, s a környező nagy ház félelemmel töltötte el. Az ágy fölé hajolt, vadul vállon ragadta Calvint, megrázta, majd arcul ütötte. Calvin felnyögött, kinyitotta fél szemét. - Ébredj, ember - mondta Harley. - Itt valami rettenetes rettenetes dolog történik. Calvin felkönyökölt, felkönyökölt, a Harley-ből áradó félelem teljesen éberré tette. - Jagger kiment a házból - mondta Harley. - Egy út vezet kifelé. Nekünk… nekünk meg kell tudnunk, kik vagyunk, mik vagyunk. - Hangja hisztérikusan élessé vált. Újra megrázta Calvint. - Meg kell tudnunk, mi történik itt. Vagy valamilyen rémséges kísérletnek estünk áldozatul - vagy pedig mindannyian szörnyetegek vagyunk! E szavak közben kimeredt szeme láttára, markoló kezei között Calvin egyszerre ráncokba gyűrődött, összecsukódott, elmosódott, szemei összefutottak, nagy teste összezsugorodott. S helyén valami más - valami eleven és élő formálódott ki. Harley csak akkor hagyta abba az üvöltést, amikor a lépcsőn lerohanva, a kis ablakon át meglátta a csillagokat. E látványtól megnyugodott. Ki kell jutnia innen. akárhol van is az a "kint". Felrántotta a kis ajtót. és megcsapta a friss éjszakai levegő. Szeme nem szokta meg, hogy távolságokat méregessen. Jó időbe telt, amíg felismerte a környezet jellegét, rájött, hogy a távolban a csillagfényes égre hegyek 8
Kaland a végeken
körvonalai rajzolódnak, s hogy ő maga valami talapzaton áll, tizenkét láb magasan. Nem messze fények ragyogtak, ragyogtak, világos négyszögeket négyszögeket rajzoltak egy tarmakkal borított területre. A talpazat szélén vaslétra állt. Harley ajkát harapdálva odament, és nehézkesen lemászott rajta. A hidegtől és a félelemtől egész testében reszketett. Amikor lába talajt ért, futni kezdett. Egyszer visszapillantott: a ház úgy ült az emelvényen, mintha béka kuporogna egy patkányfogó tetején. S ekkor a csaknem teljes sötétségben megtorpant. Az undor, akár az öklendezés, húzta össze gyomrát. Odafent a villogó csillagsereg és a hegyek halvány csipkézete forogni kezdett, s Harley összeszorította öklét, hogy megőrizze öntudatát. Az a ház, bármi legyen is, az ő agyában uralkodó hidegség megtestesítője volt. "Akármit tettek velem - motyogta Harley magában -, becsaptak. Olyannyira Olyannyira kifosztottak valamiből, hogy azt se tudom, mit vesztettem el. Csalás volt… csalás…" Csaknem elállt a lélegzete, amikor azokra az évekre gondolt, amelyeket elraboltak tőle. Nem gondolkodni! A gondolat felégette ideggócait, mint sav futott végig agyán. Cselekedni! Lábizmai újból mozgásba lendültek. Épületek tornyosodtak körülötte. Egyenest a legközelebbi fény felé futott, s berohant a legközelebbi ajtón. Aztán zihálva hirtelen megtorpant, huny hunyorogva orogva védte pupilláit az éles fénytől. A szoba falait grafikonok és diagramok borították. Közepén széles íróasztal állt, rajta televízió-képernyő és hangszóró. Irodahelyiségnek látszott, púpozásig megtelt hamutartókkal hamutartókkal - a rendszeres rendetlenség állapotában. Az íróasztal mellett sovány férfi ült, fürkészőn, összeszorított ajakkal. Négy férfi állt a szobában. valamennyien valamennyien fegyvert fegyvert viseltek, s Harley láttára egyikük sem látszott meglepettnek. Az íróasztalnál ülő férfi elegáns ruhát viselt, a többiek uniformist. uniformist. Harley az ajtófélfának támaszkodva támaszkodva felzokogott. Nem jött szó ajkára. - Négy évbe telt; míg kijött onnan - szólalt meg a sovány férfi. Hangja vékony volt. - Jöjjön ide, és nézze meg ezt - folytatta a férfi, s az előtte álló képernyőre mutatott. Harley nagy erőfeszítés árán engedelmeskedett, lábai mint rozoga mankók hordozták. A képernyő - tisztán, valószerűen - Calvin hálószobáját mutatta. A külső falon nagy rés tátongott, amelyen két egyenruhás férfi egy különös teremtményt ráncigált át, huzalokból font, gépszerű lényt, aki valaha Calvin volt. - Calvin nititi volt - jegyezte meg Harley tompa hangon. Saját szavaira valamilyen ostoba meglepetés fogta el. A sovány férfi helyeslően bólintott. - Az ellenség beszivárgása súlyos veszélyt jelentett mondta. - A Földön sehol sem voltunk biztonságban tőlük, megölnek valakit, hulláját eltüntetik, s aztán az 9
Kaland a végeken
illető pontos mását öltik magukra. Ez nagyon megnehezíti a dolgukat. Egy sereg államtitkot sikerült ily módon megtudniok. De a nititi űrhajóknak le kell ereszkedniök a Földre, hogy az övéik kiszállhassanak, s hogy felvehessék azokat, akik már teljesítették feladatukat. Hadműveletüknek ez a gyenge láncszeme. - Egy hajórakományt elfogtunk, és a nititiket, miután emberi formát öltöttek; egyenként elkaptuk. Ezután mindannyiukat mesterséges emlékezettörlésnek vetettük alá, s kis csoportokban, különböző környezetekben elhelyezve tanulmányoztuk őket. Mellesleg szólva ez itt a Hadsereg Idegen Lényeket Kutató Intézete. Sok mindent megtudtunk… eleget ahhoz, hogy szembeszálljunk a veszéllyel… A maguk csoportja is persze ezek egyike volt. - S miért tettek engem is közéjük? - kérdezte Harley rekedt hangon. A sovány férfi vonalzóval a fogára koppintott, és csak azután válaszolt. - Noha kívülről mindenféle eszközzel figyeltük őket, azért minden csoportban lennie kellett egy embernek is. A nititik ugyanis igen sok energiát használnak fel ahhoz, hogy megőrizzék emberi alakjukat, de ha felöltik ezt az alakot, utána már önhipnózissal őrzik meg, s ez csak nagy idegfeszültség idején válik hatástalanná. Az elviselhető idegfeszültség szintje egyénenként változik. A helyszínen levő ember érzékeli ezeket a feszültségeket… Igen fárasztó munka ez, így aztán párban dolgoznak, naponként váltják egymást. - De hisz én mindig ott voltam… - A maguk csoportjában - vágott közbe a sovány férfi - Jagger volt az ember, két férfi felváltva dolgozott, mint Jagger. Maga meglátta az egyiket, amikor szolgálatból hazaindult. - Bolond beszéd! - kiáltott Harley. - Azt akarja mondani, hogy én… Elfulladt. A szavak kimondhatatlanná váltak. Érezte, hogy külső alakja lepereg róla, mint a homok, mire az asztal túlsó oldaláról revolvercsövek meredtek feléje. - A maga feszültségszintje feltűnően magas - folytatta a sovány férfi, elfordítva szemét a látványról. - De maga is ott vallott kudarcot, ahol a többiek. Mint a növényeket utánzó földi rovarok, maguk is épp az ügyességüknek esnek áldozatul. Csak puszta másolatok lehetnek. Mivel Jagger semmit sem tett a házban, maguk mind ösztönösen követték példáját. Maga nem unatkozott - még csak Dapple-lel sem próbált kikezdeni, akinél csinosabb idegen lényt még sohasem láttam. Még az űrhajó-modell sem tett magára semmiféle érzékelhető hatást. Lesimította Lesimította ruháját, s odaállt a sarokban kuporgó csontvázszerű csontvázszerű figura elé. - A nem-emberi belsejük mindig elárulja magukat jegyezte meg nyugodt hangon. - Akármennyire emberi is a külsejük. Vámosi Pál fordítása
10
Kaland a végeken
Isaac Asimov Haldokló éjszaka
Akár osztálytársi találkozónak is beillett volna, s bár eléggé komor hangulatban telt el, mégsem gondolta volna senki, hogy tragédiába fog torkollni. Edward Talliaferro, aki épp akkor tért vissza a Holdról, s a lába még nem szokta meg a gravitációt, Stanley Kaunas szobájában találkozott két társával. Kaunas rosszkedvűen állt fel, hogy üdvözölje vendégét. Battersley Ryger ülve maradt, és csak bólintott. A tagbaszakadt Talliaferro óvatosan ereszkedett le a pamlagra, szokatlan súlyossága nagyon is zavarta. Kissé fintorgott, vastag ajka megrándult a szőrzet alatt, amely száját, állát és arcát borította. Aznap már találkoztak egyszer szertartásosabb körülmények közt. De most először maradtak magukra, s Talliaferro meg is jegyezte: - Nagy nap ez a mai. Tíz esztendő óta most találkozunk első alkalommal. Sőt: az avatásunk óta csak most. Ryger orra megrándult. Nem sokkal az avatás előtt orrcsontja eltört, s a csillagász-diplomáját csillagász-diplomáját is úgy vette át, hogy arcát kötés torzította el. - Tán pezsgőt is rendeltetek? - kérdezte mogorván. - Vagy valami egyebet? - Ugyan! Ugyan! - mondta Talliaferro. - A történelem ellő nagy bolygóközi kongresszusán csak nem fogsz ilyen komor képet vágni?! S hozzá barátok közt!? - A Föld az oka - szólalt meg hirtelen Kaunas. Rosszul érzem itt magam. Nem bírom megszokni. - Fejét csóválta, de a rasszkedv továbbra is lerítt arcáról. - Bizony - mondta Talliaferro. - Én is olyan súlyos vagyok. Ez minden energiát kiszed belőlem. Neked még jobb, mint nekem, Kaunas. A Merkuron a gravitáció a normálishoz képest 0,4. A Holdon mindössze 0,16. - Ryger mondani akart valamit, de Talliaferro nem hagyta. A Ceresen pedig 0,8-ra szabályozott álgravitációs teret használnak. Neked, Ryger, nem lehet semmiféle problémád. A ceresi csillagász bosszús képet vágott. - A szabad levegő az oka. Űrruha nélkül kimenni a szabadba, az visel meg ennyire. - Úgy is van - helyeselt Kaunas. - S hagyni, hogy a Nap süssön ránk. Csak úgy egyszerűen hagyni, hagy süssön. 11
Kaland a végeken
Talliaferro öntudatlanul visszakanyarodott a múltba. Nem sokat változtak. És én sem változtam sokat, gondolta. Persze mindannyian tíz évvel öregebbek vagyunk. Ryger kissé meghízott, Kaunas sovány arca pergamenszerűvé vált, de mindkettőjüket felismertem volna, még ha váratlanul találkozom is velük. - Nem hiszem, hogy a Föld van ránk ilyen rossz hatással - mondta. - Ne áltassuk magunkat. Kaunas felkapta fejét. Kis emberke volt. Kezével gyorsan, idegesen hadonászott, s mindig mintha a kelleténél egy számmal nagyabb ruhát viselt volna. - Villiers! - mondta. - Igen. Néha-néha eszembe jut. - Aztán elkeseredetten így folytatta: - Levelet kaptam tőle. Ryger fölegyenesedett, fölegyenesedett, olajbarna arcbőre még sötétebbé vált. - Ne mondd? - kérdezte energikusan. energikusan. - Mikor? - Egy hónapja. Ryger Talliaferróhoz fordult. - És te? Talliaferro békésen hunyorított, s bólintott. - Meghibbant - mondta Ryger. - Azt állítja, hagy felfedezte az űrbeli tömegátvitel gyakorlati módszerét. Nektek is megírta? Hát akkor erről van szó. Mindig is kissé mániákus volt. Most teljesen összeomlott. Vadul dörzsölgette orrát, s Talliaferro arra a napra gondolt, amikor Villiers betörte Ryger orrát. Villiers tíz év óta úgy kísértette őket, mint valamilyen bűn bizonytalan árnya, olyan bűné, amelyet nem követtek el. Együtt dolgoztak diplomamunkájukon, négy kiválasztott, lelkes ember, akiket olyan hivatásra képeztek ki, amely ebben a bolygóközi korban újabb csúcsokra érkezett. érkezett. A csillagvizsgálók új világokra szegezték távcsöveiket. s immár légüres térben, a levegő zavaró hatásától mentesen. mentesen. A Hold-csillagvizsgálóból a Földet és a belső bolygókat lehetett tanulmányozni: a néma világot, amelynek egén a honi bolygó függött. A Merkur-csillagvizsgáló, amely legközelebb van a Naphoz, a Merkur északi sarkán állt, ahol a terminátor: a világos féltekét a sötéttől elválasztó vonal alig-alig ingadozott, s így a Nap egy helyben állt a szemhatáron, úgyhogy a legapróbb részletekig tanulmányozhatták tanulmányozhatták a központi csillagot. A Ceres-csillagvizsgáló - mindegyik közt a legújabb, legmodernebb - kutatási területe a Jupitertől, egészen a legkülső galaxisokig galaxisokig terjedt. Akadtak persze árnyoldalai is a dolognak. Mivel a bolygóközi utazás még ma sem volt könnyű, a kutatók csak ritkán kaptak szabadságot, jóformán semmiféle normálisnak nevezhető életet nem élhettek, de ez mégis szerencsés nemzedék volt. A tudomány terén mindent learatott, s az eljövendő kor tudósainak csak a csillagközi hajtómű feltalálása nyithatna nyithatna ehhez hasonló, újabb tágas horizontot.
12
Kaland a végeken
Ez a négy szerencsés fickó: Talliaferro, Ryger, Kaunas és Villiers ugyanolyan helyzetben volt, mint Galilei, aki az első igazi távcső birtokában nem is nézhette az eget anélkül, hogy valami jelentősebb felfedezést ne tett volna. De ekkor Romara Villiers megbetegedett, reumás lázat kapott. Ki tehetett róla? A szíve megsérült, botladozott. Négyük közt ő volt a legkiválóbb, a legszebb reményekkel kecsegtető, a legszorgalmasabb - és még a tanulmányait sem tudta befejezni, nem tudott doktorátust szerezni. szerezni. És ami még ennél is nagyobb baj volt: nem hagyhatta el a Földet, az induló űrhajó gyorsulása megölte volna. Talliaferrót a Holdra küldték, Rygert a Ceresre, Kaunast a Merkurra, egyedül Villiers maradt otthon, életfogytiglan életfogytiglan a Földön. Szerették volna kifejezni együttérzésüket, de Villiers már-már gyűlölettel utasította vissza. Sértegette, szidalmazta őket. Ryger kijött a sodrából, öklét rázta, s ekkor Villiers üvöltve nekitámadt, nekitámadt, és betörte az orrát. Ryger, úgy látszik, nem felejtette el ezt, s most ujjával óvatosan megtapogatta orrát. Kaunas homlokára girbegurba ráncok szaladtak. - Eljött a kongresszusra. Itt lakik a szállodában, a 405-ös szobában. - Nem akarok találkozni vele - jelentette ki Ryger. - Fel fog jönni. Azt mondta, találkozni akar velünk. Azt hiszem, kilenc órát mondott. Bármely pillanatban itt lehet. lehet. - Akkor - mondta Ryger -, ha nem haragusztok meg érte, én elmegyek. - Várj! - szólalt meg Talliaferro. - Mi baj lehet abból, ha találkozol vele? - Nincs semmi értelme. Őrült alak. - Akkor is. Ne legyünk kicsinyesek. Félsz tőle? - Félni! - Ryger megvetően nézett maga elé. - Hát akkor idegesít. Mi okod van az idegességre? - Nem vagyok ideges válaszolta Ryger. - Dehogynem. Mindannyiunknak bűntudata van miatta, pedig igazán nincs rá okunk. Semmiről sem tehetünk. - De védekező hangsúllyal beszélt, s ezt érezte is. És amikor ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő, mindhárman összerezzentek, és megfordulva nyugtalanul meredtek a válaszfalra, amely köztük és Villiers között állt. Nyílt az ajtó, s belépett rajta Romano Villiers. Kényszeredetten felálltak, felálltak, hogy üdvözöljék, s aztán csak álltak zavarodottan, egyikük sem nyújtott kezet az érkezőnek. Villiers gúnyosan nézett végig rajtuk. Ő aztán megváltozott, gondolta Talliaferro. Így is volt. Villiers szinte minden ízében összezsugorodott. Hajlottsága alacsonyabbá tette. Ritkásodó haja alól kilátszott a fejbőre, kezefejét tekervényes kék erek barázdálták. Lerítt róla, hagy beteg… Semmi sem emlékeztetett rajta régi önmagára, kivéve azt a szokását, hogy fél kézzel eltakarta szemét, miközben 13
Kaland a végeken
mereven nézte őket, no meg nyugodt, halkra fogott bariton hangja, amikor megszólalt. - Barátaim! - mondta. - Űrjáró barátaim! Elvesztettük egymással a kapcsolatot. - Hello, Villiers - üdvözölte Talliaferro. Villiers végigmérte. - Hogy vagy? - Megvagyok. - És ti? Kaunas halvány mosolyt erőltetett arcára, s valamit motyogott. Ryger kitört: - Nos, Villiers. Mit akarsz? - Ryger, a dühös ember - mondta Villiers. - Hogy van a Ceres? - Amikor eljöttem, jól volt. Hát a Föld? - Ezt saját szemeddel láthatod - válaszalfa Villiers, de e szavak közben láthatóan megmerevedett. - Remélem - folytatta -, hogy mindhárman azért jöttetek el a kongresszusra, hogy holnapután meghallgassátok az előadásomat. - Az előadásodat? Miféle előadásodat? - kérdezte Talliaferro. - Mindannyiotoknak megírtam. A tömegátviteli elméletemről tartok előadást. Ryger szája szöglete mosolyra görbült. - Igen, megírtad. Bár arról nem írtál, hogy előadást fogsz tartani, s ha emlékezetem nem csal, nem is szerepelsz az előadók listáján. Ha szerepelnél, észrevettem volna. - Igazad van. Nem szerepelek a listán. És nem is készítettem kivonatot publikációra. Villiers kipirult, s Talliaferro nyugtatgatva megszólalt: - Ne izgasd fel magadat, Villiers. Nem vagy valami jó bőrben. b őrben. Villiers hirtelen felé fordult. - Köszönöm, hogy így aggódsz értem - mondta vonagló ajakkal -, de a szívem még bírja. - Ide figyelj, Villiers - szólalt meg Kaunas -, nem szerepelsz sem az előadók listáján, és nem is készítettek kivonatot… - Ti figyeljetek rám. Tíz évig vártam. Ti a világűrben dolgoztok, míg éri kénytelen vagyok itt a Földön tanítani, s mégis többet tudok, mint bármelyikőtök, mint valamennyien együttvéve. - Elismerem… - kezdte Talliaferro. - És nem kérek a vállveregetésetekből. Mandel látta a kísérletemet. Gondolom, Mandelről hallottatok. Nos, ő a kongresszus asztronautikai szakosztályának az elnöke, s én bemutattam neki a tömegátviteli kísérletemet. Kezdetleges szerkezet volt, s használat után kiégett, de… Figyeltek rám? - Figyelünk - mondta hűvösen Ryger. - Ha ez megnyugtat téged. 14
Kaland a végeken
- Mandel hagyja majd, hogy a magam módján beszéljek róla. Mérget vehetsz rá, hogy hagyja. Minden előzetes beharangozás vagy hírverés nélkül. Úgy fog robbanni, akár a bomba. Ha majd feltárom az alapvető összefüggéseket, a konferencia fel fog oszlani, s mindenki rohan haza a saját laboratóriumába, hagy ellenőrizze az adataimat, és megépítse a szerkezetet. És akkor látni fogják, hogy működik. A laboratóriumban egy helyen eltüntettem egy élő egeret, és egy másik helyre vittem. Mandel látta. Mereven nézett rájuk, sorban az arcukba bámult. - Nem hisztek nekem, ugye? - kérdezte. - Ha nem akarsz hírverést, nekünk miért beszélsz róla? - szólalt meg Ryger. - Veletek másképpen áll a dolog. Ti a barátaim, az osztálytársaim vagytok. Elmentetek a világűrbe, s engem itt hagytatok. - Nem a mi hibánkból - tiltakozott Kaunas vékony, éles hangon. Villiers rá sem hederített. - Így hát most azt akarom, hagy tudjátok - mondta. - Ami az egérrel sikerült, az emberrel is sikerülni fog. S ami egy laboratóriumban tíz lábra elvisz valamit, ugyanaz a világűrben millió mérföldekre is elviszi. Elmehetek a Holdra és a Merkurra és a Ceresre, ahova csak akarok. Felveszem a versenyt mindannyiotokkal, sőt! Többet teszek majd a csillagászatért pusztán azzal, hogy tanítok és gondolkozom, mint ti valamennyien a csillagvizsgálóitokkal, teleszkópjaitokkal, kameráitokkal kameráitokkal és űrhajóitokkal. - Ennek örülök - mondta Talliaferro. - És sok sikert kívánok. Kaphatok egy példányt az előadásodból? - Azt nem. - Villiers melléhez melléhez szorította kezét, mintha valamilyen képzeletbeli papírlapokat dugdosna előlük, nehogy elolvashassák őket. - Várnod kell ugyanúgy, mint mindenki másnak. Csak egyetlen példányom van, s azt senkinek se mutatom meg, amíg teljesen be nem fejeztem. Még Mandelnek sem. - Csak egy példányod van!? - kiáltotta Talliaferro. - És ha elveszíted… - Nem fogom elveszíteni. De ha mégis, itt van az egész a fejemben. - És ha… - Talliaferro csaknem kimondta, hogy "meghalsz", de még idejekorán elharapta a szót. Ehelyett alig észrevehető szünet után így folytatta: -… van egy csepp eszed, legalább mikrofilmet csináltatsz róla. A biztonság kedvéért. - Nem - válaszolta kurtán Villiers. - Holnapután meghallgathatjátok az előadásomat. S olyat fogtok látni, ami egy csapásra minden eddiginél tágabb horizontot nyit meg az emberiség előtt. Ismét sorjában az arcukba bámult. - Tíz esztendő - mondta. - Isten veletek. - Őrült! - robbant ki Ryger. Az ajtóra meredt, mintha Villiers még ott állna előtte.
15
Kaland a végeken
- Az volna? - tűnődött Talliaferro. - Valószínűleg az, bizonyos tekintetben. Minden ok nélkül gyűlöl minket. És még elővigyázatosságból sem készít mikrofilmet mikrofilmet az előadásáról… Eközben Talliaferro saját mikrokameráját forgatta kezében. Semleges színű, jelentéktelen külsejű henger volt, csupán valamivel valamivel vastagabb és rövidebb, mint egy közönséges ceruza. Ez a szerkezet az utóbbi években éppúgy ismertetőjelévé vált a tudósoknak, mint az orvosoknak a sztetoszkóp vagy a statisztikusoknak a mikroszámítógép. A mikrokamerát kabátzsebben hordták, kabátujjra csíptették, fülük mögé tették vagy zsinórra akasztva a nyakukban viselték. Talliaferro olykor, filozofikusabb pillanataiban eltűnődött, milyen is lehetett azokban az időkben, amikor a kutatóknak nagy fáradság árán jegyzeteket kellett készítenünk a szakirodalomból, vagy eredeti nagyságú lenyomatokat kellett irattárukban őrizgetniük. Csuda kényelmetlen lehetett! Most már a nyomtatott vagy kézzel írt szövegekről elegendő mikrokamerával negatívot készíteni, amelyet aztán később bármikor elő lehet hívni. Talliaferro máris mikrofilmen rögzítette a kongresszus kiadványában megjelent összes kivonatot, s két társa is bizonyára ugyanezt ugyanezt tette. - Az adott körülmények között - jegyezte meg TalIiaferro - őrültség nem készíteni mikrofilmet. - Irgalmas világűr! - heveskedett Ryger. - Szó sincs előadásról. Szó sincs felfedezésről. Bármilyen hazugságot megér neki, hogy egy percig diadalmaskodjék felettünk. - De mit csinál majd holnapután? - kérdezte Kaunas. - Mit tudom én. Hiszen őrült. Talliaferro tovább játszadozott a mikrokamerájával, s azon töprengett, vajon a szerkezet belsejében elraktározott kis filmszalagok közül vegyen-e ki és hívjon-e elő néhányat. Aztán úgy döntött, nem teszi. - Ne becsüljétek le Villierst - mondta. - Nagyeszű ember. - Tíz esztendővel ezelőtt talán az volt - jegyezte meg Ryger. - Most bolond. Azt javaslom, hagyjuk őt a fenébe. Hangosan beszélt, mintha a puszta lendülettel, amellyel most más témára tért át, el akarta volna kergetni Villierst s mindazt, ami rá emlékeztetett. A Ceresről beszélt, a munkájáról, a Tejút rádió-feltérképezéséről, amelyet amelyet a csillagok fényének fényének felbontására alkalmas új rádiószkópok tettek lehetővé. Kaunas előbb csak figyelt és bólogatott, de aztán ő is rákezdte: a napfoltok rádiósugárzásáról beszélt, meg a nyomdába adott tanulmányáról, amelyben a protonviharok és a Nap felszínén lejátszódó roppant hidrogénkitörések hidrogénkitörések összefüggését összefüggését fejtegette. Talliaferro nem sokkal járult hozzá a beszélgetéshez. A holdbeli munka viszonylag színtelen volt. A földi sugárzások közvetlen megfigyelésére épülő
16
Kaland a végeken
hosszú távú időjárás-előrejelzés nem vetekedhetett a rádiószkóppal meg a protonviharokkal. protonviharokkal. Azonkívül gondolatai még most is Villiers körül forogtak. Négyük közül Villiers volt a Lángész. Ezt valamennyien tudták. Még Rygernek is, minden hetvenkedése ellenére, éreznie kell, hagy ha a tömegátvitel egyáltalán lehetséges, akkor ezt csakis Villiers fedezhette fel. Amit saját munkájukról elmondtak, végeredményben csupán kínos beismerése volt annak, hogy egyikük sem vitte sokra. Talliaferro nyomon követte a szakirodalmat, s ezt nagyon jól tudta. Saját tanulmányai jelentéktelenek voltak. De a többiek sem tettek közzé semmi fontosat. Szembe kell nézniük a valósággal - egyikükből sem lett világűrrengető nagyság. Iskolaéveik hatalmas álmai nem váltak valóra - ez az igazság. Megbízható rutinmunkások - ennyire vitték, s ezt mindannyian tudták. Villiers többre vitte volna. Ezt is tudták. És ez a felismerés, no meg a bűntudat fűtötte ellenséges indulataikat. Talliaferrónak az a nyugtalanító érzése támadt, hagy Villiers mindennek ellenére még ma is többre viheti. A többiek valószínűleg ugyanezt gondolják, s a középszerűség érzete könnyen elviselhetetlenné válhat. A tömegátvitelről szóló előadás elhangzik, s Villiersből mégis nagy ember lesz, ahogy ezt a sors nyilvánvalóan elrendelte, osztálytársait pedig - nagyobb lehetőségeik ellenére el fogják felejteni. Nem lesz más szerepük, mint hogy a többiekkel együtt tapsoljanak. Irigységet és bosszúságot érzett, szégyellte, de nem hírfa leküzdeni. A beszélgetés elakadt, s ekkor Kaunas félrefordított tekintettel megszólalt: - Ide figyeljetek, miért ne kukkantanánk be az öreg Villiershez? Szavaiból hamis szívélyesség csendült ki, tettetett közömbössége senkit sem győzött meg. - Nincs értelme, hogy haragban váljunk el… Talliaferro elgondolkozott. Kaunas bizonyára meg akar győződni róla, mi igaz a tömegátvitelből. Azt reméli, hogy csak egy őrült rögeszméje rögeszméje az egész, s akkor az éjjel jól fog aludni. De őt is furdalta a kíváncsiság, így hát nem tett ellenvetést, még Ryger is kelletlenül vállat vont, s kijelentette - Pokolba is, miért ne? Nem sokkal sokkal tizenegy óra előtt volt. Talliaferro arra ébredt, hogy az ajtócsengő makacsul szól. A sötétben felkönyökölve, mélységes felháborodás vett rajta erőt. A halványan izzó mennyezeti jelzőkészülék szerint még hajnali négy óra sem volt. - Ki az? - kiáltotta. A csengő kisebb megszakításokkal tovább szólt. Talliaferro morogva fürdőköpenyébe bújt. Kinyitotta az ajtót, s hunyorogva nézett ki a megvilágított 17
Kaland a végeken
folyosóra. Azonnal felismerte az előtte álló férfit, elégszer látta már a háromdimenzióson. De a férfi gyorsan, suttogva mégis bemutatkozott: - Nevem Hubert Mandel. - Igen, uram - válaszolta Talliaferro. Mandel a csillagászat nagy nevei közé tartozott: kiemelkedő egyéniség, nem csoda hát, hogy a Világ Csillagászati Intézetében fontos vezető állást tölt be, s olyan tevékeny, hogy a kongresszus űrhajózási szakosztályának elnökévé őt választották. választották. Talliaferrónak hirtelen eszébe jutott, hogy Villiers állítása szerint - Mandelnek mutatta be tömegátviteli kísérletét. Villiers! Ettől a gondolattól, miért, miért nem, lehiggadt. - tán ugyebár Edward Talliaferro doktor? - kérdezte Mandel. - Igen, uram. - Akkor kérem, öltözzék fel és jöjjön velem. Nagyon fontos. Közös ismerősünkről van szó. - Doktor Villiersről? Mandel szeme kissé megrebbent. Szemöldöke és szempillája olyan világosszőke volt, hogy szeme meztelennek látszott, mintha semmi sem fogta volna körül. Vékony haja selymesen csillogott. Mintegy ötvenéves lehetett. - Miért gondolja, hogy Villiersről van szó? - kérd ette. - Az este beszélt önről, más közös ismerősünkről pedig nem tudok. Mandel bólintott, megvárta, amíg Talliaferro felöltözik, aztán megfordult s előre indult. Ryger és Kaunas egy emelettel feljebb egy szobában várakoztak. Kaunas vörös szemmel, nyugtalanul nézett maga elé. Ryger ideges szippantásokkal szívta cigarettáját. - Megint együtt vagyunk - mondta Talliaferro. Újabb osztálytársi találkozó. Szellemeskedésének nem volt sikere. Leült, s mindhárman egymásra bámultak. Ryger vállat vont. Mandel fel-alá járkált a szobában, zsebébe mélyesztett mélyesztett kézzel. - Elnézést kérek, uraim, az alkalmatlankodásért mondotta -, s köszönöm együttműködésüket. Szeretném még tovább is igénybe venni. Ramano Villiers barátunk meghalt. meghalt. Holttestét körülbelül egy órával ezelőtt vitték el a szállodából. Az orvos véleménye szerint a halál oka szívbénulás. Döbbent csend támadt. Ryger cigarettája félúton ajka felé megállt a levegőben, s aztán anélkül, hagy befejezte volna útját, lassan lehanyatlott. lehanyatlott. - Szegény ördög - mondta Talliaferro. - Rettenetes - suttogta rekedten Kaunas. - Villiers… - Hangja elcsuklott. Ryger felrázta magát. - Szívbeteg volt. Nincs mit tennünk. - De van - helyesbítette nyugodtan Mandel. - Valamit vissza kell szereznünk. - Hogy érti ezt? - kérdezte élesen Ryger. - Mikor találkoztak vele utoljára? - tudakolta Mandel. 18
Kaland a végeken
- Az este - válaszolta Talliaferro. - Osztálytársi találkozó lett belőle. Tíz év óta most találkoztunk először egymással. Sajnos, nem volt kellemes viszontlátás. Villiers úgy érezte, oka van haragudni ránk, s haragos volt. - Ez mikor történt? - Az első kilenc tájban. - Az első? - Az este folyamán még egyszer találkoztunk vele. Kaunas nyugtalannak látszott. - Villiers dühösen elrohant. Nem hagyhattuk ennyiben. Meg kellett próbálnunk kibékíteni. Hiszen valaha jó barátok voltunk. így hát felkerestük a szobájában, és… - Mind a hárman? - csapott le rá Mandel. - Igen - válaszolta meglepetten Kaunas. - Mikor? - Tizenegy óra lehetett. - Társaira nézett. Talliaferro bólintott. - S meddig maradtak ott? - Két percig - szólt közbe Ryger. - Kitessékelt minket, mintha csak azért jöttünk volna, hagy az előadását megkaparintsuk. megkaparintsuk. - Fahallgatott, mint aki arra vár, hogy Mandel megkérdezze, miféle előadásról beszél, de Mandel nem szólt semmit. - Azt hiszem - folytatta Ryger -, a párnája alá dugta. Meri végig feküdt a párnáján, amikor azt kiáltozta, hogy menjünk. - Talán akkor már haldokolt - suttogta megborzadva Kaunas. Kaunas. - Akkor még nem - mondta kurtán Mandel. - Tehát valószínűleg mindannyian hagytak maguk után ujjlenyomatokat. - Valószínűleg - szólt Talliaferro. Mandel iránt érzett önkéntelen tisztelete kissé megcsappant, s újból elfogta a türelmetlenség. Mandel ide, Mandel oda, hajnali négy óra. - Miről van szó tulajdonképpen? - kérdezte. - Uraim - válaszolta Mandel -, Villiers halála többet jelent, mint a halál puszta tényét. Az előadását, tudomásom szerint az egyetlen példányt, valaki bedugta a szemétégetőbe, és csak néhány foszlány maradt meg belőle. Nem láttam és nem is olvastam az előadását, de eleget tudok róla ahhoz, hagy szükség esetén eskü alatt valljam a bíróság előtt, hagy a szemétgyűjtőben talált, el nem égetett papírdarabok annak az előadásnak a maradványai, amelyet Villiers a kongresszuson fel akart olvasni. Ön, úgy látom, nem hisz nekem, Ryger doktor. Ryger kesernyésen elmosolyodott. - Nem hiszem, hogy felolvasta volna azt az előadást. Ha a véleményemet akarja hallani, uram, Villiers őrült volt. Tíz esztendeig a Föld fogságában élt, azt képzelte, felfedezte a tömegátvitelt, s ilyen módon elmenekülhet innen. Valószínűleg csak ez tartotta benne a lelket. Összeeszkábált valamiféle megtévesztő kísérletet. Nem állítom, hogy szándékosan csalt. Villiers a maga őrült módján valószínűleg őszinte volt, őszintén őrült. Tegnap este jött el a kritikus pillanat. Villiers bejött a szobánkba… gyűlölt minket, minket, mert mi elszabadultunk elszabadultunk a Földről… és diadalmaskodni akart fölöttünk. Tíz esztendeig csak ezért a pillanatért élt. Lehet, hogy ez aztán többé-kevésbé kijózanította. Rájött, nem tarthatja meg az 19
Kaland a végeken
előadását, nini miről előadást tartania. így aztán elégette, s a szíve ekkor felmondta a szolgálatot. Nagyon sajnálatos dolog. Mandel erősen rosszalló arckifejezéssel hallgatta a ceresi csillagász szavait. - Rendkívül ügyes érvelés Ryger doktor, csak épp teljesen hamis. Engem megtévesztő kísérletekkel nem lehet olyan könnyen félrevezetni, mint ahogy azt ön képzeli… Mármost, a nyilvántartás szerint, amelyet csak nagyon felületesen nézhettem át, önök hárman Villiers évfolyamtársai voltak az egyetemen. Így van? Bólintottak. - És van itt a kongresszuson még más évfolyamtársuk is? - Nincs - válaszolta Kaunas. - Abban az évben csak mi négyen fejeztük be a tanulmányainkat és doktorálhattunk csillagászatból. Helyesebben Villiers csak végzett volna, de… - ludam - mondta Mandel. - Nos, ebben az esetben hármuk közül valaki éjfélkor még egyszer felkereste Villierst a szobájában. Rövid szünet után Ryger hűvösen megszólalt: - Én nem. Kaunas tágra nyílt szemmel tagadólag rázta fejét. - Mit akar ezzel mondani? kérdezte Talliaferro. - Önök közül valaki éjfélkor bement hozzá, s követelte tőle, hogy mutassa meg az előadását. Az indítékait nem ismerem. Feltehetően az az eltökélt szándék vezette, hogy Villierst szívbénulásba kergesse. Amikor Villiers összeesett, a gonosztevő, azt hiszem, így nevezhetem, megvalósíthatta, amire készült. Felkapta az előadást, amely, hadd tegyem hozzá, bizonyára valóban Villiers párnája alatt volt, s mikrofilmet készített róla. Aztán magát az előadást elégette a szemétgyűjtőben, de sietségében nem sikerült teljesen megsemmisítenie. - S ön mindezt honnan tudja? - vágott közbe Ryger. - Tán tanúja volt a történteknek? - Jóformán - válaszolt Mandel. - Amikor Villiers először összeesett, még nem halt meg. A gonosztevő távozása után sikerült eljutnia a telefonhoz, s felhívta a szobámat. Néhány mondatat kinyögött, eleget ahhoz, hogy érzékeltesse, mi történt. Sajnos, nem voltam a szobában, egy késői megbeszélésen kellett részt vennem. De a tároló készülékem szalagra vette Villiers szavait. Ha visszatérek a szobatuba vagy a hivatalomba, mindig meghallgatom a szalagot. Ez megrögzött szokásom. Felhívtam Villierst. Villierst. Halott volt. - No és mit mondott - kérdezte Ryger -, ki tette? - Azt nem mondta meg. Vagy ha mégis, a nevet nem lehetett megérteni. De egy szót világosan hallottam. Ez volt: osztálytárs. Talliaferro belső kabátzsebéből elővette mikrokameráját és Mandelnak nyújtotta. - Ha elő akarja hívni a mikrokamerámban levő filmeket, tessék - mondta nyugodtan. - Villiers előadását nem fogja köztük találni. Kaunas azonnal követte példáját, s Ryger homlokát ráncolva ugyanezt tette. Mandel elvette a három mikrokamerát.
20
Kaland a végeken
- Feltehetően - jegyezte meg szárazon -, bármelyikük is a tettes, már eltüntette azt az exponált filmdarabkát, amelyre az előadást felvette. De hát… - Megmotozhat - mondta Talliaferro felhúzva szemöldökét -, és átkutathatja a szobámat. De Ryger változatlanul a homlokát ráncolta. - Várjon egy percig, egy icipici percig. Ön rendőr? Mandel rámeredt. - Miért, tán be akarja vonni ebbe a rendőrséget? Botrányt akar, vádemelést gyilkosság miatt? Azt akarja, hogy a kongresszus félbeszakadjon, s hogy az egész világrendszer sajtója a csillagászaton és a csillagászokon csámcsogjon? Villiers halála véletlen is lehetett. Valóban szívbeteg volt. Bármelyikük is a tettes, lehet, hogy ösztönösen cselekedett. Lehet, hagy nincs szó előre megfontolt szándékkal elkövetett bűncselekményről. Ha az illető visszaadja a negatívot, sok kellemetlenségtől kímélhet meg minket. - És önmagát is? - kérdezte Talliaferro. Mandel vállat vont. - Lehet, hogy meggyűlik a baja. Büntetlenségéért nem kezeskedhetem. De bármi éri is, elkerüli a nyilvános megszégyenítés megszégyenítéstt és az életfogytiglani életfogytiglani börtönt, ami akkor várna rá, ha a rendőrséget bevonjuk a dologba. Néma csend. csend. - Hármuk közül az egyikük a tettes. Néma csend. - Azt hiszem - folytatta Mandel -, tudom, mi volt a bűnös eredeti elképzelése. Elégeti az előadást. A tömegátvitelről csak mi négyen tudunk, s a kísérletet egyedül én láttam. Mi több: önök csak tőle, Villierstől hallották, aki talán őrült volt, hogy én láttam a kísérletet. Ha Villiers szívbénulásban meghalna, gondolta a tettes, s az előadása eltűnne, könnyű lesz elhitetni Ryger doktor elméletét, amely szerint nincs és nem is volt soha tömegátvitel. Elmúlik egy-két év, s akkor a tettes a tömegátvitel megoldásának birtokában apránként előáll vele. színlelt kísérleteket végez, óvatos tanulmányokat tesz kőzné, s végül elénk lép mint feltaláló, mindazzal, amivel ez pénzben és hírnévben együtt jár. Még az osztálytársai sem gyanítanának semmit. Legfeljebb arra gondolnának, hogy a Villiers-féle réges-régi ügy ihlette társukat arra, hogy ilyen kísérleteket folytasson. Csak erre gondolnának. Mandel szúrós szemmel sorba végignézett rajtuk. - De most már ezt nem teheti. Ha hármuk közül valamelyikük előállna a tömegátvitellel, ezzel leleplezné önmagát. Én láttam a kísérletet, tudom, hogy nem volt benne semmi csalás, s azt is tudom, hogy egyiküknek mikrofilmje van az előadásról. De az a film már értéktelen számára. Szolgáltassa Szolgáltassa hát ki. Néma csend. csend. Mandel az ajtóhoz ment, s ott megfordult. - Szeretném, ha itt maradnának, amíg visszajövök. Nem leszek sokáig távol. Remélem, Remélem, a bűnös ezt az időt felhasználja felhasználja arra, hogy megfontolja a dolgot. Ha attól fél, hogy a vallomás után elveszti állását, akkor ne feledje, hogy a rendőrség bevonásával nem kerülheti el a börtönt és az agyszondázást. agyszondázást. - Zsebre vágta a 21
Kaland a végeken
három mikrokamerát. Mogorvának és kissé álmosnak látszott. Előhívom a filmeket. Kaunas mosolyogni próbált. - S mi lesz, ha távollétében kereket oldunk? - Csak egyiküknek van oka rá, hogy ezzel próbálkozzék - válaszolta Mandel. Ketten önök közül ártatlanok, akikben, azt hiszem, megbízhatom, hagy már csak önvédelemből is visszatartják a harmadikat. harmadikat. Ezzel távozott. Hajnali ötre járt. Ryger méltatlankodva méltatlankodva órájára pillantott. - Micsoda ostobaság. Majd leragad a szemem. - Összekuporodhatunk itt a székeken - mondta filozofikusan Talliaferro. Készül valamelyikőtök vallomásra? Kaunas elfordította tekintetét, Ryger pedig gúnyosan mosolygott. - Nem is számítottam rá. - Talliaferro behunyta szemét, nagy fejét a szék hátának támasztotta, s fáradt hangon így folytatta: - A Holdon most holtszezon van. Az éjszaka két hétig tart, és csak aztán jön a hajrá. Két hétig süt a Nap, s akkor nem teszünk egyebet, mint számítgatunk, korrelációkat állítunk fel és kanmurikat rendezünk. Ez nehéz időszak. Gyűlölöm. Ha több nő volna ott, ha valamilyen valamilyen tartós kapcsolatot alakíthatnék ki… Kaunas suttogva arról kezdett beszélni, hogy a Merkuron nem lehet a teljes Napot a szemhatár szemhatár fölé hozni és távcsövön át vizsgálni. vizsgálni. De hamarosan még két mérföldnyi mérföldnyi sínpályát fektetnek le a csillagvizsgálónak, csillagvizsgálónak, s az egészet odábbtolják… ehhez, tudjátok, óriási erőre, közvetlenül felhasznált napenergiára volna szükség… s akkor tán sikerülne. Egyszer majd sikerülni fog. Még Ryger is - miután egy ideig hallgatta a többiek halk mormolását beszélni kezdett. A Ceresen nagy problémát okoz a kétórás tengelyforgási tengelyforgási periódus, mert ennek következtében a csillagok tizenkétszer akkora szögsebességgel rohannak végig az égen, mint itt, a Föld égboltján. Három könnyű távcsőből, három rádióteleszkópból, s három-három egyéb műszerből álló hálózat vizsgálja egymás után a tovaszáguldó kutatási területeket. - S nem lehetne valamelyik sarkot felhasználni? kérdezte Kaunas. - Te a Merkurra meg a Napra gondolsz - válaszolta türelmetlenül Ryger. - Az égbolt a sarkokon is forogna, s a fele mindvégig rejtve maradna. Ha a Ceres a Merkurhoz hasonlóan, csak az egyik ábrázatát fordítaná a Nap felé, akkor örökös éjszakai égbolt feszülne felettünk, s a csillagok csak lassan, három év alatt egyszer fordulnának meg a tengelyük körül. Közben az ég világosodni kezdett, lassan hajnalodott. Talliaferro félig aludt, de fél-öntudatát szilárdan megőrizte. Nem akart aludni, ha két társa ébren van. Mind a hárman, gondolta, azon töprengünk: "Ki tette, ki tette?" Kivéve persze a tettest. 22
Kaland a végeken
Amikor Mandel belépett a szobába, Talliaferro hirtelen tágra nyitotta szemét. Az égbolt az ablakon át nézve kékbe váltott át. Talliaferro örült, hogy az ablak csukva van. A szállodát persze légszabályozóval szerelték fel, de az enyhébb évszakokban az ablakokat mindig kinyitották azok a földlakók, akik a friss levegő illúziójában ringatták magukat. Talliaferrót erre a gondolatra valóságos szorongás fogta el - a Hold légüres tere még most is kísértette. - Van valamelyiküknek valami mondanivalója? kérdezte Mandel. Rezzenetlen szemmel szemmel néztek rá. Ryger tagadóan rázta fejét. - Előhívtam a mikrokamerákban talált filmeket, uraim - mondta Mandel - és megvizsgáltam őket. A kamerákat és az előhívott filmszalagokat az ágyra dobta. Semmi! A filmeket, sajnos, önöknek kell szét válogatniuk. Ezért elnézésüket kérem. A hiányzó filmnek tehát nem sikerült a nyomára bukkanni. - Ha valóban hiányzik egy film - jegyezte meg Ryger, és nagyot ásított. - Azt javaslom, uraim - mondta Mandel -, hogy menjünk le Villiers szobájába. - Miért? - kérdezte Kaunas megütközve. - Lélektani fogás? - magyarázta Talliaferro. - Vigyük a bűnöst a tett színhelyére, s a lelkifurdalás majd vallomásra kényszeríti? - A kevésbé melodramatikus oka az - jegyezte meg Mandel -, hogy szeretném, ha azok ketten, akik ártatlanok, segítenének nekem megkeresni Villiers előadásának hiányzó filmjét. - Azt hiszi, hogy ott van? - kérdezte kihívóan Ryger. - Valószínűleg ott van. De ez csak az első lépés. Utána esetleg átkutatjuk az önök szobáit is. Az űrhajózási szümpozion csak holnap reggel tízkor kezdődik. Addig van időnk. - És azután? - Akkor talán mégis a rendőrséget kell hívnunk. Óvatosan léptek be Villiers szobájába. Ryger arca vörös volt, Kaunasé sápadt. Talliaferro igyekezett megőrizni önuralmát. Előző este mesterséges fényben látták a szobát, amikor Villiers homlokát ráncolva, ziláltan szorongatta párnáját, tetőtől talpig végigmérte, majd kitessékelte őket. A szobát most a halál érzékelhetetlen légköre töltötte be. Mandel az ablak-polarizátorral bíbelődött, több világosságot akart bebocsátani, de a polarizátort túlságosan tágra hagyta, hagyta, úgyhog úgyhogyy a kelő Nap bekukucskált bekukucskált az ablakon. Kaunas a magasba lendítette karját. - A Nap! - sikoltotta olyan hangon, hogy mindannyian kővé dermedtek. Arcára rettegés ült ki, mintha a Merkur Napjának vakító fénye tűzne a szemébe. Talliaferrónak átvillant az agyán. rá milyen hatással volna, ha történetesen a szabad ég alá jutna. Fogát csikorgatta. A tíz esztendő, amelyet a Földtől távol töltöttek, alaposan kiforgatta őket régi mivoltukból. 23
Kaland a végeken
Kaunas az ablakhoz rohant, gyámoltalanul nyújtogatta nyújtogatta kezét a polarizátor felé. majd egyszerre zihálva tört ki melléből a levegő. Mandel hozzá lépett. - Mi baj? - kérdezte. A többiek is odasiettek. Alattuk terült el a város, egyenetlen kő- és tégla rengetege egészen a szemhatárig húzódott. A kelő Nap fényében fürdött, árnyékos területeit fordítva feléjük, Talliaferro lopva, nyugtalan pillantást vetett a városra. Kaunas, miközben mellkasa úgy összeszorult, hogy még kiáltani sem tudott, valami sokkal közelebbi látványra meredt. A külső ablakpárkányon, egyik sarkával egy kis résbe, egy cementhasadékba beszorítva egy hüvelyknyi tejesszürke film feküdt; a kelő Nap első sugarainak fényében. Mandel dühös, összefüggéstelen kiáltást hallatva, felrántotta az ablakot, s felkapta a filmet. Tölcsért sormált tenyeréből, úgy védte, izzó. kivörösödött szemmel meredt rá. - Maradjanak itt! - mondta. Egyikük sem válaszolt. Mandel távozott, ők meg csak bambán bámultak egymásra. Mandel húsz perc múlva visszatért. Nyugodt hangon szólalt meg, de érezni lehetett, hogy csak azért nyugodt, mert már alaposan kidühöngte magát. - A hasadékba szorított sarka nincs túlexponálva. Néhány szót kisillabizáltam. Villiers előadása. A többi tönkrement, semmit sem lehet megmenteni belőle. Mindörökre elveszett. - És most mi történjék? - kérdezte Talliaferro. Mandel fáradtan vállat vont. - Erre most csak azt mondhatom, engem már nem érdekel. A tömegátvitelből mindaddig nem lesz semmi, amíg nem születik megint egy lángelme, olyan mint Villiers volt, aki feltalálja. Megpróbálkozom én is vele, de képességeimet illetően nem ringatom magamat illúziókban. A tömegátvitel odavan, s így azt hiszem, már nem érdekes, mi lesz önökkel, akár bűnösek, akár ártatlanak. Mit számít ez már? Egész teste szinte megroggyant, a kétségbeesés teljesen megtörte. De Talliaferro hangja megkeményedett. - Várjon csak egy kicsit. Az ön szemében bármelyikünk bűnös lehet. Például én. Ön a mi tudományunk területén fontos személyiség, és ezek után soha egy szót sem szól majd sehol az érdekemben. Az az általános vélemény alakulhat ki, hogy munkámra alkalmatlan vagyok, vagy még annál is rosszabb. Nem akarom, hogy a gyanú árnyéka essen rám, s kettétörje karrieremet. Derítsük fel, mi történt. - Nem vagyok detektív - jegyezte meg fáradtan Mandel. - Akkor miért nem hívja a rendőrséget, a fene egye meg? - Várj egy kicsit, Tal - mondta Ryger. - Azt akarod mondani, hogy én vagyok a bűnös? - Csak azt mondtam, hogy én ártatlan vagyok.
24
Kaland a végeken
- Ez valamennyiünknek az agyszondázást jelenti mondta a rémülettől éles hangon Kaunas. - Megsérülhet az agyunk… Mandel két karját a levegőbe emelte. - Uraim! Uraim! Kérem! Ha nem hívjuk a rendőrséget, csak egyet tehetünk. Önnek igaza van, Talliaferro doktor, az ártatlanokkal szemben igazságtalanok volnánk, ha ennyiben hagynánk a dolgot. Így vagy úgy, de mindannyian ellenségesen néztek rá. - Mit javasol? kérdezte Ryger. - Van egy barátom, Wendell Urth a neve. Talán hallottak már róla, talán nem, de esetleg el tudom intézni, hogy még ma este beszéljünk vele. - No, és? - kérdezte harciasan Talliaferro. - Ebből mi hasznunk lenne? - Urth különös ember - válaszolta habozva Mandel. - Nagyon különös. És a maga módján lángész. Már többször segítségére volt a rendőrségnek, s most esetleg nekünk is segítségünkre lehet. Edward Talliaferro akarva, nem akarva ámulattal nézegette a szobát és lakóját. Úgy tetszett neki, ezt is, azt is a teljes elszigeteltség jellemzi, mintha tökéletesen kívül állna az érzékelhető világon. Ebbe a jól kipárnázott, ablaktalan fészekbe nem szűrődtek be a földi hangok. A földi fényt és a levegőt pedig kiűzte innen a mesterséges világítás és a légszabályozás. A tágas szobában félhomály és rendetlenség fogadta őket. A legkülönfélébb holmival borított padlón óvatosan lépkedve jutattak el a pamlaghoz, ahonnan a gazda heves mozdulattal félresöpörte és alaktalan összevisszaságba halmozta a könyvfilmeket. A szoba gazdájának zömök, gömbölyű törzsén nagy, gömbölyű fej ült. Kurta lábán gyorsan lépkedett erre-arra, s beszéd közben úgy rángatta fejét, hogy vastag szemüvege szemüvege csaknem letáncolt arról a szinte észrevehetetlen észrevehetetlen dudorról, amely nála az orr szerepét töltötte be. Vastag szemhéjjal borított, kissé kidülledt szeme rövidlátón, jóindulatúan fénylett mindannyiukra, amikor Urth leült arra a székíróasztal egyvelegre, amelyet a szobában levő egyetlen lámpa éles, közvetlen fénye világított meg. - Örülök, hagy eljöttek hozzám, uraim. Kérem, nézzék el ezt a rendetlenséget. - Tömpe ujjú kezével körbe mutatott. - Épp katalógust készítek arról a sok-sok extraterrológiai fontosságú tárgyról, amit összegyűjtöttem. Hatalmas munka. Ez például… Kibújt székéből és beleásta magát az íróasztala mellett emelkedő egyik halomba, mígnem előhalászott onnan egy füstszürke, homályosan átlátszó, többékevésbé henger alakú tárgyat. - Ez - mondta - a Callistóról való, s talán idegen, értelmes lények emlékét őrzi. Még nem sikerült eldönteni. Alig tucatnyit találtak belőle, s tudomásom szerint ez a legtökéletesebb példány. p éldány. 25
Kaland a végeken
Félrelökte, mire Talliaferro összerezzent. A zömök férfi rábámult, majd megjegyezte: - Nem törékeny. - Aztán megint leült, s lélegzésének ütemére lassan masszírozni kezdte dundi ujjaival pocakját. - És most miben állhatok szolgálatukra? Miközben Hubert Mandel sorra bemutatta őket, Talliaferro gondolataiba merült. Emlékezett rá, hogy egy Wendell Urth nevű ember nemrégiben írt egy könyvet, Vízoxigén bolygók viszonylagos fejlődési folyamatai címmel. de hát ez a férfi semmiképp sem lehet azonos a szerzővel. - Ön írt könyvet a viszonylagos fejlődési folyamatokról, Urth doktor? kérdezte. Urth arcán boldog mosoly áradt szét. - Olvasta? - Az igazat megvallva, nem olvastam, de… Urth arca azonnal rosszalló kifejezést öltött. - Akkor el kell olvasnia. Tüstént. Van itt egy példányom belőle. Újból kipenderült székéből, de Mandel felkiáltott: - Várj, Urth. Mindent a maga idejében. Fontos ügyben jöttünk hozzád. Szinte visszanyomta Urthot a székébe, s gyorsan rákezdte, mintha meg akarná akadályozni, hagy ismét mellékvágányra tévedjenek. S bámulatra méltó tömörséggel tömörséggel elejétől végig elmondta az egész történetet. Urth, miközben Mandel szavait hallgatta, lassan kipirult. Szemüvegéhez nyúlt és magasabbra tolta orrán. - Tömegátvitel! Tömegátvitel! - kiáltotta. - Saját szememmel láttam - jegyezte meg Mandel. - És nekem egy szót sem szóltál róla. - Megesküdtem rá, hagy titokban tartom. A feltaláló… különös ember volt. Ezt már említettem. Urth az íróasztalára csapott. - Hogyan hagyhattad, Mandel, hogy ilyen felfedezés egy különc tulajdona maradjon? Ha más mód nem volt rá, agyszondázással kellett volna kipréselni belőle. - Ebbe esetleg belehalt volna - tiltakozott Mandel. Urth előre-hátra hintázott, kezét arcához szorította. - Tömegátvitel. Normális, civilizált emberek számára az utazás egyetlen módja. Az egyetlen lehetséges módja. Az egyetlen elképzelhető módja. Ha tudtam volna! Ha ott lettem volna! De hát a szálloda csaknem harminc mérföldre van innen. Ryger, aki bosszús arccal hallgatta e kirohanást, most közbeszólt: - Úgy tudom, innen közvetlen gyorsjárat van a kongresszus színhelyére. Tíz perc alatt ott lehetett volna. volna. Urth megmerevedett, és különös pillantást vetett Rygerre. Arca felfúvódott, talpra ugrott és kisietett a szobából. 26
Kaland a végeken
- Mi az ördög? - mondta Ryger. Ryger. - A fene egye meg - morogta Mandel -, figyelmeztetnem kellett volna önöket. - Mire? - Urth doktor semmiféle járművön nem utazik. Utazási fóbiája van. Mindenhova csak gyalog jár. Kaunas hunyorogva nézett körül a félhomályos szobában. - De hát Urth extraterrológus, nemde? Vagyis más bolygók életformáinak szaktudósa? Talliaferro közben felállt, és most egy emelvényre helyezett galaktikus lencse elé lépett. A csillagrendszerek belső fényességébe bámult. Ilyen nagy és bonyolult lencsét még sohasem látott. - Igen, extraterrológus - mondta Mandel -, de nem járt még egyetlen bolygón sem, amelynek szaktudósa, és soha nem is fog. Harminc esztendő óta legfeljebb néhány mérföldre mérföldre távozott a szobájából. Ryger elnevette magát. - Lehet, hagy ön ezt viccesnek találja - mondta a méregtől kipirultan Mandel -, de szeretném, ha meggondolná magát, mit mond, amikor doktor Urth visszajön. Egy perc múlva Urth besompolygott a szobába. - Bocsánatot kérek, uraim - suttogta. - És most nézzük a problémáikat. Akar valaki vallomást tenni? Talliaferro szája keserű mosolyra görbült. Ez a kövérkés, önmagába zárkózott extraterrológus aligha tűnt olyan félelmetesnek, hagy bárkit is vallomásra bírjon. De szerencsére nem is lesz szükség itt Urthre. - Urth doktor - kérdezte Talliaferro -, vannak kapcsolatai a rendőrséggel? Urth pirospozsgás arcán egyfajta egyfajta önelégültség áradt szét. - Hivatalos kapcsolataim nincsenek, Talliaferro doktor - válaszolta -, de a nem hivatalos kapcsolataim kitűnőek. - Ez esetben tájékoztatnám táj ékoztatnám önt valamiről, valamiről, amit közölhet a rendőrséggel. Urth behúzta pocakját, és rántott egyet az ingén. Amikor az ing vége előbújt, lassan megtörölte vele szemüvegét. Midőn végzett ezzel, újból bizonytalanul az orrára biggyesztette, biggyesztette, majd megszólalt: megszólalt: - És az mi volna? - Megmondom önnek, ki volt jelen Villiers halálánál és ki vette mikrofilmre az előadását. - Egyszóval, megoldotta a rejtélyt? - Egész nap törtem rajta a fejemet. És azt hiszem, megoldottam. - Talliaferro nagyon élvezte a szenzációt, amelyet keltett. - Hát akkor halljuk. Talliaferro mély lélegzetet vett. Nem lesz könnyű dolga, noha órák hosszat készült erre a pillanatra. - A bűnös - mondta - nyilvánvalóan doktor Hubert Mandel. Mandel hirtelen, elfulladt méltatlankodással méltatlankodással Talliaferróra meredt. 27
Kaland a végeken
- Ide figyeljen, doktor - tört ki -, ha van bármilyen bármilyen alap… Urth magas hangja túlharsogta e közbeszólást. - Hagyd beszélni, Hubert, hallgassuk meg. Te őt gyanúsítottad, s nincs olyan törvény, amely tiltaná, hagy ő téged gyanúsítson. Mandel mérgesen elhallgatott. Talliaferro erőt vett magán, nehogy a hangja remegjen. - Többről van szó, mint egyszerű gyanúról, Urth doktor. A bizonyíték teljesen nyilvánvaló. Négyen tudtunk a tömegátvitelről, de csak egy közülünk, Mandel doktor látta a kísérletet. Egyedül ő tudta, hogy nem puszta mendemonda, amiről szó van. Egyedül ő tudta, hogy e tárgyban előadás is készült. Mi hárman csak annyit tudtunk, hogy Villiers labilis idegrendszerű ember. Mibennünk is felmerülhetett persze a gondolat, hogy Villiers talán mégis igazat mondotta Felkerestük őt tizenegy órakor szobájában, gondolom, épp azért, hogy ezt ellenőrizzük, bár ezt nyíltan egyikünk sem mondta ki. Villiers azonban még a szokottnál is bolondabbul viselkedett. - Vegye tehát figyelembe Mandel doktor speciális ismereteit és indítékait. Tetejébe, Urth doktor, még valamit meg kell gondolnia. Bárki állt is szembe Villiersszel éjfélkor, bárki látta is őt összeesni, bárki mikrofilmezte is le az előadását (maradjon az illető egyelőre névtelen), rettenetesen meg kellett ijednie, amikor látta, hogy Villiers életre kel, és amikor hallatta, hogy telefonon beszél valakivel. Tettesünk pánikba esve egy dolgot világosan felismert: meg kell szabadulnia az egyetlen terhelő tárgyi bizonyítéktól. - Meg kell szabadulnia az előadás exponált filmjétől, éspedig oly módon, hogy más ne találhassa meg, s hogy ő később, ha már senki sem gyanúsítja, újból magához vehesse. A külső ablakpárkány erre a célra eszményi helynek látszott. Gyorsan kinyitotta tehát Villiers szobájának ablakát, a filmcsíkot kitette a párkányra, s aztán odábbállt. Így aztán, ha Villiers életben marad, vagy ha a telefonbeszélgetésnek lett volna valami eredménye, akkor is csak azt vitatták volna, ki mond igazat, Villiers-e vagy a tettes, márpedig könnyű lett volna bebizonyítani, bebizonyítani, hogy Villiers Villiers labilis idegrendszerű. idegrendszerű. Talliaferro diadalmas arckifejezéssel elhallgatott, mint akinek érvelése megcáfolhatatlan. Wendel Urth hunyorogva rápillantott, összekulcsolta kezét, hüvelykujjai úgy jártak, mint a motolla, motolla, bő ingmellét ingmellét csapkodták. - És mi ennek a jelentősége? - kérdezte. - Az, hogy a tettes kinyitotta az ablakot, s a filmet szabad levegőre tette ki. Mármost Ryger tíz évig élt a Ceresen, Kaunas a Merkuron, jómagam pedig a Holdon, néhány kurta szabadságtól eltekintve egyfolytában. Tegnap többször is emlegettük, milyen nehezen tudunk akklimatizálódni a Földhöz. - Azokan a bolygókon, ahol dolgozunk, nincs levegő. Sohasem megyünk ki űrruha nélkül a szabadba. Elképzelhetetlen számunkra, hagy nyílt térségnek tegyük ki magunkat. Ablakot csak nagy lelki viaskodás árán tudnánk felnyitni. Ezzel 28
Kaland a végeken
szemben Mandel doktor mindig a Földön élt. Neki egy ablakot kinyitni csupán jelentéktelen izommunk izommunkaa kérdése. Ő megtehette. megtehette. Mi nem. nem. Tehát: ő a tettes. tettes. Talliaferro, arcán halvány mosollyal, mosollyal, hátradőlt székében. - Irgalmas világűr! Telitalálat! - kiáltotta lelkesen Ryger. - Szó sincs róla! - dörögte Mandel, ültéből félig felemelkedve, mintha Talliaferróra akarná vetni magát. Nyomorúságos koholmány! Egy szó sem igaz belőle, hogyan illik bele az a felvétel, amely Villiers telefonüzenetéről telefonüzenetéről a birtokomban van? Villiers az osztálytárs szót használta. Az egész szalag nyilvánvalóvá teszi, hogy… - Akkor már haldokolt - válaszolta Talliaferro. Amit mondott, az az ön saját bevallása szerint is jórészt érthetetlen. Anélkül, Anélkül, hogy meghallgattam meghallgattam volna a szalagot, kérdezem, Mandel doktor, igaz-e, hagy Villiers a felismerhetetlenségig eltorzult hangon beszélt? - De hát… - kezdte Mandel zavaradottan. - Bizonyos vagyok benne. Akkor hát okunk van feltételezni, hogy ön előre hamisított egy szalagot, amelyen ez a terhelő osztálytárs szó előfordul. - Úristen - mondta Mandel -, honnan tudtam volna előre, hogy a kongresszuson Villiers osztálytársai is jelen lesznek? Honnan tudtam volna, hogy ők is hallottak a tömegátvitelről? tömegátvitelről? - Bizonyára Villiers említette önnek. Feltételezem, hagy ez történt. - Ide figyeljen - mondta Mandel -, önök Villierst tizenegy órakor még élve látták. A rendőrségi orvos, aki a holttestet nem sokkal hajnali három után látta, kijelentette, hogy Villiers már legalább két órája halott. Ez bizonyos. A halál tehát tizenegy és egy óra között állt be. Tegnap este egy késői konferencián voltam. Tucatnyi, vitathatatlanul szavahihető tanúval tudom igazolni, hogy tíz és két óra között mérföldekre voltam a szállodától. Elég ez önnek? Talliaferro egy pillanatig p illanatig hallgatott, aztán makacsul folytatta: - Még így sem győzött meg. Tételezzük fel, hogy ön fél háromkor ért vissza a szállodába. Bement Villiers szobájába, hogy megbeszéljék az előadást. Az ajtót nyitva találta, vagy volt hozzá kulcsa. Akárhogy történt is, Villierst holtan találta. Megragadta az alkalmat, mikrofilmre vette az előadást… - De ha már halott volt, és senkinek sem telefonálhatott. miért rejtettem el a filmet? - Hogy eloszlassa a gyanút. Lehet, hogy van biztos helyen egy másik filmje. Egyébként is az ön szaván kívül nincs más bizonyíték rá, hogy az eredeti előadás megsemmisült. - Elég! Elég! - kiáltotta Urth. - Elmélete igen érdekes, Talliaferro doktor, de saját súlya alatt összeomlik. Talliaferro homlokát ráncolta. - Lehet, hogy önnek ez a véleménye…
29
Kaland a végeken
- Mindenkinek ez volna a véleménye. Helyesebben, minden gondolkodni képes embernek. Nem látja, hagy Hubert Mandel túl sokat tett ahhoz, semhogy bűnös legyen? legyen? - Nem - válaszolta Talliaferro. Wendell Urth jóindulatúan elmosolyodott. elmosolyodott. - Ön, mint tudós, Talliaferro doktor, kétségtelenül sokkal okosabb annál. semhogy tények és érvek ellenére beleszeressen saját elméletébe. Tegye meg nekem azt a szívességet, hogy mint detektív ugyanígy viselkedik. - Gondolja meg, hogy ha Mandel doktor okozta volna Villiers halálát, és alibit hamisított volna magának, vagy ha Villierst holtan találja, és megragadja ezt az alkalmat, valójában milyen kevés tennivalója lett volna. Miért készített volna mikrofilmet az előadásról, vagy miért állította volna, hogy valaki ezt tette? Hisz egyszerte a elvihette volna az előadást. Rajta kívül ki tudott az előadás létezéséről? Senki. Nem volt oka feltételezni, hogy Villiers bárkinek szólt róla. Villiers betegesen titkolódzó ember volt. Mandel teljes joggal feltételezhette feltételezhette volna, hogy senkinek sem beszélt az előadásáról. - Senki sem tudta, hogy Villiers előadást fog tartani, csak Mandel doktor. Az előadást előre nem jelentették be. Kivonatot nem készítettek róla. Mandel doktor nyugodtan ellophatta volna az előadást. - Még ha utóbb megtudta volna is, hogy Villiers az osztálytársainak beszélt a felfedezéséről, ez sem változtatott volna a dolgon. Osztálytársainak semmiféle bizonyítékuk bizonyítékuk nem lett lett volna, kivéve kivéve egy olyasvalaki olyasvalaki szavát, szavát, akit őrültnek őrültnek tartanak. - De Mandel bejelentette, hogy az előadás elégett, azt állítottja, hogy Villiers nem egészen természetes halállal halt meg, keresni kezdte a mikrofilmet, egyszóval, mindent elkövetett, amivel gyanút ébresztett önmaga iránt. olyat, amilyet csak ő maga ébreszthetett, holott ahhoz, hogy tökéletes bűntettet kövessen el, csak száját kellett volna tartania. Ahhoz, hogy ő legyen a tettes, mindenki másnál, akit valaha életemben ismertem, ostobábbnak, egyenesen bárgyúnak kellene lennie. És Mandel doktor semmiképp sem ostoba vagy bárgyú… Talliaferro elgondolkodott, de kifogyott kifogyott az ellenvetésből. ellenvetésből. - Akkor ki tette? - kérdezte Ryger. - Hármuk közül az egyik. Ez nyilvánvaló. - De kicsoda? - Ez is nyilvánvaló. Már abban a pillanatban tudtam, ki a bűnös, amikor Mandel doktor befejezte a történtek elbeszélését. Talliaferro ellenszenvvel méregette a kövérkés extraterrológust. A blöff őt nem ijesztette, de két társára hatással volt. Ryger száját csücsörítette, Kaunas alsó állkapcsa úgy fittyedt le, mint egy idiótáé. E pillanatban mindketten halhoz hasonlítottak. - Hát akkor melyikünk a tettes? Halljuk. Urth egyet pislogott. - Mindenekelőtt szeretném, ha világosan látnák, hogy a legfontosabb a tömegátvitel. S ez még megmenthető. Mandel homlokát ráncolva, panaszos hangon megszólalt: 30
Kaland a végeken
- Mi az ördögöt beszélsz, b eszélsz, Urth? - Aki mikrofilmet készített az előadásról, valószínűleg megnézte, amit lefotografált. Nem hinném, hogy ideje vagy kellő lélekjelenléte lett volna, hogy elolvassa, s ha elolvasta, akkor sem hinném, hogy… tudatosan emlékszik rá. Csakhogy itt az agyszondázás. Ha csak rápillantott az előadásra, minden, ami a recehártyájára esett, kiszondázható. kiszondázható. Mindannyian nyugtalanul izegtek-mozogtak. - Nem kell félniük az agyszondázástól - tette hozzá gyorsan Urth. - Kellő óvatosság mellett, s kiváltképpen, ha az illető önként vállalja. a művelet veszélytelen. Baj általában csak akkor származik belőle, ha valaki felesleges ellenállást tanúsít, mert ilyenkor egyfajta lelki hasadás áll be. Ha tehát a bűnös önkéntes vallomást vallomást tesz, az én kezembe adja magát… Talliaferro felnevetett. A homályos szoba csendjében e hirtelen kacaj harsányan csendült. Urth olyan átlátszó, olyan naiv pszichológiához folyamodott. Szavainak e hatására Wendell Urth szinte zavarodottnak látszott, és szemüvege szemüvege felett komoly pillantást vetett Talliaferróra. - Elegendő befolyásom van a rendőrségnél ahhoz, hogy a szondázást teljesen bizalmasan kezeljék. kezeljék. - Nem én tettem - tört ki hevesen Ryger Kaunas tagadólag rázta fejét. Talliaferro méltóságán alulinak tartotta, hogy válaszoljon. Urth felsóhajtott. - Akkor meg kell mondanom, ki a bűnös. Ez traumás következményekkel fog járni. Csak súlyosbítani súlyosbítani fogja a dolgokat. - Még erősebben nyomkodta hasát, ujjai ujj ai megrándultak. - Talliaferro doktor megmagyarázta, hogy a filmet azért rejtettek el a külső ablakpárkányon, hogy ne találják meg, és hogy ne érje baj. Egyetértek vele. - Köszönöm - mondta szárazon Talliaferro. - De hát miért hiszi valaki, hagy a külső ablakpárkány különlegesen biztonságos rejtekhely? rejtekhely? A rendőrség kétségtelenül kétségtelenül ott is kereste kereste volna. - Hisz még a rendőrség nélkül is megtalálták a filmet. Ki az, aki mindent, ami egy épületen kívül van, különleges biztonságos helynek tekint? Nyilvánvalóan olyasvalaki, aki régóta levegőtlen világban él, s akinek agyába vésték, hagy alapos elővigyázatossági intézkedések nélkül sose hagyjon el zárt helyiségeket. - Aki például a Holdon él, annak fogalmai szerint minden, amit a Hold épületen kívül elrejtenek, viszonylagos biztonságban van. Az emberek csak ritkán merészkednek ki az épületből, s akkor is csak különleges teendők miatt. így hát az ilyen ember egy biztos rejtekhely kedvéért legyőzné az ablak kinyitásával járó aggályait, és vállalná a tudat alatt légüres térnek tartott külvilág veszélyét. Elegendő hozzá az a reflexgondolat, hogy az elrejtendő tárgy a lakott épületen kívül biztonságban van. - Miért épp a Holdról beszél, Urth doktor? - sziszegte összeszorított fogakkal Talliaferro. 31
Kaland a végeken
- Csak példaképpen említettem a Holdat - válaszalfa nyájasan Urth. - Amit eddig mondtam, mindhármukra érvényes. De must jön a döntő kérdés. a haldokló éjszaka kérdése. - Villiers halálának éjszakájáról beszél? - kérdezte homlokát ráncolva Talliaferro. - Nem, bármely éjszakáról. Mert nézzék csak, feltéve, hogy a külső ablakpárkány biztonságos rejtekhely, akkor is, melyikük volna olyan őrült, hogy egy exponált filmcsík számára is biztonságos rejtekhelynek higgye? Igaz, a mikrofilm nem nagyon érzékeny, gyártási módja következtében mindenféle esetleges körülmény közt is előhívható. Diffúz éjszakai megvilágítás nem tenne különlegesebb kárt benne de diffúz nappali fény néhány perc alatt, közvetlen napfény pedig azonnal tönkreteszi. Ez köztudomású. - Folytasd, Urth - szólalt meg Mandel. - Mire akarsz kilyukadni? - Ne siettess - válaszolta Urth duzzogó arckifejezéssel. - Szeretném, ha ezt mindannyian világosan látnák. A bűnös mindenekelőtt a filmet akarta biztonságba helyezni. Hisz csakis a film rögzítette ezt a neki és a világnak egyaránt felbecsülhetetlen értékű találmányt. Miért tette hát olyan helyre, ahol a kelő Nap úgyszólván pillanatok alatt feltétlenül tönkreteszi? Csakis azért, mert nem számított rá hogy valaha is felkel a Nap. Az éjszakát, mondhatni, halhatatlannak tartotta. - De az éjszaka nem halhatatlan. A Földön az éjszaka meghal és átengedi helyét a nappalnak. Még a hathónapos sarki éjszaka is meghal egyszer. A Ceresen az éjszaka csak két óra hosszat tart, a Holdon két hétig. Ezek is halandó éjszakák tehát, s Talliaferro doktor és Ryger doktor tudja, hogy a nappalnak el kell jönnie. Kaunas felállt. - Várjon csak… Wendell Urth szembe nézett vele. - Már nincs mire várnunk. Kaunas doktor. A Naprendszerben a Merkur az egyetlen nagyobb égitest, amely csak egyik oldalát fordítja a Nap felé 1. A Merkur felszínének háromnyolcada még a libráció figyelembevételével is valódi sötét oldal, sohasem látja a Napot. A sarkvidéki csillagvizsgáló ennek a sötét oldalnak a peremén van. Ön tehát tíz év alatt megszokta, megszokta, hagy az éjszaka halhatatlan. s hogy a sötétség örökké való. Így hát rábízta az exponált filmet a földi éjszakára, s izgalmában megfeledkezett megfeledkezett arról, hogy itt az éjszaka halandó… Kaunas előrelépett. - Várjon… Urth doktor könyörtelenül könyörtelenül folytatta: 1
(Idoközben felfedezték, hogy a Merkunak nem kötött a tengelyforgása, tehát felszínén is váltakoznak a napszkok. Egy teljes "merkur-nap" tartalma 160 nap. Minthogy így is kb. 80 napig tart egy merkuri-éj, a novella sarkalatos pontja még ilyen körülmények között is változatlan marad. Szerkeszto megjegyzése.)
