Én, A Halhatatlan - Cherubion SF Antológia 23.

CHERUBION SCIENCE FICTION 23.

ÉN, A HALHATATLAN SCIENCE FICTION ANTOLÓGIA Szekesztette: Nemes István

Brandon Hackett: Én, a halhatatlan – 2055. Újjászületés Marcus Barbess vagyok. Születtem 2019-ben, több mint háromezer szabványévvel ezelőtt. Halhatatlan vagyok. Legalábbis mostanáig úgy hittem, az vagyok. Most mégis haldoklom… Sok mindent láttam, talán túl sokat is. És elfáradtam, megtörtem. Halhatatlanság. Évezredeken át tartó élet… Sokáig gondtalanul élveztem a határtalan technikai fejlődés adta lehetőségeket, anélkül, hogy rövidke életem miatt kellett volna aggódnom. Nem voltak előttem korlátok, csak kihasználásra váró lehetőségek. És az idő nem számított. Ott voltam a legtöbb fontos történelmi eseménynél, és ahogy telt az idő, egyre több közöm lett az emberiség sorsát befolyásoló nagy döntések meghozatalához. De a felelősség nyomasztó volt. És iszonyú érzés a halandók elől bujkálni, magányosan, társ nélkül élni. Akiket megismertem, hamarosan rövid életük végére értek. És hiába jöttek új ismerősök… Az érzés egyre nyomasztóbbá vált, és soha nem tudtam feldolgozni. Szerencsére az idők folyamát találkoztam hozzám hasonlókkal, akikkel boldog voltam. De mindez a múlté, mára elvesztettem őket, és újra egyedül vagyok Félek, mert tudom, hogy a halál közeleg. Nem emlékszem, mikor féltem utoljára ennyire,.. A későbbi korok embereinek és értelmes lényeinek szánom ezeket a feljegyzéseket. Megismerhetik belőlük a galaktikus történelmet, a Földet elhagyó első űrutazások korától kezdődően az Űrbirodalmak több évezredes korszakán, háborúin keresztül egészen addig ameddig részese lehettem. És megismerhetik belőle egy olyan ember személyiségének, gondolatainak változását, fejlődését, aki háromezer évnyi tudást, tapasztalatot halmozott fel… Amikor ezeket a történeteket rámondom a kristálytárolóim memóriablokkjaira, már nem sok maradt az általunk egykor uralt univerzumból. De bízom benne, hogy hamarosan újra kilépünk a „sötétség” korából, és a tudás, fejlődés újabb, magasabb szintjére lépünk. Talán az én emlékeim, gondolataim is hozzájárulhatnak ehhez. Elég a szónoklatokból… Az egész történet a Terrán, régi nevén a Földön kezdődött. Pontosabban a hozzá legközelebbi bolygón, a Marson…

Ezeket a feljegyzéseket az Eredetkutató Régészeti Unió (ERU) egyik expedíciója találta 11085-ben, egy kihalt bolygón, amely egykoron a Dewaynes1 nevet viselhette. Nem tudhatjuk, hogy mennyi a valóság alapjuk, de az Eredetkutatás szerint megdöbbentően sok részletben egyezik a múltról és származásunkról alkotott, nagyon hiányos információinkkal. Helyenként eltúlzottnak tűnő történetet ellenére is kilencvenhárom százalékos valószínűséggel el kell fogadnunk a valósághűségét, és az utóbbi évezred legnagyobb leletének kell tekintenünk. Azonban a Marcus Barbess által elmondottak egy sor újabb kérdést vetettek föl… 1 Marcus Barbess feljegyzéseiből később kiderült, hogy a megállapítás téves volt. A

Dewaynes nem a bolygó neve volt, hanem egy hatodik évezred végi csillagközi nagyhatalom uralkodó családjáé. ERU – titkosított dokumentum, betekintés kizárólag Gamma-9 prioritás feletti hozzáféréssel vagy császári engedéllyel. KRISTÁLYMEMÓRIA – ESEMÉNYDÁTUM: 2055. Mars, a vörös bolygó. A Nap körül keringő planéták közül a negyedik. Ebben az időben mindenki odavágyott, köztük a családom és én is. Az emberiség végérvényesen kilépett a világűrbe, a más égitestekre való utazás, amely kezdetben csupán néhány kiválasztott és hősként tisztelt ember kiváltsága volt, most mindenki számára elérhetővé vált. A XX. század az Űrkutatás hajnala volt, aztán jött a XXI. század, és az események hihetetlen módon felgyorsultak. Micsoda korszak volt, és micsoda lehetőségek! Az első Mars-expedíció fél éves utazást követően 2014-ben landolt a bolygón, és nem sokkal később, a Hold után másodikként az idegen égitestek közül, az emberiség itt is megvetette lábát. Kolóniák alakultak, először az USA és az EU finanszírozásában, majd lassan a hatalmas multinacionális cégek vették át a hatalmat. Az új bányák, területek birtoklásáért majdnem világméretű háború tört ki. Ez annyira jellemző volt erre a korra… De ha jól meggondolom: a későbbiekre is. Azonban a külső űr felé nyíló újabb lehetőségek következtében az egymással való marakodás helyett egyfajta területfoglaló verseny vette kezdetét. De nem is ez a fontos. Annyi minden más, sokkal fontosabb esemény történt… Többek közt ekkor ért véget addigi életem, és ekkor kezdődött el egy új. Egy új, amelyre akkor a legkevésbé sem vágytam…

2055-re már több mint egy évtizede volt annak, hogy az első kolóniákat felépítették a Marson, amelyek szórakozási– és munkalehetőségekkel tárt karokkal fogadták a turistákat, ki vándorlókat. Feleségem, Tommy fiunk és én az előbbiek közé tartoztunk. Ahogy százezernyi más embert, minket is vonzott az újdonság, és befizettünk egy kéthetes ott tartózkodást jelentő utazásra. Én a munkám miatt már többször jártam a Marson, de sokat eddig nem láttam belőle. Az egyik multiplanetáris cég, a General Sony Electric (GSE)2 űrkutató mérnöke voltam, és új meghajtások kifejlesztésén dolgoztunk. A GSE ekkor már saját űrhajó parkkal rendelkezett, menetrendszerinti járatokat üzemeltetett a Marsra, a Holdra, és sorozatosan szerezte meg a kisbolygó övezet ásványkincsekben bővelkedő aszteroidáinak tulajdonjogát. Ha tudtam volna, hogy addigi életem, céljaim, életfelfogásom mekkora változáson mennek keresztül ott… 2 GSE: A General Electric és az őrülten terjeszkedő Sony fúziójából a XXI. Század

második évtizedében létrejött óriás mamutcég, amely az elsők között ismerte fel az űrkutatás rohamos fejlődésével nyíló lehetőségeket. Az űrutazás nem volt kényelmes dolog, annak ellenére, hogy a GSE és a többi társaság is mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb kényelmet biztosítsák az utazás alatt. Ezek az űrhajók akkor hipermodernnek tűntek, igaz, hogy néhány évszázaddal, évezreddel később már csak megmosolyogtam őket, elképesztő lassúságukat és primitív meghajtásukat. Mennyit változott azóta a világ, el sem hittem volna akkor, hogy hova jutunk. Mindenki optimistán tekintett előre, az emberi civilizáció és csillagközi birodalom évezredekig folyamatosan terjeszkedett, fejődött. De csak az hatodik évezred elejéig… Gondolom, önök, a jövő nemzedéke tudják, hogy mi történt Talán már egy új birodalom részeseiként találják meg feljegyzéseimet és talán fontos ismereteket találnak bennük az önök múltjáról, amely ugyanakkor az én teljes életem volt. De kissé elkalandoztam… Kétheti utazás után a GSE űrhajója megérkezett a Marsa. A vörös bolygó már ott ragyogott előttünk, az utasok többsége a kilátóablakok előtt tolongott, hogy láthassák a legendás planétát. – Mikor szállunk le, apa? – kérdezte Tommy. Láttam szemében az izgatottságot amint fantáziája megindul a bolygó láttán. – Hamarosan – feleltem. – Egy órán belül belépünk a légkörbe. – Megint olyan hangos lesz, mint amikor felszálltunk? – kérdezte Tommy aggodalmas arccal. – Sajnos igen – feleltem, és megsimogattam kisfiam szőke fejét – De nem tart sokáig, utána pedig már ott leszünk a Marson.

Jessica leguggolt Tommyhoz, és a szemébe nézett: – Csak nem félsz? – Nem, mami– mondta Tommy dacosan, én pedig gyönyörködve néztem őket. Boldog voltam, ez volt addigi életem legboldogabb időszaka. Minden olyan tökéletesnek, mesébe illőnek tűnt Sikerek a munkában, gyönyörű feleség, gyerek. Mi kell még? Ha tudtam volna… A GSE űrhajó nemsokára behatolt a Mars ritkás légkörébe, és megkezdte a leszállást Beszíjazva ültünk a székekben, az űrhajó őrülten rázkódott, mintha darabokra akart volna szétesni. A hangzavar elviselhetetlenül visszhangzott fülünkben. Tommy görcsösen, szorította kezemet én pedig a fülsértő zajt túlkiabálva próbáltam bátorítani. Aztán a dübörgés, rázkódás alábbhagyott a GSE űrhajó egy döccenéssel megállapodott a Mars Gagarin űrkikötőjének talaján. A panorámaablakokon túl a Mars sziklás hegycsúcsai tárultak szemünk elé. Kiszálltunk. A légnyomás-kiegyenlítés után csőalagútakban jutottunk be a marsi városegyüttes biztonságot és védelmet jelentő kupolája alá. Útlevélvizsgálat csomagellenőrzés következett, Aztán Tommyt és Jessicát otthagyva előrementem, hogy csomagjainknak szerezzek egy poggyászkocsit. Hamarosan rá is akadtam egy sor összeláncolt kocsira. Hirtelen hatalmas dörrenés rázta meg a várócsarnokot! A légnyomás eltaszított, csak egy pillanattal később jöttem rá, hogy egy irtózatos erejű robbanás volt Kétségbeesetten néztem Tommy és feleségem felé, de a koromfekete füsttől nem láttam semmit. Egy pillanatra néma csend lett. Aztán valaki felsikoltott. Többen jajveszékelni kezdtek, orvosért kiáltoztak. Véres tetemeket, tántorgó sebesülteket láttam mindenfelé. „Tommy és Jessica ott álltak a robbanás közelében!” – gondoltam, és már én is torkom szakadtából üvöltöttem. A füstgomolyag villámgyorsan oszlani kezdett Enyhe szellő támadt. Először nem értettem, hogy mi történik, de nemsokára világossá vált minden. A robbanás kitörte az érkezési csarnok üvegburkolatát, a bent lévő levegő egyre gyorsabban áramlott kifelé. Néhány pillanattal később orkánszerű szélroham támadt, székek, asztalok repkedtek mindenfelé, berendezés-panelek szakadtak ki a falból, fém– és műanyagszilánkok fúródtak bőrömbe. Emberi testek, végtagok, testrészek emelkedtek fel a földről, sűrű vérpermet festette vörösre a szürke falakat, A biztonsági rendszer azonnal hermetikusan lezárta az érkezési csarnokot az épület többi részétől, hogy megakadályozza a nagyobb károsodást.

Ezzel egyúttal elzárta a menekülés egyetlen lehetőségét. Halálra voltunk ítélve. A légörvény elrántott, ösztönösen próbáltam megkapaszkodni az összeláncolt poggyászkocsik egyikében, de ujjaim lecsúsztak a fémes felületről. Aztán kirepültem az ablakon a Mara felszínére. Kétségbeesetten próbáltam lélegezni, de nem volt mit! Ereim egymás után pattantak el a nyomáskülönbségtől. Csak másodperceim voltak hátra. Tudtam, hogy szeretteim már halottak. Pont a lehető legrosszabb helyen álltak, amikor a robbanás történt, semmi esélyük nem volt az életben maradásra. „Jessy! Tommy!” – gondoltam kétségbeesetten, és szinte megőrültem az elvesztésük iránt érzett fájdalomtól. Nem gondoltam semmire, meg akartam halni. A családom nélkül nem volt értelme az életemnek. Az utolsó másodpercekben a Mara vörös egét láttam. Testem mintha lebegett volna, aztán hirtelen egy fénycsóva vetült rám. „Ez a halál” – gondoltam. Behunytam a szemem, hogy kövessem Tommyt és Jessicát. Sajnos, akkor mások döntöttek helyettem. Kinyitottam a szemem. És azon nyomban be is csuktam, éles fény vakított el. Egy ágyon feküdtem. Fogalmam sem volt, mi történt, az emlékek csak nagyon lassan törtek újra élő agyam mélyéről. Újra kinyitottam a szememet, ezúttal óvatosabban. Egy kórteremben voltam, zárt, ablaktalan szobában. Egy kopaszodó, szemüveges orvos ült az ágy szélén. Hófehér köpenye szinte beleolvadt a szintén fehér falak egyhangúságába. A doktor megvárta, míg kitisztul a fejem és a látásom, és csak azután szólalt meg: – Üdvözlőm. Dr. Moss vagyok, a GSE marsi magánkórházának orvosa. Hogy érzi magát, Mr. Barbess? Megmozdultam az ágyban, de ettől minden porcikámba elviselhetetlen fájdalom hasított. Feljajdultam. – Ne mozogjon sokat, még nagyon gyenge a szervezete. Csoda, hogy egyáltalán túlélte a robbanást „Robbanás?” Már emlékeztem. Képek jelentek meg előttem: Jessica, Tommy, az űrkikötő, a várócsarnok… Nem törődve a fájdalommal, hirtelen felültem. Dr. Moss szemébe néztem, közben

megragadtam a csuklóját. – Hol van a feleségem és a fiam? – szegeztem neki a kérdést. Dr. Moss nem mert a szemembe nézni, és ebből már tudtam, hogy mit fog mondani. – A felesége és fia meghaltak a robbanás során. Sajnálom. Visszahanyatlottam az ágyra, és forogni kezdett velem a világ. „Az nem lehet! Jessica! Tommy! Nem!” Emlékek, képtöredékek villantak fel előttem. Emlékeztem a pillanatra, amikor Jessica megmondta, hogy terhes. Láttam magam előtt Tommy születését Aztán hármasban sétáltunk az óceánparton. Nevettünk, boldogok voltunk… – Mi történt? – kérdeztem halkan, közben könnycseppek gördültek végig az arcomon. Minden összezavarodott körülöttem. – Egyáltalán, én hogyan maradtam életben? Emlékszem, hogy kirepültem a Mars felszínére, nem sokkal a robbanás után… – És utána mi történt? – szegezte nekem a kérdést Dr. Moss. – Emlékezzen! Erőltettem az agyamat, anélkül, hogy belegondolom volna az orvos hirtelen támadt kíváncsiságának hátterébe. Igaz, akkor még honnan is tudhattam volna? Képtelen voltam gondolkodni. Jessica és Tommy arca jelent meg előttem. Éreztem feleségem bőrének illatát, hallottam kisfiam csilingelő hangját, amint kíváncsi kérdéseivel éppen az őrületbe kergetett. „Minden elveszett!” – gondoltam kétségbeesetten. „Miért nem haltam meg én is? „ – Emlékezzen! – ismételte meg Dr. Moss. – Hagyjon békén! – kiáltottam. – Jessy! Tommy! Miért?! Dr. Moss türelmesen várt néhány percig, megvárta, mig kicsit lenyugodtam, és összeszedtem magam. – Nem emlékszem – ráztam végül a fejemet. – Azt éreztem, hogy meghalok, aztán behunytam a szemem. Amikor néhány perccel később kinyitottam, már itt feküdtem ezen az ágyon. Mióta vagyok itt? – Három napja – felelte Dr. Moss. – Azóta eszméletlenül fekszik, most tért először magához. Sajnálom, ami a családjával történt. Sajnos a várócsarnokban tartózkodó összes ember életét vesztette, a biztonsági alakulatok nem tudták időben lezárni a sérült részt Több mint százan haltak meg. A robbantásért az egyik marsi elszakadáspárti terrorszervezet vállalta a felelősséget, ezzel akarták felhívni magukra és követeléseikre a figyelmet. Szavai alig jutottak el a tudatomig, gondolataim egész máshol jártak: Jessica, Tommy! Miért?! Ürességet éreztem. – Igazából fogalmunk sincs, hogy maga egyáltalán hogyan maradt életben, Mr. Barbess. Erre felkaptam a fejem.

– Ezt hogy érti? Dr. Moss a szemembe nézett, és mintha azt latolgatta volna, hogy mennyit mondjon el nekem. De erre csak később jöttem rá… – Nos, Ön azt mondta, kirepült az ablakon a Mars felszínére. Gondolom, arra sem emlékszik, hol találták meg a mentőalakulatok? Azt hiszem, nagyon értelmetlen arccal nézhettem rá. – A biztonsági kamerák rögzítették az egész eseményt, és jól látható volt – ahogy állította –, amint ön is kirepül a légnyomáskülönbség szívóhatása következtében. Meg tudná mondani, hogy akkor hogyan került onnan újra a Marsváros belsejébe, a lezárt várócsarnok mögötti területre? Ugyanis ott találták meg félholtan néhány órával később. – Nem tudom – ráztam meg a fejemet – Semmire sem emlékszem. És ez igaz is volt Akkor… Dr. Moss felállt – Rendben, én hiszek magának, Mr. Barbess. De a cégtől hamarosan mások is beszélni fognak önnel, olyan emberek, akik mindenáron tudni akarják az igazságot. A doktor már az ajtóban állt. Jobb lesz; he velük őszinte lesz, és ha valóban nem is emlékszik semmire, legalább elő tud állni egy épkézláb és főleg hihető magyarázattal, mire ideérnek… Dr. Moss megérintette az ajtónyitó gombot, majd kilépett a halk szöszenéssel falba csúszó ajtón, és egyedül hagyott gyászommal és fájdalmammal. Éreztem, hogy burkoltan fenyegetett, finoman a tudomásomra hozta, hogy a velem történtek nagyon különösek. „A GSE fejesei pedig azonnal ugranak, mint hiénák a koncra!” – gondoltam dühösen. Nem voltak illúzióim, sejtettem, hogy kellemetlen kérdésekre kell választ adnom. De nem érdekelt az egész. Csak egyre tudtam gondolni: halott feleségemre és fiamra. A legszörnyűbb az volt, hogy valóban fogalmam sem volt, mi történt Emlékeztem életem minden percére, a Jessicával való első találkozásunkra, Tommy születésére, és az egész Mars-utazásra, de erre nem. „Szeretlek, Jessica!” – gondoltam. „És téged is, Tommy. Bármi történt is velem…” Azt hiszem, zokogtam. Kicsit később valamelyest megnyugodtam, és megpróbáltam ésszerűen felmérni helyzetemet. Kezdett nyomasztóvá válni a kórterem, igazából még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Dr. Moss említett valamilyen GSE-magánkórházat, de hiába voltam GSE alkalmazott, nem tudtam a Marson ilyesmiről. „Miért nem jön már valaki?!” Felkeltem, és kicsit még szédelegve odamentem az ajtóhoz, hogy kimenjek a folyosóra, hátha megtudok valami információt.

Ahogy az ajtó kinyílt, két GSE emblémás, zöld mellpáncélt viselő, felfegyverzett biztonsági emberrel találtam szemben magam. Egyikük egészen a gyomromig tolta előre lézerfegyverét. – Azonnal menjen vissza a szobájába! – szólt rám. – Felsőbb parancsra a kórtermet nem hagyhatja el. – De hát.. – Annyira meghökkentem, hogy egy értelmes mondatot sem tudtam kinyögni. – Én csak… – Nem hallotta?! – ripakodott rám a másik biztonsági. Láttam rajta, hogy feszült és ideges. – Vissza a szobába! Mozgás! Rémülten léptem hátra, a férfi pedig ezúttal már rám zárta az ajtót. Hiába nyomogattam belülről az ajtónyitót, csak egy sípoló hang hozta tudomásomra, hogy kívülről blokkolták a zárat Fogoly voltam. A saját cégem foglya. „Mi történhetett, ami olyan fontos lehet a GSE-nek, hogy képes erre? Talán félnek valamitől?” Ledőltem az ágyra, és rövidesen álomba merültem. Álmodtam. Újra átéltem a robbanás utáni pillanatokat, amikor levegő után kapkodva kirepültem a szabadba. Emlékeztem a fénycsóvára, ami rám vetült és amiről azt hittem, hogy a halál jött el értem. Aztán testem atomjaira bomlott, és néhány másodperccel később egy tágas teremben találtam magam. Fuldokolva rogytam térdre, és kapkodtam a levegő után. Meglepődve vettem észre, hogy tudok lélegezni. Lassan feltápászkodtam, és ahogy körülnéztem, egész testemben remegni kezdtem attól, amit láttam. A falak, a berendezés nagyon furcsa volt, mintha nem is emberek készítették volna. A zöldes színű belső falakat furcsa mintázatok – talán írásjelek? – díszítették. Az egész belső elrendezés nagyon ősinek tűnt, „Egyáltalán hol vagyok? Mi történt velem? „ Egyre inkább kétségbe estem. Aztán megláttam egy kilátóablakot. Lassan odabotorkáltam, és kibámultam rajta. Megszédültem a látványtól. A Mars ott lebegett a szemem előtt. „De hát hogy kerültem ide, és mi ez az egész? „ Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, és nem volt, aki megválaszolja. Meg kellett volna halnom, erre hirtelen egy űrhajón találom magam? Igazából abban sem voltam biztos, hogy ez egy űrhajó. Azt azonban egyre biztosabbnak éreztem, hogy nem emberek építette objektum. Idegenek? A XX. század második felétől egyre többen hittek más civilizációk

létezésében, de az akkori lázas kutatásokat, furcsa, fénylő jelenségektől mutogatott, bizonyítéknak kikiáltott fényképeket, felvételeket a XXI. század második felének embere csak megmosolyogta. Az viszont tény volt, hogy léteztek más civilizációk. Ennek bizonyítékát már a Marson először járó űrhajósok megtalálták, amikor egy lecsupaszított, több millió éves űrjármű roncsaira bukkantak. Keresztül kasul feltúrták a Mars felszínének nagy részét, de más nyomot ekkor még nem találtak. És most ott álltam egy idegen, a földinél jóval fejlettebb civilizáció űrhajóján, akik láthatólag megmentettek a halálból. „De miért engem, és mért csak engem? Vagy lehet, hogy másokat is…? Jessica!” Ekkor a fejemben egy különös hang szólalt meg. „Sajnálom, kiválasztott, de feleségedet és gyermekedet nem állt módunkban megmenteni Ne táplálj hiú reményeket.” Megperdültem, de a terem üres volt. Sehol egy lélek. Megszédültem. Először nem is figyeltem a szavak értelmét, csak a tény döbbentett meg, hogy valószínűleg egy másik civilizáció értelmes élőlénye szól hozzám. Aztán felfogtam, mit mondott – Nem! – kiáltottam, és dühödten az üvegablakra csaptam. – Ha engem képesek voltatok megmenteni, akkor őket miért nem? Szeretteim elvesztésének fájdalma dühhé változott. – Nem tudom, kik vagytok, és honnan jöttetek, de őket miért nem tudtátok megmenteni? Miért?? „Sajnálom kiválasztott, de csak egy embert menthettünk meg, és ez így van jól.” Rájöttem, hogy a lény gondolati úton beszélt hozzám. „Jól gondolod, kiválasztott.” – Olvasol a gondolataimban? „Remélem, megbocsátod. Csak teljesebb képet akarunk kapni rólad és személyiségedről. Biztosak akarunk lenni benne, hogy jól választottunk.” – Kik vagytok ti egyáltalán? „Benedittik, a ti nyelveteken Vándorok. Évmilliók óta járjuk a Galaxist, és kutatjuk eredetét… De ez kosszá történet, egyelőre nem kell mindent tudnod. Még nem. Lesz még elég időd. Ezentúl mindenre lesz időd.” Nem értettem, miről beszél, hogyan is értettem volna? – Miért hívsz kiválasztottnak? – kérdeztem. „Kiválasztottunk, megvizsgáltunk, és alkalmasnak találtunk arra, hogy részese legyél az ajándéknak…” Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, milyen ajándéktól van szó, amikor a

lény újabb gondolathullámot küldött agyamba. „Egyelőre ennyi elég lesz. Hamarosan még találkozunk, kiválasztott” – Láthatnálak egy pillanatra? – kérdeztem félve, mert majd megőrültem a kíváncsiságtól, hogy teljes életnagyságban is megpillanthassam az idegen civilizáció képviselőjét. Mögöttem sisteregni kezdett a levegő, rémülten fordultam meg a zaj hallatán. A terem közepén egy közei két és fél méter magas, szelíd tekintetű lény materializálódott Hosszú sötét köpenyt viselt, ami eltakarta testét, csak a feje és keze lógott ki alóla. Nagy fülei elálltak, fejét világos, rövid szőr borította, szeme szelíden csillogott. Első gondolatom az volt, hogy a feje bizonyos fokig hasonlít egy kutyáéhoz, ha csak minimális mértékben is. „A földön élő kutyák barátságos, kitartó és hűséges állatok” – hallottam fejemben az újabb gondolatot. „Megtisztelő az összehasonlítás, kiválasztott. Most mennem kell. Hamarosan újra találkozunk.” A Vándor egy apró kézmozdulatot tett. mire látásom elhomályosult, és elvesztettem az eszméletemet. Felébredtem. Dr. Moss ott állt a szoba közepén, és éppen engem nézett. – Álmodott – állapította meg. – Ne is tagadja. Örülnék, ha elmesélné… Hát mindent megtettem volna, csak ezt az egyet nem. Fejemben őrülten kavarogtak az álom által előcsalt emlékek. Tudtam, hogy valóság volt, de még nem emlékeztem minden részletre. A GSE talán megsejthette, hogy valami ilyesmi történt velem, valószínűleg ezért akartak annyira kiszedni belőlem minden információt. „Lehet, hogy bemérték az idegen űrhajót? „ Dr. Mossra néztem. „Majd én döntöm el, hogy mit mondok el nektek. Előbb ismernem kell a teljes igazságot.” – Szóval nem beszél – sóhajtott fel Dr. Moss. – Azt hiszem, rosszul döntött, Mr. Barbess. Higgye el, jobban járna, ha elmondaná mindazt, amire emlékszik. A GSE ügynökei mindenképpen meg fogják tudni az igazságot, és ha ellenszegül, nem lesznek kíméletesek. Árulja el, kikkel találkozott, és mit tettek magával? Hogyan tudta túlélni ezt a balesetet?! Ha nem beszél önszántából, apró szeletekre vágják az agyát. Hogy mennyire lesz fájdalmas, az csak önön múlik. Megrémültem a szavak hallatán. – Azt nem tehetik! Én földi állampolgár vagyok, a GSE alkalmazottja… – Maga már halott, Mr. Barbess – mondta Dr. Moss. – A robbanást a várócsarnokban

senki sem élte túl. Marcus Barbess is életét vesztette… Döbbenten meredtem rá, ahogy felfogtam utolsó mondatának valódi értelmét. Dr. Moss elindult az ajtó félé. – Gondolkodjon, Mr. Barbess! – szólt még vissza. – Talán még nem késő, hogy megkímélje magát valami olyasmitől, amit még az ellenségemnek se kívánnék. Higgyen nekem, én tudom, hogy mi vár önre… Gondolkodtam. Megdöbbentettek Dr. Moss szavai, és éreztem, hogy nem a levegőbe beszél. A GSE vezetése sejtett valamit „életben maradásom” gyanús körülményeivel kapcsolatban. „Tudnak valamit, amit én nem!” – ismertem fel az igazságot. „Dr. Moss végig titkol valamit!” Kétségbeestem. A doktor megérintette a nyitógombot, az ajtó besiklott a falba… Ebben a pillanatban felugrottam, és előre vetettem magam. Fellöktem Dr. Mosst aztán a két megdöbbent biztonsági ember között kirohantam a folyósára. Az egyik irányból két öltönyös férfi és négy másik biztonsági ember közeledett. Értem jöttek. Sarkon perdültem, aztán csak rohantam, anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek. – Lőjék le! – kiáltotta Moss, előbotorkálva a szobából. A két biztonsági ember nem teketóriázott. Tűvékony lézersugarak hatoltak át testemen, láttam saját gőzölgő véremet előbuggyanni a mellkasomból, éreztem az égett hús orrfacsaró bűzét, és elviselhetetlen, szúró fájdalom áradt szét testemben. Összeestem. A mennyezet lámpáinak fénye elhalványult, mintha egy sötét és mély alagútba zuhantam volna. Hallottam, amint valakik fölém hajolva beszélgetnek. Az egyik hang talán Dr. Mossé volt, de a hangok egyre távolodnak. Az eszméletvesztés határára kerültem. – Mit művelt, Moss? – förmedt rá valaki az orvosra. Feltehetőleg az egyik öltönyös. – A GSE-vezetőség megmondta, hogy ennek a Barbessnek az élete mindennél fontosabb. Erre a szemünk láttára löveti le?! – Meghalt? – kérdezte a másik ügynök. – Nem tud meghalni – mondta Dr. Moss. – Halhatatlan, ahogy mondtuk. A szavak jelentése csak nehezen jutott el tudatomig. Közben valakik hordágyra fektettek. „Halhatatlan?” – nem voltam biztos benne, hogy jól értettem Dr. Moss szavait Aztán rájöttem, hogy a lézersugarak égette sebek már nem fájnak, csak furcsa, tompa bizsergést éreztem azon a részen, ahol átjárták testemet Valaki széthúzta a ruhát a mellkasomon…

– Látják? – Ez Dr. Moss hangja volt. – Valamiféle apró lények, mikroorganizmusok kerültek a testébe. Regenerálják a szöveteket, sejteket Eddig képtelenek voltunk mintát venni belőlük. – Úristen! – mondta egy másik hang, az egyik ügynöké. – Ez nem emberi! Mi a fene történhetett ezzel a Barbesszel? Hogyan kerülhettek ezek beléje? – Hamarosan megtudjuk – hallottam a másik ügynök hangját. – Haladéktalanul átszállítjuk a GSE katonai kutató bázisára. Ha kell, darabokra szedetem az agyát, de tudni akarok mindent! Mielőtt elvesztettem az eszméletemet egyre csak egy gondolat járt a fejemben. „Nem tudok meghalni! Halhatatlan vagyok…?” Újra álmodtam, és újra a Benedittik, a Vándorok űrhajóján voltam. Egy sima asztallapon feküdtem, és csöveket dugtak le a torkomon, majd húzták vissza őket, tűket szúrtak testem különböző részeibe. Nagyon meg voltam ijedve, de meglepő módon nem éreztem fájdalmat Három Vándor állt körül, de egyikük sem ért hozzám egy ujjal sem, minden automatikusan működött. Mégis halálosan rettegtem. Az általam már ismert Vándor megérezte félelmemet, és nyugtatni igyekezett. „Ne félj, kiválasztott Nem fáj, és nem is fog fájni. Apró organizmusokat, speciális élőlényeket juttatunk a testedbe, akikkel mostantól együtt, szimbiózisban fogsz élni. Testedből táplálod őket, ők pedig megállítják tested öregedési folyamatait, regenerálják sérült sejtjeidet, szöveteidet, szerveidet, immunissá tesznek a betegségekkel szemben. Várható maximális életkorod több mint százszorosára növekszik.” – Az több mint tízezer év! – szakadt ki belőlem. – Annyi ideig élhetek? „Igen” – felelte az első Vándor, és csak ő szólt hozzám, társai némán figyeltek. „Szervezeted jóval ellenállóbbá válik egyúttal. Meghalhatsz, de csak nagyon speciális körülmények között Ha tested minden sejtje megszűnik létezni, akkor a parazitatények már nem lesznek képesek regenerálni, és ők is elpusztulnak. Tehát óvakodj a tűzhaláltól, és tested bárminemű megsemmisülésétől Akkor elélhetsz tízezer évig is…” – Miért? – kérdeztem.—Miért én kapom ezt a lehetőséget? „Te vagy a kiválasztott. Az Idők folyamán voltak már mások is, és talán lesznek még ezután is. Bizonyos időközönként ellátogatunk bolygótokra, és megvizsgáljuk a fejlődés mértékét. Ekkor kiválasztunk egy, vagy több emberpéldányt, akit megajándékozunk ezzel a kiváltsággal. Egyet azonban ne feledj. Ez nem szórakozás, nem játék, hanem felelősség. Lassan majd megtanulod, és megérted, hogy milyen felelősséget kaptál a kezedbe. Akkor majd tudni fogod, hogy mi lesz a feladatod.” – Ezek szerint vannak mások is…? „Vannak. De nagyon kevesen. Ti vagytok, ti lesztek az emberiség őrei. Hamarosan kijuttok a külső űrbe, és szembesültök az Univerzum csodáival. Rajtatok múlik, hogy mit

tesztek az új ismeretekkel De hosszú ideig úgysem fogod megérteni Évszázadok telnek el, mire rádöbbensz felelősségedre.” Gyomromban furcsa bizsergést éreztem, és megrémültem attól, amit a Vándor mondott, gondok. „Miféle szörnyű élőlényeket rakhattak belém?” A belém ültetett paraziták mikroszkopikus nagyságúak voltak, és nélkülem, testem éltető energiái nélkül ők sem élhettek. Egyfajta szimbiózis alakult ki, ahogy később megértettem. De ekkor még nem nagyon foglalkoztatott a dolog, és nem is nagyon hittem el, azt, ami velem történt. „Most pedig visszatérsz a tieid közé. Használd ki új lehetőségeidet Ne feledd, mostantól ott leszel a jövőbeli történelem minden fontos eseményénél, és csak rajtad múlik, hogyan alakul fajod sorsa. S ne feledd, titkold képességedet embertársaid elől! Ha elmegyünk, egyedül magadra számíthatsz…” – Elhagyjátok a naprendszerünket? „Igen. Hamarosan ti is szembesültök az Univerzum végtelenségével, és akkor majd újra találkozunk.” – Ezek szerint visszatértek? – kérdeztem. „Igen. De az nagyon soká lesz. Az Univerzum hatalmas, és mi őseink, teremtőink eredetét kutatjuk már évmilliók óta, miközben más fiatalabb fajok egyedeinél mi is teremtéssel próbálkozunk. Ha eljön az időd, újra találkozunk…” A Vándor szavai hallatán ezernyi újabb kérdésem támadt. „Lehet, hogy ők teremtették volna a földi életet? Biztos számtalanszor jártak már a Földön, be-beavatkozva történelmünkbe…” Kérdezni akartam, de ekkor az első Vándor felemelte egyik hosszú ujjú kezét. Forogni kezdett velem a szoba, és, akárcsak az első beszélgetés alkalmával, most is elhomályosult a látásom, és elvesztettem az eszméletemet. Felébredtem. Már mindenre emlékeztem, értettem, miért tartottak fogva, és hogy a GSE mit akart tőlem. „Rájöttek, mi történt velem, és a maguk hasznára akarják fordítani ezt a képességet.” Nem voltak illúzióim arról, hogy a GSE vezetői mit akarnak. Hirtelen több dolog eszembe jutott, a legyőzhetetlen katonától kezdve a saját életük meghosszabbításáig. „S ne feledd, titkold képességedet embertársaid elől!” – jutottak eszembe a Vándor intő szavai. Kezdtem érteni, hogy mire gondolt

„Kapzsi emberek kezében ez olyan hatalommá válhat, ami romba döntheti a Földet. Hiszen ki ne akarna örökké élni, az öröklét hatalmát kihasználva másokon uralkodni?” Elképzeltem az egymást gyilkoló embereket, amint mohón igyekeznek egy kis tégely felé, melyben Vándorok parazitái várják gazdatestüket. Csak képletes vízió volt, de sejtettem, hogy nem kevés a valóságalapja. Ilyenek vagyunk, emberek. Évtizedekkel később én is beleestem ebbe a hatalom-csapdába. Túlságosan magabiztossá, arrogánssá váltam, azt gondoltam, hogy mindent büntetlenül megtehetek. Szégyellem is életemnek azt az időszakát, de hiszem, hogy azokon a meggondolatlan cselekedeteimen keresztül vezetett az út afelé, amelyre a Vándorok próbáltak rá terelni. De ez már egy másik történet…3 Egyben biztos voltam: el kellett tűnnöm a GSE szeme elől, és új életet kellett kezdenem. Muszáj volt megszöknöm, különben a GSE ügynökei tényleg darabokra szedik a testem, hogy megtudják halhatatlanságom titkát. 3 Lásd: Én, a halhatatlan; 2069. – A hatalom kísértése

„A GSE elszántságát ismerve, talán még sikerülne is nekik” – gondoltam. Ekkor még nem igazán tudtam felfogni, hogy a Vándorok mit is adtak nekem ajándékba. Csak azt tudtam, hogy értékes és izgalmas dolog. Titkon mindig is hosszabb életre vágytam, látni akartam más naprendszereket az emberiség jövőbeli történelmét. De szerintem sokan mások is hasonló dolgokra vágytak. Vissza akartam jutni a Földre, csak ott volt esélyem elrejtőzni a GSE emberei elöl. A Mars kolóniái túl kicsik voltak ehhez. „Meg kell szöknöm!” – elhatározásom egyre nőtt. Élni akartam, amire a GSE karmai között egyre kevesebb esélyem volt. Nyílt az ajtó, és négy GSE címeres mellpáncélt viselő biztonsági ember lépett be a kórterembe. Lézerfegyverüket azonnal rám szegezték. Erről eszembe jutottak az álmom előtti események. „Lelőttek!” Megtapogattam a mellkasomat, de nyomát sem éreztem sebnek. – Igen, Mr. Barbess – mondta Dr. Moss, aki a két GSE ügynök társaságában éppen belépett az ajtón. – Halálos sebei begyógyultak, és nincs semmi baja. Gondolom, fogalma sincs, mi történhetett? – Nincs – feleltem, aztán fejemmel a GSE ügynökei felé biccentettem. – De majd önök kiderítik, ha nem tévedek… – Ki fogjuk deríteni – felelte az egyik ügynök de azt már nem biztos, hogy túléli. A halhatatlanság nagy kincs, sokkal többet ér, mint a maga élete. – A férfi intett a biztonságiaknak, ketten rögtön mellém ugrottak, és egy masszív bilincset csatoltak

csuklómra. Aztán a négy férfi körbevett, és kiléptünk a folyosóra. – Tüntessék el minden nyomát annak, hogy ez a Barbess valaha is itt járt! – mondta a másik ügynök Dr. Mossnak. – Marcus Barbess meghalt a terrortámadáskor, és felejtse el, amit az elmúlt néhány napban látott és hallott. A saját érdekében, doktor’ Láttam, hogy Dr. Moss nyelt egy nagyot, aztán elgondolkodva nézte, amint egyre távolodunk a folyosón. Azt hiszem, sajnált engem, még ha nem is volt alkalma igazán megismerni. Orvos volt, és a GSE vezetői olyan dolgokra kényszerítették, amelyek gyökeres ellentétben álltak mindazzal, amire orvosként felesküdött. „Az élet megőrzése és védelme mindenek felett!” – gondoltam keserűen. „Hát nem ez lenne az elsődleges?” Segítenie kellett volna nekem, nem pedig megpróbálni kiszedni belőlem halhatatlanságom titkát. Segítenie kellett volna, mert beteg voltam, még ha hosszú ideig nem is ismertem fel a betegségemet. Beteg, a halhatatlanság örökéletű, halálos betege. Szenvedtem, mert ennél nagyobb kínt nem lehet elképzelni. Számtalanszor meg akartam halni, főleg azok után, amiket átéltem, és amit a Vándorok, a Benedittik valójában terveztek velem… De mindig életben maradtam. Fogva tartóim gyűrűjében egy zárt, üvegfalú függőfolyosón haladtunk keresztül. Az ablak túloldalán láttam alattunk a szédítő mélységet és a GSE egyik hatalmas méretű szerelőcsarnokát. Futószalagokon robotgépek szereltek össze roppant méretű űrhajóalkatrészeket, hajtóműrendszereket A GSE fő profilja nem az űrhajógyártás volt, hanem legkülönfélébb mikroelektronikai berendezések előállítása, de rohamosan fejlesztették az űrhajógyártási részleget is, hogy utolérjék a GMSS-t, amely egyelőre egyeduralkodó volt ezen a területen. Néztem a mélységet és az irodaközpontokat, amelyek között éppen áthaladtunk. Megfordult a fejemben, hogy mi történne, ha áttörve az üvegen, levetném magamat a mélybe, de elvetettem az ötletet. Igazság szerint nem mertem megtenni. Hiába tudtam, hogy halhatatlan vagyok, fel még nem fogtam, mit is jelent ez. Nem voltam tisztában valós képességeimmel, és nem hittem, hogy egy ilyen zuhanást megúszhatok élve, bármilyen parazitalényeket ültettek is testembe. Pedig túléltem volna, mint ahogy később számtalan hasonló halálugrást is túléltem, amikor képességeimet, tűréshatáromat teszteltem. Sajnos, gyorsan rájöttem arra, hogy noha életben maradok, a sérülések okozta pokoli kíntól nem szabadulok meg. Valahogy meg kellett szöknöm. Egy belső hangárhoz értünk, ahol már várt ránk a GSE egyik légköri hajója és féltucatnyi GSE biztonsági ember. Kíséretem így még nagyobb lett, szökési esélyeim rohamosan csökkentek. Dr. Moss, vagy az egyik ügynök korábban valami olyasmit mondott, hogy egy GSE katonai kutató bázisra visznek.

A hajó láttán rájöttem, hogy a kutatóbázis Marsváros egybefüggő épületegyüttesén kívül van. „Onnan már nehéz lesz megszökni Most kellene megpróbálnom…” Az egyik biztonsági ember durván megtaszított, és ezzel pillanatnyi elhatározásom el is elillant. Kényszeredetten fellépdeltem a GSE-hajó rámpáján. A két ügynök leültetett az egyik székbe, és négy biztonsági ember is felszállt, mielőtt a rámpa bezárult. Aztán a hajó a talapzattal együtt süllyedni kezdett, a dokkolólift az indulási szintre vitte a hajót Csak sejtettem, hogy felettünk bezáródott egy légmentesen záró kapu, majd nem sokkal később a talapzat nagyot zökkenve megállt. Előre pillantottam szkafander-tároló szekrények utáni nyitott pilótafülkéig, és egy rövid alagút végén megláttam a vörös bolygó sziklás felszínét Dübörögve keltek életre a hajtóművek, a GSE-hajó kisuhant a felszínre. A pilóta egy emelkedő ívű fordulóval Marsváros elnyúló épületei fölé kormányozta a hajót, és számomra ismeretlen célja felé indult. Az ablakból néztem a város fényeit, majd az űrkikötőt, amelynek betonján négy hatalmas bolygóközi űrhajó állt. Aztán mindent magunk mögött hagytunk. Kietlen, vöröslő, sziklás felszín felett repültünk. – Hova megyünk? – fordultam az egyik GSE ügynökhöz. Közben egy őrült terv körvonalazódott fejemben. Halhatatlan voltam… – Sok köze ugyan nincs hozzá, Barbess – felelte az egyik ügynök –, de van itt a hegyekben egy titkos GSE kutatóbázis, ahol az USA kormányának megbízásából végzünk különböző kísérleteket… – Ne is folytassa! – szakítottam félbe. – Gondolom, illegális kísérleteket. Nem érdekelnek a disznóságaik… – Hamarosan úgyis a saját szemével fogja látni – vigyorodott el az ügynök, és karját a magasba emelve nyújtózkodni kezdett. Zakója alatt megvillant a lézerpisztolya. Gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekedtem. „Halhatatlan vagyok…” Megbilincselt kezeimmel kirántottam a pisztolyt, és az ügynökre fogtam. Amaz rémülten meredt rám. Óvatosan felállt, majd hátrálni kezdett. Én is felálltam, és a fegyverrel sakkban tartottam a riadt férfit. Igyekeztem társai tűzvonalában tartant. Kezem remegett, még soha nem csináltam ilyesmit, soha nem fenyegettem fegyverrel másokat. De most az életemtől volt szó, és élni akartam. – Ne lőjön! – mondta esdeklően az ügynök. – Oldozzon el! – kiáltottam. – Különben lelövöm! Gyerünk! Az ügynök óvatosan közelebb lépett, és kioldotta bilincsemet. Végre szabad voltam.

Sakkban tartottam mindenkit, és biztos voltam benne, hogy nem mernek semmit sem tenni ellenem. A másik ügynök azonban másképp gondolkodott. – Lőjék le! – kiáltotta a négy biztonsági embernek, anélkül, hogy belegondolt volna parancsa következményébe. Az ügynököt, akinek megszereztem pisztolyát, előretaszítottam, és a pilótafülke felé hátráltam. A biztonsági emberek ekkor nyitottak tüzet, a tűzvonalban álló ügynök testét lézersugarak járták át. Én is lőttem, de nem céloztam, és nem gondolkodtam. A lézersugarak az oldalfalba csapódtak, és sisteregve fúrták át magukat a burkolaton. A levegő süvítve kezdett kiáramlani a hajóból… – Mit csinálsz, te őrült? – kiáltotta halálra vált arccal az ügynök. A két pilóta eddig semmit sem vett észre a hátuk mögött zajló eseményekből, most pedig már késő volt. Megfordultam, megcéloztam a műszerfalat, és néhány lövéssel szétégettem. Szikraeső csapott fel a pultokból. Lézernyalábok találtak el. Elvesztettem az egyensúlyomat, aztán elkaptam a pilótafülke ajtaját, abban támaszkodtam meg. Szemem előtt elhomályosult a világ, amint a kín szétáradt testemben. Halálos felelem lett úrrá rajtam. Lehet, hogy a parazitalények villámsebesen begyógyítottak minden sebet, de a fájdalmat nem tudták orvosolni. Iszonyú fajdalmaim voltak. Átkoztam magam, amiért ilyen ostobaságot találtam ki. Ekkor az irányíthatatlanná vált GSE-hajó éles szögben megdőlt, és zuhanni kezdett a felszín felé. Többé már nem én voltam a fontos, a többiek rájöttek, hogy hamarosan meghalunk, ha nem csinálnak valamit. „Azaz, csak ők halnak meg, hiszen én halhatatlan vagyok.” Csak reméltem, hogy tényleg így van. A GSE marsvárosi épületében egyszer már megtörtént a lehetetlen, nagyon reméltem, hogy nem véletlen volt. Ösztönösen megragadtam egyet a pilótafülke előtti szekrényben álló narancsszínű szkafanderek közül. Láttam a halálra vált arcokat a becsapódás előtti utolsó pillanatokban, és tisztában voltam vele, hogy ezek az emberek meg fognak halni. „De vajon velem mi lesz?” – villant át az agyamon a gondolat. Testemben egyre jobban szétáradó pokoli fejdalom ellenére is görcsösen szorítottam a szkafandert… Féltem, halálosan féltem. Állítólag halhatatlan voltam. Lelőttek, de nem haltam meg Azonban ösztöneim, tudatalattim számára ez képtelenségnek tűnt A pánik egyre jobban elhatalmasodott bennem, ahogy a levegő egyre csak süvített kifelé, és egyre vészesebben közeledtünk a

felszínhez. Tekintetem összefonódott a halálra vált arcú ügynökkel. Szeméből a halál nézett vissza rám. Aztán a hajó becsapódott a kopár talajba. Fülsiketítő robajt hallottam, megállíthatatlanul, őrülten rázkódva, a köveken csikorogva csúsztunk tovább, aztán egy éles sziklának ütköztünk. A hajótörzs éles reccsenéssel kettévált, és a GSE embereinek sorsa bevégeztetett. A hajó levegője azonnal elillant, és aki nem halt meg a becsapódáskor, most nemsokára levegő nélkül, a nyomáskülönbségtől elpattant erekkel lelte halálát. Amikor a hajó a sziklának ütközött, kizuhantam belőle, a szkafandert görcsösen szorítottam a kezeim közt. Csak utána jöttem rá, hogy mekkora szerencsém volt. A két részre szakadt GSE-hajó darabjai néhány másodperccel később lezuhantak egy marsi kanyon mélyébe. Éreztem, iszonyúan égő légcsövemet, az oxigénhiánytól zúgott a fejem, és kétségbeesetten lélegeztem be a semmit. Nyakamon, karomon kidudorodtak az erek, majd sorra elpattantak. Fáztam, nagyon hideg volt, de a Vándorok parazitalényei teljes energiával dolgoztak bennem, fenntartották széteső vérkeringésemet igyekeztek regenerálni elpattant ereimet, szerveimet pedig megóvták a károsodástól. És éltem, bármennyire is percek óta halottnak kellett volna lennem. Pokoli fájdalmaim voltak. Valahogy belepréseltem magamat a szkafanderbe, légmentesen lezártam a sisakot és megindítottam a levegőáramlást. Remegő testtel a földre rogytam, úgy lélegeztem be az éltető oxigént. „Túléltem, nem haltam meg” – gondoltam, és hihetetlenül boldog voltam. A GSE-hajó a kanyon alján feküdt darabokra zúzódva, nem hittem, hogy egyhamar megtalálják, legalábbis nagyon reméltem. Mars város tornyai a távolban magasodtak, szerencsére még nem jutottunk nagyon távolra. Levegőkészletem vagy tíz órára volt elegendő a kijelzők szerint. Nem is volt biztos, hogy kitart, amíg visszaérek. „De mit nekem levegő!” – gondoltam. Hiszen perceket töltöttem lélegzetvétel nélkül a Mars felszínén, és semmi bajom nem történt! Valóban halhatatlan voltam! Elindultam a Marsváros távoli tornyai felé. Testemet iszonyú fájdalom marcangolta, mindet lépés hatalmas erőfeszítésbe telt, de a parazitalények láthatólag stabilizálták állapotomat, és megkezdték a gyógyítást. Éreztem, amint egyes pontokon alábbhagy a fájdalom. Nem tudtam, mit csináltak velem, de nagyon hálás voltam nekik. „Halhatatlan vagyok!” Szabadnak éreztem magam. Megszabadultam a GSE-től, és kitárult előttem az univerzum!

„Több mint tízezer évig élhetek, ott leszek minden fontos történelmi eseménynél! Eljutunk más naprendszerekbe, kapcsolatba lépünk más értelmes lényekkel…” Milyen naiv is voltam. De nem is naivnak nevezném magamat, inkább tudatlannak. Olyan voltam, mint egy gyerek, aki rádöbben az előtte álló lehetőségekre. Akkor tényleg azt hittem, hogy ez egy nagyszerű dolog lesz, tele élményekkel, szórakozással, korlátlan lehetőségekkel. És egy darabig így is volt… Néhány nap múlva az egyik Föld felé tartó bolygóközi űrhajón ültem, és egy pohár whiskyt kortyolgattam. Természetesen nem GSE-űrhajó volt, hanem a GMSS egyik ionhajtóműves hajója. Valamivel lassabb volt, mint a konkurens gyártmányok, de számomra biztonságosabb. Soha többé nem akartam kapcsolatba kerülni a GSE-vel. Nem voltam biztos benne, nem jönnek-e rá a roncsokból, hogy túléltem a lezuhanást, és nyomtalanul eltűntem, mindenesetre hét és fél hét múlva, amikor megérkeztem a Földre, félve léptem ki a várócsarnokba. De nem várt senki, sem GSE-ügynökök, sem más. Azonnal megtettem az óvintézkedéseket. Hogy a GSE nehogy rájöjjön, hol vagyok eladtam a házunkat, és mint a család távoli rokona és örököse, én rendelkezhettem a vagyon felett. Jessica és Tommy emléke nagyon mélyen élt bennem… Évtizedek teltek el – talán egy évszázad is volt –, mire fájó emlékük lassanként elhalványult, elvesztésük okozta fájdalmam alábbhagyott Halhatatlan lettem, de hatalmas árat fizettem ezért a kiváltságért. Sokáig kételkedtem benne, hogy megérte-e? Ma pedig, három évezred távlatából ismét kételkedem… Új életet kezdtem. Újjászülettem egy hihetetlenül változó emberi világban. Az idő értelmét vesztette számomra, lelassult, megállt, határtalan új lehetőségek nyíltak előttem. És ez még csak a kezdet volt…

Greg Egan: Átmeneti Álmok – Nem tudjuk megmondani, milyenek lesznek az átmeneti álmai. Mindössze az biztos, hogy nem fog emlékezni rájuk. Caroline Bausch biztatóan mosolyog. A Gleisner-torony hatvannegyedik emeletén lévő irodája annyira stílusos, hogy az már fáj – íróasztala három kör alakú üveglapon álló obszidián ellipszis, a falakat pedig a legújabb euklidészi monokrómok díszítik de maga a nő a legkevésbé sem az a robot, amit a hűvös, geometrikus enteriőr látszólag megkövetelne. Nem kétlem, hogy a kontraszt szándékos, és hogy az arca tervezésénél puszta üzleti megfontolásokból fordítottak az alkalmazói olyan nagy figyelmet arra, hogy olyan lefegyverzően természetes legyen, hogy még a legcinikusabbak se találhassanak kivetni valót benne. Néhány feledhető álom? Ez elég ártatlanul hangzik. Majdnem ennyiben is hagyom a dolgot – de valamit nem értek. – Majdnem nulla fokos leszek, amikor letapogatnak, igaz? – Igen. Sőt, egy kicsit alatta. Telepumpálják fagyálló diszacharidokkal, és az összes testnedvét cukorüveggé hűtik. – Megbizsereg a fejbőröm a szavai hallatán – de a rám törő érzés nem félelem, hanem türelmetlen várakozás; a legkevésbé sem tűnik fenyegetőnek a gondolat, hogy a testemből egy óriási jégnyalókát csinálnak. A Bausch íróasztala mögötti polcot néhány elegáns fújt üveg szobrocska díszíti. -Ez nem csak leállítja az összes anyagcsere-folyamatot, hanem kiélesíti az NMR-spektrumot is. Ahhoz, hogy minden szinapszis erejét pontosan meg tudjuk mérni, egyebek között a neurotranszmitter típusok közötti apró eltéréseket is meg kell tudnunk különböztetni. Minél kisebb a hőzaj, annál jobb. – Értem. De ha az agyamat kikapcsolja a hypothermia… akkor miért fogok álmodni? – Nem az agya fog álmodni. Hanem az általunk létrehozott szoftvermodell. De, mint mondtam, semmire sem fog emlékezni belőle. A végén a szoftver tökéletes másolata lesz az ön – mély kómában lévő – szerves agyának, és úgy fog magához térni a kómából, hogy pontosan emlékszik mindenre, amit a szerves agy a letapogatás előtt tapasztalt. Nem többre, és nem kevesebbre. És mivel a szerves agy semmiképpen sem fogja érzékelni az átmeneti álmokat, a szoftver sem fog emlékezni rájuk. A szoftver? Egyszerű, biológiai magyarázatra számítottam; az altató vagy a fagyálló mellékhatására; a lehűlő idegsejtek által kibocsátott erőtlen, véletlenszerű szignálokra. – Miért programozzák a robot agyát arra, hogy álmodjon, ha úgysem fog emlékezni rá? – Nem programozzuk. Legalábbis explicit módon nem. – Bausch arcára ismét kiül az a túlságosan is emberi mosoly, nem leplezve fürkésző pillantását, az annak az eldöntésére szánt pillanatot, hogy tulajdonképpen mennyit is kell elmondania nekem. De az is lehet, hogy az egész csak újabb kiszámított megnyugtatás. Látja, én robot vagyok, mégis úgy tud olvasni belőlem, mint egy nyitott könyvből.

– Miért rendelkeznek tudattal a Gleisner-robotok? – teszi fel a költői kérdést. – Ugyanazért, amiért az emberek. – A beszélgetés kezdete óta várom ezt a kérdést; Bausch legalább annyira tanácsadó, mint eladó, és az is a feladatai közé tartozik, hogy a lehető legelfogadhatóbbá tegye számomra a megvásárolni készült új létezési módot. – Ne kérdezze, melyik idegsejt-struktúrákról van szó… de akármelyikekről is, nyomon kell követni őket a letapogatás során, és minden egyébbel együtt újra kell teremteni őket a modellben. A Gleisner-robotok azért rendelkeznek tudattal, mert pontosan úgy dolgozzák fel az információkat… a világról és saját magukról kapott információkat… mint az emberek. – Tehát elfogadja a gondolatot, hogy a tudatos emberi agyat szimuláló szoftver önmagában véve ugyanolyan módon tudatos, mint a szimulált emberi agy? – Természetesen. Nem lennék itt, ha nem fogadnám el. – És nem beszélnék magával, ugyebár. Nem látom szükségét, hogy részletezzem a választ – hogy bevalljam, azóta kezdtem megbarátkozni az egész dologgal, mióta a Dallas és Tokió alatti tíztonnás szuperszámítógépek elkezdték átadni helyüket a két lábon járó, parányi processzorokkal és élethű testtel rendelkező Gleisner-robotoknak. Amikor a Másolatok végre kiszabadultak virtuális valóságaikból – akármilyen nagyszerűek, akármilyen részletesek is lett légyenek azok –, és esélyt kaptak arra, hogy hús-vér emberek módjára a világban éljenek, egyszerre nem úgy gondoltam a letapogatásra, mint az élve eltemetés modern megfelelőjére. – Akkor azt is elfogadja – folytatja Bausch –, hogy a tapasztalatok létrehozásához nem kell más… mint bizonyos számításokat elvégezni azokon az adatstruktúrákon, amik ugyanazokat az információkat kódolják, amiket az agy struktúrája? A szakzsargon indokolatlannak tűnik, nem értem, miért ragad le ennél a kérdésnél – de nyájasan így felelek: – Igen, természetes ezt is elfogadom. – Akkor gondolja végig, mi következik ebből! Hiszen a Gleisner-robotot… a letapogatáson átesett, öntudatlan személy tökéletes Másolatát… vezérlő kész szoftver előállításának teljes folyamata egyetlen hosszú, az emberi agyat leképező adatstruktúrákon végzett számítássorozat. Némán emésztem a hallottakat. – Nem szándékosan idézzük elő az átmeneti álmokat – folytatja Bausch –, hanem valószínűleg nem elkerülhetetlenek. A Másolatokat valahogyan létre kell hozni… nem ugorhatnak elő a semmiből teljesen kialakítva. A letapogatónak meg kell szondáznia a szerves agyat, meg kell mérnie a milliárdnyi metszet NMR-spektrumát, majd egy nagyfelbontású anatómiai és biokémiai térképpé kell alakítani ezeket a méréseket. Más szóval: több billió számítást kell elvégezni egy hatalmas adathalmazon, ami az agyat képezi le. Ezután ennek a térképnek a fel-használásával kell kialakítani a működő szoftvermodellt, magát a Másolatot. Újabb számítások. Azt hiszem, majdnem értem, amit mond… de lényem egy része egyszerűen elutasítja a gondolatot, hogy ha elég nagy felbontásban leképezzük az agyat, akkor attól maga a leképzés álmodni fog.

– Viszont ezek a számítások nem az agyműködést próbálják utánozni, igaz? – kérdezem. – Hanem csak előkészítik a programot, ami majd tudatra ébred, miután elkészül és futni kezd. – Igen… és miután a program készen van és futni kezd, mit fog csinálni, hogy tudatos legyen? Egy sor változást fog generálni az agy digitális leképzésében… olyan változásokat, amik a normális idegsejt-aktivitást utánozzák. Ám már előtte, ennek a leképzésnek a létrehozása is egy sor változást foglal magában. A számítógép üres memóriájától nem lehet eljutni egy adott emberi agy részletes szimulációjáig néhány billió közbenső lépés nélkül – melyek nagy része részben vagy egészben, így vagy úgy, ugyanannak az agynak a lehetséges állapotait fogja leképezni. – De miért eredményezne ez valamiféle… szellemi tevékenységet? Mármint az adatok teljesen más célból történő újrarendezése. Bausch hajthatatlan. – A céloknak semmi köze az egészhez. Az, hogy az élő agy újrarendezi az emlékeket, önmagában elég a hétköznapi álmok kialakulásához. Szellemi tevékenység kiváltásához pedig az is elég, ha egy elektródát szúrunk a halántéklebenybe. Tudom: az agy tevékenysége annyira összetett, hogy bizarr elképzelni, hogy ugyanazokat az eredményeket szándékolatlanul is el lehet érni. Azonban az agy összetettsége a struktúrájában van kódolva. És akár tetszik, akár nem, ha hozzányúlunk ehhez a struktúrához, magához a tudathoz nyúlunk hozzá. Ebben bizonyos fokig igaza van. Akármi történik az aggyal, az valamilyen érzetet kelt – nem feltétlenül kell a tudatos gondolkodás rendezett folyamatának lennie. Ha a gyógyszerek vagy a betegségek véletlenszerű hatásai felismerhető szellemi eseményeket váltanak ki – lázálmokat, skizofrén epizódokat, LSD-utazásokat –, akkor miért ne tehetné ugyanezt egy Másolat aprólékos genezise? Egyik el nem készült NMR-térkép, egyik befejezetlen szoftvermodell sem „tudhatja”, hogy még nem kellene öntudatra ébrednie. És mégis… – Hogyan lehet biztos mindebben, ha senki sem emlékszik az álmokra? – A tudat matematikája még csecsemőkorát éli… de minden, amit tudunk, határozottan arra utal, hogy egy Másolat létrehozásának szubjektív elemei is vannak… bár a tapasztalatnak semmi nyoma nem marad. Még most sem sikerül teljesen meggyőznie, de azt hiszem, be kell érnem a szavával. A Gleisner Vállalatnak nem áll érdekében nem létező mellékhatásokat kitalálnia – és már az is kellőképpen lenyűgöz, hogy egyáltalán veszik a fáradságot, és figyelmeztetik ügyfeleiket az átmeneti álmokra. Amennyire tudom, a régebbi cégek – az akkoriban alapított letapogató klinikák, amikor a Másolatoknak még nem volt fizikai teste – soha egyetlen szót sem ejtettek a problémáról. Tovább kellene lépnünk, még rengeteg dolgot meg kell beszélnünk – de nem tudok elszakadni ettől a nyugtalanító felfedezéstől. – Ha ahhoz eleget tudnak – kezdem tűnődve –, hogy biztosak legyenek az átmeneti álmok létezésében… akkor nem tudnák egy kicsit tovább vinni a matematikát, és elárulni,

milyenek lesznek ezek az álmok? – Hogyan tehetnénk? – kérdezi Bausch ártatlan arccal. – Nem tudom. Vizsgálják meg az agyamat, aztán futtassák le a másolási folyamat szimulációját… – Észbe kapok. – Aha! De hogyan szimulálhatnak egy számítást… anélkül, hogy végre ne hajtanák? – Pontosan erről van szó. A különbségtétel értelmetlen. Az a program, amelyik megbízhatóan képes lenne előrejelezni egy álom tartalmát, önmaga is átélné azt, ugyanolyan teljességgel, mint az átmeneti folyamat „ön”-je. Akkor meg mi értelme az egésznek? Akkor is túl késő megkímélni magát a traumától, ha az álmok kellemetlennek bizonyulnak. A traumától? Kezdem azt kívánni, bárcsak beértem volna egy megnyugtató mosollyal és a tökéletes amnézia ígéretével. Néhány feledhető álommal. Most viszont, hogy – homályosan – tisztában vagyok a dolog okaival, ezerszer nehezebb elkerülhetetlenként elfogadni. Lehet, hogy a hypothermia beálltával elkerülhetetlenek a neurális görcsök – de az, ami egy számítógép belsejében történik, elméletileg teljesen ellenőrizhető kellene hogy legyen. – Nem tudnák figyelni az álmokat, miközben megjelennek, és szükség esetén beavatkozni? – Attól tartok, nem. – De… – Gondoljon csak bele! Olyan lenne, mint az álmok megjóslása, csak még rosszabb. Az álmok megfigyelése azt jelentené, hogy újabb példányokat kell létrehozni az agyszerű adatstruktúrákból – azaz újabb álmokat kellene létrehozni a folyamat során. Azaz még ha meg is figyelhetnénk az eredeti álmokat… ha megfejthetnénk és irányíthatnánk őket… az ezt végző szoftverhez akkor is kellene egy másik szoftver, ami figyeli, hogy lássuk, mik annak a számítási mellékhatásai. És így tovább, a végtelenségig. – A jelenlegi eljárás szerint a Másolat a lehető legrövidebb folyamat révén, a lehető legegyenesebb úton jön létre. Legkevésbé sem lenne szerencsés nagyobb számítási teljesítményt, bonyolultabb algoritmusokat… újabb és újabb, a tapasztalat aritmetikáját tükröző rendszereket bevonni. Hátrébb csúszok a székemen, próbálva elhessegetni az egyre erősebben rám törő szédülést. Minél többet kérdezek, annál szürreálisabb az egész téma… de úgy tűnik, egyszerűen nem tudom befogni a számat. – Ha azt nem tudják megmondani, miről fognak szólni az álmok, és ha nem tudják befolyásolni őket… azt legalább elárulná, milyen hosszúak lesznek? Mármint szubjektíve. – Csak akkor, ha lefuttatjuk az álmokat álmodó programot. – Bausch bocsánatkérően néz rám – de az az érzésem, elegánsnak, sőt, helyénvalónak tartja a dolgok jelen állását. – Ilyen a matematika: nem lehet lerövidíteni az utat. Hipotetikus kérdésekre nincsenek válaszok. Nem tudjuk bizonyossággal megmondani, mit fog átélni egy tudatos rendszer… anélkül, hogy a kérdés megválaszolása során létre ne hoznánk azt a tudatos rendszert.

Erőtlenül felnevetek. Az agy leképzései, amik álmodnak. Az álmok előrejelzései, amik álmodnak. Álmok, amik hatással vannak minden gépre, ami megpróbálja létrehozni őket. Pedig már azt hittem, hogy most, hogy Másolatként lehetővé vált teljes egészében a fizikai világban élni, teljesen megszűnt a virtuális lét kerge metafizikája. Azt reméltem, hogy zökkenőmentesen átköltözhetek a testemből egy Gleisner-robotba… És visszatekintve persze pontosan ezt is fogom tenni. Ha átlépem az ember és gép közötti szakadékot, az nyomtalanul el fog tűnni mögöttem. – Tehát semmit sem lehet tudni az álmokról? – kérdezem. – És nem lehet elkerülni őket? Ez közel áll a matematikai bizonyossághoz? – Igen. – Ám az is hasonlóan biztos, hogy nem fogok rájuk emlékezni? – Igen. – Önnek sincsenek emlékei… a saját álmairól? Akár csak egy érzésről? Egy képről? Bausch türelmesen elmosolyodik. – Természetesen nincsenek. Szimulált kómából tértem magamhoz. A legutolsó dolog, amire emlékszem az, hogy elaltatnak a letapogatás előtt. Nincsenek eltemetett nyomok, rejtett emlékek. Nincsenek láthatatlan forradások. Nem is lehetnek. A szó valódi értelmében én soha nem is éltem át az átmeneti álmokat. Végre célpontot találok dühömnek. – Akkor… miért figyelmeztetnek? Miért hívják fel a figyelmemet valamire, amit garantáltan el fogok felejteni? Valamire, amiről a végén garantáltan kiderül, hogy nem is éltem át? Nem gondolja, hogy jobb lenne semmit sem mondani róla? Bausch habozik. Úgy látszik, most először sikerült zavarba hoznom – és nagyon meggyőzően játssza el. De bizonyára legalább ezerszer feltették már neki ezt a kérdést. – Amikor az átmeneti álmokat álmodja… – válaszol –, az lehet a legfontosabb, hogy tudja, min és miért megy át. Hogy tudja, hogy nem a valóságot látja. Hogy tudja, hogy nem fog örökké tartani. – Lehet. – Ám ez nem ilyen egyszerű, és ezzel ő is tisztában van. – Van valami elképzelése arról, hogy miután összeáll az új elmém, pontosan mikor válik részévé ez a tudás? Meg tudja ígérni nekem, hogy emlékezni fogok ezekre a vigasztaló tényekre, amikor szükségem lesz rájuk? Tudja garantálni, hogy valaha is értelmet nyer az, amit elmondott nekem? – Nem. De… – Akkor mi értelme? – Gondolja, hogy ha hallgatunk, akkor lett volna bármilyen esélye arra, hogy az igazat álmodja? Odakint az utcán, a téli napsütésben megpróbálom lerázni magamról a kételyeimet. A George Streetet még az előző esti ünnepség színes konfettiszőnyege borítja: hat év vérontás – bombázások és ostromok, járványok és éhínségek – után úgy tűnik, véget ér a

kínai polgárháború. Öröm áraszt el, ahogy lepillantok a papírzászlók tépett maradványaira, és felidézem a remek híreket. Fázósan összehúzom magamon a kabátomat, és elindulok a városháza előtti megállóhoz. Évek óta nem volt ilyen hideg június Sydneyben, a felhőtlen ég mínusz fokokat hozott éjszakára, és sokáig megmaradó deret reggelre. Megpróbálom elképzelni magam Gleisner-robotként, ahogy ugyanazon az úton járok, de úgy döntök, hogy nem érzem a csípős szelet. Örömteli kilátás – és ha teljes mértékben, harmonikus módon mesterséges leszek, az olyan bosszantó apróságok sem fognak zavarni, mint a duzzanatok a mesterséges térdkalácsom és csípőízületem körül. Nem kell majd félnem az influenzától, a tüdőgyulladástól vagy a földön körbeseprő legújabb, gyógyszer-rezisztens diftériától. Alig tudom elhinni, hogy a sok-sok évi kifogáskeresés és halogatás után végül aláírtam a szerződéseket és mozgásba lendítettem a gépezetet. Önelégültségemből egy sor komoly betegség rázott fel: egy hörghurut, egy vesefertőzés és egy daganat a jobb talpamon. Immun-rendszerem a citokin-injekcióktól sem működött úgy, mint húsz évvel ezelőtt. Augusztusban százhetven leszek. Szürreálisan hangzik. De hát úgy hangzott a huszonhét, a negyvenhárom és a hatvanegy is. A vonaton még egyszer sorra veszem fenntartásaimat, remélve, hogy végleg elfeledhetem őket. Az átmeneti álmokat nem lehet elkerülni, megjósolni vagy irányítani… mint ahogy a hétköznapi álmokat sem. Radikálisan más eredetűek lesznek… de semmi okom azt hinni, hogy zavart agyam tartalmának más megidézési módja zavaróbb lesz, mint bármi, amit eddig tapasztaltam. Mégis, mit gondolok, milyen rettenetet őrizhetek elzárva a koponyámban, ami csak arra várna, hogy a kómában lévő emberből a kómában lévő gépbe való adatáramlás során ámokfutásba kezdjen? Néha voltak rémálmaim – némelyik nagyon nyomasztó –, de még gyerekkoromban sem féltem az alvástól. Akkor meg miért féljek az átmenettől? Alice babot szed a kertben, amikor a Meadowbank állomásról felkaptatok a dombra. Felegyenesedik, és felém int. Még most sem tudom elhinni, hogy ilyen közel a városhoz ekkora kertünk van. Megcsókoljuk egymást, majd együtt megyünk be a házba. – Előjegyeztetted a letapogatást? – Igen. Július tíz. – Ennek így elég tárgyilagosnak kellene hangzania; az összes műtét közül, amin elmúlt tíz év során átestem, ez lesz a legbiztonságosabb. Kávét főzök; szükségem van valamire, ami átme-legít. A konyha ragyog a napfényben, de idebent hidegebb van, mint odakint. – És minden kérdésedet megválaszolták? Most már nyugodt vagy? – Azt hiszem. – De semmi értelme magamban tartani a dolgot; minden elmondok Alice-nek az átmeneti álmokról. – Szeretem az álmodás után ébren töltött első néhány pillanatot – jegyzi meg. – Az egész még frissen él az elmémben… de végül el tudom helyezni valamilyen összefüggésben. És pontosan tudom, mi történt velem. – A megkönnyebbülésre gondolsz, hogy semmi sem volt valós? Hogy valójában nem mészároltál le száz embert a szupermarketben? Hogy nem voltál anyaszült meztelen? Hogy a rendőrség mindenek ellenére mégsem zárt be? Tudod, a dolog visszafelé is

működik. Csodálatos illúziók lesznek porrá. Felhorkan. – Ami ilyen könnyen porrá lesz, az nem nagy veszteség! Mindkettőnknek töltök a kávéból. – Az átmeneti álmoknak mindenesetre furcsa lehet a végük – töpreng Alice. – Tudsz róluk, mielőtt még elkezdődnének… de nem tudsz róluk, miután véget értek. – Megkeveri a kávéját, szótlanul nézem a csésze pereme mellett kavargó folyadékot. – Vajon hogy múlik az idő egy ilyen álomban? Egyenesen ugye nem haladhat. Minél jobban sikerül a számítógépeknek leképeznie a kómában lévő agy minden apró részletét, annál kevesebb tér marad… helytelen információknak. Kezdetben viszont egyáltalán nem lesz információ. Valahol középen kell lennie a legnagyobb kitérésnek az „álomemlékek” felé. Tehát lehet, hogy az idő az elején és a végén áramlik be, és az álom látszólag a közepén ér véget. Szerinted? Megrázom a fejem. – El sem tudom képzelni, milyen lenne. – Lehet, hogy két külön álom van. Az egyik előre halad, a másik visszafelé. – A homlokát ráncolja. – De ha középen találkoznak, akkor mindkettőnek ugyanúgy kell végződnie. Hogy végződhet pontosan ugyanúgy két különböző álom… hogyan épülhet fel a korábban történtekről őrzött ugyanolyan emlékekből? Aztán a letapogató megalkotja az agy térképét… és a második szakaszban létrehozza a térképből a Másolatot. Két ciklus. Két álom? Vagy négy? Vagy gondolod, hogy mind egybeszövődik? – Nem igazán érdekel – morgom dühösen. – Egy Gleisner-robotban fogok magamhoz térni, minden más akadémikus kérdés. Nem is fogok álmodni. Alice kétkedve néz rám. – Gondolatokról és érzésekről beszélünk. Ugyanolyan valóságosak, mint bármi, amit a Másolat érezni fog. Hogy lehet ez akadémikus kérdés? – Én rengeteg számításról beszélek. És ha összeadunk mindent, amit ezek tesznek velem, akkor a végén nullát kapunk eredményül. Kómában lévő emberből kómában lévő gépet. – Hamu a hamuhoz, por a porhoz. Néha csak úgy kibuknak a száján a szavak: altatódalok töredékei, régi versek sorai – nem tehet róla. Mégis felállt a karomon a szőr. Lenézek ráncos ujjaimra, csontos csuklómra. Ez nem én vagyok. Az öregedés olyan, mint egy tévedés, egy kerülőút, egy baleset. Húsz éves koromban halhatatlan voltam, nem? Még nem késő visszatalálni. – Bocsáss meg! – suttogja Alice. Felnézek rá. – Ne csináljunk nagy ügyet belőle. Eljött az ideje, hogy gép legyen belőlem. Nem kell mást tennem, mint lehunyni a szememet, és átlépni egy szakadékon. Aztán néhány év múlva rajtad a sor. Ez a legkönnyebb dolog a világon.

Átnyúlok az asztal fölött, és megfogom a kezét. Amikor megérintem, csak akkor veszem észre, hogy reszketek a hidegtől. – Látod, látod! – csóválja meg a fejét Alice. Nem tudok aludni. Két álom? Négy álom? Középen találkoznak? Eggyéolvadnak? Honnan fogom tudni, hogy végük van? A Gleisner-robot magához fog térni a kómából, és vidáman élni fogja az életét – de ha esélyt sem kapok arra, hogy visszanézzek az átmeneti álmokra, és felismerjem, mit jelentettek, akkor hogyan fogom őket a helyükre tenni? A mennyezetet nézem. Ez őrület. Több ezer álmom lehet, amire nem emlékeztem felébredéskor – örökre eltűntek, olyan biztosan, mintha amnéziámat számítógépek szabályozták és garantálták volna. Számít, hogy valamilyen nevetséges álomkísértettől féltem, vagy azt hittem, hogy kimondhatatlan bűnt követtem el… és már nem lesz esélyem kinevetni azokat az illúziókat? Kimászok az ágyból – és amint felállok, nincs más választásom, mint teljesen felöltözni, különben megfagyok. A szobát holdfény tölti be, gond nélkül látok mindent. Alice megfordul álmában, és felsóhajt. Ahogy nézem, gyengédség-hullám önt el. Legalább én megyek először. Legalább meg tudom majd nyugtatni, hogy nincs mitől félnie. A konyhában rájövök, hogy sem éhes, sem szomjas nem vagyok. Fel-alá járkálok, hogy felmelegítsem magam. Mitől félek? Nem arról van szó, hogy az álmok leküzdendő akadályok lennének – elbukható próbák, ítéletek, amiket talán nem élek túl. Az egész átmeneti folyamat előre meghatározott – és épségben át fog vinni új megtestesülésembe. Még ha valamilyen bonyolult metaforát álmodok is az embertől a gépig vezető „nehéz” utazásomról – mezítláb járok egy végtelen, izzó szénnel borított pusztaságban, vagy hóviharban próbálok felhágni egy megmászhatatlan hegycsúcsra… és még ha nem is sikerül az út végére jutnom a számítógépek tovább csikorognak, és a Gleisner-robot magához fog térni. Ki kell mennem a házból. Halkan távozom, a vasútállomással szemközti 24 órás szupermarket felé indulok. A csillagok könyörtelen éllel ragyognak, a levegő mozdulatlan. Ha jobban fázom is, mint nappal, túl zsibbadt vagyok ahhoz, hogy észleljem a különbséget. Egyáltalán nincs forgalom, egyetlen házban sem világítanak a lámpák. Majdnem három óra lehet; évtizedek óta nem jártam kint ilyen későn. Ennek ellenére ismerősként üdvözölnek a holdfény által megvilágított kertvárosi gyepszőnyegek szürke árnyalatai. Tizenhét éves koromban mintha fél életemet azzal töltöttem volna, hogy hajnalig beszélgettem a barátaimmal, majd pontosan úgy botorkáltam hazafelé a néptelen utcákon, mint most. A szupermarket ablakai kékesfehéren izzanak a beléjük ágyazott reklámok melegebb színei körül. Belépek az épületbe, és a kihalt polcsorok felderítésére indulok. Semmi sem csábít, de abszurd bűntudatot éreznék amiatt, hogy üres kézzel távozom, ezért felkapok egy doboz tejet.

Az egyik reklámhologrammal egy középkorú férfi babrál; odabiccent, miközben kiviszem az árut az ajtón. A mágneses mezők érzékelik és naplózzák a vásárlást. – Jó hírek jöttek a háborúról? – kérdezi a férfi. – Igen! Remekül alakul minden. Elfordulnék, de csalódottnak látszik. – Nem emlékszik rám, igaz? – kérdi. Megállok, és alaposabban is szemügyre veszem. Kopaszodik, a szeme barna, az arckifejezése kedves. – Ne haragudjon… – Régen, még kisfiú korában, az enyém volt ez az üzlet. Emlékszem rá, hogy ide járt vásárolni az édesanyjával. Aztán eladtam, és elköltöztem a városból… már nyolcvanöt éve… de most visszajöttem, és megint megvettem a régi üzletet. Bólintok, mosolygok – pedig még most sem ismerem fel. – Egy ideig egy virtuális városban éltem – folytatja. – Volt ott egy torony, ami egészen a holdig ért. Egyszer felmásztam a tetejére. Elképzelem az űr feketeségében az égre törő kristály csigalépcsőt. – De kijött, ahogy látom. Vissza a világba. – Mindig is szerettem volna visszakapni ezt a boltot. Azt hiszem, most már emlékszem az arcára – bár a neve még mindig nem jut eszembe. Ha tudtam egyáltalán valaha. Önkéntelenül is megkérdezem: – Mielőtt letapogatták… figyelmeztették az… átmeneti álmokra? Elmosolyodik, mintha egy közös ismerősünk nevét mondtam volna ki. – Nem. Akkor nem. De később hallottam róluk. Tudja, régen a Másolatok gépről-gépre vándoroltak. A számítás-kapacitás iránti igény növekedésével és csökkenésével, az árak változásával… a karbantartó szoftver időnként szétszedett és elköltöztetett minket. Japánból Kaliforniába, Kaliforniából Texasba, Texasból Svédországba. Milliárdnyi adatcsomaggá szedett minket szét, és ezernyi különböző útvonalon küldött át a hálózaton, hogy aztán ismét összerakjon. Néha naponta tízszer is. Libabőrös lettem. – És… ugyanaz történt? Átmeneti álmok? – Úgy hallottam. Mi észre sem vettük, hogy átraktak minket a világ másik felére; nekünk úgy tűnt, egyetlen pillanat sem múlt el. De hallottam pletykákat, hogy a matematikusok bebizonyították: az adatok minden fázisában álmok keletkeztek. A hátrahagyott Másolatban, miközben kitörölték. Az új helyen összeállított Másolatban. Ezek a Másolatok nem tudhatták, hogy csak közbenső lépések egy lefagyasztott pillanatfelvétel egyik helyről a másikra való költöztetése közben – és a digitalizált

agyaikon végrehajtott változtatások elméletileg nem jelenthettek semmit. – És leállította dolgot, miután rájött, hogy mi történik? Felkuncog. – Nem. Nem lett volna értelme. A Másolatokat még egy számítógépen belül is folyamatosan költöztették: áthelyezték, egyik helyről a másikra gyömöszölték, hogy felszabadítsák és újra hasznosítsák a memóriát. Másodpercenként több százszor. Úgy érzem, megdermed a vér az ereimben. Nem csoda, hogy a régi cégek nem hozták fel az átmeneti álmok témáját. Okosabb voltam, mint hittem, hogy megvártam a Gleisnerrobotok megjelenését. Egy Másolat áthelyezése a memóriában aligha hasonlítható össze az emberi agy összes szinapszisának feltérképezésével – az így keletkezett álmok sokkal rövidebbek, sokkal egyszerűbbek lehetnek –, de maga a tudat, hogy az ember életét apró szellemi kerülőutak szaggatják meg, a tudat örvényei minden mozgás sodrában, maga ez a tudat is elviselhetetlen lett volna. Hazamegyek. Esetlenül markolom a tejesdobozt fázós, reumás ujjaimmal. Amikor felérek a domb tetejére, fényt látok a bejárati ajtónk fölött, noha tudom, hogy sötétben hagytam ott a házat. Biztosan felébredt Alice, és rájött, hogy nem vagyok otthon. Felnyögök gondatlanságom miatt; maradnom kellett volna, vagy legalább hagyni neki egy cetlit. Megszaporázom lépteimet. Ötven méterre sem járhatok a háztól, amikor kígyózó fájdalominda hasít a mellkasomba. Ostobán lenézek, nem egy kinyúló ágba sétáltam-e bele; semmit sem látok, de a fájdalom visszatér – most már szilárd, mint egy húsba hatoló nyílvessző és térdre rogyok. A bal csuklómon halkan felsípol a karkötőm, tudatva, hogy segítséget hívott. Azonban olyan közel vagyok a házhoz, hogy nem tudok ellenállni a késztetésnek: talpra állok, hátha meg tudom tenni a távolságot. Két lépés után kifut a vér a fejemből, és ismét elesek. A tejesdoboz a mellkasomhoz nyomódva kiszakad, s a hideg folyadék az ujjaimra ömlik. A távolból hallom a mentő szirénáját, tudom, hogy nyugton kellene maradnom – de valami arra kényszerít, hogy tovább menjek. A fény felé kúszok. A betegszállító ágyat, s rajta engem toló mütősfiú úgy néz ki, mint aki épp most jött rá, hogy ez az a hely a földön, ahol legkevésbé szeretne lenni. Némán egyetértek vele, és leengedem a fejem, hogy ne lássam idült fintorát, de aztán a felettem elsuhanó mennyezet látványa még jobban elkedvetlenít. A folyosó világítópaneljei annyira egyformák, a köztük lévő hely annyira szabályos, hogy úgy érzem, mintha körbe-körbe tolnának. – Hol van Alice? A feleségem? – kérdezem. – Most nem fogadhat látogatókat. Majd később arra is sor kerül.

– Kifizettem egy letapogatást. A Gleisneréknél. Ha veszélyben vagyok, értesíteni kell őket. – Mindez kódolva van a karkötőmben; a számítógépek tudni fognak róla, nincs mitől félnem. A kilátás, hogy néhány órán vagy percen belül szembe kell néznem az átmenettel, klausztrofóbiás rettegéssel tölt el – de még így is jobb, mint túl sokáig halogattam volna a megállapodást. – Azt hiszem, ebben téved – feleli a műtős. – Micsoda? – Erőlködve felemelem a fejem, hogy ismét a látóterembe kerüljön. Visszataszítóan vigyorog, mint egy bár kidobóembere, aki épp most vett észre valakit nem megfelelő cipőben. – Azt mondtam, hogy szerintem téved. A kartonján semmi sincs a kifizetett letapogatásról. Felháborodott izzadtság önt el. – Hiszen ma írtam alá a szerződéseket! – Persze, persze. – Benyúl az egyik zsebébe, és egy marok hosszú vászoncsíkot húz elő, hogy aztán elkezdje betömni velük a számat. A karjaimat az oldalamhoz kötözték; csak moroghatok tiltakozásul, miközben a vászontól és a saját nyálamtól fuldoklok. Valaki az ágy elé lép, és velünk jön, latinul suttogva. – Ne szomorkodjon! – vigasztal a műtős. – A felső szint csak a jéghegy csúcsa. A hullám taraja. Hányan tartozhatunk egy ilyen elithez? Köhögök, félrenyelek, levegő után kapkodok, reszketni kezdek a pániktól – aztán lecsillapszom, és kényszerítem magam, hogy lassan, egyenletesen lélegezzek az orromon keresztül. – A jéghegy csúcsa! Maga szerint a szerves agyat valamiféle mágia mozgatja? Egyik helyről a másikra? Minden pillanatban? Azt hiszi, hogy egy üres téridő-szeletet át lehet alakítani egy olyan bonyolult struktúrává, mint az emberi agy…. átmeneti álmok nélkül? A fizikai világban legalább olyan bajos az adatok mozgatása, mint bármelyik számítógépben. Tudja, mennyi erőfeszítés kell ahhoz, hogy csak esetlen atomot a helyén tartsunk? Azt hiszi, létezhet majd valaha egyetlen koherens, tudatos én, ami fennmarad az időben – anélkül, hogy milliárdnyi töredékelme alakulna ki és pusztulna el körülötte? Anélkül, hogy átmeneti álmok burjánzzanak és tűnjenek el a semmiben? Tele van velük a levegő. Nézze! Oldalra fordítom a fejem, és lenézek a padlóra. Az ágyat spirális fényörvények, agytekervényekhez hasonló szivárványívek veszik körül áramolva, hullámozva, saját maguk kisebb változatait köpködve. – Mit gondolt? Azt hitte, maga Mr. Nagymenő? Az egy a milliárdból? Aki a csúcson van? Ismét görcsös pánik és undor vesz rajtam erőt. Fuldoklom a nyálamtól, remegek a hidegtől és a félelemtől. Akárki is halad az ágy előtt, jéghideg tenyerét a homlokomra teszi; elrántom a fejem. Kétségbeesetten próbálok szilárd talajra bukkanni. Tehát ez az én átmeneti álmom.

