Herta Müller - Lélegzethinta

HERTA MÜLLER

Lélegzethinta

Carthaphilus Könyvkiadó Budapest, 2010

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Herta Müller / Atemschaukel Carl Hanser Verlag, 2009 Nádori Lídia NÁDORI LÍDIA fordítása

A versbetéteket N. KISS ZSUZSA fordította

A fordítást az eredetivel DEDINSZKY ZSÓFIA vetette össze

Az utószót DRAGOMÁN GYÖRGY írta

Copyright © Carl Hanser Verlag München, 2009 Hungarian translation © Nádori Lídia, 2010 Utószó © Dragomán György, 2010

A mű fordítását a budapesti Goethe Intézet támogatta

ISBN 978-963-266-137-7

2

Csak Könyvek

A Robert Bosch Alapítvány 2004-ben lehetővé tette Oskar Pastior és Herta Müller számára, hogy Ukrajnába, az egykori kényszermunkatáborok helyszínére utazzanak. A szerző ezért köszönetet mond az alapítványnak. Köszöni továbbá a Német Irodalmi Alapnak, hogy támogatta őt a könyv megírásakor.

Csak Könyvek

3

A bőrönd csomagolásáról Mindenemet magamnál hordom. Vagy: Mindent magammal viszek, ami az enyém. Mindenemet magammal hordtam. De nem volt az enyém. Nem rendeltetésszerű, vagy másvalakié. A disznóbőr koffer gramofontok. A porkabát apámé. A városi kabát, bársonyszegélyű gallérral, nagyapámé. A buggyos nadrág Edwin nagybátyámé. A bőrkamásni a szomszédé, Carp úré. A zöld gyapjúkesztyű Fini nénémé. Csak a borvörös selyemsál és a neszesszer volt az enyém, az utolsó karácsonyra kaptam őket. Még tartott a háború 1945 januárjában. A nagy ijedelemben, hogy a tél kellős közepén elvisznek az oroszok ki tudja, hová, mindenki adni akart nekem valamit, ami talán hasznos lehet, ha már segíteni úgysem segít semmi. Mert a világon semmi nem segített már. Mivel megmásíthatatlanul ott voltam az oroszok listáján, mindenki adott nekem valamit, és gondolt közben, amit gondolt. Én pedig magamhoz vettem, és arra gondoltam a tizenhét évemmel, hogy épp jókor jön ez az utazás. Jobb lett volna, ha nem épp az oroszok listája, de ha nem lesz túl rossz, akkor nekem még jó is. El akartam menni a gyűszűnyi kisvárosból, ahol minden kőnek szeme volt. A félelem helyett ez az eltitkolt türelmetlenség munkált bennem. És a rossz lelkiismeret amiatt, hogy a lista, amely kétségbe ejtette hozzátartozóimat, számomra elfogadható állapotnak bizonyult. Attól féltek, bajom esik ott messze. Én olyan helyre vágytam, amely nem ismer. Mert már megtörtént velem valami. Tiltott dolog. Különös, mocskos, szégyentelen és szép. Az Égerparkban esett meg, egészen hátul, a Kisfüves-dombon túl. Hazafelé bementem a park közepén lévő kerek pavilonba, ahol ünnepnapokon zenekarok játszottak. Ott ültem egy darabig. A fény áthatolt a finom fafaragáson. Láttam a fehér, karomszerű indákkal összefont üres körökből, négyzetekből és trapézokból kirajzolódó félelmet. Eltévelyedésem mintázata volt ez, és a rémület mintázata anyám arcán. Ott a pavilonban esküt tettem magamnak: soha többé nem jövök ebbe a parkba. Minél inkább távol tartottam magam, annál hamarabb visszamentem – két nappal később. Randevúra, így nevezték a parkban. A második randevúra ugyanazzal az első férfival mentem. Úgy hívták, A FECSKE. A második férfi új volt, úgy hívták, A FENYŐ. A harmadikat úgy, A FÜL. Utána jött A CÉRNA. Azután A SÁRGARIGÓ és A SAPKA. Később A NYÚL, A MACSKA, A SIRÁLY. Azután A GYÖNGY. Csak mi tudtuk, melyik név kihez tartozik. Vadcsapáson jártam a parkban, és hagytam, hogy kézről kézre adjanak tovább. És nyár volt, és a bőr fehér a nyírfák törzsén, a jázmin- és bodzabozótban zöld falat növesztett az áthatolhatatlan lomb. A szerelemnek megvannak a maga évszakai. A parkban az ősz vetett véget neki. Meztelen lett a fa. A randevúk velünk együtt átköltöztek a Neptun fürdőbe. A vaskapu mellett függött a fürdő ovális, hattyús emblémája. Hetente találkoztam azzal, amelyik kétszer annyi idős volt, mint én. Román volt. Házas. Eltérő időpontban érkeztünk, a pénztárosnőnek az ólomüveges fülkéjében, a tavirózsa mintás falicsempéknek, a faragott falépcsőknek eszükbe se jusson, hogy találkozót beszéltünk meg. Csak az izzasztókamráknál találkoztunk. Akkor, a láger előtt, és hazatérésem után ugyanúgy, egészen 1968-ig, amikor elhagytam az országot, minden egyes randevúért börtön járt volna. Legalább öt év, ha elkapnak. Néhányat elkaptak. A parkból vagy a városi fürdőből brutális kihallgatások után egyenesen a börtönbe kerültek. Onnét büntetőtáborba, a csatornához. Ma már tudom, a csatornától nem jött vissza

4

Csak Könyvek

senki. Aki mégis visszajött, két lábon járó hulla volt. Elaggott, tönkrement, a világon semmiféle szerelemre nem volt használható. A táborban pedig – ha a táborban elkaptak volna, már halott lennék. A táborban eltöltött öt év után nap mint nap úgy kószáltam az utcai tolongásban, hogy gondolatban a legjobb mondatokat gyakoroltam letartóztatásom esetére: TETTEN ÉRTÉK – a bűnösségemet kimondó ítélet ellen ezer kifogást és alibit agyaltam ki. Csöndes csomagot hordok magammal. Olyan mélyen és olyan hosszú időre burkolóztam hallgatásba, hogy szavakkal soha többé nem tudom kicsomagolni magam. Ha beszélek, csak másképpen burkolózom hallgatásba. Az utolsó randevús nyáron az Égerparkból hazafelé menet, hogy az utat megnyújtsam, a főtéren véletlenül bementem a Szentháromság-templomba. Sorsot játszott ez a véletlen. Megláttam az eljövendő időket. A mellékoltár melletti oszlopon egy szent állt szürke kabátban, és kabátgallér gyanánt bárányt cipelt a nyakában. A bárány a nyakunkban, ez a hallgatás. Vannak dolgok, amelyekről nem beszél az ember. És tudom, miről beszélek, amikor azt mondom, a hallgatás a nyakamban valami más, mint a hallgatás a számban. A lágerben töltött időm előtt, alatt és után, huszonöt éven át félelemben éltem, féltem az államtól és a családtól. A kettős zuhanástól, hogy az állam bezár mint bűnözőt, a család pedig kizár mint szégyenét. Az utca forgatagában a kirakatok üvegébe, a villamosok és a házak ablakaiba, a szökőkutak és a pocsolyák tükrébe néztem, azt lestem hitetlenkedve, nem vagyok-e mégis átlátszó. Apám rajztanár volt. És én, a Neptun fürdővel a fejemben, úgy összerezzentem, mintha belém rúgtak volna, ha a VÍZFESTÉK szót használta. A szó tudta, milyen messzire elmentem már. Anyám így szólt az asztalnál: ne szúrd a villára a krumplit, szétesik, kanalat használj, a villa a húshoz való. Lüktetett a halántékom. Hogyhogy húsról beszél, ha krumpliról és villáról van szó. Milyen húsról beszél. Az én húsomat felforgatták a randevúk. Önmagam tolvaja voltam, a szavak váratlanul értek, és találva éreztem magam tőlük. Anyám és különösen apám, a kisváros összes németjéhez hasonlóan, hitt a szőke copfok és a fehér térdharisnyák szépségében. Hitler bajuszának fekete háromszögében és bennünk, erdélyi szászokban mint árja rasszban. Az én titkom pusztán testileg is az undor teteje volt. Hogy románnal csináltam, még fajgyalázás is súlyosbította. El akartam menni a családomtól, ha a lágerbe, hát akkor oda. Csak anyámat sajnáltam, aki nem tudta, milyen kevéssé ismer. Aki, ha elmegyek, gyakrabban gondol majd rám, mint én őrá. A templomban a szent mellett, akinek nyakában a hallgatás báránya volt, a fehér falifülkébe vésve feliratot vettem észre: AZ ÉG INDÍTJA MEG AZ IDŐT. Amikor csomagoltam a bőröndömet, arra gondoltam: a fehér falifülke hatott. Az idő megindult. Annak is örültem, hogy nem kell háborúba vonulnom, a frontra, a hóba. Derekasan, bután és engedelmesen láttam neki a bőrönd csomagolásának. Nem utasítottam vissza semmit. Bőrkamásni pántlikával, buggyos nadrág, bársonygalléros kabát – egyik sem nekem való volt. A megindított idő volt a lényeg, nem a ruhák. Ezekkel a tárgyakkal vagy másokkal, az ember így is, úgy is felnő. A világ nem maszkabál ugyan, gondoltam, de nem is illik kinevetni senkit, akit a legkeményebb télben elvisznek az oroszok. Két rendőr járt a listával háztól házig, egy román és egy orosz. Már nem emlékszem, hogy a rendőrök nálunk, a házban kimondták-e a LÁGER szót. És ha nem, mit mondtak még azonkívül, hogy OROSZORSZÁG. Ha ki is mondták, a láger szó nem rémített meg. Hiába a háborús idők, a randevúk hallgatásával a nyakamon, tizenhét évemmel benne ragadtam egy világos, buta gyerekkorban. A vízfesték és a hús szavaktól találva éreztem magam. A LÁGER szóra süket volt az agyam. Akkor az asztalnál, a krumplival meg a villával, amikor anyám tetten ért a hús szóval, az is eszembe jutott, amikor gyerekkoromban lent játszottam az udvaron, és anyám a tornácról

Csak Könyvek

5

kiabált: Ha nem jössz rögtön asztalhoz, ha még egyszer kiabálnom kell, maradhatsz ott, ahol vagy. Mivel utána még egy darabig lent maradtam, így szólt, amikor fölértem: Most szedheted a sátorfádat, és mehetsz, amerre látsz. Közben belökdösött a szobába, fogta a kis hátizsákot, és belegyömöszölte a gyapjúsapkámat meg a kabátomat. Azt kérdeztem: De hová menjek, hiszen a te gyereked vagyok. Sokan úgy gondolják, a bőrönd csomagolása is gyakorlat dolga, az ember magától tanulja, mint az éneklést és az imádkozást. Nekünk nem volt gyakorlatunk, de még csak bőröndünk sem. Amikor apámnak a frontra kellett mennie a román katonák közé, nem volt mit csomagolni. Ha katona az ember, mindent megkap az egyenruha mellé. Azonkívül, hogy utazni fogok, és hogy hideg lesz ott, ahova megyek, nem tudtuk, mihez csomagoljunk. Ami lényeges lenne, az nincs az embernek, hát improvizál. A lényegtelen szükségszerűvé válik. Akkor a szükségszerű mégiscsak lényeges lesz, mint az egyetlen, ami van. Anyám előhozta a gramofont a szobából, és a konyhaasztalra tette. Egy csavarhúzóval bőröndöt csináltam a gramofontokból. Először kiszereltem a meghajtót és a forgótányért. Azután dugóval betömtem a lyukat, ahol a kurblija volt. A bélés benne maradt, rókavörös bársony. A HIS MASTERS VOICE feliratú háromszögletű táblácskát a kutyával meg a tölcsérrel szintén nem szereltem le. A bőrönd aljába négy könyvet fektettem: a vászonkötéses Faustot, a Zarathustrát, a vékony Weinhebert és a Nyolc évszázad líráját. Regényt nem, mert azokat az ember egyszer elolvassa, és soha többé. A könyvekre került a neszesszer. Tartalma: 1 flakon kölnivíz, 1 flakon TARR borotválkozás utáni arcvíz, 1 borotválkozószappan, 1 kézi borotva, 1 borotvapamacs, 1 tömb timsó, 1 kézi szappan, 1 körömolló. A neszesszer mellé tettem 1 pár gyapjúzoknit (barnát, már volt stoppolva), 1 pár térdharisnyát, 1 piros-fehér kockás flanelinget, 2 rövid ripsz alsónadrágot. Legfölülre került az új selyemsál, hogy ne nyomódjon össze. Borvörös volt, anyagában matt-fényes kockákkal. Ezzel meg is telt a bőrönd. Azután a batyu: 1 ágyterítő a díványról (gyapjú, világoskék-bézs kockás, ormótlan darab – de nem tartotta a meleget). Belecsavarva: 1 porkabát (só-bors színű, agyonhordott) és 1 pár bőrkamásni (ősrégi, az első világháborúból, dinnyesárga színű, keskeny szíjakkal). Azután a kenyérzsák, tartalma: 1 sonkakonzerv, Scandia márkájú, 4 szelet vajas kenyér, pár szem karácsonyról maradt keksz, 1 kulacs víz pohárral. Azután a gramofonbőröndöt, a batyut és a kenyérzsákot nagyanyám az ajtóhoz állította. A két rendőr éjfélre ígérte magát, akkor akartak elvinni. A csomag készen állt az ajtó mellett. Azután felöltöztem: 1 hosszú alsónadrág, 1 flaneling (bézs-zöld kockás), 1 buggyos nadrág (szürke, mint említettem, Edwin bácsitól), 1 kötött ujjas posztómellény, 1 pár gyapjúzokni és 1 pár bakancs. A Fini néni-féle zöld kesztyű ott feküdt az asztalon, hogy kéznél legyen. Ahogy kötöttem be a bakancsomat, eszembe jutott, amikor anyám évekkel ezelőtt a Venken, a nyári szünetben maga varrta matrózruhát viselt. A séta kellős közepén, kinn a mezőn a magas fűbe rogyott, és halottnak tettette magát. Nyolcéves voltam. Az a rémület, hogy rászakadt az ég a fűre. Szorosan behunytam a szemem, hogy ne lássam, ahogy elnyel. Anyám felugrott, megrázott, és azt mondta: Látom, szeretsz, nézd csak, élek. Meg volt kötve a bakancs. Leültem az asztalhoz, és vártam az éjfélt. És eljött az éjfél, de a rendőrök késtek. Három órának kellett eltelnie, alig lehetett kibírni. Aztán ott voltak. Anyám tartotta a bársonyszegélyes kabátot. Belebújtam. Ő sírt. Fölvettem a zöld kesztyűt. A tornácon, pontosan ott, ahol a gázóra van, nagyanyám azt mondta: TUDOM, HOGY VISSZAJÖSSZ. Nem szándékosan jegyeztem meg ezt a mondatot. Elővigyázatlanul magammal vittem a lágerbe. Fogalmam se volt, hogy elkísér. De egy ilyen mondat önállósítja magát. Belém ivódott, jobban, mint az összes magammal vitt könyv tartalma. A TUDOM, HOGY VISSZAJÖSSZ a szívlapát cinkosává és az éhségangyal ellenfelévé lett. Mivel visszajöttem, elmondhatom: egy ilyen mondat tartja életben az embert. 6

Csak Könyvek

Éjjel 3 óra volt 1945. január 15-e éjszakáján, amikor elvittek. Egyre hidegebb lett, mínusz 15 Celsius-fok volt. A ponyvás teherautóval keresztülhajtottunk az üres városon a vásárcsarnokig. Ez volt a szászok ünnepi csarnoka. Most pedig a gyűjtőtábor. A csarnokban közel 300 ember szorongott. A padlón matracok és szalmazsákok hevertek. Egész éjjel autók jöttek, a környező falvakból is, kirakták az összegyűjtött embereket. Reggelre közel 500-an lettünk. De minden számolás hiábavaló volt ezen az éjszakán, képtelenség volt bármit is áttekinteni. A vásárcsarnokban egész éjjel égett a lámpa. Az emberek fel-alá járkáltak, ismerősöket kerestek. Azt beszélték, asztalosokat fogadnak fel a vasútállomáson, hogy priccseket tákoljanak friss fából a marhavagonokba. Mások vécélyukat fűrészelnek a padlóba. Az emberek tágra nyílt szemmel, halkan és gyorsan beszéltek, és szorosan lehunyt szemmel, halkan és sokat sírtak. A levegőnek régigyapjú-, átizzadtfélelem- és zsírossülthús-szaga volt, vaníliássütemény- és pálinkaszaga. Egy nő levette a fejkendőjét. Biztosan faluról jött, copfja a tarkóján duplán össze volt tekerve, és félkör alakú csontfésűvel feltűzve a feje közepén. A fésű fogai eltűntek a hajában, ívelt széléből csak a két vége állt ki, mint két kis hegyes fül. A fülecskékkel és a vastag copffal úgy nézett ki hátulról a feje, mint egy ülő macska. Ültem az ácsorgó emberek lába és a poggyászhalmok között, mint valami bámészkodó. Pár percre elkábított az álom, ezt álmodtam: Anyám és én a temetőben állunk, egy friss sír előtt. A sír kellős közepén valami bundás levelű növény nő, feleakkora, mint én. A szár végén bőrfogantyús termés, egy kis bőrönd. A termés vastag héja ujjnyi szélesre tárva, belül rókavörös bársony. Nem tudjuk, ki halt meg. Anyám azt mondja: Vedd elő a krétát a kabátzsebedből. Nincs is nálam kréta, mondom. Amikor benyúlok a zsebembe, egy darab szabókréta akad a kezembe. Anyám azt mondja: Rövid nevet kell a bőröndre írnunk. Írjuk rá azt, hogy PIRI, így nem hívnak senkit az ismerőseink közül. Ráírom, hogy RIP. Álmomban világos volt, hogy én haltam meg, de még nem akartam elmondani anyámnak. Felriadtam, mert egy idősebb esernyős férfi ült le mellém a szalmazsákra, és a fülemhez hajolva azt mondta: A sógorom ide akar jönni, de a csarnokot minden oldalról őrzik. Őt nem engedik. Még itt vagyunk a városban, és ő nem jöhet ide, én pedig nem mehetek haza. Zakója mindegyik ezüstgombján repült egy-egy madár, vadkacsa, vagy inkább albatrosz. Ugyanis a kereszt a mellére tűzött jelvényen, amikor közelebb hajoltam, horgonnyá változott. Az esernyő úgy állt közte és köztem, mint egy sétabot. Azt kérdeztem: Ezt is magával hozza. Hiszen ott még jobban havazik, mint itt, mondta ő. Nem mondták meg, mikor és hogyan kell a csarnokból a vasútállomásra mennünk. Vagy hadd mondjam úgy: mikor mehetünk már, mert el akartam végre szabadulni onnét, akár marhavagonban, a gramofontokkal és a bársonyszegéllyel a nyakamon, az oroszokhoz. Már nem tudom, hogyan kerültünk a vasútállomásra. Magasak voltak a marhavagonok. A beszállás mikéntjét is elfelejtettem, mert olyan hosszú napokat és éjszakákat töltöttünk a marhavagonban utazva, mintha mindig is ott lettünk volna. Azt sem tudom már, meddig utaztunk. Úgy véltem, sokáig utazni annyit tesz, mint messzire utazni. Amíg utazunk, nem történhet velünk semmi. Amíg utazunk, addig jó. Férfiak és nők, fiatalok és öregek, poggyászuk a priccs fejrészénél. Beszéd és hallgatás, evés és alvás. Pálinkásüvegek jártak körbe. Amikor az utazás megszokássá vált, itt-ott óvatos édelgés kezdődött. Az ember fél szemmel odanézett, fél szemmel meg félre. Trudi Pelikan mellett ültem, és azt mondtam: Olyan érzés, mint valami sítábor a Kárpátokban, a Bulea-menedékházban, ahol egyszer egy fél líceumi osztályt elnyelt a lavina. Velünk ez nem történhet meg, mondta, nem is hoztunk sífelszerelést. Egy gramofontokkal vágtass, vágtass, vágtass, napon át, éjen át, napon át, ismered Rilkét, mondta Trudi Pelikan a harangszabású kabátjában, a kabát ujján prémszegély egészen a könyökéig. Barna bundamandzsetták, mint két fél kiskutya. Trudi néha keresztbe fonta a karját, és kezét átdugta

Csak Könyvek

7

a másik kabátujjba, így lett a két fél kutyából egy egész kutya. Akkor még nem láttam a sztyeppét, máskülönben a földikutyák jutottak volna eszembe. Trudi Pelikannak meleg őszibarackszaga volt, még a szájából is ilyen szag jött, sőt a marhavagonban töltött harmadik, negyedik nap után is. Úgy ült a kabátjában, mint egy hölgy a villamoson az irodába menet, és azt mesélte, hogy négy napig a szomszéd kertjében bujkált egy földbe vájt üregben a fészer mögött. Csakhogy jött a hó, minden lépés meglátszott a ház, a fészer és a gödör között. Az anyja már nem tudott titokban élelmet vinni neki. Az egész kertben olvasni lehetett a lábnyomokból. A hó súgta be, önként elő kellett jönnie rejtekhelyéről, önként kényszerítette rá a hó. Soha nem fogom ezt megbocsátani a hónak, mondta. A frissen hullott havat nem lehet utánozni, nem lehet úgy elrendezni, hogy érintetlennek látsszon. A földet el lehet rendezni, mondta, a homokot is, sőt a füvet is, ha az ember veszi magának a fáradságot. A víz pedig önmagát rendezi el, mert elnyel bármit, és azonnal össze is záródik fölötte, miután elnyelte. A levegő eleve el van rendezve, mivel nem is lehet látni. Minden hallgatott volna, kivéve a havat, mondta Trudi Pelikan. És a vastag hó az első számú bűnös. És hiába esett úgy a városra, mintha tudná, hol van, mintha otthon lenne. Mégis azonnal az oroszok szolgálatába állt, mondta Trudi Pelikan. A hó árulása miatt vagyok itt, mondta. A vonat 12 vagy 14 napig ment, számtalan órán át, megállás nélkül. Azután számtalan órát állt, mozgás nélkül. Hogy hol vagyunk éppen, nem tudtuk. Hacsak valaki a felső priccsekről a bukóablak résén keresztül le nem tudta olvasni az állomásépület táblájáról a helységnevet: BUZAU. Dübögött a dobkályha a vagon közepén. Körbejártak a pálinkásüvegek. Mindenki pityókás volt, valaki a pálinkától, mások a bizonytalanságtól. Vagy mindkettőtől. Hogy mi rejtőzik e szavak mögött: ELHURCOLTÁK AZ OROSZOK, megfordult ugyan az ember fejében, de nem borzolta a kedélyeket. Falhoz csak akkor állíthatnak bennünket, ha megérkeztünk, egyelőre utazunk. Az, hogy nem állítottak már régen a falhoz és lőttek le bennünket, ahogyan otthon a náci propaganda tanította, szinte felszabadulttá tett bennünket. A marhavagonban a férfiak megtanulták, hogyan igyanak bele a vakvilágba. A nők megtanulták, hogyan énekeljenek bele a vakvilágba: Erdőn a boroszlán virít, Árkon havas a nyom, S én egyre csak a nekem írt Levélkéd fájlalom. Mindig ugyanaz a lassú dallam, a végén már nem lehetett tudni, valóban énekelnek-e vagy sem, mert a levegő énekelt. A dal ott hintázott az ember fejében, és belesimult az utazásba – marhavagon-blues és kilométeres dal a megindult időben. Életem leghosszabb dala lett, öt évig énekelték a nők, és átjárta a honvágy, mint mindannyiunkat. A vagonajtót kívülről leplombálták. Négyszer nyitották ki, görgős tolóajtaja volt. Még román területen jártunk, kétszer dobtak be egy-egy fél, hosszában elfűrészelt, megnyúzott kecskét a vagonba. Keményre volt fagyva, döngött tőle a padló. Az első kecskéről azt hittük, tűzifa. Darabjaira törtük, és eltüzeltük. Annyira sovány volt, hogy nem is bűzlött, jól égett. Amikor a második kecske jött, futótűzként terjedt a PASTRAMA szó, levegőn szárított ehető hús. A második kecskénket is eltüzeltük, és nevettünk. Ugyanolyan merev és kék volt, mint az első, rémisztő csontváz. Korán nevettünk, voltunk ennyire önteltek és elutasítók istápjainkkal, a két román kecskével szemben. A viszonyok az idő múlásával egyre meghittebbé váltak. Szűk helyen történtek apró dolgok, a leülés, a felállás. Turkálás a bőröndben, kipakolás, bepakolás. Vécélyukra menni, két magasra tartott takaró mögé. Minden apróság egy újabbat vont maga után. Egy marhavagonban összezsugorodik minden egyéni sajátosság. Az ember sokkal inkább a többiek közt van jelen, mint a saját bőrében. Egyáltalán nem kellett tekintettel lennünk egymásra. Egymásért voltunk, mint otthon. Talán csak magamról beszélek, amikor ezt mondom. Talán még magamról sem. Talán azért tudott megzabolázni a marhavagon 8

Csak Könyvek

szűkössége, mert amúgy is el akartam menni, és elegendő ennivalóm volt még a bőröndben. Még nem sejtettük, hogyan veti ránk magát hamarosan a vad éhség. Hányszor hasonlítottunk a következő öt évben, amikor lesújtott ránk az éhségangyal, ezekre a kékre fagyott kecskékre. És hányszor sírtuk vissza őket. Ez már az orosz éjszaka volt, Romániát magunk mögött hagytuk. Egy órákig tartó veszteglés közben erős lökéseket éreztünk. A vagon tengelyein átállították a kerekeket a szélesebb orosz nyomtávra, a sztyeppei méretekre. A rengeteg hó megvilágította a kinti éjszakát. Azon az éjszakán, ott a nyílt pályán volt a harmadik megállás. Az orosz őrök azt kiabálták, UBORNAJA. Az összes vagon összes ajtaját kinyitották. Egymás után bukdácsoltunk a mélyen fekvő havas tájba, és térdhajlatig süppedtünk belé. Anélkül hogy értettük volna, felfogtuk, hogy az ubornaja közös vécézést jelent. Fönt, fönt egészen a magasban a kerek hold. Arcunk előtt olyan szikrázó fehéren szállt a lélegzet, mint a hó a talpunk alatt. Körös-körül a kibiztosított géppisztolyok. És most: nadrágokat lehúzni. Az a kínos érzés, a világ minden szégyene. Milyen jó, hogy a havas táj olyan egyedül volt velünk, hogy senki nem nézte, amint arra kényszerít bennünket, hogy szorosan egymás mellett tegyük ugyanazt. Nekem nem kellett vécére mennem, de leeresztettem a nadrágomat, és leguggoltam. Milyen közönséges és csöndes volt ez az éjszakai táj, ahogyan megszégyenített ebben a közös ürítésben. Ahogy balra tőlem Trudi Pelikan hóna alá csapta harangszabású kabátját, ahogy hallani lehetett cipői közt a surrogást. Ahogy mögöttem Paul Gast ügyvéd sóhajtott nyomás közben, ahogy a felesége, Heidrun Gast belei kutyogtak a hasmenéstől. Ahogy a dögletes pára körös-körül azonnal szikrázóan megfagyott a levegőben. Ahogy gyötört bennünket ez a havas táj, magunkra hagyott csupasz fenekünkkel, altestünk zajai közepette. Ahogy szánandóvá tette beleinket ebben az összeolvadásban. Talán azon az éjszakán, ha én nem is, de a rémület bennem hirtelen felnőtté vált. Talán csak így valósul meg a tökéletes lélekközösség. Ugyanis mindannyian, kivétel nélkül mindannyian automatikusan arccal a vasúti töltés felé guggoltunk le szükségünket végezni. Mindannyian hátat fordítottunk a holdnak, le sem vettük szemünket a marhavagon nyitott ajtajáról, már annyira rá voltunk utalva, mint egy szoba ajtajára. Már bennünk volt az őrült félelem, hogy az ajtó nélkülünk csukódik be, és a vonat nélkülünk megy el. Egyikünk belekiabált a tágas éjszakába: Tessék, itt vagyunk, itt fosik a szász egy rakáson. Ha elviszi őket az ördög, legalább nem lesz egyedül a pokolban. Mindannyian szerettek élni, igaz-e. Üresen kongott a nevetése, mint a bádog. Mindenki odébb húzódott tőle. Így lett egy kis helye, meghajolt előttünk, mint egy színész, és magas, ünnepélyes hangon megismételte: Mindannyian szerettek élni, igaz-e. Visszhangzott valami a hangjában. Néhányan sírni kezdtek, a levegő úgy állt, mint a tiszta üveglap. Arca elmerült az őrületben. Zakóján jéggé fagyott a nyál. Akkor megláttam a jelvényt, az albatroszgombos férfi volt. Egyedül állt ott, gyerekhangon zokogott. Csak az összerondított hó maradt vele. És mögötte a megfagyott világ a holddal, mint egy röntgenkép. A mozdony egyetlen tompa dudálást hallatott. A legmélyebb HUUU, amit valaha hallottam. Mindenki nyomakodott a saját ajtajához. Beszálltunk és indultunk tovább. A férfit a jelvény nélkül is felismertem volna. Soha nem láttam a lágerben.

Csak Könyvek

9

Laboda Itt a táborban nem kaptunk semmit, aminek gombja lett volna. Az ingeknek, a hosszú alsónadrágoknak két-két szalagjuk volt, azzal lehetett összekötni őket. A párnának kétszer két szalagja. Éjszaka a párna párna volt. Nappal vászonzsák, amelyet minden eshetőségre, azaz lopásra és koldulásra készen magánál hordott az ember. Munka előtt, alatt és után is loptunk, csak koldulás közben nem, amit házalásnak neveztünk – és a barakkszomszédtól soha. Nem is volt lopás, ha a munkából hazafelé fölmásztunk a törmelékhalomra a gaz közé, és addig szedtük, amíg tömve nem volt a párnacihánk. A falusi asszonyok már márciusban rájöttek, hogy a cakkos levelű gazt LOBOD-nak hívják. Hogy tavasszal odahaza is ették, mint a vadspenótot, és úgy hívták, LABODA. Azt a füvet is szedtük, aminek tollszerű levele volt, úgy hívták, vadkapor. Csak só kellett hozzá. Sót a bazárban, csereügyletek útján lehetett szerezni. Szürke és durva szemű volt, mint a sóder, először szét kellett kalapálni. A só egy vagyont ért. Két labodareceptünk volt: A laboda levelét, persze sózva, meg lehetett enni nyersen, mint a galambbegysalátát. A vadkaprot finomra szecskázni és a tetejére szórni. Vagy egészben hagyott labodaszárakat sós vízben megfőzni. Ha kihalásszuk a vízből, mámorító hamis spenót lesz belőle. A lét megissza hozzá az ember, vagy tiszta leves, vagy zöld tea gyanánt. Tavasszal zsenge a laboda, az egész növény nem nagyobb egyujjnyinál, és ezüstöszöld. Kora nyáron térdig ér, kesztyűre hasonlítanak a levelei. Mindegyik levél különböző lehet, csupa fél pár kesztyű, legalul mindig ott van a hüvelykujj. Ezüstöszöld korában a laboda hűvös növény, kora tavaszi étel. Nyáron ügyelni kellett, olyankor gyorsan szárba szökken a laboda, vastagon elágazik, megkeményszik, fásodik a szára. Keserű az íze, mint az agyagos földé. Csípőmagasságig nő, a vastag főszár körül lazán bokrosodni kezd. Nyár derekán elszíneződnek a levelek és a szárak, először rózsaszínűek lesznek, azután vér-, később kékes vörössé válnak, ősszel indigólilára sötétednek. Mindegyik ágvégen bugák nőnek, olyan kis golyókból álló fürtök, mint a csalánon. Csak a laboda bugái nem lógnak, hanem ferdén fölfelé állnak. Ezeknek a színe is rózsaszínből indigólilába hajlik. Furcsa, ha a laboda színesedni kezd és már régen élvezhetetlen, akkor lesz csak igazán szép. Olyankor megóvja a szépsége, ott marad az út szélén. Véget ér a labodaevés ideje. Nem úgy az éhség, amely mindig nagyobb, mint az ember. Mit lehet elmondani a krónikus éhségről. Lehet-e azt mondani, hogy van olyan éhség, amitől éhbeteg leszel. Ami mindig hozzáadódik, még éhesebben, ahhoz az éhséghez, ami már eleve benned van. A mindig új éhség telhetetlenül nő, és belebújik az örök, az öreg, a fáradságos munkával megzabolázott éhségbe. Hogyan járjunk-keljünk a világban, amikor már nem tudunk egyebet mondani magunkról, mint hogy éhesek vagyunk. Ha már nem tudunk egyébre gondolni sem. A szájpadlás hatalmasabb, mint a fej, magas és visszhangos kupola, egészen a koponyáig ér. Ha az ember már nem bírja az éhséget, az ínye úgy húzódik hátra, mintha friss nyúlbőrt feszítenének ki az ember arca mögé, hogy szikkadjon. Az orca kiszárad, és úgy hálózzák be a hajszálvékony ráncok, mint a színtelen pihe. Soha nem bírtam eldönteni, felróható-e a keserű labodának, hogy már ehetetlen, mert megfásodott, hogy megtagadja magát tőlünk. Tudja-e a laboda, hogy már nem bennünket szolgál, és nem az éhséget szolgálja, hanem az éhségangyalt. A piros bugák: gyöngysor az éhségangyal nyakában. Kora ősztől kezdve, amikor megjött az első talaj menti fagy, a laboda napról napra díszesebb lett, míg el nem fagyott teljesen. Méregszép színek voltak, megannyi

10

Csak Könyvek

döfés a szemgolyónak. A rengeteg termés, a vörös gyöngysorok e végtelen sora az árokparton mindenütt az éhségangyalt díszítette. Övé volt az ékszer. A miénk pedig a szájpadlás, olyan magas, hogy járás közben összetorlódott szánkban a lépések visszhangja. Áttetsző koponyabelső, mintha túl sok vakító fényt nyeltünk volna. Ez a fény pedig, ahogy a szájban megpillantja önmagát, édeskésen a nyelvcsapba lopakodik, majd szétárad az agyban. Végül az ember fejében az agy helyén csak az éhség visszhangja marad. Nincsenek az éhség kínjára megfelelő szavak. Még ma is meg kell mutatnom az éhségnek, hogy megszabadultam tőle. Szó szerint magát az életet eszem, amióta nem kell már éheznem. Be vagyok zárva az étel ízébe, amikor eszem. Amióta hazajöttem a lágerből, hatvan éve, az éhhalál ellen eszem. Néztem az ehetetlen labodát, és próbáltam valami másra gondolni. A késő nyár utolsó fáradt melegére, mielőtt beköszönt a jeges tél. Ám helyette krumplira gondoltam, ami nem volt. És azokra a nőkre, akik a kolhozban laktak és alkalmasint már új krumplit kaptak a mindennapi káposztalevesbe. Amúgy nem irigyeltük őket. Földbe vájt üregekben laktak, és mindennap sokkal tovább kellett dolgozniuk, lámpagyújtástól lámpaoltásig. A tavasz a lágerben a labodaszezont jelentette, portyát a törmelékhalmokon. A név – LABODA – jelentőségteljes, noha nem jelent semmit. A LABODA szó minden mellékzöngét nélkülözött, ez a szó békében hagyott bennünket. Nem úgy hívták ugyanis, hogy SZEDD A LÁBOD, nem appellre hívott, csak egy útszéli szó volt. Az bizonyos, hogy esti appell utáni szó volt – de semmiképpen sem appellre hívó. Gyakran vártuk türelmetlenül a labodafőzést, mert még előttünk állt a létszámellenőrző appell, ami soha nem akart véget érni, mert semmi nem stimmelt. A mi lágerünkben öt RB – RABOCSIJ BATALION – volt, öt munkazászlóalj. Mindegyiket úgy hívták, ORB – ogyelnij rabocsij batalion, és 500, uszkve 800 internáltból állt. Az én zászlóaljam az 1009-es számot viselte, az én munkaszámom a 756 volt. Alakzatba fejlődtünk – micsoda kifejezés erre az öt nyomorult regimentre, a sok dülledt szeműre, nagy orrúra, beesett arcúra. Hasunkat és lábunkat dagadtra pumpálta a disztrófiás víz. Fagy ide, perzselő hőség oda, egész esték teltek vigyázzállásban. Csak a tetvek mozoghattak rajtunk. A végtelen létszámellenőrzés alatt teleszívhatták magukat, és többórás díszfelvonulást rendezhettek nyomorult húsunkon, fejünktől a szeméremszőrzetünkig. Többnyire már rég teleszívták magukat és nyugovóra tértek a vattakabátok varratai között, és mi még mindig vigyázzban álltunk. Sistvanyonov lágerparancsnok még mindig üvöltött. A keresztnevét nem tudtuk. Csak úgy hívták, Tovariscs Sistvanyonov. Elég hosszú volt ahhoz, hogy dadogjunk a félelemtől, amikor kimondjuk. Arról a névről, hogy Tovariscs Sistvanyonov, mindig a deportációs mozdony zakatolása jutott eszembe. És a fehér falifülke otthon a templomban, AZ ÉG INDÍTJA MEG AZ IDŐT. Lehet, hogy a fehér falifülke ellen kellett órákig vigyázzban állnunk. Nehézkessé vált a csontunk, mint a vas. Ha a hús eltűnik a testről, terhessé válik cipelni a csontokat, húznak lefelé, a föld alá. Appell közben azt gyakoroltam, hogyan feledkezzem meg magamról vigyázzálláskor, és hogy ne válasszam el a belégzési a kilégzéstől. Hogyan fordítsam fölfelé a szemem, anélkül hogy a fejemet fölemelném. És hogyan keressek az égen egy felhőcsücsköt, amelyre fölfüggeszthetem a csontjaimat. Ha megfeledkeztem magamról és megtaláltam az égi kampót, az megtartott. Gyakran nem volt felhő, csak ólmos kékség, mint a nyílt víz. Gyakran egyetlen, összefüggő felhőtakaró volt, egyféle szürke. Gyakran rohantak a felhők, elszaladt a kampó. Gyakran égett az eső a szememben, és bőrömhöz ragasztotta a ruhát. Gyakran zsigereimbe harapott a fagy. Ilyen napokon az ég fölfelé fordította szemgolyóimat, az appell pedig lehúzta őket – a csontok kapaszkodó nélkül, egyedül énbennem lógtak. Tur Prikulitsch, a kápó peckesen járkált köztünk és Sistvanyonov parancsnok között, ujjai közt szétcsúsztak a listák, összegyűrődtek a sok lapozástól. Akárhányszor szólított egy

Csak Könyvek

11

számot, mozgott a mellkasa, mint egy kakasnak. Még mindig gyerekkeze volt. Az én kezem megnőtt a lágerben, szögletes lett, kemény és lapos, mint a deszka. Ha valamelyikünk az appell után minden bátorságát összeszedve megkérdezte az egyik nacsalnyikot, vagy magát Sistvanyonov lágerparancsnokot, hogy mikor mehetünk haza, csak ennyit mondtak: SZKORO DOMOJ. Vagyis: nemsokára utaztok. Ez az orosz NEMSOKÁRA a világ legtöbb idejétől fosztott meg bennünket. Tur Prikulitsch az orrszőrét és a körmét is levágatta Oswald Enyeterrel, a borbéllyal. A borbély és Tur Prikulitsch földik voltak: a kárpát-ukrajnai hármas határról származtak. Megkérdeztem, szokás-e a hármashatáron, hogy a borbélyműhelyekben a jobb kuncsaftoknak levágják a körmét. A borbély azt mondta: nem, nem így megy a hármas határon. Turra jellemző a dolog, nem otthonra. Otthonra az jellemző, hogy az ötödik a kilencedik után jön. Mit jelent az, kérdeztem. A borbély azt mondta: kis balamuk. És az mit jelent, kérdeztem. Azt mondta: kis kupleráj. Tur Prikulitsch nem orosz volt, mint Sistvanyonov. Németül és oroszul beszélt, de az oroszokhoz tartozott, nem mihozzánk. Internált volt ugyan, de a lágerparancsnokság adjutánsa. Ő osztott fel minket papíron munkazászlóaljakra, és ő fordította le az orosz parancsokat. És hozzátette mindegyikhez a magáét, csak németül. A papíron a zászlóaljak számához hozzárendelte a nevünket és a munkaszámunkat, hogy az egészet jól át lehessen tekinteni. Mindenkinek éjjel-nappal tudnia kellett a számát és azt, hogy számozottak, nem pedig magánemberek vagyunk. Tur Prikulitsch beírta a nevünk melletti rubrikákba, hogy kolhoz, gyár, törmelékeltakarítás, homokszállítás, vasúti sín, építkezés, szénszállítás, garázs, kokszkemence, salak, pince. Minden attól függött, mi áll a név mellett. Hogy fáradtak, dögfáradtak, vagy hullafáradtak leszünk-e. Hogy munka után lesz-e még időnk és erőnk a házaláshoz. Hogy kotorászhatunk-e észrevétlenül a kantin mögött a konyhai hulladékban. Tur Prikulitsch soha nem megy dolgozni, egyik zászlóaljba, egyik brigádba, egyik műszakba sem. Uralkodik, ezért agilis és megvető. Ha mosolyog, az kelepce. Ha viszonozzuk a mosolyát, mert muszáj, megszégyenülünk. Azért mosolyog, mert a nevünk utáni rubrikába valami újat írt be, rosszabbat. A barakkok közötti lágerkorzón kitérek az útjából, igyekszem megtartani azt a távolságot, ahonnét nem lehet szóba elegyedni. Fényesre suvickolt cipőjét, mint két lakkretikült, egészen magasról helyezi az útra, mintha őbelőle, az ő cipője talpán át hullana ki az üres idő. Mindent megjegyez. Azt mondják, amiről megfeledkezik, abból is parancs lesz. A borbélyműhelyben Tur Prikulitsch fölényben van velem szemben. Azt mond, amit akar, semmit sem kockáztat. Sőt jobb is, ha megsért. Tudja, hogy a markában kell tartania bennünket ahhoz, hogy ez így maradjon. Kinyújtja a nyakát, és egyfolytában lefelé beszél. Naphosszat ráér tetszelegni. Nekem is tetszik. Atlétikus a termete, rézsárga a szeme, olajos a pillantása, két kis, fejéhez simuló füle, akár a bross, az álla porcelán, orrcimpája rózsás, mint a dohány virága, nyaka gyertyaviasz. Az a szerencséje, hogy soha nem koszolja össze magát. És a szerencséje jobban megszépíti, mint amit megérdemel. Aki nem ismeri az éhségangyalt, parancsolgathat az appellplatzon, parádézhat a lágerkorzón, mosolyoghat alattomosan a borbélyműhelyben. De nem lehet beleszólása. Többet tudok Tur Prikulitschról, mint szeretné, mert jól ismerem Bea Zakelt. Ő a szeretője. Az orosz parancsok úgy hangzottak, mint a lágerparancsnok, Tovariscs Sistvanyonov neve, csupa csikorgó és károgó s, cs, scs. A parancsok tartalmát úgysem értettük, annál inkább a megvetést. A megvetéshez hozzászokik az ember. Idővel a parancsok állandó torokköszörülésnek, köhögésnek, tüsszögésnek, horkantásnak, köpködésnek hangzottak – csupa váladékürülés. Trudi Pelikan így mondta: náthás nyelv ez az orosz. Amíg mindenki más vigyázzállásban kínlódott az esti appellkor, az éjszakai műszakosok, akik felmentést kaptak az appell alól, már meggyújtották a tüzecskéiket a láger sarkában, a 12

Csak Könyvek

kút mögött. Már rá is tették a fazekat a labodával vagy egyéb ritkaságokkal, amikhez fedő kell, hogy ne lássa őket senki. Murok, pityóka, még köles is, ha megért egy ravasz csereügyletet – tíz kicsi murok egy kabátért, három bögre köles egy pulóverért, fél bögre cukor vagy só egy pár gyapjúzokniért. A különételes fazékhoz feltétlenül szükség lett volna egy fedőre. Fedő azonban nem volt. Esetleg egy pléhdarab, talán az is csak képzeletben. Akárhogyan is, minden alkalommal mindegyik fazékhoz kitalált valamit az ember. És makacsul mondogatta: fedő kell rá. Pedig fedő soha nem volt, csak mint frázis. Talán önmagát fedi le az emlékezet, ha már nem tudjuk, miből volt a fedő, és ha akármiből is, de mindig volt és soha nem volt fedő. Elég az hozzá, hogy a láger sarkában, a kút mögött a közeledő estében tizenöt-húsz, két tégla között rakott tüzecske is égett. A többieknek mind semmijük sem volt, hogy megfőzzék maguknak, csak a kantinbeli moslék. A szén füstölt, a fazéktulajdonosok kanállal kezükben álltak őrt. Szénben nem volt hiány. A fazekak a kantinból származtak, a helyi ipar nyomorúságos termékei. Szürkésbarnára zománcozott bádogedények, a zománc mindenütt pergett róluk, tele voltak horpadással. Az udvaron, a tűzön fazéknak minősültek, a kantinasztalon tányérnak. Amíg valaki megfőzte az ételét, más fazéktulajdonosok arra vártak, hogy elfoglalhassák a tüzet. Ha nem volt mit főznöm, keresztülkígyózott számon a füst. Hátrahajlítottam a nyelvem, és a levegőt rágtam. Nyálat ettem esti füsttel, és sült kolbászra gondoltam. Ha nem volt mit főznöm, közel mentem a fazekakhoz, és úgy tettem, mintha lefekvés előtti fogmosásomat végezném a kútnál. De mielőtt számba dugtam a fogkefét, kétszer ettem. Szememmel a sárga tüzet, ínyemmel a füstöt. Amíg ettem, minden csöndes volt körülöttem, és odaátról, a gyár területéről az alkonyatban áthallatszott a kokszkemencék dübörgése. Minél gyorsabban el akartam távolodni a kúttól, annál inkább lelassultam. Erővel kellett elszakadnom a tüzecskéktől. A kokszkemencék dübörgésében gyomorkorgást hallottam, éhes volt az egész alkonyi táj. Az ég feketén zuhant a földre, és én betámolyogtam a barakkba, a villanykörte sárga szolgalángjához. A fogmosás ment fogkrém nélkül is. A hazulról hozott már régen elfogyott. A só pedig túl értékes volt, ki nem köpte volna az ember, egy vagyont ért. A sóra és az értékére jól emlékszem. A fogkefére egyáltalán nem. Vittem egyet magammal a neszesszerben. De nyilván nem tartott ki négy évig. És új fogkefét, ha egyáltalán, csak az ötödik és utolsó évben vásároltam, amikor pénz ütötte a markunkat, készpénz a munkánkért. De az új fogkefémre, már ha egyáltalán volt, arra sem emlékszem. Lehet, hogy a készpénzemért inkább új ruhát akartam, mint egy új fogkefét. Az első, biztosan létező fogkrémemet, amelyet hazulról vittem magammal, úgy hívták: CHLORODONT. Ez a név emlékszik rám. A fogkefék, csakúgy a biztosan létező első, mint a lehetséges második, elfelejtettek engem. Ugyanez a helyzet a fésűmmel. Nyilván volt fésűm. A BAKELIT szóra emlékszem. A háború végén nálunk otthon minden fésű bakelitből készült. Lehet, hogy a hazulról vitt dolgokat előbb elfelejtettem, mint a lágerben szerzetteket. És ha igen, az amiatt van, hogy ők velem jöttek. Hogy az enyémek voltak és addig használtam őket, míg tönkre nem mentek, és annál is tovább, mintha velük nem másutt lennék, hanem otthon. Lehet, hogy a mások tárgyaira azért emlékszem jobban, mert kölcsön kellett kérnem őket. Jól emlékszem a lágerbeli lemezfésűkre. A tetvesedéskor bukkantak fel. Az esztergályosok és a lakatosok csinálták a gyárban, és a nőknek ajándékozták őket. Alumíniumlemezből készültek, csorbák voltak a fogaik, és nedvesnek éreztük őket a kézben meg a fejbőrön, mert hideget leheltek. Ha fésülködött velük az ember, gyorsan átvették a testmeleget, olyankor keserű szaguk lett, mint a reteknek. A szag ott maradt a kézen akkor is, ha már régen letettük a fésűt. A lemezfésű alatt filcesedett a haj, rángatni és húzni kellett. Több haj akadt fenn a fésűben, mint tetű.

Csak Könyvek

13

De a tetvezéshez voltak négyszögletű, mindkét oldalukon fogazott csontfésűk is. A falusi lányok hozták őket hazulról. Egyik oldalukon vastagok voltak a fogak, ezekkel húzták meg a választékot és fésülték szét a hajukat, a másik oldaluk egészen finoman fogazott volt, a tetvezéshez. A csontfésűk masszívak voltak, lehúzták az ember kezét. A haj hagyta, hogy kifésüljük, és sima maradt. A csontfésűket kölcsön lehetett kérni a falusi lányoktól. Hatvan éve akarok emlékezni éjszakánként a lágerbeli tárgyakra. Ők az éjszakai bőröndöm darabjai. Amióta hazatértem a lágerből, az álmatlan éjszaka egy bőrönd, frissen nyúzott fekete bőrből. És ez a bőrönd a homlokom mögött van. Csak éppen hatvan éve nem tudom, azért nem alhatom-e, mert a tárgyakra kell emlékeznem, vagy fordítva. Azért birkózom-e velük, mert úgysem tudok aludni. Így vagy úgy, az éjszaka akaratom ellenére is csomagolja a fekete bőröndjét, ezt hangsúlyoznom kell. Akaratom ellenére kell emlékeznem. És ha nem kell, hanem akarom, akkor is jobb volna, ha nem kellene akarnom. Néha a lágerbeli tárgyak nem sorjában, hanem falkában támadnak rám. Ezért tudom, hogy a tárgyaknak, amelyek betörnek hozzám, nem is, vagy nemcsak az én emlékezetem a fontos, hanem az is, hogy meggyötörjenek. Alig jut eszembe, hogy varróeszközt vittem magammal a neszesszerben, máris odatolakodik a törülköző, amelyről nem tudom, hogy nézett ki. Aztán jön a körömkefe, amelyről nem tudom, volt-e nekem. Aztán még egy zsebtükör, vagy volt, vagy nem. Mellé egy karóra, amelyről nem tudom, hová lett, már ha vittem magammal egyáltalán. Tárgyak, amelyeknek talán semmi közük nem volt hozzám, most engem keresnek. Éjszaka akarnak deportálni, visszavinni a lágerbe, ezt akarják. Ha falkában jönnek, nem elégszenek meg a fejemmel. Nyomást érzek a gyomromban, fölszáll a szájpadlásomig. Túllendül a lélegzethinta, levegő után kapkodok. Egy ilyen fogfésűtűollótükörkefe igazi szörnyeteg, ahogyan az éhség is szörnyeteg. És nem törnének be hozzám a tárgyak, ha nem lett volna az éhség is egy tárgy. Amikor éjjelente betörnek hozzám a tárgyak, és kiszorítják a torkomból a levegőt, feltépem az ablakot, és mélyen kihajolok a szabadba. A hold az égen, mint egy pohár hideg tej, átmossa a szemem. Lélegzetem visszatalál eredeti ritmusába. Nyelem a hideg levegőt, amíg vissza nem térek a táborból. Azután becsukom az ablakot, és visszafekszem. Az ágynemű nem tud semmiről, és melegít. A szoba levegője rám néz, meleg lisztszagú.

A cement Cementből soha nem volt elég. Szén volt bőven. Salaktégla, murva és homok is akadt elég. De a cement mindig elfogyott. Magától lett egyre kevesebb. Vigyáznunk kellett a cementtel, rémálommá tudott válni. Nemcsak kifogyni tudott, hanem önmagában feloldódni is. Olyankor minden teli volt cementtel, de a cement mégsem volt sehol. A brigádvezető azt ordította: A cementre vigyázni kell. A munkavezető azt ordította: A cementtel takarékoskodni kell. És ha feltámadt a szél: A cement nem szállhat el. És ha esett vagy havazott: A cement nem ázhat el. A cementzsákok papírból vannak. A papír túl vékony egy teli zsák cementhez. Akár egyedül cipeljük a zsákot, akár ketten, a hasunkon vagy a négy sarkánál megfogva – elszakad. Szakadt zsákkal nem lehet takarékoskodni. A száraz szakadt cementzsákból a fele kifolyik a földre. Az elázott szakadt cementzsákból a fele cement a papírra ragad. Nem lehet változtatni rajta, minél több cementet spórolunk meg, annál inkább eltékozolja magát. A cement csalás,

14

Csak Könyvek

mint az utca pora, a köd vagy a füst – száll a levegőben, szétterjed a földön, rátapad a bőrre. Mindenütt lehet látni, és sehol nem lehet megfogni. A cementtel takarékoskodni kell, de vigyázni saját magunkra kell, amikor cementtel dolgozunk. Érzéssel cipeljük a zsákot, mégis fogy a cement. Ilyenkor lehordanak, gazdasági kártevőnek neveznek minket, fasisztának, szabotőrnek és cementtolvajnak. Mi pedig botladozunk az üvöltözés közepette, és süketnek tettetjük magunkat. A malteros talicskát feltoljuk egy ferde pallón az állványra, a kőműveseknek. Inog a palló, a talicskába kapaszkodunk. Hintázás közben az égig tudnánk repülni, mert fejünkbe száll az üres gyomor. Mit akarnak ezek a gyanakvó cementpásztorok. Aki kényszermunkás, annak semmije nincs, csak egy pufajkája, steppelt ruha a testén, a barakkban pedig egy bőrönd meg egy ágy. Minek lopná a cementet. Nem zsákmányként viszi magával, hanem tolakodó piszok alakjában. Hiába vak bennünk a mindennapi éhség, a cementet nem lehet megenni. Fázunk vagy izzadunk, de a cement nem melegít és nem hűsít. Mégis gyanút kelt, mert repül, terjed és ragad, mert nyúlszürkén, bársonyosan és alaktalanul, nyom nélkül eltűnik. Az építkezés a láger mögött volt, a lóistálló mellett, ahol csak vályú volt, ló már régóta nem. Hat lakóházat építettek az oroszoknak, két-két családnak mindegyiket, így mondták. Minden házban három szoba volt. De legalább öt család fog lakni bennük, gondoltuk magunkban, mert házaláskor láttuk az emberek szegénységét, meg a sok sovány iskolás gyereket. A lányokat-flúkat egyformán kopaszra nyírták, mindegyiken világoskék bő ujjú ruhácska. Mindig párosával, kézen fogva, hősi énekeket dalolva meneteltek a sárban az építkezés mellett. Előttük és mögöttük egy-egy néma, gömbölyded madame lépdelt, szúrósan néztek, és ringott a fenekük, mint egy hajó. Az építkezésen nyolc brigád dolgozott. Alapot ástak, salaktéglát és cementzsákot cipeltek, keverték a meszet és a betont, lebetonozták az alapot, maltert készítettek a kőműveseknek, hordvázon hordták, talicskán tolták fel az állványzatra, vakolták a falakat. Egyszerre építették a hat házat, ide-oda rohangált mindenki, teljes összevisszaságban, és szinte semmi nem haladt. Láttuk a kőműveseket, a maltert és a téglát az állványon, de nem láttuk, hogy nőnének a falak. Ettől kutya nehéz az építkezés – ha egész nap folyamatosan nézzük, nem látjuk, hogyan nőnek a falak. Aztán három hét múlva hirtelen ott magasodnak, tehát mégiscsak nőttek. Talán éjszaka, maguktól, mint a hold. Olyan megfoghatatlanul, ahogy a cement tűnik el, úgy nőnek a falak is. Ide-oda parancsolgatnak, belekezdünk valamibe, elhajtanak onnét. Megpofoznak, megrugdosnak. Befelé csökönyösek és mélabúsak leszünk, kifelé meghunyászkodók és gyávák. A cement sebesre marja az ínyt. Ha kinyitjuk a szánkat, reped az ajkunk, mint a cementzsák papírja. Befogjuk hát a szánkat, és engedelmeskedünk. Minden falnál magasabbra nő a bizalmatlanság. Ebben az építkezési mélabúban mindenki meggyanúsítja a másikat, hogy a cementzsák könnyebbik végét fogta meg, hogy kihasználja őt, és kíméli önmagát. Az ordítozás megaláz, a cement rászed, az építkezés megcsal. Legföljebb ha valaki meghal, akkor mondja a munkavezető: Salko, ocseny salko, nagy kár. Rögtön utána hangot vált, és azt mondja: Vnyimanyije, figyelem. Gürcölünk, hallgatjuk a saját szívverésünket, és: A cementtel takarékoskodni kell, a cementtel vigyázni kell, a cement nem ázhat el, a cement nem szállhat el. Ám a cement szétszóródik, önmagával pazarló, velünk pedig zsugori a végsőkig. Úgy élünk, ahogy a cement akarja. Ő a tolvaj, ő lopott meg bennünket, nem mi őt. És nemcsak ez, a cement rosszindulatúvá tesz minket. A cement bizalmatlanságot vet, amikor szétszóródik, a cement valódi intrikus. Minden este hazafelé, biztos távolságban a cementtől, háttal az építkezésnek tudtam, hogy nem mi csaljuk meg egymást, hanem minket csalnak meg az oroszok meg a cementjük. Másnap mégis újra mindenkit gyanúsnak láttam, minden tudásom ellenére. És ezt mindenki érezte. Mindenki velem szemben érezte. És ezt én éreztem. A cement és az éhségangyal

Csak Könyvek

15

cinkosok. Az éhség feltépi a pórusokat, és bemászik. Ha bent van, a cement betapasztja, és az emberbe betonozza. A cement a cementtoronyban gyilkossá válhat. A torony 40 méter magas, ablaktalan, üres. Majdnem üres, de meg lehet benne fulladni. Ehhez a magassághoz képest parányiak a szemcsék, de szabadon szállnak, nincsenek zsákokba töltve. Puszta kézzel kotorjuk vödrökbe. Öreg cement, de visszataszító és fürge. Virgonc és les ránk, szürkén és némán siklik felénk, gyorsabban annál, mint hogy összerándulhatnánk és elfuthatnánk. A cement folyni tud, olyankor gyorsabban szivárog, mint a víz, és laposabban. A cement el tud nyelni, és megfulladhatunk. Cementbeteg lettem. Hetekig mindenütt cementet láttam: a tiszta ég gondosan elsimított cement, a felhős ég csupa cementkupac. Az eső cementzsinórral kötötte össze az eget a földdel. Szürke foltos bádogcsajkám cementből volt. Az őrkutyák cementbundát viseltek, ahogy a patkányok is a kantin mögötti konyhai hulladékban. A lábatlan gyíkok cementharisnyában kúsztak-másztak a barakkok között. A szederfák levelét befonták a hernyók: selyem- és cementtölcsérrel. Amikor vakítóan sütött a nap, le akartam törölni a szememről, de nem ott volt. És az appellplatzon, a kút káváján esténként cementmadár ült. Érdes volt az éneke, cementdal. Paul Gast, az ügyvéd ismerte a madarat hazulról, kalandrapacsirta. Azt kérdeztem: Nálunk is cementből van. Habozott, mielőtt válaszolt: Nálunk délről jön. A másikat nem kérdeztem meg tőle, mert a szolgálati helyiségekben a képeken láttuk, és a hangszóróból hallottuk: Sztálin arccsontja és hangja öntöttvasból volt, a bajusza azonban színtiszta cementből. A lágerben mindig, minden munkától koszosak voltunk. De semmilyen kosz nem volt olyan agresszív, mint a cement. A cement elkerülhetetlen, mint a föld pora, nem látni, honnét jön, mert eleve itt van. Az éhségen kívül az ember agyában csak a honvágy olyan gyors, mint a cement. És úgy is lopja meg az embert, és ugyanúgy lehet belefulladni is. Úgy tűnik, csak egyvalami van, ami a cementnél is gyorsabb az ember agyában: a félelem. És csak így tudom megmagyarázni magamnak, hogy az építkezésen már kora nyáron titokban föl kellett jegyeznem egy darab vékony, barna cementzsákpapírra: FÁTYOLOS A NAP, MAGASAN ÁLL SÁRGA KUKORICA, NINCS IDŐ Többet nem írtam, mert a cementtel takarékoskodni kell. Alapjában véve valami egészen mást akartam följegyezni: Mélyen és ferdén és vörösen leselkedve áll a félhold az égen már lefelé tart Ezt azután odaajándékoztam magamnak, csöndben belemondtam a számba. Rögtön összetört, csikorgott a cement a fogaim között. Azután hallgattam. A papírral is takarékoskodni kell. És jól el kell dugni. Akit teleírt papírral rajtakapnak, a karcerbe kerül – ez egy betonakna tizenegy lépcsőfokkal a föld alatt, olyan szűk, hogy csak állni lehet benne. Bűzlik az ürüléktől, és tele van rágcsálókkal. A tetejét vasráccsal zárják le. Este, hazafelé, a léptek surrogásában gyakran mondogattam magamnak: A cement egyre fogy, magától el tud tűnni. De hiszen én is cementből vagyok, és én is egyre fogyok. Hogyhogy nem tudok eltűnni.

