.HAYDEN WHITE. WHITE.
A. narrativitás értéke. a valóság megjelenítésében Fordította: Braun Róbert
A
narratíva természetér√l beszélni annyit jelent, latot jelentéssel kívánjuk felruházni, hanem egy hogy a kultúra egészét tesszük vizsgálódásunk tár- olyan metakód, olyan emberi egyenértékes, amely gyává, s√t, mondhatnánk, az egész emberiség ter- biztosítja, hogy a közös valóság természetér√l szóló mészetét vizsgáljuk. Az elbeszélés olyannyira termé- transzkulturális üzenetek szabadon áramolhatnak. szetes közegünk, olyan elkerülhetetlen a narratíva Amint Barthes írja, a narratíva, a világról szerzett használata akkor, amikor arról szeretnénk beszélni, tapasztalatunk és e tapasztalat nyelvi megjelenítéhogy miképp is történtek a dolgok, hogy a narratíva se között feszülve, „folyamatosan felcseréli a jelencsak egy olyan kultúrában t∫nhet problematikusnak, tést az elbeszélend√ események közvetlen másolamelyb√l felt∫n√en hiányzik, vagy – mint némely kor- tával”. Mindebb√l az következik, hogy a narratív társ nyugati szellemi és m∫vészeti irányzatban – ahol képesség hiánya vagy az elbeszélés elutasítása maprogramatikus elutasítás áldozatává válik. A kultúra gának a jelentésnek a hiányát vagy elutasítását vonuniverzális tényeként tényeként a narratíva és az elbeszélés ja maga után. kevésbé probléma, mint inkább adat. Amint azt a Vajon milyen jelentés az, amely hiányzik, vagy nemrégiben elhunyt (és mélyen hiányolt) Roland mely elutasításra talál? A narratíva sorsa a történetBarthes írta, a narratíva „csak úgy egyszer∫en van, írás történetében talán választ adhat e kérdésre. mint az élet […], nemzetközien, történelmen és kul- A történészeknek a való világról szóló igazságaikat túrán átível√en.”1 Így a narratíva probléma helyett nem kell narratív formában megjeleníteniük. megjeleníteniük. Választvalójában egy általános emberi kérdés megoldásá- hatnak más, nem narratív, s√t anti-narratív formának tekinthet√, vagyis, hogy a tudás miképp formál- kat is, mint például a meditáció, az anatómia vagy ható elmondássá,2 hogy az emberi tapasztalat miképp az epitoma. Tocqueville, Burckhardt, Huizinga és alakítható olyan formájúvá, amely megfelel a jelen- Braudel, hogy csupán néhányat említsek a modern tés – mely inkább emberi, mint kultúraspecifikus – történetírás legjelent√sebb alkotói közül, bizonyos struktúráinak. Meglehet, nem vagyunk képesek más történeti munkáikban elutasították a narratíva alkultúrák gondolatrendszerének tökéletes befogadásá- kalmazását, vélhet√en éppen abból a megfontolásra, ám mondható, hogy viszonylag kevés gondunk van ból, hogy azok az események, amelyekkel foglalkozegy más kultúrából származó történet megértésével, ni kívántak, nem alkalmasak a narratív megjelenímég ha az a kultúra igen egzotikus is. Amint azt tésre.3 Elutasították, hogy történetet meséljenek a Barthes írja, a narratíva lefordítható lényegi veszte- múltról, jobban mondva nem történetet meséltek, ség nélkül, míg a vers vagy a filozófiai szöveg aligha. melynek van jól meghatározható kezdete, tárgyaláMindez arra utal, hogy a narratíva nem egy kód a sa és befejezése; vagyis a megjelenítend√ folyamasok közül, melyet akkor alkalmazunk, ha a tapaszta- tokra nem kényszerítettek olyan formát, amelyet mi Hayden White: „The Value of Narrativity in the Representation of Reality", The Content of the Form, Johns Hopkins University Press, 1987, 1–25. o. E szöveg az Osiris Kiadónál 1997-ben megjelen√ Hayden White A történelem terhe cím∫ kötet egy tanulmánya.
9
Hayden White
általában a történetmeséléssel azonosítunk. Így, míg melyben az „események magukat mesélik el”, külöbizonyosan a vizsgált bizonyíték mögött vagy abban nösen abban az esetben, ha az eseményeket explicit fellelt, általuk érzékelt vagy érzékelni vélt valóságot módon valósként – szemben az elképzelttel – beszélték el, nem narrativizálták e valóságot, vagy- határozzuk meg, mint a történeti megjelenítésben?7 is nem kényszerítették rá egy történet formáját. Pél- Olyan diskurzusokban, amelyek vállaltan képzelt dájuk lehet√vé teszi számunkra, hogy különbséget eseményeket – a fiktív diskurzusok „tartalma” – jetegyünk azon történeti diskurzusok között, amelyek lenítenek meg, e kérdés kapcsán kevés probléma elbeszélnek, valamint azok között, amelyek narrati- adódik. Hiszen a képzelt eseményeket miért ne jelevizálnak; az olyan diskurzusok között, amelyek níthetnénk meg úgy, mint amelyek „magukat mesékívülrôl szemlélik a világot, rátekintenek és elmesé- lik”? A képzelet szüleményeiben miért ne beszélhetlik a látottakat, valamint azok között, amelyek úgy nének maguk a kövek is – mint például Memnon osztesznek, mintha a világ maga szólalna meg, s e meg- lopa, melyet a nap sugarai érintenek? Ám a valós szólalás eredménye a történet. események nem beszélhetnek maguk, nem mondA gondolat, hogy a narratívát kevésbé a megje- hatják el magukat. A valós események csak úgy vanlenítés egy formájaként, mint inkább a – valós vagy nak, tökéletes referensei lehetnek a diskurzusnak, képzelt – eseményekr√l való beszéd módjaként kell lehet róluk beszélni, de nem jelenhetnek meg az elértékelni, a diskurzus és a narratíva viszonyát elem- beszélés alanyaiként. A történeti elbeszélésnek az z√, a strukturalizmus oldalvizén zajló vitában telje- emberi történelemben való kései megjelenése, valasedett ki, s általában olyan szerz√khöz köt√dik, mint mint a nehézség, melyet annak fenntartása jelentett Jakobson, Benveniste, Genette, Todorov és Barthes. a kulturális összeomlás korszakaiban (mint például Ebben a közegben a narratíva a beszéd egy módja, a korai középkor), annak az elvnek a mesterséges melyet, amint Genette írja, „bizonyos számú kiha- voltára utal, amely szerint valós események „önmagyás és korlátozó feltétel” jellemez, s amelyet a dis- gukat mesélik”, vagy megjeleníthet√ek úgy, hogy „sakurzus más, „nyitottabb” formái nem kényszerítenek ját történetüket mondják el”. E fikció nem jelentett a beszél√re.4 Genette szerint Benveniste megmu- problémát azel√tt, hogy a valós és az elképzelt esetatta, hogy „bizonyos nyelvtani formák, mint pél- mények közötti különbségtételt rákényszerítették az dául az »én« személyes névmás (és annak implicit elbeszél√re. Az elbeszélés akkor válik problematikusreferenciája, az »Ön«), néhány névmásszer∫ »jelz√« sá, mikor az események két különböz√ rendje mint (bizonyos mutató névmások), a melléknévszer∫ lehetséges történetek elemei jelenik meg az elbe»jelz√k« (mint az itt, most, tegnap, ma, holnap stb.), szél√ számára, és az elbeszélés mint tevékenység bizonyos igeid√k, mint a jelen, a befejezett jelen és odáig csupaszodik, hogy feladata a két rend diskura jöv√ magára a diskurzusra korlátozódnak, míg a zuson belüli szigorú elkülönítése parancsának való szigorúan értelmezett narratívát a harmadik sze- megfelelés lesz. Mitikusnak az olyan elbeszélést mély kizárólagos használata és bizonyos formák, nevezzük, amelyben semmilyen kötelezettség nincs mint a múlt és a régmúlt id√k alkalmazása határoz- a két rend – a képzelt és a valós – elkülönítésére. za meg.”5 A narratíva akkor válik problematikussá, amikor vaA diskurzus és a narratíva közötti különbséget lós eseményeknek kívánjuk történet formáját adni. természetesen kizárólag a beszédmódok grammati- Valós történetek narrativizálása azért olyan bonyokai jellemz√inek elemzése alapján határoztuk meg, lult, mert azok nem történetként jelennek meg melyben az egyik „objektivitását” és a másik „szub- el√ttünk. jektivitását” els√sorban a „nyelvi kritériumok rendEbben az esetben mit jelenthet az „igaz történet” je” biztosítja. A diskurzus „szubjektivitását” a „dis- megtalálása, a „valóságos történet” felfedezése kurzust fenntartó személy” mint „ego” implicit vagy mindazon eseményekben vagy azok mögött, ameexplicit jelenléte adja. Ezzel szemben a „narratíva lyek számunkra „történeti források” kaotikus soráobjektivitásának forrása a narrátorra vonatkozó min- ban jelennek meg? Vajon milyen akarat valósul meg, den utalás hiánya”. Így – Benvenistével szólva – a milyen vágy teljesül abban a képzelgésben, hogy a narrativizáló diskurzusban „többé nincs narrátor. Az valós eseményeket akkor jelenítjük meg helyesen, események kronologikusan rögzülnek, ahogyan ha bemutatjuk, hogy azok képesek egy történet felt∫nnek a történet horizontján. Senki sem beszél. formális koherenciáját mutatni? Az akarat és vágy e Az események magukat mesélik el.” 6 talánya mögött felfedezhetjük a narrativizáló diskurMit is jelent az olyan diskurzusok el√állítása, zus általános kulturális funkcióját, megsejthetjük az
10