32
Kaland a végeken
- Elmondták, hogy amikor Mandel Villiers szobájába beállítatta a polarizátort, ön a napfény láttára felsikoltott. Miért? Vajon a Merkur Napjától való begyökerezett félelmében tette-e, vagy azért, mert hirtelen ráeszmélt, hogy terveit tönkreteszi a napfény? Az ablakhoz rohant. Vajon azért-e, hogy beállítsa a polarizátort, vagy azért, azért, hogy megnézze megnézze a tönkrement tönkrement filmet? filmet? Kaunas térdre esett. - Nem szándékosan tettem. Beszélni akartam vele. csak beszélni akartam vele, de ő üvölteni kezdett és összeesett. Azt hittem, meghalt. Az előadás a párnája alatt volt, s a többi már jött magától. Mire észbe kaptam, már nem tudtam visszakozni. De semmit sem tettem szándékosan. Esküszöm. Félkört alkottak körülötte. Wendell Urth részvéttelje szemmel nézte a nyöszörgő Kaunast. A mentők jöttek és távoztak. Talliaferro egy idő után erőt vett magán, s kimérten Mandelhez fordult: - Remélem, uram, nem fog neheztelni az itt elhangzottak miatt. Mandel ugyanilyen kimérten válaszolt: - Azt hiszem. mindannyian okosan tesszük, ha az elmúlt huszonnégy óra eseményeiből minél többet elfelejtünk. Már az ajtóban álltak, távozásra készen, amikor Wendell Urth félrebillentett fejjel, mosolyogva megszólalt: - Fennmaradt még a honoráriumom kérdése. Mandel meghökkenve nézett rá. - Nem pénzre gondoltam - tette hozzá sietve Urth. - Hanem amikor elkészül az első, embert szállító tömegátviteli jármű, szeretnék rajta tüstént egy utat tenni. Mandel továbbra is gondterhelten nézett rá. - Várj csak. A külső világűrbe való utazás még nagyon messze van. Urth gyors, tagadó mozdulatot tett fejével. - Nem a külső világűrről beszélek. Korántsem. Csak a New Hampshire-i Lower Fallsba szeretnék elmenni. - Értem. De miért? Urth felpillantott. Talliaferro legnagyobb csodálkozására az extraterrológus arca szemérmes, de egyszersmind vágyakozó kifejezést öltött. - Valaha… régen-régen… ismertem ott egy lányt. Sok-sok évvel ezelőtt. de néha eltűnődöm… Vámosi Pál fordítása
33
Kaland a végeken
Kem Bennett A csapda
Egy májusi napon hajnaltájban egy repülő csészealj lebegett a kaliforniai Walker városka felett. Senki sem járt épp arrafelé, s így észrevétlenül, csendesen leereszkedett a városka határári, a 399. sz. országúton. Mihelyt földet ért, átváltozott - a közismert repülő csészealjból útmenti büfé lett, még neon cégtábla is villogott rajta, ezzel a felírással: CHARLIE-BÜFÉ CHARLIE-BÜFÉ - sülthús, sülthús, forró virsli, szendvics. KÜLÖNLEGESSÉGÜNK A KALIFORNIAI SÜLTCSIRKE. Hat órakor egy Ollie Lindberg nevű teherautó-sofőr, aki akkor járt első ízben ezen a környéken, s ezért még nem volt törzsvendéglője, megállt kocsijával a CHARLIE-BÜFÉ előtt, kiszállt, lenyomta a kilincsit, s amikor az ajtó kinyílt. bement rajta. S többé nem jött ki. Nem messze onnan, hálószobája ablakánál egy férfi állt s nagyokat nagyokat ásított. Amikor a távolban megpillantotta a CHARLIE-BÜFÉT, hunyorított egyet s homlokát ráncolta, aztán elfordult az ablaktól, fejét csóválta s azon töprengett, vajon a szeme káprázik-e. Másodszor is odapillantott, s még látta, amint a repülő csészealj a 399. sz. országút mentén az egyik üres telekről felszáll. A rendőrség előbb kételkedett a szavában, de amikor megvizsgálták Ollie Lindberg elhagyott kocsiját, menten más hangnemben kezdtek beszélni. Két nappal később a virginiai Greenway közelében szállt le egy vendéglő, s elragadott egy Esmeralda Dingle nevű, színes bőrű lány-t, aki munkába menet betért oda egy pohár szódavízre. szódavízre. Ezek az események nagy lelkesedést keltettek a sajtó köreiben. Az újságok ilyesféle egész oldalas címfejekkel jelentek meg: KARDSZÁRNYÚ LÖKÖSÖK KÉSZENLÉTBEN, NE MENJÜNK BE ISMERETLEN FALATOZÓBA, A FIZIKUSOK SZERINT LEHETETLEN, INVÁZIÓ ELŐJÁTÉKA? Aztán jelentések érkeztek Franciaországból, ahol a csészealj egy útmenti útmenti bisztró alakját öltötte, majd Angliából, itt meg egy másik csészealj, sokoldalúságának bizonyítékául, bizonyítékául, amolyan amolyan ál-Tudor-korabeli kocsmává kocsmává változott át, hamis tölgyfa gerendákkal és vakolattal, s így persze az események híre egykettőre az egész világon elterjedt. A Föld lakói közül csakis a félreeső vidékeken levő vendéglők tulajdonosai olvasták savanyú képpel a szenzációs tudósításokat, mert üzleti forgalmuk jelentősen megcsappant.
34
Kaland a végeken
A gazda megállt furgonjával az országúton, mielőtt befordult a farmjához vezető dűlőútra. - No én itthon vagyok, barátom. Egy mérfölddel odább útkereszteződéshez ér, nincs ott más, csak egy benzinkút, de autóstoppal onnét már könnyűszerrel eljuthat Gallupba. Jeremy megköszönte a fuvart, kiszállt, a kocsi faxából előhalászta hátizsákját, búcsút intett a gazdának, aki közben lehajtott a dűlőúton, majd cammogva cammogva elindult az útkereszteződés irányába. Délnyugat-Amerika minden égtáj felé mérföldről mérföldre roppant szélességben terült szét. Jeremyben ez az óriási térség most életében először nyomasztó érzéseket ébresztett, magányosságára, szegénységére és sorsának teljes kilátástalanságára emlékeztette. Ballagás közben Los Angelesre gondalt, ahol valaha mint író tevékenykedett, míg aztán a filmgyár a háromdimenziós filmek okozta pánikban szélsebesen felmondta szerződését. Los Angeles jelentette számára a sikeri, három filmet, három éven át nadrágzsebéből potyogó pénzt, formás színésznővel kötött házasságot, gondtalanságot, gondtalanságot, patkányokéhoz patkányokéhoz hasonló undort a süllyedő hajók iránt, külföldi kocsit, s egy villát a Santa Monica-i hegyekben a Beverly Völgy-sugárút közelében. No meg kétévi munkanélküliséget, egyre kevesebb pénzt, egyre kisebb házat, kocsit és színésznőt. Ha lett volna eszem, morfondírozott magában, ahogy megviselt bakancsával felverte az út szélének porát, idejében kiszálltam volna a buliból, amikor még elég pénzem volt a bankban, hogy jegyet válthassak vissza, Angliába. Oda a háromdimenziós-film-pánik voltaképpen el sem ért. Angliában a hollywoodi dicsfény no meg a három film jóvoltából bizonyára elhelyezkedhettem volna a filmszakmában. Angliában még talán olyasmit is írhattam volna újra, ami íróhoz méltó regényeket regényeket például, vagy legalábbis elbeszéléseket. Ne álmodozz, te hülye! Öt perc múlva Jeremy felemelte tekintetét a poros, fekete országútról, amelyet az egyre magasabbra emelkedő nap már felmelegített, s hunyorogva nézett maga elé. A távolban meglátta az útkereszteződést; helyét az egymást keresztező távírópóznák és két, alacsony viskószerű épület jelezte. Az egyikben a szivattyúkról azonnal felismerte a benzinkutat, amelyet a gazda említett, a másiknak amolyan útmenti falatozó külseje volt. Nadrágzsebébe dugta kezét, az ott lapuló ezüst negyeddolláros negyeddolláros alakja és fogása jóleső érzésekkel töltötte el, noha ez volt minden pénze. Mit vegyek? Kávét? Vagy egy csomag cigarettát? Összefutott a nyála. Fenébe a cigarettával! Meggyorsította lépteit. Hátizsákja nyomta előre, lefelé, ahogy belehajolt a hosszú lépésekbe; Jeremy leszegett fejjel taszította sovány bestét az útkereszteződés irányába. De csakhamar megtorpant. "Nincs ott más, csak egy benzinkút", mondta a gazda. Jeremy az útkereszteződés felé bámult, homlokát ráncolta. Két épület állt ott, az egyik most már nyilvánvalóan benzinkút, a másik ugyanilyen nyilvánvalóan 35
Kaland a végeken
vendéglő. Lelki szeme előtt felvillantak a nemrégiben látott újságcímek. Aztán vállat vont. Ne légy bolond, Jeremy fiam, fiam, a gazda bizonyára tévedett. De a gazda mégsem tévedett. Kétszáz yardra az útkereszteződéstől az útszéli árakban egy asszony és két gyerek kuporgott, felettük pedig olajos szerelőkezeslábasban egy férfi állt, s a falatozót bámulta. Kezében puskát tartott. - Jó reggelt - szólt Jeremy. A férfi megfordult. Szemében riadalom égett. - Ez afféle! Úgy éljek! - Honnan tudja? - Tegnap este, amikor lefeküdtünk, még nem volt itt. Reggelre itt volt. Ez afféle, cimborám! Nem lehet más! - Igazán? - szólt Jeremy. - Mit nem mond? - Tessék? - A benzinkút tulajdonosa olyan pillantást vetett Jeremyre, mintha azt gyanítaná, hogy marslakó. S különben is maga kicsoda? - Angol vagyok. Egy lecsúszott angol. Megpróbálok valahogy hazavergődni. Író voltam, míg aztán Hollywoodban minden összeomlott. - Értem. - A kezeslábas férfi szeméből legalábbis részben kihunyt a gyanú. Mit akar csinálni? Jeremy a földre eresztette hátizsákját. Kinyitotta Kinyitotta s kivette belőle ceruzáját meg noteszét. Mosolygott. - Ezt megnézem magamnak. - Ne hülyéskedjen! Nem tudja, mire képes ez a micsoda. Még a tájékát is kerülje, cimborám. Talán ha békén hagyjuk, magától odábbáll. Jeremy tagadólag rázta fejét. - Nem. Ameddig nem megyek be oda, nem okozhat semmi bajt. Ezt megnézem magamnak. - Ne menjen, miszter - suttogta az asszony. - Ezek az ördög művei. Jeremy az asszonyra mosolygott. Majd elindult. Fejében lüktetett az ér - pim, pam, pam -, s ugyanígy a talpában. 1944, vagyis Anzio óta ilyesmit még sohasem érzett. Erre vártam, szólalt meg benne egy hang. Micsoda lehetőség, Jeremy fiam! Szemtanú tudósítás - szerzői joggal a világ valamennyi lapjában. Be kár, hogy eladtam a fényképezőgépemet! Csak erre vártam. S már azt számítgatta, mibe kerülhet egy első osztályú kabin az Erzsébet királynőn.
"ÁLLJ MEG, VÁNDOR" VENDÉGLŐ - hirdette a neon cégtábla az ajtó felett. TÉRJEN BE EGY JÓ FALATRA! KÁVÉ. FŐTT KOLBÁSZ, FORRÓ VIRSLI, HIDEG SÖR! Jeremy biztonságos távolságban, harminc yardra megállt. Biztonságos itt? Úgy érezte, igen. Térdére fektette noteszét. s hátával egy telefonpóznának támaszkodva, a legapróbb részletekre kiterjedő figyelemmel felvázolta az épületet. Aztán lefirkálta gondolatait. Az ablakokban semmi sem moccant. Jeremy várt. Semmi sem történt. Jeremy néhány lépést tett előre. Aztán még néhányat. Vonakodva, gyanakodva még egyet-kettőt. A tornáchoz ért s ott megállt. Hát lehet
36
Kaland a végeken
ez - az amerikai közönségességnek ez a mintaképe - álcázott repülő csészealj. vizitáció. idegen lények alkotása? Az ég szerelmére! Hitetlenkedésének e hanyag pillanatában fellépett a tornác lépcsőjére. Semmi sem történt. Egy lépést tett előre. Semmi sem törtérit. Kinyújtotta Kinyújtotta kezét és óvatosan kinyitotta az ajtót. Odabent felszolgáló pultot látott, műanyag fedőlapos asztalokat. kopott krómszerelvényeket, a pult mögött pedig egy kasszát és egy Férfit. A Férfi ugyanolyan termetű volt, mint Jeremy - hat lábnál valamivel magasabb. Az arca barna, haja őszes. Ápolt. barna keze a pulton nyugodott, meleg, üdvözlő mosoly ült az arcán. Fehér kötényt viselt; s mollzsebére név volt hímezve: Charlie Smith. - Jó reggelt - szólalt meg angolul. - Mivel lehetek szolgálatára, barátom? - Jó reggelt. N… nem is tudom. Nem tudom elhatározni magamat, hogy egyek-e valamit vagy sem. - Én az ön helyében ennék valamit - mondta a Férfi. - Enni muszáj, nem igaz? - A baj az, hogy teljesen leégtem. Mit kaphatok huszonöt centért? - Ön amerikai? - kérdezte a pult mögött álló Férfi. - Nem. Angol vagyok. - És cserbenhagyta a szerencse? - Kissé. A Férfi részvevőn bólintott. - Mindenkivel megeshet. Szereti a rosztbifet? Meg a yorkshire-i pudingot? - I… igen. - Gondoltam, hogy angol létére szereti. - A Férfi hát-. ráfordult kinyitott egy tolóablakot, s kivett mögüle egy tányér rosztbifet meg egy yorkshire-i pudingot. Tessék. Rosztbif és yorkshire-i yorkshire-i puding. Tíz cent. mivelhogy leégett. leégett. Jeremy egy lépést hátrált. Kiszáradt ajakkal, rekedten megszólalt. - Ide figyeljen! Én tudom, nagyon jól tudom, hagy maga kicsoda - vagy legalábbis tudom, hogy nem az, aminek látszik. - Hát nem kell a rosztbif? - kérdezte a Férfi. - Nem! - Kár! - A Férfi csalódottan elvette a pultról a tányért. - Honnan való maga? - kérdezte Jeremy. Csend. A Férfi egy konyharuhával a pultot törölgette. Felpillantott. - Ha megmondanám. altkor se érne vele semmit. - Nem a Marsról? - Nem, nem onnan. - Mi történt azokkal, akik beleestek a urasuk egyik vagy másik… csapdájába? - Elvittük őket a mi Világunkba. Jeremy felnevetett. - Hát engem nem kapnak el, barátocskám. Ennek a fantasztikus beszélgetésnek minden szavát leírom, és a világ valamennyi valamennyi újságja hozni fogja. S aztán már nem lesz olyan könnyű ezen a piszkos módon csapdába ejteni az embereket. 37
Kaland a végeken
- Attól tartok - válaszolta a Férfi és megnyomott egy gombot -, hogy maga már csapdába esett. És még több ilyen emberrablásra is sor került. Hasonló hírek érkeztek Argentínából, Ausztráliából, Japánból, ismét Franciaországból, Németországból, Skóciából, Svájcból és Svédországból. Az Egyesült Államokban Detroit környékén környékén egy alvóvárosi felparcellázott terület egyik üres telkén a csészealj csapdába ejtett egy tizenöt éves gyengeelméjű fiút. De a csészealjaknak most már mind az Egyesült Egyesült Államokban, mind pedig Európában nehezebb lett a dolguk. Egy angol városban, ahol többnyire a közeli szénvidék bányászai éltek, valaki egy ötfontos gelignit nyalábot vágott be egy gyanús "becsali csárdába", de mielőtt még a gyutacs elégett volna, a csárda visszaváltozott csészealjjá és odábbállt. o dábbállt. És ugyancsak az Egyesült Államokban, Fort Benning tájékán egy tank lőtávolságra megközelített egy csészealjat és nagy sebességű, háromhüvelykes robbanó lövedéket repített bele. De a csészealj megint csak azonnal alakot változtatott és elrepült, és senki sem volt olyan közel hozzá, hogy meg tudta volna mondani, támadt-e rajta lyuk vagy sem. Ezek után sem Angliában, sem az Amerikai Egyesült Államokban nem szállt le több csészealj, az újságok heteken át diadalmasan viháncoltak, mígnem az olvasók halálosan elunták a dolgot. A világ távolabbi vidékein is megcsappantak a vizitációk, míg aztán eljött a nap, amikor már több mint egy év óta sehol sem láttak repülő csészealjat. Aztán egy hűvös novemberi napon a hajnali órákban, amikor Los Angelesre sűrű szmog borult, egy rendőrségi járőrautó La Canadánál meglátott egy csészealjat, amint valahol Montrose közelében leszáll a völgybe. Rádiók recsegtek, fecsegtek. A rendőrségi autók méhek módjára rajzottak Montrose-ba, az utcákon keringtek, ismeretlen vendéglőt kerestek. Fél nyolcra meg is találtak egy alacsony, kaliforniai stílusú, tanyaforma falatozót, amely a COWBOY-LACIKONYHA nevet viselte. Kivonult a nemzetőrség. Riporterek sereglettek oda. Három televíziós autó és fél tucat mozgó rádióadó-állomás érkezett a helyszínre. Mialatt a nemzetőrség szakaszparancsnoka kocaíjában, amely egy mellékutcában, a COWBOYLACIKONYHA mögött parkolt, várta az utasítást, hogy tüzet nyisson-e vagy sem, a falatozó ajtaja kinyílt, kinyílt, és kilépett rajta Jeremy. Kint az utcán habozva megállt, s jobbra-balra a rendőrkordonra pillantott. Aztán vállat vonva a jobb oldali kordon felé indult, kezét vállmagasságban tartotta, s félelemteljes undorral a rászegeződő revolverek és géppisztolyok sorát méregette. méregette. Szürke ruhát viselt, amely szabás és divat dolgában a londoni szabójának is dicséretére vált volna, s ő maga kitűnő kitűnő színben volt. Amikor néhány lépésre volt már csak a kordontól, az egyik rendőrkapitány vicsorogva rákiáltott: - Állj! Egyetlen rossz mozdulat, kisfiam, s megkapod a magadét. Jeremy megállt. Egyet nyelt, nemigen tudta, mit mondjon. 38
Kaland a végeken
- Ember vagyok. - Azt mindenki mondhatja. - Jeremy Standing a nevem. Angol állampolgár vagyok. Öt éve éltem az Egyesült Államokban, amikor tavalyelőtt május ötödikén a New Mexicó-i Gallup közelében a 66. sz. országút valamelyik kereszteződésénél bementem az egyik… ilyen vendéglőbe. - Ne higgyen neki, biztos úr - sipította egy asszony a tömegből. - Álruhás szörnyeteg! Miért nem lőnek? Ki tudja, mire készülődik! - Nem vagyok álruhás szörnyeteg - mondta Jeremy fátyolos hangon. - Kérem, higgyenek nekem. Angol vagyok. Nevem Jeremy Standing. Már mondtam… - Fura név - jegyezte meg a rendőrkapitány. - Hol volt eddig, uram? - Egy bolygón, a mi tejutunkon kívül, száz- és százmillió mérföldre a Földtől. Én… - Mi a neve a bolygónak? - Ők Zinfandelnek nevezik. - Sose hallottam róla. - Erre nem is számítottam. De van ilyen bolygó. Nem hazudok. Miért hazudnék? - És mit akar itt? Jeremy vállat vont. - Visszajöttem és kész. Magam sem tudom, mit akarok, Azt hiszem, írni fogok róla. Van néhány ötletem egy filmhez, s gondoltam. talán… Egy férfi, kezében mikrofonnal belefúrta magát a tömegbe, a kábelt maga után húzta. - Helyet! Adjanak helyet, kérem!… Hogyne volna néhány ötlete, Mr. Standing! Világos, hogy van, uram! Nos, hát, mi mondanivalója van Amerika népének arról a Zin… Mit is mondott, mi a neve annak a bolygónak? - Zinfandelnek mondták! - Ne olyan hangosan, Mr. Standing! No és milyen volt ott? Mondjon el mindent a nemzetnek, amit csak tud erről a távoli bolygóról. Maga az első ember, aki élve… - Gyönyörű bolygó - vágott közbe Jeremy. - Zöld. Hegyes, legalábbis ott, ahol én az időm legnagyobb részét töltöttem. Annak a városnak Arryl volt a neve. A házak valamilyen kristályos anyagból épülnek, amely átereszti a napfényt. Mindenféle különös fák vannak, és virágok, éppúgy, mint a Földön, de annyiban különböznek, hogy a növény világ ott egészen más. - Például van ott sárga nárcisz, s vannak olyan nárciszfajták, amelyeket a mienktől meg sem lehet különböztetni. Bizonyára van még sok minden más is, ami ugyanolyan, mint itt, ez az evolúció véletlen találkozásától, vagy isten tudja mitől függ. Mindent persze nem láthattam. Zinfandel valamivel nagyobb bolygó, mint a Föld. - És mit csinált ott? - kiáltotta egy hang a tömegből. 39
Kaland a végeken
- É… éltem - válaszolta Jeremy. - Elmondtam a barátaimnak mindazt, amit a Földről tudtam. - Barátainak?! A Zinfandel lakóiról beszél, Mr. Standing? - kérdezte a rádióriporter. - Persze… és a többi barátomról, azokról, akik ugyanúgy, mint én, bementek az egyik vagy a másik vendéglőbe. Arrylban tízen laktak közülük, a többiek más városokban éltek. Arrylban három amerikai volt. Megvan a nevük, ha a rádióban be akarja mondani őket. őket. - Hát hogyne. Mondja csak, Mr. Standing. - Nos, ott volt egy bizonyos James Minden New Yorkról, Miss Esmeralda Dingle, egy színes bőrű hölgy a virginiai Greenway-ből, és Ollie Lindberg, a kaliforniai Santa Monicából. Szeretném tudatni a rokonaikkal, hogy mindannyian egészségesek és jól érzik magukat. A rendőrkapitány revolvere csövével megdörzsölte arcát. - És miért vitték el magát. Standingi Mi rejlik ezek mögött az emberrablások mögött? - Kíváncsiság - válaszolta egyszerűen Jeremy. - A zinfandeli tudósok meg akarták tudni, hogyan működik az emberi szervezet. - Irgalmas ég! - sikoltotta egy asszony egy cabrioletkocsi hátsó üléséről. Élve felboncolták őket! - Dehogyis! - kiáltott rá mérgesen Jeremy. - Dehogyis! Szó sincs róla! Néhányan Néhányan önként jelentkeztünk jelentkeztünk orvosi vizsgálatokra. vizsgálatokra. de többnyire csalt beszélgettünk, beszélgettünk, kérdésekre feleltünk. feleltünk. Az életünkről itt a Földön, a háborúkról, a politikáról és ehhez hasonlókról. A rendőrkapitány lassan bólintott. - Oké. Ez hihető. De mondja csak, ha maga visszajött, miért nem jöttek vissza a többiek? - Mert nem akartak. - Nem akartak visszajönni? Ezt nem tudja nekem beadni! Azt mondja, hogy… Jeremy most először elmosolyodott. Magatartásából valamilyen különleges tudás, szinte professzoros magabiztosság sugárzott. A veszély érzete, hogy a rendőrgolyók végeznek vele, tovatűnt. Könnyed tartást vett fel, mint az olyan ember, akinek nincs az égvilágon semmi gondja. - A Zinfandelen kellemes az élet - szólt közbe nyugodt hangon. - Jobb, mint itt? - tudakolta a rádióriporter. - Jobb. mint az Egyesült Államokban? Ezt nagyon nehéz elhinni, Mr. Standing. - Sajnálom, ha azt a látszatot keltettem, mintha nem értékelném az amerikai életformát - válaszolta Jeremy. - De higgyék el nekem, a Zinfandelen sokkalsokkal boldogabb az élet, mint a Földön bárhol. - És ez hogy lehet? - firtatta a rendőrkapitány. rendőrkapitány. 40
Kaland a végeken
- Nincs se szegénység, se éhség, se betegség - válaszolta Jeremy. - Amire szükségük van, azt megcsinálják. Aki akar, dolgozik, aki nem akar, nem dolgozik. Csak él. A zinfandeli levegőnek nagyobb az oxigéntartalma, mint a földinek. Az ember agyveleje csodálatosan eleven, akár egy gyereké, kíváncsi, kutató, gondtalan, végtelenül szabadon csapongó elme. Érti, hogy gondolom? - Többé-kevésbé - válaszolta a rendőrkapitány. Olyasmi lehet, mint amikor az ember a hegyek közt mászkál. Én is minden nyáron a hegyekbe megyek a gyerekekkel. Van ott fent egy kis vityillóm. Csend támadt. A kapitány háta mögül egy kövér ember hirtelen megkérdezte: - És mit evett ott, miszter? - Mindenfélét - válaszolta Jeremy. - Roston sült húst, zsírban sült krumplit, Chesapeake-öbölbeli osztrigát, sült halat és rósejbnit, rosztbifet és yorkshire-i pudingot. - Azt akarja ezzel mondani, hogy ugyanolyan ételeket esznek, mint mi? - Dehogyis! Az ő ételeik annyival jobbak, mint a mieink, hogy egy idő után úgyszólván mindannyian lemondtunk a sült húsról és osztrigáról. A zinfandeli ételeket csináltuk meg magunknak, mert az jobban ízlett nekünk. - Mit jelent ez a "megcsináltuk", Mr. Standing? vágott közbe a rádióriporter. Annyiszor használta ezt a kifejezést. Megmagyarázná, miről van szó? Jeremy a tömegre nézett. Tekintetében némi kétely tükröződött. Aztán vállat vont. Aki á-t mondott, mondjon b-ét is. - Nagyon egyszerű - válaszolta. - Bármit megcsinálhatunk úgy, hogy elképzeljük a létezését. Csend. A tömeg a hallottakon rágódott, senki sem szólt egy szót sem. Aztán hátulról egy hang rekedten felkiáltott: - Csináljon nekem egy szőke pipit, fiacskám! Olyat. mint Marilyn Monroe. - Értelmes lényeket nem lehet - válaszolta Jeremy -, jobban mondva a testet meg lehet csinálni, csak semmi többet. Érti, mit akarok mondani? - Kell az ördögnek, hogy több is legyen! Csal: a testét csinálja meg és kész! - Nem volna öröme benne - kiáltotta Jeremy. Egy csendes, elnyűtt elnyűtt arcú, töpörödött töpörödö tt asszony átbújt a rendőr karja alatt. - Csináljon valamit - mondta. - Rajta. uram. Mutassa meg. Csináljon valami láthatót. - Mit? - E… egy gyémánt karkötőt. Jeremy kinyújtotta kezét. A novemberi halvány napfényben egy karkötő csillogott-villogott csillogott-villogott rajta. - Mire várunk? - kiáltotta egy férfi a rendőrkapitány oldalán. A COWBOY-LACIKONYHA ablakaiból az a Férfi, aki a Földön tett látogatásai alkalmával Charlie Smith-nek nevezte magát, látta, hagy a tömeg 41
Kaland a végeken
nekivág az utcának. Csak egy másodperc töredékéig habozott. Túl sokan vannak. Túl veszélyes. Ha a vendéglőből visszatódulnak az utcára, az átváltozás közben sokan megsérülhetnek. Aztán az utazás közben lehetséges befogadóképességet is figyelembe kell venni, a csészealjat csak bizonyos határig lehet kitágítani, tovább nem. Szegény teremtések. A vendéglő előtt az úton állva tíz embert beengedett maga mellett - köztük a rendőrkapitányt meg a mellette állót, mert ezek repülőrajtot vettek és így az elsők voltak, néhány fiatalembert, aki a többségnél gyorsabban futott s utolsónak azt a tőpörödön asszonyt, aki megkérte Jeremyt, hogy csináljon valamit. Mögötte egy kis rés támadt a tömegben. Charlie Smith felemelte karját - amely csápokká változott. Teste rovarszerű lett, pikkelyes. Megvastagodott, zöldessárga színt öltött és fémesen ragyogott. Szeme kitágult, soklencséjűvé vált, mint a házilégy szeme, tompa, ijesztően vörös fényben csillogott. Orrából még négy csáp nőtt ki. s lába olyan lett, mint a bogaraké. Vaskos. fémes teste előredőlt, mígnem mígnem már csaknem négyk négykézláb ézláb állt, bogárlábaira és két csápjára támaszkodott. támaszkodott. Vörös szeme ijesztő vörös fénnyel fénnyel villogott a tömegben legelöl futókra, s további négy csápja lassan lengedezett a levegőben úgy látszott, készen arra, hogy a támadó kígyóhoz hasonlóan lecsapjon vagy marjon. A tömeg megtorpant. Az elölállók hátranyomakodtak, és a hátrább állók örömest helyet adtak nekik. Halotti csend támadt - törékeny, akár a jég. j ég. Jeremy keresztültört a tömegen. Felemelte karját. - Bocsánatot kérek! kiáltotta. - Megijesztették! Megijesztették! Csend. Egy asszony felsikoltott: - Azt mondja, megijesztettük őt! - Hisztérikus nevetése megtörte a csendet. Jeremy újból felemelte karját. - Túl sokan vannak, ez a baj. Feltételezem, hogy a zinfandeliek a többiekért is eljönnek, de most nem tudnak mindenkit elvinni, ez érthető. - Irgalmas ég, nézzék! Szörnyűség! Mint egy rovar! Jeremy megfordult. Odament a bogárhoz. A csápok lengedezve Jeremy arcát tapogatták. A tömeg végében egy érzékeny lelkű ember homlokát ráncolta: felderengett benne, hogy ez a mozdulat a szeretet - a búcsú jele. A bogárszerű lény visszafutott a vendéglőbe. Az építmény felcsillámlott, szétfoszlott, ezüst színű, csészealj formájú szerkezetté vált, majd merőlegesen száz lábra emelkedett a földtől és eltávozott. Jeremy mozdulatlanul állt az úton, a levegőbe nézett, tekintete a csészealj röptét követte, mígnem a szerkezet nyomtalanul eltűnt az égbolton. Egy idő múlva az emberek biztonságérzete visszatért s újból előremerészkedtek. Amikor Jeremy levette szemét a kék égről és a köréje gyűlt tömegre pillantott, egy fagylaltárus egyenruhát viselő, tagbaszakadt. pasas odaszólt hozzá: 42
Kaland a végeken
- Oké, miszter. Csináljon nekem egyből egy aranytömböt. Jeremy látta, hagy a tömeg arcára kiült a kapzsiság. Egy pillanatig habozott, aztán vállat vont és kinyújtotta kezét. Tenyerén egy kis aranytömb szikrázott sárga, sárga, mint a napfény! Kétszáz torokból áhítatos gyönyör nagy-nagy sóhaja tört elő. Jeremy hátrahajlítatta jobb karját. A kézigránátot dobó gyalogos katona hatalmas lendületével a tömeg feje felett messze eldobta az aranytömböt, arra az üres telekre, ahonnan a csészealj felszállt. A tömeg a másodperc töredékéig kővé dermedt. Aztán az emberek nekilódultak. Az aranytömb eltűnt a viaskodó, átkozódó emberi kupac alatt. A közelben álló egyik rendőrautó ajtaja nyitva állt. - Okosabb, ha beszáll, Mr. Standing - mondta egy mogorva hang. - Mostantól kezdve, úgy vélem, testőrségre lesz szüksége. - Igen - válaszolta Jeremy. - Köszönöm. Beszállt. Az ajtó becsapódott. A kocsi megindult. Az elöl ülő két hekus közül az egyik a fogát szítta. - Nem lett volna szabad elárulnia, Mr. Standing, hogy mindenfélét tud csinálni. Most, hagy az emberek hírét vették, nem lesz egy perc nyugta. Ezer mérföld távolságból egy gondolat surrant be Jeremy agyába. Attól a Férfitól jött, aki Charlie Smithnek nevezte magát. - Amikor csak akarod, Jeremy. Jeremy kinyitotta szemét. - Igaza van - mondta az elöl ülő hekusnak. - De hát bármikor visszamehetek oda… Nos, mit csinálhatok maguknak, fiúk? Vámosi Pál fordítása
43
Kaland a végeken
Ray Bardbury Gyerekszoba
- George, nézz be, kérlek, a gyerekszobába. - Valami baj van vele? - Nem tudom. - Hát akkor minek? Csak szeretném, ha megnéznéd, vagy hívnál egy pszichológust, hogy ő nézze meg. - Mi köze egy pszichológusnak a gyerekszobához? - Nagyon jól tudod, mit mondana. - Felesége megállt a konyha közepén, s a szorgalmasan zümmögő tűzhelyet figyelte, amint négyük vacsoráját készíti. - Csak mert a gyerekszoba valahogy megváltozott. - Jól van, nézzünk be. Végigmentek a hallon, hangszigetelt Boldog Otthonukban, amely berendezve harmincezer dollárjukba került; ez a ház ruházta, etette, álomba ringatta őket, játszott velük, énekelt nekik és gondjukat viselte. Közeledtükre valahol kapcsoló kattant, s amikor a gyerekszobától tízlábnyira voltak, odabent kigyúlt a fény. Ugyanígy a hátuk mögött azokban a termekben, amelyeken áthaladtak, zajtalanul, önműködően gyúlt és elaludt a lámpa. - Lássuk - mondta George Hadley. A gyerekszoba gyékénnyel gyékénnyel borított padlóján álltak. A szoba negyven láb széles, negyven láb hosszú és nyolc láb magas volt. Másfélszer annyiba került, mint a ház többi része. "De a gyerekeink részére semmi sem lehet túl jó" - mondogatta George. A gyerekszobában csend honolt. A szoba kopár volt, miként a tűző déli napban egy dzsungelbeli irtás. A puszta falak kétdimenziósak voltak. Most ahogy George és Lydia Hadley ott állt a szoba közepén, a falak zümmögni kezdtek, úgy tetszett, a kristálytiszta távolba húzódnak vissza, mire egy afrikai préri jelent meg, három kiterjedésben; minden oldalon az utolsó kavicsig és szalmaszálig színes, élethű utánzatban. Fejük felett a mennyezet mély égbolttá változott, rajta izzó, sárga nap. George Hadley érezte, hogy homlokát lassan elönti a verejték. - Ne álljunk itt a napon - mondta. - Ez kissé túlságosan valószerű. De egyébként nem látom, mi hiba volna itt. - Várj egy kicsit, majd meglátod - jegyezte meg a felesége. 44
Kaland a végeken
Most a rejtett szagfejlesztő is működni kezdett: szagokat fújt a napperzselt préri közepén álló pár felé. Az oroszlánfű forró szalmaszagát, szalmaszagát, a rejtett vizesgödör hűvös, zöld szagát, az állatok erős rozsdaszagát, a forró levegőben pirospaprikára emlékeztető homok szagát. S most már hangok is hallatszottak: füves talajon távoli antiloplábak dobbanása, keselyűk papíros zizegéséhez hasonló rebbenése. Az égbolton árnyék futott végig. George Hadley égnek fordított, izzadt arcán árnyék rezzent. - Ronda dögök - hallotta felesége hangját. - Keselyűk. - És látod arrafelé, ott hátul, az oroszlánokat? Úton vannak a vizesgödörhöz. Épp most fejezték be a táplálkozást - mondta Lydia. - Isten tudja, mit zabáltak. - Valamilyen állatot. - George Hadley kezét hunyorgó szeméhez emelte, hogy megvédje a tűző naptól. - Zebrát vagy tán egy zsiráfbébit. - Biztos vagy benne? - kérdezte az asszony furcsa, izgatott hangon. - Hogy biztos legyek benne, ahhoz már későn jöttünk - mondta a férfi mulatva. - Már csak lerágott csontokat látok, meg a keselyűket, amint lecsapnak a hátrahagyott hátrahagyott cafatokra. - És azt a sikolyt hallottad? hallottad? - Nem. - Körülbelül egy perccel ezelőtt. - Sajnálom, nem hallottam. Az oroszlánok feléjük tartottak. És George Hadleyt újból elfogta a csodálat a technikai lángelme iránt, aki ezt a szobát kiagyalta. És milyen hihetetlen olcsón jutottak ehhez a tüneményesen tüneményesen működő berendezéshez. Minden otthonban kellene legalább egy ilyen szoba. Igaz, ez a tökéletes élethűség néha már ijesztő, szinte beleszúr, belenyilallik belenyilallik az emberbe, de végül mégis micsoda szórakozás mindenkinek, nemcsak a fiunknak és lányunknak, hanem nekünk is, ha hirtelen vágyat érzünk egy kis kiruccanásra valamilyen idegen országba, gyors környezetváltozásra. környezetváltozásra. Hát most itt van! És itt voltak az oroszlánok is, tizenöt lábnyira, olyan élethűen, olyan hevesen és megdöbbentően élethűen, hogy George szinte keze alatt érezte szúrós szőrzetüket, szája megtelt forró, bundájuk poros afrikszagával, és úgy sárgálltak a szemébe, akár egy remekbe készült francia gobelin sárga színe - az oroszlánok és a nyári füvek sárgasága. Hallotta a csendes délidőben az oroszlántüdők görcsös fújtatását, és érezte a lihegő, csöpögő szájakból áradó hússzagot. Az álldogáló oroszlánok rettenetes, zöldessárga szemükkel George és Lydia Hadleyt méregették. - Vigyázz! - sikoltotta Lydia. Az oroszlánok feléjük rohantak.
45
Kaland a végeken
Lydia lélekszakadva menekült. George ösztönösen utánaszaladt. Odakint, a hallban, a csukott ajtó előtt George nevetett, Lydia sírt, s mindketten megdöbbentek, milyen hatással volt ez a jelenet a másikra. - George! - Lydia! Drága, szegény, édes Lydiám! - Kis híján elkaptak minket! - Lydia, gondold meg, hisz ezek csak falak, kristályfalak, nem egyebek. Elismerem, élethűek, Afrika idejött a házadba, de azért az egész mégsem egyéb, mint üvegfalak mögött rendkívül apró szemcsés, rendkívül érzékeny, többdimenziós színesfilm és érzékletes filmszalag. Csak szag- és hanghatás az egész, Lydia. Itt a zsebkendőm. - Félek. - Férjéhez lépett, egész testével hozzásimult, s egyre csak sírt. Láttad? Érezted? Túlságosan T úlságosan élethű. - Ugyan, ugyan, Lydia… - Mondd meg Wendynek és Peternek, ne olvassanak többé Afrikáról szóló könyveket. - Jól van… jól van. - Megsimogatta az asszonyt. - Megígéred? - Persze. - És néhány napra zárd be a gyerekszobát, amíg az idegeim megnyugszanak. - De hát tudod, Peter ezt milyen nehezen viseli el. Amikor egy hónappal ezelőtt büntetésből csak néhány órára bezártam a gyerekszobát, máris hisztizni kezdett. És Wendy is. Élnek-halnak a gyerekszobáért. - Be kell zárni, és kész. - Jól van. - Vonakodva kulcsra zárta a nagy ajtót. - Túlságosan sokat dolgozol. Pihenned kellene. - Isten tudja… isten tudja - mondta az asszony. Orrát fújta, s letelepedett egy székbe, amely azonnal hintáztatni és nyugtatni kezdte. - Talán nincs elég tennivalóm. Talán túl sok időm marad a gondolkodásra. Miért ne csuknánk be néhány napra az egész házat és mehetnénk el üdülni? - Azt akarod mondani szeretnéd, ha te süthetnél tojást nekem? - Igen - bólintott Lydia. - És te akarod stoppolni a zoknijaimat? zoknijaimat? - Igen. - Hevesen, könnyezve bólintott. - És kisöpörni a házat? - Igen, igen! De még mennyire! - De hát azt hittem, azért vettük meg ezt a házat, hogy ne legyen semmi tennivalónk. - Hisz éppen erről van szó. Úgy érzem, mintha felesleges volnék itt. Most ez a ház a feleség, az anya és a gyereklány. Hát versenyezhetek én egy afrikai prérivel? Hogyan tudnám olyan ügyesen és gyorsan megfürdetni és lesikálni a 46
Kaland a végeken
gyermekeimet, mint egy önműködő sikálófürdő? És nemcsak rólam van szó. Rólad is. Az utóbbi időben te is szörnyű idegesen idegesen - Talán túl sokat dohányzom. - Te is úgy viselkedsz, mint aki nem tudja, mihez kezdjen magával ebben a házban. Minden délelőtt valamivel többet dohányzol, minden délután valamivel többet iszol, s minden este valamivel több altatóra van szükséged. Te is úgy érzed, hogy felesleges vagy. - Csakugyan? - Elhallgatott, és megpróbált önmagába kémlelni, hogy valójában mit lát ott. - Ó, George! - A férfi mögé, a gyerekszoba ajtajára nézett. - Azok az oroszlánok, ugye, nem törhetnek ki onnan? George az ajtóra pillantott, s látta, hogy az úgy remeg, mintha a túlsó oldalon vadul taszigálnák. taszigálnák. - Persze hogy nem - válaszolta. Kettesben vacsoráztak, mert Wendy és Peter a város túlsó végén valami különleges plasztikus karneválon vettek részt, s televízión üzentek, hogy későn jönnek haza, ne várjanak rájuk a vacsorával. Így hát George Hadley eltűnődve figyelte az ebédlőasztalt, amint gépi bendőjéből meleg ételeket szolgál fel. - Megfeledkeztünk a ketchupról - mondta. - Bocsánat - szólalt meg egy halk hang az asztal belsejében, s máris megjelent a ketchup. Ami a gyerekszobát illeti, gondolta George Hadley, nem fog ártani a gyerekeknek, ha egy ideig nem mehetnek be. Jóból is megárt a sok. És nyilvánvaló, hogy a gyerekek túl sok időt szentelnek Afrikának. Az a napfény. Mintha még egyre a nyakán érezné, akár egy forró mancsot. És azok az oroszlánok. És a vérszag… Különös, hogy a gyerekszoba mennyire felfogta a gyerekek gondolatainak telepatikus kisugárzását, s hogy olyan életet teremtett, amely minden kívánságukat kielégíti. A gyerekek oroszlánokra gondoltak, s íme, az oroszlánok. A gyerekek zebrákra gondoltak, s íme, a zebrák. Nap-nap. Zsiráfok-zsiráfok Zsiráfok-zsiráfok.. Halál és halál. Halál. Ímmel-ámmal rágta a húst, amelyet az asztal felszeletelt számára. Halálgondolatok. Wendy és Peter nagyon fiatal még ahhoz, hogy halálra gondoljon. Nem, ehhez az ember valójában sohasem túl fiatal. Még fogalmam sem volt, mi a halál, s már valakinek a halálát kívántam. Kétéves voltam, amikor már riasztópisztollyal riasztópisztollyal emberekre lődöztem. De ez - a végtelen, forró afrikai pusztaság - a szörnyű halál egy oroszlán állkapcsa közt. Ami újból és újból ismétlődik. - Hová mégy? - kérdezte Lydia. Nem felelt. felelt.
47
Kaland a végeken
Gondolataiba merülve a gyerekszoba ajtajához osont, miközben a tompa villanyfény előtte kigyúlt, mögötte meg kialudt. Az ajtónál állva hallgatózott. A távolban egy oroszlán bőgött. Megfordította a kulcsot a zárban, s kinyitotta az ajtót. Mielőtt belépett, távoli sikolyt hallott. S megint felhangzott az oroszlánok bőgése, majd gyorsan elhalt. Afrika földjére lépett. Az elmúlt évben hányszor nyitotta ki ezt az ajtót, s találta szemben magát Csodaországgal, Alice-szal, a tündérrel, Aladdinnal és az ő csodalámpájával, Óz szalmaemberével, dr. Doolittle-lal vagy a tehénnel, amely egy nagyon valódinak látszó holdon ugrott át - a tündérvilágnak megannyi bájos kellékével. Hányszor látta Pegazust nyargalászni égbolton, hányszor bámulta a vörös tűzijátékszökőkutakat, hallotta az angyalok dalát. S íme, most ez a sárga, forró Afrika, ez a kemence s a vérontás a forróságban. Talán Lydiának mégis igaza van. Talán valóban szabadságra kell menniük ez elől a képzelt világ elől, amely tízéves gyermekeknek kissé túlságosan élethűre sikerült. Rendben van, ha valaki fantáziajátékokkal edzi elméjét, de ha eleven gyerekek észjárása állandóan egy és ugyanarra ugyan arra a gondolatkörre összpontosul… Úgy tűnt, mintha az elmúlt hónapban többször is hallott volna már távoli oroszlánüvöltést, s az oroszlánok erős szaga még a távoli dolgozószobája ajtaján át is beszivárgott volna. De elfoglaltsága elfoglaltsága közepette nem figyelt figyelt fel rá. George Hadley egyedül állt az afrikai pusztában. Az oroszlánok falás közben felpillantottak, őt figyelték. Az illúzió csak azért nem teljes, mert a nyitott ajtón át a sötét hall végében, akár egy képkeretben, a feleségét látja, amint szórakozottan vacsorázik. - Menjetek - szólt oda az oroszlánoknak. oroszlánoknak. Nem moccantak. moccantak. George pontosan tudta, milyen elv szerint működik a szoba. Az ember kivetíti gondolatait. És bármire is gondol, megjelenik. - Lássuk Aladdint és a csodalámpát - szólt élesen. A préri nem tűnt el, sem az oroszlánok. - Gyerünk, szoba! - mondta. - Aladdint akarom. Semmi sem történt. Az oroszlánok napégette bundájukban tovább rágcsálták zsákmányukat. - Aladdin! Visszament vacsorázni. - Az a bolond szoba elromlott - jegyezte meg. - Nem engedelmeskedik. - Vagy pedig… - Vagy pedig? - Nem tud engedelmeskedni - válaszolta Lydia -, mert a gyerekek már olyan régóta csak Afrikára, oroszlánokra és vérontásra gondolnak, hogy a szoba másra már nem reagál. - Lehet. 48
Kaland a végeken
- De az is lehet, hogy Peter beállította, hogy így maradjon. maradjon. - Beállította? - Talán odaférkőzött a gépezethez, és igazított rajta valamit. - Peter nem ért a gépekhez. - Tízéves korához képest okos fiú. Az intelligenciahányadosa… intelligenciahányadosa… - Ennek ellenére… - Helló, mama. Helló, papa. Handleyék hátrafordultak. Az utcai ajtón belépett Wendy és Peter, arcuk rózsás, mint a mentacukorka, szemük, akár fénylő kék agátgolyók, s a helikopterutazástól helikopterutazástól zubbonyukból ózon áradt. - Épp jókor jöttetek a vacsorához - mondták kórusban a szülők. - Teleettük magunkat eperfagylalttal és virslis szendviccsel - felelte a két gyerek, egymás kezét fogva. - De leülünk és itt maradunk, amíg vacsoráztok. - Helyes, meséljetek a gyerekszobáról. A két gyerek előbb apjára, aztán egymásra egymásra pillantott. - A gyerekszobáról? - Afrikáról meg minden egyébről - válaszolta apjuk színlelt kedélyességgel. - Nem értem, miről beszélsz - mondta Peter. - Anyátok és én halászfelszereléssel épp most jártunk Afrikában, mint Tom Swift és a géporoszlán. - Ugyan Peter. Tudom, mit beszélek. - Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna Afrikát - mondta a fiú, majd Wendyhez fordult. - Te láttad? - Nem, soha. - Szaladj oda, nézd meg, s aztán mondd el, mit láttál. A kislány szót fogadott. - Wendy, gyere vissza - mondta George, de addigra a kislány már eltűnt. A lakás fényei mint megannyi szentjánosbogár követték. George-nak későn jutott eszébe, hogy amikor legutóbb ott volt, elfelejtette bezárni az ajtót. - Wendy majd megnézi, mi van ott, s beszámol róla - mondta Peter. - Nincs erre semmi szükség. Saját szememmel láttam. - Tévedsz, apa. - Nem tévedek. Halljuk, mit csináltatok? De Wendy közben már visszajött. - Nincs ott Afrika - lihegte. - Na majd meglátjuk - szólt George Hadley. Valamennyien együtt végigmentek a hallon, és kinyitották a gyerekszobaajtót. Gyönyörű zöld erdő terült eléjük, gyönyörű folyó, bíbor hegyek. Csilingelő hangok énekeltek, a fák közt a gyönyörű, rejtelmes tündér bujkált, hosszú hajában, mint megannyi élő virágcsokor, színes lepkerajok lebegtek. Az afrikai préri eltűnt.
49
Kaland a végeken
Az oroszlánok is eltűntek. Csak a tündér bujkált ott, s olyan gyönyörű dalt dalolt, hogy könnyeket csalt valamennyiük szemébe. George Hadley végignézett a megváltozott tájon. - Menjetek aludni - mondta a gyerekeknek. Tiltakozni akart, de George rájuk szólt: - Nem hallottátok?! A légkamrába mentek, ahol a szél a kürtőn át mint barna leveleket szippantotta fel őket a hálószobájukba. George Hadley végigsétált az éneklő tisztáson, s a sarokban, közel ahhoz a helyhez, ahol az imént az oroszlánok voltak, felemelt valamit. Aztán lassan visszament a feleségéhez. - Mi az? - kérdezte az asszony. - Egy régi pénztárcám - mondta. Odamutatta feleségének. A tárcából a forró fű szaga és oroszlánszag áradt. Néhány csepp csepp nyál volt rajta, rajta, rágás nyoma, nyoma, s mindkét mindkét oldalán vérfoltok rozsdálltak. George becsukta a gyerekszobaajtót, s ráfordította a kulcsot. Éjfélkor is fent volt még, s tudta, hogy a felesége sem alszik. - Mit gondolsz, Wendy változtatta át a gyerekszobát? - szólalt meg végül a sötét szobában Lydia. - Bizonyosan. - Prériből erdővé változtatta, s az oroszlánok helyébe tündért tündért tett oda? - Igen. - Miért? - Nem tudom. De amíg ki nem derítem, a gyerekszoba zárva marad. - S a pénztárcád hogyan került oda? - Fogalmam sincs róla - válaszolta George -, csak azt tudom, most már bánom, hogy megvettük megvettük ezt a szobát a gyerekeknek. gyerekeknek. Ha gyerekeknél gyerekeknél egyáltalán egyáltalán neurózisról lehet beszélni, akkor ez a szoba… - De hisz állítólag épp arra váló, hogy egészséges úton levezesse az idegbántalmakat. - Kezdek kételkedni benne. - A férfi a mennyezetre bámult. - Minden kívánságukat teljesítettük, s ez a köszönet, titkolózás, engedetlenség? - Ki mondta azt, hogy "a gyerekek szőnyegek, olykor-olykor rájuk kell lépni"? Sohasem emeltünk kezet rájuk. Mi tagadás, kibírhatatlanok. Kedvük szerint jönnek, mennek, mennek, úgy bánnak velünk, mint mi volnánk az ő gyerekeik. gyerekeik. Elkényeztetettek, és mi is azok vagyunk. - Mióta egy hónappal ezelőtt megtiltottad, hogy rakétával New Yorkba menjenek, nagyon furcsán viselkednek. - Megmagyaráztam nekik, fiatalok még ahhoz, hogy egyedül utazzanak. - S mégis megfigyeltem, hogy azóta feltűnő hűvösen viselkednek velünk. 50
Kaland a végeken
- Holnap délelőtt, azt hiszem, idehívom David McCleant, nézze meg ezt az Afrikát. - De hisz ez már nem Afrika, hanem a tündér birodalma. - Az az érzésem, hogy addigra megint Afrika lesz. Egy perccel később felhangzottak felhangzottak a sikolyok. sikolyok. Két sikoly. Két ember sikoltott odalent. S aztán oroszlánbőgés hallatszott. - Wendy és Peter nincs a szobájában - mondta az asszony. George dobogó szívvel feküdt ágyában. - Nincs. - Betörték a gyerekszobaajtót. - Azok a sikolyok… nagyon ismerősen hangzanak. - Azt mondod? - Igen. Szörnyen ismerősek. Noha ágyuk igen-igen igen-igen megerőltette megerőltette magát, még egy órába telt, amíg álomba ringatta őket. Az éjszakai levegőben macskaszag úszkált… - Apa? - szólalt meg Peter. - Tessék. Peter a cipőjét bámulta. Újabban soha nem nézett sem apjára, sem anyjára. - Ugye, nem akarod végleg lezárni a gyerekszobát? - Ez attól függ. - Mitől? - tört ki Peter. - Tőled és a húgodtól. Ha ezt az Afrikát időnként, mondjuk, Svédországgal vagy Dániával, vagy esetleg Kínával váltanátok fel… - Azt hittem, kedvünk szerint játszhatunk. - Igen, de csak ésszerű határok, közt. - Mi a kifogásod Afrika ellen, apa? - Tehát most már bevallod, hogy mégis Afrikát idézted fel? - Nem akarom, hogy bezárd a gyerekszobát - mondta ridegen Peter. - Egy percre se. - Ami azt illeti, épp azon gondolkodunk, hogy körülbelül egy hónapra az egész házat kikapcsoljuk. És gondtalan, amolyan "szolgáld ki magad" életet fogunk élni. - Ez szörnyen hangzik. Magam fűzzem be a cipőmet, a cipőbefűző helyett? Magam mossam a fogamat, magam fésülködjem és fürödjem? - A változatosság kedvéért. Jó szórakozás lesz, nem gondolod? - Nem, szerintem borzalmas lesz. Annak se örültem, amikor a múlt hónapban leszerelted a festőkészüléket. festőkészüléket. - Azért tettem, hogy tanulj meg magad festeni, - Én csak nézni, hallani és szagolni akarok, más nem érdekel. - Jól van. Menj és játssz Afrikában. 51
Kaland a végeken
- Hamarosan ki akarjátok kapcsolni a házat? - Ezen gondolkodunk. - Okosabb volna, ha nem gondolkodnátok tovább rajta, apa. - Nem tűröm, hogy a saját fiam fenyegessen! - Hát jó. - És Peter a gyerekszoba felé ballagott. - Jókor jöttem? - kérdezte David McClean. - Parancsolsz reggelit? - szólt George Hadley. - Köszönöm, már ettem. Mi baj van? - David, te pszichológus vagy. - Remélem. - Akkor nézd meg a gyerekszobánkat. Már láttad egyszer, egy évvel ezelőtt, amikor benéztél hozzánk. Vettél észre valami különöset különöset rajta? - Nem mondhatnám! Csak a szokott erőszakos cselekményeket láttam, itt-ott enyhe paranoiás hajlamot, ami gyerekeknél szokásos, mert úgy érzik, hogy szüleik állandóan üldözik őket. De ez valójában mind nem érdekes. Végigmentek a hallon. - Bezártam a gyerekszobát - magyarázta az apa -, és a gyerekek éjjel betörtek oda. Hagytam, mert azt akartam, hogy lásd, milyen képeket idéznek fel. A gyerekszobából rettenetes sikoly hallatszott. - Íme - mondta George, Hadley. - Nézd meg, mit tudsz belőle kiokoskodni. Kopogtatás nélkül benyitottak a gyerekekhez. A sikolyok elhalkultak. Az oroszlánok lakmároztak. - Menjetek csak ki egy percre, gyerekek - mondta George Hadley. - Ne változtassatok a gondolatkombináción. Hagyjátok a falakat úgy, ahogy vannak. Értettétek? Amikor a gyerekek kimentek, a két férfi figyelmesen nézte a távolban az oroszláncsordát, amely nagy élvezettel lakmározott zsákmányán, akármi volt is az. - Kíváncsi volnék, mi az - mondta George Hadley. - Néha már-már felismerhető. felismerhető. Mit gondolsz, ha idehoznék egy erős távcsövet és… David McClean fanyarul felnevetett. - Aligha. - Megfordult, és a négy falat vizsgálgatta. - És ez mióta tart? - Valamivel több mint egy hónapja. - Itt bizony érzésem szerint baj van. - Nem érzelmeket, tényeket szeretnék hallani. - A pszichológus, kedves George, soha életében nem lát tényeket. Csak érzelmekről, bizonytalan dolgokról hall. Azt mondom tehát neked, érzésem szerint itt baj van. Bízz az előérzetemben és az ösztöneimben. Valami bajt szimatolok itt. Nagy bajt. baj t. Azt tanácsolom neked, romboltasd le ezt az egész nyavalyás szobát, és egy évig naponta hozd el hozzám a gyerekeidet kezelésre. - Ennyire súlyos a dolog? 52
Kaland a végeken
- Sajnos igen. Ezeknek a gyerekszobáknak az volt az egyik eredeti rendeltetése, hogy megvizsgálhassuk a mintázatokat, amelyeket a gyerek gondolatai a falakra vetítenek. Hogy nyugodtan vizsgálhassuk őket, és segíthessünk a gyerekeken. Csakhogy a mi esetünkben a szoba gyilkos gondolatokhoz vezető csatorna lett, pedig épp az ellenkező irányban kellett volna hatnia. - És ezt eddig nem érezted? - Csak azt éreztem, hogy még a szokottnál is inkább elkényezteted a gyerekeidet. Most pedig valamilyen csalódást okoztál nekik. Mi volt az? - Nem engedtem el őket New Yorkba. - Hát még? - Elvittem néhány gépet a házból, s egy hónappal ezelőtt azzal fenyegettem meg őket, hogy lezárom a gyerekszobát, ha nem végzik el a házi feladatukat. És le is zártam négy napra, hogy lássák, komolyan beszélek. - Aha! - Mond ez neked valamit? - Ez mindent megmond. Eddig Mikulás voltál nekik, most meg krampusz. S a gyerekek Mikulást szeretik. A gyerekek vonzalmaiban a te és a feleséged helyét a szoba és a ház foglalta el. Ez a szoba most apjuk és anyjuk, sokkal fontosabb nekik, mint az igazi szüleik. Te pedig előállsz azzal, hogy le akarod zárni. Nem csoda, hogy meggyűlöltek. Erről az égboltról, ebből a napból szinte árad a gyűlölet, nem érzed? Változtatnod kell az életeden, George. Sokakhoz hasonlóan te is a kényelemre építetted fel. Ha valami elromlana a konyhádban, egykettőre éhen halnál. Hisz még egy tojást sem tudsz feltörni. S mégis mindent ki kell kapcsolnod. Kezdj mindent elölről. Időbe fog telni. De ezek a rossz gyerekek egy év alatt megjavulnak. megjavulnak. Majd meglátod. S nem lesz nekik túl nagy megrázkódtatás, ha egyik napról a másikra végleg becsukom a gyerekszobát? gyerekszobát? - Nem szabad ebbe még mélyebben belemerülnünk, ez minden, amit mondhatok. Az oroszlánok befejezték véres lakomájukat. lakomájukat. A tisztás szélén állva a két férfit figyelték. - Úgy érzem, mintha rám leselkednének - mondta McClean. - Menjünk innen. Sohasem rajongtam ezekért a nyavalyás szobákért. Idegesítenék. - Az oroszlánok nagyon élethűek, ugye? - kérdezte George Hadley. - De azért nem hinném, hogy valamilyen módon… - Valamilyen módon? …életre kelnének. - Ilyesmiről még sohasem hallottam. - Esetleg valami géphiba folytán. Mert valaki babrált a szerkezettel vagy valami hasonló. - Ez lehetetlen. 53
Kaland a végeken
Az ajtóhoz mentek. - Nem hiszem, hogy a szoba örül majd, ha kikapcsoljuk - mondta az apa. - Semmi sem szeret meghalni, még egy szoba sem. - Kíváncsi volnék, vajon gyűlöl-e azért, mert ki akarom kapcsolni. - Itt ma túl erős a paranoia - jegyezte meg David McClean. - Követni lehet, mint a vad szagát. - Lehajolt és felvett és véres sálat. - Ez a tiéd? - Nem - válaszolta merev arccal George Hadley - Lydiáé. Kettesben odamentek a biztosítékdobozhoz, s elfordították a gyerekszoba kapcsolóját. A két gyerek hisztizni kezdett. Sikoltoztak, toporzékoltak, földhöz vágták, ami a kezük ügyébe esett. Üvöltöttek, sírtak, káromkodtak, a bútorokon ugráltak. - Ezt nem teheted a gyerekszobával, nem teheted! - Gyerekek, gyerekek! A gyerekek sírva a pamlagra vetették magukat. - George - mondta Lydia -, kapcsold be a gyerekszobát, csak néhány pillanatra. Ezt túl hirtelen hirtelen csináltad. - Nem kapcsolom be. - Ne légy olyan kegyetlen. - Lydia, kikapcsoltam a szobát, s úgy is marad. S ettől a pillanattól kezdve az egész ház ki van kapcsolva. Minél tovább nézem azt az összevisszaságot, amelyet magunkra hoztunk, annál inkább undorodom tőle. Túl sokáig bámultuk a gépi, elektronikus köldökünket. Istenemre, egy szippantásnyi friss levegőre van szükségünk! Végigment a házon, kikapcsolta a hangos órákat, a tűzhelyeket, a kályhákat, a cipőtisztítókat, a cipőbefűzőket, a mosdató-, törülgető- és masszírozógépeket s minden egyéb gépet, ami csak a keze ügyébe került. A ház, úgy tetszett, holttestekkel van tele. Olyan volt, mint egy géptemető. Olyan csendes. Egyetlen gép rejtett, zümmögő energiája sem várta, hogy gombnyomásra működni kezdjen. - Ne engedjétek, hogy ezt tegye! - jajveszékelt Peter a mennyezet felé, mintha a házhoz, a gyerekszobához beszélne. - Ne engedjétek, hogy apa mindent megöljön. - Aztán apjához fordult. - Ó, hogy gyűlöllek! - Sértegetéssel semmire sem mégy. - Bárcsak halott volnál. - Sokáig azok voltunk. Most kezdünk csak igazán élni. Ahelyett hogy gépek ajnároznának és masszíroznának minket, élni fogunk. Wendy még mindig sírt, s most Peter is újból. - Csak egy percre, egyetlen percre, egyetlenegy percre kapcsold be a gyerekszobát gyerekszobát - siránkoztak. Ó, George - mondta Lydia -, ebből nem lehet semmi baj.
