A KEGYELEM VONALA • TÁMÁR
FRANCINE
RIVERS Leplezetlenül TÁMÁR HARMAT Budapest, 2011 Originally published in the U.S.A. under the title: Unveiled: Tamar © 2000 by Francine Rivers. All rights reserved. Published by arrangement with Browne & Miller Literary Associates, LLC. Hungariayn edition © 2011 by Harmat Kiadó All rights reserved. Minden jog fenntartva. ISBN 978 963 288 061 7 Fordította: Erdélyi András Felelős szerkesztő: Ferenczi Andrea Borító: Lente István
Azoknak, akiket már bántalmaztak és kihasználtak, és sóvárognak az igazságért. Szeretnék köszönetet mondani Ron Beernek okos tanácsaiért, Kathy Olsonnak a kiváló szerkesztésért, valamint az egész Tyndale csapatnak folyamatos támogatásukért. És mint mindig, hálámat fejezem ki Jane Jordan Browne-nak.
előszó Kedves olvasó! Ez egy öt részből álló regényciklus első kötete, amely Jézus Krisztus nőági felmenőiről szól. Ugyan mindannyian keleti asszonyok voltak, akik hajdanán éltek, ám élettörténetük tanulságai saját sorsunk és mai világunk súlyos kérdéseire is választ adhatnak. Nyughatatlan életük volt. Bátrak voltak. Kockáztattak. Váratlan cselekedetekre szánták el magukat. Merész életet éltek, és olykor hibákat vétettek – komoly hibákat. Ezek az asszonyok nem voltak tökéletesek, s mégis, Isten az ő végtelen irgalmából szerepet szánt nekik tökéletes tervében, hogy megszülethessen Jézus Krisztus, a világ Megváltója. Kétségbeesett, zaklatott időket élünk, amikor milliók keresnek válaszokat. Ezek az asszonyok utat mutatnak nekünk. A lecke, amelyet megtanulhatunk tőlük, ugyanolyan érvényes a mára, mint arra az évezredekkel ezelőtti korra, amelyben éltek. Támár a remény asszonya. Ráháb a hit asszonya. Ruth a szeretet asszonya. Betsabé a határtalan kegyelem asszonya. Mária az engedelmesség asszonya. Történelmi nőalakokról olvasunk, akik valóságosan léteztek. Itt következő történeteik bibliai elbeszéléseken alapulnak. Némely cselekedetük ellentétes a mai értékrenddel, de ne feledjük, tetteiket saját koruk összefüggésrendszerében kell értelmeznünk. Történelmi regényciklusról van szó. A történetek vázát a Biblia adja, munkám során az ott fellelhető forrásokból indultam ki. Ezekre az alapokra építkezve alkottam cselekményt, dialógust, belső motivációkat és egyes esetekben mellékszereplőket is, akik, úgy vélem, összhangban állnak a bibliai kontextussal. Az írás
üzenetéhez igyekeztem minden ponton hű maradni, s csak annyit tettem hozzá, amennyit az üzenet megértéséhez szükségesnek tartottam. Szívből kívánom, hogy a Bibliát olvasva mindannyian tudatában legyünk Isten korszakokon átívelő terve folytonosságának, állandóságának és megerősítésének, melynek valamennyien részesei vagyunk. Francine Rivers
a cselekmény háttere Mózes első könyve 37,1-38,6 Jákob is azon a földön lakott, ahol apja jövevény volt: Kánaán földjén. Ez Jákob nemzetségének a története: Amikor József tizenhét éves lett, testvéreivel együtt a nyájat legeltette, és ő volt a bojtár Bilhának és Zilpának, apja feleségeinek a fiai mellett. József rossz híreket hordott róluk az apjuknak. De Izrael Józsefet minden fiánál jobban szerette, mert öregkorában született fia volt, s ezért tarka ruhát csináltatott neki. Amikor testvérei látták, hogy apjuk jobban szereti őt minden testvérénél, úgy meggyűlölték, hogy egy jó szót sem tudtak hozzá szólni. Egyszer József álmot álmodott, elmondta testvéreinek, és emiatt még jobban meggyűlölték. Ezt mondta nekik: Hallgassátok csak meg azt az álmot, amelyet álmodtam! Éppen kévéket kötöttünk a mezőn. Az én kévém fölkelt, és állva is maradt, a ti kévéitek pedig körülállták, és leborultak az én kévém előtt. Testvérei azt mondták neki: Talán király akarsz lenni fölöttünk? Vagy uralkodni akarsz rajtunk? És még jobban meggyűlölték az álmaiért és beszédéért. Egy másik álmot is álmodott, és azt is elbeszélte testvéreinek. Ezt mondta: Már megint álmodtam valamit. Egyszer csak leborult előttem a nap, a hold és
tizenegy csillag. Amikor ezt apjának és testvéreinek elbeszélte, az apja megdorgálta, és ezt mondta neki: Micsoda álmot álmodtál? Talán bizony járuljunk eléd anyáddal és testvéreiddel együtt, hogy földre boruljunk előtted?! Ezért féltékenykedni kezdtek rá a testvérei. Apja pedig megjegyezte ezt a dolgot. Egyszer a testvérek elmentek Sikembe apjuk nyáját legeltetni. Izrael ezt mondta Józsefnek: Testvéreid Sikemben legeltetnek. Gyere csak, elküldelek hozzájuk! József azt mondta neki: Kész vagyok rá. Apja azt mondta neki: Menj és nézd meg, hogy jól vannak-e testvéreid és a nyáj! Azután számolj be nekem! Elküldte tehát Hebrón völgyéből, és ő elment Sikembe. Amikor a mezőn bolyongott, találkozott egy emberrel, aki megkérdezte tőle: Mit keresel? József azt felelte: Testvéreimet keresem. Mondd meg nekem, hol legeltetnek! Az az ember így felelt: Elmentek innen, és hallottam is, amikor ezt mondták: Menjünk Dótánba! Elment tehát József a testvérei után, és megtalálta őket Dótánban. Amikor távolról meglátták, még mielőtt a közelükbe ért, összebeszéltek, hogy megölik. Ezt mondták egymásnak: Nézzétek, ott jön az álomlátó! Gyertek, öljük meg, dobjuk bele egy kútba, és mondjuk azt, hogy vadállat ette meg! Majd meglátjuk, mi lesz az álmaiból! Amikor ezt Rúben meghallotta, meg akarta menteni a kezükből, és ezt mondta: Ne üssük agyon! Majd ezt mondta nekik Rúben: Ne ontsatok vért! Dobjátok bele ebbe a kútba itt a pusztában, de kezet ne emeljetek rá! így akarta megmenteni a kezükből, és visszajuttatni apjához. Amikor odaért József a testvéreihez, lehúzták róla a ruháját, a tarka ruhát. Azután fogták, és beledobták a kútba. A kút üres volt, nem volt benne víz. Ezután leültek enni. Föltekintve látták, hogy éppen egy izmáeli karaván közeledik Gileád felől. Tevéik gyógyfűvel, balzsammal és mirhával voltak megrakva,
amit Egyiptomba szállítottak. Ekkor azt mondta Júda a testvéreinek: Mi haszna, ha megöljük testvérünket, és elföldeljük a vérét? Gyertek, adjuk el az izmáelieknek, ne emeljünk rá kezet, hiszen a mi testünk és vérünk ő! A testvérei pedig hallgattak rá. Közben azonban midjáni kereskedők mentek arra, fölhúzták Józsefet a kútból, és eladták Józsefet az izmáelieknek húsz ezüstért. Azok pedig elvitték Józsefet Egyiptomba. Amikor Rúben visszatért a kúthoz, József már nem volt a kútban. Akkor megszaggatta a ruháját, visszatért testvéreihez, és azt mondta: Nincs meg a gyerek! Jaj nekem! Hova legyek? Akkor fogták József ruháját, levágtak egy kecskebakot, és belemártották a ruhát a vérébe. Azután elküldték a tarka ruhát, elvitették apjukhoz ezzel az üzenettel: Ezt találtuk. Nézd meg jól: a fiad ruhája ez vagy sem? Ő felismerte, és azt mondta: Az én fiam ruhája ez! Vadállat ette meg, biztosan széttépte Józsefet! És megszaggatta Jákob a felsőruháját, zsákruhát tekert a derekára, és sokáig gyászolta a fiát. Fiai és leányai mind vigasztalni igyekeztek, de nem akart vigasztalódni, hanem ezt mondta: Gyászolva megyek el fiamhoz a halottak hazájába. így siratgatta őt az apja. A midjániak pedig eladták Józsefet Egyiptomban Potifárnak, a fáraó főemberének, a testőrök parancsnokának. Történt abban az időben, hogy Júda elvált testvéreitől, és csatlakozott egy adullámi emberhez, akinek Hírá volt a neve. Ott meglátta Júda egy Súa nevű kánaáni embernek a leányát, elvette, és bement hozzá. Az teherbe esett, és fiút szült, akit Érnek nevezett el. Majd ismét teherbe esett, fiút szült, és azt Ónánnak nevezte el. Azután még egy fiút szült, akit Sélának nevezett el. Amikor ezt szülte, Júda Kezíbben volt. Júda feleséget vett elsőszülött fiának, Érnek. Az asszonynak Támár volt a neve…
egy Amikor Támár meglátta Júdát egy felmálházott, finom posztóval letakart szamárral közeledni, fogta a kapáját, és elinalt apja földjének legtávolabbi részébe. Rettegéstől émelyegve, portájukat maga mögött hagyva kapált, és erősen reménykedett, hogy az idegen továbbmegy, s talán más lányt keres a fiának. A dajka a nevét kiáltozta, de Támár úgy tett, mintha nem hallaná, és még elszántabban csapkodta a földet. Szemét könnyek fátyolozták. - Támár! – fújtatott Aksza, ahogy odaért. – Nem láttad, hogy megjött Júda? Azonnal gyere fel a házba! Anyád már a bátyáidat akarja utánad küldeni, és tudod, milyenek ők, ha elmaradsz – mondta Aksza keserű ábrázattal. – Ne nézz rám így, gyermek! Nem én tehetek róla. Hozzámennél inkább egy izmáeli kereskedőhöz, aki Egyiptomot járja? - Te is hallottál Júda fiairól, nem? - Igen, hallottam – mondta Aksza. Kinyújtotta kezét, mire Támár vonakodva letette a kapát. – Talán nem is lesz olyan rossz, ahogy gondolod. Támár azonban látta dajkája szemében, hogy Akszát is súlyos kételyek gyötrik. Anyja már várta őket, és nyomban karon ragadta a lányt. - Hol voltál? Ha lenne rá időm, most jól elfenekelnélek! – zsörtölődött, és behúzta Támárt a házba, a női lakrészbe. Amint átlépte a küszöböt, húgai máris nekiestek, s cibálni kezdték róla a ruhát. Levegő után kapkodott a fájdalomtól, ahogy egyikük vigyázatlanul letépte a leplet a fejéről, és megrántotta a haját. – Elég legyen! – kiáltotta, és emelte a kezét, hogy arrébb lökje őket, ám anyja éppen ekkor lépett be.
- Maradj veszteg, Támár! Épp elég időt veszítettünk, amíg Aksza megtalált, úgyhogy sietnünk kell! A lányok egyszerre kezdtek beszélni, mohón, izgatottan. - Mama, hadd menjek így, ahogy vagyok! - Egyenest a szántóföldről? Szó sem lehet róla! A legszebb ruhádban fogsz megjelenni! Júda ajándékokat hozott. És ne merészelj könnyekkel szégyent hozni ránk, Támár! Görcsösen nyeldekelve küzdött, hogy sírva ne fakadjon. Nem volt más választása, engednie kellett anyja akaratának, és tűrnie kellett húgai fontoskodását. A legjobb ruhadarabokat és illatosítókat válogatták ki, hogy a lehető legvonzóbban jelenjen meg Júda, a héber színe előtt. A férfinak három fia volt. Ha Támár elnyeri Júda tetszését, az elsőszülött fiú, Ér lesz a férje. A múlt aratáskor, amikor Júda és fiai a lekaszált földekre hozták nyájaikat legelni, apja ráparancsolt Támárra, hogy a közelben dolgozzék. Támár tudta, miben mesterkedik az apja. Most, úgy fest, el is érte, amit akart. - Mama, kérlek! Szükségem van még egy évre, vagy inkább kettőre, hogy készen álljak az anyaságra. - Apád dönti el, mikor vagy elég érett hozzá – felelte anyja, de nem nézett lánya szemébe. – Nincs jogod, hogy apád döntését megkérdőjelezd. Támár húgai csicseregtek, mint a madarak, ő meg legszívesebben visított volna. Anyja összecsapta a tenyerét. – Elég! Segítsetek, hogy mielőbb elkészüljünk! Fogcsikorgatva, szemét összeszorítva döntött Támár: elfogadja a sorsát. Eddig is tudta, hogy egy napon meg kell házasodnia. Azt is tudta, hogy apja jelöli ki számára a férjét. Egyetlen vigasza maradt: a tíz hónapos eljegyzési időszak. Legalább lesz ideje, hogy szívben és lélekben fölkészüljön a rá váró életre. Aksza megérintette a vállát. – Próbálj ellazulni! – mondta. Kioldotta Támár haját, s hosszú, erős
simításokkal fésülni kezdte fürtjeit. – Szép dolgokra gondolj, kicsikém! Úgy érezte magát, mint egy eladásra szánt jószág apja karámjából. Ó, hát talán nem az? Düh és kétségbeesés töltötte el. Miért ilyen kegyetlen és igazságtalan az élet? - Petra, hozd ide az illatosított olajat, és kend meg vele a bőrét! Nem bűzölöghet úgy, mint egy földet túró rabszolga! - Inkább birka- és kecskeszaga lenne! – mondta Aksza. – A hébernek az tetszene! A lányok anyjuk rosszalló tekintete ellenére tovább kuncogtak! – Ezzel nem segítesz, Aksza. És most csönd legyen végre. Támár megragadta anyja szoknyáját. – Kérlek, mama! Nem beszélnél apával, a kedvemért? Ez a fiú… gonosz! Támár szemébe könnyek szöktek, bárhogy is küzdött elellene. Kérlek, mama, én nem akarok feleségül menni Érhez. Anyja szája megrándult, de nem hagyta magát megingatni. Szoknyája korcáról lefejtette lánya ujjait, és szorosan két tenyere közé vette kezét. – Tudod jól, Támár, hogy nem változtathatom meg apád terveit. Ha a házasságod ellen szólok, mi mást érek el vele, mint hogy szégyent hozok mindannyiunk fejére. Júda már itt van! Támár szaggatottan felzokogott, ereiben félelem áradt szét. Anyja megragadta az állát, fejét erővel felemelte. – Felkészítettelek erre a napra, lányom. Ha nem mész férjhez Érhez, semmi hasznodat nem vesszük. Nézd a dolgok jó oldalát: szerencsét hozol apád házára. Hidat építesz Zimrán és Júda között. Ez lesz békénk záloga. - Többen vagyunk, mint ők, mama. - Nem mindig a számok döntenek. Nem vagy már gyerek, Támár. Sokkal bátrabb vagy, mint gondolnád, hidd el nekem! - Bátrabb, mint apa?
Anyja szeme elsötétült a dühtől. Hirtelen elengedte Támárt. – Azt teszed, amit mondunk, vagy pedig magadra vess engedetlenségedért! Támár megsemmisülten hallgatott. Ellenkezése csak megaláztatáshoz vezetett. Legszívesebben rákiáltott volna húgaira, hagyják már abba az ostoba fecsegést! Hogyan is ujjonghatnak az ő szerencsétlenségén? Mit számít az, hogy Ér jóképű? Talán nem hallottak a kegyetlenségéről? Nem tudják róla, milyen dölyfös? És hogy mekkora bajkeverő, bárhol bukkan is fel? - Több feketét a szempillára, Aksza! Attól idősebbnek látszik. Támár képtelen volt csillapítani vad szívverését. Tenyere egyre jobban izzadt. Ha apja reményei szerint haladnak a dolgok, még ma eldől a sorsa. Jó ez így, Támár; sulykolta magának, jó ez így. Torkát forró könnyek fojtogatták. - Állj egyenesen, Támár! – szólt rá az anyja. – Hadd nézzelek! Támár engedelmeskedett. Anyja mélyet sóhajtott, és rántott egyet a piros ruhán, hogy újraredőzze az elülső részt. - Lepleznünk kell a domborulatok hiányát, Aksza, máskülönben Zimránnak nehéz lesz meggyőznie Júdát, hogy a lány elég érett a fogamzáshoz. - Megmutathatom neki a vásznat, úrnőm. - Helyes. Legyen kéznél, ha szükség lesz rá! Támár érezte, hogy arca lángba borul. Hát még ezt is kiteregetik? Mindenkivel meg kell vitatni az ő legszemélyesebb dolgait? Nővé válása és hasznossága bizonyítékaként közszemlére teszik az első vérzését, hogy apja alku tárgyaként kufárkodhasson vele. Eladásra szánt áruként kezelik, eszközként, hogy szövetséget kössenek két klán között. Áldozatul vetik oda, hogy így biztosítsák a tartós békét. Eddig abban bízott, hogy egy-két évig talán nyugton hagyják.
Tizennégy évesen éretlen ahhoz, hogy magára vonja a férfitekintetet. Jó ez így, mondogatta újra. Közben kavarogtak benne a gondolatok, gyomrát félelem mardosta, de egyre csak ismételgette, hogy meggyőzze magát: jó ez így! Talán, ha nem hallotta volna a történeteket… Amióta az eszét tudja, érzi, hogy apja fél Júdától és a népétől. Hallotta a történeteket a héber Isten hatalmáról, arról az istenről, aki Sodomát és Gomorát kénkővel és tűzviharral kőtörmelékké zúzta, fehér homoksivatagot és terjeszkedő sós tengert hagyva hátra. Egyetlen kánaáni istennek sem volt ekkora hatalma! És ott voltak azok a rémes elbeszélések, hogy mit műveltek a héberek Sikem városával, a csonkítás történetei… - Miért van ez így, anyám? Hát, semmi beleszólásom nincs a saját életembe? - Semmivel sem több, mint bármely más leánynak. Tudom, mit érzel most. Én se voltam idősebb, amikor beléptem apád házába. Ez a dolgok rendje, Támár. Kislánykorod óta erre a napra készítelek, emlékezz csak! Elmondtam, mi végre születtél. Sorsod ellen harcolni olyan, mintha a széllel küzdenél – mondta, és megragadta Támár vállát. – Légy jó kislány, és ne keress kibúvót! Légy jó feleség, és szülj sok fiúgyermeket! Ha ezt teszed, meglesz a becsületed. S ha szerencsés vagy, férjed eljön hozzád, hogy szerelemmel ajándékozzon meg. Ha nem, a jövőd akkor is biztonságban lesz: fiaid kezében! Ha majd megöregszel, gondoskodni fognak rólad, éppen úgy, ahogy rólam gondoskodnak a bátyáid. Ebben a világban az egyetlen asszonyi elégtétel: a tudat, hogy férjednek családot teremtesz. - De, anyám, ez az ember Júda fia! Júda fia, Ér! Anyja szeme megrezzent, de eltökélten folytatta. – Találd meg a módját, hogy eleget tehess kötelességednek, és szülj fiakat! Erősnek kell lenned,
Támár! Ezek vad népek és kiszámíthatatlanok. Továbbá büszkék! Támár elfordította arcát. – Nem akarok Ér felesége lenni. Képtelen vagyok hozzámenni. Anyja üstökön ragadta, s hátrarántotta a fejét. – Képes lennél egész családunkat tönkretenni azzal, hogy megalázod ezt a héber férfit? Azt hiszed, apád megkímélné az életedet, ha a vendég előtt azért esdekelnél, hogy mentsenek fel e házasság alól? Azt hiszed, Júda könnyedén venne egy ilyen sértést? Vedd tudomásul: én is apád mellé állnék, és én is megköveznélek, ha kockára tennéd a fiaim életét. Megértetted? Apád dönti el, kivel és mikor házasodsz össze. És nem te! – mondta anyja, és durván eltaszította lányát, majd remegve arrébb lépett. – Ne viselkedj úgy, mint egy hibbant! Támár lehunyta szemét. Súlyos csönd telepedett a szobára. Érezte, hogy húgai és a dajka mind őt bámulják. – Sajnálom – szólalt meg remegő ajakkal. – Sajnálom. Azt fogom tenni, amit tennem kell. - Ami mindannyiunk kötelessége – sóhajtott az anyja, majd megfogta Támár kezét, és bedörzsölte illatosított olajjal. – Légy okos, mint a kígyó! Júda bölcsen döntött, amikor kiszemelt téged. Te erős vagy, lányom, erősebb a többinél. Vág az eszed, és olyan erő lakozik benned, amiről még nem tudsz. Hz a héber felfigyelt rád. Kedvében kell járnod, az egész család érdeke ezt kívánja. Légy jó felesége a fiának! Építs hidat népeink között! Őrizd meg a békét közöttünk! Támár fejet hajtott, átérezte a ráruházott felelősséget. – Megpróbálom. - Nem csak megpróbálod. Sikerülni is fog, meglátod! – biztatta anyja, majd lehajolt és gyors csókot nyomott lánya arcára. – Most pedig ülj nyugton, és szedd össze magad, én pedig szólok apádnak, hogy készen vagy. Támár megpróbált higgadtan gondolkodni. Júda Jákob fiai közé tartozik, akik elpusztították Sikem városát,
miután megtudták, hogy húguk becsületén folt esett. Hamór fia, aki a tettet elkövette, alighanem többet tudna mesélni ezekről az emberekről – ha élne. A Hercegfiú, Sikem, miután rájött, hogy nagy hibát követett el, mindent megmozgatott, hogy Jákob fiait kiengesztelje. Ők azonban vért akartak. A Herceg és apja beleegyezett, hogy Sikem város férfi népét héber rítus szerint körülmetéljék. Bármire hajlandóak voltak a házassági szövetség és a két törzs közötti béke kedvéért! Készséggel eleget tettek a héberek összes kívánságának, mégis, három nappal a körülmetéltetés után, amikor a sikemiek seblázban feküdtek, Júda és fivérei véres bosszút álltak. Nem elégedtek meg az elkövető vérével, az összes férfit lekaszabolták. A mészárlást senki nem élte túl, és a várost kifosztották. A kánaániak viszolyogtak a héberektől. Jelenlétük félelmet és gyanakvást keltett. Júda elhagyta ugyan apja sátrát, és idejött, hogy közöttük éljen, de Júda közelségében Támár apjának egyetlen nyugodt éjszakája sem volt. Még attól sem nyugodott meg, hogy Júdát régi barátság fűzte az adullámi Hírához. És az sem számított, hogy Júda kánaáni nőt vett feleségül, aki három fiat szült neki, s akiket kánaáni szokások szerint neveltek. Júda héber. Júda idegen. Júda szálka volt Zimrán szemében. Évek múltán apja szerződést kötött Júdával, hogy a héber ide, a learatott földekre terelhesse nyájait. A megállapodás mindenkinek hasznot hozott, és kialakult közöttük egy ingatag szövetség. De Támár mindvégig tudta, hogy apja jobb és tartósabb biztosítékot szeretne, ami megszilárdítaná a két nép közötti békét. Egy házasság alkalmas eszköz lenne erre, feltéve, hogy Támár fiakkal gyarapítja Júda háza népét. Ó, igen, Támár pontosan értette apja buzgólkodását, hogy tető alá hozza ezt a házasságot Érrel. És az okokat is értette. Meg a saját szerepét ebben a játszmában. De ettől még nem vált könnyebbé a dolog. Végtére is
terítékre került, mint egy áldozati bárány. Nem választhatott, hogy férjhez megy-e vagy sem. Nem választhatta meg a férjét. Az egyetlen, amiről maga dönthetett: hogyan viseli a rá kirótt sorsot. Mire anyja visszatért, Támár készen állt. Érzéseit leplezve hajolt meg anyja előtt. Amikor fölemelte fejét, anyja mindkét kezét fölé emelte, és áldást mormolt. Majd megérintette Támár állát. – Az élet nehéz, leányom. Én ezt jobban tudom, hidd el! Minden lány szerelemről álmodik, amikor fiatal, de az élet nem henye álmodozás. Ha elsőszülöttünk lennél, nővéred helyett tége- Nem lennék boldog – vágott közbe Támár. Valójában pontosan tudta: inkább önkezével vetne véget életének, semhogy úgy éljen, mint a nővére. - Nos, akkor ez az egyetlen élet marad számodra, Támár. Becsüld meg! Elhatározta, hogy ezt teszi. Fölegyenesedett. Igyekezett csillapítani a remegését, ahogy anyját követve kilépett a női lakrészből. Még mindig lehetséges, hogy Júda túl fiatalnak találja. Azt is mondhatja, hogy túl vézna, túlságosan rút. Még mindig maradt esély, hogy elkerülje ezt a házasságot. Bár végül is ez semmin nem változtat. Szembe kell nézni a rideg valósággal! Férjhez kell mennie, hiszen férj és fiúgyermekek nélkül a nő olyan, mintha halott lenne.
Júda árgus szemmel figyelte Zimrán lányát, ahogy a szobába lépett. Magas, vékony és nagyon fiatal. Szép tartású és kecses. Júdának tetszett a mozgása, ahogy anyjával az ételt szolgálta fel. Már az aratást követő utolsó látogatásakor feltűnt neki a lány hamvas kecsessége. Zimrán a legelő melletti földre küldte a lányt, így Júda és fiai mindennap láthatták, amint ott serénykedik. Júda pontosan tisztában volt Zimrán
szándékaival. Most azonban, hogy a lányt közelebbről szemügyre vette, túl fiatalnak találta a házasságra. Nem lehet idősebb Sálánál, gondolta Júda, s ezt a meglátását nem is rejtette véka alá. Zimrán felnevetett. – Persze hogy fiatal, de annál jobb. Egy fiatal lány sokkal formálhatóbb, mint az öregebb. Nem igaz? Úgy néz majd a fiadra, mint egy fraá/ra. Mindenre ő taníthatja meg. - De hát gyerek ez még. Zimrán megint felnevetett, a harsány hang bántotta Júda fülét. – Biztosíthatlak, Júda, drága barátom, hogy Támár elég érett ahhoz, hogy fiakat szüljön, és a legutóbbi aratás óta, amikor Ér szeme megakadt rajta, még érettebbé vált. És erre bizonyítékunk is van! A lány szeme apjára villant. Elpirult és szemlátomást zavarban volt. Júdát furán megérintette ez a szemérmesség, és most már nyíltan mustrálgatta a lányt. – Gyere közelebb, kislány! – intett feléje. A szemébe akart nézni. Talán így saját magát is jobban megérti: egyáltalán hogyan juthatott eszébe ez a kis teremtés, miképpen jöhetett szóba mint házassági alany. - Ne szégyenlősködj, Támár! – szólt rá Zimrán komor arccal. – Hadd lássa Júda, milyen csinos vagy! – tette hozzá, majd bólintott, amikor látta, hogy lánya felemeli a fejét. – Ez az! Mosolyogj, és mutasd meg Júdának, milyen szépek a fogaid! Júdát nem érdekelte sem a mosolya, sem az, hogy milyenek a fogai, jóllehet mindkettővel elégedett lehetett. Ami érdekelte, az a termékenysége. Az persze megjósolhatatlan, hogy tud-e fiakat szülni a törzsnek, erre csak az egybekelés után derül fény. Az életben semmire sincs biztosíték. Ám az kétségtelen, hogy a lány jó alomból való. Anyja hat fiút szült és öt leányt. Ez is erősnek látszik, Júda figyelte a földeken, ahogy a szikkadt talajt kapálta, s követ hordott a falhoz. Egy
gyönge lányt, ugye, a ház négy fala közt kellene tartani, hogy edényekkel pepecseljen vagy szőjön. - Támár! – intett az apja. – Térdelj le Júda előtt! Hadd nézzen meg közelebbről! Szépen engedelmeskedik, gondolta Júda. Szeme sötét, de nem rideg, bőre pirospozsgás és majd kicsattan az egészségtől. Egy ilyen lány felkavarhatja fia megkeményedett szívét, és bűnbánatra késztetheti a vad sihedert. Júda eltűnődött, vajon van-e a lányban elég kurázsi, hogy megregulázza Ért. A lány apja gyáva. Vajon ő is az? Ér csak bajt és bánatot okoz, amióta felcseperedett, és alighanem ennek a lánynak is csak bajt hoz a fejére. A kis teremtésnek, bizony, erősnek és erélyesnek kell lennie! Júda tudta, hogy Ér zabolátlansága jórészt az ő lelkén szárad. Feleségének soha nem adott szabad kezet a fiak nevelésében. A teljes szabadság híve volt, hogy a kölykök boldogan nőjenek fel és erős felnőttekké váljanak. Nos, azok is lettek: boldogok, amíg megkapják, amit akarnak, és elég erősek, hogy másokat meggyalázzanak, ha nem teljesül a vágyuk. Büszkék lettek és dölyfösek, híján a legcsekélyebb önfegyelemnek. Talán nem így alakul, ha Júda a pálcát kicsit gyakrabban használta volna! Vajon ez a lány meg tudná fékezni Ért? Netán fordítva: a fiú még szilajabbá válna, és ő törné meg a lányt? Ahogy most Júda a lány szemébe nézett, ártatlanságot látott benne és intelligenciát. Fájdalmas kétely támadt benne. Ér az ő elsőszülöttje, azaz ágyéka erejének első bizonyítéka. Milyen büszkeséget érzett annak idején és mekkora örömet, amikor a fiú megszületett. És micsoda reményt! Ó, gondolta, íme, hús a húsomból, csont a csontomból! Milyen önfeledten kacagott Júda, amikor az ifjú sarj vörösképű dühvel ellenállt anyja parancsának. Júdának tetszett fia heves lázadása, büszke volt rá,
ostobán büszke. Ebből a fiúból erős férfi lesz, mondta magában. Egyetlen asszony sem terelgetheti őt! Arra persze nem számított, hogy fia egyszer vele is szembeszáll. Második fia, Ónán, ugyanolyan kezelhetetlenné vált, mint Ér. Bátyja izzó féltékenységének állandó fenyegetettségében nőtt fel, és megtanulta, hogy ravaszsággal és csalással védje érdekeit. Júda maga sem tudta, melyik fia a rosszabb. Mindkettő álnok. Mindkettő megbízhatatlan. A harmadik fiú, Sélá követte bátyjai nyomdokait. Ha rossz fát tettek a tűzre, és számon kérték rajtuk, hazudtak vagy másokat vádoltak. Ha sarokba szorították őket, hogy kikényszerítsék belőlük az igazságot, szaladtak anyjukhoz, aki persze védte őket, akármilyen durva galádságot követtek el. Az anyai büszkeség nem engedte, hogy hibáikat észrevegye. Mégiscsak az ő fiai, és végtére is: kánaániak! Valamit tenni kell, máskülönben Júda elbujdokolhat a fiai miatt érzett szégyenében. Már-már megbánta, hogy fiai születtek, mert annyi bajt hoztak a házra és egész életére! Voltak pillanatok, amikor Júdát annyira elöntötte a méreg, hogy minden önuralmát össze kellett szednie, nehogy felkapjon egy lándzsát, és odavágja valamelyikükhöz. Júdának gyakran eszébe jutott apja, Jákob, s a bánat, melyet neki kellett elszenvednie fiai miatt. Júda sok gondot okozott apjának, akárcsak a többi testvér. Ér és Ónán a saját fivéreire emlékeztette Júdát: Simeonra és Lévire. Ahogy testvérein tűnődött, feltörtek a gyalázatos bűn emlékei – a véteké, mely folyamatosan kísérti őt, a bűné, mely arra kényszerítette, hogy elhagyja a szülői házat, mert képtelen volt szembesülni apja bánatával, és nem tudott egy levegőt szívni fivéreivel, akikkel az álnokságban osztozott. Apja, Jákob még mindig nem tudta a teljes igazságot arról, ami Dótánnál történt.