16

Csak Könyvek

A meszesasszonyok Az építkezésen dolgozó nyolc brigád közül az egyik a meszesasszonyoké. Először felhúzzák a lovas kocsit a meredek emelkedőn a lóistálló mellett, azután le az építkezés szélére, ahol a meszesgödör van. A kocsi nagy, trapéz alakú faláda. A kocsirúd mindkét oldalán öt-öt asszony halad, csípőnél és vállnál bőrszíjakkal befogva. Egy felügyelő kíséri őket. Az erőlködéstől, ahogy húzzák, az asszonyoknak kidagad és nedves a szemük, szájuk félig nyitva. Az egyik meszesasszony Trudi Pelikan. Ha az eső hetekre elönti a sztyeppét, és a sár bundavirágokká szárad a meszesgödör körül, a fátyolkák elszemtelenedtek. Trudi Pelikan azt mondja, a fátyolka megérzi a sós szagot a szemben, meg az édeset a szájban. És minél gyengébb valaki, annál jobban könnyezik a szeme, és annál édesebb a nyála. Trudi Pelikant leghátulra fogták be, mert előre már túl gyenge lett volna. A fátyolkák már nem a szemük sarkába telepedtek, hanem a közepébe, a pupillára, és nem az ajkukra, hanem be a szájukba. Trudi Pelikan botladozni kezdett. Amikor elesett, a kocsi átment a lábujján.

Kétes társaság Trudi Pelikan és én, Leopold Auberg Nagyszebenből jöttünk. Amíg fel nem másztunk a marhavagonba, nem ismertük egymást. Artur Prikulitsch és Beatrice Zakel, vagyis Tur és Bea gyerekkoruk óta ismerték egymást. Egy Láposmező nevű hegyi faluból jöttek, a kárpátukrajnai hármas határról. Ugyanarról a vidékről, Rahóról jött a borbély, Oswald Enyeter is. Konrad Fonn, a harmonikás is a hármas határról jött, Sukhodolból. Karli Halmen, teherautós társam Kisbecskerekről jött, Albert Gion pedig, akivel később a salakpincében voltam, aradi volt. Az egyik Sarah, a Sarah Kaunz, akinek selymes pihék voltak a kezén, Nagybaromlakból jött, a másik Sarah, a Wandschneider, a szemölccsel a gyűrűsujján, Hermányból. A láger előtt nem ismerték egymást, de úgy hasonlítottak egymásra, mint két testvér. A lágerben csak úgy hívták őket, a két Cirmi. Irma Pfeifer egy Detta nevű kisvárosból jött, a süket Mici, vagyis Annamarie Berg, Medgyesről. Paul Gast ügyvéd és felesége, Heidrun Gast Felsővisóról származtak. Kowatsch Anton, a dobos a bánáti hegyvidékről jött, Karánsebes városkából. Katharina Seidel, akit mi csak Vigyázó Katinak hívtunk, backóvári volt. Gyengeelméjű lévén az öt év alatt végig nem tudta, hol van. A gépész, aki belehalt a kőszénpálinkába, Peter Schiel, Bogárosról jött. Az énekes Loni, Ilona Mich Lugosról. Herr Reusch, a szabó Temeshidegkútról. Stb. Mindannyian németek voltunk, és a házunkból vittek el minket. Kivéve Corina Marcut, aki loknis frizurával, bundában, lakkcipőben és bársonyruháján macskás brossal érkezett a lágerbe. Román nő volt, éjszaka fogták a transzportot kísérő katonák a buzăui pályaudvaron és rakták fel a marhavagonba. Valószínűleg ki kellett tölteni egy üres helyet a listán, pótolni egy nőt, aki útközben halt meg. A harmadik évben fagyott meg a síneknél, hólapátolás közben. David Lommer pedig, akit Citerás Lommernek hívtunk, mert citerázott, zsidó volt. Mivel kisajátították a szabóműhelyét, szabómesterként utazta be az országot, a jobb házakhoz

Csak Könyvek

17

járt. Nem tudta, hogy került az oroszok listájára mint német. Moldávia volt a hazája, Dorohoi. A szülei és a felesége a négy gyerekkel elmenekültek a fasiszták elől. Hogy hová, azt nem tudta, azok pedig róla nem tudták, már a deportálása előtt sem, hogy hol van. Nagyapoldon varrt éppen gyapjúkosztümöt egy tiszt feleségének, amikor elvitték. Egyikünk sem járta meg a háborút, de az oroszok szemében németként bűnösek voltunk Hitler gaztetteiben. Még a Citerás Lommer is. Három és fél évet kellett lehúznia a lágerben. Egy reggel fekete autó állt meg az építkezésnél. Két idegen szállt ki belőle elegáns asztrahánprém sapkában, és beszéltek a munkavezetővel. Azután magukkal vitték a Citerás Lommert. Attól a naptól fogva üresen állt a barakkban a Citerás Lommer ágya. A bőröndjét és a citerát Bea Zakel és Tur Prikulitsch nyilván eladták a bazárban. Bea Zakel azt mondta, az asztrahán sapkások magas rangú pártemberek voltak, Kijevből. És hogy Ogyesszába vitték a Citerás Lommert, ahonnan aztán behajózták Romániába. Oswald Enyeter, a borbély megengedhette magának, hogy megkérdezze Tur Prikulitschot mint földijét, miért Ogyesszába. Tur ezt mondta: Lommernek itt semmi keresnivalója, onnan aztán mehet, ahová akar. Azt mondtam a borbélynak, nem Turnak: Ugyan hová akarna, otthon már nincs senki. Tur Prikulitsch éppen visszatartotta a lélegzetét, nehogy bemozduljon. A borbély egy rozsdás ollóval stuccolta az orrszőrét. Amikor a másik orrlyukával is elkészült, lekefélte a szőrszálacskákat az álláról, mint valami hangyákat, és félig elfordult a tükörtől, hogy Prikulitsch ne lássa, ahogy kacsint. Elégedett vagy, kérdezte. Tur azt mondta: Az orrommal igen. Kint az udvaron elállt az eső. A kapunál a kenyeres kocsi zötykölődött a tócsákon keresztül. Mindennap ugyanaz a férfi húzta végig a tégla alakú kenyerekkel megrakott kordét, be a lágerkapun, a kantin hátsó udvaráig. A kenyér mindig fehér vászonterítővel volt letakarva, mint egy rakás hulla. Megkérdeztem, mi a rangja a kenyeresnek. A borbély azt mondta, nincs neki rangja, az egyenruhát örökölte vagy lopta. Azzal a sok kenyérrel meg a sok éhséggel muszáj neki egyenruhát hordania, hogy tiszteletet ébresszen magával szemben. A kordénak két nagy fakereke és két hosszú fakarja volt. Hasonlított azokhoz a nagy talicskákhoz, amelyekkel odahaza a köszörűsök járták az utcákat, egyik falutól a másikig, egész nyáron. A kenyeres, amint ellépett a kordé mellől, sántítani kezdett. Egyik lába lapátnyelekből összetákolt faláb volt, a borbély mondta. Irigyeltem a kenyerest, igaz, hogy eggyel kevesebb a lába a kelleténél, kenyere viszont van bőven. A borbély is megbámulta a kenyerest. Ő csak a féléhséget ismerte, valószínűleg üzletelgetett a kenyeressel. A teli gyomrú Tur Prikulitsch is megbámulta a kenyerest, talán hogy ellenőrizze, vagy csak szórakozottságból. Nem tudtam, miért, de úgy tűnt, a borbély el akarja terelni Tur Prikulitsch figyelmét a kordéról. Másképpen nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért mondta éppen akkor, amikor leültem a székbe: Micsoda kétes társaság vagyunk mi itt a lágerben. Emberek a szélrózsa minden irányából, mint valami hotelban, ahol elidőzünk egy darabig. Ez az építkezés időszakában történt. Ugyan mi közük volt hozzánk ezeknek a kifejezéseknek, mint KÉTES TÁRSASÁG, HOTEL és IDŐZNI. A borbély nem volt a lágerparancsnokság cinkosa, de kivételezett helyzetben volt. Ott lakhatott és alhatott a borbélyműhelyében. Nekünk a barakkjainkkal meg a cementtel nem maradt hely a gondolataink közt a szellemeskedésnek. Igaz, a borbélyműhely napközben nem volt Oswald Enyeter birodalma, jöttünk-mentünk. Minden egyes nyomorultat meg kellett nyírna és borotválnia. Néhány férfi elsírta magát, amikor a tükörbe nézett. Hónapról hónapra végig kellett néznie, hogy egyre rosszabb bőrben lépjük át a küszöbét. Az öt év alatt pontosan tudta, ki az, aki most még eljött, de félig már viasz. És ki az, aki már nem jön, mert minden erejét kiszívta a munka, és beteg a honvágytól, vagy már halott. Én ezt nem akartam volna elviselni. Másfelől Oswald Enyeternek nem kellett elviselnie semmiféle brigádot, sem a cementet, egyetlen átkozott napig sem. És egyetlen éjszakai műszakot sem a pincében. Nyomasztotta a pusztulás, de nem csalta meg gátlástalanul a cement. Vigasztalnia kellett bennünket, mi pedig 18

Csak Könyvek

kihasználtuk őt, mert nem tehettünk mást. Mert vakok voltunk az éhségtől és betegek a honvágytól, mert kiléptünk az időből és önmagunkból, és leszámoltunk a világgal. Vagyis a világ mivelünk. Akkor felpattantam a székből, és kiabáltam, hogy nekem, vele ellentétben, csak cementzsákjaim vannak, hotelom nincs. És aztán úgy belerúgtam a borbélyszékbe, hogy az majdnem felborult, és azt mondtam: Maga itt a hoteltulajdonosok közé tartozik, Enyeter úr, én viszont nem. Leo, ülj vissza, mondta a borbély, azt hittem, tegeződünk. Tévedsz, a tulajdonost Tur Prikulitschnak hívják. És Tur kidugta rózsaszínű nyelve hegyét a szája sarkán, és bólintott. Ennyire buta volt, hogy hízelgett neki, fésülködött a tükörben, ráfújt a fésűre. A fésűt az asztalra tette, az ollót a fésűre, azután az ollót a fésű mellé, aztán a fésűt az ollóra. Azután elment. Amikor Tur Prikulitsch az ajtón kívül volt, Oswald Enyeter így szólt: Láttad, ő a tulajdonos, ő tart itt sakkban mindenkit, nem én. Ülj vissza, a cementzsákok mellett hallgathatsz, nekem mindenkivel beszélgetnem kell valamennyit. Örülj csak, hogy még tudod, mi az a hotel. A többség fejében minden, illetve ami még megmaradt, régen megváltozott. Minden, kivéve a lágert. Aznap már nem ültem vissza a borbélyszékbe. Nem lágyította meg a szívem, elmentem. Akkor nem vallottam volna be, hogy éppolyan hiú voltam, mint Tur Prikulitsch. Hízelgett, hogy Enyeter, bár nem volt rászorulva, békülékenynek bizonyul. Minél inkább kérlelt, annál határozottabb léptekkel mentem kifelé, borotválatlanul. Borostás arccal még nehezebb volt a pimasz cementtel bánni. Csak négy nappal később mentem vissza a borbélyhoz és ültem le a székébe, mintha mi sem történt volna. Annyira fáradt voltam az építkezéstől, hogy nem érdekelt a hotelja. A borbély sem említette többé. Hetekkel később, amikor a kenyeres kihúzta a lágerkapun az üres kordét, újra eszembe jutott a HOTEL. Akkor megtetszett. Kellett valami, annyira elegem volt. Éjszakai műszakból jöttem, cementrakodásból, baktattam, mint egy borjú, a hajnali frissességben. Hárman még aludtak a barakkban. Mocskosan, ahogy voltam, lefeküdtem az ágyra, és azt mondtam magamban: Senkinek nem kell kulcs ebben a hotelban. Nincs recepció, szabadon lehet jönnimenni, svéd módi. A barakkom és a bőröndöm mindig nyitva áll. Értéktárgyaim: cukor és só. A párna alatt rejtőzik egy darab száraz, számtól megvont kenyér. Egy vagyont ér, és csak önmagát őrzi. Egy borjú vagyok Svédországban, egy borjú pedig mindannyiszor ugyanazt teszi, ha a hotelszobájába lép – először is benéz a párnája alá, ott van-e még a kenyér. Fél nyáron át dolgoztam a cementnél, borjú voltam Svédországban, megjöttem a nappali vagy az éjszakai műszakból, és fejben hotelt játszottam. Voltak napok, amikor elfogott a belső nevetés. Más napokon összeomlott bennem a HOTEL, a földdel lett egyenlővé, és kicsordultak a könnyeim. Fegyelmezni akartam magam, de már nem voltam képes rá. HOTEL, ez az átkozott szó. Végig az öt év során ott laktunk a tőszomszédságában – az APPELL-ben.

Fa és vatta Kétféle cipő volt: a gumikalucsni maga a luxus. A facipő maga a katasztrófa, csak a talpa volt fából, kétujjnyi vastag fadarab. A felsőrész szürke zsákvászon, körben a talpnál keskeny bőrszíjjal. A vászont a bőrszíj mentén, szögekkel rögzítették a talphoz. Mivel a zsákvászon túl gyenge volt a szögekhez, mindig elszakadt, először a saroknál. Magas szárú volt a facipő,

Csak Könyvek

19

kapcsokba lehetett bújtatni a cipőfűzőt, cipőfűző viszont nem volt. Vékony drótot fűztünk bele, a végénél összetekertük, és csomót kanyarítottunk rá. A zsákvászon a kapcsoknál is néhány nap alatt elrongyolódott. A facipőben nem lehet behajlítani a lábujjakat. Az ember nem emeli benne a lábát, hanem tolja. A csoszogástól elmerevedik a térd. Valóságos megkönnyebbülés volt, amikor a saroknál elszakadt a felsőrész, ettől valamivel szabadabban mozogtak a lábujjak, és jobban tudtuk hajlítani a térdünket. Nem volt olyan, hogy jobbos és balos facipő, és méretből is csak három volt, egészen kicsi, óriási, és igen ritkán közepes méret. A ruháskamrában kikerestünk a fatalpak és vitorlavásznak kupacából két azonos méretű cipőt. Bea Zakel Tur Prikulitsch szeretője volt, és ruháink úrnője. Volt, akinek segített a turkálásban, hogy találjon két jól összeszegecselt darabot. Másokkal úgy bánt, hogy le sem hajolt, csak közelebb lökte a székét a cipőhalomhoz, és leste, nehogy lopjanak. Ő maga jó félcipőt hordott bőrből, csontig hatoló hidegben nemezcsizmát. Ha sárban kellett járnia, gumikalucsnit húzott rá. A lágerparancsnokság tervei szerint a facipőnek fél évig kellett kitartania. De három, négy nap után elszakadt a sarokrésznél a vászon. Mindenki azon volt, hogy csereügyletek révén gumikalucsnival egészítse ki a lábbelijét. Azok hajlékonyak voltak és könnyűek, tenyérnyivel nagyobbak a lábunknál. Elég hely volt a több réteg kapcának, amit harisnya helyett hordtunk. Hogy járás közben ne essen ki a lábunk a kalucsniból, dróttal kötöttük a talpát a lábfejünkhöz. Fönt a rüsztnél tekertük össze a drótot. A rüsztön, a drótcsomónál volt a neuralgikus pont, azon a helyen mindig véresre horzsolódott a lábfejünk. És az első fagyások is a sebnél keletkeztek. A facipő is, a gumikalucsni is egész télen a kapcához volt fagyva. A kapca pedig a bőrünkhöz. A gumikalucsni még hidegebb volt ugyan, mint a facipő, viszont hónapokig kitartott. A munkaruhát, más ruha nem is volt, szóval a lágerruhát, az internáltak egyenruháját félévente osztották ki. A férfi- és a női ruhák között nem volt különbség. A facipőn és a gumikalucsnin kívül a munkaruházat része volt az alsónemű, a vattával bélelt kabát és nadrág, munkáskesztyű, kapca, ágynemű, törülköző és egy tömbről fejszével levágott szappandarab, amely átható sósavszagot árasztott. Égette a bőrt, a sebektől tanácsos volt távol tartani. Az alsónemű fehérítetlen lenvászonból készült: 1 hosszú alsónadrág, a bokánál és elöl a hason zsinórral, 1 rövid alsónadrág, zsinóros, 1 alsóing, zsinóros, ez így együtt volt az alsófelső-nappaliéjjeli-nyári-téli ruházat. A vattával bélelt felsőruhát úgy hívták, hogy pufajka: paplanruha hosszúkás varrott hurkákkal. A pufajkanadrágon ék alakú bevágás a nagy hasúaknak, bokánál pedig szűkített, zsinórokkal. Csak elöl a derékrésznél volt egy gomb, és jobbra-balra két zseb. A pufajkakabát zsák alakú volt, álló, úgynevezett rubaskagallérral és az ujján egygombos mandzsettával; elö l egy gombsor, oldalt pedig kettő rávarrt, négyszögletű zseb. Fejrevalóként férfiak-nők egyaránt fülvédős bélelt sapkát viseltek, ezt zsinórral lehetett összekötni. A pufajkaszínek lehettek kékesszürkék vagy zöldesszürkék, aszerint, hogyan sikerült éppen kikeverni a színeket. Egy hét alatt egyébként a ruha merev és barna lett a munka mocskától. Jó dolog volt a pufajka, a legmelegebb viselet kint a száraz télben, amikor szikrázott a fagy, és a lélegzet az arcunkra fagyott. A perzselő nyárban pedig elég bő ahhoz, hogy cirkuláljon benne a levegő, és felszáradjon az izzadság. Csakhogy nyirkos időben a pufajka maga volt a kín. A vatta teleszívta magát esővel-hóval, és hetekig nyirkos maradt. Vacogott a fogunk, estére egészen kihűltünk. A barakkban, ahol 68 ágy állt, bennük 68 internált a 68 vattával bélelt fölszerelésével, a 68 sapkájával, a 68 kapcájával és a 68 pár cipőjével, csak úgy gőzölgött a sűrű, zavaros levegő. És mi ébren feküdtünk, és bámultunk a sárga őrfénybe, mintha abban volna a hóolvadás. A hóolvadásban pedig az éjszaka bűze, amely erdei földdel borított bennünket, és rothadó avarral.

20

Csak Könyvek

Izgalmas idők Munka után a láger helyett bementem az oroszok falujába koldulni. Az UNYIVERMAG ajtaja nyitva állt, a bolt üres volt. Az eladónő egy borotválkozótükör fölé hajolt a pultnál, és tetveket keresett a fején. A borotválkozótükör mellett ment a lemezjátszó, taaa-trarararattattattattatta. Ezt már ismertem hazulról a rádióból, Liszt Ferenc és a rendkívüli háborús híradások. Apám már 1936-ban, a berlini olimpiára megvette a Blaupunktot a zöld macskaszemmel. Ezekben az izgalmas időkben, azt mondta. A Blaupunkt megszolgálta az árát, később még izgalmasabb idők jöttek. Három évvel később, szeptember elején, amikor újra beköszöntött az árnyékos tornácon fogyasztott hideg uborkasaláta szezonja. A Blaupunkt a sarokasztalkán állt, mellette a falon függött a nagy Európa-térkép. Harsogott a Blaupunktból a taaa-trarararattattattattatta, rendkívüli híradás. Apám megbillentette a székét, hogy elérje a rádió gombját, följebb tekerte a hangot. Mindenki abbahagyta a beszélgetést és az evőeszközökkel való csörömpölést. Még a szél is hallgatózott a tornácra nyíló ablakban. Azt, ami szeptember l-jén elkezdődött, apám villámháborúnak nevezte. Anyám úgy hívta, lengyelországi hadjárat. Nagyapám hajósinas volt egy vitorlás hajón, PuIáról indulva körülvitorlázta a világot, és nem hitt el semmit. Folyton az érdekelte, mit szólnak a dologhoz az angolok. Lengyelország hallatán inkább vett még egy kanál uborkasalátát, és nem szólt. Nagyanyám azt mondta, az evés a család belügye, nem passzol hozzá a rádió, meg benne a politika. A Blaupunkt mellett álló hamutartóban apám, aki rajztanár volt, különféle színes fejű gombostűket tartott, amelyekre előzőleg háromszögletű piros győzelmi zászlócskákat rögzített. 18 napig tűzögette apám odébb és odébb a zászlócskákat a térképen, kelet felé. Aztán végük lett a lengyeleknek, ahogy nagyapám fogalmazott. A zászló-tűzögetésnek is. A nyárnak is. Nagyanyám lecsipkedte a zászlócskákat az Európa-térképről, azután a gombostűkről, és visszarakta a gombostűket a varródobozába. A Blaupunkt pedig bekerült szüleim hálószobájába. Három falon át hallottam hajnalok hajnalán a Radio München ébresztőszignálját. A műsort úgy hívták, hogy Reggeli torna, olyankor ritmikus vibrálásba kezdett a padló. Egy tornatanár volt a Blaupunktban, az ő vezényszavára tornáztak a szüleim. Engem pedig, mivel túlságosan pufók voltam, és katonássá kellett edződnöm, hetente egyszer különfoglalkozásra küldtek, kriplitornára. Tegnap külön e célból ideutazott egy tiszt, zöld sapkája akkora volt, mint egy süteményestál, és beszédet tartott az appellplatzon. A beszéd a békéről és a FÚZIÓKULTÚRÁRÓL szólt. És Tur Prikulitsch nem szakíthatta félbe, ott állt mellette alázatosan, mint egy ministráns, és a végén összefoglalta a tartalmát: A fúziókultúra erősíti a szívünket. És a mi szívünkben ott dobog a szocialista tagköztársaságok szíve. A fúziókultúra megacélozza a munkásosztály erejét. A fúziókultúra által felvirágzik a Szovjetunió a kommunista párt erejében és a népek közötti és a béke és a boldogság. A harmonikás Konrad Fonn, Tur Prikulitsch földije elmagyarázta nekem, hogy az Y az oroszban U. És hogy a PHYSIOKULTÚRÁRÓL és annak az erejéről van szó, vagyis a testkultúráról, cirill betűkkel. És hogy a tiszt nyilván valahol fölszedte ezt a szót, csak rosszul, és Tur nem meri kijavítani. A FÚZIÓKULTÚRÁT a kriplitornáról ismertem, meg az iskolai nemzeti csütörtökökről. Gimnazistakorunkban minden csütörtök este hazafias klubfoglalkozáson kellett megjelennünk. Az iskolaudvaron egzecíroztattak bennünket, feküdj, föl, kerítésen átmászni, guggolás, feküdj, karhajlítás, föl. Balra át, jobbra át, indulj, nóta indul. Wotan, a vikingek, germán balladakincs. Szombaton vagy vasárnap menetoszlopban vonultunk ki a városból. A

Csak Könyvek

21

dombon a bozótosban gyakoroltuk, hogyan kell ágakkal álcázni a fejünket, hogyan jelezzünk egymásnak kutya- és kuvikhanggal, háborús játékokat játszottunk piros és kék karszalaggal. Aki le tudta tépni az ellenség karszalagját, megölte. Aki a legtöbb karszalagot gyűjtötte, vérvörös csipkebogyót kapott hősi kitüntetés gyanánt. Egy alkalommal egyszerűen nem mentem el a nemzeti csütörtökre. Azért ez nem volt olyan egyszerű. Előző éjjel nagy földrengés volt. Bukarestben összedőlt egy bérház, sok embert maguk alá temettek a romok. A mi városunkban csak kémények dőltek le, nálunk otthon pedig csupán két kályhacső dőlt a padlóra. Ez volt az ürügy. A tornatanár nem kérdezett semmit, de az eszemre már biztosan hatott a kriplitorna. Az engedetlenségben annak bizonyítékát láttam, hogy valóban kripli vagyok. Apám azokban az izgalmas időkben szász lányokat fényképezett népviseletben, és szász tornászlányokat. Még egy Leicát is vásárolt e célra. És vasárnapi vadász lett belőle. Hétfőnként végignéztem, hogyan nyúzta meg a lelőtt nyulat. Bőrüktől megfosztva, csupaszon, kékes-mereven és kinyújtva a nyulak úgy néztek ki, mint a szász tornászlányok a rúdon. A nyulakat megettük. Bundájukat a fészer falára szögeztük, és miután megszáradtak, a padláson álló bádogládába tettük. Félévente eljött értük Fränkel úr. Aztán már nem jött. Erről nem akartunk többet tudni. Zsidó volt, vörösesszőke, magas, vékony, majdnem, mint egy nyúl. A kis Ferdi Reich meg az anyja, akik az udvarunkban laktak, ők sem voltak ott egy idő után. Erről nem akartunk többet tudni. Könnyű volt nem tudni semmit. Menekültek jöttek Besszarábiából és Transznisztriából, beszállásolták őket, maradtak, aztán megint elmentek. És jöttek német katonák a birodalomból, beszállásolták őket, maradtak, aztán megint elmentek. És elmentek a szomszédok és a rokonok és a tanárok is a háborúba a román fasisztákhoz vagy Hitlerhez. Néhányan jöttek szabadságra, mások nem jöttek. És voltak, akik csak a hangulatot csinálták, meglógtak a front elől, de otthon tüzelték a többieket, és egyenruhában mentek a bálba meg a kávéházba. A természetrajztanár is csizmát és egyenruhát hordott, amikor elmagyarázta a vénuszpapucsot, hogy az mocsári növény. Meg a havasigyopárt. A havasigyopár több volt növénynél, divat volt. Mindenki olyan jelvényeket és kitűzőket hordott, amik különféle repülő-, tank- és fegyvertípusokat ábrázoltak, a havasigyopárt és az enciánt pedig talizmánként viseltük. Én jelvényeket gyűjtöttem, csereberéltem őket, és kívülről tudtam a rendfokozatokat. A kedvenceim a tartalékosok voltak. Azt hittem, a tartalékosok tartalék férfiak, vagyis szeretők. Nálunk odahaza ugyanis Dietrich birodalmi tartalékos őrvezető volt elszállásolva. Anyám napfürdőzött a fészer tetején, a Dietrich meg távcsővel nézte a padlásablakból. Az apám pedig Dietrichet nézte a tornácról, lerángatta az udvarra, és kalapáccsal verte szét a távcsövét az udvar kövén, a fészer mellett. Anyám szatyor ruhával a hóna alatt két napra Fini nénémhez költözött. Dietrich már egy héttel azelőtt két mokkáscsészét ajándékozott anyámnak születésnapjára. Én voltam a ludas, én mondtam neki, hogy anyám mokkáscsészéket gyűjt, el is mentem vele a porcelánboltba. Ajánlottam Dietrichnek két kis csészét, amelyekről tudtam, hogy tetszeni fognak anyámnak. Sápadt rózsaszínűek voltak, mint valami filigrán porcogók, ezüst szegélyük volt, a fülön fölül pedig ezüstcsepp. A második legkedvesebb jelvényem bakelitből volt, havasigyopár foszforral, éjszaka úgy világított, mint a vekker. A természetrajztanár elment a háborúba, és nem jött vissza. A latintanár megjött a háborúból szabadságra, és benézett hozzánk az iskolába. Leült a katedrára, és tartott egy latinórát. Hamar vége lett, és egészen másképpen, mint ahogyan elképzelte. Az egyik diák, aki többszörösen ki volt dekorálva csipkebogyóval, rögtön az elején felszólalt: Tanár úr, meséljen, milyen a front. A tanár az ajkába harapott, és azt mondta: Nem olyan, amilyennek hiszitek. Megmerevedett az arca, és annyira remegni kezdett a keze, hogy alig ismertünk rá.

22

Csak Könyvek

Nem olyan, amilyennek hiszitek, ismételte. Azután az asztalra fektette a fejét, karját lelógatta a szék mellett, mint egy rongybaba, és sírt. Az orosz falu kicsi. Ha koldulni megyünk, azt reméljük, hogy nem találkozunk más koldussal a lágerből. Mindenki szénnel koldul. Ha igazi koldus valaki, eldugja a kezét. A darab szenét rongyokban hurcolja, mint karon ülő alvó gyereket. Bekopog az egyik ajtón, és ha kinyílik az ajtó, megemeli a rongyot, és megmutatja, mije van. Májustól szeptemberig egy darab szénnel nem túl fényesek a kilátások. De hát nincs az embernek egyebe, csak szene. Petúniákat láttam az egyik kertben, egy egész vitrint, tele sápadt rózsaszín, ezüstszegélyű kis csészékkel. Ahogy továbbmentem, becsuktam a szemem, és azt mondtam, MOKKÁSCSÉSZE, és fejben megszámoltam a betűket: tizenkettő. Azután leszámoltam a tizenkét lépést, azután húszat mind a két csészéért. Ám ahol megálltam, nem volt ház. Elszámoltam százig mind a tíz mokkáscsészéért, amelyeket anyám odahaza a vitrinben tartott, és három házzal tovább jutottam. A kertben nem voltak petúniák. Bekopogtam az első ajtón.

Az utazásról Utazni mindig boldogság volt. Először: Amíg utazol, még nem vagy ott. Amíg nem vagy ott, nem kell dolgoznod. Az utazás kímélőidő. Másodszor: Ha utazol, olyan környékre érkezel, ami a legkevésbé sem törődik veled. Egy fa nem tud rád kiabálni, sem megverni. A fa alatt megtörténhet, de a fa nem tehet róla. Egyetlen tájékozódási pontunk, amikor a lágerbe érkeztünk, a NOVOGORLOVKA volt. Lehetett a láger neve vagy egy városé, de lehetett az egész környéké is. A gyár neve nem lehetett, mert azt úgy hívták, KOKSZOHIM ZAVOD. A lágerudvaron pedig, a vízcsap mellett volt egy öntöttvas csatornafedél cirill betűs felirattal. Gyengécske orosztudásommal összehoztam, hogy DNYEPROPETROVSZK, ez pedig lehetett egy közeli város, de lehetett egy öntöde Oroszország túlsó végén. Ha kijutottunk a lágerből, betűk helyett a tágas sztyeppét láttuk, meg a lakott területeket a sztyeppén. Az utazás ezért is volt boldogság. A szállítókat minden reggel a láger mögötti garázsokban osztották be az autókhoz, többnyire kettesével. Karli Halmennek és nekem egy négytonnás LANCIA jutott, harmincas évekbeli modell. Mind az öt autót ismertük a garázsban, az összes előnyüket és hátrányukat. A Lancia jó volt, nem túl magas, és tiszta fém, fa nem volt benne egyáltalán. Rosszabb volt az öttonnás MAN, annak a kerekei a mellünkig értek. És a jobb Lanciához tartozott a ferde szájú Kobelian sofőr is. Jólelkű volt. Ha Kobelian azt mondta, KIRPICS, megértettük, hogy ma vörös égetett téglát hozunk, és a végtelen sztyeppén fogunk utazni. Ha éjjel esett, az árkokban fénylettek a kiégett tankok és autóroncsok. A földikutyák iszkoltak a kerekek elől. Karli Halmen Kobelian mellett ült a vezetőfülkében. Én szívesebben álltam fönt a platón és kapaszkodtam a fülkébe. Messziről látni lehetett egy vörös égetett téglából épült hétemeletes bérkaszárnyát, beépítetlen ablaknyílásokkal, tető nélkül. Félig rom, az egyetlen épület az egész környéken, mégis az elképzelhető legmodernebb. Talán egy új lakótelep legelső blokkháza volt, amelynek építését egyik napról a másikra leállították. A háború nyilván hamarabb odaért, mint a tető. Hepehupás volt az országút, a Lancia zötykölődve hagyta maga mögött az elszórtan fekvő udvarokat. Néhány kertben csípőmagasságig ért a csalán, a csalánban vaságy váza állt, rajta

Csak Könyvek

23

fehér tyúkok ültek, soványan, mint egy-egy felhőboholy. Csalán csak ott nő, ahol emberek laknak, mondta nagyanyám, bojtorján pedig ott, ahol juhok vannak. Soha nem láttam embereket ezeken az udvarokon. Embereket akartam látni, akik nem lágerben élnek, akiknek otthonuk van, kerítésük, udvaruk, szobájuk, benne szőnyeg, esetleg szőnyegporoló. Ahol szőnyeget porolnak, gondoltam, ott hinni lehet a békében, ott van polgári élet, ott nyugton hagyják az embereket. A legelső utazás során, amelyre Kobeliannal indultunk, az egyik udvaron szőnyegporolót láttam. Forgó henger volt a tetején, azon lehetett porolás közben ide-oda húzogatni a szőnyeget. A poroló mellett pedig nagy, fehér zománcozott vizeskanna állt. Mint egy hattyú, olyan volt a csőrével, karcsú a nyaka, súlyos a hasa. Olyan szép, hogy mindegyik utunkon, még a sztyeppe közepén fújó üres szélben is szőnyegporoló után kutatott a szemem. Soha többé nem láttam szőnyegporolót, sem pedig hattyút. A városszéli udvarok után jött a kisváros, okkersárga házakkal, málló stukkókkal és rozsdás bádogtetőkkel. Az aszfaltmaradékok között villamossínek bújtak meg. A síneken hébe-hóba ló vontatta kétkerekű kordék érkeztek a kenyérgyárból. Mindegyik kordét fehér vászonnal takarták le, mint a kézikocsit a lágerben. De a halálosan kiéhezett lovak láttán elgondolkodtam, vajon kenyér rejtőzik-e a vászonlepel alatt, vagy pedig éhen halt emberek. Kobelian azt mondta: A várost úgy hívják, Novogorlovka. Úgy hívják a várost, ahogy a lágert, kérdeztem. Mire ő: Nem, a lágert hívják úgy, mint a várost. Sehol nem láttam helységnévtáblát. Aki utazott és megérkezett, vagyis Kobelian és a Lancia, tudta a hely nevét. Aki idegen volt, megkérdezte, ezek voltunk mi, Karli Halmen és én. És akinek nem volt kit kérdeznie, az nem talált el idáig, és nem is volt itt semmi keresnivalója. Az égetett téglát a város túlsó végéről hoztuk. A berakodás, ha ketten vagyunk, és a Lancia egészen közel tolat a téglákhoz, másfél óráig tart. Négy téglát fogunk meg egyszerre, és szorosan egymáshoz nyomjuk őket, mint a harmonikát. A három túl kevés, az öt már túl sok. El lehetne éppen bírni, de a középső kicsúszik. Kéne egy harmadik kéz, hogy megtartsa. A téglákat hézagmentesen rakjuk le a plató egész felületén, három-négy réteg magasan. Az égetett téglának világos hangja van, mindegyik kicsit másképpen szól. A vörös por mindig ugyanolyan, és rátelepszik a ruhára, de száraz. A téglapor nem tud úgy befonni, mint a cementpor, és nem olyan zsíros, mint a szénpor. A téglaporról az édes pirospaprika jutott eszembe, pedig szaga sincs. Visszafelé soha nem zörgött a Lancia, ahhoz túl nehéz volt. Megint átmentünk a Novogorlovka nevű kisvároson, keresztül a villamossíneken, el az elővárosi kertek mellett, végig az országúton a sztyeppe felhőbolyhai között, a lágerig. Azután a láger mentén végig, egészen az építkezésig. A kirakodás gyorsabban ment, mint a berakodás. Igaz, hogy rétegesen kellett lerakni a téglákat, de nem olyan precízen, mert gyakran már másnap felvittük őket az állványra a kőműveseknek. Az oda-vissza úttal, a be- és kirakodással két fuvar fért bele egy napba. Azután este lett. Kobelian néha harmadszor is elindult, de nem mondott semmit. Mi tudtuk Karlival, hogy magánfuvar. Csak egy réteg égetett téglát raktunk, és csak a plató feléig. Visszafelé pedig lekanyarodtunk a hétemeletes rom mögötti lapályra. Ott nyárfák nőttek a házak körül. Ekkorra már a felhők is téglavörösek voltak az estétől. A kerítés és a fáskamra között beálltunk Kobelian udvarába. Az autó zökkenve állt meg, és én hamarosan csípőig álltam egy tar, valószínűleg kiszáradt gyümölcsfában, amely tele volt összetöpörödött golyókkal a múlt nyárról, vagy két nyárral azelőttről. Karli felmászott mellém. A nap utolsó fényei gyümölcsöt tartottak az arcunk elé, és Kobelian hagyta, hogy rakodás előtt leszedjük őket. A golyók szárazak voltak, mint a fa, szívni és szopogatni kellett őket, amíg meggyízük nem lett. Ha jól megrágta az ember, a magjuk egészen sima volt, és felforrósodott a nyelvünkön. Ez az esti meggy boldogság volt, de az éhséget csak felkorbácsolta. 24

Csak Könyvek

Hazafelé tintából volt az éjszaka. Jó volt későn visszaérni a lágerbe. Addigra véget ért az appell, a vacsora pedig már régen megkezdődött. A kondérból a leves híg tetejét már szétosztották a többieknek. A sűrű aljára nagyobb volt az esély. De túl későn visszaérni rossz volt. Addigra elfogyott a leves. Akkor nem maradt más, csak az a hatalmas, üres éjszaka, meg a tetvek.

A szigorú emberekről Bea Zakel kezet mosott a kútnál, és most felém jön a korzón. Leül mellém a támlás padra. Tekintete folyton lefelé siklik, kissé ferdén, olyan, mintha kancsalítana. Nem kancsalít, azért iktatja bele a tekintetébe ezt a csálé szemlesütést, mert tudja, hogy különlegessé teszi. Annyira különlegessé, hogy elfogódott vagyok. Beszélni kezd, minden teketória nélkül. Gyorsan beszél, mint Tur Prikulitsch, csak nem olyan csapongva. Folyvást lefelé sikló pillantását a szemközti gyárra irányítja, a hűtőtorony felhője után néz, és a hármas határ hegyeiről mesél, ahol Galícia, Szlovákia és Románia találkozik. Az otthoni hegyeket lassabban sorolja föl, az Alacsony-Tátrát, a Beszkideket, amelyek a Tisza felső folyásánál beletorkollnak a Polonyinákba, Láposmezőnek hívják a falumat, mondja, eldugott, szegény falucska Kassa közelében. A hegyek keresztülnéznek a fejünkön, amíg meg nem halunk. Aki ott marad, mélabús lesz, sokan elköltöznek. Én is ezért mentem el Prágába, a konzervatóriumba. A nagy hűtőtorony egy matróna, úgy hordja a derekán a sötét faborítást, mint egy fűzőt. A szorosan befűzött Matróna szájából éjjel-nappal fehér felhők szállnak. És elvándorolnak, mint az emberek Bea Zakel hegyei közül. Én az erdélyi hegyekről mesélek Beának, az is a Kárpátok, mondom neki. Csak nálunk a hegyekben kerek, mély tavak vannak. Úgy mondják, hogy tengerszemek, annyira mélyek, hogy a fenekük összeköttetésben van a Fekete-tengerrel. Annak, aki belenéz egy hegyi tóba, a talpa a hegyen van, de a szeme a tengeren. Nagyapám azt mondja, a Kárpátok a föld alatt a karjukon hordozzák a Fekete-tengert. Ezután Bea Tur Prikulitschról beszél, arról, hogy a férfi a gyerekkorához tartozik. Hogy ő is ugyanabból a faluból származik, ugyanabban az utcában lakott, sőt egy padban is ültek. Turral azt játszották, hogy Bea volt a ló, és Tur hajtotta őt. És Bea elesett és eltörte a lábát, de ez csak később derült ki. Tur korbáccsal hajtotta tovább, és azt állította, tetteti magát, mert már nem akar ló lenni. Meredek volt az utca, mondja Bea, ha Turral játszott az ember, Tur mindig szadista volt. Én pedig a százlábús játékról mesélek neki. A gyerekek két csoportra oszlanak, két százlábúra. Krétával vonalat húznak, és az egyik százlábúnak át kell húznia a másikat a maga területére, mert meg akarja enni. A gyerekeknek a hasuknál kell megfogniuk egymást, és tiszta erejükből húzniuk. Közben majdnem széttépik egymást, nekem zúzódások voltak a csípőmön, és kifordult az egyik vállam. Én nem vagyok ló, te nem vagy százlábú, mondja Bea. Ha az ember az, amit játszik, megbűnhődik érte, ez olyan, mint egy törvény. És a törvény alól nem lehet kibújni, hiába megy el az ember Prágáig. Vagy a lágerbe, mondom. Igen, mert Tur is jön, helyesel Bea. Ő is egyetemre került, misszionárius akart lenni, de nem lett. Viszont Prágában maradt, átnyergelt a kereskedelemre. Tudod, a kis falu törvényei, de még Prága törvényei is szigorúak, mondja Bea, ezért nem lehet megszabadulni tőlük, szigorú emberek találták ki őket. Ekkor Bea megint bemutatja azt a vontatott, lefelé sikló tekintetét, és azt mondja:

Csak Könyvek

25

Én szeretem a szigorú embereket. Egy szigorú embert, helyesbítek gondolatban, de fékeznem kell magam, mert Bea ebből a szigorúságból él, és a maga szigorú emberétől kapta a jó helyét a ruháskamrában, ellentétben velem. Panaszkodik Tur Prikulitschra, hozzánk akar tartozni, de úgy akar élni, mint ő. Amikor gyorsan beszél, néha közel jár ahhoz, hogy megtagadja a köztünk lévő különbséget. Ám mielőtt ez megtörténne, visszabújik a biztonságba. Lehet, hogy ez az a biztonság, ami miatt úgy összeszűkül a szeme, mikor lefelé siklik a tekintete. Lehet, hogy végig a kiváltságos helyzetére gondol, miközben velem beszél. És hogy azért beszél annyit, mert a szigorú embere mellett még egy kis szabadságot akar, amiről az embere mit sem tud. Lehet, hogy tőrbe csal engem, hogy mindent meggyón neki, amit velünk beszél. Bea, szólalok meg újra, erre a dalra emlékszem gyerekkoromból: Fátyolos a nap, magasan áll, sárga kukorica, nincs idő. Mert gyerekkorom legerősebb szaga a csírázó kukoricamagvak rothadó bűze. A nyári vakációra Venkre utaztunk, és nyolc hétig maradtunk. Aztán visszajöttünk a vakációból. Az udvaron, a homokbuckán kicsírázott a kukorica. Amikor kivettem a homokból, rajta voltak a fehér gyökérfonalak, és oldalra fordulva a büdös, sárga régi mag. Bea megismétli: Sárga kukorica, nincs idő. Azután szájába veszi az ujját, és azt mondja: Jó, hogy megnövünk. Bea Zakel fél fejjel magasabb nálam. Copfjait körültekerte a fején, karvastag selyemfonat. Lehet, hogy nemcsak azért tartja olyan büszkén a fejét, mert a ruháskamrában ül, hanem mert ezt a nehéz hajat kell viselnie. Lehet, hogy már gyerekkorában megvolt neki ez a nehéz haj, azért, hogy az eldugott hegyi faluban ne nézzenek a hegyek keresztül a fején, amíg meg nem hal. De itt a lágerben nem hal meg. Tur Prikulitsch gondoskodni fog róla.

Utolsó csepp boldogság Irma Pfeifernek Már október végén jeges tűszúrások keveredtek az esőbe. A felügyelő és a munkavezető kiosztotta a munkanormát, és rögtön visszamentek a lágerbe, meleg szolgálati helyiségükbe. Az építkezésen csöndes nap kezdődött, nem rettegtünk az üvöltő parancsszavaktól. Ám e csendes nap kellős közepén Irma Pfeifer kiabálni kezdett. Talán azt, hogy SEGÍTSÉGSEGÍTSÉG, vagy ELÉGELÉG, nem lehetett tisztán hallani. Lapátokkal és gerendákkal rohantunk a malterosgödör felé, nem elég gyorsan, az építésvezető már ott állt. Mindent el kellett dobnunk, ami a kezünkben volt. Ruki naszád, kezeket a hát mögé – fölemelt lapáttal kényszerített bennünket, hogy tétlenül nézzünk a malterba. Irma Pfeifer arccal lefelé feküdt, buborékokat vetett a malter. Először a karját nyelte el, majd a szürke takaró egészen a térdhajlatig emelkedett. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig, néhány másodpercig fodros hullámokat vetve várakozott. Azután egyszer csak a csípőjéig felcsapott. A feje és a sapka között kutyogott a sűrű lé. A fej lesüllyedt, a sapka emelkedett. Szétterültek a fülvédők, úgy sodródott a sapka lassan a gödör szélére, mint egy felborzolt tollú galamb. Irma Pfeifer kopaszra borotvált tarkója, rajta a megvarasodott tetűcsípésekkel, még kiállt, mint egy fél görögdinnye. Amikor a fejét is elnyelte a massza, és már csak a púpja látszott ki, azt mondta az építésvezető: Salko, ocseny salko.

26

Csak Könyvek

Azután lapátjával az építési terület szélére, a meszesasszonyokhoz hajtott bennünket, mindenkit egy kupacba, és ordított: Vnyimanyije ljugyi. A harmonikás Konrad Fonn-nak kellett tolmácsolnia: Figyelem, emberek, ha egy szabotőrnek a halál kell, akkor megkapja. Ez a nő beleugrott. A kőművesek látták az állványról. Fel kellett sorakoznunk és a lágerudvarra vonulnunk. Aznap kora délelőtt volt appell. Még mindig jeges tűszúrások keveredtek az esőbe, mi pedig kívül-belül rettentő csöndességben álltunk, annyira meg voltunk döbbenve. Sistvanyonov kirohant a szolgálati helyiségéből, és üvöltött. Szája körül habzott a nyál, mint egy túlhajszolt lónak. Közénk dobálta a bőrkesztyűjét. Minden egyes dobásnál ott, ahová esett, le kellett hajolnia valamelyikünknek és előrevinnie neki. Újra és újra. Azután átadott minket Tur Prikulitschnak. Tur Prikulitsch viaszosvászon kabátot és gumicsizmát viselt. Számoltatott, előreléptetett, visszaléptetett, számoltatott, előreléptetett, visszaléptetett, egészen az esti órákig. Hogy mikor vették ki Irma Pfeifert a malterosgödörből, hová vitték és hol kaparták el, senki sem tudja. Másnap reggel hidegen és csupaszon sütött a nap. Friss malter volt a gödörben, minden olyan volt, mint azelőtt. Senki nem említette a tegnapot. Biztosan akadt, akinek eszébe jutott Irma Pfeifer, a sapkája meg a jó pufajkája, mivel Irma Pfeifer valószínűleg felöltözve került a föld alá, és holtakra minek a ruha ott, ahol az élők megfagynak. Irma Pfeifer le akarta rövidíteni az utat, és hasa előtt a cementzsákkal nem látta, hová lép. A zsák teleszívta magát jeges esővel, az süllyedt le először. Ezért nem láttunk zsákot, amikor odaértünk a malterosgödörhöz. Így gondolta a harmonikás Konrad Fonn. Gondolni sokfélét lehet. Tudni nem.

Fekete nyárfa December 31-éről január 1-jére virradó éjszaka volt, a második év szilveszteréje. Éjféltájt a hangszórók az appellplatzra parancsoltak bennünket. Nyolc fegyveres, kutyás őr kíséretében végighajtottak a láger főutcáján. Egy teherautó haladt a nyomunkban. A magas hóban, a gyár hátsó falánál, ahol az ugar kezdődött, föl kellett sorakozni a kőkerítés előtt, és várni. Azt hittük, ez az agyonlövetés éjszakája. Előretolakodtam az első sorba, hogy az elsők között legyek, ne kelljen még halottakat is raknom a teherautóra – a teherautó ugyanis ott várakozott az út szélén. Sistvanyonov és Tur Prikulitsch bemásztak a vezetőfülkébe, járt a motor, hogy ne fázzanak. Az őrök föl-alá járkáltak. A kutyák falkában álltak, hunyorogtak a hidegtől. Olykor fölemelték valamelyik lábukat, hogy ne fagyjon meg. Ott álltunk aggastyánarccal, zúzmarás szemöldökkel. Néhány nőnek nemcsak a hidegtől reszketett az ajka, imákat mormoltak. Azt mondtam magamnak: Most vége mindennek. Nagyanyám búcsúmondata ez volt: Tudom, hogy visszajössz. Az is az éjszaka közepén hangzott el ugyan, de a világ közepén. Most szilveszter éjszakáját ünnepelték odahaza, éjfélkor talán rám koccintottak, arra, hogy még életben vagyok. Az újév első óráiban remélhetőleg gondoltak rám, aztán lefeküdtek a meleg ágyba. Nagyanyám éjjeliszekrénykéjén már ott a jegygyűrűje, amelyet minden este levesz, mert nyomja az ujját. Én pedig állok, és várom, hogy agyonlőjenek. Láttam magunkat, ahogy mindannyian egy óriási dobozban állunk. Baldachinos tetejét csillogó feketére festette az éjszaka, és élesre csiszolt csillagokkal díszítette föl. A doboz alját térdig érő hóval bélelte ki, hogy puhára essünk. A doboz falait

Csak Könyvek

27

pedig merev jégbrokát borította, összekuszálódott selyemrojtok és a legfinomabb drapéria, amíg a szem ellátott. Odaát, a láger kőfalán, az őrtornyok között a hó volt a ravatal. Toronymagas emeletes ágy nyújtózott belőle az égig, emeletes koporsó, amelyben mindannyiunkat föl lehetett ravatalozni, elfértünk benne, akárcsak a barakkok ágyain. A legfölső emelet a csillogó feketére festett baldachint érte. Az őrtornyokban, a ravatal fejénél és lábánál a díszzászlóalj két fekete ruhás tagja virrasztott. A ravatal fejénél, a lágerkapu irányában úgy derengett a lágerudvar őrfénye, mint egy kandeláber. A ravatal sötétebbik végénél állt a hófödte szederfa koronája, akár egy pompázatos koszorú, rajta számtalan papírcsíkon valamennyiünk neve. A hó tompít, gondoltam, alig fogjuk hallani a lövéseket. Hozzátartozóink kapatosan, jámboran alusszák ki a szilveszter fáradalmait a világ közepén. Talán a mi elvarázsolt, újévi temetésünkről álmodnak. Eszem ágában sem volt már, hogy kiszálljak a dobozból, benne az emeletes koporsóval. Ha valaki le akarja gyűrni a halálfélelmet, de nem szabadul tőle, mámorba fordítja át. A jeges hideg is, amelyben mozdulatlanul állunk, simává őrli az iszonyatost. A megfagyás transzállapotában átadtam magam az agyonlövetésnek. Ám akkor két vastagon bebugyolált orosz lapátokat vett le a teherautó utánfutójáról, és a lábunk elé dobták őket. Tur Prikulitsch és az egyik bebugyolált alak négy összecsomózott kötelet fektetett le a sötétség és a hó világossága határára, a gyár falával párhuzamosan. Sistvanyonov parancsnok elaludt a fülkében. Lehet, hogy be volt rúgva. Mellére ejtett állal aludt, mint egy utazó, akit a végállomáson a fülkében felejtettek. Addig aludt, amíg lapátoltunk. Nem is, mi lapátoltunk addig, amíg ő aludt, mert Tur Prikulitschnak várnia kellett az utasításaira. Amíg mi a kötelek között két járatot tisztítottunk meg agyonlövetésünk céljára, aludt. Nem tudom, meddig, amíg az ég szürke nem lett. Addig ismételgette a lapát ritmusa: Tudom, hogy visszajössz. A lapátolás kijózanított, és inkább választottam azt, hogy tovább éhezem, fázom és gürcölök az oroszoknak, mint azt, hogy lelőjenek. Igazat adtam nagyanyámnak: Visszajövök, de ellent is mondtam neki: Csakhogy te nem tudod, milyen nehéz. Azután Sistvanyonov kiszállt a fülkéből, az állát dörzsölgette, rázta a lábát, talán mert elzsibbadt. Magához intette a bebugyolált alakokat. Azok lehajtották az utánfutó oldalát, és csákányokat meg feszítővasakat dobáltak le róla. Sistvanyonov a mutatóujjával gesztikulált, szokatlanul röviden és halkan beszélt. Visszaszállt a vezetőfülkébe, és elment vele a kiürített teherautó. Turnak kellett parancsszóvá hangszerelnie Sistvanyonov morgását, és így kiáltott: Ültetőgödröket ásni. Úgy keresgéltük a szerszámokat a hóban, mint az ajándékokat. A föld csontkeménnyé fagyott. A csákány lepattant róla, a feszítővas hangja olyan volt, mintha vasat ütnénk vassal. Dió nagyságú rögök repültek az arcunkba. Izzadtam a fagyban, és fagyoskodtam az izzadságban. Egy izzó félre és egy jeges félre estem szét. Felsőtestem kiégett, gépiesen hajlongott, és izzott a félelemtől, hogy tudom-e tartani a normát. Testem alsó fele kifagyott, lábam hullahidegen lökődött a zsigereimbe. Délutánra vérzett a kezünk, de az ültetőgödrök csak tenyérnyi mélyek lettek. Úgy is maradtak. Csak késő tavasszal fejeztük be az ültetőgödröket, és két hosszú sorban fákat ültettünk beléjük. A fasor gyorsan fejlődött. Ilyen fák sehol másutt nem voltak, sem a sztyeppén, sem az orosz faluban, a környék egyetlen helységében sem. A lágerben töltött évek alatt senki nem tudta meg, hogy hívják ezeket a fákat. Minél magasabbra nőttek, annál fehérebbek lettek az ágaik és a törzsük. Nem törékenyek és viaszosfehéren áttetszők, mint a nyírfák, hanem impozáns növésűek és tompa kérgűek, mint a gipszpaszta. Amikor a láger utáni első nyaramat töltöttem otthon, láttam ezeket a lágerből ismert gipszfehér fákat az Égerparkban, öregek voltak és óriásiak. Edwin bácsi falexikonában ez állt: 28

Csak Könyvek

A legsebesebben növő fa, 35 méteresre is megnő. Kitartását bizonyítja a törzse, amely a 2 méter átmérőt is elérheti, és akár 200 éves korig is elél. Edwin bácsi nem sejtette, mennyire helyes, jobban mondva találó a leírás, amikor a LEGSEBESEBBEN szót olvasta fel nekem. Azt mondta: Ez a fa igénytelen és kimondottan szép. De lenyűgözően hazug. Hogyhogy FEKETE NYÁRFÁNAK hívják, ha egyszer fehér a törzse. Nem vitatkoztam vele. Csak magamban gondoltam: Ha valaki már állt fél éjszakán keresztül a feketére festett menny alatt az agyonlövetésére várva, azután véresre marta kezét a csákány, annak a fülében nem hazug a név.

Zsebkendő és egerek Sokféle textília volt a lágerben. Egyik vászondarabtól a másikig telt az élet. Kapcától törülközőig, konyharuháig, labodával töltött párnaciháig, házaló- és kolduskendőig, sőt: zsebkendőig, már akinek volt. A lágerbeli oroszoknak nem volt szükségük zsebkendőre. Mutatóujjukkal befogták az egyik orrlyukukat, és a taknyot úgy fújták ki a földre a másikon, mint egy galuskát. Azután befogták a tiszta orrlyukukat, és a takony kilövellt a másikon. Gyakoroltam, nekem nem repült ki a taknyom. A lágerben senki nem használt zsebkendőt az orrtisztításhoz. Akinek volt, az cukrot, sót tárolt benne. Ha már egészen elrongyolódott, vécépapírnak használták. Egyszer egy orosz asszony nekem ajándékozott egy zsebkendőt. Nagyon hideg volt. Hajtott az éhség. Munka után megint csak bementem az oroszok falujába házalni egy darab antracitszénnel, abban az időben kellett a szén a házaknál. Bekopogtam az egyik ajtón. Idős asszony nyitotta ki, elvette tőlem a szenet, és betessékelt a házba. Alacsony volt a mennyezet, az ablak is térdmagasságban volt a falba vágva. Egy sámlin két sovány, szürke-fehér foltos tyúk állt. Az egyiknek a taraja rálógott a szemére, úgy rángatta a fejét, mint a kéz nélküli ember, ha szemébe hull a haja. Az öregasszony már egy ideje beszélt hozzám. Csak egy-egy szavát értettem, de éreztem, miről van szó. Hogy fél a szomszédoktól, hogy már régóta egyedül él a két tyúkkal, de inkább a tyúkjaival beszélget, mint a szomszédaival. Hogy van egy velem egyidős fia, akit Borisznak hívnak, aki ugyanolyan messze van most az otthonától, mint én, csak épp a másik irányba, egy szibériai lágerbe, büntetőszázadba vitték, mert följelentette az egyik szomszéd. Lehet, hogy szerencsétek lesz, neked meg a fiamnak, mondta, és nemsokára otthon lehettek. A székre mutatott, én leültem az asztal sarkához. Levette a sapkát a fejemről, és az asztalra tette. Egy fakanalat rakott mellé. Azután odament a tűzhelyhez, és a fazékból krumplilevest mert egy bádogedénybe. Legalább egy liter leves volt. Kanalaztam, ő ott állt a vállamnál, és engem nézett. Forró volt a leves, szürcsöltem, és az asszonyra sandítottam. Ő pedig bólintott. Lassan akartam enni, mert azt akartam, hogy sokáig kitartson. De az éhségem ott ült a tányér mellett, mint egy kutya, és zabált. A két tyúk behúzta a lábát, és a hasán kuporogva aludt. A leves a lábujjamig átfűtött. Csöpögött az orrom. Podozsgyi, várj, mondta az asszony, és a szomszéd szobából hófehér zsebkendőt hozott elő. Kezembe adta és összezárta az ujjaimat, jelezve, hogy tartsam meg. Nekem ajándékozta. És én nem mertem belefújni az orromat. Ami történt, messze túlment a házalás üzleti jellegén, rajtam, őrajta, a zsebkendőn. A fiáról volt szó. Jót tett velem, és mégsem tett jót: vagy ő, vagy én, vagy mindketten túl messzire mentünk. Tennie kellett valamit a fiáért, mert ott voltam, ő pedig ugyanolyan messze az otthonától, mint

Csak Könyvek

29

én. Kínosnak éreztem, hogy ott vagyok, hogy én nem a fia vagyok. És kínos volt, hogy ő is érzi ezt, de túl kell tennie magát rajta, mert már nem bírja az örökös aggódást a fia miatt. Én sem bírtam már, hogy két ember vagyok, két elhurcolt ember, ez túl sok volt nekem, nem olyan egyszerű, mint két tyúk egymás mellett egy hokedlin. Hiszen én magam is egy teherrel több voltam magamnak a kelleténél. Utána az utcán a szenes kendőt, ezt a durva és mocskos vásznat használtam zsebkendőként. Az orrfújás után pedig a nyakamba kötöttem, így lett belőle sál. A két végével törölgettem a szemem menet közben, gyakran és gyorsan, hogy ne tűnjön fel. Ugyan senki nem nézett, de én azt akartam, hogy nekem ne tűnjön fel. Nagyon is jól tudtam, hogy van egy belső törvény, amely szerint soha nem szabad sírva fakadni, ha a kelleténél több okunk van rá. Bebeszéltem magamnak, hogy a hideg csalja elő a könnyeimet, és elhittem. A hófehér zsebkendő régi volt, és a legfinomabb batisztból készült, a cári időkből való remek darab. Kézzel hímzett azsúrszegélyén selyemcérnával kivarrt pálcikák. A pálcikák közti lyukak akkurátusan beszegve, a sarkokban kis selyemrózsák. Ilyen szépet már régen nem láttam. Az otthoni hétköznapi használati tárgyak szépségéről nem beszéltünk. A lágerben nem árt, ha az ember kitörli az emlékezetéből. A zsebkendő eszembe juttatta. Fájt ez a szépség. Vajon hazatér-e valaha ennek az orosz asszonynak a fia, aki egyszerre önmaga és én. Énekelni kezdtem, hogy megállítsam a kavargó gondolatokat. Mindkettőnknek szólt a marhavagonblues: Erdőn a boroszlán virít, Árkon havas a nyom, S én egyre csak a nekem írt Levélkéd fájlalom. Szaladt az ég, felhők a degeszre tömött párnáikkal. Azután a korai hold anyám arcával nézett le rám. A felhők egy párnát toltak az álla alá, egy másikat pedig a jobb orcájához. A párna a bal orcáján jött ki. És én azt kérdeztem a holdtól: Hát ennyire gyenge az én anyám. Vajon beteg-e. Vajon megvan-e még a házunk. Ott lakik-e még, vagy ő is lágerben van. Él-e még egyáltalán. Tudja-e, hogy én még élek, vagy már egy halottért sír, amikor rám gondol. Már a második telem volt ez a lágerben, nem írhattunk levelet haza, semmiféle életjelet nem adhattunk magunkról. Az oroszok falujában meztelen nyírfák álltak, alattuk a havas háztetők mint görbe ágyak egy szabadtéri barakkban. Ebben a korai alkonyatban a nyírfák kérge másképp volt sápadt, mint napközben, és másképp volt fehér, mint a hó. Láttam a szelet, ahogy kígyózva úszik át az ágak között. A gyalogösvényen, a legelő fonott kerítése mellett dióbarna kiskutya jött velem szembe. Háromszögletű feje volt, hosszú lába, olyan pálcikavékony, mint négy dobverő. Fehér lehelet gomolygott a szájából, mintha a zsebkendőmet enné, és dobolna hozzá a lábával. A kiskutya úgy futott el mellettem, mintha csak a kerítés árnyéka volnék. Igaza volt, azon a hazaúton a lágerbe nem voltam több, mint egy hétköznapi orosz tárgy az alkonyatban. A fehér batiszt zsebkendőt még nem használta senki. Én sem használtam soha, de az utolsó napig megőriztem a bőröndömben, mint anya és fia ereklyéjét. És végül még haza is vittem magammal. A lágerben semmi keresnivalója egy ilyen zsebkendőnek. A hosszú évek során bármikor elcserélhettem volna a bazárban valami ehetőre. Cukrot vagy sót kaptam volna érte, talán még kölest is. A kísértés megvolt, az éhség is elég vak hozzá. Ami visszatartott: Úgy gondoltam, a zsebkendő a sorsom. Ha az ember kiengedi kezéből a sorsát, akkor elveszett. Bizonyos voltam benne, hogy nagyanyám búcsúmondata, TUDOM, HOGY VISSZAJÖSSZ, ezzé a zsebkendővé változott át. Nem szégyellem, amikor azt mondom, a zsebkendő volt az egyetlen ember, aki törődött velem a lágerben. Biztos vagyok benne mind a mai napig. A tárgyakba néha beköltözik valami gyöngédség, valami torz gyöngédség, amit nem is vár tőlük az ember. 30

Csak Könyvek

Az ágy fejrészénél, a párna mögött van a bőrönd, a párna alatt pedig, konyharuhába bugyolálva a számtól megvont, felbecsülhetetlen értékű kenyér. És a párna alól, ahol az ember füle van, egyik reggel cincogás hallatszik. És az ember fölemeli a fejét és csodálkozik, a konyharuha és a párna között halvány rózsaszín gombóc rángatózik, akkora, mint az ember füle. Hat csukott szemű egér, egyenként kisebbek, mint a gyerekujj. A bőrük, mint a selyemharisnya, azért rángatóznak, mert húsból vannak. Az egerek a semmiből lettek, meg nem érdemelt ajándékként. Hirtelen büszke lettem rájuk, mintha ők is büszkék lennének rám. Büszke lettem, mert a fülemnek gyerekei születtek, mert a barakk 68 ágya közül az enyémet választották szülőhelyül, és éppen engem választottak ki apjuknak. Egyedül feküdtek ott, az anyjukat soha nem láttam. Szégyenkeztem előttük, amiért ennyire feltétel nélkül bíztak bennem. Azonnal éreztem, hogy szeretem őket, és hogy meg kell szabadulnom tőlük, mégpedig rögtön, mielőtt megennék a kenyeret, és mielőtt a többiek fölébrednének és észrevennék őket. A gombócnyi kisegeret a konyharuhára fektettem, fészket formáltam alattuk az ujjaimból, nehogy fájdalmat okozzak nekik. Kiosontam a barakkból, átvittem a fészket az udvaron. Reszketett a lábam a sietségtől, nehogy meglásson egy őr, vagy kiszagoljon egy őrkutya. De a szememet nem vettem le a kendőről, nehogy menet közben leessen nekem valamelyik kisegér. Azután odaálltam a latrinába, és a kendőt beleráztam a lyukba. A kisegerek beletoccsantak az árokba. Egy nyikkanás nélkül. Egyetlen mély sóhaj szakadt ki belőlem, sikerült. Amikor kilencéves voltam, a mosókonyha legeldugottabb zugában, egy régi szőnyegen újszülött szürke-zöld kismacskát találtam, még nem tudta kinyitni a szemét. Kezembe vettem, és simogatni kezdtem a hasát. Fújt, beleharapott a kisujjamba, nem engedte el. Akkor megláttam a vért. Összenyomtam a hüvelyk- és a mutatóujjamat – azt hiszem, tiszta erőből nyomtam, méghozzá a nyakán. Úgy vert a szívem, mint egy párviadal után. A kismacska meghalt, és tetten ért gyilkolás közben. Attól, hogy nem szándékosan tettem, csak még rosszabb volt a helyzet. A torz gyöngédség másképpen keveredik bele a bűnbe, mint az ádáz szándékosság. Mélyebben. És tartósabban. Egy dolog volt közös a kismacskában és az egerekben: Egy nyikkanás nélkül. Ami pedig megkülönbözteti a kismacskát az egerektől: Az egereknél szándékosság volt bennem és részvét. A macskánál keserűség, hogy az ember simogatni akar, és megharapják. Ez az egyik. A lépéskényszer a másik. Ha az ember már elkezdte nyomni, nincs visszaút.