A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében
eseményeket nem csupán elbeszélni vágyó, hanem jelentéssel, melyet sorozatként nem birtokolnának. az akarat mögött rejt√zköd√ motivációt, mely az Talán nem szükséges mondani, hogy az annaleeseményeknek a narrativitás jellemz√it kölcsönzi. sekb√l e narratív elem teljes mértékben hiányzik, hiA történetírás különösen jó terep a narratíva és szen az annales nem áll másból, mint az események a narrativitás természetének vizsgálatára, hiszen a kronologikus sorrendben történ√ rögzítéséb√l. képzelt, a lehetséges iránti vágyunk itt szembesül a A krónika, ezzel szemben, gyakran olybá t∫nik, valós, a létez√ kihívásaival. Amennyiben a narratí- mintha egy történetet kívánna elmesélni, narrativivára és a narrativitásra úgy tekintünk, mint arra az tásra törekedne, ám azt jellemz√en nem képes eléreszközre, amely a diskurzusban a képzelt és a valós ni. Pontosabban a krónikát az jellemzi, hogy hiánykülönböz√ hivatkozásai közötti ellentéteket közve- zik bel√le a narratív lezárás. Nem befejez√dik, hatíti, elsimítja és feloldja, akkor kezdjük megérteni a nem egyszer∫en véget ér. A krónika belefog egy törnarratíva jelent√ségét éppúgy, mint azokat, akik el- ténet elmesélésébe, majd in medias res , a krónikautasítják azt. Amennyiben valósnak vélt eseménye- író jelenében véget ér, megoldatlanul vagy talán inket non-narratív formában jelenítünk meg, milyen kább történetszer∫en feloldatlanul hagy dolgokat. valóság az, amelynek megközelítésére e forma t∫nik Míg az annalesek úgy mutatják be a történeti vavagy t∫nhet megfelel√nek? Milyen lenne a történe- lóságot, mintha a valós események nem öltenék egy ti valóság non-narratív megjelenítése? E kérdés meg- történet alakját, a krónikában úgy t∫nik, mintha a válaszolásakor nem feltétlenül kapunk választ a valóságos események az emberi tudat számára benarratíva természetével kapcsolatos kérdéseinkre, fejezetlen történetként jelennének meg. És a hivaám megérezhetünk valamit a narrativitás mint for- talosság szerint legyen mégoly objektív is a törtéma iránti vonzalomból akkor, mikor inkább valós- nész az eseményekr√l való beszámoláskor, bárnak, mint képzeletbelinek vélt események megjele- mennyire igazságos is a források kezelésében, pontnítésére vállalkozunk. os a res gestae id√rendjének összeállításakor, beSzerencsére a történeti valóság megjelenítésének számolója mindaddig nem lesz igazi történelem, amíg számtalan példájával rendelkezünk, amelyek non- a valóságnak nem egy történet formáját adja. Ahol narratív formájúak. S√t, a modern történetíró tár- nincs elbeszélés, nincs történelem, írta Croce. 9 S a sadalom doxája úgy tartja, hogy a történeti megje- crocei relativizmussal szemben álló Peter Gay halenítésnek három alapvet√ formája van: az annales, sonlóképp határozottan így fogalmazza meg ugyaa krónika és az igazi történelem. Az els√ kett√ töké- nezt: „A történeti elbeszélés elemzés nélkül felszíletlen „történetiségét” az mutatja, hogy képtelen be- nes, a történeti elemzés elbeszélés nélkül tökéletlmutatni az általa tárgyalt események teljes narrati- en.”10 Gay megfogalmazása er√sen emlékeztet a törvitását.8 Aligha kell mondani, hogy a narrativitás ön- téneti megjelenítésben az elbeszéléssel kapcsolatos magában nem teszi lehet√vé a három forma közötti kantiánus elfogultságra, aminthogy arra utal – hogy különbségtételt. Ahhoz, hogy az eseményekr√l – Kantot parafrazeáljuk – ,a történeti elbeszélések múltbéli események vagy múltbeli valós események elemzés nélkül üresek, míg a történeti elemzések el – szóló beszámoló igazi történelemnek számítson, beszélés nélkül vakok. Így feltehetjük a kérdést: minem elegend√, hogy a narrativitás valamennyi jel- lyen belátásokhoz vezethet az elbeszélés vizsgálata lemz√jét mutatja. Ezen felül a beszámolónak a for- a valós események természetét illet√en? Vajon mirások megfelel√ kezelésére is garanciát kell nyújta- lyen vakságot oszlathat el a narrativitás a valóságnia, valamint be kell tartania az eredeti történések ra vonatkozóan? kronológiai sorrendjét mint annak végs√ biztosítéAz itt következ√kben a történeti megjelenítés ankát, hogy egy eseményr√l eldönthet√ lehessen, hogy nales, illetve krónika formáit – az általános szemléaz ok vagy okozat. Ám megegyezés szerint az sem lettel szemben – nem mint tökéletlen történelmeelegend√, ha a történeti beszámoló valóságos – ket kezelem, hanem mint a történeti valóság lehetszemben a képzelt – eseményekkel foglalkozik, aho- séges elképzeléseinek termékeit, olyan felfogásokat, gyan kevés az is, ha az elbeszélés diskurzív rendje amelyek inkább a teljesen megvalósult történeti dismegegyezik azzal a kronológiai renddel, melyben az kurzus – melyet a modern történetírás megtestesíteesemények megtörténtek. Az eseményeknek nem ni hivatott – alternatívái, mint azok kudarcba fulladt csupán a kronológiai rendbe, hanem egy elbeszélés- kísérletei. E vizsgálódás megvilágíthatja a történetbe is illeszkedniük kell, vagyis úgy kell fölt∫nniök, írás és a narráció problémáit, és rámutathat, hogy mint amelyek rendelkeznek egyfajta struktúrával, én miképp látom a kett√ közötti hagyományos kap-
11
Hayden White
csolatot. Reményeim szerint sikerülhet rámutatni arra is, hogy a – modern történetírás számára oly alapvet√ – különbségtétel a valós és az elképzelt események között el√feltételezi a valóságnak egy olyan felfogását, amelyben az „igaz” annyiban felelhet meg a „valósnak”, amennyiben bemutatható, hogy az birtokolja a narrativitás jellemz√it.
709. Kemény tél. Gottfried gróf meghalt. 710. Nehéz év és elégtelen termés. 711. 712. Árvíz mindenütt. 713. 714. Pippin, a palota ura meghalt. 715. 716. 717. 718. Károly jelent√s rombolással elpusztította a szászokat. 719. 720. Károly harcolt a szászokkal. 721. Theudo ki∫zte a szaracénokat Aquitániából. 722. Nagy termés. 723. 724. 725. A szaracénok el√ször jöttek. 726. 727. 728. 729. 730. 731. Áldott Bede, a presbiter, meghalt. 732. Károly a szaracénok ellen harcolt Poitiers-nál, szombaton. 733. 734.
A
mikor mi modernek egy középkori annales olvasásához fogunk, nem lehetünk nem meglep√dve a lejegyz√ nyilvánvaló naivitásán. Nem tehetünk mást, mint e naivitást annak a számlájára írjuk, hogy a le jegyz√ elutasította, képtelen volt, avagy egyáltalán nem akarta az az évi események vertikálisan rendezett, évenkénti jelz√kként megjelen√ sorát lineáris/horizontális események folyamatává alakítani. Más szavakkal, nem tudjuk nem észrevenni azt, hogy a lejegyz√ képtelen volt felismerni, hogy a történeti események mint elmondandó, elbeszélend√ történetek tárulnak fel a szemlél√ el√tt. Ám valójában az igazi történeti érdekl√dés azt feltételezné, hogy ne azt vizslassuk, a lejegyz√ miért mutatkozott képtelennek „elbeszélés” írására, hanem, hogy a valóság milyen felfogása késztette √t arra, hogy annales formájában jelenítse meg azokat a történéseket, amelyeket √ valós eseményeknek vélt. Amennyiben erre a kérdésre választ kapunk, talán megérthetjük, hogy saját korunkban és kulturális helyzetünkben miért vagyunk kénytelenek a narrativitást magát problémaként látni. A Monumenta Germaniae Historica els√ kötete, a Scriptores sorozat tartalmazza Szt. Gál Annalese- it . Ez az id√számításunk szerinti nyolcadik, kilencedik és tizedik század Galliában történt eseményeinek listáját tartalmazza.11 Noha e szöveg „referenciális”, és az id√beliség megjelenítését tartalmazza12 – melyek Ducrot és Todorov meghatározásai arra, hogy mi tekinthet√ elbeszélésnek –, egyetlen olyan jellemz√t sem mutatnak, amelyeket általában történetekhez kötünk: nincs központi alany, sem jól elkülönül√ kezdet, közép és befejezés, nincs peripeteia és azonosítható elbeszél√. Azon részekben, melyek elméleti értelemben a legérdekesebbnek tekinthet√ek, nincsen utalás arra, hogy az események között bármiféle szükségszer∫ kapcsolat állna fenn. Így például a 709–34 közötti id√szakra a következ√ be jegyzéseket találjuk:
A felsorolás els√ látásra olyan kultúrát mutat, amely a pusztulás szélére sodródott, olyan társadalomba vezet, amelynek a széls√séges nélkülözés az osztályrésze, olyan világba, ahol az emberi közösségeket halál, pusztítás, árvíz és éhezés tizedeli. Minden esemény széls√séges, és az emlékezésre való implicit kijelölés oka csupán a szenvedés lehet. Alapvet√ szükségletek – étel, küls√ ellenségt√l való védelem, politikai és katonai vezetés – és ennek hiánya kínál témát. Ám az alapvet√ szükségletek és teljesülésük lehetséges feltételei közötti kapcsolatról nem esik szó. Hogy Károly miért harcolt a szaracénok ellen, éppúgy megválaszolatlan marad, mint az, hogy az egyik évben miért volt jelent√s a termés, míg egy másikban árvíz mindenütt. A társadalmi események éppoly érthetetlenek, mint a természeti jelenségek. Látszólag jelent√ségük vagy jelentéktelenségük mértéke azonos. Úgy t∫nik, hogy csupán megtörténtek, s jelent√ségük elválaszthatatlan attól a tényt√l, hogy megörökítették √ket. S√t, úgy t∫nik, jelent√ségük nem több annál, mint hogy rögzíttettek. Arról, hogy ki volt lejegyz√jük, fogalmunk sem lehet, ahogyan arról sem, hogy mikor rögzítették