Júda próbálta megnyugtatni saját lelkiismeretét. Végtére is ő volt az, aki visszatartotta Simeont és Lévit, hogy megöljék testvérüket, Józsefet. Vagy nem így volt? De igen. Csakhogy az is ő volt, aki rábeszélte őket, hogy adják el a fiút az Egyiptomba tartó izmáeli kereskedőknek. Hasznot húzott testvéröccse szenvedéséből – hasznot, melyen fivéreivel osztozott. Csak a Jóisten tudja, hogy József túlélte-e a hosszú, fáradságos utazást Egyiptomba. Sokkal valószínűbb, sajnos, hogy a sivatagban lelte halálát. És ha mégsem, akkor pedig valami egyiptominak a rabszolgájaként senyved. Olykor, az éjszaka legsötétebb óráján Júda nyitott szemmel feküdt szalmaágyán, és kínzó lelkifurdalással gondolt Józsefre. Hány évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy lerázhassa magáról a múltat, és elfeledhesse tettét? Hány év kell ahhoz , hogy szemét lehunyva ne József remegő kezét és kötéllel hurkolt nyakát lássa maga előtt, amint a fiút erőszakkal elvezetik az izmáeli kereskedők? József segélykiáltása mindmáig Júda fülében visszhangzott. Élete hátralevő részét vezeklésben kell leélnie. Néha megesküdött volna rá, hogy érzi Isten kezét, amint préseli ki belőle az életet. A bűnért, melyet testvéröccse ellen cinkosként elkövetett. Zimrán megköszörülte a torkát. Júda felocsúdott, emlékeztetnie kellett magát, hol van és miért jött ennek a kánaáninak a házába. Fegyelmeznie kell gondolatait, nem hagyhatja, hogy a múlt megzavarja a jövő teendőit. Fiának feleségre van szüksége – fiatal, üde, erős feleségre, aki eltéríti őt a bűnös élettől, az álnok fortélyoktól. Júda szorosan összezárt szájjal mustrálgatta az előtte térdeplő kánaáni lányt. Megint hibát követ el? Egyszer már elvett egy kánaáni nőt, és igencsak megbánta. Most egy újabbat akar a családba hozni? De ebben a lányban mégiscsak van valami! Vajon mit érez benne?
Júda felemelte a lány állát. Tudta, hogy a lány fél, de jól leplezi. Hasznos képesség, jól jöhet még Érrel szemben. Milyen fiatal és milyen naiv. Áldozat lesz-e ő is, ahogy annyi más ártatlan teremtés, aki Ér hálójába került? Júda elkomorult, visszahúzta kezét és hátradőlt. Azt semmiképpen nem akarja, hogy Ér ugyanabba a csapdába essen, amibe annak idején ő. A bujaság kergette Júdát a fiú anyjával kötött házasságba. Hiába, a szépség olyan kelepce, mely rabul ejti a férfit, s a szenvedély óhatatlanul felemészti a józan értelmet. A házasságban főként a nő jelleme számít! Alighanem ő maga is jobban tette volna, ha követi a hagyományt, és hagyja, hogy apja válasszon feleséget számára. Ehelyett makacs volt, meggondolatlan, és most fizetheti önfejűsége árát. Az nem elég, ha egy nő felcsigázza a férfi szenvedélyét. Erősnek is kell lennie, ugyanakkor engedelmesnek. A makacs nő átok a férfin. Nevetséges volt Júda ifjúkori magabiztossága, hogy ő majd megtöri az asszony akaratát. Fordítva történt: Batsúa törte meg az övét. Júda saját magát csapta be, amikor azt hitte, nem okoz kárt azzal, ha az istenimádásban teljes szabadságot ad asszonyának. S lám, most azt kell látnia: szelet vetett, hogy bálványimádó fiaival vihart arasson! Támár mindenesetre nyugodtabb természet, mint Batsúa. Támárban van bátorság. Értelmesnek látszik. Júda tudta, hogy a lány erős, mert figyelte nyáron, milyen keményen dolgozik. Batsúa örömmel fogadná. Semmi kétség, a házi teendőket, amint lehet, a lány nyakába zúdítaná. A legfontosabb kérdés a termékenység, ám erről csak az idő dönthet. Azok a képességek, amelyekről Júda a saját szemével meggyőződhetett, kellőképpen megnyugtatók. De van még valami ebben a lányban, amit nehéz megfogalmazni – valami ritka és csodálatos, ami Júdát arra ösztökélte, hogy Támárt a családjába
fogadja. Mintha egy csöndes hang azt súgta volna: őt válaszd! - Tetszik a lányod. Zimrán fellélegzett. – Bölcs ember vagy! – mondta, s bólintott Támár felé. Ez annyit jelentett, hogy távozhat, s Támár felállt. A kánaáni alig várta, hogy hozzákezdjenek az alkuhoz. Júda nézte a lányt, ahogy anyjával kimegy a szobából. Zimrán összecsapta tenyerét, két szolga sietett be egy-egy tálcával, egyiken gránátalma és szőlő, a másikon sült bárány. – Egyél, testvérem, és aztán beszélünk. Júdát azonban nem lehetett ilyen könnyen lépre csalni. Mielőtt az ételhez nyúlt volna, ajánlatot tett a lányra. Zimrán mohó szemekkel vetette magát az alkuba. Júda úgy döntött, nagyvonalú lesz. A házasság, ha boldogságot számára nem is hozott, adott valami állandóságot, s legalább egyfajta irányt szabott az életének. Talán Ért is jobb útra téríti. Emellett Júda nem óhajtott túl sok időt Zimrán társaságában tölteni. Kifejezetten bosszantotta a férfi behízelgő modora. Támár. A név azt jelenti: „datolyapálma” Olyan viseli ezt a nevet, aki széppé és kecsessé válhat. A datolyapálma túléli a sivatagot, és édes, tápláló gyümölcsöt terem, és ez a lány termékeny családból való. A datolyapálma meghajlik a sivatagi szélben, anélkül hogy eltörne vagy gyökerestül kiszakadna, márpedig ennek a lánynak Ér hirtelen, lobbanékony természetével kell szembenéznie. A datolyapálma túlélheti az ellenséges környezetet, és Júda tudta, hogy Batsúa vetélytársat lát majd ebben a fiatal lányban. Júda tudta, hogy a felesége áskálódni fog az ifjú ara ellen, mert Batsúa hiú és féltékeny a fia érzelmeire. Támár. Júda remélte, hogy a lány beteljesíti a nevében rejtező összes ígéretet.
Várt, hogy eldőljön a sorsa. Amikor anyja megjelent az ajtóban, Támár tudta, hogy a döntés megszületett. – Gyere, Támár! Júda ajándékot akar adni. Támár felállt, belül valami zsibbadtságot érzett. Pedig az örvendezés pillanatai ezek, nem a könnyeké. Apjának nincs oka többé a félelemre. - Ó, lányom! – fogadta apja széles mosollyal. Semmi kétség, magas árat sikerült kialkudnia, hiszen soha még ilyen gyengédséggel nem ölelte magához. Még csókot is nyomott lánya arcára! Támár felszegte az állát, és mélyen apja szemébe nézett. Éreztetni akarta vele tette súlyát, hogy egy ilyen ember kezére adta, mint Ér. Talán valami szégyenérzet csak feltámad benne, hogy saját érdekeiért odadobta a lányát. De nem, ennek semmi jele. – Köszöntsd apósodat! Támár engedelmesen Júda elé lépett. A héber férfi a lány fejére helyezte kezét, megáldotta, majd utasította, hogy álljon fel. Támár felemelkedett, Júda pedig arany fülbevalókat és karkötőket húzott elő övére akasztott erszényéből, és felékszerezte a lányt. Apja szeme ragyogott, de Támár szíve sajgott közben. - Készülj a reggeli indulásra! – mondta Júda. Támár visszahőkölt, s gondolkodás nélkül szólalt meg. – Reggel? – kérdezte döbbenten. – És mi lesz a jegyességi…? Apja elszigorodó arca csendre intette. – Júdával ma este ünnepelünk, lányom. Aksza összecsomagolja a holmidat, és dajkáddal együtt holnap útra keltek. Mindenről megállapodtunk. A férjed már alig várja, hogy láthasson. Hát ennyire retteg az apja, hogy még a szokásos tíz hónapos eljegyzési időt sem kötötte ki? Egyetlen hete sem maradt, hogy felkészüljön a küszöbön álló házasságra!
- Elmehetsz, Támár! Készülj a holnapi indulásra! Amikor belépett a női lakrészbe, anyját és húgait lázas pakolás közepette találta. Most már képtelen volt visszatartani érzéseit, és keservesen sírva fakadt. Vigasztalanul zokogott egész éjjel, hiába kérlelték húgai nyafogva, hogy hagyja abba. – Ti is sorra kerültök! – mondta nekik dühösen. – Egy napon majd megértitek! Aksza átölelte és ringatta, s Támár még egy utolsó éjszakára gyermeknek érezhette magát. Amikor felkelt a nap, megmosta arcát, és felöltötte menyasszonyi fátylait. Anyja lépett hozzá. – Légy elégedett, kicsinyem! Júda szép árat fizetett érted – mondta, de érezhetően könnyek fojtogatták, s hangjába halvány keserűség vegyült. – Ez a héber egy ajándékokkal megrakott szamárral érkezett. És lásd, mindössze a pecsétgyűrűjével meg a botjával tér haza. - És velem – tette hozzá Támár halkan. Anyja szeme megtelt könnyel. – Vigyázz rá, nagyon, Aksza! - Vigyázni fogok, asszonyom! Anyja átölelte, s megcsókolta. – Szeressen téged az urad, és adjon neked sok-sok gyermeket! – súgta lánya hajfürtjei közé. Támár erősen kapaszkodott belé, szorosan hozzásimult, s utoljára átitatódott anyja melegségével és puhaságával. – Itt az idő – hallotta anyja halk szavát. Támár hátrahúzódott. Anyja megérintette az arcát, majd elfordult. Támár kilépett a reggeli napsütésbe. Aksza kíséretében elindult apja és Júda felé, akik valamivel arrébb álldogáltak. Alaposan kisírta magát az utolsó éjszakán. De most elhatározta: nem ejt több gyermeki könnyet, noha nem lesz könnyű megállnia, főleg így, hogy Aksza halkan sírdogál a háta mögött. - Lehet, hogy amit eddig hallottunk, nem is igaz – mondta Aksza. – Talán Ér nem is olyan rossz ember, mint ahogy egyesek beszélik.
- Mit számít ez már? - Próbáld magadhoz édesgetni, Támár! Egy szerelmes férfi a nő kezében olyan, mint a puha agyag. Bízzunk az istenekben, talán megkönyörülnek rajtunk! - Inkább te könyörülj meg rajtam, és maradj végre csöndben! Amikor a két férfihoz értek, apja megcsókolta Támárt. - Szülj fiakat, és sokasítsd meg Júda háznépét! – mondta. Szemlátomást alig várta, hogy elinduljanak. Júda ment elöl, Támár és Aksza a nyomában. A magas férfi hosszú léptekkel haladt, és Támárnak igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon tartani vele. Aksza fortyogott az orra alatt, de Támár ügyet sem vetett rá. Ehelyett azon törte a fejét, mi vár rá új otthonában. Keményen fog dolgozni. Jó feleség lesz. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy férje büszke lehessen rá. Ért a kertműveléshez, a legeltetéshez, tud főzni, szőni és agyagedényt formálni. Az írásban és az olvasásban is kellően jártas, hogy a háztartási javakról megfelelő listákat és nyilvántartásokat vezessen. Tudja, miként kell nehéz időkre élelmet s vizet tartalékolni, s hogyan lehet nagyvonalú egy háziasszony, amikor jobb idők járnak. Tud szappant főzni, kosarat fonni, ruhát varrni, szerszámot fabrikálni, és tud beszélni a szolgák nyelvén is. Ám a legnagyobb áldás, amivel férjét megajándékozhatja – a gyermek, hogy gyarapodjék a háznép! Júda második fia, Ónán jött elébük. – Ér nincs itthon - mondta apjának, miközben Támárt bámulta. – Elment.
Júda a földbe döfte botját. – Mi az, hogy elment? Hová?
Onán vállat vont. – A barátaival. Dühöngött, amikor megtudta, hová mentél. Nem tarthattam vissza. Tudod, milyen, ha mérges. - Batsúa! – indult Júda dühödten a kőből épült ház felé. Hegyes asszonyság jelent meg a küszöbön, vastagon kifestett szemekkel. – Mit üvöltesz? - Megmondtad Érnek, hogy ma hozom haza a menyasszonyát? - Megmondtam – felelte az asszony, s nyeglén az ajtófélnek dőlt. - És akkor hová tűnt? Az asszony felszegte állát. – Én az anyja vagyok, Júda, nem a fegyőre. Ér előkerül majd, amint jónak látja. De egy perccel sem hamarább. Tudod, ő milyen. Juda arca elsötétült. – Igen, tudom, milyen – mondta, s úgy megszorította botja végét, hogy ujjpercei kifehéredtek. - Éppen ezért kell végre egy feleség! - Lehet, Júda, de te mintha azt mondtad volna, hogy a lány csinos – feleselt az asszony, s futó pillantást vetett Támárra. – Tényleg azt hiszed, hogy ez a girhes lány meghódítja Ér szívét? - Támár sokkal több annál, mint aminek látszik. És most ne perlekedj, hanem mutasd meg neki Ér szobáját! – parancsolta Júda, és elment, otthagyva Támárt és Akszát a ház előtt. Batsúa szorosan összezárt ajakkal tetőtől talpig végigmérte Támárt. Undorral csóválta a fejét. – Kíváncsi lennék, mi járhatott Júda fejében, amikor épp téged szemelt ki. Sarkon fordult, bement a házba, faképnél hagyva Támárt és Akszát, boldoguljanak, ahogy tudnak.
Ér késő délután tért haza jó pár kánaáni cimbora társaságában. Részegek voltak, és röhögve ricsajoztak. Támár nem mutatkozott, mert voltak tapasztalatai, milyenek a férfiak ebben az állapotban. Apja és bátyjai gyakran a pohár fenekére néztek, s abból mindig nagy ramazúri támadt. Támár tudta, hogy ilyenkor a legokosabb kerülni őket, amíg a borgőz elszáll. Tudta, hogy hamarosan hívatják, ezért Akszával előkészíttette a menyasszonyi ruhát. Várakozás közben igyekezett kiűzni a fejéből minden borzalmas dolgot, amit Érről hallott. Lehet, hogy akik ilyesmiket terjesztenek róla, tele vannak hátsó szándékokkal. Ö mindenesetre meg fogja adni a férjének kijáró tiszteletet, és alkalmazkodni fog ura kívánalmaihoz. Ha Ér apjának Istene kegyes lesz hozzá, fiakkal ajándékozza meg férjét, méghozzá hamar. És már most megfogadja: fiait erős és becsületes emberekké neveli. Megbízhatóságra és hűségre tanítja őket. És ha Ér úgy kívánja, ő maga is megismerkedik Júda Istenével, és fiait ennek az Istennek a tiszteletére neveli, s nem arra, hogy agyagszobrok előtt hajbókoljanak. De Támár szíve még mindig remegett, s ahogy teltek az órák, félelme egyre nőtt. Amikor végül hívatták, s meglátta férjét, csodálattal vegyes félelem lett úrrá rajta. Ér magas, mint az apja, és nagy testi erőt sejtet a termete. Anyja vastag szálú, göndör, fekete haját örökölte, melyet kánaáni módon hátrafésül. A homlokára feszülő sárgaréz fejpánttal úgy fest, mint egy ifjú kánaáni herceg. Támár nagy tiszteletet érzett jóvágású férje láttán, de ahogy a szemébe nézett, nyomban megtelt gyanakvással. Hideg és sötét szemek, könyörületet nem ismerők. Félrebillent fejtartásában dölyfösség, ajakgörbületében kegyetlenség, modorában nyegleség. Nem nyújtott kezet Támárnak. - Szóval ezt a feleséget választottad nekem, apám. Támáron végigfutott a hideg ettől a hangtól.
Júda a fia vállára helyezte súlyos kezét. – Viseld gondját becsülettel! Ő most már hozzád tartozik. Ábrahám Istene adja, hogy e lány sok fiat szüljön neked! Ér szemrebbenés nélkül állt. Arcát mintha kifürkészhetetlen maszk takarta volna. Ér barátai egész este otromba tréfákon röhögtek. Ugratták Ért a házasságával, aki nevetett ugyan, de Támár tudta, hogy csöppet sem mulattatja a dolog. Támár apósa saját gondolataiba mélyedt, és sokat ivott, miközben Batsúa a közelében lebzselt, kiette a legjobb falatokat az esküvői tálból, és feltűnően nem vett tudomást Támárról. A lányt mélyen sértette, zavarta és feszélyezte ez a szándékolt durvaság. Mivel bántotta meg anyósát? Az asszony mintha elhatározta volna, hogy a legcsekélyebb figyelmet sem tanúsítja iránta. Ahogy telt az éjszaka, Támár félelmét mély csüggedés váltotta fel. Elhagyatottnak és elveszettnek érezte magát a lármás vigalom közepette. Júda házának örököséhez ment feleségül, és mégsem áll szóba vele senki, még az ifjú férj sem, aki ott ül mellette. Lassan teltek az órák. Halálos kimerültséget érzett, hiszen előző éjszaka sem aludt, és így kellett megtennie a hosszú gyalogutat új otthonába. Az esküvői lakoma feszültségei a maradék erejét is fölemésztették. Küzdött, hogy szemét nyitva tudja tartani. És még keményebben küzdött, hogy feltoluló könnyáradatát visszafojtsa valahogyan. Ér bökte meg. Támár levegő után kapkodott, és ijedten ellökte magát a férfitól. Arca lángba borult a szégyentől, ahogy ráébredt, hogy óvatlanul elbóbiskolt férje oldalán. A cimborák röhögtek és ékelődtek éretlenségén meg a küszöbönálló nászéjszakán. Ér velük röhögött. – A dajkád előkészítette a szobát – mondta, s megfogta Támár kezét, hogy talpra állítsa. Ahogy Aksza becsukta mögöttük a hálószoba ajtaját, Ér elhúzódott Támártól. Aksza odakint elhelyezkedett az ajtónál, dalolni kezdett és ütötte kicsiny dobját.
Támárnak megbizsergett a bőre. – Sajnálom, hogy elaludtam, uram! Ér nem szólt semmit. Támár várt, idegei pattanásig feszültek. A férfi élvezte a helyzetet, s hallgatásával végsőkig feszítette a húrt. Támár összekulcsolta kezét, és elhatározta, hogy kivárja, amíg a másik megszólal. Ér kajánul vigyorogva leoldotta a derékszíját. – Láttalak tavaly, amikor apád földjére tereltük a birkákat. Apám észrevehette, hogy nézlek, és ebből gondolta, hogy te lehetnél a feleségem – mondta, és fölülről végigmérte a lányt. – Csakhogy apám kevéssé ismer engem. Támár nem hibáztatta Ért a sértő szavakért. Úgy érezte, a férfinak megvan az oka rá. Végtére is az ő szíve sem repesett az örömtől, amikor Júda megérkezett a házassági ajánlatával. - Félsz tőlem, igaz? Ha nemmel válaszol, azzal nem mondana igazat. Igennel felelni viszont merő ostobaság lenne. Ér felhúzta szemöldökét. – Hát, bizony félhetsz is. Dühös vagyok, vagy nem vetted észre? Dehogynem vette észre, arra pedig gondolni sem mert, mi sülhet ki ebből. Megadóan hallgatott. Elégszer látta apját dühöngeni, hogy tudja, legjobb ilyenkor meg sem szólalni. A szó csak olaj a tűzre. Anyja mondta egyszer nagyon régen, hogy a férfiak kiszámíthatatlanok, és rettenetesen feldühödnek, ha ingerük őket. Márpedig ő nem akarja Ért feldühíteni. - Ravasz kis csitri vagy, mi? – mondta Ér, és lassan elmosolyodott. – De legalább használod az eszed. A férfi közelebb lépett. - Hallottál rólam dolgokat, lefogadom! – mondta, és ujjait végighúzta Támár arcán. Támár minden erejét összeszedte, hogy arcizma se ránduljon. – A bátyáid meséltek történeteket, igaz? Támár szíve egyre hevesebben vert. - Ahogy apám mondta, te most már az enyém vagy. Az én kicsi egerem, és azt teszek veled, amit akarok.
Emlékeztess rá, hogy megköszönjem neki! – tette hozzá Ér, és felemelte a lány állát. A férfi szeme hidegen villogott. Mint a sakálé holdfényben, gondolta Támár. Amikor Ér lehajolt és szájon csókolta, Támár tarkóján felmeredtek a hajszálak. Ér hátrahúzódott és mustrálgatta. – Hihetsz a gonosz szóbeszédnek! Minden szó igaz! - Megpróbálok kedvedre tenni, jó uram – mondta Támár remegő hangon, és arcát elöntötte a forróság. - Ó, efelől semmi kétségem, hogy megpróbálod, kis egerem. De nem fog sikerülni – húzta el torz mosolyra a száját, s elővillantak éles fogai. – Mert képtelen vagy rá. Egyetlen napnak kellett csak eltelnie az egész hetes nászünnepségből, hogy Támár megértse férje baljós célozgatását.
kettő Támár összerezzent, ahogy meghallotta Ér ordítozását a házból. Batsúa kárálva feleselt. A déli nap teljes erővel tűzött a hátára, de Támáron így is megfagyott a veríték. Júda magához hívatta legidősebb fiát, s ráparancsolt, hogy törődjön a nyájjal, de Ér, úgy látszik, mást gondolt. Dúlt-fúlt, és haragja levezetéséhez védtelen felesége eléggé kézenfekvő eszköznek kínálkozott. Annyi biztos, hogy senki nem avatkozna be, ha nekiesne Támárnak, ezt ő tudta legjobban. Fejét leszegve folytatta a kapálást a köves talajon, melyet Batsúa jelölt ki számára. Legszívesebben hangyává zsugorodva bújt volna el egy repedésben. A házban tombolt tovább a ribillió anya s fia között. Támár letérdepelt, s kétségbeesetten küzdött a könnyeivel. Aztán nekifeszült egy nagydarab kőnek, fölegyenesedett, és rálökte a kőrakásra, melyet addig felhalmozott. Lélekben is falat épített maga köré, magas és vastag falat. De odafönt ragyogott a tiszta ég! Nem
akart Ér féktelen őrjöngésére gondolni, és arra sem, milyen veszélyek leselkednek rá. - Kezd kicsúszni a gyeplő a kezéből. Már nem uralja annyira a fiát – jegyezte meg Aksza, aki pár lépéssel arrébb dolgozott. - Az aggodalom semmire sem jó, Aksza – mondta Támár, nem annyira Akszának, mint inkább saját magának, emlékeztetőül. Rakta tovább a köveket. Mi mást tehetett? A Júda házában töltött négy hónap megtanította arra, hogy nagy ívben kerülje férjét, amikor csak lehet, különösen, ha ilyen a hangulat. És megtanulta azt is, hogy félelmét lepleznie kell. Szíve vadul vert, gyomra csomóba rándult, bőre ragadt a hideg verítéktől, de az érzéseit nem merte felfedni, mert Ér vérszemet kap a félelem láttán. A másik ember félelme élteti. - Nagy kár, hogy Júda megint nincs itt – mondta Aksza megvetően. – Persze, soha nincs itt – tette hozzá, és kapáját a szikkadt földbe vágta. – Nem mintha nem érteném meg. Támár nem szólt semmit. Agya lázasan dolgozott, kereste a kiutat, de nem találta. Sokkal jobb lett volna, ha Júda nem egyedül kel útra a nyájjal. Bárcsak eleve magával vitte volna Ért, ahelyett hogy egy szolgát küldött vissza érte. Ha Júda a házban van, Ért lehet kezelni. De ahogy kihúzza a lábát, Ér megvadul. A fejetlenség, ami ebben a családban eluralkodott, onnan ered, hogy Júda nem gyakorolja kellő eréllyel a családfői hatalmát. Júda jobban szereti a hegyek és mezők nyílt tereit, mint háza bezártságát. Támár megértette őt – a birkák és kecskék békésebb és vidámabb társaságot nyújtanak, mint a házsártos feleség és az örökké marakodó, vérgőzös fivérek. Ér és Ónán úgy viselkednek néha, mint az egymáshoz kötözött, ketrecbe zárt vadállatok!
Júda legalább megtehette, hogy elmenekül az otthoni bajok elől. Ö kibújhat a felelősség alól. Támárnak viszont mindennap együtt kell élnie a veszéllyel. Nagy csattanás hallatszott a ház felől, Támár összerándult. Odafent Batsúa könnyes átkokat szórt a fiára. Ér visszavágott. Újabb agyagedény csattant a falon. Egy fémserleg kirepült az ajtón, és pattogva végiggurult a földön. - Jobb, ha ma nem mégy a ház közelébe – mondta Aksza csöndesen. - Batsúáé lesz az utolsó szó, ahogy hallom – mondta Támár, és a távoli hegyek felé nézett, miközben a csata tovább dúlt a háta mögött. Remegő kézzel letörölte arcáról a verítéket. Lehunyta szemét, és felsóhajtott. Talán Júda parancsszóval rendet tesz. Talán most nem fajul el a dolog. - Mindig Batsúáé az utolsó szó, így vagy úgy – mondta Aksza keserűen. Dühödten kapirgált a szikkadt talajon. – Ha kiabálással nem megy, addig duzzog, amíg el nem éri, amit akar. Támár nem reagált Aksza szavaira, megpróbált valami derűsebb dologra gondolni. Eszébe jutottak húgai. Ok is sokat civakodtak, de azért jól érezték magukat egymással. Emlékezett a közös éneklésekre munka közben, a vidám történetekre, melyekkel egymást mulattatták. Támár apja is lobbanékony természet, mint minden férfi, és előfordultak hangos szóváltások a bátyjai között is, de olyat Támár soha nem tapasztalt, ami Júda családjára felkészítette volna. Amióta ebben a házban élt, mindennap új reménnyel ébredt, de csak azért, hogy újra és újra csalódnia kelljen. - Ha lenne egy kicsiny hely, Aksza, egy kis sarok, ahol megvethetném a lábamat… Lesz ilyen, Támár, ahogy megszületik a fiad. A fiam – ismételte Támár, és a szíve belesajdult a vágyakozásba. Mindenkinél jobban vágyott egy babára, még a férjénél is jobban, akinek a fiúgyermek utáni
vágya inkább csak férfibüszkeségből fakadt, semmint abból a kívánságból, hogy családját gyarapítsa. Kisbabával a karján Támár nem érezné magát ennyire magányosnak. Szeretgethetné a kisfiát, dédelgetné és feloldódna a tőle kapott szeretetben. Talán egy fiú még Ér szívét is meglágyítaná – és visszafogná a kezét! Újra eszébe jutottak Batsúa lesújtó szavai: „Ha nem okoznál csalódást a fiamnak, nem verne annyit! Tedd, amit kíván, és akkor majd másként bánik veled!” Támár visszanyelte könnyeit, s küzdött az önsajnálat ellen. Mire megy a sírással? Csak saját elszántságát gyöngíti. Ehhez a családhoz tartozik, akár tetszik, akár nem. Nem engedheti meg, hogy érzelmei eluralkodjanak. Tudta, hogy Batsúa örömét leli abban, ha sértegetheti. Nem telik el nap, hogy ne találna módot a durva megalázásra. „Újabb holdtöltén vagyunk túl, és még mindig lapos a hasad. Én már egy héttel a menyegző után várandós voltam Júdától!” Támár nem tudott úgy megszólalni, hogy Ért fel ne bosszantsa. Mire számíthat, ha egyszer semmivel sem tud anyósa vagy férje kedvében járni. Felhagyott a reménnyel, hogy bármelyiküktől gyöngédséget vagy együttérzést kapjon. Becsület és hűség? Ismeretlen fogalmak errefelé. Valahányszor hívatta Júda a fiát, Batsúa csak fenyegetésekkel tudta Ért engedelmességre bírni. - Azt mondom, elég legyen! – üvöltötte Ér odafönt, s érezhetően föladta a harcot. – Elég! Megyek apámhoz! Bárhová, csak el innen! – Kiviharzott a házból. – Gyűlölöm a birkákat! Ha rajtam múlna, az összeset levágnám! Batsúa jelent meg az ajtóban csípőre tett kézzel, ziháló mellkassal. – És aztán? Mid maradna? Semmi! - Lenne pénzem a húsukból meg az irhájukból. - Amit egy hét alatt elköltenék És utána? Hát ilyen egy hibbantat neveltem én?
