Ernest Cline - Ready Player One

ERNEST CLINE

Ready Player One

Susannek és Libbynek Mert ahová mi tartunk, az nincs rajta a térképen

0000

Minden korombéli emlékszik arra, hogy hol volt és mit csinált, amikor először hallott a versenyről. Én rajzfilmsorozatokat néztem a rejtekhelyemen, amikor egy videoadáson keresztül érkező hírből megtudtam, hogy az éjszaka során meghalt James Halliday. Természetesen tudtam, kiről van szó. Mindenki tudta. Ő volt az a játéktervező, aki létrehozta az OASIS-t, egy rengeteg felhasználóra készített online játékot, amely szép lassan az emberiség nagy része által napi szinten — üzleti ügyekre, hétköznapi kommunikációra vagy szórakozásra — használt virtuális világgá fejlődött, amit egy globális hálózat tartott fenn. Az OASIS példátlan sikere a világ egyik legtehetősebb emberévé tette Hallidayt. Eleinte nem értettem, hogy a média miért fújja fel ennyire a milliárdos halálának ügyét. Elvégre a Föld bolygó lakóinak; bőven akadtak más problémái, amik miatt aggódhattak. Ott volt a megoldatlan energiaválság. A katasztrofális hatással járó klímaváltozás. A világméretű éhínség, szegénység és fertőzések. Fél tucat háború. Tudjátok: „A kutyák és macskák egymáshoz törleszkednek. Tömeghisztéria!” A híradások kizárólag akkor szakították meg a népszerű interaktív szitkomokat és szappanoperákat, amikor valami egészen rendkívüli esemény történt. Mondjuk felfedeztek valamilyen új, ütős vírust, vagy egy újabb világváros tűnt el egy gombafelhőben. Ilyen nagy dolgokra gondolok. Bármennyien is ismerték Halliday nevét, a halála a papírforma szerint csupán rövidke blokkot érdemelt volna az esti hírekben, hogy a pórnép tagjai irigykedve csóválhassák a fejüket, amikor a bemondók megnevezik azt a vérlázítóan magas összeget, ami majd elosztásra kerül a gazdag férfi örökösei között. De akadt egy kis bibi. James Hallidaynek nem voltak örökösei. Hatvanhét évesen agglegényként hunyt el, élő rokonok és — a források nagy része szerint — barátok nélkül. Élete utolsó tizenöt évét önként vállalt elszigeteltségben töltötte, amely idő alatt, ha hihetünk a pletykáknak, teljesen elvesztette az eszét. Úgyhogy a szóban forgó januári reggel valóban sokkoló híre, amelynek hatására Torontótól Tokióig mindenki félrenyelte a zabpelyhét, Halliday végakaratának tartalmára és jókora vagyonának sorsára vonatkozott. Halliday készített egy rövid videoüzenetet, amelyhez azt az utasítást csatolta, hogy kizárólag a halála után juttassák el a média képviselőinek. Intézkedett továbbá arról is, hogy a mozgókép egy e-mail mellékleteként eljusson minden egyes OASISfelhasználóhoz, ugyanezen a reggelen. Még mindig emlékszem a levél érkezését kísérő, jellegzetes elektronikus csilingelésre, amely néhány másodperccel azután csendült fel, hogy megláttam az első híradást. Halliday videoüzenete valójában az Anorak felhívása című, rendkívül aprólékosan megszerkesztett rövidfilm volt. A közismerten különc Halliday egész életében

megszállottan rajongott a kamaszkorához társított 1980-as évekért, és ennek köszönhetően az Anorak felhívása dugig volt az évtizedre vonatkozó, homályos popkulturális utalásokkal, amelyek szinte kivétel nélkül elkerülték a figyelmemet a felvétel első megtekintésekor. A kisfilm terjedelme alig haladta meg az öt percet, a felbukkanását követő napok és hetek során azonban a történelem legmélyrehatóbban elemzett mozgóképévé vált: a képkockáról képkockára történő boncolgatás során jobban szétszedték, mint a Kennedy elnök meggyilkolását rögzítő Zapruder-rövidfilmet. A generációm képviselői álmukból felkeltve is fel tudták idézni Halliday üzenetének minden egyes másodpercét. *** Az Anorak felhívása trombiták hangjával, egy „Dead Man’s Party” című régi dal nyitányával kezdődik. Az első pár másodpercben fekete hátteret látunk, majd a trombitákhoz csatlakozik egy gitár, és Halliday ekkor lép színre. Ám nem egy idő és betegség által megtépázott, hatvanhét éves embert látunk. Pont úgy néz ki, mint anno a 2014-es Time magazin címlapfotóján: magas, vékony és egészséges férfi a negyvenes évei elején, fésületlen hajjal és a védjegyévé váló vastag keretes szemüveggel. Még a ruhája is ugyanaz, mint azon a régi borítón: kopott farmert és egy klasszikus Space Invaders pólót visel. Halliday a felvételen egy hatalmas tornateremben megrendezett gimis táncesten látható. Az őt körülvevő kamaszok ruházata, frizurája és mozdulatai mind arról árulkodnak, hogy valamikor az 1980-as évek végén járunk.1 Halliday is táncol, holott a való életben senki sem látta még ropni. Mániákus vigyorral az arcán pörög körbe-körbe, a dal ritmusára mozgatja a kezét és a fejét, hibátlanul produkálja a ‘80as évek jellegzetes táncmozdulatait. Hallidaynek ugyanakkor nincs táncpartnere. Ahogy mondani szokás, elvan magában. A képernyő bal alsó sarkában rövid időre felbukkan néhány sornyi szöveg az előadó nevével, a dal címével, a kiadó nevével, valamint a premier évszámával, mintha csak egy régi klipet látnánk az MTV-n: Oingo Boingo, „Dead Man’s Party”, MCA Records, 1985. Amikor az énekes nekikezd, a továbbra is pörgő Halliday rátátog a szövegre: „Felöltöztem, de nincs hová mennem. Egy halott emberrel a vállamon indulhatok útnak. Ne fuss el, csak én vagyok az...” Aztán hirtelen megáll, jobb kezével vágásra utaló mozdulatot tesz, és ezzel elnémítja a zenét. Ugyanebben a pillanatban a mögötte lévő fiatalok és a tornaterem kámforrá válik, és hirtelen megváltozik a Hallidayt körülvevő tér. Most egy nyitott koporsó mellett áll, egy ravatalozó előterében.2 A koporsóban egy másik, jóval idősebb Halliday hever, akinek testét megtépázta és elsorvasztotta 1 A jelenet gondos elemzése során kiderült, hogy a Halliday mögött álló kamaszok valójában statiszták különböző John Hughes-tinifilmekből, akiket digitálisan emeltek át a kisfilmbe. 2 Halliday környezete a Gyilkos játékok című 1989-es film egyik jelenetéből származik. A játékkészítő láthatóan digitálisan újrateremtette a ravatalozót, majd beleillesztette magát.

a rák. Mindkét szemhéját fénylő negyeddollárosok fedik; a magas felbontású felvétel későbbi tanulmányozása során kiderült, hogy mindkettőt 1984-ben verték. A fiatalabb Halliday tettetett szomorúsággal mered idősebb énjének holttestére, majd a helyszínen összegyűlt gyászolók felé fordul.3 Csettint egyet, mire a jobb kezében egy tekercs jelenik meg. Látványos gesztussal kinyitja, és a tekercs végiggördül a padsorok közötti folyosón. Halliday ezután áttöri a Negyedik Falat: megszólítja a nézőt, és olvasni kezd. — Én, James Donovan Halliday, tiszta elme és megbízható emlékezet birtokában, e helyütt hivatalosan és visszavonhatatlanul kijelentem, hogy ez a végakaratom, továbbá érvénytelenítek minden olyan végrendeletet és függeléket, amit ez idáig megfogalmaztam... — Halliday tovább olvas, egyre gyorsabban és gyorsabban darálja a jogi szöveget, mígnem már úgy hadar, hogy egy szó sem érthető a mondandójából. Aztán hirtelen megáll. — Na jó, hagyjuk. Még ilyen sebességgel is körülbelül egy hónapig tartana, hogy felolvassam az egészet. És az a sajnálatos helyzet, hogy nincs ennyi időm. — Elejti a tekercset, ami aranyporzuhataggá porladva eltűnik. — Inkább térjünk rá a leglényegesebb pontokra. A ravatalozó eltűnik, és a helyszín újra megváltozik. Halliday most egy hatalmas páncélterem ajtaja előtt áll. — A teljes vagyonom, amibe beletartozik a vállalatom, a Gregarious Simulation Systems irányítására feljogosító részvénye, zálogba kerül, egészen addig a pillanatig, amíg a végrendeletemben megfogalmazott feltétel be nem teljesül. Az első személy, aki teljesíti a feltételt, megörökli az egész hagyatékomat, ami jelenleg több mint kétszáznegyvenmilliárd dollárt ér. A páncélterem ajtaja kitárul, és Halliday besétál. A terem elképesztően tágas, és egy gigantikus aranyrúdhalmot őriz, ami nagyjából akkora, mint egy családi ház. — Itt a zsozsó, amit haza lehet vinni — mondja a szélesen vigyorgó Halliday. — Na jó, ennyit talán nem is lehet hazavinni, mi? Halliday nekidől az aranyrúdhalomnak, és a kamera ráközelít az arcára. — Gondolom, mindenkit nagyon érdekel, hogy hogyan teheti rá a mancsát erre a rengeteg lóvéra. Csak nyugi, srácok, nemsokára rátérek... — Hatásszünetet tart, és olyan arckifejezést vesz fel, mintha valamilyen óriási titkot készülne éppen leleplezni. Ezután újra csettint egyet, és a páncélterem eltűnik. Ugyanebben a pillanatban Halliday hirtelen zsugorodni kezd, és egy kisfiúvá alakul, aki barna kordbársony nadrágot és kikopott Muppet Show-s trikót visel. Pont úgy néz ki, mint egy iskolai fotón, ami 1980-ban, nyolcéves korában készült. Az ifjú Halliday egy kaotikus állapotú nappaliban áll, amit faburkolatú falak, égetett narancsszínű szőnyeg és giccses, késő ‘70-es évekbeli dekoráció határoz meg. A fiú közelében egy 21 hüvelyk átmérőjű tévé pihen, amihez egy Atari 2600-at csatlakoztattak. — Ez volt életem első konzolja — magyarázza Halliday, most jóval magasabb hangon.— Egy Atari 2600. 1979 karácsonyára kaptam. — Lehuppan az Atari elé, felvesz egy joystickot, és játszani kezd. — Ez volt a kedvenc játékom — mondja, és a tévéképernyő felé biccent, amin egy apró négyzet éppen egyszerű labirintusokon 3 A gyászolók valójában a Gyilkos játékok temetésjelenetében szereplő színészek és statiszták. Winona Rydert és Christian Slatert egyértelműen beazonosíthatjuk a közönség hátsó soraiban.

halad keresztül. — A címe Adventure. Ahogy sok korai játékot, az Adventure-t is egyetlen személy tervezte és programozta. Akkoriban azonban az Atari cég nem volt hajlandó elismerni a programozók munkáját, úgyhogy a játékkészítő neve igazából sehol sem jelent meg a csomagoláson. — A tévéképernyőn láthatjuk, amint Halliday egy karddal a kezében lesújt egy vörös sárkányra, a játék alacsony felbontású grafikája miatt azonban ez inkább úgy fest, mintha egy négyzet egy nyilat próbálna beledöfni valamilyen torz kacsába. — Úgyhogy Warren Robinett, vagyis az Adventure készítője, elhatározta, hogy elrejti a nevét a játékban. A játék egyik labirintusában eldugott egy kulcsot. Ha megtaláltuk ezt az apró, pixelméretű szürke pontot, akkor beléphettünk egy titkos szobába, ahol Robinett eldugta a nevét — Halliday elnavigálja négyzet alakú főhősét a játék titkos szobájába, majd megjelenik a képernyőn a Készítette: Warren Robinett felirat. — Ez volt az első Húsvéti Tojás a számítógépes játékok történetében — mondja Halliday, miközben őszinte alázattal a képernyőre mutat. — Robinett anélkül rejtette el a nevét, hogy egy léleknek is szólt volna a tervéről, a titkos szobáról mit sem tudó Atari pedig legyártotta, és a világon mindenütt forgalomba hozta a játékot. Csak pár hónappal később szereztek tudomást a Húsvéti Tojás létezéséről, amikor a kölykök világszerte rábukkantak. Egyike voltam ezeknek a kölyköknek, és az, hogy az elsők között találtam meg Robinett Húsvéti Tojását, életem egyik legklasszabb játékos élménye volt. A fiatal Halliday elejti a joystickot, és feláll. Eközben a nappali hirtelen szertefoszlik, és a helyszín újra átváltozik. Halliday most egy félhomályos üregben áll, ahol a nyirkos falak a látóterünkön kívül eső fáklyák felől érkező fénysugarakat verik vissza. Ugyanebben a pillanatban Halliday kinézete újra megváltozik, és most az OASIS-os avatárjaként ismert Anorak lesz belőle, egy magas, köpönyeges varázsló, aki a felnőtt Halliday arcának valamivel szalonképesebb változatát viseli (leszámítva a szemüvegét). Anorakon a védjegyét jelentő fekete köpönyeget láthatjuk, amelynek mindkét ujját avatárja hímzett emblémája (egy jókora, kézzel írt A betű) díszíti. — Halálom előtt — mondja Anorak jóval mélyebb hangon — elrejtettem a saját Húsvéti Tojásomat az OASIS-ban, a legnépszerűbb számítógépes játékomban. Az első, aki megtalálja a Húsvéti Tojást, megörökli a teljes vagyonomat. Újabb hatásszünet. — Jól eldugtam. Nem csak úgy elrejtettem valamelyik kő alá. Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy egy olyan titkos szobában eltemetett széfbe zártam, amit egy komplex labirintus közepén rejtettem el, ez pedig valahol — Anorak ekkor megkocogtatja jobb halántékát — idefenn található. De aggodalomra semmi ok. Hátrahagytam néhány nyomot, amin el lehet indulni. Íme, az első. — Anorak a jobb kezével színpadias mozdulatot tesz, mire hirtelen megjelenik három kulcs, amik lassan forogva lebegnek előtte. Az egyik rézből, a másik jádekőből, a harmadik tiszta kristályból készült. Miközben a kulcsok forognak, Anorak elszaval egy versrészletet, amelynek sorai, elhangzásuk után rövid időre, lángoló feliratként megjelennek a képernyő alján:

Három elrejtett kulcs három titkos kaput nyit Amik felfedik a kalandorok érdemes vonásait Akiket nem ejtenek ki a küldetés próbái Azok markát a Végén busás jutalom ütheti Amint kimondja az utolsó szavakat, a Jáde- és a Kristálykulcs eltűnik, egyedül a Rézkulcs marad meg, ami most az Anorak nyakán lógó láncon csüng. A kamera követi Anorakot, amint megfordul, és távolodni kezd az árnyas üregben. Pár másodperccel később megérkezik az üreg sziklás falába épített, masszív faajtóhoz. Ezen fémretesz látható, amelynek felszínébe pajzsokat és sárkányokat gravíroztak. — Nem volt lehetőségem tesztelni a játékot, és egy kicsit aggódom, hogy talán túlságosan is elrejtettem a Húsvéti Tojásomat. Lehet, hogy nagyon megnehezítettem a játékosok dolgát. Nem is tudom. Mindenesetre ha tényleg így van, már akkor is túl késő a változtatáshoz. Majd meglátjuk. Anorak kitárja a dupla ajtót, és egy irdatlan nagy kincseskamrát fed fel, ami dugig van csillogó aranyérmék és drágakövekkel kirakott serlegek halmaival.4 Ezután a nyitott bejárathoz lép, szembefordul a nézőkkel, és széttárja a karját, hogy nyitva tartsa a hatalmas dupla ajtót.5 — Nem is húzom tovább az időt — jelenti be Anorak. — Kezdődjön hát a vadászat Halliday Húsvéti Tojására! — A varázsló ekkor egy fényvillanás kíséretében eltűnik, és csak a tárva-nyitva álló ajtót meg a mögötte ragyogó kincshalmokat hagyja maga után. Ezután a képernyő elsötétül. *** A felvétel végére Halliday beiktatott egy linket személyes weboldalára, ami a halála reggelén drasztikusan megváltozott. Egy évtizeden keresztül mindössze egy rövid, loopolt animációt lehetett rajta látni, amelyben Anorak egy középkori stílusú könyvtárban ül, egy agyonkaristolt dolgozóasztal fölött görnyedezik, különféle főzeteket kotyvaszt, és poros varázsigés köteteket lapozgat, a mögötte lévő falon pedig egy hatalmas fekete sárkányt ábrázoló festmény látható. Az animáció azonban most eltűnt, és egy olyan eredményjelző lista szerepelt a helyén, amilyeneket a játéktermi gépek képernyőin láthattunk. A lista tíz számozott helyezésből állt, amelyek mindegyike a JDH (James Donovan Halliday) monogramot tartalmazta, mögöttük pedig egy-egy hat nullából álló eredmény világított. Az eredményjelzőt hamarosan a Toplistaként kezdték emlegetni. A Toplista alatt egy új ikon is megjelent Halliday weboldalán. Egy apró, bőrkötéses könyvre emlékeztetett, ami az Anorak Almanachja című, ingyenesen 4 A gondos elemzés során kiderült, hogy a kincseshalmok között különös tárgyak fedezhetők fel. A leginkább említésre méltóak: néhány korai személyi számítógép (egy Apple Ile, egy Commodore 64, egy Atari 800XL és egy TRS-80 Color Computer 2), több tucat irányítóeszköz különféle konzolokhoz, továbbá száz meg száz hatoldalú kocka, amiket a régi, asztalon játszható szerepjátékokban láthattunk. 5 Ha kimerevítjük a felvételt, akkor egy olyan képet kapunk, ami nagyon hasonlít Jeff Easley festményére, ami a Dungeon Master’s Guide, a Dungeons and Dragons 1983-ban kiadott szabálykönyvének borítóján látható.

letölthető kötetre mutatott. Ez volt Halliday több száz, évszám nélküli naplóbejegyzésének gyűjteménye. Több mint ezer oldalra rúgott, de vajmi kevés információt kínált Halliday magánéletéről vagy mindennapos tevékenységeiről. A bejegyzések nagy része Halliday ömlengéseit tartalmazta különböző számítógépesjáték-klasszikusokról, science fiction és fantasyregényekről, filmekről, képregényekről és a nyolcvanas évek popkulrúrájáról. Akadt közöttük jó néhány szellemes vádirat, amiben Halliday kikelt minden ellen, a szervezett vallástól kezdve a diétás üdítőkig. A verseny, amit hamarosan Vadászat néven kezdtek emlegetni, hamar a globális kultúra szerves része lett. A lottónyereményhez hasonlóan Halliday Húsvéti Tojása is népszerű vágyálom lett a gyerekek és felnőttek körében egyaránt. A játékba ráadásul bárki beszállhatott, és eleinte úgy tűnt, nincs jó vagy rossz megközelítés. Az Anorak Almanachja igazából csak azt tette egyértelművé mindenki számára, hogy a Tojás megtalálásához elengedhetetlen Halliday különböző megszállottságainak beható ismerete. Ez széles körű érdeklődést váltott ki számos klasszikus számítógépes játék és az 1980-as évek popkultúrája iránt, különösen Észak-Amerikában. Negyven évvel az évtized után a ‘80-as évek filmjei, zenéi, játékai és divatja egyszer csak újra megőrjítette az embereket. 2041-re a tüskés séró és az agyonkoptatott farmer újra divatba jött, a slágerlistákat pedig a kortárs zenekarok ‘80-as évekbeli slágereket feldolgozó dalai lepték el. Mindazok, akik a ‘80-as években kamaszok voltak, öregen átélhették azt a különös élményt, hogy fiatalságuk csodáit és hóbortjait most az unokáik istenítik és tanulmányozzák. Ugyanezen időszakban új szubkultúra született, amely több millió tagot számlált. A szóban forgó emberek életük minden szabad percét annak szentelték, hogy felkutassák Halliday Húsvéti Tojását. Őket eleinte szimplán tojásvadászokként emlegették, de ez is hosszúnak bizonyult, úgyhogy rövidesen megszületett a „nyest” becenév. A Vadászat első évében menő volt nyestnek lenni, és szinte minden OASISfelhasználó ennek vallotta magát Amikor elérkezett Halliday halálának első évfordulója, a versengés láza mintha alábbhagyott volna. Eltelt egy teljes év, és senki sem talált semmit. Se kulcsot, se kaput. Sokak szerint a problémát részben az OASIS puszta mérete okozta. Ezernél is több szimulált világot tartalmazott, és a kulcsok bármelyikben ott lehettek. A világok alapos átfésüléséhez egy nyestnek évekre volt szüksége. Bár egyes „hivatásos” nyestek arról hetvenkedtek a blogjaikon, hogy napról napra közelebb jutnak az áttöréshez, hamarosan egyértelmű lett mindenki számára: senki sem tudja pontosan, hogy mit keresnek valójában, vagy hogy hol is kellene elkezdeniük a kutatást. Aztán eltelt egy újabb év. Meg még egy. Sehol semmi. A közönség nagy része elvesztette az érdeklődését a Vadászat iránt. Egyre többen vélték úgy, hogy ez az egész nem más, mint egy gazdag félnótás által kiagyalt, világméretű szélhámosság. Mások úgy gondolták, hogy ha létezik is a Tojás, senki sem találhatja meg. Több százezer fanatikus nyest élt világszerte, akik évek óta

kutatták a rejtélyt éjt nappallá téve. Ha egyikük sem járt sikerrel, egy épelméjű ember minek próbálkozzon? Halliday Húsvéti Tojásának története szép lassan városi legendává vált, a nyestek folyamatosan apadó törzse pedig lassacskán közröhej tárgya lett. A híradós bemondók minden évben, Halliday halálának évfordulóján, gúnyolódva számoltak be róla, hogy a nyestek még mindig nem haladtak egy tapodtat sem. Ráadásul évente egyre több nyest dobbantott, vagyis bebizonyosodott, hogy Halliday tényleg nehéz feladat elé állította a játékosokat. Eltelt egy újabb év. Majd még egy. Aztán 2045. február 11-ének estéjén a világ szeme láttára megjelent a Toplista tetején egy avatár neve. Öt hosszú év után végre meglett a Rézkulcs: egy tizennyolc éves srác bukkant rá, aki Oklahoma City külvárosának egyik mobilházparkjában élt. Ez voltam én. Több tucat könyv, képregény, mozifilm és tévésorozat kísérelt meg beszámolni az ezután történtekről, de mindegyikük mellélőtt. Úgyhogy egyszer és mindenkorra tiszta vizet akarok önteni a pohárba.

ELSŐ SZINT „Embernek lenni az idő nagy részében szívás. Egyedül a számítógépes játékok teszik elviselhetővé az életet.” [Anorak Almanachja, 91. fejezet, 1-2. bekezdés]

0001

Az egyik szomszédos rakás felől érkező fegyverropogás hangja rázott fel. A lövéseket pár percig tompított sikolyok követték, aztán csend lett. A fegyverropogás nem számított szokatlan zajnak a rakások környékén, mégis felébresztett. Ereztem, hogy valószínűleg nem tudok majd visszaaludni, ezért elhatároztam, hogy a hajnalig hátralévő órákat azzal fogom elütni, hogy felfrissítem néhány játéktermi klasszikusra vonatkozó emlékemet. Galaga, Defender, Asteroids. Ezek a digitális dinoszauruszok már az én születésem előtt is múzeumi daraboknak számítottak. Nyest lévén azonban nem úgy gondoltam rájuk, mint megmosolyogtató, alacsony felbontású régiségekre. Az én szememben felszentelt műtárgyak voltak. A panteon pillérei. Amikor a klasszikusokkal játszottam, ezt őszinte alázattal tettem. A mobilházunk apró mosókonyhájának sarkában heverő hálózsákban kuporogtam, beékelődve a fal és a szárító közé. Nem voltam szívesen látott vendég a nagynéném szobájában, az előszoba túlsó végén, és ez nekem teljesen megfelelt. Amúgy is jobban szerettem a mosókonyhában henyélni. Meleg volt, biztosított számomra egy bizonyos mértékű intim szférát, és a vezeték nélküli internet sebessége sem volt rossz. Ráadásul, amolyan bónuszként, a helyiségnek folyékony mosópor és szövetlágyító szaga volt. A ház többi része macskahúgytól és a nyomortól bűzlött. Legtöbbször a rejtekhelyemen aludtam. Az elmúlt néhány éjszaka során azonban a hőmérséklet nulla fok alá esett, és bár utáltam a nagynénémnél dekkolni, még mindig inkább ez, mint tüdőgyulladást kapni vagy halálra fagyni. A nagynéném mobilházában összesen tizenöten éltek. Ő a három hálószoba legkisebbikében lakott. Depperték az övével szomszédos, Millerék pedig az előszoba végén lévő nagy, központi hálóban laktak. Hatan voltak, és ők fizették a lakbér legnagyobb részét. Tudom, ez alapján baromi zsúfoltnak tűnik, de a mi házunk nem is volt annyira tömött, mint sok másik a rakások területén. A szélesebb típusba tartozott. Bőven jutott hely mindenkinek. Elővettem a laptopomat, és bekapcsoltam. Ormótlan, súlyos dög volt, majdnem tízéves. Az autópálya másik oldalán lévő, elhagyatott bevásárlóközpont mögötti kukák egyikében találtam. A memória lecserélésével és a kőkorszaki operációs rendszer újratelepítésével sikerült életet lehelnem belé. A processzor a mai átlaghoz mérten egy lajhárnál is lassabb volt, de az én igényeimnek teljesen megfelelt. A laptop volt a hordozható könyvtáram, játéktermi gépem és házimozirendszerem. A merevlemezét rogyásig megpakoltam régi könyvekkel, filmekkel, tévésorozatepizódokkal, zenékkel és a huszadik század szinte összes számítógépes játékával. Beizzítottam az emulátoromat, és kiválasztottam az egyik örök kedvencemet, a Robotron: 2084-et. Mindig is szerettem a játék frenetikus tempóját és brutális egyszerűségét. A Robotron semmi másról nem szólt, csak az ösztönről és a

reflexekről. Akárhányszor leültem egy régi játék elé, sikeresen kitisztítottam a fejem, és ellazultam. Ha lehangoltnak vagy frusztráltnak éreztem magam sanyarú sorsom miatt, mindössze meg kellett nyomnom a PLAYER ONE gombot, és miközben az elmém a monitoron zajló, szünet nélküli pixelküzdelemre koncentrált, a gondjaim rögtön tovaszálltak. A játék kétdimenziós világában az élet pofonegyszerű volt: Csak te vagy a gép ellen. A bal kezed segítségével mozogj, a jobbal lőj, és próbálj életben maradni, ameddig csak tudsz. Eltöltöttem néhány órát azzal, hogy végigszántottam az agyak, gömbök, kvarkok és melákok végtelennek tűnő hullámain, és próbáltam megmenteni az utolsó emberi családot. De aztán az ujjam begörcsölt, és kiestem a ritmusból. Amikor ilyesmi történt a játék ezen szintjén, mindig a lejtőre kerültem. Alig pár perc alatt feléltem az összes extra életemet, és megjelent a képernyőn leggyűlöltebb mondatom: GAME OVER. Kikapcsoltam az emulátort, és elkezdtem keresgélni a videofájljaim között, hátha találok valamit, amit nézhetek, miközben megpróbálok visszaaludni. Az elmúlt öt év során letöltöttem minden egyes filmet, tévéműsort és rajzfilmet, ami említésre került az Anorak Almanachjában. Persze még mindig nem daráltam le az összeset. Ehhez valószínűleg évtizedekre lett volna szükségem. Kiválasztottam a Családi kötelékek egyik epizódját; a ‘80-as években sugárzott vígjátéksorozat egy Ohio közepén élő, középosztálybeli család életéről szólt. Azért töltöttem le, mert Halliday egyik kedvence volt, és úgy sejtettem, hogy az egyik epizódban találhatok valamilyen nyomot, ami hasznomra lehet a Vadászatban. Azonnal rákattantam, és többször is megnéztem mind a száznyolcvan részt. Úgy tűnt, képtelen vagyok megunni. Miközben egyedül ücsörögtem a sötétben, és a laptopomon néztem a sorozatot, mindig azon kaptam magam, hogy elképzelem, amint én élek abban a meleg és fényes házban, meg hogy azok a mosolygó és megértő emberek az én családomat alkotják. És hogy nincs olyan probléma az életben, amit ne lehetne megoldani egyetlen félórás epizód ideje alatt (na jó, az igazán komoly gondokhoz talán egy dupla rész kell). Az én családi életem soha még csak távolról sem hasonlított a Családi kötelékekben bemutatotthoz, és valószínűleg pont ezért szerettem annyira a sorozatot. Egyke gyereke voltam két menekült kamasznak, akik az otthonomat jelentő rakások világában találkoztak. Az apámat soha nem ismertem. Alig pár hónapos voltam, amikor agyonlőtték. Épp egy közértet próbált kifosztani az áramszünet alatt. Igazából egyedül azt tudtam róla, hogy szereti a képregényeket. A cuccait tartalmazó dobozban találtam több régi pendrive-ot, rajta A csodálatos Pókember, az XMen és a Zöld Lámpás teljes szériáival. Anyám egyszer elmesélte, hogy apám azért adta nekem az alliteráló Wade Watts nevet, mert ez úgy hangzott, mint a szuperhősök polgári neve. Mint Peter Parker vagy Clark Kent. Attól kezdve, hogy ezt megtudtam, úgy gondoltam, a halála körülményeitől eltekintve klassz fazon lehetett. Anyám, Loretta kénytelen volt egyedül nevelni engem. Sok emberhez hasonlóan a tizennyolc betöltése után ő is szerződéses munkás lett. Csak így lehetett biztos melóhoz jutni. Két teljes munkaidős OASIS-os állása volt, az egyikben

telemarketingezett, a másikban eszkort volt egy internetes bordélyházban. Régen éjszakánként mindig füldugót kellett viselnem, hogy ne halljam, amint a szomszéd szobában különböző mocskos dolgokat mond a más-más időzónában lévő kuncsaftoknak. A füldugók viszont nem működtek valami jól, úgyhogy inkább maximálisra csavart hangerőn régi filmeket néztem. Mivel az anyám virtuális bébiszitterként is használta az OASIS-t, korán megismerkedtem ezzel a számítógép teremtette világgal. Amint elég idős lettem ahhoz, hogy vizort és haptikus kesztyűt hordjak, anyu segített létrehozni az első OASIS-os avatáromat. Aztán magamra hagyott a ház egyik sarkában, és elment dolgozni, én meg hozzákezdhettem egy teljesen új világ felfedezéséhez, ami feltűnően különbözött az addig ismerttől. Ettől a pillanattól kezdve többé-kevésbé az OASIS interaktív oktatói programjai neveltek fel, amelyekhez minden gyerek ingyen és bérmentve hozzáférhetett. Gyerekkorom jó nagy részét töltöttem a Szezám utca virtuális változatában; énekelgettem barátságos muppetekkel, és interaktív játékokat játszottam, amik megtanítottak járni, beszélni, összeadni, kivonni, írni, olvasni és osztozkodni. Miután elsajátítottam ezeket a képességeket, nem tartott sokáig rájönnöm, hogy az OASIS a világ legnagyobb közkönyvtára is egyben, ahol még egy magamfajta ágrólszakadt srác is hozzáférhet a valaha kiadott összes könyvhöz, dalhoz, filmhez, tévéműsorhoz, számítógépes játékhoz és mindenféle kincshez. Az emberi civilizáció által felhalmozott tudás és kultúra egészéhez. Mindez ott volt előttem, és csak arra várt, hogy felfedezzem. De az, hogy hozzáfértem ehhez az információrengeteghez, egyszerre lett áldás és átok. Mert így szereztem tudomást az igazságról. *** Nem tudom, ti talán máshogy éltétek meg ezt az egészet. De nekem emberi lényként felnőni a Föld nevű bolygón a huszonegyedik században elég nagy szívás volt. Mármint egzisztenciális értelemben. Az volt a legrosszabb a gyereklétben, hogy soha senki nem mondta el nekem az igazságot a helyzetemről. Ami azt illeti, épp az ellenkezőjét tették. Én meg, mivel gyerek voltam és befolyásolható, nyilván hittem nekik. Értitek, az agyam még nem is érte el a végleges méretét, honnan tudhattam volna, hogy a felnőttek mikor hülyítenek? Sehonnan. Úgyhogy szépen lenyeltem minden marhaságot, amit belém diktáltak a sötét korokra vonatkozóan. Aztán eltelt egy kis idő, érettebb lettem, és lassacskán rájöttem, hogy attól a pillanattól fogva, hogy előbújtam az anyám méhéből, lényegében mindenki hazudott nekem mindennel kapcsolatban. Ez eléggé fejbe vert. Később nem is igazán tudtam megbízni az emberekben. Amint elkezdtem kutakodni az OASIS ingyenesen hozzáférhető könyvtáraiban, körvonalazódni kezdett előttem a rút igazság. Ott volt az orrom előtt, olyan régi könyvek rejtették, amelyek írói nem féltek őszintének lenni Művészek, tudósok, filozófusok és költők, sokuk már rég halott Miközben az általuk hátrahagyott munkákat olvasgattam, végre kezdtem kapiskálni a helyzetet. A helyzetemet. A

helyzetünket. Amire a legtöbb szerző „az emberi állapot”-ként hivatkozott. Nem lett tőle virágos jókedvem. Visszatekintve azt kívánom, bárcsak valaki már az elején elárulta volna nekem az igazságot, amikor már elég idős voltam ahhoz, hogy megértsem. Bárcsak valaki ezt mondta volna: — A következő a helyzet, Wade. Te egy úgynevezett „emberi lény” vagy. Az ember egy nagyon okos állatfajta. És mint a bolygónk összes többi állata, mi is egy egysejtű organizmustól származunk, amely évmilliókkal előttünk élt. Az élet kialakulásának folyamatát evolúciónak hívjuk, erről később még tanulni fogsz. Hidd csak el, függetlenül attól, amit eddig mondtak neked, igazából így jelentünk meg ezen a bolygón. Van rá egy csomó bizonyíték, a sziklák régóta őrzik a titkot. Ja, hogy van az a sztori? Hogy mindannyiunkat egy Isten nevű, oltári nagy hatalmú pofa teremtett, aki az égben él? Az csak mese habbal. Az egész Isten-sztori igazából egy ősrégi blöff, amivel az emberek már évezredek óta szédítik egymást Mi találtuk ki. Ahogy a Télapót és a Húsvéti Nyuszit is. Igaz is. Nincs se Télapó, se Húsvéti Nyuszi. Ezek is kitalációk. Bocs, kölyök. Szokd meg. Valószínűleg elgondolkodtál már azon, hogy vajon mi történt, mielőtt megérkeztél volna. Igazából elég sok minden. Amint megjelentek a bolygón az emberek, akkor kezdtek a dolgok igazán érdekessé válni. Apró, „törzsek”-nek nevezett csoportokba szerveződtünk, és vadászat útján kellett gondoskodnunk a táplálékunkról. Aztán rájöttünk, hogyan kell növényeket termeszteni és állatokat tenyészteni, ettől kezdve pedig nem kellett folyton költözködnünk. A törzseink egyre nagyobbak lettek, és úgy elterjedtünk a bolygón, mint valamilyen megállíthatatlan vírus. És miután a földek, erőforrások és a kitalált isteneink címén kiháborúztuk magunkat egymással, az úgynevezett „globális civilizáció”-ba szerveztük a törzseinket. Mondjuk, őszintén szólva, ez nem volt se túl szervezett, se túl civilizált, és az egymással vívott harcot is folytattuk. Viszont felfedeztük magunknak a tudományt, ami segített abban, hogy megértsük, kik vagyunk és honnan jöttünk. Továbbá lehetővé tette azt is, hogy fejlesszük a különböző technológiáinkat. És ahhoz képest, hogy igazából szőrtelen majmok vagyunk, elég menő dolgokat sikerült feltalálnunk. A számítógépet. Gyógyszereket. A lézersugarat. A mikrohullámú sütőt. A műszívet. Az atombombát. Sőt, pár fazont elküldtünk a Holdra, és vissza is hoztuk őket. Mindemellett létrehoztunk egy globális kommunikációs hálózatot, ami lehetővé teszi számunkra, hogy bárhol, bármikor kapcsolatba léphessünk egymással. Ez azért nem semmi. De itt jön a rossz hír. A mi globális civilizációnknak hatalmas ára volt. Elég sok energiára volt szükségünk a felépítéséhez, és az energiaforrásaink alapja a föld mélyén eltemetett, élettelen növények és állatok sokasága. Ezen források nagy részét már a te érkezésed előtt felhasználtuk, úgyhogy mostanra szinte semmink sem maradt. Ez azt jelenti, hogy már nincs elengedő energiánk ahhoz, hogy úgy működtessük a civilizációnkat, mint régen. Úgyhogy minimál üzemmódra kellett kapcsolnunk. Ezt a Globális Energiaválság becenéven emlegetjük, és már tart egy ideje. Ráadásul kiderült, hogy a fosszilis energiaforrások elégetésének volt pár csúnya

mellékhatása, például sikerült megemelnünk a bolygónk hőmérsékletét, és tönkrevágnunk a környezetünket. Úgyhogy a sarki jégsapkák olvadni kezdtek, a tengerszint folyamatosan emelkedik, és az időjárás is teljesen kaotikus. A növények és az állatok rekordmennyiségben pusztulnak ki, és sok ember éhezik vagy otthontalan. A háborúskodásról pedig nem szoktunk le, leginkább a megmaradt energiaforrásaink okán irtjuk egymást. Szóval, kölyök, lényegében arról van szó, hogy az élet manapság sokkal keményebb, mint a Régi Szép Időkben, még jóval a születésed előtt. Régen elég klassz volt minden, ma viszont inkább ijesztő. Őszintén szólva nem vár ránk túl rózsás jövő. Elég rosszkor születtél, és nagyon úgy fest, hogy a javulás helyett minden egyre rosszabb lesz. Az emberi civilizáció „hanyatlik”. Sokak szerint egyenesen „végnapjait járja”. Valószínűleg foglalkoztat a kérdés, hogy mi lesz veled. Erre könnyű válaszolni. Ugyanaz történik majd veled, mint minden egyes emberrel, aki valaha élt. Meg fogsz halni. Mind meghalunk. Ez van. Hogy mi történik velünk, amikor meghalunk? Nos, ebben sincs konszenzus. De mindén jel arra utal, hogy semmi sem történik. Egyszerűen csak meghalunk, az agyunk leáll, és aztán már nem leszünk itt, hogy mindenféle keresztkérdéseket tegyünk fel. Ja, hogy ezzel kapcsolatban is hallottál mindenféle sztorit? Hogy van egy „mennyország” nevű csodálatos hely, ahol nincs több fájdalom és halál, és örökké élhetünk az állandó boldogság állapotában? Ez is teljes kamu. Mint az az Isten-sztori. Nincs bizonyíték a mennyország létezésére, és soha nem is volt. Ezt is csak kitaláltuk. Ezt hívják vágybeteljesítő gondolkodásnak. Mostantól tehát úgy kell élned az életedet, hogy tudod: egy nap meghalsz, és örökre eltűnsz. Bocs. *** Na jó, még egyszer meggondolva mindez talán tényleg túl sok lett volna egy kissrác számára. Talán mégsem olyan jó ötlet elmondani egy frissen érkezett emberi lénynek, hogy a káosz, fájdalom és nyomorúság világába született, és még pont végig fogja nézni, amint minden a darabjaira hullik. Minderre fokozatosan, sok-sok év alatt jöttem rá, és még így is olyan durván megrázott, hogy egy ideig le akartam ugrani egy hídról. Szerencsére azonban volt hozzáférésem az OASIS-hoz, ami menekülést jelentett egy jobb valóságba. Az OASIS-nak köszönhetem, hogy nem őrültem meg. Ez volt a játszóterem és a bölcsődém. Egy Varázslatos hely, ahol minden lehetséges. Amikor anyunak nem kellett dolgoznia, egyszerre jelentkeztünk be, és együtt játszottunk vagy vettünk részt interaktív, mesébe illő kirándulásokon. Az OASIS volt legszebb gyerekkori emlékeim helyszíne. Anyunak mindig kényszerítenie kellett arra, hogy esténként kijelentkezzek, mert soha nem akartam visszatérni a valóságba. A valóság szar volt. Soha nem anyut vádoltam a dolgok állásáért. Mint mindenki más, ő is a sors és a kegyetlen körülmények áldozata volt. A jólét világába született, még épp időben ahhoz, hogy végignézze, amint az lassan szétesik. Leginkább arra emlékszem vele

kapcsolatban, hogy mennyire sajnáltam. Folyton lehangolt volt, és úgy tűnt, egyedül a kábítószerek nyújtanak neki valódi örömet. Végül persze ezek ölték meg. Tizenegy éves koromban valamilyen rossz anyagot lőtt a karjába, és a lepukkant, kihajthatós kanapénkon elnyúlva halt meg, miközben zenét hallgatott egy régi mp3lejátszóról, amit a megjavítása után adtam neki előző karácsonyra. Ekkor kellett beköltöznöm a nővéréhez, Alice-hez. Alice néni nem kedvesség vagy a családtagok iránti felelősségérzet okán fogadott be, hanem azért, mert így minden hónapban kapott a kormánytól extra étkezési utalványokat, amikkel kábítószert vásárolt magának. Az idő nagy részében magamnak kellett gondoskodnom az étkezésemről. Ez általában nem jelentett problémát, mert jó érzékkel találtam régi számítógépeket és OASIS-konzolokat, amiket aztán megjavítva eladhattam különböző zálogházakban, vagy elcserélhettem étkezési utalványokra. Eleget kerestem ahhoz, hogy ne haljak éhen, és ezzel máris beljebb voltam, mint sok szomszédom. Amikor az anyám halála utáni évben be kellett cuccolnom a nagynénémhez, sokáig az önsajnálat és az elkeseredettség mocsarában dagonyáztam. Próbáltam a helyzet napos oldalát nézni, és igyekeztem folyton emlékeztetni magam arra, hogy hiába árvultam el, még mindig jobban élek, mint a legtöbb gyerek Afrikában. Meg Ázsiában. Meg sok más helyen. Mindig volt tető a fejem felett, és ételben sem szenvedtem hiányt. És persze ott volt az OASIS. Úgyhogy nem is volt olyan rossz az életem. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, hogy hiábavaló kísérletet tegyek az engem emésztő epikus magány elüldözésére. Az anyám halála után egy évvel vette kezdetét a Vadászat Halliday Húsvéti Tojására, és azt hiszem, végül is ez mentett meg. Hirtelen találtam valamit, amibe megérte időt fektetni. Egy álmot, amit megérte kergetni. A Vadászat célt adott nekem. Egy teljesítendő küldetést. Okot a felkelésre. Adott valamit, amit várhattam. Amikor elkezdtem keresni a Tojást, a jövő már nem is tűnt olyan komornak. *** Épp a Családi kötelék-es minimaratonon vettem részt, a sorozat negyedik epizódjának felénél jártam, amikor a mosókonyha ajtaja nyikorogva kinyílt, és Alice nénikém besétált. A toprongyos otthonkát viselő, alultáplált hárpiaként jellemezhető rokonom egy piszkos ruhákkal teli kosarat szorongatott. Sokkal összeszedettebbnek tűnt, mint általában, ami rossz hír volt. Jóval könnyebben lehetett bánni vele, amikor valamilyen drog hatása alatt állt. A tőle megszokott, lekicsinylő tekintettel rám pillantott, majd elkezdte bepakolni a ruháit a mosógépbe. Aztán hirtelen megváltozott az arckifejezése, és gyanakvóan nézett rám. Amikor kiszúrta a laptopomat, teljesen kikerekedett a szeme. Gyorsan bezártam, és igyekeztem besuvasztani a hátizsákomba, de tudtam, hogy elkéstem. — Add azt ide, Wade! — parancsolt rám, és a laptopért nyúlt. — Beadhatom a zaciba, hogy könnyebb legyen kifizetni a lakbért. — Nem! — kiáltottam, és elhúzódtam tőle. — Ne már, Alice néni. A suliban szükségem van a laptopra. — Inkább arra lenne szükséged, hogy megtanulj hálát mutatni! — ugatta. — Rajtad

kívül mindenki beszáll a lakbérbe. Elegem van belőle, hogy rajtam élősködsz! — Megtartod az összes étkezési utalványomat. Ez több pénz, mint a lakbér rám eső része. — Egy fenét! — Még egyszer megpróbálta kiráncigálni a kezemből a gépet, de nem voltam hajlandó elengedni. Hátat fordított, és átdobogott a szobájába. Tudtam, mi következik, ezért begépeltem egy parancsot a laptopomon, ami lezárta a billentyűzetet, és törölte a merevlemez tartalmát. Néhány másodperccel később visszatért Rickkel, a még félig alvó pasijával. Rick folyton meztelen felsőtesttel járt-kelt, mert szerette villogtatni börtöntetoválásai mutatós gyűjteményét. Szó nélkül bevitt nekem egy gyomrost, és amint a padlóra kerültem, kirántotta a kezemből a laptopot. Aztán Alice nénikémmel kisétált a szobából, és rögtön el is kezdték számolni, hogy mennyit kaphatnának a masináért. A laptop elvesztése nem volt akkora szám. A rejtekhelyemen őriztem két tartalék gépet. Persze ezek messze nem voltak olyan gyorsak, mint az elkobzott laptop, és tudtam, hogy fel kell majd másolnom rájuk az összes médiafájlomat a biztonsági mentéseket tartalmazó merevlemezeimről. Totál kiszúrás. De csak magamnak köszönhettem. Tudtam, milyen kockázatos dolog bármi értékeset is idehozni. A hajnal sötétkék fénye kezdett bekúszni a mosókonyha ablakán. Úgy döntöttem, a mai napon bölcs lenne korábban elindulni az iskolába. Amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem: belebújtam elnyűtt kordnadrágomba, buggyos pulóverembe és túlméretes kabátomba. Ennyi volt a teljes ruhatáram. Aztán felvettem a hátizsákomat, és felmásztam a mosógép tetejére. Felhúztam a kesztyűmet, és kinyitottam a zúzmarás ablakot. Miközben a tekintetem végigvándorolt a mobilháztetők egyenetlen felszínű tengerén, az arcomat megcsípte a sarkvidéki reggeli levegő. A nagynéném mobilháza egy huszonkét házból álló „rakás” legfelső egysége volt, vagyis egy-két szinttel magasabban helyezkedett el a közvetlen környezetében lévő rakások többségénél. A legalsó szinten lévő házak a földön vagy az eredeti betontalapzaton pihentek, a fölöttük lévő egységeket pedig egy vasbeton állványzat, az évek során darabonként és esetlegesen összetákolt rácsozat tartotta. A Portland Avenue-i Rakáson éltünk, színtelen bádog cipősdobozok egyre jobban terpeszkedő kaptárában, amely az I40-es autópálya két oldalán rozsdásodott, Oklahoma City hanyatló felhőkarcoló-központjától egy kicsivel nyugatra. Több mint ötszáz rakást foglalt magába, amelyeket újrahasznosított csövek, támgerendák és gyalogoshidak silány hálózata kötött össze. A rakások folyamatosan táguló peremét tucatnyi ezeréves daru díszítette (ezek emelték a rakásokat). A rakások legfelső szintjét vagy „tetejét” régi szolárpanelek szőttese borította, amelyek pluszenergiát biztosítottak a lenti egységek számára. Tömlők és hullámlemez csövek tömkelege kígyózott fel-le minden egyes rakás oldalán: vízzel látták el a mobilházakat, és elszállították a szennyvizet (a város bizonyos más rakásainál ez luxusnak számított volna). A legalsó szintre (amit földszintként is emlegettek) csak nagyon kevés napfény jutott el. A rakások közötti sötét, szűk földdarabokat magukra hagyott kocsik és teherautók porladó csontvázai lepték el; a járművek benzintankjai már rég üresek voltak, kipufogócsöveik pedig eldugultak. Az egyik szomszédunk, Mr. Miller egyszer elmagyarázta nekem, hogy a

miénkhez hasonló mobilházparkok eredetileg mindössze néhány tucat épületből álltak, amelyek rendezett sorokban pihentek a földön. Az olajválság és az energiakrízis beköszönte után azonban a nagyvárosokat elözönlötték a környező külvárosi és falusi körzetekből áramló menekültek, ennek eredményeként pedig a városok nem tudtak elegendő lakhelyet biztosítani az emberek számára. A nagyvárosoktól köpésnyire lévő területek egyszerre túlságosan értékesek lettek ahhoz, hogy elpazarolják őket mobilházak vízszintesen terjeszkedő telepére, úgyhogy a talajfelszín maximális kihasználása érdekében valaki előállt a Mr. Miller által „rámoljuk egymásra a tetveket-projekt” nevű zseniális ötlettel. Az elgondolás hamar népszerűvé vált, és az ország különböző mobilházparkjai a miénkhez hasonló rakásokká fejlődtek, amik kunyhótelepek és menekülttáborok különös hibridjeit alkották. Megtalálhatóak voltak a legtöbb nagyváros peremén: mindegyiküket a szüleimhez hasonló gyökértelen tahók lakták, akik a munka, étel, elektromosság és megbízható OASIS-hozzáférés reményében leléceltek haldokló kisvárosaikból, és az utolsó csepp benzinjük (vagy bármilyen málhás eszközük) segítségével elvontatták a családjukat és mobilházukat a legközelebbi metropolisba. A parkunk minden rakása legalább tizenöt szint magas volt (amit a változatosság kedvéért néha megszakított egy-egy konténer, áramvonalas mobilház vagy VW mikrobusz). Az elmúlt néhány év során sok rakás elérte a húsz szintet, vagy akár magasabbra is nyúlt annál. Ez sokakat aggasztott. Előfordult, hogy egy rakás összeomlott, és ha az állványzat támasztékai rossz szögben hajlottak el, a dominóhatás eredményeként a szomszédos négy-öt rakás is összeomlott. A mobilházunk a park északi peremének közelében helyezkedett el, amely egy rogyadozó autópálya-felüljáróval volt szomszédos. A mosókonyha ablakából nagyszerűen ráláttam a töredezett aszfalton vánszorgó elektronikus járművek vékony sorára, amelynek tagjai különböző árukat és munkásokat szállítottak a városba”. Miközben a zord horizontot kémleltem, előbújt a nap élénk narancssárga szelete. Az égitest emelkedését nézve végigcsináltam egy mentális rituálét: amikor a napot láttam, mindig emlékeztettem magam, hogy egy csillagot látok. Galaxisunk százmilliárdnál is több csillagának egyikét. Az ismert világegyetem több milliárd galaxisának egyikében. Ezt csak azért csináltam, mert így könnyebb volt a helyi értékükön kezelni a dolgokat. Azután kezdtem el gyakorolni ezt a rituálét, hogy megismertem a Kozmosz című, kora nyolcvanas évekbeli tudományos sorozatot. Amilyen halkan csak tudtam, kislisszoltam az ablakon, és az ablakkeret aljába kapaszkodva leereszkedtem a ház fémoldalának hideg felületén. Az épületet tartó acélplatform alig valamivel volt szélesebb és hosszabb a járműnél, így jó ha fél méter keskeny perem vette körül. Óvatosan leengedtem magam erre, majd felálltam, hogy becsukjam magam mögött az ablakot. Ezután megragadtam a kötelet, amit kapaszkodó gyanánt szereltem fel derékmagasságban, és a platform sarkát megcélozva elkezdtem oldalazni a peremen. Onnan már átléphettem a létraszerű állványzatra. Amikor csak elhagytam a házat, vagy visszatértem ide, szinte mindig ezt az utat választottam. A rakás oldalához rozoga fémlépcsőt erősítettek, de az folyton dülöngélt, és nekiütközött az állványzatnak, úgyhogy nem tudtam volna anélkül használni, hogy felhívom magamra a figyelmet. Az pedig nem lett volna túl szerencsés. A rakások területén célszerű volt inkább inkognitóban közlekedni,

amikor csak lehetett. Akadt errefelé néhány veszélyes és elkeseredett ember; az a fajta, aki kirabol, megerőszakol, aztán eladja a szerveidet a feketepiacon. A fémrácsozaton való leereszkedés mindig a Donkey Konghoz és a Burgertime-hoz hasonló, régi platformjátékokra emlékeztetett. Ebből a benyomásból kiindulva pár éve megterveztem a saját Atari 2600-as játékomat (ez a nyestek számára amolyan beavatási szertartás volt, mint amikor egy Jedi összerakja élete első fénykardját). A Pitfallt nyúló művem címe Rakások volt. Egy függőleges mobilház-labirintuson kellett átvágni, leselejtezett számítógép-alkatrészeket kellett összegyűjteni, étkezési utalványokkal lehetett energiát feltölteni, és el kellett kerülni az iskola felé vezető úton felbukkanó metamfetamin-függőket és pedofilokat. A játékom sokkal szórakoztatóbb volt a valóságnál. Ereszkedés közben megálltam az otthonunknál három szinttel lejjebb lévő áramvonalas mobilház mellett, ahol egy barátom, Mrs. Gilmore élt. A hetvenes évei közepén járó aranyos néni mindig nevetségesen korán kelt. Bekukucskáltam az ablakán, és láttam, hogy a konyhában tesz-vesz. Pár másodperc múlva észrevett, és felragyogott a szeme. — Wade! — köszöntött, és kinyitotta nyikorgó ablakát. — Jó reggelt, édes fiam! — Jó reggelt, Mrs. G! — üdvözöltem. — Remélem, nem ijesztettem meg. — A legkevésbé sem — mondta, és az ablak felől érkező hideg levegő miatt összehúzta a köntösét. — Meg fogsz fagyni odakinn! Nem jössz be inkább reggelizni? Van szójasonkám, és ezek a porból készült tojások sem olyan rosszak, ha elég sót szórsz rájuk... — Köszönöm, Mrs. G, de ma reggel nem megy. Iskolába kell mennem. — Hát jó. De az ajánlat legközelebb is élni fog. — Csókot dobott felém, majd elkezdte bezárni az ablakot. — Aztán próbáld nem kitörni a nyakad, Pókember. Jó? — Persze. Minden jót, Mrs. G! — Intettem neki, majd folytattam az ereszkedést. Mrs. Gilmore igazi tündér volt. Mindig hagyta, hogy lustálkodjak a kanapéján, aludni viszont a macskái miatt nehezen tudtam nála. Mrs. G hipervallásos volt, és ideje nagy részét az OASIS-ban töltötte: egy olyan nagy, online megatemplom gyülekezetében üldögélt, zsolozsmákat énekelt, prédikációkat hallgatott, és virtuális túrákkal bejárta a Szent Földet. Ha néha-néha becsődölt az OASIS-konzolja, megjavítottam, cserébe bármeddig faggathattam arról, hogy milyen volt a nyolcvanas években felnőni. Nagyon menő érdekességeket tudott az évtizedről; olyasmiket, amikről a könyvekből vagy a filmekből nem szerezhettem volna tudomást. Ráadásul mindig imádkozott értem. Megtette a tőle telhetőt, hogy megmentse a lelkem. Soha nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy megmondjam neki: szerintem a szervezett vallás műbalhé. A hit reményt és energiát adott neki — én ugyanezt kaptam a Vadászattól. Hogy az Almanachot idézzem: „Az üvegházakban élők befoghatják a pofájukat.” Amikor elértem a legalsó szintet, leugrottam az állványzatról, és a hátralévő pár métert a levegőben tettem meg. Gumicsizmám hangosan placcsant a latyakon és a befagyott sáron. Lenn még mindig elég sötét volt, úgyhogy bekapcsoltam az elemlámpámat, és azzal indultam el kelet felé. Próbáltam elnavigálni a majdnem teljesen fekete labirintusban, és nagyon igyekeztem nem beleütközni egy bevásárlókocsiba, akkumulátorba vagy a rakások közötti szűk sikátorokban

felhalmozott kacatokba. Ilyen korai időpontban szinte soha senkivel nem találkoztam errefelé. Az ingázó járatok csak párszor indultak naponta, úgyhogy az állással rendelkező szerencsések már az országút melletti buszmegállóban várakoztak. Legtöbben a város körüli üzemek egyikében dolgoztak napszámosként. Miután megtettem úgy fél kilométert, elértem a rakások északi peremén lévő, régi kocsikból és teherautókból álló hatalmas dombot. A daruk évtizedekkel ezelőtt eltakarították a lehető legtöbb elhagyatott járművet, hogy helyet csináljanak az újabb és újabb rakásoknak, az elárvult verdákból pedig gigantikus kupacokat emeltek a telep szegélyén. Némelyik majdnem olyan magas volt, mint maguk a rakások. Odasétáltam a halomhoz, és miután egy gyors körbepillantással megbizonyosodtam arról, hogy senki sem figyel vagy követ, oldalra fordultam, és átpréseltem magam két összezúzott autó közötti nyíláson. Kúszva-mászva egyre beljebb hatoltam az össze-vissza görbülő fémdarabok düledező hegyében, mígnem elértem egy furgon hátsó részének apró nyitott serét A járgánynak csak a hátsó harmada volt látható. A többi részét eltakarták a rajta és körülötte felhalmozott járművek. A tetején két felfordított teherautó hevert különböző szögekben, a súlyuk nagy részét viszont a furgont körbefogó autók tartották, és ezek együttesen védőpajzsféleséget hoztak létre, ami megakadályozta, hogy a rápakolt járművek hegye agyonnyomja a furgont. Kiemeltem a nyakamba akasztott láncot, amin egy kulcs függött. Valamilyen szerencse folytán ez a slusszkulcs még mindig a zárban volt, amikor rátaláltam. Az itt felstószolt járművek közül sokat működőképes állapotban hagytak magára. A tulajdonosaiknak már nem tellett üzemanyagra, úgyhogy csak leparkolták őket ide, és továbbálltak. Zsebre dugtam az elemlámpámat, és kinyitottam a furgon jobb hátsó ajtaját. Úgy félméternyit engedett, ami pont elég volt ahhoz, hogy bepréseljem magam rajta. Utána behúztam az ajtót, és visszazártam. A furgon hátsó ajtóin nem voltak ablakok, úgyhogy egy másodpercig vaksötétben görnyedeztem, majd az ujjam rátalált a plafonra szigszalagozott régi elosztóra. Bekapcsoltam, mire egy öreg asztali lámpa fénye töltötte be a szűk teret. A szélvédő helyén lévő nyílást egy személyautó összegyűrt, zöldes színű tetejével fedtem be, a jármű elejét ért kár pedig nem terjedt tovább, úgyhogy a belső tér maradék része sértetlen maradt. Valaki eltávolította mind a négy ülést (valószínűleg azért, hogy bútorként használhassa fel azokat), így egy körülbelül százhúsz centiméter magas, ugyanilyen széles és kétszáz centi hosszú „szoba” maradt hátra. Ez volt a rejtekhelyem. Négy évvel korábban, leselejtezett számítógép-alkatrészek keresgélése közben találtam rá. Amikor először nyitottam ki a furgon ajtaját, és néztem be a jármű sötét belsejébe, azonnal tudtam, hogy valami felbecsülhetetlen értékűt találtam: egy privát teret. Erről a helyről senki más nem tudott, így nem kellett aggódnom amiatt, hogy a nagynéném vagy az aktuális pancser, akivel éppen járt, elkezd itt szekálni. Itt tarthattam a holmijaimat, és nem kellett stresszelnem, hogy ellopják őket. A legfontosabb pedig az volt, hogy innen békében hozzáférhettem az OASIS-hoz. A furgon lett a menedékem. A Denevérbarlangom. Magányos Erődöm. Ez volt az

a hely, ahol iskolába jártam, házit írtam, könyveket olvastam, filmeket néztem és számítógépes játékokkal játszottam. Továbbá itt folytattam végeláthatatlan kutatásomat Halliday Húsvéti Tojása után. A falakat, az ajtót és a plafont tojástartó- és szőnyegdarabokkal fedtem le, hogy a lehető legjobban hangszigeteljem a járművet. A sarokban többdoboznyi kinyiffant laptop és kidobott számítógép-alkatrész hevert, egy régi aksikkal teli állvány és egy akkultöltővé felturbózott szobabicikli. Az egyetlen bútorom egy összehajtható kerti szék volt. Ledobtam magamról a hátizsákomat, kibújtam a dzsekimből, és felpattantam a szobabiciklire. Az aksik töltése jelentette számomra az egyetlen rendszeres testmozgást. Addig pedáloztam, amíg a mérő szerint az akkumulátorok teljesen feltöltődtek, majd leültem a székre, és bekapcsoltam a mellé helyezett apró elektromos fűtőtestet. Lehúztam a kesztyűmet, és miközben a fűtőszálak élénk narancsszínűvé változtak, dörzsölgettem előttük a tenyerem. Nem hagyhattam túl sokáig bekapcsolva a fűtőtestet, mert akkor lemerítette volna az aksikat. Kinyitottam a patkánybiztos fémdobozt, amiben a dugikajámat őriztem, és kivettem belőle egy palack vizet meg egy csomag porból készült tejet. Ezeket összekevertem egy tálban, majd a folyadékra öntöttem egy fényűző adag Fruit Rocks zabpelyhet. Amint az utolsó falattal is végeztem, előhalásztam egy régi, műanyag Star Trek-es uzsonnásdobozt, amit a furgon összezúzott műszerfala alatt dugtam el. Ebben tartottam legértékesebb tárgyaimat: az iskola által kiadott OASIS-konzolt, haptikus kesztyűt és vizort. Ekkoriban nem voltak ezeknél fontosabb tulajdonaim. Túl értékesek voltak ahhoz, hogy bárhová is magammal vigyem őket. Felhúztam ruganyos haptikus kesztyűimet, és megmozgattam bennük az ujjaimat, hogy megbizonyosodjak róla: egyik ízületnél sem ragadtak össze. Aztán kézbe vettem az OASIS-konzolomat, egy lapos fekete téglalapot, ami nagyjából akkora volt, mint egy puha fedeles könyv. Vezeték nélküli hálózati antennát építettek bele, de mivel a furgon egy hatalmas fémhalom alatt rekedt, szar volt a vétel. Úgyhogy szereztem egy külső antennát, amit a hulladékdomb tetején lévő autók egyikének motorháztetejére erősítettem. Az antennakábel egy lyukon keresztül kígyózott fel, amit a furgon tetejébe ütöttem. Bedugtam a konzol oldalán lévő portba, levettem a szemüvegemet, és feltettem a vizort. A szerkezet kényelmesen passzolt a szememre, akár egy úszószemüveg, ami kizár minden külső fényt. A halántékrészébe apró füldugókat építettek, amik rögtön megtalálták a helyüket a fülemben. Ellátták továbbá két sztereó mikrofonnal is, amik rögzítették minden egyes megszólalásomat. Bekapcsoltam a konzolt, és ezzel kezdetét vette a bejelentkezés folyamata. Vörös villanás jelezte, hogy a vizor leszkenneli a retinámat. Amint a személyazonosságom hitelesítésre került, megköszörültem a torkom, és érthetően artikulálva elmondtam a bejelentkezési szövegemet: „A Csillagközi Szövetség újonc vadászpilótája vagy, és véded a határokat Xur és a Ko-Dan armada ellen.” Miután a hangommal együtt a jelszavam is ellenőrzésre került, véget ért a bejelentkezés folyamata. Ezután a következő szöveg jelent meg virtuális kijelzőm közepén:

Retinaellenőrzés kész. Személyazonosság megerősítve. Üdvözlet az OASIS-ban, Parzival! Bejelentkezés időpontja: 07:53:21 — 2045.02.10. Miközben a szöveg elhalványult, rövid, mindössze három szóból álló üzenet jelent meg a helyén. Ezt maga James Halliday iktatta be, amikor az OASIS rendszerét programozta. Tiszteletadásnak szánta a szimuláció ősei felé, fejet akart hajtani fiatalkora játéktermi gépei előtt. Az OASIS-felhasználók mindig ezeket a szavakat látták utoljára azelőtt, hogy elhagyták a valódi világot, és beléptek a virtuálisba: EGYES JÁTÉKOS, KÉSZÜLJ!

0002

Amint a bejelentkezés folyamata véget ért, az avatárom megjelent a suli második emeletén lévő szekrényem előtt. Vagyis pontosan ott, ahol előző este álltam, amikor kijelentkeztem. Körülnéztem a folyosón. A virtuális környezetem majdnem (de csak majdnem) valóságosnak tűnt. Az OASIS-on belül mindent gyönyörűen rendereitek három dimenzióban. Hacsak nem nagyítottam bele a képbe, hogy közelebbről is megszemléljem a környezetemet, könnyedén elfeledkezhettem róla, hogy számítógép által generált világban járok. Ezt az illúziót még az iskola által kiadott, béna OASIS-konzol is képes volt megteremteni. Azt hallottam, hogy ha az ember a legkorszerűbb immerziós berendezéssel lép be a szimulációba, akkor szinte képtelen lesz megkülönböztetni az OASIS-t a valóságtól. Hozzáértem a szekrényem ajtajához, ami halk, fémes kattanással nyílt ki. Belül alig volt dekoráció. Egy fotó a lézerpisztolyt szorongató Leia hercegnőről. Egy csapatkép a Gyalog galopp-os jelmezükben pózoló Monty Python-csapatról. James Halliday Time Magazine-es címlapfotója. Felnyúltam a szekrény felső polcán lévő füzeteimhez, amik a megérintésüket követően eltűntek, majd az avatárom hátizsákjában bukkantak fel. A füzeteket leszámítva az avatáromnak csupán pár szerény holmija volt: egy elemlámpa, egy vasból készült rövid kard, egy apró bronzpajzs és egy pántokkal ellátott bőrpáncél. Ezek egyike sem ruházott fel mágikus képességgel, és mindegyik alacsony minőségű volt, de nívósabb cuccokra nem tellett. Az OASIS-ban fellelhető tárgyak annyit (sőt néha többet) kóstáltak, mint a valóságban megvásárolhatók, és ezekért nem fizethettünk étkezési utalványokkal. Az OASIS valutája a virtuális világbeli érme volt, és ezen sötét időkben ez jelentette a világ egyik legstabilabb értékű fizetőeszközét, ami többet ért, mint a dollár, az euró és a jen. A szekrényajtóm belsejére apró tükröt szereltek, és miközben bezártam, megpillantottam virtuális énemet. Úgy terveztem meg az avatárom arcát és testét, hogy többé-kevésbé rám hasonlítson. Igaz, az avatárom valamivel magasabbra nőtt, és kisebb volt az orra. Plusz vékonyabb volt, izmosabb, és hiányoztak az arcáról a pattanások. Ezen jelentéktelen apróságoktól eltekintve olyanok voltunk, mint két tojás. Az iskola szigorúan vett szabályzata előírta, hogy minden tanuló avatárja ember kell hogy legyen, és olyan idős, illetve nemű, mint a tulajdonosa. Nem lehettek óriási, kétfejű, hermafrodita démon avatárjaink. Az iskola területén legalábbis nem. Viszont olyan nevet adhattunk neki, amilyet csak akartunk, feltéve, hogy egyedi volt. Vagyis olyan nevet kellett választani, amire még senki nem csapott le. Az avatárunk neve egyúttal az e-mail címünkkel és a chatazonosítónkkal is egyezett, úgyhogy jó hangzású és könnyen megjegyezhető elnevezésre volt szükség. Közszájon forgott néhány sztori, amelyek szerint bizonyos hírességek nagy

mennyiségű pénzt perkáltak le egyes OASIS-felhasználóknak, hogy megvásárolják tőlük az általuk már lefoglalt, hőn áhított nevet. Az avatáromat első körben Nagy_Wade-nek neveztem el. Ezután pár havonta rendszeresen lecseréltem, általában valami hasonlóan nevetségesre. A legutóbbi név viszont már öt évet is kibírt. A Vadászathoz való csatlakozás napján, amikor eldöntöttem, hogy én is nyest leszek, átneveztem az avatáromat Parzivallá, az Arthur-legendában szereplő lovag után, aki meglelte a Szent Grált. A lovag nevének többi írásmódja, a Perceval és a Percival, már foglalt volt. És nekem amúgy is jobban tetszett a Parzival. Úgy éreztem, jó csengése van, Az emberek ritkán használták a Valódi nevüket online, hiszen az OASIS egyik legnagyobb ajándéka az anonimitás volt. A szimuláción belül csak akkor tudták a többiek, hogy kik vagyunk, ha ez volt a szándékunk. Az OASIS népszerűsége és kultúrája nagyrészt erre épült. Az OASIS-os felhasználói fiók ugyan tárolta valódi nevünket, ujjlenyomatunkat és retinamintázatunkat, de a Gregarious Simulation Systems titkosította ezen információkat. Még a GSS alkalmazottai sem tudták lenyomozni egy avatár mögött álló felhasználó valódi személyazonosságát. Amikor még Halliday igazgatta a vállalatot, a GSS a Legfelsőbb Bíróság egy úttörő döntésénél megnyerte a jogot a felhasználók identitásának titokban tartására. Amikor beiratkoztam az OASIS Középiskolai Rendszerbe, meg kellett adnom valódi nevemet, levelezési címemet és társadalombiztosítási azonosítómat. Ezeket az információkat a tanulói profilom tárolta, amihez csak az osztályfőnököm fért hozzá. Egyik tanár vagy diák sem tudta, hogy ki vagyok valójában, és ez kölcsönös volt. A diákok nem használhatták az avatárjaik nevét a suliban. Erre azért volt szükség, hogy ne hangozhassanak el olyan idétlen mondatok, mint például: „Menő_Strici, legyél szíves figyelni!” vagy „DögösPopó69, kérlek, állj fel, és számolj be nekünk a könyvélményedről!” A tanulóknak ehelyett a valódi nevüket kellett használniuk, amit esetenként egy szám követett, hogy megkülönböztesse őket az azonos keresztnevű diákoktól. A beiratkozásom idején már volt két Wade a suliban, úgyhogy én Wade3 néven futottam. Amikor az iskola területén jártam, a név az avatárom feje felett lebegett. Megszólalt az iskolai csengő, és figyelmeztetés villant fel a kijelzőm sarkában, ami arról tájékoztatott, hogy negyven percem van az első óra kezdetéig. Megfordultam, és elindultam a folyosón; finom kézmozdulatokkal irányítottam avatárom mozgását. Ha a kezem valamiért foglalt volt, a hangommal is kiadhattam parancsokat. A Világtörténelem elnevezésű osztályterem felé vettem az irányt, és útközben mosolyogtam és integettem az ismerős arcok láttán. Végzős voltam, és tudtam, hogy hiányozni fog a hely, amikor pár hónap múlva leérettségizek. Egyébként sem vártam az iskola végét. Nem volt elég pénzem ahhoz, hogy beiratkozzak a főiskolára, még egy OASIS-belire sem, a jegyeim pedig gyengének számítottak ahhoz, hogy ösztöndíjas lehessek. Az egyedüli tervem az érettségi utáni időszakra az volt, hogy teljes munkaidős nyest leszek. Nem igazán volt választásom. Csak akkor szabadulhattam ki a rakások közegéből, ha megnyerem a versenyt. Kivéve, ha aláírok egy öt évre szóló szerződést valamilyen céggel, ez viszont nagyjából annyira

volt csábító, mint üvegszilánkokban fetrengeni a szülinapi zsúromon. Miközben folytattam az utamat a folyosón, újabb tanulók materializálódtak a szekrényük előtt: a kísérteties jelenések hamar szilárd alakot öltöttek. A diákok csevegésének visszhangja rövidesen betöltötte a folyosót. Nem kellett hozzá sok idő, és megütötte a fülemet egy nekem címzett sértés. — Lám-lám, csak nem Wade3!? — kiáltotta valaki. Megfordultam, és észrevettem Todd13-at, egy ellenszenves avatárt, akivel az Algebra II órára jártam együtt. A barátai társaságában álldogált. — Csini szerkó, bajnok — mondta. — Honnan csórtad ezt a különlegességet? Az avatárom fekete trikót és kék farmert viselt. Ez volt az egyik alapkinézet, amit a felhasználónk létrehozásakor kiválaszthattunk. Ősember cimboráihoz hasonlóan Todd13 is valamilyen drága és stílusos skint viselt, amit feltehetően valamelyik offworld bevásárlóközpontban vett. — Az anyád vette nekem — kiáltottam vissza anélkül, hogy megszakítottam volna a menetelésemet. — Köszönd meg a nevemben, amikor legközelebb hazamész, hogy bekapd a mellét, vagy felvedd a juttatásodat. — Tudom, ez elég gyerekesre sikerült. De hát középsuliba jártunk, még akkor is, ha virtuálisba. Vagyis minél gyerekesebb volt egy visszavágás, annál nagyobb hatással járt. A megjegyzésem nevetést váltott ki pár haverjából és a közelben lebzselő diákok némelyikéből. Todd13 összevonta a szemöldökét, és elindult felém. Vissza akart vágni, de lenémítottam, így nem hallottam, mit mond. Csak elmosolyodtam, és folytattam az utamat. A némítás funkció volt online iskoláztatásom egyik legjobb lehetősége, és szinte mindennap kihasználtam. A legszórakoztatóbb pedig az volt az egészben, hogy a többiek látták, ha lenémítottam őket, de semmit sem tehettek ellene. Verekedés pedig soha nem volt az iskola területén. A szimuláció egész egyszerűen nem adott rá lehetőséget. Ludus bolygója nem PvP-zónának számított, vagyis nem volt mód játékosok közötti küzdelemre. Ebben az iskolában a szavak jelentették az igazi fegyvert, úgyhogy kiképeztem magam a használatukban. *** A valódi világban hatodikig jártam iskolába. Nem volt valami kellemes élmény. Fájdalmasan félénk srác voltam, alacsony önbecsüléssel és a szociális érzék szinte teljes hiányával. Ezt persze részben annak köszönhettem, hogy gyerekkorom nagy részét az OASIS-ban töltöttem. Továbbá mindig is az a fajta ember voltam, aki soha nem érezte igazán jól magát a bőrében. Ha online voltam, nem jelentett problémát beszélgetni vagy barátkozni. Ha viszont a valódi világban kellett interakcióba lépni más emberekkel — különösen a velem egykorú srácokkal —, akkor mindig kész idegroncs lettem. Soha nem tudtam, hogyan kell egy adott helyzetben viselkedni, vagy mit kell mondani, ha pedig sikerült is elég bátorságot gyűjtenem ahhoz, hogy megszólaljak, biztosan valami rosszat mondtam. Részben a külsőm okozta a problémát. Amióta csak az eszemet tudom, túlsúlyos voltam. A cukorral és keményítővel telepakolt, kormány által biztosított kaja — amire sanyarú anyagi helyzetem miatt kényszerültem rá — ebben alaposan közrejátszott, ráadásul OASIS-függő voltam, vagyis a rejtekhelyemen felállított

szobabicikli előtt az jelentette számomra a testmozgást, hogy suli előtt és után menekültem az engem zaklató iskolatársaim elől. Az pedig tovább rontotta a helyzetet, hogy szűkös ruhatáram használtáru-boltokból és adományokat tartalmazó konténerekből szerzett darabokból épült fel. Ennyi erővel tehát célkeresztet is festhettem volna a homlokomra. Ezzel együtt megtettem minden tőlem telhetőt annak érdekében, hogy beilleszkedjek. Évről évre T-1000-esként szkenneltem a menzát, hátha találok egy klikket, ami befogad. De még a többi számkivetett sem akart közösködni velem. Még a különcök között is különcnek számítottam. Ami meg a lányokat illeti, teljesen kizártnak tűnt, hogy akár eggyel is szóba álljak. A lányok számomra olyanok voltak, mint valamilyen egzotikus idegen faj: gyönyörűek és rémisztőek. Akárhányszor a közelembe került egy, elöntött a hideg verejték, és képtelen voltam teljes mondatokban beszélni. Az iskola a szememben a darwini kiválasztódást modellezte. A suli a gúnyolódás, szívatás és kirekesztés helyszíne volt. Mire hatodikos lettem, elkezdtem kételkedni abban, hogy meg tudom-e őrizni ép elmémet az érettségiig, ami még hat hosszú év távolságra volt tőlem. Aztán egy csodálatos napon az igazgatónk bejelentette, hogy minden diák, aki elér egy bizonyos átlagot, kérelmezheti az új OASIS Középiskolai Rendszerbe való áthelyezését. A kormány által fenntartott, valódi oktatási rendszer már évtizedek óta alulfinanszírozott és túlzsúfolt agyrém volt. Mostanra pedig sok suli olyan tragikus állapotba került, hogy mindenkit, akinek egy kicsi esze is volt, arra ösztönöztek, hogy maradjon otthon, és online járja ki az iskolát Kis híján kitörtem a nyakam, amikor elrohantam az iskolai irodába a bejelentkezési kérelmemmel. Elfogadták, és a következő szemeszterben áthelyeztek az 1873-as számú OASIS Középiskolába. Az avatárom az áthelyezést megelőzően soha nem hagyta el az Incipiót, az Egyes Zóna közepén lévő bolygót, ahol az új avatárok az új felhasználók csatlakozásával létrejöttek. Az Incipión nem sok mindent lehetett csinálni, legfeljebb beszélgetni a többi zöldfülűvel, vagy vásárolni az egész planétát ellepő, hatalmas bevásárlóközpontok egyikében. Ha a felhasználó valamilyen érdekesebb helyre szeretett volna menni, teleportációs díjat kellett fizetnie, ami valódi pénzt igényelt Mivel ezzel nem rendelkeztem, az avatárom az Incipión rekedt. De csak addig, amíg az új iskolám el nem e-mailezett nekem egy teleportációs utalványt, amivel fedezhettem az avatárom utazását a Ludusra, az OASIS Középiskoláknak otthont adó bolygóra. A Luduson több száz iskolai campust létesítettek, amik egyenletesen borították a planéta felszínét. Az épületek teljesen egyformák voltak, ugyanis amikor új sulira lett szükség, ugyanazt a forráskódot másolták és illesztették be az újabb és újabb helyszínekre. És mivel az épületek csak szoftverek voltak, a felépítésüket nem korlátozták sem anyagi lehetőségek, sem fizikai törvények. Úgyhogy minden iskola a Tanulás Grandiózus Palotája volt, polírozott márványfolyosókkal, katedrálisokra emlékeztető osztálytermekkel, nulla g tornatermekkel, illetve az összes valaha írt (és az iskolai vezetőség által jóváhagyott) könyvet tartalmazó virtuális könyvtárakkal. Az 1873-as számú OASIS Iskolában töltött első napomon azt hittem, hogy

meghaltam, és a mennyországba kerültem. Ahelyett, hogy terrorizálásra vágyó srácok és kábítószerfüggők zaklattak volna reggelente az iskolába menet, most minden napom úgy telt, hogy elmentem a rejtekhelyemre, és egész nap ott maradtam. És a legjobb az egészben az volt, hogy az OASIS-ban senki sem láthatta, hogy kövér vagyok és pattanásos, vagy hogy mindennap ugyanazt a rongyos ruhát hordom. Nem voltak kínzóim, akik lecsuláztak köpetbombákkal, a fejemre húzták az alsógatyámat, vagy meggyomroztak a biciklitárolónál. Itt még csak hozzám sem lehetett érni. Itt biztonságban voltam. *** Mire megérkeztem a Világtörténelem osztályterembe, már több tanuló elfoglalta a helyét Az avatárjaik mind mozdulatlanul és csukott szemmel ültek. Ez azt jelezte, hogy „elfoglaltak”, vagyis éppen telefonáltak, interneteztek vagy cseteltek. Csak az szólított meg egy elfoglalt avatárt, aki nem volt tisztában az OASIS-etikettel. Ilyenkor általában nem is figyeltek oda az illetőre, és csak egy automatikus üzenetet kapott, hogy kopjon le. Leültem az asztalomhoz, és hozzáértem a kijelzőm peremén lévő ikonhoz, ami bekapcsolta az „elfoglalt” módot Az avatárom szeme lecsukódott, de még így is láttam a környezetemet. Megérintettem egy másik ikont, mire közvetlenül előttem, a levegőben megjelent egy nagy, kétdimenziós internetes böngészőablak. Az ilyen ablakokat csak az én avatárom láthatta, vagyis senki sem olvashatta el a tartalmukat a vállam felett (csak ha bejelöltem, hogy engedélyezni akarom ezt). A kezdőlapnak a Keltetőt állítottam be, az egyik legnépszerűbb nyestfórum oldalát. A Keltető kezelőfelületét úgy tervezték meg, hogy a régi, tárcsázós korszakot idéző, úgynevezett bulletin board system táruljon fel a felhasználó előtt, a bejelentkezés folyamatát ráadásul a 300 bit/s-es modemek jellegzetes recsegése kísérte. Állati menő volt. Eltöltöttem pár percet a legfrissebb üzenetek átfutásával, hogy tájékozódjak a legújabb nyesthírekről és -pletykákról. Ami engem illet, meghúzódtam a háttérben, és bár napi szinten olvastam a hozzászólásokat, ritkán szóltam hozzá aktívan a témákhoz. Ezen a reggelen nem tudtam meg túl sok érdekességet. Csak a szokásos nyestsavazások zajlottak. Tipikus viták arról, hogyan kell helyesen értelmezni az Anorak Almanachjának valamelyik rejtélyes szövegrészét Magas szintű avatárok hencegtek arról, hogy milyen új mágikus tárgyat találtak. Már évek óta ez ment. Valódi haladás hiányában a nyestszubkultúra fokozatosan a menőzés, kamuzás és céltalan vitatkozás posványa lett. Tényleg elkeserítő volt látni. A kedvenc fórumaim a Hatosok alázására szakosodtak. A „Hatosok” gúnynevet a nyestek aggatták az Innovative Online Industries alkalmazottaira. Az IOI egy globális kommunikációs vállalat és a világ legnagyobb internetszolgáltatója volt. A tevékenysége nagyrészt az OASIS-hoz való hozzáférés biztosításában, illetve különböző termékek és szolgáltatások szimuláción belüli értékesítésében merült ki. E cél érdekében az IOI több erőszakos kísérletet is tett a Gregarious Simulation Systems feletti hatalomátvételre, de mindegyikük befuccsolt. Most úgy akarták átvenni az irányítást a GSS felett, hogy megpróbálták kihasználni a lehetőséget, amit a Halliday végrendeletében felfedezett kiskapu kínált.

Az IOI létrehozott egy osztályt a vállalaton belül, amit Tojástani Részlegnek neveztek. (A tojástant vagy oológiát eredetileg a madártojások tanulmányozását végző tudományként határozták meg, az utóbbi évek során azonban a kifejezés felvett egy második jelentést, és a Halliday Húsvéti Tojása utáni kutatás tudományát is jelölte.) Az IOI Tojástani Részlegének mindössze egyetlen célja volt: megnyerni a versenyt, azaz megkaparintani Halliday vagyonát, vállalatát és magát az OASIS-t. A legtöbb nyesthez hasonlóan én is rettegtem attól a gondolattól, hogy az IOI átveheti a hatalmat az OASIS felett. A vállalat médiagépezete szemernyi kétséget sem hagyott a vezetőség szándéka felől. Úgy gondolták, Halliday soha nem csinált rendesen pénzt a művéből, és ezt helyre akarták hozni. Az volt a tervük, hogy a szimulációhoz való hozzáférést havidíjassá teszik. Minden látható felületet telepakolnak különböző reklámokkal. A felhasználók névtelensége és a szólásszabadság pedig a múlt ködébe vész. Vagyis az OASIS nyílt forráskódú utópiából vállalati irányítás alatt álló disztópia lesz, túl drága vidámpark tehetős elitistáknak. Az IOI „tojástanszakértőknek” nevezett tojásvadászainak munkavállalói sorszámukat kellett használniuk az OASIS-os avatárjuk neveként. Ezek mind hat számjegyből álltak, ráadásul mindegyik hatossal kezdődött, úgyhogy hamarosan mindenki a Hatosok néven hivatkozott rájuk. Később a nyestek nagy része Szarosokként emlegette őket. Ahhoz, hogy valakiből Hatos legyen, alá kellett írnia egy szerződést, amelyben többek között az állt, hogy ha az illető rábukkan Halliday Húsvéti Tojására, az kizárólag a munkáltatóját illeti meg. Az IOI viszonzásképpen kéthavonta utal a megtalálónak pénzt, biztosított számára ételt, szállást, fizette az egészségbiztosítását és a fix nyugdíját. A vállalat továbbá ellátta az illető avatárját csúcsminőségű páncélzattal, járművekkel és fegyverekkel, illetve állt minden teleportációs költséget. Csatlakozni a Hatosokhoz kicsit olyan volt, mint belépni a hadseregbe. Mivel a Hatosok egyformán néztek ki, könnyen ki lehetett szúrni őket. Mindegyiküknek ugyanolyan szőke, kék szemű, behemót fehér férfiavatárt kellett használniuk (függetlenül attól, hogy ők milyen rasszhoz vagy nemhez tartoztak), és mindegyikük ugyanolyan szurokfekete egyenruhát viselt. Kizárólag úgy lehetett megkülönbözteti őket egymástól, hogy leolvastuk a mellkasuk jobb oldalára, az IOI lógója alá nyomott hatjegyű számot. A legtöbb nyesthez hasonlóan én is megvetettem a Hatosokat, és puszta létezésük undort keltett bennem. Az IOI egy hadseregnyi tojásvadász zsoldos leszerződtetésével éppen a játék szellemiségét kompromittálta. Persze amellett is lehetett érvelni, hogy a klánokba szerveződő nyestek ugyanezt tették. Több száz nyestklán létezett, némelyik sok ezer taggal, akik együttesen dolgoztak a Tojás felkutatásán. Mindegyik klán betonbiztos jogi szerződésben rögzítette, hogy ha valamelyik tagjuk megnyeri a versenyt, testvériesen osztoznak a nyereményen. A hozzám hasonló, magányos farkasok nem akartak klánokba tömörülni, de azért tiszteltük őket. Nem úgy, mint a Hatosokat, akiknek egyedüli célja az volt, hogy egy gonosz multinacionális vállalat kezére játsszák az OASIS-t. A generációm nem ismerte az OASIS nélküli világot. Számunkra ez a szimuláció

sokkal több volt játéknál vagy szórakozási lehetőségnél. Amióta az eszünket tudtuk, az életünk szerves részét képezte. Egy rusnya világba születtünk, és az OASIS jelentette nekünk az egyedüli boldog menedéket. A gondolat, hogy az IOI privatizálja és homogenizálja, számunkra mindennél szörnyűbb volt, és ezt a szimuláció bevezetése előtt születettek aligha érthették meg. A mi szemünkben ez olyan volt, mintha valaki azzal fenyegetett volna, hogy elveszi a Napot, vagy pénzt kér azért, ha felnézünk az égre. A Hatosok közös ellenséget jelentettek a nyesteknek, és a szapulásuk kedvelt időtöltésnek számított fórumaikon és chatszobáikban. Sok magas szintű nyest szigorúan tartotta magát a szabályhoz, hogy likvidál (vagy legalábbis megpróbál likvidálni) minden útjába kerülő Hatost. Egyes nyestek több időt töltöttek a Hatosok utáni vadászattal, mint a Tojás keresésével. A nagyobb klánok éves versenyeket rendeztek „Nyiffantsd ki a Szarosokat” címmel, ahol a legnagyobb számú Hatost kinyuvasztó klán díjat kapott. Miután befejeztem néhány másik nyestfórum átolvasását, az egyik ikon megérintésével átmentem a kedvencek között tárolt weboldalak egyikére, egy Art3mis (ejtsd „artemisz”) nevű nyestlány Arty irományai című blogjára. Körülbelül három évvel ezelőtt találtam rá, és azóta is hű olvasója voltam. Remek, bár csapongó esszéket posztolt a Húsvéti Tojás utáni kutatásáról, amit „őrjítő MacGuffinvadászat”-nak titulált. Magával ragadó, intelligens hangon írt, és a bejegyzései telistele voltak önironikus megállapításokkal és szellemes, sőt esetenként szarkasztikus észrevételekkel. Az Almanach egyes szakaszainak (gyakran elképesztően vicces) elemzései mellett rendszeresen linkelt könyveket, filmeket, tévésorozatokat és zenéket, amiket éppen hallgatott a Halliday-kutatása részeként. Úgy sejtettem, hogy a blogbejegyzések rengeteg hamis információt tartalmaznak, amikkel Art3mis félrevezetheti hiszékeny olvasóit, ezzel együtt tagadhatatlanul szórakoztatóak voltak. Valószínűleg mondanom sem kell, hogy durván belezúgtam Art3misbe. Alkalmanként screenshotokat posztolt hollófekete hajú avatárjáról, amiket néha (mindig) lementettem a merevlemezem egyik mappájába. Az avatárjának vonzó arca volt, de nem tűnt természetellenesen tökéletesnek. Az OASIS-ban léptennyomon valószínűtlenül szép embereket láthattunk, Art3mis avatárjának vonásai viszont nem arról árulkodtak, hogy a gazdája egy gyönyörű arcokat listázó, legördülő menüből választotta ki a karakter külsejének megtervezése közben. Az arc azt a benyomást keltette, hogy egy valódi személyhez tartozik, mintha csak Art3mis beszkennelte és ráillesztette volna saját arcképét az avatárjára. Nagy, mogyoróbarna szemek, kerek pofacsontok, hegyes áll és letörölhetetlen vigyor. Elviselhetetlenül vonzónak találtam. Art3mis teste ugyancsak szokatlan volt valamelyest. Az OASIS-ban általában egyvagy kétféle női avatártesttel találkozhattunk: a veszélyesen-vékony-mégis-irtónépszerű szupermodell alkattal meg a dinnyemellű-darázsderekú pornósztár kinézettel (ami az OASIS-ban még kevésbé tűnt valószerűnek, mint a valóságban). Szinte mindenki, legyen szó férfiakról vagy nőkről (engem is beleértve), jó kondiban lévő, izmos avatárt választott magának. Art3mis kivétel volt. Az avatárja alacsony volt, és Rubens figuráit idézte. Mindenütt gömbölyded volt.

Világos volt számomra, hogy az Art3mis iránti vonzódásom ostoba, és bajba sodorhat. Mert mit is tudtam róla valójában? Természetesen soha nem fedte fel valódi személyazonosságát. Sem az életkorát, sem igazi lakhelyének címét. Nem tudhattam, valójában hogyan néz ki. Tizenöt éves éppúgy lehetett, mint ötven. Sok nyest még azt is megkérdőjelezte, hogy egyáltalán nő-e, bár én nem tartoztam közéjük. Valószínűleg azért, mert képtelen lettem volna elviselni a tudatot, hogy a lány, aki teljesen elcsavarta a fejem, valójában egy Chuck nevű középkorú fazon, akinek szőrös a háta és kopaszodik. Azóta, hogy elkezdtem olvasni az Arty irományait, az internet egyik legnépszerűbb blogjává nőtte ki magát, amit naponta több millióan látogattak. Art3mis amolyan hírességnek számított, legalábbis nyestkörökben mindenképpen. A hírnév azonban nem szállt a fejébe. A bejegyzései továbbra is olyan frappánsak és önironikusak voltak, mint mindig. A legújabb posztját „A John Hughes-blues” címmel látta el, és hat kedvenc John Hughes-tinifilmjének mélyelemzését közölte. A hat művet két trilógiára osztotta: „A Bugyuta Lány-mesék” hármasára (Tizenhat szál gyertya, Álmodj rózsaszínt, Valami kis szerelem) és „A Bugyuta Fiú-mesék” triászára (Nulladik óra, Különös kísérlet, Meglógtam a Ferrarival). Amint végigértem a bejegyzésen, „Friss üzenet” feliratú ablak jelent meg a kijelzőmön. A legjobb barátom, H írt. (Oké, a szőrszálhasogatók kedvéért: Mrs. Gilmore-t leszámítva ő volt az egyetlen barátom.) H: Pálinkásat, amigo. Parzival: Üdvözlet, compadre. H: Mi a helyzet? Parzival: Csak szörfölgetek. Hát te? H: Megnyitottam az Alagsort. Gyere, dumáljunk egy kicsit suli előtt, pupák. Parzival: Zsír! Egy perc, és ott vagyok. Bezártam a „Friss üzenet”-ablakot, és megnéztem, mennyi az idő. Volt még harminc percem az órakezdésig. Elvigyorodtam, megérintettem egy apró ikont a kijelzőm szélén, és a kedvenceim listájáról kiválasztottam H chatszobáját.

0003

A rendszer visszaigazolta, hogy rajta vagyok azok listáján, akik használhatják a chatszobát, így beléphettem. Az osztályteremről alkotott kép, amely betöltötte a látómezőmet, most körömnyi ablakká zsugorodott a kijelzőm jobb alsó sarkában, és csak azt láthattam benne, ami közvetlenül az avatárom előtt történt. A látómezőm maradék részét H chatszobájának belső tere töltötte ki. Az avatárom éppen csak belépett a „bejáraton”, a szőnyeggel borított lépcső tetején lévő ajtón. Az ajtó sehová sem vezetett. Még csak kinyitni sem lehetett. Ez azért volt, mert az Alagsor nem az OASIS részeként létezett. A chatszobák önálló szimulációk voltak, csak bizonyos időre létrejövő virtuális terek, amikhez az avatárok az OASIS bármelyik sarkából hozzáférhettek. Az avatárom nem volt „jelen” a chatszobában. Csak úgy tűnt, mintha. Wade3/Parzival változatlanul a Világtörténelem elnevezésű osztályteremben ült, csukott szemmel. Bejelentkezni egy chatszobába valamelyest olyan volt, mintha egyszerre két helyen lettem volna. H az Alagsor névre keresztelte a chatszobáját. Úgy alkotta meg, hogy egy késő ‘80-as évekbeli, tágas kertvárosi játékszobát idézzen. A faburkolatú falakat régi filmes és képregényes plakátok borították. A helyiség közepén egy klasszikus RCAtelevízió állt, amire egy Betamax videót, egy cédélejátszót és több koros játékkonzolt csatlakoztattak. A távoli falat könyvespolcok szegélyezték, amelyek zsúfolásig voltak szerepjáték-kiegészítőkkel és a Dragon Magazine már nem kapható példányaival. Egy ilyen méretes chatszoba fenntartása nem volt olcsó mulatság, de H megengedhette magának. Szép summát keresett azzal, hogy suli után és a hétvégéken részt vett a tévé által közvetített PvP-mérkőzéseken. H volt az OASIS egyik legrangosabb versenyzője, a Deathmatch és a Capture the Flag ligákban egyaránt. Még Art3misnél is híresebb volt. Az elmúlt évek során az Alagsor az elit nyestek rendkívül exkluzív odújává vált. H csak azokat ruházta fel belépési joggal, akiket erre érdemesnek tartott, úgyhogy az Alagsorba való meghívás nagy-nagy megtiszteltetést jelentett, kivált egy hozzám hasonló, hármas szintű senkinek. Miközben leereszkedtem a lépcsőn, felismertem pár tucat nyestet, akik szélsőségesen eltérő megjelenésű avatárjaikkal képviseltették magukat. Voltak köztük emberek, kiborgok, démonok, sötét elfek, vulkániak és vámpírok. A legtöbben a fal mellett álló, régi játéktermi gépek soránál gyülekeztek. Mások az őskövületnek számító sztereó lejátszó mellett álldogáltak (amiből éppen a Duran Duran „Wild Boys” című száma dübörgött), ahol H gigantikus és felbecsülhetetlen értékű magnókazetta-gyűjteményét böngészték át. Maga H az Alagsor három díványának egyikén fetrengett. A három kanapét U alakban rendezte el a tévé előtt. H avatárja magas, széles vállú, fehér férfi volt sötét hajjal és barna szempárral. Egyszer megkérdeztem, hogy a valóságban hasonlít-e

bármennyire is az avatárjára, mire viccelődve azt válaszolta: — Aha. Csak a valóságban még sármosabb vagyok. Miközben felé sétáltam, felnézett az Intellivison nevű konzolon futó játékból, ami addig lekötötte a figyelmét. Jellegzetes vigyora fültől fülig ért. — Z! — kiáltotta. — Mi a helyzet, amigo? Miközben lehuppantam mellé a kanapéra, pacsira nyújtotta a jobbját. H röviddel a megismerkedésünk után kezdett „Z”-nek hívni. Szeretett a sajátja mintájára egybetűs beceneveket adni az embereknek. — Mizu, Humperdinck? — reagáltam. Ez a mi külön bejáratú játékunk volt. Mindig valamilyen újabb H-betűs névvel szólítottam meg, mint például Harry, Hubert, Henry vagy Hogan. Így próbáltam kitalálni a valódi nevét, amiről egyszer elárulta, hogy H betűvel kezdődik. Valamivel több, mint három éve ismertem H-t. Ő is a Luduson tanult, felsős volt a bolygó másik oldalán lévő, 1172-es Számú Középiskolában. Egy hétvégén találkoztunk valamelyik nyilvános nyestchatszobában, és közös érdeklődési területeinknek köszönhetően rögtön egymásra hangolódtunk. Helyesebben, egy közös érdeklődési területünk volt: mindent felemésztő megszállottsággal érdekelt minket Halliday és a Húsvéti Tojás. Alig pár perce beszélgettünk, és máris tudtam, hogy H nem tréfál: igazi elit nyest, akivel kemény mentális kungfumeccseket lehet vívni. Vágott mindent a ‘80-as évekkel kapcsolatban, és nem csak az alapdolgokat. Keményvonalas Halliday-kutató volt. És feltehetően bennem is érzékelte a saját tulajdonságait, mert adott egy névjegykártyát, és felajánlotta, hogy amikor kedvem tartja, lóghatok az Alagsorban. A megismerkedésünk óta ő a legközelebbi barátom. Az évek során barátságos rivalizálás alakult ki közöttünk. Rengeteget húztuk egymást azzal, hogy kinek a neve kerül majd fel előbb a Toplistára. Folyamatosan kockultunk, igyekeztük felülmúlni egymást az igazán spéci nyestinfókra vonatkozó tudásunkkal. Sőt, néha együttes erővel kutattunk. Ez nagyjából annyit jelentett, hogy a chatszobájában megnéztünk pár gagyi filmet vagy tévéműsort a ‘80-as évekből. És persze sokat nyüstöltünk számítógépes játékokat. H és én számtalan órát fecséreltünk el olyan, két játékos által játszható klasszikusokra, mint a Contra, a Golden Axe, a Heavy Barrel, a Smash TV és az Ikari Warriors. Messze H volt a legjobb játékos, akivel valaha találkoztam. A legtöbb játékban egyforma eredményt értünk el, de akadt pár cím, aminél sikerült elpáholnia, kivált a first person shooterjátékokban. Ezen a téren szakértőnek számított. Semmit sem tudtam biztosan H valódi életéről, de annyit azért sejtettem, hogy nem lehet valami fényes a családi háttere. Hozzám hasonlóan minden ébren töltött percét az OASIS-ban töltötte. Többször is elmondta, hogy ő is legjobb barátként tekint rám, és mivel soha nem találkoztunk személyesen, feltételeztem, hogy ugyanolyan magányos, mint én. — Szóval, mit csináltál tegnap este azután, hogy leléptél? — kérdezte, és átpasszolta a másik Intellivision-irányítót. Az előző este régi japán szörnyfilmekkel ütöttünk el pár órát a chatszobájában. — Semmit — feleltem. — Hazamentem, és gyakoroltam egy kicsit pár klasszikus pénzbedobóssal. — Felesleges.

— Az, de kedvem támadt. — Én nem kérdeztem rá, hogy mit csinált előző este, ő pedig magától nem kezdett mesélni. Tudtam, hogy valószínűleg a Gygaxra vagy valamelyik hasonló menő helyre ment, ahol lenyomott pár küldetést, és feltankolt némi TP-t. De H nem akarta fényezni magát. Amennyire meg tudtam állapítani, nem volt gazdag, viszont bőven megengedhette magának, hogy felkutasson bizonyos nyomokat, és aktívan nyomozzon a Rézkulcs után. Mégsem kérkedett ezzel, és soha nem gúnyolódott rajtam, amiért nincs elég dohányom arra, hogy bárhová is teleportáljak. És egyszer sem sértett meg azzal, hogy kölcsönad néhány extra kreditet. Volt egy íratlan szabály a nyestek között: ha szólóban nyomod, senkitől sem kérhetsz vagy igényelhetsz segítséget. Akik erre vágytak, azok beléptek valamilyen klánba, H-val viszont egyetértettünk abban, hogy a klánokhoz csak a balfékek meg a pozőrök csatlakoznak. Mindketten esküt tettünk, hogy életünk végéig magányos farkasok maradunk. Alkalmanként megvitattunk ezt-azt a Tojással kapcsolatban, de nagyon ügyeltünk rá, hogy ilyenkor kerüljük a konkrétumokat. Miután háromszor is megvertem a Tron: Deadly Discsben, H dühében eldobta az Intellivision-irányítóját, és felkapott egy magazint a padlóról. A Starlog egy régi száma volt az. Felismertem Rutger Hauert a címlapon lévő Sólyomasszonypromóképből. — Starlog, mi? — kérdeztem, és jóváhagyóan biccentettem. — Ja. Letöltöttem minden egyes számot a Keltető archívumából. Próbálom átrágni magam rajtuk. Pont most olvastam egy jó cikket az Ewokok: Harc az Endor Bolygónról. — Tévéfilm. 1985-ös — vágtam rá. rögtön. A Csillagok háborújával kapcsolatos érdekességek jelentették az egyik szakterületemet. — Selejt. A Csillagok háborújatörténelem mélypontja. — Csak szerinted, baromarc. Vannak jó pillanatai. — Nem — ráztam a fejem. — Nincsenek. Még az első Ewok-os filmnél, A bátorság karavánjánál is rosszabb. Azt amúgy is inkább A lámaság karavánjának kellett volna hívniuk. H forgatta egy kicsit a szemét, aztán folytatta az olvasást. Nem harapott rá a csalira. Végignéztem a magazin címlapján. — Figyelj, átfuthatom, ha végeztél? H elvigyorodott. — Minek? Hogy elolvasd a Sólyomasszonyos cikket? — Talán. — Apám, te tényleg szereted azt a hulladékot, mi? — Kapd be, H. — Hányszor is láttad már azt a trágyahalmot? Azt tudom, hogy velem legalább kétszer végignézetted. — Most ő próbálta elérni, hogy ráharapjak a csalira. Tudta jól, hogy a Sólyomasszony az egyik kedvenc bűnös élvezetem, amit már több mint két tucatszor láttam. — Szívességet tettem neked azzal, hogy megnézettem veled, majom — mondtam. Felvettem a padlóról egy új játékkazettát, bedugtam az Intellivision-konzolba, és elindítottam az Astrosmasht egyjátékos üzemmódban. — Egy nap még hálás leszel, meglásd. A Sólyomasszony alap. „Alap” szóval hivatkoztunk minden filmre, könyvre, játékra vagy tévéműsorra,

aminek Halliday bizonyíthatóan a rajongója volt. — Most nyilván viccelsz — mondta H. — Nem, nem viccelek. És töröld le a nyálad az álladról. Leengedte az orra elől a magazint, és előrébb hajolt. — Kizárt, hogy Halliday rajongott a Sólyomasszonyért. Bármibe lefogadom, hogy nem szerette. — Mutass bizonyítékot, pöcsköszörű. — Hallidaynek volt ízlése. Nekem nem kell több bizonyíték. — Akkor volnál szíves elmagyarázni, hogy miért volt meg neki a Sólyomasszony VHS-en és DVD-n is? — Az Anorak Almanachjának függeléke tartalmazott egy listát azon filmekről, amelyek Halliday birtokában voltak a halála idején. Mindketten fejből tudtuk. — Egy milliárdosról beszélünk! Több millió filmje volt, amiknek a nagy részét valószínűleg meg se nézte! Még a Howard, a kacsa meg a Támadás a Krull bolygó ellen is megvolt neki DVD-n. De ez még nem jelenti azt, hogy szerette is őket, vakegér. Az meg végképp tuti, hogy ettől nem lesznek alapok. — Igazából nincs miről vitatkozni, Homer — mondtam. — A Sólyomasszony a ‘80as évek egyik klasszikusa. — De hát iszonyat gagyi! A kardok úgy néznek ki benne, mintha alufóliából készültek volna. A filmzene meg ultragagyi. Csupa szintetizátor meg minden szar. A kibaszott Alan Parsons Project mint zeneszerzők, mi? Gagyi a köbön. Szupergagyi. Hegylakó 2-szinten gagyi. — Hé! — Úgy tettem, mintha az irányítómmal fenyegetném. — Ez már csak sima szemétkedés. A Sólyomasszony stábja eleve alappá teszi a filmet. Roy Batty. Ferris Bueller. És a csávó, aki Falken professzort játszotta a Háborús játékokban! — Pár másodpercig kutakodtam a memóriámban a színész neve után. — John Wood. Újra együtt Matthew Broderickkel! — Mindkettejük karrierjének mélypontja — nevetett H. Még nálam is jobban szeretett régi filmekről vitatkozni. A többi nyest a chatszobában eközben körénk gyűlt, és minket hallgatott. Az eszmecseréink általában színvonalas szórakozást nyújtottak másoknak. — Be vagy tépve, öreg? — kiáltottam. — A Sólyomasszonyt Richard Donner rendezte, baszki! Kincsvadászok? Superman? Azt mondod, hogy ez a csávó kókler? — Engem az se érdekel, ha Spielberg rendezte. Ez egy kardos-varázslós filmnek álcázott csajmozi. Az egyetlen műfaji film, ami még ennél is töketlenebb, az... a szaros Legenda. Aki tényleg élvezi a Sólyomasszonyt, az igazi picsafej! Nevetés érkezett a mogyorórágcsálók tábora felől. Kezdtem kicsit tényleg bepipulni, mert a Legendának is nagy rajongója voltam, és H tudta ezt. — Én vagyok picsafej? Te fetisizálod az Ewokokat! — Kikaptam a Starlogot a kezéből, és nekivágtam a falon lévő A Jedi bosszúja-poszternek. — Talán azt hiszed, hogy a felülmúlhatatlan Ewok-kultúraismereted segít majd megtalálni a Tojást? — Ne kóstolgasd megint az endoriakat, öreg — figyelmeztetett H feltartott mutatóujjal. — Már többször szóltam. Kitiltalak innen. Esküszöm. — Tudtam, hogy ez csak gyenge fenyítés, úgyhogy még tovább akartam cinkelni az Ewok-dologgal. Arra készültem lecsapni, hogy „endoriak” néven hivatkozott rájuk. Ekkor azonban új vendég jelent meg a lépcsőn: egy I-r0k nevű pancser. Nyögtem egyet. I-r0k és H

egy suliba jártak, és volt néhány közös órájuk, de még mindig képtelen voltam felfogni, hogy H miért engedélyezte neki a belépést az Alagsorba. I-r0k elit nyestnek tartotta magát, de nem volt több idegesítő műmájernél. Persze sokat teleportálgatott szerte az OASIS-ban, küldetéseket teljesített, és egyre magasabb szintre fejlesztette az avatárját, de igazából semmit sem tudott. Ráadásul a srác mindig egy túlméretes, hójárgány nagyságú plazmapuskával villogott. Még a chatszobákban is, ahol a fegyver teljesen felesleges volt. I-r0k nem tanult meg viselkedni. — Már megint a Csillagok háborújáról megy a szájtépés, ökrök? — kérdezte, miközben lesétált a lépcsőn, és csatlakozott is körülöttünk kialakult közönséghez. — Ez már annyira lejárt lemez, bakker. H felé fordultam. — Ha mindenképp ki akarsz tiltani valakit, miért nem ezzel a bohóccal kezded? — Megnyomtam az újraindítás gombot az Intellivisionön, és új játékot kezdtem. — Kussolj már be, te ősparaszt! — reagált I-r0k az egyik kedvenc megszólításával. — Nem tilt ki, mer’ tudja, hogy elit vagyok! Nem igaz, H? — Nem — válaszolt a szemét forgató H. — Nem igaz. Kábé annyira vagy elit, mint a nagyanyám. És ő halott. — Baszd meg, H! És a halott nagyanyádat is! — Ez igen, I-r0k — mormogtam. — Neked mindig sikerül emelni a beszélgetés nívóját. Az érkezésedtől egy helyiség azonnal felragyog. — Hú, bocs, hogy felzaklattalak, Nulla Kredit Kapitány — mondta I-r0k. — Amúgy nem az Incipión kéne most aprót kunyerálnod? — Megpróbálta magához venni a másik Intellivision-irányítót, de elmartam előle, és átadtam H-nak. I-r0k összevont szemöldökkel nézett rám. — Köcsög. — Műmájer. — Műmájer? Ősparaszt engem hív műmájernek? — I-r0k a kis közönségünk felé fordult. — Ez a tag annyira le van égve, hogy még Greyhawkig is stoppal megy, ahol szaros koboldokat öldös rézdarabokért! És még ő mondja rám, hogy műmájer! Ezzel néhány elfojtott kacajt idézett elő a közönségben, és éreztem, hogy az arcom elvörösödik. Egyszer, úgy egy évvel ezelőtt, elkövettem azt a hibát, hogy megkértem I-r0kot, fuvarozzon el a világ valamelyik félreeső pontjára, hogy gyűjthessek pár TP-t. Miután lerakott egy alacsony szintű küldetésekkel teli területen Greyhawkban, a szemétláda követett. A következő néhány órát azzal töltöttem, hogy kinyírtam egy kisebb koboldbanda tagjait, megvártam, míg újjáélednek, aztán újra leöldöstem őket. És ezt ismételgettem. Az avatárom ekkor még mindig egyes szintű volt, és ez volt az egyik legbiztonságosabb módja annak, hogy szintet léphessek. I-r0k készített egy csomó screenshotot az avatárom aznap esti tevékenységéről, ellátta ezeket az „Ősparaszt, A Dicső Koboldgyilkos” felirattal, és feltöltötte őket a Keltető oldalára. Az incidens óta minden adandó alkalommal felhozta az esetet. Nem hagyta, hogy elfeledkezzek róla. — Így igaz, műmájernek hívtalak, műmájer. — Felálltam, és sorozni kezdtem. — Ostoba, mit sem tudó gyökér vagy. Attól még, hogy tizennégyes szintű az avatárod, még nem vagy nyest. Ahhoz birtokolnod kéne némi tudást. — Ott a pont — bólintott H. Összeérintettük az öklünket. Megint elfojtott nevetés hangja érkezett a közönség felől, de az áldozat ezúttal I-r0k volt.

I-r0k egy pillanatig szúrós szemmel nézett ránk. — Jó, akkor lássuk, ki a műmájer — mondta. — Idenézzetek, lányok! — Vigyorogva elővett egy tárgyat a hátizsákjából, és feltartotta. Egy régi Atari 2600-as játék volt, még dobozban. Szándékosan letakarta a címét, de a borítót így is megismertem. A festmény egy ősi görög öltözetet viselő fiatal férfit és nőt ábrázolt, akik mindketten kardot tartottak maguk előtt. Mögöttük egy minotaurusz meg egy szemkötős és szakállas férfi lapult. — Tudod, mi ez, nagyokos? — kérdezte I-r0k, aki láthatóan próbára akart tenni. — Segítséget is adok... egy Atari-játék, amihez kapcsolódott egy verseny. Tartalmazott néhány rejtvényt, és ha megfejtetted ezeket, díjat nyertél. Dereng valami? I-r0k mindig olyan cuccokkal próbált lenyűgözni minket, amik Halliday világának fontos részei voltak, és amikről a nagy eszével azt hitte, hogy ő bukkant rájuk elsőként. A nyestek imádták a versengést, és folyton azt akarták bizonyítani, hogy mindenki másnál több jelentéktelen adatmorzsát tároltak a fejükben. I-r0k viszont kutyaütő volt a játékban. — Most viccelsz, ugye? — kérdeztem. — Tényleg most fedezted fel a Swordquestsorozatot? I-r0k mintha leengedett volna. — A Swordquest Earthworld van a kezedben — folytattam. — A Swordquest-széria első tagja. 1982-ben adták ki. — Széles vigyor jelent meg az arcomon. — Meg tudod nevezni a sorozat következő három játékát? I-r0k szeme összeszűkült. Természetesen sarokba szorítottam. Ahogy mondtam, műmájer volt. — Másvalaki? — kérdeztem, és a közönségünk felé fordultam. A körénk gyűlt nyestek óvatosan méregették egymást, de senki sem szólalt meg. — Fireworld, Waterworld és Airworld — válaszolt H. — Bingó! — kiáltottam, és megint öklöztünk egyet. — Bár az Airworldöt igazából soha nem fejezték be, mert az Atarira akkoriban nehéz idők jártak, és le kellett fújniuk a versenyt, mielőtt vége lett volna. I-r0k csendben visszatette a játék dobozát a hátizsákjába. — Csatlakoznod kéne a Szarosokhoz, I-r0k — nevetett H. — Jól jönne nekik egy magadfajta tudástár. I-r0k nem hagyta magát. — Ha már rég tudtatok a Swordquest-versenyről, köcsögök, akkor miért van az, hogy egyszer sem hallottam tőletek erről? — Most légy erős, pixelagyú — mondtam. — Veled soha semmit nem osztunk meg. — Ne szórakozz már, I-r0k — rázta a fejét H. — A Swordquest Earthworld volt az Atari nem hivatalos folytatása az Adventure-höz. Minden nyest, aki egy kicsit is ad magára, tud a versenyről. Ilyen infóval akartad kiszúrni a szemünket? I-r0k próbálta menteni a menthetőt. — Oké, ha ekkora szakik vagytok, akkor tessék: ki programozta a Swordquest-játékokat? — Dan Hitchens és Tod Frye — vágtam rá. — Próbálkozz valami nehezebbel. — Kérdezek egyet én — szólt közbe H. — Milyen nyereményekkel díjazta az Atari a versenyek nyertesét? — Na, ez jó — mondtam. — Lássuk csak... az Earthworldért járó díj A Legvégső

Igazság Talizmánja volt. Igazi arany, gyémántberakással. Ha jól emlékszem, a srác, aki megnyerte, beolvasztotta, hogy kifizethesse belőle a főiskolát. — Ja, ja — mondta H, a „haladjunk már” hangján. — Ne húzd az időt. Mi volt a másik két díj? — Nem húzom az időt, majomfej. A Fireworldért A Fény Kelyhét adták, a Waterworldért pedig Az Élet Koronáját adták volna, de a verseny félbemaradása miatt soha nem osztották ki a díjat. Ugyanez vonatkozik az Airworld díjára is, ami egy Bölcsek Köve lett volna. H elvigyorodott, adott nekem egy dupla pacsit, majd hozzátette: — És ha nem szakítják meg a versenyt, az első négy kör nyertesei megküzdhettek volna egymással a fődíjért, A Varázslat Nagy Kardjáért. Bólintottam. — Ezek a díjak mind említésre kerültek a Swordquest-játék megjelenésekor kiadott képregényekben. Amik egyébként láthatóak az Anorak felhívása zárójelenetében lévő kincseskamrában. A tömeg vastapsban tört ki. I-r0k szégyenében lehajtotta a fejét. Számomra nyilvánvalónak tűnt, hogy Halliday a Swordquest-versenyből merített ihletet a játékához. Eszembe jutott, hogy talán átvett belőle pár rejtvényt is, úgyhogy biztos, ami biztos alapon mélyrehatóan áttanulmányoztam a játékokat. — Rendben. Nyertetek — mondta I-r0k. — De az nyilvánvaló, hogy egyikőtöknek sincs magánélete. — Neked meg — reagáltam — nyilvánvalóan új hobbit kell keresned. Mert láthatóan hiányzik belőled az intelligencia és elkötelezettség, ami a nyestléthez elengedhetetlen. — Így igaz — helyeselt H. — I-r0k, mi lenne, ha egyszer, kivételesen kutatást is végeznél? Hallottál már például a Wikipédiáról? Ingyenes, te nyomi. I-r0k, mintha elvesztette volna érdeklődését a társalgásban, hátat fordított, és a helyiség túlsó falát szegélyező, hosszú képregényes dobozokhoz sétált. — Kit érdekel — vetette oda a válla fölött. — Ha nem töltenék annyi időt offline, dugással, akkor valószínűleg én is annyi felesleges szarságot tudnék, mint ti. H ignorálta, és felém fordult. — Hogy hívták az ikreket, akik a Swordquestképregényekben szerepeltek? — Tarra és Torr. — Baszki, Z! Nagyon adod. — Kösz. Figyelmeztető jel villant a kijelzőmön, ami arról tájékoztatott, hogy megszólalt az osztályteremben a csengő, ez pedig arra utalt, hogy három perc van hátra a kezdésig. Tudtam, hogy H és I-r0k is megkapják a figyelmeztetést, mert az iskoláink ugyanolyan időrend szerint működtek. — Eljött az újabb lehetőség arra, hogy gyarapodjunk — mondta H, miközben feltápászkodott. — Császtok — szólt hozzánk I-r0k. — Később találkozunk, köcsögök. — Ismét kaptam tőle egy középső ujjal megfogalmazott üzenetet, majd eltűnt, vagyis kijelentkezett a chatszobából. Utána a többi nyest is felszívódott, így hamarosan már csak H és én maradtunk a helyiségben.

— Most komolyan, H — mondtam. — Miért hagyod, hogy ez a kretén itt lógjon? — Mert jó lealázni a játékokban. Plusz az ostobasága reménnyel tölt el. — Hogyhogy? — Mert ha a többi nyest is annyira messze jár a megfejtéstől, mint I-r0k, és hidd el, Z, ez így van, akkor tényleg van esélyünk megnyerni a versenyt. — Ja, így is fel lehet fogni — vontam vállat. — Suli után megint lógunk együtt? Mondjuk héttől? Addig van egy kis dolgom, de este ki akarok pipálni pár animét a kötelezőlistámról. Mit szólnál egy Voltron: A harmadik dimenzió-maratonhoz? — Naná, benne vagyok. Lepacsiztunk, és miközben megszólalt a végső csengő, egymással párhuzamosan kijelentkeztünk.