54
Kaland a végeken
- Na jól van, jól van, csak már hallgassanak. De figyelmeztetlek titeket, egy percre bekapcsolom, de aztán aztán egyszer egyszer s mindenkorra mindenkorra vége. - Apu, apu, apu - dalolták a gyerekek, könnyes arccal, mosolyogva. - És aztán szabadságra megyünk. David McClean egy félóra múlva visszajön, segít nekünk kiköltözni innen és eljutni a repülőtérre. Megyek felöltözni. Kapcsold be a gyerekszobát, gyerekszobát, Lydia, de figyelm figyelmeztetlek, eztetlek, csak egy percre. Hármasban locsogva-fecsegve elindultak, a férfi pedig a légcsatornán felvitette magát az emeletre, és nekiállt, hogy felöltözzék. Egy perc múlva Lydia bejött hozzá. - De örülök, hogy elmegyünk innen - sóhajtotta. - A gyerekszobában hagytad őket? - Én is fel akarok öltözni. Ó, az a rettenetes Afrika! Nem értem, miért bolondulnak érte. - No de öt perc múlva úton leszünk Iowa felé. Úristen, hogyan kerültünk ebbe a házba? Hogy jutott eszünkbe ilyen rémséget megvenni? - Fennhéjázás, pénz, ostobaság. - Azt hiszem, jobb volna, ha lemennénk, mielőtt még a gyerekek megint beleszeretnek azokba azokba a nyavalyás nyavalyás vadállatokba. Ebben a pillanatban hangos kiabálást hallottak: - Apu, anyu, gyertek gyorsan! A légcsatornán lementek, és végigsiettek a hallon. A gyerekeket sehol sem látták. - Wendy? Peter? Beszaladtak a gyerekszobába. A préri üres volt, csak az oroszlánok várták, bámulták őket. őket. - Peter, Wendy? Az ajtó becsapódott mögöttük. mögöttük. - Wendy, Peter! George Hadley és felesége megpenderült, és az ajtóhoz rohant. - Nyissátok ki az ajtót! - kiáltotta George Hadley, a kilincset rángatva. - De hisz ezek ránk zárták ajtót! Peter! - Dörömbölt az ajtón. aj tón. - Nyissátok ki! S ekkor kívülről Peter hangját hallotta: - Ne engedjétek, hogy kikapcsolja a gyerekszobát gyerekszobát és a házat - mondta a fiú. Mr. és Mrs. Hadley az ajtót verte. - Ne vicceljetek, gyerekek. Indulnunk kell. Mr. McClean egy perc múlva itt lesz, és… És akkor meghallották a hangokat. Az oroszlánok mindhárom oldalról közeledtek feléjük a pusztaság sárga füvén, a száraz szalmán át, morogva, teli torokból bömbölve. Az oroszlánok.
55
Kaland a végeken
Mr. Hadley a feleségére pillantott. Megfordultak, az oroszlánokra néztek, amelyek lassan oldalogtak feléjük, lelapulva, farkukat meresztve. Mr. és Mrs. Hadley felsikoltott. És hirtelen ráeszméltek, miért hangzottak azok a sikolyok olyan ismerősnek. - No, megjöttem - mondta David McClean a gyerekszoba ajtajában. - Ó, helló! - A két gyerekre bámult - a nyílt tisztás közepén ültek és ebédeltek, mintha pikniken volnának. Túlnan csillogott a vizesgödör, sárgállott a pusztaság. Fejük fölött a nap tüzelt. McClean arcát elöntötte a verejték. - Hol vannak a szüleitek? A gyerekek mosolyogva felpillantottak. - Mindjárt itt lesznek. - Helyes. Azonnal indulunk. - Mr. McClean a távolban meglátta az oroszlánokat, amint verekednek egymással, karmolásszák egymást, aztán lecsillapodva csendben nekiállnak lakmározni lakmározni az árnyas fák alatt. Kezét szeméhez emelve, hunyorogva nézte az oroszlánokat. Az oroszlánok már végeztek a lakmározással. lakmározással. A vizesgödörhöz indultak inni. McClean forró arcán árnyék futott végig. Sok-sok árnyék rezzent az arcán. Az izzó égből keselyűk keselyűk szálltak alá. - Iszik egy csésze teát? - szólalt meg a csendben Wendy. Vámosi Pál fordítása
56
Kaland a végeken
Kirill Bulicsov Oszd meg - velem…
Szeretnék visszatérni oda. Különösen ma, amikor a látóhatáron gomolygó ködből támadó szürke felhők egyhangúan úsznak el a nedves háztetők fölött. Viharosan záporozó esőket hoznak és magányt. Szeretnék visszatérni oda, de ezt már soha többé nem tehetem, mert megalázó dolog bőkezű gazdagok között koldusnak lenni, vaknak a látók között, akik jámborul sorba állnak, hogy átvezethessenek átvezethessenek az utca forgatagán. és láb nélküli nyomoréknak, akit udvarias, izmos atléták hordszéken cipelnek. Úgy látszik, most már életem végéig az irigység fog kínozni. De akkor még semmit sem gyanítottam. A lift, miután ajtaja kattant, zümmögni kezdett. Leléptem a lejtős bejáró rámpáról az űrrepülőtér színes kockáira, s megtorpantam: igyekeztem kitalálni, hogy a várakozók tömegében ki vár rám. Érkezésemről már egy évvel azelőtt értesítést kaptak. Egy gepárdmozgású, napbarnította, magas férfi lépett oda hozzám. Hosszúkás ujjait megfogta a zöld herselium, s éppen ezért mielőtt egy szót szólt volna, tudtam, hogy kollégák vagyunk. - Hogy repült? - kérdezte, amikor az autó kifordult a repülőtér kapuján. - Köszönöm, jól - feleltem. - Minden rendben volt. Szavaimban udvarias udvarias hazugság rejlett, mert az út hosszú volt, sokszor kellett a fém- és átizzott műanyag szagú, kényelmetlen teherszállító állomásokon várnom a csatlakozásra. A túlterhelés nagyon igénybe vett, pedig a tervezők és az utasok a galaktikának ebben a szelvényében ezt szinte meg sem érezték. A férfi nem válaszolt. Csak kissé fintorgott, mintha idült fogfájás kínozná, s most a soron következő és elkerülhetetlen nyilallásra várna, amelyből már előre elege van. Legalább három perc telt el, amíg ismét megszólalt: - Bizonyára megviselte az utazás az űrhajónkon. Még nem szokott hozzá az ilyen nagy túlterheléshez. - Így van - helyeseltem. - Fáj a feje? - kérdezte a férfi. Nem válaszoltam, válaszoltam, mert mert láttam, hogy hogy fogát most most érte el a nyilallás. nyilallás. - Fáj a feje? - ismételte meg a kérdést a férfi. És szinte bocsánatkérően tette hozzá: - Sajnos, az önök űrhajói ritkán repülnek errefelé. Már néhány kilométert megtettünk a repülőtértől, s csak most értünk be az országba. Eddig csak az űrrepülőteret láttam, s az az egész galaktikában mindenütt 57
Kaland a végeken
egyforma. Nincs egyéniségük, mint ahogy jellegtelen minden pályaudvar, akár vonatok indulnak, akár repülőgépek, akár kozmikus korongok startolnak onnan. Mennél jobban távolodtunk a repülőtértől, annál különlegesebb, semmihez sem hasonlítható lett körülöttem a világ, mert itt a galaktika divatjait könnyen elsajátító nagy városon kívül, minden a saját fejlődésének útján haladt, s csupán részletek és apróságok emlékeztettek a már látottakra. Ám amint ez már történni szokott, mindenekelőtt éppen az apróságok ötlöttek szembe. Érdekes volt. Még a fejfájásomról és az émelygésemről is megfeledkeztem, amely a leszállás óta kínozott. Felélénkültem, az autó ablakán becsapó levegő friss volt, fűszagot és az otthon melegét hordozta. A város szélén, a kertek övezte alacsony épületek között, útitársam lassított. lassított. - Remélem, jobban érzi magát - érdeklődött. - Köszönőm, valóban sokkal jobban vagyok. Tetszik nekem itt. Más dolog olvasni erről, a képeket nézni, és más dolog érzékelni a színeket, az illatot és a távlatokat. - Persze - hagyta rám kísérőm. - Nálam fog lakni. kényelmesebb lesz, mint szállodában. - Ugyan miért? - tiltakoztam. - Nem akarok a terhére lenni. - Nem lesz terhemre. Az autó befordult egy meredek domb körül húzódó fasorba, s csakhamar odaértünk a kertben megbúvó emeletes ház elé. A fák, a bokrok, a fű bonyolult szövevénnyé olvadtak össze: összefüggő alakzatokat formáltak, s ennek a folytatása, mintegy betetőzése volt maga a ház. - Várjon meg itt - mondta útitársam. - Azonnal jövök. Várakozás közben a virágokat és a fákat nézegettem. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, amiért betörtem egy idegen életbe, amelynek nem volt szüksége a jelenlétemre. Az egyik emeleti ablak kitárult, s egy sovány lány nézett ki, egyetlen figyelmes pillantással felmért, aztán jóváhagyóan bólintott, de nem felém, hanem valakinek, aki a háta mögött állt. És nyomban nyomban ellépett az ablaktól. Hirtelen mindent könnyűnek és egyszerűnek éreztem. A lány arcvonásai, kezének mozgása, ahogyan kitárta az ablakot, egyetlen másodpercre átfutó tekintete, belehatoltak tudatom mélyébe, és szinte kitörölték onnan utam viszontagságait, a kimért fogadtatás okozta csalódást, s a ki tudja, még milyen meglepetésekkel szolgáló kényszerűséget, hogy két-három hónapig itt kell élnem, mert csak akkor indulhatok haza. Bizonyosra vettem, hogy a lány lejön elém, és nem is kellett sokáig várnom. Az ágak szövevényéből váratlanul bukkant elő, a növények szétválva utat nyitottak előtte. - Unatkozik egyedül? - kérdezte mosolyogva. - Nem - feleltem. - Nincs hová sietnem. Csodálatosan szép ez a kert. 58
Kaland a végeken
A lány könnyű ruhát viselt, de mozdulatai szögletesek és élesek voltak. - Lina a nevem - mondta. - Megmutatom, hol fog lakni. Apám most nem ér rá. Beteg a nagymamám. - Bocsásson meg - mondtam. - Az édesapja nem említette. Akkor szállodába megyek… - Eszébe ne jusson - tiltakozott Lina. Szemének furcsa színe volt, akár az óezüsté. - A szállodában rosszabb lenne. Ott senki sem törődik magával. Minket meg egyáltalán nem zavar. Édesapám rám bízta magát. Ő pedig a nagymamával maradt. Így neki is jobb, nem igaz? Valószínűleg jobban kellett volna erősködnöm, hogy átköltözöm a szállodába. De nem volt hozzá erőm. Valamiféle legyűrhetetlen bizonyosság vett rajtam erőt, hogy már nagyon régóta ismerem Linát, ezt a házat, a kertet. s hogy magam is idetartozom. Szinte minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy esetleg itt kell hagynom ezt a házat, s egyedül kell maradnom a jellegtelen, sivár szállodában. - No ez pompás - jelentette ki Lina. - Adja a kezét. Menjünk be a házba. Megmutatta a szobámat, segített kicsomagolni, a fürdőmedencét teleengedte pezsgő buborékú meleg vízzel… A medencét a föléje hajló faágak szinte beborították. Lina a medence szélére kuporodott, karjával átfonta térdét. s amikor alá-alámerültem, ő vidám rémülettel összeráncolt homlokkal számlálta a másodperceket, ha a "tíz"-re még nem bukkantam elő. Aztán felvezetett a ház lapos tetejére, ahol lármás kis állatkertet tartott: a csíkos. beszélő szitakötők, hatszárnyú madarak, a virágok közt szunyókáló kék halak. és a számomra teljesen mindennapi állat, ami azonban itt felbecsülhetetlen értékű ritkaságnak számított: egy közönséges macska. A macska rám se hederített, s Lina megjegyezte: - Bizonyosra vettem, hogy megörül magának. Meg vagyok sértve. Lina velem maradt egészen estig, s rajta kívül senki sem mutatkozott. Néha elnézést kért, és kifutott. Mondtam is neki: - Bizonyára sok dolga van. Ne törődjék velem. Ám alighogy egyedül maradtam, ismét elfogott a nyomasztó magányosság, a fizikai fáradtság és a bánat. Odaléptem a könyvespolchoz, kivettem találomra egy könyvet, de nyomban visszaraktam, aztán kisétáltam a kertbe. de azonnal visszasiettem, s egyre csak Lina lépteit lestem. Végre megérkezett, megérintett ujja hegyével. és megkérdezte: - Nem unatkozott? És én válaszoltam: - Egy kicsit. Egyszer aztán elszántam magam és bevallottam, hogy a jelenléte szinte elűzi kényelmetlen érzéseimet és nyomasztó gondolataimat. Lina elmosolyodott és azt válaszolta, hogy vacsorára már megjön a bátyja, és hoz gyógyszert, az majd elmulasztja elmulasztja az űrrepülés utóhatásait. - Reggelre szinte újjá fog születni. Nyoma sem marad semminek. - És maga? 59
Kaland a végeken
- Hogyhogy én? - Nem fog eltűnni? Mint valami jóságos tündér? - Nem - felelte magabiztosan Lina. - Holnap is itt leszek. Vacsoránál a beteg nagymama kivételével az egész család összegyűlt a hosszú asztal körül. Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy a tökéletesen lakatlannak tetsző házban legalább tízen élnek. A házigazda fáradtan és sápadtan ült mellettem és gondosan ellenőrizte, megiszom-e a medikus fia hozta gyógyszert. amely, mint ez már illik, kellemetlen ízű volt, de engedelmeskedtem. és senkinek sem árultam el, hogy az egyetlen igazi és hatásos gyógyszernek Linát tartottam. A lány együtt érzett velem és még ő is fintorgott, ha a gyógykezelés során túl kellemetlen tablettára került sor. A házigazda közölte, hogy édesanyja jobban érzi magát. Alszik. Alszik. A fáradtságát és sápadtságát nem számítva, beszédes és szórakoztató volt, s szinte nem is hasonlított arra a magorva emberre, aki a repülőtéren fogadott. Akkor nyilván aggasztotta anyja állapota, de most… - Felébredt - szólalt meg váratlanul a házigazda. Akaratlanul fülelni kezdtem. A házban tökéletes csend volt: sem egy köhintés, sem egy sóhajtás nem hallatszott. - Felmegyek hozzá - mondta a házigazda fia. - Fáradt vagy, apám. - Ugyan - tiltakozott a házigazda. - Holnap óráid lesznek. - És te talán ráérsz? - Együtt megyünk - jelentette ki az apa. - A vendég megbocsát. Lina elkísért a szobámig és kijelentette: - Remélem, jól alszik majd. - Feltétlenül - helyeseltem. - Különösen ha a gyógyszerek között altató is volt. - Persze hogy volt - válaszolta a lány. - Jó éjszakát. Valóban pillanatok alatt elaludtam. Másnap reggel makkegészségesen ébredtem fel. Lesiettem a kertbe, reméltem, összetalálkozom Linóval. Már várt rám lent a medencénél. Gyorsan el akartam újságolni neki, milyen pompásan aludtam, és hogy mennyire örülök ennek a virágillatú reggelnek, a vele való találkozásnak, de szóhoz sem jutottam. Lina már mondta is: - No, ez pompás - szólalt meg, mintha olvasna a gondolataimban. - A nagymama jobban érzi magát. Apa most elviszi magát az intézetbe. Este meg majd én várom itthon. És elmeséli, hogy halad a munka és mi érdekeset látott. - Tudja azt maga nélkülem is. - Hogyhogy? - Kitalálja a gondolataimat. gondolataimat. - Ez nem igaz. - Én nem tévedek. Hiszen meg sem várta, amíg elújságolom, hogy jól érzem magam. Tegnap pedig, emlékszik rá, az édesapja felállt az asztaltól, mert a nagymama felébredt. A házban csend volt. Semmit sem hallhatott. - Ez még sincs így - jegyezte meg Lina. - Minek olvasnék másak gondolataiban? A magáéban?
60
Kaland a végeken
- Persze hogy nincs sok értelme - hagytam rá. És szinte elszomorodtam, amiért Lina nem sokat törődik az őrá pedig oly hízelgő gondolataimmal. - Jó reggelt - jelent meg a kertben Lina apja. - Ma már tökéletesen egészséges. Örülök. - Mégiscsak igazam volt - súgtam oda Linónak, mielőtt követtem volna az apját. - Minek olvasnám mások gondolatait? - kérdezte ismét a lány. - Hiszen magának minden az arcára van írva. - Minden? - Sőt, annál is több. Eltelt néhány nap. Napközben dolgoztam, esténként a városban kószáltam, bebolyongtam a mezőket, erdőket, a nagy sóstó parajait - a tóban páncélos halak tenyésztek. Néha egyedül voltam, néha Linóval. Megszoktam házigazdáimat, megismerkedtem még két-három mérnökkel. Ám a hétköznapok megszokottságán túl soha egy percre sem hagyott el a furcsa érzés, hogy körülöttem az emberek nem mindennapiak. Szinte bizonyosra vettem telepatikus képességeiket, de ha szóba hoztam bárki előtt, csak mosolyogtak. Egymás közt szinte közös megegyezéssel és egyenrangúakhoz méltón viselkedtek, fokozott megértéssel, s ebben olyan tulajdonság rejtőzött, amely számomra felfoghatatlan volt, és éppen ezért annál inkább vágytam megfejteni. Néha kényelmetlenül kényelmetlenül éreztem magam Lina társaságában, társaságában, mert olyan gondolaton kaptam rajta magam, amelyet nem kívántam vele megosztani. Úgy rémlett, ő hallja ki nem mondott szavaimat, és magában kinevet. Bár ismétlem, Lina állhatatosan tagadta ezt a lehetőséget. Egyszer a városban sétáltam. Kanyargós, lombos utca volt, mint a város többi utcája. Előttem fiatal fiúk mentek. Egy labdát rugdostak előre, én mögöttük lépkedtem, néztem őket, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy utánuk fussak és én is belerúgjak a labdába. Nem vettem észre a földből kiálló fagyökeret. Megbotlottam, elestem, térdemet belevertem a kövezetbe. A fájdalom olyan váratlan és éles volt, hogy felkiáltottam. A fiúk megtorpantak, mintha a kiáltásom hátba vágta volna őket. A labda magányosan gurult lefelé a lejtős utcán, a fiúk elfelejtkeztek róla, s felém fordultak. Megpróbáltam mosolyogni, intettem nekik: menjetek csak tovább, szaladjatok a labda után, semmiség az egész, már nem is fáj. De ők álltak és néztek. Feltápászkodtam, de nem bírtam megállni a lábamon. Nyilván ínrándulást kaptam. A fiúk odasereglettek körém. Az egyik idősebb fiú megérdeklődte: - Nagyon fáj? - Nem, nem nagyon. - Elszaladok az orvosért - jelentette ki egy másik. - Fuss csak - mondta az idősebbik. - Megvárunk. - Ugyan, fiúk - mondtam. - Csak egy rándulás az egész. Ez mindenkivel előfordulhat. Mindjárt elmúlik. - Természetesen - hagyta rám az idősebb fiú. 61
Kaland a végeken
És mintha a fájdalom a szavainak engedelmeskedne, a nyilallás enyhült. A fiúk komoly tekintettel néztek rám. hallgattak. Csak a legkisebb fakadt sírva váratlanul, s az idősebbik rászólt - Fuss haza. És a kicsi elszaladt. Megérkezett az orvos. Nyilván a szomszédban lakott. Megvizsgálta Megvizsgálta a lábamat. adott egy injekciót, s a fiúk nyomban eltűntek, csak a labda pattogása tanúskodott róla, hogy egyáltalán itt voltak. Az orvos segítségével hazamentem. Nem akartam fárasztani, azt bizonygattam, bizonygattam, hogy magam magam is hazaérek. hazaérek. - Már nem fáj, rá tudok lépni - jelentettem ki. Csak az első pillanatban fájt nagyon. A fiúk is tanúsíthatják. - Maga vendégségben van itt nálunk? - kérdezte az orvos. - Igen. - Akkor érthető - válaszolta. A korai óra ellenére mindenkit otthon találtam. A nagymama rosszabbul érezte magát. Annyira, hogy azonnal kórházba kellett szállítani és megoperálni. Odaléptem Linóhoz. Sápadt volt, a szeme alatt kék karikák. - Minden rendbe jön, jóra fordul - mondtam neki. Nem hallotta meg rögtön. Csak nézett rám, mintha nem ismerne meg. - Minden rendbe jön - ismételtem. ismételtem. - Köszönöm. Elesett? - Nem veszélyes. Már nem fáj. - A nagymamának nagy fájdalmai vannak. - Miért nem adnak neki injekciót? Nálam azonnal hatott. - Nem lehet. Már semmi sem segít. - Szeretnék segíteni. - Akkor hagyjon magunkra. - Ezt azonban úgy mondta, nehogy megsértsen. Közönyös, fakó hangon. mintha csak egy pohár vizet kérne. - Menjen minél távolabb. Most zavar minket. Lementem a kertbe. Felesleges voltam. Próbáltam nem megsértődni. Lina nincs jól. Mindnyájan Mindnyájan rosszul érzik magukat. magukat. Láttam, amint eltávoznak. Egyedül maradtam a házban. Felmentem a kis állatkertbe. A macska megismert, elősompolygott, és farkát felkunkorítva a rácshoz törleszkedett. A házimacskák nem élnek ketrecben, de itt egzotikus, ritka állatnak számítanak. Én is ritka állatnak számítok, aki nem érti a kör ütötte zajló eseményeket, és nem számíthat megértésre. Az elmúlt napokban kivívott közelség és barátság most egyszeriben szétfoszlott. Kiderült, hogy nem vagyok teljes értékű ember. De miért? El kell mennem a kórházba, ott talán valami nagyon fontosat tudok meg. Senki nem hívott oda, sőt valószínű, hogy a jelenlétem nem kívánatos. Mégsem bírtam otthon maradni. Ez több volt, mint kíváncsiság, most a rejtélyt
62
Kaland a végeken
kutattam, amely az ujjaim körül libegett, mint a molylepke, közelien. nyilvánvalóan, de éppúgy megfoghatatlanul, mint a moly. A kórház ajtajában senki sem tartóztatott fel. Csak a pultnál álló lány kérdezte, segíthet-e. Közöltem a nagymama nevét, s a lány elkísért a liftig. Baktattam az egyáltalán nem kórházra emlékeztető hosszú folyosón. A fal mentén végig fotelek sorakoztak. szorosan egymás mellett. A fotelekben emberek ültek. Egészségesek voltak, teljesen egészségesek. egészségesek. Ültek és hallgattak. A műtő fakó ajtajában megpillantottam barátaimat. Linát, az apját, és a fivéreit. A szomszédos fotelekben ott ültek közös ismerőseink, akik együtt dolgoztak velünk. vagy a szomszédban laktak. Lina rám pillantott. Szembogarának sugara végigsuhant arcomon. Szemében fájdalom tükröződött. Leültem egy szabad fotelba. Kínos volt nézegetnem azokat az embereket, akiknek semmi dolguk velem. Már tudtam, mitől ilyen furcsák. Nem kellett sokáig várnunk. Hirtelen mintha mintha egy láthatatlan varázsló végigsimított volna rajtuk tenyerével. az emberek felélénkültek. arcuk felfénylett, fészkelődni kezdtek. Valaki megszólalt: "Most altatták el." És megegyeztek, ki marad itt őrködni. ki jön vissza az operáció után, amikor a narkózis hatása már elmúlik, és a fájdalmak ismét fellépnek. Lina odalépett. hozzám. Felálltam. - Bocsásson meg - mondta. - Megbántottam, de hiszen megérti… - Igen. Értem. Hogy is haragudhatnék? Csak szomorú vagyok, hogy én itt idegennek számítok. - Ne beszéljen így. Nem tehet róla. - Tudja, amikor elestem, a fiúk körém sereglettek és ott maradtak, amíg a doktor meg nem érkezett. - Hogyan lehetett volna másképp? Odalépett az apja is. - Köszönöm, hogy eljött - mondta. - Kérem, vigye magával Linát. Mi most már nélküle is boldogulunk. A professzor szerint az operáció sikerül. - Itt maradok, apám - jelentette ki Lina. - Ahogy jónak látod. - Értse meg - mondta Lina, amikor az apja félrevonult -, nagyon nehéz volna mindent az elejéről elmagyarázni. Számunkra ez éppen olyan természetes. mint az evés, az ivás, az alvás. A gyerekeket életük első napjától fogva tanítják erre. - Ez mindig is így volt? - Nem. Csak néhány nemzedékkel ezelőtt tanultuk meg. De potenciálisan mindig megvolt ez a képességünk. Talán magukban is megvan, rejtetten, az agy mélyén. Szinte szörnyű elgondolni, hogy vannak világok, amelyekből ez hiányzik. Hiszen minden értelmes élőlényben megvan ez a vágy, hogy ilyen képesség birtokában legyen. legyen. Vagy tévednék? - Nem téved - mondtam. - Különösen, ha mellettem egy ember rosszul érzi magát. Akkor az ember szeretné megosztani vele a fájdalmát.
63
Kaland a végeken
- És nemcsak a fájdalmát - toldotta meg Lina. Az örömét is. Emlékszel az első napra, amikor megérkeztél? Pocsékul érezted magad. Apa nemigen tudott rajtad segíteni, a nagymama fájdalmainak legnagyobb terhe őrá nehezedik, hiszen ő a fia. Még amikor kint várt a repülőtéren, akkor is segítenie kellett nagymamának. És ez annál nehezebb, minél távolabb vagy attól, akinek segítesz. Te pedig úgy vélted, hogy apa udvariatlan, igaz? - Nem teljesen, de… - Hiszen neki még a te rosszulléteden is segítenie kellett. Vendég vagy. Csodálkoztam, hogyan ért haza apa. És utána rögtön leváltott engem a nagymama ágyánál. Megláttalak az ablakból, és nyomban megtetszettél. Egész nap veled maradtam, és egész nap fájt a fejem miattad. - Bocsáss meg - mondtam. - hiszen nem tudtam. Arra gondoltam, hogy éppen most, éppen itt a kórházban tértünk át a tegeződésre. Valószínűleg már jóval előbb meg kellett volna tennünk. - Bocsáss meg - ismételtem. - De hiszen így még jobb. Képzelem, hogy felháborog` tál volna, ha tudod, hogyan fogadunk. - Azonnal elköltöztem volna. - Tudom. Jó, hogy maradtál. Most pedig kérlek, menj. Reggelre otthon leszek. Majd bekopogtatok hozzád. Hiszen annyi beszélnivalónk beszélnivalónk van egymással. egymással. - Igen - helyeseltem. - Ha alszol, hangosan dörömbölök és felkeltelek. - Nem fogok aludni. És ismét végighaladtam a kórház hosszú folyosóján, ahol ott ültek a betegek rokonai és barátai. Azért jöttek ide, hogy osztozzanak más emberek fájdalmában. Nem volt ebben semmiféle semmiféle telepátia. Egyszerűen Egyszerűen az emberek tudták, hogy szükségük van egymásra. Gyalog baktattam hazáig. A lábam még fájt egy kicsit, de igyekeztem nem gondolni a fájdalomra. Néha azonban belém nyilallott és majdnem a hatalmába kerített. És ekkor a hozzám legközelebb levő járókelő körülnézett, rámpillantott, és egyszeriben megkönnyebbültem. Sietni kezdtem, nehogy feleslegesen terheljem az embereket. Találkoztam fiatal nőkkel. Hatalmas virágcsokrokat vittek, Nevetgéltek, vidáman fecsegtek erről-arról. S amikor meglátták meglátták kínlódó arcomat, megajándékoztak örömükkel. Illatos, friss permettel hintett meg mások öröme. Egy padon ülő öreg, aki botjára támaszkodott, támaszkodott, megajándékozott megajándékozott a nyuga nyugalmával. lmával. Már azelőtt is ez történt velem, de nem Fedeztem fel akkor a kapcsolatot saját érzéseim és az emberek között. Nekik egyszerre nehezebb és könnyebb az életük, mint a miénk. miénk. Ajándékozhatnak Ajándékozhatnak és elfogadhatnak elfogadhatnak ajándékot. Ám nekik ajándékozni kell és el kell fogadniuk az ajándékot. Egyikük sem határolhatja el magát a többiektől, mert ahogy mi látjuk az emberi könnyeket, ők éppenígy érzik is. És a látás mennyivel tökéletlenebb!
64
Kaland a végeken
Aznap kezdtem irigykedni. Irigylem őket, sőt időnként szinte ellenséges érzelmek keltek bennem. Örökre idegen maradok közöttük, mint koldus a bőkezű gazdagok között. Elfogadom az ajándékokat, de képtelen vagyok ajándékozni. Amikor ott tartózkodásom ideje lejárt, visszarepültem a Földre. Csak Lina kísért ki a repülőtérre. A többiek még bent a városban elbúcsúztak tőlem. Már előzőleg így állapodtunk meg. Ott ültünk a néptelen és sivár váróteremben. Még elég időnk volt az indulásig, hogy sok mindent elmondjunk egymásnak, de túl kevés, hogy kibeszéljük magunkat. - Szeretnék veled menni a Földre - mondta Lina. - Nem - jelentettem ki. Hiszen tudod, miért nem. Elpusztulnál a Földön. Itt az öröm és a bánat terhe egyenlően oszlik meg. A Földön agyonnyomna a sok milliárd ember bánata és fájdalma, vigassága és féktelensége. unalma és türelmetlensége. Ilyen terhet nem bírnál el. Nem teheted meg, hogy csak az én örömömben és csak az én fájdalmamban fájdalmamban osztozz. - Nem tehetem - hagyta rám Tina. - Igazad van. De ez olyan szomorú. - Én meg nem bírok veled élni, ha tudori, hogy milyen magányos vagy és én képtelen vagyok a segítségedre sietni, amikor énrám volna szükséged. - Talán mégiscsak velünk maradsz? Itt. Velem. Hangja bizonytalan volt. - Jusson eszedbe - mondtam - az a nap, amikor a nagymamádat operálták. Elmentem közétek, de vak voltam a látók között. Nem maradhatok itt. De ezt már elmondtam tegnap és tegnapelőtt. Csak ismételtük a párbeszédeinket, s tudtuk, mivel végződnek, de mégis újra meg újra el kellett ismételnünk, mert mégis élt bennünk a halvány remény, hogy találunk valamiféle kompromisszumot, kitalálunk valamit, és akkor nem kell elválnunk. Amikor már a gép lépcsőjénél álltam, Lina egészen közel lépett hozzám, úgy hogy láttam ezüstös szemének fekete szembogarát, és így szólt: - Sohase felejtsd el, mit érzek most. A szomorúságomat csak növelte az ő bánata, és elsötétedett előttem a világ, a kezéhez kaptam, nehogy elessem. De a mellettem elhaladó utasok közül egy sem segített rajtam, nem osztotta meg velem ezt a bánatot, mert az életben vannak pillanatok, amikor őrizkedni kell attól, hogy a másik segítségére siessen az ember. Bármilyen nehezére esett is ez a mellettünk elhaladóknak, igyekeztek kikerülni minket. Aztán jött az út, a túlterhelés és a rázkódás. De tökéletesen egészséges maradtam és pompásan éreztem magam. Tudtam, miért: ott, valahol messze Lina bent ül az emeleti szobájában és tenyerével tenyerével dörgöli homlokát, homlokát, annyira kínozza a fájdalom. Haragudtam rá, s igyekeztem meggyőzni: felejts el, te butácska, kedveske, és ne oszd meg velem ezt a bánatot… 65
Kaland a végeken
Úgy szeretnék visszatérni visszatérni oda, de ezt már soha többé nem tehetem. tehetem. Apostol András fordítása
66
Kaland a végeken
Marietta Csudakova A létezés tere
Minden rendkívül gyorsan zajlott le. Kraft teljes erőből futott le a domboldalon, de az egyik férfi már hanyattvágódva feküdt a füvön, a másik pedig felébe hajolva, áldozatának arcát kémlelte olyan arckifejezéssel, amelyben a kíváncsiságon kívül semmi mást nem lehetett fölfedezni. - Letartóztatom! - kiáltotta Kraft még futás közben. Az ismeretlen meg sem próbált menekülni. menekülni. Lassan megfordult. megfordult. egykedvűen egykedvűen végigmérte végigmérte az izgatott Kraftot és a markában szorongatott Browningot. Kraft megtapogatta a fekvő alak pulzusát, egy percig a mellkasában uralkodó kínzó csendet fülelte, azután szigorúan megkérdezte: - Miért ölte meg ezt az embert? - Kérdésében két tévedés van - válaszolt szárazon az ismeretlen. - Először is nem öltem meg, másodszor pedig ez aligha nevezhető embernek. Cipője orrával megérintette a halott homlokát, aztán kissé habozva ugyan, de leguggolt, zsebéből holmi körzőre emlékeztető szerszámot vett elő, fürgén méricskélni kezdte a férfi arcát. s közben ezt mormogta: - No persze. A szög alig változott. Kraft nem nógatta a letartóztatott férfit. Érdeklődéssel figyelte, mint feszíti szét a halott tenyerét, s vizsgálja meg alaposan, néhányszor meghúzogatatva az "áldozat" hüvelykujját, aztán feláll, és térdét akkurátusan leporolva, gonosz mosollyal mosollyal szól oda a halottnak: - A mielőbbi viszontlátásra. viszontlátásra. Kraft felismerte a pillanatnyi elmezavar jellegzetes ismérveit, amelyek akkor ütköznek ki a gyilkosság elkövetése után a tettesen, ha az ölést még nem mesterségszerűen űzi. Ezt az elborult elmeállapotot csakhamar felváltja a megvilágosodás, megvilágosodás, amikor a tettest elfogja a viharos és őszinte gyónási szándék. Ám ez a gyilkos a vallomástétel vágyának a legcsekélyebb jelét sem mutatta! Úgy tetszik, most már egyáltalán nem érdekelte áldozata, s mély töprengésbe merült. A harminchárom év körüli. magas. fáradt és sápadt férfi elsőként törte meg a csendet. Azt tanácsolta Kraftnak, ne sokat törődjék törődj ék a holttest őrzésével. - Akármit csinál, egy óra múlva a hulla már nem lesz itt - mondta és ernyedten legyintett. - Egyébként, tegye azt, amit jónak lát. 67
Kaland a végeken
Egy órát kettesben töltöttek a hulla társaságában. Kraft várta, hogy valaki majd csak felbukkan az úton, de a környék elhagyatott volt. Mindketten szótlanul üldögéltek, a gyilkos háttal a tett színhelyének, Kraft pedig le nem vette szemét a holttestről: mindig felfigyelt a tettesek véletlen megjegyzéseire. S életének legnagyobb megrázkódtatása volt az a pillanat, amikor észrevette, hogy a tőle két méternyire heverő hulla eltűnt, de úgy, hogy a helyén még a fű sem maradt. lenyomódva. A legközelebbi bokorhoz akart ugrani, de idejében észretért. A bokrok legalább száz méternyire méternyire álltak. A gyilkos el sem mozdult a helyéről, ült s úgy tett, mintha egyáltalán nem is érdekelnék a háta mögött zajló események. Egyetlen dolgot lehetett feltételezni: feltételezni: a holttestet; a főid nyelte el. Öt perc múlva Kraft már tökéletesen hajlandó volt némán követni a gyilkost, aki nyugodtan hívta őt maga után. Mögötte botorkált és gondolattalanul meredt, az előtte haladó férfi lábára. Egész úton. egyetlen. szó sem hangzott el. Végre megérkeztek. Az emeletes villa dolgozószobájában, amely lakójának antropológiai érdeklődéséről tanúskodott; Kraft letelepedett egy öblös fotelba, a férfi pedig egy bőrdíványra; s fáradtan fáradtan hátradőlt. - Úgy látszik, megértette, hogy nincs értelme a letartóztatásomnak - szólalt meg a gyilkos. - Ne várja, hogy magyarázatot adok. Igaz, nem érdemes fecsérelni rá a szót, de nem ezért hívtam ide önt Valamit kérni szeretnék. Holnap már nem leszek itt. Sajnos, nem vihetem magammal a kéziratomat. De nagyon szeretném, ha nem kallódna el. Annak idején már kétszer megpróbáltam rábízni valakire. De mindkét alkalommal eltűnt. Bocsásson meg, hány éves ön? Kraft még nem töltötte be a harmincnyolcat, s úgy látszik, ez tökéletesen megfelelt az ismeretlennek. Röviden elmagyarázta, hogy harminc év múlva vagy talán később jelentkezik a kéziratért, amelynek a tartalma antropológiai kutatás. Legnagyobb sajnálatára nem készült el vele, bár nem is olyan régen még nagyon remélte, hogy sikerül befejeznie. Nagyon jói tudja, milyen furcsának tűnhet a viselkedése Kraftnak, de arra kéri, higgye el, ő egyáltalán nem gonosztevő, s ott lent a folyónál csak az életét védte: semmi rosszat nem tett azzal, akit Kraft ott voltan látott. A következő hetek azzal teltek el, hogy Kraft naponta százszor feltette magának ugyanazt a kérdést: ő, mint állami szolgálatban álló ember, hogyan engedhette futni a gyilkost, sőt még egy iratot is átvett tőle megőrzésre. És mindezt azért, mert a tettesnek, a kriminalisztikában ma még ismeretlen módszerrel, sikerült elrejtenie vagy megsemmisítenie egy holttestet. Az izgalom, amit két ember egyidejű eltűnése okozott a városban, csakhamar elcsitult, az ügy ad acta került. Soha senki nem tudta meg, hogy Kraft előző este az egyik eltűnt férfi házában járt. Soha senki nem kérdezett tőle semmit. Ám a szemtanú maga úgy vélte, becsületén folt esett, és még abban az évben kilépett a rendőrség kötelékéből.
68
Kaland a végeken
Rengeteg ráérő ideje lett. Nincs azon tehát semmi csodálkozni való, hogy végül elővette a férfi kéziratát, a férfiét, akinek saját jószántából lett a cinkosa. És ezen a napon Kralt arra a kérdésre, hogy mi lehet az ismeretlen neve, megkapta a választ: "Firstnek nevezem magamat." Most már csak a kézirat és a név - s ez utóbbi aligha az igazi - maradt Kraftnak abból az emberből, aki ilyen homlokegyenest ellenkező irányba terelte az életét. Az iratok rengeteg példával bizonyított, részletes és aprólékos kutatási adatokat tartalmaztak. Nincs értelme részletezni, hogy az évek során Kraft hogyan hatolt be egyre mélyebbre és mélyebbre az antropológia rejtelmeibe, a rokontudományokba, s hogyan döbbent rá végül is, hogy First kutatásai egyedülállóak. A szerző tökéletesen figyelmen kívül hagyta a régi és az új világ barlangjaiban talált leletek és ásatások eredményeit. eredményeit. Valamiféle Valamiféle más, csak őelőtte ismeretes adathalmazzal dolgozott, amelyek révén merész hipotéziseket állított fel az ember ötvenezer éves fejlődésével kapcsolatban. Voltaképpen nem is antropológia volt ez már, hanem valamiféle más tudomány, amely az embert mint egészet tanulmányozta. Kraftot különösképpen az a részlet nyűgözte le, amelyben az ismeretlen férfi a barlanglakó ősemberek és a reneszánsz kori európai ember életét írta le. A neolit kor asszonyainak a gesztusai, járása, mély hangú, szaggatott nevetése olyan közvetlen élményszerűséggel és jólértesültséggel rajzolódott ki, amilyen szinte csak a kortárs sajátja lehetett. Néhány oldal pedig vérbeli regényírónak regényírónak is becsületére vált volna. Amit a szakértők legjobb esetben megengedhetetlen felületességnek minősítettek volna, azt Kraft egészen másnak tartotta. Itt, ezen a számára idegen területen is segítségére sietett az a kivételes képessége, amelynek révén egynémely sötét ügyre annak idején sikerrel derített fényt, mégpedig az, hogy felfigyelt a másodrendű részletekre. Kralt végül ráakadt a nyomra. nyomra. Előbb First életrajzát kellett tanulmányoznia. A rendőrség archívumában elég anyagot talált. First orvos volt, de rendkívül kis körben praktizált. Öt évvel eltűnése előtt jelent meg a városban. S ez alatt az öt év alatt egyetlenegyszer sem hagyta el a várost. Nem volt sem felesége, sem gyereke. Ismeretségi köre alig egynéhány emberre korlátozódott. A városban csak gyalog közlekedett. E tények között mindenekfölött egy adat keltette fel Kraft figyelmét. Ez a jó keresetű ember, akinek sok szabad ideje volt, miért nem utazgatott? Kralt szorgos munkával nekilátott, hogy a város térképén rekonstruálja First útvonalait. Érdekes következtetésre következtetésre jutott. First útjai a városon belül pontos egyenlő szárú háromszöget alkottak, amelynek egyik csúcspontja a várost nyugati irányban határoló folyó völgye volt, az a hely, ahol annak idején összetalálkoztak az élettelen test fölött. A háromszög északi és déli csúcsa közötti távolság nem haladta meg a két kilométert. First soha nem járt a város déli negyedeiben. negyedeiben. Számára a város bizonyos fajta börtön lehetett, amelybe saját vagy nem tudni kinek az akarata folytán került. 69
Kaland a végeken
A titok csak sűrűsödött és a zavarosan forrongó találgatások csak megrémítették Kraftot hihetetlenségükkel. A rendőrség archívumában még másik három esetre bukkant, amikor "a város egy lakója eltűnt". A legrégebbit 150 évvel azelőtt jegyezték fel. Mindhárom eset hajszálnyira hasonlított egymásra. Mindhárom férfi éjszaka tűnt el, és soha többé senki nem látta őket. Kralt sok részletkérdésben is felfedezte a hasonlóságot. Százat tett volna egy ellenébe, hogy mindannyiszor ugyanaz a személy tűnt el. Amire a furcsa hipotézist kidolgozta, újabb probléma, a Nereida Neptun-hold esete kötötte le, aztán más és más dolgokkal foglalkozott, amelyek életének következő húsz esztendejét teljesen lefoglalták. Időközben a város szinte teljesen megváltozott. First Gáza helyén uszoda épült. Kraft kétszer költőzött más akósba. Vénségére igencsak megkedvelte a kicsi és otthonos bárt, amely a számára olyannyira emlékezetes helyen, a folyóvölgyben épült. A finom sörön és az elmés elnevezésen kívül - "A világ vége" volt a bár neve - még valami más is vonzotta oda Kraftot: ha Firstnek valóban eszébe jut és ismét jelentkezik a városban, akkor pontosan itt kell felbukkann felbukkannia. ia. Így történt. Egy csendes októberi estén First betoppant a bárba, oly váratlanul, mintha csak a falból lépett volna elő. Zavartan toporgott az ajtóban; körbe-körbe pillogott; mintha mintha nem tudná eldönteni, merrefelé merrefelé tegye tegye meg az első első lépést. 67 éve ellenére Kraft nemcsak esze minden frisseségét, hanem lelkierejét is megőrizte. De még így is elég sok időbe telt, amíg összeszedte magát. Voltaképpen csak azt látta, amit várt - First egy cseppet sem változott meg az elmúlt harminc év alatt. Kraft intett neki, mire First nyomban az asztala felé indult, merőn bámulva Kraftot. - Maga az, kedves barátom? - szólította meg halkan. - Véletlen találom itt, vagy várt engem? - Vártam magát - jelentette ki határozottan Kraft. - Vártam, hogy végre mindent elmesél nekem, s leveszi lelkemről ezt a szörnyű súlyt. A kézirata sértetlen. Mint látja, megöregedtem. s a fizetség, amelyet magától kérek. nem olyan nagy. - Én is megöregedtem - felelte First. - S az én utam is a vége felé közeledik. Nagyon szomorú volnék, ha úgy kellene távoznom, hogy senkinek se mesélhetnék mesélhetnék magamról. Nem leszek bőbeszédű. Egy mondattal mindent megmagyarázok. Maga az időben véges. én a térben vagyok véges. Ez az egész. First nyugodt szürke szeme Kraftra pillantott, Kraft pedig sápadtan bólintott. - Időbeli utam a múltban sokkal hosszabb, mint a magáé, s a jövőben végtelen. A térben azonban sokkal kurtább a magáénál. Úgyhogy magához hasonlóan, én is közeledem a megsemmisüléshez, ahhoz, amit maga halálnak nevez.
70
Kaland a végeken
- Ott a folyónál? - kérdezte Kraft, s First bólintott. - Igen, bizonyára ott fog bekövetkezni. Mindenesetre nem messzebb a régi városfal tornyánál. tornyánál. Nem fogom túlélni a tornyot, mint ahogy valószínűleg ön sem haladja meg a százéves kort. Már csak háromszáz méter hosszú és ötven méter széles térség maradt számomra. Az idő azonban mindig folyamatosan múlik, és a legszerencsétlenebb nap is csak annyi ideig tart, mint minden másik nap, a tér azonban néha ugrásszerűen zsugorodik. Az ember hirtelen azon veszi észre magát, hogy már jóval kisebb tere maradt, mint számította. - És akkor mit tesz? - Elmegyek egy másik időbe. A tér zsugorodását nem tudom megakadályozni, mint ahogy ön sem tartóztathatja fel az idő múlását. De ön meghosszabbíthatja az életét a tér számlájára. "Nem egy, hanem tíz életet élt" - mondják arról, aki bejárta a földet. Ráadásul itt vannak tartalékban a bolygók. Én is "meghosszabbítom" az életemet az idő számlájára. Számtalan életet éltem végig, de mindegyik egy icinyke-picinyke földterületen zajlott le. ahonnan sohasem törhettem ki. Az utolsó szavak olyannyira elkábították Kraftot, hogy alig bírt megszólalni. Végül megérdeklődte, milyen messzire kalandozott el First. - Tetszés szerint kalandozhatom - válaszolta First. - Vissza is térhetek a saját időmbe, csupán annyival "öregebben", mint amennyit a másikban éltem, és még életben találhatom az ismerőseimet… De ezt nemigen teszem. Egy alkalommal túl korán tértem vissza, de mégiscsak később, mint most, és még találkozhattam egy roskatag és beteg öregasszonnyal. Valamikor nagyon szerettem, és született is egy lányunk. Találkoztam a lányommal. Gyönyörű asszony lett belőle, és akkor már tizenöt évvel idősebb volt nálam. Amikor bemutattak neki, azt mondta: az édesapjára emlékeztetem, aki éppen ilyen jóképű és elegáns volt. S meg kell vallanom, jólesett, hogy Helen nem felejtett el teljesen. - Lehetséges, hogy soha nem ismerték fel? Hiszen ismét a rokonai, ismerősei közé tévedhetett… First mosolygott. - Erről nevetséges beszélni. Ki hisz manapság a csodákban? Még a legkézenfekvőbb, leghihetőbb tények összevetése nyomán sem merészkedne senki olyan messzire, mint ön, kedves Kraft. Maga az első, aki szemébe nézett a nyilvánvaló tényeknek, bármennyire ellentmondanak is azok a közhiedelemnek, Milyen rokonokról beszél, kedves barátom? Mit mondana ön arról az aránylag fiatal emberről, aki az utcán megállítaná a köztiszteletben álló Vernier doktort, aki már nyilván betöltötte hetvenedik évét, és meglapogatva a vénember görnyedt hátát, azt kezdené bizonygatni neki, hogy ő, Vernier, ennek a tejfelesszájúnak a fia? Csend lett, és Kraft egyre csak Firstöt bámulva, elfojtott magában egy felesleges kérdést.
71
Kaland a végeken
- A távoli múlt? Ki törődik vele? - folytatta First. - Bevallom, végigfut a hátamon a hideg, ha arra gondolok, hogy ismét az őseink között találom magam, ismét meglátom a barlangokat és a gigantikus fákat, itt. ni, a város helyén, amely az elmúlt korok során szinte a sajátommá vált… Nem, egyáltalán nem kívánkozom vissza a múltba. Egyetlen dolog vonzana: szeretnék ismét a nagy Cézár seregében harcolni. De persze ez is elszomorítana, hiszen a gallok ellen kellene csatáznom mosolygott First. Az ablaknál ültek, és First olyan arckifejezéssel tekingetett a városfal tornya felé, mint ahogyan a vénemberek nézik a temetőt. Kraft mélységesen megszánta ezt az embert, aki úgy látszik, magával az emberiséggel egyidős… Saját élete szinte morzsányinak tetszett Firstéhez viszonyítva, aki az elmúlt évezredek alatt egymást váltó nemzedékek minden terhét a vállán hordta. Lassan megértette: nem sok vigasztaló rejlett abban, hogy First életét nem évek; hanem néhány méter korlátozza. - Howard, Pellier, Fossler, akik annak idején eltűntek a városból, mint ön? kérdezte Kraft. - Igen, én vagyok - válaszolta nyugodtan First - és egyetlenegyszer sem jószántamból tűntem el. Nekem is megvannak a magam veszélyei. Már említettem, említettem, hogy önhöz hasonlóan, engem sem kímélnek meg a véletlenek. Egyszer például, ha jól emlékszem, emlékszem, a múlt század elején, meggondolatlanul meggondolatlanul kocsiba ültem. A ház, ahová igyekeztem, egy általam már régen érintett ponton állt. De a kocsis részeg volt és vagy tíz méterrel odább hajtott, arra a területre, amely aztán lényegesen összezsugorította az életemet. Arra már nem volt időm, hogy megállítsam a kocsit. Kiugrottam, s szerencsémre megúsztam egy lábtöréssel. Azóta nem utazom. Túl drágán fizettem meg ezért az élvezetért. De jelenleg egyetlen valódi ellenségem van. - Akivel ott lent a folyónál megvívott? megvívott? - kérdezte óvatosan Kraft. - Igen, ő, Second. Ő éppen olyan, mint én, csak egyetlenegy dologban különbözünk. e jóval később jelent meg mint én, valamiféle javított kiadásban, és így sokkal közelebb áll az emberi nemhez. Mint ahogy ön sem tudja, mi történik önnel holnap, úgy ő sem tudja, mi történik vele a tér legközelebbi méterén és melyik idősíkba lép át. Valamiféle külső erő irányítja, váratlanul és szeszélyesen szakítja ki egy-egy idősíkból. Neki persze sokkal könnyebb a dolga, mint nekem. Nem neki magának kell eldöntenie, hogy az ismerősei elől melyik melyik idősíkba lépjen át, ahol esetleg pusztaságot talál vagy hullahegyeket az ismerős helyeken. De ez az idióta úgy véli, hogy óriási boldogság, ha maga irányíthatja az időt, s hogy ettől őt megfosztották. Akkor amikor találkoztunk, Second váratlanul támadt rám. és a folyóba lökött. Sikerült elrabolnia tőlem öt méternyi életet, s nekem nyomban távoznom kellett. Nem tudom, miért volt erre szüksége. Bizonyosan felismert. Ritkán találkozunk, de mindig, már az első pillanatban megismerjük egymást. - Akkor hová tűnt el? 72
Kaland a végeken
- Az ütésem átküldte egy másik idősíkba, ennyi az egész. Talán éppen itt tartózkodik az ükunokáink ükunokáink társaságában. Kraft megborzongott, és körülnézett az elnéptelenedett bárban. Egy pillanatra felrémlett előtte a még meg nem született emberek sziluettje, akik szótlanul üldögélnek körülöttük. - Lehetséges az is - folytatta First, és arcára sötét árnyék borult -, hogy az időben előre és hátra utazgat. Akkor úgy látszik, éppen a régmúltból bukkant fel. Nem tudja elképzelni, milyen milyen szörnyű dolog egy modern európai európai arcon felfedezni a neandervölgyi ember szörnyű vicsorgását. És akkor leütöttem… - Milyen rettenetes ez - jegyezte meg halkan Kraft. - Csak ketten vannak, és ellenségei egymásnak, s ráadásul kénytelenek találkozni. - Mit tehetünk? Second meg én ugyanabba a térbe kerültünk, önöknek a saját idősíkjukban vannak meg az ellenségeik. Egyébként ez nem is olyan fontos. A szörnyű az, hogy az ember állandóan érzékeli a tér végességét, azt hogy feltartóztathatatlanul feltartóztathatatlanul közeledik a végső pont felé, s a nyomorult nyomorult méterek egyre csak fogynak. Kraft végül elszánta magát a végső kérdésre: - Ön is fél a haláltól? First lehorgasztotta fejét. - Ön tud valamit a halálról? - Semmit. - Mindig úgy vélekedtem, hogy azért félünk a haláltól, mert tudunk róla. - Értem, mire gondol - felelte meghatottan First. Én magam is preparáltam már hullákat, és tökéletesen el tudom képzelni, milyen az az ember, aki az időben fejezi be az. útját. De arra még gondolni is szörnyű, mi lesz velem, amikor nem marad már számomra tér… A bárban már záráshoz készülődtek, készülődtek, ők ketten kimentek kimentek a friss levegőre. Kraft házánál elbúcsúztak. First magához vette kéziratainak egy részét, és eltávozott abban a reményben, hogy még este kibérel egy lakást, s másnap ismét találkozik Krafttal. Kraft sokáig nem bírt elaludni. Arra gondolt, milyen mérhetetlen boldogság jutott neki osztályrészül. osztályrészül. Hátralevő napjaiban olyan emberrel beszélgethet, aki olyasmiket látott, amikről a világ egyetlen könyvében sem olvashatna. Reggel First nem jelentkezett. Ebédtájban Kraft elment hazulról, s amikor megvette a reggeli újságot. rögtön szemébe ötlőn a hír, miszerint egy ismeretlen fiatalembert tegnap este a város északi részében elütött egy lovaskocsi. A kocsis felszedte a szerencsétlenül járt férfit, aki elvesztette eszméletét, és elindult vele a városi kórház felé. Amikor a kocsi megállt a kórház kapujánál. a férfit nem találták a kocsiban. Tüzetesen átkutatták a környéket, de eredménytelenül. Csupán egy halom véres kéziratra bukkantak. amelyen mindenféle csontok és koponyák rajza volt látható, nyilván a szerencsétlen emberé lehetett. Az ismeretlen teste valószínűleg kiesett a kocsiból a hídon, amelyen a kocsi áthaladt s onnan belecsúszhatott a folyóba, folyóba, az áradás pedig elsodorhatta. elsodorhatta. 73
Kaland a végeken
Kraft megborzongott és levette a kalapját. Tudta, hogy az emberek közül az Első befejezte útját. Apostol András fordítása
74
Kaland a végeken
Philip K. Dick Emlékárusítás nagyban és kicsinyben
Felébredt. A Marsra utazni! - sóvárgott. Azok a völgyek! - gondolta. Milyen is lehet köztük bandukolni? Nagyszerű, csodálatosnál csodálatosabb! Az álom - a sóvárgás - még ébredezés közben is egyre mélyült. Szinte kitapinthatóan érezte annak a másik világnak mindent beburkoló jelenlétét, mindazt, amit csak az állami titkos ügynökök meg a magas rangú kormánytisztviselők láthatnak. S egy efféle kuli, mint ő? Nem valószínű. - Felkelsz vagy nem kelsz fel? - kérdezte álmosan Kirsten, a felesége, a tőle megszokott, kissé ingerült hangon. - Ha felkelsz, nyomd meg a forrókávés gombot azon a nyamvadt tűzhelyen. - Oké - válaszolta Douglas Quail, s modhonuk hálószobájából mezítláb elindult a konyhába. Ott aztán engedelmesen megnyomta a forrókávés gombot, majd leült a konyhaasztalhoz, s elővett egy sárga, finom Swift dékán tubákkal megtöltött bádogdobozkát. Nagyot szippantott. a Beau Nash keverék csípte az orrát, égette szájpadlását. De ezért még egyet szippantott belőle. Ettől aztán végleg felébredt, s álma, éjszakai vágyai és kusza sóvárgásai valamivel valamivel ésszerűbb formába sűrűsödtek. Elmegyek oda, mormolta magában. Egyszer életemben megnézem a Marsot. Persze még álmában is tudta, hogy ez merő képtelenség. De a nappali világosság, a hálószoba-tükör előtt fésülködve feleségének valóvilági neszezése - mind összeesküdtek ellene: emlékeztették, kicsoda-micsoda. Nyomorúságos. Nyomorúságos. rosszul fizetett alkalmazott, alkalmazott, mondta magában keserűen. Kirsten naponta legalább egyszer emlékezteti rá, s ezt nem is veheti rossznéven tőle. A feleség kötelessége, hogy férjét visszaráncigálja az álmok világából a földre. A Földre. gondolta, s felnevetett. Ez a képes beszéd szó szerinti értelmében is megállja a helyét. - Mit vihogsz? - kérdezte a felesége, miközben hosszú, lebegő rózsaszínű pongyolájában bevonult a konyh konyhába. ába. - Fogadok, hogy valami álmon. Csak ilyesmin ilyesmin jár az eszed. - Igen - válaszolta Quail, s a konyha ablakán át elnézte a légpárnás kocsikat meg a mozgópályákat, a munkába siető, életerős emberkéket. Pár perc múlva ő is köztük lesz. Mint napról napra. - Fogadni mernék, hogy egy nőről álmodozol - szólt megvető hangon Kirsten. 75
Kaland a végeken
- Nem - felelte. - Egy istenről. A háború istenéről. Gyönyörű kráterei vannak, s a mélyükben mindenféle növényi élet található. - Ide figyelj! - Kirsten mellékuporodott, komoly hangjából egy pillanatra eltűnt a keménység. - Az óceán… a mi óceánunk mélye sokkal, összehasonlíthatatlanabbul szebb. Ezt magad is tudod, mindenki tudja. Bérelj kettőnknek egy-egy műkopoltyús öltözetet, végy ki egy hét szabadságot, s leszállunk az egyik mélyvízi üdülőbe, amelyik egész évben nyitva tart. S amellett… Félbeszakította magát. - Nem figyelsz rám. Pedig okosabban tennéd. Amiről én beszélek, az a te kényszerképzeteidnél, megszállott Mars-sóvárgásodnál sokkal többet ér. De te nem figyelsz rám! - Hangja éles lett. - Úristen. Doug, a te sorsod megpecsételődött. Hová vezethet ez? - A munkahelyemre - felelte. Felállt, a reggeliről közben teljesen megfeledkezett. - A munkahelyemre vezet. Az asszony fürkésző pillantást vetett rá. - Egyre kibírhatatlanabb vagy. Napról-napra fanatikusabb. Azt kérdezem, hova vezethet ez? - A Marsra - válaszolta. Kinyitotta a fehérneműs szekrényt, hogy tiszta inget vegyen fel. Douglas Quail kiszállt a taxiból, lassan átvágott három zsúfolt gyalogpályán, gyalogpályán, s egy modern, hívogató külsejű kapualjhoz lépett. Itt megállt, megállt, bár ezzel akadályozta a délelőtti forgalmat, s gondosan elolvasta a váltakozó színű neon-cégtáblát. Már azelőtt is többször elnézte… de ilyen közelről még soha. S ez egészen más dolog; amit most tett, egészen más dolog. Aminek előbb-utóbb be kellett következnie. MEMÓRIA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG Ez volna a megoldás? Hisz az illúzió, bármilyen meggyőző is, végeredményben csak illúzió. Legalábbis objektíve. Igaz, szubjektíve épp az ellenkezője. Akárhogyan van is, már bejelentette magát. Öt perc múlva bemehet. Mélyet szippantott a szmoggal enyhén fertőzött chicagói levegőből, s aztán a kapualj kápráztatóan sokszínű fényein fényein át a titkárnő pultjához lépett. A pult mellett ülő, formás testű, mezítlen keblű; csinos szőkeség nyájasan üdvözölte. - Jó reggelt, Mr. Quail. - Igen, az vagyok - válaszolta. Emlékbeplántálásra Emlékbeplántálásra jöttem, ezt, gondolom, úgyis tudja. - Hogyne tudnám. - A titkárnő gömbölyű könyöke mellől felvette a videofonkagylót és beszólt: - Mr. Douglas Quail van itt, Mr. McClane. Bemehet önhöz? Vagy tán még kissé korán van?