Ér mondott egy cifrát egy még durvább gesztus kíséretében. Majd sarkon fordult, és hosszú léptekkel nekiindult. Támár visszafojtott lélegzettel figyelte, míg el nem tűnik a kezíbből kivezető úton. Pár napig talán nyugta lesz tőle. - Úgy tűnik, ezt a csatát Batsúa nyerte – jegyezte meg Aksza. – De jön majd újabb és újabb – tette hozzá baljósan. Támár kissé fellélegezve elmosolyodott, és visszatért a köveihez. – Minden napnak megvan a maga baja, Aksza. Én nem terhelem magam a holnap gondjával. - Támár! – dörrent fel Batsúa hangja. – Ha ennyire ráérsz mihaszna fecsegésre, akkor jobb, ha feljössz, és feltakarítod ezt a mocskot! – rikácsolta, és sarkon fordulva visszamasírozott a házba. - Azt várja, hogy te tüntesd el a pusztítást, amit a fiával műveltek – mondta Aksza undorral. - Hallgass, vagy még több bajt hozol ránk! Batsúa megint megjelent. – Hagyd ott Akszát, majd ő befejezi a kertet. Idefent akarlak látni, de tüstént! – mondta, és ismét eltűnt.l A küszöböt átlépve Támárnak óvatosan kellett rakosgatnia lábát, nehogy rátaposson a földpadlón szerteszét heverő cserepekre. Batsúa mogorván ült és megrongálódott szövőszékre meredt. Támár leguggolt, és tsaiphja (kendő) korcába kezdte gyűjteni az egyik széttört kancsó darabjait. - Remélem Júdának tetszeni fog a rombolás, amit a fia véghezvitt – mondta Batsúa feldúltan. – Azt hitte, egy feleség majd ráncba szedi a fiát! – nézett Támárra metsző tekintettel, mintha megint ő lenne a hibás a történtekért. – Ér vadabb, mint valaha! Nemhogy használtál volna, hanem inkább ártottál a fiamnak! Támár könnyekkel küszködött, de nem védekezett. Batsúa visszabillentette a szövőszéket, s közben átkozódott. Látva, hogy a kar eltörött, és a szőnyegfonál,
amivel dolgozott, összegabalyodott, tenyerébe temette arcát, és keservesen sírva fakadt. Támár zavarba jött az asszony érzelmi kifakadásától. Nem ez volt az első eset, hogy Batsúa könnyáradatban tört ki. Amikor először látott ilyet, Támár odament hozzá, és megpróbálta megvigasztalni. Zengő pofont kapott jutalmul, és vad szemrehányást, hogy ő az oka mindennek. Támár ezúttal nem közelített, még a tekintetét is kerülte anyósának. Vajon Batsúa tényleg nem látja, mibe kergeti a családot? Folyton áskálódik, fiút apa ellen, apát fiú ellen hergel. Mindenben ellenkezik Júdával, méghozzá a fiai szeme láttára! Lázadásra neveli őket, és arra, hogy inkább a saját vágyaikat kövessék, ahelyett, hogy a családjuk érdekeit tartanák szem előtt. Nem csoda, hogy ez az asszony ennyire boldogtalan! És mindenki boldogtalan a környezetében. - Júda azt akarja, hogy Ér őrizze a birkákat – mondta Batsúa, s hirtelen mozdulattal feldöntötte a szövőszéket, hadd legyen még nagyobb a káosz. – És tudod miért? Mert a férjem nem bírja ki, hogy egy évig ne lássa az abbáját. Örökké odajár, és azt fürkészi, mi van azzal a nyomorult vénemberrel. Nézd meg, amikor hazajön! Napokon át mélázik. Senkivel nem áll szóba. Nem fog enni. Aztán majd elkezd inni, és rázendít ugyanazokra a sületlenségekre, amikkel Jákob tömi tele a fejét – kárált Batsúa, s grimaszolva utánozni kezdte férjét „Isten kezét érzem magamon”! Támár felpillantott. Batsúa felkelt, és járkálni kezdett. – Hogyan lehet valaki ilyen félnótás, hogy egy nem létező istenben hisz. - Talán mégiscsak létezik. Batsúa vészjósló pillantást vetett rá. – És akkor hol van? Van neki temploma, ahol él, vagy papjai, akik szolgálják? Még egy sátra sincs! – legyintett, és állát büszkén felszegte.
- Ez nem olyan, mint Kánaán istenei – mondta, s odalépett a szekrényéhez, aminek felrántotta az ajtaját. – Nem olyan isten az, mint a miénkl – nyúlt áhítattal a terafimja felé. – Nem olyan isten az, mint amilyet itt látsz – simította végig ujjait házi istene szobrán. – Azt nem tudod megérinteni. Ezek az istenek viszont életet lehelnek belénk, felszítják szenvedélyeinket, termékennyé teszik földjeinket és asszonyainkat – szavalta, s szeme hidegen felszikrázott. – Talán, ha nagyobb tiszteletet tanúsítanál irántuk, nem lenne a hasad még mindig lapos és üres! Támár érezte a fullánkot, de ezúttal nem hagyta, hogy mélyebbre hatoljon. – Nem Júda Istene volt az, aki elpuszttotta Sodomát és Gomorát? Batsúa gúnyosan felnevetett. – Egyesek így mondják, de én nem hiszem el – felelte, s nagy erővel becsukta a szekrényajtót, mintha az efféle szavak csak bajt hoznának a házra. Megfordult, és fenyegetően Támár fölé tornyosult. Képes lennél a fiaidat egy olyan isten imádatára nevelni, iil-1 városokat pusztít el? Ha Júda így akarja! Júda! – sóhajtott Batsúa, és megrázta fejét. – Láttad valaha is a férjemet atyja istenének áldozni? Mert én sohasem. Akkor meg miért kellene a fiainak vagy nekem azt az istent imádnunk? A fiaidat arra a vallásra fogod nevelni, amit Ér választ! Én soha nem hajbókoltam egy láthatatlan isten előtt. Egyszer sem voltam hűtlen Kánaán isteneihez, és neked is azt ajánlom, hogy légy hűséges hozzájuk. Hajót akarsz magadnak… Támár megértette a fenyegetést. Batsúa leült egy párnára a fal mellett, és ridegen elhúzta a száját. – Ér nem lesz elragadtatva, ha megtudja, hogy a héberek istenének imádatán töröd a fejedet – mondta. Szeme összeszűkült. – Azt hiszem, te vagy minden bajunk okozója.
Támár tudta, mire kell felkészülnie. Amikor Ér visszatér, Batsúa azt fogja állítani, hogy vallási lázadás tört ki a családban. Az asszony imádja a bajkeverést. Támár legszívesebben földre hajította volna a törött edénydarabot, és szemébe mondta volna anyósának, hogy az ő mesterkedései tették tönkre a családot. Ám ehelyett lenyelte dühét, és tovább szedegette a törmeléket Batsúa figyelő tekintete mellett. - Az istenek három remek fiúval áldottak meg, és én mindhármukat igaz vallás szerint neveltem fel, ahogy az egy jó anyához illik. Komisz fiakat neveltél, akik még nálad is lustábbak – kívánkozott ki Támárból, de tartotta a száját. Anyósával szemben nem nyerhet háborút. Batsúa előrehajolt, és megemelte az egyik felborított tálcát, hogy kiszedjen alóla egy fürt szőlőt. Majd visszalökte a tálcát. – Talán gyakrabban kellene Astartéhoz imádkoznod, és különb áldozatokat kellene Baálnak felmutatnod. Akkor talán megnyílna a méhed. Támár fölemelte a fejét. – Ismerem Astartét és ismerem Baált. Apám és anyám Timná templomának adták nővéremet papnői szolgálatra – mondta, de azt nem tette hozzá, hogy ő képtelen lenne követni hitüket, és azt se mondta ki hangosan, hogy minden nő között a legszerencsétlenebbnek tartja a saját nővérét. Egyszer ő maga is járt Timnában egy vallási ünnepen, és látta nővérét egy templomi emelvényen egy pappal közösülni. A rítust Baál tiszteletére mutatták be, és a tavaszt remélték visszahozni a földekre, Támárt azonban a látottaktól undor és émelygés töltötte el, de még inkább felfordult a gyomra a jeleneten kéjelgő felizgult tömegtől. Elsomfordált, egy épület sarka mögé bújt, majd futásnak eredt. Meg sem állt, amíg ki nem jutott Timnából. Egy olajfaliget közepén rejtőzött el, és ott maradt estig, amíg anyja rá nem talált. - Nincs benned kellő istenfélelem – jegyezte meg Batsúa önelégülten.
Nincs, tényleg nincs bennem, mondta magában Támár. Hogyan is lehetne istenfélő, amikor nem hisz? Az istenek értelmezhetetlenek számára. Minden erőfeszítése, mely arra irányult, hogy fejet hajtson előttük, ellenszenvet és fura szégyenérzetet keltett benne. Batsúa felállt, és visszament a szövőszékéhez. Lehiggadt annyira, hogy elkezdje kibogozni az összegabalyodott fonalakat. – Ha igaz hívő volnál, már várandós lennél. Támárra pillantott, kétségkívül azért, hogy felmérje, milyen hatást keltenek mérgezett szavai. – Úgy fest, az istenek haragszanak rád, nem gondolod? - Lehet – ismerte el Támár, némi lelkifurdalással. Batsúa terafimjai nem egyebek, mint agyagból, kőből és fából készült szobrok. Támár nem tudta ezeket úgy dédelgetni, ahogyan Batsúa, és nem tudott olyan buzgón lelkesedni értük. Persze az imádságokat elmondta, ahogy elvárták tőle, de a szavak üresen kongtak, nem volt bennük meggyőződés. Szíve érintetlen maradt, értelmét távolról sem győzték meg ezek a fohászok. Ha Kánaán istenei valóban olyan erősek, akkor miért nem tudták megóvni vagy megvédeni Sodorna és Gomora népét? Egy darab istennél tucatnyian minden bizonnyal erősebbek – már amennyiben azok igazi istenek. De ez a sok isten nem több vésett kőnél, faragott fánál és emberi kéz által formált agyagnál! Az is lehet, hogy nincs igazi isten – tűnődött. A szíve azonban rögtön fellázadt ennél a gondolatnál. A világ körülötte – az égbolt, a föld, a szelek és az eső – mind azt súgja, hogy lennie kell valaminek. És talán éppen Júda Istene ez a valami. Pajzs az ellenséggel szemben. Menedék a viharban. Sőt, erődítmény… ó, de jó is lenne tudni! Mégse meri megkérdezni.
Milyen jogon zaklatná Júdát a kérdéseivel, főleg, amikor annyi más gond nyomasztja azt az embert. Egyszer, talán, eljön az idő s az alkalom, hogy megkérdezze. .. Addig pedig várni fog, és reménykedni, hogy kap valamilyen jelet Júda hitéről, vagy egyszer megláthatja, ahogy Júda az Istene előtt meghajol.
Júda és Ér öt nappal később tért vissza. Támár már messziről hallotta a veszekedésüket, jóval az előtt, hogy beléptek a házba. És Batsúa is hallotta, mert mélyet sóhajtott. – Menj, Támár, fejd meg az egyik kecskét, és szólj a szolgálódnak, hogy készítsen valami harapnivalót! Talán ha megtömik a hasukat, jobb kedvre derülnek a férfiak. Mire Támár visszatért egy csupor friss kecsketejjel, Júda a vánkosokon hevert. Szemét behunyta, de Támár tudta, hogy nem alszik. Arca feszült volt, s Batsúa ott ült mellette mereven bámulva urát. Szemlátomást megint elkezdte nyaggatni a férjét, az meg legszívesebben kirakta volna a szűrét. - Öt nap, Júda. Öt nap! Muszáj volt ennyi ideig távol lenned? - Velem jöhettél volna. - És minek? Hallgattam volna a testvéreid asszonyait? Mi közöm hozzájuk? Az anyád meg nem kedvel engem! – nyafogott és panaszkodott, mint egy elkényeztetett gyerek. Támár tejjel kínálta Ért. – Bort! – parancsolta előreszegett állal, kétséget nem hagyva, hogy zord hangulatban van. – Bort akarok! Én tejet kérek – nyitotta résnyire szemét Júda, épp csak hogy lássa Támárt.
Batsúa felkapta a fejét. – Add ide azt! Majd én kiszolgálom a férjemet. Te meg lásd el a fiamat! – mondta, s megragadta a csuprot, löttyintett némi tejet a serlegbe, odalökte Júdának, és a csuprot odarakta ura közelébe, hogy legközelebb kiszolgálhassa magát. Batsúa még mindig nyaggatta Júdát, amikor Támár viszszatért az Érnek hozott borral. - Mi haszna, hogy örökké apádhoz mész, Júda? Történt valami? Siralmas állapotba kerülsz minden ilyen látogatás. Hagyd már, hogy Jákob maga gyászolja el második asszonyát és a fiát! És felejtsd el őt! Ahányszor nála jársz és hazajössz, az én életemet keseríted meg! Nem fogom cserbenhagyni az apámat – mondta Júda fogcsikorgatva. Miért nem? Ö cserbenhagyhat téged? Elég baj, hogy ez a vénember még mindig él, ahelyett, hogy megkímélne minket… - Elég! – üvöltött fel Júda. Támár látta, hogy nem is any- nyira a düh, mint inkább a fájdalom tör ki belőle. Eltorzult arccal a hajába túrt. – Csak most az egyszer, Batsúa, fékezd a nyelved! – emelte fel a fejét, és asszonyára meredt. – Még jobb lenne, ha magamra hagynál! - Hogyan beszélhetsz velem ilyen durván? – tiltakozott Batsúa könnyek között. – Mégiscsak három fiat szültem neked. Három fiú! - Három mihaszna suhanc! – szűkült össze Júda szeme, s fagyosan Érre meredt. Támár gyomra görcsbe rándult, s várta, hogy apósa most valami olyat mond, amitől Ér szörnyű haragra gerjed. Ér mindaddig türtőzteti magát, amíg apja jelen van, de utóbb minden sérelmének Támár issza meg a levét. Batsúa addig folytatta a kárálást, amíg Támár legszívesebben rákiáltott volna, hogy hagyja már abba, menjen innen, térjen egy csöppet észhez! Szerencsére Batsúa kiviharzott a szobából, mély csöndet hagyva maga után.
Támár egyedül maradt a két férfi kiszolgálására. Idegeiben szúró fájdalmat érzett a feszültségtől. Újratöltötte Ér kupáját borral. Ér fölhajtotta, és nyújtotta az edényt újabb porcióért. Támár Júdára pillantott, mielőtt újratöltött volna. Ér fenyegetően Támárra nézett, majd apja felé fordult. - Ónán és Séla vigyázhatnának a nyájra pár napig. Én meglátogatom a barátaimat. Júda lassan fölemelte a fejét, és a fiára nézett. – Valóban? - kérdezte. Hangja lágy volt, tekintete azonban kemény. Ér zavartan fészkelődött. Poharába nézett, majd apjára. - Az engedélyeddel, természetesen. Júda Támárra meredt, majd másfelé nézett. – Menj! De most az egyszer ne csinálj botrányt! Ér arcán megrándult egy izom. – Soha nem én kezdem. - Persze, hogy nem – mondta Júda gúnyosan. Ér fölállt, és Támár felé közelített. Támár ösztönösen hátrahúzódott, de a férfi elkapta a karját, és magához húzta. - Hiányozni fogsz, kedvesem – mondta, de gúnyos arckifejezése cáfolta saját szavait, miközben az ujjai belevájtak felesége húsába. Aztán elengedte, és az arcába csípett. – Ne emészd magad túlságosan! Nem maradok sokáig. Júda megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy fia távozott. Alig vett tudomást Támár jelenlétéről. Előrehajolt, és a fejét fogta, mintha sajogna. Támár csöndesen lekuporodott, a parancsot várta, hogy távozhat. De Júda nem szólt semmit. Amikor Aksza bejött az elemózsiával, Támár fölállt, és elvette tőle a kicsiny kosarat, majd intett szolgálójának, hogy telepedjen le egy vánkosra az ajtó közelében. Elvégre az illemet meg kell tartani.
- Aksza készített harapnivalót, uram – mondta Támár. Nem jött válasz, mire ő megtörte a cipót, és egy karéjt apósa elé helyezett. Töltött egy csésze kecsketejet, leemelt egy szőlőfürtöt a tányérról, és felvágott egy gránátalmát. Úgy nyitotta fel a gyümölcsöt, hogy a lédús piros szemeket könnyen el lehessen távolítani. – Atyád, Jákob, jól van, uram? - Már amennyire jól lehet egy ember, aki a szívének legkedvesebb fiát gyászolja – felelte Júda keserűen. - Meghalt az egyik fivéred? Júda fölemelte a fejét tenyeréből, és ránézett. – Sok évvel ezelőtt. Te még akkor meg sem születtél. - És még mindig gyászol? – kérdezte Támár csodálkozva. - Kijár a sírjához, hogy gyászolja a fiút. Ilyen kínt Támár soha nem látott még. Megsajnálta Júdát, és azt kívánta, bárcsak valahogy megvigasztalhatná. A férfi arca most kissé ellágyult. Erősen szemügyre vette Támárt, aki zavarba jött ettől a nézéstől, különösen, amikor apósa szeme hirtelen szúróssá vált. – Foltot hagyott az arcodon! Támár nyomban tenyere mögé rejtőzött, és elfordult. – Semmiség – mondta. Soha senkinek nem beszélt Ér erőszakosságairól. Még amikor Aksza kérdezősködött, akkor is tartotta a férje iránti lojalitást. – És te is bánkódsz a fivéred miatt, uram? - Én amiatt bánkódom, ahogyan meghalt. Támár furcsának érezte a hangot, és újra apósára pillantott. – Hogyan halt meg? Júda arca megkeményedett. – Széttépte egy fenevad. Semmi sem maradt utána, csak a vérrel átitatott köntöse. – A szavak úgy hangoztak, mint amit sokszor elmondott és nem szívesen ismételt. Szemöldökét felhúzta, arcán egyfajta gyanakvó kérdés. – Nem hiszel nekem?
- Miért ne hinnék neked, uram? – csodálkozott Támár. Nem akarta felingerelni apósát. – Én csak többet szeretnék tudni a családomról. - A te családodról? – kérdezett vissza Júda, és szánakozva elhúzta a száját. Támár arcát forróság öntötte el. Még az apósa is ki akarja őt rekeszteni? Sértettséggel vegyes düh kavargott benne. Júda hozta őt ebbe a családba, Júda volt az, aki kiszemelte őt a fia számára! Tisztességesebben bánhatna vele! - Arról a családról, amelybe te hoztál el, uram, és arról a családról, amelyet szolgálni szeretnék. Amennyiben hagyják… - Ha Isten is úgy akarja… – görbült el bánatosan Júda szája. Letört egy darab kenyeret, és evéshez látott. - Semmit sem mondasz nekem, uram? – kérdezte Támár halkan, elbátortalanodva. - Mit akarsz tudni? - Mindent! Bármit. Főleg az istenedről. Hol lakozik? Hogy hívják? Hogyan imádkozol hozzá? Tényleg láthatatlan, ahogy apám állítja? Akkor hogyan él? Júda elbizonytalanodott. – Azt hittem, az apámról meg a testvéreimről akarsz többet tudni. - Azt hallottam, hogy atyád istene elpusztította a két várost, mely a sós síkságon feküdt, ahol most mocsár terjeszkedik. - Ez igaz – tűnődött el Júda. – Az Úr angyala szólt Ábrahámhoz, hogy elpusztítja a két várost, hacsak nem talál tíz igaz embert az ott élők között. Ábrahám saját szemével látta a tüzet és a kénkövet, mely az égből hullt alá – nézett rá Júda komoly arccal. – Nem az számít, hogy láthatod-e vagy hallhatod-e őt. Ő nem templomokban él, mint a te atyád istenei. Ő… - Ő… micsoda? - Csak… van. Ne zaklass a kérdéseiddel! Te kánaáni vagy! Menj, fogj egy faragott istent Batsúa szekrényéből, és imádd! - mondta gúnyosan.
Támár szemét forró könnyek perzselték. – Te vagy a családfő ebben a házban! Júda arcába vér szökött, ajka megfeszült. Összevont szemöldökkel fürkészte Támár arcát. Aztán kissé eltűnődött, majd halkan így szólt: – Jákob Istene vizet fakaszt a sziklából. És puszta gondolattal tönkrezúzhat egy emberéletet. - És hol lakik? - Bárhol. Ahol akar. Mindenhol – vont vállat Júda. – Nem tudom megmagyarázni, amit nem értek – tette hozzá elkomorulva, s tekintete a távolba révedt. – Néha nem is akarom tudni… - És a néped hogyan ismerte meg őt? - Szólott Ábrahámhoz, és beszélt atyámhoz is. - Úgy, ahogy mi ketten beszélgetünk? Egy ilyen hatalmas isten miért elegyedik szóba halandó emberrel? - Nem tudom. Amikor Ábrahám először hallotta szavát, ő… csak egy hang volt. De az Úr bármikor és bármilyen formában megjelenik, ő dönti el, hol s hogyan. Ábrahámmal szemtől szemben beszélt. Atyám egy tőle kapott áldással tusakodott. Az Úr angyala megérintette apám csípőjét, és örökre megnyomorította. Néha… álmokban szólal meg – tette hozzá Júda, és az utóbbin szemlátomást mélyen elgondolkodott. - És hozzád is beszélt már? - Nem, és remélem, nem is fog. - Miért? - Tudom, hogy mit mondana – sóhajtott Júda mélyet, és hátradőlt, a kenyérdarabot meg visszalökte a tálcára. - Minden isten áldozatot követel. A te istened milyen áldozatot vár el? - Engedelmességet – felelte Júda, majd türelmetlenül intett. – Ne tégy föl több kérdést! Hagyj békén! Támár elpirult, és suttogva bocsánatot kért. Rájött, hogy ő maga sem különb Batsúánál, hiszen ő is a saját bajaival és kívánalmaival zaklatja Júdát. Elszégyellte
magát, és visszahúzódott. – Óhajtod, hogy megkérjem Batsúát, hogy kiszolgálhassalak? - Marjon meg engem inkább a skorpió! Egyedül akarok lenni! Támár kiment, Akszával a nyomában. – Mit mondtál neki, hogy így feldühödött? - Csak feltettem néhány kérdést. - Miféle kérdést? - Csak kérdéseket, Aksza. Semmi olyat, ami rád tartozna. Aksza úgyse fogná fel, miféle vágy hajtja őt, hogy megértse Júda atyáinak istenét. Aksza ugyanazokat az isteneket imádja, akiket Batsúa és fiai imádnak, vagy akik előtt Támár anyja, apja, húgai és fivérei hajbókolnak. De vajon miért különbözik ő ennyire tőlük? Miért éhezik és szom- júhozik valami többre? - Minden, amit teszel, rám is tartozik – felelte Aksza szemlátomást bosszúsan. – A dajkád vagyok, nem? - Ma nincs szükségem dajkára. Mégse mondhatja el Akszának, hogy Júda Istenéről akar többet tudni. Körülötte mindenki kőből, fából vagy agyagból készült bálványokat imád, ő maga viszont csak színleli az áhítatot. Atyja és anyja isteneinek van szájuk, de nem beszélnek. Van szemük, de vajon látnak-e? Vannak lábaik, de soha nem járnak. Vajon gondolkodni vagy érezni vagy lélegezni tudnak-e? És van itt még valami, ami már régóta szöget ütött Támár fejében: azok, akik e bálványokat imádják, előbb-utóbb olyanokká válnak, mint ők: ridegekké és keményekké. Mint Batsúa. Mint Ér. Mint Ónán. És egy napon Séla is ilyenné lesz. Júdában azonban nincs semmi ridegség. Támár megérezte benne az elesettséget. Látta, hogy a férfi szenved. Vajon a többiek miért nem látják ezt, akik pedig állítólag szeretik őt? A felesége! A fiai! Úgy tűnik, ők senki mással nem törődnek, csakis önmagukkal.
Júda héber és erős, Támár mégis látta, hogy reménytelenül boldogtalan és meggyötört. Mintha soha nem lelne nyugalomra, még akkor sem, amikor egyedül marad és csönd veszi körül. Mindenért persze nem lehet az önző, perlekedő asszonyt és a civakodó fiakat hibáztatni. Valami más oknak is lennie kell itt, mélyebbnek, összetettebbnek. Ha Batsúa tudja is az okot, biztos, hogy nem beszél róla senkinek. De mintha nem is érdekelné őt férje szenvedése. Folyton csak azon zsörtölődik, hogy Júda milyen mogorva, amikor apjától, Jákobtól visszatér. Támár homlokráncolva töprengett. Lehet, hogy Júda elkeseredettségének valami köze van apja bánatához? És a testvérhez, akit elveszített?
Júda megbánta, hogy ilyen hamar hazatért. Sokkal jobb lett volna egyenest a nyájhoz menni, és ellenőrizni a jószágokat, melyeket Ér többnyire ebek harmincadjára hagyott apja távollétében. Most is ilyesmit tett: rövid három nap után átruházta a teljes felelősséget Ónánra! Ér pásztorként ostoba volt és használhatatlan. Nem szerette a birkákat, pedig azok egy napon az övéi lesznek. Tétlenül nézte végig, amikor farkasok téptek szét egy jerkét, s csak utóbb kergette el a fenevadakat. Hogy aztán maga is azzá változzék! Élvezte, ha agyoncsaphatott egy zsákmányul ejtett kost. Aztán megsütötte, és felfalta a húst! Fiait elnézve Júda olykor arra gondolt, minden, amiért dolgozott, kárba vész. Simeont és Lévit látta maga előtt. Saját magát látta! És Józsefet látta, amint elvezetik a sivatagi naprengés izzásában. Júda akkor még azt hitte, elmenekülhet. Azt hitte, lerázhatja a felelősséget.
Néha visszagondolt a kánaáni cimborákkal töltött hajdani napokra. Adullámi barátja, Hírá bőkezűen ellátta mindentudó tanácsokkal. „Egyél, cimbora, igyál, élvezd az élet minden percét! Ahol szenvedély ég, ott lobognak a lángok.” És Júda égette a lángot. Duhajkodni vágyott, mert azt remélte, így eljön a felejtés. Vedelj sokat, s az ész elhomályosul! Hálj feslett templomi kéjnőkkel, s érzékeid megolvasztják lelkiismeretedet! Ha annak idején hagyta, hogy elszabaduljon a Józseffel szembeni féltékenysége és dühe, akkor most miért ne engedhetne az érzékiség csábításának? Miért ne uralkodhatnának az ösztönök? Miért kellene fékezni a bujaságot? Kemény akart lenni, mindenáron, hogy kiűzze magából a szégyenérzetet. így talán megszabadulhat öccse emlékének nyomasztó kísértésétől. De az emléket semmi sem feledtette, és még csak nem is tompította. Az emlék visszajárt. Gyakran, amikor egyedül volt odakint, s az eget bámulta, azon törte a fejét, vajon mi lett Józseffel? Csontjai kifehéredve porladnak valahol az Egyiptom felé vezető út mentén, vagy valami csoda folytán túlélte az utazást? És ha igen, akkor most rabszolgaként robotol a sivatagi nap poklában, remény és jövő nélkül? Bárhogy is küzdött ellene, élete bűzlött a múlt hamujától. Nem menekülhetett tettei következményei elől. Ahhoz már túl késő, hogy megtalálja, s kimenekítse öccsét. Túl késő, hogy megóvja magát egy olyan élettől, mely rosszabb a halálnál. Túl késő, hogy meg nem történtté tegye a bűnt, mellyel saját életét mérgezte meg. Az elkövetett bűn annyira förtelmes, annyira megbocsáthatatlan, hogy megfeketedett lelkével a Seolba kell majd alászállnia. Valahányszor apjánál járt, mély szégyenérzet töltötte el. Megbánás fojtogatta. Képtelen volt Jákob szemébe nézni, mert mindig ugyanazt a kimondatlan kérdést olvasta ki belőle: Mi történt Dótánnál? Mit műveltetek, te és a testvéreid, az
én szeretett fiammal? Júda, mikor mondod el az igazságot? És Júda magán érezte testvérei szúrós tekintetét, amint gyanakodva állnak, lélegzetvisszafojtva reszketnek, hogy Júda egyszer vallomást tesz. Még most is, hogy annyi év eltelt, feltámadt benne a régi harag. Perzselte lelkét a féltékenység. Üvölteni szeretett volna, és lerázni magáról a szégyen köntösét. Ha ilyen jól ismertél minket, atyám, miért küldted ki a fiút? Miért adtad őt a kezünkre, amikor tudtad, mennyire gyűlöljük őt? Ennyire vak voltál? És megint visszatért a fájdalom. József nem pusztán azért volt Jákob kedvenc fia, mert apja kedvenc feleségétől, Ráheltől született. József kiérdemelte Jákob szeretetét. A fiú mindig sietett teljesíteni atyja óhajait, buzgón igyekezett kedvében járni, míg a többiek csak magukkal foglalkoztak. Minél erősebben próbálta Júda elhárítani a felelősséget, annál inkább ragadt rá, mint a szurok. A bűn hozzátapadt, átitatta, mélyen beléívódott, mígnem azt érezte, hogy a vére belefeketedik. Bűnös volt, és ezt pontosan tudtál És most Ér ifjú felesége Istenről kérdezi őt. Júda nem akart Istenről beszélni. Nem akart gondolni rá. Hamarosan úgyis szembesülnie kell vele! Júda üzent Ónánnak és Sélának, hogy tereljék haza a nyájat. Majd utasította Batsúát, hogy készítsen lakomát. - Minek? Hol van még a teli hold? - A jövőről akarok beszélni fiaimmal. Felkapta köpönyegét, és kiment az éjszakába. Inkább elviselte a sötétséget és az éjszakai teremtmények neszeit, mint a lámpafényt meg a zsémbes asszony kárálását. Batsúa követte a ház elé. – Fiaid pontosan tudják, mire számíthatnak! Éppen elégszer megbeszélték. - Velem még nem!
Az asszony csípőre tette kezét. – Miféle bajt keversz már megint, Júda? A férfi fogcsikorgatva felelt. – Bizonyos dolgokat tisztázni kell! - Miféle dolgokat? Az asszony olyan volt, mint a kutya a csonttal. Nem engedte el. - Velük együtt hamarosan megtudod. - Ők az én fiaim! Jobban ismerem őket, mint te! Segíthetnél legalább, hogy valahogy megmentsem a ház békéjét! Mondd el, mit tervezel! Megpróbálom őket felkészíteni. Júda haragosan visszanézett rá. – Ez a baj, kezdettől fogva, Batsúa! Szabad kezet adtam, és te visszaéltél vele. Elrontottad a fiaimat'. - Én rontottam el őket? Hiszen rád ütött mindegyik! Csökönyösek, kiszámíthatatlanok, és folyton egymást marják! Csak magukra gondolnak! Júda elviharzott. Támár rögtön tudta, hogy a lakomának rossz vége lesz. Batsúa egész nap tömjént égetett a házi oltárán, és az isteneihez fohászkodott, míg Támár, Aksza és a szolgálók a Júda által rendelt lakomát készítették elő. Támár anyósa rosszkedvű volt, a szokásosnál is ingerlékenyebb, feszültebb, s a kákán is csomót keresett. Támár nem akart olajat önteni a tűzre azzal, hogy megkérdezi Batsúát, voltaképpen mi a baj azzal, hogy egy családapa összehívja a fiait, s a jövőről akar tárgyalni velük. Ér egy kövér báránnyal állított be. Támár véletlenül meghallotta, amint az egyik szolga arról beszél, hogy Ér valószínűleg lopta a jószágot, de Batsúa nem kérdezősködött. Hamar kiadta a parancsot, hogy vágják le az állatot, és húzzák nyársra a sütéshez. Friss kenyeret sütöttek, és kosarakba helyezték. Tálcákra gyümölcsöt s diót halmoztak. Batsúa rendelkezett, hogy az összes csuprot töltsék meg borral.