0004

Az avatárom szeme kinyílt, és újra a Világtörténelem tanteremben találtam magam. A körülöttem lévő székeket már mind elfoglalták, és a tanárunk, Mr. Avenovich, éppen az osztályterem elülső részében materializálódott. Mr. Avenovich avatárja egy pocakos és szakállas főiskolai professzor volt. Ragadós vigyor ült az arcán, és drótkeretes szemüveget meg foltozott könyökű tweedzakót hordott. Amikor beszélt, mindig elérte, hogy úgy tűnjön, mintha Dickenstől olvasna fel. Bírtam. Jó tanár volt. Persze egyikünk sem tudta, hogy Mr. Avenovich kicsoda valójában, vagy hol él. Nem tudtuk az igazi nevét, sőt azt sem, hogy egyáltalán „Mr.”-e. Akár lehetett volna egy alacsony inuit nő is az alaszkai Anchorage-ből, aki csak azért vette fel ezt a megjelenést és hangot, hogy a diákok jobban figyeljenek az óráira. De valamilyen oknál fogva úgy képzeltem, hogy Mr. Avenovich avatárja pontosan olyan, mint a gazdája. Minden tanárom elég klassz volt. A valóságban megismert párjaiktól eltérően az OASIS Középiskolai Rendszer pedagógusain az látszott, hogy őszintén élvezik a munkájukat. Valószínűleg azért, mert nem kellett az idejük felét bébiszitteléssel vagy diktátorkodással tölteniük. Az OASIS-szoftver gondoskodott róla, hogy a diákok nyugton és csendben maradjanak a helyükön. A tanároknak csak tanítaniuk kellett. Egy online tanárnak már csak azért is könnyebb volt lekötni a tanulók figyelmét, mert az OASIS-ban az osztálytermek olyanok voltak, mint a Star Trek-es holofedélzetek. A tanulók elmehettek osztálykirándulásra, anélkül, hogy el kellett volna hagyniuk az iskola területét. Aznap reggel, a Világtörténelem óra során Mr. Avenovich betöltött egy önálló szimulációt, hogy az osztályunk végignézhesse, amint i. u. 1923-ban, Egyiptomban néhány archeológus felfedezi Tutanhamon király sírját. (Egy nappal korábban ugyanezt a helyet i. e. 1334-ben látogattuk meg, amikor Tutanhamon birodalma még teljes fényében pompázott.) Az ezután következő biológiaórán átutaztunk egy emberi szíven, és megnéztük belülről, hogyan pumpál, pont mint a Fantasztikus utazás című régi filmben. A művtörin kirándultunk egyet a Louvre-ban, ahol mindannyiunk avatárja idétlen svájcisapkát viselt. Az asztronómiaórán meglátogattuk a Jupiter összes holdját Miközben a tanárnőnk elmagyarázta, hogyan is keletkezett az Io, mi épp a hold vulkanikus felületén álldogáltunk. Az előadása alatt a háttérben végig ott volt a Jupiter, ami félig betöltötte az eget, és Nagy Vörös Foltja éppen a tanárnő bal válla fölött lüktetett. Egy csettintéssel később már az Európán álltunk, és arról volt szó, hogy vajon létezhet-e földön kívüli élet a hold jeges kérge alatt. Ebédszünetben leültem valahová az iskolával határos zöld mezők egyikén, és

miközben a vizorral a szememen egy proteinszeletet rágcsáltam, a szimulált környezetet szemléltem. Ez sokkal jobb volt, mintha a rejtekhelyem belsejét nézegettem volna. Felsősként elmehettem volna az ebédszünetben valamilyen offworld helyre, ha akarok, de nem volt elég fölös kreditem, amit elverhettem volna. Az OASIS-ba való bejelentkezés ingyenes volt, a világok közötti utazás viszont nem. Az idő nagy részében még arra sem volt elég pontom, hogy átteleportáljak egy off-world helyre, majd visszatérjek a Ludusra. Vagyis az iskola területén ragadtam. Az iskola végét jelző csengők megszólalásakor azon tanulók, akiknek volt valamilyen elfoglaltsága a valódi világban, kijelentkeztek az OASIS-ból, és eltűntek. Mindenki más az off-world helyek felé vette az irányt. Sok gyereknek volt bolygók közötti közlekedésre tervezett járműve. A Ludus szinte összes parkolója tele volt ufókkal, Tie-Fighterekkel, a Csillagközi rombolóból származó Viperákkal és kismillió más űrhajóval, amiket mind valamelyik sci-fi alapján készítettek el. Minden délután ott álltam a suli zöld gyepén, és az irigységtől elsárgulva néztem, amint ezek az űrjárművek megtöltik az eget, és elhúznak, hogy felfedezzék a szimuláció végtelen sok lehetőségét. Azok a gyerekek, akiknek nem volt saját hajójuk, két dolgot tehettek: vagy elfuvaroztatták magukat valamelyik haverjukkal, vagy fejvesztve elsiettek a legközelebbi terminálba, hogy onnan valamilyen off-world diszkóba, játékarénába vagy rockkoncertre teleportáljanak. Én pedig magamra maradtam. A Luduson rekedtem, ami a legunalmasabb bolygónak számított az OASIS-ban. Az Ontológiailag Antropometrikus Szenzorikus Immerzív Szimuláció hatalmas hely volt. Amikor elérhetővé tették a szimulációt, a felhasználók eleinte csak pár száz bolygót járhattak be, amiket mind a GSS programozói és tervezői készítettek. Ezek a világok egy gigantikus méretű virtuális űr különböző pontjain helyezkedtek el, és sajátos közegükben volt minden, mi szem-szájnak ingere: kardozós-varázslós helyszínek, cyberpunksztorikat idéző metropolisok, sugárzásveszéllyel és zombihordákkal terhelt posztapokaliptikus pusztaságok. Egyes bolygókat bámulatra méltó alapossággal alkottak meg, míg másokat a szoftver véletlenszerűen generált sablonkészletekből. Mindegyiket különböző, mesterséges intelligenciával rendelkező NPC-k népesítették be: számítógép vezérelte emberek, állatok, szörnyek, idegenek és androidok, amikkel az OASIS felhasználói interakcióba léphettek. A GSS egy újabb ambiciózus húzással elkezdett licencelni más virtuális világokat különböző riválisaitól: az Everquesthez és a World of Warcrafthoz hasonló játékokhoz generált tartalmat átemelték az OASIS-ba, a Norrath meg az Azeroth nevű bolygók másolatai pedig bekerültek az OASIS-planéták egyre hízó katalógusába. Hamarosan több virtuális világ is követte a fentieket, sőt később újfajta online játékokat készítettek, amelyek exkluzív bemutatási jogával az OASIS rendelkezett. Az OASISban egy idő után létrehoztak egy Firefly-szektort, ami közvetlenül a Csillagok háborújagalaxissal volt szomszédos, amit pedig a Star Trek-univerzum elképesztően részletes másolata határolt. A felhasználók oda-vissza teleportálhattak kedvenc fantáziavilágaik között. Középfölde, Vulcan, Pern, Arrakis, Magrathea, Korongvilág, Folyóvilág, Gyűrű világ. Világok világok hátán. A navigálás érdekében az OASIS-on belül lévő virtuális teret huszonhét egyforma nagyságú, kocka alakú „szektorra” osztották, amelyek mindegyike több száz különböző bolygót tartalmazott. (A huszonhét szektor háromdimenziós térképe

határozottan a nyolcvanas években készített Rubik-kockára emlékeztetett. A legtöbb nyesthez hasonlóan jól tudtam, hogy ez nem véletlen.) Mindegyik szektort pontosan tíz fényórába tellett átszelni, azaz körülbelül 10,8 milliárd kilométer átmérőjűek voltak. Ha tehát valaki fénysebességgel utazott (az OASIS-on belül ez volt a maximális sebesség, amivel egy űrhajó közlekedhetett), pontosan tíz óra alatt juthatott el az aktuális szektor egyik végéből a másikba. Az efféle hosszú távú utazás nem volt valami olcsó mulatság. A fénysebességre képes űrhajók ritkaságszámba mentek, és üzemanyagot igényeltek. Mivel az OASIS-hoz ingyenesen hozzá lehetett férni, a virtuális űrhajók virtuális üzemanyagának megfizettetése volt a Gregarious Simulation Systems egyik lehetősége a profittermelésre. A GSS elsődleges anyagi forrását ugyanakkor a teleportálásért beszedett pénz jelentette. Ha valaki belépett egy mindenki által használható transzportációs fülkébe, és egy térképen kiválasztotta a célállomását, akkor azonnal átteleportálhatta az avatárját az OASIS bármelyik bolygójára. Az avatár egy szempillantás alatt elérte a kívánt planétát. A teleportálás volt a leggyorsabb, egyúttal legdrágább utazási mód. Az OASIS-ban való utazgatás egyfelől drága volt, másfelől veszélyes is lehetett. Minden szektort sok különböző zónára osztották fel, amik méretükben és alakjukban egyaránt különböztek. Egyes zónák olyan nagyok voltak, hogy magukba foglaltak több bolygót, míg mások csupán egyetlen világ felszínének néhány kilométerét takarták. Minden egyes zóna szabályok és paraméterek sajátos kombinációjával rendelkezett. Egyes zónákban lehetett mágiát használni, másokban nem. Ugyanez igaz volt a technológiára is. Ha egy olyan zónába érkeztünk a csúcstechnológiával felszerelt űrhajónkkal, ahol a technológia egyszerűen nem funkcionált, akkor a motorok a határátlépés pillanatában csődöt mondtak. Ezen esetekben fel kellett bérelni valamilyen szürke szakállú varázslót, aki a mágiameghajtású űrbárkájával visszatuszkolta a pórul járt utazót egy technológiabarát zónába. A „Duális Zónák” mind a mágia, mind a technológia használatát engedélyezték, a „Null Zónák” egyiket sem. Voltak „Pacifista Zónák”, ahol tiltott volt a játékos játékos elleni küzdelem, és úgynevezett „PvP-zónák”, ahol minden avatár magára volt utalva. Ha valaki új zónába lépett, óvatosnak kellett lennie. Felkészülten kellett érkeznie. Engem persze ez a probléma nem érintett. Én a suliban ragadtam. A Ludust a tanulás bolygójának tervezték, úgyhogy egyetlen küldetésportál vagy játékzóna sem volt a planéta felszínén. Csak a több ezer egyforma iskolai campusban gyönyörködhettem, amiket szélfútta zöld mezők, tökéletesen megtervezett parkok, folyók, kaszálók és folyamatosan burjánzó, sablonokból generált erdők választottak el egymástól. Nem voltak kastélyok, tömlöcök vagy a bolygó körüli pályán mozgó űrerődök, amiket az avatárommal kifoszthattam volna. És nem voltak NPC-gonoszok vagy szörnyek, akikkel szembeszállhattam volna, úgyhogy nem zsákmányolhattam magamnak kincseket vagy mágikus tárgyakat. Ez több szempontból is tök nagy szívás volt. Egy olyan alacsony szintű avatár, mint az enyém, csak úgy tudott tapasztalati ponthoz jutni, ha küldetéseket teljesített, NPC-kkel küzdött vagy kincseket gyűjtött.

A TP-k gyűjtésével tornászhattuk feljebb az avatárunk szintjét, erejét és képességeinek számát. Sok OASIS-felhasználót nem érdekelte, hogy milyen szintű az avatárja, és a szimuláció játékaspektusával egyáltalán nem törődött. Ők kizárólag arra használták az OASIS-t, hogy szórakozzanak, üzleti ügyeket intézzenek, vásárolgassanak vagy a barátaikkal találkozzanak. Egyszerűen elkerülték a PvP-zónákat, ahol védtelen, egyes szintű avatárjaikra rátámadtak volna különböző NPC-k vagy más felhasználók. Ha az ember olyan biztonságos zónákban maradt, mint a Ludus, akkor nem kellett félnie attól, hogy az avatárját kifosztják, elrabolják vagy megölik. Utáltam, hogy egy biztonságos zónában ragadtam. Tudtam, hogy ha tényleg meg akarom találni Halliday Húsvéti Tojását, akkor előbb vagy utóbb kénytelen leszek kimerészkedni az OASIS veszélyesebb szektoraiba. Ha pedig nem vagyok elég erős vagy jól felszerelt ahhoz, hogy megvédjem magam, akkor nem maradok túl sokáig életben. Az elmúlt öt év során sikerült elérnem, hogy az avatárom lassan, fokozatosan elérje a hármas szintet. Ez nem volt valami könnyű feladat. Gyakran elvitettem magam off-world helyekre más diákokkal (leginkább H-val), akik épp egy olyan terület felé tartottak, ahol még az én satnya avatárom is életben maradhatott. Megkértem, hogy dobjanak le egy újoncoknak szánt játékzónában, és az éjszaka vagy a hétvége hátralévő részét azzal töltöttem, hogy orkokat, koboldokat vagy másfajta pehelysúlyú szörnyeket öldöstem, amik túl gyengék voltak ahhoz, hogy veszélyt jelentsenek rám. Minden egyes NPC-ért, amit az avatárom legyőzött, kaptam pár tapasztalati pontot, plusz általában az enyém lett egy maroknyi réz vagy ezüstérme is, amit legyakott ellenségeim elhullajtottak. Ezek az érmék automatikusan kreditekké konvertálódtak, amiket aztán felhasználtam a Ludusra való visszateleportáláshoz, gyakran pillanatokkal a becsengetés előtt. Néha, bár nem túl gyakran, előfordult, hogy egy legyőzött NPC valamilyen tárgyat is hagyott maga után. Így tettem szert az avatárom kardjára, pajzsára és páncéljára. Az előző iskolai év végén hagytam fel azzal, hogy elvitettem magam ide-oda Hval. Ő ugyanis időközben elérte a tízes szintet, és legtöbbször olyan bolygó felé indult, amely nem volt biztonságos az avatárom számára. Ha épp útba esett valamilyen zöldfülűeknek való világ, boldogan kidobott, de ha itt nem kerestem eleget ahhoz, hogy visszatérjek, akkor kimaradtam a suliból, hiszen nem tudtam visszatérni a Ludusra. Ez pedig nem volt elfogadható ürügy. Annyi igazolatlan hiányzást halmoztam fel, hogy a kirúgás veszélye fenyegetett. Ez utóbbi meg azt jelentette volna, hogy vissza kell szolgáltatnom az OASIS-féle konzolt és vizort. Sőt, visszaraktak volna a valódi világban lévő iskolámba, hogy ott járjam ki az utolsó évemet. Ezt nem kockáztathattam meg. Úgyhogy ekkoriban alig hagytam el a Ludust. A bolygón és a hármas szinten rekedtem. Nyilván el tudjátok képzelni, milyen égő volt egy hármas szintű avatárral császkálni. Ahhoz, hogy a többi nyest egy kicsit is komolyan vegyen, legalább ötös vagy hatos szintű avatárra lett volna szükségem. Hiába voltam nyest az Első Naptól kezdve, még mindig kezdőnek tartottak. Ez meg eléggé frusztrált. Végső elkeseredésemben megpróbáltam keríteni valamilyen részmunkaidős, iskola utáni munkát, hogy legalább valamennyi költőpénzem legyen. Beadtam a

jelentkezésemet több tucat technikai ügyfélszolgálatos meg programozói állásra (ezek többnyire gyalogos melók voltak, OASIS-beli üzletközpontok és irodaépületek egyes részeinek kódját kellett volna megtervezni), de teljesen hiába. Több millió főiskolát végzett felnőtt volt, aki sehogy sem tudott szerezni magának ilyen munkát. A Nagy Recesszió belépett a harmadik évtizedébe, és még mindig rekordmennyiségű munkanélküli lézengett. Még az otthonom környékén lévő gyorskajáldák is kétéves várakozólistára tették az állásra pályázókat. Szóval, a suliban maradtam. Úgy éreztem magam, mint egy kissrác, aki a világ legnagyobb játéktermébe csöppent, de nincs aprója, ezért csak annyit tehet, hogy mászkál, és nézi, ahogy a többi gyerek játszik.

0005

Ebéd után visszasétáltam a suliba, és elindultam az osztályterem felé, ahol a kedvenc órám, a Haladó OASIS Tanulmányok várt. Ez egy felsősök számára választható kurzus volt, amelynek során az OASIS történetéről és létrehozóiról tanultunk. Sima ötös. Az elmúlt öt évben a szabadidőmet teljes egészében arra áldoztam, hogy megtanuljak James Hallidayről mindent, amit csak lehet. Kimerítő alapossággal tanulmányoztam az életét, teljesítményeit és érdeklődési területeit. A halála óta több mint egy tucat életrajzi kötetet írtak róla, és én mindegyiket elolvastam. Több dokumentumfilmet is forgattak Hallidayről, és azokat is áttanulmányoztam az elsőtől az utolsó képkockáig. Elolvastam minden egyes szót, amit Halliday valaha írt, és játszottam minden játékkal, ami valaha a kezébe került És közben folyamatosan jegyzeteltem: leírtam mindent, amiről azt gondoltam, hogy köze lehet a Vadászathoz. Minden információt egy jegyzetfüzetben tároltam (amit a harmadik Indiana Jones-film megtekintése után a saját „Grálnaplómnak” kezdtem hívni). Minél többet tudtam meg Halliday életéről, annál jobban bálványoztam. Elvégre a kockák között istennek számított. Ő volt a számítógép-megszállottak übermindenhatója, akit egy szinten kezeltek Gygaxszal, Garriott-tal és Wozniakkal. Halliday hozzám hasonlóan félénk és különc srác volt, az iskola igazi számkivetettje. Azzal menekült ki az életéből, hogy feloldódott a számítógépek és a számítógépes játékok világában. A középiskola után úgy hagyta ott az otthonát, hogy mindössze az eszére és a képzeletére támaszkodhatott, ezek segítségével pedig világhírt és mérhetetlen vagyont szerzett magának. Szinte egyes-egyedül teremtett egy teljesen új valóságot, amely mára az emberiség nagy részének kiutat kínált a régiből. És mindezt sikerük megfejelnie azzal, hogy minden idők legnagyobb számítógépesjáték-versenyét hagyta örökül maga után. Úgyhogy a Haladó OASIS Tanulmányok óra nagy részét a tanárom, Mr. Ciders bosszantásával töltöttem: felhívtam a figyelmet a tankönyvünkben lévő tévedésekre, és újra meg újra jelentkeztem, ahányszor csak eszembe jutott valamilyen releváns infó Hallidayjel kapcsolatban, ami szerintem (és csakis szerintem) érdekes volt. Az első pár hét után Mr. Ciders csak akkor szólított fel, ha senki más nem tudta a választ az aktuális kérdésére. A szóban forgó napon Mr. Ciders részleteket olvasott fel A tojásemberből, Halliday sikerkönyvvé vált életrajzából, amin már négyszer átrágtam magam. Az előadása alatt alig bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy félbeszakítsam, és beszélni kezdjek az igazán fontos részletekről, amiket a könyv írója kihagyott. Ehelyett azonban csak fejben jegyeztem fel az egyes hiányosságokat, és miközben Mr. Ciders ecsetelni kezdte Halliday gyermekkorának körülményeit, újból leltárba vettem minden titkot Halliday különös életéből és a maga után hagyott nyomokból.

*** James Donovan Halliday 1972. június 12-én született az ohiói Middletownban. Egy alkoholista gépkezelő és egy bipoláris pincérnő egyetlen gyereke volt. Hallidayt közismerten éles ésszel áldotta meg a sors, ugyanakkor semmiféle szociális érzékkel nem rendelkezett. Iszonyúan nehezen kommunikált a körülötte élőkkel. A magát „megakockának” nevező Halliday már fiatalon a számítógépek megszállottja lett. Tagadhatatlan intelligenciája dacára azonban gyengén teljesített az iskolában, mert a figyelmét leginkább a képregények, sci-fi és fantasyregények, filmek és persze a számítógépes játékok kötötték le. Halliday egy nap, alsós gimnazista korában a menzán üldögélt egymagában, és a Dungeons & Dragons Player’s Handbookot bújta. Lenyűgözte a játék, bár egyszer sem próbálta ki, mivel nem voltak barátai, akikkel megtehette volna. Az egyik osztálytársa, bizonyos Ogden Morrow észrevette, hogy Halliday mit olvas, és meghívta, hogy vegyen részt az otthonában hetente megrendezésre kerülő D&Dzésen. Itt, vagyis Morrow alagsorában került sor arra, hogy Halliday megismerjen egy hozzá hasonló „megakockákból” álló csoportot. Azonnal befogadták, így James Halliday életében először barátokra talált. Ogden Morrow végül Halliday üzleti partnere, alkotótársa és legjobb barátja lett. Később sokan hasonlították a párosukat Jobs és Wozniak vagy Lennon és McCartney duójához. Ez a szövetség arra rendeltetett, hogy megváltoztassa az emberiség történelmét. Halliday tizenöt éves korában alkotta meg az első számítógépes játékát, az Anorak küldetését. BASIC-ben programozta egy TRS-80-as Color Computeren, amit 1982 karácsonyára kapott (bár egy valamivel drágább Commodore 64-et kért a szüleitől). Az Anorak küldetése kalandjáték volt, amely Chthoniában játszódott: ezt a fantáziavilágot Halliday a középiskolai Dungeons & Dragons-kampányához teremtette. Az „Anorak” becenevet egy angol lánytól kapta, aki egy diákcsereprogram keretében a sulijában vendégeskedett. Halliday annyira megszerette a nevet, hogy ráaggatta kedvenc D&D-karakterére, a nagy hatalmú varázslóra, aki később számos számítógépes játékában felbukkant. Halliday szórakozásból készítette el az Anorak küldetését, azért, hogy megossza a D&D-s csoport tagjaival. Mindannyian függők lettek, és számtalan órát ütöttek el a játék rafinált feladványainak megfejtésével. Ogden Morrow meggyőzte Hallidayt arról, hogy az Anorak küldetése minden éppen kapható játéknál ütősebb, és biztatni kezdte, hogy csináljon belőle pénzt. Együttes erővel összedobtak valamilyen egyszerű borítót a játékhoz, aztán saját kezűleg átmásolták több tucat 5¼ hüvelykes floppylemezre, majd az instrukciókat tartalmazó papírlap kíséretében lezárható tasakokba csúsztatták ezeket. A helyi számítástechnikai bolt szoftveres polcán kezdték el árusítani a játékot. Alig telt el egy kis idő, és máris előállt az a faramuci helyzet, hogy nem tudták elég gyorsan készíteni az újabb másolatokat. Morrow és Halliday aztán megalapította saját számítógépesjáték-fejlesztő cégét, a Gregarious Gamest, amelynek székhelye eleinte Morrow alagsorában volt. Halliday

átprogramozta az Anorak küldetését Atari 800XL-re, Apple II-re és Commodore 64-re, Morrow pedig elkezdte reklámozni a játékot különféle számítógépes-újságok hátoldalán. Az Anorak küldetése hat hónap alatt Amerika egyik legsikeresebb játéka lett. Halliday és Morrow szinte be sem tudta fejezni a középiskolát, annyi időt töltöttek felsős korukban az Anorak küldetése II. munkálataival. Aztán főiskola helyett mindketten frissen alapított vállalatukba fektették az energiájukat. A Gregarious Games túlnőtt Morrow alagsorán, és 1990-ben átköltözött első valódi irodájába, ami az ohiói Columbus egy lepukkant üzletközpontjában helyezkedett el. A következő évtized folyamán a kis vállalat forgószélként söpört végig a játékiparon: forradalmi akció- és kalandjátékokat adtak ki, amelyek egytől egyig a Halliday által tervezett belső nézetes grafikai motort használták. A Gregarious Games új mércét állított fel a teljes kikapcsolódást ígérő játékok számára, és minden egyes új munkájuk boltokba kerülésekor tágították egy kicsit az aktuális számítógépes hardverek által megjeleníthető fantáziavilágok határait. A pókhasú Morrow természeténél fogva karizmatikus személy volt, így ő vállalta a Gregarious Games üzleti ügyeinek és reklámtevékenységének intézését. Morrow minden sajtótájékoztatón ragadós vigyorral, kusza szakállal és drótkeretes szemüveggel jelent meg, és veleszületett képességét kihasználva fellengzős monológokkal hozta tűzbe az érdeklődőket. Halliday minden szempontból Morrow tökéletes ellentétének tűnt. Magas, szikár és szánandóan félénk alak volt, aki ritkán állt ki az emberek elé. Halliday már a vállalat karrierjének elején is inkább meghúzta magát a háttérben. A Gregarious Games ekkori alkalmazottainak állítása szerint Halliday gyakran bezárkózott az irodába, ahol lényegében szünet nélkül programozott. Előfordult, hogy napokig vagy akár hetekig nélkülözte az evést, az alvást és az emberi társaságot. Azon ritka alkalmakkor, amikor Halliday belement egy interjúba, a viselkedése még a többi játékkészítő magatartásához mérten is hihetetlenül bizarrnak számított. Túlmozgásos volt, zárkózott, és szociálisan annyira éretlen, hogy az interjúkészítők gyakran azzal a benyomással köszöntek el tőle, hogy az alanyuk elmebeteg. Halliday hajlamos volt hadarni, ami gyakran odáig fajult, hogy a mondandója teljesen érthetetlenné vált Ráadásul magas hangon vihogott, amit még zavarba ejtőbbé tett, hogy általában egyedül ő tudta, hogy min is nevet. Amikor pedig elunt egy interjút (vagy beszélgetést), többnyire felállt, és szó nélkül elsétált. Hallidaynek sok közismert megszállottsága volt Ezek között különösen fontos szerepet töltöttek be a klasszikus számítógépes játékok, sci-fi és fantasyregények meg a filmek, bármilyen műfajból. A legsúlyosabb fixációját a ‘80-as évek, vagyis kamaszkorának évtizede jelentette. Halliday elvárta, hogy a környezetében élők osztozzanak a rögeszméin, és gyakorta kioktatta azokat, akik nem voltak hajlandóak erre. Sőt, mindenki tudta róla, hogy gondolkodás nélkül képes kirúgni régi beosztottjait, ha azok nem ismernek fel egy általa idézett (egyébként szinte felismerhetetlen) filmes beszólást, vagy ha rájön, hogy nem járatosak kedvenc rajzfilmjeiben, képregényeiben vagy számítógépes játékaiban. (Ogden Morrow mindig visszafogadta ezeket az alkalmazottakat, és ez Hallidaynek általában fel sem

tűnt.) Az évek előrehaladtával Halliday kétes viselkedése fejlődés helyett romlást mutatott. A halálát követően több kimerítő pszichológiai tanulmány született a magatartásáról, és a rutinszerű cselekvésekre vonatkozó megszállottsága, illetve a többség számára ismeretlen területek iránti érdeklődése okán számos pszichológus vélte úgy, hogy Asperger-szindrómás, vagy valamilyen más súlyos autizmus áldozata. Minden különcsége dacára soha senki nem kérdőjelezte meg Halliday géniuszát. Az általa készített játékok addiktívak és elképesztően népszerűek voltak. A Gregarious Games minden egyes munkája új eladási rekordot állított be, és hazavihette a szakma legmagasabb presztízsű díjait. A huszadik század végére sokan úgy gondolták, hogy Halliday a generációja, sőt egyesek szerint minden idők legzseniálisabb játékkészítője. Ogden Morrow is briliáns programozónak számított, de igazán az üzleti érzéke volt kivételes. Azon túl, hogy részt vett a vállalat játékainak fejlesztésében, teljes figyelemmel felügyelte a Gregarious Games korai marketingkampányait és shareware-forgalmazási tervezeteit, és káprázatos eredményeket ért el. Amikor a GG-ből végül nyílt részvénytársaság lett, a részvényeik értéke azonnal az egekbe szökött, és még ott sem állt meg. Halliday és Morrow harmincadik születésnapjára multimilliomos lett. Ugyanabban az utcában vásároltak maguknak palotát. Morrow vett egy Lamborghinit is, és hosszú vakációk során beutazta a világot. Halliday megvásárolta és felújíttatta a Vissza a jövőbe-filmekben látható DeLoreanok egyikét, és ideje nagy részét továbbra is a billentyűzethez tapadva töltötte. Újsütetű vagyona segítségével felhalmozta a világ legnagyobb magángyűjteményét klasszikus számítógépes játékokból, Csillagok háborúja-figurákból, illetve ritkaságnak számító uzsonnásdobozokból és képregényekből. A sikere csúcsán azonban a Gregarious Games hirtelen látszólag téli álomba merült. Több év telt el anélkül, hogy új játékot adtak volna ki. Morrow titokzatos nyilatkozataiban egy olyan ambiciózus projektre utalt, amely állítása szerint új ösvényt tapos majd ki a vállalatnak. Szárnyra kelt a pletyka arról, hogy a Gregarious Games valamiféle forradalmi számítógépes hardver fejlesztésébe fogott, a titokban folytatott munkálatok azonban rohamos mértékben felemésztették a vállalat egyébként komoly anyagi tartalékait. Arról is sutyorogtak, hogy Halliday és Morrow személyes vagyona nagy részét is befektette az új projektbe. Egyre többen beszéltek arról, hogy a vállalatot a csőd veszélye fenyegeti. Aztán 2012 decemberében a Gregarious Games váratlanul újradefiniálta magát, és Gregarious Simulations Systems néven bemutatták a közönségnek zászlóshajó terméküket — vagyis az egyetlen terméket, amit a GSS valaha kiadott. Ez volt az OASIS, az Ontológiailag Antropometrikus Szenzorikus Immerzív Szimuláció. Az OASIS végül megváltoztatta az emberek életét, munkáját és kommunikációját. Átalakította a szórakoztatás, a közösségi hálózatok, sőt a globális politika világát. Bár eredetileg újfajta MMO-játékként, azaz sok résztvevő számára tervezett online játékként reklámozták, az OASIS gyorsan újfajta életmóddá nőtte ki magát.

*** Az OASIS előtt az MMO-játékok jelentették az egyik első digitális környezetet, amelyen a felhasználók osztozhattak. Az internet-hozzáférés révén több ezer játékos lehetett jelen egy időben egy szimulált világban. A játékok többnyire valamilyen fantasy- vagy sci-fi közegben zajlottak, és a virtuális tér mérete általában viszonylag szerény volt: többnyire csak egyetlen világot jelentett, vagy néhány nagyra törő scifi játék esetében úgy tucatnyi apró bolygót. Az MMO-játékosok csak egy kis kétdimenziós ablakon — a számítógépük monitorján — keresztül látták online környezetüket, és csak billentyűzet, egér és más primitív bemeneti eszközök segítségével tudtak interakcióba lépni vele. A Gregarious Simulation Systems fogta az MMO-koncepciót, és az OASIS-szal egy teljesen új szintre emelte. Az OASIS nem korlátozta felhasználói mozgásterét egyetlen vagy akár tucatnyi bolygóra. Az OASIS több száz (később több ezer) nagy felbontású, 3D-s világot kínált az embereknek, és mindegyiket gyönyörűen, bámulatra méltó aprólékossággal renderelték; még a bogarakra, fűszálakra és a különböző időjárási viszonyokra is ügyeltek. A felhasználók bejárhatták az összes bolygót, és egyszer sem találkoztak ugyanolyan felszínnel kétszer. A szimuláció mérete még első, kezdetleges formájában is lehengerlő volt. Halliday és Morrow „nyitott forráskódú valóság”-ként hivatkozott rá, vagyis olyan alakítható online univerzumként, amihez bárki hozzáférhetett az interneten keresztül, otthoni számítógépe vagy játékkonzolja segítségével. Ha valaki bejelentkezett, rögtön elfeledkezhetett mindennapos nyűgeiről. Új személyiséget teremthetett magának, és teljes kontrollt gyakorolhatott kinézete és hangja felett. Az OASIS-on belül a kövérből sovány, a csúnyából szép, a félénkből magabiztos személy lehetett. Vagy fordítva. Megváltoztathattuk nevünket, nemünket, korunkat, bőrszínünket, magasságunkat, súlyunkat, hangszínünket, hajszínünket és csontozatunkat. Sőt akár fajt is válthattunk, és ember helyett lehettünk elf, ogre, ork, alien vagy predátor — bármilyen irodalmi, filmes vagy mitologikus lény. Az OASIS-ban azok lehettünk, akik vagy amik lenni akartunk, és mivel a névtelenség garantált volt, egyszer sem kellett felfednünk valódi személyazonosságunkat. Egy ember online jelenléte ráadásul nem korlátozódott egy weboldalra vagy egy közösségi hálós profilra. A felhasználók módosíthatták az OASIS-on belüli virtuális világok tartalmát, vagy akár újakat is teremthettek. A szimuláción belül létrehozhattunk saját bolygókat, amin ízlés szerint bútorozott és dekorált virtuális kastélyokat húzhattunk fel, hogy aztán meghívjunk pár ezer barátot mulatozni. Ezek a cimborák élhettek tucatnyi különböző időzónában, a bolygó bármelyik területén. Az OASIS sikerének kulcsát két új interfész jelentette, amiket a GSS hozott létre: az OASIS-vizor és haptikus kesztyű egyaránt nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy hozzáférjünk a szimulációhoz. Ezek az eszközök mindent megváltoztattak. Egyszerű játékból globális jelenséggé varázsolták az OASIS-t. A vezeték nélküli, minden felhasználóra passzoló OASIS-vizor nem sokkal volt nagyobb egy napszemüvegnél. Ártalmatlan, gyenge lézersugarakkal közvetítette az

OASIS káprázatosan valószerű világát a felhasználó retinája felé, és ezáltal elérte, hogy az online világ teljesen betöltse az illető látómezejét. A vizor fényévekre volt a korábbi, ócska szemüvegektől, amiket a virtuális valósághoz való hozzáféréshez használtak, így forradalmi változást hozott a technológiában. Hasonló eredménnyel büszkélkedhetett az OASIS haptikus kesztyű, amelynek segítségével a felhasználók közvetlenül irányíthatták avatárjuk kezét, és úgy léphettek interakcióba a virtuális közeggel, mintha valóban jelen lettek volna benne. Amikor felvettek tárgyakat, kinyitottak ajtókat vagy használatba vettek valamilyen gépet, a haptikus kesztyűnek köszönhetően tényleg úgy érezték, mintha ezek a nem létező tárgyak és felületek valóban az orruk előtt lennének. Ahogy a tévés reklámok fogalmaztak, a kesztyűvel „meg lehetett érinteni az OASIS-t”. A vizor és a kesztyű együttesen egyedülálló élménnyé varázsolta az OASIS-ba való belépést, és amint az emberek rákaptak az ízére, nem volt megállás. A szimulációt életben tartó szoftver, Halliday új OASIS Valóság Motorja, ugyancsak egy hatalmas technológiai áttörést képviselt. Képes volt túllépni azokon a gyermekbetegségeken, amik a korábbi szimulációkat jellemezték. Azon túl, hogy virtuális környezetük mérete korlátozott volt, az előző MMO-k kénytelenek voltak limitálni virtuális népességük méretét is, szerverenként általában néhány ezer felhasználóra. Ha túl sok ember jelentkezett be egy időben, a szimuláció csigalassú lett, és miközben a rendszer megpróbálta utolérni magát, az avatárok gyakran mozgás közben lefagytak. Az OASIS-t azonban „lineáris, bővíthető, üzemzavarmentes kvantum szerverpark” tartotta fenn, amely a rá csatlakozó számítógépektől további processzorteljesítményt nyert. Beindítása idején az OASIS anélkül bírt el ötmillió, egyszerre bejelentkezett felhasználót, hogy észlelhetően akadozott volna, és fel sem merült a rendszerösszeomlás lehetősége. Az OASIS élesítését intenzív médiakampány népszerűsítette, ami méretét tekintve példátlannak számított. A meggyőző televíziós, hirdetőtáblás és internetes reklámok egy buja zöld oázist mutattak, ahol egy pálmafákkal körülvett kristálytiszta kék tavat hatalmas sivatag ölel körül. A GSS új projektje az első naptól kezdve kirobbanóan sikeres volt. Az OASIS elhozta azt, amiről az emberek évtizedek óta álmodtak. Az oly régóta ígért „virtuális valóság” végre elérhetővé vált, és jobban teljesített, mint amire bárki is számított. Az OASIS online utópia volt, az otthon holofedélzete. A legnagyobb előnye pedig, hogy nem kellett érte fizetni. Korábban a legtöbb online játék azzal generált jövedelmet a készítői számára, hogy a hozzáféréshez havi díj befizetésére kötelezte a felhasználókat. A GSS csak egy egyszeri, névleges összeget számolt fel a belépéskor: huszonöt centért bárki életre szóló OASIS-felhasználói fiókot kaphatott. Minden hirdetés ugyanazt a szlogent használta: OASIS — a valaha készült legjobb számítógépes játék, és mindössze negyed dollárba kerül. Egy társadalmi és kulturális szinten egyaránt zűrzavaros időszakban, amikor a világ népességének nagy része menekülésre vágyott a valóságból, az OASIS biztosította ezt, ráadásul olcsón, legálisan, biztonságosan és (bizonyíthatóan) nem addiktívan. A változatlanul fennálló energiaválság ráadásul tovább fokozta az OASIS népszerűségét. Mivel az olaj ára az egekbe szökött, az autós és a légi utazás

egyaránt megfizethetetlenül drágává vált az átlagemberek számára, egyedül az OASIS-ba való belépést engedhette meg magának mindenki. Eljött az olcsó és bőséges energia korának zárórája, aminek köszönhetően a szegénység és a nyugtalanság vírusként kezdett terjedni. Napról napra egyre több ember keresett megnyugvást Halliday és Morrow virtuális utópiájában. Mindenkinek, aki boltot akart nyitni az OASIS-ban, a GSS-től kellett bérelnie vagy vásárolnia helyet A GSS-nél természetesen számítottak erre, így még idejekorán elkülönítették az egyes szektort, hogy az legyen a szimuláció kijelölt üzleti térsége. Itt aztán több millió tömbnyi ingatlant adtak el és ki. Egy szempillantás alatt létrehoztak város méretű bevásárlóközpontokat, és úgy lepték el a bolygót a különböző boltok, ahogy a penész felfal egy narancsot egy gyorsított felvételen. A városfejlesztés soha korábban nem zajlott ilyen sebességgel. Azon túl, hogy a GSS több milliárd dollárt kaszált valójában nem is létező telkek árusításával, a virtuális tárgyak és járművek értékesítésével ugyancsak őrületesen megszedték magukat. Az OASIS olyannyira része lett az emberek hétköznapi életének, hogy a felhasználók készségesen kiköhögtek bármennyi virtuális lóvét, hogy mindenféle kiegészítőket: ruhákat, bútorokat, házakat, repülő autókat, mágikus kardokat és gépfegyvereket vásároljanak az avatárjaiknak. Bár ezek a tárgyak csupán az OASIS-szervereken tárolt 0-s és 1-es számjegyek voltak, státusszimbólumoknak számítottak. A legtöbb kellék csak pár kreditbe került, és mivel a GSS-nek semennyit sem kellett költenie az előállításra, a haszon maximális volt. Az OASIS még az olajválság utáni vészterhes időkben is lehetővé tette az amerikaiak számára, hogy kedvenc foglalatosságuknak: a vásárlásnak hódoljanak. Az OASIS hamar az internet legnépszerűbb felhasználási módja lett, olyannyira, hogy az „OASIS” és az „internet” elnevezés lassacskán felcserélhetővé vált. A hihetetlenül könnyen használható, háromdimenziós OASIS OR, amit a GSS ingyen biztosított a felhasználóinak, a világ legkedveltebb operációs rendszerévé vált. Emberek milliárdjai dolgoztak és játszottak az OASIS-ban nap mint nap. Néhányan úgy ismerkedtek meg, szerettek egymásba és házasodtak össze, hogy egyszer sem tartózkodtak ugyanazon a földrészen. Az emberek valódi személyisége és avatárja közötti határvonal lassan elmosódott. Egy új kor hajnalán jártunk, amikor az emberiség nagy része a teljes szabadidejét egy számítógépes játékban töltötte.

0006

Az iskolai nap hátralévő része gyorsan eltelt, egészen az utolsó órámat jelentő latinig. A legtöbb tanuló olyan idegen nyelvet választott, amit egy nap hasznosíthat is, például a mandarint, a hindit vagy a spanyolt. Én azért döntöttem a latin mellett, mert Halliday is latinul tanult. Előfordult, hogy a korai kalandjátékaiban latin szavakat és kifejezéseket használt. Hiába kínált az OASIS végtelen sok lehetőséget az érdeklődés fenntartására, a latintanárom, Mrs. Rank képtelen volt lebilincselő órákat tartani. Ezen a napon olyan igéket akart gyakorolni, amiket már kívülről tudtam, úgyhogy nagyon hamar elkalandoztam. Amíg latinórán voltam, az egyetlen anyag, amit a rendszer hajlandó volt megjeleníteni a kijelzőmön, a latinmunkafüzetem volt. Szerencsére alsóéves koromban felfedeztem egy hibát az iskola online könyvtárszoftverében, aminek köszönhetően hozzáférhettem a katalógus bármelyik kötetéhez. Beleértve az Anorak Almanachját. Úgyhogy amikor eluntam magam (mint például ezen az órán), megnyitottam a könyvet a kijelzőm egy ablakában, és hogy gyorsabban teljen az idő, újraolvastam kedvenc bekezdéseimet Az elmúlt öt év során az Almanach lett a Bibliám. Mint a legtöbb könyv, ez is csak digitális formátumban volt hozzáférhető. Én viszont el akartam érni, hogy bármikor olvasgathassam, még akkor is, amikor a rakások területén áramszünet van, úgyhogy helyrepofoztam egy leselejtezett lézernyomtatót, és a segítségével kinyomtattam az egészet. Aztán beraktam egy háromgyűrűs dossziéba, amit a hátizsákomban tartottam. Addig tanulmányoztam, amíg betéve tudtam az egészet. Az Almanach több ezer utalást tartalmazott Halliday kedvenc könyveire, tévéműsoraira, filmjeire, dalaira, képregényeire és számítógépes játékaira. Ezek többsége több mint negyvenéves volt, úgyhogy ingyenesen letölthettem őket az OASIS-ból. Ha valami olyasmire volt szükségem, amihez nem lehetett grátisz hozzáférni, szinte mindig beszerezhettem a Nyesttorrenttel, a nyestek által világszerte használt fájlcserélő programmal. Ha a kutatásomról volt szó, soha nem kerestem kiskapukat. Először is végigmentem a nyestek számára ajánlott olvasmánylista összes tételén. Douglas Adams. Kurt Vonnegut. Neal Stephenson. Richard K. Morgan. Stephen King. Orson Scott Card. Terry Pratchett. Terry Brooks. Bester, Bradbury, Haldeman, Heinlein,Tolkien, Vance, Gibson, Gaiman, Scalzi, Zelazny. Elolvastam Halliday összes kedvenc szerzőjének minden egyes könyvét. De nem álltam meg itt. Megnéztem, és újranéztem minden egyes filmet, ami említésre került az Almanachban, Ha Halliday egyik kedvencéről volt szó, mint például a Háborús játékok, a Szellemirtók, a Jobb, ha hulla vagy, a Valóságos zseni vagy A suttyók visszavágnak, akkor

addig néztem újra a filmet, amíg kívülről nem tudtam minden egyes jelenetét. Beleástam magam továbbá a Halliday által „Szent Trilógiák”-nak nevezett filmhármasokba: a Csillagok háborújába (az eredeti és az új trilógiába), A Gyűrűk Urába, a Mátrixba, a Mad Maxbe, a Vissza a jövőbe-sorozatba és az Indiana Jones-trilógiába. (Halliday egyszer azt mondta, hogy ő szeretett úgy tenni, mintha a többi Indy-mozi, az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságától kezdődően, nem létezne. Egyetértettem vele.) Végigrágtam magam kedvenc rendezőinek teljes filmográfiáján. Cameron, Gilliam, Jackson, Fincher, Kubrick, Lucas, Spielberg, Tarantino. És persze Kevin Smith. Három hónapot töltöttem azzal, hogy John Hughes tinifilmjeit tanulmányoztam, és memorizáltam minden kulcsfontosságú szöveget. Csak a jámborakat kapják el. Aki bátor, az túléli. Mondhatjuk, hogy alapos munkát végeztem. Megismerkedtem a Monty Pythonnal is. És nem csak a Gyalog galoppal. Végigmentem az egész életművükön: minden filmjükön, albumukon, könyvükön és az eredeti BBC-sorozat összes részén. (Beleértve azt a két „elveszett” epizódot is, amit a német televíziónak készítettek.) Nem akartam megúszásra játszani. Nem akartam lemaradni valamilyen alapműről. Viszont valahol útközben átestem a ló túloldalára. Igazából lehet, hogy egy kicsit bediliztem. Megnéztem a The Greatest American Hero, az Airwolf, A szupercsapat, a Knight Rider, a Misfits of Science és a Muppet Show összes részét. És hogy mi van A Simpson családdal?, kérdezhetnétek. Többet tudtam Springfieldről, mint a saját városomról. Na és a Star Trek? Alap. Megvolt az eredeti sorozat, a Deep Space Nine és Az új nemzedék. Még a Voyager és az Enterprise is. Kronologikus sorrendben néztem végig őket. Természetesen a mozifilmeket is. Fézerek célra tartva. Gyorstalpalót tartottam magamnak a nyolcvanas évek szombat reggeli rajzfilmjeiből. Megtanultam minden rohadt Gobot és Transformer nevét. Land of the Lost, Thundarr the Barbarian, He-Man, Schoolhouse Rock, G. I. Joe. Mindent kívülről fújtam. Mert tudással már félig nyertünk. Ki volt a cimborám, ha beütött a krach? H. R. Pufnstuf. Japán? Hogy megvolt-e Japán? Még szép. Az animék és az élő szereplős filmek is. Godzilla, Gamera, Starblazers, Space Giants és a G-Force. Rajta, Totál turbó, rajta! Nem voltam dilettáns. Nem szarakodtam. Memorizáltam Bill Hicks összes létező stand-upos szövegét. Zene? Na, azon a sok albumon végigmenni azért nem volt kis falat. Eltartott egy darabig. A ‘80-as évek hosszú évtized volt (tíz teljes év), és Halliday az ízléséből ítélve nem volt túlságosan válogatós. Mindent meghallgatott. Úgyhogy én is így tettem. Pop,

rock, new wave, punk, heavy metal. A The Police-tól kezdve a Journey-n át az R.E.M.-ig mindent kipipáltam. Alig két hét alatt végigtoltam a They Might Be Giants teljes életművét. A Devóé kicsit több időt igényelt. Megnéztem a YouTube-on egy csomó videót, amiben cuki kockalányok ‘80-as évekbeli slágereket játszanak el ukulelén. Ez hivatalosan nem volt része a kutatásomnak, de durván odáig voltam a cuki, ukuleléző kockalányokért, és ezt se megmagyarázni, se megvédeni nem tudom. Memorizáltam rengeteg dalszöveget. Bárgyú irományokat, olyan előadóktól, mint a Van Halen, a Bon Jovi, a Def Leppard és a Pink Floyd. Csak nyomtam és nyomtam. Képtelen voltam leállni. Tudtátok például, hogy létezett egy Midnight Oil nevű ausztrál banda, akiknek „Beds Are Burning” címen volt egy 1987-es slágere? Megszállott lettem. Csak a kutatás fűtött. A jegyeim leromlottak. Nem érdekelt. Elolvastam minden olyan képregény összes számát, amit Halliday valaha gyűjtött. Nem hagyhattam, hogy bárki is megkérdőjelezze az elhivatottságomat. Különösen a számítógépes játékok terén. A számítógépes játékok jelentették a szakterületemet. A spéci képességemet. Egy kvízjátékban ez lett volna az álomkategóriám. Letöltöttem minden játékot, ami csak említésre került az Almanachban, az Akalbethtől kezdve a Zaxxonig. Mindegyiket addig gyűrtem, amíg szakértőjévé nem váltam. Aztán áttértem egy másik játékra. Meglepő, hogy milyen alapos kutatást lehet végezni, ha az embernek nincs magánélete. Napi tizenkét óra, heti hét nap alatt sokat lehet tanulni. Végigszántottam minden számítógépes játékos műfajon és platformon. A klasszikus játéktermi pénzbedobós, a személyi számítógép, a konzol, amit akartok. Szövegalapú kalandjátékok, first person shooterek, third person RPG-k. Ősi 8, 16 és 32 bites klasszikusok, amiket az előző évszázadban írtak. Minél nehezebb volt egy játék, annál jobban élveztem. És miközben éjszakáról éjszakára, évről évre ezekkel az őskori, digitális relikviákkal játszottam, rájöttem, hogy veleszületett tehetség vagyok. Alig pár óra alatt végignyomtam bármilyen akciójátékot, és nem találkoztam olyan kaland- vagy szerepjátékkal, ahol kifogott volna rajtam egy feladvány. Soha nem volt szükségem kódokra vagy végigjátszásokra. Mindig minden a helyére kattant. És a régi játéktermi játékokban még jobb voltam. Amikor elkapott a hév az olyan nagy sebességű klasszikusoknál, mint a Defender, úgy éreztem magam, mint egy héja repülés közben vagy egy cápa az óceán mélyén. Életemben először éreztem, hogy milyen az, ha valami természetesen megy. Ha valamihez adottságom van. De nem a filmek, képregények vagy régi játékok tüzetes átvizsgálása vezetett rá az első igazi nyomra. A villanykörte ugyanis akkor gyulladt ki, amikor a régi, papírral és ceruzával játszható szerepjátékok történetét tanulmányoztam.

*** Az Anorak Almanachja első oldalán ugyanaz a négy rímelő sorból álló versszak olvasható, amit Halliday a Felhívás kisfilmjében elszavalt: Három elrejtett kulcs három titkos kaput nyit Amik felfedik a kalandorok érdemes vonásait Akiket nem ejtenek ki a küldetés próbái Azok markát a Végén busás jutalom ütheti Első ránézésre úgy tűnt, hogy ez az egyetlen direkt utalás a versenyre az egész almanachban. De aztán, a csapongó naplóbejegyzések és a popkultúrát taglaló esszék legmélyén rábukkantam egy titkos üzenetre. Az Almanach szövegében elszórtan találtam egy rakás megjelölt betűt. Mindegyik betű körvonalába apró, szinte láthatatlan „rovátkát” vágtak. Először a Halliday halála utáni évben vettem észre ezeket. Akkoriban az Almanach kinyomtatott változatát olvasgattam, úgyhogy csak arra tudtam gondolni, hogy ezek a nyomtatás során keletkezett hibák, amiknek a papír vagy a matuzsálemkorú nyomtató volt az oka. De amikor beleolvastam a Halliday webold alán lévő elektronikus verzióba, ugyanazon rovátkákat találtam ugyanazon betűkön. Ha ráközelítettem valamelyikre, könnyedén meggyőződhettem arról, hogy nem csak hallucinálok. A rovátkák Halliday művei voltak. Okkal jelölte meg a betűket. Mint később kiderült, a könyvben összesen száznegyvenegy ilyen rovátkolt betű volt. Amikor leírtam ezeket a felbukkanásuk sorrendjében, rájöttem, hogy kiadnak egy összefüggő szöveget. Kis híján elvitt a szívem, miközben remegő kézzel bevéstem az alábbi sorokat a Grálnaplómba: A Rézkulcs várja leendő birtokosait Ha kibírják egy sír válogatott borzalmait De sokat kell még tanulnod Ha az a kitűzött célod Hogy feltornászd avatárod pontszámait Persze más nyestek is felfedezték a rejtett üzenetet, de elég bölcsek voltak ahhoz, hogy megtartsák maguknak. Legalábbis egy ideig. Hat hónappal azután, hogy rátaláltam a titkos üzenetre, a Massachusetts Institute of Technology egyik nagyszájú elsőévese is kiszúrta. Steven Pendergastnak hívták, és úgy döntött, hogy felhasználja a tizenöt perc hírnevét, és megosztja a „felfedezését” a médiával. A híradások egy hónapig sugározták az interjúkat, amiket ezzel a kreténnel készítettek, holott lövése sem volt az üzenet jelentéséről. Ezt követően, ha valaki nyilvánosságra hozott egy nyomot, azt mondták az illetőre, hogy „pendergastolt”. Miután az üzenet létezése mindenki számára ismert lett, a nyestek a Limerickként kezdtek hivatkozni a versikére. Aztán eltelt négy év úgy, hogy az egész világ tudott a költeményről, mégsem került elő a Rézkulcs. Tudtam, hogy Halliday gyakorta helyezett el hasonló rejtvényeket korai kalandjátékaiban, és az adott játék kontextusában mindegyiknek volt értelme.

Úgyhogy a Grálnaplóm egy teljes szekcióját a Limerick sorról sorra történő dekódolásának szenteltem. A Rézkulcs várja leendő birtokosait Ez a sor elég egyértelműnek tűnt, Nem gyanakodtam semmilyen mögöttes jelentésre. Ha kibírják egy sír válogatott borzalmait Ez már izgibb volt. Ha szó szerint értelmeztem, azt jelentette, hogy a kulcsot valamilyen sírban rejtették el, ami tele van mindenféle szörnyűségekkel. Eddigre azonban már megismerkedtem a Dungeons & Dragons egy 1978-ban kiadott kiegészítőjével, aminek az volt a címe, hogy A borzalmak sírja. Attól a pillanattól fogva, hogy megláttam ezt a címet, biztos voltam benne, hogy a Limerick második sora erre utal. Halliday és Morrow a középsuli idején végig a Dungeons & Dragonsszal meg pár másik papír- és ceruzaalapú szerepjátékkal (mint a GURPS, a Champions, a Car Wars és a Rolemaster) játszott. A borzalmak sírja egy vékony könyvecske volt, amit „modul”-nak neveztek. Részletes térképeket és leírásokat nyújtott az élőhalott szörnyekkel teli föld alatti labirintusokról, ahol a D&D-játékosok kalandozhattak a karaktereikkel. A Játékmesternek kellett felolvasnia a modulból: végigvezette a játékosokat a könyvben lévő történeten, és jellemzett nekik mindent, amit útközben láttak. Miközben kiműveltem magam a korai szerepjátékok szabályaival kapcsolatban, rájöttem, hogy a D&D-modul lényegében az OASIS-ban található küldetések primitív megfelelője. A D&D-karakterek pedig olyanok voltak, mint az avatárok. Bizonyos értelemben ezek a régi szerepjátékok voltak az első virtuális valóságok, amelyek jóval azelőtt születtek, hogy a számítógépek elég fejlettek lettek volna ezen világok megjelenítéséhez. A kalandokat alkotó események egy számítógép generálta szimuláció helyett a játékosok kollektív képzeletében játszódtak le. Ha valaki akkoriban ki akart szakadni a valóságból, neki kellett megteremtenie magának az alternatívát, a képzelete, pár papírlap és toll, egy dobókocka meg néhány szabálykönyv segítségével. Ez a felfedezés eléggé fejbe kólintott. Teljesen megváltoztatta a Vadászatról alkotott elképzelésemet. Ettől kezdve úgy gondoltam a Vadászatra, mint egy gigantikus D&D-modulra. Halliday pedig egyértelműen a Játékmester volt, még akkor is, ha már csak a síron túlról felügyelte a kalandot. A borzalmak sírja ötvenéves moduljának digitális verziójára egy ősrégi FTP-szerver archívumában találtam rá. A tanulmányozása közben megfogant a fejemben egy elmélet: Halliday valahol az OASIS-ban újrateremtette A borzalmak sírját, és ebben rejtette el a Rézkulcsot. A következő pár hónapot azzal töltöttem, hogy tanulmányoztam a modult, és memorizáltam minden térképét és szobaleírását, hogy kellően felkészüljek a napra, amikor végre megtalálom a helyiséget. De akadt egy kis bökkenő: a Limerick nem szólt arról, hogy Halliday mégis hová rejtette ezt a rohadt sírt. Úgy tűnt, az egyetlen nyom az volt, hogy „sokat kell még tanulnod, ha az a kitűzött célod, hogy feltornászd avatárod pontszámait”. Addig kántáltam magamban ezeket a szavakat, mígnem üvölteni akartam a frusztrációtól. Sokat kell még tanulnod. Jó, oké, kösz. De miről? Az OASIS szó szerint több ezer világot tartalmazott, Halliday pedig bármelyikben

elrejthette A borzalmak sírját. Egyesével átkutatni minden bolygót egy örökkévalóságig tartott volna. Még akkor is, ha meglett volna rá a lehetőségem. Az mindenesetre egyértelműnek tűnt, hogy a kettes szektorban lévő Gygaxon kell elkezdenem a kutatást. Halliday maga kódolta a bolygót, amit Gary Gygaxről, a Dungeons & Dragons egyik alkotójáról és A borzalmak sírja modul írójáról nevezett el. A Nyestopedia (vagyis a nyestek Wikije) szerint a Gygax bolygó régi D&Dmodulokból épült fel, A borzalmak sírja azonban nem tartozott közéjük. Sőt, az OASIS egyik D&D-s világában sem azonosították be a sír rekonstruált verzióját. A nyestek minden érintett planéta felszínét átfésülték az utolsó négyzetmilliméterig, de hiába. Ha Halliday elrejtette volna A borzalmak sírját valamelyiken, valaki már rég megtalálta és feljegyezte volna. Tehát valahol máshol kellett keresnem a sírt. És fogalmam sem volt arról, hogy hol. De folyton azt mondogattam magamnak, hogy ha kitartóan kutatok tovább, előbb-utóbb megszerzem az információt, ami elvezet a sírhoz. Valószínűleg Halliday is erre utalt a „sokat kell még tanulnod, ha az a kitűzött célod, hogy feltornászd avatárod pontszámait” szöveggel. Ha akadtak is nyestek, akik ugyanúgy értelmezték a Limericket, ahogy én, elég okosak voltak ahhoz, hogy némák maradjanak. Egyetlen nyestfórumon sem olvastam arról, hogy valaki A borzalmak sírjáról beszélt volna. Persze megfordult a fejemben, hogy ez talán azért van, mert a régi D&D-modulról alkotott teóriám marhaság, és teljesen félrevezet. Mindenesetre továbbra is néztem, olvastam, hallgattam és tanulmányoztam: készültem a napra, amikor végre rátalálok a Rézkulcshoz elvezető nyomra. Végül eljött ez a pillanat. Mikor máskor, ha nem a latinórai álmodozásom közepette.

0007

A tanárunk, Mrs. Rank az osztállyal szemben állva lassú igeragozással bíbelődött. Először angolul, aztán latinul mondta ki a szavakat, amik azonnal megjelentek a mögötte lévő kijelzőn. Amikor ilyen nyüves igeragozással kínlódtunk, mindig egy Schoolhouse Rock-szám szövege jutott eszembe: Fut, megy, hoz, visz. Ige! Adj neki! Épp ezt a szövegrészt dudorásztam, amikor Mrs. Rank belekezdett a tanul ige ragozásába. — Tanul. Discere — mondta. — Ezt nem lesz nehéz megjegyeznetek, elvégre mást sem csináltok itt, mint tanultok. Pusztán abból, hogy kétszer is kimondta a szót, eszembe jutott a Limerick. Sokat kell még tanulnod... Mrs. Rank folytatta: mondatot alkotott az igével. — Azért járunk iskolába, hogy tanuljunk. Petimus scholam ut litteras discamus... Ekkor esett le a tantusz. Mintha egy égből aláhulló üllő találta volna el a koponyámat. Körbenéztem az osztálytársaimon. Melyik csoportnak kell „sokat tanulnia”? A válasz: a tanulóknak. A középiskolai tanulóknak. Egy olyan bolygón tartózkodtam, amely tele volt tanulókkal, akiknek „sokat kell tanulnia”. Mi van, kérdeztem magamtól, ha a Limerick azt mondja, hogy a sír pont itt, a Luduson van elrejtve? Azon a bolygón, ahol már öt éve malmozok? Aztán eszembe jutott, hogy a ludus voltaképpen latin szó, ami iskolát jelent. Elővettem a latinszótáramat, hogy leellenőrizzem magam, és akkor tudtam meg, hogy a szó több jelentéssel is bír. A ludus egyrészt iskolát, másrészt sportot vagy játékot jelent. Játékot. Kiestem összecsukható székemből, és egy puffanással a rejtekhelyem padlóján landoltam. Az OASIS-konzolom lekövette ezt a mozgást, és megpróbálta az avatáromat a padlóra juttatni, de az osztályterem rendjét felügyelő szoftver megakadályozta ezt, és figyelmeztető üzenet kezdett villogni a kijelzőmön: A TANÓRA ALATT KÉRETIK ÜLVE MARADNI. Mondogatni kezdtem magamnak, hogy ne jöjjek túlságosan izgalomba. Talán korai lett volna komoly következtetéseket levonni. Az OASIS más bolygóin is létesítettek több száz egyetemet és magániskolát. A Limerick elvileg akármelyikre utalhatott. De én nem így gondoltam, számomra a Ludus-referenciának több értelme volt. James Halliday ugyanis több milliárdot feccölt abba, hogy kiépítse itt az OASIS Középiskolai Rendszert, mivel ezzel is szemléltetni akarta, az OASIS milyen elképesztően hatékony pedagógiai eszköz lehet. A halála előtt létrehozott egy alapítványt, hogy gondoskodjon róla: az iskolarendszer a jövőben mindig megkapja majd a működéséhez szükséges pénzt. A Halliday Tanulói Alapítvány továbbá ellátta a világ nincstelen gyerekeit ingyenes OASIS-hardverekkel és

internet-hozzáféréssel, hogy az OASIS-on belül járhassanak iskolába. A GSS saját programozói tervezték meg a Ludust és az összes iskoláját. Úgyhogy teljesen elképzelhető volt, hogy maga Halliday nevezte el a bolygót. És ha valamit el akart itt rejteni, megtehette, hiszen bármikor hozzáférhetett a planéta forráskódjához. Ez a felismerés tucatnyi másikat váltott ki, amik egymás után robbanó atombombákként durrogtak a fejemben. Az eredeti D&D-modul szerint A borzalmak sírjának bejárata „egy alacsony, lapos tetejű, körülbelül 200 méter széles és 300 méter hosszú domb” közelében volt. A dombot méretes fekete sziklák borították, amik megfelelő magasságból nézve egy emberi koponya szemgödreit, orrlyukait és fogazatát adták ki. Ha tényleg létezett ez a domb valahol a Luduson, hogyan lehet, hogy még senki sem talált rá? Talán szerencsém volt. Több száz erdő terpeszkedett itt-ott a Luduson, a több ezer iskolai campus közötti tágas, üres térségekben. Némelyik egészen hatalmas volt, akár több tucat négyzetkilométernyi területet is lefedhetett. A legtöbb diák soha nem látogatott el ezekre a helyekre, mivel semmi érdekeset nem lehetett itt csinálni vagy látni. Mezőihez, folyóihoz és tavaihoz hasonlóan a Ludus rengetegei is csupán számítógép generálta tájképelemek voltak, amik az üres térségek kitöltését szolgálták. Persze az avatárom hosszú ludusi tartózkodása során, merő unalomból, bejártam az iskolától sétatávolságra lévő erdők némelyikét De ezek mindössze több ezer véletlenszerűen generált fát, néhány madarat, nyulat és mókust tartalmaztak. (Ezen apró lények megöléséért nem járt tapasztalati pont Ellenőriztem.) Szóval, abszolút lehetségesnek tűnt, hogy valahol a Ludus hatalmas, sűrű erdőségeiben meghúzta magát egy sziklákkal borított, emberi koponyára emlékeztető domb. Megpróbáltam felhúzni egy Ludus-térképet a kijelzőmre, de nem jött össze. A rendszer nem hagyta, mert még tartott a latinóra. A trükk, amit az iskola online könyvtárában használtam a könyvek eléréséhez, az OASIS térképszoftverénél nem működött. — A kurva életbe! — bukott ki belőlem. Az osztálytermi rendet felügyelő szoftver kiszűrte a mondatot, úgyhogy sem Mrs. Rank, sem az osztálytársaim nem hallották. De ekkor újabb figyelmeztetés villant fel a kijelzőmön: CSÚNYA BESZÉD NÉMÍTVA — VISELKEDÉSI SZABÁLYSZEGÉS! A kijelzőmön lévő órára néztem. Pontosan tizenhét perc és húsz másodperc maradt az iskolai nap végéig. Összeszorított foggal ültem a helyemen, és miközben a gondolataim fel-alá cikáztak, számoltam a hátralévő másodperceket. A Ludus az egyes szektor egyik alig észrevehető bolygója volt. Elméletileg csak iskolákat hoztak létre rajta, vagyis egy normális nyestnek eszébe sem jutott volna itt kutakodni a Rézkulcs után. Még én is utolsó ötletként fogtam neki itt a kereséshez, és már ez is azt bizonyította, hogy tökéletes rejtekhely. De vajon miért döntött volna Halliday úgy, hogy itt dugja el a kulcsot? Talán... Talán azt akarta, hogy egy iskolás találjon rá. Még mindig ez a gondolat visszhangzott bennem, amikor végre megszólalt a

csengő. A körülöttem lévő diákok gyorsan kiszivárogtak a teremből, vagy felszívódtak a helyükről. Mrs. Rank avatárja is eltűnt, így pillanatokon belül magamra maradtam az osztályteremben. Kihúztam a kijelzőmre egy Ludusról készült térképet. Egy előttem lebegő, háromdimenziós földgömbön jelent meg, amit egy laza suhintással megpörgettem. A Ludus az OASIS-ban uralkodó méretekhez képest elég kis bolygónak számított: körülbelül harmadakkora volt, mint a Föld holdja, az átmérője pedig pontosan ezer kilométer volt. A felszínt egyetlen kontinens borította. Nem voltak rajta óceánok, csak pár tucat nagyobb tó itt-ott. Mivel az OASIS-bolygók nem valódiak voltak, nem kellett engedelmeskedniük a természet törvényeinek. A Luduson mindig nappal volt, függetlenül attól, hogy a felszín melyik pontján álltunk, az ég pedig mindig makulátlanul kék színben pompázott. A fejünk felett látható, mozdulatlan nap nem volt több virtuális fényforrásnál, amit egy rajzolt égbe programoztak bele. A térképen lévő iskolai campusok a planéta felszínét pettyező, ezernyi egyforma téglalapként jelentek meg. Ezeket zöld mezők, folyók, hegyláncok és erdők választották el egymástól. A facsoportok méretben és alakban egyaránt nagyon különböztek egymástól, és sokuk határos volt valamelyik iskolával. Lapos nézetre kapcsoltam, és kiválasztottam a legendás művet. Majd beizzítottam A borzalmak sírja modult. Az elején a sírt elrejtő dombról készült vázlatos illusztrációt láthattam. Csináltam róla egy screenshotot, majd ráhúztam a térképre. Őrülten keresgélni kezdtem kedvenc warezoldalaimon, mígnem találtam egy jó nevű képfelismerő plugint az OASIS-térképhez. Miután a Nyesttorrenttel lerántottam a szoftvert, pár percig babrálnom kellett vele, mire sikerült elérnem, hogy fésülje át a bolygó teljes felszínét egy koponyamintázatba rendezett, fekete sziklákkal teli dombot keresve. Ami ráadásul méretben, alakban és megjelenésben megfelelt A borzalmak sírja modulból kifényképezett illusztrációnak. Úgy tízpercnyi keresés után a szoftver potenciális egyezést jelzett. Miközben a Luduson lévő domb közelijét a modul dombjának illusztrációja mellé helyeztem, a torkomban dobogott a szívem. A két kép minden szempontból tökéletes egyezést mutatott. Egy kicsit visszavettem a térképrészlet nagyításából, majd hátrébb dőltem, hogy megbizonyosodhassak róla: a domb északi pereme egy homokból és kavicsokból álló sziklafalban ér véget. Pont mint az eredeti Dungeons & Dragons modulban. Hosszú, győzedelmes kiáltást hallattam, ami visszhangzott egy darabig az üres osztályteremben. Apró rejtekhelyemen kis híján megkergültem az örömtől. Sikerült. Megtaláltam A borzalmak sírját! Amikor végre sikerült lehiggadnom, gyorsan számoltam egy kicsit. A domb egy méretes, amőba alakú erdő közelében volt, a Ludus túlsó oldalán, több mint négyszáz kilométerre a sulimtól. Az avatárom maximum óránként öt kilométeres sebességgel tudott futni, vagyis több mint három nap alatt értem volna oda úgy, hogy megállás nélkül rohanok. Ha lett volna lehetőségem teleportálásra, percek alatt odaérek. Nem is lenne túl drága egy ilyen fuvar, talán pár száz kredit. Sajnos azonban ez az összeg még így is jócskán túllépte az aktuális OASIS-os számlámat, ami egy nagy, kövér nullával volt leírható. Végiggondoltam a lehetőségeimet. H kölcsönadott volna, de nem akartam

segítséget kérni tőle. Tudtam, hogy ha nem sikerül magamtól elérnem a sírt, nem is érdemlem meg, hogy elérjem. Plusz amúgy is hazudnom kellett volna H-nak a célommal kapcsolatban, és mivel soha korábban nem kértem tőle kölcsön, mindenképpen gyanakodni kezdett volna. Amikor eszembe jutott H, nem tudtam nem elmosolyodni. Biztos voltam benne, hogy a felfedezésem kikészíti majd. A sír kevesebb mint hetven kilométerre van az iskolájától! Mintha a hátsó kertjében lenne. Erről eszembe jutott valami, amitől talpra ugrottam. Kirohantam az osztályteremből, és végigsiettem a folyosón. Nemcsak arra jöttem rá, hogyan fogok átteleportálni a Ludus túloldalára, hanem arra is, hogy a suli fogja fizetni az utamat. Minden OASIS Köziskolának volt egy csomó atlétacsapata. Birkózás, amerikai foci, hagyományos futball, baseball, röplabda, és pár olyan sport, amit a valóságban nem lehetett kipróbálni, például kviddics és nulla gravitációs Capture the Flag. A tanulók pont úgy iratkoztak be az ilyen csapatokba, mint a valóságban. A csapatok éjszaka tartottak edzést, plusz voltak gálák, és időnként ellátogattak a Ludus más iskoláiba, hogy megmérkőzzenek az ottaniakkal. Az iskolánk ingyenes teleportációs utalványt biztosított azon tanulók számára, akik szurkolóként részt akartak venni egy ilyen vendégmérkőzésen, hogy a lelátóról drukkolhassunk a jó öreg 1873-es sulinak. Korábban csak egyszer éltem ezzel a lehetőséggel, amikor a Capture the Flag csapatunk H iskolája ellen játszott az OASIS Középiskolák Bajnokságán. Amikor megérkeztem az iskola irodájába, gyorsan átfutottam a mérkőzések listáját, plusz újra ránéztem a Ludus-térképemre. Egyből megtaláltam, amit kerestem. A focicsapatunk aznap este vendégmérkőzést játszott a 0571-es sulival, ami durván egy óra futásra volt a sírt rejtő erdőtől. Kinyújtottam a karom, és kiválasztottam a játékot, mire azonnal megjelent a cuccaim között egy teleportációs utalvány, vagyis egy ingyenes retúrjegy a 0571-es iskolába. Csak annyi időre álltam meg a szekrényemnél, hogy letegyem a tankönyveimet, és magamhoz vegyem a zseblámpámat, kardomat, pajzsomat és páncélomat. Ezután kisprinteltem a főbejáraton, és átfutottam a suli előtti tágas, zöld gyepen. Amikor elértem az iskolai terület végét jelző vörös határt, körbenéztem, hogy megbizonyosodjak róla, senki sem figyel, majd átléptem a vonalon. Ebben a pillanatban a fejem felett lebegő Wade3 feliratból Parzival lett. Az iskolai területen túl újra használhattam az avatárnevemet. Továbbá láthatatlanná is tehettem a feliratot, és most éltem is ezzel a lehetőséggel, mivel inkognitóban akartam utazni. A legközelebbi transzportterminál rövid sétára volt az iskolától, egy macskaköves ösvény végén. Az épület egy tucat elefántcsont oszloppal aládúcolt, kupolás pavilon volt. Mindegyik oszlopon az OASIS teleportációs ikonja díszelgett: egy kék hatszögbe ékelt, nagy T betű. Az iskola csak pár perce ért véget, úgyhogy elvegyülhettem a terminálba özönlő diákseregben. A méretes építményen belül hosszú sorokban álltak a kék teleportfülkék. Alakjuk és színük Doctor Who „Tardis” nevű időgépére emlékeztetett. Beléptem az első üresen talált fülkébe, és az ajtó automatikusan bezárult mögöttem. Nem kellett megadnom a célállomásom adatait, mert azok már szerepeltek az utalványomon. Csak becsúsztattam a kártyát egy résbe, mire a képernyőn a Ludus térképe jelent meg, amin vonal kötötte össze a

jelenlegi helyszínt és a célállomásomat, a 0571-es suli mellett villogó zöld pöttyöt. A fülke rögtön kiszámolta, hogy mennyit fogok utazni (462 kilométert), és hogy az iskolámnak mennyit kell majd fizetnie a fuvarért (103 kreditet). Az utalvány hitelesítésre került, a képernyőn megjelent a FIZETVE felirat, majd az avatárom eltűnt. Azonnal megjelentem egy ugyanilyen terminál ugyanilyen fülkéjében a bolygó túloldalán. Amikor kiszaladtam az épületből, megláttam a délre fekvő 0571-es sulit. A környezetét leszámítva teljesen úgy nézett ki, mint az én iskolám. Kiszúrtam pár diákot a sulimból, akik a közeli focipálya felé tartottak, hogy megnézzék a meccset, és szurkoljanak a csapatunknak. Nem értettem, minek jöttek el ide. Simán megnézhették volna a mérkőzést videoadáson keresztül is. Így a tribün üres helyeit véletlenszerűen generált, NPC-nek minősülő rajongók foglalták volna el, akik a vad éljenzés közepette virtuális üdítőt és hot dogot fogyasztanak. Sőt néha „hullámoznak” is. Én rögtön az ellenkező irányba futottam: átszaladtam az iskola mögött elnyúló pázsiton. A távolban alacsony hegyláncot láttam, a lábánál az amőba alakú erdővel. Bekapcsoltam az avatárom automatikus futás funkcióját, majd kinyitottam a hátizsákomat, és kiválasztottam belőle három tárgyat. A páncélom felkerült a testemre, a pajzsom megjelent a hátamon, a hüvelyébe zárt kardom pedig az oldalamnál lógott. Már majdnem az erdő pereménél jártam, amikor megszólalt a telefonom. A rendszer H-t azonosította be. Valószínűleg azt akarta tudni, hogy miért nem jelentkeztem még be az Alagsorba a Voltron-maratonunkra. Ha fogadtam volna a hívást, megjelenik egy élő felvétel az avatáromról, amin az látszik, hogy maximumsebességgel rohanok egy mezőn, a háttérben a folyamatosan zsugorodó 0571-es suli épületével. Ezt elkerülhettem volna azzal, hogy csak a hangsávon keresztül fogadom a hívást, ekkor viszont H biztosan gyanakodni kezd. Úgyhogy hagytam, hadd kerüljön be a hívás a vidmailek közé. H arca a kijelzőm egy kis ablakában jelent meg. Valamilyen PvP-arénából hívott. Mögötte több tucat avatár folytatott ádáz harcot egy többemeletes arénában. — Csá, Z! Mi a helyzet? A Sólyomasszonyra vered? — Megvillantotta jellegzetes vigyorát. — Üzenj, ha lesz egy perced. Pattogtatok egy kis kukoricát, és lezavarok egy Spaced-maratont. Rajta vagy? — Ezzel letette, és az arcképe eltűnt. Csak szöveges választ küldtem, amiben az állt, hogy egy tonnányi leckém van, úgyhogy ma este nem tudok csatlakozni. Ezután megnyitottam A borzalmak sírja modult, és oldalról oldalra újra végigolvastam. Ezt lassan és óvatosan tettem, mert elég biztos voltam benne, hogy minden benne van, amit az elkövetkezendőkben látni fogok. A világ egy messzi vidékén, szólt a modul bevezetője, egy elveszett és magányos domb alatt rejlik A BORZALMAK SÍRJA. Ez a labirintusszerű kripta tele van szörnyű csapdákkal, furcsa és rémes teremtményekkel, sokat érő és mágikus kincsekkel, és valahol a mélyén várakozik a gonosz Demi-Lich. Az utolsó tagmondattól kirázott a hideg. A lichek élőhalottak voltak, többnyire hihetetlenül erős varázslók vagy királyok, akik sötét mágiát vettek igénybe ahhoz, hogy átültessék az intellektusukat életre keltett hullájukba, így egyfajta perverz

halhatatlanságot valósítottak meg. Számtalan számítógépes játékban és fantasyregényben találkoztam már lichekkel. Kerülni kellett őket mindenáron. Áttanulmányoztam a sírról készük térképet és számos termének leírását. A bejáratot egy omladozó sziklafal temette maga alá. Alagút vezetett egy harminchárom teremből és kamrából álló labirintusba, amelynek mindegyik helyisége irtózatos szörnyekkel, halálos csapdákkal és (többnyire átkozott) kincsekkel volt tele. Akinek sikerült életben maradnia, és eligazodnia a labirintusban, az végül elérte Acererak, a Demi-Lich kriptáját. A terem dugig volt kincsekkel, ha viszont valaki hozzáért ezekhez, az élőhalott Acererak Király megjelent, és a látogatóra szabadította seregnyi élőhalott csicskáját. Ha valamilyen csoda folytán sikerült legyőzni a lichet, elvihettük a kincset, és távozhattunk a sírból. Küldetés teljesítve. Tudtam, hogy ha Halliday a modul leírásához igazodva hozta létre A borzalmak sírját, akkor nagy bajban vagyok. Az avatárom egy hármas szintű vakegér volt, nem mágikus fegyverekkel és huszonhét nyeszlett életerőponttal. A modulban említett csapdák és szörnyek nagy része azonnal kicsinált volna. Ha pedig valahogy mégis túljutok rajtuk, és elérem a sírt, az ultraerős lich másodpercek alatt, pusztán a tekintetével végez az avatárommal. Pár dolog viszont mellettem szólt. Először is, nem igazán volt vesztenivalóm. Ha az avatárom elbukik, oda a kardom, pajzsom és páncélom, meg az elmúlt évek során elért hármas szintem. Ekkor új, egyes szintű avatárt kellett volna létrehoznom, ami az utolsó bejelentkezésem helyszínén, vagyis az iskolai szekrényem előtt jelent volna meg. Ez esetben visszatérhettem volna a sírhoz, hogy újra próbálkozzak. Aztán újra meg újra meg újra: egészen addig gyűjthettem volna TP-t, és léphettem volna szintet, amíg végre rá nem jövök, hová rejtette Halliday a Rézkulcsot. (Egyszerre minden felhasználónak csak egy avatárja lehetett, másolatot nem lehetett készíteni. A hekkerek megbuherált vizorok segítségével át tudták alakítani a retinamintázatukat, ők tehát képesek voltak létrehozni egy második felhasználót. Ha viszont valakit elkaptak, azt örökre kizárták az OASIS-ból és Halliday versenyéből is. A legtöbb hekker nem vállalt ekkora kockázatot.) A másik előnyöm (reményeim szerint) az volt, hogy pontosan tudtam, mi vár rám a sírba való belépés után, a modul ugyanis az egész labirintusra kiterjedően részletes térképpel látott el. Arról is beszámolt, hol helyezkednek el a csapdák, és hogyan lehet hatástalanítani vagy elkerülni őket. Azt is tudtam, hogy mely termekben vannak szörnyek, és hogy hová rejtették a fegyvereket és a kincseket. Persze fennállt a lehetőség, hogy Halliday változtatott néhány dolgon. Ha így tett, nekem annyi. Az izgatottságom azonban túl nagy volt ahhoz, hogy aggodalmaskodjak. Elvégre az imént tettem meg életem legnagyobb, legfontosabb felfedezését. Csak pár percre voltam a Rézkulcs rejtekhelyétől! Végül elértem az erdő peremét, és beszaladtam. Tele volt ezer meg ezer tökéletesen rendereit juhar-, tölgy-, luc- és vörösfenyővel. Úgy tűnt, hogy a fákat a hagyományos OASIS-tájelemsablonokból generálták, a részletezésük viszont döbbenetes volt. Megálltam az egyik előtt, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, és láthattam, amint a kérgén lévő vájatokban hangyák nyüzsögnek. Ezt jelnek vettem, hogy jó nyomon járok.

Az erdőben nem volt ösvény, úgyhogy a térképet a kijelzőm sarkában tartottam, és annak segítségével találtam meg a sír bejáratát jelölő, koponyatetős dombot. Pontosan ott volt, ahová a térkép mutatott. Az alacsony, lapos tetejű domb a rengeteg közepén, egy tágas tisztáson állt. Amikor ideértem, a szívem fékezhetetlenül kalapált. Felmásztam az alacsony domb tetejére, és ez olyan érzés volt, mintha a D&Dmodul illusztrációjába léptem volna bele. Nem hittem a szememnek. Halliday mindent tűpontosan valósított meg. A dombtetőn tizenkét súlyos kősziklát rendezett el olyan alakban, hogy egy emberi koponyát mintázzanak. Elsétáltam a dombtető északi széléig, majd leereszkedtem az ott talált, omladozó sziklafalon. Úgy hat méter magas volt és több mint kilencven méter széles. A modul térképének segítségével beazonosíthattam, hogy a sír bejárata egész pontosan hol van eltemetve. Ezután megragadtam a pajzsomat, és ásni kezdtem vele. Alig pár percen belül feltártam egy alagút száját, ami egy sötét, föld alatti folyosóra nyílt. A folyosó padlóját színes kövek mozaikja alkotta, amikbe vörös csempék kanyargó ösvényét ékelték. Pont mint a D&D-modulban. A borzalmak sírja térképét a kijelzőm jobb felső sarkába helyeztem, és enyhén átlátszóra állítottam. Aztán a hátamra csatoltam a pajzsomat, és elővettem a zseblámpámat. A biztonság kedvéért még egyszer körbepillantottam, majd a másik kezemben a kardot szorongatva beléptem A borzalmak sírjába.

0008

A sírba vezető folyosó falait több tucat furcsa festmény borította, amik rabigába vetett embereket, orkokat, elfeket és más lényeket ábrázoltak. Minden egyes freskó pontosan ugyanazon a helyen szerepelt, mint az eredeti D&D-modulban. Csakúgy, mint a folyosót szegélyező, halálos csapdák. A padló csempével borított felszínébe több rugós kelepcét építettek. Aki rálépett egy ilyenre, az egy mérgezett vaskarókkal teli pincébe pottyant. Mivel azonban a térkép világosan jelölt minden rejtett csapdát, sikerült kikerülnöm ezeket. Eddig tehát minden az utolsó porszemig megfelelt az eredeti modulnak. Úgy gondoltam, hogy ha ez igaz a sír többi részére is, akkor talán élve eljuthatok a Rézkulcsig. Csak négy komolyabb szörnyeteg ólálkodott ebben a föld alatti tömlöcben: egy vízköpő, egy zombi, egy múmia és a gonosz Demi-Lich, vagyis maga Acererak Király. Mivel a térképből kiderült, hogy hol rejtőznek, elvileg el tudtam kerülni őket. Kivéve persze, ha valamelyik a Rézkulcsot őrizte. És meg tudtam volna saccolni, hogy melyikük lesz az. Próbáltam óvatosan haladni, mintha fogalmam sem lett volna arról, hogy mi vár rám. Miután elkerültem a folyosó végén elhelyezett Megsemmisítő Gömböt, az utolsó csapda mellett találtam egy titkos ajtót. Egy szűk, lejtő átjáróra nyílt. Az elemlámpám fénye utat tört magának a sötétségben, és visszaverődött a nyirkos kőfalakról. A környezetem láttán úgy éreztem magam, mintha A vadak urában vagy valamilyen más, alacsony költségvetésű kardos-varázslós filmben lennék. Elkezdtem helyiségről helyiségre átvágni a kazamatán. Bár pontosan tudtam, hol vannak a csapdák, nagyon oda kellett figyelnem rá, hogy elkerüljem őket. A termek elhagyása előtt mindig összegyűjtöttem minden rejtett kincset. A Gonosz Kápolnája néven ismert zord, vészjósló kamrában több ezer arany- és ezüstérmét találtam a padsorok között, vagyis pontosan ott, ahol a térkép jelölte. Ennyit az avatárom nem bírt el, még a Feneketlen Zsákomban sem. Összegyűjtöttem annyi aranyérmét, amennyit csak tudtam, és ezek egyből megjelentek a hátizsákomban. A valutaátváltásra azonnal sor került, így a kreditszámom húszezer fölé ugrott; ilyen sok pénzem soha korábban nem volt. Ráadásul a kreditek mellett, az érmék megszerzéséért, az avatárom ugyanennyi tapasztalati pontot kapott. Ahogy egyre mélyebbre jutottam a sírban, egyre több mágikus tárgy került a birtokomba. Egy +1-es Lángoló Kard, egy Látó Drágakő, egy Feneketlen Zsák, egy +1-es Védő Gyűrű. Még egy +3-as Teljesvértet is találtam. Ezek voltak az avatárom első mágikus tárgyai, és a birtoklásuktól máris megállíthatatlannak éreztem magam. Amikor belebújtam mágikus vértembe, az rögtön az avatárom méretére zsugorodott. Fénylő krómbevonatáról az Excalibur című 1985-ös film lovagjainak brutál páncéljai jutottak eszembe. Pár másodpercre át is kapcsoltam külső nézetre, hogy egy kicsit táthassam a számat attól, hogy mennyire menőn festek az új

szerelésemben. Minél beljebb jutottam, annál magabiztosabb lettem, mert a sír minden egyes helyszíne tökéletesen megfelelt a térképen és a leírásokon olvasottaknak. Egészen addig, amíg el nem értem az Oszlopos Tróntermet. A trónterem egy hatalmas, négyzet alakú kamra volt magas mennyezettel és több tucat masszív kőoszloppal. A helyiség túlsó végében jókora emelvény állt, amin egy ezüst- és elefántcsont koponyákkal berakott obszidián trón magasodott. Mindez passzolt a modul leírásához, egyetlen óriási különbséggel. A trónnak üresnek kellett volna lennie. Ehelyett Acererak, a Demi-Lich ült rajta, és némán meredt rám. Barázdált fején poros aranykorona fénylett. Pontosan úgy nézett ki, mint A borzalmak sírja modul illusztrációin. A leírás szerint azonban Acereraknak nem itt kellett volna lennie, hanem egy temetkezési kamrában, a kazamata egy sokkal mélyebbi pontján. Eszembe jutott, hogy elfutok, de aztán meggondoltam magam. Ha Halliday ebben a helyiségben helyezte el a lichet, akkor talán a Rézkulcsot is itt dugta el. Ki kellett derítenem. Átsétáltam a kamrán az emelvény lábáig. Onnan sokkal tisztábban láthattam a lichet. A fogazatát két sor hegyes, metszett gyémánt alkotta, amik ajaktalan vigyort formáltak. Mindkét szemgödrében méretes rubint csillogott. Azóta, hogy beléptem a sírba, most először nem tudtam, mitévő legyek. Tökéletesen esélytelen volt, hogy egy az egy elleni küzdelemben legyőzöm. A bóvli +1-es játék kardommal meg se legyezhettem volna, a szemgödreiben lévő rubintokkal pedig pillanatok alatt kiszívhatta az avatárom életerejét. Még egy magas szintű avatárokból álló hat-hét fős társaság is izzadságos munkával tudta volna csak legyőzni. Halkan azt kívántam (nem utoljára), hogy bárcsak az OASIS olyan lenne, mint egy régi kalandjáték, ahol lehetett menteni. De nem így volt, úgyhogy csak szívtam a fogam. Ha az avatárom meghal, kezdhetem elölről a semmivel. Mégsem volt értelme tipródni: ha a lich végez az avatárommal, holnap este visszajövök, és újra próbálkozom. Amikor az OASIS-szerver órája éjfélt üt, az egész sír visszaáll az eredeti állapotába. Vagyis minden hatástalanított csapda ismét éles lesz, és a mágikus tárgyak meg az érmék is visszakerülnek a helyükre. Megérintettem a kijelzőm szélén lévő „felvétel” ikont, hogy bármi történjék is, az bekerüljön egy vidcap fájlba, amit később visszanézhetek és tanulmányozhatok. De amikor hozzáértem az ikonhoz, egy „FELVÉTEL KÉSZÍTÉSE NEM ENGEDÉLYEZETT” üzenetet kaptam. Halliday tehát letiltotta a síron belüli kamerázást. Vettem egy nagy levegőt, felemeltem a kardomat, majd jobb lábbal az emelvény alsó lépcsőjére léptem. Eközben Acererak lassan felemelte a fejét; a mozdulatot csontropogás és bőrnyikorgás hangja kísérte. A szemgödreiben lévő rubintok élénkvörös fénnyel kezdtek ragyogni. Tettem pár tétova lépést hátra, mert arra számítottam, hogy leugrik és nekem ront. De nem kelt fel a trónjából. Ehelyett lejjebb engedte a fejét, és hűvös tekintetét rám szegezte. — Üdvözöllek, Parzival — mondta recsegő hangon. — Miért kerestél fel?

A kérdés váratlanul ért. A modul szerint a lich nem beszélt. Elvileg csak támadnia kellett volna, amire kétféleképpen reagálhatok: megpróbálom megölni, vagy hanyatt-homlok elmenekülök. — A Rézkulcsot keresem — feleltem. Aztán eszembe jutott, hogy egy királyhoz beszélek, úgyhogy gyorsan lehajtottam a fejem, térdre ereszkedtem, és hozzátettem: — Felség. — Hát persze — mondta Acererak, és intett, hogy álljak fel. — Jó helyre jöttél. — Ezzel ő is felállt; a mozdulat közben mumifikálódott bőre csak úgy recsegettropogott. Még feszültebben szorongattam a kardomat, mivel továbbra is támadásra számítottam. — Honnan tudhatom, hogy érdemes vagy a Rézkulcsra? — kérdezte. Beszarás! Mégis hogy a francba válaszoljak erre a kérdésre?, gondoltam. Mi lesz, ha hülyeséget mondok? Akkor kiszívja a lelkem, és elporlaszt? Pörgettem a fogaskerekeimet, hogy korrekt feleletet találjak. A legjobb, ami tőlem tellett, ez volt: — Engedd meg, hogy bizonyítsam az érdemességemet, nemes Acererak. A lich hosszú és nyugtalanító recsegést hallatott, ami visszhangként pattant vissza a kamra sziklafalairól. — Hát legyen! — mondta. — Bebizonyíthatod az érdemességedet egy viadalon! Soha nem hallottam olyasmiről, hogy egy élőhalott király viadalra hívna bárkit is. Pláne nem egy föld alatti temetkezési kamrában. — Rendben — válaszoltam bizonytalanul. — De ahhoz nem lesz szükségünk lovakra? — Lovakra nem — felelte, és ellépett a trónjától. — De madarakra igen! Meglengette csontvázkezét a trónja fölött. Ezt rövid fényvillanás követte, amit egy átalakulás-hangeffekt kísért (amelyet Halliday szerintem tutira a Super Friends című rajzfilmből emelt át). A trón hirtelen elolvadt, és egy régi, pénzbedobós játékgéppé alakult át. Az irányítópaneljén két joystick volt, egy sárga és egy kék. Nem tudtam nem vigyorogni, amikor leolvastam a nevet a játék hátsó megvilágítást használó kijelzőjéről: Joust, azaz viadal. Williams Electronics, 1982. — Hármat játszunk, kettőt kell nyerni — hörögte Acererak. — Ha te nyersz, megadom, amiért jöttél. — És ha te nyersz? — kérdeztem, bár tudtam a választ. — Ha én győzedelmeskedek — válaszolt a lich, miközben a szemgödreibe ékelt rubintok még erősebben ragyogtak —, akkor meghalsz! — Jobb kezében örvénylő narancsszínű lánggömb jelent meg, és fenyegetően a magasba emelte. — Természetesen — mondtam. — Én is így tippeltem, csak megerősítést szerettem volna. Az Acererak kezében lévő tűzlabda eltűnt, aztán kinyújtotta pergamenszerű tenyerét, amiben két fénylő negyeddollárost tartott. — A viadalt én állom — mondta. Odalépett a játékgéphez, és bedobta az érméket a bal oldali nyílásba. A gép produkált két halk, elektronikus hangeffektet, és a kreditszámláló nulláról kettőre ugrott. Acererak megragadta az irányítópanel bal oldalán lévő sárga joystickot, és rázárta csontos ujjait. — Készen állsz hát? — nyekeregte. — Igen — mondtam, miközben nagy levegőt vettem. Megropogtattam az ujjaimat, és bal kezemmel megragadtam a Kettes Játékos joystickot, a jobbomat

pedig a „Lövés” gomb fölé pozícionáltam. Acererak balról jobbra döntötte a fejét, és megropogtatta a nyakát. Mintha egy faág tört volna össze. Ezután rácsapott a Két Játékos feliratú gombra, és megkezdődött a viadal. A Joust a ‘80-as évek egyik klasszikus játéktermi játéka volt, meglehetősen furcsa alapkoncepcióval. Mindkét játékos egy lándzsával felszerelt lovagot irányít. Az Egyes Játékos lovagja egy struccon, a Kettesé egy gólyán ül. Csapkodni kell a szárnyakkal, hogy megütközzünk a másik játékossal, illetve több ellenséges lovaggal (amik mind héjákon érkeznek). Amikor beleütközünk egy ellenfélbe, az nyer, akinek a lándzsája magasabban van a képernyőn. A vesztes meghal, és elveszít egy életet. Ha ellenséges lovagot ölünk meg, a héjájuk kipottyant egy zöld tojást, ami — ha nem cselekszünk időben — újabb ellenséges lovaggá fejlődik. A játék állandó figurája továbbá egy szárnyas pterodactylus, ami időnként felbukkan, és hatalmas felfordulást csinál. Ekkor már több mint egy éve nem játszottam a Jousttal. Ez volt H egyik kedvenc játéka, és a chatszobájában akadt is egy ilyen játékgép. Mindig kihívott egy párbajra, amikor rendezni akart egy nézeteltérést, vagy pontot akart tenni valamelyik hülye popkulturális vitánk végére. Pár hónapon át szinte mindennap játszottunk. H eleinte valamivel jobb volt nálam, és a győztes meccsei után szerette verni a mellét. Ez nagyon szúrta a szemem, úgyhogy elkezdtem egyedül gyakorolni a Jousttal: minden éjjel játszottam pár menetet egy MI-vel (azaz Mesterséges Intelligenciával). Addig finomítottam a játéktudásomat, amíg el nem értem, hogy mindig én nyerjek. Ezután bosszúból én kezdtem alázni H-t. A legutolsó játékunk alkalmával olyan könyörtelenül elkentem a száját, hogy teljesen bekattant, és megesküdött, hogy soha többet nem játszik ellenem a Jousttal. Ettől kezdve a Street Fighter II.-vel rendeztük a vitáinkat. A Joust-tudásom rozsdásabb volt, mint hittem. A játék első öt percét azzal töltöttem, hogy elengedtem magam, és igyekeztem ráhangolódni a játék fogásaira és ritmusára. Ez idő alatt Acererak kétszer is legyakott: kíméletlenül belém vezette a szárnyasát a tökéletes röppályán. Egy gép precizitásával irányította a játékosát. Ez persze nem lepett meg, hiszen maga is pontosan ez volt: első osztályú NPC, amit maga Halliday programozott. Az első játékunk végére kezdtem újra érezni a régi Joust-technikámat. A H-val folytatott maratonjaink során magamra szedett fogások és trükkök lassacskán előjöttek. Acererak viszont nem igényelt bemelegítést. Az elejétől fogva tökéletes formában volt, és kizártnak tűnt, hogy be tudom hozni a gyér nyitásommal teremtett lemaradásomat. Még azelőtt kinyírta az utolsó emberemet, hogy elértem volna 30000 pontot. Alázott. — Egy kör lement, Parzival — mondta, és rémisztően rám vicsorgott. — Még egy, és kész. Nem pazarolta az időt azzal, hogy lejátssza a játék maradékát, miközben én csak nézhetem. Odanyúlt a gép hátoldalán lévő kapcsolóhoz, amivel újraindította a játékot. Miután a képernyőn végigfutott a Williams Electronics színes bevezető szekvenciája, a semmiből előkapott két újabb negyeddollárost, és bedobta őket a masinába.

— Készen állsz hát? — kérdezte újra, miközben az irányítópanel fölé görnyedt. Egy pillanatig haboztam, majd megkérdeztem: — Igazából mit szólnál hozzá, ha joystickot cserélnénk? Megszoktam, hogy a bal oldalon játszom. Ez igaz is volt. Amikor H-val játszottunk az Alagsorban, mindig a struccal nyomtam. Az, hogy az első kört a jobb oldalon kellett végigcsinálnom, egy kicsit megzavarta a ritmusomat. Acererak láthatóan átgondolta a kérésemet. — Nincs akadálya — mondta aztán. Hátrébb lépett, és oldalt cseréltünk. Hirtelen felmerült bennem, hogy milyen abszurd ez az egész jelenet: egy páncélos srác egy élőhalott lich király mellett áll, és mindketten egy pénzbedobós játékgép fölött görnyedeznek. Ilyesfajta szürreális képeket a Heavy Metal vagy a Dragon magazin régi borítóin lehetett látni. Acererak ismét rácsapott a Két Játékos feliratú gombra, mire a képernyőre szegeztem a tekintetem. A következő kör is rosszul indult. Az ellenfelem folyamatosan és nagyon precízen mozgott, és az első pár hullámot úgy vészeltem át, hogy igyekeztem kikerülni a támadásait. Az meg nem sokat segített a koncentrálásban, hogy miközben Acererak nyomkodta a Lövés gombját, csontvázujjai szüntelenül kattogtak. Ellazítottam az állkapcsomat, és kitisztítottam az elmémet: nem akartam arra gondolni, hogy hol vagyok, ki ellen játszom és mi a tét Próbáltam elhitetni magammal, hogy az Alagsorban játszom H ellen. Bevált Elkaptam a ritmust, és a szél elkezdett nekem fújni. Lassan rátaláltam a lich játékstílusának hibáira, programozásának gikszereire. Ezt a hosszú évek során felhalmozott tapasztalatomnak köszönhettem. Mindig volt valamilyen trükk, amivel meg lehetett verni egy számítógép irányította ellenfelet. Egy ilyen játékban az emberi játékos mindig győzedelmeskedhetett az MI felett, mivel a szoftver képtelen volt a rögtönzésre. Véletlenszerűen tudott reagálni, vagy választhatott reakciót egy készletből, amit véges számú, előre programozott parancsok alkottak. Ez axiómának számít a számítógépes játékok világában, és egészen addig az is marad, amíg az emberek fel nem találják a valódi mesterséges intelligenciát. A második körünk nagyon szoros volt, de a végére elkezdtem látni a rendszert a lich játékstílusában. Ha a megfelelő pillanatban változtattam a struccom menetirányán, elérhettem, hogy a lich gólyája nekiütközzön az érkező héják egyikének. A mozdulat megismétlésével újra meg újra extra életeket szereztem. Magam is többször meghaltam a folyamat során, de a tizedik hullámra, amikor már egyetlen pluszéletem sem maradt, végül kinyírtam. Hátrébb léptem a játékgéptől, és megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. Ereztem, ahogy a verejték patakokban csorog a homlokomról és a vizorom pereméről. Az ingujjammal megtöröltem az arcomat, az avatárom pedig tükrözte a mozdulatot. — Jó játék volt — mondta Acererak. Ezután, legnagyobb meglepetésemre, felém nyújtotta satnya kezét. Ideges kuncogás közepette megráztam. — Ja — reagáltam. — Jó játék volt, öreg. — Ekkor jutott eszembe, hogy bizarr módon maga Halliday volt az ellenfelem. Gyorsan megszabadultam a gondolattól, mielőtt bekattantam volna tőle. Acererak kezében két újabb negyeddolláros jelent meg, és bedobta őket a Joustgépbe. — Most aztán eldől — hörögte. — Készen állsz hát?

Bólintottam, Ezúttal vettem a bátorságot, hogy én csapjak rá a Két Játékos feliratú gombra. A végső, döntő küzdelmünk tovább tartott, mint az első kettő együttvéve. Az utolsó hullámban olyan sok héja volt a képernyőn, hogy alig lehetett ellavírozni közöttük. A lich és én a játékmező legtetején még egyszer szembekerültünk egymással: mindketten megállás nélkül csapkodtuk a lövés gombunkat, és jobbrabalra rángattuk a joystickunkat. Acererak tett egy utolsó, elkeseredett kísérletet arra, hogy elkerülje a rohamomat, és egy mikrométerrel alacsonyabban repült a kelleténél. Az utolsó madara is kimúlt egy apró pixelrobbanásban. A képernyőn a Kettes Játékos Veszített felirat jelent meg, mire a lich hosszú, vérfagyasztó ordítást eresztett ki magából. Nekicsapta az egyik öklét a Joust-gép oldalának, amit így milliónyi apró pixellé zúzott, amelyek pattogva szóródtak szét a padlón. Ezután felém fordult. — Gratulálok, Parzival — mondta, és finoman meghajolt. — Szépen játszottál. — Köszönöm, nemes Acererak — válaszoltam, és nagy nehezen ellenálltam a késztetésnek, hogy örömömben ugrándozni kezdjek, és a seggemet rázzam felé. Ehelyett komolyan viszonoztam a meghajlását. Eközben a lich váratlanul magas, fekete köpönyeges varázslóvá változott. Egyből ráismertem: Halliday avatárja, Anorak volt az. Szóhoz se jutottam. Csak bámulni tudtam rá. — És most — szólalt meg a varázsló Halliday ismerős hangján — vedd át a jutalmad. A kamrát hirtelen egy nagyzenekar muzsikája töltötte be. A győzedelmes trombitákhoz hamar csatlakozott a vérpezsdítő vonósszekció. Rögtön felismertem: John Williams eredeti Csillagok háborúja-zenéjének utolsó tétele szólt, ami azt a jelenetet kísérte, amelyben Leia hercegnő átadja Luke-nak és Han Solónak a medáljukat (és ha emlékeztek, Chewbaccát csúnyán elhanyagolják). Miközben a zene elérte a crescendót, Anorak kinyújtotta felém a jobb kezét. Nyitott tenyerében ott hevert a Rézkulcs. A tárgy, amit az elmúlt öt év során milliók hajszoltak. Mialatt átvettem tőle, a muzsika hirtelen abbamaradt, és ugyanebben a pillanatban csilingeléshangot hallottam. Ötvenezer tapasztalati ponttal lettem gazdagabb, ami elég volt ahhoz, hogy tízes szintre kerüljön az avatárom. — Ég áldjon, Parzival — búcsúzott Anorak. — Járj szerencsével a küldetésedben. — És mielőtt rákérdezhettem volna, hogyan tovább, vagy hogy merre találom az Első Kaput, a varázsló alakja eltűnt egy fényvillanásban, amit egy teleportációs hangeffekt kísért. Ez utóbbiról tudtam, hogy a nyolcvanas évekbeli Dungeons & Dragons rajzfilmsorozatból származik. Magamra maradtam az üres emelvényen. Lenéztem a kezemben tartott Rézkulcsra, és hirtelen teljesen tűzbe jöttem. Pont úgy nézett ki, mint az Anorak felhívása-videóban. Egy egyszerű, antik réz kulcs volt. Ovális alakú fején egy dombornyomott római I-es szerepelt, a szára pedig E-alakban ért véget. Megforgattam az avatárom kezében, és miközben figyeltem, ahogy a fáklyafény a római számon játszik, észrevettem a bevésést. Két rövid sort gravíroztak a fémfelületre. A fény felé tartottam a kulcsot, és hangosan felolvastam:

Megleled a romhalmazba rejtve Vár rád Daggorath legmélyebb szintje Többször el se kellett olvasnom. Egyből megértettem a jelentését. Pontosan tudtam, hová kell mennem, és mit kell tennem, ha odaérek. A „romhalmaz” szó azokra a TRS-80-as típusú számítógépekre utalt, amiket a Tandy’s Radio Shack gyártott a hetvenes-nyolcvanas években. Halliday első számítógépe egy TRS-80-as volt, kemény 16k RAM-mal. A kor számítógépfelhasználói a „romhalmaz” gúnynevet adták ennek a típusnak. Megleled a romhalmazba rejtve Halliday ezzel valószínűleg azt akarta mondani, hogy az Első Kapu a régi TRS-80as gépében van elrejtve. Én pedig pontosan tudtam, hogy az OASIS melyik részén találom meg a számítógép másolatát. Minden nyest tudta. Az OASIS korai időszakában Halliday létrehozott egy kis bolygót a Hetes szektorban, aminek ohiói szülővárosa után a Middletown nevet adta. A planéta a városka késő nyolcvanas évekbeli változatának elképesztően aprólékos reprodukcióját kínálta. Halliday azt állította, hogy azért teremtette újra Middletownt az OASIS-ban, hogy „amikor csak kedve támad, ellátogathasson a gyerekkorába.” Ismeritek azt a mondást, hogy ha egyszer elhagytátok az otthonotokat, soha nem térhettek vissza oda igazán? Halliday még erre is talált módot. Middletown létrehozása volt az egyik különös figyelemmel dédelgetett projektje: éveken át dolgozott a város kódolásán és finomításán. Közismert tény volt (legalábbis a nyestek számára), hogy a middletowni szimuláció egyik legrészletesebb és -hitelesebb része Halliday kamaszkori otthonának rekonstrukciója. Soha nem jártam a házban személyesen, de több száz vidcapet és screenshotot láttam róla. Halliday szobájában ott állt első számítógépe, a TRS—80 Color Computer 2 másolata. Teljesen biztos voltam benne, hogy ott rejtette el az Első Kaput. A Rézkulcsra gravírozott szöveg második sora pedig azt is elárulta, hogy miként juthatok el oda. Vár rád Daggorath legmélyebb szintje A „dagorath” sindarin szó volt. Ezt a tünde nyelvet J. R. R. Tolkien találta ki A Gyűrűk Ura-trilógia számára. Korábban megtanítottam magam arra, hogyan fordíthatok sindarinból angolra. A „dagorath” szó „harc”-ot jelentett, Tolkien azonban egy g-vel írta. A „daggorath” (két g-vel) csak egyvalamire utalhatott: a Dungeons of Daggorath nevű, szinte teljesen ismeretlen játékra, amit 1982-ben adtak ki. A játékot csak egy platformra, a TRS-80-as Color Computerre fejlesztették ki. Halliday azt írta az Anorak Almanachjában, hogy a Dungeons of Daggorath nevű játék miatt választotta a játékfejlesztői pályát. És tudtam, hogy a Dungeons of Daggorath ott csücsül gyerekkori szobájának másolatában, egész pontosan a számítógépe melletti cipősdobozban. Úgyhogy csak annyi volt a dolgom, hogy átteleportálok Middletownba, elmegyek Halliday házához, leülök a TRS-80-asa elé, elkezdek játszani, eljutok a legutolsó szintre, és... ott lesz az Első Kapu. Én legalábbis így értelmeztem a szöveget.

Middletown a Hetes szektorban volt, messze a Ludustól. De olyan sok aranyat és kincset halmoztam fel a küldetés során, amiről tudtam, hogy elég lesz a teleportálás finanszírozásához. Az avatárom korábbi állapotához képest mocskosul gazdag voltam. Megnéztem, mennyi az idő. Este 11 óra 3 perc volt OSZI (OASIS Szerver Idő) szerint, ami történetesen egyezett a Keleti Parti Idővel. Még nyolc órám volt hátra a suli kezdetéig. Úgy tippeltem, hogy ennyi akár elég is lehet. Elindulok, végigsprintelek a tömlöcön a felszínig, aztán villámsebességgel elhúzok a legközelebbi terminálig. Onnan meg egyenesen Middletownba teleportálok. Ha rögtön elindulok, egy órán belül megérkezek Halliday TRS-80-asához. Tudtam, hogy előbb azért aludnom kéne. Már közel tizenöt órája online voltam az OASIS-ban. A következő nap pedig péntek volt. Kényelmesebb lett volna másnap, rögtön az iskola után átteleportálni Middletownba, ahol aztán egész hétvégén kereshetem az Első Kaput. De azt is tudtam, hogy hiába kábítom magam. Kizárt, hogy este el tudjak aludni, vagy hogy másnap végig tudom ülni az óráimat. Indulnom kellett, méghozzá azonnal. Sprintelni kezdtem a kijárat felé, majd a kamra közepén lefékeztem. A nyitott ajtón keresztül láttam, amint egy hosszú árnyék vetül a falra, és lépések visszhangja kíséri. Pár másodperccel később egy avatár sziluettje jelent meg az ajtóban. Már nyúltam volna a kardomért, amikor leesett, hogy még mindig a Rézkulcsot szorongatom. Bedugtam az övem egyik erszényébe, majd kicibáltam a kardomat a hüvelyéből. A magasba emeltem a pengét, mire a másik avatár megszólalt.

0009

— Te meg ki a franc vagy? — vont kérdőre a sziluett. Olyan volt a hangja, mint egy vitára éhes, fiatal nőé. Miután nem sikerült válaszolnom, egy alacsony, női avatár lépett ki az árnyékból, be a lobogó fáklyafénnyel megvilágított kamrába. Hollófekete, Jeanne d’Arc-osan rövidre nyírt haja volt, és ránézésre a húszhoz közeledett, vagy nem sokkal azután járt. Amint közelebb lépett, rájöttem, hogy ismerem. Személyesen soha nem találkoztunk, az arcát viszont egyből felismertem a többtucatnyi screenshotnak köszönhetően, amiket az évek során kirakott a blogjára. Art3mis volt az. Pikkelyes, kékesszürke páncélt viselt, ami inkább illett volna egy sci-fibe, mint egy fantasybe. Két egyforma lézerpisztoly lógott ki a csípőjére erősített, gyorstüzelésre tervezett pisztolytáskákból, és a hátát keresztező hüvelyben olyan ívelt hosszúkardot őrzött, amilyet a tündék szoktak. Ujjatlan, Országúti harcos-stílusú versenyzőkesztyűt viselt és egy klasszikus Ray Ban napszemüveget. Összességében úgy festett, mintha a nyolcvanas évek mozijaiból ismerős poszt-apokaliptikus, cyberpunk szomszédlány-kinézetet szerette volna összehozni. És ami engem illet, totálisan működött. Egy szóval: kicsinált. Miközben felém sétált, szegecselt katonai bakancsának sarka folyamatosan kopogott a sziklapadlón. Pont ott állt meg, ahol már nem érhettem volna el a kardommal, és nem emelt rám fegyvert. Ehelyett feltolta a napszemüvegét a homlokára, majd a lehető leglátványosabban végigmért tetőtől talpig. Egy pillanatig úgy éreztem magam, mint akit fejbe kólintottak, és egy szó sem jött ki a számon. Bénultságom megtörésére igyekeztem emlékeztetni magam, hogy az előttem lévő avatárt mozgató személy nem is biztosan nő. Simán lehet, hogy a „lány”, aki már három éve az első számú virtuális szerelmem, valójában egy Chuck nevű, túlsúlyos és szőröstalpú fazon. Miután felidéztem ezt a kijózanító képet, képes voltam koncentrálni az aktuális helyzetemre és a kínzó kérdésre: ő meg mit keres itt? Ötévnyi keresés után elég valószínűtlennek tartottam, hogy pont ugyanazon az estén találjunk rá a Rézkulcs rejtekhelyére. Ilyen nagy véletlenek nincsenek. — Elvitte a cica a nyelved? — kérdezte. — Azt kérdeztem: Te. Meg. Ki. A. Franc. Vagy? Hozzá hasonlóan én is kikapcsoltam az avatárom névtábláját. Nyilván névtelen akartam maradni, pláne ilyen körülmények között. Tényleg nem vette a lapot? — Üdvözöllek — mondtam, és finoman biccentettem. — Juan Sanchez Villalobos Ramirez vagyok. Fintorgott egyet. — Őfelsége V. Károly, Spanyolország királyának főalkimistája? — Állok rendelkezésedre — válaszoltam vigyorogva. Lazán megvolt neki a homályos Hegylakó-idézetem, és rögtön rá is kontrázott. Mégiscsak Art3misről volt szó.