76
Kaland a végeken
- Jöhet… tam… tum… tam - motyogta a telefon. - Igen. Mr. Quail - mondta a titkárnő. - Tessék befáradni, Mr. McClane várja önt. - S amikor Quail habozva elindult, utánaszólt.: - A D szoba, jobbról. Quail egy ijedt, de kurta pillanat múlva megtalálta a keresett ajtót. Nyitva állt, s odabent, nagy diófa-íróasztal mögött középkorú, barátságos arcú férfi ült, legújabb divat szerinti szürke, marsbeli békabőr öltönyben… Már az öltözete is elárulta Quailnek, hogy jó helyre jött. - Foglaljon helyet, Douglas - szólt McClane és tömzsi kezével a szemközti székre mutatott. - Ön tehát a Marson szeretett volna lenni. Semmi akadálya. Quail izgatottan leült. - Nem vagyok bizonyos benne, hogy megéri a költséget - válaszolta. Tömérdek pénzbe kerül, és szerintem voltaképpen semmit sem kapok érte. Csaknem annyiba kerül, mint egy valóságos utazás, gondolta. - Kézzel fogható bizonyítékot kap az utazásról - tiltakozott nyomatékosan McClane. - Minden szükséges bizonyítékot megkap. Tessék, megmutatom. Tekintélyes íróasztala fiókjában kotorászott. - Kezelt űrjegy. - Benyúlt egy barna dossziéba és elővett egy négyszögletes, dombornyomású kartonlapocskát. Bizonyítja, hogy ön elutazott és visszajött. Levelezőlapok. - Szép sorban egymás mellé rakva kiterített Quail elé négy darab felbélyegzett, háromdimenziós, színes képeslapot. - Film. Felvételek, amelyeket bérelt kamerával különféle, marsbeli látványosságokról készített. - Ezeket is odarakta Quail elé. - Azoknak a személyeknek a jegyzéke, akikkel ott találkozott, továbbá kétszáz egység értékű emléktárgy, amely a jövő hónapban érkezik majd meg… a Marsról. Útlevél, igazolványok a védőoltásokról. És így tovább, és így tovább. - éles pillantást vetett Quailre. - Ne féljen, emlékezni fog rá, hogy odautazott - mondta. - De ránk nem fog emlékezni, sem rám, sem arra, hogy valaha is itt járt. Emlékezetében valódi utazás él majd, erről kezeskedünk. Két teljes hétre emlékszik majd vissza, mégpedig a legapróbb részletekig. S még valami: ha bármikor kételye támadna, hagy valóban elutazott a Marsra, eljöhet hozzánk, és a teljes befizetett összeget visszakapja. Érti, kérem? - De a valóságban mégsem utaztam sehová - válaszolta Quail. - Bármilyen bizonyítékokat bizonyítékokat ad is a kezembe, akkor sem jártam a Marson. - Mély, izgatott lélegzetet vett. - És a Bolygóközi titkos ügynöke sem voltan soha. - Bármit hallott, is ettől-attól mesélni, nem tudta elhinni, hogy a Memória Rt. extrafaktuális emlékbe palántáló módszere hatásos legyen. - Mr. Quail - válaszolta türelmesen McClane -, ön a levélben azt írta nekünk, nincs az égvilágon semmi reménye, semmi lehetősége arra, hogy a valóságban valaha is a Marsra utazzék. Nincs rá pénze, s ami még sokkal fontosabb, képességei nem teszik lehetővé, hogy akár a Bolygóközinek, akár más szervezetnek titkos ügynöke legyen. Ez tehát az egyetlen módja annak, hogy életének… hhm… legdédelgetettebb álma teljesedjék. Nem igaz. uram? Ön nem 77
Kaland a végeken
lehet titkos ügynök, ön a valóságban nem utazhat a Marsra. - Elkuncogta magát. De hinni hiheti, hogy titkos ügynök volt és a Marsra utazott. Erről mi majd gondoskodunk. Az áraink pedig mérsékeltek, nem számítunk fel semmiféle külön költséget. - Biztatóan B iztatóan mosolygott. - Valóban ennyire meggyőző az extrafaktuális emlékezet? - kérdezte Quail. - Meggyőzőbb, mint a valóságos, uram. Ha a Bolygóközi ügynökeként valóban elutazott volna a Marsra, mostanáig már sok mindent elfelejtett volna. Az igazi-memo rendszerekkel, vagyis az élet fő eseményeinek hiteles felidézésével foglalkozó elemzéseink azt bizonyítják, hogy különféle apró részleteket egykettőre elfelejtünk. Egyszer s mindenkorra. A mi eljárásunk azonban olyan mélyen plántálja be az emlékeket, emlékeket, hogy abból semmi semmi sem megy veszendőbe. A kábult állapotban betáplált emlékanyagot gyakorlott szakemberek állították össze, olyan személyek. akik hosszú éveket töltöttek a Marson. S mi mindenkor az utolsó betűig ellenőrzünk minden apró részletet. Amellett ön igen egyszerű extrafaktuális rendszert választott. mert ha például a Plutót választotta volna, vagy ha a Belső Bolygók Uniójának uralkodója kívánna lenni, ez már sokkal nehezebb feladatot róna ránk… és a díjtétel ennek megfelelően jóval magasabb magasabb volna. Quail a kabátzsebébe nyúlt, s elővette pénztárcáját. - Na jó. Egész életemben erre vágyódtam, s tudom, sohasem kaphatom meg. így hát ezzel kell beérnem. - Ez hibás hozzáállás - mondta szigorúan McClane. - Nem pótlékot kap. A valóságos emlékezet, a maga bizonytalanságával, kihagyásaival, töredékességével, hogy ne mondjam, torzításaival, az a pótlék. - Átvette a pénzt, és íróasztalán megnyomott egy gombot. - Helyes, Mr. Quail - mondta, miközben nyílt az ajtó és két termetes férfi sietett be rajta. - Ön titkos ügynökként úton van a Marsra. Felállt, megkerülte az íróasztalt, hogy megrázza Quail izgalomtól nyirkos kezét. Helyesebben. úton volt a Marsra. Ma délután fél ötkor… khm… visszaérkezik ide, a Terrára, egy taxi leteszi majd a modhonánál, s mint már említettem, mindörökre elfelejti, hogy beszélt velem vagy hogy idejött. sőt még arra sem fog emlékezni, hogy mi egyáltalán létezünk. Quail szája kiszáradt az idegességtől. Követte a két laboránst - hogy mi lesz vele. ez már tőlük függ. Valóban azt fogom hinni, hogy a Marson voltam? - tűnődött. Sikerül-e elaltatnom örök sóvárgásomat? Különös. megmagyarázhatatlan előérzet azt súgta neki, hogy valami balul fog kiütni. De hogy mi - azt nem tudta. Majd kiderül, csak ki kell várnia. McClane házi távközlője, amely szobáját a munkateremmel kötötte össze, felberregett. - Mr. Quail már kábulatban van, uram - szólalt meg egy hang -, óhajtja ellenőrizni vagy folytassuk? 78
Kaland a végeken
- Folytassák csak, Lowe - válaszolta McClane nem hinném, hogy ilyen rutinmunkában bármi nehézség támadhatna. - Idegen bolygókra utazás mesterséges emlékének beprogramozása, azzal a jelentéktelen ráadással, hogy az utas titkos ügynök, a cég gyakorlatában már unos-untalan előfordult… a bolygóközi utazás e pótléka mindennapi mindennapi kenyerünk kenyerünk lett… - Ahogy parancsolja, Mr. McClane - mondta Lowe, s a távközlő elhallgatott. McClane az irodája mögött nyíló fülkébe ment, s ott a széfekben keresett egy hármas számú - "Mars-utazás" jelzésű - és egy hatvankettes számú - "Bolygóközi titkos ügynöke" jelzésű - csomagot. Amikor megtalálta őket, visszament velük íróasztalához, kényelmesen leült, s a csomagok tartalmát kiborította maga elé. Ezeket a holmikat titokban elhelyezik Quail modhonában, mialatt a laboránsok a hamis emlékezet beplántálását végzik. Hangfogós oldalfegyver, ára száz egység, töprengett McClane, ez a legnagyobb tétel. A legsúlyosabb anyagi megterhelés. Aztán egy sörét nagyságú adóvevő. amelyet az ügynök - elfogatása esetén - lenyelhet. Kódkönyv. amely meglepően hasonlít az eredetihez… a cég modelljei rendkívül pontosak voltak. lehetőleg mindenkor az USA valódi hadfelszereléséhez igazodtak. Különféle. önmagában értelmetlen holmi, ami azonban jól beilleszthető Quail képzelt utazásának szövedékébe, s emlékeivel összhangba hozható: régi ezüst ötvencentes fele, John Donne prédikációiból néhány hibásan kimásolt idézet, mindegyik különkülön, selyempapír vékonyságú, átlátszó lapra írva, marsbeli bárokból származó gyufaskatulyák, rozsdamentes acélkanál MARS-PALOTA felírással, lehallgató tekercs, amely… A távközlő felberregett. - Bocsánat a zavarásért, Mr. McClane, de ijesztő dolog történt. Talán mégis jobb volna, ha idefáradna. Quail már kábulatban van, a narkidrinre igen jól reagált, teljesen öntudatlan és fogékony. De… - Mindjárt odajövök. - McClane rosszat sejtve kiment az irodájából, és egy perc múlva benyitott benyitott a munkaterem munkaterembe. be. Douglas Quail a műtőágyon feküdt, lassan, szabályosan lélegzett. Szeme csaknem teljesen csukva volt, de homályosan - nagyon homályosan - érezte, hogy a két laboráns és most már maga McClane is ott áll mellette. - Nincs hova beilleszteni a hamis memória-szövedéket? - kérdezte bosszúsan McClane. - Dobjanak ki két munkahetet. A Nyugati Part Bevándorlási Hatóságánál, azaz állami szervnél dolgozik, az elmúlt évben bizonyosan kapott két hét szabadságot. Ez majd megoldja a problémát. - Az ilyen csip-csup ügyek nagyon bosszantották. És mindig bosszantani fogják. - Egészen másról van szó - válaszolta éles hangon Lowe. Az ágy fölé hajolt. Ismételje el Mr. McClane-nek, amit: nekünk mondott - szólította fel Quailt. Majd McClane-hez fordult. - Jól figyeljen, uram.
79
Kaland a végeken
Az ágyon hanyatt fekvő férfi zöldesszürke szemét McClane-re függesztette. A szeme, gondolta nyugtalanul McClane, egyszeriben milyen rideg pillantású lett, tompa fényű, mintha szervetlen anyag, valamilyen nyers féldrágakő volna. McClane-nek sehogy sem tetszett a látvány, ez a szem túl hidegen ragyog. - Mit akarnak tőlem? - kérdezte metsző hangon Quail. - Felfedték titkos küldetésemet. Takarodjanak innen, mert ízekre szedem magukat. - Végigmérte McClane-t. - Elsősorban magát - tette hozzá -, maga ennek az ellenakciónak a vezetője. - Meddig volt a Marson? - kérdezte Lowe. - Egy hónapig - felelte Quail rekedt hangon. - És mi célból? - firtatta Lowe. A keskeny ajak megvonaglott. Quail végigmérte Lowe-t, de nem válaszolt. Aztán mégis megszólalt. szavaiból szinte freccsent az ellenséges indulat. - A Bolygóközi ügynöke vagyok. Már mondtam magának. Hát nem veszik szalagra, ami itt elhangzik? Játssza vissza a főnökének a videaudiót; s engem hagyjon békén. - Behunyta szemét, mire a kemény ragyogás kialudt. McClane-en tüstént a megkönnyebbülés hulláma futott végig. - Nehéz pasas, Mr. McClane - mondta halkan Lowe. - Majd segítünk a dolgon - válaszolta McClane. Kitöröljük ezt a memória-láncolatot, s akkor megint ugyanolyan kezes bárány lesz, mint ezelőtt. - Tehát ezért akart olyan nagyon a Marsra menni? - kérdezte Quailtől. - Dehogy akartam én a Marsra menni - válaszolta Quail anélkül, hogy kinyitatta volna szemét. - Engem szemeltek ki rá, érdemeim elismeréséül, s máris benn ültem, a pácban. Azt elismerem, elismerem, hogy kíváncsi voltam rá, ki ne volna rá kíváncsi? - Újra kinyitotta szemét. végigmérte mindhármukat, főként McClane-t. Jó köptetőszerük van, olyasmit is kiszedett belőlem, amire már egyáltalán nem emlékeztem. - Eltűnődött. - Vajon Kirsten - mondta félig magának - be van-e avatva a dologba? Mint Bolygóközi összekötő… szemmel tart, hogy… meggyőződjék, nem nyertem-e vissza emlékezőképességemet? Érthető, hogy annyit gúnyolt, amiért oda akarok menni. - Halványan elmosolyodott, de ez az elnéző mosoly úgyszólván rögtön el is tűnt. - Higgye el, kérem. Mr. Quail - mondta McClane csak merő véletlenségből botlottunk bele. A mi munkaterületü munkaterületünkön… nkön… - Elhiszem - válaszolta Quail. Most fáradtnak látszott. A szer hatására egyre mélyebb kábulatba merült. - Mit mondtam, hol voltam? - mormolta. - A Marson? Nemigen tudok rá visszaemlékezni. visszaemlékezni. Azt tudom, hogy szerettem volna látni, mint mindenki más. De én… - hangja elhalkult - egy tisztviselő, egy kuli… Lowe felegyenesedett, s a főnökéhez fordult. - Olyan hamis útiélményt akart elplántáltatni emlékezetébe, amely valóságos. És hamis okból; amely azonban a valódi ok. Igazat mond, már erősen a narkidrin hatása alatt van. Az út igen élénken él emlékezetében… legalábbis amíg 80
Kaland a végeken
kábulatban van. De máskülönben, úgy látszik, nem emlékszik rá. Valaki, feltehetőleg az állami hadtudományi hadtudományi laborban; kitörölte tudatos emlékeit. Csak arra emlékezett, hogy az utazás a Marsra valami különleges dolgot jelent számára, s ugyanígy az is, hogy titkos ügynök. Ezt nem tudták eltüntetni, mert ez nem emlék, hanem vágy, s bizonyára ez késztette arra, hogy annak idején önként jelentkezzék a küldetésre. - Mitévők legyünk? - kérdezte Keeler. a másik laboráns, McClane-hez fordulva. - Fedjük le a valódi emléket a hamissal? Isten tudja, mi jöhet ki ebből. Talán egy s másra mégis emlékeznék a tényleges utazásból, s ez a zűrzavar pszichotikus állapothoz vezetne. Egyidejűleg két, egymásnak egymásnak ellentmondó feltevés élne az elméjében: hogy elment a Marsra, s hogy nem ment el. Hogy valóban a Bolygóközi ügynöke, s hogy nem az, hegy ez csak koholmány. Szerintem fel kellene ébresztenünk anélkül, hogy bármilyen hamis emléket plántálnánk belé. S aztán menjen isten hírével. Ez rázós dolog. - Úgy is van - mondta McClane. Aztán eszébe jutott valami. - Meg tudják mondani, mire fog emlékezni, ha magához tér? - Nem, ezt nem lehet előre tudni - válaszolta Lowe. - Valószínűleg most már lesz valamilyen homályos, zavaros emléke a valódi útjáról. És bizonyára erős kételyei lesznek a valódisága iránt. Feltehetőleg arra a meggyőződésre jut, hogy a programozásba valami hiba csúszott. És arra is emlékezni emlékezni fog, hogy idejött, ezt nem töröljük ki, hacsak ön nem kívánja. - Minél kevesebbet vacakolunk ezzel a pasassal válaszolta McClane -, annál jobb. Ennek fele se tréfa. Elég bolondok vagy pechesek voltunk, hogy kifogtunk kifogtunk egy valódi Bolygóközi kémet, akinek kilétét olyan tökéletesen leplezték, hogy ő maga sem tudta, mi volt, helyesebben, hogy most kicsoda. Minél gyorsabban megszabadulunk megszabadulunk ettől a magát D. Q.-nak nevező pasastól, annál jobb. - És elhelyezteti a hármas és a hatvankettes csomagot a modhonában? kérdezte Lowe. - Nem - válaszolta McClane. - A honorárium felét pedig visszafizetjük. - A felét? Miért a felét? - Szerintem így méltányos - felelte bizonytalanul McClane. - Csudajó megint a Terrán járni - mormolta magában Douglas Quail, miközben a taxi hazafelé vitte a Chicago lakónegyedében levő modhonába. A Marson töltött hónap emlékei már halványultak, már csak a tátongó kráterek, a dombok ősidőktől tartó eróziója. a vitalitás, a mozgás képzete élt benne. Olyan világé. ahol mindent por borít, ahol nem sok történik, ahol a nap legnagyobb részét a hordozható oxigénszolgáltató ellenőrzésével és újra ellenőrzésével töltötte. És még a különféle élőlényekre, az igénytelen, szerény szürkésbarna kaktuszokra meg az orsóférgekre emlékezett.
81
Kaland a végeken
És hozott is magával a Mars állatvilágából néhány, pusztulásra ítélt példány t, sikerült átcsempésznie őket a vámon. Semmi bajt nem okozhatnak, hiszen a Föld nehéz atmoszférájában nem maradhatnak életben. Kabátzsebébe nyúlt, kotorászott benne, keresgélte a dobozt, amely be a marsbeli orsóférgeket tette… De hely ette egy borítékot talált. Kivette, s zavarodottan bámult a benne levő ötszázhetven kis címletű címletű bankóra. - Hát ezt meg hol kaptam? - kérdezte magától. Hisz az utazásomra mindent elköltöttem. De a pénzzel együtt egy papírszeletet is kihúzott a borítékból. "A honorárium felének visszatérítéseként. visszatérítéseként. McClane." S a kelet. Az aznapi dátum. - Memória Rt. - mondta fennhangon. - Mit tetszik mondani, uram vagy hölgyem? - kérdezte tisztelettudóan a taxi robotsofőrje. - Van telefonkönyve? - tudakolta Quail. - Hogyne volna. uram vagy hölgyem. - S egy kis nyíláson át kicsúsztatta a Cook-körzet mikroszalagos telefonkönyvét. - Lássuk csak - dünnyögte Quail, a telefonkönyv cégjegyzékét lapozgatva. Félelem fogta el, elűzhetetlen félelem. - No itt van - mondta. - Vigyen a Memória Részvénytársasághoz. Meggondoltam magamat, nem megyek haza. - Igenis, uram vagy hölgyem, már amelyik a kettő közül - mondta a sofőr, s a taxi egy pillanat múlva az ellenkező irányba suhant. - Megengedi, hogy telefonáljak? - kérdezte Quail. - Örülök, hogy szolgálatára lehetek - válaszolta a robotsofőr, és elébe tolt egy fényes, új, háromdimenziós. színes videofont. Quail felhívta modhonát. Rövid szünet után a kis ernyőn feltűnt előtte Kirsten miniatűr, miniatűr, de hátborzongatóan valószerű képe. - Voltam a Marson - mondta neki Quail. - Részeg vagy - válaszolta gúnyos-torz mosollyal Kirsten. - Vagy még annál is rosszabb. - Esküszöm. - Mikor voltál ott? - Azt nem tudom. - Zavarba jött. - Azt hiszem. csak szimulált utazás volt. Valamiféle mesterséges vagy extrafaktuális vagy fene tudja milyen emlékbeplántálás útján. De nem fogant meg. - Valóban részeg vagy - jelentette ki megvetően Kirsten, és bontotta a vonalat. Quail letette a kagylót, és érezte, hogy arcát pirosság önti el. Mindig ez a hang, fortyant fel. Mindig ez a letorkolás, mintha ő mindent tudna, én meg semmit. Úristen, micsoda házasság. gondolta elkeseredetten. A taxi egy perc múlva megállt egy modern, hívogató külsejű, rózsaszínre festett kis épület előtt. 82
Kaland a végeken
MEMÓRIA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG - villogott felette a tarka neon cégtábla. A csinos, deréktól felfelé meztelen titkárnő meglepetésében összerezzent, de aztán nagy nehezen leküzdötte zavarát. - Ó, helló, Mr. Quail - üdvözölte idegesen. - I-isten hozta. Elfelejtett valamit? - Visszakérni a honorárium másik felét - válaszolta Quail. A titkárnő közben már kissé összeszedte magát. - Miféle honorárium másik felét? Itt valami tévedés lesz, Mr. Quail. Ön egy extrafaktuális utazás lehetőségéről tárgyalt velünk… - Egyet rándított gömbölyű, fehér vállán. - De tudomásom szerint utazásra nem került sor. - Mindenre emlékszem, kisasszony. A Memória Rt.-hez intézett levelemre, amellyel az egész ügy kezdődött. Emlékszem arra, hogy idejöttem, emlékszem a Mr. McClane-nel folytatott tárgyalásomra. Aztán arra, hogy a két laboráns elvezetett. és kábítószert adott be nekem. - Nem csoda, hogy a cég a honorárium felét visszafizette. A "Mars-utazás" hamis emlékképzete nem fogant meg, legalábbis nem teljesen; nem úgy, ahogyan ígérték. - Mr. Quail - mondta a lány -. bár ön csak egy kistisztviselő, de igen jóképű férfi, s a harag elcsúfítja az arcát. Ha ez jobb kedvre derítené, talán hajlandó volnék, izé, elmenni önnel egy… - Emlékszem magára - fortyant fel haragosan Quail. - Például arra, hogy a melle kékre van festve, ez megragadt az emlékezetemben. És arra is, hogy Mr. McClane azt ígérte, ha visszaemlékszem a Memória Rt.-nél tett látogatásomra, visszakapom a teljes befizetetd összeget. Hol van Mr. McClane? Némi - valószínűleg a cégtől telhető maximális maximális - huzavona után Quail újból a tekintélyes diófa-íróasztal előtt ült, pontosan úgy, ahogyan körülbelül egy órával azelőtt. - Szép kis módszerük van - epéskedett. Addigra már dúlt-fúlt csalódottságában és haragjában. - Az úgynevezett "emlékem" a Marsra a Bolygóközi ügynökként tett utamra ködös, bizonytalan és tele van ellentmondásokkal. Tisztán emlékszem az itteni tárgyalásaimra. Az egész ügyet a Korrekt Kereskedelem kamarája elé kellene vinnem. - Most már forrt benne a méreg, olyannyira becsapottnak érezte magát, hogy ez még a nyilvános perpatvarok iránti szokásos szokásos ellenszenvét ellenszenvét is legyőzte. legyőzte. - Beadom a derekam, Quail - válaszolta mogorván, de óvatosan McClane. Visszafizetjük a honorárium fennmaradt részét. Fenntartás nélkül elismerem, hogy semmiféle szolgálatot nem tettünk önnek - fűzte hozzá lemondó hangon. - Még azokat a különféle holmikat sem kaptam meg - méltatlankodott Quail -, amelyek ön szerint "bizonyították" volna nekem, hogy a Marson jártam. Az ön által leadott meséből semmi sem valósult meg. Még a kezelt jegyet sem kaptam meg, sem a képeslapokat, sem az útlevelet, sem a védőoltásokról szóló bizonyítványt, bizonyítványt, sem… sem… 83
Kaland a végeken
- Ide figyeljen, Quail - szólt McClane. - Ha azt mondanám magának… Félbeszakította magát. - Hagyjuk. - Távközlőjén megnyomott egy gombot. Shirley, állítson ki Douglas Quail nevére további ötszázhetven egységre szóló pénztári kiutalást. Köszönöm. - Elengedte a gombot, s Quailre függesztette függesztette tekintetét. Egy pillanat múlva ott volt a kiutalás. A titkárnő McClane elé tette, majd eltűnt, magára hagyta a két férfit, akik a tömör diófa-íróasztal lapja fölött még mindig egymást méregették. - Ha megengedi, adnék önnek egy tanácsot - mondta McClane, miközben aláírta és átnyújtotta a kiutalást. Ne szóljon sekinek erről a legutóbbi… Marsutazásáról. - Miféle utazásról? - Ez a helyes - folytatta makacsul McClane. - Az utazásról, amelyre részben emlékszik. Tegyen úgy, mintha nem emlékeznék rá, mintha sohase tett volna ilyen utat. Ne kérdezze. miért, csak fogadja meg a tanácsomat. Mindannyiunknak ez a legjobb. - Elöntötte a veríték. Patakzott róla. - Bocsásson meg, Mr. Quail, dolgom van, várnak az ügyfelek. - Felállt és az ajtóhoz tessékelte Quailt. - Az a cég - mondta Quail, miközben kinyitotta az ajtót -, amely ilyen rossz munkát végez, nem érdemli meg, hogy ügyfelei legyenek. S ezzel becsapta maga mögött az ajtót. A taxiban hazafelé azon tűnődött; hogyan fogalmazza meg a Korrekt Kereskedelem Kamarája termi osztály óhoz intézendő panaszos levelét. Mihelyt leülhet írógépéhez, azonnal megírja a levelet, erkölcsi kötelessége, hogy óvja embertársait a Memória Rt.-től. Hazaérve modhonába leült hordozható Herrnes-rakéta írógépéhez. s kihúzta az íróasztal-fiókot, hogy másolópapírt vegyen elő. S ekkor egy ismerős dobozkát pillantott meg. Ezt töltötte meg annak idején olyan gondosan a marsbeli állatvilágnak azokkal a példányaival, amelyeket aztán átcsempészett a vámon. Kinyitotta a dobozt, és legnagyobb ámulatára hat döglött orsóférget talált benne, meg különféle egysejtű lényeket, lényeket, amelyekkel amelyekkel a marsbeli férgek táplálkoztak. A protozoák már elszáradtak, de azért Quail még felismerte őket egy egész napig botorkált a roppant idegen kősziklák közt, amíg összeszedte ezeket az egysejtűeket. Milyen csodás, tanulságos felfedezőút felfedezőút volt! Csakhogy én nem jártam a Marson, villant fel agyában. Másrészt… Kirsten lépett be az ajtón, kezében világosbarna élelmiszercsomaggal élelmiszercsomaggal.. - Mit keresel te napközben idehaza? - kérdezte örökké vádaskodó hangján. - Jártam én a Marson? - kérdezte Quail. - Neked tudnod kell. - Persze hogy nem jártál. Te csak tudnád, ha ott jártál volna. Hát nem örökké azért nyavalyogsz, hagy oda akarsz menni? - Teremtőm, azt hiszem, mégis voltam ott! - Majd kis szünet után hozzátette: És ugyanakkor azt hiszem, hogy mégsem voltam. 84
Kaland a végeken
- Döntsd el végre. - Nem tudom eldönteni. - Most már hadonászott. Mindkét emlékanyagot beplántálták az agyamba, az egyik közülük valódi, de nem tudom, melyik. Miért nem tudhatom meg tőled? Veled nem kontárkodtak. Ennyit csak elvárhatna Kirstentől, még akkor is, ha az asszony egyébként sohasem tett meg semmit, amit kért tőle. - Doug - mondta Kirsten, eltökélt, nyugodt hangon -, ha nem szeded össze magad, végeztünk egymással. Itt hagylak. - Nagy pácban vagyok - szólt a férfi érdes, rekedt hangon. - Majd reszketősen hozzátette: - Úgy látszik, idegösszeomlás környékez. Remélem, tévedek, de lehet, hogy végül mégis ez lesz belőle. Ez mindent megmagyarázna. Kirsten letette az élelmiszercsomagot s a szekrényhez vonult. - Nem vicceltem - mondta csendesen. Kivette kabátját, belebújt, majd visszament a modhon ajtajához. - A napokban majd telefonálok - szólt színtelen hangon. Isten veled, Doug. Remélem, előbb-utóbb kimászol ebből a dologból. Kívánom neked. A te érdekedben. - Várj! - kiáltotta kétségbeesetten Quail. - Csak azt mondd meg minden kertelés nélkül, voltam-e a Marson vagy sem. Mi az igazság? - De hát - döbbent rá - a te emlékanyagodat is megváltoztathatták… Az ajtó becsukódott. Felesége elment. Végleg! - No hát akkor - szólalt meg mögötte egy hang -, fel a kezekkel, Quail. És hátra arc! Quail ösztönösen megfordult, de kezét nem tartotta fel. A vele szemben álló férfi a Bolygóközi Rendőrség szilvakék egyenruháját viselte. Quail a rendőr arcát valamilyen különös okból ismerősnek találta, de megmagyarázhatatlanul elmosódott, torz formában. Így hát görcsös mozdulattal felemelte felemelte karját. - Szóval emlékszik rá, hogy a Marsra utazott - jegyezte meg a rendőr. Mindenről tudunk, amit ma tett és gondolt, s különösen jól ismerjük azokat a fontos gondolatokat, amelyek a Memória Rt.-től hazajövet fordultak meg a fejében. Telepa-adóvevő van az agyába szerelve s ez folyamatosan tájékoztat minket. Telepatikus adóvevő! Az élő plazma felhasználásának ezt a módját a Holdon fedezték fel. Quail undorodott önmagától. Az az agyában élő, táplálkozó, hallgatózó s újbút táplálkozó valami! De a Bolygóközi Rendőrség mégis alkalmazza ezt a készüléket, már az újságok is megírták. Így hát a rendőr valószínűleg igazat mondott, bármilyen bármilyen undorító dolog is. - Miért éppen engem szemeltek szemeltek ki erre? - kérdetté rekedten Quail. - Mit tettem vagy… gondoltam? És mi köze ennek a Memória Rt -hez? - Alapjában véve - válaszolta a Bolygóközi zsaru a Memóriához semmi köze. Ez a maga ügye és a mienk. - Jobb fülére koppintott. - Az agy-adóvevője továbbra is adja a gondolatfolyamatait. - Quail csak most vette észre, hogy a rendőr fülében kis fehér műanyag dugó van. - Figyelmeztetem magát: bármit gondol, 85
Kaland a végeken
felhasználhatjuk maga ellen. - Elmosolyodott. - Ez ugyan már nem érdekes, hisz maga a gondolataival és szavaival már amúgy is a halálba küldte magát. Csak az a bosszantó, hogy a Memória Rt.-nél a narkidrin hatása alatt kikotyogta az utazását a laboránsoknak meg Mr. McClanenek, a cég tulajdonosának. Elmondta, hova ment. kinek a megbízásából. s arról is elejtett néhány szót, hogy mit csinált. Persze ők most nagyon be vannak gyulladva. Jobb szeretnék, ha sosem látták volna magát. Majd elgondolkodva hozzátette: - És igazuk van. - Sehová sem utaztam - jelentette ki Quail. - Ez csak amolyan hamis emlék, amelyet McClane laboránsai hibásan az agyamba plántáltak. - De ekkor eszébe jutott az íróasztal-fiókban íróasztal-fiókban talált doboz a marsbeli lényekkel. lényekkel. És az is, hogy milyen milyen fáradságosan szedte össze őket. Az emlék valóságosnak tetszett. És a lényekkel tele doboz kétségtelenül valóság volt. Hacsak nem McClane lopta be ide. Talán egyike a bizonyítékoknak, amelyekről mesélt. A marsbeli utam emléke engem nem győz meg. de a Bolygóközi Rendőrséget sajnos meggyőzte. Szerintük valóban jártam a Marson és erre legalábbis részben emlékszem. emlékszem. - Mi nemcsak azt tudjuk, hogy maga járt a Marson helyeselt válaszként Quail gondolataira a Bolygóközi zsaru -, hanem azt is, hogy elég sok olyasmire emlékszik. amivel bajt okozhat nekünk. És annak sincs értelme, hogy e tudatos emlékeket kitöröljük, mert akkor fogja magát. megint beállít a Memória Rt.-hez, és elölről kezdi az egészet. McClane-nel és vállalatával pedig semmit sem tehetünk mert nem tartozik a joghatóságunk alá. S különben is McClane nem követett el semmiféle bűnt. - Végigmérte Quailt. - Voltaképpen maga sem. Nem azért ment el a Memória Rt.-hez, hogy visszanyerje az emlékezőképességét, hanem csak… ahogy ezt most már tudjuk… azért, amiért az emberek, az egyszerű, ostoba emberek odamennek, vagyis kalandvágyból. Sajnos - tette hozzá - maga se nem egyszerű. se nem ostoba, s amellett magának már túl sok izgalomban is volt része, így az égvilágon semmi szüksége nem volt rá, hogy a Memória Rt. szolgálatait igénybe vegye. Mi sem lehetett volna életveszélyesebb magának és nekünk. S ami azt illeti, McClane-nek McClane-nek is. - Miért okozhatok bajt maguknak azzal, ha visszaemlékszem az utazásomra, az állítólagos utazásomra, s arra. amit azalatt tettem? - tudakolta Quail. - Mert amit ott tett - válaszolta a Bolygóközi hekusa nem lelel meg a nagy, fehér, oltalmazó papa képzetének, amelyet szervezetünkről el akarunk ültetni az agyakban. Maga olyasmit tett a megbízásunkból, amit mi sohasem teszünk. S amire maga a narkidrin jóvoltából hamarosan emlékezni fog. A döglött férgekkel és algákkal tele doboz hat hónapja; a visszajövetele óta lapult ebben az íróasztalfiókban. És ez alatt az idő alatt soha a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította iránta. S mi sem tudtunk róla mindaddig, amíg a Memória Rt.-től hazajövet eszébe nem jutott. Akkor aztán szélsebesen idejöttünk, hogy megkeressük. De nem volt szerencsénk tette hozzá teljesen feleslegesen -, elkéstünk elkéstünk vele. 86
Kaland a végeken
Ekkor egy másik Bolygóközi hekus is csatlakozott társához, s rövid megbeszélést folytatott vele. Eközben Quail gondolatai egymást kergették. Emlékei egyre gyarapodtak, a narkidrin dolgában a hekusnak igaza volt. Ők vagyis a Bolygóközi - valószínűleg maguk is alkalmazták a narkidrint. Fenét valószínűleg, egészen bizonyosan. Ezt Quail nagyon jól tudta, hisz saját szemével látta, amikor egy fogolynak beadták. Hol is volt ez? Valahol a Terrán? inkább a Holdon, döntötte el magában, ahogy hiányos, de gyors ütemben visszatérő emlékeit idézgette. S most valami más is eszébe jutott. Hogy miért küldték a Marsra, s milyen feladatot teljesített ott. Nem csoda, hogy hogy kitörölték az az emlékképeit. emlékképeit. - Te jó isten - szólalt meg az első Bolygókőzi zsaru, félbeszakítva társával folytatott megbeszélést. Nyilvánvalóan felfogta Quail gondolatait. - Ez az ügy egyre csúnyább lesz, sőt csúnyább már nem is lehetne. Közelebb lépett Quailhez, s újból rászegezte revolverét. - Meg kell ölnünk magát - mondta -, mégpedig helyben. - Miért itt helyben? - szólalt meg idegesen a társa. - Nem szállíthatnánk be a Bolygóközi New York-i irodájába, hogy tegyenek vele… - Quail már tudja, miért kell itt helyben végeznünk vele - felelte az első zsaru. Ő is idegesnek látszott, de amint erre közben Quail rájött, egészen más okból. Már szinte teljesen visszanyerte emlékezőképességét, s így tudta, miért olyan nyugtalan a zsaru. - A Marson - szólalt meg Quail rekedten - megöltem egy embert. Tizenöt főből álló testőrségén tőriem át. Egyiknek-másiknak közülük ugyanolyan hangtompítós revolvere volt, mint maguknak. - A Bolygóközi öt esztendei munkával merénylőnek képezte ki. Hivatásos gyilkosnak. Megtanulta, hogyan kell afféle felfegyverzett emberekkel elbánni… mint ez a két hekus. S erre most már a fülhallgatós fülhallgatós zsaru is rájött. Ha gyorsan támad… A revolver elsült. De addigra Quail már félreugrott, s ugyanabban a pillanatban le is ütötte a fegyveres rendőrt. És máris kezében tartotta a revolvert, a másik, megzavarodott rendőrre szegezve. - Felfogta a gondolataimat - szólalt meg lihegve Quail. - Tudta, mire készülődöm, s mégis én győztem. A leütött rendőr fektében felkönyökölt. - Nem fog rádlőni, Sam - mondta rekedt hangon ezt is felfogtam. Tudja, hogy vége van, s tudja, hogy ezt mi is tudjuk. Gyerünk, Quail. - Fájdalmában nyögve, nagy keservesen, tántorogva talpra állt. Kinyújtotta kezét. - Ide a revolvert - szólt oda Quailnek. - Úgysem veszi hasznát, ha meg ideadja, kezeskedem, hogy nem lövöm le. Majd kihallgatják. s a Bolygóközi egyik magas rangú tisztje fog dönteni a sorsa felől, nem én. Talán másodszor is törölni tudják az emlékeit. De most már maga is tudja, miért akartam megölni. Nem tudtam megakadályozni, hogy ne 87
Kaland a végeken
emlékezzék vissza rá. Most már az, amiért meg akartam ölni, bizonyos értelemben túlhaladott. Quail markában szorongatva a revolvert, kirohant modhonából és a lift felé száguldott. Ha követnek, gondolta, agyonlövöm magukat, Hát gondolják meg. Benyomta a lift hívógomját, s egy pillanattal később az ajtó kinyílt. A rendőrség nem követte. Bizonyára felfogták tömör, izgatott gondolatait, s úgy határoztak, nem vállalják a kockázatot. A lift lefelé ereszkedett vele. Megmenekült - egy időre. De most mitévő legyen? Hova mehet? A lift a földszintre ért. Quail egy perc múlva csatlakozott a gyalogpályákon siető embertömeghez. Feje fájt, gyomra émelygett. De a halált elkerülte, kis híján lelőtték ott helyben, saját modhonában. modhonában. S valószínűleg újra megpróbálják, döntötte el magában. Ha megtalálnak. S a bennem működő működő adóvevő segítségével segítségével hamarosan hamarosan megtalálnak. megtalálnak. A sors iróniája folytán alaposan kijutott neki mindabból, ami a Memória Részvénytársasághoz vezette. A kalandból, a veszélyből, a Bolygóközi rendőrségből, a titkos, veszedelmes Mars-utazásból, amelynek során életét kockáztatta - egyszóval mindabból, amit mesterséges emlékként akart megszerezni magának. Most bezzeg szeretné, ha mindez csupán puszta emlék volna és semmi más. Egyedül ült egy parkban, a padon, s egy fürte-rajt nézegetett: ezeket a madárszerű lényeket, amelyek még a Föld nagy vonzóereje ellenében is magasra tudtak repülni, a Mars két holdjáról importálták. Talán visszajuthatnék a Marsra, töprengett. De mit nyerek vele? A Marson még nagyobb kutyaszorítóban volnék, hisz az a politikai szervezet, amelynek vezérét megöltem, abban a pillanatban felismerne, mihelyt lelépek az űrhajóról. S így aztán ott nemcsak a Bolygóközi, hanem még azok is üldözőbe vennének. Vajon most is lehallgatják-e a gondolataimat, töprengett. Ez egykettőre őrülethez vezet. Amint ott ült egyedül, érezte, hogy ráhangolnak, hallgatóznak, feljegyzik gondolatait, róla tanakodnak… borzongva felállt, megindult zsebre tett kézzel, céltalanul. Nem számit, hova megyek, eszmélt rá. Mindenütt velem lesztek. Amíg ez a szerkezet a fejemben van. Egyezséget kötök veletek, szólt gondolatban önmagához és hozzájuk. Nem plántálhatnátok belém újból azt a hamis emlékezetet, emlékezetet, amit már egyszer belémplántáltatok? belémplántáltatok? Hogy átlagéletet élek, hogy sohasem jártam a Marson? Hogy sohasem láttam közelről Bolygóközi egyenruhát, és sohasem volt fegyver a kezemben? - Ahogy ezt már tüzetesen elmagyaráztuk magának - válaszolta agyában egy hang -, ez nem lenne elég. Meglepetésében megtorpant.
88
Kaland a végeken
- Azelőtt ilyen módon érintkeztünk magával - folytatta a hang. - Amikor vezénylésen, a Marson dolgozott. De már hónapokkal ezelőtt felhagytunk ezzel, s azt reméltük, soha többé nem kell ilyesmihez folyamodnunk. Hal van most? - Megyek a halálba - válaszolta Quail. - A maguk rendőreinek revolvere végez majd velem, tette hozzá gondolatban. - Honnan tudják olyan biztosan, hogy az nem lenne elég? - tudakolta. - Hát a Memória Rt. módszere nem vált be? - Már erre is válaszoltunk. Ha szabványos átlagemlékeket ültetnénk el az agyában, egy idő után nem bírna magával. Elkerülhetetlenül újból felkeresné a Memóriát vagy az egyik konkurrens céget. S ezt nem csinálhatjuk még egyszer végig. - Tegyük fel - mondta Quail -, hogy a valódi emlékeimet törlik, s a szokványos emlékeknél valami nagyobbszabásút ültetnek el a helyébe. Ami kielégíti vágyaimat. A nagyobbszabású utáni vágy feltétlenül megvan bennem, hisz eredetileg bizonyára épp ezért fogadtak fel. Biztosan ki tudnak agyalni valami mást… a mostani vágyaimmal egyenértékűt. Például, hogy a Terra leggazdagabb embere voltam, de végül minden pénzemet iskolai alapítványoknak adtam. Vagy hogy híres világűr-felfedező voltam. Vagy bármi más effélét. Ezek közül egyik vagy másik nem oldaná meg a dolgot? Csend. - Próbálják meg - tört ki kétségbeesetten Quail. Konzultálják a legjobb katonai elmegyógyászaikat. Kutassák át az agyamat. Derítsék fel, melyik a legdédelgetettebb vágyálmom. - Fejét törte. - Nők - folytatta hogy ezer és ezer nőm legyen, mint Don Juannak. Amolyan bolygóközi playboy volnék; akinek a Föld. a Hold, a Mars valamennyi városában volt szeretője. És csak azért hagytam faképnél őket, mert már kifáradtam. Kérem könyörgött -, tegyenek próbát. - S akkor önként megadja magát? - kérdezte fejében a hang. - Ha beleegyezünk beleegyezünk ilyen megoldásba? Feltéve, Feltéve, hogy lehetséges? lehetséges? - Igen - válaszolta rövid habozás után. Vállalom a kockázatot, mondta magában. Hogy nem fogtok mégis egyszerűen lepuffantani. - Maga tegye meg az első lépést - vágta rá a hang. - Adja meg magát. És akkor megvizsgáljuk azt a lehetőséget. De ha nem tudjuk végrehajtani, ha a valódi emlékei megint felbukkannak, ahogy ez most történt, akkor… - A hang elhallgatott, majd így fejezte be a mondatot: - akkor meg kell ölnünk magát. Ezt meg kell értenie. Nos, Quail, így is meg akarja próbálni? - Igen - válaszolta. Mert az alternatíva a halál… a biztos halál. Úgy legalább van valami esélyem, bármilyen csekély is. - Jelentkezzék a New York-i főhadiszállásunkon kezdte újra a hekus. - Ötödik Avenue ötszáznyolcvanas szám, tizenkettedik emelet. Mihelyt megadja magát, elmeorvosaink elkezdik a vizsgálatot, egyéniségtesztet csináltatunk magáról. Megkíséreljük megállapítani a végső, abszolút, tudatlan vágyát, s aztán visszavisszük a Memória Rt.-hez, ráállítjuk őket a dologra, hogy valamilyen helyettesítő emlékkel kielégítsük ezt a vágyat. És… sok szerencsét. Ennyivel 89
Kaland a végeken
tartozunk magának, hisz jó, megbízható ügynökünk volt. - S ez nem is hangzott gúnyosan, gúnyosan, ők, a szervezet, legalább részvétet tanúsítanak iránta. - Köszönöm - mondta Quail. S elindult, hagy robottaxit keressen. - Mr. Quail - mondta a szigorú képű, idős Bolygóközi elmegyógyász -, önnek rendkívül érdekes vágy álma van. Amire tudatosan valószínűleg sohasem vágyik és nem is gondol. Ez általában így szokott lenni. Remélem, nem fogja túlságosan felizgatni, ha meghallja. miről van szó. - Jó is lesz, ha nem izgatja föl magát - szólt közbe a jelenlevő magas rangú Bolygóközi tiszt -. hacsak nem akar golyót kapni a fejébe. - Szemben azzal a fantazmagóriával, hogy Bolygóközi kém akar lenni folytatta az elmegyógyász -, ami viszonylag, mondhatni, érett elme terméke, s aminek megvalósulására volt is némi valószínűség, ez a képzet gyerekkori groteszk álom. Nem csoda hát, hogy nem tudja felidézni. A fantáziaképzet a következő: kilencéves korában egy falusi úton megy-mendegél. Közvetlenül ön előtt egy másik csillagrendszerből származó, ismeretlen űrhajó száll le. Itt, a Földön senki sem veszi észre, csak ön, Mr. Quail. Az űrhajóban kicsi és tehetetlen teremtmények vannak, körülbelül akkorák, mint a mezei egerek, de ennek ellenére meg akarják szállni a Földet. Egykettőre sok tízezer ilyen hajó fog útnak indulni, mihelyt az előőrs csapat megadja a zöld jelzést. j elzést. - És én, gondolom, egyes-egyedül feltartóztatom őket - mondta Quail, s nevethetnékkel vegyes undor fogta el. - Minden külső segítség nélkül végzek velük. Bizonyára eltaposom őket. - Nem - válaszolta türelmesen az elmegyógyász. Ön feltartóztatja ugyan az inváziót, de nem úgy, hogy elpusztítja őket. Éppen ellenkezőleg: nyájas és irgalmas irántuk, jóllehet telepatikus úton… az idegen lények érintkezési módjának ismeretében… tudja, miért jöttek. Az idegenek értelmes lények részéről még sohasem tapasztaltak ilyen jóindulatot, s ezért megbecsülésük jeléül egyezséget kötnek önnel. - Hogy ameddig élek, nem támadják meg a Földet - mondta Quail. - Pontosan. - Az elmegyógyász a Bolygóközi tiszthez fordult: - Láthatja, hogy ez a képzet Mr. Quail színlelt gunyorossága ellenére is tökéletes összhangban van az egyéniségével. - Így hát - mondta Quai1 egyre növekvő örömmel puszta létem a biztosíték, hogy a Föld nem jut idegen uralom alá. Végeredményben tehát én vagyok a legfontosabb ember a Terrán. Anélkül, hogy a kisujjamat mozdítanom kellene. - Valóban, uram - válaszolta az elmegyógyász. - Ez az ön pszichéjének alapvető eleme, gyerekkori, máig is tartó nagy vágyálma, amelyre a mélylélektani terápia és a kábítószer alkalmazása nélkül sohasem emlékezett volna vissza. De azért mindig önben lakozott, mélyen a tudat alá húzódott, ám sohasem szűnt meg. A magas rangú rendőrtiszt most McClane-hez fordult, aki feszülten figyelte a beszélgetést. 90
Kaland a végeken
- Bele tud plántálni egy efféle hihetetlen, extrafaktuális emlékanyagot? - A létező összes vágyálom előfordult már gyakorlatunkban - válaszolta McClane. - Őszintén szólva, ennél már sokkal kacifántosabbakat is hallottam. Hogyne tudnák megcsinálni. Huszonnégy óra múlva nemcsak kívánni fogja, hogy megmentse a Földet, hanem teljes szívéből hiszi, hogy ezt meg is tette. - Akkor fogjanak hozzá - szólt a magas rangú tiszt. - A Mars-utazást első lépésként már újra töröltük az emlékezetéből. - Miféle Mars-utazást? - kérdezte Quail. Választ nem kapott, mire vonakodva lemondott a további kérdezősködésről. S különben is megjelent egy rendőrségi autó. Quail - McClane és a magas rangú tiszt kíséretében - beszállt, s nemsokára úton voltak Chicago és a Memória Rt. felé. - Most aztán ne packázzák el - mondta a rendőrtiszt a testes, izgatott McClane-hez McClane-hez fordulva. - El sem tudom képzelni, mivel packázhatnánk el motyogta verejtékezve McClane. - Ennek semmi köze a Marshoz vagy a Bolygóközihez. Egyedül feltartóztatni egy másik csillagrendszer földi invázióját. - Fejét csóválta. - Csuda, mi mindenről képesek álmodozni a gyerekek. S hozzá jámbor jósággal tartóztatja fel, nem erőszakkal. Fura dolog. - Nagy zsebkendőjével homlokát törölgette. Senki sem válaszolt. - Mondhatnám, megható - fűzte hozzá McClane. - De felettébb pimasz - vágta rá mogorván a rendőrtiszt. - Mert ha meghal, az invázió folytatódik. Nem csoda, hogy nem emlékszik rá, ennél fennhéjázóbb vágyálomról még sohasem hallottam. - Rosszallóan nézett Quailre. - S ha meggondolom, hogy ezt az embert mi felfogadtuk. Amikor Amikor a Memória Rt.-hez értek, Shirley, a titkárnő lázban égve fogadta őket. - Isten hozta, Mr. Quail - lihegte, s dinnye alakú, ezúttal villogó narancsszínűre festett keble az izgalomtól fel-le hullámzott - sajnálom, hogy legutóbb minden olyan balul ütött ki. Most bizonyosan sikerülni fog. McClane akkurátusan összehajtogatott finom batiszt zsebkendőjével izzadt homlokát törölgette. - Adja isten - mondta. Gyorsan felhajkurászta Lowe-t és Keelert, s Quaillel együtt a munkaterembe terelte őket. Majd Shirley és a rendőrtiszt társaságában bement az irodájába, hogy ott várakozzanak. várakozzanak. - Van ilyen csomagunk, Mr. McClane? - kérdezte Shirley. Izgalmában főnökébe ütközött, mire szemérmesen szemérmesen elpirult. - Azt hiszem, van. - Megpróbálta emlékezetébe idézni a csomagok számát, de aztán felhagyott vele, s inkább a szakjegyzékhez folyamodott. - A nyolcvanegyes, a húszas és a hatos számú kombinációja - mondta végül. Az íróasztala mögött nyíló fülke széfjeiből kihalászta a megfelelő csomagokat, majd tüzetesebb vizsgálat védett íróasztalához vitte őket. - A nyolcvanegyesből - magyarázta - egy 91
Kaland a végeken
gyógyerejű varázsvessző, amelyet egy idegen csillagrendszer lényei adtak az ügyfélnek, ügyfélnek, jelen esetben Mr. Quailnek. Hálájuk jeléül. j eléül. - És valóban gyógyerejű`? - kérdezte kíváncsian a rendőrtiszt. - Valaha az volt - magyarázta McClane. - De hát. már évekkel ezelőtt, izé… kimerült, mert fűt-fát gyógyított vele. Most már csak emléktárgy. Az ügyfél azonban emlékszik rá, milyen látványos csodákat hajtott végre. Kuncogott egyet, aztán kibontotta a húszas számú csomagot. - Az ENSZ főtitkárának köszönőlevele a Föld megmentéséért. Ez nem egészen helytálló, mert Quail fantazmagóriájának egyik eleme épp az, hogy rajta kívül senki sem tud az invázióról, de az élethűség kedvéért ezt is felhasználjuk. - Belenézett a hatos csomagba. Hát ebben mi van? Nem tudott visszaemlékezni rá, homlokát ráncolta. Kotorászott a műanyag zacskóban. Shirley és a Bolygóközi rendőrtiszt feszülten figyelte. - Valami írás - jegyezte meg Shirley. - Furcsa nyelven. - Ebből kiderül, kik voltak és honnan jöttek a támadók - magyarázta magyarázta McClane. - Mellékletként pedig egy részletes csillagtérkép az útirányukról és a naprendszerükről. Persze az ő írásjeleikkel, s így Quail nem tudja elolvasni. De emlékszik rá, hogy az anyanyelvén felolvasták neki. - Az íróasztal közepére rakta a három tárgyat. - Ezeket el kell vinni Quail modhonába - fordult a rendőrtiszthez. Hogy mire hazaér, ott találja őket. Megerősítik az elültetett emlékeket. SZEM szokásos eljárási módszer. - Félősen kuncogott, azon töprengett, mennyire jutott közben Lowe és Keeler. A távközlő felberregett. - Bocsánat a zavarásért, Mr. McClane. - McClane felismerte Lowe hangját, kővé meredt, megnémult. - De itt valami hézag van. Jó volna, ha idejönne, hogy saját szemével lássa. Quail ugyanúgy, mint az előző alkalommal, jól reagált a narkidrinre… nincs öntudatnál, nyugodt és fogékony. De… McClane a munkaterembe rohant. Douglas Quail a műtőágyon feküdt, lassan, szabályosan lélegzett. Félig csukott szemmel homályosan látta a körülötte állókat. - Elkezdtük kikérdezni - mondta Lowe halálsápadtan. - Hogy pontosan megállapíthassuk, mely időpontra helyezzük el a fantazmagória emléket, vagyis azt, hogy egyes-egyedül megmentette a Földet. És furcsa módon… - Megkértek, hagy senkinek se mondjam el - motyogta Quail tompa, álomittas hangon. - Ez volt köztünk a megállapodás. Még csak nem is emlékezhettem rá. De hát hogyan is felejthettem el ilyen élményt? Ez bizony nehéz lehetett, tűnődött McClane. De mégsem emlékezett rá… eddig. - Adtak nekem egy irattekercset - motyogta Quail -, hálájuk jeléül. A modhonomban rejtettem el. Megmutathatom önökriek. McClane a rendőrtiszthez fordult, aki utána jött a munkaterembe. munkaterembe. 92
Kaland a végeken
- Hát én csak azt tanácsolhatom önöknek, hagy ne öljék meg. Mert ha megteszik, megteszik, azok újra eljönnek. - Adtak még egy láthatatlan varázsfegyverit is - motyogta Quail, most már teljesen csukott szemmel. - Azzal öltem meg a Marson azt az embert, akit az önök utasítására el kellett tennem láb alól. Ott van a doboz mellett, amelyben a marsbeli orsóférgek és az elszáradt növények vannak. A Bolygóközi rendőrtiszt szó nélkül sarkon fordult és kiment a teremből. Akkor hát nyugodtan elrakhatom azokat a bizonyítéknak szárit vackokat, mondta magában McClane bánatosan. Lassú léptekkel visszament az irodájába. Az ENSZ főtitkárának köszönőlevelét is. hiszen… Az igazi bizonyára nem sokáig várat magára. Vámosi Pál fordítása
93
Kaland a végeken
Vlagyimir Mihajlov Szuperosztályú Szuperosztályú pilóta
1 - No, úgy látszik, készen vagyunk - jelentette ki Govor. - Igen, elkészültünk - helyeselt Szerjogin. - Még csak egy kérdést: ön választotta ki a pilótámat? Szerjogin csak kis szünet után bólintott, s ez nem kerülte el Govor figyelmét. - Valami idegesíti? - Hát igen - vallotta be Szerjogin. Lebiggyesztette alsó ajkát, fejét balra billentette és megisméte megismételte: lte: - Hát igen. igen. - Becsületszavamra, nem tudom, így mire megyünk. Talán nem lehet találni egy rendes pilótát? Miért tanácsolta azt, hogy Morgunt engedjem el csillagközi útra? Megszoktam már, s őutána kiváló pilótára van szükségem. Mással nem tudok repülni, hiszen ismer. - A kitüntetéseiről ítélve, a jelöltünk pompás pilóta - jegyezte j egyezte meg meg Szerjogin. A mellét szinte elborítják a kitüntetések. - Akkor hát mi a baj? - Azt én is szeretném tudni, mi a baj - válaszolta Szerjogin és kétkedve ingatta a fejét. - Szemmel láthatóan eléggé tapasztalt. De van benne valami… - Még ez is jobb, mintha semmi sincs benne - szólt közbe Govor. Tanulmányozta már a dokumentációját? Egyébként is a Tartalékállományból nem küldenének nekem akárkit. Ők már ismernek. - Nekem is ez a véleményem - mondta Szerjogin merev tekintettel. - Ki ne ismerné magát? - Govor rásandított: Szerjogin megközelíthetetlenül komoly volt. Iratai egyelőre nincsenek, de ahogy elmondta, a Tartalékállomány most állítja össze őket. Úgy látom, minden rendben van. - Milyen osztályú képesítése van? - Szuperosztályú. Govor úgy pattant fel a fotelból, mintha nyomban fel akarná tűrni a kabátja ujját és birkózni készülne. - Tréfál? - Nincs kedvem tréfálkozni - felelte rendíthetetlenül Szerjogin. Szuperosztályú pilóta. Nem hinném, hagy hazudna. 94
Kaland a végeken
- No igen - dörmögte Govor. - Hát ez az a valami. - Most már értem. Szuperosztályú pilóták nem mindennap repülnek rövidhatósugarú űrhajókon. - Igen, nem mindennap. Pontosabban szólva, most először. - Igaza van, valami itt nincs rendjén. Talán a kora? Hogy hívják? - Rogov. - Rogov, Rogov… Mintha már… Segítsen már, Szerjogin. - Egyszer egy ilyen nevű pilótával akart repülni. Csak akkor a pilóta meggondolta magát és csillagközi útra ment. Az akkor Belsőosztályú pilóta volt. - Tehát elnyerte a szuperminősítésit, és úgy döntött, hogy most elfogadja a javaslatunkat. javaslatunkat. Furcsa. - Á, dehogy - magyarázta türelmesen Szerjogin. Elfelejti, ez már régen történt. Azt a pilótát két évvel ezelőtt nyugállományba helyezték a kora miatt. - Akkor hát miért szedte elő, Szerjogin? - Ez nem azonos azzal. Talán a fia. Negyven éves lehet, negyvenöt… Govor az asztal sarkára telepedett és karját összefonta mellén. mellén. - Akkor pedig mi idegesíti? Szerjogin, én jól ismerem magát és tudom, hagy ok nélkül nem kételkedik… No, bökje már ki, ne legyen ilyen nehézkes! Szerjogin vállat vont. - Semmi megfogható. De amikor a szemébe nézek, úgy érzem, hogy jóval idősebb mindnyájunknál. - Talán a fáradtságtól - találgatta Govor. - Igen, bizonyára a fáradtság teszi. Itt akarja kipihenni magát a Rendszerben. Figyelmeztette, hogy igen fáradságos lesz a munkánk? Egy-egy ember miatt néha a Naprendszer túlsó sarkáig kell hajszolni az űrhajót. Ez a kozmikus gerontológia. - Lecsúszott az asztalról, s a karját most a háta mögött fonta össze, s peckesen kitolta a hasát. - Ha valahol az Enceladuson valaki megéri a százhúsz éven, fenekestül felfordítjuk a planétát, csakhogy meggyőződjünk róla, nincs-e ott semmiféle különleges körülmény. ami meghosszabbítja az életet, vagy csak a fickónak jó a genetikai lánca. Emlékszik, mennyit melóztunk Karszeladze miatt? - Emlékszem. - Maga mindenre emlékszik. Hol van ez a pilóta? Jövő héten egy csoportot akarok küldeni a Szaturnusz körzetébe, a Titánra. Én is velük tartok. Nincs kizárva, hogy valami érdekesre bukkanok. Hal van ez a pilóta? Egy szuperosztályú pilótát vétek ennyi ideig várakoztatni! Az ördögbe is, Szerjogin, maga néha úgy felingerel, hogy már-már azt gondolom, az emberiség nem érdemli meg az élet meghosszabbítását, amiért én itt annyit dolgozom, mint egy ló, nem is szólva a halhatatlanságról, amelyet kétségtelenül nem érdemel meg. Még maga sem, pedig jegyezze meg, hogy magát az emberiség egyik legkiválóbb képviselőjének tartom. Ezt csak azért mondom, nehogy megsértődjék. Szerjogin nem mosolygott. 95
Kaland a végeken
- Nem sértődöm meg - felelte. - A pilóta egyébként itt van a szomszéd szobában. - így gondoltam én is. Maga meg csak most kegyeskedik ezt közölni velem, miközben a pilótát megöli az unalom várakozás közben. Vagy talán azt hiszi, hogy a televíziós műsorban gyönyörködik? Ha nem ilyen tehetségesen verbuválná össze a csoportokat, akkor én magát… Mit gondol, a pilótának mi a véleménye rólam? Azt tartja, hogy az intézet főnöke, vén bolond és nem törődik az emberekkel, holott éppen ez volna a feladata!… Egyébként nem vagyok róla meggyőződve, hogy maya nem így vélekedik-e… Szerjogin a fejét ingatta. - Nem. - Akkor lássuk a pilótát. - Szeretném figyelmeztetni… - Nem vagyok kíváncsi semmire - szakította f élbe Govor. - Hol van most? Végül is jogom van beszélni vele vagy sem? Korához képest fürge léptekkel átsietett dolgozószobáján, és egyetlen mozdulattal kitárta a fogadószoba ajtaját. 2 Egy öregember állt fel Govor üdvözlésére. Hosszúkás, csontos arcán pirospozsgás, száraz bőr feszült. Az öreg felegyenesedett, felegyenesedett, de meggörnyedt meggörnyedt testtartása túlságosan is beidegződött. Tétován előrelépett. - Eljöttem, Govor - szólalt meg. Hangja remegett: az öreg megérezte, hogy nem sikerült kedvező benyomást keltenie. - Eljöttem. Hajdan egyszer megígérted, hogy minden kívánságomat teljesíted. Most azt kérem, fogadj el. - No lám - csapkodott dühösen Govor. - No lám. Még csak ez hiányzott. - Hiszen alig vagyok idősebb nálad - mondta az öregember. - És nem is repültem olyan rosszul, mi? Mondd meg őszintén: ugye nem repültem rosszul? Emlékezz csak vissza. A többiek már nem emlékeznek, ők nem vesznek fel. De te nem felejtheted el! És magaddal viszel, Govor. - Már hadart, nehogy valaki félbeszakítsa. Meghallottam, hogy nincs pilótád. Mindent magammal hoztam… Engedetlen ujjaival a zsebébe nyúlt. - Itt a képesítésem, itt a szolgálati könyv… Igaz, ráütötték ezt az átkozott pecsétet. De neked így is jó. Ugye, Govor? Tessék, itt vannak. Nézd csak meg. Vagy mondd meg neki… - és az öreg az iratokkal Szerjogin felé mutatott. - Mondd meg neki, legalább ő nézze meg, és intézkedjen. Ismét repülünk, Govor, ugye? Govor mélyet sóhajtott, Szerjoginra sandított, aztán odalépett az öreghez. Félretolta az iratokat tartó kezét és átölelte. - No, ülj le, öregfiú - mondta. - Ülj le és beszélgessünk beszélgessünk előbb. Bár rettenetesen sietek, pokolian kevés időm van. 96
Kaland a végeken
- Rádismerek - mondta vihogva az öreg. - Ha egyszer valaki a poklot emlegeti, akkor Govor a közelben van. Azért te is öregszel - jegyezte meg nem minden elégtétel nélkül. - Ez természetes folyamat - mondta elégedetlenül Govor. - De térjünk a tárgyra. Mégiscsak repülni akarsz. Pedig már régen tudja az a makacs fejed, hogy nem fogsz repülni. Bizottságok, pszichológusok… - Éppen ez az - mondta az öreg. - Előbb nézd meg az iratokat… - Még ha megnézem is, úgysem engednek. ki a világtérbe. - Ha akarod, kiengednek. Tőled mindenki fél, hátha egyszer mégis sikerül halhatatlanná tenni az embereket. Akkor meg mindenki szeretne a sor elejére kerülni… Nem, ha te azt mondod, hogy velem akarsz repülni, és csakis velem, akkor senki sem mer ellenkezni veled. - Meg sem hallgatnak - kezdte bizonytalanul Govor. - De hiszen te is meghallgatsz most engem! - Az öreg ismét vihogott. - Igen, bizony, öregszel, Govor. Hajdan egy szót sem szólhattam volna. Máris hazazavartál volna. Öregfiú… Olyan rosszul érzed magad otthon? Annyit repültél, hogy két embernek is elég volna. Tíz nappal ezelőtt jöttél ki a kórházból. Valóságos éden! Megérdemelt pihenés. És valóban mindent megteszek érted; de csak az atmoszféra innenső oldalán. Nincs kedved kirándulni Afrikába? Afrikába? A Hawaii-szigetekre? Vagy valahová máshová? Mindent elintézek, mindenhová elviszünk, de verd ki a fejedből, ebből a vén makacs fejedből, hogy te még repülhetsz. Még utasként sem engednek engednek el a Földről. - Téged elengednek! elengednek! - Én sokkal jobb kondícióban vagyok. Meg aztán különleges fülkében repülök, ahol nem érzem a túlterhelést. De a pilótának irányítania irányítania kell az űrhajót… - Nincs szükségem rá, rogy kioktass, Govor. Repülni akarok. És én is legalább olyan jó kondícióban volnék, mint te, ha nem kapom azt a sugárzást az Oberonon. De hiszen te nem tehetsz róla, hogy sugárfertőzést kaptam. miközben a te ügyeidet intéztem! - Még ha tehetnék is róla, mindegy… - szólalt meg kis szünet után Govor. Mondd meg ember módra, mit akarsz, vagy pedig isten áldjon. Elvégre komoly dologgal foglalkozom: szeretném meghosszabbítani az emberek életét, legalább a tiedet. Meg aztán valóban nem érek rá. r á. - No jól van - mormogta az öreg. - Nem érsz rá… De hát hol az a be halhatatlanságod? El sem tudod képzelni, mennyire kapóra jönne nekem: ismét fiatal lennék és ismét odaülnék a vezérlőpulthoz… Govor makacsul ingatta a fejét. - Még akkor sem. A halhatatlanság nem megfiatalodás. Az öregember hunyorogni kezdett, és szája széle is megremegett. - Meghosszabbítani az édent - mondta. - Hogy minél tovább etessenek a kórházi ágyon! Nem úgy éltem, hogy… Még egyszer sem sajnáltad, hogy nem 97
Kaland a végeken
haltál meg előbb? Én most minden nap ezen töröm a fejem. Meghalni repülés közben, erről álmodozom. - És otthagynál engem pilóta nélkül? Köszönöm! Egyébként is, menj a pokolba! - fakadt ki Govor és felállt. - Ha majd én sem tudok tovább dolgozni, akkor kifejtheted nézeteidet az életről. Meg a halhatatlanságról. Csak vedd figyelembe, hogy a halhatatlanok nem olyanak lesznek, mint te most. És nem is olyanok, mint én. Örökké fiatalok maradnak, érted? De persze az évek múlásával egyre okosabbak lesznek. Ez egyelőre nem mindenkinek sikerül. Érted? Szerjogin, vigye haza. Menj, öregfiú, menj haza, majd egyik este elugrom hozzád. - Nem - válaszolta az öreg. - Mégsem vagy csoda tévő, Govor. Pedig tőled csodát vártam. - Hová vigyük? - kérdezte Szerjogin. - Azonnal kiadom az utasítást. - Minél messzebb. Ez maguknak is az érdeke. De egyelőre nem visznek el a Földről, így aztán nem szabadulnak meg tőlem. Te sem, Govor. Ismét jelentkezni fogok. És akkor nem tehetsz ellenem semmit. Az intézetből nem lehet kikergetni valakit, aki évekig vezette az intézet űrhajóit. Tehát hamarasan találkozunk, találkozunk, Govor. Kint az űrhajó repülőterén… Az utolsó szavakat már az ajtóból kiabálta vissza. 3 - Nos, ha jólneveltségem nem tiltaná - szólalt meg Govor -, akkor most jól elagyabugyálnám magát. Ha Gertnél dolgozna, akkor ő most elevenen lenyelné. - Nem tudtam… - Tudnia kellett volna. - És aztán megsajnáltam. - Szép tulajdonság a szánalom, nem mondom. De hát ki nem sajnálja? - Govor állt egy ideig, ajkát összeharapta, erőseri szuszogott. - Igen, pszichikailag teljesen kikészült. Komor figyelmeztetés ez minden öregnek, Szerjogin. Különösen azoknak, akik sugárfertőzést szenvedtek. Egyébként mii érdekli ez magát. De én is megérem a pénzemet: miért mentem ki hozzá. - Nem őhozzá ment ki - tiltakozott Szerjogin. - Hanem kihez? - A pilóta várja. - Persze - kapott észbe Govor. - Ugye, mondtam már, hogy maga mindig mindenre emlékszik. És hol van az a pilóta? Remélem, nem ijesztettem el. - Itt vagyok - hallatszott egy halk hang a sarokból. - Pompás. Tehát nem ijedt meg? Kérem, kerüljön beljebb. Bent a szobámban majd elbeszélgetünk. Jöjjön maga is, Szerjogin. Bocsásson meg, hogy is hívják? - Rogov. - Rogov, Rogov… Nos, rendben van, Rogov. Egyszóval meg kell bocsátania nekünk, öregeknek. Nekem is és annak is, akit most minden teketóriázás nélkül 98
Kaland a végeken
elzavartam. Valamikor pilóta volt. Nem akármilyen: másodosztályú. De hát tempora mutantur… Igen, elviselhetetlen népség az öregek. Ezt figyelembe kell vennie, ha itt akar dolgozni. Nemcsak arról van szó… üljön le, kérem. Egy kis frissítőt? No rendben van, de én iszom valamit. Szerjogin, remélem, magát nem kell kínálnom. Nos, szóval nemcsak arról van szó, hogy öreg vagyok. - Govor hátradőlt a székben, ujjai közt forgatta a poharát, bele-belenézett, mint valami szemüvegbe. - Rossz tulajdonsásaim a kornak megfelelő átlagos szirten maradnak. De nekünk állandóan az öregekkel kell foglalkoznunk. Azokkal, akik sokáig élnek. A mi szakmánk a gerontológia. Nyílván tudja, hogy a kozmosz minden zugában más és más körülmények uralkodnak. Mi azt kutatjuk, hogy ezek a körülmények, vagy valamelyik kombinációjuk, nerc. hat-e jótékonyan az élet meghosszabbítására, vagy esetleg… Egyszóval azokat az embereket keressük, akiknek példája minden kétséget kizáróan bebizonyítaná, hogy az adott helyen éppen ezek a szükséges feltételek uralkodnak. Akkor aztán annak rendje és módja szerint vizsgálni kezdjük őket… Rövidre fogva, sokat kell repülnünk a világtérben. a hosszú életűek listáját még a Naprendszerben is nehéz összeállítani, hiszen a Rendszer nem éppen kicsi. Hát erre szerettem volna figyelmeztetni, Nem fél a sok repüléstől? - Nem - válaszolta Rogov. - Pompás. Egyébként nincs mitől félnie: ragyogóan. fest, magam sem kívánnék jobb kondíciót. A Szigma-szuper osztályú űrhajókat ismeri, ugye? - Igen - válaszolta Rogov, majd kisvártatva hozzátette: - Tulajdonképpen csak elméletileg. Két hónapi gyakorlat után a Kozmikus Tartalékállományba kerültem. Ezek a hajók éppen akkor álltak forgalomba, amikor nem repültem. - Sokáig nem repült? - Elég sokáig. - Szerjogin, hallja, sokáig nem repült. Hm… Mondja csak. Rogov, milyen útvonalakon járt? - Csillagközieken. - Sokat? - érdeklődött Szer jogin. j ogin. - Várjon csak. Szerjogin, ne szóljon közbe. Persze hogy sokat repült: máskülönben nem lenne szuperosztályú pilóta. Tudja-e, Rogov, mennyire csodálkozom, hogy ilyen szerény munkára küldték. Hiszen nem sok szuperosztályú pilóta dolgozik. - Most mintegy húszan vagyunk. - S mindegyik hipertérben repül - jegyezte meg Szerjogin. - Maga megszokta a munkát a három dimenzióban? - Szinte mindig három dimenzióban dolgoztam. - Pompás, pompás - hajtogatta Govor. - Precíz válasz. Akar még valamit kérdezni, Szerjogin? - Csupán egyet. Milyen hosszú ideig nem repült? Pont oson. 99
Kaland a végeken
- Várjon csak, Szerjogin. Mit számítanak az adatok? Tegyük fel, nem repült öt évig, a begyakorlott reflexek és beidegződések nem tűnnek el… És mondja, miért nem repült? Ez sokkal fontosabb. - Megnősültem - felelte Rogov. - És a Földön éltem. Pihentem, így is mondhatnám. - Megértem. Az embernek szüksége van időnként egy kis változatosságra… Most tehát megunta a családi életet, s úgy döntött… - Nem - mondta Rogov. - Nem arról van szó, hogy meguntam… S a hangjában volt valami, amire mindketten felfigyeltek. Nem, minden rendben: vállas, jól megtermett férfi, az arca sima, mozdulatai magabiztosak. De vajon mindketten hallucináltak? Valamiféle keserű dölyf csendült ki a hangjából? - Nos tehát? Akkor miért döntött úgy, hogy emelkedett stílusban szólva, ismét elhagyja földi honunkat? Rogov töprengett, majd vállat vont. - Értem, nem tudja pontosan megfogalmazni. Ez még ó is: repülési vágya tehát természetes, hogy úgy mondjam, organikus… - Sok gyereke van? - kérdezte Szerjogin. - És mit szólt az egészhez a felesége? - A gyerekeim felnőttek - válaszolta Rogov. - A feleségem pedig meghalt. - Bocsásson meg - mondta Szerjogin. - Dehogyis - háborodott fel Govor. - Mi az, hogy bocsásson meg? Hogyhogy meghalt a felesége? Az életet százszázalékosan garantáljuk, minden ember eléri a saját biológiai limitjét, maga meg azt mondja, hogy a felesége meghalt? Mitől? Ezt nem értem. - Úgy látszik. elérte a saját limitjét - felelte Rogov. - Hány év volt ez a limit, ha nem titok? - Százkét éves korában halt meg - válaszolta Rogov. Govor széttárta karját, és magasra felvonta szemöldökét. - Százkét éves karában? Bocsásson meg, akkor maga hány éves? - kérdezte Szerjogin. - Kétszázhuszonhét - mondta Rogov. 4 - Nem ezt kérdeztük - vonta össze szemöldökét Govor. - Minket nem ez érdekel. Nem a relatív évei, nem a Földön töltött idő, meg amennyit fényközeli sebességgel repült. Mi a reális, fizikai saját-idejére vagyunk kíváncsiak, érti? Hány éveit élt? Világos? - Miért ne volna világos? - jelentette ki Rogov. Persze P ersze hogy világos. - Tehát… - Kétszázhuszonhét éves vagyok. A relatív éveim száma háromszáz fölött van. Govor felkapta a poharat, majd hangos csattanással ismét visszarakta az asztalra. 100
Kaland a végeken
- Mondja csak. Szerjogin, kit javasol maga nekem? kérdezte haragosan. Nekem pilótára van szükségem. szükségem. a mi Rogov barátunk pedig úgy látszik, szemfényvesztő. Kétszázhuszonhét év? Miért nem több? - Kétszázhuszonhét - mondta vállvonogatva Rogov. Nem sértődött meg. Többre nem futotta az időmből. - Ez elképesztő! Értse meg, Rogov, mi ennek a kérdésnek a szakemberei vagyunk. Az emberi életkor, hogy úgy mondjam, a szakmánk. És ha maga valóban… Ha nem is kétszázhuszonhét, persze, de mondjuk, csak százötven… Ha figyelembe vesszük a külsejét meg az egészségi állapotát, akkor mi, mint a legnagyabb ritkaságot. biológiai raritást tanulmányoznánk… Miért nem hallottunk eddig magáról? Mi? - Nem tudom - felelte Rogov. - Nem tudtam, hogy valakinek tudnia kellene rólam, - Már megbocsásson! Nem légüres térben él! Az emberek… - Életem legnagyobb részét éppen ebben a légüres térben töltöttem. - Igen, persze. De mégis… - Elnézést kérek - szólt közbe Szerjogin. - Azt hiszem, nem tréfál. Az arcáról ez nem állapítható meg. Ugyan, mi árulkodna erről? Azért ez mégis hihetetlen. Úgyhogy remélem. Rogov, nem sértődik meg, ha mi… - Igen, tessék - mondta Rogov. - Akkor mondja meg, melyik évben születeti. - Kilencszázhatvanötben. Ezerkilencszáz… - Őrület! - tört fel a kiáltás Govorból. - Akárhogyan Akárhogyan próbálom is… - Egy pillanat. Mikor repült első alkalommal? - Nem sokkal a csillagközi repülés bevezetése után. A Holdjáratokon. - Egyszóval, már nem is volt olyan fiatal, amikor… - De nem voltam öreg. És a tapasztalat. Meg a jó egészség. - Ériem. Aztán? - Részt vettem a bolygók felfedezésében. A Naprendszer külső szektoraiban és más rendszerekben. Ez benne van a szolgálati jegyzékemben. - Igen - jegyezte meg Govor. - Ezek mind relatív idejű expedíciók voltak, még a hipertér felfedezése előtt. De hiszen akkor mi egészen egyszerűen… Szerjogin, hívja fel azonnal a Csillagközi Jegyzéket. Szerjogin ráérősen a szoba sarkába ballagott. ahol az informátorok súlyos és fenséges pultja magasodott. Feltárcsázta a szükséges számot. A képernyő kivilágosodott: a könyvoldalak hagyományos formáját utánzó ernyőn megjelent a Govor által kért forrásmű címe. Aztán az első oldal. a második… - Gyorsabban, Szerjogin! - szólalt meg sürgetően Govor. - Hol keressük? - A tizennegyedik - mondta Rogov. - És a tizenkilencedik… - A tizennegyedik expedíció, nem hallja, Szerjogin? Mit mafláskodik?