- Bor és tej barátságosabbá teszik az estét – mondta Támár. Ér vedelni fog, és bizonyosan részegre issza magát. Batsúa is tudta ezt, nemcsak Támár. Batsúa gúnyosan elmosolyodott. – A férfiak a bort kedvelik. Ezért bort adunk nekik, méghozzá sokat! - De, Batsúa… - Törődj a magad dolgával! Ez itt az én házam, és az történik, amit én jónak látok – mondta, miközben körbement a szobában, s helyükre rugdosta a vánkosokat. – Júda lakomát rendelt, hát most megkapja. Aztán hogy mi lesz belőle, az már az ő baja – fortyogott Batsúa, s szeme vad könnyektől szikrázott. Júda még haza sem ért, fiai már javában lakomáztak. Támár tartott tőle, hogy Júda haragra gerjed, ha meglátja őket, de nem így történt: a családfő higgadtan helyet foglalt, s szó nélkül enni kezdett. Fiai persze már kiszedegették maguknak a legjobb falatokat. Ér részeg volt, s éppen arról mesélt, hogy az egyik cimborája hogyan gáncsolt el egy vak embert a Timnába vezető úton. - Látnotok kellett volna, ahogy a botja után kapkodott, mint egy hason csúszó kígyó – röhögött Ér, miközben szőlőszemeket tömködött a szájába. – „Arrébb van”, mondtam neki, „még arrébb”, és a vén eszelős ott fetrengett a porban. A közelébe sem került a botjának. Szerintem még mindig az utat keresi – hahotázott Ér a fejét hátravetve, s anyja vele vihogott. Támár próbálta leplezni undorát. Ér nyújtotta a kupáját. – Tölts bort, asszony! – Úgy ejtette a szót, hogy az felért egy sértéssel. Amíg Támár töltött, Ér a többiekre nézett. – Na, de várjatok, míg elmesélem, hogyan szereztem a bárányt! Júda visszalökte a kenyeret a kosárba. – Eleget beszéltél. Most nekem van mondandóm! Ér elvigyorodott. – Ezért gyűltünk össze, jó atyám. Hogy halljuk, bármit is készülsz mondani. - Még nem döntöttem el, ki legyen az örökösöm.
Mintha villám csapott volna a házba. Hirtelen csend támadt; sistergő feszültség. Támár végignézett a családtagokon. Batsúa sápadtan s mereven ült, keze ökölbe szorult. Ér borvirágos arca bíborvörösre váltott. Ónán szeme parázslóit. Sélát rendítette meg a legkevésbé a bejelentés, ő már félig aludt a túl sok bortól. - Én vagyok az örökösöd – közölte Ér. – Én vagyok az elsőszülötted! Júda higgadtan nézett rá, merev, hideg szemmel. – Azt én döntöm el, hogy ki az örökösöm. Ha úgy akarom, a szolgámnak adok mindent. Megtehetem. - Egyáltalán, hogyan juthat ilyen eszedbe? – kiáltott fel Batsúa. Júda ügyet sem vetett rá, hideg tekintetét még mindig legidősebb fiára szegezte. – A juh nem gyarapszik a kezed alatt. És az asszonyod sem. Támár érezte, hogy arca lángba borul, majd hirtelen elsápadt, ahogy férje és anyósa figyelme feléje fordult. Mindketten egyszerre kezdtek beszélni. Ér szitkot szórt rá, míg Batsúa azonnal fia védelmére kelt. – Támárnak nincs joga panaszkodni! – mondta, és metsző pillantást vetett felé. - Támár egyetlen zokszót sem ejtett ki a száján – mondta Júda hűvösen –, de mindenki, még a vak is látja, hogy a fiad hogyan bánik vele! - Ha a horzsolásra gondolsz, atyám, ott az arcán, akkor arra megvan a válasz: pár nappal ezelőtt nekiesett az ajtónak. Nem így volt, Támár? Mondd csak el nekil - Vagy inkább fellökted, ugyanúgy, ahogy azt a vak embert az úton! Ér elsápadt, de a szeme izzott, mint a forró szén. – Nem fogod elvenni a tulajdonomat! - Még mindig nem érted, Ér, azt hiszem. Semmi nem a tulajdonod, amíg én azt nem mondom, hogy a tiéd.
Támár soha nem hallotta Júdát ilyen nyugodtan, vagy inkább ilyen hűvösen és tekintélyt parancsolón beszélni. Ebben a pillanatban olyan férfi benyomását keltette, akit tisztelni és félni kell. Amióta Támár átlépte e ház küszöbét, először érzett őszinte csodálatot apósa iránt. Remélte, hogy Júda nem fog elgyengülni. - Semmit nem vehettek ki a kezemből, amit nem én kínálok fel – mondta Júda, s tekintetét végigvezette Batsúán és fiain. – Azért hívattalak ide titeket ma este, hogy kihirdessem: aki köztetek a legjobb pásztornak bizonyul, nyájaimat az fogja örökölni. - Ez valami próbatétel? – kérdezte Ér pimaszul. – Olyasmi, igaz? – tette hozzá maró gúnnyal. – De tudod, mit, atyám? Tőlem akár most is odaadhatod a birkáidat Ónánnak, ha ettől jobban érzed magad. Azt hiszed, számít ez a végén? Ónán jobban bánik a birkákkal, én viszont jobban bánok a karddal! - Látod, mit műveltél? – rikácsolta Batsúa. – Egymásnak ugrasztottad a fiaidat! - Ha én eltávozom, sorsotokról Isten dönt! - Igen – mondta Ér, felszegve fejét és megemelve poharát. - Bízzuk a dolgot az istenekre! Bor loccsant a kezére, ahogy tósztot készült mondani. – Kánaán isteneinek dicsőségére! Esküszöm, hogy első lányomat Timná templomának, első fiamat pedig Molok tüzének ajánlom fel! Támár kétségbeesetten felsikoltott, Júda dühödten felugrott: – Nem! Támár nem kapott levegőt. Azért foganjon s szüljön gyermekeket, hogy lássa őket Tófet lángjaiban elégni, vagy egy nyilvános timnái oltáron közösülni? Ér gőgje fehér izzásban égett. Ő is felpattant, s kihívóan meredt apja szemébe. – Azt hiszed, érdekel, mit forgatsz a fejedben? Testvéreim úgyis engem követnek, jó atyám! És azt teszik, amit én, vagy amit én akarok… – itt elakadt, mintha a lélegzetét egyetlen
szempillantás alatt kiszippantották volna. Arca elváltozott, szeme rémülten kigúvadt. A pohár kiesett a kezéből, vörös foltot loccsantva tiszta tunikájára. Mellkasához kapott. Batsúa felsikoltott. – Tégy már valamit, Júda! Segíts neki! Ér mondani akart valamit, de nem tudott megszólalni. Torkát karmolta, mintha fojtogató kezeket próbálna letépni magáról. Sélá, aki felébredt anyja rikoltozására, hátrahőkölt és sírva fakadt, míg Ónán nézte, ahogy Ér térdre roskad. Júda a fia felé nyújtotta kezét, de Ér előredőlt, és arccal a sülthúsos tányérba zuhant. Mozdulatlanul feküdt. - Ér! – kiáltotta Batsúa. – Ó, Ér! Támárt heves remegés kerítette hatalmába, szíve vadul vert. Tudta, hogy férje segítségére kellene sietnie, de a félelemtől moccanni sem tudott. Batsúa Júdának esett: – Hagyd békén a fiamat! Te vagy a hibás! Júda félrelökte Batsúát, és fél térdre ereszkedett. Kezét fia nyakára helyezte. Amikor visszafordult, Támár a saját rémületét látta tükröződni a szemében. – Meghalt! - Az nem lehet! – kiáltotta Batsúa, Ér testéhez nyomult, s térdre rogyott. – Tévedsz, Júda. Csak részeg. Sokat… Ahogy Batsúa üggyel-bajjal átfordította fia testét, meglátta az arcát, és felsikoltott.
három Támár együtt gyászolta végig a családdal a hivatalos gyászidőt. Júdának kétsége nem volt afelől, hogy Isten sújtott le elsőszülött fiára, míg Batsúa, elutasítva ezt a feltételezést, vigasztalhatatlan volt. Ónán úgy tett, mintha gyászolna, de Támár látta őt cseverészni és
röhögcsélni különféle kánaáni cimborákkal, akik Ér barátainak mondták magukat. Támár röstellte saját érzéseit. Igyekezett őszintén elsiratni Ért, ahogy egy özvegyhez illik, de azon kapta magát, hogy inkább megkönnyebbülésében, semmint bánatában könnyezik. Megvetette a férjét. Ér a félelem börtönében tartotta őt, és Támár most végre szabadnak érezte magát! Gyászába azonban mélységes félelem vegyült, Júda Istenétől való félelem, aki nyilvánvalóan élet és halál fölött uralkodik. Támár összehasonlíthatatlanul jobban tartott ettől az Istentől, mint bárki ember fiától. Amikor az Úr, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene lesújtott Júda legidősebb és leglázadóbb fiára, ugyanez az Isten megszabadította Támárt a nyomorúságos élettől. Az egyik pillanatban Ér borzalmas esküt tett, hogy gyermekeit feláldozza, és testvéreit tévútra vezeti, a másik pillanatban már halott volt! Támár érzelmei annyira összekuszálódtak, hogy teljességgel eluralták gondolatait, és jócskán megnehezítették saját helyzetének tisztázását. Szabadulásról szó sem lehetett, hiszen megözvegyült. Helyzete semmivel sem jobb, mint korábban. Sőt, voltaképpen rosszabb! Nincs férje, nincs fia, nincs biztos helye ebben a háztartásban. Haza pedig nem mehet. Hacsak Júda nem cselekszik úgy, ahogy a szokás megköveteli, azaz nem veteti el őt második fiával, Ónánnal, Támár soha nem szül se fiút, se lányt. Élete értelmét veszti. Remény nélkül kell leélnie hátralevő éveit. Szabadulást csak az hozhat, ha szül egy fiút! A napok lassan teltek, és Júda nem szólt semmit. Támár türelmesen várt. Arra nem számíthatott, hogy apósa a gyászidőszakban hozza elő az ügyet. De Júda minden bizonnyal azt teszi majd, amit tennie kell, hiszen kellően bölcs ahhoz, hogy tudja, nem hagyhatja annyiban a dolgokat, és gondoskodnia kell családja
felvirágzásáról és gyarapodásáról. Júda törzsének fiú és lány utódokra van szüksége, máskülönben a család elenyészik és kihal. A kudarcot, hogy nem fogant meg, Támár a saját nőisége kudarcaként élte meg. Júda azért választotta őt, hogy gyermekeket szüljön a családjának, és Támár helyzete ebből a szempontból nem változott. Továbbra is ő az a lány, akit Júda kiválasztott. Júdának tehát hozzá kell adnia Ónánt. Ónánnak vele kell hálnia, és fiat kell nemzenie, aki Ér örökrészét továbbviszi. Ez a rend mind a kánaáni, mind a héber szokás szerint. Testvér nyújt támaszt testvérnek! Támár tudta ezt, és nem is fecsérelte azzal az idejét, hogy azon aggodalmaskodjék, mikor hozza meg Júda a döntését. Ehelyett inkább a héberek Istenén törte a fejét. Szíve megremegett, ha csak arra gondolt, mekkora hatalma van ennek az Istennek. Tele volt kérdésekkel, de kitől remélhet választ? Júda világossá tette, nem óhajt atyja Istenéről beszélgetni. így aztán Támár saját fejében görgette tovább a kérdéseket, de választ nem talált. Ha Isten lesújtott Érre, amiért a legidősebb fiú Kánaán isteneinek ígérte gyerekeit, akkor miért nem sújtott le Júdára, amiért az megengedte, hogy Batsúa Baál imádatára nevelje fiait? Vagy a titokzatos kín, mely Júda életét keseríti, valami ismeretlen lázadás miatti átokból fakad? Júda egyszer említette, hogy Isten keze sújtja őt. Teljes meggyőződéssel mondta, úgyhogy igaznak kell lennie! Ha valaki, hát Júda bizonyosan tudja! Félelem szállta meg Támárt az efféle gondolatoktól, hiszen ha Isten keze Júda ellen van, mit remélhet akkor családjának bármely tagja? Miként lágyíthatod meg Isten szívét, ha haragszik rád? Hogyan engesztelheted ki őt, ha egyszer nem tudod, mit akar tőled? Milyen áldozatot mutass fel előtte? Milyen ajándékkal kedveskedj neki?
Engedelmesség, mondta Júda, de Támár nem ismerte ennek az engedelmességnek a szabályait. Az istenfélelem Támárba költözött. Különös módon azonban félelme ellenére vigaszra talált. Hiszen Ér többé nem zsarnokoskodik fölötte. Sorsa immáron Júda kezében van. Az itt töltött év alatt Támár egyszer sem látta, hogy apósa áldozatot mutatott volna be Kánaán isteneinek. Batsúa volt az, aki buzgó odaadással imádta Baált, Astartét meg vagy tucatnyi más istenséget. Ő volt az, aki borral és olajjal öntözte a földet, s aki megvágta magát. Júda távol maradt ezektől a dolgoktól, és ha mégis a közelben tartózkodott, Batsúa soha nem nyitotta ki a szekrényét, melyben a terafimját őrizte. Támár azonban azt sem látta soha, hogy Júda a saját Istenének mutatott volna be áldozatot. Talán pásztorkodás közben imádkozik? Vagy apjával s testvéreivel együtt gyakorolja az istentiszteletet? Júda soha nem beszélt ezekről a dolgokról, Batsúától pedig Támár nem mert kérdezősködni. Ha Júda Istene megengedi, hogy Támár gyermeket szüljön Ónánnak, és Támár beteljesíti a reményt, Júda fölépítheti a családját. Ér halott. Támár vigaszt meríthet a tudatból, hogy fiai soha nem kerülhetnek Molok kezére, nem vetik őket Tófet tüzére, s megszületendő lányait se kényszeríthetik arra, hogy Astarte nyilvános oltárán züllött papokkal kéjelegjenek. Támár gyermekei Júda atyjának szellemében, és nem saját apjának hitét követve fognak felnőni. Júda istenei előtt hajtanak majd fejet, és nem Batsúa bálványainak hajbókolnak. Teljes szívből kívánta, hogy így legyen, habár tudta, hogy semmi sem biztos. Az eltelt év, melyet Júda házában töltött, megtanította őt arra, hogy a végső döntés Batsúa kezében van. Mindössze egyszer fordult elő, hogy Júda gyakorolta a családfői hatalmat, mire legidősebb fia fellázadt, s rögtön utána meghalt. Támár úgy érezte, egyelőre nem mehet oda Júdához, hogy megbeszélje ezeket a dolgokat. Túl korai lenne, túl
fájdalmas. Ha elérkezettnek látja az időt, Júda úgyis üzenni fog érte. Mi mást is tehetne? Hiszen a gyermekszülés Támárra vár! Júda a család jövőjén töprengett. Tudta, mi a teendője, de kivárta a hetven napot, mielőtt hívatta Támárt. Amikor menye ott állt előtte fekete tsaiphjibán, karcsún és méltóságteljesen, felszegett fejjel, Júda rögtön észrevette, hogy megváltozott. Arcán nem látszottak már a durva bánásmód nyomai. Bőre sima és egészséges. De valami többet is sugárzott magából. Szép tartással, higgadtan nézett apósára. Már nem az a remegő gyermek-menyasszony állt Júda előtt, akit annak idején elhozott Érnek menyasszonyul. Júda tudta, hogy Támár soha nem szerette Ért. Behódolt előtte, megadva a férjnek kijáró kötelező tiszteletet. De semmi többet! Júda tudta, hogy fia gyakran verte, mégse látta őt soha kutya módjára meghunyászkodni. Elfogadta a sorsát, és keményen dolgozott, hogy a család részévé váljon. Minden parancsnak alávetette magát. És nyilván most is elfogadja apósa döntését, és tartja magát hozzá. - Férjül adom neked Ónánt, hogy fiat szülhess Érnek. - Uram! – mondta Támár, és meghajolt apósa előtt. Júda mondani akart valamit, bármit, ami vigaszt és reményt adhat ennek a szegény lánynak. De mi olyat mondhatna, amivel ne utalna Ér hitványságára? Nem számít már, mennyi gonosz hajlam lakozott legidősebb fiában, akkor is ő volt ágyékának első gyümölcse, az első, akinek világra jöttével Júda a férfierejét megmutatta. Nem beszélhet Ér ellen anélkül, hogy saját magát ne gyalázná. Egy áldás azonban könnyíthet a lelkiismeretén. – Légy termékeny, és sokasítsd meg háznépemet, Támár! – mondta. Ónántól aligha kell szenvednie a lánynak. Amennyire Júda ismerte második fiát, őbenne nem voltak meg azok a hajlamok, hogy védtelenek kínzásában lelje örömét.
Támár fölegyenesedett, felemelte fejét, és apósa szemébe nézett. Júda zavarba jött a lány tekintetének melegségétől. Intett a fejével. – Most elmehetsz. Támár sarkon fordult, majd mégis visszanézett rá. – Beszélhetnék veled, uram? – kérdezte, s látszott rajta, hogy valami mélységesen kínozza a lelkét. Júda kérdőn felhúzta szemöldökét. - Mivel az a hivatásom, hogy házadra gyermekáldást hozzak, arra kérlek, adj nekem útbaigazítást Istenedről! Júda megmerevedett. – Ha eljön az ideje, beszélni fogok a dologról Ónánnal. - Ez az idő már régen elérkezett. Júda keze ökölbe szorult. – Te kioktatsz engem? - Nem, uram! – hőkölt vissza Támár zavartan. Elsápadt. - Bocsánatodért esedezem! Én csak arra gondoltam… Júda látta, hogy könnyek gyűlnek a lány szemébe, de nem hatotta meg a könyörgő tekintet. – Hagyj magamra! - mondta. Lehunyta szemét, és parancsolón megrántotta fejét. Hallotta a gyors, távozó lépteket. Miért kérdezősködik ez a lány örökké Isten felől? Mit vár tőle, mit mondhatna neki? – tűnődött Júda. Isten lesújtott Érre a fiú dölyfös kegyetlensége miatt, és egyúttal bosszút állt Júdán is. Szemet szemért, életet életért. Ért Józsefért. Júda a hajába túrt, majd felemelte fejét. Most talán lezárulhat a múlt. „Ő ezt várja el tőled: cselekedj igazságosan, légy irgalmas, és élj alázattal Isteneddel szemben.” Atyja szavai jutottak Júda eszébe, mintha Jákob közel hajolt volna hozzá, s fülébe súgná intelmeit. Júda fölállt, és zaklatott lélekkel elhagyta a házat. Támár visszatért a lakrészébe, és elmondta Akszának Júda döntését. Ónánnal kell hálnia, és Érnek kell gyermekeket szülnie.
- Júda beszélt velem nyolc nappal ezelőtt – mondta Aksza. - Számolja a napokat. Támár elpirult. Aksza rámosolygott. – Ónán jobb ember, mint Ér. Ő nem fog bántani. Támár lesütötte szemét. Ónán éppen olyan jóképű, mint Ér. És éppen olyan simaszavú. És az ő ökle is olyan, mint a kalapács. Támár lassan, mélyet lélegzett. Nem engedheti meg magának, hogy félelem költözzön a leikébe. A félelem meggátolhatja a fogamzást. A gyomra akaratlanul megremegett, rossz előérzete támadt. Túl sok oka nincs, hogy szelídebb bánásmódot reméljen Ónántól. Miért is remélhetne? Ónán ugyanazokkal a suhancokkal barátkozik, akikkel Ér vette körül magát. Aksza a vállára tette kezét. – Nyugodj meg, Támár, és örvendj! Júda a te oldaladon áll Batsúával szemben. Támár lerázta magáról a dajka kezét. – Ne butáskodj, Aksza! Ebben az ügyben nincsenek oldalak. A szükség szava dönt. - Szükség szava? Hogyan beszélhetsz így? Anyósod hetek óta rágja Júda fülét, hogy befeketítsen. Egy fedél alatt sem tűr meg téged Ónánnal, nemhogy egy ágyban! - Nem hibáztatom. Én is ugyanígy gyászolnék, ha elveszíteném a fiamat. - Vagy egy szerető férjet – mondta Aksza, és cinkos módon suttogóra fogta: – Egyikünket se emészt a bánat, hogy megszabadultunk Értől. Támár elfordult, nem szívesen helyeselt. Aksza felsóhajtott. – Légy óvatos, Támár! Batsúa bűnbakot keres. Támár egy vánkosra telepedett. – Akkor bizony Júda Istenével kell szembenéznie! - Rád gyanakszik. Azt állítja, megátkoztad őt. Támár élesen fölcsattant. – Mekkora hatalmam van nekem, hogy segítsek vagy akadályozzak bárkit is ebben
a házban? Semekkora! Mit nyertem én a férjem halálával? Talán jobb helyzetbe kerültem azzal, hogy a férjem halott? – rázta meg a fejét Támár, és elfordítva arcát a távolba meredt. - Senki nem fog hinni Batsúának. Mindenki hallhatta Ért, hogyan szállt szembe saját atyjának Istenével, és mindenki látta, hogyan sújtott le rá a halál. Aksza leguggolt Támár elé. – Azt hiszed, számít ez? – kérdezte, és szorosan megragadta Támár kezét. – Ér ösz- szes jellemhibáját kiteregetheted az anyja előtt, azt hiszed, elismer egyet is? Támár elhúzta a kezét Akszától, és tenyerébe temette az arcát. – Semmivel nem ártottam Érnek! – mondta elakadó lélegzettel, s szemébe könnyek gyűltek, pedig küzdött ellenük. – Miféle család ez, ahol mindenki azt keresi, hogyan tudná tönkretenni a másikat? Aksza Támár ajkára helyezte ujjhegyét. – Tudom, hogy semmi olyat nem tettél, amivel ártottál volna Érnek. És Júda is tudja ezt. Még csak egy rossz szót se szóltál ellene! Mindenki tudta, hogy ver, de mindenki szemet hunyt durvasága fölött. - Akkor meg hogyan mondhatsz olyat, hogy…? - Túl fiatal vagy, hogy megértsd az olyan emberek gondolkodásmódját, mind Batsúa. Féltékeny rád! Fél, hogy elveszíti a családban betöltött helyét. így aztán hazudik. A hazugságot, ha elég gyakran mondják, végül igazságnak fogadják el. - Én csak önmagam tudok lenni, Aksza! – mondta Támár, és könnyek folytak végig az arcán. – Csak úgy tudok élni, ahogy a legjobbnak gondolom. Aksza két tenyerébe fogta Támár arcát. – Nyugodj meg, kedvesem! Győzelemre állsz! Júda neked adta Ónánt. Ez azt mutatja, hisz benne, hogy saját atyjának istene vette el a fia életét, szemben azzal, amit Batsúa állít, hogy a te kezed lenne a dologban. De légy résen: Batsúa ravasz, mint a kígyó! Most egy ideig csendben lesz, mert nem mer szót emelni Júda döntése ellen. Egy
darabig nem tesz semmit. De ettől még ne feledd: Batsúa az ellenséged! - Ahogyan mindig is az volt, Aksza. - Most még inkább az, de Júda meg fog védeni. Támár keserűen felnevetett, és megrázta fejét. – Júda se jobbra, se balra nem áll tőlem. Ő egyedül van, ahogy mindig is a maga útját járta. Az egyetlen, amire hajlandó, hogy családja fenntartásáért megtegye a szükséges lépéseket – mondta Támár, és elfordult, mert nem akarta, hogy Aksza lássa, mennyire megbántottnak és csalódottnak érzi magát. Júda elutasította őt, amikor azt kérte tőle, adjon útmutatást saját Istenéhez, pedig ez az Isten nyilvánvalóan élet és halál ura. – Ma már jóval nagyobb teher hárul rám, mint amikor idejöttem, Aksza. Én azt akarom, hogy ez a ház felvirágozzék. Eleget akarok tenni a kötelességemnek! - Sikerülni fog! - Ha lesznek gyermekeim… - Amikor, és nem „ha”! – mosolyodott el Aksza. – Ónán gyermekkel fog megajándékozni Támár, efelől semmi kétségem. Támár ebben nem volt annyira biztos. Ónán mégiscsak Ér testvére!
Aksza fellélegzett, hogy Júda végre döntésre szánta el magát. Fájó szívvel tapasztalta a részvétlenséget, ami ebben a családban eluralkodott. Ez a ház nem érdemelte meg Támárt. Ez a lány szeretetre méltó, bájos, szorgalmas és hűséges. Aksza keble dagadt a büszkeségtől, amikor látta, milyen derekasan állja a sarat, s milyen méltósággal viseli Batsúa hántásait, sértéseit, dühkitöréseit. Volt idő, amikor Aksza kénytelen volt lakatot tenni a szájára, és magába fojtani véleményét, nehogy még több bajt zúdítson Támárra.
Júda elég sokat késlekedett a döntéssel. A dajka már attól félt, hogy Batsúának sikerül a családfőt Támár ellen hangolnia. Úgy szerette ezt a kislányt, mint saját méhének gyümölcsét, és mélységesen felháborította a vele szembeni méltatlan bánásmód. Annál inkább fellelkesült a derék dajka, amikor Júda hívatta, és Támár egészsége felől érdeklődött. A férfi szemlátomást zavarban volt. Aksza nyomban megértette, mire kíváncsi Júda, és megkímélte őt a további kínos feszengéstől. – A fogamzásra legalkalmasabb idő tíz nap múlva lesz - közölte minden átmenet nélkül. - Tíz nap? Ez biztos? - Igen, uram – felelte Aksza, aki nem hanyagolta el kötelességét sem Támárral, sem Júda háztartásával szemben. A lánynak nem voltak titkai előtte. Aksza feladatai közé tartozott, hogy ügyeljen Támár egészségére. Számon tartotta a ciklusait. A teliholdtól számította a napokat, így pontosan tudta, mely napok kínálják a legnagyobb termékenységet. Az Ónánnal kapcsolatos kérdés tehát megoldódni látszott, ám Akszát továbbra is aggasztotta a lány kedélyállapota. Mostanában túl gyakran elmélázott és érezhetően titkolt valamit. Korábban minden gondolatát és érzését megosztotta dajkájával. A dajka voltaképpen sejtette a zárkózottság okát: a lány asszonnyá érésének nehéz időszaka ez, de így is rosszulesett neki a kirekesztettség, még ha csak apróságokban nyilvánult is meg. Imádta a kislányt, és a legjobbat akarta neki. De hogyan önthetne lelket belé, ha nem tudja, mi jár a fejében? Kutakodott, kíváncsiskodott, de Támár ellenállt. Nem volt hajlandó elárulni, mi a baj. Aksza csak feltételezhette, hogy az Ónánnal küszöbön álló testi kapcsolat nyomasztja. És ezt nem volt nehéz megérteni, azok után, amit ennek a drága kis teremtésnek Ér kezétől el kellett szenvednie. Aksza szörnyen aggódott érte azokban az időkben, és szörnyen
érezte magát, hogy nem tehet érte semmit, mert ha védelmébe veszi, még több bajt okoz szegénynek. A kisebb sebek, horzsolások szinte mindennaposakká váltak, de az igazi aggodalmat a nagyobb ütések jelentették, melyek belső sérüléseket és maradandó károsodást okozhattak. Mivé lesz így ez a szegény lány? De Ér most már a múlté. Aksza titokban nagy megkönnyebbülést érzett. A gazfickó végül is azt kapta, amit megérdemelt. Többé nem emelhet kezet Támárra, és Aksza hálás volt, bármely isten sújtott is le erre a hitvány alakra. Számtalanszor megfordult a fejében, bárcsak hatalmában állna, hogy ő sújtson le rá! Be kellett tapasztania a fülét, mert attól félt, beleőrül, amikor a zárt ajtók mögül Támár elfojtott jajkiáltásait hallotta. Ónántól azonban nem kell tartania Támárnak. Júda második fia más, mint az elsőszülöttje. Ónán eszes és becsvágyó. Apja nyáját úgy gondozza, mintha már a sajátja lenne. Ónán szemlátomást többre vágyik bátyja örökségénél. Alighanem bátyja feleségét is megkívánta. Aksza észrevette, milyen pillantásokat vet Támár felé. Testi gerjedelme talán szerelembe fordul, és az nagyban megkönnyítené Támár életét. Nem vitás, Ónán ég a vágytól, hogy eleget tehessen sógornője iránti férfiúi kötelességének. Az első fiat Támár Érnek fogja szülni, de aztán jön majd a többi. Ők már Ónánéi lesznek. Aksza alig várta a napot, amikor ott bábáskodhat Támár gyermekének világrahozatalánál. Nagyon vágyott rá, hogy újra felragyogjon a mosoly a drága arcon, hogy hallja a nevetését, hogy lássa szemének boldog tündöklését. Már a puszta gondolattól könnyek szöktek Aksza szemébe. Fogta a seprűjét és a kosarát, és belépett a szobába, ahol Támár és Ónán hamarosan együtt lesznek. A kosarat az ajtó mellé helyezte, és serényen munkához látott. Kántálásba kezdett, hogy a gonosz szellemeket
kiűzze a helyiségből. Egyes szellemek ugyanis visszatartják a vágyat és gátolják a fogamzást. Ki kell söpörni őket, és meg kell akadályozni, hogy visszatérhessenek. Aksza feladata volt, hogy ezekről a dolgokról gondoskodjék. Meg kell óvni az ifjú párt, és ki kell tárni a kaput az önfeledt szerelmeskedés előtt. Aksza nagy gonddal végezte munkáját. Araszról araszra lesöpörte a falakat s a mennyezetet, átvizsgálta a padló minden apró zugát. Majd habarcsot kevert, és eldugaszolta a lyukakat a kőfalon, nehogy a gonosz szellemek a réseken át belopózzanak. Gyékényfonatú szőnyegeket hozott, melyeket gondosan szétterített a földpadlón. Kicsiny lámpákba illatosított olajat töltött, majd füstölőtálcákon a szoba négy sarkába helyezte ezeket. A hálókamra levegőjét hamarosan édes pézsmaillat tölti meg, mely felkavarja az érzékeket és serkenti a vágyat. Mandragóra álomfű növeli majd Támár termékenységét. Végül Aksza elővett egy szövött lepedőt, és a gyékényfonatra terítette, ahol a pár együtt fog feküdni. Az ajtóból visszanézve Aksza még egyszer alaposan szemügyre vette a szobát. Megbizonyosodott, hogy minden a helyére került, semmit nem felejtett el. Beszédhang és zene szűrődött ki a nagyteremből. A menyegzői lakoma kezdetét vette. Hamarosan itt az idő, hogy átvezesse az ifjú párt a hálószobába. Utolsó óvintézkedésként még egyszer belépett a szobába, és övtáskájából finomra őrölt lisztet vett elő. A falszegélytől az ajtóig végighintette a padlót. Minden karmozdulatához varázsigéket kántált, hogy a szellemeket kiűzze a helyiségből. Addig szorgoskodott, amíg a vékony lisztréteg mindent beborított. Ha valami ártó szellem véletlenül mégis visszatérne, Aksza a halvány porban észrevenné a lábnyomát, és megtenné a kellő óvintézkedéseket ellene. Az ajtót erősen bezárta. Az ajtó körüli repedéseket kitöltötte, s így a szobát teljességgel leszigetelte.