12
A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében
√ket. A 725-re vonatkozó bejegyzés, „A szaracénok A beszámoló végén az évszámok véget nem ér√ el√ször jöttek”, arra utal, hogy ezt az eseményt az- sora a lista ad infinitum – vagy inkább a Második Elután rögzítették, miután a szaracénok másodszor is jövetelig tartó – folytatására utal. De a történet nem eljöttek, és így némi valódi elbeszél√ vágyakozást ér véget. Hogyan is érhetne, hiszen nincs központi mutat, ám a szaracénok jövetele és sorsuk nem ré- f√h√s, akir√l a történet szólhatna. sze a beszámolónak. Károly harca a szaracénok elMindennek ellenére kell lennie történetnek, hilen „Poitiers-nál szombaton” feljegyzésre került, ám szen van cselekmény – abban az értelemben lega csata kimenetele már nem. És ez a „szombat” kü- alábbis, hogy cselekményen a beszámolóban foglalt lönösen bántó, minthogy a csata hónapjáról és nap- események közötti kapcsolatok olyan struktúráját járól nem rendelkezünk információval. Túl sok el- értjük, amelynek révén jelentéssel telít√dnek mint varratlan szál – sehol a cselekmény –, és ez meg- az egész részei. Ezen azonban nem a Bibliában foglehet√sen frusztráló, ha nem zavaró a modern tör- lalt Bukás és a Megváltás (az igaz emberek megváltáténet-olvasó elvárásaihoz és információigényéhez sa) mítoszára gondolok, hanem az évek sorának bal képest. oldali felsorolására, amely egységet és teljességet Megjegyezhetjük továbbá, hogy a beszámoló el kölcsönöz az eseményeknek azáltal, hogy az esemésem kezd√dik. Kezdete a „cím” (s ez az valójában?): nyeket az alatt az évszám alatt rögzítik, amelyben Anni domini, amely a két oszlop – egyik az évszámo- történtek. Másképp fogalmazva, az évszámokat jeké, míg a másik az eseményeké – tetején helyezke- lölteknek tekinthetjük, amelyhez a jobb oldali felsodik el. Vizuálisan legalább a cím összeköti a bal olda- rolásban található események mint jelöl√k tartozli számsort a jobb oldali eseményfelsorolással, s nak. Az események jelentése az ilyen sorrendben olyan kapcsolatot sugall, amelyet akár mitikusnak is történ√ lejegyzésükben áll. Vélhet√en ez az oka antekinthetnénk, ha megfeledkezhetnénk arról a nak, hogy a lejegyz√ keveset érzékelt a modern tudós tényr√l, hogy az Anni domini éppúgy utal az Írás koz- által érzett izgalomból, mikor az szembesült mindmológiai történetére, mint arra a naptári hagyo- azzal, ami a szövegben hiátusnak, törésnek és az mányra, amelyet nyugati történészek mind a mai na- események közötti kauzális kapcsolatok hiányának pig használnak történetük elemeinek jelölésére. t∫nik. A modern tudós teljességet és folyamatosA szöveg mitikus tartalmára aligha utalhatunk azzal, ságot keres a szövegben. Ez a lejegyz√ számára az hogy az „éveket” az „Úrnak” tulajdonítja, mert ezen évek sorában található meg. Vajon melyik a „évek” szabályszer∫sége különbözik a keresztény mí- „realisztikusabb” elképzelés? tosz (Teremtés, Bukás, Megtestesülés, Feltámadás, Idézzük emlékezetünkbe, hogy itt nem álomszer∫ Második Eljövetel) hipotaktikus rendjét√l. A naptár vagy gyermeki szövegekkel van dolgunk. Meglehet, szabályszer∫sége a beszámoló „realizmusára” utal, tévedés egyáltalán diskurzusnak nevezni, noha van így szándéka szerint a valóságossal és nem a képze- benne valami diskurzív. A szöveg megjelenít valamiletbelivel foglalkozik. A naptár nem az örökkévaló- fajta „lényeget”, inkább az emlékezet, mint az álom ság idejében, a kairotikus id√ben rögzíti az esemé- vagy a fantázia birodalmában játszódik, s közelebb nyeket, hanem a kronologikus id√ben, az ember ál- áll a „valóshoz”, mint az „elképzelthez”. Valójában tal érzékelt id√ben. Az ilyen id√nek nincsenek kie- kivételesen ésszer∫nek is mondhatnánk, felismermelked√ vagy mélypontjai, ez az id√ – ahogy mon- ve, hogy a szerz√ milyen óvatosan kezeli vágyait, s dani szoktuk – parataktikus és végtelen. Nincsenek csupán az olyan események lejegyzésére vállalkobenne rések. Az id√ sora teljes, még akkor is, ha az zik, amelyek megtörténte fel√l kevés kétsége van, eseményeké nem. illetve kerüli, hogy a tényeket spekulatív alapon beVégül az annalesek nem fejez√dnek be, egy- folyásolja, s érveljen amellett, hogy az események szer∫en véget érnek. Az utolsó bejegyzések a követ- miképp függnek össze. kez√k: Az annales modern értelmez√i megjegyezték, hogy a lejegyz√ megörökítette a 732-ben lezajlott poi1045. 1046. 1047. 1048. 1049. 1050. 1051. 1052. 1053. 1054. tiers-i csatát, míg nem tett említést az ugyanazon év1055. ben történt tours-i csatáról, amely – mint azt min1056.Henrik császár meghalt, és fia, Henrik követte den iskolás gyerek tudja – a „világtörténelem tíz lega trónon. jelent√sebb csatájának egyike”. 13 Ám még ha a le1057. 1058. 1059. 1060. 1061. 1062. 1063. 1064. 1065. jegyz√nek lettek volna is ismeretei Tours-ról, milyen 1066. 1067. 1068. 1069. 1070. 1071. 1072. elv vagy jelentésadási szabály kényszerítette volna
13
Hayden White
arra, hogy meg is örökítse? Csupán a nyugat-európai történelem kés√bbi eseményei alapján rangsorolhatjuk a történéseket világtörténeti jelent√ségük szerint, s valójában az sem világtörténeti, csupán európai, s a modern történészek azon vágyára szolgálnak példaként, amely szerint az eseményeket egy kultúraspecifikus – s így nem egyetemes – néz√pontból hierarchikus sorrendbe kell állítani. Éppen ez a szükséglet vagy késztetés arra, hogy az eseményeket egy saját történelmét író kultúra vagy csoport jelent√ségük szerint rangsorolja, teszi lehet√vé a valós események narratív megjelenítését. Nyilvánvalóan „egyetemesebbnek” tekinthet√ az a módszer, amely csupán lejegyzi az eseményeket abban a sorrendben, ahogyan azok a látómez√n felbukkanak. S azon a minimális szinten, amelyen az annales zajlik, a narratíva természetének megértésekor sokkal nagyobb elméleti jelent√sége van annak, ami végül bekerül az annalesbe, mint annak, ami kimarad. Természetesen ennek kapcsán megfogalmazható, mi a szövegbeli funkciójuk azoknak az éveknek, amelyekben „semmi sem történt”? Minden elbeszélés – legyen látszólag bármilyen s∫r∫ – kapcsán találhatók olyan események, amelyek bekerülhettek volna az elbeszélésbe, ám végül mégis kimaradtak. Ez éppúgy igaz a képzeletbeli történetekre, mint a valóságosakra. És e megfontolás alapján feltehet jük a kérdést, hogy a valóság milyen felfogása teszi lehet√vé e valóságnak egy olyan narratív leírását, amelyben a diskurzust a kontinuitással szemben a diszkontinuitás jellemzi. Amennyiben elfogadjuk, hogy e diskurzust is a valóságra irányuló vágy jellemzi – és aligha tehetünk mást, ha igazolni akarjuk, hogy az annalest a történeti megjelenítések egy formájaként kezeljük –, arra a következtetésre juthatunk, hogy az a valóság egy olyan képének terméke, amelyben az események rangsorolásához szükséges értékrendet hordozó társadalmi rendszer csupán minimális értelemben van jelen az írói tudat számára, illetve, hogy a diskurzus létrehozásában az csupán mint hiány van jelen. Mindenütt a természeti vagy emberi rend hiánya, az er√szak és a pusztítás er√i uralják a figyelmet. A beszámoló cselekv√kkel szemben értékekkel dolgozik, olyan világot mutatva be, amelyben a dolgok történnek az emberekkel, s nem olyat, amelyben az emberek csinálják a dolgokat. A 709-es tél keménysége, a 710-es év nehézsége és a termés elégtelensége, a 712-es árvíz és a halál közvetlen jelenléte olyan gyakorisággal és rendszerességgel fordul el√, ami nem jellemz√ az emberi cselekedeteket megjelenít√