A szívlapátról Sokféle lapát van. De a szívlapát a legkedvesebb. Csak neki adtam nevet. A szívlapáttal csak szenet, mégpedig lazán rakott szenet lehet föl- vagy lerakodni. A szívlapát feje akkora, mint két fej egymás mellett. Szív alakú és öblös, közel öt kiló szén vagy az éhségangyal feneke elférne benne. A szívlapát fejéhez hosszú nyak tartozik, rajta hegesztési varrat. A szívlapát nyele a nagy fejhez képest rövid. Keresztnyélben végződik. Egyik kézzel lent a nyakánál kell megfogni, a másikkal a keresztnyelet a fönti végén. Bár inkább úgy mondanám, a lenti végén. Mert nekem a szívlapát van fönn, a nyele mellékes, szóval inkább oldalt, vagy lent. Elég az hozzá, hogy megfogom a szívlapátot fönt a nyakánál,

Csak Könyvek

31

és a keresztnyelet a lenti végén. Tartom az egyensúlyt, a szívlapát hintává válik a kezemben, ahogyan a lélegzet hinta a mellkasban. A szívlapátot alaposan ki kell dolgozni, hogy teljesen sima legyen a feje, és hogy a hegesztési varrat úgy simuljon a kézbe, mint egy sebhely – és az egész lapát olyan legyen, mint egy második, külső egyensúly. Szenet lerakodni szívlapáttal ugyanis egészen más, mint égetett téglát fölrakodni. A téglarakodásnál az ember csak a kezét használja, a lényeg a logisztika. De a szénlerakodásnál a szerszám, a szívlapát virtuóz művészetté emeli a logisztikát. A szénlerakodás a legelőkelőbb sport, a lovaglás, a műugrás, az elegáns tenisz is alig ér föl vele. Mint a jégtánc. Én és a szívlapát páros kűrt táncolunk, így lehet mondani. Akinek egyszer megvolt a maga szívlapátja, az tudja, mi az elragadtatottság. A szén lerakodása így kezdődik: Amikor nagy csattanással lebillen a teherautó oldala, odaállsz a bal fölső sarokba, és ferdén beleszúrod a lapát élét, egészen a platóig, mégpedig úgy, hogy egyik lábaddal, mint egy ásóra, rálépsz a lapát fejére. Ha sikerül a teherautó szélén talpalatnyi helyet szerezned úgy, hogy már a platón állsz, elkezdheted a lapátolást. Ebben a játékos szvingritmusban minden izom mozgásba lendül. Bal kezeddel fogod a keresztnyelet, jobb kezeddel a hosszú nyakat úgy, hogy ujjaid a hegesztési varrat göböcskéin nyugszanak. Azután balról-föntről beleszúrsz a szénbe, és ívben lefelé lendíted a plató széléig, majd ugyanazzal a lendülettel a teherautó oldalán túlra, a mélybe taszítod. Ez azzal jár, hogy jobb kezedet csupán följebb csúsztatod a fanyélen, majdnem a keresztnyélig – miközben a testsúly áttevődik a jobb lábszárra, és lefut egészen a lábujjakig. Azután vissza az üres lapátot, balra föl. És újra a lendület, azután megtölteni a lapátot, majd jobbra le. Ha a szén nagy része már lent van és túl nagy a távolság a teherautó oldaláig, már nem lehet egy lendületes ívvel dolgozni. Ilyenkor vívóállást veszel fel: Jobb láb kecsesen előre, bal láb támasztékként stabilan hátra, lábujjak kissé kifelé fordítva. Azután bal kéz a keresztnyélen, jobb kéz ezúttal nem lent a nyaknál, hanem egészen lazán, de végig föl-le csúsztatod, hogy kiegyensúlyozd a súlyt. Most beleszúrsz, jobb térdeddel rásegítesz, visszahúzod, testsúlyodat ügyes fordulattal áthelyezed a bal lábfejedre, de úgy, hogy egy darabka szén se essen le a lapátról, majd egy további fordulatot teszel, vagyis egy lépést hátra a jobb lábaddal, felsőtesttel és arccal is jobbra fordulsz. Ezután megint áthelyezed a testsúlyodat egy harmadik, újabb pontra a lábfejeden, mégpedig a jobb sarkadra, bal lábfejedet most kecsesen, enyhén megemelt bokával tartod, mintha táncolnál, már csak a nagylábujjad külső pereme ér a talajhoz – és ekkor nagy lendülettel kidobod a szenet a lapátból a felhők felé úgy, hogy a lapát függőlegesen áll a levegőben, vagyis csak a bal kéz tartja a keresztnyélnél. Szép, mint egy tangó, váltakozó irányú hegyesszögű fordulatokkal, egyenletes tempóban. A vívóállástól kezdve pedig, amikor a szénnek messzebbre kell repülnie, a tangót fokozatosan keringőfordulatok váltják fel, mivel a testsúlyáthelyezés nagy háromszöget ír le, a test 45 fokos szögben hajlik, és a hajítótávolságba a szén úgy repül, mint egy madárraj. És vele repül az éhségangyal. Benne van a szénben, a szívlapátban, az ízületekben. Tudja, semmi sem melegíti fel jobban az egész testet, mint a lapátolás, és fel is emészti. De azt is tudja, hogy az éhség szinte maradék nélkül felzabál minden virtuozitást. Mindig kettesben vagy hármasban rakodtuk a szenet. Ha az éhségangyalt nem számoljuk, mert nem voltunk biztosak benne, közös-e az éhségangyal, vagy mindenkinek megvan a sajátja. Gátlástalanul közeledett mindenkihez. Tudta, ahová felraknak valamit, onnan le is lehet szedni. Ha matematikailag végiggondoljuk, a vége borzalmas lenne: Ha mindenkinek saját éhségangyala van, akkor valahányszor meghal valaki, egy éhségangyal felszabadul. Így később nem marad más, csak elhagyott éhségangyalok, elhagyott szívlapátok, elhagyott szén.

32

Csak Könyvek

Az éhségangyalról Mindig van éhség. Mivelhogy van, akkor jön, amikor akar, és ahogyan akar. Az oksági elv az éhségangyal kontármunkája. Ha jön, nagyon jön. Világos, mint az egyszeregy: 1 lapátemelés = 1 gramm kenyér. Nekem nem volna szükségem a szívlapátra. De az éhségem rá van utalva. Azt kívánom, bárcsak pusztán eszközöm volna a szívlapát. De uralkodóm. Az eszköz én vagyok. Ő uralkodik, és én alávetem magam. És mégis ő az én legkedvesebb szívlapátom. Rászorítottam magam, hogy szeressem. Megalázkodom előtte, mert jobb uralkodó, ha engedelmes vagyok, és nem gyűlölöm őt. Hálásnak kell lennem neki, mert amikor a kenyérért lapátolok, elvonja a figyelmemet az éhségről. Mivel az éhség nem múlik el, a szívlapát gondoskodik róla, hogy a lapátolás az éhség elébe tolakodjon. Lapátolás közben a lapátolás az első, másképp nem birkózna meg a test a munkával. A szenet ellapátolják, de soha nem lesz kevesebb. Szerencsére naponta érkezik Jaszinovatajából, ez áll a vagon oldalán. Az agy mindennap belefeledkezik a lapátolásba. Az egész test, de főként az agy, a lapát eszköze. Semmi más. Lapátolni nehéz. Hogy lapátolni kell és nem tudsz, ez az egyik. Hogy lapátolni akarsz és nem tudsz, ez kettős kétségbeesés, a megroggyanó térd, akár egy pukedli a szén előtt. Nem a lapátolástól félek, hanem magamtól. Vagyis attól, hogy lapátolás közben egyébre is gondolok, mint arra, hogy lapátolok. Ez kezdetben megtörtént velem néha. Fölemészti az erőt, amire a lapátoláshoz szükség van. A szívlapát azonnal észreveszi, ha nem vagyok vele egészen. Olyankor a pánik vékony zsinórként szorítja össze a torkomat. Halántékomban dobol a meztelen páros ütem. Mint egy falkányi autókürt, úgy kényszeríti rá ritmusát a pulzusomra. Mindjárt összeroppanok, édes szájpadlásomon megdagad az ínycsap. Az éhségangyal pedig egészen belebújik a számba, és ott megkapaszkodik az ínyvitorlán. Az ínyvitorla a mérlege. Magára ölti a szememet, a szívlapát imbolyogni kezd, a szén szétfolyik. Az éhségangyal állára illeszti az arcomat. Hintáztatja a lélegzetemet. A lélegzethinta delírium, de még milyen. Pillantásomat fölemelem, odafönt a csöndes napvatta, a felhőhímzés. Agyam, amelyet gombostűvel a mennyboltra tűztem, rángatózni kezd, ez maradt neki az egyetlen biztos pont. És evésről fantáziál. Már látom a fehér abrosszal terített asztalokat a levegőben, míg csikorog talpam alatt a törmelék. És a nap átragyog a tobozmirigyem közepén. Az éhségangyal a mérlegére néz, és azt mondja: Még mindig nem vagy eléggé könnyű, miért nem engeded el magad. Azt mondom: Te megcsalsz engem, a saját húsommal. Áldozatod lett. Csakhogy én nem a húsom vagyok. Valami más vagyok, és nem engedem el magam. Arról, hogy ki vagyok, többé nem beszélhetünk, azt viszont, hogy mi vagyok, nem mondom meg neked. Ami vagyok, az csapja be a mérlegedet. Gyakran történt ez a második télen a lágerben. Kora reggel holtfáradtan érkezem az éjszakai műszakból. Nincs dolgom, aludnom kéne, le is fekszem, de nem tudok aludni. A barakkban mind a 68 ágy üres, a többiek mind dolgozni mentek. Valami húz kifelé, az üres udvarú délutánba. A szél dobálja a gyér havat, csikorog a nyakamban. Az éhségangyal kivont éhséggel kísér a kantin mögé, a szemétdombhoz. Egy lépéssel mögötte botorkálok, ferdén lógok az ínyvitorlán. Mindig egy lépéssel mögötte, a saját lábam nyomában, hacsak nem az ő lába nyomában. Szemem előtt az éhség lebeg, hacsak nem az ő szeme előtt. Az angyal

Csak Könyvek

33

előreenged. Nem szégyelli el magát, csak nem akarja, hogy együtt lássák velem. Azután meghajtom a hátam, hacsak nem az övét. Mohóságom nyers, kezem vad. Ez az én kezem, az angyal nem nyúl szeméthez. Krumplihéjat teszek a számba és lehunyom a szemem, így jobban érzem az édes, üveges, fagyott krumplihéjat. Az éhségangyal eltüntethetetlen nyomokat keres, és eltünteti azokat, melyek nem megőrizhetők. Krumpliföldek vonulnak végig agyamban, a Venk hegyi rétjei közötti lejtős parcellák, az otthoni hegyek krumplija. A golyó alakú, sápadt új burgonya, az üveges kék, göcsörtösre torzult őszi krumpli, az ökölnyi, bőrös héjú, sárgás-édes keményítőburgonya, a karcsú, sima héjú, ovális, nehezen puhuló rózsaburgonya. És ahogy nyáron virágoznak sárgásfehér, rózsásszürke vagy lila, viaszos csomókban a méregzöld, szögletes száron. És milyen gyorsan, vicsorogva habzsoltam a fagyott krumplihéjakat. Egyik héjat tömtem a számba a másik után, szünet nélkül, amilyen az éhség. Megszakítás nélkül, egy darabban, egyetlen hosszú krumplihéj szalagként. Mindet, mindet, mindet. És jön az este. És mindenki hazajön a munkáról. És letelepszenek az éhségre. Az éhség az ágy, amikor az egyik éhes nézi a másik éhest. De ez csalás, érzem magamon, az éhség telepszik miránk. Mi vagyunk az éhség ágya. Mi eszünk csukott szemmel. Mi etetjük az éhséget egész éjszaka. Mi hizlaljuk föl, hogy a lapátra ülhessen. Eszem egy kurta alvást, azután fölébredek, majd megeszem a következő kurta alvást. Az egyik álom olyan, mint a másik, megesszük. Az evéskényszer megkönyörül rajtunk álmunkban, de ez is kínlódás. Lakodalmi levest eszem kenyérrel, töltött paprikát kenyérrel, fatörzstortát. Akkor felébredek, a barakk rövidlátó őrfényébe nézek, újra elalszom, és karalábélevest eszem kenyérrel, nyulat vadas mártással és kenyérrel, eperfagylaltot ezüstkehelyből. Azután diós tésztát és vaníliás kiflit. Azután kolozsvári töltött káposztát kenyérrel, puncstortát. Aztán fejhúst tormával és kenyérrel. A végére jutott volna még őzgerinc kenyérrel és őszibarackkompóttal, de belereccsen a hangszóró, mert nappal van. Minél többet eszem, az álom annál soványabb marad, és az éhség fáradhatatlan. Az első három emberről, aki belehalt az éhségbe, pontosan tudtam, kicsodák, haláluk sorrendjét is tudtam. Néhány napig mind a hárman az eszemben jártak. De a hármas szám soha nem marad az első hármas szám. Az egyik szám adja a másikat. És ahogy nő a szám, úgy lesz egyre érzéketlenebb. Ha magad is csont és bőr vagy, és nem valami jó állapotban, igyekszel a holtakat távol tartani magadtól. Mert ha már a számoknál tartunk, a negyedik év márciusában háromszázharminc halottat számoltunk. Ilyenkor már nem engedhető meg semmiféle erős érzelem. Csak futólag gondoltunk rájuk. A sötét hangulatot elhessegettük magunktól. A megtört gyászt elűztük, mielőtt még elért volna bennünket. A halál nagyra nő, és mohón vágyik mindenkire. Nem szabad szóba állni vele. El kell hessenteni, mint egy tolakodó kutyát. Soha azután nem voltam olyan elszánt ellensége a halálnak, mint az öt lágerév alatt. A halál ellenében nem kell egy teljes saját élet, elég egy olyan, amely még nem ért egészen véget. De most vissza a láger első három halottjához, akik a következők: A süket Micit agyonnyomta két vagon. Kati Meyert betemette a cement. Irma Pfeifer belefulladt a malterba. Az én barakkomban pedig a gépész Peter Schiel az első halott, megmérgezte a kőszénpálinka. A halál okát mindegyiküknél másképpen hívják, de az éhség mindig ott volt a közelben. A számokhoz visszatérve: egyszer borotválás közben azt mondtam a tükörbe Oswald Enyeternek: Minden, ami egyszerű, matematikailag levezethető, mert ínyvitorlája

34

Csak Könyvek

mindenkinek van. Az éhségangyal mindenkit lemér, és annak, aki elengedi magát, leugrik a szívlapátjáról. Neki ez az oksági elv és az erőkar törvénye. Egyik sem megvetendő, de nem is kell magunkévá tenni őket, felelte a borbély. És ez is egy törvény. Hallgattam a tükörben. Tele van a fejbőröd gennyes rügyekkel, mondta a borbély, itt már csak a nullásgép segít. Miféle rügyekkel, kérdeztem. Valóságos jótétemény volt, amikor kopaszra kezdte nyírni a fejem. Egy biztos, gondoltam, az éhségangyal ismeri a cinkosait. Kényezteti, azután ejti őket. Összetörnek. És ő is velük. Ugyanabból a húsból van, mint amelyet megcsal. Ez is az erőkar törvénye. És most mit mondjak erre. Mindig az történik, amit az egyszerűség diktál. Az ő sorrendjének elve a folyamatosság. És ha öt évig tart, akkor átláthatatlanná válik, és már nem figyel rá senki. Nekem pedig úgy tűnik, hogy ha később el akarja mesélni az ember, nincs semmi, ami illeszkedne a történetbe: Az éhségangyal helyesen gondolkodik, soha nem hiányzik, nem megy el, de visszajön, tudja, merre tart, és ismeri a határaimat, tudja, honnét jöttem én, és mennyire hat ő maga, mindig az egyik oldalon jár nyitott szemmel, mindig elismeri saját létezését, undorítóan személyes, áttetsző az álma, laboda-, cukor-, só-, tetű- és honvágyszakértő, tele van vízzel a hasa és a lába. Mást nem is tehetsz, mint hogy felsorolod. Ha nem engeded el magad, azt hiszed, csak feleannyira rossz. Máig az éhségangyal beszél belőled. Mindegy, mit mond, még mindig durván világos a képlet: 1 lapátemelés = 1 gramm kenyér. Csak beszélni nem szabad az éhségről, ha éhes vagy. Az éhség nem holmi emeletes ágy, hogy meg lehessen mérni. Az éhség nem tárgy.

A kőszénpálinka Egy fenekestül felforgatott éjszakán, amikor alvásra gondolni sem lehetett, amikor az evéskényszer kegyelme sem látogatott meg, mert szünet nélkül kínoztak a tetvek, egy ilyen éjszakán Peter Schiel meglátta, hogy én sem alszom. Felültem az ágyamon, velem átellenben ő is felült az ágyában, és azt kérdezte tőlem: Mit jelent az, hogy adok-kapok. Én azt mondtam: Aludj. És visszafeküdtem. Ő ülve maradt, aztán valami csuklásszerű hangot hallottam. A bazárban Bea Zakel kőszénpálinkát adott neki a gyapjúpulóveréért. És megitta. És nem kérdezett többet. Másnap reggel Karli Halmen mondta, még néhányszor megkérdezte, mit jelent az adokkapok. Te akkor mélyen aludtál.

Csak Könyvek

35

A Zeppelin Ahol nincsenek kokszkemencék, elszívók és gőzölgő csövek, ahol már csak a hűtőtorony fehér felhője néz le fentről, ha kirepül a tágas sztyeppére, ahol véget érnek az utolsó sínek és a jamában szénlapátolás közben csak a virágzó, romokon sarjadó gazt látjuk, vagyis ott, ahol a gyár mögött a föld kopár és a leghitványabb, mielőtt burjánzó vadon rejtené, ott gyalogösvények keresztezik egymást. És egy óriási, elrozsdásodott csőhöz vezetnek, kimustrált, háború előtti Mannesmann-csőhöz. 7 vagy 8 méter hosszú, 2 méter magas. Az egyik végén, a fejénél, a jama felőlin be van hegesztve, mint egy ciszterna. A másik végén, a lábánál, a pusztaság felé, nyitva áll. Irdatlan nagy cső, senki nem tudja, hogy került ide. Amióta a lágerbe kerültünk, legalább azt tudják, mire jó. Mindenki úgy hívja, ZEPPELIN. Ez a Zeppelin nem lebeg ezüstösen az égen, de ha rágondolunk, lebegni kezdünk. Garniszálló, amely felett a lágerparancsnokság és a nacsalnyikok szemet hunynak. A Zeppelinben találkoznak a mi lágerünkből való nők a német hadifoglyokkal, akik itt a közelben a kiürült telkeken vagy a szétbombázott gyárakban takarítják el a törmeléket. Kowatsch Anton úgy mondta, kandúrlagzira járnak az asszonyainkkal. Tartsd csak nyitva a szemed szénlapátolás közben. Még a sztálingrádi nyáron, azon az utolsó nyáron a tornácon odahaza, egy szereleméhes, birodalmi német női hang szólt a rádióból: Minden német asszony egy gyermeket ajándékoz a Führernek. Fini néném azt kérdezte anyámtól: Akkor hogy csináljuk, mostantól a Führer minden este eljön valamelyikünkhöz ide Erdélybe, vagy mi utazunk el szépen sorban őhozzá, a birodalomba. Nyúl volt vadas mártással, anyám lenyalta a szószt egy babérlevélről, lassan húzta ki a babérlevelet az ajkai közül. És amikor tisztára nyalta, bedugta a gomblyukába. Arra gondoltam, csak látszólag gúnyolódnak rajta. A csillogó szemükön látszik, hogy a kicsinél kicsit jobban kívánják. Apám is látta, összeráncolta a homlokát, és egy időre elfelejtett rágni. Nagyanyám pedig azt mondta: Azt hittem, bajuszos férfi nektek nem kell. Küldjetek egy táviratot a Führernek, hogy előtte borotválkozzon meg. Mivel munka után elhagyatott volt a jama, és a nap még vakítóan, ferdén sütött a fűre, az egyik gyalogösvényen odamentem a Zeppelinhez, és belenéztem. A cső belseje a bejáratánál árnyékos volt, a közepén félhomályos, egészen hátul pedig olyan sötét, mint az alagút. Másnap nyitva tartottam a szemem szénlapátolás közben. Késő délután láttam, hogy három vagy négy férfi közeledett a gazban. Másféle pufajkakabátot viseltek, mint mi, csíkosat. A Zeppelin közelében leültek, a fű a nyakukig ért. Hamarosan a cső bejáratára került egy botra tűzött szakadt párnahuzat, jelezve, hogy foglalt. Valamivel később lekerült onnét a zászlócska. Azután nemsokára megint megjelent, majd megint eltűnt. Amint az első férfiak eltűntek, jött a következő három-négy, és leültek a fűbe. Azt is láttam, hogy egész női brigádok falaztak a kandúrlagzinak. Miközben három-négy nő bement a gazba, a többiek beszélgetésbe bonyolódtak a nacsalnyikkal. Ha az mégis a távol maradók után kérdezősködött, elmondták neki, hogy gyomorgörcs és hasmenés miatt kellett bemenniük a gazba. Ez néhányukra igaz is volt, hogy hányra, azt nem tudhatta megállapítani. A nacsalnyik a szája szélét rágta, egy darabig csak hallgatózott, de aztán egyre gyakrabban forgatta a fejét a Zeppelin felé. Abból vettem észre, hogy a nőknek közbe kellett avatkozniuk, hogy az énekesnőnkkel, Loni Michhel kezdtek sugdolózni, mire Loni üveghangon fújni kezdte, túlharsogva a lapátolás zaját: Esti csönd mindenfele, A völgy ölén fülemile. 36

Csak Könyvek

Erre az eltűntek is előkerültek. Közénk furakodtak és lapátoltak, mintha mi sem történt volna. Tetszett nekem a név: Zeppelin, egybecsengett az ezüstös feledéssel, amit nyomorúságunkban nyújtott, a macskamód sietős párzással. Megértettem, hogy ezeknek az idegen németeknek megvolt mindaz, ami a mi férfijainkból hiányzott. A Führer küldte őket a nagyvilágba katonának, a legjobb korban voltak, vagyis nem gyerekemberek és nem is öregedők, mint a mi férfijaink. Nyomorultak és megalázottak voltak ők is, de előtte harcoltak a háborúban. Asszonyaink szemében hősök voltak, mindenesetre jobbak, mint az esti szerelem egy kényszermunkással a barakk egyik ágyán, a függönyként használt takaró mögött. Az esti szerelem változatlanul nélkülözhetetlen volt. De asszonyaink érezték rajta saját kínlódásuk szagát, ugyanannak a szénnek és ugyanannak a honvágynak a szagát. És az esti szerelem óhatatlanul elvezetett a mindennapos adok-kapokhoz. A férfi gondja volt élelemről gondoskodni, a nőé a ruha és a vigasztalás. A Zeppelinben nem volt semmiféle gond, csak hogy felvonják és leeresztik a kis fehér zászlót. Kowatsch Anton nem nézte ki belőlem, hogy nem sajnálom a nőktől a Zeppelint. Hogy gondolatban ugyanazon a vadcsapáson járok, hogy beavatottként ismerem a gerjedelmet a félrecsúszott ruhákban, a portyázó kéjt és a préda örömét az Égerparkban és a Neptun fürdőben. Hogy magamban egyre gyakrabban járok randevúkra, ezt senki nem nézte ki belőlem. FECSKE, FENYŐ, FÜL, CÉRNA, SÁRGARIGÓ, SAPKA, NYÚL, MACSKA, SIRÁLY. Azután GYÖNGY. Hogy annyi sok fedőnevet hordok a fejemben, nyakamban pedig annyi sok hallgatást, ezt itt senki nem nézte ki belőlem. A szerelemnek a Zeppelinben is megvoltak a maga évszakai. A második évben a tél vetett véget a Zeppelinnek. Azután az éhség. Amikor az éhségangyal hisztérikusan járkált velünk, amikor eljött a csont és bőr idő, amikor már hímet és nőstényt nem lehetett egymástól megkülönböztetni, a jamában ugyanúgy folyt a szénrakodás. Csak a gyalogösvényeket nőtte be a gaz. A bükköny lilán kúszott a fehér cickafark és a piros laboda között, virágzott a kék bojtorján és a bogáncs is. A Zeppelin aludt, a rozsdáé lett, ahogy a szén a lágeré, a füvek a sztyeppéé, mi pedig az éhségé voltunk.

A kakukkos óra fantomfájdalmairól A második év nyarán, egy este kakukkos órát találtunk a falon, az ajtónál álló ivóvizes bádogvödör fölött. Nem lehetett kideríteni, hogyan került oda. Így hát a barakké lett, meg a szögé, amelyen függött, senki másé. Mégis zaklatott bennünket, együtt és külön-külön is. A tiktakolás ott hallgatózott az üres délutánban, ki jön, ki megy, ki alszik az ágyán. Vagy csak fekszik ott, önmagába fordulva, vagy várakozva, mert az elalváshoz túlságosan éhes, a felkeléshez pedig túlságosan gyenge. Csakhogy a várakozást nem követte semmi, leszámítva a tiktakolást a nyelvcsapban, amit megkettőzött az óra tiktakolása. Minek kellett nekünk oda egy kakukkos óra. Az idő méréséhez nem volt rá szükségünk. Nem volt mit mérnünk, reggelenként a himnusz ébresztett bennünket az udvari hangszóróból. És a himnusz küldött este ágyba. Amikor kellettünk nekik, úgyis előkerítettek, az udvarból, a kantinból, az álomból. A gyár szirénái is órák voltak, még a hűtőtorony fehér felhője is, meg a kokszkemencék harangjai.

Csak Könyvek

37

Azt hiszem, a dobos Kowatsch Anton cipelte oda a kakukkos órát. Megesküdött ugyan, hogy semmi köze a dologhoz, de azért naponta felhúzta. Ha már itt lóg, akkor járjon is, mondta. Egészen közönséges kakukkos óra volt, de a kakukk nem volt közönséges. Háromnegyedkor előjött, és felet kiáltott, negyedkor egész órát. Egészkor elfelejtett kiáltani, vagy nem annyit kiáltott, ahány óra volt, hanem kétszer annyit, vagy feleannyit. Kowatsch Anton azt állította, hogy a kakukk a világ más tájainak helyi idejét tekintve helyesen kiált. Kowatsch Anton teljesen bele volt bolondulva ebbe az órába, a kakukkba, a két fenyőtobozt formázó öntöttvas súlyba, a mozgékony ingába. Legszívesebben egész éjjel elhallgatta volna, ahogy a kakukk kikiáltja a világ összes időzónájának pontos idejét. Csakhogy a barakk többi lakója nem a kakukkféle időzónákban akart ébren feküdni, és aludni sem. Kowatsch Anton esztergályos volt a gyárban, a lágerzenekarban pedig az ütőhangszereket kezelte, ő játszotta a vontatott-szögletesen táncolt Paloma dobszólamát. Hangszereit a lakatosműhelyben az esztergapadon készítette, szívesen elbabrált velük. A világcsavargó kakukkot orosz nappali és éjszakai rendre akarta szoktatni. Az volt a terve, hogy leszűkíti a hangrést a mechanikájában, amitől a kakukk éjszaka rövid, tompa, egy oktávval mélyebb hangot ad ki, nappal pedig egy másik, hosszabb, magasabb hangot. Ám még mielőtt beavatkozhatott volna a kakukk napirendjébe, valaki letépte az órát a falról. A kakukk kis ajtaja ferdén csüngött a zsanérján. És amikor a szerkezet éneklésre akarta bírni a madarat, félig-meddig kinyílt ugyan az ajtócska, ám a kakukk helyett egy darab gumi bújt ki a házból, mint valami giliszta. A gumidarab vibrálni kezdett, miközben panaszos horkantás hallatszott, amely olyan volt, mint amikor valaki álmában egyszerre köhög, krákog, horkol, fingik, és sóhajt. Így gondoskodott a gumigiliszta az éjszakai nyugalmunkról. Kowatsch Anton a gilisztáért is ugyanúgy lelkesedett, mint a kakukkért. De nemcsak barkácsolni szeretett: attól is szenvedett, hogy nem volt szvingzenét játszó kollégája a lágerzenekarban, mint régebben Karánsebesen, a big bandjében. Esténként, amikor a hangszóróhimnusz behajtott bennünket a barakkba, Kowatsch Anton egy hajlított drótdarabbal átállította éjszakai horkantásra a gumidarabot. Minden alkalommal elidőzött még egy kicsit az óra mellett, megnézte az arcát a vizesvödörben, és mint aki hipnózis alatt van, úgy várta az első horkantást. Amikor kinyílt az ajtócska, kissé meggörbítette a hátát, és bal szeme, amely valamivel kisebb volt, mint a jobb, precízen csillogott. Egy alkalommal a horkantás után azt mondta, inkább magának, mint nekem: Hej, ez a giliszta de jó kis fantomfájdalmat örökölt a kakukktól. Én szerettem azt az órát. Az őrült kakukkot nem szerettem, a gilisztát sem, a fürge ingát sem. Szerettem viszont a két súlyt, a fenyőtobozokat. Súlyos, lomha vasból voltak, mégis eszembe juttatták a hazai hegyek fenyőerdeit. Magasan a fejem fölött fekete-zöld fenyőtűkabátok, szorosan egymás mellett. Alatta szigorú rendben, ameddig a szem ellát, a törzsek gólyalába, állnak, ha állsz, mennek, ha mész, futnak, ha futsz. Csak máshogyan, mint te, úgy, mint egy hadsereg. Azután ha a félelemtől a szíved már a nyelved alatt dobog, lábad alatt meglátod a csillogó fenyőtűbundát, ezt a színtiszta nyugalmat az elszórt fenyőtobozokkal. És te lehajolsz, fölveszel belőlük kettőt, egyiket nadrágzsebedbe dugod. A másikat kezedben tartod, és máris nem vagy egyedül. Megérteti veled, hogy a hadsereg nem más, mint egy erdő, az elveszettség pedig, amit érzel, csupán a séta. Apám nem sajnált sem időt, sem fáradságot, meg akart tanítani fütyülni, meg hogy hogyan lehet a visszhangból megállapítani az irányt, ha valaki eltévedt az erdőben, és fütyülni kezd. És hogy bizonyos módon meg lehet találni az illetőt, ha visszafütyülünk neki. A fütyülés hasznát megértettem, de azt nem, hogyan kell hegyesen kifújni a levegőt. Helytelen módon befelé szívtam, így a mellkasom telt meg, nem pedig ajkaimon a hang. Soha nem tanultam meg fütyülni. Akárhányszor megmutatta, csak arra gondoltam, amit láttam, hogy a férfiak 38

Csak Könyvek

ajka belül úgy csillog, mint a rózsaszín kvarc. Azt mondta, majd meglátom, hogy hasznát veszem. Ő a fütyülésre értette. Én viszont az ajkak üveges felszínére gondoltam. A kakukkos óra egyébként az éhségangyalé volt. A lágerben nem is az idő volt a kérdés, hanem csak ez: Mondd, kakukk, meddig élek még.

Vigyázó Kati Katharina Seidel, a Vigyázó Kati a Bánátból jött, Backóvárról. Vagy kivásárolta magát egy falujabeli, és valami gazember őt vette föl helyette a listára. Vagy az a gazember egyszerűen szadista volt, és Kati eleve rajta volt a listán. Gyengeelméjűnek született, öt éven át nem tudta, hol van. Olyan volt, mint egy termetes asszonyság, csak kicsiben, kamaszkorától fölfelé már nem, csak széltében nőtt. Hosszú barna copfot viselt, homlokától a nyakszirtjéig kóckoszorút. Az első időkben naponta fésülték az asszonyok, aztán amikor kitört a tetűjárvány, pár naponta. A Vigyázó Katit semmilyen munkára nem lehetett befogni. Nem értette, mi az a norma, mi a parancs vagy a büntetés. Összekeverte, hogy mit mikor kell csinálni a műszakban. Hogy elfoglalják valamivel, a második télen kitalálták neki a felvigyázást. Éjszakánként a barakkokban kellett őrködnie. Egy ideig a mi barakkunkba jött először, leült a kisasztalhoz, összefonta a karját, résnyire összehúzta a szemét, és az őrfényül szolgáló villanykörte szúrós fényébe nézett. A szék túl magas volt neki, nem ért le a lába a földre. Ha rájött az unalom, belekapaszkodott az asztal szélébe, előre-hátra hintáztatta magát a széken. Alig egy órát bírt ki, akkor átment egy másik barakkba. Nyáron már csak a mi barakkunkba járt, és ott maradt egész éjjel, mert tetszett neki a kakukkos óra. A pontos időt nem tudta leolvasni. Leült az őrfény alá, összefonta a karját, és várta, hogy kijöjjön a gumigiliszta az ajtócskán. Ha a giliszta horkantott egyet, Kati kinyitotta a száját, mintha ő is csatlakozni akarna hozzá, de hangot nem adott ki magából. Mire a gumigiliszta másodszor előbújt, Kati már arccal az asztalra borulva aludt. Mielőtt elaludt, hátranyúlt a copfjáért, az asztalra ejtette, és egész éjjel a kezében tartotta. Talán így nem volt annyira egyedül. Talán félt a 68 férfipriccs erdejében. Talán ugyanúgy segített rajta az a copf, mint rajtam a fenyőtoboz az erdőben. Vagy csak így, copfját kezében tartva lehetett biztos benne, hogy nem lopják el. A copfját végül mégis elvették tőle, de nem mi voltunk a tettesek. Büntetésből, amiért elaludt, Tur Prikulitsch bevitte a Vigyázó Katit a gyengélkedő barakkba. A felcsernőnek kopaszra kellett nyírnia őt. Aznap este a Vigyázó Kati, nyaka körül a levágott copffal, bejött a kantinba, és letette az asztalra a copfot, mint valami kígyót. Egyik végét belemártotta a levesbe, és a kopasz fejéhez tartotta, hogy visszanőjön. A másik végének is enni adott, közben sírt. Heidrun Gast elvette tőle a copfot, és azt mondta Katinak, jobb, ha elfelejti. Evés után Heidrun az udvaron égő tüzek egyikébe dobta a copfot, a Vigyázó Kati meg szótlanul nézte, hogyan ég el. A Vigyázó Kati kopaszon is szerette a kakukkos órát, kopaszon is elaludt a gumigiliszta első horkantása után, és ökölbe szorítva tartotta a kezét, mintha benne lenne a copfja. Amikor a haja kinőtt, továbbra is ökölbe szorított kézzel aludt, pedig csak ujjnyi hosszú volt a haja. Hónapokig folyton elaludt a Vigyázó Kati, akkor újra kopaszra nyírták, és annyira gyéren nőtt vissza neki, hogy több tetűcsípés látszott a fején, mint haj. Egészen addig újra meg újra

Csak Könyvek

39

elaludt, amíg Tur Prikulitsch föl nem fogta, hogy a megnyomorított embereket ugyan kedvére egzecíroztathatja, de a hülyét sohasem fogja engedelmességre tanítani. Megszüntette a felvigyázói munkakört. A Vigyázó Kati, még azelőtt, hogy kopaszra nyírták, egy appell alatt a sor közepén leült a hóba a sapkájára. Sistvanyonov ordított: Fasiszta, felállni. Tur Prikulitsch a copfjánál fogva rángatta fel, de amikor elengedte, Kati visszaült. Tur Prikulitsch keresztcsonton rúgta, erre Kati összegörnyedt, de a földön maradt, copfját öklébe szorította, öklét pedig a szájába nyomta. Copfja vége kilógott, mintha Kati leharapta volna egy kicsi barna madár felét. Így maradt egészen addig, amíg valamelyikünk az appell után föl nem segítette és a kantinba nem kísérte. Nekünk parancsolgathatott Tur Prikulitsch, a Vigyázó Katival szemben azonban hiábavaló volt minden durvaság. És ugyanolyan hiábavaló volt minden részvét is. A Vigyázó Kati javíthatatlanul és reménytelenül megfosztotta Tur uralkodását minden értelemtől. Tur Prikulitsch, hogy ne tegye magát nevetségessé, megszelídült. Appellkor a Vigyázó Katinak ott kellett ülnie mellette a földön. Órákig ült a sapkáján, és úgy bámulta, mint egy marionettfigurát. Az appell végére a sapka odafagyott a hóra, úgy kellett letépni onnan. Az egyik nyáron Vigyázó Kati három egymást követő estén zavarta meg az appellt. Egy darabig csöndben üldögélt Tur Prikulitsch mellett, aztán közelebb húzódott a lábához, és sapkájával fényesíteni kezdte a kápó cipőjét. Tur Prikulitsch erre rálépett a kezére. Kati kihúzta a kezét, és a másik cipőt kezdte suvickolni. Tur a másik lábával is Kati kezére lépett. Amikor fölemelte a lábát, Kati felugrott, karjával csapkodva ide-oda kezdett rohangálni a sorok között, és burukkolt, mint egy galamb. Mindenki visszatartotta a lélegzetét, csak Tur tompa nevetése hallatszott, mint a pulykakakasok lublubolása. A Vigyázó Kati háromszor fényesíthette ki a cipőjét és játszhatott galambot. Azután többé nem jelenhetett meg az appellen. Amíg az appell tartott, a padlót kellett felmosnia a barakkokban. Vizet engedett a vödörbe a kútnál, kicsavarta a rongyot, a seprűre tekerte, minden barakk után vizet cserélt. Semmiféle bizonytalanság nem zavarta meg a fejét munka közben. Olyan tiszta volt a padló, mint soha azelőtt. Alaposan, sietség nélkül dolgozott, talán otthon szokott hozzá. Annyira nem is volt őrült. Az appellt úgy hívta, APFEL. Ha megszólalt egy harang a kokszkemencéknél, közölte, hogy kezdődik a mise a templomban. Nem is kellett áltatnia magát semmivel, az esze úgyis máshol járt. Viselkedése nem alkalmazkodott a lágerrendhez, de a körülményekhez igen. Valami elemi erő lakozott benne, amiért irigyeltük. Az ő ösztönein még az éhségangyal sem tudott eligazodni. Őt is megszállva tartotta, mint mindannyiunkat, de az ő agyába nem tudta befészkelni magát. Kati megfontolás nélkül tette azt, ami a legegyszerűbb volt, megadta magát a véletleneknek. Házalás nélkül túlélte a lágert. A kantin mögött, a konyhai hulladéknál soha nem láttuk. Azt ette, amit a lágerudvaron és a gyár területén talált. Virágokat, leveleket, magokat a gazban. Meg mindenféle állatot, férgeket és hernyókat, kukacokat és bogarakat, csigákat és pókokat. A láger havas udvaráról fölette az őrkutyák megfagyott ürülékét. Csodálkoztunk, mennyire bizalmas viszonyban vannak vele az őrkutyák, mintha ez a füles sapkás, botladozó ember egy volna közülük. A Vigyázó Kati idiótasága végig megbocsátható mértékű maradt. Nem volt tolakodó, de elutasító sem. Az évek során olyan természetes otthonosságra tett szert, mintha a láger háziállata lenne. Nem volt benne semmi, amitől idegenkedtünk volna. Szerettük őt. Egy szeptemberi délutánon éppen véget ért a műszakom, a napsugarak még olyan forrók voltak, mintha tűvel szurkáltak volna. Eltévedtem a jama mögötti ösvényeken. A már régen ehetetlen, tüzes színű laboda között ringott a nyár perzselte vadzab. Levélerei úgy derengtek, mint a halcsontvázak. A kemény héj alatt még tejes volt a mag. Ettem. A visszaúton már nem akartam átevickélni a gazon, a letarolt gyalogúton mentem végig. A Zeppelin mellett ott ült a Vigyázó Kati. Keze egy hangyadombon nyugodott, és nyüzsgött rajta a feketeség. Lenyalta, ette. Azt kérdeztem: Kati, mit csinálsz. 40

Csak Könyvek

Csinálok viszketős kesztyűt, mondta. Nem fázol, kérdeztem. Erre ő: Ma nem, majd holnap. Az anyukám sütött nekem mákos kiflit, még meleg. Ne menjél rá a lábaddal, nem tudsz várni, nem vagy te vadász. Ha a kifli elfogyott, megszámolják a katonákat. Aztán mennek haza. Ekkorra már megint csupa nyüzsgő feketeség volt a keze. Mielőtt lenyalta a hangyákat, azt kérdezte: Mikor van vége a háborúnak. Azt mondtam: A háborúnak már két éve vége van. Gyere, visszamegyünk a táborba. Erre ő azt mondta: Nem látod, most nem érek rá.

A kenyeres bűntény Fenya soha nem hordott pufajkakabátot, csakis fehér munkaköpenyt, amelyre a saját horgolt gyapjúkabátjait húzta, mindig másikat. Az egyik dióbarna volt, a másik piszkoslila, mint a pucolatlan cékla, volt agyagsárga és fehér-szürke csíkos. Mindegyiknek túlságosan bő volt az ujja, a hasán viszont megfeszült. Soha nem tudtuk, melyik napra melyik gyapjúkabátot szánja, és egyáltalán minek húzza föl Fenya, és ráadásul a köpenyre. A meleget nem tartották, rengeteg lyukból és kevés gyapjúból álltak. Háború előtti gyapjú, sokszor kötve és fejtve, horgoláshoz még megfelelő. Talán egy egész nagycsalád összes kiszolgált kötött kabátjának, vagy a család összes halottjától örökölt összes kabátnak az anyaga benne volt. Fenya családjáról nem tudtunk semmit, még azt sem, volt-e neki egyáltalán a háború előtt vagy után. Fenya személy szerint senkit nem érdekelt. De mindenki csüggött rajta, mert ő osztotta a kenyeret. Ő volt a kenyér, az úrnő, az ő kezéből ettünk mindennap. Úgy függesztettük rá a tekintetünket, mintha ő találná föl nekünk a kenyeret. A bennünk lakó éhség a legapróbb részletekig mindent megfigyelt rajta. Szemöldökét, amely olyan volt, mint két fogkefe, arcát az erős állal, rövid lóajkát, amely nem fedte be egészen az ínyt, a szürke körmöket a nagykésen, amely hajszálpontos adagokra osztotta fel a kenyeret, konyhai mérlegét a két nyelvvel. Mindenekelőtt súlyos szemgolyóit: olyan élettelenek voltak, akár a fagolyók az abakuszán, amit alig használt. Azt, hogy Fenya taszítóan csúf, még magunknak sem vallhattuk be. Féltünk, hogy a gondolatainkba lát. Amint a mérleg két nyelve billegni kezdett, le nem vettem róluk a szemem. Mint a két vaspöcök, ugyanúgy rángott a nyelvem a számban, összeszorítottam a fogam. Számat nyitva hagytam, hadd lássa Fenya a fogaimon, hogy mosolygok. Kényszerűen és állandóan mosolyogtunk, őszintén és hamisan egyszerre, tehetetlenül és alattomosan, el ne játsszuk Fenya kegyeit. Hogy ne kockáztassuk az igazságos elosztást, ellenben vidítsuk fel Fenyát, és ha lehet, néhány grammal egyenlőbbek legyünk az egyenlőségben. Nem segített semmi, Fenya így is, úgy is rosszkedvű volt. És a jobb lába rövidebb a kelleténél. Erősen sántikált, miközben odament a kenyerespolchoz, mi úgy mondtuk: bicebóca. Annyival rövidebb volt a jobb lába, hogy a szája szegletét is magával húzta, a bal oldalon mindig, a jobb oldalon időnként. És mindig úgy, mintha a fekete kenyér okozná a rosszkedvét, nem pedig a rövid lába. Attól, hogy rángatózott a szája, különösen az arca jobb fele, volt benne valami elkínzottság. És mivelhogy mindannyian tőle kaptuk a kenyeret, sántításában és arca elkínzottságában volt számunkra valami sorsszerű: mintha a tántorgó történelmet láttuk volna benne. Fenya olyan volt, mint egy kommunista szent. Bizonyára hűséges kádere volt a

Csak Könyvek

41

lágerparancsnokságnak, afféle kenyérhivatalnok, másképpen soha nem nyerte volna el az úrnői rangot, soha nem lépett volna elő az éhségangyal cinkosává. Egyes-egyedül állt a fehérre meszelt helyiségben a pult mögött, kezében a nagykéssel, egyik oldalán a konyhai mérleg, másik oldalán az abakusz. Egész listákat kellett fejben tartania. Pontosan tudta, ki kapja a 600 grammos, ki a 800 grammos, és ki az 1000 grammos fejadagot. Engem megejtett Fenya csúnyasága. Egy idő után megláttam benne valami visszájára fordított szépséget, s ez hódolatot ébresztett bennem. A viszolygás megkeményített volna, ami a mérleg nyelve előtt kockázatos. Hajbókoltam, emiatt gyakran undorodtam magamtól, de csak akkor, ha már megízleltem a kenyerét, és néhány percre úgy-ahogy jóllaktam. Utólag azt hiszem, Fenya mindhárom kenyérfajtából osztott, amelyeket akkoriban ismertem. Az első volt a mi mindennapi kenyerünk Erdélyből, az evangélikus Úristennek az orcánk verítékétől savanyú kenyere, amióta az eszemet tudtam. A második barna, teljes kiőrlésű kenyér, a hitleri német birodalom aranykalászaiból. A harmadik pedig a mindennapi hlebporció az orosz mérlegen. És azt hiszem, az éhségangyal ismerte a kenyérnek ezt a szentháromságát, és ki is használta. Hajnalban érkezett a kenyérgyárból az első kenyérszállítmány. Mire 6 és 7 óra között beértünk a kantinba, Fenya már kimérte a fejadagokat. Mindannyiunk fejadagját még egyszer, külön-külön mérlegre tette, mindannyiszor tárálta; rátett egy csipetnyit, vagy levágta a sarkát. Azután a kés hegyével a mérleg nyelvére mutatott, és lóállát ferdén tartva, idegenként nézett rám, mintha négyszáz napja minden reggel először látna. Már fél évvel a kenyeres bűnügy előtt arra gondoltam magamban, hogy az éhségtől ölni is tudnánk, mert Fenya szent hidegsége a kenyeret is átjárta. A kenyér akkurátus ellenőrző mérésével Fenya megmutatta nekünk, hogy igazságos. A kimért fejadagok fehér vászonruhával letakarva sorakoztak a polcokon. Mindegyik fejadagról föllebbentette kissé a ruhát, aztán visszahajtotta rájuk, pontosan úgy, mint a gyakorlott koldusok a széndarabokra házalásnál. Fenya a fehérre meszelt helyiségben, fehér köpenyében, a fehér kenyeresruhákkal szertartásosan művelte a kenyérhigiéniát mint a láger kultúráját. És mint egyetemes kultúrát. A legyeknek a kenyeresruhákra kellett telepedniük a kenyér helyett. A kenyérhez csak akkor jutottak hozzá, amikor az már a kezünkben volt. Ha nem repültek el elég gyorsan, az ő éhségüket is bekebeleztük a kenyérrel együtt. A legyek éhségén soha nem gondolkodtam, igaz, a fehér kenyeresruhák szertartásos higiéniáján sem. Fenya igazságossága szabályosan rabul ejtett: savanyú ábrázata, párosulva a mérleg pontosságával. Ami taszító volt rajta, az egyszerre maga volt a tökéletesség. Fenya nem volt sem jó, sem gonosz, nem személy volt, hanem egy horgolt kabátkás törvény. Soha nem jutott volna eszembe, hogy Fenyát más nőkkel hasonlítsam össze, mert senki nem volt ennyire kínosan fegyelmezett és makulátlanul csúnya. Olyan volt, mint a hőn óhajtott, csúf, nyirkos, ragacsos, pocsék tápértékű, kiporciózott szögletes kenyér. Reggel megkaptuk a kenyérfejadagot egész napra. A többséghez hasonlóan én is 800 grammos voltam, az volt a közepes fejadag. 600 gramm járt a láger területén végzett könnyű munkáért: a latrina tartalmának ciszternába ürítéséért, hóeltakarításért, őszi és tavaszi nagytakarításért, a korzó szegélyköveinek meszeléséért. 1000 grammot csak kevesen kaptak, a legnehezebb munkát végzők kiváltsága volt. Már a 600 gramm is soknak hangzik. Ám a kenyér annyira tömör volt, hogy a 800 gramm is csak hüvelyknyi szeletet jelentett, ha Fenya a kenyér közepéből vágta le. Akinek szerencséjére a kenyér vége jutott a szögletes száraz héjjal, annak kéthüvelyknyi volt a porciója. A nap első döntése: Van-e ma bennem annyi akaraterő, hogy nem eszem meg az egész adagot a reggeli káposztaleveshez. Képes vagyok-e éhesen eltenni egy darabkát estére. Az ebéd elmaradt, dolgoztunk, így nem volt miről döntenünk. Este, munka után – már ha állhatatos maradtam a reggelinél – jött a második döntés: Van-e ma bennem annyi akaraterő, 42

Csak Könyvek

hogy most csak ellenőrzésképpen nyúlok be a párnám alá, ott van-e még a kenyértartalékom. Tudok-e várni, amíg véget ér az esti appell, és csak a kantinban eszem-e meg. Ami lehetett két órával később is. Ha elhúzódott az appell, még később. Ha reggel nem volt bennem elég akaraterő, estére nem maradt se kenyerem, se döntenivalóm. Csak félig merítettem meg a kanalam, és teljes odaadással szürcsöltem. Megtanultam lassan enni, minden kanál leves után nyálat nyelni. Az éhségangyal így szólt: A nyál szaporítja a levest, a korai lefekvés rövidíti az éhséget. Korán tértem aludni, de folyton felébredtem, mert a nyelvcsapom megdagadt és lüktetett. Akár lehunytam a szemem, akár nyitva tartottam, akár hánykolódtam, akár az őrfényt néztem meredten, akár egy társam horkolt, mintha fulladozna, akár a kakukkos óra gumigilisztája horkantott – az éjszaka mérhetetlenül nagy volt, benne Fenya kenyeresruhái végtelenül fehérek, és alattuk ott pihent a sok elérhetetlen kenyér. Reggel a himnusz után az éhség velem együtt sietett a reggelihez, Fenyához. Az emberfeletti első döntés elébe: Van-e ma bennem annyi akaraterő, képes vagyok-e eltenni egy darabkát estére… és így tovább. Meddig. Az éhségangyal mindennap felzabálta az agyamat. És egy napon a kezemet is fölemelte. És ezzel a kézzel majdnem agyonütöttem Karli Halment – a kenyeres bűntény miatt. Karli Halmennek egész nap semmi dolga nem volt, és már reggelire megette az egész kenyerét. Mindenki munkán volt. Estig Karli Halmené volt az egész barakk. Estére eltűnt Albert Gion tartalék kenyere. Albert Gionban öt egymást követő napon volt annyi akaraterő, hogy öt darabka kenyeret eltett tartalékba, az annyi, mint egy egész napi fejadag. Egész nap velünk dolgozott a műszakban, és mint mindenki, akinek volt tartalék kenyere, egész nap az esti levesre gondolt, amit kenyérrel ehet majd. És amikor visszaért a műszakból, mint mindenki, ő is először benézett a párnája alá. A kenyér már nem volt ott. A kenyér nem volt ott, Karli Halmen pedig alsógatyában ült az ágyán. Albert Gion odaállt eléje, és egyetlen szó nélkül ököllel háromszor szájon vágta. Karli Halmen egyetlen szó nélkül két fogát az ágyra köpte. A harmonikás a nyakánál fogva odavonszolta Karlit a vödörhöz, és a víz alá nyomta a fejét. Bugyborékolt orrán-száján, azután hörgött, azután csönd lett. A dobos kihúzta a fejét a vízből, és fojtogatni kezdte, amíg Karli szája olyan csúnyán nem kezdett rángani, mint Fenya szája. Ellöktem onnét a dobost, de közben levettem a facipőmet. És olyan erővel emelte valami a kezemet, hogy majdnem agyonvertem a kenyértolvajt. Paul Gast, az ügyvéd föntről, az ágyából nézett minket. Ráugrott a hátamra, kezemből kitépte a cipőt, és a falhoz vágta. Karli Halmen összehugyozta magát, úgy feküdt a vödör mellett, és kenyérpépet hányt. A gyilkolás kéje elnyelte az eszemet. Nemcsak nekem, egyetlen horda voltunk. Karlit a véres, összehugyozott gatyájában kicipeltük a barakkból az éjszakába. Február volt. A barakk falához állítottuk, támolygott, aztán elesett. Anélkül hogy megbeszéltük volna, a dobos és én kioldottuk a nadrágunkat, azután Albert Gion is, meg a többiek. És mivel éppen lefekvéshez készültünk, egymás után belehugyoztunk Karli Halmen arcába. Paul Gast, az ügyvéd is csatlakozott. Két őrkutya ugatott, mögöttük rohanvást közeledett egy őr. A kutyák megérezték a vérszagot, és morogtak, az őr káromkodott. Az ügyvéd és az őr a gyengélkedőbe vitték Karlit. Néztünk utánuk, és hóval töröltük le ingünkről a vért. Némán mentünk vissza a barakkba, bemásztunk az ágyunkba. Csuklómon egy vérfoltot találtam, a fény felé fordítottam, és arra gondoltam, milyen világospiros Karli vére, mint a pecsétviasz, hál' istennek az artériából jött, nem a vénából. A barakkban halálos csönd volt, és olyan közelről hallottam a kakukkos órából a gumigiliszta horkantását, mint a saját fejemből. Már nem gondoltam Karli Halmenre, sem Fenya végtelenül fehér vásznaira, még az elérhetetlen kenyérre sem. Mély, nyugodt álomba zuhantam.

Csak Könyvek

43

Másnap reggel üres volt Karli Halmen ágya. Szokás szerint a kantinba mentünk. A hó is üres volt, már nem volt piros, friss hó esett rá. Karli Halmen két napig feküdt a gyengélkedőn. Azután gennyes sebekkel, bedagadt szemmel és kék ajakkal újra ott ült közöttünk a kantinban. A kenyeres ügy elintéződött, mindenki úgy viselkedett, mint azelőtt. Nem hánytuk a szemére a lopást. Ő sem nekünk a büntetést, amit kapott. Tudta, hogy megérdemelte. A kenyérbíróság nem tárgyal, hanem büntet. A tolerancia zérusfokának nincs szüksége paragrafusokra, semmiféle törvényre. Ő maga a törvény, mert az éhségangyal is tolvaj, az agyat lopja meg. A kenyér igazságszolgáltatásának nincs előzménye és utójátéka, csak jelene. Totálisan áttetsző vagy totálisan titokzatos. Annyi bizonyos, hogy a kenyér törvénye másképpen brutális, mint az éhséget nem ismerő erőszak. A kenyér törvényszéke előtt a szokásos morál mit sem ér. A kenyérbíróság februárban ült össze. Áprilisban Karli Halmen ott ült Oswald Enyeternél a borbélyműhelyben a széken, sebei már begyógyultak, szakálla úgy nőtt, mint az agyontaposott fű. Én jöttem utána a sorban, és ugyanúgy ott tornyosultam mögötte a tükörben, ahogy Tur Prikulitschnak volt szokása. A borbély bundás kezét Karli vállára tette, és megkérdezte: Mióta hiányzik elöl ez a két fogunk. Nem nekem, nem is a borbélynak, hanem a bundás kéznek mondta Karli Halmen: A kenyeres bűntény óta. Amikor készen lett, én ültem a székbe. Ez volt az egyetlen eset, hogy Oswald Enyeter borotválás közben valami szerenádfélét fütyült, és a borotvahabból kibuggyant néhány csöpp vér. Nem világospiros, mint a pecsétviasz, hanem sötétvörös, mint egy szem málna a hóban.

A Holdsarlós Madonna Amikor legnagyobb az éhség, a gyerekkorunkról beszélünk, meg az evésről. A nők részletesebben beszélnek az evésről, mint a férfiak. A legrészletesebben a falusi nők beszélnek. Náluk minden egyes recept legalább háromfelvonásos, mint egy színdarab. A hozzávalókról alkotott különböző nézetek jelentik a konfliktust, amely olyankor éleződik ki, ha a szalonnából, kenyérből és tojásból kevert töltelékbe nem fél, hanem egész hagyma, és nem csak négy, hanem egyenesen hat fokhagymagerezd kell, és ha a hagymát meg a fokhagymát nem elég apróra vágni, hanem le kell reszelni. Ha a zsemlemorzsa jobb, mint a kenyér, a kömény jobb, mint a bors, de a majoránna a legislegjobb, még jobb, mint a tárkony, mert az amúgy is inkább illik a halhoz, mint a kacsához. Ha a tölteléket a hús és a bőr közé kell dugni, hogy sütés közben beleszivárogjon a bőrből a zsírja, vagy nem is, hanem a hasüregbe, hogy ne tocsogjon a bőre zsírjától, akkor a színdarab elérkezett a drámai csúcsponthoz. Van úgy, hogy az evangélikusan töltött kacsáé az igazság, máskor a katolikusan töltötté. És amikor a falusi asszonyok szóban levestésztát készítenek, biztosan eltart félóráig, mire a tojások számát és a fakanállal keverést, illetve kézzel gyúrást megbeszélik, mire a tészta papírvékony lesz, de mégsem szakad el, és szépen megszárad a gyúródeszkán. Aztán mire levelekre tördelik és a gyúródeszkáról a levesbe szórják, mire a leves lassan gyöngyözve vagy gyorsan lobogva főni kezd, mire felszolgálják és jó maroknyi, avagy épp csak egy csipetnyi frissen vágott petrezselymet szórnak bele, addigra további negyedóra telik el. A városi asszonyok nem azt tárgyalják meg, mennyi tojás kell a tésztához, hanem hogy hányat lehet megspórolni. És mivel folyton mindennel spórolnak, az ő receptjeikből egy prológus is alig telik ki.