Végül elégedetten letelepedett és megpihent. Még egy órát ad Támárnak az ünneplésre. Talán egy kupa bor vagy kettő ellazítja és jókedvre deríti a lányt. Aksza elmosolyodott. Imádságokat mormolt isteneihez. Nemsokára bevezeti az ifjú párt a hálókamrába. Megbizonyosodik róla, hogy egyetlen szellem sem lopakodott be, majd becsukja az ajtót Ónán és Támár mögött, és az ajtó előtt fog őrködni, hogy elriassza a szellemeket, akik megakadályozhatnák a fogantatást. Ott fog ülni a zárt ajtónál, veri az ütemet kicsi dobján, és dalokat énekel, melyek elkergetik a démonokat, és szenvedéllyel töltik meg az ifjú szíveket. Ha a féltékeny szellemeket sikerül elég hosszú időn át távol tartani, Támár megfoganhat. És akkor ez a kislány, akit Aksza tiszta szívéből szeretett és szolgált, megkaphatja végre a tiszteletet, ami egy várandós anyát megillet.
Támár hamarosan megtapasztalta, hogy Ónán valóban más, mint Ér. Gonoszsága jóval körmönfontabb. Támár szédült kissé a bortól, érzékei zsongtak a gyógynövények illatától és Aksza dobjának ütemétől, de így is pontosan érzékelte a pillanatot, amikor Ér öccse megtagadta tőle a gyermeknemzés esélyét. Támár felsikoltott, de Ónán azonnal betapasztotta a száját a sajátjával, s így beléfojtotta a tiltakozást. Támár vadul kapálózott, kitépte magát az ölelésből, és ellökte a férfit. - Meggyaláztál! – kiáltotta, s magára kapta a köntösét. – És elárultad a saját bátyádat! Ónán felült, zihálva szedte a levegőt. – ígérem, jobb dolgod lesz, mint Ér mellett valaha is… - Ezt nevezed te jobbnak? - Gyöngéd leszek hozzád és…
- Gyöngéd? – replikázott Támár megbotránkozva. Ér fizikailag bántalmazta őt, Ónán azonban a testével él vissza. - Egy célból vagyunk együtt: hogy Érnek utódot nemzzünk. A férfi elnyújtózott. – Mi rossz van abban, hogy jól érezzük magunkat? Támár némán meredt rá. Ónán szeme összeszűkült. – Ne nézz rám úgy, mint egy büdösbogárra a lapos kő alatt! - Teljesítened kell a kötelességedet! A halott férjem, a saját bátyád iránt! - Kell? – sötétült el Ónán arca. – Ki vagy te, hogy parancsolgass? - Pontosan tudod, hogy ki vagyok, és a helyemet is tudod ebben a házban. Hajlandó vagy megtenni, amit a tisztesség megkövetel, vagy sem? - Megígérem, hogy gondoskodom rólad. Tető lesz a fejed fölött, és lesz mit enned. Mindent megadok, amire szükséged van. Támár arca lángba borult. Ez az ember tényleg azt hiszi, hogy holmi szajhaként kezelheti? Csak állt dermedten, és nézett rá. – Tőled egyetlen dologra van szükségem, Ónán. Arra, amit az előbb a földre ontottál! – mondta Támár, és odalökte a férfi ruháját. Öltözködés közben Ónán elvörösödött, de a szeme sunyin villogott. – Ér megmondta, hogy önfejű vagy. Mi lenne, ha kicsit megértőbb lennél velem? Támár pontosan tudta, mire ácsingózik a férfi. Tisztában volt vele, hogy Ónán kapzsi, de arra nem számított, hogy ilyen förtelmes cselekedetre képes. – Ér dupla részét akarod a sajátod mellé! – mondta. Ónánt elöntötte a telhetetlenség. - Miért ne lehetne az egész az enyém? Megdolgoztam érte! - Megvan a saját részed. Éréhez semmi közöd. Az a vagyonrész a fiát illeti.
Ónán önelégülten elvigyorodott. – Miféle fiúról beszélsz? Támár szemét dühödt könnyek perzselték. – Ezzel semmire nem mész, Ónán. Velem nem bánhatsz úgy, mint egy szajhával. - Legyen eszed, Támár! Mondd csak meg: törődött Ér a nyájjal? Én mindennap gondját viselem. Vertelek én téged? Ócsároltalak? Mit kaptál te Értől? Gyöngédséget? Soha, még egy simogatást se. Bánatot és fájdalmat kaptál tőle! - Nem az a lényeg, hogyan bánt velem! Hanem az, hogy ő az apád legidősebb fia. Ér az elsőszülött. Neked pedig teljesítened kell a bátyáddal szembeni kötelességedet, máskülönben kihal a család! Gondolod, hogy Júdának nem fog fájni, amit ma éjjel tettél? - Ne mondd meg neki! - Nem leszek a cinkosod. Milyen jövő vár rám, ha egy ilyen bűnös ajánlatot elfogadok? - Olyan jövő, amilyet kínálok neked. - Higgyek egy olyan embernek, aki megtagadja a bátyja örökrészét? Ónán dühödten felpattant. – Felejtsd el a nevét, örökre! Ér megérdemelte a halált! Mindenkinek jobb így, nélküle! Támárt megdöbbentette ez a gyűlölet. – A törvényes részemet és a jogaimat nem hagyom, Ónán! Ha ezt megtagadod, azzal nemcsak engem, hanem apád egész családját lopod meg. Ónán megvetően legyintett, állkapcsa megfeszült. – Fogalmad sincs, mit szenvedtem én a bátyámtól. Amint anyám másfelé nézett, Ér máris ütlegelni kezdett. Örülök a halálának! Ha tudni akarod, titokban ujjongtam, amikor Ér kilehelte a lelkét. Élvezettel néztem végig a haláltusáját. Legszívesebben táncra perdültem volna! – mondta, és gúnyos vigyorral Támárra nézett. – Ahogyan te is, ebben biztos vagyok!
- Ne akarj engem bevonni a gonoszságodba! Még egyszer mondom: Ér örökrésze nem a tiéd. Hanem a meg nem született fiáé. Azé a gyermeké, akivel most te tartozol nekem! Ónán lustán visszaheveredett, és a könyökére támaszkodott. – És ha úgy döntök, hogy nem? - Ezt nem teheted meg, Ónán! Tényleg meg akarod semmisíteni Ér nevét és emlékét? – kérdezte Támár, s arra gondolt, amit Ónán művel, az felér egy gyilkossággal. - Az lesz a nevével, amit kiérdemelt. De ez még a gyilkosságnál is rosszabb! Ónán a létezés jogát tagadja meg bátyja összes leszármazójától, korokon át! Ha valóban ezt teszi, nem születhet gyermekem – döbbent rá Támár. – Mi lesz akkor velem? - Kérlek, Ónán! Ezt nem teheted! Könyörgök, gondold át, mit cselekszel! - Már átgondoltam. Engem a saját nevem érdekel, nem az övé. - Miféle ember vagy te, hogy megsemmisítenéd a saját bátyád utódait? - Milyen bátyámról beszélsz? Miféle utódokról? – nevetgélt kéjesen. Ujjai közé vette Támár köntösének szélét, és dörzsölgetni kezdte. – Én olyan ember vagyok, aki ragaszkodik ahhoz, ami az övé – mondta, s elvigyorodott. – Csak akarnod kell, és boldoggá teszlek. Megmutassam, hogyan? Támár kirántotta a köntöst a kezéből, és távolabb húzódott. Legszívesebben rárivallt volna Akszára odakint, hogy hagyja már abba a dobolást és a kántálást. Förtelmes ez az éjszaka! Ónán arca elkomorult. – Elégedj meg az ajánlatommal! Támárt émelygés fogta el a férfi jellemtelenségétől. – Nem fogok hallgatni! - És mihez kezdesz? – kérdezte Ónán gúnyosan. Mintha csak Ér cinikus arca rémlett volna fel.
- Beszélek Júdával. Ónán felnevetett. – Rajta, beszélj vele! Azt hiszed, tesz valamit? Apám soha nem tesz semmit. És ne feledd, a szavaddal az én szavam áll szemben! Mit gondolsz, ki fog hinni neked? Anyám gyűlöl, minden porcikájával. És meg van győződve, hogy megátkoztad a bátyámat, és ez okozta a halálát – nézett rá Ónán csúfondáros vigyorral. – Elég, ha annyit mondok: eleget akartam tenni férji kötelességemnek, de az istenek elzárták a méhedet. Támár visszanyelte könnyeit. – Elmondom apádnak az igazságot, és Júda Istene fog dönteni kettőnk között! – felelte Támár, majd fölállt, hogy távozzék. Ónán utánakapott. Támár megpróbált elugrani, de a másik elkapta a bokáját. Támár rúgkapált, de a férfi kirántotta alóla mindkét lábát. Támár nagyot zuhant, és abban a pillanatban a férfi rávetette magát, és odaszegezte a földes padlón szétterített gyékényre, melyet Aksza oly gondosan előkészített. - Elégedj meg azzal, amid van, kislány, mert úgysem kapsz többet! Csak amit hajlandó vagyok adni neked! És amikor apám meghal, még ennyit se fogsz kapni. Hacsak nem igyekszel a kedvemben járni! Támár zokogva kapkodta a levegőt, arcát elfordította. Ónán enyhített a szorításon. – Pszt…! – próbálta csitítani. Arcát cirógatta, és megcsókolta a nyakát. - Jól van, kislány. Édes kicsi mátkám. Ne sírj! – suttogta. Támár iszonyodott az érintésétől. – Gondold csak meg, mindenki fellélegzett, hogy Ér meghalt és nincs többé. Neked is örülnöd kell – folytatta, és két tenyere közé vette Támár arcát. – Még mindig kívánlak, Támár! Attól a naptól kezdve kívánlak, hogy megláttalak a ház előtt. És most már az enyém vagy – lihegte, de amikor megpróbálta megcsókolni, a lány elrántotta az arcát. Fogcsikorgatva szorosan lezárta a szemét. Nem mozdult. - Lazíts el, és élvezd az életet! Fogadd el olyannak, amilyen! Úgysem változtathatsz rajta.
- Inkább a halál! Ónán türelmét vesztve átkozódni kezdett. – Túlfeszíted a húrt! – mondta, s a gyékény halkan zizzent, ahogy elhúzódott Támártól. – De ahogy akarod! Menj csak a saját fejed után! Semmid sem lesz! – fejezte be, és hátat fordítva pillanatok alatt elaludt. Lelkifurdalás nem zavarta álmát. Támár a sarokba kuporodva reszketett, tenyerébe temette homlokát, miközben Aksza az ajtón túl tovább énekelte a szerelmes dalokat.
Támár egész éjszaka tépelődött, és próbálta összeszedni gondolatait. Elhatározta, hogy küzdeni fog, és nem hagyja annyiban a rajta esett sérelmet. Joga van az elégtételhez, de ahhoz, hogy lépni tudjon, bátorság kell. Júda minden bizonnyal a pártjára fog állni. Hiszen a saját érdekéről van szó, a család gyermekek nélkül elsorvad és kihal. Elfeledik Júda nevét, mintha csak a porba írták volna. Támár fogadkozott: erős lesz! Meg fog küzdeni a jogaiért, mert ebben a családban mindenki csak a saját érdekeit hajszolja! Még mielőtt Ónán felébredt, bekopogott Júdához. Részletesen feltárta apósának fia viselt dolgait. Igazolásként bemutatta a lepedőt, melyet még a gondos előkészítéskor Aksza helyezett el a gyékényfonaton. Júda elvörösödött. - Ez csak az első éjszaka volt. Hidd el, észhez fog térni! Adj neki időt! Időt? Ennyit tud mondani Júda? Őrjöngenie kéne, amiért a fia álnokul becsapja őt. Ónán az egész család ellen vétkezik! Teljesen átlátszó, amit művel, indítékai merő kapzsiságból erednek, bűne felér egy gyilkossággal! Hogyan hunyhat szemet Júda a családja ellen elkövetett bűn fölött? Igaz, hogy Ér számtalanszor
bántalmazta Támárt, de ilyen becstelenségre még ő sem vetemedett. Talán ki kellene állni a háztetőre, és szétkürtölni a szégyent, hogy Júda végre erőt vegyen magán, és elszámoltassa a fiát? - Ha ez így megy tovább, többé nem engedem magamhoz Ónánt. Nem tehetem! Júda szeme felszikrázott. – Ki vagy te, hogy feltételeket szabj az én házamban? - Hogy tűrhetném el ezt a gyalázatot? Az elsőszülött férjednek vagyok az özvegye! Inkább belenyugodnál, hogy Ér ága kihaljon, csak azért, mert Ónán nem tesz eleget a kötelességének? - Hallgass, leány! Támárt elöntötte a harag. – Nő vagyok, Júda, és azzal, hogy kiabálsz velem, nem hozod helyre a gyalázatot! Támár tudta, hogy Júda nehezen viseli, ha sarokba szorítják, neki viszont joga, sőt kötelessége, hogy gyermekeket szüljön. – Miért nem segítesz? Hát nem azt akarjuk mindannyian, hogy utódok szülessenek! Mi lesz Júda törzsével, ha elszabadul ez a fajta erkölcstelenség, ami az éjszaka történt? - A földet ki műveli meg utódok nélkül? – folytatta Támár. - A nyájról ki gondoskodik, ha nem születnek gyermekek? - Nincs szükségem kioktatásra! – üvöltötte Júda, mint egy oroszlán, de Támár nem hátrált meg. Júda más, mint Ér. Júda soha nem ütne meg egy nőt. Annak híre menne, márpedig azt Júda mélyen szégyellené. – Jogom van a gyermekáldáshoz! A férfi elfordította arcát, állkapcsán megfeszült egy izom. - Rendben van – mondta kelletlenül. – Beszélek Ónánnal, ha odajutok. De addig ne bolygasd a dolgot! – mondta Júda, és felemelte kezét, mert látta, hogy Támár tiltakozni akar.
- Hadd fejezzem be! Adj időt a fiamnak, és lehet, hogy magától kínálja fel a szerelmet. Erre nem gondoltál? Talán ezen kellene serénykedned, ahelyett, hogy bajt hozol a fejére. Tégy meg mindent, hogy elnyerd a szívét! Ha Ónán beléd szeret, önszántából ad elégtételt, anélkül, hogy szólnom kellene. Támár arca lángolt a dühtől. Ónánnak volt igaza: Júda valóban nem tesz semmit! Kiballag szépen a birkáihoz, őt meg magára hagyja a jó tanáccsal, hogy udvarolja ki Ónánból azt, ami jog szerint jár neki. - Ennyire nem ismered a saját fiaidat, Júda? – kérdezte Támár, s arra gondolt, hogy amíg Ér képtelen volt szeretni, addig Ónánt szertelen mohóságában csak az érdekli, hogy mindent magához ragadjon halott bátyja örökségéből, főleg, hogy a másik már nem tud védekezni. Júda akár egyenesen ki is mondhatta volna: Támáron múlik, hogy megvédje halott férje elsőszülötti jogait és örökrészét. Vagyis őrajta múlik, hogy módot találjon a gyermeknemzésre. - Ismerem a fiaimat – mondta Júda komoran. Támár minden erejével próbálta visszafojtani könnyeit, mert tudta, hogy Júda nem értékelné, ha sírva fakadna. – Miért nem nézel szembe a bűnnel, mely a szemed előtt zajlik? Értől soha nem kérted számon durva tetteit, most meg behunyod a szemed, miközben Ónán megtagadja… - Ne oktass ki engem, hogyan kell élnem, és hogyan irányítsam a családomat! - Soha nem vágytam Batsúa szerepére! Júda szeme tágra meredt a döbbenettől, majd elsápadt. – Eleget beszéltél! – mondta halálos nyugalommal. Támár látta a feltámadó haragot, de nem törődött vele. 1 la meg akarja ütni, rajta, tegye! Elégszer megütötték már ebben a házban, és kétsége nem volt, hogy a jövőben is megteszik. De akkor sem hajlandó
elfogadni, hogy ez a hím oroszlán úgy kezelje őt, mintha a birkanyájához tartozna! - Amikor kifizetted értem a díjat apámnak, szerződést kötöttetek – emlékeztetett Támár. Ennyit tudott kimondani csöndes érvelésként, anélkül, hogy a hangja megremegett volna. Szünetet tartott, majd esdekelve folytatta: – Ér felesége lettem, a te fiadé. Tehát a lányod vagyokl Elnéznéd, hogy a saját lányoddal közönséges szajhaként bánjanak? Az a férfi, aki megvédte a húgát Sikem hercegétől… - Az egy egészen más helyzet volt – vágott közbe Júda ingerülten. Támár érezte, hogy régi sebet tépett fel, s próbált visszakozni. – A családodhoz tartozom, Júda – mondta. Tudta sajnos, hogy Júda nem fogadta be őt a lányaként, de ez még nem menti fel apósát bizonyos felelősségek alól. Azt Júda sem nézheti tétlenül, hogy Ónán két lábbal tiporja a jogait. - Légy türelemmel, Támár! Még friss a seb: most veszítettem el Ért. Nem akarok rögtön ujjat húzni Ónánnal – kesergett Júda erőtlenül. – Biztosan van más megoldás! Van más megoldás, de Támár ezzel nem szívesen hozakodott elő. Júdának is tudnia kell, mi az az egyetlen út, ami még nyitva áll előttük. Támár nagyot nyelt, arca lázban égett. – Ha úgy gondolod, követheted a kánaáni szokást. Azaz te magad is eleget tehetsz a kötelezettségnek. Júda felkapta a fejét. Jóérzése ugyanúgy tiltakozott az ajánlat ellen, ahogy maga Támár is viszolygott a gondolattól. – Én héber vagyok, nem kánaáni. - Nem sértésnek szántam. - Ha érett asszony lennél, tudnád a módját, hogyan kell Ónánt felcsigázni. És nem az én ölembe zúdítanád ezt az egészet! Támár szeméből kifakadtak a sértettség könnyei. Igenis, érett a gyermeknemzéshez! Korábban ez volt
vele szemben a legfőbb kívánalom. Vagy Júda erről már megfeledkezett? Hát mindenképpen ravaszságot és furfangot várnak tőle, hogy megtörténhessen az, amit a tisztesség megkövetel? Azt várja tőle Júda, hogy szajha módjára viselkedjen, és úgy vegye el Ónántól azt, amit természetes módon kellene megadnia? Vagy talán menjen el Timnába a nővéréhez, és lesse el tőle a bujaság fortélyait? Felcicomázhatná magát fátylakkal és csengettyűkkel, hogy Ónán magáról megfeledkezve, bujaságtól kábán teljesítse végre férji kötelességét! Ez lenne a helyénvaló? Támár remegett a dühtől. Júda megint kibújik a felelősség alól. Azt várja tőle, hogy színleljen, ármánykodjon, s így vegye rá Ónánt a helyénvaló magatartásra – csak neki, Júdának ne kelljen a kisujját se mozdítania. - Nem fogok szajhát játszani. - Miért nem? – nevetett fel Júda cinikusan. – A nők bizonyos korban ezt teszik. - Te mikor teszed meg, Júda, amit tenned kell? - Kifelé! Támár zokogva menekült a házból. Aksza a nyomában. – Mi történt, Támár? Mi volt ez a veszekedés Júdával? Támár megmarkolta a kapája nyelét, és vadul csapkodni kezdte a földet. Arcán folytak a könnyek, letörölte, és folytatta a munkát. - Beszélj, Támár! Ónán bántott? Ez se különb a bátyjánál? - Hagyj békén, Aksza! Egyedül akarok lenni! – mondta Támár, mert nem akarta tovább fokozni megalázottságát .izzal, hogy más előtt is kiteregeti Júda gyávaságát. A nászszoba újra készen állt, hiszen a nászhétből hat nap még hátravolt. Ónán remekül érezte magát, mert úgy vélte, megnyerte a csatát. Fejét felszegve, mint egy győztes hadvezér, kézen fogta Támárt, és Aksza vezetésével bevonult a hálókamrába. Támár készségesen követte, mert azt remélte, hogy a férfi
megbánta bűnét, és ezúttal teljesíteni fogja férji kötelességét. Nem így történt. Miközben Ónán aludt, Támár a szoba legtávolabbi sarkában zokogott, arcát fekete tsaiphjába temette. Becsapottnak érezte magát, megszégyenítettnek és megalázottnak. Ónán a tisztes jövőbe vetett reményét rombolta szét. Ha ez így megy tovább, soha nem szülhet gyermeket Júda házának. Ennél még a halál is jobb! Fel sem kelt még a nap, amikor Támár rádöbbent: a halál eljött. És elragadta Ónánt.
négy Az egész ház felbolydult, és természetesen Támárra mutogatott mindenki. Akik eddig nem hittek Batsúának, hogy Ér haláláért Támár okolható, azok most már csöppet sem kételkedtek benne, hogy Ónánért a lányt terheli a felelősség. Még maga Támár is azon törte a fejét, vajon mennyiben hibás a történtekért. Két halott férj egy év leforgása alatt? Mekkora sorscsapás! Hogyan lehet ez? Idegei felőrlődtek. Érben és Ónánban sok gonoszság volt, de hát annyi gonosz ember jár-kel a világban, s mégis boldogul. Miért éppen az ő férjeit rostálta ki a sors? Torka elszorult, szeme lázban égett. Hiszen ő ártatlan! Semmi köze ezekhez a furcsa halálesetekhez, de a szóbeszéd már lábra kapott. Gonosz pletykák keringtek a házban, és Batsúa élen járt az alattomos híresztelésekben. De milyen alapon vádolja őt rontással az anyósa? Támárnak eszébe nem jutott, hogy megátkozzon valakit, de még egy ráolvasás sem hagyta el az ajkát soha. Próbált védekezni, de valahányszor megszólalt, nyomban látta a többiek arcán, hiába minden szó. Az emberek már elhitték a hazugságokat. És féltek. Ő is félt. Attól a naptól kezdve, hogy átlépte ennek a háznak a küszöbét, lenézett rabszolgaként kezelték.
Mindenki tudta, hogy Ér durván bánik vele, de soha senkitől nem tellett egy részvétteljes szóra, és a kisujját sem mozdította senki a védelmében. Ónán élvezeti tárgyként használta a testét, és megtagadta tőle, hogy anyai jogon örököst szülhessen, aki Ér örökrészét továbbvinné. De úgy látszik, ez sem számít. Most mindenki azzal gyanúsítja, hogy ő akarta férje halálát. Alávaló hazugság! Ő azzal a reménnyel jött ebbe a házba, hogy jó feleség lesz és gyermekeket fog szülni. Júda Istene volt az, aki lesújtott a családra! És ezt maga Júda jelentette ki Ér halálának a napján! De most már Júda sem mondja ezt. Júda nem mond semmit! Bambán ül és bort vedel, hogy felejtse bánatát, miközben Batsúa hazugságokkal tömi a fejét. Támár tudta, hogy apósának könnyebb őt hibáztatnia a történtekért, semmint szembenéznie azzal, hogy saját Istene bünteti a családját. Ki lesz a következő? Sélá? Batsúa? Ahogy Júda a menyére nézett, Támár dühöt és gyanakvást látott a szemében. Bűnbakot keres a saját szerencsétlenségéhez – ez nyilvánvaló. És a családban mindenki Támárra mutogat. így aztán Júdának is könnyebb őt okolnia mindenért. Batsúa gyűlölete áthatotta a házat. Támár nem menekülhetett előle. Még amikor odakint, a földeken dolgozott, akkor is érezte Batsúa rosszindulatát. – Nem akarom többé a házamban látni, s azt akarom, hogy minél távolabb kerüljön a családomtól! Tényleg nem érti Batsúa, hogy a tűz felszításával éppen a saját családját teszi tönkre? Miért nem fohászkodik kö- nyörületért Júda Istenéhez? Miért nem érdeklődik Jákobtól, miként lehetne kedvezőre fordítani a rossz szélirányt? És Júda vajon miért ül és mereng tétlenül, és miért hagyja, hogy a családja darabokra hulljon szét? Aksza rendre sürgette: – Beszélj vele, Támár!
- Nem tudok. Nem fogok Batsúa hazugságaival hadakozni, még ha az érdekeim azt diktálják, akkor sem! - Mindenki ellened van! - Ha Ért és Ónánt valóban Júda Istene vette el, akkor én vajon mit tehetek? Júdán múlik minden. Ő az ura ennek a háznak. - Vagy inkább Batsúa. - Júda hagyta, hogy idáig fajuljon a helyzet! Minden tőle függ, az én jövőm is. Egy dolgot tehetek: várok, s majd kiderül, mire szánja el magát. A szóbeszédektől és gonosz pletykáktól függetlenül egyvalami bizonyosnak látszott: a szokásjog szerint Sélá a következő, akinek kötelessége az utódnemzés Támárral. De vajon Júda követi-e a szokásjogot most, hogy már a második fia is halott? Rábízza-e Sélát Támárra, azok után, hogy két fiát eltemette? Támár az elszenvedett kegyetlenkedések miatt titokban sokat sírt, de mások jelenlétében nagy önfegyelemmel tartotta magát. Úgy vélte, ha megalázkodna, és csúszva-mász- va esdekelne Batsúa lábainál, az sem lágyítaná meg anyósa szívét. Próbált tehát emelt fővel járni ellenségei előtt. A gyászidőszak letelt, s egymást követték a hetek. Támár várt. Apósának előbb-utóbb döntést kell hoznia! Júda hetvenöt napot hagyott gondolkodásra, s csak annak letelte után hívatta magához Támárt. Az elmúlt hetekben egyfolytában a lányon törte a fejét. Támárnak kétségkívül joga van Sélához és ahhoz, hogy gyermekeket szüljön, Júda azonban a történtek után okkal tarthatott attól, hogy az utolsó fia is meghal, ha összeházasodik ezzel a nővel. Batsúa váltig állította, hogy Támár ördögi lény és rontást hoz másokra. De ha jobban meggondoljuk, miért tenne ilyet a lány? Fiakat
kell szülnie ahhoz, hogy a saját jövőjéről gondoskodjék. Férjre van szüksége, akitől megkapja ezeket a fiakat. Miért tenné el láb alól éppen azokat, akiktől biztos jövőjét remélheti? Gyermektelen özvegyként semmi esélye. Batsúa továbbra is keserű volt és hajthatatlan. – Nehogy odaadd neki az utolsó fiamat! Életem végéig gyűlölni foglak, ha megteszed! Ez a nő nem kaparinthatja meg Sélát! Ha Batsúa éppen nem kötekedett vagy nem fenyegetőzött, akkor a terafimjával foglalatoskodott. A házat tömjénfüst émelyítő szaga járta át. Minden másnap valami médium jelent meg az ajtónál, azt állítva, hogy a halottól hozott üzenetet. - Szabadulj meg Támártól! – követelte Batsúa. – Tedd ki a házamból ezt az ördögi némbert! Júda soha nem látta Támárt, hogy valami ördögi praktikán mesterkedett volna, de még csak egy egyszerű ráolvasást sem hallott tőle kántálni, ami persze nem jelenti azt, hogy a lány ne tehetett volna ilyet. Támár kevésbé nyitott, mint Batsúa, aki soha nem titkolta a kánaáni istenségek iránti rajongását. Júda tudta, hogy maga az Isten vette el tőle Ért, és hogy ő vette el Ónánt is. Talán ha időben eleget tett volna Támár kérésének, és szembesíti Ónánt a bűnével…! Júda túl sokat nem töprengett ezen a lehetőségen. Mert egyfelől igaz lehet ugyan, hogy Isten sújtott le a fiaira, másfelől azonban a lány kétségkívül rossz ómen. Amióta átlépte ennek a háznak a küszöbét, csak bajt hozott rájuk. Ha megszabadulna tőle, talán békesség köszöntene a házra. Egyetlen fia maradt: Sélá. Batsúának igaza van: a fiút meg kell menteni! És abban is igaza van, hogy a családot sújtó sorscsapások állandó hátterében Támár áll – töprengett Júda. Sélá életét nem teheti kockára azzal, hogy őt is odaadja ennek a nőszemélynek.
Emellett Sélá fél Támártól. Batsúa telebeszélte a fiú fejét, hogy meghal, ha Támárral hál. „Mikor teszed meg, amit tenned kell, Júda?” Támár szavai furdalták a lelkiismeretét, de Júda megkeményítette szívét. Családját meg kell védenie, ez az ő legfőbb dolga! Miért kellene az utolsó fiát is e veszedelmes nőszemély karmai közé dobni? Miért kellene bármit is kockára tennie? Miért verne még nagyobb éket saját maga és a felesége közé? Miért okozna magának még több bánatot? És még valami: Támár valószínűleg meddő! Nem fogant meg az Érrel töltött hónapok alatt. Ahhoz pedig nem eléggé kívánatos, hogy Ónánt el tudta volna csábítani. Miért kellene Sélát odadobni ennek a nyomorult kis boszorkánynak? Sélá az utolsó túlélő fiú, azaz Júda egyetlen örököse, utolsó reménye. Nem, szó sem lehet róla! Júda hívatta a fiát. – Menj Hírához, és maradj Adullámban, amíg nem üzenek érted! Kötelességétől megszabadulva Sélá dicsérte apja döntését, és készséggel engedelmeskedett. Júdában támadt némi szégyenérzet, de hamar túltette magát rajta. Megoltalmazta a fiát – még ha a saját becsülete árán is. Támár nyomban tudta, hogy megint baj van, amikor Aksza kijött a földre, és szótlanul munkához látott. – Mi a baj, Aksza? Mi történt? - Júda ma reggel elküldte Sélát. Támár szíve összeszorult. – Nyilván azért küldte el, hogy őrizze a nyájat. - A nyáj nem Adullám közelében legel, Támár. Márpedig Sélá oda indult. Támár maga elé meredt, és így szólt: – Aksza, én nem tehetek mást: várok. És remélek. - Igen, Támár, valóban nem tehetsz mást – sírta el magát Aksza.