Rendben. Hálás lehetek: legalább tudom, mi történik. Bausch figyelmeztetése végül is segített. És nem vagyok veszélyben; a Gleisner-robot magához fog térni. Hamarosan elfelejtem ezt a rémálmot, és tovább élem az életem, mintha mi sem történt volna. Sebezhetetlenül. Halhatatlanul. Tovább élem az életem. Alice-szel, a hatalmas kerttel körülvett házban? Izzadtság csorog a szemembe; kipislogom. A kert a szüleim házánál volt. Hátul, nem elöl. És azt a házat már rég lebontották. Akárcsak a vasútállomással szembeni szupermarketet. De akkor hol laktam? Mivel foglalkoztam ? Kit vettem feleségül? – Az az Alice az általános iskolában tanította – mondja a műtős vidáman. – Alice Valami. Beleszeretett a tanítónőjébe. Ki hitte volna? Van egyáltalán valami, ami igaz? A beszélgetés Bausch-sal… ? – Ha-ha! Azt hiszi, hogy okos barátaink a Gleisnernél elmondták volna? Ne röhögtessen már. Akkor honnan tudok az átmeneti álmokról? – Csak maga találhatta ki az egészet. Belülről. Egyedül. Gratulálok. A jeges kéz ismét megérinti a homlokomat, a kántáló mormogás hangosabb lesz. Félelemmel eltelve hunyom le a szemem. – Persze lehet, hogy tévedek a tanárral kapcsolatban – mondja elgondolkodva a műtős. – Maga meg tévedhet a házzal kapcsolatban. Lehet, hogy nem is létezik a Gleisner Vállalat. Számítógépes másolatok az emberi agyról? Nekem ez túl vad. Erős kezek ragadják meg a vállamat és a lábamat. Leemelnek az ágyról, és megfordítanak. Amikor elmúlik a mozgás okozta szédülés, a hátamon fekszem, a halványkék ég távoli, téglalap alakú foltjára meredve. “Alice” hajol a képbe, és egy marék földet szór rám. Szeretném megvigasztalni, de nem tudok se mozogni, se megszólalni. Hogyan szerethettem ennyire, ha nem voltam szerelmes belé, vagy ha ő nem volt valós? A többi gyászoló is földet dob rám; nem érzem a rögöket, de egyre több darab tűnik el az égből. Ki vagyok én? Mit tudok biztosan az emberről, aki a robotban magához fog térni? Kétségbeesetten próbálok leszögezni egyetlen biztos tényt róla, de alaposabban megvizsgálva minden zavarrá és kétséggé foszlik szét. – Hamu a hamuhoz, por a porhoz – kántálja valaki. A sötétségben várok. Jobban fázom, mint valaha. Valahol fény villan, körülöttem mozgás kezdődik. A szivárványörvények, az átmeneti álmok örvényei fénylő férgekként szövik át a talajt – mintha még oszlásnak indult agyam részei is összezavarnák az elmúlást a gondolkodás kémiájával, belülről, az érzékszervek

okozta zavaroktól, az emlékektől, vagy az igazságtól mentesen újraértelmezve széthullásukat. Gyönyörű illúziókat szőve maguknak, és valami teljesen mással összetévesztve a halált.

Frank Mobile: A nagy menekülés Egyre gyorsuló ütemű, mélyen zengő dobolás kísérte a fantasztikus virtuozitásba csapó fuvola és kürtszólamokat, ahogy a csúcspontjához közeledett az előadás. Őszinte élvezettel nyúltam el a testemhez illeszkedő puha fotelben, s teljesen átadtam magam a muzsikának, Baháddin halhatatlan szerzeményének. Fejem fölött a legközelebbi galaxis ezüstfehér korongja uralta az űrbe nyíló panoráma ablakot. Szinte látni véltem, ahogy forog láthatatlan tengelyén a végtelenben. A galaxis természetesen forgott, de évezredekig kellene kitartóan bámulnom ahhoz, hogy szabad szemmel bármi változást fedezhessek fel rajta, miközben az anyagát alkotó száz milliárdnyi csillag odébb vándorol az űrben. Tudtam, csak a képzeletem játszik velem, ahogy összehasonlítja a tíz évvel ezelőtti látvánnyal. Kereken tíz éve ugyanis, hogy utoljára láttam, pontosan ebben a fotelben ülve, s akkor még egészen más látványt nyújtott. Néhány dallamos futamot követően hegedűk és hárfák lágy szólama váltotta fel a dobszót, majd fokozatosan elhalkult és csönd lett a megfigyelő fedélzeten. Véget ért a szám. Öltem még egy darabig, nyugodtan szemlélődve az előttem nyújtózó univerzumban, aztán egy korong alakú, acélkékre festett térhajó érkezése zavarta meg a meditációmat. Jobbról úszott be a látóterembe, kilométeres távolságban maradva a költözőbárkától. Oldalán a civilizációnk pajzsos címere, ablakaiból aranysárga fény szüremlett elő a végtelenbe. Alighanem az egyik őrjárat érkezett vissza a rendszer pereméről. Egyenesen a bárka elején található hangárfedélzeti bejáró felé igyekezett, ami valahol az én megfigyelőpontomtól balra, lent helyezkedett el, jó két kilométerre innen. Úgy gondoltam, szólok a központi agynak, indítsa el a fedélzeti akusztifonon Baháddin másik klasszikus opusát, a Mélység vonzásában-t, de megzavartak a magányos műélvezetben. Az övemre erősített személyi kommunikátor visszafogott csipogása tudatta velem a következő pillanatban, hogy keresnek. Sóhajtva egyenesedtem föl, s kapcsoltam vételre. – Mejid hadnagy! – jelentkeztem semleges udvariassággal. – Itt Hamid kapitány. Kérlek, gyere a hídra! Szükségem lehet rád. – A költözőbárka parancsnoka nyugodtan beszélt, alig érezhető dallamossággal ejtve a szavakat. Meglehetősen jó a hallásom, ezért mindig megérzem a társaim hangjában megjelenő érzelmeket, apró változásokat. Nekem, mint a 7-es számú költözőbárka kommunikációs tisztjének a munkámhoz tartozik, hogy észrevegyem a másokkal való kapcsolatteremtés közben az apró nüanszokat, nem nyelvi kifejezéseket. Mivel a kommunikátoraink képernyőjét csak indokolt esetben szoktuk használni, nem láthattam Hamid arcát, mégis sejtettem, a lelkemben éreztem, hogy történt valami. – Máris indulok. Tíz perc! – Bontottam a vonalat és felálltam. Vetettem még egy utolsó pillantást a törhetetlen üvegen túli kozmoszra, mielőtt elhagytam volna a néptelen megfigyelő fedélzetet, ahol több sorban álltak a nemrég portalanított pihenőfotelek. A térhajó már eltűnt a látómezőből, csak a galaxisom maradt a feketeségben, és a körötte

halványan kivehető gömbhalmazok parányi felhői. Kiléptem az összekötő folyosóra a legközelebbi ajtón, mögöttem a központi agy automatikusan lekapcsolta az amúgy sem valami erős világítást. Senki sem járt mostanában ebben a szektorban, így a légkondicionáló halk susogásától eltekintve teljes csend fogadott az átjáróban. Jobbra fordultam, ahol az első kanyar után a fényliftek alagútrendszere húzódott keresztül ezen a szinten. Mellettük barátságosan hunyorgó, mozgó, levélzöld pászmák jelezték a fémfalon, hogy merre vezetnek innen. Beléptem a lefelé vezető alagútba, és nyugodtan lepillantottam a feneketlennek tűnő aknába. Alattam több száz méternyi mélység, az alagút falán piros jelzőcsíkok és tömör feliratok jelezték, éppen hol tartok az ereszkedésben. A testemet lebegtető gravitációs mező teljesen átlátszó volt, csupán a rejtett világítótestek fénye keltette bennem azt az érzetet, mintha egy fényoszlopban süllyednék alá az alsóbb fedélzetek irányába. Menet közben azon tűnődtem, mi oka lehet Hamidnak, hogy engem a hídra hívjon a szolgálati időmön kívül. Tegnap a 84. szinten dolgoztam a 19. javítóbrigáddal, és ma elvileg szabadok vagyunk. A többiek valószínűleg tanulnak vagy a játékteremben múlatják az időt, míg a feleségem több más asszonnyal együtt a közelgő ünnepnapra készül a lakórészlegben. Mivel az átszállóhelyig még volt néhány percem, bekapcsoltam a kommunikátoromat, és felhívtam Lailát. Vámom kellett néhány csippantásig, mire vételre állt, s az első, amit meghallottam, a háttérben zajló általános zsivaj volt. – Laila élelmezésügyi tiszt! – Szia, drágám! Hogy haladtok a búcsútortával? – Szia, Mejid. A sütőben van, most formázzuk rá a szobrocskákat. – A feleségem hangja örömöt és enyhe fáradtságot tükrözött, szeretetet ébresztve iránta a szívemben. Tudtam, hogy amíg én a zenehallgatással és a csillagok bámulásával voltam elfoglalva, ő a konyhában dolgozott reggel óta, önként és boldogan, hogy részt vehet az ébredési ünnepség előkészületeiben. – Mikor végeztek? Szeretnék átmenni veled a parkba. – Hatra, azt hiszem, elkészülünk. Gyere értem, jó? Hol vagy most? – Úton a hídra. Hamid berendelt valamiért. Majd hívlak, mielőtt odaérnék. Szia! – Bontottam a vonalat. Nem szeretek hosszasan fecsegni a komon keresztül, ezért mindig csak annyit beszélek, amennyit muszáj. Tudtam, hogy Laila szeretné megkérdezni, miért hívtak, de a lift közben elérte az átszállószintet, én pedig nem akartam fölöslegesen magyarázkodni. Hisz’ még magam sem tudtam, miről lehet szó. Kiléptem a fényoszlopból. A költözőbárkának ebben a termében mindig nagy volt a nyüzsgés, mert erről a csomópontról lehetett a leggyorsabban eljutni mindenhová az éber szektorokba. Közvetlenül a hangárcsarnok mellett helyezkedett el a hajó jobb első részén, s tucatnyi fénylift akna, közlekedő folyosó és mozgójárda beálló indult ki belőle. Egy kézlegyintéssel üdvözöltem a munkába igyekvő javítóbrigádok védőruhás tagjait, a kimenőben sétálgató, szabadnapos kollégáimat, és felugrottam a parancsnoki híd irányába vezető mozgójárdára. Útközben a folyosó bal oldalán ablaksor húzódott, amelyen

túl a hangár-csarnokba lehetett kilátni. Többen álltak már előttem a járdán, főleg tisztek, frissen vasalt sötétkék egyenruhában, és mindannyian a kivilágított csarnokban folyó munkát figyeltük. Épp akkor vontatták el az útból az imént dokkolt járőrhajót, s két újabb egységet állítottak a fogadónégyzetekre a villogó lámpájú robot targoncák. Mögöttük a startfedélzet végét lezáró többrétegű, sárga fényben ragyogó erőtérkapu tartotta vissza a benti levegőt, nehogy elillanjon a kozmosz sötét végtelenjébe. – A hídra mégy, Mejid? – kérdezte egy hang barátságosan a hátam mögül. Erős kezet éreztem a vállamon, miközben félig hátrafordultam Tarhan felé, aki olajtól maszatos arccal vigyorgott rám. Úgy látszik, valami komoly dologról lehet szó, mert Hamid az összes fontos embert berendelte a hídra, még a karbantartó főtisztet is. Tarhan százados volt a felelős a költözőbárka jelenleg esedékes generáljavításáért, és éppen munkából jött. Koszos kezeslábasán telepakolt szerszámos mellény, derékövén műszerdobozok, a másik kezén nagy sebtapasz. – Szia! Gondolom te is – állapítottam meg, s kezet ráztam régi barátommal, akivel az első ügyeletünk idején ismerkedtem össze, úgy ötszáz évvel ezelőtt. Tarhan százados kedves fickó volt, egy nabateus nemesi család sarja, és imádott komolyzenét hallgatni, akárcsak én. Rövidre nyírt, koromfekete haja néhol már őszülni kezdett, de az arcára nézve senki meg nem mondta volna, hogy bizony elmúlt háromszázötven éves. A flotta jelenleg ébren lévő legénységének legöregebb tagjai közé tartozott, mégis olyan jó erőben volt, hogy a tornateremben eddig még nem akadt legyőzője kedvenc sportágában, a birkózásban. – A 7115-ös dormitóriumban voltam a brigádommal, amikor Hamid átszólt, hogy fáradjak be hozzá – ráncolta homlokát a barátom. Mélybarna arcán vegyes érzések futottak át, én tökéletesen megértettem a gesztusnyelven közölt véleményét a történtekről. – Biztos oka van rá – vélekedtem józanul, visszafordulva a menetirányba a járdán. – A teljes hűtőrendszert le kellett cserélnünk, mert túl sok hibát találtak benne a diagnoszták. Dzsafarra mondom, kész csoda, hogy nem romlott el egyik szarkofág sem, amíg úton voltunk! Türelmesen hallgattam a technikai részleteket, bár nem sokat tudok a hibernációs berendezésekről, amikben a költözőbárka utasainak elsöprő többsége szunnyad csaknem tíz évszázada. Amióta útra keltünk, már kétszer voltam hidegre téve, akárcsak a társaim az ébrenléti csoportból. A vándorlás sokáig tart és veszélyekkel teli, ezért tíz évente, minden egyes megállásnál, amikor a flotta bárkái megpihennek valahol, lecseréljük az ébren lévőket. A szükséges karbantartások, és a hajó biztonsági átvizsgálása, nagyjavítása után fel fogjuk ébreszteni a következő legénységet, mi pedig befekszünk a kriosztátjainkba újabb ötszáz évre. Ezt az őrségváltást fogjuk megünnepelni holnap este, hacsak közbe nem jön valami. Elhagytuk a hangárba néző ablakokat, majd kisvártatva megérkeztünk. A többi tisztet követve leugrottunk a járdáról, s a széles, jól kivilágított folyosón végigmasírozva beléptünk a bárka parancsnoki hídjára. – Örülök, hogy megjöttetek! – köszöntött minket Hamid kapitány, akit hetek óta nem láttam személyesen. Őszintén szólva a hídon sem jártam már vagy két hónapja, így igencsak meglepett az a nyüzsgés, ami a helyiségben fogadott.

A falnál körbefutó vezérlőkonzolok előtt teljes létszámban ott ült az ügyeletes személyzet, középen pedig a kormányállás és a navigáció blokkjánál szerelők hada tevékenykedett, két diagnosztikai robot segédletével. Rajtuk kívül még vagy húsz tiszt és közösségi tanácsos to-porgott a kapitány körül, aki a holografikus vetítőasztal mellett magyarázott valamit Mahmud alezredesnek, az előőrs kötelék parancsnokának. – Menjünk át a fő eligazítóba! – intett Hamid türelmetlenül, előre terelve minket a jobb oldali kijárat felé. A meghívott csapat, a bárka vezérkari törzse halkan beszélgetve helyezkedett el a szomszédos helyiség nagy, ovális asztala körüli székeken. Hamid intésére a központi agy becsukta mögöttünk az ajtót, ő pedig megállt előttünk és késlekedés nélkül magyarázni kezdett. – Örülök, hogy végre ideértetek. Szokatlan esemény történt fél órája, amely miatt Kvádzsa tengernagy harci készültségbe szeretné helyezni a flottát. Mahmudra bízom, hogy mondja el a részleteket, mivel az ő felderítői botlottak bele az idegenekbe. Hamid leült, s minden szempár a mellette gubbasztó alezredesre irányult, a bejelentéssel együtt járó feszültségtől terhesen. Láttam a kapitány arcán, hogy alighanem komoly dologról van szó, ami nem tűr halasztást. Ettől aztán furcsa bizsergés kezdte eluralni a tudatomat, és szomorú emlékek villantak fel bennem a régmúltból. Fedélzeti sajátidő szerint immár 990 esztendeje, hogy a flottánk elindult otthonról. A Spirilla birodalom hanyatlóban lévő társadalma több évszázados késlekedés után végre újra úgy döntött, hogy folytatja a kitelepülést a galaktikánkból. Már nagyon közel voltunk a gravitációs kút határához, csupán évezredeink maradtak, hogy elmeneküljünk a Nagy Vonzó elől. Én akkor fejeztem be az extrakommunikációs főiskolát, és habozás nélkül jelentkeztem az új flottába. A birodalmunk a Nagy Menekülés kezdeti évezredei óta hanyatlófélben volt, és sorra veszítettük el a szövetségeseinket, majd a központtól távolabbi csatlósainkat. Mindenki a saját bőrét igyekezett menteni a közelgő vég elől, s szerintem nekünk is ezt kellett volna tennünk mindvégig. Az ok a galaxisunk elkerülhetetlen pusztulásának évmilliók óta köztudott ténye volt, amit a csillagászok Nagy Vonzónak neveztek a történelem hajnala óta. A Nagy Vonzó nem más, mint az univerzumunk falát alkotó gigantikus anyagkoncentráció. Egy fekete lyuk, amelynek tulajdonképpeni belsejében helyezkedik el mindaz, amit ismert világegyetemnek nevezhetünk. Az univerzumunk gömbszerű buborékának középpontjából árad folyamatosan az anyag minden irányba, a centrális fehér lyukból, s áll össze a dinamikusan csavarodó téridő hullámterében csillagokká, galaxisokká. Ezek nagyjából egyenletes sebességgel repülnek szerteszét, majd évmilliárdok múltán elérik az önmagába visszagörbülő rendszer határát, ahol fénysebességre gyorsulva becsapódnak a tömör neutronfalba. A gravitációs tér itt már iszonyatos, szó szerint palacsintává lapítja a felé rohanó csillagvárosokat, melyek a távolból erős vörös eltolódást szenvedve, kvazárok képében hullanak a pusztulásba. Itt állítólag a téridő és az anyag is visszafordul valahogy, s újra középen bukkan elő a fehér lyukból, puszta fény és elemi részecskék formájában. Egyetlen intelligens faj sem akadt a galaxisunkban, amelyik szerette volna megvárni a szétkenődést a Nagy Vonzó koromfekete felületén. Már százezer évvel azelőtt, hogy a

fokozódó gyorsulás miatt torzulni kezdő galaktikus spirálunk halója elérte volna a kritikus határt, megkezdődött a kivándorlás az univerzum belső tartományai felé. Ezernyi civilizáció fogott össze kisebb-nagyobb csoportokban, hogy közös erővel próbáljanak új életet kezdeni százmillió fényévekkel hátrébb, a Nagy Vonzótól való biztonságos távolban. Szinte ahányan voltak, annyiféle módon akarták átmenteni önmagukat az iszonyatos távolságon keresztül. Még az indulásunk előtt olvastam a civilizációnk fennmaradt történelmi feljegyzéseinek kivonatát, amit két csillagközi háborún kellett átmenteniük a tudósainknak. Nem értesültünk minden távozó fajról, de a nagyobb migrációkat figyelemmel kísértük, mint ürítik ki a bolygóikat. A többség, hallgatva az istenekre, csupán a lelkeket és a bennük őrződő tudást igyekezett útnak indítani. Szubanyagi lélekűrhajók egész flottái ugráltak ki a galaxisból az északi pólus irányában, ezt látták a parafelderítőink is. Előtte a még testben élő lelkek egyfajta kollektív öngyilkosságot elkövetve megszabadultak az anyagi testüktől, s hátrahagyták lakatlanná váló bolygóikat, összes felhalmozott javaikkal egyetemben. Majd a célban teremtenek maguknak új világokat, új életet. Az itt maradó szomszédaik természetesen kihasználták a zsákmányszerzés lehetőségét, és összemarakodtak a talált kincseken, ami aztán a Spirilla birodalmat is több háborúba és számtalan csetepatéba belesodorta. Más, kevésbé fejlett civilizációk nem csak lélekben távoztak a galaxisból, de űrhajóikon időmegállásba fagyasztva magukkal vitték a bolygójuk egész élővilágát is, növényeket, állatokat és a saját anyagi testüket. Aztán akadtak olyan fajok, akik holdnyi méretű űrállomásokra költöztették a népüket, s úgy vágtak neki a végtelennek. Olvastam egy népről, a Perdiniekről, akik annyira ragaszkodtak szentként tisztelt atyabolygójukhoz, hogy letérítették azt a pályájáról, és mesterséges, törpe napokkal körbevéve elindultak vele a legközelebbi galaxishalmaz irányába. Mi a legkézenfekvőbb megoldást választottuk. Három hullámban hat flottát indítottunk útnak ezer éven belül, rajtuk a birodalom hibernált polgáraival, a kiválasztottakkal. Mindegyik óriás költözőbárkán tízmillió személyi fagyasztórendszemek volt hely, s csupán pár ezren maradtak ébren a fedélzeten, hogy vezessék és védjék, karbantartsák az űrhajókat a hihetetlenül hosszú úton. A legközelebbi biztonságos galaxis volt a céljuk, mivel a korabeli technológiai korlátok miatt csupán háromezerszeres relatív fénysebességgel voltak képesek ugrálni a téridőben. Aztán megszakadt velük a kapcsolatunk, amikor a birodalmunk háborúba keveredett két kiürült, de lakható bolygó megszerzése miatt a Karivenda császársággal. A háborúk után szerencsére időben észhez tért a fajunk, és folytatni próbálta a kitelepítést, mivel az éjszakai égbolton már igencsak erős vörös eltolódást szenvedtek a Nagy Vonzó irányába eső csillagok. így épült meg a mi flottánk. Tizenhat nagy költözőbárka; szabályos henger alakú, masszív építmények. A fedélzetükön kereken nyolcmillió személyi hibernátorral, de a háborúkkal együtt járó technológiai fejlődés eredményeképpen sokkal modernebb térugró hajtóművekkel. Ha kilépünk a galaxis csillagoktól hemzsegő, sűrű tartományából, a köztes térben csaknem háromszázharmincezerszeres relatív fénysebességgel helyeződhetünk át a térben,

ami korábban elképzelhetetlennek tűnt a számunkra. Persze nem fogunk tényleges fizikai mozgást végezni, csak a térugrások eredményeként ilyen távolságot megtéve helyeződünk előbbre és előbbre a világűrben. így ezer év alatt 330 millió fényévet tehetünk majd meg. Csaknem az öt százalékát annak a becsült távnak, ami bennünket az univerzum közepén egzisztáló nagy fehér lyuktól elválaszt. Most itt voltunk, szinte egy karnyújtásnyira a célállomásként kijelölt spirálgalaxistól, de sajnos négy bárkával kevesebben. A 13-as egység az utazás 79. évében tűnt el, alighanem egy számítási hiba eredményeként, amit nem vettek észre az ugrásokat ellenőrző, ébren őrködő navigátorok. Ez nekik alighanem az életükbe került, akár a lefagyasztott utasoknak, mert a visszaküldött felderítőink azt jelentették, hogy gigantikus robbanás nyomait találták meg egy magányos csillag gázbolygójának felszínén, ami épp az utunkba esett. A 11-es hajó negyven évvel később, a nemtér-nemidőben veszett oda, sejtelmünk sincs mi okból. Az 5-ös egységet a 490. évi pihenő idején támadta meg egy agresszív faj, amely el akart bennünket űzni a rendszeréből. Nem állt szándékunkban az ő felségterületükön letelepedni, de a hajóink javításra szorultak, és le kellett parkolnunk őket valahol. Sajnos rosszul választottunk, a magányos törpecsillag körzete így az 5-ös bárka utasainak sírhelyévé lett az összecsapás során. Megleptek minket, de gyorsan bosszút álltunk az önmagukat Poxoknak nevező csápos lényeken, aztán folytattuk Odüsszeiánkat az univerzum belseje felé. A 2-es számú bárkánk pedig a 4. korai költöző flottával maradt, amellyel a 610. évben futottunk össze. Az ő valószínűsíthető útvonalukat követtük, és egy mélyüri gömbhalmaz szélén értük utol őket. Mivel a mi hajóink százszor gyorsabban haladtak náluk, a 2-es bárka ébren lévő legénysége úgy döntött, elkíséri őket egy darabon, amíg átadják távoli őseinknek az új hajtóművek építéséhez szükséges tudást. A bárkák átépítése után követni kezdtek minket, mindössze néhány éves lemaradással. Tartottuk velük az időszálas kapcsolatot, akár az elhagyott atyabolygónkkal, ahol azóta újabb flotta építésébe kezdtek az unokáink. Mindez alig néhány másodperc alatt futott át az agyamon, miközben Mahmud alezredes feltápászkodott a székéből, és aktiválta a tárgyalóasztal közepén lévő holografikus vetítőgépet. Szikár, kvarcolástól bámult arcán gondosan leplezett aggodalom ült, mint aki nem képes eldönteni, mi volna a legoptimálisabb döntés az előttünk álló helyzetben. – Először megmutatnám a jelenlegi pozíciónkat! – villantott bele az interferencia keltő ceruzájával az előttünk lebegő holovízióba. A környező univerzum csillagait láttuk, s egy ívelt, azúrkék csíkot köztük, ami a flottánk haladási útvonalát volt hivatva jelképezni. – Itt vagyunk most, ennek a gömbhalmaznak a szélén, tíz évi utazásra a célunktól. Ezzel nem mondott újat, mindannyian pontosan tisztában voltunk a helyzetünkkel. Három hónappal ezelőtt álltunk meg egy kettőscsillag vonzáskörzetében, hogy kijavítsuk a bárkáinkat, és felébresszük a következő útszakasz éber legénységét. Holnapra elvileg befejeződik az általános karbantartás, és az ünnepi bulit követően megkezdhetjük a váltószemélyzet kiolvasztását.

Váltott a kép, a kettőscsillag körül parkoló költözőbárkák pillanatnyi pozícióját megjelenítve. Gyémánt alakzatban keringtünk a rendszer peremén, biztonságos távolságban az egymást kerülgető, sárgás fényű napoktól. Bolygók nem voltak a rendszerben, csupán néhány kisebb üstökös és kósza aszteroida. Pontosan ezért esett rá a mindig a flottánk előtt járó felderítőink választása, mert lakatlan területnek minősült. Nem szerettünk volna újabb háborúba keveredni a bennszülöttekkel, ezért mindig ilyen félreeső helyeket választottunk a megálláshoz. – Két hete előre küldtük a járőreinket, hogy vizsgálják át a haladási irányunkba eső szektorokat. Mindössze egy helyen találkoztak intelligens lényekkel, akik igen szelídnek bizonyultak, és nem rendelkeznek olyan fejlett technikával, ami veszélyeztethetné a hajóinkat. Viszont láttak valamit, ami teljesen meglepő és valószínűtlen volt. Lejátszanám a felvételt, amit az 1-es bárka felderítői készítettek, úgy tizenkétezer fényévre innen. Egy magányos, mélyüri csillagról van szó, aminek csupán egy barna törpe kísérője van. A gravitációs távcsővel rögzített mélyűri holofilmet a központi agy színezte ki utólag, hogy egyértelműbb legyen a számunkra, nem csak a puszta mindenséget látjuk, középen a kedvenc galaxisom távoli tányérjával. Sárga és zöldeskék felvillanások tucatjai csillantak meg a távolban, mint gyorsan felfúvódó és szétoszló gázfelhők. Belsejükben erős tömegkoncentrációt jelző piros területek, majd néhány szürke vonal, aztán hirtelen szertefoszlott az egész. – Most lejátszom még egyszer, lassítva és kinagyítva – mondta Mahmud töprengve. Mi pedig egyszerre nyögtünk fel, ahogy megláttuk a gázfelhők mélyén megbújó szabályos struktúrákat. – Csupán tizedmásodpercig tartózkodtak a térben, aztán már ugrottak is tovább – kommentálta a gömb alakú, ismeretlen űrhajók képét az alezredes. – Sikerült még egy ponton észlelni a belépésüket. A 16-os bárka járőrei húszmilliárd kilométerrel arrébb látták őket ugyanakkor, az ennek alapján becsült pályavonaluk metszi a mi tartózkodási helyünket. A bejelentés egyértelmű volt. Idegen űrhajók közelednek térugrással felénk, és bármikor itt lehetnek. Összeütközni ugyan nem fogunk egymással, mert az űrben rengeteg hely van, és a hajók előtt ugráló felvezető szondák észlelik az akadályokat, de nem tudhatjuk, mi célból járnak erre. Ellenségesek vagy barátságosak? Tudnak rólunk vagy meg fognak lepődni, ha ideérnek? – Körülbelül hány hajóról lehet szó? – kérdezte Kábusz százados, a védelmi csoport vezetője. – Huszonegy kicsiről és ugyanennyi nagyról – állította meg a képet Mahmud ott, ahol tisztán látszott az egyik nagy gömbhajó fémes burkolata. – A kicsik nyilván a felvezető szondáik vagy a felderítő egységek, a nagyok pedig akkorák, mint egy kisebb üstökös. Mindnek különböző a mérete, tizenhat és húsz kilométer közötti átmérővel rendelkeznek. – Az ugrási térköz és látszólagos időtartam alapján úgy becsüljük, hogy valamivel gyorsabban haladhatnak, mint mi – tette hozzá Hamid kapitány, mire többen felsóhajtottak az asztalnál. Szóval valószínűleg fejlettebbek nálunk. – A kérdés csak az, hadihajók vagy nem. – Kábusz százados súgott valamit a mellette

ülő tanácsos társának, miközben mindketten rám pillantottak. – Kvádzsa tengernagyot ez nem érdekli! – legyintett könnyedén Hamid. – Az idegenek várhatóan huszonkét óra múlva lépnek be a rendszerünkbe, ezért utasított minket, hogy gyorsan fejezzük be a javítási munkálatokat, és készítsük föl a bárkáinkat a menekülésre vagy a harcra. Tulajdonképpen ezért hívtalak össze benneteket. Tarhan százados? Hogy állunk? Minden szem a karbantartók főnökére irányult, aki erre leakasztotta övéről a személyi komputerét, és maga elé rakta az asztalra. – Nos, mindjárt megnézem, kapitány. Elvileg még ötven szekció átvizsgálása van hátra az alsóbb szinteken, hátul. – Kérek egy tervrajzot középre! – mondta Hamid a központi agynak, amely összekapcsolódott Tarhan számítógépével, és az aktuális adatok alapján kiszínezte a levegőben megjelenő költözőbárka átlátszó modelljét. A harminc kilométer hosszú, és mintegy negyedekkora átmérőjű henger belsejében zöld mezők jelezték az ébrenléti szektorokat, kékek pedig a hajótest kétharmadát elfoglaló raktéren belüli hibernációs termeket. A hangárok, alkatrész raktárak és automata hulladék újrahasznosító gyáregységek barnák voltak, a taton elhelyezkedő hajtóművek és generátorok sárgák, a fegyvertornyok pedig a burkolaton pirosak. Néhány hibernáló szekció területén narancsszín keresztek villogtak, mutatván az ott folyó munkálatokat a hajó hátsó részén. – Ha semmi sem jön közbe, holnap reggelre végezhetünk. – becsülte fel optimistán Tarhan a helyzetet. – De a fegyvertornyok némelyike még üzemképtelen. Tizennyolcat nem volt időnk kijavítani, itt felül és oldalt! A bárkának 248 önálló, komplex fegyverzettel ellátott automata lövegtornya volt a páncélozott burkolaton. Lézerágyúk, torpedóvetők, részecskeszórók. Egyszer már szükségünk volt rájuk, amikor ránk támadtak a Poxok. Tudtuk jól, rövidesen újra kelleni fognak, ha amazok valamiért belénk kötnek. – Akkor visszarendelem munkára a pihenőbrigádokat. – döntötte el Hamid azonnal. – Kezdjék meg a tornyok átvizsgálását! Mejid hadnagy! Már vártam, hogy szólítani fog, a testemben mégis szétáradt az izgatottság izomfeszítő érzése. Tisztában voltam a rám váró feladatokkal, és ez feldobta a hangulatom. Végre valami olyat kell csinálnom, ami miatt ébren vagyok a fedélzeten. Most kipróbálhatom, milyen jó vagyok extrakommunikációból. – Igen, kapitány! – A te dolgod lesz felvenni az idegenekkel a kapcsolatot, ha belépnek a körzetünkbe. Javaslom, hogy maradj itt a hídon, mert bármikor szükség lehet rád. Remélhetőleg az idegenek közt is vannak telepátiára érzékeny lelkűek, és nem okoz majd gondot a metakommunikáció. Nem tudjuk, milyen egyéb távközlési módszereket használnak a gondolatcserén kívül, ezért a gravizofonokat is széles sávú vételre kell állítanunk. A kapitány eligazított még néhány tisztet, és utasította a tanácsosokat, hogy tájékoztassák a hajó legénységét, de én már nem figyeltem rájuk. A gondolataim az előttem álló mentális feladat végrehajtása körül forogtak, s nyomban elkezdtem felidézni a

kiképzésen tanultakat. Véget ért az eligazítás, az emberek többsége elhagyta a hidat. Én a flottaközi fliudszál kommunikációs tiszt konzolja mellett kaptam helyet, közvetlenül a kapitány széke előtt. A diagnosztikai robotok már elhagyták a vezérlőtermet, az utolsó technikusok most szerelték vissza a kormányállás műszerblokkjának védőlemezeit. A költözőbárkánk irányítóközpontja kezdett teljes kapacitással működni, minden ember a szolgálati helyén ült. Aztán következtek a várakozás idegőrlő órái, miközben sorra futottak be a jelentések a hajó egyes pontjain folyó munkálatokról. Az ébrenléti legénység 2500 tagja pihenés nélkül dolgozott a bárka felkészítésén, még az ünnepi előkészületeket is félbeszakították emiatt. Laila csak egyszer keresett, közölve, hogy kirendelték őket a 139-es lövegtorony átvizsgálására. A parkba tervezett sétánkról nem esett szó. Tudtam, hogy a feleségem nem igazán profi karbantartó, de jól tudott bánni a hibakereső rendszerekkel, ezért egy diagnosztikai robot mellé osztotta be a főnöke. Igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni a fotelemben, és szótlanul szemléltem a parancsnoki hídon zajló munkát. Normál körülmények között én a másodvezérlőben teljesítek szolgálatot, ami innen valamivel hátrébb helyezkedett el, így az itteni férfiakat és nőket csak látásból ismertem. Ha megérkeznek az idegen térhajók, csupán le kell hunynom a szemem, és a megfelelő tudatállapotba merülve kinyitni elmémet a külvilágra. Kevesen képesek közülünk olyan szintű telepatikus metakommunikációra, mint én, ezért lettem tulajdonképpen kommunikációs tiszt a flottánknál. Ahogy közeledett az idegenek érkezésének várható pillanata, Hamid kapitány sorra kirendelte őrjáratba a hangárban várakozó naszádjainkat. A felderítőink, amiket előre küldtünk, nem tértek vissza, majd bevárnak minket a mélyűrben ha folytatjuk utunkat a galaxis felé. A navigációs asztalon közben a flottánk többi egységének mozgását kísérhettük figyelemmel. Kvádzsa tengernagy parancsára a bárkák mindössze ezer kilométerre csökkentették térközüket az alakzatban, és a szélekre küldték naszádjaikat, védelmi pozícióba. A haladási irányunktól balra, lent ragyogott a két csillag, amely körül keringtünk eddig, más említésre méltó objektum nem volt a közelünkben. Fárasztó dolog húsz órán keresztül készültségben maradni, ezért időnként tettem egy sétát a teremben, akárcsak a többiek, megcsodálva a fali monitorokon ragyogó kijelzéseket és holografikus ábrákat. Egyszer enni is kimentem a szomszédos pihenőszobába, ahol a tisztek a tegnapi fedélközi birkózóverseny eseményeit tárgyalták. Tarhan századosnak ezúttal sem akadt legyőzője, úgy hallottam fél füllel. Épp a fotelemben bóbiskoltam, valahol az álom és ébrenlét határán, amikor az egyik emanációs nyomkövetőnél az ügyeletes altiszt felkiáltott. – Megérkeztek! Itt vannak az idegenek! Felbolydult méhkashoz lehetne leginkább hasonlítani azt, ahogy a híd kinézett a következő percekben. Mindenki rohant a műszereihez, vezényszavak harsantak, rövid utasítások és kérdések szálltak a hajó belső hírközlő rendszerén keresztül. Mielőtt becsuktam volna a szemem, hogy alámerüljek a metakommunikációhoz szükséges

szintre, vetettem egy kíváncsi pillantást a nagy térmegjelenítőn mozgó objektumokra. Huszonegy kis golyócska lépett be a téridőbe, tőlünk úgy két fénypercnyire. A flotta köré gömbszerűen kihelyezett, távoli időszálas mikrokamerákon keresztül észleltük őket először, majd a hajónk saját gravizorai is befogták a gravitációs hullámaikat. Szinte egyszerre érkeztek, minimális kronodivergenciával, ami nagyon pontos navigációra, azaz fejlett űrtechnikára utalt. Ezek voltak az idegenek felvezető szondái, amiket mindig maguk előtt ugráltatnak az űrhajók, hogy felderítsék velük a teret, mielőtt beugranának oda. Mindössze egy tizedmásodperccel később érkeztek meg a nagy gömbhajók, közvetlenül a szondák mögé, gyorsan oszló, halovány ködbe burkolózva. Ezüstfehér burkolatukon ismeretlen jelzések, a műszereink nyomban nekiláttak a belső terük pásztázásának. Mielőbb meg kell tudnunk, milyen lények utaznak bennük, hányan vannak, milyen a hajókon alkalmazott technológia és főként, milyenek a fegyvereik. – Nem ugranak tovább! – állapította meg a nyomkövető azonnal. – Úgy látszik, idáig jöttek. A nagy hajók alakzatot módosítanak, és újabb kis egységeket bocsátanak ki! – Kezdjék sugározni a békejelzéseket! – mondta Hamid kapitány, majd egy kezet éreztem a vállamon. – Rajtad a sor, Mejid, beszélj velük! Alámerültem a telepátiához szükséges tudatállapotba. A lelkem figyelme visszavonult a testemtől, hogy a feladatra koncentrálhasson. Aztán megnyitottam magam a külső gondolatok és érzések előtt, hogy összekapcsolódhassak a többi bárkán dolgozó telepatákkal. így együtt, egy tudati halmazban sokkal hatékonyabban tudunk kommunikálni az idegenekkel, mint ha külön próbálkoznánk vele. Az első, amit így, csoportként észleltünk, a szeretet és béke volt, telve jóindulattal irányunkban. Az idegenek legalább olyan jó pszichikai képességekkel rendelkeztek, mint mi, mert ők kezdeményezték a metakommunikációt, és meglepő tisztasággal gondolták felénk a mondandójukat. Öröm volt számunkra átérezni az adásukat. – Optalevon népe üdvözli a csillagrendszerben tartózkodó hajórajt! Békével jöttünk, átutazóban vagyunk a területen, távoli csillag-rendszerek felé. Fogadjátok szeretetünk, várjuk válaszotokat. – Spirilla birodalom költözőflottája vagyunk, szintén átutazóban! Üdvözlünk benneteket, békével vagyunk irántatok! – gondoltuk el közösen az ilyenkor szokásos üdvözlő formulát. Aztán a parancsnoki bárkán működő kommunikációs főtiszt, Kadir őrnagy átvette a szót, és attól kezdve ő tárgyalt az Optalevonokkal, mi pedig figyeltünk és félszavakkal tájékoztattuk a hajónk legénységét. Éreztem, hogy körülöttem mindenki megkönnyebbül a hírre; az idegenek szintén barátságos fajta. Aztán újra a telepatikus társalgásra koncentráltam, nehogy bármiről is lemaradjak ebben az izgalmas pillanatban. Vajon hová tartanak ezek a lények? Elenyészően kicsi a valószínűsége annak, hogy összefussunk egy másik migrációval az univerzumban, ráadásul nem tűntek ismerősnek még a központi agy adatbankja számára sem. Biztosan nem a mi galaxisunkból valók, ráadásul a haladási irányuk is ellentétes a mi útvonalunkkal. Ez mindenesetre igen elgondolkodtató tény volt, amire rövidesen meg is kaptuk a választ.

– A… galaxis felé igyekeztek? – kérdezték az idegenek rövid szünet után. Nem értettük azt a fogalmat, amit a csillagvárosra használtak, ezért az a számunkra csupán furcsa recsegésként, sípolásként jelentkezett a lelkünkben. – El kellett hagynunk a saját galaktikánkat, mert elértük a Nagy Vonzót. – válaszolta Kadir őrnagy. – Befelé tartunk az univerzumban, a centrum irányába. Lakható, biztonságos csillagrendszereket keresünk, ahol letelepedhetnénk és befogadnak a környező intelligenciák. – A Nagy Vonzó az univerzum peremét jelenti nálatok? A külső falat? Belezuhan a csillagvárosotok a …? – Az idegenek érzései meglepetést és csodálkozást sugároztak. – Igen. Minden intelligens faj menekülni kezdett a galaxisból, mi most a becsült migrációs sáv szélén vagyunk. Karbantartásra álltunk meg, rövidesen indulunk tovább. Ti hová igyekeztek? Itt egy rövid időre megszakadt a kapcsolat, az Optalevonok érezhetően gondolkodóba estek. Nem tudtuk, miről van szó, de figyeltünk tovább, várva a választ. A két flotta nem jött közelebb egymáshoz, ők is pályára álltak a két csillag tömegközéppontja körül. Aztán áradni kezdtek felénk a gondolatok, és alig győztem felfogni a jelentésüket. – Mi kifelé költözünk az univerzum belső területeiről. A fajunk nagyon ősi, a belső tartomány népeinek szabad ligájához tartozunk. Azért megyünk kifelé, a Nagy Vonzó irányába, mert túl nagy a zsúfoltság az univerzumunk belső tartományaiban. Évmilliárdok óta létezik ez a… világbuborék, és a fejlett fajok száma egyre nagyobb a centrumában. Folyamatosan érkeznek új csoportok a peremterületekről, a falnak ütköző galaxisokból. Egy nagy beköltözést már a mi fajunk is csinált, talán ötmilliárd éve, nem tudjuk pontosan. Azóta az élőhelyünk újra kisodródott a belső tartományból, de a zsúfoltság nem csökkent. Sok a konfliktus mindenfelé, mert nincs elég hely a fajoknak. Nem akartunk állandóan háborúzni a szomszédainkkal, ezért úgy döntöttünk, keresünk egy másik otthont magunknak. Hibernálva szállítjuk a lakosságot. Szeretnénk letelepedni egy olyan galaxisban, ahol van hely. A … szerint ilyet csak a peremvidéken találunk, ahonnan már mindenki elmenekült. – De az veszélyes! – gondolta döbbenten Kadir őrnagy. – A Nagy Vonzó gravitációs ereje beszív benneteket! – Megállunk a határ előtt és pár százezer évenként visszább vontatjuk majd a csillagrendszerünket. Van hozzá … technológiánk, meg tudjuk csinálni! – Azt mondjátok, nincs már elég hely az univerzumban? – Életbevágóan fontos volt ez a kérdés a számunkra, magam is beleborzongtam a felismerésbe. – Hely mindig van, csak jó hely nincs. Tudunk róla, hogy egyes öreg, fejlett intelligenciák időnként elhagyják az univerzumot, és kiköltöznek a káoszba. Új univerzumokat teremtenek a feneketlen mélységben, a … tartományában. A mi vezetőink azonban úgy döntöttek, inkább maradunk ebben a világbuborékban. Nem tartottunk velük. Karbantartást végzünk, aztán megyünk tovább a Nagy Vonzó felé. Béke legyen veletek! A kapcsolat megszakadt, az Optalevonok nem kívántak egyelőre többet beszélni velünk. Nyilván volt elég dolguk a hajóik fedélzetén.

Mi, a bárkáink telepatái váltottunk még néhány gondolatot egymással, aztán megszakítottuk a közös tudatmezőt, s én visszasüllyedtem a privát lelki szférámba. Kinyitottam a szemem, tekintetem körbefutott az engem bámuló emberek arcán, akik végighallgatták a közvetített szavaimat a kommunikáció közben. Tudtam jól, most mindenkinek ugyanaz a kínzó gondolat kering a lelkében, miközben a holografikus vetítőernyőn látható csillagos mélyűrt bámuljuk. A kép közepén a célállomásnak kijelölt galaxis tányérja lebegett, ahová már vagy ezer éve úton vagyunk, egy szebb jövő reményében. Végül Hamid kapitány volt az, aki kimondta a később klasszikussá váló kérdést, fáradtan masszírozva a homlokát, enyhén elkeseredett tekintettel. – Akkor most merre meneküljünk tovább?

Allen Newman: Acélkoporsó

1. Az ébredés fájdalmas volt. Rosszabb a halálnál. Iszonyatos görcs rántotta össze az izmait, és ujjai úgy görbültek be, mintha soha nem akarnának kiegyenesedni. A testét fagyott hústömegnek érezte, bőre sötétlilára váltott, ereiben a vér feltorlódott jéghegyek között tört utat magának. Hiába tudta, hogy mindezen tünetek a hibernáció utóhatásai, a kínt az ok ismerete nem enyhítette. Gondolata kihűlt testű madárként vergődött koponyája csontbörtönében. Fázott. Remegett. Haldoklott. A jégkristályok szétfeszítették az érfalakat: mindez néhány száz évvel korábban a biztos halált jelentette volna a felolvasztottak számára, mára azonban erre is megtalálták a megoldást. A szívdobbanásnyi idő alatt lefagyasztott test az ébredést követően is ép marad. Maradandó károsodás nem mutatható ki: mindez a medidocnak köszönhető, amely regenerálja és újjáépíti a megrongálódott sejteket. Quincey kívülről fújta a prospektus bevezetőjét, ez azonban nem segített elviselni a fájdalmat. A reklámfüzet nem ejtett szót a kínról, talán azért, mert semmilyen tréning nem készíthette fel erre az érzésre. Megpróbálta hátrafeszíteni a lábfejét, hogy enyhüljön a görcs, de se a lábát, se a kezét nem tudta mozdítani. Kétségbeesve tekergőzött, a fején kívül azonban más tagja nem engedelmeskedett az akaratának. – Nyugodj meg! Mindjárt jobban leszel! – hallotta maga felett a testetlen hangot, de az ibolyakék ragyogáson kívül semmit nem látott. A hang azonban ismerős volt, ezért nem próbálkozott tovább a felüléssel. Nyugton maradt, és a fájdalomtól zsibbadtan várta, mi fog történni. Lassan, elképzelhetetlenül lassan, melegség áradt végig a tagjaiban, és az örök fagy hidege felengedett. Most már tudta, mit érezhetett volna egy mamut, amit a sarki jégpáncél alól ásnak elő, ha történetesen építenek egy akkora medidocot, amibe belefér otromba termete. Vércsekarommá görbült keze, amely eddig a szemét igyekezett kivájni, most tehetetlenül az oldala mellé hullott, mintha kihúzták volna belőle a merevítő huzalokat. Pánikba esve ismerte fel, hogy deréktól lefelé is megszűnt minden kapcsolata a testével: eddig legalább a fájdalom tudatta vele, hogy él, most azonban egyáltalán semmit nem érzett. Átfutott az agyán, hogy talán végleg megbénult – rohadt prospektus, semmi nem igaz abból, amit leírtak –, de az ismeretlen férfi ismét megszólalt, és halk hangja elsöpörte az agyában megfogalmazódott kétségeket. – A medidoc szerint kutya bajod. Néhány perc múlva felkelhetsz. Táncolni még nem tudsz majd egy ideig, ahhoz előbb vissza kell nyerned az erődet, de túlélted a fagyasztást, és ez a lényeg!

A bénultsággal együtt a farkasvakság is múlóban volt, és most már látta a fölé hajló alak körvonalait. A sötét sziluett háta mögül kéken ragyogva tört elő a neonlámpák fénye. Könny szökött a szemébe. Kipislogta. Egy tenyér csusszant be a háta mögé – érezte az emberi bőr melegét –, és az ismeretlen férfi ülő helyzetbe kényszerítette. – Látsz? Tudod, ki vagyok? Mindkét kérdésre nemmel akart felelni, ám mielőtt kimondta volna, rádöbbent, hogy ez nem lenne igaz. A szeme elől tisztult a homály és most már rádöbbent, hogy hol van, és ki áll vele szemben. Hórihorgas, feje tetején kopaszodó férfi, keskeny arca közepén póznaként emelkedő sasorral. Idősebb, mint amilyenre emlékezett, de határozottan ismerős. – Schulz doki! A hajóorvos elmosolyodott. – Örülök, hogy megismertél. Üdvözöllek a fedélzeten, Quincey! Túl kell esned még néhány vizsgálaton… tudod, IQ teszt, reflex-vizsgálat, terheléspróba, szervi rendellenességek, a szokásos… aztán újra szolgálatba állhatsz. – Megnyugtató ezt hallani. – Jól van. Akkor próbálj felállni! Quincey óvatosan kinyújtotta a jobb lábát, addig, amíg lábujja a langyos fémpadlóhoz nem ért, aztán ránehezedett. Schulz doki átkarolta a vállát, és segített neki talpra állni, ennek köszönhetően nem vágódott el. Továbbra is a hajóorvosra támaszkodva, elindult a távolban szürkéllő ajtónyílás felé. Meglepően hamar elérte. Pár lépés távolságra jártak, amikor az ajtó sziszegve oldalt csúszott, és Quincey megkérdezte: – Tudom, hogy a hibernátorban lehetetlen érzékelni az eltelt időt, mégis úgy tűnik, mintha csak tegnap indultunk volna útnak. Milyen messze járunk az Alephtől? – Elég messze. Földi idő szerint 2527. április 3-át írjuk. Alig néhány hónapja keltünk útra. – Akkor… Miért olvasztottak fel? Tíz év után kellene csak szolgálatba állnom. – Vészhelyzet állt elő. Niccolo megőrült. De erről majd a kapitány akar beszámolni, személyesen. Hamarosan gyűlést tart az ebédlőben.

2. Két órával később, a vizsgálatok végeztével Quincey a többiekkel együtt ott ült az ebédlőben. A kerek fémasztal körül vele együtt négyen foglaltak helyet. Schulcz doki a kinyomtatott leleteket nézegette, melyeket időről-időre összehasonlított a laptopján lehívott felvételi adatokkal, és teljesen elmerült a munkájában. Katanga, a fekete bőrű gépész unottan rágózott, arcáról lerítt az érdektelenség. Köztudomású volt, hogy a kopaszra borotvált nő utálja a hasonló összejöveteleket: míg rajta kívül mindenki egyenruhát öltött, ő átizzadt, tengerzöld atlétatrikóban feszített. Quincey tekintetét mágnesként vonzották a vékony anyag alatt domborodó, kemény bimbójú mellek, de amikor a pillantása találkozott az elégedetten vigyorgó gépészével, gyorsan elkapta a szemét, és inkább Poljakov felé fordult. A szláv származású nő csontos arcán felsőbbrendű arckifejezés honolt, karját melle előtt keresztbe fonta, és egyenes derékkal ült a széken, mintha karót nyelt volna. A biztonsági tiszt dolga a lehető legunalmasabbnak számított egy telepeshajón: az emberek a hatalmas raktérben hevertek, fagyos álomba merülve átaludták az utat, és a fedélzeten csak az öttagú személyzet volt ébren. A legénység nem először hajózott együtt, ismerték egymás szokásait, így ritkán adódott olyan eset, amely bármiféle közbeavatkozást igényelt volna. Poljakov ebből kifolyólag kettős feladatot látott el, másodgépész is volt egyben. Tíz évig tartott a szolgálat, aztán felolvasztották a következő váltást, és helyet cseréltek velük. Tíz év dögunalom várt minden biztonsági tisztre. Ennek ellenére mindegyikük fennhordta az orrát. A fekete gépész állandóan hergelte a biztonsági tisztet. Most is hátradőlt a székében, és csizmás lábát az asztalra helyezte. Poljakov vasvilla-tekintettel fordult feléje. – Vedd le a lábad az asztalról! Katanga megrántotta a vállát. – A hajózási szabályzat nem tiltja. – De igen. Első fejezet hármas pont: A kapitánnyal szemben nincs helye tiszteletlen viselkedésnek. Az asztalra helyezett láb pedig véleményem szerint a tiszteletlen viselkedés kategóriájába tartozik. – Az ám, de hol a kapitány? Poljakov összeszorította az ajkait, ettől olyanná vált az arca, mint aki mindjárt elsírja magát. – Hamarosan megérkezik. Utoljára mondom, hagyj fel a tiszteletlenséggel! – Amint megjön, megteszem. Quincey csendben maradt. A két nő intézze el a vitát egymás között. Ha közbeszól, mindketten ellene fordulnak, így viszont lehetséges, hogy elfajul a veszekedés, és kilátás nyílik egy kis bunyóra. A párviadal végeredménye nem látszott kétségesnek: a két nő

közül a gépész volt az alacsonyabb, ráadásul a langaléta biztonsági tiszt bizonyára ismerte a pusztakezes harc fogásait. Ssssisssshhh! Váratlanul feltárult az ajtó, és a nyíláson Rodriguez kapitány lépett be. A hajóparancsnok hosszú, szőke haját kontyba fogta, és a vállán, mint mindig, most is ott ült házikedvence, a kwakhi. Az apró lény a cerkófmajom és a pincsikutya keresztezésének látszott: öt ujjú, emberszerű végtagjai segítségével úgy kapaszkodott és mászott, mint egy majom, ám értelmi képességei – erről tanúskodott ostoba ábrázata -egy túltenyésztett kutyáéval voltak egyenrangúak. Rodriguez kapitány energikus léptekkel az asztalfőn álló üres székhez sietett, és leült. Quincey elismerően állapította meg, hogy a kapitány nem csak csinos, de még a mellei is nagyobbak, mint a gépésznek, beosztottjával ellentétben azonban azokat nem tette közszemlére, hanem inkább szűk overalljába gyömöszölte, mintha szégyellené őket. A három nő között vitán felül ő volt a legszebb, s egyben a legmegközelíthetetlenebb. – Katanga, vegye le a lábát az asztalról! – mordult rá a kapitány a kopasz gépészre. – Elnézést, kapitány! A megszólított gyorsan engedelmeskedett a parancsnak. Poljakov elégedetten hátradőlt, és arcára rögtön kiült a na-ugye-én-előre-megmondtam vigyor. Schulz doki felszólítás nélkül kikapcsolta a laptopját, és a papírokat is távolabb tolta a keze ügyéből. A kapitány megköszörülte a torkát. – Üdvözlöm a körünkben, Quincey! – Köszönöm, kapitány. – Nos, azért gyűltünk most össze, hogy megvitassuk a helyzetet. – Milyen helyzetet? – szólt közbe szemöldökét felhúzva Katanga. – Attól, hogy Niccolo megörült, nem kellene a gatyánkba rondítanunk! – Az én hatásköröm eldönteni, hogy mikor tekintem kritikusnak a helyzetet, és mikor hívom össze a hajótanácsot. Niccolo első tiszt elméje megbomlott, ezért a feladatát a következő váltás első tisztje – itt biccentett Quincey felé – fogja ellátni. – Szerintem felesleges volt Quinceyt kiolvasztani – morogta maga elé a gépész, de úgy, hogy a véleményét mindenki hallja. – Az első tiszt ugyanúgy nem csinál semmit, mint a biztonsági tiszt. Poljakovnak ennyi elég volt, hogy beliluljon a feje. – Kapitány, maga is hallotta mit mondott Katanga gépész! A sértésért öt kredit levonást javaslok a béréből! – A saját béreddel szórakozz, Hókefélke! – Elég legyen! – emelte fel a kezét Rodriguez kapitány. – Katanga, fogja be a száját!

Ha még egyszer kérés nélkül megszólal, tíz kreditet vonok le a béréből. Poljakov, maga pedig csak a feladatkörébe tartozó ügyekben tegyen javaslatot! A két nő elhallgatott. A gépész elgondolkodva forgatta a rágót a szájában, a biztonsági tiszt pedig villámló szemmel meredt maga elé. – Doktor magán a sor. Ismertesse, mennyire súlyos Niccolo első tiszt állapota. Az elejétől kezdje, mert Quincey még semmit sem tud a dologról. – Őszinte leszek. Fogalmam sincs, mitől bomlott meg Niccolo elméje. A Remény elindulása után öt hónappal jelentkeztek rajta az első tünetek. Nyugtalanság, álmatlanság, összefüggéstelen beszéd. Először azt hittem, az okozza a bajt, hogy nem tudja feldolgozni a Földtől való elszakadás, és a majd’ száz évig tartó utazás gondolatát. Azt azonban kezdettől fogva furcsának találtam, hogy a „honvágy” ilyen hamar úrrá lett a legénység egy tagján. Próbálkoztam altatókkal és hangulatjavító gyógyszerekkel, de egyik sem használt. Az őrültség egyre jobban elhatalmasodott rajta. Mint tudjátok, a hajón nincs nappal és éjszaka, csak a belső ritmus fenntartása érdekében járnak az órák, és tartjuk be az időrendet, mégis Niccolóra mindig este nyolc és tíz között tör rá a roham, és hajnaltájt nyugszik csak meg. – Miben nyilvánul meg az őrültsége? – kérdezett közbe Quincey. – Először összetört minden tükröt, amit csak meglátott. Aztán a raktérbe járt imádkozni, pedig korábban nem gyakorolta a vallását. Amikor hajlandó volt szóba állni velem, akkor valamiféle Mesterről hadováit, aki eljön közénk, és a tanítványává fogadja majd őt. Aztán nyersen kezdte el falni a húst, de csak azért, hogy az „élet italát”, a vért, felszürcsölhesse. Akkor zártuk be a fogdába, amikor szét akarta tépni a kapitány kwakhiját. Az állat felkapta a fejét, mintha meghallotta volna, hogy róla beszélnek. – Szegény Leelee! Rodriguez kapitány megsimogatta a kwakhi hátát, erre az morrant egyet, és barátsága jeléül felkunkorította hosszú farkát. – Miután bezártuk, Niccolo könyörögni kezdett, hogy engedjük a Mesterhez, és amikor nem tettünk eleget a kérésének, a saját húsát kezdte el marcangolni. Véresre kaparta az arcát, és fel akarta vágni az ereit. Kénytelenek voltunk lekötözni, és minden este őrt állítunk az ajtaja elé. Itt tartunk most. – Ezt tényleg elég rosszul hangzik. És mit akartok kezdeni vele? – Én le akartam fagyasztani – szólt közbe a kapitány. – De a doki azt mondta, ezzel csak elnapolnánk a problémáját. Amikor elérjük az Alephet, úgyis fel kell ébresztenünk, és akkor ugyanolyan őrült lesz, mint volt. Jelenleg tehát a doki tanulmányozza, és megpróbálja megfejteni, hogyan lehetne visszaállítani az elméje épségét, vagy legalább stabilizálni az állapotát, hogy ne jelentsen veszélyt magára és a környezetére. – Előbb-utóbb sikerrel járok. Nem akarom ilyen hamar feladni. A kapitány jóváhagyólag bólintott. – A maga dolga, doki. Nem szólok bele. Quincey, elég erősnek érzed magad?

– Igen. – Remek. Akkor mától szolgálatba állsz. Délután négytől átveszed az őrséget Poljakovtól. Quincey szíve körül fagyos ujjak szorultak össze. Abban reménykedett, hogy csak a hibernáció utóhatásaként tört rá a baljós érzés, de ezzel még magát sem sikerült becsapnia.

3. A fogda előtti folyosón valami gond lehetett a világítással. A steril kék fény pillanatokra elhalványult, és közben halk sercegés hallatszott. Quincey fél óráig bírta a villódzást, aztán a szoba ajtaja mellett elhelyezett panelhez lépett, és megnyomta a kommunikátoron a „gépház” feliratú gombot. Rövid csend után a képernyő kivilágosodott, és megjelent rajta Katanga fekete ábrázata. A nő vastag ajkát csücsörítve kérdezte: – Na mi újság, szépfiú? – Energia kimaradás van az A szektor második szintjén. – Igen? És ez mit jelent? – Elromlott a világítás. – Mindjárt ellenőrzöm – mondta Katanga, és kopasz feje eltűnt a kamera látóteréből. Kisvártatva a gépész újra előbukkant. – Igazad volt. Valahol túlterhelődött a hálózat. Holnap majd, ha lesz időm, megvizsgálom. Addig bírd ki valahogy. Mikor jár le a szolgálatod? – Éjfélkor. – Ha van kedved, meglátogathatsz. Jó nagy az ágyam, ketten is elférünk benne. És engem nem zavar, ha összegyűrődik a lepedő… Quincey arca elvörösödött. Magának sem merte eddig bevallani, de kívánta a szégyentelen fekete nőszemélyt. Valami állati vonzerővel bírt, aminek nem tudott ellenállni. – Majd meggondolom a dolgot! – mondta gyorsan, és kikapcsolta a kommunikátort. Quincey ellenőrizte a fogda ajtaját, aztán visszaült a helyére. Őrségben tilos volt bármiféle szórakozás, ami elvonja a figyelmet a tevékenységtől. Ezért nem nézhetett 3D lemezeket, és még a zenehallgatás is meg volt tiltva. A neoncsövek sercegésén kívül más zaj nem hallatszott. A telepeshajó belsejében – a légmentesen záródó szobákat kivéve – állandó volt a hőmérséklet, ezért még a lehűlő fémek pattogása sem zavarta meg a csendet. Az őrség unalmas órái lassan teltek. Nem történt semmi említésre méltó, egészen tizenegy ötvenig. Tíz perccel a váltás előtt Niccolo dobálni kezdte magát, és úgy ordított, mint akit nyúznak. – Mesteeeeeeer! Mesteeeeeer! A zárt ajtó tompította a hangot, de így is majd megállt Quincey szíve, amikor a fogoly először felüvöltött. Az első tiszt a nyílásba illesztette a nyakában lógó azonosítókártyát, és kibiztosított, kábítósugárra állított pisztollyal a kézben lépett be a fogdába.

Niccolo szeme nyitva volt, de összenőtt szemöldöke alól csak a szemfehérje villant elő. A fogoly szája szélén hab csordult le, és a testét úgy megfeszítette, hogy a rugalmas szíjak a húsába vágtak. Közben pedig hörgött és ordított, néha érthető, de legtöbbször érthetetlen szavakat. – Mi a fenének nem bírtad ki még egy kis ideig! – szitkozódott Quincey, aztán legalacsonyabb fokozatra állította a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. Niccolo testén remegés futott végig, de ezen kívül más jelét nem adta, hogy bármiféle hatása lenne rá a kábítólövedéknek. Quincey újra és újra tüzelt, és közben egyre erősebbre állította a sugár intenzitását. Végül a fogoly elcsendesedve visszahanyatlott az ágyba. Másodpercre pontosan, éjfélkor megérkezett Poljakov. Az egyenruhája frissen vasaltnak tűnt, és szertartásos merevséggel közeledett a vibráló fények megvilágította folyosón. Miután átvette a szolgálatot, megkérdezte, hogy történt-e bármi rendkívüli. – A világítás, mint látod, kihagy. Beszéltem Katangával, és megígérte, hogy ha lesz ideje, holnap megjavítja. – ígérni mindent lehet. Bejegyzem a hibát a műszaki naplóba, akkor majd csipkedi magát. Ha nem teszi, levonnak a béréből. Más? – Tizenegy ötvenkor Niccolónak rohama volt. Kiabált és dobálta magát. – Mit mondott? – A Mesterről zagyváit, hogy ő akar lenni az első tanítványa, és ne hagyja magára, meg hasonlókat. – Bejegyezted az orvosi naplóba? – Még nem. – Akkor tedd meg most. Quincey bekapcsolta a felvevőt, és elmondta még egyszer ugyanazt, amit korábban megosztott a biztonsági tiszttel. Miközben beszélt, megfogadta, hogy legközelebb mindent rögzít, és Poljakovnak csak annyit vet majd oda, hogy hallgassa meg a felvételt. Az első tiszt hamar végzett, és elindult a gépház felé. Annak ellenére, hogy egész nap szinte semmit nem csinált, elég fáradtnak érezte magát. Mégis arra az elhatározásra jutott, hogy egy kis testmozgás nem fog megártani, feltéve, ha Katangát nem nyomta még el az álom. A hajó kiszélesedő, több szintes törzsét hosszan elnyúló, boltozatos raktárhelyiségek foglalták el. Quincey végiggyalogolt a plexifedeles koporsók között, miközben léptei visszhangozva verődtek vissza a terem fémfalairól. A kék világításban az egymás mögött sorakozó hibernátorok olyanok voltak, mint a sírdombok, azzal a különbséggel, hogy ezek belsejébe be lehetett pillantani, és ott békésen szunnyadó emberek, és nem fosztó húsú, megsárgult csontvázak látszottak. Quincey felpillantott a hatalmas védőpanelekre, amelyek végigfutottak a hajó gerincén. Ha majd megérkeznek, és pályára állnak az Aleph körül, félrecsúsztatják a fémlemezeket,

hogy a telepesek „odakintről” is szemügyre vehessék és megcsodálhassák új otthonukat. Most azonban az űr végtelen feketeségén kívül nem lett volna mit nézni, maradt hát szürke fémfalak látványa, és a lassan mindenkire rátelepedő bezártság-érzés. A raktár után máris a gépházba vezető keskeny folyosón találta magát. Kellett a hely a hatalmas üzemanyagtartályoknak, és ezért a hajó konstruktőrei épp csak annyi teret hagytak szabadon, amin egy ember – vállait behúzva – át tudta küzdeni magát. Hamarosan kitágult a folyosó, mivel Quincey elérte a lakómodult, amin túl már a csillagmotorok birodalma kezdődött. Oda csak sugárzásvédő öltözetben volt tanácsos behatolni. Katanga szobájának ajtaja félrecsúszott előtte, pedig arra számított, hogy a gépész bezárja éjszakára. Ha már így alakult, kopogás nélkül lépett be a szobába, aztán értetlenül megállt az ajtóban. Felesleges volt beljebb mennie, mert ahol állt, onnan az apró helyiség minden zugát belátta. Katanga nem volt sehol. A gépész takarója félre volt dobva, az asztalán pedig egy elmosatlan tányér és pohár hevert. Quincey sarkon fordult, és már elindult volna visszafelé, amikor a szeme sarkából mozgásra figyelt fel. A csillagmotorokhoz vezető folyosón mintha két ember ölelkezett volna, de mivel elég távol voltak, az első tiszt nem tudta megítélni, hogy nem csalta-e meg a szeme. A két alak közül az egyik Katanga lehetett: magatehetetlenül hevert a fekete lebernyeges, ismeretlen férfi karjaiban, és egy hullasápadt arc -csak a szeme vöröslött, mint az izzó parázs – hajolt föléje. Quincey futva indult meg feléjük, és közben ellenőrizte a csuklójára erősített műszeren, hogy nem válik-e veszélyes mértékűvé a sugárzás, aminek most kiteszi magát. Csak egy pillanatra nézett a folyadék-kristályos kijelzőre, ám ennyi elegendőnek bizonyult, hogy az elveszítse szem elől az ismeretlent. A fekete lebernyeges fickó egyszerűen beleolvadt a sötétségbe, mintha soha nem is létezett volna. Amikor az első tiszt a helyszínre ért, már csak az ájultan heverő Katangát találta ott. Quincey a nő mellkasára tapasztotta a fűlét, aztán a pulzusát is ellenőrizte: gyengén ugyan, de vert a szíve. Ölbe vette a gépészt, és futva megindult vele visszafelé. A hálóhelyiségbe érve az ágyába fektette Katangát, aztán a fali kommunikátoron felhívta a hajóorvost. Schulcz doki csak sokára kapcsolta be a készülékét. A szemeit még nem nyitotta ki, és ásítva kérdezte: – Mi történt? – Katanga rosszul lett. Elvesztette az eszméletét. Gyere a szobájába, és vizsgáld meg azonnal! – Jól van, mindjárt ott vagyok. Quincey visszaült az ágy szélére, és várt. A gépész a szokásosnál sápadtabbnak tűnt. Megvizsgálta a nő koponyáját, de azon nem látszott sérülés, nem ütötte be sehová. Fogalma sem volt, mitől ájulhatott el, mivel külsérelmi nyom nem látszott rajta, csak két apró sebhely a nyakán, amelyekből alig szivárgott a vér. A hajóorvos hamarosan megérkezett, és megvizsgálta Katangát. – Ilyet még nem láttam! – csóválta aztán a fejét aggodalmasan Schulz doki.

– Mi a baja? – Kivérzett. Pedig a nyakán lévő sebek túl kicsik ahhoz, hogy ekkora vérveszteséget okozzanak. Quincey megragadta a hajóorvos vállát. – Meg tudod menteni? – Vérátömlesztésre van szüksége. Ha megkapja, életben marad. Vigyük az orvosi szobába. Antigrav övet csatoltak a gépész derekára, hogy semlegesítse a hajóban uralkodó mesterséges gravitáció hatását, aztán a lebegő gépészt könnyedén átúsztatták az üzemanyagtartályok közötti szűk folyosón. Az orvosi szobába érve Schulz doki csoportazonos vért keresett, aztán bekötötte a transzfúziót. – Most hagyjuk pihenni. Néhány óra múlva jobban lesz. – Itt maradok mellette! – jelentette ki Quincey, ám a hajóorvos gyengéden kituszkolta a szobából. – Felesleges lenne maradnod. Menj, feküdj le, a műszerek jelzik, ha változás áll be az állapotában. Az első tiszt engedelmeskedett. A szállására ment, de még sokáig nem sikerült elaludnia, mert az ismeretlen, fekete lebernyeges alak hullasápadt arcát, és vöröslő szemét látta maga előtt.

4. Másnap dél körül Katanga magához tért. Amikor Quincey megkapta az üzenetet, azonnal az orvosi szobába sietett. Meglepetésére már a helyiségben találta Rodriguez kapitányt is. A gépész erőtlen mosollyal üdvözölte a látogatókat. – El tudja mondani, mi történt magával? – kérdezte a parancsnok. – Nem emlékszem semmire. Az egyik pillanatban az ágyamban feküdtem, aztán pedig már itt ébredtem fel. A többi ostoba rémálom. Lángoló szemek, csontok és vér, tengernyi vér. Nagyon gyengének érzem magam. – Az állapota megfelelő, csak pihennie kell, és visszanyeri az erejét! – szólt közbe a doki. – Van valami elképzelése, hogy mi ejtette a sebeket Katanga nyakán? – Nincs. Olyasféle a nyom, mintha harapás volna, de nem hallottam, és nem is olvastam még olyan lényről, amely hasonló sebet ejtene. Talán egy génmanipulált denevérfajta? Nem tudom. De természetesen okozhatta valami hegyes szerszám is, foghoz hasonló. A kwakhi felborzolta szőrét, és dühösen fújt egyet. A kapitány megvakarta az apró állat füle tövét. – Jól van, mindjárt megyünk, Leelee – mondta, aztán az első tiszt felé fordult. – Quincey, maga látott valamit? – Nem vagyok biztos benne. Úgy tűnt, mintha egy földig érő, fekete köpenybe burkolózó alak tartaná Katangát a karjaiban, de túl távol állt tőlem. Lehet, hogy rosszul láttam. – Ettől nem lettünk okosabbak. Doki, vigyázzon a betegre, maga pedig Quincey, foglalja el a helyét a hajóhídon. A nap további része unalmasan telt. A robotpilótába induláskor betáplálták a célt, s az hiba nélkül tette a dolgát. A kapitány és az első tiszt feladata abból állt, hogy ellenőrizték a beállításokat, nem tértek-e el az iránytól, megfelelő hatásfokkal működnek-e a csillagmotorok, a hajót nem érte-e külső sérülés, nem hibásodtak-e meg a létfenntartó rendszerek. Ha valamilyen hibát észleltek volna, intézkednek a kijavításáról, de ilyen eset a tíz éves ébrenlét alatt csak ritkán fordulhatott elő. Ennek ellenére minden nap végigmentek a szokásos rutinon. A vacsorát csendben fogyasztották el, mindenki a gondolatába merülve evett. Quincey nem volt igazán éhes, ezért az étel felét a tányérján hagyta, majd távozott, hogy leváltsa a börtöncella előtt posztoló Poljakovot. A biztonsági tiszt az ajtó mellett ült, kezében a kibiztosított pisztollyal. Természetesen erre nem lett volna szükség, főképp azért, mert a fogoly odabent még le is volt szíjazva, de

Poljakov élvezte, ha a fegyver markolata a tenyerébe simul. – Hogy van Niccolo? – kérdezte Quincey. – Végigaludta a napot. A doki volt benn nála egyszer, más nem történt. Az első tiszt átvette a szolgálatot. Az idő ismét irtózatosan lassan telt, a világítás pedig megint ki-kihagyott, és a zúgás fülsértőbbnek hangzott, mint előző éjszaka. A gépész az orvosi szobában feküdt, így hiába jegyezték be hibát a műszaki naplóba, nem tudta megjavítani. Quincey az órájára pillantott. Tizenegy múlt néhány perccel. Arra gondolt, hogy a dupla szolgálat miatt még legalább nyolc órát kell kibírnia, amikor sötétségbe borult a folyosó. A süket csöndbe váratlanul belehasított a cella ajtajának halk szisszenése. Az első tiszt felemelte a pisztolyát, de a tömény feketeségben nem látta, hogy kire, és merre kellene tüzelnie. Felajzott képzelete rémeket festett a folyosó falára: úgy érezte, hogy a vérére szomjazó dögök körbevették, és lelapulva, ugrásra készen várnak arra a pillanatra, amikor hátat fordít nekik. Meghúzta a fegyver ravaszát. Színes energianyalábok égettek perzselt szélű lyukakat a sötétségbe, de a sugarak intenzitása olyan alacsony volt, hogy azok fényénél alig látott valamit. Annyit mindenesetre sikerült megállapítania, hogy nem lesnek rá szörnyetegek a folyosó túloldalán. A fogda ajtaja azonban nem nyílhatott ki magától. Ellenőriznie kellett Niccolót. Beóvakodott a cellába, és eltapogatózott az ágyig, amelyre az őrültet szíjazták. A sejtése nem csalta meg: a rugalmas hevederek elszakadtak, és a fogolynak hült helye volt. Visszabotorkált a fali kommunikátorig, de aztán rá kellett jönnie, hogy energia híján az sem működik. Talán az egész hajó hálózata felmondta a szolgálatot? Nem tudhatta. Elindult a folyosó mentén a vezérlőterem felé. Két fordulót tett meg a falhoz lapulva, amikor a távolban halványkék derengést pillantott meg. Megszaporázta a lépteit, és hamarosan elért egy működő kommunikátort. Először a kapitányt hívta. – Kapitány, a fogoly megszökött! – Ne ugrasson, Quincey! Le volt kötözve, cellába zártuk, és őr állt az ajtaja előtt! – Tudom, én vigyáztam rá. Mégis megszökött. Kialudt a világítás, és nem láttam semmit. A sötétben elsurranhatott mellettem. Megvizsgáltam az ágyat, a szíjakat elszakították. – Hol van most? Quincey körbenézett, és meglátta a festett feliratot a feje fölött. – B szektor második szint. – Jól van, ne mozduljon. Poljakovval mindjárt ott vagyunk. A kapitány és a biztonsági tiszt kézi reflektorokat is hoztak magukkal, és amikor

bekapcsolták, szinte fényárba borították a folyosót. Mintha egy-egy törpe nap gyúlt volna ki a kezükben, annyira erős, narancsszín fényt sugároztak a lámpák. A folyosón ketten fértek el egymás mellett, ezért Quincey hátramaradt, és társai mögött haladt előre. Az orvosi szobában szembesültek azzal, amivel korábban az első tiszt. Az elszakíthatatlan, rugalmas szíjak tépetten lógtak, a műszerek képernyői pedig sötétek voltak. Rodriguez kapitány körbejárta az ágyat, és leguggolva megvizsgálta a fali csatlakozókat is. Közben a válláról leugrott a kwakhi, és gazdáját utánozva körbeszimatolt a szobában. Kisvártatva a parancsnok felegyenesedett, és hitetlenkedve megrázta a fejét. – Az agyműködést figyelő berendezés zárlatos lett, és tönkrevágta a hálózatot. Nem értem hogy történhetett. Semmi nem akaszthatta ki annyira a gépet, hogy beadja a kulcsot. – És a szíjak? – Emberi erővel lehetetlen szétszakítani. Ha mégis Niccolo csinálta, akkor egy kézzel palacsintává lapíthat bennünket. – Majd meglátjuk! – mondta magabiztosan Poljakov, és a maximumra tekerte a bénítósugár erejét. – Meg kell keresnünk azt az őrültet, mielőtt magában, vagy másban kárt tenne. Szólok a dokinak, aztán megkezdjük a hajtóvadászatot…

5. Végigjárták a hajót, és módszeresen átkutatták minden zugát. Az orrban, a vezérlőteremben kezdték, aztán jöttek a közös helyiségek, majd a legvalószínűbb búvóhely, a többszintes raktár. A kapitány harmadfokú készültséget rendelt el, ez azt jelentette, hogy minden ajtó automatikusan bezárult, és ezeket csak az ő nyakában lógó kártyával lehetett kinyitni. Kibiztosított fegyverrel haladtak szektorról szektorra, és minden szintet végignéztek. Az ajtók szisszenve záródtak be mögöttük, és ezzel elzárták az ellenőrzött részt a többitől. Ahogy a C szektor, és a raktárhelyiségek vége felé közeledtek, úgy lett egyre nyugtalanabb a kapitány házikedvence. A kwakhi ijedten pislogott jobbra-balra, vinnyogott, és a szőrét borzolta. Rodriguez kapitány egyszer rá is ripakodott, amikor az állat túl erősen kapaszkodott a nyakába. – Leelee, mindjárt megfojtasz! Fogd vissza magad, mert nem kapsz több mogyorót! A kwakhi megsértődhetett, mert váratlanul leugrott a kapitány válláról, és makogva eltűnt a hibernátorok között. – Menjünk utána, uram? – kérdezte a doki. A kapitány legyintett. – Hadd menjen, messzire nem szökhet. Az ajtókat bezártuk magunk mögött. Még két terem volt hátra, mielőtt elérték volna a D szektort, és az üzemanyagtartályokat. Érezték, hogy szorul a hurok, és nemsokára megtalálják a szökevényt. Quincey keze annyira izzadt, hogy markából majdnem kicsúszott a fegyver. Tenyerét a nadrágjába törölte, aztán ismét felemelte a pisztolyát. Elhelyezkedtek két oldalt, és Poljakov bólintással jelezte, hogy a kapitány nyithatja az ajtót. Rodriguez parancsnok behelyezte a kártyáját, és amikor a nyílás feltárult, félrelépett a tűzvonalból. Nem kellett tovább keresniük Niccolót. Az őrült ott térdepelt velük szemben, és a sarkain hintázva siránkozott. Összefüggéstelen szavait alig lehetett érteni. – Mester, mester, miért taszítasz el magadtól? Miért nem engem választasz? Vedd a vérem! Én vagyok az egyetlen… Az egyetlen, aki tudtam az érkezésedről… A leghűségesebb tanítványod leszek… Mester, vedd a vérem… Poljakov nem volt kíváncsi a litánia folytatására. Bár Niccolo ártalmatlannak tűnt, beleeresztett egy sorozatot. Még akkor is lőtt, amikor a fickó fennakadt szemmel oldalt dőlt. – Hagyja abba, ez parancs! – szólt rá a biztonsági tisztre az indokoltnál keményebben Rodriguez kapitány, majd intett a hajóorvosnak.

– Doki, vizsgálja meg, nem esett-e komolyabb baja. – Remélem, feldobja a talpát… – morogta maga elé Poljakov. A kapitány nem utasította rendre. Úgy látszik ő is unta már, hogy a volt első tiszt ennyi gondot okoz. – Nem teljesült a kívánságod, te hóhér! – egyenesedett fel a doki. – Lehet, hogy adódnak majd mozgáskoordinációs problémái, de rendbe fog jönni. – Mit csináljunk vele? – kérdezte Quincey. – Doki, nem vállalhatjuk a felelősséget Niccolo tetteiért. Vagy a lefagyasztás, vagy az elektrosokk. Válasszon! Schulz doki arca elkomorult. Ahogy összevonta szemöldökét, olybá tűnt, mintha sötét felhők vonultak volna át az orrnak nevezett meredek hegycsúcs fölött. – Elektrosokk.

6. A kwakhit, bár a gazdája megállt, és füttyögve körbejárt a teremben, aznap éjszaka nem találták meg. Miután benyugtatózták és lekötözték Niccolót, Rodriguez kapitány lefújta a harmadfokú készültséget, és mindenkit ágyba parancsolt. Másnap reggel aztán váratlan eseményekkel kellett szembesülniük. Poljakov visszament a raktárba, ahol az állatka eltűnt, és hamarosan megtalálta a kwakhit. ott feküdt az egyik hibernátor hűtőcsöve mellett. Kibelezve. Rodriguez kapitányt szinte egyszerre próbálta felhívni a biztonsági tiszt és a hajóorvos. Miután Rodriguez rezzenéstelen arccal végighallgatta Poljakov beszámolóját, bekapcsolta a doktor hívását. Nehéz volt úrrá lenni az érzései felett, de kapitányként – legalább a legénység előtt – meg kellett őriznie a méltóságát, vagy annak látszatát. Schulcz doki azonban még az előzőnél is rosszabb hírrel szolgált: Katanga gépész az éjjel elhalálozott. – Tudja már a halál okát? – kérdezte pillanatnyi döbbent csend után a parancsnok. – Kivérzés. – Az lehetetlen. Tegnap kapott vérátömlesztést. Több litert adott neki. Hová lett az a rengeteg vér? – Nem tudom! – rázta a fejét elkeseredett arccal a doki. – Talán valaki, vagy valami lecsapolta Katanga vérét. Az utolsó cseppig. – Ha így történt, akkor valamilyen nyomának maradnia kellett, nem? – A nyakán lévő apró sebeket újra felnyitották, más jelet azonban nem találtam. A kapitány elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Maradjon a holttest mellett. Szólok Poljakovnak és Quinceynek és ott találkozunk magánál. Készüljön fel, visszük Leeleet is: mielőtt bármiféle következtetést akarnánk levonni, jó lenne, ha őt is megvizsgálná. – Miért, mi baja a kwakhinek? – Azon kívül, hogy széttrancsírozták és kirángatták a beleit, mondhatnám semmi. Öt perccel később kinyílt az orvosi szoba ajtaja, és belépett Rodriguez kapitány. Olyan óvatosan vitte oda a vizsgálóasztalhoz az apró állatkát, mintha elsőszülött gyermekét tartaná a karjában. A parancsnok mögött Poljakov érkezett, akinek az egyenruhája mellrészén most hatalmas barna folt sötétlett, ott, ahová korábban a szétmarcangolt kwakhi bélsara csörgött. – Magán a sor, doki! – szólt Rodriguez. – Nézze meg Leeleet! Vajon mi okozhatta ezeket a szörnyű sérüléseket? A hajóorvos jó ideig elpiszmogott az állatka testén, mindenféle orvosi műszereket

húzott végig a teste felett, megvizsgálta a sebszéleket, és a központi agytól is kért le információkat. Végül aztán megvakarta az orrnyergét, és annyit mondott: – Hát, nem lettem okosabb. – Mégis, mit állapított meg? – Úgy tűnik, valamiféle vadállattal lehet dolgunk, de a karomhosszúság alapján nem találtam a létező ragadozókkal egyezőséget. A gyilkos lénynek akkora mancsa lehet, mint egy embernek, de a karmai pengeélesek, és kb. öt centiméter hosszúak. – Szóval vadállattal van dolgunk? – kérdezte hitetlen hangon Quincey. – Ezt nem mondtam, csak azt, hogy úgy tűnik. – Az ugyanaz. – Nem, az nem ugyanaz. A kapitány feltartotta a kezét. – Hagyják abba! Foglaljuk össze inkább, mit tudunk. Egy: Leeleet egy ötcentis karomhosszúságú lény… egyelőre nevezzük így… belezte ki. Kettő: Katanga nyakán harapásnyomot találtunk, melyen át kiszívták a vérét. Nem tudjuk, hogy a két esetnek vane köze egymáshoz, és azt sem, miféle ellenféllel állunk szemben, és az hogyan került a hajóra. Poljakov ezt a pillanatot választotta a közbeszólásra. – Vizsgáljuk meg a biztonsági kamerák felvételeit. Itt az orvosi szobában biztos működött, és talán a raktárban levők közül is sikerült egynek néhány képet rögzítenie. A kamerák azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt. Éjféltől tekerték előre a lemezt, és öt percenként megálltak, hogy pár másodpercre belepillanthassanak a felvételbe. Hamar megtalálták az éjszakai behatolót rögzítő képkockákat, mégsem értek velük semmit. A képernyőn csak egy elmosódott, homályos folt látszott, mintha a „film” túl sok fényt kapott volna. A ködbe burkolózó alak a semmiből lépett elő, s amikor távozott, Katanga már élettelenül elnyúlva hevert az ágyon. A gépész nyakán keskeny vérpatak csordult alá. A raktárban elhelyezett kamerák még kevesebbet rögzítettek, a gyilkos a látószög peremén mozgott, amikor a kwakhi morogva rárontott. A mészárlás képei szerencsére szintén lemaradtak a szalagról. – Mi lehet ez? – kérdezte értetlen arccal a képernyő előtt ülő kapitány. – Akinek bármiféle, akár a legvadabb elképzelése van, az most mondja el! Schulz doki félénken megjegyezte: – A Mester, akiről Niccolo beszélt. A sötétség ura. – Ne gyerekeskedjen… – A saját szavaira kell emlékeztetnem kapitány: ha nincs más megoldás, el kell fogadnunk a lehetetlent. Katanga nyakán harapásnyomokat találtam, és most már az is

eszembe jutott, hogy valamikor régen, gyermekkoromban olvastam történeteket a vérszívókról. De rég volt, és többre nem emlékszem. A központi agy segítségére lenne szükségem. – Rendben, lásson neki! Mi addig lefagyasztjuk Katanga és Leelee holttestét, és majd az új világon megfelelő szertartás kíséretében eltemetjük őket. Vagy esetleg szüksége van még rájuk további vizsgálatok céljából? – Nem, nincs. Vihetik mindkettőt. Ne tartsak magukkal? – Fölösleges. Berakjuk őket Quincey üres hibernátorába, aztán jövünk vissza. A hajóorvos nem kérdezett többet: a laptopja fölé hajolt, és azt sem vette észre, hogy a társai mikor távoztak a szobából. Schulcz lefuttatott egy keresést, majd miután kapcsolatokat talált, lázasan újabb és újabb fájlokat hívott le a képernyőre. Miközben lapozott, nyelvét izgatottan kidugta, és morgott, mint a szimatot fogott kutya. Amikor Rodriguez, Poljakov és Quincey visszatért, a hajóorvost ugyanabban a görnyedt pózban találták, mint amilyenben távozáskor látták. A kapitánynak nagy önuralomra volt szüksége, hogy leüljön mellé egy székre, és ne rázza meg a dokit vállánál fogva, hogy ha másképp nem megy, erőszakkal bírja szóra. – Vámpír – mondta végül fel sem pillantva Schulz doki. – Folytassa! – A vámpírhit több mint ezer éves kelet-európai hagyományra vezethető vissza. A vámpír más emberek vérét szívja, s ebből meríti az erejét. Valójában holt lény, amely a hajnaltól alkonyaiig tartó órákat a koporsója belsejében tölti, és csak éjszaka indul vadászatra. Állítólag emberfeletti erővel rendelkezik, nincs tükörképe, nem eszik, nem iszik. A legenda szerint majdnem halhatatlan, és parancsol a farkasoknak is. Érdekes módon több nép hagyományában is előfordul a vérszívó története, de igazán csak akkor vált világszerte ismertté, amikor egy Bram Stoker nevű író… – Elég, elég, elég! – tartotta fel a kezét Rodriguez kapitány. – Engem mindössze három dolog érdekel. Egy: mennyi a legenda valóságalapja, létezhet-e ilyen lény a XXVI. században, kettő: ha igen, hogyan jutott fel egy vámpír az én hajómra, és három: hogyan lehet megölni? – Ami a legendát illeti, nem tudni, hogy a vámpírhit több igazság-tartalommal bír-e, mint a sárkányokról, farkasemberekről és egyéb szörnyetegekről szóló mesék. Stoker vámpírja mögött azonban, akit egyébként Drakulának hívtak, ismert történelmi személyiség állt, aki a XV. század második felében, Havasalföldön uralkodott, s már életében hírnévre tett szert kegyetlen tetteivel és törökellenes harcával. Maga a Drakula név eredete Luxemburgi Zsigmond korába nyúlik vissza. Drakula apja, a havasalföldi uralkodó család salja, Vlad, tagja lett a Sárkányos Társaságnak, s felvette a Vlad Drakul („draco”, mint sárkányos) nevet, mely átszállt fiára is, Vlad Tepesre… – Akkor ezt a kérdést hagyjuk! – állította le a magyarázásba ismét belelendült hajóorvost Rodriguez. – Fogadjuk el, hogy a vámpírok léteznek. De hogy élték túl a századokat, és mit keresnek a Remény fedélzetén? – Talán ők is ki akarnak települni velünk együtt. A mi vérünket szívják, rajtunk

élősködnek: olyanok, mint a patkányok, amelyek mindenhová elkísérik az embert. – Remek. És hogyan szabadulhatnánk meg tőlük? – Több lehetőség is van. A legbiztosabb, ha fakarót döfnek a szívükbe, és levágják a fejüket, akkor rögtön porrá omlanak. De a vámpírok ki nem állhatják a fokhagymát, a keresztet, és a szenteltvizet sem. – Ezek közül fakaró nem található a raktárban, fokhagyma igen, de csak gumó formájában, és most nincs időnk arra, hogy eldugványozzuk, majd megvárjuk, míg kihajt. Tudtommal a hajózószemélyzet egy tagja sem vallásos, úgyhogy a szenteltvíz és a kereszt beszerzése is nehézségekbe ütközik. Mindannyian hallgattak egy sort, és elgondolkodva meredtek maguk elé. Poljakov törte meg a csendet. – Keresztet tudunk készíteni magunknak, megvannak hozzá az eszközeink. Nem nagy ügy: két fémdarabot, egy rövidebbet és egy hosszabbak merőlegesen egymáshoz forrasztunk. – Lássunk hozzá! – csapta össze a két tenyerét a hajóorvos, de mielőtt felállhatott volna, a kapitány visszatartotta. – Doki, ezt bízza ránk. Magának más dolga van, ha elfelejtette volna. Elektrosokk kezelésnek kell alávetnie Niccolót. Holnap aztán, ha majd magához tért, akkor felébresztjük Katanga váltását, és a hibernátorába lefagyasztjuk a volt első tisztet. A gépész feladatát addig magára bízom, Poljakov. – Köszönöm a bizalmat, uram. A kapitány és két társa elhagyták az orvosi szobát, ám Quincey, mielőtt kilépett volna az ajtón, még egyszer visszanézett. A pillantását szinte vonzották a padlóra alvadt sötét foltok, és a Katanga ágyáról lehúzott, sarokba dobott véres lepedő.