— Cuki — mondta, majd a vállam fölött felnézett az üres emelvényre, aztán vissza rám. — Na, osszad. Hogy ment? — Mármint mi? — A párbaj Acererakkal — mondta, mintha teljesen egyértelmű lenne, mire céloz. Hirtelen leesett. Nem először járt itt. Nem én voltam az első nyest, aki megfejtette a Limericket, és rátalált A borzalmak sírjára. Art3mis megelőzött. És mivel tudott a Joust-játékról, nyilvánvalóan szembekerült már a lichcsel. Ha viszont megszerezte volna a Rézkulcsot, nem lett volna oka visszajönni ide. Tehát nyilván nem volt nála a tárgy: megküzdött Acererakkal, és veszített. De a lich nem ölte meg, úgyhogy újra próbálkozott. Az alapján, amit tudtam, ez lehetett akár a nyolcadik vagy a kilencedik látogatása is, és nyilván azt feltételezte, hogy Acererak engem is porrá zúzott. — Hahó — mondta, és jobb lábával türelmetlenül topogott egy kicsit. — Még ma, ha lehet. Felmerült bennem, hogy lelécelek. Elszaladok mellette, majd vissza a labirintuson, és ki a felszínre. De ha így teszek, talán felébred benne a gyanú, hogy nálam van a kulcs, és akkor esetleg megpróbál megölni érte. A Ludus felszínét egyértelműen biztonsági zónaként tüntették fel az OASIS-térképen, úgyhogy a játékos-játékos elleni küzdelem tilos volt. De nem tudhattam, hogy ez igaz-e erre a sírra, különösen, hogy a föld alatt volt, ráadásul nem is szerepelt a bolygó térképén. Art3mis félelmetes ellenfélnek tűnt. Páncélzat. Lézerpisztolyok. A nála lévő tündekarddal pedig valószínűleg egy gyémántot is fel tudott volna aprítani. Ha a blogján olvasható sztoriknak csak a fele volt igaz, még akkor is legalább Tizennégyes Szintű volt. Vagy magasabb. Tudtam, hogy ha ezen a helyszínen engedélyezett a játékos-játékos elleni küzdelem, akkor röhögve szétrúgja a tízes szintű seggemet. Vagyis okosan kellett játszanom. Úgy döntöttem, kamuzok. — Kifingtam — szólaltam meg. — A Joust nem az én játékom. Egy kicsit lazított a testtartásán. Úgy tűnt, erre a válaszra várt. — Aha. Dettó — mondta együtt érző hangon. — Halliday elég kemény MI-t programozott a jó öreg Acererak királynak, mi? Iszonyúan nehéz megverni. — Lepillantott a kardomra, amit még mindig védekezően markoltam. — Azt elrakhatod. Nem harapok. Nem engedtem le a kardomat. — Ez PvP-zóna? — Passz. Te vagy az első avatár, akivel összefutottam itt. — Enyhén megdöntötte a fejét, és elmosolyodott. — Azt hiszem, csak egyféleképpen deríthetjük ki. Villámgyorsan kardot rántott, az óramutató járásával megegyezően pörgött egyet, és ragyogó pengéjével, egyetlen elmosódott mozdulattal lesújtott rám. Az utolsó pillanatban sikerült feltartanom a kardomat, hogy kissé ügyefogyottan hárítsam a támadást. De a kardjaink, egymástól pár centi távolságban, hirtelen lefékeztek, mintha valamilyen láthatatlan erő akadályozta volna az összecsapásukat. Üzenet villant fel a képernyőmön: A JÁTÉKOS-JÁTÉKOS ELLENI KÜZDELEM ITT NEM ENGEDÉLYEZETT! Megkönnyebbülten felsóhajtottam. (Ekkor még nem tudtam, hogy a kulcsok nem átruházhatók. Sem elhagyni, sem másvalakinek odaadni nem lehetett őket. És ha

úgy halálozott el valakinek az avatárja, hogy épp nála volt, akkor a kulcs vele együtt kámforrá vált.) — Tessék — vigyorgott. — Ez tényleg nem PvP-zóna. — A nyolcas figurát imitálva suhintott egyet a kardjával, majd visszacsúsztatta a hátán lévő hüvelybe. Nagyon király volt. Én is eltettem a kardomat, bár bemutatót nem mellékeltem hozzá. — Halliday valószínűleg nem akarta, hogy a felhasználók párbajozzanak azért, hogy megmérkőzhessenek a királlyal — tűnődtem. — Aha — vigyorgott tovább. — Örülhetsz is. — Mert? — kérdeztem, és összefűztem a kezemet. — Mire célzol? A mögöttem lévő üres emelvény irányába biccentett. — Most, hogy megküzdöttél Acererakkal, biztosan elég rosszul állsz életerőpontokkal. Vagy úgy... Ha Acererak elvert valakit a Joustban, utána ki kellett állni vele. Még jó, hogy nyertem, gondoltam, különben most valószínűleg épp egy új avatárt kéne létrehoznom. — Csak úgy úszom az életerőpontokban — lódítottam. — Az a lich tök gyér volt. — Tényleg? — kérdezte gyanakvóan. — Én ötvenkettes szintű vagyok, és akárhányszor küzdöttem vele, szinte mindig megölt. Amikor csak idejövök, tartalék gyógyitalokat kell hoznom. — Egy pillanatig méricskélt, aztán folytatta: — A kardodat és a páncélodat is ismerem. Mindkettőt itt szerezted a sírban, vagyis jobbak, mint amilyenek korábban rajtad voltak. Juan Ramirez, nekem te egy alacsony szintű sutyeráknak tűnsz. És szerintem dugdosol valamit. Mivel már biztos lehettem benne, hogy nem támadhat meg, eljátszottam a gondolattal, hogy elmondom neki az igazságot. Elképzeltem, ahogy előkapom a Rézkulcsot, de aztán meggondoltam magam. Egyedül az volt jó húzás, ha kihasználom a lépéselőnyömet, vagyis dobbantok, és elmegyek Middletownba. Még mindig nem volt nála a kulcs, és komoly esély mutatkozott rá, hogy még néhány napig nem is szerzi meg. Ha nem öltem volna bele korábban annyi órát a Joust gyakorlásába, ki tudja, hány próbálkozásra lett volna szükségem ahhoz, hogy háromból kétszer nyerjek. — Gondolj, amit akarsz, She-Ra — mondtam, és elindultam mellette. — Talán egyszer összefutunk valamelyik off-worldben. Majd ott lejátszhatjuk. — Lazán intettem neki. — Na pá. — Most mégis hová mész? — kérdezte, miközben utánam indult. — Haza — válaszoltam séta közben. — Na és a lich? Meg a Rézkulcs? — Az elhagyatott emelvényre mutatott. — Pár percen belül újra megjelenik. Amikor az OASIS szervere éjfélt üt, az egész sír visszaáll az eredeti állapotába. Ha itt maradsz, megpróbálhatod újra legyőzni, anélkül, hogy még egyszer végig kéne menned a csapdákon. Ezért járok ide éjfél előtt. Így egymás után kétszer is nekifuthatok. Okos. Ha nem jártam volna sikerrel elsőre, fene tudja, mennyi idő múlva jöttem volna rá erre. — Arra gondoltam, próbálkozhatnánk felváltva — mondtam. — Én most harcoltam, úgyhogy éjfélkor te jössz. Aztán holnap éjfél után visszajövök. Feloszthatjuk egymás között a napokat, amíg valamelyikünk le nem győzi. Na, jól hangzik? — Mondjuk — válaszolt, és továbbra sem vette le rólam a szemét. — De azért

maradhatnál. Lehet, hogy ha két avatár várakozik itt éjfélkor, akkor valami más történik. Anorak valószínűleg felkészült erre a lehetőségre. Elképzelhető, hogy a lich két példányban jelenik meg, és mindkettőnknek jut egy. Vagy... — Én jobb szeretek egyedül játszani — szakítottam félbe. — Csináljuk felváltva, jó? Már majdnem a kijáratnál jártam, amikor elém állt. — Na, várj már egy percet — mondta lágyabb hangon. — Légyszi. Faképnél hagyhattam volna az avatárját. Mégsem tettem. Majd’ megőrültem a vágytól, hogy eljussak Middletownba, és megtaláljam végre az Első Kaput, ugyanakkor itt állt előttem a híres Art3mis, akit már három éve meg akartam ismerni. És személyesen még vagányabb volt, mint hittem volna. Tudtam, hogy több időt akarok tölteni vele. Ahogy Howard Jones, a nyolcvanas évek egyik költője mondta, jól meg akartam ismerni. És tisztában voltam vele, hogy ha most lelépek, talán soha többé nem látom. — Figyelj — mondta, és a bakancsára nézett. — Bocsánatot kérek, amiért alacsony szintű sutyeráknak neveztelek. Ez nem volt szép. Megsértettelek. — Semmi vész. Igazad volt. Csak tízes szintű vagyok. — De akkor is nyest vagy, mint én. Ráadásul okos, máskülönben nem állnál itt. Szóval tudj róla, hogy tisztellek, és elismerem a tudásodat. És ne haragudj a beszólásért. — Bocsánatkérés elfogadva. Nincs harag. — Király. — Megkönnyebbültnek tűnt. Avatárjának arcvonásai elképesztően realisztikusak voltak, ami általában azt jelentette, hogy ezeket összehangolták a felhasználóéval. — Csak egy kicsit felbosszantott, hogy itt találtalak. Tudtam, hogy valaki előbb vagy utóbb rátalál erre a helyre, de ez egy kicsit hamar történt. Nem olyan régóta próbálom legyőzni Acererakot. — Mióta? — kérdeztem, bár választ igazából nem vártam. Pár másodpercet habozott, aztán hadarni kezdett. — Három hete! — kezdett bele dühösen. — Három rohadt hete járok ide, hogy legyőzzem azt az idióta lichet abban a gyökér játékban! És az MI-je nevetséges! Mármint érted. Korábban soha nem játszottam a Jousttal, most meg totál begolyózok tőle. Esküszöm, pár nappal ezelőtt ilyen közel jártam hozzá, hogy laposra verjem, de aztán... — Az ujjaival zaklatottan a hajába túrt. — Ahh! Nem tudok aludni. Se enni. A jegyeim is egyre rosszabbak, mert lógok, hogy gyakorolhassak a Jousttal... Meg akartam kérdezni, hogy a Luduson jár-e iskolába, de folytatta, egyre gyorsabban és gyorsabban, mintha átszakadt volna egy gát a fejében. Csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Levegőt is alig vett. —...és azzal jöttem ide ma este, hogy végre kinyírom ezt a szemétládát, és megszerzem a Rézkulcsot, de amikor ideértem, megláttam, hogy valaki már kiásta a bejáratot. Leesett, hogy a legszörnyűbb rémálmom talán valóra vált. Valaki más is megtalálta a sírt. Úgyhogy idáig rohantam, és közben folyamatosan kattogtam. Mármint, azért nem aggódtam túlzottan, mert biztos voltam benne, hogy senki sem fogja legyőzni Acererakot az első próbálkozásra, de azért... — Itt vett egy mély levegőt, és egy pillanatra csendben is maradt. — Bocs — mondta aztán. — Ha ideges vagy izgatott vagyok, gyakran hadarok. És most mindkettő igaz rám, mert már egy ideje akarok erről beszélni valakivel, de ezt

nyilván nem tehettem meg. Érted? Nem lehet csak úgy bedobni egy beszélgetésbe, hogy... — Megint félbeszakította magát, majd folytatta: — Jézusom, hogy fosom a szót! Szószátyár vagyok. Locsifecsi. — Úgy tett, mint aki lelakatolja a száját, majd eldobja a képzeletbeli kulcsot. Gondolkodás nélkül úgy tettem, mint aki elkapja a kulcsot, és kinyitja a száját. Ezzel megnevettettem: őszinte kacagás volt, amibe belekeveredett egy (nem annyira) kis horkantás is, ez pedig engem ingerelt nevetésre. Annyira bájos volt. A kockás viselkedése és a géppuskanyelvű beszéde a kedvenc karakteremre, az 1985-ös Valóságos zseni Jordanére emlékeztetett. Soha korábban nem éreztem ilyen azonnali kötődést másvalakihez sem az OASIS-ban, sem a valóságban. Még H-val sem. Teljesen felspannolt a jelenléte. Amikor végül sikerült kontrollálnia a nevetését, azt mondta: — Be kéne már állítanom egy szűrőt, hogy megszabaduljak a nevetésemtől. — Semmiképp — mondtam. — Igazából elég ütős. — Minden egyes kimondott szónál összerezzentem. — Nekem is kretén nevetésem van. Príma, Wade, gondoltam. Épp most nevezted a nevetését „kretén”-nek. Jól haladsz. De ekkor félénk mosolyt küldött felém, és eltátogta a köszönöm szót. Hirtelen úgy éreztem, meg akarom csókolni. Tudtam, hogy ez csak szimuláció, de nem érdekelt. Próbáltam összeszedni a bátorságot hozzá, hogy elkérjem a névjegykártyáját, amikor kinyújtotta a kezét. — Elfelejtettem bemutatkozni — mondta. — Art3mis vagyok. — Tudom — ráztam meg a kezét. — Igazából rajongok a biogodért. Évek óta hűséges olvasója vagyok. — Komolyan? — Az avatárja mintha tényleg elpirult volna. Bólintottam. — Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetlek — mondtam. — Én Parzival vagyok. — Ekkor feltűnt, hogy még mindig a kezét szorongatom, úgyhogy elengedtem. — Parzival, mi? — Finoman oldalra döntötte a fejét. — A Kerekasztal lovagja után, aki megtalálta a Szent Grált, mi? Nagyon laza. Bólintottam, és már kétszer olyan gyorsan vert a szívem. Szinte mindig el kellett magyaráznom, hogy kitől vettem a nevem. — Artemisz pedig a vadászat görög istennője volt, igaz? — Igen! De a rendes írásmódját már lefoglalták, úgyhogy a kalóz verziót kellett használnom, ezért került az „e” helyére 3-as. — Tudom. Erről egyszer írtál a blogodon. Két éve. — Már majdnem behivatkoztam a bejegyzés pontos dátumát, amikor rájöttem, hogy ezzel még durvábban eszelős netfüggőnek tűnök majd. — Azt írtad, hogy néha még mindig találkozol zöldfülűekkel, akik „Art-három-missz”-nek ejtik. — Így van — vigyorgott rám. Kinyújtotta versenyzőkesztyűs kezét, és felkínálta az egyik névjegykártyáját. Ha egy felhasználó a másik engedélye nélkül próbált meg kapcsolatba lépni valakivel, a rendszer kiszűrte vagy visszadobta az üzenetét. A kártyának bármilyen kinézetet tervezhettünk. Art3mis úgy tervezte meg a sajátját, hogy egy klasszikus, Kenner-féle Csillagok háborúja-figurára emlékeztessen (ami még mindig a tasakjában volt). A bábu Art3mis avatárjának igénytelen, műanyag változata volt, ugyanolyan arccal, hajjal

és ruhával. Még pisztolyainak és kardjának miniatűr másolatai is rajta voltak. Art3mis elérhetősége a figura feletti kártyán szerepelt: Art3mis 52-es szintű harcos/mágus (Jármű külön kapható) A kártya hátsó oldalán ott volt Art3mis blogjának linkje, e-mail címe és telefonszáma. Nem elég, hogy ekkor kaptam meg életemben először egy lány elérhetőségét, ráadásként messze ez volt a legvagányabb névjegykártya, amit valaha láttam. — Messze ez a legvagányabb névjegykártya, amit valaha láttam — mondtam. — Köszi! Átnyújtottam neki a saját kártyámat, ami a mesterkedésemnek köszönhetően úgy nézett ki, mint egy eredeti Atari 2600-as Adventure cartridge, amelynek címkéjén az alábbi szöveg szerepel: Parzival 10-es szintű harcos (Joystickkal használható) — Ez állati jó! — értékelte, miután átvizsgálta. — Milyen királyul megcsináltad! — Kösz — mondtam, és a vizorom alatt elpirultam. Meg akartam kérni a kezét. Beraktam a kártyáját a hátizsákomba, és az rögtön megjelent a tárgyaim listáján, a Rézkulcs mellett. Ahogy megláttam ez utóbbit, hirtelen megszólalt a fejemben egy vészcsengő. Mi a francot cseverészek itt egy csajjal, amikor a Rézkulcs csak rám vár? Megnéztem, mennyi az idő. Kevesebb mint öt perc volt éjfélig. — Figyelj, Art3mis — mondtam. — Baromi jó volt megismerni, de most muszáj lelépnem. A szerver mindjárt újraindul, és el akarok tűnni, mielőtt újra működésbe lépnek a csapdák. — Ja... jó. — Igazából csalódottnak hangzott. — Amúgy is készülnöm kéne a Joustmeccsemre. De várj, hadd kínáljalak meg egy kis gyógyítással, mielőtt elmész. Mielőtt tiltakozhattam volna, az avatárom mellkasára tette az egyik kezét, és elmotyogott néhány misztikus szót. Az életerőpont-számlálóm már a maximumon állt, úgyhogy a gyógyításnak nem volt hatása. Art3mis viszont erről nem tudott. Még mindig abban a hitben élt, hogy vár egy második kör a lichcsel. — Tessék — mondta, és hátrébb lépett. — Köszönöm. De nem kellett volna. Elvégre vetélytársak vagyunk. — Tudom. De attól még lehetünk barátok, nem? — Remélem. — Amúgy meg, a Harmadik Kapu azért elég messze van. Kettőnknek is öt évébe tellett, hogy idáig eljusson. És ha jól ismerem Halliday tervezői logikáját, innen csak még nehezebb dolgunk lesz. — Itt halkabban kezdett beszélni. — Figyelj, biztosan nem akarsz maradni még egy kicsit? Lefogadom, hogy játszhatunk egyszerre is. Adhatunk egymásnak Joust-tippeket. Felfigyeltem pár hibára a király

játékstílusában... Kezdtem magam igazi seggfejnek érezni, amiért hazudok neki. — Ez nagyon kedves ajánlat. De lépnem kell. — Próbáltam hihető indokot találni. — Reggel mennem kell a suliba. Bólintott, de a tekintetében mintha megjelent volna valamilyen halvány gyanakvás. Aztán, mintha eszébe jutott volna valami, kitágult a szeme. A pupillái veszett mozgásba kezdtek, az előtte levő térre koncentrált, és egyből rájöttem, hogy a böngészője ablakában néz valamit. Pár másodperccel később a düh eltorzította az arcát. — Te hazug szemétláda! — kiáltotta. — Te mocskos szarzsák! — Láthatóvá tette számomra az internetes böngészőjét, majd megperdítette. A Halliday weboldalán lévő Toplistát mutatta. Nagy izgalmamban elfelejtettem megnézni. Pont úgy nézett ki, mint az elmúlt öt év során, egyetlen apró különbséggel. A lista élén ott állt az avatárom neve, az első helyen, 10 000 ponttal. A maradék kilenc helyet továbbra is Halliday monogramja, plusz sok nulla foglalta el. — A kurva életbe — motyogtam. Abban a pillanatban, hogy Anorak átadta a Rézkulcsot, én váltam a történelem első nyestjévé, aki pontot szerzett a versenyben. Hirtelen leesett, hogy mivel a Toplista publikus volt az egész világ számára, az avatárom egy csapásra híres lett. A megerősítés kedvéért ellenőriztem pár híroldalt is. Mindegyikben szerepelt az avatárom neve. Ilyesmiket írtak: „PARZIVAL”, A REJTÉLYES AVATÁR TÖRTÉNELMET ÍR, meg hogy PARZIVAL MEGTALÁLTA A RÉZKULCSOT. Kábultan álltam ott, nagyon igyekeztem levegőhöz jutni. Aztán Art3mis meglökött, de ezt persze nem éreztem. Pedig majd’ egy méterre eltaszított. — Elsőre megverted? — kiáltotta. Bólintottam. — Az első meccset ő nyerte meg, de a második kettőt én. Mondjuk nem sokon múlt. — Baasssszzzuss! — visította összeszorított ököllel. — Hogy a büdös francba nyírtad ki elsőre? — Az a határozott benyomásom támadt, hogy pofán akar vágni. — Csak mázlim volt — szabadkoztam. — Régen rengeteget Joustoztam egy barátommal. Úgyhogy sok gyakorlás van mögötte. Biztos vagyok benne, hogy ha te is ennyit foglalkoztál volna a játékkal... — Na ezt ne! — tartotta fel a kezét. — Ne kezdj itt vigasztalni, jó? — Ezután kiadott valamilyen hangot, amit leginkább egy hosszan tartó, frusztrált vonításként tudnék jellemezni. — Ezt nem hiszem el! El tudod azt képzelni, hogy én már öt szaros hete próbálom megverni? — De egy perce még azt mondtad, hogy három hete... — Ne szakíts félbe! — Újra meglökött. — Már több mint egy hónapja megállás nélkül gyakorlok a Jousttal! Az álmaimban is rohadt repülő struccokat látok! — Az nem lehet túl kellemes. — Te meg idesétálsz, és elsőre kicsinálod! — Elkezdte ököllel püfölni a homlokát, és ekkor értettem meg, hogy nem rám, hanem magára haragszik. — Figyelj — mondtam. — Tényleg csak mák volt. Baromi sok időt töltöttem már ezekkel a klasszikus játéktermi cuccokkal. Ezekre specializálódtam. — Vállat vontam. — Ne üsd magad úgy, mintha te lennél az Esőember, oké?

Ekkor abbahagyta az ütlegelést, és rám nézett. Pár másodperc múlva hosszú sóhajt engedett ki. — Miért nem lehetett a játék a Centipede? Vagy a Ms. Pac-Man? Vagy a Burgertime? Akkor már valószínűleg az Első Kapunál járnék! — Ebben azért ne legyél annyira biztos. Egy másodpercig csak nézett, majd küldött egy ördögi vigyort. A kijárat felé fordult, és miközben valamiféle varázsige szavait suttogta, tekervényes mozdulatokat tett maga előtt a levegőben. — Hé, egy pillanat — mondtam. — Most meg mit csinálsz? De már tudtam. Miközben elmormolta a varázsige utolsó sorait is, hirtelen óriási sziklafal jelent meg, ami eltorlaszolta a kamra egyetlen kijáratát. A francba! Egy akadályozó varázsigét használt. A helyiségben ragadtam. — Na ne már! — kiáltottam. — Ezt most miért kellett? — Az előbb iszonyúan siettél, hogy lelépj. Gondolom, amikor Anorak átadta a Rézkulcsot, utalt arra is, hogy hol van az Első Kapu. Oda akartál menni, nem igaz? — De — válaszoltam. Gondoltam rá, hogy letagadom, de ennek már nem lett volna értelme. — Nos, hacsak nem tudod semlegesíteni a varázslatomat — és lefogadom, hogy nem tudod, Mr. Tízes Szintű Harcos —, akkor ez a sziklafal itt tart éjfél utánig, a szerver újraindulásáig. Minden csapda, amit idefelé jövet hatástalanítottál, újra éles lesz. Így egy kicsit lassabban fogsz kijutni innen. — Az biztos. — És míg téged lefoglal, hogy kijuss innen, én még egyszer megpróbálom legyőzni Acererakot. És most legyalulom. Aztán a sarkadban leszek. Összefontam a karomat. — Ha már öt hete kínlódsz a királlyal, miből gondolod, hogy épp ma fogod legyőzni? — A versenyszellem kihozza belőlem a legjobbat — válaszolt. — Mindig is így volt. És most komoly vetélytársat találtam. Az általa felhúzott falra néztem. Tudtam, hogy mivel Art3mis ötvenkettes szintű, a varázslat tizenöt percig marad meg. Csak annyit tehettem, hogy odaállok mellé, és kivárom, hogy megsemmisüljön. — Gonosz vagy, ugye tudod? — kérdeztem. Elvigyorodott, és megrázta a fejét. — Nem gonosz. Csak kaotikus semleges, bébi. Viszonoztam a vigyort. — Ettől még meg foglak előzni az Első Kapunál. — Lehet — mondta. — De ez csak a kezdet. Meg is kell majd tisztítanod a terepet Aztán ott van még a két másik kulcs meg a két újabb kapu. Bőven lesz időm behozni a lemaradásomat, aztán röhögve lehagylak, nagymester. — Majd meglátjuk, kishölgy. Art3mis a Toplistát megjelenítő kijelzőre mutatott. — Híres lettél — mondta. — Ugye tudod, hogy ez mit jelent? — Még nem volt túl sok időm végiggondolni. — Nekem igen. Az elmúlt öt hétben elég sokat gondolkodtam ezen. Az, hogy az avatárod neve felkerült a Toplistára, mindent megváltoztat majd. Az emberek megint rákattannak a versenyre, pont mint az elején. A média már most bedilizett. Holnapra minden otthonban emlegetni fogják a Parzival nevet. Hirtelen egy kicsit émelyegni kezdtem. — A valóságban is híres lehetsz — mondta Art3mis. — Csak el kell árulnod a

valódi nevedet a médiának. — Nem vagyok hülye. — Helyes. Mert több millió dollár a tét, és mindenki azt fogja hinni, hogy te tudod, hol és hogyan lehet megtalálni a Tojást. És sokan ölnének ezért az információért. — Ezt én is tudom — bólintottam. — És jólesik, hogy aggódsz értem. De megleszek. Persze nem ezt éreztem. Soha nem gondolkodtam ilyesmiken, talán mert soha nem hittem igazán, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök. Csendben álltunk a helyiségben, néztük az órát, és vártunk. — Mit tennél, ha nyernél? — kérdezte Art3mis hirtelen. — Hogyan költenél el ennyi pénzt? Ezen persze sokat gondolkodtam. Sőt, folyton ez járt a fejemben. H-val abszurd listákat állítottunk fel arról, hogy mit tennénk és vennénk a főnyereménnyel. — Nem tudom — válaszoltam. — Gondolom, a szokásos dolgokat venném meg. Mondjuk beköltöznék egy palotába. Vásárolnék egy csomó menő szarságot. Nem lennék többé csóró. — Tyűha. Nagy álmodozó vagy — mondta Art3mis. — És ha megveszed a palotádat meg azokat a „menő szarságokat”, akkor mihez kezdesz a maradék százharmincmilliárddal? Mivel nem akartam, hogy sekélyes idiótának tartson, hirtelen kiadtam magamból azt, amiről mindig is álmodoztam. Art3mis előtt senkinek sem mondtam el, hogy mi volt a legfőbb tervem a nyereménnyel. — Elhelyeznék a Föld röppályáján egy nukleáris meghajtású, bolygók között közlekedő űrhajót — kezdtem. — Felszerelném egy életre elegendő étellel és vízzel, önfenntartó bioszférával meg egy szuperszámítógéppel, amin rajta van minden film, könyv, dal, számítógépes játék és műalkotás, amit az emberi civilizáció valaha létrehozott, plusz mellékelve lenne az OASIS egy működőképes másolata. Ezután meghívnám pár barátomat a fedélzetre, plusz felvennék néhány orvost és tudóst, aztán olajra lépnénk. Elhúznánk a belünket a Naprendszerből, és elkezdenénk keresni egy Naprendszeren kívüli, Föld-szerű bolygót. Természetesen még nem gondoltam végig teljesen a tervet. Sok részlet kidolgozásra várt. Felvonta az egyik szemöldökét. — Ez elég ambiciózus. De ugye nem felejtetted el, hogy a bolygónk lakosságának közel fele éhezik? — Nem volt rosszindulat a hangjában. Úgy tűnt, őszintén azt feltételezi, hogy nem vagyok tudatában az említett ténynek. — Nem felejtettem el — védekeztem. — Azért éheznek sokan, mert tönkretettük a bolygót. A Föld haldoklik. Ideje lelépni. — Elég negatív a hozzáállásod — mondta Art3mis. — Ha én nyernék, gondoskodnék róla, hogy a Földön mindenkinek legyen ennivalója. Amint megoldjuk az éhezés problémáját, elkezdhetünk dolgozni a környezet helyrehozásán és az energiaválság megszüntetésén. Forgattam egy kicsit a szemem. — Na ja. És miután véghezvitted ezt a csodát, genetikai kísérletezgetéssel teremthetsz pár törpöt és unikornist, akik majd belakják ezt a te tökéletes kis világodat.

— Én komolyan beszélek. — Tényleg azt hiszed, hogy ez ennyire egyszerű? — kérdeztem. — Hogy írsz egy csekket száznegyvenmilliárd dollárról, és ezzel megoldod a világ összes problémáját? — Nem tudom. Talán nem. De legalább megpróbálom. — Ha nyersz. — Igen. Ha nyerek. Az OASIS-szerver órája ekkor ütött éjfélt. Egyből észleltük, mivel újra megjelent a trón az emelvényen, Acererakkal együtt Mozdulatlanul ült a székében, pont úgy, mint amikor először beléptem a helyiségbe. Art3mis először rá nézett, majd vissza rám. Elmosolyodott, és finoman integetni kezdett. — Akkor majd látjuk egymást, Parzival. — Aha — mondtam. — Látjuk egymást. — Art3mis megfordult, és elindult az emelvény felé. Aztán utánaszóltam. — Te, Art3mis! Hátrafordult. Valami oknál fogva úgy éreztem, hogy kötelességem segíteni, miközben persze tudtam, hogy nem kéne. — Próbálj a bal oldalon játszani. Én is úgy nyertem. Szerintem könnyebb legyőzni, ha a gólyával van. Egy másodpercig csak méricskélt, mintha próbálta volna megsaccolni, hogy hülyítem-e, vagy sem. Aztán bólintott, és elindult az emelvényre vezető lépcsőkön. Acererak rögtön életre kelt. — Üdvözöllek, Art3mis — harsogta. — Miért kerestél fel? Nem hallottam Art3mis válaszát, de pár másodperccel később a trón ugyanúgy átalakult a Joust-játékgéppé, mint korábban. Art3mis mondott valamit a lichnek, majd cseréltek, hogy ő a bal oldalra kerüljön. Ezután elkezdtek játszani. A távolból figyeltem őket, és pár perccel később szertefoszlott a sziklafal. Még egyszer, utoljára felpillantottam Art3misre, aztán kitártam az ajtót, és kirohantam.

0010

Kicsivel több mint egy órába tellett átkelni a síron, és kijutni a felszínre. Abban a pillanatban, hogy kimásztam a szabad levegőre, „üzenetek várnak” felirat kezdett villogni a kijelzőmön. Ekkor értettem meg, hogy Halliday blokkolt kommunikációjú zónában helyezte el a sírt, hogy odabenn senki se fogadhasson hívást vagy kaphasson szöveges üzenetet. Erre valószínűleg azért volt szükség, hogy megakadályozza a nyesteket a segítség- vagy tanácskérésben. Megnéztem az üzeneteimet, és láttam, hogy H azóta próbál elérni, hogy a nevem megjelent a Toplistán. Több mint egy tucatszor hívott, és szöveges üzeneteket is küldött, amikben azt kérte, hogy hívjam vissza, amilyen hamar csak tudom. Amint befejeztem az üzenetek törlését, újabb bejövő hívás érkezett. Ismét H próbált elérni. Úgy döntöttem, nem veszem fel, és inkább rövid szöveges üzenetet küldtem neki, amiben megígértem, hogy visszahívom, amilyen hamar csak tudom. Miközben kifelé rohantam az erdőből, a kijelzőm sarkában tartottam a Toplistát, hogy azonnal értesüljek róla, ha Art3mis megnyerte a Joust-meccset, és megszerezte a kulcsot. Amikor végre elértem a transzportációs terminált, és beugrottam a legközelebbi fülkébe, valamivel éjjel kettő után jártunk. A fülke érintőképernyőjén beírtam a célállomás nevét, mire a kijelzőn megjelent egy Middletown-térkép. Kétszázötvenhat terminál közül választhattam ki azt, amelyikbe meg akartam érkezni. Amikor Halliday létrehozta Middletownt, nemcsak egyetlen másolatot készített a szülővárosáról, hanem kétszázötvenhat teljesen egyformát, amiket egyenletesen szórt szét a bolygó felszínén. Nem gondoltam, hogy bármit is számít, melyikbe megyek, úgyhogy találomra kiválasztottam egyet az egyenlítő közelében. Ezután megérintettem a MEGERŐSÍT ikont, hogy kifizessem a viteldíjat, majd az avatárom eltűnt. Egy milliszekundummal később egy tipikus nyolcvanas évekbeli telefonfülkében álltam, egy régi Greyhound buszállomás közepén. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem. Úgy éreztem magam, mintha egy időgépből kászálódnék ki. Nyolcvanas évek közepi viseletbe öltözött NPC-k járkáltak a helyszínen. Egy nő, akinek hatalmas, ózonréteg-károsító frizuráján egy túlméretes walkman fülese pihent. Egy szürke, Member Only feliratú dzsekit viselő srác a falnak támaszkodva dolgozott egy Rubik-kockán. Egy tarajos punk-rocker műanyag székből nézte a Gilligan szigete ismétlését, amit egy érmével működő tévékészülék sugárzott. A szememmel megkerestem a kijáratot, majd a kardomat előhúzva elindultam felé. Egész Middletown PvP-helyszín volt, úgyhogy óvatosan kellett közlekednem. Röviddel a Vadászat kezdete után ez a bolygó lett a Nagy Központi Állomás, a kulcsokra és nyomokra vadászó nyestek tömege pedig átfésülte és kifosztotta Halliday szülővárosának mind a kétszázötvenhat másolatát. A fórumokon terjedő, nagy népszerűségnek örvendő elmélet szerint Halliday azért készített ennyi

Middletownt, hogy egyszerre több avatár is részt vehessen a kutatásban, anélkül, hogy harcolniuk kéne a helyszínén. Ettől függetlenül az elmúlt öt év során a nyestek az utolsó bokorig átnézték az egyes másolatokat, és Halliday házának teljes tanalmát leltárba vették, majd áttanulmányozták. Persze az egész felhajtás eredménye nagy lótúró volt. Se kulcsok. Se nyomok. Se Tojás. A bolygót övező érdeklődés ezután drasztikusan csökkent. De tudtam, hogy biztosan akad néhány nyest, aki hébe-hóba benéz ide. Arra az esetre, ha az érkezésemkor lenne más nyest is Halliday házában, azt találtam ki, hogy elhúzok onnan, ellopok egy kocsit, és elhajtok a következő, harminc kilométerre (bármelyik irányba) lévő Middletown-másolatba. És ezt addig folytatom, amíg találok egy üres Halliday-lakot. A buszállomáson kívül gyönyörű középnyugati nap volt. A vöröses narancsszínű napkorong alacsonyan csüngött az égen. Noha még soha nem jártam Middletownban, alapos kutatómunkát végeztem a várossal kapcsolatban, így tudtam, hogy Halliday a következőképpen tervezte meg: bármikor és bárhol látogattuk is meg a helyet, mindig tökéletes, 1986-os késő őszi délután volt. Megnyitottam a város térképét, megkerestem jelenlegi pozíciómat, majd lekértem a Halliday gyerekkori otthonába vezető útvonalat, A ház úgy másfél kilométerre északra volt tőlem. Irányba állítottam az avatáromat, és futni kezdtem. Ahogy loholás közben körbenéztem, letaglózott a minden részletre kiterjedő alaposság. Azt olvastam, hogy Halliday maga írta meg az egész kódot, és az emlékeiből építkezve teremtette újra a szülővárosát. Régi térképeket, telefonkönyveket, fényképeket és videofelvételeket is felhasznált, hogy minden a lehető leghitelesebb és -pontosabb legyen. A hely nagyban emlékeztetett a Gumiláb című filmben látható városkára. Kicsi volt, vidékies és ritkásan lakott. A házak mind hihetetlenül nagynak tűntek, és nevetségesen távol álltak egymástól. Elképesztő volt belegondolni, hogy ötven évvel ezelőtt még a szerényebb jövedelmű családoknak is tellett saját házra. Az NPCpolgárok mind úgy festettek, mint egy John Cougar Mellencamp-klip statisztái. Láttam, amint az emberek leveleket gereblyéznek, kutyát sétáltatnak, és a tornácon ücsörögnek. Kíváncsiságból integettem néhányuknak, és mindig barátságosan viszonozták a gesztust. Mindenütt láttam a korra utaló jeleket. NPC-k által vezetett autók és furgonok pöfögtek a város árnyas utcáin, mindegyikük benzinfaló csotrogány volt: TransAmek, Doge Omnisok, Iroc Z-28-asok és K-Carok. Elhaladtam egy benzinkút mellett, és a kiírás szerint az üzemanyag gallonja csupán kilencvenhárom cent volt. Már épp befordultam volna Halliday utcájába, amikor trombiták harsonáját hallottam. A tekintetem a Toplistára ugrott, ami még mindig a kijelzőm sarkában lebegett. Art3mis megcsinálta. A neve most közvetlenül az enyém alatt szerepelt 9000 pontot ért el, vagyis 1000 ponttal kevesebbet nálam. Úgy tűnt, bónuszpontokat kaptam azért, mert én voltam az első avatár, aki megszerezte a Rézkulcsot A Toplista innentől kezdve nem csupán tájékoztatta a világ nyestjeit a többiek haladásáról, hanem publikussá tette, hogy éppen kik állnak az élen, vagyis azonnal hírességeket (és célpontokat) csinált egyes

versenyzőkből. Tudtam, hogy Art3mis ebben a pillanatban a saját Rézkulcsát nézegeti, és a felületére gravírozott feliratot olvasgatja. Azt is tudtam, hogy olyan gyorsan megfejti majd a jelentését, mint én. Ami azt illeti, valószínűleg már el is indult Middletownba. A hír feltüzelt Legfeljebb egy óra előnyöm volt vele szemben. Talán kevesebb. Amikor megérkeztem a Cleveland Avenue-ra, Halliday néhai otthonának utcájához, végigcsörtettem a töredezett járda mentén egészen a gyerekkori házáig. Pontosan úgy nézett ki, mint a fényképeken: szerény kétszintes, gyarmati stílusú épület vörös linóleumburkolattal. Két késő hetvenes évekbeli Ford szedán parkolt a feljárón, az egyiket kisebb betontömbökkel dúcolták alá. Miközben a ház Halliday-féle reprodukcióját néztem, megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehetett itt felnőni. Valahol azt olvastam, hogy a valódi, ohiói Middletown ezen utcájának összes házát lebontották a kilencvenes évek végén, hogy helyet csináljanak egy bevásárlóközpontnak. Halliday azonban az OASIS világában örökre megőrizte gyerekkora helyszínét. Végigszaladtam a feljárón, és beléptem a nappaliba nyíló bejárati ajtón. Jól ismertem a helyiséget, mivel rengetegszer láttam az Anorak felhívásában. Felismertem a szemcsés faburkolatot, az égetett narancsszínű szőnyeget és a rikító bútorokat, amiket mintha egy diszkókorszakbeli lomtalanítás során hordtak volna össze. A ház üres volt. Valami oknál fogva Halliday úgy döntött, hogy nem helyezi el benne saját gyerekkori énje vagy elhunyt szülei NPC-másolatát. Ez talán még neki is túl erős lett volna. Volt viszont egy családi fotó a nappali falán. A portrét 1984-ben készítették a helyi K-Mart áruházban, de Mr. és Mrs. Halliday még ekkor is késő hetvenes évekbeli ruhákat viselt, a közöttük álló, tizenkét éves Jimmy pedig szemüvege vastag lencséi mögül nézett durcásan a fényképezőgép felé. Hallidayék pont úgy néztek ki, mint egy átlagos amerikai család. A kép alapján nem lehetett volna megmondani, hogy a sztoikus tekintetű, barna szabadidőruhát viselő férfi erőszakos alkoholista, hogy a virágmintás nadrágkosztümjében mosolygó nő bipoláris alkat, a kifakult Asteroids-trikós kissrác pedig egy nap új univerzumot hoz majd létre. Eltűnődtem rajta, hogy Halliday, aki gyakran hivatkozott nyomorúságos gyerekkorára, vajon miért lett később ilyen nosztalgikus alak. Biztos voltam benne, hogy ha egyszer sikerül elmenekülnöm a rakások területéről, soha nem nézek vissza. Az meg hótziher, hogy nem csinálok belőle világméretű szimulációt. Ránéztem a böhöm Zenith tévére és a rácsatlakoztatott Atari 2600-asra. Az Atari műanyag tokján lévő szimulált faborítás tökéletesen passzolt a tévévitrin és a hálószobafalak szemcsés faburkolatához. Az Atari mellett volt egy cipősdoboz, amelyben kilenc játékkazetta hevert: Combat, Space Invaders, Pitfall, Kaboom!, Star Raiders, The Empire Strikes Back, Star Master, Yar’s Revenge és az E. T. A nyestek nagy jelentőséggel ruházták fel a tényt, hogy a kollekcióból hiányzott az Adventure, amivel Halliday az Anorak felhívása végén játszott. Sokan egész Middletownt átkutatták az Adventure egy másolatáért, de úgy tűnt, egy sincs belőle a bolygón. Egyes nyestek áthozták a játék egy példányát más planétákról, és megpróbáltak játszani vele az Atarin, de nem jártak sikerrel. Egyelőre senki sem jött rá, hogy miért.

Gyorsan átvizsgáltam a ház többi részét, hogy megbizonyosodjak róla, egyedül vagyok. Aztán benyitottam James Halliday szobájába. Üres volt, úgyhogy beléptem, és kulcsra zártam magam mögött az ajtót. Évek óta elérhetőek voltak a szobáról készült screenshotok és vidcapek, és mindegyiket tüzetesen áttanulmányoztam. De most először láttam a saját szememmel. Kirázott a hideg. A szőnyeg gyomorforgató mustárszínű volt. A tapéta dettó. A faiakat szinte teljesen beborították a filmes és rockzenekaros poszterek: Valóságos zseni, Háborús játékok, Tron, Pink Floyd, Devo, Rush. Az ajtó mellett könyvespolc állt, dugig pakolva puha fedeles sci-fi és fantasykönyvekkel (természetesen mindegyiket olvastam). Az ágy melletti könyvespolc pedig régi számítógépes magazinoktól és Dungeons & Dragons-szabálykönyvektől rogyadozott. A falnál állt néhány, képregényekkel telerámolt hosszú doboz, mindegyik gondosan felcímkézve. De az első tárgy, amin megakadt a tekintetem, a sarokban lévő, szebb napokat is látott faasztal volt, amin ott pihent James Halliday első számítógépe. Mint a kor több másik komputere, ez is osztozott a házán a billentyűzettel. A gombok felett lévő címkére a TRS-80 Color Computer 2,16K RAM feliratot nyomtatták. A masina hátuljából kábelek kanyarogtak egy apró, színes televízióhoz, egy mátrixnyomtatóhoz, egy kazettás magnóhoz és egy 300 bit/s-os modemhez. A modem mellett feltárcsázható bulletin board systemek telefonszámainak listáját celluxozták az asztalhoz. Leültem, és megkerestem a számítógép és a tévé bekapcsoló gombját. Először statikus recsegést hallottam, amit halk duruzsolás követett, miközben a tévé bemelegedett. Egy másodperccel később megjelent a TRS-80-as zöld indítóképernyője, és a következő szavakat láttam rajta: EXTENDED COLOR BASIC 1.1 COPYRIGHT © 1982 BY TANDY OK A felirat alatt kurzor villogott, amin végigment a színskála összes színe. Begépeltem, hogy HELLO, aztán lenyomtam az ENTER gombot. A következő sorban a ?SYNTAX ERROR felirat jelent meg. A „Hello” nem számított érvényes parancsnak a BASIC-ben, és ez az őskori számítógép egyedül ezt a nyelvet értette meg. A kutatásomnak hála tudtam, hogy a kazettás magnó funkcionált a TRS-80-as „kazettás meghajtója”-ként. Analóg hangként tárolta az adatot mágneses hangkazettákon. Amikor Halliday elkezdett programozni, szegénykémnek még floppymeghajtóra sem tellett. A programkódjait kazettákon kellett tárolnia. A kazettás meghajtó mellett cipősdoboz állt, tele ilyen kazetták tucatjaival. A legtöbbjükön olyan szöveges kalandjátékok voltak, mint a Raaku-tu, a Bedlam, a Pyramid és a Madness and the Minotaur. Találtam néhány ROM cartridge-ot is, amiket be lehetett illeszteni a számítógép oldalán lévő nyílásba. Addig turkáltam a dobozban, amíg találtam egyet, amelynek elrongyolt vörös borítóján a Dungeons of Daggorath felirat díszelgett kacskaringós sárga betűkkel. A játékhoz készült illusztráció belső nézetből mutatott egy hosszú tömlöcfolyosót, amit egy óriási kőbaltát szorongató,

kék szörnyeteg torlaszolt el. Miután a Halliday szobájában lévő játékok listája felkerült az internetre, letöltöttem és elsajátítottam az összeset, így már több mint két éve végigjátszottam a Dungeons of Daggorathot. Elment vele egy hétvégém nagy része. A grafikája elképesztően nyers volt, de még így is csúnyán rá lehetett kattanni. A fórumok olvasgatásából tudtam, hogy az elmúlt öt év során akadt néhány nyest, aki itt, Halliday TRS-80-asán játszotta végig a Dungeons of Daggorathot. Voltak, akik a cipősdobozban talált játékok mindegyikét végigvitték, csak hogy megtudják, történik-e valami. De semmi sem történt. Persze egyikük sem birtokolta a Rézkulcsot. Egy kicsit remegett a kezem, miközben áramtalanítottam a TRS-80-ast, és behelyeztem a gépbe a Dungeons of Daggorath-kazettát. Amikor visszakapcsoltam a számítógépet, a képernyő feketére váltott, és egy varázsló kezdetleges grafikája jelent meg rajta, baljóslatú hanghatások kíséretében. A mágus egyik kezében pálcát tartott, és alatta nagy betűkkel a legendás felirat virított: Lépj hát be... Daggorath kazamatáiba! A billentyűzet fölé helyeztem két kezem, és játszani kezdtem. Ebben a pillanatban bekapcsolt a Halliday öltözőszekrényének tetején lévő magnó, és ismerős zene harsant fel belőle. Basil Poledouris zenéje a klasszikus Conan, a barbárhoz. Arra gondoltam, hogy Anorak valószínűleg így akarja tudatni velem, jó nyomon járok. Hamar elvesztettem az időérzékemet. Elfelejtettem, hogy az avatárom Halliday szobájában ücsörög, míg én a valóságban a rejtekhelyemen gubbasztok az elektromos fűtőtest mellett, és a levegőben kalimpálva viszek be parancsokat egy képzeletbeli billentyűzettel. Feloldódtak a rétegek határai, és teljesen elvesztem a játékon belüli játékban. A Dungeons of Daggorathban úgy kell irányítani az avatárunkat, hogy begépelünk bizonyos parancsokat (például FORDULJ BALRA vagy VEDD FEL A FÁKLYÁT), végignavigálunk vektorgrafikás folyosók labirintusán, miközben megküzdünk a bolyongás során felbukkanó pókokkal, sziklaszörnyekkel, masszalényekkel és lidércekkel. Így kell bejárni a kazamata öt, egyre nagyobb kihívást jelentő szintjét. Eltartott egy darabig, mire visszajöttek a játék sokat használt parancsai és trükkjei, de amint elkaptam a ritmust, nem volt megállás. És mivel bármikor menthettem, lényegében végtelen élettel játszhattam. (Igaz, a mentés és újratöltés a kazettás meghajtóról lassú és idegőrlő folyamatnak bizonyult. Sokszor több próbálkozást igényelt, plusz ügyeskedni kellett a kazettadeck hangerőszabályzó gombjával.) A mentés ráadásul lehetővé tette azt is, hogy néha kijelentkezzek pisiszünetet tartani, vagy feltölteni a fűtőtestet. A játék egy pontján véget ért a Conan, a barbár zenéje, mire a magnó egy kattanással átváltott a kazetta másik oldalára, így a továbbiakban a Sólyomasszony szintetizátoros muzsikáját élvezhettem. Alig vártam, hogy ezt H orra alá dörgölhessem. Végül, úgy hajnali négy körül, elértem a kazamata utolsó szintjét, és megmérkőztem Daggorath Gonosz Varázslójával. Miután kétszer is meghaltam és újratöltöttem, egy Elf Karddal és egy Jéggyűrűvel végül legyőztem. Azzal fejeztem be a játékot, hogy felvettem a varázsló gyűrűjét, és ezzel a sajátommá tettem. Ekkor

egy grafika jelent meg a képernyőn, amin egy fényes csillaggal ellátott pálcát tartó, köpönyeges varázslót láthattam. Alatta a következő szöveg szerepelt: ÍME! A SORS AZ ÚJ VARÁZSLÓ KEZÉBE KERÜLT! Vártam, mi jön ezután. Egy pillanatig semmi sem történt. Aztán Halliday mátrixnyomtatója hirtelen életre kelt, és hangosan kipasszírozott magából egy egysoros szöveget. Az adagoló kilökte a papírlapot a nyomtató tetejéből. A perforált vonalnál letéptem, és elolvastam a feliratot: GRATULÁLOK! MEGTALÁLTAD AZ ELSŐ KAPUT! Körbenéztem, és észrevettem, hogy a szoba falán kovácsoltvas kapu nyílt, pontosan ott, ahol korábban a Háborús játékok plakát lógott. A kapu közepén egy rézlemezbe fúrt kulcslyukat láttam. Elővettem a Rézkulcsot, és felmásztam Halliday íróasztalára, hogy elérjem a kulcslyukat. Becsúsztattam, majd elfordítottam a kulcsot. Ekkor, mintha a fém valahogy feltöltődött volna, az egész kapu ragyogni kezdett, majd a dupla ajtó nagy svunggal kitárult, és felfedett előttem egy csillagmezőt. Úgy tippeltem, hogy valamiféle portált látok, ami a világűrbe vezet. „Istenem, tele van csillagokkal!”, hallottam egy testetlen hangot, és egyből rájöttem, hogy a mondat a 2010 — A kapcsolat éve című filmből származik. Ezután halk, vészjósló hümmögés következett, aztán a filmzene egy része, Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustra című műve csendült fel. Előrehajoltam, és átnéztem a portálon. Először balra és jobbra, aztán fel és le. Semmi mást nem láttam, csak csillagok végtelen mezőjét minden irányban. Ha hunyorogtam, még ki tudtam venni a messzeségben pár apró csillagködöt és galaxist. Nem haboztam. Beleugrottam a nyitott kapuba. Úgy éreztem, hogy magába szív, és zuhanni kezdtem. De nem le-, hanem előreestem, és mintha a csillagok is velem hullottak volna.

0011

Egy régi játékteremben állva játszottam a Galagával. A játék már ment egy ideje. Dupla hajóm volt, és 41 780 pontot értem el. Lenéztem, és láttam, hogy a kezem a joystickot szorongatja. Miután pár másodpercig kába voltam, reflexszerűen játszani kezdtem: balra rántottam az irányítókart, épp időben ahhoz, hogy elkerüljem az egyik hajóm elvesztését. Miközben szemmel tartottam a játékot, próbáltam felmérni, hogy hová is csöppentem. A szemem sarkából kiszúrtam egy Dig-Dug-játékot a balomon és egy Zaxxon-gépet a jobbomon. Mögöttem digitális csetepatékból származó hangok érkeztek tucatnyi különféle játéktermi gépből. Aztán, miután elbántam a Galaga aktuális támadóhullámával, észrevettem a képernyőn tükröződő arcképemet. Nem az avatárom arcát láttam, hanem Matthew Broderickét. A Meglógtam a Ferrarival és a Sólyomasszony előtti Matthew Broderick arcát. Ekkor értettem meg, hogy hol vagyok. És hogy ki vagyok. David Lightman voltam, vagyis Matthew Broderick karaktere a Háborús játékok című filmben. Ez volt a nyitójelenet. Benne voltam a filmben. Gyorsan körbekémleltem, és észrevettem a 20 Grand Palace, vagyis a filmben szereplő játékterem/pizzázó részletesen kidolgozott másolatát. A játékgépeken a nyolcvanas éveket idéző, tollas sérójú srácok lógtak. Mások fülkékben ülve pizzát ettek és üdítőt ittak. A sarokban lévő zenegépből a The Beepers „Video Fever”-je bömbölt. Minden pontosan úgy nézett ki és hangzott, mint a filmben. Halliday a film összes apróságát átvette ebbe az interaktív szimulációba. Majd’ beszartam. Éveken át töprengtem azon, hogy vajon milyen kihívás vár majd rám az Első Kapun belül. Ez soha nem fordult meg a fejemben. Pedig igazán megfordulhatott volna. A Háborús játékok volt Halliday egyik örök kedvence. Nem véletlenül néztem meg közel negyvenszer. Na jó, azért is, mert király volt, és egy kamasz számítógépkalózról szólt. Most úgy tűnt, hogy az odaadó kutatásomnak meglesz a gyümölcse. Hirtelen monoton, elektronikus prüntyögésre lettem figyelmes. Mintha a rajtam lévő farmer jobb zsebéből jött volna. A balomat a joystickon tartva benyúltam, és kihalásztam belőle egy digitális karórát. A felirat szerint reggel 7:45 volt. Amikor megnyomtam az egyik gombot, hogy elnémítsam az ébresztőt, figyelmeztető üzenet kezdett villogni a kijelző közepén: EL FOGSZ KÉSNI A SULIBÓL! Hangparanccsal próbáltam megnyitni egy OASIS-térképet, amiből reményeim szerint kideríthettem volna, hogy a kapu pontosan hová is teleportált. De rájöttem,

hogy nem csak Middletownon, hanem az OASIS-on is kívülre érkeztem. Lekerültem a térképről. A kapu egy önálló szimulációba repítette az avatáromat, egy virtuális helyszínre, ami független volt az OASIS-tól. Úgy tűnt, kizárólag akkor juthatok vissza a kapuhoz, ha megcsinálom a küldetést. Ha viszont ez egy számítógépes játék volt, akkor nem tudtam, hogyan is kellene játszanom vele. Ha küldetést kaptam, nem tudtam, mi a célom. Miközben a válaszokon morfondíroztam, tovább játszottam a Galagával. Pár másodperccel később egy kissrác odasétált a játékgéphez, és hozzám lépett. — Szia, David! — mondta, de közben a képernyőt nézte. Felismertem a filmből. Howie-nak hívták. A filmben Matthew Broderick figurája átadja neki a Galagát, mert muszáj elindulnia az iskolába. — Szia, David! — ismételte meg a fiú ugyanolyan hangon. Beszéd közben a szavai szövegként is megjelentek a kijelzőm alján, mintha egy film feliratát alkották volna. Alattuk vörössel villogott az alábbi üzenet: UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS A PÁRBESZÉDRE! Hirtelen megértettem, hogy mi a helyzet. A szimuláció arra figyelmeztetett, hogy ez az utolsó esélyem a válaszadásra a filmbeli párbeszéd következő sorával. Sejtettem, hogy mi lesz, ha nem mondom a szövegemet: megcsodálhatom a GAME OVER feliratot. De nem pánikoltam, mivel tudtam, mi a következő sor. Annyiszor láttam a Háborús játékokat, hogy kívülről fújtam az egészet. — Szia, Howie! — mondtam. De a fülesemben hallott hang nem az enyém volt, hanem Matthew Broderické. Miután köszöntem, a villogó figyelmeztetés eltűnt, és a kijelzőm tetején megjelent egy felirat, ami szerint 100 ponttal lettem gazdagabb. Megdolgoztam az agyam, hogy felidézzem a jelenet hátralévő részét. Eszembe is jutott a következő sor: — Mi a helyzet? — Ezzel 200-ra nőtt a pontjaim száma. — Minden frankó — válaszolt Howie. Szédülni kezdtem. Nem tudtam elhinni: tényleg benne vagyok a filmben. Halliday valós idejű, interaktív játékot csinált az ötvenéves filmből. Vajon mennyi időre volt szüksége ehhez? Újabb figyelmeztetés kezdett villogni a kijelzőmön: EL FOGSZ KÉSNI A SULIBÓL! SIESS! Elléptem a Galaga-géptől. — Figyelj, van kedved átvenni? — kérdeztem Howie-tól. — Persze — mondta, és megragadta a joystickot. — Kösz! A játékterem padlóján hirtelen zöld ösvény kezdett világítani, hogy jelezze a játékgéptől a kijáratig vezető utat. Elindultam rajta, majd beugrott valami, és visszasiettem, hogy lekapjam a Dig Dug-játékgépen heverő füzetemet, pont mint David a filmben. Ezért újabb 100 pontot kaptam, és a BÓNUSZPONT! felirat jelent meg a kijelzőmön. — Pá, David! — kiáltotta Howie. — Pá! — kiáltottam vissza. Újabb 100 pont. Ez könnyen jött! Követtem a 20 Grand Palace-ből kifelé vezető zöld ösvényt, és ezen haladtam pár sarkot a nyüzsgő utcán. Futás közben egy fákkal szegélyezett, kertvárosi utcán találtam magam. Befordultam egy sarkon, és megláttam, hogy az ösvény egyenesen egy nagy téglaépülethez vezet. A kapu fölötti felirat szerint ez volt a Snohomish

Gimnázium, vagyis David sulija, és a film következő néhány jelenetének helyszíne. Miközben besiettem, csak úgy száguldottak a gondolataim. Ha mindössze annyi volt a dolgom, hogy az elkövetkezendő két órában daráljam a film párbeszédeit, akkor megnyugodhattam. A Háborús játékokat valószínűleg a Valóságos zseninél és a Jobb, ha hulla vagynál is jobban ismertem. Mialatt végigrohantam az üres folyosón, újabb figyelmeztetés kezdett villogni előttem: ELKÉSEL A BIOLÓGIAÓRÁDRÓL! Továbbra is maximális sebességgel sprinteltem: követtem a már élénk színnel pulzáló zöld ösvényt. Ez végül a második emelet egyik osztálytermének ajtajához vezetett. Az ablakon keresztül láttam, hogy az osztálytársaim már a helyükön ülnek. A tanár a tábla előtt állt. Egyedül az én székem volt üres. Ally Sheedy mögött ültem. Kinyitottam az ajtót, és próbáltam lábujjhegyen betipegni, de a tanár azonnal kiszúrt. — Nohát, David! Milyen kedves tőled, hogy csatlakozol hozzánk! *** Eljutni a film végéig sokkal nehezebb volt annál, ahogy előre elképzeltem. A játék „szabályait” mindenesetre alig negyedóra alatt megértettem, egyúttal felfogtam, hogyan is működik a pontozórendszer. Igazából sokkal több mindent kellett tennem az egyszerű szövegfelmondásnál. Végig úgy kellett cselekednem, mint Broderick karakterének a filmben, a megfelelő módon és a megfelelő pillanatban. Mintha egy olyan színdarab főszerepét kellett volna hirtelen eljátszanom, amit rengetegszer láttam már, de még egyszer sem próbáltam el. A film első órájának nagy részében feszült voltam: próbáltam előre gondolkodni, hogy mindig előttem legyen az aktuális párbeszéd következő sora. Amikor tévesztettem, vagy nem a megfelelő pillanatban hajtottam végre valamit, a pontjaim száma csökkent, és figyelmeztetés kezdett villogni a kijelzőmön. Ha zsinórban kétszer hibáztam, „utolsó figyelmeztetés”-felirat jelent meg előttem. Nem tudtam biztosan, hogy mi történik, ha egymás után háromszor is bakizok, de úgy sejtettem, hogy vagy a kapun kívülre kerülök, vagy egyszerűen kipurcan az avatárom. Nem különösebben vágytam rá, hogy megtudjam, melyik lesz a sorsom. Ha egymás után több cselekvést is helyesen hajtottam végre, vagy pontosan mondtam el zsinórban hétsornyi szöveget, a játék egy „Súgó feltöltés”-sel jutalmazott. Amikor legközelebb nem ugrott be, hogy mit kéne mondanom vagy tennem, kiválaszthattam ennek az ikonját, és megjelent a kijelzőmön a megfelelő szöveg vagy cselekvés. Azon jeleneteknél, amelyekben nem szerepelt a karakterem, a szimuláció passzív, harmadik személyű nézőpontra váltott át. Ekkor csak hátradőltem, és nézhettem az eseményeket, mint egy régi játék beépített videója esetében. Ezen jelenetek során pihenhettem egy kicsit, amíg a karakterem újra megjelent a képernyőn. Az egyik

ilyen szünetben megpróbáltam hozzáférni a filmhez a konzol merevlemezén, hogy fusson a kijelzőm kis ablakában, és mankóként használhassam. De a rendszer nem engedélyezte ezt. Sőt amíg a kapun belül tartózkodtam, egyetlen ablakot sem tudtam megnyitni. Amikor megpróbáltam, a következő figyelmeztetést kaptam: TILOS A CSALÁS! HA MÉG EGYSZER MEGPRÓBÁLOD, VÉGE A JÁTÉKNAK! Szerencsére kiderült, hogy nincs szükségem segítségre. Amint összegyűjtöttem mind az öt Súgó feltöltést, megnyugodtam, és elkezdtem tényleg élvezni a játékot. Nem is volt nehéz, elvégre az egyik kedvenc filmemben jártam. Egy idő után rájöttem, hogy bónuszpontokat szerezhetek, ha pontosan a megfelelő hangsúllyal és ragozással artikulálok egy filmbeli szöveget. Ezt akkoriban nem tudtam, de én voltam egy teljesen újfajta számítógépes játék első játékosa. Amikor a GSS megneszelte, hogy Háborús játékok-szimuláció van az Első Kapun belül (erre nem sokat kellett várni), a vállalat gyorsan lecsapott az ötletre, és elkezdte felvásárolni régi filmek és tévésorozatok jogait, hogy ezekből igazán addiktív szimulációkat gyárthassanak, amiket „filmszim”-eknek kereszteltek el. Ezek elképesztő népszerűségre tettek szert. Hatalmas piac alakult ki azon játékok számára, amik lehetővé tették az embereknek, hogy eljátsszák a főszerepet egyik kedvenc filmjükben vagy sorozatukban. Mire elértem a film utolsó jeleneteihez, már kissé rángatóztam a kimerültségtől. Több mint huszonnégy órája voltam ébren, és ezt az időt végig az OASIS-ban töltöttem. De valahogyan sikerült eljutnom a film végére. Az utolsó feladatom az volt, hogy utasítsam a WOPR szuperszámítógépet arra, hogy „mérkőzzön meg magával” a Tic-Tac-Toe-ban. Mivel a WOPR összes meccse döntetlennel ért véget, arra a valószínűtlen eredményre vártam, hogy sikerül megtanítani a mesterséges intelligenciának, hogy a Globális Termonukleáris Háború is egy játék, amelyben „csak akkor nyerhetünk, ha bele se kezdünk”. Ezzel sikerült megakadályozni, hogy a WOPR elindítsa az Egyesült Államok interkontinentális ballisztikus rakétáit a Szovjetunió ellen. Én, a kamasz David Lightman, Seattle kertvárosának számítógépes kockája saját kezűleg megmentettem az emberi civilizációt. A NORAD irányító központjának dolgozói üdvrivalgásban törtek ki, majd várni kezdtem, hogy megjelenjen a film vége főcíme. Ehelyett azonban valami más történt. A körülöttem lévő karakterek mind egy szálig eltűntek, és egyedül maradtam a hatalmas háborús teremben. Ugyanebben a pillanatban az avatárom visszaváltott az eredeti kinézetére. Amikor egy számítógép monitorán észrevettem a tükörképemet, már nem Matthew Broderick arcát láttam, hanem Parzivalét. Körbenéztem a kiürült NORAD irányító központban. Nem értettem, most mit kellene csinálnom. Aztán hirtelen minden képernyő elsötétült, és megjelent rajtuk négy világító sor. Egy újabb rejtvényt kaptam: A kapitány őrzi a Jádekulcsot Egy elhagyatott fehér lakban De a sípot csak az fújhatja Kinél az összes trófea ott van

Egy másodpercig néma döbbenettel bámultam a szavakra. Aztán megráztam magam, hogy kikerüljek a bódulatból, és gyorsan készítettem pár screenshotot a szövegről. Eközben a Rézkapu újra megjelent az egyik közeli falban. Nyitva volt, és rajta keresztül ráláttam Halliday hálószobájára. Ez volt a kijárat a filmből. Megcsináltam. Kipipálhattam az Első Kapu küldetését. Visszanéztem a képernyőkön olvasható rejtvényre. Évekbe tellett megfejtenem a Limericket, és megtalálnom a Rézkulcsot. Első ránézésre úgy tűnt, a Jádekulcsra vonatkozó versszak dekódolása is legalább ennyi időt vesz majd igénybe. Egy szót sem értettem belőle. Bár az is igaz, hogy majd’ összeestem a fáradtságtól, és nem voltam megfelelő állapotban egy újabb rejtvényfejtősdihez. A szememet is alig tudtam nyitva tartani. Átugrottam az Első Kapun, és egy huppanással Halliday szobájának padlóján landoltam. Amikor megfordultam, és visszanéztem a falra, láttam, hogy a kapu eltűnt, és visszakerült a helyére a Háborús játékok plakátja. Ellenőriztem az avatárom statisztikáját, és megtudtam belőle, hogy az Első Kapuhoz tartozó küldetésén több százezer tapasztalati pontot kaptam. Ezzel az avatárom egy csapásra húszas szintű lett. Ezután ránéztem a Toplistára, ami így festett: TOPLISTA 1. Parzival 2. Art3mis 3. JDH 4. JDH 5. JDH 6. JDH 7. JDH 8. JDH 9. JDH 10. JDH

110 000 9 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000

100 000-rel nőtt a pontjaim száma, és az eredményem mellett rézszínű kapuikon világított. A média képviselői (és mindenki más) valószínűleg tegnap este óta folyamatosan szemmel tartották a Toplistát, úgyhogy most az egész világ tudhatta: túljutottam az Első Kapun. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy számoljak a következményekkel. Kizárólag az alvásra tudtam gondolni. Lerohantam a lépcsőn a konyhába. A Hallidayék autóját indító kulcs a hűtő melletti parafa táblán lógott. Lecsaptam rá, és kiszaladtam a házból. Az autó (amelyik nem betontömbökön állt) egy 1982-es Ford Thunderbird volt. A motor a második próbálkozásra beindult. Kitolattam a feljáróról, és a buszpályaudvar felé vettem az irányt. Onnan visszateleportáltam a Luduson lévő iskolám melletti terminálba. Ezután elcaplattam a szekrényemig, és bepakoltam minden újdonsült kincsemet, a

páncélomat és a fegyvereimet, mielőtt kijelentkeztem volna az OASIS-ból. Amikor levettem a vizort, reggel 6 óra 17 perc volt. Megdörzsöltem véreres szememet, és kábán körbenéztem a rejtekhelyemen. Próbáltam feldolgozni az elmúlt nap eseményeit. Hirtelen megéreztem, hogy milyen hideg van a furgonban. Egész éjjel ment az aprócska fűtőberendezés, és mostanra leszívta az elemeket. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy felüljek a szobabiciklire az újratöltésükhöz. Arra sem volt energiám, hogy megtegyem a nagynéném mobilházához vezető utat. De tudtam, hogy hamarosan felkel a nap, így ott maradhattam a rejtekhelyemen anélkül, hogy a halálra fagyás miatt kellett volna aggódnom. Lecsúsztam a székről a padlóra, majd összekucorodtam a hálózsákomban. Miközben lehunytam a szemem, töprengeni kezdtem a Jádekulcsra vonatkozó rejtvényen. De pár másodperccel később már húztam a lóbőrt. És álmodtam. Egy csatamező közepén álltam, ahol több különböző hadsereg sorakozott fel körülöttem. Előttem Hatosok regimentjét láttam, és a többi oldalon kardokkal, puskákkal és varázsfegyverekkel felszerelkezett nyestklánok vettek körül. Végignéztem a testemen. Nem Parzivalé volt, hanem a sajátom, és egy papírból készült páncélt viseltem. A jobb kezemben műanyag játékkardot tartottam, a balban pedig egy méretes üvegtojást. Pont úgy nézett ki, mint az az üvegtojás, ami miatt Tom Cruise karaktere olyan sokat szív a Kockázatos üzletben, de tudtam, hogy az álmom kontextusában a tárgy Halliday Húsvéti Tojását jelképezi. És a világ szeme láttára szorongattam. Az ellenségeimből álló hadseregek egyszerre haragos csatakiáltást hallattak, majd elindultak felém. Vicsorgó fogakkal és vérben forgó szemekkel közelítettek. A Tojásért jöttek, és sehogy sem állíthattam meg őket. Tudtam, hogy álmodom, ezért vártam, hogy felébredek, még mielőtt elérnek. De nem ez történt. Az álom folytatódott, miközben a Tojást elmarták tőlem, és cafatokra szaggattak.

0012

Több mint tizenkét órát aludtam, és a suli környékére se mentem. Miután végre felébredtem, megdörzsöltem a szemem, és egy darabig csendben feküdtem: próbáltam meggyőzni magam arról, hogy az előző nap eseményei tényleg megtörténtek. Olyan volt, mintha álmodtam volna az egészet. Messze túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Végül feltettem a vizort, és bejelentkeztem, hogy kiderítsem az igazságot. Minden egyes híradás közölt egy screenshotot a Toplistáról. Az avatárom neve ott volt a lista tetején. Art3mis változatlanul a második helyet foglalta el, pontjainak száma azonban 109000-re emelkedett. Csak 1000 ponttal maradt le tőlem. És hozzám hasonlóan az ő neve mellett is ott világított egy rézszínű kapuikon. Tehát ő is megcsinálta. Miközben én aludtam, megfejtette a Rézkulcson lévő feliratot. Aztán elment Middletownba, megnyitotta a kaput, és néhány órával utánam ő is végigment a Háborús játékokon. Hirtelenjében nem is voltam már olyan büszke magamra. Végigpörgettem pár híradást, mielőtt megállapodtam volna az egyik legnagyobb hírszolgáltató adásán, ahol azt láttam, hogy két férfi ül a Toplistáról készült screenshot előtt. A bal oldalon lévő középkorú, értelmiségi kinézetű fickó a felirat szerint „Edgar Nash, nyestszakértő” volt, és éppen a mellette ülő bemondónak magyarázott az eredményről. — Először a „Parzival” név jelent meg a listán tegnap este, tízezer ponttal — mondta, miközben a Toplistára mutatott. — Ezután körülbelül két órával bukkant fel „Art3mis” neve, kilencezer ponttal. Véleményem szerint az avatárok a Rézkulcs megszerzéséért kapták ezeket a pontokat. A „Parzival” névre hallgató avatár valószínűsíthetően azért kapott több pontot, mert ő volt az első, — Nash a drámai hatás kedvéért tartott egy kis szünetet. — Aztán, ma reggel, Parzival pontszáma újabb százezerrel emelkedett, és a szám mellett megjelent egy Rézkapu-ikon. Pár órával később ugyanez történt Art3misszel is. Ebből arra következtethetünk, hogy mindketten végigcsinálták a háromból az első kapuhoz tartozó küldetést. — Arra a három híres kapura céloz, amire James Halliday utal az Anorak felhívásafelvételen? — kérdezte a bemondó. — Pontosan. — De, Mr. Nash, hogy lehet az, hogy két avatár öt év után pont ugyanazon az estén, mindössze pár óra különbséggel érte el ugyanazt? — Én csak egy elfogadható választ tudok adni erre. Ez a két személy, Parzival és Art3mis, bizonyára összedolgozik. Valószínűleg mindketten egy úgynevezett „nyestklán” tagjai. Ezek olyan tojásvadászok csoportjai, akik... Megráztam a fejem, és csatornát váltottam. Addig szörföltem a híradások között, amíg találtam egy műsort, amiben egy túlságosan is lelkes riporter műholdkapcsolaton keresztül beszélgetett Ogden Morrow-val. Azzal az Ogden

Morrow-val. —...élőben jelentkezik oregoni otthonából. Köszönjük, hogy ma velünk tart, Mr. Morrow! — Nincs mit — felelt Morrow. Már évek óta nem nyilatkozott a médiának, de úgy tűnt, hogy egy napot sem öregedett. Kusza ősz haja és hosszú szakálla miatt úgy nézett ki, mint Albert Einstein és a Télapó keresztezése. Az összehasonlítás egyébként a személyiségére is remekül passzolt. A láthatóan ideges riporter megköszörülte a torkát. — Kezdetnek, kérem, árulja el, mit gondol az elmúlt huszonnégy óra eseményeiről. Meglepődött a nevek felbukkanása miatt? — „Meglepődtem?” Hogyne, persze. Bár az „izgatott lettem” talán jobb kifejezés lenne. A többi emberhez hasonlóan én is régóta vártam erre a fejleményre. Persze nem lehettem benne biztos, hogy megérem. De örülök, hogy így alakult. Ez az egész szörnyen izgalmas, nem? — Ön szerint a két nyest, Parzival és Art3mis, együtt dolgozik? — Fogalmam sincs. Lehetséges. — Mindenki tudja, hogy a Gregarious Simulation Systems minden OASISfelhasználó adatát bizalmasan őrzi, úgyhogy semmit sem tudunk az említett nyestek valódi személyazonosságáról. Mit gondol, számíthatunk arra, hogy valamelyikük felvállalja a nyilvánosság előtt a valódi személyét? — Ha egy kis esze is van, nem tesz ilyet — mondta Morrow, és megigazította drótkeretes szemüvegét. — Az ő helyükben én mindent megtennék annak érdekében, hogy névtelen maradjak. — Miért mondja ezt? — Mert amint az emberek megtudják, hogy kik is ők, egy perc nyugalmuk sem lesz. Ha valakiről azt hiszik, hogy segíthet a Húsvéti Tojás megtalálásában, akkor annak lőttek. Soha nem fogják békén hagyni. Higgye csak el. Tapasztalatból beszélek. — Igen, azt gondolom. — A riporter megvillantott egy műmosolyt. — A hálózatunk azonban mind Parzivalt, mind Art3mist megkereste e-mailen keresztül, és felajánlottunk egy igen komoly összeget, ha hajlandóak lennének mélyinterjút adni nekünk akár az OASIS-on belül, akár a valóságban. — Biztos vagyok benne, hogy sok ilyen ajánlatot kapnak. De kétlem, hogy belemennek. — Morrow ekkor egyenesen a kamerába nézett, és hirtelen úgy éreztem, hogy közvetlenül hozzám beszél. — Aki van annyira eszes, hogy eljutott oda, ahová ők, az hülye lenne mindent kockára tenni azzal, hogy szóba áll a média keselyűivel. A riporter kényelmetlenül felkuncogott. — Mr. Morrow... azt hiszem, erre semmi szükség nem volt. Morrow vállat vont. — Nem értünk egyet. Ez van. A riporter újra megköszörülte a torkát — Szóval, hogy visszatérjünk a témánkra... Van valamilyen jóslata arra vonatkozólag, hogy az elkövetkezendő hetekben milyen változásokra számíthatunk a Toplistán? — Úgy tippelem, hogy a jelenleg üres nyolc helyet hamar elfoglalják majd.

— Ezt miből gondolja? — Egy ember még tud titkot tartani, de kettő már nem — válaszolt Morrow, és megint egyenesen a kamerába nézett. — Nem tudom. Talán tévedek. De egyvalamiben egészen biztos vagyok. Azok a csaló, elvtelen vállalati bérencek, akiket Hatosok néven ismerünk, minden rendelkezésükre álló mocskos trükköt felhasználnak majd azért, hogy megtalálják a Rézkulcsot és az Első Kaput. — Az Innovative Online Industries alkalmazottaira céloz? — Igen, rájuk. A Hatosokra. Az egyetlen céljuk megtalálni a játékszabályok rendszerében lévő kiskapukat, és szembeszállni Jim végakaratával. Jim semmit sem szeretett volna kevésbé, mint hogy az OASIS az IOI-hez hasonló fasiszta, nemzetközi vállalat karmai közé kerüljön. — Mr. Morrow, ez a csatorna az IOI-é... — Még szép! Gyakorlatilag minden az övék! — kiáltotta Morrow hevesen. — Magát is beleértve, kisfiam! Vonalkódot is tetováltak a seggére, amikor felvették, hogy itt ücsörögjön, és terítse a propagandájukat? A riporter dadogni kezdett, és idegesen újra meg újra a kamera mellé nézett. — Gyorsan! — kiáltotta Morrow. — Vágjanak ki, mielőtt bármi mást mondok! — Ekkor hahotázásban tört ki, és a technikusok már ki is kapcsolták az adásból. A riporternek szüksége volt pár másodpercre ahhoz, hogy összeszedje magát, aztán így folytatta: — Még egyszer köszönjük, hogy ma velünk tartott, Mr. Morrow. Sajnos csak ennyi idő állt rendelkezésünkre a beszélgetéshez. Most vissza is adom a szót Judynak, aki egy csapat elismert Halliday-kutatóval ül egy asztalnál... Elmosolyodtam, becsuktam a híradás ablakát, és az öreg tanácsa járt a fejemben. Mindig is gyanítottam, hogy Morrow többet tud a versenyről, mint amennyit elárul. *** Morrow és Halliday együtt nőtt fel, vállalatot alapítottak, és megváltoztatták a világot. Morrow-nak azonban egészen más élete volt: sokkal szorosabb kapcsolatot ápolt az emberiséggel, és tragédiából is jóval több jutott neki. A kilencvenes évek közepén, amikor a Gregarious Simulation Systems még csak Gregarious Games néven futott, Morrow feleségül vette középiskolai szerelmét, Kira Underwoodot. A nő Londonban született és nevelkedett. (Karen néven anyakönyvezték, de A sötét kristály első megtekintését követően ragaszkodott hozzá, hogy Kirának szólítsák.) Morrow akkor ismerte meg, amikor Kira cserediákként az ő középiskolájában töltötte az első évét. Morrow azt írta róla, hogy „hamisítatlan kockalány volt”: a Monty Python, a képregények, fantasykötetek és számítógépes játékok megszállottja. Volt pár közös órájuk, és Kira szinte azonnal mágnesként vonzotta Morrow-t, aki meghívta a hetente megrendezett Dungeons & Dragons játékpartijára (ahová évekkel korábban Hallidayt is elinvitálta), és legnagyobb meglepetésére a lány igent mondott. „Ő lett a társaságunk egyetlen női tagja”, írta Morrow. „És mindegyikünk, Jimet is beleértve, menthetetlenül belezúgott. Igazából Kira adta neki az „Anorak” becenevet, ami angol szleng a megszállott kockákra. Szerintem Jim azért nevezte el így a D&D-karakterét, hogy imponáljon neki. Vagy talán csak így akarta jelezni felé,

hogy érti a viccet. A másik nem mindig is hihetetlenül idegessé tette Jimet, és tudtommal Kira volt az egyetlen nő, akivel nyugodtan tudott beszélgetni. Persze erre is csak a játékban került sor, amikor Jim mint Anorak társalgott vele, és folyton Leucosiaként, a D&D-karakterének nevén szólította.” Ogden és Kira tehát randizgatni kezdett. Az iskolai év végére, amikor eljött az ideje annak, hogy a lány visszatérjen Londonba, nyíltan szerelmet vallottak egymásnak. A következő iskolai évben napi szintű e-mailezéssel, a Fidonet nevű, internet előtti számítógépes üzenőfal használatával tartották a kapcsolatot. Miután leérettségiztek, Kira visszajön Amerikába, Morrow-hoz költözött, és ő lett a Gregarious Games egyik első alkalmazottja. (Az első két év során ő alkotta egy személyben a teljes művészeti részleget.) Néhány évvel az OASIS elindítását követően jegyezték el egymást Egy évvel később házasodtak össze, és ekkor Kira lemondott a GSS művészeti vezetői posztjáról. (Ekkor a GSS-es részvényeinek köszönhetően már milliárdos volt.) Morrow még öt évig dolgozott a vállalatnál. Aztán 2022 nyarán bejelentette, hogy otthagyja a vállalatot. Akkoriban „személyes okokra” hivatkozott, évekkel később azonban azt írta az önéletrajzában, hogy azért hagyta el a GSS-t, mert „ez már nem a számítógépesjáték-iparról szólt”, és mert úgy érezte, hogy az OASIS valami szörnyűséggé fejlődött. „Az OASIS az emberiség önként vállalt börtöne lett”, írta, „kellemes hely, ahol mindenki elbújhat a problémái elől, miközben az emberi civilizáció, leginkább az odafigyelés hiányának köszönhetően, lassacskán összeomlik.” Egyes pletykák szerint Morrow azért döntött a távozás mellett, mert összeveszett Hallidayjel. De egyikük sem erősítette meg vagy cáfolta ezt a szóbeszédet, és senki sem tudta, hogy miféle perpatvar vetett véget ezeréves barátságuknak. Bizonyos vállalaton belüli források szerint Morrow kilépésekor már évek óta nem beszéltek egymással személyesen. Mindenesetre amikor Morrow kiszállt a GSS-ből, a teljes részesedését Hallidaynek adta el egy meg nem nevezett összegért. Ogden és Kira „visszavonultak” oregoni otthonukba, és megalapították pedagógiai célzatú szoftvereket gyártó nonprofit vállalatukat, a Halcydonia Interactive-ot, ami gyerekeknek szóló, ingyenes és interaktív kalandjátékokat készített. Egész gyerekkoromban ezekkel a játékokkal játszottam, amelyek helyszíne a Halcydoniai Királyság varázslatos világa volt. A rakásokban élő magányos kissrácként Morrow-ék szoftverei jelentették számomra az egyetlen kiutat komor környezetemből. Ráadásul az önbecsülésem fejlesztése mellett segítettek a matekban, és megtanítottak a rejtvényfejtésre is. Bizonyos értelemben Morrow-ék voltak az első tanáraim. A következő évtized során Morrow és Kira békés és boldog életet élt, viszonylagos elszigeteltségben foglalkoztak a munkájukkal és ügyes-bajos dolgaikkal. Szerettek volna gyereket, de a gép nem ezt dobta nekik. Már fontolgatták az örökbefogadást, amikor Kira 2034 telén, egy jeges hegyi úton halálos autóbalesetet szenvedett, alig néhány kilométerre az otthonuktól. Ezután Ogden egyedül vitte tovább a Halcydonia Interactive-ot, leginkább azért, hogy elfoglalja magát, és ne eméssze fel teljesen a gyász. Sikeresen távol tudott maradni a reflektorfénytől, Halliday halála reggelén azonban hirtelen megrohamozták a média képviselői. Mindenki úgy gondolta, hogy Halliday

(egykori) legjobb barátjaként egyedül ő adhat választ a kérdésre, hogy az elhunyt milliárdos miért hagyta maga után örökül sajátos kalandjátékát. Morrow, hogy lekoptassa magáról az érdeklődőket, végül sajtótájékoztatót tartott. Letöltöttem, és sokszor, nagyon sokszor megnéztem az eseményről készült felvételt. Morrow azzal kezdte a sajtótájékoztatót, hogy felolvasott egy rövid bevezetőt, amelyben leszögezte, hogy több mint egy évtizede nem látta Hallidayt, és nem is beszélt vele. — Volt egy összetűzésünk — mondta és erről sem most, sem a jövőben nem vagyok hajlandó beszélni. Legyen elég annyi, hogy több mint tíz éve nem kommunikáltam James Hallidayjel. — Akkor miért hagyta magára a hatalmas játékgyűjteményét? — kérdezte egy újságíró. — Minden más tulajdonát árverésre bocsátotta. Ha már nem voltak barátok, akkor miért maga az egyetlen ember, akire hagyott valamit? — Fogalmam sincs — felelt Morrow egyszerűen. Egy másik riporter megkérdezte Morrow-t, hogy be akar-e szállni a Vadászatba, hiszen mindenkinél jobban ismerte Hallidayt, következésképp neki van a legnagyobb esélye a Húsvéti Tojás megtalálására. Morrow emlékeztette a kérdezőt, hogy Halliday végrendelete kategorikusan kijelentette, hogy azok, akik valaha is dolgoztak a Gregarious Simulation Systemsnek, illetve közeli rokonságban álltak valamelyik beosztottjával, nem vehetnek részt a versenyben. — Volt róla fogalma, hogy Halliday min dolgozott élete utolsó éveiben? — hangzott egy másik kérdés. — Nem. Azt feltételeztem, hogy egy újabb játékot fejleszt. Mindig új játékokon dolgozott. Számára ez olyan szükséglet volt, mint a légzés. Arra viszont soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen... ilyen méretű játékot készít elő. — Mivel ön ismerte legjobban James Hallidayt, tudna valamilyen tanáccsal szolgálni a Húsvéti Tojást kereső millióknak? Mit gondol, hol kellene elkezdeniük a keresést? — Szerintem Jim elég egyértelműen fogalmazott — válaszolt Morrow, majd megérintette a halántékát, pont mint Halliday az Anorak felhívása című kisfilmben. — Jim mindig is azt akarta, hogy a többi ember osztozzon a megszállottságában, hogy őket is azok a dolgok érdekeljék, amikért ő rajong. Szerintem ezzel a játékkal a maga módján pontosan ezt fogja elérni. *** Bezártam a Morrow élettörténetét tartalmazó fájlt, és ránéztem az e-mailjeimre. A rendszer arról tájékoztatott, hogy több mint két millió új, ismeretlen feladójú üzenet várt. Ezek külön mappába kerültek, hogy majd később átnézhessem őket. Csak két új levél várt a beérkezett üzenetek között, amik a névjegyzékemben található személyektől érkeztek. Az egyiket H küldte, a másikat Art3mis. Először H üzenetét nyitottam meg. Vidmailen küldte, így egy ablakban láthattam avatárja arcát. — Megáll az eszem! — kiáltotta. — Ezt nem hiszem el! Már azon a kibaszott Első Kapun is átjutottál, és még mindig nem hívtál fel!? Csörögj már, baszki! De most, amikor ezt megkapod! Átfutott a fejemen az ötlet, hogy várok pár napot a visszahívással, de gyorsan

elvetettem. Szükségem volt rá, hogy beszéljek valakivel a történtekről, és H volt a legjobb barátom. Egyedül benne bízhattam. Az első csengésre felvette, és az avatárja új ablakban jelent meg előttem. — Te állat! — dörrent rám. — Te zseniális, sunyi, alattomos állat! — Szevasz, H — mondtam. Próbáltam lazára venni a figurát. — Mi újság? — Mi újság? Mi újság? Már azon túl, hogy láttam a legjobb cimborám nevét a Toplista tetején? Ezen túl? — Előrehajolt, hogy a szája teljesen betöltse a videoadás ablakát, majd folytatta a kiabálást: — Ezen túl semmi különös! Tényleg semmi extra! Felnevettem. — Bocs, hogy ennyi ideig tartott visszahívni. Kicsit hosszúra nyúlt az este. — Nem mondod, baszki. És hogy lehetsz ilyen nyugodt? Nem fogtad még fel, hogy miről van szó? Ez óriási! Ez állati durva! Legeslegmélyebb tisztelet, öreg! — Újra meg újra lehajtotta előttem a fejét — Nem is érek fel hozzád! — Le lehet állni, oké? Azért nem olyan nagy cucc. Igazából még nem nyertem semmit... — Nem nagy cucc! — kiáltotta H. — Nem. Nagy. Cucc. Te most szopatsz? Legenda lettél, ember! Te vagy az első nyest a történelemben, aki megtalálta a Rézkulcsot! És aki túljutott az Első Kapun! Ettől a pillanattól kezdve istenként tisztelnek! Ez nem jutott el az agyadig, te kretén? — Komolyan mondom, állj le. Már így is teljesen kivagyok ettől az egésztől. — Láttad a híreket? Az egész világ kivan! A nyestfórumokon is teljes az őrület! Mindenki rólad beszél, amigo. — Tudom. Figyelj. Remélem, nem haragszol, amiért nem avattalak be. Nagyon hülyén éreztem magam, hogy nem válaszoltam a hívásaidra, meg nem árultam el, hogy mire készülök... — Ne szórakozz már! — Szemforgatással jelezte, hogy ez nem téma. — Tudod, hogy a te helyedben én is ugyanezt tettem volna. Ez egy ilyen játék. — Itt komolyabb hangnemre váltott. — Az viszont kurvára érdekelne, hogy az az Art3mis csajszi hogyan találta meg a Rézkulcsot és jutott túl a kapun közvetlenül utánad. Mindenki azt hiszi, hogy összejátszotok, de én tudom, hogy ez állatság. Szóval mi történt? Követett, vagy mi? Megráztam a fejem. — Nem. Ő már előttem rátalált a kulcs rejtekhelyére. Azt mondta, múlt hónapban. Csak mostanáig nem tudta megszerezni a kulcsot. — Egy másodpercre csendben maradtam. — Nem igazán mehetek bele a részletekbe anélkül... H feltartotta mindkét kezét. — Semmi gáz, teljesen megértem. Nem akarnám, hogy véletlenül elárulj valami titkot. — Vigyorgott, mint a fakutya, és ettől hófehér fogsora betöltötte a videoadás ablakának felét. — Igaz is, talán érdekelne, hol is vagyok éppen... Babrált egy kicsit a virtuális kamerájával, hogy az arca közelijéről egy totálra váltson, amiből kiderült, hol tartózkodik éppen. A borzalmak sírja bejáratán kívül, a lapos tetejű dombon álldogált. Leesett az állam. — Honnan a francból... — Amikor tegnap este megláttam a neved a hírekben, eszembe jutott, hogy soha nem volt zsozsód arra, hogy messzire utazgass. Sőt igazából semmilyen utazgatásra

nem volt zsozsód. Úgyhogy kitaláltam, hogy valószínűleg egy Ludushoz közeli helyen találtad meg a Rézkulcsot. Vagy talán magán a Luduson. — Szép munka — mondtam, és komolyan is gondoltam. — Nem nagy kaland. Órákon át törtem a borsó méretű fejem, mígnem beugrott, hogy át kéne fésülnöm a Ludus-térképet A borzalmak sírja modulban leírt felszíni jellemzők után. Amint ezt megtettem, összeállt a kép. Így hát itt vagyok. — Gratulálok. — Na ja, onnantól kezdve nem volt nagy kunszt, hogy megmutattad a helyes irányt. — Visszaintett a válla mögött látható sírra. — Több mint egy éve keresem ezt a helyet, és végig itt volt egy sétányira a sulitól! Tisztára gyökérnek érzem magam, amiért nem jöttem rá. — Nem vagy gyökér — mondtam. — Te is megfejtetted a Limericket, máskülönben nem tudtál volna a modulról. Nem igaz? — Szóval, nem zavar, hogy felhasználtam a rád vonatkozó, bennfentes infómat? Megráztam a fejem. — Ugyan. Én is ezt tettem volna. — Mindenesetre jövök eggyel. Erről nem feledkezem meg. A mögötte lévő sír felé biccentettem. — Jártál már benn? — Igen, de vissza kellett jönnöm ide, hogy fel tudjalak hívni. A sír területén le van tiltva a kommunikáció. De persze ezt úgyis tudod. Na mindegy, várom, hogy a szervernél éjfél legyen. A sír most üres, mert a kis barátod, Art3mis ma már kifüstölte. — Nem a barátom. Csak felbukkant, pár perccel azután, hogy megszereztem a kulcsot. — Volt bunyó? — Nem. A sír nem PvP-zóna. — Megnéztem, mennyi az idő. — Úgy látom, el kell még verned pár órát a szerver újraindulásáig. — Ja. Olvasgatom az eredeti D&D-modult, próbálok felkészülni. Nem akarsz adni valamilyen tippet? Elvigyorodtam. — Nem. Nem igazán. — Sejtettem. — H pár másodpercre csendben maradt. — Figyelj, kérdeznem kell valamit. Tudja valaki a sulidból az avatárod nevét? — Nem. Figyeltem rá, hogy titok maradjon. Senki sem ismer ott Parzivalként. Még a tanárok sem. — Helyes. Én is ilyen óvatos voltam. Viszont sajnos több nyest, aki törzsvendég az Alagsorban, tudja, hogy mindketten a Luduson járunk suliba, úgyhogy ők talán össze fogják majd kötni a pontokat. Különösen egyvalaki miatt aggódom... Hirtelen rám tört a pánik. — I-r0k miatt? H bólintott. — Azóta, hogy a neved felkerült a Toplistára, megállás nélkül hívogat, és kérdezget, hogy mit tudok. Eddig adtam a hülyét, és úgy tűnt, hogy beveszi. De ha az én nevem is felkerül a Toplistára, biztos lehetsz benne, hogy elkezd pofázni arról, hogy ismer minket. És ha elkezdi híresztelni, hogy mindketten a Luduson tanulunk... — Francba! — szitkozódtam. — Akkor a szimuláció összes nyestje idejön, hogy megtalálja a Rézkulcsot! — Ja — vágta rá H. — És nem kell sok idő, hogy köztudomású legyen a sír

lelőhelye. Sóhajtottam egyet. — Akkor jobb, ha megszerzed a kulcsot, még mielőtt ez megtörténik. — Igyekezni fogok. — Felemelte A borzalmak sírja modul egy példányát. — Most viszont, ha megbocsátasz, ma századjára is elolvasom ezt a cuccot. — Sok sikert, H. Hívj fel, miután túljutottál a kapun. — Ha túljutok a kapun... — Emiatt ne aggódj — mondtam. — Ha megvagy, jó lenne találkozni az Alagsorban, és dumálni egyet. — Meglesz, amigo. Búcsúzóul intett egyet, és már épp ki akart volna lépni a beszélgetésből, amikor megszólaltam: — Te, H. — Igen? — Talán érdemes lenne egy kicsit felfrissítened Joustos élményeidet. Még éjfél előtt. H egy pillanatig nem vette a lapot, aztán értő mosoly terült el az arcán. — Vettem. Kösz, haver. — Sok szerencsét! Miközben a videoadás ablaka eltűnt, azon kezdtem morfondírozni, hogyan fogjuk végigcsinálni ezt az egészet H-val barátokként. Egyikünk sem akart csapatban dolgozni, úgyhogy innentől kezdve vetélytársaknak számítottunk. Vajon egy nap majd megbánom, hogy az imént segítettem neki egy kicsit? Haragudni fogok majd magamra, amiért akaratlanul is rávezettem a Rézkulcs lelőhelyére? Félrelöktem ezeket a gondolatokat, és inkább megnyitottam Art3mis e-mailjét. Régimódi szöveges üzenet volt. Kedves Parzival! Gratula! Látod? Híres lettél, ahogy megjósoltam. Mondjuk úgy fest, mindketten bekerültünk a rivaldafénybe. Kicsit ijesztő, nem? Kösz a tippet arról, hogy a bal oldalon érdemes játszani. Igazad volt. Valahogy tényleg ezen múlott. De nehogy azt hidd, hogy a tippért szívességgel tartozom, kishaver. :-) Az Első Kapu elég durva volt, nem? Totál nem erre számítottam. Király lett volna, ha Ally Sheedyt is játszhatom, de hát ilyen az élet. Ez az új rejtvény se semmi, hm? Remélem, egyikünknek sem tart öt évig a megfejtése. Na mindegy, csak tudatni akartam veled, hogy megtiszteltetés volt megismerni. Remélem, az útjaink hamarosan újra keresztezik egymást. Üdvözlettel: Art3mis U.i.: Élvezd ki, hogy első vagy, haver. Nem tart sokáig. Többször is elolvastam a levelét, és közben úgy vigyorogtam, mint valami nyomi

kisiskolás, miután levelet kapott a lánytól, akibe belezúgott. Aztán begépeltem a válaszomat: Kedves Art3mis! Én is gratulálok. Tényleg nem vicceltél. A verseny kihozza belőled a legjobbat. Szívesen a bal oldalas tippel kapcsolatban. Naná, hogy tartozol érte szívességgel. ;-) Az új feladvány elég laza. Asszem, már meg is fejtettem. Téged mi késleltet? Számomra is megtiszteltetés volt, hogy megismertelek. Ha egyszer kedved támad együtt lógni valamelyik chatszobában, csak szólj. Az Erő legyen veled: Parzival U.i.: Ez most kihívás akar lenni? Akkor lássuk, mit tudsz, szivi! Miután pár tucatszor átírtam a levelet, megérintettem a küldés ikont. Ezután megnyitottam a jádekulcsos versről készült screenshotot, és szótagról szótagra tanulmányozni kezdtem. De képtelen voltam koncentrálni. Bármennyire is próbáltam összpontosítani, a gondolataim folyton visszatértek Art3mishez.

0013

H másnap kora reggel túljutott az Első Kapun. A neve felkerült a Toplista harmadik helyére, 108 000 ponttal. A Rézkulcs megszerzéséért járó pontszám az ő esetében újabb 1 000-rel csökkent, az Első Kapun belüli küldetés végigjátszásáért viszont változatlanul 100 000 pont járt. Ugyanezen a reggelen visszatértem a suliba. Felmerült bennem, hogy beteget jelentek, de aztán az is megfordult a fejemben, hogy így talán gyanakodni fognak rám. De feleslegesen aggódtam. A Vadászat iránti érdeklődés felfrissülése következtében a tanulók több mint fele és jó néhány tanár meg sem jelent az iskolában. Mivel mindenki Wade3 néven ismerte az avatáromat, senki sem figyelt fel rá. Mialatt feltűnésmentesen bóklászhattam a folyosókon, arra gondoltam, hogy a személyazonosságom eltitkolása igazából jó buli. Úgy éreztem magam, mint Clark Kent vagy Peter Parker. Eszembe jutott, hogy az apám valószínűleg bírta volna a helyzetet. Aznap délután I-r0k e-mailt küldött H-nak és nekem, amiben zsarolni próbált minket. Azt írta, hogy ha nem áruljuk el neki, hogyan találhatja meg a Rézkulcsot és az Első Kaput, akkor kitereget a nyestfórumokon mindent, amit rólunk tud. Miután leráztuk, beváltotta az ígéretét, és mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, elkezdett vakerálni arról, hogy H és én a Luduson tanulunk. Persze sehogy sem tudta bebizonyítani, hogy tényleg ismer minket, ráadásul addigra már több száz nyest vallotta magát személyes jó barátunknak. H és én tehát abban reménykedtünk, hogy I-r0k hadoválására senki sem fog felfigyelni. De sajnos tévedtünk. Legalább két nyest vette a fáradságot, hogy elolvassa a bejegyzéseit, és volt annyi eszük, hogy összekössék a pontokat a Ludus, a Limerick és A borzalmak sírja között. Egy nappal azután, hogy I-r0k fellebbentette a fátylat a barátságunkról, a Daito név bukkant fel a Toplista negyedik helyén. Tizenöt percen belül a Shoto név jelent meg az ötödik helyen. Valami rejtélyes oknál fogva mindketten ugyanazon a napon találtak rá a Rézkulcsra, anélkül, hogy valamelyiküknek meg kellett volna várnia a szerver újraindulását. Pár órával később Daito és Shoto is túljutott az Első Kapun. Korábban senki sem hallott róluk, és a nevük alapján is arra lehetett következtetni, hogy párban vagy egy klánban játszanak. A daito és a shoto a szamurájok által használt rövid és hosszú kardok japán nevei voltak. Ha egy harcos együtt hordta ezeket, akkor a daisho név jelölte a fegyvert, és hamarosan ez lett a nyestpáros közös beceneve. Csak négy nap telt el azóta, hogy a nevem megjelent a Toplista élén, és minden egyes nap egy újabb név bukkant fel az enyém alatt. A titokra fény derült, és úgy tűnt, hogy a Vadászat teljes gőzerővel folyik. Ezen a héten egyik órámra sem tudtam koncentrálni a suliban. Szerencsére már csak két hónap volt hátra az érettségiig, és eddigre elég kreditet gyűjtöttem össze

ahhoz, hogy sikerrel távozzak, akár úgy is, hogy innentől kezdve ellébecolom az egészet. Úgyhogy bambán ültem végig az óráimat, és közben végig a Jádekulcsra vonatkozó feladványon járt az eszem. A kapitány őrzi a Jádekulcsot Egy elhagyatott fehér lakban De a sípot csak az fújhatja Kinél az összes trófea ott van Az angolirodalom-tankönyvem szerint egy négy sorból álló költeményt, amelynek csak a páros sorai rímelnek, szimplán négysorosnak hívnak, úgyhogy ezen a becenéven kezdtem gondolni a versre. Az óráim után minden este kijelentkeztem az OASIS-ból, és teleírtam a Grálnaplóm üres oldalait a négysoros lehetséges értelmezéseivel. Milyen „kapitány”-ról beszélt Anorak? Kenguru kapitányról? Amerika kapitányról? A 25. századi Buck Rogers kapitányról? És hol a fenében volt ez az „elhagyatott fehér lak”? Megőrjített, hogy a rejtvény itt milyen általánosan fogalmaz. Halliday middletowni otthonát aligha lehetett volna elhagyatottnak nevezni. Talán a szülővárosa egy másik házáról beszélt? Ez túl egyszerű lett volna, ráadásul túlságosan is közeli a Rézkulcs lelőhelyéhez. Egy ideig azt hittem, hogy az „elhagyatott fehér lak” A suttyók visszavágnak című filmre utal, ami Halliday egyik kedvence volt. A filmben a címbeli suttyók kibérelnek egy lelakott házat, amit aztán egy tipikus ‘80-as évekbeli montázsban felújítanak. Meglátogattam A suttyók visszavágnak-beli ház rekonstruált változatát a Skolnick bolygón, és több napon át kutakodtam benne, de ez a nyomozás zsákutcának bizonyult. A négysoros utolsó két sora szintén teljes rejtély volt Szó szerinti értelmezésben azt üzenték, hogy ha megvan a ház, gyűjtsünk össze pár „trófeát”, aztán fújjunk meg valamilyen sípot. Vagy ez a sor inkább egy szlenges utalást rejtett magában, amely szerint „be kell fújni valakit”? Se így, se úgy nem láttam értelmét. De nem adtam fel: újra meg újra nekiduráltam magam, és törtem a fejem, mígnem az agyam állaga egy Aquafresh fogkrémére emlékeztetett. *** Azon a pénteken, amikor Daito és Shoto túljutott az Első Kapun, az óráim után üldögéltem egy elszigetelt helyen, egy magányos fának otthont adó, meredek dombon, a sulitól pár kilométerre. Szerettem idejönni olvasni, leckét írni, vagy csak élvezni a környező mezők látványát. Ilyesmit a valóságban nem láttam. A fa alatt ücsörögve böngésztem át a postafiókomat telítő, több millió üzenetet. Egész héten ezzel foglalatoskodtam. A világ minden pontjáról írtak nekem. Gratuláló leveleket. Könyörgő üzeneteket. Halálos fenyegetéseket. Interjúfelkéréseket. Nem egy hosszú, zavaros és fenyegető hangú levelet kaptam olyan nyestektől, akik a Tojás-vadászattól láthatóan flúgosak lettek. Olyan felkérések is érkeztek, amelyekben meghívtak a négy legnagyobb nyestklánba: az

Oviraptorokhoz, a Sors Klánhoz, a Kulcs Mestereihez és a Banzai Csapathoz. Mindegyiknek azt írtam, hogy kösz, de nem, kösz. Amikor belefáradtam a rajongói leveleim olvasgatásába, nekiveselkedtem az „üzleti tárgyú” címkével ellátott üzeneteknek. Kiderült, hogy több filmstúdió és könyvkiadó is megkeresett: mindegyikük meg akarta vásárolni a jogot az élettörténetem feldolgozásához. Mindegyik üzenetet kitöröltem, mert eldöntöttem, hogy soha nem fedem fel a valódi személyazonosságomat a világ előtt. Addig legalábbis semmiképp, amíg meg nem találom a Tojást. Kaptam néhány üzleti ajánlatot is különböző vállalatoktól, amik tetemes mennyiségű pénzt fizettek volna azért, hogy felhasználhassák Parzival nevét és arcát a szolgáltatásaik és termékeik értékesítéséhez. Egy elektronikus cikkek nagykereskedője az avatárommal akarta reklámozni az OASIS-os hardvereit, hogy „Parzival által jóváhagyott” haptikus kesztyűket és vizorokat árulhasson. Felkeresett egy pizzaszállítólánc, egy cipőgyár és egy különböző avatár skineket áruló online bolt. Még egy játékkészítő cég is írt, amelyik parzivalos uzsonnásdobozokat és játékfigurákat akart volna futószalagra küldeni. Mindannyian azt ígérték, hogy OASIS-kreditben fizetnek, amit közvetlenül az avatárom számlájára utalnának át. Képtelen voltam elhinni, hogy ekkora mázlim lehet. Minden egyes megkeresésre válaszoltam. Azt írtam, hogy a következő feltétel mellett elfogadom az ajánlatukat: nem kell felfednem a valódi személyazonosságomat, és csak az avatáromon keresztül üzletelhetünk. Egy órán belül megérkeztek a válaszok, a mellékelt szerződésekkel. Ügyvédre nem tellett, aki átnézte volna ezeket, de annyit még én is összeraktam, hogy mindegyik csak egy évre szólt, úgyhogy az összeset elláttam digitális aláírásommal, majd visszaküldtem a feladónak. Az e-mailemhez csatoltam az avatárom háromdimenziós modelljét, amit a reklámokban használhatnak. Többen azzal kerestek meg, hogy szeretnének egy audioklipet az avatárom hangjával, úgyhogy elküldtem nekik egy rövid anyagot, amiben a hangomat jó mély baritonná torzítottam, hogy olyan legyen, mint a filmelőzeteseket narráló fazonoké. Miután mindenki megkapott mindent, az avatárom újdonsült szponzorai tájékoztattak róla, hogy negyvennyolc órán belül átutalják a fizetségem első részletét az OASIS-számlámra. Tudtam, hogy ettől az összegtől nem leszek gazdag. A legkevésbé sem. De mivel világéletemben csóró voltam, a szememben még ez az összeg is egy vagyonnak számított. Gyorsan számoltam egy kicsit. Az jött ki, hogy ha elég takarékos vagyok, elköltözhetek a rakások területéről, és kibérelhetek valahol egy kisebb, szerény kérót. Legalább egy évig eléldegélhetek így. Már a lehetőség gondolatától izgalomba jöttem. Amióta az eszemet tudtam, arról álmodoztam, hogy otthagyom a rakásokat, most pedig tényleg úgy tűnt, hogy ez megvalósul. Miután lerendeztem az üzletelést, folytattam a leveleim olvasgatását. Amikor a feladó neve szerint rendeztem sorba az e-maileket, láthatóvá vált, hogy több mint ötezer üzenet az IOI-tól érkezett. Pontosabban ugyanazon levél több mint ötezer másolatát küldték el. Mióta az avatárom neve megjelent a Toplistán, újra meg újra elküldték ugyanazt az e-mailt. És ezt azóta is percenként megismételték.

Azért bombázták a Hatosok a postafiókomat, hogy felhívják magukra a figyelmemet. Mindegyik e-mail „maximális prioritás” címkét kapott, és a következő szöveg szerepelt a „tárgy” rubrikában: SÜRGŐS ÜZLETI AJÁNLAT — KÉRJÜK, AZONNAL OLVASSA EL! Abban a másodpercben, hogy kinyitottam az egyiket, elment egy visszaigazoló üzenet az IOI-nek, amiből megtudták, hogy végre olvasom a levelüket. Ezután leálltak a küldözgetéssel. Kedves Parzival! Először is, kérem, engedje meg, hogy gratuláljak az eredményéhez, amit az Innovative Online Industriesnál a legnagyobb elismerés övez. Az IOI nevében egy rendkívül jövedelmező üzleti ajánlatot szeretnék tenni, amelynek pontos részleteit megtárgyalhatnánk egy privát chatlinkes beszélgetés során. Ha kapcsolatba szeretne lépni velem, kérem, használja a mellékelt névjegykártyán lévő elérhetőségeket. Napszaktól függetlenül bármikor állok a rendelkezésére. A nyestközösségben élvezett megítélésünk fényében megérteném, ha habozna a válaszadást illetően. Azonban felhívom szíves figyelmét, hogy amennyiben nem óhajtja elfogadni az ajánlatunkat, akkor megkeresem minden egyes versenytársát. Reméljük, hogy legalább annyival megtisztel minket, hogy elsőként végighallgatja nagylelkű ajánlatunkat. Mi vesztenivalója van? Köszönöm kitüntető figyelmét. Nagyon várom, hogy végre beszélhessünk. Üdvözlettel: Nolan Sorrento ügyvezető Innovative Online Industries A levél tárgyilagos hangneme ellenére teljesen világos volt számomra, hogy valójában fenyegetésről van szó. A Hatosok megpróbáltak beszervezni a soraik közé. Vagy fizetni akartak, hogy eláruljam, hol találják a Rézkulcsot, és hogyan juthatnak túl az Első Kapun. És ha visszautasítom az ajánlatukat, megkeresik Art3mist, aztán H-t, Daitót és Shotót, meg az összes többi nyestet, aki időközben felkerül a Toplistára. Ezek a szánalmas céges pondrók nem állnak le addig, amíg találnak maguknak valakit, aki elég tuskó vagy pénzéhes ahhoz, hogy eladja nekik a keresett információt. Már épp törölni akartam a levél minden egyes példányát, hogy úgy tehessek, mintha soha nem is kaptam volna ilyen üzenetet, amikor meggondoltam magam. Tudni akartam, hogy az IOI egész pontosan mit ajánl. Ráadásul nem passzolhattam le a lehetőséget, hogy megismerjem Nolan Sorrentót, a Hatosok hírhedt vezetőjét. Egy chatlinkes találkozás nem járt veszéllyel, csak arra kellett vigyáznom, hogy mit mondok. Felmerült bennem, hogy átteleportálok az Incipióra, hogy az „interjúm” előtt vásároljak az avatáromnak néhány új skint. Jól jött volna egy drága öltöny. Valami

igazán mutatós szerkó. De aztán észbe kaptam. Semmit sem kellett bizonyítanom ennek a multis szarzsáknak. Elvégre már híres voltam. Simán beugorhatok a chatszobába a hétköznapi skinemben és egy mi-kéne-öreg hozzáállással. Végighallgatom az ajánlatát, aztán megmondom neki, hogy csókolja fényesre a virtuális seggem. Esetleg rögzítem az egészet, és felteszem a YouTube-ra. Úgy készültem fel a találkozóra, hogy beizzítottam egy keresőt, és mindent megtanultam Nolan Sorrentóról, amit csak tudtam. Doktorija volt számítástechnikából. Mielőtt az IOI ügyvezetője lett volna, keresett játéktervezőként dolgozott, felügyelte több külső nézetes RPG készítését, amikkel az OASIS-ban lehetett játszani. Mindegyikkel játszottam, és igazából elég jók voltak. Mielőtt eladta a lelkét, Sorrento programozóként teljesen korrektül tette a dolgát. A napnál is világosabb volt, hogy az IOI miért vette fel a csicskásai vezetőjének. Arra az elképzelésre építettek, hogy. egy játéktervező a legesélyesebb Halliday nagyszabású feladványának a megfejtésére. De Sorrento és a Hatosok már öt éve dolgoztak az ügyön, és még mindig nem tudtak felmutatni semmit. És most, hogy napról napra több nyest neve bukkant fel a Toplistán, az IOI vezetősége feltehetően csúnyán bepipult. Sorrento valószínűleg folyamatosan kapta a lecseszést a feletteseitől. Elgondolkodtam, hogy vajon az ő ötlete volt-e a megkeresésem, vagy utasították erre. Miután a lehető legtöbbet megtudtam Sorrentóról és az IOI-ről, késznek éreztem magam arra, hogy egy asztalhoz üljek az ördöggel. Megnyitottam a Sorrento leveléhez csatolt névjegykártyát, és megérintettem az alján lévő chatlinkes meghívó ikonját.

0014

Miután bejelentkeztem a chatlinkre, az avatárom egy hatalmas fedélzeten jelent meg, ahol az ívek ablak mögött a koromfekete űrben lebegő tucatnyi OASIS-világ káprázatos látványa fogadott. Mintha egy űrállomáson vagy egy kolosszális méretű űrhajón lettem volna. Nem tudtam eldönteni, melyiken. A chatlinkes terek nem úgy működtek, mint a chatszobák, és sokkal többe került a fenntartásuk. Ha valaki megnyitott egy chatlinket, az avatárja halovány másolata megjelent az OASIS egy másik helyszínén. Az avatár ilyenkor valójában nem volt jelen, csak egy enyhén átlátszó jelenésként mutatkozott a többi felhasználó előtt. A környezettel azért így is interakcióba lehetett lépni, bár csak mérsékelten: át lehetett kelni ajtókon, le lehetett ülni, meg ilyenek. A chatlinket elsősorban üzleti célokra használták, amikor egy vállalat értekezletet akart tartani az OASIS egy adott helyszínén, anélkül, hogy rászánta volna a pénzt és időt, hogy odaszállítsa minden részt vevő avatárját. Én most használtam a chatlinket életemben először. Megfordultam, és láttam, hogy az avatárom egy jókora, C alakú fogadópult előtt áll. Fölötte ott lebegett az IOI vállalati logója: úgy hat méter magas, összeérő krómbetűk. Miközben a pult felé közelítettem, megjelent előttem egy lehetetlenül szép szőke recepciós csaj. — Mr. Parzival — üdvözölt finom biccentéssel. — Üdvözlöm az Innovative Online Industriesnál! Egy pillanat türelmét kérem. Mr. Sorrento egy perc múlva itt lesz. Nem pontosan értettem, hogy ez hogyan lehetséges, amikor nem is tájékoztattam a döntésemről. Miközben várakoztam, megpróbáltam aktiválni az avatárom videoadás-rögzítőjét, de az IOI letiltotta a felvételkészítést a chatlinkes térben. Nyilván nem akarták, hogy rögzítsem a küszöbönálló beszélgetésünket. Ennyit a YouTube-os tervemről. Nem egészen egy perc múlva a fedélzeti helyiség túloldalán lévő automata ajtó szétnyílt, és megjelent egy újabb avatár. A fénylő padlón kopogó csizmájával egyenesen felém közelített. Sorrento volt az. Felismertem, mert nem egy hagyományos szőke, kék szemű Hatos avatárként jelent meg. Az arca pont úgy nézett ki, mint a neten talált képeken: szőke haj, barna szempár és karvalyorr. Mindenesetre a hagyományos Hatos egyenruhát viselte: tengerészkék öltönyt arany váll-lapokkal, a mellkasa jobb oldalán pedig ezüstszínű IOI-logó díszelgett, alkalmazotti sorszámával: 655321. — Végre! — mondta sakálként vigyorogva, amikor közel ért hozzám. — A híres Parzival megtisztelt minket a jelenlétével! — Kinyújtotta kesztyűs jobb kezét. — Nolan Sorrento, ügyvezető. Nagyon örülök, hogy megismerhetem. — Igen — mondtam, és megtettem minden tőlem telhetőt, hogy távolságtartónak hangozzak. — Úgyszintén. — Bár csak egy chatlinkes térben voltunk, az avatárom képes lett volna kézrázást imitálni. Ehelyett azonban úgy bámultam Sorrento kinyújtott kezére, mintha egy döglött patkányt ajánlott volna fel. Amikor

egyértelmű lett számára, hogy itt nem lesz kézfogás, leengedte. A mosolya viszont nem veszített az erejéből. Épp ellenkezőleg. — Kérem, kövessen. — Átvezetett a fedélzeten, és keresztül az automatikus ajtón, ami egy hatalmas indítóhelyiségre nyílt. Egyetlen bolygók között közlekedő űrrakéta volt benne, aminek felületében az IOI logója virított Sorrento elkezdett beszállni a járműbe, de én a rámpa lábánál megálltam. — Minek fáradtak azzal, hogy chatlinket nyitottak nekem? — kérdeztem, és magunk köré intettem. — Miért nem egy chatszobában vezeti elő az ajánlatát? — Kérem, nézze el nekem, de mindez része az ajánlatomnak. Ugyanolyan élményt akarunk adni önnek, mintha személyesen látogatna el hozzánk. Na persze, gondoltam. Ha személyesen jöttem volna el hozzátok, az avatáromat már több ezer Hatos venné körül, és kiszolgáltatott helyzetben lennék. Beszálltam az űrrakétába. A rámpa levált a járműről, mi pedig felemelkedtünk a helyiségből. A mindent körbefogó ablakokon keresztül láttam, hogy egy óriási Hatos űrállomást hagyunk el éppen, ami az IOI-1-es bolygó körüli röppályán áll. A planéta irdatlan méretű krómgömbje közvetlenül előttünk lebegett. A bolygó a Fantazma-filmek brutális gömbjeire emlékeztetett. A nyestek úgy hivatkoztak az IOI1-esre, mint „A Hatosok Szülőhazájára”. A vállalat nem sokkal a verseny kezdete után hozta létre, hogy itt folytathassák az IOI különböző online tevékenységeit. Az űrrakétánk, amit feltehetően automata pilóta irányított, gyorsan leereszkedett, és elkezdte fürkészni a bolygó tükröződő felületét leszállóhely reményében. Miközben megtettünk egy teljes kört, csak tátottam a számat. Legjobb tudomásom szerint előttem egyetlen nyest sem vehetett részt ilyen túrán. Az IOI-1-est sarkkörtől sarkkörig fegyverraktárak, bunkerek és hangárok borították. Több repteret is láttam, amiken ragyogó felfegyverzett űrhajók, űrrakéták és bevetésre kész tankok sorakoztak hosszú sorokban. Miközben megszemléltük a Hatosok armadáját, Sorrento egy szót sem szólt. Csak hagyta, hadd emésszem a látványt. A túra befejeztével hirtelen megjelent a látómezőnkben az IOI Hadműveleti Komplexum. Három tükörfelületű toronyból állt: egy kör alakú épület két oldalán két téglalap alakú felhőkarcoló foglalt helyet. Felülről nézve az IOI logót adták ki. Korábban láttam pár screenshotot az IOI-1-es felszínéről, de azok alacsony felbontásúak voltak, és egy magasan lévő röppályájáról, a bolygó lenyűgöző védelmi mezőjén kívülről készültek. A nagyobb klánok már évek óta nyíltan szervezték a Hatosok Hadműveleti Komplexumának kifüstölését, de egyszer sem jutottak el a planéta felszínének közelébe. Az űrrakéta lassított, és lebegett egy kicsit az O alakú torony fölött, aztán spirális mozgással landolt az épület tetején lévő leszállóhelyen. — Ez azért tiszteletre méltó, nem igaz? — kérdezte Sorrento, miközben megnyílt alattunk a rámpa, és ezzel végre megtörte a csendet. — Nem rossz. — Büszke voltam a hangomban lévő nyugalomra. Igazából még mindig zsongott a fejem az imént látottaktól. — Ez a Columbus belvárosában látható IOI-tornyok pontos mása, igaz? — kérdeztem. — Ami csak pár sarokra van az OASIS központi szerverparkjától. — Szorgalmasan utánanézett — bólintott Sorrento. — Igen, a Columbus-

komplexum a vállalatunk főhadiszállása. A csapatom nagy része ebben a központi toronyban dolgozik. Mivel annyira közel vagyunk az OASIS szerverparkjához, a nullára csökken annak a lehetősége, hogy a rendszer akadozni kezdjen. És persze a Columbust nem sújtják azok az áramkimaradások, amiktől a legtöbb amerikai nagyváros szenved. Csak azt fogalmazta meg, amit már amúgy is tudtam. A Gregarious Simulation Systems és központi szerverparkjuk fő helyszíne a Columbus volt. Világszerte akadtak tartalékként fenntartott tükörszervereik, de ezek mind a Columbusszal álltak összeköttetésben. Ezért válhatott a város a szimuláció beindítását követő évtizedekben csúcstechnológiájú Mekkává: az OASIS-felhasználók itt vehették igénybe a szimuláció leggyorsabb és legmegbízhatóbb hozzáférését. A legtöbb nyest, magamat is beleértve, arról álmodozott, hogy egyszer ide költözik. Követtem Sorrentót, miközben kiszálltunk az űrrakétából, és besétáltunk a leszállóhellyel szomszédos liftbe. — Az elmúlt napok során jó kis híresség lett magából — jegyezte meg, miközben a lift ereszkedni kezdett — Ez biztosan nagyon izgalmas lehet. Talán egy kicsit ijesztő is, nem? Mármint az, hogy olyan információk birtokosa lett, amiért milliók ölnének. Már vártam, hogy bedob egy ilyen szöveget, úgyhogy előkészítettem a válaszomat. — Mi lenne, ha kihagynánk a paráztatást, és rátérnénk a lényegre? Csak mondja el az ajánlata részleteit, nem érek rá egész nap. Úgy vigyorgott rám, mintha egy koraérett gyerek lennék. — Ebben biztos vagyok. De kérem, ne ítélje meg elhamarkodottan az ajánlatunkat. Azt hiszem, meg fogom lepni. — Fémes árnyalat festette át a hangját, amikor hozzátette: — Sőt egészen biztos vagyok benne. Igyekeztem leplezni, hogy elfogott a pánik, úgyhogy forgattam egy kicsit a szemem, és azt mondtam: — Nekem nyolc. Amikor elértük a 106. emeletet, a liftajtó egy hanghatás kíséretében széttárult Követtem Sorrentót, elhagytunk egy újabb recepcióst, és elindultunk egy hosszú, éles fénnyel megvilágított folyosón. Mintha valamilyen sci-fiben jártunk volna. Minden makulátlan volt és futurisztikus. Elhaladtunk néhány Hatos mellett, akik Sorrento láttán mind kihúzták magukat és szalutáltak, mintha valamilyen magas rangú katonatiszt haladna el mellettük. Sorrento nem viszonozta az üdvözlést, és semmilyen módon nem utalt rá, hogy észrevette a beosztottjait. Végül bevezetett egy tágas, nyitott helyiségbe. Olyan nagy volt, hogy ránézésre ez foglalta el a 106. emelet nagy részét. Tele volt magas falú, kocka alakú fülkékkel, amikben egy-egy nagyon pöpec immerziós berendezésbe csatlakoztatott ember ült. Több ezren voltak: mindannyian haptikus székekben ültek vagy mindenirányú fúrógépeken futottak, és kivétel nélkül vizorral csatlakoztak az OASIS-hoz. — Üdvözlöm az IOI Tojástani Részlegében — mondta Sorrento látványos büszkeséggel. — Ez a Szarosok központja, mi? — reagáltam, miközben közömbösen körbenéztem. — Felesleges udvariatlankodni. Lehet, hogy a saját jövőbeli csapatát látja. — Saját fülkét is kapnék? — Nem. Irodát kapna, gyönyörű kilátással. — Sorrento elvigyorodott. — Nem

mintha túl sok időt töltene majd azzal, hogy nézegeti. Az egyik új Habashaw Immerziós Berendezésre mutattam. — Jó kis cucc — jegyeztem meg. Az is volt. A legmenőbb a piacon. — Az bizony — értett egyet Sorrento. — Az immerziós berendezéseinken komoly változtatásokat eszközöltünk, és mindegyik összeköttetésben áll a többivel. A rendszereink lehetővé teszik egyszerre több irányító számára, hogy mozgassák bármelyik tojástanszakértő avatárját. Az aktuális küldetés során felmerülő akadályok függvényében átadhatják az irányítást a csapat azon tagjának, amelyik a legjobban tudja kezelni az adott szituációt. — Aha, de ez csalás. — Ugyan már — forgatta a szemét Sorrento. — Ilyesmiről szó sincs. Halliday versenyének nincsenek szabályai. Ez a vén bolond egyik legkínosabb baklövése. — Mielőtt reagálhattam volna, Sorrento folytatta a sétát, továbbvezetett a fülkék labirintusában. — Mindegyik tojástanszakértőnk audiocsatornán keresztül csatlakozik a tanácsadó csoportunkhoz — folytatta. — Ez a csapat Hallidaykutatókból, játékszakértőkből, popkultúra-történészekből és kódfejtőkből áll. Együtt dolgoznak azon, hogy segítsék az avatárjainkat a menet közben felmerülő problémák kezelésében és a rejtvények megfejtésében. — Felém fordult, és rám vigyorgott. — Mint látja, Parzival, semmit sem bízunk a véletlenre. Ezért fogunk nyerni. — Aha — mondtam. Nem is akartam leplezni az ámulatomat. — Pazar munkát végeztek. Bravó. Szóval, miért is jöttünk ide? Ja, beugrott. Lövésük sincs arról, hogy hol a Rézkulcs, és az én segítségemre van szükségük ahhoz, hogy megtalálják. Sorrento összevonta a szemöldökét, majd nevetni kezdett. — Tetszel nekem, kölyök — vigyorgott rám, miközben tegezésre váltott. — Vág az eszed, és tököd is van. Ezt a két adottságot nagyra értékelem. Folytattuk a sétát. Pár perccel később megérkeztünk Sorrento gigantikus irodájába. A helyiség ablakai lehengerlő kilátást nyújtottak a körülöttünk lévő „városra”. A levegő tele volt légiautókkal és űrhajókkal, a bolygó virtuális napja pedig éppen elkezdett ereszkedni. Sorrento leült az íróasztala mögé, és felkínálta a vele szemközti széket. Na, kezdődik, gondoltam, miközben leültem. Csak add a lazát, Wade. — Akkor a lényegre térek. Az IOI szeretne felvenni konzultánsnak, hogy segítsd a Halliday Húsvéti Tojása utáni kutatásunkat. A rendelkezésedre bocsátjuk a vállalat forrásait. Kapsz pénzt, fegyvereket, mágikus tárgyakat, űrhajókat. Amit csak akarsz. — Mi lenne a pozícióm megnevezése? — Fő-tojástanszakértő. Te lennél a teljes részleg rangidőse, egyedül én állnék feletted. Ötezer komolyan képzett, harcra kész avatárról beszélünk, akik mind a te parancsaidat követnék. — Ez elég vagányul hangzik — mondtam. Nagyon igyekeztem lezserül beszélni. — Még szép. De nem végeztem. A szolgálataid fejében hajlandóak vagyunk évi kétmillió dollárt biztosítani, ebből egymilliót előre. És ha megtalálod nekünk a Tojást, huszonötmillió dolláros bónuszt kapsz. Úgy tettem, mint aki az ujjain összeadogatja a számokat. — Hű — mondtam végül, és igyekeztem ámuldozó hangot megütni. — És

otthonról is dolgozhatnék? Sorrento láthatóan képtelen volt eldönteni, hogy viccelek-e, vagy sem. — Nem — válaszolt. — Attól tartok, nem. Át kellene költöznöd ide, Columbusba. De kitűnő állapotú lakhelyet biztosítanánk neked. És persze külön bejáratú irodát. Saját, csúcsminőségű immerziós berendezést... — Egy pillanat — szóltam közbe, és feltartottam a kezem. — Úgy érti, hogy az IOI felhőkarcolójában kellene élnem? A többi Sza... tojástanszakértővel? Sorrento bólintott. — Csak addig, amíg segítesz nekünk megtalálni a Tojást. Visszafojtottam egy öklendezést. — Na és a juttatások? Kapnék egészségbiztosítást? Fogorvosi ellátást? Szemorvosi ellátást? Kulcsokat az igazgatói vécéhez? Minden szart? — Természetesen. — Sorrento kezdett kifogyni a türelméből. — Szóval? Mit mondasz? — Kaphatok pár nap gondolkodási időt? — Attól tartok, nem. Lehet, hogy az egész pár nap alatt véget ér. Most kell választ adnod. Hátradőltem, és bámulni kezdtem a mennyezetet, mintha fontolgatnám az ajánlatot. Sorrento várt, és kémlelt, mint egy sólyom. Már épp mondtam volna, amit előre kitaláltam, amikor felemelte a kezét. — Hallgass végig, mielőtt válaszolsz. Tudom, hogy a legtöbb nyest ragaszkodik ahhoz az abszurd elképzeléshez, hogy az IOI gonosz. Hogy a Hatosok könyörtelen céges szolgák, akiknek nincs becsületük, és nem tisztelik a verseny „szellemét”. És hogy mi mindannyian eladtuk a lelkünket. Igaz? Bólintottam, és épp csak sikerült lenyelnem az alábbi mondatot: — És most finoman fogalmazott. — Nos, ez nevetséges — folytatta Sorrento, és megvillantott egy atyáskodó vigyort, amit sejtésem szerint az éppen futó diplomáciai szoftverje generált. — A Hatosok igazából nem különböznek egy nyestklántól, legfeljebb az alaptőkét tekintve. Ugyanaz a megszállottság vezérel mind annyiunkat. És ugyanaz a célunk. Milyen cél? Üvölteni akartam. Örökre tönkretenni az OASIS-t? Megrontani és beszennyezni az egyetlen dolgot, ami elviselhetővé tette az életünket? Sorrento láthatóan úgy értelmezte a hallgatásomat, hogy folytathatja. — A közvélekedéssel ellentétben az OASIS nem fog olyan drasztikusan megváltozni, amikor az IOI átveszi felette az uralmat. Persze muszáj lesz elkezdenünk havidíjat szedni mindenkitől. És növelnünk kell a szimulációban való hirdetés költségét. De sok fejlesztést is tervezünk. Avatár tartalomszűrést. Szigorúbb tervezői szabályozást. Jobb hellyé változtatjuk az OASIS-t. Nem, gondoltam. Fasiszta, céges vidámparkot csináltok belőle, ahol azon keveseknek, akik még ki tudják fizetni a szolgáltatás díját, minimális szabadsága sem lesz. Tovább nem bírtam hallgatni ennek a gyökérnek az ajánlatát. — Oké — mondtam. — Írjatok fel. Pipáljatok ki. Mittudomén, mit szoktatok ilyenkor mondani. Benne vagyok. Sorrento meglepettnek tűnt. Egyértelműen nem erre a válaszra számított. Szélesen elmosolyodott, és már megint nyújtotta volna a kezét, amikor

megszólaltam. — De van három apró feltételem — intettem. — Először is, ötvenmilliós bónuszt akarok a Tojásért. Nem huszonötöt. Ez vállalható? Egy pillanatig sem habozott. — Igen. Mi lenne a másik kettő feltétel? — Nem akarok második lenni a rangsorban — folytattam. — A maga pozícióját akarom, Sorrento. Felügyelni akarom az egész szarságot. Én akarok lenni a Főfőnök. A numero uno. Ja, elvárom, hogy mindenki el numero unónak szólítson. Ez lehetséges? Sorrento mosolya eltűnt — És mi van még? — Asszem, nem akarnék magával dolgozni. — Rámutattam. — Kiráz magától a hideg, Sorrento. Maga igazából egy pöcs. Ráadásul idióta is, akinek gőze sincs arról, ami körülötte történik. Ha tehát a felettesei hajlandóak kirúgni a francba, és átadni a pozícióját, akkor benne vagyok. Akkor megegyeztünk. Csend. Sorrento arca merev maszkká változott. Talán egyes érzelmeket, mint a düh, kiszűrt az arcfelismerő szoftverével? — Tudna egyeztetni a főnökeivel? Aztán szóljon, hogy mire jutottak. Vagy most is figyelnek minket? Lefogadom, hogy igen. — Integettem a láthatatlan kameráknak. — Szevasztok! Mi a döntés? Hosszú szünet következett, ami alatt Sorrento egyszerűen csak rám meredt. — Természetesen figyelnek minket — mondta végül. — És épp az imént tájékoztattak róla, hogy hajlandóak teljesíteni az összes kérésedet. — Nem hangzott olyan feldúltnak, mint reméltem. — Tényleg? Nem szarozik? Ez király! Mikor kezdhetek? És, ami még ennél is fontosabb, maga mikor lép le? — Azonnal. Mindjárt megírják a szerződésedet, és átküldik az ügyvédednek jóváhagyásra. Aztán elhozlak... elhoznak ide, a Columbusra, hogy aláírd a papírokat, és véglegesíthessük az egyezséget. — Sorrento felállt. — Akkor ezzel mi vé... — Egy pillanat — tartottam fel a kezem. — Az elmúlt pár másodperc során újra végiggondoltam az ajánlatot, és mégiscsak passzolok. Kösz szépen, de inkább egyedül keresem meg a Tojást. — Én is felálltam. — Maga és a többi Szaros fényesre csókolhatja a seggem. Sorrento elmosolyodott. Aztán nevetni kezdett. Hosszú, öblös nevetést hallatott, amit igencsak nyugtalanítónak találtam. — Jó vagy, kölyök, nagyon jó! Már tényleg horogra akadtunk! — Amikor a nevetése elhalt, azt mondta: — Természetesen erre a válaszra számítottam. Engedd meg, hogy előálljak a második ajánlatunkkal. — Van második is? — Visszaültem, és az íróasztalára tettem a lábam. — Na jó, lökje. — Ha elárulod, hogyan kell eljutni az Első Kapuig, ötmillió dollárt utalunk az OASIS-os számládra, azonnal. Ennyi. Csak annyit kérünk tőled, hogy számolj be nekünk részletesen, lépésről lépésre arról, amit eddig végigcsináltál. Mi majd onnan folytatjuk. Aztán te is keresheted tovább a Tojást egymagad. Az átutalás a mi közös titkunk lesz. Senkinek sem szükséges tudnia róla. Be kell valljam, egy pillanatra fontolóra vettem Sorrento ajánlatát. Tudtam: ötmillió dollár egy életre helyrerakna. És még ha segítek is a Hatosoknak átjutni az Első Kapun, nincs rá garancia, hogy átjutnak a másik kettőn. Ami azt illeti, még

abban sem voltam biztos, hogy én átjutok-e rajtuk. — Bízz bennem, fiam — mondta Sorrento. — Addig fogadd el az ajánlatot, amíg teheted. Atyáskodó hangneme továbbra is végtelenül taszított, és ez megerősített a döntésemben. Nem adhattam be a derekamat a Hatosoknak. Ha megteszem, és később valahogy megnyerik a versenyt, én leszek a felelős. Ezzel pedig képtelen lettem volna együtt élni. Csak reménykedni tudtam benne, hogy H, Art3mis és a többi nyest, akit megkeresnek, ugyanígy vélekedik majd. — Passzolok — mondtam, majd lekaptam a lábam az asztaláról, és felálltam. — Kösz a mesedélutánt. Sorrento intett, hogy üljek vissza. — Igazság szerint még mindig nem végeztünk. Van még egy utolsó ajánlatunk a számodra. És a legjobbat tartogattuk a végére. — Tényleg nem fogják az adást? Nem tudnak megvenni. Úgyhogy tipli. Adios. Pá. — Ülj le, Wade. Lefagytam. Tényleg az igazi nevemet használta? — Jól hallottad — ugatta Sorrento. — Tudjuk, ki vagy. Wade Owen Watts. 2024. augusztus 12-én születtél. A szüleid elhunytak. Azt is tudjuk, hol vagy most. A nagynénédnél, egy mobilházparkban, a Portland Avenue 700 cím alatt, Oklahoma Cityben. Hogy egészen pontosak legyünk, az 56-K egységnél. A megfigyelőcsapatunk jelentése szerint mióta tegnap este hazaértél a házatokba, nem hagytad el. Vagyis most is ott tartózkodsz. Közvetlenül mögötte egy ablak nyílt, benne egy videoadással: élő anyagot láthattam az otthonomat jelentő rakásról. Légi felvétel volt, talán egy repülőről vagy műholdról készíthették. Ebből a szögből csak a mobilház két fő kijáratát tarthatták szemmel. Vagyis nem láthatták, ahogy reggelente a mosókonyha ablakán keresztül távozom, vagy ahogy esténként ugyanitt visszamászok. Nem tudták, hogy igazából a rejtekhelyemen tartózkodom. — Bizony-bizony— mondta Sorrento. Visszaváltott a mézesmázos, leereszkedő hangnemre. — Többet kéne eljárnod, Wade. Nem egészséges folyton otthon kuksolni. — Belenagyítottak a képbe párszor, hogy ráközelítsenek a nagynéném mobilházára. A felvétel aztán átváltott hőérzékelő üzemmódba, és láthattam úgy egy tucat ember világító kontúrját. Gyerekek és felnőttek ültek a házban, és szinte mindegyikük mozdulatlan volt. Úgy tűnt, épp az OASIS-on lógtak. A döbbenettől szóhoz sem jutottam. Hogyan találtak meg? Elméletileg senki sem férhetett hozzá az OASIS-felhasználók személyes adataihoz. És a címem nem is szerepelt az OASIS-os felhasználói fiókomban. Amikor létrehoztam az avatáromat, nem kellett megadnom. A rendszer csak a nevemet és a retinamintázatomat kérte. Akkor meg hogyan találtak rá a lakhelyemre? Valószínűleg hozzáfértek az iskolában tárolt adataimhoz. — Az ösztönöd most talán azt diktálja, hogy jelentkezz ki, és menekülj — szólalt meg újra Sorrento. — Én ezt nem javaslom. A házatokat aláaknáztuk nagy mennyiségű robbanószerrel. — Elővett valamit a zsebéből, ami egy távirányítóra emlékeztetett, és feltartotta. — Az ujjam pedig itt van a detonátoron. Ha kijelentkezel ebből a chatlinkből, másodperceken belül meghalsz. Érted, amit mondok, Watts?