44

Csak Könyvek

Receptet mesélni nagyobb művészet, mint viccet mondani. A poénnak ülnie kell, pedig nem is mulatságos. Itt a lágerben a vicc így kezdődik: VÉGY. Hogy nincs mit venni, ez a poén. De senki nem mondja ki. A recept az éhségangyal vicce. Valóságos vesszőfutás bejutni a női barakkba. Belépéskor meg kell mondani, kit keresünk, meg sem várni, hogy megkérdezzék. A legjobb, ha az ember maga kérdez: Itt van-e Trudi. És miközben kérdez, a legjobb, ha máris elindul bal felé, a harmadik sorba, Trudi Pelikan ágya felé. Emeletes vaságyak, mint a férfibarakkokban. Némelyik pokróccal elfüggönyözve, az esti szerelemhez. Én soha nem akarok a függöny mögé menni, csak receptekért jövök. A nők azt hiszik, túl félénk vagyok, mert egy időben voltak könyveim. Úgy vélik, az olvasás kifinomulttá tesz. A magammal vitt könyveket a lágerben soha nem olvastam. A papír szigorúan tilos volt, az első nyár elején a barakk mögé, a téglarakás aljába rejtettem a könyveimet. Aztán elkótyavetyéltem őket. Ötvenoldalnyi Zarathustra-cigarettapapírért egy bögre sót kaptam, 70 oldalért egy bögre cukrot is. Peter Schiel az egész vászonkötéses Faustért cserébe saját tetűfésűt csinált nekem bádogból. A Nyolc évszázad líráját megettem kukoricaliszt és disznózsír formájában, a vékony Weinheber pedig lencsévé változott. Nem lesz ettől kifinomult az ember, csak diszkrét. Munka után diszkréten megnézem magamnak a fiatal orosz ügyeletes tisztet a zuhany alatt. Annyira diszkréten, hogy magam sem tudom, miért nézem meg. Ha tudnám, agyonvernének. Megint nem volt bennem elég akaraterő. Az egész kenyeremet megettem reggelire. Megint ott ülök a női barakkban Trudi Pelikan ágya szélén. Odajön a két Cirmi, leülnek szemben, Corina Marcu ágyára. Már hetek óta a kolhozban van. Nézem az arany pihéket meg a sötét szemölcsöt a két Cirmi vékony ujjain, és hogy ne kezdjek rögtön az evésről beszélni, a gyerekkoromról mesélek. Minden nyáron, a szünetben elutaztunk vidékre. Mi, azaz anyám, én és Lodo, a cselédlány. A Venken volt a nyaralónk, a szemközti hegy úgy nézett ki, mint egy hatalmas pruszlik. Nyolc hetet töltöttünk ott. Minden nyaralás alkalmával egyszer kirándultunk Segesvárra, a legközelebbi városba. Lent a völgyben kellett vonatra szállni. Az állomást magyarul Hétúrnak hívták, németül Siebenmännernek. A bakterház tetején megszólalt a harang, jelezve, hogy a vonat elindult Dánosból. Öt perc múlva odaért. Peron nem volt. Amikor beállt a vonat, a mellemig ért a lépcső. Mielőtt beszálltunk, megnéztem a vagont alulról – a fekete kerekeket a fényes lendítőkarral, a láncokat, kampókat és ütközőket. Azután elhaladtunk a fürdő mellett, Torna háza meg az öreg Zacharias földje mellett. Havonta két pakli dohányt kapott tőlünk úthasználati díj gyanánt, mivel át kellett vágnunk az árpaföldjén, amikor fürödni mentünk. Azután jött a vasúti híd, alattunk hömpölygött a sárga víz. Mögötte a porladó homokkő szikla, tetején a Villa Francával. És meg is érkeztünk Segesvárra. Minden alkalommal egyből a piactérre mentünk, az elegáns Café Martinibe. Kissé feltűnően néztünk ki a többi vendéghez képest, mert túl lezseren öltöztünk: anyám nadrágszoknyában volt, én kurta nadrágban és szürke térdzokniban, mert az nem piszkolódott olyan könnyen. Csak Lodo viselte a vasárnapi ruháját, a fehér parasztblúzt és a fekete kendőt a rózsákkal meg a zöld selyem-rojttal. A hímzett piros rózsák akkorák voltak, mint egy-egy alma, nagyobbak a valódi rózsáknál. Aznap bármit ehettünk, amit csak megkívántunk, és annyit, amennyit csak bírtunk. Választhattunk a trüffeltorta, a négerkocka és a savarin, a sima és a franciakrémes, a diós rolád, a habtekercs és az ischler, a mogyorós szelet, a rumos kocka, a nugátszelet és a dobostorta közül. Aztán jött a fagylalt, eperfagylalt ezüstkehelyben, vagy vaníliafagylalt üvegkehelyben, vagy csokoládéfagylalt porceláncsészében, de mindenképpen tejszínhabbal. Végül pedig, ha még bírtunk, ehettünk meggytortát zselés bevonattal. Karomon éreztem az asztal hűvös márványlapját, térdhajlatomban a szék puha plüssanyagát. Fönt pedig, a fekete tálalószekrény fölött, a ventilátor szelében hosszú piros ruhában, lábujjaival egy keskeny, egészen keskeny holdsarlón egyensúlyozva hintázott a Holdsarlós Madonna. Amikor ehhez a

Csak Könyvek

45

részhez értem, mindannyiunknak ott az ágy szélén ülve hintázni kezdett a gyomrunk. Trudi Pelikan a hátam mögött a párna alá dugta a kezét, és elővette a tartalék kenyerét. Mindenki a bádogcsajkájához kapott, kanalát a kabátzsebébe tette. Nálam már ott volt a kanál, együtt mentünk vacsorázni. Beálltunk a leveseskondérnál kígyózó sorba. Azután mindannyian leültünk a hosszú asztalokhoz. Mindenki a maga módszere szerint kanalazott, hogy nyújtsa a levesevést. És mindenki hallgatott. Trudi Pelikan az asztal végéről, túlkiabálva a bádog csörömpölését, azt kérdezte: Leo, hogy is hívták azt a kávéházat. Én visszakiabáltam: Café Martini. Két-három kanállal később azt kérdezte: És hogy hívták azt a nőt, aki lábujjhegyen állt. Mire én: Holdsarlós Madonna.

A saját kenyérről és az ő orcájuk kenyeréről A kenyér csapdájába mindenki beleesik. Az akaraterő csapdájába reggelinél, a kenyércsere csapdájába vacsoránál, éjszaka a párnánk alatt tartalékolt kenyér csapdájába. Az éhségangyal leggonoszabb csapdája az akaraterő csapdája: Éhség is van, kenyér is van, mégsem eszel. Keményebb vagy magaddal szemben, mint a megfagyott föld. Minden reggel így szól az éhségangyal: Gondolj az estére. Esténként a káposztaleves előtt kenyércsere zajlik, mivel a saját kenyér mindig kisebbnek tűnik, mint a másik kenyere. És a másik ugyanígy van vele. A csere előtt a pillanatnyi lelkesedés hat át bennünket, a csere után pedig a kétség. A csere után, kezemben a másik kenyerével látom, hogy az én kenyerem, amit épp most engedtem el, nagyobb, mint amikor a kezemben volt. Amit kaptam, az pedig összezsugorodott a kezemben. Milyen gyorsan elfordul a másik, neki élesebb szeme van, mint nekem, ő járt jól. Ismét el kell cserélnem a kenyeret. De a másik is ugyanígy van vele, azt hiszi, én jártam jól, és már ő is ott tart, hogy továbbadja. Aztán megint összezsugorodik a kenyér a kezemben. Keresek magamnak egy harmadikat, cserélek. Mások már esznek. Ha az éhség kitart még bennem egy darabig, sor kerül a negyed-, az ötödcserére is. És ha már nincs, ami segítsen, akkor jön a visszacsere. És akkor visszakapom a saját kenyeremet. Kenyeret cserélni muszáj. Mindig gyorsan megy, és mindig élesben. A kenyér megcsal téged, akár a cement. Ahogy a cementtől megbetegszel, ugyanúgy a csere betegévé tud tenni a kenyér. Itt a kenyércsere az esti paláver, szikráznak a szemek, és reszketnek az ujjak. Reggelenként a mérleg nyelve latolgat, este a szem. A kenyércserénél nemcsak a nekünk való kenyeret keressük, hanem a nekünk való arcot is. A többiek pengeszáját vizslatjuk. A legjobb, ha egészen keskeny és hosszú, mint a kasza. Vizslatjuk az éhségbundát az orcák horpadásaiban, vajon a finom szőrszálhoz hasonlító ráncok elég hosszúak és sűrűek-e. Mielőtt beáll az éhhalál, egy nyúl nő az ember arcába. Ha ilyet látunk, arra gondolunk, hogy kár belé a kenyér, őt már nem éri meg táplálni, mert hamarosan kinő rajta a fehér nyúl. Ezért hívjuk azt a kenyeret, amit a fehér nyulasokkal cserélünk, hogy az ő orcájuk kenyere. Reggel nincs időnk, de nincs is mit cserélni. A frissen szeletelt kenyér egyformán néz ki. Estére mindegyik szelet másként és másként szárad meg, sarkos-egyenesre vagy hasasgörbére. A száradás optikája teszi, hogy úgy érzed, becsap a kenyered. Mindenki ezt érzi, akkor is, ha nem cserél. Csere közben pedig erősítjük magunkban ezt az érzést. Egyik optikai csalódást cseréljük föl a másikkal. Utána ugyanúgy be vagyunk csapva, de el is fáradunk. A saját kenyér cseréje az ő orcájuk kenyerére ugyanúgy ér véget, ahogy

46

Csak Könyvek

elkezdődött, hirtelen. Vége a zsibongásnak, a figyelem a levesre irányul. Egyik kezünkben a kenyerünket tartjuk, a másikban a kanalat. Ilyenkor mindenki egyedül van a falkában, magának nyújtja a levesevés idejét. A kanalak is falkában vannak, a bádogtányérok is, a szürcsölés is, a lábak csoszogása is az asztal alatt. A leves melegít, megelevenedik a torkunkban. Hangosan szürcsölök, hallanom kell a levest. Kényszerítem magam, hogy ne számoljam, hány kanál. Ha nem számolom, több lesz, mint 16 vagy 19. El kell felejtenem ezeket a számokat. Egyik este a harmonikás Konrad Fonn cserélt a Vigyázó Katival. Kati odaadta neki a saját kenyerét, ő azonban cserébe egy szögletes fadarabot nyomott a kezébe. Kati ráharapott, nagyot nézett, és nyelt egyet. Senki nem nevetett, csak a harmonikás. Karli Halmen pedig kivette Kati kezéből a fadarabot, és beledobta a harmonikás levesébe. A Vigyázó Katinak pedig visszaadta a kenyerét. Mindenki beleesik a kenyér csapdájába. De a Vigyázó Kati kenyeréből senki nem csinálhat saját kenyeret. Ez is a kenyér törvényszéke elé tartozik. A lágerben megtanultuk borzongás nélkül eltakarítani a hullákat. Levetkőztetjük őket, még mielőtt beáll a hullamerevség, kellenek a ruháik, hogy ne fagyjunk meg. És megesszük a tartalék kenyerüket. Az utolsó leheletet követően a halál nekünk csak nyereség. De a Vigyázó Kati él, még ha nem is tudja, hol van. Mi tudjuk ezt, és úgy kezeljük őt, mint a tulajdonunkat. Rajta jóvátehetjük, amit egymás ellen vétünk. Amíg köztünk él, tudjuk magunkról, hogy sok mindenfélére képesek vagyunk, de nem mindenre. Ez a körülmény valószínűleg többet számít, mint a Vigyázó Kati maga.

A szénről Szén annyi van, mint a föld, több is, mint elég. A ZSÍRSZÉN Petrovkából érkezik. Tele van szürke kővel, nehéz, nyirkos, és ragacsos. Savanyú égésszaga van, rétegesek a darabjai, mint a grafitnak. Miután megőrlik a molinában és kimossák a mojkában, sok meddő törmelék marad. A KÉNES SZÉN Kramatorszkból érkezik, többnyire déltájban. A jama alatt van a szénsiló, egy óriási föld alatti lyuk, ráccsal a tetején. A vagonokkal egyesével a rács fölé tolatnak. Mindegyik vagon 60 tonnás pullman, alul a hasán öt csapóajtóval. Kalapáccsal nyitják ki őket, öt kongatás, mint a moziban a gong, mielőtt lecsapódik. Ha lecsapódik, nem is kell fölmászni a vagonba, a szén alázuhan a rácson át a lyukba. A portól elsötétül minden az ember szeme előtt, szürke a nap az égen, mint egy bádogcsajka. Lélegzetet vennél, és több port nyelsz, mint levegőt, csikorog a fogaid között. Negyedórán belül 60 tonnát lehet lerakodni. A jamán már csak néhány túl vastag rög marad. A kénes szén könnyű, sprőd és száraz. Kristályosan csillog, mint a csillámpala, rögökből és porból tevődik össze. Szemcséi nincsenek. A kénből ered a neve, de szaga nincs. A szénből kioldódó kénnel sokkal később találkozik az ember, a gyárudvar pocsolyáiban, sárga lerakódások formájában. Vagy éjjel a salaktéglatelepen, amikor a meddőhányó sárga szemeket mereszt és izzik, mintha ott lenne benne a darabokra tört hold. A KÁ-SZÉN a közelből, a Rudnij-aknából jön. Se nem zsíros, se nem száraz, nem köves, nem homokos, nem szemcsés. Mindez együtt, de egyik sem igazán, és mindenekelőtt silány. Ami biztos, hogy antracit bőven van benne, de karakter semmi. Azt mondják, a legértékesebb szén. Az antracitszén soha nem lett a barátom, még a kínzóm sem. Alattomos volt, nehezen rakodható, mintha rongycsomóba vagy gyökérbe ütközne a lapát.

Csak Könyvek

47

A jama olyan, mint egy vasútállomás: félig fedett, és ugyanolyan huzatos. Metsző szél, harapós fagy, rövid nappalok, már délben villanyvilágítás. Szénpor és hópor kavargása. Vagy ferde szél, arcomba vágó eső, a tetőn át pedig még kövérebb cseppek. Vagy perzselő forróság, hosszú nappalok napfényben és szénben, az ájulásig. Ahogy rakodni, úgy a nevét kimondani is nehéz. Azt, hogy ká-szén, csak dadogni lehet, suttogni nem, ellenben a gázszén nevét lehet suttogni: hazové. A GÁZSZÉN fürgén csusszan le a vagonból. Jaszinovatajából érkezik. A nacsalnyik szinte suttogva csak így hívja: HAZOVÉ. Úgy hangzik, mint a haza. Ezért is szeretem. Minden vagonban akad dió, mogyoró, kukorica, borsó. Könnyen nyílik az öt csapóajtó, úgyszólván a kesztyűvel le lehet csappantam, és már nyílik is. Ötször zuhog a hazové, lazán, palaszürkén, csak magában, meddő törmelék nélkül. Az ember nézi, és közben arra gondol: A hazovénak lágy szíve van. Lerakodtuk a hazovét, és olyan üres a rács, mintha semmi nem zúdult volna át rajta. Fönt állunk a rácson. Odalent, a jama gyomrában egész hegyláncokat és szurdokokat alkot a szén. Itt van a hazové lerakata is. A fejemben is van egy lerakat. A jama fölött úgy reszket a nyári levegő, mint otthon, az ég is olyan selymes, mint otthon. Csakhogy otthon senki nem tudja, hogy még élek. Otthon a nagyapám éppen hideg uborkasalátát eszik a tornácon, és azt hiszi, halott vagyok. És nagyanyám kutyogva hívja a csirkéket az udvarnak a fészer melletti, szoba nagyságú árnyékos részén, elébük szórja az eleséget, és azt hiszi, halott vagyok. Anyám meg apám talán Venken vannak. Anyám a saját kezűleg varrt matrózruhájában fekszik a hegyi tisztás közepén a magas fűben, és azt hiszi, már az égben vagyok. És én nem rázhatom meg, és nem mondhatom neki: Látom, szeretsz, nézd csak, élek. És apám a konyhában ül az asztalnál, lassan tölti a töltényekbe a sörétet, a kemény ólomgolyócskákat a közelgő őszi nyúlvadászathoz. Hazové.

Ahogy nyúlnak a másodpercek Vadászni voltam. Kobelian eltűnt valahová, én meg a sztyeppén, a második kora őszön agyonütöttem a lapátommal egy földikutyát. Rövidet füttyentett, mint a vonat. Ahogy nyúlnak a másodpercek, ha a pofa fölött ferdén szétnyílik a homlok. Hazové. Meg akartam enni. Itt csak fű van. Márpedig fűvel nem lehet semmit sehová kiszögelni, a lapáttal pedig nem lehet nyúzni. Nem volt hozzá szerszámom, és nem volt hozzá szívem se. Időm se, Kobelian már vissza is ért, és látta. Úgyhogy otthagytam elnyúlva, ahogy a másodpercek nyúlnak, ha a pofa fölött ferdén szétnyílik a homlok. Hazové. Apám, egyszer meg akartál tanítani rá, hogyan kell visszafütyülni valakinek, aki eltévedt.

A sárga homokról A sárga homoknak a hidrogénszőkétől a kanárisárgáig mindenféle színárnyalata lehet, még leheletnyi halvány rózsaszín is. Olyan finom, hogy az ember sajnálja, amikor belekeveri a szürke cementbe. 48

Csak Könyvek

Kobelian újra elvitt minket, Karli Halment és engem egy késő esti fuvarra, sárga homokot szállítani. Ezúttal azt mondta: Elmegyünk hozzám. Nem építek semmit, de közeledik az ünnep, az ember mégiscsak kultúrlény. Karli Halmen és én értettük, hogy a sárga homok a kultúra. A lágerudvaron és a gyárban is sárga homokot szórtak díszítésül az utakra a tavaszi és az őszi nagytakarítás után. Tavasszal a győzelem napja alkalmából, ősszel az októberi forradalom tiszteletére díszítettünk vele. Május 9-én ünnepelte a béke az első évfordulóját. Nekünk már megint semmi hasznunk nem volt belőle, számunkra ez volt a második lágerben töltött év. És jött az október. A tavaszi díszítésre szánt sárga homokot már régen elfújta az aszályos időszak szele, elmosták az özönvízszerű esők. Most úgy borította a friss sárga homok, az őszi dísz a lágerudvart, mint a kristálycukor. Púder volt a nagy október tiszteletére, nem azt jelezte, hogy hazamehetünk. A mi homokszállítmányaink azonban nem a szépség végett érkeztek. Azért hordtuk tonnaszám a sárga homokot, hogy az építkezés felzabálja. Úgy hívták a homokbányát, KARJERA. Kimeríthetetlen volt, legalább 300 méter hosszú, körülbelül 20-30 méter mély, mindenütt homok, homok. Homokból épült aréna egy csupa homok külszíni fejtésben. Az egész környéket ellátták vele. És minél több homokot termeltek ki, annál magasabb lett az aréna, annál mélyebbre rágta magát a földbe. Aki hitrij volt, vagyis ravasz, az egészen belekormányozta az autót a homoklejtő aljára, így nem kellett fölfelé lapátolni, hanem hanyagul a plató magasságában, sőt akár kényelmesen lefelé is kotorhatta a homokot. A karjera szédítő volt, mint egy óriási nagylábujj lenyomata. Színtiszta homok, egy szem föld sem akadt közte. Szabályosan váltakozó vízszintes rétegek, viaszfehér, bőrszínű, fakósárga, rikító sárga, okker és halvány rózsaszín egymás fölött. Hűvös és nedves. Lapátolás közben pelyhekké állt össze a homok, repülés közben száradt meg, a levegőben. A lapát szinte magától mozgott. Gyorsan telt az autó. És magától le is rakodott, mert billencs volt. Karli Halmennel itt vártuk a homokgödörben, hogy Kobelian visszajöjjön. Még Kobelian is hanyatt vágta magát a homokban, és amíg mi rakodtunk, végig fekve maradt. A szemét is lehunyta, talán aludt. Amikor megtelt az autó, könnyedén megütögettük a cipőjét a lapát élével. Felugrott, és úgy gázolt a vezetőfülke felé, mint egy drótbábu. A homokban pedig ott maradt a teste lenyomata, mintha Kobelianból kettő lenne, az egyik ott fekszik, mint egy öntőforma, a másik nedves üleppel áll a vezetőfülke mellett. Mielőtt beszállt, kétszer a homokba köpött, egyik kezével megragadta a kormányt, másikkal a szemét törölgette. Azután indított. Ekkor Karli és én vágtuk hanyatt magunkat a homokban, és füleltünk, hogyan pereg és hogyan simul a testünk köré a homok, mást nem tettünk. Odafent ívben feszült az ég. Az ég és a homok között a sebzett mező füve a horizont. Csöndes és sima az idő, körös-körül mikroszkopikus csillámlás. A távolság belénk költözött, mintha leléptünk volna, mintha bárhol másutt ugyanúgy fekhetnénk a homokban, mint itt, a láger homokjában. Fekve menekülés. Körbejártattam a szemem: lebuktam a horizont alá, minden veszély és minden következmény nélkül. A homok alulról fedezett, az ég magához emelte az arcomat. Kisvártatva üres lett az ég, szemem lehúzta magához, szemgolyómat és homloküregemet kitöltötte, mindenestül és mindenütt mozdulatlan kék. Így, hogy beterített az ég, senki sem tudta, hol vagyok. Még a honvágy sem. A homokban az ég nem indította meg az időt, de visszafordítani sem tudta, ahogyan a sárga homok sem tudott változtatni a békén, a harmadik békeéven sem, a negyediken sem. A negyedik békeévet is a lágerben töltöttük. Karli Halmen arccal lefelé feküdt a mélyedésében. A kenyérlopáskor szerzett sérülések gyógyuló hegei úgy derengtek át rövid haján, mint karcolások a viaszban. Fülkagylóján világított az erecskék finom selyme. Az utolsó randevúimra gondoltam az Égerparkban és a Neptun fürdőben, ugyanazzal a nálam kétszerte idősebb, házasságban élő románnal. Vajon meddig várt rám, amikor először maradtam el. És még hányszor, mire megértette, hogy nem

Csak Könyvek

49

jövök többé, se legközelebb, se később. Kobelian viszont legkorábban félóra múlva jön vissza. És megint fölemeltem a kezem, most azért, hogy megsimogassam Karli Halment. Szerencsére megmentett a kísértéstől. Fölemelte arcát a mélyedésből, és beleharapott a homokba. Evett, csikorgott a homok a szájában, nyelt. Dermedten feküdtem, másodszor is evett a homokból. Arcáról peregtek a homokszemek, ahogy rágott. Lenyomatot hagytak az arcán, mint egy szita, az orrán is, a homlokán is. Két orcáján a könnyek, mint egy-egy világosbarna zsinór. Gyerekkoromban beleharaptam az őszibarackba, és leejtettem úgy, hogy a harapás helye legyen lefelé, mondta. Aztán fölvettem, megettem a homokos részt, és megint leejtettem. Amíg el nem fogyott a magjáig. Apám elvitt az orvoshoz, hogy nem vagyok normális, mert eszem a homokot. Most meg homok, az van bőven, csak már azt sem tudom, hogy néz ki az őszibarack. Azt mondtam: Sárga, pihés a héja, a magja körül pedig olyan a rostok erezete, mint a finom szálú piros selyem. Hallottuk, hogy közeledik az autó, felálltunk. Karli Halmen lapátolni kezdett. Amikor a homokba nyomta a lapátot, lefelé csorogtak a könnyei, amikor repítette a homokot, bal felől a szájába, jobb felől a fülére folyt a könny.

Az oroszoknak is megvannak a maguk útjai Karli Halmen és én újra keresztül-kasul száguldoztunk a Lanciával a sztyeppén. Földikutyák futottak szerteszét. Mindenütt keréknyomok, letaposott fűcsomók, barnásvörösre lakkozta őket az alvadt vér. Mindenütt légyrajok vonulása a szétroncsolt bundák és a kibuggyanó belek fölött. Volt, amelyik még frissen csillogott, kékesfehéren tekergett, mint egy összegubancolódott igazgyöngy nyaklánc. Némelyik kékesvörös volt és félig elrohadt, vagy már meg is keményedett, mint a száraz virág. A keréknyomok mellett pedig azok a földikutyák feküdtek, amelyeket elsodort az autó, mintha semmi kárt nem tettek volna bennük a kerekek, mintha csak aludnának. Karli Halmen azt mondta: Halottak, mint a vasaló. A legkevésbé sem hasonlítottak vasalóra. Hogy juthatott eszébe ilyesmi, én már el is felejtettem ezt a szót. Voltak napok, amikor a földikutyák nem féltek eléggé a kerekektől. Talán olyankor ugyanúgy zúgott a szél, ahogyan az autó, és ez megzavarta az ösztöneiket. Amint közelítettek feléjük a kerekek, futottak ugyan, de kábultan, és semmiképpen sem az életükért. Biztos voltam benne, Kobelian soha nem vette a fáradságot, hogy kikerüljön egy földikutyát. És ugyanilyen biztos voltam abban is, hogy soha nem ütött el közülük egyet sem, soha nem visított föl egy sem a kerekek alatt. Ezt a magas, fütyülő hangot nem is lehetett volna hallani, ahhoz túl zajos volt a Lancia. Mégis tudom, hogyan fütyül a földikutya az autókerék alatt, mert minden egyes autóúton belül hallom, a fejemben. Rövid, szívet tépő, három szótagú füttyentés: hazové. Mint amikor az ember agyonüti a lapáttal, ugyanúgy, mert az ugyanolyan gyorsan megy. És azt is tudom, hogyan ijed meg ott a föld, hogyan kezd koncentrikus körökben vibrálni, mint amikor egy nagy kődarab a vízbe esik. Azt is tudom, hogyan ég utána az ember ajka, mert ráharapott, amikor egyetlen lendítéssel és minden erejét összeszedve odavágott neki.

50

Csak Könyvek

Amióta otthagytam a földön, bebeszélem magamnak, hogy a földikutyát nem lehet megenni, akkor sem, ha az élők iránt csöppnyi szánalmat, a halottak láttán pedig semmiféle undort nem érez az ember. Ha éreznék ilyet, sem a szánalom, sem az undor nem a földikutya iránt támadna bennem, hanem önmagam iránt. Szánalomból tétováznék, és ettől undorodnék, nem a földikutyától. De ha Karlinak meg nekem legközelebb több időnk lenne, ha kiszállhatnánk, amíg Kobelian teletömi a három-négy zsákját zsenge fűvel a kecskéinek, ha elég sok időnk lenne. Azt hiszem, Karli Halmen azért nem mutat hajlandóságot, mert én is ott vagyok. Azzal kéne egy csomó időt elvesztegetnem, hogy a lelkére beszélek, amíg szinte késő nem lesz, ha legközelebb lenne annyi időnk. Egy földikutya előtt nem kell szégyellned magad, ezt kellene mondanom, és a sztyeppe előtt sem. Azt hiszem, önmaga előtt röstelkedne, legalábbis jobban röstelkedne, mint én önmagam előtt. És jobban, mint én Kobelian előtt. Nyilván azt kéne kérdeznem tőle, miért Kobelianhoz méri magát. Meg vagyok győződve róla, kellene mondanom, hogy ha Kobelian olyan messzire lenne otthonról, mint mi, ő megenné a földikutyát. Néha nem maradt más a sztyeppén, csak letarolt, barnára lakkozott fűcsomók, egyik napról a másikra. És a felhők mind elolvadtak, egyik napról a másikra. Csak a sovány darvak maradtak odafönt az égen, és a vad, kövér döglegyek a földön. De egyetlen döglött földikutya sem feküdt a fűben. Hol vannak, kérdezném Karlitól. Nézz csak oda, az oroszok, miért mászkál annyi orosz gyalogosan a sztyeppén, miért guggolnak le. Időnként ülve is maradnak egy darabig. Azt hiszed, pihennek, mert fáradtak. Nekik is az agyukban rakott fészket az éhség, mint nekünk, és éppolyan üres a hasuk, mint nekünk. Az oroszoknak is megvannak a maguk útjai. És nekik több az idejük, mint nekünk, ők itthon vannak a sztyeppén. Kobelian sem ellenzi a dolgot. Mit gondolsz, miért tart a fékpedál mellett egy rövid nyelű lapátot, hiszen a füvet kézzel tépkedi. Ha mi nem vagyunk vele, nemcsak a kecskéknek való fűért száll ki, mondanám Karlinak, és még csak nem is hazudnék, mivel nem tudom, mi az igazság. De ha tudnám, az csak az egyik igazság lenne, az ellenkezője pedig a másik. Te is, én is mások vagyunk Kobeliannal, mint nélküle, mondanám. Én is más vagyok nélküled. Csak te képzeled, hogy soha nem vagy más. Más voltál a kenyérlopáskor, én is más voltam, a többiek is – de ezt soha nem mondanám, mert szemrehányás volna. Bűzlik az állat bundája, ha ég. Én lenyúzom, te meg rakjál gyorsan tüzet, mondanám, ha Karli Halmen végül mégiscsak hajlandó lenne rá. Karli Halmen és én több ízben keresztül-kasul beautóztuk a sztyeppét. Egy héttel később is ott álltunk fenn, a Lancia platóján. A levegő sápadt volt, a fű narancsszínű, a napsütés késő őszire színezte a sztyeppét. A halálra gázolt földikutyákat porcukorral szórta be a hajnali dér. Egy öreg férfi mellett haladtunk el. Állt a porfelhőben, és intett nekünk egy lapáttal. Rövid nyele volt. A férfi egyik vállán zsák lógott, csak negyedéig megrakva, de látszott rajta, hogy nehéz. Karli azt mondta: Ebben nem fű van. Ha legközelebb több időnk lenne, ha kiszállhatnánk. Kobelian nem ellenezné, de te akkor is érzékenykedni fogsz, soha nem vagy hajlandó. Nem hiába mondják: vak éhség. Karli Halmen és én nem sokat tudtunk egymásról. Túl sokat voltunk együtt. És Kobelian sem tudott rólunk semmit, és mi sem őróla. Mindannyian mások voltunk, mint amilyenek vagyunk.

Csak Könyvek

51

A fenyőkről Röviddel karácsony előtt Kobelian mellett ültem a vezetőfülkében. Besötétedett, és még hátravolt egy feketefuvar az öccséhez. Szenet raktunk föl a teherautóra. A romos vasútállomással és egy macskaköves utcával kezdődött a kisváros. Bekanyarodtunk egy hepehupás, kanyargós utcába. Az égen látszott még egy világos csík, öntöttvas kerítés mögött fenyőfák álltak – éjfeketék, karcsúk és hegyesek, messze kimagaslottak a környezetükből, jól lehetett őket látni. Kobelian három házzal odébb állt meg. Amikor elkezdtem lapátolni a szenet lefelé, csak legyintgetett, ami azt jelentette, ne olyan gyorsan, ráérünk. Bement a házba, amelynek fala fehér lehetett, de a fényszóró fényében sárga volt. Kabátomat a vezetőfülke tetejére terítettem, és megpróbáltam a lehető leglassabban lapátolni. De a lapát volt az úr, ő szabta meg az időt, nekem pedig azt kellett tennem, amit diktált. Akkor volt büszke rám. Évek óta a lapátolás volt az egyetlen, amelyben maradt még valamicske büszkeség. Az autó hamarosan kiürült, Kobelian pedig még mindig bent volt a házban az öccsénél. Van, hogy lassan érik meg egy terv, de amikor hirtelen jön az elhatározás, és még mielőtt összeszednénk a bátorságunkat a végrehajtáshoz, az ötlet hirtelensége máris tettekre sarkall bennünket, az igencsak fel tud villanyozni. Már fölvettem a kabátomat. Amikor azt mondtam magamban: Lopásért karcer jár, a lábam még gyorsabban vitt a fenyők felé. A rácsos kapu nem volt bezárva. Elvadult park vagy temető lehetett. Az összes alsó ágat letördeltem, azután levettem a kabátomat, és belecsomagoltam őket. Nyitva hagytam a kaput, és visszasiettem Kobelian öccsének házához. Most fehéren fülelt a koromsötétben, már nem égtek a fényszórók, Kobelian a plató oldalát is felhajtotta már. A csomagom erősen gyantaszagú és szúrósan félelemszagú volt, amikor a fejem fölött a platóra dobtam. Kobelian a vezetőfülkében ült, és bűzlött a vodkától. Így mondom most, de akkor azt gondoltam, érződik rajta a vodka. Nem nagyivó, csak zsíros ételekhez issza a vodkát, gondoltam. Rám is gondolhatott volna azért. Ha ilyen sokáig kimaradunk, soha nem lehet tudni, mi történik a lágerkapuban. Három őrkutya ugatott. Az őr a puskatussal kiverte a kezemből a csomagot. Az ágak a földön feküdtek, alattuk a városi kabát a bársonyszalaggal. A kutyák az ágakat szimatolták, aztán már csak a kabátot. A legerősebb, talán a falkavezér, szájába vette a kabátot, és egészen az appellplatzig hurcolta, mint egy hullát. Futottam utána, a kabátot meg tudtam menteni, de csak azért, mert elengedte. Két nappal később a kenyeres eltolta mellettem a kordéját. És a fehér vásznon új seprű feküdt, lapátnyélből és az én fenyőágaimból. Három nap múlva karácsony – ez a szó zöld fenyőfát varázsol a szobákba. A bőröndömben csak a Fini nénémtől kapott zöld gyapjúkesztyűt találtam. Paul Gast, az ügyvéd két hete gépészként dolgozott egy gyárban. Drótot rendeltem tőle. Hozott nekem egy köteg tenyérnyi hosszúságúra vágott darabot, egyik végüknél összekötve, olyan volt, mint egy bojt. A drótból fát készítettem, lebontottam a kesztyűt, a zöld gyapjúszálakat pedig úgy kötöztem rá az ágakra, mintha tűlevelek lennének. A karácsonyfa a kakukkos óra alatti asztalon állt. Paul Gast ügyvéd két barna kenyérgalacsint akasztott rá. Hogy miképpen maradt kenyere a díszítéshez, nem kérdeztem akkor, mert biztos voltam benne, hogy másnap megeszi a kenyérgalacsinokat, meg azért sem, mert galacsingyúrás közben az otthonáról mesélt.

52

Csak Könyvek

Nálunk Felsővisón a gimnáziumban adventkor minden reggel az első óra előtt meggyújtották az adventi koszorút. A katedra fölött függött. A földrajztanárunkat Leonidának hívták, és teljesen kopasz volt. Égtek a gyertyák, és mi énekeltünk, Oh Tannenbaum, oh Tannenbaum, wie grün sind deine Blä… Azonnal abbahagytuk az éneklést, mert Leonida felordított, AU. Rózsaszínű viasz csöpögött a tar fejére. Leonida üvöltött, gyertyákat elfújni. A székéhez ügetett, kabátzsebéből előhúzott egy bicskát, a nyele bádogból volt, és ezüst haltestet utánozott. Ide gyere, kiáltott Leonida, kinyitotta a bicskát, és előrehajolt. Én pedig lekapartam a késsel a viaszt a fejéről. Nem vágtam meg. Ám amikor visszaültem a helyemre a padba, Leonida egyenesen hozzám csörtetett, és lekevert egy pofont. Amikor le akartam törölni a könnyeimet, azt ordította, kezeket a hát mögé.

10 rubel Bea Zakel szerzett nekem Tur Prikulitschtól egy propuszkot, vagyis kilépőt, hogy elmehessek a bazárba. Várható kimenőről éhes embernek nem szabad beszélni. Nem is szóltam senkinek. Fogtam a párnacihámat meg Carp úr bőrkamásniját, mint mindig, most is a kalóriákért ment a csereakció. 11-kor útnak indultam, útnak indultunk, az éhségem meg én. Párás volt még a levegő az esőtől. A sárban rozsdás csavarokat és fogaskerekeket árultak a kereskedők, ráncos arcú öregasszonyok bádog evőeszközöket kínáltak, meg kék festéket a házfalakra. A festék körül kékek voltak a pocsolyák. Mellettük cukor és só halomba rakva, aszalt szilva, kukoricaliszt, lencse, árpagyöngy és borsó. Még kukoricalepény is volt cukorrépapéppel, zöld tormaleveleken. Fogatlan asszonyok aludttejet hoztak bádogkannákban, egy féllábú fiú pedig egy szál mankójára támaszkodva piros málnalét árult vödörből. Fürge vagabundok cikáztak görbe késekkel, villákkal és horgászbotokkal. Amerikai konzervdobozokban ezüstös halacskák csillantak, mint élő biztosítótűk. Karomon a bőrkamásnival keresztülfurakodtam a tömegen. Elöl egy foltokban kopaszodó, öreg egyenruhás férfi állt, több tucat háborús érdeméremmel a mellén, előtte két könyv, az egyik a Popocatepetlről szólt, a másiknak a borítóján két kövér bolha. Belelapoztam a bolhás könyvbe, mert sok kép volt benne. Két bolha egy hintán, mellettük az idomár keze parányi korbáccsal; egy bolha egy hintaszék támláján; egy bolha, dióhéj-nászihintócska elé fogva; egy fiú mellkasa, rajta a mellbimbók között két bolha, és két egyforma, bolhacsípésekből álló lánc egészen a köldökéig. Az egyenruhás lehúzta a karomról a bőrkamásnikat, a melle elé tartotta, aztán a vállára tette őket. Mutattam neki, hogy lábra valók. Tompán, a gyomrából nevetett, ahogy Tur Prikulitsch szokott néha appellkor, vagy ahogy a nagy pulykakakasok lublubolnak. Felső ajka folyton beleakadt egy fogcsonkba. Odalépett a szomszéd árus, ujjai között morzsolgatta a kamásni bőrzsinórjait. Aztán odajött egy harmadik, kezében késsel, áruját a kabátzsebébe dugta, a kamásnikat jobbról-balról a csípőjéhez tartotta, majd a fenekéhez, és úgy ugrabugrált közben, mint egy bolond. Kíséretként a csonka fogú egyenruhás finghangokat utánzott a szájával. Aztán megint másvalaki jött, nyakán vastag kötés, kezében mankó, melynek kartámasztéka törött, rongyokkal körültekert kaszanyél volt. A mankót belebújtatta az egyik kamásniba, és a levegőbe penderítette. Odafutottam, fölvettem. Valamivel odébb repült a párja. És amikor lehajoltam a másikért, láttam, hogy a kamásni mellett gyűrött papírpénz hever a sárban.

Csak Könyvek

53

Valaki elvesztette, remélem, még nem hiányzik neki, gondoltam. Lehet, hogy már keresi, az is lehet, hogy a csőcselékből valaki már a gúnyolódás közben, vagy éppen most, hogy lehajoltam, meglátta a pénzt, és most figyeli, mit csinálok. A csőcselék még mindig rajtam meg a kamásnimon röhögött, miközben a pénz már a markomban volt. Gyorsan fel kellett szívódnom, elvegyültem a tömegben. Hónom alá szorítottam a bőrkamásnit, és kisimítottam a bankót, 10 rubel volt. 10 rubel, az egy vagyon. Nem számolni, csak enni, gondoltam, és amit nem tudok megenni, az megy a párnába. Nem foglalkozhattam tovább a bőrkamásnival, ez a kínos használati tárgy mintha a holdról jött volna, csak feltűnést keltek vele. Kiejtettem a hónom alól, s a 10 rubelemmel úgy cikáztam el az ellenkező irányba, mint egy ezüsthalacska. Lüktetett a nyakamon az ér, a rémület verítékében fürödtem, és 2 rubelért vettem magamnak két pohár málnalét, majd egy hajtásra kiittam mindkettőt. Azután vettem két kukoricalepényt cukorrépapéppel, a tormaleveleket is megettem, keserűek voltak, biztosan jót tettek a gyomornak, színtiszta orvosság. Azután vettem négy orosz palacsintát, sajttal töltöttet. Kettőt a párnába, kettőt megettem. Azután ittam egy csupor zsíros aludttejet. Vettem még két darab napraforgómagos süteményt, meg is ettem mind a kettőt. Aztán újra megláttam a féllábú fiút, és ittam még egy pohár málnalevet. Megszámoltam a pénzemet, 1 rubel és 6 kopejka. Nem volt elég cukorra, de még sóra sem. Az aszalt szilvás asszony nézte, hogy számolom a pénzt, az egyik szeme barna volt, a másik teljesen fehér, pupilla nélküli, mint egy babszem. Odatartottam elé a tenyeremet, benne a pénzt. Eltolta a kezemet, azt mondta, nem, és úgy hadonászott, mint aki elhajtja a legyeket. Földbe gyökerezett a lábam, makacsul mutattam neki a pénzt. Remegni kezdtem, keresztet vetettem, és úgy mormoltam, mint egy imádságot: Miatyánk, segíts meg ezzel az iszonyatos, átkozott teknősbékával. Vidd őt a kísértésbe, Uram, és szabadíts meg az undortól, mormoltam, Fenya szent hidegségére gondoltam, és egy kemény, világos ÁMEN-nel fejeztem be, hogy formát adjak a fohászkodásnak. Az asszony meghatódott, merően nézett a babszemével. Aztán elvette a pénzemet, és egy régi zöld kozáksapkát megtöltött aszalt szilvával. A felét a párnámba szórtam, a többit a sapkámba, hogy mindjárt meg is egyem. Amikor a sapkából kifogyott a szilva, megettem a két maradék palacsintát a párnából. Az aszalt szilván kívül semmi nem maradt a párnában. A szél melegen fújt az akácok között, a kiszáradt pocsolyákban a sár, mint megannyi szürke csésze. A lágerhez vezető út melletti gyalogösvényen egy kecske járt körbe-körbe. A nyaka egészen kisebesedett, mert folyamatosan dörzsölte a kötél. Annyira körbetekeredett a kötél a karón, hogy a kecske már nem érte el a füvet. Ferde, lefelé sikló tekintete volt, mint Bea Zakelé, és ugyanolyan elkínzott, mint Fenyáé. Utánam akart jönni. A kék, csontvázszerűre fagyott, hosszában kettévágott kecskékre gondoltam, amelyeket annak idején eltüzeltünk a marhavagonban. Már a haza-út felénél tartottam, nagyon késő volt, ráadásul át kellett haladnom a lágerkapun az aszalt szilváimmal. Hogy megmentsem őket az őröktől, belemarkoltam a párnacihába, és ettem. Az oroszok faluja mögötti nyárfákon át már látszott a Matróna, a gyár hűtőtornya. Fehér felhői fölött kocka alakúra égett a nap, kitátott számba tudtam venni. Szájpadlásomat mintha befalazták volna, levegő után kapkodtam. Szúrt a gyomrom, beleim zúgolódtak, és úgy tekeregtek a hasamban, mint egy görbe szablya. Szemem kidülledt, a hűtőtorony forogni kezdett. Egy szederfának támaszkodtam, forgott alattam a föld is. Röpködni kezdett egy teherautó az országúton. Az ösvényen három kutya poroszkált, egymásba úszott az alakjuk. A fa tövébe hánytam, és annyira sajnáltam a sok drága ételt, hogy csak hánytam és sírtam. Ott volt minden a szederfa tövében, és csillogott. Minden, minden, minden. A fa törzsének támasztottam a fejem, a szétrágott, csillogó ételbe néztem, mintha a szemem újra fel tudná szívni. Aztán odaértem az első őrtorony alá az üres szélben, üres 54

Csak Könyvek

párnacihával, üres gyomorral. Ugyanúgy, ahogy elindultam, csak a bőrkamásnik nélkül. Az őr szotyolahéjakat köpködött le a toronyból, úgy vitorláztak a levegőben, mint a legyek. Epekeserű volt bennem az üresség, nagyon rosszul voltam. De amikor beléptem a lágerudvarra, már arra gondoltam, van-e még káposztaleves a kantinban. A kantin már zárva volt. És facipőm kopogásának ritmusára azt mondtam magamnak: Van a vén Matróna, a fehér felhőjével. Van egy lapátom, van egy helyem a barakkban, és biztosan van egy talpalatnyi hely az éhség és az éhhalál között. Csak meg kell találnom, mert az ennivaló erősebb, mint én. A szent-hideg, bicebóca Fenya helyesen gondolkodik. Igazságos, és beosztja az ennivalómat. Minek menjek a bazárba, a láger a javamat akarja azzal, hogy bezárva tart, a bazárban semmi keresnivalóm, csak gúnyolódnak rajtam. A lágerben itthon vagyok, a délelőtti őr megismert, intett, hogy lépjek be a kapun. És a kutyája is fekve maradt a meleg kövön, ő is ismer. És ismer engem az appellplatz, csukott szemmel is odatalálok a barakkomhoz. Nem kell nekem kimenő, itt van nekem a láger, és itt vagyok én a lágernek. Csak egy priccsre van szükségem, Fenya kenyerére meg a bádogcsajkára. Még Leo Aubergre sincs szükségem.

Az éhségangyalról Az éhség egy tárgy. Az angyal fészket rakott az agyban. Az éhségangyal nem gondolkodik. Helyesen gondolkodik. Soha nem hiányzik. Ismeri a határaimat, és tudja, merre tart. Tudja, honnan jöttem, és hogy miként hat rám. Tudta, mielőtt rám talált, és ismeri a jövőmet. Mint a higany, úgy csügg minden hajszáleremen. Édes íz a szájpadlásomon. Légnyomás feszíti a gyomromat és a mellkasomat. Túl sok félelem. Minden könnyű lett. Az egyik oldalon az éhségangyal jár nyitott szemmel. Szűk köröket ír le támolyogva, a lélegzet hintáján egyensúlyozik. Ismeri a honvágyat a fejünkben, a levegőben a zsákutcákat. A másik oldalon a levegő angyala jár nyílt éhséggel. Fülembe súgja, de magának is súgja: Ahová felraknak valamit, onnan le is lehet szedni. Ugyanabból a húsból van, mint amelyet megcsal. Amelyet egészen bizonyosan meg fog csalni. Ismeri a saját kenyeret és ismeri az ő orcájuk kenyerét is, ő küldi a fehér nyulat. Azt mondja, visszajön, de marad. Ha jön, nagyon jön. Világos, mint az egyszeregy: 1 lapátemelés = 1 gramm kenyér. Az éhség egy tárgy.

Csak Könyvek

55

A latin titkok A kantinban, miután elköltöttük az ennivalót, a falhoz toljuk a hosszú faasztalokat és a padokat. Olykor-olykor, szombat esténként táncolhatunk itt háromnegyed tizenkettőig. Akkor mindent visszateszünk a helyére. Pontban tizenkettőkor felhangzik az udvari hangszóróból az orosz himnusz, addigra mindenkinek a barakkjában kell lennie. Szombatonként az őrök megvidámodnak a cukorrépapálinkától, ilyenkor könnyen kiröppen egy-egy golyó. Ha vasárnap reggel valaki az udvaron fekszik, arra azt mondják: Szökési kísérlet. Hogy alsónadrágban kellett az udvaron át a latrinához sietnie, mert kilúgozott belei már nem tudták megemészteni a káposztalevest, az nem mentség. Mégis, olykor-olykor elhúznak nekünk egy tangót szombatonként a kantinban. Ha táncolsz, lábujjhegyen élsz, mint a Holdsarlós Madonna a Café Martiniben, abban a világban, ahonnét jöttél. Egy girlandos-lampionos táncteremben, estélyi ruhákkal, brossokkal, nyakkendőkkel, batiszt zsebkendőkkel és mandzsettagombokkal. Anyám kétoldalt tekeredő loknikkal meg egy fűzfakosárkontyocskával a fején világosbarna, magas sarkú szandálban táncol, bokapántja olyan vékony, mint a körte héja. Zöld atlaszselyem ruhát visel, pontosan a szíve fölött bross négy smaragddal: négylevelű lóhere. Apám pedig homokszürke öltönyt visel hófehér kendővel a szivarzsebében, meg fehér szegfűt a gomblyukában. Én azonban kényszermunkásnak öltözve táncolok, tetveket viselek a pufajkámban és büdös kapcát a gumikalucsnimban, és elszédülök az otthoni táncteremre gondolva, no meg a gyomromban tátongó üresség miatt. A két Cirmi közül az egyikkel táncolok, Kaunz Cirmivel, akinek selymes pihék vannak a kézfején. A másikat, akinek olajbogyó nagyságú szemölcs van alul a gyűrűsujján, Wandschneider Cirminek hívják. Kaunz Cirmi határozottan közli velem tánc közben, hogy márpedig ő hermányi, nem pedig nagybaromlaki, mint a másik. És hogy az ő anyja Szentágotán nőtt fel, az apja pedig Volkányban. És hogy a szülei, mielőtt ő a világra jött, azért költöztek Hermányba, mert az apja vásárolt ott egy nagy szőlőskertet. Van Kedvencz nevű falu is, mondom neki, meg egy Nagyszégyen nevű város, de nem Erdélyben, hanem a Bánátban. Nem értek a Bánáthoz, mondja erre Cirmi, fogalmam sincs, mi hol van arrafelé. Én se, mondom, és átizzadt pufajkámban forgok Cirmi körül, az ő átizzadt pufajkája pedig énkörülöttem. Forog az egész kantin. Nincs mit érteni, ha minden forog. A láger mögötti faházakat se kell érteni, mondom, finn házaknak nevezik őket, de oroszok, vagyis ukránok laknak bennük. Szünet után jön a tangó. A másik Cirmivel táncolok. Az énekesnőnk, Loni Mich fél lépéssel a muzsikások előtt áll. A Palománál még fél lépéssel előbbre jön, mert magának akar énekelni. Karját-lábát mereven tartja, csak szeme forog, és lágyan ring a feje. Remeg a golyvás göb a nyakán, hangja érdessé válik, húz lefelé, mint a mély vízi örvény: És hamar ront a víz a hajóra, Előbb-utóbb mindőnknek üt az óra, Matrózok, fel, fel! Egyszer úgyis vége szakad, Egyszer a tenger elnyel, És közülünk vissza se ad Senkit soha. A vontatott-szögletesen táncolt Paloma közben hallgatnunk kell. Mindenkinek elakad a szava, és arra gondol, amire gondolnia kell, még ha nem is akar. Úgy vonszolja magával mindenki a honvágyát, mint egy súlyos ládát. Cirmi alól kicsúsznak a lábai, erősen szorítom a kezét, hogy visszataláljon a ritmusba. Egy ideje elfordítva tartja a fejét, hogy ne lássam az

56

Csak Könyvek

arcát. Remeg a háta, érzem, ahogy sír. A szipogás is épp elég hangos, nem mondok semmit. Mit mondhatnék azonkívül, hogy ne sírjon. Mivel lábujjak híján nem lehet táncolni, Trudi Pelikan egy pad szélén ül, leülök mellé. Az első télen fagytak meg a lábujjai. Nyáron szétroncsolta őket a meszeskocsi. Ősszel amputálták neki, mert a férgek bemásztak a kötés alá. Azóta Trudi Pelikan a sarkán jár, vállát előreejti, csípőjét hátratolja. Ettől kerek és púpos a háta, karja merev, mint a lapátnyél. Mivel sem az építkezésen, sem a gyárakban, sem a garázsban nem használható, a második télen betették segédápolónak a gyengélkedőbe. A gyengélkedőről beszélgetünk, hogy az nem más, mint haldoklóbarakk. Azt mondja Trudi Pelikan: Nincs semmink, amivel segíthetnénk, csak kátrányos kenőcs. Orosz asszony a felcser, azt mondja, hullámokban pusztulnak a németek. A téli hullám a legnagyobb. A második legnagyobb a nyári hullám, akkor vannak a járványok. Ősszel érik a dohány, akkor jön az őszi hullám. Megmérgezik magukat a dohánylével, az olcsóbb, mint a kőszénpálinka. Üvegcseréppel hiába vágják fel az ereiket, ha a kezüket vagy a lábukat levágják, az is hiábavaló. Szintén hiábavaló, ráadásul sokkal nehezebb, mondja a Trudi Pelikan, fejjel többször nekirohanni a téglafalnak, amíg össze nem esik az ember. Többségüket csak látásból ismerte az ember, az appellről vagy a kantinból. Tudtam ugyan, hogy sokan már nincsenek köztünk. De ha nem a szemem láttára estek össze, nem tekintettem halottnak őket. Óvakodtam rákérdezni, hol vannak. Ha túl sok a szemléltető anyag, hogy mások hogyan dobják be előbb a törülközőt nálad, akkor elhatalmasodik a félelem. Idővel annyira elhatalmasodik, hogy a megtévesztésig hasonlít az egykedvűséghez. Másként honnan a fürgeség, amikor az ember elsőként fedez föl egy halottat. Gyorsan kell levetkőztetni, amíg a tagjai még hajlíthatok, és mielőtt másvalaki elveszi a ruháit. Ki kell venni a kenyértartalékát a párnája alól, mielőtt valaki más odaér. A javak eltakarítása: mi így gyászolunk. Mire a hordágy megérkezik a barakkba, a hullán kívül nem maradhat semmi a lágerparancsnokságnak. Ha a halott nem személyes ismerős, csak a nyereséget látja az ember. A javak eltakarításában nincs semmi gonosz, fordított esetben a hulla ugyanezt tenné velünk, és mi nem sajnálnánk tőle. A láger praktikus világ. Sem a szégyent, sem a borzongást nem engedheti meg magának az ember. Kiegyensúlyozott egykedvűséggel cselekszünk, talán kedvetlen elégedettséggel. Ennek semmi köze a kárörömhöz. Azt hiszem, ahogy múlik a halottaktól való félelem, úgy ragaszkodunk egyre inkább az élethez. És úgy vagyunk egyre inkább kaphatók az önáltatásra. Bebeszéljük magunknak, hogy a hiányzók csak másik lágerbe kerültek. Nem számít, mit tudunk, ha az ellenkezőjét hisszük. Ahogy a kenyér törvényszéke, úgy a javak eltakarítása is csak a jelent ismeri, de nem erőszakosan cselekszik. Tárgyilagosan és szelíden történik minden. Apám háza előtt az a hársfa, Apám háza előtt az a pad, Csak látnám viszont valahára, Ott várnám ki halálomat. Ezt az énekesnőnk énekli, Loni Mich, verítékcsöppekkel a homlokán. A Citerás Lommer a térdén tartja hangszerét, pengetőjét a hüvelykujján. Minden sor után lágy visszhangot penget, és együtt énekel Lonival. Kowatsch Anton néhányszor előrébb rukkolt a dobjával, hogy dobverői közül a szemébe bandzsíthasson Loninak. A párok táncolnak az énekszóra, tehetetlenül tipegnek, mint a madarak földet éréskor, ha erős szél fúj. Trudi Pelikan azt mondja, úgyse tudunk már járni, már csak táncolni tudunk, hatalmas vattacsomók, tele ideoda lötykölődő vízzel és zörgő csontokkal, gyengébbek vagyunk, mint a dobütések. Hogy alátámassza, amit mond, felsorolja a gyengélkedőben fölszedett latin nyelvű titkait. Polyarthritis. Myocarditis. Dermatitis. Hepatitis. Encephalitis. Pellagra. Pengeszájas sorvadás, más néven majomkoponya. A másik sorvadás, tünete: merev, hideg kéz, más néven

Csak Könyvek

57

kakaskarom. Dementia. Tetanusz. Tífusz. Ekcéma. Isiász. Tuberkulózis. Aztán jön a vérhas, világos színű vérrel a székletben, furunkulusok, fekélyek, izomsorvadás, kiszáradt és elvakart bőr, fogínysorvadás és kihulló fogak, rothadó fogak. A fagyásokat Trudi Pelikan nem említi. Az arcfagyást sem, amikor a bőr téglavörös lesz, szögletes fehér foltokkal, amelyek az első tavaszi olvadáskor sötétbarnára színeződnek, ahogy már most is látni a táncolók arcán. És mivel nem szólok semmit és nem is kérdezek az égvilágon semmit, Trudi Pelikan belecsíp a karomba, és azt mondja: Leo, komolyan mondom, ne télen halj meg. És a dobos meg Loni Mich azt éneklik két szólamban: Tengerész, ne álmodj, Ne gondolj haza. Ennek a dalnak a kellős közepén azt kezdi mondani Trudi, hogy a halottakat egész télen a hátsó udvaron rakják egy kupacba, havat lapátolnak rájuk, és néhány éjszakát kint hagyják őket, hogy keményre fagyjanak. És a sírásók akkora lusta gazemberek, hogy darabokra vágják a hullákat, mert így nem kell sírt ásniuk, csak egy lyukat. Figyelmesen hallgattam Trudi Pelikant, a sok latin titok közül egynéhányat magamban is érzek. A zene felvidítja a halált, jól elringatja. Kimenekülök a zenéből, be a barakkomba. A lágerudvar országútra néző oldalánál álló két őrtornyon keskeny és merev az őrök alakja, mintha a holdról szálltak volna le. Az udvari lámpákból méz folyik, a láger bej aratnál álló őrbódéból nevetés száll az udvarba, megint cukorrépa-pálinkát vedelnek. A lágerkorzón pedig egy őrkutya ül. Zöld parázs a szemében, mancsai közt csont. Azt hiszem, csirkecsont, irigylem érte. Ő megérzi ezt, és morog. Tennem kell valamit, hogy ne ugorjon rám, és azt mondom: Ványa. Biztos, hogy nem így hívják, de úgy néz rám, mintha ő is ki tudná mondani a nevemet, ha akarná. El kell mennem, mielőtt kimondja, nagy léptekkel távolodom, néhányszor hátrafordulok, nehogy utánam jöjjön. Amikor a barakkajtóhoz érek, látom, hogy még mindig nem hajol a csontja fölé. Még mindig utánam néz, vagy a hangomra gondol, meg arra, hogy Ványa. Az őrkutya is úgy van vele, hogy eltűnnek, aztán visszatérnek az emlékei. Az éhség nem tűnik el, mégis visszatér. És a magány olyan, mint ő. Lehet, hogy így hívják az orosz magányosságot: Ványa. Úgy, ahogy vagyok, ruhástul felmászom az ágyamba. Mint mindig, most is ég az őrfény a kis faasztal fölött. Mint mindig, amikor nem tudok elaludni, a kályhacsövet bámulom, a fekete ráncokat a könyökén, meg a kakukkos óra két vastobozát. Azután magamat látom, gyerekként. Otthon, a tornácra nyíló ajtóban állok, fekete göndör hajam van, és a kilincset sem érem el. Plüssállatkámat tartom a karomban, egy barna kutyát. Kusinak hívják. A nyitott folyosón a szüleim érkeznek a városból. Anyám a csuklója köré tekerte piros lakkretikülje láncát, hogy miközben jön föl a lépcsőn, ne csörögjön annyira. Apám a fehér szalmakalapját tartja a kezében. Bemegy a szobába. Anyám megáll, hajamat kisimítja a homlokomból, és elveszi tőlem a plüssállatkát. Leteszi az asztalra, a lakkretikülön megzörren a lánc, és én azt mondom: Add ide Kusit, hogy ne legyek egyedül. Anyám nevet: Hiszen itt vagyok neked én. Mire én: De te meghalhatsz, Kusi nem hal meg. A gyengék, akik már nem járnak táncolni, halkan horkolnak. Ebben a horkolásban hallom saját gyerekhangomat. Olyan bársonyos, hogy beleborzongok. KUSI, miféle név ez egy fűrészporral tömött textilkutyának. Itt a lágerben meg nincs más, csak a KUSS, vagy hogy nevezik azt, amikor valaki félelemből hallgat. KUSITY, ez meg oroszul van, azt jelenti, enni. Még csak az kéne, hogy most is az evésre kelljen gondolnom. Alámerülök az alvásba, és álmodom.

58

Csak Könyvek

Egy fehér disznó hátán lovagolok haza, keresztül az égen. Föntről, a levegőből jól látszik az ország, igen, ezek a határok, még be is van kerítve az egész. De ahogy beérek az országba, látom, hogy gazdátlan bőröndök hevernek mindenfelé, közöttük pedig gazdátlan birkák legelésznek. Nyakukon fenyőtobozok, de úgy csilingelnek, mint a harangok. Azt mondom: Ez vagy egy nagy birkaistálló bőröndökkel, vagy egy nagy pályaudvar birkákkal. Lakni viszont nem lakik itt senki, most akkor hová menjek. Az éhségangyal meglát az égből, és azt mondja: Vágtass vissza. Én erre azt mondom: Hiszen akkor meghalok. Amikor meghalsz, mindent narancsszínűre festek, és nem fog fájni, mondja ő. És én visszanyargalok, ő pedig állja a szavát. Miközben meghalok, az őrtornyok fölött az ég mindenütt narancsszínű, és nem fáj. Azután felébredek, és a párnával letörölöm a szájam sarkát. Ezt a helyet szeretik éjjel a poloskák.