101
Kaland a végeken
A könyv nem lapozódott tovább. Szerjogin egy másodperc alatt átfutotta az oldalt. - Vezérhajó Ulugbek, Felderítőhajó Anoxagorasz olvasta hangosan. - Maga melyiken volt? - Az Ulugbek nem tért vissza - felelte halkan Ragorv. - Anaxagorasz. Egy pillanat… igen. Főpilóta: MacManus. Pilóták: Montmarency Montmarency és - ohó! - Rogov. Igen. Rogov. Rogov felsóhajtott. - Hm… Ez hány évvel ezelőtt történt? - kérdezte Govor. - Igen… Csodálatos. Nézze csak meg, Szerjogin: a legénység legénység tagjainak a fényképe fényképe nincs ott? Bocsásson meg, kedves barátom. De értse meg: az ilyesmit nem lehet csak úgy bemondásra elhinni. - Nem, tessék csak. tessék - mondta Rogov. És mintha elmosolyodott volna. - Itt van Rogov - mondta Szerjogin. És csalt most nézett először leplezetlen érdeklődéssel a pilótára. - Nézzék csak. Govor türelmetlenül sietett oda az informátor pultjához. Néhány szer visszanézett Rogovra, összehasonlítva a fényképet az eredetívet. - Igen - jelentette ki. - Csodálatos. A hasonlósán kétségtelen. Mi? Az igazat megvallva a fényképen valamivel fiatalabb. - Akkor fiatalabb voltam. - Éppen ez az. Kétszáz évvel fiatalabb, ugye? Szerjogin, keresse ki a másikat is. Szerjogin a másik expedíciót is könnyűszerrel megtalálta. - Itt tökéletes az egyezés - állapította meg Govor. Nos, Szerjogin, bizonyítottnak bizonyítottnak vesszük a tényt? Már előre látom, hogy a kollégák még rengeteg bizonyítékot követelnek. Talán nézzük tovább? - Úgy vélem - válaszolta Szerjogin -, arra ráérünk később is. Engem más érdekel: hány éve nem repült? - Hetven - válaszolt rövid hallgatás után Rogov. Nyugodt tekintetét Szerjoginra emelte. - Attól tart, hogy ez károsan hat a szervezetre? Én is tartottam ettől. De úgy látszik, ezek a reflexek megmaradnak. Mindenesetre a tartalékállományban megcsináltam minden kísérletet, kipróbáltam a legmodernebb modelleket… Még a szuperosztályú minősítésemet is jóváhagyták. - Rendben van, barátom, ebben mi nem kételkedünk - szólt közbe Govor. Erről nincs szó. Csupán azt nem értjük, miképpen élhetett ennyi ideig a Földön úgy, hogy nem került fel a kartotékainkra. Bár lehetséges, hogy földi kollégáink figyelőszolgálata még nem épült ki. annyian élnek ott… - Nem tudom - mondta Rogov vállvonogatva. - Ezen nem is törtem a fejem. Csak éltem, és kész. Hetven év elrepül észrevétlenül…
102
Kaland a végeken
- Észrevétlenül! Hetven év! Az ember akaratlatul is irigykedni kezd, ugye Szerjogin? Ez az ember egészen egyszerűen csak élt… Erről jut eszembe, az első osztályú pilóta. Rogov, a rokona? - A fiam. - Értem. De várjon csak, Rogov. És a barátai? - A barátaim - ismételte lassan Rogov. mintha jól meghányná-vetné a szó értelmét. - Sok barátom volt. - Azok; akikkel együtt repült. - Akikkel együtt repültem? Nos, MacManus és Mont, először. Ők meghaltak. - Régen? - Igen: már nem is emlékszem pontosan, mikor. Vyhodil meg a többiek: Grüner, Hallis, Szemjorkin… - És ők? - Ők a meghaltan. - Értem, értem - ismételgette Govor. Csend lett, csak a beszélgetést rögzítő cristallofon zümmögött zümmögött alig hallhatóan. - No és kin e emlékszik még a barátai közül? - Sokáig sorolhatnám őket mondta Rogov. - Hát igen, ennyi év alatt… És mind régen meghalt. - Majdnem mindenki - bólintott Rogov. Elhallgatott. - Csak Tyskiewicz és Zinnis… - Igen, igen. Velük mi történt? - Ők is sokáig éltek. - Körülbelül mennyi ideig? - Govor megtörülte a kezét. - Tyskiewiczet nemrég érte baleset. A Déli Termocentráléban dolgozott. Ott történt vele valami… - Emlékszem az esetre. Ő tehát elpusztult. Hány éves volt? - Három vagy négy évvel fiatalabb nálam. Ha jól emlékszem. hárommal. - Elképesztő, mi. Szerjogin? - Govor fel-alá sétált a szobában s öklét néha a magasba emelte. - Tehát ő is jóval túl volt a kétszázon. És csak néhány évvel ezelőtt halt meg. Mi meg bebarangoljuk az egész Naprendszert… És a másik, azt hogy hívták? - Zinnis? Ó jóval előbb pusztult el, repülés közben érte baleset. Nem a Földön élt. Ha jól emlékszem, százhatvanéves korában… De ez régen történt. Akkoriban még titkoltuk a korunkat. attól féltünk, hogy nyugállományba kielveznek minket… - Igen! - fakadt ki haragosan Govor. - Igen! - kiáltotta. - Az ember észre sem veszi, s közben megbolondul. megbolondul. Baleset érte! Felfogja ezt, Szerjogin? Egyik sem csak úgy egyszerűen meghalt. Mindketten baleset következtében pusztultak el. Kapiskálja már? Ó, ha ezt előbb…
103
Kaland a végeken
- Nagyon egyszerű - jelentette kii Szerjogin. - Nem tűntek fel, hiszen mint például Rogov is, középkorúaknak látszottak. Persze, ha ráncosodtak volna vagy szakálluk van… - Ezzel tisztában vagyok. De hát ők maguk sem érték fel ésszel? - Dehogynem - mondta lassú szóval Rogov -, mi magunk is tudtuk, hogy ez szokatlan dolog. De annyi sok szokatlan dolgot tapasztaltunk már az atmoszféra túlsó felén. Még kétszáz év sem elegendő, hogy mindenről beszámoljunk. És mi repülni akartunk. Aztán meg mar kínos lett volna… - No persze - mondta Szerjogin. - Megnősült. - Badarság - jelentette ki Govor. - Megmondom én magának, miről van szó: mindnyájan babonásan voltak Szerjogin. És féltek a szemmel veréstől, mi? Rogov elmosolyodott. - És… nem unja még az életét? - Nem - felelte Rogov. - Még szeretnék repülni. De nem túl messzire. Közeli járatokon. Végül mégiscsak mégiscsak saját saját bolygómon szeretnék nyugodni. nyugodni. - Saját bolygómon… - dörmögte Govor. Kezét zsebrevágva átlós irányban rótta a szobát. Két könyöke mulatságosan kétfelé ágaskodott. A sarokban megtorpant, fejét lehorgasztotta. Aztán ismét nekiindult a sétának, de most már fürgébben. cipője sarka nagyokat koppant. - A saját bolygómon szeretnék nyugodni - ismételte hangosan és jól tagoltan. Kezét előrántotta zsebéből. borját szélesre szétcsapta, majd hirtelen leeresztette, combjára csapott: - A saját bolygómon! - kiáltotta. - Mi" Melyiken? A következő pillanatban a pilóta mellett termett, és váratlanul a vállára csapott. - Ezt nem garantálom! - jelentette ki ünnepélyesen és hadonászott. - Mármint a saját bolygót. Rogov rásandított. - Úgy véli, nem bírom ki az utat? - Nem, erről nincs szó. Úgy látszik, magának nem az lesz a sorsa, hogy a földben nyugodjék. nyugodjék. - Kár - felelte Rogov. - Hát hol? - Sehol. Csak élnie kell. Mert amit most nekünk itt elmesélt, és mi ellenőriztünk, pokolian emlékeztet engem… Nos, mire emlékeztet, Szerjogin? - Az elemi halhatatlanságra - közölte szokásához híven kurtán és szárazon Szerjogin. - Igen - mondta ünnepélyesen Govor. - Pontosan arra. 5 Govor olyan diadalmasan nézett körül, mintha ő, egyedül ő érte volna el a halhatatlanságot. 104
Kaland a végeken
- Úgy látom, Rogov, maga nincs valami nagyon meghatva. Nem baj, majd később meghatódik, egyelőre folytassuk. Mondja csak, hol szerezte ezt a tulajdonságot? Rogov elmélázva bámult a tenyerébe. - Nos, ki vele. Remélem, nem a tenyerébe van felírva a válasz, mint a vizsgázó diákoknak. A halhatatlanságra gondolok. Mikor… Nos, mikor szűnt meg öregedni; hogy úgy mondjam? Egyszóval, mikor érezte ezt. először? Rogov a fejét ingatta. - Nem tudom. Őszintén szólva, most sem érzek semmit. - Abszolúte semmit? - Úgy érzem, hogy minden rendben van. - Értem, ez csodálatos… Közelítsük meg másfelől. Ez a két barátja, akik elpusztultak, mikor repültek magával? - Egy soklépcsős úton. Így neveztük. Három csillagot kerestünk fel. Felsorolhatom… - Majd, ráér. Leszálltak? - Természetesen. - Sugárfertőzés? Rogov vállat vont. - Volt ott minden, amit amit el lehet képzelni. - Értem… Megvannak az expedíció részletes naplói. feljegyzései? - Aligha. Később aztán a csodával határos módon mentettek meg minket. Az űrhajónk megsemmisült. Eléggé veszélyes helyzetekbe kerültünk ezen az úton. Szörnyen álnok röppályák… Nagyon helyes dolog, hagy ilyen nagy távolságokon ma már a hipertért használják. - Maga még nem próbálta? - Úgy látszik, tisztelem a hagyományokat - mondta Rogov. - Nem nekem való ez. Szeretem a háromdimenziót. A többi már túl bonyolult nekem. - Eltértünk a témától - szólt közbe Govor. - Egyszóval, nem tudja megmondani, hol történt ez magukkal? Rogov a fejét ingatta. - Meg kell ismételnünk az útvonalat - jelentette ki Szerjogin. - Rogov, megtenné még egyszer ezt a soklépcsős utat? Maga nélkül nem megyünk semmire. - Rogov, gondolja meg! Rogov töprengett. - Azt hiszem, megtenném még egyszer - mondta. - Pompás, pompás - mondta Govor. - Majd erre még visszatérünk. Érti, Szerjogin: ilyen expedíciónak az esélye legjobb esetben egy a százezerhez. Talán sugárzás érte őket, de abban bizonyos vagyok, hogy nem a főúton kapták a fertőzést. Hanem valamelyik kitérőnél. amelyről már maga Rogov is régen elfelejtkezett. Jobban mondva. nem is egyetlen sugárzásról lehet szó. Hanem valamiféle együttes hatásról. És éppen ez az együttes sugárzás hozta létre komplex módon azt a hatást, amit mi… Nem, az útra majd később kerül sor. Előbb azt kell megállapítanunk, milyen változások mentek végbe Rogov szervezetében. Ezt ki kell vizsgálnunk. Igen alaposan megvizsgáljuk Rogovot. Akkor aztán megtudjuk. mit kell keresnünk. Nem lesz könnyű a körülmények rekonstruálása, de ez, hogy úgy mondjam, már technikai feladatnak számít. Rogov kivizsgálása a legfontosabb. Mit szól ehhez, Rogov? 105
Kaland a végeken
- És a repülés? - Repülni is fog. Majd. Nem értem, miféle ember maga: azt mondják magának, fogy halhatatlan, legalább csodálkozzon egy kicsit. Rogov elmosolyodott. elmosolyodott. - Nem könnyű dolog megszegni a természet törvényeit - felelte. - Soha nem szerettem kiválni a tömegből. Meg aztán nem is nagyon hiszem az egészet. - Majd később elhiszi - bizonygatta Govor. - Mondja csak. mihez kezd a halhatatlanságával? - Azt hiszem, most már lesz időm, hogy eltöprengjek ezen - válaszolta Rogov. - Hát csak töprengjen. Most szépen bedugjuk magát egy kényelmes kis helyre, ahol minden meglesz. Csend. nyugalom, magánár… Minden túlzás nélkül mondom. Rogov, most maga az emberiség legfontosabb embere. El sem tudja képzelni, milyen értékes… - őszintén szólva - jegyezte meg Rogov - egy kissé kísérleti nyúlnak érzem magam… Govor egy pillanatra elnémult. - Néha mindnyájan pontosan ugyanígy vagyunk mondta végül nyugtatgatóan. - Ne féljen, nem kell sokáig várnia, nem lesz ideje unatkozni. - És átölelte a székéből felálló Rogov vállát. - Menjen, barátom. Szerjogin majd elkíséri. Készüljön fel: kíméletlenül megvizsgáljuk. és ez kissé fárasztó lesz. A kísérleti nyúl keserű kenyere ez, barátom. - No, igen - válaszolta Rogov. - Értem én. A hangjában semmi lelkesedés nem csengett. Govor gyanakodva pillantott rá. - Remélem, hogy nem követ el semmi ostobaságot? Például, nem fog megszökni? Ugyan, mit is beszélek! A pilótáknak mindig fejlett kötelességérzésük volt, máskülönben nem repültek volna… Nos, mi nem tetszik? - Voltaképpen semmi - jelentette ki Rogov, s egyik lábáról a másikra álldogált. - Vagy talán… Eddig a kísérleti kilövő állomáson voltam, gyakorlatoztam. Csak az imént érkeztem a városba. Még körül sem néztem. Pedig itt sok minden megváltozott… - Ez természetes. Még én is észreveszem a változásokat, pedig sokkal fiatalabb vagyok… no igen. Egyszóval. sétálni akar egyet a városban. Szerjogin, mi a véleménye? - Majd inkább azután - válaszolta Szerjogin. - Én is úgy vélem. Talán kibírja addig? - Ahogy óhajtják. - No altkor ez pompás - Govor néhány pillanatig a pilótát bámulta. - Bár… tudja mit? Menjen. Sétáljon vagy másfél órát. Most fél kilenc? Mondjuk, fél tizenegyig, Csak aztán jól viselkedjék! - Szerjoginhoz fordult, és minden titkolózás nélkül magyarázta: - A séta közben megnyugszik, ha pedig addig várakozik, csak
106
Kaland a végeken
feleslegesen idegesíti magát. Nem? Közben mi felkészülünk az általános analízisre. - Aztán ismét Rogovhoz intézte szavait. - Csak ne késsen! Rogov bólintott. - Csak az űrrepülőtérre megyek ki - mondta. - Szeretném megnézni az űrhajókat. - No, ha erre van gusztusa… Fél tizenegykor várjuk. Rogov ismét bólintott. Kifelé indult. Az ajtó szárnyai halk csattanással széthúzódtak. Rogov néhány pillanatig habozott, majd határozottan kilépett az előszobába. Az ajtószárnyak lágyan összecsukódtak mögötte. 6 Govor elmélázva nézett a pilóta sudár alakja után. Amikor az ajtó bezárult, felnevetett és megrázta a fejét. - Mégiscsak gyerekek maradtunk vénségünkig. Ugye, Szerjogin? Tudja, most úgy szeretnék utánarohanni és nem engedni el magam mellől. Mint a gyerek, aki nem akarja kiengedni keze közül az új játékszert… Nevetséges, ugye? Elhallgatott. - Lassan a mi pilótánk is kezdte kapisgálni, miről van szó. Látta, milyen óvatosan lépett ki? Félt, nehogy rácsukódjék az ajtó. Hát hogyisne a halhatatlanság nem gyerekjáték… - Szuperosztályú pilóta - mondta Szerjogin. - Mit jelent ez? Semmit. Szuperosztályú embernek kell lenni. - Egyáltalán nem. A szuperosztály az valami kivételes dolog. Pedig a halhatatlanságnak, a biológiai halhatatlanságnak, nem szabad kivételes esetnek lennie. Vagy mindenkié, vagy senkié. Tömegessé kell válnia, mint a himlő elleni oltásnak. Oltás halál ellen. Máskülönben rögtön kitüntetésnek számít. Ennek pedig nem szabad megtörténnie. - Mert a kitüntetést kitüntetést nem mindig az arra érdemes kapja? - Még csak nem is emiatt. Hiszen létezik másfajta halhatatlanság is: vannak, akik az emberiség emlékezetében élnek tovább. És ez rendszerint megérdemelt halhatatlanság. De itt van ez az ember: megélt kétszázvalahány évet, és ki tud róla? Mi szakemberek is csak véletlenül szereztünk róla tudomást. - Úgy látom, most már sajnálja, hogy… - Sajnálni? Nem. De félek. Képzelje azt a sok milliárd embert, az egész Nagy Emberiséget, amely Rogovhoz hasonlóan félve lép ki az ajtón! - Felvonta a vállát és széttárta karját, mintegy a tétova emberiséget jelképezve, aztán felhorkant: - No. szólaljon már meg! - Amikor elkezdte a munkáját. nem jutott ez az eszébe? Govor legyintett. - Persze, persze. Dolgoztam: fenséges tudományos probléma. óriási feladat. De őszintén szólva, nem hittem, hogy ilyen hamar megoldódik. Más egy elvont 107
Kaland a végeken
problémát megoldani és más ha szemtől szembe találkozunk az elkerülhetetlen elkerülhetetlen gyakorlati alkalmazással… - Még nem késő - mondta Szerjogin. - Még megtehetjük, hogy semmit sem csinálunk. Govor úgy nézett. rá, mintha társa hirtelen megőrült volna. - No, rendben van - szólalt meg egy kis szünet után. - Gyűjtse össze a munkatársakat. Ki kell osztani a feladatokat. Az egész apparátust fel kell készíteni. Nagyon sok sok munkánk munkánk lesz. Végre Végre valahára az igazi igazi munka munka vár ránk! - Várjon csak! És az aggályai? - Nos, reméljük, hogy ezek az aggályok csak agyam szklerotikus folyamatainak az eredményei - jelentette ki Govor. - Egy vén bolond félelmei. Higgyük, hogy a halhatatlanság mégiscsak egy lépés előre. 7 A lift előtt Rogov megtorpant. A sima ajtószárnyak zörögve szétnyíltak, a kabinban kigyúlt a lámpa. Rogov nem moccant, ujjai az állát markolták. Mögötte udvariasan köhintett valaki. Rogov sietve félrelépett, utat engedett a másiknak. A férfi belépett a kabinba, s kérdőn pillantott a pilótára. Rogov lehunyta a szemét és a fejét ingatta. Az ajtószárnyak összecsapódtak. A pilóta arcán zavart mosoly jelent meg. A gyorslift elakadhat és lezuhanhat. Talán a fékek is felmondják a szolgálatot. Ilyen magasságból lezuhanni egyenlő a biztos halállal. A halál váratlanul szörnyű lett; mert megszűnt elkerülhetetlen lenni. Rogov nekivágott a lépcsőnek lefelé. így lassúbb volt. de biztonságosabb. Lent ismét toporgott egy ideig, nem lépett ki nyomban az utcára. Eszébe jutott egy rége történet: egy épület tetejéről a fejére zuhant valami valakinek, s a szerencsétlen nyomban szörnyethalt. Ha jobban meggondolja; többé nem kellene kilépnie az utcára. Visszamehetne Govorhoz és rögtön befeküdhetne a kivizsgáló szobába. Ott aztán majd őrzik. Minden lépését óvni fogják… Visszafordult. És csak azért nem tette meg a következő lépést, mert liften kellett volna felmennie. Úgy tetszik, akkor az utca mégiscsak veszélytelenebb. Óvatosan közeledett az ajtóhoz. Az emberek bejöttek, kimentek. Nem féltek. Tudták, hogy nem kerülhetik el a halálukat. Oly megszokott volt a gondolat, hagy nem érzékelték. Állandóan kockáztatták az életüket, mert hiszen az élet kurtára volt szabva úgy is. Semmi sem zuhant rájuk. Talán mégis megkockáztossa? Már annyiszor kockára tette az életét… Minden izma megfeszült. Rettenetes nehéz volt megtenni az első lépést. A start túlterhelését annak idején sokkal jobban elviselte. 108
Kaland a végeken
A start túlterhelésének gondolatától, egész testét elöntötte a hideg veríték. A repülések! Ott az első másodperctől az utolsóig veszedelmek leselkednek leselkednek az emberre. Rengeteg veszély. egyik szörnyűbb, mint a másik. Már tudta, hogy soha többé nem lesz bátorsága felszállni. De vajon valóban fel kell szállnia? Meg aztán úgysem engedik majd repülni. Tanulmányozni fogják. Sokáig. Alaposan. Néhány évig… De aztán ezek az évek elszállnak - töprengett. - Végül egyszer befejezik a vizsgálatokat. És akkor mi lesz? Akkor mihez kezd majd a veszedelmeknek ebben a forgatagában, amit életnek neveznek? Mit fog csinálni tíz, száz, vagy esetleg több ezer évig? Érezte, hogy keze remeg. Szörnyű dalolt az élet. Pedig P edig eddig olyan gyönyörűnek gyönyörűnek látta. Úgy érezte, nyomban megbolondul. Milyen kár, hogy a halhatatlanság nem védi meg az embert a balesetektől. Így pusztult el Tyskiewicz, Tyskiewicz, Zinnis - pedig ők legalább olyan pampás fickók voltak, mint ő. Kár. De a küszöbön át kell lépnie. Ezt azonnal tudta. amikor eszébe jutott Tyskiewicz és Zinnis. Mintha az ő hátuk mögé akarna rejtőzködni. Pedig ő soha semmi elől nem bújt el. Kétszázhuszonhét Kétszázhuszonhét évig. Sokáig. Sokáig. Aztán a gyerekek. Nyilván ők is örökölték a halhatatlanságot. Ők is így fognak itt toporogni? Mit szólna ő, ha bármelyiküket meglátná így, ilyen helyzetben? Talán ugyanazt. amit a gyerekek mondanának most, ha meglátnák őt így… A lépés éppen olyan könnyedre sikerült, mint azelőtt, amikor még semmiben sem különbözött a többi embertől. Kilépett a járdára. Három lépésre tőle állt egy szabad autó. Beleülhetett. A kocsit automata irányítja, veszélytelen az utazás. Az autóra pillantott és felnevetett. Még fütyörészett is valami dallamot a foga között. Tyskiewicz kedvenc dalát. Időtlen idők óta nem jutott eszébe ez a dal, de a dallam most hirtelen felbukkant az emlékezetében. Mint maga a lengyel Tyskiewicz, Tyskiewicz, ritkás szőke hajával és kiálló pofacsontjával. Szétnézett. merre induljon a repülőtér felé, majd fütyörészve nekivágott az útnak. Váratlanul úgy érezte, teljesen normális. A lidércnyomás elmúlt. Az utcán emberek jöttek-mentek. És ő is ott ment közöttük, mint mindenki más. Semmiben sem különbözött tőlük. Hacsak abban nem, hogy az emberek szótlanul siettek, ő pedig egy ódonvén ódonvén dalocskát fütyörészett. fütyörészett. 8
109
Kaland a végeken
Reggel kilenckor a körzeti energiaközpont végrehajtotta az első feszültségszabályozást, mivel a Kozmikus Gerontológiai Intézet fennállása óta először teljes mértékben igénybe vette a rendelkezésére álló energiamennyiséget. Bonyolult készüléksorokat kapcsoltak be, amelyekkel az emberi szervezetet a legaprólékosabban vizsgálják a molekuláris sőt szubmolekuláris szerkezetig bezárólag. Ez az első kapcsolás még csak üresjárat volt. A második kapcsolásra tíz órakor került sor, és tizenöt percig tartott. Ezután a készülékeket kikapcsolták, de senki sem mozdult a helyéről. A kísérletek kezdetét déli tizenkettőre tűzték ki. Addig a pszichoanalitikusoknak kellett foglalkozniuk Rogovval. Minden munkatársnak kiosztották a feladatát. Ilyen természetű feladatot most kaptak először s mindnyájan izgatottak, lelkesek voltak, mint valami ritka ünnep előtt. Govor ráérősen sétált a központi laboratórium tompa fehér fényű padlóján. Néha ökölbe szorította a kezét, hadonászott, mintha mintha ringbe készülődne. A labor közepén, egy magas emelvényen henger alakú kamra állt. Délben ide lép be Rogov. Leültetik a székbe, ráerősítik a készülékek csatlakozásait. És elkezdődik a kísérletek első fázisa, az orvosfiziológiai vizsgálat. Ha a pilóta szerkezetében az orvosok mindent rendben találnak, és nincs ellenjavaslatuk, akkor két-három nap múlva rátérhetnek a második vizsgálatra, aztán a következő fázisokra. A pilóta szervezetében minden rendben lesz: Govor ebben nem kételkedett, a pilótákat ellenőrző bizottságok igen lelkiismeretesen lelkiismeretesen dolgoznak, s Rogov mégiscsak orvosi belépőt kapott tőlük a kozmoszba. De mint minden kísérlet előtt, az intézet vezetője most sem volt nyugodt, ott kerengett az emelvény körül, minduntalan laposakat pillantva munkatársaira, akik készen álltak, hogy fogadják a vizsgálatra váró személyt, s elvégezzék vele a szükséges kísérleteket, behelyezzék a kamrába, aztán ki-ki elfoglalja a helyét, hagy szemüket le nem véve a készülékekről, várják azt az új valamit, amit a kísérleteknek ki kell - és minden bizonnyal ki fognak mutatni, ha nem ma, akkor holnap vagy egy hónap múlva, múlva, de kimutatják. Kimutatják, és Govor most azt igyekezett kitalálni, munkatársai közül ki vesz észre majd elsőként valami fontosat, s bár tudta, hasztalan a találgatás, mert mindegyik méltó ilyen sikerre, mégis mindegyikhez odalépett, arcukba nézett, aztán levette róluk tekintetét s a következőhöz lépett, s közben dohogott valamit. A munkatársak igyekeztek nyugodtnak látszani. Ám hol egyikük, hol másikuk a nagy óra fénylő számlapjára pillantott, aztán mindenesetre a saját órájukat is megnézték, mintha annak jobban hírmének. Mindegyik óramutató egyformán közeledett a tizenegyes számhoz, aztán egyszer csak elhagyták azt is. A fő pszichoanalitikus pszichoanalitikus belépett, súgott valamit Govor fülébe: szemlátomást szemlátomást elbátortalanodva. Govor csak néhány szót válaszolt. A mutatók a tizenkettes felé siettek, s úgy tetszett. haladásuk meggyorsult. meggyorsult. A laborban csend volt, s éppen ezért, még élesebben lehetett hallani a bejárat elé érkező autó zúgását. Mindenki
110
Kaland a végeken
várakozásteljesen felállt, de Rogov csak nem érkezett. Szerjogin távozott el. Újra csend lett. csupán Govor léptei kongtak. - Már megjöhetett volna - a diagnosztikai csoport operatőre nem bírta tovább megjegyzés nélkül. - Öreg ember - nyugtatgatja valaki. - Nyugodtan késhet. - Azt mondják, egyáltalán nem látszik öregnek. - Valójában mégis öreg. Bizonyára nehéz vele elbeszélgetni. - Semmi sem nehéz - zsörtölődött Govor. - Önökkel néha sokkal nehezebb. Felkapta a telefont. De csak az energiacentrálé csengetett oda. - A terveknek megfelelően tizenkettő nulla-nullakor igénybe veszik a feszültséget? - Igen - dörmögte Govor. órájára nézett. Alig volt hátra néhány perc. - Nem baj - jelentette ki. - Majd Szerjogin meghozza. Az se baj, ha öt perccel később… Délben mindent mindent bekapcsolunk. Addig bemelegítjük bemelegítjük a… Nem fejezte be a mondatot, ismét ismét nekifogott sétájának, de most már nem vette vette le tekintetét az óra számlapjáról. Már csak két perc volt hátra. Fél perc. Tizenkettő, nulla-nulla. nulla-nulla. Govor bólintott. Kattogtak a kapcsolók. A hosszú, áttetsző hengerek lila színű fénnyel villóztak. Mint valami szúnyogfelhő, úgy zümmögött magas, csengő hangon az egész labor. 9 Az űrrepülőtéren a nap jól indult. A magasan járó nap sugaraiban az égre meredő űrhajók nyilai szinte súlytalannak tetszettek. Persze nem kell túlozni: ezek csupán rövid járatú, gyenge teljesítményű kis űrhajók voltak. A Naprendszer ionmeghajtású apró jachtjai és szállítóhajók, amelyeket össze sem lehetett hasonlítani a naprendszerek között közlekedő bárkákkal vagy vagy a Távol-felderítés Távol-felderítés hipertérben működő működő diagravitációs diagravitációs cirkálóival. Ám ezek mégis űrhajók voltak, s miközben nézegette őket, Rogov érezte: véglegesen eltűnik, felolvad, elszáll az a megszégyenítő félelem, amely még az előbb marcangolta. Nyugalom következett, s tudta, hogy ezt az űrhajóknak köszönheti. A Földön bármi történhet vele, de az űrhajókban megbízhat, ez a hajdani érzés ismét megszállta és megnyugtatta. Igen, hetven évi szünet után valóban ezekkel a masinákkal kell kezdenie. Azok az igaziak nem futnak el előle. Hiszen most már rengeteg ideje van. Felnevetett. Halhatatlanság! Úgy látszik, mégiscsak értékes dolog ez. Mert a világmindenség végtelen… És éppen a végtelen élet szükséges ahhoz, hogy az ember repüljön, nem nézegetve hátra, hiszen amikor hazatér, életben találja kortársait. A halhatatlanság nagyon is szükséges a csillagközi repülésekhez. 111
Kaland a végeken
Nem, mégiscsak repülni fog. Nincs neki szüksége semmiféle kórházi szobára! Persze kár, hogy nem szállhat fel nyomban. Valami kis időt el kell töltenie a vizsgálatokkal. De erről nem tehet. A halhatatlanságra nemcsak neki van szüksége, hanem a kortársainak is. És a jövendőnek. A gyerekeknek. Az unokáknak. Mindenkinek. Gyerekei - furcsa módon - már közelednek az öregkorhoz. Milyen érzés volna túlélni őket? Erre nem szabad gondolnia! Kár, hogy meghaltak a társai. Alakíthatnának egy legénységet. Az első halhatatlan legénység! Mennyivel közelebb jönnének a csillagok… Észbekapott és az órájára pillantott. Már elmúlt tizenegy. Elkésett volna? Az intézetben várják. Pontosság nélkül nincs pilóta. De az űrhajók… Vég nélkül lehet őket bámulni. Még vagy öt percig marad, hiszen most sokáig nem látja őket. Jó dolog lesz, ha mindenki halhatatlanná válik. Nem, persze ő már jóval előbb megértette, mi történt vele. De nem gondolta, hogy a tudósok már törik ezen a fejüket. Úgy látszik, értelmetlen dolog volt kivételes helyzetével dicsekednie. Ideje volna indulnia. A felszálló mezőre pillantott, és akaratlanul is ott maradt még egy percig. A szomszédos starthelyen indulásra készülődött egy űrhajó. Alig száz méter magas jacht volt, működési sugara nemigen nemigen terjedhetett túl a kisbolygók kisbolygók pályáján. Az indulás olyan látványosság, amelyet az ember mindig szívesen megnéz. Annál inkább, hiszen a saját startját soha senki nem láthatja. Rogov közelebb ment. Majdnem a tilos zónáig. Az ionhajók kémiai hajtóművek segítségével szálltak fel. Az atomhajtóműveket csak a világtérben kapcsolták be. Az űrhajó az indító akna fölött állt: induláskar ide csapódtak be a lángnyelvek. így aztán egészen közel lehetett menni. A kordon körül most is többen ácsorogtak. Az egyik ismerősnek tetszett. Egyébként lehet, hogy összetévesztette valakivel. Az üzemanyagtankok karjait már lekapcsolták. Az amortizátorokról leszedték a narancssárga rögzítőket. A hajó készen állt, s Rogov akaratlanul is megirigyelte a pilótát, aki most bent a kabinban megnyom megnyomja ja a start piros gombját. Valaki megérintette a vállát. Körülnézett. Mögötte Szerjogin állt. Egymásra mosolyogtak, mint két régi barát, s Rogov csak ennyit mondott: - Azonnal, mihelyt elindul… Aztán ismét az űrhajó felé fordult. Nagyon jól láttak mindent, alig néhány tucat méter választotta el őket az aknától. Felüvöltött a sziréna. Aztán felhangzott a hajtóművek első tompa dörrenése. Egy perc múlva szinte ordítottak. De a lángnyelveket nem lehetett látni: a hajtóművek az aknában zúgtak. És a hatalmas, bronz színű nyíl megremegett, s lassan-lassan megtette felfelé az első centimétereket. A zúgás erősödött. A hajtóművek mindjárt kibújnak az aknából. Felcsapnak a pusztító lángnyelvek. Ám az űrhajó akkor már felfelé száguld… 112
Kaland a végeken
Ám ebben a pillanatban a tilos zónába beugrott valaki. Valamit kiáltozott, de hangját nem lehetett hallani. Pirospozsgás, csontos arcán hangtalanul tátogott a szája. Az aknából előáramló forró levegő vihara szétzilálta ősz hajfürtjeit. A férfi megfordult és az akna felé futott. Ekkor Rogov visszaemlékezett, honnan ismeri ezt az embert. Megértette, mit kiabál az öreg: nem bír meghalni ágyban. Ez az ember még semmit sem tudott a halhatatlanságról. Már csak négy lépésnyire volt az aknától. Rogov ugrott be elsőként a tilos zónába. Változatlanul gyorsan reagált mindenre, mint annak idején, amikor még repült. Gyorsabban, mint a többiek. Ráadásul mindenkinél jobban tudta, hogy most már nem lehet kikapcsolni a hajtóműveket. Rogov egyetlen szempillantás alatt az öngyilkosjelölt mellett termett. Az ütésbe beleadta minden erejét. Az üreg gyenge volt és könnyű. Egyszeriben a kordonig repült. Ott néhány kéz rögtön elkapta. Rogov megpillantatta Szerjogin arcát: rettenet ült rajta. Megértette, hogy a hajtóművek kiemelkednek az aknából és a lángfuvallat erősödik. Nem volt ideje megijedni. megijedni. 10 - Ugyan mit vizsgáljunk - mondta Szerjogin. - Még a gombjai sem maradtak meg. Elhallgatott: a készülékek még zúgtak, aztán hirtelen minden elhallgatott. Govor jelt adott: ado tt: a készülékeket kikapcsolták. Csengett a telefon: az energiacentrálé jelentkezett. - Nem - felelte Govor. Már befejeztük. Munkatársai felé fordult. - Világosan megmondtam: befejeztük. - Epilógus a halhatatlanságról szóló gyönyörű meséhez - dörmögte a diagnosztikai csoport operatőre. - Az én halhatatlanságoménak mindenesetre, igen dünnyögte Govor. - Az ilyet nehéz túlélni. - Azt hiszem. rendes fickó volt - jelentette ki Szerjogin. - Kár érte. Meg egyáltalán… Feleslegesen halt meg. - Mi ez az egyáltalán? - kérdezte Govor. - Elpusztult egy ember, ezt jelenti ez az "egyáltalán". De nem a halhatatlanság reménye. Most már tudjuk. hol kell keresnünk. Talán nem én találom meg, talán Gert megtalálja, mindegy… Fejét félrebillentve figyelte, hogyan alszik el a világítás, s hogyan ürül ki a terem. - Szerjogin! - mondta szomorúan Govor. - Maga ma mintha arra vállalkozott volna, hogy ujjával eléri az eget. - Ugyan! - csodálkozott Szerjogin. 113
Kaland a végeken
- Azt mondta: feleslegesen pusztult el. Ostoba véletlen baleset, ez igaz. De még egy rendkívül fontos következtetést levonhatunk belőle. - Mégpedig? - Nagyon egyszerű ez, Szerjogin. Ne felejtse el: az emberek, ha megkapják a halhatatlanságot, még akkor sem fognak soha sem félni attól, hogy kinyissák az ajtót. Apostol András fordítás
114
Kaland a végeken
Vlagyimir Oszinszkij Az űrhajó
Újévig már csak néhány hónap vagy valamivel kevesebb volt hátra, amikor a lány végül nem bírta tovább, és megkérdezte a fiútól: - Miért viselkedsz így? Együtt játszunk a dombtetőn, a ligetben, felmászunk a fákra, fürdünk a folyóban… milyen jéghideg volt tegnap a vize! Vidámak vagyunk, és én… én különösen szeretek veled lenni. De… néha úgy eltávolodsz… Látlak, de mintha nagyon messze volnál… valahol… és én nem juthatok el oda… Miért van ez így? A kislánynak kislánynak remegett a szája széle, ujja köré csavargatta a mellére előrevetett hajfonatát, és tágranyílt szemmel figyelte a fiút: sötét szemében ott égett a megértés vágya és a sértődöttség, amely már-már haraggá fokozódott, bármiféle harag létezhet, ha valaki tizenkét éves. A kisfiú nem válaszolt. Hallgattak, és hallani lehetett, ahogyan a kis folyó csobogva körülöleli a hatalmas sötétzöld terméskövet - úgy tetszett, simogatják egymást. A nap hirtelen alábukott, éjszaka lett… nem, nem igaz, hogy az éj leszáll, ellenkezőleg, nyáron az éjszaka íölemelkedik a föld fölé, kékfeketén, magasan. csillagokkal sebzetten. A kislány megunta a hallgatást, meg is sértődött még jobban, de hirtelen megpillantotta egy hulló csillag fényes röptét, s mindenről megfeledkezve, felkiáltott - Nézd, leszaladt egy csillag! És most sem volt időm gondolni semmire… A fiúra nézett, és halkan, most már minden sértődöttség nélkül, csak szomorúan hozzátette: - Most megint valahol messze jársz… ott valahol. Egy cseppet sem gondolsz rám… Várj csak! Hiszen te csillagszemű vagy - és becsületesen elismerte: - Egy könyvben olvastam valahol. A fiú megborzongott, mintha a hideg rázná, kezét tarkóján összefonta, fejét hátraszegte, nyújtózkodott egyet, és elmosolyodott. Vékony csontú keze volt, nyájas arca, ám pillantása oly váratlanul és csodálatosan változott, mintha ezer szeme volna. - Amikor az űrhajó a vaksötét világtérben száguld majdnem fénysebességgel, a legénység nem érzékeli a mozgást. És csak leszállás előtt, a fékezéskor értik meg, mi is az űrutazás… 115
Kaland a végeken
Ezt mondta váratlanul, s a szeme olyan volt ekkor, amilyennek a lány még soha nem látta, szinte ijesztő. Ám a sértett hiúság csakhamar felülkerekedett a zavaron. - Most megint! - csapta össze kezét zsémbesen a kis hölgy. - Érdekes volna megtudni, hol élsz te voltaképpen: a Földön vagy ott? - És eperlekvártól maszatos ujjaival megvetően felfelé bökött az ég felé. A kisfiú figyelmesen - a lánynak legalábbis így tetszett - végigmérte, némi szánakozással a tekintetében. - Itt a Földön, és ott is… - válaszolta komolyan, és a szeme ismét másmilyen lett, s ha megkérdik a kislányt, ismét csak nem tudta volna megmagyarázni a dolgot. - Ide figyelj - szólalt meg elszántan a fiú, és felállt egy óriási, kidöntött fa törzséről, ahol már harmadik hónapja szinte kivétel nélkül minden estét együtt töltöttek. - Egy titkot bízok rád. Úgy kihúzta magát, hogy lába valósággal hátrahajolt. Maga elé bámult, mintha olyasvalamit szemlélne, amit a lány nem láthat. A kislány is önkéntelenül felállt. - Titkot? - kérdezte kíváncsian és rettegve. A fiú ismét elhallgatott, s a kislány, aki már lassacskán megszokta ezt a furcsa viselkedést, türelmesen várt, még csak nem is haragudott. - Űrhajót építek. A fiú hangja egészen nyugodt volt. - Te? Egyedül? - Nem, nem egészen én… Mások építik… Ne haragudj, de ezt te nem értheted… mert nem ismersz. Bár bizonyos értelemben én építem… Igen, elsősorban én építem! A kislány zavart lett, nem tudott mit felelni. Persze hogy ugratja őt a fiú, és most a legfontosabb: találó felelettel visszavágni. A szellemes válaszért ő sem megy a szomszédba… - És hol építed? - kérdezte. Hanghordozása azt sejtette, hogy megértette a tréfát és kész belemenni. - Ott - mutatta változatlan komolysággal a fiú. Lent, túl a folyón a falu fényei pislogtak, ott lakott a kislány. A folyóhoz közelebb, a topolyák mellett zöld mező terült el, s nyomban látni lehetett: ott valamit építenek. Gondosan felrakott téglatornyok, gerendahalmok, és a sebtében összeeszkábált szárnyékokban frissen gyalult deszkák. - Ott - ismételte a kisfiú. A lány nevetett. - Ott - ismételte a kacagástól fuldokolva. - Ott! De hiszen a mezőn tavasz óta az a nyugdíjas épít magának házat, aki naponta kiutazik ide a városból. Azt mondta, hogy az újévet már feltétlenül az új házban akarja megünnepelni… - Lehetséges… - mondta a fiú. - Lehetséges. De én másképp tudom: január elsejének hajnalán az űrhajóm erről a mezőről rajtol a Nagy Kozmoszba. - És miért - kacagott továbbra is a kislány -, miért éppen újév hajnalán? 116
Kaland a végeken
A fiú mosolytalanul válaszolt: - Mert minden újév valami újat kell, hogy hozzon az embernek. Már hat hónapja töröm a fejemet az űrhajómon, s úgy döntöttem: január elsejére készen áll az indulásra… Valami történt odafent az égen, Három kurta lobbanás szinte egybeolvadt, aztán a lángpászmák ismét három sávvá váltak szét, de aztán kihunytak, nem érték el a látóhatár szélét. A liget felsóhajtott - hűvös szél kerekedett. A kislány hirtelen mindent elhitt. Mert hát ki is ez az érthetetlen kisfiú? Fél évvel ezelőtt bukkant fel itt, az erdei iskolába jár, ahová csak azokat a gyerekeket veszik fel, akik régóta és nyilván súlyos betegek… Honnan érkezett ide? A lány semmit sem tudott, nem is mert kérdezősködni a fiúról, a fiú meg soha nem beszélt önmagáról. És miért van neki ilyen, mindig másmilyen szeme? Most vígan csaholni kezdett a faluban egy kutya. Társa válaszolt, majd a többiek is bekapcsolódtak, A fák mögött megbúvó erdei iskolában lágyan, barátságosan megkondult megkondult a gong gong - a vacsoraidőt vacsoraidőt jelezte -, és a látomás látomás elröppent. - Szép ház lesz az! - jelentette ki makacsul a lány. és a mező felé intett. - Nem - felelte a fiú. - Az űrhajó lesz. Elmúlt a nyár, és az ősz még szebb Lett. A kisfiú meg a kislány változatlanul találkoztak mindennap a kidőlt fánál, amely mindig türelmesen várta őket ugyanott, csak körös-körül most már nem élénkzöld, harmatos fű volt, hanem száraz, vörös levélszőnyeg. levélszőnyeg. A levelek lehullottak az ágakról, ahol oly sok hónapig éltek. de a földön még nem haltak meg. Öregesen zsémbeskedtek, dohogtak, sugdolóztak, amikor a két pár gyerekláb megzavarta őket. A fiú éppen olyan sovány maradt, de mintha mintha kissé megerősödött volna, s ujjai, amikor kézenfogta a lányt, hogy átlendítse egy-egy árkon, vagy felsegítse a nagy terméskőre, már nem égették hidegrázós lázzal. S a lány megértette; megértette; az erdei iskola csak jót tesz nézi, s őszintén, jámborul örült ennek. Lehullott leveleket szedtek össze, índián fejdíszt fontak belőle, és esténként halkan dúdolgattak kettesben, kergetőztek. Egyszer egy haragos sünre bukkantak, amelynek a tüskéi tele voltak téli élelemtartalékkal. A sün nem futott el, hanem csak hosszasan és kérdően pislogott rájuk gombszemével, s miután megbizonyosodott róla, hagy ez a két valaki nem bánthatja, megfordult és ment útjára. Többé egy szót sem ejtettek az űrhajóról. Egyszer a kislány mulatságosan tágra nyitva szemét, elmesélte, hogy a faluban állítólag tolvajok ütötték fel a fejüket. - A nyugdíjas, aki a házat építi - közölte drámai suttogással - panaszkodik, hogy lopkodják az építőanyagát. Tegnap például egy nagy tekercs huzal tűnt el, magas kerítést akartak fonni belőle, és most képzeld… - Minek a magas kerítés? - csodálkozott a fiú.
117
Kaland a végeken
- Hogyhogy minek? Hogy a veteményes kertbe ne tévedjen be idegen baromfi… meg a nyulak az erdőből… Egy hatalmas kertet tervez, ahol megterem majd a karfiol, a fehérrépa és… - Igen - vágott közbe a fiú. - Értem. Ez nem fog többé előfordulni. Szólok nekik. Többé nem beszéltek az űrhajóról. De a kislány néha észrevette, hogy a fiúnak ismét olyan a szeme. És akkor - Éva hamisítatlan hamisítatlan ivadékaként - kezét törőelve hadarta: - Nézd csak, milyen mulatságos formájú fenyőtoboz! Bizonyosan arról a fáról esett le, és a lejtőn lej tőn egészen idáig gurult… Vagy valami másról kezdett beszélni ilyesfajta hangnemben - s örült, ha látta, hogy a fiú szeme megváltozik, és ismét ott tükröződik benne a vidáman csörgedező kis folyó, az aranylóvörös lombtenger és a lány gondtalan mosolya. A topolyáknál a mezőn, egyre emelkedett a villa. Körötte mintha a földből bújtak volna elő, kis fészerek magasodtak - ahogyan a kislány magyarázta magyarázta egyszer, ezek az ólak a tyúkoknak, disznóknak, nyulaknak és még más állatoknak épültek. - Bizonyos vagyok abban - jelentette ki. erélyesen megrázva hajfonatát -, hogy az a nyugdíjas eléri, amit akar. Már nagyon tervezi, hogy az újévet az új házban tölti. Disznókat akar hizlalni, azt mondja, nagyon szereti a disznókat, ezt meg is lehet érteni, hiszen a disznó nagyon hasznos jószág! - Igen - hagyta rá a kisfiú és valahogy, oda nem illően hozzátette: - A fő persze az, hogy akarni akarni kell. - És te tudsz akarni? - kérdezte furfangosan a lány, s lopva a fiúra pillantott. Valami megmagyarázhatatlan izgalom fogta el. - Tudok. A lány haragosan, kissé bosszúállóan és epéskedve hozzáfűzte - És ezért épül a rakétád, s te bizonyos vagy abban, hagy újévre elkészül? - Igen, ezért. Csakhogy nem rakéta. Az én űrhajóm nem rakétával működik. Egészen más a működési elve. - No, nem bánom! - kiáltotta váratlanul magas, visító hangon a lány, és egyszeriben megcsúnyult. - Nem bánom, repülj, ahová kedved tartja. Lefutott a kis hídhoz, és már egy perc múlva reménykedett benne, hogy a fiú hanyatt-homlok rohan utána, de az ottmaradt a kidőlt fánál, és ha a lány most látta volna a ködös ég felé fordított tekintetét, akkor még keservesebb sírásra fakad, mert már amúgy is zokogott. Az erdei iskola tanulóit meghívták az újévi fenyőfa ünnepélyre a faluba. Ajándékokat kaptak, bált rendeztek, megjelent Télapó is, egyszóval éppen ilyen karácsonyfáról karácsonyfáról álmodik minden gyerek már jóval december 31. előtt. A lány és a fiú egész este el nem szakadt egymástól. Táncoltak, nevetgéltek, majszolták az édességeket és narancshéjjal dobálták egymást. egymást.
118
Kaland a végeken
Aztán kissé belefáradva az egészbe, letelepedtek egymás mellé a falhoz és diót törtek. A lány egyszeriben magabiztosnak és felnőttnek érezve magát, lassan nekifogott elmesélni, milyen gyönyörű és gazdag házat épített magának az a nyugdíjas. - Még televíziója is van! - lelkesedett a kislány. Igaz, itt még nem építették fel a közvetítő állomást, de ő csináltatott magának külön antennát, egy óriási-óriási nagy árbocot! - Ide figyelj - szólalt meg halkan a fiú. - El kell neked mondanom valamit. - A hangjában szomorúság bujkált, s a lány önkéntelenül is elcsendesedett. - El kell neked mondanom… - és a fiú elakadt. - Nemsokára aludni visznek bennünket, akik az erdei iskolából jöttünk… hiszen még nem vagyunk teljesen egészségesek. Nekem is el kell mennem, mennem, de… el akarok tőled búcsúzni, talán soha többé nem találkozunk. Hajnalban elrepülök. A lány nem felelt, nem tudta, mit válaszoljon. Aztán felnevetett. Aztán elhallgatott. És ismét nevetett. Persze hogy ugratja a fiú. Nem, egyáltalán nem haragszik ezért. Sőt még érdekes is, de még milyen érdekes, mintha az egész abban a könyvben állna, amit nemrég olvasott. - Szabad egy táncra a hölgyet? - hajolt meg szertartásosan egy Athos jelmezében díszelgő díszelgő fiú. Egész este este rendkívül felnőttnek felnőttnek érezte magát. - Rögtön - válaszolta a kisfiú, aki űrhajót épített, és kezet nyújtott a lánynak. Ajándékot hagyok itt neked, emlékül. emlékül. Tudod, hol találod meg… No, isten veled… A lány tréfás ünnepélyességgel kezet szorított vele már megszokta a fiú bohókás modorát, felnevetett felnevetett és táncba táncba indult a testőrrel. testőrrel. Rajnaiban a kisfiú kisurrant az erdei iskolából. Lebukdácsolt a dombtetőről, a vén kidőlt fánál elálldogált egy darabig, aztán lehajolt, valamit; elrejtett a törzs alatt egy kis mélyedésbe, felegyenesedett, s határozott léptekkel elindult a kis híd felé, a tisztásra, ahol topolyák nőttek és ahol állt a nagy, gazdag ház, s körbenkörben a sok apró melléképület: ólak a disznóknak, nyulaknak, tyúkoknak és még ki tudja, minek. Az űrhajó ajtaja önmagától tárult fel előtte, majd amikor belépett, puhán becsukódott. Elfoglalta a pilótaülést, hátradőlt (a szék háta nyomban nyomban kényelmesre kényelmesre billent), behunyta behunyta szemét és és moccanatlanul moccanatlanul várt. Aztán lassan felemelte ezüstös szkafanderbe bújtatott sovány kezét és a műszerfalon lágyan lenyomta a billentyűt. Vékony és igen magas hang hallatszott, csak a kisfiú hallatta. Akik a faluban aludtak, és a lány kivételével mindenki aludt, parányi puha lökést éreztek, mintha a Föld sóhajtott volna egyet. De senki nem ébredt fel. A lány, aki nem aludt, felugrott az ágyból és az ablakhoz rohant. Az újév első hajnalának kékfekete egén valahol magasan, egészen magasan halványkék csík sugárzott fel, egy icipicivel fényesebben és ragyogóbban a virradatnál, majd minden ismét olyan lett, mint azelőtt. 119
Kaland a végeken
Úgy dél felé, amikor a falucska lakói kialudták a hosszú és fárasztó ünnepi éjszakát. s kimentek sétálni egyet az utcára, hangos szitkozódást és kiáltozást hallottak. A topolyák közt álló új, nagy villához siettek, ahonnan a lárma hangzott. A falucska új lakója a ledöntött dúralumínium televíziós antennát mutogatta, s azt ordítozta, hogy eleinte csak az építőanyagot lopkodták tőle, most meg ledöntötték az antennáját is, hiszen az éjszaka nem fújt a szél, de ha fújt volna, akkor sem bírt volna ilyen príma antennával, ami bizony nem volt olcsó mulatság. … Az erdei iskolában azt mondták a kislánynak, hogy a fiú meggyógyult, és a szülei hazavitték: éppen tegnap jött tőle levél, ejnye, hova is tűnt. No nem baj. A kisfiú elutazott. Csak az a furcsa, hogy senkitől sem búcsúzott el. Bizonyosan már nagyon vágyódott haza, s kara hajnalban felkelt és csendben elment. A lány sírt és kiabált, hogy ő semmit sem ért. De amit a zokogó kislány kiáltozott, túlságosan összefüggéstelen volt, így hát hazavitték, és lefektették. Sokáig nyomta az ágyat - úgy látszik, megfázhatott aznap reggel, amikor kabát és sapka nélkül futott az erdei iskolába. Telt-múlt az idő, a kislány felépült és megnyugodott - legalábbis mindenki úgy látta, hogy megnyugodott. Aztán annyi év telt el, hogy elérkezett az ideje, és férjhez ment annak a nyugdíjasnak az unokájához, aki a villát építette. Az unoka már azelőtt is sokszor ellátogatott a faluba a nagyapjához, amikor a házat még csak építették, de a kislány soha nem vette észre, hiszen mellette volt a csillagszemű fiú. És meg kell vallani, senki más sem vette észre: nagyon jólnevelt, nagyon illedelmes fiú volt, és ezek a tulajdonságok arra is jók, hogy az embert senki ne vegye észre. Amikor felnőtt, még tekintélyesebb lett. Szerette nézni esténként a televíziót - hiszen a titokzatos módon kidöntött antennát már rég felállították -, és feleségével elbeszélgetett elbeszélgetett az életről, az ember helyéről a világban. - A fő - hajtogatta - tudni kell akarni. Gyengéden megsimogatta a felesége vállát, aztán ismét a televíziót bámulta, és amikor különösen elmerült a nézésébe, az asszony csendesen átment a szobájába. valamit elővett egy féltve őrzött fiókból. Ezt a kisfiú ajándékozta neki, akivel hajdan a kidőlt fánál játszottak, hogy voltaképpen mi volt ez - nem tudom. Ám valahányszor az asszony ezt nézte. megpillantotta, amit mások soha nem vesznek észre, és a szeme egészen megváltozott, s ha valaki beletekintett volna, akár fényes nappal is, a tágra nyílt pupillákban a távoli csillagokat látta volna. Apostol András fordítás
120
Kaland a végeken
Arthur Sellings Új életet kezdeni
- Így írják m-a-c-s-k-a - mondta M. - De mi az a macska? - kérdezte Paul. - Hát itt egy macska. Nézd, milyen hosszú, csíkos farka van. De Paul durcásan eltolta magától a könyvet. - Macskát akarok. Igazi macskát, amelyiknek megráncigálhatom a farkát. - A macskák nem arra valók, hogy megráncigáld a farkukat - mondta M. Tehát így kell írni: m-a-c-s-k-a… - Macska, macska, MACSKA - siránkozott Paul, s apró sarkával a padlón rúgkapált. M egy ideig habozott, aztán visszatért feladatához: - Jól van. A macska a szőnyegen ül. S-z-ő-n-y-e-g. Itt egy szőnyeg. Felemelte. - Egy igazi szőnyeg. Paul megvetően szipogott, majd a gyerekek könyörtelen logikájával megkérdezte: - Honnan tudod, mire való a macska és mire nem, hisz nincs macskánk? Ha M emberi lény, most felsóhajtott volna. De az adott körülmények közt azon töprengett, vajon a gyerek kérdése helyes-e vagy sem. Helyes, döntötte el, mert gondolkodóképességre mutat, s nem helyénvaló, mert akadályozhatja a tanulásban. Helen egészen más. Figyel és ismétli a szavakat, de nála sohasem lehet bizonyos abban, vajon vajon valóban érti is őket. őket. - Miért nem tehet igazi macskánk, M? - kérdezte Paul. - A könyvben a fiúnak van macskája. Miért nem lehet nekem is macskám, igazi élő macskám, nem olyan, ami csak könyvben van? Ugyanolyan élő macska, mint amilyenek mi vagyunk. M agyának szövedékében különféle gondolatok keringtek. Az egyik, hogy ő maga valójában nem élő - nem igazán élő. És erre olyasféle érzés fogta el, amit az emberek fájdalomnak neveznének. De nem fájdalom volt, hanem annál rosszabb, mert a robotok fájdalmat nem érezhetnek. A másik, hogy milyen bajos dolog afféle könyvekből tanítani, amelyek Paul és Helen számára ismeretlen körülmények közt mutatják be a gyerekeket, milyen bajos örökké kitérni a kérdéseik elől, halogatni a választ… - Abban a történetben, amelyet múltkor lefekvéskor olvasott fel nekem, boltban vettek egy macskát. Miért nem vehetünk mi is boltban macskát? macskát? Felemelte fejét, és siránkozó cérnahangon hozzátette: - És hogyan kell venni? 121
Kaland a végeken
Igazán beszélnem kell már J-vel, töprengett M, hogy legyen kissé óvatosabb, mit olvas fel nekik. J túlságosan könnyed, túlságosan nemtörődöm. - Hogyan kell venni? - ismételte meg Paul, M fémtérdét rángatva. - Hát úgy, hogy adunk valamit valamiért. Például… - itt elakadt. Valóban annyit jelent, hogy adunk valamit valamiért? A felnőttek, hallotta, ilyenkor beszéltek erről - akkoriban, amikor még voltak felnőttek. Tréfálkoztak Tr éfálkoztak rajta, ahogy az emberek szoktak, mert a "venni" és - mi is volt a másik? - az "eladni" szavak itt semmit sem jelentettek. - Nem fontos - mondta M. - Mi a fontos? - Az, hogy megtanuld a leckédet. - Nem így értem, hanem hogy mit jelent az, hogy fontos? - Ha szorgalmasan tanulsz, majd megérted, mit jelent. Alighogy kimondta, rájött, hogy ez nem hangzik túlságosan meggyőzően, különösen egy hatéves kisfiúnak. Ezért sietősen hozzátette: - Majd ha megtanulod valamennyi hosszabb szó jelentését, akkor elolvashatod az összes könyvet, ami csak van. Az összes vastag könyvet azokkal a hosszú-hosszú szavakkal. A vastag könyvek emlegetése M legnagyobb meglepetésére ezúttal nem csillantott fel fényeket Paul szemében. - Csupa hazugság! - fortyant fel. - Nem akarok tanulni. A könyvek összevissza hazudoznak olyan dolgokról, akik soha meg nem történtek. Nincsenek se macskák, se fák, se… - Keserű zokogásba tört ki. - Nem "akik", hanem "amelyek" - szólt M, de a következő pillanatban már megszidta magát érte. Mintha számítana valamit most, amikor már csak négyen vannak. Kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa a kisfiút. De Paul félrelökte. - Ugyan, ugyan - mondta M, s megpróbált olyan hanglejtéssel beszélni, mint az emberek, lágyan, szelíden, megnyugtatóan, de tudta, hogy ez nem sikerülhet neki. Hát fáink vannak. Paul felpillantott, kipirult, méltatlankodó arccal. - Azok nem fák - vágott vissza hevesen. - Az csak mindenféle vacak gizgaz. Az igazi fára fel lehet mászni. - Hát az imént nem azt mondtad, hagy amit a könyvek a fákról írnak, csupa hazugság? - kérdezte M. Ezúttal sikerült neki suttogóra fogni a hangját, hogy a gyerek megértse, csak ugratni akarja. Remélte, hogy megérti. De Paul ismét csak zokogásba tört ki. - Léteznek fák - ismételte makacsul M. - Legalábbis léteztek. És majd megint lesznek. - Nem akart arra gondolni, milyen kicsi a valószínűsége ennek, ezért nem is gondolt rá. - Saját szememmel láttam őket. M-nek csak hiszel? - kérdezte. Újból kinyújtotta kezét; s a kisfiú most nem lökte el. M kemény, hideg, fémes ölébe vetette magát.