ábrázolásokra. A valóság e szemlél√ számára olyan melléknevek maszkját viseli, amelyek felülírják azoknak a f√neveknek az erejét, amelyek meghatározottságát csökkenteni volnának hivatottak. Károly elpusztítja a szászokat, harcol ellenük, s√t, Theudo ki is ∫zi a szaracénokat Aquitániából, ám e cselekedetek az eseményeknek ugyanazon rendjéhez tartoznak és éppen úgy érthetetlenek, mint a „nagy” vagy „elégtelen” termés. Arra, hogy hiányzik az elv, melynek alapján az eseményeknek fontosságot lehetne tulajdonítani, utalnak a jobb oldali eseménysorban meglév√ hiátusok, mint például a 711-es év, melyben látszólag „semmi sem történt”. A túlcsorduló vizek miatt megemlítend√ 712-es évet szintén olyan év el√zi meg és követi, amelyben „semmi sem történt”. Mindez Hegel megjegyzését juttathatja eszünkbe, mely szerint a boldogság és biztonság évei üres lapok az emberiség történelmében. Ám éppen ezeknek az üres oldalaknak a jelenléte teszi lehet√vé – ellentétként – annak elképzelését, hogy az elbeszélés milyen végletesen törekszik a hiányok eltüntetésére, hogy milyen mértékben állítja a folytonosság, a koherencia és a jelentés képzeteit az id√ romboló hatásairól szóló rémálmainkat megszálló üresség, szükség fantáziái, a frusztrált vágyak helyére. Valójában a lejegyz√ beszámolója olyan világról tudósít, amelyben a szükség az úr, amelyben a hiány a lét alapvet√ meghatározottsága, s amelyben a kielégítettség valamennyi kelléke hiányzik, elt∫nt vagy a halál közvetlenségében van jelen. Az öröm lehet√sége azonban a bal oldalon, az évek sorában bújik meg. A sor teljessége az id√ tel jességér√l szól, vagy legalábbis az „Úr éveinek” tel jességér√l. Az években nincs hiány: tökéletes rendben áramolnak az eredet, a Teremtés fel√l a vélhet√ végig, az Utolsó Ítéletig. Az események sorából hiányzó hasonló rendszeresség és teljesség oka annak a társadalmi centrumnak a hiánya, amelynek segítségével az események viszonyíthatóvá válnak egymáshoz, illetve amelynek révén morális jelent√séget kaphatnak. A társadalmi központ tudatának hiánya megakadályozza a lejegyz√t abban, hogy az eseményeket mint egy történeti tér elemeit rangsorolja. S a központ e hiánya teszi lehetetlenné azt is, hogy esetleges szándékai szerint szövegéb√l elbeszélés váljék. Központ nélkül Károly szászok elleni had járata csupán csata marad, a szaracén megszállás csupán jövetel, s a tény, hogy a poitiers-i csata szombatra esett, éppoly fontos, mint az, hogy egyáltalán megesett. Mindez arra utal, hogy Hegelnek igaza volt
14
A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében
akkor, mikor úgy vélekedett, hogy egy valóban történeti beszámolónak nem csupán meghatározott – elbeszél√ – formával kell rendelkeznie, hanem meghatározott tartalommal is, vagyis egy politikotársadalmi renddel is. Az el√adások a világtörténet filozófiájáról bevezet√jében Hegel így ír: „Nyelvünkben a Történelem kifejezés egyesíti magában az objektív és a szubjektív oldalt. Egyszerre jelöli a historia rerum gestarum ot és magát a res gestae -t, ahogyan bemutatja nem csupán azt, hogy mi történt, hanem a történések elbeszélését is. A jelentések ezen egységét magasabb rendként kell értelmeznünk, nem csupán véletlenként. Azt kell feltételeznünk, hogy a történeti elbeszélések egyidej∫ek magukkal a történésekkel és cselekedetekkel. Ez bels√ lényegi elve annak, ami párhuzamosan állítja √ket el√. Családi emlékek, patriarchális hagyományok a család és a klán számára fontosak. Az események sorának azonossága [kiemelés H. W.], amelyre e feltétel utal, nem része az emlékezetnek, bizonyos különálló tranzakciók és a szerencsében beállt fordulatok révén Mnemosyne-t arra ösztönözheti, hogy képzeteket formáljon róla, csakúgy, ahogyan olyan érzések, mint a szerelem, vagy a vallásos hit, formát ad korábban formátlan benyomásoknak. Ám az állam az els√ olyan alakzat, amely el√ször ad olyan tárgyat a történeti prózának, melyet az nem csupán alkalmaz, hanem létével vesz részt az ilyen történelem el√állításában.”14 Hegel ezek után megkülönbözteti az olyan „alapvet√ érzéseket”, mint a „szerelem”, „vallási intuíció és annak fogalmai”, valamint „egy politikai alkotmány küls√ létét, amely […] racionális törvényekben és szokásokban rögzül”. Ez utóbbi, írja, „ tökéletlen jelen, és nem érthet√ meg a múlt ismerete nélkül”. Éppen ezért vannak olyan korszakok, amelyek noha tobzódnak „forradalmakban, nomád vándorlásokban, és a legkülönfélébb változásokban”, mégis mentesek bármiféle „objektív történelemt√l”. És e mentesség annak a ténynek a terméke, hogy nem voltak képesek „semmilyen szubjektív történelmet, annaleseket el√állítani”. Nem azt kell feltételeznünk, írja, hogy „ezen id√szakok dokumentumai elt∫ntek, hanem éppen azért hiányoljuk √ket, mert soha nem készültek el”. Emellett Hegel azt is állítja, hogy csak a" Törvényen alapuló Államban jöhet létre az az egyértelm∫ elválasztás - kiegészülve az err√l alkotott tiszta tudattal -, mely lehet√vé teszi az id√tálló lejegyzés képességét és szükségességét.” Röviden: amikor valós események elbeszélését kívánjuk adni, el kell
képzelnünk, hogy létezik egy alany, aki e tevékenység lejegyzését motiválja. Hegel úgy gondolja, hogy a megfelel√ alany az állam, ám számára az állam absztrakció. A narratív megjelenítésre alkalmas valóság a vágy és a törvény közötti ellentét. Ahol nem a törvény az úr, ott nincs alany, ahogy olyan esemény sincs, amely alkalmas volna a narratív megjelenítésre. Ez nem olyan állítás, amelyet empirikusan lehetne igazolni vagy cáfolni. Olyan javaslatról, hipotézisr√l van szó, amely nyomán lehet√vé válik annak megértése, miként lehetséges „történetiség”, illetve „narrativitás”. Ennek alapján mérlegelhetjük azt is, hogy e két fogalom nem elképzelhet√ olyan jogalany fogalma nélkül, amely a történeti megjelenítés valamennyi formájában – az annalest√l a krónikán át a történeti diskurzusig, annak általunk ismert valamennyi megvalósulásával és hibájával együtt – cselekv√ként, cselekvésként, alanyként jelentkezik. A törvény, legalitás vagy legitimáció fogalma a Szent Gál Annales általunk tárgyalt részeiben nincs jelen, illetve az emberi törvény kérdése abban nem merül fel. Az, hogy a szaracénok jövetele átlép valamiféle határt, nem értelmezhet√, nem elképzelhet√, hogy másként is lehet vagy másként is történhetett volna. Minthogy minden, ami történt, valami szent akarat szerint esett meg, elegend√ annak említése, hogy megtörtént, hogy beiktatható az „Úrnak abba az évébe”, amelyben megesett. A szaracénok jövetele ugyanolyan morális jelent√séggel bír, mint az, hogy Károly harcolt a szászokkal. Nem lehet fogalmunk arról, hogy, ha a lejegyz√ egy társadalmi rend elleni fenyegetettség tudatában és abbéli félelmében írt volna, hogy e fenyegetettség következménye anarchia, amelynek csupán a felállítandó jogrend lehet képes ellenállni, akkor vajon képes lett volna-e taglalni az események sorát, és megfelelni annak a kihívásnak, hogy az eseményeket narratív módon jelenítse meg. Ám a Hegel által sugallt, a jog, a történetiség és a narrativitás közötti közvetlen kapcsolat felismerése után nem lehetünk nem meglepve azon, hogy a – fiktív vagy a valóságos – elbeszélés milyen gyakran el√feltételezi a jogrend meglétét, melyért vagy mely ellenében az elbeszélés tipikus szerepl√i harcolnak. S ez felkeltheti gyanúnkat, hogy a narratíva – a népmesét√l a regényig és az annalesekt√l a kiteljesedett „történelemig” – általában a jog, legalitás, legitimáció, tágabban pedig az autoritás témáival foglalkozik. És valóban, ha elkezdünk foglalkozni a történeti megjelenítés feltételezett fejl√désének kö-
15
Hayden White
vetkez√ lépésével, a krónikával, feltételezésünk megA Szent Gál Annales szerz√jét nem érdekli semalapozottnak bizonyulhat. Minél öntudatosabban milyen emberi moralitás vagy törvény. Az 1056-ra történeti a historiográfia bármely formájának szer- vonatkozó bejegyzés – „Henrik császár meghalt és z√je, annál inkább foglalkozik a társadalmi renddel fia, Henrik követte a trónon” – embrió formában tarés törvénnyel, amely ezt megjeleníti, annál inkább talmazza egy elbeszélés elemeit. Ez már valóban elel√térbe kerül e törvény autoritása és annak igazolá- beszélés, és a narrativitás el is jut a lezárásig – az sa, s annál tudatosabban figyel a törvényt fenyeget√ els√ eseményt (Henrik halálát) a másodikkal (Henveszélyekre. Amennyiben – amint azt Hegel felté- rik trónöröklésével) összeköt√ és köt√szó ellentmontelezi – a történetiség mint az emberi lét egy külön- dásos volta ellenére – azáltal, hogy finoman utal a leges formája elképzelhetetlen egy olyan jogrend jogrendre, vagyis az örökl√dési törvényre, amelynélkül, amelynek viszonyában egy sajátosan jogi nek alapján a lejegyz√ egyértelm∫nek tekinti, hogy alany megteremthet√, a történeti öntudat – az a fajta az autoritás jogosan száll az egyik generációról a mátudat, mely számára igényként jelentkezik a valóság sikra. Ám ez a narratív elem, ez a „narréma” szabadon történeti megjelenítése – csak a törvény, legalitás, lebeg azon évszámok tömegében, amelyek az utódlegitimáció iránti érdekl√dés alapján tételezhet√. lást egy kozmikus rend alapján sugallják bekövetA társadalmi rend – amely nem más, mint egy kezni. Mindazok, akik hozzánk hasonlóan