Salaktéglák A salaktégla salakból, cementből és mésztejből készített építőanyag. Betondobban keverték, kézi emelőkarral működtetett présgéppel préselték. A téglagyár a kokszgyár mögött volt, a jama túloldalán, a meddőhányóknál. Itt volt elég hely a frissen préselt téglák ezreinek szárításához. Szorosan egymás mellett sorakoztak a földön, mint a sírok egy katonatemetőben. Ahol a talaj egyenetlen volt, hullámzottak a sorok. Azonkívül mindenki kicsit másképp tette le a maga tégláját. Kézzel vittük, egy keskeny deszkán. A sok vizes téglától a deszkák is megdagadtak, széthasadoztak, kilyukadtak. A téglacipelés hosszú egyensúlygyakorlat volt, 40 méteres út a présgéptől a szárítóig. Mivel mindenki másképpen egyensúlyozott, ferdék lettek a sorok. És azért is, mert minden letett téglával változott a cél, előrébb jött, vagy hátrébb húzódott, vagy éppenséggel a sor közepére kellett letenni egy téglát, mert pótolni kellett egy elrontott másikat, vagy mert az előző napi szárításkor pazaroltak a hellyel. Egy frissen préselt tégla 10 kilót nyomott, és morzsolódott, mint a vizes homok. A deszkát a hasunk előtt táncolva kellett vinni, a nyelvet, a vállat, a könyököt, a csípőt, a hasat és a térdet lábujjunk görbítésével koordináltuk. Ez a 10 kiló még nem is volt tégla, nem volt szabad észrevennie, hogy viszik. Túl kellett járni az eszén, egyenletesen ringatni úgy, hogy ne billegjen, majd pedig a szárítón egyetlen mozdulattal lelökni a deszkáról. Gyors, kiegyensúlyozott mozdulatokkal, hogy mire magához tér az ijedségből, simán, megrázkódtatás nélkül lecsússzon a földre. Ehhez le kellett guggolni, rugózni a térddel, amíg a deszka az állunk alá került, majd könyökünket széttárni, mint valami szárnyat, és precízen lecsúsztatni a téglát. Csak így lehetett szorosan a másik mellé helyezni, anélkül hogy megsértenénk az oldalát, vagy lepattintanánk vele a szomszéd tégla sarkát. Egy rossz mozdulat tánc közben, és a tégla, mint egy marék sár, összeesett. A cipeléstől, és különösen a tégla földre helyezésétől még az arcunk is megfeszült. Nyelvünket egyenesen kellett tartanunk, és mereven előrenéznünk. Ha nem sikerült, a dühtől még káromkodni sem tudtunk. Minden salaktéglás műszak után szögletes volt a szemünk és az ajkunk, mint maguk a téglák. Mindennek tetejébe a cement itt is megtette a magáét. Igyekezett szabadulni, szállt a levegőben, rajtunk, a betondobon és a présgépen több volt a cement, mint a téglákban. Préseléskor minden egyes téglához először a deszkát tettük a

Csak Könyvek

59

préselőbe. Azután lapáttal belétöltöttük a keveréket, és addig nyomtuk az emelőkart, amíg a tégla a deszkával együtt föl nem nyomódott a présgép tetejére. Azután kétoldalt meg kellett fogni a deszkát, és elvinni, eltáncolni vele a szárítóig, s közben végig egyensúlyozni. A salaktégla préselése éjjel-nappal zajlott. A reggeli órákban a préselő még hűvös volt és deres, lábunk még könnyű, a szárítóra még nem sütött a nap. De már tüzesen állt a meddőhányók csúcsain. Délre mindenen eluralkodott a hőség. Lábunk kiesett a taktusból, lábikránkban rángott minden ideg, térdünk remegett. Elzsibbadtak az ujjaink. Nyelvünket már nem tudtuk egyenesen tartani, miközben leraktuk a téglát. Gyakran leejtettük, és csak úgy zuhogtak az ütések a hátunkra. Este a fényszóró nyalábja világította meg a jelenetet. A keverődob és a présgép, mint a bundavarrógép, úgy álltak a vakító fényben, éjjeli lepkék kavarogtak. Nemcsak a fényt keresték, a keverék nedves szaga vonzotta őket, mint az éjjeli virág. Ráültek, szívókájukat és cérnalábukat a téglába mártották, pedig a tájat félig sötétség borította. Ott ültek a téglán, amit vittünk, elvonták a figyelmünket az egyensúlyozásról. Láttuk a finom szőrszálakat a fejükön, hasuk körül a díszgyűrűt, és hallottuk a szárnyuk susogását, mintha életre kelt volna a tégla. Olykor kettő-három is jött egyszerre, úgy ültek ott, mintha a tégla belsejéből bújtak volna elő. Mintha a deszkán vitt vizes keverék nem salak, cement és mésztej volna, hanem négyszögletesre préselt lárvagubó, amelyből kibújnak az éjjeli lepkék. Vitették magukat a présgéptől a szárítóig, a fényszóró fényéből a sokrétegű árnyékok közé. Ferdék és veszélyesek voltak ezek az árnyékok, eltorzították a téglák körvonalait és a sorok arányait. Maga a tégla sem tudta már ott a deszkán, hogyan néz ki. Elbizonytalanodtunk, nem keverhettük össze a peremét az árnyéka peremével. A szemközti meddőhányók felől is csalókán cikázó fények érkeztek. Számtalan helyen izzottak, és sárga szemük volt, mint az éjszakai ragadozóknak, akik belülről fénylenek, és megvilágítják, vagy éppen elégetik álmatlanságukat. A meddőhányók parázsló szemei erős kénszagot árasztottak. Reggel felé hűvös lett a levegő, tejüveg az ég. Könnyebbé vált a lábunk, legalábbis képzeletben, mert közel volt a műszakváltás, és el akartuk felejteni, mennyire fáradtak vagyunk. A fényszóró is fáradt volt és fakó, ahogy elfátyolozta a nappali fény. Valószerűtlen katonatemetőnk fölé kék levegő telepedett, minden sor fölé, minden tégla fölé egyformán. Csöndes igazság áradt szét, a lágerben az egyetlen igazság. Jó dolga volt a salaktéglának, a mi halottaink nem feküdtek ilyen szép sorokban, és kő sem jutott föléjük. De erre nem volt szabad gondolni, különben a következő napokat és éjszakákat nem tudtuk volna így áttáncolni és átegyensúlyozni. Ha egy pillanatra eszünkbe jutott, hirtelen sűrűn kezdtük ejteni a téglákat a földre, és sűrűn zuhogtak az ütések a hátunkra.

A bizakodó és a szkeptikus flakon Csont és bőr idők jártak, a káposztaleves örökkévalósága. Kapuszta felkeléskor, kapuszta az esti appell után. KAPUSZTA a káposzta oroszul, az orosz káposztaleves pedig azt jelenti, hogy egy darab káposzta sincs benne. A kapuszta, ha kivonjuk belőle az oroszokat meg a levest, két dologból áll, amelyekben nincs semmi közös, csak ez a szó. CAP, az a fej románul, a PUSZTA pedig a magyar alföld. Az ember ezt német fejjel gondolja végig, a láger pedig orosz, mint a káposztaleves. Ilyen hülyeségekkel akarunk túljárni az eszükön. De hiába szedjük szét a KAPUSZTA szót, mégsem lesz éhségszó. Az éhségszavak térképet alkotnak, országnevek helyett ételek neveit soroljuk fejben. Tyúkhúsleves, fasírt, rántott borda, csülök, nyúlpecsenye, májgombóc, őzcomb, nyúl vadas mártással stb.

60

Csak Könyvek

Minden éhségszó egyben ételszó is, látjuk magunk előtt az ételt, s az ízét érezzük a szánkban. Az éhségszavak és az ételszavak a fantáziát táplálják. Önmagukat eszik meg, és ízlenek maguknak. Jól nem lakunk ugyan, de legalább részt veszünk egy étkezésen. Minden krónikus éhezőnek megvannak a maga preferenciái, ritka, gyakori és állandó ételszavai. Mindenkinek más szó ízlik a leginkább. A kapusztához hasonlóan a laboda sem volt alkalmas ételszónak, mert ezeket tényleg megettük. Meg kellett ennünk őket. Azt hiszem, az éhségben a vakság és a látás egy, a vak éhség látja a legjobban az ételt. Vannak néma és hangos éhségszavak, ahogy az éhség maga is lehet titkos és nyilvános. Az éhségszavak, vagyis az ételszavak uralják a beszélgetéseket, mégis egyedül maradunk velünk. Mindenki maga eszi meg a saját szavait. A többiek, akik együtt esznek vele, szintén magukban teszik ugyanezt. Az éhségben való részvétel a többiek részéről nulla, együtt éhezni nem lehet. Mint alapvető élelem, a káposztaleves felelt azért, hogy a test ne veszítse el a húst, a fej pedig az észt. Az éhségangyal hisztérikusan rohangált. Minden mértéket elveszített, egy nap alatt annyit nőtt, mint egyetlen fűszál sem egy egész nyáron, sehol a hó egész télen. Talán annyit, amennyit egy magas, csúcsos tetejű fa nő egész életében. Nekem úgy tűnt, az éhségangyal nemcsak nőtt, de sokasodott is. Mindenkit ellátott egy saját, személyes kínnal, noha mi magunk egyformák voltunk. Mert a csont, a bőr és a disztrófiás víz szentháromságában férfiak és nők között nem volt különbség, mert nem volt többé nemünk. Ugyanúgy használtunk persze hímnemet és nőnemet, ahogy a fésű is hímnemű, a barakk pedig nő. Másfelől ezekhez hasonlóan az éhhalál szélén élők sem hím- vagy nőneműek, hanem neutrálisak, mint a tárgyak – és valószínűleg semlegesneműek. Akárhol voltam, az ágyamon, a barakkok között, a nappali vagy az éjszakai műszakban, a jamában vagy Kobeliannal a sztyeppén, vagy a hűtőtoronynál, vagy műszak után a banjában, vagy házalni mentem, akármit tettem, mindenben ott volt az éhség. A tárgyak hosszukat, szélességüket, magasságukat és színüket tekintve is éhségemet utánozták. Az ég boltozatja és a föld pora között minden szeglet más és más étel szagát vette föl. A lágerkorzónak karamellillata volt, a lágerkapu frissen sütött kenyér, végigmenni az úton a lágerből a gyár felé meleg őszibarack, a gyár fakerítése kandírozott dió, a gyár bejárata rántotta, a jama párolt paprika, a salak a meddőhányón paradicsomleves, a hűtőtorony sült padlizsán, a gőzölgő csövek labirintusa vaníliás rétes. A kátránycsomók a gazban birsalma illatát árasztották, a kokszkemencék görögdinnyéét. Varázslat volt, és kín. Még a szél is az éhséget táplálta, látható ételeket szőtt, nem pedig elvontakat. Amióta csonthímekként és csontnőstényekként nemtelenek voltunk egymás számára, az éhségangyal mindegyikünkkel összeállt, azt a húst is megcsalta, amelyet előzőleg elrabolt tőlünk, és egyre több férget, tetvet hurcolt magával az ágyunkba. A csont és bőr idő a heti tetvetlenítési díszszemle ideje is volt, a lágerudvaron, munka után. Minden de minden tárgynak kint kellett lennie a tetvetlenítéskor – a bőröndöknek, a ruháknak, az ágyaknak, nekünk. A harmadik nyár volt, virágzottak az akácok, az esti szél meleg tejeskávéillatot árasztott. Mindent letettem odakint. Akkor megérkezett Tur Prikulitsch a zöld fogú Tovaris Sistvanyonovval. Frissen hántott fűzfabot a kezében, kétszer olyan hosszú, mint egy fuvola, hajlékony, hogy jól lehessen vele ütni, és a vége hegyesre faragott, hogy jól lehessen vele turkálni. Nyomorúságunktól undorodva nyársalta fel a bőröndök tartalmát, és penderítette őket a földre. Én igyekeztem, amennyire lehetett, a tetvetlenítési sorfal közepébe állni, mert a vizsgálat az elején és a végén volt könyörtelen. Ám ezúttal Sistvanyonov a parádé közepe táján kapott kedvet az alapossághoz. Botjával beletúrt a gramofonládámba, és ruháim alatt a neszesszerembe ütközött. Akkor letette kezéből a botot, kinyitotta a neszesszert, és fölfedezte a titkos káposztalevesemet. Három hete tartottam káposztalevest abban a két szép flakonban, amelyeket nem tudtam eldobni csak azért, mert kiürültek. Mivel kiürültek, megtöltöttem őket

Csak Könyvek

61

káposztalevessel. Az egyik bordázott üvegflakon volt, kerek hasú, csavaros tetejű, a másik laposüveg széles nyakkal, ehhez még fadugót is faragtam. Hogy ne romoljon meg a káposztaleves, légmentesen lezártam, mint otthon a befőttet. Sztearint csöpögtettem a dugó köré, Trudi Pelikan adott kölcsön gyertyát a gyengélkedőből. Sto eto, kérdezte Sistvanyonov. Káposztaleves. Minek. Megrázta a flakonokat, habzott a leves. Pamjaty, mondtam erre. Az emlék, ezt Kobeliantól tanultam, jól jön az oroszoknál, ezért is mondtam. De Sistvanyonov nyilván eltűnődött azon, kire akarok emlékezni. Ki olyan buta, hogy flakonba töltött káposztalevest tartson magánál, hogy emlékeztesse a káposztalevesre itt, ahol naponta kétszer van káposztaleves. Hazulra, kérdezte. Bólintottam. Rosszabbul már nem is sülhetett volna el: hogy flakonban káposztalevest akarok hazavinni. A veréssel nem törődtem volna, de még csak a közepén tartott a parádénak, és nem vesztegette az idejét veréssel. Elkobozta a flakonjaimat, és berendelt magához. Másnap reggel Tur Prikulitsch a kantinból a parancsnoki szobába vezetett. Úgy ment végig a korzón, mint akit hajtanak, én pedig a nyomában, mint egy elítélt. Megkérdeztem tőle, mit mondjak. Anélkül, hogy hátrafordult volna, tett egy mozdulatot, ilyenformán: nekem semmi közöm hozzá. Sistvanyonov üvöltött. Turnak nem kellett volna strapálnia magát a tolmácsolással, már kívülről tudtam az egészet. Hogy egy fasiszta, kém, szabotőr és kártevő vagyok, hogy nincs kultúrám, és lopott káposztalevessel árulom el a lágert, a szovjethatalmat és a szovjet népet. Ha a lágerben híg volt a káposztaleves, akkor a flakonokban, mivel vékony volt a nyakuk, egyenesen üres. Az a néhány káposztadarabka, ami úszkált bennük, egyértelmű feljelentésnek számított Sistvanyonov szemében. Kritikus helyzetben voltam. De akkor Tur feltartotta a kisujját, és támadt egy ötlete: orvosság. Ez a szó nem jött annyira jól az oroszoknál. Tur időben észrevette, mutatóujját forgatni kezdte a halántékán, mintha lukat fúrna belé, és rosszindulatú hangon azt mondta: obszkurantyizm. Ez mindent megmagyarázott. Hiszen én még csak három éve voltam lágerben, még nem neveltek át, még hittem a betegség elleni varázsitalokban. Tur elmagyarázta, hogy a csavaros üveget hasmenés ellen tartom, a fadugósat meg székrekedés ellen. Sistvanyonov elgondolkodott, nemcsak abban hitt, amit Tur mondott neki, hanem abban is, hogy az obszkurantyizm a lágerben nem jó ugyan, de az életben nem is olyan rossz. Még egyszer megnézte magának a két flakont, addig rázta őket, amíg a szájukig föl nem habzott a káposztaleves, azután a csavaros tetejűt kissé jobbra tolta, a fadugósat éppen annyit balra, így a két flakon szorosan egymás mellett állt, összeértek. Sistvanyonovnak már a szája is megenyhült, a pillantása is megszelídült a flakonoktól. Turt megint nem hagyták cserben az ösztönei, azt mondta: Most menj, tűnj el. Lehet, hogy Sistvanyonov valami megmagyarázhatatlan, vagy akár megmagyarázható okból végül mégsem dobta el a flakonokat. Mik lehetnek az okok. Máig nem tudom, miért töltöttem meg a flakonokat káposztalevessel. Talán nagyanyám mondata miatt: Tudom, hogy visszajössz. Vajon tényleg annyira naiv voltam, hogy elhittem, visszatérek, és otthon a családnak felmutatom a káposztalevesemet mint két üvegcse lágeréletet. Vagy az éhségangyal minden fáradozása ellenére még mindig tartotta magát bennem az elképzelés, hogy az embernek minden utazásról valami szuvenírt kell hazavinnie. Nagyanyám, amikor életében egyetlenegyszer utazott hajóval, Isztambulból hozott nekem egy égszínkék török papucsot, akkorát, mint a 62

Csak Könyvek

hüvelykujjam. Ez azonban a másik nagyanyám volt, aki nem beszélt semmiféle visszatérésről, aki egy másik házban lakott, és ott sem volt a búcsúzkodásnál. Tanúskodjanak mellettem a flakonok, ha hazatérek. Vagy már akkor is volt egy bizakodó meg egy szkeptikus flakonom. Talán a csavaros tetejűbe volt töltve a hazatérés, és a légmentesen lezárt fadugósba az örök maradás. Talán ugyanaz az ellentét volt ez is, mint a hasmenés és a székrekedés. Vajon túl sokat tudott-e rólam Tur Prikulitsch. Segített-e rajtam, hogy hajlandó voltam beszélgetni Bea Zakellel. Vajon ellentétek voltak-e még a hazatérés és az itt maradás. Azt hiszem, mindkettőre fel akartam készülni, ha úgy alakul. Azt hiszem, eljött a pillanat, amikor a lágerbeli életet, egyáltalán az életet függetleníteni akartam a naponta feltörő kívánságtól, hogy hazajussak, és attól, hogy nem juthatok haza. Minél erősebben kívánkoztam haza, igyekeztem annál kevésbé akarni, hogy tönkretegyen, ha soha nem mehetek haza. A hazatérés kívánságától nem lehetett megszabadulni, de hogy e kívánságon kívül más egyebem is legyen, azt mondtam magamnak: Ha örökre itt tartanak, hát akkor ez az életem. Hiszen az oroszok is élnek. Nem akarok tiltakozni a letelepedés ellen, elég csak olyannak maradnom, amilyen a légmentesen lezárt flakonnal félig már vagyok. Át tudom nevelni magam, még nem tudom, hogyan, de a sztyeppe majd elintézi. Az éhségangyal akkorra már oly mértékig a hatalmába kerített, hogy lötyögött a fejbőröm, éppen akkor nyírtak kopaszra a tetvek miatt. Az előző nyáron Kobelian egyszer kigombolta az ingét a tágas, szabad ég alatt, és amikor lobogni kezdett az ing, mondott valamit a sztyeppe füvének lelkéről meg az Urál-érzésről. Az én mellkasomba is ez áramlik, gondoltam akkor.

A napfénymérgezésről A nap ezen a kora reggelen úgy kelt föl, mint egy piros léggömb, annyira gömbölyűre fújva, hogy laposnak tűnt mögötte a kokszgyár fölött az ég. Amikor megkezdődött a műszak, még éjszaka volt. A reflektorok fénycsóvájában, a kátrányos kádban álltunk, egy 2 méter mély medencében, amely széltében-hosszában kétszer akkora volt, mint egy barakk. A medence alján métervastagon ősrégi, megkövesedett kátrányréteg állt. Ezt kellett leszednünk feszítővasakkal és csákányokkal, lepattintani, majd talicskákra tenni a kátránydarabokat. Azután billegős deszkapallón kellett feltolnunk a talicskákat a medence szélére, majd onnan a sínekig, ott megint föl egy deszkán, be a vagonba, végül kiborítani a talicska tartalmát. Fekete üveget törtünk, bordás, ívelt és éles peremű kátránydarabok röpködtek a fejünk körül. Port nem láttunk. Csak amikor az üres talicskával a deszkahídon át visszatértem a fekete éjszakából a fehér fénytölcsérbe, csillámlott az üvegpor organzastólája a levegőben. Amikor a reflektort meghintáztatta a szél, a stóla eltűnt, majd a következő pillanatban ugyanott lebegett, mint egy krómozott madárketrec. 6 órakor volt műszakváltás, már egy órája világos nappal volt. Összébb zsugorodott, de erőszakos volt a nap, gömbje tömör, mint egy hatalmas tök. Szememben tűz viszketett, lüktettek fejemen a koponyavarratok. Hazaúton a láger felé vakító volt a fény. Nyakamon is lüktettek az erek, szét akartak pattanni, szemgolyóm égett az üregében, vadul dobolt a szív a mellkasomban, kattogott a fülem. Torkom megduzzadt, mint a forró tészta, és megmerevedett. Fejem egybenőtt a nyakammal. A duzzanat átterjedt a vállamra, nyakam is egybenőtt a törzsemmel. Keresztülfúrta magát rajtam a fény, éreztem, menekülnöm kell a barakk

Csak Könyvek

63

sötétjébe. De ott koromsötétnek kellett volna lennie, az ablakon beáradó fény is gyilkos volt. Fejemre szorítottam a párnát. Csak estefelé jött az enyhülés, de vele együtt az éjszakai műszak is. Amikor egészen besötétedett, vissza kellett mennem a reflektorfénybe, a kátrányos kádba. A második éjszakai műszakon egy nacsalnyik vödröt hozott, tele csomós, szürkés rózsaszín pasztával. Mielőtt beszálltunk a medencébe, bekentük vele az arcunkat és a nyakunkat. Rögtön megszáradt és lepergett rólunk. Reggel, amikor fölkelt a nap, a kátrány még vadabbul tombolt a fejemben. Úgy támolyogtam vissza a lágerbe, mint egy döglődő macska, ezúttal egyenesen a gyengélkedőre. Trudi Pelikan megsimogatta a homlokomat. A felcsernő a levegőbe rajzolt egy fejet, amely az enyémnél is dagadtabb volt, és azt mondta, SZOLNCE, meg SZVET, és még azt, hogy BOLID. Trudi Pelikan pedig sírt, és magyarázott nekem valamit a fotokémiai nyálkahártyareakcióról. Az mi. Napfénymérgezés, mondta Trudi Pelikan. Egy tormalevélen ökölnyi saját főzésű kenőcsöt adott körömvirágból és disznózsírból, hogy dörzsöljem be, akkor nem fog felfakadni a bőr. A felcsernő azt mondta, allergiás vagyok a kátrányos kádra, három napra kiír betegállományba, és talán Tur Prikulitschcsal is beszél. Három napig ágyban maradtam. Félig aludtam, félig ébren voltam, miközben a láz hullámai hazasodortak, a venki nyaralóba. A fenyők mögött nagyon korán kel a nap, mint egy vörös léggömb. Az ajtórésen kukucskálok kifelé, a szülők még alszanak. Kimegyek a konyhába, az asztalon borotválkozótükör támaszkodik a tejeskancsónak. Fini néném, sovány, mint egy diótörő figura, ide-oda járkál a tükör és a gáztűzhely között, kezében a sütővassal. Fehér organzaruhájában csigákat süt a hajába. Engem az ujjával fésül meg, és ahol eláll a fejemtől, a nyálával tapasztja le a hajamat. Kézen fog, megyünk margarétát szedni, hogy legyen a reggelizőasztalra. A harmatos fű a hónom aljáig ér, zizeg és zümmög, a rét tele fehér rojtos margarétákkal és kék harangvirágokkal. Én csak lándzsás útifűt szedek, parittyafűnek is hívják, mert ha a szárából hurkot csinálunk, azzal jó messzire el lehet lőni a csöves termését. A vakítóan fehér organzaruhára lövök. Ám egyszer csak meglátom, hogy az organza és a szintén fehér alsóing között Fini néném csípője köré barna öv nőtt a bőrébe kapaszkodó sáskákból. Leejti a margarétacsokrát, kitárja a karját, és meredten áll. Én pedig a ruhája alá bújok, és kezemmel lapátolom le a sáskákat, egyre gyorsabban. Hidegek és nehezek, mintha vizes csavarok volnának. Ciripelnek, csupa rettegés vagyok. Fölöttem nem az ondolált hajú Fini néném áll, hanem egy sáskakolosszus két vékony lábon. Az organzaruha alatt kellett életemben először kétségbeesetten lapátolnom. Most a barakkban feküdtem, és három napon át kentem magamra a körömvirágkenőcsöt. A többiek mind a kátrányos kádba mentek. Csak engem küldött Tur Prikulitsch, mivel allergiás voltam, a salakpincébe. Ott is maradtam azután.

Minden műszak egy műalkotás

Ketten vagyunk, Albert Gion és én, két pincelakó a gyár gőzkazánjai alatt. Albert Gion a barakkban lobbanékony. A sötét pincében lassú és megfontolt, mégis ő irányít, mint a melankolikusok általában. Lehet, hogy nem volt mindig ilyen, csak a pincében változott meg,

64

Csak Könyvek

hasonult a pincéhez. Már régóta itt dolgozik. Nem beszélünk sokat, csak amit feltétlenül szükséges. Albert Gion azt mondja: Először én borítok ki három kocsit, aztán te. Én azt mondom: Aztán elpucolom a hegyet. Ő azt mondja: Igen, aztán elmégy lökni. Borítástól lökésig zajlik a műszak, amíg a fele le nem telik, akkor Albert Gion azt mondja: Alszunk félórát a deszka alatt, a hetes alatt, ott nyugalom van. És jön a második félidő. Albert Gion azt mondja: Először én borítok ki három kocsit, aztán te. Én azt mondom: Aztán elpucolom a hegyet. Ő azt mondja: Igen, aztán elmégy lökni. Én azt mondom: Ha a kilences tele van, megyek lökni. Ő azt mondja: Nem, te most borítasz, én megyek lökni, a bunker is tele van. A műszak végén vagy ő mondja, vagy én: Gyere takarítani, tisztán kell átadni a pincét. A pincében töltött első hét végén Tur Prikulitsch megint ott állt mögöttem a tükörben a borbélyműhelyben. Félig voltam megborotválva, amikor fölemelte olajos pillantását és tiszta ujját, és azt kérdezte: És milyen ott nálatok a pincében. Hangulatos, mondtam én, minden műszak egy műalkotás. Tur Prikulitsch mosolygott a borbély válla fölött, de fogalma se volt róla, hogy mennyire úgy van, ahogy mondom. Hallani lehetett a vékony gyűlöletet a hangjában, orrcimpája rózsásan derengett, halántékán márványos erek. Hogy neked milyen koszos volt tegnap az arcod, mondta, és még a sapkádból is lógtak a beleid. Nem számít, mondtam, a szénpor szőrös és ujjnyi vastag, mint a bunda. Viszont a pince minden műszak után tiszta, mert minden műszak egy műalkotás.

Ha egy hattyú énekel Az első pincében töltött napom után Trudi Pelikan így szólt hozzám a kantinban: Megszabadultál a kátránytól, ugye jobb a föld alatt. Azután elmesélte, hogy az első lágerévben, az építkezésen, miközben a meszeskocsit húzta, milyen gyakran hunyta le a szemét és álmodott. És hogy most hogyan viszi ki a meztelen halottakat a halottasszobából és teszi le a földre a hátsó udvaron, mint a frissen hántolt faágakat. Azt mondta, most is, ahogy a halottakat kiviszi az ajtón, gyakran lehunyja a szemét, és ugyanazt álmodja, mint régen a meszeskocsiba fogva. Mit, kérdeztem. Hogy egy gazdag, szép, fiatal – szépnek és fiatalnak nem is kell lennie, mondja – amerikai disznóhús-konzervgyáros belém szeret – szerelmesnek sem kell lennie, mondja –, de olyan gazdag, hogy ki tud vásárolni és feleségül tud venni. Az micsoda szerencse volna. És ha még ráadásul volna neki egy húga is a számodra. Szépnek és fiatalnak nem kell lennie, szerelmesnek sem kell lennie, ismételtem. Trudi Pelikan erőltetetten nevetett. Azután szája jobb sarka remegni kezdett, majd ellebegett az arcától, mintha azon a helyen, ahol a nevetés a bőrhöz van kötve, elszakadt volna egy szál.

Csak Könyvek

65

Emiatt meséltem el csak nagyon röviden Trudi Pelikannak a visszatérő álmomat arról, hogy egy fehér disznó hátán hazalovagolok. Csak egy mondatban, és a fehér disznó nélkül: Képzeld el, mondtam, gyakran azt álmodom, hogy az égen, egy szürke kutya hátán hazalovagolok. Azt kérdezte: Csak nem egy ilyen őrkutyáén. Nem, egy falusi kutyáén, mondtam. Mire Trudi Pelikan, hogy: Miért kell neked lovagolnod, a repülés gyorsabb. Én csak olyankor álmodom, amikor ébren vagyok. Amikor a halottakat leteszem a hátsó udvaron, szeretnék elrepülni innen, mint egy hattyú, Amerikába. Még a végén kiderül, hogy ő is ismerte a hattyút a Neptun fürdő ovális táblájáról. Nem kérdeztem meg tőle, inkább azt mondtam: Ha egy hattyú énekel, mindig rekedten szól, hallani lehet a dagadt nyelvcsapot a torkában.

A salakról Nyáron a sztyeppe kellős közepén megláttam egy töltést fehér salakból rakva, és a Kárpátok havas csúcsai jutottak eszembe. Kobelian azt mondta, ebből a töltésből egyszer országút lesz. Keményre égetett salak volt, szemcsés szerkezetű, mint a buborékos mész vagy a kagylótörmelék. Elszórt foltokban rózsásra színeződött a fehér, néhol annyira erősen, hogy a szélén szürkébe játszott. Nem tudom, miért van, hogy ha a rózsaszín szürkévé öregszik, az annyira simogatóan és magával ragadóan szép, már nem is ásványi, hanem fáradtmelankolikus, mint az emberek. Vajon van-e színe a honvágynak. A másik fehér salak embermagas kupacok láncolataként, valóságos dombságot alkotva állt a jama mellett. Nem volt keményre égetve, fű nőtt a peremén. Amikor szénlapátolás közben zuhogni kezdett az eső, ott kerestünk menedéket. Lyukat ástunk magunknak a fehér salakban. A lyuk bejáratánál peregni kezdett, és betemetett minket. Télen gőzölgött rajta a hó, mi pedig ott melegedtünk a lyukakban, háromszoros rejtekhelyen: a hótakaró alatt, a salakban és a pufajkánkban. Meghitt kénszag terjengett, a gőz átgomolygott mindenen. Nyakig ültünk a lyukakban, orrunk, mint az idő előtt kipattant rügyek a föld fölött, szánk körül az olvadó hó. Amikor kimásztunk a salakból, ruhánk teli volt megperzselt szélű kis lyukakkal, mindenütt kilógott belőle a vatta. A sötétvörös, porrá őrölt kohósalakot a lapátolásról ismerem. Semmi köze nincs a fehér salakhoz, vörösesbarna porból van, amely minden lapátlendítéskor a levegőben bolyong egy darabig, majd lassan leereszkedik, akár a súlyos drapéria. A sötétvörös kohósalak száraz, mint a legforróbb nyár, és teljesen steril, nem is tud mit kezdeni a honvággyal. Zöldesbarna salak is létezett, keményre égetett, ott volt a gazos réten a gyár mögött. Úgy hevert a magas gaz között, mint egy simára nyalt sódarab. Semmi közünk nem volt egymáshoz, csak elmentem mellette, és nem juttatott eszembe az égvilágon semmit. Viszont az egyetlen, ami számított, a mindenem, az én mindennapi salakom, a nappali és az éjszakai műszakot beborító salak a gőzkazánokat fűtő szeneskályhák salakja, a forró és a hideg salak a pincében. A kályhák a fölöttünk lévő világhoz tartoztak, öt állt egymás mögött, akkorák, mint egy-egy emeletes ház. Öt kohót fűtöttek, gőzt termeltek a gyárnak, nekünk a pincében pedig forró és hideg salakot. És ők adták a munkát, a forró és a hideg fázist minden egyes műszakban.

66

Csak Könyvek

A hideg salak csak a forróból tud létrejönni, nem más, mint a forró salak hideg pora. A hideg salakot műszakonként csak egyszer kell eltávolítani, a forró salakot viszont folyamatosan. A kályhák ritmusában kell a számtalan kiskocsit telelapátolni, fellökni a salakhegy tetejére, majd a hegy túloldalán kiborítani. A forró salak mindennap más és más tud lenni. Aszerint alakul, hogy aznap milyenre sikerül a szénkeverék. És aszerint beszélhetünk kegyes és rosszindulatú keverékről. Ha jó a szénkeverék, a rostélyra 4-5 cm vastag izzó lapok esnek. Már leadták a hőt, érdesek, és száraz darabokra esnek szét, amelyek olyan lazán hullanak alá a kinyitott fedél mögül, mint a pirított kenyér. Csodálkozik is az éhségangyal, hiába szédelgünk lapátolás közben, a kiskocsik gyorsan telnek. Ha azonban rossz a keverék, a salak nyúlósan érkezik, mint a láva, fehéren izzik, és ragad. Magától nem hullik ki a rostán, beragad a fedél alá. Csomókban kell levakarni a piszkavassal, nyúlik, mint a tészta. Nem lehet teljesen kiüríteni a kályhát, a kiskocsi nem telik meg. Gyötrő, időrabló munka. Ám ha katasztrofálisan rossz a keverék, a kályha szabályos hasmenést kap. A hasmenéses salak meg sem várja, amíg teljesen kinyílik a fedél, máris folyik ki rajta, mint amikor valaki kukoricamagvakat szarik. Pirosan és fehéren izzik, de az ember a legszívesebben elfordítaná a fejét. Veszélyes, a ruha legkisebb szakadásába is befolyhat. Mivel nem lehet megállítani, túlcsordul a kiskocsi peremén, és maga alá temeti. Valahogyan mégis be kell zárni a fedelet, óvni a lábunkat, a kalucsnit és a kapcát attól, hogy elborítson a parázs, vizestömlővel oltani, lapáttal kiszabadítani a kiskocsit, felvontatni a hegyre, a szerencsétlenség helyszínét megtisztítani – és mindezt egyszerre. Ha a műszak vége felé történik, az a totális katasztrófa. Végtelen sok időt veszítünk, a másik négy kályha pedig nem vár, már régen azokat kéne üríteni. Száguldó tempót veszünk föl, könnyben úszik a szem, röpül a kéz, rogyadozik a láb. Még ma is gyűlölöm a hasmenéses salakot. De a műszakonkénti egy salakot, a hideg salakot imádom. Rendes az emberhez, türelmes és kiszámítható. Albert Gionnal csak a forró salakhoz kellettünk egymásnak. A hideg salakot mindketten magunknak akartuk. A hideg salak szelíd és barátságos, már-már a támogatásunkra szoruló – ibolyakék homokpor, az ember zavartalanul szeretne egyedül lenni vele. A pince leghátsó kályhasorán volt, külön kályhafedél mögött, és saját, bádoghasú, rács nélküli kiskocsi is jutott neki. Az éhségangyal tudta, mennyire szeretek egyedül lenni a hideg salakkal. És hogy nem is volt hideg, hanem langyos, és enyhe orgonaillatot árasztott, vagy pihés őszibarack és nyári kajszi illatát. De leginkább fájrontszaga volt a hideg salaknak, mert negyedórával később jött a műszakváltás, amibe már nem fért bele több katasztrófa. Haza-a-pincéből-szaga volt, kantinlevesszaga, pihenésszaga. Sőt a polgári világ szagát árasztotta, amivel végtelenül boldoggá tett. Elképzeltem, hogy kisétálok a pincéből, de nem ám a pufajkámban, hanem kicsinosítva: borsalinokalapban, teveszőr kabátban és borvörös selyemsállal a nyakam körül, és nem a barakkba megyek, hanem egy bukaresti vagy bécsi kávéházba, és leülök egy márványasztalkához. Ilyen mondén volt ez a hideg salak, megajándékozott azzal az öncsalással, amivel visszalophattuk magunkat az életbe. A mérgektől mámorosan boldogok tudtunk lenni a hideg salakkal, holtbiztosan boldogok. Nemhiába várta Tur Prikulitsch, hogy panaszkodjam. Csakis ezért kérdezte minden alkalommal a borbélyműhelyben: Na, milyen ott nálatok a pincében. Hogy vagytok a pincében. Mi újság a pincében. Vagy csak ennyit: És a pince. És mivel alaposan el akartam bizonytalanítani, ezért maradtam ennél a válasznál: Minden műszak egy műalkotás.

Csak Könyvek

67

Ha a leghalványabb sejtelme lett volna a széngáz és az éhség keverékéről, azt kellett volna kérdeznie, hogyan bírom átvészelni a napot odalent a pincében. Erre megmondhattam volna neki, hogy a szálló hamuval. Mert a szálló hamu is egyfajta hideg salak, mindenütt ott van, és az egész pincét puha bundával borítja be. A szálló hamuval is boldog tud lenni az ember. Nem mérgez, csak lebeg. Egérszürke, bársonyos, és nincs szaga, apró lemezkékből áll össze, parányi pikkelyekből. Mindenütt ott nyüzsög, és rátelepszik mindenre, mint a zúzmara. Mindent bundával borít be. A fényben a villanykörte dróthálójából valóságos cirkuszi ketrecet varázsol a szálló hamu, tele tetvekkel, poloskákkal, bolhákkal és termeszekkel. A termeszek a nász idejére szárnyat növesztenek, ezt az iskolában tanultam. Azt is tanultam, hogy a termeszek táborban élnek. Van királyuk, királynőjük, vannak katonáik. A katonáknak nagy a fejük. Vannak ormányos, állkapcsos és mirigyes katonák. És mindegyiküket a munkások táplálják. És a királynő harmincszor akkora, mint a munkások. Azt hiszem, ugyanekkora a különbség az éhségangyal és közöttem, vagy Bea Zakel és közöttem. Vagy Tur Prikulitsch és közöttem. Ha vízzel lép érintkezésbe, nem a víz folyik tovább, hanem a szálló hamu, amely vizet ivott. Először cseppkővé duzzad, azután még nagyobbra nő, betongyerekek lesznek belőle, akik szürke almát esznek. Ha vízzel lép érintkezésbe, a szálló hamu csodákra képes. Ha nincs se víz, se fény, holtan üli meg a pincét. A falakon mint valódi bunda, a bélelt sapkán mint műszőrme, az orrlyukakban mint gumidugó. Albert Gion arca fekete, mint a pince, nem is lehet látni, csak a szeme fehérje dereng át a levegőn, meg a fogai. Albert Gionnál sose lehet tudni, hogy csak zárkózott, vagy szomorú. Ha rákérdezek, azt mondja: Ezen nem jártatom az agyam. Pincebogarak vagyunk, komolyan mondom. Műszak végén a gyárkapu melletti banjába megyünk zuhanyozni. Fejünket, nyakunkat, kezünket háromszor is beszappanozzuk, de a szálló hamu szürke marad, és a hideg salak ibolyakék. A pince színei beették magukat a bőrbe. Engem nem zavart, még büszke is voltam egy kicsit, hiszen ezek voltak az önámítás színei. Bea Zakel sajnálkozott, gondolkodott egy darabig, hogyan fogalmazza meg kíméletesen, de pontosan tudta, hogy sértés, amikor azt mondja: Olyan vagy, mintha egy némafilmből léptél volna elő, Valentinóra hasonlítasz. Előtte mosott fejet, még nedves haját újra varkocsba fonta. Jól táplált arca volt, úgy piroslott, mint az eper. Egyszer gyerekkoromban, amíg anyám és Fini néném kávéztak, kifutottam a kertbe. Akkor láttam életemben először nagy, érett epret, és így kiáltottam: Gyertek csak ide, itt ég egy béka, és világít. Egy darabka izzó pincesalakot hazavittem a lágerből, a jobb sípcsontom külső oldalán. Bennem hűlt ki, bennem vált hideg salakká. Úgy dereng át a bőrön, mint egy tetoválás.

A borvörös selyemsál Pincebéli bajtársam, Albert Gion az éjszakai műszakból hazafelé azt mondta: Most, hogy melegszik az idő, ha már az embernek nincs mit ennie, legalább az éhségét megmelegítheti a napon. Nekem nem volt mit ennem, így hát kimentem a lágerudvarra, hogy megmelegítsem az éhségemet. A fű még barna volt, összenyomódott és fagyott. A márciusi napon sápadt rojtok lógtak. Az oroszok faluja fölött az ég hullámzó vízként terelgette a napot. Engem pedig az éhségangyal terelgetett a szemét felé, a kantin mögé. Krumplihéjakra számíthattam, ha még

68

Csak Könyvek

nem járt ott előttem senki, a többség még munkán volt. Amikor megláttam a kantin mellett Fenyát és Bea Zakelt beszélgetni, kivettem kezemet a zsebemből, és sétatempóra lassítottam. Most nem mehettem oda a szeméthez. Fenya ezúttal a lila horgolt kabátkáját viselte, amiről eszembe jutott a borvörös selyemsál. Miután felsültem a kamásnival, nem akartam többé a bazárba menni. Aki ilyen jól tud beszélni, mint Bea Zakel, az jól tud alkudni, és elcserélheti a sálamat cukorra meg sóra. Fenya elkínzottan sántikált be a kantinba a kenyeréhez. Alig értem oda Beához, máris megkérdeztem: Mikor mégy a bazárba. Mire ő: Talán holnap. Bea akkor kapott kimenőt, amikor akart, hiszen Tur állította ki a kilépőt, már ha Beának egyáltalán szüksége volt ilyesmire. Megvárt a lágerkorzón a padon, én meg elmentem a sálért. Egészen a bőrönd alján feküdt, a fehér batiszt zsebkendőm mellett. Hónapok óta nem nyúltam már hozzá, olyan lágy volt, mint a bőr. Kellemetlen érzés fogott el, szégyelltem magam az egymásba folyó kockái előtt, amiért én annyira elhanyagolt vagyok, ő pedig még mindig simogatóan puha a váltakozó, fényes és matt kockáival. Ő nem változott meg a lágerben, a kockás mintában megőrizte a régi rendet. Már semmi nem volt a számomra, tehát én sem voltam az ő számára semmi. Amikor Bea kezébe adtam, megint elővette azt a tétovázó, ferde pillantását, amely leginkább kancsalításra hasonlított. Rejtélyes szeme volt, ez volt az egyetlen szép rajta. Nyaka köré tekerte a sálat, és nem tudott ellenállni, karját keresztbe téve, két kézzel simogatta. Keskeny válla volt, a karja két vékony pálca. De a csípője és a feneke terebélyes, ormótlan csontokból épült fundamentum. Törékeny törzs és masszív alsótest: Beát két alkatból gyúrták össze. Bea elvitte a borvörös sálat, hogy elcserélje. Ám másnap appellkor Tur Prikulitsch viselte a sálat a nyakán. És azután egész héten. Az appell martalékául vetette az én borvörös selyemsálamat. Attól kezdve az appell még a sál pantomimjátéka is lett. És jól állt neki. A csontjaim ólomnehezek lettek, nem sikerült egyszerre be- és kilélegeznem, égnek emelt szememmel kampót találnom valamelyik felhő szélén. Nem hagyta a sál Tur Prikulitsch nyakában. Összeszedtem a bátorságomat, és appell után megkérdeztem Tur Prikulitschot, honnan a sál. Habozás nélkül felelt: Otthonról, kezdettől fogva megvolt. Beát nem hozta szóba, két hét telt el. Egy szem cukrot vagy sót sem kaptam Bea Zakeltől. Vajon volt-e fogalma ennek a két jóllakott baromnak, mennyire súlyosan becsapták az éhségemet. Talán nem ők taszítottak-e akkora nyomorúságba, hogy a saját sálam sem illett már hozzám. Talán nem tudták-e, hogy az én tulajdonom volt, amíg még nem kaptam érte semmit. Egy egész hónap telt el, a napba élet költözött. A laboda megint ezüstösen zöldellt, a vadkapor szárnyat növesztett. Kijöttem a pincéből, és teleszedtem a párnacihát. Ahogy lehajoltam, elbillent a fény, csak fekete napot láttam. Megfőztem a labodát, sárízű volt, még mindig nem volt sóm. Tur Prikulitsch pedig még mindig viselte a sálamat, és én még mindig éjszakai műszakba jártam a pincébe, azután az üres délutánon a kantin mögé, a szemétbe, az jobban ízlett, mint az én sótlan hamis spenótom vagy a sótlan labodaleves. Ahogy mentem a szemétdomb felé, megint találkoztam Bea Zakellel, és neki megint csak megeredt a nyelve, és mesélt a Beszkidekről, amelyek beletorkollnak a Polonyinákba. És amikor kis falujából, Láposmezőről eljutott Prágába, Tur pedig a misszionárius pályáról végre átnyergelt a kereskedelemre, akkor a szavába vágtam, és megkérdeztem: Bea, te odaajándékoztad Turnak a sálamat. Mire ő: Fogta és elvette. Ilyen. Milyen, kérdeztem. Hát ilyen, felelte. Biztos ad neked érte valamit, talán egy szabadnapot. Szemében nem a nap szikrázott, hanem a félelem. De nem tőlem félt, hanem Turtól. Bea, mihez kezdjek a szabadnappal, mondtam. Cukor kell és só.

Csak Könyvek

69

A kémiai anyagokról A kémiai anyagok is olyanok, mint a salak. Ki tudja, miféle kipárolgásai vannak a meddőhányóknak, a rothadó fának, a rozsdának és a téglatörmeléknek. Nem is csak a szagok miatt. Amikor a lágerbe érkeztünk, ijedten láttuk, hogy a kokszgyár romokban hever. Nem tudtuk elképzelni, hogy csak a háború miatt. A rothadás, rozsdásodás, penészedés, mállás régebbi volt, mint a háború. Olyan régi, mint az emberi nemtörődömség és a kémiai anyagok mérge. Látni lehetett, hogy maguk a kémiai anyagok fogtak össze és kényszerítették térdre a gyárat. Katasztrófák, robbanások történhettek a csövek és a gépek vasaiban. A gyár valamikor a legmodernebb volt, a húszas és a harmincas évek legújabb technológiája, német ipar. A roncsokról le lehetett még olvasni a FOERSTER és a MANNESMANN feliratokat. Neveket kellett keresni a roncsok között, és fejben kellemes szavakat kiötölni a méreg ellen, mert éreztük, hogy ezek az anyagok folytatják a támadást, összeesküvésük ellenünk, internáltak ellen is irányul. Meg a kényszermunka ellen. A kényszermunkára is kitaláltak az oroszok meg a románok egy kellemes szót, még otthon, a listán: ÚJJÁÉPÍTÉSI MUNKÁLATOK. Méregtelenített szó. Ha már MUNKÁLATOK, úgy kellett volna hívni, KÉNYSZERMUNKÁLATOK. Mivel nem tudtam megkerülni a kémiai anyagokat, ki voltam szolgáltatva nekik – cipőnket, ruhánkat, kezünket, nyálkahártyáinkat is fölzabálták –, úgy döntöttem, a gyár szagait saját kényemre-kedvemre átértelmezem. Illatok vonuló uszályát képzeltem be magamnak, és hozzászoktam, hogy a láger és a gyár területén minden útvonalon más és más kísértésnek vagyok kitéve: naftalin, cipőkrém, bútorviasz, krizantém, glicerines szappan, kámfor, fenyőgyanta, timsó, citromvirág kísértésének. A végén kellemes sóvárgás fogott el, így vettem elejét, hogy maguk alá gyűrjenek a mérgek. A kellemes sóvárgás nem azt jelenti, hogy megbékéltem velük. Az volt a kellemes, hogy az éhség- és ételszavakhoz hasonlóan a kémiai anyagok is a menekülés bűvszavait szolgáltatták. Ezek a szavak is elemi szükségletet jelentettek. Szükségletet és kínt, mert hittem nekik, noha tudtam, mire kellenek. A jama felé vezető úton, a szögletes hűtőtorony oldalán kívül csorgott le a víz, csordogáltpergett az egész torony. Úgy neveztem, PAGODA. Az alján körös-körül betonárok, amelynek nyáron is télikabátszaga volt, naftalinszaga. Odahaza a molyirtós golyóknak a szekrényben gömbölyded, fehér szaguk volt. Itt a pagodában a naftalinnak szögletes és fekete szaga volt. Ha elhaladtam a pagoda mellett, a szag megint gömbölyű volt és fehér. Láttam magamat gyerekként. Nyári szünet volt, Venkre utaztunk vonattal. A vonatablakból látom Kiskapusnál az égő földgázkutat. Rókavörös lángja van, és bámulom, hogyan tudja egy ilyen kicsi láng mégis kiszárítani a völgy összes kukoricamezőjét, késő őszi hamuszürkére. Aggastyán földek a nyár derekán. Tudtuk az újságból: a szonda. Baljós szó, azt jelentette, megint ég a gázszonda, és senki nem tudja eloltani. Anyám azt mondja, most bivalyvért akarnak hozni a vágóhídról, ötezer litert. Azt remélik, hogy gyorsan megalvad és elfojtja. Olyan a szaga a szondának, mint nálunk a szekrényben a télikabátoknak. Mire anyám: Igen, igen, naftalin. Földzsír, az oroszok úgy hívják, NEFT. Néha a tartálykocsikon olvasható a szó. A föld olaja, és nekem azonnal a naftalin jut eszembe. Sehol nem tűz a nap úgy, mint itt, a mojka, vagyis a szénmosó nyolcemeletes romjánál. A nap kiszívja a föld zsírját az aszfaltból, pikánszsíros szaga van, keserű és sós, mint egy óriási doboz cipőkrém. A forró déli órákban apám egy órácskára ledőlt a díványra aludni, anyám addig apám cipőjét fényesítette. A mojka nyolcemeletes romjánál, akármikor haladok el mellette, otthon éppen dél van.

70

Csak Könyvek

Az 58 kokszkemence számozva van, úgy állnak hosszú sorban, mint feltört koporsók. Kívül tégla, belül málló samottbélés. Arra gondolok: MÁLÉS RAKOTT BÉLES. A földön olajtócsák csillognak, a szétmorzsolódott samott kristályokat növeszt, mint egy sárga heg. Olyan a szaga, mint a sárga krizantémbokroknak Carp úr udvarán. Csakhogy itt nem nő más, mint mérges-halvány fű. Hever a dél a forró szélben, a gyér fű éppoly alultáplált, mint mi, vonszolja a saját súlyát és ringó kalászfejét. Éjszakai műszakon vagyunk, Albert Gion meg én. Este megyek le a pincébe, rengeteg cső mellett haladok el, ez üveggyapotba bugyolált, az meztelen és rozsdás. Ez térdmagasságban, az a fejem fölött. Legalább egyszer végig kellene mennem egy cső mentén, mindkét irányban. Legalább egyszer, egyetlen csőről meg kéne tudnom, honnan jön és hová vezet. Akkor se tudnám, mit szállít, szállít-e egyáltalán valamit. Legalább egyszer végig kellene mennem egy olyan cső mentén, amelyikből fehér gőz jön, mert arról tudnám, hogy fehér gőzt szállít, naftalingőzt. Kéne valaki, aki legalább egyszer elmagyarázza nekem az egész kokszgyárat. Egyrészt szívesen tudnám, mi történik itt. Másrészt nem tudom, hogy a technológiai folyamatok, amelyeknek szintén megvannak a maguk szavai, nem zavarnák-e a menekülés szavait. Hogy meg tudnám-e jegyezni a nyiladékokban és a tisztásokon heverő csontvázak nevét. A szelepekből fehér gőz sziszeg, pokoli vibrálás. Odaát csönget az egyes kemence negyedórás harangja, nemsokára megszólal a kettesé. Az elszívók lépcsőkből és létrákból álló bordáikat mutogatják. Az elszívók mögött pedig a sztyeppe felé vándorol a hold. Ilyen éjjeleken magam előtt látom városom háztetőit, a Hazugok hídját, a Kesztyűs lépcsőt és mellette a KINCSESLÁDIKÓ nevű zálogházat. És Muspillit, a kémiatanárt szintén látom. A szelepek NAFTALINKUTAK módjára csöpögnek a csövek erdejében. Éjjelente látni, milyen fehérek a szelepcsapok. Másképpen, mint a hó: folyékony-fehérek. A tornyok is másképpen feketék, mint az éjszaka: tüskés-feketék. És a holdnak itt is van egy élete, meg otthon is, az otthoni háztetők fölött. És itt is, ott is udvara van, egész éjjel világít, és beragyogja ősrégi holmijait – egy plüssfotelt meg egy varrógépet. A plüssfotel citromvirág szagát leheli, a varrógép bútorviaszét. Legnagyobb csodálatomat a parabolatorony vívta ki, a MATRÓNA, grandiózus hűtőtorony, vagy 100 méter magas. Feketére impregnált fűzője fenyőgyantát illatozott. Fehér, mindig egyforma felhője vízgőz volt. A vízgőznek nincs szaga, viszont felélénkül tőle az orrnyálkahártya, azonkívül minden létező szagot fölerősít, és arra inspirál, hogy további menekülőszavakat találjunk ki. Szemfényvesztésben csak az éhségangyal fogható a Matrónához. A parabolatorony mellett hegyben állt a műtrágya, háború előtti műtrágya. A műtrágya, ezt Kobeliantól tudtuk, szintén szénszármazék. A SZÁRMAZÉK vigasztalóan hangzott. Messziről úgy csillogott a háború előtti műtrágya, mint a celofánba csomagolt glicerines szappan. Láttam magamat tizenegy évesen a nyári Bukarestben 1938-ban, a Calea Victoriein, életemben először egy modern áruházban, az utcahosszúságú cukorkarészlegben. Édes lehelet az orromban, celofán zizeg az ujjaim közt. Végigfut rajtam a hideg, átjár a forróság kívülről is, belülről is. Akkor volt először erekcióm. Az áruház neve ráadásul Sor – nővér – volt. A háború előtti műtrágyát rétegekben sajtolták össze, áttetsző sárga, mustársárga, szürke. Ha egészen közel mentem, timsószaga volt. A timsóban meg kellett bíznom, hiszen vérzéscsillapító. Volt növény, amelyik csak itt nőtt, timsót evett, lilán virágzott, mint a csillapított vér, és később barnára lakkozott bogyót termett, olyan színűt, mint a sztyeppe füvén heverő földikutyák megszáradt vére. A kémiai anyagok közé tartozik az antracén is. Minden utunkon ott hevert, és kirágta a gumikalucsnit. Az antracén olajos homok, vagy homokká kristályosodott olaj. Ha rálép az ember, rögtön visszaváltozik olajjá, tintakék lesz, ezüstöszöld, mint a széttaposott gomba. Az antracénnek kámforszaga volt.

Csak Könyvek

71

És néha, az utakon végiglibbenő illatuszályok és minden menekülőszó ellenében érezni lehetett a kátrányos kád kőszénkátrányának szagát. A napfénymérgezés óta féltem tőle, és örültem, hogy van a pince. A pincében azonban kellett hogy legyenek színtelen, szagtalan, íztelen anyagok. Ezek a legalattomosabbak. Mivel észlelhetetlenek, menekülőszó sincs rájuk. Elrejtőznek előlem, az egészségügyi tejet küldik maguk elé. Havonta egyszer kapunk, Albert Gion meg én, védőitalként tejet műszak után a láthatatlan anyagok ellen, hogy lassabban mérgeződjünk, mint Jurij, az orosz, akivel Albert Gion még az én napfénymérgezésem előtt volt együtt a pincében. Hogy tovább bírjuk, havonta egyszer a gyári portás házikójánál fél liter egészségügyi tejet kapunk bádogcsajkában. Egy másik világ adománya. Annak az embernek az íze érződik rajta, akik maradhattunk volna, ha nem az éhségangyalé lennénk. Elhiszem neki, hogy segít a tüdőmnek. Hogy minden korty semlegesíti a mérget, mint valami tiszta hó, amely felülmúl minden hasonlatot. Mindent, mindent, mindent. És mindennap reménykedem, hogy egy egész hónapig hat és megoltalmaz engem. Félek kimondani, mégis kimondom: Azt remélem, hogy a friss tej a fehér batiszt zsebkendő ismeretlen nővére. És nagyanyám folyékonnyá lett kívánsága. Tudom, hogy visszajössz.

Ki cserélte ki az országot Három egymást követő éjszakán látogatott meg ugyanaz az álom. Újra egy fehér disznón lovagoltam hazafelé a felhőkön keresztül. Ám föntről, a levegőből ezúttal másmilyen alakja volt az országnak. A tenger se volt ott a szélén. És sehol semmiféle hegy, eltűntek a Kárpátok. Sík vidék, egyetlen város vagy falu nélkül. Mindenütt csak vadzab, már ősziesen sárgán. Ki cserélte ki az országot, kérdeztem. Az éhségangyal rám nézett az égből, és azt mondta: Amerika. És hol van Erdély, kérdeztem. Mire ő: Amerikában. És hová lettek az emberek, kérdeztem. De nem szólt többet. A második éjjelen se mondta meg, hová lettek az emberek. A harmadikon sem. Egész nap nem volt emiatt egy perc nyugtom sem. Műszak után Albert Gion átküldött a másik férfibarakkba, a Citerás Lommerhez. Álomfejtő hírében állt. Tizenhárom kövér fehér babszemet rázott a vattasapkámban, aztán kiborította a bőrönd tetejére, és megvizsgálta a babszemek közötti távolságot. Azután a kukac rágta lyukakat, a horpadásokat és a karcolásokat minden egyes babszemen. Azt mondta, a harmadik és a kilencedik bab között van egy út, és a hetes az anyám. A kettes, a négyes, a hatos és a nyolcas kerekek, de kicsik. A jármű egy gyerekkocsi. Fehér gyerekkocsi. Ellene vetettem, hogy már nincs otthon gyerekkocsink, mert apám, alighogy megtanultam járni, átépítette bevásárlókocsinak. A Citerás Lommer azt kérdezte, fehér volt-e az átépített gyerekkocsi, és megmutatta a kilencesen, hogy a kocsiban még egy fej is látszik kék főkötővel, valószínűleg fiú. Visszatettem a sapkát a fejemre, és megkérdeztem, mit lát még. Azt mondta: Mást semmit. Volt egy darab tartalék kenyér a kabátomban. Nem fogadta el, azt mondta, azért nem, mert ez az első alkalom. De azt hiszem, azért mondta, mert látta, mennyire levert vagyok.

72

Csak Könyvek

Visszamentem a barakkomba. Erdélyről, Amerikáról és arról, hogy hová lettek az emberek, nem tudtam meg semmit. De magamról sem. Arra gondoltam, kár a babszemekért, talán elhasználódtak a sok álomtól, amelyeket a lágerben láttunk. Lehetne főzni belőlük egy jó levest. Mindig bebeszélem magamnak, hogy nincs bennem sok érzés. Ha valamit a szívemre is veszek, csak mérsékelten visel meg. Nem erősebb vagyok, mint azok, akiknek elfutja a szemét a könny, hanem gyengébb. Ők mernek. Ha csak csont és bőr az ember, az érzések felbátorodnak. Én inkább gyáva vagyok. A különbség minimális, én arra használom az erőmet, hogy ne sírjak. Ha olykor valami érzést engedek meg magamnak, a fájó pontot egy száraz, honvágytalan történet körül köröztetem. Például a szelídgesztenye illata fölött, szóval mégiscsak honvágy. De aztán kiderül, hogy csak az a k. u. k.-gesztenye, amelyiknek olyan a szaga, mint a friss állatbőré, amiről nagyapám mesélt. Matróz korában Pula kikötőjében gesztenyét hámozott és evett, mielőtt a Duna vitorlással föld körüli útra indult. Így tehát saját honvágytalanságom valójában a nagyapámtól hallott honvágytörténet, azzal fékezem meg a honvágyamat. Vagyis ha olykor mégis rám tör egy érzés, akkor az valami szag. A gesztenye szó szaga, a matrózé. Idővel minden szószag elkopik, mint a Citerás Lommer babszemei. Az ember idővel szörnyeteggé válhat, és akkor már soha többé nem sír. Ami engem ettől visszatart – hacsak nem váltam már régen szörnyeteggé –, az igazán nem sok, legföljebb egy mondat: Tudom, hogy visszajössz. Már régen megtanítottam a honvágyat a könnytelenségre. Most még azt szeretném, hogy gazdátlan is legyen. Akkor majd nem azt nézi, milyen állapotban vagyok itt, és nem kérdi, mi van velük otthon. Akkor nem is mint személyekre gondolok majd az otthoniakra, hanem csak mint tárgyakra. Ide-oda csúsztatom őket a fájó pont fölött, ahogy a Paloma közben a lábamat. A tárgyak kicsik vagy nagyok, némelyik talán nehezebb a kelleténél, de van mértékük. Ha majd ez is sikerül, akkor honvágyamból kivész minden sóvárgás. Akkor a honvágyam már nem lesz több, mint hogy éhezem arra a helyre, ahol egyszer régen jóllaktam.