Amikor Júda hívatta, Támárban feltámadt a remény, hogy apósa valami elfogadható magyarázattal szolgál. Ám abban a pillanatban, ahogy meglátta Júdát, tudta, hogy Aksza igazat mondott. Sélá elment, és ez ellen már nincs mit tenni. - Nehéz döntést kellett hoznom – mondta Júda vontatottan, és nem tudott menye szemébe nézni. – Sélá túl fiatal ahhoz, hogy vállalhassa a férji kötelességeket. Sélá két évvel idősebb nála, de Támár úgy döntött, nem vitázik. Júda kifogásokat keres. Mindketten tudják. Ha most ellentmondana, azzal csak magára haragítaná apósát. Szajkózza csak Batsúa a hazugságait. Idővel úgyis kiderül az igazság. Engedelmes lesz, határozta el Támár. Méltósággal viseli sorsát, még akkor is, ha Júda gyáván meghunyászkodik. Az idő neki, Támárnak dolgozik. Az idő és a szükségszerűség. Júdának szüksége van rá. Szüksége van fiú utódra, aki tovább élteti a családfát. Ha Júda nem képes érvényre juttatni az anyai jogot, hogy a menye fiat szülhessen, akkor hitelét vesztett emberré válik. Marad-e becsülete az ilyen embernek? - Ha Sélá felnő, üzenek érted. Támár zavartan pislogott. – Üzensz értem? – kérdezett vissza. Mit jelentsen ez? Fürkészve nézte apósát, és látta, hogy Júda tekintete elkomorul. - Miközben mi tárgyalunk, Batsúa összecsomagoltatja a holmidat. Egyik szolgáját elküldi veletek, hogy a dajkáddal együtt visszavigyen apád házába. - Apám házába? De, jó uram, ez… - Ne vitatkozz! – csattant fel Júda, s nyikkanásnyi időt sem hagyott Támárnak a védekezésre. – így lesz a legjobb. Apád házában várod ki özvegyként, amíg hívatlak. - Legjobb? – kérdezett vissza Támár megütközve. – Kidobnak olyan bűnökért, amelyeket ellenem követtek el? - Nem dob ki senki. Egyszerűen haza fogsz menni.
- De nekem ez az otthonom. Még ha rideg és barátságtalan is, mint ahogy mindig is az volt! - Ne gyalázd többet a családomat! Az ő érdekükben kellett meghoznom ezt a döntést. Amióta itt vagy, csatamezővé változtattad a házamat. - Ez igazságtalanság! – fakadt sírva Támár, és végletekig megalázottnak érezte magát. Júda elfordult. – Könnyekkel nem tudsz meghatni. A döntésemet pedig nem vonom vissza – szólt ridegen. Támárt elöntötte a düh. – Azt hiszed, hogy apám tárt karokkal fogad? – kérdezte, s igyekezett úrrá lenni elszabaduló indulatain. – Egy kétszeres özvegyet? Aki gyermektelen? Akit kikosaraztak és kihajítottak? Júda kérlelhetetlen volt. – Mondd meg neki, azt akarom, hogy özvegyként a házában maradj mindaddig, amíg Sélá felnő! Ha eljön a nap, hívatni foglak. Támár fölemelte fejét, és mélyen apósa szemébe nézett. - És tényleg hívatsz? - Azt mondtam, hívatlak. Támár nem volt hajlandó levenni róla a szemét. Hadd lássa ez az ember, mennyire bízik benne, hadd érezze, éppen most, amikor cserbenhagyja őt! Júda elvörösödött, szeme megrebbent. – Nem bízol bennem? Támár nem válaszolt, csak eltűnődött. Mikor látta valaha is Júdát azt cselekedni, amit a tisztesség megkövetelt? - Megígérem! – hadarta Júda. – Tessék! És most elindulnál végre, további akadékoskodás nélkül? Támár beletörődve távozott. Batsúa az ajtó előtt állt, diadalmasan és könyörtelenül. – A dajkád odakint vár – mondta. Támár könnyekkel küszködve haladt el mellette, de Batsúa nem érte be ennyivel. Követte Támárt a bejáratig, s onnan figyelte őt. – Mindannyian örülünk, hogy megszabadulunk tőled!
Támár nem nézett vissza. És Aksza tekintetét is kerülte, nehogy sírva fakadjon, Batsúa még nagyobb örömére. - Júda visszaküld minket apámhoz. Aksza szeme felszikrázott. – Megátkozom Batsúát és egész háza népét! – tört ki belőle, s megindult a ház felé, de Támár karon ragadta és visszarántotta. - Nem teszel semmi ilyet! Ez az én otthonom, az én családom. Nem számít, Júda mit gondol, én ide tartozom. Aksza szeme megtelt haragos könnyekkel. – Ezek nem érdemelnek meg téged! – suttogta. - Júda kiválasztott engem, Aksza. És én abban a reményben fogok élni, hogy méltó leszek ehhez a választáshoz. Ha mindenáron mondani akarsz valamit, akkor imádkozz inkább a családért! Kísérő szolgát, aki segítette vagy védte volna őket, persze nem küldtek velük. Egy árpacipóval meg egy tömlő vízzel bocsátották útra kettejüket, hogy azon osztozzanak. Amikor kellő távolságra értek, s a házból már nem láthatták őket, Támár térdre rogyott, s kitört belőle a keserves zokogás. Két kézzel a porba markolt, s beborította fejét. Aksza nem talált vigasztaló szavakat, így hát ő is sírva fakadt. Zimrán háza mindössze nyolcmérföldnyire volt. Tűző nap nehezítette léptüket, de annál is nehezebb volt a szívük. Támár alkonyaikor lépte át apja házának küszöbét. Amikor apja megpillantotta, nem repesett az örömtől.
Zimrán mindenkit kiparancsolt. Támár anyja, Aksza, a húgok és fivérek, mind sietve engedelmeskedtek. Legszívesebben ő is elmenekült volna apja haragja elől.
Neki azonban nem volt választása, némán tűrnie kellett Zimrán elszabaduló őrjöngését. Talán a végére lecsillapul, és valamelyest megszánja őt. - Azért adtalak Júda fiához, hogy gyermekeket szülj neki, és hogy béke legyen közöttünk! Ehelyett tönkretettél! Az egész családunkat tönkretetted! Támár tudta, hogy meg kell őriznie hidegvérét, máskülönben elveszett. – Júda szavát adta, hogy hívatni fog, ahogy Sélá annyi idős lesz, hogy teljesítheti velem szembeni kötelességét. Zimrán gúnyos pillantást vetett felé. – És te hiszel ennek a hébernek? Ostoba! Sélá alig pár évvel fiatalabb Érnél. Három, legfeljebb négy évvel! És Júda most azt mondja, hogy Sélá nem elég idős ahhoz, hogy apa lehessen? Hmm! Ha tényleg annyira zöldfülű, akkor miért viszi magával birkanyírásra? Ragaszkodnod kellett volna a jogaidhoz! A következő pillanatban lendült Zimrán keze. Támár megingott apja ütésétől és térdre rogyott. – Mindent megtettem, atyám. - Nem eleget! – ordította Zimrán lila arccal, ökölbe szorított kézzel. – Ott kellett volna maradnod, ehelyett megfutamodtál. Mi hasznom belőled? Szégyent hoztál a házamra! Támár lüktető arcára szorította egyik kezét. Szíve kalapált a félelemtől. Nem szabad meghátrálnia! Észnél kell lennie! – Júda megígérte, atyám. Megígérte! - Igazán? És mit ér egy héber ígérete? A héberek egyezséget kötöttek Sikemmel, nem igaz? És nézd meg, mi lett belőle! – harsogta Zimrán, és lánya fölé tornyosult. – Leveszem rólad a kezem! Ha Júda nem tűr meg a házában, én miért tűrnélek meg a sajátomban? Mindenkire szerencsétlenséget hozol! Túl kell élni, hajtogatta magában Támár. – Ha veszélyt akarsz, atyám, ne törődj Júda kívánságával! Dobj ki a házadból! - Júda kívánságával? Miféle kívánságával?
- Júda gyarapítani kívánja a háza népét – mondta Támár, és arra gondolt, vajon fél-e még az apja Júdától. Csak remélhette, hogy igen. – Szerinted, atyám, Batsúa tud még fiakat szülni Júdának? Aligha. Száraz, mint a por, és hideg, mint a kő. Odaadhatja-e Júda a fiát egy másik nőnek, mielőtt Sélá teljesítené a velem szembeni kötelességét? Júda nagyobb családot akar, és én vagyok az, akit a gyermeknemzésre kiszemelt. Mi változott a döntése óta? Zimrán szeme megvillant. – Ha Júda komolyan gondolná, hogy megtartja szavát, akkor nem küldött volna vissza téged. Azért küldött vissza, mert meg akar szabadulni tőled. És ráadásul híre megy, hogy Júda azt hiszi, az én házamból való lány hozta rá a szerencsétlenséget! Milyen kegyetlen szavak ezek! Támár szemét forró köny- nyek perzselték. – Adj időt Júdának a gyászra, atyám! Adj időt neki a gondolkodásra! - Időt! Amit nyertem a házasságoddal, mind odaveszett! Azt hiszed, ezek után Júda idehozza a nyáját a földjeimre, miközben tudja, hogy te is itt vagy? Új pásztorokat kell találnom, hogy idetereljék a jószágaikat, máskülönben tönkremegy a gazdaságom – mondta Zimrán, és fenyegetően rámeredt. – Hasznavehetetlen vagy! Sorscsapás a házamon! Itt van a nyakamon a többi lányom, akiket férjhez kell adni! Mit gondolsz, honnan szerzek olyan férfit, aki egy magadfajta elátkozott nő húgáért házassági ajánlatot tesz? Júda hálás lenne, ha megölnélek! A kíméletlen és meggondolatlan szavak csak úgy záporoztak Támárra, és sokkal jobban fájtak, mint a valóságos ütések. Belül reszketett, de gyöngeségét nem merte kimutatni. – Ahogy óhajtod, atyám. Üss agyon! És ha majd Júda hívat, hogy a fiának fiakat szüljek, válaszold neki, hogy „Támárt dühömben agyonvertem”. - Kihajítalak, ugyanúgy, ahogy ő tette.
- Júda hazaküldött az apámhoz, hogy biztonságban legyek. Megmondod majd neki, hogy nem fogadtál vissza? Megmondod ennek a héber harcosnak, hogy elzavartad a menyét más emberek földjére gyűjtögetni, kenyeret koldulni, és a túlélésért a testét áruba bocsátani? Júda bizonyára meg fogja érteni! A héberek hajlíthatok, ugyebár. És könyörületesek. Hamar megbocsátanak annak, aki ellenük tesz. Az apósom pontosan olyan irgalmas lesz hozzád, ameny- nyire te vagy énhozzám! Zimrán hallgatott. Támár kihasználta a pillanatnyi előnyét. – Ha tönkreteszei, és Sélá már nem tud velem mit kezdeni, mi lesz akkor Júda családjával? Én akkor is Júda menye maradok. Sélá az utolsó fia, atyám! Vagy talán Júda olyanfajta ember, aki hagyja a családját kihalni? Kiválasztott engeml – mondta Támár nyomatékkai, és hatásszünetet tartott. Elgondolkodva nézett apjára. – Persze, ha vissza akarod adni a menyasszonyi díjat… Apja elsápadt. Támár szelídebbre fogta. – Júda egyszerű dolgot kér tőled, atyám. Adj elemózsiát, vizet, hajlékot egy időre, és fogadd áldását érte. - Mennyi időre? - Pár évre, talán. Mindössze addig, amíg Sélá férfivá serdül, hogy a férjem lehessen. A félelem elég mélyen gyökerezik apjában, és éppen ez emelhet védfalat Támár köré. – Júdát szövetségesednek akarod, nem ellenségednek, igaz, atyám? Hiszen ahhoz nem vagy elég erős, hogy szembeszállj vele. Zimrán gúnyosan elvigyorodott, szeme alattomosan villant. – Ö is csak ember, és most már csak egy fia van. Támáron jeges rémület futott végig. Lehet, hogy veszélybe sodorta Júda házát azzal, hogy emlékeztette apját a család számbeli fogyatkozására? Nem volt nehéz kitalálni, mi jár az apja fejében. Neki hat fia van! Támár
ösztönösen Júda védelmére kelt. – Júdának sok testvére van, atyám, sok szilaj fivére! Az ő atyja pedig nem más, mint Jákob, aki kapcsolatban áll a láthatatlan, élő Istennel. Azzal az Istennel, aki Sodomát és Gomorát elpusztította. Ne felejtsd el, mit műveltek Jákob fiai Sikemmel! Egy egész várost pusztítottak el, csak azért, mert egyetlen lány becsületén csorba esett. Talán én nem Júda leánya vagyok? Nem az elsőszülöttjének, Érnek a felesége, a második fiának, Ónánnak a felesége, és az utolsó fiának, Sálának az ígért, jövendőbeli felesége? Mit gondolsz, mit fog tenni Júda Istene, ha megpróbálod tönkretenni a háza népét? Zimrán elsápadt. Szája szélét nyelvével idegesen megnedvesítette. – Dolgozni fogsz! – mondta dühödten. – Nem fogsz lustán henyélni és kövérre hízni az ígéretén! Szolga leszel a házamban, mindaddig, amíg Júda nem hívat. Támár fejet hajtott, így apja nem láthatta a megkönnyebbülését. – Szerény szolgád vagyok, atyám. - Azt reméltem, hidat fogsz építeni közöttünk – mondta Zimrán keserűen. – A csillagok nem jósolták meg a bajt, amit a nyakamba zúdítottál. Támár torkát könnyek fojtogatták. Nagyot nyelt, majd higgadt méltósággal szólalt meg. – Egy napon Júda megköszöni neked. Zimrán epésen felnevetett. – Kétlem, de egy mihaszna lány miatt nem kockáztatok. A szolgálólányokkal fogsz aludni. Arra alkalmatlan vagy, hogy a húgaid közt hálhass. Támár méltóságteljesen felkelt a padlóról. – Júda Istene áldjon meg az irántam való jóságodért! Zimrán szeme összeszűkült. – Mielőtt elmész, azt akarom, hogy véss valamit jól az eszedbe! – mondta szúrós tekintettel. – Fiatal vagy. Az özvegyi ruhádat idővel nehezen fogod viselni. Ahogy telnek az évek, fogy az esélyed, hogy gyermeket szülhess. - Hűséges leszek, atyám.
- Most ezt mondod, de eljön az idő, amikor arra vágysz majd, hogy a vezeklőruhát és a fekete tsaipho&at levehesd. De figyelmeztetlek: ha meg mered tenni, Júda kezébe adom sorsodat. És mindketten tudjuk, mit fog jelenteni ez számodra. Halált, semmi kétség, amit ünneplés követne. - Hűséges leszek. Az életemre esküszöm. Minden erőmmel azon leszek, hogy Júda házára dicsőséget hozzak! – mondta Támár, s habár szeméből könnyek patakzottak, felszegte állát, és apja szemébe nézett, mielőtt távozott.
Júda már rég elfelejtette volna Támárt, ha Batsúa rögesz- mésen nem hozakodik elő azzal, hogy valamilyen módon bosszút álljon a szerencsétlen lányon. Támár távozása után sem hagyta békén a férjét. - A fiaim halálát meg kell torolni! Amíg ez a nő él, nem lesz nyugodalmam! És Júdának sem. Batsúa elhanyagolta a háztartást, a házimunkát néhány lusta szolgálóra bízta, míg ő éjjelét-nappalát azzal töltötte, hogy isteneinél bosszúért lihegett. Halált kívánt Támárra, és sorscsapást Zimrán egész háza népére. - A lány elment! – védekezett Júda csüggedten. – Hagyj már békén, és felejtsd el őt! - Ez megint rád vall! – rikoltotta Batsúa vádlón. – Két fiamat temettem el miatta! Ha talpig férfi lennél, megölted volna! Soha nem bocsátom meg, amit velem tett! Soha! – fogadkozott, s visszatért bálványaihoz, hogy bosszúért rimánkodjon. Júda magára hagyta a siránkozásaival. Vajon a kőbálványok meghallják a szavát? A fából vagy agyagból
készült terafimok vajon változtathatnak-e bármin is? Mindegy! Csak valamiben végre vigaszt találjon ez a nő! Szó se róla, megfordult Júda fejében, hogy kellene egy második feleség. Egy új asszony még fiakkal ajándékozhatná meg, de a gondolat, hogy egy újabb nővel éljen egy fedél alatt, egyenesen elborzasztotta. Olyan házban nőtt fel, ahol négy feleség élt együtt. Pontosan tudta, mennyi gondot okoznak az asszonyok a férfiembernek, még azok is, akik ugyanabban az Istenben hisznek, akiben ő. Atyja élete soha nem volt könnyű. Júda anyja és Ráhel – apja kedvenc felsége - folyamatosan hadilábon álltak egymással, azon versengve, hogy melyikük szül több fiat. A helyzet csak rosszabbodott, amikor mindkettő felajánlotta Jákobnak a maga szolgálólányát ágyasnak, mivel mindegyik azt remélte, hogy ezzel feléje billen a mérleg nyelve. Fiaikat nekikeseredett küzdelemben választották el. De Jákob szívét soha semmi nem tántorította el Ráheltől. Jákob imádta őt, attól a pillanattól kezdve, hogy először meglátta, és amikor Ráhel gyermekágyban meghalt, Jákob csaknem belepusztult. Igazából még mindig őt szerette. Józsefet és Benjámint, akik Ráheltől születtek, jobban szerette, mint a többi fiát. Most tehát Júda úgy döntött, nem szabadít magára még több bajt azzal, hogy újabb feleséget vesz a házhoz. Egy asszony is elég gonddal jár bármely férfiembernek. Két feleség, dupla gond. Mostanában gyakran felidézte, hogy valaha mennyire szerette Batsúát. Ifjúsága asszonya volt, és fiainak anyja. Nem állíthatja félre egy másik asszony kedvéért, még ha ilyen házsártossá vált is. Arról nem beszélve, hogy nyomban építhetne egy másik házat, hiszen belegondolni is rossz, mit művelne Batsúa egy másik nővel. Elég volt látni, hogyan bánt Támárral! Júda úgy védekezett a Batsúával mindennapossá váló összetűzések ellen, hogy nyáját kiterelve, kőházától
távol ütött tanyát. Igazolható oka volt rá, hogy hetekre eltűnjön a végeken. Csakhogy a balsors odakint a mezőkön, asszonyától távol is nyomába szegődött. Borjúit és bárányait betegségek pusztították vagy ragadozók tizedelték. A nap felperzselte legelőit. Amikor állatait a zsákmányra éhes rablók elől védett vádiba terelte, esők zúdultak a hegyekre, özönvízzel árasztva el a kiszáradt folyómedreket. A hirtelen jött áradat temérdek állatot sodort el, felpüffedt tetemeiken keselyűk lakmároztak. Otthonába visszatérve azt látta, hogy szőlővenyigéit penész rágta szét. Pálmafáin bogarak élősködtek. Kertje, hűséges szolgálók híján, parlagon hevert. Az ég bronzra váltott, a föld mintha vasból lett volna! Még Batsúa is megbetegedett, mert az elégedetlenség keserű odva mérget szórt szét egyre ványadtabb testében. Arca csontossá élesedett. Hangja recsegett. Sötét szeme megkeményedett, mint az obszidián. Örökké panaszkodott: nyakát, hátát, gyomrát, beleit fájlalta. Júda kuruzslókat hívatott, akik elvették a pénzét, és használhatatlan koty valékokat sóztak rá. Minden, amit Júda húsz esztendő kemény munkájával felépített, a szeme láttára porladt szét. És tudta, miért. Isten ellenem van! Juhakolja ajtajánál, a kemény földön fekve, fejét egy párnaként szolgáló kőre hajtva, Júda az esti égboltot fürkészte, és arra az ígéretre emlékezett, melyet Isten Jákobnak adott oly sok évvel ezelőtt – ugyanarra az ígéretre, melyben annak idején Jákob atyja, Ábrahám részesült Istentől. Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. Annyi utódod lesz, mint égen a csillag. Júdát lázálmok gyötörték azzal a dótáni végzetes nappal kapcsolatban. Saját szavai kísértették: Mi haszna, ha megöljük testvérünket… ? Gyertek, adjuk el az izmáeli kereskedőknek! A kiszáradt kút sötét
veremként tátongott álmaiban, és mintha hallotta volna öccse segélykiáltását. Júda tudta, hogy mindez amiatt van, amit ő és a testvérei Józseffel műveltek – egész élete ezért hever most romokban. Nincs visszaút, bűnrészességét nem lehet meg nem történtté tenni. Segítsetek, testvéreim! Segítsetek! Júda emlékezett, ahogy a fiú kétségbeesetten küzdött béklyói ellen, és zokogva rimánkodott segítségért azoktól, akiknek védelmezniük kellett volna őt. Segítsetek! A fiú zokogása még mindig visszhangzott Júda fülében, ugyanúgy, mint azon a napon, amikor Józsefet testvérei szeme láttára elhurcolták Egyiptom felé. Júda akkor nem könyörült meg Józsefen. Júda most nem várt könyörületet Istentől.
Kifelé engedelmesnek mutatkozott, belül azonban lázadt a sorsa ellen, hiszen nem lehet az a végzete, hogy gyermektelenül élje le az életét, s így kelljen meghalnia. Négy év telt el, de Támár konokul kapaszkodott a reménybe. Még mindig fiatal, még mindig van ideje. Keményen dolgozott apja gazdaságában. Panaszra nem adott okot. Agyagedényeket készített, kosarat font, ruhát szőtt. Szerszámot fabrikált fivéreinek és húgainak, amivel a földeken dolgozhattak. Apja mindig megvárta, míg a pásztorok elterelik nyájaikat, s csak akkor küldte ki őt a földekre dolgozni. A munka kimerítő volt, mégis szívesebben tartózkodott odakint, a szabadban. Inkább a kövek súlya, mint mások megvetésének terhe! Apja gazdasága felvirágzott. Ez volt a harmadik év, amikor Zimrán kétszeres terményt aratott földjeiről. – Hol az a sorscsapás, amiben olyan biztos voltál, hogy rád szabadítom? – kérdezte Támár kihívóan. - Várd ki a végét, mit hoz a jövő év!
Az ötödik esztendőre apja gazdasága olyannyira fellendült, hogy mindenki megbocsátotta Támár jelenlétét. Húgai férjhez mentek, és őt is visszafogadták a házba. Fivérei megnősültek. Támárt most már szánták inkább. Szép dolog a részvét, de nem kért a sajnálkozásukból. Tudta, hogy lenézik őt, és lenézik Júda házát. Kitartott a reménye mellett. Valósággal belekapaszkodott a reménybe. Egy napon Júda üzenni fog érte! Eljön a nap, amikor gyermekei születnek. Eljön a nap, amikor Júda háza erős lesz, és őt nagy becsben fogják tartani, mert fiakat szül, akikre mindenki büszke lesz! Égett a vágytól, hogy családanyaként elfoglalhassa jogos helyét Júda törzsében, a férje mellett. Van-e ennél nagyobb álom egy asszony számára? Olykor azonban éjszakánként, amikor meghallotta bátyja elsőszülött fiának édes nyöszörgését, Támár könnyekre fakadt. Vajon lesz-e valaha saját gyermeke? Az ugye nem lehet, hogy Júda cserbenhagyja? Biztos, hogy hívatni fogja! Szavát adta rá! Talán az idén. Talán jövőre. Ó, csak minél előbb! Amikor Támár egyedül maradt kint a mezőn, tekintetét az égre emelte, arca könnyben fürdött. Meddig még, ó, Uram, meddig kell tűrnöm a magányt? Meddig kell várnom az igazságra? Ó, Júda Istene, segíts, kérlek! Mikor érti meg fiad, hogy én vagyok az, aki utódokat adhatok házának? Fiakat, akikre szüksége van, hogy a Júda név fennmaradjon? Nyisd fel szemét, Istenem, és lágyítsd meg szívét, Jó Uram! Az imádság Júda láthatatlan Istenéhez – ez maradt Támár egyetlen vigasza. És csak várt… és várt… és várt…
öt
Vásárnapkor, míg apja és fivérei a városkapunál múlatták az időt cimboráikkal, Támár a kecskebőr sátornál maradt anyjával, és lenből készült ruhákat árult. Éles szemű, éles nyelvű kuncsaftoktól soha nem jött zavarba, és amikor ő állt a pultnál, az elárusítóhely mindig szép hasznot hozott. Anyja bízvást ráhagyhatta az üzletet. Élénk kereskedés folyt, és Támárnak akadt dolga épp elég, míg anyja a sátorban ült, és napot, holdat, csillagokat szőtt a piros köntösre, melyet Timnában szolgáló legidősebb lányának készített. Támár nővére minden évben új köntöst és új fátylat kapott. Zimrán morgott a ruha és a színes fátylak költségei miatt, de soha nem tagadta meg feleségétől, hogy megvegye, amire legidősebb lányuknak szüksége van. Egy templomi papnőnek a legjobb dukál, annál is inkább, mert Zimrán mohón vágyott az istenek kegyeire, egyenként bármelyikére, és együtt az összesére. Támár anyja órákon át szöszmötölt a finom szövetekkel és az apró gyöngyökkel, díszítgette a köntösöket és a csodás fátylakat, melyeket külhoni vörös és kék színű kelmékből varrt. Piciny csengettyűk sorából bokapereceket is készített. Támár réges-rég elnyűtté koptatta gyászruháit, de soha nem kért újat, és nem vágyott a nővérének küldött cifra kelmékre. Megelégedett a maga, bőre szabott fekete tsaiphjával, mely tetőtől talpig eltakarta. A szerény öltözék nem zavarta, sivár élete meddősége azonban annál inkább. Kétségbeesése lassan kezdte felőrölni elszántságát. Többre hivatott ennél! Arra nevelték és arra tanították, hogy feleség és családanya legyen belőle! Hat év telt el, és Júdától még mindig nem jött üzenet! Támár fölállt a székéről, és alkudni kezdett egy kuncsafttal. Késő délután volt, s a férfi olcsón próbált minőségi szövetekhez hozzájutni. Támár nem fogadta el a felkínált árat, és visszaült. A vevő többet ajánlott. Újra
alkudtak. Végül a férfi mégiscsak megvette az utolsó szövetdarabot, és elment. Támár megkönnyebbülten felsóhajtott, és letelepedett anyja mellé a sátor belsejében. - Fogytán a kék szövet! Azt hittem, elég lesz a selyemövhöz, de most látom, hogy kevés. Menj, és vegyél, de ne maradj el! Támár végigment a piacsoron, ahol az asztalok temérdek árutól roskadoztak: füge és gránátalma kosárszám, olajbogyó és méz csuporban, borostömlők, csordultig telt edények keleti karavánokon érkezett fűszerekkel. A kereskedőasszonyok szoknyái körül gyerekek lábatlankodtak. Voltak özvegyasszonyok is, de azok mind jóval öregebbnek tűntek Támárnál – békésen üldögéltek, míg felnőtt fiaik, menyeik az üzletet vitték. Megvette a kék szövetet, és elcsigázott hangulatban visszaindult anyjához. Másik soron ballagott végig, ahol fából, agyagból és kőből készült terafimokat árultak, meg edényeket, kosarakat és fegyvereket. Zaklatott volt és búskomor, amikor hirtelen két férfit vett észre, akik egyenesen feléje közeledtek. Az egyik valahonnan ismerősnek tűnt. Összevont szemöldökkel fürkészte, talán bátyjai cimborái közül való? De ahogy közelebb ért, felismerte: Sélá az! Támár döbbenten meredt rá, teljesen felnőtt férfit látott maga előtt, aki már szakállal és széles vállal büszkélkedhet. Egy kánaáni suhanccal jött, görbe késsel volt felfegyverkezve mindkettő. Borostömlő a vállukon, és szemlátomást részegek! Sélá dölyfösen lépkedett a keskeny átjárón, nekiment egy férfinak, félrelökte és ócsárolta. Támár jéggé dermedt. Tátott szájjal meredt rájuk, szíve majd kiugrott a helyéről. - Nézz oda, Sélá! – röhögött a cimbora. – A nyomorult özvegy nem tudja levenni rólad a szemét. Talán akar tőled valamit. Sélá félresöpörte Támárt az útjából, alig nézett rá, csak durván rámordult: – Tűnj az utamból!
Támár arca lángba borult: íme, Júda fia! Még csak meg sem ismeri őt! Mintha csak Ért látná: egy dölyfös, másokat lekezelő alakot. Támár megszédült, egy pultnak ütközött, agyagterafimok csörrentek. Az árus rémülten kapott portékái után, Sélá és cimborája meg röhögve ténfergett tovább. „Tűnj az utamból…!” Támáron düh és kétségbeesés lett úrrá. Júda egy percig sem gondolta komolyan az ígéretét! Mihez kezd, ha apja meghal? – hasított Támárba a gondolat. Kenyérmorzsákat koldul fivérei asztaláról, vagy kimegy a földekre, s idegenek tarlóin kutat elhullott gabonaszemek után? Élete hátralevő részét az elhagyatottság szégyenében és mások szánakozását tűrve kell végigszenvednie. Mert Júda cserbenhagyta őt! De nemcsak erről van szó! Júda hazudott. Ő pedig itt maradt kisemmizve. Jövőjétől megfosztva! Reménytelenül! Támár visszatért apja sátrához, és átadta anyjának a kék szövetet. Majd visszavonult a legsötétebb zugba, arcát eltakarta. - Soká jöttél. Mi tartott eddig? Forró könnyek égették Támár szemét, nem fordult anyja felé. – Alkudni kellett az asszonnyal. Nem akart engedni az árból – mondta, s próbálta leplezni szégyenét. Anyja nem firtatta a dolgot, de Támár érezte figyelő tekintetét. – Valami baj van, Támár? - Fáradt vagyok – mondta. Igen, az volt: végtelenül fáradt a várakozástól. Fáradt a reménykedéstől, a Júda szavába vetett csalfa hittől. Fáradt egy meddő élet hiábavalóságától! Keze ökölbe szorult. Bölcs tanácsra volna szüksége, de kiben bízhat? Apjához nem fordulhat, hiszen Zimrán mindössze annyit mondana: lám, mindvégig nekem volt igazam. Júda kidobott a házából, és megszabadult tőled. Anyjával sem oszthatta meg bánatát, mert ő már régen beletörődött a dolgok
menetébe. Ahogy múltak az évek, egyre több segítségre szorult. Apja elég gazdag volt ahhoz, hogy szolgálókat fizessen anyja mellé, de a fellendült gazdaságból befolyó busás hasznot inkább egy új kőraktár megépítésére fordította, ahol a fölös gabonát lehet tárolni. A vásárnap véget ért, a sátrakat lebontották. Apja és a testvérek időben érkeztek, hogy a szamarat felmálházzák. Hosszú út állt előttük hazáig. Támár egy szót sem szólt Séláról. Csak amikor Akszával kettesben maradt. - És legalább mondott valamit? - Ó, igen. Azt mondta: „tűnj az utamból”- felelte Támár, s kezét a szájához kapta, hogy elnémítsa a feltörő zokogást, melytől egész teste megremegett. Lehunyta szemét, s próbált uralkodni magán. Megrázta a fejét. Aksza átkarolta, a hátát simogatta. – Sajnos tudtam, hogy eljön ez a nap. - Ott álltam előtte, Aksza, és még csak meg sem ismert! - Fiatal lány voltál, amikor Júda házába kerültél. Ma már érett asszony vagy. Nem csoda, hogy Sélá nem ismert meg. Még azt is kétlem, hogy Júda megismerne. - Nem érted, mit jelent ez! - Dehogynem értem. Te vagy az, aki soha nem akarta megérteni! Támár elhúzódott. – Azt hittem… Aksza megrázta a fejét. – Reméltél. Te voltál az egyetlen, aki hitt ebben az emberben – mondta, és gyöngéden megérintette Támár arcát. – Ő sajnos ilyen ember. Egy hitszegő. - Valamit tennem kell, Aksza! Nem hagyhatom ennyiben a dolgokat. Késő éjszakáig törték a fejüket, de megoldásra nem jutottak. Támár a végére teljesen kimerült, és ahogy ledőlt, nehéz álomba zuhant.