tudják, olyan emberi viszonyrendszer, amelyet törvények hogy mi várt az ifjú Henrikre a nemességgel és pászabályoznak – iránti érdekl√dés teremti meg a le- pákkal az Invesztitúra harc idején folytatott küzdehet√ségét annak, hogy az általunk történelemként lemben – amely küzdelem éppen akörül forgott, megjelenített valóságban megszokott feszültsége- hogy ki is a földi autoritás birtokosa –, némileg furket, konfliktusokat, küzdelmeket és azok különféle csállva vehetjük tudomásul azt a ökonómiát, feloldásait értelmezni tudjuk. Ez megengedi annak amellyel a lejegyz√ megörökítend√nek tartotta azt feltételezését, hogy a történeti tudat fejl√dése – az eseményt, amely utóbb oly sok morális és jogi köamelynek folyománya a narratív képesség fejl√dése vetkezménnyel járt. Az 1057–72 közötti évek, melye(mellyel a krónika és az annales összehasonlítása- ket a lejegyz√ csupán felsorol a sor végén, éppen kor találkozhatunk) – viszonyban áll a jogrendre vo- elég „eseményt” szolgáltatott e küzdelem el√történatkozó növekv√ figyelemmel. Amennyiben minden netéhez, ahhoz mindenképpen eleget, hogy a kiintörténet – akárhogyan határozzuk is meg ezt a köz- dulópontról szóló beszámoló egy teljes elbeszélés kelet∫, ám meglehet√sen elvont fogalmat – egyfaj- keretei közé kerüljön. Ám a lejegyz√ egészen egyta allegória, melynek tanulsága van, és amely olyan szer∫en elhagyta ezeket. Nyilvánvalóan úgy érezte, jelent√séget tulajdonít – valós vagy képzeletbeli – azzal is megfelel√en teljesítette a kötelességét, hogy eseményeknek, amelyet azok mint egyszer∫ ese- az éveket feljegyezte. Mit jelent – kérdezhetjük – az ménysorok nem birtokolnak, akkor megengedhet√ elbeszélés eme elutasítása? a feltételezés, hogy minden történeti narratíva rejtAzt minden bizonnyal kijelenthetjük – amint azt ett vagy nyilvánvaló vágya, hogy moralizáljon azok már Frank Kermode megtette –, hogy a Szent Gál felett az események felett, melyekkel foglalkozik. Annales szerz√je nem volt kifejezetten jó naplóíró, Ott, ahol bizonytalanság vagy ellentmondás van a s e meglehet√sen hétköznapi kijelentésünk egyér jogrend értékelésében – minthogy ez az egyén telj- telm∫en igazolható. Ám a megfelel√ naplóvezetés es emberré válásának biztosítékául szolgáló társa- hiánya elméletileg nem különbözik a jó naplóvezedalmi rendszer azon formája, amellyel az alany leg- tés elutasításától. S√t, minthogy érdekl√désünk maközvetlenebbül találkozhat –, hiányzik az az alap, gára a narratívára irányul, egy „rossz” narratíva esetamelyre támaszkodva a múltra vonatkozó – magán- leg többet mondhat számunkra, mint egy jó. Amenyvagy nyilvános – történet lezárható volna. Mindez nyiben igaz, hogy e lejegyz√ lusta és alkalmatlan volt, arra mutat, hogy a narrativitás – a tényszer∫ elbe- akkor feltehetjük a kérdést: mi az, amit√l munkája szélés mindenképpen, ám meglehet, hogy képzelet- megfelel√bbé válhatott volna. Mi hiányzik a beszábeli történetek elmondása is – követlen viszonyban molóból, aminek megléte lehet√vé tenné számára, van a valóság moralizálásával – ha nem éppen an- hogy a kronológia történeti narratívává váljék? nak egy funkciója –, vagyis azzal a vággyal, hogy Az események vertikális elhelyezkedése arra utal, azonosítsuk a társadalmi rendet a valósággal, amely hogy a lejegyz√ nem gondolkodott metaforikusan az általunk elképzelhet√ moralitás egyetlen formá- vagy paradigmatikusan. Nem szenvedett attól, amit ja lehet. Roman Jakobson „azonossági betegségnek” nevez.
16
A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében
S√t, valamennyi, a jobb oldalon szerepl√ esemény egyformának t∫nik, mindegyikük a lejegyz√ által megörökített hiány vagy a túlcsorduló „valóság” metonímiája. Különbség, a hasonlatosságon belüli eltérés csupán a bal oldalon, az évek sorában látható. Ezek mindegyike az Úr évei teljességének és lezártságának metaforájaként m∫ködik. A folyamatosság rendszerének ezen oldali képét a jobb oldalon felsorolt – emberi vagy természeti – események oldalán nem ellensúlyozza semmi. A lejegyzett események elbeszéléssé válásához hiányzott az, hogy a le jegyz√ ugyanolyan „propozicionalitással” ruházza fel az eseményeket, mint amely az id√pontok felsorolásában implicit módon jelen van. Ez a hiány arra az esetre emlékeztet, amelyet Jakobson „összefüggési betegségnek” nevez, amely a beszédben mint „agrammatizmus”, a diskurzusban pedig mint a „nyelvtani mellé- és alárendel√ szerkezetek” felbomlása jelenik meg, melyek nyomán „szóugrások” értelmes mondattá válhatnának.15 A lejegyz√ természetesen nem volt beszédképtelen, hiszen az, hogy képes értelmes mondatokat leírni, nem kétséges. Ellenben az látszik, hogy szemantikus metonímiák láncolatában képtelen jelentéseket egymással felcserélni annak érdekében, hogy az események sora ezen eseményekr√l szóló diskurzussá, id√ben kibontakozó totalitássá váljék. Nos, ahhoz, hogy események sorát mint egyazon jelentéstartomány részét lehessen elképzelni, olyan metafizikai elvre van szükség, amelynek nyomán a különbséget azonossággá lehet változtatni. Más szavakkal, szükség van egy „alanyra”, amely a különböz√, az eseményeket megtörténtként rögzít√ mondatok számára közös jelöltként m∫ködik. Ha létezik ilyen alany, az az „Úr” lehet, kinek „éveit” az ◊ hatalmának megjelenéseként – amely az években megtörtén√ események okává válik – kezelhetjük. A beszámoló alanya így nem nyer id√beliséget, vagyis nem válhat az elbeszélés alanyává. Következik-e ebb√l, hogy ahhoz, hogy elbeszélés jöjjön létre, az Úr valamely „helyettesére” van szükség, egy olyan szent lényre, aki rendelkezik az Úr autoritásával és hatalmával, miközben id√ben létezik? Amennyiben ez így van, mi lehet ez? Egy ilyen lény képe, mely alkalmas lehet a realista és narratív struktúrájú diskurzus jelentésének központi rendez√elvévé válni, sejlik föl a történeti meg jelenítés azon formájában, amelyet krónikának nevezünk. A történészek között uralkodó konszenzus szerint a krónika a történeti konceptualizálás „fejlettebb” formáját jeleníti meg, és így a történeti meg-
jelenítésben az annales formánál magasabb rend∫nek számít.16 Magasabbrend∫sége a jobb érthet√ségben, tárgyalt anyagának „témák és uralmak” szerinti elrendezésében, valamint a nagyobb narratív koherenciában rejlik. A krónikának van központi alanya: egy egyén, település vagy térség élete, valamely jelent√s vállalkozás, háború vagy keresztes hadjárat, egy bizonyos intézmény, mint egy monarchia, érsekség vagy apátság. A krónikát és az annalest sokak szerint a kronologikus rendez√elv továbbélése köti össze, s egyszersmind ez az, ami a krónikát részlegesen megvalósult „történelemmé” teszi. Továbbá, a krónika, éppúgy, mint az annales – szemben a történelemmel –, nem lezárul, hanem egyszer∫en véget ér. Jellemz√en hiányzik a lezárásnak az a – jól megírt történett√l elvárt – momentuma, mely összefoglalja az események sorának „jelentését”. A krónika ígéri a lezárást, melyet azután nem valósít meg: ez az oka annak, hogy a középkori krónikák tizenkilencedik századi szerkeszt√i megtagadták azoktól a valódi „történelem” elnevezést. Szemléljük a dolgot kissé másképpen. Tételezzük fel, hogy a krónika nem „fejlettebb” vagy bonyolultabb formája a valóság megjelenítésének, mint az annales, hanem csupán másfajta megjelenítés, melyet a valóságról szóló beszámolóban rendre és tel jességre vonatkozó – ám elméleti értelemben igazolatlan – vágy jellemez, olyan vágy tehát, amely – míg másképp nem látjuk – egyszer∫en indokolatlan. Mi jellemzi e rákényszerített rendet és e megel√legezett teljességet (amely a részletekben rejlik), ami az annales és a krónika közötti különbséget jelöli? A történeti megjelenítés krónika formájának példájaként egy bizonyos reimsi Richerus által, 1000 körül (kb. 998-ban) írt Franciaország történeté -t tekintem.17 Nem nehéz e szöveget elbeszélésnek tekintenünk. Van központi alanya („a franciák küzdelmei”), földrajzi (Gallia), valamint társadalmi központja (a reimsi érsekség, melyben éppen vita folyik arról, hogy az érseki szék két követel√je közül melyik legitim), megfelel√ id√beni kezdete (rövidített formában el√adott világtörténet a Teremtést√l Richerus saját idejéig). Ám a m∫ – legalábbis kés√bbi kommentátorok szerint – két okból sem tekinthet√ valódi történelemnek. El√ször is a történet kibontása a kronológia rendjét követi, az események megtörténésük sorrendjében következnek, ezért nem birtokolhatják azt a jelentést, amely egy narratologikusan szervezett szövegnek tulajdonítható. Másodszor pedig – leginkább is a diskurzus „annalisztikus” rend je okán – befejezés helyett inkább csupán véget ér.