122
Kaland a végeken
- Ó, M - zokogott. - Ó, M! - De ezek a könnyek már nem a harag és a magányosság könnyei voltak, hanem a közös sorsban való osztozás könnyei, úgyhogy M, ha ember lett volna, tán ugyancsak sírva fakad. Ehelyett esetlen, otromba ujjaival megsimogatta Paul nedves, szőke fürtjeit. - Jól vari, jól van - mondta, de ezúttal túl hangosan, túl gépszerűen, úgyhogy elhallgatott, és csak ringatta a kisfiút karjában, hintáztatta, amíg a sírás elcsitult. S még akkor is ringatta, amikor J Helennel bejött a kertekből. Helen az ajtón berontva izgatottan kiabálta: - Ide nézz, mim van nekem? Egy virágom! Egy igazi virágom! - Pszt - mondta M susogva, ami úgy hangzott, mintha gőzszelep sziszegne. - Ó - mondta Helen -, nem kelthetném fel Pault, hagy megmutassam neki a virágomat? - A betegesen sárga virágot arca elé emelte, - Nem - válaszolta M -, nagyon elfáradt. Nem kellett volna különórát adnom neki. - J-hez fordult: - Miféle virág ez? - Csak úgy nőtt - válaszolta J. - Az ágyásokban találtam a növények közt. - Igazat mondasz, J? J nemcsak a rossz lelkiismerete miatt rázta tagadólag a fejét, hanem azért is, mert tudta, hogy M tudja az igazságot. - El… elültettem néhány magot. Az egyik magoszsák kinyílt, a padlón magokat találtam. Mi baj lehet ebből, M? - De hisz megegyeztünk, hogy semmihez sem nyúlunk. Nem tudjuk, miből mi lesz. - Ne félj, M. Mielőtt elültettem volna őket, mindent elolvastam róluk egy könyvben. A gyerekeknek, gondoltam, szükségük van valamire. Olyan keveset kapnak… - Nem gondolod, hogy itt volna az ideje, hogy lefektessük őket? - szólt M figyelmeztető hangon. Észrevette, hogy Helen a háta mögé rejti a szánalmas virágot. - Persze, persze - válaszolta J. - De ami ezeket a virágmagokat illeti, M, azt gondoltam, talán… Dadogni kezdett. Egyik robotnak sem voltak arcizmai, amelyekkel szavak nélkül is kifejezhetett volna valamit, de ahogy most M ránézett - lehajtott fejjel, ívelt szemöldöke alól rászegezett fénylő szemmel - épp elég figyeImeztetés volt. - Jól van, M. Add ide a fiút. Gyerünk, Helen. Lefeküdni. De Helen nem fordult meg. Felnézett M-re. - Ugye, megtarthatom a virágot, M? - Hát persze, Helen - válaszolta M épp csak egy pillanatnyi habozás után. Ha valami baj történt, azon már úgysem lehet segíteni. - Majd töltök vizet egy pohárba, s akkor ott tarthatod tarthatod az ágyad mellett. mellett. Jó lesz? - Ő, köszönöm, M, köszönöm! - Odaszaladt M-hez, és átölelte a lábát. M gyengéden felemelte, de kartávolságnyira tartotta magától. Másként a kislány megcsókolta volna, mert Helen mindig jobban kimutatta érzelmeit, mint Paul. És 123
Kaland a végeken
az a gondolat, hogy csakis ő, a hideg, érzéketlen fém testesíti meg az anyát, hogy nincs más, akit a gyerek megcsókolhat, megcsókolhat, M-ben kisebbrendűségi érzetet ébresztett. S akár úgy tervezték meg, hogy képes legyen erre az érzelemre, akár nem, M-et túlságosan is gyakran elfogta. Amikor leállította Helent a padlóra, meglátta rajta azt a csalódott kifejezést, amely mindig kiült arcára, valahányszor M kénytelen volt megtagadni tőle valamit, amire vágyódott. De a pillantás, amelyet M-re vetett, mielőtt J után indult, most valahogy más volt, mint egyébként, hasonló alkalmakkor. M sokáig nézett a kislány után. Sőt még akkor is csak bámult utána, a maga esetlen, emberietlen testtartásában, amikor J visszatért. Mihelyt J leült, ő is leült a szemközti szélire. Azt a szokást is az emberektől sajátították el, hogy leüljenek, s erről akkor sem szoktak le, amikor az emberek meghaltak. J izgett-mozgott a széken. - Helen ma nem akarta, hogy meséljek neki mondta. - Igazán? - szólt M. Hallgatásba merültek. - M - mondta végül J. - Nem haragszol rám, ugye? Mármint a virágok miatt. - Csak buta vagy, és kész - válaszolta M. - Nem szabad ilyen kockázatokat vállalnunk. Baktériumok, spórák, nem tudjuk, mi minden baj származhat az új dolgokból. - De hisz minden betegség ellen beoltottuk őket. Nem emlékszel, M? Hát nem én tartottam őket, amikor beléjük szúrtál a tűvel? - Ugyant, hagyd már abba! - válaszolta M bosszúsan. Persze hogy emlékezett rá. Hogy is felejthette volna el? Azok az első évek, amikor annyi mindenre kellett emlékezni az utolsó, sietős utasításokból. Hogyan kell tisztába fenni és megfürdetni a csecsemőket olyan kezekkel, amelyeket nem erre szántak. Hogyan kell ápolni őket gyerekbetegségekben, amelyeket esetleg az oltások ellenére is megkapnak. Hogyan kell megtanítani a gyerekeket olyasféle dolgokra, amelyekre M-éket nem tanították meg. mert nekik vagy feleslegesek voltak, vagy már eleve beléjük építették őket. őket. Robotok nem kaphatnak idegösszeomlást, a robot szervezete más, mint az embereké. De egy csecsemő felnevelése, tűnődött M, szinte reménytelen feladat egy robotnak. M agyában állandóan ijesztő képzet kísértett - az a fantasztikus kép, hogy egyszer a túlerőltetés következtében felrobban, fogaskerekeket, rugókat, szintetikus agysejteket agysejteket repítve szerteszét. Ez a képzet tért vissza most is, a mindig velejáró félelemmel, zavarodottsággal együtt. együtt. J-vel másként állt a dolog. M elnézte őt, ahogy ott ül a heves, megrovó szavaktól némán. Felidézte az első napokat, a legelső napokat, mielőtt még e súlyos felelősség terhét a vállukra rakták. Milyen gondtalanul éltek akkor! Erről tanúskodott az a mód is, ahogy az emberek őt és J-t, mint nőt és férfit kezelték. Ami csupán abból a véletlenből 124
Kaland a végeken
adódott, hogy J jelzése férfinévhez hasonlított, az övé meg női névhez. J régebbi modell volt, ezért is kapott az ábécében előbb előforduló betűjelet, ezért esetlenebb, vaskosabb, ezzel szemben ő, M csinosabb, kisebb, mozgékonyabb és formásabb. Sőt neki a hangja is lágyabb. S amellett ösztöne is gyorsabban működik, mint J-é, modora csiszoltabb, s persze sokkal hajlamosabb az aggodalomra. J annak idején részt vett a férfiak tréfálkozásaiban, igyekezett megérteni vicceiket, s esetlen táncokat járt, hogy felvidítsa őket, amikor rossz hangulatba estek. M pedig közben megtanult Főzni, jóllehet ez éppúgy nem tartozott rá, mint a táncolás J-re. Az emberek társaságában egyre inkább úgy viselkedtek, mintha férj és feleség volnának - J olykor azzal kérkedett; hogy ő az idősebb és a tapasztaltabb, mire M gúnyosan megjegyezte, hogy ebből még nem következik, hogy ő az okosabb is. J, mióta az utolsó felnőtt is meghalt, mindenekelőtt a gyerekek boldogságával törődött, M a biztonságukkal. És M, mint az olyan asszony, aki tudja, hagy intelligensebb férjénél, megpróbálta minél ritkábban kimutatni az eszét. De most úgy érezte, beszélnie kell. - Ha bármikor, bármi éri őket, egyedül maradunk. Úgy látom, te nem egészen érted, milyen törékenyek az emberek. - Dehogynem, M. - És nemcsak a testük - folytatta M, mintha meg sem hallotta volna J válaszát. - óvatosabbnak kell lenned, mit olvasol nekik. - Miért, mit olvastam? - Ne olvass afféle történeteket, ahol a gyerekeknek olyan holmijuk van, amilyen nekik nem lehet. Maradj a tündérmeséknél. - De kevés a tündérmese. Már mindcet kívülről tudják. S különben is az emberek nem tartották volna meg ezeket a mesekönyveket, ha a gyerekeknek ártalmasak volnának. Nem? - Ő, ó, ó! Néha igazán nem értem, mi jár a te nagy kockafejedben. Hát nem látod, hogy ezek a mesék nem volnának ártalmasak, ha saját anyjuk és apjuk olvasná fel nekik? - Hogyne látnám. Csak nem gondoltam arra, hogy… - De miért nem gondolkozol? - vágott közbe M élesen. J lesütötte szemét. - Gondolkozom - mondta rövid szünet után, majd felpillantott. - Azt gondolom; például, hogy rövidesen meg kell mondanunk nekik. Mármint az igazat. - Miért mondod ezt? - kérdezte hirtelen félelemmel eltelve eltelve M. - Hát, mert néha olyarcokat mondanak. Ahogy a nagy ajtóról kérdezősködnek, ahogy a szemük örökösen rajta jár. Ilyen apróságok miatt. - Tudom - szólt egy idő után M. - Csakhogy félek. Félek, hogyan fogadják, s milyen hatással lesz rájuk, ha megtudják. 125
Kaland a végeken
Hosszú percekig hallgattak. Aztán J megszólalt: megszólalt: - Nem találhatnánk ki mi is egy tündérmesét? Egy mindent felölelő nagy tündérmesét, úgyhogy sohase kelljen megmondanunk az igazat? M fémkezét J kezére tette. - Kedves J, ki tudsz te találni akár csak egy nyúlfarknyi tündérmesét? J némán, tagadólag rázta fejét. - És én sem tudok - mondta M. - De még ha tudnánk, akkor se tarthatna ez sokáig. Csak szakadatlan, hosszas kerülgetése volna a válaszoknak, a mostani apró kerülgetések helyett. S különben is két-három év múlva elég erősek lesznek ahhoz, hogy maguk is kinyissák a nagy ajtót. Nem tudjuk majd megakadályozni őket. Addigra meg kell tudniuk az igazat. Meg kell érteniük az apró igazságokat, hagy a nagy igazság ne okozzon nekik túlságosan nagy megrázkódtatást. - Ami engem illet - mondta J -, nem látom be, hogy ha megtanulják a "macska" szó helyesírását, vagy azt, hogy két csavar meg két csavar az négy csavar. az menynyiben készíti fel őket. - Persze hogy nem látod be - mondta M. és hangja ismét élessé vált. Mert tudta, hogy J a maga egyszerű, közvetlen módján közelebb jutott az igazsághoz, mint ahogyan M ezt hajlandó lett volna elismerni. - Az értelmi képességük fejlesztéséről van szó. A fegyelmezésről. fegyelmezésről. A felkészítésről. felkészítésről. - Jó, jó. Nem szóltam semmit - vágta rá sietősen J. - Te tudod legjobban M, mit kell tenni. Mindig te tudod legjobban. De M hamarosan rájött, hogy nem lehet tanítani az apró igazságokat, ha valaki a nagy igazságot állandóan kikerüli. Mert a gyerekek egyre növekvő zavarodottsága megbénította akaratukat a tanuláshoz. tanuláshoz. Még mindig az első elemisták tananyagán nyűglődtek. M hosszú órákon át tanulmányozta a tankönyveket, amíg a gyerekek aludtak, igyekezett pedagógiai módszerét tökéletesíteni, tökéletesíteni, megpróbált rájönni, hol vétette el a dolgot. A gyerekek agya jól fogott. A kérdések száma sohasem csökkent. Sőt, egyre bonyolultabbak lettek, mind váratlanabbul álltak elő velük, hogy megpróbáljanak áttörni tanítójuk kitérő válaszainak mind sűrűbb hálóján. És M egyre világosabban látta, hogy minden egyes kitérő válasz egy-egy lépés visszafelé. Megpróbálta hosszú, idegen szavakkal megválaszolni kérdéseiket; s amikor újabb magyarázatot kértek rájuk. azt mondta nekik, hogy egyszerűbben nem tudja megfogalmazni, csak ha szorgalmasan tanulnak, akkor fogják megérteni; miről van szó. Ez a fortély sem vált be, mert a gyerekek egykettőre átláttak rajta. Elárulta a pillantásuk. ahogyan néztek rá - az az immár immár jól ismert, sértődött bizalmatlanságot bizalmatlanságot tükröző pillantás. A döntő pillanat akkor következett el, amikor Paul olyan kérdéssel állt elő, amelyet M nem hagyhatott válasz nélkül. Az a kérdés volt, amelyet előbb-utóbb 126
Kaland a végeken
minden gyerek feltesz anyjának, csakhogy ezt M nem tudhatta. Amikor egy unalmas, vontatott számtanlecke kellős közepén Paul váratlanul megkérdezte tőle: "M, hogyan jöttem én a világra?" M zavarba jött, bár nem olyanformán, mint az anya, akit a kérdés felkészületlenül felkészületlenül ér, de azért ő is zavarba jött. Előbb ösztönösen azzal akart kibújni a válaszadás elől, hogy Paul ósa alatt ne foglalkozzék ilyen, oda nem tartozó kérdésekkel. De a kisfiú aggódó arcocskája láttán letett erről a szándékáról. S azt is látta, hogy Helen rápillant, ajkán ugyan halvány mosoly jelenik meg, de arckifejezése merev, makacs, sőt vádoló. - Nos - válaszolta M -, hát az… J is ott volt, M segélykérőn rápillantott, de jól tudta, hogy nem várhat tőle segítséget. Tehetetlenségét kifejező kézmozdulata teljesen felesleges volt. - Helen azt mondja - szólt Paul -, hogy egy nagy gép csinált minket. Azt mondja, hallja néha a búgást. Azt mondja, akkor csinál csecsemőket, amikor amikor búg. - Ó, nem, gondolta M, csak ezt ne! - Ez nem volna helyes. Ilyesmit nem szabad hinniük. Nem a gépek az urak. A gépeket emberek csinálták. Gépek sohasem csinálhatnak embereket. De hát mi egyebet gondolhatnának? Nem érthető ez, amikor önmagukon kívül más embert nem ismernek, s amikor két gép irányítja az életüket? - Te ilyesmit ilyesmit hiszel, Helen? - kérdezte. De Helen csak lesütötte szemét. - És te, Paul, te ezt elhiszed? - Nem tudom, mit higgyek. - Hallottál már valaha gépeket búgni, Paul? - Nem hallom őket - vágott közbe Helen -, hanem érzem. Érzem, ahogy lüktetnek. - Hirtelen elhallgatott, újból lesütötte szemét. - De hát mindketten tudjátok, hogy ezek a gépek levegőről, világosságról és minden egyébről gondoskodnak számunkra. Odalent laknak, nagyon-nagyon mélyen. És szorgalmasan dolgoznak, mint minden jó gép. - Ha nem a gépek csináltak minket - kérdezte Paul -, akkor honnan jöttünk? Valahonnan jönnünk kellett. Ahol fák és macskák vannak… meg a többi fiú és lány. - Cérnahangocskája sikolyba tarzulu. - Miért zártok el minket tőlük? - Mit mondasz? - szólt megdöbbenve M. Hogyan tárhatja tárhatja fel előttük apránként az igazságot, ha ilyesmit gondolnak? - Miért nem játszhatunk soha velük a fák között? Miért tartjátok állandóan zárva a nagy ajtót? - Szemét könnyek öntötték el, de nem sírt hangosan. És az, hogy a kisfiú nem bömbölt, megérlelte M elhatározását. - Megmondom nektek - szólt. Egy pillantást vetett J-re. J lassan bólintott. Még ő is belátta, hagy ezúttal nem lehet elkerülni a választ. A gyerekek szeme tágra nyílt. Egymásra néztek. majd M-re. - De mielőtt megmondanám - mondta M -, ígérjétek meg, hogy bátrak lesztek. Olyasmit fogtok hallani, amit nem vártatok. Mindkettőtöket anya és apa csinált. J és én csak azért vagyunk itt, hogy gondoskodjunk rólatok, hogy felnőjetek, erősek
127
Kaland a végeken
és okosak legyetek. A te apád és anyád, Paul, s a tied is, Helen, meghalt. Valaha húsz ember volt itt, de már mind meghalt. - Ezt tudjuk, mit jelent - mondta Helen. - Nem élnek, olyanok mint ez a szőnyeg és ez a szék. De hol vannak? Miért nincsenek itt, még akkor is, ha halottak. M némi megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a gyerekeknek fogalmuk sincs arról, mi a halál. Talán mégsem lesz olyan nehéz a dolga. Ezt később megmagyarázza, amikor már elmondta nekik, miért olyan fontos, hogy életben maradjanak. De vajon ők is fontosnak fogják-e tartani, ha már megmondta nekik, amit meg kell mondania? - Mert a halottaknak nincs helyük az élők közt. Legfeljebb az élők gondolataiban. J és én gyakran gondolunk gondolunk a szüleitekre és a többiekre. Igaz, J? - Mit mondasz? Persze, persze. - Mert minket is ők csináltak - folytatta M. - Nem éppen a ti apátok és anyátok, hanem hozzájuk hasonló okos emberek. Mi hálásak vagyunk nekik, s örülünk annak, hagy megcsináltak minket. Ezért örülünk annak is, hogy gondotokat viselhetjük. És ezért kell nektek igyekeznetek, hogy olyan okosak legyetek, mint ők voltak. A gyerekek zavarodottan néztek rá. - Azt akarod mondani - szólt cérnahangján Paul hogy azért kell okosnak lennünk, hogy mi csinálhassunk olyan embereket, mint ti vagytok? - Nem ezt akartam mondani - válaszolta M -, nektek olyanokat kell csinálnotok, amilyenek ti vagytok. - De hát mi nem tudunk - mondta Helen megrökönyödve. - Nem vagyunk hozzá elég okosak. - Azt hiszem - válaszolta M -, ehhez nem kell okosnak lennetek, ha majd eljön az ideje. Másért kell okosnak lennetek. - Felállt s a nagy ajtóhoz lépett. - Gyertek velem - mondta. Egy pillanatig csak bámultak utána, nem akartak hinni a szemüknek. Aztán izgatottan kiabálva M után futottak. - M kivisz minket! - Felmászhatunk a fákra, M? - Vannak ott boltok? M hátrafordult, fémkezét a tolózáron tartotta, s lenézett a lába körül ugrándozó gyerekekre. gyerekekre. - Fák nincsenek odakint. Se boltok. A gyerekek meghökkenve néztek fel rá, szinte megdermedtek. - Hát akkor igazán minden hazugság, ami a könyvekben van? - kérdezte lassan Paul. - Nem, nem hazugság. Csak minekünk nincsenek fáink és boltjaink. De valamikor voltak.
128
Kaland a végeken
- Úgy, mint a tündérmesékben? Egyszer volt, hol nem volt? Minden csak volt? - És most semmi sincs? - kérdezte Helen. M J felé fordult, és így válaszolt lassan a kérdéseikre - Megmondtam nektek, hogy olyasmit fogtok hallani, amit nem vártatok. Bizonyosak vagytok abban, hogy még most is ki akartok menni? Egyikről a másikra nézett. Azt hitte, félni fognak. De nem mérte fel, milyen hatással volt a gyerekekre, hogy örökkön örökké bezárva kellett élniök, nem fogta fel, milyen csoda számukra, hogy végre kimehetnek. - Igen. Vigyél ki, kérlek - válaszolta Helen. - Igen, M - válaszolta Paul. - Vigyél ki. kérlek. Amikor M félrehúzta a tolózárat, olyan érzés fogta el, mint az utolsó emberek halálakor. A tehetetlenség érzete. Az a nyugtalanító tudat, hogy ha valaki élettelen tárgyakkal foglalkozik, a kétszer kettő az mindig négy és semmi más, de ha valaki emberekkel, emberkékkel - sőt elsősorban, ha emberkékkel emberkékkel - foglalkozik, a válasz esetleg teljesen más lesz. Félretolta az ajtót. Homályosan megvilágított megvilágított folyosó tárult eléjük. - Ó! - kiáltattak csalódottan a gyerekek. - Gyertek - szólt rájuk sietősen M. Kézen fogta a gyerekeket. S ekkor észrevette, hogy J nem jött velük az ajtóhoz. Visszahúzódott, zavarodottan. - Te nem jössz velünk, J? - Dehogynem, dehogynem - válaszolta, s utánuk kullogott. - Most aztán ne rosszalkodjatok - figyelmeztette M a gyerekeket. - Fogjátok a kezemet. Ahogy végigmentek a folyosón, Helen megszólalt: - Érzem. - Én is érzem - jegyezte meg Paul. A gépek enyhe rezgése felerősödött. Lementek néhány lépcsőn. - Most már hallom is - szólt Helen. - És mindjárt látni is fogod - mondta M, amikor befordultak egy kanyarba. Itt voltak hát a gépek, a nagy gépek, zümmögtek, zümmögtek, a műszertáblákon fények villogtak. - Oóó - lihegett a kisfiú. - Nézd azt a nagy forgó kereket. - Ez ad nekünk levegőt - mondta M. Paul mély lélegzetet vett. - Milyen furcsa szag van itt. - Ózon - mondta M. - Mi az az ózon? - Nem tudom pontosan - válaszolta M. - Valamilyen különleges fajta levegő. A könyvek mindent megmagyaráznak. Hogyan keli megállítani a gépeket s hogyan kell újra megindítani, s felgyorsítani őket. Akkor kellene látnotok őket, amikor igazin dolgoznak. Most üresen járnak. De ha nekilendülnek, nekilendülnek, az csodálatos. - Miért, akkor mit csinálnak, M?
129
Kaland a végeken
Jól megy a dolog, gondolta magában M. Meg fogják érteni, mert most meg akarják érteni. - Gyertek velem - mondta nekik -, s megmutatom nektek. - Egy folyosón át a kormányfülkébe vezette őket. De itt újból elfogta a kétkedés. Keze habozva pihent a kapcsolón. És aztán, mivel tudta, nincs visszaút, megfordította. A gyerekek levegő után kapkodtak, egy lépést hátráltak, attól féltek, elesnek. M a vállukra tette kezét. - Nincs semmi baj - nyugtatta őket. A képernyő, úgy tűnt, felettük, alattuk, körülöttük ível. Mintha a Világegyetem dobogó szívében függtek volna. De a gyerekek nem ismerték a Világegyetem szót, hisz most láttak először csillagokat, ezért úgy érezték, mintha egy nagy álomvilágban, nagy és csodálatos álomvilágban lebegnének. A csendet hosszú percek után Paul törte meg. De csak egyetlen szót suttogott: - Csillagok! - És nem Helenhez, M-hez vagy J-hez szólt, s nem is önmagához. Hanem azokhoz, a csillagokhoz. - Gyémántok - mondta Helen. - Mint a mesékben. gyémántok, rubintok és smaragdok. Nyúlj ki és adj egyet, hogy megfoghassam. - Azt nem lehet - válaszolta M. - Mit gondoltok, milyen messze vannak? kérdezte, de közben már ráeszmélt, hogy ez a kérdés mit sem jelent számukra. Ám Helen túlságosan izgatott volt ahhoz, hagy tovább feszegesse a dolgot. - Nézzétek - mondta -. nézzétek azt a nagy-nagy felhőt. A végtelen világűr végtelenül tiszta mélyén az a valami valóban olyan volt, akár egy felhő. Nem is lehetett más egy gyerek szemében, aki még sohasem látta a Földről az eget. De M-ben akarva, nem akarva megszólalt a tanító - Az egy köd. Helen nem is hallotta. Fel-alá táncolt, tapsolt. - Ez az én felhőm. Majd valamilyen nagyon-nagyon szép nevet keresek neki. És te. Paul? Nem akarod azt a nagy kék meg azt a nagy vörös csillagot? De Paul zavarodottan elfordult a képernyőtől. - Mi baj, Paul - kérdezte M. - Nem értem - válaszolta. - Mit nem értesz? - Hogy miért rejtegettétek ezt előlünk egészen mostanáig? - Mert… M elakadt. - Mer t nem tudtam, hogyan fogadjátok. - Hogyan fogadjuk? - mondta, s noha szavainak kérdő hangsúlyt adott, mégis különös önbizalom csendült ki belőlük. - De hát miért? Helen is értetlenül fordult el a képernyőtől. Egek. töprengett M, hát minden elővigyázatosság felesleges volt? Csak utasításokat hajtott végre, tőle telhető gondossággal. És józan esze is azt diktálta, hogy ezek az utasítások bölcsek voltak. De valóban bölcsek voltak-e? Talán ő is meg a szülők is túlbecsülték a veszélyeket. Tálán mert ők tudták, mi az, ha valakinek egy egész világ van a talpa alatt, nem ismerték fel, hagy olyan
130
Kaland a végeken
gyerekeknek, akik a világűrben születtek, ez nem ugyanaz. De neon, tűnődött magában, a teljes igazságot még nem ismerik. És most azt is elmondta nekik. Hogy ez az első s valószínűleg hosszú-hosszú ideig az utolsó csillaghajó, mert csillaghajót nem lehet naponta útnak indítani a világűrbe. És az ilyen sok-sok évig tané utazásra nem is olyan könnyű önként vállalkozó férfiakat és nőket találni. Az utazás hosszú évekig tart, s talán sohasem érnek el a célhoz, meghalnak, mielőtt odaérnének. de mielőtt meghalnának, gyerekeik születnek. akik majd folytatják a feladat végrehajtását. S hogy miképp keletkezett a baj. Hagy miért haltak meg idő előtt az emberek. Hogyan sújtott le a betegséd az első nemzedékre, mielőtt még elég messzire jutottak volna a csillagközi űrben, de ahhoz már túl messzire, hogy visszaforduljanak. Ismeretlen sugárzások olyan betegséget idéztek elő, amelyet az összes felnőtt megkapott az idegrendszerüket támadta meg. Hogy e betegség épp a két gyerek születése előtt tört ki rajtuk. S hogy miképp segédkezett M a születésüknél legjobb tudása szerint, mert addigra már a legénységből csak kevesen maradtak. s akik még éltek, azokat is elfogta a leküzdhetetlen bénulás: a halál hírnöke. És aztán meghalt mind a két gyerek anyja is, meg mindazok, akik a legénységből addig még életben maradtok. De most már nem remény nélkül haltak meg. Nem minden remény nélkül. M az elbeszélés közben ráeszmélt, hogy a gyerekek nemigen tudhatják, mi a csillag és a csillaghajó. Ezért egy kis kitérővel elmagyarázott nekik egyet s mást, amit tudott, a Világegyetemről, óriási mélységeiről és távolságairól, s hogy mekkora vállalkozás átszelni e térségeket. Elmagyarázta, hogy azért kell őneki és J-nek annyira vigyáznia rájuk, azért kell őneki és J-nek megtanítani őket olvasni s megérteni a könyveket, hogy folytathassák a nagy vállalkozást. Mert egy szép napon le kell ereszkedniök az űrhajóval egy új világba. Ő és J ezt emberi segítség nélkül nem tudják megtenni. J elmondta nekik, hogy miért hozták őket magukkal az emberek - azért, hogy a leszállás és a Földről való kilövés közben a rendkívüli megterhelések idején navigáljanak. No meg azért, hogy felderítsenek olyan világokat, amelyeket az emberek esetleg nem deríthetnének fel. Ók azonban ezt a feladatot emberi tervezés és irányítás nélkül nem képesek végrehajtani. J elhallgatott. M is némán várt. Túl sokat mondtak el egyszerre, nem is lehetett elvárni a gyerekektől, hogy az egészet megértsék. Így hát csak vártak. Elsőnek Paul szólalt meg, de szavai kissé váratlan fordulatot vettek. - Akkor hát ti… te és J - mondta M-hez fordulva nem haltok meg? - Mi nem - válaszolta M. - Mi továbbra is vigyázunk rátok s aztán a ti gyermekeitekre. Mi tovább dolgozunk. mint minden jó gép. Most már bevallhatja, mi köztük a különbség. Jobb lesz így. 131
Kaland a végeken
- Ti nem vagytok gépek - szólalt meg Helen határozott hangon. hangon. - Ti túl okosak vagytok ahhoz, hogy gépek legyetek. - Hát akkor okos gépek vagyunk - mondta M, s aztán attól tartva, hogy eltérnek a tárgytól, hozzátette: - Látjátok, ezért nincsenek itt fák, macskák és ezért nincs itt több gyerek. Túlságosan messze vannak, akárcsak a csillagok. - Ezek közül a csillagok közül melyik a Föld? - kérdezte Paul. Ajkán furcsán hangzott a szó. - innen nem látni - felelte M. - Túlságosan messze van. Meg aztán a Föld nem is csillag. Hanem bolygó, amely egy csillag körül kering. - Melyik csillag körül? - kérdezte Paul, s M ráeszmélt, hogy nem tudja. - Majd megnézem - válaszolta sietősen, s remélte, hogy kiismeri majd magát a térképeken -, s akkor megmutatom neked. Jó lesz? - Ezt a Földről is mindet látni lehet? - kérdezte Helen. - Nem, így soha. S az idő egyik felében egyáltalán nem lehet látni, mert olyankor túlságosan fényes az ég. - De akkor csak messze vagyunk onnan - szólalt meg Paul izgatottan. - A Földön fák vannak, macskák, s mind az a többi dolog. És… gyerekek, olyanok, mint mi. csak ők ezt naponta láthatják. Hisz akkor most is… - De sok más is van ott - vágott közbe M. - Rossz is, nemcsak jó. Olyan dolgok, amelyektől mi, hál'istennek, megszabadultunk. - Miféle rossz dolgok? - kérdezte Helen. - Olyasmi, hogy az örökös körbeforgás miatt az emberek szédülnek? - Nem - válaszolta M. - Attól senki sem szédül. Mi most nagy sebességgel haladunk, de azért, ugye, nem szédülünk? Nem, de hidd el, Helen; voltak ott rossz dolgok… nagyon is sok volt. - Hirtelen egy gondolata támadt. - Májkülönben a szüleitek és a többiek nem akarták volna otthagyni otthagyni a Földet. Igaz? - Igaz - ismerte be Paul, de nem nagy meggyőződéssel. És ekkor megszólalt J - J, aki egész idő alatt hallgatott, mert attól félt, hogy elrontja a dolgot. - Hát nem értitek? - tört ki belőle. - Megunták, hogy örökkön örökké ugyan akörül a kis csillag körül keringjenek. Nem szédültek, de megunták a dolgot, nagyon-nagyon megunták. És nem akarták, hogy a gyerekeik ugyanígy éljenek. Azt akarták, hogy jobb életet, hogy új életet kezdhessenek… Amilyen hirtelen rákezdte. ugyanolyan hirtelen elhallgatott. Elfordult, mintha attól félt volna, hagy valami ostobaságot mondott. M megérintette társa szögletes vállát. Csak egy pillantást vetett a gyerekek arcára, s látta, hogy J ennél okosabbat már nem is mondhatott volna. J visszafordult. 142 még mindig a vállán tartotta kezét, hálásan. - És amikor elérünk abba az új világba - kérdezte Paul -, ott lesznek fák és macskák?
132
Kaland a végeken
- Lehet, hogy lesznek fák - válaszolta M. - És esetleg macskák is. - Mert emlékezett rá, hogy az emberek beszélgettek ilyesmiről. Bármi lehet ott. Hirtelen bűntudatot érzett. Helyes-e, hagy a többit nem mondja el? Már-már belefogott, de aztán meggondolta meggondolta magát. magát. Nem, a válságon válságon túljutottan. túljutottan. Ez a fő. - Bármi? - kérdezte Paul. - Óriások is? - tudakolta Helen ámulattól tágra nyílt szemmel. - Varázslók? Elvarázsolt kastélyok? kastélyok? - Igen - válaszolta M - és még sok egyéb. Persze nem kezeskedem érte; de minden lehetséges. Minden az égvilágon. Így aztán nem tette hozzá, hogy erre még százhúsz évig kell várniuk. Ezt ráér megmondani. Vámosi Pál fordítása
133
Kaland a végeken
Bob Shaw Régmúlt napoknak fényei
Magunk mögött hagytuk a falut, s aztán az út hajtűkanyarjain végigszáguldva a lassúüveg birodalma felé tartottunk. Még sohasem láttam efféle farmot, s eleinte kissé hátborzongatónak találtam, s ezt a hatást a képzelet és a körülmények még csak fokozták. A kocsi turbinája a nyirkos levegőben simán, zajtalanul húzott - úgy tetszett, mintha természetfeletti csendben száguldana velünk a kacskaringós út feleit. Jobb kéz felől a hegyi út időtlen fenyőkkel borított, hihetetlenül szép völgybe ereszkedett alá; mindenütt jókora lassúüveg-táblák lassúüveg-táblák álltak - itták magukba magukba a fényt. fényt. A szélfogóikon időnként felvillanó délutáni napfény mintha életre keltette volna őket, pedig valójában itt tökéletes mozdulatlanság honolt. Az ablaksorok már évek óta itt álltak a domboldalon, a völgy felé bámultak; csak éjszaka tisztogatták őket, amikor az emberek jelenléte nem okozhatott kárt a szomjas üvegekben. Lenyűgözőek voltak, de Selina és én mintha rájuk se hederítettünk volna. Annyira gyűlöltük egymást, hogy, azt hiszem, féltünk érzelmi kapcsolatunkba bármilyen új élményt élményt bevonni s ezzel bemocskolni. Lassanként ráeszméltem, hogy már maga ez a vakáció is ostoba ötlet volt. Azt gondoltam, mindent orvosolni fog, de hát persze Serina terhességén nem változtathatott, s ami még ennél is nagyobb baj, azt sem akadályozhatta akadályozhatta meg, hogy Selina tovább ne dühöngjön a terhessége miatt. Állapota feletti kétségbeesésünket annak az elcsépelt érvnek a terjesztésével próbáltuk magyarázgatni, magyarázgatni, hogy persze szerettünk volna gyereket, gyereket, csak később, amikor eljön az ideje. Selina terhessége jól fizetett állásába került, s ezzel együtt füstbe ment az új ház is, amelyre alkudtunk, mert versírásból házat venni elérhetetlen álom. De bosszúságunk valójában abból a felismerésből fakadt, hogy azok; akik azt mondogatják, hogy később akarnak gyereket, csak áltatják magukat. Idegeinket felborzolta a tudat, hogy mi, akik olyan páratlan lényeknek tekintettük magunkat, ugyanabba az élettani csapdába pottyantunk. amelybe minden más ostoba, párzó teremtmény teremtmény beleesik. Az út a Ben Cruachan déli lejtőin vezetett végig, mígnem a messzeségben ittott elővillant a szürke Atlanti-óceán. Épp lelassítottam a kocsit, hogy jobban elgyönyörködhessem a tájékban, amikor egy kapufélfára felszögezett cégtáblát pillantottam meg. "Lassúüveg" "Lassúüveg" - olvastam rajta -, "jó minőség, minőség, olcsó árak. J. R. Hagan." Mintegy ösztönösen lefékeztem a kocsit a szakadék szélén, s kissé 134
Kaland a végeken
megrezzentem, ahogy a kemény szárú fű hangos pattintással végigvert a karosszérián. - Miért állunk meg? - kérdezte Selina, s meglepetten felém fordította csinos, hamvasszürke fejét. - Nézd ezt a cégtáblát. Menjünk s nézzük meg, mi van ott. Errefelé tán mérsékeltebb mérsékeltebb árakat számítanak. Selina gúnyos, éles hangon tiltakozott, de engem a gondolat már annyira rabul ejtett, hogy rá sem hederítettem. Az az esztelen meggyőződés vezetett, hogy valamilyen különleges, tébolyult cselekedet majd helyrebillenti a dolgunkat. - Gyere - mondtam -, egy kis testmozgás jót tesz majd nekünk. Már amúgy is túl sokat kocsikáztunk. Szívembe nyilalló mozdulattal vállat vont. s kiszállt a kocsiból. Felmentünk az ösvényen, egy egyenetlen, döngölt, s rövid fenyődeszkákkal ék alakúra kiképzett agyaglépcsőn. A kaptató a dombháton ágaskodó fák közt kanyargott - végére érve alacsony tanyaházra bukkantunk. A kőházacskán túl nagy lassúüveg táblák bámulták a Loch Linnhe vizéhez meredeken leereszkedő Cruachan lélegzetelállító látványát. A táblák zöme teljesen átlátszó volt; de akadt köztük néhány, fényezett ébenfa-lemezre emlékeztető. sötét tábla is. Ahogy a macskakövekkel kirakott takaros udvaron át a házhoz közeledtünk, egy hamuszürke szövetruhát viselő. középkorú, magas férfi felállt helyéről, s felénk intett. Addig az udvart övező, terméskőből rakott, alacsony falon ült, pipázott s a ház felé tekingetett. tekingetett. A tanyaház tanyaház udvarra néző ablakában egy fiatal asszony állt, narancsszínű ruhában, karján kisfiúval. kisfiúval. de közeledtünkre közeledtünkre közömbösen elfordult s eltűnt a szemünk elől. - Mr. Hagan? - tudakoltam. - Igen. Üveget jöttek nézni, ugye? No akkor jó helyre jöttek. - Hagan éles hangon beszélt, beszédmódjából kiérződött az a tiszta felföldi hangvétel, amely a gyakorlatlan fül számára annyira hasonlít az írhez. Arcán az a fajta csüggedt. s mégis nyugodt kifejezés ült, amit idősebb útkaparóknál és filozófusoknál látni. - Igen - válaszoltam. - Szabadságon vagyunk. És megláttuk a cégtábláját. Selina idegenekkel rendszerint könnyed, természetes hangot üt meg. de most egy szót sem szólt. Az immár üres ablak felé nézett, kissé - legalábbis szerintem meghökkent arckifejezéssel. - Londonból jöttek, ugye? Nos, ahogy már mondtam. jó helyre jöttek… és a legjobbkor. Én és a feleségem ebben a korai évszakban nem sok emberi el találkozunk. Elnevettem magam. - Ez annyit jelent, hogy kaphatunk valamicske üveget anélkül, hogy kölcsönt kelljen felvenni a házunkra? - No nézd csak - mosolygott gyámoltalanul Hagan. - Máris odadobtam minden ütőkártyámat. Rose, a feleségem, mindig azt hajtogatja, sohasem fog 135
Kaland a végeken
benőni a fejemlágya. fejemlágya. De azért üljünk csak le, és beszéljük meg a dolgon. - A terméskőből rakott kerítés felé intett, majd kétkedő pillantást vetett Selina makulátlan makulátlan kék szoknyájára. Tessék T essék csak várni, hozok bentről egy takarót. - Hagan gyorsan besántikált a tanyaházba, s az ajtót becsukta maga mögött. - Talán nem volt olyan nagyszerű ötlet idejönni - súgtam oda Selmának -, de azért kissé kedvesebb is lehetnél ehhez az emberhez. Ha a szimatom nem csal, jó vásárt csinálhatunk. - Te és a reményeid - válaszolta Selina szándékos nyerseséggel. - Azt még te is észrevehetted, milyen ócska ruhában jár a fenesége. Idegenek itt nem sok engedményt várhatnak. - Ez a felesége volt? - Hát ki más? - Nocsak - mondtam meglepetten. - De hát akkor is próbálj kissé udvariasabb lenni. Ne hozz kellemetlen helyzetbe. Selina csak egyet mordult, de amikor Hagan visszatért, halványan elmosolyodott, s így némileg megnyugodtam. Furcsa dolog, mennyire szerethet valaki egy nőt, s ugyanakkor azért imádkozik, bár elgázolná a vonat. Hagan skót kockás takarót terített a kerítésre. s ekkor leültünk, kissé elfogódottan, hagy a városi életből nipphopp ilyen falusi környezetbe környezetbe cseppentünk. Túl a figyelő üvegtáblákon, a távoli Loch pala színű vizén egy gőzös úszott lassan, s nyomában a fehér csík dél felé mutatott. Az éles hegyi levegő átjárta tüdőnket, s a kelleténél több oxigénnel töltötte el. - Egyik-másik itteni üvegfarmer - kezdte Hagan magukfajta idegeneknek valóságos előadást tart, hogy az Argyllnak ezen a táján milyen gyönyörű az ősz. Vagy éppenséggel a tavasz vagy a tél. Ilyet én nem teszek, hisz még a bolond is tudja, hogy amelyik vidék nyáron nem szép, az sohasem szép. Nincs igazam? Engedelmesen bólintottam. - Vessen csak egy pillantást Mull felé, Mr… - Garland. - …Garland. Ezt veszi meg, ha az én üvegemből vásárol, s ennél szebbet ez a táj sohasem mutat. Az üveg tökéletesen fázisban van, tíz évnél egy se vékonyabb, s egy négy lábnyi ablak kétszáz fontba kerül önnek. - Kétszáz font! - tört ki Selinából a megbotránkozás. - Hisz ennél a Bond street-i Tájablakban se kérnek többet. Hagan elnézően mosolygott, majd rámpillantott, vajon értek-e annyit a lassúüveghez, hogy szavait kellőképpen értékelni tudjam. Az ár jóval magasabb volt annál, mint amit reméltem, de tíz év vastag üveg! A Visztaplex- és Panorámaféle boltokban árusított olcsó üveg általában egy negyedhüvelyk vastag közönséges üvegből és egy mindössze talán tíz-tizenkét hónap vastag lassúüveg rétegből áll. - Te nem értesz ehhez, drágám - mondtam, mert már elhatároztam, hogy veszek egy táblát. - Ez az üveg tíz esztendeig kitart, és fázisban van. 136
Kaland a végeken
- Hát ez nemcsak annyit jelent, hogy lépést tart az idővel? Hagan ismét rámosolygott; mert. látta, hogy rám nem kell több szót vesztegetnie, - Azt tetszik mondani, csak? Bocsásson meg, Mrs. Garland, ön, úgy látszik, nem értékeli a pontos szabályozásnak ezt a csodáját - pedig csoda a javából -, ami a fázisban levő üveg előállításához szükséges. Ha azt mondom, hogy az üveg tíz év vastag, ez annyit jelent, hogy tíz évbe telik, amíg a fény áthalad rajta. Mivel valamennyi tábla vastagsága tíz fényév, ez több mint a kétszerese annak, mint amilyen távolságra a legközelebbi csillag van, így hát a tényleges vastagságnál egy milliomod hüvelyk eltérés már… Egy pillanatra elhallgatott, és némán a ház felé pillantott. A Loch szépségeiről az ablakra fordítottam szemem, s láttam, hogy az asszony ismét ott áll. Hagan tekintetében egyfajta mohó alázat honolt, amely kényelmetlen érzésekkel töltött el, de arról is meggyőzött, hogy Selina tévedett. Tapasztalatom szerint nincs olyan férfi, aki így nézne egy nőre, ha az a saját felesége. A fiatal asszony csak néhány pillanatig maradt az ablakban, ruhája meleg fényben izzott, s aztán visszahúzódott a szobába. Hirtelen az a határozott, bár megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy vak. Úgy tetszett, tán Selina és én valamilyen, a miénkhez hasonló heves, érzelmi viharnak lettünk tanúi, - Elnézést kérek - folytatta Hagan -, azt hittem, Sose hív. Hol is tartottam, Mrs. Garland? Negyed hüvelykbe hüvelykbe beszorított tíz fényév annyit annyit jelent… Nem figyeltem rá, részben mert már amúgy is levett a lábamról, részben mert nemegyszer hallottam a lassúüveg meséjét, de működési elveit máig sem kapiskáltam. Valamelyik, tudományosan képzett ismerősöm úgy próbált segíteni rajtam, hogy azt mondta, képzeljem az üvegtáblát olyan hologramnak, amelynek a vizuális adatok rekonstruálásához nincs szüksége Koherens lézersugarakra. s amelyben a közönséges fény minden egyes fotonja az üveg atomjainak hatósugarán kívül. egy összetekercselt spirálcsövön halad át. Ez a csodálatos, de számomra teljességgel érthetetlen magyarázat nemcsak hogy semmit sem mondott nekem, hanem újból meggyőzött arról is, hogy a magamfajta, technikában járatlan elme ne az okokkal, hanem inkább a következményekkel foglalkozzék. Az átlagember szemében a legfontosabb következmény itt az, hagy igen hosszú időbe telik, amíg a fény a lassúüveg-táblán áthalad. A lassúüveg új korában mindig koromfekete, mert addig még fény egyáltalán nem haladt keresztül rajta, de ha az üveget például egy erdei tó mellé állítják, akkor talán egy év múlva megjelenik rajta a tájék népe. Ha most az üveget egy sötét városi lakásban helyezik el, a lakás erre az egy évre látszólag egy erdei tóra nyílik. S ez alatt az egy év alatt az ablakon nem mozdulatlan, s egyszerűen csak élethű tájkép látható, mert a víz majd napfényben fodrozódik, néma állatok jönnek inni a partra, madarak húznak át az égbolton, éjt nappal, évszakot évszak kötet. Aztán az év leteltével egy napon a
137
Kaland a végeken
szubatomikus csővezetékekben rabul ejtett szépség kihuny, s Melyén ismét megjelenik az ismerős, szürke; városi kép. A lassúüveg kereskedelmi sikerének újszerűségén kívül az volt a titka, hogy a tájablak a tulajdonost éppolyan érzésekkel ajándékozza meg, mintha földbirtoka volna. A legszegényebb pincelakó is ködös parkra tekinthet ki s ki állíthatná, hogy az nem az övé? Ha valakinek szépen gondozott kertje és birtoka van, nem fecsérli idejét azzal, hogy négykézláb mászkálva tapogassa, szagolja, ízlelje. A birtokától csak fénymintázatokat kap, s a tájablak jóvoltából e mintázatokat most akár szénbányákba, szénbányákba, tengeralattjárókba vagy börtöncellákba is el lehet juttatni. j uttatni. Többször is próbálkoztam már vele, hogy néhány kurta verssort írjak erről az elvarázsolt kristályról, de a téma számomra oly elmondhatatlanul költői, hogy a költészet, legalábbis az enyém - minő paradoxon! - meg sem ragadhatja. Amellett a legszebb dalokat és verseket jövőbe Látó ihlettel már megírták azok a költők, akik jóval a lassúüveg lassúüveg felfedezés-e felfedezés-e előtt meghaltak. meghaltak. Nem remélhetem, remélhetem, hogy versenyre versenyre kelhetek például Moore-nak ezekkel a soraival Gyakorta, csendes éjszakán, mikor az álom közelít, szép emlékezet hinti rám régmúlt napoknak fényeit… Mindössze néhány esztendőbe telt, amíg a lassúüveg puszta tudományos furcsaságból számottevő iparrá fejlődött. S mi költők, jobban mondva közülünk azok, akik továbbra is abban a meggyőződésben élünk, hogy a szépség örökkévaló. noha a virág elhull, ámulva tapasztaltuk, hogy ennek az iparágnak csak ugyanazok a velejárói, mint bármelyik másnak. Akad jó minőségű, rendkívül drága tájablak, s akad gyatrább, sokkal olcsóbb. Egyik fontos ártényezője az években mért vastagság, de szerepe van a tényleges vastagságnak, a fázisnak is. A vastagság ellenőrzése még a legrafináltabb szabályozási módszerek mellett is többé-kevésbé tatálomforma eljárásnak bizonyult. Durva eltérés esetén az öt év vastagnak szánt üveglap öt és fél év vastag lesz, úgyhogy a nyáron ráhullt fény télen jelenik meg rajta, kisebb eltérésnél a déli napsütés esetleg éjfélkor ragyog fel. Ezeknek az ellentmondásoknak is megvan a maguk varázsa nem egy éjszakai dolgozó szereti például, ha saját időzónája van, de általában véve a valóságos időhöz igazodó tájablak drágább. Haltan befejezte mondókáját, ám Selina arcán még kétely tükröződött. Alig észrevehetően tagadólag rázta fejét, s ekkor rájöttem, hagy Haltan rosszul fogta meg a dolgot. Selina tupírozott, ón színű haját egészen váratlanul hideg szélroham borzolta fel, s körülöttünk a szinte felhőtlen égből tiszta, nagy, bukdácsoló cseppekben kopogni kezdett az eső.
138
Kaland a végeken
- Adok önnek egy csekket - szólaltam meg hirtelen, s láttam, hogy Selina tekintete dühösen méregeti arcomat. - Elintézi a szállítást? - Mi sem könnyebb annál - válaszolta felállva Haltan. - De nem akarja inkább magával vinni az üveget? - De igen, ha önnek egyre megy. - Szégyelltem magamat, hagy ilyen fenntartás nélkül megbízik a csekkemben. - Mindjárt leakasztok egy táblát. Tessék csak itt várni. Egykettőre becsúsztatom a hordozókeretbe. - Haltan lesántikált a lejtőn a sorokba rendezett ablakok felé. Némelyiken a Linnhe előtt elterülő tájék napfényben fürdött, másokon az eget fellegek borítatták, néhány pedig még teljesen fekete volt. Selina összefogta nyakán a blúzát. - Legalább betessékelt volna a házba. Nem olyan sok bolond jön ide, hogy ennyire udvariatlan lehessen velük. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem hallanám a sértést. és a csekk kitöltésére összpontosítottam figyelmemet. De egy jókora esőcsepp épp az ujjamra pottyant, és szétfreccsent a rózsaszínű papíron. - Jól van - mondtam -, álljunk be az eresz alá, amíg Hagan visszajön. - Te dög, gondoltam magamban, mert éreztem, hogy ez az egész kirándulás milyen balul ütött ki. Bolond voltam, hogy elvettelek. De milyen bolond. kötöznivaló. S most, hogy a húsomból és véremből egy darabkát magadban hordozol, soha, soha, soha többé nem szabadulhatok tőled. Gyomromat kegyetlen görcs szorítatta, mialatt Selina nyomában a tanyaházhoz futottam. Az ablak mögött a takaros szobában égett a tűz - a szoba üresen állt, csak gyerekjátékok hevertek a padlón szanaszét. Ábécés kockákat láttam meg egy taligát, élénk színű volt, akár a frissen tisztított sárgarépa. Ahogy befelé bámultam. bámultam. a kisfiú futva jött a másik szobából, és rugdosni kezdte a kockákat. Nem vett észre. Egy pillanat múlva a fiatalasszony is bejött. felemelte, majd jókedvűen, szívből nevetve hóna alá csapta a fiúcskát. fiúcskát. Aztán újra az ablakhoz lépett. Elfogódottan mosolyogtam, de sem az asszony, sem a gyerek nem viszonozta mosolyomat. Homlokomon borzongás futott végig. Mindketten vakok volnának? Elódalogtam. Selina. halkan felsikoltott, mire felé fordultam. - A takaró! - kiáltotta. - Megázik. Átfutott az esőverte udvaron, felkapta a négyszögletes. pirosas takarót a szürke falról és visszaszaladt vele a tanyaház ajtajához. Tudatalattimban valami görcsösen ágaskodni kezdett. - Selina - kiáltottam -, ne nyisd ki az ajtót! De már elkéstem. Selina kitárta a kilincsre zárt faajtót, s kezét ijedten a szájára szorítva bámult be a tanyaházba. Odaléptem hozzá és elerőtlenedett kezéből kivettem a takarót.
139
Kaland a végeken
Amíg becsuktam az ajtót, szememet végigfuttattam a tanyaház belsején. A takaros szoba, ahol az imént az asszonyt meg a gyereket láttam, a valóságban ócska bútorok, öreg újságok, széthányt ruhadarabok és piszkos edények visszataszító tohuvabohuja volt. Nyirkos, bűzös; iszonyúan magányos szoba tátongott előttünk. Abból; amit az előbb az ablakon bekukucskálva láttam, csak egyetlen tárgyat ismertem fel: a taligát, amely kopottan, törötten hevert a földön. Erőteljes mozdulattal behúztam az ajtót, s igyekeztem a látványt elhessegetni agyamból. Vannak magányos férfiak, akik rendben tartják házuk táját, s vannak. akiknek egyszerűen nincs érzékük az ilyesmihez. Selina elsápadt. - Nem értem, nem értem - motyogta. - A lassúüveg mindkét oldalán képet mutat - magyaráztam gyengéden. - A fény ki- és beárad a házba. - Azt akarod mondani, hogy… - Nem tudom. Ez nem tartozik ránk. Szedd össze magad. Hagan már jön vissza az üvegünkkel. - A görcs a gyomromban engedett valamelyest. Hagan téglalap alakú, műanyagba burkolt kerettel tért vissza az udvarba. Nyújtottam neki a csekket, de ő Selina arcáré szegezte pillantását. Azonnal rájött, ráj ött, hogy értetlen ujjak vájkáltak a lelkében. Selina kerülte pillantását. Öregesnek, betegesnek látszott, látszott, szemét kitartóan kitartóan a szűkülő szűkülő horizontra függesztette. függesztette. - Adja ide azt a takarót, Mr. Garland - szólalt meg végre Hagan. - Nem kellett volna fáradnia vele. - Szót sem érdemel. Tessék a csekk. - Köszönöm. - Selmát nézte, furcsa, esdeklő pillantással. - Örülök, hogy szolgálatukra lehettem. - Részemről a szerencse - válaszoltam hasonló értelmetlen szertartásossággal. Felemeltem a nehéz keretet, és Selmát az úthoz vivő ösvény felé vezettem. Amikor felértünk az immár csúszós lépcsők tetejére; Hagan újból megszólalt. megszólalt. - Mr. Garland! Kelletlenül hátrafordultam. hátrafordultam. - Nem az én hibám volt - mondta nyugodt hangon. - Mindkettőjüket egy afféle csirkefogó ütötte el, alti cserben hagyja áldozatait. Az obani úton történt, hat évvel ezelőtt. A kisfiam mindössze hétéves volt. Jogom van valamilyen emléket őrizni róluk. Szótlanul bólintottam, s megindultam lefelé az ösvényen. Feleségemet magam mellé húztam, s boldog voltam, hogy karját a derekamon érezhetem. A kanyarból visszanéztem. visszanéztem. Hagan kihúzott derékkal ült a kerítésen, ott, ahol először megláttam. A házat nézte, de hogy állt-e valaki az ablakban, azt: nem tudom megmondani. Vámosi Pál fordítása
140
Kaland a végeken
Robert Sheckley A világűr polgára
Bajban vagyok. Sosem gondoltam, hogy ilyen nagy baj is létezhet. Kissé nehéz elmagyaráznom, hogyan is kerültem ilyen pácba, s így tán legokosabb, ha az elején kezdem. Mióta 1991-ben elvégeztem a technikumot, a Seregélyűrhajók futószalagjain dolgoztam. mint szfinx-szelep szerelő. Szerettem ezeket a nagy űrhajókat; amelyek a Hattyú, az Alfa Kentaur meg a hírekben szereplő többi csillag felé száguldanak. Szépreményű ifjú voltam, barátaim voltak, sőt egy-két lányt is ismertem. De mindez nem segített rajtam. Szerettem a munkámat, de hát hogyan lehet igazán jól dolgozni, ha azok a rejtett kamerák állandóan a kezemre szegeződnek? Magukat a kamerákat nem bántam volna. volna. csak a berregéstől, amit amit csaptak. nem bírtam koncentrálni. koncentrálni. Panaszt tettem a Belügyi Kémelhárítóknál. Megmondtam nekik, ide figyeljetek, miért nem adtok nekem is új, zajtalan kamerákat, mint mindenki másnak? De tömérdek munkájuk közepette az én ügyemben a fülük botját sem mozdították. Aztán még egy sereg egyéb csip-csup dolog is felbosszantott. Például a tvkészülékemben elhelyezett magnó. Az F. B. I. nem szabályozta be rendesen. s így egész éjjel zümmögött. Százszor is panaszt emeltem miatta. Megmondtam nekik, ide figyeljetek. senki másnál nem zümmög a magnó. Miért épp az enyém zümmög? De hát mindig levágtak valami ócska dumát, hogy meg kell nyernünk a hidegháborút, s nem tudunk mindenkinek a kedvébe járni. Az efféle dolgok kisebbrendűségi érzetet keltenek az emberben. Azt gyanítottam, a kormány nem tanúsít kellő érdeklődést irántam. Itt van például a Kémem dolga. 18-D Gyanúsított voltam - ugyanabba a kategóriába tartoztam tehát, mint az alelnök -, s ez félnapos felügyeletre jogosított volna fel. De a Kémem, úgy látszik, filmszínésznek képzelte magát, mert állandóan mocskos viharkabátban járt, kalapja karimáját pedig a szemébe húzta. Sovány, ideges hapsi volt, szinte a sarkamra hágott, mert attól félt, nyomomat veszti. Szóval megtette, ami tőle telt. A kémkedésben nagy a konkurencia, s akarva, nem akarva sajnáltam őt, hagy ekkora mamlasz. De hát zavart, hagy ilyen ember szegődik mellém. Barátaim halálra nevették magukat, amikor beállítottam, s ő mint az árnyék, jött a nyomomban. - Bill - mondták a barátaim -, hát neked csak erre Futja? - A lányok meg lúdbőröztek tőle. 141
Kaland a végeken
Persze elmentem a Szenátus Nyomozó Bizottságához. Ide figyeljetek, mondtam nekik, miért nem adtak mellém egy szakképzett Kémet, mint amilyen a barátaimnak van? Majd utánanéznek a dolognak, mondták, de én tudtam, nem vagyok elég fontos ahhoz, hogy ezt kibulizzam. Ezek az apróságok nagyon idegesítettek, s akármelyik pszichológus megmondhatja, nem kell ahhoz semmi különösebben nagy dolog, hogy valaki bedilizzen. Nagyon Nagyon elkeserített, elkeserített, hogy semmibe semmibe vesznek, vesznek, rám sem sem bederítenek. bederítenek. Ekkor kezdtem el a Csillagközi Űrön törni a fejemet. Odakint milliárd és milliárd köbmérföldnyi pusztaság terül el, számlálhatatlan csillaggal pettyezve. Elegendő Földopusú bolygó van ott, valamennyi férfi, nő és gyerek számára. Számomra is kell ott helynek lennie. Vettem egy Világegyetem Fény Jegyzéket, meg egy rongyos Tejút Kalauzt. Végigböngésztem a Nehézkedési Árapály Kézikönyvet és a Csillagközi Kalauztérképeket. Végül azt gondoltam, eleget tudok már, ennél többet sosem fogok tudni. Egész megtakarított pénzemből vettem egy ócska Chrysler Csillagklippert. Ebből a tragacsból minden eresztéknél szivárgott az oxigén. Atommáglyája is kényes jószág volt, s a térgörbületi hajtóműve kedve szerint bárhova vethette az embert. Veszélyes alkotmány, gondoltam, de hát csak a magam életét viszem a vásárra. Legalábbis azt hittem. Így hát kiváltottam útlevelemet, a kék meg a vörös kiviteli engedélyt, a rendszámot, megkaptam a védőoltásokat űrbetegség ellen, meg a lekategorizálási okmányokat. Munkahelyemen felvettem az utolsó napig járó béremet. és búcsút intettem a kameráknak. Lakásomban becsomagoltam ruháimat, s isten hozzádot mondtam a magnóknak. Azután kezet fogtam szegény Kémemmel, és jószerencsét kívántam neki. Minden hidat felégettem magam mögött. Már csak az utolsó kilépési engedélyt kellett kiváltanom, így hát lesiettem az Utolsó Kiviteli Engedély Hivatalba. Egy fehér kezű és kvarclámpától lebarnult arcú tisztviselő kétkedve nézett rám. - Hova akar menni? - kérdezte. - A világűrbe - feleltem. - Hát persze. De közelebbről, hova? - Azt még nem tudom - válaszoltam. - A világűrbe. A csillagközi űrbe. A szabad űrbe. A tisztviselő fáradtan sóhajtott. - A kilépési engedélyhez tüzetesen meg kell határoznia, hova készül. Az amerikai űrben szándékozik letelepedni egy bolygón? Vagy az angol űrbe akar kivándorolni? Vagy a hollandiba? Vagy a franciába? - Nem tudtam, hogy az űr is fel van osztva - válaszoltam.
142
Kaland a végeken
- Nem tart lépést a korral - jegyezte meg fensőbbséges vigyorral. - Az Egyesült Államok a 2XA és a D2B koordináták közti űrt magának igényli; kivéve egy kicsi és viszonylag jelentéktelen szelvényt, amelyre Mexikó tart igényt. A Szovjetunióé a 3DB és LO2 közti terület, igen kopár vidék, erről biztosíthatom. És aztán van Belga, Kínai, Ceyloni és Nigériai Engedményes Terület meg… - És hol van szabad űr? - vágtam a szavába. - Olyan nincs. - Egyáltalán nincs? Hát milyen messzire terjednek a határvonalak? - A végtelenségig - válaszolta büszkén. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Az valahogy eszembe sem jutott, hogy a végtelen űr minden darabkája valakié legyen. Pedig hát ezen nem volt mit csodálkozni. Végeredményben kellett, hogy valakié legyen. - Az amerikai űrbe akarok menni - mondtam. Akkor nem hittem, hogy ennek bármilyen jelentősége van, de aztán aztán kiderült, hogy hogy tévedtem. tévedtem. A tisztviselő rosszkedvűen bólintott. Végigvizsgálta élei; rajzi adataimat egészen ötéves koromig visszamenően tovább már nem volt érdemes visszamennie -, s végül kiállította az Utolsó Kilépési Engedélyt. A légikikötő műszakilag ellenőrizte hajómat, és sikerült elindulnom anélkül, hogy egyetlen cső kipukkadt volna. Csak amikor a Föld már gombostűfejjé zsugorodott és aztán eltűnt mögöttem, eszméltem rá, hogy egyedül vagyok. Ötven órája voltam már a világűrben, amikor élelmiszerkészleteim rutinszerű ellenőrzése során észrevettem, hogy az egyik zöldséges zsáknak a többitől eltérő formája van. Kinyitottam és a száz font krumpli helyett egy lányt találtam benne. Potyautas! Tátott szájjal bámultam rá. - No mi van? - kérdezte. - Hát nem is segít ki innen? Vagy tán inkább becsukná a zsák zsák száját és kész?! Kisegítettem Kisegítettem.. - Ezek a krumplik tele vannak dudorokkal - jegyezte meg. Ezt róla is elmondhattam volna, méghozzá helyeslő hangsúllyal. Egyébként karcsú volt, haja vörösesszőke, mint a lobogó láng, piszokfoltos arca hetyke, kék szeme merengő. A Földön akár tíz mérföldre is elkutyagoltam volna, hogy találkozzam vele. A világűrben már nem voltam olyan biztos ebben. - Nem adhatna valamit enni? - kérdezte. - Amióta elindultunk, csak nyers sárgarépát ettem. Egy szendvicset készítettem neki. - Mit keres itt? - kérdeztem tőle, amíg evett. - Ezt úgysem értené meg - felelte két harapás közi. - Dehogynem érteném. Az ablakhoz ment és kibámult a csillagokra - többnyire az amerikai űr pusztaságában szikráztak. szikráztak. - Szabad akarok lenni - mondta. - Micsoda? Fáradtan ledőlt az ágyamra. ágyamra.