Krumpliember Két hónapig krumplit ettem a lágerkoszt mellé. Két hónapig főtt krumplit szigorú beosztással, hol előételként, hol főételként, hol desszertnek. Az előétel hámozott krumpli volt sós vízben főzve és vadkaporral megszórva. A héjakat eltettem, mert másnap krumplis tészta volt a főétel. Az előző napi krumplihéj volt a tészta a frissen főzött mellé. A harmadik napon pedig hámozatlan krumpli volt a desszert, karikákra vágva és tűzön sütve. Vadzab pirított magját és egy kicsi cukrot szórtam a tetejére. Trudi Pelikantól kértem kölcsön fél bögre cukrot és fél bögre sót. A harmadik békeévben, mint mindannyian, Trudi Pelikan is azt hitte, hogy hamarosan hazamehetünk. A harangszabású kabátot a szép prémszegéllyel Bea Zakel elcserélte neki a bazárban öt bögre cukorra és öt bögre sóra. A női kabáttal jobb üzletet lehetett csinálni, mint a selyemsálammal. Azt még mindig lehetett látni appellkor Tur Prikulitsch nyakában. De már nem állandóan. Nyári hőségben egyáltalán nem, ősztől kezdve megint pár naponta. És én pár naponta megkérdeztem Bea Zakelt, mikor kapok érte valamit tőle vagy Turtól. Egy selyemsál nélküli esti appell után Tur berendelt magához a szolgálati helyiségébe, engem, pincebeli bajtársamat, Albert Giont és Paul Gastot, az ügyvédet. Tur cukorrépapálinkától bűzlött. Nemcsak a szemét, de mintha a száját is kívül-belül beolajozták volna. Áthúzott néhány rubrikát a listán, más rubrikákba beírta a nevünket, és azt magyarázta, hogy

Csak Könyvek

73

Albert Gionnak holnap nem a pincébe kell mennie, és nekem nem a pincébe kell mennem, és az ügyvédnek nem a gyárba kell mennie. De a rubrikákba épp az előbb írt be valami teljesen mást. Mindhárman össze voltunk zavarodva. Tur Prikulitsch elölről kezdte, most azt magyarázta, hogy Albert Gionnak holnap szokás szerint a pincébe kell mennie, de nem velem, hanem az ügyvéddel. Amikor megkérdeztem, miért nem velem, félig leeresztette a szemhéját, és azt mondta: Mert te holnap reggel pontosan hatkor elindulsz a kolhozba. Csomag nélkül, este visszajössz. Amikor megkérdeztem, hogyan, azt mondta: Hát gyalog, hogy máshogy. Jobb kéz felől lesz három meddőhányó, azokhoz igazodsz. Utána bal kéz felől lesz a kolhoz. Biztos voltam benne, hogy ez nem csak egy napra szól. A kolhozban még gyorsabban meg lehetett halni, vermekben laktak az emberek, öt-hat lépcsőfoknyi mélyen a föld alatt, a tető rőzse és fű. Fölülről beesett az eső, alul feljött a talajvíz. Egy liter vizet kaptak naponta ivásra és mosakodásra. Nem éhen haltak, hanem szomjan a hőségben, a kosztól és az élősködőktől pedig gennyes, tetanuszos sebeik lettek. A lágerben mindenki a kolhoztól félt. Biztos voltam benne: Tur ahelyett hogy kifizetné a sálat, a kolhozba küld, hogy ott pusztuljak, és akkor megörökli tőlem. Hatkor elindultam a párnacihával a kabátomban, hátha lesz mit lopni a kolhozban. Fütyült a szél a káposzta- és répaföldek fölött, a füvek narancsszínűen ringtak, hullámokban csillant fel a harmat. Tüzesen állt a laboda a mezőn. Szembefújt a szél, nekem rohant a sztyeppe, fel akart lökni, mert én sovány voltam, ő pedig mohó. Egy káposztaföld és egy keskeny akácerdősáv mögött feltűnt az első meddőhányó, azután füves rét, azután kukoricaföld. Aztán jött a második meddőhányó. Földikutyák néztek ki a fű mögül, barna bundás hátak, ujjnyi hosszú farkincák és fehér hasak, a földikutyák a hátsó lábukra álltak. Bólogattak, elülső lábukat összetették, mint az emberek imádkozás közben. Fülük is a fejük oldalán nőtt, mint az embereknek. Utolsó szempillantásnyit bólintottak, azután üres fű hintázott a lyukak fölött, de egészen máshogy, mint amikor a szél hintáztatja. Csak most tűnt fel: a földikutyák érzik, hogy egyedül és felügyelet nélkül megyek keresztül a sztyeppén. A földikutyáknak finom ösztöneik vannak, imádkoznak a sikeres szökésért, gondoltam. Most meg lehetne szökni, de hová. Talán figyelmeztetni akarnak, az is lehet, hogy már régen szökésben vagyok. Körülnéztem, követ-e valaki. Egészen messze két alak közeledett, úgy néztek ki, mint egy férfi meg egy gyerek, rövid nyelű ásó volt a kezükben, nem fegyver. Az ég mint egy kék háló feszült a sztyeppe fölé, és a messzeségben látszott, hogy odanőtt a földhöz, nem volt hol kibújni alóla. A lágerben már három szökési kísérlet volt. Mindhárman kárpát-ukrajnaiak voltak, Tur Prikulitsch földijei. Jól beszéltek oroszul, mégis mindhármat elfogták, és a veréstől megnyomorítva ki kellett állniuk elénk appellkor. Utána soha többé nem láttuk őket, külön táborba küldték őket, vagy a sírba. Ekkor bal kéz felől megláttam egy deszkabódét meg egy őrt pisztollyal az övén, sovány, fiatal fickó volt, fél fejjel alacsonyabb nálam. Rám várt, intett nekem. Meg sem állhattam, annyira sietős volt neki, káposztaföldek mellett mentünk tovább. Napraforgómagot rágcsált, kettesével dobálta a magokat a szájával, egyszer ráharapott, egyik száj szögletéből kiköpte a héjakat, miközben a másik száj szögletében már a következő magot rágta, és máris röpült az újabb szotyolahéj. Olyan tempóban mentünk, ahogyan kapkodta a magokat. Azt hittem, hogy néma. Nem beszélt, nem izzadt, szájakrobatikája egy pillanatra sem esett ki a ritmusból. Úgy ment, mintha keréken gördítené a szél. Hallgatott és evett, mint egy hámozógép. Azután megrántotta a karomat, megálltunk. Húsz asszonyt láttam a földön szétszórtan. Nem volt náluk szerszám, kézzel kaparták ki a krumplit a földből. Az őr beosztott az egyik sorba. A nap úgy állt az ég közepén, mint egy darab parázs. Ásni kezdtem puszta kézzel, kemény volt a föld. Bőröm fölhasadt, égette a sebet a kosz. Ha fölemeltem a fejem, szikrázó pontok rajzottak a szemem előtt. Agyamba tolult a vér. A szántóföldön ez a pisztolyos fiatal fickó nemcsak őr volt, hanem nacsalnyik, brigádvezető, előmunkás, ellenőr, minden egy személyben. Ha 74

Csak Könyvek

beszélgetésen kapta az asszonyokat, krumpliszárral csapott az arcukba, vagy rohadt krumplit tömött a szájukba. És nem volt néma. Amit ordított közben, nem értettem. Nem szenes káromkodások voltak, nem az építkezés parancsszavai, nem is a pince szavai. Lassan rájöttem valami másra, arra, hogy Tur Prikulitsch megbeszélte vele: egész nap dolgoztat, és csak este lő le, mert meg akartam szökni. Vagy este bedug egy verembe, egy külön verembe, mert én vagyok itt az egyetlen férfi. Vagy nemcsak ma este, hanem mától kezdve minden este, és soha nem jutok vissza a lágerbe. Amikor eljött az este, a fickóról kiderült, hogy nemcsak őr, nacsalnyik, brigádvezető, előmunkás és ellenőr, hanem lágerparancsnok is. Az asszonyok appellre sorakoztak, megmondták a nevüket és a számukat, kifordították a pufajkájuk zsebét, és előretartották mindkét kezüket, benne két-két szem krumplival. Négy közepes méretűt tarthattak meg. Ha az egyik túl nagy volt, ki kellett cserélni. Utolsóként álltam a sorban, megmutattam a cihát. 27 krumplival volt megtöltve, ebből 7 közepes volt, 20 nagy. Én is csak 4 közepes krumplit tarthattam meg, a többit ki kellett szórnom a cihából. A pisztolyos megkérdezte, hogy hívnak. Megmondtam: Leopold Auberg. Mire ő, mintha a nevem hallatára tenné, fogott egy közepes krumplit, és belerúgott, a krumpli elrepült a vállam fölött. Behúztam a fejem. A következőt már nem rúgja, a fejemhez vágja, és még röptében szétlövi a pisztolyával, a fejemmel együtt. Miközben erre gondoltam, a pisztolyos azt nézte, hogyan tömöm a nadrágzsebembe a párnacihát. Azután karomnál fogva kirángatott a sorból, és – mintha ismét csak megnémult volna – belemutatott az estébe, a sztyeppére, abba az irányba, ahonnét reggel jöttem. Azután otthagyott. Induljt parancsolt az asszonyoknak, és a brigád nyomában elindult az ellenkező irányba. Ott álltam a krumpliföld szélén, láttam, ahogy a pisztolyos elmasírozik az asszonyokkal, és biztos voltam benne, hogy mindjárt magukra hagyja őket és visszajön. És nem lesznek tanúk, egy lövés, és a táborba megérkezik a hír: Menekülés közben lelőtték. A brigád, mint egy barna kígyó, egyre csak masírozott, távolodott, kisebbedett. Ott álltam, mint aki gyökeret eresztett, a nagy krumplihalom mellett, és kezdtem elhinni, hogy nem Tur Prikulitsch és az őr között történt megállapodás, hanem Tur Prikulitsch és énközöttem. Hogy ez a krumplihegy a megállapodás. Hogy Tur krumplival akarja kifizetni a selyemsálat. Teletömtem a ruhámat, mindenemet különféle méretű krumplival, még a sapkám alá is jutott. 273 krumplit számoltam. Az éhségangyal segített, hiszen notórius tolvaj volt. Csakhogy miután segített, visszaváltozott notórius kínzóvá, és egyedül hagyott a hosszú hazaúttal. Elindultam. Hamarosan mindenütt viszkettem, a fejtetű, a nyakamon és a tarkómon lakó tetvek, a tetvek a hónom alatt, a mellemen, meg a lapostetű a szeméremszőrzetemben. A kapcában a kalucsni alatt, lábujjaim között már amúgy is viszkettem. Ahhoz, hogy megvakarózzam, föl kellett volna emelnem a karomat, amit a kitömött kabátujj miatt nem tehettem. Menet közben a térdemet be kellett volna hajlítanom, amit a kitömött nadrágszár miatt nem tehettem. Elcsoszogtam az első meddőhányó mellett. A második csak nem jött, vagy elmenekült előlem. A krumpli nehezebb volt, mint én. A harmadik meddőhányót már azért nem láttam, mert besötétedett. Mind a négy égtájra csillagok voltak felfűzve. A Tejút délről északra tart, mondta Oswald Enyeter, a borbély, amikor a második földijét is elővezették a láger főterén, miután szökés közben elkapták. Ahhoz, hogy nyugatra jusson az ember, mondta Oswald Enyeter, át kell kelni a Tejúton és jobbra fordulni, aztán mindig egyenesen, vagyis úgy, hogy a Göncölszekér végig a bal oldalon legyen. Én pedig már a második és a harmadik meddőhányót sem találtam, amelyeknek itt az úton kellett bal kéz felől feltűnniük. Inkább őrizet vegyen körül, mint az ismeretlen pusztaság. Az akácokat, a kukoricát, de még a lépteimet is, mindent valami fekete lepel borított. A káposztafejek emberfejekként néztek utánam, különféle frizura meg sapka volt rajtuk. Csak a hold viselt fehér sisakot, és úgy babrált az arcomon, mint valami ápolónő. Arra gondoltam, hogy már nincs is szükségem a krumplira, mert halálos beteg vagyok a pince mérgeitől, csak még nem tudok róla. Szaggatott madárkiáltásokat hallottam a fák közül, meg valami panaszos,

Csak Könyvek

75

artikulálatlan hangot a távolból. Éjszaka folyton változnak a körvonalak. Nem szabad félnem, gondoltam, mert akkor megfulladok. Beszéltem magamhoz, hogy ne imádkozzam: Az állandó dolgok nem tékozolják el önmagukat, nincs szükségük másra, csak egyetlen, örökké változatlan viszonyra a világgal. A sztyeppe viszonya a világgal az, hogy lesben áll, a holdé az, hogy fénylik, a földikutyáé, hogy menekül, a fűé, hogy ringatózik. Az én viszonyom a világhoz az evés. Zümmögött a szél, anyám hangját hallottam. Az utolsó otthon töltött nyáron anyámnak nem kellett volna mondania ott az asztalnál, hogy ne szúrd a villára a krumplit, szétesik, a kanalat használd, a villa a húshoz való. Anyám el sem tudta volna képzelni, hogy a sztyeppe ismeri a hangját, és hogy egyszer még, egy sztyeppei éjszakán a krumpli magával fog húzni a föld alá, miközben a csillagok szemenként szúrják fel a villájukra. Hogy egyszer még úgy vonszolom magam szántóföldek és mezők mellett a lágerkapuig, mint egy nagy szekrény, ezt akkor, ott az asztalnál senki nem sejtette. Hogy mindössze három évvel később egy éjszakán krumpliemberré változom, és a lágerbe vezető utat hazaútnak fogom hívni. A lágerkapunál felhangzott a kutyák éjszakai szopránja, amely mindig sírásra emlékeztetett. Tur Prikulitschnak talán az őrrel is volt egy megállapodása, mert csak intettek, nem ellenőriztek. És a hátam mögött hallottam a nevetésüket, cipők topogtak a földön. Annyira ki voltam tömve, hogy nem tudtam megfordulni, valószínűleg valamelyikük a merev járásomat utánozta. Másnap, amikor az éjszakai műszakba mentem, vittem magammal Albert Gionnak 3 közepes krumplit. Majd biztosan hátul akarja megsütni, nyitott vaskosárban a tűz fölött, zavartalanul. Nem akarja. Egyesével jól megnézi és beteszi őket a sapkájába. Azt kérdezi: Miért pont 273 krumpli. Mert a mínusz 273 Celsius-fok az abszolút nulla fok, mondom, hidegebb nem tud lenni. Ma ilyen tudományos napod van, véli Albert Gion, de biztos elszámoltad magad. Nem létezik, hogy elszámoltam magam, mondom, a 273-as szám tud magára vigyázni, ez egy posztulátum. Posztulátum, mondja Albert Gion, egészen másra kellett volna gondolnod. Leo, az ég áldjon meg, le tudtál volna lépni. Trudi Pelikannak adtam 20 krumplit, ezzel fizettem ki a cukrot meg a sót. Két hónappal később, karácsony előtt elfogyott mind a 273 krumpli. Az utolsó daraboknak olyan ferde, kékeszöld szemük lett, mint Bea Zakelnek. Azon gondolkoztam, vajon egy napon elmondjame ezt neki.

Lent az ég, fent a föld A venki nyaralóban, a gyümölcsös mélyén egy támla nélküli fapad állt. Úgy hívták, Hermann bácsi. Azért kapta ezt a nevet, mert nem ismertünk ilyen nevű embert. Hermann bácsinak két kerek, földbe ásott farönklába volt. Az ülődeszkájának csak a felső oldalát gyalulták simára, alul még ott volt a kéreg a fán. Ha tűzött a nap, Hermann bácsi gyantacseppeket izzadt. Ha ezeket lecsipegette az ember, másnapra visszanőttek. Följebb a füves dombon állt Luia néni. Neki volt támlája, négy lába, kisebb és karcsúbb volt, mint Hermann bácsi, és öregebb is. Hermann bácsi később jött. Luia néni előtt lefeküdtem a földre, és lehemperedtem a dombról. Lent az ég, fent a föld, közöttük a fű. A fű

76

Csak Könyvek

mindig erősen fogta a lábam, hogy ne essek az égbe. Luia néni szürke altestét minden fordulatnál láttam. Egy este anyám Luia nénin ült, én pedig a lába előtt, hanyatt feküdtem a fűben. Fölnéztünk, ott volt az összes csillag. Anyám kötött kabátja gallérját az álla fölé húzta, olyan volt, mintha szája lenne a gallérnak. Nem is ő szólalt meg aztán, hanem a gallér: Az ég és a föld a világ. Az ég azért olyan nagy, mert ott minden ember számára lóg egy kabát. A föld pedig a nagy távolságok miatt olyan nagy, mindenfelé nagyon messze lehet menni, egészen a világ lábujjáig. De az olyan messze van, hogy a gondolat sem ér el odáig, az ember azt a nagy távolságot úgy érzi a gyomrában, mint amikor üres a gyomor, és rosszul vagy. Azt kérdeztem: Mi van a legmesszebb a világon. A vége. A lábujjainál-e. Igen. Neki is tíz van-e. Azt hiszem, igen. Tudod-e, melyik kabát a tiéd. Csak akkor fogom tudni, ha az égbe jutok. De ott a halottak vannak. Igen. Hogy jutnak oda. A lelkük odavándorol. A léleknek is van-e lábujja. Nem, annak szárnya van. A kabátoknak ujjuk van, ugye. Igen. A kabátujjak a szárnyaik, ugye. Igen. Hermann bácsi és Luia néni egy pár, ugye. Ha a fa házasodik, akkor igen. Akkor anyám fölállt, és bement a házba. Én pedig fölültem Luia nénire, pontosan oda, ahol anyám ült. Azon a helyen meleg volt a fa. A gyümölcsösben reszketett a fekete szél.

Különféle unalmakról Ma nem megyek reggeli műszakba, se délutáni műszakba, se éjszakai műszakba. Az utolsó éjszakai műszak után jön mindig a hosszú szerda. Ez az én vasárnapom, és eltart egészen csütörtök délután kettőig. Túl sok szabad levegő van körülöttem. Le kéne vágnom a körmömet, de legutóbb úgy éreztem, mintha valaki másnak a kezén vágnám. Nem tudtam, kién. Ha kinézek a barakk ablakán, a korzó felett ellátni egészen a kantinig. Ott jön a két Cirmi, vödröt cipelnek, biztosan szén van benne, mert nehéz. Elmentek az első pad mellett, a másodikra leülnek, annak van támlája. Kinyithatnám az ablakot és integethetnék, vagy kimehetnék. Már bújok is bele a kalucsniba, de aztán mégiscsak ott maradok az ágyon amúgy kalucsnisan.

Csak Könyvek

77

Ismerem a kakukkos órában lakó gumigiliszta unalmas nagyzolását. A kályhacső fekete könyökét. A földön az elnyűtt faasztalka árnyéka fekszik. Ahogy fordul a nap, az árnyék folyton megújul. Ismerem a víztükör unalmát a bádogvödörben, és a vízét a dagadt lábamban. A felfeslett ingvarrás unalmát meg a kölcsönkért tű és a varrás reszkető unalmát, mikor az agy a szemek fölé csúszik, és ismerem az elharapott cérna unalmát. A férfiak között ismerem a fel nem ismert depresszió unalmát, amikor dünnyögve kártyáznak, minden szenvedély nélkül. Ha valakinek jó lapja van, annak törekednie kellene a nyerésre, ám a férfiak abbahagyják a játékot, még mielőtt bárki nyert vagy veszített volna. Az asszonyok között pedig ismerem az éneklés unalmát, a honvágy dalait tetvészkedés közben, a masszív csont- és bakelitfésűk unalmát. És ismerem a csorba, hasznavehetetlen alumíniumfésűk unalmát. A kopaszra nyírás unalmát és a porcelántégelyhez hasonlatos koponyáét, melyet gennyvirágok, friss és száradó tetűcsípések girlandja díszít. Ismerem a Vigyázó Kati néma unalmát. A Vigyázó Kati soha nem énekel. Egyszer megkérdeztem tőle: Kati, te nem tudsz énekelni. Mire ő: Én már megfésülködtem. Látod, ahol nincs haj, ott karmol a fésű. A lágerudvar kihalt falu a napsütésben, a felhőcsipkék tüzek. Egyszer egy hegyi tisztáson Fini néném az esti napra mutatott. Egy széllökés fölemelte a frizuráját, mint egy fészket, és tarkójára fehér választékot csinált. Azt mondta: Jézuska süti a karácsonyi süteményt. Én pedig azt kérdeztem: Már most. Már most, mondta ő. Ismerem az eltékozolt beszélgetések unalmát, hogy ne mondjam, az eltékozolt alkalmakét. Egyszerű kívánságokra rengeteg szót elhasználok, talán egy se marad nálam. Gyakran kerülöm a beszélgetést, vagy ha keresem rá az alkalmat, félek tőle, főleg a Bea Zakellel való beszélgetéstől. Lehet, hogy az égvilágon semmit nem akarok Bea Zakeltől, amikor beszélgetek vele. Hogy csak azért merülök el a ferdén sikló pillantásában, mert Tur könyörületéért koldulok. Alapjában véve mindenkivel többet beszélek, mint amennyit akarok, hogy kevésbé legyek egyedül. Mintha lehetne egyedül lenni a lágerben. Nem lehet, még akkor sem, ha a láger egy kihalt falu a napsütésben. Mindig ugyanaz van, lefekszem, mert később nem lesz olyan nyugalom, mint most, mert a többiek visszajönnek a munkáról. Az éjszakai műszakosok nem tudnak egyfolytában sokáig aludni, négy óra kötelező alvás után fölébredek. Kiszámolhatnám, mennyi idő telik el a következő unalmas tavaszig, a következő értelmetlen békenapig, és a pletykáig, hogy hamarosan hazamehetünk. Akkor majd ott fekszem az új békeévben az új fűben, hátamra csatolva az egész földgolyó. De csak egy másik lágerbe helyeznek át bennünket, még tovább kelet felé, valami fakitermelő lágerbe. Csomagolni kezdek, mindent kihozok a pincéből, és belerakom a gramofondobozba, csomagolok és csomagolok, és csak nem tudok elkészülni. A többiek már várnak. Dudál a mozdony, az utolsó pillanatban ugrom föl a lépcsőre. Egyik fenyőerdőtől utazunk a másikig. A fenyők félreugrálnak, kerülgetik a síneket, majd miután elment mellettük a vonat, visszaugrálnak a helyükre. Megérkezünk és kiszállunk, elsőnek Sistvanyonov parancsnok. Húzom az időt, és azt remélem, senki nem veszi észre, hogy se fűrész, se fejsze nincs a bőröndömben, csak amit a pincéből hoztam el, meg a fehér zsebkendő. A parancsnok kiszállás után azonnal átöltözött, csontgombok vannak az egyenruháján és tölgyfaleveles váll-lap, pedig fenyőerdőben vagyunk. Türelmetlenkedik, davaj, gyerünk, mondja nekem, fűrész és fejsze több is van a kelleténél. Kiszállok, ő meg egy barna papírzsákot ad a kezembe. Már megint cement, gondolom. De a zsák egyik sarka ki van szakadva, és fehér liszt pereg belőle. Megköszönöm az ajándékot, bal hónom alá kapom a zsákot, jobb kezemmel tisztelgek. Sistvanyonov azt mondja: Pihenj, itt a hegyekben robbantani is kell. Most jövök rá, hogy a fehér liszt dinamit. Ahelyett hogy ilyesmin törném a fejem, olvashatnék. De a szörnyű Zarathustrát, a vaskos Faustot és a bibliapapíros Weinhebert már régen eladtam cigarettapapírnak, hogy kicsit csillapítsam az éhségemet. A legutóbbi szabad szerdámon elképzeltem, hogy nem is szállunk 78

Csak Könyvek

vonatra. Hogy a barakk visz minket tovább kelet felé, de nincsenek kerekei, úgy nyúlik, mint a harmonika. Nem is ráz, akácfák húznak el mellettünk, ágaikkal az ablakokat karcolják, én pedig Kobelian mellett ülök, és azt kérdezem: Hogyhogy megyünk, nincsenek is kerekeink. Mire Kobelian azt mondja: Hiszen ez egy vándortábor. Fáradt vagyok, semmi kedvem hozzá, hogy rettenetesen vágyakozzam valami után. Sokféle unalom létezik, olyan, ami előzékenyen előresiet, meg olyan is, ami megkésve sántikál. Ha jól bánok velük, nem bántanak, és mindennap az enyémek. És egész évben ott az újhold unalma az oroszok faluja fölött, nyaka uborkavirágot formáz vagy trombitát szürke billentyűkkel. Néhány nappal később kinő a félhold, olyan, mint egy szögre akasztott svájcisapka. És újabb néhány nap elteltével a kerek képű telihold unalma néz le az égből, annyira teli, hogy majd' kidurran. Ismerem a szögesdrót mindennapos unalmát a lágerfalon, az őrök unalmát a tornyokban, Tur Prikulitsch fényes cipőorrának unalmát, és a saját szakadt gumikalucsninkét. Ismerem a hűtőtorony fehér felhőjének unalmát amott, a fehér kenyeresruhákét emitt. És a hullámos azbesztlemezekét, a kátránygőzét, a régi olajtócsákét. Ismerem a napsütés unalmát, amikor kiszárad a fa, és a föld jobban elvékonyodik, mint az értelem, amikor az őrkutyák ugatás helyett szunyókálnak. És még mielőtt szomjan halna a fű, beborul az ég, és jön az esőfonál alsó végének unalma, amíg meg nem szívja magát a fa, amíg a cipő a sárba, a ruha pedig a bőrre nem ragad. A nyár a lombokat kínozza, az ősz a színeket, a tél bennünket. Ismerem a frissen hullott, szénporral kevert hó és az öreg, szénporral kevert hó unalmát, az öreg, krumplihéjjal kevert hó és a frissen hullott, krumplihéjjal kevert hó unalmát. A cementráncos-kátrányfoltos hó unalmát, az őrkutyák lisztes bundáját, bádogmély és szopránmagas ugatását. Ismerem a csöpögő csövek unalmát, rajtuk a jégcsapok, akár az üvegesre fagyott retek, és ismerem a plüssbútor-hó unalmát a pincelépcsőkön. Ismerem a cérnavékony jeget, meg ahogyan hajhálószerűen olvad a kokszkemencék törmeléksamottján. És ismerem a ragacsos hó unalmát, a hóét, amely bolondul értünk, amely üvegréteggel vonja be a szemünket, és megégeti az arcunkat. Ismerem a széles orosz vasúti pályán a fagerendák havát, a csavarok rozsdakoszorúját, a csavarokét, amelyek szorosan egymáshoz illeszkednek, ketten-hárman, akár öten is, mint a különböző rangjelzéssel ellátott váll-lapok. És a vasúti töltésnél, ha valaki összerogy, ismerem a hó, a hóban fekvő hulla és a lapát unalmát. Alighogy eltakarították, el is felejtik, mert a vastag hóban nem látni a vékony hulla körvonalait. Csak az ottfeledett lapát unalma marad. Nem jó a lapát közelében lenni. Ha a szél gyöngén föltámad, arra repül egy tollakkal ékes lélek. Ha a szél elég erős, hullámaira kapja, és viszi tovább. De nemcsak a lelket kapja fel, minden egyes holttesttel valószínűleg egy éhségangyal is felszabadul, és új gazdát keres magának. Csakhogy két éhségangyalt egyikünk sem tud táplálni. Trudi Pelikan meséli, hogy ő, az orosz felcsernő meg Kobelian kimentek a vasúti töltéshez, hogy fölrakják az autóra a megfagyott Corina Marcut. És hogy Trudi fölmászott a platóra, hogy meztelenre vetkőztesse a hullát, mielőtt a sírba kerül, de a felcsernő azt mondta: Majd később. És hogy a felcsernő Kobelian mellett ült a vezetőfülkében, Trudi Pelikan pedig a hulla mellett a platón. Kobelian nem a temetőbe, hanem a lágerbe hajtott, ahol Bea Zakel várta őket a gyengélkedőben, és amikor meghallotta a motorzúgást, gyerekével a karján kilépett az ajtó elé. Aztán Kobelian vállára vette a halott Corina Marcut, és a felcsernő utasítására nem a haldoklók szobájába és nem is a kezelőbe vitte, hanem a felcsernő magánszállására. És nem tudta, hová tegye, mert a felcsernő azt mondta neki: Várj. Aztán már nagyon nehéz lett neki a hulla a vállán, és leeresztette a padlóra. Rá is támaszkodott, amíg a felcsernő a konzervdobozokat egy vödörbe nem rakta, és így az asztal fel nem szabadult. És akkor Kobelian szó nélkül az asztalra rakta a halottat. Trudi Pelikan pedig kezdte kigombolni a halott kabátját, mert azt hitte, Bea Zakel a ruhákra vár. De a felcsernő azt mondta: Először a haját. És akkor Bea Zakel bezárta a gyereket a többi gyerek közé, a fáskamrába. A gyerek

Csak Könyvek

79

addig rugdosta a bódé falát, és addig üvöltött, amíg a többi gyerek is vele nem kezdett üvölteni fejhangon, ahogy a kutyák is fejhangon kezdenek ugatni, ha az egyik rázendít. Bea Zakel megfogta a halott fejét, és az asztal széléhez húzta úgy, hogy a haja lelógjon. Azt mondta a Trudi Pelikan, hogy Corina Marcut valami csoda folytán még soha nem nyírták kopaszra, és a felcsernő most nullásgéppel lenyírta a haját. És hogy Bea Zakel pedánsan beletette a hajat egy fadobozba. Mire Trudi megkérdezte, minek kell az, és a felcsernő azt mondta: Ablakpárnának. Trudi megkérdezte: Ki kapja, és Bea Zakel válaszolt: A szabóságba visszük, Reusch úr ablakpárnákat varr nekünk, a haj jól szigetel huzat ellen. Aztán a felcsernő szappannal megmosta a kezét, és azt mondta: Attól félek, ha meghal az ember, akkor unatkozik. Mire Bea Zakel szokatlanul magas hangon azt mondta: Jogos a félelem. Azt is mesélte a Trudi, hogy Bea Zakel ezután kitépett két üres lapot a betegnyilvántartóból, azzal takarta be a fadobozkát. És hogy úgy nézett ki hóna alatt a dobozzal, mintha valami romlandó árut vett volna az oroszoknál a boltban. És nem is a ruhákra várt, hanem eltűnt a dobozkával, még mielőtt a Trudi teljesen levetkőztette volna a hullát. Kobelian visszament az autójához. És eltartott egy darabig, amíg a hulla teljesen meztelen lett, mert Trudi nem akarta szétvagdosni a jó kis pufajkát. Aztán ahogy ráncigálta, a halott kabátzsebéből a vödör mellé, a földre esett egy macskás bross. Trudi lehajolt a brossért, és az egyik konzervdobozon, amelyik a vödörben volt, ezt a feliratot betűzte ki: CORNED BEEF. És nem hitt a szemének, azt mondta. És miközben betűzte, a felcsernő fölvette a brosst. És az autó egész idő alatt odakint járatta a motorját, nem ment el. Aztán hogy a felcsernő, kezében a macskás brossal, kiment, majd visszajött üres kézzel, és azt mondta: Kobelian ott ül a kormánynál, azt hajtogatja, hogy Nagy Isten, és bőg. Az unalom a türelmes félelem. Nem akar ő semmit sem túlzásba vinni. Csak néha, és ez igen fontos neki, tudni akarja, hányadán állnak velem a dolgok. Ehetnék egy darab tartalék kenyeret a párnából, kis cukorral vagy sóval. Vagy megszáríthatnám a nyirkos kapcámat a kályha melletti széktámlán. A faasztalka hosszabb árnyékot vet, átfordult a nap. Tavasszal, jövő tavasszal lehet, hogy szerzek magamnak két darab gumit a gyárból, a futószalagról, vagy egy autógumit a garázsból. Azt akkor elviszem a cipészhez. Bea Zakel volt az első a lágerben, aki baletkit viselt, már az előző nyáron. Bementem hozzá a ruháskamrába, új facipőre volt szükségem. Turkáltam a cipőhalomban, és Bea Zakel azt mondta: Csak túl nagy és túl kicsi méret van, gyűszűk vagy csónakok, a középméretűeket mind elvitték. Hosszan próbálgattam, hogy tovább maradhassak. Először egy kicsi mellett döntöttem, aztán megkérdeztem, mikor jönnek a középméretűek. Végül megtartottam egy pár nagyot. Bea Zakel azt mondta: Vedd fel rögtön, hagyd itt a régit. Nézd, mim van nekem, baletki. Azt kérdeztem: Honnan. Mire ő: A cipésztől. Nézd, úgy hajlik a talpa, mintha mezítláb lennék. Mibe kerül, kérdeztem. Mire ő: Ezt Turtól kell kérdezned. Kobelian talán ingyen ad két darabot a gumiból. Legalább akkoráknak kell lenniük, mint a szívlapát két fele. Ha elmegyek a cipészhez, pénzre lesz szükségem. Szenet kéne eladnom, amíg még hideg van. Nyáron, a jövő nyáron talán megszabadul az unalom a kapcáitól, és baletkit fog hordani. Akkor majd olyan lesz, akárha mezítláb járna.

80

Csak Könyvek

A pótgyerek November elején Tur Prikulitsch behív a szolgálati helyiségébe. Levelet kaptam hazulról. Az örömtől tikkelni kezd a szájpadlásom, be se tudom csukni a számat. Tur a félig nyitott szekrényben, egy dobozban keresgél. A szekrény csukott ajtajára Sztálin-kép van felragasztva, magasan ülő szürke pofacsontja mint két meddőhányó, orra impozáns, mint egy vashíd, bajsza, akár egy fecske. Az asztal mellett dübög a szeneskályha, tetején nyitott bádoglábos csörömpöl halkan, benne fekete tea. A kályha mellett vödör áll, benne antracitszén. Tur azt mondja: Tegyél már rá egy kis szenet, amíg megkeresem a leveledet. Keresek a vödörben három megfelelő méretű darabot, a láng nagyot ugrik, mintha egy fehér nyúl átugrana egy sárga nyulat. Azután a sárga ugorja át a fehéret, a nyulak tépni kezdik egymást, és két szólamban fütyülik, hogy hazové. A tűz hőséget fúj az arcomba, félelmet a várakozásba. Becsukom a kályhaajtót, Tur pedig becsukja a szekrényt. Vöröskeresztes levelezőlapot ad a kezembe. A lapra fehér cérnával egy fotó van fölvarrva, pedáns, gépi steppvarrással. A fényképen gyerek. Tur az arcomat nézi, én a lapot nézem, a lapra varrt gyerek az én arcomat nézi, a szekrényajtóról pedig Sztálin nézi mindannyiunk arcát. A fénykép alatt ez áll: Robert, szül. 1947. ápr. 17. Anyám kézírása. A gyerek a fényképen horgolt sapkát visel, masnira kötve az álla alatt. Még egyszer elolvasom: Robert, szül. 1947. ápr. 17. Más nincs odaírva. A kézírás tőrdöfés a szívembe, anyám gyakorlatias gondolkodása, ahogy helyet takarít meg a SZÜL. rövidítéssel, születés helyett. Pulzusom a levelezőlapon ver, nem a kezemben, amelyben a lapot tartom. Tur a beérkező posta listáját és egy ceruzát tesz elém az asztalra, meg kell keresnem a nevemet, és alá kell írnom. Odamegy a kályhához, ujjait szétterpeszti fölötte, és hallgatja a teavíz sustorgását meg a nyulak füttyögését a tűzben. Először a rubrikák folynak össze a szemem előtt, azután a betűk. Végül letérdelek az asztal mellett, kezemet az asztallapra ejtem, arcomat a kezembe temetem, és zokogok. Kérsz-e teát, kérdi Tur. Kérsz-e pálinkát. Azt hittem, örülsz. Igen, mondom, örülök, hogy otthon megvan még a régi varrógépünk. Iszom Tur Prikulitschcsal egy pohár pálinkát, aztán még egyet. A csont és bőr embernek ez több a kelleténél. A pálinka a gyomrot égeti, a könnyek az arcot. Időtlen idők óta nem sírtam, rászoktattam a honvágyamat a könnytelenségre. Sőt ekkorra már gazdátlanná is tettem. Tur a kezembe nyomja a ceruzát, és megmutatja a rubrikát, ahová írnom kell. Reszketeg betűkkel írom: Leopold. Az egész neved kell, mondja Tur. Fejezd be te, mondom, én nem tudom. Azután kimegyek a hóba, pufajkám zsebében a papírra varrt gyerek. Kintről látom a szolgálati helyiség ablakában a huzat ellen varrt ablakpárnát, amelyről Trudi Pelikan mesélt nekem. Akkurátusan varrták és tömték. Corina Marcu haja nem volt elég hozzá, biztosan másoké is benne van. A villanykörtékből fehér tölcsérek folynak, a hátulsó őrtorony hintázik az égen. Az egész behavazott udvart a Citerás Lommer szétszórt babszemei borítják. A hó a lágerfallal együtt egyre távolabb és távolabb tolódik. De a lágerkorzón, ahol megyek, a nyakamig ér. Éles a szél pengéje. Nincs lábam, az arcomon megyek, hamarosan az sincs már. Csak a papírra varrt gyerek van, ő a pótgyerek, az én póttestvérem. A szüleim csináltak egy gyereket, mert rám már nem számítanak. Anyám, ahogy a születést rövidítve írta, ugyanúgy a halál szavát is lerövidítené: megh. Már meg is tette. Nem szégyelli magát a pedáns

Csak Könyvek

81

steppöltéseivel meg a fehér cérnájával, ami miatt az egyetlen sora alól ezt vagyok kénytelen kiolvasni: Felőlem meghalhatsz, ahol vagy, itthon annyival is több a hely.

A fehérségben, az egyetlen sor alatt Anyám vöröskeresztes levelezőlapja novemberben érkezett a lágerbe. Hét hónapig utazott. Áprilisban adták fel. Tehát a papírra varrt gyerek már háromnegyed éve a világon volt. A pótgyereket ábrázoló levelezőlapot a bőrönd aljára tettem, a fehér zsebkendő mellé. A lapon csak egyetlen sor állt, és abban említés sem esett rólam. Még a sor alatti fehérségben sem. Az oroszok falujában megtanultam ételt koldulni. Anyámtól nem akartam koldulni, hogy említsen meg engem is. A hátralévő két évben arra kényszerítettem magam, hogy ne válaszoljak a lapra. Az előző két évben az éhségangyal megtanított koldulni. A hátralévő kettőben megtanított a goromba büszkeségre. Olyan nyers volt, mint a kenyérrel szembeni akaraterő. Iszonyatosan meggyötört. Az éhségangyal nap mint nap megmutatta anyámat, ahogy az én életemről megfeledkezve a pótgyerekét eteti. Tisztán és jóllakottan tologatta a fejemben a gyerekkocsit. És én mindenünnen őt néztem, meg a helyet, ahol már nem is említenek engem, még a sor alatti fehérségben sem.

A Minkowski-drót Mindenkinek van jelene. Gumikalucsnijával vagy facipőjével itt mindenki a földön áll, akár tizenkét méterrel a felszín alatt, a pincében, a hallgatópadon is. Ha Albert Gionnal épp nincs dolgunk, ezen ülünk, két kőből és egy deszkából készült. A drótrácsban a villanykörte ég, a nyitott vaskosárban a koksz tüze. Pihenünk, hallgatunk. Gyakran megfordul a fejemben, hogy tudok-e még számolni. Ha ez a negyedik évünk és a harmadik békeévünk, akkor itt a pincében is kellett hogy legyen első és második békeév, csakúgy, ahogy béke előtti éveknek is lenniük kellett, nélkülem. Annyi nappali meg éjszakai műszak rakódhat egymásra itt a pincében, ahány földréteg. És én hány műszakot töltöttem itt Albert Gionnal, meg kellett volna számolni, de hát tudok-e még számolni. Tudok-e még olvasni. Karácsonyra kaptam apámtól egy könyvet: Te és a fizika. Az állt benne, hogy minden embernek és minden történésnek megvan a maga helye és ideje. Ez természeti törvény. És ezért mindennek és mindenkinek megvan a létjogosultsága ezen a világon. És minden létezőnek megvan a maga drótja, a MINKOWSKI-DRÓT. Ahogy most itt ülök, fejem fölött függőlegesen feszül a Minkowski-drót. És ha megmozdulok, velem együtt mozdul, együtt hajlik a mozdulatommal. Szóval nem vagyok egyedül. De a pince minden egyes zugának ugyanígy megvan a maga drótja, és mindenkinek a lágerben. És egyetlen drót sem érinti a másikat. Szigorúan elrendezett dróterdő a fejek fölött. Mindenki a dróttal együtt lélegzik a maga helyén. A hűtőtorony ráadásul duplán lélegzik, mert a hűtőtoronyból áramló felhőnek valószínűleg külön drótja van. A lágerre alkalmazva a könyvben leírt elmélet már 82

Csak Könyvek

nem alkalmazható annyira jól. Az éhségangyalnak is megvan a Minkowski-drótja. De a könyv semmit nem írt arról, vajon az éhségangyal örökre a mi fejünk fölé függeszti-e a drótját, és ezért van-e, hogy valójában soha nem megy el, amikor azt mondja, visszajön. Talán tiszteletteljes félelem fogta volna el az éhségangyalt a könyv iránt, magammal kellett volna hoznom. Azon a padon szinte mindig hallgatok, és akár egy keskeny, fénylő ajtórésen, úgy nézek bele a saját fejembe. Azt is olvastam abban a könyvben, hogy mindenki, minden pillanatban és helyen lepergeti a saját filmjét. Mindenki fejében 16 kép fut le másodpercenként. A TARTÓZKODÁSI VALÓSZÍNŰSÉG kifejezés is a Te és a fizika című könyvből való. Mintha egyáltalán nem volna biztos, hogy itt vagyok, és mintha nem is kéne akarnom elmenni innen ahhoz, hogy ne legyek itt. Ez pedig azért van, mert én mint test az adott helyen, vagyis a pincében, egy részecske vagyok, de a Minkowski-drótom miatt egyúttal hullám is. És mint hullám másutt is lehetek, és bárki, aki nincs is itt, együtt lehet velem. Kiválaszthatom, ki legyen az. Ne személy legyen, inkább tárgy, amelyik illik a pincemélyi földrétegekhez. Például a DINOSZAURUSZ. Elegáns, sötétvörös színű távolsági busz, krómozott kapaszkodórudakkal, Nagyszeben és Salzburg között közlekedett – ezt hívták Dinoszaurusznak. A Dinoszaurusz vitte anyámat és Fini nénémet nyáron Sósfürdőre, tíz kilométerre Nagyszebentől. Amikor megjöttek, megnyalhattam a meztelen karjukat, hogy érezzem, milyen sós a fürdő. Arról meséltek, hogy a réten, a fűszálak között gyöngyházpikkelyes sólemezkék vannak. A fejembe nyíló keskeny, fénylő ajtórésen át elindítottam a Dinoszaurusz-buszt köztem és a pince között. A busznak is megvan a maga fénylő ajtórése és a maga Minkowski-drótja. Soha nem érnek össze a drótjaink, de a fénylő ajtórések találkoznak a villanykörte alatt, ahol a pernye kavarog a maga Minkowski-drótjával. És mellettem a padon hallgat Albert Gion a Minkowski-drótjával. Ezt a padot hívjuk hallgatópadnak, mert Albert Gion nem tudja megmondani, melyik filmben van éppen, ahogyan én sem tudom neki megmondani, hogy van itt a pincében egy sötétvörös távolsági buszom krómozott kapaszkodórudakkal. Minden műszak egy műalkotás. De ennek a műalkotásnak a Minkowski-drótja csak egy vastag acélhuzal, körbejáró kiskocsikkal. A kiskocsik pedig, a maguk külön-külön drótjaival, csupán egy fuvar salak tizenkét méterrel a föld alatt. Néha azt hiszem, száz évvel ezelőtt meghaltam, és átlátszik a talpam. Ha gondolatban keresztülnézek azon a bizonyos fénylő ajtórésen, alapjában véve semmi más nem fontos, csak a csökönyös, szégyenlős remény, hogy valahol, valamikor valaki gondol rám. Még ha nem is tudhatja, hol vagyok éppen. Lehet, hogy a foghíjas öreg férfi vagyok balra fönt egy nem létező esküvői csoportképen, és ugyanakkor sovány gyerek egy szintén nem létező iskolaudvaron. És ugyanígy vagyok riválisa és bátyja egy pótgyereknek, aki az én riválisom, mert mi egyszerre, egy időben létezünk. Ugyanakkor mégsem egy időben, mert még soha, vagyis semmilyen időben nem találkoztunk. És ugyanakkor tudom, hogy amit az éhségangyal lát, a halálomat, az egyelőre még nem történt meg.

Fekete kutyák Kijövök a pincéből a reggeli hóba, vakít. Az őrtornyokon négy fekete salakszobor áll. A szobrok nem katonák, hanem négy fekete kutya. Az első és a harmadik szobor mozgatja a

Csak Könyvek

83

fejét, a második és a negyedik mereven áll. Azután az első kutya megmozdítja a lábát, a negyedik a fegyverét, és a második meg a harmadik áll mereven. A kantin tetején a hó fehér vászonterítő. Ugyan minek terítette Fenya a kenyeresruhát a tetőre. A hűtőtorony felhője fehér gyerekkocsi, az oroszok faluja felé tart, a fehér nyírekhez. Amikor fehér batiszt zsebkendőm már a harmadik telet töltötte a bőröndben, egy napon koldulás közben újra kopogtattam az orosz öregasszony ajtaján. Velem egykorú férfi nyitott ajtót. Megkérdeztem, Borisznak hívják-e. Azt mondta, NYET. Lakik-e itt egy öregasszony, kérdeztem. Azt mondta, NYET. A kantinban mindjárt kenyérosztás lesz. Egyszer, ha majd egyedül állok a kenyeres pult előtt, összeszedem a bátorságom, és megkérdezem Fenyát: Mikor megyek haza, már én is majdnem fekete salakszobor vagyok. Fenya erre azt mondja majd: Ott nálatok, a pincében sínek vannak, meg egy hegy. A kiskocsik folyton hazaindulnak, hát ülj fel az egyikre. Régebben szívesen mentél vonattal a hegyek közé. De akkor még otthon voltam, mondom majd erre. Na látod, mondja erre Fenya, leszel még otthon. Most azonban bemegyek a kantin ajtaján, és sorbaállok a pult előtt. A kenyér ugyanazzal a hóval van letakarva, amivel a tető. Beállhatnék a sor végére, hogy egyedül maradjak Fenyával a pultnál, amikor megkapom a kenyeret. De nem merek, mert Fenyának a maga szent hidegségében ma is, mint mindennap, három orra van, ebből kettő a mérleg nyelve.

Egy kanál ide vagy oda Újra eljött advent ideje. Megdöbbentem, a barakkban a kisasztalon ott állt a kis drót karácsonyfám a zöldfonál-tűlevelekkel. Paul Gast, az ügyvéd tette el a bőröndjébe, és idén három kenyérgalacsinnal díszítette föl. Mivelhogy harmadik éve vagyunk itt, mondta. Azt hitte, nem tudjuk, hogy azért bőkezűsködhet a kenyérrel, mert a feleségétől lopja. Felesége, Heidrun Gast az egyik női barakkban lakott, a házaspárok nem lakhattak együtt. Heidrun Gastnak már halálfeje volt, pengeszája fültől fülig ért, finom fehér ráncpelyhek nőttek arca horpadásaiba, és kidülledt a szeme. Már nyár óta a garázsban dolgozott, az autók akkumulátorát kellett töltenie. Arca a kénsavtól lyukacsosabb volt, mint a pufajkája. A kantinban nap mint nap látni lehetett, mit művel az éhségangyal egy házassággal. Az ügyvéd úgy szemmel tartotta a feleségét, mint egy őr. Ha Heidrun Gast már másokkal együtt ült az asztalnál, az ügyvéd megrángatta a karját, és letette a levesét az övé mellé. Amikor az asszony félrenézett, az ügyvéd átnyúlt a tányérjához, és belemártotta a kanalát. Ha az asszony észrevette, a férfi annyit mondott: Egy kanál ide vagy oda. A fácska a kenyérgalacsinokkal még ott állt az asztalon, alig kezdődött el a január, amikor Heidrun Gast meghalt. A galacsinok még az ágon lógtak, Paul Gast már a felesége kabátját hordta, azt a bubigallérosat az elrongyolódott nyúlszőr zsebhajtókával. És gyakrabban borotválkozott, mint korábban. Január közepén már az énekesnőnk, Ilona Mich hordta a kabátot. És az ügyvéd bemehetett vele a függöny mögé. Akkoriban kérdezte a borbély: Van otthon gyereketek. Az ügyvéd azt mondta: Nekem van. És hány, kérdezte a borbély. Három, mondta az ügyvéd.

84

Csak Könyvek

Mintha megfagyott volna a szeme, úgy meredt a borotvahab mögül az ajtóra. Az ajtó mellett egy kampón a vattasapkám lógott, a fülvédővel úgy nézett ki, mint egy lelőtt kacsa. Az ügyvéd az orrán át, horkantva sóhajtott, mire egy habpamacs a borbély kézfejéről a padlóra repült. A széklábak közé esett, az ügyvéd gumikalucsnija mellé. Szinte lábujjhegyen pipiskedtek a kalucsnik, a talp alatt szikrázóan új rézdróttal a bokához kötözve.

Egyszer ügyvéd volt az éhségangyalom A férjemnek soha ne mondd meg, kérte Heidrun Gast. Egy olyan napon történt, amikor közöttem és Trudi Pelikan között ülhetett, Paul Gast ugyanis nem jöhetett enni, mert begennyedt a foga. Aznap Heidrun Gast még beszélgetni is tudott. Elmondta, hogy az autószerelő műhely mennyezetén akkora lyuk van, mint egy fa koronája. A műhely fölött van a szétbombázott üzemcsarnok, ahonnan törmeléket hordanak ki. Néha odalent, a műhelyben egy szem krumpli hever a földön, egy férfi dobja le Heidrunnak. Mindig ugyanaz a férfi. Heidrun Gast fölnéz rá, ő pedig lenéz. Beszélni nem tudnak, a férfit odafönt ugyanúgy őrzik, mint őt a műhelyben. A férfi csíkos pufajkát visel, német hadifogoly. Legutóbb egy egészen kicsi krumpliszem hevert a szerszámos ládák között. Lehet, hogy Heidrun Gast nem is találta meg rögtön, és már két napja ott volt. Vagy a szokásosnál gyorsabban kellett a férfinak ledobnia, vagy a krumpli, mivel olyan kicsi volt, a szokásosnál messzebbre gurult. Az is lehet, hogy szándékosan dobta máshová. Heidrun Gast az első pillanatban nem is tudta biztosan, vajon a fönti férfitól van-e, nem pedig a nacsalnyiktól, aki azért tette oda, hogy tőrbe csalja. Cipője orrával félig a lépcső alá tolta a krumplit, hogy csak az vehesse észre, aki tudta, hogy ott van. Ki akarta tapasztalni, nem figyeli-e a nacsalnyik. Csak a munka végén vette föl a krumplit, és ahogy fölemelte, érezte, hogy egy fonál van körétekerve. Heidrun Gast aznap is, mint mindig, fölnézett a lyukon, ahányszor csak tudott, de a férfit nem látta többé. Amikor este a barakkjába ért, leharapta a fonalat. A krumpli ketté volt vágva. A két fél krumpli között egy vászondarabot talált. Ez állt rajta: ELFRIEDE RO, alatta ERSTRAS, ENSBU, és legalul EUTSCHLA. A többi betűt kimarta a keményítő. Amikor az ügyvéd a kantinból visszament a saját barakkjába, Heidrun Gast az udvaron bedobta a vászondarabot az egyik esti tűzbe, és megsütötte a két fél krumplit. Tudom, mondta, hogy egy üzenetet ettem meg hatvanegy nappal ezelőtt. Haza biztosan nem mehetett az a férfi, de nem is halt meg semmiképp, még egészséges volt. Elnyelte a föld, mondta Heidrun Gast, ahogy én a krumplit. Hiányzik. Vékony jégréteg villódzott a szemében. Csontjaira aszalódott, horpadt arcán fehér pelyhek. Az éhségangyala előtt nem lehetett titok, hogy tőle már nincs mit elvenni. Rosszul éreztem magam, úgy tűnt, minél jobban bízik bennem Heidrun, annál gyorsabban igyekszik szökni tőle az angyala. Mintha belém akarna költözni. Csak az éhségangyal tilthatja meg Paul Gastnak, hogy ellopja a felesége ételét. De hát az éhségangyal maga is tolvaj. Az éhségangyalok mind ismerik egymást, gondoltam, ahogyan mi ismerjük egymást. Mindegyiknek ugyanaz a foglalkozása, aki mellé elszegődött. Paul Gast éhségangyala ügyvéd. Heidrun Gasté pedig csak az ügyvéd éhségangyalának szolgája. Az enyém is csak valakinek a szolgája, ki tudja, kié. Azt mondtam: Heidrun, edd a levesed. Nem tudok enni, mondta ő.

Csak Könyvek

85

A levesért nyúltam. Trudi Pelikan is odasandított. Albert Gion is, aki átellenben ült. Kanalazni kezdtem, nem számoltam, hányszor merítettem. Még csak nem is szürcsöltem, mert úgy tovább tart. Egyedül ettem, nem volt ott sem Heidrun Gast, sem Trudi Pelikan, sem Albert Gion. Mindent elfelejtettem magam körül, az egész kantint. A szívem közepéig húztam a levest. Ez előtt a tányér előtt az éhségangyalom nem szolga volt, hanem ügyvéd. Az üres tányért visszatoltam Heidrun Gastnak, a bal kezéhez, hozzáért a kisujjához. Használatlan kanalát lenyalta, aztán szárazra törölte a kabátjában, mintha ő evett volna, nem pedig én. Talán nem tudta már, eszik-e, vagy csak nézi. Vagy úgy akart tenni, mintha evett volna. Így vagy úgy, jól látszott az éhségangyala, ahogy ott feküdt kinyújtózva a szájában, kívül kegyes-fehér, belül sötétkék. Talán állva is elfért volna. Az pedig biztos volt, hogy a híg löttyben úszkáló káposztafecniken Heidrun Gast hátralévő napjait számlálja. De az is lehet, hogy megfeledkezett Heidrun Gastról, és szigorúbbra állította a mérleget a nyelvcsapomon. Hogy már evés közben azt számolta, mikor mennyit lehet tőlem elvenni.

Van egy tervem Be fogom csapni a mérlegét, amikor megmér. Pontosan olyan könnyű leszek, mint a tartalék kenyerem. És pontosan olyan nehéz lesz belém harapni. Majd meglátod, mondogatom magamnak, rövid a terv, de sokáig kitart.

A bádogcsók Vacsora után éjszakai műszakba mentem a pincébe. Derült volt az ég. Az oroszok faluja felől madárcsapat, mint valami szürke gyöngysor, repült a láger felé. Nem tudom, hogy a madarak odafent, a derült égen sikoltoztak, vagy a számban, az ínyvitorlán. Azt sem tudom, vajon a csőrük sikított úgy, vagy a lábukat dörzsölték össze, vagy a szárnyukban elöregedett a csont, és elkopott a porc. A gyöngysorról egyszer csak leszakadt egy darab, amely aztán több kis bajuszra esett szét. Közülük három a hátsó őrtoronyban álló katona sapkája alá, egyenesen az agyába repült. Sokáig maradtak ott. Csak amikor odaát a gyárkapuban megfordultam, akkor repültek ki a sapkájából, a tarkóján keresztül. Fegyvere megbillent, de ő maga mereven állt. Az jutott eszembe, hogy a katonát fából faragták, csak a fegyvere hús és vér. Azzal az őrrel ott a toronyban nem cseréltem volna, a madárcsapattal sem. Salakgyári munkás sem akartam lenni, aki minden este ugyanazon a 64 lépcsőfokon megy le a pincébe. De valakivel mégiscsak cserélni akartam. Azt hiszem, fegyver akartam lenni. Az éjszakai műszakban, mint rendesen, egyik kiskocsit ürítettem ki a másik után, Albert Gion meg ment lökni. Aztán cseréltünk. Ködbe burkolt bennünket a forró salak. A parázsló törmelékeknek fenyőgyantaszaga volt, átizzadt nyakamnak mézestea-szaga. Albert Gion szeme fehérje úgy hintázott, mint két hámozott kemény tojás, fogai pedig, mint a tetűfésű. Fekete arca nem is volt ott a pincében.

86

Csak Könyvek

A szünetben a hallgatópadon a koksz kicsi tüze térdig tudta megvilágítani a lábunkat. Albert Gion kigombolta a kabátját, és azt kérdezte: Heidrun Gastnak ki hiányzik jobban, a német vagy a krumpli. Nem először harapta el a cérnát, ki tudja, mi volt a többi fecnire írva. Igaza van az ügyvédnek, ha ellopja az ennivalóját. A régi házasságban meg lehet éhezni, a hűtlenséggel jól lehet lakni. Albert Gion megveregette a térdemet. Jelzi, hogy vége a szünetnek, gondoltam. Ám ekkor így szólt: Holnap enyém a leves, mit szól hozzá a te Minkowski-drótod. Az én Minkowski-drótom hallgatott. Némán üldögéltünk még egy darabig. Fekete kezem nem látszott a padon. Az övé sem. Másnap Paul Gast, hiába volt begennyedve a foga, megint ott ült a felesége mellett a kantinban. Újra ehetett, Heidrun Gast pedig újra hallgathatott. A Minkowski-drótomnak az volt minderről a véleménye, hogy csalódott voltam, mint már annyiszor. Albert Gion meg olyan utálatos, mint soha máskor. El akarta rontani az ügyvéd vacsoráját, belékötött. Szemére hányta, hogy elviselhetetlenül hangosan horkol. Akkor én lettem utálatos, és közöltem Albert Gionnal, hogy ő még az ügyvédnél is hangosabban horkol. Albert Gion magánkívül volt, hogy elrontottam a jó kis veszekedését. Fenyegetően emelte föl a kezét, csontos arca egy lóéra hasonlított. Míg mi veszekedtünk, az ügyvéd már régen belemerítette a kanalát a felesége tányérjába. Heidrun Gast kanala mind ritkábban merült a levesbe, az ügyvédé mind gyakrabban. Az ügyvéd szürcsölt, a felesége pedig köhögni kezdett, hogy mással legyen elfoglalva a szája. Köhögés közben tenyerét a szája elé tartotta, és mint egy dáma, eltartotta a kisujját, amelyet szétmart a kénsav, és olyan mocskos volt a gépolajtól, mint mindenkinek mindegyik ujja itt a kantinban. Tiszta keze csak Oswald Enyeternek, a borbélynak volt, de az is annyira sötét színű, mint a miénk a mocsoktól, az övé a sűrű szőrzet miatt, mintha a földikutyáktól vette volna kölcsön. Trudi Pelikan keze is tiszta volt, amióta betegápolóként dolgozott. Tisztának tiszta volt ugyan, de sárgásbarnára színeződött a sok kátrányos bedörzsöléstől. Miközben én Heidrun Gast kisujjáról és a kezünk állapotáról gondolkodtam, odajött Karli Halmen, hogy kenyeret cseréljünk. A kenyércserére nem volt érkezésem, gondolatban mással voltam elfoglalva, ragaszkodtam a saját kenyeremhez. Akkor Albert Gionnal cserélt. Megbántam, a kenyérdarab, amelybe Albert Gion most beleharapott, egyharmaddal nagyobbnak tűnt, mint az enyém. Körös-körül az összes asztalnál csörömpölt a bádog. Minden kanál leves egy bádogcsók, gondoltam. És mindenkiben idegen hatalom a saját éhsége. Amilyen pontosan tudtam ezt abban a pillanatban, olyan gyorsan el is felejtettem megint.

A dolgok folyása A meztelen igazság az, hogy Paul Gast ügyvéd addig lopta a felesége, Heidrun Gast edényéből a levest, amíg az asszony már nem tudott felállni, és meghalt, mert nem tehetett mást, ahogyan a férfi is azért lopta az asszony levesét, mert az éhsége nem tehetett mást, ahogyan azért hordta az asszony kabátját is, a bubigallérosat, a rongyos nyúlszőr zsebhajtókával, és nem tehetett róla, hogy az asszony meghalt, ahogyan az asszony sem tehetett róla, hogy nem tudott többé felkelni, ahogyan aztán az énekesnőnk, Loni Mich hordta a kabátot, és nem tehetett róla, hogy az ügyvéd feleségének halála folytán szabaddá vált egy kabát, ahogyan az ügyvéd sem tehetett róla, hogy a felesége halála folytán ő is szabaddá vált, s ahogyan nem tehetett arról, hogy Loni Michhel akarta pótolni az asszonyt, úgy Loni Mich

Csak Könyvek

87

sem tehetett róla, hogy egy férfit akart a függöny mögé, vagy egy kabátot, vagy hogy a két dolog nem volt elválasztható egymástól, ahogyan a tél sem tehetett róla, hogy jéghideg volt, és a kabát sem tehetett róla, hogy jól melegített, úgy a napok sem tehettek róla, hogy okok és következmények láncolatát alkották, ahogyan az okok és a következmények sem tehettek róla, hogy a meztelen igazságot alkották, noha egy kabátról volt szó. Ilyen volt a dolgok folyása: Mivel mindenki úgy volt vele, hogy nem tehet róla, nem is tehetett róla senki.

Fehér nyúl Apám, a fehér nyúl kiüldöz bennünket a világból. Egyre több arcban bukkan fel, egyre több horpadásban. Még mielőtt kinőne, belülről nézi meg a húsomat, mert az övé is. Hazové. Szeme szén, pofája bádogedény, lába piszkavas, hasa kiskocsi a pincében, útja egy sínpár meredeken fölfelé a hegyre. Még nyúzott-rózsásan lapul bennem, és várakozik, nála van a kése, amely egyúttal Fenya kenyérvágó kése is.