Lassan bólintottam, miközben próbáltam feldolgozni a helyzetet. Blöfföl, gondoltam. Biztosan blöfföl. Ha meg nem, akkor látszólag nem tudta, hogy nem a házban vagyok. Valószínűleg mind a két kijáratot megfigyelés alatt tartották, így nem látták, amint aznap kora reggel kimászom a mosoda ablakán. Vagyis nem tudták, hogy igazából úgy fél kilométerre vagyok a háztól, a rejtekhelyemen. Sorrento azt feltételezte, hogy a kijelzőn világító, apró termálkontúrok egyike engem jelöl. Ha tényleg felrobbantják a nagynéném mobilházát, itt, ennyi autóroncs alatt biztonságban leszek. Vagy mégsem? Egyébként meg úgysem ölnének meg annyi embert csak azért, hogy velem végezzenek. — Hogyan...? — Ennyire tellett tőlem. — Hogyan derítettük ki, hogy ki vagy? És hogy hol élsz? — Sorrento elvigyorodott. — Könnyedén. Elbasztad, zsenikém. Amikor beiratkoztál az OASIS Középiskolába, megadtad a valódi neved és címed. Gondolom, azért, hogy postán el tudják küldeni neked a bizonyítványaidat. Igaza volt. Az avatárom neve, a valódi nevem és lakcímem egytől egyig szerepelt a tanulói profilomban. A verseny kezdete előtti évben iratkoztam be. Még azelőtt, hogy nyestté váltam volna. Vagyis még azelőtt, hogy megtanultam volna titkolni valódi személyazonosságomat. — Hogyan derítették ki, hogy online járok iskolába? — Már tudtam a választ, de húznom kellett az időt. — Az elmúlt napokban keringett egy pletyka a nyestfórumokon, ami szerint te és a cimborád, H a Luduson tanultok. Amikor értesültünk erről, kapcsolatba léptünk pár OASIS középiskolai adminisztrátorral, és megkentük őket. Wade, van fogalmad róla, hogy ezek az emberek mennyit keresnek évente? Nagyon keveset. Botrányosan keveset. Az egyikük rendkívül kedvesen átfuttatta az iskolai adatbázison a Parzival nevet. Van ötleted, mit talált? Újabb ablak nyílt a rakást mutató videoadás mellett. Az iskolai adataimat jelenítette meg. A teljes nevemet, a születési időpontomat, a társadalombiztosítási számomat, a lakcímemet. Az iskolai eredményeimet egybegyűjtő dokumentumot. Minden ott volt, egy régi évkönyvbeli fotó társaságában, ami több mint öt éve, vagyis az OASIS-beli iskolába való áthelyezésem előtt készült. — A barátod, H iskolai adataival is rendelkezünk. De neki volt annyi esze, hogy a beiratkozáskor hamis nevet és lakcímet adott meg. Úgyhogy őt egy kicsit nehezebb lesz előkeríteni. Tartott egy kis szünetet, hogy reagálhassak, de csendben maradtam. A pulzusom egyre csak gyorsult, és újra meg újra emlékeztetnem kellett magam rá, hogy lélegezzek. — Ezzel elérkeztünk az utolsó ajánlatomhoz. — Sorrento izgatottan összedörzsölte a tenyerét, akár egy ajándék kinyitására ácsingózó gyerek. — Mondd meg, hogyan juthatunk el az Első Kapuhoz. Azonnal. Különben megölünk. — Blöfföl — hallottam magamat. De nem hittem el, amit mondok. Egy kicsit se. — Nem, Wade, nem blöffölök. Gondolj csak bele. Ismerve a világ jelenlegi állapotát, szerinted kit fog érdekelni, hogy egy fehér söpredékkel teli patkányfészek felrobban Oklahoma Cityben? Azt fogják hinni, hogy valamilyen laboratóriumi

baleset történt. Vagy talán azt, hogy egy helyi terroristasejt valamilyen házi készítésű bombával játszadozott. Akárhogy is, a dolog végkicsengése az lesz, hogy pár százzal kevesebb emberi csótány él, aki elveszi a többiek elől a kajautalványokat és az értékes oxigént. Senkit sem érdekel majd az eset. A hatóságok az ujjukat sem fogják megmozdítani. Tudtam, hogy igaza van. Pár másodpercig próbáltam húzni az időt, hogy kitaláljam, hogyan tovább. — Megölne? — kérdeztem. — Hogy megnyerjen egy számítógépes játékos versenyt? — Ne add a naivot, Wade — ingatta a fejét Sorrento. — Itt több milliárd dollár a tét, a világ egyik legnyereségesebb vállalatának és magának az OASIS-nek az irányítása mellett. Sokkal többről van itt szó, mint holmi számítógépes játékos versenyről. Mindig is többről volt szó. Halliday eleve kész idióta volt, amiért szabad prédává tette a vállalatát. — Sorrento előrébb dőlt. — De még mindig kijöhetsz a buliból győztesen, kölyök. Ha segítesz nekünk, tényleg megkapod az ötmilliót. Tizennyolc évesen nyugdíjba mehetsz, és az életed hátralévő részét királyként töltheted. Vagy pár másodperc múlva meghalhatsz. Te döntesz. De egy kérdést azért tegyél fel magadnak: ha az édesanyád élne, mit akarna, mit csinálj? Ha nem lettem volna annyira berosálva, ettől az utolsó kérdéstől biztosan felmegy bennem a pumpa. — Miért higgyem el, hogy nem ölnek meg, miután megkapták, amit akarnak? — Függetlenül attól, amit gondolsz, senkit sem akarunk megölni, hacsak nem teljesen elkerülhetetlen. Amúgy meg még két kapu van, nem igaz? — Sorrento vállat vont. — Talán azoknál is szükségünk lesz a segítségedre. Bár személy szerint kétlem, a feletteseim másképp gondolkodnak. Mindenesetre nincs túl sok választási lehetőséged. Vagy tévedek? — Halkabbra vette a hangját, mintha valamilyen titkot készülne megosztani velem. — Szóval, a következő fog történni. Lépésről lépésre elmagyarázod, hogyan szerezhetjük meg a Rézkulcsot, és hogyan juthatunk túl az Első Kapun. És itt maradsz a chatlinkben, amíg leellenőrzünk mindent. Ha azelőtt kijelentkezel, hogy én leokéznám, bumm. Világos? Akkor nyisd ki a szád. Felmerült bennem, hogy megadom nekik, amire vágynak. Tényleg felmerült bennem. De végiggondoltam, és egyetlen árva érvet sem tudtam felhozni amellett, hogy életben hagynak, miután segítettem nekik átjutni az Első Kapun. Részükről az egyedüli ésszerű lépés az volt, ha megölnek, és ezzel kiejtenek a játékból. Biztos voltam benne, hogy nem nyomnak a kezembe ötmillió dollárt, hogy aztán elújságolhassam a médiának, hogy az IOI hogyan zsarolt meg. Különösen, ha tényleg volt a házunk alatt egy távirányítású bomba, amit bizonyítékként felhasználhattam volna. Nem. Viszont én is úgy láttam, hogy két lehetőségem van. Vagy blöffölnek, vagy megölnek, függetlenül attól, hogy segítek-e nekik, vagy sem. Összeszedtem a bátorságomat, és meghoztam a döntésemet. — Sorrento — kezdtem, és próbáltam leplezni a hangomban lévő félelmet. — Szeretném, ha maga és a főnökei tisztában lennének valamivel. Soha nem fogják megtalálni Halliday Húsvéti Tojását. Tudja, miért? Mert ő egymaga okosabb volt, mint maguk együttvéve. Nem számít, hogy mennyi pénzük van, vagy hogy kit próbálnak megzsarolni. Veszíteni fognak.

Megérintettem a kijelentkezés ikonját, és az avatárom elkezdett szertefoszlani Sorrento előtt. Nem tűnt meglepettnek. Szomorúan nézett rám, és lassan megrázta a fejét. — Ostoba húzás, kölyök — mondta, még mielőtt a vizorom teljesen elsötétült volna. A rejtekhelyem sötétjében pislogva vártam a robbanást. De egy teljes perc is eltelt, és semmi sem történt. Feltoltam a fejemre a vizort, és lehúztam a kesztyűket. Miközben a szemem hozzászokott a sötétséghez, óvatos megkönnyebbülés sóhaját hallattam. Mégiscsak blöfföltek. Sorrento klasszikus lélektani hadviselést folytatott ellenem. És nem is csinálta rosszul. Miközben egy pohár vizet kortyolgattam, hirtelen eszembe jutott, hogy újra be kéne jelentkeznem, figyelmeztetni H-t és Art3mist. A Hatosok utánam őket fogják felkeresni. Épp csak felhúztam a kesztyűmet, amikor meghallottam a robbanást. A hang után egy tizedmásodperccel megéreztem a lökéshullámot, és a fejemre tett kézzel ösztönösen a padlóra vetettem magam. A távolból hallottam a nyekergő fém hangját, amint több mobilháztorony levált az állványzatáról, és hatalmas dominókként egymásnak dőltek. Még sokáig hallottam ezeket a szörnyű hangokat Aztán minden újra elcsendesült. Végül felülkerekedtem a bénultságomon, és kinyitottam a furgon hátsó ajtaját. Rémálomszerű kábulatban elvergődtem a roncstelep pereméig, ahonnan egy hatalmas füstoszlopot és a rakások túlsó végén lobogó lángokat láttam. A rakás északi szegélye mentén követtem azt a sok-sok embert, akik a robbanás irányába futottak. A nagynéném mobilházát tartalmazó rakás, a mellette lévők társaságában, tüzes és füstölgő rommá omlott össze. Csak egy ide-oda tekeredő és lángoló, masszív fémhalom maradt utána. Tartottam a távolságot, miközben már jókora tömeg gyűlt össze előttem: az emberek annyira közel álltak a lángokhoz, amennyire csak mertek. Senki sem fáradt azzal, hogy túlélők után kutatva bemerészkedjen a romok közé. Nyilvánvaló volt, hogy egyet sem találna. Hirtelen az egyik összeomlott mobilházhoz erősített propánpalackok egyike apró robbanással megsemmisült, mire az emberek gyorsan fedezékbe menekültek. Ezután gyors egymásutánban újabb palackok robbantak. Ezt követően a nézelődők jóval távolabb húzódtak a katasztrófa helyszínétől, és tartották a távolságot. A közeli rakások lakói jól tudták, hogy ha a tűz elterjed, bajban lesznek. Úgyhogy sokan máris elkezdtek harcolni a lángokkal: kerti locsolócsövekkel, vödrökkel, üres műanyag poharakkal és minden igénybe vehető eszközzel szállították a vizet. Nem sok idő kellett hozzá, hogy megfékezzék a lángokat, és teljesen kialudjon a tűz, Mialatt csendben figyeltem az eseményeket, megütötte a fülemet, hogy néhányan valamilyen újabb, metamfetamin-laborban történt balesetről sustorogtak, vagy arról, hogy megint egy idióta próbált otthon bombát összeszerelni. Ahogy Sorrento megjósolta. Ez a gondolat hirtelen kirántott a kábulatomból. Hová tettem az eszem? A Hatosok épp az imént próbáltak megölni. Valószínűleg járt még erre néhány ügynökük, akik biztos, ami biztos alapon a terepet járták miattam. Én meg agyatlan

baromként a nyílt színen álldogáltam. Leszakadtam a tömegről, és visszahúzódtam a rejtekhelyemre. Ügyeltem rá, hogy ne fussak, és folyamatosan magam mögé néztem, hogy tudjak róla, ha valaki követ. Amint visszaértem a furgonba, becsaptam és lezártam az ajtót, majd reszketve a sarokba kucorodtam. Sokáig így maradtam. A sokkhatás végül elmúlt, és kezdtem felfogni az imént történtek realitását. A nagynéném, Alice, és a pasija, Rick halott, a házunk többi lakójával és az alattunk meg mellettünk élőkkel együtt. A drága jó Mrs. Gilmore-ral együtt. Ha otthon lettem volna, nekem is annyi. Elöntött az adrenalin, de nem tudtam, mi legyen a következő lépés: felülkerekedett rajtam a félelem és düh bénító elegye. Eszembe jutott, hogy talán bejelentkezem az OASIS-ba, és értesítem a rendőrséget a történtekről, de aztán végiggondoltam, hogy hogyan reagálnának. Azt hinnék, hogy egy habzó szájú elmebeteg vagyok. A médiától valószínűleg ugyanilyen reakciót kapnék. Kizártnak tűnt, hogy bárki bemondásra elhiggye a sztorimat. Legfeljebb akkor, ha bevallom, hogy én vagyok Parzival. De talán még akkor se. Egy jottányi bizonyítékom sem volt Sorrento meg a Hatosok ellen. Az általuk elhelyezett bombák nyomai ekkorra valószínűleg láthatatlanná olvadtak a robbanás hőjétől. Nyilvánosságra hozni a valódi személyazonosságomat, hogy ezáltal zsarolással és gyilkossággal vádolhassam a világ leghatalmasabb vállalatának vezetőségét — nem tűnt túl sziporkázó húzásnak. Senki sem hitt volna nekem. Én magam is alig hittem el, hogy mi történt. Az IOI tényleg megpróbált megölni. Meg akarták akadályozni, hogy megnyerjek egy számítógépes játékos versenyt. Kész őrület. Jelenleg biztonságban éreztem magam a rejtekhelyemen, de tudtam, hogy nem sokáig maradhatok a rakások területén. Amint a Hatosok rájönnek, hogy még mindig életben vagyok, visszajönnek ide felkutatni. Olajra kellett lépnem Dodgeból. De ezt pénz nélkül nem tehettem meg, és az üzletelésem során szerzett összegekre még várnom kellett egy vagy két napot. Addig meg kellett húznom magam. De mindenképpen beszélni akartam H-val, hogy figyelmeztessem: ő a következő a Hatosok listáján. Plusz baromira örültem volna egy barátságos arcnak.

0015

Bekapcsoltam az OASIS-konzolomat, majd felvettem a vizoromat és a kesztyűmet. Miután bejelentkeztem, az avatárom azon a ludusi dombtetőn üldögélt, ahol a chatszobás beszélgetés előtt múlattam az időt. Amint éles lett a hangsáv is, motorok fülsüketítő dübörgését hallottam. A hang forrása közvetlenül fölöttem volt. Kiléptem a fa alól, és felnéztem. Hatos vadászgépek osztaga repült az égen alakzatban: alacsonyan szálltak dél felé, és a szenzoraik menet közben szkennelték a bolygó felszínét. Már épp vissza akartam bújni a fa alá, hogy ne lehessek célpont, amikor eszembe jutott, hogy a Ludus nem PvP-zóna. A Hatosok itt nem bánthattak. Ezzel együtt sík ideg voltam. Tovább kémleltem az eget, és kiszúrtam még két Hatos vadászgéposztagot a horizont keleti pontjánál. Pár másodperccel később újabb osztagok buktak alá északi és nyugati röppályájukról. Mintha idegenek invázióját láttam volna. Ikon jelent meg a kijelzőmön, ami arról tájékoztatott, hogy új üzenetem érkezett H-tól: Hol a francban vagy? Hívj fel, de MOST! Megérintettem a nevét a névjegyzékben, és első csengésre felvette. Avatárjának arca azonnal megjelent a videoadásom ablakában. Láthatóan nem volt túl jó passzban. — Hallottad a hírt? — kérdezte. — Milyen hírt? — A Hatosok megszállták a Ludust. Több ezren. És percről percre többen lesznek. Átfésülik a bolygót, meg akarják találni a sírt. — Ja, itt vagyok a Luduson. Mindenhol Hatos vadászgépeket látok. H összevonta a szemöldökét. — Ha megtalálom I-r0kot, megölöm. Jó lassan. Aztán, amikor új avatárt csinál, levadászom, és újra kinyírom. Ha az a szarzsák befogta volna a száját, a Hatosoknak eszébe sem jut a Ludusra jönni. — Ja, a fórumos bejegyzései vezették őket ide. Sorrento is megmondta. — Sorrento? Mármint Nolan Sorrento? Elmeséltem H-nak, hogy mi minden történt az elmúlt pár órában. — Felrobbantották a házatokat? — Igazából egy mobilház volt. Egy mobilházparkban. Sokakat megöltek, H. Valószínűleg már beszélnek is a robbanásról a híradókban. — Mély levegőt vettem. — Tiszta ideg vagyok. És kurvára be vagyok szarva. — Nem csodálom. Hála az égnek, hogy nem voltál ott, amikor történt... Bólintottam. — Szinte soha nem otthonról jelentkezem be. Szerencsére a Hatosok ezt nem tudták. — Na és a családod? — A nagynénémnél laktam. Gondolom, halott. Mi... mi soha nem álltunk közel egymáshoz. — Ezzel persze igen finoman fogalmaztam. Alice néni soha egyszer

nem mutatott felém kedvességet. Persze halált ő sem érdemelt. A bűntudat viszont elsősorban Mrs. Gilmore miatt kínzott, szörnyű volt belegondolni, hogy az én tetteim miatt vesztette életét. Ő volt a legaranyosabb ember, akit valaha ismertem. Hirtelen azon kaptam magam, hogy zokogok. Lenémítottam a hangsávot, hogy H ne hallja, aztán egy ideig mélyeket lélegeztem, míg sikerült összeszednem magam. — Ezt nem hiszem el! — háborgott H. — Lelketlen seggfejek! Ezért megfizetnek, Z. Ebben biztos lehetsz. Elintézzük, hogy megfizessenek. Nem láttam, hogy pontosan hogyan is fogjuk ezt kivitelezni, de nem akartam vitatkozni. Tudtam, hogy H csak próbál lelket önteni belém. — Most pontosan hol vagy? — kérdezte. — Szükséged van segítségre? Vagy kell egy hely, ahol elbújhatsz? Adhatok kölcsön valamennyit, ha gondolod. — Nem, megvagyok. De kösz, öreg. Tényleg értékelem az ajánlatot. — De nada, amigo. — Figyelj, a Hatosok neked is küldtek olyan e-mailt, mint nekem? — Igen. Több ezret. De úgy döntöttem, hogy a legjobb döntés ignorálni őket. Fintorogtam egyet. — Bár nekem is lett volna ennyi eszem. — Haver, nem tudhattad, hogy meg akarnak majd ölni! Amúgy meg már megvolt nekik a lakcímed. Ha le is szartad volna a leveleiket, valószínűleg akkor is felrobbantják a bombát. — Figyelj, H... Sorrento azt mondta, hogy az iskolai adataidban kamu cím szerepel, és nem tudják, hol laksz. De lehet, hogy hazudott. Szerintem húzz el otthonról. Keress egy biztonságos helyet. Amilyen gyorsan csak lehet. — Miattam ne aggódj, Z. Mozgásban maradok. Azok a köcsögök nem fognak megtalálni. — Ha te mondod — reagáltam, bár nem egészen értettem, hogy H mitől ennyire magabiztos. — De figyelmeztetnem kell Art3mist is. Meg Daitót és Shotót, ha el tudom érni őket. A Hatosok valószínűleg már teljes gőzzel azon vannak, hogy beazonosítsák őket. — Támadt egy ötletem. Mi lenne, ha meghívnánk mindhármukat ma estére az Alagsorba? Mondjuk éjfél körül. Egy privát chatszobás beszélgetés. Csak mi öten. — Jó ötlet. — Hirtelen egészen fellelkesültem a gondolattól, hogy újra láthatom Art3mist. — Szerinted elfogadják majd a meghívást? — Ja, ha kihangsúlyozzuk nekik, hogy az életük a tét. — H elvigyorodott. — A világ öt legjobb nyestje együtt lesz egy chatszobában. Ki akarná kihagyni ezt? *** Küldtem Art3misnek egy rövid üzenetet, amiben arra kértem, hogy éjfélkor jelentkezzen be H privát chatszobájába. Pár perccel később már válaszolt is: azt ígérte, hogy eljön. Felhívtam a hírrel H-t, ő meg azzal fogadott, hogy sikerült elérnie Daitót és Shotót. Ők is elfogadták a meghívást. Sikerült lefixálnunk a találkozót. Nem akartam egyedül lenni, ezért úgy egy órával a megbeszélt időpont előtt bejelentkeztem az Alagsorba. H már ott volt, ősrégi RCA-tévéjén szörfölt a híradások között. Szó nélkül felállt, és megölelt. Aztán mindketten leültünk, és míg a többiekre vártunk, együtt néztük a tudósításokat.

Mindegyik adás az OASIS-ban rögzített felvételeket tartalmazott, amiken Hatos vadászgépek közelítettek a Ludus felszíne felé. Könnyen ki lehetett találni, hogy mire ez a nagy felhajtás, úgyhogy már a szimuláció összes nyestje megindult a bolygó felé. A Ludus transzportációs termináljai zsúfolásig teltek a beérkező avatárokkal. — Ennyit arról, hogy titokban tartjuk a sír lelőhelyét — ráztam meg a fejem. — Előbb-utóbb ki kellett szivárognia — mondta H, és kikapcsolta a tévét. — Csak nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Mindketten meghallottuk az új érkezőre figyelmeztető hangot, majd Art3mis alakja jelent meg a lépcső tetején. Ugyanazt a szerelést viselte, amit megismerkedésünk éjszakáján. Miközben lesétált a lépcsőn, intett nekem. Viszonoztam a gesztust, majd levezényeltem a bemutatkozást. — H, bemutatom Art3mist. Art3mis, Ő a legjobb barátom, H. — Nagyon örvendek — mondta Art3mis, és kinyújtotta jobb kezét. H megrázta. — Úgyszintén. — Megvillantotta védjegyszerű mosolyát. — Kösz, hogy eljöttél. — Hülyéskedsz? Hogy hagyhattam volna ki? A Tökös Ötös legelső találkozóját!? — Tökös Ötös? — kérdeztem. — Aha — mondta H. — Most így hivatkoznak ránk a nyestfórumokon. Mi vagyunk az első öt játékos a Toplistán. Mi vagyunk a legmenőbbek. — Stimm — bólintottam. — Egyelőre legalábbis. Art3mis erre elmosolyodott, majd elfordult, és körbesétált az Alagsorban. Csak úgy tátotta a száját a ‘80-as évekbeli dekoráció láttán. — H, ez messze a legvagányabb chatszoba, amit valaha láttam. — Köszönöm. — H biccentett egyet. — Ez kedves tőled. Art3mis megállt, hogy végigböngéssze a szerepjáték-kiegészítőkkel teli polcot. — Tökéletesen újrateremtetted Morrow alagsorát. Minden apró részlet a helyén van. Itt akarok élni. — Fix helyed van a vendéglistán. Jelentkezz be és lógj itt, amikor csak kedved van. — Komolyan? — Art3mis láthatóan megörült az ajánlatnak. — Köszönöm! Így lesz. H, nagy vagy! — Na ja — vigyorgott H. — Ez igaz. Látványosan egymásra hangolódtak, ezért kezdtem őrülten féltékeny lenni. Nem akartam, hogy Art3mis kedvelje H-t. Se fordítva. Magamnak akartam Art3mist. Daito és Shoto pár pillanattal később jelentkezett be: egyszerre jelentek meg az alagsori lépcső tetején. Daito volt a magasabb kettejük közül, és ránézésre húsz felé közeledett. Shoto úgy harminc centivel lehetett alacsonyabb, és sokkal fiatalabbnak tűnt. Talán tizenhárom körül járt. Mindketten japánnak tűntek, és feltűnően hasonlítottak egymásra, mintha ugyanazon fiatalemberről öt év különbséggel készült fotókat láttam volna. Mindketten tradicionális szamurájpáncélt viseltek, és mindkettejük egy rövid wakizashit és egy hosszabb katanát szíjazott a hátához. — Üdvözlet — köszönt a magasabb szamuráj. — Daito vagyok. Ő pedig az öcsém, Shoto. Köszönjük a meghívást. Megtiszteltetés, hogy találkozhatunk veletek. Egyszerre hajtottak fejet. H és Art3mis viszonozta a gesztust, és én rögtön

követtem a példájukat. Amikor bemutatkoztunk egymásnak, Daito és Shoto megismételte a bólintást, és mi ezúttal is megismételtük az üdvözlést. — Hát jó — mondta H, amikor végeztünk a köszönéssel. — Akkor csapjunk bele. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian értesültetek a hírekről. A Hatosok ellepték a Ludust. Több ezren vannak. Szisztematikusan végig akarnak menni a bolygó felszínén. Még ha nem is pontosan tudják, hogy mit keresnek, akkor sem tart sokáig, hogy megtalálják a sír bejáratát... — Igazából — vágott közbe Art3mis — már meg is találták. Úgy fél órája. Mindannyian felé fordultunk. — Ezt még nem mondták be a hírekben — mondta Daito. — Biztos vagy benne? Art3mis bólintott. — Sajnos igen. Amikor ma reggel meghallottam a híreket a Hatosokról, elrejtettem pár műholdas kapcsolattal rendelkező kamerát a bejárat melletti fákon, hogy szemmel tartsam a helyet. — Videoadást indított egy ablakban, amit a levegőben nyitott maga előtt, majd gyorsan megfordított, hogy mindannyian láthassuk a tartalmát. Totált mutatott egy lapos tetejű dombról és a körülötte lévő tisztásról. Art3mis elég magasra helyezte a kamerát, és ebből a szögből világosan lehetett látni, hogy a domb tetején lévő fekete sziklák valóban egy emberi koponyát formáznak. Azt is tisztán láttuk, hogy a területet ellepték a Hatosok, és minden másodperccel több lett belőlük. A videoadás legnyugtalanítóbb eleme mindenesetre az egész dombot beborító, hatalmas és átlátszó energiakupola volt. — A rohadt életbe — szólalt meg H. — Ez az, aminek nézem? Art3mis bólintott. — Energiamező. A Hatosok nyitották meg, pár perccel az első képviselőjük érkezése után. Úgyhogy... — Úgyhogy innentől kezdve — vette át a szót Daito — az ideérkező nyestek nem tudnak majd bejutni a sírba. Csak ha valahogyan képesek átmenni a mezőn. — Igazából két energiamezőt nyitottak meg — pontosított Art3mis. — Egy kicsit és egy nagyobbat körülötte. Egymás után engedik le őket, amikor újabb Hatosokat akarnak bejuttatni a sírba. Olyan ez, mint egy légkamra. — Art3mis az ablakra mutatott. — Nézzétek! Most is ezt csinálják. Hatosok osztaga masírozott végig egy a közelben parkoló vadászgép rámpáján. Mindannyian különböző felszerelésekkel teli ládákat vonszoltak maguk után. Amikor közel értek a külső energiamezőhöz, az hirtelen eltűnt, és láthatóvá vált a kisebb mező. Amint az osztag tagjai eljutottak a belső mezőhöz, a külső újra megjelent. Ugyanebben a pillanatban a kisebb eltűnt, így a Hatosok simán besétálhattak a sírba. Hosszú időre csend állt be, miközben mindannyian emésztgettük a látottakat. — Azt hiszem, lehetne rosszabb is a helyzet — szólalt meg végül H. — Ha a sír egy PvP-zónában lenne, ezek a seggfejek már rég idehozták volna a lézerágyúikat meg a robotőrszemeiket, hogy megsemmisítsenek mindenkit, aki megközelíti a helyet. Igaza volt. Mivel a Ludus biztonságos zónának számított, a Hatosok nem támadhattak rá a sírhoz érkező nyestekre. Abban viszont senki és semmi nem akadályozta meg őket, hogy energiamezőket emeljenek, amikkel távol tarthatják az erre járókat. Úgyhogy kihasználták a lehetőséget.

— A Hatosok nyilvánvalóan készülnek egy ideje erre az egészre — mondta Art3mis, és bezárta a videoadás ablakát. — Nem tudnak túl sokáig távol tartani mindenkit — jegyezte meg H. — Miután a klánok felfedezik az energiamezőket, elszabadul a pokol. Több ezer nyest kezdi majd támadni ezeket a buborékokat, és be fognak vetni mindent. Gránátvetőket. Tűzgolyókat. Kazettás bombákat. Atomot. Csúnya lesz. Pusztaságot csinálnak majd abból az erdőből. — Aha, de közben a Hatos avatárok megszerzik a Rézkulcsot, aztán egyesével átmeneteinek az Első Kapun, mint valami szaros felvonuláson. — De ezt hogyan tehetik meg?— kérdezte Shoto, akinek fiatal hangjában csak úgy izzott a düh. A bátyjára nézett. — Ez nem fair. Nem szabályosan játszanak. — Mert nem kötelesek. Az OASIS-ban nincsenek törvények, kisöcsém — magyarázta Daito. — A Hatosok azt csinálnak, amihez kedvük van. Csak akkor hagyják abba, ha valaki leállítja őket. — A Hatosokban nincs becsület — mondta Shoto, és összevonta a szemöldökét. — És még a felét se tudjátok — tette hozzá H. — Ezért hívtunk ide titeket Parzivallal. — Felém fordult. — Z, elmondod nekik, hogy mi történt? Bólintottam, és a többiek felé fordultam. Először meséltem nekik az IOI emailjéről. Mindannyian kaptak ilyen meghívót, de bölcsen ignorálták a levelet. Aztán beavattam őket a chatszobás beszélgetés részleteibe, és nagyon igyekeztem, hogy semmit se hagyjak ki. Végül beszámoltam a Sorrentóval folytatott társalgás fináléjáról, az otthonomat elpusztító bombáról. Mire a történet végére értem, az összes avatár arcán döbbent hitetlenkedés tükröződött. — Jézusom — suttogta Art3mis. — Nem viccelsz? Tényleg megpróbáltak megölni? — Igen. És ha akkor éppen otthon vagyok, sikerül is nekik. Mázlim volt. — Most már ti is tudjátok, hogy a Hatosok meddig képesek elmenni a Tojásért folyó versenyben — szólalt meg H. — Ha megtalálják valamelyikünket, habozás nélkül kicsinálják. Bólintottam. — Szóval, tegyetek óvintézkedéseket a személyazonosságotok védelme érdekében. Ha még nem biztosítottátok be magatokat. Mindannyian bólintottak, majd újabb hosszú csend állt be. — Egy dolgot még mindig nem értek — szólalt meg Art3mis egy perccel később. — Honnan jöttek rá hirtelen, hogy a sírt a Luduson kell keresniük? Valaki súgott nekik? — Egyenként végignézett rajtunk, de a hangjában nem volt vádaskodás. — Biztosan olvasták a Parzival és H kapcsolatára vonatkozó pletykát a nyestfórumokon — válaszolt Shoto. — Mi is ebből tudtuk meg, hogy hol keressük a sírt. Daito felszisszent, majd vállon bökte az öccsét. — Nem megmondtam, hogy tartsd a szád, locsifecsi? — emelte fel a hangját. Shoto összehúzta magát, és befogta. — Milyen pletykát? — kérdezte Art3mis, és rám nézett. — Miről beszélsz? Az elmúlt pár napban nem volt időm fórumozásra. — Több bejegyzés is volt, aminek a szerzője azt állította, hogy Parzival és H a Luduson tanul — mondta Daito, majd H és felém fordult. — Az öcsémmel az elmúlt két évet a sír keresésével töltöttük. Több tucat világot átfésültünk érte. De az soha

nem jutott eszünkbe, hogy a Luduson keressük. Csak akkor, amikor értesültünk róla, hogy itt jártok iskolába. — Soha nem gondoltam volna, hogy titokban kéne tartanom azt, hogy a Luduson tanulok — mondtam. — Ezért nem is titkoltam. — Igen, és ezzel sokat segítettél nekünk — nézett rám H, aztán a többiek felé fordult. — Parzival nekem is akaratlanul árulta el, hogy hol van a sír. Nekem sem jutott eszembe a Luduson keresni, csak amikor a neve felbukkant a Toplistán. Daito megbökte az öccsét, majd mindketten felém fordultak, és fejet hajtottak. — Te találtál rá elsőként a sírra. Hálával tartozunk neked azért, hogy elvezettél minket hozzá. Viszonoztam a főhajtásukat — Kösz, srácok. De igazából Art3mis találta meg először a sírt. Teljesen egyedül. Egy hónappal előttem. — Aha, és rohadt sokra mentem vele — fintorgott Art3mis. — Nem tudtam legyőzni a lichet a Joustban. Már hetek óta gyűrtem, amikor megjelent ez a suhanc, és elsőre kicsinálta. — Art3mis elmagyarázta, hogyan ismerkedtünk meg, és hogyan győzte le a királyt másnap, a szerver éjféli újraindulását követően. — A Joustos tudásomért H-nak kell köszönetet mondanom— mondtam. — Régen ájulásig játszottunk vele itt, az Alagsorban. Csak ezért tudtam legyőzni a királyt elsőre. — Dettó — mondta H, majd kinyújtotta a kezét, és öklöztünk egyet. Daito és Shoto elmosolyodott. — Velünk is ugyanez volt — mondta Daito. — Az öcsémmel már évek óta Joustoztunk egymás ellen, mivel a játék neve szerepelt az Anorak Almanachjában. — Remek — tartotta fel a kezét Art3mis. — De jó nektek! Ti mind előre felkészültetek. Úgy örülök. Bravó! — Teátrális tapsolást produkált, amitől kitört belőlünk a nevetés. — Feloszlathatjuk végre a Kölcsönös Tisztelet Társaságát, és visszatérhetünk az aktuális témánkra? — Persze — mosolygott H. — És mi is volt a témánk? — A Hatosok? — dobta fel Art3mis. — Ja! Tényleg! — H az alsó ajkát harapdálva masszírozta a nyaka hátsó részét, mint mindig, amikor próbálta összeszedni a gondolatait. — Azt mondtad, hogy alig egy órája találták meg a sírt, nem? Akkor bármelyik percben elérhetik a tróntermet, ahol összecsaphatnak a lichcsel. Szerintetek mi történik, ha egyszerre több avatár lép be a temetkezési kamrába? Daitóhoz és Shotóhoz fordultam. — A ti nevetek ugyanazon a napon, csak pár perc különbséggel került fel a Toplistára. Együtt léptetek be a trónterembe, igaz? Daito bólintott. — Igen — mondta. — Két példány jelent meg a királyból az emelvényen. Mindkettőnknek jutott egy. — Nagyszerű — mondta Art3mis. — Akkor nincs akadálya, hogy egyszerre több száz Hatos küzdjön a Rézkulcsért. Vagy akár több ezer. — Így van — bólintott Shoto. — De a kulcs megszerzéséhez mindegyik Hatosnak le kell győznie a lichet, amiről mindannyian tudjuk, hogy nem könnyű. — A Hatosok meghekkelt immerziós berendezéseket használnak — jegyeztem meg. — Sorrento menőzött vele nekem egy sort. Úgy állították be ezeket, hogy

különböző felhasználók is irányíthassák az összes avatárt. Vagyis csinálhatják úgy, hogy a királlyal való küzdelemnél mindig a legjobb Joust-játékosaik veszik át a Hatosok irányítását. Így annyiszor győzik le, ahányszor akarják. — Csaló szemétládák — morgott Art3mis. — A Hatosokban nincs becsület — rázta a fejét Daito. — Nem mondod — forgatta a szemét Art3mis. — Van még rosszabb is — folytattam. — Minden Hatost egy csapat támogat, ami Halliday-kutatókból, játékszakértőkből és kódfejtőkből áll, akik minden egyes kihívásnál és rejtvénynél segítik az avatárokat. Nekik gyerekjáték lesz végigjátszani a Háborús jatékok-szimulációt. Mindig lesz kéznél valaki, aki az avatárok szájába adja a párbeszédek sorait. — Hihetetlen — motyogta H. — Hogyan versenyezhetünk ezekkel? — Sehogyan — mondta Art3mis. — Amint a kezükbe került a Rézkulcs, valószínűleg olyan hamar rátalálnak az Első Kapura, mint mi. Hamar utolérnek majd bennünket. És amint megkapják a Jádekulcsról szóló négysorost, egyből ráállítják az agytrösztjeiket, hogy fejtsék meg. — Ha még előttünk megtalálják a Jádekulcs rejtekhelyét, biztosan elbarikádozzák majd — mondtam. — És akkor mind az öten ugyanabba a csónakba kerülünk, amiben most a többiek vannak. Art3mis bólintott. H idegességében belerúgott a dohányzóasztalba, aztán sóhajtott egy nagyot. — Ez távolról sem fair — mondta. — A Hatosoknak óriási előnyük van mindannyiunkhoz képest. Soha nem fogynak ki a pénzből, a fegyverekből, a járművekből és az avatárokból. Több ezren dolgoznak együtt. — Igen — helyeseltem. — És mindannyian magunkra vagyunk utalva. Mármint titeket kivéve. — Daito és Shoto felé biccentettem. — De értitek, mire gondolok. Létszámban és haderőben is felülmúlnak minket, és ez egy darabig nem fog változni. — Ezzel mire célzol? — kérdezte Daito. Hirtelen nyugtalannak hangzott. — Semmire — válaszoltam. — Csak összegeztem a tényeket. Szerintem legalábbis ezek azok. — Helyes — reagált Daito. — Mert úgy hangzott, mintha arra akarnál utalni, hogy hozzunk létre ötünk között valamiféle szövetséget. H alaposan végigmérte. — És? Ez olyan szörnyű ötlet lenne? — Igen — vágta rá Daito. — Az öcsém és éri egyedül vadászunk. Nem kell a segítségetek. Nem igényeljük. — Na ne mondd, tényleg? — nézett rá H. — Pár perce ismerted el, hogy Parzival segített nektek megtalálni A borzalmak sírját. Daito szeme összeszűkült. — Előbb vagy utóbb magunktól is megtaláltuk volna. — Aha — mondta H. — Alig öt évbe tellett volna. — Ne csináld már, H — léptem közéjük. — Ezzel nem segítesz. H és Daito némán méregette egymást, miközben Shoto bizonytalanul nézett a bátyjára. Art3mis csak tett egy lépést hátra, és figyelte az eseményeket. A kakaskodás mintha valamelyest szórakoztatta volna. — Nem azért jöttünk ide, hogy megsértsenek minket — mondta végül Daito. — Távozunk.

— Egy pillanat, Daito — szólítottam meg. — Várj már egy kicsit. Beszéljük meg a dolgot. Ne váljunk el ellenségekként. Mind egy oldalon állunk. — Nem — mondta Daito. — Ez nem igaz. Ti mind idegenek vagytok a szemünkben. Az alapján, amit tudunk rólatok, akár Hatos kémek is lehettek. Art3mis erre hangosan felnevetett, majd eltakarta a száját. Daito ügyet sem vetett rá. — Ennek semmi értelme — mondta. — Csak egyvalaki találhatja meg a Tojást és nyerheti meg a díjat. Ez a személy pedig vagy én leszek, vagy az öcsém. Ezzel Daito és Shoto hirtelen kijelentkezett. — Na, ez szuperül ment — jegyezte meg Art3mis, miután az avatárok eltűntek. Bólintottam. — Ja, laza volt, H. A jövőben is így ápoljuk a szövetségeinket. — Most miért velem van bajod? — kérdezte H védekezőn. — Daito gigantikus seggfej volt. Amúgy meg senki sem akart vele csapatot szervezni. Én felesküdtem rá, hogy szólóban játszom. Te is. És Art3mis is ugyanilyen magányos farkasnak tűnik. — Ezt aláírom — vigyorgott Art3mis. — Ezzel együtt lehet érvelni amellett, hogy jó ötlet lenne szövetséget kötni a Hatosokkal szemben. — Talán — mondta H. — De gondold csak végig. Ha te találod meg előttünk a Jádekulcsot, leszel olyan nagylelkű, hogy elmondd nekünk, hol van? Art3mis önelégülten elmosolyodott. — Naná, hogy nem. — Én sem — mondta H. — Úgyhogy semmi értelme szövetségről beszélni. Art3mis vállat vont. — Akkor úgy fest, hogy az összejövetelnek vége. Megyek is. — Rám kacsintott. — Ketyeg az óra. Nem igaz, fiúk? — Tikk-takk — mondtam. — Sok sikert, srácok. — Mindkettőnknek intett egyet. — Majd találkozunk. — Szevasz — mondtuk egyszerre. Néztem, ahogy az avatárja lassan eltűnik, majd H felé fordultam, aki vigyorgott. — Mi van? — Bele vagy zúgva, mi? — Mi? Art3misbe? Miről... — Ne tagadd, Z. Egész végig őt sasoltad. — H a mellkasához érintette mindkét kezét, és lebegtette a szempilláit, akár egy némafilmsztár. — Felvettem az egész csetelést. Visszajátsszam neked, hogy lásd, milyen idiótának tűnsz rajta? — Ne legyél pöcsfej. — Teljesen érthető, haver. Állati cuki csaj. — És, jutottál valamire a rejtvénnyel? — kérdeztem, hogy témát váltsak. — A Jádekulcsról szóló négysorossal? — Négysorossal? — Négy sorból álló vers vagy versszak, amely páros rímre épül — idéztem fel a definíciót. — Ez a négysoros. H forgatta egy kicsit a szemét. — Kezdesz sok lenni, öreg. — Most mi van? Ez a hivatalos meghatározása, baromarcú! — Ez csak egy rejtvény, cimbora. Amúgy nem. Még nem jutottam vele semmire. — Én sem. Akkor talán nem kéne itt tépnünk a szánkat. Ideje belecsapni a lecsóba. — Egyetértek. De...

Ekkor a helyiség másik oldalán összeomlott egy asztalon felstószolt képregény halom, és a padlóra csúszott, mintha valaki véletlenül felborította volna. H-val rögtön felugrottunk, és egymásra néztünk. — Ez meg mi a franc volt? — kérdeztem. Hirtelen megrémültem. — Gőzöm sincs. — H odasétált a képregényekhez, és szemügyre vette őket. — Talán valami gáz van a szoftverrel, vagy ilyesmi. — Soha nem láttam még ilyen chatszobás programhibát — mondtam, és végignéztem az üres helyiségen. — Lehet még valaki itt? Egy láthatatlan avatár, aki hallgatózik? H ismét forgatta a szemét. — Ne szórakozz már, Z. Kezdesz túl paranoiás lenni. Ez egy kóddal védett privát chatszoba. Senki sem léphet be az engedélyem nélkül. Te is tudod. — Igen — mondtam, de még nem nyugodtam meg teljesen. — Nyugi. Csak programhiba volt. — A vállamra tette a kezét. — Figyelj. Szólj, ha meggondolod magad a kölcsönnel kapcsolatban. Vagy ha hely kell, ahol pihizhetsz. Oké? — Megleszek. De kösz, amigo. Megint öklöztünk egyet, mint az erejüket aktiváló Csodaikrek. — Később folyt. köv. Sok sikert, Z. — Neked is, H.

0016

Pár órával később a Toplista üres helyei gyors egymásutánban beteltek. Nem avatárok nevével, hanem IOI-beosztottak sorszámával. Mindegyik 5000 ponttal bukkant fel (tehát bebizonyosodott, hogy ez a fix értéke a Rézkulcs megszerzésének), majd néhány óra múlva, amint az adott Hatos átjutott az Első Kapun, a pontszám 100000-rel nőtt. A nap végére a Toplista így nézett ki: TOPLISTA 1. Parzival 2. Art3mis 3. H 4. Daito 5. Shoto 6. IOI-655321 7. IOI-643187 8. IOI-621671 9. IOI-678324 10. IOI-637330

110 000 109 000 108 000 107 000 106 000 105 000 105 000 105 000 105 000 105 000

Az első Hatos számra ráismertem, mert láttam Sorrento egyenruháján. Valószínűleg ragaszkodott hozzá, hogy az ő avatárja szerezze meg elsőként a Rézkulcsot, és jusson át a kapun. Azt persze nehezen hittem, hogy egyedül csinálta meg. Kizártnak tartottam, hogy ennyire jó a Joustban. Vagy hogy fejből tudja a Háborús játékokat. De tudtam, hogy erre nem is volt szüksége. Amikor olyan feladathoz érkezett, amit nem tudott egyedül megoldani, egyszerűen átadhatta az avatárja irányítását az egyik csicskájának. A Háborús játékok interaktív szimulációjánál valószínűleg a meghekkelt immerziós berendezésén keresztül súgták neki a párbeszédek nagy részét. Amint beteltek a fennmaradó helyek, a Toplista hirtelen megnyúlt, és láthatóvá váltak a tizedik utáni helyezések is. Rövidesen már húsz avatár szerepelt a listán. Aztán harminc. Huszonnégy óra leforgása alatt több mint hatvan Hatos avatár jutott át az Első Kapun. Eközben Ludus lett az OASIS legnépszerűbb célállomása. A bolygón elhelyezett transzportációs terminálokból csak úgy özönlöttek a nyestek, akik aztán ellepték a planétát: felfordulást csináltak, és minden campuson megzavarták a tanítást. Az OASIS Középiskolai Vezetőség felfogta, mivel állnak szemben, és gyorsan meghozták a döntést, hogy evakuálják a Ludust, és helyezzék át a bolygó iskoláit egy másik helyszínre. Nem messze az eredetitől, ugyanabban a szektorban létrehozták a Ludus II.-t, a planéta másolatát. Amíg a Ludus eredeti forráskódjáról biztonsági mentés készült az új helyre (ez nem tartalmazta A borzalmak sírja kódját,

amit Halliday titokban adott hozzá valamikor), a tanulók számára iskolaszüneti napot rendeltek el. Másnap a Ludus II.-n folytatódott a tanítás, a Luduson pedig harcolhattak egymással a nyestek és a Hatosok. Gyorsan híre ment, hogy a Hatosok egy félreeső erdő mélyén lévő apró, lapos domb körül állomásoznak. Még aznap este elterjedt a fórumokon, hogy egész pontosan hol található a sír, és screenshotok illusztrálták az energiamezőt, amivel a Hatosok távol tartották az oda érkezőket. A képeken ráadásul tökéletesen kivehető volt a dombtetőt borító sziklák koponyamintázata. Csak órák kellettek hozzá, hogy a nyestfórumokon A borzalmak sírja című D&D-modulról kezdjenek beszélni. Az információ aztán bekerült a híradásokba. A nagyobb nyestklánok azonnal szövetkeztek, hogy együttes erővel támadhassák a Hatosok energiamezőjét. Bevetettek mindent, amit tudtak, hogy megsemmisítsék, vagy valamilyen trükkel átjussanak rajta. A Hatosok felállítottak teleportálászavarókat, amikkel megakadályozták, hogy a nyestek egyszerűen az energiamezőn belülre teleportáljanak. A Hatosok továbbá magas szintű varázslókból álló csapatot helyeztek el a sír körül. Ezek a mágikus képességekkel rendelkező felhasználók olyan varázslatokat vetettek be, amikkel átmenetileg az egész körzetet olyan zónává tették, ahol nem engedélyezett a mágia használata. Így tehát semmilyen trükkel nem lehetett átjutni az energiamezőkön. A klánok elkezdték bombázni a külső energiamezőt rakétákkal, atommal és válogatott káromkodásokkal. Egész éjjel ostromolták, de hiába. A két energiamező másnap reggel is érintetlenül állt. A klánok végső elkeseredésükben úgy döntöttek, hogy bevetik a nehéztüzérséget. Összevonták a forrásaikat, és vásároltak két nagyon drága és nagyon hatásos antianyagbombát az eBayen, amiket aztán egymás után, pár másodperc különbséggel robbantottak fel. Az első bomba leszedte a külső pajzsot, a második pedig befejezte a munkát. Abban a pillanatban, hogy leomlott a belső pajzs is, több ezer nyest (akiket, lévén nem PvP-zónában voltak, a robbantások sértetlenül hagytak) lepte el a sírt, és tömítette el az alatta lévő tömlöc folyosóit. Hamarosan nyestek és Hatosok ezrei zsúfolódtak he a temetkezési kamrába, ahol mindannyian felkészülten várták a királlyal való összecsapást. A lich több példányban is megjelent: mindenki, aki az emelvényre lépett, kapott magának egy ellenfelet. Ha egy avatár három Joust-meccsből kettőt megnyert, megkapta a Rézkulcs egy másolatát Ha veszített, szembe kellett szállnia a királlyal egy halálos kimenetelű küzdelemben. Ez utóbbi csoportba tartozó nyestek kilencvenöt százaléka veszített, és halálát lelte. Néhány nyest azonban sikeres volt, és a Toplista alján, a Tökös Ötös és a több tucat IOI-alkalmazott után, az ő nevük is a világ elé került. Pár napon belül a Toplistán szereplő avatárok száma meghaladta a százat. Most, hogy nyestek ezrei sereglettek a helyszínre, lehetetlenné vált a Hatosok számára újra működésbe hozni az energiamezőjüket. A nyestek folyamatosan támadták őket: lőttek minden látómezejükbe kerülő űrhajóra és felszerelésre. A Hatosok egy idő után nem próbálkoztak tovább az elkerítéssel, de kitartóan küldték az avatárjaikat A borzalmak sírjába, hogy újabb másolatokat szerezzenek a Rézkulcsból. Senki sem tudta őket megállítani.

*** A mobilházunk felrobbantásának másnapján az egyik helyi híradás rövid bejátszást közölt az eseményről. Mutatták, amint önkéntesek egy csoportja átfésüli a romokat emberi maradványokért. De nem lehetett beazonosítani, amit találtak. Viszont az is kiderült, hogy a Hatosok jókora mennyiségű drogfőző felszerelést és kemikáliát helyeztek el a helyszínen, hogy az emberek később azt higgyék, egy metamfetamin-labor robbant fel valamelyik mobilházban. Az elképzelés hibátlanul megvalósult. A zsaruk nem is fárasztották magukat nyomozással. Két nappal a robbanás után a daruk elcipelték az Összezúzott és megégett épületek romjait, és az üresen maradt helyeken nekiláttak új rakások felhúzásának. Mintha mi sem történt volna. Amint megérkezett az első összeg a számlámra, vettem egy egyszeri útra szóló buszjegyet az ohiói Columbusba, ami másnap reggel nyolc órakor indult. Pluszpénzért az első osztályon foglaltam magamnak helyet, és ezzel kényelmesebb ülést és széles sávú internet-hozzáférést vásároltam. A keletre vezető hosszú út nagy részét az OASIS-ban terveztem eltölteni. Miután lefoglaltam az utamat, leltárba vettem a rejtekhelyemen lévő tárgyakat, és berámoltam minden fontosnak ítélt cuccot egy régi hátizsákba. Az iskola által kiadott OASIS-konzolomat, vizoromat és kesztyűmet. Az Anorak Almanachja szamárfüles példányát. A Grálnaplómat. Pár ruhát. A laptopomat. Minden mást hátrahagytam. Amikor besötétedett, kikászálódtam a furgonból, bezártam, és a roncshalomra dobtam a kulcsot. Ezután magamra vettem a hátizsákot, és végleg elsétáltam a rakások területéről. Egyszer sem néztem vissza. A forgalmasabb utcákon közlekedtem, és sikerük elérnem, hogy a buszterminál felé vezető úton egyszer se raboljanak ki. Az épület ajtaján belül kopott kioszk állt, ami egy gyors retinaellenőrzés után kiköpte a jegyemet. A kapu mellett ülve olvasgattam az Almanachomat, mígnem eljött a felszállás ideje. Kétszintes busz volt, páncélzattal, golyóálló ablakokkal és napelempanelekkel fedett tetővel. Igazi guruló erődítmény. Az ablaknál ültem, két sorral a sofőr mögött, aki egy golyóálló plexiüveg kalitkában foglalt helyet A busz felső szintjén hat, állig felfegyverzett őr utazott, hogy megvédjék a járművet és utasait különböző útonállók vagy fosztogatók esetleges támadásától. Erre ugyanis komoly esély mutatkozott, miután kimerészkedtünk a törvényen kívül eső területekre, ahol már nem volt érvényes a nagyvárosok biztonsága. A busz minden egyes ülése foglalt volt. Az utasok nagy része abban a pillanatban feltette a fejére a vizort, hogy leült. Én egy ideig még vártam ezzel. Végignéztem, amint a szülővárosom kikerül a látómezőmből, miközben áthajtunk a metropolist körülölelő szélturbinák tengerén. A busz elektronikus motorja óránként maximum hatvan kilométeres sebességre volt képes. A silány állapotú autópályarendszer és a számtalan megálló miatt (a busznak pihenőt kellett tartania az útba eső töltőállomásokon) napokig tartott elérni a célállomást. A rám szakadó idő nagy részét az OASIS-ban töltöttem, ahol új életem

előkészítésén dolgoztam. Az első teendőm egy új személyazonosság létrehozása volt. Most, hogy pénzhez jutottam, ez már nem jelentett annyira nehéz feladatot. Ha az ember tudta, hol kutasson, kinél kérdezősködjön, és nem okozott neki lelki törést a törvényszegés, szinte bármilyen információt megvásárolhatott az OASIS-ban. Számtalan elkeseredett és korrupt ember dolgozott a kormánynak (és az összes nagyobb vállalatnak), akik gyakran kereskedtek információkkal az OASIS feketepiacán. Mivel világhírű nyestként egészen új státuszra tettem szert, az alvilág teljes területén nyitott ajtók fogadtak. Így lehetőségem nyílt hozzáférni a L33T HAX0RZ WAREZHAUS nevű rendkívül exkluzív, illegális információk értékesítésével foglalkozó weboldalhoz. Továbbá sokkolóan alacsony összegért hozzáférést vásárolhattam az ALA-hoz (Amerikai Lakosok Adatbázisa). Ezek segítségével bejelentkezhettem, és megnyithattam a már létező profilomat, amit az iskolába való beiratkozáskor hoztak létre. Letöröltem az ujjlenyomatomat és a retinamintázatomat, és a helyükre egy elhunyt személyét (az apámét) mentettem el. Ezután létrehoztam egy teljesen új személyazonossági profilt, ahová átmásoltam a saját ujjlenyomatomat és retinamintázatomat. A huszonkét éves Bryce Lynch lettem, és elláttam magam egy új társadalombiztosítási azonosítóval. Beállítottam, hogy makulátlan múltú, hitelképes polgár legyek, plusz BA-s diplomát adtam magamnak számítástechnikából. Ha vissza akartam térni a régi énemhez, mindössze annyit kellett tennem, hogy törlöm a Lynch-identitást, és visszamásolom az ujjlenyomatomat és retinamintázatomat az eredeti profilomba. Amint elkészültem új személyazonosságommal, nekiláttam a titkosított columbusi hirdetések átböngészésének, hogy keressek magamnak egy élhető lakhelyet. Találtam egy viszonylag olcsó szobát egy régi felhőkarcoló-szállodában, azon kor egyik relikviájában, amikor az emberek még fizikailag utaztak üzleti ügyben vagy a pihenés kedvéért. A hotel összes szobáját átalakították egyszobás, konyhával és saját fürdőszobával felszerelt lakhellyé, és mindegyiket úgy tervezték meg, hogy megfeleljen egy teljes munkaidőben vadászó nyest igen sajátos igényeinek. Minden stimmelt. Alacsony lakbér, megbízható biztonsági rendszer és stabil hozzáférés annyi elektromossághoz, amennyire csak tellett. A legfontosabb pedig, hogy közvetlen száloptikás csatlakozást biztosítottak a központi OASISszerverhez, ami csak pár kilométer távolságra helyezkedett el. Közismerten ez volt a létező leggyorsabb és legbiztonságosabb internet-hozzáférés, és mivel nem az IOI vagy valamelyik leányvállalata üzemeltette, nem kellett aggódnom, hogy szemmel tartják az internetkapcsolatomat, vagy megpróbálják beazonosítani a tartózkodási helyemet. Tudtam, hogy ezen a helyen biztonságban leszek. Egy chatszobában beszéltem az ingatlanügynökömmel, aki körbevezetett az új pecóm virtuális modelljében. A hely tökéletesnek tűnt. Az új nevemen béreltem ki, és előre kifizettem hat hónapot, így az ingatlanos nem kérdezősködött. *** Néha, az éjszaka kései óráiban, miközben a busz lassan és halkan haladt előre a szebb napokat látott autópályán, levettem a vizoromat, és kinéztem az ablakon.

Soha korábban nem jártam Oklahoma Cityn kívül, és nagyon érdekelt, hogyan is néz ki az ország többi része. Az ablakomból azonban csak a koromsötét külvilágra láttam rá, és minden egyes omladozó, túlzsúfolt város pont úgy nézett ki, mint az előző. Végül, amikor úgy éreztem, hogy már hónapok óta vánszorgunk az autópályán, felbukkant a horizonton Columbus sziluettje, ami Smaragdvárosként ragyogott a sárga köves út végén. Napnyugta környékén érkeztünk meg, és már ekkor több fény égett a városban, mint amennyit korábban egyszerre láttam. Azt olvastam, hogy a város különböző pontjain óriási napelemeket helyeztek el, a külvárosban pedig két heliosztátot. Egész nap itták és elraktározták a napsugarakat, majd esténként ezzel táplálták a lakosságot. Miközben beálltunk a columbusi buszpályaudvarra, hirtelen megszakadt az OASIS-kapcsolatom. Miután leemeltem a fejemről a vizort, és a többi utas társaságában leszálltam a buszról, alaposan fejbe kólintott a helyzetemre vonatkozó felismerés. Eddig sikeresen távol tartottam magamtól a gondolatot, de ezen a ponton be kellett látnom, hogy szökevény vagyok, aki mostantól egy felvett név álcája alatt él. Nagy hatalmú embereket haragítottam magamra. Sokan akartak holtan látni. Mialatt leléptem a buszról, úgy éreztem, hogy irdatlan súly nehezedik a mellkasomra. Alig tudtam lélegezni. Talán pánikrohamom volt. Kényszerítettem magam, hogy mélyeket lélegezzek, és megpróbáltam lehiggadni. Mindösssze el kellett jutnom az új lakásomba, be kellett lőnöm a berendezésemet, hogy újra bejelentkezhessek az OASIS-ba. Tudtam, hogy ezután minden rendben lesz. Visszakerülök az ismerős környezetembe. Újra biztonságban leszek. Leintettem egy autotaxit, és az érintőképernyőn betápláltam az új címemet. A taxi számítógépének szintetikus hangja tájékoztatott róla, hogy az aktuális forgalmi körülmények között hozzávetőlegesen harminckét percig fog tartani az út Az utazás alatt az ablakon keresztül bámultam a sötét városi utcákat. Még mindig feszültnek éreztem magam. Folyton a taxi óráját néztem, hogy tudjam, mennyit kell még mennünk. Végül megálltunk az új otthonom előtt: az épület egy palaszürke monolit volt a Scioto partján, a Twin Rivers gettó peremén. Észrevettem az épület homlokzatán egy elszíntelenedett körvonalat, ahol régen, még a szálloda aranykorában, a Hilton-logó díszelgett. Leperkáltam a fuvardíjat, és kimásztam a taxiból. Ezután még egyszer körbenéztem, mélyet lélegeztem a friss levegőből, majd a hátizsákommal felszerelkezve áthaladtam a haliba vezető bejárati ajtón. Amikor beléptem a biztonsági ellenőrzéshez fenntartott ketrecbe, a számítógép leolvasta az ujjlenyomatomat és retinamintázatomat, aztán megjelent a képernyőn az új nevem. Ezután zöld fény gyúlt, a ketrec ajtaja szétnyílt, és továbbmehettem a liftek felé. A 4211-es lakást béreltem ki a negyvenkettedik emeleten. A kívülre szerelt biztonsági zár újabb retinaellenőrzést hajtott végre, ami után az ajtó szétnyílt, és felkapcsolódtak a benti fények. A kocka alakú szobában nem volt bútor, és csak egyetlen ablakkal szerelték fel. Beléptem, becsuktam magam mögött az ajtót, majd be is zártam. Ezután egy néma ígérettel esküt tettem magamnak arról, hogy addig nem hagyom el a lakást, amíg nem teljesítem a küldetésemet. Hogy a Tojás

megtalálásáig teljesen magam mögött hagyom a valóságot.

MÁSODIK SZINT „Nem vagyok oda a valóságért, de még mindig ez a legjobb hely arra, hogy egyek egy jót.” [Groucho Marx]

0017

Art3mis: Ott vagy? Parzival: Igen! Helló! El se hiszem, hogy végre reagáltál a meghívásomra. Art3mis: Csak azért, mert meg akartalak kérni, hogy fejezd be. Nem jó ötlet elkezdeni a csetelést. Parzival: Miért nem? Azt hittem, barátok vagyunk. Art3mis: Rendes srácnak tűnsz. De ellenfelek vagyunk. Rivális nyestek. Esküdt ellenségek. Érted a szitut. Parzival: Nem feltétlenül kell a Vadászattal kapcsolatos dolgokról beszélnünk... Art3mis: Mindennek köze van a Vadászathoz. Parzival: Ne már. Legalább próbáljuk meg. Kezdjük újra. Szia, Art3mis! Mi újság? Art3mis: Jól vagyok, köszi. És te? Parzival: Kitűnően. Figyelj, miért használjuk ezt a kőkorszaki, csak szöveges felületet? Nyithatnék magunknak egy virtuális szobát. Art3mis: Én ezt jobban szeretem. Parzival: Miért? Art3mis: Talán rémlik, hogy élőben hajlamos vagyok elkalandozni. Amikor be kell gépelnem mindent, amit mondani szeretnék, kevéssé vagyok szófosó. Parzival: Szerintem nem szófosó vagy, hanem elbűvölő. Art3mis: Te most tényleg az „elbűvölő” szót használtad? Parzival: Ott van előtted, amit begépeltem, nem? Art3mis: Ez nagyon édes. De csak süketelsz. Parzival: Teljesen és visszavonhatatlanul komoly vagyok. Art3mis: Na és, milyen az élet a Toplista tetején, nagymenő? Utálod már a hírnevet? Parzival: Nem érzem, hogy híres lennék. Art3mis: Hülyéskedsz? Az egész világ őrülten kíváncsi rád. Rocksztár vagy, haver! Parzival: Te pont olyan híres vagy, mint én. És ha olyan nagy rocksztár vagyok, hogy lehet az, hogy a média még mindig mosdatlan kockaként ábrázol, aki soha nem megy el otthonról? Art3mis: Ezek szerint láttad a rólunk szóló Saturday Night Live-os videót, mi? Parzival: Aha. Miért abból indultak ki, hogy egy antiszociális gyökér vagyok? Art3mis: Nem vagy antiszociális? Parzival: Nem! Na jó, fehet. De a higiéniámat senki sem kritizálhatja. Art3mis: Örülj neki, hogy legalább a nemedet eltalálták. Rólam mindenki azt hiszi, hogy a való életben férfi vagyok.

Parzival: Mert a legtöbb nyest hímnemű, és képtelenek elfogadni a tényt, hogy egy nő túljárt az eszükön, és megverte őket. Art3mis: Tudom. Ősemberek. Parzival: Akkor azt mondod, hogy tényleg nő vagy? A valóságban? Art3mis: Erre már magad is rájöhettél volna, Clouseau felügyelő. Parzival: Rá is jöttem. Art3mis: Biztos? Parzival: Igen. Miután kielemeztem az elérhető adatokat, arra a következtetésre jutottam, hogy csak nőnemű lehetsz. Art3mis: Miért csak az lehetek? Parzival: Mert nem akarom, hogy kiderüljön, hogy belezúgtam egy Chuck nevű, 150 kilós csávóba, aki az anyja lakásának alagsorában él Detroit külvárosában. Art3mis: Belém zúgtál? Parzival: Erre már magad is rájöhettél volna, Clouseau felügyelő. Art3mis: Mi van, ha egy Charlene nevű, 150 kilós csaj vagyok, aki az anyja lakásának alagsorában él Detroit külvárosában? Akkor is belém leszel zúgva? Parzival: Nem tudom. Az anyád lakásának alagsorában élsz? Art3mis: Nem. Parzival: Aha. Akkor valószínűleg igen. Art3mis: Ühüm, akkor most higgyem el, hogy te azok közé a mitikus fickók közé tartozol, akiket csak egy nő személyisége érdekel, a csomagolás egy kicsit sem? Parzival: Miért feltételezed, hogy férfi vagyok? Art3mis: Ne szórakozz már. Nyilvánvaló. Folyamatosan fiúvibrálás jön belőled. Parzival: Fiúvibrálás? Ezt hogy érted? Férfiasak a mondatszerkezeteim, vagy mi? Art3mis: Ne válts témát. Ott tartottunk, hogy belém zúgtál. Parzival: Már azelőtt, hogy találkoztunk. Azóta, hogy olvastam a blogodat. és láttam a saját szemszögedből rögzített videofelvételeket. Évek óta követlek a virtuális térben. Art3mis: De igazából semmit sem tudsz rólam. Arról, hogy valójában ki vagyok. Parzival: Ez az OASIS. Itt kizárólag a személyiségünkkel vagyunk jelen. Art3mis: Azért ez így nem igaz. Az online személyiségünket teljesen megszűri az avatárunk, ami lehetővé teszi, hogy befolyásoljuk, hogyan nézünk ki és hallatszunk mások számára. Az OASIS megengedi, hogy azok legyünk, akik lenni szeretnénk. Ezért van az, hogy mindenki rá van kattanva. Parzival: Szóval a valóságban egyáltalán nem olyan vagy, mint az a lány, akivel találkoztam a sírban? Art3mis: Az csak egy oldalam. Amit feléd akartam mutatni. Parzival: Hát, nekem bejött. És biztos vagyok benne, hogy a többi is tetszene. Art3mis: Most ezt mondod. De tudom, hogyan működnek ezek a dolgok. Előbb vagy utóbb követelni fogod, hogy láss rólam egy fényképet.

Parzival: Nem vagyok az a követelőzős fajta. Amúgy meg fix, hogy én nem mutatok fényképet magamról. Art3mis: Miért nem? Annyira rusnya vagy? Parzival: Micsoda képmutatás! Art3mis: Szóval? Válaszolj a kérdésre. Csúnya vagy? Parzival: Bizonyára igen. Art3mis: Miért? Parzival: Fajunk nőstény egyedei mindig is visszataszítónak találtak. Art3mis: Én nem talállak annak. Parzival: Naná hogy nem. Mert egy Chuck nevű, túlsúlyos csávó vagy, aki szeret fiatal fiúkkal csevegni chatszobákban. Art3mis: Tehát fiatal vagy? Parzival: Az attól függ. Art3mis: Mitől? Parzival: Egy olyan ötvenhárom éveshez képest, mint te vagy, Chuck, igen. Anyád fizettet veled lakbért, vagy ingyen lóghatsz nála? Art3mis: Te tényleg így képzelsz el? Parzival: Ha így képzelnélek el, már rég nem csetelnék veled. Art3mis: Akkor mégis milyennek képzelsz el? Parzival: Asszem, olyannak, mint az avatárod. Persze a páncél, a fegyverek meg a ragyogó kard nélkül. Art3mis: Most ugye hülyülsz? Ez az első szabálya a netes románcoknak, cimbora. Soha senki nem úgy néz ki, mint az avatárja. Parzival: Akkor lesz netes románcunk? Art3mis: Kizárt, haver. Bocs. Parzival: Miért? Art3mis: Nincs időm romantikázásra, Dr. Jones. A szabadidőm nagy részét felemészti a cyberpornó-függőségem. A maradékot pedig elveszi a Jádekulcs keresése. Igazából most is ezt kéne csinálnom. Parzival: Aha. Nekem is. De veled beszélgetni sokkal jobb. Art3mis: Hát neked? Parzival: Mi van velem? Art3mis: Neked lenne időd egy netes románcra? Parzival: Ha rólad lenne szó... Art3mis: Túlzásba viszed. Parzival: Pedig még bele se lendültem. Art3mis: Dolgozol? Vagy középsuliba jársz? Parzival: Középsuli. Jövő héten érettségizek. Art3mis: Ilyesmit nem lenne szabad elárulnod! Lehetnék Hatos kém, aki a

személyes infóidra utazik. Parzival: A Hatosok már letapogattak, emlékszel? Felrobbantották a házamat. Na jó, egy mobilházat. De akkor is felrobbantották. Art3mis: Tudom. Ezen még mindig nem tettem túl magam. Csak halvány sejtésem van arról, hogy mit érzel. Parzival: A bosszú a legjobb hidegen tálalva. Art3mis: Bon appetit. Mit csinálsz, amikor nem vadászol? Parzival: Addig nem válaszolok a kérdéseidre, amíg el nem árulsz egy-két dolgot. Art3mis: Korrekt. Quid pro quo, Dr. Lecter. Akkor majd felváltva kérdezünk. Kezdd. Parzival: Dolgozol vagy suliba jársz? Art3mis: Főiskolára. Parzival: Mit tanulsz? Art3mis: Én jövök. Mit csinálsz, amikor nem vadászol? Parzival: Semmit. A Vadászatnak élek. Igazából most is ezt csinálom. Nálam mindig több dolog fut egyszerre, hogy a franc enné meg. Art3mis: Dettó. Parzival: Tényleg? Akkor fél szemmel nézem a Toplistát Biztos, ami biztos. Art3mis: Nézd is, nagymenő. Parzival: Mit tanulsz a főiskolán? Art3mis: Vers- és prózaírást. Parzival: Így már értem. Fantasztikus író vagy. Art3mis: Kösz a bókot. Mennyi idős vagy? Parzival: Múlt hónapban lettem tizennyolc. Te? Art3mis: Nem gondolod, hogy egy kicsit túl személyesre vettük a társalgást? Parzival: Egy kicsit se. Art3mis: 19. Parzival: Hű. Egy idősebb nő. Laza. Art3mis: Már ha nő vagyok... Parzival: Nő vagy? Art3mis: Nem te jössz. Parzival: Jó. Art3mis: Mennyire ismered H-t? Parzival: Öt éve a legjobb barátom. Na, osszad. Nő vagy? Értsd: nőnemű ember vagy, aki soha nem esett át nemváltó műtéten? Art3mis: Ez elég konkrét kérdés. Parzival: Akkor válaszolj rá. Art3mis: Nőnemű ember vagyok, és mindig is az voltam. Találkoztál már H-val élőben?

Parzival: Nem. Vannak testvéreid? Art3mis: Nincsenek. Neked? Parzival: Nekem se. Vannak szüleid? Art3mis: Meghaltak. A Náthában. A nagyszüleim neveltek. Neked vannak szüleid? Parzival: Nincsenek. Ők is meghaltak. Art3mis: Ez azért elég szar, nem? Szülők nélkül élni. Parzival: Aha. De sokan még rosszabb helyzetben vannak. Art3mis: Én is mindig ezt mondom magamnak. Szóval... H-val párban dolgoztok? Parzival: Na, kezdődik... Art3mis: Szóval? Igen? Parzival: Nem. Ő is ugyanezt kérdezte veled kapcsolatban. Mert pár órával utánam jutottál túl az Első Kapun. Art3mis: Igaz is, miért adtál tippet? Arról, hogy váltsak oldalt a Joustban? Parzival: Kedvem támadt segíteni. Art3mis: Ezt a hibát többször ne kövesd el. Mert én fogok nyerni. Ezt ugye tudod? Parzival: Ja, ja. Meglátjuk. Art3mis: Kicsit lemaradtál a kérdezésben, okoska. Kábé öt kérdéssel. Parzival: Oké. Milyen színű a hajad? A valóságban. Art3mis: Barna. Parzival: A szemed? Art3mis: Kék. Parzival: Mint az avatárod, mi? Az arcod és a tested is olyan? Art3mis: Ha bemondásra elhiszed... Parzival: Oké. Mi a kedvenc filmed? A legkedvencebb? Art3mis: Ez változó. Most épp a Hegylakó. Parzival: Remek ízlése van, naccsád. Art3mis: Tudom. Kicsit odavagyok a gonosz, kopasz rosszfiúkért. Kurgan durván szexi. Parzival: Most azonnal leborotválom a fejem. És veszek pár bőrcuccot. Art3mis: Küldj fényképeket. Figyelj, Rómeó, pár percen belül lépnem kell. Feltehetsz még egy kérdést. Aztán muszáj aludnom. Parzival: Mikor csetelhetünk megint? Art3mis: Miután valamelyikünk megtalálja a Tojást. Parzival: Ez évekbe is telhet. Art3mis: Akkor évek múlva. Parzival: Legalább e-maileket írhatok neked? Art3mis: Nem túl jó ötlet. Parzival: Nem akadályozhatod meg. Art3mis: Igazából de. Kiszűrhetem a leveleidet. Parzival: Ezt nem tennéd meg. Vagy igen?

Art3mis: Csak ha kényszerítesz rá. Parzival: Durva. Feleslegesen durva. Art3mis: Jó éjt, Parzival. Parzival: Minden jót, Art3mis. Szép álmokat. chatlog vége. 2045.02.27. — 02:51:38 *** Elkezdtem e-maileket küldözgetni neki. Eleinte visszafogtam magam, és csak heti egyet írtam. Nagy meglepetésemre mindig válaszolt. Általában csak egy mondattal, amiben jelezte, hogy túl elfoglalt egy rendes válaszhoz. De nem adtam fel, és a válaszai egy idő után egyre hosszabbak lettek. Elkezdtünk normálisan levelezni. Eleinte csak hetente párszor. Később, amikor a leveleink hosszabbak és személyesebbek lettek, legalább naponta egyszer írtunk egymásnak. Néha többször is. Amikor csak levél érkezett tőle a postafiókomba, minden mást félreraktam. Nemsokára már naponta legalább egyszer privát chatszobákban beszélgettünk. Játszottunk klasszikus társasjátékokat, néztünk filmeket, hallgattunk zenét. Órákon át dumáltunk. Hosszú és csapongó beszélgetéseket folytattunk mindenféléről. Teljesen elkábított, amikor időt tölthettem vele. Mintha drog lett volna, amiből sosem elég. Úgy éreztem, tökéletes az összhang. Ugyanazok a dolgok érdekeltek minket. Ugyanaz volt a célunk. Minden poénomat értette. Megnevettetett. Elgondolkodtatott. Neki köszönhetően máshogy láttam a világot. Soha korábban nem volt más emberi lénnyel ilyen bensőséges kapcsolatom. Még H-val sem. Már nem érdekelt, hogy elvileg vetélytársak vagyunk, és úgy tűnt, hogy őt sem. Elkezdtük megosztani egymással a kutatásunk eredményeit. Mindig elmondtuk egymásnak, hogy éppen milyen filmet nézünk, és milyen könyvet olvasunk. Még különböző elméleteket is megvitattunk, és összevetettük az Almanach bizonyos szakaszaira vonatkozó értelmezéseinket. Nem tudtam óvatos lenni a közelében. Egy halk hang a fejemben folyton arról beszélt, hogy valószínűleg minden egyes szavával vakvágányra akar terelni, és biztosan palira vesz. De nem hittem neki. Bíztam Art3misben, bár ezer okom lett volna rá, hogy ne tegyek így. Június elején fejeztem be a középiskolát. Nem mentem el a diplomaosztómra. Azóta nem jártam be az órákra, hogy leléptem a rakások területéről. Úgy tudtam, a Hatosok halottnak hisznek, és nem akartam elveszteni a lépéselőnyömet azzal, hogy az utolsó pár héten láthatóvá teszem magam a suliban. Mivel már bőven elég kreditet gyűjtöttem össze ahhoz, hogy átvegyem a diplomámat, nem volt gáz, hogy lógtam. Az iskolám e-mailben elküldte a diplomám másolatát. Az igazit postán adták fel a régi lakcímemre, ami már nem létezett, úgyhogy fogalmam sincs, mi lett vele. A középiskola elvégzése után elterveztem, hogy minden percemet a Vadászatnak szentelem. Pedig igazából csak Art3misszel akartam együtt lenni. ***

Amikor nem a virtuális kvázibarátnőmmel lógtam, a rendelkezésemre álló időben az avatárom tuningolásán dolgoztam. A nyestek ezt a tevékenységet úgy hívták, hogy „kapaszkodás a kilencvenkilences szint felé”, mert ez volt a legmagasabb szint, amit egy avatár elérhetett. Art3mis és H nemrég jutott el ide, és kötelességemnek éreztem, hogy utolérjem őket. Igazából nem is tartott sokáig. Időm annyi volt, mint a tenger, ráadásul a pénz és minden eszköz a rendelkezésemre állt az OASIS felfedezéséhez. Úgyhogy nekiálltam végigcsinálni minden utamba eső küldetést, és néha öt vagy hat szintet is léptem egy nap. Egyszerre tartoztam a Harcos és a Mágus kasztba. Miközben egyre feljebb törtem, finomítottam az avatárom harci és varázslóképességeit, plusz begyűjtöttem bivalyerős fegyverek, mágikus tárgyak és járművek széles választékát. Art3mis és én néha összeálltunk pár küldetés erejéig. Ellátogattunk a Goondocks nevű bolygóra, és kevesebb mint egy nap alatt végeztünk a teljes Kincsvadászokküldetéssel. Arty a filmbeli Martha Plimpton karakterét, Stefet játszotta, én pedig Mikey, Sean Astin figurájának bőrébe bújtam. Azt kell mondjam, túl jó móka volt. Persze nem minden szabadidőmet töltöttem bohóckodással. Próbáltam gyűrni az ipart. Esküszöm. Legalább naponta egyszer megnyitottam a négysorost, és igyekeztem megfejteni a jelentését. A kapitány őrzi a Jádekulcsot Egy elhagyatott fehér lakban De a sípot csak az fújhatja Kinél az összes trófea ott van Egy ideig azt hittem, hogy a harmadik sorban lévő „síp” egy késő hatvanas évekbeli japán tévésorozatra, a The Space Giantsre utal, amit a hetvenes és nyolcvanas évek során szinkronizáltak angolra, és újrasugároztak az Egyesült Államokban. A Japánban Maguma Taishinek nevezett The Space Giants átalakulásra képes robotok családjáról szólt, akik egy vulkánban laktak, és egy Rodak nevű, gonosz idegennel álltak harcban. Halliday többször is hivatkozott a sorozatra az Anorak Almanachjában, és gyerekkori kedvencei egyikeként emlegette. A sorozat egyik főszereplője egy Miko nevű fiú volt, aki egy speciális síppal hívta magához a robotokat, ha segítségre volt szüksége. Egyhuzamban végignéztem a The Space Giants mind az ötvenkét hipergagyi epizódját, miközben kukoricás chipset zabáltam, és jegyzeteltem. De még a maratoni sorozatnézés után sem kerültem közelebb a négysoros jelentésének megfejtéséhez. Újabb zsákutcába tévedtem. Levontam a következtetést: Halliday bizonyára egy másik sípra utalt. Aztán, egy szombat délelőtt, végre kisebbfajta áttörést könyvelhettem el. Klasszikus, nyolcvanas évekbeli reklámok válogatását néztem, és tartottam egy kis szünetet, mert felmerült bennem a kérdés, hogy a gabonapehely-gyártók vajon miért nem szoktak már apró játékokat rakni a termékük dobozába. Ez véleményem szerint tragédiának számított. Újabb jele volt annak, hogy az emberi civilizáció hanyatlik. Még mindig ezen morfondíroztam, amikor elkezdődött egy régi Cap’N Crunch-reklám, és ekkor fedeztem fel a kapcsolatot az első és a harmadik sor között. A kapitány őrzi a Jádekulcsot... csakis akkor fújhatsz bele...

Halliday egy híres, hetvenes évekbeli hekkerre, John Draperre utalt, akit a legtöbben Crunch Kapitányként ismertek. Draper volt az egyik első telefonbetyár, aki azzal vált ismertté, hogy rájött: a Cap’N Crunch gabonapehely dobozában talált, ajándéknak szánt műanyag sípokkal ingyenes távolsági hívásokat lehet bonyolítani, mert olyan 2600 Hz-es frekvencián szólaltak meg, aminek hatására a telefonhálózat ingyenessé tette ezt a hívásfajtát. A kapitány őrzi a Jádekulcsot Biztosan ez volt a megoldás. „A kapitány” nem más volt, mint Crunch Kapitány, „a síp” pedig a telefonbetyárok atyjának híres műanyag játéka. Halliday talán egy ilyen műanyag játéksípnak álcázta a Jádekulcsot, és egy Cap’N Crunch gabonapelyhes dobozba rejtette? De akkor hol volt maga a doboz? Egy elhagyatott fehér lakban Még mindig nem értettem, milyen régóta elhagyatott lakra utal ez a sor, azt meg végképp nem, hogy hol keressem. Felkerestem minden elhagyatott házat, ami csak eszembe jutott. Az Addams Family-kúria reprodukcióját, a Gonosz halott-trilógia viskóját, a Harcosok klubja-beli Tyler Durden ütött-kopott otthonát és a Tatooine-on lévő Lars-farmot. De a sípot csak az fújhatja Kinél az összes trófea ott van Az utolsó sorral sem tudtam mit kezdeni. Milyen trófeákat kell összegyűjtenem? Vagy ez most valamilyen gyagyás metafora volt? Tudtam, hogy van valamilyen egyszerű összefüggés, amit nem látok. Valamilyen sunyi utalás rejtőzködött a négysorosban, aminek nyakon csípéséhez nem voltam elég okos vagy tapasztalt. Sehogy sem jutottam egyről a kettőre. Amikor csak újra beleástam magam a négysorosba, az Art3misszel folytatott románcom rendre megakadályozta, hogy koncentráljak, és mindig hamar eljutottam odáig, hogy bezártam a Grálnaplómat, és felhívtam, hogy akar-e csinálni valamit. Szinte mindig akart. Meggyőztem magam róla, hogy egy kis lazítás belefér, mivel láthatóan senki sem haladt előre a Jádekulcs keresésében. A Toplista változatlan maradt. Nagyon úgy tűnt, hogy minden versenytársam hozzám hasonlóan egy helyben jár. *** Ahogy tovább teltek a hetek, Art3misszel egyre több időt töltöttünk együtt. Még akkor is, amikor az avatárjainknak különböző elfoglaltságai akadtak, e-maileket és chatüzeneteket küldtünk egymásnak. Szóáradat indult meg közöttünk. Mindennél jobban szerettem volna találkozni vele a valóságban. Szemtől szembe. De erről soha nem beszéltem neki. Ilyen konkrétan legalábbis nem. Biztos voltam benne, hogy erős érzelmeket táplál irántam, ugyanakkor egy kis távolságot is tartott tőlem. Felfedhettem bármennyit magamról — és a valódi nevemmel együtt lényegében mindent elárultam neki ő konokul ragaszkodott hozzá, hogy ne rántsa le a leplet élete személyes vonatkozásairól. Mindössze annyit osztott meg velem, hogy tizenkilenc éves, és valahol Amerika északnyugati partján él. Mást nem

tudtam róla. Nyilvánvaló, hogy milyen képet festettem róla magamban: az avatárja fizikai megtestesüléseként gondoltam rá. Ugyanazzal az arccal, szempárral, hajjal és testtel képzeltem el, hiába mondta nekem többször is, hogy a valóságban egy kicsit sem hasonlít az avatárjára, és nem is túl vonzó jelenség. Mivel egyre több időt töltöttem Art3misszel, H-val távolodni kezdtünk egymástól. Ahelyett, hogy hetente többször is együtt lógtunk volna, csak havonta párszor cseteltünk. H tudta, hogy belezúgtam Art3misbe, de soha nem viselkedett úgy, mint aki gyászolja ezt. Még akkor sem, amikor az utolsó pillanatban mondtam le egy tervezett találkozót, hogy Art3misszel lehessek. Ilyenkor csak vállat vont, elmondta, hogy legyek óvatos, aztán hozzátette: — Remélem, tudod, mit csinálsz, Z. Persze nem tudtam. Az Art3misszel kialakított kapcsolatomhoz kikapcsoltam a józan eszemet. Képtelen voltam ellenállni neki. És bár nem fogtam fel, a Halliday Húsvéti Tojása iránti megszállottságom valahogyan átalakult az Art3misszel való együttlét rögeszméjévé. Végül elkezdtünk „randizni”. Egész napos kirándulásokat szerveztünk egzotikus OASIS-helyszínekre és exkluzív éjszakai szórakozóhelyekre. Art3mis eleinte ellenállt az ötletnek. Azt mondta, jobb lenne meghúznom magam, mert a Hatosok még mindig halottnak hisznek. Ha kiszúrnak nyilvánosan, leesik nekik, hogy kudarcot vallottak, és újra felkerülök a halállistájukra. De azt mondtam Art3misnek, hogy nem érdekel. A valóságban is bujkáltam a Hatosok elől, és az OASIS-ban nem vagyok hajlandó ugyanezt csinálni. Különben is, az avatárom kilencvenkilences szintű volt. Közel sebezhetetlennek éreztem magam. Talán csak jó benyomást akartam tenni rá azzal, hogy adtam a rettenthetetlent. Akárhogy is, szerintem bevált. Mindenesetre mindig álcáztuk valahogyan az avatárjainkat, mielőtt mások közé mentünk volna, mert tudtuk, hogy ha rendszeresen együtt látnak minket nyilvánosan, azzal tutira bekerülünk a szennylapokba. De volt egy kivételes alkalom. Art3mis egy este elvitt a Rocky Horror Picture Show egyik előadására a Transsexual nevű bolygó hatalmas, stadion méretű mozijába. Az OASIS-ban itt vetítették leggyakrabban a filmet, és ez volt a legnépszerűbb előadás-sorozat. Mindegyik vetítésre több ezer avatár jött el, hogy helyet foglaljanak a sorokban, és lelkes közönséget alkossanak. Általában csak a Rocky Horror rajongói klub törzstagjainak engedélyezték, hogy felmenjenek a színpadra, és a hatalmas vászon előtt a filmmel párhuzamosan előadják a jeleneteket. És csak azután tehették ezt meg, hogy végigcsináltak egy elég húzós meghallgatást. Art3mis viszont kihasználta a hírnevét, és elintézte, hogy a születésnapomra eső előadás alkalmával csatlakozhassunk a színpadon lévőkhöz. Az egész bolygó nem-PvP-zónának számított, úgyhogy nem tartottam attól, hogy a Hatosok lerohannak majd minket. A lámpalázam mindenesetre egyből előjött, amikor elkezdődött a műsor. Az utolsó gesztusig hibátlanul alakította Columbiát, én pedig abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy eljátszhattam élőhalott szerelmét, Eddie-t. Változtattam az avatárom kinézetén, hogy pont úgy nézzek ki, mint Meat Loaf a filmben, de az alakításom és a szájszinkronom még így is béna volt. De mivel én voltam Parzival, a híres nyest, a közönség sokat megengedett nekem, és baromira

élveztem az egészet. Messze az volt addigi életem legjobb estéje. Utána meg is mondtam ezt Art3misnek, mire ő közel hajolt hozzám, és életemben először megcsókolt. Természetesen nem éreztem. De a szívverésem még így is felgyorsult. Ugyan hallottam mindenféle figyelmeztetést, tudtam róla, hogy milyen veszélyes beleesni egy csak online ismert emberbe, oda se bagóztam ezekre a megjegyzésekre. Eldöntöttem, hogy bárki legyen is Art3mis, én beleszerettem. Éreztem lényem puha, nyúlós karamellmagjában. Aztán egy este, igazi idiótaként, beszámoltam neki az érzéseimről.

0018

Péntek este volt, amit szokás szerint magányosan, kutatással töltöttem. Próbáltam a végére érni a Whiz Kids című, nyolcvanas évek eleji tévésorozatnak, amelyben egy kamasz hekker számítógépes tudását kamatoztatja különböző bűntények megoldásához. Épp befejeztem a „Halálos hozzáférés” című részt (a Whiz Kids és a Simon & Simon crossoverjét), amikor e-mail érkezett a levelesládámba. Ogden Morrow küldte. A tárgy sorba ezt írta: „Táncolhatunk, ha akarunk.” Az üzenet szöveget nem tartalmazott, csak egy csatolt fájlt: meghívót az OASIS egyik legexkluzívabb társasági eseményére, Ogden Morrow születésnapi bulijára. Morrow a valóságban szinte soha nem jelent meg a nyilvánosság előtt, évente csak egyszer szakította meg a bujkálását, hogy megrendezze ezt az ünnepséget. A meghívón volt egy fotó Morrow világhírű avatárjáról, a Nagy és Hatalmas Ogról. A szürke szakállú varázsló egy vérprofi keverőpult fölött görnyedt, fejhallgatót szorított a füléhez, és miközben az ujjaival az ezüstszínű lemezjátszóra pakolt, ezeréves lemezeken szkreccselt, az extázistól beharapta az alsó ajkát. A lemezes ládáján egy „Ne ess pánikba!” matrica és egy Hatos-ellenes logó volt: egy sárga hatos szám, rajta egy vörös, áthúzott körrel. A legalul lévő szöveg így szólt: Ogden Morrow bulija a 73. születésnapja alkalmából, a 80-as évek stílusában! Ma este 10 órakor a Dilis Glóbuszban EGY SZEMÉLY RÉSZÉRE Az állam is leesett. Ogden Morrow képes volt időt áldozni arra, hogy meghívjon a születésnapi bulijára. Ekkora megtiszteltetésben azelőtt még soha nem volt részem. Felhívtam Art3mist, aki elmesélte, hogy ugyanilyen e-mailt kapott. Azt mondta, hogy a nyilvánvaló kockázat ellenére nem utasíthat vissza egy meghívást magától Ogtól. Természetesen abban egyeztünk meg, hogy a klubban találkozunk. Csak így tudtam elkerülni, hogy egy igazi sügérnek tűnjek. Tudtam, hogy ha Og meghívott mindkettőnket, akkor valószínűleg a Tökös Ötös többi tagjának is küldött e-mailt. De H-ra nem számíthattunk, mert ő péntek esténként egy világszerte közvetített, arénás deathmatchben vett részt Shoto és Daito pedig kizárólag akkor lépett be PvP-zónákba, ha ez valamiért elkerülhetetlen volt. A Dilis Glóbusz egy híres, nulla gravitációs táncklub volt a tizenhatos szektorban lévő Neonoir bolygón. Maga Ogden Morrow tervezte meg évtizedekkel korábban, és még mindig ő volt az egyedüli tulajdonosa. Ezelőtt soha nem jártam a bolygón. Nem különösebben rajongtam a táncolásért vagy a barátkozásért a széttuningolt avatárt mozgató, nyestepigon gyökerekkel, akik köztudomásúlag a klub

törzsközönségét alkották. De Og születésnapja különleges eseménynek számított, vagyis a szokásos arcok ezen az estén nem léphettek be. Ma este a klub csak hírességeket fogadott filmsztárokat, zenészeket és a Tökös Ötös legalább két tagját Egy órát pepecseltem azzal, hogy belőjem az avatárom haját, és hogy különböző skineket próbáljak fel. Végül egy klasszikus, ‘80-as évekbeli szerkó mellett döntöttem: halványszürke öltöny — mint amilyet Peter Weller viselt a Nyomul a nyolcadik dimenzióban —, kiegészítve egy vörös csokornyakkendővel és egy pár fehér, magas szárú Adidas csukával. A hátizsákomat telepakoltam a legjobb páncélzatommal és nem kevés fegyverrel. A Glóbusz részben azért számított annyira menő klubnak, mert Og egy PvP-zónában helyezte el, ahol egyaránt lehetett használni mágiát és technológiát. Vagyis elképesztően veszélyes volt odamenni. Különösen egy magamfajta, híres nyestnek. Több száz cyberpunktémájú világ létezett szerte az OASIS-ban, de a Neonoir volt az egyik legnagyobb és legrégibb. A röppályáról nézve a bolygó egy fényes ónixkő volt, amit lüktető fénysugarak egymást érő pókhálói borítottak. A Neonoiron mindig éjszaka volt, a felszínét pedig lehetetlenül magas felhőkarcolókkal teli, egymással összeköttetésben álló városok megszakítatlan hálózata fedte. Az égboltja tele volt repülő járművekkel, amik folyamatosan áramlottak a függőleges berendezkedésű metropolisok épületei között, az alant húzódó utcákon pedig bőrszerkós NPC-k és tükröződő napszemüveges avatárok nyüzsögtek, akik kivétel nélkül csúcsminőségű fegyverzettel és bőr alá rejtett implantátumokkal szerelkeztek fel, mintha egy teljes várost feltöltő mennyiségben özönlöttek volna ki a Neurománcból. A Dilis Glóbusz a Sugárút és a Körút nyugati féltekés kereszteződésénél helyezkedett el: a két, élénken megvilágított út teljesen körülölelte a bolygót az egyenlítőnél és a kezdő délkörnél. Maga a klub hatalmas, három kilométer átmérőjű kobaltkék gömb volt, ami a talajtól harminc méternyire lebegett. Az egyedüli bejáratához, a gömb alján lévő kerek nyíláshoz, ugyancsak lebegő kristálylépcső vezetett fel. Egyből sikerült magamra irányítanom a figyelmet: a repülő DeLoreanommal érkeztem, amit a Zemeckis bolygó Vissza a jövőbe-küldetésének teljesítésével szereztem. A DeLoreant egy (nem működő) fluxuskondenzátorral szerelték fel, én pedig önhatalmúlag kibővítettem és átalakítottam egy kicsit. Beszereltem a műszerfalba egy KITT nevű mesterséges intelligenciát (amit egy online árverésen vásároltam). Továbbá beapplikáltam egy vörösen oszcilláló, Knight Rider-es érzékelőt a DeLorean hűtőrácsa fölé. Felszereltem még az autóra egy oszcillációs oszlatógépet, ami lehetővé tette, hogy kemény felületeken is áthajtsak. Ezután, hogy véglegesítsem a nyolcvanas évekbeli szuperjárgányok-dizájnt, Szellemirtók-logót tapasztottam mindkét, szárnyszerűen felnyíló ajtajára, majd személyre szabott rendszámtáblával láttam el, amin az ECTO-88 felirat állt. Az időutazó, szellemirtó, Knight Riderkedő DeLoreanemből alig pár hét alatt az avatárom védjegye lett. Tudtam, hogy ha egy PvP-zónában parkolom le hőn szeretett járgányomat, azzal szabad prédává teszem azon baromarcú avatárok számára, akik meg akarnák fújni. A DeLorean több lopásgátló berendezéssel volt felszerelve, a gyújtórendszert pedig

Max Rockatansky módra megbuheráltam, ha tehát egy másik avatár megpróbálta volna elindítani az autót, a plutóniumtartály azonnal egy kisebb termonukleáris robbanással válaszol. De itt, a Neonoiron nem jelentett problémát az autóm őrzése. Amint kimásztam a DeLoreanből, egy zsugorító varázslattal matchbox méretűre kicsinyítettem. Ezután zsebre vágtam. A mágiahasználatot engedélyező zónáknak megvoltak az előnyei. Több ezer avatár tülekedett a bársonykötél energiamezőknél, amik kívül tartották a meghívó nélkül érkezetteket. Miközben a bejárat felé sétáltam, bombázni kezdtek beszólásokkal, aláíráskérésekkel, halálos fenyegetésekkel és szívszorító szerelmi vallomásokkal. Még korábban aktiváltam a testpajzsomat, de meglepő módon senki sem próbált rám támadni. Felvillantottam a meghívómat a kiborg biztonsági őrnek, majd megmásztam a klubba vezető, hosszú kristálylépcsőt. Amikor beléptem a Dilis Glóbuszba, úgy éreztem magam, mintha egy teljesen hibbant világba csöppentem volna. Az óriási gömb belül üreges volt, és homorú felszíne biztosított helyet a klub bárjának és pihenőrészlegének. Amint magam mögött hagytam a bejáratot, megváltoztak a gravitáció törvényei. Bárhová is lépett a vendég, avatárjának talpa automatikusan igazodott a gömb felszínéhez, vagyis felsétálhatott egyenesen a klub tetejére, aztán vissza a másik oldalon, és ugyanoda jutott, ahonnan elindult. A gömb közepén lévő, hatalmas nyitott tér szolgált a klub nullagravitációs táncparkettjeként. Aki az itt mulatozókhoz akart csatlakozni, annak csak fel kellett ugrania, mint Supermannek, és máris szállt a levegőben, egyenesen a nulla g-s partizónába. A belépés után egyből felnéztem — vagyis abba az irányba, ami éppen „fel”-nek számított —, és hosszasan körbekémleltem. Egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Több száz avatár nyüzsgött, akár folyamatosan masírozó hangyák egy óriási léggömb belsejében. Egyesek már ott voltak a táncparketten: pörögtek, forogtak, tekergőztek, egy ritmusra a zenével, ami a klub területét lebegve bejáró, gömb alakú hangszórókból lüktetett. A táncosok fölött, pont a klub közepén méretes, fénylő buborékot függesztettek fel. Ez volt a fülke, ahol a DJ állt, lemezjátszók, keverőpultok, deckek és kapcsolók társaságában. A sok kütyü között épp az estet nyitó DJ, R2-D2 dolgozott keményen, különböző robotkezeivel kezelte a lemezjátszókat. Egyből felismertem a számot, amit épp játszott: a New Order „Blue Monday”-ének ‘88-as remixét, sok-sok Csillagok háborújá-s droidhanggal megspékelve. Miközben a legközelebbi bárpulthoz közelítettem, az éppen elhagyott avatárok kivétel nélkül megszakították, amit csináltak, és mutogatni kezdtek rám. De rájuk sem hederítettem, mert nagy erőkkel kerestem Art3mist. Amikor odaértem a bárpulthoz, rendeltem egy Pángalaktikus Gégepukkasztót a csaposként dolgozó klingon nőtől, és a felét egyből lehúztam. Aztán elvigyorodtam, mert R2 egy újabb klasszikust pakolt fel a ‘80-as évekből. — Union of the Snake — mormoltam reflexszerűen —, Duran Duran, 1983. — Nem rossz — szólalt meg egy ismerős hang, amit még a zene ellenére is meghallottam. Megfordultam, és láttam, hogy Art3mis áll mögöttem. Esti öltözetben érkezett: kékesszürke ruhát viselt, amit a kinézete alapján mintha sprével fújtak volna fel rá. Avatárja sötét haját kisinasstílusúra formázta, ami tökéletesen keretezte

álomszép arcát. Megsemmisítően nézett ki. Odakiáltott a csaposnak. — Egy Glenmorangie-t. Jéggel. Magamban mosolyogtam egyet. Connor MacLeod kedvenc piája. Basszus, mennyire odavoltam ezért a csajért. Amikor megjelent az itala, rám kacsintott. Aztán a poharát az enyémhez koccintotta, és egy nyelésre kiitta a tartalmát. A körülöttünk sustorgó avatárok egyre sokasodtak. Máris terjedt a hír, hogy itt van Parzival és Art3mis, és egymással beszélgetnek a bárpultnál. Art3mis felpillantott a táncparkettre, majd vissza rám. — Na, mit mondasz, Percy? — kérdezte. — Felcsavarjuk a szőnyeget? Fintorogtam egyet. — Ha Percynek hívsz, nem. Felnevetett. Az aktuális dal pont ekkor ért véget, és a klubra csend telepedett. Minden szempár a DJ-fülke felé fordult, ahol R2-D2 fényárban úszott, akár egy éppen felsugárzott szereplő valamelyik régi Star Trek-epizódban. Aztán hatalmas ováció kezdődött, mert a keverőpult mögött felbukkant egy ismerős, ősz hajú avatár. Og. Több száz videoablak jelent meg a levegőben, a klub egész területén. Mindegyik élő közelképet közvetített a fülkében álló Ogról, hogy mindenki tisztán láthassa az avatárját. Az öreg varázsló buggyos farmert, szandált és egy kifakult Star Trek — Az új nemzedék-es pólót viselt. Integetett az egybegyűlteknek, majd feltette az első számát, Billy Idol „Rebel Yell” című dalának dance-remixét. A táncparketten ujjongás tört ki. — Imádom ezt a dalt! — kiáltotta Art3mis. A tekintete egyből a táncparkettre tévedt. Bizonytalanul néztem rá. — Mi a baj? — kérdezte műegyüttérzéssel. — A fiúcska nem tud táncolni? Hirtelen elkapta az ütemet, elkezdett bólogatni és riszálni. Aztán két lábbal ellökte magát a padlótól, és repülni kezdett a partizóna felé. Csak néztem ki a fejemből: átmenetileg lefagytam, és próbáltam összeszedni a bátorságomat. — Hát jó — motyogtam. — Egye fene. Behajlítottam a térdem, és ellöktem magam a padlótól. Az avatárom egyből repülni kezdett, és beúszott Art3mis mellé. A táncparketten lévő avatárok arrébb húzódtak, alagutat alkottak, hogy helyet csináljanak nekünk. Láttam, hogy Og nem messze tőlünk a buborékjában lebeg. Dervisként kerengett, keverte a zenét, miközben folyamatosan állítgatta a táncparkett gravitációs örvényét, mintha magát a klubot pörgette volna. Art3mis rám kacsintott, és két lába sellőfarokká olvadt össze. Egyszer megsuhintotta az uszonyát, majd elém vágott. A teste a géppuskaropogásra emlékeztető ütemmel összhangban tekergett és lüktetett, miközben átszántott a levegőn. Aztán megperdült, hogy szembenézhessen velem: rám mosolygott, és felém nyújtotta a kezét. A haja glóriaként ragyogott a feje körül; úgy lebegett, mintha víz alatt lett volna. Amikor utolértem, megfogta a kezem. Sellőfarkából ekkor újra lábak lettek, amik az ütemre tekeregtek és ollóztak. Mivel nem bíztam tovább az ösztöneimben, betöltöttem egy Travoltra nevű, komoly avatár táncszoftvert, amit az este egy korábbi pontján töltöttem és

teszteltem le. A program átvette az irányítást Parzival mozdulatai felett, összehangolta ezeket a zenével, és ezután mind a négy végtagom úgy festett, mint a szinuszhullámok. Egy szempillantás alatt a táncparkett ördöge lettem. Art3mis szeme meglepettségében és örömében felragyogott, és utánozni kezdte a mozdulataimat, így felgyorsult elektronokként keringtünk egymás körül. Aztán Art3mis elkezdett alakot váltani. Az avatárja elvesztette emberi formáját, és egy pulzáló, amorf massza lett belőle, ami a zene ritmusára változtatta meg színét és méretét. Kiválasztottam a táncprogramom partner utánzása funkcióját, így követtem Art3mis példáját. Az avatárom végtagjai és felsőteste mintha karamellizálódtak volna: teljesen körbefolytam Art3mist, miközben a skinemen furcsa színmintázatok kezdtek ragyogni és cikázni. Úgy néztem ki, mint egy LSD-tripen lévő Gumiember. Aztán a táncparkett többi avatárja is elkezdett alakot váltani, így mindenki prizmaszerű fénymasszává olvadt. A klub központi tere hamarosan úgy nézett ki, mint valamilyen túlvilági lávalámpa. Amikor a dal véget ért, Og elismerősen fejet hajtott, és feltett egy lassú dalt, Cyndi Lauper „Time After Time”-ját. Az avatárok körülöttünk párokba rendeződtek. Udvariasan biccentettem egyet Art3misnek, és kinyújtottam a kezem. Elmosolyodott, és elfogadta. Magamhoz húztam, és siklani kezdtünk. Og most az óramutató járásával ellentétes forgásra állította be a táncparkett gravitációját, hogy mindannyiunk avatárja lassan forogni kezdjen a klub láthatatlan középső tengelye körül, akár egy hógömbben lebegő szemcsék. Aztán, mielőtt megállíthattam volna magam, kibuktak belőlem a szavak: — Szerelmes vagyok beléd, Arty. Először nem reagált. Sokkos állapotban nézett rám, miközben az avatárjaink tovább lebegtek egymás körül, automata pilótára kapcsolva. Aztán privát hangcsatornára kapcsolt, hogy senki se hallgatózhasson. — Nem vagy szerelmes belém, Z — mondta. — Nem is ismersz. — Dehogynem — makacskodtam. — Jobban ismerlek, mint bárkit egész életemben. — Csak azt tudod, amiről akarom, hogy tudd. Csak azt látod, amit akarom, hogy láss. — A mellkasára helyezte a kezét. — Wade, ez nem az igazi testem. És ez nem az igazi arcom. — Nem érdekel — a személyiségedbe szerettem bele! Abba, aki vagy. Marhára nem érdekel a csomagolás. — Ezt csak úgy mondod. — A hangja arról árulkodott, hogy kényelmetlenül érzi magát. — Hidd csak el, ha hagynám, hogy megláss a valóságban, viszolyognál tőlem. — Miért mondod ezt mindig? — Mert visszataszítóan nézek ki. Vagy mozgássérült vagyok. Vagy hatvanhárom éves. Válassz egyet. — Nem érdekel az se, ha mindhárom vagy egyszerre. Nevezz meg egy helyet, ahol találkozhatunk, és bebizonyítom. Most rögtön repülőre szállok, és odautazom, ahová mondod. Tudod, hogy képes vagyok rá. Art3mis megrázta a fejét. — Z, te nem a valóságban élsz. Azok alapján, amiket

elmondtál nekem, talán soha nem is éltél ott. Olyan vagy, mint én. Ebben az illúzióban élsz. — Virtuális környezetünkre mutatott. — Egyszerűen nem tudhatod, hogy milyen a valódi szerelem. — Ne mondj ilyet! — Eljutottam a sírásig, és nem is foglalkoztam azzal, hogy leplezzem előtte. — Ezt most azért mondod, mert elárultam, hogy még soha nem volt igazi barátnőm? És hogy szűz vagyok? Mert... — Dehogyis. Nem erről van szó. Egyáltalán nem erről. — Akkor miről van szó? Kérlek, mondd el. — A Vadászatról. Te is tudod. Mióta elkezdtük együtt tölteni a szabadidőnket, lényegében feladtuk a küldetésünket. Most a Jádekulcs megszerzésére kéne koncentrálnunk. Sejtheted, mit csinál mostanság Sorrento és a Hatosok serege. Meg mindenki más. — A francba a versennyel! És a Tojással! — kiáltottam. — Nem hallottad, mit mondtam? Szerelmes vagyok beléd, és veled akarok lenni. Mindennél jobban. Csak bámult rám. Helyesebben az avatárja üresen bámult az avatáromra. Aztán azt mondta: — Sajnálom, Z. Az egész az én hibám. Hagytam, hogy kicsússzon a kezemből az irányítás. De most abba kell ezt hagynunk. — Ezt hogy érted? Mit kell abbahagynunk? — Szerintem szünetet kéne tartanunk. Nem kéne ennyi időt együtt töltenünk. Úgy éreztem magam, mint akit torkon vágtak. — Most szakítasz velem? — Nem, Z — válaszolt, és éreztem, hogy már ő is sír. — Nem szakítok veled. Ez lehetetlen lenne, mivel nem vagyunk együtt. — Hirtelen méreg itatta át a hangját. — Még csak nem is találkoztunk! — Akkor... az lesz, hogy... nem beszélsz velem többé? — Igen, szerintem ez lenne a legjobb. — Meddig? — A Vadászat végéig. — De Arty... Ez évekig is eltarthat. — Tisztában vagyok vele. Sajnálom. Én sem örülök neki. De így kell lennie. — A pénz megszerzése fontosabb nálam? — Nem a pénzről van szó. Hanem arról, amit vele tehetek. — Aha. Megmentheted a világot. Milyen kurvára nemes gondolat. — Ne legyél seggfej. Már több mint öt éve keresem a Tojást. Ahogy te is. És soha nem jártunk ilyen közel hozzá. Nem szalaszthatom el a lehetőséget. — Nem is erre kérlek. — Dehogynem. Csak nem veszed észre. A Cyndi Lauper-dal véget ért, és Og felrakott egy másik táncos számot, az L. A. Style „James Brown is Dead” című dalát. A döntését vastaps fogadta. Úgy éreztem magam, mintha egy méretes faéket vertek volna a mellkasomba. Art3mis mondani akart még valamit — talán el szeretett volna búcsúzni —, amikor felülről mennydörgésszerű robaj hallatszott. Először azt hittem, ez Og műve, aki valamilyen új számra váltott, és ahhoz kellett a hangeffekt. De aztán felnéztem, és megláttam a hatalmas törmelékdarabokat, amik nagy sebességgel zuhantak a táncparkett felé, miközben az avatárok igyekeztek elpucolni az útból. A klub tetejébe jókora lyukat lőttek, amin keresztül egy kisebb Hatos-osztag özönlött befelé:

sugárhajtású hátizsákot viseltek, és lézerpisztolyokkal lövöldöztek. Beállt a káosz. Az avatárok fele a kijárat irányába sereglett, mialatt a többiek varázslatokat kezdtek szórni, vagy fegyvert rántottak, hogy lézersugarakkal, golyókkal vagy tűzgömbökkel viszonozzák a Hatosok támadását. Ez utóbbiak több mint százan voltak, és állig felfegyverkezve érkeztek. Nem tudtam mire vélni a Hatosok vakmerőségét. Miért voltak annyira ostobák, hogy megtámadnak egy klubban mulatozó, magas szintű nyesteket, akik hazai pályán játszanak? Párat talán megölnek közülünk, de közben biztosan elvesztik néhány vagy minden avatárjukat. És mindezt miért? Ekkor vettem észre, hogy a Hatosok leginkább rám és Art3misre tüzeltek. Minket akartak megölni. A híradások valószínűleg már beszámoltak róla, hogy Art3mis és én itt vagyunk. És amikor Sorrento tudomására jutott, hogy a Toplista első két helyét elfoglaló nyestek egy PvP-zónában múlatják az időt, feltehetően úgy döntött, hogy hiba lenne kihagyni egy ilyen oltári nagy ziccert. Eljött az alkalom, hogy a Hatosok egy füst alatt kilőhessék két legnagyobb ellenfelüket. Ezért simán megérte elvesztegetni körülbelül százat a legmagasabb szintű avatárjaik közül. Tudtam, hogy a saját nyughatatlanságom hozta rám őket. Átkoztam magam, amiért annyira idióta voltam. Aztán kézbe vettem a lézerpisztolyaimat, és sorozni kezdtem a hozzám legközelebb álló Hatosokat, egyúttal igyekeztem minél jobban kikerülni az ő lövedékeiket. Pont időben pillantottam rá Art3misre, aki a tenyeréből érkező kék plazmagömbökkel éppen kinyiffantott egy tucat Hatost. A láthatatlan testpajzsáról visszapattanó lézersugarakra és varázsrakétákra ügyet sem vetett. Engem sem kíméltek. A testpajzsom eddig állta a sarat, de tudtam, hogy már nem bírja sokáig. A kijelzőmön elkezdtek villogni a figyelmeztető jelzések, és az életerőpont-számlálóm is rohamosan csökkenő értéket mutatott. Az összecsapás másodpercek alatt addigi életem legnagyobb ütközetévé vált. És már ekkor egyértelműnek tűnt, hogy Art3mis és én a vesztesek oldalán leszünk. Ekkor felfigyeltem rá, hogy még mindig szól a zene. Felnéztem a DJ-fülkére, még épp időben ahhoz, hogy lássam, amint kiemelkedik belőle a Nagy és Hatalmas Og. Rettenetesen dühösnek tűnt. — Ti idióták, azt hiszitek, hogy tönkretehetitek az én születésnapi bulimat? — üvöltötte. Az avatárja még mindig mikrofont viselt, úgyhogy a hangszórókból visszhangzó hangjával olyan volt, mintha maga Isten beszélt volna. A csetepaté a másodperc töredékére abbamaradt: mindenki felpillantott Ogra, aki már a táncparkett közepén lebegett. A befelé áramló Hatosok felé fordult, és kinyújtotta mindkét kezét. Minden ujjbegyéből tucatnyi vörös villám csapott ki, amik más-más irányba ágaztak el. Mindegyik egy másik Hatos avatár mellkasába fúródott, miközben mindenki mást valahogyan elkerült. A Hatosok kevesebb mint egy másodperc alatt semmivé lettek. Az avatárjaik pár másodpercre lefagytak, és vörösen kezdtek ragyogni, aztán egyszerűen eltűntek. Szóhoz sem jutottam. Ilyen elképesztő erődemonstrációt még egyetlen avatártól sem láttam. — Hívatlanul senki sem csatlakozhat a bulimhoz! — kiáltotta Og, és a hangja

továbbra is visszhangzott a már elcsendesült klubban. A jelen lévő avatárok (vagyis azok, akik nem léptek olajra, vagy nem vesztették életüket a csatában) diadalittas éljenzést hallattak. Og visszarepült a DJ-fülkébe, ami átlátszó gubóként rázárult. — Akkor most folytassuk a bulit! — kiáltotta, és a lemezjátszó tűje alá Blondie „Atomic” című számának technoremixét helyezte. Eltartott pár másodpercig, hogy a sokk elpárologjon, de aztán mindenki folytatta a táncot. Art3mist keresve körbenéztem, de úgy tűnt, felszívódott. Aztán kiszúrtam az avatárját, amint éppen távozni készült az új kijáraton, amit a Hatosok lőttek a gömbbe. Odakinn egy pillanatra megállt, és megfordult: épp csak annyira, hogy visszapillantson rám.