143
Kaland a végeken
- Maga bizonyára romantikusnak tart engem mondta nyugodt hangon. - Én afféle bolond vagyok, aki sötét éjnek idején verseket szaval, vagy valamilyen nevetséges szobrocska előtt sírdogál. A sárga őszi levelek láttára reszketek, a zöld pázsiton szikrázó harmatcseppekben harmatcseppekben a Föld könnyeit könnyeit látom. Az idegorvosom szerint dilis vagyok. Fáradtan lecsukta szemét, s ebben nem találtam semmi különöset. Ötven óráig egy krumpliszsákban állni bizony fárasztó dolog. - A Föld kikészít - folytatta. - Nem bírtam… azt a sok parancsolgatást, fegyelmezést, szűkölködést, a hidegháborút, a forró háborút, s a többit. A szabad ég alatt nevetni, zöld mezőkön futkározni, árnyas erdőkben zavartalanul sétálgatni, énekelni… azt szeretnék. - De miért épp engem választott? - Maga a szabadság felé tart - mondta. - De ha ragaszkodik hozzá, elmehetek. Ez meglehetősen buta ötlet volt, odakint a csillagközi űrben. Arra meg a hajtóanyagból nem futotta volna, hogy visszaforduljak. - Itt maradhat - mondtam. - Köszönöm - válaszolta igen-igen lágyan. - Úgy látszik, mégis megértett. - Persze, persze - mondtam. - De egy-két dolgot tisztáznunk kell. Elsősorban is, hogy… - Ám addigi a már aludt az ágyamon, arcán hivő mosollyal. Azonnal átkutattam a retiküljét. Öt ajakrúzst, egy púdertartót, egy üvegcse Venus V. parfümöt, egy fűzött verskötetet és egy jelvényt találtam benne. A jelvényen ez ez állt: F. B. I., Különleges Különleges Kémszolgálat. Kémszolgálat. Persze, sejtettem, hogy így lesz. Lányok nem szoktak így beszélni, csak a Kémek. Jó érzés volt, hagy a kormány tovább is kémkedik utánam. A világűr ettől mindjárt kevésbé tűnt magányosnak. Az űrhajó eljutott az amerikai világűr mélységeibe. A huszonnégy órából tizenötöt dolgoztam, s ilyen módon sikerült az űrgörbületi hajtóművet egy darabban, az atommáglyákat viszonylag hidegen és a hajótestet légmentesen zárva tartanom. Mavis O'Day (így hívták a Kémemet) gondoskodott a kosztolásunkról, elvégezte a könnyű házimunkákat, s a hajón körös-körül mindenütt elrejtett egy sereg kis kamerát. Szörnyűmód berregtek, de én úgy tettem, mintha nem venném észre. Ám az adott körülmények közt Miss O'Day-hez fűződő viszonyom teljesen megfelelt az illemszabályoknak. Az utazás zökkenő nélkül, sőt vidáman folyt, mígnem történt valami. A kormányszerkezet mellett bóbiskoltain, amikor jobb oldalt, az orrban éles fény villant tel. Hátraugrottam, feldöntöttem Mavist, aki épp új tekercs filmet tett be a hármas számú számú kamerába. kamerába. - Pardon - mondtam. 144
Kaland a végeken
- Ó, taposson csak rám, amikor kedve szottyan. Felsegítettem. Ruganyos közelsége veszélyesen kellemes volt, s a Venus V. csábos illata orromat or romat csiklandozta. - Már elengedhet - jegyezte meg Mavis. - Tudom - feleltem, de nem engedtem el. Közelségétől agyam lángba borult, s egyszerre csak hallom a hangomat - Mavis… tudom, nem régen ismerem magát, de… - Igen, Bill? - kérdezte. Pillanatnyi őrületemben megfeledkeztem Gyanúsított Kém viszonyunkról. Isten tudja, még mit mondtam volna, de ekkor ismét fény villant fel odakint. Elengedtem Mavist, és a kormányhoz siettem. Nagy nehezen sikerült lefékeznem az öreg Csillag-klippert, s ekkor körülnéztem. Kint a világűr roppant térségében egy sziklatöredéket láttam. Egy űrruhába bújtatott gyerek ült rajta, egyik kezében egy rakétásdobozt, a másikban egy űrruhás kiskutyát kiskutyát tartott. Gyorsan behúztuk a gyereket, és kigomboltuk az űrruháját. - A kutyám… - mondta. - Nincs semmi baja, fiacskám - válaszoltam. - Nagyon sajnálom, hogy így magukra törtem mondta a legényke. - Szóra sem érdemes - válaszoltam. - Mit kerestél odakint? - Uram - kezdte szoprán hangon -, legokosabb, ha az elején kezdem. Apám űrhajó berepülő pilóta volt, s egy új fényhatár áttörésénél hősi halált halt. Anyám nemrég újból férjhez ment. Jelenlegi férje nagydarab, fekete hajú férfi, keskeny, ravasz szemmel, összeszorított ajkakkal. A legutóbbi időkig egy nagy áruházban a méteráru osztályon dolgozott. - Rám kezdettől fogva rossz szemmel nézett. Talán szőke fürtjeim, nagy, tojásdad szemem, vidám, szertelen lényem apámra emlékeztette. Kapcsolatunk hol rossz, hol még rosszabb volt. Ekkor (gyanús körülmények közt) meghalt egy nagybátyja, nagybátyja, s mostohám az angol űrben birtokot örökölt utána. - így aztán elindultunk az űrhajónkkal. Mihelyt elértünk erre a puszta térségre, mostohám így szólt az anyámhoz: - Rachel, ez a fiú elég nagy már ahhoz, hogy megálljon a maga lábán. - Dirk - felelte az anyám -, hisz még olyan fiatal! - De az én lágy szívű, nevetős anyám könnyű ellenfél volt ennek a hajthatatlan akaratú férfinak, akit sohasem fogok apámnak nevezni. Bebújtatott az űrruhámba, kezembe adott egy doboz rakétát, Pislára ráadta a kis űrruháját, majd így szólt hozzám: Manapság egy srác sokra viheti a világűrben. - De uram válaszoltam -, hisz itt kétszáz fényévre nincs egyetlen bolygó sem. - Majd csak boldogulsz valahogy vigyorgott, vigyorgott, s kilökött erre a szikladarabkára. A fiú megállt, hogy lélegzetet vegyen, Pisla kutya pedig nedves, tojásdad szemével rám pislantott. Adtam neki egy tál tejet meg egy kis kenyeret, s közben elnéztem, ahogy a srác mogyorókrémes-zselés szendvicset majszol. Mavis bevitte a legénykét a hálószobába, ágyba dugta és gyengéden betakargatta. 145
Kaland a végeken
Visszamentem a kormányhoz, elindítottam a hajót, s bekapcsoltam a házi távközlőt. - Ébredj, te kis hülye! - hallottam Mavis hangját. - Hagyjon aludni - válaszolta a fiú. - Ébredj! A Kongresszusi Nyomozó Hatóság mi a fenének küldött ide? Hát nem tudják, hogy ez F. B. I.-ügy? - 10-F Gyanúsítottá minősítették át - válaszolta a fiú. - S ez huszonnégy órás felügyelettel jár. - De hát itt vagyok én - kiáltotta Mavis. - Az utolsó kiküldetésében nem dolgozott valami híresen - válaszolta a fiú. Sajnálom, asszonyom, asszonyom, de első a biztonság. - Így aztán téged küldtek - szólt Mavis, s felzokogott. - Egy tizenkét éves lurkót. - Hét hónap múlva tizenhárom leszek. - Egy tizenkét éves lurkót! És én hogy igyekeztem! Tanultam, olvastam, esti tanfolyamokra jártam, előadásokat hallgattam… - Nagy pech - mondta a fiú részvétteljes hangon. Jómagam berepülő pilóta szeretnék lenni. S az én koromban ez az egyetlen mód, hagy a repülésben gyakorlatot szerezzek. Gondolja, hogy odaenged a kormányhoz? kormányhoz? Kikapcsoltam a távközlőt. Voltaképpen nagyon jól kellett volna éreznem magam. Két huszonnégy órás Kém felügyelt rám. Ez annyit jelent, hogy vagyok valaki, minden lépésemre vigyáznak. De az igazság az volt, hogy csak egy lányt meg egy tizenkét éves fiút küldtek utánam kémkedni. Valószínűleg a leggyatrábbakat választották ki, s azokat szalajtatták utánam. utánam. A kormányom a maga módján most is semmibe vett. Utunk hátralevő részében egészen jól kijöttünk egymással. A Kis Roy - ez volt a srác neve - átvette tőlem a hajó kormányzását, kutyája meg éberen ott üldögélt a segédpilóta székében. Mavis továbbra is főzött meg takarított. Én az eresztékek javítgatásával töltöttem időmet. Nálunk boldogabb Kém-Gyanúsított együttest keresve sem lehetett volna találni. Találtunk egy lakatlan, Föld-típusú bolygót. Mavisnek tetszett, mert kicsi volt és hercig, olyan zöld mezők és árnyas erdők borították, amilyenekről a verseskötetekben olvasott. Kis Roynak tetszettek a tiszta tavak, a hegyek pont olyan magasak voltak, amilyeneket egy magafajta fiú megmászhatott. Leszálltunk és nekiálltunk, hogy letelepedjünk. Kis Roy azonnal nagy érdeklődést mulatott az állatok iránt, amelyeket kivettem a mélyhűtőből és életre keltettem. A tehenek és lovak őrzőjének, a kacsák és libák pártfogójának, a disznók és csirkék gyámjának nevezte ki magát. Ez olyan sok munkái adott neki, hogy a Szenátusnak küldött jelentései egyre ritkultak, míg végül teljesen elapadtak. 146
Kaland a végeken
Mi egyebet lehetett volna várni ilyen ifjú Kémtől? S amikor felállítottam a kupolákat, s néhány holdat bevetettünk gyorsan termő maggal, Mavis és én hosszú sétákat tettünk az árnyas erdőben, meg a környező élénk zöld és sárga mezőkön. Egy szép napon piknik-csomagot készítettünk, s egy kis vízesés szélén ebédeltünk. Mavis kibontott haja könnyedén szétterült a vállán, kék szeme távoli, elbűvölt tekintettel ragyogott. Mindent összevéve csipetnyit sem hasonlított egy Kémhez, s így újra és újra emlékeztetnem kellett magamat kölcsönös szerepkörünkre. - Bill - mondta egy idő után. - Tessék? - szóltam. - Semmi, semmi - mondta egy fűszálat húzogatva. Ezen nem tudtam eligazodni. De aztán a keze valahogy a kezem közelébe tévedt. Ujjunk hegye összeért, s úgy is maradt. Sokáig hallgattunk. Életemben nem voltam még ilyen boldog. - Bill? - Tessék? - Bill drágám, tudnál engem… Hogy mit akart mondani, s hagy én mit feleltem volna. ezt sohasem fogom megtudni. Mert ebben a pillanatban gázsugármotorok döreje törte meg a csendet. Az égboltról egy űrhajó pottyant le. Ed Wallace, a pilóta, ősz hajú öregember volt, széles karimájú kalapot és mocski viharkabátot viselt. A Tiszta-tó ügynöke volt, azé a vállalaté, amely bolygósíkon tisztította a vizet. Mivel szolgálatára nem volt szükségünk, szükségünk, hát köszönetet mondott nekem, s távozott. De nem jutott messzire. Motorja csak egyetlenegy fordulatot tett, s aztán ijesztő véglegességgel megállt. Átvizsgáltam a hajtóművet, s megállapítottam, hogy az egyik szfinx-szelep kipukkadt. Kéziszerszámokkal legalább egy hónapba telik, amíg újat csinálok neki. - Rendkívül kellemetlen - dünnyögte. - Úgy látszik, itt kell maradnom. - Úgy látszik - mondtam. Sajnálkozva nézett az űrhajójára. - Fogalmam sincs, hogyan történhetett - jegyezte meg. - Tán amikor fémfűrésszel átnyiszálta, kissé meggyengült a szelep - mondtam s odábbáltam. Mert láttam ám az árulkodó jeleket. Mr. Wallace úgy tett, mintha nem hallotta volna. Aznap kihallgattam a csillagközi rádión leadott jelentését a rádió ugyanis tökéletesen működött. Hivatala meglepő módon nem a Tiszta-tó, hanem a Központi Nyomozóiroda volt. Mr. Wallace-ből kitűnő konyhakertész lett, jóllehet idejének nagy részében ide-oda lopakodott kamerájával és noteszával. Jelenléte Kis Royt is nagyobb erőfeszítésre sarkallta. Mavis és én nem sétáltunk többé az árnyas erdőben, nem
147
Kaland a végeken
futotta időnkből, hogy visszatérjünk a zöld és sárga mezőkre, s befejezzük befejezetlen mondatainkat. mondatainkat. De kis telepünk virágzott. Látogatók is érkeztek hozzánk. A Regionális Nyomozóirodától egy férfi meg egy nő kukkantott kukkantott be, utazó gyümölcsszedőknek gyümölcsszedőknek álcázták magukat. Két fényképész-lány követte őket, a Közigazgatási Nyomozóirodától, Nyomozóirodától, aztán megjelent egy fiatal újságíró, aki valójában az Idahói Világűrbeli Erkölcsellenőrző Tanácstól jött. Távozáskor valamennyiüknek kipukkadt a szfinx-szelepe. Nem tudtam, büszke legyek-e legyek-e vagy szégyenkezzem. szégyenkezzem. Féltucat ügyn ügynök ök leselkedett ráirt - de mind másodosztályú. És alig töltöttek néhány hetet a bolygómon, bolygómon, valamennyien, valamennyien, kivétel nélkül beleszerettek a gazdasági munkákba, munkákba, s kémtevékenységük semmivé zsugorodott. Keserű pillanatokat éltem át. Amolyan kísérleti nyúlnak képzeltem magamat, az újoncok rajtam próbálgatják tejfogaikat. Azoknak a Kémeknek, akik túl öregek vagy túl fiatalok, mamlaszok, kelekótyák, vagy egyszerűen alkalmatlanok a mesterségre, engem dobnak oda mint Gyanúsítottat. Afféle félnyugdíjasok számára való Gyanúsítottnak - nyugdíjpótléknak - láttam magamat. Mindez azért nem nagyon zavart. Mégis volt valamiféle pozícióm, ámbátor kissé nehéz lett volna meghatározni, miféle. A Földön sohasem voltam ilyen boldog, Kémeim nyájas, szolgálatkész szolgálatkész embereknek embereknek bizonyultak. bizonyultak. Kis kolóniánk boldogságban s biztonságban éldegélt. Azt hittem, ez mindörökre így fog tartani. De aztán, egy végzetes éjszakán szokatlan sürgést-forgást észleltem. Úgy látszik, fontos üzenet érkezett, valamennyi rádió szólt. Meg kellett kérnem a Kémeimet, hagy közösen használják a készülékeket, mert másként kiég az áramfejlesztőm. Végre kikapcsolták az összes rádiót, és a Kémek megbeszélést tartottak. Hallottam, hogy a hajnali órákig suttognak. Másnap reggel valamennyien összegyűltek a nappali szobában, komor, megnyúlt arccal. Mavis lépett elő mint szószólójuk. - Rettenetes dolog történt - szólt hozzám. - De előbb, Bill, be kell vallanunk magának valamit. Egyikünk sem az, aminek látszik. Valamennyien a kormány Kémei vagyunk. - Micsoda? - kérdeztem, mert nem akartam megbántani őket. - Szó szerint így van - válaszolta. - Mi mindannyian kémkedtünk maga után, Bill. - Micsoda? - ismételtem meg. - Még maga is? - Még én is - felelte boldogtalanul Mavis. Mavis. - De most mindennek vége - tört ki Kis Roy. Megrendültem. - Miért? - kérdeztem. 148
Kaland a végeken
Egymásra néztek. Végre Mr. Wallace kérges kezével kalapja karimáját gyűrögetve megszólalt: - Bill, kiderült, hogy a világűrnek ez a körzete nem az Egyesült Államoké. - Hát melyik országé? - tört ki belőlem. - Csak nyugalom - mondta Mavis. - Próbálja megérteni a dolgot. A nemzetközi felmérés alkalmával ez az egész körzet elkerülte a felmérők figyelmét, s most már egyik ország sem tarthat igényt rá. Ez a bolygó itt a környező sok millió mérföld űrrel a magáé, Bill, mint az első telepesé. A megdöbbenéstől egy szót sem tudtam kinyögni. - Ilyen körülmények közt - folytatta Mavis - nekünk nincs felhatalmazásunk, hagy itt maradjunk. Azonnal el kell távoznunk. - De nem tudnak! - kiáltottam. - Még nem javítottam ki a szfinx-szelepeket! - Valamennyi Kémnek van tartalék szfinx-szelepe, no meg fémfűrész-lapja válaszolta szelíden Mavis. Ahogy elnéztem, amint kivonulnak a hajóikhoz, magam elé képzeltem, milyen magányos leszek itt. Egyetlen kormány sem fogja ellenőrizni, mit teszek. Nem fogok többé éjszakánként éjszakánként lépéseket hallani, és megfordulni, megfordulni, hogy a Kémem hűséges arcába pillantsak. Munka közben nem fogom többé hallani az öreg kamerák idegnyugtató berregését, s a hibás magnók zümmögése sem fog többé álomba ringatni. De őket még jobban sajnáltam. Ezek a szegény, buzgó, esetlen, kontár Kémek visszatérnek a hajszás, ügyeskedő. versengő világba. Hol találnak majd hozzám hasonló Gyanúsítottat, olyan helyet, mint az én bolygóm? - Isten vele, Bill - mondta Mavis, és a kezét nyújtatta. Elnéztem, ahogy Mr. Wallace hajójához megy. Csak ekkor eszméltem, hogy többé nem az én Kémem. - Mavis - kiáltottam utána futva. De ő csak sietett az űrhajóhoz. Elkaptam a karját. - Várjon. Valamit elkezdtem mondani magának a hajón. És a pikniken is meg akartam magának mondani. Megpróbált szabadulni tőlem. - Mavis - károgtam a legkevésbé romantikus hangon -, Mavis, én szeretem magát. Karjaimba dobta magát. Összecsókolóztunk, s akkor megmondtam neki, hogy itt az otthona, ezen a bolygón, az árnyas erdőkben és a sárga és zöld mezőkön. Itt velem. A boldogságtól szólni sem tudott. Kis Roy, amikor látta, hogy Mavis marad, szintén meggondolta magát. Mr. Wallace növényei épp érni kezdtek, s ő továbbra is gondozni akarta őket. És a többieknek is akadt valami munkájuk, amit nem akartak félbehagyni.
149
Kaland a végeken
Így hát most itt vagyok - uralkodó, király, diktátor, elnök, aminek csak nevezni akarom magamat. És minden országból özönlenek ide a Kémek - nemcsak Amerikából. Hogy alattvalóimat táplálhassam, hamarosan élelmet kell importálnom. De uralkodó-kollégáim lassanként megtagadják tőlem a segítséget. Azt hiszik, megvesztegetem a Kémeiket, hogy dezertáljanak. Pedig esküszöm, semmi ilyet nem tettem. Maguktól jönnek. Nem köszönhetek le, hisz ez a bolygó az enyém. enyém. Arra meg nem visz rá a lélek, hogy útilaput kössek a talpuk alá. Nagy pácban vagyok. Egész népem egykori állami Kémekből verbuválódott, s így látszólag könnyű dolog volna kormányt alakítanom. De nem! Egyikük sem hajlandó az együttműködésre. Egy egész bolygó valamennyi farmerének, tejtermelőjének, pásztorának és marhatenyésztőjének marhatenyésztőjének korlátlan uralkodója vagyok, vagyok, így aztán, mégsem fogunk éhen halni. De nem erről van szó, hanem arról: hogy a fenébe uralkodtam? Ha senki, de senki nem akar kémkedni nekem? Vámosi Pál fordítása
150
Kaland a végeken
Clifford D. Simak Halál a házban
Az öreg Mose Abrams épp a teheneket hajkurászta, amikor az idegen lényre bukkant. Nem tudta róla, hogy idegen, csak azt, hogy él és nagy bajban bajb an lehet. Az öreg Mose, akármit mondtak is róla a szomszédok, nem volt afféle ember, aki lelkére vette volna, hogy egy beteg lényt kint hagyjon az erdőben. Visszataszító külsejű valami volt, zöld és fényes, néhány bíbor pöttyel. Már húsz lépésről is undorodott tőle az ember. S amellett bűzlött. Úgy látszik, bemászott, jobban mondva megpróbált bemászni egy mogyorófa-cserjésbe, mogyorófa-cserjésbe, de nem bírt. Feje a bokor alatt feküdt, de testének többi része kint a szabadban, meztelenül. meztelenül. Olykor-olykor azok a testrészei, amelyek karoknak és kezeknek látszottak, erőtlenül a földet markolászták; az idegen igyekezett mélyebbre bemászni a cserjésbe, ám az erejéből még annyira sem futotta, hogy akár csak egy hüvelyknyit odábbkússzon. Nyöszörgött, de nem túl hangosan - csak olyasféle panaszos hangot hallatott, mint a széles, mély eresz körül dudorászó magányos szél. De nemcsak a téli szél hangját idézte, olyan félelem, kétségbeesés szólalt meg benne, hogy az öreg Mose minden haja szála égnek állt tőle. Az öreg Mose jó ideig csak egy helyben topogott, törte a fejét, mitévő legyen, s aztán még egy darabig topogott, hogy összeszedje bátorságát, pedig úgyszólván mindenki habozás nélkül elismerte volna, hogy Mose éppenséggel nincs híján a bátorságnak. Most azonban olyasm o lyasmivel ivel nézett szembe, ahol az egyszerű kurázsinál többre volt szükség: jó adag vakmerőségre. vakmerőségre. Csakhogy mégsem hagyhatta itt ezt a vad, sebzett lényt, odament hát hozzá, s letérdelt mellé. Még ránézni is nehezére esett, jóllehet visszataszító külsejében volt valami nehezen megmagyarázható vonzerő - mintha épp a szörnyűségessége vonzotta volna az embert. És amellett úgy bűzlött, hogy ehhez fogható szagot még soha senki sem érzett. Pedig Mose nem volt finnyás. Ami ezt illeti, nem a legjobb hírben állt a környéken. Mióta, tíz esztendővel ezelőtt, a felesége meghalt, egyedül élt tanyáján, s rendetlen házatája amolyan botránykő volt a szomszédasszonyok szemében. Egyszer egy évben, ha nekilátott, lapátszám hányta ki a házból a szemetet, de az év hátralevő részében csak hagyta, hadd gyűljön a piszok. Ezért aztán nem is undorodott annyira ettől a bűztől. mint ahogy az ő helyében mások undorodtak volna. De a lény külseje megrendítette, s így jó időbe 151
Kaland a végeken
telt, amíg rászánta magát, hagy hozzányúljon. Amikor azonban mégis megfogta, nagyon meglepődött. Azt várta, hogy hideg vagy nyálkás lesz, vagy ez is, az is. De tévedett. A lény teste meleg volt, kemény és tapintásra tiszta - az öreg Mose-t zöld kukoricaszárra emlékeztette. emlékeztette. A sebzett lény alá nyúlt, gyengéden kiemelte a mogyorófa-cserjésből, majd megfordította, hogy az arcába nézhessen. Csakhogy nem volt arca. A tetején valamiféle dudort látott, olyasmit, mint a virág a szár végén, bár a lény testét nem lehetett szárnak nevezni. A dudorról körös-körül rojtok lógtak le, tekeregtek, mint konzervdobozban a kukacok. Ekkor jött el a pillanat, amelyben amelyben Mose kis híja, hogy meg nem fordult és el nem futott. De kitartott. Ott guggolt, bámulta ezt a kukacbojtos arctalanságot, végigfutott végigfutott rajta a hideg, gyomra felkavarodott, megdermedt a félelemtől - s félelme még csak fokozódott, amikor rájött, hogy azt a panaszos hangot a kukacok hallatják. Mose makacs ember volt. Ilyen nyomorult faron vezetéséhez makacsnak is kellett lennie. Makacsnak és sok szempontból érzéketlennek. De persze nem egy kínlódó lény iránt. Végül is felemelte, karjában tartotta, ami nem okozott neki semmi nehézséget, mert a lény könnyű volt. Könnyebb, mint egy süldő malac, morfondírozott magában. Végigment az erdei ösvényen, hazafelé tartott. Úgy tetszett, mintha a lény most már nem lett volna olyan büdös. Mose félelme csaknem teljesen elszállt, testébe visszatért a meleg, nem borzongott többé. S az a valami is elcsendesedett, már csak kissé nyöszörgött. S Mose, bár ebben nem lehetett bizonyos, időnként mégis úgy érezte, hogy a lény hozzábújik, mint ahogy egy ijedt és éhes gyerek hozzábújik a felnőtthöz, aki lehajol érte és felemeli. Most a gazdasági épületekhez érve egy pillanatra megállt az udvaron, s azon töprengett, vajon az idegen lényt az istállóba vigye-e vagy a házba. Persze az istálló lett volna neki a megfelelő hely, hisz nem ember - még annyira sem hasonlít hozzá, mint egy kutya vagy macska vagy egy beteg bárány. Mégsem habozott sokáig. Bevitte a házba, s lefektette arra, amit ő ágynak nevezett, a konyha tűzhely mellé. Szépen, rendesen kiegyenesítette testét, egy piszkos takarót terített rá, s aztán odament a tűzhelyhez. tűzhelyhez. megpiszkálta megpiszkálta a tüzet, úgyhogy kissé lángra kapott. Majd széket húzott az ágy mellé, és fürkésző, kíváncsi szemmel nézegette ezt a furcsaságot, amit hazahozott. Úgy látszott, most már sokkal nyugodtabb és sokkal jobban érzi magát, mint odakint az erdőben. Mose olyan gyengéden bugyolálta be a takaróba, hogy maga is meglepődött rajta. Azon tűnődött, mit adhatna neki enni; de gondolta, még ha tudná, akkor sem bírná megetetni, mert a lénynek, úgy látszott, nincs szája. 152
Kaland a végeken
- Egy cseppet sem kell aggódnod - mondta neki. - Most, hogy fedél van a fejed felett, rendbe jössz. Nem sokat értek hozzá, de tőlem telhetőleg gondodat viselem. Addigra már esteledett, s amikor Mose kinézett az ablakon, látta, hogy a tehenek, amelyeket hajkurászott, maguktól hazajöttek. - Nekem most el kell mennem fejni és a többi tennivalót elintézni - mondta Mose az ágyon fekvő lénynek -, de nem tart sokáig. Egykettőre visszajövök. Az öreg Mose megrakta a tüzet, hogy a konyha meleg maradjon, újra bebagyulálta azt a micsodát, aztán aztán vette a tejessajtárokat, tejessajtárokat, és lement az istállóba. Megetette a juhokat, a disznókat és a lovakat, s megfejte a teheneket. Kivette a tyúkok alól a tojásokat, s bezárta a tyúkólat. Aztán egy tartályra való vizet szivattyúzott. Majd visszament a házba. Közben besötétedett, meggyújtotta hát az asztalon álló olajlámpást, mert a villanyt nem szerette. Amikor az elektromos művek lefektették a kábeleket, Mose nem volt hajlandó hozzájárulást fizetni, ezért aztán a szomszédok közül sokan megharagudtak rá, azt mondták, nincs benne közösségi érzés. De Mose rájuk sem hederített. Megnézte az ágyon fekvő lényt. Nem látszott rajta, hogy jobban volna, de ami azt illeti - az sem, hogy rosszabbul. Ha egy beteg bárány vagy borjú lett volna, Mose egy szempillantás alatt meg tudta volna ítélni az állapotát, de ennél a micsodánál másképpen másképpen állt a dolog. Ezen sehogy sem tudott eligazodni. Vacsorát készített magáriak, megette, s törte a fejét, hogyan adhatna enni ennek a lénynek. És azon is eltöprengett, hogyan segíthetne rajta. Szállást adott neki, meleg szobát, de vajon ki tudhatja, mi a jó és mi a rossz egy ilyen lénynek? Mose-nak erről fogalma sem volt. Azon tűnődött, hívjon-e segítséget. Húzódozott ettől, amikor még azt sem tudja, mink a számára kell segítséget hívnia. De aztán eszébe jutott, hogyan érezné magát ő, ha egy távoli, idegen országban volna, teljesen kimerülten és betegen, és senki sem kerítene neki segítséget, mert nem tudnák, kicsoda-micsoda. Erre aztán elhatározta magát, s odament a telefonhoz. De hát orvost hívjon-e vagy állatorvost? Úgy döntött, hagy orvost hív, mert a lény a házban van. Ha az istállóban volna, állatorvost hívna. Telefonja falusi mellékállomás volt, nem lehetett rajta jól érteni a beszédet, Mose pedig kissé nagyothallott, s így csak ritkán használta a telefont. Gyakorta mondogatta magának hogy ez is csak az ember bosszantására való, s már többször is azzal fenyegetőzött, hogy leszerelteti. De most örült, hogy nem tette. A telefonos kapcsolta az öreg Benson doktort, Nem nagyon hallották egymás szavát, de Mose-nak végül is sikerült megértetnie a doktorral, hogy ki keresi, hogy szüksége van rá, s a doktor megígérte, eljön.
153
Kaland a végeken
Mose némi megkönnyebbüléssel letette a kagylót, és csak álldogált tétlenül, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy tán több ilyen lény is van odakint az erdőben. Fogalma sem volt róla, miféle teremtmények ezek, mire képesek, hova tartanak, de annyi bizonyosnak látszott, hogy ez az ágyon fekvő teremtmény valamilyen nagyon távoli helyről származó idegen lény. Logikusnak látszott, hogy többen legyenek, mert az ilyen hosszú utazás bizony magányos vállalkozás, s mindenki vagy minden - szereti, ha társaságban teheti meg. Leemelte a kampóról a lámpást, meggyújtotta, és kibicegett az ajtón. Koromsötét éjszaka volt, s a lámpás csak halvány fényt adott, ez azonban mit sem számított. mert Mose úgy ismerte farmját, mint a tenyerét. Az ösvényen végighaladva bement az erdőbe. Kísérteties hely volt, de olyan éjszakai erdő nem létezett, amely az öreg Mose-t kísértetekkel riogathatta volna. Körülnézett azon a helyen, ahol az idegen lényre bukkant, áttört a cserjésen, magasra tartotta a lámpást, hogy minél nagyobb területet bevilágítson, de több idegen lényt nem talált. Ám talált ehelyett valami mást - egy fémrácsozatból összeszerelt jókora, összenyomódott madárkalitkafélét; amely egy nyolc hüvelyk vastag hikorifára akadt. Mose megpróbálta leráncigálni, de olyannyira szorosan görbült a fatörzsre, hogy nem bírta megmozdítani. Felpillantott, hogy megállapítsa, honnan jött. Látta, hagy a fa koronáján tört utat magának, azon túl pedig halvány, távoli csillagok fénylettek. Mose nem kételkedett, hogy az a lény az ágyában, a konyhai tűzhely mellett ebben a madárkalitkaféle szerkentyűben jött ide. Ezen kissé eltűnődött, de nem nagyon izgatta magát, mert az egész dolog olyan képtelen volt, hogy Mose tudta, kevés reménye van arra, hogy bármit kiokoskodjon. Visszaballagott a házhoz, s alighogy elfújta a lámpást és visszaakasztotta a kampóra, máris hallotta, hogy autó érkezik. A doktor, amikor az ajtóhoz ért, s meglátta, hogy az öreg Mose ott álldogál, eléggé barátságtalanul nézett rá. - Nem látszik nagyon betegnek - mondta a doktor. - Nem látszik olyan betegnek, hogy éjnek idején ideráncigáljon, az isten háta mögé. - Nem vagyok beteg - válaszolta Mose. A doktor erre még barátságtalanabb lett. - Hát akkor mi a fenének telefonált értem? - Van itt egy beteg - feleibe Mose. - Remélem, tud segíteni rajta. Magam is megpróbáltam volna, csakhogy nem tudom, mit tegyek. A doktor bejött a házba, s Mose becsukta mögül te az ajtót. - Valami rothadó dolog van itt? - kérdezte a doktor. - Nem, csak ilyen a szaga. Eleinte undorodtam tőle, de mos t már megszoktam. A doktor meglátta az ágyon fekvő lényt és odament hozzá. Az öreg Mose hallotta, ahogy a doktor levegő után kapkod, s látta, hogy sóbálvánnyá mered. Aztán a doktor lehajolt, és alaposan megnézte az ágyon fekvő micsodát. 154
Kaland a végeken
Amikor kiegyenesedett s hátrafordult Mose-hoz, csak a meghökkenés tartotta vissza attól, hogy amúgy istenigazában méregbe ne jöjjön. - Mose - kiáltotta -, mi ez? - Nem tudom - válaszolta Mose. - Az erdőben találtam, sebesülten, jajgatva. Nem hagyhattam hagyhattam ott. - S azt hiszi, beteg? - Tudom, hogy beteg - felelte Mose. - S nagyon nagy szüksége van segítségre. Attól félek, haldoklik. A doktor újra az ágy felé fordult, lehajtotta a takarót. aztán odavitte a lámpát, hogy jobban lásson. Tetőtől talpig végignézte a teremtményt, ujjával félősen megbökdöste, s aztán azt a doktorokra jellemző rejtélyes, hümmögő hangot hallatta. Visszahajtotta a takarót, és a lámpát visszatette az asztalra. - Mose - mondta -, semmit sem tudok tenni érte. - De hát maga orvos. - Én embereket gyógyítok, Mose. Nem tudom, mi ez, de az biztos, hogy nem ember. Még csak nem is sejtem, mi baja lehet, ha egyáltalán van valami baja. És még akkor sem tudnám, mi az, amit veszély nélkül tehetnék vele, ha megállapíthatnám a betegségét. Még abban se vagyok biztos, állat-e. Sok mindenből arra lehet következtetni. hagy inkább növény. Ezek után az orvos kifaggatta Mose-t, hagy hol talált rá erre a lényre, s Mose pontosan elmondta neki, hogyan történt. De a madárkalitkáról madárkalitkáról egy szót sem szólt, mert amikor eszébe jutott, olyan képtelenségnek tartotta, hogy nem bírta rászánni magát, hogy szóba hozza. Már az is épp eléggé bajos dolog, hagy rátalált erre a valamire, s hazahozta, minek még tetejébe a madárkalitkáról is beszélnie. - Megmondom, mit csináljon - mondta az orvos. Ez a micsoda teljesen kívül esik az emberi ismeretek körén. Nem hinném, hogy ilyesmit valaha is láttak a Földön. Fogalmam sincs, mi ez, s meg sem próbálom kitalálni. Én a maga helyében érintkezésbe lépnék a madisoni egyetemmel. Lehet, hogy ott akad valaki, aki majd kiókumlálja. De ha nem, akkor is érdekelné őket. Bizonyára szeretnék tanulmányozni. Mose a kredenchez lépett, elővett egy szivardobozt csaknem tele ezüstdollárral, s fizetett a doktornak. A doktor zsebre vágta a dollárokat, s közben Mose-t ugratta. De Mose-t az ezüstdollárok dolgában nem lehetett jobb belátásra bírni. - A papírpénz az én szememben szememben nem egészen törvényes - mondogatta. mondogatta. - Szeretem az ezüst tapintását és csengését. Annak hitele van. A doktor eltávozott, s nem is látszott olyan bosszúsnak. mint ahogy Mose eleinte tartott tőle. Mihelyt elment, Mose az ágy mellé húzta a széket s leült. Nem igazság, gondolta magában, magában, hagy ez a micsoda ilyen beteg legyen, és senki se tudjon segíteni rajta senki se tudja a módját, hogyan segíthetne segíthetne rajta.
155
Kaland a végeken
A széken üldögélve hallgatta a csendes konyhában hangosan ketyegő órát és a kályhában égő fa ropogását. Elnézte az ágyon fekvő lényt, s heves reménykedés fogta el, hogy tán meggyógyul s nála marad. Most, hogy a madárkalitka teljesen használhatatlan, talán nem is tehet egyebet, mint hogy ittmarad. És Mose remélte, hogy így lesz, mert máris úgy érezte, nem olyan magányos itt a házban. Mose a kályha és az ágy között a széken ülve egyszerre rájött, milyen magányos volt idáig. Amíg Cézár még élt, könnyebben viselte. Sokszor próbálta már rábeszélni magát, hogy szerezzen egy másik kutyát, de nem vitte rá a lélek. Mert nincs olyan kutya, amely Cézár helyét betölthetné, s már a puszta próbálkozás is hűtlenségnek látszott volna. Macskát persze szerezhetne, csakhogy az Monyra emlékeztetné: Molly nagyon szerette a macskákat; amíg élt, kettő-három is örökké itt lábatlankodott a ház körül. Mose azonban most egyedül volt. Egyedül a farmjával, a makacsságával, az ezüstdollárjaival. A doktor és a többiek mind azt hitték, hogy Mose-nak csak az az ezüstje van, amit a szivardobozban a kredencpolcon tart. Arról az ócska vasüstről senki sem tudott, amelyet telis-tele ezüsttel a nappali szoba padlódeszkái alá rejtett. Alaposan felültettem őket, kuncogott magában. Sokért nem adnám, ha láthatnám a szomszédok arcát, amikor kiderül a turpisság. De senkinek sem szólok róla. Ha rájönnek, maguktól kell rájönniük. rájö nniük. Bóbiskolt a széken, s végül elaludt, egyenesen ült, állát a mellére hajtotta, karját keresztben maga köré fonta, mintha így akarná melengetni magát. Mire a hajnal előtti sötétségben felébredt, a lámpa pislákolt az asztalon, a kályhában a tűz is csak pislákolt, az idegen lény pedig halott volt. Efelől nem lehetett kétség. Hideg volt és merev, s a hüvely, amely testét alkotta, érdes és kiszáradt - mint ahogy a kukoricaszár kiszárad a földön, erre-arra hajladozik a szélben, ha már nem növekszik tovább. Mose felhúzta a takarót, hagy beborítsa vele, s bár még korán volt a reggeli tennivalókhoz, mégis kiment és a lámpás fényénél mindent elvégzett. Reggelizés után vizet melegített, megmosta az arcát, megborotválkozott évek óta ez volt az első eset, hogy nemcsak nemcsak vasárnap borotválkozott. Aztán felvette felvette egyetlen jó ruháját, lesimította haját, a gépszínből kihozta ócska tragacsát, s a városba hajtott. Felhajszolta Eb Dennisont, a városi írnokot, aki egyszemélyben a temetkezési egylet titkára is volt. - Eb - mondta neki -, sírhelyet akarok venni. - De hát már van sírhelyed ellenkezett Eb. - Az családi sírhely - mondta Mose. - Csak én és Molly férünk el benne. - S az nem elég? - kérdezte Eb. - Hisz nincs több hozzátartozód. - Az erdőben találtam valakit - mondta Mose. - Hazavittem és az éjszaka meghalt. El akarom temettetni.
156
Kaland a végeken
- Ha halottat találtál az erdőben - figyelmeztette őt Eb -, jobban teszed, ha szólsz a halottkémnek meg a seriffnek. - Majd arra is sor kerül - mondta Mose, pedig esze ágában sem volt szólni nekik. - De előbb intézzük el a sírhelyet. Eb mosta a kezét a dologban, s eladott Mose-nak egy sírhelyet. sírhelyet. A sírhely megvétele után Mose Albert Jonest, a temetkezési vállalkozót kereste fel. - Halott van odakint a házamban - mondta neki. Egy idegen, akit az erdőben találtam. Úgy látszik, nincs senkije, gondoskodni akarok a temetéséről. - S kaptál halotti bizonyítványt? - kérdezte Al, aki a temetkezési vállalkozók többségétől eltérően, nem sokat adott a részvétteljes udvariaskodásra. udvariaskodásra. - Nem, nem kaptam. - Orvos látta? - Tegnap este kint volt nálam Benson doktor. - Akkor neki kellett volna kiállítania a bizonyítványt. Mindjárt felhívom. Telefonált Benson doktornak, egy ideig tárgyaltak, mígnem Al arca vörös lett, mint a rák. Lecsapta a kagylót, és Mose-hoz fordult: - Nem tudom, miben sántikálsz - dúlt-fúlt -, de a doki azt mondja, az a micsoda még csak nem is ember. Én pedig kutyát, macskát vagy… - Nem kutya és nem is macska. - Nem érdekel, hogy micsoda. Én csak emberekkel foglalkozom. S meg ne próbáld a temetőben elföldelni, elföldelni, ez törvényellenes. törvényellenes. Mose nagyon elszontyolodottan otthagyta a temetkezési vállalkozót, és lassan felballagott a domboldalon a város egyetlen templomához. templomához. A lelkészt a dolgozószobájában találta, épp prédikációt irogatott. Mose leült egy székre, ütött-kopott kalapját sokáig forgatta-forgatta forgatta-forgatta munkától kérges kezében. - Plébános úr - szólalt meg végre -, elmondom a történetet elejétől végéig. - S el is mondta. - Nem tudom, mi az - tette hozzá. - S gondolom, senki sem tudja. De halott, és szeretném megadni neki a végtisztességet. Ez a legkevesebb, amit tehetek érte. A temetőben nem temethetem el, így hát a farmon kell helyet találnom neki. Szeretném megkérdezni, hajlandó volna-e kijönni és egy-két szót mondani a sírja felett. A plébános meghányta-vetette magában a dolgot. - Sajnálom, Mose - mondta végül. - Azt hiszem, nem tehetem. Nem hinném, hogy az egyház helyeselné. - Talán nem emberi lény - mondta az öreg More -. de Isten teremtménye. A plébános újból meghányta-vetette magában a dolgot, aztán még hangosan is eltöprengett rajta, de végül oda lyukadt ki, hogy nem teheti meg. Így aztán Mose elballagott a kocsijához, s hazahajtott. Közben azon tűnődött, hogy mennyi rongy ember van a világon.
157
Kaland a végeken
Farmjára érve, ásót. lapátot vett elő, kiment a kertbe, s az egyik sarkában sírt ásott. Majd a gépszínbe ment, hogy előkotorjon néhány szál deszkát s annak a valaminek koporsót csináljon. De kiderült, hogy a disznóól javításához az utolsó szálig minden deszkát felhasznált. Bement a házba, s az egyik hátsó szobában, amelyet már évek óta nem használt, turkálni kezdett egy szekrényben: lepedőt keresett, halotti lepelnek, ha már koporsót nem tud csinálni. Lepedőt nem talált, de előhalászott egy öreg fehér abroszt. Ez is megteszi, gondolta magában, s így kiment vele a konyhába. Felhajtotta a takarót, s elnézte ezt a teremtményt holtában. Tarka elszorult, amikor arra gondolt, milyen magányosan halt meg, távol az otthonától és anélkül, hagy az utolsó óráit egy magafajta lénnyel megoszthatta volna. S tetejében meztelenül, egyetlen darab ruha, vagy bármi más holmi nélkül, amit emlékül hagyhatott volna maga után. Az ágy mellett a padlón szétteregette az abroszt, majd felemelte a halalt lényt s ráfektette. Miközben lefektette, észrevette, hogy a közepén annak, ami a melle lehetett. egy zseb van - ha ugyan valóban az volt -, valami felhasított leffentyű. Körültapogatta a zseb helyét, s érezte, rogy valami gömbölyű dolog van benne. Egy hosszú pillanatig ott kuporgott a holttest mellett, tűnődve, mitévő legyen. Aztán mégis benyúlt a leffentyű alá, és kivette azt a dudorodó valamit. Egy golyó volt, valamivel nagyobb, mint egy teniszlabda - homályos üvegből, legalábbis üvegnek látszott. Mose egy darabig ott guggolt, a golyót bámulta, majd az ablakhoz vitte, hogy alaposabban megvizsgálhassa. megvizsgálhassa. Semmi különlegeset nem látott rajta. Homályos üveggolyó volt, ugyanolyan érdes, hideg tapintású, mint maga a holttest. Fejét csóválta, majd fogta a golyót, és visszatette oda. ahonnan kivette, s a testet jól bebugyolálta az abroszba. Aztán kivitte a kertbe és a sírba tette. Ünnepélyesen megállt a sír fejénél, mondott egy-két szót felette, majd behantolta. Egy kis sírdombot akart föléje emelni, s keresztet akart tűzni rá, de végül mindkettőről lemondott. Mindig akadnak minden lében kanál alakok, híre menne a dolognak, sokan idetódulnának, felkutatnák a helyet, ahol az erdőben talált micsodát eltemette. Így hát nem jelölheti meg a helyet sem sírdombbal, sem kereszttel. Talán jobb is így, morfondírozott magában, mert ugyani mit véshetne vagy írhatna a keresztre? Addigra már dél is elmúlt, s Mose megéhezett. De nem ült le enni, mert volt még valami tennivalója. Kiment a rétre, befogta a Böskét a taligába, s lement vele az erdőbe. Ott aztán a Böskét a fára gabalyodott madárkalitkához kötötte, s egykettőre leráncigáltatta vele. A kalitkát feltette a taligára, felhúzatta a dombra, s elrejtette a gépszín mélyén, a túlsó sarokban, a kovácskályha mellett.
158
Kaland a végeken
Ezek után a Böskét újra befogta a kerti ekébe, s felszántotta vele a kertet. Erre ugyan nem volt semmi szükség, de azt akarta, hogy a kertjét mindenütt friss föld borítsa, s így senki senki se fedezhesse fedezhesse fel, hol ásott ásott sírt. Épp végzett a szántással, amikor Doyle seriff odahajtott és kiszállt a kocsijából. Halk beszédű ember volt, de nem az a hímező-hámozó fajta. Tüstént a tárgyra tért. - Azt hallom - mondta -, hogy valamit találtál az erdőben. - Úgy is van - válaszolta Mose. - S azt hallom, hogy meghalt. - Jól hallottad, seriff. - Szeretném látni, Mose. - Nem lehet. Már eltemettem. És nem mondom meg senkinek, hol. - Mose - mondta a seriff -, nem akarok bajt csinálni neked, de törvényellenes dolgot cselekedtél. Az nem úgy van, hagy te találsz valakit az erdőben, s amikor meghal, se szó, se beszéd, eltemeted. - Beszéltél Benson doktorral? A seriff bólintott. - Azt mondja, ilyesvalamit még sose látott. Azt mondja, nem volt emberi lény. - Hát akkor - jegyezte meg Mose -, szerintem ez nem rád tartozik. Ha nem volt emberi lény, nem követtem el semmiféle személyelleni bűntettet. És ha nem volt senkié, nem követtem el tulajdon elleni vétséget sem. Vagy tán jött hozzád valaki azzal, hogy az övé volt? A seriff az állát dörzsölgette. dö rzsölgette. - Nem, ezzel senki sem jött hozzám. Lehet, hogy igazad van. Hol tanultál jogot? - Dehogy tanultam én jogot. Én semmit sem tanultam. Csak józan eszem van. - A doki azt mondta, hogy az egyetemi népek esetleg szeretnék megnézni. - Ide figyelj, seriff - mondta Mose. - Ez a micsoda valahonnan jött, azt se tudom, mi volt, de nem is kívánom tudni. Nekem élő dolog volt, amelynek nagy szüksége lett volna segítségre. Élt, megvolt a maga méltósága, és meghalt. Azt sem tudom, honnan jött. Halálában tiszteletet követelt. A többiek még a végső tiszteletadást is megtagadták tőle, én megtettem, ami tőlem telt. Eddig van, és kész. - Jól van, Mose - válaszolta a seriff -, a te dolgod. Sarkon fordult és visszaballagott a kocsijához. Mose ott állt az eke elé fogott öreg Böske mellett, és nézte, ahogy a seriff elhajt. Gyorsan hajtott, meggondolatlanul, mint akit a méreg hajt. Mose eltette az ekét, a lovat kicsapta a rétre s addigra megint eljött az ideje a ház körüli munkának. Mindent elvégzett, vacsorát készített magának, utána leült a tűzhely mellé, s hallgatta a néma házban hangosan ketyegő órát meg a tűz ropogását. A ház egész éjszaka nagyon-nagyon magányos volt. Másnap délután, amikor épp a kukoricásban szántott, egy riporter jött oda, végigsétált Mose-zal a soron, s a sor végére érve, elbeszélgetett vele. Mose-nak nem nagyon tetszett a riporter. 159
Kaland a végeken
Túlságosan fölényes volt, fura kérdéseket tett fel, úgyhogy Mose begubózott, és nem sokat mondott neki. Néhány nappal később megjelent egy férfi az egye tercről és megmutatta megmutatta neki a riporter cikkét. A cikk kifigurázta Moset. - Sajnálom - jegyezte meg a professzor. - Ezek a riporterek felelőtlen népség. Én a maga helyében nem sokat törődnék az egésszel. - Nem is törődöm - válaszolta neki Mose. Az egyetemi férfiú egy sereg kérdést tett fel, s hangsúlyozta, milyen fontos volna, hogy láthassa láthassa a holttestet. De Mose csak a fejét rázta. - Békében nyugszik - mondta -, s én nem fogom megbolygatni. A férfiú mogorván, de még eléggé méltóságteljesen távozott. Néhány napon át sűrűn érkeztek ráérő, kíváncsiskodó kíváncsiskodó emberek, bekukkantottak bekukkantottak a tanyára, és a szomszédságból szomszédságból is jöttek olyanok, akiket Mose hónapok óta nem látott. De valamennyiükkel kurtán bánt, s így hamarosan békén hagyták. hagyták. Mose tovább dolgozott a földjén, s a háza továbbra is magányos maradt. Megint azon töprengett, ne szerezzen-e egy kutyát, de aztán Cézárra gondolt, s nem tudta rászánni magát. Egy szép napon a kertjében dolgozgatva meglátta a növényt, amely a sírból nőtt ki. Furcsa formájú növény volt, s Mose ösztönösen ki akarta gyomlálni. De nem tette, mert a növény felkeltette kíváncsiságát. Ehhez hasonlót még sohasem látott, s így elhatározta, hogy legalább egy ideig hagyja növekedni, hadd lássa, miféle. Vaskos, húsos növény volt, súlyos, sötétzöld, kunkorodó levélzettel, s Mose-t a kontyvirágra emlékeztette, amely tavasszal virágzik az erdőben. Aztán jött még egy látogatója, mind közt a legfurcsább. Sötét hajú, izgatott férfi, aki valamelyik repülő csészealj klub elnökeként mutatkozott be. Azt szerette volna tudni, beszélt-e Mose azzal a micsodával, amit az erdőben talált, s amikor Mose azt felelte, hogy nem beszélt vele, rettenetesen csalódottnak látszott. Aztán azt tudakolta, vajon More megtalálta-e a járművet, amelyen az a lény esetleg ideérkezett, s Mose nem mondta meg neki az igazat. Attól tartott, hogy ez a heveskedő férfi netán át akarja majd kutattatni a tanyát, s ha ezt teszi, valószínűleg megtalálja a gépszín végében, a kovácskályha mellett a sarokban elrejtett madárkalitkát. De az ember megfenyegette Mose-t, hogy fontos információkat hallgat el. Végül is Mose megelégelte a dolgot, bement a házba, s az ajtó mögül elővette a puskát. A repülő csészealj klub elnöke erre sietősen istenhozzádot mondott és eliszkolt. A tanyai élet a szokott medrében folydogált, Mose betakarította a kukoricát, s nekifogott a szénakaszálásnak. Kint a kertben az a különös növény nőtt, növekedett, s immár kezdett alakot ölteni. Az öreg Mose nem akart hinni a szemének, amikor látta, milyen alakot ölt - esténként hosszú órákon át álldogált a
160
Kaland a végeken
kertben, figyelte a növényt, s azon töprengett, vajon nem az egyedüllét tré (álja-e meg. Aztán eljött a reggel, mikor a növényt ott találta az ajtó előtt, őrá várt. Mosenak persze ezen meg kellett volna lepődnie, de voltaképpen nem lepődött meg. Hisz úgyszólván együtt élt a növénnyel, esténként figyelte, s bár még magának sem mente bevallani, tudta, hogy micsoda. Az az idegen lény, amelyet az erdőben talált, csak most nem volt beteg, nem nyöszörgött, nem állt a halál küszöbén, hanem ifjú volt és életerős. De azért mégsem volt egészen ugyanaz. Ahogy Mose ott álldogált és nézte, világosan látta a különbséget - azt a különbséget. ami tán az ifjú és az öreg közt van, apa és fia közt, vagy ami az evolúciós folyamatban megnyilvánulhat. - Jó reggelt! - mondta Mose, s egyáltalán nem furcsállta, hogy ehhez a micsodához beszél. - Örülök, hogy visszajöttél. Az udvaron álló lény nem válaszolt. De ez nem is volt fontos, Mose nem is számított rá, hogy válaszolni fog. A fő dolog az volt, hogy itt van valami, amihez beszélhet. - Megyek és elvégzem a ház körüli munkákat mondta Mose. - Akarsz velem jönni? A lény vele ment, figyelte őt, ahogy a ház körüli munkákat ellátja, Mose pedig beszélt hozzá, és ez sakkal sakkal jobb volt, mint mint ha magában magában beszélt volna. volna. Reggelinél még egy tányért tett az asztalra s még egy széket húzott oda, de kiderült, hogy a lény nem tudja használni a széket, mivel nincsenek ízületei. És nem is evett. Ez Mose-t eleinte nyugtalanította, mert vendégszerető ember volt, de aztán azt mondta magának, hogy egy ilyen nagy, erős, izmos legény tud vigyázni magára, s hogy neki bizonyára nem kell nyugtalankodnia miatta. Reggeli után a lény társaságában kiment a kertbe, s persze a növény eltűnt. Összeesett hüvelye, az a külső burok, amely a mellette álló lény bölcsője volt, a földön feküdt. Aztán Mose a gépszínbe ment, s a lény, amikor meglátta a madárkalitkát, odarohant, és alaposan szemügyre vette. Majd Mose-hoz fordult, s valamiféle kérlelő mozdulatot tett. Mose a kalitkához lépett, megfogta, s együtt próbálták kiegyenesíteni. De hiába. A fém valamicskét engedett, de nem bírták visszahúzni eredeti formájába. Csak álltak és egymást nézegették, bár ez talán nem a helyes kifejezés, hisz a teremtménynek nem volt szeme, amivel nézhetett volna. Különös mozdulatokat tett a kezével, de Mose nem tudta, mit akar. Erre a lény lefeküdt a padlóra és megmutatta Mose-nak, hogyan vannak a madárkalitka bordái az aljához rögzítve. Jó időbe telt, amíg Mose megértette, hogyan működik ez a rögzítés, s azt meg egyáltalán nem tudta, miért. működik így. Valójában semmi ok nem volt rá, miért működjék ezen a módon.
161
Kaland a végeken
Előbb pontosan a kellő szögben s a kellő erővel meg kellett nyomni a rudat, s akkor valamicskét továbbcsúszott. Aztán kellő szögben s kellő erővel újból meg kellett nyomni, s akkor megint egy kicsit továbbcsúszott. Harmadszorra aztán a rúd lejött, ámbár isten tudja, miért. Mose begyújtott a kovácskályhába, egy kevés szenet lapátolt bele, majd nyomkodni kezdte a fújtatót. A lény figyelte. De amikor felemelte a rudat, hogy a tűzbe tegye, a lény elállta útját a kovácskályha felé. Mose rájött, hogy nem szabad vagy nem kell felhevítenie a rudat ahhoz. hagy kiegyenesítse, s egy pillanatig sem kételkedett abban, hagy ez valóban így is van. Mert, gondolta magában, ez a valami bizonyára tudja, mit kell tenni. Így aztán a rudat az üllőre tette, s nekiállt, hogy amúgy hidegen, hevítés nélkül eredeti formájába kalapálja vissza - a lény pedig igyekezett megmutatni neki, milyen alakúnak kell lennie. Jó időbe telt, de végül is sikerült a lény megelégedésére kiegyenesítenie. Mose azt hitte, az is jó időbe telik majd, amíg a rudat visszateszik a helyére, de olyan simán becsúszott, mint a pinty. Ekkor egy másik rudat vettek le, s ez könnyebben ment, mert Mose már értette a módját. De azért egészében véve kemény, fáradságos munka volt. Egész nap dolgoztak, s mindössze öt rudat egyenesítettek ki. Négy teljes napba telt, amíg a madárkalitka madárkalitka rúdjait eredeti alakjukba visszakalapálták, visszakalapálták, s közben a széna kaszálásra várt. De Mose nem bánta. Mert most beszélgethetett valakivel, s a ház sem volt többé magányos. Amikor az összes rudat visszatették a helyére, a lény bebújt a kalitkába, s ott, a kalitka tetején babrálni kezdett valamiféle, bonyolult kosárhoz hasonló izével. Mose, ahogy figyelte, úgy gondolta, hogy ez bizonyára valamiféle kormányszerkezet. A lény csüggedtnek látszott. Körbe-körbe járt a gépszínben, valamit keresett, de nem találta. Visszament Mose-hoz s újból kétségbeesett, kétségbeesett, kérlelő mozdulatot tett. Mose vasat és acélt mutatott neki, turkálni kezdett a ládában, ahol a csavarokat, kapcsokat, karmantyúkat, fémalkatrészeket és más vicik-vacakot tartott, vörös- és sárgarezet, sőt még valamelyes alumíniumot is talált, de a lénynek ezek közül egyik sem kellett. És Mose örült ennek - kissé szégyellte, hogy örül, de azért örült. Mert nagyon jól tudta, mihelyt a madárkalitka elkészül, a lény itthagyja. Azt nem tehette, hogy megakadályozza a kalitka kijavítását vagy hogy megtagadja a segítséget, de most, hogy a kalitkát nyilvánvalóan nem lehetett megjavítani, Mose csak örülni tudott.
162
Kaland a végeken
Mert így a lénynek itt kell maradnia vele, Mose-nak lesz kivel beszélgetnie, s a ház sem lesz többé magányos. Nagyszerű dolog, mondta Mose magában, hogy újból van valaki körülöttem. Ez a lény majdnem olyan olyan jó barát, mint Cézár volt. Másnap, reggelikészítés közben Mose benyúlt a kredencbe, hogy levegye a zablisztet, de közben meglökte a szivardobozt, s az hangos csattanással a padlóra pottyant. Felborult, Felborult, teteje kinyílt, kinyílt, s a dollárok szanaszét szanaszét gurultak a konyhában. konyhában. Mose a szeme sarkából látta, hogy a lény gyorsan felugrik, s kergetni kezdi az egyik pénzdarabot. Majd felkapta, Mose-hoz fordult, s a pénzdarabot a kezében tartva a testének tetején kunkorodó kukacokból valamiféle zengő hangot hallatott. Aztán lehajolt, még egypárat felszedett, magához szorította őket, s valósággal dzsigget járt. Mose elszorult szívvel ráeszmélt, hogy a lény ezüstöt keresett. Így aztán négykézlábra ereszkedett, és segített a lénynek összeszedni a dollárokat. Visszatették őket a szivardobozba, s Mose fogta a dobozt és a lénynek adta. A lény elvette a dobozt, megemelgette s nagyon csalódottnak látszott. Odavitte az asztalhoz, kiszedte belőle a dollárokat, szépen feltornyozta őket, s Mose látta, hogy nagyon csalódott. Talán, morfondírozott Mose, mégsem ezüstöt keresett. Talán tévedett, s az ezüstöt valamilyen más fémnek hitte. Mose levette a zablisztet, vízbe öntötte, s a tűzhelyre tette. Amikor megfőtt, s a kávé is elkészült, az asztalhoz vitte reggelijét és leült enni. A lény ott állt az asztal túlsó oldalán, s újból és újból Toronyba rakta az ezüstdollárokat. S aztán a tornyok fölétartotta kezét, s megmutatta Mose-nak, mennyi ezüstre van még szüksége. Ennyi és ennyi, ilyen és ilyen magas toronyra, mutatta Mose-nak. Mose megdöbbent, a zabkásával tele kanál félúton a szájához, megállt a levegőben. Arra a sok-sok dollárra gondolt, amellyel színültig van a vasüst, a nappali szoba padlódeszkái alatt. De hát ezt nem teheti, nincs semmi egyebe azokon a dollárokon s most. ezen a lényen kívül. Nem adhatja oda őket, csak azért, hagy a lény itthagyhassa. Ímmel-ámmal megette a tál zabkását, megivott két csésze kávét. A lény egész idő alatt ott állt és mutogatta, mennyi ezüstre van még szüksége. - Ezt nem tehetem meg neked - mondta az öreg Mose. - Mindent megtettem, amit csak egy előlénytől. elvárhatsz. Megtaláltalak az erdőben, meleg szállást adtam neked. Igyekeztem segíteni rajtad, s amikor nem tudtam, legalább helyet adtam neked, ahol meghalhatsz. Eltemettelek, megvédtelek az emberektől, s nem rángattalak ki a földből. amikor újra növekedni kezdtél. Nem várhatod el tőlem, hogy mindig-mindig csak adjak. De mindez hiábavaló beszéd volt. A lény nem értette. önmagát pedig nem győzte meg vele.
163
Kaland a végeken
Felkelt az asztaltól, bement a nappali szobába. A lény követte. Mose felemelte a deszkákat, kivette az üstöt, s amikor a lény meglátta, mi van az üstben, örömében karjaival átfogta és ölelgette magát. Kicipelték a pénzt a gépszínbe. Mose tüzet rakott a kovácskályhába, tűzre tette az üstöt, s nekiállt, hogy beolvassza nagy keservesen megtakarított pénzét. Voltak pillanatok, amikor azt hitte, nem bírja befejezni a munkát, de aztán mégis befejezte. A lény kivette a madárkalitkából a kosarat, letette a kovácskályha mellé, hogy vaskanállal kimerte a megolvadt ezüstöt, itt is, ott is a kosárba öntötte, majd óvatos kalapácsütésekkel kalapácsütésekkel a helyére illesztette. Hosszadalmas, keserves munka volt, de végül is elkészült vele, s csaknem az egész ezüstöt felhasználta hozzá. Ekkor aztán a kosarat visszacipelte a madárkalitkába, madárkalitkába, és a helyére rögzítette. Közben csaknem beesteledett. Mose-nak el kellett mennie, hogy elvégezze a ház körüli tennivalókat. Félig-meddig azt várta, hogy mire visszaér a házhoz, a lény kicipeli a madárkalitkát, és odábbáll vele. Megpróbált haragudni rá, hagy ilyen önző - elvette a pénzét s nem is próbálta visszafizetni, sőt, amennyire ezt Mose meg tudta állapítani, még köszönetet sem próbált mondani néki. De ez a haragvás sehogy sem ment neki. Amikor Mose két sajtár tejjel visszajött az istállóból, a lény ott várt rá. Követte őt a házba, és csak álldogált. Mose megpróbált szólni hozzá, de nem volt kedve a sok beszédhez. Csak az járt a fejében, hogy a lény itt akarja hagyni, s az ittléte feletti örömét megkeserítette az eljövendő magányosságtól való félelem. Mert Mose-nak most már pénze sem volt, amivel elkergethetné a magányosságot. Amikor aznap éjszaka az ágyában feküdt, furcsa gondolatok lopakodtak a fejébe - sokkalta nagyobb magányosság érzete, mint amilyet valaha is érzett ezen a nyomorúságos farmon, a csillagok közötti óriási üres térségek nyomasztó érzete, a hajszolt magányosság érzete, amikor valaki olyan helyet vagy személyt keres, amely csak meghatározhatatlan, ködös gondolat, de amelyet mégis mindenáron meg kell találnia. Furcsa dolog volt, hogy Mose ilyesmiket gondoljon, de aztán hirtelen ráeszmélt, hogy ezt nem is ő gondolja, hanem az a másik lény, aki itt van vele a szobában. Megpróbált felemelkedni, mindenáron fel akart ülni, de nem bírt. Egy pillanatra felemelte felemelte fejét. aztán visszaejtette visszaejtette a párnára, s mély mély álomba álomba merült. Másnap, miután megreggelizett, kettesben kimentek a gépszínbe, és kicipelték a madárkalitkát. A különös idegen alkotmány ott állt a hajnali hűvös fényben. A lény odament a kalitkához: már csaknem befurakodott a két rúd között, amikor félúton megállt, megállt, újból kijött a kalitkából és az öreg Mose elé állt. - Isten veled, barátom - mondta Mose. - Nagyon hiányzol majd nekem. 164
Kaland a végeken
Szemében különös, szúrós érzés támadt. A másik búcsúzóul kinyújtotta kezét, Mose megfogta, s valami volt a lény kezében, valami gömbölyű és sima, amit most Mose tenyerébe tett. Aztán visszahúzta kezét, gyorsan odament a kalitkához, és bebújt a rudak közt. Felnyúlt a kosárhoz, mire valami hirtelen villant, s a kalitka már ott sem volt. Mose egyedül állt a tanyaudvaron, a kalitka hűlt helyét bámulta, s eszébe jutott, mit érzett vagy gondolt - vagy tán mondtak neki - az éjszaka, amikor az ágyában feküdt. A lény most már talán odakint van, a csillagok között, sötét, elmondhatatlan magányosságban, olyan helyet, dolgot vagy személyt keres, amelyet emberi elme fel sem foghat. Mose lassan megfordult, hogy visszamenjen a házba, a sajtórokkai leballagjon az istállóba s megfejje a teheneket. De közben eszébe jutott az a tárgy, amelyet a kezében tartott, s felemelte a még mindig összeszorított öklét. Kinyitotta, s ott feküdt a tenyerén az a kristálygolyó pontosan olyan, mint amilyent a felhasított leffentyű alatt talált a holttesten. A különbség csak annyi, hagy az halott és homályos volt, ez pedig a távoli tűz eleven fényében fényében szikrázott. Ahogy elnézte, különös boldogság és nyugalom fogta el, ehhez hasonlót még sohasem érzett. Úgy érezte, mintha sokan volnának mellette s mind-mind a barátja volna. Összezárta tenyerét, s a boldogság továbbra is vele maradt - érthetetlenül, hiszen a legcsekélyebb oka sem volt rá, hogy boldog legyen. Az a lény végül is itthagyta, minden pénze odavan, nincs egyetlen barátja, s mégis boldognak érzi magát. Zsebre dugta a golyót, s fürgén elindult a ház felé, hogy kihozza a sajtárokat. Bajszos ajkát csücsörítve fütyörészni kezdett, pedig már hosszú-hosszú idő óta még csak eszébe sem jutott, hogy fütyörésszen. Talán boldog vagyok, morfondírozott magában, mert a lény mégsem hagyott itt anélkül; hogy kezet nyújtson s hogy megpróbáljon istenhozzádot mondani nekem. És egy ajándék, akármilyen értéktelen, akármilyen olcsó csecsebecse, mégis az egyszerű érzelem értékét hordozza magában. Sok-sok éve már annak, hogy bárki is vette volna volna a fáradságot, hagy hagy ajándékot adjon nekem. nekem. Társtalanul sötét, magányos és végtelen az utazás. S tán sokáig tart, amíg újra Társam lesz. Talán butaságot csináltam, de ez az öreg pajtás olyan jólelkű primitív lény volt, olyan ügyefogyott, olyan szánalmas, olyan szívesen segített. Aki messzire utazik és sebesen, annak kevés cuccal kell utaznia. És mást nem adhattam neki.