17
Hayden White
A szöveg az érsekségre pályázó egyik jelölt elmene- nelme, valódi értelemben [proprement parler] nem külésekor egyszer csak megszakad, s így az olvasóra történelem, hanem egy szerzetes által készített reruházza annak terhét, hogy visszamen√leg végiggon- torikai munka […], aki Salluste technikáját igyekezett dolja a beszámoló kezdete és vége közötti lehetsé- utánozni.” Hozzáteszi azt is, hogy „Nem az anyag [ma- ges kapcsolatokat. A szöveg a szerz√ saját „tegnap- tiére] érdekelte, amelyet vágyaihoz igazított, hanem jáig” tart, egy további ténnyel b√víti a Teremtést√l a forma.” (1:xi) ez idáig tartó sorozatot, majd megszakad. Ennek Latouche-nak természetesen igaza van abban, eredményeképpen az olvasó (ezen olvasó) vala- hogy Richerus nem történész, akit vélhet√en csupán mennyi szokásos narratív elvárása kielégítetlen ma- a „tények” érdekelnek, ám bizonyosan téved abban, rad. A beszámoló egy cselekményt mutat be, majd hogy a munka azért nem volna történelem, mert a önmagára rácáfolva egyszer∫en in medias res abba- szerz√t jobban érdekli a „forma”, mint az „anyag”. marad azzal a mondattal, hogy „Gergely pápa felha- Matiére -en Latouche természetesen a szöveg jelölttalmazza Arnulfust, hogy a jogi döntésig, mely vagy jét érti – a különálló eseményeket –, mely a megjemeger√síti e tisztében vagy visszavonja jogosítvá- lenítés tárgyaként szolgál. Ám Richerust a „franciák nyait, ideiglenesen lássa el az érseki feladatokat”. küzdelmei” [Gallorum congressibus in volumine re(2:133) gerendis] (1:2) érdeklik, különösen az a küzdelem, Ennek ellenére Richerus tudatos elbeszél√. Be- amelyben patrónusa, Gerbert, Reims érseke az egyszámolója elején nyíltan kimondja, hogy feladata házmegye megszerzéséért érintett volt. Ellentétben szerint „írásban szeretné megörökíteni” [ad memo- azzal, hogy Richerust a forma jobban érdekelte, mint riam recuere scripto specialiter propositum est] „a az anyag vagy tartalom, valójában éppen ez utóbbi háborúkat”, „szenvedéseket”, „ügyeket”, melyek a érdekelte, hiszen a megírt konfliktus kimenetelét√l franciákat érintették, mi több, olyan módon, hogy saját jöv√je függött. Elbeszélésével ahhoz próbált az más beszámolóknál jobb legyen, különösen Reims hozzájárulni, hogy kit∫njék Reims igazgatásának kéregy korábbi írnokáénál, bizonyos Flodoardénál, aki- désében, ki birtokolja a megfelel√ autoritást. Mindnek annalesét Richerus forrásként használta. Riche- ezért nem indokolatlan feltételeznünk, hogy a rus leírja, hogy szabadon használta Flodoard mun- konfliktus megírásában valamiképp az a vágy vezetkáját, ám azt is megjegyzi, hogy bizonyos esetekben te, hogy saját eszközeivel megjelenítsen – abban az az eredeti helyére „más szavakat” helyezett, s „tel- értelemben, hogy ír róla csakúgy, mint, hogy részt jesen megváltoztatta a bemutatás stílusát” [pro aliis vev√ként megnyilatkozik – egy autoritást, melynek longe diversissimo orationis scemate disposuisse] legitimitása nagymértékben a sajátosan történeti (1:4). Richerus, Gallia kora történetér√l író olyan rendbe ágyazott „tények ” megalapozásától függött. klasszikusok idézésével, mint Cézár, Orosius, JeroS√t, abban a pillanatban, hogy felfigyelünk a szömos és Isidore a történetírás hagyományához köti vegben az autoritás jelenlétére, nem lehet nem észsaját szövegét, jelezve, hogy személyes megfigyelé- revennünk, hogy az elbeszélés igazságigénye, mi sei olyan belátásokat is eredményeztek, melynek több, az elbeszélés joga milyen mértékben per se az nyomán írása senki máséhoz nem fogható. Mindez autoritáshoz való meghatározott viszonytól függ. Az saját írására vonatkozó olyan magabiztosságot su- els√ autoritás, melyet a szöveg megjelenít, maga a gall, amely egyértelm∫en hiányzik a Szent Gál Anna- patrónus, Gerbert. Ez az autoritás, mely lehet√vé teles szerz√jének szövegéb√l. Richerus szövege alakí- szi a szöveg elkészültét [imperii tui, pater sanctissitott diskurzus, melynek narrativitása – összehason- me G(erbert), auctoritas seminarium dedit] (1:2). Jelítva azt az annalistáéval – a szöveg formázásához len vannak továbbá mindazok a klasszikus szöveghozzákezd√ öntudatosság egy funkciója. ben megtestesül√ „autoritások”, akikre a franciák Ellentmondás ugyanakkor, hogy éppen ezen öntu- korábbi története kapcsán támaszkodik (Cézár, Orodatos tevékenység – ami Richerus munkáját történe- sius, Jeromos stb.). Jelen van el√djének, Flodoardti elbeszélésszer∫vé teszi – csökkenti a történeti be- nak, Reims korábbi krónikásának „autoritása”. Ezt az számoló „objektivitását”, vagy legalábbis a mai elem- autoritást narrátorként a szerz√ támadja, s javítani z√k konszenzusa erre utal. A szöveg egy modern szer- igyekszik a korábbi írnok stílusát. E javítást saját keszt√je, Robert Latouche azt jelzi, hogy Richerust autoritására támaszkodva véli Richerus elérni, azálsaját stílusának eredetisége okán érzett büszkesége tal, hogy „más szavakat” helyez el a szövegben, illetmegakadályozza, hogy valódi történelmet írjon. ve azáltal, hogy „teljesen megváltoztatta a bemuta„Végeredményben – írja Latouche – Richerus Törté- tás stílusát”. Végül a Szent Atya autoritása mellett,
18
A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében
aki minden megtörtént végs√ okaként említtetik, ott van a szövegben Richerus saját édesapja (akire a szöveg mindvégig mint „p.m.” [pater meus] [1:xiv] hivatkozik), aki a szöveg egy részének központi alanya, s aki – mint szemtanú – autoritásként igazolja az említett rész tartalmát. Az autoritás problémája a Richerus által írott szöveget egész másképp hatja át, mint a Szent Gál An- nales szerz√jének szövegét. Az annalista számára nincsen szükség autoritásra hivatkozni az események elbeszélése kapcsán, hiszen azok státusa a valóság manifesztációjaként nem támadható. Minthogy nincs „vetélkedés”, nincs szükség elbeszélésre, nincs értelme, hogy „magukat meséljék”, illetve, hogy „sa ját történetüket adják el√”. Csupán lejegyzésükre van szükség, pontosan abban a sorrendben, ahogyan felbukkannak. Nincs „vetélkedés”, így nincsen elmesélhet√ történet sem. Richerus számára volt vetélkedés, éppen ezért neki szüksége volt az elbeszélésre. Ám nem azért nincsen a Richerus által leírt történetnek befejezése, mert a vetélkedés nem zárult le: annak a vetélkedésnek volt vége – Gerbert Ottó király udvarába menekült, és Arnolfust Gergely pápa visszahelyezte jogaiba mint Reims érsekét. Valójában a diskurzív – narratív – végkifejlet hiányzott, egy olyan morális elv, melynek fényében Richerus a végkifejletet igazságosnak vagy igazságtalannak ítélhette volna. A valóság úgy ítélte a végkifejletet, ahogyan az végül is történt. Valójában van némi utalás arra, hogy Gerbert számára Ottó nyújtott némi vigaszt azzal, hogy „felismerve Gerbert tudását és zsenialitását, megtette √t Ravenna érsekének”. Ám ezt az igazságot egy másik hely, egy másik autoritás, egy másik király igazolta. A diskurzus vége visszamen√legesen nem világítja meg az eredetileg tárgyalt eseményeket annak érdekében, hogy az események jelentésének átcsoportosításával azt sugallja, hogy az valójában már a kezdet kezdetén így volt. Nincs igazság, csupán hatalom, s√t, csak egy olyan autoritás jelenik meg, amely egy másik hatalomként mutatkozik meg. A történetírás és az elbeszélés viszonya kapcsán e megfontolásokkal nincsen más célom, mint megvilágítani a történeti dikurzuson belül a történet és a cselekmény elemei közötti különbségeket. A közvélekedés szerint az elbeszélés cselekménye az eseményekre rákényszerített jelentéssel a történet szintjén végül olyan szerkezetet hoz létre, amely azt sugallja, hogy e szerkezet az eseményekben mindvégig jelen volt. Amir√l itt beszélni szeretnék, az valós események elbeszélése során – melyek a törté-