0019

A számítógépem naplemente előtt keltett fel, majd hozzákezdtem mindennapos rituálémhoz. — Fenn vagyok! — kiáltottam a sötétségnek. Az elmúlt hetek során, azóta, hogy Art3mis dobott, nehezen tudtam reggelente feltápászkodni. Úgyhogy kikapcsoltam az ébresztőm szundi funkcióját, és inkább beállítottam a számítógépemet, hogy a Wham „Wake Me Up Before You Go-Go” című slágerét bömböltesse ébresztő gyanánt. Lényem összes sejtjével gyűlöltem ezt a számot, és csak akkor tudtam elnémítani, ha felkeltem. Nem ez volt egy nap elkezdésének legkellemesebb módja, de működött. A dal abbamaradt, a haptikus székem pedig azonnal alakot és pozíciót váltott: visszaalakult ágyból székké, és közben engem is felültetett. Lehúztam a vizoromat, és a számítógép — lassan, hogy hagyjon időt a szememnek — elkezdte erősíteni a fényeket. Kintről soha semmi nem hatolt be a lakásomba. Az ablak régen még kilátást biztosított a Columbia felhőkarcolóinak tetejére, de a beköltözésem után pár nappal az egész felületet befújtam feketére. Úgy gondoltam, hogy minden, ami odakinn történik, csak elvonná a figyelmemet a küldetésemről, így csak időpocsékolás lenne bámészkodni. A kintről érkező hangokat sem akartam hallani, de a lakás hangszigetelését sehogy sem tudtam feljavítani. Úgyhogy együtt kellett élnem az eső és a szél, az utcai és a légi forgalom zajával, és még ezek is képesek voltak elvonni a figyelmemet. Előfordult, hogy órákra amolyan transzba estem: ültem csukott szemmel, és nem érzékeltem az idő múlását, csak a lakásomon kívüli világ hangjait hallgattam. Biztonságom és kényelmem érdekében más módosításokat is eszközöltem átmeneti otthonomon. Először is, lecseréltem a gyér ajtót egy új, légmentes, páncélozott WarDoorra. Amikor szükségem volt valamire — kajára, vécépapírra, valamilyen új felszerelésre —, online megrendeltem, és valaki elhozta az ajtómig. A házhoz szállítás a következőképpen zajlott: a folyosón felszerelt leolvasó beazonosította a szállító személyazonosságát, majd a számítógépem ellenőrizte, hogy valóban olyasmit hozott, amit rendeltem. Ezután a külső ajtó kikapcsolta a zárját, szétnyílt, és ezzel egy fémborítású légkamrát fedett fel, ami körülbelül egy zuhanyzó nagyságú volt. A szállító ezután elhelyezte a kamra padlóján a csomagot, pizzát vagy amit éppen hozott, majd hátralépett. A külső ajtó ekkor sziszegve becsukódott, újra lezárta magát, a csomagot pedig letapogatta, megröntgenezte, és az összes emberileg elképzelhető módon kielemezte. Beazonosította a tartalmát, és elküldte az átvételről szóló megerősítést. Ezután kinyitottam a belső ajtót, és átvettem a küldeményt. A kapitalizmus újabb pár centis lépést tett előre, de anélkül, hogy nekem interakcióba kellett volna lépnem egy másik emberi lénnyel. És én ezzel, köszöntem szépen, teljesen elégedett voltam. A szobámban egyébként nem volt túl sok látnivaló, ami egy cseppet sem zavart,

mivel a lehető legkevesebb időt akartam azzal tölteni, hogy nézegetem. Lényegében kocka alakú volt, tízméteres oldalakkal. Az egyik falba, az ergonomikus konyhával szemközt, teljesen hagyományos zuhanyzót és vécét építettek. A konyhát soha nem használtam igazi főzésre. Csak fagyasztott vagy rendelt kajákat ettem. A legközelebb akkor kerültem a főzéshez, amikor mikrózott csokis sütiket csináltam magamnak. A szoba maradék részét az OASlS-hoz használt immerziós berendezésem foglalta el. Az összes félretett pénzemet belefeccöltem. Folyton újabb, gyorsabb vagy okosabb alkatrészeket gyártottak, úgyhogy szerény bevételem nagy részét mindig a fejlesztésére költöttem. A berendezésem koronaékszere természetesen a saját tervezésű OASIS-konzolom volt. A számítógép, ami működésben tartotta a világomat. Magam építettem darabról darabra, egy átalakított, matt fekete Odinware gömbvázban. Új, kvantummaggal felszerelt processzora annyira gyors volt, hogy a ciklusideje alapján szinte előre látta a jövőt. A belső adattár pedig akkora kapacitással rendelkezett, hogy akár három digitális másolatot is tárolhatott Minden Létező Dologról. A székem, ahol az időm nagy részét töltöttem, egy Shaptic Technologies HC5000es, teljesen személyre szabható haptikus szék volt. Két, egymáshoz csatlakozó robotkar tartotta, amik a lakásom falából és mennyezetéből lógtak ki. Ezek a karok mind a négy tengelyen tudták forgatni a széket, úgyhogy amikor beleerősítettem magam, a szerkezet meg tudott forgatni, rázni, vagy ami éppen ahhoz kellett, hogy érzékeljem, amint zuhanok, repülök vagy egy nukleáris meghajtású űrrakéta kormányánál ülök, és 2 mach sebességgel süvítek egy kanyonon át az Altair VI negyedik holdján. A szék a Shaptic Bootsuit nevű, teljes testet borító haptikus feedback ruhámmal összhangban működött. Nyaktól lefelé a testem összes négyzetcentiméterét lefedte, és diszkrét nyílásokat terveztek rá, így nem kellett kibújnom belőle, amikor dolgom volt. A ruha külső részét finoman kidolgozott külső csontváz borította: inak és ízületek mesterséges hálózata, ami érzékelte és szabályozta a mozdulataimat. A ruha belső részébe miniatűr indítószerkezetek hálózatát építették, amik kapcsolatban voltak a bőrfelületem szinte teljes részével. Ezeket kisebb vagy nagyobb csoportokban lehetett aktiválni a taktilis stimuláció érdekében: hogy a bőröm érezzen minden olyasmit, ami igazából nincs is jelen. Meggyőzően szimuláltak vállveregetést, sípcsonton rúgást és mellkasba lövést egyaránt. (A beépített biztonsági funkciók meggátolták, hogy konkrét fizikai sérülés érjen, úgyhogy egy szimulált lövés igazából olyan volt, mint egy gyengébb ütés.) A szoba sarkában lévő tisztítóegységben, MoshWash nevű tartalék ruha lógott, ami az eredeti tökéletes másolatát kínálta. Ez a két haptikus ruha alkotta a teljes készletemet. A régi utcai szerkóimat valahová a szekrénybe temettem, ahol gyűjthették a port. A kezemre egy pár csúcsminőségű Okagami Idlehands haptikus adatkesztyűt húztam. Mindkét tenyeremet speciális, tapintásérzékelő párna fedte, amelyek segítségével a kesztyű megteremthette az illúziót, hogy valójában nem is létező tárgyakat és felületeket érintek. A vizorom egy vadiúj Dinatro RLR-7800-as WreckSpex volt, ami egy első osztályú

Virtuális Retinakijelzőt tartalmazott. A vizor egyenesen a retinámba sugározta az OASIS-t, az emberi szem számára még érzékelhető képkockasebességgel és felbontással. Ezzel összehasonlítva a valóság kifakultnak és elmosódottnak tűnt. Az RLR-7800-as a tömegek számára még nem elérhető prototípus volt, de külön szerződést kötöttem a Dinatróval, amelynek értelmében ingyen adtak nekem efféle eszközöket (amik újraküldések hosszú során keresztül jutottak el hozzám, hogy megőrizhessem a névtelenségemet). Az AboundSound hangrendszerem a lakás falaira, mennyezetére és padlójára szerelt ultravékony hangszórók hálózatából állt, amely háromszázhatvan fokos, az utolsó tűelejtésig tökéletes térhangzást biztosított. A Mjolnur mélynyomó pedig elég intenzív hangot produkált ahhoz, hogy a hátsó fogaimban is érezzem a vibrálást. A sarokban lévő Olfatrix szagtornyot használtam a legritkábban. Több mint kétezer különböző szagot tudott produkálni. Rózsakert, sós tengeri szél, füstölgő lőpor — a torony bármit képes volt meggyőzően generálni. Másodlagos minőségben ipari légkondicionálóként, illetve tisztítóként funkcionált, és én jórészt erre használtam. Sok kretén elviselhetetlen szagokat kódolt a szimulációjába, pusztán a szagtornyokkal rendelkező felhasználók bosszantására, ezért általában kikapcsolt állapotban hagytam a szaggenerálót, hacsak az OASIS egy olyan pontjára nem kerültem, ahol úgy éreztem, hogy hasznos lenne érezni a környezetemben lévő szagokat. A padlón, közvetlenül a felfüggesztett haptikus székem alatt, az Okagami Runaround mindenirányú futógép pihent („Bármerre is mész, ott vagy”, szólt a szerkezet szlogenje). Körülbelül két méter széles volt, négyzet alakú és hat centiméter vastag. Amikor aktiváltam, maximális sebességgel futhattam bármelyik irányba, és soha nem értem el a peremét. Ha hirtelen irányt változtattam, a szerkezet érzékelte, és a forgó felülete igazodott hozzám, hogy a testem mindig a platform közepén maradjon. Ezt a modellt ráadásul beépített emelőkkel és amorf felülettel szerelték fel, hogy képes legyen megteremteni a lejtőkön vagy lépcsőkön való haladás illúzióját. A berendezésem legdrágább eleme a haptikus baba, vagyis egy arc nélküli, emberszerű marionettbábu volt, amit egy robotkarra szereltek, és más humanoid lények jelenlétét volt hivatott szimulálni. Amikor kezet ráztam valakivel, kardpárbajba kezdtem egy másik avatárral, vagy edzésen vettem részt egy virtuális Bruce Lee-nél, a haptikus baba éreztette az ellenfelem jelenlétét. Akadtak AHHB-k (Anatómiailag Hiteles Haptikus Babák) is azok számára, akik „intimebb” kapcsolatokat akartak létesíteni az OASIS-ban. Ezek elérhetőek voltak férfi, női és uniszex verzióban is, variációk széles választékával. Realisztikus latexbőrrel. Szervomotor hajtotta belső csontvázzal. Szimulált izomzattal. Plusz mindenféle kiegészítővel és testnyílással, amit az ember el tudott képzelni. Pár héttel azután, hogy Art3mis megszakította velem a kapcsolatot, a magány, a kíváncsiság és a dühöngő kamaszhormonok nyomására vásároltam egy Shaptic ÜberBetty-nek nevezett középkategóriás AHHB-t. Miután eltöltöttem egy kimondottan terméketlen hetet a Gyönyörlak nevű, önálló bordélyház-szimulációban, a szégyenérzet és az önmegtartóztatás okán megszabadultam a babától. Több ezer

kreditet pazaroltam el, kiesett egy teljes hét a munkából, és már lassan ott tartottam, hogy hagyom a fenébe az egész Vadászatot, amikor megfogalmazódott bennem a keserű felismerés, hogy a virtuális szex minden pompája és valószerűsége ellenére nem több a számítógép által asszisztált önkielégítésnél. Az emberi kapcsolatteremtés teljesen hiányzott belőle. Áltathattam magam, de végső soron akkor is csak egy szűz srác voltam, aki egy feltuningolt robottal hempereg. Úgyhogy megváltam az AHHB-tól, lecseréltem egy hagyományos, harcorientált haptikus babára, és a továbbiakban a klasszikus módon políroztam a bohócot. Nem szégyenkeztem a maszturbálás miatt. Hála az Anorak Almanachjának, már normális testi funkcióként tekintettem rá, ami pont olyan természetes volt, mint az alvás vagy az evés. AA 241:87 — Meggyőződésem szerint a maszturbálás az emberállat legfontosabb adaptációs mechanizmusa. Technológia-központú civilizációnk sarokköve. A kezünk a szerszámhasználat céljából fejlődött, és ide értendőek a saját szerszámaink is. A gondolkodók, feltalálók és tudósok általában kockák, és a kockáknak mindenki másnál nehezebb nőt szereznie. Az önkielégítés által biztosított szexuálisfeszültség-levezetés nélkül fajunk korai képviselői aligha sajátították volna el a tűzcsiholás vagy a kerékkészítés összes csínját-bínját. És bármennyiben lefogadhatjátok, hogy Galilei, Newton és Einstein soha az életben nem hajtották volna végre korszakalkotó felfedezéseiket, ha a fejük kitisztítása érdekében először nem nyomorgatták volna az egyszeműt (vagy „nem csaptak volna ki pár protont a jó öreg hidrogénatomról”). Ugyanez áll Marie Curie-re is. Holtbiztos, hogy a rádium felfedezése előtt a muffja titkait fedezte fel. Ez a passzus nem tartozott Halliday legnépszerűbbjei közé, de én kedveltem. Miközben elcaplattam a vécéig, a falra szerelt, méretes lapos képernyő bekapcsolódott, és megjelent rajta Max, a rendszerem karbantartásáért felelős szoftver mosolygó arca. Úgy állítottam be Maxet, hogy pár perccel a világítás felkapcsolása után jelenjen meg, így mindig volt egy kis időm felébredni, mire elkezdett szekálni. —J-j-jó reggelt, Wade! — dadogta Max vidáman. — H-h-hasadra s-s-süt a nap! Egy efféle szoftver üzemeltetése nagyjából olyan volt, mint alkalmazni egy virtuális személyi asszisztenst, mármint olyat, aki a számítógép hangaktivációs interfészeként is funkcionál. Az ilyen szoftvereket könnyen személyre lehetett szabni, több száz előre beprogramozott jellemből lehetett válogatni. Az enyémet úgy állítottam be, hogy Max Headroomként nézzen ki, beszéljen és viselkedjen. Max egy késő nyolcvanas évekbeli beszélgetős műsor, egy úttörő cyberpunk-tévésorozat és egy rakat Coca-Cola-reklám (elvileg) számítógép generálta sztárja volt. — Jó reggelt, Max — dünnyögtem álmatagon. — Mármint jó estét. Nem igaz, hétalvó? Az OASIS sta-sta-standard időszámítása szerint este 7:18 van, december 30-a, szerda. — Max úgy volt beprogramozva, hogy enyhe dadogással beszéljen. A nyolcvanas évek közepén, amikor Max Headroom figurája megszületett, a számítógépek még nem voltak elég fejlettek ahhoz, hogy

fotorealisztikus emberi alakokat hozzanak létre, ezért Maxet egy színész (a zseniális Matt Frewer) alakította, akire masszív gumisminket raktak, hogy úgy nézzen ki, mint egy számítógép által generált karakter. A most rám mosolygó Max azonban már tiszta szoftver volt, a megfizethető legjobb MI-vel és hangfelismerő alprogrammal. Már több hete éltem együtt a Max Headroom v3.4.1-es igencsak személyre szabott változatával. A korábbi szoftvert Erin Gray színésznőről mintázták (akit főként a Buck Rogers-tévésorozatból ismerhetünk), de ő túlságosan is elvonta a figyelmemet, ezért lecseréltem Maxre. Időnként idegesített, ugyanakkor fel is tudott dobni. És nagyon sokat tett azért, hogy ne érezzem magam magányosnak. Ahogy bebotorkáltam a fürdőszobába, és könnyítettem magamon, Max tovább beszélt hozzám a tükör fölé szerelt apró képernyőről. — Tyűha! Mintha valakinél csőtörés lenne! — Frissítsd a készleted — mondtam. — Történt valami, amiről tudnom kéne? — Csak a szokásos. Háborúk, felkelések, éhezés. Az emberi civilizáció egyre jobban közeledő összeomlása. Semmi olyan, ami érdekelne. — Üzenetek? Forgatta egy kicsit a szemét. — Néhány. De hogy válaszoljak az igazi kérdésedre: nem. Art3mis még mindig nem írt vagy telefonált, szépfiú. — Már többször szóltam, Max. Ne hívj így. Ezzel csak a törlésedet segíted elő. — Hú, de érzékeny itt valaki. Most komolyan, Wade. Meg kéne g-g-gondol... — Törölni foglak, Max. Nem viccelek. Ha így folytatod, visszaváltok Wilma Deeringre. Vagy még jobb: kipróbálom Majel Barrett testetlen hangját. Max gyerekes, durcás arcot vágott, majd megperdült, hogy szembekerüljön a mögötte lévő digitális tapétával, amit jelenleg különböző színű vektorvonalak mintázata alkotott. Max mindig így viselkedett. A piszkálás és a kéretlen tanácsadás részét képezte előre programozott személyiségének. Mondjuk egy kicsit azért élveztem, mert arra az időszakra emlékeztetett, amikor H-val lógtam. És ez hiányzott. Nagyon hiányzott. A tekintetem a fürdőszobai tükörre tévedt, de nem tetszett, amit ott láttam, ezért a vizelés hátralévő részére inkább lehunytam a szemem. Eszembe jutott (nem először), hogy talán jó ötlet lett volna ugyanúgy feketére festeni a tükröt, mint az ablakot. Az ébredés utáni első óra állt a legtávolabb a szívemtől, mert ezt a valódi világban kellett eltöltenem. Ebben a periódusban foglalkoztam a testem tisztításának és erősítésének fárasztó feladataival. Utáltam a nap ezen szakaszát, mert sok szempontból a másik életem inverzét nyújtotta. Az OASIS-on belüli, igazi életemét. Egyszobás lakásom látványa, az immerziós berendezésem vagy a tükörképem mind-mind kegyetlen emlékeztetőül szolgáltak arra nézve, hogy a világ, ahol napjaim nagy részét töltöttem, nem a valódi volt. — Székösszecsukás — mondtam, miközben kiléptem a fürdőszobából. A haptikus szék újra lapos pozícióba állt, majd összecsukta magát, és a falhoz simult, hogy ezáltal szabaddá tegyen egy nagy területet a szoba közepén. Felhúztam a vizoromat, és betöltöttem A konditerem nevű önálló szimulációt. Hirtelen egy hatalmas, modern fitneszközpontban álltam, testedzésre és erősítésre

alkalmas gépezetek között, amelyek, a haptikus ruhámnak hála, tökéletesen meggyőző élményt nyújtottak. Hozzákezdtem napi edzésemhez. Csináltam felüléseket, fekvőtámaszokat, aerobikoztam és súlyt emeltem. Alkalmanként Max rövid, bátorító kiáltásokkal bombázott. — Feljebb a lábakat, p-p-pupák! Ne kíméld magad! A számítógépemre telepített fitneszszoftver napi szintű testedzést igényelt tőlem. Általában az OASIS-ba való bejelentkezés után is edzettem egy kicsit, amikor valamilyen fizikai küzdelembe bonyolódtam, vagy körbe-körbe rohantam futógépem virtuális tájain. Az online időm nagy részét azonban a haptikus székemben ülve töltöttem, és szinte egyáltalán nem mozogtam. Amikor meg lehangoltnak vagy frusztráltnak éreztem magam — és többnyire ez volt a helyzet — , hajlamos voltam a túlzásba vitt étkezésre. Ennek eredményeképpen magamra szedtem vagy negyven kiló súlyfelesleget. Végül elértem arra a pontra, hogy már nem fértem bele kényelmesen a haptikus székembe, illetve képtelen voltam bepréselni magam XXL-es haptikus ruhámba. Már ott tartottam, hogy kénytelen leszek új berendezést venni, amihez a tartozékokat meg majd a Husky játékgyártó cégtől szerzem be. Tisztában voltam vele, hogy ha nem teszek valamit a súlyom csökkentése érdekében, még a Tojás megtalálása előtt feldobom a bakancsot. Ezt nem hagyhattam, ezért hirtelen elhatározással élesítettem az OASIS-os fitneszszoftvert. Szinte azon nyomban megbántam. Ettől kezdve a számítógépem folyamatosan ellenőrizte az életjeleimet, és számon tartotta, hogy pontosan hány kalóriát égetek el naponta. Ha nem feleltem meg a napi követelményszintnek, a rendszer nem engedett bejelentkezni az OASIS-es felhasználónevemmel. Ez azt jelentette, hogy nem dolgozhattam: nem folytathattam a küldetésemet, vagyis lényegében nem élhettem. Továbbá összeköttetésben állt az OASIS-os felhasználónevemmel, vagyis nem tehettem meg, hogy csak úgy veszek egy új számítógépet, vagy kibérelek egy fülkét valamelyik OASIS-kávézóban. Ha az OASIS-ban akartam élni, nem volt mese: meg kellett dolgoznom érte. Ez pont elég motiváció volt a testedzéshez. A fitneszszoftver a napi ételbevitelem mennyiségét is ellenőrzés alatt tartotta. Mindennap egy egészséges, alacsony kalóriás ételekből összeállított menüből válogathattam. A szoftver aztán megrendelte nekem a választott kaját, amit házhoz szállítottak. A program minden ételemet ellenőrizte, ha tehát plusztápot rendeltem magamnak, többet kellett naponta edzenem, hogy ellensúlyozzam a kalóriabevitelt. A lehető legszadistább szoftvert fogtam ki. Mindenesetre az ötlet bevált. A kilók kezdtek leválni rólam, és öt hónap után közel tökéletes egészségnek örvendtem. Életemben először lapos hasam és feszes izomzatom volt. Kétszer annyi energiával rendelkeztem, mint korábban, és jóval kevesebbszer betegedtem meg. Kevesebb lett az alvásigényem, aminek ugyancsak örültem. A kevesebb alvás azt jelentette, hogy több időm jutott a vadászatra. A testedzés a napi rutinom részévé vált. Ezt az időt ráadásul arra is felhasználtam, hogy mentálisan felkészüljek az előttem álló napra. Miután befejeztem a testedzésemet, felléptem a futógépre. — Kezdődjön a reggeli futás — mondtam Maxnek. — A Bifrost-pályán.

A virtuális edzőterem eltűnt. Most egy félig átlátszó futópályán álltam, egy csillagködben függő, tekeredő szalagpályán. Óriási, gyűrűs bolygók és sokszínű holdak lebegtek az engem körülvevő űrben. A futópálya megnyúlt, emelkedett és süllyedt előttem, sőt néha spirálba tekeredett. Egy láthatatlan fal gátolt meg abban, hogy véletlenül lefussak a peremről, és fejest ugorjak a csillagokkal teli mélységbe. Az északi mitológiára utaló Bifrost is önálló szimuláció volt, egyike a konzolom merevlemezén tárolt több száz pályának. Miközben futni kezdtem, Max belőtte a nyolcvanas évekbeli slágereket tartalmazó válogatásomat. Amint felcsendült az első dal, azonnal fejből idéztem a szám címét, az előadó nevét, az album címét és a kiadás dátumát: „A Million Miles Away”, The Plimsouls, Everywhere at Once, 1983. Ezután, mivel a szöveget is betéve tudtam, énekelni kezdtem. Abból indultam ki, hogy ha képes vagyok fejből idézni a megfelelő nyolcvanas évekbeli dal szövegét, egy nap megmenthetem ezzel az avatárom életét. Miután végeztem a futással, lehúztam a fejemről a vizort, és elkezdtem kibújni a haptikus ruhámból. Ezt lassan kellett csinálnom, nehogy véletlenül kárt tegyek az öltözetben. Miközben óvatosan lehámoztam magamról, az érintkezőtapaszok halk, pukkanó hangot adtak ki, amikor leváltak a bőrömről, és parányi, kör alakú jeleket hagytak az egész testemen. Miután végeztem a procedúrával, a takarítóegységbe raktam az öltözetet, a tiszta tartalék ruhámat pedig a padlóra terítettem. Max eddigre már bekapcsolta a zuhanyt, és arra a hőfokra állította, amit megszoktam. Amint beugrottam a gőzzel teli kabinba, Max aktiválta a zuhanyozáshoz társított dallistámat. Egyből felismertem a „Change” című John Waite-szám nyitótaktusát. Megőrülök érted filmzenealbum, Geffen Records, 1985. A zuhany leginkább egy régimódi autómosónak felelt meg. Csak álltam, míg elvégezte helyettem a munkát: szappanos vizet spriccelt rám minden szögből, majd leöblítette. Hajmosásra nem volt szükségem, mivel a zuhany egy nem toxikus haj- és szőreltávolító balzsamot is a rendelkezésemre bocsátott, amivel bedörzsöltem az egész fejem és testem. Így szükségtelenné vált a borotválkozás és a hajvágás. Ezek úgyis csak nyűgöt jelentettek volna. Sima bőrrel ráadásul pompásan belefértem a haptikus ruhámba. Szemöldök nélkül kicsit durván néztem ki, de megszoktam. Miután az öblítést végző vízsugarak elapadtak, aktiválódott a szárítás funkció, így másodperceken belül megszabadultam a testemet borító nedvességtől. Ezután beléptem a konyhába, és magamhoz vettem egy dobozos Sludge-ot, egy magas proteintartalmú és vitamonokkal dúsított reggeli italt. Miközben ledöntöttem, a számítógépem némán számolt: ellenőrizte, hol tartok a napi kalóriabevitelben. Mivel a reggelizés fel sem merült, belebújtam tiszta haptikus ruhámba, Ez kevésbé volt macerás, mint levenni, de ahhoz, hogy rendesen csináljam, időt kellett rá szánnom. Amint rajtam volt a ruha, kinyittattam a haptikus széket. Ezután tartottam egy kis szünetet, hogy szemügyre vegyem az immerziósberendezésemet. Eszembe jutott, milyen büszkeséget éreztem, amikor megvásároltam ezt a sok csúcsminőségű hardvert. Egy év elmúltával azonban már képes voltam annak látni, ami valójában volt. Bonyolult kütyü az érzékeim megtévesztésére: egy szerkezet, ami lehetővé

tette, hogy egy nem létező világban éljek. A berendezésem összes alkotóeleme rács volt a cellában, ahová önként és dalolva bebörtönöztem magam. Egyszobás lakásom zordan világító fénycsövei alatt állva szembe kellett néznem az igazsággal. A valódi életben nem voltam más, mint egy antiszociális remete. Egy kívülálló. Egy sápadt bőrű, popkultúra-megszállott kocka. Egy agorafóbiás otthonülő, igazi barátok, családtagok és valódi emberi kapcsolatok nélkül. Csak egy újabb szomorú, elveszett, magányos lélek, aki egy bálványozott számítógépes játékra pazarolja az életét. Az OASIS-on belül viszont egészen más volt a helyzet. Ebben a világban én voltam Parzival, a világhírű nyest és a nemzetközi híresség. Az emberek autogramot kértek tőlem. Volt rajongói klubom. Igazából nem is egy Bárhová mentem, felismertek (már persze ha én is ezt akartam). Fizettek, hogy termékeket reklámozzak. Az emberek csodáltak és felnéztek rám. Meghívtak a legexkluzívabb bulikra. Ellátogattam oltári menő helyekre, és sehol sem kellett sorba állnom. Popkulturális ikon voltam, a virtuális valóság közismert rocksztárja. A nyestkörökben pedig legenda. Fenét. Egy isten. Leültem, majd felvettem a vizoromat és a kesztyűmet. Miután a rendszer ellenőrizte a személyazonosságomat, megjelent előttem a Gregarious Simulation Systems logó, nyomában a bejelentkezési felirattal. Üdvözlet, Parzival. Kérlek, mondd ki a jelmondatodat. Megköszörültem a torkom, és kimondtam. Miközben kiejtettem a szavakat, megjelentek a kijelzőn: „Soha senki nem kapja meg amit akar, és ez gyönyörű.” Egy rövid szünetet követően, miközben az OASIS életre kelt körülöttem, akaratlanul is kitört belőlem egy megkönnyebbült sóhaj.

0020

Az avatárom lassan megjelent az erődítményem parancsnoki központjának irányítópanelje előtt. Ugyanott, ahol előző este ültem, és a szokásos esti rituálémat végeztem: üres tekintettel bámultam a négysorost, mígnem elnyomott az álom, és a rendszer kiléptetett. Már közel hat hónapja szuggeráltam ezt a kurva rejtvényt, és még mindig nem sikerült megfejtenem. Senkinek sem sikerült. Persze mindenkinek akadtak elméletei, de a Jádekulcs hollétét továbbra is homály fedte. A parancsnoki központom a saját, különbejáratú aszteroidám sziklás felszínébe épített, felfegyverzett kupola alatt helyezkedett el. Innen pazar, háromszázhatvan fokos kilátásom nyílt a környező, kráterekkel tarkított tájra, ami minden irányban a horizontig terpeszkedett. Az erődítményem többi része még mélyebben volt, a gigantikus föld alatti komplexum egészen az aszteroida magjáig ért. Az egészet magam programoztam, nem sokkal a Columbusra költözésem után. Az avatáromnak szüksége volt egy erődítményre, és mivel nem akartam szomszédokat, megvettem a létező legolcsóbb égitestet, a tizen négyes szektor egyik parányi, elhagyatott aszteroidáját. Eredetileg S14A316 néven futott, de az osztrák popsztár után átkereszteltem Falcóra. (Nem voltam egy nagy Falco-rajongó. Semmi ilyesmi. Csak úgy gondoltam, fasza hangzása van a névnek.) A Falcónak csak pár négyzetkilométeres felszíne volt, ennek ellenére mélyen bele kellett nyúlnom érte a zsebembe. Mondjuk, megérte. Akinek saját planétája volt, azt építhetett rá, amit akart. És csak akkor érkeztek látogatók, ha én engedélyeztem, és soha nem tettem ilyet. Az erődítmény volt az OASIS-on belüli otthonom. Az avatárom menedéke. Az egyetlen hely az egész szimulációban, ahol tényleg biztonságban voltam. Miután a bejelentkezési folyamat lezárult, ablak nyílt a kijelzőmön, és tájékoztatott róla, hogy ma Választási Nap van. Mivel már betöltöttem a tizennyolcat, szavazhattam, az OASIS-on belül és az Egyesült Államok tisztségviselőire egyaránt. Ez utóbbi választással nem foglalkoztam, mert nem láttam értelmét. Az egykor nagy formátumú ország, amelybe beleszülettem, már csak a nevében emlékeztetett régi énjére. A legkevésbé sem számított, hogy ki kerül vezetői pozícióba. Ezek az emberek csupán székeket tologattak a helyükre a Titanic fedélzetén, és ezzel mindenki tisztában volt. Ráadásul azóta, hogy az OASIS-on keresztül mindenki szavazhatott otthonról is, csak színészekre, valóságshow-k sztárjaira és radikális tévéprédikátorokra lehetett voksolni. Vicc volt az egész. Mindenesetre az OASIS-os szavazásra szántam időt, ennek az eredménye ugyanis hatást gyakorolt az életemre. Mivel már tisztában voltam minden fontosabb problémával, amit a GSS a megoldandó ügyek közé sorolt, a procedúra mindössze pár percet vett igénybe. Annak is most jött el az ideje, hogy megválasszuk az OASIS Felhasználói Bizottság elnökét és alelnökét, de ez egy pillanatnyi gondolkodást sem igényelt. A legtöbb nyesthez hasonlóan én is Cory Doctorow és Wil Wheaton

újraválasztása mellett szavaztam (megint). Nem volt meghatározva, hogy mennyi ideig maradhatnak hatalmon, és ez a két fazon már több mint egy évtizede baromi jó munkát végzett a bizottság vezetésével és a felhasználói jogok védelmével. Miután leadtam a szavazatomat, finoman igazítottam a haptikus széken, és áttanulmányoztam az előttem lévő irányítópanelt. Zsúfolásig volt kapcsolókkal, gombokkal, karokkal, billentyűkkel és kijelzőkkel. A balomon biztonsági monitorok sokasága az erődítményemen kívül és belül elhelyezett kamerákkal állt összeköttetésben. Jobb oldalamon egy másik monitorcsoport kedvenc híradó- és szórakoztató videoadásaimat közvetítette. Ezek között szerepelt a saját csatornám, a Parzival TV — mindenféle ismeretlen kacat sugárzása nonstop, egész évben. Valamivel korábban a GSS új alkalmazást adott hozzá minden OASIS-felhasználó fiókjához. A SzOV- (Személyes OASIS Videoadás) csatornát. Ennek segítségével bárki, aki fizette a havidíjat, fenntarthatta saját televíziós hálózatát, és a szimulációba bejelentkező felhasználók a világon bárhonnan elérhették az ember SzOV-csatornáját. Az pedig, hogy milyen műsorok szerepeltek rajta, és ki férhetett hozzájuk, teljes mértékben a tulajdonostól függött. A legtöbb felhasználó amolyan „voyeur-csatornát” tartott fenn, ami olyan volt, mintha saját, huszonnégy órás valóságshow-t futtattak volna, önmagukkal a főszerepben. Lebegő virtuális kamerák követték az avatárjukat az OASIS-ban, miközben elvégezték mindennapos teendőiket. Felfedeztek, kalandoztak, barátkoztak, és így tovább. Limitálni is lehetett a csatornához való hozzáférést, hogy csak barátok nézhessék. Vagy óradíjat lehetett kérni a SzOV-ra csatlakozó felhasználóktól. Sok másodrangú híresség és pornósztár csinálta ezt: virtuális életük másodperceit percenkénti prémiumért értékesítették. Egyesek arra használták a SzOV-csatornájukat, hogy élő felvételeket adjanak közre valódi életükről, kutyájukról vagy gyerekeikről. Mások kizárólag idejétmúlt rajzfilmeket sugároztak. A lehetőségek határa a csillagos ég volt, és az elérhető cuccok változatossága napról napra egyre nagyobb és ijesztőbb méreteket öltött. Kelet-európai lábfétisvideók orrvérzésig. Amatőr pornók deviáns középosztálybeli háziasszonyokkal Minnesotából. Volt minden, mi szem-szájnak ingere. Mindenféle bizarr elképzelés, ami megfogant az emberi elmében, rögzítésre és sugárzásra került. A televíziós adások tágas pusztasága elérte a határt, és az átlagembernek már nem kellett beérnie tizenöt perc hírnévvel. Már mindenki szerepelhetett a tévében az év minden napjának minden pillanatában, függetlenül attól, hogy akadt-e nézője, vagy sem. A Parzival-TV nem voyeur-csatorna volt. Ami azt illeti, egyszer sem mutattam meg az avatárom arcképét. Ehelyett véletlenszerű sugárzással működő válogatást állítottam össze klasszikus ‘80-as évekbeli tévéműsorokból, retroreklámokból, rajzfilmekből, klipekből és filmekből. Rengeteg filmből. Hétvégenként régi japán szörnyfilmeket sugároztam, kiegészítve ritkaságszámba menő animékkel. Leadtam, ami épp izgatta a fantáziámat. És nem számított, mit vetítettem. Az avatárom továbbra is a Tökös Ötös egyike volt, tehát a videoadásom milliós nézettséget produkált napi szinten, függetlenül az éppen sugárzott műsortól. Ez pedig lehetővé tette, hogy szép summákért áruljam a reklámidőmet a különböző szponzoraimnak. A Parzival-TV törzsközönségének nagy része nyestekből állt, akik azzal a

reménnyel lesték a videoadásomat, hogy akaratlanul is elárulok valamilyen kulcsfontosságú információt a Jádekulccsal vagy magával a Tojással kapcsolatban. Ezt persze leshették. A szóban forgó napon a Parzival-TV épp egy kétnapos, nonstop Kikaider-maratont zárt. A Kikaider egy késő ‘70-es évekbeli japán akciósorozat volt egy vörös-kék androidról, aki minden egyes részben laposra verte a gumiruhás színészek alakította szörnyeket. Az efféle alig ismert kaijuk és tokusatsuk a gyengéim közé tartoztak. Odáig voltam az olyan sorozatokért, mint a Spectreman, a Space Giants és a Supaida-man. Megnyitottam a műsortervem táblázatát, és kedvtelésből átírtam egy kicsit az aznap esti programot. Megváltam a Ripride és a Misfits of Science epizódjaitól, és bedobtam pár egymás után levetítendő filmet Gaméra, kedvenc óriás repülő teknősöm főszereplésével. Úgy gondoltam, ezekre aztán harapni fognak az emberek. Programzárásként pedig hozzáadtam a listához néhány Silver Spoons-részt. Art3misnek is volt saját videó adása, ami az Art3mivízió névre hallgatott. Az egyik monitoromon mindig ez ment. Most épp a szokásos hétfő esti kínálata volt soron: a Square Pegs egyik epizódja. Ezt mindig az Electra Woman and Dyna Girl követte, ami után az Isis és a Wonder Woman újabb részei érkeztek. Art3mis műsorterve hónapok óta nem változott. De még ez sem számított. Így is durva nézettséget produkált. Nemrégiben az Art3Miss márkanév alatt létrehozta molett avatároknak szánt, irgalmatlanul sikeres ruhakollekcióját. Láthatóan nagyon jól érezte magát. A Dilis Glóbuszos este után megszakított velem minden kapcsolatot. Blokkolta az e-mailjeimet, csetes meghívásaimat és telefonhívásaimat. A blogja frissítésével is leállt. Megpróbáltam mindent, hogy elérjem. Küldtem az avatárjának virágokat. Többször is ellátogattam az erődítményéhez, ami a Benatar nevű, fegyverekkel felszerelt kis holdján volt. A levegőből válogatáskazettákat és üzeneteket dobtam le, mintha szerelembombák lennének. Egyszer, egy különösen elkeseredett állapotomban két teljes órára kiálltam a palotája elé, és a vállamon tartott magnóból Peter Gabriel „In Your Eyes” című számát bömböltettem. Nem jött ki. Azt sem tudtam, hogy otthon van-e egyáltalán. Már több mint öt hónapja éltem a columbusi lakásomban, és nyolc hosszú, embert próbáló hét telt el azóta, hogy utoljára beszéltem Art3misszel. De ezt az időszakot nem rinyálással és önsajnáltatással töltöttem. Legalábbis nem az egész időszakot. Inkább világhírű, szektorok között ugrándozó nyestként folytatott „új életem” elkezdésére koncentráltam. Életemben először rendelkezésemre állt a pénz és minden eszköz, hogy felderíthessem az OASIS-t, úgyhogy nekiláttam a feladatnak. Az avatárom szintjének feltornászására fókuszáltam, és ennek érdekében megcsináltam minden útba eső küldetést. Ezek során tiszteletre méltó gyűjteményt állítottam össze fegyverekből, mágikus tárgyakból és járművekből, amiket egytől egyik az erődítményem mélyén lévő páncélszekrényben rejtettem el. Az avatárom feltuningolása lefoglalt, és kellemesen elterelte a figyelmemet egyre erősödő magányomról és elszigeteltségemről. Miután Art3mis dobott, megpróbáltam újra felvenni a kapcsolatot H-val, de megváltoztak a dolgok. Eltávolodtunk egymástól, és tudtam jól, hogy ez az én hibám. A beszélgetéseink merevek és tartózkodóak lettek, mintha mindketten attól

féltünk volna, hogy elejtünk valamilyen lényeges információt, amit a másik felhasználhat. Egyértelmű lett számomra, hogy H már nem bízik bennem. És miközben én Art3mis megszállottja lettem, ő is talált magának egy rögeszmét: ő akart lenni az első nyest, aki megkaparintja a Jádekulcsot. Majdnem fél év telt már el azóta, hogy átjutottunk az Első Kapun. A Jádekulcs hollétére továbbra sem derült fény, és a Toplista első tíz pozíciójában sem következett be változás. Már majdnem egy hónapja nem beszéltem H-val, Az utolsó beszélgetésünk dühödt kiabáláspárbajjá fajult, és akkor ért véget, amikor emlékeztettem rá, hogy „nélkülem soha nem találta volna meg a Rézkulcsot” ha nem vezetem a nyomára. Egy másodpercig csak némán és dühösen nézett rám, majd kijelentkezett a chatszobából. A makacs büszkeség tartott vissza attól, hogy azonnal felhívjam egy bocsánatkéréssel, most pedig úgy tűnt, hogy túl sok idő telt már el. Na ja, nem szarakodtam. Alig fél év alatt sikerült tönkretennem a két legközelebbi kapcsolatomat. Átkapcsoltam H csatornájára, amit A H-adásnak nevezett el. Jelenleg egy WWF profi pankrátormeccset sugárzott a nyolcvanas évek végéről, amelyben Hulk Hogan és Óriás André szerepelt. Azzal nem is fárasztottam magam, hogy ránézzek Daito és Shoto csatornájára, a Daishow-ra, mivel biztosra vettem, hogy valamilyen régi szamurájfilmet adnak. Folyton ilyen cuccokat vetítettek. Néhány hónappal az első, vitába torkolló találkozásunk után megpróbáltam felületes barátságot kialakítani Daitóval és Shotóval, amikor hárman összeálltunk, hogy végigcsináljuk a huszonkettes szektor egyik hosszabb küldetését. A társulás az én ötletem volt. Rosszul éreztem magam az első találkozásunk alakulását illetően, és már egy ideje vártam a lehetőségre, hogy békepipát nyújthassak a két szamurájnak. Erre akkor jött el az alkalom, amikor felfedeztem egy rejtett, magas szintű küldetést a Tokusatsu bolygón. A Shodai Urutoraman névre keresztelt kaland záradékában található dátum szerint évekkel Halliday halála után hozták létre, vagyis nem lehetett köze a Vadászathoz. A japán nyelvű küldetés a GSS Hokkaido részlegének műve volt. A minden OASIS-fiókba feltelepített, Mandarax nevű valós idejű fordítószoftver használatával nekifuthattam volna egymagam is, de ez kockázatos lett volna. A Mandarax a szóbeszéd szerint hajlamos volt összekeverni vagy félrefordítani bizonyos instrukciókat és információkat, ami lazán egy halálos kimenetelű akcióhoz vezethetett. Daito és Shoto Japánban élt (ahol mindketten nemzeti hősök lettek), és tudtam, hogy japánul és angolul is folyékonyan beszélnek. Ezért úgy döntöttem, hogy felkeresem őket, és megkérdezem, lenne-e kedvük összeállni velem erre a küldetésre. Eleinte szkeptikusak voltak a motivációmmal kapcsolatban, de miután beszéltem nekik a kaland különleges természetéről, és arról, hogy tudomásom szerint milyen nyeremény jár érte, végül beadták a derekukat. A Tokusatsu küldetéskapuja mellett találkoztunk, és hárman együtt léptünk be rajta. A küldetés az eredeti, Japánban 1966 és 1967 között sugárzott Ultraman tévésorozat mind a harminckilenc epizódjának reprodukciója volt. A széria története egy Hayata nevű férfi körül bonyolódott, aki a Tudományos Őrjárat embere volt; ez a szervezet a Földet támadó és a civilizációnkat fenyegető óriási, Godzilla-szerű szörnyek hordáinak leverésére szakosodott. Amikor a Tudományos

Őrjárat valami olyasmivel találkozott, amivel nem tudtak maguk megbirkózni, Hayata a „Béta Kapszula” nevű idegen kütyü segítségével az Ultraman nevű idegen szuperlénnyé alakította át magát. Ezután hozzálátott az éppen aktuális szörny seggének szétrúgásához, és közben mindenféle kungfumozdulatot és energiatámadást bevetett. Ha egyedül léptem volna át a kapun, automatikusan Hayataként kellett volna végigjátszanom a cselekményt. De mivel Daito, Shoto és én egyszerre érkeztünk, mindhárman választhattunk magunknak saját Őrjárat-tagot. A következő szint vagy „epizód” kezdetekor cserélhettünk karaktert. A küldetés során Hayata és csapattársai, Hoshino és Arashi irányítását cserélgettük. Miként az OASIS-beli kalandok nagy részénél, ezúttal is jó taktika volt csapatban játszani, mert könnyebben legyőzhettük a különböző ellenségeket, és gyorsabban végigérhettünk a szinteken. Egy teljes héten át, néha több mint tizenhat órát játszottunk naponta, mielőtt végre túljutottunk mind a harminckilenc szinten. Miután kiléptünk a küldetés kapuján, mindegyikünk avatárja hatalmas mennyiségű tapasztalati pontot és több ezer kreditet kapott. A küldetés végigjátszásának valódi díja ugyanakkor egy hihetetlenül ritka kincs: Hayata Béta-kapszulája volt. Az apró fémhenger lehetővé tette a birtokosa számára, hogy naponta egyszer, maximum három percre Ultramanné változzon. Mivel hárman voltunk, vitatkozni kezdtünk arról, hogy ki tartsa meg a kapszulát. — Parzivalé legyen — javasolta Shoto, miközben a bátyja felé fordult. — Ő találta meg ezt a küldetést. Nélküle még csak nem is tudtunk volna róla. Daito persze nem értett egyet. — A mi segítségünk nélkül viszont képtelen lett volna megcsinálni a küldetést. — Szerinte az egyetlen fair megoldás az volt, hogy aukcióra bocsátjuk a Béta-kapszulát, és osztozunk az érte kapott krediteken. Én azonban semmi szín alatt nem mentem bele ebbe. A tárgy túlságosan is értékes volt ahhoz, hogy csak úgy túladjunk rajta, és tudtam, hogy végül úgyis a Hatosok kaparintják meg, mert majdnem minden elárverezett tárgy az ő kezükbe került. Ráadásul a helyzetre lehetőségként is tekintettem: úgy gondoltam, most bevágódhatok Daitónál. — Nektek kéne megtartanotok a Béta-kapszulát — mondtam. — Az Urutoraman Japán legnagyobb szuperhőse. A képessége japán kezekbe való. Nagylelkűségem mindkettejüket meglepte és megérintette. Különösen Daitót. — Köszönjük, Parzival-szan — mondta, és fejet hajtott. — Te valóban tudod, mi is az a becsület. Ha nem is feltétlenül szövetségesekként, de legalább barátokként váltunk el egymástól, és erre több mint korrekt jutalomként tekintettem. Csilingelést hallottam, mire megnéztem, mennyi az idő. Majdnem nyolc óra volt. Vagyis eljött a fánkkészítés ideje. *** Bármennyire is igyekeztem takarékoskodni, mindig le voltam égve. Minden hónapban húzós számlákat kellett befizetnem, a valóságban és az OASIS-ban

egyaránt. A valóságban lévő költségeim elég hétköznapiak voltak. Lakbér, villany, kaja, víz. Hardverfejlesztés és -javítás. Az avatárjaimhoz kötődő költségek jóval egzotikusabbak voltak. Űrhajójavítás. Teleportációs költségek. Aksicsere. Muníció. Nagy mennyiségben vásároltam lőszert, de még így sem volt olcsó. A havi teleportációs költségeim pedig gyakran az egekbe szöktek. A Tojás utáni kutatásom állandó utazást igényelt, és a GSS folyamatosan emelte a teleportálás tarifáját. Már elköltöttem a maradék dohányt is, amit a különböző termékek reklámozásáért kaptam. Ezt főleg a berendezésem árába és az aszteroidám megvásárlásába öltem bele. A SzOV reklámidejének értékesítésével ugyanakkor tisztességes summát kerestem havonta, miként azzal is, hogy eladtam az utazásaim során talált, feleslegessé vált mágikus tárgyakat, páncélokat vagy fegyvereket. A bevételem elsődleges forrása azonban a teljes munkaidős állásom volt, amiben OASIS-os technikai ügyfélszolgálatosként dolgoztam. Amikor létrehoztam az új, Bryce Lynch-személyazonosságomat, adtam magamnak egy főiskolai diplomát meg jó néhány szakképesítésről szóló papírt, és egy szép hosszú, becsületes munkavégzéssel töltött múltat az OASIS programozójaként és alkalmazásfejlesztőjeként. Hiába volt azonban mutatós, kamu életrajzom, egyedül a Segítőkész Segítségnyújtás Kft. Első Emeleti Technikai Ügyfélszolgálat képviselőjeként tudtam elhelyezkedni az egyik szerződéses cégnél, amit a GSS az OASIS-felhasználók kiszolgálása és támogatása érdekében üzemeltetett. Heti negyven órát dolgoztam: segítettem a sok gyökeret abban, hogy újraindítsák az OASIS-os konzoljukat, és frissítsék a vizorjaik és haptikus kesztyűik drivereit. Keserves munka volt, de ki tudtam fizetni belőle a lakbért. Kijelentkeztem az OASIS-fiókomból, aztán a berendezésemmel bejelentkeztem egy másik felhasználónéven, amit a munkához kaptam. Miután a bejelentkezési procedúra befejeződött, irányítani kezdtem a munkahelyi avatáromat, a futószalagról érkezett Ken babámat, akivel felvettem a beérkező hívásokat. Az avatárom egy hatalmas, virtuális telefonközpontban jelent meg, a virtuális bokszomban, a virtuális íróasztalom és számítógépem mögött, a virtuális headsettel a fejemen. Saját virtuális poklomként gondoltam erre a helyre. A Segítőkész Segítségnyújtás Kft. több millió hívást fogadott naponta a világ különböző pontjairól. A hívások felfoghatatlan mennyiségben és megállíthatatlan tempóban érkeztek. Napi huszonnégy, heti százhatvannyolc órában. Az egyik begőzölt kretén telefonált a másik után. Szabadidőnk nem volt, mivel mindig több száz idióta állt sorban a hívólistán. Mindegyikük hajlandó volt órákat várni azért, hogy kisírhassák a panaszukat egy ügyfélszolgálatosnak, akitől a problémájuk megoldását remélték. Miért nem néztek utána az interneten? Miért is próbálták volna megoldani maguk, amikor volt más, aki gondolkodhatott helyettük? A tízórás műszakom szokás szerint lassan telt el. Az ügyfélszolgálatos avatárok nem hagyhatták el a fülkéjüket, de rájöttem, hogyan üthetem el az időt. A munkahelyi felhasználói fiókomat úgy állították be, hogy nem böngészhettem külső weboldalakat, de annyira azért sikerült megbuherálnom a vizoromat, hogy a hívások fogadása közben zenét hallgathassak, vagy filmeket tölthessek a merevlemezemre.

Amikor végre véget ért a műszakom, és kijelentkeztem, azon nyomban átjelentkeztem a saját OASIS-os fiókomba. Több ezer új e-mail várt, és már a tárgyukból kiderült számomra, hogy mi történt, miközben dolgoztam. Art3mis megtalálta a Jádekulcsot.

0021

A bolygó többi nyestjéhez hasonlóan én is rettegtem a pillanattól, amikor megváltozik a Toplista állása, mert tudtam, hogy így a Hatosok nem megérdemelt előnyhöz jutnak majd. Pár hónappal azután, hogy mindannyian túljutottunk az Egyes Kapun, egy névtelen avatár egy elképesztően erős tárgyat bocsátott árverésre. Fyndoro Látó Köve volt a neve, és olyan különleges hatalommal ruházta fel a gazdáját, hogy azzal felbecsülhetetlen értékű segítséget adott neki a Tojás utáni hajszában. Az OASIS virtuális tárgyainak többségét a rendszer véletlenszerűen generálta, és egy NPC megölése vagy egy küldetés teljesítése után egyszerűen „leestek”. Egy tárgy felbukkanásának gyakorisága a tárgy különlegességétől függött. A legritkábbak azok a mágikus tárgyak voltak, amik speciális képességekkel ruházták fel a tulajdonosukat. Csak pár száz ilyen létezett, és mindegyik az OASIS legkorábbi napjaiból származott, amikor még alapvetően MMO-játéknak számított. Mindegyik egyedülálló volt, vagyis csak egy példány létezett belőle az egész szimulációban. Általában akkor lehetett hozzájutni az ilyen tárgyakhoz, amikor egy magas szintű küldetés végén legyőztünk valamilyen istenszerű főgonoszt. Szerencsés esetben ez a big boss a halála pillanatában elejtett valamilyen spéci tárgyat. Ezenkívül úgy is lehetett szerezni ilyen tárgyakat, hogy megöltünk egy avatárt, akinek volt valamilyen különleges cucca a hátizsákjában, vagy vásároltunk egyet egy árverésen. Mivel az ilyen tárgyak ritkaságszámba mentek, mindig nagy hírnek számított, amikor aukcióra bocsátottak egyet. Némelyik, az erejétől függően, több százezer kreditért kelt el. A rekordot három évvel ezelőtt állították be, amikor árverésre került a Cataclyst nevű tárgy. Az aukción szereplő leírás szerint a Cataclyst amolyan mágikus bomba volt, és csak egyszer lehetett felhasználni. Felrobbanása pillanatában megölt minden egyes avatárt és NPC-t, aki a detonáció területén tartózkodott, a tulajdonosát is beleértve. Nem lehetett védekezni ellene. Ha valaki pechjére épp abban a szektorban járt, ahol a robbanás bekövetkezett, akkor megszívta, függetlenül a szintjétől vagy a védettségétől. A Cataclystot egy névtelen licitáló vásárolta meg valamivel több mint egymillió kreditért. A bombát még mindig nem robbantották fel, vagyis a tulajdonosa nyilván őrizte valahol, és várta a megfelelő alkalmat, hogy élesíthesse. Ebből az évek során amolyan állandósult poén lett. Amikor egy nyestet olyan avatárok vettek körül, akiket nem szeretett, azzal kezdett fenyegetőzni, hogy nála van a Cataclyst, és fel fogja robbantani. De a legtöbben azt gyanították, hogy számtalan más nagy erejű tárggyal egyetemben a Hatosok kaparintották meg a bombát. Fyndoro Látó Köve még több kreditért kelt el, mint a Cataclyst. Az árverésen lévő leírás szerint a tárgy egy lapos, kör alakú, csiszolt fekete kő volt, egyetlen, nagyon egyszerű képességgel. A tulajdonosa naponta egyszer felírhatta rá egy avatár nevét, a kő pedig kiírta, hogy a keresett személy az adott pillanatban pontosan hol

tartózkodik. Ennek a képességnek azonban megvoltak a határai. Ha más OASISszektorban tartózkodtunk, mint a keresett avatár, a kő csak azt írta ki, hogy célszemélyünk melyik szektorban van éppen. Ha egy szektorban jártunk, a kő annak a bolygónak a nevét írta ki, ahol a kérdéses avatár tartózkodott (vagy amihez a legközelebb volt, ha épp az űrben utazott). Ha pedig egyazon bolygón voltunk, a kő egy térképen megadta a keresett avatár tartózkodási helyének pontos koordinátáit. Miként arra az aukció gazdája nyomatékosan felhívta a figyelmet, ha a kő képességét a listával összefüggésben használtuk, kétségtelenül ez lett az egész OASIS legértékesebb tárgya. Mindössze annyi volt a teendőnk, hogy figyelnünk kellett a Toplista állását, és meg kellett vámunk, hogy emelkedjen valakinek a pontszáma. Amint ez megtörtént, ráírhattuk a kőre az adott avatár nevét, az pedig elárulta, hogy az illető hol tartózkodik éppen, ezzel pedig felfedte a megtalált kulcs vagy elhagyott kapu hollétét. A tárgy képességének korlátozottsága miatt néha két vagy három próbálkozásra is szükség volt ahhoz, hogy beazonosítsuk egy kulcs vagy egy kapu lelőhelyét, de ez még így is olyan információnak számított, amiért sokan készek voltak ölni. Amikor Fyndoro Látó Köve árverésre került, a nagyobb nyestklánok között óriási licitháború robbant ki. De az aukció végeztével a kő a Hatosok kezébe került, közel kétmillió kreditért. Sorrento a saját IOI-s fiókját használta a licithez. Várt az árverés utolsó néhány másodpercéig, és mindenkit túllicitált. Ezt persze megtehette volna névtelenül is, de nyilván azt akarta, hogy az egész világ megtudja, kihez került a kő. Továbbá így kívánta a Tökös Ötös tagjainak tudtára adni, hogy ettől a pillanattól kezdve akármelyikünk találja is meg valamelyik kulcsot vagy kaput, a Hatosok azonnal a nyomunkban lesznek. Semmit sem tehettünk ez ellen. Eleinte aggódtam, hogy a Hatosok talán arra is fel akarják majd használni Fyndoro Látó Kövét, hogy egyenként levadásszák az avatárjainkat, és kinyírjanak minket. De azzal, hogy megismerték az avatárjaink tartózkodási helyét, még semmire sem mentek, hacsak nem volt valamelyikünk PvP-zónában, ahol aztán ostoba módon még meg is várta a Hatosok érkezését. És mivel a követ csak naponta egyszer lehetett használni, ez kockázatos is volt: ha a Toplista ugyanazon a napon változik, amikor valamelyikünk nyomába szegődnek, akkor elúszik az aznapi lehetőségük egy kulcs vagy kapu megtalálására. Nem is kockáztattak. Tartalékolták a követ, és lesték a megfelelő alkalmat. *** Alig fél órával azután, hogy Art3mis pontszáma megemelkedett, az egész Hatos flotta megindult a hetes szektor felé. Alighogy megváltozott a Toplista, a Hatosok igénybe vették Fyndoro Látó Kövét Art3mis pontos tartózkodási helyének meghatározásához. A követ használó Hatos avatár (valószínűleg maga Sorrento) szerencsére más szektorban volt éppen, mint Art3mis, így a tárgy nem írta ki, hogy pontosan melyik bolygón kell keresnie. A Hatosok csak azt tudták meg, hogy melyik szektorban tartózkodik éppen. Még aznap híre ment, hogy egyesek látták a teljes Hatos flottát, amint az megszállja a Hetes szektort. Hála ravaszságuk teljes

hiányának, most már az egész világ tudta, hogy valahol ott van a Jádekulcs. Természetesen nyestek ezrei özönlöttek a szektorba. A Hatosok alaposan leszűkítették a kutatási területet mindenki számára. Ezzel együtt több ezer bolygó, hold és más kis világ volt a Hetes szektorban, a Jádekulcsot pedig bármelyiken elrejthették. A nap hátralévő részét sokkos állapotban töltöttem: képtelen voltam feldolgozni a trónfosztás tényét. A híradások ugyanis pontosan ezzel a szóval hivatkoztak a fejleményre: PARZIVALT MEGFOSZTOTTÁK A TRÓNJÁTÓL! ART3MIS AZ ÚJ #1 NYEST! A HATOSOK AKCIÓBA LENDÜLTEK! Miután összeszedtem magam, megnyitottam a Toplistát, kényszerítettem magam rá, hogy harminc kemény percen keresztül nézzem, miközben némán káromkodtam. TOPLISTA 1. Art3mis 2. Parzival 3. H 4. Daito 5. Shoto 6. IOI-655321 7. IOI-643187 8. IOI-621671 9. IOI-678324 10. IOI-637330

129 000 110 000 108 000 107 000 106 000 105 000 105 000 105 000 105 000 105 000

Csakis magadat hibáztathatod, mondtam magamnak. Hagytad, hogy a fejedbe szálljon a dicsőség. Elhanyagoltad a kutatásodat. Csak nem azt hitted, hogy a villám kétszer is becsaphat ugyanoda? Hogy egyszer majd véletlenül ráakadsz a nyomra, ami elvezet a Jádekulcshoz? Az, hogy annyi ideig tiéd volt az első hely, hamis biztonságérzetet adott. Most bezzeg már más a helyzet, ugye, apafej? Más, mert ahelyett, hogy meghúztad volna magad, és a küldetésedre koncentráltál volna, elkényelmesedtél, és kicsúszott a kezedből az irányítás. Egy teljes évet elpocsékoltál azzal, hogy nyomorogtál egy csaj miatt, akit egyébként még nem is láttál élőben. A csaj miatt, aki dobott. És aki végül előbb ér célba nálad. Sürgősen, kapd össze magad, te hígagyú, és láss neki. Találd meg a kulcsot. Hirtelen úgy éreztem, soha nem akartam még ennyire megnyerni a versenyt. Nem csak a pénz miatt. Bizonyítani akartam Art3mis előtt. Továbbá azt akartam, hogy a Vadászat véget érjen, és végre beszélhessünk. Bárcsak találkozhatnánk személyesen, láthatnám a valódi arcát, és rendezhetném a vele kapcsolatos érzéseimet. Eltüntettem a Toplistát a kijelzőmről, és a helyén megnyitottam a Grálnaplómat, ami eddigre hatalmas adatheggyé változott. Minden információmorzsa ott lapult benne, amit a verseny kezdete óta elraktároztam. A Grálnapló egymásba érő ablakok sűrű dzsungeleként: szövegek, térképek, fényképek, hang- és videofájlok raktáraként tárult elém. Mindegyik meg volt jelölve, kereszthivatkozások cikáztak

ide-oda, az egész lüktetett az élettől. Nyitva hagytam a négysorost egy ablakban, amit úgy állítottam be, hogy mindig felül legyen. Egy négysoros szöveg. Huszonkét szó. Harminckilenc szótag. Olyan sűrűn és annyira sokáig bámultam már ezeket, hogy szinte teljesen elvesztették a jelentésüket. Amikor most ránéztem, fékeznem kellett a feltörni készülő dühömet. A kapitány őrzi a Jádekulcsot Egy elhagyatott fehér lakban De a sípot csak az fújhatja Kinél az összes trófea ott van Tudtam, hogy a megoldás ott van az orrom előtt. Art3mis már megtalálta. Átolvastam a jegyzeteimet, amik John Draperre, vagyis Crunch Kapitányra vonatkoztak, illetve a műanyag játék sípra, ami híressé tette a hekkerek közegében. Még mindig úgy gondoltam, hogy Halliday a „kapitány” és a „fújhatja” szavakkal rá utalt. A négysoros maradék része viszont továbbra is homályos volt. De most új információ jutott a birtokomba: a kulcs valahol a hetes szektorban lapult. Megnyitottam az OASIS-atlaszomat, és olyan világokat kerestem, amelyeket a nevük alapján valahogyan összefüggésbe hozhattam a négysorossal. Akadt pár planéta (például a Woz és a Mitnick), amit híres hekkerekről kereszteltek el, de John Draper néven egyet sem találtam. A hetes szektorban ugyanakkor több száz olyan világ volt, amiket régi, Usenet hírcsoportokról neveztek el, és az egyiken, az alt.phreaking nevű bolygón állt egy Draper-szobor. Az egyik kezében őskori, tárcsázós telefont tartott, a másikban pedig egy Cap’N Crunch-sípot. De ezt a szobrot három évvel Halliday halála után emelték, tehát ez biztosan zsákutca volt. Még egyszer elolvastam a négysorost, és ezúttal az utolsó két sor új megvilágításba került. De a sípot csak az fújhatja Kinél az összes trófea ott van Trófeák. Valahol a hetes szektorban. Találnom kellett egy trófeagyűjteményt a hetes szektorban. Gyorsan átnéztem a Hallidayre vonatkozó fájljaimat. Ezek szerint Halliday mindössze öt trófeát szerzett az élete során: „Az év játéktervezője” díjakat, amiket még a századforduló idején nyert. Ezek még mindig megtekinthetőek voltak a columbusi GSS Múzeumban, és a másolataikat is meg lehetett csodálni az Archaide nevű bolygón. Az Archaide pedig a hetes szektorban volt. Haloványnak éreztem a nyomot, de azért ellenőrizni akartam. Ha másra nem is, arra azért jó volt, hogy hasznosnak érezzem magam pár óráig. Maxre néztem, aki éppen az irányító központom egyik monitorján szambázott. — Max, készítsd elő a Vonnegutot felszállásra. Már ha ráérsz. Max abbahagyta a táncot, és rám vigyorgott. — Meglesz, El Comanchero! Felkeltem, és elsétáltam az erődítményem liftjéig, amit az eredeti Star Trek-sorozat

turbóliftjéről modelleztem. Négy szintet ereszkedtem a Fegyverraktáramig, a polcokkal, vitrinekkel és fegyveres szekrényekkel teli, jókora terembe. Megnyitottam az avatárom hátizsákjának kijelzőjét, ami klasszikus „papírbábu” ábrával mutatta az avatáromat, majd ráhúztam és ráejtettem a különböző felszereléseket. Az Archaide PvP-zónában volt, ezért úgy döntöttem, hogy a látogatásomhoz kicsit feltuningolom a cuccaimat, és ünneplőben jelenek meg. Magamra vettem ragyogó, +10-es Megerősített Páncélomat, majd felcsatoltam kedvenc iézerpisztolyszettemet, és egy batár, +5-ös vorpal karddal együtt átvetettem a vállamon egy pisztolymarkolatú sörétest. Meg egy extra pár antigravitációs bakancsot. Egy Mágia Elleni Gyűrűt. Egy Védő Amulettet. Hatalmas Erejű Páncélkesztyűket. Utáltam belegondolni, hogy szükségem lehet valamire, ami épp nincs nálam, ezért a készülődés többnyire odáig fajult, hogy három nyestre elegendő felszerelést vittem magammal. Amikor elfogyott a hely az avatárom testén, a maradék cuccokat bepakoltam a Feneketlen Zsákomba. Miután megfelelően felszerelkeztem, visszapattantam a liftbe, és pár másodperccel később már ott is voltam a hangárom bejáratánál, az erődítményem legalsó szintjén. Pulzáló kék fények szegélyezték a kifutópályát, ami egészen a hangár közepéig, a túlsó végen lévő felfegyverzett dupla ajtóig ért. Az ajtók az indítóalagútra nyíltak, ami az aszteroida felszínébe épített, ugyanilyen ajtók sorához vezetett. A kifutópályám bal oldalán a csaták során elrongyolt X-szárnyúm parkolt, a jobb oldalon a DeLoreanom. Magán a kifutópályán pedig a Vonnegut, a leggyakrabban használt űrhajóm. Max már beindította a motorjait, amelyek halk és stabil dörmögése betöltötte a hangán. A Vonnegut alapjául a Firefly című klasszikus tévésorozatban lévő Serenity űrhajó szolgált. Amikor a kezeim közé került, a hajó a Kaylee néven futott, én azonban rögvest átkereszteltem Vonnegutra az egyik legkedvesebb huszadik századi íróm után. Az űrhajó új nevét leharcolt szürke burkának oldalára stencileztem. A Vonnegutot az Oviraptor nevű klán tagjaitól zsákmányoltam, akik ostoba módon megpróbálták eltéríteni az X-szárnyúmat, miközben a „Whedonverzum” néven ismert hatalmas világcsoportban cirkáltam a tizenegyes szektorban. Az Oviraptorok makacs balfékek voltak, akik nyilvánvalóan nem tudták, hogy kivel szarakodnak. Már azelőtt zord hangulatban voltam, hogy tüzet nyitottak volna rám. Ha nem így lett volna, akkor valószínűleg fénysebességre kapcsolok, hogy lazán otthagyjam őket. De ezen a napon úgy döntöttem, hogy személyes sértésnek veszem a támadásukat. Az X-szárnyúm sokkal szabadabban mozgott, mint az ő hatalmas szállítóhajójuk, ezért nem okozott problémát elkerülni a leárazott fegyvereikből érkező tüzet, miközben én megsoroztam őket lézersugarakkal és protontorpedókkal. Működésképtelenné tettem a motorjaikat, aztán a fedélzetre szálltam, és nekiálltam az avatárjaik meggyilkolásának. Amikor rájött, hogy ki is vagyok valójában, a kapitány megpróbált bocsánatot kérni, de nem voltam elnéző hangulatban. Gyorsan leszámoltam a legénységgel, leparkoltam az X-szárnyúmat a raktérben, és hazaindultam frissen szerzett űrhajómmal. Miközben a Vonneguthoz közelítettem, a rakodórámpa a hangár padlójára nyílt.

Mire elértem a pilótafülkéhez, a hajó már emelkedett. Helyet foglaltam az irányítópanel előtt, és hallottam, amint a landoláshoz szükséges alkatrészek visszahúzódnak a hajóba. — Max, zárj be mindent, és célozd be nekem az Archaidét. — Igenis, k-k-kapitány — dadogta Max a pilótafülke egyik képernyőjéről. A hangárkapuk szétnyíltak, és a Vonnegut kisüvített az indítóalagúton, majd fel a csillagos égre. Az űrhajó elhagyta a légteret, az alagút felfegyverzett kapui pedig hangos csattanással bezárultak. Több arra táborozó hajót is kiszúrtam a Falco fölött, magas röppályán. Ismerős arcok: elvakult rajongók, tanítványjelöltek és ambiciózus fejvadászok. Néhányan, akik éppen arra készültek, hogy a nyomomba szegődnek, úgynevezett Koloncok voltak. Az efféle felhasználók úgy töltötték idejük java részét, hogy megpróbáltak ráakaszkodni elismert nyestekre, és igyekeztek az utazgatásukból leszűrni valamilyen információt, amit aztán pénzzé tehettek. Mindig le tudtam rázni ezeket az idiótákat, csak fénysebességre kellett kapcsolnom. És ezzel ők is jól jártak, merr ha nem sikerült megszabadulnom egy utánam loholó avatártól, akkor általában nem maradt más választásom, mint kinyírni. Mialatt a Vonnegut fénysebességre kapcsolt, a képernyőmön lévő bolygók mindegyike hosszú fénycsóvává alakult. — F-f-fénysebesség bekapcsolva, kapitány — jelentette Max. — Hozzávetőlegesen ötvenhárom perc múlva érkezünk meg az Archaidéra. Tizenöt, ha igénybe akarod venni a legközelebbi csillagkaput. A csillagkapukat a szektorok bizonyos stratégiai pontjain helyezték el. Lényegében nagyméretű teleportkészülékek voltak, de mivel az űrhajó tömegének és az út hosszának fényében határozták meg a tarifát, többnyire csak a mamutvállalatok és a fényűző életet élő avatárok használták őket. Én egyik kategóriába sem tartoztam, de a körülményekre való tekintettel hajlandó voltam egy kicsit szórni a pénzt. — Használjuk a csillagkaput, Max. Bele kell húznunk.

0022

A Vonnegut visszakapcsolt normál sebességbe, és hirtelen az Archaide töltötte be a pilótafülke képernyőjét. Kilógott a szektor többi bolygójának sorából, mivel nem úgy tervezték meg, hogy valóságosnak tűnjön. Mindegyik szomszédos planétát tökéletesen renderelték: felhők és vihartölcsérek cikáztak gömbölyded felszínükön, amiket óceánok, kontinensek és meteorkráterek tarkítottak. Az Archaide egyik ilyen vonással sem rendelkezett, ugyanis az OASIS legnagyobb, klasszikus számítógépes játékokat összegyűjtő múzeumának adott otthont. Ezért a bolygót primitív zöld vektorvonalakkal renderelték, és a túlnyomórészt fekete felülete nem verte vissza a fényt. Az Archaide megjelenését úgy tervezték meg, hogy a késő hetvenes, kora nyolcvanas évekbeli vektorgrafikás játékok előtt tisztelegjenek vele. A planéta egyetlen felszíni eleme egy világító zöld pontokból álló háló volt, ami egy reptéri kifutópálya fényeiből összeálló alakra hasonlított. Ezek a pontok egymástól egyenlő távolságra helyezkedtek el a bolygó felszínén, tökéletes hálót alkottak, így az Archaide magas röppályáról arra a vektorgrafikás Halálcsillagra emlékeztetett, amit az Atari 1983-as Csillagok háborúja játéktermi játékában láthattunk. Miközben Max a Vonnegut landolásán ügyködött, felkészültem a harc lehetőségére: feltöltöttem a páncélomat, és teleaggattam az avatáromat több mágikus itallal és nanopakkal. Az Archaide egyszerre volt PvP- és káoszzóna, vagyis itt mágiát és technológiát egyaránt lehetett használni. Így persze különösen veszélyes helynek számított. Be is töltöttem minden makrómat, amelyek azon esetekre szolgáltak stratégiai tervekkel, amikor előre nem látott helyzetekkel kellett megbirkóznom. Miközben a Vonnegut tökéletesen renderelt fém rakodórámpája a talajra ereszkedett, az űrhajó éles kontrasztot alkotott az Archaide felszínének digitális feketeségével. Miután leléptem a rámpáról, megérintettem a jobb csuklómon lévő mini billentyűzetet. A rámpa visszahúzódott a hajóba, és a Vonnegut biztonsági rendszere éles hangjelzéssel aktiválódott. Ekkor átlátszó kék pajzs jelent meg az űrhajó burka körül. Végignéztem a horizonton, ami nem volt több egy hegyvonulatot jelképező, recés zöld vektorvonalnál. A felszínen az Archaide pontosan úgy nézett ki, mint az 1981es Battlezone, az Atari egy másik vektorgrafikás klasszikusának környezete. A messzeségben háromszög alakú vulkán köpdösött zöld lávapixeleket. Napokig futhattam volna felé, akkor sem érem el. Mindig ott maradt a horizonton. Pont mint egy régi számítógépes játékban, a közeg soha nem változott, még akkor sem, ha körbeutaztam a planétát. Max az utasításaim nyomán a keleti féltekén, az egyenlítőhöz közel lévő leszállóhelyen parkolta le a Vonnegutot. A hely üres volt, a környező terület pedig elhagyatottnak tűnt. Most már elég közel voltam ahhoz, hogy lássam: a bolygó felszínén egyenletesen elszórt zöld pontok valójában alagutak bejáratainak feleltek

meg. Ezek a pontosan tíz méter átmérőjű, neonzöld körök a föld alá vezető járatokat rejtettek. Az Archaide kihalt planéta volt, a múzeumi látogatásokra pedig a felszín alatt került sor. Miközben az egyik alagút bejáratához közelítettem, odalentről hangos zene csendült fel. Felismertem a dalt: a Def Leppard „Pour Some Sugar on Me” című száma volt a Hysteria című albumról (Epic Records, 1987). Amikor elérkeztem a ragyogó zöld gyűrű pereméhez, beugrottam. Miután az avatárom lepottyant a múzeumba, eltűnt a zöld vektorgrafikás dizájn, és egy magas felbontású, színpompás környezetben találtam magam. Körülöttem minden újra teljesen valóságosnak tűnt. Az Archaide a felszíne alatt több ezer klasszikus számítógépes játéknak biztosított otthont. Mindegyik játéktermi játék, amiről a nagy szívvel megalkotott reprodukció készült, egyszer valahol létezett a valódi világban. Az OASIS születése óta több ezer idős felhasználó zarándokolt el ide, és teljes odafigyeléssel létrehozta azon játéktermi játékok replikáját, amelyekről kedves emlékeket ápoltak, így aktívan részt vettek a múzeum kiállítási tárgyainak gyarapításában. Mindegyik szimulált játékterem, bowlingpálya és pizzázó tele volt klasszikus játéktermi játékokkal. A valaha készült összes pénzbedobós játéknak volt idelenn legalább egy replikája. Az eredeti játéktermek mindegyikét a bolygó OASIS-os kódja tárolta, és fából készült játékgépfülkéiket úgy tervezték meg, hogy a lehető legjobban hasonlítsanak az antik eredetikre. A múzeum területén több száz szentélyt és kiállítást is létesítettek, amikkel különböző játéktervezők és -kiadók előtt rótták le a tiszteletüket. A múzeum különböző szintjeit tágas üregek alkották, amiket föld alatti utcák, alagutak, lépcsők, liftek, mozgólépcsők, létrák, csúszdák, csapóajtók és titkos átjárók hálózata kötött össze. Olyan volt az egész, mint egy gigantikus, többszintes föld alatti labirintus. Komplex felépítésének köszönhetően elképesztően könnyen el lehetett benne tévedni, ezért nyitva hagytam a kijelzőmön a hely háromdimenziós holotérképét. Az avatárom aktuális pozícióját egy villogó kék pötty jelezte. Egy Aladdin Kastélya nevű régi játéktermi játék mellett léptem be a múzeumba, közel a felszínhez. Hogy tudatosítsam magamban a célomat, megérintettem a térkép egy pontját, ami a bolygó magjához közeire mutatott, a szoftver pedig egyből felrajzolta nekem a leggyorsabb odavezető utat. Ezt követve futásnak eredtem. A múzeumot rétegekre osztották. Itt, a bolygófelszínhez közeli rétegben megtalálhatóak voltak a világ utolsóként gyártott pénzbedobós játékai, a huszonegyedik század első évtizedeiből. Ezek főként első generációs haptikus eszközökkel felszerelt szimulációs fülkék voltak, rezgő székkel és billegő hidraulikus platformmal. Sok-sok hálózatba kötött autószimulátor, amikkel a játékosok egymással versenyezhettek. Ezek a játékok fajtájuk utolsó példányai voltak. Eddigre az otthoni konzoljátékok az efféle pénzbedobós cuccokat divatjamúlttá tették, és az OASIS élesítését követően teljesen leálltak a gyártásukkal. Amint beljebb merészkedtem a múzeumba, a játékok egyre archaikusabbak lettek. Találtam a századfordulóról származó pénzbedobós játékokat. Rengeteg egy-egy elleni küzdelemre építő programot, amikben szögletes poligonfigurák püfólték egymást méretes lapos képernyőkön. Voltak még primitív haptikus fénypuskákkal játszható lövöldözős cuccok. Meg táncos játékok is. Amint elértem az eggyel lejjebb

lévő szintre, a játékok elkezdtek egyformának tűnni. Mindegyiknek nagy, szögletes fadoboz adott otthont, amelyben egy katódcsöves monitor előtt kezdetleges irányítóeszközök pultja állt. Joystickok, gombok, repülő- és autókormányok meg az egerekből ismerős golyók. Ezekhez a játékokhoz a kezünket és a szemünket (illetve néha a lábunkat) kellett használnunk. Ezek gyártásakor még nem létezett a haptikus technológia. Ezen játékok nem generáltak a felhasználókban érzeteket. És minél mélyebbre ereszkedtem, annál egyszerűbb grafikájú játékokkal találkoztam. Végül leértem a múzeum legalsó szintjére, ami a bolygó magjánál helyezkedett el. Ez nem volt más, mint egy gömbszerű helyiség, benne a világ legelső számítógépes játékával: a William Higinbotham által készített Tennis for Two 1958-as kincsével. A játék egy ősi analóg számítógépen futott, és egy apró, körülbelül 13 centi átmérőjű oszcilloszkópos kijelzőn lehetett játszani. Mellette egy ősi PDP-1-es számítógép másolata állt, amin a Spacewar! ment. A világ második legidősebb számítógépes játékát a Massachusetts Institute of Technology néhány hallgatója készítette 1962ben. A legtöbb nyesthez hasonlóan már többször is jártam az Archaidén. Elmentem egészen a magig, ahol addig játszottam a Tennis for Two-val és a Spacewar!-ral, amíg teljesen el nem sajátítottam őket, miközben olyan nyomokra vadásztam, amiket Halliday maga után hagyhatott. De semmit sem találtam. Csak futottam, tovább és tovább, mígnem elértem a Gregarious Simulation Systems Múzeumot, ami alig pár szinttel volt a bolygó magja fölött. Már jártam itt egyszer, úgyhogy kiismertem magam. A GSS összes népszerű játéka kapott itt saját kiállítást, többek között azok a klasszikusok, amiket eredetileg személyi számítógépekre és konzolokra fejlesztettek. Nem tartott sokáig megtalálnom azt a kiállítást, ahol Halliday „Az év játéktervezője”-ként nyert öt trófeája pihent, közvetlenül a nagy ember bronzszobra mellett. Pár perc múlva már tudtam, hogy csak az időmet vesztegetem. A GSS Múzeumot úgy tervezték meg, hogy lehetetlen volt kézbe venni a kiállított tárgyakat, vagyis a trófeákat nem tudtam összegyűjteni. Néhány percig azért próbálkoztam, hátha sikerül a lézeres lámpámmal levágnom az egyiket a piedesztáljáról, de hiába. Újabb zsákutca. Az egész utazás időpocsékolás volt. Még egyszer, utoljára körbenéztem, majd elindultam a kijárat felé, és igyekeztem a csalódottságom ellenére tartani magam. Úgy döntöttem, hogy más úton megyek vissza a felszínre, a múzeum egy olyan részén át, amit korábban egyszer sem jártam be elég alaposan. Átjárók során keresztül végül egy hatalmas, barlangszerű kamrába jutottam. Itt valamiféle föld alatti városra bukkantam, ami kizárólag pizzériákból, bowlingpályákból, áruházakból és persze játéktermekből állt. Végigcaplattam az üres utcák labirintusán, majd egy tekeredő sikátoron keresztül apró pizzázóba jutottam. Földbe gyökerezett a lábam, amikor megláttam a hely nevét. Happytime Pizzának hívták, és egy kis családi vállalkozás replikája volt, amelynek eredetijét Halliday szülővárosában, a nyolcvanas évek közepén nyitották. Halliday látszólag a saját Middletown-szimulációjából másolta át a Happytime Pizza kódját, hogy elhelyezhessen egy másolatot a múzeumban. De a Middletownban lévő példánytól eltérően ezt elég jól elrejtette.

Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi a fenét keres ez itt. Soha egyszer nem olvastam róla a fórumokon vagy a különféle útmutatókban, hogy létezhet ilyen hely. Eszembe is jutott, hogy talán én vagyok az első nyest a történelemben, aki kiszúrta. Halliday többször is hivatkozott a Happytime Pizzára az Almanachban, úgyhogy azt tudtam, hogy kedves emlékeket ápol a helyről. Gyakran járt ide suli után, hogy ne kelljen hazamennie. Érezhető törődéssel teremtette újra a hely belső térét, amely egy klasszikus nyolcvanas évekbeli pizzéria és játékterem hangulatát idézte. Több NPCalkalmazott állt a pult mögött, ahol tésztát dagasztottak és pitéket szeleteltek. (Egy korábbi látogatásom alkalmával bekapcsoltam az Olfatrix-tornyomat, és rájöttem, hogy itt konkrétan érezni lehet a paradicsomszósz illatát.) A helyet két részre: a játékteremre és az étkezőre osztották. Ez utóbbiban is voltak játékgépek: az üveglapos asztalok valójában „koktélkabinet” néven ismert leülős játékgépek voltak. A vendég csak leült, és pizzaevés közben játszhatott a Donkey Konggal. Ha rám tör az éhség, rendelhettem volna egy igazi pizzaszeletet a pultnál. A rendelést továbbították volna egy a lakásomhoz közel lévő pizzériának, amit megjelöltem magamnak az OASIS-os fiókom kajaellátással kapcsolatos beállításaiban. Pár percen belül az ajtómhoz szállítják a pizzaszeletet, az árát pedig (a borravalóval együtt) levonják az OASIS-os fiókomhoz tartozó számláról. Amint beléptem a játékterembe, megütötte a fülemet egy Bryan Adams-dal, ami a kárpittal bevont falakra szerelt hangszórókból harsogott. Bryan arról énekelt, hogy bármerre is járt, a srácok csak bulizni akartak. A hüvelykujjammal megnyomtam az aprókat tartalmazó gép kerek fémlapját, mire kaptam egy negyeddollárost. Kihalásztam a rozsdamentes acél tálkából, majd elindultam a játékterem hátulja felé, és közben igyekeztem befogadni a szimuláció összes apró részletét. A Defenderjátékgép tetejére kézírást tartalmazó cetlit ragasztottak, amin a következő felirat állt: Döntsd meg a tulajdonos rekordját, és nyerj egy nagyméretű pizzát! Egy Robotron-játékgép kijelzőjén az aktuális pontszámlista volt látható. A gép lehetővé tette az eddigi legjobb eredményt elérő játékos számára, hogy a monogramja helyett egy egész mondatot írjon az eredménye mellé, a legmenőbb versenyző pedig arra használta értékes terét, hogy bejelentse: Rundberg igazgatóhelyettes gyíkarc! Folytattam az utamat a sötét, elektronikus barlangban, és elsétáltam a helyiség hátsó részében lévő Pac-Man géphez, amit egy Galaga és egy Dig-Dug közé szorítottak be. A fekete és sárga színűre festett masinát chipstörmelékek és karcolások borították, és a harsány oldalsó grafika is már rég elkezdett mállani. A játékgép tetején, az üveget helyben tartó fémkapcson egy negyeddolláros hevert. Az érmén az 1981-es évszám szerepelt: ekkor adták ki a Pac-Mant. Tudtam, hogy a nyolcvanas években így volt szokás jelezni, ha valaki le akarta foglalni a következő kört a játékgépen. De amikor megpróbáltam levenni az érmét, az meg sem mozdult. Mintha odahegesztették volna. A Pac-Man monitorja sötéten ásított, és egy „Nem működik”-cetlit tapasztottak rá. Igazából pont ezen akadt meg a szemem. Miért helyezett volna el Halliday egy működésképtelen játékgépet a szimulációban? Talán ezzel is csak az atmoszférát

akarta erősíteni? Felpiszkálta a kíváncsiságom, és úgy döntöttem, hogy körbeszaglászok egy kicsit. Amikor elhúztam a gépet a faltól, észrevettem, hogy nem is volt bedugva a kábel. Úgyhogy csatlakoztattam a konnektorhoz, és vártam, hogy a gép életre keljen. Teljesen jól működött. Most újra végigcsináltam a procedúrát. Visszadugtam a játékot a falba, és átragasztottam a „Nem működik”-cetlit a szomszédos Galaga-masinára. A játék betöltődött, és közben különböző színű betűk, számok és figurák hulláma szántott végig a monitoron. Ezután megjelent az indítóképernyő, ahol végignézhettem a játék főgonosz szellemeinek listáját: a társulatot Inky, Blinky, Pinky és Clyde alkotta. A képernyő tetején lévő toplista első helyezettje 3 333 350 ponttal rendelkezett. Ez az egész több szempontból is sántított. A valóságban lévő Pac-Man gépek nem tudták elmenteni a toplistát, ha egyszer kihúzták őket a konnektorból. A számláló pedig 1 000 000 pontnál lenullázódott. Ezt a gépet azonban másképp állították be. Nem csak hogy el tudta menteni a toplistát, de a számláló sem nullázódott le egymilliónál. Tovább számolt. És ez a 3 333 350 pont éppen 10 ponttal volt kevesebb a Pac-Manben elérhető maximumnál. Csak egy tökéletes játszmával lehetett megdönteni a rekordot. Éreztem, ahogy a pulzusom felgyorsul. Végre találtam valamit. Valamiféle Húsvéti Tojást rejtettek el ebben a régi, pénzbedobós játékgépben. Nem a Húsvéti Tojást, csak egy Húsvéti Tojást. Valamilyen kihívás volt ez vagy rejtvény, és szinte teljesen biztosra vettem, hogy Halliday helyezte el itt. Nem tudtam, hogy van-e köze a Jádekulcshoz. Talán semmilyen szinten nem kapcsolódott a Vadászathoz. De csak egyféleképpen deríthettem ki. Játszanom kellett egy tökéletes Pac-Man-partit. Ez nem volt éppen sétagalopp. Mind a 256 szinten hibátlanul kellett teljesíteni, egészen a legutolsó osztott képmezőig. Fel kellett falni minden utunkba eső pontot, energiafeltöltőt, gyümölcsöt és szellemet, anélkül, hogy egyetlen életet is elveszítettünk volna. A játék hatvanéves múltjában kevesebb mint húsz tökéletes játszmát dokumentáltak. Az egyiküket, a történelem leggyorsabb tökéletes partiját, maga James Halliday játszotta nem egészen négy óra leforgása alatt egy eredeti PacMan-gépen, a Gregarious Games pihenőjében. Mivel tudtam, hogy Halliday szerette a játékot, már elég sokat foglalkoztam vele. De soha nem sikerült még lejátszanom a tökéletes Pac-Man-partit. Persze soha nem próbáltam meg igazán komolyan. Egészen mostanáig nem volt rá okom. Megnyitottam a Grálnaplómat, és előkerestem a Pac-Manre vonatkozó összes adatomat. A játék eredeti forráskódját. A tervező, Tora Iwatani csonkítatlan életrajzát. Minden valaha írt Pac-Man-stratégiai útmutatót. A Pac-Man rajzfilmsorozat összes epizódját. A Pac-Man gabonapehely összetevőinek listáját. És persze pályarajzokat. Észbontóan sok Pac-Man-pályarajzom volt, plusz több száz órányi archivált videofelvételem a történelem legjobb Pac-Man-játékosairól. Már áttanulmányoztam mindezt, de most újra átfutottam, hogy felfrissítsem a memóriámat. Aztán bezártam a Grálnaplómat, és méricskélni kezdtem az előttem lévő játékgépet, akár az ellenfelét fürkésző revolverhős. Kinyújtottam a kezem, jobbra-balra döntöttem a fejem, és megropogtattam az ujjperceimet.

Miután bedobtam a negyeddollárosomat a bal oldali érmenyílásba, a játékból ismerős elektronikus hang érkezett. Megnyomtam az Egyes Játékos gombot, mire megjelent a képernyőn az első labirintus. Ezután a KÉSZ! üzenet villant fel az útvesztő közepén. Jobb kezemet a joystickra kulcsoltam, és nekiálltam a játéknak: navigálni kezdtem pizza formájú hősömet az egyik labirintusból a másikba. Wakka-wakka-wakka-wakka. Miközben a játékra összpontosítottam a figyelmemet, és elvesztem ősi, kétdimenziós valóságában, szintetikus környezetem semmivé lett. Tökéletesen tudatában voltam annak, hogy egy szimuláción belüli szimulációval játszom. Egy játékon belüli játékkal. *** Többször is neki kellett futnom. Játszottam egy vagy két órát, aztán elkövettem egy apró hibát, és újra kellett indítanom a gépet. Kezdhettem elölről. Eljutottam a nyolcadik próbálkozásig, már hat órája gyűrtem az ipart. Ez idáig olyan tökéletesen teljesítettem, mint Iceman a Top Gunban. Megcsináltam kétszázötvenöt pályát, és még egyetlen hibát sem vétettem. Sikerült kinyiffantanom mind a négy szellemet az összes erőfeltöltővel (egészen a tizennyolcadik útvesztőig, mert onnantól kezdve már nem kékülnek el), és megkaparintottam minden utamba kerülő gyümölcsöt, madarat, harangot és kulcsot, anélkül, hogy egyetlen életet is elveszítettem volna. Életem legjobb partiját játszottam. Éreztem, hogy tényleg elkaptam a ritmust. Végre minden kezdett helyreállni. Égett bennem a tűz. Minden útvesztőben volt egy pont, a startpozíció felett, ahol maximum tizenöt percre el lehetett rejteni Pac-Mant. Ezen a helyen a szellemek nem találhattak rá. Ezzel a trükkel a játék hat órája alatt sikerült beiktatnom két gyors kaja- és vécészünetet Miközben átküzdöttem magam a 255. labirintusba, vigyor terült el az arcomon. A játékterem sztereó hangfalaiból a Pac-Man Láz nevű dal kezdett dübörögni. Tudtam, hogy ez amolyan szerény kalapemelés Halliday részéről. Tartottam magam a kipróbált és bevált taktikámhoz: az utolsó pályán is jobbra rántottam a joystickot, becsusszantam a titkos ajtón, majd ki az ellentétes oldalon, és egyenesen levágtattam, hogy bekapkodjam az utolsó néhány pontot. Miközben az útvesztő kék kontúrja elkezdett fehéren lüktetni, vettem egy nagy levegőt. Aztán megláttam: valósággal az arcomba vágódott. A legendás Osztott Képmező. Ezután, a lehető legrosszabb pillanatban a Toplista változásáról értesítő figyelmeztető jelzés villant fel a kijelzőmön, pár másodperccel azt követően, hogy nekiláttam az utolsó labirintusnak. A Pac-Man-képernyőre montírozva megjelent a top tízes lista, és csak a másodperc töredékrészére pillantottam rá. Ez elég volt ahhoz, hogy kiszúrjam: H másodikként megtalálta a Jádekulcsot. A pontszáma 119 000-re ugrott, és ezzel második lett, engem pedig a harmadik helyre szorított. Valamiféle csodának köszönhetően sikerült nem bekattannom. Továbbra is a játékra összpontosítottam. Még szorosabban markoltam a joystickot: nem hagytam, hogy a váratlan esemény

megtörje a koncentrációmat. A győzelem küszöbén álltam. Már csak az utolsó 6760 pontot kellett kihúznom ebből a tekervényes labirintusból, és akkor az enyém az első helyezés. A szívem dobolása felvette a zene ritmusát, miközben megtisztítottam az útvesztő makulátlan bal oldalát. Ezután nekivágtam a kusza jobb térfélnek, átnavigáltam Pac-Mant a játék kiürült memóriájának pixeles üledékén. A primitív formák és grafikai elemek alatt kilenc pötty várt még rám, amik egyenként tíz pontot értek. Nem láttam őket a képernyőn, az elhelyezkedésüket viszont még korábban memorizáltam. Gyorsan megtaláltam, és felfaltam mind a kilencet, és ezzel 90 pont ütötte a markomat. Ezután megfordultam, és beleszaladtam a legközelebbi szellembe, Clyde-ba, és bekövetkezett a Pac-halál: a játék során először életemet vesztettem. Pac-Man előbb lefagyott, majd egy elnyújtott beewup hang kíséretében semmivé foszlott. Minden alkalommal, amikor Pac-Man meghalt az utolsó pipálván, a kilenc rejtett pont újra megjelent a képernyő deformált jobb felén. Tehát ahhoz, hogy elérjem a játék maximális pontszámát, újra meg kellett ennem azokat a pontokat még ötször, az öt fennmaradó életemből. Megtettem a tőlem telhetőt, hogy ne gondoljak H-ra, aki ezekben a percekben feltehetően a Jádekulcsot szorongatta, és a felületébe karcolt rejtvényt olvasta. Jobbra rántottam a joystickot, és még egyszer, utoljára átrántottam a digitális törmelékeken. Eljutottam arra a pontra, hogy már vakon is tudtam volna játszani. Pinkyt kerülgetve kipecáztam a képernyő aljához közel eső két pontot, majd három másikat középen, aztán az utolsó négyet felül. Megcsináltam. Megszereztem a 3 333 360 pontot. Tökéletes játékot játszottam. Elengedtem az irányítópanelt, és néztem, ahogy a négy szellem Pac-Man felé közelít. Aztán az útvesztő közepén felvillant a GAME OVER felirat. Vártam. Semmi sem történt. Pár másodperc múlva visszajött a játék nyitó képernyője a négy szellemmel, nevükkel és becenevükkel. A tekintetem az üvegtetőn lévő fémcsatra helyezett negyeddollárosra ugrott. Korábban mozdíthatatlan volt, most viszont gurulni kezdett, és egyenesen az avatárom tenyerébe esett. Ezután hirtelen eltűnt, és egy üzenet jelent meg a képernyőmön, ami arról tájékoztatott, hogy az érme bekerült a cuccaim közé. Amikor megpróbáltam kivenni, hogy megvizsgáljam, azzal kellett szembesülnöm, hogy ez nem megy. A negyeddolláros ikonja mindenesetre ott maradt a hátizsákomban. De nem mozdíthattam onnan. Ha az érmének voltak is mágikus tulajdonságai, a leírásából nem derült ki, ez ugyanis teljesen üres volt. Ha meg akartam tudni róla valamit, sejtésem szerint fel kellett bérelnem egy magas szintű, mágiában jártas avatárt, aki valamilyen jövendölésvarázslattal nekieshet. Mondjuk nem volt rá garancia, hogy ezzel kiderül bármi is. Ráadásul ebben a percben roppant nehezemre esett komolyan érdeklődni a megfoghatatlan negyeddolláros rejtélye iránt. Csak az járt a fejemben, hogy Art3mis és H is megelőzött a Jádekulcs megszerzésében. Az pedig, hogy a Pac-Manben elértem a maximális pontszámot, láthatóan nem vitt közelebb a kulcs megtalálásához. Csak elpocsékoltam az időmet. Visszaindultam a bolygó felszíne felé. Amint helyet foglaltam a Vonnegut

pilótafülkéjében, e-mailt kaptam H-tól. Amikor megláttam az üzenet tárgyát, a hátamon is felállt a szőr: „Ideje visszavágni.” Visszafojtott lélegzettel megnyitottam az üzenetet, és elolvastam: Kedves Parzival! Most már hivatalosan is egálban vagyunk, fogtad? Ezennel rendezettnek tekintem a tartozásomat. Jobban teszed, ha sietsz. A Hatosok már valószínűleg úton vannak. Sok sikert: H Az aláírása alatt az üzenethez csatolt képfájlt találtam. A Zork nevű szöveges kalandjátékhoz kiadott leírás borítójának magas felbontású szkenje volt; azé a verzióé, amit a Personal Software 1980-ban dobott piacra a TRS-80 Model III-ashoz. Egyszer régen, a Vadászat első évében végigjátszottam a Zorkot. Ugyanebben az évben azonban több száz másik szöveges kalandjátékot is végignyomtam, beleértve a Zork folytatásait, vagyis a játék részleteinek többsége már elhalványult az emlékezetemben. Elég könnyű volt végigmenni ezeken a régi, szöveges kalandjátékokon, ezért nem is pazaroltam az időmet a leírás elolvasásához. Most már tudtam, hogy ez kolosszális hiba volt. A leírás borítóján a játék egyik jelenetét ábrázoló festmény szerepelt. Egy páncélt és szárnyas sisakot viselő, rendíthetetlen kalandor állt a feje fölé emelt, kéken ragyogó karddal, és éppen a rárontó trollra készült lesújtani. A hős a másik kezében több kincset szorongatott, és a lábánál szétszóródott emberi csontok között még több hevert. A kalandor mögött sötét, karmos lény magasodott, és baljóslatú fény áradt belőle. Mindez a festmény előterében szerepelt, de én szinte azonnal a háttérre fókuszáltam: ott ugyanis egy nagy fehér ház volt, aminek az ajtaját és ablakait bedeszkázták. Egy elhagyatott fehér lakban Pár másodpercig bámultam a képet, miközben átkoztam magam, amiért nem jöttem rá az összefüggésre magamtól, hónapokkal ezelőtt. Ezután beizzítottam a Vonnegut motorjait, és megcéloztam a Hetes szektor egy másik bolygóját, ami nem volt messze az Archaidétől. Egy Frobozz nevű apró világ volt, a Zork aprólékos reprodukciójának otthona. És most már tudtam, hogy a Jádekulcs rejtekhelye is.

0023

A Frobozz a több száz ritkán látogatott bolygót magába foglaló XYZZY Csoport egyik tagja volt. Ezeket a planétákat egytől egyig az OASIS indulásakor hozták létre, és mindegyik valamilyen régi, szöveges kalandjáték vagy többfelhasználós labirintus közegét kínálta a látogatóknak. Ezen bolygócsoport összes tagja amolyan szentély volt, interaktív tiszteletadás az OASIS legkorosabb ősei előtt. A szöveges kalandjátékok (amiket a modern kor játéktörténészei interaktív fikcióknak is neveztek) a szöveg segítségével hozták létre a játékos által belakott virtuális környezetet. A játék előbb egyszerű leírással látta el a felhasználót a közegéről, majd megkérdezte, hogy mivel szeretné folytatni. Ahhoz, hogy mozogjunk vagy interakcióba lépjünk virtuális környezetünkkel, be kellett gépelni bizonyos parancsokat: így közöltük a játékkal, hogy mit szeretnénk csinálni az avatárunkkal. A parancsoknak nagyon egyszerűnek kellett lennie, általában csak két-három szót tartalmazhattak, mint például MENJ DÉLNEK vagy VEDD FEL A KARDOT. Ha egy parancs túl összetett volt, a játék motorja egyszerűen nem tudta feldolgozni. Szövegolvasással és gépeléssel lehetett előrehaladni a virtuális világban, ahol kincseket gyűjtöttünk, szörnyekkel harcoltunk, csapdákat kerültünk ki és feladványokat oldottunk meg, mígnem végül elértük a játék végét. Életem első szöveges kalandjátéka a Colossal Cave volt, és a csak szöveges felület eleinte hihetetlenül primitívnek tűnt. De miután játszottam pár percet, gyorsan elmerültem a képernyőre írt szavak által létrehozott valóságban. A játék szimpla, kétmondatos leírásai valahogyan képesek voltak élénk képeket felidézni bennem: tényleg láttam a helyszíneket a lelki szemeim előtt. A Zork volt az egyik legkorábbi és leghíresebb szöveges kalandjáték. A Grálnaplóm szerint csak egyszer játszottam végig, de akkor egyetlen nap alatt, több mint négy évvel ezelőtt. Azóta megbocsáthatatlan hanyagságom sokkoló bizonyítékaként valahogyan elfelejtettem a játék két nagyon fontos részletét: 1. A Zork elején a karakterünk egy bedeszkázott, fehér ház előtt áll. 2. A fehér ház nappalijában van egy trófeavitrin. A Zork végigjátszásához minden begyűjtött kincset a vitrinbe kellett helyezni. Hirtelen értelmet nyert a négysoros maradék része: A kapitány őrzi a Jádekulcsot Egy elhagyatott fehér lakban De a sípot csak az fújhatja Kinél az összes trófea ott van A Zork és folytatásainak licenszét évtizedekkel ezelőtt megvásárolták, hogy reprodukálhassák a játékok világát az OASIS-ban. A lenyűgöző, háromdimenziós

szimulációkhoz a Frobozz bolygóról lehetett hozzáférni, ami a Zork-univerzum egyik karakteréről kapta a nevét. Tehát az elhagyatott ház, amit már egy éve hajszoltam, végig ott volt szem előtt a Frobozzon. Halliday voltaképpen nem is rejtette el. Ellenőriztem az űrhajó navigációs rendszerét. Kiszámoltam, hogy fénysebességgel alig negyedóra lenne eljutni a Frobozzra. Persze számíthattam rá, hogy a Hatosok rám vernek egy kört. Ha tényleg ez történik, akkor valószínűleg egy kisebb Hatosarmada vár majd a bolygó körül, amikor kiszállok a fénysebességből. Ahhoz, hogy elérjem a felszínt, végig kell verekednem magam rajtuk, aztán vagy sikerül leráznom őket, vagy úgy kell a Jádekulcs nyomába erednem, hogy ott lihegnek a nyakamban. Nem állt túl jól a szénám. Szerencsére volt B tervem. A Teleportációs Gyűrűm. A Gygaxon kinyírt vörös sárkány hátizsákjából zsákmányoltam, és ez volt a legértékesebb mágikus tárgyaim egyike. A gyűrű lehetővé tette az avatárom számára, hogy havonta egyszer bárhová teleportáljon az OASIS-on belül. Kizárólag szörnyű vészhelyzetekben használtam. Ha már nem tudtam másképpen kimenekülni egy helyzetből, vagy ha nagyon sürgősen kellett eljutnom valahova. Mint most. Gyorsan beprogramoztam a Vonnegut fedélzeti számítógépét, hogy robotpilótával kormányozza el a hajót a Frobozzra. Ezután beállítottam, hogy amikor kilépünk a fénysebességből, azonnal aktiválja a hajó álcázóberendezését, majd keressen egy közeli helyet a bolygó felszínén, és tegye le a Vonnegutot. Ha szerencsém van, a Hatosok nem szúrják ki az űrhajómat, hogy idő előtt tüzet nyissanak rá, és landolásra kényszerítsék. Mert ha mégis így alakul, a Frobozzon ragadok, kiút nélkül és a Hatosok seregével a nyakamon. Beállítottam a Vonnegut robotpilótáját, majd a „BrundeH” parancsszóval aktiváltam a Teleportációs Gyűrűmet. Amikor a gyűrű ragyogni kezdett, kimondtam a célállomásnak szánt bolygó nevét. A kijelzőmön ekkor megjelent a Frobozz világtérképe. Méretes világ volt, és Middletown bolygójához hasonlóan a felszíne tele volt ugyanazon szimuláció több száz példányával: ebben az esetben a Zork játékmezőjének reprodukcióival. Egész pontosan ötszáztizenkét másolat volt, vagyis ötszáztizenkét fehér ház, amik egymástól egyenlő távolságra borították a planéta felszínét. A Jádekulcs elméletileg bármelyikben lehetett, ezért véletlenszerűen kiválasztottam egyet a térképről. A gyűrűm vakító fényvillanást produkált, és egy pillanattal később az avatárom már ott is volt a Frobozz felszínén. Megnyitottam a Grálnaplómat, és megkerestem a Zork végigjátszásáról írt jegyzeteimet. Ezután kihúztam egy térképet a Zork játékmezőjére, és elhelyeztem a kijelzőm sarkában. Az eget fürkészve nem láttam a Hatosok jelenlétére utaló jelet, bár ettől még lehetséges volt, hogy korábban érkeztek meg. Sorrento és csatlósai valószínűleg szimplán az egyik iátékmezőbe teleportáltak. Mindenki tudta, hogy a Hatosok már hat teljes hete táboroznak a Hetes szektorban, és várják a nagy pillanatot. Amint meglátták, hogy H feljebb ugrott a Toplistán, nyilván aktiválták Fyndoro Látó Kövét, aminek segítségével megtudták, hogy a Frobozzon tartózkodik. Ez pedig azt jelentette, hogy egy teljes Hatos-sereg indult útnak a bolygó felé. Ezért a lehető leghamarabb meg kellett kaparintanom a Jádekulcsot, hogy aztán egyből olajra

léphessek. Körülnéztem. A környezet ijesztően ismerős volt. A Zork nyitó leírása a következőképpen hangzik: HÁZTÓL NYUGATRA Egy elkerítetlen mezőn állsz, nyugatra egy fehér háztól, aminek a bejárati ajtaját bedeszkázták. Van ott egy apró levelesláda. > Az avatárom az elkerítetlen mezőn állt, nyugatra a fehér háztól. A Viktória korabeli kúria bejárati ajtaját bedeszkázták, és tőlem pár méterre, a házhoz vezető út végén ott volt a levelesláda. Minden tökéletesen megfelelt a játék szövegének. A házat sűrű erdő ölelte körül, és ezen túl hegycsúcsok recés vonulatát láttam. Balra nézve kiszúrtam egy ösvényt, ami északra vezetett. Ahogy annak lennie kellett. A ház mögé futottam. Volt ott egy kis ablak, amit résnyire nyitva hagytak. Erővel még jobban kinyitottam, és bemásztam a házba. A várakozásomnak megfelelően a konyhában találtam magam. A szoba közepén faasztal állt, amin hosszú barna zsák és egy üveg víz pihent. A közelben volt egy kémény, meg egy lépcső, ami a padlásra vezetett. A bal oldalamon lévő folyosó a nappalira nyílt. Pont mint a játékban. A konyha viszont tartalmazott pár tárgyat, amire a játék szövege nem tért ki. Egy tűzhelyet, egy hűtőt, több faszéket, egy mosogatót és egy többelemes konyhaszekrényt. Kinyitottam a hűtőt. Tele volt gyorskajákkal. Találtam egy megkövesedett pizzát, joghurtokat, előre csomagolt húst és különböző mártásokat tartalmazó tasakokat. Ellenőriztem a szekrényeket is. Dugig voltak konzerv- és szárazkajákkal. Rizzsel, tésztával, levesekkel. Meg gabonapelyhekkel. Egy egész szekrényt rogyásig töltöttek klasszikus reggeli gabonapelyhek dobozaival. Ezek nagy részének gyártásával már azelőtt leálltak, hogy megszülettem volna. Fruitloops, Honey Combs, Lucky Charms, Count Chockula, Quisp, Frosted Flakes. És leghátul ott bujkált egy magányos doboz Cap’N Crunch. Az elejére nagybetűkkel az alábbi feliratot nyomtatták: „INGYENES JÁTÉK SÍPPAL!” A kapitány őrzi a Jádekulcsot Kiszórtam a doboz tartalmát a pultra, aminek hatására aranyló gabonapelyhek gurultak mindenhová. Ezután észrevettem a tiszta celofántasakba zárt apró műanyag sípot. Letéptem róla a celofánt, és a kezembe vettem. Sárga színű volt, az egyik oldalán Cap’N Crunch rajzolt arca díszelgett, a másikon egy kisebb kutyáé. Mindkettőn a „Cap’N Crunch Sípja” feliratot olvashattam. Végre minden a helyére került. Megértettem a négysorost, és tudtam, mit kell tennem a Jádekulcs megszerzéséhez. Hogy próbára tegyem az elméletemet, az avatárom ajkához emeltem a sípot, és belefújtam. A síp nem adott ki hangot, és semmi sem történt. De a sípot csak az fújhatja Akinél az összes trófea ott van Zsebre dugtam a sípot, és kinyitottam a konyhaasztalon heverő zsákot. Volt

benne egy gerezd fokhagyma, amit hozzáadtam a cuccaimhoz. Ezután nyugat felé fordultam, és átfutottam a nappaliba. A padlót méretes keleti szőnyeg borította. A negyvenes évekbeli filmekben látott antik bútorok vettek körül. A nyugati falba faajtót építettek, amibe különös ábrákat faragtak. A szemközti fal előtt gyönyörű, üvegből készült trófeavitrin állt. Üres volt. A tetején akkumulátorra kötött lámpa pihent, közvetlenül felette pedig ragyogó kard lógott a falról. Magamhoz vettem a kardot és a lámpát, majd felhajtottam a keleti szőnyeget. Tudtam, hogy alatta csapóajtót fogok találni. Kinyitottam, és lenéztem a sötét pincébe vezető lépcsőre. Bekapcsoltam a lámpát. Miközben ereszkedtem a pincébe, a kardom világítani kezdett. *** Újra meg újra ránéztem a grálnaplós Zork-jegyzeteimre, hogy emlékeztessem magam rá, hogyan is kell átjutni a játék szobákból, átjárókból és rejtvényekből álló labirintusán. Menet közben megtaláltam mind a tizenkilenc kincset, és amikor néhány összegyűlt, visszavittem ezeket a fehér ház nappalijában lévő trófeavitrinbe. Útközben több NPC-vel is meg kellett küzdenem: egy trollal, egy küklopsszal és egy elég idegesítő tolvajjal. Ami a sötétben bujkáló és a bőrömre pályázó Grue-t illeti, őt egyszerűen elkerültem. A konyhában lévő Cap’N Cranch-síptól eltekintve nem találtam más meglepetést vagy az eredeti játéktól való eltérést. A Zork élethű, háromdimenziós verziójának végigjátszásához pontosan azokat a feladatokat kellett végrehajtanom, mint az eredeti szövegalapú játékban. Maximális sebességgel futottam, és soha egyszer nem álltam meg nézelődni vagy megkérdőjelezni magam, így sikerült huszonkét perc alatt végigcsinálnom a játékot. Miután begyűjtöttem a tizenkilenc kincs utolsó darabját, egy apró rézcsecsebecsét, üzenet jelent meg a kijelzőmön, amiből megtudtam, hogy a Vonnegut megérkezett a bolygóra. A robotpilóta sikeresen letette a gépet a háztól nyugatra lévő mezőn. Az álcázóberendezést és a pajzsot is bekapcsolta. Csak remélni tudtam, hogy ha a Hatosok ott is voltak a bolygó körüli pályán, nem szúrták ki az űrhajómat. Még egyszer, utoljára visszarohantam a fehér ház nappalijába, és az utolsó kincset is a trófeavitrinbe helyeztem. Akárcsak az eredeti játékban, itt is megjelent hirtelen egy térkép a vitrinben, ami egy a játék végét jelző, rejtett sírdombhoz irányított. De sem a térkép, sem a játék befejezése nem érdekelt. Összegyűjtöttem minden trófeát a vitrinben, úgyhogy elővettem a Cap’N Crunch-sípot. A tetején lévő három lyukból letakartam a harmadikat, hogy kiadhassam a 2600 Hz-es hangot, ami kapcsán a hangszer bekerült a hekkertörténelem évkönyveibe. Ezután belefújtam, mire a síp tiszta és éles hangot adott ki. A tárgy ekkor átalakult egy apró kulccsá. Ugyanebben a pillanatban a Toplistán látható pontszámom megugrott 18 000-rel. Visszakerültem a második helyre. Alig ezer ponttal birtokoltam többet H-nál. Egy másodperccel később az egész Zork-szimuláció újraindította magát. A trófeavitrinben lévő tizenkilenc kincs eltűnt, visszakerült az eredeti helyére, a ház és

a játékmező többi része pedig visszaállt abba az állapotba, amiben találtam. Miközben a tenyeremben tartott kulcsot méricskéltem, egy rövid pillanatra elfogott a pánik. A kulcs ezüstszínű volt, nem a jáde tejeszöldjében pompázott. De miután megforgattam, és közelebbről is szemügyre vettem, megértettem, hogy ezüstfóliába csomagolták, mint egy rágót vagy egy táblacsokit. Óvatosan lehámoztam róla a borítást, és a szemem elé került egy csiszolt zöld kőből készült kulcs. A Jádekulcs. A Rézkulcshoz hasonlóan feliratot gravíroztak a felszínébe: Ha haladnál még messzebb, végezd el a tesztet Többször is elolvastam, de nem támadt ötletem a jelentését illetően, úgyhogy csak betettem a kulcsot a hátizsákomba, és tanulmányozni kezdtem a borítást. Az egyik oldala ezüstfólia volt, a másik fehér papír. Egyik oldalon sem láttam semmiféle jelölést. Ekkor meghallottam egy közeledő űrhajóflotta tompa dübörgését, és tudtam, hogy ez csak a Hatosokhoz tartozhat. És a hang alapján rengetegen lehettek. Elraktam a csomagolópapírt, és kirohantam a házból. Odafenn Hatos vadászgépek ezrei töltötték meg az eget, akárha fémdarazsak dühödt raját alkották volna. Az űrhajók ereszkedés közben kisebb csapatokra oszlottak, amik más-más irányba indultak, mintha le akarták volna fedni a bolygó teljes felszínét. Nem gondoltam, hogy a Hatosok annyira ostobák lennének, hogy megpróbálják elbarikádozni mind az ötszáztizenkét fehér házat. A stratégia ugyan bevált a Luduson pár órára, de ott csak egy helyszínt kellett lezárniuk. Az egész Frobozz PvP-zóna volt, ahol mágiát és technológiát egyaránt lehetett használni, vagyis itt aztán nem lehetett lacafacázni. Egyértelmű volt, hogy hamarosan állig felfegyverkezett nyesthordák érkeznek majd, és ha a Hatosok mindegyik avatárt megpróbálják féken tartani, abból olyan méretű háború lesz, amilyenre még nem volt példa az OASIS történetében. Miközben továbbfutottam a mezőn, majd fel az űrhajóm rámpáján, észrevettem egy körülbelül száz vadászgépből álló osztagot, ami az égből ereszkedve egyenesen felém tartott. Nagyon úgy tűnt, hogy értem jöttek. Max már beizzította a Vonnegut motorjait, és üvöltöttem neki, hogy amint a fedélzetre érek, kezdje is meg az emelkedést. Miután elértem a pilótafülkét, azonnal beletapostam a gázba, mire az ereszkedő vadászgépek vettek egy éles kanyart, hogy a nyomomban maradhassanak. Miközben az űrhajóm felfelé száguldott, kaptam a sortüzet minden irányból. De a szerencse mellém szegődött. A hajóm gyors volt, a pajzsaim meg első osztályúak, és bírták a gyűrődést addig, míg el nem értem a bolygó körüli röppályát. Pár másodperccel később azonban csődöt mondtak, és a fénysebességre kapcsoláshoz szükséges másodpercek alatt a Vonnegut burka ijesztő mértékű kárt szenvedett. Szoros volt. A rohadékok majdnem nyakon csíptek. ***

A hajóm rossz bőrben volt, ezért ahelyett, hogy egyből visszatértem volna az erődítményembe, inkább Joe Garázsát céloztam meg, a tízes szektorban lévő, űrhajójavító műhelyt. Az űrben létesített garázs tisztességes hely volt, megfizethető árakkal és villámgyors kiszolgálással. Amikor a Vonnegutnak javításra vagy fejlesztésre volt szüksége, mindig ide jöttem. Miközben Joe és a srácai a hajómon dolgoztak, küldtem egy rövid üzenetet Hnak, amiben megköszöntem a segítségét. Megírtam neki, hogy bármekkora adósságot is érzett irányomban, azt most maradéktalanul törlesztette. Továbbá elismertem, hogy kolosszálisan érzéketlen, önző seggfej vagyok, és könyörögtem neki, hogy bocsásson meg, amiért olyan mérhetetlenül nagy kreténként viselkedtem. Miután Joe-ék befejezték a javításokat, visszatértem az erődítményembe. A nap hátralévő részében a híradásokra tapadtam. Nyilvánosságra került, hogy a Frobozz mit rejt, és a szükséges eszközökkel rendelkező nyestek már teleportáltak is a bolygóra. Percenként több ezer avatár érkezett, hogy megküzdjön a Hatosokkal, és megkaparintsa a saját Jádekulcsát. A híradások élő közvetítésekben tájékoztattak a Frobozz felszínén zajló, nagy volumenű összecsapások százairól. Szinte az összes „elhagyatott lak” környékén ment a csatározás. A nagy nyestklánok megint összefogtak, hogy együttes erővel mérjenek csapást a Hatosok seregére. Ez volt a később „frobozzi ütközet” néven elhíresült háború kezdete, és az áldozatok száma mindkét oldalon folyamatosan nőtt. A híradások mellett a Toplistát is szemmel tartottam: tudni akartam, hogy az ellenállók féken tartása mellett a Hatosok mikor kezdik el begyűjteni a saját kulcsaikat. A félelmem beigazolódott, és utánam elsőként a Sorrento IOI-s azonosítója melletti pontszám ugrott meg, 17 000-rel, ami a negyedik helyre volt elég. Most, hogy a Hatosok is tudták, pontosan hol és hogyan szerezhetik meg a Jádekulcsot, arra számítottam, hogy Sorrentót követően a többi avatár pontszáma is feljebb kúszik. De legnagyobb meglepetésemre a következő avatár, aki lecsapott a Jádekulcsra, nem más volt, mint Shoto. Sorrento alig húsz perccel előzte meg. Shotónak valahogyan sikerült kikerülni a bolygót ellepő Hatos-horda fegyvereseit, belépni a fehér házba, összegyűjteni mind a tizenkilenc kincset, és megkaparintani a Jádekulcsot. Tovább figyeltem a Toplistát, és vártam, hogy bátyja, Daito pontszáma is megemelkedik. De ez nem történt meg. Pár perccel azután, hogy Shoto kézbe vette saját Jádekulcsát, Daito neve hirtelen eltűnt a Toplistáról. Ennek csak egy magyarázata lehetett: Daitót megölték.