Kecskefejés közben toppant be az anyja az istállóba. Nyomban látszott, hogy nagy baj van. Támár fölállt. – Mi történt, anyám? - Júda felesége meghalt. Könnyek gördültek végig az idős asszony ráncos arcán, de a szeme szikázott, mint a tűz. Támár hátralépett, a vér megfagyott ereiben. – Kitől jött az üzenet? - Senkitől! Apád véletlenül tudta meg. Egyik barátja mondta, aki a héberekkel üzletel. Már el is temették az asszonyt! Téged pedig még csak meg sem hívtak gyászolni – mondta feketén izzó szemekkel. – Hogy az én lányomat egy héber így megalázhassa! És hogy semmit ne lehessen tenni ellene! Ez visz engem a sírba! – zokogott kétségbeesetten. Támár elfordult, lehunyta a szemét. Legszívesebben föld alá süllyedt volna szégyenében. Újra porig alázták! Anyja közelebb lépett. – Mikor fogod már föl a helyzetedet? A bátyád látta Sélát a piacon. Megesett rajtad a szíve, és inkább nekem mondta el, nem az apádnak! Séla felnőtt férfi! Talán át is vette már apja gazdaságát. Nem csodálkoznék, ha saját feleséget választana, és fütyülne a kötelezettségére. Hát ezt tette Júda! Támár másfelé nézett. Amit anyja mond, az igaz. Júda soha nem tartotta kézben a fiait. Se Ért, se Ónánt nem tudta megzabolázni. Miért éppen Sélát tudná? Júda családjában mindenki a pillanatnak élt, senki nem törődött a holnappal. Támár megremegett, s fel-alá kezdett járni. Valamit tennie kell! Vagy legalább sikoltani! Visszaült, és folytatta a kecskefejést. - Nem szólsz semmit? Egy ilyen hírre? Ez a hitvány alak cserbenhagyott téged!
- Elég! – nézett fel anyjára szikrázó szemekkel. – Nem gyalázom Júdát. Sem a fiait. Hű maradok a férjem családjához, és nem érdekel, hogyan bánnak velem. Tőletek sem kapok mást! Bárcsak a gondolatait is ugyanúgy féken tudná tartani, ahogy a nyelvét! - Mi legalább kenyeret adunk neked. - Elég szűkmarkúan. Amúgy minden falatért keményen megdolgozom. - Apád azt mondja, el kellene menned Kezíbbe, a városkapuhoz, és igazságért kiáltani! Szóval az apja is tud mindent! Hiánytalan a megaláztatás! Homlokát a kecskének támasztotta, fájdalma olyan mélyre hatolt, hogy még könnyezni sem tudott. - Már réges-rég fel kellett volna lázadnod Júda ellen! – folytatta anyja kíméletlenül. – Jogod van hozzá! Itt fogsz ülni életed végéig, tétlenül? Ki gondoskodik rólad, ha megöregszel? Mi lesz veled, ha már nem tudsz dolgozni? Mi lesz, ha már a tarlóra sem tudsz kimenni gyűjtögetni? Anyja letérdepelt mellé, és megragadta a karját. – Mondd el a világnak, hogyan bánt veled ez a héber! És hogyan hozott szégyent ránk! Hadd tudja meg a világ, hogy Júda esküszegő! Támár az anyjára nézett. – Én jobban ismerem azt az embert, mint te, anyám! Ha egész Kezíb és Adullám előtt megszégyenítem, azt nem köszöni meg! Gondolod, ha apósom nevét bemocskolom, megesik rajtam a szíve, és nekem adja Sélát? Anyja megvető arccal felállt. – Szóval ülsz tovább és vársz. Elfogadod, amit tett veled. Belenyugszol, hogy telnek az évek, és gyermektelenül öregszel meg. Támárból forró, nehéz könnyek törtek fel. - Hány éved van rá, hogy gyereket szülhess? A fiatalság nem tart örökké! És mi lesz veled, ha apád meghal?
Támár tenyerébe temette arcát. - Kérlek, ne kínozz, anyám! Keresem a megoldást… – elakadt a szava, és felzokogott. Anyja hosszan hallgatott. Gyöngéden Támár vállára tette kezét. – Az asszonyélet nehéz, Támár. De férfi nélkül lehetetlen. Támár remegve felsóhajtott, és elmerengett a távolba, a hegyek felé. – Ha valaki, hát én aztán tudom – mondta, s eldörzsölte könnyeit, majd anyjára nézett. – Találok megoldást! Anyja mélyet szippantott a levegőből, és ő is a hegyek felé nézett. – Apád barátja azt mesélte, hogy Júda felesége régóta betegeskedett. Legalább két éve. Lassú, kegyetlen halála lehetett – mondta, s tétován összevonta szemöldökét. - Júdának csak egy felesége volt, ugye? - Igen. Batsúa. - Ágyasok? - Egy sem. Tej loccsant az agyagedénybe, ahogy Támár megint nekilátott a kecskefejésnek. Úgy döntött, elengedi a füle mellett anyja finom célzását. Szenvedett ő már eleget, még csak az kéne, hogy egy ilyesmit is a nyakába vegyen. - Apád ismerőse azt is mondta, hogy Júda az adullámi barátjával Timnába készül – folytatta anyja, majd szünetet tartott, hogy a szavak leülepedjenek. Aztán hozzátette: – Hamarosan kezdődik a birkanyírási ünnep. Támár felnézett rá. Anyja halványan elmosolyodott, szeme élénken csillogott. Többet nem mondott. Ujja hegyével finoman megérintette Támár vállát, majd magára hagyta, hogy gondolkozzék. Támár gondolatai vadul kavarogtak, de a keze szorgosan dolgozott. Lehet, hogy Júda ki akar bújni az ígérete alól, de attól még az asszonyi jogok érvényesek. A kánaáni szokásjog szerint, ha Júda nem engedi Sélát
vele hálni és fiat nemzeni, akkor Júda tartozik a férji kötelességgel. Júda tehát elmegy a birkanyírásra, annak ellenére, hogy a felesége most halt meg! Ez önmagában is felháborító! Timná, mint forgalmas kereskedelmi központ, tudvalévőén az Astarte-imádás székhelye is egyben. Támár pontosan tudta, mire készül apósa Timnában. Tucatszám lézengenek ott a közönséges szajhák, akik egy szelet kenyérért vagy egy pohár borért árulják testüket. Ez a sors várna Támárra is, ha apja kitenné a szűrét. Úgy érezte, nem ülhet tovább tétlenül, arra várva, hogy Júda mikor váltja be ígéretét, melyet egyébiránt a jelek szerint esze ágában sincs teljesíteni. És gyorsan kell cselekedni, máskülönben Júdát elragadja a bujaság, aminek az lesz a következménye, hogy az első jöttment timnái némbernél felelőtlenül eltékozolja magját – mely tudvalévőén és törvényesen Támárt illeti. Ajkába harapott, és gyorsan átgondolta a lehetőségeit. Folytathatja szűzies életét, és várhatja, hogy Júda megtegye azt, amit – most már nyilvánvaló – nem óhajt megtenni. A másik lehetőség, hogy ő maga megy Júda elé! Kéjnőnek álcázza magát, és kiáll az út mellé. Sélá nem ismerte meg a piacon, Júda miért ismerné föl? Bevitte a tejesköcsögöt a házba, ahol anyja az utolsó simításokat végezte nővére fátylain. Letette az edényt, ránézett az anyja ölében szétterülő pompás szövetre. Mi lenne, ha nővére ruháját öltené magára? - Ez a legszebb fátyol, melyet valaha készítettem – mondta az anyja, miközben elkötött és elharapott egy cérnaszálat. - íme, kész! – emelte magasba. Támár kivette anyja kezéből a fátylat, és óvatosan végigfuttatta rajta ujjait. – Igazán szép! - Ezt nézd! – emelte fel anyja a ruhát, hogy Támár is jól lássa. – Mindent elkészítettem, amire a nővérednek
szüksége van: fejpántot, fátylakat, köntöst, selyemövet, boka- pereceket és szandált – mondta, és Támár felé fordult. – A fátylat hagytam utoljára. Anyja kinyújtotta a karját, és Támár óvatosan ráhelyezte a finom szövetet. Észrevette, hogy anyja keze megremeg, ahogy a fátylat gondosan összehajtja, és a kosárba helyezi. - Apád azt mondja, a csomagot két napon belül el kell küldeni. Időben oda kell érnie, hogy a nővérednek az ünnepre mindene meglegyen. Vajon sejti-e az anyja a fejében érlelődő tervet? - Holnap a földeken dolgozom, anyám. Lehet, hogy csak nagyon későn érek haza. Anyja összekötötte a csomagot, de nem nyújtotta felé. Nem is nézett rá. – Három óra az út az énaimi keresztútig. Hajnalhasadáskor el kell indulnod. – Ennyit mondott. Támár szíve nagyot dobbant, de nem szólt semmit. Anyja lehajtotta a fejét. – Ha Júda megismer, megöl. Ezt ugye tudod? - Ha meg kell halnom, hát meghalok. - Sélá egy kelekótya suhanc. Őt talán könnyebb lenne megtéveszteni. - Lehet, anyám. De én nem akarok egy újabb sakált. Nekem most már az oroszlán kell!
Az olajlámpa még égett, amikor Támár hajnalban felkelt. Anyja pontosan tudta, mennyi olaj kell ahhoz, hogy a fény kitartson a legsötétebb órán. Amikor aztán a lámpa pislákolni kezd és kialszik, a hajnal első sugarai felderengenek. Támár lábujjhegyen átment a szobán, s megragadta a nővére holmijával telepakolt kosarat, és elhagyta a házat.
A felkelő nap kihunyó szikrákká változtatta a csillagokat a sápadt égbolton. Támár szapora léptekkel vágott keresztül apja földjein a távoli hegyek felé. Mire az énaimi keresztúthoz ért, a nap már magasan állt, és a föld átmelegedett. Megpillantott egy olajfaligetet, bevetette magát a sűrűjébe, ahol senki sem látja. Lehúzta az özvegyi gúnyát, s felöltötte a ruhákat és a díszes kellékeket, melyeket anyja gondos keze készített papnőként szolgáló nővérének. Haját kibontotta, s ujjaival kifésülte a vastag, fekete, göndör hajzuhatagot, mely szétterült a hátán, s leomlott egészen a derekáig. Bokája körül csilingeltek a piciny csengettyűk, ahogy a fekete tsaiphját begyömöszölte a kosárba, amit aztán egy fa mögé rejtett. Vad elszántsággal ment vissza az úthoz. Az olajfaliget szélén, a járókelők szeme elől rejtve várakozott. Az egész délelőttöt figyelőállásban töltötte. Szíve a torkában dobogott, valahányszor két férfialak feltűnt az úton. De nem lépett elő rejtekhelyéről. Csakis Júda és adullámi barátja előtt fog mutatkozni! Jócskán elmúlt dél, amikor a dombtetőn megjelent Júda, Hírával az oldalán. Támár kilépett a fák mögül, és leült a liget szélén. Majd amikor közelebb értek, fölállt és előrelépett. A bokaperecek halkan csilingeltek, és nyomban felkeltették Júda figyelmét. A férfi lassított és Támárra nézett. Támár tenyere síkos volt az izzadságtól, szíve vadul kalapált. Legszívesebben visszamenekült volna a gyümölcsöskertbe, hogy újra elrejtőzzék, de megesküdött magának, ha törik, ha szakad, végrehajtja tervét. Bátornak kell lennie! Mintha ügyet se vetne a két férfira, lehajolt, felemelte ruhája szegélyét, és igazgatni kezdte szandálján a szíjat. A két férfi megállt. - Nem sietünk – szólalt meg az adullámi vidáman. Ahogy Támár fölegyenesedett, nem nézett feléje. Nem akarta, hogy ő közelítsen hozzá. Júdára szegezte tekintetét
- az ő figyelmét akarta magára vonni. Vajon felismerie a saját menyét? Támár nem kapott levegőt, ahogy a férfi elindult feléje. Egészen közel állt meg, mosolygott, tekintete lefelé kalandozott. Nem ismerte meg. Alig nézett Támár fátyolozott arcára. - Nos, hát – szólalt meg Júda – szívesen hálnék veled. Támár elképedt, hogy ilyen könnyen csapdába esett a férfi, ráadásul egy olyan nő fortélyától, aki teljességgel járatlan a csábítás művészetében! Szóval így szokták a férfiak? így veszik igénybe a szajhák szolgáltatásait? Kérdés persze, hogy neki most mit kell mondania. - Tetszel neki, Júda – vigyorgott Hírá. – Nézd csak, hogy remeg! - Talán szégyenlős – mosolygott Júda szárazon. – Menj előre, Hírá! Később utolérlek. Hírá kuncogott. – Rég volt már, nem igaz, cimborám? - tréfálkozott, és elindult lefelé az úton, magukra hagyva őket. Támár csaknem összerogyott Júda átható tekintetétől. A férfi le nem vette róla a szemét. - Nos – szólalt meg Júda –, kettesben vagyunk. Mit mondasz? Támár elmondhatta volna: lehetséges, hogy Júdában nagy a vágyakozás, de nem nagyobb, mint az a harag, amely őbenne felgyülemlett. Vajon nővére ilyenkor mit érez? Megesik a szíve a férfin? Támár nem érzett magában semmi részvétet. Hét évvel ezelőtt könyörögve kérte ezt az embert, ne engedje, hogy Ónán úgy bánjon vele, mint egy szajhával! Júda azzal válaszolt, csábítással vegye rá a fiát, hogy azt tegye, amit tennie kell. Most viszont ő fogja rávenni Júdát – ugyanerre! Támár arrébb lépett, válla fölött szemérmesen visszanézett. - Mennyit fizetsz? – szólt halkan, csábos hangon. - Küldök neked egy kecskegödölyét a nyájamból. És hol az a nyáj? Támárban feltámadt a düh. Júda változatlanul szeret olyat ígérni, amit esze ágában sincs
teljesíteni. Először a fiát. Most egy kecskét! De többször nem fogja őt becsapni! Sem most, sem a jövőben! – Mit adsz nekem zálogba, hogy biztos lehessek, el is küldöd? – kérdezte Támár, és lehunyta szemét, hogy ne láthassa Júda a lelkében dúló harag tüzét. Vajon a hangjából megérezte, vagy féktelen szenvedélyében észre sem vette a belső remegést? Júda közelebb lépett. – Nos, mit kérsz? Támár gyorsan mérlegelt. Olyasmi kell neki, amin rajta van Júda neve. Ha teherbe esik, szüksége lesz bizonyítékra, hogy ő az apa. – A pecsétnyomódat akarom zsinórostul, meg azt a botot, ami a kezedben van! – követelte Támár, de ahogy kimondta, már meg is bánta. Túl sokat kért! Nincs olyan férfi, aki Júda helyében ennyi mindent odaadna, főleg egy szajhának! Júda azonnal rájön az igazságra! Kinyújtja kezét, letépi a fátylat, s megöli őt, itt helyben, a keresztútnál. Támár kissé hátrahőkölt, ahogy a férfi feléje nyúlt. Majd észrevette, hogy a botját nyújtja át! Támár elvette, majd elképedve nézte, ahogy leveszi a zsinórt a nyakából, és a pecsétnyomójával együtt átadja. Zokszó nélkül! Hiába, a férfiakat tényleg a bujaság vezérli! Fájdalmas szomorúság ragadta magával Támárt. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne sikítson fel, és ne fakadjon hangos sírásra. Hány éven át várta, hogy ez az ember megtegye azt, ami a kötelessége, és lám, kiderül, hogy ugyanez az ember gondolkodás nélkül átadja a háza és a gazdasága kulcsait egy nőnek, akiről annyit tud, hogy pénzért árulja a testét! A szomorúság hamar elillant, izgatottság váltotta fel. Feltámadt benne a remény. Igaz, hogy félredobta büszkeségét, és megalázkodott, de megteremtette a lehetőséget, hogy gyermekről gondoskodhasson Júda házának! Aksza azt mondta, az időpont megfelelő. Támár csak remélhette, hogy valóban így van. - Van szobád a városban? – kérdezte Júda.
- Szép napunk van, uram, és a fű sokkal lágyabb, mint a kőágy – felelte Támár, és Júda botjával a kezében besétált az olajfák közé. A férfi követte.
Júda egy olajfa árnyékában kielégítette vágyát, majd a délutáni hőségben mély álomba szenderült. Támár csöndben felkelt, és otthagyta a férfit. Átsietett a ligeten, s a fák között megtalálta az eldugott kosarat. Hamar lekapta magáról nővére ruháit, és felöltötte a sajátját. Júda pecsétnyomóját a zsinórra hurkolva nyakába akasztotta, és fekete gyászruhája alá rejtette. A piros ruhát, a fátylakat és a selyemövet összehajtogatva gondosan elrakta, míg a bokapereceket mélyen a szövet hajtásai közé rejtette, nehogy megcsörrenjenek. Remény éledt benne. Mindkét kezét ölére szorította, arcát könnyek áztatták. Lehajtott fejjel halkan suttogott: – Igazságot kérek csak! Júda fiai megalázták és kihasználták; Batsúa őt hibáztatta fiai bűneiért; Júda pedig elűzte házától, ígéretét megszegte és cserbenhagyta őt. Most azonban mégiscsak lehetséges, hogy megtermékenyült Ábrahám, Izsák és Jákob oltóágával. Júda, igaz, a tudtán kívül, de gyermekkel ajándékozhatja meg őt. Ha ez a mag megfogan, Támárnak mégiscsak helye lesz azon nép tagjai között, akiket a teremtő Isten sajátjának választott. És ha a gyermek fiú lesz, akkor ez a fiú lesz Támár megváltója. Áhítattal megérintette a gúnyája alá rejtett pecsétet. Felemelte a kosarat, és hóna alá szorította. Kézbe vette Júda botját, mely egy olajfának támasztva pihent, és elindult hazafelé.
Egy fénynyaláb súrolta Júda szemhéját, és felébresztette. A szajha eltűnt. Amikor az út mellett sem találta, ahol először meglátta, arra gondolt, biztos bement a városba. A férfi mogorván és nyugtalanul folytatta útját, s a nap hátralevő részét belső megbánással töltötte. Ő sem jobb Ézsaunál, aki egy tál lencséért eladta elsőszülöttségét! Hogyan adhatta oda a botját, a pecsétjét és a zsinórját egy templomi kéjnőnek? Miután kéjvágya kielégült, rájött, hogy sürgősen vissza akarja kapni fontos vagyontárgyait. Bosszús hangulatban érte utol Hírát Timná közelében. Barátja tovább ingerelte csipkelődésével és sikamlós megjegyzéseivel. - Hol a botod, Júda? Nehogy azt mondd… - Visszakapom, amint küldök a nőnek egy kecskét. - És a pecsétnyomód meg a zsinórod? – nevetett Hírá, és Júda hátát csapkodta. – Remélem, megérte az árát! Júda szégyellte magát, nem válaszolt. Szabadkozva elköszönt, és Sélá után indult, akit előreküldött a nyájjal. Együtt nyírták a birkákat. Júda közben szerződést kötött különféle gazdákkal, hogy aratás után földjeikre viszi a birkáit. Hírá hamarosan csatlakozott hozzájuk, de most már tartózkodott a további megjegyzésektől az út menti szajhát illetően. - Gyere, cimborám, lazíts, és élvezd az életet! – mondta Hírá, dülöngélve a túl sok italtól. – Ne aggódj, rendbe jönnek a dolgok. Emlékezz csak, hogyan éltünk, mikor még nem voltak asszonyok, kölykök meg ezernyi gond. Timná vár minket! Sélá égett a vágytól, hogy mindent kipróbáljon. Júda úgy érezte, képtelen rá. Az járt a fejében, mibe került neki egyetlen órányi élvezet. Hiányzott kezéből a bot érintése, és tudta, addig nem lesz nyugta, amíg vissza nem szerzi a pecsétnyomójával és a zsinórjával együtt. Már jóval az ünnep vége előtt útra készen állt. Amikor aztán elindultak, úgy érezte, nem tudna ugyanazon az úton hazamenni. Magyarázkodott Hírának.
- Jobb üzletet kell kötnöm a legeltetéshez. Te ugye az énaimi úton mégy vissza? - Mint mindig. - Sok szívességet tettem neked, igaz, Hírá? Most én kérek tőled valamit. Vidd el ezt a kecskét az énaimi keresztúthoz! Szerezd vissza attól a szajhától a botomat, a pecsétnyomómat meg a zsinóromat, és hozd haza, kérlek! Tedd meg nekem, barátom, és ígérem, nem leszek hálátlan, ha legközelebb találkozunk! Hírá szeme fölcsillant. – Természetesen. - És még valamit kérek tőled. Hírá fölemelte a kezét. – Szót se többet, Júda! A barátom vagy. Az én számból senki egy szót nem fog hallani erről a dologról – mondta vigyorogva. – Különben meg örömmel teljesítem a kérésedet – tette hozzá, s útnak eredt, de hátrafordulva a válla fölött még visszaszólt. – Talán nekem is jut pár kellemes óra az olajfaligetben! Júda nem gondolt többet a lányra meg a bűn árára, egészen addig, amíg egy héttel később Hírá meg nem jelent a házánál. Üres kézzel! - Alaposan átkutattam mindent a lány után, Júda. Még a városba is visszamentem, de mindenki azt mondta, hogy a keresztútnál soha nem állt templomi kéjnő. Nevettek rajtam, és azt kérdezték, miért kellene ott állnia, ha egyszer a templom Timnában van. Júdának eddig nem ütött szöget a fejébe, miért is kellene egy templomi kéjnőnek a keresztútnál lézengenie. Most viszont, hogy átgondolta a dolgot, nem is értette: eddig miért nem jutott ez az eszébe? Összezavarodott, s dühbe gurult, mert az volt az érzése, rászedték, csak azt nem értette: miért? Miért hazudott neki ez a szajha? És mit kezd egy templomi kéjnő a zsinórjával, a pecsétnyomójával meg a botjával? Egy kecskét el lehet adni, s a pénzt megélhetésre lehet fordítani. De ki a csuda vesz meg egy pecsétnyomót és
egy botot, amire egy másik ember nevét vésték, ráadásul olyan ismert nevet, mint az övé. - Mit tehetek érted, Júda? – szürcsölt a borába Hírá. – Menjünk vissza mindketten, és kutassuk fel együtt? - Tartsa meg a zálogjait! A magunk részéről mindent megtettünk, a gödölyét megküldtem, de te nem találtad őt. A falubeliek kinevetnének, ha megint visszamennénk. Amikor pár nappal később Hírá útnak indult, Júda kiment a kertjébe, s a mogyorófáról levágott egy szálfaegyenes, erős ágat. Lefaragta, és belevéste a nevét. Jó bot lett belőle, de valahogy mégse olyan, mint a régi, melyet annak idején az apja nyomott a kezébe. Mint ahogy az új agyagpecséten sem érződött a hitelesség, amit a régi, a kőből készült megadott. Nem sokkal ezután azonban Júda teljességgel elfeledkezett az enáimi keresztútnál történtekről.
hat Támár nem beszélt sikeres enáimi útjáról, anyja pedig nem kérdezősködött. Másnap reggel Zimrán és Támár legidősebb bátyja útra keltek Timnába. Vitték magukkal a kosarat a templomi ruhákkal. Eltelt két hét, vérnyomok nem mutatkoztak, amiből Támár tudta, hogy megfogant. Mámoros volt az örömtől, de riadt is egyben. Őrizte titkát, és ugyanúgy élt és dolgozott, ahogy eddig. Korán kelt, és egész nap keményen dolgozott. Senki nem vette észre a változást, habár Aksza megneszelt valamit. A dajka legalábbis furcsállotta Támár hirtelen támadt tartózkodó viselkedését. Éjszakánként, amíg mások aludtak, Támár a hasára szorította kezét. Olykor félelem költözött belé, és azon csodálkozott, hogyan volt mersze Júdát rászedni. Mit tesz az apósa, ha megtudja? Támár kockára tett mindent, még a saját életét is, hogy gyermeke lehessen. De most már a születendő gyermeke a tét. Terhessége
hamarosan nyilvánvaló lesz, de lehet, hogy Aksza már észre is vette. Ha apja megtudja, első dühében meg is ölheti. Ám azzal Júda gyermekét is megöli – és Júda ága kipusztul. Igyekezett józanul gondolkodni, nem hagyta, hogy érzelmei eluralkodjanak. Továbbra is Júda családjához tartozik, függetlenül attól, hogy apósa elismeri-e őt vagy sem. Életéről vagy haláláról Júda dönthet, nem az apja! Csakis egyvalami adhat védelmet számára: az igazság, amelyet azonban addig nem tárhat fel, amíg Júdára szégyent hoz vele. Ha ezt akarta volna, réges-rég világgá kürtöli sérelmét a városkapunál. Őrizte titkát, s még Akszát se volt hajlandó beavatni, aki pedig naponta zaklatta kérdéseivel. – Hol voltál aznap? Miért nem keltettél föl? Kerestelek a földeken. Mondd el, hol jártál, és miért! Végül Aksza komolyan a szemébe nézett. – Mi tettél, Támár? Kivel háltál? Isteneimre esküszöm, mindkettőnknek vége! - Azt tettem, amit tennem kellett, Aksza! Mindkét nép törvénye, Júdáé és a miénk is azt mondja, hogy jogom van gyermekre Sélától vagy magától Júdától. Mégis mindent kockára kellett tennem ahhoz, hogy megkapjam Júdától azt, ami törvényesen megillet. Megalázkodtam, csaláshoz folyamodtam, hogy ez a gyermek megfoganhasson, mert nem vagyok hajlandó szégyenben meghalni – mondta Támár, és megragadta dajkája karját. – Bíznod kell bennem! - Ki kell állnod, és el kell mondanod… - Nem. Semmit nem mondhatok el. Még nem! - És ha apád rájön? Azt hiszed, megkönyörül rajtad, ha azt gondolja, hogy házasságtörést követtél el? - Nem ő, hanem Júda dönti el a sorosomat. - Nos, akkor véged, és veled együtt a gyereknek is! Júda úgy véli, szerencsétlenséget hoztál a házára, és téged okol a fiai haláláért. Ez éppen elég ok neki, hogy megszabaduljon tőled!
- Ne beszélj erről többet! - Apád megöl, ha megtudja – hunyta le szemét Aksza, és tenyerébe temette arcát. – Várnod kellett volna! - Mire vártam volna? Az öregségre, a halálra? Merthogy Júdának esze ágában sem volt hívatni! - így viszont magadat és a gyereket is elpusztítod. Júdát becsaptad, a házára szégyent hoztál. Miért nem mondod el, mi történt! - Nem mondok el semmit – jelentette ki Támár, és a boldogabb jövő reményében mély hallgatásba burkolózott. Az ő titka ez és Júdáé, még akkor is, ha a férfi egyelőre nem tud róla. Támár úgy döntött, őrzi és megtartja magának a titkot, mert ez a titok kincset ér! Júda botja ott hever a szalmaágya alatt, és a zsinór, meg a pecsétnyomó még mindig a nyakában lógott a ruhája alá rejtve. Nem mutatja meg Akszának! Nem jár el a szája, és nem ad alkalmat sem a dajkájának, sem az apjának arra, hogy Júdát gúnyolhassák. Teljesíteni akarta kötelességét Júda házával szemben. Az ő népéhez akart tartozni. Mit szólna Júda, ha nevetségessé tenné őt mások előtt? Júda büszkeségére gondolt, fájdalmára, veszteségeire. Ő nem akarja megalázással tetézni a férfi bánatát. Júda cserbenhagyta őt, de ő nem szégyeníti meg gyermekei apját senki ember fia előtt. Azon a reggelen, amikor átgyalogolt apja földjén, és Júdára várva megállt a keresztút közelében, volt ideje alaposan átgondolni a vállalt kockázatot, s mindazt, amit a jövő tartogathat. Élet vagy halál – Júda fogja eldönteni. Amikor ott állt az alvó Júda mellett, Támár reszketett a dühtől. Majdnem belerúgott a férfiba, s legszívesebben szembesítette volna bűnével. Szerette volna felrázni és az arcába kiáltani: „Nézd, mit hoztál rám, Júda! Nézd meg, mit műveltél!” Júda annak idején azt tanácsolta neki, játssza el a szajhát Ónánnak. Nos, ehelyett neki játszotta el a szerepet.