7. Quincey nem tudott aludni. Éjfélkor kellett volna leváltania Poljakovot, aki most a vezérlőterem és a börtöncella között járőrözött, ezért már délután négykor ágyba bújt. Frissen akart ébredni, de nem jött álom a szemére, és csak forgolódott. Az agyában a történetek és filmrészletek keringtek, amiket elkért a dokitól, és elolvasott illetve megnézett. Ha lehunyta a szemét, maga előtt látta, amint Van Helsing professzor felnyitja Drakula gróf koporsóját. A gróf sem holtnak nem látszott, sem alvónak, nyitott szeme nem volt üveges, mindig sápadt arcán élet pírja sejlett. Vére nem lüktetett, szíve nem vert, lélegzete nem hagyott párás nyomot. Két megnyúlt szemfogától indulva vérpatakok alvadtak az állára. Nem csoda, hogy nem bírt elszenderedni. Napnyugta. Elkezdődtek a sötétség órái. Tudta, hogy a telepeshajón ennek nincs semmi jelentősége, mivel a nappal és éjszaka egybefolyt, és a Remény fedélzetén csak a mesterséges fény világított, mégis ötpercenként az órájára pillantott. A foszforeszkáló mutatók csigalassúsággal haladtak előre. Nyolc óra tíz. Egy sóhajtással felült az ágyban, és felkapcsolta a villanyt. A steril kék fény a mozdulattal egy időben elöntötte a szobát. A sarokba ment, lezuhanyozott, aztán belebújt az egyenruha nadrág részébe. A zubbonyt nem vette fel, mert borotválkozni készült. A társai bolondnak nézték ezen szokása miatt, mivel a legtöbben szőrteleníttették magukat, vagy lézerborotvát használtak, ő viszont a több száz éves, elefántcsontnyelű késre esküdött. A lesajnáló tekinteteket mindig vállrándítással vette tudomásul: mindenkinek van valamilyen különleges szokása, neki a hosszadalmas és óvatos borotválkozás volt a mániája. Habbal kente be az arcát, és elővette a kissé már csorba borotválkozótükrét. Használhatott volna fényesre polírozott nikkellemezt is, de ő ragaszkodott a szintén családi örökség részét képező foncsorozott tükörhöz. Nyílott az ajtó a háta mögött. A borotvakést az arcához érintette, és a csontnyél fölött a tükörbe pillantott, de nem látott senkit a háta mögött. Furcsa. Az ajtó mozgásérzékelővel van ellátva, magától nem nyílik ki. Megfordult. Katanga, a gépész állt előtte meztelenül, és mély tüzű szemeivel őt nézte. Lehetetlen! Katanga halott. Quincey fél szemmel hátrasandított, de a fekete bőrű nő tükörképét továbbra sem látta! Az első tiszt keze remegni kezdett, és az éles penge a bőrébe metszett. Felszisszent a fájdalomtól. Amikor a kést elvette az arcától, néhány csepp vér festette vörösre a fehér borotvahabot.

Katanga elmosolyodott, és ekkor szájából kivillant piros nyelve és metsző fehér fogai. A nő felső két szemfoga megnyúlt, és elkeskenyedett. A vámpírt megszédítette a vér látványa, és karmos ujjú kezével Quincey nyaka felé kapott. A férfi hátrarántotta a fejét, így Katanga ujjai a nyakában lógó láncra fonódtak, melyre egy apró fémkeresztet fűztek. Katanga dühösen felszisszent. – Asszt hisszed, hogy esz megvéd téged? Hit nélkül sssemmit nem ér! Tudom, hogy kívánssz, hagyd hát, hogy megcsókoljalak! Quincey iszonyodva hátrált a vámpír elől, aki puha, ragadozókra emlékeztető léptekkel ment utána. Az első tiszt háta a falnak ütközött. Már nem volt hová menekülnie. Katanga arcát egyre közelebb tolta az övéhez, annyira közel, hogy orrát megcsapta a nő dohos lehelete. A harc feladása látszott az egyetlen értelmes megoldásnak. Csupán hátra kellett volna hajtania a fejét, és nyakát önként felkínálni a vámpírnak, hogy az puha bőrébe mélyeszthesse a fogait. Olyan könnyűnek és magától értetődőnek tűnt az egész! Örök életűvé válna, s ezért csak annyi lenne a büntetése, hogy más emberek vérét kellene szívnia. – NEM! – kiáltotta Quincey, és lecsapott a borotvával. Az éles kés mély vágást ejtett a vámpír arcán, és lemetszette a férfi torka felé közeledő kéz két ujját. A borzalmas sebekből nem folyt vér, Katanga mégis sziszegve ugrott hátra. Az első tiszt ellenfele meglepetését kihasználva felkapta az asztalról a pisztolyát, és meghúzta a ravaszt. A fegyver csövéből lila színben izzó lézernyaláb vágódott ki, és perzselt szélű lyukat robbantott a vámpír két melle közé. Izom és hús füstölt el egyetlen fényes villanásban. Katanga hitetlenkedő arccal meredt levágott ujjú jobb kezére, aztán lepillantott a mellkasában füstölgő nyílásra. – A halhatatlanságot kínáltam sszámodra – mondta aztán. – De lehet, hogy fordítva csinálom: elősször megöllek, és csak asztán vesszem a véredet! Quincey agya kétségbeesve kutatott a megoldás után. Fakaró és fokhagyma nem volt nála, a nyakában lógó kereszt semmit nem ért. Már csak egyetlen dolgot tehetett. Gyors ujjmozdulattal a legfelső fokozatba billentette az intenzitásszabályzót, és célra emelte a fegyverét. Katanga előrelendült, hogy beváltsa a fenyegetését. Az ujjnyi vastag lézersugár balról-jobbra haladva átmetszette a nyakat, de a vámpír tovább jött előre. Már ott állt Quincey előtt, és kinyújtott karmokkal föléje tornyosult. – Pusztulj el végre! – ordított kétségbeesve a férfi. Váratlanul Katanga nyakán a lézersugár hagyta sötétlő vonal két széle elvált egymástól, és a vámpír feje hátracsuklott. A vigyorgó arckifejezésbe torzult koponya a padlón koppant, aztán lassan a szoba közepe felé gurult. A fejnélküli test egy pillanatig még állva maradt, aztán összerogyott.

A vámpír húsa nem omlott porrá és hamuvá, mint a legendákban, csupán nem mozdult többet. Quincey a biztonság kedvéért a lézersugárral több darabra vágta Katanga testét, aztán a darabokat egy szemeteszsákba dobálta. Miután végzett, megpróbálta a zsákot a vállára emelni, de túl nehéznek bizonyult. Háromszor kellett fordulnia a légzsilip és a szobája között, mire a vámpír minden testrészétől megszabadult.

8. Quincey óvatosan haladt végig a folyosón. Minden kereszteződésben megállt, és felmérte a terepet. Sokszor pillantott a háta mögé is, de nem követte senki. A vezérlőterem felé el kellett haladnia az orvosi szoba előtt, ezért megállt, és kopogás nélkül, a fegyverét maga elé tartva lépett be. Az ajtó túloldalán sötét fogadta. Bal kezével megtalálta a kapcsolót, és megérintette. – Mi a fenét akarsz… – ült fel az ágyában hunyorogva Schulz doki, aztán az órájára pillantott, és hozzátette: – Ilyenkor… – Még csak nyolc harmincöt van. A hajóorvos megrázta a fejét. – Akkor is. Már aludtam. – Hagyjuk a mellébeszélést. Mutasd a nyakad! – szólt rá a kelleténél talán keményebben Quincey. – Megőrültél? Mit akarsz tőlem? Az első tiszt felemelte a pisztolyát. – Azt mondtam, mutasd a nyakad, nem haraptak-e meg téged is a vámpírok! – Mi az, most már te is hiszel a létezésükben? – Majd utána megvitatjuk. Schulz doki kigombolta a pizsamáját, és jobbra-balra forgatva a fejét megmutatta, hogy nincs a nyakán sebhely. – Nos, elégedett vagy? Elárulod végre, hogy mi ez az őrültség? – Igen. Katanga alig fél órája meglátogatott. – Katanga? De hiszen ő halott! – Emlékezz, doki, miről szólnak a legendák! A vámpírok áldozatai maguk is vámpírokká válnak. Kikelnek a sírjukból, és ők is az emberek vérét szívják. – Erre nem gondoltam. Nehéz a mesékből kihüvelyezni, hogy mi igaz, és mi nem. – Elhiszem. Viszont azt tudnod kell, hogy a kereszt nem rettentette vissza a vérszívót. Ha nincs a kezem ügyében a pisztolyom, most már én is közéjük tartoznék. – Hogy sikerült megölnöd? – Levágtam a fejét, aztán feldaraboltam a testét, és minden darabját kidobtam az űrbe. A hajóorvos elismerően bólintott. – Tehát mégsem halhatatlanok. – Nem azok. De azonnal meg kell vizsgálnunk mindenkit, és azokkal együtt, akik nem

fertőződtek meg, át kell kutatnunk a hajót a vámpír után. Lehet, hogy az összes hibernátort át kell kutatnunk, mert nem tudhatjuk, melyikben fekszik a szörnyeteg. – Rendben. Felöltözöm, felcsatolom a fegyverem, és indulhatunk a kapitányért. Rodriguez kapitánynak azonban már nem tudták elújságolni a jó hírt, hogyan lehet elbánni a vérszivókkal. A hajóparancsnok ugyanis holtan hevert a vezérlőterem ajtajában, és amikor megvizsgálták a nyakát, a kulcscsontja fölött két apró, vérző sebhelyet találtak. – A rohadt életbe! – szűrte a fogai között a káromkodást Schulz doki. – Most mi a fenét csináljunk? Quincey letépte, majd zsebre vágta a halott nyakában lógó azonosítókártyát, aztán ráfogta a pisztolyát. – Én felaprítom, te pedig hívd fel Poljakovot, hogy jöjjön ide azonnal. – Nem teheted ezt a parancsnokkal! – siránkozott az orvos. – Dehogynem! Miért, te szeretnéd azt, ha holnap arra ébrednél, hogy föléd hajol, és beléd mélyeszti a szemfogait? – Nem… – mondta bizonytalanul Schulz doki. – De nincs más megoldás? – Ha tudsz jobbat, szólj! A hajóorvos hallgatott. – Akkor ezt megbeszéltük. Ha nem akarod nézni, fordulj el, és hívd végre Poljakovot!

9. Mire Poljakov megérkezett, a kapitány darabjai már odakinn, a semmiben lebegtek, vagy talán már el is maradtak az űrhajó mögött. A biztonsági tisztnek is bizonyítania kellett, hogy nem esett a vámpír áldozatául, és miután körbefordult, csak aztán tudta meg, hogy mi történt. Poljakov némán hallgatta végig társai beszámolóját, és egyszer sem kérdezett közbe. Miután Quincey elhallgatott, mindössze annyit jegyzett meg: – Ha nem cseréli el velem a szolgálatot, most nem beszélgetnék itt veletek… – Azt mondod, hogy a kapitány cserélt veled? – Igen, azt. Jól hallottad. Látta rajtam, hogy teljesen kiakadtam az állandó éjszakai őrségtől, és mivel ő nem tudott aludni, felajánlotta, hogy ellátja helyettem a feladatomat. – Ki a fenét érdekel ez a baromság! – csattant fel idegesen Schulz doki. – Ha nem vettétek volna észre, nagy szarban vagyunk. Inkább azzal foglalkozzatok, hogy mit tehetünk ebben a helyzetben! Quincey megdörzsölte az állát. – Nem sok választásunk maradt. Vagy bezárkózunk és megvárjuk a nappalt, hogy akkor számoljunk le a vámpírral, vagy elindulunk, és most vesszük kézbe az ügyet! – Esetleg ha eljutnánk az egyik hibernációs raktárig, akkor felébreszthetnénk néhányat a telepesek közül. Ha többen vagyunk, nagyobb az esély, hogy sikeres lesz a vadászat! Doki, mennyi ideig tart kiolvasztani valakit? – Az attól függ… – kezdte a hajóorvos, de befejeznie már soha nem sikerült. Váratlanul sötét árnyék vetült rájuk. Fekete lebernyeg szárnya lebbent, és egy vöröslő szemű, hullasápadt alak zuhant közéjük! A vámpír eddig denevérmódra a mennyezeten függeszkedett, és amikor elunta a beszélgetés hallgatását, cselekvésre szánta el magát. A szörnyeteg két lábra érkezett, és még az egyensúlyát sem vesztette el. Poljakov és Quincey öntudatlanul is hátralépett, de a doktor a helyén maradt. Schulz doki tátott szájjal meredt a kortalannak tetsző alakra, és még akkor sem mozdult, amikor annak csontsovány ujjai a torkára fonódtak. Kreeeecccs! A csendben a roppanás fülsértőén hangosnak hallatszott. A hajóorvos törött nyakkal csúszott a földre. Quincey ekkor eszmélt. Felemelte a pisztolyát, és rálőtt az előtte álló lényre. A vámpír követhetetlen gyorsasággal lendült előre, és a lézersugár az arca helyett a vállába égetett pénzérményi méretű, sötétlő lyukat. Mielőtt az első tiszt korrigálhatta volna a hibáját, a vérszívó egyetlen mozdulattal kiütötte a fegyvert ellenfele kezéből. A pisztoly

a folyosó fémfalához koppant, majd elérhetetlen távolságba csúszott. Quincey fegyvertelenné vált, és lélekben már felkészült a halálra, a vámpír azonban nem ért rá, hogy tovább foglalkozzon vele. Poljakov ugyanis teljes erővel hátba rúgta a szörnyeteget, s ez még a halálontúli teremtményt is megrendítette. A mozdulat minden más embernek a gerincét törte volna, a vérszívót mégsem terítette le. A vámpír megfordult, és bal kezével ellenfele feje felé kapott. A biztonsági tiszt alkarjával hárította a támadást, és ököllel sújtott a hullasápadt arcba. A csontrecsegés már ismerős zenéje hangzott fel ismét. A szörnyeteg felmordult, és egy lépést hátrált. Orra formátlanná lapult, vér mégsem csörgött belőle. Quincey felmérte, hogy milyen messze került tőle a fegyvere: csupán egy ugrásnyira hevert, de ahhoz, hogy elérje, el kellett volna siklania a vámpír mellett. Ezt nem merte megkockáztatni. Nem tudta mit tegyen. Nem akarta magára hagyni Poljakovot, de segíteni sem tudott neki. A biztonsági tiszt látva az ökölcsapás hatását vérszemet kapott, és egy gyors sorozattal támadott. Ökle motollaként járt: áll, mellkas, gyomorszáj. Poljakov kemény ütéseitől még egy márványszobor is kifeküdt volna, de a biztonsági tiszt elkövetett egy nagy hibát. Csak a támadásra figyelt, és elfelejtett védekezni. A vámpírt bizonyára megrendítették az ökölcsapások, de a fájdalom egy halott számára mást jelentett, mint az élőknek. Poljakov feje kartávolságon belülre került, a vérszívó pedig kihasználta a lehetőséget. Kobraként lendült előre, és két oldalról megragadta ellenfele koponyáját. A biztonsági tiszt menekülni próbált, ám hiába törte szilánkosra ellenfele bordáit, nem tudott kiszabadulni a karmos kezek szorításából. A vámpír előretolta ocsmány ábrázatát, és hegyes szemfogait a biztonsági tiszt nyakába mélyesztette. Szürcsölés zaja hallatszott, és Poljakov kapálódzó karjai lehanyatlottak. Quinceynek már nem volt oka maradni. Veszni hagyta a fegyverét, és futva indult meg a vezérlőterem felé. Az ajtó félrecsúszott előtte, ő pedig kapkodva előszedte a zsebéből Rodriguez kapitány azonosító kártyáját. A vámpír felpillantott. Szemfogairól vér csepegett a padlóra. Mint egy rongycsomót, úgy dobta félre kiszipolyozott áldozata testét, és lassan megindult Quincey felé. Az első tiszt benyomta a kártyát a nyílásba, azonban hiába várta, hogy összecsússzanak a fémlapok, ám nem történt semmi. A vérszívó elvigyorodott: ettől szája körül megfeszült a bőr, és láthatóvá vált erőszakos fogsora. Quincey remegő kézzel kirántotta a kártyát, de a hirtelen mozdulattól majdnem elejtette azt. Gyorsan a plasztiklap után kapott, és újra bedugta a helyére. Az ajtó meg sem moccant.

Hirtelen ráébredt, mi lehet a gond. Fordítva kell behelyezni. Kihúzta hát, és megfordította. A vámpír felgyorsította a lépteit. Nem tudhatta, hogy miben bízik az utolsó ember, ám minél hamarabb végezni akart vele. Felhangzott az ismerős sziszegés, de az ajtószárnyak elviselhetetlenül lassan közeledtek egymás felé. Már majdnem összeértek, mikor az utolsó pillanatban egy hosszú karmokban végződő kéz csúszott be a köztük tátongó nyíláson. A fém felsírt, mintha fájdalmat érezne, az ajtó azonban kérlelhetetlen egyhangúsággal mégis bezárult, és a fémlapok szinte papírlap vékonyságúvá sajtolták a közéjük szorult hosszú ujjakat. Lehet, hogy a vámpír természetfeletti erővel bírt, ám egy hidraulikus ajtó erejével még ő sem vetekedhetett. A vérszívó kirántotta a karmát a satuként rácsukódó ajtószárnyak közül. Quincey felsóhajtott megkönnyebbülésében. Megmenekült. Diiinggg! Iszonyatos döngés hallatszott, amibe az egész hajó belerázkódott. Aztán csend. Úgy tűnt, a szörnyeteg egyelőre feladta, hogy vállal törjön utat magának, és lemondott arról is, hogy az első tiszt vérét vegye. Quincey elvánszorgott a vezérlőpultig, és ledobta magát a parancsnoki székbe. A bőrhuzat egy kissé be volt horpadva, ott, ahol a Rodriguez ülepe korábban belesüppedt. Az előírások szerint tilos volt a kapitány helyét elfoglalni, de most már nem maradt senki, aki a hajózási szabályzatra emlékeztesse. Vetett egy pillantást a fémlemezek takarta ablakokra, és elképzelte, milyen látvány nyújthat odakintről a telepeshajó, amint vak magabiztossággal suhan a célja felé. Hosszú acélhenger, amelynek a fedélzetén csak halottak tartózkodnak. Lefagyasztott, kihűlt testű emberek, vámpírok, és egy kétségbeesett arcú alak, a vezérlőpultra borulva. Ez már nem is űrhajó, hanem egy hatalmas acélkoporsó. Ellenőrizte az útirányt: nem tértek el a komputer kiszámította pályától, egyenesen az Aleph felé haladtak. Minden valószínűség szerint el is fogják érni. Kilencvenhárom év múlva.

10. Quincey tudta, hogy a vezérlőteremben tilos az étkezés, ezért itt nem tárolnak semmi inni- vagy ennivalót. Az ebédlő a B szektorban, elérhetetlen távolságban található. Nem akarózott kimennie, hiszen sejtette, hogy a vámpír odakinn les rá. A harchoz nem érzett elég bátorságot magában, mégis, hogy önmagát meggyőzze, körbenézett a teremben. Természetesen semmiféle, fegyverként használható tárgyat nem talált. Elhatározta, hogy inkább éhen hal, de nem hagyja el a helyiséget. Visszaült a helyére, és a kijelzőket figyelte. A tömegdetektor mutatója átlendült a zöldből a sárga tartományba. Ellenőrizte a hajó helyzetét, és lekérte az adatokat a központi komputertől. Névtelen csillag mellett haladtak el éppen. A csillag G3-as típusú volt, valamivel kisebb, és valamivel vörösebb, mint a Nap. Egyetlen bolygó keringett körülötte, de elnyújtott ellipszis alakú pályán: bizonyára túl hideg volt az emberi ízléshez képest, ezért nem gyarmatosították. Quincey kezdett éhes lenni. Normális körülmények között hosszú ideig bírta étkezés nélkül – előző este vacsorázni is elfelejtett –, de most a tudat, hogy nincs semmi, amit elrágcsálhatna, nehezebbé tette, hogy elviselje üres gyomra követelődzését. Még egyszer végiggondolta a lehetőségeit, de másodjára is arra jutott, hogy két választása maradt: az éhhalál vagy a vámpírral való szembenézés. Az órájára pillantott: reggel tizenegy múlt. Éjszaka aludt egy keveset, de nem annyit, hogy kipihenje magát. Tizennégy órája zárkózott be a vezérlőterembe. Lehet, hogy a vámpír hajnalban visszatakarodott a koporsójába, és most nyugodtan kimerészkedhet. Vagy ez is csak tévhit, és ugyanúgy nem ér vele semmit, mint a nyakában lógó kereszttel? Még egy-két napot kell várnia, és megkapja a választ a kérdéseire. Hamarosan az éhség kikergeti majd a búvóhelyéről; a gyomra korgása segít majd, hogy úrrá legyen a félelmén. A vámpír valószínűleg csak erre vár: ha áldozata előmerészkedik, rögtön elkapja, és kiszívja a vérét. Aztán a szörnyeteg aludni tér, és megvárja, míg valaki megtalálja az űrhajót. Lehet, hogy az Aleph telepesei, űrkalózok, vagy egy mentőhajó, de valaki biztosan rábukkan majd a Reményre. A rádióüzenet küldése értelmetlen – lassabban érkezne meg a Földre, mint az űrhajó, ha megfordítaná –, és hiába hagyna hátra figyelmeztető felvételeket, mire azokat megnézik-elolvassák, és elhiszik az abban foglaltakat, a borzalom újrakezdődik… Dacosan összeszorította a száját. El akarta pusztítani a halálon túli lényt, mely lemészárolta a társait. Személyesen nem mert szembenézni vele, de ha már mindenképp halnia kell, akkor magával akarta rántani a végső megsemmisülésbe. Újra a kijelzőre pillantott. A G3-as típusú csillag szinte karnyújtásnyira volt. Gondolkodás nélkül előrehajolt, és kikapcsolta a robotpilótát. Az ujja táncot járt a billentyűzet fölött, és módosította az űrhajó útirányát. Figyelem: a megadott koordináták helytelenek! Kérem, adja meg újra az irányvektort!

A hajó útjában nagy tömegű test található! – Tudom, öreg! – morogta Quincey, és megismételte a műveletet. Kérem, helyezze be az azonosító kártyáját, és erősítse meg az útirány módosítást! – Ahogy akarod! Behelyezte Rodriguez kapitány kártyáját, és végre megjelent a kijelzőn a várt kiírás: Koordináták módosítása sikerült! A Remény megrázta magát, aztán fordulni kezdett. Quincey tudta, hogy őrültséget csinált, de már nem volt visszaút. A hajót egyenesen a napba irányította. Hátradőlt a székében, és kifújta az eddig visszatartott levegőt. Még tíz perc, és az acélkoporsó fémcseppekké olvad szét. Egy utolsó nagy lángrobbanásban megsemmisül több ezer ember, és gyors halál vár a halhatatlan vámpírokra is. A hajó váratlanul megállt. Egy ideig sodródott az űrben, aztán lelassult. Partra vetett bálnaként döglődött a semmi közepén, a névtelen G3-as csillag közelében. Quincey először a csillagmotorok meghibásodására gyanakodott, de amint lehívta az adatokat, kiderült, hogy sokkal prózaibb oka van a leállásnak: kikapcsolták a hajtóműveket. Ezt csak Poljakov tehette. Úgy látszik, kitalálta, mi a terve, és mivel vámpírrá lett, nem akart ropogósra sülni, és ilyen hamar lemondani az örök életről. Quincey elkeseredetten dőlt hátra. Hiába szánta rá magát az önfeláldozásra, hiába lett úrrá a gyávaságán, még a méltóságteljes halál lehetősége sem adatott meg számára. Kiveszett belőle minden akarat. Gyengének érezte magát, s nem csak az éhség miatt. Váratlanul felrikoltott a vészjelző, és ezzel egyidejűleg vörös folt jelent meg a vezérlőterem ajtajának közepén. Az első tiszt szinte azonnal rájött, hogy mi történt. A Remény raktárában mezőgazdasági és egyéb gépeket is vittek magukkal, hogy megkönnyítsék a telepesek életét. Poljakov talált egy bányászfúrót, beüzemelte, és most azzal akarja szétvágni az acéllemezt. Az ajtó hamarosan áthevült, cseppfolyóssá vált, és fehéren izzó lézersugár bukkant elő a fémpocsolyából. Quincey bénultan figyelte, ahogy a vakítóan fénylő penge fokozatosan felfelé halad, és félkört kanyarít az ökölnyi nyílásból. A kivágott fémdarab füstölögve a földre zuhant, és a rés túloldalán láthatóvá vált a faltörő kosra emlékeztető szerszámot szorongató Poljakov, és a mögötte álló fekete lebernyeges alak. A biztonsági tiszt arca még soványabb volt, mint életében – a bőr pergamenszerűen tapadt koponyájára –, ennek ellenére elégedetten nyalta végig megnyúlt szemfogait. A két vámpír átlépett az ajtó maradékán, és megindult áldozatuk felé. Quincey szeme tébolyultan járt kettejük között. Biztosra vette, hogy csak pillanatok vannak hátra az életéből. Hirtelen eszébe villant a 3D film jelenete, amit Schulz dokival együtt néztek meg.

A vámpírok napnyugtakor bújnak elő a koporsójukból, és hajnalig vadásznak. De nem azért teszik ezt, mert nappal aludniuk kellene, hanem mert nem viselik el a napfényt. Az első tiszt háttal állt ugyan a vezérlőpultnak, de így is megtalálta a tenyérnyi gombot, amit csak kilencvenhárom év múlva akartak első ízben használni. Jobb kezével teljes erőből rácsapott. Iszonyatos csikorgás hallatszott. Túlvilági hang. Mintha valaki egy márványkoporsó nehéz fedelét tolta volna arrébb. Az űrhajó gerincén, az orrtól az üzemanyagtartályokig végigfutó védőpanelek szétcsúsztak, és a hatalmas fémlemezek között beáradt a nap gyilkos fénye. Túl közel jártok a G3-as csillaghoz, így a vöröses fény pillanatok alatt elárasztotta a hajó belsejét. Quincey szinte azonnal megvakult, így nem látta, hogy mi történt a vámpírokkal. Csak az üvöltésüket hallotta. Az emberi észlelés határán mozgott az idegborzoló hang, elviselhetetlenül éles volt, és évezredek kínja rezgett benne. Nem is üvöltés volt ez, hanem fejhangú visítás, olyasféle, amikor nyúzzák az embert, vagy… Vagy amikor kiszikkad és széttöredezik a bőre, felforr a vére és elpárolog a húsa. Az ibolyántúli sugárzás perzselte Quincey arcát, szinte csontjáig hatolt a hőség. Úgy érezte, mintha szurokkal leöntötték és meggyújtották volna. Az első tiszt tudta, hogy örülhet, ha felhólyagosodott bőrrel megússza, de még valószínűbb, hogy egész testén bőrátültetésre lesz szükség. A fájdalom szinte kibírhatatlan volt, de amikor arra gondolt, hogy mit élhet át most a két vámpír, vigyor ült ki az arcára. A védőpaneleket csak azután csukta be, amikor a vámpírok fülsértő sikítása régen elhallgatott, és már kezdte úgy érezni, hogy az agya puhára főtt a koponyája belsejében. Csak ekkor nehézkedett rá újra a gombra. Amikor a fémlemezek döndülve egymáshoz csapódtak, vak szeméből könnyeket pislogva, szédelegve elindult az ajtó felé. Érzett még magában annyi erőt, hogy elvánszorogjon a medidocig, de ennél többet már nem. Ha szerencséje van, a gép helyes diagnózist állít fel, és megfelelő kezelésben részesíti, ha nem, akkor majd a mit sem értő telepesek kaparják el az Alephen. Kivéve, ha ők is helyrehozhatatlan károsodást szenvedtek. Miközben az ajtó felé haladt, a lábával szétrúgott két hamukupacot, de mivel megvakult, ezt észre sem vette…

Brandon Hackett: Én, a halhatatlan – 2069. A Hatalom kísértése A nevem Marcus Barbess. Születtem 2019-ben, több mint háromezer szabványévvel ezelőtt. Halhatatlan vagyok Ennek a történetnek az idején már tizennégy éve. A Vándorok, az Univerzum titkait évmilliók óta kutató faj tagjai kiválasztottak homályos céljaikra, és a testembe ültetett parazitalények révén valóban nem tudtam meghalni. Miután felfogtam, hogy mi történt velem ott a Marson4, számtalan módon próbáltam megtapasztalni képességeim határát. Néha talán túlságosan őrült módon is. Az alatt a néhány év alatt kevés csontom maradt épen az öncélú kísérletezések következében. De nem erről akarok mesélni. Egy sokkal szégyenletesebb dolgot műveltem akkor, a hatalom iránti vágytól elvakulva, és félve attól, hogy valaki rájön a titkomra. Sokat gondolkodom, beszéljek-e erről egyáltalán, de azt hiszem, fontos, a kezdeti motivációm megértéséhez. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ezzel az időszakkal zárult le életemnek az a szakasza, amelyben valóban élnem kellett volna. Évszázadokkal, sőt évezredekkel később már teljesen más léptékek és erkölcsi normák léteztek, amelyek más életfelfogást követeltek. Tizennégy év telt el, mióta megszöktem a GSE ügynökei elől. Lehet, hogy még jó ideig kerestek, de sosem akadtak a nyomomra. A konkurens interplanetáris vállalathoz, a GMSS-hez szegődtem, mint űrkutató mérnök, és hamarosan magas pozíciót szereztem. Magának a GMSS igazgatótanácsának egyik oszlopos tagja lettem Egyre inkább kezdtem élvezni a hatalom adta lehetőségeket, és itt nem csak a magas pozícióra, hanem képességeim adta lehetőségekre gondolok4. Ahogy a GSE hatalmas, háttérbe húzódó vezetői képesek lettek volna feláldozni az életemet a cég és a saját érdekeiknek megfelelően, most hasonló pozícióba kerülve én is ugyanezt tettem, anélkül, hogy erre akkor és ott rádöbbentem volna. 4 Lásd: Én. a halhatatlan: 2055. – Újjászületés

Ezeket a feljegyzéseket az Eredetkutató Régészeti Unió (ERU) egyik expedíciója találta 11085-ben. Hangsúlyozzuk kijelenteni, hogy az önmagát Marcus Barbessként megnevező férfi, létező személy volt, ennek számtalan írásos nyomát találtuk a történelmi feljegyzésekben. Az ERU vezetőségének javaslatára hamarosan nagyszabású feltáró

expedíciót indítunk ebbe a szektorba a legendás Föld és a többi társvilág tündöklő birodalma, és körülbelül öt évezreddel ezelőtti bukása, valamint az azt követő Sötét korszak okainak feltárására. ERU – titkosított dokumentum, betekintés kizárólag Gamma-9 prioritás feletti hozzáféréssel vagy császári engedéllyel. KRISTÁLYMEMÓRIA – ESEMÉNYDÁTUM: 2069. Előző életem, feleségem és fiam emléke lassan elhalványult, és egyre mélyebbre süllyedt bennem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen elfelejtem őket. Normális körülmények között nem tudtam volna élni nélkülük, de a Vándorok ajándéka mégis új célt, új életet adott. Tényleg úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Tudtam, hogy magasabbrendű vagyok, mint a többi ember, és ezt igyekeztem maximálisan ki is használni. Mindig is megvetettem a törtető és arrogáns embereket, és most én is ilyenné váltam. Mindent megtehettem, és céljaim eléréséhez semmitől sem riadtam vissza. Tisztában voltam vele, hogy halhatatlanságom eleve predesztinál az uralkodásra, a többi tudatlan irányítására. Hatalmat akartam. Még a legbüszkébb, legerkölcsösebb emberek hitét is megingatja a mások feletti hatalom érzése, én pedig ráadásul sajnos egyik csoportba sem tartoztam. Tizenkét évi kemény munka és saját magam menedzselése révén bekerültem a GMSS igazgatótanácsába, ami valóban maga volt a hatalom. A GMSS időközben vezető szerepet ért el az űrhajók és űrállomások gyártásában, gyakorlatilag aki kapcsolatba került a világűrrel, az kapcsolatba került velünk is. Gazdag lettem, nagyon gazdag. Azon kevesek közé tartoztam, akiknek saját lakosztálya volt az egyik Föld körüli űrállomáson, név szerint a GMSS-Deltán, mely egyben az addigi történelem legnagyobb űrállomása is volt. Ez akkor nagy szó volt, talán alig néhány száz embernek adatott meg ez a kivételes lehetőség. Rengeteg munkát és energiát fektettem ebbe az űrállomásba, én voltam az egyik vezető tervezője, és most élveztem a művemet. Lakosztályom ablaka pont a Földre nézett, és a kilátás gyönyörű volt. Éppen egy fiatal, barna hajú lánnyal szeretkeztünk, amikor váratlanul megszólalt az elsődleges prioritású hívószignál, ami csak az igazgatótanácsot érintő sürgős üzenetek esetén szólalt meg… Pedig jól szórakoztunk. Kikapcsoltam a lakosztály gravitációját, és a súlytalanság állapotában ölelkeztünk. Kicsit ugyan furcsa volt, de mindkettőnket felizgatott a helyzet. A lány – ha jól emlékszem, talán Ginának hívták – gyönyörű volt, de a külsején kívül semmi nem vonzott benne, a vele folytatott kapcsolat inkább csak testi vágyaim

kielégítésére szolgált, mint ahogy nem egy lány esetében a későbbiek folyamán. Hogy ő mit gondolt, azt nem tudtam, de valószínűleg nagyon imponálhatott neki, hogy a GMSS egyik igazgatósági tagja felfigyelt rá. Talán még karrierlehetőséget is remélt Később valóban egyengetni kezdtem az útját, főleg, mert a szexen kívül mást is nagy lelkesedéssel csinált, és kimondottan használható emberem lett egy ideig. Amíg a közelembe engedtem. De aztán, amikor már kezdett gyanússá válni, hogy nem öregszem, távolabb helyeztem magamtól, és más, fiatalabb lányok léptek a helyébe. Ha belegondolok, az idők folyamán rengeteg hozzá hasonló nőt segítettem magasabb pozícióba, de legalább ugyanennyit nem, mert nem voltak elég okosak, értelmesek. Amikor megszólalt a szignál, azonnal tudtam, hogy valami fontos történhetett – Gravitáció be! – mondtam. Lassan ereszkedtünk vissza a padlóra, a komputer fokozatosan állította vissza a mesterséges gravitációt. Láttam, hogy Gina kicsit morcos arcot vág, de nem nagyon érdekelt – Ne haragudj, de sürgős üzenetet kaptam – mondtam neki, és megsimogattam arcát. – Lehet, hogy le kell mennem a Földre. Gyorsan felöltöztünk, aztán egy csókkal kitessékeltem a szobából, majd rögtön a falba épített képernyőhöz léptem. – Üzenetek? – mondtam, mire a komputer felvillantotta a képernyőre a beérkezett új üzeneteket, összesen kettő volt belőlük. – Lejátszás! – Első üzenet: 2069. június 20.14:11 – közölte a komputer. Egy idősebb férfi arca tűnt fel a képernyőn, Joseph Vernon, a GMSS elnökvezérigazgatójának személyi titkáráé. – Látom, jól szórakozik, Mr. Barbess. Vernon elnök úr nem, ha tudná, mit művel azzal a fiatal lánnyal itt az állomáson, szerintem pedig a perverzitás határát súrolja. Szíveskedjen visszafogni magát, különben részletes jelentést teszek az összes törvénytelen ügyletéről és undorító kedvteléseiről, és akkor magának vége! Bár…, azt hiszem, ezzel csak jót tennék a cégnek. „Menj a francba, Thomas Jobs!” – gondoltam az őszes hajú férfi arcába nézve. – Menj a francba, Jobs! – ismételtem meg hangosan, a mennyezet felé nézve, amerre a láthatatlan kamerákat sejtettem. – Szerintem irigykedsz, mert mindent elérek, amit akarok. Egy sunyi kis kukkoló vagy, és ha megtalálom a rejtett kameráidat, akkora botrányt csapok, hogy az állásodba kerül! Sejtettem, hogy Vernon elnöknek semmi köze nincs ehhez az egészhez, a talpnyaló Jobs saját szakállára dolgozott. Thomas Jobs sok kárt tehetett a karrieremben, tudtam, mekkora befolyása van Vernon elnöknél. Tennem kellett valamit, hogy befogjam a száját, és elérjem a következő kitűzött célomat: át akartam venni a GMSS irányítását, hogy a saját akaratom szerint formáljam tovább, hosszú távú, évszázadokon átívelő terveket szőve. Nem volt sürgős, időm volt bőven, de vigyáznom kellett, mert egy hiba, és repültem

volna a GMSS-tól. Akkor a nulláról kezdhettem volna mindent, amihez nem biztos, hogy lett volna még egyszer erőm és kitartásom. – Második üzenet: 2069. június 20. 15:01. Elsődleges prioritás – mondta a komputer, aztán a képernyőn egy rövid szöveg jelent meg: – RENDKÍVÜLI IGAZGATÓSÁGI ÜLÉS MA 18:00-kor. Helyszín: FÖLD, GMSScenter, New York. Sok kedvem nem volt pont ma este a Földre menni, de nem volt választásom. Ugyanakkor érdekelt is a dolog, mert nem sűrűn hívtak össze rendkívüli ülést. Ekkor még nem sejthettem, hogy ez a megbeszélés és következményei gyökeres fordulatot hoznak a Föld jövője és az én életem szempontjából is. „Valami fontos dolog történhetett” – gondoltam. „Talán valamelyik konkurens cég? Talán a GSE? „ A GSE gyűlölt névvé vált számomra. Mindent megtettem, hogy tönkretegyem őket. Piaci pozíciójuk a GMSS, valamint az én hathatós közreműködésem segítségével fokozatosan romlott, hatalmas piacokat szereztünk meg töltik… Egy elegáns öltönyt vettem fel, majd rendeltem egy űrsiklót Mint kiderült, még két igazgatósági tag tartózkodott az űrállomáson, így egy hajóval mentünk le a Földre. Egy ilyen út ekkor már viszonylag gyors és rutinszerű volt Hamarosan a GMSS-center melletti magán leszállópályán landoltunk. Tizennyolc óra előtt öt perccel pedig a GMSS tripla üvegtornyainak egyikében, a legfelső szinten berendezett tárgyalóteremben vártuk Joseph Vernon érkezését Közben azt találgattuk, mi történhetett. Az ovális, fénylő tárgyalóasztalnál nyolcán ültünk – Öt férfi és három nő. Mindegyiküket ismertem, korábban behatóan tanulmányoztam életrajzukat, jellemüket, személyiségüket. Mint ahogy valószínűleg ők is az enyémet amikor bekerültem az igazgatótanácsba. És ott ült Thomas Jobs is. Ezen kicsit meg is lepődtem, mivel nemrégen hagyott nekem üzenetet még a GMSS-Deltán, és tudtam, hogy ő is fent volt az állomáson. „Külön hajóval jöhetett, talán Vernon elnök magángépével.” – gondoltam. Thomas Jobs gyűlölködő pillantásokat vetett rám. Belevigyorogtam a képébe, hogy tovább bőszítsem, aztán néhány másodperccel később kitekintettem a panorámaablakon. A GMSS épületegyüttese New York toronyházainak többsége fölé magasodott, gyakorlatilag rá lehetett látni az egész városrengetegre. Régi, XX. századi épületek keveredtek a modernebb és magasabb, hipermodern irodaközpontokkal. Számtalan légiautó szelte a levegőt, az autógyártók az elmúlt évtizedekben a felszín helyett a levegőt vették célba. Régi és új márkák hódították meg a felhőket, a felszíni közlekedés lassanként visszaszorult, és néhány évtized múlva teljesen meg is szűnt. A nap lassan lenyugodni készült, az ég alja érdekes színekben pompázott, miközben fokozatosan felkapcsolódtak a város éjszakai fényei. Nyílt a tárgyaló kétszárnyú ajtaja, és belépett Joseph Vernon, a GMSS XXI. századi

történelmének legendás alakja. Az idős, ősz hajú, hajlott hátú férfi botra támaszkodva járt, de kora ellenére sugárzott belőle a határozottság és egy olyan belső erő, ami talán csak keveseknek adatott meg. Vernon a XX. század vége felé született, és fél életét a General Motorsnál töltötte. Részt vett a 2019–es névváltoztatásban és tőkeemelésben, majd egyre feljebb kerülve a ranglétrán, 2051-től már ő ült az elnöki székben. Hatalmas vagyonáról naponta cikkeztek az újságok, és ehhez egy olyan szerénységgel vegyes magabiztosság társult, ami népszerűvé is tette. Érdeklődve vártam, hogy mit fog mondani. „Valóban fontos dologról lehet szó „ – gondoltam, ez az első pillanatban látszott az arcán. Szemügyre vettem a Vernonnal érkező másik két embert is. Egyiküket már láttam néhányszor: egy magas, robosztus testalkatú testőr volt, aki mindenhova elkísérte az elnököt A kopasz izomemberről lerítt, hogy bárkit képes a másodperc törtrésze alatt akár puszta kézzel is megölni. Azonban a másik férfi még meglepőbb volt számomra. Egyenruhát viselt, a GMSS magánhadseregének egyenruháját, ezredesi ranggal. A magánhadseregek abban az időben még illegálisak voltak, de ennek ellenére egyre több cég érezte szükségét saját harci erő kiképzésének, hogy ha úgy alakul a helyzet, legyen mit bevetni. „Ha ez az ezredes itt van” – tűnődtem – „akkor úgy tűnik, szükség lesz a magánhadsereg bevetésére.” A férfi talán még veszélyesebbnek tűnt, mint Vernon személyi testőre, noha vagy egy fejjel alacsonyabb volt nála Szája szélén jellegzetes mosoly bujkált, ami sokak szemében eloszlatta azt a fenyegető érzést, ami például Vernon testőrét körülölelte. „Ki lehet ez a fickó?” Kezdett érdekelni, hogy mit fog mondani Joseph Vernon. Az elnök odasétált az ovális tárgyalóasztal egyik végéhez, helyet mutatott az ezredesnek, de ő nem ült le. Vernon testőre a bejárati ajtó mellé állt. – Nos, hölgyeim és uraim, gondolom, meglepődtek ezen a váratlan megbeszélésen – szólalt meg Joseph Vernon. Hangja reszelőssége ellenére is energikus volt. – Nos, olyan horderejű eseményről szereztünk tudomást néhány órával ezelőtt, amely haladéktalan cselekvést igényel. – Katonai beavatkozást? – kérdezte John Andersen, a Felszíni Járműüzletág igazgatója, egy negyvenöt év körüli szemüveges férfi, és jelentőségteljesen a vele szemben helyet foglaló ezredesre nézett. Az ezredes közönyösen nézett végig az igazgatótanács tagjain. Tekintete megakadt rajtam. Álltam a pillantását, és egyre jobban érdekelt, hogy ki lehet. – Katonait, Mr. Andersen – felelte Vernon elnök, és botjára támaszkodva sétálni kezdett a tárgyalóasztal szélénél Sosem ült le, pedig már nem volt fiatal. – A GSE-ről van szó.

Mintha áramütés ért volna, izmaim úgy feszültek meg a gyűlölt név hallatán. Az ezredes észrevette ösztönös reakciómat. – Kiszivárogtak információk a GSE kutatási részlegéről, amelyre ez utóbbi hónapokban kiugróan magas összegeket költenek bizonyos fénysebesség feletti kísérletek pénzügyi finanszírozása céljából. – Ahogyan mi is ugyanezt tesszük – jegyezte meg Dr. Mary Richards, a GMSS Kutatás-Fejlesztési igazgatója. – Ez természetes, hiszen ki akarunk törni a naprendszerből, ami a jelenlegi meghajtási rendszerekkel csak emberöltőnél hosszabb idő alatt lehetséges. Sajnos a kutatások jelenlegi állása szerint még legalább hetven évre lesz szükség, mire akár csak elméleti módon megoldjuk a fény feletti meghajtás problémáját. Onnan pedig még legalább ötven év egy gyakorlatban is működő hajtómű kifejlesztése. Ez rendkívül hosszú idő, uram, de megéri a várakozást. – Mit szólna ahhoz, kedves Mary – mondta Vernon negédes hangon ha azt mondanám, hogy a GSE tudósai nemrég komoly áttörést értek el ezen a ponton. – Az… az lehetetlen! – hebegte döbbenten a nő. Többen felhördültek az asztal körül, köztük én is. Vernon dühödten a tárgyalóasztalra suhintott botjával. Az éles csattanástól mindenki összerezzent, és dermedt csend támadt a teremben. A csillogó asztallap megrepedt – nem először a GMSS mindenható ura nem éppen visszafogott természetéről volt híres. – Többször említettem már – mondta kemény hangon Vernon hogy nem szeretem, ha munkatársaim azt a szót használják, hogy lehetetlen! Nincs lehetetlen, minden probléma csak idő, pénz és agy kérdése. Úgy tűnik, a GSE jelen pillanatban mindhárom ponton előttünk jár. – Mennyire pontosak ezek az információk a GSE-ről? – kérdeztem. – Á, Mr. Barbess – fordult felém Vernon. – Vártam már, hogy megszólal, hiszen ha jól tudom, ön néhány évig a GSE-nél dolgozott, és feltehetőleg valamennyiünknél jobban ismeri legfőbb konkurensünket. Nos, az információk biztos forrásból származnak. A GSE tudósai olyan elméleti modellt alkottak, amelynek gyakorlatba történő átültetésével lehetővé válhat a fény feletti sebesség elérése. – Hogyan? – kérdezte Thomas Jobs. – Engem nem érdekelnek a technikai részletek – mondta Vernon. – Csak egy dolog: kellenek ezek az információk! A fénysebesség feletti űrutazás létfontosságú a GMSS jövője szempontjából. Most, mikor átvettük a GSE vezető szerepét, nem engedhetjük meg magunknak, hogy lépéselőnyre tegyenek szert, méghozzá olyan lépéselőnyre, amely örökre megpecsételheti a sorsunkat. Bemutatom Jake Dermont ezredest, a GMSS különleges kommandójának parancsnokát Úgy döntöttem, hogy egy kis akciócsoport behatol a GSE központjába, és megszerzi az információkat Néma csend telepedett a tárgyalóra, senki nem mert megszólalni. Dermont ezredesre néztem, akit ennek az őrült akciónak a vezetésére jelöltek ki. Mert őrültségnek hangzott az egész terv. A GSE biztonsági rendszerei legalább olyan jók voltak, mint a mieink, és ráadásul nem is ismertük Őket Dermont nyugodtan ült a székében, miközben több

igazgatósági tag az ellenvetésének adott hangot. – Elnézést, Mr. Vernon – szólalt meg végül Jeremy Montellini, az Űrállomás és Űrhajó Üzletág igazgatója. – Miért érzem azt, hogy ez egy átgondolatlan akció? – Szívesen meghallgatjuk az ön átgondoltabb javaslatát, Mr. Montellini – fordult a kopasz férfi felé Vernem. Hangja negédes volt, mégis vészjóslóan csengett. – És remélem, hogy van javaslata, mert nem szeretem azokat az embereket, akik mindenben csak a hibát és a rosszat keresik, és csak azt tudják mondani, hogy nem, ez nem jó ötlet. Nos, Mr. Montellini, öné a szó! Hogyan birkózzunk meg ezzel a létfontosságú problémával, hogyan szerezzük meg a GSE-től az információkat?! Remélem, van legalább egy használható gondolata… Vernon hangsúlya ezúttal már több volt, mint fenyegető. Montellini elsápadt, és kétségbeesetten hebegett-habogott. Látszott rajta, hogy fél, segítségkérően nézett a többiekre, de senki nem vette a bátorságot, hogy állja félelemmel teli tekintetét. – Mr. Montellini? – kérdezte újból Vernon. – Óhajt ma még mondani nekünk valamit? – Sajnálom, elnök úr – mondta remegő hangon Montellini, nagy nehezen összeszedve magát – Rosszul fogalmaztam, amiért elnézést kell kérnem a jelenlévőktől. Az akció részleteiről akartam bővebbet megtudni, de kérdésem félreérthető és megtévesztő volt.. – Milyen igazgató az, aki nem tud pontosan és lényegre törően fogalmazni? Mr. Montellini, komolyan el kell gondolkodnom, hogy helyes döntés volt-e önt ebbe a pozícióba helyezni. Ide tetterős emberek kellenek, akik nem ijednek meg semmitől, és vállalnak bármilyen kockázatos feladatot, vagy döntést a cég érdekében. Montellini lehajtotta a fejét, és szótlanul meredt maga elé. Azon gondolkodtam, vajon mennyire ásta el magát Vernon elnök előtt. Vajon leváltja-e, és eltávolítja valamelyik távoli kolóniára, ahol nem lesz útban, vagy ad neki még egy esélyt? Vernon a botjára támaszkodva a panorámaablakhoz sétált. Tekintete a távolba tévedt, aztán rövidesen újra felénk fordult. – Az akciót már majdnem minden részletében kidolgoztuk. Dermont ezredes és csapata készen áll a végrehajtására. – Nem kockázatunk sokat egy ilyen jellegű akcióval? – kérdezte óvatosan Anderson. – Ha nem sikerül, és embereink lebuknak – mert számolnunk kell ezzel a lehetőséggel is akkor a GSE komoly hadjáratot indíthat ellenünk. Jogi úton és a médián keresztül egyaránt. Andersonnak igaza volt, de csak részben. „Ha nem cselekszünk „, gondolkodtam, „akkora GSE nemsokára olyan előnyre tesz szert, amellyel a GMSS már nem tud versenyezni. Egyetlen másik lehetőség, ha kutatóink nagyon gyorsan ráakadnak ugyanarra az elvre, eljárásra, ami a fény feletti meghajtáshoz szükséges. És Mary Richards szavaiból az derült ki, hogy ettől jelenleg nagyon messze vannak „ – Ha nem cselekszünk – szólaltam meg akkor a GMSS nemsokára eltűnik a süllyesztőben. Mindannyian tisztában vagyunk a fény feletti meghajtás fontosságával.

Elhagyhatjuk a naprendszerünk kényszerű börtönét, felfedezhetjük a világűrt. Kolóniák, új ismeretek, nyersanyagok, technológiák és értelmes életformák… Ez a jövő kulcsa! Itt elhallgattam. Eszembe jutottak a Vándorok, a Benedittik, akik évmilliók óta járták a csillagokat, és akik halhatatlanná tettek. – Látom, legalább Mr. Barbess pontosan látja, hogy mi forog itt kockán – sétált vissza az asztalhoz Vernon. Thomas Jobs villámló tekintettel nézett rám. Nem tetszett neki, hogy az elnök dicsér engem. – A fény feletti utazás valóban a jövő kulcsa. Olyan, mint egykoron a tűz, a kerék, a lőpor, az autó, vagy a repülés volt a régebbi korok embereinek. Aki először jut a birtokába, az szabályokat teremthet, markában tarthatja a világot, irányíthatja, és hihetetlen gazdagságra tehet szert. Gondolják végig! Jelenleg csak a naprendszerünkben tudunk gondolkodni: Föld, Mars, Hold, aszteroidák, Jupiter és Szaturnusz gyűrű, néhány külső űrállomás. Ezzel szemben hamarosan bolygórendszerek tucatjai felett uralkodhatunk, kolóniákat hozhatunk létre, Földhöz hasonló éghajlatú bolygókon. És ezek nagy része annak a kezében lesz, aki hozzájuttatja az emberiséget ehhez az új tudáshoz. Vernon jól látta a lehetőségeket, de már túl öreg volt ahhoz, hogy teljes egészében végig tudja gondolni. Túl rövid volt az élete ehhez Alig néhány éve lehetett már csak hátra, ezalatt pedig az általa elképzelt dolgoknak egyszázada sem volt megvalósítható. De számomra… Ekkor értettem meg először igazán, hogy mekkora lehetőségek nyíltak előttem. Meg kellett ragadnom a hatalmat! – Ahogy Mr. Andersen mondta: sokat kockáztatunk. De a tét ezúttal minden, vagy semmi. A világűr feletti uralom, vagy a süllyesztő. – Vernon itt jelentőségteljesen rám nézett. – A döntést már meghoztam: Dermont ezredes csapata készen áll. Azonban szükségem van valakire, aki felügyeli az akciót, és ha váratlan helyzet alakul ki, meghozza a szükséges döntést. Valaki, aki a kommandóval tart, képviseli a vezetőséget, és dönt Jake Dermont tekintete rám siklott. Mintha ő máris kiválasztotta volna magának a legalkalmasabb embert De tekintetéből lenézés sugárzott. A szükséges rosszból a legkevésbé rosszat kereste volna? – Úgy érti, egyikünk maga is behatolna a GSE központjába a kommandósokkal? – hitetlenkedett Thomas Jobs. – Jól érti, Thomas. Ez az akció katonai jellegű, de a vezetőség megbízásából. Ezért szükség van valakire, aki nem katonai fejjel gondolkodik. Kockázatos, de elengedhetetlenül fontos ezt megtennünk. Veszélyes lehetőség volt Az illető életveszélynek lesz kitéve, bármikor meg is halhat, a katonák nem nagyon fognak törődni vele. ,,Viszont, ha sikerül… Aki ezt véghezviszi, az lehet Vernon utódja!” – döbbentem iá a valóságra. – Én vállalom, uram – emeltem fel a kezemet Vernon helyeslően bólintott, mintha pontosan erre számított volna. Thomas Jobs

viszont felhördülve, egyet nem értésének adott hangot. – Szerintem Marcus Barbess a legkevésbé alkalmas erre a feladatra. Egy sunyi, link alak, aki leginkább csak semmittevésével és bizonyos személyek önkényes előléptetésével tűnt ki eddig… Elmosolyodtam, ezzel tovább ingereltem. – Most is csak vigyorog! Másból sem áll az élete, mint szórakozásból, a… – Elég lesz, Thomas! – intette csendre Vernon, és kérdően rám nézett. „Most megkapod Jobs!” – Nos, engem személyesen Vernon elnök nevezett ki évekkel ezelőtt, érdemeim elismeréséül – mondtam, aztán Vernonra néztem. – Mr. Jobs ezek szerint megkérdőjelezi az ön döntésének helyességét. Jobs elsápadt, beleesett a saját maga által ásott csapdába. Joseph Vernon szája szélén halvány mosoly jelent meg, aztán személyi titkárára nézett. – Valóban így gondolja, Thomas? – Dehogy is, uram! – rázta meg a fejét kétségbeesetten Jobs, és azonnal visszakozott – Elnézést kérek. Bevallom, nem túlságosan kedvelem Mr. Barbesst, de ez személyes indíttatású, és nem tartozik az Igazgatótanácsra. Emellett alkalmasságát sem befolyásolja. Egy pillanatra fölém kerekedtek az érzelmek. Természetesen megkövetem, és teljes mértékben támogatom. Ő nagyon jól ismeri a GSE-t, tehát tökéletesen alkalmas a feladatra… Elfogadtam bocsánatkérését, noha tudtam, hogy ez a legkevésbé sem nekem szól, hanem Vernon elnöknek. „Jól kivágta magát”, gondoltam. „Jó lesz vigyázni vele, mert ki tudja, mire képes. Veszélyes ellenfél lehet…” – Nos, akkor mindent megbeszéltünk – Vernon elnök az órájára nézett. – Köszönöm a részvételüket. Mr. Montellini, Öntől holnap kilenc órára kérem az Uránusz-űrállomás projektanyagait, és készüljön fel, hogy megbeszélhessük a részleteket. Montellini bólintott, aztán a többiekkel elindult kifelé. Vernon intett Dermont ezredesnek és nekem, hogy maradjunk. Thomas Jobs is maradt volna, de Vernon másképp gondolta. – Köszönöm, Thomas. Ma már nem lesz szükségem önre. Holnap, a GMSS-Deltán találkozunk. – Igen, uram – felelte csalódottan Jobs. Egy fagyos pillantást lövellt rám, aztán kisietett a szobából. – Nem csalódtam önben, Marcus – tette a vállaltira a kezét Vernon, – Maga az egyetlen használható ember közülük – intett kissé megvetően a távolodó igazgatók felé. – Amit tenni fogunk, nagyon kockázatos, de sajnos ez az egyetlen lehetőség. A jövőnk a tét. Dermont ezredes ugyan valószínűleg nem sokra tartja önt, de ő katona, és más az értékrendje. A tetteket többre értékeli a szócséplésnél. Igaz Dermont? ’

– Így van, elnök úr – bólintott az ezredes. Arcáról semmit nem lehetett leolvasni. – És továbbra sem értem, hogy mi szükségünk van civil személyekre az akció során? Jake Dermont rám nézett, és nem mondhatnám, hogy sok kedvesség áradt tekintetéből. – Marcus Barbess mostantól a felettese – mondta Vernon elnök az ezredesnek. – Nem kell gondolkodnia rajta, hogy miért. Ő jó! ismeri a GSE-t, még ha másfél évtizede ott is hagyta a céget. Tudja, hogy mit keresnek, és én megbízom benne. Ennyi, gondolom, elég? – Igen, tökéletesen-hajtott fejet az ezredes. – Helyes – felelte Vernon. – Az akciót ma éjjel fogják végrehajtani, holnap át akarom adni a Kutatás-Fejlesztés kezébe az anyagot. Már így is lemaradásban vagyunk. – Ma éjjel? – hökkentem meg. – Azt hittem, komoly felkészülésre lesz szükség… Vernon elmosolyodott. – Az ezredes már délelőtt óta ezen dolgozik. Kiválasztotta az embereit, a felszerelést, és tisztában van a rájuk háruló felelősséggel, ön is tisztában van vele, Marcus? „Jobban, mint hinné” – gondoltam. – Meg szeretném nézni az akcióra kijelölt embereket – feleltem végül, noha kétségem sem volt afelől, hogy az ezredes a legjobb embereit válogatta össze. – Ahogy óhajtja – felelte közönyösen Dermont. Vernon elnök és testőre, valamint Jake Dermont társaságában liftbe szálltunk, és elindultunk lefelé. Sokat ekkor még nem tudtam a GMSS magánhadseregéről. Közvetlenül Joseph Vernon irányítása alá tartoztak, ő pedig vigyázott, hogy minél kevesebb szivárogjon ki róluk. A lift nagy sebességgel száguldott a lefelé, és mielőtt észbe kaphattam volna, már a felszín alatt folytattuk az utunkat. A lift a tizedik szinten állapodott meg. Sosem gondoltam volna, hogy a GMSS-center alatt ilyen katonai bunker létezik. Vernon látta a csodálkozásomat. – Remélem, Marcus, értékeli, hogy ilyen titkokba avatom be. Ez itt a GMSS egyik katonai bázisa. Amint kinyíltak a liftajtók, azonnal négy lézerfegyver csöve meredt ránk. A négy egyenruhást nem hatotta meg sem Dermont ezredes, sem Vernon elnök megjelenése. Megvárták, míg mindketten odaléptek egy kis pulthoz, és a tenyérlenyomat azonosítóra tették kezüket. – Belépés engedélyezve – mondta egy automata hang, miután összevetette a lenyomatokat a memóriabankjában tárolt információkkal. A katonák csak ekkor eresztették le fegyvereiket – Sokat nem fog látni a bázisból, mert nem akarom, hogy ha esetleg a GSE emberei elfogják, akkor ilyen információkról is tudjon. Abban nem kételkedem, hogy Dermont ezredesből és egyik emberéből nem húznak ki semmit, de maga sajnos nem katona…

Igazat adtam Vernon elnöknek, amiért minél kevesebbet akart elárulni az ehhez hasonló titkokból. Én voltam a csapatban a gyenge láncszem, akit elfoghatnak, kivallathatnak. Dermont emberei erre is ki voltak képezve, de én nem. Csak egy puhány menedzser voltam, de mégis szükség volt rám. Mint utólag kiderült, Vernon elnök parancsot adott az ezredesnek, hogy ha elfognak, lőjön le. Dermont ezredes kommandója egy néhány szintes lakórészben várakozott. Amikor beléptünk a szobájukba, a négy férfi és egy nő azonnal felugrott, és vigyázzba merevedett. Mindannyian fekete nadrágot, fekete, rövid ujjú GMSS címeres pólót viseltek, arcukról sugárzott az elszántság és magabiztosság. – Pihenj! – mondta Jake Dermont, mire a kommandósok szinte egyszerre kisterpeszbe léptek, kezüket összefogták a hátuk mögött. Végigmértem őket, néztem a kidolgozott, izmos testeket, aztán tekintetem megállapodott egy pár oda nem illő, formás mellen. „Egy nő a csapatban, de micsoda nő!” – gondoltam. Jóval törékenyebbnek látszott a többi izompacsirtánál, de inkább nem akartam megtudni, miféle képességei lehetnek, hogy ide bekerült. Hosszú, barna haját feltűzve hordta, csillogó zöld szeme vonzotta tekintetemet. Bal melle fölötti kis névtábláról leolvastam a nevét’ J. Shellen, őrmester. „Vajon mi lehet a J betű?’’ – tűnődtem, és azonnal eszembe jutott a fájdalommal teli név; Jessica. Éreztem, hogy a mélyre temetett emlékek újra a felszínre törnek. Jessica és Tommy emléke gyakorta előtörtek, de nem akartam ott ki-mutálni fájdalmamat, ezért bevált technikával a lehető legmélyebbre szorítottam vissza érzéseimet Felül kellett kerekednem a múlton, hiszen a Vándorok jóvoltából megnyílt előttem a jövő. – Shellen őrmesterre ne úgy tekintsen, mint egy nőre! – jegyezte meg Dermont ezredes, mire a többiek kajánul elvigyorodtak. – Ő a csapat harcművésze. Gyakorlatilag bármelyikünket képes puszta kézzel harcképtelenné tenni. Még magát is, Svensson, hiába vág pofákat rá! Hihetetlen, hogy ennyi idős korára hogyan volt képes ilyen fokon elsajátítani több harcművészet! ágat. – Az ezredes a huszonöt év körüli lányra tekintett, aki mereven nézett maga elé. – És nem is sikerült eddig kiszedni belőle erről semmit. Igaz, Shellen? – Igen, uram! – felelte katonásan a nő. „ Több mint csinos” – tűnődtem. – Ha már Shellent ilyen jól megismerte, bemutatom a csapat többi tagját is – folytatta Dermont, és a sor szélén álló, nála vagy egy fejje] magasabb szőke férfi mellé lépett – Ő Svensson Őrmester, mesterlövész. Svenssonról a neve nélkül is meg tudtam volna állapítani, hogy skandináv származású. Ő volt a legmagasabb a csapatban. – Turner hadnagy, a helyettesem, és robbanásszakértő-az ezredes egy fekete bőrű, hihetetlenül lazának tűnő férfi elé lépett. – Carter őrmester, kódfejtő és mérnök.

A sötéthajú, meglepően jóképű férfit inkább egy reklám plakát címlapján tudtam volna elképzelni, mint itt. De elképzelhető volt, hogy itt még annál is többet keresett. – Végül pedig Budai őrmester, szintén mesterlövész. Ők a legjobbak. És ehhez az akcióhoz másra nincs is szükség, ez az optimális létszám. Az ezredes Vernonra pillantott. – Igazából, Mr. Barbessel már túl sokan is leszünk. – Nem kell a mellébeszélés, Dermont – vigyorgott Joseph Vernon. – Marcus Barbess mostantól a felettese, és jó lesz, ha ezt most már mielőbb felfogja. Nem azért kapja hatalmas fizetését hogy megkérdőjelezze az Igazgatótanács és az én döntéseimet! – Igenis, uram! – vágta haptákba magát Dermont, de tudtam, hogy kötelességből, és nem pedig meggyőződésből. – Én valóban nem vagyok katona, ezredes – szólaltam meg –, azonban nem ismer engem, és nem tudja, hogy mire vagyok képes. Bízzon bennem, különben nem lesz esélyünk a GSE központjának belsejében. Egymásra leszünk utalva, és szüksége lehet a helyismeretemre, bármennyire is azt hiszi, hogy tökéletesen megtervezett akcióról van szó. Vernon helyeslőén bólogatott, aztán Dermonthoz intézte szavait: – Ismertetné az akció vázlatos tervét, ezredes? – Természetesen, elnök úr! – Jake Dermont intett Carter őrmesternek, aki odaugrott a szoba közepén, egy asztalon álló digitális vetítőhöz, és bekapcsolta. A szemközti falon megjelent a GSE épületének képe.– Emlékeztem rá, hiszen évekig itt dolgoztam. – Ez a GSE üvegtornya, Detroitban. Néhány órán belül odarepülünk egy siklóval. Kódfejtő csapatunknak egész napos munkával sikerült néhány kódot szereznie, amellyel bejuthatunk az épületbe, onnan viszont improvizálnunk kell. Vernon elnök elgondolkodott az ezredes szavain. – Azt hiszem, nem árt, ha felülvizsgáltatjuk a saját biztonsági rendszerünket. Nincsenek illúzióim: ha mi kevesebb, mint egy nap alatt szereztünk belépőkódokat a GSE központjába, akkor nekik valószínűleg még kevesebb időbe telhet. Folytassa, ezredes! – Sokat gondolkodtam Turnerrel, hogy fentről vagy lentről hatoljunk be, végül a földszint mellett döntöttünk. A tetőre csak járművel jutunk el, és azt túl gyakran ellenőrzik. Itt – lépett oda a kivetített képhez Dermont, amely átváltott a GSE épületének alaprajzára –, van egy hátsóbejárat, a személyzet részére. Ennek a bejáratnak a kódját szereztük meg… – Ha jól emlékszem – szóltam közbe a bejárat mögött van egy biztonsági őrposzt, négy-öt emberrel és kamerákkal. Ezt nem látom a térképen. – Lehet, hogy azóta megszüntették – jegyezte meg Turner hadnagy. – Az ön ismeretei kissé elavultak, ha jól tudom. – Valóban – feleltem hűvös hangon. – De egyrészt nem hiszem, hogy a GSE időközben spórolna a biztonságon, másrészt jobb, ha a legrosszabb variációval számolunk, különben elég hamar véget ér az akció.

– Jelölje be, amit Mr. Barbess mond, Carter! – mondta Dermont. Az őrmester ujjai követhetetlenül mozogtak a vetítő billentyűzetén, és a térképen hamarosan megjelent egy őrposzt négy emberrel, és kamerákkal. – A behatolás hajnali egy és kettő óra között történik. Ekkor már nem sokan tartózkodnak az épületben. Csak a takarítók és az őrszemélyzet. – Az őrszemélyzet azonban talán még erősebb szokott lenni éjjel, mint nappal – mondtam. – A GSE vezetői is tisztában vannak vele, hogy ha valaki be akar hatolni hozzájuk, az éjjel teszi meg. Tudom, ez régen volt, de biztos vagyok benne, hogy ezek a bevett szokások nem változtak tizennégy év távlatában sem. Dermont ezredes az állát vakargatta. – Carter! Tegye a maximálisra becsült őrlétszámot a megfelelő helyekre – mondta végül. „Ezek szerint tudok újat mondani” – gondoltam elégedetten. A többi katonára néztem, és tekintetem összeakadt J. Shellen őrmesterével. Bájos arca volt, és a szeme… „A keresztnevedet még mindig nem tudom, de meg fogom tudni” gondoltam, és rákacsintottam. Semmi reakció. – A kutatást részlegük valahol az épület közepe táján van – folytatta az ezredes, de megint közbeszóltam. – Hetvennyolcadiktól a nyolcvankettedik szintig. És ez biztos információ, mert az épület tervezésekor meg kellett határozni a beépített berendezések miatt. – Jelölje be, Carter! – sóhajtott az ezredes, és mintha kezdett volna beletörődni, hogy mégis szükségük van rám. – Ekkor kezdődik az akció kényesebb része. Be kell jutnunk a kutatási részleg termináljába, ahonnan Carter kiszedi az adatokat. A mi feladatunk, hogy megvédjük őt, és kihozzuk az adatokat Sajnos a kutatási részleggel kapcsolatban nagyon hiányosak az információink, így nem tudunk semmit sem az őrszemélyzetről, sem a biztonsági berendezésekről, – Van egy beépített emberem – mondta Joseph Vernon. – Ő juttatta el hozzánk ezeket az információkat is. Már értesítettem a ma éjszakai akcióról, mire bejutnak, pontosan meg tudja mondani, hogy hol találják az adatfájlokat, és hogyan férnek hozzá. – Azt a részt nagyon szigorúan őrzik – emlékeztem vissza. – Nem lesz egyszerű. – Megoldjuk, elnök úr! – felelte magabiztosan Dermont. Kicsit túl magabiztosnak tartottam, de később rádöbbentem, hogy képességeihez képest még szerény is volt – Nincs vesztegetni való időnk – mondta Vernon. – Mr. Barbess, számítok az ön ismereteire is. Ezredes, induljanak mielőbb! Útközben avassa be Mr. Barbesst a részletekbe, és ne feledje: mindenben engedelmeskedik neki! – Igenis, elnök úr!

A GMSS, teherhajónak álcázott katonai siklójával az út nem tartott sokáig Detroitiba. Az esti sötétségben csodás látvány volt a megannyi jelzőfény, a toronyházak ablakainak világító sokasága. A GMSS hajó pilótája, Jordan tizedes megkezdte az ereszkedést, mi ezalatt a hátsó részben készülődtünk. A katonák nem nagyon foglalkoztak velem, és én megértettem, hogy nem akarnak leereszkedni hozzám. A GMSS felső vezetéséből érkező hátráltató tényező voltam számukra, a szükséges rossz, akit kénytelen voltak elviselni, és akire ráadásul még vigyázniuk is keltett Talán még Miss J. Shellenben láttam valamiféle érdeklődést. Be kellett vallanom magamnak, hogy a lány egyre jobban tetszett. – Elárulná, hogy mit jelent a J. a Shellen előtt, őrmester? – mosolyogtam rá, miközben ő éppen a lézerkarabélyát ellenőrizte. Bevetettem a legsármosabb mosolyomat, mégsem arattam nagy sikert. – Majd ha kiérdemli – felelte a lány fagyos mosollyal. Turner és Svensson harsányan felröhögött a válasz hallatán. – Jól megmondtad neki, Shellen! – mondta Turner. – Ha jól emlékszem – fordult feléje a lány, de már nem mosolygott–, te sem tudod a keresztnevemet, seggfej. – Bekaphatod, Shellen! – Turner kihívóan a saját lába közé mutogatott – A tiédet Turner? – a lány hihetetlenül lenéző szemekkel pillantott a Turner által mutatott irányba. – Ne nevettess! Még magad is csak hosszas keresés után találod meg, amikor vizelési ingered támad! Most Svensson, Carter és Budai röhögte el magát Turner dühös arccal nézett rájuk. „Ez a lány nem illik ide!” – villant át agyamon a gondolat. Bármennyire is úgy beszélt, és cselekedett, mint a többiek, akkor sem illett ide. Olyan volt mint aki álca alá rejti valódi énjét ezzel védekezik a külvilág ellen. A keménység gyakran meglepő törékeny telket rejtegetett… Jake Dermont is halványan elmosolyodott a szóváltás hallatán, aztán felém nyújtott egy Agram 9-es lézerpisztolyt. – Használt már ilyet Mr. Barbess? – A nyolcas sorozatot igen – feleltem, és elvettem a fegyvert. – Sokban különbözik ez attól? – vizsgálgattam a pisztolyt. – Néhány elektronikai módosítás, szabályozható tűzerő, tizenöt százalékkal megnövelt pontosság, digitális lövésszámláló. Nagyjából ennyi. Érzékenyebb és pontosabb. Nagyobb hozzáértést igényel, mint a nyolcasok. – Értem. A pisztoly fogását súlyelosztását méregettem. Szinte simult a tenyerembe. Mindenki sötét kommandós ruhát viselt indulás előtt én is kaptam egyet. Semmiféle

GMSS-re utaló jel nem volt rajtunk, mint ahogy a felszerelés egyik darabján sem: ez életbevágóan fontos elővigyázatosság volt. Dermont mindegyik emberénél lézerkarabélyt láttam. A következő meglepetés akkor ért, amikor sorra egymás után odaléptek az egyik ládához, és egy-egy napszemüveget vettek ki belőle. Feltették őket, aztán néhányan valamit állítgatni kezdtek a szemüveg oldalán. „Napszemüveg?” – hökkentem meg, hiszen éjszaka lévén erre volt a legkevésbé szükség. „Vagy lehet, hogy nem egészen az, aminek látszik…?” Dermont is feltette a sajátját, aztán odaszólt Budai őrmesternek: – Budai! Forduljon felém! Az őrmester engedelmeskedett. – Állítson valamit az irányzékán, mert Mr. Barbesst látom, nem pedig magamat. Budai megnyomott valamit a szemüveg oldalán, feltehetőleg egy parányi gombot. – Most jó – mondta Dermont. Tátott szájjal álltam, csak lassan értettem meg, hogy mire szolgálnak ezek a napszemüvegek. Dermont észrevehette a zavaromat, mert magyarázni kezdte rendeltetésüket és működésüket. – Ha jól sejtem, még nem látott ilyesmit, Mr. Barbess. Ezek napszemüvegnek álcázott kommunikátorok. Egyfelől hangkapcsolatot biztosítanak a csapat tagjaival, másfelől rögzítenek, és továbbítanak minden képanyagot a GMSS-centerbe. Ezen felül, én a parancsnoki szemüvegemen bármelyik emberem kameraképét figyelhetem, ami megkönnyíti az akció vezetését, és a szükséges döntések meghozatalát Tetszett a dolog. Noha évszázadokkal később az ilyesmit már egy a szemgolyó elé ültetett hártyával oldották meg, később pedig a fejbe épített mikrokomputerek az agyba továbbították a hasonló képanyagokat, de ebben az időben ez hihetetlen újdonság volt. – Adjon nekem is egy parancsnoki szemüveget, ezredes – mondtam. Dermont meglepődve nézett rám, de látva határozott és komoly arckifejezésemet, és emlékezve Vernon elnök szavaira, amelyben engem az ezredes fölé helyezett, nem mert ellenkezni. Intett Carter őrmesternek, aki a ládából elővett egy parancsnoki szemüveget, majd odadobta nekem. Elkaptam, és feltettem. Tökéletesen állt, oldalt pontosan annyira volt szoros, hogy még fejjel lefelé se essen le rólam. Dermont magyarázni kezdte a működését. – Kétoldalt, félkörben láthatóak a többiek kameraképei. Akármelyikre fókuszál rá a szemével, az beugrik középre, és onnantól azt látja valóságnak. Kipróbáltam. Shellen őrmester éppen engem nézett. – Csak arra vigyázzon, nehogy ezt a képet képzelje valóságnak. Sokan mentek már a falnak az újonnan kinevezett parancsnokok közül, amikor összetévesztették a kameraképet a valósággal.

Az ezredes hangjából enyhe gúnyt éreztem ki. – A jobb felső sarokban lévő ikonra nézve tudja eltüntetni a kameraképet. Ezt jegyezze meg, különben, elég kellemetlen helyzetbe kerül, mivel nem lesz képes a saját látómezeje visszaállítására. Ráirányítottam a szemem az ikonra, mire Shellen őrmester kameraképe visszazoomolt a helyére. – A bal alsó sarokban annak a tárgynak a távolságát látja, amelyikre egy pillanattal előtte nézett. Gratulálok, Mr. Barbess: Shellen őrmester melleinek, öntől számított távolsága 2,781 méter. Gondolom, jobban szeretné, ha egy kicsit közelebb lennének? Mindenki nevetett, én pedig megzavarodtam. Shellen felmutatta a középső ujját Dermontnak, de ő is mosolygott. – Ezek szerint ön látja, amit én? – értetlenkedtem. – Ahogy ön is az én kameraképemet. ha akarja – bólintott Dermont ezredes, még mindig mosolyogva. – A parancsnoki szemüvegek minden összekapcsolt szemüveg kameraképét mutatják, így egy másik parancsnoki szemüvegét is. – Ezredes! – szólt hátra Jordan tizedes a pilótafülkéből. – Megérkeztünk. Dermont arcáról egy másodperc alatt eltűnt a mosoly. Előresietettünk a pilótafülkébe. Detroit városközpontjának közepén a GSE épülete, a hárombetűs címerrel a közepén, ott tornyosult előttünk. A GSE épülete régi emlékeket ébresztett bennem, a lassan végleg elfeledett korábbi életem emlékeit. Valaha én is itt dolgoztam. Feleségem volt és gyermekem. De mindez már a múlté volt. Meghaltam, újjászülettem, más emberré lettem. Az életem csak ekkor kezdődött igazán. Jessica és Tommy arca jelent meg előttem, mélyről bukkantak elő, és a fájó emlékektől könnyek jelentek meg szemem sarkában. Szerencsére a parancsnoki szemüveg jótékonyan eltakarta az ezredes elöl. „Nem felejtelek el benneteket soha!” – gondoltam ekkor, és hittem is, hogy így lesz. De túl sokat éltem, és három évezred iszonyúan hosszú idő… Sajnos néhány évszázad elteltével már az arcukat sem tudtam felidézni, bármennyire is szerettem volna. Később találkoztam más nőkkel, sokan tetszettek, egyik jött a másik után. De igazi, mély érzéseket csak egy.,., vagyis két nő iránt éreztem. Különlegesek voltak mindketten, hamarosan róluk is mesélek. Talán megértik, hogy nem akarok ide-oda ugrálni az időben. Mindent pontos időrendi sorrendben szeretnék elmesélni, csak nehéz mindig az adott korra koncentrálni, mikor a fejemben évezredek tudása és információja halmozódott fel. Visszatekintve a régebbi korokra, most teljesen más szemmel látom azokat az időket, mint akkor, amikor megéltem őket Ez kiküszöbölhetetlen dilemma, mégis megpróbálom nagyrészt az akkori gondolataimat, gondolkodásmódomat, érzéseimet érzékeltetni. Nem mindig fog sikerülni, ezt nézzék el nekem. A GMSS tehersiklója leereszkedett a GSE épülete közelében álló nyilvános parkolóba. Svensson őrmester kinyitotta az ajtót, Dermont emberei egymás után ugráltak ki a

siklóból, és tűntek el a sötétben. Jordan lekapcsolta a teherhajó jelzőfényeit, aztán átsietett a hátsó részbe, ahol beüzemelte a kommunikációs rendszereket, a digitális monitorokon megjelentek a napszemüvegek közvetítette kameraképek. – Tudja mi a dolga, Jordan? – kérdezte az ezredes. – Igen, uram. Figyelem az életjeleiket, és egy másodperccel sem maradok tovább, ha már senki nincs életben, vagy ha minden élő fogságba esett, vagy ha ön utasítást ad a bázisra való visszatérésre. Jake Dermont helyeslőén bólintott, aztán hozzám fordult. – Jöjjön, Mr. Barbess, és maradjon mindig a közelemben. Próbáljon meg nem útban lenni. Kedvem lett volna valami csípőst választ adni az ezredesnek, de visszafogtam magam. Végül is tényleg kölönc voltam a hátukon. Kiszálltunk a siklóból. Dermont embereinek nyomát sem láttam. Öt perc híján éjfél volt már. Az ezredes megragadta a csuklómat, és egy bokros rész felé mutatott, körülbelül száz méterrel arrébb. Meg is pillantottam a mögötte megbúvó kommandósokat Futásnak eredtünk, és nem sokkal később mi is ott guggoltunk a többiek mellett. Kikukucskáltam a levelek közül, és a parkolót követő park végén megláttam a GSE épületének hátsó bejáratát. – A szemüvege távcsőként is működik – magyarázta a mellettem guggoló Shellen őrmester. – Bal felső plusz-mínusz ikonnal tud zoomolni. Meglepetten néztem a lányra. – Köszönöm, J. – feleltem. – Tényleg nem árulja el a keresztnevét? – Egyszer, talán – felelte a lány pajkosan. – De azt ki kell érdemelnie! – Bármire képes vagyok, hogy kiérdemeljem – feleltem incselkedve. – No, csak vigyázzon, igazgató úr! Ne tegyen könnyelmű ígéretet, mert a végén még szaván fogom. – Állok elébe! Shellen ezúttal rám mosolyodon. Dermont ezredes szakította félbe beszélgetésünket, már ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni. – Négy perc múlva érkezik egy húszfős takarító csoport a hátsó bejárathoz, hogy megkezdjék éjszakai munkájukat Közvetlenül utánuk fogunk behatolni. Shellen, maga lesz a csalétek. Svensson és Budai fedezik. Carter, maga tönkrevágja az őrkameráikat, amíg be nem jutunk. Nem igazán értettem, hogy mindezt hogyan akarják végrehajtani, és egyáltalán hogyan akarnak bejutni, de nem is az én gondom volt Jake Dermont indulást vezényelt

Futva közelítettük meg a GSE épületet, majd a park szélén álló sövényrész mögött bújtunk meg. A magasban néhány sikló húzott el az épület közelében. Shellen őrmester lecsatolta magáról az összes fegyverét és Turner hadnagyra bízta, majd megszabadult zubbonyától. Alatta egy világoskék pólót viselt, ami mellett első ránézésre a nadrágja és a bakancsa is sima utcai öltözéknek tűnt Sportos alakja volt, karcsú dereka. És nagyon formás feneke… Alaposan végigmértem, és tetszett a látvány. Egy nagyobb méretű, élénksárga siklóbusz ereszkedett alá a magasból, oldalán megláttam a Night Cleaner takarítótársaság címerét. Ez a cég szerte a világon irodaépületek takarítására szakosodott, és majdnem minden hasonló toronyház takarítását ők végezték. „Feltehetőleg itt is több turnusban dolgoznak” – gondoltam. „Ahogy az épületben dolgozók befejezik a munkát, ilyen tájban kezdik meg teljes személyzettel a takarítást.” A siklóbusz leereszkedett, a takarítószemélyzet tagjai hangosan beszélgetve indultak meg a hátsó bejáratrész felé. Dermont intett embereinek, Shellen, Svensson, Carter és Budai négy irányban indultak meg a bejárat felé. Hamarosan beleolvadtak a sötétségbe, ráadásul többnyire valamilyen fedezék mögött haladtak. A takarítók odaértek a bejárathoz. A szemüveggel rázoomoltam az ajtóra, hogy lássam, mi történik. A sötétített üvegajtók félrecsúsztak, és két zöld egyenruhás GSE őr állt mögöttük. Fegyvereiket a takarítókra szegezték, nem voltak valami barátságosak. Elkérték a papírjaikat, majd egyenként összevetették a listán szereplő fényképeket a takarítók arcával. Végül intettek, hogy bemehetnek. Svensson, Budai és Carter egyre közelebb lopakodtak, oldalról közelítették meg a bejáratot. A takarítók eltűntek az épületben, a sötétített üvegű ajtók visszacsúsztak a helyükre. Teltek a másodpercek, aztán Dermont kiadta a parancsot. – Kezdhetitek! Láttam, hogy Carter, kezében egy kéttenyérnyi számítógéppel lázasan dolgozik az egyik fa rejteke mögött, Shellen őrmester pedig határozott léptekkel elindult a bejárat felé. Svensson és Budai tüzelőpozíciót vett fel. Carter akkor jelzett Dermont ezredesnek, és ahogy az ajtó feletti két biztonsági kamerára néztem, láttam, hogy azok negyvenöt fokos szögben az égre meredtek. Az őrök a benti monitorokon csak a park fáinak lombkoronáját láthatták. Shellen őrmester odalépett az üvegajtóhoz. Megigazgatta a haját, aztán az álcázott napszemüveget feltolta feje tetejére, és bezörgetett az ajtón. Az őrök már valószínűleg idegesek lehettek a kamerák miatt. – Ezredes, hat hőforrást érzékelek! – jelentette Carter, mikor leolvasta számítógépe kijelzőjét – Hallottátok? – mondta az ezredes a kommunikátoron át a többieknek. – Hat őr! – Hallottuk, ezredes – felelte Svensson. – Nem gond. Nyílt az ajtó, három GSE őr rontott ki rajta. Fegyverüket azonnal a lányra szegezték, és

idegesen tekingettek körbe. Shellen ijedtséget színlelve lépett hátra, és a szája elé kapta a kezét. „Az őrök gyanakodnak a kamerák miatt” – gondoltam. Újra rázoomoltam az ajtóra, és bejárat belső részében észrevettem a másik három őrt, amint társaikat biztosították. – Megvan mind a hat célpont! – mondta feszült hangon Dermont ezredes. – Készüljetek! – Ne mozduljon, hölgyem! – rivallt rá ez egyik őr a lányra, miközben két társa durván végigtapogatta, hogy nincs-e nála fegyver. – Mit csinált a kamerákkal? – kérdezte az előbbi őr. – Tessék? – kérdezte Shellen, sírás közeli állapotot produkálva. – Nem értem… hé, hogyan merészeli? – csapott oda hirtelen az egyik őr kezére, aki durván benyúlt a lába közé, fegyver után kutatva. Válaszul azonnal egy fegyvercső nyomódott a halántékához. Ismertem ezt a fajta eljárást. Emlékeztetett arra, amikor tizennégy éve a Marson a GSE őrök nekem ugrottak, miután el akartam hagyni szobámat azután a robbanás után. Emlékeztem arra az érzésre, és el tudtam képzelni, hogy egy nő mit érezhet Shellen őrmester egyszerűen elsírta magát. – Nem is mondta – fordultam Dermonthoz mosolyogva hogy Shellen őrmester színésznő is egyben? – Figyeljen inkább! – felelte az ezredes. – Nagy meglepetés fogja érni. Csak, hogy tudja, kivel akar kikezdeni… – Én… csak… – pityergett a lány. -…Lerobbant a siklóm… nem messze innen… Valami energiaingadozás, vagy mi… Senki nem segít… nekem? Az őrök gyanakvása azonnal lelohadt, elfeledkeztek a kamerák leállásáról és a legelemibb óvatosságtól is. Csak azt látták, hogy egy gyönyörű, fiatal lány megijedt tőlük, és teljesen kiborult. A hátsó három őr is önkéntelenül kijjebb lépett. Aztán egyikük homlokán megláttam egy lézeres célvezető sugár vörös fénypontját. – Ne sírjon, kislány! – mondta barátságosabb hangon az előbbi őr. – Merre van a siklója? – Arra,.. – mutatott baloldali irányba Shellen kinyújtott kézzel. A következő pillanatban azonban karja visszacsapódott, és torkon vágta a GSE őrt. A férfi a nyakát markolászva tántorodott hátra. Shellen megpördült, és egy villámgyors mozdulattal fejbe rúgta. Az őr eszméletlenül csuklott össze. Shellen ezzel egy időben félreütötte egy másik őr feléje irányuló fegyverének csövét. Hirtelen féltérdre ereszkedett, és gyomorszájon vágta a férfit A fickó elkerekedett szemekkel görnyedt össze; és levegő után kapkodott. – Jézusom! – suttogtam. A harmadik őr ekkor tért magához a döbbenetből, és megcélozta Shellent. A másik három, hátrébb álló őr szintén.