neti diskurzus valódi tartalmát jelentik –, épp e jelenlét természete. Ezen események nem azért valósak, mert megtörténtek, hanem el√ször is azért, mert emlékezésre méltónak ítéltettek, másodszor pedig azért, mert képesek maguknak helyet találni egy kronologikusan rendezett sorban. Ám ahhoz, hogy történeti beszámolóként kezeljük √ket, nem elegend√, hogy megtörténtük sorrendjében jegyezzék le √ket. Éppen az, hogy másképpen is – egy elbeszélés sorrendjében – megörökítésre kerülhetnének, teszi √ket autenticitásuk tekintetében kérdésessé, végs√ soron pedig alkalmassá arra, hogy a valóság lenyomataként szolgáljanak. Egy eseménynek, hogy történetiként t∫njék fel, legalább kétféleképpen kell elbeszélhet√nek lennie. Amennyiben ugyanarról az eseménysorról nem képzelhet√ el legalább kétféle elbeszélés, a történésznek felesleges az autoritásával az igaz történet elbeszélése érdekében megjelennie. A történeti elbeszélés autoritása valójában a valóság autoritása: a történeti elbeszélés a valóságot alakkal ruházza fel, és olyan formális koherencia felöltésével teszi kívánatossá, amely csupán a történeteknek sajátjuk. A történelem így annak a kategóriának része, melyet a „való diskurzusaként” nevezhetünk meg, szemben a „képzelet diskurzusával” vagy a „vágyott diskurzusával”. E megfogalmazás meglehet√sen lacani, ám nem kívánom a lacani aspektusokat tovább élezni. Csupán arra szeretnék utalni, hogy a történeti diskurzus meggy√z√ erejét annak felismerése révén foghatjuk fel, hogy az mennyiben képes a valóságost kívánatosként feltüntetni. Így a valóságot a vágy tárgyává teszi, melyet annak révén ér el, hogy a valóságosként megjelenített eseményekre olyan formális koherenciát kényszerít, amelyet csupán történetek birtokolnak. Szemben az annelessel, a történeti elbeszélésben megjelenített valóság – „önmagát elmesélve” – hozzánk szól, megidéz a messzeségb√l (e „messzeség” itt a formák világa), s olyan formális koherenciát mutat, melyre mi magunk is vágyhatunk csupán. A történeti elbeszélés – a krónikával szemben – olyan világot mutat, amelynek egyértelm∫en vége, amely „lezárult”, kész, ám még nem oldódott fel, még nem esett szét. Ebben a világban a valóság a jelentés álarcát viseli, oly teljességet és telítettséget birtokol, melyet csupán elképzelni tudunk, ám megtapasztalni soha. Amennyiben a történeti elbeszélés lezárható, amennyiben narratív befejezéssel rendelkezik, amennyiben megmutatható, hogy mindvégig volt cselekménye, a valóság az ideál b∫vkörébe kerül. Éppen ezért a történeti elbeszélés cselekménye mindig
19
Hayden White
csalódás, s ezért kell azt „találtként” s nem narratív telm∫en megmutatja, hogy a krónikának mennyiben technikák segítségével odahelyezettként bemutatni. kell – a helyzett√l függ√en morális vagy anagogikus A történeti elbeszélés cselekményével kapcsolatos – allegórikus formát öltenie annak érdekében, hogy csalódás mutatkozik meg abban az elutasításban, elérje a narrativitást és a historikalitást. amellyel modern történészek viseltetnek a „törtéÉrdekes megfigyelni, hogy amint a krónika formát nelem filozófiájával” szemben, melyre Hegel mun- átveszi a valódi történelem, annak bizonyos jelkássága a tipikus példa. A történeti megjelenítés e lemz√i elt∫nnek. El√ször is nem említtetik egyértel(negyedik) formáját azért utasítják el, mert nem is m∫ patrónus. Dino elbeszélése – Richeruséval szemáll másból, mint cselekményb√l. A történet elemei ben – nem egy meghatározott patrónus felügyelete csupán manifesztációk, a cselekmény struktúrájá- alatt bomlik ki. Csupán meger√síti jogát arra, hogy nak jelei, melynek a diskurzus szolgálatában áll. Ek- az általa „látott és hallott”, említésre méltó esemékor a valóság a tökéletes rend, rendszeresség és ko- nyekr√l (cose notevoli) beszámoljon, minthogy küherencia maszkját ölti, melyben nincs helye az em- lönleges el√relátási képesség birtokosa. „Senki nem beri cselekvésnek. A teljesség oly tökéletes, hogy az látta ezeket az eseményeket a kezdetekt√l (principi) inkább megaláz, mint azonosulásra ösztönöz. Ám a oly bizonyossággal, mint én” – írja. Várható közöntörténetfilozófia cselekményében a különböz√ – he- sége így nem egy meghatározott ideális olvasó, amint lyi eseményekr√l tájékoztató – történelmek cselek- volt Gerbert Richerus számára, sokkal inkább egy ményei vélt valóságukban mutatkoznak meg: egy csoport, amely vélhet√en osztja nézetét a dolgok olyan autoritás lenyomata, amely csupán egy törté- valódi állásával kapcsolatban: Firenze azon polgárai, net formájú morális univerzumban való részvételre akik – mint mondja – képesek felismerni „Isten szólít fel, s ez a legkevésbé sem vonzó. el√nyeit, aki mindörökké irányít és uralkodik”. Mindez eljuttathat minket a történelem lezárt- Ugyanakkor egy másik csoporthoz is szól, Firenze ságára vonatkozó igény meghatározásához, melynek züllött polgáraihoz, kik felel√sek mindazokért a hiánya miatt a krónikát mint tökéletlen elbeszélést „konfliktusokért” (discordie) , amelyek mintegy háítélik meg. A lezárás iránti igény a történeti elbeszé- rom évtizede sújtották a várost. Az el√bbiek számálésben – vélem – igény a morális jelentésre. Igény ra az elbeszélés meg√rizhette a reményt a kivezet√ arra, hogy a valóságos események sorozatát jelen- út megtalálásához, míg az utóbbiaknak figyelmeztet√ségében egy morális dráma elemeiként értékeljük. tésként és büntetéssel való fenyegetésként hangozÍrtak-e már valaha történeti elbeszélést, melyet nem hatott. Az elmúlt tíz év kaotikus állapota szemben csupán az elbeszél√ morális érzéke, hanem morális áll az eljövend√ „b√ségesebb” évekkel, miután VII. autoritása ne befolyásolt volna? Nehéz olyan, a Henrik eljött Firenzébe, hogy megbüntesse a népet, történetírás klasszikusainak korában, a tizenkilence- melynek „b∫nös szokásai és vétkes haszna” „megdik században keletkezett történeti munkát találni, rontotta az egész világot”.19 Amint azt Kermode írja, amelyb√l hiányzott volna a morális ítélet azon ese- így az elbeszélt események „jelentésének súlya” mények felett, amelyekkel foglalkozott. „el√revetül” egy olyan jöv√re, amely – épp csak túl Ám nem kell csupán tizenkilencedik századi mun- a közvetlen jelenen – morális ítélettel s a romlottak kák alapján ítéletet mondanunk. A narratív teljes- megbüntetésével telített.20 ség elérésére törekv√ morális tudat m∫ködését megDino munkájának jeremiádszer∫ befejezése arra figyelhetjük egy kés√ középkori, 1310 és 1312 között utal, hogy az a – világi ideológiaként kialakult – valókeletkezett történetírói teljesítményben, Dino Com- di történeti „objektivitás” el√tti id√szakhoz tartozott, pagni Króniká- jában is, amelyet valódi történeti el- vagy legalábbis a kommentátorok így tartják. Ennek beszélésként értékelnek. 18 Dino munkája nemcsak ellenére meglehet√sen nehezen érthet√, hogy Dino „kitölti a lyukakat”, mely a téma (a Guelf párt feke- Compagni miként érhette el azt a fajta narratív teljeste és fehér frakciójának küzdelme Firenzében 1280 séget, melyért oly sokan dicsérik a morális rend impés 1312 között) annalisztikus kezeléséb√l adódhatna, licit említése nélkül, hisz ez tette lehet√vé számára, és a történetet egy jól meghatározott hármas törté- hogy különbséget tegyen megörökítésre méltónak tarnet-struktúrában tálalja, hanem a narratív teljessé- tott események között, s azok között, melyeket nem get egy rögzített referenciapontként szolgáló társa- tartott ilyeneknek. Azok az események, melyeket az dalmi rend bemutatásával éri el, melyhez viszonyítva elbeszélés rögzít, annyiban t∫nnek valóságosaknak, a különálló események sora sajátosan morális jelen- amennyiben egy meghatározott morális rend részévé téssel telíthet√. Ebben az értelemben a Krónika egyér- válnak, ahogyan jelentésüket éppen e morális rendhez
20
A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében
való tartozásból merítik. Az elbeszélésbe – mely iga- sei kapcsán, amelyek a történeti diskurzus részét kézolja valóságosságukat – éppen annak nyomán kerül- pezik. Azt lehetne persze gondolni, hogy kártyáimat hetnek be, hogy hozzájárulnak-e egy társadalmi rend úgy kevertem, hogy azok végül az általam várt eredlétrejöttéhez, vagy sem. Csupán az egyik oldalon álló ményt – az elbeszél√ diskurzus moralizáló ítéletek isteni rend és nyugalom és a másik oldalon álló jelen- szolgálatában áll – adják azáltal, hogy kizárólag kölegi firenzei állapotok anarchiája közötti konfliktus zépkori forrásokat használtam. Meglehet, ez így van, igazolhatja az utolsó bekezdés apokaliptikus hang- ám valójában a modern történetírói közösség tett vételét és narratív funkcióját, melyben az uralkodó különbséget annales, krónika és elbeszélés között eljön, hogy megbüntesse mindazokat, „akik rossz annak alapján, hogy mennyiben képesek a narratív szokásaikkal b∫nt hoztak a világba”. Csupán egy mo- teljesség elérésére. Ugyanakkor ugyanennek a körális autoritás igazolhatja azt a narratív fordulatot, zösségnek kell számot adni arról is, hogy azzal egy melynek segítségével az elbeszélés véget érhet. Dino id√ben, hogy – saját bevallása szerint – a történetelbeszélésének végét egyértelm∫en azonosítja a vi- írás „objektív” m∫fajjá vált, épp a