0024

A következő tizenkét óra leforgása alatt továbbra is káosz uralta a Frobozzt, mivel az OASIS összes nyestje a bolygóra masírozott, hogy beszálljon a csetepatéba. A Hatosok azzal az ambiciózus elhatározással terítették szét gigantikus seregüket a bolygó felszínén, hogy a Zork játékmező mind az ötszáztizenkét példányát ellenőrzésük alá vonhassák. Azonban bármennyire is sok és jól felszerelt katonájuk volt, nagyon szerényen sikerült elosztaniuk őket. Aznap csak hét további avatárjuk tette rá a kezét a Jádekulcsra. Amikor pedig a nyestklánok megindították összehangolt csapásukat a Hatos-seregek ellen, a „fekete fazonok” súlyos veszteségeket szenvedtek, és kénytelenek voltak visszavonulni. A Hatosok vezetősége alig pár óra alatt eljutott a felismerésig, hogy új taktikára van szükség. Hamar nyilvánvaló lett számukra, hogy képtelenek fenntartani mind az ötszáztizenkét blokádot, és visszafogni a bolygóra özönlő nyestek masszív regimentjeit. Ezért visszavonultak, és újraszervezték a csapataikat, majd a Zork játékmező tíz egymás melletti pontjára helyezték őket, közel a bolygó déli sarkköréhez. Mindegyikük köré masszív védőpajzsot húztak fel, és a burkokon kívül felfegyverzett zászlóaljakat helyeztek el. A fókuszált stratégia bevált, és a Hatosok katonái képesek voltak tartani ezt a tíz hadállást, és megakadályozni a nyestek behatolását (nekik egyébként eszük ágában sem volt próbálkozni, hiszen a Zork ötszáz másik reprodukcióját szabadon bebarangolhatták, anélkül, hogy ellenállásba ütköztek volna). Most, hogy a Hatosok lényegében zavartalanul dolgozhattak, tíz sor avatárt helyeztek el a fehér házak körül, és egymás után végigcsinálták velük a Jádekulcs megszerzésének folyamatát. Hamarosan mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy miben mesterkednek, mivel egy idő után mindegyik érintett IOI-alkalmazott azonosítója melletti pontszám megnőtt 15 000 ponttal. Ezzel egy időben több száz nyest eredménye is magasabb lett. Most, hogy a Jádekulcs pozíciója és a megszerzéséhez szükséges teendők is nyilvánosságra kerültek, az Első Kapun túljutott avatárok bátran próbálkozhattak. A frobozzi csata végéhez közeledve a Toplista a következőképpen festett: TOPLISTA 1. Art3mis 2. Parzival 3. H 4. IOI-655321 5. Shoto 6. IOI-643187 7. IOI-621671

129 000 128 000 127 000 122 000 122 000 120 000 120 000

8. IOI-678324 120 000 9. IOI-637330 120 000 10. IOI-699423 120 000 Bár Shoto pontszáma megegyezett Sorrentóéval, ez utóbbi gyorsabban szerezte meg, és csak ezért foglalhatta el az előkelőbb helyet a listán. Art3mis, H, Shoto és én viszonylag alacsony bónuszt kaptunk a Réz- és a Jádekulcsok elsőként való megszerzéséért, és kizárólag ez biztosította számunkra, hogy benn maradjunk a szentként tisztelt „Tökös Ötös” körében. Daito eltűnésével Sorrento is megkapta ezt a pluszpontszámot. Akárhányszor ránéztem a nevére, ami Shotoé fölött virított, elfogott az émelygés. Amikor legörgettem, megláttam, hogy már több mint ötezer név szerepel a Toplistán, ami persze folyamatosan hízott, hiszen újabb és újabb avatárok győzték le a lich királyt Joustban, hogy aztán megszerezzék a saját Rézkulcsukat. A jelek szerint egyetlen fórumozó sem tudta, hogy mi lett Daitóval, de mindenki osztotta a feltételezést, hogy valószínűleg a frobozzi csata első perceiben ölték meg a Hatosok. Persze vadabbnál vadabb pletykák keltek szárnyra halálának körülményeit illetően, de senki sem volt jelen Daito elesténél. Kivéve talán Shotót. Ő viszont eltűnt. Párszor meghívtam chatre, de egyszer sem reagált. Feltételezésem szerint — hozzám hasonlóan — ő is arra összpontosította minden energiáját, hogy még a Hatosok előtt megtalálja a Második Kaput. *** Az erődítményemben ülve nézegettem a Jádekulcsot, és akár egy őrjítő mantrát, újra meg újra elszavaltam a gerincére gravírozott mondatot: Ha haladnál még messzebb, végezd el a tesztet Ha haladnál még messzebb, végezd el a tesztet Ha haladnál még messzebb, végezd el a tesztet Jó, de miféle tesztet? Milyen próbának kellett volna alávetnem magam? A Kobayashi Marunak? A Pepsi Próbának? Adhatott volna Halliday még ennél is semmitmondóbb segítséget? Benyúltam a vizorom alá, és morcosan megdörzsöltem a szemem. Úgy döntöttem, tartanom kell egy kis szünetet, hogy aludjak. Megnyitottam az avatárom hátizsákját, és visszaraktam a Jádekulcsot. A tekintetem eközben átsiklott a mellette lévő fóliára, ami megtalálásakor a Jádekulcsot fedte. Tudtam, hogy a rejtvény megfejtése valahogyan összefüggésben lesz a fóliával, de még mindig nem állt össze a kép. Miért tette Halliday a kulcsot egy ezüstfóliába, mintha valamilyen csoki lenne? Először arra gondoltam, hogy ez talán utalás lehet Willy Wonka Csokigyárára, de aztán meggondoltam magam. Nem volt aranyjegy a csomagolásban. Biztos voltam benne, hogy más funkciója és jelentése van. Addig törtem a fejem a rejtélyen, amíg már nem bírtam nyitva tartani a szemem. Kijelentkeztem, és lefeküdtem.

Pár órával később, az OASIS-idő szerint reggel 6:12-kor, a Toplista kíméletlen hangjelzése robbantott ki az ágyból. Ismét változás történt az első helyek között. Egyre erősödő rettegéssel bejelentkeztem, és megnyitottam a Toplistát. Nem tudtam, hogy pontosan mire számíthatok. Talán Art3mis átjutott végre a Második Kapun? Esetleg H-é vagy Shotóé volt a dicsőség? De egyikük pontszáma sem változott. Szörnyülködve vettem tudomásul, hogy Sorrento pontszáma ugrott meg 200 000-rel. És már két kapuikon díszelgett a szám mellett. Sorrento lett tehát az első, aki túljutott a Második Kapun. Ennek eredményeképpen most az ő avatárja foglalta el a Toplista első helyét. Teljes bénultsággal bámultam Sorrento azonosítóját és pontszámát, miközben némán mérlegeltem magamban az iménti esemény jelentőségét. Miután megcsinálta a Második Kapuhoz tartozó küldetést, Sorrento valószínűsíthetően kapott valamilyen utalást a Kristálykulcs hollétére vonatkozólag. Ez a kulcs nyitotta a harmadik és egyben utolsó kaput. Most tehát a Hatosok kerültek lépéselőnybe. Ráadásul olyan közel jutottak Halliday Húsvéti Tojásának megtalálásához, mint korábban senki. Hirtelen kavarogni kezdett a gyomrom, és a légzés is nehezemre esett. Úgy sejtenem, hogy valamiféle pánikroham lett úrrá rajtam. Egy klasszikus és teljes mértékű bekattanás. Hamisítatlan agybaj. Mindegy, minek hívjuk. Végem volt. Megpróbáltam felhívni H-t, de nem vette fel. Vagy még mindig zabos volt rám, vagy más, égetőbb teendői akadtak. Már épp hívtam volna Shotót, amikor eszembe jutott, hogy a bátyja avatárját nemrég nyírták ki. Valószínűleg nem volt túl nyitott állapotban. Úgy döntöttem, egyelőre békén hagyom. Eljátszottam a gondolattal, hogy elutazom a Benatarra, és megpróbálok beszélni Art3misszel, de még időben a fejemhez kaptam. Már két hónapja nála volt a Jádekulcs, és még mindig nem sikerült átjutnia a Második Kapun. A hírtől, hogy a Hatosoknak ehhez kevesebb mint huszonnégy órára volt szüksége, valószínűleg dührohamot kapott. Vagy katatóniás állapotba zuhant. Akárhogy is, feltehetően nem volt kedve beszélgetni másokkal, pláne nem velem. Azért csak felhívtam. Szokás szerint nem vette fel. Olyan elkeseredetten vágytam valamilyen ismerős hangra, hogy jobb híján Maxszel elegyedtem beszédbe. Jelenlegi állapotomban valahogy még az ő érzéketlen, számítógépgenerálta hangja is kellemes hatást gyakorolt rám. Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életedet, hogy az egész világod egy szarkupaccá válik, és az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája. Nem tudtam visszaaludni, ezért tovább néztem a híradásokat és böngésztem a nyestfórumokat. A Hatosok armadája még mindig a Frobozzon táborozott, és tovább gyűjtötték a Jádekulcsokat. Sorrento nyilvánvalóan tanult az előző hibájából. Most, hogy egyedül a Hatosok voltak tisztában a Második Kapu hollétével, hülyék lettek volna odaözönleni a hadseregükkel, hogy megkíséreljék elbarikádozni a többi avatár elől. Ezzel együtt a lehető legjobban kihasználták az előnyüket. A nap előrehaladtával egyre több avatárjukat masíroztatták át a Második Kapun. A Sorrento magánakcióját követő

huszonnégy órában tizenkét másik Hatos jutott át rajta. Mivel mindegyik Hatos pontszáma megemelkedett 200 000-rel, Art3mis, H, Shoto és én egyre lejjebb kerültünk a Toplistán, mígnem teljesen kiszorultunk a top tízből. Ekkor a Toplista kizárólag IOI-alkalmazottak azonosítójából és pontszámából állt. A Hatosok kézbe vették a gyeplőt. Aztán amikor már biztos voltam benne, hogy a dolgok nem fordulhatnak rosszabbra, rosszabbra fordultak. Sokkal rosszabbra. Két nappal azután, hogy átjutott a Második Kapun, Sorrento pontszáma újabb 30 000-rel ugrott meg, ami azt jelentette, hogy a markába került a Kristálykulcs. Falfehér arccal követtem a fejleményeket az erődítményem monitorjain. Most már ostobaság lett volna tagadni: rohamosan közeledett a verseny vége. És a jelen állás szerint nem úgy fog véget érni, mint azt elképzeltem, vagyis hogy egy nemes és érdemes nyest találja meg a Tojást és viszi haza a nyereményt. Hat évig kábítottam magam ezzel. A többi nyest szintúgy. A történet viszont nem kecsegtetett happy enddel. Már a napnál is világosabb volt; a rosszfiúk fognak nyerni. A következő huszonnégy órában mintha elvesztettem volna az eszem: mániákusan ellenőriztem a Toplista állását öt másodperces szünetekkel, és végig arra számítottam, hogy mindjárt itt a vég. Sorrento vagy valamelyik „Halliday-kutatója” nyilvánvalóan megoldotta a feladványt, hogy ő átjuthasson a Második Kapun. De még úgy is, hogy ott volt a bizonyíték a Toplistán, képtelen voltam elhinni, hogy ez történt. Mostanáig a Hatosok kizárólag úgy értek el eredményt, hogy a mágikus tárgyaikkal követték Art3mist, H-t vagy engem. Mégis hogyan talált rá ez a sok vakegér a Második Kapura magától? Talán csak szerencséjük volt. Vagy valamiféle forradalmian új módszert találtak a csalásra. Másképp hogyan fejthették volna meg a rejtvényt kevesebb mint huszonnégy óra alatt, amikor Art3misnek több hét lépéselőnye volt? Úgy éreztem, hogy a fejem olyan, mint egy kikalapált játékgyurma. Sehogyan sem tudtam megfejteni a Jádekulcson lévő sor jelentését. Egyetlen árva ötletem sem volt. Még egy halovány sem. Nem tudtam, mit tegyek, vagy merre menjek tovább. Az éjszaka folyamán egyre több Hatos szerezte meg a saját Kristálykulcsát. Amikor nőtt valamelyikük pontszáma, úgy éreztem magam, mint akit szíven szúrtak. És képtelen voltam abbahagyni a Toplista ellenőrizgetését. Mintha transzba estem volna. Éreztem, hogy percről percre közelebb járok a teljes megsemmisüléshez. Lehúzhattam az elmúlt hat évemet a vécén. Ostoba módon alulértékeltem Sorrentót és a Hatosokat. Mindannyian naivak voltunk. És most a létező legnagyobb árat fogjuk megfizetni a nagyravágyásunkért. Azok a gonosz, szívtelen, vállalati keselyűk minden perccel közelebb kerültek a Tojáshoz. Lényem minden sejtjével éreztem, hogy bármelyik pillanatban rátehetik a kezüket. Art3mist már elvesztettem, és nagyon úgy nézett ki, hogy ugyanez lesz a versennyel is. Már el is döntöttem, hogy mit teszek majd, ha ez tényleg bekövetkezik. Először is, e-mailben megkeresem a hivatalos rajongói klubom egyik tagját, valamelyik nincstelen, első szintű avatárt mozgató srácot, és odaadom neki az összes tárgyamat. Ezután aktiválom az erődítményem önmegsemmisítő funkcióját, és

szépen elücsörgök a székemben, amíg a hely megsemmisül a termonukleáris robbanásban. Az avatárom meghal, a képernyőmön pedig megjelenik a GAME OVER felirat. Ezután letépem magamról a vizorom, és tizennégy hónapja először elhagyom a lakásomat. Talán felliftezek a tetőre. Vagy lépcsőzök. Egy kis mozgás nem árthat. A lakásomnak helyet adó épület tetején volt egy arborétum. Soha nem jártam még benne, de láttam róla képeket, és néha a webkamerámon keresztül is legeltettem rajta a szemem. Átlátszó plexiüveggel vették körül, hogy az emberek ne tudjanak leugrani a tetőről, de ez csak egy vicc volt. Mióta beköltöztem, legalább három eltökélt személynek sikerült átmásznia rajta. Majd elücsörgök ott, szívom egy ideig a szüretlen városi levegőt, és hagyom, hogy a szél nyaldossa a bőröm. Aztán átmászom az akadályon, és leugrok. Ez volt a tervem. Azon gondolkodtam, hogy milyen dallamot kéne dudorásznom, miközben a halálomba zuhanok, amikor csörögni kezdett a telefonom. Shoto volt az. Nem voltam túl beszédes hangulatban, ezért hagytam, hogy a hívásból vidmail legyen, majd végignéztem, ahogy Shoto rögzíti az üzenetet. Rövid volt. Azt mondta, hogy el kell jönnie az erődítményembe, mert oda akar adni valamit. Valamit, amit Daito rám hagyott a végrendeletében. Amikor visszahívtam, hogy lefixáljuk a találkozót, egyértelmű lett számomra, hogy Shoto egy érzelmi roncs lett. Csendes hangjába fájdalom költözött, és az avatárja arcvonásai tökéletesen tükrözték elkeseredettsége mélységét. Menthetetlennek tűnt. Még nálam is rosszabb állapotban volt. Megkérdeztem, hogy a bátyja miért pepecselt egy végrendelet megírásával, ahelyett, hogy egyszerűen rá hagyta volna minden tulajdonát. Ezután Daito létrehozhatott volna egy új avatárt, és visszakaphatta volna az öccsétől a tárgyait. Shoto azt mondta, hogy a bátyja számára elfogadhatatlan lett volna egy új avatár létrehozása. Ő ebbe soha nem ment volna bele. Amikor megkérdeztem, miért, megígérte, hogy majd személyesen elmagyarázza.

0025

Úgy egy órával később Max jelezte, hogy Shoto megérkezett. Engedélyt adtam az űrhajójának a Falco légterébe való belépésre, és azt javasoltam neki, hogy parkoljon le a hangáromban. Shoto a Kurosawa nevű interplanetáris halászhajóval érkezett, amit a Cowboy Bebop nevű világhírű animesorozat űrhajójáról mintázott. Amióta ismertem őket, Daito és Shoto ezt az óriási járművet használta mozgatható bázisukként. Akkora volt, hogy alig fért be a hangárajtóimon. A kifutóra álltam, hogy egyből üdvözölhessem Shotót, amint leszáll a Kurosawáról. Fekete gyászöltözetet viselt, és az arcán ugyanaz a vigasztalhatatlanság tükröződött, amit a telefonbeszélgetésünk alkalmával is láttam. — Parzival-szan — hajtott fejet. — Shoto-szan. — Tisztelettudóan viszonoztam a főhajtást, és kezet nyújtottam. A mozdulatra ráismert, hiszen már látta tőlem korábban is. Az állapota ellenére megeresztett egy vigyort, és lepacsizott velem. De aztán rögtön visszatért a búskomor arckifejezése. Most láttam először a tokusatsus küldetésünk óta (nem számolva azokat a „Daisho energiaitalos” reklámokat, amikben a bátyjával szerepelt), és az avatárja pár centivel magasabbnak tűnt, mint amire emlékeztem. Bevezettem az erődöm egyik ritkán használt „társalgójába”, amit a Családi kötelékek nappalijáról mintáztam. Shoto megismerte a dekorációt, és néma biccentéssel kifejezte elismerését. Ezután, mintha a bútorok ott se lettek volna, leült a padló közepére. Szeizapozícióban foglalt helyet: a combja alá hajtotta a lábát. Követtem a példáját, hogy az avatárjaink pont szemben legyenek egymással. Egy ideig csendben ültünk. Amikor aztán Shoto felkészült rá, hogy beszéljen, továbbra sem emelte fel a tekintetét a padlóról. — A Hatosok tegnap este megölték a bátyámat — mondta, szinte suttogva. Először beszélni sem tudtam a döbbenettől. — Mármint az avatárját? — kérdeztem, bár tudtam, hogy nem így értette. Shoto megrázta a fejét. — Nem. Betörtek a lakásába, kiráncigálták a haptikus székéből, és ledobták az erkélyről. A negyvenharmadik emeleten lakott. Shoto megnyitott a levegőben egy böngészőablakot. Egy japán hírcsatorna cikkét mutatta. Megérintettem a mutatóujjammal, mire a Mandarax szoftver lefordította a szöveget angolra. A szalagcím a következő volt „Újabb Otaku-öngyilkosság.” A rövid cikk szerint egy Toshiro Yoshiaki nevű 22 éves, egyedül élő fiatalember leugrott a tokiói Shinjukuban lévő, átalakított szállodájának negyvenharmadik emeletéről, és szörnyethalt. A szöveghez Toshiro egyik iskolai fotóját mellékelték. Sztoikus tekintetű fiatalember volt hosszú, ápolatlan hajjal és csúnya arcbőrrel. Messze nem úgy festett, mint az OASIS-os avatárja. Amikor Shoto észlelte, hogy végeztem az olvasással, bezárta az ablakot. Haboztam egy pillanatig, aztán megkérdeztem:

— Biztos vagy benne, hogy tényleg nem öngyilkosság történt? Nem az avatárja halála miatt ugrott le? — Nem — válaszolt Shoto. — Daito nem követett el szeppukut. Biztos vagyok benne. Miközben velük harcoltunk a Frobozzon, a Hatosok betörtek a lakásába. Így tudták legyőzni az avatárját. Azzal, hogy a valóságban megölték. — Sajnálom, Shoto. — Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Éreztem, hogy igazat beszél. — Az igazi nevem Akihide — mondta. — Azt akarom, hogy tudd az igazi nevem. Elmosolyodtam, majd fejet hajtottam, és rövid időre a padlóhoz nyomtam a homlokom. — Értékelem, hogy ennyire megbízol bennem. Engem a valóságban Wade-nek hívnak. — Nem láttam értelmét tovább titkolózni előtte. — Köszönöm, Wade — mondta Shoto, és viszonozta a főhajtást. — Szívesen, Akihide. Egy pillanatig csendben volt, majd megköszörülte a torkát, és Daitóról kezdett beszélni. Csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Nyilvánvalóan szüksége volt arra, hogy beszéljen valakinek a történtekről. Az őt ért veszteségről. — Daito igazi neve Toshiro Yoshiaki volt. Ezt még én sem tudtam tegnap estéig, amíg el nem olvastam a cikket. — De hát... azt hittem, testvérek vagytok. — Mindig is úgy gondoltam, hogy Daito és Shoto együtt él. Hogy egy lakáson osztoznak, vagy ilyesmi. — Nehéz elmagyarázni, hogy milyen kapcsolatom volt Daitóval. — Shoto tartott egy kis szünetet, hogy ismét megköszörülje a torkát. — Nem voltunk testvérek. A valóságban legalábbis nem. Csak az OASIS-ban. Érted? Csak online ismertük egymást. Soha nem találkoztam vele a valóságban. — Lassan felemelte a tekintetét, és a szemembe nézett, hogy lássa, elítélem-e. A vállára helyeztem a kezem. — Hidd el, Shoto, teljesen megértelek. H és Art3mis a legjobb barátaim, és egyikükkel sem találkoztam még a valóságban. Ami azt illeti, te is a legközelebbi barátaim közé tartozol. Shoto fejet hajtott. — Köszönöm. — A hangjából tudtam, hogy elsírta magát. — Nyestek vagyunk — mondtam, hogy megpróbáljam kitölteni a kényelmetlen csendet. — Itt, az OASIS-ban élünk. Számunkra ez az egyetlen valóság, ami jelentéssel bír. Akihide bólintott, és pár másodperccel később beszélni kezdett. Elmesélte, hogyan találkoztak hat évvel ezelőtt, amikor beiratkoztak az OASIS hikikomorik számára fenntartott segítő csoportjába. Ezt olyan fiatalok támogatására hozták létre, akik tudatosan kivonultak a társadalomból, és teljes elszigeteltségben élték az életüket. A hikikomorik bezárkóztak a szobájukba, mangákat olvastak, egész nap az OASlS-ban kóboroltak, és az étkezést illetően a családjukra hagyatkoztak. Hikikomorik már éltek Japánban a századforduló előtt is, a számuk azonban a Tojás utáni kutatás kezdetével az egekbe szökkent. A hikikomoriproblémára Japánban járványként tekintettek. Több millió ifjú férfi és nő élt az országban, aki az elszigetelődés mellett döntött. Ezeket a fiatalokat gyűjtőnévvel „az elveszett milliók”-ként emlegették. Akihide és Toshiro összebarátkozott, és nemsokára már szinte mindennap együtt lógtak az OASIS-ban. A Halliday Húsvéti Tojása utáni keresés kezdetén úgy

döntöttek, hogy szövetkeznek, és együtt kezdenek vadászni a kincs után. Tökéletes csapatot alkottak, ugyanis Toshiro a számítógépes játékok terén csodagyereknek számított, a sokkal fiatalabb Akihide pedig kívülről fújt mindent az amerikai popkultúrával kapcsolatban. Akihide nagymamája Amerikában járt iskolába, a szülei ott születtek, úgyhogy Akihide az amerikai filmeken és tévéműsorokon nőtt fel, ráadásul egyformán jól beszélt angolul és japánul. Akihide és Toshiro osztoztak a szamurájfilmek iránti szerelmükön, és ebben gyökerezett avatárjuk neve és kinézete. Ötéves korkülönbségük dacára igazi fivérekként tekintettek egymásra, úgyhogy amikor létrehozták új nyestszemélyazonosságukat, elhatározták, hogy ettől a pillanattól fogva az OASIS-ban igenis testvérek lesznek. Miután Shoto és Daito túljutott az Első Kapun, híressé váltak, és több interjút is adtak a médiának. A valódi személyazonosságukat titokban tartották, annyit azonban elárultak, hogy mindketten japánok, és ettől azonnal hírességek lettek a felkelő nap országában. Japán termékeket kezdtek reklámozni, és rövid időn belül megszületett a tevékenységükön élősködő rajzfilm és élő szereplős tévésorozat. Karrierjük tetőpontján Shoto felvetette Daitónak, hogy talán ideje lenne személyesen is találkozniuk, mire Daito dührohamban tört ki, és napokig szóba sem állt Shotóval. Shoto többször nem hozakodott elő az ötlettel. Shoto végül eljutott odáig, hogy beszéljen Daito avatárjának haláláról. A Kurosawával cirkáltak a Hetes szektor bolygói között, amikor a Toplistáról megtudták, hogy H megszerezte a Jádekulcsot. Rögtön leesett nekik, hogy a Hatosok H előkerítéséhez igénybe fogják venni Fyndoro Látó Kövét, és azonnal útnak is indítják az armadájukat. Daito és Shoto azonban felkészült erre az eshetőségre is: a fordulat előtti heteket azzal töltötték, hogy mikroszkopikus méretű követőberendezést helyeztek el a lehető legtöbb Hatos vadászgép burkán. Ezek segítségével azonnal követni tudták az űrhajókat, amikor azok hirtelen pályát váltottak, és becélozták a Frobozzt. Amint megtudták, hogy a Frobozz a Hatosok célállomása, végre meg tudták fejteni a négysorost. És alig pár perccel azután, hogy megérkeztek a Frobozzra, már világos volt számukra, hogy mit kell tenniük a Jádekulcs megszerzése érdekében. Egy még mindig elhagyatott ház mellett tették le a Kurosawát. Shoto berohant az épületbe, hogy összegyűjtse a tizenkilenc kincset, és megszerezze a kulcsot. Daito kinn maradt, hogy őrt álljon. Shoto gyorsan dolgozott, és már csak két kincs maradt hátra, amikor Daito a komlinken keresztül szólt neki, hogy Hatos vadászgépek közelednek feléjük. Azt mondta az öccsének, hogy igyekezzen, és ameddig csak tudja, hátráltatja az ellenséget, hogy neki legyen ideje megtalálni a Jádekulcsot. Nem tudták, hogy a jövőben lesz-e még egy ilyen lehetőségük. Miközben Shoto azon dolgozott, hogy megszerezze és a vitrinbe helyezze a két hiányzó kincset, távolról aktiválta a Kurosawa külső kameráit, hogy videofelvételt készíthessen Daito és a rátörő Hatosok összecsapásáról. Shoto megnyitott egy ablakot, és lejátszotta nekem ezt az anyagot. Miközben én néztem, ő eltakarta a szemét. Nyilvánvalóan nem akarta még egyszer látni. A felvételen azt láttam, hogy Daito egyedül áll egy fehér ház melletti mezőn. Az égből Hatos vadászgépek kisebb flottája ereszkedett, és amint lőtávolságon belülre

kerültek, lézerágyúikkal tüzet nyitottak. Daito körül lángoló vörös nyelvek vihara dühöngött. Mögötte, a messzeségben újabb Hatos vadászgépeket láttam közeledni, és mindegyikből állig felfegyverzett gyalogos katonák osztaga masírozott elő. Daitót bekerítették. A Hatosok nyilvánvalóan akkor szúrták ki a Kurosawát, amikor az a bolygó felszínéhez közeledett, és a teendőik listájának élére vették a két szamuráj kivégzését. Daito nem habozott kijátszani az ujjába rejtett ászt. Elővette a Bétakapszulát, jobb kezébe fogta, és aktiválta. Az avatárja azonnal Ultramanné, egy világító szemű, szürkésvörös idegen szuperhőssé változott. Átalakulás közben az avatárja úgy ötven méter magasra nőtt. Ekkor az őt körbezárni készülő Hatos gyalogosok lefagytak, és rémülten nézték végig, amint Ultraman Daito lekap két vadászgépet az égből, és úgy csapja őket össze, mintha műanyag gyerekjátékok lennének. A lángoló maradványokat a földre ejtette, majd tovább csapkodta a levegőben cirkáló gépeket, amik így idegesítő legyeknek tűntek. A halálos markolását megúszó hajók megkerülték, majd lézerágyúikkal és gépfegyvereikkel sorozni kezdték, de mindkét lövedék lepattogzott strapabíró bőréről. Daito öblös nevetést hallatott, ami bejárta az egész tájat. Ezután karba tette a kezét, hogy a két csuklója összeérjen. Ekkor a kezéből ragyogó energiasugár tört ki, ami azonnal elporlasztotta az útjába kerülő fél tucat peches vadászgépet. Daito forogni kezdett, és a sugárral úgy szántott végig a körülötte lévő Hatosokon, mint egy nagyítóval játszó gyerek a rémült hangyákon. Daito láthatóan állati jól szórakozott. Olyannyira, hogy nem is nagyon figyelt oda a mellkasa közepébe épített figyelmeztető lámpára, ami ekkor már vörösen villogott. Ez jelezte, hogy az Ultramanként eltölthető három perce mindjárt lejár, és hogy az energiája majdnem teljesen lemerült. Az időkorlát volt Ultraman elsődleges gyengesége. Ha Daito nem deaktiválja a Bétakapszulát, hogy a három perc letelte előtt visszatérjen emberi formájához, akkor az avatárja meghal. Ugyanakkor egyértelmű volt, hogy ha épp most, a vad összecsapás közepette változik vissza emberré, akkor ugyanez a sorsa. Így meg Shotónak nem lesz ideje visszajutni a hajóra. Láttam a felvételen, amint a Daitót körülvevő Hatosok a komlinkjeikbe üvöltenek erősítésért, és csordákban érkeznek a további vadászgépek. Spéci sugarával és tökéletes célzóérzékével Daito egyenként szedte le a helyszínre érkező űrhajókat. A mellkasa közepéből érkező jelzőfény minden egyes leadott lövésével gyorsabban villogott. Shoto egyszer csak felbukkant a fehér házból, és komlinken keresztül közölte a bátyjával, hogy megvan a Jádekulcs. Ugyanebben a pillanatban a Hatosok gyalogosai kiszúrták az új érkezőt, és mivel könnyebb célpontnak ítélték, rögtön ráirányították a tüzet. Shoto őrült sebességgel rohant a Kurosawa felé. Amikor aktiválta a rajta lévő Turbó Csizmát, az avatárja alig látható kék csíkká változott, ami végigszántott a tágas mezőn. Miközben ő futott, Daito úgy változtatott gigászi figurájának pozícióján, hogy fedezze az öccsét, amennyire csak tudja. Folyamatosan eregetett energiasugarai segítségével meg tudta fékezni a Hatosokat.

Ezután Daito hangja hirtelen mintha megtört volna a komlinkben. — Shoto! — üvöltötte. — Azt hiszem, van itt valaki! Valaki itt... A kiáltása félbeszakadt. Ugyanebben a pillanatban az avatárja mintha kővé változott volna: lefagyott, és egy pillanattal később a kijelentkezésről tudósító ikon jelent meg a feje fölött. Csata közben kijelentkezni az OASIS-felhasználói fiókunkból gyakorlatilag egyenértékű volt az öngyilkossággal. A kijelentkezés folyamata alatt az avatárunk lefagyva állt az utolsó tartózkodási helyén, és ez idő alatt teljesen védtelen volt az esetleges támadásokkal szemben. Azért így oldották meg a kijelentkezés folyamatát, hogy senki se tudjon ilyen könnyedén lelépni egy harc közepén. Az avatárunk a folyamat végéig egy helyben állt, vagyis érdemes volt a dobbantás előtt megbízható fedezéket keresni. Daito kijelentkezésére a lehető legrosszabb pillanatban került sor. Amint az avatárja lefagyott, egyből kemény lézerágyú- és gépfegyvertűz zúdult rá minden irányból. A mellkasán lévő fény egyre intenzívebben villogott, mígnem végül teljesen vörös lett. Ekkor Daito óriása összerogyott. Épp csak elkerülte Shotót és a Kurosawát. Földet érés közben az avatárja visszazsugorodott normális méretére, és felvette az eredeti megjelenését. Ezután elkezdett végleg eltűnni. Miután Daito avatárja kámforrá vált, forgó tárgyak apró halma maradt utána: a Bétakapszulával együtt minden, ami éppen nála volt. Meghalt Újabb elmosódott mozgást láttam a videoadáson, ami azt jelezte, hogy Shoto rohant összegyűjteni Daito tárgyait. Ezután megperdült, visszaszáguldott a Kurosawa fedélzetére, felemelkedett az űrhajóval, és maximális sebességre kapcsolt. Miközben az űr felé közeledett, kemény sortüzet kapott. Eszembe jutott saját elkeseredett menekülésem a Frobozzról. Shoto szerencséjére a bátyja kifüstölte a közelben lévő Hatos vadászgépeket, és az erősítés még nem érkezett meg. Shotónak fénysebességre kapcsolva sikerült a bolygó körüli pályára állnia, és megmenekülnie. De nem sokon múlt. *** A felvétel véget ért, és Shoto bezárta az ablakot. — Szerinted hogyan derítették ki a Hatosok, hogy Daito hol élt? — kérdeztem. — Nem tudom — mondta Shoto. — Daito óvatos volt. Nem hagyott nyomokat maga után. — Ha őt megtalálták, te is veszélyben vagy. — Tudom. Tettem óvintézkedéseket. — Helyes. Shoto kivette a Bétakapszulát a hátizsákjából, és felém nyújtotta. — Daito azt akarta, hogy a tiéd legyen. Feltartottam a kezem. — Nem. Szerintem inkább tartsd meg. Még jól jöhet. Shoto megrázta a fejét. — Az összes többi tárgyát megtartottam. Erre nincs szükségem. És nem akarom megtartani. — Makacsul felém tartotta a kapszulát. Elvettem tőle, és megvizsgáltam. Apró, szürkésfekete fémkapszula volt, oldalán

piros aktiválógombbal. Méretéről és alakjáról a fénykardjaim jutottak eszembe. De ezek szinte semmit sem értek. Nekem is volt belőlük vagy ötven. A Bétakapszulából viszont csak egy létezett, és ez sokkalta erősebb fegyver volt. Két kézzel feltartottam a kapszulát, és fejet hajtottam. — Köszönöm, Shoto-szan. — Én is köszönöm, Parzival — mondta Shoto, és ő is fejet hajtott. — Köszönöm, hogy meghallgattál. — Ezután felállt. Minden egyes mozdulata arról árulkodott, hogy súlyos veszteséget szenvedett. — Azért ugye nem adtad fel? — kérdeztem. — Természetesen nem. — Kihúzta magát, és sötét mosolyt küldött felém. — De az én küldetésem már nem a Tojás felkutatása. Új feladatom van. Egy sokkal fontosabb küldetésem. — És mi lenne az? — A bosszú. Bólintottam, majd odasétáltam a falhoz, és leemeltem róla az egyik szamuráj kardomat. Shoto felé nyújtottam. — Kérlek — mondtam. — Engedd meg, hogy felajánljam neked ezt az aiándékot. Hasznodra lehet az új küldetésedben. Shoto átvette a kardot, és pár centire kihúzta ékes pengéjét a hüvelyből. — Egy Masamune? — kérdezte, miközben áhítattal nézte a pengét. Biccentettem. — Igen, ráadásul +5-ös vorpalpengével. Shoto hálája jeléül ismét fejet hajtott. — Arigato. Miközben visszalifteztünk a hangáromba, egy szót sem szóltunk. Aztán, mielőtt felszállt volna a Kurosawa fedélzetére, Shoto felém fordult. — Szerinted a Hatosoknak mennyi időre lesz szükségük ahhoz, hogy túljussanak a Harmadik Kapun? — Fogalmam sincs — feleltem. — Remélhetőleg még utolérhetjük őket. — A remény hal meg utoljára, mi? Bólintottam. — Az bizony. És egyelőre életben van.

0026

Később jöttem rá, pár órával azután, hogy Shoto távozott az erődítményemből. Az irányító központomban ültem, kezemben a Jádekulcssal, és vég nélkül ismételgettem a felületén lévő sort. Ha haladnál még messzebb, végezd el a tesztet. A másik kezemben az ezüstszínű fóliát tartottam. A tekintetem ide-oda ugrált a kulcs és a csomagolás között: elkeseredetten próbáltam megérteni a közöttük lévő kapcsolatot. Órák óta csináltam már ezt, és egy kicsivel sem jutottam előrébb. Sóhajtottam egyet, majd elraktam a kulcsot, és kiterítettem a fóliát az előttem lévő irányítópanelre. Gondosan elsimítottam a gyűrődéseket. Négyzet alakú volt, 15 centiméter hosszú élekkel. Az egyik oldala ezüstszínű fólia, a másik hagyományos fehér papír. Megnyitottam egy képelemző szoftvert, és a csomagolópapír mindkét oldaláról készítettem egy-egy nagy felbontású képet. Ezután mindkettőt felnagyítottam a kijelzőmön, és szemügyre vettem minden egyes négyzetmilliméterét. Egyik oldalán sem találtam jelzést vagy írást. Eközben kukoricás chipset tömtem magamba, úgyhogy hangparancsok segítségével használtam a képelemző programot. Kiadtam az utasítást, hogy vegyen vissza a nagyításból, és helyezze a csomagolópapír szkennelt képét a kijelzőm közepére. Ekkor eszembe jutott a Szárnyas fejvadász egyik jelenete, amelyben Deckard — Harrison Ford karaktere — hasonló hangvezérelt szoftvert használ egy fénykép vizsgálatánál. Újra magam elé tartottam a csomagolópapírt, és vetettem rá még egy pillantást. Miközben a virtuális fény lepattant a felületéről, eszembe jutott, hogy papírrepülőt hajtogathatnék belőle, ami átszelhetné a helyiséget. Erről az origamira asszociáltam, amiről pedig a Szárnyas fejvadász utolsó jelenete ugrott be. Ekkor esett le. — Az unikornis — suttogtam. Amint kimondtam az „unikornis” szót, a csomagolópapír hirtelen elkezdte összehajtogatni magát a tenyeremben. A négyzet alakú fólia középen félbehajtotta magát, így ezüstszínű háromszöggé alakult. Ezt követően kisebb és kisebb háromszögekké, apró gyémántformákká hajtotta magát, mígnem négylábú lény lett belőle, ami aztán farkat, fejet és végül szarvakat növesztett. A csomagolópapír egy ezüstszínű unikornissá origamizta magát. Ez volt az egyik leghíresebb tárgy a Szárnyas fejvadászban. Már lifteztem is le a hangáromba, és kiabáltam Maxnek, hogy indítsa be a Vonnegutot, mert indulunk. Ha haladnál még messzebb, végezd el a tesztet Most már tudtam, hogy ez a sor miféle tesztre utal, és hová kell mennem, ha át akarok esni rajta. Az origami unikornis mindent felfedett előttem.

*** Az Anorak Almanachja nem kevesebb, mint tizennégyszer hivatkozott a Szárnyas fejvadászra. Ez a film volt a Halliday örök favoritjait listázó top tíz egyik tagja. Az alapjául szolgáló regényt ráadásul Philip K. Dick, Halliday egyik kedvenc szerzője írta. Ezen okoknál fogva több mint négy tucatszor láttam a Szárnyas fejvadászt, így minden egyes képkockát és párbeszédet betéve tudtam. Miközben a Vonnegut hiperűrsebességgel száguldott, a kijelzőm egyik ablakában megnyitottam a Szárnyas fejvadász rendezői változatát, és beletekertem, hogy megnézzek legalább két jelenetet. Az 1982-ben mozikba került film 2019 Los Angelesében játszódik, egy burjánzó, hipertechnologizált jövőben, ami egyébként sosem valósult meg. A történet egy Rick Deckard nevű fickóról szól, akit Harrison Ford alakít. Deckard szárnyas fejvadászként dolgozik, vagyis olyan speciális rendőr, akinek a feladata az úgynevezett replikánsok kézre kerítése és megölése. Ezek a genetikailag módosított lények szinte teljesen ugyanolyanok, mint az emberek; olyannyira, hogy a szárnyas fejvadászok csak egy úgynevezett Voight-Kampff géppel, egy poligráfszerű szerkezet segítségével tudják letesztelni, hogy valóban replikánssal van-e dolguk. Ha haladnál még messzebb; végezd el a tesztet A Voight-Kampff gépek csak két jelenetben bukkannak fel. Mindkettő a Tyrell Corporationnek otthont adó Tyrell Épületben játszódik, a replikánsokat gyártó vállalat hatalmas, kettős piramisra emlékeztető székhelyén. A Tyrell Épület reprodukciói az OASIS leghétköznapibb építményeinek számítottak. Több száz bolygón akadtak belőle példányok, szerte a huszonhét szektorban. Ennek az volt az oka, hogy az épület forráskódja ingyenesen beépített sablonként szerepelt az OASIS VilágÉpítő szoftverben (több száz másik, sci-fi filmekből és tévésorozatokból kölcsönzött épület társaságában). Tehát amikor valaki az elmúlt huszonöt év során a VilágÉpítő szoftverrel új bolygót hozott létre az OASIS-ban, egy legördülő menüből kiválaszthatta a Tyrell Épületet, és beiktathatta a szimulációjába, bármilyen futurisztikus várost vagy tájat akart is építeni. Ennek eredményeképpen egyes égitestek felszínén több mint egy tucat másolatot helyeztek el a Tyrell Épületből. Én pedig tébolyult sebességgel téptem a legközelebbi ilyen világba, a huszonkettes szektor Axrenox nevű, cyberpunkdizájnú bolygójára. Ha jól okoskodtam, az Axrenox összes Tyrell Épület-másolatában, a bennük elhelyezett Voight-Kampff gépnek köszönhetően, találhattam egy rejtett bejáratot a Második Kapuhoz. Amiatt nem aggódtam, hogy esetleg belefutok a Hatosokba, ugyanis kizártnak tűnt, hogy elbarikádozták a Második Kaput. A Tyrell Épületnek több száz bolygón több ezer másolata létezett, és elvileg bármelyikből hozzáférhettem a kapuhoz. Amint elértem az Axrenoxot, csak pár percbe tellett találni egy Tyrell Épületet. Nehéz lett volna elkerülni. A több négyzetkilométer alapterületű, piramis alakú építmény a körülötte lévő épületek fölé magasodott. Belőttem magamnak az első Tyrell Épületet, és elindultam felé. Az űrhajóm álcázóberendezését már aktiváltam, és bekapcsolva hagytam, amikor letettem a Vonnegutot az épület egyik landolóhelyén. Ezután lezártam a hajót, és élesítettem a

biztonsági rendszerét, remélve, hogy ezzel bebiztosítom magam a lopás ellen. Ugyanis csak úgy leparkolni az űrhajónkat egy ilyen Axrenox-szerű cyberpunkvilágban olyan volt, mintha direkt kértük volna, hogy lopják el. Tudtam, hogy az első bőrszerkós suhancokból álló banda nekiesik majd. Megnyitottam a Tyrell Épület-sablonhoz tartozó térképek egyikét, és a kijelzőm sarkában hagytam. Találtam egy tetőről is igénybe vehető liftet, ami közel volt a landoláshoz használt platformhoz. Amikor elértem, a klaviatúrán bepötyögtem az alap biztonsági kódot, és reménykedtem. Szerencsém volt. A liftajtó szisszenve szétnyílt. Bárki is készítette az Axrenox ezen részét, láthatóan nem foglalkozott a sablonban megadott kód lecserélésével. Ezt reménykeltő jelnek vettem, ugyanis azt jelentette, hogy jó eséllyel minden mást is meghagytak az alapértékeken. Miközben elindultam a lifttel lefelé, a 440. emeletre, feltöltöttem a páncélzatomat, és előhúztam a fegyvereimet. A lift és az elérni kívánt helyiség között öt ellenőrző pont volt. Ha nem módosítottak a sablonon, ötven NPC-nek számító replikáns Tyrell biztonsági őr állt köztem és a célállomásom között. Amint a liftajtó szétnyílt, megkezdődött a lövöldözés. Még azelőtt ki kellett nyírnom hét replikánst, hogy kiértem volna a folyosóra. A következő tíz perc úgy zajlott, akár egy John Woo-film fináléja: mint mondjuk a Chow Yun Fattel forgatott A bérgyilkos vagy A fegyverek istene zárlata. Mindkét fegyveremet automata tüzelésre állítottam be, és az ujjamat a ravaszon tartva haladtam szobáról szobára, és közben kinyiffantottam minden utamba kerülő NPCt. Az őrök viszonozták a tüzet, a golyóik azonban simán lepattantak a páncélomról. Én meg sosem fogytam ki a lőszerből, ugyanis amikor csak ellőttem egy adagot, új teleportálódott a tárba. Tudtam, hogy ebben a hónapban magas lesz a golyószámlám. Amikor végre elértem a célomat, újabb kódot ütöttem be, és ezzel lezártam magam mögött az ajtót. Tudtam, hogy nincs sok időm. Elektronikus kürtök hangja harsogott az épületben, és az alattam lévő szinteken több ezer NPC-őr állomásozott, akik már valószínűleg el is indultak felém. Miközben beléptem a szobába, a lépéseim visszhangzottak. Egy aranyrúdon üldögélő baglyot leszámítva a helyiség elhagyatott volt. Mialatt átkeltem a hatalmas, katedrálisszerű szobán, némán rám pislogott. A Tyrell Corporation alapítójaként ismert Eldon Tyrell irodájának tökéletes másolatában voltam. A készítőknek sikerült reprodukálniuk a film minden egyes apró részletét. A csiszolt kőpadlót. A gigantikus márványoszlopokat. A teljes nyugati falat egy masszív, padlótól plafonig érő ablak alkotta, ami lélegzetelállító kilátást nyújtott a tágas városra. Az ablak mellett hosszú konferenciaasztal állt, amelynek tetején egy VoightKampff gép pihent. Nagyjából aktatáska méretű volt, az elején egy sor jelöletlen gomb virított, mellettük három apró kijelző. Miután odasétáltam, és leültem a gép elé, hirtelen bekapcsolta magát Egy vékony robotkar kerek szerkezetet nyújtott felém, ami úgy nézett ki, mint egy retinaszken, és egyből a jobb szemem pupillájával egy vonalba pozícionálta magát A gép oldalába apró fújtatót építettek, ami elkezdett emelkedni és süllyedni, azt a benyomást keltve, hogy a szerkezet lélegzik.

Körbenéztem, mert eszembe jutott, hogy most kellene felbukkannia Harrison Ford egy NPC-változatának, hogy nekem szegezze ugyanazokat a kérdéseket, amiket Sean Youngnak tett fel a filmben. Ez nem jelentett volna problémát, mert biztos, ami biztos alapon memorizáltam az összes válaszát. De hiába várakoztam, semmi sem történt. A gép fújtatója tovább emelkedett és süllyedt, a távolból pedig a biztonsági szirénák hangja hallatszott. Elővettem a Jádekulcsot. Ebben a pillanatban félrecsúszott egy panel a VoightKampff gép felszínén, és láthatóvá vált egy kulcslyuk. Gyorsan bedugtam a kulcsot, és elfordítottam. Hirtelen a gép és a kulcs is eltűnt, a helyükön pedig felbukkant a Második Kapu. Egy ajtószerű portálként jelent meg a tükörsima konferenciaasztal tetején. A pereme ugyanazzal a tejes jádeszínnel ragyogott, mint a kulcs, és az Első Kapuhoz hasonlóan végtelennek tetsző csillagmezőre nyílt. Az asztalra pattantam, és beugrottam a kapuba. *** Egy lepukkant bowlingklub bejáratánál találtam magam. A helyet a diszkókorszak jellegzetes dekorációjával látták el. A szőnyeg zöld és barna örvények harsány mintázatából állt, a futószalagon gyártott műanyag székeket fakó narancsszínűre fújták. Maguk a bowlingpályák mind üresek és megvilágítatlanok voltak. Sehol egy lélek. Még NPC-k sem álltak a fogadópult mögött vagy a büfénél. Egészen addig nem is értettem, hogy hol is vagyok pontosan, amíg meg nem láttam a Middletown Lanes feliratot, amit hatalmas betűkkel írtak ki a bowlingpályák fölötti falra. Először csak a fejem fölött lévő neonlámpák halk zümmögését hallottam, aztán erőtlen elektronikus ciripelést kezdtem érzékelni a bal oldalról. Arra néztem, és megláttam a büfé mögött egy árnyas alkóvot. A barlangszem bejárat fölé egy táblát erősítettek, amin tíz vörös neonbetű világított: JÁTÉKTEREM. Hirtelen erős széllökés támadt, és olyan brutális hangot hallottam, mintha hurrikán süvített volna át a bowlingklubon. Elkezdtem csúszni a szőnyegen, és rájöttem, hogy az avatáromat valamiféle láthatatlan erő cibálja a Játékterem felé, mintha fekete lyuk nyílt volna benne. Miközben a vákuum végigrángatott a bowlingklubon, észrevettem egy tucat játékot a nyolcvanas évek második feléből. Crime Fighters, Heavy Barrel, Vigilante, Smash TV. Hamar megértettem, hogy a fekete lyuk kifejezetten egy játék felé húzza az avatáromat. A játék a terem leghátsó részén állt, messze a többitől. A Black Tiger. Capcom, 1987. A játékgép képernyőjének közepén folyamatosan forgó örvény nyílt, ami beszívta a hulladékdarabokat, papírcsészéket és bowlingcipőket. Mindent, amit nem szögeltek a padlóhoz. Engem is beleértve. Miközben az avatárom közeledett felé, reflexből elkaptam a Time Pilot-gép joystickját. Az örvény azonban továbbra is rendíthetetlenül húzott maga felé, a talpam egyből elvált a padlótól. Ezen a ponton már vigyorogtam, mivel állatira kíváncsi voltam, hogy mi vár rám. Fel is készültem rá, hogy jól vállon veregetem magam, mert sokkal korábban, még a Vadászat első évében elsajátítottam a Black Tiger összes csínját-bínját.

Pár évvel a halála előtt, amikor elszigetelten élt, Halliday kizárólag egy rövid, loopolt animációt posztolt a weboldalán. Az anyag az avatárját, Anorakot mutatta, amint a kastélya könyvtárában üldögélve különböző főzeteket keverget, és poros varázsigés kötetek fölött görnyed. Ez az animáció megszakítatlan loopban több mint egy évtizeden át futott, mígnem végül, Halliday halálának reggelén, a helyébe került a Toplista. Az animációban, Anorak háta mögött könnyedén észre lehetett venni a falon egy fekete sárkányt ábrázoló, méretes festményt. A nyestek számtalan fórumot megtöltöttek arról folytatott vitáikkal, hogy mit jelent a festmény és a sárkány, ha egyáltalán jelent bármit is. Én már kezdettől fogva biztos voltam a jelentésében. Az Anorak Almanachja egyik legkorábbi bejegyzésében Halliday kifejti, hogy minden alkalommal, amikor a szülei üvöltözni kezdtek egymással, ő kisurrant a házból, és elbringázott a helyi bowlingklubba, hogy lenyomjon egy menetet a Black Tigerrel, mert ennek a végigjátszásához elég volt egy negyeddolláros. AA:23234: A Black Tiger egyetlen negyeddollárosért lehetővé teszi, hogy három gyönyörűséges órára kiszakadjak a rohadt életemből. Ez elég jó üzlet. A Black Tigert eredetileg Japánban adták ki Burakku Doragon, azaz Black Dragon néven. Az amerikai kiadáshoz átkeresztelték. Az Anorak dolgozószobájának falán lévő, fekete sárkányt ábrázoló festményből arra következtettem, hogy a Burakku Doragon kulcsfontosságú szerephez jut majd a Vadászatban. Úgyhogy addig tanulmányoztam a játékot, amíg igazi mesterévé nem váltam. Amíg Hallidayhez hasonlóan el nem értem azt, hogy elég volt számomra egyetlen kredit a végigjátszáshoz. Ezt követően pár havonta újra végignyomtam, csak hogy ne rozsdásodjak be. Most úgy tűnt, hogy az előrelátásom és a szorgalmam meghozza a gyümölcsét. Csak pár másodpercig bírtam kapaszkodni a Time Pilot joystickjába. Ezután kicsúszott a kezemből, és a Black Tiger-gép monitorján tátongó lyuk beszippantotta az avatáromat. Minden elsötétült. Aztán szürreális környezetben találtam magam. Egy keskeny tömlöcfolyosón álltam. A bal oldalamon magas, szürke fal állt, rajta egy böhöm nagy sárkánykoponyával. A fal feljebb és feljebb nyúlt, amíg el nem tűnt az odafenn lévő árnyak között. Plafont nem tudtam kivenni. A tömlöc padlóját lebegő, kör alakú platformok alkották, amik olyan hosszú sorba rendeződtek, hogy belenyúltak az előttem lévő sötétségbe. A jobb oldalamon, a platform peremén túl semmi sem volt, csak végtelennek tűnő fekete üresség. Hátrafordultam, de nem volt mögöttem kijárat. Csak egy újabb fal, ami beleveszett a fejem fölött lévő, végtelennek tetsző sötétségbe. Végignéztem az avatárom testén. Pontosan úgy festettem, mint a Black Tiger hőse: izmos, félmeztelen barbár harcos voltam, páncélozott tangában és szarvakkal ellátott sisakban. A jobb karom egy furcsa fémkesztyűben tűnt el, amiből hosszú, visszahúzható lánc lógott, a végén tüskés fémgolyóval. A jobb kezem magabiztosan tartott három dobótőrt. Amikor belehajítottam ezeket a jobb oldalamon tátongó ürességbe, azonnal megjelent a kezemben három ugyanolyan tőr. Amikor kipróbáltam az ugrást, rájöttem, hogy úgy hat méter magasra tudok felszökkenni, hogy aztán a macskákra jellemző kecsességgel érjek földet.

Megértettem, mi az ábra. Valóban a Black Tigerrel kellett játszanom. De nem az ötvenéves, kétdimenziós, oldalnézetes platformjátékkal, amit már kívülről tudtam. A játék egy új, háromdimenziós változatában álltam, amit maga Halliday tervezett. Persze kapóra jött, hogy jól ismertem az eredeti játék működését, szintjeit és a benne lévő ellenségeket, a játékmenet viszont teljesen eltérőnek ígérkezett, ami egészen másfajta készségeket igényelt tőlem. Az Első Kapun át Halliday egyik kedvenc filmjébe jutottam, a Második Kapun belépve pedig az egyik kedvenc számítógépes játékába. Miközben azon törtem a fejem, hogy mit rejthet a Harmadik Kapu, egy üzenet jelent meg a kijelzőmön: INDULÁS! Körbenéztem. A bal oldalamon lévő falba vésett nyíl előremutatott. Nyújtózkodtam egy kicsit, megropogtattam az ízületeimet, és vettem egy nagy levegőt. Ezután előkészítettem a fegyvereimet, és rohanni kezdtem: platformról platformra ugráltam, hogy összecsapjak az első ellenségemmel. *** Halliday lenyűgöző alapossággal teremtette újra a Black Tiger nyolc szintjének minden egyes részletét. Gyenge kezdést produkáltam, és már azelőtt elvesztettem egy életet, hogy legyőztem volna az első főellenséget. De aztán fokozatosan hozzászoktam ahhoz, hogy három dimenzióban (és a saját nézőpontomból) kell játszanom. Végül elkaptam a ritmust. Nyomultam előre, pattogtam platformról platformra, ugrás közben támadtam, elkerültem a különböző pacák, csontvázak, kígyók, múmiák, minótauruszok és — bizony — nindzsák megállíthatatlan áradatát. Minden egyes ellenség, akit legyaktam, „Zenny érmék” halmát hagyta maga után, amik segítségével később páncélt, fegyvereket és varázsitalokat vásároltam a szintek több pontján is megtalálható, szakállas Bölcs Emberektől. (Ezek a „bölcs emberek” láthatóan úgy gondolták, hogy boltot nyitni egy szörnyektől hemzsegő tömlöc kellős közepén nagyszerű ötlet.) Nem volt megállás, és sehogyan sem tudtam szünetet beiktatni a játékba. Egy kapun való belépés után nem lehetett csak úgy stopot nyomni és kijelentkezni. A rendszer nem engedélyezte. Ha az ember le is vette magáról a vizort, attól még bejelentkezve maradt. Csak két megoldás maradt: vagy végigcsinálod a küldetést, vagy meghalsz. Nem egészen három óra alatt sikerült túljutnom a játék mind a nyolc szintjén. A legközelebb akkor kerültem a halálhoz, amikor összecsaptam az utolsó főnökkel, vagyis a Fekete Sárkánnyal, aki természetesen pont úgy nézett ki, mint az Anorak dolgozószobájában lévő festményen ábrázolt fenevad. Felhasználtam az összes extra életemet, és az energiacsíkom szinte teljesen a nullán állt, de sikerült mozgásban maradnom, és elkerülnöm a sárkány tüzes leheletét, miközben a sorozatban hajigált dobótőrjeimmel lassan lejjebb és lejjebb zúztam az ő életerejét. Amikor bevittem a végzetes csapást, a sárkány a szemem láttára digitális porrá omlott össze. Kieresztettem egy hosszú, kimerült sóhajt.

Ezután, bármiféle átkötés nélkül, újra a bowlingklub játéktermében találtam magam, a Black Tiger játékgép előtt. A képernyőn lévő barbár hősies pózt vett fel. A következő szöveg jelent meg alatta: VISSZAHOZTAD A BÉKÉT ÉS A JÓLÉTET A NEMZETÜNK SZÁMÁRA. KÖSZÖNJÜK, FEKETE TIGRIS! GRATULÁLUNK ERŐDHÖZ ÉS BÖLCSESSÉGEDHEZ! Ezután valami különös történt, valami olyasmi, ami egyszer sem fordult elő az eredeti játék befejezésekor. Megjelent a képernyőn a tömlöc egyik „bölcs embere”, és az alatta lévő szövegbuborékban az alábbi szöveg szerepelt: Köszönöm. Az adósod vagyok. Kérlek, hálám jeléül fogadj el egy óriásrobotot. A bölcs ember alatt robotikonok hosszú sora jelent meg, ami vízszintesen nyúlt végig a képernyőn. Rájöttem, hogy a joystick jobbra-balra mozgatásával több mint száz különböző óriásrobot közül választhatok. Amikor kijelöltem egyet, megjelent mellette a tulajdonságait és a fegyvereit összegyűjtő, részletes lista. Jó pár robotot nem tudtam hová tenni, de a legtöbbje azért ismerős volt. Kiszúrtam például Gigantort, Tranzor Z-t, Szuper havert, Mechagodzillát, Jet Jaguart, a Johnny Soko and his Flying Robot Szfinx-fejű óriásrobotját, a Voltront alkotó öt oroszlánt, a teljes Shogun Warriors-játékkollekciót, illetve a Macross és a Gundam című animesorozatokban látott médiák sokaságát. Az ikonok közül tizenegy szürke volt, rajta piros X-szel; ezeket a robotokat nem lehetett beazonosítani vagy kiválasztani. Világos volt, hogy ezeket Sorrento és azon Hatosok foglalták le, akik már előttem túljutottak a Második Kapun. Lehetségesnek tűnt, hogy valódi, működő példányt kapok az általam választott robotból, úgyhogy alaposan végiggondoltam a lehetőségeimet, és tüzetesen átvizsgáltam a listát az általam legerősebbnek és legjobban felszereltnek tartott robotért. Ám amint megláttam Leopardont, az óriás átalakuló robotot, amit a Supaida-Man című sorozat — vagyis a Pókember késő hetvenes években sugárzott japán változata — használt, a lélegzetem is elakadt. A Supaida-Manre a kutatásom során találtam rá, és meglehetősen rögeszmésen viszonyultam hozzá. Így egy cseppet sem érdekelt, hogy Leopardon-e a legerősebb robot a kollekcióból — kellett, és kész. Kiválasztottam az ikont, és megnyomtam a tüzelő gombot. Ekkor Leopardon harminc centi magas másolata jelent meg a Black Tiger játékgép tetején. Fogtam, és betettem a hátizsákomba. Nem mellékeltek hozzá instrukciókat, és a tárgy tulajdonságait számon tartó mező is üres volt. Fejben feljegyeztem, hogy később, miután visszaértem az erődítményembe, vizsgáljam meg. A tekintetem közben újra a monitorra szegeződött, ahol elindult a stáblista, az alatta lévő képen pedig a játék barbár főhőse ült egy trónon, oldalán egy karcsú hercegnővel. Tiszteletteljesen elolvastam az összes programozó nevét. Mindegyik japán volt, leszámítva a legutolsót, ugyanis a listát a következő sor zárta: AZ OASISVÁLTOZAT J. D. HALLIDAY MUNKÁJA. Miután a stáblista véget ért, a képernyő egy pillanatra elsötétült. Azután a közepén ismerős szimbólum jelent meg: egy ragyogó vörös kör, benne egy ötágú

csillaggal. A csillag ágai éppen csak túlnyúltak a kör külső peremén. Ezután megjelent egy kép a Kristálykulcsról, ami lassan forgott a ragyogó vörös csillag közepén. Ekkor adrenalinlöketet éreztem, ugyanis felismertem a vörös csillag szimbólumot, és tudtam, hogy melyik OASIS-világba volt hivatott elirányítani. A biztonság kedvéért készítettem pár screenshotot. Egy pillanattal később a képernyő újra elsötétült, majd a Black Tiger játékgép hirtelen elolvadt, és egy világító jádekerettel ellátott, ajtó alakú portállá alakult. Feltárult előttem a kijárat. Győzedelmesen kurjantottam egyet, majd beleugrottam.

0027

Miután kiléptem a kapuból, az avatárom visszakerült Tyrell irodájába. A VoightKampff masina újra megjelent az eredeti helyén, vagyis az asztal tetején. Megnéztem, mennyi az idő. Több mint három óra telt el azóta, hogy beléptem a kapuba. A helyiség a baglyot leszámítva továbbra is elhagyatott volt, a szirénák viszont már nem vijjogtak. Az NPC-őrök láthatóan nem loholtak a nyomomban. Tiszta volt a terep. Zökkenő nélkül visszataláltam a lifthez, majd fel a landolóhelyhez. A Vonnegut, hála a tervezőnek, változatlanul ott állt, ahol hagytam, az álcázóberendezése pedig továbbra is aktív volt. Felszaladtam a fedélzetre, és leléptem az Axrenoxról, még annál is nagyobb sietségben, mint amilyenben érkeztem. Miközben a legközelebbi csillagkaput kereső Vonnegut átszántott a hiperűrön, megnyitottam az egyik sereenshotot, amit a vörös csillagról készítettem. Ezután megnyitottam s Grálnaplómat is, és belemásztam a Rush nevű legendás kanadai rockbandának szentelt mappába. Kamaszkora óta a Rush volt Halliday kedvenc zenekara. Egy interjúban elárulta, hogy minden egyes játékát (az OASIS-t is beleértve) úgy tervezte, hogy munka közben kizárólag Rush-lemezeket hallgatott. Gyakran hivatkozott a banda három tagjára — Neil Peartre, Alex Lifesonra és Geddy Lee-re — „A Szentháromság”-ként vagy „Észak Istenei”-ként. A Grálnaplómban megvolt minden egyes lemez, dal, bootlegalbum és klip, amit a Rush valaha is készített. Nagy felbontású képekben tároltam a kiadványaikban található jegyzeteket és grafikákat. Megvolt az összes létező Rush-koncertfelvétel minden egyes képkockája. Mindegyik rádiós és televíziós interjújuk. Csonkítatlan életrajzok az összes bandatagról, kiegészítve mellékprojektjeik és szólóanyagaik másolataival. Megnyitottam a csapat diszkográfiáját, és kiválasztottam a keresett lemezt: a 2112-t, a Rush klasszikus, sci-fi témájú konceptalbumát. A lemezborító képe jelent meg a kijelzőmön. A banda nevét és az album címét egy csillagmező fölé nyomtatták, alatta pedig, mintha egy fodrozódó vízfelületen tükröződne, ott volt a Black Tigerben látott szimbólum: a körbe zárt, Ötágú vörös csillag. Amikor egymás mellé helyeztem a lemezborítót a játékról készített screenshottal, láthattam, hogy az egyezés tökéletes. A 2112 valójában egy epikus, hétrészes dal, ami több mint húsz perc hosszú. A dal egy névtelen lázadóról mesél, aki 2112-ben él, amikor az alkotás és az önkifejezés törvénytelen tevékenységnek számít. A borítón lévő vörös csillag az úgynevezett Nap Föderáció, a történet elnyomó, bolygóközi társaságának jelképe volt. A Nap Föderáció tagjai papok, akiket a dal „Syrinx Templomai” című második része jellemez. A dalszöveg pontosan elárulta, hogy hol kell keresnem a Kristálykulcsot:

Mi vagyunk Syrinx Templomainak papjai Számítógépeinket őrzik a felszentelt termek. Mi vagyunk Syrinx Templomainak papjai Az élet ajándékai mind itt hevernek. A huszonegyes szektorban volt egy Syrinx nevű bolygó. Oda tartottam. Az OASIS-atlasz úgy jellemezte az égitestet, mint „kies világot sziklás felszínnel és NPC-lakosok nélkül”. Amikor megnéztem a bolygó impresszumát, láttam, hogy a Syrinx szerzője „Névtelen”-ként szerepel a listán. Persze biztos voltam benne, hogy Halliday tervezte, a megjelenése ugyanis tökéletesen megfelelt a 2112 album jegyzeteinek. Az albumot eredetileg 1976-ban adták ki, amikor a zenéket nagy részben harminccentis hanglemezeken árulták. A lemezek kartontokot kaptak, amiket grafikával és számlistával láttak el. Egyes tokok könyvekre emlékeztettek: további grafikákat, albumjegyzeteket és a bandára vonatkozó információkat tartalmaztak. Amint megnyitottam a 2112 eredeti, kihajtható tokjának szkennelt változatát, láttam, hogy belül van még egy kép a vörös csillagról. Egy meztelen férfi kuporgott előtte, aki félelmében mindkét kezét feltartotta. A lemeztok másik oldalára a 2112 hétrészes dalának szövegét nyomtatták. Minden egyes szekció szövegét egy bekezdésnyi próza előzte meg, ami egy kicsit gazdagította a dalban hallható történetet. Ezeket a kurta kommentárokat a 2112 névtelen főhősének szemszögéből írták. Az első részt a következő szöveg vezette be: „Éberen fekszem, és Megadon zord közegét bámulom. Város és égbolt eggyé válik, egy réteggé olvadnak össze, egy teljesen szürke, tágas tengerré. Az Ikerholdak két fakó égitest, utat vágnak maguknak a fémes égbolton.” Amikor a hajóm elérte a Syrinxet, láttam, hogy tényleg két hold kering a bolygó körül, a By-Tor és a Snow Dog. A nevek természetesen más Rush-dalokra utaltak. Odalenn, a bolygó felszínén, pontosan 1024 másolat volt a Megadonból, a 2112 albumjegyzetei által jellemzett, kupolás városról. Azaz hétszer annyi, mint ahány fehér ház volt a Frobozzon, tehát biztos lehettem benne, hogy a Hatosok nem tudják elbarikádozni az összeset. Miközben az űrhajóm álcázóberendezése továbbra is aktív volt, kiválasztottam a város legközelebbi másolatát, és letettem a Vonnegutot kupolájának falán kívül, majd ellenőriztem, hogy nincsenek-e más űrhajók a környéken. A Megadont egy sziklás fennsíkra építették, egy irdatlan szakadék peremén. A város látszólag romokban hevert. Méretes, átlátszó kupoláját törésvonalak hálózták be, és nagyon úgy festett, hogy bármelyik pillanatban összeomolhat. Úgy tudtam belépni, hogy átpréseltem magam a kupola tövénél lévő repedések legnagyobbikán. Megadon városa úgy nézett ki, mint az 1950-es években kiadott puha fedeles scifik borítóin látható helyek. Egy egykor dicső, fejlett technológiájú civilizáció romjai. A város mértani középpontján egy obeliszk alakú templom magasodott, amelynek

szürke falait széllökések ostromolták. A bejáratot a Nap Föderáció hatalmas Vörös Csillaga ékesítette. Syrinx Temploma előtt álltam. Nem burkolta energiamező, és nem vették körbe felfegyverzett Hatosok. Egy lélek sem járt a környéken. Előhúztam a fegyvereimet, és átsétáltam a templom bejáratán. Belül gigantikus, obeliszk alakú szuperszámítógépek álltak hosszú sorokban, ezek töltötték meg a katedrálisszerű templomot. Végigbandukoltam mellettük, és hallgattam a gépek mély hümmögését, míg végül elértem az építmény közepét. Ott találtam egy megemelt kőoltárt; amelynek felületébe az ötágú Vörös Csillagot gravírozták. Amint felléptem az oltárhoz, a számítógépek duruzsolása hirtelen abbamaradt, és csend telepedett a templomra. Eszembe jutott, hogy fel kéne tennem valamit az oltárra. Valamiféle ajándékot Syrinx Templomának. De miféle ajándékot? Először arra gondoltam, hogy a harminccentis Leopardon robotot kéne odaraknom, amit a második kapus küldetés után kaptam, de az valahogy nem passzolt oda. Azért megpróbáltam, de persze semmi sem történt. Visszaraktam a robotot a hátizsákomba, és egy percig elgondolkodva álltam az oltár előtt. Aztán eszembe jutott valami más a 2112 albumjegyzeteiből. A „Felfedezés” című harmadik rész bevezetőjében meg is találtam, amit kerestem: „Szeretett vízesésem mögött, a barlang alá rejtett apró szobában találtam meg. Lesöpörtem róla az évek porát, majd felvettem, és áhítattal tartottam magam előtt. Nem tudtam, mi lehet ez, de gyönyörű volt. Rájöttem, hogyan kell az ujjaimmal tartanom a húrokat, és hogyan kell bánnom a pengetővel, ha más hangzást szeretnék. Amint a másik kezemmel belecsaptam a húrokba, életemben először harmonikus hangzást produkáltam, és hamarosan saját zenét is!” A vízesést a város déli pereménél találtam, az atmoszférával érintkező kupola domború falán belül. Amint odaértem, aktiváltam a rakétacsizmámat, és átrepültem a habzó folyó felett, majd keresztül a vízesésen. A haptikus öltözetem megtette a tőle telhetőt, hogy érzékeltesse, amint vízzuhatag szánt végig a testemen, de inkább úgy éreztem, mintha valaki egy csomó pálcikával szurkálná a fejemet, vállamat és hátamat. Miután átértem a vízfal túloldalára, megtaláltam a barlang bejáratát, és bementem. A barlang hosszú átjáróvá szűkült, ami egy apró, odúszerű szobában ért véget. Átkutattam a helyiséget, és észrevettem, hogy a földből kiálló cseppkövek egyikének a hegye kissé megviselt. Megragadtam a cseppkövet, és magam felé húztam, de nem engedett. Megpróbáltam tolni, és ez sikerült: mintha valamilyen láthatatlan zsanérra szerelt kar lett volna. Legördülő kövek morajlását hallottam magam mögül, és amikor hátranéztem, láttam, hogy csapóajtó nyílt a földön. Lyuk keletkezett a barlang tetején is, ami ragyogó fénynyalábot eresztett át a nyitott csapóajtón, és ez megvilágította az odalenn elrejtett kamrát. Egy vesszővel ellenőriztem, hogy vannak-e rejtett csapdák, akár mágikusak, akár hagyományosak, de egyet sem találtam, úgyhogy átugrottam a csapóajtón, és a

titkos kamra poros kőpadlóján landoltam. Egy apró, kocka alakú helyiségben voltam, amelynek északi fala előtt nagyméretű, csiszolatlan szikla állt. Ebbe nyakkal felfelé egy elektromos gitárt ágyaztak. Felismertem a dizájnját az ide vezető úton megnézett 2112-koncertfelvételből. Egy 1974-es Gibson Les Paul volt. pontosan ugyanolyan gitár, mint amilyet Alex Lifeson használt a 2112 turnéján. A sziklába rejtett gitár abszurd humorú Artúr-mondakörös utalásától elvigyorodtam. A többi nyesthez hasonlóan én is sokszor láttam az Excaliburt, így egyértelműnek tűnt, hogy mi a következő teendőm. Jobb kezemmel megragadtam a gitárt nyakánál fogva, és húzni kezdtem. A hangszer egy elnyújtott, fémes csilingeléssel kiszabadult. Miután a fejem fölé tartottam a gitárt, a fémes hang visszhangzó powerakkorddá alakult, ami bejárta az egész barlangot. Aztán magam elé engedtem a hangszert. Ezért jöttem ide. Ezt kellett elhelyeznem a Syrinx Templomában lévő oltáron. Már épp újraaktiváltam volna a rakétacsizmámat, hogy visszarepüljek a csapóajtón, és kiszálljak a barlangból, amikor megfogalmazódott bennem egy gondolat, és egy tapodtat sem mozdultam. James Halliday gimis korában pár évig gitárórákra járt. Eredetileg ez motivált arra, hogy én is megtanuljak játszani. Igazi gitárt soha nem tartottam a kezemben, de egy virtuálison szakítottam rendesen. Megnyitottam a hátizsákomat, és kerestem egy pengetőt. Aztán a Grálnaplómban megkerestem a 2112 kottáját, a „Felfedezés” című részhez tartozó tabulatúrával együtt. A dal arról szól, hogy a főhős miként talál rá egy gitárra egy vízesés mögött elrejtett szobában. Amikor elkezdtem játszani, a gitár hangjai ostromolni kezdték a barlang falait, és bár nem volt a közelben elektromosság vagy erősítő, teljesen betöltötték a helyiséget. Miután befejeztem a „Felfedezés” első ütemét, a gitárnak otthont adó sziklába karcolva, rövid időre megjelent egy üzenet: Vörös fémből lett az első A második zöld és csillogó A harmadik már tiszta kristály De egyedül nem nyitható Másodpercek múlva, miközben az utolsó hangokat játszottam, a szavak eltűntek. Gyorsan készítettem egy screenshotot a talányos szövegről, és már el is kezdtem agyalni a jelentésén: természetesen a Harmadik Kapuról szólt. És arról, hogy „egyedül nem nyitható”. Vajon a Hatosok is lejátszották a dalt, és megkapták az üzenetet? Ebben erősen kételkedtem. Tőlük valószínűleg csak annyira tellett, hogy kikapják a gitárt a sziklából, és visszavigyék a templomba. Ha jól okoskodtam, feltehetően nem tudták, hogyan kell kinyitni a Harmadik Kaput. Ez pedig megmagyarázta volna, hogy miért nem jutottak el még mindig a Tojáshoz. ***

Visszamentem a templomba, és az oltárra helyeztem a gitárt. Eközben a körülöttem tornyosuló számítógépek kakofonikus hangzást kezdtek produkálni, mintha egy éppen hangoló nagyzenekart hallottam volna. Ez egészen egy fülsüketítő crescendóig épült, aztán hirtelen elhalt. Ekkor fény villant az oltáron, a gitár pedig átalakult a Kristálykulccsá. Amikor kézbe vettem a kulcsot, csilingelő hangot hallottam, és a Toplistán lévő pontszámom 25 000-rel emelkedett. Ez a második kapus küldetésért járó 200 000 ponttal együtt 353 000-ré tornászta fel az összpontszámomat. Vagyis ezer ponttal jártam Sorrento előtt. Visszakerültem az első helyre. De tudtam, hogy még nem jött el az ünneplés ideje. Gyorsan megnéztem magamnak a Kristálykulcsot: feltartottam, hogy megvizsgálhassam ragyogó, csiszolt felületét. Szavakat nem láttam rajta, a kulcs kristályfogantyújának közepébe azonban apró monogramot véstek. Egy kalligrafikus A betűt, amit azonnal felismertem. Ugyanilyen A betű szerepelt James Halliday első Dungeons & Dragonskarakterleírásának „karakter szimbólum” rubrikájában. Továbbá ugyanez a monogram bukkant fel híres OASIS-os avatárja, Anorak sötét köpönyegén. Ráadásul tudtam, hogy ugyanez az emblematikus betű díszíti bevehetetlen erődjének, vagyis Anorak Kastélyának kapuit is. A Vadászat első pár évében a nyestek kiéhezett rovarokként leptek el minden olyan OASIS-helyszínt, ahol a három kulcsot valószínűsíthetően meg lehetett találni. Különösen azokra a bolygókra koncentráltak, amelyeket maga Halliday kódolt, és ezek között is központi jelentőséggel bírt a Chthonia, a Halliday gimis Dungeons & Dragons-hadjáratának emléket állító, rendkívüli alapossággal megtervezett fantáziavilág, számos korai játékának helyszíne. Chthonia lett a nyestek Mekkája. Sokan utaztak el ide, hogy meglátogassák Anorak Kastélyát, Halliday avatárjának erődítményét. A kastély azonban mindig is bevehetetlen volt, és az is maradt. Anorakon kívül egyetlen avatár sem járt még benne. De most már tudtam, hogy valahogyan be lehet jutni Anorak Kastélyába. Mert a Harmadik Kapu odabenn volt elrejtve. *** Miután visszatértem az űrhajómra, elhúztam a bolygóról, és megcéloztam a tízes szektorban lévő Chthoniát. Ezután elkezdtem tallózgatni a híradások között, mert kíváncsi voltam, hogy az első pozíció visszaszerzése milyen médiahisztériát generált. De nem az én magánakcióm volt a nap első számú sztorija. Nem, a délután nagy hírét az jelentette, hogy Halliday Húsvéti Tojásának lelőhelyére oly sok idő után fény derült. Mint arról a bemondó tájékoztatta a nézőket, a Tojás valahol a Chthonián volt, Anorak Kastélyában. Ezt onnan tudták, hogy a teljes Hatoshadsereg az épületet őrizte. Valamivel azelőtt érkeztek, hogy én átjutottam a Második Kapun. Tudtam, hogy az időzítés nem lehet véletlen. Biztosra vettem, hogy a Hatosok a felfedezésem miatt döntöttek úgy, hogy véget vetnek titkos hadműveletüknek, és

inkább nyilvánossá teszik a Harmadik Kapu lelőhelyét: elbarikádozták, mielőtt én vagy bárki más a közelébe férkőzhetett volna. Amikor pár perccel később megérkeztem a Chthoniára, láthatatlan üzemmódban körberepültem a kastélyt, csak hogy felmérhessem magamnak a helyzetet. Még annál is rosszabb volt, mint amire számítottam. A Hatosok valamiféle mágikus burkot vontak Anorak Kastélya köré, egy félig átlátszó kupolát, ami teljesen befedte az épületet és közvetlen környezetét. A pajzson belül ott várakozott a teljes Hatos sereg. Gyalogosok, tankok, fegyverek és járművek elképesztő tömege védte az épület minden oldalát. Több nyestklán már a helyszínen volt, és az első köröket futották a próbálkozásaikkal a pajzs lerombolására: a létező legnagyobb erejű atomtöltetekkel támadták. Minden robbanást rövid fényjáték követett, a detonációk azonban egy karcolást sem ejtettek a burkon. Miközben elterjedt a hír, hogy újabb és újabb nyestek érkeznek a Chthoniára, a pajzs ostroma a következő néhány órában folytatódott. A nyestek bevetették az összes fegyvert, ami csak eszükbe jutott, de hiába. Próbálkozhattak atommal, tűzgolyókkal és mágikus lövedékekkel is, de semmi. Végül egy csapat megkísérelt alagutat ásni a kupola fala alatt, és ekkor vált világossá mindenki számára, hogy a burok valójában teljes gömb, ami a föld fölött és alatt is védi a kastélyt. Aznap este, valamivel később, néhány magas szintű varázsló nyest bevetette jövendölésvarázslatok sorát, majd közhírré tették a fórumokon, hogy a kastélyt védő pajzsot egy Osuvox Gömbje nevű tárgy generálja, amit csak húszas vagy magasabb szintű varázslók használhatnak. A tárgy leírása szerint a gömb fél kilométeres körzetben védőburkot vonhatott maga köré. Ez áthatolhatatlan és elpusztíthatatlan volt, és elporlasztott mindent, ami csak hozzáért. Ráadásul végtelen hosszúságú ideig fenntartható volt, legalábbis addig, amíg a gömböt létrehozó varázsló mozdulatlan marad, és mindkét kezét Osuvox Gömbjén tartja. Az ezt követő napokban a nyestek minden létező módon megpróbálták áttörni a pajzsot. Mágiával. Technológiával. Teleportálással. Átkokkal. Más tárgyakkal. Semmi sem vált be. Lehetetlen volt bejutni. A nyestközösséget hamar a reménytelenség hangulata járta át. A szólóban és a klánokban játszó nyestek is készek voltak bedobni a törülközőt. A Hatosoknál volt a Kristálykulcs, és csak ők férhettek hozzá a Harmadik Kapuhoz. Mindenki egyetértett abban, hogy közel álltunk a Véghez. Hogy a Vadászat „véget ért, és csak a könnyek maradtak”. A fejlemények dacára valahogyan sikerült megőriznem a hidegvéremet. Volt rá esély, hogy a Hatosok még nem jöttek rá, hogyan kell aktiválni a Harmadik Kaput. Persze baromira ráértek. Dolgozhattak lassan és aprólékosan. Előbb vagy utóbb úgyis rátalálnak a megoldásra, és akkor véget ért a móka mára. De én nem adtam fel. Tudtam, hogy amíg egy avatár el nem éri a Húsvéti Tojást, addig bármi megeshet. Egyszerűen az történt, ami minden számítógépes játéknál: a Vadászat is új, magasabb szinten folytatódott. Egy új szint gyakran friss stratégiát igényel. Elkezdtem kidolgozni egy tervet. Egy merész, sőt pofátlan akció tervét, aminek kivitelezéséhez rohadt nagy szerencsére volt szükség. Azzal lendítettem mozgásba,

hogy e-mailt küldtem Art3misnek, H-nak és Shotónak. Megírtam, hogy pontosan hol találják a Második Kaput, és mit kell tenniük a Kristálykulcs megszerzéséhez. Amint biztosra vehettem, hogy mindhárman megkapták a levelemet, hozzákezdtem a tervem következő fázisához. Ettől a résztől tartottam csak igazán, mert tudtam, hogy jó eséllyel megöletem magam. De eljutottam arra a pontra, ahol már ez sem érdekelt. Elhatároztam: elérem a Harmadik Kaput, még ha az életemmel kell is fizetnem érte.

HARMADIK SZINT „Elhagyni az otthonunkat súlyosan túlértékelt cselekvés.” [Anorak Almanachja, 17. fejezet, 32. bekezdés]

0028

Amikor az IOI vállalati rendőrsége eljött értem, hogy letartóztasson, épp az Űrrandevút (rendezte: Joe Dante, 1985) néztem. A film három fiúról szólt, akik a kertben építenek egy űrhajót, amivel aztán felszállnak, és idegeneket ismernek meg. Simán ez a világ egyik legjobb gyerekfilmje. Még régebben rákaptam, hogy havonta legalább egyszer megnézzem. Segített tartani a fókuszt. A kijelzőm peremén ott tartottam a lakásomnak otthont adó szálloda külső biztonsági kameráinak felvételét, úgyhogy láttam, amikor az IOI Szerződéses Adós Visszaszállító transzportja, villogó lámpájával és vijjogó szirénájával, megállt az épület előtt Ezután négy hosszú szárú csizmás, rohamsisakos mezei zsaru ugrott ki a járműből, majd egy öltönyös fickó kíséretében berohant az épületbe. A hallt mutató kamerákon keresztül néztem, ahogy felvillantják az IOI-s jelvényüket, elhúznak a biztonsági állomás mellett, majd becsődülnek a liftbe. Az én emeletemet célozták meg. — Max — motyogtam, miközben próbáltam megőrizni a hidegvéremet. — Élesítsd az egyes számú biztonsági makrót: Crom, erős az Ő hegyén. — Ez a szöveg arra utasította a számítógépemet, hogy hajtson végre egy hosszú, előre programozott parancssort, online és a valóságban egyaránt. — M-m-meglesz, főnök! — válaszolt Max vidáman, és egy másodperc törtrészével később a lakásom biztonsági rendszere átkapcsolt lezáró üzemmódba. Megerősített titániumlemezes WarDoorom lecsusszant a mennyezetről, majd egy hangos kattanással a helyére került, és lezárta magát a lakásom beépített biztonsági ajtaja előtt. A lakásomra nyíló folyosóra szerelt biztonsági kamera felvételén végignéztem, amint a fogdmegek kipattannak a liftből és végigsprintelnek a folyosón az ajtóm felé. A két első fickó plazmahegesztőt szorongatott, a másik kettő ipari erősségű Voltjolt sokkolókat. Az öltönyös, aki a sort zárta, egy digitális írótáblát tartott a kezében. Nem lepett meg az érkezésük. Tudtam, miért jöttek. Fel akarták nyitni a lakásomat, hogy kikaparjanak belőle, mintha egy adag babot akartak volna kiszedegetni a konzervdobozból. Amikor elértek az ajtómhoz, a szkennerem lefuttatta rajtuk a kötelező azonosítást, mire a kijelzőmön megjelentek az adataik. Megtudtam, hogy mind az öten IOIkredittisztek, érvényes letartóztatási paranccsal a lakás tulajdonosa, bizonyos Bryce Lynch ellen. A szálloda biztonsági rendszere az állami, helyi és szövetségi törvénynek engedelmeskedve azonnal kinyitotta mindkét biztonsági ajtómat, hogy lehetővé tegye nekik a belépést. Az éppen élesített WarDoor azonban még akadályozta őket. A zsaruk persze arra számítottak, hogy csak valamilyen laza védelmi rendszerem lesz, ezért érkeztek plazmahegesztőkkel.

Az öltönyös csicska átpréselte magát a zsaruk között, és finoman hozzányomta az ujját az ajtóm interkomjához. A kijelzőmön ekkor megjelent a neve és beosztása: Michael Wilson, IOI Kredit- és Begyűjtési Osztály, Alkalmazotti kód: IOI-481231. Wilson felnézett a folyosói kamera lencséjébe, és nyájasan elmosolyodott. — Mr. Lynch — mondta, és egy kicsit megemelte a hangját, hogy ne nyomja el a plazmahegesztők zaja. — A nevem Michael Wilson, és az Innovative Online Industries Kredit- és Begyűjtési Osztályának képviseletében érkeztem. — Ekkor puskázott az írótáblájáról. — Azért jöttem, mert nem kaptuk öntől az előző három részletet az IOI-s Visa kártyájáról, ami által tartozást, több mint húszezer dollár tartozást halmozott fel. Az adataink alapján ön pillanatnyilag munkanélküli, ennélfogva fizetésképtelennek minősül. A jelenleg érvényben lévő szövetségi törvény értelmében követnie kell az utasításainkat. Addig köteles engedelmeskedni a parancsainknak, amíg ki nem fizeti a tartozását a vállalatunknak, a járulékos kamatokkal és késedelmi díjakkal, illetve bármilyen más büntetésekkel egyetemben, amiket innentől fogva kiszabhatunk önre. — Wilson a fogdmegek felé intett. — Ezek az úriemberek azért vannak itt, hogy segédkezzenek nekem az ön kézre kerítésében, és hogy elkísérjük az új munkahelyére. Szíveskedjen kinyitni az ajtót, és belépést biztosítani nekünk. Felhívom a figyelmét, hogy felhatalmazásunk van elkobozni bármilyen személyes tulajdonát, amit a lakásában találunk. Ezen tárgyak értéke, természetesen, levonásra kerül majd a tartozásából. Ha jól láttam, Wilson mindezt anélkül szavalta el, hogy egyszer is levegőt vett volna, és olyan monoton hangnemben tette ezt, mintha egész álló nap ugyanezeket a mondatokat ismételgetné. Rövid szünet után reagáltam az interkomon keresztül: — Hogyne, srácok. Csak egy másodpercet kérek, felkapok egy nadrágot. Aztán megyek is. Wilson összeráncolta a homlokát. — Mr. Lynch, amennyiben sem teszi lehetővé nekünk a belépést tíz másodpercen belül, kénytelenek leszünk erővel behatolni. Az erőszakos behatolás okozta kár összege, beleértve a tárgyi károkat és a javítási költségeket, hozzáadódik majd a tartozásához. Köszönöm. Wilson hátrébb lépett az interkomtól, és intett a társainak. Az egyik zsaru egyből aktiválta a hegesztőjét, és amint a vége lávanarancsszínnel világítani kezdett, elkezdte átvágni a WarDoorom titániumlemezét. A másik hegesztős tett néhány lépést oldalra, majd lyukat kezdett vágni a lakásom falán. Kedves látogatóim hozzáféréssel rendelkeztek az épület alaprajzához és biztonsági rendszerének adataihoz, vagyis tudták, hogy minden lakás falait acéllemezekkel és betonréteggel erősítettek meg, amiket sokkal gyorsabban át tudtak vágni, mint a titánium WarDoort. Természetesen voltam annyira elővigyázatos, hogy megerősítettem a lakásom falait, padlóját és mennyezetét a SageCage titániumötvözettel, amit én magam szereltem össze darabonként. Mintán átjutottak a falon, ezt is át kell majd vágniuk. Persze így is legfeljebb öt vagy hat percet nyertem. Aztán tényleg bejutnak. Hallottam, hogy a zsaruknál volt egy becenév erre a procedúrára; mármint arra, amikor ki kellett vágni egy adóst az elbarikádozott otthonából, hogy letartóztathassák. Ezt hívták császármetszésnek. Nyállal lenyeltem két újabbat a szorongás elleni kapszulából, amit direkt erre a

napra rendeltem. Reggel már bevettem kettőt, de nem igazán éreztem a hatásukat. Az OASIS-ban bezártam a kijelzőmön lévő összes ablakot, majd maximumra állítottam a fiókom biztonsági szintjét. Ezután még egyszer ránéztem a Toplistára, csak hogy utoljára ellenőrizzem az állást, és megnyugtassam magam arról, hogy minden változatlan, és a Hatosok továbbra sem nyertek. A top tíz már napok óta változatlan volt. TOPLISTA 1. Art3mis 2. Parzival 3. IOI-655321 4. H 5. IOI-643187 6. IOI-621671 7. IOI-678324 8. Shoto 9. IOI-637330 10. IOI-699423

354 000 353 000 352 000 352 000 349 000 348 000 347 000 347 000 346 000 346 000

Az e-mailem elolvasását követő 48 órán belül Art3mis, H és Shoto is átjutott a Második Kapun, és megszerezte a Kristálykulcsot. Amikor Art3mis megkapta a Kristálykulcsért járó 25 000 pontot, visszakerült az első helyre, mivel korábban bónuszpontokat szerzett a Jádekulcs elsőként és a Rézkulcs másodikként való megtalálásáért. Mindhárman megpróbáltak kapcsolatba lépni velem az e-mailem elolvasása óta, de egyikük hívására, levelére vagy chatmeghívására sem reagáltam. Nem láttam okát, hogy beavassam őket a tervembe. Semmit sem tehettek, amivel segíthettek volna, és valószínűleg csak úgyis megpróbáltak volna lebeszélni arról, amire készültem. És már nem volt visszaút. Bezártam a Toplistát, és még egyszer, hosszan körülnéztem az erődítményemben. Eszembe jutott, hogy talán most látom utoljára. Aztán, mint egy merülni készülő mélytengeri búvár, párszor gyorsan belélegeztem, és megérintettem a kijelzőmön lévő kijelentkezés ikont. Az OASIS világa eltűnt, és az avatárom visszakerült a virtuális irodámba. Megnyitottam egy konzolablakot, és betápláltam a parancsszót, ami aktiválta a számítógépem önmegsemmisítő programját: SZARVIHAR. A kijelzőmön folyamatcsík jelent meg, ami arról tájékoztatott, hogy a számítógépem merevlemeze éppen nullázódik, azaz megsemmisül a tartalma. — Viszlát, Max — suttogtam. — Adios, Wade — köszönt Max is, és pár másodperccel később törlődött. A haptikus székemben ülve már éreztem is a fal túloldaláról érkező hőséget. Amikor leszedtem magamról a vizort, láttam, hogy az ajtóba és a falba vágott lyukakon füst áramlik be. Kezdett túl sűrű lenni a levegő ahhoz, hogy a lakásom légtisztító rendszere elboldoguljon vele. Köhögés fogott el.

Elsőként az ajtómon dolgozó zsaru fejezte be a lyukvágást. A füstölgő, kör alakú fémlap súlyos csattanással a padlóra esett, és ettől felugrottam a székemben. Amint a hegesztős hátrébb lépett, az egyik társa átvette a helyét, és egy apró tégelyből valamiféle habot fújt a lyukra, gondolom azért, hogy lehűtse a fémfelületet. Rájöttem, hogy erre azért van szükség, hogy ne égessék meg magukat, miközben bemásznak a lakásba. Mert erre készültek. — Tiszta a terep! — kiáltotta az egyikük a folyosóról. — Nincsenek látható fegyverek! Az egyik sokkolós zsaru mászott át a lyukon először, majd egyszer csak ott állt előttem, és a puskájával az arcomra célzott. — Ne mozdulj! — kiáltotta. — Vagy kapsz egy löketet, világos? Bólintottam, hogy jelezzem: igen, világos. Ekkor jutott eszembe, hogy ez a zsaru az első látogatóm ebben a lakásban. A második, aki bemászott, korántsem volt ennyire udvarias. Szó nélkül hozzám lépett, és begyömöszölt a számba egy golyót. Ez a hagyományos eljárás része volt, mivel nem akarták, hogy a hangommal újabb parancsokat adjak ki a számítógépemnek. Mondjuk igazán megspórolhatták volna az erőlködést. Abban a másodpercben, hogy a második zsaru is betette a lábát a lakásomba, gyújtóbomba robbant a számítógépemben. A gép már olvadozott is, mint a fagyi. Amint a zsaru végzett a golyó felcsatolásával, megragadott a haptikus ruhám külső vázánál, és úgy rángatott ki a haptikus székemből, mint egy rongybabát, majd a padlóra dobott. A másik zsaru megnyomta a WarDoort aktiváló kapcsolót, így csatlakozott hozzánk két társuk, nyomukban Wilsonnal. A padlón labdává kucorodtam össze, és becsuktam a szemem. Kontrollálhatatlan remegés tört rám, és hirtelen émelyegni kezdtem. Próbáltam mentálisan felkészíteni magam arra, ami érzésem szerint várt. Ki akartak vinni. — Mr. Lynch — szólalt meg Wilson mosolyogva. — Ezennel őrizetbe veszem. — A zsaruk felé fordult. — Szóljanak a lefoglalóosztagnak, hogy jöjjenek fel, és tisztítsák ki ezt a helyet. — Körbenézett a lakáson, és észrevette a számítógépemből szivárgó, keskeny füstcsíkot. Rám nézett, és megrázta a fejét. — Ez butaság volt. El akartuk adni a számítógépet, hogy egy kicsit segítsük a törlesztését. A számba tömött golyótól nem tudtam érdemben reagálni, úgyhogy csak vállat vontam, és felmutattam neki a leghosszabb ujjamat. Letépték rólam a haptikus ruhámat, és félredobták, hogy az osztag begyűjthesse. Így teljesen meztelen lettem. Adtak egy eldobható, acélszürke sztreccsruhát, meg egy pár hozzá tartozó műanyag cipőt. A ruhának dörzspapíros tapintása volt, és amint belebújtam, mindenem viszketni kezdett. És mivel megbilincseltek, nem volt könnyű vakaróznom. Kivonszoltak a folyosóra. Az éles neonvilágítás mindenből kiszívta a színt, és ettől úgy festett a tér, mintha valamilyen fekete-fehér filmben lennénk. Miközben a lifttel a földszint felé közeledtünk, olyan hangosan dudorásztam a muzsikát, amilyen hangosan csak tudtam, hogy azt mutassam nekik, nem félek tőlük. Amikor az egyik zsaru rám emelte a sokkolóját, abbahagytam. A hallban kapucnis télikabátot adtak rám. Nem akarták, hogy megfázzak, most,

hogy vállalati tulajdon lettem. Emberi nyersanyag. Kikísértek az épületből, és több mint fél éve először napfény érte az arcomat. Havazott, és mindent vékony jég- és latyakréteg fedett. Nem tudtam, mennyi lehet a hőmérséklet, de nem emlékeztem rá, hogy valaha is fáztam volna ennyire. A szél tényleg a csontomig hatolt. A szállítófurgonjukhoz taszigáltak. A hátsó térben már volt két másik adós, akiket a vizorukkal a fejükön műanyag székekbe szíjaztak. Valószínűleg őket a délelőtt egy korábbi pontján vették őrizetbe. A fogdmegek mintha csak a szemetet gyűjtötték volna be a szokásos heti körükön. A jobb oldalon lévő fazon magas volt és sovány, ránézésre pár évvel lehetett idősebb nálam. Úgy nézett ki, mint aki alultápláltságban szenved. A másik ezzel szemben visszataszítóan túlsúlyos volt, a nemét illetően pedig nem lehettem biztos. Csak tippelni tudtam, hogy férfi lehet. Az arcába piszkos szőke hajtincsek lógtak, plusz valamiféle gázmaszkszerűség fedte az orrát és a száját. A maszkot vastag, fekete cső kötötte össze a padlón lévő fúvókával Nem voltam biztos benne, hogy mi lehet ennek a funkciója, de aztán méretes rabtársam előrehajolt, feszessé téve az őt tartó szíjakat, és belehányt a maszkba. Hallottam, hogy a vákuum aktiválódik, ami leszívta az illető felöklendezett csokis kekszeit a csövön át a padlóba. Elgondolkodtam, hogy a cső vajon egy külső tégelybe vezetett, vagy az utcára került a cucc? Valószínűleg az előbbi volt a megoldás. Az IOI feltehetően kielemezte a fogvatartottak hányását, hogy aztán az adott személy fájljában eltárolják a vizsgálat eredményét. — Rosszul érzed magad? — kérdezte az egyik zsaru, miközben kivette a számból a golyót. — Most mondd, ha igen, és felteszek rád egy maszkot. — Remekül érzem magam — válaszoltam nem túl meggyőzően. — Oké, de ha fel kell majd takarítanom a hányásodat, azt bánni fogod. Betuszkoltak a furgonba, és leszíjaztak, közvetlenül szemben a gizda fazonnal. Két zsaru bemászott mellénk, és a plazmahegesztőiket egy ládába zárták. A másik kettő bevágta a jármű hátsó ajtóit, majd elöl bemászott. Miközben eltávolodtunk a szállodától, úgy tekertem a nyakam, hogy átnézhessek a transzportfurgon színezett hátsó ablakán, fel az épületre, ahol az elmúlt egy évben éltem. Feketére fújt ablaküvege miatt könnyen kiszúrtam a negyvenkettedik emeleten lévő lakásomat. A lefoglalóosztag már valószínűleg ott volt. Minden felszerelésemet szétszedték, leltárba vették, felcímkézték, eldobozolták, és előkészítették az árverésre. Amint végeztek a kéróm kiürítésével, jöhettek a karbantartó robotok fertőtleníteni. Egy szerelőcsapat aztán helyrehozhatta a külső falat és kicserélhette az ajtót. Mindezt az IOI pénzéből, ők pedig természetesen hozzáírták a költségeket a tartozásomhoz. Az a szerencsés nyest, aki a következő volt a szálloda várólistáján, a délután folyamán valószínűleg üzenetet kapott arról, hogy felszabadult egy lakás, és este már költözhet is. Naplementére minden tárgyat és nyomot, ami a jelenlétemet igazolta, teljesen eltakarítottak. Amint a furgon ráfordult a főutcára, hallottam, hogy a kerekek a fagyott aszfaltot borító sókristályokat őrlik. Az egyik zsaru felém fordult, és az arcomra pattintott egy vizort. Egy homokos, hófehér tengerparton találtam magam, és csak néztem a

naplementét, miközben hullámok nyaldosták a talpamat. Feltehetően mindig ezt a szimulációt használták, hogy a belvároson végigfurikázott rabjaik nyugodtak maradjanak. A megbilincselt kezemmel feltoltam a vizort a homlokomra. A zsaruk nem vették észre, hogy mit csinálok, vagy csak nem érdekelte őket. Megint úgy fordultam, hogy kinézhessek az ablakon. Hosszú ideje nem jártam már idekinn, a valódi világban, és érdekelt, hogy mi változott.

0029

A látóhatáron belül még mindig az elhanyagoltság vékony rétege borított mindent. Az utcákat, az épületeket, az embereket. Még a hó is piszkosnak tűnt. Szürke pelyhekben szállingózott, akár a vulkánkitörést követő hamu. Az otthontalan emberek száma látszólag drasztikusan megugrott Az utcákat sátrak és kartonból készült menedékek szegélyezték, és mindegyik közparkot menekülttáborrá alakították. Miközben a transzport egyre közelebb gurult a város felhőkarcolókkal teli magjához, minden utcasarkon és üres parkolóban emberek sokaságát láttam, akik égő hordók és hordozható melegítők körül gyülekeztek. A legtöbbjük eldobható vizort és ormótlan, idejétmúlt haptikus kesztyűt viselt, és a kezükkel finom, kísérteteket idéző mozdulatokat tettek, amiből arra következtettem, hogy éppen az OASIS sokkal kellemesebb valóságával lépnek érintkezésbe a GSS egyik ingyenes wifipontján keresztül. Végül a belváros szívében elértük az IOI Központot. Néma áhítattal bámultam ki az ablakon, miközben az Innovative Omnipresent Industries Inc. vállalati főhadiszállása beúszott a képbe. Két téglalap alapú felhőkarcoló fogott közre egy kör alapút, így adták ki az IOI logóját. Az IOI felhőkarcolói jelentették a város három legmagasabb épületét, és ezeket a fémből és üvegből álló, kolosszális tornyokat több tucat hozzájuk csatlakozó átjáró és liftkocsi egészítette ki. Mindkét torony csúcsa beleveszett a nátriumgőzzel átitatott felhőrétegbe. Az épületek teljesen úgy néztek ki, mint az OASIS-beli IOI-1-en látott másolataik, de itt, a valóságban, sokkal nagyobb hatást tettek rám. A járművünk begurult a kör alapú torony lábánál lévő parkológarázsok egyikébe, majd betonrámpák során addig ereszkedett, amíg meg nem érkeztünk egy rakodódokkra emlékeztető, tágas és nyitott térbe. Széles fülkeajtók hosszú sora fölötti felirat jelezte: ez az IOI Adósbeiktató Központ. A többi adóssal együtt letereltek a transzportról, ahol sokolókkal felszerelt biztonsági őrök osztaga várta, hogy őrizetbe vehessen bennünket. Levették a bilincsünket, kiszedték a szánkból a golyót, és az egyik őr elkezdett végigmenni rajtunk kézi retinaszkennerével. Miközben a szememhez emelte a készüléket, visszatartottam a levegőt. Egy másodperccel később a kütyü pittyent egyet, majd a fickó leolvasta az adatokat a kijelzőről: — Lynch, Bryce. Életkor: 22 év. Teljes körű állampolgárság. Priusza nincs. Hagyományos adósstátusz. — Biccentett magának, megérintett pár ikont a digitális tábláján, majd bevezettek egy meleg és éles fénnyel megvilágított helyiségbe, ahol több száz másik új adós tartózkodott. Mindannyian egy terelőkötelekből álló labirintuson próbáltak keresztüljutni, mint megfáradt és túlfejlett gyerekek, akik valamilyen rémálomba illő vidámparkba tévedtek. Úgy tűnt, nagyjából egyenlő arányban vannak köztük férfiak és nők, bár ezt nehéz lett volna pontosan megállapítani, ugyanis hozzám hasonlóan sápadt bőrűek és szőrtelenek voltak, és mindannyian ugyanolyan szürke sztreccsruhát és szürke

műanyag cipőt viseltünk. Úgy néztünk ki, mint a THX-1138 című film statisztái. A sor végén helyeztek el, ami több ellenőrző ponttal érintkezett. Az első ilyennél mindegyik adóst alaposan átvizsgálták a zsír új Metadetectorral, hogy megbizonyosodjanak róla, az illető nem rejteget magán vagy magában valamilyen elektronikus készüléket. Míg vártam a soromra, végignéztem, amint többeket kirángatnak a sorból, amikor bőr alá rejtett miniszámítógépet vagy pótfognak álcázott hangvezérelt telefont találtak náluk. Őket bevezették egy másik helyiségbe, ahol eltávolították az eszközöket. Az előttem lévő pofa egy csúcsminőségű Sinatro OASIS-konzolt rejtegetett egy műherében. Ez azért elég vagány volt. Amint átmentem az összes vizsgálaton, egyből betessékeltek a tesztelés hatalmas helyiségébe, amit több száz hangszigetelt bokszra osztottak fel. Beültettek az egyikbe, majd kaptam egy olcsó vizort és egy még olcsóbb haptikus kesztyűt. A cuccokkal ugyan nem léphettem be az OASlS-ba, mégis megnyugtató érzés volt felvenni őket. Ezután fokozatosan nehezedő alkalmassági teszteknek vetettek alá, amikkel mérni kívánták a tudásomat és tapasztalatomat minden egyes területen, ahol valamilyen formában hasznára lehetek az új munkáltatómnak. A tesztek eredményeit természetesen összeegyeztették a kamu iskolai háttérrel és munkatapasztalattal, amivel feldúsítottam kitalált Bryce Lynch-figurám önéletrajzát. Az OASIS hardverére, szoftverére és hálózatára vonatkozó teszteknél direkt menőztem, a James Hallidayre és a Húsvéti Tojásra vonatkozó tudásom mérésekor pedig szándékosan gyengén teljesítettem. Semmiképpen nem akartam bekerülni az IOI Tojástani Részlegébe, mert komoly esély mutatkozott rá, hogy ott összefutok Sorrentóval. Mondjuk ha így is történik, úgy sejtettem, akkor sem ismer majd fel. Személyesen soha nem találkozott velem, és most már alig emlékeztettem a régi iskolai fotómra. Ezzel együtt nem akartam kockáztatni. Már így is úgy kísértettem a sorsomat, ahogy épeszű ember nem tette volna. Órákkal később, amikor végre az utolsó vizsgálaton is túlestem, beléptettek egy virtuális chatszobába, hogy találkozzak az Adós Tanácsadóval. Nancynek hívták, és hipnotikus erejű, monoton hangon tájékoztatott róla, hogy kivételes teszteredményeimnek és gazdag munkatapasztalatomnak hála „megnyertem” az OASIS Technikai Ügyfélszolgálat Képviselő II. pozíciót. Ezzel évi 28 500 dollárt fogok keresni, amiből automatikusan levonásra kerül a lakhatás és a koszt ára, az adók, az orvosi és fogorvosi kezelések, illetve a szabadidős szolgáltatások díja. A fennmaradó bevételemet (már ha marad bármennyi is) a tartozásom törlesztésére használják fel. Amint teljesen kifizetem az adósságomat, szabadon bocsátanak. A munkateljesítményem függvényében elképzelhető, hogy állandó állást kaphatok az IOI-nél. Ez persze nevetséges volt. Az adósok soha nem tudták végleg törleszteni adósságukat és visszanyerni a szabadságukat. Amint befejeződött az adólevonások, késedelmi díjak és kamatok beszámítása, kiderült, hogy igazából nem kevesebbet, hanem többet kell fizetniük havonta. Ha valaki elkövette azt a hibát, hogy adóst csinált magából, valószínűleg egész életére az maradt. Sokan mondjuk nem zavartatták magukat, és úgy gondoltak a helyzetükre, hogy legalább van egy biztos állásuk. Így legalább nem haltak éhen vagy fagytak halálra az utcán.

A kijelzőmön megnyíló ablakban elolvashattam az „Adósszerződésem”-et, ami hosszú és bonyolult bekezdésekben magyarázta az Adós Alkalmazottként birtokolt jogaimat (vagy azok hiányát). Nancy közölte velem, hogy olvassam el, írjam alá, majd továbbítsam az Adós Feldolgozó Részleghez. Ezután kijelentkezett a chatszobából. Anélkül, hogy vettem volna a fáradságot az elolvasására, a szerződés aljára görgettem. Hatszáz oldalnál is hosszabb volt. Az alján volt egy rubrika az aláírásnak. Szignóztam Bryce Lynchként, majd egy retinaszkennel hitelesítettem. Elgondolkodtam, hogy vajon a hamis személyazonosságom ellenére is köt-e jogilag a szerződés. Nem lehettem biztos benne, és nem is igazán érdekelt. Tervvel jöttem ide, és ez is a része volt. Végigvezettek egy újabb folyosón, át az Adósfeldolgozó Részleghez. Egy szállítószalagra helyeztek, ami állomások hosszú sora mellett vitt el. Először levették a ruhámat és a cipőmet, amiket azonnal elégettek. Ezután átestem egy emberekre tervezett autómosáson: gépek sora beszappanozott, bedörzsölt, fertőtlenített, leöblített, megszárított, és eltávolította a tetveimet. Ezután kaptam egy másik szürke sztreccsruhát és egy újabb pár műanyag cipőt. A következő állomáson gépek egy csoportja teljes fizikai vizsgálatot végzett el rajtam, beleértve egy sor vérvizsgálatot. (A DNS-védelmi törvénynek hála illegális lett volna, ha az IOI mintát vesz a DNS-emből.) Ezután kaptam egynéhány oltást: automatizált tűpisztolyok egyszerre lőtték be az oltóanyagot mindkét vállamba és farpofámba. Miközben előrehaladtam a szállítószalagon, a fejem fölött felszerelt lapos képernyős monitorok ugyanazt a tízperces oktatófilmet mutatták újra és újra, véget nem érő ismétlésben: — Adósszolgálat: a törlesztésből egyenesen a sikerbe! — A film szereplőiben D kategóriás tévésztárokra ismertem rá, akik vidáman hirdették a vállalati propagandát, miközben aprólékosan elmagyarázták az IOI-adósrendszer alapvető tudnivalóit. Öt megtekintés után kívülről tudtam az egész rohadt filmet. A tizedik után már a színészekkel együtt mondtam a szöveget. — Mire számíthatok azután, hogy elvégeztem a rám kiszabott teendőket, és elhelyeznek az állandó pozíciómban? — kérdezte Johnny, az oktatófilm főszereplője. Arra, hogy az életed hátralévő részét egy vállalat rabszolgájaként fogod tölteni, gondoltam. De közben némán néztem a felvételt, amin az IOI segítőkész HR-ese ismételten elmagyarázott Johnnynak mindent az adósok hétköznapjairól. Végül elértem az utolsó állomásra, ahol egy gép valamilyen biztonsági bokaperecet csatolt rám, egy szoros fémcsatot, amit közvetlenül a bokaízületem fölött pattintott össze. Az oktatófilmből megtudtam, hogy ez a szerkezet nyomon követi, hol tartózkodom éppen, és lehetővé teszi vagy megtiltja, hogy belépjek az IOI-irodakomplexum különböző területeire. Ha megpróbálok elmenekülni, megkísérlem eltávolítani a bokaperecet vagy bármilyen galibát okozok, az eszköz bénító elektrosokkal reagál. Vagy, ha szükséges, képes egyenesen a véráramomba juttatni egy húzós nyugtatódózist. Miután a bokaperec felkerült, egy másik gépezet apró elektronikus szerkezetet csíptetett a jobb fülcimpámra, és ezzel két helyen is átlyukasztotta. A fájdalomtól

összerezzentem, majd hosszú káromkodás tört ki belőlem. Az oktatófilmből megtudtam, hogy az imént egy MKJ-vel szereltek fel. A rövidítés a Megfigyelő és Kommunikációs Jeladóra utalt. A legtöbb adós egyszerűen csak „füles”-ként hivatkozott rá. Azok az elektronikus jeladók jutottak eszembe róla, amiket a környezetvédők a veszélyeztetett állatokra aggattak, hogy nyomon követhessék, merre járnak a vadonban. A füles tartalmazott egy egészen apró komlinket, amin keresztül a vállalat HR-es számítógépe rögtön értesíthetett az aktuális tudnivalókról és parancsokról. Beleszereltek továbbá egy szintén miniatűr kamerát, amelynek köszönhetően láthatták, hogy mi van éppen előttem. Az IOI-komplexum egész területét megfigyelőkamerákkal rakták tele, de láthatóan ez sem volt elég. Minden egyes adós fejére is kamerát kellett szerelniük. Pár másodperccel azután, hogy felcsíptették és aktiválták a fülesemet, meghallottam a HR-es szerverszámítógép higgadt monotonját, amint utasításokat és információkat közöl. A hang eleinte kikészített, de fokozatosan hozzászoktam. Nem tehettem mást. Miután leléptem a szállítószalagról, a HR-es számítógép egy közeli étkezde felé irányított, ami nagyban emlékeztetett a börtönfilmekben látott önkiszolgálókhoz. Citromzöld tálcán ételt kaptam: egy íztelen szójaburgert, egy adag folyós krumplipürét, desszertnek meg valamilyen felismerhetetlen formájú, gyümölcszselés pitét. Pár perc alatt felfaltam mindent. A HR-es számítógép megdicsérte az egészséges étvágyamat. Aztán közölte velem, hogy öt percre igénybe vehetem a mellékhelyiséget. A számítógép ezután egy olyan lift felé irányított, amin se gomb, se felirat nem jelezte, hogy éppen melyik szinten áll. Amikor az ajtaja szétnyílt, a következő, falra stencilezett feliratot láttam: ADÓSKAPSZULA — ÖTÖS BLOKK — TECHTANÁCSADÓK. Elindultam a szőnyeggel borított folyosón. Csendes volt és sötét. Egyedül a padlóba épített keskeny lámpaösvényből érkezett világítás. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Úgy éreztem, már napok teltek el azóta, hogy kirángattak a lakásomból. Zombiként csoszogtam. — Az első ügyfélszolgálatos műszakja hét óra múlva kezdődik — búgta a HR-es számítógép a fülembe. — Addig alhat. Forduljon balra az ön előtt lévő kereszteződésnél, és haladjon tovább a kijelölt lakhelyéig, a 42G jelű helyiségig. Továbbra is engedelmeskedtem a parancsnak. Úgy éreztem, remekül belejöttem. A blokk egy mauzóleumra emlékeztetett. Boltozatos folyosók hálózata alkotta, és mindegyiket koporsó alakú alvókapszulák szegélyezték. Tömött sorokban álltak, a mennyezetig érő tízes halmokban. Mindegyik oszlopot megszámozták, és az összes kapszula ajtaját betűvel jelölték, A-tól J-ig, ahol az A-egység volt legalul. Végül megtaláltam a negyvenkettes számú oszlop tetejéhez közeli kapszulámat. Amint közel értem hozzá, egy szisszenéssel kinyílt, és megláttam az odabenn pislákoló halványkék fényt. Felkapaszkodtam a szomszédos kapszulasorok közé szerelt keskeny létrán, majd felléptem az egységem előtt lévő, rövid platformra. Miután bemásztam a kapszulába, a platform visszahúzódott, a nyílás pedig rögtön bezárult mögöttem. Szerény lakosztályom egy tojáshéjfehér, sorozatgyártott műanyag koporsó volt.