Ekkor lépett akcióba Svensson és Budai, a két mesterlövész. Alig tudtam követni, hogy mi történik. Lézersugarak villantak fel, a hátrébb álló három őr közül kettő homlokát tűvékony, lézersugarak fúrták át Aztán a két mesterlövész már helyet is változtatott, a bokrok takarásában rohantak új pozíciót felvenni. A harmadik őr őrülten lövöldözött abba az irányba, ahonnan az iménti lövések érkeztek. Shellen kihasználta a gyomorszájon vágott őr harcképtelenségét, és másik támadója felé rúgott A fegyver kirepült a férfi kezéből, a következő rúgás pedig a tarkóját érte. Eszméletlenül esett össze. Svensson és Budai megint tüzet nyitottak, ezúttal is halálos pontossággal. A gyomron rúgott és az őrülten lövöldöző őr egy pillanattal később halott volt. – Gyerünk! – pattant fel Dermont ezredes. – Halottakat és sebesülteket eltűntetni, utóbbiakat elaltatni! Odasiettünk a nyitott bejárathoz, közben a látottakon gondolkoztam. „Ez a lány elképesztő! De ugyanez igaz a két mesterlövészre is!” Egy teljesen más beállítottságú, más képességekkel rendelkező világ tárult itt a szemem elé. És ekkor rádöbbentem néhány lényeges dologra. Halhatatlan voltam, de bizonyos körülmények között meg tudtam halni. Emlékeztem a Vándorok szavaira. „…Ha tested minden sejtje megszűnik létezni, akkor a parazitalények már nem lesznek képesek regenerálni, és ők is elpusztulnak.. Tehát óvakodj a tűzhalától, és tested bárminemű megsemmisülésétől…” „Mindig lesznek ellenségeim, és ha netán ilyen képességű bérgyilkosokat küldenek rám, ők meg fogják találni a módját, hogy megöljenek!” Halhatatlan voltam, de mégis meg tudtam halni. Tudtam, hogy meg kell tanulnom vigyázni magamra, meg kell tanulnom, megvédeni magam. Időm pedig volt rá bőven. Dermont ezredes szavai szakították félbe gondolataimat. – Vigyázzon Miss Shellennel, Mr. Barbess! – mondta. – Furcsa lány, szinte semmit nem tudtunk meg róla az együtt töltött egy év alatt. Mintha nem is ebben a világban élne… – A megfelelő kezekben minden farkas kezes báránnyá válik – jegyeztem meg tréfásan. – Maga tudja, Mr. Barbess – vonta meg a vállát Dermont – De emlékezzen arra, amit mondtam! Gondolom, sejti, milyen izomzata van a lánynak. Én félnék a combjai között, az biztos! Bár szívesen kipróbálnám… Dermont rám kacsintott, mire elvigyorodtam, Aztán újra Shellenre néztem, aki éppen felfűzött haját igazgatta, és még csak nem is lihegett. A többiek bevonszolták a halottakat és a sebesülteket a portához, és a pultrész mögé rejtették az összes testet Carter rácsatlakozott a központi komputerre, majd a feltört kódok segítségével nekilátott a szükséges adatok lehívásának. Dermont odalépett melléje és

figyelte, amint dolgozik. – Mr. Barbessnek igaza volt – mondta Carter. – A kutatási részleg tényleg a hetvennyolcatok és a nyolcvankettedik szint között található. Megtaláltam a szervert is a nyolcvanegyediken, amely a kutatási részleg sajátja. Hihetetlenül be van biztosítva, innen kizárt, hogy feltörjem, de helyben se sok esélyt látok rá. – Ne feledjék, bent van Vernon elnök egy embere – szóltam közbe. – Számíthatunk a segítségére. – Én nem bízom ebben az emberben – jelentette ki Dermont. – Nem szeretem az árulókat. Aki egyszer azzá vált, újra megteheti. – Meg sem fordul a fejében, hogy Vernon maga juttatta be? – kérdeztem. – Az lehetetlen – rázta meg a fejét az ezredes. – Az ilyen embereket minden módon leellenőrzik. Vernon embere csakis olyasvalaki lehet, aki évek, évtizedek óta itt dolgozik. Minél régebben, annál jobb… Dermont ezredesnek igaza lett. Csak arca nem számítottam, hogy még ismerni is fogom. – Hagyja, Carter! – tette az őrmester vállára a kezét Dermont. – Majd fent újra próbálja, és talán ez a titokzatos segítő is a segítségünkre lehet ebben. Turner és Budai lehívták a legközelebbi liftet, közben Shellen őrmester visszavette fegyvereit és felszerelését, aztán Svenssonnal a terepet biztosították, nehogy valaki meglepjen minket, A lift megérkezett, mindannyian beszálltunk, az ezredes pedig megnyomta a hetvenhetedik és hetvennyolcadik emelet gombjait. – Vernon azt állította, hogy az embere a hetvenhetediken fog várni ránk – mondta az ezredes. A lift megindult felfelé. – Svensson és én beszélünk vele, a többiek egyenesen a hetvennyolcadikra mennek, és feltérképezitek a terepet Aztán nézzétek meg azt a szervert a nyolcvanegyediken. Az őröket, takarítókat likvidáljátok. – Én magával tartanék, ezredes – jegyeztem meg. – Én viszont szeretném, ha nem tenné – felelte Dermont – Veszélyes lehet. Magán van parancsnoki szemüveg, kövesse nyomon, hogy mi történik, ha érdekli. Ha velem valami történne, Turner hadnagy veszi át a parancsnokságot. Megértettem az ezredes gondolatmenetét, és magamban igazat adtam neki. Ő az akció végrehajtásáért felelt, és a kockázatot igyekezett minimálisra csökkenteni. A lift megállt a hetvenhetediken, az ajtók kinyíltak. Budai és Turner kiugrottak az ajtón, lézerfegyvereikkel körbepásztázták a folyosót, Dermont, Shellen és Svensson a liftből fedezték őket A folyosó félhomályos volt, az éjszakai takarékvilágítás halvány lényét a speciális szemüvegek felerősítették, így teljesen tisztán láttunk. – Sehol egy lélek – eresztette le a fegyverét Budai és intett az ezredesnek. Svensson és Dermont kiszálltak a liftből, Budai és Turner pedig vissza. – Figyelje a kameraképemet, Barbess! – emlékeztetett Dermont, mielőtt bezárultak a liftajtók. Aztán a lift megindult felfelé. De azonnal meg is állt, megérkeztünk a következő emeletre.

Az ajtók kinyíltak, Turner és Budai kirontott, Shellen fedezte őket, de ez a folyosó is üres volt Carter, Shellen és én kiléptünk a liftből. Carter kinyitotta mikroszámítógépét, és a GSE épületének alaprajzát tanulmányozta egy ideig. – Ezen az emeleten csak laborok vannak – olvasta le a képernyőről az adatokat. – A felettünk lévő szinten irodák és még néhány labor. – Ezredes! – Turner a napszemüveg kommunikátorán át Dermontot hívta. – Felmegyünk a nyolcvanegyedikre, a központi szerverhez! Carter megpróbálja kiszedni belőle az adatokat. – Rendben, Turner – jött a válasz. – Carter, maga meg ne kockáztasson! Hamarosan lesznek legális belépőkódok, már ha a kapcsolatunk időközben nem gondolta meg magát Addig lehetőleg ne próbálkozzon veszélyes dolgokkal I – Igenis, uram! Három emelettel feljebb jókora meglepetés fogadott bennünket három GSE őr személyében. Éppen a lift előtt haladtak el, amikor megérkeztünk. Ők is, mi is meghökkentünk. Láttam a felénk forduló fegyvercsöveket, de Shellenhez és Turnerhez képest hihetetlenül lassúnak tűntek. Shellen félreütötte az egyik őr fegyverét, aztán jobb lába előre lendült, és állcsúcson találta az előbbi őr társát Az első őr feléje ütött, de a nő könnyedén blokkolta a támadást, és fordulásból nyakhajlaton rágta, hogy amaz eszméletlenül rogyott társa mellé. Turner gyomorszájon vágta a harmadik férfit, aki összegörnyedve elejtette fegyverét. A sötét bőrű hadnagy ekkor beletérdelt az arcába, és az őr eszméletlenül terült el a padlón. Az egész jelenet mindössze néhány másodpercig tartott. Csak tátott szájjal bámultam a számomra akkor még hihetetlennek tűnő gyorsaság láttán. Azt hiszem, ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy meg kell ismernem néhány harcművészeti irányzatot. Azon kevesek, akik a harcművészetek révén tökéletes uraivá váltak testüknek és szellemüknek, az egész életüket rááldozták a tanulásra, de nekem nem pusztán egy életnyi idő állt rendelkezésemre, hanem számtalan! Persze ekkor még nem éreztem át halhatatlanságom jelentőségét. Később, néhány évszázad elteltével értettem meg igazán, hogy bármit megtanulhatok, az idő, mint korlát, nem létezett számomra. Annyi emlék, esemény és ismerős képe él a fejemben, nehéz csak az adott korra és annak történéseire koncentrálnom. Mindenről valami egészen más jut eszembe, amely teljesen átértékeli az akkori eseményeket, és a körülöttem lévő személyeket… Carter őrmester bement az első irodába, és miniszámítógépét rákötötte az egyik asztali komputerre, majd rácsatlakozott a GSE belső hálózatára. Ujjai követhetetlen gyorsasággal zongoráztak a billentyűzeten, adatok, számsorok futottak át a képernyőn, belépési kódok jelentek meg, amelyeket az őrmester azonnal fel is használt a belső hálózatba történő egyre beljebb jutáshoz. Turner, Budai és Shellen eltüntették az őröket az egyik raktárszobában, és biztosították a szintet

Én a parancsnoki szemüvegem segítségével rákapcsolódtam Dermont ezredes kameraképére. Dermont és Svensson négy szinttel lejjebb, óvatosan haladtak előre a félhomályban. Tőlük nem messze nyitva állt egy ajtó, az ajtórésen át fény szűrődött ki a folyosóra. Az ezredes intett Svenssonnak, hogy fedezze, aztán odasétált az ajtóhoz. Lassan kitárta, majd belépett rajta. Svensson az ajtónyílásból biztosította a terepet. Az ízlésesen berendezett szoba nem volt túl nagy, egy íróasztal, néhány szekrény és egy bőrkanapé alkotta a berendezést Az íróasztal mögötti fekete bőrfotel háttal állt az ajtónak, láthatólag ült benne valaki, mert enyhén ide-oda forgott, ahogy gazdája az ablakon át Detroit városának éjszakai fényeit nézte. Aztán az ismeretlen az ablaküveg visszatükröződésében megláthatta a váratlan jövevényt. – Maga ugye Jake Dermont ezredes? – kérdezte egy rekedtes hang. – Az vagyok. – Úgy látom, viszonylag könnyedén sikerült bejutniuk. – Ez a dolgunk. De emellett pontos információkat kaptunk, amelyek nagyban megkönnyítettek a dolgunkat A bőrfotel lassan megfordult, és egy szemüveges, őszes hajú, erősen kopaszodó férfit láttam meg az ezredes kameraképén ét a fotelben terpeszkedni. A férfi ráncos arca láttán elakadt a lélegzetem. „Ismerem!” Először nem emlékeztem rá, hogy pontosan honnan, azért, mert a GSE-beli munkahelyem ismerős arcai között próbáltam keresni. Aztán jött az iszonyú felismerés. „Mars, 2055. Dr. Moss!” Dr. Moss! Az orvos, aki a GSE megbízásából próbált rájönni, hogy hogyan is lettem halhatatlan az után a merénylet után, ahol meghalt a feleségem, a fiam, és megszűnt addigi életem. Talán ő volt az egyedüli, aki ismerte a titkomat, és feltehetőleg fel is ismert volna. Bizonyára úgy tudta, hogy meghaltam. Jócskán megöregedett, arcát mély barázdák szántották, szeméből fáradság tükröződött „Pont ő? Ez a sors keze. Hogyan kerülhetett ide, és vált a GSE árulójává?” – Ugye tudja, hogy még mire van szükségünk? – kérdezte feszülten Dermont, – Hogyne tudnám – mosolyodon el Dr. Moss. – A belépőkódokra, hogy ellopják a fény feletti meghajtásra vonatkozó adatokat, amelyeket a GSE tudósai évtizedes munkával kísérleteztek ki. A doktor hangjából enyhe gúnyt véltem kihallani. És az ezredes is. – Ha elítéli, amit teszünk, akkor miért segít nekünk? – kérdezte, és keze fegyvere markolatára siklott.

– Vannak sokkal rosszabb dolgok is, mint a GMSS – sóhajtotta Dr. Moss. – Itt van például a GSE. Lehet, hogy hatalmas előrelépést tehetünk ezzel a felfedezéssel, de nem ezzel a vezetőséggel és ideológiával. Már szembesültem néhányszor a felülről áradó undorító hatalomvágyukkal. Ők nem az emberiség érdekeit nézik, de még csak nem is a GSE-ét, hanem kizárólag a saját magukét Átgázolnak bárkin, ha ezáltal nagyobb haszonhoz jutnak… Nézze, én tudom, hogy maguk sem azok a kimondott szentek… ez az akció jól példázza, hogy semmitől sem riadnak vissza. Mégis… Beszéltem néhányszor Joseph Vernonnal, a GMSS elnökével, és engem meggyőzött arról, hogy ha ebben a játszmában nem önök nyernek, akkor az emberiség nehéz idők elé néz. Csak később, a Kirajzás évtizedei alatt értettem meg igazán, hogy miről is beszélt Moss. – Kevés az időnk… – jegyezte meg Dermont – Jó, jó – mondta fáradt hangon Dr. Moss. Felállt, odasétált az ezredeshez, aztán átadott neki egy cédulát. Az ezredes elvette, és leolvasta a számokat – Carter! Adom a Kutatási részleg tizenkét jegyű titkos kódját. Kapcsolatunk szerint ezzel nagyon gyorsan hozzáfér az adatokhoz Barbess, figyeljen Carterre, nehogy elcsesszen valamit! – Hogy mondta? – kapta fel a fejét Dr. Moss. – Barbess…? A doktor emlékezett a nevemre! Az ezredes kameraképén láttam, hogy Moss összeráncolja a homlokát, és a néven töri a fejét, régi emlékek közt vájkál. Éreztem, hogy rá fog jönni, hiszen egy halhatatlan embert nehéz elfelejteni. – Ismertem egy Barbesst… – mondta bizonytalanul a doktor, és kérdőn Dermontra nézett. – Valamikor régen, másfél évtizeddel ezelőtt. „Emlékszik!” – estem kétségbe. „Emlékszik!” – Ezredes! – szóltam Dermonthoz a kommunikátoron át. – Ne mondjon rólam semmit! Később lebuktathat bennünket! Beszélni akarok vele. Dermont aprót biccentett a fejével, jelezve, hogy értette. Lázasan törtem a fejemet, hogy mit tegyek. Féltem. Féltem attól, hogy fáradtságos munkával felépített szerepem és a megvalósítandó céljaim semmivé fosztanak, ha kiderül az igazság. Újra előtört az a régi érzés, amit marsi szökésem után jó darabig éreztem. Mindenkiben az üldözőmet láttam, késekkel, szikékkel jöttek, hogy az életem árán is megszerezzék maguknak a halhatatlanságot. Nem akartam újra bujkálva élni. Magam is meglepődtem szavaimon: találkozni akarok vele? A lifttel elindultam lefelé. A parancsnoki szemüveg kameraképén át láttam, amint Carter őrmester behelyez egy lemezt, és a Dr. Mosstól kapott kódok segítségével belép a belső hálózat titkos részeibe, majd keresni kezdi a számunkra létfontosságú adatokat. – Megvan! – kiáltott fel néhány másodperccel később. Ahogy kinagyítottam a kameraképét, láttam, hogy éppen belép a kutatási adatbázisba.

Közben a lift megállt a hetvenhetedik emeleten. Óvatosan kilestem és meggyőződtem róla, hogy senki nincs a folyosón, csak aztán léptem ki a liftből. Az ezredes valószínűleg láthatta, hogy közeledem, mert befejezte a társalgást Dr. Mosszal. – Köszönjük az együttműködést és a segítséget – szűrődlek ki szavai a nyitott ajtó mögül. – Javaslom, hogy sürgősen hagyja el az épületet, nehogy a GSE emberei összefüggéseket keressenek az adatok ellopása, és az ön személye között. De előbb még… Egy perc türelmét kérem. Az ezredes és Svensson őrmester kiléptek a szobából. Dermont odalépett elém. – Igyekezzen, Mr. Barbess! – mondta Jake Dermont – Kevés az időnk. Carter perceken belül elkészül, és akkor sürgősen el kell tűnnünk. – Rendben – mondtam. – De addig nem kell foglalkozniuk velem. Figyeljék a lifteket, és biztosítsák a terepet! Ezzel finoman a tudomásukra hoztam, hogy magánjellegű beszélgetést akarok Dr. Mosszal, és nincs szükségem fültanúkra. – Ahogy óhajtja – vonta meg a vállát Dermont aztán Svenssonnal együtt visszasiettek a liftekhez. Levettem a parancsnoki szemüveget ezzel megszakítottam mind a vizuális, mind az audio kapcsolatot Jake Dermonttal és a többiekkel is. Nem volt szükségem arra, hogy más is fültanúja legyen kényes beszélgetésünknek, és bíztam abban, hogy az ezredes, noha biztosan átkozódik, és a pokolba kíván engem, tiszteletben tartja ezt Mély levegőt vettem, majd odasiettem az ajtóhoz, és beléptem rajta. Dr. Moss alaposan meglepődött, amikor beléptem az ajtón. Tudtam, hogy emlékszik. – Üdvözlöm, Dr. Moss – mondtam, és ráncoktól körülölelt szemébe néztem. – Sok idő telt el a Mars óta, ugye? – Ezzel nem hagytam semmi kétséget afelől, hogy tényleg az vagyok, akinek gondolt. – Barbess! Marcus… Barbess! Lehetetlen! – hebegte hitetlenkedő arckifejezéssel. – Tényleg életben van? Lehetetlen! Olvastam a GSE hivatalos jelentését a balesetről, ami a hajót érte, amellyel át akarták önt szállítani a GSE katonai bázisára. A hajó egy szakadékba zuhant, és senki nem maradt életben. – Az után a zuhanás után ez volt a logikus végkövetkeztetés – mosolyodtam el. – Azonban én nem tudok olyan könnyen meghalni, talán elfelejtette? – kérdeztem gúnyosan. A régi emlékek újra előtörtek belőlem, görcsösen megszorítottam kezemben az Agram 9-est. Igazság szerint, arra sem emlékeztem, hogy került oda. Dr. Moss is észrevette a pisztolyt, és idegesen nyelt egyet. – Mit akar tőlem? Egyáltalán mit keres itt? Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy mit akarok. Csak azt tudtam, hogy a doktor az egyetlen ember, aki emlékezhetett az arcomra, és ismerte titkomat. – A GMSS-nél dolgozom, és igyekszem elfelejteni a múltat – feleltem végül az előbbi kérdésére.

– Nem sokat öregedett – jegyezte meg Dr. Moss. Elmosolyodtam. – Valóban. De tizennégy év nem olyan sok idő. Ha azt nézzük, hogy tízezer évig, vagy még tovább is élhetek, akkor az én időszámításom szerint csak alig néhány nap. – A GSE leállította a kutatást a maga eltűnése, „halála” után, mivel semmilyen bizonyíték nem maradt a létezésére, sem arra, hogy élnének magához hasonló emberek. „Hozzám hasonló emberek?” – gondolkodtam el Dr. Moss szavain. „A Vándorok azt állították, hogy már többször jártak a Földön, és hogy időnként kiválasztottak néhány embert, akit halhatatlanná tesznek…” Nem is értem, hogy addig miért nem gondoltam bele ebbe. Pedig annyira nyilvánvaló volt. De ekkor még tapasztalatlan voltam. Elsősorban csak magammal foglalkoztam, próbáltam kihasználni meghosszabbodott életem adta lehetőségeket. – Megnyugodhat, Mr. Barbess. Én nem fogom elárulni Önt. Ismerem a GSE hatalmasságainak gondolkodását, de akkor nem tehettem ellene semmit. Báb voltam, és még most is az vagyok. Megöregedtem, és sok mindenre rájöttem. Többek között az önnel történt, tizennégy évvel ezelőtti találkozásom döbbentett rá egyre-másra. Őszintén örülök, hogy életben maradt. Halhatatlansága talán megkülönbözteti magát a többi embertől, és alkalmasabbá teszi bizonyos dolgokra. – Ez természetes – feleltem. – Hiszen évezredekig élhetek. – Nem érti – rázta meg a fejét Dr. Moss. – Figyeljen meg bármely embert, aki élete során nagyobb hatalomhoz jutott. Királyokat, hadvezéreket, kormányfőket, cégigazgatókat, vagy akárki mást. Mi motiválta őket? Elhivatottság? Nem hiszem, legalábbis csak nagyon kis százalékuknál lehetett ez az elsődleges ok. A pozíció révén történő gyors meggazdagodás? Igen, ez sokkal inkább. Hiszen ki akar szegényen élni, ha a hatalom által mindent megteremthet magának? És hatalomvágy? Ez még valószínűbb, és egyben a legveszélyesebb is. Szeretünk másokon uralkodni, parancsokat osztogatni, mások sorsa felett dönteni. Bevallom, még én is, noha nekem nem adatott meg ez, ahogy a társadalom jelentős része számára is elérhetetlen álom marad. De aki bekerül a hatalmi hierarchia legfelsőbb szintjeire, gyakorlatilag a társadalmi szabályok, a törvények fölé emelkedik. Gondoljon csak bele! Bármit megtehet, még akár ölhet is, csak arra kell vigyáznia, hogy a széles nyilvánosság ne szerezzen tudomást tetteiről. – Ezen nem lehet változtatni – feleltem. – A hatalmat mindenki, vagy legalábbis majdnem mindenki szereti, és akinek megadatik a lehetőség, az kíméletlenül ki is fogja használni. Olyan ez, mim egy ízletes gyümölcs. Miért ne kóstolnám meg, ha már az enyém? Igaza van abban, amit elmondott, de nem lehet csak olyan embereket vezetővé tenni, akik nem akarnak irányítani Egyrészt nagyon kevés ilyen ember létezik, másrészt szerintem előbb-utóbb mindenkin kitör a hatalomvágy, még ha csak azután is, hogy olyan pozícióba került És különben sem értem, hogy mi köze ennek az én halhatatlanságomhoz? – Ön melyik csoportba tartozik, Mr. Barbess? – szegezte nekem a kérdést Dr. Moss. Tűnődve forgattam meg kezemben az Agram 9-est, és Moss szavain gondolkoztam.

„Mintha rá akarna vezetni valamire?”– gondolkoztam. „De látom rajta, hogy fél, azt hiszi, meg akarom ölni, talán ezért próbál a közelembe férkőzni, és meggyőzni, hogy nem árul el.” A kezemben tartott fegyverre néztem. „Valóban meg akarom ölni?” – Hogy melyik csoportba tartozom? – ismételtem meg a kérdést – Azt hiszem, az én esetem nagyon speciális, de ezzel, gondolom, ön is tisztában van. Én is hatalmat akarok, ez emberi gyarlóság. Viszont nekem nem olyan sürgős. Évezredek állnak még előttem, és a mai szemmel nézve határtalan lehetőségek tárulnak majd elém. Ügy fogalmaznék, hogy különleges képességem eleve predesztinál a többi ember feletti uralkodásra. – Pontosan – értett egyet kicsit nagyképű szavaimmal Dr. Moss, amin meg is lepődtem. – De szerintem nincs teljesen tisztában iménti szavai valódi jelentésével. Induljunk ki abból, hogy ön egy átlagos ember volt, átlagos célokkal. Azonban most, halhatatlanná válva, kezdi más szemmel nézni a világot Míg előtte csak egy szűk, százéves idősávban gondolkodott, mostanra ez az idősáv évezredekre tágult ki. Miután meghallottam, hogy meghalt, még hónapokig eljátszogattam magamban a halhatatlanság gondolatával, és az ön helyébe képzettem magamat. Biztos vagyok benne, hogy nem sok különbség lenne a helyzetre való reagálásunkban. Mivel az idő önnek nem korlát, előbb– utóbb hatalomra fog kerülni, bármilyen formája legyen is az a hatalomnak. Nem is hiszem, hogy más lehetne a célja Az első évtizedekben, évszázadokban valószínűleg ön sem fog elütni a többi olyan embertől, akinek megadatik a hatalom, az irányítás lehetősége. De már kezdettől ott lesz az az érzés, amit az előbb említett: képességei predesztinálják. Nemsokára rá fog jönni fontos szerepére az emberiség történelmében, és az irányítás elhivatottsággá válik. Mr. Barbess, véleményem szerint – de remélem, nem bízza el a kelleténél jobban magát – a Föld történelmében ön a valaha létezett legjobb potenciális vezető. Hosszú időre tervezhet, anélkül, hogy fenyegetné a halát közeledte, és ha követ is el hibákat, rengeteg ideje lesz a tanulásra, és ezek kijavítására. „Úgy tűnik megvan az első rajongóm” – gondoltam. Akkor nem igazán gondoltam bele Dr. Moss okfejtésébe, pedig milyen igaza volt! De még túl mélyen élt bennem a GSE-től való félelem és az üldöztetettség érzése. – Egyet kifelejtett a számításból, doktor – feleltem. – Amikor megvizsgált, bizonyára rájött arra, hogy nem vagyok teljesen sérthetetlen, bizonyos körülmények között én is meg tudok halni. Emiatt pedig sosem kerülhetek a nyilvánosság szeme elé hosszabb időre, nem tudódhat ki halhatatlanságom. Félek, és a Marson történtek rádöbbentettek arra, hogy az emberi kapzsiságnak nincsen határa. Ha egyénenként nézem a többi embert, bárkit halhatatlanná tennék, de ha a Föld többmilliárdnyi lakójára egyszerre gondolok, ez nem olyan egyszerű… – De egyénenként van értelme… – mondta óvatosan Dr. Moss, és ezzel el is árulta magát. Rádöbbentem, hogy ő is nagyon szeretne halhatatlanná válni. Igaz, ki nem? Valószínűleg azt hihette, hogy talán rendelkezem azzal a képességgel, vagy eszközzel, amivel esetleg halhatatlanná tehetném. „Dr. Moss mégsem olyan önzetlen, mint amilyennek mutatja magát, és mégsem az

emberiség érdekeit tartja csak a szeme előtt?” – tűnődtem, és az Agram 9-esemre pillantottam. Az idő gyorsan telt, már jó néhány perce beszélgettem a doktorral. A folyosó csendes volt, és számítottam Jake Dermontra, hogy időben figyelmeztet, ha valami baj van. Megbíztam benne, Dr. Mossban viszont már nem annyira, hiába tűnt egy kedves, idősödő öregúrnak. – Én a társadalom érdekeit próbálom szem előtt tartani, doktor. Gondoljon bele, mi lenne, ha kitudódna? Egyre többen válnának halhatatlanná. Mindenkinek úgysem adatna meg, ez pedig óriási ellentéteket, gyűlölködést szülne. A másik dolog a népesség kérdése. Nincs halálozás, a népesség hihetetlen mértékben gyarapodna… Nem, ebbe még belegondolni is szörnyű. Csak a káoszt látom… Emellett ott csengtek a fülemben a Vándorok intő szavai: „…ne feledd, titkold képességedet embertársaid elöl!” – Maga persze könnyen beszél, hiszen halhatatlan! – fakadt ki Dr. Moss, de aztán gyorsan visszafogta magát. – Ha észérvekkel nézem, akkor valóban igazat kell, hogy adjak önnek – folytatta. – Nos, emiatt talán valóban nem lehet önből, például császár, aki ezer évig uralkodik, és akit több milliárd ember tisztel és fél. De a háttérből irányítva maga határozhatja meg a történelem folyását, saját képre formálhatja a világot… Tetszett, amit Dr. Moss mondott, de ekkor egyre inkább egy számomra is meglepő, sötét gondolatom támadt. „Meg fogom ölni Dr. Mosst!” Sosem öltem még embert, de egyre inkább úgy éreztem, hogy veszélyes lehet rám. Féltem tőle, és attól, amit rólam tudott. Dr. Mossra néztem, és életem addigi legnehezebb döntése előtt álltam. Mindig megbíztam másokban, de most túl nagy volt a tét. – Csak kevés ember tudhatja majd meg, ki vagyok valójában – mondtam. – Én fogom eldönteni, hogy kik lesznek azok, kikben bízom meg annyira, hogy beavatom őket. – Ezek szerint én vagyok az első kiválasztott, aki ismeri a titkát – mondta Dr. Moss, erőltetett mosolyt kényszerítve arcára. Hangja kissé remegett, talán sejtette, hogy kényes témához értünk. – Nézze, doktor – mondtam. Nem akartam tovább bonyolítani a helyzetet. – Félek magától. Ismeri a titkomat, és bárkinek elmondhatja. El sem tudja képzelni, milyen érzések tomboltak bennem, miután megszöktem a Marsról, és visszatértem a Földre. Nem tudhattam, hogy a GSE milyen következtetéseket vont le a lezuhant hajójuk roncsaiból. Rettegtem, hogy a nyomomra akadnak, megtalálnak, elhurcolnak egy hideg laboratóriumba, és szétdarabolják testemet, hogy megfejtsék titkomat. Rettegtem attól, hogy bárki rájön, hogy halhatatlan vagyok. Éveknek kellett eltelnie, mire feldolgoztam ezt, és végiggondoltam, mit kezdek ezzel a lehetőséggel. És ön most a puszta létével veszélyezteti a céljaimat. Lassan felemeltem az Agram 9-es pisztolyomat, és ráfogtam a doktorra. Láttam az

arcára kiülő halálos rémületet. – Én nem akarom magát megölni, Dr. Moss – folytattam. – Mégis… azt hiszem, meg kell tennem. Győzzön meg róla, hogy ne tegyem! Dr. Moss arckifejezését a mai napig sem tudom elfelejteni. Nem is értem, hogyan gondolhattam, hogy bármilyen észérvet képes lesz nekem mondani. Talán csak egy esélyt akartam adni neki, a saját lelkiismeretem megnyugtatására? Mindenesetre az idős orvos kapkodva szedte a levegőt félelmében, homlokán izzadtságcseppek jelentek meg, és ahogy zsebéből zsebkendőt húzott elő, hogy letörölje, keze iszonyúan remegett. – Én… én nem árulom el magát, Mr. Barbess! – felelte végül, hangja most már nagyon remegett. – Megígérem. Nem tudom, mily bizonyosságot adhatnék még önnek? – Én sem tudom, doktor – mondtam. Továbbra is ráfogtam a fegyvert, de látva az idős ember halálfélelmét, kezdeti határozottságom egy csapásra elinalt. Éreztem, hogy nem leszek képes megölni. De ha a jövőmre gondoltam, tudtam, hogy meg kell tennem, különben soha nem lesz nyugtom. „Erősnek kell lennem! Én magasabb rendű vagyok a többi embernél!” – gondoltam. – Kérem, ne öljön meg! – Dr. Moss szemében könnycseppek jelentek meg, és ettől újra meginogtam. Hirtelen szaggatott szirénahang harsant fel a folyosón, és az egész épületben. – Figyelem! Illetéktelen behatolók a nyolcvanegyedik szinten. Betörés a Kutatási részleg adatbázisába! Biztonsági riadó minden egységnek! Az épületet lezárni, a behatolókat likvidálni! – „Mi a franc…?” – előkaptam a parancsnoki szemüvegemet, és feltettem a fejemre. – Ezredes, mi történt? – kérdeztem. – Barbess! – Dermont hangja nagyon dühösnek hallatszott. – Elhiszem, hogy magánjellegű beszélgetést folytat, de legközelebb ne merészelje megszakítani a teljes kommunikációt csapata többi tagjával! Hiányos volt a Moss által megadott kód! Engedélyezte ugyan az adatok megtekintését, de letöltés közben szükség lett volna egy másodlagos kódra is, ennek hiányában beriasztotta a teljes épületet! Kurva nagy bajban vagyunk! Carter épp most próbálja a bent ragadt adatokat kivarázsolni! Szerencsétlen Dr. Moss! Segíteni akart, de nem járt eléggé alaposan utána a dolgoknak! Hozza ki, magunkkal visszük! – Lehet, hogy szándékosan árult el bennünket! – mondtam, noha sejtettem, hogy nem ez történt. – Likvidálnunk kell! – Na, ebben én nem veszek részt, Barbess! Csináljon, amit akar, de ha fél percen belül nincs a liftnél, akkor itt hagyom! – Baszd meg, Dermont! – kiáltottam, és lekaptam a szemüveget a fejemről. Nem volt szükségem nézőkre ahhoz, amit tenni akartam. – Sajnálom, Dr. Moss, de nincs szükségem potenciális tanúra! Tudom, hogy nem árulna el, mégsem hagyhatom életben, mert elméleti lehetőségét sem akarom annak, hogy

bármi megakadályozzon terveim végrehajtásában! – Ne tegye… Kérem! Nem törődtem az idősödő férfi szánalomra méltó arckifejezésével. A szemébe néztem… Aztán meghúztam a ravaszt. A lézernyaláb átlyukasztotta Dr. Moss szívét, és füstölgő lyukat fúrt testébe. Az idős orvos elernyedt bőrfotelében. Halott volt, ahogy múltam utolsó darabja is meghalt egyben. „Milyen könnyen ment!” – gondoltam, és nem éreztem semmit, csak ürességet. Nagyon furcsa volt. Kiléptem a folyosóra, és újra visszavettem a parancsnoki szemüvegemet. – Siessen! – kiáltotta Jake Dermont. Svenssonnal a lifteknél álltak, és heves karmozdulatokkal integettek felém. – Nem szeretnék összetalálkozni egy GSE ügynökkel sem! Mi van Dr. Mosszal? – kérdezte, amikor futva odaértem a lifthez. – Meghalt – feleltem. Dermont rám nézett, de mivel nem mondtam semmit, ennyiben is maradt a dolog. Beugrottunk a liftbe, és felmentünk négy szintet a többiekhez. Ahogy az ajtók szétcsúsztak, Budai és Shellen lézerfegyvere meredt ránk, aztán gyorsan leeresztették őket. Idegesek voltak, és okkal. Carter és Turner rohant felénk a folyosón. Carter kezében ott volt az adattároló, amelyet rövidesen az ezredes kezébe nyomott. – Rohadt egy rendszerük van! Ilyen másodlagos letöltési kódról eddig még nem hallottam. Naná, hogy amikor kérte, nem tudtunk mit beírni! – magyarázta. – De azért sikerült kiszednem az összes bennragadt adatfájlt is! – Nagyon gyorsan el kell tűnnünk – mondta az ezredes. – A GSE emberei le fogják zárni a teljes épületet. Minél hosszabb ideig maradunk bent, annál nehezebb dolgunk lesz, és annál nagyobb a valószínűsége, hogy mindannyiunkat megölnek. Merre jutunk ki a leggyorsabban? – Tető! – felelte Carter őrmester tenyérnyi mini-komputere térképét tanulmányozva. – Rázós, de ha Jordan felszáll a tehersiklóval, fel tud szedni bennünket. Viszont nagy ellenállásra számíthatunk! – Lefelé? – kérdezte Dermont – Szerintem azt elfelejthetjük – felelte Carter. – Ott még a tetőtérnél is jobbak a biztonsági rendszerek, és háromszor annyi az őr… Hirtelen nyílt az egyik közeli liftajtó. Éreztem, hogy valami baj van. Az ezredes és emberei villámgyorsan fordultak a lift irányába, fegyvereiket célzásra emelték. Mintha lassított filmként peregtek volna az események.

A liftajtó még félig sem nyílt ki, máris lézersugarak cikáztak mindenfelé. Svensson pont a legrosszabb helyen állt, egyszerre vagy három-négy lézernyaláb égette át mellkasát. A nagydarab katona térdre rogyott, szájából vér buggyant ki, aztán elterült a padlón. Orromat megcsapta az égett hús szaga. – GSE ügynökök! – kiáltotta Dermont ezredes, és hanghordozásából arra következtettem, hogy ez számunkra nagyon rosszat jelent. A liftfülkéből három, testhez simuló ruhát viselő férfi ugrott elő, Shellen és Turner azonnal tüzet nyitottak rájuk, de a GSE ügynökök meglepő módon mintha mindig félresiklottak volna a lézersugarak útjából. Budai őrmester maga mögé rántott, aztán ő is lőni kezdett. A mesterlövész három pontos lövést adott le, ezúttal mindhárom talált. Két GSE ügynök átlőtt koponyával esett össze, a harmadiknak a lézernyaláb leszelte a fegyvert tartó karját. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy rárontson Shellenre. A lány megpróbált félreugrani, de a GSE ügynök túl gyors volt. Ekkor vált gyanússá a dolog. Dermont valamiért nagyon tartott ezekkel az ügynökökkel való találkozástól, és már értettem, miért. „Kik ezek?” – kérdeztem magamban, aztán az utolsó ügynök leszakadt karrészére nézve rájöttem. Drótok, áramkörök lógtak ki, és tökéletes szimbiózist alkottak a kar élő szöveteivel. „Kiborgok?!” – nem hittem a szememnek. Emlékeztem a tizennégy évvel ezelőtti kutatási irányvonalakra, hallottam is érintőlegesen ezekről a fejlesztési területekről, de nem hittem volna, hogy ennyi idő alatt ilyen eredményeket értek el. Shellent hanyatt döntötte a kiborg ügynök, mindketten a földre zuhantak. A lány kisiklott a szorításából, és felugrott. A félkarú ügynök szintén… Dermont és Turner szitává lyuggatták, tucatnyi tűvékony lézersugarat eresztettek a testébe. – Ez nem legális kutatási eredmény! – Mondtam ki a kiborgra nézve. – Ilyet a kormány soha nem engedélyezne! – Nem hiszem, hogy érdekelte őket az engedély – jegyezte meg keserűen Dermont. Carter őrmesterre pillantott, aki a földön fekvő Svensson mellett térdelt. – Meghalt – rázta meg a fejét Carter. Dermonton láttam a társa elvesztése iránti dühöt, valószínűleg emberveszteség nélkül szerette volna végigcsinálni az akciót… – Megint jön egy lift! – kiáltotta Budai, Szerencsére a GSE ügynökök liftje még ezen a szinten volt. – Beszállás! Gyorsan! – kiáltotta az ezredes. – Carter! Értesítse Jordant, hogy azonnal jöjjön a tetőhöz! Beugrottunk a liftbe, Dermont rácsapott a tetőtér szintje előtti emelet gombjára. Az ajtók bezárultak, a lift sebesen emelkedni kezdett. – Figyeljen mindenki! – hadarta az ezredes. – Az utolsó előtti szinten szállunk ki, ezzel talán megzavarjuk a GSE embereit. A tetőparkoló tele lesz őrökkel, de tatán még

sincsenek olyan sokan. A liftajtók előtt már biztos, hogy várnak ránk, ezért amint a lift megáll, mindenki lőjön, már a csukott ajtókon keresztül is! Iszonyú kavarodás lesz! Egy csoportban kell maradnunk, csak akkor tudunk hatékonyan védekezni. Ez elsősorban önnek szól, Mr. Barbess. Sajnos, mostantól egyre kevésbé tudjuk garantálni a biztonságát. – Ezzel már a kezdettől fogva tisztában voltam, ezredes – feleltem. – Vállaltam a kockázatot, amikor magukkal jöttem, és azt hiszem, a GMSS jövője fontosabb, mint az én életem. Micsoda macsó szöveg volt! De könnyen mondhattam ezt, hiszen halhatatlan voltam, ráadásul az ezredesnek láthatólag tetszettek szavaim. – Felkészülni! – mondta Dermont A lift megállt. Budai, Shellen és Turner azonnal tüzet nyitottak, a lézernyalábok sisteregve fúrták át magukat a liftajtón, fekete, elszenesedett peremű lyukakat égettek rajta. Aztán az ajtók becsusszantak a falba. Láttam az előttünk heverő öt holttestet, aztán láttam Shellent és Budait előre vetődni, egyikük balra, másikuk jobbra célzott. Lézersugarak cikáztak közöttük, de egyik sem találta el őket. Az ő fegyvereik viszont halálos pontossággal osztogatták a halált. Hamarosan minden elcsendesedett. Tiszta volt a terep. Kiléptünk a liftből. Kétoldalt GSE őrök füstölgő holttestei hevertek. Odasiettem Shellenhez, és segítettem neki feltápászkodni. – Máskor csak óvatosan az ilyen vakmerő akciókkal! – mondtam neki, felvéve legmegnyerőbb mosolyomat – Nem szeretném, ha valami baja esne… – És miért nem, kedves igazgató úr? – kérdezte a lány szemtelen mosollyal. – Tényleg ennyire szeretné közelebbről szemügyre venni a melleimet? – Shellen, szavait követően kihúzta magát, domborulatai ezáltal még jobban előre meredtek. Nyeltem egy nagyot. – Nem erről van szó – mondtam aztán. Sajnos a szemét nem láthattam a kommunikációs szemüveg takarása miatt. – Csak nem szeretném, ha baja esne. – És miért nem szeretné? Erre nem tudtam mit felelni. De Shellen láthatólag nem is várt választ. – Előbb fog magának baja esni, amit viszont én nem szeretnék – mondta. – Igyekezzen a közelemben maradni, én majd megvédem. „Ezek szerint én sem vagyok közömbös neked?”– gondoltam. – Még mindig nem tudhatom meg, hogy mi a teljes keresztneve? – próbáltam kihasználni az oldottabb beszélgetés adta lehetőséget. – Már mondtam: csak, ha kiérdemli – felelte a lány, és nem tudtam eldönteni, hogy ezúttal is komolyan gondolja-e, vagy csak játszik velem? Ha tudtam volna… Dermont ezredes váratlanul félbeszakította fura, évődő beszélgetésünket.

– Figyeljen rám mindenki! A folyosó végén van egy tűzlépcső, azon megyünk fel a tetőtérhez. Carter, mutassa a térképet! Mindannyian Carter kezében tartott mini számítógép köré gyűltünk, amely az épület tetőterének alaprajzát mutatta. Láttam a katonákat, ahogy memorizálják a térképet, lerítt az arcukról, hogy tökéletesen megbíznak Jake Dermontban, bármilyen helyzetben feltétel nélkül képesek életüket kockáztatni a döntéseitől függően. Ez az odaadás pedig csak a jó parancsnokok kiváltsága. Éreztem, hogy terveim végrehajtásához nagy szükségem lesz az ezredesre, de ekkor még nem tudhattam, hogy nem is lesz olyan nehéz az oldalamra állítani. A tetőparkoló egy szögletes, az épület átmérőjénél szélesebb betonlap volt, amellyel egyben megnövelték a parkolásra alkalmas felületet. Egy kisebb rész fedett volt, itt parkoltak a fontosabb személyek gépei, a többi jármű a szabad ég alatt állt. A torony tetejéről hatalmas antennák magasodtak az égig, összekötve a GSE-központot a külvilággal. – Őrposztok vannak itt és itt! – mutogatott Carter a tenyérnyi képernyőn. – Észrevétlenül nem fogunk átjutni. – Pontosan emiatt egy kisebb káoszt és felfordulást kell csinálnunk – mondta Jake Dermont. – Váratlanul rontunk ki, felrobbantunk néhány siklót – ez a maga feladata lesz, Turner –, és lövünk mindenre, ami mozog. Ha sikerül megzavarnunk az őröket, akkor eljuthatunk élve a teherhajóinkig. A másik lehetőséget gondolom, nem kell felvázolnom… – Nem, uram! – harsogták egyszerre az emberei. Bíztam benne, hogy tudják, mit csinálnak. – Akkor indulás! A folyosó végén nem sokkal később megtaláltuk a lépcsőházat. Az ezredes csendre intett mindenkit, aztán fellopóztunk a legfelső szintre. Biztos voltam benne, hogy az ajtó mögött ezúttal is őrök állnak, és Dermont emberei is így gondolták. Turner berúgta az ajtót, Shellen és Budai kirontottak rajta, és vadul tüzeltek minden irányba. Aztán Carter és Turner követte őket. Turner ruhája belső rekeszeiből öklömnyi thermogránátokat húzott elő. A thermogránát hatalmas hőt termel, és megolvaszt majdnem minden anyagot. Pontosan nem ismertem a működési elvét, de azt tudtam, hogy nagyon nem ajánlatos a közelében tartózkodni a detonáció pillanatában. Turner az egyik gránátot egy vörösen fénylő sportgép alá gurította, Dermont és én is kirontottunk. A többtucatnyi GSE őr elképedve nézte a váratlan támadást. Sokuknak ez volt az utolsó emlékképe, mert Budai, Shellen és Carter módszeresen és halálos pontossággal szedte le őketEkkor repült a levegőbe a vörös sportsikló, a detonációtól a talaj is megremegett a lábunk alatt Néhány őrre olvadt fémdarabok fröccsentek, és égették bele magukat a bőrükbe, húsukba. Nem lettem volna a helyükben, főleg miután meghallottam fájdalomkiáltásaikat. A nyílt tetőrész felé rohantunk, közben Turner újabb thermogránátot hajított el.

Budai és Carter fedezték a visszavonulásunkat, J. Shellen pedig igyekezett a közelemben maradni, aminek nagyon örültem. A GSE őrök között feltűnt néhány GSE ügynök, és tudtam, hogy ez nem jó jel. Turner thermogránátjai egymás után robbantak fel, siklók szakadtak millió apró darabra, de addigra a GSE emberei is túlságosan eltávolodtak a hátsó résztől, és egyre közeledtek hozzánk. Ilyen közel pedig veszélyes lett volna gránátot használni. Turner hadnagyot váratlanul mellbe találta egy lézernyaláb. Egy pillanatra mindenki megtorpant, annyira hihetetlennek tűnt, hogy a nagydarab, fekete bőrű parancsnok-helyettest eltalálták. Aztán három újabb lézersugár szelte át testét, és a hadnagy élettelenül dőlt et a földön. Budai fél térdre ereszkedve fejbe lőtte a társát meggyilkoló két GSE ügynököt, majd villámgyorsan leszedett még három őrt Minden lövése halálos volt Egyre gyorsabban és kétségbeesettebben hátráltunk. – Ott van Jordan! – mutatott a magasba Dermont ezredes. A tehersikló pilótája is észrevett bennünket, és villámsebesen ereszkedni kezdett. A GSE emberei ráeszméltek, hogy mi a tervünk, és valamennyien megindultak felénk. Szemem sarkából megláttam, hogy egy GSE őr Dermontot veszi célba, és reflexszerűen arrébb löktem az ezredest. A lézersugár így a jobb vállamba fúródott, karomba iszonyatos fejdalom hasított Az ezredes meghökkenve nézett rám. Nem látta, hogy eltalált volna a sugár, csak annyit vett észre, hogy feltehetőleg az életét mentettem meg. Biccentett egyet megköszönésképpen, de tudtam, hogy mostantól teljesen másképp fog gondolkodni rólam. Karom sajgott, összeszorított fogakkal tűrtem fájdalmat. Tisztában voltam vele, hogy a Vándorok által a testembe ültetett parazitalények máris hozzáláttak a seb gyógyításához, és a seb nemsokára beheged. Egyre sűrűbben záporoztak körülöttünk a lézersugarak, de végre odaértünk a tehersiklóhoz. Jordan idegesen, riadt arccal tette le a gépet, Carter és én beugrottunk hátulra, majd nyomban utánunk Dermont is. Budai és Shellen fedeztek bennünket. Jordan emelkedni kezdett, és a tehersikló hátuljával úgy fordult, hogy az utolsó két ember is beugorhasson. Budai intett Shellennek, hogy menjen előre, miközben állandó tűz alatt tartotta a közeledő GSE őröket. Carterrel és Dermonttal a tehersikló hátuljából próbáltuk őket fedezni. Ekkor Shellen gyomrát hirtelen átlyukasztotta egy lézernyaláb. A lány elkerekedett szemmel esett térdre, arcára volt írva a leírhatatlan kín, de görcsösen tüzelt tovább. – Menj! – kiáltotta rekedten Budainak. A mesterlövész egy pillanatig habozott, de tudta, hogy a lánynak igaza van. Elrebegett egy „sajnálom”-ot, aztán lendületet vett, és beugrott a tehersikló hátuljába. – Nem hagyhatjuk ott! – ragadtam meg Dermont karját – Hiszen még él! – Halálos sebet kapott – mondta az ezredes. – Sajnálom. Ő is tudja, hogy ha megpróbáljuk megmenteni, azzal kockára tesszük a küldetésünket. Ő igazi katona,

Marcus. Tudja, hogy a csapat és a feladat előbbre való, mint az egyének élete. Jordan a magasba lendült a tehersiklóval. Láttuk, amint Shellent GSE őrök veszik körbe, rászegezik fegyverüket. Néhányan hiábavaló kísérletet tettek, hogy eltalálják az egyre magasabbra emelkedő tehersiklónkat. Shellen hirtelen felpattant, és egy váratlan rúgással harcképtelenné tette a hozzá legközelebb átló őrt. Felkapta fegyverét, és a tetőparkoló pereme felé hátrálva, tüzet nyitott a GSE embereire. Néhányat el is talált közülük, de válaszul tucatnyi lézersugár találta el. A lány elvesztette egyensúlyát, és a parkoló korlátján átfordulva lezuhant a mélybe. Elfordítottam a fejemet Nem akartam látni… „Milyen szép, hosszú élete lehetett volna!” – gondoltam keserűen. „Akár még velem is…” A „hosszú” relatív fogalom volt, nagyban függött attól, hogy kinek a szemszögéből nézzük. Később, lassan hozzászoktam a számomra fontos emberek halálához, és ahhoz, hogy bárkihez is kerülök közel, ott leszek élete utolsó perceinél, ha kitartok addig mellette. Ez azonban túl nagy teher volt. Többnyire egy idő után leléptem, és tovább álltam. Nehéz döntések voltak ezek, de még mindig kevésbé fájdalmasak, mint végignézni bármelyikük megöregedését, mialatt én egyre jobban élveztem a halhatatlanságomat, meghosszabbodott életemet. Meg aztán féltem is, hogy ha valaki rádöbben a titkomra, akkor újra menekülnöm kell. Lehet, hogy ez önző gondolkodásmód volt, de sajnos abban az önző világban szükséges óvatosság is egyben. Ráadásul az emberi tulajdonságok az évezredek folyamán kevesebbet változtak, mint gondoltam volna. Fejlődtünk, civilizálódtunk, hatalmas birodalmakat irányítottunk, csillagközi háborúkat vívtunk, de nem tanultunk a hibáinkból. Továbbra is gyűlölködtünk, irigykedtünk, hazudtunk, csaltunk, és csak magunkra gondoltunk. Aztán a Sötét korszak időszakában, amikor a természet és a génmanipulációk szülte hihetetlen képességű emberek és más fajok egyedei rászabadultak a lakott világokra, ezek az emberi tulajdonságok átfogalmazódtak… Sajnáltam J-t – még a keresztnevét sem sikerült megtudnom és tudtam, hogy már nem is fogom soha megtudni. Igaz, bármennyire is tetszett a lány, és bármennyire is fájt a halála, tisztában voltam vele, hogy úgyis csak egy néhány évtizedes kaland lett volna. Megöregedett volna, míg én semmit sem változom, és ez borzalmas érzés lett volna mindkettőnk számára. De ennek ellenére is akartam őt. Ekkor kezdtem először átérezni a halhatatlanság szomorú igazságát. „Nem fogok tudni hosszú kapcsolatot létesíteni senkivel, a legtöbbször magányos leszek!” – gondoltam keserűen, és ha nehezen is, de az első évszázadokban sikerült ezt megtartanom. Az egyetlen lehetőségem az volt, ha találok hozzám hasonló embereket.

De ez akkor lehetetlennek tűnt. Hiszen honnan találjam ki bárkiről, hogy ő is halhatatlan? Mint évszázadokkal később kiderült még azt sem ismertem fel, aki hosszabb ideig az orrom előtt volt A tehersikló meglódult Jordan maximális sebességre kapcsolta a hajtóműveket. így aztán, mire a GSE hajói utánunk eredhettek volna, már elvesztünk a Detroit toronyházai közt cikázó gépek millióinak rengetegében. – Sikerült! – dőlt hátra fáradtan az ezredes. – De milyen áron? Túl sok embert áldoztunk ezért a vacakért – húzta elő zsebéből az adattárolót. – Valamiért nem vagyok biztos abban, hogy megérte-e? – Ezredes, azt hiszem, jobb lenne, ha átadná a lemezt – nyújtottam ki a kezemet. – Innen az igazgatóság hatáskörébe tartozik az ügy, és ennek én vagyok a képviselője. Dermont a kezembe nyomta az adattárolót, rajta az akkori világ talán legértékesebb adataival. – Mindazonáltal – folytattam magam is osztom az aggályait. Hogy Svensson, Turner és Shellen halála megérte-e mindezt, azt csak a jövő évtizedei, talán csak évszázadai tudják majd igazolni. Innen, háromezer év távlatából hozzá kell tennem, hogy megérte Bármennyire is apró konfliktusnak tűnt ez a későbbi korok birodalmainak gigászi csatáit nézve, mégis sorsdöntő volt az emberiség akkori továbbfejlődése és a naprendszeren kívülre jutása szempontjából. – Köszönöm, hogy megmentette az életemet – nézett a szemembe Dermont, és tudtam, hogy valóban komolyan gondolja. Éreztem, hogy mostantól más szemmel néz rám, mint eddig. Talán még tisztel is, és sok mindent hajlandó lenne megtenni értem. Már tudtam is, hogy mi lesz az első, ha visszatértek a GMS-centerbe, New Yorkba. Volt fél órám, hogy meggyőzzem őt, Budait és Cartert terveimről. Sikerült. Az ütőkártya a kezemben volt. Joseph Vernon azonnal fogadott bennünket tágas irodájában. Ott volt vele Thomas Jobs és Vernon gorillatestőre is. Nehéz perceknek néztünk elébe. – Szóval sikerrel jártak – mondta elégedetten Vernon elnök. – TV bekapcsol! Hírcsatorna! A mennyezet egy pontjáról egy keskeny plazmatévé ereszkedett le, a késő éjjeli hírműsorban a GSE toronyépületét láttuk, a megölt őrök holttesteit és a tetőparkolónál véghezvitt pusztításunkat. Az előtérben a GSE igazgatótanácsának egyik tagja nyilatkozott éppen, meglehetősen idegesen. A narrátor közölte, hogy a GSE szakértői szerint a GMSS kommandósai törtek be az épületbe, és ipari kémkedéssel vádolták a Joseph Vernon vezette céget. Csakhogy nem volt bizonyítékuk, cégjogászaink pedig cáfoltak mindent, és perrel fenyegetőztek, ha továbbra is kapcsolatba hozzák a GMSS-t ezzel a bűncselekménnyel.

Semmit nem lehetett ránk bizonyítani, még az otthagyott kommandós holttestek alapján sem. Hivatalosan egyikük sem volt alkalmazottja a GMSS-nek, független zsoldosként voltak nyilvántartva, akiket bárki felbérelhetett. – Itt vannak az adatok – húztam elő a lemezt, és meglobogtattam Vernon szeme előtt. Jobs már mozdult, hogy elvegye. – De előtte itt az ideje, hogy a GMSS jövőjéről tárgyaljunk. Jobs odaért, de amikor a lemezért nyúlt, a mellettem álló Budai hatalmas pofont kevert le neki. Jobs a hátsó falig tántorodott vissza. – A GMSS ezekkel az adatokkal – folytattam, mintha mi sem történt volna – évszázadokra megalapozhatja vezető pozícióját, de csak akkor, ha a vezetés megfelelő kezekbe kerül… – Mi a fenét jelentsen ez, Marcus?! – kérdezte dühödten Vernon. Hadonászni kezdett a botjával, és Jake Dermontra nézett. – Dermont! Mit képzelnek maguk? Mi folyik itt?! Azonnal tartóztassa le ezt az embert, különben kirúgatom! Thomas Jobs véres száját tapogatta, és fájdalmas arccal, megszeppenve lépett Vernon elnök mellé. – Uram, ön nem a főnököm többé! – mondta komor arccal Dermont. – Felmond? – lepődött meg Vernon. – De miért? Mondják már el, mi ez az egész? – Az ezredes nem mond fel – feleltem. – Maga lesz az, aki távozik a GMSS elnöki székéből, és átadja a helyét nekem. Egy pillanatra halálos csend támadt. Aztán – valószínűleg Vernon titkos jelére – a testőrgorilla rám ugrott. Jeges rémület lett úrrá rajtam, de mint kiderült, felesleges volt aggódnom. Jake Dermont előttem termett, elkapta a nála egy fejjel magasabb gorilla karját, és rántott rajta egyet. Hangos reccsenés adta tudtunkra, hogy el is törte a vastag kart. A gorilla felüvöltött, de még nem vált harcképtelenné. Ordítva egy lézerpisztolyt kapott elő ruhája alól, amikor is Carter és Budai egy-egy lézersorozatot eresztettek a hatalmas testőrbe. Joseph Vernon tehetetlenül nézett kedvenc testőre holttestére. – Maguk megőrültek… – suttogta döbbenten. – Uram, én megmondtam, hogy ne bízzon meg Marcus Barbessben – jegyezte meg neheztelően Thomas Jobs. – Hallgatnia kellett volna rám! – Fogja be a száját, Thomas! – förmedt rá Vernon, aztán felém fordult. – Remélem, tud valamilyen magyarázattal szolgálni, Mr. Barbess – mondta. – Nem tudom, hogy mit akar, és hogyan sikerült Jake Dermontot is a maga oldalára állítani, de hátha megmagyarázza, hogy miért kellene magának átadnom a helyemet? – A GMSS jövője iránti elkötelezettségem miatt – feleltem. – A lemezen lévő adatok birtokában a GMSS a jövő évszázad szupervállalata lesz, a leghatalmasabb csillagközi cég, akkora, amekkorát el sem tud képzelni. De addigra maga már nem fog élni. Én fiatal

vagyok, tudok hosszabb távra tervezni, és meg is vannak a terveim. Maga viszont, elnök úr, már csak néhány évben gondolkodhat, nem lenne képes felfogni, és azonosulni egy hosszú távú stratégiával. Erről nem tehet, ez idős korának következménye. Minden ember csak annyi időre képes előre gondolkodni, ameddig a saját életét elképzeli. Az én életein pedig nagyon hosszúnak ígérkezett, sajnos hosszabbnak, mint szerettem volna. – Szép gondolatok, Mr. Barbess – mondta Vernon. – A cég jövője! Elkötelezettség! Ezzel a szöveggel tudta az ezredest és embereit a maga oldalára állítani, vagy vagyoni és hatalmat is ígért nekik? Jake Dermont arcán megfeszültek az izmok, és Joseph Vernonra fogta pisztolyát. – Téved, Mr. Vernon. A pénz engem ezen a szinten már nem motivál. Sokkal inkább, ha valaki olyan jövőképpel áll elő, amiben lehet hinni. A külső űrbe való kilépés talán az egyik legnagyobb lehetőség az emberiség eddigi történetében, és azt akarom, hogy olyan emberek kezében legyen, akik úgy használják fel, ahogy az emberiségnek a legjobban megfelel. – Mióta ilyen humánus, ezredes? – kérdezte gúnyosan Thomas Jobs. – Mr. Vernon háromszor annyit ígér látatlanban, mint ő! – biccentett gyűlölködve felém. – Hallgasson, Jobs? – rivallt rá ismét Vernon. – Megmondtam világosan, nem? – I… igen, uram. – A személyi titkár zavarodottan hajtotta le a fejét. – Szóval, ezredes, ön azt hiszi, hogy Mr. Barbess nem saját maga miatt akarja átvenni a GMSS irányítását? Azt hiszi, hogy nem pusztán személyes érdekek vezérlik? – Pontosan, uram. De ha mégis, akkor úgyis megölöm, ahogy ezt már korábban meg is mondtam neki. Miután felvázoltam a lehetőségeket, Vernon elnök korlátjait, valamint a jelenlegi helyzet kényes mivoltát, Jake Dermont valóban a tudomásomra hozta, hogy ha nem ennek megfelelően fogom irányítani a céget, akkor azonnal megöl, hogy helyrehozva azt a hibát, hogy mellém állt. – Maga nagyon naiv ember, ezredes – jegyezte meg keserűen Vernon, aztán hozzám fordult – Maga viszont Barbess, sokkal ügyesebb, és még arcátlanabb, mint hittem. Hogyan akarja megvalósítani a hatalomátvételt? – De uram! – szólt közbe ismét Jobs. – Csak nem akar engedni ezeknek a zsarolóknak? Ekkora őrültséget nem tehet! Hívom a biztonságiakat és pillanatok alatt eltűntetik ezt a négy árulót! Budai fegyvere követhetetlen mozdulattal került elő zubbonya alól. A tűvékony lézersugár pontosan a homloka közepén találta a döbbent személyi titkárt. Thomas Jobs két pislogás között halt meg, majd nagy puffanással dőlt el. Ahogy elnéztem, Vernon elnököt nem rázta meg túlzottan emberének halála. Láthatólag már beletörődött a vereségbe. Én a jövőt képviseltem, ő pedig a múltat. Lehet, hogy el tudta volna még irányítani a

céget egy, esetleg két évig, de aztán már túl idős lett volna az ezzel járó stressz tartós elviseléséhez. – Az ajánlatom a következő: lemond a GMSS-ben lévő részesedéséről, ha jól tudom, ez valamivel több, mint harminc százalék, és átíratja az én nevemre, valamint lemond az igazgatói posztról, és engem jelöl meg örökösének. – Ez még nem garancia arra, hogy valóban ön is lesz az elnök. – Valóban nem – feleltem – de harminc százalékos tulajdonrésszel jelentős szavazatmennyiséggel fogok rendelkezni. És azt se felejtse el, hogy én szereztem meg a GMSS-nek a fénysebesség feletti meghajtás elvét, ezzel többet tettem a cégért, mint a legtöbb ember, aki itt dolgozik. Meg tudom nyerni az igazgatótanács nagy részét Nekem kész tervem van a jövőre vonatkozólag, és hatalmassá tehetem a GMSS-t, amely így évszázadok múlva is tündökölni fog. Cserébe élete végéig akkora végkielégítést kap, mint amekkora a mostani fizetése. Tudtam, hogy Joseph Vernonnak nem volt családja, feleségétől elvált, gyermekük pedig nem született. Vernon méltányos ajánlatot kapott, reméltem, hogy el is fogadja. – És mi van, ha nemet mondok? – kérdezte. – Akkor kénytelenek leszünk megölni önt, ami ugyanoda vezetne, hogy én veszem át az irányítást, csak néhány okiratot kell meghamisítanunk. Ezt szerettem volna a legkevésbé. Dr. Moss megölése után mégis fel kellett készülnöm erre a lehetőségre is. – Látom, jól kigondolt mindent, Mr. Barbess. Ezek szerint semmilyen formában nem vehetek részt a cég döntéseiben. – Ha hajlandó rá, akkor igen – mondtam. – Szükségem lenne önre, mint tanácsadóra. Bízom a szakértelmében, és abban, hogy néhány dolgot finomítani tudunk a terveimen, ha akar segíteni. Ez az érv, úgy tűnik hatásos volt. – Rendben, Mr. Barbess. Támogatni fogom elnökké választását, és bízom benne, hogy tudja, mit csinál. A cég mostantól az ön kezében van. Néhány héttel később én lettem a GMSS igazgatótanácsának elnöke, valamint a cég vezérigazgatója is egyben. Egyöntetűen állt mellém mindenki, és noha voltak homályos célozgatások Joseph Vernon váratlan lemondásának okaival, valamint testőre és személyi titkára titokzatos eltűnésével kapcsolatban, soha semmilyen konkrét bizonyíték nem került elő. Mint ahogy nem akadt bizonyíték a GSE azon vádjaira sem, hogy a mi ügynökeink hatoltak be a központi épületükbe, és törtek fél néhány titkos adatbázist. Jó kis rágalmazási pert akasztottunk a nyakukba, hamarosan több millió dolláros kártérítést voltak kénytelenek kifizetni. A GSE kutatói fantasztikus áttörést értek el, sikerült megoldaniuk a fénynél gyorsabb űrutazás elméleti problémáját, és felvázolni a szükséges meghajtási rendszert. Ezzel legalább negyven év előnyt szerezhettek volna a GMSS addigi kutatási eredményeiből

ítélve. Most viszont ugyanolyan lapokkal indultunk, és utasításomra rengeteg pénz öltünk bele a kísérletekbe. Hihetetlen verseny indult meg a fény feletti meghajtás gyakorlati megvalósításáért. Lassan haladtunk előre, de néhány évtizeddel később, még az évszázad vége előtt, megszületett az első gyakorlati kísérlet, amelynek sikere után nyilvánvalóvá vált, hogy a GSE elvesztette a versenyt, ők akkor még a megfelelőnek vélt hajtóműrendszerrel kísérleteztek. 2118-ban elindult az első expedíció az Alfa Centaurira, majd a többi közeli csillagra, a Tau Cetire, az Epszilon Eridanira, a Procyonra. A Procyon-expedíció újabb áttörést eredményezett, ráakadtunk az első nem emberi fajra, akik az embereknél jóval fejletlenebbek voltak, tudósok szerint egy a földi állatoknál valamivel nagyobb intelligenciaszinten álltak, és kellőképpen értelmesek voltak ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsünk velük. Ez körülbelül 2132 tájékán lehetett, öt évvel azután, hogy a GSE-t, megroggyant piaci pozícióját követően beolvasztottam a fény feletti meghajtásból hatalmassá nőtt GMSS-be, és létrehoztam az UNIVERSE nevű csillagközi óriáscéget. Jake Dermont két évtizeden át állt mellettem, támogatott, ha kellett, védelmezett. Viszonyunk az idők folyamán bensőségesebb lett, barátokká lettünk, de az idő múlásával egyre kevesebbet mertem találkozni vele. Megöregedett én viszont semmit sem változtam, és titkomat még előtte sem mertem felfedni. Rengeteg hasznát vettem képességeinek, végül húsz évvel első találkozásunk után nyugállományba helyeztem, akkora jutalmat adva neki, ami önmagában is a világ leggazdagabb embereinek egyikévé tette… Megöltem egy embert. Ma már sajnálom, noha most is azt hiszem, meg kellett tennem. Akkor azonban nem éreztem bűntudatnak a legkisebb szikráját sem, pedig Dr. Moss ártatlan volt, sőt ártalmatlan. Erre csak akkor jöttem rá, amikor évszázadok elteltével újragondoltam addigi életemet. Később is kényszerültem mások meggyilkolására, sajnos olyanokéra is, akiknek csak annyi volt a bűnük, hogy rossz időben, rossz helyen jártak. De utána mindig szörnyű lelkiismeret furdalásom támadt, ami Dr. Moss esetében jó ideig elmaradt. Átvettem a GMSS irányítását, de milyen módon! Kihasználtam a hatalmamat, lehetőségeimet. Végül is minden ember ezt teszi, hogy előbbre jusson. Ha így nézzük, akkor helyesen cselekedtem, és ráadásul engem nem pusztán személyes érdekek vezettek. Ezt bizonyítja, hogy Jake Dermont az elkövetkező két évtizedben nem próbált megölni. Vagyis talán megvalósulni látta azt, amiről neki és embereinek a tehersiklóban bebeszéltem, miközben visszarepültünk New Yorkba. A fénysebesség feletti utazás sokáig kizárólag az UNIVERSE monopóliuma volt, amin elképesztő vagyont szereztünk, ezeket a technológia korszerűsítésére fordítottuk. Csak így, a kereskedelmi előnyöket kihasználva volt lehetőség ekkora ugrásszerű fejlődésre, ráadásul ilyen rövid idő alatt. Évtizedeken belül naprendszeren kívüli kolóniák alakultak, új nyersanyagok bányászata kezdődött, és elképesztő kivándorlási hullám indult meg a felfedezett Föld-

típusú bolygók felé. A külső űr távolságainak összezsugorodásával határtalan gazdagság köszöntött a Földre, a határok kitágultak, megjelentek az első naprendszeren kívüli kolóniák amelyek az évszázadok múltával egyre nagyobb önállóságra törekedtek, és ebből veszélyes konfliktusok is származtak. A procyoniakkal való találkozás pedig új irányba terelte a kutatásokat… De ezek mind más történetek. Most kezdem igazán felfogni, hogy mennyi mindent kell elmesélnem, hiszen rengeteg dolog történt vetem. Nem biztos, hogy a végére fogok érni… Öreg vagyok és fáradt. Öreg, de nem fizikai értelemben. Háromezer évem ellenére jobb állapotban vagyok, mint az emberek többsége huszonéves korukban. Az agyam, a szellemem fáradt el, de iszonyúan. Az emberi agy nem arra lett kitalálva, hogy ennyi mindent lásson, feldolgozzon, raktározzon. Túl sokat láttam… és túl sokat kellett harcolnom…

Chuck Palmer: A hetedik fegyver Menninger az űrhajó parancsnoki termében kedvenc széke mellett állt, a támlának támaszkodva. Az ajtón három ember lépett be, tisztelegtek. A legidősebb előlépett: – Tábornok, a csatát megnyertük. A mérleg: 5 ellenséges hajó megsemmisítve, 3 harcképtelenné téve, 8 elmenekült. Veszteségünk 3 hajó, 21 fő. Elfogva: három hajó, hét fő. Óhajt velük beszélni? – Később, Koster – intett Menninger olyan mosollyal, amelytől Kosternek meg a másik kettőnek a háta borsózott. – Egyelőre távozhatnak, uraim. Passer ujját a szájára téve intett, majd hangtalanul formálva a szavakat ennyit mondott: – Lehallgatás! Lassan a cella sarkába hátrált, fejét felszegte, rejtett kamerák után kutatva körülnézett. Mivel nem látott semmi gyanúsat, körbejárta a helyiséget hangrögzítőket keresve, bár tudta, ha ott lennének is, kevés esélye van arra, hogy felfedezze őket. Amikor végzett, magához intette a többieket. – Azt hiszem, tudom, hogy szökhetünk meg – mormolta. – Két emberre lesz szükségem. – Mi a terved? – kérdezte Connell. – A cellát csak egy ember őrzi. Plusz egy ember a folyosón. A többit nem tudom, talán három másik őrszem lesz még utunkban. – Úgy akarod, ahogy a Fortonon csináltuk? – suttogta Rens. Passer bólintott. – De el kell tűnnünk innen – vetette közbe Terry. – Az én hajóm megsemmisült, Rensé szintén. Connell? – Elfogták – felelte Connell. – De aligha használható. Totálkáros. Passer? – Az enyém szintén. De a titkos raktáram ép – mosolygott Passer. – És van ott elrejtve egy MFC-6-osom. Ez talán elég ahhoz, hogy ne tudjanak rögtön a nyomunkba eredni. – Tegyük fel, hogy sikerül megszerezni. De mondd már végre, hogyan lépünk le – nógatta Benton. – A mentőkabinokban – felelte Passer. – Te viccelsz! – ingatta a fejét Linda. – Még ki sem tettük a lábunkat, máris fenéken lőnek! – Nem – vágott közbe Passer. – Ez egy 3.3-as sorozatú fregatt, új széria. Ezeken nem is kabinok vannak, hanem minicirkálók. Talán fel is vannak fegyverezve…

– Honnan tudod? – Két hónapja fogtunk el egyet a Gontnál. Kicsit lerobbant, de sok mindent jól lehetett látni rajta. Jól megnéztem a mentőrendszert. Nagysebességű hajók voltak, egyszemélyesek. Negyven darabnak kellene lennie összesen. – Jó, tegyük fel, hogy megszerezzük őket. Merre megyünk? Mert szerintem mindenhol utolérnek – vonta meg a vállát Foley. – Ezt most kell megbeszélnünk – bólintott Linda. – A mentőhajón valószínűleg nincsenek kódolók. Azt javaslom, a start után szóródjunk szét. – Mindenképpen – mondta Connell. – Ha Passer MFC-je működik, egy ideig eltart, amíg utánunk erednek. Hacsak Menninger nem tartogat valami meglepetést, addigra lőtávolon kívül leszünk. – Oké, térjünk rá a találkozási pontokra – indítványozta Rens. Menninger az intercom gombjait nyomogatta, mígnem a képernyőn egy húsos arcú egyén képe jelent meg. – Figyeljen jól, Brenner. A foglyokat nem akarom rögtön kihallgatni. Át kell őket helyezni egy preparált cellába. Vigyázzon, ez a Passer nevezetű egy tapasztalt, öreg róka. Ügyeljen arra, hogy a hangrögzítők jól el legyenek rejtve. – Videofelvételt is akar? – kérdezte Brenner. – Szükségtelen. Passer rögtön kiszúrná. Mennyi időbe telik az előkészítés? – Talán harminc percbe. – Csinálják minél gyorsabban. Nem akarom, hogy addig is elszalasszunk valamit. Amint áthelyeztük őket, fel kell készíteni a különleges labort. Ha nem tudunk meg semmi érdemlegeset a lehallgatással, szükség lesz rá. – Ahogy parancsolja. Menninger kikapcsolta az intercomot. Mosolygott. Szinte biztos volt abban, hogy a lehallgatás eredménytelen lesz. Ebben az esetben a másik eljáráshoz folyamodik, a különleges laborhoz, ahol eddig még mindenki beszélt… és amit eddig még senki sem élt túl. – Mehetünk – intett Foley, miután az ártalmatlanná tett őrt elhelyezte a cella sarkában. – Oszoljunk kétfelé – javasolta Terry. – Együtt könnyebben észrevesznek. Passer bólintott. A hajón két párhuzamos főfolyosó húzódott végig, amelyek a parancsnoki teremnél összefutottak, és az orr felé egy folyosóban folytatódtak. A két főfolyosót keresztfolyosók kötötték össze, ezek egyikében álltak most a szökevények.

Passer, az egyetlen közöttük, aki valamelyest ismerte az ellenséges fregatt felépítését, most balra intett. Rens és Linda óvatosan kilestek a sarkon. – Tiszta a levegő – súgta Rens némileg meglepve, hogy a folyosót őrző embert nem látta. Megindultak az orr felé, a keresztfolyosóknál meg-megállva bepillantottak, az őrszemeket keresve, majd továbbosontak. A főfolyosó enyhe ívben kanyarodott, és kisvártatva meglátták a második őrszemet. Hangtalanul behúzódtak a legközelebbi keresztfolyosóra. Connell a sarokhoz lapult, a cellát őrző porkolábtól zsákmányolt fegyvert szorongatva. Az egész csak egy pillanatig tartott. A katona gyanútlanul elsétált előttük, Connell előreugrott, egy villanás, és már vonszolta is a magatehetetlen testet a keresztfolyosóra. – Tovább – intett Passer. – A következő keresztfolyosónál lesz. Továbbosontak. A folyosóval szemben, ott, ahol várták, egy súlyos ajtó állt. Passer az őrszem azonosítókártyáját a zár nyílásába csúsztatta, míg Linda és Rens ugrásra készen lapultak mellette. Az ajtó nehézkes szisszenéssel kinyílt. Passer bekémlelt, de nem látott embert odabenn. Széles, félkör alakú lépcsősor vezetett le a dokkokhoz, ahol az elfogott űrhajók álltak. Passer a bal oldali dokkra mutatott. – Ott van. Lemegyek. Connell és Terry, gyertek velem a hajóra, Rens és Foley, maradjatok a lépcsőnél! Ha valaki bejön, húzódjatok le és jelezzetek! A többiek álljanak a dokk bejáratához. A csoport szétoszlott. Passer benézett a dokk bejáratán, de rögtön vissza is húzódott. – Ketten őrzik a hajót – sziszegte. – Kétfelől kerülgetik. Amikor eltűnnek a túlsó végénél, bemegyünk. Connell balra, Terry és én jobbra. Amint előbukkannak, ugrás! Újból belesett, aztán intett: – Most! Ugyanolyan gyorsan és csendben történt, ahogy az imént a folyosón. Passer néhány pillanattal később már a vadászgép belsejében volt. Kiemelte a padló egyik burkolólapját, bebújt alá és az egyik üzemanyagtartályhoz fiirakodott. Néhány percnyi matatás után elégedetten bújt elő, kezében egy citromsárga ellipszoidot tartva. – Megvan. Sejtettem, hogy nem fogják megtalálni, ahhoz túlságosan felületesek. Ezzel jócskán megnőttek az esélyeink, feltéve, ha sikerül meglépnünk. Kiosontak a dokkból, csatlakozva a kint várakozókhoz. – Nemsokára felfedezik az őrök eltűnését – mondta Benton. – Addigra a mentőhajóknál kell lennünk – felelte Passer. – Azoknak a másik főfolyosón kell lenniük. Kihasználjuk a zűrzavart és meglépünk. – Hogyhogy megszöktek?! – sziszegte Menninger. – Ki vigyázott rájuk? – Polly közkatona – felelte Koster a homlokát törölgetve.

– Hadbíróság – vetette oda Menninger. – Még eszméletlen. Nem hi… – Nem érdekel! – rivallt rá a tábornok. Koster behúzta a nyakát, és elhallgatott. – Meg kell találnunk őket! – Már elindítottam a járőröket. Minden helyiséget átkutatnak – készségeskedett Koster. – Elálltak a fegyverraktárhoz vezető utat. – Ez teljesen fölösleges, Koster. – Menninger hirtelen megfordult. – A dokkok! Azonnal küldjön embereket a dokkokhoz! Vissza fogják szerezni a hajóikat! Benton a falburkolatot tapogatta, majd egy ponton erősen megnyomta a műanyag lapot. A lap kipattant a helyéről, és lágyan a padlóra hullott. Mögötte vezetékek sokasága tűnt fel. Passer ezalatt óvatosan lecsavarta a sárga ellipszoid egyik végét. A kupak alól zöldes kocsonyába ágyazott tűk sokasága bukkant elő. Passer félrecsúsztatta az ellipszoid oldallapját, és néhány gombot nyomott meg az alatta rejtőző klaviatúrán. A kocsonya életre kelt, szinte lüktetett a furcsa eszköz végében. Passer ekkor a kocsonyát óvatosan a falban futó vezetékekhez érintette, amelyek apró kékes villanások kíséretében, akadálytalanul hatoltak bele. Amint a gél az egész nyalábot körülölelte, rögzítette az ellipszoidot. – Ezzel megvolnánk – nyugtázta elégedetten. – Benton, visszateheted a burkolatot. A keresztfolyosó túlsó vége felől ekkor lábdobogás és beszédfoszlányok hallatszottak. – Kezdődik – dünnyögte Foley. – Épp ideje lelépnünk. – Reméljük, ezt az ajtót is nyitja – mormolta Linda, miközben a zárba csúsztatta az őrszem kártyáját. Óráknak tűnő másodpercek múlva az ajtó félresiklott. A szökevények berontottak, az ajtó visszazárult… éppen egy pillanattal azelőtt, hogy az első járőr felbukkant a folyosón. Koster egyáltalán nem irigyelte magát. Már előre verejtékezett, miközben Menningerhez igyekezett a parancsnoki terembe. Amikor belépett, a tábornok csak egy pillantást vetett rá, máris tudta, hányadán állnak. – Nem sikerült?! – rivallt rá a beosztottjára. – Ööö… mire a járőr odaért, már jártak ott. Az őröket lefegyverezték. .. – Hogyan?! Nem működött a behatolásjelző?! – kérdezte Menninger fojtott dühvel. – A dokkokhoz… izé, nem szereltünk fel, mert úgy gondoltuk, hogy…

– Miii?! Ezt nem mondja komolyan! – A tábornok már üvöltött. -Ezt nem viszi el szárazon, Koster! Maga sem kerüli el a hadbíróságot! – De a hajók megvannak – sietett Koster a saját védelmére. – Még nincsenek teljesen rendbe hozva, és ezt nyilván észrevették. El is hagyták a dokkokat, így már csak idő kérdése, hogy elkapjuk őket. – Ezért a hanyagságért akkor is felelni fognak! – füstölgött Menninger. Hirtelen elakadt a szava, agyában kigyúlt a vészjelző. Még mielőtt megszólalhatott volna, szaggatottan csipogni kezdett a vezérlőpult. Koster odarohant, de a tábornok már tudta, mit fog kiáltani. – A mentőhajók! Éppen most startolnak! Menninger a parancsnoki székébe ugrott. Bekapcsolta az intercomot, beütötte a riadókódot. – Minden járőr a mentőhajókhoz! – kiáltotta a mikrofonba, miközben a hajón mindenhol megszólaltak a riadócsengők. Ujjai máris a központi számítógép klaviatúráján zongoráztak, hogy központilag próbálja meg leállítani a mentőhajók kilövését. Kisvártatva betoppant a vezérlő készültségi stábja, mindenki elfoglalta a helyét. A nagy holokijelzőn megjelent a MENTŐHAJÓK KILÖVÉSI PARANCS VISSZAVONÁSA menü, az azonos hangjelentéssel kísérve. Menninger lázasan a megerősítést jelző gombra állította a kiemelést, de még mielőtt kiadta volna a parancsot, elemi erővel felsivítottak a vészjelző szirénák, elnyomva a riadócsengőket. A hajó remegni kezdett. – Mi a fene ez?! – kiáltotta a tábornok. Válaszul kihunyt a világítás. A mentőhajók vakító fénylobbanással, hangtalanul váltak ki a fregatt testéből. A nagy hajótest mögött sápadt, sárgás fénnyel világított a kis naprendszer központi csillaga, mellette apró agyaggolyónak látszott csupán a bolygó, amely felett az imént fejeződött be az ütközet. A mentőhajók az ellenkező irányba suhantak; pillanatok alatt kis ponttá zsugorodtak, majd eltűntek az űr feketeségébe veszve. A hármas számú űrhajó azonban csendben, a pompázatos fénylobbanás nélkül bukdácsolt ki a zsilipből: a kilövés pillanatában a központi utasításra a kapu becsapódott. Az érzékelők ugyan jelezték, hogy az átjárón épp áthalad egy hajó, de a fregattot megbénító üzemzavar éppen ekkor zavarta meg az ajtó automatikus újranyitását. Az pedig a tehetetlenségénél fogva rácsapódott Terry gépének farára. A hajtóművek nem indultak be, így a hajó most a katapult energiájától hajtva, imbolyogva, lassan távolodott a fregattól. Terry előbb a gépben esett kárt próbálta felmérni. Mivel a tartalék energiaellátó rendszer működött, először megpróbálta újraindítani a hajó elektronikáját. Másodszori próbálkozására sikerült; a primér rendszer bejelentkezett és hozzálátott az öndiagnosztikához. – Eddig nem rossz – dünnyögte Terry. A rádióhoz nyúlt, amely biztatására szintén életre kelt. Terry elmosolyodott. Az elektronika közben megtalálta az első hibát: csipogva jelezte a kettes hajtómű üzemanyag-szivattyújának leállását. Terry azonnal átállította a vezérlést a másik hajtómű szivattyújához; így csökkent teljesítménnyel bár, de használni

tudta mindkét motort. Megpróbálta beindítani őket. Elsőre indultak, de amint nagyobb teljesítményre kapcsolt, vijjogva megszólaltak a túlmelegedést jelző szenzorok, ezért alapjáratra állították a motorokat. – Patt – ráncolta a homlokát. Alapjáraton szinte egyáltalán nem tudta növelni a jármű sebességét. Hátradőlt az ülésen, és megvárta, amíg a rendszer befejezi a diagnosztikai rutint. Egy csomó apróbb hibát jelzett, amivel nem kellett törődnie, de a navigációs rendszer, amit a legjobban féltett, gyakorlatilag nem károsodott. Rögvest jobb hangulatban látott neki a terv kidolgozásának. Először is a Passerre! előzetesen megbeszélt útitervhez szükséges pályaadatokat dolgoztatta ki a géppel. Amíg az a legkedvezőbb variációkat számolgatta, kipillantott a hajó ablakán. A fregattot már nem látta szabad szemmel, de a térletapogató kijelzőjén ott volt. Ez azt is jelentette, hogy amazok a hajójukon szintén látják. Társai járműveit viszont már nem tudta befogni. A navigátor időközben elkészült jelentését vizsgálgatva azon töprengett, miként tudná a sebességét kívánatosán megnövelni. Tudta, hogy nincs sok ideje; el kell tűnnie a fregatt közeléből, még mielőtt elhárítják az MFC-6 által keltett zavart. Mindenesetre az a tény, hogy eddig nem eredtek a nyomába, azt jelenti, hogy a szerkezet valóban működik – de csak idő kérdése, mikor hatástalanítják. A hajtóművek adatait böngészve úgy döntött, hogy megpróbálja a blokkoló rendszert kiiktatva rövid ideig csúcsrajáratni a motorokat addig, amíg a hajó kellő sebességre nem gyorsul. A túlmelegedést gátló berendezések alig tíz százalékos hatásfokkal működnek a sérülés miatt, és a manőver után alighanem teljesen tönkremennek, a hajtóművekkel együtt. Ha ez bekövetkezik, a hajó szinte irányíthatatlanná válik, alig lehet majd irányt változtatni, lefékezni pedig egyáltalán nem, legfeljebb katapultálni. Terry mégis leginkább attól tartott, hogy tűz üt ki a hajón. Végiggondolta az összes lehetőséget, de az idő szorítása miatt nem maradt más választása. Gyorsan végzett a beállításokkal, és a gyorsító karra tette a kezét. – Hát akkor, egy nagy kalappal – mormolta, és ütközésig húzta a kart. A motorok elkínzottan felhördültek a hirtelen terheléstől. Hangjuk a mély búgásból gyorsan váltott zúgásra, majd magas süvítésre. A mentőhajó megrázkódott, sebessége nőttön-nőtt. Odabenn a kabinban eszeveszett tempóban gyúltak ki a vészjelzők, sivításukkal hozzájárulva a hangzavarhoz. Terry ekkor baljós fütyülésre figyelt fel, amely kivált a motorok sivításából. Még mielőtt rájött volna, mi is az, a bal motor mennydörgésszerű robajjal levált a hajótestről, narancsszínű csóvát vonva maga után. Terry pánikszerűen rácsapott a kikapcsolóra. A másik motor sisteregve leállt; a hirtelen csendet csak egy ütemes, pattogó hang törte meg. Alig akarta elhinni, hogy életben maradt. Azonnal nekilátott a helyzetfelmérésnek. Először a lehetséges tüzet kereste. Néhány kisebb kábelizzáson kívül nem talált komolyabb veszélyt, azokat is éppen oltotta a tűzoltó automata. A hajó külső burkolata megsérült ugyan a bal oldalon, de le tudta zárni az összes rekesz ajtaját, így nem kellett attól tartania, hogy a levegője számottevően elszökne. Az ablakon kipillantva azt is észrevette, hogy a leszakadt motor impulzusnyomatékát a másik hajtómű nem tudta teljesen korrigálni, így a hajó lassan körbeforog. A navigátorberendezés szinte teljesen ép maradt – ettől egészen jókedvre derült egy-két jelentéktelen adattól eltekintve minden funkciója működött. Leolvashatta, hogy a kívánt sebességet nem érte ugyan el, de az így is jelentősen megnőtt. Ami viszont rögtön lelohasztotta a jókedvét, az energiaellátás

státusza volt. Mivel mindkét motor generátora tönkrement a túlmelegedéstől, az összes berendezés a tartalékárammal működött. A legnagyobb baj az volt, hogy az akkumulátorok a bal motor tőszomszédságában voltak, és nagyrészt szintén tönkrementek. Terry rádöbbent, hogy néhány percen belül minden – beleértve a fűtő- és a levegőkeringtető rendszert is – teljesen áram nélkül marad. Még mielőtt a parancsnoki teremben kitört volna a fejetlenség, felgyulladt a vészvilágítás. Menninger körülpillantott. A központi számítógép nagy képernyőjén egymásnak ellentmondó jelentések futottak szédítő iramban. A térletapogató és a navigátor kijelzőin rendszertelen adatok jelentek meg, majd tűntek el ismét. Az irányítópulton jelzőfények villogtak kaotikusán. Az intercomból szabálytalan szófoszlányok áradtak. A tábornok zavarodottan kapkodta a fejét, amikor egy agyonhajszolt technikus esett be az ajtón. – Mi folyik itt? – lépett hozzá Menninger. – Vírus! – szusszantotta a technikus. – Egy vírus került a rendszerbe, uram. Már azonosítottuk. Úgy tűnik, nem nagyon rosszindulatú. Most dolgozunk az eltávolításán. – Az mennyi időbe telik? – A kiirtása percek kérdése. De meg kell találnunk a forrását, és ehhez segítségre van szükségem. Ez csakis külső beavatkozás lehet, valószínűleg egy elektronikus akna, amit a vezetékekre csatlakoztattak. A kiirtás után újra bootolnunk kell… ez rövid kiesést okoz majd. De előbb ki kell iktatnunk a forrást, különben a bootolás után megint megfertőz. – Milyen segítség kell? – Végig kell nézni az összes vezetéket, ami kívülről hozzáférhető. Emberek kellenek, akik leszedik a burkolatot. Ha van ötlete, hogy hol lehet az akna, szívesen meghallgatom. Koster a tábornok intésére kézirádióján nekilátott a kutatás szervezéséhez. – A dokkoknál kezdjék – tette hozzá Menninger. A technikus közben rádióján a saját csapatát látta el utasításokkal, majd távozott. Óráknak tűnő várakozás kezdődött. Egy idő után hirtelen sötétség borult a hajóra, kialudtak az eddig villogó monitorok és a jelzőfények, elhallgattak a hangszórók. Pár másodpercnyi szünet után a nagy képernyő életre kelt. – Bootolnak – dünnyögte a tábornok. – Ezek szerint megtalálták. A monitorok sorra megelevenedtek, kigyulladt a világítás, beindultak a ventillátorok. Mintegy végszóra belépett a technikus is, kezében a sárga ellipszoidot tartva. – Megtaláltuk és hatástalanítottuk. Valóban a mentődokkok közelében bukkantunk rá. Most már csak a navigátor adatainak a rekonstrukciója van hátra, de pillanatokon belül végzünk vele. – Megemelte az aknát, majd a pultra tette. – Eléggé primitív típus. Nem okozott nagyobb károkat. A továbbfejlesztett változatai jóval veszélyesebbek. – Rendben – bólintott Menninger, elbocsátó mozdulatot téve. A térletapogató

holokijelzőjéhez lépett. A távolban, a műszer hatótávolságának határán egy halvány ikont vett észre. – Bemérni – utasította a pultot kezelő tisztet. – Gyorsan, mielőtt eltűnik! A tiszt gyors parancsokat ütött be a billentyűzetén. A bemért adatok megjelentek a nagy képernyőn. Menninger gyorsan átfutotta őket, és szélesen elmosolyodott. Az adatok alapján nyilván az egyik elkötött mentőhajó lesz az. De miért halad ilyen lassan? Éppen elég ideje volt arra, hogy biztonságos távolságra jusson. A tábornok arra a következtetésre jutott, hogy a hajó vagy üres és az indítórendszer tévedésből lőtte ki, vagy üzemképtelen, s a rajta tartózkodó már nincs életben. Biztosra akart menni. – Kövessük azt a hajót – utasította Kostert. – És hozassa a kettes kilövőhöz a titkos rakományt! Terry reményei lassan szertefoszlottak, amint a térletapogatón feltűnt egy hajó. Semmi kétsége nem maradt afelől, hogy ez a fregatt. Végignézte az energiaállapotokat. Néhány percen belül a kabin hőmérséklete csökkenni kezd, mégpedig gyorsuló ütemben. A légszivattyút pedig már eddig is háromszor kellett újraindítania. Pillantása a rádióra esett. Ez a műszer fogja utolsónak cserbenhagyni, mivel saját beépített tartalékelemei vannak. Passerrel és a többi társával úgy egyeztek meg, hogy teljes rádiócsendet tartanak a leleplezés elkerülése végett, és csak a kívülről jövő adásokat fogják. Töprengéséből a légszivattyú alarmja zökkentette ki. Szinte gépiesen nyúlt a billentyűzet felé, hogy újraindítsa. Többszöri próbálkozás után sem indult be. Kesernyés grimasszal éppen azt kezdte számolgatni, meddig tart ki a kabinban rekedt levegő, amikor a rádió kattanva életre kelt. – Hármas számú mentőhajó, itt Menninger tábornok, a Cyon-kötelék parancsnoka beszél a Cyon-2 fregattról. Hajóját bemértük és követjük, rövidesen elfogó pozícióba kerülünk. Nincs esélye a menekülésre. Állítsa meg a hajóját! Terry a térletapogatóra pillantott – rögtön látta, hogy teljesen feleslegesen. A kijelzőn már csak itt-ott villant fel egy-egy homályos kép. Fázósan összehúzta magát, csak most döbbent rá, hogy a kabin hőmérséklete lecsökkent. A hőmérőn a számok egyre gyorsabban váltották egymást, máris fagypontnál jártak. A rádió ismét megszólalt, az iménti üzenetet ismételték meg. Terry lerázta magáról a fagyos bénultságot, és a rádióhoz nyúlt. A hőmérséklet már jóval fagypont alatt járt, sietett, hogy végezzen, mielőtt ujjai teljesen elgémberednek. A vételt többsávúra állította, hogy fogni tudja a fregatt adását akkor is, ha más sávokon próbálkoznának. A kimenetet ráállította a vételcsatornára, így a rádió mindent továbbsugárzott, ami a vevőn beérkezett. Az egyik adásfrekvenciát a társaival előre egyeztetett sávra állította, a másikat a fregatt hullámhosszára. Remélte, hogy a többi szökevény hallani fog mindent, ami történni fog, és a fregatton nem veszik észre, hogy két sávon ad egyszerre. Mire az átkódolással végzett, ujjai teljesen merevek és hidegek lettek. Álmosság vett rajta erőt. Néhány erőteljes mozdulatot tett a karjaival, hogy késleltesse a kihűlést. A rádió harmadszor is megismételte a fenyegetést.