165
Kaland a végeken Vámosi Pál fordítása
166
Kaland a végeken
Ilja Varsavszkij Utazás Penfieldbe
- Inkább iszom még egy kis konyakot - jegyezte meg Lyn Cragg. A lány behozta a teát és jelentőségteljesen pillantott Mephre. A férfi vállat vont. - Miért iszik olyan sokat, Lyn? A maga állapotában… - Az én állapotomban, kedves Ezra, egy pohárral több vagy kevesebb, már igazán semmit sem számít. Tegnap megnézett Whitraw. - Most már magunk is elboldogulunk, Mary - mondta Meph. - Hagyja itt a süteményt és a konyakot. Megvárta, amíg a lány kimegy. - Mit mondott Whitrow? - Amit az orvos mond a betegének hasonló esetekben. Megengedi? - Cragg a palackért nyúlt. nyúlt. - Nekem is, egy kicsit - kérte Meph. Néhány percig szótlanul forgatta ujjai között a poharat. - Tudja-e Lyn, hagy a legnehezebb éppen a vigasztalás szavait megtalálni. És ezek nem is mindig szükségesek az olyan embereknek, mint maga. Ne értsen félre, kérem. Hiszen hasonló esetekben mindig van még egy kis remény… - Hagyja csak, Ezra - vágott közbe Cragg. - Nem értem, mire jó az, ha a barátaim a fizikai fizikai kínokat még még azzal is tetézik, tetézik, hogy a reménnyel reménnyel áltatnak. áltatnak. - Rendben van, akkor erről egy szót se többet. - Maga tudja, Ezra - mondta Cragg -, hogy az élet egyáltalán nem kényeztetett el. De ha a múltnak csak egyetlenegy pillanatát felidézhetném… - Arra a históriára gondol? Cragg bólintott. - Soha egyetlen szóval sem mesélt róla, Lyn. Amii tudok… - Én magam is el akartam felejteni. Sajnos, az emlékezetnek nem tudunk parancsolni. - Ha jól emlékszem, a hegyek között történt. - Igen, Penfieldben. Pontosan negyven évvel ezelőtt. Holnap lesz negyvenedik évfordulója az esküvőmnek és özvegységemnek. - Nagyot kortyintott az italból. Ha meggondolom, mindössze öt percig voltam házas ember. - Arra gondol, ha sikerülne felidéznie ezt az öt percet? - Bevallom, állandóan ezen jár az eszem. Nem hagy békén az a gondolat, mi lett volna, ha akkor… Egyszóval, nem éppen jól viselkedtem. Elszalasztottam a lehetőségeimet. 167
Kaland a végeken
- Később mindig azt hisszük - jegyezte meg Meph. - Lehet. De ez különleges eset volt. Attól a pillanattól fogva, hogy Ingrid elveszítette az egyensúlyát, tudni lehetett, hogy lezuhan a szakadékba. Eléggé jól értek hozzá, hogyan kell a lejtőn, a kanyarban… - Ostobaság! - tiltakozott Meph. - Ezt a képet csak később képzelte el magának. Ez jellemző az emberi pszichikumra. Feltétlenül … - Nem, Ezra. Engem akkor egy pillanatra valami erő megbénított. A baleset furcsa fatális előérzete. Még most is kész lennék eladni a lelkemet az ördögnek, cserébe azért az egyetlen pillanatért. Olyan pompásan tudom, mit kellett volna akkor tennem! Meph a kandallóhoz lépett, és hátát a tűznél melengette. - Nagyon sajnálom, Lyn - szólalt meg végre hosszas hallgatás után. - Most az előírások értelmében, be kellene vinnem a laborba, beleültetni az időgépbe és visszaküldeni a múltba. Sajnos, ilyesmi csak a fantasztikus elbeszélésekben fordul elő. Az idő folyama megfordíthatatlan, de ha még maga az ördög dobna is vissza bennünket a múltba, a még nem létező jövő szigorúan determinálná determinálná az új szisztéma minden eseményét. Az időhurkot csak időhuroknak szabad elképzelnünk. Remélem, érti, miről beszélek? - Megértettem - nevetett fel keserűen Cragg. Nemrég olvastam egy elbeszélést. Valaki visszakerült a múltba, ott széttaposott egy lepkét, s ez mindent megváltoztatott a jövőben: a politikai rendszert, a helyesírást. és még sok minden mást. Erre gondolt? - Valami ilyesmire, bár a sci-fi írók mindig hajlamosak a túlzásokra. Az okokozat kapcsolatot különféleképpen lehet lokalizálni a térben és az időben. Nehéz elképzelni, mi lett volna, ha Napóleon már gyerekkorában meghal, és az is igaz, Lyn, hogy ha a maga vagy az én ősükanyám más férjet választ, ettől a világ, amiben most élünk, igen keveset változott volna meg. - Nagyon szépen köszönöm! - felelte Cragg. - Ez minden, amit közölni tud velem a Donomagie egyetem filozófusa és fizikusa, Ezra Meph? Meph széttárta a karját: - Eltúlozza a tudomány lehetőségeit, Lyn, különösen ami az időt illeti. Minél mélyebben eltöprengünk az idő természetén, annál zavarosabb és ellentmondóbb elképzeléseink születnek róla. Hiszen még a relativitási elmélet is… - Elég volt - vágott közbe Cragg és felhajtotta a pohár tartalmát. - Most már látom, sokkal jobb a Sátánnal cimborálni, mint a felebarátunkkal. Nem untatom tovább. - Ha megengedi, megengedi, elkísérem - ajánlkozott aj ánlkozott Meph. - Nem érdemes. Ez alatt a húsz év alatt annyira megismertem az utat, hogy ezt a tíz lépést akár bekötött szemmel megteszem. Nyugodalmas jó éjszakát! - Jó éjszakát! - válaszolta Meph.
168
Kaland a végeken
Cragg sokáig nem halált bele a kulccsal a zárba. Erősen szédült. Bent a házban állhatatosan csöngött a telefon. Végre kinyitotta az ajtót, és a sötétben odasietett a készülékhez. készülékhez. - Halló, tessék! - Halló, Lyn? Itt Meph beszél. Minden rendben van? - Rendben. - Feküdjék le. Már tizenkét óra van. - Éppen ideje, hogy eladjam a lelkemet az ördögnek. - Jó, jó, csak ne adja olcsón. - Meph letette a kagylót. - A szolgálatára állok, Cragg doktor! Lyn meggyújtotta az asztali lámpát. A könyvespolcnál a fotelban ismeretlen férfi ült. Szikár alakját vörös öltöny fedte, vállára fekete köpeny terült. - A szolgálatára állok - ismételte az ismeretlen. - Bocsásson meg - mondta tétován Cragg -, de azt hiszem… - Csöbörből vödörbe esett, egyik irodalmi sablonból a másikba pottyant, ugye? - nevetgélt a látogató. - Sajnos csak e két séma teszi lehetővé az időutazást. Vagy időgép, vagy… én. Tehát, miben állhatok a rendelkezésére? Cragg leroskadt a fotelba és megtörölte homlokát. homlokát. - Ne aggódjék, nem hallucináció - mondta a vendég, és térdén keresztbe rakta lábát. - Igen, de… - Ó, vagy ez zavarja? - és megveregette nadrágja alól kibukkanó, elegánsan feketére lakkozott patáját. Ne törődjék vele. Régmúlt idők divatja. Sokkal kényelmesebb és elegánsabb, mint a cipő. Cragg akaratlanul az ismeretlen köpenyére pillantott. - No, értem! komorodott el, majd felállt és ledobta magáról a köpenyt. - Valóban tökéletesen érthető, ha figyelembe vesszük mindazt az ostobaságot; amit évszázadok folyamán a papok összehordtak rólunk. Kedves doktor, tökéletesen tisztában vagyok azzal, milyen durva és nem helyénvaló a hasonló kísérlet, de ha én… Egyszóval azt akartam mondani, hagy ha ön… Nos, egyszóval, ha efféle kísérlet etikai szempontokból megengedhető volna, akkor ön a saját szemével meggyőződhetne róla, hogy semmiféle ördögfarok nem létezik. Mindez szemérmetlen rágalom. - Maga kicsoda? - kérdezte Cragg. A vendég ismét leült. - Éppen olyan ember, mint ön - jelentette ki, és ismét a vállára terítette köpenyét, miközben kényelmesen elhelyezkedett előbbi helyén. - Hallott már valaha valamit a létezés ciklikus fejlődéséről? - Igen, hallottam. A spirális fejlődésről. - Nem bánom, legyen spirális - hagyta rá a vendég. - A lényegen ez nem változtat. Mi ketten tehát ennek a spirálisnak különböző ágain tartózkodunk. Én azt a civilizációt képviselem, amely az önöké előtt virágzott. Tudományunk vívmányai: az egyén halhatatlansága, jártasság az időben, egy-két trükk a transzformációval. mindez. az önök civilizációjának a tudatlan elméiben babonás
169
Kaland a végeken
elképzeléseket szült holmi tisztátalan erőkről. Éppen ezért mi néhányan, letűnt korunk megmaradt képviselői egyáltalán nem tesszük közhírré létezésünket. - Ostobaság! - jelentette ki Cragg. - Ez lehetetlen! - És ha a helyemen most egy kozmoszbeli jövevény ülne? - kérdezte a vendég. - Hinne a látogatás realitásában? - Nem tudom, talán igen. Mint tudja, az én szakmám nem a kozmológia, hanem a filológia. De az űrbeli jövevény nem akarná megvenni a lelkemet. - Fúj! - az ismeretlen arcán undorodó kifejezés jelent meg. - Hát igazán hisz ezekben a mesékben? Én, minden papok krampusza, foglalkozhatom-e hasonló szemfényvesztéssel, megismételve a hazugságaikat? - Akkor miért van itt? - érdeklődött Cragg. - Csakis tudományos kíváncsiságból. Az időbeli áthelyezések problematikájával foglalkozom, foglalkozom, azokkal az esetekkel is, amikor ez az illetők beleegyezése nélkül megy megy végbe… végbe… - Ez igaz lenne? - Cragg talpra ugrott, majdnem feldöntötte a fotelt. - Vissza tudna engem vinni negyven évvel ezelőtti időbe? Az ismeretlen vállat vont. - Miért ne? Igaz, bizonyos megkötöttségekkel. Az ok-okozati összefüggések determinációja… - Ezt ma már hallottam - vágott közbe Cragg. - Tudom - nevetgélt a vendég. - Egyszóval, felkészült? - Készen állok! - Pompás! - Karjáról levette az órát. - Pontosan negyven évvel? Cragg bólintott. - Kérem, tessék! - az ismeretlen beállította a mutatókat és felcsatolta Cragg csuklójára az órát. - Abban a pillanatban, amikor a transzformációt óhajtja, nyomja be ezt a gombot. Cragg az érthetetlen jelekkel telezsúfolt számlapra számlapra pillantott. - Ez mi? - Nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg érthetően - töprengett az ismeretlen. - Babonás embernek azt mondanám: varázsóra, a fizikusnak: negatív valószínűségi mezőgenerátor. Ezt jobban megértené, bár voltaképpen teljesen mindegy. Fontos az, hogy a csuklóján levő szerkezet visszaröpíti a múltba. Remélem, elégedett? - Igen - válaszolta Cragg, de ez nem hangzott valami meggyőzően. - Mielőtt elválnánk - mondta a vendég -. három lényeges körülményre kell figyelmeztetnem. Az első, bármennyire tisztelem az irodalmi emlékeket, nem hagyhatom említés nélkül azt a néhány durva pontatlanságot, amelyet egy bizonyos Goethe úr követett el. Amikor a segítségemmel Faust visszanyerte az ifjúságát, egyáltalán nem volt képes megőrizni az öreg Faust élettapasztalatát, amiről egyébként fényesen tanúskodik butácska viselkedése az egész történet sarán. A mi 170
Kaland a végeken
kísérletünkben, amikor ön negyven évet visszafiatalodik, híján lesz az időközben felhalmozott tudásának. És ha valamit mégis meg akar őrizni az emlékezetében, akkor a transzformáció közben erősen gondoljon rá. Cragg bólintott. - A második: - folytatta a vendég - bizonyára tudja, hogy minden fizikai test egyszerre csak egy helyen tartózkodhat. Éppen ezért a transzformációt a térnek azon a pontján kezdje el, ahol negyven évvel ezelőtt tartózkodott. Egyébként nem kezeskedem a következményekért. Megértett? Cragg ismét bólintott. - Végül pedig ismét az ok-okozati kapcsolat. Egy hajdani szituációban most viselkedhet másképpen is. Ám, hogy ennek mi lesz a következménye, előre nem lehet megmondani. Itt lehetségesek… izé… különböző variánsok, amelyeket ugyanezeknek a kapcsolatoknak a téridő lokalizációja határoz meg. Egyébként ezt már úgyis tudja. Imigyen tehát… - mélyen meghajolt. - Ó, a sátánját! Úgy látszik, kissé idepiszkítottam a patáimmal. Tudja, ez is eléggé kellemetlen… - Semmiség! - válaszolta Cragg. - Kérem kegyes elnézését. Most azonnal eltűnök. Attól tartok, egy kissé ki kell szellőztetnie utánam. Az üzemanyag kéntartalmú. Sajnos egyelőre a modern kémia semmi jobbat nem talált fel a transzformációra. Sok sikert! Cragg várt, amíg a sárgás füstfelhő szétoszlik, aztán odalépett a telefonhoz: - Taxiállomás? Kérem, küldjenek egy kocsit. Grenault utca három. Tessék? Nem, vidéki vidéki fuvar. Azonnal Azonnal Penfieldbe kell kell mennem. mennem. - Megérkeztünk - szólt a sofőr. Cragg kinyitotta a szemét. Ez nem az a Penfield. Az utca két oldalán sokemeletes házak fényes ablakai világítattak. - Szállodát óhajt? - Igen. Mondja, jól ismeri maga maga a várost? A sofőr csodálkozva pillantott rá. - De még mennyire! Már évek óta hordom ide a síelőket. A környező üdülőhelyekről… - Nem emlékszik, itt a hegyen lakott egy pap… Egészen fent a hegytetőn, egy kis házikóban. - Meghalt - mondta a sofőr. - Vagy öt éve temettük el. Most már új papunk van, a városban lakik, a templom mellett. Ott is jártam már nemegyszer… Mindenféle ügyekben - tette hozzá kisvártatva. - Szeretnék végigmenni a városon - kérte Cragg. - Tessék, mehetünk válaszolta a sofőr. Cragg kinézett az autó ablakán. Nem, ez egészen bizonyosan egy másik Penfield. - Rendben van, vigyen a szállodába. Elsuhantak a városháza ódon épülete előtt. A tornyon az óra kettőt mutatott. Cragg ráismert a helyre. helyre. Itt mindjárt jobbra kell fordulni, ott a szálloda. 171
Kaland a végeken
- Megérkeztünk - jelentette be a sofőr és lefékezett. - Nem ezt a szállodát keresem. - Más nincs. - Valamikor régen volt - mondta Cragg és szemügyre vette az épületet. - Az fából épült, lebontatták és ezt építették a helyére. - Biztos ebben? A sofőr vállat vont: - Miért bolondítanám? bolondítanám? - Rendben van - válaszolta Cragg. - Befejeztük az utat. Itt maradok. Kilépett a járdára. - Kellemes síelést! - búcsúzott a sofőr. és közben zsebregyűrte a pénzt. Pompás a hó! Ha jó léceket akar. azt tanácsolom… Cragg intett, mint akinek nincs szüksége szüksége tanácsra, és becsapta a kocsi ajtaját. … A szálloda üres előcsarnokában a recepcióban csak egy ügyeletes lány bóbiskolt. - Az első emeleten kérem a térre nyíló szobát mondta Cragg. - Sokáig óhajt itt maradni? - Nem tudom. Talán… - Cragg elakadt. - Talán néhány napig. - Síelni jött? - Mit számít ez? Az ügyeletes lány mosolygott. - Voltaképpen semmit. Legyen szíves, töltse ki ezt az űrlapot. - És átnyújtotta a papírt, melyre melyre Cragg ráírta a nevét és városi címét. - Ez az egész? - Igen. - Akkor menjük fel a szobába. Hol vannak a holmijai? - Holnap utánam küldik. Felmentek az emeletre. A lány levette a kis tábláról a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. - Tessék, ez az. Cragg az ablakhoz lépett. A városháza épülete kissé balrább állt, mint kellene. - Nem felel meg a szoba. A szomszéd szoba? - Szabad, de még nem takarítottak ki. Csak most este utazott el a vendég. - Nem számít. - De most nincs itt a takarítónő. - Azt mondtam, hogy nem számít. - Rendben van - sóhajtott fel a lány. - Ha ragaszkodik hozzá, majd én megágyazok. Úgy tetszett, itt már minden úgy volt, ahogyan kellett. de az ágy a másik falnál áll. Cragg megvárta, amíg a lány megágyaz. - Köszönöm! Magára nincs szükségem. Lefekszem aludni. - Jó éjszakát! Reggel felkeltsük? felkeltsük?
172
Kaland a végeken
- Reggel? - Mintha Cragg nem értette volna meg a kérdést. - Persze, reggel! Ahogy akarja, ez már nem lényeges. A lány duzzogva eltávozott. Cragg lehúzta a redőnyt, áttolta az ágyat a másik falhoz, eloltotta a villanyt és vetkőzni kezdett. Sokáig feküdt, bámulta a tapéta mintázatát, amíg a holdfény el nem érte az ágy fejét. Akkor behunyta szemét és lenyomta a gombot az órán… "Ha valamit meg akar őrizni az emlékezetében, gondoljon rá erősen a transzformáció transzformáció közben…" Igen, amikor kikerülte a fatönköt, élesen balra fordult és elveszítette az egyensúlyát. Amikor a másik sítalpat is le tudta tenni a hóra, f elkiáltott. Alig néhány méterre volt a szakadék. Rádöbbent, hogy már nem bír lefékezni, és a bal oldalára bukott. A hófal egy nagy darabja lassan süllyedni kezdett alatta…
Cragg furcsa, nehéz. fejfájással ébredt. A reggeli nap sugarai a szemébe tűztek, átsütöttek a szemhéján. Az oldalára fordult, megpróbált visszaemlékezni, mi történt előző este. Úgy rémlett, tegnap Ingriddel együtt éjszaka kettőig síeltek, holdfényben. Aztán a hallban Ingrid azt. mondta… Az ördögbe is! Cragg kiugrott az ágyból és magára kapkodta a tegnapi kirándulástól még nedves szvettert. Ilyen napon elaludt! Lerohant a lépcsőn, s közben majdnem leverte a lábáról a kikeményített főkötőben és vakítóan fehér kötényben pompázó felfelé igyekvő háziasszonyt. - Siessen, siessen Cragg úr! - Arcán jámbor-ravaszdi kifejezés jelent meg. - A kisasszony már régen várja. Vigyázzon, nehogy… Cragg két ugrással lent termett. - Ingrid! - A tanácsom egyszerű, akkor csókolj, ha rajt’ a gyűrű - énekelte Ingrid és megigazította a hajfürtjét. - Inkább igyon egy kávét. Bevallom, már-már azt hittem, hogy meggyónta esztelenségét, és a városba rohant, faképnél hagyva megcsalt Margitját. . Amikor a másik lécet is le tudta tenni a hóra, felkiáltott. - Nem tudom, mi történt velem - jegyezte meg Cragg, miközben elkavarta a cukrot a kávéjában. - Rendszerint korán kelek… - Nem érzi jól magát? - De igen… - Sajnálja az elvesztett szabadságot? - Ugyan, mit képzel, Ingrid! - Akkor kenje meg a léceimet. A funiculárén felmegyünk, visszafelé pedig lesiklunk… - Nem!! - Cragg lecsapta a csészét az asztalra. Nem sível jövünk le! - Mi történt magával, Lyn?! - kérdezte Ingrid, és letörölte ruhájáról a kávét. Bizonyosan nem jól érzi magát. Mióta? - Ott… - A szemét eltakarta a tenyerével. 173
Kaland a végeken
… Amikor kikerülte a fatönköt, élesen balra fordult, és elveszítette az egyensúlyát… - Ott… fatönkök vannak! Én… én félek, Ingrid. Könyörgök magának, jöjjünk vissza a rendes úton. Lejöhetünk a funiculárén. Ingrid lebiggyesztette az ajkát. - Furcsa! Tegnap nem félt semmiféle fatönktől… jegyezte meg. Felállt. Éjszaka sem félt. Egyébként is; ma egészen furcsán viselkedik. Még nem késő… - Ingrid! - Hagyja abba, Lyn! Semmi kedvem sincs három kilométert vánszorogni kéz a kézben, jámbor és gyáva hitvesemmel, vagy pedig köznevetségre a funiculárén lejönni. Megyek átöltözni. Tíz perce van. Ha ezt az egészet kényszerűségből csinálja, akkor még meggondolhatja magát… - Rendben van - jelentette ki Cragg. - Megyek és megkenem a léceket. … - Feleségedül akarod ezt a nőt? …alig néhány orréterre volt a szakadék. Rádöbbent, hogy már nem bír lefékezni és a bal oldalára bukott…
- Igen. - Te pedig férjedül akarod-é ezt a férfit? - Igen. - Írják alá a nevüket… A szertartás befejeződött. Kiléptek a pap házából. - Nos? - nézett fel Ingrid Craggre, miközben felcsatolta a léceket. Tekintete kihívóan csillogott. - Elkészült? Cragg bólintott. - Gyerünk! Ingrid felemelte a botokat és előrelendült… Craggnek úgy rémlett, mindezt egyszer már látta álmában: a kékesfehér havat, a kanyaroknál az Ingrid lécei alól felviharzó porzó felhőket, a szélben libegő vörös sált és a vakító napkorongot. Messze elöl vén fenyő árválkodott magányosan. Ingrid elszáguldott mellette. Nem messzire messzire kell megbújnia megbújnia a fatönknek. fatönknek. … Amikor kikerülte a fatönköt, élesen balra fordult és elveszítette az egyensúlyát… Ingrid jobbra fordult. Jobbra! Cragg megkönnyebbülte megkönnyebbültenn sóhajtott fel. - Nincs is itt olyan sok fatönk- kiáltotta Ingrid, és élesen balra fordult. - Kár volt úgy félnie… - Visszapillantott a mögötte suhanó Craggre, és ebben a pillanatban elveszítette elveszítette az egyensúly egyensúlyát. át. A jobb síléce a magasba magasba emelkedett. emelkedett. Cragg leguggolt, minden erejéből ellökte magát és a lány elé került. Néhány méternyire méternyire a szakadéktól szakadéktól ütköztek ütköztek össze.
174
Kaland a végeken
Már lefelé zuhant a szakadékba, amikor meghallotta Ingrid átható sikolyát. Aztán a világ elviselhetetlenül éles fénybe fulladt. - Itt a mai újság, Meph doktor - szólt Mary. Ezra Meph felhörpintette a kávéját és elővette a szemüvegét. Néhány percig finnyás finnyás arckifejezéssel böngészte a társasági krónikát. Aztán átfutotta a reuma új gyógymódjáról szóló cikket és az utolsó lapra fordított. A hírt fekete keret övezte: "Penfield üdülőhely szállodájában elhunyt a közismert filológus, a Donomagie egyetem professzora, doktor Lyn Cragg. Személyében a tudomány pótolhatatlan…" Meph összehajtogatta az újságot és átment a hálószobába. - Ezt a zakót tegye vissza a szekrénybe, Mary - szólt oda a szobalánynak. - A fekete öltönyt veszem fel. - Ilyen kora reggel? - érdeklődött Mary. - Igen, ma gyászolok. És még el kell intéznem néhány formaságot. - Meghalt valaki? - Lyn Cragg. - Szegénykém! - Mary elővette a szekrényből a fekete öltönyt. - Az utóbbi napokban meglehetősen pocsékul nézett ki. És tegnap még csak nem is találkoztak! - Penfieldben történt - mondta Meph. - Ha jól tudom, síelni ment. - Teremtőm! Az ő korában! Bizonyára nekiütközött valaminek… - Nyilván így történt, ha a tér-idő kontinuum elképzeléséből indulunk ki… Ó, az ördögét! - Mi a baj? - Már megint nem találom a cipőkanalat. El sem tudja képzelni, mekkora kín ezeket a divatos cipőket ráhúzni vén patáimra! Apostol András fordítása
175
Kaland a végeken
Robert Wells Kaland a végeken
A dolgok kezdettől fogva furcsán alakultak. A hajótest végéből váratlanul narancsszínű fények váltak le, akár a halpikkelyek. Aztán a hajó kiindulópontja és célja közi teljes rádiószünet állt be, s a navigációs műszertábla mindenféle tréfát űzött az elkeseredett legénységgel. legénységgel. Jerman, a szárazföldi patkány azonnal vissza akart fordulni, de a Kapitány csak mosolygott meghökkent ábrázatán. Senki sem láthatja előre, mibe ütközik az ember itt kint a világűr roppant, elhagyatott térségein. Amellett a Jubileum az egyetlen űrhajó, amely az elmúlt hónapban Új Erinbe indult - Cornelt viszi magával, magával, aki betegsége miatt nem várhatja meg a legközelebbi, hazatartó hajót. - Folytatjuk az utat - mondta a Kapitány. - A mentőhajót semmi sem tartóztathatja fel. Majd ön is megszokja, hogy idekint mindenféle megmagyarázhatatlan dolgok történnek. De akármi játszadozott is velük, nem adott rá lehetőséget, hogy meggondolják magukat. Rövid szünet után, amely csak arra volt elég, hogy a visszafordulás immár lehetetlen legyen, az a valami döntő csapást mért rájuk. Előbb a függvény-pályaszámítógépek mondták fel a szolgálatot. Az ügyeletes jelentette a figyelmeztető-fény figyelmeztető-fényt,t, mihelyt mihelyt felvillant a monitorban, monitorban, de mielőtt még a Kapitány eljuthatott volna a kormányfedélzetre, kormányfedélzetre, a műszertábla felrobbant. Idegtépő fényív villant fel, s a kormánykonzolon valamennyi mutató nullára esett vissza. A navigációs fülkében a világító csillagtérképek a főútvonalakkal szertefoszlottak, a képernyők kihunytak. akár egy vak ember fátyolos, opálos szemgolyói. Ugyanebben a pillanatban a fő meghajtó egységek közül kettőben megszakadt az áram, s mire a legénység visszanyerte az uralmat a hajó felett már mélyen bent jártak valamilyen valamilyen feltérképezetlen feltérképezetlen vidéken. vidéken. Cornel beteg elméje, hogy, hogy nem, észlelte, hogy egészséges társainak tervei teljesen felborultak. Kabinjának pamlagához pamlagához kötözve egy megcsúfolt próféta hangján állandóan ugyanazt a mondatot kiáltozta. Ámbár az öt szó csak őneki jelentett valamit, valamit, a bajba jutott Jubileum legénységének legénységének fülében mégis baljósan csengett. Az éjszaka vizeinek kellős közepébe! - hirdette. - Az éjszaka vizeinek… - Csendesítsem le? - kérdezte Jerman. Elmeorvos volt, akit a végekről kezelésre hazaküldött Cornel mellé osztottak be. 176
Kaland a végeken
- Hagyja. Szükségünk van magára - felelte a Kapitány. Beletúrt rövidre nyírt, ősz hajába, s végignézett a történtektől még kábult vagy sebesült matrózokon. Tapasztalt ember volt. Megélt már jónéhány válságos helyzetet, de ilyen meghökkentő módon még egyik sem csapott le rá. Kemény, jeges kék szemében eltökéltség tükröződött, ám agya vágtatva latolgatta az esélyeket. Már körülbelül százötven űrnapja voltak úton. A szerencsétlenséget megelőzően még vagy negyven napi út várt rájuk, hogy elérjenek Új Erin lakott területeire A Kapitány felöltötte normális légnyomást biztosító munkaruháját, és a főgépésszel együtt egy óra hosszat tüzetesen végigvizsgálta a hajót. Utána könnyedén leugrott a kormányfedélzet fülkéjébe. Arca semmiféle érzelmet nem árult el. A társadalom, amelynek tagja volt, még születése előtt kondicionálta és űrhajóssá képezte ki. Már látott rosszabb sérüléseket olyan hajókon, amelyek a Jubileum rutinszerű útjánál nehezebb körülmények között is megállták helyüket. Elsősorban az nyugtalanította, hogy nyilvánvalóan letértek az ismert űrgörbéről, felfedezetlen pusztaságba jutottak, s hogy az újból működő műszerek megmagyarázhatatlan jelzéseket adtak. Persze hibásan működtek, mert másként a jelzéseikből arra lehetett volna következtetni, hogy a Jubileum és legénysége valahogy letért a szabályos téridőellipszisről. A magukkal vitt hasadó üzemanyag gyakorlatilag elpusztíthatatlan volt, de veszíthetett erejéből, ha a hajó pályájának helyesbítése helyesbítése túl nagy megterheléssel jár. Az alapkiképzés és a kézikönyvek minden válságos helyzetre szigorúan meghatározott meghatározott eljárást írtak elő. A Kapitány a hajórádión felhívta a hadnagyot. hadnagyot. - Bell - mondta neki -, vizsgálja meg a segéd áramfejlesztőket. Ha működnek, próbáljon üzenetet küldeni a Falladára azzal, hagy továbbítsák a Vonalellenőrzésnek. Mondja meg nekik, hogy letértünk a pályánkról. Azt hiszem, a hajóegységekben valamilyen betáplálási hiba következtében feszültségcsökkenés állt be. Számottevő energiaveszteséget szenvedtünk. Több adagolórészleg egyáltalán nem reagál. Stabilizálnom kell a hajót, hogy elvégezhessem a javításokat, s hogy ne veszítsek több energiát. Kérdezze meg tőlük, meg tudják-e állapítani a helyzetünket, milyen segédrakétával tudnánk visszatérni a pályánkra, s van-e valamilyen ismert leszállóhely a közelünkben. Két órába telt, amíg a rádiós választ kapott. Amikor végre megjött, nehezen lehetett megérteni, hisz roppant pusztaságokon keresztül jutott el hozzájuk. Olykor teljesen elfojtották a meteorok vágtató rajai vagy a tejutak közt minden meghatározott meghatározott cél nélkül száguldó, felrobbant csillagok hatalmas darabjai. Amellett maguknak a szavaknak is különös csengésük volt. "Becsült helyzetük öt egy hat nulla nulla a Hidrában. harmincnégy fokra az útiránytól. A vidék feltérképezetlen. Pontos aszteroida-adatokkal sajnos nem szolgálhatunk. Ha a helyzet kockázatos, értesítsenek, ne küldjünk-e vontatót, amely esetben az előírt eljárás három hat." 177
Kaland a végeken
- Válasz - mondta a Kapitány kurtán. - Köszönjük. Tehát magunkra vagyunk utalva. A vontatót nem bírjuk megvárni. Meg kell próbálnunk leszállni, hogy a javítás idejére minden energiát megtakarítsunk. megtakarítsunk. Kikapcsolom a motorokat. Ha nem találok megfelelő leszállóhelyet, újból jelentkezem. Mindannyian jó hangulatban vagyunk. A következő üzenetig… viszonthallásra. De ez a bátor válasz úgyszólván elküldésének pillanatában már célját vesztette. mert újból rádiószünet állt be, még teljesebb, mint az előbb, s a Jubileum készülékei többé semmilyen híradást nem tudtak felfogni. Egyedül voltak. Minden másodpere még messzebbre vitte őket az eredetitől harmincnégy fokra eltérő pályájukon. A kísérő fények újból felvillantak s a hajótest mentén a mögöttük tátongó mélységekbe áramlottak vissza. - Az éjszaka vizeinek kellős közepébe! - rikoltotta Cornel. - Az éjszaka vizeinek kellős közepébe! Minden távcsöves megfigyelő-állomásra kettős őrséget állítottak, és a főgépésznek sikerült a házi áramkörből annyi energiát kipréselnie, hogy a Jubileum radarberendezéseit működésbe hozhassa. A válságos helyzet második űrnapján Bell jelentette, hogy a hajó egy szétszórt bolygórendszer belseje felé tart. Jerman és a Kapitány csatlakoztak hozzá az egyik elülső képernyőnél, s együtt figyelték a legközelebbi, rádiózörejt okozva közeledő égitestet. A Kapitány kénytelen volt a hajó energiáját igénybe venni, hogy leküzdjék a gravitációs mező hatását. Közönyös pillantását végighordozta a radarképernyőn. - Az egyikre talán le tudunk szállni. - A gépészhez fordult. - Végre tudjuk hajtani a leszállási manővert? - Kellő elővigyázatossággal, azt hiszem, igen, uram. A Fernlockfékrendszerek sértetlenek. Ha sikerül legalább két meghajtó-egységből áramot kipréselnünk, kipréselnünk, akkor, azt hiszem, hiszem, le tudjuk tenni a hajót. - A Falladáról mindenképp kiküldenek egy kutatóosztagot, ha nem hallanak rólunk - mondta a Kapitány csak úgy magának. - Nem érdekes. Meg kell próbálnunk leszállni, hogy nekiláthassunk nekiláthassunk a javításnak. Bell, ha bármilyen bármilyen megfelelő helyet lát, azonnal hívjon. Magam veszem majd át a kormányt. Jerman követte a Kapitányt a fülkéjébe. A pihenőpamlaghoz szíjazták magukat. - Sakkozunk? - kérdezte a Kapitány. Megérintette a pamlag karjába épített nyomógombot, mire feje felett megvilágosodott a sakktábla, félbehagyott játszmájuk legutóbbi legutóbbi állásával. - Inkább beszélgetnék - szólalt meg az elmeorvos néhány határozatlan lépés után. Jóval fiatalabb volt a Kapitánynál, vékony szálú, szalmaszín haját nem nyíratta elég rövidre, s így az állandóan a homlokába hullt, amitől arca hetyke, diákos kifejezést öltött. Nehezére esett űrhajósokkal beszélgetni. Az űrhajósokas arra képezték ki, hogy ne foglalkozzanak foglalkozzanak képzeletbeli dolgokkal, elméletekkel, hipotézisekkel, tiszta 178
Kaland a végeken
absztrakciókkal. De a jelenlegi nehéz helyzetükben Jerman úgy érezte, az elkerülhetetlen sakkvereség még inkább kikezdené idegit. - Ön, gondolom, már sok efféle világot látott, Kapitány úr? - Hét bolygórendszert láttam a napjaik körül - válaszolta a Kapitány. - Két, ismeretlen keringési pályájú. holt. tömeget. De már régen. Amikor még elég fiatal voltam a pionírkodáshoz. - Felsóhajtott és behunyta szemét. szívesen aludt volna egyet, ha Jerman nem akar sakkozni. - Volt valamelyiken élet? - Egyiken sem. Legalábbis nem a miénkhez hasonló. Elvétve találtunk primitív növényi növényi vagy vagy vegyi vegyi struktúrákat. struktúrákat. Miért kérdezi? - Csak mert ez felderítetlen vidék - válaszolta kelletlenül Jerman -, s lúdbőrzik tőle a hátam. Kíváncsi volnék, mit találunk… - Ön persze sohasem vett részt felfedező utakon jegyezte meg a Kapitány. Minél messzebbre tágítjuk a határokat, annál bizonyosabbnak látszik, hogy a Tejút megközelíthető részein sehol sem alakult ki a homo sapienséhez hasonló létforma. Olyanvalakitől, aki a Kapitány foglalkozását űzi, nem is lehetett más választ várni. Ez a válasz (gondolta Jerman) bármilyen űrhajós kézikönyvnek már a harmadik és hetedik oldala közt megtalálható. - A Kappa II-a voltak mezei egerek, és a messzi múltban voltak félállati troitánok is. De hát a népszerű űrtörténelmi műveket bizonyára ön is ismeri. Az abeniatikok a maguk langyos vizeiben még valamilyen primitív vízmeghajtásos módszert is kifejlesztettek. Ezek voltak az egyedüli értelmes organizmusok, amelyekkel az Ember találkozott. Mindenütt mint felsőbbrendű lényeket üdvözöltek és imádtak minket. S a tapasztalatok szerint azok is vagyunk. Nincs komoly riválisunk. - És ezek az említett fajok már kihaltak? - Nem fejlődtek tovább. - A Kapitány egy kézlegyintéssel mintegy újból kioltotta életüket. - A bonyolultabb és magasabb rendű organizmusokkal való találkozás végzetesnek bizonyult számukra. - Természetesen. Épp arra akartam kilyukadni, hagy talán egyszer a jelenlegi határokon túl vagy az ismert űrutaktól távoli vidékeken… például itt, ahol most vagyunk… minket is érhet ehhez hasonló, kellemetlen meglepetés. - Jerman kisfiús arcát ráncok barázdálták, ahogy igyekezett aggodalmát az űrhajóssal érzékeltetni. baját hátralökte szeméből. szeméből. A Kapitány ásított. - Én csak azt tudom, mi van és mi volt. Menjen aludni, mert ön is úgy végzi, mint az a szegény, megtébolyult alak, akit nekünk minél előbb Új Erinbe kellene vinnünk. vinnünk. - No látja - folytatta makacsul makacsul az elmeorvos. Millió és millió éves fejlődés van mögöttünk, és íme, itt vagyunk, felsőbbrendű lények, olyan fogyatékossággal. amely a legnagyobb, egyedülálló
179
Kaland a végeken
erősségünket: a gondolkodóképességünket zagyválja össze. Cornel agya meghibbant… - Bonyolult szerkezetek is meghibásodhatnak - vágta rá a Kapitány. - Az Új Erin-i agyszakértők majd elemzik a bajt. Cornel rendbe fog jönni, ha nem érte túl nagy sérülés. Az efféle kudarcot lassanként ugyanúgy kiküszöböljük, mint ahogy az összes többit kiküszöböltük. Jerman erre egy szót sem szólt, s egy perc múlva már csak az alvó Kapitány egyenletes egyenletes lélegzését hallotta. A Jubileum, két űrnapon áh folytatta útját, falta a bolygók közti pusztaságot, izzó orrhegye a rendszer vörös törpe napját célozta meg. A tagbaszakadt Bell, akinek szeme ugyanolyan keményen fénylett, mint a Kapitányé, bejött a fülkébe és felébresztette a nyug nyugtalanul talanul alvókat. - Az előírt térségen belül felfedeztünk egy bolygót. uram. - Megvizsgálták? - Igen. A színkép nem mérgesgázokból álló, nyomokban jelenlevő atmoszférát és felszíni folyékony anyagokat mutat. A Kapitány feltápászkodott. Bell átvette a kormányzást, miközben a Kapitány és Jerman az egyik radarernyőn a közeledő bolygót figyelte. A Kapitány maga ellenőrizte a műszereket. Egykettőre határozott. - Hadnagy, minden embert készenlétbe. Azonnal megpróbálunk keringési pályára térni, és keresünk keresünk egy egy leszállásra leszállásra alkalmas helyet. A sérült hajóval nehéz volt manőverezni, de a Jubileum néhány óra múlva nagyszámú aszteroida-hold csapatában már a bolygó körül keringett, olyan pályán. amely a hajót rézsútosan a két sark közé vezette. - Víz - szólalt meg Bell. - Úgy látom, az egészet nyavalyás víz borítja. A távolságból, ahonnan figyelték, nagyon sötétnek éjkéknek vagy lilának látszott. - Amikor legutóbb megkerültük, a Vörös Szektorban valami mást láttam mondta az egyik matróz. - Mit? - kérdezte Bell. - Valamilyen szigetcsoportot, sziklákat, korallzátonyt vagy valami hasonlót, uram. Mintha a víz megtört volna rajtuk. - Összes keresőket a Vörös Szektorra - rendelkezett a Kapitány -, s ha látnak valamit, nagyítsák fel ezen a képernyőn. Újból megkerülték a bolygót. Valamennyi házi áramkört arra használtak fel, hagy a kormányműszerek és a segédhajtómű működtetéséhez kellő energiát nyerjenek. Nem ettek meleg ételt, a lakóhelyiségekben megszüntették a villany- és energiaszolgáltatást, s a gravitációs hatást annyira csökkentették, hogy minden hirtelen mozdulatra vigyázniok kellett. Újból elhúztak az életmentő szektor felett. - Ott van! - kiáltotta kórusban Bell és Jermann. Ott van! 180
Kaland a végeken
A matróz lezárta a skálaszabályozót. A Kapitány radarernyőjén megjelent a Vörös Szektor, majd kiterebélyesedett, ahogy a műszer a keresett helyet a maximálisra nagyította fel. - Állj! - kiáltotta Bell. - Nem megy tovább. - Egy kis szigetcsoport - mormolta a Kapitány. Ellenőrzésre leküldünk egy műszeres robotrakétát. Bell, intézkedjék. - Elég erős a rádiónk, hogy vegye a jelzéseket? - Nem tudom. De meg kell próbálnunk. Szerencsére, a szigetcsoport kiterjedése nem nagy. - Hova küldjem le, uram? - Az egyik matróz készen állt, hogy lenyomja az indítógombot. - Próbálja meg azt a nagy atollt, amelyiknek az a megtört ellipszis alakja van. - A Kapitány szemében újból kemény, jeges fény villant. - A pokolba! Ez a tenger olyan sötét, mint az éjszaka. Az elmeorvos a Kapitányra pillantott. Hajfürtjeit hátradobta szeméből, s aztán a körben álló matrózokra nézett. Úgy látta, ő az egyetlen, aki a Kapitány megjegyzésének fontosságot tulajdonít. A matrózok higgadtan tovább végezték munkájukat. A szigorú kiképzés során mindannyian megtanulták, hogy csakis mindenkori feladatukra összpontosítsák figyelmüket. Mindennapos dolgaikban nem volt helye a képzelgetésnek. Jerman is alig-alig mert hinni képzeletének. Óvatosan kibújt az ülésből, és kilebegett a parancsnoki fülkéből. Az az érzése támadt, hogy eközben a Kapitány bosszús pillantást pillantást vet rá, de nem volt bizonyos benne. benne. Amikor elindult Cornel kabinja felé, még agyában visszhangoztak a Kapitány szavai. A betegnek adott altató hatása már bizonyára elmúlt. Jerman félt kinyitni a párnázott ajtót, aj tót, félt, hogy újra hallja majd azokat a prófétai kiáltásokat. De amikor a kémlelőnyíláson bekukucskált a fülkébe, még sokkal rosszabb érzések fogták el. Cornel hetek óta most először békésen aludt, arcán ártatlan mosollyal. Mintha hosszú. nehéz út után hazaért volna. A bolygón, ahol a Jubileum végre leszállt, a nappal hosszú volt, a rövid, természetellenes éjszakát pedig a számos kísérő aszteroida mályvaszín fénye világította meg. Amíg a legénység azon dolgozott, hogy felfedje a sérülés valódi nagyságát, s ha lehet, kijavítsa a hajót, addig a Kapitány sugármotoros kutterén többször is felfedező útra indult. A kis hajó hatósugarán belül semmit sem talált. Azon a kis atoll-láncon kívül, ahol most a Jubileum bizonytalanul álldogált, az egész bolygó felszínét körös-körül mindenütt áramlatok és tengeri élet nélküli folyadék borította. Az űrutazók jobb ötlet híján ezt Tengernek nevezték, alkotóelemét pedig víznek. Valójában nem volt víz, összetételét semmiféle elemzéssel nem tudták megállapítani. 181
Kaland a végeken
A Kapitány elrendelte, hogy vegyenek mintát belőle, ez volt ugyanis a szabályos eljárás minden új - akár szándékos, akár kényszerű - leszálláskor. De a folyadék dacolt velük. Vagy azonnal megsemmisítette önmagát, vagy pedig ismeretlen körülmények és a környezet hatására szerkezete megváltozott. A tartályok már néhány órával megtöltésük után teljesen üresek, teljesen szárazok voltak. A hajó már néhány, földi napnak megfelelő ideig a bolygón tartózkodott, amikor a Küldöttek megérkeztek. De senki sem ismerte fel bennük a Küldötteket. Sőt, Jerman határozott csalódást érzett. Betege a leszállás óta eltelt időt különös, csaknem világos elmeállapotban s nyugalomban töltötte. Amikor a harsogó hangok beszélni kezdtek hozzá, az elmeorvos eleinte nem is vette észre, hogy nem emberi hangok szólnak. Azt hitte, szegény Cornelen újból erőt vett az őrület. Csak amikor leghatásosabb gyógyszereivel is kudarcot vallott, kényszerítette rá a nyugtalanság, hogy alaposabb figyelmet fordítson Cornel őrjöngő szavaira. Ellenőrizte, hogy nem tévedett-e, s aztán behívta a Kapitányt. ENNEK A… KOLLÉGÁJUKNAK ÚTJÁN… BESZÉLÜNK ÖNÖKHÖZ. Cornel ajka nem moccant. A különös, torz hangok a torkából jöttek, olyan erős rezonanciával, amilyennel a hegyek között szólhat egy rosszul beszabályozott hangosbeszélő. ÜDVÖZÖLJÜK ÖNÖKET… (itt a bolygó neve következett, egy sok szótagból álló név, amelyből amelyből semmit sem értettek) ITT VAGYUNK MINDENÜTT ÖNÖK KÖRÜL, DE NEM TUDJUK LÁTHATÓVÁ TENNI MAGUNKAT… MERT A LÉTSÍKJAINK KÜLÖNBÖZŐEK… AZ ÁTVÁLTÁS PEDIG VESZÉLYES VOLNA… NINCSENEK ROSSZ SZÁNDÉKAINK… ISMÉTELJÜK, NINCSENEK ROSSZ SZÁNDÉKAINK… SÉRÜLT ŰRHAJÓJUKAT SEGÍTSÉGÜNK NÉLKÜL… NEM TUDJÁK… KIJAVÍTANI… - Hülyeség! - mordult fel a Kapitány. - Remélem, nem azért ráncigált ide, hogy ennek a tébolyult embernek az őrjöngéseit hallgassam. Jerman nem válaszolt. Az üzenet rendíthetetlenül tovább folytatódott. KÉRJÜK, HALLGASSÁK MEG… MILYEN FELTÉTELEK MELLETT NYÚJTHATUNK SEGÍTSÉGET… BIZTOSÍTHATJUK SZABAD SZABAD ELVONULÁSUKAT. - Ördög-pokol! Nem hallgatom tovább. - A Kapitány ősz haja tövéig kivörösödött mérgében. Felrántotta Cornel fülkéjének ajtaját és elviharzott. Cornelből szakadatlanul áradtak tovább a makacs hangok. Most, úgy tűnt, Jermanhoz szólnak. ÖN ELFOGULATLAN ELMÉVEL HALLGATTA SZAVAINKAT… HOLNAP VISSZAJÖVÜNK… ÉS MEGISMÉTELJÜK FELTÉTELEINKET… GYŐZZE MEG A PARANCSNOKOT… MÉLTÁNYOSAK VAGYUNK ÉS A 182
Kaland a végeken
FELTÉTELEINK IS MÉLTÁNYOSAK LESZNEK. ÜDVÖZÖLJÜK ÖNT. VISZONTHALLÁSRA HOLNAP. Jerman már kinyitotta száját, hogy válaszoljon, de a szavak kiszáradt torkában rekedtek. Cornel teljesen magába roskadva feküdt az ágyon, akár egy összeesett bábfigura, amelynek amelynek előadás után elengedték a zsinegjeit. Jerman, mint egy leszidott iskolásfiú, ajkát nyalogatta, s aztán kisurrant, hogy megkeresse a Kapitányt. Aznap éjjel a betápláló csőnek az a része, amelyet napok óta formáltak és illesztgettek össze, a hegesztés helyén szétvált, s a Jubileum ugyanolyan sérült volt ismét, mint leszálláskor volt. A Kapitány mogorva arccal elrendelte, hogy adagolják a hajó élelemkészleteit. A legénységet váltott turnusokban éjjel-nappal dolgoztatta, hogy kijavítsák a hibát, de bonyolult, nagyszerű szerszámaikkal, noha azok továbbra is kifogástalanul működtek, nem sokra mentek. Mintha valamilyen függöny ereszkedett volna le közéjük és a hajó közé. Hiábavaló munkájuk közepette narancsszínű narancsszínű szikrák záporoztak alá és tűntek el a talajon. Jerman esténként bement Cornel fülkéjébe, hogy fenntartsa a kapcsolatot a Küldöttekkel. A tébolyult embernek alig-alig volt önálló léte. Egész nap hallgatott, már csak az érintkezés eszközévé lett: mintha mindig üres lett volna, kivéve, amikor a bolygó lakói használták. A Küldöttek minden este megjelentek, mind határozottabban, mind hajthatatlanabbul követelték, hogy a Kapitánnyal tárgyalhassanak. Első megjelenésük után három nappal a Kapitány végre felhagyott a próbálkozással, hogy kijavítsa a Jubileumot. A kimerült kimerült legénységnek legénységnek dupla adag élelmet és altatót osztott ki. Jóformán mindenki ott aludt el, ahol evett. Csak Jerman kereste fel a Kapitányt az elhagyott rádiósfülkében, ahol legutóbbi erőfeszítéseire, hogy valamelyik adóval kapcsolatot teremtsen, néma, immár örökkévaló csend volt a válasz. Pillantásuk találkozott. - Ön, ugye, már bevallotta magának, hogy léteznek? - kérdezte Jerman. Az űrhajós elfordította fejét. Öregebbnek látszott, s világos szemében immár nem tükröződött olyan eltökéltség, mint a válság első napjaiban. - Nem tudom, mi a szándékuk velünk. Mit akarnak? Kényükre-kedvükre ki vagyunk szolgáltatva. Mindent elvehetnek tőlünk… a hajót, az életünket… bármit. amit csak akarnak. - Nem tudhatja, mit akarnak, amíg nem beszél velük. - Hogyan kívánhatja tőlem, hogy egy őrülttel tárgyaljak? - Nem Cornel beszél - unszolta Jerman a Kapitányt. - Tudja, mit mondok? Azt hiszem. épp a betegsége miatt választották ki őt. Elvesztette eszét, s ez lehetővé 183
Kaland a végeken
tette, hogy az agyába férkőzzenek. Lehet, hogy évszázadok óta erre vártak. Azért ejtettek csapdába minket, mert tudták; milyen beteget szállítunk. Valamilyen szándékuk van velünk. - Menjünk - mondta a Kapitány. - Majd kiderítjük. Kettesben végigmentek az alvó hajón. A betegszoba ajtajúhoz érve Jerman óvatosan kinyitotta a kémlelőnyílást. Cornel nyugtalanul hánykolódott az ágyon. - Nyissa ki az ajtót - utasította Jermant a Kapitány. Az elmeorvos előtt lépett be a fülkébe. Cornel Cornel mozdulatlanságba mozdulatlanságba roskadt. ÜDVÖZÖLJÜK… KAPITÁNY. ÜDVÖZÖLJÜK. A Küldött hangja vagy tán a hangok kórusa? - idegen világok mélységeiből áradt feléjük a résen át, amelyre azok oly régen vártak. s amelyet oly körültekintően választottak meg. S ezek után udvariasan, de hajthatatlanul előadták, milyen feltételek mellett engedélyezik a Jubileumnak a szabad elvonulást. A Küldöttek - nevük az emberek számára érthetetlen - a tejutakon át évszázadok óta figyelték az emberiség sejlődését. Most ebben a térségben eljött az ideje, hogy kijelöljék a határokat. Az emberek minden más irányban tovább terjeszkedhetnek, de a Tejútnak azokra a részeire, ahol a Küldöttek már régen kifejlesztették saját, önálló kultúrájukat, nem hatolhatnak be. A Küldöttek a maguk szférájában elegendő erővel rendelkeznek, hogy az űrhajó kijavítását és távozását megakadályozzák. Ahogy azt Jerman sejtette, Cornel miatt tervelték ki olyan gondosan a hajó ideirányítását. ideirányítását. A Küldöttek a Jubileum szabadonbocsátásáért cserébe azt követelték, hogy a Kapitány vigye el a határvonal kijelölésére irányuló figyelmeztetésüket a Tejútnak azokra a területeire, amelyeket amelyeket az emberek meghódítottak. meghódítottak. - Miért ne volna lehetséges, hogy fejlődési formáink érintkezzenek és együttműködjenek egymással? - kérdezte a Kapitány. Most, hogy már legyőzte kétkedését s tudomásul vette, hogy más értelmes lények is léteznek, világűrerkölcsi kiképzése újból felülkenekedett. felülkenekedett. - Két olyan kultúra, mint az önöké és a miénk, rendkívül üdvös erőnek bizonyulhat. bizonyulhat. Ha együttműködün együttműködünk, k, mindkét mindkét létforma ismeretanyagában, ismeretanyagában, fejlődésében és az egész Világegyetemben, amelyet megosztunk egymással, nagy űröket hidalhatunk át. MAGUKNAK EMBEREKNEK… VAN MERSZÜK ILYEN JAVASLATTAL ELŐÁLLNI? E kérdés hitetlenkedőn és gúnyosan hangzott, már amennyire a Küldöttekben emberi érzelmeket lehetett felfedezni. HÁT MI TÖRTÉNT AZ ÖSSZES OLYAN FEJLŐDÉSI FORMÁVAL, AMELLYEL AZ EMBERISÉG KAPCSOLATBA KERÜLT? ELPUSZTÍTOTTÁK ŐKET. ITT NINCS HELYE A VITÁNAK. (A Kapitánynak Kapitánynak tarkán akadt az ajkára kívánkozó válasz.) A KÖVETKEZŐ FELTÉTELEKET AJÁNLJUK ÖNÖKNEK. ELPUSZTÍTANI NEM TUDJUK ÖNÖKET, DE SAJÁT MAGUKAT FOGJÁK ELPUSZTÍTANI… HA MEGTAGADJÁK, HOGY ELVIGYÉK 184
Kaland a végeken
FAJTÁJUKHOZ A FIGYELMEZTETÉSÜNKET. A MOSTANI ÉS A RÉGI LÉNYÜK KÖZTI KAPCSOLAT MÁR IGEN LAZA. A Kapitány vállat vont. - Nem kezeskedhetem érte, hogy a mi civilizációnk hinni fog nekem, vagy hogy egyáltalán figyelemre méltatja az önök figyelmeztetését. CSAK ANNYIT KÉRÜNK, HOGY KÖZVETÍTSE AZ ÜZENETÜNKET. - Megteszem. DE VAN MÉG EGY FELTÉTELÜNK. A Kapitány semmit sem szólt, s a hang folytatta: ITT HAGYJÁK ÉS A MI GONDOZÁSUNKRA BÍZZÁK AZT A CORNEL NEVŰ EMBERT, AKIN KERESZTÜL BESZÉLÜNK ÖNÖKHÖZ. A Kapitány már válaszra nyitotta száját, de aztán, mielőtt még bármit mondott is volna, becsukta. Jerman az arckifejezéséből nem tudta kiolvasni, vajon a válasz határozott "nem" vagy közömbös "igen" lett volna. MI A VÁLASZA, KAPITÁNY? - Fajtánkból senkit sem hagyhatunk idegen kezekben. DE EZ A LÉNY MÁRIS MÁS, MINT ÖNÖK. AZ AGYÁBÓL TUDJUK HIÁNYZIK AZ ÖNÖKRE JELLEMZŐ ÉRTELEM. - Meg kell gondolnom a dolgot - mondta a Kapitány rövid szünet után. EGY ÓRÁN BELÜL VÁLASZOL? - Holnap újból idejövök. Jerman karon ragadta a Kapitányt. Haja aggódó, kisfiús arcába hullt. Egyezzen bele - suttogta kétségbeesetten. - Ez az egyetlen reményünk, hogy elmenjünk innen. - Holnap újból visszajövök - mondta a Kapitány, mintha nem is hallotta volna. ÜDVÖZÖLJÜK KAPITÁNY. A HOLNAPI VISZONTHALLÁSRA. ITT VÁRJUK. Az utolsó visszhang is elhalt a hosszú folyosókon, amelyeken a küldöttek jöttek. Cornel megmozdult, megmozdult, felébredt, ránézett a két férfira, akik ilyen váratlanul megosztották vele börtönét, majd megfékezhetetlen nevetésben tört ki. Vajon hallanak minket? Felfogják gondolatainkat? Jerman egy számolótömbből kitépett papírra reszkető kézzel felírta kérdéseit és a papíri az asztalon át a Kapitány elé tolta. Bell-lel együtt a Kapitány fülkéjében voltak. A legénységet tájékoztatták válságos helyzetük legújabb fejleményeiről. A határidő már közeledett, de a Kapitány még most sem árulta el, hogyan döntött. Szánakozva nézett a fiatal elmeorvosra. Nem felelt a kérdéseire. - Nem adhatom nekik Cornelt - mondta ehelyett nyugodt hangon. - Ezt maga is nagyon jól tudja. - Miért? Hiszen már úgyis elvesztette minden emberi vonását. Meghatározott időn belül Új Erinbe kellett volna vinnünk. Ez már bizonyára lejárt. Most már a legjobb orvosok sem tudnának segíteni rajta. Nem áldozhat fel mindannyiunkat… 185
Kaland a végeken
- A teendőnk teljesen világos - válaszolta a Kapitány. - A tizennyolcadik cikkely kimondja, hogy sem élő, sem holt emberi organizmust nem szabad olyan helyen hagyni, hagyni, ahol az emberi fajtól idegen erők birtokába juthat. - De Cornelt semmire sem használhatják fel - kiáltotta Jerman. - Hiszen már nem is ember. - Úgy van. S miért nem ember? Mert megbomlott az agya. Feleljen! Mi vezetett minket a Föld vén tengereiből odáig, hogy két lábon járjunk, hogy meghódítsuk a Naprendszert és kiterjesszük hatalmunkat a csillagok fölé? Az értelem! Az öntudat. Mármost, ha ön egy másfajta értelmes lény volna, amely az Emberben fenyegető veszedelmet lát, hogyan pusztítaná el az Embert? - Elvenném az eszét - válaszolta Bell. A tagbaszakadt hadnagy aggodalomtól barázdás arccal nézett parancsnokára. Látszott, beletörődött sorsába. Ugyanolyan Ugyanolyan kiképzésben részesült, mint a Kapitány, s így előre látta, hogyan fog végződni a vita. - Nem - mondta Jerman. - Ezt nem hiszem. - Pedig így van. Ezért akarják Cornelt megkaparintani - felelte türelmesen a Kapitány. - Ízekre szedik az agyát, hogy megállapítsák, miképpen lehet mindannyiunk agyát megváltoztatni. Ha elvégezték a szükséges kutatómunkát, ugyanúgy beszélhetnek majd valamennyiünk agyában, mint ahogyan most Cornelében beszélnek. Olyan fegyver lesz a kezükben, amellyel szemben az emberiség még csak nem is gondolt eddig a védekezésre. - De hisz ezt már megvalósították - érvelt Jerman. - Hisz Cornel agyába már beférkőztek. - Ez igaz. De azt hiszem, ameddig nem tudják kivinni őt a hajóból. ameddig nem tudnak nekilátni, hogy ugyanarra az életsíkra helyezzék át, amelyen ők maguk és az átkozott vizük van, addig nem foghatnak hozzá a részletes elemzéshez. Lehet, hogy ez idő szerint csak a hogyant ismerik. a miértet még nem. A problémának még csak a felszínén tapogatóznak. - Olyan alkalmat szalasztunk el, amely még egyszer tán nem adódik az életünkben. Mi vihetnénk meg a hírt az emberiségnek, hogy a Világegyetemben még egy, hatalmas értelmi képességekkel rendelkező hatalom létezik. - Túl nagy árat fizetnénk érte - jegyezte meg a Kapitány. - És az is lehet, hogy egyszersmind az értelmünk elpusztításának csíráját is magunkkal vinnénk. - És ha indítékaik pusztán védelmi jellegűek? - Ezt is meggondoltam. Az ég szerelmére! Hát azt hiszi, én nem akarok életben maradni, Jerman? De a logikám azt diktálja, hogy egy értelmes lény, amely ilyen gondosan tervez és így kivárja az alkalmat, nem valószínű, hogy védelemre szorítkozzék, és mindörökre megelégedjék a maga szférájával. A Kapitány egy pillanatra elhallgatott.
186
Kaland a végeken
- Lehet - mondta aztán felsóhajtva -, hogy egy szép napon kiegyezünk egymással. De most mi itt nem tehetünk egyebet. mint hagy terveik végrehajtásában ezt az egy lépést meghiúsítsuk. - Talán most is hallanak minket. Nem fognak közbelépni? - szólt Bell. Beletörődött sorsába, s a Kapitánnyal együtt már csak a megteendő, utolsó. logikus lépéseken törte a fejét. - Nem. A hajón belül, azt hiszem, tehetetlenek. De hát mindjárt meglátjuk. Menjünk. A három férfi kezet fogott. - Azt mondták, nem tudnak elpusztítani minket szólt elkeseredetten Jerman, amikor kiléptek a fülkéből. - Valóban - mondta a Kapitány -, de emlékezzék vissza, hogy ehhez hozzáfűzték: "saját magukat fogják elpusztítani". Azt hiszem, értem, mit akartak mondani ezzel. Gondolja meg! Mennyit nőtt a szakálla, mióta ebben a válságos helyzetben vagyunk? Miért nem jár egyetlen kronométer sem? Még azok sem, amelyeket kézzel húzunk fel és állítunk be? Jerman és Bell rábámult. Az elmeorvos fejét ingatta. - Egek! - suttogta Bell. - Ahhoz, hogy idehozzanak minket - mondta a Kapitány -, úgy látszik, az kellett, hogy kiemeljenek az időből… a mi időnkből… s valahol az ő és a mi létünk között függve tartsanak minket. Sajnos, csak ők ismerik a titkát, hogyan térhetnénk vissza. A legénységet tájékoztatták a Kapitány döntéséről. A hajó némaságba burkolózott, amikor a Kapitány Bell és Jerman J erman kíséretében Cornel fülkéjébe ment. Jerman azt képzelte, hallja, ahogy a súlyos pisztolytáska minden lépésnél a Kapitány csípőjéhez csapódik. Mihelyt kinyitották a fülke ajtaját, a Küldöttek a rábeszélés és a fenyegetés áradatát zúdították rájuk. ÉRTELMES LÉNYEK CSAK NEM FOGJÁK KICSINYES ÖNTELTSÉGBŐL ELPUSZTÍTANI ÖNMAGUKAT. GONDOLJAK MEG A DOLGOT. KÖVETELJÜK, HOGY GONDOLJAK MEG… A Kapitány kihúzta táskájából rövid távú atomizáló fegyverét. Lassú mozdulattal megtöltötte, mintha csak felszólítaná a látogatókat, akadályozzák meg, ha tudják. PARANCSNOK! NE TEGYE! EZ KÉPTELENSÉG, RAGASZKODUNK HOZZA. ÚJ JAVASLATOT TESZÜNK… - Köszönöm - válaszolta a Kapitány. - Az első fordulót, úgy látszik, mégis mi nyertük. - Hangjából egy árnyalatnyi fanatizmus csendült ki. Felemelte a pisztolyt. Ilyen távolságból abszolút átütőereje volt, bármilyen korlátot próbáltak is a Küldöttek elébe állítani. Az átütött szerv feltétlenül elpusztul. - Az éjszaka vizeinek kellős közepébe - nyöszörgött nyöszörgött Cornel. - Az éjszaka…
187
Kaland a végeken
- Ne féljen - szólt a Kapitány. - Ezúttal, azt hiszem, mi is magával megyünk. És megnyomta a ravaszt. Az összes mutató - karóráikon és a Jubileum kronométerein - görcsösen előreszökkent, az idő egy töredékének elmúltát jelezte. A műszertábla felrobbant. Idegtépő fényív villant fel, s a kormánykonzolon valamennyi mutató nullára lendült. A világító csillagtérképek a fő útvonalakkal szertefoszlottak, a képernyők kihunytak, akár egy vak ember fátyolos, opálos szemgolyói. Egy másodperccel később semmi sem látszott, csak a határtalan, puszta sötétség, s a végek meg Új Erin közt tovasodró, fekete, súlytalan hamu. Vámosi Pál fordítása
188