Egy méter magas, egy méter széles és két méter hosszú. A kapszula padlóját habosított zselatinból készült matrac és párna borította. Mindkettőnek égettgumiszaga volt, vagyis, feltételezésem szerint, újak voltak. Még a fülcimpámra szerelt kamera sem volt elég, ugyanis a kapszulám ajtaja fölé is applikáltak egyet. A vállalat meg sem próbálta elrejteni. Azt akarták, hogy az adósaik tudják: állandó megfigyelés alatt tartják őket. A kapszula egyetlen kellemes eleme a szórakoztatókonzol volt, a falba épített nagyméretű érintőképernyő. A mellette lévő tokba drót nélküli vizort pattintottak. Megérintettem a képernyőt, és ezzel aktiváltam a kapszulát. A kijelző tetején megjelent az új alkalmazotti sorszámom és pozícióm: Lynch, Bryce T. — OASIS TECHTANÁCSADÓ II. — IOI Alkalmazott #338645 Az alatta lévő menü listába gyűjtötte a számomra éppen elérhető szórakozási lehetőségeket. Elég volt pár másodperc korlátozott opcióim szemrevételezéséhez. Csak egyetlen csatornát nézhettem: a vállalat IOI-N névre keresztelt, huszonnégy órás híradását. Elérhettem egy könyvtárat, ahol olyan oktatófilmekhez és szimulációkhoz férhettem hozzá, amelyek legtöbbje valahogyan kapcsolódott új, Technikai Ügyfélszolgálat Képviselő néven futó pozíciómhoz. Amikor megpróbáltam megnyitni egy másik szabadidős könyvtárat, a Klasszikus Filmek mappát, a rendszer tájékozatott róla, hogy egészen addig nem férhetek hozzá szélesebb körű szórakozási lehetőségekhez, amíg nem érek el átlag feletti értékelést három egymást követő osztályzásnál. Ezután a rendszer megkérdezte, hogy van-e további, az Adós Alkalmazott Jutalmazó Rendszerrel kapcsolatos kérdésem. Nem volt. Az egyetlen tévéműsor, amihez hozzáfértem, a vállalat Tommy Queue című szituációs komédiája volt. A szinopszisban azt írták, hogy a sorozat „mulatságos vígjáték Tommy, az OASIS frissen alkalmazott adósának viszontagságos hétköznapjairól, amelyek során a techképviselő igyekszik megteremteni anyagi függetlenségét, és kiemelkedően teljesíteni a munkakörében”. Kiválasztottam a Tommy Queue első epizódját, kipattintottam a vizort a tokjából, és a fejemre raktam. Ahogy sejtettem, a műsor nem volt több egy konzervnevetéssel aláfestett oktatófilmnél. A legkevésbé sem keltette fel az érdeklődésemet. Inkább aludni akartam. De tudtam, hogy figyelnek, és minden egyes mozdulatomat regisztrálják. Úgyhogy ébren maradtam, ameddig csak bírtam, és egymás után daráltam a Tommy Queue-részeket — holott oda se figyeltem. Hiába próbáltam ellenállni, a gondolataim újra meg újra visszakanyarodtak Art3mishez. Tudtam, hogy bármivel is etettem magam korábban, ő volt a valódi oka annak, hogy belevágtam eszelős tervembe. Mi a franc üthetett belém? Esélyes volt, hogy soha az életben nem szabadulok ki erről a helyről. Úgy éreztem, maguk alá temettek a rögeszméim. Megszállottan hajszoltam a Tojást és Art3mist, és valószínűleg menet közben elment az eszem. Másképp miért vállaltam volna ekkora kockázatot olyasvalakiért, akivel igazából még nem is találkoztam? Olyasvalakiért, aki a jelek szerint soha többé nem akart beszélni velem. Vajon hol volt most? Hiányoztam neki? Így kínoztam magam tovább, míg végül elszenderedtem.

0030

Az IOI Technikai Ügyfélszolgálat call centere három teljes emeletet elfoglalt a keleti, téglalap alapú toronyból. Mindegyik szint megszámozott bokszok útvesztőjéből állt. Az én fülkém egy távoli sarokban, az ablakoktól messze helyezkedett el, és a padlóhoz rögzített, állítható irodai széket leszámítva teljesen üres volt. A körülöttem lévő bokszok közül jó néhányat még nem foglaltak el a beérkező adósok. Számomra még nem volt engedélyezett a közvetlen környezetem feldíszítése, ezt a privilégiumot ugyanis még nem érdemeltem ki. Azonban tudtam, hogy ha kiemelkedő teljesítménnyel és pozitív visszajelzésekkel elegendő „bónuszpontot” gyűjtök össze, ezek egy részével megvásárolhatom magamnak a dekorálás jogát. Mondjuk lerakhatok valahová egy cserepes növényt vagy ruhaszárító kötélről lógó kiscicák ösztönözni hivatott plakátját. Miután megérkeztem a bokszomhoz, a csupasz falról letaptam a vállalati vizort és kesztyűt, felvettem őket, majd lerogytam a székbe. A munkához használatos számítógépemet a szék kör alakú alsó részébe építették, és miután leültem, automatikusan aktiválódott. Ezután a számítógép beazonosította alkalmazotti sorszámomat, és egyből beléptette a felhasználómat az IOI-intranetre. Nem létesíthettem kimenő kapcsolatot az OASIS-szal. Igazából csak arra voltam jogosult, hogy elolvassam a munkámra vonatkozó e-maileket, átnézzem a feladataimmal kapcsolatos dokumentációt és a tevékenységemet segítő leírásokat, valamint arra, hogy ellenőrizzem a bejövő hívásaim adatait. Ennyi. És bármit is csináltam az intranetén, szigorúan figyelték és regisztrálták. Megnyitottam a hívások listáját, és megkezdtem tizenkét órás műszakomat. Még csak nyolc napja voltam adós, de mar ekkor úgy éreztem, hogy évek óta itt robotolok. A képernyőmön megjelent az első hívó fél avatárja. A levegőben lebegett fölötte a neve és minden hozzá tartozó adat. A lehengerlően ötletes „ForróFarok007” nevet választotta. Egyből tudtam, hogy ez is mesés nap lesz. ForróFarok007 egy nagy termetű, kopasz barbár volt szegecselt bőrszerkóval és a karját és arcát fedő démontetoválások tömkelegével. Gigantikus kardot szorongatott, ami közel kétszer olyan hosszú volt, mint a teste. — Jó reggelt, Mr. ForróFarok007! — köszöntöttem a szokásos üdvözléssel. — Köszönjük, hogy felhívta az ügyfélszolgálatunkat. Én az 579741-es számú tanácsadó vagyok. Miben segíthetek ma este? — Az ügyfelek kenegetésére kitalált szoftver úgy szűrte meg a hangszínemet, hogy mindig vidámnak és optimistának tűnjek. — Ja, igen... — kezdte ForróFarok007. — Most vettem ezt az állat kardot, de fogalmam sincs, hogy használjam! Semmit se tudok vele megtámadni. Mi a franc van ezzel a szarral? Hibás, vagy mi?

— Uram, az egyetlen probléma az, hogy ön egy kibaszott seggfej — mondtam. Ismerős figyelmeztető berregést hallottam, majd üzenet jelent meg a kijelzőmön: UDVARIASSÁGI SZABÁLYZAT MEGSÉRTÉSE — SZAVAK: KIBASZOTT, SEGGFEJ UTOLSÓ MEGJEGYZÉS TÖRÖLVE — SZABÁLYSÉRTÉS REGISZTRÁLVA Szabadalmaztatott udvariasságbiztosító szoftverünk érzékelte a megjegyzésem elfogadhatatlan természetét, és lenémította, hogy az ügyfél ne hallja meg, amit mondtam. A szoftvernek ezen túl regisztrálnia kellett a „szabálysértésemet”, amiről aztán értesítette Sallyt, automatizált felettesemet, hogy ő majd felhozhassa az esetet a következő, heti két alkalommal tartott teljesítményértékelésemen. Szerencsére pár nappal a munkába állásom után meghekkeltem a szoftvert, így nem jegyezte be a szabálysértéseimet. Mindenesetre a nem szalonképes megjegyzéseimet továbbra is lenémította. Úgyhogy mondhattam, amit csak akartam. Így sokkal kevésbé volt stresszes a munkám. — Uram, egy online árverésen vásárolta a kardot? — Igen — felelt ForróFarok007. — És iszonyat drága volt. — Egy pillanat türelmet kérek, uram, amíg ellenőrzöm a tárgyat. — Már tudtam, mi a gond, de biztosra kellett mennem, mielőtt szólok neki, különben újabb dádát kapok. A mutatóujjammal ráböktem a kardra, hogy kiválasszam. Apró ablak nyílt, amiben megjelentek a tárgy adatai. A válasz ott volt az első sorban. Ezt a mágikus kardot kizárólag tízes vagy magasabb szintű avatárok használhatták, Mr. ForróFarok007 pedig csak hetes szintű volt. Gyorsan elmagyaráztam neki, mi a probléma. — Mi? Ez nem igazság! A csávó, aki eladta, egy szót se szólt erről! — Uram, mindig érdemes leellenőrizni, hogy az avatárunk használhat-e egy tárgyat, mielőtt megvásároljuk. — A szentségit! — kiáltotta. — Akkor most mit csináljak ezzel? — Mondjuk feldughatja a seggébe, és eljátszhatja, hogy egy hot dog. SZABÁLYSÉRTÉS — MEGJEGYZÉS TÖRÖLVE — SZABÁLYSÉRTÉS REGISZTRÁLVA Újra próbálkoztam. — Uram, az is egy lehetőség, hogy megőrzi ezt a tárgyat, amíg az avatárja eljut a tízes szintre. Vagy esetleg ön is elárverezheti, és a befolyó összegből vásárolhat egy hasonló fegyvert. Olyat, aminek a felhasználói szintje Összeegyeztethető az ön avatárjának szintjével. — Miva’? — reagált ForróFarok007. — Ezt most hogy érti? — Őrizze meg, vagy adja el. — Ja. — Segíthetek még valamiben, uram? — Nem, asszem... — Remek. Köszönjük a hívását. Legyen csodás napja!

Megérintettem a képernyőmön lévő „csatlakozás megszakítása” gombot, mire ForróFarok007 eltűnt. A hívás időtartama: 2 perc 7 másodperc. Miközben felbukkant a következő ügyfél avatárja — egy vörös bőrű, nagy mellű, Vartaxxx nevű nőstény lény — megjelent a ForróFarok007-től kapott felhasználói értékelésem száma. A 10-ből 6 pontot adott. A rendszer segítőkészen tájékoztatott róla, hogy 8,5ös átlag fölött kell maradnom, ha a jövőben fizetésemelést szeretnék. Az itteni telefonos munka a legkevésbé sem volt olyan, mintha otthonról végeztem volna ugyanezt. Itt nem volt korlátlan OASIS-hozzáférésem, vagyis az agyatlan hívások végtelen áradatával való megbirkózás közben nem nézhettem filmeket, nem játszhattam, és nem hallgathattam zenét. Egyedül azzal terelhettem el valamelyest a figyelmemet, hogy bámultam az órát. (Helyesebben az IOI hivatalos időmérőjét, ami folyton ott tiktakolt minden adós kijelzőjének tetején. Nem lehetett megszabadulni tőle.) Minden műszakhoz járt három, egyenként ötperces vécészünet. Az ebédre fél órát kaptunk. Általában a bokszomban ettem, és nem az étkezőben, mert így nem kellett végighallgatnom, amint az adóstársaim a hívások miatt rinyálnak, vagy arról jártatják a szájukat, hogy mennyi bónuszpontot szereztek. Eljutottam odáig, hogy a kollégáimat is éppannyira megvetettem, mint az ügyfeleinket. A műszakom alatt öt alkalommal nyomott el az álom. Amikor a rendszer érzékelte, hogy bóbiskolok, aktiválta a figyelmeztető szirénát, hogy visszarántson az ébrenlétbe. Ezután regisztrálta a szabálysértést az alkalmazotti fájlomban. A narkolepsziám olyan komoly probléma lett az első hét során, hogy kiutaltak nekem napi két apró piros kapszulát, amik segítettek ébren maradni. Be is vettem ezeket. De csak műszak befejezése után. Amikor a műszakom véget ért, letéptem magamról a headsetet és a vizort, majd amilyen gyorsan csak tudtam, visszasétáltam a kapszulámba. Kizárólag ilyenkor siettem. Miután elértem apró műanyag koporsómat, bemásztam, és arccal befelé lerogytam a matracra, pont abban a pozitúrában, mint előző este. Meg az azt megelőző este. Pár percig így feküdtem, miközben a szemem sarkából a szórakoztatókonzolomon lévő órát néztem. Amint elérte az este hét óra hét percet, átfordultam, és felültem. — Fényt le — suttogtam. Az elmúlt hét során ez lett a kedvenc szavam. Fejben azonosítottam a szabadsággal. A lakóegységem burkába épített fények lekapcsolódtak, így teljes sötétségbe borították parányi életteremet. Ha valaki nézte valamelyik rólam készült biztonsági felvételt, amit élőben rögzítettek, a kamerák éjjeli üzemmódra váltását jelző, rövid villanást láthatott volna, és ezután újra teljesen látható lettem volna a képernyőn. De a szóban forgó pillanattól kezdve a lakóegységembe és a fülesembe szerelt biztonsági kamerák már nem teljesítették a kötelességüket. Úgyhogy, a nap során először, már senki sem figyelt. Vagyis kezdődhetett a banzáj. Megérintettem a szórakoztatókonzol képernyőjét Kivilágosodott, és ugyanazok a lehetőségek jelentek meg rajta, mint a legelső estémen; néhány oktatófilm és szimuláció, a Tommy Queue összes részével együtt.

Ha valaki ránézett a privát szórakoztatókonzolom felhasználói logjára, azt láthatta, hogy minden este addig néztem a Tommy Queue-t, amíg el nem aludtam, és hogy amint végignyomtam mind a tizenhat epizódot, újrakezdtem az elejéről. A logokból az is kiderült, hogy minden este durván ugyanakkor (de nem pontosan ugyanakkor) szenderedtem el, és hogy másnap reggelig, az ébresztőm megszólalásáig, aludtam, mint a tej. Persze valójában nem ezzel a bárgyú vállalati szarsággal tértem nyugovóra. És nem is szunyáltam. Az elmúlt héten átlagosan két órákat aludtam, és ez kezdte éreztetni a hatását. De amint a lakóegységem fényei kialudtak, elöntött az energia, és teljesen magamhoz tértem. Miközben emlékezetből végignavigáltam a szórakoztatóközpontom felhasználói menüjén, és jobb kezem ujjai vad táncot jártak az érintőképernyőn, a kimerültségem mintha teljesen megszűnt volna. Körülbelül hét hónappal korábban jutottam hozzá néhány IOI-intranetes jelszóhoz, a L33T HAX0RZ WAREZHAUS jóvoltából, vagyis ugyanazon a feketepiaci infóaukciós oldalon, ahol az új személyazonosság létrehozásához szükséges információkat is vásároltam. Minden ilyen oldalt szemmel tartottam, mert soha nem lehetett tudni, hogy mit kínálnak rajtuk. Az OASIS szervereivel kapcsolatos ínyencségeket. Banki automaták feltörési tippjeit. Hírességekről készült szexvideókat. Volt minden. Épp a L33T HAX0RZ WAREZHAUS kínálatát böngészgettem, amikor megakadt a szemem a következő tételen: IOI Intranethozzáférés jelszavai, hátsó ajtók és rendszerinformációk. Az IOI-s jelszóaukción az eladó állítása szerint hitelesített, exkluzív infókat kínált az IOI intranetjének felépítéséről, hozzáférési kódok és egyéb rendszerinformációk sorával, amelyek birtokában „a felhasználó korlátlan hatalomhoz jut a vállalat hálózatában”. Ha nem egy ilyen jó hírű oldalon találtam volna, biztosan arra gondolok, hogy ez csak kamu. A névtelen eladó — állítása szerint — korábban az IOI szerződéses programozójaként, a vállalat intranetjének egyik vezető tervezőjeként dolgozott. Valószínűleg köpönyegforgató volt: egy programozó, aki annak tudatában kódolta bele az általuk tervezett rendszerbe a hátsó ajtókat és egyéb kiskapukat, hogy ezeket később értékesíteni tudja majd a feketepiacon. Így ugyanazért a munkáért kétszer is kapott pénzt, ráadásul megszabadulhatott a bűntudattól, amit egy IOI-szintű, démoni multinak való melózás gerjeszthetett benne. A nyilvánvaló probléma, amire az eladó nem óhajtotta felhívni az emberek figyelmét, az volt, hogy ezek a kódok csak akkor használhatóak, ha valakinek eleve van hozzáférése a vállalat intranetjéhez. Az IOI intranetje egy szigorúan őrzött, önálló hálózat volt, amely nem kapcsolódott közvetlenül az OASIS-hoz. Kizárólag úgy lehetett hozzáférni, hogy valaki dolgozni kezdett a vállalatnál (ami nagyon körülményes és időigényes folyamat lett volna). Vagy csatlakozhatott a vállalat adósainak egyre népesebb társaságához. Úgy döntöttem, hogy azért csak licitálok az IOI-s hozzáférési adatokra, arra az eshetőségre, hogy egy nap még jól jöhetnek. Mivel sehogyan sem lehetett meggyőződni ezek hitelességéről, az árverés takarékon ment, és pár ezer aranyért megnyertem az aukciót. Amint végeztem az adatok dekódolásával, nekiláttam a tüzetes átvizsgálásnak. Minden hitelesnek tűnt, úgyhogy eltettem az egészet

későbbre, és elfeledkeztem róla. Aztán úgy hat hónappal később, amikor megláttam az Anorak Kastélya körüli Hatos barikádot, eszembe jutott. Először csak az IOI-s hozzáférési adatok ugrottak be. Aztán forogni kezdtek a kerekek a fejemben, és nevetséges tervem lassacskán formát öltött. Az volt az elképzelésem, hogy módosítani fogom hamis, Bryce Lynchszemélyazonosságom pénzügyi adatait, és hagyom, hogy adósként az IOI alkalmazásába kerüljek. Miután bejutok az épületbe, majd a vállalat tűzfala mögé, az intranetes kódok segítségével betörök a Hatosok titkos adatbázisába, aztán kitalálom, hogyan bonthatom le az Anorak Kastélya köré emelt pajzsot. Eszembe se jutott, hogy bárki is számítana erre a lépésre, hiszen annyira nyilvánvalóan eszelős volt. *** Adósként tengetett életem második éjszakáján teszteltem le először az árverésen vásárolt kódokat. Érthetően feszült voltam, mert ha kiderül, hogy kamu cuccot vettem, és egyik jelszó sem működik, akkor nekem végleg lőttek. A fülesbe épített kamerámat egyenesen előreszegezve, a képernyőtől eltartva megnyitottam a szórakoztatókonzol beállítások menüjét, amivel módosíthattam a kijelző hanggal és képpel kapcsolatos tulajdonságait. Hangerő és balansz, fényerő és színárnyalat. Mindent a lehető legmagasabbra lőttem be, majd háromszor megnyomtam a képernyő alján lévő ALKALMAZ gombot. Ezután a hangerőt és a balanszot a legalacsonyabbra állítottam, majd kétszer megnyomtam az ALKALMAZ gombot. Ekkor hirtelen apró ablak jelent meg a képernyő közepén, ami karbantartói azonosítót és jelszót kért tőlem. Gyorsan begépeltem a numerikus azonosítót és a hosszú alfanumerikus jelszót, amit korábban memorizáltam. Mindkettőt átgondoltam még egyszer, majd megnyomtam az OK gombot. A rendszer hosszúnak tűnő időre leállt. Aztán, legnagyobb megkönnyebbülésemre, a következő üzenet jelent meg: KARBANTARTÓ IRÁNYÍTÓPULT — HOZZÁFÉRÉS ENGEDÉLYEZVE Tehát használhattam a karbantartói azonosítót, aminek segítségével a technikusok tesztelhették és javíthatták a szórakoztatópanel különböző komponenseit. Bár most már technikusként voltam bejelentkezve, az intranethez való hozzáférésem még így is igen korlátozott volt. Mindenesetre pont elegendő mozgástérrel rendelkeztem. Az egyik programozó által hátrahagyott kiskapu segítségével létrehozhattam egy kamu adminisztrátor-felhasználót. Ezzel szinte mindenhez hozzáfértem. Az első napirendi pontom az volt, hogy biztosítsak magamnak némi magánszférát. Gyorsan bejártam több tucat almenüt, mígnem elértem az Adósmegfigyelő Rendszer irányítópaneljét. Miután bepötyögtem alkalmazotti számomat, megjelent az adósprofilom, plusz egy arckép, amit a regisztráció során készítettek rólam. A profilban szerepelt az adósszámlám egyenlege, a fizetési státuszom, vértípusom, aktuális teljesítményértékelésem — vagyis minden adatmorzsa, amit a vállalat

birtokolt rólam. Profilom jobb felső sarkában két videoadás futott, az egyik a fülesemben lévő, a másik pedig a lakóegységemben felszerelt kamera képét mutatta. A fülesem felvevője a fal egyik részéről, a lakóegységbe szerelt kamera a tarkómról adott képet, és direkt úgy ültem, hogy ne látszódjon tőlem a szórakoztatópanel kijelzője. Kiválasztottam mindkét videoadást, és megnyitottam a beállításaikat. Gyorsan megbuheráltam a rendszert, aminek eredményeképpen mindkét videoadás az adósként töltött első éjszakám során rögzített felvételt mutatta, és nem az aktuálisat. Ha tehát most valaki ránézett a videoadásomra, azt látta, hogy békésen szuszogok. Nem azt, hogy a gép előtt ülök, és meglehetősen zaklatottan próbálom keresztülverekedni magam a vállalat intranetjének labirintusán. Ezután úgy programoztam be a kamerákat, hogy amikor csak lekapcsolom a világítást a lakóegységemben, mindig váltsanak át a korábban felvett anyagokra. Az adásban keletkezett másodpercnyi törési majd elfedi a pillanatnyi képtorzulás, ami akkor következik be, amikor a kamerák éjszakai üzemmódra váltanak. Folyton vártam, hogy valakinek szemet szúr a ténykedésem, és kizár a rendszerből, de ez nem történt meg. A jelszavaim változatlanul működtek. Már hat éjszakát töltöttem az IOI intranetjének ostromlásával, és egyre mélyebbre és mélyebbre ástam magam a hálózatban. Úgy éreztem magam, mint valamilyen régi börtönfilm fegyence, aki minden este visszatér a cellájába, hogy a teáskanalával folytassa az alagútvájást. Aztán, az utolsó éjszakán, pont mielőtt megadtam volna magam a kimerültségnek, végül sikerült átjutnom az intranet tűzfalainak útvesztőjén, és beléptem a központi Tojástani Részleg adatbázisába. Az anyaméhbe. A Hatosok szigorúan őrzött fájlhalmába. Végre eljött az este, amikor áttúrhatom. Tudtam, hogy menekülés közben szükségem lesz majd arra, hogy magammal vigyem a Hatosok adatainak legalább egy részét, ezért a hét egy korábbi pontján az intranetes adminazonosítómmal kitöltöttem és beküldtem egy hardverigénylő nyomtatványt. Egy tíz zettabájtos pendrive-ot rendeltem egy nem létező alkalmazottnak („Sam Lowerynek”) egy üres bokszba, pár sorral arrébb az enyémtől. Miután gondoskodtam róla, hogy a füles kamerám a másik irányba néz, kiugrottam a fülkémből, lecsaptam az apró adathordozóra, zsebre dugtam, és visszacsempésztem a lakóegységembe. Ezen az estén, miután lekapcsoltam a világítást, és kilőttem a biztonsági kamerákat, megnyitottam a szórakoztatópanelem karbantartói ablakát, és csatlakoztattam a pendrive-ot az adathordozók számára fenntartott portba. Most már közvetlenül erre menthettem az intraneten talált adatokat. *** Feltettem a szórakoztatóközpont vizorját és kesztyűjét, majd elnyúltam a matracomon. A vizor háromdimenziós képet adott a Hatosok adatbázisáról, amelyben több tucat, átfedésben lévő információs ablak lebegett előttem. A kesztyűm segítségével közlekedtem a fájlrendszerben. Az adatbázis legnagyobb részét látszólag a Hallidayre vonatkozó információknak szentelték. Lehengerlő

mennyiségű adatot gyűjtöttek össze róla. Ennek fényében a Grálnaplóm olyan volt, mint a CliffsNotes. Olyan cuccaik is voltak, amiket még soha nem láttam. Amiknek még csak a létezéséről sem tudtam. Halliday iskolai ellenőrzői, a gyerekkorából származó házi videók, rajongóknak írt levelei. Nem volt időm mindent végigolvasni. de a legérdekesebbnek tűnő anyagokat átmásoltam a pendrive-omra, hogy majd (reményeim szerint) később tanulmányozhassam ezeket. Először arra koncentráltam, hogy elkülönítsem az Anorak Kastélyával és a körülötte állomásozó Hatosokkal kapcsolatos adatokat. Lementettem mindent, ami a fegyvereikre, járműveikre, űrhajóikra és osztagaik méretére vonatkozott. Lenyúltam továbbá minden infót, ami a kezem ügyébe került Osuvox Gömbjéről, a kastély körüli pajzs létrehozásához használt tárgyról. Megtudtam, hogy az épületen belül pontosan hol őrzik, és hogy mi a gömböt működtető Hatos-varázsló alkalmazotti száma. Ezután megütöttem a főnyereményt: egy mappában több száz órányi anyagot találtam az OASIS simcapfelvételeiről, dokumentálták a Hatosok ténykedéseit a Harmadik Kapu felfedezésétől kezdve a kinyitására tett kísérletekig. Mint azt már mindenki gyanította, a Harmadik Kapu Anorak Kastélyában volt. Csak azon avatárok léphettek át az épület bejáratán, akik birtokoltak egy másolatot a Kristálykulcsról. Undorodva vettem tudomásul, hogy Sorrento volt az első avatár, aki betette a lábát Anorak Kastélyába Halliday halála óta. A kastély bejárata egy roppant előcsarnokra nyílt, ahol a falak, a padló és a mennyezet is aranyból volt. A helyiség északi részén méretes kristálykaput építettek a falba. Pontosan a közepén egy apró kulcslyuk volt. Amint megláttam, tudtam, hogy ez a Harmadik Kapu. Áttekertem néhány nemrég készült simcapanyagot. Az alapján, amit megtudtam belőlük, a Hatosok még mindig nem jöttek rá, hogyan nyithatják ki a Harmadik Kaput. Megpróbálták csak simán becsúsztatni a Kristálykulcsot a lyukba, de ez nem járt eredménnyel. Semmi sem történt, a kapu zárva maradt. Már napok óta dolgoztak az agytrösztjeik a probléma megoldásán, de még mindig nem jutottak előrébb. Miközben a Harmadik Kapura vonatkozó videók és adatok a pendrive-omra töltődtek, tovább búvárkodtam a Hatosok adatbázisában. Végül találtam egy jelszóval védett területet, ami a „Csillagkamra” névre hallgatott. Úgy tűnt, ez az adatbázis egyetlen részlege, amihez nem tudok hozzáférni. Ezért az adminisztrátori felhasználómmal létrehoztam egy új „próbafelhasználót”, majd rendszergazdahozzáféréssel és teljes adminisztrátori hatáskörrel ruháztam fel. Ez bevált. Ennek segítségével be tudtam lépni a Csillagkamra aladatbázisába, ami olyan információkat tartalmazott, amelyekhez csak Sorrento és a felettesei fértek hozzá. Az adatokat két mappába rendezték: ezeket a „Küldetés státusza” és a „Fenyegetéskiértékelések” névre keresztelték. Először ez utóbbit nyitottam meg, és amikor megláttam, mi van benne, kiszaladt a vér az arcomból. Öt mappát találtam, a következő nevekkel: Parzival, Art3mis, H, Shoto és Daito. Daito mappáján méretes, piros X díszelgett. Először az én avatárom nevével ellátott mappát nyitottam meg. Egy részletes aktát találtam magamról, benne minden információval, amit a Hatosoknak sikerült

felhalmoznia rólam. A születési anyakönyvi kivonatom. Az iskolai eredményeim. Legalul találtam egy linket a Sorrentóval folytatott chatlinkes beszélgetésemről készült simcapre, amelynek végén a nagynéném otthonát elpusztító bombarobbanást nézhettem meg. Miután elbujdokoltam, nyomomat vesztették. Az elmúlt egy év során több ezer screenshotot és vidcapet gyűjtöttek össze rólam, plusz tonnányi adatot a Falcón lévő erődítményemről, de arról semmit sem tudtak, hogy a valóságban hol lehetek. Jelenlegi tartózkodási helyemre az „ismeretlen” szóval hivatkoztak. Becsuktam az ablakot, vettem egy mély levegőt, majd kinyitottam Art3mis mappáját. A legtetején iskolai fotót láttam egy fiatal lányról, akinek feltűnően szomorú mosolya volt. Legnagyobb meglepetésemre szinte pont úgy nézett ki, mint az avatárja. Ugyanazt a sötét hajat, barna szempárt és gyönyörű arcot láttam, amit már annyira ismertem — mindössze egyetlen apró különbséget találtam. Arcának bal oldalán jókora vöröses-lilás anyajegy éktelenkedett. Később tudtam meg, hogy ezt „vaszkuláris” anyajegynek nevezték. A fotón Art3mis úgy fésülte el sötétbarna haját a bal szeme fölött, hogy a lehető legjobban eltakarja a foltot. Art3misnek sikerült elhitetnie velem, hogy az életben valamiféle rémség lehet, holott ez nem is állhatott volna távolabb az igazságtól. A szememben az anyajegy egy kicsit sem vett vissza a szépségéből. Ami azt illeti, a fotón látott arc még gyönyörűbbnek tűnt annál, amit már ismertem, hiszen tudtam, hogy ez valódi. A fénykép alatti adatokból kiderült, hogy a valódi neve Samantha Evelyn Cook, húszéves, kanadai állampolgár, 152 centiméter magas és 76 kiló. A fájl tartalmazta a valódi címét is (2206 Greenleaf Lane, Vancouver, British Columbia), sok más információval együtt, úgymint vércsoportjának típusa és az iskolai eredményei, egészen az óvodáig visszamenőleg. Az aktája legalján egy címke nélküli videó linkjét találtam, és amikor kiválasztottam, egy élő videoadás jelent meg a kijelzőmön egy kis kertvárosi házról. Pár másodperc múlva esett le, hogy azt a házat nézem, amelyben Art3mis él. Miután mélyebbre ástam magam az adatai között, megtudtam, hogy már öt hónapja tartják megfigyelés alatt. Be is poloskázták a házát, mivel több száz órányi hangfelvételt találtam, ami akkor készült, amikor ő az OASIS-ban tartózkodott. Csonkítatlan szövegátiratokat olvashattam minden egyes megszólalásáról, amit az első két kapun való átjutás idején tett. Utána Shoto fájlját nyitottam meg. Tudták, hogy az igazi neve Akihide Karatsu, és láthatóan megvolt nekik a valódi címe is, ami egy oszakai épülethez tartozott. Az ő aktájában is volt iskolai fotó: egy vékony, borotvált fejű, sztoikus ábrázatú srácot láttam rajta. A legkevésbé sem hasonlított az avatárjára. Akárcsak Daito. Úgy látszott, H-ról tudják a legkevesebbet. Az aktája nagyon kevés információt tartalmazott, fényképet pedig nem, csak egy screenshotot az avatárjáról. Az igazi nevének „Henry Swanson”-t adta meg, de mivel ez Jack Burton álneve volt a Nagy zűr kis Kínában című filmben, tudtam, hogy kamu. A lakhelyét a „mobilis” szóval jellemezték, és alatta egy „friss hozzáférési pontok” elnevezésű linket találtam. Ez voltaképpen lista volt azon helyszínekről, ahonnan H vezeték nélküli kapcsolattal jelentkezett be az OASIS-os felhasználónevével. Mozgékony volt. A helyszínek

listája így nézett ki: Boston, Washington D. C., New York City, Philadelphia és nemrég Pittsburgh. Eleinte nem értettem, hogyan sikerült beazonosítaniuk Art3mis és Shoto tartózkodási helyét. De most már kapiskáltam. Az IOI több száz regionális telekomcéggel rendelkezett, vagyis lényegében ők voltak a világ legnagyobb internetszolgáltatói. Ha valaki netkapcsolatra vágyott, nehezen tudta megkerülni az ő hálózatuk használatát. Úgy néztem, az IOI illegálisan megfigyelés alatt tartotta a világ nagy részének webes forgalmát, hogy beazonosíthassák azt a maroknyi nyestet, akit veszélyesnek tartottak. Engem egyedül azért nem találtak meg, mert — a paranoiámban gyökerező elővigyázatosságomnak hála — a lakásomból közvetlen üvegszálas kapcsolatot béreltem az OASIS-hoz. Bezártam H aktáját, és megnyitottam a Daito feliratú mappát. Már előre féltem attól, hogy mit fogok benne találni. Nem meglepő módon tudták, hogy valójában Toshiro Yoshiakinak hívják, és az igazi címe is megvolt nekik. Az aktája legalján két cikket linkeltek be az „öngyilkosságával” kapcsolatban, egy címke nélküli videofelvétellel, amihez a halála napját rendelték időpontnak. Megnyitottam. Egy kézikamerás felvételt mutatott, amin három japán férfi várt némán (az egyikük tartotta a kamerát), fekete símaszkban egy folyosón. A fülhallgatóikon keresztül parancsot kaptak, majd egy kulcskártyával benyitottak az apró, egyszobás lakásba, Daito otthonába. Kirángatták a srácot a haptikus székéből, majd ledobták az erkélyről. A rohadékok még azt is felvették, ahogy a halálba zuhan. Valószínűleg Sorrento külön kérésére. Elfogott az émelygés. Miután elmúlt, átmásoltam mind az öt könyvtár tartalmát a pendrive-omra, majd megnyitottam a Küldetés státusza mappát. A Tojástani Divízió jelentéseinek archívumát tartalmazta, amit feltehetően a Hatosok fejeseinek szántak. A jelentéseket dátum alapján rendezték sorba, és értelemszerűen a legfrissebb volt elöl. Amikor megnyitottam, egy működési javaslatot tartalmazó memót láttam, amelyet Nolan Sorrento küldött az IOI Vezetői Bizottságának. Ez az anyag megerősítette, hogy Sorrento még mindig nem jött rá. hogyan lehetne belépni a Harmadik Kapun. A megoldási javaslata az volt, hogy az ügynökeik rabolják el Art3mist és Shotót az otthonaikból, majd kényszerítsék rá őket, hogy segédkezzenek a Harmadik Kapu kinyitásában. Aztán, ha megszerzik a Tojást, és megnyerik a versenyt, Art3mistől és Shotótól „megválnak”. A döbbenettől mozdulni sem bírtam. Aztán újra elolvastam a memót, és éreztem, hogy pánikkal vegyes düh dolgozik bennem. A dátum szerint Sorrento nem sokkal nyolc óra után, vagyis alig öt órája küldte a memót. A felettesei tehát valószínűleg még nem is látták. És ha elolvassák, feltehetően személyesen is találkozni akarnak majd vele, hogy megvitassák a teendőket. Tehát legkorábban is csak valamikor holnap küldik el az ügynökeiket Art3misért és Shotóért. Még volt időm figyelmeztetni őket. Ehhez azonban drasztikusan át kellett alakítanom a menekülési tervemet. A letartóztatásom előtt beállítottam egy időzített átutalást, ami elég pénzt folyósít majd az IOI-s kreditfiókomba a tartozásom teljes törlesztéséhez, így az IOI

kénytelen lesz szabadon engedni. De erre az átutalásra még öt napot vámom kellett. Addigra a Hatosok valószínűleg már valamilyen ablaktalan szobában fogják őrizni Art3mist és Shotót. Nem tölthettem a hét hátralévő részét a Hatosok adatbázisának böngészésével. Be kellett érnem annyi adattal, amennyit első nekifutásra találok, és le kellett lépnem mielőbb. Hajnalig adtam időt magamnak.

0031

A következő négy órában tébolyultan dolgoztam. Miközben annyi adatot másoltam a Hatosok adatbázisából a lopott pendrive-omra, amennyit csak bírtam, az idő nagy részét az intranet szabotálásával töltöttem. Amint ezzel megvoltam, elküldtem egy Fő Tojástani Szakértő Eszközigénylési Kérelmet. Ez egy online nyomtatvány volt, amivel a Hatosok parancsnokai fegyvereket vagy más eszközöket rendeltek maguknak az OASIS-ban. Kiválasztottam egy igen speciális tárgyat, és beállítottam, hogy mostantól számítva két nap múlva, délben szállítsák ki. Amikor végre végeztem, reggel hat harminc volt. Már csak kilencven perc volt hátra a műszakváltásig, és a szomszédaim hamarosan elkezdenek ébredezni. Kezdtem kifutni az időből. Megnyitottam az adósprofilomat, hozzáfértem a tartozásom adataihoz, majd lenulláztam az összeget. Ezután kiválasztottam az „Adósmegfigyelés és kommunikációs eszközök” elnevezésű beállítások almenüt, amelyből hozzáférhettem a fülesem és biztonsági karperecem adataihoz. Ezután valami olyasmit tettem, amire egész héten vágyakoztam: kikapcsoltam mindkét eszköz zárómechanikáját. Miközben a füles kapcsai kiemelkedtek a bal fülcimpám porcából, éles fájdalmat éreztem. A kütyü a vállamra pattant, majd az ölemben landolt. Ugyanebben a pillanatban a jobb csuklómra szorított karperec kinyílt, leesett, és vöröslő bőrfelületet hagyott maga után. Átléptem azt a határt, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Nem csak az IOI biztonságért felelős technikusai fértek hozzá a fülesem videoadásához. Az Adósvédelmi Ügynökség is ezen keresztül figyelte mindennapi ténykedéseimet, hogy megbizonyosodjon róla, minden emberi jogomat tiszteletben tartják. Most, hogy eltávolítottam magamról ezt az eszközt, tudtam, hogy nem lesz digitális nyoma annak, ami innentől kezdve velem történik. Ha az IOI biztonsági emberei elkapnak még azelőtt, hogy elhagynám az épületet, és megtudják, hogy szigorúan titkos vállalati adatokat próbálok kicsempészni egy lopott pendrive-on, halott vagyok. Megkínoznak és kinyírnak, és erről soha senki sem szerez tudomást. Végrehajtottam még pár teendőt, amikre a menekülési tervemhez volt szükség, majd utoljára kijelentkeztem az IOI intranetjéről. Ezután lehúztam a vizoromat és a kesztyűmet, majd megnyitottam a szórakoztatókonzolom melletti karbantartóhozzáférési panelt. A szórakoztatómodul alatt, a lakóegységem fala és a szomszédos egység között volt egy apró üres hely. Kivettem a vékony, gondosan összehajtogatott csomagot, amit oda rejtettem. Egy vákuumcsomagolású IOI karbantartó-technikusi egyenruha volt, sapkával és azonosító jelvénnyel együtt. (A pendrive-hoz hasonlóan ezekre is úgy tettem szert, hogy benyújtottam egy intranetes kérvényt, majd kiszállíttattam a tárgyakat egy üres bokszba a szintemen.)

Lehúztam magamról az adósként viselt sztreccsruhámat, és letöröltem vele a vért a fülemről és a nyakamról. Ezután elővettem a matracom alá rejtett két sebtapaszt, és befedtem velük a fülcimpámon lévő lyukat. Miután bebújtam új karbantartói szerkómba, óvatosan eltávolítottam a pendrive-omat a portjából, zsebre raktam, majd bezártam a hozzáférési panelt. Ezután kézbe vettem a fülesemet, és beleszóltam. — Használni szeretném a mellékhelyiséget. A lakóegységem ajtaja szétnyílt a talpamnál. A folyosó sötét volt és elhagyatott. A fülesemet és a sztreccsruhámat a matrac alá rejtettem, a karperecet pedig az új egyenruhám zsebébe dugtam. Ezután emlékeztettem magam, hogy nem ártana levegőt is venni, majd kimásztam a lakóegységemből, és leereszkedtem a létrán. A liftekhez vezető úton találkoztam pár adóssal, de szokás szerint egyikük sem vette fel velem a szemkontaktust. Ez óriási megkönnyebbülést jelentett, mert féltem tőle, hogy valaki rám ismer, és leesik neki, hogy nem viselhetnék karbantartói egyenruhát. Amikor az expresszlift ajtaja elé álltam, és a rendszer ellenőrizte a jelvényemet, benn tartottam a levegőt. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után az ajtó szétnyílt. — Jó reggelt, Mr. Tuttle — köszöntött a liftbeli számítógép, amint beléptem. — Az emelet számát, kérem. — Előcsarnok — mondtam rekedten, mire a lift ereszkedni kezdett. Karbantartói jelvényemen a Harry Tuttle név szerepelt. A kitalált Mr. Tuttle-nek teljes hozzáférést biztosítottam az egész épülethez, majd újraprogramoztam a karperecemet, hogy Tuttle azonosítóját tartalmazza. Amikor az ajtók és a liftek leszkenneltek, hogy ellenőrizzék, valóban jogosult vagyok-e a belépésre, a karperec azt kommunikálta feléjük, hogy igen, hogyne, ahelyett, hogy a dolgát tette volna. Normális esetben ugyanis megcsapott volna pár ezer volttal, hogy lebénítson, míg a biztonsági őrök a helyszínre érkeznek. Némán álltam, miközben a lift lefelé tartott, és igyekeztem nem belenézni az ajtók fölé szerelt kamerába. Aztán eszembe jutott, hogy ha ennek az egésznek vége, akkor tüzetesen átvizsgálják majd a rólam készült felvételt. Sorrento és felettesei valószínűleg az elsők között lesznek, akik megnézik. Úgyhogy mégis hangsúlyosan belenéztem a kamerába, elmosolyodtam, és lezserül megvakartam az orrnyergemet a középső ujjammal. A lift leért az előcsarnokhoz, és az ajtó szétnyílt. Félig arra számítottam, hogy egy sereg biztonsági őr vár majd, csőre töltött és rám emelt fegyverekkel. De csak az IOI középszintű csicskáit láttam, akik a lift előtt várakoztak. Egy másodpercig üres tekintettel néztem rájuk, majd kisétáltam a felvonóból. Olyan volt, mintha átléptem volna az ellenséges terület határát. Koffein-túladagolástól szenvedő irodai dolgozók sűrű árama lepte el az előcsarnokot, annak liftjeivel és kijárataival együtt. Ők nem adósok voltak, hanem átlagos beosztottak, akik a műszakjuk után hazamehettek. Sőt ha akartak, ki is léphettek. Elgondolkodtam rajta, vajon zavarja-e őket az, hogy tőlük alig pár emeletre több ezer adós rabszolga él és gürizik. Kiszúrtam két biztonsági őrt, akik az információs pult mellett állomásoztak, és úgy döntöttem, hagyok nekik bőséges mozgásteret, és inkább átküzdöttem magam a tömegen. Miközben az éppen megérkező dolgozók között furakodtam a külvilág

felé, vagyis a szabadságra nyíló automatikus üvegajtók hosszú sorához, igyekeztem nem rohanni. Csak egy karbantartó technikus vagyok, emberek, egész éjjel routereket indítottam újra, és most haza szeretnék jutni. Ennyi. Még csak véletlenül sem egy adós vagyok, aki tíz zettabájtnyi lopott vállalati adattal a zsebében próbál kislisszolni az épületből. Dehogyis. Félúton az ajtók felé furcsa hangra lettem figyelmes, és lepillantottam a lábamra. Még mindig az eldobható, adósoknak szánt gumicipő volt rajtam. Minden egyes lépésem éles, nyikorgó hangot produkált a suvickolt márványpadlón, szemben a halkan morajló, finom tervezésű üzletember-lábbelikkel. Minden egyes lépésem egy kiáltással ért fel: Hé, ide nézzetek! Itt egy műanyag cipős fickó! De továbbsétáltam. Már majdnem az ajtóknál jártam, amikor valaki a vállamra tette a kezét. Lefagytam. — Uram? — hallottam egy női hangot. Kis híján az ajtók felé szökkentem, de valami megakadályozott. Megfordultam, és egy negyvenes évei közepén járó nő aggódó arcát láttam. Sötétkék kosztümöt viselt. Aktatáska volt nála. — Uram, vérzik a füle — mondta, és hunyorogva a fülcimpámra mutatott. — Nagyon. Odanyúltam, és amikor elvettem a kezem, láttam rajta, hogy véres. Valahol útközben leeshettek róla a sebtapaszok. Egy pillanatra lebénultam, nem tudtam, mitévő legyek. Magyarázatot akartam adni a nőnek, de egy sem jutott eszembe. Úgyhogy inkább csak bólintottam, elmotyogtam valami köszönetfélét, majd hátat fordítottam neki, és amilyen higgadtan csak tudtam, kisétáltam. A fagyos reggeli szél olyan erős volt, hogy kis híján fellökött. Miután visszanyertem az egyensúlyomat, lebaktattam a lépcsőkön, és csak egy rövid időre álltam meg, hogy bedobjam a karperecemet egy szemetesbe. Hallottam, amint megnyugtató puffanással eléri az alját. Miután az utcára léptem, északnak indultam. Olyan gyorsan haladtam, amilyen gyorsan csak tudtam. Feltűnőbb jelenség nem is lehettem volna, hiszen egyedül én nem viseltem kabátot. És mivel a műanyag cipő alatt nem volt rajtam zokni, a talpam hamar elzsibbadt. Mire végre elértem a melegséget nyújtó Levelesládát, az IOI központjától négy sarokra lévő postai bérleményt, már teljes testtel reszkettem. Egy héttel a letartóztatásom előtt online kibéreltem itt egy postafiókot, majd ideszállíttattam egy csúcsminőségű, hordozható OASIS-berendezést. A Levelesláda teljesen automatizált volt, vagyis nem kellett alkalmazottakkal vesződni, és amikor beléptem, ügyfeleket sem láttam. Megkerestem a postafiókomat, beütöttem a kódot, és kivettem a hordozható OASIS-berendezést. Ezután leültem a padlóra, és feltéptem a dobozt. Addig dörzsölgettem fagyott kezemet, amíg újra meg nem indult a vérkeringés az ujjaimban, aztán felvettem a vizort és a kesztyűket, és bejelentkeztem az OASIS-ba. A Gregarious Simulation Systems székhelye alig egy kilométerre volt tőlem, vagyis az IOI birtokában lévő, városi csatlakozási pontok helyett használhattam az ő ingyenesen igénybe vehető, vezeték nélküli kapcsolatukat. Bejelentkezés közben csak úgy dobolt a szívem. Már nyolc teljes napja offline voltam, és ezzel egyéni csúcsot döntöttem. Miközben az avatárom lassan megjelent az erődítményem irányítópanelje előtt, lenéztem virtuális testemre, és olyan büszkén ittam be minden pixeljét, mintha egy rég nem hordott, kedvenc öltönyt

gusztáltam volna. Azonnal megjelent egy ablak a kijelzőmön, ami tájékoztatott róla, hogy több üzenetet kaptam H-tól és Shotótól. Továbbá, legnagyobb meglepetésemre, Art3mistől is. Mindhárman tudni akarták, hogy hol a bánatban vagyok, és mi történt velem. Először Art3misnek válaszoltam. Megírtam neki, hogy a Hatosok tudják, valójában ki ő és hol él, és állandó megfigyelés alatt tartják. Figyelmeztettem az elrablásával kapcsolatos tervükről is. Lehúztam a pendrive-omról az aktájáról készült másolatot, és bizonyítékként csatoltam a levélhez. Ezután udvarias javaslatot tettem arra, hogy azon nyomban hagyja el az otthonát, és húzza el a belét Dodge-ból. Ne csomagolj össze, írtam. Ne köszönj el senkitől. Lépj le azonnal, és keress egy biztonságos helyet. Ellenőrizd, hogy nem követnek-e. Aztán szerválj egy biztonságos netkapcsolatot, amit az IOI nem felügyel, és jelentkezz be újra. Találkozzunk H alagsorában, amint lehet. És nyugi, vannak jó híreim is. Az üzenet legaljára beszúrtam még valamit: Ui.: Szerintem a valóságban még szebb vagy. Miután elküldtem a levelet, hasonló e-maileket írtam Shotónak és H-nak (az utóirat nélkül), és nekik is mellékeltem a róluk készült Hatos-aktát. Ezután megnyitottam az Egyesült Államok Lakossági Nyilvántartását, és megpróbáltam bejelentkezni. Nagy megkönnyebbülésemre a megvásárolt kódok még mindig működtek, és az általam kreált Bryce Lynch-profilhoz is hozzá tudtam férni. Ez most az adósregisztrációm során készült fotót tartalmazta, és az arcomon a KÖRÖZÖTT SZÖKEVÉNY szavak virítottak. Az IOI tehát már jelentette is, hogy Mr. Lynch szökött adósnak számít. Nem tartott túl sokáig végleg törölni a Bryce Lynch személyazonosságot, és visszamásolni az eredeti ujjlenyomatom és retinamintázatom adatait az eredeti profilomra. Amikor pár perccel később kijelentkeztem az adatbázisból, Bryce Lynch már nem létezett. Fellélegezhettem: újra Wade Watts voltam. *** A Levelesláda mellett leintettem egy autotaxit. Odafigyeltem rá, hogy mindenképp az egyik helyi taxitársaság kocsiját válasszam, és ne a SzupraTaxit, ami az IOI leányvállalata volt. Miután beszálltam, és a szkennerhez nyomtam a hüvelykujjamat, visszatartottam a levegőt. A kijelző zöldre váltott. A rendszer Wade Wattsként, és nem a szökevény Bryce Lynchként ismert fel. — Jó reggelt, Mr. Watts — köszöntött az autotaxi. — Hová? Megadtam a taxinak egy ruhásbolt címét a helyi egyetemi campushoz közeli főutcán. A Thr3ads nevű hely „high-tech városi viseletre” specializálódott. Beszaladtam, és gyorsan vettem egy farmert meg egy pulcsit. Mindkettő „dichotómikus ruhának” számított, vagyis alkalmasak voltak az OASIS-os használatra is. Nem a haptikus technológiával készültek, de összekapcsolhatóak voltak a hordozható immerziós berendezésemmel, vagyis képesek voltak jeleket küldeni arról, hogy éppen mit csinálok a felsőtestemmel, a két karommal és a lábammal, így pedig könnyebb volt irányítani az avatáromat, mint a kizárólag

kesztyűből álló interfésszel. Vettem még pár csomag zoknit, alsóneműt, egy trikót, egy műbőr dzsekit, egy pár csizmát és egy fekete, kötött pamutsapkát, hogy melegen tartsam kopasz kobakomat. Pár perc múlva már a vadonatúj szerkómban bújtam elő a boltból. Amint a makacs szél megint nekem támadt, felcipzáraztam frissen szerzett dzsekimet, és a fejemre húztam a pamutsapkát. Sokkal jobb volt. Bedobtam egy kukába a karbantartói ruhát és a műanyag cipőt, majd elindultam a főutcán, és nézegettem a kirakatokat, de főként leszegtem a fejem, hogy ne kelljen szemkontaktusba bocsátkoznom a felém áramló egyetemistasereg morc tagjaival. Pár sarokkal később észrevettem egy Vend-All franchise-üzletet, és bementem. A tágas helyiséget olyan gépek sorai szegélyezték, amiktől az ember a világon bármit vásárolhatott. Az egyik, amelyiket a Védelmi eszközök felirattal látták el, önvédelmi felszereléseket kínált: pehelysúlyú páncélokat, támadásra tervezett vegyszereket és kézifegyverek széles választékát. Megérintettem a gép elejébe épített képernyőt, és végiglapoztam a katalógust. Egy pillanatnyi habozás után vásároltam egy golyóálló mellényt és egy Glock 47C típusú pisztolyt, háromtárnyi lőszerrel. Vettem még egy flakon paprikasprét is, majd a jobb tenyeremet a szkennerhez nyomtam, hogy fizessek. A gép ellenőrizte a személyazonosságomat és az esetleges priuszomat. NÉV: WADE WATTS KIRÍVÓ VÉTSÉG: NINCS KREDITÉRTÉKELÉS: KITŰNŐ VÁSÁRLÁSI KORLÁTOZÁS: NINCS TRANZAKCIÓ JÓVÁHAGYVA KÖSZÖNJÜK A VÁSÁRLÁST! A vásárolt termékeim súlyos csattanással megérkeztek a térdemnél lévő fémtálcára. A paprikasprés flakont zsebre vágtam, a golyóálló mellényt pedig az új trikóm alá vettem. Ezután kivettem a Glockot érintetlen műanyag tokjából. Életemben először volt a kezemben igazi fegyver, de még így is ismerősnek tűnt, hiszen az OASIS-ban több ezer virtuális lőfegyvert sütöttem már el. Megnyomtam a csőbe épített apró gombot, mire a fegyver sajátos hangot adott ki. Pár másodpercig határozottan szorítottam a markolatot, előbb a jobb, majd a bal kezemben. A fegyver aztán újra hangot adott ki, hogy jelezze: végzett az ujjlenyomatom beszkennelésével. Most már egyedül én használhattam. Betettem a töltényeket, kibiztosítottam, majd a kabátzsebembe dugtam. Nem volt rajta biztonsági zár, de építettek bele egy időzítőt, ami megakadályozta, hogy a következő tizenkét óra során elsüssék. Mindenesetre még így is örültem, hogy nálam van. Pár sarokra a bolttól volt egy Konnektor névre hallgató OASIS-szalon. Az elhanyagolt, hátulról megvilágított tábla, amin egy mosolygó, antropomorf üvegszálas kábel virított, Fénysebességű OASIS-hozzáférést! Olcsón bérelhető eszközöket! Saját immerziós fülkéket! és Nonstop nyitva tartást! ígért. Online sok hirdetését láttam már a helynek. Köztudottan drágák voltak, és idejétmúlt hardvert használtak, az általuk kínált internetkapcsolat viszont elvileg gyors, megbízható és lagmentes volt.

Mondjuk elsősorban azért döntöttem a Konnektor mellett, mert azon kevés OASISszalonok egyike volt, amelyeket nem az IOI vagy valamelyik leányvállalata birtokolt. Miközben beléptem az ajtón, a mozgásérzékelő pittyent egyet. Tőlem jobb oldalra kis várórészleg helyezkedett el, jelenleg üresen. A szőnyeg foltos volt és elnyűtt, és az egész hely ipari fertőtlenítőtől bűzlött. A golyóálló plexiüveg mögül üres tekintetű hivatalnokfigura nézett fel rám. A húszas évei elején járt, taraja volt, és csak az arcán több tucat piercing csillogott. Bifokális vizort viselt, amivel félig áttetszően láthatta az OASIS-t, miközben észlelte a valódi környezetét is. Amikor megszólalt, észrevettem, hogy a fogait tűhegyesre csiszolták: — Üdv a Konnektorban — mondta monoton hangon. — Több üres fülkénk van, úgyhogy nem kell várni. Az árakra vonatkozó információk itt olvashatók. — A pultra szerelt kijelzőre mutatott, aztán elhomályosult a tekintete, amint újra a vizorján belüli világra fókuszált. Számba vettem a lehetőségeimet. Egy tucat immerziós berendezés közül válogathattam, amelyek különböző árfekvésben és színvonalon mozogtak. Volt gazdaságos, standard és deluxe. Mindegyikhez részletes leírás tartozott. Percre is lehetett fizetni és órára is. A bérleti díj tartalmazta a vizort és a haptikus kesztyűt, a haptikus öltözetért viszont külön kellett perkálni. A bérleti szerződés magában foglalt soksok finomságot arról, hogy milyen pluszköltségeket kell állni, ha kárt teszünk valamelyik felszerelésben, továbbá a jogi blabla azt is egyértelművé tette, hogy a Konnektor semmilyen tettünkért nem tehető felelőssé, legyen szó bármilyen körülményekről. Különösen akkor nem, ha valami illegálisat művelünk. — Szeretném kibérelni az egyik deluxe berendezést tizenkét órára — mondtam.. A srác felemelte a vizorját. — Ugye tudod, hogy előre kell fizetni? Bólintottam. — Plusz betonbiztos kapcsolatot szeretnék. Nagy mennyiségű adatot kell feltöltenem a fiókomba. — A feltöltés többe kerül. Mennyi adatról lenne szó? — Tíz zettabájtnyiról. — Affrancba — suttogta. — Mit töltesz fel? A Kongresszusi Könyvtárat? Nem reagáltam a kérdésre. — A Mondo Upgrade Csomagra is szükségem lesz. — Semmi akadálya — reagált a srác óvatosan. — Összesen tizenegy ropi lesz. Csak nyomd a hüvelykujjad a kijelzőre, és már kész is vagyunk. Igencsak meglepett volt, amikor a tranzakció befejeződött. Ezután vállat vont, a kezembe nyomott egy kulcskártyát, egy vizort és egy pár kesztyűt. — Tizennégyes fülke. Jobb oldalon az utolsó ajtó. A mosdó a folyosó végén van. Ha rendetlenséget csinálsz a fülkédben, akkor meg kell tartanunk az előleget. Hányás, vizelet, sperma, ilyesmire gondolok. És nekem kell feltakarítani, úgyhogy légy jó barát, és fogd vissza magad, oké? — Úgy lesz. — Hajrá. — Kösz. A tizennégyes fülke egy hangszigetelt tízszer tízes helyiség volt a központ legfrissebb gyártású berendezésével. Bezártam magam mögött az ajtót, majd bemásztam a szerkezetbe. A haptikus széken lévő linóleumborítás elnyűtt volt és

töredezett. Csatlakoztattam a pendrive-omat az OASIS-panel elején lévő portba, és amint a helyére került, elmosolyodtam. — Max? — kérdeztem az üres tértől, miután bejelentkeztem. Ezzel aktiváltam Max egy tartalék változatát, amit az OASIS-os fiókomban őriztem. Az irányítópanelem összes monitorján megjelent Max mosolygó arca. — Ü-ü-üdv, bajtárs! — kiáltotta. — Hosszú időre eltűntél. Már kezdtem aggódni. — Téged is jó újra látni. Most viszont kösd fel a gatyád. Sok dolgunk van. Megnyitottam az OASIS-os fiókom kezelőprogramját, és hozzákezdtem az adatok feltöltéséhez. Havidíjat fizettem a GSS-nek, hogy korlátlan mennyiségű adatot tárolhassak a fiókomban, és már épp ideje volt letesztelni. A tíz zettabájtnyi adat feltöltésének becsült időtartama még a Konnektor széles sávú, üvegszálas kapcsolatával is több mint három óra volt. Átrendeztem a feltöltendő fájlok listáját, hogy azok kerüljenek fel először, amelyeket azonnal szeretnék használni. Amint az összes adat felkerült az OASIS-os fiókomba, rögtön hozzáférhettem mindenhez, és egyből átküldhettem ezeket más felhasználóknak. Először e-mailt küldtem minden nagyobb hírcsatornának, és tudattam velük, hogy az IOI megpróbált megölni, hogy Daitóval már végeztek, és hogy most Art3misen és Shotón van a sor. Az üzenethez csatoltam az egyik felvételt, amit a Hatosok adatbázisában találtam: Daito kivégzésének videoanyagát. Mellékeltem továbbá egy másolatot arról a memóról, amit Sorrento küldött az IOI Vezetői Bizottságának, és javasolta, hogy rabolják el Art3mist és Shotót. Csatoltam a vele folytatott chatlinkes beszélgetésem simcapjét is, és kisípoltam azt a részt, ahol Sorrento kimondta a valódi nevemet, az iskolai fotómat pedig eltorzítottam. Még nem álltam készen arra, hogy felfedjem a világ előtt valódi személyazonosságomat. Úgy terveztem, hogy később nyilvánosságra hozom majd a vágatlan felvételt, de csak akkor, ha már végrehajtottam mindent, amit akartam. Akkor már úgysem fog számítani. Tizenöt percet töltöttem egy újabb üzenet megírásával, amit minden egyes OASIS-felhasználóhoz el akartam juttatni. Amint elégedett voltam a megfogalmazással, szétküldtem az e-mailt, és elmentettem a Piszkozatok mappámba. Ezután bejelentkeztem H Alagsorába. Amikor az avatárom megjelent a chatszobában, láttam, hogy H, Art3mis és Shoto már vár.

0032

— Z! — kiáltotta H, amikor az avatárom megjelent. — Mi a franc van, ember? Hová tűntél? Több mint egy hete próbállak elérni! — Én is — tette hozzá Shoto. — Hol voltál? És hogyan szerezted meg azokat a fájlokat a Hatosok adatbázisából? — Hosszú történet — mondtam. — Haladjunk fontossági sorrendben. — Shotóhoz és Art3mishez fordultam. — Leléptetek otthonról? Mindketten bólintottak. — És mindketten biztonságos helyszínről jelentkeztetek be? — Igen — mondta Shoto. — Most épp egy manga kávézóban ülök. — Én meg a vancouveri reptéren — mondta Art3mis. Az elmúlt közel egy évben most hallottam harmadszor a hangját. — Egy nyilvános OASIS-fülkéből jelentkeztem be, ami tele van bacikkal. Úgy, ahogy voltam, kirohantam a házból, még egy hátizsákot sem hoztam, úgyhogy remélem, a Hatosok adatai, amiket továbbküldtél, hitelesek. — Azok — mondtam. — Tuti. — Miért vagy ennyire biztos benne? — kérdezte Shoto. — Mert betörtem a Hatosok adatbázisába, és én magam töltöttem le őket. Mindannyian némán bámultak rám. H felvonta a szemöldökét. —És ezt egész pontosan hogyan sikerült kivitelezned, Z? — Felvettem egy hamis személyazonosságot, és adósnak álcáztam magamat, hogy beszivároghassak az IOI főhadiszállására. Az elmúlt nyolc napban ott voltam. Most léptem csak le. — Azt a rohadt! — suttogta Shoto. — Ez most komoly? Bólintottam. — Haver, neked tényleg adamantiumból vannak a golyóid — mondta, és halkan füttyentett egyet. — Riszpekt. — Kösz. — Tegyük fel, hogy nem hülyítesz minket— kezdte Art3mis. — Hogyan tud egy rabszolgaként kezelt adós hozzáférni a titkos Hatos-aktákhoz és vállalati memókhoz? Felé fordultam. — Az adósoknak korlátozott hozzáférésük van az intranethez, amihez a lakóegységben lévő szórakoztatókonzolból férnek hozzá, az IOI tűzfala mögül. Onnan bizonyos kiskapukkal és az eredeti programozók által hátrahagyott lyukakon keresztül át tudtam furakodni a hálózaton, és sikerült betörnöm a Hatosok titkos adatbázisába. Art3mis egy másodpercig gyanakvóan nézett rám. — Komolyan mondod? Teljesen egyedül? — Így van, hölgyem. — Csoda, hogy nem kaptak el és öltek meg — mondta Art3mis. — Miért vállaltál

ekkora rizikót? — Na, mégis miért? Hogy megtudjam, hogyan lehet átjutni a pajzsukon a Harmadik Kapuhoz. — Vállat vontam. — Ilyen rövid idő alatt csak ezzel a tervvel tudtam előállni. — Z — vigyorgott H. — Te aztán egy igazi vadállat vagy. — Odalépett hozzám, és lepacsiztunk. — De ezért szeretlek, öreg! Art3mis összevonta a szemöldökét. — Persze miután megtudtad, hogy titkos fájlokat őriznek rólunk, nem tudtál ellenállni a kísértésnek, hogy megnézd őket, mi? — Muszáj volt — mondtam. — Ki kellett derítenem, mennyit tudnak rólunk. Te is ugyanezt tetted volna. Art3mis rám mutatott. — Én aztán nem. Én tisztelem mások magánszféráját! — Art3mis, nyugi már — szúrta közbe H. — Valószínűleg megmentette az életedet. Ezen láthatóan elgondolkodott. — Jól van — mondta aztán. — Felejtsd el. — De láttam rajta, hogy még mindig pipa. Nem tudtam, mit reagálhatnék, úgyhogy folytattam a beszámolót. — Küldök nektek egy másolatot minden adatról, amit sikerült kicsempésznem a Hatosoktól. Tíz zettabájtnyi anyag. Elvileg már át is ért. — Vártam egy kicsit, amíg mindannyian ránéztek a beérkező üzeneteikre. — Felfoghatatlanul nagy adatbázisuk van Hallidayről. Az egész élete ott van. Mindenkit, akit csak ismert, leinterjúztak. Hónapokig tartana elolvasni az összes anyagot. Vártam pár percig, és néztem, ahogy a szemükkel végigfutnak az adathalmon. — A mindenit! — kiáltott Shoto. — Ez elképesztő. — A szemembe nézett. — Hogy a francba sikerült meglépned az IOI-től ezzel a rengeteg cuccal? — Nagyon összehúztam magam. — H-nak igaza van — ingatta a fejét Art3mis. — Te igazolhatóan elmebeteg vagy. — Egy pillanatig habozott, majd hozzátette: — Kösz a figyelmeztetést, Z. Jövök eggyel. Kinyitottam a szám, hogy elmotyogjak egy „szívesen”-t, de egy szó sem jött ki rajta. — Igen — mondta Shoto. — Én is. Kösz. — Nincs mit, srácok — nyögtem ki végül. — Szóval? — kérdezte H. — Elmondod, mi a rossz hír? Mennyire járnak közel a Hatosok ahhoz, hogy megcsinálják a harmadik kapus küldetést? — Ide skubizz — vigyorogtam. — Még arra sem jöttek rá, hogyan kell kinyitni. Art3mis és Shoto hitetlenkedve nézett rám. H arcára széles vigyor ült ki, majd bólogatni kezdett, és a tenyerét az ég felé tologatta, mintha valamilyen nem hallható rave-számra táncolna. — Igen! Ez az! — Most viccelsz, ugye? — kérdezte Shoto. Megráztam a fejem. — Nem viccelsz? — kiáltott Art3mis. — Ez hogyan lehetséges? Sorrentónak a kezében van a Kristálykulcs, és tudja, hol a kapu. Csak ki kell nyitnia, hogy belépjen, nem? — Ez még igaz volt az első két kapunál — válaszoltam. — De a Harmadik Kapu

más. — Megnyitottam magam mellett egy nagy ablakot, amiben videó adást indítottam. — Ezt nézzétek. Ez a Hatosok videoarchívumából származik. Ez az első kapunyitási kísérletükről készült vidcap. Megnyomtam a lejátszás gombot. A felvétel azzal kezdődött, hogy Sorrento avatárja Anorak Kastélyának elülső kapuin kívül állt. Az épület bejárata, ami már annyi éve áthatolhatatlannak tűnt, úgy kitárult Sorrento jöttére, mintha egy szupermarket automatizált ajtaja lenne. — A kastély kapui egyből kinyílnak azon avatárok előtt, akiknél ott van a Kristálykulcs — magyaráztam. — Ha valaki nem birtokolja a kulcsot, akkor nem léphet be, még akkor sem, ha az ajtó már eleve nyitva van. Mindannyian némán néztük, amint Sorrento avatárja belép a kastély arannyal borított előcsarnokába. Ezután átsétált a fénylő padlón, és megközelítette az északi falba épített, hatalmas kristályajtót. Pontosan a közepén kulcslyuk volt, közvetlenül felette pedig három szót véstek a csiszolt, ragyogó felületébe: Szeretet. Remény. Hit. Sorrento, kezében a saját Kristálykulcsával, előrelépett. Becsúsztatta a kulcsot a lyukba, és elfordította. Semmi sem történt. Ekkor felnézett az ajtó fölötti szavakra. — Szeretet, remény, hit — olvasta fel őket. Ezúttal sem történt semmi. Kihúzta a kulcsot, újra kimondta a három szót, majd visszadugta a kulcsot, és megint elfordította. Hiába. A tekintetem a felvételt néző H, Art3mis és Shoto arca között ingázott. Izgatottságuk és kíváncsiságuk koncentrációvá alakult át, miközben nagy erőkkel próbálták megfejteni az előttük lévő rejtvényt. Megállítottam a vidcapet. — Már három hete próbálnak rájönni, hogyan lehet kinyitni az ajtót — mondtam. — Amikor Sorrento benn van az OASIS-ban, tanácsadók és kutatók egész csapata figyeli minden mozdulatát. Néha hallani a hangjukat, amint tanácsokat adnak neki a komlinkjén keresztül. Eddig nem ment velük sokra. Nézzétek... A felvételen Sorrento újabb kísérletet tett a kapu kinyitására. Mindent úgy csinált, mint korábban, kivéve, hogy miután bedugta a Kristálykulcsot, nem az óramutató járása szerint, hanem azzal szemben fordította el. — Minden agyalágyult dolgot kipróbálnak, amit el tudtok képzelni — mondtam. — Sorrento kimondja a szavakat latinul, tündéül meg klingon nyelven is. Aztán rákattannak arra, hogy idézzenek Pál korinthosziakhoz írt első leveléből, a 13. fejezet 13. szakaszát, ahol szerepelnek a „szeretet, remény és hit” szavak. A „szeretet, remény és hit” egyébként három mártír katolikus szent neve is. Az elmúlt napokban a Hatosok ennek próbálnak valamilyen jelentőséget tulajdonítani. — Gyökerek — jegyezte meg H. — Halliday ateista volt. — Most már minden fűszálba belekapaszkodnak — mondtam. — Sorrento már mindent megpróbált, kivéve azt, hogy térdre borul, lejt egy gyors táncot, és bedugja a kis husi ujját a kulcslyukba. — Valószínűleg ez a következő napirendi pontja — vigyorgott Shoto. — Szeretet, remény, hit — mondta ki a szavakat Art3mis, aztán felém fordult. — Honnan ismerősek ezek a szavak? — Mondasz valamit — bólintott H. — Tényleg ismerősek. — Nekem is eltartott egy darabig, mire összeraktam a képet — mondtam.

Mindannyian várakozó arckifejezéssel néztek rám. — Mondjátok ki őket fordított sorrendben — javasoltam. — Sőt énekeljétek el őket fordított sorrendben. Art3mis szemében fény gyúlt. — Hit, remény, szeretet — mondta. Elismételte a szavakat még párszor, és kiült az arcára a felismerés. Aztán énekelni kezdett: — Hit és remény és szeretet... H folytatta a következő sorral: — A szív, az agy és a test... — Így áll össze a három... a mágikus szám! — fejezte be Shoto győzedelmesen. — Schoolhouse Rock! — kiáltották kórusban. — Ugye? Tudtam én, hogy összerakjátok. Agyas csapat vagytok. — A három mágikus szám, zene és szöveg: Bob Dorough — mondta Art3mis, mintha valamilyen mentális enciklopédiából idézne. — Készült: 1973-ban. Rámosolyogtam. — Van egy elméletem. Halliday talán így akarja tudtunkra hozni, hogy hány kulcs kell a Harmadik Kapu kinyitásához. Art3mis elvigyorodott, majd énekelni kezdett: — Három kell... — Nem több, nem kevesebb — folytatta Shoto. — Ne tippelj, használd az eszed— tette hozzá H. — Három — fejeztem be — a mágikus szám. — Elővettem a saját Kristálykulcsomat, és feltartottam. A többiek ugyanezt tették. — Négy másolatunk van a kulcsról. Ha legalább hárman elérünk a kapuhoz, ki tudjuk nyitni. — Mi van, ha csak egyikünk léphet be a kapun, miután kinyílt? — kérdezte Art3mis. — Kétlem, hogy Halliday így tervezte meg — feleltem. — Ki tudja, mi járt annak a vén bolondnak a fejében — mondta Art3mis. — A verseny összes pontján a kedve szerint játszott velünk, és most is ezt teszi. Mi másért kéne három példány a Kristálykulcsból ahhoz, hogy kinyissuk a Harmadik Kaput? — Talán mert rá akart kényszeríteni minket az együttműködésre? — vetettem fel. — Vagy csak nagy, drámai finálét akart a versenynek — dobta be H. — Gondoljátok végig. Ha három avatár lép be a Harmadik Kapun ugyanabban a pillanatban, akkor versenyezniük kell, hogy kiderüljön, ki ér előbb a küldetés végére, és ki szerzi meg előbb a Tojást. — Halliday egy igazi szadista szemétláda volt — mormogta Art3mis. — Az — helyeselt H. — Fején találtad. — Gondoljátok végig egy másik nézőpontból — szólalt meg Shoto. — Ha Halliday nem úgy tervezi meg a játékot, hogy három kulcs kelljen a Harmadik Kapuhoz, akkor a Hatosok már megtalálták volna a Tojást. — De a Hatosoknál van vagy egy tucat avatár, akinek van saját példánya a Kristálykulcsból — mondta H. — Ha elég okosak lennének, akár most azonnal kinyithatnák a kaput. — Dilettánsok — fintorgott Art3mis. — Az ő hibájuk, hogy nem fújják kívülről a Schoolhouse Rock szövegét. Egyáltalán hogyan jutottak el idáig? — Csalással — emlékeztettem. — Rémlik? — Ja, tényleg. Folyton elfelejtem. — Rám vigyorgott, és éreztem, hogy mindjárt összecsuklok.

— Attól még, hogy a Hatosok eddig nem nyitották ki a kaput, előbb-utóbb rájöhetnek, hogyan kell — vélte Shoto. Bólintottam. — Shotónak igaza van. Megállás nélkül dolgoznak rajta, és előbb vagy utóbb meglesz nekik a kapcsolat a Schoolhouse Rock-os dallal. Nem pazarolhatjuk az időnket. — Akkor mire várunk? — kérdezte Shoto izgatottan. — Tudjuk, hol a kapu, és azt is, hogyan kell kinyitni! Rajta! Nyerjen a legjobb nyest! — Valamit elfelejtesz, Shoto-szan — szólalt meg H. — Parzival még mindig nem mondta el, hogyan fogunk átjutni a pajzson és a Hatosok hadseregén. Be kéne jutnunk a kastélyba. — Felém fordult. — Ugye erre is van terved, Z? — Még szép — válaszoltam. — Pont most akartam rátérni... — Jobb kezemmel suhintottam egyet, mire megjelent előttem Anorak Kastélyának háromdimenziós hologramja. Az épület körül ott volt Osuvox Gömbjének átlátszó, kék pajzsa, ami alul és felül egyaránt védte. Rámutattam. — Hétfő délben, mostantól számítva úgy harminchat óra múlva, ez a pajzs magától el fog tűnni. Ekkor simán besétálhatunk a kastély bejáratán. — A pajzs el fog tűnni? Magától? — ismételte meg Art3mis. — A klánok már két hete bombázzák atommal, és még csak megkarcolni sem tudták. Hogyan fogod elérni, hogy eltűnjön magától? — Már intézkedtem — válaszoltam. — Bíznotok kell bennem. — Én bízom benned, Z — mondta H. — De még ha a pajzs el is tűnik, akkor is át kell küzdenünk magunkat az OASIS legnagyobb hadseregén. — A hologramra mutatott, ahol a Hatos-csapatok a kastély körül, a pajzson belül állomásoztak. — Mit csinálunk ezekkel a majmokkal? És a tankjaikkal? Meg a vadászgépeikkel? — Nem hiszem, hogy négyen le tudjuk verni őket — jegyezte meg Shoto. — Tudom — bólintottam. — Nyilván szükségünk lesz egy kis segítségre. — Nagy segítségre — helyesbített Art3mis. — És egész pontosan kit akarunk meggyőzni arról, hogy segítsen háborút indítani a teljes Hatos-sereg ellen? — kérdezte H. — Mindenkit — feleltem. — Az összes nyestet, aki él és mozog. — Megnyitottam egy újabb ablakot, amiben ott állt a rövid levél, amit az Alagsorba való bejelentkezés előtt fogalmaztam. — Ma este elküldöm ezt az üzenetet az OASIS minden egyes felhasználójának. Nyesttársaink! Sötét napunk van. Éveken át tartó megtévesztés, kizsákmányolás és galád tettek elkövetése után a Hatosoknak végül sikerült csalással beszivárogniuk a Harmadik Kapuhoz. Mint tudjátok, az IOI csicskái elbarikádozták Anorak Kastélyát, és letáborozták az egész seregüket, nehogy véletlenül más is a Tojás közelébe férkőzhessen. Az is tudomásunkra jutott, hogy felfedték a veszélyesnek tartott nyestek személyazonosságát, hogy elrabolják és meggyilkolják őket. Ha a világ nyestjei nem fognak össze a Hatosok seregének megállításához, akkor eljutnak a Tojáshoz, és megnyerik a versenyt. Ekkor az OASIS az IOI diktatórikus uralma alá kerül.

Eljött az idő. A Hatosok serege ellen intézett támadásunk holnap délben veszi kezdetét. Csatlakozzatok hozzánk! Tisztelettel: Art3mis, H, Parzival és Shoto — Galád tettek? — kérdezte Art3mis, miután elolvasta. — Lenyeltél egy szinonimaszótárt? — Arra törekedtem, hogy hangzatos legyen — mondtam. — Tudod. Hivatalos stílusú. — Énnekem tetszik, Z — mondta H. — Forrni kezdett tőle a vérem. — Kösz, H. — Ennyi? Ez az egész terv? — kérdezte Art3mis. — Spammeled az egész OASIS-t, és a felhasználóktól kérsz segítséget? — Lényegében igen, ez a terv. — És tényleg azt gondolod, hogy mindenki megjelenik majd, és segít megküzdeni a Hatosokkal? — kérdezte Art3mis. — Poénból? — Igen, tényleg azt gondolom. H bólintott. — Igaza van. Senki sem akarja, hogy a Hatosok nyerjék meg a versenyt. Azt meg pláne nem, hogy az IOI kezébe kerüljön az OASIS. Az emberek ugrani fognak a kezdeményezésre, hogy elintézhetik a Hatosokat. És melyik nyest szalasztaná el a lehetőséget, hogy részt vegyen egy ilyen epikus, történelmi csatában? — De vajon nem gondolják majd a klánok úgy, hogy csak manipulálni próbáljuk őket? — kérdezte Shoto. — Hogy mi érjük el előbb a kaput? — Dehogynem — feleltem. — Viszont a legtöbben már feladták. Mindenki tudja, hogy közeleg a verseny vége. Szerinted a többség nem örülne annak, ha inkább közülünk nyerné meg valaki, Sorrento és a Hatosok helyett? Art3mis végiggondolta a kérdést. — Igazad van. Talán tényleg jó ötlet ez az email. — Z — mondta H, miközben háton veregetett —, gonosz és cizellált zseni vagy! Amikor az a levél körbeér, a média be fog gőzölni! Futótűzként terjed majd a hír. Holnap ilyenkor az OASIS összes nyestje Chthonia felé fog tartani. — Reméljük — mondtam. — Azt én sem kétlem, hogy elmennek — mondta Art3mis. — De ha meglátják, hogy mivel állunk szemben, vajon hányan fognak konkrétan harcolni is? A legtöbben valószínűleg lerakják a kerti széküket, és a kezükbe vesznek egy zacskó popcornt, aztán végignézik, ahogy szétrúgják a seggünket. — Ez valóban előfordulhat — bólintottam. — De a klánok biztosan segítenek majd. Nincs veszítenivalójuk. És nem arról van szó, hogy az egész Hatos-sereget le kell győznünk. Csak lyukat kell rajta ütnünk, hogy bejussunk a kastélyba, és elérjük a kaput. — Hármunknak kell elérnie a kaput — hangsúlyozta ki H. — Ha bármelyikünk elszúrja, nekünk lőttek. — Így van — helyeseltem. — Úgyhogy mindannyiunknak rohadt keményen kell

majd törekednie rá, hogy ne nyírják ki. Art3mis és H idegesen felnevetett. Shoto csak megrázta a fejét. — De még ha ki is nyitjuk a kaput, akkor is várni fog ránk maga a küldetés — mondta. — Ami valószínűleg nehezebb lesz, mint az első kettő. — Szerintem még ráérünk aggódni a kapu miatt — mondtam. — Ha majd odaérünk. — Rendben — értett egyet Shoto. — Akkor vágjunk bele. — Támogatom — biccentett H. — Akkor ti ketten tényleg beszálltok? — kérdezte Art3mis. — Van jobb ötleted, hugi? — kérdezett vissza H. Art3mis vállat vont. — Nem. Nincs. — Akkor jó — mondta H. — Ezt megbeszéltük. Bezártam az e-mailt. — Küldök nektek egy másolatot az üzenetből — mondtam. — Még ma este kezdjétek el szétküldeni, menjen el minden ismerősötöknek. Tegyétek ki a blogotokra. Beszéljetek róla a Személyes OASIS Videoadásotokon. Harminchat óránk van arra, hogy elterjesszük a hírt. Ennek elégnek kell lennie ahhoz, hogy mindenki összecuccoljon, és elinduljon Chthonia felé. — Amint a Hatosok megneszelik, hogy mit tervezünk, felkészülnek majd a támadásra — jegyezte meg Art3mis. — És akkor behúzzák majd nekünk a vészféket. — Valószínűleg nem is veszik majd komolyan a hírt — mondtam. — Elvégre áthatolhatatlannak hiszik a pajzsukat. — Az is — mondta Art3mis. — Úgyhogy remélem, igazad van abban, hogy el tudod tüntetni. — Ne aggódj. — Miért is aggódnék? — kérdezte Art3mis. — Talán kiment a fejedből, de jelenleg otthontalan vagyok, és veszélyben az életem. Egy nyilvános reptéri fülkéből jelentkeztem be, és percenként fizetek a sávszélességért. Innen nem tudok végigharcolni egy háborút, és pláne nem tudom végigcsinálni a harmadik kapus küldetést. Nincs hová mennem. Shoto bólintott. — Azt hiszem, én sem maradhatok ott, ahol vagyok. Egy oszakai manga kávézóból jelentkeztem be. Itt nincs igazán magánszférám. És ha a Hatosok ráállítottak ügynököket az előkerítésemre, akkor asszem nem túl biztonságos itt maradnom. Art3mis rám nézett. — Javaslat? — Kellemetlen, hogy ilyen hírt kell közölnöm, de momentán nekem sincs otthonom, és én is egy nyilvános terminálból jelentkeztem be — feleltem. — Ha emlékeztek, több mint egy éve bujkálok a Hatosok elől. — Van egy lakókocsim — vetette fel H. — Szívesen látlak titeket. Azt viszont kétlem, hogy a következő harminchat órában el tudok jutni Columbusba, Vancouverbe és Japánba. — Azt hiszem, talán tudok nektek segíteni — szólalt meg egy mély hang. Mindannyian felugrottunk, és megfordultunk, még épp időben ahhoz, hogy meglássunk egy magas, szürke hajú férfiavatárt, aki közvetlenül mögöttünk jelent meg. Mindannyian egyből megismertük. Nem más volt, mint a Nagy és Erős Og. Ogden Morrow avatárja. Nem lassan materializálódott, mint az avatárok általában,

amikor bejelentkeztek egy chatszobába. Egyszerűen csak felbukkant, mint aki végig jelen volt, és csak most döntött úgy, hogy láthatóvá is teszi magát. — Járt már valamelyikőtök Oregonban? — kérdezte. — Ilyenkor kifejezetten gyönyörű.

0033

Mindannyian döbbenten bámultunk Ogden Morrow-ra. — Hogyan jutott be ide? — rakta össze a kérdést H, miután felszedte az állkapcsát a padlóról. — Ez egy privát chatszoba. — Igen, tudom — felelte Morrow, és mintha kissé zavarba jött volna. — Attól tartok, egy ideje már lehallgatlak titeket. Remélem, elfogadjátok őszinte bocsánatkérésemet azért, hogy behatoltam a magánszférátokba. Biztosíthatlak titeket felőle, hogy a legjobb szándékkal tettem. — Minden tisztelettel, uram — kezdte Art3mis —, nem válaszolt H kérdésére. Hogyan sikerült belépnie ebbe a chatszobába meghívó nélkül? És anélkül, hogy bármelyikünk is tudná, hogy itt van, és hallgatja a beszélgetésünket? — Bocsássatok meg — kezdte Morrow. — Értem, hogy ez miért nyugtalaníthat titeket. De felesleges aggódnotok. Az avatáromnak sok speciális képessége van, többek között az, hogy hívatlanul is be tud lépni privát chatszobákba. — Miközben Morrow beszélt, odasétált H egyik könyvespolcához, és böngészni kezdte az egyik klasszikus szerepjáték kiegészítőit. — Az eredeti OASIS élesítése előtt, amikor Jim és én létrehoztuk az avatárjainkat, rendszergazda-hozzáférést adtunk magunknak az egész szimulációhoz. Azon túl, hogy sebezhetetlenek és halhatatlanok voltak, az avatárjaink lényegében bárhová mehettek, és bármit tehettek. Most, hogy Anorak már nincs, egyedül az én avatárom rendelkezik ilyen hatalommal. — Morrow ekkor négyünk felé fordult. — Másnak nincs lehetősége arra, hogy lehallgasson titeket. Különösen nem a Hatosoknak. Nekem aztán elhihetitek, hogy az OASIS beépített chatszobaprotokolljai sziklaszilárdak. — Halkan felkuncogott. — Jelenlétem ide vagy oda. — Ő borította fel azt a képregényhalmot! — mondtam H-nak. — Az első találkozónk után. Emlékszel? Mondtam, hogy nem szoftverhiba volt... Og bólintott, és bűnbánóan vállat vont. — Tényleg én voltam. Néha nagyon ügyetlen tudok lenni. Újabb rövid csend állt be, ami alatt végre sikerült összeszednem magamban annyi bátorságot, hogy egyenesen megszólítsam Morrow-t. — Mr. Morrow... — kezdtem. — Kérlek — mondta Morrow, és felemelte az egyik kezét. — Hívjatok Ognak. — Rendben — mondtam, és idegesen felnevettem. A körülmények ellenére teljesen meg voltam döbbenve. Sehogy sem tudtam felfogni, hogy magával Ogden Morrow-val beszélek. — Og. Elmondanád nekünk, hogy miért hallgattál ki minket? — Mert segíteni akarok nektek — válaszolt Og. — És abból, amit egy perccel ezelőtt hallottam, úgy tűnik, ez rátok is fér. — Feszülten egymásra néztünk, és Og mintha azonnal ráérzett volna, hogy negatívan reagálunk a megállapítására. — Kérlek, ne értsetek félre. Nem fogok tippeket adni, nem akarlak információval ellátni titeket a Tojás megszerzésével kapcsolatban. Azzal elrontanám a játékot, nem

igaz? — Visszasétált hozzánk, és a hangja hirtelen komollyá vált. — Mielőtt meghalt, megígértem Jimnek, hogy ha ő már nem lesz, megteszek mindent annak érdekében, hogy megvédjem a verseny tisztaságát. Ezért vagyok itt. — De uram... Og — szólaltam meg. — Halliday önéletrajzában azt írtad, hogy nem beszéltél vele az élete utolsó tíz évében. Morrow arcára csodálkozó mosoly ült ki. — Drága fiam — szólított meg. — Ne higgy el mindent, amit olvasol. — Jóízűen kuncogott egyet. — Mondjuk ez az utóbbi állítás nagyrészt igaz volt. Tényleg nem beszéltem Jimmel élete utolsó évtizedében. De néhány héttel a halála előtt kapcsolatba léptem vele. — Morrow itt megállt, mintha éppen felidézné az emléket. — Akkoriban nem is tudtam, hogy beteg. Egyszer csak váratlanul felhívott, és találkoztunk egy ehhez hasonló privát chatszobában. Beszámolt a betegségéről, a versenyről, és arról, hogy mit tervez. Aggódott, hogy talán akad még pár hiba a játékban, és hogy felmerülhetnek bizonyos problémák azután, hogy itt hagy minket, és ezek miatt a verseny talán nem úgy fog lezajlani, ahogyan elgondolta. — A Hatosokra célzol? — kérdezte Shoto. — Pontosan — felelte Og. — Rájuk. Jim megkért, hogy kísérjem figyelemmel a versenyt, és avatkozzak közbe, ha úgy alakul, hogy szükségét érzem. — Morrow megvakargatta a szakállát. — Őszintén szólva féltem a felelősségtől. De mivel a legrégebbi barátom utolsó kívánságáról volt szó, belementem. Az elmúlt hat évben az oldalvonalról követtem az eseményeket. És bár a Hatosok mindent megtettek annak érdekében, hogy ellehetetlenítsenek titeket, nektek valahogyan sikerült tartani magatokat. Újra meg újra győzelmet arattatok felettük, úgyhogy nem éreztem szükségét a beavatkozásnak. De most, hogy végighallgattam a beszélgetéseteket az aktuális körülményekről, úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy Jim nevében közbelépjek, és segítsek megőrizni a játék integritását. Art3mis, Shoto és én hitetlenkedve néztünk egymásra, mintha így keresnénk megerősítést arra, hogy mindez tényleg megtörténik. — Fel akarom ajánlani, hogy gyertek el hozzám, az oregoni otthonomba, ahol rejtekhelyet biztosítok nektek — mondta Og. — Innen biztonságban véghezvihetitek, amit elterveztetek. Így nem kell aggódnotok amiatt, hogy a Hatosok ügynökei levadásznak titeket, és rátok törnek. Biztosítok számotokra egy vadiúj immerziós berendezést, száloptikás kapcsolatot az OASIS-hoz, és minden mást, amire szükségetek lehet. Újabb döbbent csend. — Köszönjük, uram! — nyögtem ki végül. Sikerült ellenállnom a késztetésnek, hogy térdre boruljak és hajlongani kezdjek. — Ez a legkevesebb, amit tehetek. — Ez elképesztően nagylelkű ajánlat, Mr. Morrow — mondta Shoto. — De én Japánban élek. — Tudom, Shoto — mondta Og. — Már lefoglaltam neked egy magánrepülőt. Az oszakai reptéren vár. Ha megadod a jelenlegi címedet, elintézem, hogy egy limuzin érted menjen, és elvigyen a kifutópályáig. Shoto pár másodpercig képtelen volt megszólalni, aztán fejet hajtott, — Arigato, Morrow-szan. — Semmiség, kölyök. — Og ekkor Art3mis felé fordult. — Kisasszony, ha jól

értem, te most a vancouveri reptéren tartózkodsz. A te érdekedben is intézkedtem. Egy sofőr vár a reptér poggyászkiadójánál, egy „Benatar” feliratú táblával. Ő majd elvisz a repülőhöz, amit lefoglaltam neked. Egy pillanatig azt hittem, hogy Art3mis is fejet fog hajtani. Ő azonban odaszaladt Oghoz, és a nyakába ugrott. — Köszönöm, Og — mondta. — Köszönöm, köszönöm, köszönöm! — Nincs mit, kedvesem — mondta Og, és zavarában felnevetett. Amikor Art3mis végül elengedte, H és felém fordult. — H, ha jól tudom, neked van egy járműved, és jelenleg Pittsburgh környékén tartózkodsz. — H bólintott. — Ha hajlandó vagy elautózni Columbusig, hogy felvedd a barátodat, Parzivalt, leszervezek egy magánrepülőt, ami felvesz titeket a columbusi reptéren. Már ha nem zavar titeket, hogy egy járaton kell utaznotok. — Dehogy, ez tökéletesen hangzik — mondta H, és közben rám sandított — Kösz, Og. — Igen, köszönjük — erősítettem meg. — Életmentő vagy. — Remélem is, fiacskám. — Komoran elmosolyodott, majd úgy fordult, hogy mindenkit megszólíthasson. — Jó utat nektek. Hamarosan találkozunk. — Ezzel eltűnt, pont olyan gyorsan, mint ahogyan felbukkant. — Hát, ez elég nagy szívás — fordultam H felé. — Art3mis és Shoto limuzint kap, nekem meg úgy kell eljutnom a reptérre, hogy közben egy levegőt szívok veled? Valamilyen lepukkant lakókocsiban? — Nem is lepukkant — nevetett H. — És utazhatsz taxiban is, gyökér. — Ez érdekes lesz — jegyeztem meg, és lopva Art3misre pillantottam. — Mindannyian megismerjük egymást személyesen is. — Megtiszteltetés lesz — mondta Shoto. — Én már alig várom. — Aha — mondta Art3mis, és visszanézett rám. — Úgyszintén. *** Miután Shoto és Art3mis kijelentkezett, megadtam H-nak az aktuális címemet. — Egy Konnektorban vagyok. Hívj, ha megjöttél, és kimegyek. — Úgy lesz — mondta. — Figyelj, szeretnélek figyelmeztetni: egyáltalán nem úgy nézek ki, mint az avatárom. — Na és? Senki sem úgy néz ki. Nem vagyok ilyen magas. Sem ilyen izmos. És az orrom is nagyobb egy kicsit... — Csak figyelmeztetlek. Lehetséges, hogy kissé... sokkoló lesz számodra a találkozás. — Oké. Akkor mi lenne, ha már most megmondanád, hogy pontosan hogyan is nézel ki? — Már úton vagyok — mondta H, figyelmen kívül hagyva a kérdést. — Pár óra múlva találkozunk, oké? — Oké. Vezess óvatosan, amigo. Az, hogy ennyi év után személyesen is megismerem H-t, feszültebbé tett, mint azt hajlandó lettem volna beismerni. De ez semmi sem volt ahhoz a nyugtalansághoz képest, ami elkezdett épülni bennem az Art3misszel való találkozással

kapcsolatban. Miközben megpróbáltam elképzelni a nagy pillanatot, izgatottsággal vegyes rémület fogott el. Milyen lesz élőben? A fájljában látott fotó igazából hamisítvány volt? Remélhettem, hogy van nála esélyem? Végül, erőnek erejével, sikerült rávennem magam, hogy most inkább a közelgő csatára koncentráljak. Miután kijelentkeztem H Alagsorából, elküldtem harcba hívó e-mailem az összes létező OASIS-felhasználónak. És mivel tudtam, hogy a levelek nagy része nem jut majd át a spamszűrőkön, kiposztoltam az üzenetet minden nyestfórumra. Aztán készítettem egy rövid vidcapet is, amin az avatárom hangosan felolvasta a szöveget, és ezt beloopoltam a csatornámon. Nem kellett sokat várni. Egy órán belül a Hatosok elleni roham terve lett az első számú hír mindenütt, és olyan szalagcímek kísérték, mint a NYESTEK HÁBORÚT INDÍTANAK A HATOSOK ELLEN, vagy a VILÁGHÍRŰ NYESTEK GYILKOSSÁGGAL ÉS EMBERRABLÁSSAL VÁDOLJÁK AZ IOI-T, vagy a VÉGET ÉRHET A HÚSVÉTI TOJÁS UTÁNI HAJSZA? Némelyik csatorna megmutatta a Daito meggyilkolásáról készült felvételt, Sorrento memójával egyetemben, és mindkettő esetében „névtelen forrásra” hivatkoztak. Az IOI egyelőre egyik anyaggal kapcsolatban sem reagált. Mostanra Sorrento már nyilván tudta, hogy valahogyan hozzáfértem a Hatosok szigorúan titkos adatbázisához, és hogy az adatok egy részét sikerült kicsempésznem. Borzasztóan szerettem volna látni, hogy milyen arcot vágott, amikor értesült róla, hogyan tettem, amit tettem — hogy alig pár emelettel az irodája alatt, adósnak álcázva ügyködtem egy teljes hétig. A következő pár órát azzal töltöttem, hogy feltuningoltam az avatáromat, és fejben felkészültem arra, ami várt. Amikor már nem tudtam nyitva tartani a szemem, úgy döntöttem, hogy amíg H ideér, szunyókálok egyet. Kikapcsoltam a fiókom automatikus kijelentkezés funkcióját, aztán elszenderedtem a haptikus székemben. Az új dzsekim takaróként terült el rajtam, és a kezemben a korábban vásárolt pisztolyt szorongattam. *** Valamivel később H hívásának hangjára riadtam fel. Tudatni akarta velem, hogy megérkezett. Mondtam neki, hogy azonnal kinn leszek. Ezután kimásztam az immerziós berendezésből, összeszedtem a holmijaimat, és visszavittem a kibérelt cuccokat a pulthoz. Amikor kiléptem az utcára, észleltem, hogy időközben beállt az éjszaka. A fagyos levegő úgy talált el, mintha egy vödör jeges vizet loccsantottak volna rám. H apró lakókocsija alig pár méterrel arrébb parkolt a padkánál. Egy mokkaszínű SunRider volt, körülbelül hat méter hosszú és legalább húszéves. Napelemek szőttese borította a tetejét és a járműtest nagy részét, megengedhető mennyiségű rozsdával kiegészülve. Az ablakok koromfeketék voltak, úgyhogy nem láttam keresztül rajtuk. Vettem egy mély levegőt, és végigsétáltam a latyakos járdán. Rettegés és izgatottság különös keverékét éreztem. Miközben megközelítettem a lakókocsit,

szétnyílt a jobb oldal közepéhez közel eső ajtó, és rövid lépcső nyúlt ki a járdára. Bemásztam, és az ajtó egyből összezárult mögöttem. Egy parányi konyhában találtam magam. A szőnyeggel borított padlóba épített lámpák fényét leszámítva sötét volt. Tőlem balra apró hálórészt láttam, ami a lakókocsi hátuljánál helyezkedett el, és a motorház fölötti loftba ékelődött. Megfordultam, és átsétáltam a sötét konyhán, majd elhúztam a taxiba vezető átjárót lezáró gyöngyfüggönyt. A lakókocsi volánjánál egy megtermett fekete lány ült, aki erősen markolta a kormányt, és egyenesen előre nézett. Körülbelül velem egykorú lehetett, rövid, kócos haja volt és csokoládébarna bőre, ami a műszerfal kijelzőinek lágy fényében mintha vibrált volna. Egy klasszikus Rush 2112 koncerttrikót viselt, amin a számok hatalmas keblétől meggörbültek. Kopottas fekete farmer és egy pár szegecselt katonai bakancs volt még rajta. Bár kellemes meleg volt, de mintha reszketett volna. Pár pillanatig némán néztem, és vártam, hogy jelezze, tudatában van a jelenlétemnek. Végül megfordult, rám mosolygott, ezt pedig azon nyomban felismertem. Ugyanaz a vigyor terült szét az arcán, amit már több ezerszer láttam H avatárján számtalan együtt töltött OASIS-os éjszakánk során, miközben béna vicceken és ócska filmeken osztoztunk. És nem csak a mosolyát találtam ismerősnek. Jellegzetes szemét és arcvonásait is felismertem. Kétség sem férhetett hozzá: az előttem ülő lány volt a legjobb barátom, H. Kavarogni kezdtek bennem az érzelmek. A kezdeti sokk hamar átadta a helyét a cserbenhagyás érzésének. Hogyan volt képes éveken át megtéveszteni? Elvörösödtem, amikor eszembe jutott, hogy annak idején mennyi kamaszos hülyeséget megosztottam H-val. Teljesen a bizalmamba fogadtam. Azt hittem, ismerem. Miután egy szót sem szóltam, a bakancsát kezdte fixírozni. Kemény puffanással elfoglaltam az anyósülést, és közben még mindig őt néztem. Nem igazán tudtam, mit mondjak. Újra meg újra rám sandított, és a tekintete mindig idegesen arrébb tévedt. Még mindig reszketett. Bármilyen dühöt is éreztem az előbb, kezdett elpárologni. Nem bírtam magammal: nevetni kezdtem. Ebben egy árnyalatnyi gonoszság sem volt, és tudtam, láttam rajta, hogy ezt ő is érzi, mert valamelyest ellazította a vállát, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Aztán ő is nevetni kezdett. Azt hiszem, félig nevetett, és félig sírt. — Szia, H — köszöntöttem, miután lecsillapodtunk. — Mi újság? — Minden oké, Z — mondta. — Minden csupa napsütés és szivárvány. — A hangja is ismerősen csengett, csak nem volt olyan mély, mint online. Ez idáig szoftvert használt a torzítására. — Na tessék — mondtam. — Hát eljutottunk idáig. — Aha — bólintott H. — El. Kényelmetlen csend telepedett ránk. Egy pillanatig haboztam: nem tudtam, hogyan tovább. Ezután az ösztöneimre hallgatva megszüntettem a közöttünk lévő rövid távolságot, és átkaroltam. — Jó látni téged, öreg haver. Kösz, hogy eljöttél értem. Viszonozta az ölelést, és közben döbbentem rá, hogy édesanyám gyerekkoromban bekövetkezett halála óta most először ölelkeztem emberi lénnyel.

— Téged is jó látni — mondta végül. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Végül elengedtem, és visszahúzódtam az ülésembe. — Jézusom, H — vigyorogtam. — Tudtam, hogy rejtegetsz valamit. De azt soha nem gondoltam volna, hogy... — Mit? — kérdezte védekezően. — Mit nem gondoltál volna? — Hogy a híres H, az elismert nyest és az egész OASIS legvakmerőbb arénaharcosa a valóságban egy... — Egy dagadt feka csaj? — Azt akartam mondani, hogy „fiatal színes bőrű nő”. Az arckifejezése elsötétült. — Oka van annak, hogy nem mondtam el soha. — Ebben biztos vagyok. De igazából nem is számít. — Tényleg nem? — Persze hogy nem. H, te vagy a legjobb barátom. Sőt, hogy őszinte legyek, az egyetlen barátom. — Na jó, de ettől még szeretném megmagyarázni. — Oké. De várhat addig, amíg elindulunk? Hosszú út vár ránk. És nagyobb biztonságban érzem majd magam, ha már magunk mögött hagytuk ezt a várost. — Már tépünk is, amigo — mondta H. Ezzel beindította a lakókocsit, és távolodni kezdett a járdától. *** H az Ogtól kapott instrukciókat követve elhajtott egy a columbusi reptérhez közeli privát hangárba, ahol egy kisebb luxusrepülő várt ránk. Og megszervezte, hogy H egy szomszédos hangárban tárolhassa a lakókocsiját, de már sok éve ez a jármű jelentette az otthonát, és láttam rajta, hogy nyugtalan, amiért maga mögött kell hagynia. Mindketten tátott szájjal néztük a gépet. Természetesen láttam már az égen ilyen repülőket, de ennyire közelről még egyszer sem volt szerencsém hozzájuk. A repülést csak a gazdagok engedhették meg maguknak. A puszta tény, hogy Og szemrebbenés nélkül le tudott foglalni nekünk három magángépet, hogy elfurikázzon minket az otthonába, igazolta, hogy milyen eszelősen sok pénze lehet. A gép teljesen automatizált volt, vagyis nem várt minket legénység a fedélzeten. Teljesen egyedül voltunk. A robotpilóta érzelemmentes hangon üdvözölt minket, majd megkért, hogy. csatoljuk be az övünket, és készüljünk fel a felszállásra. Perceken belül a levegőben voltunk. Mindkettőnk számára ez volt életünk első repülőútja, úgyhogy az utazás első óráját azzal töltöttük, hogy kibámultunk az ablakon, és miközben háromezer méter magasságban nyugatnak tartottunk Oregon felé, magával ragadott minket a látvány. De az újdonság ereje pár órán belül odalett. Mindketten lecsillapodtunk, és láttam H-n, hogy kész belekezdeni a mondókájába. — Oké, H — szólítottam meg. — Meséld el a történeted. Megvillantotta védjegyszerű mosolyát, majd vett egy mély levegőt. — Eredetileg az egész az anyám ötlete volt — mondta, és ezzel belevágott élettörténetének rövidített verziójába. Elmondta, hogy az igazi neve Helen Hamson, és csak pár

hónappal idősebb nálam. Atlantában nőtt fel, egyedülálló anya nevelte. Az apja Afganisztánban halt meg, amikor ő még csecsemő volt. Az anyja, Marie, otthonról dolgozott, egy online adatrögzítő központnak. Marie véleménye szerint az OASIS volt a legjobb dolog, ami valaha történt a színesbőrűekkel és a nőkkel. Kezdettől fogva egy fehér férfi avatárt használt online ügyeinek intézéséhez, mert így látványos változást tapasztalt a bánásmódját és a rendelkezésére álló lehetőségeket illetően. Amikor H először bejelentkezett az OASIS-ba, megfogadta az édesanyja tanácsát, és egy fehér férfiavatárt hozott létre magának. Az anyja gyerekkora óta „H”-nak hívta, ezért ezt a betűt választotta virtuális személyisége neveként. Pár évvel később, amikor H elkezdett online iskolába járni, az anyja hazudott a beiratkozásnál a lánya bőrszínét és nemét illetően. Mivel az iskolai profiljához szükség volt egy fényképre, elküldött egy fotorealisztikus képet férfiavatárjának arcáról, amit a saját arcvonásairól modellezett. H elmesélte, hogy mióta tizennyolc évesen elhagyta az otthonát, nem látta az édesanyját, és nem is beszélt vele. Ekkor vallotta meg neki az igazat a nemi orientációjával kapcsolatban. Az anyja először nem volt hajlandó elhinni, hogy H leszbikus. De aztán Helen elmondta neki, hogy közel egy éve randizgat egy lánnyal, akit online ismert meg. Miközben H erről beszélt, láttam rajta, hogy figyeli a reakciómat. Igazából nem is lepődtem meg annyira. Az elmúlt évek során H-val számos alkalommal cseréltünk eszmét a női nem iránt érzett csodálatunkról. Néha, amikor együtt néztünk régi filmeket, füttyentéssel reagáltunk egy-egy dögös színésznő megjelenésére. Igazából megkönnyebbültem, hogy H legalább ezen a fronton nem vezetett félre. — Hogyan reagált az anyád, amikor megtudta, hogy van egy barátnőd? — kérdeztem. — Kiderült, hogy neki is megvannak a mélyen gyökerező előítéletei — válaszolt H. — Kidobott a házból, és azt mondta, hogy többé látni sem akar. Egy ideig otthontalan voltam. Egyik menedékhelyről költöztem a másikra. De aztán eleget küzdöttem az OASIS-os arénákban ahhoz, hogy megvehessem a saját lakókocsimat, és azóta ebben éltem. Általában csak akkor álltam meg vele, ha újra kellett tölteni az aksit. Miközben folytattuk a beszélgetést, és futottuk a szokásos ismerkedős köröket, rájöttünk, hogy mi már ismerjük egymást, már amennyire ez emberileg lehetséges. Évek óta barátok voltunk, és nagyon közeli viszonyt ápoltunk egymással. A kapcsolatunk ugyanakkor tisztán mentális volt. Megértettem, bíztam benne, és szerettem, ahogy egy jó barátot szeret az ember. Ezek közül semmi sem változott, és egyetlen olyan irreleváns tulajdonság sem alakíthatta át a kapcsolatunkat, mint H neme, bőrszíne vagy nemi orientációja. A repülés hátralévő része egy szempillantás alatt eltelt. H-val hamar visszarázódtunk az ismerős ritmusunkba, és nem sok idő kellett ahhoz, hogy úgy érezzük magunkat, mintha az Alagsorban lennénk, ahol folyamatosan cukkoljuk egymást, és a Joustról vagy a Quake-ről dumálunk. Mire a robotpilótánk letette a gépünket Og oregoni repterén, teljesen elpárolgott belőlem a félelem, ami miatt bizonytalan voltam, hogy a barátságunk túléli-e a valóság szakítópróbáját.

Nyugat felé szeltük át az országot, és alig pár órával előztük meg a napkeltét, úgyhogy még sötét volt, amikor landoltunk. Miután kiléptünk a gépből, mindketten lefagytunk: tátott szájjal néztük az elénk táruló látványt, ami még a holdfényes félhomályban is lélegzetelállító volt. A Wallowa-hegyek sötét sziluettjei tornyokként magasodtak körülöttünk. A kifutópálya kék fényei hosszú sorokban nyúltak el az alattunk elterülő völgyben. Mintha kivágtak volna egy hatalmas téglalapot a környező erdőből, hogy helyet csináljanak a leszállópályának. Közvetlenül előttünk a kifutó széléről meredek, macskaköves lépcső vezetett fel egy hatalmas, alulról megvilágított palotába, amit a hegylánc lábához közeli fennsíkon emeltek. A messzeségben több vízesést is láttunk, amik a Morrow- rezidencián túli csúcsok felől érkeztek. — Ez pont olyan, mint Völgyzugoly — mondta H. A számból vette ki a szót. Bólintottam. — Pont úgy néz ki, ahogyan a Völgyzugolyt mutatták A Gyűrűk Urafilmekben — mondtam, és még mindig tátottam a szám. — Og felesége nagy Tolkien-rajongó volt, emlékszel? Neki építtette ezt a helyet. Elektronikus hümmögést hallottunk magunk mögül, ami felezte, hogy a repülőgép visszahúzta a lépcsőt, és bezárt utána. Ezután a motorok újra beindultak, a gép pedig irányba állt, készült a felszállásra. Néztük, amint visszatalál a tiszta, csillagos égboltra, aztán megfordultunk, és nekiláttunk megmászni a házhoz vezető lépcsőt. Amikor végre elértünk a tetejére, Ogden Morrow már ott várt minket. — Üdv, barátaim! — harsogta Og, és üdvözlésként mindkét kezét kinyújtotta. Gyapjú fürdőköntös és bolyhos mamusz volt rajta. — Isten hozott az otthonomban! — Köszönjük, uram — mondta H. — Köszönjük a meghívást. — Á, bizonyára te vagy H — mondta Og, és kezet fogott vele. Ha meg is lepte H kinézete, ennek nem adta jelét. — Felismertem a hangodat. — Rákacsintott, majd magához szorította. Ezután felém fordult, és engem is átölelt. — Te pedig bizonyára Wade vagy... azaz Parzival! Üdvözlet! Üdvözlet! Igazi megtiszteltetés, hogy megismerhetlek titeket! — Részünkről a megtiszteltetés — mondtam. — Nem is tudjuk, hogyan hálálhatnánk meg, amit értünk teszel. — Már eleget hálálkodtatok, úgyhogy erről ennyit! — mondta Og, majd megfordult, és átvezetett minket kolosszális méretű otthona felé egy tágas pázsiton. — Nem is tudom elmondani, mennyire örülök, hogy végre vannak látogatóim. Sajnos Kira halála óta egyedül élek itt. — Egy pillanatra elcsendesedett, majd hirtelen felnevetett. — Egyedül, leszámítva persze a szakácsaimat, takarítónőimet és kertészeimet. Ugyanakkor ők is itt élnek mindannyian, úgyhogy nem számítanak látogatóknak. Sem én, sem H nem tudta, hogyan reagálhatnánk, úgyhogy tovább mosolyogtunk és bólogattunk. Végül összeszedtem a bátorságomat annyira, hogy feltegyek egy kérdést. — A többiek, Shoto és Art3mis, megérkeztek már? Lehetett abban valami, ahogy kimondtam Art3mis nevét, mert Og ekkor hosszan és hangosan kuncogni kezdett. Pár másodperc múlva észleltem, hogy H is nevet rajtam. — Mi van? — kérdeztem. — Mi olyan vicces? — Igen — vigyorgott Og. — Art3mis érkezett meg elsőként, pár órával ezelőtt, és

Shoto repülőgépe körülbelül harminc perccel előttetek szállt le. — Akkor mindjárt találkozunk velük? — kérdeztem. Elképesztően bénán álcáztam a nyugtalanságomat. Og megrázta a fejét — Art3mis úgy érezte, ha most találkozna kettőtökkel, az csak felesleges figyelemelterelést eredményezne. Meg akarja várni, hogy túl legyetek „a nagy eseményen”. Shoto egyetértett. — Og egy pillanatig engem fürkészett — Azt hiszem, tényleg így a legjobb. Nagy nap áll előttetek. Bólintottam. Megkönnyebbülés és csalódottság különös keveréke járt át. — Ők most hol vannak? — kérdezte H. Og egyik öklét győzedelmesen a magasba emelte. — Már bejelentkeztek, és készülnek a Hatosok elleni támadásra! — Palotájának magas kőlépcsői és falai visszhangozták a hangját. — Kövessetek! Hamarosan itt az idő! Og lelkesedése visszarántott minket a jelenbe, és éreztem, hogy idegességemben csomó kezd formálódni a gyomrom mélyén. Követtük fürdőköntösös jótevőnket a tágas, holdsütötte kerten át. Ahogy megközelítettük a központi lakórészt, elhaladtunk egy virágokkal teli, kapuval lezárt apró kert mellett. Furcsa helyen volt, és nem is értettem, mit keres itt, amíg észre nem vettem a közepén lévő, nagy sírkövet. Ekkor esett le, hogy valószínűleg Kira Morrow sírját látom. De még a holdfényben is túl sötét volt ahhoz, hogy kivehessem a rá vésett feliratot. Og átvezetett minket a palota fényűző bejáratán. Odabenn nem égtek a lámpák, de ahelyett, hogy felkapcsolta volna őket — rohadjak meg, tényleg így volt —, levett egy fáklyát a falról, hogy azzal világítsa meg az utunkat. Még a fáklya gyenge fényében is érzékeltem a hely grandiózusságát. Hatalmas falikárpitok és fantasygrafikák óriási gyűjteménye borította a falakat, a folyosókat pedig vízköpők és páncélok szegélyezték. Miközben követtük Ogot, összeszedtem magamban annyi bátorságot, hogy megszólítsam. — Figyelj, tudom, hogy ez nem a legmegfelelőbb időpont — kezdtem —, de óriási rajongója vagyok a munkádnak. A Halcydonia Interactive játékain nőttem fel. Ezekből tanultam meg olvasni, írni, összeadni, kivonni, rejtvényeket megoldani... — Séta közben folytattam az ömlengést: ajnároztam kedvenc Halcydonia-játékaimat, a klasszikus, zavarba ejtő módon mutattam ki kockaságomat Og előtt. Befordultunk egy sarkon, majd H-val együtt lefagytam, amint elértünk egy jókora helyiség bejáratához, ahol sorokban álltak a régi számítógépes játékok. Mindketten tudtuk, hogy bizonyára ez James Halliday klasszikus játékgyűjteménye, amit halála után Morrowra hagyott. Og körbenézett, és észrevette, hogy lemaradtunk a bejáratnál, így visszasietett értünk. — Megígérem, hogy később körbevezetlek titeket, amikor már túl vagytok a nagy megmérettetésen — mondta, és kissé nehezen vette a levegőt. Korához és testalkatához képest gyorsan mozgott. Egy kőből készült csigalépcsőn levezetett minket egy lifthez, amivel több szintet ereszkedtünk az alagsorig. Itt sokkal modernebb dekorációt láthattunk. Követtük Ogot a szőnyeggel fedett folyosók útvesztőjén át, mígnem elértünk hét, kör alakú és számozott ajtónyíláshoz. — Itt is vagyunk! — kiáltott Morrow, és intett egyet a fáklyával. —Ezek az

immerziós fülkéim. Mindegyik első osztályú Habashaw berendezést tartalmaz. OIR9400-asok. — 9400-asok? Nem vicc? — H halkan füttyentett egyet. — Durva. — Hol vannak a többiek? — kérdeztem, és kicsit idegesen körbenéztem. — Art3mis és Shoto már elfoglalta a kettes és hármas fülkét — mondta Og. — Az egyes az enyém. A többi közül választhattok. Végignéztem az ajtókon, és az járt a fejemben, hogy Art3mis vajon melyik mögött van. Og a folyosó vége felé intett. — Az öltözőkben találtok mindenféle méretű haptikus ruhát. Szerelkezzetek fel, és vágjunk bele! Amikor H-val pár perccel később előbújtunk az öltözőkből, vadiúj haptikus ruhában és kesztyűben, Og szélesen elvigyorodott. — Kitűnő! — mondta. — Akkor most válasszatok magatoknak fülkét, és jelentkezzetek be. Ketyeg az óra! H felém fordult. Láttam rajta, hogy mondani szeretne valamit, de cserben hagyták a szavak. Pár másodperc múlva felém nyújtotta kesztyűs kezét. Megráztam. — Sok sikert, H. — Sok sikert, Z. — H ezután Og felé fordult, és azt mondta: — Még egyszer köszönjük, Og. — Mielőtt Og reagálhatott volna, H lábujjhegyre állt, és adott neki egy puszit. Aztán eltűnt a négyes fülke szisszenő ajtaja mögött. Og vigyorogva nézett utána, majd felém fordult. — Az egész világ négyeteknek szurkol, fiam. Ne okozzatok csalódást. — Megtesszük a tőlünk telhetőt. — Tudom. — Og felém nyújtotta a kezét, és én elfogadtam. — Kérdezhetek valamit? Felvonta a szemöldökét. — Ha az érdekel, hogy mi van a Harmadik Kapun belül, akkor nem tudok segíteni — mondta. — Fogalmam sincs. És ha lenne, akkor sem mondanám el. Tudhatnád... Megráztam a fejem. — Nem, nem erről van szó. Azt akartam kérdezni, hogy mi vetett véget a Hallidayjel kötött barátságodnak? Hiába kutattam, ezt soha nem sikerült kiderítenem. Mi történt? Morrow pár pillanatig méricskélt. Az interjúk során rengeteg alkalommal feltették már neki ezt a kérdést, és mindig kitért a válaszadás elől. De láttam rajta, hogy nekem szeretne válaszolni. Évek óta várt már arra, hogy elmondhassa valakinek. — Kira, a feleségem miatt. — Egy másodpercre megállt, majd megköszörülte a torkát, és folytatta. — Jim hozzám hasonlóan a gimnázium óta szerelmes volt belé. Persze neki soha nem volt elég mersze ahhoz, hogy tegyen is valamit. Úgyhogy Kira nem tudta, hogy Jim mit érez iránta. És sokáig én sem. Csak akkor vallotta be nekem, amikor utoljára beszéltünk, még a halála előtt. Még ekkor is nehezére esett szóba hozni a témát. Jim soha nem kommunikált túl jól az emberekkel, és soha nem tudta igazán kifejezni az érzéseit. Némán bólintottam, és vártam, hogy folytassa. — Szerintem még azután is, hogy Kirával eljegyeztük egymást, Jim arról fantáziálgatott, hogy egy nap ellopja tőlem. De miután összeházasodtunk,

felhagyott az elképzeléssel. Azt mondta, hogy azért nem akart beszélni velem, mert őrülten féltékeny volt rám. Kira volt az egyetlen nő, akit valaha szeretett. — Morrow hangja elcsuklott. — Teljesen megértem. Nagyon különleges nő volt. Lehetetlen volt nem beleszeretni. — Rám mosolygott. — Te is tudod, milyen ez, igaz? — Igen — válaszoltam. Aztán, amikor megértettem, hogy nincs több mondandója a témában, azt mondtam: — Köszönöm. Köszönöm, hogy elmondtad. — Igazán nincs mit, fiam. — Morrow ezután odasétált az egyes fülkéhez, mire az ajtó szétnyílt. Láttam, hogy a benti immerziós berendezést átalakították, és több furcsa alkatrész tartozott hozzá. Többek között egy olyan OASIS-konzol, amit átfazoníroztak, így egy klasszikus Commodore 64-re emlékeztetett. — Sok szerencsét, Parzival! Szükséged lesz rá. — Mit fogsz csinálni? — kérdeztem. — A csata alatt. — Természetesen hátradőlök, és nézem! Valami azt súgja, hogy ez lesz a számítógépes játékok történelmének legmonumentálisabb ütközete. — Ezután belépett az ajtón, és eltűnt. Magamra hagyott a félhomályos folyosón. Eltartott pár percig, mire feldolgoztam mindazt, amit Morrow az imént elmondott nekem. Aztán odasétáltam az egyik szabad fülkéhez, és beléptem. Egy apró, gömb alakú helyiségben találtam magam. A mennyezetről lógó hidraulikus kar fénylő haptikus széket tartott a levegőben, amit, ha nem volt rá szükség, visszahúzott a gömb homorú felszínébe. Nem volt mindenirányú futógép, mert maga a helyiség töltötte be ezt a funkciót. Bejelentkezés után bármerre sétálhattam vagy futhattam, a gömb forgott körülöttem és alattam, így megakadályozta, hogy elérjem a falat. Olyan volt, mint egy óriási mókuskerék. Bemásztam a székbe, és éreztem, hogy igazodik a testem körvonalához. Robotkar nyúlt ki belőle, és egy vadonatúj Oculance vizort helyezett az arcomra. Ez is beállította magát, hogy a lehető legtökéletesebben illeszkedjen rám. Végrehajtott egy retinaszkent, majd a rendszer kérte a jelszavamat: — Rénszarvas Csapat BizTech Asztronómia. Vettem egy nagy levegőt, és bejelentkeztem.