A műveleti tiszt a fejét rázta. – Semmi válasz, egyetlen csatornán sem. – Székével a térletapogatóhoz gördült, majd a központi monitor adatait tanulmányozta. – Nemsokára elég közel érünk hozzá ahhoz, hogy a fedélzeti műszerek telemetrikus adását fogni tudjuk… Na, itt is vannak. Élő ember van a fedélzeten! Miközben Menninger a monitort fürkészte, a rádióból pattogás és rövid recsegés hallatszott. A tábornok harmadszor is megismételte a felszólítást. A telemetrikus adatokat látva bosszúsan felmordult. – Persze, hogy nem válaszol – dörmögte maga elé. – A hőmérséklet alig kétszáznyolc Kelvin. A levegőkeringés leállt. – Nem tudom megállítani… a hajómat… tábornok… – hallatszott egy csikorgó hang a rádióból, kísérteties nevetéssel kísérve. Menningert mintha felvillanyozták volna. – Ember, nincs sok esélye. Mondja el, merre menekültek a többiek! Ha időben odaérünk és életben lesz, garantálom, hogy hadifogolyként nem esik semmi bántódása! – Mire menne vele… maga seggfej… nem tudja utolérni… – Erőtlen köhögés szakította félbe a csikorgó hangot. – És én… hiszen már be is adtam… a kulcsot… seggfej… A tábornok a vállát vonogatta. Valóban nem érnek oda időben, addigra a fickó régen csonttá fagy. De nem is szándékozott őt életben hagyni. Mielőtt azonban elpatkolna, kissé lehűti a reményeit. – Ne reménykedjen, fiam – duruzsolta a mikrofonba. – Ha most nem segít, azzal nem menti meg a többieket. – Nem is… mondok… semmit… – megint az erőtlen nevetés. Menninger közbevágott. – Elfelejti, hogy a legmodernebb fregattal van dolga, amely a legmodernebb fegyverekkel rendelkezik. Teljesen szükségtelen, pontosan tudnom a pozíciójukat. Nem is követjük tovább a hajóját. Inkább tartok egy kis bemutatót abból, ami mindannyiukra vár. Milyen kár, hogy a végét nem fogja tudni élvezni… – Fordulj… fel… seggfej! – hörögte Terry alig érthetően. – Játssza át az összes hozzáférhető telemetrikus adatot a hajóról, mindent, ami idáig történt a fedélzeten. Azután abbahagyjuk a követést. A kettes kilövőben leszek – közölte a tábornok, és kisietett a vezérlőteremből. A kettes kilövőállásban, Koster felügyelete alatt végeztek a titkos rakomány

kirakodásával. A robotokat kísérő szakasz parancsnoka éppen jelentést tett, amikor Menninger belépett. – A rakomány 42/13 számú tétele, rendeltetése ismeretlen, hét darab, rendben és előírás szerint átszállítva – tisztelgett Kostemek és a tábornoknak, majd embereivel a nyomában távozott. Menninger végignézett a kilövőállás kezelőin, megsemmisítő pillantást vetett Kosterre, végül tekintete megpihent a helyiség közepén sorba kirakott, hét hosszúkás, acélpántokkal megerősített, vörös műanyag ládán. Kostemek ismételten borsózni kezdett a háta. Nem tudta biztosan, mire készül a főnöke, de most már halványan sejtette: ha a ládákat, amelyeknek a tartalmát a tábornokon kívül senki sem ismerte, ide hozták, akkor nyilván valamilyen fegyver lesz bennük. – Nyissák fel! – rendelkezett Menninger az egyik ládára mutatva. Két technikus hozzálátott felnyitni a láda fedelét. A belsejében halványkék szivacsos anyagba burkolt, hosszúkás tárgy feküdt. Egy kézi daru segítségével kiemelték, és a mellette álló láda tetejére rakták. A tábornok odalépett, néhány mozdulattal leszedte róla a szivacsos borítást. Koster kiguvadt szemmel bámulta, a technikusok szintén. Egy rakéta volt benne. Az SM-53F „Diamond Snake” – negyed kilótonnás, intelligens, nagy hatótávolságú, fotonikus fegyver, minden harci pilóta rémálma. A legújabb, még fejlesztés alatt álló, „szupertitkos” rakéta, amelyet még nem is állítottak hadrendbe, de hírneve már jó előre megelőzte. Azt rebesgették, hogy saját maga választja ki a célpontját, és lehetetlen lerázni. Irídiumötvözettel bevont fejrészén szivárványosan csillogott a lámpák fénye, karcsú törzse szinte lebegni látszott. Menninger, élvezve meglepetésüket, lassan ellépett a rakétától. – A Gyémántkígyó! Honnan az ördögből szerezte? – csúszott ki Koster száján, de rögtön meg is bánta. – Tényleg tudni akarja, Koster? – mordult rá a tábornok. – Oöö… csak izé, én úgy tudom, hogy nincsenek hadrendbe állítva… – Úgy is van. De most nagyon jól jönnek. Szereljék a kilövőállásra! A technikusok nekiindultak a daruval, óvatosan átemelték a súlyos rakétát az egyik kilövősínre. Némi bizonytalankodás után rákapcsolták a kilövést vezérlő kábeleket is, majd egyikük a tábornokhoz fordult. – Azt hiszem, nem fogjuk tudni kezelni… Őszintén szólva, egyikünk sem ismeri ezt a típust. – Nem is kell. Elég, ha én ismerem – lépett Menninger a nyitott ládához. Egy kis csomagot emelt ki belőle, amely egy vaskos kábelt és néhány apró, fura alkatrészt tartalmazott. A kábel egyik végét a központi adatrendszer mozgatható termináljának egyik szabad portjához kötötte, a másikat a rakéta törzsén megbúvó, kicsi ajtó alatt lévő csatlakozóba dugta. Fogta a kis alkatrészek egyikét, bedugta a fejrész egyik nyílásán és állított vele néhány kapcsolón. Majd a rakétát a szervomechanizmus segítségével betolta az indítótubusba. Az ajtó rázárása után a fegyver indítópozícióba került. – Mostantól

fogva megkettőzik az őrséget az ajtó előtt. Rajtam kívül senki sem jöhet be ide – rendelkezett a tábornok. Utolsónak hagyta el a helyiséget. Rögtön a vezérlőbe sietett. Egy intéssel elbocsátotta a posztjáról a fegyveroperátort, és beült az ülésébe. A központi számítógép klaviatúráján keresztül kapcsolatba lépett a kilövőállással. A megfelelő kód megadása után a rakéta intelligens keresőfeje bejelentkezett a képernyőn. Menninger nyugtázta a bejelentkezést, és megadta a célpont leírását. A rakéta szinte azonnal hozzáférést kért a fregatt központi adatbázisához. A tábornok megadta a megfelelő kódot és a visszaigazolást. Néhány másodpercnyi szünet után a képernyőn megjelent az adatok tömege, amit a rakéta az adatbázisból kapott információk alapján számított ki. Megtalálta többek között a mentőhajó telemetriás adatainak egy részét is, amit még azelőtt sikerült átjátszani, hogy a mentőhajó ellenőrző rendszere tönkrement volna. A többit extrapolációkkal egészítette ki, szinte tökéletes pontossággal megállapítva a céltárgy jelenlegi helyzetét. Végül közölte, hogy a sikeres bevetés va-lószínüsége 97.443 százalék, és engedélyt kért a kilövésre. Menninger elégedetten dőlt hátra a székében. Sátáni mosoly kíséretében engedte útjára a halált. Terry már nem érzett fájdalmat; az apró, éles tűszúrások is abbamaradtak, amelyek eddig minden lélegzetvételét kísérték. Lehelete azonnal megfagyott, finom zúzmaraként hullott a kabin padlójára. Már nem tudott válaszolni a rádióján időnként felhangzó üzenetekre és felszólításokra sem. Azt sem látta, hogy a hajója bal oldala felől kis ezüstös fénypont tűnik fel. A pontocska növekedett, lassan, de határozottan egy rakéta áramvonalas alakját öltötte magára. A rádió még egyszer, utoljára megszólalt: – Sajnálom, hogy ilyen makacs maradt, katona – hallatszott Menninger hangja a műszerfalból. – Persze nem sokra ment vele. Nyilván nem tudja, mi az a tárgy, ami rohamosan közeledik a hajójához. Nos, én segítek, és elárulom: egy SM-53F, egy „Gyémántkígyó”, amelyik bemérte a hajót mindössze tizenöt perccel a kilövés után. Nem fog sokkal tovább tartani a társainak a megtalálása sem. Ég önnel! Az SM-53F egy halk kattanással kibiztosította magát, és a következő pillanatban Terry hajója hangtalan lobbanással izzó sárgásfehér tűzgömbbé változott, amely lassan, egyenletes zsugorodással hunyt ki. fématomok egyre táguló, forró felhőjét szórva szét az űrben. Menninger a fegyvertechnikusok szakaszával megérkezett a kettes kilövőhöz. Elégedetten nyugtázta, hogy utasításának megfelelően az ajtó előtt kettőzött őrség posztok Az őrök készségesen ajtót nyitottak a tábornoknak, a technikusok osztagát viszont csak Menninger intésére engedték be. A tábornok a második ládára mutatott.

– Állítsák kilövési pozícióba – rendelkezett. A technikusok munkára fogták a darukat. Miután a fegyver az indítósínre került, Menninger csatlakoztatta az adatterminálhoz, és betolta a tubusba. Pillantásával végigsimogatta a maradék öt ládát, majd a technikusok mögött elhagyta a helyiséget. A központi vezérlőben a kóddal aktiválta az intelligens keresőfejet. A fegyver komputere kérte a cél leírását. „MENTŐHAJÓK” – Menninger mindössze ennyit adott meg a keresőfejnek. Amaz a megfelelő engedélyeztetés után belemerült a fregatt adatbankjába, majd kisvártatva előadta a kidolgozott variációkat. A kijelzőn adatok sokasága jelent meg. Az SM-53F regisztrálta, hogy a hajó készletéből hét mentőhajó hiányzik. Megtalálta a kódszámukat, a kilövés pontos időpontját, a rajtuk tartózkodó személyek számát. Ugyancsak regisztrálta az előző Gyémántkígyó indítását, annak összes vonatkozó adatával együtt, egészen a becsapódásig. Az adatok összevetésével kiszámította, hogy a rakéta a hármas számú mentőhajót megsemmisítette, ezért azt a potenciális célpontok listájáról törölte. A térletapogató naplóállományából megállapította a maradék hat hajó irányvektorát a kilövést követő időszakaszban. Ezt kiegészítette a hajók telemetrikus adataival addig a pontig, míg a telemetrikus adást a fregatt képes volt fogni. Végezetül megkérdezte, hogy a tábornok saját maga választ-e ki a hat lehetséges cél közül egyet, vagy rábízza ezt a rakétára. Menninger hátradőlt az ülésében, és elgondolkozott. Minden hajó más irányban távolodott, tehát biztosra vette, hogy a kezdeti szétszóródás után előbb-utóbb irányt változtatnak. Akárhogy törte is a fejét, nem tudta kitalálni, hol lehet a szökevények találkozási pontja. Némi habozás után a nyolcas számú mentőhajóra tippelt, mivel annak irányvektora majdnem egybeesett a fregatt jelenlegi irányával, majd engedélyezte a rakétának az önálló célkiválasztást. A kijelzőn ismét szédítő iramban jelentek meg a további adatok. Az SM-53F az ötös számú hajót javasolta célpontnak, mivel annak a sebessége volt a legnagyobb és valószínűleg elsőként fog a találkozási pont felé fordulni. Mivel a fregatt sebessége többszörösen meghaladja a mentőhajókét, nem jelent nagyobb nehézséget utánaeredni, és kisebb „ugrások” után cirkálva, a térletapogatóval keresni a fordulóval mindenképpen lelassuló szökevényt. Menninger álla nem ettől a logikától esett le. A rakéta ugyanis listát adott a legvalószínűbb találkozási pontokról, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a szökevényeknek mindenképpen saját bázisaik közelébe kell kerülniük. A listán szereplő bázisok többségéről pedig a fregatt adatbankja, de még maga a tábornok sem tudott. – Honnan valók a találkahelyek koordinátái? – kérdezte a klaviatúrán keresztül Menninger. – A birodalmi központi hírszerzés adatbankjából – hangzott a keresőfej válasza. – Az ön kódjával beléptem és lekértem a körzetünkre vonatkozó legfrissebb hírszerzési adatokat. A bázisok nagy része csupán feltételezett, közvetlen bizonyíték nem áll rendelkezésre. Számításaim helyességének valószínűsége 56.16 százalék, tehát

stratégiailag figyelembe vehető. A tábornoknak borsózni kezdett a háta. A fegyver nemcsak hogy könyörtelen logikával választ célpontot, de a vezérkari alcsoport tagjának személyes kódját sem habozik pofátlanul felhasználni a cél érdekében. Szemügyre vette a találkozási pontok listáját. Az első helyen egy jelentéktelen rendszer állt – a csillagatlaszban kellett utánanéznie, hogy képet kapjon róla. A rakéta a viszonylagos közelsége miatt választotta, lévén a mentőhajók hatótávolsága meglehetősen korlátozott. A második helyet egy még jelentéktelenebb naprendszer foglalta el, szintén elég közel, viszont az eléréséhez a szökevényeknek a forduló után egy rövid ideig a fregattnak a menekülés idején elfoglalt pozíciója felé kellett volna haladniuk. A többi pont már távolabbra esett, ezekkel nem is foglalkozott. A tábornok visszafordult a billentyűzethez, és jóváhagyta a célpontot. A rakéta azonnal közölte a javaslatait: az ötös számú mentőhajó azonnali követését, a feltételezett fordulópont környékén felderítő cirkálást, az esetleges befogása és azonosítása esetén indítást. Következő lehetőség az azonnali indítás, ekkor a rakéta maga végzi el a keresést; mivel a sebessége nagyobb a fregatténál, jóval hamarabb végezhet. A hatótávolsága azonban jócskán lecsökken, így a találat esélye az elfogadható 75 százalék alá kerül. Végezetül még közölt néhány kiegészítő információt, például azt, hogy a megsemmisített mentőhajó a telemetria szerint valószínűleg több sávon rádiózott, de a frekvenciákat az üzemzavar miatt nem tudta pontosítani. Utoljára pedig közölte, hogy a mentőhajók katonai támadása ellentétes a Csillagközi Egyezmény hadviselésről szóló fejezetének II/213. pontjával. – A pofátlansága az égig ér! – füstölgött Menninger. Az interkom felé fordult. – Irányítás! Új irány egy-hét-pont-kettő, négy-kilenc-pont-öt, mínusz hét-három-pont-hat, sebesség három-egy-egy. Két romboló elkísér bennünket. Koster! – Igen, uram! – Most azonnal összeállít egy vadászköteléket, fél parszekes körzetben átfésülik a környéket! Ha végeztek, a flotta többi hajójával Sloan ezredes vezetése alatt áttelepülnek egy megadott pontra és várják a további utasításokat! – Igenis, tábornok! Ööö… izé, uram, miért kellenek a rombolók? – Maga tökfej! Csak nem képzeli, hogy ha tényleg vannak ott ellenséges bázisok, egészben hagyom őket?! Van még kérdése? – Nem, nincs, uram. Azonnal intézkedem! Passer, Benton, Linda, Foley, Rens és Connell – ki-ki a saját hajójában – dermedten hallgatták végig Terry tragédiáját. Társuk jóvoltából minden szót hallottak, egészen az utolsó pillanatig. – Te jószagú űr! – borzongott meg Rens. – Ez a vadbarom Gyémántkígyókkal lövöldöz utánunk! Na, ideje felkötni az alsóneműket.

Immáron sokadszor kérte le a többfunkciós kijelzőre az irányra és a megtett távolságra vonatkozó adatokat. Passerrel és a többiekkel azt a jelentéktelen csillagrendszert választották találkozási pontnak, amely a szabványos űrnavigációs térképeken a nem túl előkelő B622 jelzést viselte. A fregattól való távozásuk után viszont mindegyikük más irányvektor mentén távolodott, hogy a követést megnehezítsék. Egy bizonyos táv megtétele után pályamódosítást kellett végrehajtaniuk, amellyel a B622 irányvektorára állnak rá. Rens úgy ítélte meg, hogy most már éppen ideje megkezdeni a kanyarodást. Ujjai sebesen szánkáztak a klaviatúrán, egyenként változtatva a navigációs adatokat. Időnként lekérte a csillagatlaszt, majd ismét belemerült a munkába. Gyorsan szeretett volna végezni. A fregatt már a második cirkálási ciklusból jött kifelé, amikor a térletapogató kis tömegű járművet jelzett. – Megközelíteni, azonosítani! – rendelkezett Menninger. A fregatt lassan a céltárgy irányába fordult, és gyorsulni kezdett. – TR-3 típusú mentőhajó – jelentette a felderítőtiszt. – Az azonosítókódját még nem vesszük. Viszonylag lassan halad. – Ez lesz az – mormolta a tábornok elégedetten. Szinte ugyanabban a pillanatban jelent meg a rakéta üzenete a kijelzőn, azonnali indítást kérve. – Tüzelünk, uram? – pillantott fel a fegyveroperátor. – Még nem – rázta meg a fejét Menninger. – Szeretném tudni, merre fordul. A befogott hajó ebben a pillanatban éles kanyart vett. – Kilövés engedélyezve – szólalt meg a tábornok. Megfordult, és a vezérlőterem kijárata felé indult, menet közben az interkomba szólva. – Fegyvertechnikusok a kettes kilövőhöz! Mögötte a dúrüveg ablakok előtt elsuhant a Gyémántkígyó hajtóművének csóvája, amint megkezdte halált hozó útját Rens hajója felé. Rens rezignáltan vette tudomásul a balszerencséjét. Passer tervének ez volt az egyik nagyszerű húzása és egyben gyenge pontja is. A szétszóródás után ugyanis a fregatt egyszerre csak egyiküket képes követni, és ha elég sokáig üldözi, a többi némi szerencsével egérutat nyerhet. Passer biztosra vette, hogy Menninger nem kockáztatja meg a többi, részben sérült fregatt szétküldését egyszerre hét irányba, az ellenség közvetlen közelében védtelenül hagyva a nehézcirkálókat és a kevésbé mozgékony rombolókat. Az az egy szökevény viszont nyilvánvalóan áldozati báránnyá válik, és hogy éppen Rens legyen az – nos, ez benne volt a pakliban. Ezt is megbeszélték, és senki sem tiltakozott –

katonák voltak. Arra viszont nem számítottak, hogy a tábornok SM-53F prototípusokat cipel magával, még kevésbé, hogy a szökevények ellen fogja használni őket. És persze nem számítottak Terry balesetére sem. A fregatt ikonja abban a pillanatban tűnt fel a térletapogató kijelzőjén, amikor a fordulót befejezte. – Ez egy ilyen nap – sóhajtott fel Rens, szeme sarkából a közeledő rakéta fénypontját figyelve. – Lássuk, mit tehetünk! A hajtóműveket nincs értelme leállítani. Rens úgy tudta, hogy a rakétának nem a hőkereső vagy a lézerradar, hanem a tömegérzékelő a fő célazonosító berendezése. A vadászgépek tükörreflexe, ami megzavarhatná a lézerradart, amúgy sincs a mentőhajón felszerelve. Az egyetlen aktív védelem, amit Passer jól tippelt meg, egy apró önvédelmi iongéppuska volt – szúnyogcsípés egy nagyobb hajónak. Marad tehát a manőverezés és esetleg egy jó lövés. Rens kikapcsolta a robotpilótát, és megmarkolta a botkormányt. Néhány éles szögű forduló után meggyőződött arról, hogy a fénypont még mindig követi, és lassan, de határozottan kezd körvonalat ölteni. Tudta, hogy nincs értelme elmenekülni – minden rakéta sebessége nagyobb, mint bármely űrhajóé. Egy választása maradt: szemből tüzelni rá, még mielőtt a fotonikus harci rész hatósugarába kerülne. Tisztában volt azzal, hogy ilyen távolságból az iongéppuska vajmi kevés kárt tud tenni a fegyverben, és csak a gondviselésben bízhat. Ebben is balszerencséje volt. A hagyományos rakéták ellen némely esetben hatásos taktika ezúttal csődöt mondott. Rens egyik szemét a távolságmérőn tartva, csökkentette a sebességet. Ujja ráfeszült a tűzgombra, amikor a botkormányt megrántva, megkezdte a klasszikus harangmanővert. Megrettenve tapasztalta, hogy képtelen a rakétát szemből befogni. A hajóval szinte egy időben a rakéta is leírt egy félspirált, és a nevéhez méltón, alattomosan akár egy kígyó, hátulról közelített a céljához. Rens eltaszította a botkormányt, és bekapcsolta a rádiót. – Srácok, itt Rens. Fekete Péter kiesett a pakliból. Sok szerencsét! Az SM-53F halk kattanással kibiztosította magát, és Rens hajója eltűnt a mindent felemésztő ionfáklyában. Menninger elégedetten ereszkedett az ülésébe, miután visszatért a kettes kilövőállásból. A következő Gyémántkígyó betöltve, a célpont ismét egy mentőhajó. Most már teljesen szabad kezet adott a fegyvernek. Amaz rövid analízis után ontani kezdte a szokásos adathalmazt. Kiszűrte az előző két célpont megsemmisítését. A Rens fordulója utáni irányvektor alapján újraértékelte a menekülési útvonalak lehetséges végpontját – ezúttal az előző listán másodikként szereplő naprendszert tüntette fel nagyobb valószínűséggel. A megmaradt öt hajó közül a hatos számút javasolta következő célpontnak, mivel annak kezdeti sebessége volt a legalacsonyabb és némi szerencsével még a tervezett irányváltoztatás előtt elérhető, illetve ugyanez a hajó

tartózkodott a fregatthoz fizikailag a legközelebb. A javasolt megközelítési pálya jó eséllyel tette befoghatóvá a szökevényt, akár a forduló előtt volt még, akár utána. A keresőfej még egy hasznos információt talált – azt a rádiófrekvenciát, amelyet az imént elpusztított mentőhajó utasa utoljára használt. A tábornok töprengve olvasta a kijelzőn hullámzó adatfolyamot. Szeme megakadt az elfogott frekvencián, és agyában egy terv kezdett kibontakozni. – Igen – mormolta. – Éppen ideje lesz egy kicsit felgyorsítani az eseményeket. A navigációs egységet hívta. – Irányítás! Új pályaadatok következnek… A hatos számú mentőhajó már befejezte az irányváltást, a jármű a B622 felé száguldott. Benton magába roskadva gubbasztott az ülésében. Benton volt a csapat benjáminja. Rens halála lesújtotta; kedvelte a nagydarab pilótát annak ellenére, hogy amaz gyakran ugratta őt zöldfülű mivolta miatt. Rens majd’ száz bevetésével szemben neki ez volt a harmadik csatája – és ő annak rendje és módja szerint el is vesztette. Amikor a rádión keresztül értesült Terry lelövéséről, nem akart hinni a fülének. A birodalmiak igencsak érthetik a dolgukat, ha alig negyedórán belül képesek voltak őt hidegre tenni. Azt viszont még kevésbé értette, hogyan akadtak Rens nyomába. Passer tévedett volna, és több fregatt is az üldözésükre indult? Rens utolsó üzenetében azonban világosan jelezte, hogy ő a „Fekete Péter” – ez volt a megbeszélt kódja az első megtalált szökevénynek. Talán Terry lelövését csak a birodalmiak találták ki megtévesztésül? Mi ez az egész?! Benton idegesen kiugrott az ülésből, és fel-alá járkált a kabinban. Eszébe jutott, hogy Menninger valamiféle fegyverről beszélt – rémlett neki, hogy valahol, valamikor már hallott pusmogni a Gyémántkígyóról. Akkor nem figyelt igazán oda, de úgy tűnt, hogy a társai meglehetősen tartottak tőle. Most már bosszantotta, hogy nem emlékszik a részletekre. Megállt, érezte, hogy egyre inkább erőt vesz rajta a kétségbeesés. Már-már azon volt, hogy a társaitól rádión kér segítséget, de aztán sikerült legyűrnie magában a pánikot. Passer és Rens is nyomatékosan a lelkére kötötték, hogy semmilyen körülmények között se törje meg a rádiócsendet, kivéve, ha már a vég elkerülhetetlen. Tekintettel a tapasztalatlanságára, a pályáját a többiek különös gonddal választották meg, hogy lehetőleg ne ő legyen a „Fekete Péter”. Arra azonban nem számítottak, hogy az SM-53F-et vetik be ellenük. Benton jól megtanulta a hagyományos fegyverzetű hadviselés szabályait; most is precízen tartotta magát azokhoz. Visszaült az ülésébe, kiszámíttatta a fedélzeti komputerrel azt az időt, amire a fregattnak szüksége van az út megtételéhez Rens lelövésének helyétől az ő jelenlegi pozíciójáig. Elégedetten nyugtázta, hogy még maximális sebességgel haladva sem érhet időben oda – addigra ő már réges-rég a térletapogató hatósugarán kívül lesz,

még a forduló utáni irányvektor mentén is. Esélyük sem lesz, hogy befogják és célba vegyék egy rakétával. Benton megnyugodott. Passer taktikája mégiscsak beválik. Akkor is nyugodtan ült, amikor a hajó fölött megjelent egy ezüstös fénypont. Passer akkor kezdett el aggodalmaskodni, amikor tudomást szerzett a Gyémántkígyó bevetéséről. Connellt és Foleyt nem féltette: mindketten eléggé tapasztaltak ahhoz, hogy taktikát tudjanak váltani az új helyzetben. Linda felől már nem volt egészen biztos. A lány később került az osztaghoz, miután a saját csapatának zöme elpusztult, és a túlélőket más egységekhez osztották be. Áthelyezése után Connell vette őt a szárnyai alá, elmondása szerint a lány jó vadászpilóta, igaz, forró helyzetekben olykor hajlamos elemi hibákat ejteni. Passer nagy vonalakban ismerte az előző osztagnál elért eredményeit, és mivel már túl volt a harmincadik bevetésén, feltételezte, hogy tud magára vigyázni. Egyedül Benton aggasztotta. Valószínűnek tartotta, hogy a fiatal pilóta nem ismeri az SM-53F-et. Nem tudja, hogy az egyetlen, amit tehet, hogy azonnal irányt változtat, és letér a B622 felé mutató vektorról. Passer nem zárta ki, hogy Rens elfogása pillanatában már a találkapont felé haladt. Ez esetben a Gyémántkígyó kiszámíthatja a többi hajó valószínű pillanatnyi helyzetét. Az egyetlen esély: minél gyorsabban kitérni, ezzel a fegyvert cirkálásra kényszeríteni, remélve, hogy a hajtóműve még a cél befogása előtt kimerül. És persze imádkozni, hogy a kitérő manőver után elég kakaó maradjon a mentőhajóban a B622-ig. Passer tépelődött. Először arra gondolt, hogy a rádión üzen Bentonnak. Őt magát ugyan bemérik, és valószínűleg végeznek vele, de az újonc még megmenekülhet. Ha azonban következőnek nem Bentont veszik üldözőbe, vagy már elkésett a figyelmeztetéssel, fölöslegesen áldozza fel magát. Az esély egy a háromhoz. Passer habozott. Linda dühösen csapkodta az ülés kartámaszát. – Mocskos szemetek! – sziszegte a fogai között. Kis híján sírva fakadt a tehetetlenségtől. Rens igazán rendes fickó volt, meg Terry is. Persze Connell a legrendesebb. Mindig ott terem, ha szüksége van rá; eddig már két esetben mentette meg a biztos pusztulástól, amikor az ütközetekben elvesztette a fejét. Kedves srác, vonzódott is hozzá, és a legjobb úton vannak afelé, hogy komolyan összejöjjenek. A forduló előkészítésén dolgozott, amikor Rens hajóját kilőtték. Miután lecsillapodott, végrehajtotta a fordulót, és végiggondolta a rádióban hallottakat. Ha Menninger nem hazudik, és tényleg SM-53F-esekkel lövöldöz utánuk… – A nemjóját! Az a dög nyilván képes kiszimatolni, merre tartunk. Visszapördült ülésével az irányítópult felé, és tanulmányozni kezdte az üzemanyag, a megtett út és a környező objektumok adatait. A fedélzeti számítógéppel kidolgoztatott

néhány lehetséges kitérési útvonalat. Az eredménnyel nem volt igazán elégedett. Zavarta, hogy nem ismeri pontosan a Gyémántkígyó hatótávolságát; ha biztosan el akarja kerülni, nem marad üzemanyaga a találkozási pontig. Igyekezett értelmes kompromisszumot találni, több lehetőséget is végiggondolt, míg végül kiválasztotta a megfelelőnek látszó verziót. Nekilátott a navigációs egység átprogramozásához. A munka végeztével hátradőlt az ülésen. A hajó elkanyarodott, és ráállt az új pályára. Merengéséből a gyomra korgása riasztotta fel. Felállt, és az élelmiszeradagolóhoz ballagott. Miközben arra várt, hogy az önmelegítő konzerv elkészüljön, megszólalt a rádió. – Itt Menninger tábornok, a Cyon-kötelék parancsnoka beszél. A Cyon fregatt mentőhajóin tartózkodó szökött raboknak. Nincs esélyük. A hármas és az ötös számú egységet megsemmisítettük. A négyes számú mentőhajót követjük, befogása és megsemmisítése folyamatban van. Csupán idő kérdése, mikor kerülnek sorra. Egyetlen lehetőségük van, hogy elkerüljék a pusztulást: az azonnali megadás. Ismétlem: ha életben akarnak maradni, azonnal adják meg magukat és közöljék a pozíciójukat! A konzerv halk zörejjel hullott a padlóra. Linda megbabonázva meredt a műszerfalra. Lassan elindult a pult felé, miközben a rádióban a tábornok megismételte a felhívást. A lány belerogyott az ülésbe, arcán egy könnycsepp gördült végig. – Ez nem lehet… Irgalmas űr!… A négyes hajó… Connell! Kapkodva maga elé rántotta a klaviatúrát és munkára fogta a fedélzeti számítógépet. Jóformán végig sem gondolta, mit csinál, csupán egy valami lebegett a szeme előtt. – Segítenem kell neki, míg nem késő! Most rajtam a sor! Connell elégedett vigyorral terpeszkedett az ülésben. A támlát lehajtotta, lábát felrakta a vezérlőpultra. A kitérő manőver pályáját úgy tervezte meg, hogy az első szakaszban szinte visszafelé száguldott, majdnem a fordulópont felé. Kissé kockázatos húzás – remélte, hogy még az észlelési távolságon kívül marad, amikor a rakéta a fordulópont táján elhalad vele szemben, a nyomát keresve. Nyilván jól pofára esik majd, ha a kiszámított pozícióban senkit sem talál, erre elkezd majd cirkálni, egyre nagyobb körben. Elképzelte, amint a fegyver egyre tanácstalanabbá válik, és mire rájön, hogy már csak egy lehetséges irányban tudja keresni, már régen kormányozhatatlan ócskavas lesz. Már-már elszundított az ülésben, amikor megszólalt a rádió. Connell értetlenül ült fel a tábornok felhívását hallván. – Ez meg mi a szösz? Befogtak??? Engem?! Gyorsan a térletapogatóra pillantott, de az csupán azt mutatta, amit az imént is: egyetlen hajó sem volt az észlelési körzetben. – Mi ez a marhaság? – kérdezte félhangosan. – Ha bemértek, miért nem lőnek? Ha már lőttek, pont most kellene szétesnie a seggemnek. Ha messziről indították, akkor meg most kellene elhaladnia a fordulópontnál.

Várt egy sort, azután újra ellenőrizte a térletapogatót. Megint semmi. – Most szórakoznak ezek?… – elakadt a szava, amint világosság gyúlt az agyában. – Te jószagú protonfelhő! Ezek arra számítanak, hogy majd jön valaki segíteni! Meg kell állítanom… Keze ösztönösen mozdult a rádió felé. Az utolsó pillanatban rántotta vissza. – Hogy én mekkora marha vagyok! Ez csapda! A francba, már majdnem megszólaltam. Még csak az kéne, hogy bemérjenek! Elhátrált a vezérlőpulttól, mintha attól félne, hogy akaratlanul is bekapcsolja a rádiót. – Phű, kis híján befuccsolt a briliáns manőverem – fújtatott Connell. – Nagy űr! Csak nehogy valaki marhaságot csináljon. Srácok, mindenki menjen szépen tovább a maga útján! Én köszönöm, jól vagyok. Te hatalom, csak nehogy valaki idejöjjön segíteni… – Segítség! Srácok, baj van! – A rádióból ezúttal Benton hangja sikoltott. Connell úgy pördült meg, mint akibe villám csapott. – Passer, követnek… egy rakéta ragadt rám!… Nem tudom lerázni, nem megy… mit csináljak?! Foley, Connell mondjatok már valamit! …nem tudom befogni… nem tudok lőni… te jó űr, itt van! Uto… – A rádió elnémult. Connell a kezébe temette az arcát. – Négyen maradtunk. Menninger csalt. Nem követte Benton hajóját: azonnal kilőtte a rakétát. Eddigi tapasztalatai alapján biztos volt benne, hogy a fegyver önállóan is elboldogul. Időt akart megtakarítani és minél közelebb kerülni a maradék négy hajóhoz. Gyorsan kellett cselekednie: a szökevények már közel jártak a feltételezett találkozási ponthoz. Azt ötlötte ki, hogy az elfogott frekvencián bejelenti valamelyik találomra kiválasztott mentőhajó befogását. Arra számított, hogy a hírre egy másik szökevény rádiózni kezd, vagy megfordul, hogy segítsen, esetleg éppen a kiszemelt szökevény igyekszik majd helyesbíteni a tévedést. Amint megszólal egy rádió, a hajót be tudják mérni és máris indíthatják a rakétát. Közben a hatos hajóra kilőtt fegyver is célba ér -a többiek nem tudják majd eldönteni, hogy a fregatt a közelében van-e vagy pedig a négyes hajót követi. Mindenképpen alaposan összezavarodnak. Mindeközben ő már régen a következő célpontot fogja üldözni. A negyedik rakéta egyelőre nem választotta ki áldozatát. Mivel a mentőhajók mostanra már eléggé közel kerültek a feltételezett találkozási ponthoz, nagyobb valószínűséggel foghatók majd be annak közelében. A keresőfej számításba vette azt is, hogy az előző találatokról értesülve, a maradék négy szökevény megváltoztathatja az addigi útirányát és kitérő manőverbe kezdhet. A mentőhajók korlátozott üzemanyag-tartaléka viszont mindenképp a fegyver javára billenti a mérleget. Előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek visszatérni eredeti úti céljukhoz.

Menninger ugyanerre a következtetésre jutott. Parancsára a fregatt teljes sebességgel száguldott a B622 felé. Connell tétovázott. Idegesen járkált fel-alá a vezérlőpult és a csöppnyi kabin fala között. Benton, a zöldfülű nyilván nem tett kitérő manővert, ráadásul a végén megtörte a rádiócsendet. Connell nem volt biztos Linda felől. A lánynak ugyan volt annyi esze, hogy eddig csendben maradt, de afelől kétségei támadtak, hogy a kitérő manővert végrehajtotta-e. Legjobban azonban az nyugtalanította, hogy a hamis rádióbejelentés nyomán megpróbál segíteni neki – ha nem számol azzal, hogy ő letért az eredeti pályájáról, nemcsak hogy elkerülik egymást, de az esetleg őt üldöző egységek a lányt fogják megtalálni. Döntésre jutott. Belevetette magát az ülésbe, maga elé rántotta a billentyűzetet és lázas munkába kezdett. Mindenképpen figyelmeztetni akarta a lányt. A rádiózással persze felfedi a pozícióját, és nyilván azonnal üldözőbe veszik. Azt próbálta kiszámítani, hogy a fregatt feltételezett helyzetét figyelembe véve, elég ideje marad-e arra, hogy teljes sebességre kapcsolva egérutat nyeljen. Utoljára Bentont lőtték ki. A fiú nem tért le eredeti pályájáról, ebben biztos volt. A fregatt nyilván a közelében lesz. A számítások alapján komoly esélye van rá, hogy a fregatt onnan még teljes sebességgel sem éri utol. Az viszont rögtön világossá vált, hogy az üzemanyaga nem lesz elég a B622-ig. Mindegy. Linda még megmenekülhet. Némi szerencsével még az ő sodródó mentőhajóját is időben megtalálhatják. Befejezte a navigációs egység programozását. Hátradőlt az ülésben, és megragadta a mikrofont. – Linda! Azonnal változtass irányt! Letértem a pályámról, nem találsz meg. Semmi bajom. A lány bénultan ült az ülésben. Még fel sem ocsúdott a Benton lelövése okozta megrázkódtatásból, amikor Connell rádióüzenete megérkezett. Nem értette a dolgot. Connellt üldözték és Bentont találták el, de Connell letért a pályájáról… Itt valami nem stimmel. Visszakereste a megtett útra és a jelenlegi helyzetére vonatkozó adatokat. – A francba, tényleg lelépett – morogta a fogai között. – Már majdnem elértem a pályáját, látnom kellene. Tépelődött egy sort, aztán vállat vont. – Nos, ha valóban nem üldözi senki, akkor nincs értelme keresni. Irányt változtatunk. Úgyis kevés a kakaó, menjünk szépen haza. Nekifogott a B622 felé vezető vektor beprogramozásának.

Koster óvatosan szólította meg a gondolataiba merült tábornokot. – Uram… Menninger felkapta a fejét. – A… a rombolókról jelentik, hogy nem képesek tartani a jelenlegi sebességünket. – Igen, a rombolók. Rádiózzon vissza, hogy találkozunk az általam megadott koordinátákon. Kövessenek bennünket a lehető legnagyobb sebességgel. – Igenis – készségeskedett Koster. – Tábornok úr, rádióforgalmazást észleltünk – jelentette ekkor a felderítő tiszt. – A forrás bemérése folyamatban van. Szinte bizonyos, hogy a szökevények egyike lesz az. Ezzel egy időben a készenlétben várakozó SM-53F is kilövési engedélyt kért. – Megvan a forrás! – Ez itt van az orrunk előtt – mormolta Menninger a monitorra pillantva. – Úgy látszik, sikerült kiugratnom a nyulat a bokorból. Legalábbis az egyiket. Visszapördült a konzolokhoz, és engedélyezte a Gyémántkígyó indítását. Amikor elfordult a klaviatúrától, Koster csodálkozó ábrázatával találta magát szemközt. – Valami nem tetszik, Koster? – Izé, csak arra gondoltam, hogy… szóval minimális kitérővel befoghattuk volna a fickót és hagyományos fegyverrel is támadható lett volna. Ez így… nem lesz túlságosan… izé… költséges? Menninger jeges pillantást vetett rá. – Háború van, Koster, és jegyezze meg, hogy a háborúban csak egyvalami költséges: az, amikor veszítünk. Egyébként eszem ágában sincs kitérő manővert tenni. Szorít bennünket az idő, és még hárman maradtak. Az én hajómról pedig nem lehet büntetlenül megszökni. Felállt, és távoztában odavetette: – Küldje a technikusokat a kettes kilövőbe! Connell lépre ment. Feltételezte, hogy Benton mentőhajóját a fregatt fogta be, tehát annak a közelében tartózkodik. Egyáltalán nem számított arra, hogy Menninger jóformán a sarkában lohol. Alaposan megrökönyödött, amikor a térletapogatón feltűnt egy gyorsan mozgó pont. A sebessége szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy csakis egy harci rakéta lehet. Connell agya villámsebesen járt. Arra semmi esélye, hogy a fegyvert elkerülje vagy megsemmisítse. – Szóval innen fúj a szél – dünnyögte az orra alatt. – Ezek az űrszemetek egész idő alatt a nyomomban voltak. Nagy marha vagyok. Elhitették velem, hogy szegény Benton

közelében mászkálnak. Felegyenesedett. – Hoppá! Ha én elhittem, akkor ezt hiszik a többiek is. Tudniuk kell, hogy csőbe húztak bennünket, nehogy úgy járjanak, mint én. Már szabad szemmel is látta a közeledő SM-53F-et. Kényelembe helyezte magát, egyik szemét a rakétán tartva, kedélyesen beszélni kezdett a mikrofonba. – Helló, mindenkinek! Szomorúan tudatom a kedves túlélőkkel, hogy jól átvertek bennünket. Menninger tetves hajója itt cirkál a közelemben, és miután voltam olyan marha, hogy rádiózzak, már a seggemre is akasztott egy SM-53F-et. Számoljatok azzal, hogy a környéken van és ajánlom, hogy mindenki tartsa a száját. Linda, remélem, jól vagy és nem csinálsz semmi hülyeséget. Na, már ide is ért ez a nyavalyás. Majd gondolok rád az epicentrumban… Menninger csupán egy futó mosollyal nyugtázta a négyes mentőhajó rádióforgalmazását. Minden figyelmét az ötödik fegyver programozásának szentelte. A keresőfej belemerült a központi számítógép adattárába. Az elemzés végeztével szokás szerint ontani kezdte az adatokat. A tábornok arra számított, hogy ismét a B622 közelében végrehajtandó cirkálást fog javasolni. Az SM-53F azonban megállapította, hogy a lelőtt négyes számú mentőhajó rádióüzenetét egy másik mentőhajónak címezte, amelyet egy Linda nevű személy irányít. A tartalomból arra következtetett, hogy a másik hajó a négyes felé tart, illetve tartott. A két hajó pályájának ismeretében jó esély kínálkozik a második befogására, amennyiben sikerül azonositani. – Honnan a pokolból tudjam, ki melyik hajóban ül?! – füstölgött Menninger. – A mentőhajók nem kérnek személyazonosítást az indításhoz. Lehívta a monitorra a mentőhajók standard telemetriáját. Egyre kedvetlenebből böngészte a terjedelmes adathalmazt. Nem talált közöttük a fedélzeten tartózkodók nevére, sem a nemére vonatkozó utalást. Kedvetlenül eltolta maga elől a klaviatúrát és megfordult az üléssel. Mögötte egy csoport tiszt beszélgetett Kosterrel. A hadsegéd apró alakja szinte elveszett a szálfatermetű katonák között. A tábornok megdermedt. A látvány valamit sugallt neki; lázas igyekezettel próbálta megragadni a tovatűnő gondolatot. Némi küszködés után bevillant a kép, amint elvezetik előtte a foglyokat: hat férfit és közöttük egy törékeny alkatú nőt. Már tudta, mit keres. Visszafordult a monitorhoz. A keresőfejet utasította, hogy azonosítsa azt a mentőhajót, amelyiken a legkisebb tömegű utas tartózkodik. A Gyémántkígyó egy pillanat alatt kiemelte a kilences számút, és elkezdte kiírni az elfogó pályára álláshoz szükséges adatokat. A kettes számú mentőhajóban Foley töprengő arccal bámult az ablakon túl sziporkázó csillagokra. Az eddig történteket szótlanul hallgatta végig, próbálva hideg fejjel elemezni a rádióban hallottakat. Connell utolsó üzenetére sem szólt semmit – Foley mindig is

hallgatag fickó volt. Menninger felhívása nem zökkentette ki a nyugalmából. Elég tapasztalata volt már ahhoz, hogy felismerje benne a lehetséges csapdát. Passerhez hasonlóan mérlegelte, hogy figyelmezteti Bentont, de aztán elvetette az ötletet. Nem akart kockáztatni, amíg nem tudja legalább hozzávetőlegesen a fregatt helyzetét. Először, a többiekhez hasonlóan, azt hitte, hogy az Benton hajója körül cirkál. Nyomban új számításokat végzett, és módosította a kitérő manőver pályáját, hogy Benton útvonalától távolabb kerüljön. Szomorúan vette tudomásul, hogy ennek a tévedésnek az eloszlatása Connell életébe került. Most nem kevésbé súlyos problémával kellett szembenéznie. Az üzemanyaga fogytán volt, egyre inkább világossá vált előtte, hogy nem tudja folytatni az elkezdett kitérőt, sőt, egy irányváltoztatás után már a célig sem lesz elég. Magában csendben átkozódott, amiért Menninger felültette: a második kanyarodáshoz túl sok anyagot fogyasztott. Döntenie kellett. A fedélzeti számítógép nem kecsegtette semmi biztatóval. A jelenlegi irányt tartva nemsokára kisodródik abból az övezetből, ahol még idejében elérhetik valamelyik lakott világról. Amennyiben visszafordul a B622 felé, a manőver során elhasználja gyakorlatilag az összes üzemanyagot, onnantól irányíthatatlanul sodródik majd tovább. Nem lehetett kizárni a lehetőséget, hogy a tábornoknak sikerült azonosítania a találkozási pontot. Ebben az esetben egyenesen a karjaikba szalad. Viszont egy kis szerencsével ekkor magára vonja a figyelmet, a többieknek maradhat annyi idejük, hogy egérutat nyeljenek. Nem volt sok vesztenivalója. Nekilátott a forduló beprogramozásának. Linda előregörnyedve, csendben ült az ülésben, arcán kövér könnycseppek peregtek végig. Ujjízületei kifehéredtek, amint a vezérlőpult peremét szorongatta, vállát időnként megrázta a hangtalan zokogás. Teljesen magába roskadt. A hajó szinte magától haladt a találkozási pont felé, Connell eredeti pályájával majdnem azonos útvonalon. Csak lassan tért magához. Először nem is fogta fel, mi zökkentette ki a fásultságából. Amint felocsúdott, fülét megütötte a térletapogató diszkrét bippelése. A fregatt már jó néhány perccel ezelőtt befogta, a rakétaindítás után távolodni kezdett a mentőhajótól, még mielőtt annak kisebb hatósugarú műszere észlelni tudta volna. A gyorsan közeledő pont már az SM-53F-et jelezte. A lány fokozatosan döbbent rá reménytelen helyzetére. Paradox módon eddigi szorongása egy csapásra eltűnt, átadva a helyét valamiféle fatális, bénult nyugalomnak. Még egyszer végiggondolva a helyzetét rájött, hogy már csak egy dolga maradt. Miközben odakinn a fényes pont kérlelhetetlenül kezdett alakot ölteni, fásultan elfordította a rádió kapcsolóját, és maga elé húzta a mikrofont.

Passerben forrt a keserűség. Tehetetlenül kellett végighallgatnia, ahogy a gondosan felépített terv összeomlik, és ahogy egymás után veszíti el a bajtársait. A balszerencse kíméletlenül üldözte őket. Terry, Rens, Benton, Connell és most utoljára Linda is… Már csak ketten maradtak, ő és Foley. Csak remélni tudta, hogy a társa szerencsésebb lesz a többieknél. Már csupán kis távolság választotta el a céljától. Amint közeledett a megbeszélt találkozási ponthoz, egyre inkább erőt vett rajta a nyugtalanság. A hosszú évek alatt kialakult ösztöne veszélyt sugallt. Alaposan utánagondolva a történteknek rájött, hogy nem is alaptalanul. Benton hajóját a forduló után fogták be. Ha Rensszel is ugyanez volt a helyzet, a két útvonalból nem nehéz kikövetkeztetni az úti célt. A legkézenfekvőbb megoldás, ha a fregatt oda siet, és megvárja, amíg az áldozatok a karjaiba sétálnak. Az egész azon áll vagy bukik, hogy melyikük ér előbb oda. Passer egyáltalán nem volt biztos abban, hogy előnye az üldözőivel szemben elégséges. A legrosszabb az egészben, hogy a nagyteljesítményű térletapogatójukkal amazok sokkal korábban felfedezik őt, mint fordítva. A vezérlőpult felé fordult, és lázas számításokba kezdett. Az üzemanyaga nem lesz elég ahhoz, hogy biztonságos kerülő útvonalon közelítse meg a B622-t. Ahhoz is kevés, hogy egy másik rendszerbe próbáljon eljutni. Azt sem tudja megállapítani, hogy a fregatt már megelőzte-e a találkaponton. Foley-val nem tud egyeztetni, ha a rádiót használja, azonnal bemérik, és akkor… Hirtelen egy ötlet kezdett körvonalazódni előtte. Számba vette az összes lehetséges variációt, majd hosszas töprengés után meghozta a végleges döntést. – Legyen dupla vagy semmi – dörmögte maga elé. Lelassította a mentőhajót, azután leállította a hajtóműveket. Hátradőlt az ülésben. – Lássuk, kinek sikerül utoljára átverni a másikat. – Tábornok, elértük az extrapolált találkozási pontot – jelentette a navigációs tiszt a vezérlőterembe belépő Menningemek. – Rendben, álljunk spirális cirkáló pályára – biccentett a tábornok, miután helyet foglalt az ülésben. A kettes kilövőállásból érkezett vissza az imént; a hatodik SM-53F az inditótubusban pihent, készen az indításra. Mielőtt azonban megkezdhették volna a cirkálást, a térletapogató jelezni kezdett. – Objektum az A22 szektorban – közölte a felderítés. – Lassan halad, iránya hozzávetőlegesen azonos a miénkkel. Azonosítás hetvenöt másodpercen belül. Mi a parancsa, uram? – Elfogó manőver – vetette oda Menninger. – Ez egy újabb szökevény lesz. – TR-3 típusú mentőhajó – állapította meg a felderítőtiszt egy perc múlva. – Az azonosítókód hármas. A telemetria adatai szerint a hajtóművek nem üzemelnek. A B622-

től kissé eltérő irányba sodródik. – Nos, ez csúnya balszerencse. Szegény pilótának nyilván száraz a tankja. – A tábornok ironikus mosollyal Koster felé fordult. – Úgy néz ki, hogy kissé elvétette a célt és rossz irányba sodródik. Meg kell kímélnünk a hosszú kínoktól, mielőtt elpusztulna a kietlen űrben, nemde, Koster? A monitor felé intett, amelyen már jó ideje a Gyémántkígyó kért kilövési engedélyt. Koster behúzta a nyakát, inkább egy szót sem szólt. Menninger visszapördült a vezérlőpulthoz, és hatodszor is útjára engedte a halált. – Elfogó manővert befejezni – adta ki a parancsot. – Nem akarom, hogy túl közel kerüljünk hozzá és észrevegyen bennünket. Visszaállunk a cirkálópályára. Egy emberünk még hátravan. Nem szeretném elszalasztani a vele való találkozást. A rádió riasztotta fel Passert a feszült várakozásból. Foley jelentkezett. – Nincs szerencsém, cimbora. Elfogyott a kakaóm, sodródom, és a fregatt utolért. Remélem, biztonságban vagy. Az átkozott Gyémántkígyó itt repül a hatosomon. Már nincs értelme katapultálnom. Egyedül maradtál, próbáld meg ép bőrrel megúszni. Az adás megszakadt. Passer keze ökölbe szorult. Nincs értelme tovább várni. Kezdődhet az utolsó játszma. Megpöccintette a rádió kapcsolóját. Frekvenciát váltott, és leadta az üzenetet. – Azonosítás: K463C. Macska a galambok között. Ismétlem: azonosítás K463C. Macska a galambok között. Vége. Remélte, hogy a szövetségiek vették az adást a B622 bázisán. Még egyszer, utoljára ellenőrizte a fedélzeti rendszereket, aztán hátradőlt és várt. Jöhet a tánc. – Rádióforgalmazást észlelünk – jelentette a felderítőtiszt. – Más frekvencián fiat, mint az eddigi adások. A forrás bemérése folyamatban. – Amint bemérték, forduló a forrás irányába, elfogó pályamanőver – rendelkezett Menninger. A monitoron végigfutó adatokat böngészte. – Ez nyilvánvalóan kódolt üzenet. Jelentsék, ha érkezik rá válasz! Ujjai a klaviatúrán zongoráztak. A hetedik SM-53F-essel kommunikált. A fegyver automatikusan ellenőrizte az előző rakétaindítások eredményeit, a rádióforgalmat, szokás szerint a kijelzőre zúdított egy hatalmas adattömeget. Végezetül a pontosabb találat érdekében, az utolsó rádióüzenet küldőjének azonosítását javasolta, elkerülendő egy vétlen hajóra történő fölösleges indítást. – Rádióforrás bemérve – közölte a felderítés. – Az objektum pontosan mögöttünk van.

– Nocsak, valaki elkésett a találkáról. – A tábornok hidegen elmosolyodott. – Ne várakoztassuk meg! Teljes forduló, aztán maximális sebességgel előre! Az ablakok mögött elmozdult a csillagos ür, amint a fregatt méltóságteljesen nekikezdett a fordulónak. Enyhe lökés jelezte a hajtóművek felpörgetését, a hajó fokozatosan felvette a legnagyobb sebességet. A térletapogatót előre fókuszálták, kismértékben növelve ezzel a hatósugarát. – Űrjármű az A03 szektorban. TR-3-as mentőhajó – sorolta a felderítőtiszt, amint egy vörös ikon feltűnt a holokijelzőn. – Azonosító kód hetes. Üzemanyag gyakorlatilag zéró, a hajtóművek nem működnek. Közepes sebességgel sodródik felénk. Az SM-53F terminálja csipogni kezdett, az azonosítást követően a keresőfej azonnali indítást kért. Koster köhécselni kezdett. – Tábornok, nem lenne hasznosabb… ööö… ha inkább elfognánk? Esetleg.. – Nincs időn foglyokkal vacakolni, Koster! – csattant fel Menninger. – Esetleg.. hagyná újból megszökni? – Nem, én… csak arra gondoltam… – Ne gondoljon semmire! Amint a rombolók ideérnek, felderítem azt a nyavalyás rendszert és kifüstölök onnan mindenkit! Nincs szükségem akadályozó tényezőkre. Rakétaindítás engedélyezve! A felderítőtiszthez fordult. – A térletapogatót állítsa vissza szimmetrikus üzemmódba. Nemsokára megérkeznek a rombolók. A monitorok felől újabb bippelés hangzott fel. – Tábornok, az SM-53F jelenti, hogy az aktiválás valószínű időpontjában a C zónában leszünk. Megerősítést kér a támadás befejezéséhez – jelentette a fegyveroperátor. – Ehhez az ön kódja szükséges. Esetleg tegyünk kitérőt? – Nem szükséges. – Menninger gyors léptekkel a monitorhoz sietett. – Közel lesz ugyan, de a C zóna fotonszintjét még éppen elbírjuk baj nélkül. A billentyűzeten keresztül megadta a kódot, utasítva ezzel a rakétát, hogy a célpontot minden körülmények között semmisítse meg. A Gyémántkígyó új fent gyorsulni kezdett. – Tartjuk az irányt és a sebességet. Koster, nézzen utána, hogy a felszínről távolítsanak el minden érzékeny berendezést. Időben oda kell érnünk a… – A célpont növeli a sebességét! – vágott közbe izgatottan a felderítés. – Bekapcsolta a hajtóműveket! A fegyveroperátor várakozón nézett a tábornokra. Mielőtt Menninger szólásra nyithatta volna a száját, a felderítőtiszt újból megszólalt. – Ellenséges hajók a C73 szektorban! Nagy sebességgel közelednek. Összesen öt darab, valószínűleg három fregatt és mögöttük két nehézcirkáló!

Passer jeges nyugalommal csatolta magára az ülés biztonsági hevedereit. Amint végzett a csatok rögzítésével, hozzálátott a vezérlőpult ellenőrzéséhez. Kikapcsolt minden olyan műszert, amire pillanatnyilag nem volt szükség, hogy a minimumra csökkentse az energiafogyasztást. Fél szemét a térletapogatón tartva körülnézett, nem maradt-e éghető anyag a közelében, majd a keze ügyébe készítette a fényszűrővel ellátott nehéz pilótasisakot. A térletapogató halkan bippelni kezdett. Egy gyorsan közeledő objektumot jelzett a mentőhajó előtt. Passer feszülten figyelt. Rövid időn belül fel kell tűnnie a fregattnak is. Minden azon múlik, hogy jól számította-e ki az útvonalát; ha a fregatt nem szembejön, elveszett. A holokijelzőn kisvártatva megjelent a lassúbb mozgású második vörös ikon is. Felsóhajtott. Szinte pontosan szemből érkezett. A két űrhajó sebessége összeadódott, a távolság gyorsan csökkent. A rakéta nagyjából félúton lehetett, amikor a mozgása lelassult. Passer ellenőrizte a távolságát a fregattól, és halványan elmosolyodott. Ellenfelei belekerültek az SM-53F elméleti hatósugarába. Itt az ideje, hogy még közelebb kerüljenek az epicentrumhoz. Fejére húzta a sisakot, kezét a gázkarra helyezte, és várt. Ahogy számította, a fegyver rövid idő múlva ismét gyorsulni kezdett. Megkapta tehát a megerősítést. Csak erre várt. Ütközésig lökte előre a gázkart. A hajtómű felsivított, a gyorsulás az ülésbe préselte a testét. Az üzemanyag utolsó adagjai a maximális sebességre gyorsították a mentőhajót, az összes biztonsági korlátot figyelmen kívül hagyva röpítették a rakéta és a mögötte haladó fregatt felé. A térletapogató kijelzőjén ekkor tűnt fel három további objektum. Fellélegzett; lecsapta a sisak ellenzőjét, és megragadta a katapultkart. A hajtóművek az üzemanyag elfogyása után egy rándulással leálltak. Az SM-53F megkezdte a kitérő manővert, hogy a szemből végrehajtott becsapódás helyett hátulról támadhasson. A mentőhajó előtt feltűnt a szemben száguldó fregatt. Passer megrántotta a katapultkart. A pirotöltetek lerobbantották a mentőhajó testéről a kabint, amely a tehetetlenségénél fogva, hangtalanul száguldott a fregatt felé. A hátrahagyott törzs gyors ütemben lassulva oldalirányba tért ki. Passer bekapcsolta az apró manőverező rakétáit, hogy stabilizálja, irányba állítsa és a lehető legnagyobb sebességre gyorsítsa a kabint. El kellett érnie a fregattot, még mielőtt a rakéta működésbe lépne. A Gyémántkígyó befejezte a hátrakerülő manőverét. Éppen a végső fázishoz kezdte a gyorsulást, amikor a célpont hirtelen két részre vált előtte. Csupán egy ezredmásodpercig tétovázott, a beépített intelligencia a nagyobb tömegű rész támadása mellett döntött. Egyre gyorsulva megközelítette a törzset, és halk kattanással élesítette magát. Passer ekkor haladt el a fregatt mellett. Erős légvédelmi zárótűzre számított, de meglepetésére csupán néhány kósza ionnyaláb villant el a kabin mellett. Az űr hirtelen kifehéredett körülötte, néhány pillanatig mintha folyékony fényben lebegett volna, amely még a sisak erős polárszűrői alatt is elvakította. A kabint füst töltötte meg, a

vezérlőpult összes gombja és a mennyezet olvadozott, forró műanyagcseppek fröccsentek szét. A fény lassan halványulni kezdett, majd egy hirtelen lökés következett, amint a vörösen izzó, táguló ionfelhő végigsöpört a kabinon, lesodorva-leolvasztva róla az összes antennát. A füst lassan oszladozni kezdett. Passer kicsatolta magát az ülésből, és az oldalsó ablakokhoz botorkált. A dúrüveg foltokban elhomályo-sodott, de nagyobb baja nem esett: a fregatt leárnyékolta a detonáció legnagyobb részét. A még áttetsző részeken kipillantva meglátta azt a néhány fényesebb pontocskát, amelyek apránként kiváltak a sziporkázó csillagok hátteréből. Szövetségi hajók voltak, az övéi, akiket a rádióüzenete riadóztatott. Óvatosan, lassan közelítettek a harcképtelenné vált fregatt felé. Remegő térdekkel rogyott vissza az ülésbe. Bajtársaira gondolt, miközben arra várt, hogy a szövetségi csatahajók odaérjenek hozzá és a fedélzetükre vegyék. Sokáig kellett várnia.

Kyra Potter: Haláltánc Közönyösen néztem végig hajóm megviselt burkolatán. Az utóbbi időben megtanultam már annak is örülni, hogy épen úsztam meg az ütközetet. Megszokott mozdulattal simítottam végig a gépem elejére festett, fekete párducfejen. Minden bevetés előtt és után megsimogattam. Ez már szokásommá vált. Túl régóta tartott már ez a háború. Mi, fiatalok már nem is tudtuk, miért tört ki. A háborús térségben azonban a legtöbben beléptek a hadseregbe. Én azonban csak akkor tettem meg ezt a lépést, amikor a szülőbolygóm is a kitorok kezére került. Családommal sikerült időben elmenekülnünk, a tüske azonban megmaradt. Egy állomáshajó fogadta be a menekülteket. Ott találkoztam először vadászrepülőkkel. Rengeteg időt töltöttem a hangárban, figyeltem a szerelőket és a pilótákat. A hajó elkerülte a meleg helyeket, ezért egyszer sem láttam bevetés közben a repülőket. Egyszer azonban rádión belehallgathattam a legendás Kobra század, a repülés ászainak bevetésébe. Ekkor döntöttem, és beléptem a hadseregbe. Szüleimet kész tények elé állítottam; anyámat semmi sem vigasztalta, apám viszont megbékélt azzal, hogy pilóta leszek. Azóta eltelt két csillagegység. Számos bevetésben vettem részt, de az utóbbi időben kezdett igazán forróvá válni a levegő. A kitor hadsereg minden erejét beleadta a harcba. Mint a sebesült vadállat, aki az utolsó pillanataiban megpróbál felülkerekedni. Egyelőre sikerült is nekik. A szerelőkre hagytam venatoromat, hogy újra normális gépet kalapáljanak belőle. Hátam mögött hatalmas robajjal szállt hasra az egyik visszaérkező pyrobol. Többször megpördült a tengelye körül. A hangárban tartózkodók rémülten ugrottak el az útjából. Úgy tűnt, csak a dokk fala állítja meg, de végül alig egy méterrel előtte lenyugodott. Önkéntelen sóhaj tört fel belőlem, miután megláttam a gép orrára festett sellőt. A gép navigátora gyermekkori barátom, reméltem, hogy ép bőrrel megúszta. Miután az ajtó csikorogva és akadozva kinyílt, megjelent az ugyancsak szakadt legénység. Arcukon mégis diadalmas mosoly terült szét. – Hát, te meg hova tűntél? – lépett mellém Ynra Foul, a Nimfa kapitánya. – Én is örülök, hogy jól vagy – vigyorogtam a képébe, mivel pontosan tudta, hogy egy hajtóművel nem szállhattam szembe az ellenséggel. – Még sosem gondoltál rá, hogy pyrobolt vezess? – kérdezte miközben a legénységi szállás felé tartottunk. – Eszem ágában sincs! – hárítottam el a kérdést már vagy huszadszor. – Éppen elég munka magamra vigyázni. Semmi kedvem másik öt emberért is aggódni! Állandó vita volt köztünk arról, hogy jobb szerettem a venatort a pyrobolnál. Ebben az is közrejátszott, hogy a bombázók – lassúságuk és méretük miatt – sokkal kiszolgáltatottabbak; nem véletlenül kell venator kíséretet adni melléjük. A csata közben véget ért. Újabb haladékot kaptunk a kaszástól. Sérült és sértetlen hajók tértek vissza. Csodálattal néztem a flotta ászait, a Kobra egység pilótáit.

Újoncként néhányszor együtt gyakorlatoztunk velük. Pontosabban ők is ott gyakorlatoztak, ahol mi. Amikor megjelentek, csodálattal vegyes alázattal és egyben vágyódással kotródtunk el a felszállómezőből. Irigykedve néztük váll-lapjaikat, és magunkban fogadkoztunk, hogy mi is elérjük a századosi vagy ezredesi rangot. Pedig a repülők közt az igazi tekintélyt nem a rendfokozat, hanem a tényleges repülőtudás és a harci teljesítmény szabta meg. Volt kötelékparancsnok, aki csak legénységi állományú repülőkatona volt. Közösen küzdöttünk, együtt étkeztünk, csak az egyenruha megkülönböztető jelzései tettek különbséget közöttünk. – Fogalmam sincs, hogy csinálják! – rázta a fejét Ynra. – Szinte még karcolás sincs a gépeiken! – Halhatatlanok! – válaszoltam. – Tyr Kailan hadnagy, az eligazítóba! – kiáltott rám egy őrmester. Csodálkozva néztem Ynrára. Hiszen csak most értem vissza! Kezet fogtunk a kapitánnyal, aztán kíváncsian siettem az eligazítóba. Csendben leültem, és a holotábla előtt magyarázó századosra figyeltem. – A Cales zónában lévő flotta komoly veszteségeket szenvedett. Ezért átirányítanak oda néhány gépet. Az ottani repülőegységeket teljesen megsemmisítették, az anyahajókkal együtt. Csak kevés a túlélő. – Miközben beszélt, lejátszotta a beérkezett felvételeket. Szörnyű volt úgy látni a hajók megsemmisülését, hogy nem avatkozhattunk közbe. – Pill Gerard lesz a venatorok kötelékparancsnoka, a pyrobolokat Vernon Graft vezeti. Sok szerencsét!

1. Rövid pihenő, aztán a kötelékparancsnokunk gyors eligazítást tartott. Én az ék bal oldalán, a harmadik helyet foglaltam el. Elvégeztük az utolsó ellenőrzéseket a ruhánkon, felvettük a sisakot. Aztán indulás a géphez. Megsimogattam a fekete párducot, és beugrottam a fülkébe. Amikor a szerelők intettek, egy gombnyomással magamra csuktam a deklit, és óvatosan megindultam. Örültem, hogy a szerelők meg tudták javítani a gépem. Összeszoktunk már, az orrán ordító fekete párduc a kabalám lett. Pedig az állatfej eredetileg az egység megkülönböztető jelzése volt, de miután ide kerültem, már csak ez az egy gépük maradt. Ezt kaptam meg én, miután a pilótája a visszatérés után meghalt. Nem túl kellemes kezdés. De nekem szerencsét hozott. Eddig. A kiképzőm szerint nagyon jól és vakmerően repültem. Követési gyakorlatban egyszerűen nem lehetett lerázni. Azonban kiváló repülőtudásom esztelen vakmerőséggel párosult. Szerencsére mindig felnéztem a kiképzőmre, ezért amikor a tudomásomra hozta, hogy a vakmerőségem hamar a halálomat okozhatja, változtattam a stílusomon. Ezért nyerhettem el a mostani helyemet. Abban az időben pedig újoncként zászlóshajóra kerülni óriási kezdésnek számított. Életben maradásomban az is közrejátszott, hogy azóta sosem kísértettem a sorsomat. Például hamar megtanultam, hogy nem jó repülő-kabala stréberkedni. Emiatt sosem jelentkeztem önként készültségbe. Ha rám került a sor, úgyis beosztottak. Ez az utóbbi időben egyre gyakrabban történt meg, ahogy fogyatkoztak a pilóták és a gépek. Nem féltem a haláltól, nem is gondoltam rá. Persze a félelem azért jött hívás nélkül is, de le kellett győzni. Sokszor hangzott el bevetés előtt: megint megyünk a halálfélelmet gyakorolni. Akinek ez nem ment, nem sokáig maradt nálunk. Sokan azt gondolták, a repülők élete csak kaland, mint a propagandafilmekben. Aztán amikor az első bevetésen legyőzte őket a félelem jeges rémülete, előbb-utóbb visszaléptek. Senki sem szólta meg őket ezért. Nekik és nekünk is jobb volt, hogy minél előbb rájöjjenek, ez az élet nem nekik való. A másik, ami egy pilóta pályafutását befolyásolja, az első győzelem. Néhányan a szerencsétlen körülmények miatt a harcban nem tudtak felülkerekedni, gátlásokat és komplexusokat szereztek, amelyek talán egész életükben megmaradtak. Nekem szerencsém volt, már az első bevetésemen beszereztem az első győzelmemet. Bár azokkal a lestrapált gépekkel szemben, amellyel az ellenfél akkoriban rendelkezett, még egy gyerek is győzött volna. Fölényben voltunk sebességben, manőverezőképességben és fegyverzetben. Olyannyira, hogy észre sem vettek minket. Mind az Ötöt végigpásztáztam célzókészülékem koncentrikus köreiben, és egyre jobban a nyakukra másztam. Ostoba gondolat futott át az agyamon: jelt kellene adni nekik! Leadtam egy sorozatot, olyan távolságból, ahonnan még nem érhettem el őket. A fickó végre észrevette, mi a helyzet, és nem túl ügyes elhárító manőverbe kezdett, miközben egyik sorozatom elkapta. A többi gép inkább szétszóródott, és felvette a nyúlcipőt.

Nem volt túl figyelemre méltó győzelem, de önbizalmat adott. Azon a napon azonban szinte lelkiismeret-furdalásom támadt. Még a bajtársak szerencsekívánatai sem estek jól. Azóta megtanultam, hogy a harcban egyetlen tétel érvényes: te, vagy én?! A gépek a felszállási vonalon sosem a harcászati sorrendben álltak. Kifelé menet helyezkedtünk el. Csoda, hogy ilyenkor sosem ütköztünk össze. Összesen kilenc venatorból és öt pyrobolból állt a kötelék. Egyre közelebb kerültünk a kritikus övezethez, ahol be kellett lépnünk az ellenség légterébe. A háborúban álló felek övezetekre osztották az űrteret, amely az ütközetek eredményének megfelelően állandóan változott. Jelenleg a saját zónánkban – aránylag biztonságban – haladtunk, mivel ez a rész a mi ellenőrzésünk alá tartozott, ez azonban nem zárta ki az ellenséges támadás lehetőségét. A kötelékparancsnok állandó kapcsolatban állt a flottával, akik informáltak minket a pillanatnyi állásról. Amikor kikerültünk a hatáskörükből, a zászlóshajónk vette át a radarirányítást. Ezután tőlük kaptuk a továbbhaladáshoz szükséges információkat – napszél, meteorraj, ellenséges gépek, stb. – Itt a radarirányítás! – hallatszott a rádióban. – Átléptük a határt! Mostantól még jobban figyeljetek! Felesleges volt a figyelmeztetés. Amint elhangzott a bűvös szó, ,határ”, olyan éberek lettünk, mint a denevérek. Mi venatorok szűk kötelékbe rendeződtünk, megfelelő távolságban a pyroboloktól. Az összes műszer teljes hatásfokkal dolgozott. Néha körbepásztáztam tekintetemmel az űrteret, bár a szűk kötelék nem biztosított túl jó kilátást. Láttam, hogy Ferna, egy fiatal, de ügyes pilótalány balról mellém zárkózik, de a kötelékparancsnokra, a műszerekre és a rádióra kellett figyelnem. Elsősorban a határnál, az úgynevezett betörési térségben számíthattunk ellenfelekre. A radar hamarosan ellenséges gépeket mutatott, de egyelőre semmilyen parancs nem hangzott el. Az ellenség jóval előttünk, a mi irányunknak megfelelően haladt. Hamarosan kiléptek a radarról. Szerencsénk volt, nem vettek észre minket. Valószínűleg éppen egy bázisára visszatérő felderítőegységet láttunk. Ez azonban nem maradhatott végig így. Előbb-utóbb belefutunk egy felderítőegységbe. Két-három Venator még elbújhatna előlük, de egy ekkora létszámú flotta, túl feltűnő jelenség. – Itt a radarirányítás! Kitorok mögöttünk! Felénk tartanak! – hallatszott a rádióban. Aztán Pill Gerard szólalt meg a saját frekvenciánkon: – Támadó alakzat! Készenlétbe a fegyvereket! Hármas csoportokba rendeződtünk. Kis szárnyainkat kiengedtük. A szívem szaporán ver, tenyerem izzadtan tapad a botkormányra. Szeretem ezt a csatát megelőző feszültséget. A másodpercek végtelennek tűnnek. Pedig pillanatok alatt változik a helyzet.

Már láttuk az ellenséges vadászgépek mustársárga burkolatát. A következő pillanatban pedig már itt is voltak. A pyrobolok közben lépcsőzetes alakzatba rendeződtek. A mi hármasunkat hárman támadták. Majdnem szembe jöttek. Szembetámadást vártam, de a jobb szélső balra kitért, és szintben maradt. A másik kettő leborított. – A jobb szélső az enyém! – kiáltottam a rádióba. – Enyém a bal! – mondta Ferna. Az ellenséges gépek megeresztettek egy sorozatot ránk, de egyikünket sem találták el, és megkezdődött a kergetőzés, a halálos tánc. Kiszemelt ellenfelemmel vadul estünk egymásnak. A fickó jól repült, de a gépe hátrányban volt az enyémmel szemben. Egy nagyon szűk fordulóban hirtelen csaptam le rá, mint sólyom a zsákmányára. Egészen közelről az oldalába eresztettem egy hosszú sorozatot. Azonnal kigyulladt, de a lendület továbbdobta. Éppen hogy elkerültem az összeütközést. Elhúztam alatta, de a jobb szárnyammal belekaptam. Azonnal ellenőriztem a szárnyvégekbe épített fegyvert, s keserűen állapítottam meg, hogy mostantól csak két fegyverem maradt: a másik szárnyban és az orrban. Nem volt vesztegetni való időm. Új ellenfelet kerestem magamnak. Közben felmértem a helyzetet, és örömmel láttam, hogy eddig mi állunk győzelemre. A vadászainknak sikerült lefoglalnia az összes kitort. Hármat már ki is lőttünk. Egyikük sem tudott a pyroboljaink közelébe férkőzni. Amikor a negyedik is felrobbant, a többi hirtelen megfordult, és elhúztak. – Marad a készültség! – mondta Pill. Ez a hirtelen megfutamodás nagyon is gyanús volt. A kitor pilóták nem a gyávaságukról híresek. Sajnos ez nagyon is azt jelentette, hogy valahonnan erősítést várnak. Búcsút mondhattunk a kényelmes utazásnak. A meteorveszély miatt nem haladhattunk akkora sebességgel, hogy még a visszaérkezésük előtt kilépjünk a zónából. – Fölülről jönnek! – kiáltotta egyik társam. Ekkor már mi is láttuk a radarjainkon. Aztán a zöld háttér vibrálni kezdett, és sötétbe váltott. – Radarzavarás!- kiáltottam. Innentől kezdve elsősorban a szemünkre számíthattunk! Igaz, volt egy tartalék gezonkristályos radarunk, amelyet nem tudtak zavarni. De ez elsősorban a szonárra hasonlított, és teljes rádiócsend kellett volna a használatához. Ütközetben azonban lehetetlen volt betartani a rádiócsendet, hiszen a csata hevében sokszor egymást figyelmeztettük a veszélyre. – Emelkedés és szembefordulás! – hallatszott a parancs. Nem várhattuk meg, hogy a vadászgépek lecsapjanak ránk. Rendesen igénybevettük a gyorsulás-kiegyenlítőket, amikor erősen magunk felé húzva a botkormányt felkaptuk a gép orrát. Aztán egy félfordulattal már szemben is álltunk az ellenséggel.

A rémülettől még a lélegzetem is elállt. A kitorok legalább háromszoros túlerőben támadtak! Kötelékparancsnokunk hatalmas csatakiáltással tört ki. Mi pedig megrészegülve utána, egyenesen bele a sűrűjébe. Az ellenfél döbbenten állta első rohamunkat. Erre nem számítottak. Mire észbe kaptak, két gépüket már ki lőttük. Én nagy sebességgel hátulról támadtam. A hátsó rajból elém került kitort szinte ütközési távolságból lőttem le. Jókora lemezdarabok szakadtak le a gépéről. Föléje húztam, és ekkor vettem észre, hogy az ellenséges század kellős közepébe csöppentem. Nem volt túl kellemes érzés! A hozzám legközelebb eső gépre egészen közelről zúdítottam egy hosszú sorozatot. És mielőtt én is bekaphattam volna néhány lövedéket, szárnyvégre állítottam a gépet, és élesen lefelé fordulva másztam ki a slamasztikából. De ezzel még nem volt vége. Egyiküknek sikerült rám tapadnia. Átkozottul közel, a kabinom fölött húztak el a lövedékek. Még a nyakamat is behúztam. – Tyr, ketten is rajtad vannak! – hallottam a figyelmeztetést. Gyorsan leborítottam a gépet. A hurok végén felkaptam az orrát. Aztán egy félorsóval megfordultam. így az utánam száguldó gépek pont a hasukat mutatták felém. Mindkettőt elintéztem. Újabb ellenfél után néztem. Egyik társamat négyen is szorongatták. – Jövök, Dev! – kiáltottam. A leghátsót egyszerűen elintéztem. A következőt viszont elsőre nem találtam el. Észrevette sorozatomat, és rendkívül élesen jobb felhúzott fordulóba kezdett. Jól láttam a felségjelét, és a vörösre festett orrot. Vissza kellett fognom a gépem, nehogy túlrepüljek rajta. Akkor felcserélődnének a szerepek: én lennék elöl, ő pedig hátul. A távolság egyre kisebb köztünk. Pokolian szűkít, szinte eléri a saját farkát. A sorozatom a farka mellett húz el. Csak lövöm egyfolytában. Megint olyan szűken fordul, hogy a gyorsulás-kiegyenlítő kijelzője vadul villogni kezd. Közben átfut az agyamon, hogy csak akkor kapom el, ha még jobban ráhúzok. Ha kések, meglóg. Vagy rosszabb esetben ő lesz az üldöző. Felhúzom a gépet. A kijelző villog. A szemem előtt vörös karikák. Ujjam rátapad a lövőgombra. A látásom kitisztul, és látom, sőt, érzem az előttem lévő robbanást. Szerencsére csak az apró törmelékbe futok bele. Az ellenséges gép több darabra esett szét, és lángolva pörög. A rádióban kiáltások, figyelmeztetések, győzelmi jelentések, de az ellenség még mindig létszámfölényben van. – Mindenki vissza! – harsog Pill parancsa. Értetlenül fordulok a pyrobolok felé. Nem értem Pillt. Hiszen így a nehézkesen mozgó bombázók felé csalogatja az ellenséget! Pedig éppen ezt akartuk megakadályozni. De a parancs az parancs!

A pyrobolok közelébe érve észlelem, hogy mind az öt hajó teljes fegyverkészültségben az ellenséges század felé néz. Tüzelni fognak! Azért hívtak vissza minket, nehogy bennünk is kárt tegyenek! Az első nehézfegyver-sorozat az egymáshoz közel rendeződő gépek között ér célba. A többszörösen robbanó lövedékek óriási pusztítást visznek végbe. Gyorsan szétrebbennek, de már késő. A többi hajó éppen erre számítva, a környéket sorozza meg. Végül a kitorok feladták, és visszavonultak. – Szép volt, Vernon! – mondja Pill. Azért az ellenfél létszámfölényét mi is megsínylettük. Két venatorral kevesebben folytattuk utunkat. Bevetés közben nem lehet a hallottainkért könnyet ejteni. Nem engedhetjük meg magunknak ezt a gyengeséget. Szükség van az erőltetett keménységre. Mind a halál árnyékában élünk, magával a halállal táncolunk.