Honvágy. Minek ez nekem Hét évvel azután, hogy hazatértem, éppen hét éve nem volt honvágyam. Ám amikor a főtéren a könyvesbolt kirakatában megláttam a Fiestát Hemingwaytől, úgy olvastam, hogy Fiesta, írta Hazové. Ezért vettem meg a könyvet és indultam hazové, hazafelé. Vannak szavak, amelyek azt csinálnak velem, amit akarnak. Egészen mások, mint én, és egészen máshogyan gondolkodnak, mint amilyenek. Azért jutnak eszembe, hogy arra gondoljak, vannak első dolgok, amelyek akarják a következőt, még ha én egyáltalán nem is akarom. Honvágy. Minek ez nekem. Vannak szavak, amelyek engem vesznek célba, mintha azért alkották volna őket, hogy gondolatban visszatérjek a tábor idejébe, kivéve magát a VISSZATÉRÉS szót. Amikor valóban visszatérek, ez a szó hasznavehetetlen. Az EMLÉKEZÉS szó is hasznavehetetlen. Azt a szót, hogy TRAUMA, szintén nem lehet használni visszatérés esetén. Sem a TAPASZTALAT szót. Amikor meggyűlik a bajom ezekkel a hasznavehetetlen szavakkal, kénytelen vagyok butábbnak tettetni magam, mint amilyen vagyok. Ők azonban minden találkozáskor keményebben bánnak velem, mint előző alkalommal. Az embernek tetű van a fején, a szemöldökében, a nyakán, a hóna alatt, a szeméremszőrzetében. Poloskák vannak az ágyában. Éhes. De nem mondja: Tetves vagyok, poloska van az ágyamban, éhes vagyok. Hanem azt mondja: Honvágyam van. Minek ez nekem. Van, aki mondja, énekli, hallgatásban fejezi ki, járja, üli, aludja a honvágyát, oly hosszan és oly hiábavalón. Mások azt mondják, a honvágy idővel elveszíti a tartalmát, egyre izzóbb lesz, és attól, hogy a konkrét otthonhoz már nincs köze, lesz csak igazán emésztő. Azok közé tartozom, akik ezt mondják. 88

Csak Könyvek

Tudom, hogy már tetűtéren is háromféle honvágy létezik: a fejtetű, a lapostetű és a ruhatetű. A fejtetű mászik, és viszket tőle a fejbőr a fül mögött, a szemöldökben és a hajtőnél, meg a nyakon. Ha viszket az ember nyaka, lehet még ruhatetű az inggallérban. A ruhatetű nem mászik. A ruha varrásában ül. Ruhatetűnek hívják, de nem cérnát eszik. A lapostetű mászik, és a szeméremszőrzetben viszket. Azt a szót, hogy szeméremszőrzet, nem mondtuk ki. Azt mondtuk: Viszket alul. A tetvek különböző méretűek, de mindegyik fehér, és úgy néz ki, mint egy parányi rák. Ha két hüvelykujjunk körme között szétnyomjuk, száraz, pattanó hangot hallat. Az egyik körmön a tetű nedves foltja marad, a másikon a ragadós vérpötty. A tetvek petéi színtelenek, és úgy sorakoznak, mint egy rózsafüzér üveggyöngyei, vagy mint átlátszó borsószemek a hüvelyben. Csak ha flekk-tífuszosak vagy tífuszosak, akkor veszélyesek a tetvek. Amúgy együtt lehet élni velük. Hozzászokik az ember, hogy mindenütt viszket. Azt hinné az ember, hogy a tetvek a borbélyműhelyben, a fésűvel együtt kerültek át egyik fejről a másikra. De erre semmi szükségük nem volt, a barakkban másztak át egyik ágyról a másikra. Az ágyak lábait vízzel töltött konzervdobozokba állítottuk, hogy elvágjuk az útjukat. De ők is olyan éhesek voltak, mint mi, és más utat találtak. Appell közben, ételosztáskor a sorbaállásnál, a kantin hosszú asztalainál, munka közben fel- és lerakodáskor, cigarettaszünetekben, de tangózás közben is átadtuk egymásnak a tetveket. Nullásgéppel kopaszra nyírtak bennünket, a férfiakat Oswald Enyeter nyírta le a borbélyműhelyben. A nőket a felcsernő, a gyengélkedő melletti deszkabódéban. A nők az első hajnyírás után magukkal vihették a copfjukat, betehették a bőröndjükbe, hogy legyen valami emlékük saját magukról. Nem tudom, a férfiak miért nem tetvészkedtek soha. A nők naponta összedugták a fejüket, fecsegtek, énekeltek, és összefogdosták egymáson a tetveket. A Citerás Lommer már az első télen tudta, hogyan kell a gyapjúpulóvert megtisztítani a tetvektől. Alkonyatkor, amikor már bőven fagypont alá száll a hőmérséklet, ás az ember egy 30 centiméter mély lyukat a földbe, beletömködi a pulóvert, és lazán rákotorja a földet, csak egy ujjnyi darabkát hagy kikandikálni. Az éjszaka folyamán az összes tetű kimászik belőle. A hajnali derengésben fehér csomókban ülnek a pulóvercsücskön. Egyszerre szét lehet őket taposni. Márciusban, amikor a föld már nem fagyott egy méter mélységig, a barakkok között ástunk lyukat. Úgy álltak ki a pulóvercsücskök minden este a földből, mint egy kötött zöldségeskert. Hajnalban fehér habot virágzott a pulóver, mint a karfiol. Széttapostuk a tetveket, és kihúztuk a pulóverünket a földből. Megmelegedtünk benne, a Citerás Lommer pedig azt mondta: a ruha akkor sem hal meg, ha eltemetik. Hét évvel azután, hogy hazatértem, éppen hét éve nem voltam tetves. De 60 éve, ahányszor karfiol van a tányéromon, tetveket eszem a pulóvercsücsökről a hajnali derengésben. A tejszínhab se tejszínhab, a mai napig sem vált azzá. A tetvetlenítés helyszíne a második évtől az ETUBA volt, egy kis kamra a tusoló mellett, amelybe minden szombaton 100 Celsius-foknál melegebb forró levegőt fújtak. Ruháinkat vaskampókra akasztottuk, futómacskára emlékeztető görgőkön jártak körbe-körbe, mint egy vágóhíd hűtőkamrájában. A ruhasütés tovább tartott, mint amennyi időnk és forró vizünk volt a zuhanyozóban – körülbelül másfél órát. Zuhanyozás után meztelenül álltunk az előtérben, és várakoztunk. Görbe hátú, rühes alakok, meztelenül úgy néztünk ki, mint a kimustrált igavonó barmok. Szégyellni nem szégyelltük magunkat. Ki előtt szégyellje magát, akinek már nincs is teste. Pedig evégett voltunk a lágerben, a testi munka végett. Minél kevésbé volt testünk, annál könnyebben tudott büntetni bennünket. Porhüvelyünk az oroszoké volt. A többiek előtt soha nem szégyelltem magam, csak önmagam előtt, az előtt, ami egykoron voltam, sima

Csak Könyvek

89

bőrömmel a Neptun fürdőben, ahol a levendulás gőz és a mohó boldogság megzavarta az eszemet. Ahol eszembe sem jutott volna valami két lábon járó, kimustrált igavonó barom. Amikor a ruhák kijöttek az etubából, forró és sós szaguk volt. Anyaguk megperzselődött és töredezetté vált. Viszont két-három tetvetlenítési menet után a csempészett cukorrépák kandírozott gyümölccsé alakultak át. Én soha nem tettem cukorrépát az etubába. Volt szívlapátom, szenem, cementem, homokom, salaktéglám és pincesalakom. Volt egy rettenetes napom a krumpliföldön, de cukorrépával nem találkoztam. Csak azoknak a férfiaknak volt kandírozott gyümölcsük az etubában, akik a kolhozban cukorrépát rakodtak. Otthonról tudtam, milyen a kandírozott gyümölcs: üveges zöld, málnavörös, citromsárga. Olyanok voltak a fonott kalácsban és a foghíjakban, amikor ettünk, mint az ékkövek. A kandírozott répa földbarna volt, ha meghámozták, úgy nézett ki, mint egy cukormázzal bevont ököl. Amikor néztem, hogyan eszik a többiek, a honvágy fonott kalácsot evett, és összerándult a gyomor. A negyedik év szilveszterének éjjelén én is ettem kandírozott répát a női barakkban – egy tortában. Trudi Pelikan készítette, nem sütötte, hanem építette. Kandírozott gyümölcsök helyett – kandírozott répa, dió helyett – napraforgómag, liszt helyett – kukoricadara, süteményestányérok helyett – a haldoklók szobájából származó falicsempék darabjai. Mindenkinek járt hozzá egy-egy szál cigaretta a bazárból – LUCKY STRIKE. Én kettőt szívtam belőle, és berúgtam. Fejem lesiklott a vállamról, és elvegyült a többi arc között, keringeni kezdtek az emeletes ágyak. Énekeltünk, ringatóztunk a marhavagonblues dallamára: Erdőn a boroszlán virít, Árkon havas a nyom, S én egyre csak a nekem írt Levélkéd fájlalom. A Vigyázó Kati ült a lámpa alatti asztalkánál, kezében a csempedarab, rajta a tortája. Részvétlenül nézett minket. Ám amikor a dal véget ért, ringatózni kezdett a székén, és ezt a hangot hallatta: HUUU, HUUU. Azt a mély, tompa, elnyújtott hangot, amivel a deportációs mozdony utoljára állt meg a behavazott tájban, négy évvel korábban. Megdermedtem, néhányan sírtak. Trudi Pelikan sem bírta megállni. A Vigyázó Kati pedig nézte a sírást, és ette a tortáját. Látszott, hogy ízlik neki. Vannak szavak, amelyek azt csinálnak velem, amit akarnak. Már nem tudom, az orosz VOS szó poloskát jelent-e, vagy tetűt. Én mindkettőt értem rajta. Talán a szó nem is ismeri az állatot, amit jelent. Én igen. A poloskák fölmásznak a falon, és a sötétben levetik magukat a plafonról az ágyakra. Nem tudom, vajon világosban egyáltalán nem esnek le, vagy csak nem látszanak. A poloskák ellen is ég egész éjjel az őrfény a barakkokban. Az ágyak vasból vannak. Rozsdás vasrudak durva hegesztési varratokkal. A zugokban jól tud szaporodni a poloska, csakúgy, mint a gyalulatlan deszkák réseiben, a szalmazsákunk alatt. Ha a poloskák nagyon elszaporodnak, kénytelenek vagyunk – többnyire hétvégén – kivinni az ágyakat az udvarra. A gyárban dolgozó férfiak készítettek maguknak drótkeféket. A kefék nyomán az ágyvasak és a deszkák vörösesbarnák lesznek a szétnyomott poloskák vérétől. A ránk parancsolt poloskairtásban hatalmas ambícióval veszünk részt. Mi is tiszta ágyakat akarunk, és éjszakai nyugalmat. Jólesik látni a poloskák vérét, mert az a mi vérünk. Minél több a vér, annál kéjesebb nyomkodni a poloskákat. Minden gyűlöletet kicsal belőlünk. Halálra súroljuk a poloskákat, és úgy önt el közben bennünket a büszkeség, mintha az oroszokkal csinálnánk. Azután ránk tör a halálos fáradtság, mintha fejbe kólintottak volna. A fáradt büszkeség elszomorító. A poloskairtástól egészen kicsi lett, legközelebb kezdheti újra. A hiábavalóság biztos tudatában cipeljük vissza a barakkokba a poloskátlanított ágyakat. A szó legszorosabb

90

Csak Könyvek

értelmében tetves szerénységünkkel csak ennyit mondunk: Legalább ennek az éjszakának állunk elébe. És 60 évvel később ezt álmodom: Másodszor, harmadszor, de van, hogy hetedszer deportálnak. A kúthoz támasztom a gramofontokot, és téblábolok az appellplatzon. Nincsenek brigádok, nincs nacsalnyik. Nincs munkám. Az egész világ elfeledkezett rólam, a lágerparancsnokság is. A lágerveterán tapasztalataimra hivatkozom. Mégiscsak van egy szívlapátom, a nappali és éjszakai műszak, ha én csináltam, egy műalkotás volt, ezt magyarázom. Nem akárhonnan szalajtottak, tudok én ám, nem is akármit. Értek a pincéhez meg a salakhoz. Nézzék, az első deportálásomból ide, a lábszáramba nőtt egy bogár nagyságú kékesfekete salakdarab. Úgy mutatom a helyet a lábszáramon, mint egy hősi érdemérmet. Nem tudom, hol aludjak, itt minden olyan új. Hol vannak a barakkok, kérdem. Hol van Bea Zakel, hol Tur Prikulitsch. A bicegő Fenya mindegyik álmomban más és más horgolt kabátkát visel, felette mindig ugyanazt a vállszalagot fehér kenyeresruhából. Azt mondja, nincs lágerparancsnokság. Úgy érzem, nem törődik velem senki. Senkinek nem kellek itt, de nem is mehetek innét semmiképpen. Miféle lágerbe került ez az álom. Érdekli-e az álmot egyáltalán, hogy valóban létezett a szívlapát és a salakpince. Hogy elég volt az öt fogságban töltött év. Talán csak nem akar az álom örökké deportálni, hogy aztán a hetedik lágerben még csak dolgozni se hagyjon. Ez valóban sértő. Semmit nem tudok az álomnak nekiszegezni, akárhanyadszor deportál, akármelyik lágerben kötök ki éppen. Arra az esetre, ha valaha az életben még egyszer deportálnának, tudom: Vannak első dolgok, amik akarják a következőt, még ha én egyáltalán nem is akarom. Miért térek vissza újra meg újra ebbe a kötelékbe. Miért formálok jogot éjszakánként a nyomorúságra. Miért nem tudok szabad lenni. Mi az, hogy arra kényszerítem a lágert, legyen az enyém. Honvágy. Minek ez nekem.

Egy világos pillanat Egy délután a Vigyázó Kati, ki tudja, mióta már, a barakkban ült, a faasztalkánál. Talán a kakukkos óra miatt. Amikor beléptem, azt kérdezte: Te itt laksz. Mire én: Igen. Én is, mondta Kati, de a templom mögött. Tavasszal költöztünk az új házba. Akkor halt meg az öcsém. Öreg volt. Én azt mondtam: De hiszen fiatalabb volt nálad. Beteg volt, és akkor az ember öreg, mondta erre Kati. Aztán fölvettem az antilopcipőjét, és elmentem a régi házhoz. Ott volt egy férfi az udvarban. És akkor a férfi azt kérdezte tőlem, hogy kerülsz ide. Megmutattam neki az antilopcipőt. Erre azt mondta, legközelebb a fejedet is használd. És aztán mit csináltál, kérdeztem. Aztán elmentem a templomba, mondta. És hogy hívják az öcsédet, kérdeztem. Mire ő: Lacinak, mint téged. De engem Leónak hívnak, mondtam erre. Talán otthon, nálatok igen, de itt Laci vagy, mondta ő.

Csak Könyvek

91

Micsoda világos pillanat, gondoltam, a név hosszú változatában benne van németül a tetű. A Laci a Ladislausból ered. A Vigyázó Kati felállt, előregörnyedt, és az ajtóból még egyszer ránézett a kakukkos órára. De a jobb szeme felém kancsalított, mint amikor visszájára fordítunk egy régi selymet. Fölemelte a mutatóujját, és így szólt: Tudod mit, ne integessél nekem többet a templomban.

A könnyelműség, mint a széna Nyáron kinn az appellplatzon táncolhattunk. A fecskék röpködtek az éhségük után, hamarosan leszállt az éj, már sötéten csipkézettek voltak a fák, vöröslött a felhők alja. Később a kantin felett ujjnyi vékony hold függött. Kowatsch Anton dobjának hangját ide-oda himbálta a szél, a táncoló párok úgy dülöngéltek, mint a bokrok az appellplatzon. Hullámokban jött a harangszó a kokszkemencék felől. Közvetlenül a harangszó után a parazsak fénye érkezett a gyár területe felől, egészen idáig elért a fény az égen. És amíg ki nem aludt, jól lehetett látni az éneklő Loni remegő strúmáját és a harmonikás Konrad Fonn súlyos szemhéját, aki mindig oldalra nézett, oda, ahol nem volt semmi és senki. Volt abban valami állatias, ahogyan Konrad Fonn kihúzta és visszanyomta a harmonika bordáit. Szemhéja elég súlyos volt ahhoz, hogy a tekintete szemérmetlennek hasson, de az üresség a szemében túl hideg volt hozzá. Az ő lelkét nem hatotta át a zene. Ő elhessegette magától a dalokat, mi hagytuk, hogy belénk fúrják magukat. Tompán és vontatottan szólt a harmonika. Amióta a Citerás Lommert, ahogyan az illetékesek kifejezték magukat, behajózták Ogyesszában, hiányoztak a zenekarból a meleg, világos hangok. Talán a harmonika is lehangolt volt, akár a játékosa, és kételkedett benne, hogy táncnak nevezhető-e, ha egy csapat deportált párosával dülöngél az appellplatzon, mint a szélfútta bozót. A Vigyázó Kati egy padon ült, és ütemre lóbálta a lábát. Ha egy férfi táncolni akart vele, kifutott a vaksötétbe. Olykor táncolt valamelyik nővel, közben nyújtogatta a nyakát, fölnézett az égre. Lépésváltáskor sem jött ki a ritmusból, régebben gyakran táncolhatott. Amikor a padon ülve azt látta, hogy a párok túl közel kerülnek egymáshoz, kavicsokat kezdett dobálni. Nem játék volt, komoly maradt az arca. Albert Gion megjegyezte, hogy a legtöbben el is felejtik az appellplatzot, sőt azt mondják, táncolunk egyet a téren. És hogy soha többé nem táncol Wandschneider Cirmivel, az egy pióca, mindenáron ki akar kezdeni vele. Pedig a zene az, ami csábít ebben a sötétben, nem ő. A téli Palománál, a kantinba zárva az érzések is pedáns redőkbe rendeződtek, mint a harmonika bordái. A nyári tánc felborzolta a könnyelműséget a bánat fölött, mint a szénát. A barakkablakok gyengén derengtek, inkább éreztük, mint láttuk egymást. Trudi Pelikan azt mondta, a téren csak úgy csöpög a honvágy, a fejünkből le a hasunkba. A párok óránként más és más mintázatot alkotnak, ezek honvágyból születő párok. Azt hiszem, a jó- és rosszindulat azon keverékei, amelyek a párokkal együtt kialakulnak, ugyanolyan sokfélék és talán ugyanolyan siralmasak is voltak, mint a szénkeverékek. De csak azt lehetett keverni, amink volt. Nem lehetett, kellett. Ahogyan nekem minden keverékből ki kellett maradnom, és nagyon kellett vigyáznom, hogy senki ne sejtse, miért. A harmonikás valószínűleg sejtette, volt benne valami elutasító. Ez bántott, pedig visszataszítónak találtam. Minden egyes alkalommal kénytelen voltam az arcába nézni, annyi ideig és olyan gyakran, ahogyan a parázs fénye elöntötte az eget. Minden negyedórában

92

Csak Könyvek

láttam a harmonika fölött a nyakát a kutyafejjel, és a félelmetesen kifordult, fehér kőszemet. Aztán az ég megint csupa fekete éjszaka lett. És én megint vártam negyedórát, hogy meglássam a csúnya kutyafejet a fényben. Mindig ugyanez történt a nyári Palománál az appellplatzon. Csak szeptember végén, az egyik utolsó szabadtéri éjszakai táncnál történt másképp. Mint annyiszor, most is a fapadon ültem, térdemet felhúzva az állam alá. Paul Gast, az ügyvéd tartott egy kis pihenőt, leült a lábamhoz, és nem szólt semmit. Talán hébe-hóba mégiscsak eszébe jutott a halott felesége, Heidrun Gast. Mert abban a pillanatban, ahogy nekem döntötte a hátát, az oroszok faluja mögött lehullott egy csillag. Azt mondta: Leo, kívánj gyorsan valamit. Az oroszok faluja elnyelte a csillagot, a többi úgy szikrázott, mint a durva só. Nekem nem jutott eszembe semmi, mondta, és neked. Én azt feleltem: Hogy éljünk. Hazugság volt, oly könnyelmű, mint a széna. Azt kívántam, hogy ne éljen a pótöcsém. Anyámnak akartam bánatot okozni, hiszen azt a fiút nem is ismertem.

A lágerboldogságról A boldogság hirtelen jön. Kétféle boldogságot ismerek: a szájban és a fejben érzett boldogságot. A szájba evés közben érkezik, és rövidebb, mint a száj, sőt a száj szónál is rövidebb. Amíg kimondjuk, nincs ideje fölszállni a fejbe. A száj boldogsága nem is akarja, hogy beszéljenek róla. Ha beszélek róla, minden mondatot a HIRTELEN szóval kéne kezdenem. És így befejeznem: NEM SZÓLSZ RÓLA SENKINEK, MERT MINDENKI ÉHES. Csak egyszer mondom el: Hirtelen lehajtod az ágat, akácvirágot szedsz, és megeszed. Nem szólsz róla senkinek, mert mindenki éhes. Vadsóskát szedsz az útszélen, és megeszed. Vad kakukkfüvet szedsz a csövek közt, és megeszed. Kamillát szedsz a pinceajtó mellett, és megeszed. Vad fokhagymát szedsz a kerítésnél, és megeszed. Lehajtod az ágat, fekete szedret szedsz, és megeszed. Vadzabot szedsz az ugaron, és megeszed. Egyetlen krumplihéjat sem találsz a kantin mögött, találsz viszont egy káposztatorzsát, és megeszed. Télen nem szedsz semmit. Hazafelé indulsz a műszakból a barakkba, és nem tudod, hol a legízletesebb a hó. Markolj-e bele mindjárt a pincelépcsőnél, vagy majd a behavazott szénrakásnál, netán csak a lágerkapuban. Anélkül, hogy döntenél, belemarkolsz a kerítésoszlop fehér sapkájába, és felfrissíted a csuklódat, a szádat meg a nyakadat, egészen a szívtájékig. Hirtelen nem érzed a fáradtságot. Nem szólsz róla senkinek, mert mindenki fáradt. Ha nincs káosz a pincében, egyik nap olyan, mint a másik. Azt kívánod, hogy egyik nap olyan legyen, mint a másik. Az ötödik a kilencedik után jön, ahogy Oswald Enyeter, a borbély mondja – az ő törvényei szerint a szerencsés boldoguláshoz kell egy kis balamuk. Én szerencsével járok és boldogulni fogok, mert nagyanyám azt mondta: Tudom, hogy visszajössz. Erről sem szólok senkinek, mert mindenki vissza akar térni. A szerencsés boldoguláshoz cél kell. Keresnem kell egy célt, ha mást nem, a havat a kerítésoszlop tetejéről. A szájban érzett boldogságnál jobban lehet beszélni a fejben lakozóról. A száj boldogsága egyedül akar lenni, néma, és befelé növekszik. De a fejben lakozó boldogság társaságkedvelő, kívánkozik a többiek után. Tévelyeg ez a boldogság, és olykor

Csak Könyvek

93

csetlik-botlik is. Olyan sokáig tart, hogy ki sem tudod élvezni. Darabokra széteső boldogság, nehéz szétválogatni a darabjait, úgy keveredik, ahogy neki tetszik, és hamar változik fénylőről sötét elmosódott vak rosszindulatú bujkáló csapongó vonakodó féktelen erőszakos ingatag magába roskadt szétszórt meggyűlt összegubancolódott megcsalt elnyűtt szétmorzsolt zavart türelmetlen szúrós mogorva visszájára fordított pimasz lopott eldobott megmaradt egy mozdulat miatt félresikerült boldogságra. A fejben érzett boldogságnak bepárásodhat a szeme, tekergetheti a nyakát, remeghet az ujja. De mindig úgy zörömböl a homlokunk mögött, mint béka a konzervdobozban. A végső boldogság és a legnagyobb szerencse az utolsó csepp boldogság. Ez akkor köszönt be, amikor meghalunk. Emlékszem még, amikor Irma Pfeifer belefulladt a malterosgödörbe, Trudi Pelikan összecsücsörítette a száját, és nagyot csettintett vele, majd azt mondta, így, egyetlen szóval: Utolsócseppboldogság. Igazat adtam neki, mert a halottakon, amikor eltakarítottuk őket, láttuk a megkönnyebbülést, hogy a koponya fészke, a lélegzet szédítő hintázása, a mellkas féktelen pumpálása, a gyomor várótermi üressége végre békén hagyja őket. A fejben lakozó boldogság színtiszta formája sohasem létezett, mivel közben minden szájban ott lakott az éhség. Nekem az evés még 60 évvel a láger után is nagy izgalom. Minden pórusommal eszem. Ha másokkal eszem együtt, kellemetlen társaság vagyok. Követelőzve eszem. A többiek nem ismerik a száj boldogságát, társasági és udvarias evők. Nekem viszont éppen evés közben villan át az agyamon az utolsó csepp boldogság, hogy mindenkihez, akik most itt ülnek, valamikor eljön, és hogy akkor mindenkinek meg kell válnia a koponya fészkétől, a lélegzet hintájától, a mellkas pumpájától, a gyomor várótermétől. Annyira szeretek enni, hogy azért nem akarok meghalni, mert akkor nem ehetek többé. 60 éve tudom, hogy a hazatérés nem

94

Csak Könyvek

tudta megfékezni bennem a lágerboldogságot. Ez a boldogság a maga örökös éhségével még ma is minden más érzésnek kiharapja a közepét. Nálam üres a közép. Amióta hazatértem, mindennap minden érzésnek megvan a maga éhsége, és viszonzásra tart igényt, amit én nem tudok neki megadni. Énbelém már senki nem kapaszkodhat. Engem az éhség tanított, és alázatból vagyok elérhetetlen, nem büszkeségből.

Élünk. Csak egyszer élünk A csont és bőr időkben üres volt a fejem, csak egy verkli működött benne, amely éjjel és nappal, örökösen ezt zakatolta: A hideg metsző, az éhség megcsal, a fáradtság rád nehezedik, a honvágy elemészt, a tetvek és a poloskák csípnek. Csereakciót terveztem ezekkel a dolgokkal, amelyek nem holtak, miközben nem is élnek. Életmentő csereakción törtem a fejem a testem, a levegőben úszó horizont és az út pora között. Tőlük akartam kölcsönkérni végtelen kitartásukat, és testetlenül létezni, majd pedig, amikor a legrosszabb véget ér, megint visszabújni a testembe és megjelenni a vattakabátomban. Ennek semmi köze nem volt a meghaláshoz, annak az ellenkezője volt. A zéruspont a kimondhatatlan. Egyetértünk abban, a zéruspont meg én, hogy őróla nem lehet beszélni, legföljebb körülírni. A nulla kitátott szája enni tud, beszélni nem. A zérus körülzár a maga fojtogató gyöngédségével. Az életmentő cserekació nem tűr semmi hasonlítgatást. Kényszerítő erejű és direkt, mint az, hogy: 1 lapátemelés – 1 gramm kenyér. A csont és bőr időkben minden jel szerint sikeres életmentő csereakciót hajtottam végre. Olykor-olykor enyém lett a horizont és a poros út végtelen kitartása. Ha nem lett volna egyebem, mint csont és bőr egy vattakabátban, nem tudtam volna életben maradni. A test táplálása mind a mai napig titok előttem. A testben folyamatos bontás és építés zajlik, akár egy építkezésen. Naponta látod magadat és a többieket, de egyik napon sem észleled, mennyi omlik össze benned, és mennyi épül fel. Rejtély, hogyan zajlik az, ahogyan a kalóriák adnak és elvesznek. Hogyan tüntetnek el benned minden nyomot, amikor elvesznek tőled, és hogyan kerül beléd minden vissza, amikor adnak. Nem tudod, mikor kerülsz felfelé ívelő pályára, csak azt érzed, hogy megint van erőd. Az utolsó lágerévben pénzt kaptunk a kezünkbe a munkánkért. Bevásárolhattunk a bazárban. Aszalt szilvát ettünk, halat, orosz palacsintát édes vagy sós túróval, szalonnát és zsírt, kukoricalepényt cukorrépapéppel, olajos halvát. Néhány héten belül átlagosan tápláltak lettünk. Puffadtkövérek, a borbély úgy mondta: BAMBUCOK. Megint férfiak és nők voltunk, mintha egy második pubertásba léptünk volna. Az új hiúság már akkor megkezdődött a nőknél, amikor a férfiak még pufajkában csoszogtak. Ők még elég szépek voltak maguknak, és csupán alapot szolgáltattak a nőknek a hiúsághoz. Az éhségangyal rákapott a ruhára, az új lágerdivatra. A férfiak méterhosszú, sziromfehér, karvastagságú gyapjúköteleket hoztak a gyárból. A nők szálakra bontották a sodrott köteleket, és vas horgolótűvel melltartót, bugyit, blúzt, pruszlikot horgoltak maguknak. A csomókat mindig belülre igazították, egyet sem lehetett látni a kész darabokon. Még hajpántot és brosst is horgoltak. Trudi Pelikan horgolt tavirózsabrosst viselt, olyan volt, mint egy mellére akasztott mokkáscsésze. Az egyik Cirmi harangvirágbrosst, drótra szerelt gyűszűvel a közepében, Loni Mich pedig egy vörös téglaporral színezett dáliát. A gyapjúfeldolgozásnak ebben az első szakaszában még én is elég szép voltam magamnak. De hamarosan én is ki akartam magamat stafírozni. Hosszadalmas kézimunkával a szakadt

Csak Könyvek

95

bársonygalléros kabátból ellenzős sapkát varrtam. Fejben kész volt a terv, bonyolult konstrukció, tele rafinált részletekkel. Körben autógumiból kivágott pánt a kabát anyagával bevonva, akkora, hogy a kalapot ferdén a fülemre tudjam húzni. Az ellenzőt kátránypapírral erősítettem meg, az ovális felsőrészt cementzsákpapírral, és az egész sapkát egy rongyosra szakadozott alsóing még használható darabjaival béleltem ki. A bélés nekem volt fontos, az otthonról hozott hiúság, hogy az ember magamagának ott is szép akar lenni, ahová mások nem látnak be. Ez az ellenzős sapka a várakozás sapkája volt, az eljövendő jobb időkre készített sapka. A nők horgolt lágerdarabjaihoz kapható volt az oroszok falujában toalettszappan, púder és rúzs. Mindegyik ugyanaz a márka: KRASZNIJ MAK, vörös mák. A sminkszerek rózsaszínűek voltak, és mellbevágóan édes szagot árasztottak. Az éhségangyal meg csak bámult. A legelső divathullámmal jött a kimenőcipő, a BALETKI. Én egy gumiabroncs felét vittem a cipészhez, a többiek a gyári futószalagról szereztek maguknak gumianyagot. A cipész könnyű nyári cipőket készített nagyon vékony, hajlékony talppal, mindenkinek a saját méretében. A szélén szépen eldolgozta, elegáns volt. Nők-férfiak egyaránt viselték. Az éhségangyal könnyed léptekkel kezdett járni. A Paloma nem fért a bőrébe, mindenki szaladt a térre és táncolt, míg röviddel éjfél előtt fel nem hangzott a himnusz. Mivel azonban a nők nemcsak maguknak és a többi nőnek, hanem a férfiaknak is tetszeni akartak, a férfiaknak is meg kellett erőltetniük magukat, hogy a nők a függöny mögé, a horgolt alsóneműhöz engedjék őket. Úgyhogy a baletki után a ruházat terén is eljött a férfidivat ideje. Új divat, új szerelmi viszonyok, vadcsapás és magterjesztés, terhességek, kaparások a városi kórházban. De a babák is egyre sokasodtak a gyengélkedőn, a farács mögött. Elmentem Reusch úrhoz, aki a Bánátból jött, Temeshidegkútról. Csak az appellről ismertem. Napközben törmeléket takarított egy szétbombázott gyárban. Esténként szakadt pufajkákat javított dohányért. Tanult szabó volt, és amióta az éhségangyal könnyed léptekkel grasszált közöttünk, keresett szakemberré vált. Reusch úr kihúzott egy keskeny és vékony, szakadozott papírszalagot, rajta ceruzával berajzolva a centiméterek, megmért nyakamtól a bokámig. Azután közölte velem, hogy a nadrághoz 1,50 méter anyag, a zakóhoz 3,20 méter. És még 3 nagy gomb, meg 6 kicsi. A zakóbélésről ő gondoskodik, tette hozzá. A zakóhoz akartam még egy csatos övet is. Bújtatós csatot ajánlott két fémkarikából, a zakó hátán pedig egy ráncolást, amely egy felső bevarrással, kétoldalt nyílik. Azt mondja, ez a mély szemberánc most nagy divat Amerikában. Két fémkarikát rendeltem Kowatsch Antonnál, és minden készpénzemmel bementem az oroszok falujába, a boltba. A nadrág anyaga matt kék volt, világosszürke noppokkal. A zakó anyaga homokszínű, cementzsákbarna kárómintával, a kárók mintha kiemelkednének az anyagból. Vettem még készen egy nyakkendőt, mohazöldet, ferde rombuszmintákkal. És 3 méter sárgásszöld ripszet, ingnek. Aztán gombokat a nadrághoz meg a zakóhoz, plusz 12 egészen kicsit az inghez. Ez 1949 áprilisában volt. Három héttel később megvolt az ing és az öltöny a mély szemberánccal és a csatos övvel. A borvörös, matt-fényes kockás selyemsál most végre illett volna hozzám. Tur Prikulitsch már régen nem hordta, valószínűleg eldobta. Az éhségangyal kiköltözött a fejemből, de még mindig ott ült a nyakamon. És jó memóriája volt. Nem is volt rá szüksége, a lágerdivat is éhség volt, a másik fajta, a szem éhsége. Az éhségangyal így szólt: Ne szórd el az összes pénzed, ki tudja, mi jön még. Ami jöhet, az el is jött, gondoltam. Kimenőruhát akartam a lágerkorzóra, a tánctérre, sőt a gyomokon, rozsdás vasakon, törmelékeken keresztül a pincémhez vezető útra is. Úgy kezdtem a műszakot, hogy átöltöztem. Az éhségangyal óva intett: Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. De én azt mondtam erre: Élünk. Csak

96

Csak Könyvek

egyszer élünk. A laboda se szabadul innen, mégis vörös ékköveket visel, és minden egyes levelének külön kesztyűt varr, más-más hüvelykujjal. A gramofontoknak időközben lecseréltem a kulcsát, de kezdett kicsi lenni. Csináltattam az asztalossal még egy masszív fabőröndöt az új ruháknak. És rendeltem a lakatosműhelyben Paul Gasttól egy komoly bőröndzárat két pánttal. Miközben a tánctéren először sétáltattam meg az új ruhámat, arra gondoltam: Ami jöhet, az el is jött. Maradjon csak minden úgy, ahogy most van.

Járok én még az elegáns flaszteren A laboda a negyedik békenap után is harsogó zölden sarjadt ki a földből. Nem szedtük le, már nem mardosott annyira az éhség. Biztosak voltunk benne, hogy miután négy éven keresztül kiéheztettek, most már nem a hazaútra, hanem az itt maradásra hizlalnak bennünket. Az oroszok minden évben várták az eljövendőt, mi rettegtünk tőle. Számunkra az elmúlt idő önmagának volt útban, nekik az új idő szétfolyt az óriási országban. Elterjedt a pletyka, miszerint Tur Prikulitsch és Bea Zakel az évek során ruhákat halmoztak fel és rejtegettek a ruháskamrában, aztán eladták őket a bazárban, és a pénzt elosztották Sistvanyonovval. Ezért fagytak meg sokan, akiknek a lágerrendtartás szerint is joguk volt az alsóneműhöz, a pufajkához és a cipőhöz. Már nem is számoltuk őket. De ha békeévek szerint számoltam, tudtam, hogy a gyengélkedőn, Trudi Pelikan nyilvántartásában 334 halott nyugszik békében – az első, a második, a harmadik és a negyedik békeévben összesen. Hetekig nem gondoltam rájuk, aztán hirtelen zakatolni kezdtek, mint valami kereplő, az agyamban, és végigkísérték a napomat. Hányszor gondoltam arra, hogy a kokszkemencék harangocskái bimbamolnak át egyik évből a másikba. Szeretnék egyszer nem a lágerkorzó padján, hanem egy kerti padon ülő, szabad emberrel találkozni, aki soha nem volt lágerben. A tánctéren egy este futótűzként terjedt el a szó: KREPPTALP. Loni Mich, az énekesnőnk megkérdezte, mi az a krepp. Mire Karli Halmen Paul Gast, az ügyvéd felé sandítva azt válaszolta, a krepp a bekrepálni szóból származik, majd ha felszállunk a sztyeppe fölé, az égbe, mindannyian krepptalpú cipőt fogunk hordani. De Loni Mich nem nyugodott. A krepptalp után a FAVORITI-t hozta szóba, hogy állítólag Amerikában most ez számít modernnek. A harmonikás Konrad Fonn erre azt válaszolta, hogy a favoriti olyan kacsafarok-frizura, ami a férfiak füle mellé nő. Az oroszok falujában volt egy mozi, kéthetente nekünk, lágerlakóknak vetítettek benne filmet meg filmhíradót. Oroszokat, de amerikaiakat, sőt Berlinből elkobzott UFA-filmeket is. Egy amerikai filmhíradóban mutatták, ahogy konfetti hullik az égből a felhőkarcolók között, akár a hóesés, meg éneklő férfiakat mutattak krepptalpú cipőben és állukig érő oldalszakállal. És amikor vége lett a filmnek, Oswald Enyeter, a borbély azt magyarázta, hogy ezeket a pakompartokat hívják errefelé favoritinek. Szóval teljesen eloroszosodtunk, de közben megfelelünk a legújabb amerikai divatnak, tette hozzá. Én sem tudtam, mi az a favoriti. Ritkán mentem moziba. A beosztásom miatt az idő tájt mindig a pincében voltam, vagy ha nem, a pincét próbáltam kipihenni. De baletkim ezen a nyáron már nekem is volt, Kobelian nekem ajándékozott egy fél gumiabroncsot. A gramofontokomat be tudtam zárni, Paul Gast készített nekem kulcsot hozzá, három finom kis bütyökből állt a tolla, mint az egérfogak. Az asztalostól megkaptam az új fabőröndöt lelakatolható pántokkal. El voltam látva új ruhákkal. A krepptalp nem lett volna a pincébe

Csak Könyvek

97

való, a favoriti pedig nőtt magától, de az meg inkább Tur Prikulitschhoz illett volna. Az én szememben egyenesen piperkőc viseletnek tűnt. De azért mégiscsak legfőbb ideje, gondoltam magamban, hogy Bea Zakellel vagy Tur Prikulitschcsal egyszer már valahol máshol, egyenrangú félként találkozzam, mondjuk egy vasútállomáson, öntöttvas pilaszterek, lecsüngő petúniák közt, mint egy fürdőhelyen. Mondjuk én beszállok a vonatba, és Tur Prikulitsch ugyanabban a kocsiban ül. Kurtán odaköszönök neki, és leülök átlósan vele szembe, ez minden. Úgy fogok tenni, mintha ez lenne minden, mert látni fogom a jegygyűrűjét, és nem fogom megkérdezni, elvette-e Bea Zakelt. Kicsomagolom és a felcsapható asztalkára teszem a szendvicsemet. Fehér kenyér vastagon megvajazva, rózsaszín főtt sonkával. Nem fog ízleni, de ügyelni fogok, hogy ezt ne lehessen észrevenni rajtam. Vagy a Citerás Lommerrel fogok találkozni. Szembejön Loni Michhel. Látni fogom, hogy Loninak azóta tovább nőtt a strúmája. Mind a ketten el akarnak majd vinni koncertre az Athenäumba. Én affektált hangon kimentem magam, ők meg tovább mennek. Ugyanis jegyszedő és nézőtéri felügyelő leszek az Athenäumban, fogadom őket a bejáratnál, és fölemelt mutatóujjal azt mondom majd: Mutassátok csak a jegyeteket, itt a páros számok vannak bal oldalon, a páratlanok jobb oldalon, nektek a 113-as és a 114-es jutott, tehát külön ültök. És csak akkor ismernek fel, amikor nevetni kezdek. De lehet, hogy nem fogok nevetni. Azt is elképzeltem, hogy Tur Prikulitschcsal másodszor egy amerikai nagyvárosban találkozom majd. Nem lesz jegygyűrű az ujján, viszont az egyik Cirmivel a karján jön föl a lépcsőn. Cirmi nem ismer meg, de Tur rám kacsint, mint Edwin bácsi, amikor azt mondja: Mit szólsz, megint szemet vetettem valakire. És én tovább megyek, ez minden. Talán aránylag fiatalon szabadulok a lágerből, a legszebb éveimben, ahogy mondják, meg ahogyan a dalban van, amelyet Loni Mich reszkető strúmával énekel, mint egy áriát: MAJD HARMINC ÉVET ÉLTEM ÉN. Lehet, hogy Tur Prikulitschcsal találkozom harmadszor, negyedszer, és még sokszor, egy harmadik, egy negyedik, egy hatodik, akár egy nyolcadik jövőben. Egyszer egy szálloda második emeleti ablakából nézek le az utcára, esni fog az eső. És odalent egy férfi éppen az esernyőjét nyitja ki. Sokáig tart neki, és megázik, mert beakad az ernyő. Látni fogom, hogy az ott lent Tur keze, de ő erről nem fog tudni. Ha tudná, gondolom majd magamban, nem szöszmötölne ilyen sokáig azzal az ernyővel, vagy kesztyűt húzna, vagy egyáltalán nem jönne ebbe az utcába. Ha nem Tur Prikulitsch lenne a férfi, csak valaki az ő kezével, akkor lekiáltanék az ablakból: Menj már át a másik oldalra, a ponyva alatt nem ázol meg. A férfi fölemelné a fejét, és talán visszaszólna: Hogyhogy maga tegez engem. Mire én azt mondanám: Nem láttam az arcát, csak a kezét tegezem. Arra gondoltam, járok én még az elegáns flaszteren, ahol másképpen érzi otthon magát az ember, mint a kisvárosban, ahol születtem. Az elegáns flaszter egy sétány lesz a Feketetengernél. A fehér tajtékos víz úgy hintázik majd, amilyet még soha nem láttam. A sétányon neoncsövek világítanak, és szaxofonok szólnak. Találkozom Bea Zakellel és megismerem őt, még meglesz az a ferdén lefelé sikló tekintete. Arctalan leszek, mert ő nem ismer meg. A súlyos hajzuhataga is meglesz még, de nem összefonva viseli, hanem a halántéka mellett fog röpködni, lisztfehérre fakítva, mint a sirály szárnya. A magasan ülő pofacsontja is meglesz még, éles kontúrú árnyékokkal körülvéve, mint egy házsarok árnyéka délidőben. A derékszögre fogok gondolni, a lakótelepre a láger mögött. Múlt ősszel új lakótelep épült az oroszoknak a láger mögött. Előre gyártott fa sorházak voltak, Finnországból érkeztek, úgy is hívtuk őket, a finn házak. Karli Halmen mesélte nekem, hogy az épületelemek akkurátusan méretre voltak vágva, és pontos összeszerelési útmutató is járt melléjük. És hogy rakodás közben minden összekeveredett, míg a végén senki nem tudta, mi mihez tartozik. Az építkezés egy katasztrófa volt, emitt túl kevés elem, amott túl sok, vagy éppen nem került elő a megfelelő darab. Az építésvezető volt az egyetlen ember a lágerben töltött éveink alatt, aki a kényszermunkásokat kulturált országból származó 98

Csak Könyvek

embereknek tekintette, akik tudják, hogy a derékszög 90 fokos. Gondolkodó embereknek tekintette a deportáltakat, ezért jegyeztem meg. Az egyik cigarettaszünetben beszédet tartott a szocializmus helyes szándékairól és a tehetetlenségről. Beszéde abba a konklúzióba torkollt, hogy az oroszok tudják, mi a derékszög, de képtelenek összehozni. Egyszer majd, gondoltam, ki tudja, hányadik békeévben és hányadik jövőben, eljutok a hegygerincek honába, ahová álmomban a fehér disznó hátán lovagolok, és amelyről azt mondják az emberek, hogy a hazám. A hazatérés egyik változata, amelyik szájról szájra járt a lágerben, arról szólt, hogy mire hazaérünk, a legjobb éveink már mögöttünk lesznek. Úgy járunk majd, mint a hadifoglyok az első világháború után – évtizedekig tartó hazaút áll előttünk. Sistvanyonov magához rendel majd a legutolsó, legrövidebb appellre, és kihirdeti: Ezennel feloszlatom a lágert. Lelépni. És mindenki a saját szakállára elindul majd kelet felé, az ellenkező irányba, mert nyugat felé minden út el lesz zárva. Át az Urálon, keresztül egész Szibérián, Alaszkán, Amerikán, azután a Gibraltári-szoroson és a Földközi-tengeren. Huszonöt évvel később megérkezünk keletről nyugaton át a hazánkba, ha egyáltalán a hazánk, az otthonunk lesz még, ha nem lesz addigra Oroszország része. Vagy a többi változat: Hogy egyáltalán nem szabadulunk innen, mert addig tartanak itt bennünket, amíg az őrtornyok eltűnnek és a láger faluvá változik, mi pedig, noha továbbra sem vagyunk oroszok, sem ukránok, de a megszokás itteni lakosokká tesz majd bennünket. Vagy hogy olyan sokáig kell itt maradnunk, hogy már nem is akarunk hazamenni, mert biztosak vagyunk benne, hogy már senki nem vár bennünket otthon, otthon már amúgy is régen mások laknak majd, mert mindenkit elüldöznek, ki tudja, hová, és nekik maguknak sem lesz már otthonuk. Megint másik változat szerint a végén mi magunk akarunk majd itt maradni, mert már nem fogunk tudni mit kezdeni az otthonunkkal, és az otthonunk sem mivelünk. Ha az ember időtlen időkig semmit sem hall az otthonáról, felmerül benne a kérdés, haza akar-e egyáltalán menni, és ha igen, mi lesz otthon a kívánsága. A lágerben elvették tőlünk a kívánság képességét. Nem kellett és nem is akartunk semmiről dönteni. Igaz, haza akartunk menni, de ez kimerült az emlékező visszatekintésben, senki nem mert vágyakozva előretekinteni. Azt hittük, az emlékezés is vágyakozás. Miért is különböznének, ha mindig ugyanaz jár a fejünkben, és a világ annyira kicsúszott a kezünkből, hogy már nem is hiányzik. Mi lesz velem otthon. Elképzeltem, milyen leszek hazatért fogolyként: a hegygerincek között fogok futkározni a völgyben, és így csinálok: css, css, css, mint a vonat. Saját magamnak állítok csapdát, a legszörnyűbb meghittség csapdájába esem. Ez az én családom, mondom majd, és a lágerlakókra értem. Anyám azt fogja mondani, legyek könyvtáros, mert akkor nem kell kimenni a hidegbe. És úgyis mindig olvasni akartál, teszi majd hozzá. Nagyapám azt fogja mondani, gondoljam át, és legyek üzletkötő. Úgyis mindig utazni akartál, teszi majd hozzá. Anyám talán ezt mondja majd, nagyapám talán amazt, mi itt viszont a negyedik békeévben jártunk, és pótgyerek ide vagy oda, azt sem tudtam, élnek-e még. Itt a lágerben az üzletkötő és hasonló foglalkozások a fejben átélt boldogsághoz voltak elegendőek, legalább volt miről beszélni. Egyszer a pincében, a hallgatópadon beszélgettem erről Albert Gionnal, és még ki is tudtam csalogatni vele az örökös hallgatásából. Lehet, hogy egyszer majd üzletkötő leszek, mondtam, tele lesz a bőröndöm mindenféle kacattal, selyemkendőkkel, ceruzával, színes krétával, kenőcsökkel és folttisztítóval. Nagyapám egyszer hawaii kagylót hozott nagyanyámnak, akkorát, mint egy gramofontölcsér, a belseje kékes gyöngyházfényű volt. De lehet, hogy építész is leszek, tervrajztekercsekkel, meséltem a hallgatópadon, ozalidpapírtervrajzos építőmester. Lesz saját irodám. Pénzes embereknek fogok házakat építeni, az egyik teljesen kerek lesz, mint ez a vaskosár itt. Először zsírpapírra készítem el a tervrajzot.

Csak Könyvek

99

Függőleges tengelye mentén csigalépcső a pincétől a kupoláig. Mindegyik szoba körnegyedkörnyolcad és körtizenhatod alakú lesz, mint a tortaszeletek. A zsírpapírt beleteszem a keretbe, rá az ozalidpapírra, aztán a keretet öt-tíz percig a nap felé tartom, ez lesz a levilágítás. Azután az összetekert ozalidpapírt ammóniagőzzel teli hengerbe kell dugni, a terv rövid időn belül szépen kirajzolódik. Készen van az ozalidmásolat, rózsaszín, lila, fahéjszínekben. Albert Gion végighallgatott, aztán annyit mondott: Ozalidmásolat, nincs itt neked elég gőz, szerintem túlhajtottad magad. Mit gondolsz, miért vagyunk itt a pincében, azért, mert nincs rendes foglalkozásunk. Mi itt a rendes foglalkozás, fodrász, cipész, szabó. Ezek a jó foglalkozások, legalábbis a lágerben ezek a legjobbak. De ezeket otthonról kell hozni. Sorsszerű foglalkozások. Ha az ember tudta volna, hogy egy napon elviszik a lágerbe, akkor fodrásznak, cipésznek vagy szabónak tanult volna. De semmiképpen sem üzletkötőnek vagy építésznek vagy ozalizének. Igaza volt Albert Gionnak. Foglalkozás-e a malterhordás. Aki hosszú évekig maltert hord, salaktéglát vagy szenet lapátol, vagy a tíz körmével kaparja ki a krumplit a földből, vagy pincét pucol, az tudja, hogyan kell csinálni ezeket a dolgokat, de foglalkozása, az nincs. Nehéz fizikai munkája van, de nem foglalkozása. Tőlünk csak munkát követeltek, foglalkozást soha. Végig szolgák voltunk, szolgának lenni márpedig nem foglalkozás. Már nem tombolt bennünk az éhség, és a laboda még mindig ezüstösen zöldellt, aztán hamarosan megfásodott, és lángoló vörössé vált. Csak azért nem szedtük le, mert ismertük az éhséget, zsíros ételeket vettünk a bazárban, és ettünk féktelenül. A régi honvágyat puffadtra hizlalta az új, kapkodó hús. És hiába az új hús rajtam, még mindig a régi nótát kellett húznom: Járok én még az elegáns flaszteren. Én is.

Mélységesek, mint a csönd Mire túl voltam a csont és bőr időkön, az életmentő csereakción, mire került baletki, készpénz, ennivaló, új hús a bőröm alá, új ruhák az új bőröndbe – akkor jött a felfoghatatlan, az elviselhetetlen elbocsáttatás. A láger öt évéből öt dolgot tudok fölsorolni: 1 lapátemelés = 1 gramm kenyér. A zéruspont: a kimondhatatlan. Az életmentő csereakció: vendég odaátról. A lágerbeli mi: egyes szám. A kiterjedés a mélységbe tart. De minderre az öt dologra egy és ugyanaz érvényes: Mélységesek, mint a csönd közöttük, és nincsenek tanúk.

Az érinthetetlen 1950. január elején tértem haza a lágerből. Most megint egy szobában ültem, mélyen fekvő négyszög közepén, és fehér stukkós mennyezet borult fölém, akár a hótakaró. Apám a Kárpátokat festette, néhány naponta új akvarellt szürke csipkés hegyekkel és hótól elmosódó 100

Csak Könyvek

kontúrú fenyőkkel, majdnem mindegyik képen egyformán elosztva. A hegység lábánál sorba rendezve, a lejtőkön csoportosan, a gerincen párosával és egyesével, közöttük elszórva egyegy nyírfa, mint egy fehér agancs. Egyértelműen a felhőket a legnehezebb megfesteni, mindegyik képen szürke díványpárnákra hasonlítottak. A Kárpátok mindegyik akvarellen álmosak voltak. Nagyapám meghalt. Nagyanyám ült a plüssfoteljában, és keresztrejtvényt fejtett. Olykorolykor megkérdezett egy szót, keleti kanapé, cipő része, első betű n, lófajta, ponyvatető. Anyám egyik gyapjúzoknit kötötte a másik után a pótgyerek, Robert részére. Az első pár zöld volt, a második fehér. Azután barna, piros-fehér mintás, kék, zöld. A fehérrel kezdődött bennem a zavar – anyám tetűcsaládokat kötött. Attól fogva minden zokniban a kötött zöldségeskertünket láttam a barakkok között, pulóvercsücsköket a hajnali derengésben. Feküdtem a díványon, a gyapjúgombolyag egy bádoglavórban feküdt anyám széke mellett a földön, elevenebb volt, mint én. A fonál tekergett, lógott, leesett. Két ökölnyi gombolyagból jött ki egy zokni, a gyapjú teljes hosszát nem lehetett kiszámítani. Ha az összes zoknit összeadtam volna, talán a dívány és a vasútállomás közötti távolságnak felelt volna meg. Kerültem az állomás környékét. Most nem fázott a lábam, csak a fagyások viszkettek a rüsztömnél, ahol a kapca először fagyott oda a bőrhöz. Már négy órakor beállt a téli szürkület. Nagyanyám felkapcsolta a villanyt. A lámpaernyő világoskék tölcsér volt, sötétkék rojttal a szélén. A mennyezet kevés fényt kapott, a stukkón rajta ragadt a szürkület, és olvadni kezdett. Másnap reggel újra fehér volt. Azt képzeltem, hogy éjszakánként, amíg mi a többi szobában alszunk, mindig megfagy, mint a jéghímzések az ugaron, a Zeppelin mögött. A szekrény mellett ketyegett az óra. Lengett az inga, az időt lapátolta a bútorok közé, a szekrényből az ablakra, az asztalról a díványra, a kályhából a plüssfotelba, a nappalból az estébe. A falon lélegzetem hintája ketyegett, a mellkasomban pedig a szívlapátom. Hiányzott nagyon. Egy január végi kora reggelen értem jött Edwin bácsi, hogy bemutasson a mesterének a ládagyárban. Odakint az Iskola utcán, a szomszéd házban, Carp úr ablakában egy arc bukkant fel. Nyaktól lefelé elvágta a jégvirágok mintázata. Homloka körül jéghajszálak, orra tövénél zöldes, ferde pillantás – Bea Zakelt láttam a fehér virágos pongyolájában, súlyos ősz copffal. Az ablakban, mint minden reggel, Carp úr macskája ült, de én Bea Zakelt sajnáltam, hogy ilyen gyorsan megöregedett. Tudtam, hogy a macska csak macska lehet, a távírópózna nem lehet őrtorony, az égőfehér csík a hóban nem a lágerkorzó, hanem az Iskola utca. Tudtam, hogy idehaza semmi sem lehet más, mivel önmaga maradt. Minden, kivéve engem. A hazájukkal eltelt emberek között szédültem a szabadságtól. Kedélyem csapongó, katasztrófára és állati félelemre dresszírozott volt, agyam pedig alávetettségre. Az ablakban, úgy láttam, Bea Zakel várt rám, és biztosan ő is engem látott végigmenni az utcán. Köszönnöm kellett volna, vagy legalább biccenteni, vagy inteni. Túl későn jutott eszembe, már két házzal odébb jártunk. Amikor az Iskola utca végén bekanyarodtunk a sarkon, Edwin bácsi belém karolt. Biztosan érezte, hogy közvetlenül mellette megyek, de egészen másutt vagyok. Talán nem is belém karolt, hanem a régi kabátjába, amelyet most én viseltem. Sípolt a tüdeje. Úgy éreztem, hogy amit a hosszú hallgatás után mondott, egyáltalán nem is akarta kimondani. Hogy a két fél tüdő kényszerítette rá, és ezért két szólamban szólalt meg: Remélem, fölvesznek a gyárba. Úgy látom, elég lepra a hangulat nálatok. Az érinthetetlenségemre gondolt. Ott, ahol a szőrmesapka kissé lenyomta a bal fülét, fülkagylója legyező alakban szétfutó ráncokat vetett, éppen úgy, mint az én fülem. Meg kellett néznem a jobb fülét is. Kiszabadítottam a karomat, és átmentem a jobb oldalára. A jobb füle is az enyém volt, még inkább, mint a bal. A fülcimpa még lejjebbről indult, hosszabb volt, szélesebb, és sima, mintha kivasalták volna. Fölvettek a ládagyárba. Naponta kiléptem az érinthetetlenségből, aztán munka után vissza. Ahányszor hazaértem, nagyanyám azt kérdezte: Megjöttél.

Csak Könyvek

101

És én azt feleltem: Megjöttem. Ha elmentem otthonról, ő mindig megkérdezte: Elmégy. És én azt feleltem: Elmegyek. Miközben kérdezte, mindig tett egy lépést felém, és hitetlenkedve a homlokához kapott. Áttetsző volt a keze, csak bőr, erek és csontok, két selyemlegyező. Legszívesebben a nyakába borultam volna, amikor ezeket kérdezte. Az érinthetetlen, aki bennem lakott, nem hagyta. A kis Robert hallotta a mindennapos kérdéseket. Ha épp eszébe jutott, utánozta nagyanyámat, tett felém egy lépést, a homlokához kapott, és egy mondatban kérdezte: Megjöttél, elmégy. Ahányszor a homlokához kapott, láttam a babaháj ráncait a csuklójánál. És ahányszor láttam, mindannyiszor legszívesebben torkon ragadtam volna. Az érinthetetlen, aki bennem lakott, nem hagyta. Egy napon, amikor hazaértem a munkából, láttam, hogy egy darab fehér csipke kandikál ki a varrógép teteje alól. Egy másik napon esernyő lógott a konyhaajtó kilincsén, az asztalon pedig két darabba tört tányért találtam, a közepén tört el, mintha kettévágták volna. Anyám pedig egy zsebkendővel kötözte be a hüvelykujját. Volt olyan nap, hogy apám nadrágtartóját a rádión találtam, nagyanyám szemüvegét pedig a cipőmben. Volt olyan nap, hogy Kusi, Robert plüssállatkája az én cipőfűzőmmel a teáskanna fogantyújához volt kötözve. A sapkámban pedig kenyérmorzsát találtam. Talán lerázták magukról az érinthetetlent, amikor nem voltam otthon. Talán élet költözött beléjük olyankor. Ebben a házban ugyanaz történt, mint az éhségangyallal a lágerben. Soha nem derült ki, vajon egy közös érinthetetlenünk van, vagy mindenkinek külön. Valószínűleg nevettek, amikor nem voltam ott. Valószínűleg sajnálkoztak rajtam, vagy szidalmaztak. Valószínűleg megcsókolták a kis Robertet. Valószínűleg azt mondták, türelmesnek kell lenniük velem, mert szeretnek, vagy ugyanezt csak gondolták, és csöndben tették a dolgukat. Valószínűleg. Talán nekem is nevetnem kellett volna, amikor hazaértem. Talán nekem is sajnálnom vagy szidalmaznom kellett volna őket. Talán meg kellett volna csókolnom a kis Robertet. Talán azt kellett volna mondanom, türelmesnek kell lennem velük, mert szeretem őket. Csak hát hogyan mondtam volna, ha csöndben, magamban sem tudtam ilyesmire gondolni. A hazatérésemet követő első hónapban egész éjjel égettem a lámpát a szobában, mert féltem az őrfény nélkül. Azt hiszem, éjjel csak akkor álmodik az ember, ha a nappal kifárasztotta. Csak akkor tértek vissza az álmok, amikor elkezdhettem dolgozni a ládagyárban. Nagyanyám és én együtt ülünk a plüssfotelban, Robert mellettünk egy széken. Kicsi vagyok, mint Robert, Robert pedig nagy, mint én. Robert feláll a székre, amelyen ült, az óra fölül leveszi a stukkót a mennyezetről. Úgy keríti nagyanyám nyaka és az én nyakam köré, mint valami fehér sálat. Apám a Leica kamerájával elébünk térdel a szőnyegre, anyám pedig így szól: Mosolyogjatok egymásra, ez lesz az utolsó kép, mielőtt nagyanyátok meghal. A lábam alig lóg le a fotel széléről. Ebből a helyzetből apám csak alulról tudja lefényképezni a cipőmet, úgy, hogy a cipőtalpam előremutat, az ajtó felé. Apám nem örül ennek, de nem tehet mást, ilyen kurta lábakkal mit lehet csinálni. Leveszem a stukkót a vállamról. Nagyanyám átkarol, és újra a nyakamhoz nyomja a stukkót. Szorosan tartja áttetsző kezével. Anyám egy kötőtűvel dirigál apámnak, aki végül megkezdi a visszaszámlálást – három, kettő, egynél lenyomja a fényképezőgép gombját. Azután anyám ferdén a kontyába szúrja a kötőtűt, és leveszi a stukkót a vállunkról. Robert megfogja, föláll a székre, és visszateszi a helyére, ahol a fal és a mennyezet találkozik.