0034

Készen álltam a zúzásra. Az avatáromat lábujjhegyig harci öltözetbe bújtattam, és állig felfegyvereztem. Annyi mágikus tárgyat és fegyvert zsúfoltam a hátizsákjába, amennyit csak bírtam. Minden a helyén volt. A tervünk működésbe lépett. Ideje volt nekilátni. Beléptem az erődítményem hangárjába, és megnyomtam egy gombot a falon, hogy kinyissam a kaput. Miután szétnyílt, lassan megjelent előttem a Falco felszínéhez vezető indítóalagút. Elsétáltam a kifutópálya végéig, és közben elhaladtam az X-szárnyúm és a Vonnegut mellett. Nem ezekkel mentem a háborúba. Mindkettő jó kis űrhajó volt, komoly tűzerővel és védelmi rendszerrel, de egyik sem kínált túl nagy védelmet az epikus szarvihar ellen, ami a Chthonián várt rám. Szerencsére volt más lehetőségem is. Kivettem a harminc centiméter magas Leopardon robotot az avatárom hátizsákjából, és óvatosan a kifutópályára helyeztem. Röviddel azelőtt, hogy az IOI letartóztatott volna, rászántam egy kis időt, hogy megvizsgáljam a játék robotot, és felbecsüljem az erejét. Ahogy sejtettem, a robot mágikus tárgynak számított. Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek, milyen jelszó szükséges az aktiválásához. A Toei vállalat eredeti Supaida-Man tévésorozatában Spidey egyszerűen úgy keltette életre a robotot, hogy elkiáltotta a nevét. Ugyanezt tettem, és voltam annyira elővigyázatos, hogy előtte elég távolságot hagyjak közte és magam között. Miközben az apró robot hirtelen közel százméteresre nőtt, fémhasadásra emlékeztető, éles hang hallatszott. A robot feje búbja áthatolt a hangár mennyezetébe épített nyitott kapun. Felnéztem a szoborszerű fémtestre, és csak csodálni tudtam Halliday alaposságát, amiről a szerkezet kódolása árulkodott. Reprodukálta az eredeti japán robot összes vonását, ragyogó kardjával és pókháló-mintázatú dombornyomással ellátott pajzsával együtt. Leopardon vaskos bal lábába apró ajtót építettek, ami a közeledtemre kinyílt, és egy kis liftet fedett fel előttem. Ez felvitt a robot láb- és mellkasrészén, egyenesen a páncélozott mellkasába épített pilótafülkébe. Leültem a kapitány ülésébe. Egy falitokban ezüst irányító karperecet találtam. Kivettem, és felcsatoltam az avatárom csuklójára. Ez lehetővé tette, hogy akkor is irányíthassam parancsokkal a robotot, amikor nem tartózkodom benne. Az előttem lévő irányítópanelbe többsornyi gombot építettek, és mindegyiken japán írásjelek díszelegtek. Megnyomtam az egyiket, mire a motorok hörögve életre keltek. Ezután gázt adtam, mire működésbe léptek a robot talpába épített iker rakétaindítók: felszálltam, ki az erődítményemből, egyenesen a Falco csillagokkal teli égboltjára. Halliday a hecc kedvéért kiegészítette a pilótafülke irányítópaneljét egy régi, nyolcsávos magnóval. Jobb vállam fölött egy halom kazetta tornyosult. Lekaptam egyet, és benyomtam a magnóba. Ekkor a robot belső és külső hangszóróiból

bömbölni kezdett az AC/DC „Dirty Deeds Done Dirt Cheap” című dala, olyan hangosan, hogy az ülésem csak úgy rezgett. Miután a robottal elhagytam a hangán, beleüvöltöttem az irányító karperecbe az „Átváltozás Marvellerré!” mondatot (a parancsok csak kiáltással működtek). Ekkor a robot befelé hajtotta lábát, karját és fejét, új pozíciót vett fel, és átalakult a Marveller néven ismert űrhajóvá. Ezután elhagytam a Falco röppályáját, és megcéloztam a legközelebbi csillagkaput. Miután a tízes szektorban kirepültem a csillagkapuból, a radarom úgy elkezdett ragyogni, akár egy karácsonyfa. Körülöttem az ég tele volt ezer meg ezer űrhajóval. Űrjárművek mindenféle-fajta modelljei vánszorogtak át a csillagos feketeségen. Volt ott minden, együléses verdáktól kezdve holdméretű csillagrombolókig. Soha korábban nem láttam ennyi űrhajót egy helyen. Sorra érkeztek a hajók a csillagkapuból, ugyanakkor sok másik az égbolt különböző pontjai felől közelített. Lassacskán összeterelődtek, hogy hosszú, hevenyészett karavánt alkossanak, amely a messzeségben lebegő Chthonia kékesbarna gömbje felé nyúlt. Mintha az OASIS összes felhasználója Anorak Kastélyához tartott volna. Pár másodpercre teljesen felvillanyozott a látvány, bár tudtam, hogy Art3mis feltevése igaznak bizonyulhat. Volt rá esély, hogy ezek az avatárok csak azért jöttek ide, hogy végignézzék a műsort, és nem állt szándékukban kockáztatni az életüket. Art3mis. Ennyi idő után eljutottunk arra a pontra, hogy pár méterre volt tőlem, a mellettem lévő helyiségben. Tudtam, hogy amint véget ér a harc, végre személyesen is találkozunk. A gondolat rémisztő is lehetett volna, de ehelyett amolyan zen nyugalmat éreztem: bármi történjék is a Chthonián, már rég megérte a sok kockázat. Visszaalakítottam a Marvellert robottá, és csatlakoztam a hosszú űrhajókonvojhoz, Igencsak kilógtam a sorból, hiszen egyedül én érkeztem egy óriásrobottal. Néhány apró űrhajó felhőt alkotva körém sereglett: egyes kíváncsi avatárok közelebbről is meg akarták nézni Leopardont. Le kellett némítanom a komlinkemet, mert annyian üdvözöltek, illetve tudakolták, hogy ki a fene vagyok, és hol akasztottam le ezt a komoly járgányt. Miközben Chthonia bolygója egyre nagyobb lett a pilótafülkém ablakában, az engem körbezsongó hajók száma is rohamosan nőtt. Amikor végre megérkeztem a planéta légterébe, és elkezdtem ereszkedni a felszíne felé, úgy éreztem magam, mintha rovarrajon haladnék át. Amikor elértem az Anorak Kastélya körüli területet, nem akartam hinni a szememnek. Űrhajók és avatárok sűrű, lüktető masszája lepte el a földet és a levegőt. Mintha valamiféle másvilági Woodstock-fesztiválba csöppentem volna. Szó szerint egymást érték az avatárok minden létező irányban. Több ezer másik lebegett és repült felettük, próbáltak haladni az űrhajók folyamatosan sűrűsödő áramlatában. A diliház közepén pedig ott állt maga a kastély, ónix drágakőként ragyogva a Hatosok átlátszó gömbpajzsa mögött. Néhány másodpercenként akadt egy peches űrhajó, amit az avatárja a pajzsba kormányozott, és azonnal megsemmisült, akár egy elektromos rovarirtóba száguldó légy. Amikor közelebb értem, kiszúrtam egy üres földterületet, közvetlenül a kastély bejárata előtt, a pajzson kívül. A tisztás közepén három hatalmas alak állt egymás mellett. Az őket körülvevő tömeg folyamatosan közeledett hozzájuk, aztán egy

kicsit eltávolodott tőlük. A nyüzsgő avatárok egymás lökdösésével próbáltak tiszteletteljes távolságot tartani H-tól, Art3mistől és Shotótól, akik mindannyian ragyogó óriásrobotjukban üldögéltek. Most vehettem szemügyre először, hogy milyen robotot választott H, Art3mis és Shoto a második kapus küldetés után, és eltartott pár másodpercig, mire sikerült beazonosítanom Art3mis toronymagas robotnőjét. Fekete és krómszínű volt, aprólékosan kidolgozott, bumeráng alakú fejjel és szimmetrikus, vörös mellvérttel, amelyek hatására Tranzor Z női verziójának tűnt. Aztán leesett, hogy az is: a Mazinger Z című animesorozat egyik kevéssé ismert figuráját, Minerva X-et láttam. Mindig is tudtam, hogy H jó srác: ő egy RX-78-as Gundam mechát választott az eredeti Mobile Suit Gundam című animesorozatból, az egyik régi kedvencéből. (Hiába voltam tisztában vele, hogy H a valóságban lány, az avatárja viszont fiú volt, ezért az OASIS-on belül így gondoltam rá.) Shoto gépezete több fejjel magasabb volt mindkettejüknél, ő ugyanis Raideen, a hetvenes évek közepén sugárzott Brave Raideen című animesorozat hatalmas piros és kék robotjának pilótafülkéjében foglalt helyet. A gigantikus mecha egyik kezében védjegyszerű aranyíját tartotta, a másikban pedig egy méretes, tüskés pajzsot. Amikor közel repültem a pajzshoz, és kilőttem, hogy végül megállják a társaim előtt, morajlás futott át a tömegen. Úgy navigáltam Leopardont, hogy egyenesen álljon, majd nem sokkal a tisztás fölött leállítottam a motort, és lehuppantam a felszínre. A robotom fél térdre érkezett, amivel alaposan megráztam a földet. Amint felegyenesedtem, mennydörgésszerű ováció fogadott. Kántálni kezdték az avatárom nevét: Par-zi-val, Par-zi-val! Miután az őrjöngés alábbhagyott, a társaim felé fordultam, — Szép belépő, nagymenő — üdvözölt Art3mis a privát komlink-csatornánkon. — Szándékosan késtél? — Esküszöm, hogy nem az én hibám — mondtam. Próbáltam meggyőzően előadni magam. — Hosszú volt a sor a csillagkapunál. H bólintott méretes mechafejével. — Tegnap este óta a bolygó összes termináljából áramlanak az avatárok — mondta, és Gundamjának ugyancsak jókora kezével a minket körülvevő tömegre mutatott. — Ez felfoghatatlan. Ezelőtt soha nem láttam ennyi avatárt és űrhajót egy helyen, — Én sem — mondta Art3mis. — Meg is lep, hogy a GSS szerverei tudnak kezelni ekkora mozgást egyetlen szektoron belül. Hosszasan végignéztem az avatárok tengerén, aztán a kastélyra irányítottam a figyelmem. Több ezer repülő avatár és hajó dongta körül a pajzsot; néha megkínálták golyókkal, lézersugarakkal, rakétákkal és másfajta lövedékekkel, de persze semmivel sem tudtak kárt tenni benne. A pajzson belül több ezer felfegyverzett Hatos avatár állt néma alakzatban, tökéletesen körbezárták a kastélyt. A soraikat itt-ott lebegő tankok és űrhajók szakították meg. Bármilyen más körülmények között a Hatosok serege rémisztőnek tűnt volna. Sőt talán megállíthatatlannak. Az őket körülvevő, végtelennek tetsző tömeg fényében azonban csúnyán alulmaradtak mind mennyiségüket, mind összhatásukat tekintve. — Szóval, Parzival — szólított meg Shoto, miközben hatalmas robotfejét felém fordította —, el kell kezdenünk a műsort. Ha a pajzs nem tűnik el, ahogy ígérted,

akkor elég kínos helyzetbe kerülünk. — „Han mindjárt hatástalanítja a pajzsot! — idézett H. — Csak egy kicsit kell várnunk!” Felnevettem, és a robotom jobb kezével megérintettem bal csuklójának hátulját, hogy utaljak az időre. — H-nak igaza van. Még van hat perc délig. A mondatom végét újabb hangzavar nyelte el. Közvetlenül előttünk, a gömbön belül kitárult Anorak Kastélyának masszív lapuja, és egy magányos avatár közeledett felénk bentről. Sorrento. Az érkezését kísérő fújolásra és füttyögésre vigyorral reagált, majd intett a kastély előtt állomásozó Hatos-osztagoknak, amelyek azonnal szétszóródtak, és tágas tisztást hagytak maguk után. Sorrento belépett az üres területre, elhelyezkedett közvetlenül velünk szemben, alig pár tucat méterre tőlünk, a pajzs másik oldalán. Ezután tíz másik avatár érkezett a kastélyból, akik beálltak mögé, mindegyik jókora távolságra tőle. — Itt valami bűzlik... — motyogta Art3mis a headsetjébe. — Aha — suttogta H. — Szerintem is. Sorrento szemrevételezte a helyszínt, majd mosolyogva ránk nézett. Amikor megszólalt, a hangját a Hatos-űrhajókra és a lebegő tankokra felszerelt hangszórók felerősítették, így a környéken mindenki hallhatta a mondandóját. És mivel az összes nagyobb hírcsatorna kiküldte ide a kameráit és a riportereit, tudtam, hogy a szavai az egész világhoz eljutnak. — Üdvözöllek titeket Anorak Kastélyánál — kezdte. — Már vártunk titeket. — Elhúzta a kezét az őt körülvevő dühös tömeg irányába. — Meg kell mondjam, kicsit azért meglepődtünk, hogy ennyien eljöttetek ma este. Persze mostanra nyilvánvalónak kell lennie, még a legostobább látogatóink számára is, hogy a pajzsunkon senki és semmi nem hatolhat át. Fennhéjázó kijelentését fenyegetések, szitkozódások és színes beszólások fülsüketítő robaja követte. Vártam egy pillanatot, majd felemeltem mindkét robotkezem, hogy lecsitítsam a tömeget. Amint valami csendszerűség telepedett rájuk, rákapcsolódtam a nyilvános kommunikációs csatornára, ami olyan hatással járt, mintha beizzítottam volna egy hatalmas erősítőt és egy csomó hangszórót. Lehalkítottam a headsetemet, hogy kiiktassam a hangot, és megszólaltam: — Tévedsz, Sorrento. Bemegyünk. Délben. Mindannyian. Az összegyűlt nyestek újra éljenzésben törtek ki, hogy megerősítsenek. Sorrento meg sem várta, hogy lecsillapodjanak. — Próbálkozni szabad — mondta, még mindig vigyorogva. Aztán elővett egy tárgyat a hátizsákjából, és maga elé helyezte a földre. Ráközelítettem, hogy jobban lássam, és éreztem, hogy megfeszül az állam. Egy játék robot volt. Egy kétlábú dinoszaurusz páncélozott bőrrel és két jókora ágyúval, amiket a lapockájára szereltek. Azonnal ráismertem: több századfordulós japán szörnyfilmben láttam már. Mechagodzilla. — Kiryu! — üvöltötte Sorrento, még mindig felerősített hangon. A parancsszó hallatára apró dinója egyből nőni kezdett, míg majdnem olyan magas lett, mint

Anorak Kastélya, és kétszer akkora, mint az általunk irányított „óriásrobotok”. A mechanikus gyík páncélozott feje kis híján hozzáért a gömbpajzs belsejéhez. Ámult csend ereszkedett a tömegre, amit a több ezer nyest felelemmel vegyülő felismerésének morajlása követett. Mindannyian ráismertek a behemót fémszörnyre. És mindannyian tudták, hogy szinte legyőzhetetlen. Sorrento belépett a mecha egyik óriási sarkába épített bejáraton. Pár másodperccel később a fenevad életre kelt. A szeme elkezdett élénksárgán világítani, majd hátravetette a fejét, kitárta fogakkal teli pofáját, és őrjítő, fémes visítást hallatott. Mintha kotta alapján dolgoztak volna, a Sorrento mögött álló tíz Hatos avatár is elővette apró robotját, és aktiválta. Ötüknek olyan hatalmas robotoroszlánja volt, amik összeállva kiadták Voltront. A másik ötnek a Robotechből és a Neon Genesis Evangelionból ismerős óriásmecháik voltak. — Basszus — suttogta Art3mis és H egyszerre. — Gyerünk! — üvöltötte Sorrento kihívóan. A kiáltása visszhangzott az avatárokkal teli tájban. Az első sorba tömörülő nyestek közül sokan önkéntelenül is tettek egy lépést hátra. Néhányan megfordultak, és elrohantak, hogy mentsék az irhájukat. H, Shoto, Art3mis és én viszont maradtunk a helyünkön. Ránéztem a kijelzőmre, hogy lássam, mennyi az idő. Kevesebb mint egy perc volt délig. Megnyomtam egy gombot Leopardon irányítópaneljén, mire az óriásrobotom előhúzta ragyogó kardját. *** Személyesen nem éltem át, de meglehetős bizonyossággal állíthatom, hogy a folytatás a következőképpen zajlott: Anorak Kastélya mögött a Hatosok felhúztak egy jókora, felfegyverzett bunkert, és telepakolták olyan fegyverekkel is más harci felszerelésekkel, amiket még a pajzsuk aktiválása előtt teleportáltak ide. Volt még egy hosszú sor, amit az előcsarnok keleti fala előtt elhelyezett harminc Ellátó Droid alkotott. Ezek tervezőjének nem lehetett túl nagy képzelőereje, mivel mindannyian pontosan úgy néztek ki, mint „Johnny Ötös” robot az 1986-os Rövidzárlatból. Az Ellátó Droidok gyakorlatilag házi szolgák voltak. A Hatosok elsődlegesen szolgáknak használták őket, hogy ügyeket intézzenek, beszerezzenek különböző eszközöket és lőszerutánpótlást, illetve folyamatosan elláthassák az odakinn állomásozó csapatokat. Pontban egy perccel dél előtt az egyik Ellátó Droid, név szerint az ED03-as, bekapcsolta magát, és levált a töltőállomásáról. Ezután gurulni kezdett a lánctalpain, és átkelt a bunkerajtón, az építmény túlsó végében lévő fegyverraktárhoz. A helyiség bejáratánál két robot őrszem állt. Az ED-03-as elküldte nekik az eszközbeszerzésre vonatkozó kérelmét, amit én magam továbbítottam neki a Hatosok intranetjén keresztül, két nappal korábban. Az őrszemek jóváhagyták a kérelmet, és félreálltak, az ED-03-as így akadálymentesen be tudott gördülni a fegyverraktárba. Elhaladt a hosszú állványok mellett, amelyek fegyverek széles választékát őrizték; mágikus kardokat, pajzsokat, megerősített páncélokat, plazmapuskákat, mágnespuskákat és számtalan másfajta fegyvert. A droid végül

megtalálta, amit keresett, és lefékezett. Az előtte lévő állványon Öt oktaéder alakú eszköz volt, mind durván akkora, mint egy focilabda. Mindegyik szerkezet nyolc oldalának egyikébe apró irányítópanelt építettek, sorozatszámmal együtt. Az ED-03as megtalálta a számot, ami egyezett a kérelmemben lévővel. Ezután, követve azokat a parancsokat, amiket még az intranetes hozzáférésem idején programoztam bele, a kis droid karomszerű mutatóujjával parancsok sorát pötyögte be az eszköz irányítópaneljén. Amikor végzett, az apró billentyűzet fölött égő fény zöldről pirosra váltott, és az ED-03-as felemelte az oktaédert. Miután kivitte a raktárból, a rendszer kivont a Hatosok digitális hátizsákjából egy darab antianyagbombát indukciós dörzsgyújtóval. Az ED-03-as ezt követően kigurult a bunkerből, és megmászott egy sor rámpát és lépcsőt, amiket a Hatosok a kastély külső falába építettek, hogy feljuthassanak a felsőbb szintekre. Útközben áthaladt több biztonsági ellenőrző ponton. A robot őrszemek minden esetben csekkolták, hogy jogosult-e a továbbhaladásra, és azt látták, hogy a kis ED-03-as arra mehet, amerre kedve tartja. Amikor elérte Anorak Kastélyának legfelső szintjét, kigurult egy tágas megfigyelőplatformra. Ezen a ponton az ED-03-as feltehetően magára csalt pár kíváncsi tekintetet a platformot őrző, elit Hatos avatárok felől. Teljes bizonyossággal persze nem tudhatom. De még ha az őrök valahogyan meg is sejtették, hogy mi fog történni, és tüzet nyitottak a kis droidra, akkor is elkéstek. Az ED-03-as továbbgurult a tető közepe felé, ahol egy magas szintű Hatos varázsló ült, kezével Osuvox Gömbjén, vagyis a kastély körüli pajzsot létrehozó és fenntartó tárgyon. Ezután, a két nappal korábban beprogramozott parancsokat követve, az ED-03-as a feje fölé emelte az antianyagbombát, és felrobbantotta. A robbanás megsemmisítette a kis droidot, a többi jelen lévő avatárral együtt, beleértve az Osuvox Gömbjét tartó varázslót is. Ez utóbbi halálának pillanatában a gömb deaktiválódott, és lepottyant a már üres platformra.

0035

A robbanást ragyogó fényvillanás kísérte, ami pár pillanatra megvakított. Miután kitisztult a kép, újra a kastélyra fókuszáltam. A pajzs sehol sem volt. Most már csak a tisztás és az üres tér választotta el egymástól a dicső Hatos- és nyestseregeket. Úgy öt másodpercig semmi sem történt. Az idő mintha megállt volna; minden elnémult és mozdulatlan volt. Aztán a csendnek hirtelen vége lett, és elszabadult a pokol. A mechám pilótafülkéjében megeresztettem egy halk üdvrivalgást. Hihetetlen volt, de a tervem bevált. Ünnepelni viszont sajnos nem volt időm, mert épp az OASIS-történelem legnagyobb csatájának kellős közepén ácsorogtam. Nem is tudom, mire számítottam. Talán azt reméltem, hogy a nyestek kábé tizede csatlakozik majd a Hatosok elleni rohamunkhoz. De másodpercek alatt nyilvánvaló lett, hogy minden egyes nyest részt akar venni a harcban. Amint a pajzs eltűnt, hősies csatakiáltás tört ki az avatárok tengeréből, aztán rohamra indultak: minden irányból támadni kezdték a Hatosok seregét. A habozás teljes hiánya elképesztett, mert sokuk nyilvánvalóan a biztos halálba rohant. Ámuldozva néztem, amint a két gigászi hadsereg a földön és a levegőben egymásnak esik. Egy kaotikus, lélegzetelállító jelenetet láttam, mintha több méhkaptárt és darázsfészket Összecsaptak, majd egy óriási hangyadombra ejtettek volna. Art3mis, H, Shoto és én mindennek a közepén álltunk. Először meg se mozdultam, mert féltem, hogy agyonnyomom a robotom talpán és a körülötte nyüzsgő nyesteket. Sorrento azonban nem várta meg, hogy bárki is elálljon az útjából. Miközben megindult felénk, óriási talpával több tucat avatárt agyontaposott (a saját embereit sem kímélte), és minden egyes lépésével apró krátert vájt a sziklás felszínbe. — Ajjaj — hallottam Shoto motyogását. Láttam, hogy felveszi a védekezőállást. — Kezdődik. A Hatosok mechái máris elképesztő mértékben kapták a tizet minden irányból. Sorrentót büntették a legjobban, mert az ő robotja volt a legnagyobb célpont a csatamezőn, és egyik távolsági fegyverrel rendelkező nyest sem tudta kihagyni a lehetőséget, hogy belelőjön. A lövedékek, tűzgolyók, mágikus rakéták és lézersugarak intenzív zárótüze hamar elpusztította vagy legalábbis hatástalanította a többi Hatos-mechát (amiknek esélye sem volt Voltronná összeállni). Sorrento robotja viszont valahogy sértetlen maradt. Minden lövedék, ami eltalálta, úgy pattant le mechája páncélozott testéről, hogy látszólag érintetlenül hagyta. Több tucat űrhajó cikázott és nyüzsgött Sorrento körül, rakétatűzzel szórták gigantikus robotját, de az ő támadásaiknak sem volt túl nagy hatása. — Buli van! — kiáltotta H a komlinkjébe. — Buli van hajnalig! — És ezzel Sorrentóra eresztette Gundamje teljes — és elég komoly — tűzerejét. Ugyanebben a

pillanatban Shoto lőni kezdett Raideen-íjával, miközben Art3mis mechája valamiféle vörös energiasugarat bocsátott ki Minerva X hatalmas fém mellkasából. Én sem akartam kimaradni a mulatságból, úgyhogy beizzítottam Leopardon fegyverét, a mecha homlokából induló aranybumerángot. Mindegyik lövésünk betalált, de egyedül Art3mis energiasugara okozott valódi kárt Sorrento mechájában. Sikerült kihasítania egy darabot a fémgyík jobb lapockájából, és ezzel hatástalanította az oda szerelt ágyút. De még ez sem lassította le túlságosan Sorrentót. Ahogy közeledett felénk, Mechagodzillájának szempárja élénkkéken kezdett égni. Ezután Sorrento kinyitotta a robot száját, mire sebes kék villám tört elő a mecha pofájából. Közvetlenül előttünk csapódott a földbe, és miközben Sorrento előrehaladt, mély és füstölgő járatot vájt benne, megsemmisítve minden útjába kerülő avatárt és űrhajót. Én épp csak megúsztam, hogy eltaláljon. De azzal, hogy felfelé rántottuk a robotunkat, mind a négyünknek sikerült elugrania az útjából. A villámfegyver egy másodperccel később abbahagyta a pusztítást, Sorrento viszont továbbra is előretrappolt. Észrevettem, hogy a mecha szempárja már nem élénkkéken ég. Ezek szerint a villámfegyverének újratöltésre volt szüksége. — Azt hiszem, elérkeztünk a big bosshoz — viccelődött H a komlinken keresztül. Eddigre szétszóródtunk, és Sorrento körül cirkáltunk, hogy mozgó célpontok maradjunk. — Hagyjuk a francba, srácok — mondtam. — Szerintem nem tudjuk kicsinálni. — Éles eszű megfigyelés, Z — értékelt Art3mis. — Van jobb ötleted? Átgondoltam a választ. — Mi lenne, ha elvonnám a figyelmét, és addig ti hárman elindulnátok a bejárat felé? — Nem hangzik rosszul — mondta Shoto. De ahelyett, hogy elindult volna a kastély irányába, egyenesen Sorrento felé repült, és pár másodperc alatt megszüntette a köztük lévő távolságot. — Gyerünk! — üvöltötte a komlinkjébe. — Enyém a rohadék! H elszáguldott Sorrento jobb oldala mellett, Art3mis pedig a bal oldalt választotta. Én felszálltam, és fölötte húztam el. Láttam, amint Shoto szembekerül Sorrentóval. A mecháik közötti méretkülönbség nyugtalanító volt: Shoto robotja játékbolti akciófigurának tűnt Sorrento gigászi fémsárkányához képest. Ennek ellenére Shoto nem teketóriázott: közvetlenül a Mechagodzilla előtt érkezett le a földre. — Siess! — hallottam H kiáltását. — A kastély bejárata nyitva van! A levegőből tisztán láttam, hogy a kastélyt körülvevő Hatos-sereget máris lerohanta a feltüzelt avatárok végtelennek tűnő tömege. A Hatosok sorai felszakadoztak, és több száz nyest száguldott el mellettük egyenesen a kastély bejárata felé, ahol persze arra kellett eszmélniük, hogy a Kristálykulcs nélkül nem léphetnek át a küszöbön. H közvetlenül elém suhant, majd kipattant a Gundam pilótafülkéjéből, és ugyanebben a pillanatban elsuttogta a robot parancsszavát. Miután az óriásrobot visszazsugorodott eredeti méretére, H elkapta a levegőben, és azonnal bedobta a hátizsákjába, Ezután, valamiféle varázslat segítségével, H avatárja repülni kezdett, és elszáguldott a kastély bejáratánál tolongó nyestek sokasága felett, majd

átszáguldott a nyitott dupla ajtón. Egy másodperccel később Art3mis hasonló manővert hajtott végre: összezsugorította és elrakta a robotját, majd H után beszállt a kastélyba. Zuhanórepülésbe kezdtem Leopardonnal, és felkészültem rá, hogy követem őket. — Shoto — kiáltottam a komlinkbe. — Bemegyünk! Gyere! — Menjetek! — válaszolt Shoto. — Mindjárt jövök én is. — De a hangja aggasztó volt, ezért megszakítottam a zuhanórepülést, és gyorsan megperdültem a mechámmal. Shoto Sorrento jobb oldala fölött lebegett. Sorrento lassan megfordította a mecháját, és a kastély bejárata felé kezdett menetelni. Ekkor esett le, hogy a robotja gyengeségét a lassúsága jelenti. A Mechagodzilla komótos mozdulatai ellenpontozták látszólagos sebezhetetlenségét. — Shoto! — üvöltöttem. — Mire vársz? Gyerünk! — Menjetek be nélkülem! — kiáltott vissza. — Tartozom ennek a rohadéknak egy bosszúval. Mielőtt reagálhattam volna, Shoto két kezében óriási kardjával nekirontott Sorrentónak. Mindkét penge Sorrento oldalába hasított, aminek hatására szikraeső kezdődött, és legnagyobb meglepetésemre kárt is okozott. Miután a füst szertefoszlott, láttam, hogy a Mechagodzilla jobb karja ernyedten csüng az oldalánál. Könyéknél kis híján elszakadt. — Úgy tűnik, mostantól bal kézzel kell kitörölnöd, Sorrento! — kiáltott Shoto győzedelmesen. Ezután beizzította a Raideen gyorsítórakétáit, és elindult felém, a kastély irányába. Sorrento azonban máris elfordította a mechája fejét, és két ragyogó kék szemével megcélozta Shotót. — Shoto! — üvöltöttem. — Vigyázz! — De a kiáltásomat elnyelte a fémsárkány szájából érkező villám hangja. Pont Shoto hátának közepét találta el, és azonnal narancssárga tűzgolyóként robbant. A komlink csatornáján rövid időre statikus sercegést hallottam. Újra elüvöltöttem Shoto nevét, de nem érkezett válasz. Ezután egy üzenet villant fel a kijelzőmön, ami arról tájékoztatott, hogy Shoto neve lekerült a Toplistáról. Meghalt. A felismeréstől átmenetileg ledermedtem, ami elég szerencsétlenül jött ki, mivel Sorrento villámfegyvere még mindig aktív volt, gyors ívet rajzolva vájta a földet, hogy a kastély falán átszántva felém közeledjen. Végül reagáltam, de már túl késő volt, és egy töredékmásodperccel a sugár eltűnése előtt Sorrento eltalálta a mechám alsó részét. Lenéztem, és láttam, hogy a robotom alsó fele egyszerűen megsemmisült. A pilótafülkém összes vészjelzője villogni kezdett, miközben a mechám két füstölgő, égő darabban zuhanni kezdett. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy felnyúljak, és megrántsam az ülésem feletti kioldókart. Felpattant a pilótafülke fedele, és fél másodperccel azelőtt, hogy a zuhanó mecha a kastély lépcsőjébe csapódott, és kilapított több tucat avatárt, kiugrottam az óriásrobotomból. Közvetlenül a földet érés előtt bekapcsoltam az avatárom rakétacsizmáját, majd gyorsan módosítottam az immerziós berendezésem beállításait, mert most már az avatáromat és nem egy óriásrobotot kellett mozgatnom. Sikerült talpon landolnom a

kastély bejárata előtt, Leopardon lángoló roncsai mellett. Egy másodperccel a földet érésem után hatalmas árnyék vetült rám, és amikor megfordultam, láttam, hogy Sorrento Mechagodzillája tornyosul előttem. Felemelte masszív bal lábát, hogy agyontaposson. Három futólépés után felszökkentem, és ugrás közben újra bekapcsoltam a rakétacsizmámat. Ettől akkora lendületet kaptam, hogy épp csak sikerült megúsznom a Mechagodzilla karmos lábát, ami jókora krátert hozott létre azon a ponton, ahol egy másodperccel korábban még én álltam. A fémszörnyeteg újabb fülsüketítő visítást hallatott, amit zengő hahotázás követett. Sorrento nevetése. Kikapcsoltam a rakétacsizmámat, és labdaformát vettem fel az avatárommal. Gurulva értem földet, bukfenceztem egyet, és felálltam. Felpillantottam a fémgyík fejére. A szeme most nem világított — még nem. Tudtam, hogy ha újra beizzítom a rakétacsizmámat, akkor még azelőtt beérhetek a kastélyba, hogy Sorrento újra lőni tudna. Aztán pedig csak akkor tud követni, ha kiszáll túlméretes mechájából. Hallottam, hogy Art3mis és H nekem kiabál a komlinken. Már a kapu túloldalán voltak, és rám vártak. Csak annyit kellett volna tennem, hogy beszállok, és csatlakozom hozzájuk. Aztán hárman kinyithatjuk a Harmadik Kaput, és beléphetünk, még mielőtt Sorrento utolérne minket. Teljesen biztos voltam ebben. Mégsem mozdultam. Ehelyett elővettem az apró Bétakapszulát, és az avatárom tenyerébe helyeztem. Sorrento egyszer már megpróbált megölni. Végzett a nagynénémmel és több szomszédommal, köztük a drága Mrs. Gilmore-ral, aki soha nem ártott senkinek. Daitót is megölette, és bár soha nem találkoztam vele személyesen, akkor is a barátomnak tartottam. Most pedig meggyilkolta Shoto avatárját, és ezzel megfosztotta a lehetőségtől, hogy belépjen a Harmadik Kapun. Sorrento nem volt jogosult arra a hatalmi pozícióra, amit birtokolt. Ebben a pillanatban megszületett bennem a döntés, hogy nyilvános megszégyenítést és vereséget érdemel. Vagyis azt, hogy az egész világ szeme láttára szétrúgjam a seggét. Magasan a fejem fölé tartottam a Bétakapszulát, és megnyomtam az aktiválógombját. Vakító fényvillanás következett, és az égbolt bíborvörös színű lett, miközben az avatárom hirtelen átváltozott: gigantikus méretű, vöröses-ezüstös bőrű humanoid idegenné alakult át, aminek ragyogó, tojásforma szempárja és furcsa, uszonnyal ellátott feje volt, a mellkasába épített fényforrás pedig csak úgy ragyogott. A következő három percre én voltam Ultraman. A Mechagodzilla azonnal abbahagyta a vonítást és a pusztítást. Még mindig lefelé nézett, oda, ahol egy másodperccel korábban álltam. Most lassan felemelte a fejét, felmérte új ellenfelét, míg fénylő szempárjaink végül találkoztak. Szemtől szemben álltam Sorrento mechájával, és szinte vele egyméretű voltam. Sorrento mechája tett néhány tétova lépést hátra. A szeme újra ragyogni kezdett. Finoman összehúztam magam, védekező testtartást vettem fel, és észrevettem, hogy egy időzítő jelent meg a kijelzőm sarkában, ami visszaszámolt három perctől. 2:59, 2:58, 2:57.

Az időzítő alatti menü listázta Ultraman különböző energiafegyvereit. Gyorsan kiválasztottam a Specium Sugarat, aztán feltartottam magam, elé mindkét kezemet: az egyiket függőlegesen, a másikat vízszintesen, hogy keresztet formázzak velük. Mindkét alkaromból lüktető fehér energiasugár lőtt ki, isii mellkason találta és hátralökte a Mechagodzillát. Sorrento hirtelen elvesztene az egyensúlyát, és elesett saját mamutlábában. A mechája hangos robajjal a földre érkezett: az oldalán landolt. A kaotikus csatamezőről figyelő avatárok ezrei ekkor éljenzésben törtek ki. Felugrottam, és úgy fél kilométert repültem fel felé. Ezután sarokkal a Mechagodzilla meggörbült gerincére érkeztem. Amikor eltaláltam, hallottam, hogy a súlyomnak köszönhetően valami elpattan a fém fenevadban. Ömleni kezdett a füst a szájából, és szempárjának kékes fénye egyszer csak kihunyt. Produkáltam egy hátraszaltót, és guggolva érkeztem a földre a kiterült mecha mellett. A még működő karja vadul csapkodott, miközben a farka és lábai csak ide-oda rángatóztak. Sorrento láthatóan az irányítópanellel kínlódott, hogy sikerüljön újra talpra állítania a fémszörnyetegét. A fegyvermenüből kiválasztottam a Yatsuaki Kohrint, vagyis az Ultrapengét. Kör alakú, kéken ragyogó energiapenge jelent meg a jobb kezemben, és megállíthatatlanul forgott. Úgy vágtam Sorrentóhoz, mintha egy frizbi lenne. Átszelte a levegőt, és gyomron találta a Mechagodzillát. Egy szempillantás alatt elmetszette a fenevad fémbőrét, mintha csak tofu lett volna, és ezzel kettévágta. Még mielőtt az egész gépezet felrobbant volna, a feje levált, és elrepült a nyakáról. Vagyis Sorrento katapultált. De mivel a mecha a földön feküdt, a feje a talajjal párhuzamosan szállt. Sorrento gyorsan alkalmazkodott a helyzethez, és a fejre szerelt rakéták bekapcsolásával felfelé repítette magát. Még mielőtt messzire juthatott volna, újra keresztbe fontam a karomat, elsütöttem még egy Specium Sugarat, és úgy eltaláltam a menekülő fejet, mintha agyaggalambra lőttem volna. Egy elmondhatatlanul kielégítő robbanással megsemmisült. A közönség megvadult. Ránéztem a Toplistára, és megerősítést nyertem: Sorrento neve és alkalmazotti száma eltűnt. Halott volt. Mégsem örülhettem túlságosan, mert tudtam jól, hogy valószínűleg pillanatokon belül kirugdossa valamelyik csicskáját a haptikus székéből, hogy elfoglalhassa a helyét, és átvehesse az avatárja irányítását. Az időzítőn még tizenöt másodperc volt hátra, amikor kikapcsoltam a Bétakapszulát. Az avatárom azon nyomban visszazsugorodott eredeti méretére, és a megjelenésem is újra a régi volt. Ezután megperdültem, megint aktiváltam a rakétacsizmámat, és berepültem a kastélyba. Amikor elértem a hatalmas előcsarnok túlsó végét, H-t és Art3mist a kristályajtó előtt találtam. Rám vártak. Körülöttük, a kőpadlón több mint egy tucat, frissen elhalálozott Hatos avatár vérző teste füstölgött. Ezek szerint lemaradtam egy gyors és problémamentes csetepatéról. — Ez nem fair — mondtam, kikapcsoltam a rakétacsizmámat, és H mellett a padlóra huppantam. — Legalább egyet hagyhattatok volna nekem. Art3mis nem reagált, csak bemutatott. — Gratula Sorrento kinyírásáért — mondta H, és lepacsiztunk. — Epikus alázás volt, az tuti. De ettől még hatalmas idióta vagy, azt ugye tudod?

— Aha — vontam vállat —, tudom. — Te önző seggfej! — kiáltott Art3mis. — Mi lett volna, ha magadat is megöleted? — De nem ez történt. Igaz? — Elléptem mellette, hogy szemügyre vehessem a kristályajtót — Úgyhogy nyugi. Inkább nyissuk ki a kaput. Megvizsgáltam a kulcslyukat, aztán az ajtó csiszolt felületébe, közvetlenül fölé vésett szavakat. Szeretet. Remény. Hit. Elővettem a saját Kristálykulcsomat, és feltartottam. H és Art3mis követte a példámat. Semmi sem történt. Aggodalmasan néztünk egymásra. Aztán támadt egy ötletem, és megköszörültem a torkom. — A három a mágikus szám — szólaltam meg, vagyis kimondtam a Schoolhouse Rock-dal első sorát. Amint elhangzottak a szavak, a kristályajtó világítani kezdett, és megjelent két újabb kulcslyuk a középen lévő bal és jobb oldalán. — Ez az! — kiáltotta H. — Berosálok. Tényleg eljutottunk ide. A Harmadik Kapu előtt állunk. Art3mis bólintott. — Végre. Bedugtam a kulcsomat a középső lyukba. H a bal oldalit, Art3mis a jobb oldalit választotta. — Az óramutató járása szerint? — kérdezte Art3mis. — Háromra? H és én bólintottunk. Art3mis elszámolt háromig, aztán egyszerre elfordítottuk a kulcsunkat. Kék fény villant, mire mindhármunk kulcsa és maga a kristályajtó is eltűnt. Ezután kitárult előttünk a Harmadik Kapu, a csillagörvénybe vezető kristályátjáró. — Hű — suttogta mellettem Art3mis. — Akkor kezdődik. Miközben mindhárman előrébb léptünk, hogy áthaladjunk a kapun, hirtelen fülrepesztő robbanást hallottunk. Mintha az egész univerzum félbehasadt volna. És ekkor mindannyian meghaltunk.

0036

Amikor az avatárunk meghal, a kijelző nem vált azonnal feketére. Ehelyett a nézőpontunk automatikusan belsőből külsőre vált, és a testünkön kívülről újranézhetjük az avatárunk halálának eseményét. Egy töredékmásodperccel azután, hogy meghallottuk a mennydörgő robajt, a nézőpontom hirtelen megváltozott, és azon kaptam magam, hogy a három avatárunkat nézem, amint lefagyva állnak a kapu előtt. Ezután retinaégető fény fehérítette ki a látómezőmet, amit fülgyilkos hanghatás kísért. Mindig is úgy képzeltem, hogy ilyen lehet elégni egy atomrobbanásban. Kevesebb, mint egy másodpercre megláttam az avatárjaink csontvázát, amit mozdulatlan testünk átlátszó kontúrja határolt. Ezután az avatárom pontszáma nullára zuhant. A robbanáshullám egy másodperccel később érkezett, és a nyomában minden szertefoszlott. Az avatárjaink, a padló, a falak, maga a kastély, és a körülötte összegyűlt, több ezer avatár. Egy pillanat alatt minden finom porrá változott, ami egy másodpercig még a levegőben maradt, hogy aztán lassan a földre hulljon. Az erő a bolygó teljes felszínén végigsöpört. Az Anorak Kastélya körülötti terület, amit egy másodperc törtrészével korábban még acsarkodó avatárok népesítettek be, most elnéptelenedett pusztaságnak tűnt. Mindenki és minden elpusztult. Csak a Harmadik Kapu maradt meg: egy kristályátjáró, ami a kastély korábbi helyszínén keletkezett kráter fölött lebegett. A kezdeti sokkélményem hamar rémületté változott, amikor megértettem, hogy mi történt. A Hatosok felrobbantották a Cataclystot. Más magyarázatot nem tudtam elképzelni. Csak ez a hihetetlenül erős tárgy tehette ezt. Nem csupán a szektorban lévő összes avatárral végzett, hanem megsemmisítette Anorak Kastélyát is, amit egészen idáig mindenki elpusztíthatatlannak hitt. A nyitott, lebegő kaput bámultam, és vártam a végső, elkerülhetetlen üzenet felbukkanását a kijelzőm közepén. Biztosra vettem, hogy a szektorban lévő avatárok most ezeket a szavakat látják: GAME OVER. De amikor végül szavak jelentek meg a képernyőmön, egy egészen más üzenetet láttam magam előtt: GRATULÁLOK! VAN EGY EXTRA ÉLETED! Ezután ámuldozva néztem, hogy az avatárom újra megjelenik azon a helyszínen, ahol pár másodperccel korábban életét vesztette. Újra a nyitott kapu előtt álltam. De a kapu most magasabban, több tucat méterrel a bolygó felszínétől, a kastély elpusztításával létrejött kráter felett lebegett. Amint az avatárom materializálódásának folyamata befejeződött, lenéztem, és láttam, hogy a korábban alattam lévő padló eltűnt. A rakétacsizmámmal és minden más tárgyammal együtt. Egy másodpercig mintha a levegőben rekedtem volna, akár a Prérifarkas a

Gyalogkakukk-rajzfilmben. Aztán a materializálódásnak vége lett, és elindultam egyenesen lefelé. Megpróbáltam elkapni az előttem lévő kaput, de hiába, mert túl messze volt tőlem. Kemény puffanással értem földet, és a becsapódástól elvesztettem életerőpontjaim harmadát. Aztán lassan talpra álltam, és körbenéztem. Egy hatalmas, kocka alakú kráterben találtam magam, ahol Anorak Kastélyának talapzata és alsó alagsori szintjei voltak. Teljesen kihalt volt és kísértetiesen csendes. Nyoma sem volt az elpusztított kastély romjainak vagy az égboltot másodperccel korábban ellepő, több ezer űrhajó törmelékeinek. Ami azt illeti, semmi sem utalt arra, hogy itt az imént még egy epikus háború zajlott. A Cataclyst mindent megsemmisített. Végignéztem az avatáromon, és láttam, hogy fehér trikó és kék farmer van rajtam, vagyis az alapöltözet, amit minden új avatár visel a létrejötte pillanatában. Ezután megnyitottam az adataimat és a hátizsákomat. Az avatárom tökéletes egészségnek örvendett, és ugyanazon a szinten volt, ugyanazokat a képességeket birtokolta, mint korábban. A hátizsákom azonban teljesen kiürült, egyetlen tárgyat leszámítva: a tökéletes Pac-Man-partimért kapott negyeddolláros még mindig megvolt. Azóta, hogy a hátizsákomba raktam, nem tudtam eltávolítani onnan, úgyhogy semmilyen jövendölés vagy beazonosító varázslat nem hatott rá. Vagyis nem bizonyosodhattam meg az érme valódi jelentőségéről vagy erejéről. Az elmúlt hónapok kaotikus eseményei alatt ki is ment a fejemből, hogy egyáltalán nálam van. De most leesett, hogy mi került hozzám: egy egyszer használatos tárgy, ami extra életet adott az avatáromnak. Korábban nem is tudtam róla, hogy az ilyesmi lehetséges. Az OASIS történetében nem volt róla feljegyzés, hogy egy avatár extra élethez jutott volna. Kijelöltem a negyeddollárost a hátizsákomban, és megpróbáltam kivenni. Ezúttal sikerrel jártam, és az érme megjelent az avatárom nyitott tenyerében. Most, hogy a tárgy egyetlen képességét felhasználtam, már semmiféle hatalommal nem bírt. Már nem volt több egy hétköznapi negyeddollárosnál. Felnéztem, egyenesen a húsz méterrel fölöttem lebegő kristálykapura. Még mindig tárva-nyitva állt, de arról fogalmam sem volt, hogyan juthatnék fel oda. Nem volt se rakétacsizmám, se hajóm, se mágikus tárgyam. Semmim, amivel repülhettem vagy lebeghettem volna. Egy árva létrát sem láttam a közelben. Tessék, egy kőhajításnyira álltam a Harmadik Kaputól, de nem értem el. — Hé, Z! — hallottam hirtelen. — Hallasz engem? H volt az, de már nem torzította a hangját úgy, hogy férfinak tűnjön. Olyan tisztán hallottam, mintha csak komlinken beszélt volna hozzám. De ez teljesen értelmetlennek tűnt, hiszen az avatáromnak már nem volt komlinkje. H avatárja pedig halott volt. — Hol vagy? — kérdeztem a levegőtől. — Halott vagyok, mint mindenki más — válaszolt H. — Mindenki, téged kivéve. — Akkor hogyan hallhatlak? — Og hozzáférhetővé tette számunkra a hang- és képcsatornádat - magyarázta H. — Vagyis ugyanazt látjuk és halljuk, amit te. — Ó. — Rendben van ez így, Parzival? — hallottam Og hangját. — Ha nem, szólj

nyugodtan. Pár pillanatig gondolkodtam a kérdésen. — Jó lesz így — mondtam aztán. — Shoto és Art3mis is hall minket? — Igen — jelezte Shoto. — Én itt vagyok. — Igen, mindannyian itt vagyunk — szólalt meg Art3mis is, és kihallottam a hangjából az alig leplezett dühöt. — Mindannyian kinyúltunk, ahogy kell. A kérdés csak az, Parzival, hogy te miért nem vagy halott? — Ja, Z — mondta H. — Ez tényleg nagyon érdekel minket. Mi történt? Elővettem a negyeddollárost, és feltartottam a szemem elé. — Ezt pár hónappal ezelőtt szereztem az Archaidén, amikor lejátszottam egy tökéletes Pac-Man-meccset. Tudtam, hogy speciális tárgy, de mostanáig nem volt világos a funkciója. Kiderült, hogy ad egy extra életet. Egy pillanatig csend volt, aztán hallottam H nevetését — Te mázlista rohadék! A hírcsatornák mind arról számolnak be, hogy a tízes szektor minden egyes avatárja halott. Az OASIS népességének több mint a fele. — A Cataclyst miatt? — kérdeztem. — Más nem történhetett — felelt Art3mis. — Amikor pár éve árverésre bocsátották, a Hatosok valószínűleg megvették. Mostanáig ültek rajta, várták a tökéletes pillanatot arra, hogy felhasználják. — De így a Hatosok a saját avatárjaikat is mind egy szálig kinyírták — mondta Shoto. — Miért tennének ilyet? — Szerintem a többségüknek már amúgy is befellegzett — vélte Art3mis. — A Hatosoknak nem volt választási lehetősége — mondtam. — Csak így állíthattak meg minket. Már kinyitottuk a Harmadik Kaput, és épp készültünk volna belépni, amikor robbantottak. — Egy pillanatra megálltam, mert eszembe jutott valami. — Honnan tudták, hogy kinyitottuk? Ezt csak úgy tudhatták, ha... — Ha figyeltek minket — fejezte be a mondatot H. — A Hatosok valószínűleg távirányítású megfigyelőkamerákat rejtettek a kapu köré. — Akkor látták, ahogy kinyitjuk — mondta Art3mis. — Vagyis most már ők is tudják, hogyan kell kinyitni. — Kit érdekel? — szólt közbe Shoto. — Sorrento avatárja halott. És az összes többi is. — Tévedsz — mondta Art3mis. — Nézz csak rá a Toplistára. Parzival alatt ott van még húsz Hatos avatár, és a pontjuk alapján mindegyiknek van Kristálykulcsa. — A francba! — kiáltotta egyszerre H és Shoto. — A Hatosok biztosan számoltak vele, hogy egy ponton talán fel kell robbantaniuk a Cataclystot — mondtam. — Vagyis feltehetően elég óvatosak voltak, és pár avatárt a zónán kívül tartottak. Valószínűleg a zóna határán kívül helyezték el őket egy űrhajón, ahol biztonságban vannak. — Igazad van — mondta H. — Ez viszont azt jelenti, hogy húsz Hatos avatár indult el feléd, Z. Úgyhogy baromira csipkedned kell magad, hogy bejuss a kapun. Valószínűleg nem lesz több lehetőséged. — Hallottam, amint leverten felsóhajt. — Nekünk már annyi. Úgyhogy mindannyian neked drukkolunk, amigo. Sok sikert! — Kösz, H. — Gokouun o inorimasu — mondta Shoto. — Adj bele mindent!

— Igyekszem — mondtam. Vártam, hogy Art3mis is megerősítse: szurkol nekem. — Sok szerencsét, Parzival — mondta hosszú szünet után. — H-nak igaza van. Soha nem kapsz több lehetőséget. Se te, se más nyest. — Elcsuklott a hangja, mintha könnyeket próbált volna visszatartani. Aztán vett egy nagy levegőt, és azt mondta: — Ne szúrd el. — Nem fogom — ígértem. — Még jó, hogy nincs rajtam nyomás, mi? Felnéztem a nyitott kapura, ami annyira messzire lebegett tőlem, majd leengedtem a tekintetem, és körbekémleltem a környéken. Elkeseredetten próbáltam kitalálni, hogyan fogok feljutni oda. Aztán valamin megakadt a szemem: pár villogó pixelen a messzeségben, a kráter túlsó végénél. Rohanni kezdtem feléjük. — Figyu, nem akarok az anyósülésről belepofázni — kezdte H —, de hová a fenébe mész? — Az avatárom összes tárgya megsemmisült a robbanásban — mondtam. — Nincs mivel felrepülnöm a kapuhoz, és a földről nem érem el. — Most szivatsz, ugye? — kérdezte H. — Öregem, szopóágra kerültél! Ahogy egyre közelebb kerültem a messzeségben lévő tárgyhoz, fokozatosan tisztult a kép. A Bétakapszula volt az, pár centiméterrel a föld fölött lebegett, és az óramutató járásával egy irányban pörgött. A Cataclyst elpusztított a zónában mindent, amit csak lehetett. Avatárokat, épületeket, űrhajókat, fegyvereket. Az avatároknál lévő speciális tárgyakat viszont nem tudta megsemmisíteni, mert azok, a kapuhoz hasonlóan, sérthetetlenek voltak. — A Bétakapszula! - kiáltott fel Shoto. — Biztosan a robbanás ereje sodorta oda. Ezzel Ultramanné alakulhatsz, és úgy eléred a kaput! Bólintottam, a fejem fölé emeltem a kapszulát, majd megnyomtam az oldalán lévő gombot, de semmi sem történt. — Basszus! — motyogtam, mert leesett, mi a baj. — Nem fog menni. Egy nap csak egyszer használható. — Elraktam a kapszulát, és folytattam a fürkészést. — Biztos elszóródott még pár tárgy — mondtam, és futni kezdtem a kastély talapzatának peremén, miközben a tekintetemet a földre szegeztem. — Nálatok volt valami? Amivel tudnék repülni, lebegni vagy teleportálni? — Nálam nem — felelt Shoto. — Ba’Heer kardja nálam volt — mondta H —, de az nem oldja meg a problémát. — A Converse-em viszont igen — szólalt meg Art3mis. — A Converse-ed? — kérdeztem vissza. — A cipőm. A fekete Chuck Taylor All-Star. Ez sebességgel és a repülés képességével ruházza fel a viselőjét. — Tökéletes! — kiáltottam. — Most már csak meg kell találnom. — Továbbszaladtam, és változatlanul a földet szkenneltem. Egy percen belül meglett H kardja, és el is raktam, de újabb öt percet vett igénybe, hogy megtaláljam Art3mis mágikus edzőcipőjét, ami a kráter déli oldalához közel hevert. Belebújtam. Tökéletesen illett az avatárom lábára. — Visszaadom majd, Arty — mondtam, miközben befűztem. — Becsszó. — Azt ajánlom is — jött a válasz. — Ez a kedvenc csukám. Tettem három futólépést, felugrottam, és már repültem is. A lendületemnek hála tettem egy kisebb kört, majd megcéloztam a kaput, és

száguldani kezdtem felé. Az utolsó pillanatban azonban jobbra rántottam magam, és tettem egy félkört, hogy újra a nyitott kapu elé kerüljek. A kristályátjáró közvetlenül előttem lebegett, alig pár méterre tőlem. Az eredeti Alkonyzóna-sorozat nyitóképének lebegő kapujára emlékeztetett. — Most mire vársz? — kiáltott H. — A Hatosok bármelyik pillanatban megjelenhetnek! — Tudom — mondtam. — De valamit el kell mondanom nektek, mielőtt bemegyek. — Mi az istent? — sürgetett Art3mis. — Bökd már ki! Ketyeg az óra, te szerencsétlen! — Oké, oké — mondtam. — Csak azt akartam mondani, hogy el tudom képzelni, hogyan érezhetitek most magatokat. Nem fair, hogy így alakult. Együtt kéne belépnünk a kapun. Úgyhogy mielőtt bemegyek, el akarok mondani valamit. Ha megtalálom a Tojást, egyenlő arányban osztom el négyünk között a nyereményt. Döbbent csend. — Halló — szólaltam meg pár másodperc után. — Hallottátok, amit mondtam? — Elment az eszed? — kérdezte H. — Miért tennél ilyet, Z? — Mert csak így tisztességes — válaszoltam. — Mert egyedül soha nem jutottam volna el idáig. Mert mind a négyen megérdemeljük, hogy lássuk, mi van a kapun belül, és megtudjuk, hogyan ér véget a játék. És végül azért, mert szükségem van a segítségetekre. — Ezt az utolsót megismételnéd? — kérte Art3mis. — Szükségem van a segítségetekre — mondtam. — Igazatok van. Csak egy lehetőségem van arra, hogy megcsináljam a Harmadik Kapu küldetését. Utánam senki sem próbálkozhat újra. A Hatosok hamarosan ideérnek, és egyből belépnek majd a kapun. Úgyhogy elsőre kell végignyomnom. Az esélyem pedig drasztikusan megnő, ha ti hárman támogattok... Szóval, mit gondoltok? — Rám számíthasz, Z — mondta H. — Amúgy is azt terveztem, hogy vigyázok a törékeny seggedre. — Én is benne vagyok — mondta Shoto. — Úgy sincs veszítenivalóm. — Nem tudom, jól értem-e — szólalt meg Art3mis. — Segítünk végrehajtani a feladatot, és cserébe hajlandó vagy osztozni velünk a nyereményen? — Nem. Ha nyerek, attól függetlenül osztozom veletek a nyereményen, hogy segítetek-e, vagy sem. Vagyis akkor jártok a legjobban, ha segítetek. — Gondolom, nincs most arra időnk, hogy ezt írásba foglaljuk, mi? — kérdezte Art3mis. Eltűnődtem egy pillanatra, majd megnyitottam az OASIS-os csatornám irányítás menüjét. Élő adást indítottam, vagyis mindenki, aki rákapcsolódott a csatornámra (a számlálóm szerint ebben a pillanatban több mint kétszázmillióan követték az adásomat), hallhatta, amit mondani készültem. — Üdvözlet mindenkinek — kezdtem. — Itt Wade Watts, alias Parzival beszél. Szeretnék tudatni valamit az egész világgal: itt és most megesküszöm, hogy ha megszerzem Halliday Húsvéti Tojását, akkor egyenlő arányban osztozom a nyereményen Art3misszel, H-val és Shotóval. Az életemre esküszöm. Nyestbecsszó. Így görbüljek meg. S a többi s a többi. Ha hazudok, akkor az életem hátralévő részében hívjatok csak gerinctelen,

Hatos-szopó rohadéknak. Amint befejeztem a felvételt, Art3mis megszólalt: — Haver, elmentek otthonról? Csak hülyültem! — Ja — mondtam. — Persze. Tudtam. Megropogtattam az ujjperceimet, berepültem a kapuba, és az avatáromat elnyelte a csillagörvény.

0037

Egy hatalmas, sötét és üres térben találtam magam. Falakat és mennyezetet nem láttam, padló viszont volt, legalábbis valamit éreztem a talpam alatt. Pár másodpercig nem tudtam, mitévő legyek, úgyhogy csak vártam. Aztán bömbölő elektronikus hang kezdett visszhangozni az ürességben. Olyan volt, mintha egy primitív beszédszintetizátor generálta volna, a Q-Berthez és a Gorfhoz hasonló játékokból. — Múld felül a legmagasabb pontszámot, vagy véged! — közölte a hang, majd hirtelen fénysugár jelent meg, ami valahonnan felülről érkezett. A hosszú fényoszlop tövében, vagyis közvetlenül előttem egy régi pénzbedobós játékgép állt. Egyből felismertem jellegzetes, szögletes alakját. A Tempest nevű 1980-as Atari-játék futott rajta. Becsuktam a szemem, és csüggedten lehajtottam a fejem. — Szívás — mormogtam. — Ez nem a kedvencem, srácok. — Ugyan már — suttogta Art3mis. — Tudnod kellett, hogy a Tempest valahogyan benne lesz majd a Harmadik Kapu küldetésében. Nyilvánvaló volt! — Na ne mondd. Miért? — Az Almanach utolsó oldalán lévő idézet miatt — válaszolt Art3mis. — „De meg kell a dolgot kissé nehezítenem, mert nem becses a könnyű foglalás.” — Az idézetet én is ismerem — mondtam ingerülten. — Tudom, hogy Shakespeare. De azt hittem, hogy Halliday ezzel csak annyit akar velünk közölni, hogy jó nehézre tervezte meg a Vadászatot. — Ez így is van — mondta Art3mis. — De az idézet utalás is akart lenni. Shakespeare utolsó darabjából, A viharból származik. Vagyis Tempest. — Basszus! — szisszentem fel. — Ezt hogy a francba nem vettem észre? — Ez az összefüggés nekem se volt meg — ismerte el H. — Szép találat, Art3mis. — A Tempest rövid időre megjelenik a Rush „Subdivisions” című számához készült klipben is — tette hozzá Art3mis. — Ez volt Halliday egyik kedvence. Könnyű volt összerakni a képet. — Hű — ámuldozott Shoto. — Art3mis tud. — Oké! — kiáltottam. — Tényleg tudnom kellett volna! — Akkor, ha jól értem, nincs túl nagy gyakorlatod a játékban, mi? — kérdezte H. — Egy kicsit foglalkoztam vele, de az is rég volt már — válaszoltam. — És ez messze nem volt elég. Nézd csak meg a Toplistát. — A legmagasabb pontszám 728 329 volt. Mellette a JDH monogram állt, ami természetesen James Donovan Hallidayhez tartozott. Ráadásul, ahogy attól tartottam, a képernyő alján lévő kreditszámláló előtt egy egyes szám állt — Ajaj — nyögte H. — Csak egy kredit. Mint a Black Tigernél. Eszembe jutott a most már értéktelen negyeddolláros, és kivettem a hátizsákomból. De miután bedobtam az érmenyílásba, rögtön a visszajárót gyűjtő tálcára hullott. Lenyúltam érte, és észrevettem egy matricát az érmeadagolón: CSAK

ZSETONOKKAL — Ennyit erről az ötletről — jegyeztem meg. — Nem látok errefelé zsetongépet. — Úgy tűnik, csak egyszer próbálkozhatsz — mondta H. — Mindent vagy semmit. — Srácok, évek óta nem játszottam a Tempesttel — mondtam — Nekem lőttek. Kizárt, hogy elsőre felülmúljam Hallidayt. — Nem is kell — mondta Art3mis. — Nézz csak rá az évszámára. A képernyő aljára pillantottam. ©MCMLXXX ATARI. — 1980? — kérdezte H. — És ez hogyan segít rajta? — Ja — mondtam —, ez engem is érdekelne. — Az évszám azt jelenti, hogy ez a játék legelső verziója — magyarázta Art3mis. — Az a változat, ahol a forráskódban még van egy hiba. Amikor a Tempest először bekerült a játéktermekbe, a kölykök egy idő után rájöttek, hogy ha adott pontszámmal halsz meg, a játék egy rakás kreditet ad neked grátisz. — Komolyan? — kérdeztem, és valamelyest elszégyelltem magam. — Ezt nem is tudtam. — Tudtad volna, ha te is annyira beleásod magad a játékba, mint én. — A rohadt életbe, csajszi — füttyentett H —, ez azért durva infó. — Kösz — mondta Art3mis. — Az kicsit segít, hogy egy kényszeres, megszállott kocka vagyok, akinek nincs élete. — Ezen rajtam kivéve mindenki nevetett. Én túl feszült voltam hozzá. — Okés, Arty — mondtam. — Mit kell tennem ahhoz, hogy hozzájussak azokhoz a grátisz meccsekhez? — Már nézem is a küldetésnaplómban — válaszolt Art3mis. Papírzörgést hallottam. Olyan volt, mintha tényleg egy könyvben lapozgatott volna. — Véletlenül pont van nálad egy nyomtatott példány a naplódból? — kérdeztem. — Mindig is kézzel írtam a naplómat, spirálfüzetekbe — felelt Art3mis. — Jól tettem, mert az imént az OASIS-fiókom és az egész tartalma törlődött. — Újabb lapozgatás. — Már meg is van. Először fel kell halmoznod legalább 180000 pontot. Amint ez megvan, úgy ügyeskedj, hogy amikor befejezed a játékot, 11 vagy 12 legyen a pontszámod utolsó két jegye. Ha ez sikerül, 40 kreditet kapsz. — Ebben teljesen biztos vagy? — Teljesen. — Oké — mondtam. — Akkor nyomassuk. Hozzákezdtem a játék előtti rituálémhoz. Nyújtóztam egyet, megropogtattam az ujjperceimet, balra és jobbra tekergettem a nyakamat. — Jézusom, még ma elkezded? — kérdezte H. — Megőrülök a feszültségtől! — Csendet! — kiáltott Shoto. — Hagyd egy kicsit élni, jó? Mindenki csendben maradt, míg kellően felspannoltam magam. Amikor úgy éreztem, hogy fejben felkészültem, újra megszólaltam: — Jöjjön, aminek jönnie kell. — Aztán megnyomtam a világító PLAYER ONE gombot. A Tempest régimódi vektorgrafikát használ, vagyis a játék kinézetét a koromfekete képernyőre rajzolt, világító neonvonalak biztosítják. A játékos egy háromdimenziós alagútról kap felső nézeti képet, és egy forgó tárcsával irányítja a „lövöldöző figurát”, aki a járat pereme körül halad. A játék célja az, hogy levadásszuk az

alagútból kifelé, azaz felénk mászó ellenségeket, miközben el kell kerülni az ő lövéseiket és más akadályokat. Ahogy egyre magasabb szintekre lépünk, komplexebb geometriájú alagutakat kapunk, az ellenségek és akadályok száma pedig rohamosan nő. Halliday bajnokság-üzemmódba állította be a Tempest-gépet, ami azt jelentette, hogy nem kezdhettem el a játékot a kilences szintnél magasabbról. Körülbelül tizenöt percbe tellett feltornásznom a pontszámomat 180 000 fölé, és ezalatt két életet vesztettem. Még annál is jobban berozsdásodtam, mint amire számítottam. Amikor elértem a 189412-es pontszámot, szándékosan belevezettem a figurámat egy tüskébe, és ezzel felhasználtam az utolsó megmaradt életemet. A játék ekkor arra kért, hogy gépeljem be a monogramomat, és zaklatottan engedelmeskedtem: beírtam, hogy W-O-W. A játék kreditszámlálója nulláról hirtelen negyvenre ugrott. A vadul éljenző barátaim hangja egyből átjárta a hallójárataimat, mire kis híján szívrohamot kaptam. — Art3mis, zseni vagy — mondtam, miután elcsendesedtek. — Tudom. Megnyomtam még egyszer a PLAYER ONE gombot, és új játékot kezdtem. Most már arra koncentráltam, hogy felülmúljam Hallidayt. Még mindig ideges voltam, de már határozottan kevésbé. Tudtam, hogy ha most nem is sikerül felülmúlnom a pontszámát, még 39-szer próbálkozhatom. A támadáshullámok közötti szünetek egyikében Art3mis megszólalt: — Tehát WOW a monogramod? Ebből mi az „O”? — Okostojás. Art3mis felnevetett. — Ne, komolyan. — Owen. — Owen — ismételte meg. — Wade Owen Watts. Szép név. — Ezután elcsendesedett, mert indult az újabb hullám. A második kört pár perccel később, 219 584 ponttal fejeztem be. Nem volt borzasztó eredmény, de még mindig messze jártam a célomtól. — Nem rossz — értékelt H. — Ja, de annyira jó se — vélte Shoto. Ezután mintha eszébe jutott volna, hogy én is hallom. — Mármint... ez sokkal jobb volt, Parzival. Alakul a dolog. — Kösz a bizalmat, Shoto. — Hé, ezt hallgassátok — szólalt meg Art3mis, és idézni kezdett a naplójából. — A Tempest alkotója, Dave Theurer, eredetileg egy rémálomból szedte a játék ötletét, amiben szörnyek másztak elő egy lyukból, és üldözni kezdték. — Art3mis ekkor azt a nevetését hallatta, amihez már olyan rég nem volt szerencsém. — Hát nem király, Z? — kérdezte. — De — válaszoltam. Valahogy már attól nyugodtabb lettem, hogy hallottam a hangját. Szerintem ezt ő is tudta, ezért beszélt hozzám. Hirtelen úgy éreztem, újra feltöltődtem energiával. Megnyomtam a PLAYER ONE gombot, és harmadszorra is belevágtam. Mindannyian némán nézték, ahogy játszom. Majdnem egy órával később elvesztettem az utolsó emberemet, vagyis a következő volt a záró kör. 437977 pontnál tartottam.

Amint a játék véget ért, H megszólalt. — Rossz hírem van, amigo. — Micsoda? — Igazad volt. Amikor a Cataclyst felrobbant, a Hatosok tényleg a szektoron kívül tartalékoltak pár avatárt. Rögtön a detonáció után újra átlépték a határt, és elindultak a Chthonia felé. És... — Itt elhalt a hangja. — Igen? — Körülbelül öt perccel ezelőtt beléptek a kapun — válaszolt Art3mis. — A kapu bezárult utánad, de amikor a Hatosok megérkeztek, a három kulcsukkal újra kinyitották. — Vagyis már a Hatosok is bejutottak? Itt vannak? — Tizennyolcan jöttek — mondta H. — Amikor átléptek a kapun, mindannyian egy-egy önálló szimulációba kerültek. Egymással párhuzamosan létező terekbe. Mind a tizennyolcan a Tempesttel játszanak, akárcsak te. Azon vannak, hogy felülmúlják Hallidayt, és mindegyikük kihasználta a játékban lévő hibát, hogy megkapja a negyven ingyen életet. A legtöbben nem valami jók, de az egyik elég keményen nyomja. Szerintünk valószínűleg Sorrento irányítja azt az avatárt. Épp most kezdte meg a második játékát... — Várj egy percet! — szóltam közbe. — Ezt honnan tudjátok? — Mert látjuk őket — mondta Shoto. — Mindenki, aki bejelentkezett az OASISba, láthatja őket. Ahogy téged is. — Mi a fenéről beszélsz? — Amint valaki átlép a Harmadik Kapun, az avatárjáról élő adás kezdődik egy ablakban a Toplista tetején — mondta Art3mis. — Ezek szerint Halliday azt akarta, hogy a Harmadik Kapun belüli küldetés végigjátszása sportesemény legyen, amit az emberek követhetnek. — Egy pillanat — mondtam. — Azt akarod mondani, hogy az elmúlt egy órában az egész világ nézte, ahogy a Tempesttel játszom? — Stimm — felelt Art3mis. — És azt is látják, ahogy most ott állsz, és velünk csevegsz. Úgyhogy figyelj oda arra, amit mondasz. — És ezt eddig miért nem mondtátok? — Nem akartunk felidegesíteni — mondta H. — Vagy elterelni a figyelmed. — Remek! Tökéletes! Kösz szépen! — üvöltöttem meglehetősen hisztérikusan. — Higgadj le, Parzival — mondta Art3mis. — Koncentrálj inkább a játékra. Ez most már versenyhelyzet. Tizennyolc Hatos avatár van mögötted. Úgyhogy a következő körnél oda kell tenned magad. Világos? — Aha — mondtam, és lassan kifújtam a levegőt. — Világos. — Újra belélegeztem, és még egyszer megnyomtam a PLAYER ONE gombot. Ahogy az lenni szokott, a versenyszituáció a legjobbat hozta ki belőlem. Ezúttal sikerült becsúsznom a zónába. Forogtam, irtottam, tüskéket kerültem, szintet léptem. Egy idő után úgy irányítottam a figurámat, hogy gondolkodnom sem kellett. Elfelejtettem, hogy mi a tét, és azt is, hogy éppen milliók figyelik minden egyes mozdulatomat. Teljesen elvesztem a játékban. Több mint egy órája játszottam, és épp csak túljutottam a 81. szinten, amikor hirtelen újabb üdvrivalgás harsant fel a fülemben. — Megcsináltad, ember! — hallottam Shoto üvöltését.

A tekintetem felugrott a képernyő tetejére. A pontszámom 802 488 volt. Folytattam a játékot: ösztönösen meg akartam szerezni a lehető legmagasabb pontszámot. De aztán meghallottam, hogy Art3mis a torkát köszörüli, és megértettem, hogy felesleges tovább gyűrni. Sőt igazából értékes másodperceket vesztegettem, mivel a Hatosokkal szembeni előnyömet kurtítottam. Gyorsan felhasználtam a maradék két életemet, és megjelent a képernyőn a GAME OVER felirat. Újra bepötyögtem a monogramomat, ami ezúttal a lista élére került, a JDH fölé. A képernyő ezután elsötétült, és egy üzenet jelent meg a közepén: SZÉP MUNKA, PARZIVAL! KÉSZÜLJ FEL A MÁSODIK SZINTRE! A játékgép ezután eltűnt, és vele együtt az avatárom is. *** Köddel borított hegyoldalon galoppoztam. Feltételeztem, hogy lovon ülök, mert fel-le mozogtam, és paták hangját hallottam. Egyenesen előttem ismerősnek tűnő kastély rajzolódott ki a ködben. Lenéztem az avatárom testére, és ekkor értettem meg, hogy nem is lovon ülök. A földön álltam. Az avatárom most láncinges páncélt viselt, a kezemet pedig magam előtt tartottam, mintha kantárt fognék. Holott nem is volt ott kantár. Semmit sem fogtam. Teljesen üres volt a kezem. Megálltam, és a patadobogás hangja megszűnt, de csak pár másodperccel később. Megfordultam, és szembesültem a hangforrással. Nem ló volt az, hanem egy ember, aki két fél tököt ütögetett össze. Ekkor értettem meg, hogy hol vagyok. A Gyalog galopp első jelenetében. Ez volt Halliday másik kedvence, és valószínűleg minden idők legjobban körülrajongott kockamozija. Egy újabb filmszimben voltam, mint a Háborús játékoknál. Leesett, hogy én játszom Artúr királyt. Ugyanaz volt rajtam, amit Graham Chapman hordott a filmben. És a tökfeleket ütögető férfi hűséges szolgám, Balfi volt, akit Terry Gilliam alakított. Patsy meghajolt, és kicsit le is borult, amikor felé fordultam, de egy szót sem szólt. — Ez a Gyalog galopp! — hallottam Shoto izgatott suttogását. — Bah — mondtam, és egy pillanatra elfeledkeztem magamról. — Ezt én is tudom, Shoto. Figyelmeztető üzenet villant a kijelzőmön: HELYTELEN DIALÓG! A kijelzőm sarkában megjelent a -100 pont felirat. — Lazán nyomod, nagymenő — mondta Art3mis. — Csak szólj, ha segítség kell, Z — mondta H. — Integess vagy valami, és már mondjuk is a következő sort. Bólintottam, és feltartottam mindkét hüvelykujjam. De úgy gondoltam, nem igazán lesz szükségem segítségre. Az elmúlt hat év során egész pontosan 157-szer néztem meg a Gyalog galoppot. Minden szavát kívülről tudtam.

Újra felpillantottam az előttem lévő kastélyra, és már tudtam, mi vár rám odabenn. Újra „galoppozni” kezdtem: láthatatlan kantáromat fogva úgy tettem, mintha előrehaladnék. Patsy újra elkezdte egymáshoz csapkodni a tökfeleket, és mellettem galoppozott. Amikor elértük a kastély bejáratát, meghúztam a „kantáromat”, és leállítottam a „paripámat”. — Hóóó!6 — kiáltottam. A pontszámom 100-zal nőtt, vagyis ismét 0 lett. Ebben a pillanatban egy katona jelent meg a kastély falán. — Állj! Ki megyen ott? — kiáltott felénk. — Én, Artúr vagyok, Uther Pendragon fia, Camelot várából — mondtam fejből. — A britek királya, a szászok legyőzője. Anglia ura! A pontszámom újabb 500-zal megugrott, és egy üzenet tájékoztatott róla, hogy bónuszt kaptam a ragozásomért és az akcentusomért. Éreztem, hogy egyre jobban megnyugszom, és elkezdem élvezni a játékot. — Na ne! — kiáltott az egyik katona. — De bizony — folytattam. — És ím, a szolgám, Patsy. Hosszasan lovagoltunk, hogy lovagokat keressünk, akik majd csatlakoznak cameloti udvaromhoz. Uraddal kell beszélnem. Újabb 500 pont. Hallottam, ahogy a barátaim nevetgélnek és tapsolnak. — Mi? Hogy lovagoltatok? — kérdezett vissza a katona. — Úgy ám — mondtam. 100 pont. — Tököket használsz! — Tessék? — 100 pont. — A szolgád két fél tököt ütöget össze, az adja a hangot. — Na és? Azóta lovagolunk, hogy a hó beborította eme vidéket. Mercia királyságán át... — 500 pont. — Honnan vettétek a tököt? És ez így ment tovább. Jelenetről jelenetre változott, hogy kit játszottam: mindig azt, akinek a legtöbb szövege volt. Elképesztő módon csak öt vagy hat sornál kerültem bajba, és amikor csak elakadtam, elég volt vállat vonnom, és tenyérrel felfelé kinyújtanom a kezemet, hogy jelezzem, segítségre van szükségem. H, Art3mis és Shoto ilyenkor örömmel mondták is a következő sort. A játékidő maradék részében csendben voltak, leszámítva azokat a pillanatokat, amikor kuncogtak vagy hahotáztak. Az egyetlen igazi kihívást az jelentette, hogy megálljam a nevetést, különösen amikor Art3mis mindem ízében tökéletesen reprodukálta Carol Cleveland sorait a Lépfene várbeli jelenetből. Párszor nem tudtam türtőztetni magam, és ilyenkor meg is kaptam a pontlevonást. Ezt leszámítva sima ügy volt az egész. Eljátszani a film szerepeit nem egyszerűen könnyű volt, hanem rohadt jó móka is. Körülbelül a film felénél, a Ni lovagjaival való konfrontációt követően megnyitottam egy szöveges ablakot a kijelzőmön, és begépeltem egy kérdést: MI A HELYZET A HATOSOKKAL? — Tizenöten még mindig a Tempesttel játszanak — válaszolt H. — De hárman 6 A filmből származó párbeszédek Galla Miklós fordításából származnak. (A ford.)

Halliday fölé kerültek, és már a Python-szimulációban vannak. — Rövid szünet. — A vezérük — szerintünk Sorrento — alig kilenc perccel jár mögötted. — És eddig egyetlen sort sem tévesztett el — tette hozzá Shoto. Kis híján hangosan káromkodtam egyet, de időben eszméltem, és inkább csak begépeltem, hogy: BASSZUS. — Pontosan — értett egyet Art3mis. Vettem egy nagy levegőt, és a következő jelenetre összpontosítottam a figyelmem (Sir Lancelot története). A továbbiakban pedig, amikor csak kértem, H mindig informált a Hatosok aktuális állásával kapcsolatban. Amikor elérkeztem a film fináléjához (a franciák kastélyának megtámadásához), hirtelen megint feszült lettem, mert nem tudtam, mire számítsak ezután. Az Első Kapunál egy filmet kellett végigjátszanom (Háborús játékok), a Második Kapu mögött egy számítógépes játék várt (Black Tiger). A Harmadik Kapunál eddig mindkettőn átestem. Tudtam, hogy kell lennie harmadik szintnek is, de fogalmam sem volt arról, hogy mi lehet az. Pár perccel később választ kaptam a kérdésemre. Amint végeztem a Gyalog galopp zárójelenetével, a kijelzőm elsötétült, miközben pár percig tovább hallgathattam az idétlen orgonazenét, ami a filmet zárja. Miután a zene is véget ért, a következő üzenet jelent meg a kijelzőmön: GRATULÁLOK! ELÉRKEZTÉL A VÉGÉHEZ! EGYES JÁTÉKOS, KÉSZÜLJ! Ezután, miközben a szöveg eltűnt, egy hatalmas, tölgyfa burkolatú, magas boltíves mennyezettel és csiszolt keményfa padlóval ellátott szobában találtam magam, ami akkora volt, mint egy raktár. Ablakai nem voltak, és csak egy kijáratot láttam: a négy csupasz fal egyikébe épített, méretes dupla ajtót. A tágas helyiség mértani közepén egy régebbi, de csúcsminőségű OASIS immerziós berendezés állt. Ezt több mint száz üvegasztal vette körül, amiket ovális alakba rendeztek. Mindegyiken másfajta klasszikus személyi számítógép vagy számítógépes játékrendszer állt, amikhez sokszintes halmok tartoztak: ezek kiegészítők, irányítók, szoftverek és játékok teljes gyűjteményéből álltak. Az elrendezés minden asztalnál tökéletes volt, mintha egy múzeumi kiállításon jártam volna. Amikor körbenéztem, egyik rendszerről a másikra, megértettem, hogy látszólag durván a gyártási év szerint rendezték el őket. Egy PDP-1-es. Egy Altair 8800-as. Egy IMSAI 8080-as. Egy Apple I-es, közvetlenül egy Apple II-es mellett. Egy Atari 2600-as. Egy Commodore PET. Egy Intellivison. Több különböző TRS-80-as modell. Egy Atari 400-as és 800-as. Egy ColecoVision. Egy TI 99/4-es. Egy Sinclair ZX80-as. Egy Commodore 64-es. Több Nintendo- és Sega-konzol. Macek és PC-k, Playstationök és Xboxok teljes családfája. A kört egy OASIS-konzol tette teljessé — ezt csatlakoztatták a helyiség közepén lévő immerziós berendezéshez. Leesett, hogy James Halliday irodájának reprodukciójában állok. Magányos kúriája azon helyiségében, ahol élete utolsó tizenöt évének nagy részét töltötte. Ahol elkészítette legutolsó és legnagyobb játékát. Amivel éppen játszottam.

Soha nem láttam képeket erről a helyiségről, de a kinézetéről és tartalmáról elég részletesen beszámoltak azok a költöztetők, akiket Halliday halála után béreltek fel a hely kiürítésére. Lenéztem az avatáromra, és láttam, hogy már nem egy Monty Python-lovag vagyok. Megint Parzivalként jelentem meg. Először a nyilvánvalóval próbálkoztam: a kijárathoz siettem. Az ajtók meg sem mozdultak. Megfordultam, és még egyszer, hosszasan körbenéztem. Újra szemrevételeztem a számítógépes és konzoljátékok történelmének műemlékeit. Ekkor értettem meg, hogy az ovális alak, amelyben elrendezték az asztalokat, valójában egy tojás körvonalát adta ki. Magamban elszavaltam Halliday első mondókáját, amely az Anorak felhívásában szerepelt: Három elrejtett kulcs három titkos kaput nyit Amik felfedik a kalandorok érdemes vonásait Akiket nem ejtenek ki a küldetés próbái Azok markát a Végén busás jutalom ütheti Elértem a Végét. Tudtam, hogy Halliday Húsvéti Tojása ebben a helyiségben van elrejtve.

0038

— Látjátok ezt? — suttogtam. Nem érkezett válasz. — Hahó! H? Art3mis? Shoto? Ott vagytok még? Még mindig semmi. Vagy Og zárta el a kommunikációs csatornát, vagy Halliday tervezte meg úgy a játék utolsó szakaszát, hogy ne legyen lehetőség kimenő kommunikációra. Eléggé biztos voltam benne, hogy ez utóbbi a megoldás. Egy percig némán álltam, és nem tudtam, hogyan tovább. Aztán hallgattam az ösztönömre, és odasétáltam az Atari 2600-ashoz. Egy 1977-es Zenith színes tévéhez csatlakoztatták. Bekapcsoltam a készüléket, de semmi sem történt. Ezután beindítottam az Atarit. Még mindig semmi. Mintha nem lett volna áram. Pedig az Atari és a Zenith is be volt dugva a padlón lévő hosszabbítóba. Tettem egy próbát a szomszédos asztalon lévő Apple II-essel. Az sem reagált. Pár percnyi kísérletezgetés után rájöttem, hogy csak az IMSAI 8080-as, a helyiség legöregebb számítógépe kapcsolt be. Matthew Brodericknek is pont ugyanilyen modellje volt a Háborús játékokban. Amikor bootoltam, a képernyő teljesen üres volt, egyetlen szót leszámítva: BEJELENTKEZÉS: Begépeltem, hogy ANORAK, és lenyomtam az Entert. AZONOSÍTÁS NEM TÖRTÉNT MEG — KAPCSOLAT MEGSZAKADT A számítógép kikapcsolt, és újra kellett indítanom, hogy ismét eljussak a bejelentkezéshez. Megpróbálkoztam azzal, hogy HALLIDAY. Megint szopó. A Háborús játékokban a WOPR szuperszámítógéphez a JOSHUA jelszóval lehetett hozzáférni. Falken professzor, a WOPR teremtője, a fia nevét használta jelszónak. Őt szerette a világon a legjobban. Beírtam, hogy OG. Nem nyert. Az OGDEN sem. Bepötyögtem, hogy KIRA, és lenyomtam az Entert. AZONOSÍTÁS NEM TÖRTÉNT MEG — KAPCSOLAT MEGSZAKADT Próbálkoztam Halliday mindkét szülőjének keresztnevével. Aztán a ZAPHODdal, kedvenc halának nevével. Aztán a TIBERIUS-szal. Volt valamikor egy vadászgörénye, amit így hívott. Egyik névvel sem jutottam tovább. Ránéztem az órára. Már több mint tíz perce tartózkodtam a szobában, ami azt

jelentette, hogy Sorrento valószínűleg utolért. Tehát ő is ugyanebben a helyiségben van, csak egy másik szimulációban. A fülébe nyilván Halliday-kutatók egész csapata suttogja az újabb és újabb ötleteket. Feltehetően fontossági sorrendbe állított lehetőségekből dolgoznak, és olyan gyorsan diktálják a neveket, hogy Sorrento folyamatosan gépelhet. Éreztem, hogy kifutok az időből. Ingerültségemben Összeszorítottam a fogamat. Fogalmam sem volt, mitévő legyek Ekkor hirtelen eszembe jutott pár sor Ogden Morrow életrajzából, ami Halliday és Kira kapcsolatára vonatkozott: A másik nem mindig is hihetetlenül idegessé tette őt, és tudtommal Kira volt az egyetlen nő, akivel nyugodtan tudott beszélgetni. Persze erre is csak a játékban került sor, amikor Jim mint Anorak társalgott vele, és folyton Leucosiaként, a D&Dkarakterének nevén szólította. Újra bootoltam. Amikor ismét megjelent a LOGIN felirat, bepötyögtem a LEUCOSIA szót, és nyomtam egy Entert. Ekkor a helyiségben lévő összes gép beindította magát. A kerregő merevlemezek, a sípoló tesztek és más bootolást jelző hangok visszaverődtek a boltíves mennyezetről. Visszarohantam az Atari 2600-ashoz, és addig keresgéltem a mellette lévő, ábécésorrendbe rakott játékkazetták között, míg meg nem találtam az Adventure-t. Gyorsan benyomtam az Atariba, bekapcsoltam a gépet, és újraindítottam, hogy elinduljon a játék. Csak pár percbe tellett elérnem a Titkos Szobát. Megragadtam a kardot, és lekaszaboltam mindhárom sárkányt. Ezután megkerestem a fekete kulcsot, kinyitottam vele a Fekete Kastély kapuját, és belevetettem magam az épület útvesztőjébe. A Szürke Pont ott volt elrejtve, ahol lennie kellett. Felvettem, és visszafelé is átkeltem az apró, 8 bites királyságon, majd a segítségével átjutottam a mágikus akadályon, és beléptem a Titkos Szobába. A Titkos Szoba azonban megváltozott. Már nem Warren Robinett, az Adventure programozójának nevét őrizte. Helyette, pontosan a képernyő közepén, egy nagy fehér ovális valami volt, pixeles élekkel. Egy tojás. A Tojás. Egy pillanatig döbbent csendben bámultam a tévét. Aztán jobbra rántottam az Atari joystickját, hogy négyzet alakú avatárommal átkeljek a villódzó képernyőn. Amint elejtettem a Szürke Pontot, és felvettem a Tojást, a tévé mono hangszórója rövid elektronikus pittyegést adott ki. Ezután vakító fénysugár következett, majd láttam, hogy az avatárom már nem egy joystickot szorongat. Két kezemben most már egy nagy ezüsttojást tartottam. Domború felületén láttam az avatárom elgörbült tükörképét. Amikor végre sikerült levennem róla a tekintetemet, felnéztem, és észrevettem, hogy a helyiség túlsó végén lévő dupla ajtó helyére egy kijárat került: egy kristály peremű portál, ami Anorak Kastélyának előcsarnokába vezetett vissza. Amennyire láttam, az épület visszanyerte eredeti állapotát, bár az OASIS-szerver újraindulásáig még több óra volt hátra. Még egyszer, utoljára körbenéztem Halliday irodájában, aztán, továbbra is a

Tojást szorongatva, átsétáltam a szobán, és beléptem az átjáróba. Amint kiléptem belőle, egyből megfordultam, és még épp elkaptam a pillanatot, amikor a Kristálykapu méretes faajtóvá alakult, ami pontosan ugyanazt a helyet foglalta el a kastély falában. Kinyitottam. Mögötte csigalépcső kezdődött, ami felvezetett a kastély legmagasabb tornyának tetejére. Ott találtam Anorak dolgozószobáját. A helyiséget ősi tekercsekkel és poros varázsigés kötetekkel rogyásig rakott, mennyezetig érő polcok szegélyezték. Az ablakhoz sétáltam, és megcsodáltam a lélegzetelállító kilátást. A környező táj már nem volt elhagyatott. Mintha a Cataclyst nem is lépett volna működésbe: a kastéllyal együtt láthatóan egész Chthonia visszaállt az eredeti állapotába. Körbenéztem a szobában. Közvetlenül a Fekete Sárkány-festmény alatt míves kristálypiedesztált láttam, amin egy apró drágakövekkel díszített aranykehely pihent. Az átmérője pontosan akkora volt, mint a kezemben tartott ezüsttojásé. A kehelybe tettem a Tojást, ami tökéletes otthonra talált benne. A messzeségből trombiták fanfárját hallottam, és a Tojás ragyogni kezdett. — Nyertél — szólalt meg egy hang. Megfordultam, és láttam, hogy közvetlenül mögöttem ott áll Anorak. Obszidiánfekete köpenye mintha magába szívta volna a helyiséget érő napfény nagy részét. — Gratulálok — mondta, és felém nyújtotta hosszú ujjú kezét. Egy pillanatig haboztam, mert felmerült bennem, hogy talán csak egy újabb trükkel kerültem szembe. Vagy talán egy utolsó próbatétellel. — A játéknak vége — mondta Anorak, mintha olvasott volna a gondolataimban. — Ideje átvenned a nyereményed. Lenéztem kinyújtott kezére. Aztán, még egy pillanatnyi tétovázás után, elfogadtam. Kék villámok kezdtek cikázni közöttünk, és az általuk alkotott pókháló mindkettőnket betakart, mintha óriási erőlöket érkezne Anorak avatárjából az enyémbe. Amikor a jelenség véget ért, megláttam, hogy Anorak már nem fekete varázslóköpenyét viseli. Igazság szerint nem is úgy nézett ki, mint Anorak. Alacsonyabb volt, vékonyabb, és valamelyest kevésbé jóképű. Most James Hallidayt láttam magam előtt. A sápadt, sovány, középkorú férfit. Kopott farmer és egy kifakult Space Invaders-trikó volt rajta. Lenéztem az avatáromra, és láttam, hogy most én viselem Anorak köpenyét. Ekkor vettem észre, hogy a kijelzőm szélén lévő ikonok és adatok is megváltoztak. Mindenem kimaxolódott, és a képességeim, különleges erőim és mágikus tárgyaim listája mintha soha nem ért volna véget. Az avatárom szintje és életereje előtt a végtelen szimbóluma világított. A kreditszámlálóm pedig egy tizenkét jegyű számot írt ki. Eszerint multimilliárdos voltam. — Ezennel a te kezedbe adom az OASIS-t, Parzival — szólított meg Halliday. — Az avatárod halhatatlan, és mindenre képes. Bármit is akarsz, csak kívánnod kell. Elég vagány, mi? — Közelebb hajolt hozzám, és lejjebb vette a hangját. — Tégy meg nekem egy szívességet Csak jóra használd az erődet, oké? — Oké — mondtam, még a suttogásnál is halkabban.

Halliday körbeintett. — Ez most már a te kastélyod. Úgy kódoltam, hogy csak a te avatárod tudjon belépni. Azért így csináltam, hogy gondoskodjak róla, csak te férhess hozzá ehhez... — Odasétált az egyik fal melletti könyvespolchoz, és a gerincénél fogva kihúzta az egyik rajta lévő kötetet. Egy kattanást követően a könyvespolc félrecsúszott, és felfedte a falba épített, négyzet alakú fémlemezt. A lemez közepén egy otromba piros gomb virított, rajta egyetlen szóval: KIKAPCSOLÁS. — Ezt a Nagy Piros Gombnak hívom — mondta Halliday. — Ha megnyomod, azzal kikapcsolod az egész OASIS-t, és aktiválsz egy férget, ami letörli a GSS összes szerverét, az OASIS forráskódjával egyetemben. Vagyis örökre kikapcsolod az OASIS-t. — Halliday elvigyorodott. — Úgyhogy csak akkor nyomd meg, ha teljesen biztos vagy benne, hogy ez a helyes lépés. Oké? — Vigyora furcsa mosollyá alakult át. — Megbízom az ítéletedben. Halliday visszacsúsztatta a könyvespolcot a helyére, és ezzel újra elrejtette a gombot Ezután meglepő gesztussal a vállamra tette a kezét. — Figyelj — mondta bizalmas hangon. — El kell mondanom még valamit, mielőtt elmegyek. Valamit, amit csak akkor értettem meg, amikor már túl késő volt — Az ablakhoz vezetett, és az odakinn elnyúló tájra mutatott. — Azért hoztam létre az OASIS-t, mert soha nem találtam a helyem a valóságban. Nem tudtam, hogyan teremtsek kapcsolatot az emberekkel. Egész életemben féltem. Egészen addig, amíg fel nem fogtam, hogy hamarosan vége. Akkor értettem meg, hogy néha, bármennyire is rémisztő és fájdalmas, a valóság az egyetlen hely, ahol igazi boldogságra találhatunk. És a valóság valós. Érted, amit mondok? — Igen — feleltem. — Azt hiszem, értem. — Helyes — mondta, és rám kacsintott. — Ne kövesd el ugyanazt a hibát, mint én. Ha lehetőséged van a boldogságra a valóságban, akkor élj vele. Ne bujkálj itt örökké. Elmosolyodott, és pár lépéssel távolabb ment tőlem. — Rendben. Azt hiszem, akkor meg is volnánk. Itt az ideje, hogy leléceljek erről az unalmas helyről. Ekkor Halliday a szemem láttára fokozatosan halványulni kezdett. Miközben az avatárja lassacskán eltünedezett, mosolygott és integetett. — Sok szerencsét, Parzival — búcsúzott. — És köszönöm. Köszönöm, hogy játszottál a játékommal. Aztán teljesen eltűnt. *** — Itt vagytok, srácok? — kérdeztem a levegőtől pár perc múlva. — Igen! — kiáltott H izgatottan. — Hallasz minket? — Igen, most már igen. Mi történt? — A rendszer elvágta a kommunikációt, amikor beléptél Halliday irodájába. Ott azért nem tudtunk beszélni. — Szerencsére amúgy sem volt szükséged a segítségünkre — mondta Shoto. — Szép munka, öreg. — Gratulálok, Wade — mondta Art3mis. Éreztem a hangjából, hogy komolyan

gondolja. — Kösz — mondtam. — De nélkületek nem sikerült volna. — Ez igaz — erősítette meg Art3mis. — Ezt majd akkor is említsd meg, amikor a médiának nyilatkozol. Og szerint pár száz riporter már úton van feléd. Visszanéztem a Nagy Piros Gombot rejtő könyvespolcra. — Mindent hallottatok, amit Halliday az eltűnése előtt mondott nekem? — kérdeztem. — Nem — válaszolt Art3mis. — Annál a mondatnál, hogy „Csak jóra használd az erődet”, megszakadt az adás. Mi történt utána? — Nem sok minden — feleltem. — Majd később elmondom. — Haver — szólalt meg H rá kell nézned a Toplistára. Megnyitottam egy ablakot, benne a Toplistával. Igaza volt. A lista eltűnt. Most már csak az Anorak köpenyébe öltözött avatárom képe virított Halliday weboldalán, kezében az ezüsttojással, alatta két szóval: PARZIVAL NYERT! — Mi lett a Hatosokkal? — kérdeztem. — Mármint azokkal, akik átjutottak a Harmadik Kapun. — Nem tudjuk biztosan — felelt H. — Amikor a Toplista megváltozott, mindegyikük videoadása megszakadt. — Talán meghaltak az avatárjaik? — próbálkozott Shoto. — Vagy talán... —... a rendszer kidobta őket a kapuból — fejeztem be a mondatot. Megnyitottam Chthonia térképét, és láttam, hogy az OASIS bármelyik pontjára átteleportálhatok, csak ki kell választanom a célállomást. Ráközelítettem Anorak Kastélyára, megjelöltem egy helyet a bejárat előtt, és egy szempillantás alatt ott is voltam. Igazam volt. Amikor megtaláltam a Tojást, a rendszer kidobta és a kastély előtt rakta le a Harmadik Kapun belül lévő Hatos avatárokat. Mindannyian zavart arckifejezéssel álltak ott, amikor megjelentem előttük káprázatos új szerkómban. Pár másodpercig némán bámultak rám, aztán hirtelen akcióba léptek: előkapták a puskáikat és kardjaikat, hogy rám támadjanak. Teljesen egyformán néztek ki, úgyhogy nem tudtam megállapítani, melyiküket irányítja Sorrento, de ezen a ponton már nem is érdekelt Az avatárom vadiúj, rendszergazdaszintű interfésze segítségével olyan mozdulatot tettem, hogy a kijelzőmön lévő összes Hatos avatárt kijelöljem. Ettől a kontúrjuk vörösen kezdett izzani. Ezután megérintettem az avatárom eszközei között frissen megjelent ikont, ami egy koponyából és egy X-et alkotó csontokból állt. Egy másodperccel később mind a tizennyolc avatár holtan rogyott össze. A testük lassan eltünedezett Mindegyik fegyverek és zsákmányok apró halmát hagyta maga után. — Aztarohadt! — kiáltott fel Shoto a komlinken. — Ezt hogy csináltad? — Hallottad Hallidayt — mondta Art3mis. — Az avatárja halhatatlan és mindenre képes. — Ja — mondtam. — Tényleg nem viccelt. — Halliday azt is mondta, hogy megkaphatsz mindent, amit csak kívánsz — mondta H. — Mi az első kívánságod? Egy pillanatig gondolkodtam a válaszon, majd megköszörültem a torkom, és azt

mondtam: — Fel szeretném támasztani H-t, Art3mist és Shotót. Párbeszédablak nyílt a kijelzőmön, és megerősítést kért az avatárnevek betűzését illetően. Aztán a rendszer megkérdezte, hogy a felélesztésen túl azt is szeretném-e, hogy visszakapják az elveszett tárgyaikat. Megérintettem az IGEN ikont. Ezután üzenet jelent meg a kijelzőm közepén: A FELTÁMASZTÁS BEFEJEZŐDÖTT. AZ AVATÁROK FELTÁMASZTÁSA SIKERES. — Srácok — mondtam. — Esetleg most megpróbálhatnátok visszajelentkezni a fiókotokba. — Már úton is vagyunk! — kiáltott H izgatottan. Pár másodperccel később Shoto újra bejelentkezett, és az avatárja hozzám közel jelent meg, ugyanott, ahol pár órával korábban életét vesztette. Fültől fülig érő vigyorral odarohant hozzám. — Arigato, Parzival-szan — mondta, és fejet hajtott. Viszonoztam a főhajtást, és átöleltem. — Üdv újra itt. — Egy pillanattal később H bukkant fel a kastély bejáratánál, és csatlakozott hozzánk. — Mint fénykorában — vigyorgott, miközben végigmérte az avatárját. — Kösz, Z. — Denada. — A kastély bejárata felé pillantottam. — Art3mis hol van? Melletted kellett volna megjelennie... — Ő nem jelentkezett be — mondta H. — Azt mondta, ki szeretne menni a szabadba, hogy szívjon egy kis friss levegőt. — És láttad? Hogy... — kerestem a megfelelő szavakat. — Hogy néz ki? Mindketten mosolyogva néztek rám, aztán H a vállamra tette a kezét. — Azt mondta, kinn fog várni. Amikor készen állsz a találkozásra, csatlakozz hozzá. Bólintottam. Már épp meg akartam volna érinteni a kijelentkezés ikont, amikor H feltartotta a kezét — Egy pillanat! Mielőtt kijelentkezel, meg kell nézned valamit — mondta, és megnyitott előttem egy ablakot. — Most minden hírcsatorna ezt sugározza. A szövetségiek bevitték Sorrentót kihallgatásra. Elözönlötték az IOI főhadiszállását, és kirángatták a haptikus székéből! Elindult a videó. A kézikamerás felvételen egy csapat szövetségi ügynök végigkísérte Nolan Sorrentót az IOI főhadiszállásának előcsarnokán. Sorrento még mindig a haptikus öltözékét viselte, és egy ősz hajú, öltönyös férfi követte, aki feltételezésem szerint az ügyvédje volt. Sorrento csak ingerültnek látszott, mintha ez az egész nem lenne több apró kellemetlenségnél. Az ablak legalján lévő felirat így szólt: Sorrentót, az IOI ügyvezetőjét gyilkosság gyanújával őrizetbe vették. — A hírcsatornák egész nap a chatlinkes beszélgetésetek simcapjét játszották — magyarázta H, miután megállította a felvételt. — Különösen azt a részt emelték ki, amikor halálosan megfenyeget, és felrobbantja a nagynénéd lakókocsiját. H megnyomta a lejátszás gombot, és a felvétel folytatódott. Sorrento próbált ellenállni, de az ügynökök rezzenéstelen arccal végigvonszolták az előcsarnokon, ami tele volt feltüzelt riporterekkel. Az egyikük, aki az éppen látott felvételt készítette, előreugrott, és Sorrento arcába tolta a kameráját. — Maga adta ki Wade Watts meggyilkolásának parancsát, személyesen? — kiáltotta Sorrentónak. — Milyen érzés tudni, hogy az imént elvesztette a versenyt? Sorrento elmosolyodott, de nem válaszolt. Az ügyvédje a kamera elé lépett, és megszólította a riportereket. — Az ügyfelem ellen felhozott vádak felháborítóak — mondta. — A médiában keringő simcap nyilvánvalóan barkácsmunka. Jelenleg

nincs több mondanivalónk. Sorrento bólintott. Továbbra is mosolygott, miközben a szövetségiek kikísérték az épületből. — A rohadék valószínűleg megússza szárazon — morogtam. — Az IOI megengedheti magának, hogy felbérelje a világ legjobb ügyvédeit. — Ez igaz — mondta H, majd megvillantotta jellegzetes vigyorát. — De most már mi is.

0039

Amikor kiléptem az immerziós fülkéből, Og már várt. — Szép munka, Wade! — köszöntött, és magához rántott. Ölelésével kis híján összeroppantott. — Szép munka! — Kösz, Og. — Még mindig kába voltam, és nem éreztem biztonságban magam a talpamon. — Míg odabenn voltál, a GSS több vezetője is megérkezett — mondta Og. — Jim ügyvédeivel egyetemben. Mindannyian fent várnak. Sejtheted, mennyire szeretnének már beszélni veled. — Most azonnal kell beszélgetnem velük? — Nem, dehogy! — nevetett Og. — Ne felejtsd el, ők már mindannyian a beosztottaid. Várasd meg a rohadékokat, ameddig csak szeretnéd! — Og előrehajolt. — Az én ügyvédem is velük van. Jó fazon. Egy igazi pitbull. Ő majd gondoskodik róla, hogy senki se verjen át, oké? — Kösz, Og. Sokkal jövök neked. — Ugyan már! Nekem kéne hálálkodnom. Évtizedek óta nem szórakoztam ilyen jól! Bizonytalanul körbenéztem. — Tudod, merre ment Art3mis? Og rám vigyorgott, és megmutatta az irányt. — Fel azon a lépcsőn, és ki az első ajtón, amit meglátsz. Azt mondta, a sövénylabirintus közepén fog várni. — Titokzatosan elmosolyodott. — Egyszerű útvesztő. Hamar megtalálod. Kiléptem, és hunyorogni kezdtem, próbáltam megszokni a fényt. A levegő meleg volt, a napkorong pedig már magasan fenn járt. Egy szem felhőt sem láttam. Gyönyörű nap volt. A sövénylabirintus többhektárnyi földet foglalt el a palota mögött. A bejáratot úgy tervezték meg, hogy egy kastély boltozatának tűnjön, és a nyitott kapun keresztül lehetett belépni az útvesztőbe. A labirintust alkotó sűrű sövényfalak három méter magasak voltak, azaz képtelenség lett volna átkukucskálni fölöttük, még akkor is, ha felállok az itt-ott elhelyezett padok egyikére. Beléptem az útvesztőbe, és percekig csak zavartan köröztem. Végül megértettem, hogy a labirintust ugyanúgy tervezték meg, mint az Adventure-ben lévőt. Ezután alig pár percbe telt eligazodnom, és megtalálnom a középen lévő, tágas területet. Volt ott egy jókora szökőkút, kiegészülve az Adventure három, kacsa alakú sárkányáról készült, gondosan megtervezett kőszoborral. Tűzokádás helyett mindegyik vízsugarat köpött. Aztán megláttam őt. Nem messze ült, egy kőpadon, és a szökőkutat bámulta. Háttal helyezkedett el nekem, és a fejét lehajtotta. Hosszú fekete haja a jobb vállára omlott. Láttam, hogy az ölében tördeli a kezét. Féltem közelebb menni hozzá. De aztán összeszedtem annyi bátorságot, hogy

megszólaljak. — Helló. A hangom hallatán felemelte a fejét, de nem fordult meg. — Helló — mondta. Az ő hangja volt az. Art3mis hangja. Amit annyi órán át hallgattam már. Ez elég bátorságot adott ahhoz, hogy közelebb lépjek hozzá. Megkerültem a szökőkutat, és amikor megérkeztem közvetlenül elé, megálltam. Amint észlelte, hogy közeledek, elfordította a fejét, másfelé nézett, ki akart zárni a látómezőjéből. De láttam az arcát. Pont úgy nézett ki, mint a fényképen. Ugyanolyan Rubens-alakokat idéző teste volt. Ugyanolyan sápadt, szeplős bőre. Ugyanolyan mogyoróbarna szeme és hollófekete haja. Ugyanolyan gyönyörű, kerek arca, ugyanolyan vöröses anyajeggyel. De a fényképpel ellentétben most nem próbálta eltakarni az anyajegyet azzal, hogy odafésüli a haját. Hagyta, hadd lássam. Csendben várakoztam. De Art3mis továbbra sem nézett fel. — Pont úgy nézel ki, ahogy mindig is elképzeltelek — szólaltam meg. — Gyönyörű vagy. — Tényleg? — kérdezte lágyan. Lassan felém fordult, apránként mért fel: a lábamnál kezdte, és kis lépésekben eljutott az arcomig. Amikor végre találkozott a tekintetünk, idegesen rám mosolygott. — Nahát, milyen érdekes — mondta. — Te is pont úgy nézel ki, ahogy mindig is elképzeltelek. Állati rusnya vagy. Mindketten felnevettünk, és ezzel a levegőben lévő feszültség nagy része elpárolgott. Aztán hosszú ideig néztünk egymás szemébe. Ekkor esett le, hogy most csináljuk ezt életünkben először. — Hivatalosan még nem mutatkoztunk be egymásnak — szólalt meg aztán. — Samantha vagyok. — Szia, Samantha. Wade vagyok. — Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk, Wade. Megkocogtatta a padot maga mellett, és leültem. Hosszú csend után megszólalt: — Akkor most mi lesz? Elvigyorodtam. — Az imént nyertünk egy csomó dohányt. Ételt adhatunk belőle az embereknek. Jobb hellyé tesszük a világot, nem igaz? Ő is elvigyorodott. — Már nem akarsz hatalmas, intergalaktikus űrhajót építeni, telepakolni számítógépes játékokkal, gyorskajával és kényelmes kanapékkal, aztán elhúzni innen a francba? — De, abban is benne vagyok — válaszoltam. — Ha ez azt jelenti, hogy az életem hátralévő részét veled tölthetem. Félénk mosollyal reagált. — Majd meglátjuk — mondta. — Csak most találkoztunk. — Szerelmes vagyok beléd. Az alsó ajka remegni kezdett. — Biztos vagy ebben? — Igen. Mert igaz. Rám mosolygott, de azt is láttam, hogy közben sír. — Sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled — mondta. — Hogy eltűntem az életedből. Csak... — Semmi gond — mondtam. — Most már értem, miért csináltad. Megkönnyebbültnek tűnt. — Tényleg?

Bólintottam. — Jól tetted. — Gondolod? — Nyertünk, nem? Rám mosolygott, és én visszamosolyogtam rá. — Figyelj — mondtam. — Haladhatunk olyan lassan, amilyen lassan csak szeretnél. Ha jobban megismersz, látni fogod, hogy rendes srác vagyok. Esküszöm. Felnevetett, és letörölte néhány könnycseppjét, de egy szót sem szólt. — Azt amúgy mondtam már, hogy eszelősen gazdag vagyok? — kérdeztem. — Na persze te is, úgyhogy asszem ezt mégsem tudom eladni neked. — Semmit sem kell eladnod nekem, Z — mondta. — Te vagy a legjobb barátom. Te állsz hozzám a legközelebb. — Úgy láttam, némi erőfeszítésébe kerül, hogy a szemembe nézzen, de megtette. — Nagyon hiányoztál, ugye tudod? Úgy éreztem, hogy a szívem lángra kapott. Kellett egy pillanat ahhoz, hogy összeszedjem a bátorságom, de aztán megfogtam a kezét. Egy darabig így, összekulcsolt kézzel ültünk a padon. Nem győztünk betelni azzal az új és különös élménnyel, hogy végre tényleg érintkezünk egymással. Valamivel később közel hajolt hozzám, és megcsókolt. Pont olyan érzés volt, amilyennek az a sok dal és vers lefestette. Csodálatos. Mintha villám csapott volna belém. Ekkor jutott eszembe, hogy beláthatatlanul hosszú idő óta először érzem azt, hogy a legkevésbé sem akarok újra bejelentkezni az OASIS-ba.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Sok, szívemnek kedves ember kapta kézhez a könyv korai változatait, és mindegyiküktől felbecsülhetetlen fontosságú visszajelzéseket és bátorítást kaptam. Őszinte hálával tartozom az alábbi személyeknek: Eric Cline, Susan Somers-Willett, Chris Beaver, Harry Knowles, Amber Bird, Ingrid Richter, Sara Sutterfield Winn, Jeff Knight, Hilary Thomas, Anne Miano, Tonie Knight, Nichole Cook, Cristin O’Keefe Aptowicz, Jay Smith, Mike Henry, Jed Strahm, Andy Howell és Chris Fry. Adósa vagyok továbbá Yfat Reiss Gendellnek, vagyis az Ismert Univerzum Legmenőbb Ügynökének, akinek alig pár hónappal a megismerkedésünk után sikerült valóra váltania több gyerekkori álmomat, jár a köszönet Stéphanie Abounak, Hannah Brown Gordonnak, Cecilia Campbell-Westlindnek és a Foundry Literary and Mediánál dolgozó, kitűnő embereknek is. Nagy-nagy kalaplengetés Dan Farah felé, aki a legjobb barátom, menedzserem és hollywoodi bűntársam. Hálával tartozom a Warner Bros.-os Donald De Line-nek, Andrew Haasnak és Jesse Ehrmannak, amiért megszavazták a bizalmat a filmadaptációnak. Köszönet a Crown hihetetlenül tehetséges és segítőkész csapatának, különösen az alábbi személyeknek: Patty Berg, Sarah Breivogel, Jacob Bronstein, David Drake, Jill Flaxman, Jacqui Lebow, Rachelle Mandik, Maya Mavjee, Seth Morris, Michael Palgon, Tina Pohlman, Annsley Rosner és Molly Stern. Plusz fantasztikus olvasószerkesztőmnek, Deanna Hoaknak, aki anno megtalálta az Adventure-ben lévő Titkos Szobát. Különösen hálás vagyok Julian Paviának, zseniális szerkesztőmnek, aki már jóval azelőtt hitt írói képességeimben, hogy befejeztem volna ezt a könyvet. Julian éles eszének, szakértelmének és lankadatlan figyelmének köszönhetem, hogy úgy sikerült megírnom ezt a könyvet, ahogy mindig is akartam, és a folyamat során jobb írót faragott belőlem. Végezetül, meg akarom köszönni minden írónak, filmkészítőnek, színésznek, festőnek, zenésznek, programozónak, játéktervezőnek és kockának, akiknek munkássága előtt tisztelgek ezzel a történettel. Ezek az emberek mindannyian szórakoztattak és tanítottak engem, és reményeim szerint — Halliday Vadászatához hasonlóan — ez a könyv is inspirál majd másokat arra, hogy elkezdjenek dolgozni a saját alkotásaikon.

FOGALOMTÁR

Bulletin Board System — a tárcsázós modemek korszakának kedvelt online felülete (a mai fórumok őse), amin keresztül a felhasználók többek között fájlokat oszthattak meg, és kommunikálhattak egymással Capture the Flag — játéktípus, amelyben két csapat küzd a másik társaság zászlójának megszerzéséért Crossover — két sorozat találkozása, vagyis amikor egy sorozat szereplői egy (vagy több) rész erejéig felbukkannak egy másik sorozatban Deathmatch — játéktípus, amelyben a cél minél több ellenfél kiiktatása Emulátor — olyan hardver vagy szoftver, amely az adott rendszerben szimulál egy másik rendszert (például lehetővé teszi egy olyan játék számítógépes futtatását, amelyet nem számítógépre terveztek) First Person Shooter (FPS) — játékműfaj, amelynek képviselőinél a játékos belső nezetes képet kap a karakteréről (akinek így csak a kezét, illetve a fegyverét látja), és a cél az ellenségek lelövése (pl. Doom) Komlink — apró elektronikus eszköz, amely lehetővé teszi a gyors kommunikációt Laggolás — az éppen használt online játék vagy program akadozása a túl sok felhasználó okozta túlterheltség miatt Lich — bizonyos fantasytörténetekben és -játékokban felbukkanó élőhalott lény (a Demi-Lich a karakter egyik variánsa) Loopolni — ismétlődő lejátszásra beállítani egy videó- vagy hangfelvételt MMO (Massively Multiplayer Online) — nagy mennyiségű játékos számára tervezett internetes játék (pl. World of Warcraft) NPC (non-player character) — Olyan szereplő egy számítógépes játékban, amit nem egy másik játékos irányít, hanem a számítógép Off-world — olyan helyszín, amely az adott történet világán kívülre esik Platformjáték — olyan ügyességi játék, amelyben a játékosnak úgy kell

végignavigálnia a karakterét szintről szintre, hogy (gyakran ugrálással) átjusson az útjába kerülő akadályokon, miközben különböző tárgyakat és bónuszokat gyűjt össze (pl. Super Mario) PvP (player versus player) — játékos játékos ellen Screenshot — kép a monitor aktuális tartalmáról Simcap (simulation capture) — videofelvétel egy szimulációról Spammelni — olyan elektronikus üzenetet (például e-mailt) küldeni, többnyire nagy mennyiségben, amit a fogadó nem kért Skin — valamilyen számítógépes program (pl. médialejátszó vagy böngésző) vagy karakter grafikai felülete, amely tetszés szerint lecserélhető Third Person RPG (Role-Playing Game) — külső nézetes szerepjáték (pl. Star Wars: Knights of the Old Republic) TP (Tapasztalati Pont) — szintlépéshez szükséges pontok egy játékban. Vidcap (video capture) — videofelvétel a monitor aktuális tartalmáról