2. Hamarosan átléptünk egy másik zónába. Ez az övezet már a mi ellenőrzésünk alá tartozott. Itt kellett hajtóanyagot felvennünk, és kisebb pihenőt tartanunk. Ránk is fért a pihenő. Pár óra alatt két ütközet erősen megviseli az embert. Nyugodt időszakra számítottunk. Rosszul tettük. Hallottam, hogy Vernon fel akarja venni a kapcsolatot az állomáshajóval. Először nem figyeltem, de amikor a kapcsolat többszöri próbálkozásra sem jött létre, gyanakodni kezdtem. Akárcsak Pill. – Készültség! – hangzott a parancs. Aztán végre létrejött a kapcsolat, de nem volt benne sok köszönet. – Haladjanak tovább! – hallottuk a sercegő adást. – Megtámadtak minket! – Mindenképpen le kell szállnunk! Hajtóanyagra van szükségünk! – hallatszott a válasz. – Nem segíthetünk! Az összes hajónk kigyulladt! És a támadás még nem ért véget! Aggódva néztem a hajtóanyag-jelzőre. Elsősorban nekünk, venatoroknak volt szükségünk a hajtóanyagra. Az ütközetek bizony erősen leterhelik a gépeket. – Pill, mi a véleményed? – kérdezte Vernon. – Nem húzzuk ki a következő állomásig! De még egy csatát sem bírunk ki! – Hacsak be nem vontattok minket a következő állomásra! – szólaltam meg félhangosan. Csend lett az éterben. – Kösz, Tyr! Vontatunk! – hallatszott hirtelen. – Nincs mit! – nyeltem nagyot. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam, mégis adtam egy ötletet. A biztonság kedvéért négy pyrobol egy-egy venatort vontatott, az ötödiken Pillel osztoztunk. – Te vagy a legjobb pilótám! – válaszolt ki nem mondott kérdésemre. Az biztos, hogy nem könnyű egy vontatott venatort irányítani. Mivel ilyenkor a gép csak lebeg, a vontatókötél annyira hosszú, nehogy beleütközzön a vontatóba. Idegőrlő feladat még arra is figyelni, hogy egy másik venatornak neki ne menjen az ember. Elég egy apró naptevékenység vagy egy távolban elhúzó nagykiterjedésű hajó, amitől láthatatlan áramlatok jönnek létre. Emiatt a zászlóshajó egyfolytában közölte az aktuális adatokat. Ez volt az első vontatásom, bár ez – Pillen kívül – mindegyikünkre igaz volt. Úgy koncentráltam, mint az első repülővizsgámon. Akkor a kiképző, most pedig Pill

figyelmeztetett minket: ne olyan görcsösen! Persze könnyebb ezt mondani, mint végrehajtani. Egyikünk sem akarta egy pyrobol burkolatán végezni. így a görcs végig megmaradt, pedig a hajószemélyzet is próbálta oldani a hangulatot. A rádióban -amikor nem az adatokat mondták be – csendes, nyugtató zenét sugároztak. Én azonban ebből semmit sem hallottam, csak a rádióban elhangzó, és a műszereim adatai érdekeltek. Amikor pedig egy oldalsó áramlatra hívták fel a figyelmünket, jobban dobogott a szívem, mint ütközet közben. Az áramlat erősen megdobott mindannyiunkat. A többiek könnyen tudtak korrigálni, az én gépem viszont rendkívül közel került Pilléhez. Ha nem akartam beleütközni, gyorsan megoldást kellett találnom. Egyszerű navigálással nem értem volna célt. Az utolsó pillanatban alig tizedmásodpercre bekapcsoltam a hajtóművet, így elkerültük az ütközést. – Ügyes! – hallottam Pill elismerő kiáltását. Hatalmasat sóhajtottam. Mintha az alatt a pár másodperc alatt egyáltalán nem vettem volna levegőt. A megkönnyebbülést azonban azonnal felváltotta a feszült figyelem. Csak akkor könnyebbülhettünk meg, amikor az állomáshajó látótávolságba került. Ekkor végre elválhattunk sziámi ikreinktől, és saját erőből szálltunk le. Pyroboljaink a külső dokkokban kaptak helyet. Elcsigázottan léptünk a kantinba, hogy amíg gépeinket feltöltik, pihenjünk és együnk valamit. Csendesen üldögéltünk az asztal körül. – Mit nem adnék most egy fürdőért! – sóhajtottam félhangosan. Nem tudom, a többiek hogy érezték magukat, de én legalább három kilót leizzadtam a vontatás alatt. Teljes hajózó felszerelésben ez nem túl kellemes. – Sajnos, arról le kell mondanunk! – lépett hozzánk Pill. – A gépek mindjárt készen állnak, és azonnal tovább kell mennünk! – De hát arról volt szó, hogy kapunk két óra pihenőt! – méltatlankodott Ferna. – Már így is késésben vagyunk – vetette oda, és ott hagyott minket. Ekkor döbbentem rá, hogy eddig milyen úri életünk volt. Állomáshelyünk a zóna közepén volt, így csak ritkán érte támadás. Az is még újonckoromban. Ekkor rengeteg ülőkészültségben vettem részt, de ezeknek csak kisebb része végződött startparanccsal. Később jöttek a határmenti ellenőrzések, és a szabad vadászat. Azonban mindig volt hová visszatérnünk, és elegen voltunk ahhoz, hogy minden bevetés után pihenhessünk. Most belecsöppentünk az igazi háborúba, amelyben a határ melletti állomásoknak nap, mint nap részük volt. Az állandó rajtaütések miatt, soha nem alhattak végig egyetlen éjszakát sem, mert támadás esetén mindenki készültségben volt. Sokszor pár órás pihenő után újra bevetették a pilótákat, mert a heves harcokban számuk jócskán megfogyatkozott. Gondolataimból éles hang riasztott fel. Aztán akkora ütés érte a hajót, hogy majdnem a székből is kirepültem. Azonnal felugrottunk, és a hangárba rohantunk. A riadó egyfolytában harsogott. Mindenkit azonnal az állomáshelyére hívtak. A

szerelők abbahagyták a gépek feltöltését. Beugrottunk a gépeinkbe, és ellenőrzésként éppen csak végigpillantottam a műszerfalon. Ilyen sem történt még velem! Mindig volt elég időm az ellenőrzésre! A következő pillanatban a hangár elejét találat érte, és az ott veszteglő gépek közül kettő azonnal kigyulladt. Úgyszólván elállva a kifelé vezető utat. Azonban ezzel senki sem törődött. Az volt a lényeg, hogy minél több vadászgép hagyja el a hajót. Valószínűleg már az első találat elég pontos lehetett, mert az állomáshajó stabilitását vesztve kezdett oldalra dőlni. Azokat a gépeket, amelyekben már pilóta ült, nem fenyegette túl nagy veszély, mivel a hangár elég magas volt, hogy lebegéssel ellensúlyozzák a hajó dőlését, amíg ki tudnak repülni. A többi gép azonban egymásra csúszott, és több fel is robbant. – Mind megvagytok? – kérdezte Pill. Sorban bejelentkeztünk, miközben már kifelé haladtunk. – Nem avatkozunk bele a harcba! – hallatszott a parancs. – Folytatjuk az utat! Amennyire a heves lövöldözés engedte, a pyrobolok köré gyűltünk, és megpróbáltunk kisiklani a tűz alá vett területről. A radar szerint az ellenfél két helyről támadott, így volt esélyünk a menekülésre. Teljes sebességre kapcsoltunk, és hamar a hátunk mögött hagytuk a harcoló hajókat. Nem volt túl jó érzés. Úgy éreztem, mintha sorsára hagytam volna a bajtársaimat. Ugyanakkor küldetésünk volt, amit végre kellett hajtanunk.

3. Az út alatt volt időnk elgondolkodni a történteken. A környéken sehol egyetlen ellenséges gép sem volt, pedig most szívesen az orrukra koppintottunk volna. – Figyelem, mindenki! – hallottam Pill hangját. – Most közölték, hogy az egyik pyrobolunk felvette az állomáson lévő súlyos sebesültek többségét. Ferna megszokott szabadszájúságával fejezte ki nem tetszését. – Ne feledkezzen meg magáról! – figyelmeztette Pill. – A sebesülteket szállító gép pilótája Keren hadnagy – közölte még a kötelékparancsnok. Ez némiképp megnyugtatott minket. Keren eredetileg venatorpilóta volt, aztán került át pyrobolra. Áthelyezése egy véletlenen múlt. Régebbi állomáshelyén venatorpilóta volt, amikor megtámadták a hajót. A vadászok dokkját találat érte, és több gép megsemmisült, köztük Keren gépe is. A hadnagy azonban nem adta fel, és egy pilóta nélkül maradt pyrobol legénységéhez csapódott. Miután elhagyta a dokkot, úgy kezelte a pyrobolt, mintha Venator lenne. A bombázó ugyan nem olyan mozgékony, mint egy vadászgép, de ha valaki megismeri, képes az ellenfél elől sértetlenül elmenekülni. Keren addig még csak a kiképzésen repült pyrobollal, így egy-egy manővere túlságosan vadászosra sikeredett. Ennek eredményeként a legénység beszerzett néhány zúzódást, és a gép törzse majdnem kettétört egy éles fordulónál. Mégis néhány burkolathibával megúszták a kalandot. Teljesítményét ezüst vitézségi éremmel jutalmazták. A vezetés ekkor ismerte csak fel, mit jelentene, ha a pyrobolok pilótáit is vadászkiképzésben részesítenék. Ismerve a vadászfortélyokat a pilóták biztos kézzel játszanák ki az ellenséges vadászokat. Keren kialakított egy egyéni megoldást vadásztámadás esetére. Ilyenkor nem vette le a szemét az őt közvetlenül támadó gépről, és olyan vad kitérő mozdulatokat végzett, amit a nagyobb sebességű támadó nem tudott kivédeni, és túllőtt a pyrobolon. A hajójuk elé került kitor vadászt Keren tüzérei már könnyedén elintézték. Már több ütközetből mentette ki ily módon pyrobolját majdnem sértetlenül. Azért neki is jutott egy-két melegebb helyzet. Egyik alkalommal én is a kísérőgépek között repültem. Keren hajóját egy éles fordulóban lövés érte, és kormányozhatatlanná vált. Az egyik oldalhajtóművet érte találat. A pyrobol stabilitását vesztette, és a közeli hold gravitációs erejét már képtelen volt legyőzni. Zuhanni kezdett. A hajót teljesen körülvették a holdról indított lövedékek. A kitor vadászok már nem foglalkoztak a bombázóval, mivel annak sorsa megpecsételődni látszott. Ekkor újabb találat érte a hajtómű melletti burkolatot! Nagydarab lemezek pattantak le a felületéről. De a hajó csodák csodájára engedelmeskedni kezdett! Keren kiegyensúlyozta, és így sikerült – gyakorlatilag egy hajtóművel – lassan vízszintesbe

hoznia a hajót. A szerencse azonban újra cserbenhagyta Kerenéket. Találat érte a másik oldalhajtóművet is! Ekkor hárman azt a parancsot kaptuk, hogy fedezzük a pyrobol visszatérését. De a megmaradt hajtóművel semmiképpen sem térhetett vissza az állomáshajóra. Sikerült kikerülniük a holdról irányított lövedékek térségéből, de még mindig ellenséges terület felett repültek. Ráadásul azon a terepen lehetetlen lett volna a kényszerleszállás a szétlőtt géppel. A felszín közelében lehetőség adódott a kiugrásra, de el akarták kerülni a fogságba esést. A rádióban végig hallottuk vitájukat. Közben ugyan elhagyták az ellenséges területet, de a terep nem javult. A bolygón is hallották a rádióadást, és a felszíni irányítás kényszerleszállási parancsot adott, ők azonban a gép súlyos sérülése miatt nem vállalták a kényszerleszállást. Maradt hát a kiugrás, vagy a közeli leszállóhelyre történő eljutás. De vajon kibírja-e a gép addig? A gép közben egyre vesztett a magasságából. A végső szót mindig a pilótának kell kimondania! Végül döntöttek: nem ugranak! Mi hárman a leszállómező felett lebegve, visszafojtott lélegzettel vártuk a fejleményeket. A leszállómezőt szabaddá tették. A mentők és a tűzoltók a leszállótérség szélén készenlétben várakoztak. Aztán a légtérben megjelent a furcsán balra dőlő, szinte romokban heverő gép. Kerenék jól látták az előkészületeket, de sok volt a bizonytalansági tényező. Nem tudhatták, hogy az antigravitációs kiegyenlítők – melyek az oldalhajtómüvekből kapták az energiát – működnek-e. És ha nem, vajon kibírja-e a gép a földet érést? Minden lehetőség a pilóta kezében volt. Az összeszokott legénység minden tagja bízott a másikban, jelen esetben Kerenben. Keren a leszállóhely közepére lebegett, és lassan ereszkedni kezdett. A kiegyenlítők kitartottak! Keren egészen finoman tette le a gépet. Megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Kísérőként rettenetesen feszült perceket éltünk át. Segíteni szerettünk volna, de a szabályzat szerint, amíg a pilóta döntésképes, nem szólhattunk bele a vitájukba. Igazán csak akkor értettem meg e pont fontosságát, amikor én magam kerültem hasonló helyzetbe.

4. Elhagytuk a határzónát, így a következő órák eseménytelenül teltek el. Ez persze nem jelentette azt, hogy sikerül minden csetepatét elkerülnünk. A támadás úgy ért minket, mint a villámcsapás. A mellettem lévő Venator hirtelen kigyulladt. Anélkül, hogy akár a gépet, akár a lövéseket érzékeltük volna! – Mi a fene ez?! – kiáltott valaki a rádióba. Én azonban éppen azzal voltam elfoglalva, hogy kikerüljek a láthatatlan lövöldöző célkeresztjéből. Mivel nem láttuk a lövéseket, nem tudtuk, merről érkeztek. így nem tudhattuk, melyikünk lesz a következő, de nagy volt a valószínűsége, hogy Ferna, vagy én következünk. A kitoroknak ugyanis bevett szokásuk, hogy a teljes egységet megsemmisítik. Mintha csak összebeszéltünk volna Fernával, egymás útját keresztezve élesen leborítottuk a venatorunkat. Ez volt az egyetlen kitérőmanőver, amellyel mindketten kikerültünk a célvonalból. Akkor is, ha nem egy ellenféllel állunk szemben. A többiek közben már szétszóródtak, és védelmi alakzatot vettek fel a pyrobolok közelében. Mivel nem láttuk az ellenfelet, lehetetlen volt a támadás. Persze a védekezés sem volt egyszerű. Manőverezés közben egyfolytában a térséget pásztáztam, hátha észreveszek valamilyen apró jelet. Az álcázott kitor gépet is észre lehet venni, csak éppen átkozottul jó megfigyelőképesség kell hozzá. A hajó eltakarja a csillagokat, azt kell észrevenni, hol látszik anomália. Ráadásul lövés előtt pár másodperccel az álcázásban apró vibrálás jön létre. Állandó helyváltoztatás közben azonban mindkettőt rendkívül nehéz észrevenni. Az álcázott hajók sosem voltak olyan gyorsak, mint a venatorjaink. Harcmodoruk pedig abból állt, hogy ha kiszemeltek egy-két gépet, azokat addig hajtották, amíg megsemmisítették. Láthatatlanságuk miatt percekbe telt, amíg a többi álló venator megállapította az ellenséges gép helyzetét, és közbeavatkozhatott. Ez a pár perc bőven elég volt arra, hogy elintézzen minket! Először kerültem egy láthatatlan gép zsákmányának szerepébe. Fernának annyi előnye volt velem szemben, hogy ő már túlélt egy ilyen támadást. – Nyugalom, kölyök! – hallottam a lány nyugodt hangját. – Emlékszel még az iskolakörökre? – Majd becsinálok félelmemben, te pedig iskolakörökről beszélsz nekem?! – kiáltottam rá. – Kezdj bele a vizsgaanyagba! – hallatszott ellentmondást nem törően. Ekkor esett le a tantusz! A vizsgán kaptunk egy kesze-kusza ábrát, azt kellett végigcsinálni, minél kevesebb

hibával. Öt hibapont esetén megbukott az illető. Azonnal megkezdtem az összevissza manővert. Mivel nem kellett a támadóra figyelnem, nyaktörő mutatványokat hajtottam végre. A lényeg, hogy minél rövidebb ideig legyek szintben. Kívülről az egész úgy festhetett, mintha stabilizátor nélkül próbálnék manőverezni. Ez a gondolat adta az ötletet. Kikapcsoltam a stabilizátort! Ekkor már csak néha kellett megmozdítanom a kormányt. A gép ennél összefüggéstelenebbül nem is mozoghatott volna. – Tyr, találatot kaptál? – kérdezte Pill idegesen. – Nem. Kikapcsoltam a stabilizátort! – válaszoltam. – Mit csináltál?! – hallatszott a döbbent kiáltás. Igaz, e módszernek legalább tíz bizonytalansági tényezője volt, ha nem több. Köztük az, hogy végül nem leszek képes kiegyensúlyozni a gépet, ami előfeltétele volt a stabilizátorok újraindításának. Éppen válaszolni akartam, amikor akkora ütés érte a venatort, hogy ha a szíjak nem tartanak, fejjel estem volna ki a kabintetőn. A szíjak erősen a vállamba mélyedtek. Még fel sem ocsúdtam, máris jött a következő ütés. Előreestem a műszerfalra, de a szíjak újra visszahúztak. A gép imbolygása alábbhagyott. Gyorsan bekapcsoltam a stabilizátort. – Mi történt? Eltaláltak? – kérdeztem, hátha kintről több látszott. – Nem láttunk lövést – válaszolt Pill. – Beleütköztem! – csapott belém a felismerés. – Tűnj el onnan! – kiáltott rám Pill. Húztam, mint a vadliba, mert a parancsnok már ki is lőtte az első sorozatot. A sorozat célba talált, de nem tett nagy kárt a gépben. Megszólaltak az egyik pyrobol nehézfegyverei is. Jócskán megszórta a környéket, és két helyen el is találta az ellenfelet. Robbanások sorozata látszódott. Egyik láthatatlan ellenfelünket kiiktattuk. Én eközben folytattam zűrzavaros kacskaringózásaimat. Csak azért ütközhettem neki a gépnek, mert az nem engem, hanem Fernát követte. Tehát én még mindig célpont voltam. A megsemmisítésre jött is a válasz. A másik láthatatlan gép vadul lődözött rám. Nem sok sikerrel. Mivel egyetlen pillanatra sem állhattam szintbe, a kormány állandó rángatásától a karomba kezdett beleállni a görcs. Átvettem a másik kezembe a botkormányt, és úgy cikáztam tovább. – Megvan! – hallottam Vernont, és záporozni kezdett rám az áldás. – Hé, én is itt vagyok! – kiáltottam dühösen. Éppen elég bajom volt, nem kerülgethettem a saját lövegeinket is. Az első lövések nem jártak sikerrel. Ellenfelem továbbra is vidáman követett.

– Kezdem elveszíteni a türelmem! – jegyeztem meg. – Dolgozunk rajta! – mondta Pill. – Ha nem siettek, újra ki kell kapcsolnom a stabilizátort! – Megvan! – kiáltotta Keren. A közeli robbanás falevélként sodorta félre a gépemet. A műszerek megkergültek. A stabilizátor nem tartott meg. A tengelyem körül forogva sodródtam. Most voltam csak igazán pácban! Olyan gyorsan forogtam, hogy a hajtóművekkel sem tudtam korrigálni. Ráadásul sebesen közeledtem Keren hajójához. Ha beleütközöm… Ezt a gondolatot gyorsan száműztem az agyamból. Döntöttem. Ujjam a jobb oldali hajtómű gombja felett tartottam. Hirtelen csaptam le rá. Aztán el is engedtem. Ha nem is tökéletesen, de eltaláltam a megfelelő időt. Venatorom már lassabban forgott. A gép irányíthatóvá vált. Megkönnyebbült sóhaj bukott ki belőlem. – Jól csináltad! – hallottam Pill dicséretét.

5. Hamarosan elértük kitűzött állomáshelyünket. A flotta megmaradt hajóit már elirányították, mert haladás közben értük őket. Az anyahajó nem nyújtott felemelő látványt. Már távolról látszottak a lövések okozta fekete nyomok. Az ellenség több lyukat is ütött rajta. De egyik sem ért létfontosságú helyet. A dokkok többsége megsemmisült. Ezért pyroboljainknak a közelben kellett lebegnie. így nem hagyhatta el a teljes legénység a hajót. Igaz, a körülmények miatt egyébként sem tehették volna. Venatorjainkat azonban mindenképpen le kellett tennünk. A hangár azonban borzalmas állapotban volt. Már eltakarították a szétlőtt gépeket, de maga a hangár is pokolian festett. Végül sikerült találnunk egy kis területet, amelyet megkíméltek a lövések, és a robbanások. Még sosem vesztegeltünk egymáshoz ennyire közel. Mindannyian kiszálltunk, hogy megmozgassuk végtagjainkat. – Jó napot! – jött elénk egy tiszt. – Örülök, hogy megérkeztetek! A szomszéd helyiségben lepihenhettek! Ott kaphattok ételt is. – Kösz, mindkettő ránk fér – bólintott Pill, aztán hozzánk fordult. – Kettesével eszünk, és pihenünk! Négyen állandóan menetkészen álljanak! Pill, Ferna, Dev és én vállaltuk magunkra az első négyest. A többiek elmentek enni, és pihenni, mi meg visszaszálltunk a gépünkbe. A sisakot a térdemre fektettem, a rádiót pedig kihangosítottam. Hátrahajtottam a fejem az ülésen, és halkan beszélgettünk Pillékkel. – Ébresztő, kölyök! – riasztott fel egy hang. Értetlenül nyitottam ki a szemem. – Fenébe! – tört ki belőlem, amikor rájöttem, hogy pár percre elaludtam. – Semmi baj! – mondta Pill. – Gyere, most mi pihenünk! Lemásztam a gépről, és a sisakot lógatva átmentünk a másik helyiségbe. Kis terem volt, és úgy tűnt, az anyahajó egész legénysége itt vert tanyát. Beálltunk az ételautomata előtt álló sorba. Aztán leültünk a fal mellé a földre, és megettük a kiporciózott ételt. Ugyanott a falnak dőlve hunytuk le a szemünket. Annyira fáradt voltam, hogy még ebben a kényelmetlen helyzetben is képes voltam elaludni. Arra ocsúdtam, hogy megszólalt a riadó. Azonnal felugrottam, és a többiekkel együtt a gépemhez rohantam. Most nem volt idő a párduc simogatására. A kabintető lebegés közben csukódott rám, a műszereket a hangár elhagyása közben ellenőriztem. A lépcsőzetes formációban felénk haladó rajt tizenkét vadász alkotta. Nem vártuk be a kitor gépeket, hanem eléjük mentünk, és néhány sorozattal szétzüllesztettük a rajt. Addig tudtuk a legtöbb gépet kilőni, amíg aránylag egy kupacban vannak. Két gépüket azonnal

eltaláltuk – az egyik megsemmisült, a másiknak csak odapörköltünk. Így csökkent a létszámfölényük, a mi esélyeink pedig nőttek. Ujjam ráragadt a tüzelőgombra, úgy manővereztem. A gépet szárnyvégre állítva átzuhantam az ellenséges gépek között, a mélységi lépcsőn, majdnem összeütközve céljaimmal. Ilyen közelről mindig olyan volt, mintha minden lövedék felém közeledne. Félelmem leküzdésének egyetlen módja az volt, hogy én is egyfolytában lőttem. Újabb három ellenfelünket lőttük ki. – Eltaláltak! – kiáltotta Dev. Robbanás zaját közvetítette a rádió. Utána csend. Amikor az ellenséges kötelék megbomlott, kiszemeltem magamnak egyet közülük. Erősen ráhajtottam, lövöldözve kergettem. Már egészen cafatosra lőttem, de nem robbant be. Lágy fordulókkal továbbrepült. Újra rácsaptam. Megközelítettem a füstölgő, szétlőtt géproncsot. Az ámulattól tátva maradt a szám! Tisztán láttam, hogy a pilóta élettelenül ül a szétroncsolt kabinban. De a gép repült tovább, mintha láthatatlan szellemkezek irányítanák. Másik ellenfelet kerestem magamnak. Ekkor alulról bekaptam egy sorozatot. Jobb karomat ellenállhatatlan erő húzta előre, másik karom reflexszerűen kifeszült. Szabályos leborítást csináltam. Tudatom pillanatokra elsötétült. Amikor kitisztult a látásom, a kormányt már magam felé húztam. Ösztönösen tettem így. Ha nem így teszek, az alattam lévő anyahajó burkolatán kenődök szét! Zubbonyom ujján vér ütött át, a fülem zúgott. Ellenfelem még mindig követett. Sérült kezemmel görcsösen kapaszkodtam a botkormányba, összeszorított fogakkal próbálkoztam, de hirtelen manőverekre nem voltam képes. A lövedékek egyre közelebb kerültek hozzám. Itt a vég! – gondoltam. Ellenfelemet széttépte egy robbanás! – Mit művelsz, Tyr! – méltatlankodott Ferna. – Nem városnéző túrán vagy! Hangja új életet lehelt belém. Amennyire fél kézzel tudtam, elkötöttem a felkaromat. Máris mintha kevésbé terjedt volna a vérzés. – Visszatérek az anyahajóra! – jelentettem társaimnak. Nem volt szükség többre. A gépem láthatóan nem kapott súlyos sérülést. Ismertek már annyira, hogy ok nélkül nem hagyom magukra őket. Nagy ívben megfordítottam a venatort, és kissé billegve berepültem a hangárba. A szokott mozdulattal ugrottam ki a gépből. A lábam megbicsaklott alattam. Lekaptam a sisakot, és megpróbáltam megszabadulni a zubbonyomtól. Hárman szaladtak felém. Egyikük pilótaruhát viselt, és kérdezés nélkül a helyemre ült. Mire a másik kettő leszedte rólam a zubbonyt, a Venator már újra a harcolók között volt. Amint sérült karom szabaddá vált, spriccelni kezdett belőle a vér. Éppen a könyökhajlatban ért a találat. Leültettek, és gyors, szakszerű mozdulatokkal látták el a sérülést. Mire felfogtam, mi történik körülöttem, az egészségügyi hegesztés már elállította

a vérzést. – Az oldalán is megsebesült! – kiáltotta az egyikük, és már szedték is le rólam a trikót. Eddig, ahogyan én is, azt hitték, hogy a karomtól lett véres a ruhám oldala. Ezt a sebet is ügyesen ellátták. Mielőtt tiltakozhattam volna, belém lőttek egy adag nyugtatófájdalomcsillapító keveréket. Aztán a többi sebesült mellé vezettek, és újabb sérülthöz rohantak. Rohadtul utálom, ha körülöttem lövöldöznek, és én nem szólhatok bele! Ha mást nem, legalább a sisakrádiómon keresztül hallgattam végig a történteket. Most azonban a vérveszteség és a nyugtató hatására közönyösen ültem végig a támadást. A falnak döntöttem a hátam, és lehunyt szemmel vártam. Tőlem akár az anyahajót is kilőhették volna! Amikor a támadás véget ért, társaim első útja hozzám vezetett. Megkönnyebbülten látták, hogy ülök. – Jobban vagy? – hajolt le hozzám Pill. – Telenyomtak nyugtatóval! – magyaráztam bágyadtságomat. Pill azonnal látta, hogy jelen állapotomban nem fogom tudni elmondani, mi történt. Körülnézett a zsúfolt helyiségben, és döntött. – Átviszünk Keren hajójára! – jelentette ki, és már támogatott is fel. Beültettek venatorjának ülése elé, aztán becsatolta magát, és felszálltunk. Senki sem kérdezte, hová megyünk. – Keren, itt Pill! – szólt a rádióba. – Átviszem Tyrt! Felkészültek a fogadásunkra. Talán jobban is a kelleténél. – Azért ez egy kicsit túlzás! – jegyeztem meg félmosollyal, amikor megláttam a hordágyat. – Örülünk, hogy jól vagy! – mosolyodott el Keren is. – Néhány napig kénytelen leszel megelégedni egy pyrobollal. – Amíg te vagy a pilóta, semmi bajom vele. – Nekem vissza kell mennem! – fogta meg a vállam Pill. – Légy jó! – Ne izgassátok magatokat miattam!

6. Három nap múlva már újra repülhettem. Ezalatt az idő alatt furcsa módon csak egyetlen támadás érte a flottát. De ezek is csak vadászok voltak. Mivel újabb erősítés érkezett, a mieink egész könnyedén végeztek velük. Éppen csak megmelegedtem régi helyemen, máris jött a menetparancs. Rajunknak tovább kellett mennie; célállomás a Lapoja. Szeretek repülni, de azért örültem, hogy végre egy bolygó szilárd talaját érezhetem a lábam alatt. Hosszú út várt ránk, de nagyrészt saját területeken, messze a betörési térségtől. Ez azonban nem jelentette azt, hogy megússzuk támadás nélkül. Az ellenség kezdett elszemtelenedni, egyre beljebb merészkedtek a övezeteinkbe. Ezen nem volt mit csodálkozni, hiszen az utóbbi időben ők kerekedtek felül. Sorban hódították el vagy vissza az ellenőrzésünk alá tartozó zónákat. Ez főleg akkor érintett minket kényesen, amikor az adott zónában bolygók, holdak is voltak. Az „üres” térségek elvesztése csak annyiban okozott gondot, hogy nehezítették a zónáink közötti átjutást. Harc nélkül jutottunk el a Lapoja térségébe. Ott azonban teljesen más várt ránk, mint amire számítottunk. A bolygót körülzárta az ellenség! Ekkora flottát még sohasem láttam! Igaz, látszott, hogy a kitartásuk kezd megtörni. A bolygóról is és az űrből is támadták a mieinket. Valószínűleg az összes mellőzhető egységet ideküldték segítségül. – No, ez ám a csata! – jegyezte meg Pill. – Állítólag már napok óta folyik. – Valószínűleg az utolsó – mondta Vernon. – Ekkora flottát eddig még sosem küldtek a kitorok egyetlen bolygó elfoglalására sem. – Hát akkor mindenki végezze a dolgát! Vadászok, velem! – mondta Pill. – Kísérjen minket a szerencse! Felvéve a szűk támadó alakzatot, Pill után eredtünk. Vernon pedig a pyrobolokat állította csatasorba. Mi a vadászokat és a kisebb hajókat támadjuk, nekik jutnak a nagyobb falatok. Hamar elértük a csata helyét. Pill jelentette, hogy megérkeztünk, és már bele is vetettük magunkat a küzdelembe. Annyi előnyünk volt, hogy mi még frissek voltunk. Gyorsabb reflexek, több figyelem. De azért szerencse is kell. Pillel és Fernával repültem hármasban, de ez nem tartott sokáig. A kitorok ugyan fáradtabbak voltak nálunk, viszont még mindig létszámfölényben voltak. Hármunkra nyolcan támadtak. Szét kellett válnunk. A kitorok általában ezt a taktikát választották. Szétzülleszteni a rajokat! Mostantól külön-külön kellett helytállnunk. Nem mintha ez túl megerőltető lett volna a számunkra, de azért amikor magunk elé kinézve pillantásunk a hatalmas flottára esett, bizony elszorult a torkunk. Olyan érzés volt, mintha egyedül kellett volna szembeszállnunk az egész kitor hadsereggel.

De nem sokáig nézelődhettünk. A mögöttem száguldó három vadász nem játszadozott velem, azonnal a lényegre tértek. Lövöldözve jöttek utánam, éppen csak el tudtam kerülni a sorozataikat. Annyi szerencsém volt, hogy még nem értük el a csata sűrűjét. így manőverezés közben nem kellett a körülöttünk lévő hajókra is ügyelnem. Csak a hátam mögött lihegő ellenség létezett. Leborítottam, orsóba fordultam, felhúztam a gép orrát. Közben egyfolytában azon törtem a fejem, hogyan tudnék a hátukba kerülni, vagy legalább szembefordulni velük. Nem egészen tökéletes hajtóművem adta az ötletet. Volt benne némi kockázat, de eléggé ismertem a gépemet, hogy bízzam magamban. A szerelőknek nem sikerült a jobb oldali hajtóművet teljes teljesítményre állítaniuk. Amikor szántszándékkal maximumra emeltem a teljesítményt, a hajtóműből fekete füst tört elő. Azonnal visszavettem a teljesítményből, és balra lógatva oldalamat, bukdácsolni kezdtem. Reméltem, hogy ellenfeleim azt hiszik, megsérült a gépem. Így is lett! Egy a hátam mögött maradt, kettő azonban elhúzott mellettem. Gondolták, most már az az egy is képes elintézni. Amint megelőztek, a sérült madaram újjáéledt hamvaiból, és átvettem az üldöző szerepét. Vadul lövöldözve támadtam a két előttem haladóra, és a meglepetés hatott. Pár pillanat alatt kilőttem mindkettőt. Ekkor szárnyvégre állítva a gépet, szűk félorsóval leborítást hajtottam végre, aztán felkaptam az orrát. Éppen az utánam forduló kitor hasába eresztettem a sorozatot. Vele sem volt több dolgom. Ekkor azonban már benn jártam az ellenséges hajók között. Azonnal újabb két kitor tapadt rám. Azonban mielőtt megkezdhettük volna a macska-egér játékot, hatalmas robbanás rázta meg a térséget. A mieinknek sikerült kilőnie az ellenséges flotta egyik zászlóshajóját! Ellenfeleim hirtelen fordulattal eltűntek mellőlem. A rádióban elhangzottak alapján visszahívták őket. Kisebb szünet következett. Engem és csapatomat a Lapoja egyik bázisára irányítottak. Leszállás után boldogan ölelgettük egymást.

7. Három napja érkeztünk meg a Lapojára, és ezalatt alig volt percnyi nyugtunk. Amikor bevetésre küldtek minket, addig harcoltunk, amíg hajtóanyagra nem lett szükségünk. Csak akkor tértünk vissza előbb, amikor visszahívtak minket. Az állandó tíz-tizenkét órás harc bizony kikészíti az embert. Igaz, utána ugyanennyi időt kaptunk pihenésre, de az állandó feszültség lestrapált mindenkit. Voltak veszteségeink, de a kitorok sokkal rosszabbul álltak nálunk. Mi állandóan kaptuk az utánpótlást, nekik azonban be kellett érniük egyre fogyatkozó katonáikkal. Azért akadtak köztünk is olyanok, akik nem bírták az állandó feszültséget, nem tudtak aludni. Ezek vagy kidőltek a következő csatában, vagy félretéve a hiúságukat pár nap pihenőt kértek. Az utóbbiakat senki sem sértegette. Nagyobb szükségünk volt az élőkre, mint a hiú, de halott pilótákra. A következő bevetésem harmadik órájában észrevettem, hogy a figyelmem kezd elkalandozni. Egy-egy műszerre többször is rá kellett néznem, hogy felfogjam, mit mutat. Szerencsémre éppen ellenfelet keresgéltem, úgyhogy azonnal visszafordulhattam. – Teljesen kikészültem! Visszamegyek! Ellenfelem nincs! – jelentettem társaimnak és a felszíni irányításnak. Pill parancsba adta, hogy ha észrevesszük a fáradság első jeleit, azonnal jelentsük, és térjünk vissza a bázisra. Azt is közölnünk kellett, van-e ellenfelünk. Ha üldöztek volna, valaki a segítségemre siet, hogy minél hamarabb elhagyhassam a terepet. Erre azonban nem volt szükség. Szinte egyenes vonalban repültem a Lapoja felé. Folyamatosan figyeltem a radart, és fohászkodtam magamban, hogy időben elérjem a biztonságos zónát. A magányos gép mégis elkerülte a figyelmemet. Arra riadtam, hogy lövések érik a gépem oldalát! – Az istenit! – tört elő maradék éberségem. Gyorsan leborítottam a gépem, miközben az ellenfelet kerestem. – Megtámadtak! – adtam tudtul a többieknek. – Tarts ki! Megyek! – hallottam Ferna hangját, és ez bátorsággal töltött el. Tudtam, hogy éberségem csak percekig tart ki, ezért megpróbáltam, becserkészni a kitort. Az ellenfél azonban ügyes volt, és friss. Hamar észlelte fáradságomat, és játszadozni kezdett velem. Legalább háromszor is alkalma lett volna a lövésre, mégsem tette meg. Ideges lettem. Kapkodtam. – Ferna, merre vagy? – kiáltottam a rádióba. A választ már nem hallottam. Kemény ütést éreztem a sisakomon, és elsötétült előttem a világ.

Amikor újra kitisztult a látásom, meghallottam Ferna hangját. – …válaszolj! Tyr! – Megvagyok – mondtam, nagyot fújva. – Visszakísérlek! Nem ellenkeztem. Nem éreztem ugyan fájdalmat, de a sisakomat ért ütésre emlékeztem. És valahogy lassúnak éreztem a mozdulataimat. Igazítottam az irányon, és elindultunk a bolygó felé. Mintha egy fal mögül jönne, úgy hallottam Ferna hangját, amikor jelentette a bázisnak, hogy kényszerleszállok. Először fel sem fogtam, hogy rólam van szó. Amikor berepültünk az atmoszférába, Ferna újra beszélni kezdett. Csak néhány mondat után jöttem rá, hogy hozzám beszél. – Tyr, szedd össze magad! Le tudod vinni! Sikerülni fog! Lassíts egy kicsit! – Automatikusan végrehajtottam az utasítást. – Jól csinálod! Kicsit fordulj balra! – Ferna úgy vezérelt, mintha vakrepülést hajtanék végre. – Ennyi elég lesz! Még egy kicsit vegyél vissza! Jó! Kapcsold be a kiegyenlítőket! Megnyomtam a gombot, és már láttam magam előtt a leszállópályát. De valahogy minden olyan homályosnak tűnt. Milyen üres! -csodálkoztam. – Nem szabadna ilyen gyorsan közelednie! Már egészen közel volt a felszín, amikor ösztönösen kikapcsoltam a hajtóműveket. A gép egy pillanatra megállt, és vízszintesen zuhant le. A lábamba fájdalom csapott. Kinyitották a deklit. Többen álltak körülöttem. Kikapcsolták a szíjaimat, és kiemeltek a gépből. Elájultam. Később a kórházban tudtam meg a részleteket. Ferna elmondta, hogy az antigravitációs kiegyenlítők nem működtek. Úgyhogy nagyon jól tettem, hogy kikapcsoltam a hajtóműveket. A kemény földet éréstől eltört mindkét sípcsontom. Ha viszont nem állítom le a hajtóműveket, több méter mélyen belefúródtam volna a földbe. Kiderült, hogy a kitor lövése eltalálta a sisakomat, és a lövedéket csak a koponyám állította meg. Kaptam egy jó kis agyrázkódást, ezért éreztem annyira furcsának a körülöttem lévő világot. Három hetet töltöttem a kórházban. Ezalatt a kitor haderő erősen megfogyatkozott, de még mindig nem adták fel. Éppen újabb bevetésre készülünk. Ez lesz az első a sebesülésem óta. Félek. De ez csak ugyanaz az egészséges félelem, amit bevetések előtt mindig is éreztem.



Brandon Hackett: Én, a halhatatlan – 2180. Kirajzás A nevem Marcus Barbess. Születtem 2019-ben, több mint háromezer szabványévvel ezelőtt. Halhatatlan vagyok Ennek a történetnek idején már százhuszonöt éve. Az emberiség a fény feletti meghajtás lehetőségeit kihasználva, néhány évtizeddel e történetet megelőzően kilépett a naprendszerből. Új kolóniák, új lehetőségek és az első idegen fajjal, a primitív procyoniakkal történő találkozás jellemezte ezt az időszakot, melyet a történelem később Kirajzás néven emlegetett.., Amikor 2118-ban egy GMSS kísérleti űrhajó először gyorsuk fel fénysebesség fölé, egy évszázados álom valósult meg. Elkezdődött a Kirajzás kora. Soha nem látott felfedezési, kivándorlási hullám volt ez, és ebben az időben számomra is fontos események történtek Egy történelemformáló találkozás. És egy személyes… Egy magányom megszűntetésére tett elhibázott próbálkozás nem várt következménye. Ezeket a feljegyzéseket az Eredetkutató Régészeti Unió (ERU) egyik expedíciója találta 11085-ben. Hatalmas mennyiségű információt zúdított ránk arról az időszakról, amelyről csak néhány írásos dokumentummal rendelkezünk. Őseinknek ötezer éve, a Sötét korszak kezdetekor, a galaxis középpontjába történő menekülése óta semmilyen információ nem jutott el hozzánk származási helyünkről. Eltaszítottunk magunktól mindent, ami az ott kialakult pokollal volt kapcsolatos, és teljesen új életet kezdtünk. Azonban ez a felfedezés, Marcus Barbess visszaemlékezései felkavarták a tömegeket… ERU – titkosított dokumentum, betekintés kizárólag Gamma-9 prioritás feletti hozzáféréssel, vagy császári engedéllyel. KRISTÁLYMEMÓRIA – ESEMÉNY DÁTUM: 2180. Az UNIVERSE, a korábbi GMSS – az ekkor száztizenegy éve tulajdonomban lévő nagyvállalat –, mint a fényfeletti meghajtási-rendszer technológiájának kizárólagos jogtulajdonosa és gyártója, olyan mérvű vagyonra tett szert, amely évezredekre megalapozta a jövőjét

Az én jövőmről nem is beszélve. 2127-ben könnyedén felvásároltam a két cég közötti versenyben alulmaradt, halódó GSE-t, akik – a sors fintora – tulajdonképpen az eljárás kifejlesztői voltak, míg egy emlékezetes akció során meg nem szereztük tőlük az elméleti kutatási eredményeket. A két vállalat egyesítése után alakult meg az első interplanetáris óriáscég, a később legendává vált UNIVERSE. Én voltam az egyedüli többségi tulajdonos, és halhatatlanságom révén megvolt a lehetőségem a hosszú távú tervezésre. Ekkoriban már igyekeztem elrejtőzni a nyilvánosság és a közszereplések elöl, a kortalanságom miatti lebukást nem kockáztathattam. A cégirányítást komoly szakemberekre bíztam, és csak a nagy horderejű kérdésekbe szóltam bele, valamint a kutatási irányvonalakba. Az UNIVERSE feje egy titokzatos valaki lett, akit Marcus Barbess vérszerinti leszármazottjának gondoltak. A világ leggazdagabb embere, aki sosem jelent meg a nyilvánosság előtt. Én pedig Marc Barthez néven az UNIVERSE Belbiztonsági alakulatának parancsnoka lettem. Ott voltam a tűzközelben, anélkül, hogy tartanom kellett volna attól, hogy valaki felismer. Minden korban mást kellett kitalálnom, hogy álcázzam magam, és ekkor ez tűnt a leginkább kedvemre valónak. Később, amikor másfél évezred múlva a Csillagliga tanácsosaként utazgattam, már kevésbé volt ilyen veszélyes a helyzet. Az ismert világegyetem túl nagy volt, az UNIVERSE terjeszkedését pedig visszafogtam, nem lett más, mint a számtalan csillagközi óriáscég egyike. Nem akartam az egész világmindenséget birtokolni, legalábbis akkor még nem… Marc Barthez, az UNIVERSE Belbiztonsági Alakulat, az UBA parancsnoka. Nem tudom, hogy Jake Dermont, az ekkor már rég halott Jake Dermont mit szólt volna ehhez… Valószínűleg jót röhögött volna Amikor 2069-ben beültem a GMSS igazgatói székébe, mint Joseph Vernon utóda és a társaság főrészvényese, ő végig mellettem állt. Védelmezett, ha kellett – akadtak ellenségeim, akiknek nem tetszett a kezemben összpontosuló túl nagy hatalom -, támogatott és tanított. A jó öreg Jake… Ő volt az, aki először kezdett harcművészetekre okítani. Ő indított el az úton, hogy megismerjem bensőmet, valódi képességeimet. A tanulást halála után is folytattam, mesterek tucatjai mélyítették el tudásomat, formálták belsőmet. Az élet később rákényszerített, hogy a tanultakat eszközként használjam a céljaimhoz, és figyelmen kívül hagyjak bizonyos etikai és lelki tényezőket. Mestereim ennek valószínűleg nem örültek volna, de akkorra már mindannyian régóta halottak voltak. Míg a GMSS-időkben a Föld körül keringő űrállomásokon lévő lakosztályok voltak a jólét csúcsai, ebben a korban az Alfa Centauri lakható bolygói kezdtek azzá válni. A csillaghajók számára – hiába repültek fény feletti sebességgel – a Földhöz legközelebbi lakható naprendszerbe is közel két hónapig tartott az út. Belegondolni is szörnyű, hogy egykoron alig több mint négy fényévért ennyi ideig kellet utazni.

A túl hosszú utazási idő miatt még elhanyagolható volt a turizmus, az emberek kizárólag kivándorlási céllal indultak ilyen utakra. Kalandvágyó férfiak, nők, családok milliói vágtak neki az ismeretlennek, hogy elsőként vessék meg lábukat egy idegen, betelepítésre váró bolygón. Ekkoriban kezdtem hozzá az UNIVERSE Alfa Centaurira való költöztetéséhez. A hármas csillagcsoport napjai közül az Alfa Centauri-A – egy, a Föld napjához hasonlatos csillag – körül keringő negyedik bolygó, az Aphrodité a Földéhez hasonló éghajlata és érintetlensége. Olyan volt, mint amilyen a Föld lehetett millió évekkel ezelőtt: gyönyörű, vad és csodálatos. A Földön, Párizsban tartózkodtam, amikor beérkezett az elsődleges sürgősségű hívás az UNIVERSE-centerből, New Yorkból. Éppen egy Vörös hajú, fiatal francia lány mellett ébredeztem… Azt hiszem, Michelle volt a neve. Igen, Michelle. Az Interplanetar szállodalánc párizsi toronylakosztályából pont rá lehetett látni az Eiffel-toronyra, a XIX. századvég csodájára, arra a monumentális vasszerkezetre, ami ekkor már közel háromszáz éves volt. Noha háromszáz méteres magassága eltörpült az egekig magasodó modem felhőkarcolók mellett, mégis csak egyet jelentett Párizzsal. Többször felújították, és később, ha jól emlékszem, valamikor a 3500-as években pedig megépült az Új Eiffel-torony, az a gigantikus, háromezer méter magas építmény, ami minden porcikájában az eredetit formázta, csak tízszeres nagyításban, és ami az ismert világ legnagyobb csodájának számított. Reggel volt, a napsugarak már fényárba borították a szobát, Michelle édesen szuszogott mellettem az Interplanetar egyik legfelső szintjének luxuslakosztályában. A lakosztály nem volt olcsó, de hát, mint az UBA mindenható biztonsági főnökét, jól megfizettem magamat Különben is, ha jól emlékszem, a cég költségére ment az egész. Én ébredtem előbb, Michelle még hason fekve aludt mellettem. A lepedő igencsak gyűrött volt éjszakai hancúrozásunk nyomán. Michelle odaadó szerető volt, emellett pedig a beosztottam, pontosabban a személyi titkárom. „Házinyúlra nem lövünk!” – jutott gyakran eszembe a mondás, de hát ki lett volna képes ellenállni ennek a szexis vadmacskának. Finoman lejjebb húztam a selyemlepedőt, és simogatni kezdtem a hátát, domborodó fenekét. Michelle felnyögött, aztán álmosan kinyitotta a szemét. – Hello, főnök! – köszöntött a szokásos módon, aztán hanyatt fordult, és édesen nyújtózkodni kezdett. Érdeklődve néztem felfelé meredő mellbimbóit, aztán úgy döntöttem, hogy még van időnk néhány kellemes dologra felkelés előtt. Valaki azonban másképp gondolta. Ebben a pillanatban csipogni kezdett a személyi kommunikátorom. Michelle felé közelítő kezem félúton megállt a levegőben, és magamban elfojtottam egy káromkodást. A szoba közepén szanaszét dobált ruháinkra néztem, az egyik alól kikandikált a kommunikátor, de az ágyból – főleg Michelle mellének hívogató látványa

miatt – elérhetetlen távolságnak tűnt számomra. – A nagy embert mindig és mindenhol elérik – mosolyodott el a lány. – Vedd fel nyugodtan, úgysem nyugszanak, míg nem beszélsz velük. Michelle-ről eszembe jutott valaki… 2069, Jake Dermont csapata és egy J. Shellen nevű csodálatos fiatal nő. Soha nő nem volt rám akkora hatással, mint ő, de sajnos ismeretségünk nem volt hosszú életű. Mielőtt a kölcsönös szimpátiából kibontakozott volna valami, a GSE épületébe történő behatolásunk utolsó pillanataiban lelőtték. Különös módon gyakrabban gondoltam rá, mint Jessicára, rég halott feleségemre. Kimásztam az ágyból, Michelle rácsapott meztelen fenekemre, aztán felkaptam a makacsul csipogó kommunikátort, és bekapcsoltam. – Marc Barthez, UBA parancsnok! – jelentkeztem be, miközben leolvastam a kijelzőről a hívott fél azonosítóját. „Richard Williamson, UNIVERSE, vezérigazgató” – ebben a pillanatban már sejtettem, hogy vége a nyugalomnak. Arra azonban nem számíthattam, ami következett. – Üdv, Rick! – sóhajtottam, miközben a kommunikátor holografikus vetítője megjelenítette Richard Williamson megviselt arcát. – Miért nem alszol inkább? Tudtam, hogy New Yorkban az időeltolódás következtében még javában éjszaka van… Williamson az ötvenes évei elején járt, és rendkívül energikus vezető volt, nem véletlenül esett rá a választásom. Tökéletesen azonosult a cégpolitikával, és meglepően jól irányította az UNIVERSE-t. – Aludnék én, Marc, de van egy kis gond – Mi történt már megint? Eltévedt valamelyik csillaghajónk a Vega felé, vagy netán megint aktivisták tüntetnek az UNIVERSE egyik épülete előtt? – Részben ráhibáztál – jegyezte meg Williamson. – A Procyon kolónián lázadás tört ki… Azóta sem sűrűn néztem emberre olyan érteden arccal, mint akkor Williamsonra. Megráztam a fejemet, és vártam a folytatást, de főnököm inkább döbbent arckifejezésemen mosolygott. – Mi van? – nyögtem végül. – Rick, biztos, hogy engem akartál hívni? – Sajnos, igen, Marc. A Procyon belügy, az UNIVERSE teljes körű tulajdona, és az ottaniak fellázadtak. A képviseletünk hatszáznégy tagját kegyetlenül lemészárolták, és valamiféle elszakadásról szónokolnak. Elég zavaros és kényes ügy. – Hatszáznégy halott… – suttogtam. – Istenem! – Ez még csak a kezdet, sokkal rosszabbra is fordulhat a helyzeti – Elszakadás? – döbbentem meg. Az UNIVERSE-nek akkor már huszonnégy naprendszerben voltak kolóniái egy megközelítőleg harminc fényév sugarú gömbben, de ez a határ napról napra bővült, ahogy a több tucatnyi felderítő cirkálónk közül valamelyik

célba ért. – Honnan vették ezek ezt az elszakadás-baromságot? Talán össze akarják omlasztani az egész jól felépített rendszert? Nagyon is tisztában voltam vele, hogy ha egy kolónia kimondja a függetlenségét anélkül, hogy a Föld és az UNIVERSE tenne valamit, akkor búcsút mondhatunk a kibányászott ásványkincseknek, kutatási eredményeknek. Ráadásul a többi kolónia is kapva kap az alkalmon… – Totális káosz és háború – sápadtam el, ahogy végiggondoltam a lehetséges következményeket. Pontosan, Marc. Ezért hívtalak téged… Azonnal útnak indul egy csapásmérő erő a Procyonra, hogy felmérje a helyzetet, és ha kell, erőszakkal fojtsa el a lázadást. Te leszel a parancsnok. – Procyon? Tizenegy fényév… – gondolkodtam hangosan, – Jelenlegi cirkálóink jó esetben is öt hónap alatt érnek oda. Ezt te sem gondolod komolyan, ugye? Öt hónap alatt a hipertéri Ultracom adásokon át az összes kolónia tudomást szerez a lázadásról, és ha máshol is követik a példájukat… nos, akkor cseszhetjük az egészet! – Az utazási idő nem öt hónap lesz, hanem csak négy hét – mondta Rick Williamson. Elkerekedett a szemem. Michelle közben öltözködni kezdett. – Csak nem elkészült a Barbess-program új hajtóműrendszere?! – hüledeztem. Nagyvonalakban nyomon követtem a legújabb fejlesztési irányvonalakat, és tudtam, hogy hamarosan újra forradalmasítjuk a hipertéri űrutazást egy hihetetlenül gyors új hajtóműtípussal. „Mint Marcus Barbess, még nem kaptam róla hivatalos tájékoztatást…” – gondoltam. „Vagy csak elhanyagoltam a tulajdonosi szerepemet? Szóval elkészült végre az új szupermeghajtás. Ideje volt már…” – A Gladiátor űrcirkáló az első, amelyiket átépítettük, és folyamatosan zajlik valamennyi hajónk átalakítása – felelte Williamson, – Azonban ez sokkal égetőbb probléma annál, semhogy várhassunk! – Lehet ennek valami köze a procyoni őslakosokhoz? – tettem fel a nagyon is fontos kérdést. A Procyon volt az első olyan bolygó, amelyen értelmes élet nyomaira bukkantunk, noha ennek sok hasznát nem láttuk. A procyoniak az alsó határát súrolták annak, amit értelmes életformának lehetett nevezni. Ezek az egy méter magas, kengurukhoz hasonló, fűevő lények azonban, meglepő módon, képesek voltak a hang útján terjedő kommunikációra. Körülbelül egy öt éves gyerek szintjén… Az első kapcsolatfelvétel közel ötven éve, pontosan 2132-ben történt, és sokat ez alatt az ötven év alatt sem tudtunk meg róluk, annak ellenére, hogy többen közülük elsajátították nyelvünket. Mit is mondhatnék róluk? Hogy a Procyon végeláthatatlan füves mezőin csordában legelésző lények tulajdonképpen állatoknak is nevezhetőek? Akkor ezt gondoltam, és nem voltam vele egyedül… – A procyoniak? – kérdezte Williamson. – Fogalmam sincs, de mégis mi közük lehetne

ehhez az egészhez? Vagy várjunk csak? Támadt egy ötletem. Ha odaküldünk egy csapásmérő erőt, abból nem sok jó származhat, még ha tájékoztatjuk is a sajtót a lázadásról… De ha azt nyilatkozzuk, hogy a procyoni kolónia lakói fellázadtak, és ki akarják irtani az amúgy is ritka populációjú őslakos lényeket, az már más… – Ne is folytasd, Rick! Ez a te feladatod lesz. Mikor indulna a Gladiátor? – Hat órán belül. Már nagyban folyik a készletek és az üzemanyag feltöltése. Mikorra érsz New Yorkba, hogy megtárgyaljuk a részleteket? Egy pillanatig fejben számoltam. – Két órán belül ott vagyok! – feleltem, aztán bontottam a vonalat Michelle éppen a nadrágját cibálta fel. – Szóval utazunk a Procyonra? – Ki mondta, hogy te is jössz? – kérdeztem vissza. – A szexuális vágyad – felelte mosolyogva Michelle. – Úgy sem bírod ki ennyi ideig nélkülem. Michelle okos lány volt, és jól ismert. Pedig jobb lett volna, ha nem viszem magammal. Az UBA ikerhajtóműves siklójával egy és háromnegyed óráig tartott az út, keresztül az Atlanti óceánon, a nyílegyenes légifolyosó, nagymagasságú röppályáján át. Aztán feltűnt előttünk Észak-Amerika keleti partvidéke, aztán megláttam New York égbe magasodó felhőkarcolóit. Átvettem az irányítást a robotpilótától, majd lassítani kezdtem. Az UNIVERSE-center kimagasodott a többi épület közül, nehéz lett volna eltéveszteni, többek közt a tetején díszelgő hatalmas felirat miatt sem. „Egy éven belül végleg befejeződik az új központ építése az Aphroditén” – gondoltam, és ezzel nem sokkal később egy álmom vált valóra. Az Aphrodité, az Alfa Centauri-A földi adottságokkal rendelkező negyedik bolygója méltó volt nevéhez – a görög mitológiában a „Szerelem istennőjéhez”. Aki meglátta azokat a varázslatos tájakat, egyből beleszeretett a bolygóba. Az építkezéssel együtt már nagyban folyt a költözködés is, nem egy részleg már át is tette a székhelyét az Aphroditéra. Néhány perccel a leszállás után már Richard Williamson irodájában ültem. Rajtunk kívül még ketten tartózkodtak a szobában: Dean O’Connor ezredes, a csapásmérő erő harcászati vezetője és Anette Holbrook, a Gladiátor kijelölt kapitánya. Ahogy elnéztem azt a negyvenes évei közepén járó határozott nőt, megállapítottam, hogy milyen csúnyán is bánik el a kor a női nemmel: Holbrook ráncosodó arcbőre mögött egy valaha gyönyörű fiatal nő vonásait véltem felfedezni. Igaz, így ötven felé közelítve is meglepően tartotta magát.

„A Gladiátor, az UBA csúcsteljesítményű hadicirkálója!” – gondoltam. A sors furcsa fintora, hogy a Föld kormányának hadserege és hadiflottája még a nyomunkba sem érhetett, bármennyire is ágáltak a nagyvállalatok saját szervezésű fegyveres testületei ellen. Ebben az időben az UNIVERSE rendelkezett a legnagyobb csapásmérő erővel az emberek által lakott világokon. Ez azonban hosszú távon nagy veszélyeket rejtett magában, óhatatlanul előrevetítette a cég bukását. Ezért néhány évtized múlva, amikor már letisztultak a Kirajzás időszakának problémái, visszafogtuk a fegyverkezést, és a vezető szerepet lassanként átvette a Föld kormánya, majd a később létrejövő Csillagliga. Hiszem, hogy ez nagy lépés volt az UNIVERSE túlélése szempontjából. Dean O’Connort ismertem, a legjobb UBA-parancsnoknak tartottam, magamat nem számítva. „Ha ő itt van, akkor tényleg nagy lehet a baj!” – villant át az agyamon, ahogy megpillantottam a harmincas évei elején járó szőkésbarna hajú, szálfa termetű férfit. Williamson a szavak helyett inkább beindította a háta mögötti szélesvásznú képernyőt, amelyen hamarosan fel is tűnt az UNIVERSE tulajdonú hipertéri kommunikációs társaság, az Ultaracom címere. – Ezt az adást éjjel küldték a székházba, és igencsak felborzolta a kedélyeket – mondta Williamson, aztán elindult a felvétel. A Procyon a XX. századvégi információkkal ellentétben nem egy csillag volt, hanem kettő, igaz a kisebbik fehér törpe csak a XXI. század utolsó éveinek teleszkóptechnikája segítségével vált láthatóvá. A rendszerben, a várakozásokkal ellentétben keringett egy földi életre alkalmas bolygó, de távol állt az emberek által elképzelt paradicsomtól. Hűvös, szeles éghajlata volt, és az első odaérkező emberek csak alig néhány életformát találtak a felszínen. Na és persze a procyoniakat, akik a bolygót mégis kiemelték a többi felfedezett planéta közül. Tudósok ezrei rajzottak oda, hogy tanulmányozzák ezt a furcsa életformát, de mivel értelmi képességeik nem voltak túlságosan magasak, a kezdeti érdeklődés lassanként lanyhulni kezdett. A Procyon bolygó – meglehetősen ötlettelen név volt: a Procyon rendszer Procyon bolygója – ekkoriban az UNIVERSE tulajdona volt, az ottani kolónia lakói egzotikus, nem földi növényeket termesztettek ipari méretekben, és ritka ásványokat bányásztak a cég megbízásából. Ez idáig… Ahogy elindult az adás, rögtön az első pillanatban összerezzentünk a székünkben. A cég hivatalos képviseletének bejárati csarnoka kegyetlen vérfürdő színhelyévé vált. UNIVERSE emblémás biztonsági emberek próbálták feltartani a feldühödött, lázongó tömeget, lézernyalábok villantak mindenfelé, detonációk rázták meg az épület belsejét. Amikor egy őr feje az egyik automata kamera optikájához túl közel loccsant szét, görcsösen megmarkoltam a székem karfáját. A lencsére véres agyvelődarabok fröccsentek… De a támadók nem kíméltek sem nőket, sem mást, aki a cégnek dolgozott. – Mi a fene folyik ott? – kérdezte elfelhősödött tekintettel Anette Holbrook. – Megőrültek ezek?! – Annál sokkal rosszabb – felelte Williamson.

Váltott a kép, és az előbb látott csatarészletnek már csak a nyomait láttuk, tucatnyi vérbefagyott, elszenesedett holttest formájában. A lázadók birtokba vették a bolygót. – De mit akarnak egyáltalán? – kérdezte Dean O’Connor. Williamson csendre intette. – Ezt nézzék… Az újabb képsor egy irodát mutatott, a hátsó falra szabálytalan betűkkel egy feliratot festettek: PROCYON, FÜGGETLEN BOLYGÓ, ATHONELL KOLÓNIASZÖVETSÉG. – Mi az az Athonell? – kérdeztem. – Nem mi, hanem ki – javított ki keserűen Rick Williamson. Egy szakállas, testes férfi lépett be a képbe, és helyet foglalt a felirat előtt álló asztalnál. Azonnal láttam, hogy élvezi a helyzetet, ilyen önelégült arcot ritkán lát az ember. Hataloméhes tekintete nem sok jót ígért. – George Athonell vagyok – mondta mély hangján és a mai napon megalakítottam az Athonell Kolóniaszövetséget, amelynek mostantól én vagyok az első fejedelme. Ettől a perctől kezdve függetlenítjük magunkat a Földtől és az összes vérszívó interplanetáris vállalattól. Nem tűrjük tovább az elnyomást! Ez a mi bolygónk, mi jöttünk ide, mi tettük lakhatóvá, és ezentúl mi fogjuk élvezni minden hasznát. És ez még csak az első lépés. Hamarosan mellénk fog állni több más kolónia is. A Kolóniaszövetség a későbbiekben hajlandó lesz kereskedelmi kapcsolatba lépni a Földdel és a társvilágaival, de csak abban az esetben, ha nem próbálkoznak semmilyen erőszakos ellenlépéssel. Figyelmeztetem önöket, megbánják, ha bármilyen hadihajót merészelnek ide küldeni! Nagyon megbánják! Önállóság! Függetlenség! Gazdagság! Ez a jelszavunk! A háttérből tucatnyi hang ismételte el az ostoba hármas jelszót, aztán a felvétel megszakadt. – Ennyi az egész? – kérdeztem a látottaktól és a hallottaktól letaglózva Williamsont. – Mondd, Rick, mi ez a marhaság? – Ez a marhaság eddig több mint hatszáz UNIVERSE alkalmazott életébe került, Marc! – jegyezte meg Williamson. – Ha nem cselekszünk, és a lázadás átterjed a többi kolóniára, ez a szám minimum megtízszereződhet, nem is beszélve arról, hogy akár csillagközi polgárháborúvá is fajulhat… – Ki ez a George Athonell? – kérdezte Anette Holbrook. – Azt hittem, a telepesek kiválasztása komoly szűrők alapján történik. Hogy került közéjük ez az elmebeteg? – George Athonell, 46 éves, született Európában, Rómában 2134-ben – olvasta fel az ölében fekvő laptopból az adatokat O’Connor. – 2162-től a Föld Európa-kormányának tagja, négy évvel később alelnök. 2169-ben nyíltan az elnöki székre pályázik, de sikertelenül. Egy évvel később elutazik a Procyonra, és átveszi a növénytermesztő ágazat vezetését. Most pedig… – Most pedig megőrült – mondta Williamson. – Megőrült, és ráadásul láthatólag nagy hatással van az ottaniakra.

– Azt hiszem, itt sokkal rosszabbról van szó – jegyeztem meg. – Ez az ember nem őrült, legalábbis a szó klasszikus értelmét tekintve nem. Az biztos, hogy hatalmat akar, és ami nem sikerült neki legálisan az Európa-kormánynál, azt most más úton akarja megszerezni Ráadásul sokkal veszélyesebb úton. Önálló birodalmat akar alapítani, és egyelőre minden esélye megvan rá, hogy sikerrel járjon. – Egyvalamit nem értek – szólalt meg Holbrook kapitánynő. – Határozottan megfenyegetett minket, hogy ne merészeljünk hadihajót küldeni a Procyonra. Volt valami vészjósló a hangjában… – Nem hiszem, hogy bármit is tehetne ellenünk – mondta Richard Williamson. – Vannak ugyan kézifegyvereik, néhány kisebb légvédelmi ágyújuk, de egy Gladiátor méretű csillaghajóval és fegyverzetével szemben semmi esélyük. – Rick, ez a probléma súlyosabb, mint sejtettem – álltam fel. – Van még valami információ? – Egyelőre nem sok, most próbálunk az Ultracomon keresztül kapcsolatot teremteni a Procyonnal. Nem lázadhatott fel mindenki… Mostantól tiéd a terep, Marc! Holbrook kapitánynő és hajója, valamint O’Connor ezredessel a négyes és a tizenkettes UBAdivízió a rendelkezésedre áll. „Saját cégem jövője a tét!” – gondoltam. „Senki nem lenne alkalmasabb ennek a problémának a megoldására!” Csak azt nem sejtettem, hogy ez több lesz, mint egy „probléma”, és főleg, hogy komoly kihatásai lesznek a jövő történelmére… A Gladiátor az akkori csúcstechnika diadala volt. A legkorszerűbb meghajtás párosult a legkorszerűbb fegyverekkel, és a csillaghajók közül a legtágasabb belső térrel. Az UBA két divíziója, háromszáz – háromszáz katonával, tucatnyi páncélos járművel, repülővel, kényelmesen elfért a személyzet mellett Amikor egy űrkompon a hajó felé tartottunk, már alig fél óra maradt az indulásig, a Gladiátor készen állt az útra, a felszerelés, és a csapásmérő erők már a fedélzeten voltak, a hajó csak ránk várt. Michelle Volange elkerekedett szemmel nézte a Gladiátort, Ha jól emlékszem, addig nem is járt a Marsnál távolabb, úgyhogy biztos voltam benne, hogy nagy kaland lesz számára. Abban viszont már nem voltam biztos, hogy jó ötlet-e magammal vinni. De igaza volt: nem tudtam megállni. – Hogy ez mekkora! – ámuldozott a hajót nézve. – Nem is gondoltam volna, hogy manapság már ilyen nagyok a csillagközi hajók! – EZ jelenleg az UNIVERSE egyik legnagyobb és legmodernebb hajója – magyarázta büszkén Anette Holbrook, miközben az űrkomp egyre jobban megközelítette a hatalmas hajótörzset. – Rajta kívül két ilyen típusú hajó létezik; a Praetorianus, amely szintén hadi célra használható, valamint az Emperor, egy hatalmas kolonizálóhajó, amely a tervek szerint két hónap múlva indul a Capellára5, hogy felfedezze a rendszert, és létrehozza az első kolóniát.

– A Kirajzás gőzerővel folyik, Michelle – jegyezte meg Dean O’Connor. – Soha ilyen felfedezési hullám nem volt még az emberiség történelmében. Talán túl gyors is ez a tempó, még a jelenleg felfedezett bolygókat sem tudjuk alaposan megvizsgálni. Ki tudja, mi minden lakozhat bármelyiken… Jót szórakoztunk, míg a Gladiátor útnak nem indult. Anette Holbrook kivezette a hajót a Föld körüli pályáról, aztán elindultunk a Jupiter felé, miközben a hajtómű végső tesztelése zajlott. Újabb hét óra elteltével pedig az új meghajtás átrepített bennünket a hipertérbe.,. Az akkori korok embere számára a hipertéri utazás még új, magával ragadó élmény volt, később már napi szükségletté és rutinná vált Egészen addig, míg meg nem született Anth Nozzelman. Talán az ő technológiájának továbbfejlesztett változata volt az általam ismert emberi technológia csúcsa, minden tekintetben. De a Sötét korszak eljövetele ellen az sem volt elég… 5 Capella: naprendszerünktől 41 fényívnyi távolságban fekvő csillag,

Négy hét telt el a hipertérben, míg végül megérkeztünk az emberi agy léptékével mérve irdatlan távolságra. „Tizenegy fényév! Még a fénysugarak is több mint tizenegy évig száguldanak a Földről, mire megérkeznek ide. De mi ennél sakkal gyorsabbak vagyunk…” Elgondolkodva néztem a monitorképernyőn világító adatokat: Procyon kolónia Alapítva: 2132-ben Tulajdonos: UNIVERSE Interplanetáris Részvénytársaság Populáció: 11.285 fö Néveredet: a „Pro Kion” görög szóból, jelentése a „Kutya előtt”, utalva arra, hogy a Földről szemlélve, a nagyobb, látható nap a Canis Major és egyik csillaga a Siriustól, más néven „Kutya csillag”-tól nem messze található. A kialakult helyzet miatt a felirat több szempontból sem volt már aktuális. Ha komolyan vettük George Athonell szavait, akkor a Procyon már nem az UNIVERSE tulajdona. Nem beszélve arról, hogy legalább ezer ember halhatott meg a vérengzés során. „Mit akarhat ez az Athonell?” – gondolkodtam, miközben a Gladiátor kilátóablakán az előttünk lebegő magányos, szürkés bolygót néztem. Teljesen érintetlennek tűnt, tizenegyezer ember ötven év alatt még nem sok kárt tehetett benne.

„Mit akarhat ez az Athonell?” Anette Holbrook mindenesetre elrendelte a harci riadót, mielőtt kapcsolatba léptünk volna a lázadókkal és mielőtt leszálltunk volna a bolygóra. – Itt a Gladiátor, az UNIVERSE csillagcirkálója! – szólalt meg a kapitánynő. – A Procyon kolóniát hívom… A panorámamonitoron néhány másodperc múlva megjelent George Athonnel szakállas és dühös arca. – Én pedig az Athonell Kolóniaszövetség fejedelme vagyok! Előre figyelmeztettem magukat, hogy ne merészeljenek idejönni, mert megbánják! Túl gyorsan ideértek… Viseljék hát a következményeit! – Na idefigyeljen! – léptem előre. – Marc Barthez vagyok az UBA parancsnoka, a Procyon-ügyben az UNIVERSE teljhatalmú megbízottja. Önök lázadók és gyilkosok! A Procyon az UNIVERSE tulajdonában áll, és ha nem teszik le a fegyvert, kénytelenek leszünk erőszakos eszközöket alkalmazni! George Athonell reakciója váratlanul ért mindannyiunkat. Egyszerűen nevetni kezdett. „Mint egy rossz Science fiction filmben a fő gonosz, akinek, valami olyasmi van a tarsolyában, amiről a hősök nem tudnak…” – gondoltam, csak azt nem értettem, hogy miért pont ez jutott eszembe. Nemsokára megtudtam. – Mr. Barthez, önök nincsenek abban a helyzetben, hogy bármit is tegyenek ellenünk. Ez több, mint egy „ügy”! – Érdekes ember maga, Athonell – jegyeztem meg. – Itt áll önök felett a XXII. század legmodernebb hadihajója, és mégis maga fenyeget bennünket. Athonell gúnyos mosolyra húzta a száját, és ekkor rájöttem, hogy valamiről nem tudunk, Rossz előérzetem támadt… – Maga is érdekes ember, Mr. Barthez! Ráadásul ostoba is, mint mindenki az UNIVERSE-nél. És ez lesz a vesztük! A kapcsolat hirtelen megszakadt, és ekkor elordítottam magam: – Teljes harci riadó! Támadni fognak! Felharsant az éles szirénahang, Holbrook kapitány és O’Connor ezredes értetlenül néztek rám, ők még nem sejtették… – Kapitány! Nagysebességű, azonosítatlan tárgy közeledik a felszín felől! – kiáltotta a radarkezelő. A fénylő, korong alakú jelenség egyenesen a Gladiátor felé tartott Lehetetlen volt megmondani, hogy mekkora az átmérője, a belőle kiáramló fényesség elvakított mindenkit, a szenzorok értékelhetetlen adatokat közöltek. – Mi a fene ez? – döbbent meg O’Connor ezredes, látott szájjal bámulva. – Elemzést!

Anette Holbrook gyorsabban reagált. – Valamilyen lövedék! Elhárító rakétákat! – Nem tetszik ez nekem… – jegyeztem meg a fénylő, sebesen közeledő tárgyat nézve. Négy célkövető rakéta suhant elő a kilövőnyílásokból, és állt rá a célpontra, ami többé nem térhetett ki előlük. Nem is volt szüksége kitérésre. A rakéták elérték a fénykorongot, és áthatoltak rajta! – Ez nem szilárd! – kiáltotta hisztérikusan valaki. – Lézereket célra tartani! – adta ki az újabb parancsot Holbrook. – Elülső lézerágyúk, tűz! Mélyvörös lézersugarak lövelltek ki az ágyúkból, de ugyanúgy áthatoltak a fénykorongon, mint a rakéták. – Kitérő manőver! – kiáltotta a kapitánynő. Azonnal beindultak a Gladiátor hajtóművei, és a csillagcirkáló megindult előre. Azonban a fénykorong villámsebesen irányt váltott, és utánunk eredt. Sokkal gyorsabb volt. Képtelenek voltunk megállítani, és senkinek sem volt kétsége afelől, hogy ez egy veszélyes, pusztító fegyver. Síri csend telepedett a hídra. A fénykorong egyre közeledett! Michelle az utolsó másodpercekben kétségbeesetten megszorította csuklómat… Aztán a fénykorong becsapódott. Számítottam rá, hogy a Gladiátor megsérül, de ami történt, azt állomban sem gondoltam volna. A korong szétrobbantotta a hatalmas hajótest hajtóműveit, és leszelte a hajó hátsó felét. A híd megremegett, többen elestek. Én is hanyatt vágódtam, Michelle pont rám zuhant, és belekönyökölt a gyomomba. De ez volt a legkisebb gond. A híd elsötétült, a tartalékvilágítás csak néhány másodperccel később kapcsolt be. Műszerpultok szikráztak fel, és leállt szinte minden automatikus berendezés. – Felrobbant a hajtómű! A Gladiátor kettészakadt! – kiáltotta valaki, miközben én levegő után kapkodtam. A gravitáció ingadozott. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a mennyezeten feküdnénk, de szerencsére csak egy pillanatra, aztán kiegyenlítődött az ingadozás. – Istenem! – hallottam Anette Holbrook kapitány kétségbeesett hangját – Miféle fegyverük van ezeknek?! – Asszonyom! – jelentette valaki. – A hajó hátsó részében senki sem maradt életben, az egész darabokra robbant a hajtóművel együtt. A tizenkettes divízió katonái is ott voltak elszállásolva! – „Háromszáz ember, háromszáz hű katona „ – gondoltam keserűen. „Ez a George Athonell őrült… És tömeggyilkos!”

Azonban sok időnk nem volt az érzésekre, a saját életünk is veszélyben forgott. Letoltam magamról a holtsápadt Michelle-t, feltápászkodtam, és odatántorogtam a kommunikációs tiszthez. A fiatal, sötéthajú nő ájultan dőlt rá a konzoljára. Fejéből ömlött a vér. Óvatosan hátradöntöttem a székében, aztán a véres pulton remegő kézzel teremtettem Ultracom kapcsolatot a Földdel. – Marc Barthez vagyok, az UBA parancsnoka! A Földet és az UNIVERSE-központot hívom! Megtámadtak bennünket! Ismétlem megtámadtak! A Gladiátor cirkálót szétlőtték! Egy ismeretlen fegyverük van, egy fénykorong-lövedék… nem anyagi természetű, fegyvereink nem hatottak ellene! Megpróbálunk lejutni a bolygóra! Sürgős segítségre van szükségünk! Ismétlem… – Na mi az, Mr. Barthez! Már nem olyan magabiztos, ugye? – szólalt meg a szomszédos képernyőn egy hang. Egy gyűlölt hang. – Athonell! – kiáltotta O’Connor ezredes. – Ezért a saját kezemmel fogom kitekerni a nyakát! – Nem tudom ki, maga… ezredes – olvasta le a rangjelzést a szakállas férfi, aztán elvigyorodott de már nem él sokáig! – Ezzel elérte, hogy a Föld kormánya soha nem fogja elismerni, függetlenségüket! – feleltem keserűen. – Legközelebb már nem csak egy hajó fog jönni, és nem csak az UNIVERSE képviseletében. Ide csődül a fél űrflotta, és addig nem nyugszanak, amíg a földdel nem teszik egyenlővé a kolóniájukat. – Addigra már tucatnyi bolygón kitör a lázadás, és a Földnek nem lesz ereje ennyi felé figyelni. Messze vagyunk tőlük, és az idő nekünk dolgozik. De ezt önök már nem fogják megélni! – Elhagyni a hajót! – kiáltotta Anette Holbrook, és kiadta a kiürítési parancsot. – Újabb fénykorong a felszínről! – üvöltötte a radartiszt. Aki élt és mozgott, rohanvást indult kifelé a hídról. – Mindenki a csapatszállítókba! – ordította Dean O’Connor. – Mozgás! Láttam a bolygó felől sebesen közeledő vakító fényességet, közben Michelle kifelé húzott a hídról. Újra a kommunikációs pultnál eszméletlenül ülő fiatal lányra pillantottam. „Ha nem segítek, itt hal meg!” – gondoltam, de ugyanakkor rettenetesen féltem is. Hiába voltam halhatatlan, a Vándorok óva intettek az ilyen helyzetektől. Teljesen kétségbeestem. Halhatatlan voltam, és az elmúlt évszázadban már hozzászoktam, sőt élveztem ezt a lehetőséget. Nem akartam most elveszíteni. Döntöttem. Odarohantam az eszméletlen nőhöz, és a karomba kaptam. – Marc! Jöjjön már! – kiáltott utánam Anette Holbrook, látva, mit csinálok. Az eszméletlen lánnyal sietve indultam a többiek után, én hagytam el utoljára a hidat. Végigrohantunk egy sor folyosón, aztán odaértünk a dokkokhoz. A legénység nagy része már beszállt a három UBA csapatszállítóba, amelyek az UBA alakulatait lettek volna

hivatottak szállítani. Iszonyú volt a káosz. Emberek rohangásztak mindenfelé, katonák igyekeztek minél több felszerelést berakodni a csapatszállítókba. A fénykorong bármelyik pillanatban belénk csapódhatott. Láttam O’Connor ezredest beszállni a szomszédos csapatszállítóba, aztán karomban a fiatal nővel, én is felfutottam a legközelebbi rámpán. Egy UBA-tiszt átvette tőlem az eszméletlen teremtést. Térdre rogytam, és eszeveszetten ziháltam a kimerültségtől. A csapatszállító rámpája felemelkedett, aztán légmentesen elzárta a bejáratot. Elindultunk. – Jól vagy? – térdelt le mellém aggódva Michelle. – Majd ha kijutottunk, akkor leszek jól! – feleltem, és feltápászkodtam. Sietve indultunk a pilótafülkébe. A csapatszállító mintegy kétszáz személy szállítására volt alkalmas, és ahogy elnéztem a nagy termekben összezsúfolt UBA-katonákat, valamint a Gladiátor személyzetet, biztos voltam benne, hogy még többen is vagyunk. A csapatszállító megindult, és besuhant zsilipbe. Mögöttünk lezárt az ajtó, majd hamarosan feltárult a külső zsilipkapu. Szabadok voltunk. – Gyorsítson! – mondta idegesen Anette Holbrook a pilótának, mivel fogalma sem volt, hogy a fénykorong mennyire lehet a Gladiátor maradványától. Egyre sebesebben távolodtunk. Csak ekkor fogtuk fel, hogy pontosan mekkora kárt tett a fénykorong a csillaghajóban. Mindenki döbbenten nézte a hiányzó hátsó részt: az ismeretlen fegyver egyszerűen darabokra robbantotta, a hajtóműrendszerrel együtt. A megmaradt hajótest nyitott hátulján meg lehetett számolni az egyes, lángokban álló szinteket. „Szerencsétlenek!” – gondoltam azokra az emberekre, akik azon a részen tartózkodtak a robbanás pillanatában. Számtalan kérdés kavargott a fejemben, többek közt, hogy hogyan jutunk így haza, amikor is megláttam a rohamosan közeledő újabb fénykorongot. A Gladiátor még épen maradt első felét célozta be magának. Holbrook kapitány odaugrott a kommunikátorhoz, és beleüvöltött: – Azonnali felszállás mindenkinek! Tíz másodperc a becsapódásig! Tucatnyi néhány személyes mentőkabin startolt, és villámsebesen elindult a másik két csapatszállító is. De mégsem voltak elég gyorsak. Legalábbis az egyik csapatszállító nem volt az. Valamelyest lemaradt a másiktól, és éppen akkor úszott ki a zsilipen, mikor a fényjelenség belecsapódott a Gladiátor maradványába, és egy szempillantás alatt elemésztette azt. A vakító fényességű robbanásban az utolsó csapatszállító is eltűnt a hatalmas hajóval együtt. Az éles villanás pillanatában többen a szemük elé kapták a kezüket. A cirkáló helyén nemsokára már csak apró roncsdarabok lebegtek az űrben.

Néma csend telepedett a csapatszállító belsejére. – Ez nem lehet földi fegyver – jegyezte meg rekedtes hangon Holbrook kapitánynő. – Csakis valami idegen technológia… „Idegen technológia!” – ismételtem meg magamban Anette Holbrook szavait. De ekkor még nem tudtam mit kezdeni a jelentésükkel… Mindösszesen két csapatszállítónyi ember maradt a hatalmas UNIVERSE hajóból, de az is kétséges volt, hogy egyáltalán mi túléljük-e. A hajók meredeken süllyedtek a bolygófelszín felé. Mindannyian rettegtünk az újabb ismeretlen eredetű lövedékektől, de szerencsénkre megúsztuk. A csapatszállítók hamarosan beléptek a légkörbe… …és ezúttal nagyon is földi fegyverekkel támadtak ránk. Valahol a távolban két nagyteljesítményű légvédelmi üteg lépett működésbe. Nagyintenzitású lézernyalábok villantak körülöttünk. Ilyen ütegeket minden kolóniára telepítettünk, hogy szükség esetén legyen mivel megvédeni magukat Eddig egyetlen egyszer sem volt példa a használatukra, és a sors fintora, hogy pont ellenünk került először sor rá. – Szálljon le! – kiáltottam a pilótára. – Gyorsan, mielőtt kilőnek! Egy lézernyaláb ebben a pillanatban telibe találta a csapatszállító hátsó részét! A hajó megperdült, és fekete füstcsíkot húzva maga után, meredeken zuhanni kezdett. A pilóta halálra vált arccal próbálta megfékezni a zuhanást, és nemsokára siklórepülésbe vitte a nehézkesen irányítható monstrumot. Ebben a magasságban már nem nyújtottunk célpontot a távoli ütegeknek. – Itt O’Connor! – harsant fel az ezredes hanga a másik csapat– szállítóból. Ők épségben úszták meg az újabb támadást. – Súlyos a sérülésük? Anette Holbrook látta, hogy a pilóta gigászi küzdelmet folytat, hogy kézben tartsa az irányítást. – Meglehetősen, Dean! Még az is kétséges, hogy egyben le tudunk-e szállni! Gyertek utánunk… – Mi lesz most, Marc? – kérdezte Michelle Volange. Ijedt arcára néztem, és már sajnáltam, hogy elhoztam magammal. Biztos, hogy nem ilyen lidércnyomásra számított. És ez még csak a kezdet volt A csapatszállító meglódult, a hajtóművek fájdalmas sikollyal végképp felmondták a szolgálatot. A pilóta többé nem volt képes a magasban tartani a gépet. Zuhantunk. A felszín rohamosan közeledett. Aztán ahogy a csapatszállító becsapódott, előre zuhantam. A fejem valami kemény tárgyhoz ütődött. Elsötétült előttem minden…

Jó néhány órát lehettem eszméletlen. Arra ébredtem, hogy valaki nyalogatja a kezemet. Felnyitottam a szemem, de eltelt néhány másodperc, mire szemem hozzászokott a szürkülethez. A Procyon nagyobbik napja már lenyugodott, azonban a másik, a fehér törpe magasan járt a horizonton, halvány fénye különös félhomályt varázsolt a tájra. Aztán megláttam a procyonit, aki kézfejemet nyaldosta ormótlan nyelvével. Az első, ösztönös reakciómmal ijedten rántottam el a kezem, mire a lény ijedten nagyot szökkent hátrafelé. Emlékeztem a Procyon értelmes lakóiról szóló információkra, és ahogy alaposan szemügyre vettem az eddig csak képeken látott idegen lényt, elmosolyodtam. Leginkább egy földi kenguruhoz hasonlított, noha csak mozgásában és támaszkodásra is használt farkában emlékeztetett a Földön őshonos állatfajtára Testét sárgás szőr fedte, keze fogásra is alkalmasnak látszott, nagy szemével engem bámult – Jól érez magad? – kérdezte. Törte a nyelvet, de így is döbbenten néztem rá. Nem mindennap szól egy kenguru az emberhez. – Ööö, igen. Csak pokolian fáj a fejem. „Nagyszerű, egy valódi kenguruval beszélgetek. Ez már a vég!” Felültem, és körülnéztem. – Űrhajó lezuhan, sokan meghal, te életben marad. Ekkor láttam meg vagy ötven méterrel arrébb a csapatszállító füstölgő maradványait. A felismerhetetlenségig szétroncsolódott, az elszenesedett váz körül holttestek hevertek. Anette Holbrook és Michelle néhány procyonival beszélgetett a hajó mellett, néhány UBA-divíziós pedig éppen az épségben maradt készleteket rendszerezte. A kis lény a fejét ide-oda döntögetve tanulmányozott engem. – Hol tanultad meg a nyelvünket? – kérdeztem tőle. – Trekka tanul nyelv város – felelte a procyoni. „Trekka… Ezek szerint így hívják” – gondoltam. A múlt időt láthatólag nem ismerte, de ennek ellenére teljesen érthető volt a beszéde. „Lássuk, mennyire vagy értelmes, és mennyit tudsz a kialakult helyzetről?” – Mi van most a városban, Trekka? – kérdeztem. – Város rossz! – szökkent egyet hátra rémülten a procyoni. – Emberek gonosz, bánt egymás, meg Trekkát és társait! Ti is gonosz vagytok? – Városi emberek minket is bántottak – feleltem, miközben feltápászkodtam. – Nézd meg a hajónkat! – mutattam a csapatszállítóra. – Mennyien haltak meg… Meg akartam említeni neki a Gladiátor pusztulását, de aztán rájöttem, hogy felesleges. Valószínű, hogy fel sem fogta volna, honnan kerültünk ide. – Mi segíteni jöttünk – folytattam.