102

Csak Könyvek

Gyereked van Bécsben Már hónapok óta tapostam az otthoni földet, ahol senki nem tudta, mi mindent láttam. És nem is kérdezte senki. Elmondani csak akkor lehet valamit, ha le is tesszük a terhét annak, amit elmondunk. Örültem, hogy senki nem kérdezett semmit, és titokban bántott. Nagyapám biztosan kérdezett volna. Két éve halott volt. A harmadik békeévem nyarán veseelégtelenségben halt meg, és ott is maradt a holtak közt, nem úgy, mint én. Egyik este átjött a szomszéd, Carp úr, és visszahozta a vízmértéket, amit kölcsönkért. Amikor meglátott, hebegni-habogni kezdett. Megköszöntem neki a sárga bőrkamásnit, azt hazudtam, hogy jó szolgálatot tett a lágerben. Szerencsét is hozott, tettem hozzá, mert a kamásninak köszönhetem, hogy egyszer a bazárban találtam tíz rubelt. Carp úr pupillája a rémülettől úgy jojózott, mint a cseresznyemag. Összefonta a karját, kétoldalt simogatni kezdte a hüvelykujjával, billegett a sarkán, majd megszólalt: Nagyapád végig rád várt. A halála napján a hegyek eltűntek a felhők között, sok idegen felhő érkezett a városba minden irányból, mintha idegenek bőröndjei lettek volna. A felhők tudták, hogy nagyapád világutazó volt. Az egyik felhő biztosan tőled érkezett, ha te nem is tudtál róla. Ötkor lett vége a temetésnek, és amint vége lett, fél órán át csöndesen esett az eső. Emlékszem, szerdai nap volt, még be kellett mennem a városba enyvet venni. Hazafelé a házatok kapujában egy csupasz patkányt láttam. Ráncos volt, reszketett, és a kaputokban kuporgott. Csodálkoztam, hogyhogy nincs farka, vagy talán rajta ül. Amikor előtte álltam, már egy varangyos békát láttam. Rám nézett, két fehér hólyaggá fújta a száját, és úgy mozgatta, mint a zsonglőr a labdákat, hátborzongató volt. Először el akartam tolni az esernyővel, de nem mertem. Inkább nem, gondoltam, egy földibéka, integet nekem a felfújt szájával, ennek valami köze lehet Leo halálához. Hiszen azt hittük, halott vagy. Nagyapád nagyon várt téged, eleinte. Később aztán már kevésbé. Mindenki azt hitte, hogy meghaltál. Nem írtál egy sort sem, ezért is maradtál életben. A kettőnek nincs köze egymáshoz, mondtam. Reszketett a lélegzetem a felindultságtól, mert Carp úr a rojtos szélű bajuszát rágcsálta, és éreztette, hogy nem ért egyet velem. Anyám a tornácra nyíló ablakon át az udvarra sandított, ahol nem volt más látnivaló, mint egy darabka ég, meg a kátránypapír a sufni tetején. Carp úr, vigyázzon, mit beszél, mondta nagyanyám. Ezt akkoriban már elmondta nekem, akkor a fehér hólyagoknak a halott férjemhez volt közük. A halott férjem küldi így az üdvözletét, ezt mondta nekem akkor. Carp úr, inkább magának, ezt morogta: Úgy igaz, ahogy mondom. Akkor, amikor meghalt a férje, nem hozakodhattam elő még a halott Leóval is. A kis Robert a földön tologatta a vízmértéket, és sihuhuzott hozzá. Kusit fölültette a vonat tetejére, meghúzogatta anyám ruháját, és azt mondta: Gyere be a vonatba, megyünk Venkre. A vízmértékben föl-le siklott a zöld szem. Fönt a vonat tetején Kusi ült, de a kocsiból Bea Zakel nézett ki a vízmérték ablakán, egyenesen Carp úr lábujjára. Carp úr nem mondott semmi újat, csak megszegte az illemet. Tudtam, hogy az ijedség nagyobb volt, mint a meglepetés, örömtelen megkönnyebbülés töltötte be a házat, amikor megérkeztem. Becsaptam a gyászukat, mert éltem. Amióta hazatértem, mindennek szeme volt. Minden látta, hogy gazdátlan honvágyam nem hagyott el. A legnagyobb ablak előtt állt a varrógép azzal az elátkozott kishajóval meg a fehér cérnával a fából készült fedél alatt. A gramofont visszaszerelték viharvert kis bőröndömbe, most ott állt a sarokasztalkán, mint azelőtt. Ugyanazok a zöld és kék függönyök lógtak az ablakon, ugyanazok a virágminták kígyóztak a szőnyegeken, ugyanazok az összetapadt rojtok

Csak Könyvek

103

szegélyezték őket, a szekrények és az ajtók ugyanúgy nyikorogtak nyitáskor-csukáskor, mint mindig, a parketta ugyanazokon a helyeken reccsent meg, a tornáclépcső korlátján ugyanott volt a repedés a kapaszkodón, a lépcsők középen kikopva, a korláton ugyanaz a virágcserép himbálózott a drótkosarában. Semminek semmi köze nem volt hozzám. Be voltam zárva önmagamba, kivettettem önmagamból, nem tartoztam hozzájuk, hiányoztam magamnak. Mielőtt a lágerbe kerültem, tizenhét évig voltunk együtt, osztoztunk a nagyobb tárgyakon, ajtókon, szekrényeken, asztalokon, szőnyegeken. És a kisebb dolgokon, tányérokon és csészéken, sótartókon, szappanokon, kulcsokon. Az ablakok és a lámpák fényén. Engem most kicseréltek. Tudtuk egymásról, milyenek nem vagyunk már, és milyenek nem is leszünk soha. Idegennek lenni bizonyára teher, de idegenkedni lehetetlenül közel egymáshoz: elviselhetetlen teher. Gondolatban még ki se csomagoltam, oroszul lélegeztem. Nem akartam elmenni, és érződött rajtam a távolság szaga. Nem tölthettem az egész napot a házban. Munkára volt szükségem, hogy kilépjek a hallgatásból. 22 éves voltam ekkor, de nem tanultam semmit. Ládaszögelés, az is egy foglalkozás, mi voltam én, megint csak szolga. Augusztusban, egy késő délutánon a ládagyárból jöttem haza, levél várt a tornácon, az asztalon. Oswald Enyetertől, a borbélytól érkezett. Apám nézett, miközben olvastam, mint amikor valaki a másik száját nézi, miközben az eszik. Ezt olvastam: Kedves Leo! Remélem, már otthon vagy, a hazádban. Nálunk senki nem maradt. Továbbmentem Ausztriába. Most Bécs-Margaretenben lakom, sok honfitársunk van itt. Talán eljössz egyszer Bécsbe, akkor újra megborotválhatlak. Az egyik földimnél találtam állást, fodrász vagyok. Tur Prikulitsch azt terjesztette, hogy ő volt a borbély a táborban, én meg a kápó. Bea Zakel szakított vele, de ő is ezt állítja. A gyerekét Leának keresztelte. Van valami köze a Leopoldhoz? Két héttel ezelőtt Tur Prikulitsch építőipari segédmunkást az egyik Dunahíd alatt találták. A szája be volt tömve a nyakkendőjével, a homlokát középen kettécsapták egy baltával. A balta a hasán feküdt, a gyilkosoknak nyomuk veszett. Kár, hogy nem én voltam. Megérdemelte. Amikor összehajtottam a levelet, apám azt kérdezte: Gyereked van Bécsben. Mire én: Te elolvastad ezt a levelet, de ilyen nincs benne. Mire ő: Az ember nem tudhatja, mit műveltetek ott a lágerben. Az ember nem tudhatja, mondtam erre én. Anyám a karján tartotta Robertet, a pótgyereket. Robert pedig a karján tartotta a fűrészporral kitömött plüssállatot, Kusit. Azután anyám Roberttel együtt bement a konyhába. Amikor visszajött, egyik kezével Robert kezét fogta, másikban egy tányér levest tartott. Robert a melléhez szorította Kusit, kezében pedig a kanalat szorongatta a levesnek. Azazhogy nekem. Amióta a ládagyárban dolgoztam, munka után a városban lófráltam. A téli délutánok jótékonyan óvtak, mivel korán sötétedett. Az üzletek kirakatai sárga fényben úsztak, mint valami buszmegállók. Vadonatúj ruhákba öltöztetve két-három gipszember várt ott rám. Szorosan egymás mellett álltak, lábuk előtt árcédulákkal, mintha vigyázniuk kéne, hová lépnek. Mintha az árcédulák rendőrségi krétarajzok volnának, mintha röviddel érkezésem előtt egy halottat vittek volna el onnét. A kisebb kirakatok ablakmagasságban voltak. Telitömték őket mindenféle porcelán- és alpakkaedénnyel. Ahogy elmentem mellettük, olyan volt, mintha fiókban vinném őket tovább a vállamon. Szomorú fényben csupa olyan tárgy várakozott, amik tovább tartanak, mint ameddig azok az emberek élnek, akik megvásárolják őket. Talán olyan sokáig, mint a hegyek. A főtérről a lakóövezetek felé húzott valami. Az ablakokon megvilágított függönyök lógtak. A legkülönfélébb csipkerozetták és cérnalabirintusok ugyanolyan feketén tükrözték vissza a kopasz fák ágait-bogait. És az emberek ott benn a szobákban nem vették észre, hogy a függönyük él, fehér cérnalabirintusa folyton változó keveréket alkot a fekete fával, mert fúj a szél. Csak az utcák végén vált 104

Csak Könyvek

szabaddá az ég, láttam olvadni az esthajnalcsillagot, fölakasztottam rá az arcomat. És addigra már elég idő eltelt, biztos lehettem benne, hogy mire hazaérek, mindenki evett már. Elfelejtettem, hogyan kell késsel-villával enni. Nemcsak a kezem rángott, de a nyelőcsövem is. Tudtam, milyen az éhezés, és milyen, amikor nyújtjuk az evést, vagy behabzsoljuk az ételt, ha végre hozzájutunk. Hogy mennyi ideig rág, és mikor nyel az illedelmes étkező, már nem tudtam. Apám ült velem szemben, a konyhaasztal akkorának tűnt, mint a fél világ. Félig lehunyt szemmel nézett rám, titkolta az együttérzését. Hunyorgó szemében villant meg az undora, mint belső ajkának rózsaszín kvarcbevonata. Nagyanyámnak sikerült a legjobban, minden körülményeskedés nélkül óvni engem. Azt hiszem, azért főzte azt a sok tartalmas levest, hogy ne kínlódjak a késsel-villával. Azon az augusztusi napon, amikor a levél érkezett, zöldbableves volt oldalassal. A levél miatt elment az étvágyam. Levágtam magamnak egy vastag karéj kenyeret, először fölcsipegettem és megettem a kenyérmorzsákat az asztalról, azután kanalazni kezdtem. Pótöcsém a földön térdelt, a teaszűrőt, mint valami sapkát, a plüsskutya fejébe nyomta, és lovagló ülésben a tornácon álló kisszekrény nyitott fiókjára tette. Akármit csinált Robert, rosszul éreztem magam a jelenlétében. Innen-onnan összehordott gyerek volt – a szeme anyámé, öreg, kerek és alkonykék. A szeme ilyen marad, gondoltam. Felső ajka a nagyanyámé, mint egy csipkegallér az orra alatt. A felső ajka ilyen marad. Domború körme nagyapámé, ilyen is marad. Füle tőlem és Edwin bácsitól, a szétfutó ráncokkal, amelyek a fülkagylón kisimultak. Hat egyforma fül háromféle bőrből, mert a fül ilyen marad. Az orra nem marad ilyen, gondoltam, ahogy nő az orr, úgy változik az alakja. Később talán olyan lesz, mint apámé, azzal a csontos kiszögelléssel az orrtövénél. Ha nem, akkor tőle semmit sem örökölt Robert. Akkor lehet, hogy apám nem tett hozzá semmit a pótgyerekhez. Robert odajött hozzám, bal kezében Kusit tartotta a teaszűrővel a fején, jobb kezével pedig belekapaszkodott a térdembe, mintha a térdem egy szék sarka volna. Amióta hazajöttem és megöleltek, nyolc hónapja, ebben a házban senki nem érintett meg. Megközelíthetetlen voltam nekik, Robert szemében csak egy új tárgy a házban. Úgy fogott meg, mint egy bútort, hogy megkapaszkodjon, vagy hogy az ölembe tegyen valamit, mintha egy székre tenné. Ezúttal Kusit tömte a házikabátom zsebébe, mintha valami fiók volnék. És én olyan mozdulatlanul ültem, mintha tényleg az volnék. El akartam volna lökni, az érinthetetlen, aki bennem lakott, nem hagyta. Apám kivette a zsebemből a plüsskutyát meg a teaszűrőt, és azt mondta: Fogd a kincseidet. Roberttel együtt lement a lépcsőn az udvarra. Anyám velem átellenben leült az asztalhoz, és nézte a legyet a kenyérvágó késen. Kavargattam a bablevesemet, és közben láttam magamat, ahogy ott ülök Oswald Enyeternél a borbélyműhelyben, a tükör előtt. Tur Prikulitsch jött be az ajtón. Hallottam, amint azt mondja: Kis kincsek azok, amelyeken ez áll: Itt vagyok. Nagyobb kincsek azok, amelyeken ez áll: Emlékszel-e még. De a legszebb kincsek azok, amelyeken ez áll majd: Itt voltam. Ez az ITT VOLTAM úgy csengett a szájából, mint az, hogy tovariscs. Itt voltam négy napja borotválatlanul. A tornácra nyíló ablak tükrében Oswald Enyeter fekete szőrös keze, benne a kés, fehér habon szántott végig. A kés nyomában pedig a bőröm egy csíkja, mint valami gumiszalag, szájtól a fülig. Vagy ez már a pengeszáj volt az éhségtől. Apámnak ugyanúgy sejtelme sem volt, mit beszél, amikor a kincseket emlegeti, mint Tur Prikulitschnak, mert egyiküknek sem volt még pengeszája az éhségtől. Ez a légy pedig, itt a kenyérvágó késen ugyanúgy ismeri a tornácot, mint én a borbélyműhelyt. A kenyérvágó késről a szekrényre röpült, a szekrényről a karéj kenyeremre, azután a tányér szélére, onnan vissza a kenyérvágó késre. Mindannyiszor meredeken emelkedett föl, énekelve körözött, és némán landolt. Az apró lyukú sárgaréz sótartóra soha nem szállt le. Hirtelen rájöttem, miért nem használtam a sótartót, amióta hazatértem. A tetejéről Tur Prikulitsch sárgaréz pillantása

Csak Könyvek

105

villant rám. Szürcsöltem a levest, és anyám hallgatott, mintha a Bécsből jött levelet olvasnám újra. A légy potroha a kenyérvágó késen hol úgy csillogott, mint egy harmatcsepp, hol úgy, mint egy kátránycsepp, ahogy éppen fordult. Harmat és kátrány, és ahogy nyúlnak a másodpercek, ha a pofa fölött ferdén szétnyílik a homlok. Hazové, de hogy fér be egy egész nyakkendő Tur kicsi szájába.

A bot Munka után az ellenkező irányba indultam haza, a lakóövezet másik végéből a főtér felé. Meg akartam nézni a Szentháromság-templomban, megvan-e még a fehér falifülke meg a szent, aki kabátgallér gyanánt viseli a bárányt. A főtéren egy kövér kisfiú állt fehér térdzokniban, rövid pepita nadrágban és fodros fehér ingben, mint aki megszökött egy ünnepségről. Fehér dáliacsokorról tépkedte a szirmokat és szórta a galambok elé. Nyolc galamb hitte el, hogy kenyér van az aszfalton, csipkedték a fehér dáliát, aztán otthagyták. Másodperceken belül elfelejtették az egészet, bólogattak egy darabig, aztán megint csipegetni kezdték ugyanazokat a szirmokat. Mennyi ideig hitte el éhük, hogy a dália kenyérré tud változni. És mit hitt az a fiú. Ravasz volt, vagy annyira buta, mint a galambok éhe. Az éhség csalásaira nem akartam gondolni. Ha a fiú dáliaszirmok helyett kenyeret szórt volna eléjük, meg sem álltam volna. A toronyóra öt óra ötven percet mutatott. Gyorsan átvágtam a téren, hátha a templomot hatkor zárják. Ekkor szembejött velem Trudi Pelikan, először a láger óta. Túl későn vettük észre egymást. Bottal járt. Már nem tudott kikerülni, ezért letette a botot a földre, és lehajolt, hogy megkösse a cipőjét. Láthatóan nem bomlott ki a fűzője. Mindketten több mint fél éve voltunk otthon, ugyanabban a városban. Magunknak akartunk jót azzal, hogy nem akartuk többé ismerni egymást. Ezen nincs mit megérteni. Gyorsan elfordítottam a fejem. Pedig mennyire szerettem volna a karomba zárni, és megmondani neki, hogy egyetértek vele. Mennyire szerettem volna azt mondani: Sajnálom, hogy le kell hajolnod, nekem nem kell bot, legközelebb én hajolok le mindkettőnkért, ha hagyod. Polírozott botja volt, alul rozsdás karommal, fogantyúján fehér golyóval. Hagytam a templomot, élesen befordultam balra abba az utcába, ahonnét kijöttem. Tűzött a hátamra a nap, a forróság szétterjedt a fejbőrömön, mintha sima bádoglap volna a fejem. A szél porszőnyeget húzott maga után, a lombok között énekszó. Ekkor egy portölcsér jelent meg a járdán, és keresztülbotorkált rajtam, majd szétesett. Ahol lehanyatlott, fekete pöttyös lett a járda. Vészjóslóan morgott a szél, ledobta az első cseppeket. Megérkezett a vihar. Üvegrojtok suhantak, majd hirtelen vizes kötél csattant a hátamon. Bemenekültem egy papírüzletbe. Belépéskor az ingem ujjával töröltem le arcomról a vizet. Az eladónő kilépett egy függönnyel eltakart kis ajtón. Letaposott filcpapucsot viselt bojttal a tetején, mintha mindkét rüsztjéből egy-egy borotvapamacs nőtt volna ki. A pult mögé állt. Én megálltam a kirakat mellett, és egy darabig fél szemmel őt, fél szemmel az utcát néztem. Észrevettem, hogy arca jobb oldala földagadt. Keze a pulton nyugodott, pecsétgyűrűt viselt, ehhez a csontos kézhez túl nehezet, férfigyűrűt. Ekkor arca jobb oldala lapos lett, sőt be is horpadt, és a bal oldalon dudorodott. Hallottam, ahogy a fogához koccan valami, egy cukorkát szopogatott. Sűrűn kezdett pislogni, szemhéja papírból volt. Azt mondta: Forr a teavizem. Eltűnt a kisajtó mögött, ugyanabban a pillanatban egy macska bújt elő a függöny alól. Odafutott hozzám, a

106

Csak Könyvek

nadrágomhoz dörgölőzött, mintha ismerne. A karomra vettem. Nem volt súlya. Ez nem is macska, mondtam magamnak, csak szőrrel borított, szürke csíkos unalom, türelmes félelem egy keskeny utcában. Megszagolta vizes zakómat. Orra vadbőrre emlékeztetett, gömbölyű volt, mint egy áll. Amikor mellső lábát a vállamra tette, és belenézett a fülembe, nem lélegzett. Eltoltam a fejét, erre leugrott a földre. Zajtalan volt az ugrás, úgy ért földet, mint egy kendő. Belül üres volt. Az eladónő is üres kézzel jött ki a kisajtón. Hová lett a tea, ilyen gyorsan nem ihatta meg. Azonkívül most megint az arca jobb oldala dudorodott. Pecsétgyűrűje végigszántott a pulton. Egy füzetet kérek. Algebra- vagy diktandófüzetet, kérdezte. Mire én: Diktandót. Nincs magánál aprópénz, nem tudok váltani, mondta, és közben cuppogott. Most arcának mindkét oldala behorpadt. A cukorka leesett a pultra. Áttetsző mintázata volt, a nő gyorsan visszadugta a szájába. Nem is cukorka volt, egy csillár csiszolt üvegcsöppjét szopogatta.

Diktandófüzetek Másnap vasárnap volt. Írni kezdtem a diktandó-füzetbe. Az első fejezet címe ez volt: ELŐSZÓ. Ezzel a mondattal kezdődött: Meg fogsz engem érteni, kérdőjel. A füzetet szólítottam meg így. Azután hét oldalon keresztül egy T. P. nevű férfiról volt szó. Meg egy másikról, A. G. nevűről. Meg egy K. H. és egy O. E. nevűről. Egy nőről, akinek a neve B. Z. volt. Trudi Pelikannak a HATTYÚ fedőnevet adtam. A Kokszohim Zavodot és a Jaszinovataja szénrakodó vasútállomás nevét kiírtam. Kobeliant és a Vigyázó Katit is. Még a kisöccsét, Lacit is megemlítettem, meg azt a világos pillanatot. A fejezet egy hosszú mondattal ért véget: A reggeli mosdás után egy vízcsepp elindult a hajamból, és mint egy csepp idő, végigfutott az orrom mellett, egyenesen a számba, a legjobb lesz, ha trapéz alakú szakállt növesztek, úgy senki nem fog megismerni a városban. A következő három hét során az ELŐSZÓ bővítésén dolgoztam, három füzetet töltött meg. Elhallgattam benne, hogy Trudi Pelikan és én már a hazafelé induló transzporton, anélkül hogy összebeszéltünk volna, külön marhavagonba szálltunk. A régi gramofontokot kihagytam. Az új fabőröndöt, az új ruhákat pontosan leírtam: a baletkit, az ellenzős sapkát, az inget, a nyakkendőt és az öltönyt. A sírógörcsöt hazainduláskor, az első román településen, Máramarossziget vasútállomásán berendezett befogadó táborba érkezést elhallgattam. Az egyhetes karantént a vasútállomáson túl, a vágányok végén álló raktárban szintén. Összeomlottam a félelemtől, hogy a szabadságba, és amit csak egy hajszál választ el tőle, a pusztulásba küldenek, ami miatt vészesen fogyott alattam a hazavezető út. Ott ültem új húsomban és új ruhámban, kissé megdagadt kézzel a gramofonbőrönd és az új fabőrönd között, mint valami fészekben. A marhavagon nem volt leplombálva. Kitárt ajtókkal gurult be a vonat Máramarossziget állomásra. A peront vékony hóréteg borította, cukron és són tapostam. Szürke, befagyott pocsolyák, a jég összekaristolva, mint a levelezőlapra varrt öcsém arca. Amikor a román rendőr szétosztotta közöttünk a belépési engedélyeket, én ott álltam, kezemben a láger obsitoslevelével, és zokogtam. Hazáig, két átszállással Nagybányán és Kolozsváron, legföljebb tíz óra volt az út. Az énekesnőnk, Loni Mich Paul Gasthoz, az ügyvédhez simult, felém nézett, és szándéka szerint suttogott neki valamit. Én azonban minden szavát értettem, ezt mondta:

Csak Könyvek

107

Nézd, hogy bőg, ki van borulva. Gyakran elgondolkodtam ezen a mondaton. Azután leírtam egy üres oldalra. Másnap áthúztam. A következő nap újra odaírtam az áthúzott mondat alá. Aztán megint áthúztam, megint odaírtam. Amikor betelt a lap, kitéptem. Ez az emlékezés. Ahelyett hogy megemlítettem volna nagyanyám mondatát, TUDOM, HOGY VISSZAJÖSSZ, a fehér batiszt zsebkendőt és az egészségügyi tejet, oldalakon keresztül foglalkoztam a saját kenyérrel és az ő orcájuk kenyerével, mint valami hallatlan diadallal. Meg a kitartásért lefolytatott életmentő csereakciómmal a horizonttal és az utca porával. Az éhségangyalról egyenesen rajongva írtam, mintha csak megmentett, de nem kínzott volna. Át is húztam az ELŐSZÓ-t, és fölé írtam: UTÓSZÓ. Hatalmas belső kudarc volt, hogy most, szabadlábon, visszavonhatatlanul egyedül vagyok, saját magam hamis tanújaként. A három diktandófüzetet eldugtam az új fabőröndben. A bőrönd az ágyam alatt feküdt, és szennyestartóul szolgált, amióta otthon voltam.

Még mindig én vagyok a zongora Egy teljes éven át szögeltem a ládákat. Egyszerre tizenkét szöget tudtam az ajkaim közé szorítani, és egyidejűleg tizenkettőt kipörgetni az ujjaim közül. Olyan gyorsan tudtam szögelni, mint lélegezni. A mester azt mondta: Azért vagy tehetséges, mert ilyen lapos a kezed. De nem a kezem miatt volt, hanem az orosz norma miatt, amikor lélegzetvétel közben is lapos maradt a mellkasunk. Az 1 lapátemelés = 1 gramm kenyér átváltozott 1 szögfej = 1 gramm kenyérré. A süket Micire, Peter Schielre, Irma Pfeiferre, Heidrun Gastra, Corina Marcura gondoltam, akik meztelenül feküdtek a földben. A mester szemében vajasládák voltak, meg padlizsános ládák. Nekem friss koporsók bükkfából. Röpülniük kellett a szögeknek az ujjaim között, hogy sikerüljön. Eljutottam 800 szög per óráig, ezt senki nem tudta utánam csinálni. Minden egyes szögecskének jó kemény feje volt, és mindegyiknél az éhségangyal felügyelt. A második évben beiratkoztam esti iskolába, egy betonozó tanfolyamra. Napközben betonszakértő voltam egy építkezésen, az Ucsa-patak partján. Ott rajzoltam le itatóspapírra az első kerek házam tervét. Még az ablakok is kör alakúak voltak, minden, aminek sarka volt, marhavagonra hasonlított. És mindegyik ceruzavonásnál Titire, az építésvezető fiára gondoltam. Késő nyáron egy nap Titi eljött velem az Égerparkba. A bejáratnál öreg parasztasszony állt egy kosár erdei szamócával, tűzpirosak voltak és kicsik, mint a nyelv hegye. És mindegyiknek zöld gallérja volt, azon egy darab szár, mint valami filigrán drót. Itt-ott rajta maradt még egy háromujjú, cakkos szélű levélke is. Az asszony adott egy szemet kóstolóba. Vettem Titinek és magamnak két nagy staniclivel. A fafaragásos pavilon környékén sétáltunk. Azután egyre beljebb csalogattam, a vízesés mentén, aztán a bozótosba, egészen a Kisfüves-dombig. Amikor megettük a szamócát, Titi összegyűrte a staniclit, és el akarta dobni. Én azt mondtam: Add csak ide. Felém nyújtotta a kezét, én megfogtam, és nem engedtem el. Hidegen pillantott rám, és csak annyit mondott: Hé. Nem lehetett elütni se nevetéssel, se beszéddel. Rövid volt az ősz, gyorsan beszínezte a lombokat. Kerültem az Égerparkot. A második télen már novemberben megmaradt a hó. Pufajkát öltött a kisváros. Minden férfinak volt nője. Minden nőnek volt gyereke. Minden gyereknek volt szánkója. Mindenki

108

Csak Könyvek

kövér volt és hazájával eltelt. Szűk, sötét kabátban futottak a fehérségben. Az én kabátom világos volt, piszkos, és nagyobb a kelleténél. És szintén a hazával eltelt, még mindig Edwin bácsi agyonhordott kabátját viseltem. A járókelők szájából hintázva szállt ki lélegzetük egyegy darabja, és ez elárulta: Minden hazatelt éli itt az életét, de mindenkiből kirepül egyszer. Mindenki csak néz utána majd, csillog a szemük, mint achát-, smaragd- vagy borostyánbrossok. Őrájuk is vár egy napon, előbb vagy nemsokára vagy utóbb, az utolsó csepp boldogság. Honvágyam támadt a sovány telek után. Velem az éhségangyal jár, ő pedig nem gondolkodik. Elvezetett egy kanyargós utcába. A túlsó vége felől jött egy férfi. Nem kabát volt rajta, hanem kockás takaró, körben rojtokkal. Nem nő volt vele, hanem egy kis kézikocsi. A kocsiban nem gyerek ült, hanem egy fekete, fehér fejű kutya. A kutyafej lazán, a lépések ütemére bólogatott. Amikor a kockás takaró közelebb ért, a férfi mellén, jobboldalt egy szívlapát körvonalát láttam. Amikor a kis kézikocsi elment mellettem, a szívlapát egy vasaló égette folt volt, a kutya pedig bádogkanna, zománcozott tölcsérrel a száján. Amikor a férfi után néztem, a kanna és a tölcsér visszaváltozott kutyává. És megérkeztem a Neptun fürdőhöz. A hattyús emblémának a kapu fölött három üveglába volt jégcsapokból. A szél meghintáztatta a hattyút, az egyik üvegláb letörött. Ahogy szétfröccsent a földön, a jégcsapból durva szemű só lett, amit a lágerben szét kellett kalapálni. Most a sarkammal tapostam apróra. Amikor elég finom volt ahhoz, hogy szórni lehessen, bementem a nyitott vaskapun, és ott álltam a bejárati ajtó előtt. Gondolkodás nélkül bementem az ajtón az előcsarnokba. A sötét kőpadló tükröződött, mint a nyugodt víz. Láttam magam alatt világos kabátomat, ahogy a pénztárfülke felé úszik. Kértem egy jegyet. A pénztárosnő visszakérdezett: Egyet vagy kettőt. Remélhetőleg csupán az optikai csalódás szólt belőle, nem pedig a gyanú. Remélhetőleg csak a megkettőzött kabátot látta, de azt nem, hogy úton vagyok saját régi életem felé. A pénztárosnő új volt. De a csarnok fölismert, a ragyogóan sima padló, a középső oszlop, az ólomüveg a pénztár ablakán, a tavirózsák a falicsempéken. A hideg dísznek megvolt a saját emlékezete, a növényi díszítmények nem felejtették el, ki vagyok. A pénztárcám a zakómban volt. Ezért a kabátzsebembe nyúltam, aztán így szóltam: Otthon hagytam a pénztárcámat, nincs nálam pénz. Mire a pénztárosnő: Nem baj. Már letéptem a jegyet, kifizeted legközelebb. Felírlak. Mire én: Ne, csak azt ne. A nő kidugta a kezét a pénztárfülkéből, meg akarta fogni a kabátomat. Elhúzódtam, felfújtam az arcomat, behúztam a nyakamat, és hátrafelé kezdtem csoszogni a bejárati ajtó felé, miközben majdnem nekimentem a középső oszlopnak. A nő utánam kiáltott: Megbízom benned, fölírlak. Csak ekkor vettem észre a zöld ceruzát a füle mögött. Hátammal a kilincsnek ütköztem, feltéptem az ajtót. Jól meg kellett rántanom, nehezen engedett a fémrugó. Kibújtam az ajtórésen, az ajtó nyikorogva kiabált utánam. Fejvesztve menekültem a vaskapun át az utcára. Már sötét volt. A hattyú az emblémán fehéren aludt, a levegő feketén. Az utcasarkon, a lámpa alatt szürke pelyhek hulltak. Nem mozdultam, belül a fejemben mégis hallottam a lépteimet. Azután, amikor elindultam, már nem hallottam. A számnak klór- és levendulaolajszaga volt. Az etubára gondoltam, és egyik utcalámpától a másikig, egészen hazáig a szédülten röpködő hóval beszélgettem. Nem azzal, ami körülöttem kavargott, miközben mentem, hanem egy kiéhezett társsal valahonnan messziről, aki a házalásból ismert. Nagyanyám aznap este is tett felém egy lépést, a homlokához kapott, de most ezt kérdezte: Olyan későn jössz, kislány van a dologban. Másnap iratkoztam be az esti iskolába, a betonozó tanfolyamra. Ott, az iskolaudvaron ismerkedtem meg Emmával. Könyvelői tanfolyamra járt. Világos szeme volt, nem sárgaréz,

Csak Könyvek

109

mint Tur Prikulitsché, hanem mint a birsalma pelyhei. És ő is, mint mindenki a városban, sötét, hazatelt kabátot viselt. Négy hónappal később feleségül vettem Emmát. Akkoriban Emma apja már halálos beteg volt, nem tartottunk lakodalmat. Beköltöztem Emma szüleinek házába. Mindent magammal vittem, ami az enyém volt, a három diktandófüzet és a ruhák befértek a lágerből hozott fabőröndbe. Négy nappal később meghalt Emma apja. Anyja átköltözött a nappaliba, és átengedte nekünk a hálószobát a hitvesi ággyal. Fél évig laktunk Emma anyjánál. Azután Nagyszebenből a fővárosba, Bukarestbe költöztünk. A 68-as szám alatt laktunk, ennyi ágy volt a barakkban. A negyedik emeleten laktunk, a lakáshoz csak egy szoba és egy főzőfülke tartozott, vécé a folyosón. De a lakáshoz közel, húsz perc járásnyira volt egy park. Amikor megérkezett a nyár a nagyvárosba, lerövidítettem az utat, arra, amerre a por szállt. Így tizenöt perc alatt oda lehetett érni. Ahogy a lépcsőházban vártam a liftre, a liftakna drótkalickájában két világos, fonott kötél mozgott föl-le, mintha Bea Zakel copfjai jönnének. Egy este az Arany Korsó nevű étteremben ültem Emmával, két asztalra a zenekartól. A pincér, miközben töltött, befogta a fülét, és azt mondta: Tessék csak hallgatni, hát erről beszéltem a főnöknek egész idő alatt, hogy hamis a zongora. És erre mit csinált, kirúgta a zongoristát. Emma szúrósan nézett rám. Szemében sárga fogaskerekek forogtak. Rozsdásak voltak, pislogás közben beleakadtak a szemhéjába. Azután megrándult az orra, a fogaskerekek kiszabadultak, és Emma tiszta tekintettel azt mondta: Na tessék, mindig a játékos jár pórul, soha nem a zongora. Miért várta meg ezzel a mondattal, hogy a pincér elmenjen. Reméltem, nem tudja, mit mond. A parkban akkoriban A JÁTÉKOS volt a fedőnevem. A félelem nem ismer pardont. A közeli parkot egy másikra cseréltem. A fedőnevemet is megváltoztattam. Az új parkban, amely messze volt a lakásunktól, és közel a pályaudvarhoz, A ZONGORA nevet vettem föl. Egy esős napon Emma egy szalmakalappal tért haza. Leszállt a buszról. A megálló közelében, a DIPLOMAT nevű kis szállodánál egy férfi állt az előtető alatt. Amikor Emma elment mellette, megkérdezte, mehet-e az esernyője alatt a következő sarokig, ahol a másik buszmegálló van. Szalmakalapot viselt. Egy fejjel magasabb volt Emmánál, meg még a szalmakalap, Emmának nyújtózkodnia kellett az esernyővel. A férfi, ahelyett hogy átvette volna az esernyőt, félig kiszorította az esőbe, és zsebre dugta a kezét. Azt mondta, ha buborékokat vet a víz, akkor napokig fog esni. Akkor is így esett, amikor a felesége elaludt. Két nappal elhalasztotta a temetést, de az eső csak nem akart abbamaradni. A koszorúkat kitette éjszakára a szabadba, hogy igyanak, de a virágoknak nem tett valami jót, túl sok vizet kaptak, és elrothadtak. Azután síkossá vált a hangja, és hebegett valamit, ami ezzel a mondattal végződött: A feleségem hozzáment egy koporsóhoz. Amikor Emma megjegyezte, házasodni és meghalni mégiscsak két különböző dolog, a férfi úgy vélte, mindkettőtől félni kell. Amikor Emma visszakérdezett, hogyhogy félni, a férfi a pénztárcáját kezdte követelni. Ha nem adja ide, akkor a buszon kell lopnom egyet, mondta, valami törékeny békebeli hölgytől. Abban pedig a halott férje fényképén kívül nincs semmi. Amikor a férfi elfutott, a szalmakalapja egy pocsolyába repült. Emma odaadta a pénztárcát a férfinak, aki azt mondta: Ne kiabálj, különben ugrik. Kezében rugós kést tartott. Amikor Emma a történet végéhez ért, ezt a mondatot fűzte hozzá: A félelem nem ismer pardont. Én bólintottam. Gyakran előfordult, hogy ugyanazt gondoltuk Emmával. Többet nem mondok, mert ha beszélek, csak másképpen burkolózom hallgatásba, a parkok titkaiba és az összhangba Emmával. Tizenegy évig tartott a házasságunk. És Emma tovább maradt volna velem, ezt tudom. Csak azt nem tudom, miért. 110

Csak Könyvek

Akkoriban a parkban letartóztatták A KAKUKKOT és AZ ÉJJELISZEKRÉNYT. Tudtam, hogy a rendőrségen majdnem mindenki vall, és sehogy sem tudom kimagyarázni a dolgot, ha ezek ketten megemlítik A ZONGORÁT. Látogatói vízumot kértem Ausztriába. Fini néném meghívólevelét én magam írtam, hogy gyorsabban menjen. Legközelebb te mész, mondtam Emmának. Ő beleegyezett, ugyanis a házaspárok soha nem utazhattak együtt nyugatra. Fini néném, amíg a lágerben voltam, hozzáment egy osztrákhoz. Egyszer, amikor a Dinoszauruszbusszal Sósfürdőre utazott, megismerkedett Alois-zal, egy grazi cukrásszal. Meséltem Emmának a sütővasról, a loknikról és a sáskákról az organzaruha alatt, és elhitettem vele, hogy találkozni szeretnék a nénémmel, és meg akarom ismerni az ő Alois-át. Ez a legsúlyosabb bűnöm mind a mai napig, eljátszottam, hogy rövid utazásra megyek, egyetlen könnyű bőrönddel szálltam vonatra, és elutaztam Grazba. Onnan egy tenyérnyi lapot küldtem: Kedves Emma, a félelem nem ismer pardont. Nem jövök vissza. Emma nem ismerte nagyanyám mondatát. Soha nem beszéltünk a lágerről. Ahhoz a bizonyos mondathoz nyúltam vissza, a lapon hozzáfűztem még a NEM szót, hogy az ellentéte is segítsen. Ez több mint harminc évvel ezelőtt történt. Emma azután újra férjhez ment. Én soha többé nem köteleztem el magam senki mellett. Csak a vadcsapások. A sürgető vágy és az aljas boldogság már rég a múlté, igaz, gondolatban még léptennyomon elcsábulok. Néha egy bizonyos járás az utcán, máskor egy kéz az üzletben. A villamoson a helykeresésnek az a bizonyos módja. A vonaton, amikor elhangzik a kérdés: Van itt szabad hely, az elnyújtott habozás, és utána, ahogyan felteszi a csomagját, azonnal igazolja, hogy helyes volt a megérzésem. Az étteremben, függetlenül a hangszíntől, ahogyan a pincér megszólal: Igen, uram. A legcsábítóbb a mai napig a kávéház. Leülök az asztalhoz, és végigmegyek a vendégeken. Ahol egy vagy két férfi ül, ott az, ahogyan belekortyol. És ahogy leteszi a csészét, alsó ajka belül, mint a rózsaszín kvarc. Egy vagy két vendégnél, a többinél nem. Egy-két vendég miatt készenlétben állnak agyamban az izgalom mintázatai. Holott tudom, hogy merevek, mint nippek a vitrinben, még ha fiatalnak is tettetik magukat. Holott tudják, nem illek hozzájuk, mert kifosztott az öregség. Valamikor az éhség fosztott ki, hogy már nem illettem a saját selyemsálamhoz. A várakozásokat meghazudtolva új húst kaptam. Ám az öregség fosztogatása ellen még senki nem talált fel új húst. Korábban azt hittem, nem egészen hiába deportálnak éjszakánként a hatodik, hetedik, sőt a nyolcadik lágerbe. Talán az öregedés elodázása formájában kapom vissza az elrabolt öt évet. Nem ez történt, a búcsúzó húsnak más az időszámítása. Belül sivár, kívül az arcon pedig az éhes szemben szikrázik. És azt mondja: Még mindig te vagy A ZONGORA. Igen, mondom én erre, a zongora, amely nem szólal meg többé.

A kincsekről Kis kincsek azok, amelyeken ez áll: Itt vagyok. Nagyobb kincsek azok, amelyeken ez áll: emlékszel-e még.

Csak Könyvek

111

De a legszebb kincsek azok, amelyeken ez áll majd: Itt voltam. ITT VOLTAM, Tur Prikulitsch szerint ennek kell állnia a kincseken. Állam alatt föl-alá mozog az ádámcsutkám, mintha lenyeltem volna a könyökömet. A borbély megszólalt: Még itt vagyunk. Az ötödik a kilencedik után jön. Akkoriban, ott a borbélyműhelyben még azt hittem, ha itt nem halunk meg, akkor lesz még AZUTÁN. Kiszabadulunk a lágerből, szabadok leszünk, alkalmasint újra lesz otthonunk. Akkor majd elmondhatjuk: ITT VOLTAM. Csakhogy az ötödik a kilencedik után jön, közbejött nekünk egy kis balamuk, azaz a boldogság kicsit összezavarodott, és azt is meg kell mondanunk, hol és hogyan. És később, már otthon minek mondta volna önszántából egy olyan ember, mint Tur Prikulitsch, hogy nem is volt szüksége szerencsére. Talán valamelyik lágerlakó már akkor elhatározta, hogy ha vége lesz a lágernek, megöli Tur Prikulitschot. Valaki, akinek a sarkában volt az éhségangyal, miközben Tur Prikulitsch úgy hordta a cipőjét a lágerkorzón, mint valami lakkretikült. Talán valaki a csont és bőr időkben appell közben, vagy a karcerben gondolatban számtalanszor elismételte a mozdulatot, amellyel középen széthasítja Tur Prikulitsch homlokát. Vagy ez a valaki nyakig állt a hófúvásban valahol a vasúti sínek mellett, vagy nyakig állt a szénben a jamában, vagy a homokban a karjerában, vagy a cementtoronyban. Vagy álmatlanul feküdt ágyán a barakk sárga őrfényében, amikor bosszút esküdött. Még az is lehet, hogy azon a napon tervelte ki a gyilkosságot, amikor Tur a borbélyműhelyben olajos pillantásokkal kísérte a kincsekről szóló szózatát. Vagy abban a pillanatban, amikor a tükörben rám nézett, és azt kérdezte: És milyen ott nálatok a pincében. Sőt abban a pillanatban, amikor azt válaszoltam: Hangulatos, minden műszak egy műalkotás. Feltehetően a gyilkosság is, nyakkendővel a szájban és baltával az áldozat hasán, elkésett műalkotás. Azóta már tudom, hogy az én kincseimen ez áll: ITT MARADTAM. A láger csak azért engedett haza, hogy felvegye velem azt a távolságot, amelyre szüksége van, hogy megnőjön bennem. Hazatérésem óta már nem az áll a kincseimen, ITT VAGYOK, de nem is az, hogy ITT VOLTAM. Az én kincseimen ez áll: INNEN NEM TUDOK KIJUTNI. A láger egyre jobban elterpeszkedik, a bal halántékomtól a jobb halántékomig. Az egész koponyámról, mint valami területről vagyok kénytelen beszélni, egy láger területéről. Nem lehet védekezni, sem hallgatással, sem elbeszéléssel. Egyikkel is, másikkal is csak túlzásokba esünk, de az, hogy ITT VOLTAM, egyikben sincs benne. És éppen úgy hiányzik a helyes mérték. De kincsek vannak, Tur Prikulitschnak ebben igaza volt. Hazatérésem egyetlen megnyomorított, minden pillanatban hálás boldogság, a túlélés szélkereke, amely minden semmiségtől forogni kezd. Az ő kezében vagyok, csakúgy, mint a kincseim, amelyeket sem elviselni, sem elengedni nem tudok. 60 éve használom a kincseimet. Betegesek és tolakodóak, intimek és visszataszítóak, felejthetők és tartósak, agyonhasználtak és újak. Artur Prikulitsch ajándékai, és nem lehet őket különválasztani tőlem. Ha felsorolom őket, belebukom. Büszke alávetettségem. Magamban elfojtott, félt-kívánt dolgaim. Kelletlen sietségem, nulláról azonnal teljes sebességre kapcsolok. Dacos engedékenységem, mindenkinek igazat adok, hogy azután felróhassam nekik. Csetlő-botló opportunizmusom. Udvarias fösvénységem. Tompán vágyakozó irigységem, amikor mások tudják, mit akarnak az élettől. Olyan érzés, mint az összecsomósodott gyapjú, hideg és kusza. A hirtelen támadó üresség, mintha kikanalaztak volna belőlem minden kalóriát, kívülről zaklatott vagyok, belül pedig üres, amióta nem kell éheznem. Hogy oldalnézetben áttetsző vagyok, és miközben előre akarok menni, szétesem. Idomtalan délutánjaim, az idő lassan csúszik be velem a bútorok közé.

112

Csak Könyvek

A totális cserbenhagyás. Sok közelségre van szükségem, de magamat egy pillanatra sem adom ki soha. Tökéletesen tudom, hogyan kell visszavonulás közben selymesen mosolyogni. Az éhségangyal óta senkinek nem engedem, hogy birtokoljon. Kincseim legsúlyosabbika a munkakényszer. A kényszermunka megfordítása, és maga is életmentő csereakció. A tehetségidomár lakik bennem, az éhségangyal rokona. Ért hozzá, hogyan kell dresszírozni a többi kincset. Megszállja az agyamat, és a kényszer bűvkörébe von, mert félek a szabadságtól. A szobámból a grazi Kastélydomb óratornyára látni. Az ablaknál nagy rajzasztal áll. Íróasztalomon holtan fekszik az utolsó tervrajz, mint egy terítő. Poros, akárcsak odakint az utcákon a nyár. Ha nézem, nem emlékszik rám. Tavasz óta naponta sétál el a házam előtt egy férfi rövid fehér szőrű kutyájával meg egy feltűnően vékony fekete sétabottal, amelynek a végén csupán gyenge görbület a fogantyú, olyan, mint egy kinagyított vaníliarúd. Ha akarnék, köszönhetnék a férfinak, és megmondhatnám neki, hogy a kutyája fehér disznóra hasonlít, amelynek a hátán egyszer régen az égben lovagolhatott a honvágy. Tulajdonképpen a kutyával szeretnék egyszer beszélgetni. Jó volna, ha a kutya egyedül vagy a vaníliarúddal menne sétálni, a férfi nélkül. Talán egy napon meglesz ez is. Én mindenképpen itt fogok lakni, az utca is itt marad, és hosszú még a nyár. Van időm, várok. Legszívesebben a fehér laminált asztalnál ülök, 1 méter hosszú és 1 méter széles, fehér négyzet. Amikor fél hármat üt a toronyóra, a napfény beesik a szobába. Asztalkám egy gramofontok árnyékát veti a padlóra. A boroszlános dalt játssza nekem, vagy a Palomát. Fölveszem a díványról a párnát, és táncolok, bele az idomtalan délutánba. Egyéb táncpartnereim is vannak. Már a teáskannával is táncoltam. A cukortartóval. A kekszesdobozzal. A telefonnal. Az ébresztőórával. A hamutartóval. A lakáskulccsal. Legkisebb táncpartnerem egy leszakadt kabátgomb. Nem is igaz. Egyszer a fehér laminált asztalka alatt poros mazsolaszemet találtam. Akkor azzal táncoltam. Azután megettem. Utána belém költözött valami messzeség.

Csak Könyvek

113

Utószó 1944 nyarán, amikor a Vörös Hadsereg már mélyen behatolt Románia területére, letartóztatták és kivégezték Antonescut, a fasiszta diktátort. Románia kapitulált, és teljesen váratlanul hadat üzent az addig szövetséges náci Németországnak. 1945 januárjában Vinogradov szovjet tábornok Sztálin nevében azt követelte a román kormánytól, hogy minden Romániában élő németet adjanak ki a háborúban lerombolt Szovjetuniónak, „újjáépítés” céljából. Minden 17 és 45 év közötti férfit és nőt szovjet munkatáborokba deportáltak. Anyám is öt évig volt kényszermunkatáborban. A deportálás, mivel Románia fasiszta múltjával állt összefüggésben, tabutéma volt. A lágerekben töltött évekről csak családon belül lehetett beszélni, vagy olyan bizalmas barátokkal, akiket szintén deportáltak. És akkor is csak utalások formájában. Gyerekkoromat végigkísérték ezek a lopott párbeszédek. Tartalmukat nem értettem, de éreztem a félelmet. 2001-ben feljegyzéseket kezdtem készíteni azokkal a falumbéliekkel, akiket annak idején deportáltak. Tudtam, hogy Oskar Pastior is kényszermunkatáborban volt, és elmondtam neki, hogy erről szeretnék írni. Segíteni akart az emlékeivel. Rendszeresen találkoztunk, és amit ő elbeszélt, én leírtam. Ám hamarosan és magától adódott a kívánság, hogy közösen írjuk meg a könyvet. 2006-ban, amikor Oskar Pastior váratlanul meghalt, négy füzet volt tele kézírásos jegyzetekkel, ehhez járult néhány fejezet vázlatos szövege. Oskar Pastior halála után valósággal megdermedtem. A jegyzetekből áradó személyes közelség csak növelte a veszteséget. Csak egy évvel később tudtam rászánni magam, hogy elbúcsúzzak a közös munkától, és egyedül írjam meg a regényt. De Oskar Pastior emlékei nélkül, a lágerek mindennapi részletei nélkül nem lettem volna képes rá. Herta Müller 2009. március

114

Csak Könyvek

Beszéd és hallgatás Herta Müller prózája „Wenn wir schweigen, werden wir unangenehm, sagte Edgar, wenn wir reden, werden wir lächerlich.” („Ha hallgatunk, kellemetlenek vagyunk, mondta Edgar, ha beszélünk, nevetségesek.”) Ezzel a mondattal nyitja és zárja Herta Müller Herztier című regényét. Az emlékezés és beszéd szorongató nehézsége és az ebből a nehézségből következő átgondolt költőiség ott van az írónő szinte minden sorában. Nem tud nem beszélni, szembesítő típus, olyan, akin örök bélyeget hagyott egy kor és egy korszak, esetében ez a hetvenes és nyolcvanas évek Romániájának nagyon kemény és nagyon nacionalista diktatúrája. Onnan ment Németországba 1987-ben, évtizedeken át tartó életveszélyes megpróbáltatások után, bánáti svábok és erdélyi szászok százezreihez hasonlóan. Sokáig úgy tűnt, hogy nem tud, nem fog és nem is akar másról beszélni, a romániai diktatúrát kell a lehető legpontosabban és legtisztábban elmesélnie, pórusokba és bőr alá hatoló részletességgel, úgy, hogy kellemetlen és kényelmetlen legyen olvasni, de ne lehessen mégsem elfelejteni. Szinte mindig ugyanarról ír, sokszor egészen zihálók és töredezetten pattogósak a mondatai, olyan apró és pontos részletekből épülnek, mint a bőrre tapadó por horzsolása, a hangyák vonulása, a zöld szilvát zabáló rendőrök arca, vagy ahogy a fodrász ajándék cukorkáira tapadó levágott hajszálak kaparják a torkot. A vágóhídon meleg disznóvért isznak a munkások, levágott tehénfarkakat csempésznek haza, ezekből aztán gyerekjáték lesz, vagy üvegmosó kefe. Nagyon pontosan lát, és ezekből a pontos megfigyelésekből egy végletekig nyomasztó és szorongató, néha kafkaian szürreálisnak tetsző, ám nagyon is valóságos világ épül fel, amely magába szippant, hogy aztán ne is eresszen el soha többé, és belülről mutathassa meg a szinte az őrületig fokozódó rettegést. Mert félni muszáj, a félelem olyan, mint az éhség, nem lehet parancsolni neki, legyőzni is szinte lehetetlen, együtt kell élni vele, napokon és heteken és hónapokon és éveken át, örökké. Jönnek és visznek, de ha nem jönnek, akkor is tudod, hogy jöhetnének, belenéznek a fiókjaidba, belekotornak a fehérneműid közé, a lakásodban a szőnyegként használt rókabőr végtagjait, farkát és fejét szép sorban levágják, és a prém közepére helyezik, hogy lásd, hogy ott jártak, hogy tudd: az övék vagy, nem menekülhetsz. A róka volt a vadász című regény központi motívuma ez a megcsonkított rókabőr, a fenyegetettség és kiszolgáltatottság megfoghatóan valóságos és ugyanakkor mélységesen abszurd metaforája, amelyről Herta Müller esszéiből tudható, hogy nem a fantázia szüleménye, hanem csak pontosan leírt önéletrajzi elem, egy darabka félelmetes és hihetetlen valóság. Egy darabka veszélyes valóság, merthogy az elkövetők valóságának része, és be akar tolakodni az áldozatok valóságába, a te valóságodba, hogy aztán örökre megváltoztathassa azt is. Ebben a világban veszélyes a beszéd és veszélyes a hallgatás, mert azt akarják, hogy nekik beszélj, és ha nem vállalod, azt terjesztik rólad, hogy azért hallgatsz, mert nekik beszéltél. Azt akarják, hogy ne lehessen beszélni, meg akarják szerezni a nyelvet, mert azzal magát a valóságot is megszerezhetik, minden kell nekik. A valóságot meg kell próbálni valahogy megőrizni, meg kell próbálni valahogy visszaszerezni. A levelekbe például hajszálakat lehet tenni, ha megkapod, és benne van, akkor tudod, hogy nem bontották fel. Persze az is lehet, hogy csak visszatették bele a hajszálat. A Herztier egyik legemlékezetesebb jelenetében egy kihallgatás közben azon retteg a kihallgatott, nehogy a tiszt észrevegye, milyen sok hajszálát kitépte. A titkaidat meg kell

Csak Könyvek

115

próbálnod megőrizni valahogy, akkor is, ha tudod, hogy nincsenek, mert nem lehetnek előttük titkaid. Azt akarják, hogy higgy nekik, de te azért se hiszel. Titkos kódokat beszélsz meg a barátaiddal, ezeket felhasználva próbálsz nekik levelet írni, és látnod kell, hogy értelmetlenek és abszurdak lesznek a mondataid. Másfajta jelentést nyernek. A körömvágásról írsz, amikor a kihallgatásról akarsz írni, a körömvágás kihallgatást jelent – tudod, hogy nem jelentheti azt. Érzed, hogy ebbe bele fogsz bolondulni. Egyetlen dolgot tehetsz, menned kell, menekülnöd. Bármi áron. Leveleket rejtesz el az olasz exportra szánt ruhák bélésében, a neveddel és a címeddel, és arra kéred azt, aki megtalálja, hogy vegyen felségül. Ezért majd persze keservesen meglakolsz. Miután Berlinbe érkezett, sokszor elmondta, hogy nem értette, miért kellett annyi embernek elmennie, amikor igazából elég lett volna, ha egyvalaki elmegy, mert ha az megy el, akinek el kellett volna mennie, akkor mindenki más ott maradhatott volna. A Securitate Berlinben sem hagyta békén, a Die Securitate ist noch im Dienst (A Securitate még mindig szolgálatban: http://www.zeit. de/2009/31/Securitate) című esszéjében részletesen elmeséli, hogyan próbálták külföldön is elérni, hogyan követik néha még mostanában is, ha Romániába utazik. Az esszé legemlékezetesebb jelenete a Herztier-ből is ismerős lehet: amikor egykori legjobb barátnője váratlanul meglátogatja Berlinben. A barátnő rákos, tudja, hogy már csak hónapjai vannak hátra, ezért elmondja, hogy nem önszántából jött, a szeku küldte, de semmi ok aggodalomra, úgysem azt jelenti majd, amiről beszélnek. Ez persze nem igaz, a bőröndjéből hamarosan előkerül a lakáskulcs másolata. Az igazi kérdés mégsem az, hogy halálos betegen mért vállalkozik ilyesmire, hanem az, hogy vajon annak idején is hazudott-e már, legjobb barátnő volt-e, vagy csak legjobb besúgó. Ezt azért fontos tudni, mert ettől a tudástól visszamenőleg is meg fog változni a valóság, és meg fog változni a múlt. Herta Müller pedig makacsul igényt tart a saját múltjára, a magáénak akarja tudni, visszaköveteli, ezért is szeretne egy csorbítatlan példányt a securitatés dossziéjából (mindeddig hiába). Herta Müller a romániai diktatúra talán legkövetkezetesebb és legádázabb ellensége, a regényeiből kirajzolódó, sokszor kisszerűségében is dermesztő világ tapinthatóan, sőt megmarkolhatóan mutatja be egy mára már absztraktnak és abszurdnak tetsző diktatúra mindennapjait. Lélegzethinta című regénye, a Nobel-díjig ívelő életmű nagyon fontos darabja úgy szakít a személyes múlt megidézésnek hagyományával, hogy közben Herta Müller mégiscsak személyes múltjának egy darabját igyekszik visszaszerezni. A Vörös Hadsereg 1944 őszén átvette a hatalmat Romániában, és 1945 januárjában minden 17 és 45 közötti német nemzetiségű román állampolgárt öt év jóvátételi munkára vittek. Herta Müller édesanyja is köztük volt. Soha nem mesélt erről az öt évről, és nemcsak ő, mások sem. Csak annyit mondott néha, hogy a szél hidegebb, mint a hó, vagy a meleg krumpli olyan, mint a meleg ágy. És hogy a krumplit vékonyan kell hámozni, sőt még annál is vékonyabban. Herta Müller aztán szinte véletlenül megtudta, hogy a nagyszebeni születésű költő, Oscar Pastior is öt évig lágerben volt; ezután sokat beszélgetnek Pastior lágerélményeiről. Eredetileg közös könyvet terveztek, de Pastior halála ezt meghiúsította. Rá egy évvel Herta Müller felmérte az anyagot, és úgy döntött, hogy regényt kell írnia. Az eredmény, a Lélegzethinta egy láger-regény, helye ott a polcon Kertész Imre Sorstalansága és Variam Salamov Kolimája. között. A Lélegzethinta egy olyan történet, amiről sokan és sokáig nem beszéltek. Egyrészt azért, mert elmesélhetetlen volt, másrészt azért, mert tilos volt róla beszélni. Aki hazajött, úgy tudta, hogy ha beszél róla, visszaviszik. Sőt, viszik vele azt is, akinek beszél róla. Fájdalmas és kínos titok tehát, amit őrizni kell, pedig legjobb volna elfelejteni, csakhogy, mivel a lágertapasztalatok megváltoztatták a valóságot, a felejtés nem lehetséges. Nem lehetséges a beszéd, és nem lehetséges a hallgatás sem. 116

Csak Könyvek

Amikor Leopold tizenhét évesen útnak indul, nem tudja, hova viszik, nem tudja mennyi időre, és tulajdonképpen azt sem tudja, hogy miért. Majdhogynem szívesen is megy, örül, hogy kiszabadulhat a kisváros fojtogató légköréből, merthogy van egy nehéz és veszélyesen súlyos titka: a homoszexualitás. Ez a veszélyes titok anélkül készíti fel a lágeréletre, hogy tudná, mire készül, de már otthon megtanulja, mi is az a szorongató félelem. És azt is, hogy mi a hallgatás. Az öt, éhséggel és szenvedéssel teli lágerév során ez a tudás más szintre emelkedik, úgy, hogy a végére örökre megváltozik maga a valóság is. A gramofontokból átalakított bőröndben, amivel útnak indul, magával visz mindent, amije csak van. A tárgyakhoz emlékek kötődnek, a tárgyakból emlékek születnek, és ezekből a sokszor töredékes, kínnal és keservvel leírt és megértett emlékekből áll össze a regény. Az otthonról vitt tárgyak meg a lágerben szerzett és elvesztett, megtapasztalt tárgyak egyformán fontosak, ezek szolgálnak az emlékezés költőien pontos építőkockáinak alapjául. Mert ez a lágertörténet megint egy olyan történet, amit Kertész Sorstalanságához hasonlóan nem lehet egyszerűen az elejétől a végéig elmesélni, mert a lágerévek története ellenáll a hagyományos narrációnak: eleje és vége még talán van, hiszen van odaút és van visszatérés, de az ott töltött idő már másként formálódik, nem napról napra, hanem inkább tárgyról tárgyra, mert a tárgyak képesek arra, hogy kikényszerítsék magukból az elfojtott és elfelejtett, szinte nem létezővé tett emlékeket. Rövid, két-három oldalas, gyakran egészen versszerű fejezetmozaikokból rajzolódik ki a világ, ahova Leopold került. Itt az éhségangyal az úr, mert a láger olyan hely, ahol mindenkinek saját éhségangyala van, folyton vele tart, folyton figyeli, naponta megméri és nehéznek találja, folyton emlékezteti az éhségre, éjszakánként a mellkasára térdel, a lélegzés ritmusára ringatja bele az ételekről és ízekről való fantáziálás delíriumába. A valóság még tovább is torzul: a több órás appelleket csak úgy lehet elviselni, ha az ember ügyesen a felhők peremébe akasztja a nyakától induló képzeletbeli kötél végén lévő horgot. A lágerben élettel telnek meg a tárgyak, a cement gonosz és gyilkos, el akar pusztítani, a szén közömbös, inkább jó, mint rossz, a szívlapát pedig nemes és kevély gazda, akit a szív dobbanásainak ritmusával kell szolgálni, tökéletes mozdulatokkal kell etetni, hogy aztán ő is enni adjon, mert egy lapát szén az egy gramm kenyér, ez ugyanolyan nagy igazság, mint az, amit a nagymama súg induláskor Leopold fülébe: „Tudom, hogy visszajössz”. A nagy kérdés nem is a visszatérés, hanem az emlékezet: az, hogy miként és hogyan lehet erre az egészre emlékezni, hogy lehet beszélni róla, és megérteni a pontos részletekből kiindulva: attól kezdve, hogy miként folyik ki a száj szélén a mohón beletömött sárga homok, és milyen fájdalmas boldogság sebes kézzel krumplit kikaparni a száraz földből, azon át, hogy miképpen változik meg a könnyek útja az arcon a lapátolás ütemes mozdulataitól, és milyen mozdulattal veszik kezükbe az asszonyok a tetvetlenítéskor levágott copfjukat, egészen addig, hogy mi módon lehet eljutni az éhségangyal láthatatlan arcáig. Hogyan lehet mindent úgy megjegyezni, hogy később mégis túl lehessen jutni rajta. Hogyan lehet egyszerre átélni és túlélni. Leopoldnak van két piperés üvege: amikor ezek kiürülnek, káposztalevessel tölti meg mind a kettőt. Nem tudja, miért teszi, amikor a lágerparancsnok rajtakapja, azt mondja, emlékbe akarta hazavinni. A nehezen szerzett viasszal gondosan lezárt üvegekben vízszerű, híg folyadék, pár szinte láthatatlan zöldségfoszlánnyal. Már ott, a lágerparancsnok irodájában nyilvánvaló számára – ahogy nézi, hogyan habzik fel az üvegekbe zárt, titokban elrejtett leves –, hogy amit lát, az nem azonos azzal a káposztalevessel, amit a lágerben evett. A hazavihető káposztaleves nem káposztaleves többé, hanem csak egy életveszélyes és nevetséges kísérlet arra, hogy megfoghatóvá és maradandóvá váljon az emlékezet. A lágerparancsnok számára ez a tett megmagyarázhatatlan, aztán mégis lesz rá életmentő magyarázat, éspedig az, hogy babona. Az eltett káposztaleves gyógyszer.

Csak Könyvek

117

Az emlékezés és az emlékezés kísérlete valamiféle furcsa terápia, nem segít és nincs is értelme, mégsem kerülhető el. Leopold hazatérése után egy évvel írni kezd. „Előszó” írja a füzet tetejére, aztán a füzet megtelik, és még megtelik másik három is, áthúzza azt, hogy Előszó, odaírja a helyére, hogy „Utószó”. És közben pontosan tudja, hogy hiába minden, nem segít sem a beszéd, sem a hallgatás. Dragomán György

118

Csak Könyvek

Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2010 Felelős kiadó: Szász Zsolt A borító Lajtos István fotójának felhasználásával készült A borítót tervezte: Bányász Éva Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt. Műszaki szerkesztő: Oszoli Judit A nyomdai kivitelezést a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. végezte Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató ISBN 978-963-266-137-7

Csak Könyvek

119