narrativitást üdvölágban lezajlott morális fordulattal: „A világ ismét zölték mint a teljes „objektivitás” elérésének eszköelkezd megfordulni [Ora vi si ricomincia il mondo a zét, amely bár sajátos, de tudománnyá tette a törrevolgere adosso] […]: az uralkodó – tengeren és ténetírást. Maguk a történészek változtatták a narszárazföldön – eljön, elfog, és megfoszt mindent√l.”21 rativitást egy lehetséges elbeszél√ módból olyan paE moralizáló befejezés az, amely megakadályozza, radigmává, amely a valóságban megmutatkozó forhogy Dino Króniáká -ja megfeleljen a modern, „objek- maként nyílik meg a „valóságh∫” tudat számára. ◊k tív” történetírás elvárásainak. Ám épp ez a befejezés azok, akik a narrativitást értékké tették, olyanná, teszi lehet√vé, hogy a beszámoló véget érjen, vagy amelynek jelenléte a „valósággal” kapcsolatos disinkább más formában záruljon le, mint az annalesek kurzusban egyszerre jelöli a diskurzus objektivitávagy a krónikák. Vajon milyen más módon lehetne sát, komolyságát és realizmusát. valós események elbeszélését befejezni? Amikor Azt kívántam bemutatni, hogy valóságos esemévalós események sorozatának lezárásáról van szó, nyek megjelenítése kapcsán a narrativitáshoz kapmilyen más „befejezés” képzelhet√ el, ha nem mo- csolt érték abból a vágyból fakad, hogy e valóságos ralizáló? Mib√l másból állhatna a narratív lezárás, események az élet olyan koherens, összeszedett, telmint az egyik morális rendb√l a másikba történ√ el- jes és lezárt képét mutassák, amely csupán képzeletmozdulásból? Megvallom, valós események elbeszé- beli lehet. Annak a meggy√z√désnek a forrása, hogy lése kapcsán nem tudok másfajta befejezést elkép- valóságos események elképzelt eseményekr√l elzelni, minthogy azt nem állíthatjuk, hogy valós ese- mondható történetek formális jellemz√it mutassák, mények sora befejez√dne, hogy a valóság maga t∫nik a vágyak, álmok és ábrándok birodalmában kereel, hogy a valóság rendjébe tartozó események töb- send√. Vajon a világ valóban jól megírt történetek bé nem történnek. Csak úgy lehetséges, hogy az ilyen formájában tárul fel el√ttünk, központi alannyal, események lezáruljanak, ha a jelentés elmozdul – s megfelel√ kezdettel, tárgyalással, befejezéssel, s ezen elmozdulás narratív eszközökkel történik – egyik olyasfajta koherenciával, mely láttatni engedi a „véfizikai vagy társadalmi térb√l a másikba. Azokban az get” minden kezdetben? Vagy inkább olyan formáesetekben, amikor a morális érzékenység hiányzik – ban mutatkozik meg, mint amilyenre az annalesek mint az annalesek esetében –, vagy csupán lehet√ség- és a krónikák utalnak: akár, mint egy sorozat, melyként van jelen – mint láttuk azt a krónika esetében nek nincsen kezdete, sem vége, vagy pedig kezdetek –, nem csupán a jelentés maga hiányzik, hanem az is, sorozataként, amely megszakad s soha le nem zárul? hogy követni tudjuk a jelentés ilyen elmozdulását. És vajon a világ – a társadalmi valóság – valóban Ahol a valóságról szóló beszámolóban a narrativitás narratív formában tárul fel el√ttünk, amely már „ma jelen van, ott biztosak lehetünk benne, hogy a mora- gát meséli” túl azon a horizonton, melyr√l rátekintlitás, illetve valamiféle moralizáló impulzus is jelen ve képesek lehetünk tudományosan feldolgozni azt? van. Más módon nem elképzelhet√, hogy a valóság Vagy csupán szükségünk van az önmagát mesélni kéfelruházható olyan jelentéssel, amely megfelel a va- pes és történetként feltárulkozó világ e fikciójára ahlóság igényének és képes ellenállni egy másik törté- hoz, hogy megteremtsük azt a morális autoritást, netnek, mely „elmesélésre vár” a „befejezésen” túl. mely nélkül sajátos társadalmi valóságunk elképzelAmivel itt foglalkoztam, az a narrativitáshoz kap- hetetlen volna? Ha csupán a megjelenítés realizmusa csolható érték, különösen a valóság azon elbeszélé- volna a kérdés, meglehet√sen megalapozottan
21
Hayden White
lehetne érvelni az annalesek és a krónikák mint a tudat számára megmutatkozó valóság lehetséges paradigmái mellett. Lehetséges-e, hogy az objektivitás iránti vágy, amely abban mutatkozik meg, hogy képtelenek a valóságot megfelel√ mód on elbeszélni, nem az általuk elképzelt befogadással áll viszonyban, hanem azzal, hogy képtelenek a mo-
rálist az esztétikai kategóriájában megjeleníteni? És vajon megválaszolható volna e kérdés az objektivitás történetének narratív bemutatása nélkül, mely elbeszélés eleve amúgy is megel√legezné a történet végét a morális végkifejlet irányában? Elképzelhet√ egyáltalán elbeszélés moralizálás nélkül?
Jegyzetek
1 Roland Barthes: Introduction to the Structural Analysis of Narratives, in: Image, Music, Text, New York, 1977, 79. old. 2 A szavak: narratíva, narrálni, stb. a latin nyelven keresztül a gn a¯rus (tudni, kapcsolatban lenni, sz akért√, ügyes) és narro¯ (kapcsolni, e lmondani) szanszkrit szavak tövéb√l, a gnâ (tudni) szóból erednek. Ugyanez a t√ rejlik a görög γνωριµοζ (tudható, tudott) szóban. Vö.: Emile Boisacq: Dictionnaire étymo- logique de la langue grecque, Heidelberg, 1950 s.v. γνωριµοζ Köszönöm mindezt korunk egyik nagy etimológusának, Te d Morrisnak, a Cornell-r√l. 3 Vö.: Alexis de Tocqueville: Demokrácia Amerikában, Európa, 1995, Jacob Burckhardt: A reneszánsz története Itáliában, Budapest, 1926, Johan Huizinga: A középkor alkonya, Európa, 1979,, Ferdinand Braudel: A Földközi tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában, Akadémiai-Osiris, 1996. Vö. továbbá: Hayden White: Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth-Cen- tury Europe, Johns Hopkins UP, 1973, Hans Kellner: Disorderly Conduct: Bra- udelís Mediterranian Satire, History and Thought 18 no. 2. (1979), 197–222. old. 4 Gérard Genette: Boundaries of Narrataive, New Literary History 8, no. 1. (1978), 11. old., Lásd továbbá: Jonathan Culler: Structuralist Poetics: Structura- lism, Linguistics, and the Study of Literature, Ithaca, 1975, 9. fejezet, Philip Pettit: The Concept of Structuralism: A Critical Analysis, Berkeley and Los Angeles, 1977, Tel Quel: Théories díensemble, Paris, 1968, Jean Louis Baudry, Philippe Sollers és Julia Kristeva cikkei, Robert Scholes: Structuralism in Literature: An Introduction, New Haven and London, 1974, 4–5. fejezet, Tzvetan Todorov: Poétique de la Prose, Paris, 1971, 9. fejezet, Paul Zumthor: Langue, texte, énigme, Paris, 1975, 4. fejezet. 5 Genette: Boundaries of Narrative, 8–9. old. 6 ibid. 9. old. Vö.: Emile Benveniste: Problems in General Linguistics, Coral Gables, 1971, 208. old. 7 Lásd.: Louis O. Mink: Narrative Form as a Cognitive Instrument and Lionel Gossman: History and Literature, In: The Writing of History: Literary Form and Historical Understanding (Canary és Koziczki szerk.) Madison, 1978. E kötet a
történeti megjelenítésben a narratíva alkalmazásának teljes bibliográfiáját nyújtja. 8 Az egyszer∫ség kedvéért a történetírás történetének hagyományos felfogását alkalmazom, lásd.: Harry Elmer Barnes: A History of Historical Writing, New York, 1963, melynek 3. fejezete a középkorra vonatkozó nyugati történetírással foglalkozik. Vö.: Robert Scholes és Robert Kellog: The Nature of Narra- tive, Oxford, 1976, 64, 211. old. 9 White: Metahistory, 318–385. old. 10 Peter Gay: Style in History, New York, 1974, 189. old. 11 Annales Sangallenses Maiores, dicti Hepidinni, szerk.: Ildefonsus ab Arx, in: Monumenta Germaniae Historica, series Scriptores, szerk.: George Heinrich Pertz, 32. kötet, Hanover, 1826, reprint Stuttgart 1963, 1:72 ff. 12 Oswald Ducrot és Tzvetan Todorov: Encyclopedic Dictionary of the Scien- ces of Language, Baltimore, 1979, 297–299. old. 13 Barnes: History of Historical Writing, 65. old. 14 G. W. F. Hegel: The Philosophy of History, New York, 1956, 60–63. old. 15 Roman Jakobson és Morris Halle: Fundamentals of Language, The Hague, 1971, 85–86. old. 16 Barnes: History of Historical Writing, 65. skk. 17 Richer: Histoire de France, 888–995, szerk.: Robert Latouche, 2 köt. Paris, 1930–37. 1:3. Az e szövegb√l vett további idézetek helye az idézetek után záró jelben található az én fordításomban. 18 La cronica Dino Compagni delle cose occorrenti neítempi suoi e La canzo- ne morale Del Pregio dello stesso au tore, szerk.: Isidoro Del Lungo, 4. kiadás, Florence, 1902, vö.: Barnes: History of Historical Writing, 80–81. old. 19 ibid., 5. 20 Frank Kermode: The Sense of an Editing: Studies in the Theory of Fiction, Oxford, 1967, 1. fejezet. 21 Compagni, La Cronica, 209–210. old.
22