Anette Holbrook és Michelle ekkor vették észre, hogy magamhoz tértem, és elindultak felénk. Amikor Trekka meglátta őket, riadt arccal hátrébbszökdécselt, egyenesen az egyik közeli bokor mögé. – Gyere vissza, nem bántanak! – kiáltottam utána, miközben a két nő odaért hozzám. Michelle homlokán sebtapasz éktelenkedett, Anette Holbrook enyhén bicegett, de ezen túl más bajuk nem esett, legalábbis én nem vettem észre. – Örülök, hogy jól van, parancsnok – mosolyodott el fáradtan Holbrook. – Sokakról ez nem mondható el… A landolás nem sikerült. Alig ötvenen maradtunk életben a csapatszállítóban összezsúfolt kétszáz főből. Újabb halottak… – O’Connor hol van? – néztem körül újra, de sehol nem láttam a másik csapatszállítót. – Három kilométerrel előrébb szállt le. Hajója a fáktól nem látható – mutatott az egyik irányba a kapitánynő. – Szerencsére az ő csapatszállítója egyben maradt a teljes felszereléssel együtt. Azt üzente, értünk küld néhány járművet. Az pedig ott a kolónia – mutatott a távolban magasodó tornyokra. – Harminc kilométernyire. – És te jól vagy, Michelle? – néztem a személyi titkárnőmre és szeretőmre. – Sajnálom, hogy így sikerült ez az utazás. – Felesleges, Marc. Én voltam a hülye. Erősködtem, és rávettelek, hogy engem is hozz magaddal. De végül is örülök, hogy melletted lehetek… – Remélem, hogy nem túlzott az örömöd – jegyeztem meg. Nem tetszett ez az egész helyzet. Itt volt ez a kis kolónia, kilőtték az egyik legjobb hadicirkálónkat, és az UBAalakulatok nagy része, a felszerelés nagy részével együtt megsemmisült. – Arra gondol, parancsnok, hogy vajon miért merte az UNIVERSE-t, és tulajdonképpen az egész Földet nyíltan megfenyegetni? – kérdezte Anette Holbrook. – Azt hiszem, a választ annak az ismeretlen fegyvernek a képében meg is találtuk. – Be kell mennünk a városba – mondtam. – Tudni akarom, mi folyik ott. Azonban, ha jól számolom, nem vagyunk többen kétszázötven főnél. – Abból is minimum hetvenen nem kaptak katonai kiképzést. A Gladiátor személyzetéhez tartoztak. Az UBA négyes divíziójából vannak körülbelül száznegyvenen, a tizenkettesből mindössze talán ötvenen. És tízezer emberrel állunk szemben. Tízezer lázadóval. – Gondolja, hogy a kolónia összes lakója a lázadók oldalára állt? – kérdezte Michelle. – Vagy átálltak vagy meghaltak, mint az itteni UNIVERSE-képviselet közel nyolcszáz alkalmazottja – mondta szomorúan Holbrook kapitánynő. Elnéztem a távolban magasodó tornyok felé. Aztán a közelben észrevettem egy, a füves réten legelésző procyoni csordát, és ismét úgy tekintettem rájuk, mint állatokra. „Mégis beszélnek, gondolkodnak, érzéseik vannak… élnek” – gondoltam. – Mit tudunk ezekről a procyoniakról? – kérdeztem Holbrookot, miközben a bokor mögül kikukucskáló Trekkát néztem, aki mellé időközben két másik procyoni szegődött. –

Gyertek csak ide! – integettem a kis lényeknek. Azok előmerészkedtek a bokor rejtekéből, és lassan odaszökdécseltek hozzánk. – Ártalmatlan növényevők – mondta Holbrook kapitány. – Ahhoz képest, hogy állatoknak tűnnek, meglepően magas az intelligenciaszintjük, még azt is mondhatnám, hogy egy fiatal, fejlődése hajnalán álló faj, de… a tudósok megállapították, hogy a procyoni faj nagyon öreg, feltehetőleg már elérte fejlődése csúcspontját. A népesség egyre csökken, már csak alig néhány tízezren vannak. A faj haldoklik. – De nem a kolónia miatt, ugye? – kérdeztem halkan. – Nem, ez egy hosszú folyamat végső fázisa. Pedig példát vehetnénk róluk a békés együttélésről. – Talán éppen ez lehet a baj – mondtam, miközben a felénk szökdécselő három procyonit néztem. – Túlságosan jámborak. Nincs olyan külső hatás, ami kiszűrte volna az életképtelen, gyenge génállományt. Az erősek életben maradnak, a gyengék elpusztulnak: a Földön ez segítette elő sok faj fennmaradását. A potenciális prédák közül csak a leggyorsabbak maradtak életben, a ragadozók közül pedig azok, akik el tudták ejteni a zsákmányt. Természetes szelekció, – Az emberek pedig háborúztak már az idők kezdete óta – tette hozzá Michelle. – Csakhogy az emberek tudnak békében is élni, anélkül, hogy pusztulás fenyegetné őket – felelte Anette Holbrook. A procyoniak odaértek hozzánk, de egy méter távolságban megálltak, és kíváncsian tekingettek ránk. – Trekka! – szólítottam meg a középen álló lényt – Ismeritek George Athonellt? A Trekka baloldalán álló lény éles hangon sipítozni kezdett. – Mi a baj? – kérdezte Michelle. Trekka a saját nyelvén próbálta lenyugtatni a fiatal procyonit, és végül sikerült is neki. – Ő Rhellu, fiatal nőstény – magyarázta aztán, – Rhellu szülők nem él. Nagy torony emberek tanít Trekka és más procyoni. Aztán gonosz emberek, szakállas vezér… Megölnek sok procyoni, Rhellu szüleit is. Kerülünk város. – Nagy torony? – kérdezte Michelle. Aztán beugrott neki, – UNIVERSE-képviselet! Az itt a legmagasabb építmény… – Nagy torony emberei egy vállalatnak dolgoztak – mondta Anette a procyoniaknak. – Mi is nekik dolgozunk! – Megmutatta ruhája vállrészén díszelgő emblémát Trekkának és két társának. – Felismered ezt a jelet? – Trekka ismer jel. Ti lenni barátok. – Segíteni jöttünk – mondtam. – Minden ottani ember gonosz? – Nem – felelte Trekka. – De ők meghalnak, vagy börtön vannak. Szakállas Aszonell gonosz, és sok ember tesz úgy, mint ő. Egyre erősödő zümmögés támadt Felismertem az UBA felszíni légpárnás

szállítóhajóinak jellegzetes zaját Trekka és társai felkapták a fejüket, aztán ijedten megiramodtak a mezőn legelésző társaik felé. Néhány, a roncsok között bóklászó procyoni is fejvesztett menekülésbe kezdett, Szólni akartam nekik, hogy nem kell félni, de hihetetlen sebességgel szökdécseltek, ráadásul az érkező járművek zaja elnyomta a hangomat – Visszajönnek még – mondta Holbrook kapitánynő, aztán az ideiglenes táborba belebegő három járműre nézett Dean O’Connor éppen ekkor szökkent le az egyikről. – Remélem, hoztak orvosokat, kötszert és elsősegély dobozokat is. Sok a sebesült… Úgy állapodtunk meg, hogy a lezuhant csapatszállító egy hátsó bázis lesz. Itt marad a civilek nagy része a sebesültekkel és az orvosi tisztekkel. O’Connorék magukkal hoztak egy csomó elsősegélycsomagot, katonai sátrat, élelmet és mindent, amire szükség lehetett. Átjött velük a Gladiátor személyzetének nagy része is. Tíz felfegyverzett UBA-divízióst hagytunk hátra, noha tudtuk, hogy támadás esetén ez édeskevés; aztán a többiekkel, két légpárnáson elindultunk vissza a másik csapatszállítóhoz, – A lázadók tudják, hogy nem haltunk meg mindannyian – mondta O’Connor, miközben visszafelé siklottunk. – Digitális távcsöveinkkel tökéletesen ellátni a kolóniáig Az UNIVERSE-képviseletet tönkrelőtték. Látszólag üresen áll. Viszont az utcákon mindenki fegyverekkel járkál. Ezek mind megőrültek, Marc! – Ma este behatolunk – határoztam el, mire a többiek rám meredtek. – Bebarikádozzuk magunkat az UNIVERSE-képviselet épületébe, aztán majd meglátjuk, mit tesznek. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Anette. – Nem ülhetünk tétlenül – szólt bele Michelle, de ezzel csak azt érte el, hogy szembesüljön O’Connor lenéző pillantásával. – Volange kisasszonynak inkább a hátsó táborban kellett volna maradnia. Ő is civil. O’Connornak igaza volt, de Michelle mindig mellettem tartózkodott. A közelemben érezte magát a legnagyobb biztonságban, és én engedtem a kérésének, hogy velünk tartson. – Tennünk kell valamit, különben ők lepnek meg minket – mondtam. – Négy héten belül remélhetőleg megérkeznek az újabb UNIVERSE-hajók, addigra meg kell semmisítenünk azt a titkos fegyvert! – Mindezt száznyolcvan UBA-divízióssal akarod végrehajtani? – kérdezte O’Connor. – Akár egyedül is megpróbálom – feleltem. – De az UBA emberei nagyon jól képzettek, többszörös túlerővel szemben is felveszik a harcot, ha kell. Erre lettek kiképezve. Csak együtt van esélyünk. – Rendben, Marc – vonta meg a vállát O’Connor. – Te vagy a főnők. Az épségben maradt csapatszállító közelében vártunk késő délutánig, közben felkészültünk a harcra. Az UBA divíziósok páncélba öltözve, felfegyverkezve szálltak be az öt légpárnásba, hogy elinduljunk a huszonhét kilométerre fekvő kolónia felé. Félóra lehetett az út, hogy aztán szembe nézzünk a lázadókkal.

Egy körülbelül ötvenfős procyoni csorda mellénk szegődött, és szökdécselve, könnyedén tartották a lépést a légpárnásokkal. Biztos voltam benne, hogy Trekka is ott van valahol köztük, de innen mindegyik példány teljesen egyformának tűnt Fogalmam sem volt, mit akarnak, egyáltalán miért követnek minket a városig. A gyűlölt városig ahol társaikat meggyilkolták. Fél óra elteltével megérkeztünk a város közelébe. Megállást vezényeltem. Az UBAdivíziósok egy része leugrált a légpárnásokról, aztán fedezékbe húzódtunk, és szemügyre vettük a kolóniát. Alig két kilométerre voltunk a legszélső épülettől, de a jelek szerint nem vettek észre bennünket. Láttunk ugyan fegyveres őröket, de az esti szürkületben városiak alig voltak az utcán. Az űrkikötő lebetonozott, sima talaja a város túlsó végénél állt, két közepes méretű hipertéri utazásra alkalmas szállítóhajó és több légköri gép pihent rajta. Távcsövemmel végigpásztáztam az utcákat. Lézertalálatok elszenesedett nyomai feketéllettek a falakon, a robbanások nyomán törmelék és véres foltok borították az utcákat. Kegyetlen csata folyhatott itt – mondtam halkan, aztán rázoomoltam az UNIVERSEképviselet kiégett, rommá lőtt épületére. – Úristen! Ezek őrültek… – Nem bíztak semmit a véletlenre – mondta O’Connor, aki szintén távcsővel figyelte a környéket. – Az épület üres, tehát az ott dolgozókat valószínűleg megölték vagy elhurcolták valahova… – De hol lehet ennek az Athonellnek a főhadiszállása? – tűnődtem, miközben szemügyre vettem a nagyobb épületeket. – Hol érezheti magát a legnagyobb biztonságban? – Vagy hol éreztetheti a leginkább a hatalmát? – tette hozzá Michelle. – Szerintem a Kolóniakormányzóság épületébe vetette be magát. Ott egyesül a biztonság és a hatalom érzése. O’Connor igazított az irányzékán, és a négyszintes díszes, háromtornyú épületet kezdte vizsgálni. – Igaza lehet, kisasszony. Tucatnyi fegyveres ácsorog a bejárat előtt, valószínűleg őrök. Van néhány siklómotorjuk és légpárnásaik. – Be kell jutnunk az UNIVERSE-képviseletre – mondtam. – Talán vannak még túlélők. – Hiú ábránd, Marc – mondta szomorúan Anette Holbrook. – Ez a kolónia egyre kevésbé tetszik nekem. Biztos, hogy be akarunk menni? Nincs jobb terv? „Női megérzés?” – gondoltam elbizonytalanodva. „Lehet, hogy nem kellene elsietnünk? Végül is az erősítés megérkezéséig még közel négy hetünk van, igaza van Anette Holbrooknak. Várnunk kell, és alaposabban megtervezni egy esetleges támadást!” – Van jobb – terv mondtam. – Hátrébb húzódunk egy, esetleg két kilométert, és egy biztonságos helyről néhány napig figyeljük a kolóniát. Tudni akarok mindenről, ami ott folyik! Felmérjük, a tűzerejűket, és kiderítjük, hol van az a titkos fegyver… És már tudtam is, mit fogok tenni.

– Ma éjszaka besétálok a városba körülnézni, – jelentettem be. – Hogy mit csinálsz, parancsnok? – kérdezte döbbenten O’Connor. – Úgy érted, csak úgy, simán végigmész az utcán, bekukkantasz néhány házba, és megkérdezed: hány fegyveres van a városban, és merre tartják azt a szuperfegyvert?! – Elég a gúnyolódásból! – mordultam fel dühösen. – Ez nem gúnyolódás, Marc! – vágott vissza O’Connor. – Csak reagáltam erre az őrültségre! Semmi szükség nincs arra, hogy… – Én vagyok az UBA parancsnoka, Dean, és ha úgy ítélem meg, hogy szükség van helyszíni felderítésre, akkor az úgy is lesz. – Profi felderítőink vannak! Olyan divíziós katonák, akik kisgyermek koruk óta ezt tanulják… – O’Connor ezredes! – Ekkor már dühös voltam, és véget akartam vetni ennek a vitának. – Én, amint sötét lesz, bemegyek a városba, és körülnézek. Szükségem van két önkéntesre, aki elkísér. És ez parancs, úgyhogy tartsa meg a megjegyzéseit magának, értette?! – Igen, Barthez parancsnok! – felelte kelletlenül O’Connor, aztán odaintett magához két UBA-divízióst. – Torganov és Stewart őrmester elkísérik a városba, ha megfelel. Torganov egy szőke hajú, orosz származású férfi volt. Legalább egy fejjel magasabb nálam, és igen félelmetesnek tűnt. Ellenben Stewart őrmesteren megakadt a szemem. Igen szemrevaló, fiatal nő volt. Rövid fekete haja, bájos arca vonzotta a tekintetemet „Tetszik!” – állapítottam meg magamban, és rámosolyogtam. Stewartnak az arcizma sem rezdült. „ Úgy tűnik, az egyenruhás nők mindannyian ilyen durcásak…” Eszembe jutott J. Shellen. A fiatal nő, több mint száz év távlatából. Aki a GSE-center tetején halt meg a menekülésünk pillanatában, és aki tulajdonképpen az életét áldozta azért, hogy én most az lehessek, aki vagyok. „Ő sem volt az a kifejezett kedvesség. És mielőtt közelebb kerülhettünk volna egymáshoz, a sors sajnos közbeszólt.” Már akkoriban rájöttem, hogy nem érdemes szerelembe esnem, előbb-utóbb úgyis mindenkit el kellett hagynom. A halandók megöregedtek, meghaltak, én pedig éltem tovább. Emberöltőkön át. De szükségem volt az új kapcsolatokra, a nők mindig is fontos szerepet töltöttek be életemben. Volt olyan időszak, amikor csak ők éltettek. – Én is veled megyek, Marc – jelentette ki Michelle, és durcás pillantást vetett Stewartra. Elmosolyodtam. „Féltékeny! A nők mindig a vetélytársat látják egymásban, aki elragadhatja előlük a szeretett férfit.

– Nem lehet, Michelle – mondtam, és igyekeztem megnyugtatni. – Ez katonai felderítő akció lesz, nem kirándulás. Nagyon veszélyes, és nem akarlak kitenni semmilyen felesleges kockázatnak. Felnéztem az égre. A Procyon nagyobbik napja már majdnem lenyugodott, a kis fehér törpe viszont továbbra is magasan járt a horizonton. A félhomály kísérteties hangulatot kölcsönzött a tájnak, és érdekes volt a Földön megszokott rövidke szürkületet ilyen hosszú időn át megtapasztalni. Minden bolygón valami új élmény érte az embert, hihetetlen tájak, különleges jelenségek; mindig is szerettem utazni, új bolygókra, új világokba eljutni. Az idő, a hosszú élet mindezt megadta nekem… – Jó lenne egy pontos előrejelzés a Procyon fehér törpéjének az égbolton lefolytatott mozgásáról – jegyeztem meg. – Tudni akarom, mikor van „normális” éjszaka, amikor egy napot sem látni az égen. – Utánanézek, Marc – felelte Anette Holbrook. – Ne menjek én is önnel, parancsnok? – kérdezte O’Connor. – Nem szükséges – feleltem. – Nem maradunk soká. Csak feltérképezzük a várost és az UNIVERSE-képviselet környékét. A gyanús helyekre majd komolyabb, szervezett felderítő akciót szerveznünk. Ne izgulj, nem lesz probléma. Belopóztunk a városba. Elhaladtunk egy sor ültetvény mellett, ahol procyoni gyümölcsöket, zöldségeket termesztettek. Ezek saját fogyasztásra használt növények voltak. A város túloldalán hatalmas, több négyzetkilométernyi, egybefüggő ültetvénysorok álltak, ahonnan a Földre exportálták a terményeiket. Betörtünk a legszélső, üresen álló házba, és anélkül, hogy nyomokat hagytunk volna, elloptunk három kabátot, ami eltakarta egyenruháinkat Ezáltal messziről úgy néztünk ki, mint három telepes. Legalábbis reméltem, hogy nem keltünk feltűnést. A városban csend honolt, csak néhány telepes lézengett az utcákon. Mintha semmi sem történt volna, és minden rendben lenne. Lopakodás helyett inkább alkalmazkodtunk az utcákon tartózkodó emberekhez, és közönyösen megindultunk az egyik irányba. – O’Connor! – szóltam bele kommunikátoromba. – Hallotok? – Igen, parancsnok. Mi a helyzet? – Teljes csend és nyugalom. Most egy ideig szüneteltessük a kapcsolatot, mert csak feltűnést keltenénk vele. Negyed óra múlva újra jelentkezem. – Rendben, parancsnok. Egy légpárnás jármű kanyarodott be az egyik keresztutcából, és éppen felénk tartott. Láttam, hogy Stewart őrmester teste megfeszül, aztán a pisztolya után nyúl Megragadtam a karját, és megszorítottam.

– Ne csináljon ostobaságot! – súgtam neki. A nő villámló tekintettel nézett rám. Közben észrevettem, hogy a légpárnásban ülő három férfinak fegyvere van. Megfogtam Stewart fenekét, és közelebb vontam magamhoz. – Ne ellenkezzen! Fegyveresek ülnek a légpárnásban! – suttogtam – Stewart teste elernyedt, én pedig hirtelen ötlettel megcsókoltam. A légpárnás vagy tíz méterrel előttünk befordult az egyik keresztutcába. – Elmentek! – mondta Torganov. Stewart dühösen bontakozott ki ölelésemből. Vadsága, tekintete emlékeztetett az egykori Shellenre. – Mit képzel magáról, uram? Azt hiszi, azért mert maga a parancsnok, mindent megtehet velem? – Ez csak álcázás volt – magyaráztam. – Kellett valami természeteset csinálnunk, különben felkeltettük volna a gyanújukat. Tudja mennyire könnyű észrevenni, hogy nem idevalósiak vagyunk? Elég, ha csak az egyiküknek feltűnik egy oda nem illő apró részlet, és máris alaposabban szemügyre vesznek, igazoltatnak. Akkor aztán annyi! Stewart csendben maradt, láthatólag elismerte igazamat. Pedig valóban kihasználtam a helyzetet, hiszen millió más elterelő akciót ki tudtam volna találni. Tovább haladtunk, igyekeztünk mindig a legsötétebb részeken haladni. Az egykori első telepesek által felállított gyorsházak mellett már egy sor nagyobb kőépület is állt, az itt lakók egyre inkább az otthonuknak érezték a bolygót. Hamarosan beértünk a város főterére. Itt állt valamennyi fontosabb középület. A tér közepén egy füves, parkosított területtel körülvett szökőkút lövellt tucatnyi vízsugarat a magasba. A sugarak időnként keresztezték egymást, és időről időre újabb formációt vettek fel. – Az ott a kormányzói palota – mutattam a többi közül kiemelkedő díszes, háromtornyú épületre. – Különös, hogy alig vannak fegyveresek az utcán, – jegyezte meg Torganov. – Az ittenieknek tudniuk kell, hogy itt vagyunk a Procyonon, és nem hiszem, hogy ennyire óvatlanok lennének. Az UNIVERSE, egykori dicső épülete felé fordultam. A lézertalálatok elszenesedett nyomai sötét lyukakat hagytak a falakon, az ablakok betörve tátongtak. Legszívesebben bementem volna körülnézni, de ezzel csak magunkra vontuk volna a figyelmet, ráadásul az épület körül több fegyveres őrködött. Lázasan törtem a fejem, hogyan tudnánk behatolni az épületbe, és egyáltalán érdemes-e behatolnunk. – Már csak azt kellene megtudnunk, hol lehet a titkos fényfegyverük – jegyezte meg Stewart. Óvatosan megközelítettük az épületet. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha követnének bennünket.

Szinte a hátamban éreztem a szúrós tekinteteket, de nem mertem megfordulni. Torganov és Stewart azonban igen. Ők is megérezték a veszélyt. Tökéletes volt a kiképzésük. Néhány lépés alatt eltávolodtak egymástól, aztán hirtelen megperdültek, lézerpisztolyuk már a kezükben volt. De a tökéletes kiképzés sem menthette meg egyiküket sem. Lézernyalábok villantak, és mindketten holtan rogytak le a koszos úttestre. Én mozdulatlanná dermedve álltam. Ennek köszönhettem, hogy nem lőttek le engem is. Persze nem haltam volna meg, de nem akartam azt sem, hogy fény derüljön halhatatlanságomra. Az még a halálnál is rosszabb lett volna. Sajnáltam két kísérőmet – főleg a csinos Stewartot. Agram 14-es kézifegyverem ott lapult a kabátom alatt, de hiába volt a kor legmodernebb pisztolya, ebben a helyzetben semmire se mentem vele. Hallottam a hátam mögött lopakodók neszeit, Hárman voltak. Aztán egy karabély csöve nyomódott a homlokomhoz. – Na, most ugrálj, UNIVERSE-bérenc! Kérlek, tégy egy rossz mozdulatot, hogy lelőhessünk téged is! – A hangból sütő gyűlöletnél már csak az lepett meg jobban, hogy nőtől származott. – Megfordulni! Engedelmeskedtem. Egy harminc év körüli nővel találtam szemben magam. Valahonnan ismerősnek tűnt. Hosszú barna haját kontyba fogta, szeme kicsit vágott volt, mintha valamilyen kínai vagy japán vér is keveredett volna családjába az idők folyamán. Ahogy meglátott, elkerekedett a szeme. – Marcus Barbess! – mondta döbbenten. Meghűlt a vér az ereimben! Nem Marc Barthez, hanem Marcus Barbess! „Senki nem ismerhet ezen a néven!” Aztán egy másik megszólítás csúszott ki a száján, amitől megszédültem. – Apa! „Apa!” Emlékek tolultak a fejembe. Harminckét évvel azelőtt történt… Az UNIVERSE már javában virágzott, és nagyban folyt a Kirajzás. Hű embereim sorra megöregedtek, meghaltak, és semmit sem tehettem e folyamat ellen. Magányosnak éreztem magam. Annyira, mint az előtt még soha. Társra vágytam, egy hasonló sorsú

emberi lényre, akivel megoszthattam gondolataimat, aki megért engem, anélkül, hogy ha megtoldja halhatatlanságom titkát, ne sóvárogna ő is iránta. Egyetlen ilyen típusú ember létezett, mégpedig egy másik halhatatlan. De eggyel sem találkoztam közülük. Hiába mondták a Vándorok, hogy nem vagyok egyedül, ebben egyre inkább kételkedtem. Akkoriban egy Carrie nevű fiatal lánnyal éltem, és megfogalmazódott bennem egy vad gondolat: a gyermekeim talán öröklik halhatatlanságomat. Teljesen hatalmába kerített az ötlet, őrült lázban égtem. Elképzeltem, hogy a fiammal vagy a lányommal évezredekig együtt járjuk a végtelen univerzumot Carrie örült, hogy gyereket akarok tőle, ha másért nem, mivel ott volt a háttérben az UNIVERSE, és akkor éppen a valódi szerepemet játszottam, mint a legendás Marcus Barbess azonos nevű unokája. Nem sokkal később ikreink születtek: Tisha és Raymond. Két gyermek, és számomra a remény, hogy megoszthatom velük halhatatlanságomat. Titokban elvégeztettem rajtuk egy vizsgálatot hogy megtudjam, sikerült-e őket is halhatatlanná tennem. Nem sikerült… Teljesen összetörtem. Itt álltam egy feleséggel, két csecsemővel, és nem akartam végignézni, ahogy megöregszenek, meghalnak, miközben én mindvégig fiatal maradok. Erre képtelen voltam. Néhány évig elvoltunk együtt, az ikrek cseperedtek, és Carrie is aranyos asszony volt, de rá keltett jönnöm, hogy nem szeretem. Aztán egy idő után. már nem bírtam tovább ezt a nyomasztó érzést és nem akartam, hogy feltűnjön neki; nem öregszem. Egy nap váratlanul leléptem. Jelentős vagyont hagytam rájuk, nem akartam, hogy bármiben is hiányt szenvedjenek. Azóta sem tudtam, mi történt velük. Szemét dolog volt, de nem tehettem mást… És Tisha lányom most itt állt velem szemben, a pisztolyát pedig a homlokomnak szegezte. A döbbenettől szóhoz sem jutottam. Ő sem volt nyugodt, a pisztoly remegett a kezében. Először a váratlan találkozás döbbentett meg, a következő pillanatban viszont már az, ami ennek a következménye lehet. „Rá fognak jönni, hogy halhatatlan vagyok!” – villant át az agyamon. Láttam Tishán, ahogy végiggondolja a dolgokat és éreztem, hogy feltűnt neki a korom. – Apa! Te vagy az apám, ne is tagadd! Nem lehet senkivel sem összetéveszteni! Két társa értetlenül nézett a nőre, hiszen egy nála alig öt évvel idősebb férfinak mondta ezt.

Hogy lehet az, hogy semmit sem öregedtél?! – kérdezte vádlón Tisha, anélkül, hogy belegondolt volna kérdése jelentőségébe. Lázasan gondolkoztam, hogy mit feleljek. Hazudjak, vagy elmondjam az igazat? Ez utóbbit nem tehettem… – Valami tévedés lesz, kisasszony! A nevem Marc Barthez, és… Tisha csattanós pofont kevert le válaszul, és szeme, ha lehet, még jobban izzott. – Hazudsz! Számtalan felvétel és fénykép maradt meg rólad, mindegyiken pontosan ugyanígy nézel ki, mint most! Anya megmondta, hogy benned soha nem lehet megbízni! Semmit nem mondtál el neki soha, nem voltál vele őszinte, és a végén otthagytál bennünket, egyedül. Ugye fogalmad sincs arról, hogy két hónappal azután, hogy elhagytál bennünket, anya öngyilkos lett?! „Istenem!” Erre nem számítottam. Azt hittem, hogy a rájuk hagyott vagyonból jól eléldegélnek, és nem érzik majd a hiányomat. – Intézetben nevelkedtünk! Ne mondd nekem még egyszer, hogy nem te vagy az apám! – Ugyan, Tisha! – szólt közbe egyik társa. – Ez az ember nem lehet több negyven évesnél. Hogyan lehetne ő a te apád? Gondolkozz! – Ő Marcus Barbess, az UNIVERSE tulajdonosa – felelte meggyőződéssel Tisha – Lehet, hogy kitaláltak valamilyen öregedés gátló szert, vagy mit tudom én! Újra felém fordult – De majd ő megmondja! – pisztolyát nekiszegezte a halántékomnak. – Nos, apa! Beszélj! – Marcus Barbess? – kérdezte döbbenten a másik. – Ha ezt Athonell fejedelem megtudja… Ezzel a fickóval akár az egész Földkormányt is zsarolhatjuk. Micsoda fogás! Tényleg ő az apád? „Túl sokat tudnak! Nem lenne jó, ha mindez kitudódna…” – villant át az agyamon, és a következő pillanatban, anélkül, hogy alaposabban átgondoltam volna, mit cselekszem, akcióba léptem. Évszázados harcművészeti tudás idegződött testem minden porcikájába, és ez a gépezet most működésbe lépett. Könnyed mozdulattal félretaszítottam a rám szegeződő fegyvert aztán egy gánccsal a földre vittem Tishát. Őt nem akartam bántani. A következő pillanatban előrevetődtem, és bezúztam az egyik férfi torkát. Miközben kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni szétroncsolt légcsövén át, fordulásból gyomron rúgtam a társát. A fickó összegörnyedt ekkor elkaptam a nyakát és erőteljesen megcsavartam. Reccsenés hallatszott, ezzel egy időben a test elernyedt és a földre omlott, a görcsösen rángatózó, utolsó pillanatait élő, összezúzott légcsövű másik férfi mellé. Mindezt olyan könnyedséggel és gyorsasággal hajtottam végre, hogy a földön ülő Tishának feltápászkodni sem volt ideje. Társai holttestére nézett, aztán gyűlölettől izzó

tekintettel egy tőrt kapott elő a ruhája alól. – Nem akarlak bántani – mondtam kedvesen. Feléje nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. Tisha ekkor tőrével vadul belevágott a csuklómba. – Bántottál már így is eleget, apa! – fakadt ki, miközben én a vérző csuklómat szorongattam. Megijedt attól, amit tett, eldobta a tőrt, aztán felült, és a szemembe nézett. – Ki vagy te? Miért nem öregedtél egy napot sem? Miért?! Legalább hatvanöt évesnek kellene lenned, de te még negyvennek sem nézel ki! – tekintete halott társaira siklott. – Jézusom! Megölted két barátomat, és milyen könnyedséggel… – Nem tehettem mást Túl sokat tudtak rólam. Ennek a George Athonellnek valóban nagy fogás lennék, és ezt mindenképpen szeretném elkerülni. Egyébként is, ti meg hátulról orvul végeztetek két emberemmel. Én az UNIVERSE Biztonsági Alakulatának vagyok a parancsnoka. Fellázadtatok, és kíméletlenül megöltetek nyolcszáz embert, megtámadtátok és szétlőttétek a hadihajónkat, a legénység nagy része halott! Mit képzeltek magatokról? Korlátlanul megölhettek bárkit?! – Az UNIVERSE-t itt mindenki gyűlöli. Csak kihasználtok bennünket a minél nagyobb haszon érdekében! Most már önállóak vagyunk, és meg tudjuk védeni magunkat – Hát Raymond bátyád hol van? – kérdeztem váratlanul. – Ő is itt van a Procyonon? – Szóval, beismered, hogy te vagy az apám? Nem mondtam semmit, és Tisha ezt igenlő válasznak vette. – Raymond a fegyveresei élén éppen teljesíti Athonell fejedelem parancsát, hogy végleg megszabaduljunk tőletek! – Tisha arcára kegyetlen vigyor ült ki, és e pillanatban a távolból kétségbeesett kiáltások, robbanások zaja hatolt el a fülünkig. – Hallod?! – kérdezte gúnyosan Tisha. – Azt hiszed, nem láttuk, ahogy UBAdivíziósaiddal közelebb lopakodtatok? Raymond Athonell fejedelem egyik leghűbb embere. Valamennyi katonádat meg fogják ölni perceken belül. És semmit nem tehetsz ellene! Kétségbeesetten néztem a városon túlra. Láttam a látóhatár peremén felizzó fényvillanásokat, és elképzeltem, amint O’Connorékra rátámad vagy ezernyi felfegyverzett telepes. Előkaptam kommunikátoromat: – O’Connor, itt Barthez! – kiáltottam. – Meneküljetek! – Körbevettek minket! – üvöltötte valaki a vonal túloldalán, de nem ismertem fel O’Connor hangját. Aztán valami hatalmasat robbant, és már csak statikus zörejt hallottam. – O’Connor! Jelentést! Semmi… „Hiába profi katonák, akkora túlerő ellen esélytelenek! Le fogják mészárolni őket egytől egyig! És Michelle… Nem lehet, őt ne!” Láttam Tisha arcán, hogy élvezettel nézi a kétségbeesésemet, és tehetetlen dühömön nem tudtam úrrá lenni. Lekevertem neki egy hatalmas pofont. Tisha hátratántorodott, én pedig előhúztam az Agram 14-est, majd ráfogtam.

– Ez vagy te! – mondta keserűen, közben égő arcát tapogatta. – Az apám! Üss csak meg újra, tőled nem várok többet! Meglátta kezemben a lézerpisztolyt. – Vagy inkább lőj le, az stílusosabb lenne. Ray bátyám úgyis elkap, ő még nálam is sokkal jobban gyűlöl! Ha megtudja, hogy itt vagy, addig nem nyugszik, míg holtan nem lát. Őt sokkal jobban megviselte, hogy magunkra hagytál, és hogy anya miattad lett öngyilkos! Majdnem beleőrült. – Te is ennyire gyűlölsz engem? – kérdeztem. – Pedig nem is ismered az indítékaimat. – Milyen indítékaid lehetnek neked?! – kérdezte gúnyosan Tisha. – Egy másik nő, egy másik kaland? Egyszerűen ránk untál, és továbbálltál! Egy nagyobb robbanás hallatszott a távolból, a talaj egy pillanatra megremegett a talpunk alatt. „Rakétavetők!” Keserűen gondoltam az életükért küzdő társaimra. „Az utolsó reményünket is elvesztettük! Még akkor is jobban jártunk volna, ha bevesszük magunkat az UNIVERSE-képviseletre.” Teljesen kétségbeestem. Egyedül maradtam, ráadásul volt egy foglyom, aki tudta, ki vagyok valójában, még ha halhatatlanságom titkát nem is ismerte. Az UNIVERSE képviselet toronyépületére pillantottam, miközben a lövések zajára egyre több telepes sietett ki az utcára. – Gyerünk, elrejtőzünk az UNIVERSE-képviseleten, amíg kitalálok valamit – mondtam. Megragadtam Tisha karját, majd elindultunk a szétlőtt épület irányába. – Ray úgyis megtalál – mosolygott gúnyosan Tisha. Hihetetlen gyűlölet áradt belőle, és megértettem érzéseit. Odaértünk a bejárathoz. Körülnéztem, hogy nem figyel-e valaki, aztán beléptünk az épület belsejébe. Üvegdarabok ropogtak a talpunk alatt de nem törődtem vele, sokkal inkább lekötött az a kegyetlen pusztítás, ami itt folyhatott négy héttel korábban. Láttam az egykor fénylő padlóra száradt vértócsákat, a padlót borító törmelék darabokat, a lézertalálatok elszenesedett nyomait a falakon, és magam elé képzeltem az egész esztelen pusztítást. – Képesek voltatok minden itt dolgozót megölni? – kérdeztem. – Közel százat élve hagytunk, hátha kellenek túszok – mondta kegyetlenül Tisha. – De a többit mind egy szálig megöltük! Ők is a gyűlölt, kizsákmányoló UNIVERSE-hez tartoztak, és George Athonell vezetésével megszabadultunk tőletek! Az Athonell Kolóniaszövétség nemsokára hatalmasabb lesz, mint hinnéd! – Hatszáz ártatlant öltetek meg, nem beszélve a hadihajónk személyzetéről! – fakadtam ki. – Pedig ők csak alkalmazottak voltak, azért kapták a fizetésüket, hogy a cégnek dolgozzanak. Ők mennyit tehettek az általad említett „kizsákmányolásról’?! – Az UNIVERSE itteni képviselői voltak. Ahhoz, hogy szabadok legyünk, először őket

kellett megölnünk. – Ezt George Athonell mondta nektek, igaz? – Na és akkor mi van? – Te hány embert öltél meg, Tisha? – Sokat!… Az elején még ellenálltak, voltak itt UBA-őrök, de miután likvidáltuk őket, már csak civilek maradtak. Élvezet volt egyenként levadászni őket. – Hogy voltál képes lelőni egy ártatlan, fegyvertelen embert?! – fakadtam ki. – Ó, miután Ray elmondta a trükköt, nagyon könnyű volt! Csak el kellett képzelnem, hogy mindegyikük te vagy, és már meg is húztam a ravaszt. Belenéztem Tisha vicsorgó arcába. „ Tényleg az én lányom lenne?” – gondoltam. Aztán eszembe jutott egy régi emlék. Hiszen én is öltem már meg fegyvertelen, ártatlan embert! Dr. Mosst, a GSE székházban. Az egyetlen személyt, aki ismerte halhatatlanságomat. A lányom ugyanolyan, mint én. Kegyetlen. Csak az indíték különbözött: én félelemből öltem, ő pedig gyűlöletből. – Tudod, nem volt senki, aki azt mondta volna, hogy ölni rossz dolog! Szülők nélkül nem olyan könnyű különbséget tenni jó és rossz között. – Ki ez a George Athonell? – kérdeztem Tishát, miközben körbenéztem a romok között. – Igazi nagy ember. Egy igazi vezető. Az Athonell Kolóniaszövetség fejedelme. – Te tényleg azt hiszed, hogy a lázadásotok életképes lehet? UNIVERSE és a Föld a legmodernebb hadihajóit küldi ide! Pillanatok alatt a földdel teszik egyenlővé a kolóniátokat! – Ugyanúgy fognak járni, mint ti – felelte Tisha. – Athonell azokat a hajókat is le fogja lövetni, akárhányat küldenek is ide. Aztán pedig a lázadás szétterjed minden kolónián, és végleg elszakadunk tőletek! – Miféle fegyveretek van? – kérdeztem tapogatózva, hátha megtudok valami lényeges információt. – Olyan, amilyenről nem is álmodhattok! Ez sokkal fejlettebb technológia, egy ősi civilizáció legyőzhetetlen fegyvere. – Minden fegyver legyőzhető – mondtam, de közben lázasan járt az agyam. „Egy ősi civilizáció fegyvere? Ezek szerint a bolygón idegen faj jelenlétére bukkantak? Vagy… Vagy talán csak nem a Vándorok?” – Ez nem – felelte Tisha. – Két lövéssel megsemmisítettük a szuper csillaghajótokat, és bármilyen hajót szét tudunk lőni, amelyik a Procyon közelébe merészkedik. – George Athonnel hataloméhes őrült – jelentettem ki. – Eszköznek használ

benneteket, hogy uralkodhasson. – Felesleges próbálkoznod, mi itt mindannyian tiszteljük őt, és hiszünk benne. – Én az apád vagyok. Engem is képes lennél megölni? ,,Rossz kérdés volt.” – Téged bármikor. Kiskoromban még magamat hibáztattam, amiért elhagytál bennünket, de ahogy lassan felnőttünk, világossá vált, milyen kegyetlen vagy te valójában! Nem tudtam mit felelni. Tishának igaza volt. Önző voltam, de ezen akkor nem volt időm elgondolkodni. Sokkal fontosabb problémával álltam szemben. Ördögi ötletem támadt Odanyújtottam Agram 14-esemet Tishának. – Akkor tedd meg! Ölj meg! Úgy éreztem, nincs más választásom: bármilyen kockázatos volt is, fel kellett fednem a halhatatlanságomat. Meg akartam értetni indokaimat Tishával, ez tűnt az egyetlen lehetőségnek, hogy az én oldalamra állítsam, még ha ezzel újra a halandók célpontjává is válhatok A régi félelem újra hatalmába kerített. Féltem, de mégis meg kellett tennem. Tisha furcsa arccal nézett rám, de a pisztolyt rögtön elvette, érdeklődve forgatta kezében a fegyvert, valószínűleg most látott ilyet először – az UNIVERSE alig néhány hónapja dobta csak piacra. – Te nem vagy normális-nézett rám. – Az apád vagyok. – Engem nem érdekel! – mondta gyűlölettel, és rám fogta a fegyvert, – Ugye azt hiszed, nem merem megtenni? Bíztam benne, hogy meg meri. – Így nem is kell elképzelnem, hogy te vagy az áldozat! Tisha meghúzta a ravaszt. De csak vállon lőtt. Égető fájdalmat éreztem. Megtántorodtam, de nem estem el. – Ezek szerint mégsem olyan könnyű?! – kérdeztem gúnyosan. Arckifejezésem fájdalmas grimaszba torzult, ahogy a lézer ütötte seb szúró fájdalma szétáradt karomban. – Segítsek? Támadjak rád, hogy könnyebb legyen? – Te megőrültél! – mondta Tisha, aztán sarkon fordult, és elindult kifelé. Azt hiszem, dühös volt magára. Ekkor jöttem rá, hogy a gyűlölet talán mégsem annyira erős benne. – Nem öllek meg, de elmegyek. Majd Ray, vagy maga George Athonell megteszi helyettem! Utána vetettem magam, nem engedhettem, hogy csak úgy kisétáljon innen. – Állj meg! – kiáltottam.

Tisha megfordult, látta, hogy feléje rohanok. Megijedt, gondolkodás nélkül rám fogta az Agram 14-est, és meghúzta a ravaszt. A tűvékony lézernyaláb átfúrta a mellkasomat, a világ elsötétült előttem, és összeestem. Tisha görcsösen remegni kezdett, a pisztoly kiesett a kezéből. – Apa! – zokogta. – Én nem akartam! A fájdalom elviselhetetlen volt, könnyezni kezdtem. Sötétséget láttam magam körül. A halálközeli élménnyel már nem először találkoztam addigi életem során, mégis mindig megdöbbentő volt, ahogy életem eseményei felvillantak szemem előtt, és a távolban megláttam valami fényességet, ami felé lassan közeledtem… Azonban a Vándorok által testembe ültetett paraziták nem engedtek meghalni. Távolodó tudatomat visszarántották a valóságba, miközben halálos sebem körül enyhe bizsergést éreztem, ahogy a lények regenerálták szöveteimet, szerveimet. Percek teltek el. Gyengének éreztem magam, de éltem. Tisha előttem térdelve zokogott, és ennek örültem, ez volt felém az első pozitív reakciója. „Vajon mit fog szólni; ha most felkelek?” – tűnődtem. Tudtam, hogy el kell neki mondanom az igazságot. Erőlködve felültem, aztán mellkasomra pillantottam. A seb szélei szemmel is érzékelhetően záródtak össze, a folyamat sokezerszerese volt a valódi szükséges gyógyulási folyamatnak. Fájdalmam alábbhagyott. – Tisha – szólaltam meg. Hangom kicsit rekedtes volt. Lányom rám nézett, és szeme elkerekezett a döbbenettől. A döbbenet egy másodperccel később eszeveszett rémületbe csapott át. Tisha négykézláb mászva hátrálni kezdett, és kétségbeesetten kereste elejtett lézerpisztolyát. – Nyugodj meg, élek, nincs semmi bajom. – Az nem lehet! – felelte remegő hangon. – Nem lehet! Lelőttelek… – Keze tovább kutatott a lézerpisztoly után, és meg is találta, görcsösen megragadta, majd újra rám fogta. – Megint le akarsz lőni? – Igen, de most már nem hibázom el! – felelte hisztérikusan. – Az előbb sem hibáztad el. Nézd! – Széthúztam átégetett zubbonyomat, és megmutattam a sebet, amely rohamosan gyógyult. – Mi ez?! – kérdezte rémülten Tisha, és hátrálni kezdett – Ez valami… valami… idegen? – még görcsösebben szorította a fegyvert – Te nem vagy ember! – Dehogynem – feleltem. – Csak van egy nagy problémám: nem tudok meghalni. – Tessék?!

– Halhatatlan vagyok – mormoltam, és lányom reakcióit tanulmányoztam. Az első másodpercekben egy szót sem hitt el abból, amit mondtam, de aztán komor arckifejezésem, és egyre sebesebben regenerálódó sebem láttán elbizonytalanodott. – De hát… hogyan? – A pisztoly ismét kiesett a kezéből. Ezúttal felvettem, és eltettem. – Hosszú és megdöbbentő történet… Csak azt sajnálom, hogy te és Ray nem lettetek szintén halhatatlanok. Amikor édesanyádat feleségül vettem, egyetlen célom volt: olyan gyermekeket akartam, akik hozzám hasonlóak, megszüntetik magányomat és társaim lesznek az évezredek folyamán. Sajnos nem sikerült: mindketten halandók lettetek. Nem is tudom, hogy hihettem azt, hogy sikerül. Sokkolt a dolog, teljesen kétségbe estem. Nem akartam végignézni, ahogy megöregedtek, meghaltok, miközben én fiatal maradok… És féltem is. Féltem attól, hogy titkomra fény derül. Féltem az emberek mohóságától, kapzsiságától. Ezért hagytalak titeket magatokra, de akkora vagyont hagytam rátok, hogy semmiben se szenvedjetek hiányt… – Tudod, az élet nem csupán pénzből áll. – Tudom – bólintottam. – Fogalmain sem volt, hogy ekkora kárt teszek ezzel az önző lépéssel. Igen, önző voltam… – Elmeséled, hogy kezdődött ez az egész? – kérdezte Tisha. Eddigi legkedvesebb hangján szólt hozzám. – Szeretném tudni… Eltartott egy ideig, míg 2055-ös Mars-utazásomtól kezdődően felvázoltam halhatatlanná válásom, majd az UNIVERSE megalakításának történetét. Tisha mindvégig tátott szájjal hallgatott. Csak akkor szólalt meg, amikor befejeztem. – Azt hiszem, megértem, mit érzel, és talán még az indokaidat is elfogadnám, amiért egyedül hagytál minket… De ez semmit nem változtat azon, amit tettél. Hiába hagytál nekünk rengeteg pénzt, anya halála után ez mit sem ért. Számító jogászok, és anya „kedves” rokonsága szépen kisöpört alólunk mindent. Semmink sem maradt, ráadásul be is dugtak bennünket egy intézetbe, ami maga volt a pokol. Húszévesen kerültünk ki az életbe, és azonnal tudtuk, hogy el kell hagynunk a Földet. Minél távolabb akartunk menni. És ide sikerült: a Procyonra. – Szép bolygó – jegyeztem meg. – Egyszer majd hatalmas városok, és emberek milliói lepik el. Csak hát, nem tudom, hogy a procyoniak hogyan viszonyulnak majd ehhez. Eszembe jutott Trekka, az a jámbor növényevő, aki értetlenül figyelte a körülöttük zajló esztelen öldöklést. – Ugyan, ezek inkább állatok, mint értelmes élőlények. Bátyám és Athonell is szívesen vadásszák őket, már évek óta ez a kedvenc sportjuk. – De hiszen a Csillagközi Törvénykönyv világosan kimondta a más, értelmes fajok, életének védelmét! – teljesen felháborodtam Tisha szavain. – Mindannyian aláírtátok a szerződésetekben, hogy a procyoniakra nagyon vigyáztok, amennyire lehetséges, tanítjátok is őket. – Ez így is volt – hajtotta le a fejét Tisha – egy ideig.

– Ne is folytasd! George Athonell, igaz? Tisha csak bólintott. – Nagy hatással van más emberekre. Sokakat teljesen az irányítása alá vont Engem nem annyira, hiába szimpatizáltam céljaival, ha az eszközeivel nem. Azonban Rayt teljesen megbolondította. Istenként néz fel Athonell fejedelemre, és ezzel nincs egyedül. Ray teljesen kifordult magából… – És mi ez a fegyver, amivel lelőttétek a hadihajónkat? – kérdeztem. – Azt mondtad, egy ősi civilizáció fegyvere… Miért van az az érzésem, hogy ez is összefügg a Vándorokkal? – Nem tudom, lehetséges… Én még nem láttam, csak annyit tudok, hogy Athonell valahol a föld alatt rejtegeti, és néhány emberén kívül senkit sem enged a közelébe. Gondolkodni kezdtem. „Vajon életben maradt valaki az UBA-divíziósok közül? És Holbrook, Michelle, vagy O’Connor? Rajtuk kívül már csak egy tucatnyi UBA-s és a Gladiátor civil személyzete áll mellettem. Kilátástalan a helyzet!” – Segítesz nekem? – Miben? – kérdezte riadtan Tisha. – Meg akarom semmisíteni azt a fegyvert, hogy a hetek múlva érkező újabb hadihajók leszállhassanak, és visszaállítsák a rendet a Procyonon. – Ez őrültség! Mindezt egyedül akarod végrehajtani? Athonell elevenen nyúzat meg, ha megpróbálod! – Ne felejtsd; halhatatlan vagyok! – mosolyodtam el. – George Athonell tud olyat tenni veled, ami még a halálnál is rosszabb – mondta baljóslatúan Tisha. – Egyébként nem hiszem, hogy segítenem kellene neked. Ez az otthonom, sokkal jobban kötődőm ehhez a helyhez, minthogy hagyjam lerombolni. – Pontosan ezért kell segítened. Ha Athonell tovább folytatja ezt az őrült lázadást, egyszer majd idejön egy tucatnyi hadihajó, és minden kérdezősködés nélkül ledobnak néhány nukleáris bombát – Csak ki akarsz használni! – mondta Tisha. – Te könnyen beszélsz, hiszen nem tudsz meghalni, nekem viszont elég egy kósza lézersugár. Erre bezzeg nem gondolsz. Ugyanolyan önző vagy, mint azelőtt voltál. Semmit nem tanulsz a saját hibáidból, pedig már több mint száz éves vagy. – Százhatvanegy – mondtam. – De ez nem számít. Igazad van, ne haragudj, hogy megkértelek. Elővettem a kommunikátoromat még reménykedtem, hogy valaki életben maradhatott Athonell embereinek támadása ellenére. – Marc Barthez vagyok. O’Connor, mi a helyzet? Életben maradt még valaki? Csak sercegés volt a válasz. Aztán…

– O’Connort megölték, Marc – hallottam Anette Holbrook hangját, és nagyon megörültem neki, még annak ellenére is, amit mondott. – De legalább ön él, Anette – sóhajtottam fel. – Mi történt? – Van egy kis baj, Marc… – Micsoda? – kérdeztem. Volt valami furcsa a kapitánynő hangjában, és egy pillanattal később meg is tudtam, hogy mi. – A baj az – szólalt meg egy ismeretlen férfihang hogy éppen a halántékának szegezem a pisztolyomat, és nagyon remeg az ujjam a ravaszon! „Elkapták őket! De vajon kik maradtak életben?” – Embereid mind egy szálig halottak, Barthez, a nagyhírű UBA parancsnoka. Jól tudjuk, ki vagy, itt van velünk a nőd is. – Jézusom, ez Ray! – suttogta mögöttem Tisha. „Michelle!” – kiáltottam némán. „És ő a fiam, Ray…?” Nem volt szabad kimutatnom érzéseimet, és főleg nem volt szabad sebezhetőnek mutatnom magam. – Velünk viszont itt van a húgod, Tisha – feleltem neki fölényesen. A vonal túlsó végén síri csend támadt egy pillanatra. Aztán egy mélyebb, basszushang harsant fel: – Felesleges trükköznie, Barthez! Tudjuk, hogy egyedül maradt, két felderítő társa holttestét megtaláltuk. – Akkor gondolom, megtalálták a lány két kísérőjének hulláját is… – Bizonyítsd be, hegy Tisha ott van nálad! – követelőzött Ray. Tishára néztem. Kikapcsoltam a kommunikátort, és feléje nyújtottam: – Beszélj velük, de csak néhány szót! – mondtam. – Én megbízom benned, és abban, hogy nem árulsz el. Kockázatos játék volt. Lányommal alakuló kapcsolatunk veszélyes ponthoz érkezett, azonban tényleg bíztam benne. Tisha elvette a kommunikátort, aztán és beleszólt: – Itt Tisha, tényleg elkapott ez a szemét! – Ennyi elég! – súgtam, aztán kivettem a kezéből a készüléket. – Te rohadék! – üvöltötte Ray. – A saját kezemmel foglak megölni, és élvezni fogom a halálodat! Aztán George Athonell valószínűleg elvette tőle a kommunikátort. – Ha nem adja vissza a lányt, megöletem az összes foglyot: először a barátnőjét és a kapitánynőt – mondta mély basszushangján. – Tishával azt csinál, amit akar, nem az én húgom. Megrémültem, Tisha még jobban. Szembesült azzal, hogy Athonellnek nem számít

senki és semmi. Szavaira csak egy válasz létezett: – Engem nem érdekel, hogy kit öl meg, Athonell! Ugyan sajnálni fogom Michelle-t, de a cég jövője most bármelyikünk életénél fontosabb, és felesküdtem arra, hogy mindenek felett az UNIVERSE érdekeit tartom szem előtt! – Ahogy gondolja, Mr. Barthez! – sziszegte Athonell, aztán bontotta a kapcsolatot. – Ez az állat mindenkit meg fog ölni, ha nem teszek valamit! – mondtam kétségbeesetten. Magabiztosságom egy pillanat alatt elillant. Csak reméltem, hogy Athonell nem olyan őrült, hogy valóban megölje a két nőt. Fogalmam sem volt, mit csináljak. A helyzet egyre kétségbe ejtőbbé vált. – George Athonell nem öl ok nélkül – mondta Tisha. – Ő nem vérszomjas gyilkos, nála csak a hatalom számít.. – De én az útjában állok, és veszélyeztetem a hatalmát. – Ugyan, mit tehetnél ellenük te egyedül? Beljebb haladtunk az épület szétlőtt belsejébe, közben lázasan törtem a fejem, hogy hogyan szabadulhatnánk ebből a helyzetből. Elbújhattunk volna bárhol, távol a várostól, de akkor a néhány hét múlva étkező újabb hadihajók is a Gladiátor sorsára jutottak volna. Bíztam benne, hogy talán az UNIVERSE-képviseleten találunk valamit, ami esetleg ötletet adhat. Csakhogy helyette George Athonell emberei találtak meg bennünket! A sötétből nem sokat láttunk, és néhány perc után rájöttem, hogy teljesen felesleges itt bármit is keresni. A lázadók alapos munkát végeztek: a műszaki berendezéseket vagy elvitték, vagy szétverték, elhordtak minden élelmet, fegyvereket. Semmi hasznosat nem hagytak. Aztán ahogy visszaindultunk a bejárati csarnokba, különös zajokra lettünk figyelmesek. – Hallod? Mi lehet ez? – kérdezte Tisha, de én már tudtam. George Athonell semmit nem bízott a véletlenre. – Rájöttek, hogy itt rejtőzködünk! Fénycsóvák pásztázták a bejárati csarnokon, és sötét alakokat láttam, amint átvizsgálnak minden zugot. Aztán ránk vetült egy fénycsóva, és teljesen elvakított mindkettőnket. – Ott vannak! – kiáltotta valaki. – Ne lőjenek! – sikoltotta Tisha, és kétségbeesetten elém lépett. „Meg akar védeni!” – villant át az agyamon. – Állj félre előle, Tisha! – kiáltotta egy erélyes hang a sötétből. Megismertem Raymond fiam hangját. – Hadd lőjem le! – Majd én lőlek le téged! – kiáltottam dühösen, és vakon tüzelni kezdtem a fénycsóvák kiindulási pontja felé. Valaki felordított, egy reflektor koppanva zuhant a padlóra, aztán tompa puffanást hallottam.

Tisha hisztérikusan rám ugrott, és félreütötte az Agram 14-est tartó csuklómat. – Ne bántsd Rayt! – mondta kétségbeesetten. – Most ellenem vagy, vagy mellettem? – fakadtam ki. – Mindkettőtökkel és mindkettőtök ellen, ha meg akarjátok ölni egymást! Lézersugár villant meg a fejem felett, aztán még egy, és ekkor úgy láttam, jobb lesz eltűnni. – Van itt hátsó kijárat?– kérdeztem Tishát. – Arra! – mutatott az egyik irányba. – Beszélj Rayjel! – mondtam búcsúzóul, aztán nekiiramodtam. Lányom szótlanul nézett utánam. Athonell emberei észrevették, hogy menekülök, aztán lézernyalábok záporoztak körülöttem. – Kapjátok el! – kiáltotta Ray. Két embere azonnal utánam eredt, átvágtam egy raktárhelységen, aztán megláttam a hátsó kijáratot, és arrafelé fordultam. Azonban az ajtó zárva volt Lézerpisztolyommal megcéloztam a zárszerkezetet, és a csőből kicsapó lézersugár sisteregve égette szét a zárat. Felléptem az ajtót, a következő pillanatban hirtelen ösztönnel félrerántottam a fejem. Egy pillanattal később egy energiasugár csapódott a falba ott, ahol az előbb még a fejem volt. Olvadt fémszilánkok röppentek szanaszét, de szerencsére nem érték az arcomat. Kirohantam a szabadba, közben hallottam hátam mögött a kiáltásokat: – Fogjátok el! Élve! Végigrohantam az utcán, közben azt néztem, hova bújhatnék el. A nyílt terepen csak felhívtam magamra a figyelmet: előbb-utóbb egy egész hadsereg fog üldözni, és akkor nem lesz esélyem. „Ha ezt a két embert lerázom, eltűnhetek!” Egy lézersugár csapódott a talajba mellettem, és füstölgő lyukat fúrt a földbe. Lázasan kerestem valami fedezéket, de végül valami annál is jobbat találtam. Egy nyitott légpárnás jármű parkolt az egyik épület előtt. Gondolkodás nélkül felpattantam rá. Beindítottam a motort, és előretoltam a gyorsítókart. A jármű megugrott, és halk búgó hangot adva megindult előre. Több lézernyaláb lyukasztotta át a jármű hátulját, de igyekeztem cikázva haladni, így szerencsére a motorrészt nem érte találat. Két üldözőm egyre inkább lemaradt, hiába futottak, a légpárnással nem vehették fel a versenyt. Hamarosan kiértem a városból. Táborhelyünk felé vettem az irányt, nagy ívben kerülve meg a várost. Sejtettem, mi fog rám várni, de arra a brutalitásra, amit végül találtam, nem számítottam… Tisha elgondolkodva nézte, amint eltűnök a hátsó bejárat mögött Ray parancsára

Athonell két embere üldözőbe vett, Ray pedig odalépett Tishához. Magas, inas férfi volt, sötét hajjal, kék szemekkel és erőteljes arcvonásokkal. Szemében most aggodalom csillant. – Jól vagy, hugi? Nem bántott az a szemét? Tisha a bátyjára nézett Mindenfele gondolatok kavarogtak a fejében arról, amit mondtam neki, és nem tudta, mit tegyen. Nem akart elárulni, de segíteni sem. – Nem, nem bántott… – Hogy hagyhattad, hogy elkapjon? – kérdezte Ray. – Athonell fejedelem feláldozott volna, és engem majdnem kurva nagy dilemma elé állítottál. Még szerencse, hogy ki tudtunk szabadítani! Tisha bátyja szemébe nézett. „Itt járt az apánk, Ray…” De hangosan nem merte kimondani. – Mit tettél volna, ha nem tudtok kiszabadítani? – kérdezte. – Megvédtelek volna. Nékem te vagy a legfontosabb, te vagy az egyetlen, akit szeretek. Minden és mindenki más csak azután jön. Még George Athonell is, annak ellenére, hogy teljesen egyetértek céljaival és tűzön-vízen át követem. Ő a jövő! Tisha elgondolkodott bátyja szavain. Athonell eszközeit illetően erős kétségei támadtak. Csak az én szavaimat követően fogja fel igazán, hogy az UNIVERSEképviseleten mennyi ártatlan embert öltek meg. Arcok jelentek meg előtte. Arcok, kétségbeesett, rettegő tekintetek. Vérbefagyott halottak… „Istenem, mit műveltünk? Gyilkosok vagyunk!” – Valami baj van, Tisha? – kérdezte lágy hangon Ray. – Nem, nincs – rázta a fejét a nő. – Akkor menjünk vissza a Kolóniakormányzóságra. Be kell számolnod a fejedelemnek. Nem fog örülni, az biztos! Tisha bólintott, aztán elindultak vissza a háromtornyú épület felé. A nő végig azon töprengett, hogyan mondja el Raynek az igazságot. Ismerte érzéseit, és féltett mindkettőnket. George Athonell üvöltött. – Mi az, hogy nem tudtátok elfogni azt az átkozott Barthezt?! Egyedül maradt hát hány ember kell ahhoz, hogy elém hozzátok végre? Ray! Mi a fenét műveltetek?! Athonell fejedelem a Kolóniakormányzóság panorámatárgyalójában rendezte be fejedelmi székhelyét. Az egykori tárgyaló a háromtornyú épület legfelső szintjén állt és mivel a kormányzóság a város egyik legmagasabb épülete volt az ablakokból rá lehetett látni az egész városra.

A panorámateremben vagy egy tucatnyian tartózkodtak, mindenki a fejedelem közvetlen tanácsadója, alvezére volt. – Meglógott egy légpárnással – felelte Ray. – De ne aggódjon, elkapjuk. Ha máskor nem, majd amikor visszajön a városba. Athonell elgondolkodott – Igen, vissza fog jönni. Ő Marc Barthez, az UBA parancsnoka. Ha kell, egyedül is megpróbálkozik mindennel. Kettőzzétek meg az őrséget és fogjátok el nekem azt a szemetet! Aztán a fejedelem Tishára nézett – Te pedig miért hagytad, hogy elfogjon? Azt hittem, ennél ügyesebb vagy, csillagom! Tisha hallgatott Egyikük sem említette soha George Athonellnek, hogy az édesapjuk Marcus Barbess, az UNIVERSE vállalatcsoport nagyhatalmú, titokzatos, rejtőzködő tulajdonosa. Ez az ő titkuk maradt. Hogyan is mondhatta volna el, hogy a szökevény maga Marcus Barbess? – A fickó nagyon gyors és képzett volt – felelte végül, amikor már kezdett kínossá válni, a fejedelem kérdése utáni csend. – Ellenben veled! – morogta Athonell. – Ray, azt hiszen, a húgodra ráférne egy alapos harci tréning. Nincs szükségem olyan emberekre –, akiket semmire sem lehet használni! A teremben lévők tisztában voltak vele, hogy ez így nem volt igaz. Egy UBA parancsnokkal közülük sem sokan vehették fel a versenyt, velem meg főleg nem. Köztudott volt, hogy több harcművészeti ág kiváló ismerője voltam, és olyan akciókban vettem részt, mint a marsi bányászlázadás néhány évvel ezelőtti leverése, amelynek híre még a Procyonra is eljutott. – Ez a Marc Barthez nagyon kellemetlen alak – mondta George Athonell. – És még a foglyaink is hidegen hagyják, legalábbis ezt próbálja eljátszani. De én tudom, hogy fél. Fél, hogy megölöm őket. és akkor a haláluk az ő lelkén fog száradni. Vigyorogva nézett az őrök gyűrűjében álló, megbilincselt Michelle Volangera és Anette Holbrook kapitányra. Egyelőre azonban eszében sem volt megölni őket. Tudta, hogy ők a biztosíték ahhoz, hogy ez a Barthez ne tehessen semmit ellenük. – De Barthez barátunknak már nem lesz ideje cselekedni, vagy megvárni újabb társait – szónokolt a teremben lévőknek. – A Tau Ceti6 kolónián és a Zicchuraton7 már minden készen áll a felkelésre. Még néhány nap, és ottani harcostársaink birtokukba veszik a kolóniabolygókat. Aztán hamarosan ugyanez fog történni a Vegán8 és a Sellustron9 is! Az Athonell Kolóniaszövetség egyre hatalmasabb és gazdagabb lesz! 6 Tau Ceti: A Földtől kb. 11 fényévnyire lévő naprendszer 7

Zicchurat: a Földtől I8 fényévnyire található Horse 11293 A jelű nap második, lakható bolygója (fikció)

8 Vega: a Földtől 25 fényévnyire fekvő naprendszer 9 Sellustro: a Földtől 14 fényévnyire található kettős csillagú naprendszer (fikció)

Tisha és Ray a Kolóniakormányzóság háromtornyú épületétől nem messze, egy kis, kétszobás, kertes házban laktak. Ray az Athonell fejedelemnél tartott audiencia után, egészen addig magában tudta tartani: mérgét, míg haza nem értek. De amint becsapta maga után az ajtót villámló szemekkel nézett húgára. – Mi ütött beléd, Tisha? Miért kellett lejáratnod George Athonell előtt?! A te baklövésed miatt is én tarthatom a hátam… – Bocsánat, bátyám! – mondta gúnyosan Tisha. – Majd máskor, hagyom magam lelövetni, akkor többet nem lesz bajod velem! – Nem úgy értettem… – kapott észbe Ray. – Hallod, Tish? Téged szeretlek a legjobban a világon, te vagy nekem a legfontosabb. De értsd meg: ez a bolygó az otthonunk, végre egyszer tartozunk valahova ebben a nyomorult életben, és nem akarom ezt is elveszíteni! Tisha levetette mellényét, és az egyik fotelre dobta. Aztán kibontotta eddig felfűzött fekete haját, amely ráomlott a hátára. – Tartozunk valahova… – ismételte meg bátyja szavait. – Igen, ebbe a koszos kis városba és a Procyonra, ahol néhány ezer telepessel tengetjük az életünket. Micsoda élet, micsoda perspektíva! – Mi a bajod, Tisha? – kérdezte Ray. Azt hitte, hogy húga jól érzi itt magát – Eddig egy szóval sem említetted, hogy nem tetszik itt. A nő a bátyja felé fordult. – Neked mi az életcélod, Ray? Mit remélsz ettől a bolygótól? Mert én egyre kevésbé értem, hogy mit keresünk itt!? – A Procyon hamarosan az Athonell Kolóniaszövetség vezető bolygója lesz – mondta büszkén Ray. – Tudod, mit jelent ez? Hatalmas gazdagságot, ide vándorlók millióit, és hatalmat! George Athonell bőkezű lesz a leghűségesebb embereivel szemben, és én az vagyok… A Kirajzás még csak most kezdődött, ez a bolygó hamarosan olyan lesz, mint a Föld. – A Föld nem fogja hagyni, hogy önállósodjunk. Athonell hiába hiszi azt, hogy a talált szuperfegyver teljes biztonságot nyújt! De igazából nem is erről van szó. Harminc évesek vagyunk, Ray. Én családot szeretnék, férjet, gyerekeket, és erre itt semmi lehetőségem sincs… Ray közelebb lépett Tishához, és megsimogatta az arcát. – Mi történt veled, kishúgom? Mintha teljesen kifordultál volna eddigi önmagadból. „Vajon hogyan reagál, ha elmondom neki?” kérdezte magában Tisha, és bátyja tekintetét fürkészte. Félt a reakciójától. De meg kellett mondania, nem titkolhatta el előle. Az a férfi… Marc Barthez… – elakadt a szava, pedig már majdnem kimondta, de

végül még sem volt elég bátorsága. – Az a szemét UBA parancsnok? Csak nem bántott?! Ha egy ujjal is hozzád ért, elevenen tépem ki a szívét! – Ray teljesen kikelt magából, Tisha alig volt képes megnyugtatni. – Nem, nem bántott! Dehogy bántott… Nem erről van szó, hallgass végig. Ez nagyon fontos mindkettőnknek! „Vagy mindhármunknak…” Ray látta testvérén, hogy tényleg valami nagyon fontosat készül mondani. Lázasan járt az agya a lehetőségeken. – Ugye nem lettél szerelmes belé? – kérdezte hirtelen. – De igen! Látom a szemeden! Ezért adtad elő ezt a családos mesét? Nem hiszem el, tényleg képes voltál belezúgni?! Nem lehetsz ennyire ostoba, Tish! A nőnek eleredtek a könnyei, és csak a fejét rázta. – Nem… – Ne is tagadd! – Ray már ordított – Már értem, miért álltái a tűzvonalunkba! Féltél, hogy eltaláljuk! Felizgatott, mi? Mindig is odavoltál az ilyen egyenruhásokért. Talán még le is feküdtél vele? – Ray! – Tisha a könnyeivel küszködött. – Az az ember az apánk! Raymond kővé dermedten nézett húgára. Először nem fogta fel a szavak jelentését. A következő pillanatban viszont már inkább nem akarta felfogni. Az apjuk… a leggyűlöltebb ember az univerzumban. – Az apánk? – hitetlenkedve rázta a fejét. – Biztos, hogy ő az? Marcus Barbess legalább hatvanöt-hetven éves, és az a fickó az UNIVERSE-képviseleten egyáltalán nem tűnt ilyen öregnek, nem beszélve arról, hogy… Marc Barthez, Marcus Barbess – Ray eltűnődött a két név hasonlóságán. „Valóban igaz lenne, amit Tisha mond?” – De hát miért játszaná el egy másik ember szerepét? Miért? – Nem tudom, Ray. Az tény, hogy negyven évesnek sem néz ki, az UNIVERSE-nél valószínűleg kifejlesztettek valamilyen öregedéslassító szert, de ez csak találgatás. Ő az, higgy nekem! Tisha nem akarta elmondani a teljes igazságot, nem akart beszélni a halhatatlanságomról. Még nem. Raymond reakcióit figyelte, tudni akarta, hogy bátyja mit szól ehhez a váratlan fejleményhez. Egyelőre jól viselte… – Szóval itt van a Procyonon – mondta Ray. Hitt húgának, de egyelőre nem volt képes feldolgozni ezt. Odasétált az ablakhoz, és kibámult a szürkületi éjszakába. A Procyon fehér törpéje a látóhatár közelében időzött, de még nem készült lenyugodni. Talán mire megteszi, a másik nap már ismét felkel.

– Az apánk. Aki elhagyott bennünket, öngyilkosságba kergette anyát, és tönkretette az életünket! Hirtelen megperdült, és húga szemébe nézett. – Miért nem ölted meg ott helyben? Megtehetted volna, igaz? Csak megzavarodtál. Pedig te is ugyanannyira gyűlölöd, mint én! – Ez az egész nem ilyen egyszerű, Ray – felelte Tisha. Nem tudta igazán, hogy pontosan mit is akar. Ő is gyűlölt engem, de amiket elmondtam neki halhatatlanságomról és magányomról, az alapján együtt is érzett velem. És ugyanakkor viszolygott George Athonelltől, valamint őrült céljaitól. „Megöltünk több száz ártatlan embert, csak azért, hogy ő lehessen a bolygó ura, és hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Ez borzalmas!” – csak most fogta fel, mit is tettek valójában. – Mi nem egyszerű, Tish? – kérdezte Ray. – Az, hogy itt van a pillanat, amire gyerekkorunk óta várunk? Hát nem úgy öltél meg te is tucatnyi ártatlan UNIVERSEdolgozót, hogy apánkat képzelted a helyükbe? Mi történt veled?! – Az még eszedbe sem jutott, hogy George Athonell mindannyiunkat kihasznál, hogy egyre nagyobb hatalomra tegyen szert? Rólunk csak azt tudta, hogy valamiért ki nem állhatjuk az UNIVERSE-t. Akkor is részt vettünk volna a képviselet dolgozóinak lemészárolásában, ha nem az apánk a cég tulajdonosa? – Itt most nem erről van szó, hanem az önállóságról és a független hatalomról, és ezekhez az ő halálukon vezetett az út. Miért érzem azt, hogy te nem azonosulsz Athonell fejedelem és az Athonell Kolóniaszövetség céljaival? Tisha hallgatott, képtelen volt bármit is válaszolni. És fogalma sem volt, mit is akar tenni valójában. Fejében teljes káosz uralkodott. Itt voltam én, Marcus Barbess, az édesapja, akit, amióta eszét tudta, gyűlölt, és meg akart ölni. De amikor megvolt rá a lehetősége, elbizonytalanodott. És itt volt a Procyon és az Athonell Kolóniaszövetség. Egy álom, amelyben egyre kevésbé hitt. – Értem – bólintott hűvösen Ray, látva, hogy húga nem felel. – Szóval az a szemét összezavarta azt a parányi eszedet is! Ti, nők túl érzékenyek és befolyásolhatóak vagytok, és Barbess nagyon ügyesen kihasznált téged. Felélesztette benned a szeretet, és egyszerre elfelejtetted tönkretett életünket. Nem gondoltam volna, hogy ilyen ostoba liba vagy! De szerencsére én nem vagyok te! Kettőjük közül mindig is Ray irányított, ő volt a dominánsabb személyiség, Tisha pedig vakon követte bátyját mindenhova. Sosem mondott neki ellent, mindenben támogatta, de most eljött a pillanat, amikor szembe kellett szállnia vele. – Ray! – kiáltotta. – Ő az apánk, bármit is tett velünk évtizedekkel ezelőtt! Értsd meg: a gyűlölettel semmire sem megyünk! A férfi legyintett, aztán a kijárat felé indult. – Most azonnal elmondom Athonell fejedelemnek, hogy ki is az a titokzatos UBAparancsnok! Marcus Barbess hatalmas fogás lesz!

– Ne! – sikoltott fel Tisha. – Ray, ezt nem teheted! A férfi szótlanul kinyitotta az ajtót. Tisha ekkor utána vetette magát, és megragadta bátyja karját. – Ő az apánk, nem árulhatod el! Ray megperdült, és egy csattanós pofont kevert le húgának, aki az ütés erejétől és a döbbenettől a padlóra zuhant. Bátyja még sosem ütötte meg, pedig erőszakos természete volt, de húga volt az egyetlen lény, akit sosem bántott volna. Most azonban nagyot csalódott. Tisha a padlón ült, sötét haja arcába omlott, így eltakarta szemeit, melyekből patakokban ömlöttek könnyei. – Ray… ne csináld – kérlelte a férfit zokogva. Bátyja becsapta maga után az ajtót. Bénultan sétáltam a várostól néhány kilométerre hátrahagyott UBA-divíziós táborhely halottjai között. Kíméletlen csata folyhatott, embereimet körbekerítették és meglepték. UBA-divíziós holttestek hevertek szanaszét, keveredve a procyoni lázadókéval, a környék növényzete hamuvá perzselődött a lézertalálatoktól, a talajt számos kráter csúfította el. Az öt légpárnás járművet, amelyekkel érkeztünk, valószínűleg rakétavetőkkel tehették harcképtelenné, kiégett, füstölgő roncshalmaz maradt csak belőlük. Erőtlenül rogytam le egy sziklatömbre. A tenyerembe temettem az arcomat. Nem voltam képes felfogni, hogy lehettek az itteniek ennyire fanatikusak. Több ezren ronthattak az UBA-divíziósokra, esélyt sem adtak nekik a túlélésre. „Miért? Miért történik mindez?” – kérdeztem. És a legszörnyűbb az volt, hogy a gyermekeim is részesei voltak ennek. Néhány perc elteltével kicsit lenyugodtam, és gondolkodni kezdtem. A közelemben heverő holttestek között hirtelen észrevettem egy parancsnoki egyenruhát. Azonnal tudtam, ki az. Odarohantam, azt reméltem, hogy O’Connor ezredes talán még életben van, de csak hiú remény volt. O’Connor testét több lézernyaláb fúrta át, de még az utolsó pillanatban is görcsösen küzdhetett, kezei között szorongatott Agram 13-asa legalábbis erről árulkodott. Szótlanul néztem furcsa grimaszba torzult, merev arckifejezését, aztán lecsuktam őket. Egyedül maradtam. Michelle Volange és Anette Holbrook George Athonell foglyai voltak. Ki kellett őket szabadítanom, valamint meg kellett semmisítenem azt a titkos fegyvert. Harminc kilométerrel arrébb ott várakozott a Gladiátor többi túlélője, de tisztában voltam vele, hogy ha felveszem velük a kapcsolatot, azzal csak őket is veszélybe sodornám. Tíz UBAdivízióst hagytunk hátra, a többiek civilek voltak. Jelenleg biztonságban voltak, de féltem attól, amit ezek az örült lázadók tehetnek velük. Halhatatlan voltam, de nem sebezhetetlen. és még engem is meg lehetett ölni. Féltem,

de tisztában voltam vele, hogy meg kell próbálnom megakadályozni ezt az őrült lázadást. Nekem volt a legnagyobb esélyem, hogy sikerrel járjak. Időközben világosodni kezdett. A Procyon nagyobbik napja lomhán kúszott elő a látóhatár mögül, fényárba borította a keleti látóhatár alját. A napfelkelte gyönyörű volt. Néhány percig gyönyörködve néztem, és elfelejtkeztem arról, ami körülöttem zajlik. Aztán meghallottam a lépéseket a hátam mögül. Villámgyors perdültem meg, ujjaim ráfonódtak Agram 14-esem markolatára… De azonnal el is eresztettem, önkéntelenül megfeszülő izmaim is elernyedtek. Alig tíz méterre tőlem három kis procyoni lény állt, fejüket ide-oda döntögetve bámultak. Hirtelen mozdulatomra hátrálni kezdtek, de miután látták, hogy nem bántom őket, közelebb szökdécseltek. Ugyan teljesen egyformának tűntek, de az egyikben mégis felismerni véltem Trekkát, azt a lényt, akivel, nem sokkal a lezuhanásunk után először beszéltem. – Trekka? – kérdeztem bizonytalanul a sárgás szőrű lényt nézve. – Én Trekka – bólintott a kis lény, és örömében ugrálni kezdett. – Te felismer engem… – De aztán elkomorult az arckifejezése. – Én mond neked: város rossz, város emberek gonoszak! Néz körül, legyilkolnak sok-sok te embered! Miért? Leültem a sziklatömbre, Trekka és a másik két procyoni odaszökdécseltek hozzám. – Nehéz elmagyarázni – mondtam, és ez valóban így is volt, de megpróbálkoztam vele. – Az itteniek között van egy gonosz ember, tudod, akinek szakálla van. Ő uralkodni akar, és aki ellenkezik, azt megöli. – Dzsorg Aszonell – bólogatott Trekka. – Nagy, szőrös arcú, aki társaimra vadász. Ő gonosz, mi fél tőle, elrejtőz erdőkben, elkerül város. És először még azt hittem, hogy meg sem érti, amit mondok! Lehet, hogy ezek a kis kenguruszerű lények úgy néztek ki, mint egy földi állatfajta, de sokkal értelmesebbek voltak bármelyik fajnál, sőt, nem egy embernél is. Kezdtek érdekelni ezek a kis „kenguruk.” – Mi el akartuk fogni őt, hogy ne tehessen több gonoszságot, de megölték társaimat, így egyedül maradtam. – Mit jelent az, hogy elfogni? – kérdezte a Trekka jobboldalán álló procyoni. – Én tudom! – visított fel a harmadik lény. – Rhellu tudja! Rhellu tudja! Fogoly, rabság, bezár ketrec! Nincs szabadon ugrálás… „Rhellu!” – ekkor jöttem rá, hogy már vele is találkoztam. A maga egyszerű módján Rhellu tökéletesen fogalmazta meg a szó lényegét. – Úgy van, Rhellu. Egyedül maradtam, de egyedül is megpróbálok tenni valamit – Most jött a neheze. – Mi egy nagy űrhajóval jöttünk, amit Athonell egy titkos fegyverrel megsemmisített. Hamarosan újabb hajók jönnek, és ha nem teszek valamit, azokat a hajókat is szétlövik.

– Nagy fényességet kibocsátó fegyver – bólogatott Trekka. Rájöttem, hogy a procyoniak talán még tudnak is segíteni nekem. – „Lehet, hogy látták már közelről azt a fegyvert?” – de ez csak ostoba remény volt. – Igen, arra gondolok. Honnan tudod, hogy fényességet bocsát ki? – Trekka lát fegyver működés. – És azt is tudod, hol rejtegetik azt a fegyvert? – Tud – bólogatott a kis procyoni. – „Lehet, hogy végre egy kis szerencsém is lesz?” – gondoltam izgatottan. – Trekka! Nekem meg kell semmisítenem azt a fegyvert, ez nagyon fontos ahhoz, hogy George Athonell ne gyilkolhasson többet. Szeretném, ha megmutatnád, hol van elrejtve. – Rhellu felvisított, láthatólag nem tetszett neki az ötlet. – Trekka nem megy oda! Trekka nem megy oda gonosz emberekhez! – Nyugalom, Rhellu – mondtam. – Nem kell odajönnie, elég, ha megmondja a pontos helyét – Trekka és a másik két procyoni idegesen tekingettek egymásra, aztán hátrébb szökkentek néhány métert, és vékony hangon csivitelni kezdtek. Fogalmam sem volt, mi történik, de ezek szerint nem volt olyan egyszerű a helyzet, mint gondoltam. Végül visszajöttek, és Trekka ennyit mondott: – Elkísérünk, és megmutat. Meghökkentem. Nekem elég lett volna, ha megmondják a pontos helyét. Néztem az elszánt arcukat, és nem akartam vitatkozni velük, noha nem örültem ennek a kíséretnek. Ezek az ártatlan lények még bajba sodorják magukat, és nem hittan, hogy ha harcra kerül a sor, képes leszek megvédeni őket – Trekka látta habozásomat. – Elkísérünk, megmutat. – Rendben – egyeztem bele; Mindhárman felszálltunk a városból lopott légpárnásra, aztán elindultunk. A három procyoni láthatólag élvezte az utazást, folyamatosan visítoztak, csiviteltek mellettem. Közben azon törtem a fejem, vajon hol rejthették el a titokzatos fényfegyvert. Biztos voltam benne, hogy valahol a Kolóniakormányzóság épülete környékén lehet. Amikor közel értünk a városhoz, megálltam és Trekkára néztem. – Nem lesz egyszerű belopóznunk a városba, rengeteg felfegyverzett lázadó őrködhet az utcákon, titeket pedig azonnal kiszúrnak. Nem akarom, hogy bajotok essen, ezért elég lesz, ha megmutatjátok, hogy merrefelé van… – Fényfegyver nem város van – mondta Trekka. – Nagy csupasz terület, égi hajókkal. – Égi hajókkal… – ismételtem meghökkenve. Erre nem számítottam. – Az űrkikötőben? Trekka és két társa hevesen bólogatott.