De megvárta, amíg a dühe elpárolog. Nem akart bosszút. Igazságot akart! Mindent kockára tett annak reményében, hogy valami jobb, valami fontosabb, valami állandóbb születik. Egy gyermek. Akiért érdemes élni! Jövő és remény! Óvta a kicsiny lángot, mely szikrát fogott a testében, még úgy is, hogy tudta: minden Júda kezében van. - Talán szerencséd lesz, és elvetélsz – mondta Aksza. - Ha ez történik, én is a gyerekkel halok. - Csak nehogy előbb halj meg! – felelte Aksza, s arcát eltakarva keserves sírásra fakadt. Támár fanyarul elmosolyodott. Vajon miért reménykedik még mindig egy olyan emberben, akitől soha semmi jót nem kapott, amióta csak ismeri? Megvédte-e Júda a legidősebb fia bántalmazásaitól? Gondoskodott-e róla, hogy Ónán teljesítse a bátyja iránti kötelességét? Ehelyett megszegte az ígéretét, hogy Sélát a szokásjog követelménye szerint odaadja menyének. Lehet-e bármi reménye a túlélésben, ha az élete egy ilyen ember kezében van? – tette fel a kérdést Támár. És mégis remélt. A reményt választotta! Nem volt hajlandó meghátrálni a szorongató félelem elől, bármennyire is gyötörte lelkét a születendő gyermekért érzett aggodalom. A féltés – Júda gyermekéért, Júda reménységéért, Júda jövőjéért. De vajon hallgat-e rá ez a férfi, amikor eljön az idő, hogy Támár feltárja előtte az igazságot?
Két újabb hónap telt el a harag és ítélet napjáig. Aksza rázta fel álmából. Támár kábultan ült fel. Az történt, hogy munka közben a kőfal mellett elaludt. - Véged van! – rémüldözött Aksza könnyáztatta arccal.
- Elvesztél! Egy szolga észrevette, hogy elaludtál, és jelentette apádnak, aki azonnal magához hívatott. Meg kellett mondanom neki… Nem tehettem mást! – jajongott, és karon ragadta Támárt. – Fuss el! Rohanj! El kell rejtőznöd! Különös nyugalom szállta meg Támárt. Vége a várakozásnak! - Nem! – mondta higgadtan, és föltápászkodott. Két bátyja közelített a mezőn nyújtott léptekkel. Jöjjenek csak! Ahogy odaértek, trágár szitkok áradatát zúdították húgukra. Támár némán tűrte, azok megragadták, és durván felránci- gálták a házhoz. Apja már ott állt a ház előtt, vörös képpel, kezét ökölbe szorítva. - Gyereket vársz? - Igen. Zimrán nem kérdezte, ki a gyerek apja, csak ütött. Az első ütés leterítette Támárt. Négykézláb arrébb mászott, és összegömbölyödött, hogy védje a magzatot. – Nincs jogod ítélkezni fölöttem! – sikoltotta, ugyanúgy őrjöngve, mint az apja. - Hogyhogy nincs? Az én lányom vagy! – ordította Zimrán, és újra lesújtott. Levegő után kapkodott, és megpróbált feltápászkodni, de Zimrán megragadta a kendőjét, a haját, és föl-le cibálta. Támár a kezébe karmolt, úgy próbált kiszabadulni. Az oroszlán kölyke van a méhében, és úgy is fog küzdeni, mint egy anyaoroszlán, aki védi magzatát. Fölállt, lábát megvetette, s maga elé emelte kezét. – Júda családjához tartozom, nem a tiédhez! Elfelejtetted? - Hálás lesz érte, ha megöllek! - Csak és kizárólag Júda ítélkezhet fölöttem! Te nem! Júda és senki más! Zimrán zihálva rámeredt. – Szajháskodtál a felügyeletem alatt! Kötelességem, hogy megöljelek! Támár látta apja szemében a harag és szégyen könnyeit, de nem veszítette el a fejét. – Miért akarod
Júda válláról levenni a terhet? Miért jó neked, ha a te kezedhez tapad a vérem? Ő hagyott cserben hat évvel ezelőtt! Főjön az ő feje, mi történjen velem és a gyermekkel! Zimrán szolga után kiáltott. – Menj és mondd meg Júdának: Támár terhes, mert szajháskodott! Kérdezd meg, mit akar tenni vele! A szolga nekiiramodott a mezőnek. Zimrán a lányára meredt. – Te pedig, szajha, menj és várj! Támár engedelmeskedett. Ahogy magára maradt, heves remegés fogta el. Kezét összekulcsolta, tenyere csúszott az izzadságtól. Szíve reszketett. Mi lesz, ha Júda nem jön el? Támár bujálkodásának és terhességének hírére Júda először megdöbbent, majd féktelen haragra gerjedt. Igaz ugyan, hogy a nőt hat éve elküldte a házától, mégis elvárta tőle, hogy szűziesen éljen élete végéig. Most mi legyen? Még ha valamilyen okból megkönyörülne is Támáron, és életben hagyná őt, a gyereket akkor sem fogadhatja be, hiszen azt sem tudja, ki az apja. Ilyen nem történhet meg. Semmiképpen! Dühét azonban a következő pillanatban biztató felismerés váltotta fel. Hiszen most alkalom nyílik, hogy Támártól végleg megszabaduljon! Ez a némber a leghitványabb módon vétkezett a háza ellen, neki tehát joga van ítélkezni fölötte! Batsúa győzelmi ünnepet ülne, ha élne! Végtére is neki lett igaza: Támár tényleg alávaló nőszemély. Az ördög lakozik benne. Démoni gonoszsága Júdának két fiába került: Ér és Ónán életébe! Milyen bölcsen döntött, hogy Sélát már nem volt hajlandó nekiadni! Szenvedjen csak a hitvány némber! Ő talán nem szenvedett miatta? A megkövezés túl gyors, túl könnyű halál lenne. Érezze csak át az elkövetett bűn minden kínját! – Vigyétek, és égessétek meg! Megégetni, azt mondom! – ordította Júda.
A hírvivő szolga még ki sem lépett az ajtón, Júda máris megkönnyebbülést érzett. Itt az idő, hogy legkisebb fiának, Sélának alkalmas feleséget találjon. Felvirradt végre a nap, felépülhet Júda háza!
Támár hallotta a ricsajt odakintről, és tudta, hogy Júda döntött. Anyja jajveszékelt, apja üvöltött. Támár kezébe temette arcát, és imádkozott. Ég és föld Istene, segíts! Tudom, hogy nem a te népedhez tartozom. Tudom, hogy gyarló vagyok. De ha Júda sorsát szíveden viseled, aki a te fiad, kérlek, ments meg engem! És mentsd meg ezt a gyermeket, méhemnek gyümölcsét! Aksza rontott a kamrába. – Júda azt mondta, égessenek meg! Ó… Támár…! Támár nem sírt, nem is könyörgött. Fölpattant, felrántotta a szalmaágyát. Levette a kendőjét, és beletekerte Júda botját. Nyakából leemelte a zsinórt a pecsétnyomóval, és Aksza kezébe nyomta. – Fuss Júdához, add neki át ezeket! Siess, Aksza! Szó szerint ezt mondd: „Az a férfi, aki ennek a pecsétnyomónak és ennek a botnak a tulajdonosa, azonos a gyermekem apjával. Felismered a tárgyakat?” Nagy felbolydulás támadt odakint. Anyja hisztérikusan rimánkodott Támár apjának, aki közben szakadatlanul üvöltött: – Figyelmeztettem rá! Lelkére kötöttem, ne merészelje levetni az özvegyi ruhát! - Nem, ezt akkor sem teheted… - Menj az utamból, asszony! Támár hozta magára a bajt! Támár kituszkolta a dajkáját. – Menj, Aksza! Ne hagyj cserben! Fuss, asszony! Fuss! Ahogy a dajka elinalt, Támár behúzódott a szoba sarkába, valamelyest védett helyet keresve. Berontottak a fivérei.
- Nem könyörültök a saját húgotokon? - Szégyent hoztál ránk! – ordították, s szitkok közepette nekitámadtak. Támár nem könnyítette meg a dolgukat. Elráncigálták a faltól, és kirángatták az ajtó elé. Apja odakint állt. – Júda azt üzente, égessenek meg, így hát ez az ítélet! Azt hiszik ezek, hogy olyan könnyen adja az életét? Azt hiszik, nem vív élethalálharcot a méhében hordott gyermekéért? Rúgott és karmolt. Harapott és sikoltozott. – Követelem, hogy Júda hajtsa végre az ítéletet! Megütötték, mire Támár minden felgyülemlett dühével visszaütött. – Júda szeme láttára hajtsák végre az ítéletet! Vigyetek hozzá! Miért jó nektek, ha a halálom a ti fejetekre száll? Foggal, körömmel küzdött. - Júda vesse rám az égő fáklyát!
Júda látta, hogy egy nő rohan felé, batyuval a kezében. Összevonta szemöldökét, tenyerével ellenzőt formált, s a vakító napsütésben felismerte Akszát, Támár dajkáját. Júda fogcsikorgatva átkozódott. Semmi kétség, azért jön, hogy a nyomorult lánynak kegyelemért könyörögjön. Aksza zihált és remegett, a futástól és a rémülettől alig kapott levegőt. Térdre rogyott és Júda lábához dobta a csomagot. – Támár küldött… Képtelen volt többet mondani. Megragadta a fekete kendő korcát, és erősen megrántotta. Egy bot gurult ki belőle - Júda botja. A dajka előrenyújtotta kezét, és kinyitotta tenyerét. Egy piros zsinór volt benne, meg egy kőpecsét.
Júda kiragadta a kezéből. – Honnan vetted ezt? - Támár… - Beszélj érthetőbben, asszony! - Támár! Ő mondta: „Vidd ezeket Júdához! Mondd meg neki: az a férfi, aki ennek a pecsétnyomónak és ennek a botnak a tulajdonosa, azonos a gyermekem apjával. Felismered a tárgyakat?” – hadarta Aksza leszegett fejjel, levegő után kapkodva. Júda megszédült. Dermedten nyúlt a botja után. Támár volt az, a szajha a keresztútnál! Álruhába öltözött, és így vette rá, hogy teljesítse kötelességét az utódnemzésben. Júdát elöntötte a szégyen. Nem menekülhet tettei elől! Az Úr előtt semmi sem láthatatlan! Mintha ezernyi tüske bökött volna bőrébe. Haja szála égnek állt. „Mikor teszed meg, Júda, amit tenned kell?” Halk suttogásként jöttek a szavak. Támár mondta ugyanezt, évekkel ezelőtt, de ez most más hang volt, halk és félelmetes, szíve és lelke legmélyebb rejtekébe hatoló. Fejéhez kapott, belül megremegett. Egész teste félelemtől reszketett. - Uram? – suttogta Aksza tágra meredt szemmel. Júda szíve őrülten kalapált. A következő pillanatban hangos üvöltés szakadt ki a torkából, és futásnak eredt. Le kell állítani az ítéletet! A megégetést, amit az imént ő maga rendelt el. Ha nem ér oda időben, két további élet pusztul el, és mindkettő az ő lelkét terheli! Támár élete és a gyermeké, akit Támár a szíve alatt hord. Az ő gyermekét! - Ó, Istenem, bocsáss meg nekem! – fohászkodott, és inaszakadtából futott, így még életében nem rohant. – Szálljon fejemre minden bűnöm! – vezekelt. Annak idején miért nem futott így az izmáeliták után? Testvéröccsét miért nem menekítette ki a kezük közül? Túl késő már, hogy az akkori bűnre feloldozást nyerjen. Ó, Isten, könyörülj rajtam, atyám Istene, Izrael Istene!
Adj erőt! Kíméld meg a lány életét, és vele a gyermekemét! Zimrán és fiai kijöttek elé. Vonszolták magukkal Támárt, aki küzdött, mint egy anyaoroszlán. Az egyik báty belerúgott, Zimrán a hajánál fogva ráncigálta. Talpra rántotta, Júda felé lökte, s közben ocsmány szitkokat szórt rá. - Engedjétek el! – kiáltott Júda, de Zimrán újra megütötte a lányát. Júdában felforrt a vér. – Ha még egyszer hozzáérsz, megöllek! Zimrán azonnal védekezett. – Te voltál, aki ítélkezett fölötte! Te mondtad, hogy meg kell égetni! És jogod van hozzá. Elárulta neved, ringyó lett belőle. Támár némán állt, tetőtől talpig porosán, arcán zúzódások, vérző sebek. Verték, ütötték, rúgták, rángatták, porig alázták - mindezt Júda bűnéért. Saját apjában, saját testvéreiben sem támadt szemernyi részvét iránta. Állt, és nem szólt semmit. Júda arca lángban égett. Miért nem esett meg a szíve ezen a lányon? Szegény teremtés szótlanul tűrte Ér bántalmazásait, míg ő a kisujját sem mozdította érte. Jogait kérte Ónántól, ő, Júda pedig azt tanácsolta neki, viselkedjen szajhaként. Igazáért könyörgött nála, ő meg elűzte a házától. És mindennek ellenére a lány nem állt ki a városkapu elé, és nem szégyenítette meg Júdát. Hanem megalázkodott, és inkább szajhának öltözött, csak azért, hogy Júda házának gyermeket szülhessen. És még ezek után se leplezte le Júda bűnét, hanem visszaküldte a botját, a zsinórját és a pecsétnyomóját. Titokban, hogy ezzel se ártson a hírnevének. Könnyek szöktek Júda szemébe. Torka elszorult. A nő ott állt előtte, kékre-zöldre verten, vérzőn, lehajtott fejjel, egyetlen szóval sem védekezett, és csak várt, még mindig csak várt, mint aki örökké vár, Júdára vár, hogy végre megemberelje magát. „Mikor teszed meg, Júda, amit termed kell?”
- Igaza van velem szemben, mert megszegtem ígéretemet, és nem adtam őt a fiamhoz, Sélához. - Az lehet, de ahhoz akkor sincs joga, hogy szajhaként viselkedjen, amíg az én kenyeremet eszi! Júda belenézett a kánaáni sötét szemébe, és a saját hideg szívét látta tükröződni. Zimrán a sértett büszkesége miatt képes lenne a saját lányát halálba küldeni. Júdát azonban már nem érdekelte a saját büszkesége. Mások bűneiért tette felelőssé a lányt. Lelkifurdalás nélkül taszította el magától, és űzte ki a házából. Az imént még azon örvendezett, hogy ítélkezhet fölötte, és szörnyű kínhalálra ítélheti: máglyára küldte volna a szerencsétlent. Százszor vétett ellene, Isten szeme láttára, és egyszer sem esett meg rajta a szíve. Bűnei most utolérték, döntenie kell: vagy tovább folytatja bűnös életét, vagy rászánja magát a vezeklésre! Támár fölemelte a fejét, és ránézett. Júda villanást látott a szemében. A lány, ha akarja, most leleplezheti őt. Porig alázhatja. Elmondhatja, mi történt az énaimi keresztútnál, és nevetségessé teheti Zimrán, a fivérek és mindenki más előtt, akinek továbbadják a hírt. Júda tudta, hogy megérdemelné a nyilvános megszégyenítést, de sokkal rosszabbat is annál. Látta Támár dühét, csalódottságát és bánatát. És megértette őt. Júda előrelépett, és fölemelte botját. Harcra készen mindkét kezével megragadta a botot, mint egy fegyvert. – Vedd le róla a kezed, Zimrán! A gyermek az enyém – mondta. Még egy lépést tett előre, mire Zimrán elsápadt. Hátrahőkölt, fiaival együtt. - Tessék, vigyed! Tégy vele, amit akarsz! – mondta Zimrán, sarkon fordult, és elsomfordált. Időnként zavartan hátrapillantott. Fiai nagy léptekkel követték. Támár fellélegzett, majd térdre ereszkedett. Fejét lehajtva mindkét kezét Júda poros lábára helyezte. – Bocsáss meg nekem, uram! – mondta. Válla megremegett, és kitört belőle a sírás.
Júda szeme megtelt könnyel. Fél térdre ereszkedett, és gyöngéden megérintette a lány hátát. – Én tartozom bocsánatkéréssel, Támár! A feltörő zokogás hangja megtörte Júda szívét. Felsegítette Támárt. A lány egész testében remegett. Szeme körül véraláfutások, duzzanatok. Ajka vérzett. Ruhája megszaggatva, testén sebek, horzsolások mindenütt, ahol a köves talaj feltépte bőrét. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor Júda először meglátta őt Zimrán földjén, megérzett valamit ebben a lányban, és úgy gondolta, a családjában lenne a helye. Támár kánaáni, de becsületes és hűséges. Nagy bátorság lakik benne, és nagy erő. Isten akarta így, hogy Júda kiválassza ezt a lányt. Támár mindent kockára tett, hogy gyermeket szülhessen, aki megmentheti Júda házát a kihalástól. Két tenyerébe fogta a lány arcát. – Atyám, Izrael Istene bocsássa meg az ellened elkövetett összes bűnömet! – mondta Júda, és megcsókolta a homlokát. Támár teste elernyedt. – És az én ellened való vétkeimet - mondta mosolyogva, s a szeme könnyektől csillogott. Júda mély gyöngédséget érzett iránta. Egymás mellett mentek, de egy idő után Támár megszédült és botladozni kezdett. Júda ölbe kapta, és így vitte hazáig. Aksza szaladt elébük, s odabent a házban azonnal hozzálátott, hogy ellássa Támár sebeit. Júda a kőházon kívül várt kétségbeesetten, kezével a fejét fogta. Büszkesége megtört, szíve meglágyult, és úgy imádkozott, ahogy még sohasem, mert életében először most nem magáért, hanem valaki másért fohászkodott. Esteledett már, amikor Aksza végre kijött a ház elé. – Hogy van? - Alszik, uram – mosolygott Aksza. – Úgy tűnik, minden rendben. Támár nem vesztette el a gyermeket! - Istennek legyen hála! – mondott köszönetét Júda. Majd kiment a nyájhoz, és kiválasztotta a legjobbat –
egy hibátlan hím bárányt. Az Úr színe előtt megvallotta bűneit, és engesztelésül kiontotta a bárány vérét. Ezután földre borult Ábrahám, Izsák és Jákob Istene előtt. Bocsánatért, feloldo- zásért esedezett. Ezen az éjjelen Júdát nem gyötörték lázálmok. Maga sem tudta, hány éve nem aludt ilyen békésen.
Akszának olyan érzése volt, mintha egy szikla szélén egyensúlyozna, és bármelyik pillanatban a mélybe csúszhatna. Támár nagyot változott. Átvette a ház irányítását, pontosan úgy, ahogy az első számú feleségnek dukál. Első intézkedésként Batsúa összes terafimját kidobatta és szétzúzatta. Sélá összefogott Akszával, hogy együtt tiltakozzanak, de Júda Támárt támogatta, és ebben hajthatatlannak bizonyult. Aksza közben Támárnál emelt szót – hasztalan. Így hát Aksza kénytelen volt titokban végrehajtani boráldozatait, és titokban fohászkodott a kosarában rejtegetett kánaáni istenekhez. Mindennap elvégezte a szertartást Támár iránti szeretete és önfeláldozása jeléül, de amikor Támár egyszer egy rituálé kellős közepén rajtakapta, nagyon megdühödött. - Ha nem vagy hajlandó engedelmeskedni, fogod a bálványaidat, és visszamész velük apám házába! - Én csak neked próbálok segíteni! – könyörgött Aksza könnyek között. – Kérlek, tartsd meg a múltbeli szokásainkat! Nem másért, miattad és a gyermekért egyezkedem az istenek gyűlésével! - A szokásaink rosszak, Aksza. Én szakítottam a régi hiedelmeinkkel. Ha te ragaszkodsz hozzájuk, távoznod kell! Támár a nyomaték kedvéért felkapta az agyagbálványt, és falhoz vágta. Aksza felsikoltott
rémületében. – Magadra akarod haragítani a szellemeket? - Ez a gyermek Júdáé és az ő Istenéé. Más isteneket többé nem hívunk gyűlésezni Júda házába! Ha még egyszer rajtakaplak, hogy Baálnak töltögetsz italáldozatot, fel is út, le is út! Aztán megszánva a könnyekre fakadó dajkát, hozzátette: - Ne kényszeríts ilyesmire, Aksza! Tudod, hogy szeretlek téged, de tudomásul kell venned, hogy csakis Izrael Istenének hajtunk fejet, és senki másnak! Aksza soha nem látta még ilyen megszállottnak a lány tekintetét. Bizonyára a korai terhesség idején átélt borzalmak hatottak így rá, gondolta a dajka, és Júdához folyamodott segítségért. A leendő apa bizonyára támogatni fogja, hogy a születendő gyermek védelmében az összes istenséget illő módon kiengeszteljék. Júda azonban újabb csalódást okozott Akszának. - Nem lehetnek más istenek a házamban. Tedd, amit Támár mond! Aksza csüggedten engedelmeskedett. A következő hónapokat azzal töltötte, hogy minden szempontból gondosan ügyelt Támár egészségére. Saját kezűleg készített számára ételt, és ő szabta meg a kismama pihenőidőit. Masszírozta Támár ölét, és érezte a baba első rúgásait. Együtt úszott az örömben Támárral, mert teljes szívéből szerette a lányt, akárcsak a születendő gyermeket. Ült merengve, és elnézte, ahogy Támár szeretettől és elragadtatástól fénylő arccal a gömbölyödő hasát simogatja. Támár békére lelt, és Aksza azon kapta magát, hogy már ő is a láthatatlan Istenhez fohászkodik: fogadja kegyeibe az anyát és születendő gyermekét, akinek fogantatásáért Támár olyannyira megszenvedett.
Ahogy a szülés ideje közeledett, Aksza megkérdezte Támárt, hogy kialakíthatna-e egy külön szülőkamrát. - Igen – felelte Támár –, de nem a régi szokások szerint, ígérd meg! Aksza megígérte, és tartotta a szavát. Ő maga építette meg a kunyhót. Felsöpörte a földes padlót, és gyékényekkel bélelte ki a kamrát, de nem kántált közben a démonoknak. És nem dugaszolta el a réseket, hogy kirekessze a gonosz szellemeket. Helyette Júda Istenéhez imádkozott, hiszen Júda gyermeke fog itt megszületni. Júda Istene, oltalmazd meg Támárt! Őrködj a szülés fölött, és áldd meg ezt a lányt, aki mindent feladott, amire valaha nevelték, hogy Júda népéhez tartozhasson. Az iránta való szeretethől könyörgök hozzád. Mutass irgalmat iránta! Add, hogy ez a gyermek fiú legyen, add, hogy szeresse anyját, és öreg napjaiban gondoskodjék róla! Add, hogy ez a fiú erőben, tisztességben nőjön fel! Nehéz szülés volt. Aksza félig számított rá, hiszen a szülés körüli bábáskodások felfedték a csodás tényt, hogy Támár méhe nem egy, hanem két örököst tartogat Júda ágának. Annak idején Zimrán családjánál Aksza sokszor segédkezett bábaként, de ilyen nehéz szülést még soha nem látott. Szeretete és tisztelete tovább nőtt Támár iránt, mert a nagy fájdalmak ellenére egyetlen jajszó sem hagyta el a derék lány ajkát. Támár óráról órára nekifeszült, ömlött róla a veríték. Egy bőrszíjat harapdált, csak hogy ne sikoltson. - Kiálts, Támár, kiálts nyugodtan, az segít! - Júda meghallja, és aggódni fog. - Ő az okozója a fájdalmaidnak! Hadd hallja! Biztos vagyok benne, hogy Batsúa is sikoltott. - Én nem vagyok Batsúa! – tiltakozott Támár. Kicsordultak a könnyei, nyakán kidagadtak az erek. – Imádkozz Isten Urunkhoz, Aksza! – mondta, s felnyögött
az újra be- léhasító fájdalomtól. Vér és víz áztatta a szülőkövet, melyen térdepelt. Aksza énekelni kezdett, kétségbeesett imákat mormolt. - Hirdetni fogom az Úr nevét! Hirdetni fogom az ő nevét, Júda Istenének, Jákob Istenének, Izsák és Ábrahám Istenének magasztalására. - Mert övé az igaz út – zihálta Támár, és újra felnyögött. Mindkét kezével térdébe kapaszkodott, ahogy újra nekifeszült. Az első gyermek kidugta kezét, és Aksza gyorsan egy vörös fonalat kötött a baba csuklójára. – Ez jött ki először! - jelentette ki a bába. - Ó, kegyelmes Isten! – kiáltott fel Támár, de a gyermek visszahúzta kezét. Támár fogcsikorgatva újra nekiveselkedett. Aksza lázasan imádkozott, miközben Támár hasára helyezte tenyerét, és érezte, ahogy a két baba odabent küzd. Mozogtak, forogtak, tülekedtek. Támár újra fölkiáltott, és az első gyermek felbukkant, előnyomult, majd kicsúszott Aksza várakozó karjaiba. - Fiú! – nevetett Aksza ujjongva, majd a meglepetéstől elállt a lélegzete. – Micsoda! – kiáltott fel. Ez nem az a baba, akinek a csuklójára az imént rákötötte a skarlátvörös fonalat. – Hogyan törtél magadnak rést? Pérec legyen a neve! - mondta, mert az azt jelenti: kitörni. Pár pillanattal később a második gyermek is megszületett: újabb fiú! Ő a véráztatta fonálról kapta nevét – Zerah azt jelenti: „skarlát” –, mely az elsőszülöttségét hirdeti, jóllehet másodikként jött a világra. Támár fáradtan mosolygott. Annikor a magzatburok elfojt, hanyattfeküdt a gyékénnyel borított földön, és nagyot sóhajtva lehunyta szemét. – Két fiú – mondta halkan, és mosolygott. Aksza elvágta a köldökzsinórokat, lefürösztötte a babákat, behintette és bepólyázta, majd édesanyjuk két
karjára helyezte őket. Támár mosolygott, s közben hol Zerahra, hol Pérecre nézett. – Látod, Aksza, mit tett az Úr? Megszánta a szegényt, és lélekben fölemelte. Porból és hamuból kiemelt engem, és fiakkal ajándékozott meg! – nevetett Támár, és tekintete ragyogott a boldogságtól.
Júda képtelen volt megszólalni, amikor meglátta Támárt a két csecsemővel a karján. Érzelmei úgy elhatalmasodtak, hogy szinte a torkát fojtogatták. Istene megbocsátotta bűneit, és lám, dupla áldást osztott rá e derék kánaáni asszony által. Két fiára nézett és az édesanyára, aki sápadt volt még a vajúdás kínjaitól. Júda ráébredt, hogy igazából sugárzó nőiességéért szereti őt. És nemcsak szereti, hanem tiszteli és csodálja is. Amikor annak idején, legidősebb fia menyaszszonyaként házába hozta ezt a lányt, Júda még nem sejtette, miként vezeti őt az Úr e teremtés által a teljes megbánáshoz, hogyan lágyítja meg a szívét, és miként szab új irányt egész életének. Támár a tökéletesség asszonya, egy asszony, aki méltó minden magasztalásra! Támár eltökélten nézett fel urára. – Azt akarom, Júda, hogy a fiaim istenes emberekké váljanak. Tedd meg velük Isten előírása szerint mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy népedhez tartozhassanak! - Nyolc napon belül körülmetéltetem őket, és ahogy elég erős leszel az utazáshoz, elhagyjuk ezt a helyet, és visszatérünk atyám sátrához. Júda nézte, ahogy vékony erecskeként egy könnycsepp indul el Támár halántéka felé, majd egy sötét hajfürtben felszívódik. Az asszony tekintete elbizonytalanodott, s Júda tudta az okát. Támár soha semmilyen szeretetet nem kapott se Batsúától, se Júda fiaitól.
- Meglásd, Támár, atyám tárt karokkal fogad, és anyám is hamar a szívébe zár. Ha valaki, ő aztán érteni fogja a helyzetedet, és a kettőnk történetét. Támár még mindig fiatal, s még mindig sebezhető. Júda, ahogy most az asszonyra nézett, úgy érezte, soha még nőt ilyen szépnek nem látott. Mindennél drágábbnak tartotta őt, s megfogadta, harmonikus életet teremt számára. Támár a férjére emelte tekintetét. – Mitől vagy ilyen biztos benne, hogy anyád elfogad? - Anyám fátylakban ment be apámhoz. Támár sötét szeme nagyot villant a meglepetéstől. – Kéjnőnek öltözve? - Menyasszonynak öltözve, de apám nem őt várta – mosolyodott el Júda kesernyésen. – Mégis megszerette, a maga módján. Fiakat kapott tőle. Hatból én vagyok a negyedik. Júda észrevette, hogy Támár nyakán hevesen lüktet az ér. Szemlátomást valami nagyon nyugtalanítja. Eltelt néhány pillanat, amíg rájött az okára, és ettől Júda arcába szökött a vér. Megragadta az asszony kezét, és tenyerei közé fogta. - Ne érts félre, Támár, és ne nyugtalankodj a kettőnk jövője miatt! Minden tiszteletet megkapsz tőlem, mellyel egy férfi az asszonyának tartozik, de te most a lányom vagy! Nem fogom a kánaániak szokásait követni. Megígérem! – mondta kissé fanyarul, majd szelíden és bocsánatkérően elmosolyodott. – És az ígéretet ezúttal meg is tartom! Támár sötét szeme felragyogott. – Hiszek neked, Júda. Azt fogod tenni, amit tenned kell! Júda fürdött a megbocsátásban, torka elszorult. Gyöngéden megfogta Támár kezét, és csókot lehelt a tenyerébe.
epilógus Az elkövetkező években Júdából más ember lett. Apjával való kapcsolatát megújította, vezető szerepét
testvérei között megerősítette. Egyiptomba vezette őket, hogy gabonát vásároljanak, Jákob családja ennek révén élhette túl a küszöbön álló és az egész térséget sújtó éhínséget. És ezen utazás során történt, hogy az Úr szembesítette Júdát és fivéreit a cserbenhagyott testvérrel: Józseffel. Józsefet időközben a fáraó Cáfenát Panéah néven Egyiptom felügyelőjévé nevezte ki, s így a testvérek nem ismerték fel saját öccsüket. József próbára tette őket. Követelte tőlük, hogy Ráhel kisebbik fiát, Benjámint hagyják ott nála rabszolgának, ám ekkor Júda előlépett, és bevallotta, hogy Isten keze saját bűneik miatt sújtott le rájuk, és testvére szabadon bocsátása ellenében saját életét ajánlotta fel a nagyhatalmú úrnak. Látva Júda változását, József nem tudta visszatartani könnyeit, és feltárta valódi azonosságát. Szívében már régen megbocsátott nekik, de most sírva a keblére ölelte valamennyit. Aztán visszaküldte Júdát és testvéreit Kánaánba azzal az utasítással, hogy hozzák magukkal Egyiptomba Jákobot és egész háza népét, és ő nekik adja Gósent, az ország földjének legjavát. Támár Júdával visszatért a szülőföldre, fiaik felnőttek, és maguk is fiakat nemzettek. Halálos ágyán Jákób-Izrael maga köré gyűjtötte fiait, és mindegyiküket megáldotta. Júda részesült a legnagyobb áldásban. És kimondatott: a jogar soha nem hagyhatja el a kezét. Tőle és fiaitól, akiket Támár szült, jön el egy napon a Megígért, az Ür föl kentje – a Messiás! ígéretét Júda földi élete utolsó napjáig megtartotta. Szíve mélyéből szerette Támárt, de soha többé nem hált vele. És más asszonnyal sem.