Ez jelentősen megkönnyítette a helyzetemet. Noha a kikötőt is biztosan őrizték, de legalább a várost elkerülhettem. „De ott vajon hol lehet, hiszen az egész egy betontalapzat, csak arra szolgál, hogy az időnként ideérkező szállítóhajók leszállhassanak…” Nagy ívben megkerültem a várost, nehogy véletlenül belerohanjunk egy őrjáratba, aztán a légpárnással leparkoltam a kikötőt körülölelő fás, bokros rész takarásában. Az aljnövényzet rejtekéből kilestem a nyílt terepre. Kora reggel volt, de máris féltucatnyi embert számoltam össze, akik a hajók közelében lődörögtek. Először azt gondoltam, hogy karbantartó munkások, de amikor megláttam a hátukra akasztott lézerkarabélyokat, tudtam, hogy nem azok. „Fegyveres őrök!” – Valóban őrizhetnek itt valami fontosat – mormoltam mintegy magamnak, és közben lázasan törtem a fejemet, hogy hogyan juthatnék közelebb. De egyáltalán hol a fényfegyver? – Trekka! Ez nyílt terep. Biztos, hogy itt van, amit keresünk? – Fényfegyver van föld alatt – mondta a kis lény, és odajött mellém. – Két nagy hajó között van barlang. Tető nyit, csuk, amikor emberek akar. – Egy földalatti hangár! Értem! Az egyetlen logikus rejtekhely tényleg az űrkikötőben volt. A városban a fegyver túlontúl szem előtt lett volna, ráadásul túl egyértelmű lett volna, hiszen mindannyian meg voltunk róla győződve, hogy valahol a Kolóniakormányzóság épülete és George Athonell székhelye környékén lehet. A hangár körüli őrök azonban kemény diónak bizonyultak. Hat fegyveres, akik nagyjából beleesnek egymás látószögébe, tehát lehetetlenség volt egyesével harcképtelenné tennem őket, bármennyire is képzett harcos vált belőlem az elmúlt évszázad folyamán. – Szükség lenne valamilyen elterelő akcióra… – tűnődtem hangosan. Trekka megbökdöste az oldalamat. – Trekka, Rhellu és Duttho elterel emberek figyelem. – Hogyan gondolod? – kérdeztem meghökkenve. – Nagy torony pusztulás után gonosz emberek lő procyoniakra. Ezt mi kihasznál. – Magatokra akarjátok vonni az őrök figyelmét? – csodálkoztam, és a kis lények elszánt arcát néztem. A procyoniak békés növényevő lények voltak, de az emberek érkezése felborította nyugalmukat, megváltoztatta gondolkodásmódjukat. – Ezt nem engedhetem. Ez nem a ti harcotok, hanem az enyém, egyedül kell boldogulnom. – A bolygó sorsa van a te kezed – mondta Trekka. Egyre jobban megdöbbentett a belőle áradó színtiszta bölcsesség, és logikus gondolkodás. – Ha nem állít meg Dzsorg Aszonell, veszély népünkre, te mond ezt. Segít neked. Erre már nem tudtam mit felelni. És valóban szükségem is volt a procyoniak

segítségére. Megbeszéltük a fejemben összeálló terv részleteit aztán felkészültem a közelebb lopakodásra. Féltettem Trekkát és társait ők nem rendelkeztek olyan képességgel, mint én, ez a kis kaland könnyen az életükbe kerülhetett Éppen ezért nagyra becsültem önfeláldozó felajánlásukat. – Várjatok a jelemre! – mondtam végezetül, aztán széthajtottam magam előtt az ágakat. A legközelebbi testes légpárnás alig tizenöt méterre állt tőlem, egy kivénhedt, repülésre képtelen szállítójármű volt valószínűleg már évek óta itt pihenhetett mozdulatlanul. Megvártam, amíg a legközelebbi, veszélyt jelenthető őr hátat fordít aztán kirontottam a bokrok közül, és lélekszakadva a légpárnás fedezékébe rohantam. Néhány másodperc volt az egész, és máris a jármű mögött lapultam, anélkül, hogy bárki is észrevett volna. Körülkémleltem, az őrök ráérősen sétálgattak, egyikük cigarettázott, a hangár mellett pedig ketten elmélyült vitába kezdtek. A negyedik és ötödik őr valahol az egyik hipertéri szállítóhajó takarásában lehetett, a hatodik pedig… A hatodik alig tíz méterre állt tőlem. Hosszú kabátot viselt, és nekitámaszkodott egy másik lebegő oldalának, közben valamilyen dallamocskát fütyörészett. Villámsebesen cselekedtem, nem volt idő sokáig gondolkodni. A férfit éppen senki sem figyelte, és egy pillanattal később már nem is volt mit figyelni rajta. A légpárnás túloldaláról ugrottam rá, átkaroltam a nyakát, és átrántottam a légpárnás laposabb orrészén. A dallam a férfi torkára forrt, és egy pontos ütéssel harcképtelenné tettem. Lefektettem a lebegő mögé, közben lerántottam róla hosszú kabátját. Felkaptam a kabátot, ás azonnal kiegyenesedtem, nehogy felkeltsem a többiek gyanúját A többi őr helyzete nem változott, kivéve, hogy a szállító hajó takarásából előbukkant a negyedik és ötödik számú fegyveres is. Lassan megindultam a cigarettás férfi felé, aki az egyre magasabbra emelkedő nagyobbik nap által lilás-vöröses színorgiává festett égboltot figyelte. Oldalirányból közelítettem feléje, ujjaim ráfonódtak az Agram 14 markolatára. A következő pillanatban előhúztam a pisztolyt, és hátba lőttem a cigarettást. Azonban a fényes villanás láttán a hangárlejáratnál beszélgető két őr felkapta a fejét… Azt nem láthatták, hogy én lőttem, de a villanás felkeltette a gyanújukat. „Trekka, most!” – pillantottam a kikötőt körülvevő bozótos felé, és csak reméltem, hogy a procyoniak felismerik, hogy most kell megjelenniük. Felismerték. Okos lények voltak. Kiáltozásra lettem figyelmes, hangárlejáratot őrző fegyveresek meglátták a kikötő betonján szökdécselő három procyonit, és azonnal feléjük iramodtak, közben jeleztek társaiknak is. Láttam az arcukon a széles vigyort, ahogy végre valami szórakozáshoz jutottak az unalmas órákat követően, és nagyon aggódni kezdtem Trekkáékért. A fegyveresek célba vették őket, és ész nélkül tüzet nyitottak rájuk. A beton sistergett a találatoktól, a procyoniak cikázva szökdécseltek, ügyesen egyre távolodva, hogy maguk után csalják a fegyvereseket. Óvatosan elindultam a hangárlejárat felé, közben a procyoniak akcióját figyeltem. Rhellu hirtelen felvisított, és elesett, egy lézersugár fúrta át a lábát Trekka és Duttho

megtorpant, és idegesen néztek az ellenségre. Odaugráltak Rhelluhoz, aki élesen visítozott, és megpróbálták felnyalábolni apró kezeikkel, de nem voltak elég erősek. A fegyveresek röhögve vették célba a csapdába esett kis lényeket. Gondolkodás nélkül indultam meg feléjük, és azonnal tüzet nyitottam Agram 14esemből. Nem hagyhattam, hogy csak úgy lemészárolják őket Hátulról támadtam, és két fegyverest sikerült lelőnöm, mire észrevették, hogy valaki van mögöttük. A két harcképes őr közül az egyik bevetette magát egy légpárnás mögé, a másik pedig eszeveszetten tüzelni kezdett felém. Lézernyalábok villantak körülöttem, aztán az egyik eltalálta a karomat. Éles fejdalom áradt szét testemben, de nem volt időm foglalkozni vele. Összeszorított fogakkal emeltem célzásra a fegyveremet, és meghúztam a tavaszt. Szemem előtt elhomályosult a világ, de azt láttam, hogy jól célzom. A fickó holtan esett össze. – Dobd el a fegyvert! – kiáltott rám valaki hirtelen. A légpárnás mögött rejtőző utolsó fegyveres volt Kelletlenül engedelmeskedtem. Trekka és Duttho közben valahogy megragadták a nyöszörgő Rhellut, és a kikötő betonját övező bozótos felé vonszolták. Megtették, amit vállaltak. A nagydarab telepes kilépett a légpárnás mögül, és lézerkarabélyát rám szegezve közelebb sétált. Sérült karom pokolian fájt, aztán a következő pillanatban megéreztem a jól ismert bizsergést, ahogy a parazitalények megkezdték a sérült szövetek, izmok regenerálását. – Ki a fene vagy te? – kérdezte a telepes, amikor közelebb ért Aztán, ahogy felismerte egyenruhámat.. – Á, Marc Barthez, az UBA híres parancsnoka! Elvigyorodott. – Te meg egyike vagy az itteni tömeggyilkosoknak – mondtam gúnyosan. – Ne ugrálj, Barthez! – hadonászott a telepes a fegyverével, és ebből azonnal láttam, hogy amatőr. „Gyere csak közelebb még néhány lépést…” A telepes közelebb lépett. Egy villámgyors mozdulattal félrelöktem a fegyvere csövét, ami elsült, a lézernyaláb sistergő lyukat égetett egy közeli légpárnás jármű oldalába. Behúztam egyet a fickónak, aki hátratántorodott, szorítása lazult a fegyverén, így egy erőteljes rántással ki tudtam tépni a kezéből, és a puskatussal jó időre elnémítottam. A szívem gyorsvonat módjára zakatolt a mellkasomban, de szerencsére nem kellett több telepessel megküzdenem. A város felől sem láttam semmi mozgást. Szerencsére senki nem vette észre a kikötőben zajló lövöldözést. Trekka és Duttho már majdnem beértek a bokrok közé, és amikor látták, hogy végzek az utolsó őrrel, integetni kezdtek. – Köszönöm nektek – mormoltam magamban, kiabálni nem lett volna értelme. Aztán figyelmem a hangár lejárat felé fordult. A lejtősen kialakított lejárat felett félig volt csak

nyitva a fedőzár, a lejáró mellett, derékmagasságban lévő irányítópult állt, amivel tovább nyitottam, hogy le tudjak menni. Maga a dokk teljesen be volt zárva, és nem is akartam megnyitni. Odaléptem a lejtős lejárathoz, és megindultam lefelé. Agram 14– esemmel a belső teret pásztáztam. A hangár üres volt. Kivéve azt a valamit… A félhomályban előszűr csak a közeli árnyakat láttam, nagy ládákat, néhány légpárnást. Aztán ahogy szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz, észrevettem a hangárt majdnem teljesen betöltő hosszúkás, közel tizenöt méteres sötét árnyékot. „Hol a fenében lehet a világításkapcsoló?” – gondoltam. Erőltetni kezdtem a szememet, és a közelben meg is pillantottam a kapcsolót. Odaléptem, és megérintettem a vezérlőfelületet, mire fokozatosan világosodni kezdett, ahogy a hangár világítótestei egyre növelték a fényerőt. A hangárban egy hajó állt. Egy minden kétséget kizáróan nem ember alkotta hajó. Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy a különös, szabálytalan burkolatát vizsgálgattam. Noha sosem láttam még ilyesmit, azonnal felismertem a stílusjegyeket. „A Vándorok!” Emlékeztem, amikor a Marson kizuhantam a felszínre, és egyszer csak egy Vándor csillaghajón találtam magam. A hasonlóság egyértelmű volt A hajó oldalán hatalmas lyukak tátongtak, burkolatát ujjnyi koszréteg borította, láthatólag senki nem foglalkozott vele, hogy megtisztítsa. Valószínűleg lezuhanhatott a Procyonon, és a telepesek véletlenül akadtak rá. „De hol lehet az a fényfegyver?” – kérdeztem magamban. Egy pillanattal később már meg is válaszoltam a kérdést. A hajó tetején megláttam egy különös félgömböt, amelyből két egymás felé, tartó cső meredt a hangár teteje felé. Éreztem, hogy csak ez lehet a keresett fegyver. Az idegen hajó oldalához egy létra volt támasztva, gondolkodás nélkül felmásztam rajta, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a fegyvert. És, hogy mielőbb tönkretegyem, megsemmisítsem. A vezérlőpanelen nem tudtam kiigazodni, ismeretlen feliratok, tucatnyi gomb és egy miniatűr digitális képernyő volt beleépítve. „ Vajon George Athonell emberei hogyan hozhatták működésbe?” tűnődtem. „Valószínűleg véletlenül… Addig nyomogatták a gombokat, míg végül beindult.” Leguggoltam, és tanulmányozni kezdtem a különös, a hajóval ellentétben ezüstösen csillogó, berendezést. Azon töprengtem, hogyan tehetném tönkre. Robbanóanyagom nem volt, ellenben Agram 14-esem megfelelőnek tűnt. Ha pedig másként nem megy, fogok egy

vasrudat. Azonban nem tudhattam, hogy nincs-e az idegen berendezésnek valamiféle védelmi mechanizmusa. A következő pillanatban megmozdult a hangár teteje. Középen vékony rés keletkezett, a Procyon felkelő napjának vakító fénye a szemembe csapott. A hangártető dübörögve megindult a tetőrész szélei felé. A magasból három fickó vetette rám magát Az elsőt mellbe rúgtam, a testes férfi lefordult a hajó tetejéről – még a tompa puffanást is hallottam méterekkel alattunk azonban a másik két támadó egyike megtaszított, és elvesztve a talajt a lábam alól, én is alázuhantam. A váltam nagyot reccsent a kulcscsontom szilánkokra tört. Felüvöltöttem a fájdalomtól. Még a könnyeim is kicsordultak, elhomályosult körülöttem a világ. Csak annyit láttam, hogy valaki felém magasodik, és rám szegezi pisztolyát. – Élve kell! – harsant fel egy erélyes hang. Felrángattak a földről. Pislogtam, látásom nagy nehezen kitisztult, de a vállam továbbra is őrülten fájt, ráadásul az egyik férfi pont ott ragadott meg. Felüvöltöttem, és kirántottam a vállamat, de erre a másik alaposan oldalba vágott. – Elég legyen! – szólalt meg a magasból az előbbi hang. Felpillantottam a már teljesen nyitott hangár szélére. Tucatnyi ember állta körül a nyílást, fegyveresek, és mind engem bámultak. Az egyikben felismertem George Athonellt, mellette pedig ott állt Tisha és egy fiatal férfi, akiről azonnal tudtam, hogy nem lehet más, mint a fiam, Raymond. Elemi erővel sütött szeméből a gyűlölet – Üdvözlöm, Mr. Marcus Barbess! – dörögte George Athonell öblös hangján. Megdermedtem, és szemrehányóan Tishára pillantottam, hiszen csak ő árulhatott el. Láttam riadt arcát, Ray kárörvendő tekintetét, és hittem, hogy talán nem szándékosan árult el. Az őrök rám szegezték a fegyverüket, esélyem sem volt a szabadulásra. Legalábbis úgy nem, hogy ne derüljön fény halhatatlanságomra, ami pedig mindennél nagyobb bajba sodorhatott volna. Athonell fejedelem és kísérete megindult a lejárat felé. A Vándorok titokzatos fegyverére pillantottam, és a lehetőségeket latolgattam. Nem sok esélyem volt. George Athonell leért a hangárba, és végre alaposabban szemügyre vehettem. Először, de nem utoljára… Nagydarab, negyvenes férfi volt, bozontos fekete szakállal, és energikus, parancsoló tekintettel. Valószínűleg igen szuggesztív hatással lehetett az emberek többségére, ez a kameraképeken nem is tűnt fel annyira. – Szóval maga az UNIVERSE nagyhatalmú ura. Nehéz elhinni, hogy képes volt ilyen veszélynek kitenni magát. Veszélyes kettős játékot űzött, és vesztett. – Nagyon nagy hibát követ el ezzel a lázadással, Athonell! – mondtam, de inkább az embereinek, mintsem neki címeztem mondandómat. – Nem ismeri az UNIVERSE fegyveres erőit. Semmiképp nem úszhatja meg, és csak magán múlik, hány halott lesz. – Ön is tudja, hogy egyetlen hajó sem tud a Procyon közelébe jönni. Láttam, hogy az

én kis játékszeremet piszkálta. Azt hitte, hogy, könnyedén hozzáférhet? Az egész hangár tele van érzékelőkkel és rejtett automata fegyverekkel. Az a szerencséje, hogy élve akartam elfogatni, különben már az automata lézerlövegek kereszttüzében végezte volna. De Raymond még időben elárulta nekem, ki is maga valójában. Marcus Barbess! Raymond arcvonásait fürkésztem, ismerős jegyeket kerestem rajta. Eszembe jutott rég halott fiam, Tommy, aki első feleségemmel, Jessicával együtt már csak egy fájdalmas emlék voltak számomra. De most – Ray hatására – Tommy is előfurakodott emlékeim közül, és ettől még rosszabbul éreztem magam. Ekkor értettem meg, mit is tettem valójában Tishával és Rayjel. Jessyt és Tommyt őszintén szerettem, de Carrie, Tisha és Ray nem voltak többek, mint eszközök. Eszközök egy halhatatlan ember játékához. Játszótársat akartam magamnak, mint egy gyerek, és meghosszabbodott életemet tekintve valóban gyerek is voltam akkor. Aztán amikor rájöttem, hogy gyermekeim nem lettek halhatatlanok, magukra hagytam őket. A mai napig nem értem, hogyan lehettem képes erre. Sok minden közrejátszhatott ebben. Újjászületésem előtt csak a családomért éltem, és dolgoztam, azonban miután a Vándorok halhatatlanná tettek, a családnak többé nem volt jelentősége számomra, és ez jó darabig így is maradt Család… Azt hiszem azokban a percekben arra gondoltam, milyen jó is lett volna látni, ahogy a kis Tommy felcseperedik, kijárja az iskoláit, dolgozni kezd, megnősül. Azonban halhatatlanként már csak magammal törődtem. Pedig Tisha és Ray esetében megvolt a lehetőségem arra, amit Tommy halálával elvesztettem, de ekkor már más ember voltam, és egyszerűen magukra hagytam mindkettejüket. Azonban a sors nem engedi bűnünk elfeledését. – Maga gazdag ember, Marcus Barbess – mondta George Athonell de ezért semmit sem kellett tennie, minden az ölébe hullott. Világéletemben ki nem állhattam azokat, akik csak élvezték a jólétet, de nem tudják mi az: megdolgozni érte! Van, akinek száz, vagy ezer élet is kevés lenne, hogy akár csak a töredékét is megteremtse annak, amit maga csak úgy örökölt. „Nekem is több mint száz évbe tellett, mire felépítettem ezt a birodalmat” – gondoltam. – Fogalma sincs, mennyit dolgoztam ezért, de nem is nagyon érdekel, mit is gondol rólam, fejedelem – az utolsó szót gúnyos hangsúllyal mondtam ki. Athonell elmosolyodott, láthatólag élvezte beszélgetésünket. – Örülök, hogy személyesen jött el közénk, így akár most azonnal hivatalossá tehetjük az Athonell Kolóniaszövetséget, és ön támogatni fog bennünket. – Erről ne is álmodjon, Athonell! Soha nem teszek ilyet. George Athonell vigyora ördögi volt, – Dehogynem, kedves uram – mondta, miközben intésére lekísértek a hangárba Anette Holbrookot, és Michelle Volange-t. – Ha másért nem, hát majd azért megteszi, hogy ennek a két nőnek ne kelljen szenvednie. Pokoli kegyetlen kínzásokat tudok kitalálni, nagyon-

nagyon fájdalmasakat. Michelle sápadt arccal nézett rám, és tudtam, hogy halálosan fél. Holbrook kapitánynő peckesen, tettetett büszkeséggel tartotta a fejét, és próbálta megőrizni méltóságát, de hiába volt az ügyes álca, sejtettem, hogy az első komolyabb fenyegetésre belőle is ugyanolyan ijedt kiscica válik, mint Michelleből. Féltettem őket, az életük a kezemben volt, de fogalmam sem volt, mit tegyek. Egyre inkább kezdett megfogalmazódni bennem, hogy mégis fel kell fednem halhatatlanságomat. Ami azonban komoly dilemmát jelentett Ekkor hirtelen eszembe jutott valami. Raymondot majd szétvetette az irántam érzett gyűlölet Csodáltam, hogy még nem vetette rám magát, talán csak az tartotta vissza, hogy George Athonellnek élve volt rám szüksége. „Tisha elmondhatta neki, hogy ki vagyok” – gondoltam, és ezért nem hibáztattam lányomat „Ray viszont azonnal beárult George Athonellnek.” De Ray láthatólag csak a fél igazságot mondta el: az igazi nevemet, viszont azt már nem, hogy én vagyok az igazi édesapjuk. De vajon miért tette ezt? Azon töprengtem, hogyan lehetne ezt kihasználni, azonban addig is időre volt szükségem. – Miféle hajó ez? – kérdeztem, és a Vándorok ősi űreszközére pillantottam. Biztos voltam benne, hogy George Athonell fele annyit sem tud róla, mint én, de amíg beszélt, gondolkodhattam. – Ők az igazi idegenek, nem pedig ezek a primitív, ugrabugráló procyoniak – mondta fölényesen Athonell fejedelem. – Néhány hónapja találtuk ezt a hajót egy bányászati kutatás során. Több ezer éve zuhanhatott le ide, két pilótájának még a csontvázából sem sok maradt. Fogalmunk sincs, mifélék lehettek, de most nem is ez a fontos, hanem, hogy a hajójuk tetején ott van az a fényfegyver. És működik! Már tudjuk kezelni, és ez a mi biztosítékunk a Kolóniaszövetség fennmaradásához. És hamarosan már erre sem lesz szükségünk. Amint a többi kolónia is csatlakozik hozzánk… – Maga őrült, ez soha sem fog sikerülni! – kiáltottam önkéntelenül. – Dehogynem, és ön is segíteni fog benne – felelte nyugodt hangon Athonell. – Örülök, hogy a körünkben tisztelhetjük, jelenléte nagyban megkönnyíti a helyzetünket. – Erről ne is álmodjon! Athonell szeme résnyire szűkült, láthatólag megelégelte ellenkezésemet. – Gerrard! – szólt hátra egyik emberének, aki mint később kiderült, az egyik helyettese volt – Válaszd ki magadnak az egyik nőt! Gerrard egy középkorú, cserzett bőrű, inas férfi volt, látszott rajta, hogy sokat volt a szabadban, valószínűleg az ültetvényeken dolgozhatott. Vigyorogva megragadta Michelle fenekét, aztán közelebb rántotta magához. Szegény lány hiába sikoltozott, hiába kapálódzott. Nem volt kétségem afelől, hogy mit művelnek vele, ha nem engedelmeskedem nekik. George Athonell kétségbeesett arcomat nézte, reakcióimat tanulmányozta. Úgy éreztem, a lelkem sötét mélyére lát. Michelle blúza elszakadt, elővillant feszes melle, ami csak tovább hergelte a társaságot

és a Gerrard nevű férfit. Többen közelebb húzódtak, és élvezettel figyelték, ahogy Michelle sikoltozva vergődik Gerrard karjában. A férfi benyúlt a lábai közé, és szűk nadrágján keresztül a szemérmét simogatta. „Néhány pillanat, és letépi róla a nadrágot…” Közbe kellett valahogy avatkoznom. Raymondra néztem, aki nem törődött a jelenettel, helyette folyamatosan engem bámult, és remegett az elfojtott indulattól. „Tényleg ennyire gyűlölne?” – gondoltam, és egy pillanatra megrettentem tőle. A fiam volt, a saját vérem, de eddig még soha senki nem gyűlölt ennyire, mint ő. Nem akartam tovább rontani a helyzetet, de nem tehettem mást. – Miért nem ölsz meg végre, Ray?! – szóltam oda neki incselkedve. – Hát nem erre vársz gyerekkorod óta? Most itt az alkalom! A legkegyetlenebb dolgot tettem: kihasználtam fiam gyűlöletét, hogy zavart keltsek az ellenség soraiban. De nem gondoltam teljesen végig, hogy mások érzéseivel és az életével játszom. Ray gondolkodás nélkül rám vetette magát, kezében egy vadászkést szorongatott. Athonell többi embere Michelle mellével és sikolyaival volt elfoglalva, nem voltak felkészülve erre a váratlan fordulatra, így nem is tudták Rayt megfékezni. De majdnem nekem sem sikerült. Fiam tőrt markoló csuklóját csak az utolsó pillanatban ragadtam meg. Igyekeztem teljes erőből eltolni testemtől, de Ray elemi erővel és elszántsággal akarta testembe mártani. Taktikát változtattam, és öklömmel váratlanul az arcába sújtottam. Éreztem, hogy egy pillanatra elernyed, ez elég is volt, hogy lerázzam magamról, és fölébe kerekedjek. A tört tartó csuklóját saját maga felé fordítottam, és a nyaka felé közelítettem. – Ezt akarod? – kérdeztem nyugodtan, miközben remegő izmokkal szorítottam a földre Rayt. – Ereszd el! – bődült el Athonell. – Ereszd el, vagy meghal a kapitánynő! – Apa, ne csináld! – kiáltotta Tisha is, valószínűleg azt hitte, hogy meg akarom ölni Rayt. Pedig eszemben sem volt. Ellenben amit önkéntelenül is mondott… Athonell felkapta a fejét Tisha kiáltására. „Apa?” Fogalma sem volt, mi a fene folyik itt, már Ray eszeveszett támadásának hátterét sem értette, most azonban rájött, hogy itt valami nagyon érdekes dolog zajlik. Intett néhány emberének, akik közénk ugrottak. Kaptam a tarkómra néhány ütést, a tőrt kifeszítették ujjaim közül, és nem is ellenkeztem tovább: elértem, amit akartam. George Athonell oda intette magához Tishát. – Mesélj csak, kedvesem! – mondta kíváncsian. – Azt akarod mondani, hogy Marcus Barbess az apátok? Ahhoz túl fiatal, alig néz ki idősebbnek nálatok.

– Az UNIVERSE titkos öregedéslassító kísérletei… – suttogta valaki a fegyveresek közül. – Talán igen – tűnődött George Athonell, és még alaposabban szemügyre vett. Két embere odakísérte melléje Rayt is. – És te ezt tudtad, igaz? – kérdezte a szakállas fejedelem. – Tudtad, de nem mondtad el… – Tudtam – bólintott komoran Ray. – Tudtam, hogy Marcus Barbess az apám, de azt, hogy ez az ember azonos vele, csak néhány órája tudom. És gyűlölöm azért, amiért elhagyott bennünket, és tönkretette az életünket… Csak reménykedhettem, hogy Tisha nem árult el neki mindent, főleg nem halhatatlanságomat, mert akkor elvesztem. Viszont életem történetének ismerete nélkül nem is számíthattam rá, hogy megérti tetteim indítékait, hátterét. – Milyen megható ez a kis családi dráma – gúnyolódott George Athonell, aztán rám pillantott. – Szívesen hagynám, hogy megöld az apádat Ray, de élve van rá szükségünk… Viszont hazudtál nekem, és ezt nagyon nem szeretem! – Sajnálom, fejedelem, hibáztam. De biztosíthatom, hogy csak a szégyen és a gyűlölet vezetett. – Megbocsátok – felelte Athonell mosolyogva, de tekintetében ismét valami ördögi csillant meg. Odasétált hozzám, két fogvatartóm erősen szorította karjaimat, törött vállamba újra éles fájdalom hasított, amitől feljajdultam. A parazitalények igyekeztek regenerálni a sérülést, azonban ez nem ment olyan egyszerűen, a fájdalom csak nagyon lassan enyhült. – Nem érzi úgy – mondta, miközben a szemembe nézett hogy egyre több olyan túszom van, akik túlontúl is közel állnak magához? Ezzel egy időben fegyverek szegeződtek Rayre és Tishára. Ray arcára döbbenet ült ki, amint felfogta, hogy szeretett és tisztelt vezére egy pillanat alatt az életét fenyegeti annak érdekében, hogy engem megtörjön. Sejtettem, mit érez, és valahogy ki kellett használnom. Kockázatos játékba kezdtem. – Szóval a saját embereit is megöli, ha abból haszna származik – jegyeztem meg gúnyosan. – Ez a jó vezető egyik legfontosabb erénye! Nem neki beszéltem, hanem az embereinek. Tisztában voltam vele, hogy mindegyikükre nem fogok hatni. Sokan jobban féltek Athonelltől, minthogy ilyesmin elgondolkodjanak, de reméltem, hogy néhányukban elültetem a kisördögöt. – A Kolóniaszövetség érdeke az első. Néhány egyén feláldozása megengedhető veszteség a felemelkedéshez. Választhat; vagy együttműködik, vagy megölöm Tishát! Két fegyveres odalökdöste Athonell elé a lányomat, a férfi pedig megszorította a nyakát. – Milyen csinos pofikája van! Kár lenne érte, nem igaz? Halálosan megrémültem, most már a gyermekem élete volt a tét, és ez nagyon nem tetszett. Kétségbeesetten néztem Rayre, aki merev arccal állt, miközben Athonell Tisha

nyakát szorongatja. „Ez a te istenített vezéred?” – gondoltam, és pillantásom beszédesebb volt bármilyen szónál. Csakhogy nem ismertem Rayt, fogalmam sem volt róla, hogyan reagál ebben a helyzetben. – Bármelyik emberét képes lenne megölni, igaz? – kérdeztem, és sorra ránéztem a többi fegyveresére. – Őt, vagy őt, akár őket is? – Fogd be a szád! – rivallt rám Athonell. Azt hiszem, ekkor ismerte fel, hogy akár meg is ingathatom vezető szerepét és tekintélyét. Az pedig fontosabb volt, mint az én életem, vagy legalábbis a hasznosságom. Hatalmas pofont kaptam, de makacsul tovább dühítettem Athonellt. – Fél, igaz? Magát nem érdekli az emberei sorsa, csak a saját hatalmával törődik! – Ray! – recsegte dühösen George Athonell, és fiam felé nyújtotta tőrét. – Ha megölöd ezt az embert, elfelejtem, hogy eltitkoltad, ki ő valójában! Ray Athonellre, majd rám nézett, és sajnos nem azt választotta, amire számítottam. – Örömmel teszem meg, uram! – sziszegte, és elvette a feléje nyújtott fegyvert. Túl nagy volt benne a gyűlölet, kiskora óta ez éltette, és még ebben a helyzetben sem volt képes túltenni magát azon a gyermekkori traumán, amit a családja széthullása jelentett neki. Ha belegondolok indítékaiba, megértem az érzéseit. Ha lett volna alkalmunk egy kicsit beszélgetni, megismerni egymást, talán abban a percben másképp cselekszik. Gerrard és a többi fegyveres is közelebb húzódott, a szétszaggatott ruhájú Michelle-lel már senki sem törődött. A lány halkan zokogott Anette Holbrook karjai közt, csak ketten őrizték őket. Ray megforgatta kezében a tőrt, és odalépett elém. – Tényleg ennyire gyűlölsz? – kérdeztem halkan. – Sokkal jobban, mint hiszed! – mondta. – Én találtam meg anyát a fürdőkádban… A víz vöröslött a felvágott ereiből kiömlött vértől. Én láttam utolsó arckifejezését, te pedig már nem voltál sehol! – Tudom… és sajnálom, de nekem is megvoltak a saját gondjaim. – Ugyan, milyen gondjaid lehettek neked, a világ leggazdagabb emberének? – Tisha tudja… ő megértett engem, de ez nem mentesít az alól, amit tettem veletek… – Nagyon megható, ahogy próbálja menteni a helyzetedet, Barbess! – csikorogta George Athonell. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire gyáva! Öld meg, Ray! Erre vártál évtizedek óta, most eljött a nagy lehetőség! Az Athonell Kolóniaszövetség és a saját jövőd a te kezedben van! George Athonell szinte szuggerálta a fiamat, és nagy hatással volt mindenki másra is. Egy pillanatra még én is majdnem elhittem, hogy meg kell halnom. Kezdtem érteni, mivel állította maga mellé az egész kolóniát. Ray meglendítette a tőrt, hogy szívembe döfje, amikor hirtelen felsikoltott Tisha, és odaugrott bátyjához. Eléje vetette magát, védett engem, közben elkapta Ray csuklóját.

– Ne bántsd! Nem engedem! – Menj innen, Tisha! – Ray ölni akart, és ebben senki sem akadályozhatta meg. – Menj innen, különben…! – Különben engem is megölsz? – kérdezte hisztérikusan Tisha. – Ezt akarod? Megölni mindenkit, aki hozzád tartozik?! Akkor ölj meg! – előre düllesztette mellkasát. – Kezdd velem! Ray elbizonytalanodott, én pedig próbáltam kiszabadulni a két őr szorításából, mindhiába. Egyikük oldalán két harci gránát függött… – Ne csináld ezt, Tish! – Ray könyörgött, a tőr szabályosan remegett a kezében. George Athonell ekkor közbelépett. A hajánál fogva elrántotta Ray elől a húgát, majd két hatalmas pofont kevert le neki. Aztán egy Agram 13-ast emelt Tisha halántékához. – Gyerünk! Mire vársz még?! Ray bénultan nézte, ahogy a fejedelem a húga életét fenyegette. „Gyerünk Ray! Gondolkozz! Érted már, hogy Athonellnek te nem vagy több a gépezetben, mint egy láncszem, amely nélkül is ugyanúgy működik minden…” – Ray, segíts! – kiáltotta Tisha, és bátyja tekintete ide-oda cikázott köztem és húga között. Eközben a szemem sajkából valami más, érdekes dologra lettem figyelmes. Anette Holbrook kihasználta, hogy az őrök egytől egyig minket néztek, és velük nem törődött senki. Anette közelebb lopakodott az egyik őrhöz… Ray teljesen megzavarodott. Athonell pisztolyt szegezett szeretett húgára, aki mindennél fontosabb volt számára, még George Athonellnél és az én megölésemnél is. – Ray! – Athonell már üvöltött, de fiam kőbálványként állt. – Ha nem teszed meg, örökre elásod magad nálam. Nem kapsz semmilyen pozíciót és kitiltalak a Kolóniaszövetségből! Ray nem mozdult. Patthelyzet alakult ki, ami azonban a következő pillanatban akármelyik irányba átbillenhetett. – Akkor majd megteszem én! – dörögte Athonell. Félretaszította Tishát, és rám emelte Agram 13-asát. Tudtam, hogy lőni fog, de engem nem tudott megölni. Azonban a pisztoly csöve hirtelen Ray hátába vándorolt – Viszont ilyen emberekre sincs szükségem, mint te! – Ne! – sikoltotta Tisha, és bátyja elé ugrott, pont amikor Athonell meghúzta a ravaszt. Az izzó lézersugár sisteregve tépte fel Tisha mellkasát, lányom eltorzult arccal hanyatlott a földre. Üvöltöttem, és Ray velem együtt üvöltött. Ekkor Anette Holbrook egy tarkóütéssel harcképtelenné tette a közelükben álló telepest, és megszerezte a fegyverét. Egy pillanat alatt kirántottam magam két fogva tartóm szorításából, aztán könyökömmel bezúztam egyikük orrát. A fickó törött orral, eszméletlenül zuhant a padlóra. A másik felém sújtott lézerkarabélyának tusával, de még időben megragadtam a fegyvert, és őrült módjára kirántottam a férfi kezéből. Nem volt ember, aki megállíthatott volna. Állati ösztönök törtek elő belőlem, mint

amikor az anyatigris látja, hogy kölykét megsebesíti valaki. Tisha vérbe fagyva feküdt a padlón, és még azt sem tudtam, él-e. Iszonyú érzés volt. Bosszút akartam. Bosszút állni az egész világon. Ray bénultan állt húga felett, először fel sem fogta, mi történt Hatalmas indulatok háborogtak benne, aztán George Athonellre pillantott. – Miért?! De nem is várt választ, a következő pillanatban ráugrott bálványozott vezérére, hogy elégtételt vegyen. Ekkor Anette Holbrook tüzet nyitott, és elszabadult a pokol. Őrültséget csináltunk, több mint tíz fegyveressel álltunk szemben. Tudhattam volna, hogy semmi esélyünk nincs. Azonban nem volt választásunk. A zsákmányolt karabélyt villámgyorsan a tulajdonosa gyomra felé fordítottam, és meghúztam a ravaszt. Meg kell vallanom, bármennyire is szörnyen hangzik, akkor megkönnyebbültem ettől. A gyilkolás már rég nem volt lelkiismereti tényező számomra. Több mint száz évvel ezelőtt öltem először, de az nagyon tanulságos lecke volt, sokáig nem tudtam szabadulni a jó öreg Dr. Moss utolsó halálosan rémült pillantásától. Azonban az idő minden sebet begyógyított.. Reflexből megperdültem, közben fél térdre rogytam. Több lézersugár villant el a fejem felett, de egyik sem talált el. Halálos precizitással lőttem le három telepest. A többiek teljesen összezavarodtak a váratlan támadástól. Anette Holbrookkal két oldalról tartottuk tűz alatt őket, és nem volt semmi fedezékük. Egy pillantást vetettem Michelle-re, aki rémült szemekkel kuporgott Anette mellett, remegő kezével éppen megpróbált kihúzni egy Agram 13-ast a kapitánynő által először megölt őr övéből. „Ne csináld, kislány! ”- gondoltam, de nem volt időm a többiekkel foglalkozni. Egy tigrisbukfenccel az egyik harcképtelenné tett őröm teste felé vetődtem, és letéptem övéről a harci gránátokat. Muszáj volt felrobbantanom a Vándorok titokzatos fényfegyverét, ez volt a legfontosabb, legalábbis abban a pillanatban ezt hittem. Ezerszer újragondoltam már azokat a pillanatokat és következményeiket, és nem tudtam eldönteni, hogy vajon helyesen döntöttem-e? Ray eszelős dühvel ütlegelte George Athonellt, és tőrét igyekezett a nagydarab férfi szívébe döfni. Nem törődött a körülötte zajló lövöldözésekkel, ő George Athonellel akart végezni. Most ő vette át az én helyemet… Azonban Athonell jóval testesebb volt, ezáltal nagyobb erőt is, tudott kifejteni. Ray tőrt tartó keze egyre távolabb vándorolt a férfi szívétől. A következő pillanatban pedig odaugrott Gerrard, és fiam fejére sújtott karabélyával, Ray kábultan legördült a Kolóniaszövetség fejedelméről. Célba vettem őket, de ekkor egy lézernyaláb villant meg előttem, csak egy hajszállal vétette el arcomat. A perzselő forróság megégette bőrömet Változtattam az irányzékon, és mellbe lőttem támadómat. Athonell előhúzta Agram 13-asát és az éppen magához térő Ray tarkójára fogta.

– Ne! – üvöltöttem, de már nem tehettem semmit. Athonell kegyetlen mosollyal húzta meg a ravaszt. Ray rándult egyet, aztán elterült a padlón. Megcéloztam Athonell t, de Gerrard eléje lépett, és rám emelte fegyverét. Lőttem… Gerrardot vagy féltucatnyi lézersugár találta el. Mire a padlóra hanyatlott, már halott volt. Ekkor Athonell meglőtte a vállamat. Felkiáltottam, és hátrálni kezdtem az egyik félig szétszerelt légpárnás fedezéke felé. Athonell újra lőtt, de ezúttal nem talált el. Bevetődtem a légpárnás mögé, és azonnal előkaptam a harci gránátokat. Csak az idegen hajó tetején lévő fényfegyver lebegett a szemem előtt. Nem volt fiam, nem volt lányom, nem éreztem a fájdalmat, akkor még nem. Csak tompa ürességet.. Kibiztosítottam a gránátokat, aztán kiugrottam a fedezék mögül, és elhajítottam őket.. Athonell többször mellbe lőtt, a világ forogni kezdett körülöttem, látásom elhomályosult, a többiek mozdulatai lelassultak. Nem tudtam koordinálni mozdulataimat, a talaj kicsúszott a lábam alól, és összeestem. Láttam Athonell rémült tekintetét, ahogy a harci gránátok ívét követi, az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel. A gránátok a hajó tetejére hullottak. Aztán felrobbantak… Az idegen hajó felsőrésze darabokra szakadt, az egyik támláb a detonációtól megadta magát, és a hajó megbillenve oldalra dőlt. „Nincs többé fényfegyver!” – gondoltam elégedetten, és felülkerekedve a testemben szétáradó fájdalmamon, fektében célzásra emeltem Agram 14-esemet. Athonell megrökönyödve nézte a fényfegyver pusztulását, aztán dühödten fordult felém… és szembe találta magát a rá szegeződő Agram 14-esemmel. Vigyorgott, én pedig meghúztam a ravaszt. Több lézersugár fúrta át testes alakját, minden dühömet és maradék erőmet beleadtam. Az utolsó két nyaláb egyenesen a szívébe hatolt. Athonell fatuskóként dőlt el, és tovább nem is bírtam tartani a fegyvert olyan volt, mintha mázsás súlya lett volna… Az ájulás határán voltam. A hangárra néma csend telepedett, és rossz érzésem támadt Nagy nehezen arrafelé fordítottam a fejem, ahol Anette Holbrook és Michelle utoljára tartózkodtak. Percekkel ezelőtt volt időm utoljára feléjük pillantani. Két füstölgő holttest hevert a hangár padlóján, csak ennyi maradt belőlük. „Megölték őket! Mindenki meghalt…” A telepesek közül mindössze négyen-öten maradhattak életben, és mindannyian a szitává lyuggatott vezérük köré tömörültek.

„Megöltem!” – gondoltam elégedetten. „De túlságosan is nagy árat kellett fizetnem ezért.” Aztán egyikük odalépett felém, és a tarkómhoz nyomta fegyvere csövét. Csak egy villanást, majd szúró fájdalmat éreztem, és minden elfeketedett körülöttem… Körülbelül hat órán át lehettem eszméletlen, talán ez volt az egyik leghosszabb idő, amit a parazitalények egy halálos sérülés regenerálásával töltöttek. Valószínűleg az agyat ért sérülés miatt. Mindenem sajgott, a fejem főleg, és iszonyúan éhes voltam. Feltápászkodtam – nem volt könnyű, de végül sikerült Kicsit szédültem, de meg tudtam állni a lábamon, és lassan kezdtem visszaemlékezni a történtekre… Az idegen hajó és a fényfegyver elszenesedett roncsai voltak az egyetlen pozitívum, de milyen árat fizettem ezért? Meghalt Michelle és Anette Holbrook, és ami még fájdalmasabb volt: mindkét gyermekem! Pedig csak most találtam tájuk, most értettem meg, mit is tettem velük, és hogy bármi is történt felelősséggel tartozom értük… és szeretem őket Halottak voltak valamennyien. Athonell és a többi fegyveres telepes holttestét kivittek a hangárból, de gyermekeimét Michelle-ét és Anette Holbrookét otthagyták. „De legalább az Athonell Kolóniaszövetségnek is véget vetettem… Néhány hét múlva megérkeznek az újabb hadihajók, és nincs többé fényfegyver, amivel megállíthatnák őket.” A hangár fedőzárját visszahúzták, így amikor kibotorkáltam a felszínre, hunyorognom kellett a Procyon napjainak vakító fényétől. A környéken egy teremtett lélek sem volt, de úgy láttam, hogy a városban nagy a nyüzsgés, a telepesek valószínűleg kétségbeestek fejedelmük halálától, és csodafegyverük, egyben egyedüli védelmük meg, semmisítésének hírétől. „Négy hetet kell kibírnom” – gondoltam, és úgy döntöttem, hogy a legjobb az lesz, ha visszamegyek a várostól harminc kilométerre lezuhant csapatszállítónál hagyott személyzethez, és velük várom ki a felmentő sereget Egy légpárnásra felraktam a gyermekeim, valamint Michelle és Anette Holbrook holttestét, hogy később megadjam nekik a végső tisztességet, aztán anélkül, hogy bárkinek is feltűntem volna, visszaindultam. Útközben mellém szegődött egy kisebb procyoni csorda, integetve szökdécselték körül a légpárnásomat. Az egyikben felismertem Trekkát Vele sokat beszélgettem az elkövetkező hetek folyamán. Négy hét elteltével megérkezett a Procyonhoz a Praetorianus és még két régebbi típusú, de már a modernebb hajtóművel felszerelt hadihajó. A kolónialázadásnak végleg befellegzett De az egész igazából már George Athonell halálával összeomlott, csak a

haláltusája volt hátra. A Kolóniaszövetség eddigi támogatói közül egyre többen ijedtek meg a megtorlástól. Az UNIVERSE-képviselet elfogott száz alkalmazottját szabadon engedték, és több mint ezren, a legelszántabb és a legkegyetlenebb lázadók, másfél héttel azelőtt az űrkikőtöben álló két szállitóhajón elhagyták a Procyont, és ismeretlen helyre távoztak. Később, több más kolóniáról is hasonló kivándorlás kezdődött, és csak évtizedekkel később derült ki, hogy mi is zajlott le akkor pontosan. A sors fintora volt, de az Athonell Kolóniaszövetség George Athonell halála után is életképes maradt, és a Földtől függetlenné válva fejlődött tovább. Hogy mi volt ennek az oka, arra csak hét évszázaddal később döbbentem rá. Az Athonell Kolóniaszövetség a hozzá csatlakozók űrhajóinak összeolvasztása révén egy egyre terebélyesedő, önálló mozgásra képes űrállomássá vált, amelyet kezdetekben a Föld hiába próbált megtalálni. Az állomás állandóan változtatta a helyét, később pedig már olyan hatalmassá duzzadt, hogy a 2469 után létrejött Csillagliga nem látta értelmét fegyveres összetűzésbe keveredni vele, és inkább elismerte függetlenségét. Találkoztam a lányommal és a fiammal, de rögtön el is veszítettem őket. Sokat töprengtem ezen, és mindig magamat hibáztattam a halálukért. Az életüket én tettem tönkre önzésemmel. Csak magamra gondoltam, amikor halhatatlan társat akartam, a következmények nem érdekeltek. Pedig a saját véremről volt szó… A halhatatlanság nagyon megváltoztatta gondolkodásomat. Rengeteg ostobaságot csináltam, amivel másoknak fájdalmat okoztam, magamnak pedig hosszú ideig tartó lelkiismereti konfliktust. Azonban halott gyermekeim iránti bűntudatom az idő teltével szintén elhalványult, csak egy tompa emlék maradt. Az idő minden sebet begyógyít. De most, hogy újra felidéztem Tishát és Rayt, a seb újra felszakadt. És nem ez volt az egyetlen, nem ez volt a legsúlyosabb seb évezredes életem során. Áldozat vagyok, most már tudom. Vagy inkább kísérleti nyúl, és erről évezredekig fogalmam sem volt… Tisha és Ray. Milyen furcsa érzés is volt szembesülni azzal, hogy ők a gyermekeim… Felnőttek, és a végletekig gyűlöltek engem. Tisha gyűlöletét azonban, miután kicsit megismert, és megismerte indítékaimat, felváltotta valami más. Sajnáltam, hogy Rayjel nem sikerült hosszabban beszélgetnem, de az utolsó pillanatokban talán ő is rájött, mit is jelenthet a család… George Athonell megölte, elvette őket tőlem, ezért ezer halál sem lett volna elég számára. És noha megöltem, műve. az Athonell Kolóniaszövetség része lett a csillagközi történelemnek. A következő évszázadokban a hajtóműrendszerek fejlődésével a Kirajzás tovább gyorsult, hamarosan több száz fényévnyire is eljutottak kolonizáló hajóink, miközben a

közeli rendszerek lakható bolygói teljesen benépesültek, nagyvárosokkal, pezsgő élettel, több milliós lakossággal. A Procyon sűrűn lakott kereskedelmi központtá nőtte ki magát, és ebben nem volt helye a procyoniaknak. Kegyetlenek vagyunk mi, emberek és ezek a jámbor kis lények mégis szerettek bennünket. Népességük fogyása rendkívüli módon felgyorsult, az eredetileg több évezredesre jósolt folyamat öt évszázad alatt lezajlott. Az utolsó procyoni halála 2675-ben nem volt, több mint egy mondatos rövid hír az addigra több száz fényévnyi távolságban burjánzó emberi civilizáció számára. Igaz, közben a prvcyoniaknál sokkal fejlettebb és értelmesebb fajokkal találkoztunk… Talán egyedül én voltam az, aki megsiratta ezt a kedves és ártalmatlan fajt. Néha még ma is eszembe jut Trekka, Rhellu és a többiek, akikkel a későbbi évszázadok alatt kapcsolatba kerültem… A Kirajzásban az UNIVERSE továbbra is megtartotta vezető szerepéi növekedett, terjeszkedett, de egyre kevesebbet foglalkoztam vele. Utazgattam, próbáltam bejárni az ismert világűrt, ami ugyan lehetetlen vállalkozásnak tűnt, de olyan izgalmas időtöltés volt, ami évszázadokig lelkesített… Aztán egy üdülőbolygón váratlan dolog történt…

Kim Lancehagen: U.S.S.A. „Nem értem és soha nem is értettem a kommunista államok népeit. Miért nem lázadnak fel rabtartóik ellen? Azt hiszem, ha valaha az Egyesült Államok népe kerülne hasonló helyzetbe, az utolsó csepp véréig harcolna, de nem hajtaná fejét rabigába. Büszke vagyok a népemre. ” Walt F. Maurau ezredes, 6. amerikai hadsereg, Saigon. „Nincs különb az amerikai nemzetnél… ” Richard Nixon, az Amerikai Egyesült Államok elnöke

1. 1968. U.S.S.A. (Amerikai Szocialista Köztársaságok Szövetsége), Illinois katonai körzet. Chester Foaley végighajtott kopott Buickján a Rosenberg Avenue-n. Nem sietett, lassan, tempósan haladt, hogy elegendő ideje maradjon megszemlélni a konzervgyárból hazafelé tartó, és a kirakatok előtt flangáló lányokat, akiknek szintén nem volt sietős, bizalmasan egymáshoz hajolva viccelődtek és pletykáltak, s csak arra a kis időre szakították meg mindezt, míg karikás szemekkel megbámulták a Vörös Hajnal Kötöttárugyár munkaruházati szaküzletének kirakatát, ahol Miss Raukkes éppen a frissen érkezett kék és szürke téli egyenkabátokat igazgatta fel a csontfehér próbababákra.

A sárga országúti cirkáló méltóságteljesen siklott el mellettük, s amíg ki nem ért a Revolution Avenue-ra, minden lámpánál megállt. A szélvédőn ócska neonreklámok suhantak el, s már tíz perccel múlott hét, amikor a Buick begurult a főtérre. Valami volt a levegőben, talán a közelgő ősz füstszagú lehelete, talán a sűrű benzingőz, ami elkedvtelenítette Chestert. Tett még egy kört a Felszabadítók hősi emlékműve körül, mielőtt beparkolt volna a McDonald’s elé. Igyekezett könnyedén, lazán kiszállni a plüssüléses cirkálóból, hisz tudta, hogy az

étterem előtt legalább kéttucatnyi helyi srác és fiatal lány lebzsel, s nagyokat szívva Red Indian cigarettáikból, egytől-egyig őt figyelik. Az igyekezet azonban ezúttal hiábavalónak bizonyult, amint becsapta az ajtót, a nyugalom mázát leporolta bőrdzsekijéről a szél. Chester körbepillantott, és idegesen a hajába túrt. – A francba! Még nincs itt! Tudtam, hogy még nem lesz itt! Amikor a főutca felett végigsüvített a Cloudless Mountainről lezúduló, jeges szél, Chester önkéntelenül is megborzongott. Nagyon hamar sötétedett, a Revolution Avenue üzletsorai felett egymás után gyulladtak ki a harmadfokú áramkorlátozás miatt most kissé halovány neonfények. Megint egy újabb piszkos, őszi este… Chester előkotort egy cigarettát a bőrdzseki mellényzsebéből. Nem, nem afféle olcsó, büdös Red Indiant, azt szívják csak a helyi csórók. Chester Foaley-nek eredeti, illatos Lady Hamilton járt! A cigaretta hosszúszálú volt, valójában női dohányárú, de ezt itt Garyben úgysem tudta senki, legalábbis Chester nagyon bízott ebben. Amikor cowboycsizmájával a főutca szélén összegyűlt, vörös port rugdalva elsétált a McDonald’s kirakata előtt, a szájtátva bámuló helyi srácok dermedten végigmérték. „Cool” – hallotta Chester a háta mögött, és magában elvigyorodott. Na ja, egy háború előtti Buick, krokodilbőr csizma, Zippo öngyújtó, texasi rangerkalap… Magam alatt is lennék, ha még így sem lennék cool! Amint a bejárat faoszlopához ért, hanyagul nekidőlt, és nagyot szívott a Lady Hamiltonból, úgy, ahogy az a sápadt orosz színész a ,.Moszkvai csata III.”-ban. Chester tudatosan nyíratta haját hátul tüskére, s hagyta meg elöl hosszúnak. Zev Gobulov hozta divatba ezt a sérót, az ő posztereivel volt tele hónapok óta az összes északi állam. Chester sokáig nem bírta a fickót, inkább következetesen, még a nyílt lázadás vádját is vállalva, háború előtti, amerikai filmeket volt hajlandó megnézni. Clark Gable, Buster Crabbe, Errol Flynn…. Igen. Ezek még igazi férfiak voltak, sármosak és tántoríthatatlanok. Kár, hogy a karcos kópiájú, fekete-fehér filmjeiket már csak néhány fűtetlen külvárosi mozi adta, a fényes filmpalotákban új hollywoodi produkciók mentek, tele a felkapott orosz és kelet-európai sztárokkal. De amikor Zev Gobulovval leforgattak néhány westernt, Chester megszegte korábbi elhatározását, beült egyikre, majd egymás után tízszer megnézte a ,A hét komisszár”-t. Innentől hamar azon kapta magát, hogy görcsös igyekezettel próbál a filmcsillagra hasonlítani. Gobulov valahogy másképpen tudott nézni széles karimájú kalapja alól, ő soha nem fecsegett, mint azok a régiek, a háború előtti amerikai filmekben. Szúrós, égszínkék tekintet, napcserzette bőr, és nagyon cool mozdulatok. Igen, Gobulov valahogy más volt: kemény és kimért, igazi megtestesítője azon orosz kalandoroknak, akik nagy számban járták a határvidéket a múlt század nyolcvanas éveiben, és akik igazságot osztottak a törvénytelenség korában. Chester mindig nevetségesnek tartotta ezeket a történeteket, de Gobulov elhitette vele, hogy a magafajta, magányos igazságtevők nélkül a nyugat nem lehetne ma az, ami. A nők megőrültek érte, Chester tehát igyekezett minél többet átvenni tőle. – Még tényleg nincs itt! – lapos pillantást vetett a dülledt szemekkel bámuló fiatalokra.

Nem, Kathy nem volt közöttük. Csak néhány pattanásos sarcú, sovány fiú, egyikük sem olyan magas, és széles vállú, mint Chester, meg pár ostobán vihogó fruska. Nyolcvan százalékos bizonyossággal tizenhét felettiek lehettek, és a posztókabáton át is figyelemre méltó domborulatokkal rendelkeztek, a nejlonharisnya alól pedig formás kis lábakat villantottak meg a lassan éledező neonfényben. Persze Kathynek egyikük sem érhetett a nyomába. Kathy, hol a francba kódorogsz? A dzseki jól védett a szél ellen, amikor azonban a szekérkerékként zörgő újságpapírokat sodort keresztül a főutcán, Chester úgy döntött, nem vár tovább. Döngő léptekkel elindult a bejárat felé, még reménykedett, hogy a lány esetleg odabent várja. Roppant hülyén érezte magát, sokkal jobb lett volna, ha a csaj itt toporog, a szeles főutcán, és ruganyosan rögtön a nyakába veti magát, ahogy ő kiszáll a Buickból. A néhai élelmezésügyi népbiztosra emlékeztető neon M-betű íve alatt belépett az étteremben, s ajka szegletében egy pillanattal később lekonyult a Lady Hamilton. A McDonald’s népkonyha szokás szerint tömve volt, ám Kathy egyik asztalnál sem ült. A helyiségben vágni lehetett volna a füstöt; Chester kifinomult szaglása legalább négyféle dohányárút különböztetett meg: volt ott könnyű, keleti parti füstölő, nehéz zsíros Red Indian, aztán terjengett valami szovjet is, füstje bizarr, kesernyés felhőkben úszott a többi felett, no, s persze valami helyi menő gyerek Windsort szívott. Mindenütt akadtak ilyenek: apuci diplomata, esetleg a belbiztonsági szolgálat tisztje, így aztán tényleg nem nagy kunszt beszerezni a feketepiacon pár pakli eredeti Windsort. Chester fintorogva keresett magának helyet. Semmiképpen sem akart ahhoz az asztalhoz ülni, amelynél két szolid orosz katona kanalazta a levesét, elvégre bizalmas együttlétre vágyott, még akkor is, ha reményei szerint fél óránál többet nem töltenek el itt Kathyvel. Némi keresgélés után végre lehuppant a saroknál, a piszkos kirakat közvetlen közelében egy kisasztalhoz, mely mellől éppen feltápászkodott két idősebb szövőasszony. Mignont ettek, az egyikük otthagyta a felét. Chester villámgyorsan leküldte, bár attól nem kellett tartania, hogy a pincérnő megelőzi. Az első pillanatban jó helynek tűnt, itt az ablaknál, de aztán Chester észrevette, hogy az asztal veszedelmes közelségben állt a kályhához, melynek vasrácsos tetején gesztenyét sütött valaki. Hol a francba késik? Néhány percen át idegesen gyűrögette a zsírfoltos vászonabrosz szélét, miközben szeme sarkából az utcát figyelte a kirakaton át. A helyi kiscsávók ott sutyorogtak, egyikük, egy felhajtott gallérú, szőke nyeszledék egyre csak befelé mutogatott, meg néha a kint parkoló Buick felé. Chester elégedetten tolta fentebb kalapját: szerette ezeket a pillanatokat. Csak Kathy jöhetne már! – Mit óhajt? Összerezzent, mint akinek rossz a lelkiismerete, de csak a pincérnő állt előtte, és unottan rábámult csontkeretes szemüvege mögül.

– Csak egy… kávét. – Cukorral? – Igen. És tejjel. A nő egy vállrándítás kíséretében elsuhant, de Chester látta, hogy lábán felszaladt a harisnya, és jókora lyuk tátong a combjánál. Ez egy ilyen hely – gondolta a fiú. A McDonald’s-ban legendásan lassú volt a kiszolgálás, a vászontakarós asztalok billegtek, és Chester még a kaját is utálta. A hatalmas kondérban főzött leveseket horpadozott alumínium tányérokban szervírozták, a kissé avas szagú zsírral megkent kenyérre csak egy aprócska, zsíros szalámidarabot nyestek, köretként pedig rendszerint megtette egy karika paprika vagy uborka is. Mégis, ez a hely tűnt a legmegfelelőbbnek a találkára. Chester tizenkét perc múlva kapta meg a kihűlt kávéját, cukor nélkül és savanykás tejjel. Nem szólt semmit, mert ebben a pillanatban lépett be az ajtón Kathy. A fiúnak elállt a lélegzete. Kathy tündöklő volt, pedig nem rúzsozta a száját, és nem púderezte az arcát. Egyszerű, vörös kartonkosztümöt viselt, szalagos kalapot, de egész lényéből valami megfoghatatlan báj és jóság áradt. Kissé félénken körbepillantott, de először nem találta Chestert. Néhányan füttyentettek neki, még a két orosz katona is felpillantott, de aztán Chester talpra szökkent, és integetni kezdett. Amikor Kathy leült hozzá, önkéntelenül is oldalt fordult, jobbját a karfára vetette, csizmás lábát kinyújtotta, és egy igazán szívdöglesztő mosolyt eresztett meg a lány felé. Kathy nevetett, de aztán bocsánatkérőn a szája elé kapta a kezét. – Elnézést. Egy pillanatra olyan voltál, mint Zev Gobulov, csak… olyan viccesen. Igazán nem akartalak kinevetni – hadarta lelkesen, és kivette a fiú szájából a Lady Hamiltont, hogy a műanyag abroszon nyomhassa el. Chester sápadtan bólogatott, de máris behúzta a lábát. – Kérsz valamit, Kathy? – Nem, köszönöm. – Késtél. – Ó, igen. – A lány szemmel láthatóan röstellte magát. – Apa alig akart elengedni. Tudod, egy verset… – köhögött a füsttől – egy verset kell megtanulnom az ünnepségre. – Iskolai ünnepség? – kérdezte Chester, alig leplezett megvetéssel a hangjában. – Igen, én szavalom a bostoni munkások indulóját. – Aha. – Látom, ez untat. Beszéljünk másról? – Ahogy akarod. Tudod, ezek a dolgok engem nem érdekelnek. – Apa mondta, hogy te huligán vagy.

Chester harsányan felnevetett, mert tudta, hogy ha nevet, egészséges fogai szépen csillognak a neonfényben. – Valóban? Huligán? Az mit jelent? – Hát – Kathy alig észrevehetően elpirult. – Olyan… bőrdzsekis, cowboykalapos. Tudod, akik régi filmeket néznek, és otthon csillagsávos lobogót tartanak a falukon. Szóval ilyen tilos dolgokat csinálnak. Akik nem ünneplik a Felszabadulás Napját… Chester nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon: a lány olyan naiv és ártatlan volt, amennyire csak egy tizenhét éves lehetett. – így van, Kathy – mondta aztán hosszas gondolkodás után. – Én valóban nem szeretem ezeket a dolgokat. És valóban van egy csillagsávos lobogó a falamon. Neked el merem mondani, benned megbízom. – Nem mondom el senkinek. ígérem. – Tudom. – Akkor jó. – Kathy O’Hara szeme Chesterére villant. Igen, volt már egy közös titkuk, ami még akkor is közös titoknak számított, ha a városkában mindenki tudta a fiúról, hogy ilyen dolgokat művel. Azt mondták rá, veszedelmes fickó. Vigyázz vele! – Tulajdonképpen – sóhajtott Kathy, miután megigazította kalapját –, apusnak azt mondtam, hogy a könyvtárba megyek. Ha megtudja, hogy itt vagyok, veled, azt hiszem, nagy baj lesz. – Itt van kint a kocsim – mondta Chester, és hanyag mozdulattal a Buick felé intett. – Megiszom a kávét, és már mehetünk is. – Hová? – Kathy ijedten pillantott fel rá. – Hát… csak úgy kocsikáznánk egy kicsit. Nem kell aggódnod, Kathy, nem akarok tőled semmi illetlen dolgot. Mondtam már, hisz tudod, tetszel nekem. Te vagy az első lány, akit nem tudok kiverni a fejemből. Kathy szemérmesen lesütötte szemét, de kezét azért a fiú kezébe csúsztatta. – Jaj, Chester, annyira óv tőled mindenki! – Pedig nem kell félned tőlem. Csak egy srác vagyok a városból, aki látod, idejött a Buickjával, beöltözött, mint Zev Gobulov, drága angol cigit szerzett, hogy férfias benyomást tegyen rád. És tudod, miért? Mert megőrülök érted. Ilyesmi még nem fordult elő velem: egyszerűen nem tudom, hogyan szóljak hozzád. Látod, ezek a hülyeségek nem jönnek be nálad. Más vagy, mint a többiek. – Éppen ezért tetszem neked – mosolygott a lány. – Igen, azt hiszem, igen. Valaki hirtelen meglökte Chestert, s amikor az talpra szökkent, egy alacsony, sárga öltönyös fiút pillantott meg, amint egy zsírpapírba csomagolt, nyers karajjal a kezében a

kijárat felé törtetett. Szája szegletében méregdrága Windsor fityegett. – Hohó, te vagy az, Ches? – A pokolba veled, Ivan Hirschfeld – morogta bosszúsan a cowboykalapos, aki haloványan Zev Gobulovbra emlékeztetett. – Nem tudsz vigyázni? – Elnézést, nem tudtam, hogy… Kathy? – A sárga öltönyös szemei megvillantak a vastag szemüveg mögött. – Tényleg te vagy? Mr. O’Hara tudja, hogy nem könyvtárba mentél? És hogy Ches Foaley-val lófrálsz? – Fogd be, Ivan! – Kathy szemmel láthatóan legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. – Ha egy szót is mersz szólni neki, istenemre mondom, kitekerem a nyakadat! A sárga öltönyös arcán kaján vigyor terült szét. – Ne legyél velem ilyen gonosz, Kathy baby! Szombaton átviszek hozzád pár új lemezt. Táncolhatnánk, meg minden! – Kopj le, Ivan! – Viszlát szombaton! – villantotta meg fogszabályzós mosolyát a sárga öltönyös, aztán búcsút intve Chesternek tovább szambázott a kijárat felé. Chester visszahuppant, és duzzogva hallgatott néhány percig. – Megittad a kávédat? – kérdezte bűbájosán Kathy, megunva a csendet. – Azt hiszem, most már mehetünk. A fiú elrohant a kasszához, aztán, amikor elindultak az ajtó felé, azon kapta magát, hogy éppolyan döngő léptekkel megy a lány előtt, mint Zev Gobulov a “Magányos Szibériai” című filmben. Hátrasandított. Kathy alig tudta visszafojtani nevetését.

2. – Melyik a te csillagod? – kérdezte Chester jóval később. Kathy merengve nézte az éjszakai égboltot, és félt, hogy ha megszólal, elillan a varázs. Egy órája hevertek már a Buick hátrahajtott ülésén, Mladoszty kólát iszogattak, és egymás kezét fogva bámulták a csillagokat. A kocsi a tó partján állt, egy meredek kiszögellés szélén, behúzott kézifékkel. Az éjszaka selymes volt és forró, csillámló varázsleplet eresztett a chicagói gyárkéményekre a távolban, eltakarta az ipari erdőket, de jóindulatúan látni engedte a tó víztükrén cikázó határőrnaszádok fényeit. Sokáig egymás kezét fogták, aztán Chester gyengéden megcsókolta a lányt. A fiú mást is akart volna, de Kathy zaklatott sóhajtása és határozott taszítása megakadályozta ebben. – Ne… ne. Csak feküdjünk így, jó? Kérlek, Ches! így hát csak feküdtek, bámulták az éjszaka szmogfellegek közt felbukkanó, sokat ígérő csodáit, de különös módon Chester egyáltalán nem bánta ezt. Sok lányt kihozott már ide, de húsz percnél tovább senkivel sem maradt még. Még sohasem dőlt hátra, hogy megnézze magának a fellegek közül kikukucskáló csillagokat – Melyik is? – kérdezte lustán Kathy, és nyújtózkodott egyet, de úgy, hogy még szorosabban simuljon a fiú testéhez. – Nem tudom. Bármelyik. És a tiéd? – Az enyém nagyon messze van – mosolygott Chester. – De egy napon eljutok oda. – Kozmonauta leszel? – Kathy meglegyintette az arcát. – Ne is álmodj róla, hogy hozzámegyek egy kozmonautához. Hogy eztán hetekig csak az eget bámuljam, mi? Chester nagyot húzott a kólából. – Ugyan, Kathy. Űrhajósnak lenni csak odaát érdemes. Az angolok sokkal jobbak, ők jutottak fel először a Holdra, és biztos lehetsz benne, hogy ők jutnak el a csillagok közé is. – Nem hiszem. Armstrong őrnagy néhány hónap múlva elindul a Szaljuttal. “A bátor szovjet kozmonauták mellett végre egy amerikai munkás is eljut a csillagokba!” – Kathy szándékosan elváltoztatta a hangját, hogy Mr. Fletter basszusát utánozhassa. Mr. Fletter volt felelős az iskola propagandamunkáért, és Miss Volkov igazgatónő szerint remekül ellátta a feladatát. – Persze, de csak a mongolok és a bolgárok után! – fintorgott a fiú. – Nem, Kathy, én nem egészen erre gondolok. – Mert túl sok sci-fit nézel! Mindig a Star Trek, igaz? – Honnan tudod? Tény, hogy régen olyan akartam lenni, mint Chekov parancsnok, bátor, mégis megfontolt! De ma már inkább az első tiszt tetszik. – Kirk? Az a forrófejű, déli ültetvényes? – nevetett Kathy. – Ugyan, Chester! Akkor már inkább Spock, a Lomonoszovon végzett vulkáni! Chester furcsán ránézett a lányra, aztán mindketten harsány nevetésben törtek ki. – Jaj, Ches… – Kathy arca hirtelen elkomorult, és egészen közel húzta magához a fiút.

– Olyan jó veled. Ugye nem próbálod meg? Hirtelen elmélyült közöttük a csend. – Én megfulladok itt, Kathy – mondta a fiú. – Nincs semmi jövő, semmi cél. Meg fogom próbálni, és azt szeretném, hogy te is velem gyere! – Tudod, hogy ez lehetetlen – Kathy lehunyta a szemét, és úgy érezte, ha nem szorítja eléggé, a fiú eltűnik, szertefoszlik a kezei közül. – Nem hagyhatom itt a családomat. – Akkor egyedül megyek – ahogy a szavakat kiejtette, Chester máris tudta, hogy ez nem fog működni. A múlt héten még talán, igen, akkor nekivágott volna egyedül is, de most… Immár elszakíthatatlan szálak kötötték a tó ezen partjához. – Otthon minden éjjel a Szabad Amerikát hallgatom – búgta Chester, és ábrándozva cirógatta a lány haját. – Hiába zavarják, néha egészen jól szól. A Beatles, a Shadows… Egészen beleborzongok, amikor zenélnek. Kinyitom az ablakot, és bámulom a fényeket a Michigan tavon. És próbálom elképzelni, milyen lehet a túlpart… a szabad világ, Kathy. Próbálom elképzelni, hogy te és én odaát élünk, valahol északon, és nem kell felvonulásokra járnunk, nem kell idióta verseket szavalnunk, azt nézhetünk a tévében, amit akarunk… Nagyon könnyen el tudom képzelni mindezt, Kathy. A lány idegesen felült, és körbepillantott, de a vidék kihalt volt, minden a legmélyebb álmát aludta. – Chester, én nem élem túl, ha elmennél, és itt hagynál engem… – Éppen ezért kell velem jönnöd! – megragadta a kezét. – Látod, nem lefeküdni akarok veled, ahogy… – Nem? – Kathy csábosan oldalt fordította a fejét. – Tudod, hogy értem. Nem csak arra kellesz nekem, nem akarok nélküled élni, ennyi az egész. – Chester! – A lány az arcára tette forró kezét, és szemében mintha könnyek csillantak volna. – Chester, ne csináld ezt velem! Néhány pillanatra csend ereszkedett közéjük, aztán a fiú váratlanul lefejtette magáról a puha karokat, és reszkető kézzel elfordította a Buick indítókulcsát. A motor álmosan ébredezni kezdett, a varázs pedig egy szempillantás alatt szertefoszlott. – Azt hiszem, jobb lesz, ha hazaviszlek, Kathy. – Ches! Egész úton hallgattak, de amikor Kathy kiszállt az O’Hara ház előtt, odasúgta neki: – Holnap lesz a felszabadulási ünnep. Gyere el, Ches! Gondolkodom azon, amit mondtál. Gyere el kérlek, jó? A fiú próbált komor tekintettel visszanézni rá, de nem sikerült. Elmosolyodott, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta Kathyt. – Holnap – mondta.

3. Chester Foaleyt senki sem várta otthon. A ház üresen kongott, csak a kopottas verandán nyivákolt egy kivert macska. Amikor Chester felballagott a lépcsőn, hirtelen leolvadt róla minden, ami ezen az estén Zev Gobulovra emlékeztette: vállai lesüppedtek, arcáról eltűnt a kemény kifejezés. Odabent előkotorta nagyapja pisztolyát, és csizmaszárába süllyesztette. Nem hitte, hogy valaha is képes volna használni, de a mozdulatot egy régi westernben látta, és egyébként is bizsergető magabiztosságot kölcsönzött számára a lábához simuló, jéghideg fegyvermarkolat. Holnap – gondolta. Kathyvel, vagy Kathy nélkül. Holnap.

4. Kathy gimnáziumát alaposan feldíszítették Felszabadulás Napjára. A homlokzaton vörös és U.S.S.A. zászlókat cibált az őszi szél, a bejáratnál pedig két hatalmas transzparens hirdette, hogy “Harc a végsőkig a brit imperialisták ellen”, valamint azt, hogy az “A Kommunitsa Pártnak szüksége van rád! Lépj be a Forradalmi Gárdába!” Chester ügyet sem vetett a transzparensekre, nyílegyenesen a tornaterem felé ügetett, ahonnan már kiszűrődtek a mikrofonpróba torz, ideges hangjai. – Maga hová megy? – kérdezte meg tőle egy öltönyös, ACP-kitüzős10 tanár a bejáratnál. – Az ünnepségre – felelte unottan Chester. A tanár végigmérte. Cowboykalap, farmerkabát, csizma. – Sajnálom, fiatalember. így nem mehet be. – Miért nem? – Ez zárt körű rendezvény. Kötelező az illő megjelenés. 10ACP: American Communist Party – Amerikai Kommunista Párt





Chester vállat vont, legalább tíz percébe telt, amíg talált magának egy hátsó bejáratot. Odabent végre elvegyülhetett a tömegben, csak néhány CUCOW-aktivista11 igyekezett rátukmálni szórólapját, de Chester rutinosan lerázta őket. Végre megpillantotta Kathyt. A színpadon állt, a többiekkel, mind jelmezbe öltözve várták a kezdést, robbanásig feszülve a fellépés izgalmától. Chester nekidőlt a falnak, és megvárta, amíg elül a moraj. 11

CUCOW: Communist Union of Colored Workers – Színesbőrű Munkások Kommunista Szövetsége. A szervezet soraiban azon színesbőrű fiatalok: diákok és munkások tömörültek, akik az évszázados fehér elnyomás maradványainak felszámolásáért emelték fel hangjukat. A műsorra nem volt kíváncsi. Éppen elégszer hallotta már, hogyan szabadította fel Amerikai népét a hős Vörös Hadsereg 1946-ban. Midőn az imperialista erők feladták végső állásaikat, a szovjet katonák segítségével sikerült kitűzni a forradalom vörös lobogóját az Empire State Buildingre. Chester kívülről fújta a mesét, csakúgy, mint azt, hogyan vezetett az út odáig. Most amúgy is csak Kathyt tudta bámulni a színpadon. A lány bostoni dokkmunkásnak öltözött, és vörös zászlóval a kezében szavalta a felkelők himnuszát. Ezzel a képpel kezdődött a történelmi visszatekintés. Ahogy Kathy beszélni kezdett, Chester néhány pillanatra maga előtt látta a forradalmi tömeget, amint megelégelve a brit imperialista elnyomást, a tengerbe szórják a gyűlölt angol hercegek és grófok luxuscikkét, a teát. Győzött az Amerikai Munkásforradalom, létrejött a Munkástanácsok Szövetségi Kongresszusa. Chester szíve hangosabban kezdett dobogni: Kathy munkásinget viselt, amit megszaggattak fellépés előtt, és ahogy a vörös zászlót lengette, egy pillanatra sejtelmesen megcsillant csupasz melle. Sajnos a következő színnél csak egy feketébe öltözött férfi jött ki a színpadra, és egy halvány fénykörbe állva, megrendülten szavalta a Felszabadulásig vezető további eseményeket: – A forradalom győzött, ám a burzsoázia fokozatosan kijátszotta a munkásságot, és magához ragadta a hatalmat. Egyúttal, az ország új urai, a britek talpnyalói, akik a pénzért és a profitért mindenre képesek, visszahízelegték magukat elnyomóik szolgálatába. Megkezdődött a munkások jogfosztása, és tudatlanságba taszítása. Amerika két háborúban szolgálta hűséges kutyaként az elnyomó, brit imperialistákat, akik véres háborúkba taszították a Amerikai dolgozó népet. Az imperialisták ágyútölteléknek vetették oda a munkásságot Normandiában, a Csendes óceán szigetein, s számos más fronton, ahol az amerikai munkásnak semmi keresnivalója sem volt. A háború már csaknem elveszett, amikor a szovjet elvtársak – heroikus erőfeszítések árán – fegyvereket és utánpótlást kezdtek szállítani az óceánon át az éhező amerikai népnek. Pedig az oroszok maguk is nélkülöztek, miközben élethalál-harcukat vívták a bestiális náci gyilkosok ellen, akik összefogtak a britekkel a munkásosztály eltiprására! A szovjet segélyekkel erőre kapó munkáscsapatok győzedelmeskedtek Európában, és sikerült a szovjet szövetségesekkel

térdre kényszeríteni az egyik ellenséget. De maradt a másik, mely még ádázabb és még kegyetlenebb: a gőgös brit birodalom! Most megint Kathy suhant a színpadra, de ezúttal már a Forradalmi Gárda terepszinű uniformisát viselte. Chester felvonta a szemöldökét: az egyenruha végre állig be volt gombolva a lányon. – Népek ősze! Ó, fényes 1946! Megalakult a Szocialista Nemzeti Megmentési Front, Neil McBride elvtárs vezetésével, aki a vörös lobogó alá gyűjtötte az elnyomottak rongyos seregét – Kathy úgy szavalt, oly lelkesedéssel, hogy a teremben teljes csend támadt, még az állandósult alapmoraj is elhalt. – De a kirobbant munkásfelkelést az ellenforradalom véresen eltiporta. A gyász és a kétségbeesés óráiban a generalisszimusz legjobb amerikai tanítványa, McBride elvtárs táviratban kért segítséget a szovjet kormánytól. És megindult a testvéri Vörös Hadsereg Nagy Felszabadító Háborúja, mely megrengette az egész világot, új reménységet plántált az amerikai munkások szívébe, és rettenettel töltötte el az imperialista nagyurakat.

Chester lassan sodródni kezdett az öltözők felé. – Végül az egész Egyesült Államok területén győzedelmeskedett a szocialista forradalom – harsogta Kathy teljes átéléssel. – Az elnyomott népek visszanyerték önrendelkezési jogukat, és az imperialista birodalom rothadó maradványain megalakulhatott a Pueblo Mexico Szocialista Köztársaság, az Független Afroamerikai Szocialista Köztársaság, A Texas Szocialista Népköztársaság. Alaszka népszavazáson döntött arról, hogy haladéktalanul csatolják vissza a Szovjetunióhoz, aminek mi amerikaiak azért örülünk, mert így komoly segítőtársra találtunk a testvéri szovjet népben a gyarmati Kanada veszett hordái ellen. És természetesen megalakult szép hazánk, az Amerikai Szocialista Köztársaságok Szövetsége – ragyogott fel Kathy ékkő két szeme –, mely igaz, hogy kisebb területen –, de töretlen erővel küzd az eszme végső győzedelmeskedéséért! A lelkesedés csúcspontján ezer torokból harsant fel a dal:

This fight will be the last one… Vagy húsz perccel később, amikor a teremben megkezdődött a Baráti Népek Dalos Találkozója, Chester már odakint tolongott a folyosón, és rövid keresgélés után rátalált az öltözőre, ahol Kathy és a többiek készültek a záróképhez. – Kathy O’Harát keresem – mondta a fiú az ajtóban ácsorgó, termetes lánynak. – Nem ér rá. – Kérek, szólj neki! Nagyon fontos, tényleg sürgősen beszélnem kell vele, az apja borzasztóan rosszul van. A nő gyanakodva végigmérte Chestert, de aztán bement, és kisvártatva Kathy tűnt fel az ajtóban. – Mit akarsz, Chester? Még nincs vége! – Nem várhatunk! – suttogta a fiú. – Előkészítettem egy csónakot, telepakoltam élelemmel. Ma éjszaka átevezünk Brit Kanadába! – Megvesztél? – Kathy rémülten közelebb rántotta a fiút, nehogy valaki meghallja a hangját. – Le fognak lőni! Az oroszok egy legyet sem engednek átrepülni a tavon! Aknazár van a határon, te idióta! Chester elvigyorodott. – Ismerek egy sávot a nádas szélén, ahol a nagyapám halászgatott a háború előtt. Néhány óra alatt angol területen lehetnénk. Kathy, én… – Várj – mondta remegő hangon a lány. – Mindjárt jövök! Chester lélegezni sem tudott az izgalomtól. Lehetséges lenne? Igaz ez? Legszebb álmában sem gondolta, hogy így alakulnak majd a dolgok. Amíg várakozott, a tömegből egyszer csak egy sárga öltöny sodródott mellé. – Szevasz, Chester! A fiú csak mormolt valamit válaszképpen. – Szevasz, Ivan. – Akarsz egy új Beatles lemezt, öregem? Hirschfeld a lemezgyárban dolgozott, aminek következtében roppant irigyelt embernek számított Garyben és a környékbeli iskolákban. – Képzeld öregem, bejött hozzánk egy eszméletlen fazon, azzal, hogy szeretne albumot csinálni, érted? Kérsz cigit? Chester izgatottan az öltözőajtóra sandított, és elvett egy szál Windsort a felé nyújtott pakliból.

– Kicsit zavaros volt a faszi, legalább harmincöt, érted, olyan laza ürge, aki még mindig tininek akar látszani. Nyomott valami eszement Rock n’ Rollt, öreg, kár, hogy nem hallottad. Eszméletlen zene. – Na és? – Chester megrezzent, mert azt hitte, nyílik az ajtó. – Ismered a főnökömet, Baz Luhrlairt, nem? Megpróbálta rábeszélni a fazont, hogy hagyja ezt a dzsungel-mozgást, és nyomjon inkább néhány bevált Karel Gott számot. Tudod, Baz nem szereti a botrányt. – Na és? – Mindjárt fellép a srác. Bejössz meghallgatni? – Kösz, nem. Várok valakit. Ivan Hirschfeld csak most kapcsolt. – Aha. Értem. Később találkozunk, Ches. Tett néhány lépést, de aztán gyanakodva visszafordult. – Valami baj van, Ches? Szarul nézel ki. – Nincs semmi. Tényleg. Néhány perc múlva, amikor odabent, a Baráti Népek Dalos Találkozójának első fellépőjeként egy Elvis Presley nevű muki énekelni kezdte a Lady Karnevált, Kathy kilépett az öltözőből. Arca kipirult az izgalomtól. – Menjünk, Ches. Most menjünk, amíg meg nem gondolom magam! Chester Foaley megcsókolta, aztán szó nélkül maga után húzta a hátsó kijárat felé. Egy sárga öltöny lopakodott a nyomukban.

5. Nem akarták, hogy bárkibe is belefussanak az alsó szinti folyosón, ezért inkább tettek egy kis kerülőt a kémialabor felé. Itt legalább nem kellett számítaniuk csókolózó párokra, sötétben sutyorgó, pattanásos kamaszokra, akik esetleg gyanúsnak találhatják a sebtiben távozó párt. Odalent közben többen is bekapcsolódtak az éneklésbe, Elvis kissé alkoholkarcos hangján most a Ljuli Ijuli sztájálá, ljuli, ljuli sztájálá, Vapolje birjo zásztájálá kezdetű refrént harsogta, majd minden átmenet nélkül belekezdett az Amuri partizánok dalába. – Hová, hová, Mr. Foaley? Chester és Kathy megtorpantak: a folyosót egy kopaszodó férfi állta el, kissé dülöngélve, csípőre tett kézzel. A hideg, zöld fényt vető neonlámpa ide-oda himbálózott a feje felett. – Mi köze hozzá, tanár úr? – kérdezte rekedten Chester. – Lánnyal vagyok, nem látja? A kopasz magában vihogott egyet, aztán kinyújtotta göcsörtös ujjait a két fiatal felé. – Gyere csak ide fiam! Igyál! A zsírpecsétes öltöny zsebéből egy lapos whiskysflaska került elő. – Ez nem ám afféle Washington vodka, édes fiam, nyugodtan megihatod. Igazi gabonapárlat, eredeti, amerikai recept! Ches gyanakodva átvette az üveget, aztán hirtelen elhatározással nagyot húzott belőle. Könny szökött a szemébe, remegve nyújtotta a flaskát tovább Kathynek. – Igyon, kislány! Ne kéresse magát! Kathy félve Chesterre pillantott, aztán aprót kortyolt a szeszből. Nagyon bátornak érezte magát ezen az estén. – Le akartok lépni, igaz? – A tanár komótosan visszatekerte a kupakot az üvegre, aztán végigmérte mindkettejüket. Pillantása mintha velőig hatolt volna. – Át a tavon, mi? – Igen – bólintott baljós nyugalommal a hangjában Chester. – Elég volt ebből, ami itt van, tanár úr. Elég volt abból, hogy hülye verseket szavalunk, elég volt, hogy el akarják hitetni velünk, hogy van értelme ennek az egésznek. Egyszerűen megfulladunk itt. A tanár elmosolyodott. – Most azt várod, hogy lebeszéljelek, igaz? Hát egy frászt! Nem beszéllek én le semmiről. Tizenöt éve ugyanitt álltam egy ugyanilyen Felszabadulási Ünnepségen, mint ez a mai… csupán annyi volt a különbség, hogy velem szemben nem egy ilyen elképesztően jó fej állt, mint én – hamiskásan Kathyre kacsintott, aztán komoran folytatta –, hanem egy komplett faszkalap. Úgy hívták, hogy Mr. Vince. Megállított, mint most én titeket. Szökni akarsz, Pete? – kérdezte. Igen, mondom én neki, mert arra tanítottak, hogy legyek őszinte, még a faszkalapokkal is. Mondom neki, nézze, Mr. Vince, a tököm tele van ezzel. És erre tudod, mit mondott a rohadék?

– Nem tudom, tanár úr. – Azt mondta, hogy: Nézd, fiam! Nektek kutya jó dolgotok van. Amikor én annyi idős voltam, mint ti, nagyon nehéz idők jártak, bizony ám! Hű, hát ott volt a nagy világválság, csaknem kétmillió munkáscsalád halt éhen, ne feledjétek gyerekek! A kopasz csuklott egyet, de azért folytatta. – És azt mondta még nekem ez a Mr. Vince: A kapitalisták kizsigereltek minket, azt hitték, behódolunk nekik! Aztán össze akartak ugrasztani minket a szovjet elvtársakkal! Még mit nem! Én már öreg vagyok! De azt tudom, hogy becsületes munkával megkeresem a négy-öt dollárt, a gyerekeim szép ruhában járhatnak, tanulhatnak, van napfényes lakásunk, igaz, kicsit kicsi, de majd lesz nagyobb is! Itt is lesz minden, ami északon van, de keményen meg kell dolgoznunk érte! És persze… előbb le kell vernünk az imperialista briteket! A tanár hirtelen megszédült, Chesternek kellett elkapnia a karját, hogy el ne vágódjon. – Pionírszellem, vörös nyakkendővel! Ezt mondta a barom Mr. Vince. És tudod mit, fiam? Én még nagyobb barom voltam, mint ő, mert elhittem neki. Ha aznap éjjel nem botlok bele, már hajnalra a túlparton lehettem volna, és ma egy kibaszott nagy villában tengetem a napjaimat Montreál külvárosában, és egy nagymellű szőkét dugok, mert tele vagyok lével, érted? Érted, mit beszélek, egyáltalán? – Értem, tanár úr. – Figyelj, Chester! Itt háború készül! Ne akarj megdögleni egy idióta eszme miatt, fiam! Húzzatok innen, hátra se nézzetek! Meneküljetek, és… soha többet ne szavaljatok olyan verset, ami nem a szívetekből szól! Hirtelen zokogni kezdett, elejtette a whiskysüveget, hétrét görnyedt, mint akire roham tört. Zokogott, egyre csak zokogott, arca szétesett, és úgy tűnt, nem is akar többé összeállni. – Menjünk – mondta halkan Chester, és vonszolni kezdte tovább a lányt a folyosón. Legszívesebben földre döntötte volna az összes útjába kerülő mellszobrot, az amerikai munkásmozgalom hőseit, James Browntól egészen Mickey Rourke-ig, de félt, hogy odalent meghallanák a zajt. Jobb észrevétlenül eltűnni innen. Sokkal jobb. Odalent Elvis végképp elvesztette a fonalat, és torkaszakadtából azt üvöltözte, hogy No pasaran! No pasaran!, majd elfúló hangon búgni kezdte a Moszkva parti estéket, de ki tudja miért, néha görcsösen beleröhögött. Állítólag gyakran csinálta ezt.

6. A tó vizén kísérteties fények ringtak, és hideg is volt. Chester Kathy vállára terítette a bőrkabátját, de a lány így is vacogott. Mióta kiszöktek az iskola épületéből, nem szóltak egymáshoz, csak amikor elértek a roskatag csónakházig. A víz felől rothadó algaillatot sodort feléjük a szél. – Félek, Ches – vacogta a lány, és görcsösen a fiú karjába kapaszkodott. – Én is. De a túlparton vár minket a szabadság, Kathy. Az élet. – Mindent itt hagyunk, Ches. Mindent és mindenkit. Csak mi leszünk egymásnak, ugye? Csókolj meg, kérlek! Később, amikor a búgó, neonízű csöndet csak az evezők ütemes csobbanása törte meg, Chester még egyszer, utoljára hátrafordult a part felé. Mögöttük ott szunnyadt a város, az üzemekkel, a gyárakkal, és a fáradt munkásokkal, akik álmatlan álmaikat aludták hajnalig. Chester tovább evezett, és megfogadta, hogy soha többé nem néz hátra. A tó felett egyre sűrűbb köd gomolygott, a távolban azonban éles fények hasítottak az éjszakába. Határőrnaszádok – gondolta Chester. – Nemsokára elérjük a határt. Azon túl ott vár a szabadság. Kathy nem válaszolt, csak bámulta a kavargó vizet. – Lesz egy házunk az északi vidéken, ahol már csak olyan apró, kis takaros falvak vannak, távol az orosz határtól. És abban a házban neveljük majd a kölykeinket, és ott fogunk megöregedni. Én megtanítom a srácokat pecázni, te pedig a lányokat sütni, főzni, meg minden. – És esténként bámulunk majd dél felé a hálószobaablakból – suttogta a lány, és már egyáltalán nem vacogott. – Bámulunk, és már nem emlékszünk rá, hogy mit keresünk a horizonton túl. Valami csobbant a közelben. – Mi ez? Aztán a következő pillanatban egy hosszú, szürke tömb úszott ki a ködből, közvetlenül előttük. – Sztoj! – üvöltötte valaki. Chester mozdulatlanná dermedt a rémülettől. A füstszagon túl megcsapta az orrát az orosz katonák semmi mással össze nem téveszthető bűze. – Megállni! – Evezz tovább! – suttogta Chester, szabadulva a félelem béklyóitól. – Nem szabad megállnunk! Látod, amott az már Brit Kanada!

Kathy sírni kezdett. – Félek, Ches! – Azt mondtam, álljanak meg! A homályban egy gépfegyver závárzata kattant. Az őrnaszád fedélzetén ekkor pillantották meg a szovjet katonák gyűrűjében álló két alakot. Egyikük az amerikai belbiztonsági szolgálat szürkéskék egyenruháját viselte, a másik sárga öltönyt. – Maga látja őket? – kérdezte az utóbbi, és feltolta az orrán a szemüvegét. – Én semmit sem látok ebben a kurva ködben! Chester érezte a lábszárához simuló pisztolymarkolatot, de csak legyintett magában. Hiábavaló volna. Teljesen hiábavaló. Letette az evezőket, és még egyszer, utoljára megszorította a lány kezét. – Ne felejtsd el az álmunkat, Kathy! Kérlek, ne felejtsd el soha! Kathy nem válaszolt. Már elfogytak a könnyei és csak a jeges rémület maradt.

7. Három hónappal később egy vörös kartonkosztümös fiatal nő lépett be a Springfield-i Katonai Átnevelőintézet kapuján. Kedvesen rámosolygott az őrökre, és türelmesen kivárta a sorát, amíg őt és a többi kétszáz látogatót beengedték a beszélő-terembe. Szerette volna tartani magát, de amikor megpillantotta Chestert, úgy érezte, összeroskad a rátörő fájdalomtól. Chester. Ott ült az üveg túloldalán, szűkre szabott, durva posztóból készült egyenruhában, és mereven maga elé bámult. Más talán nem ismerte volna fel első látásra, de Kathy nem tévesztette el ezer közül sem. A fiú fejét kopaszra nyírták, szeme alatt vaskos karikák sötétlettek, és valahogy nem volt önmaga többé. – Mi van veled, Ches? – kérdezte remegő hangon Kathy, és tenyerét az üvegre tapasztotta. – Jól bánnak itt veled? A fiú nem válaszolt, továbbra is mereven a távolba bámult. – Apa elintézte, hogy láthassalak, Ches, de attól tartok, most sokáig nem jöhetek. Azt mondták, kegyelmet kaptál. Azt mondták, önként jelentkeztél a Forradalmi Gárdába! Csend. A fiú, aki valaha Chester Foaley volt, bágyadtan figyelt valamit, valahol túl a falakon, oly messzeségben, ahová csak az ő szeme látott. – Jaj, Ches, ne csináld ezt! Mondj nekem valamit! Csend. – Tudod, a suliban sokat beszélnek rólad… meg rólam. A fiúk hősnek tekintenek, Ches, egyre többen öltöznek úgy, mint te. De hiába várt válaszra, Chester hallgatott, mintha egyáltalán nem is hallaná a lányt. – Tudod, apa azt mondja, most elvisznek benneteket. Messzire. Azt mondta, Castro kikiáltotta az imperialista juntát, és hogy mi nem hagyjuk sorsára a kubai népet! Lehet, hogy Kubába visznek, Ches? Csend. – Vagy… lehet, hogy Angliába? Apa szerint az oroszok és mi partra szállunk Angliában…

Csend. – Jaj, Ches… – Kathy letörölte a könnyeit, aztán megrázta a fejét. – Emlékszel, Ches? Azt ígérted, lesz egy házunk. Fenn, északon, messze az orosz határtól. Egy olyan helyes, kis faluban, ahol mindenki ismeri egymást. És lesznek kölykeink, te pecázni tanítod a… Elhallgatott, úgy érezte, valami fojtogatja a torkát, és hogy képtelen újra megszólalni. Nem is mondott már semmit. Csak nézte a fiút, aki az üveg túloldalán előírásszerű testtartásban ült, fejét felemelte, tekintetét mereven előreszegezte, karjait pedig leszorította a törzse mellé. Hallgattak. Amikor a látogatás véget ért, Kathy O’Hara már tudta, hogy Chester Foaley nincs többé. Megcsókolta a maszatos, mocskos üveget, aztán lassan elindult kifelé. Az ajtóban még szeretett volna hátrafordulni, de félt, hogy csak egy csontfehér bábot lát majd Ches helyén, ezért inkább kilépett a széljárta, hideg udvarra. A férfi az üveg oldalán még ekkor sem mozdult. Valami gyűlni kezdett a szeme sarkában, de csak egy röpke pillanatra, aztán arcizmai fájdalmasan összerándultak, és acélkék tekintete, mely most éppen olyan volt, mint Zev Gobulové, ismét kitisztult. Aztán jöttek érte, és elvitték.

8. Szakadó hóesésben meneteltek a hatalmas szovjet csapatszállító gép felé. Valahol a kaszárnya közelében zene recsegett, de senki sem figyelt rá, a menetoszlop két oldalán vörös zászlókat csattogtatott a szél. Monoton, zuhogó léptek tapodták a latyakos betont, a hernyóként hullámzó sok ezres sor kitartóan masírozott a cél felé. A hidegben egyszer csak az egyik gárdista gondolatai megmoccantak, mintha a fagy életre keltett volna egy emléket az agyában. Dúdolt magában, egy dalt, amit talán a Szabad Amerikán hallott, valami új angol musicalből. Egy dalt, amelyben az ezred célpontja is szerepelt, talán éppen ezért jutott az eszébe. Nem tudta, mit dudorászik, de ez egy cseppet sem zavarta. Arca maszkká fagyott, miközben az előtte haladó katona hátát bámulta. Manchester, Anglia, Anglia. Nézzük egymást visszafojtott lélegzettel Büszkén lépdelünk télikabátjainkban fertőtlenítőszagot árasztva egy haldokló nemzet mozgó papírfantomjaira S az új hazugságok magányos dallamként visszhangzanak Valahol valaminek a mélyén valami nagy célok felé tör Ki tudja, mi áll előttünk? Én a jövőnket az űrfilmek világában képzeltem

A csend titokban elmond mindent mindent…12 Ches megtanulta a verset. És szívből énekelte. 12

Részlet a Hair című musicalből. Vers: Jerome Ragni és James Rado. Fordítás: Schéry András. A novella illusztrációit Bán János és Nánási Erzsébet készítették.

Peter Sanawad: Létra a tetőn Gyakran sétálgatok unalmamban a legforgalmasabb tirrén kereskedő-bolygó, a Cinnées északi féltekéjének egyik igénytelenebb kikötőjében. Noha sokszor csak töprengeni szoktam közben az élet dolgain, gyakran alakul úgy, hogy a forgatagban régi cimborákkal találkozók, akik segítenek értelmet, lelket és célt plántálni a haszontalan csavargásba. Ilyenkor aztán beülünk az egyik kiskocsmába, általában mindig ugyanabba, a Taurusba, és tanulságos történetekkel szórakoztatjuk egymást. Az egyik legkedvesebb régi cimborámat Tom Greenwolsernek hívják, és egy harmincéves fogfájós bárkának, a Champagne-8-nak a kapitánya (azért fogfájós a hajója, mert a töménytelen édességtől, amit a gazdája indulás előtt felhalmoz benne, az embernek mindig más foga fájdul meg; sőt van, hogy az összes). A kapitány mindazonáltal nem rossz ember, csak éppen nagyon szószátyár; s ha éppen találkozunk, van, hogy egy egész estémet rá kell áldoznom a történetekre, amiket elmesél. De – utóbb mindig kiderül – sosem bánom meg ezeket az éjszakákat, mert mindig nagyon jól szórakozunk, és az öregedő tengerésztiszt meséi bizony tanulságosak, még ha a legtöbb közülük nem is látta soha a valóság fátylának csak a fonákját. A múlt héten megint a Cinnées-n jártam, egy Szent Péter-korabeli orosz márványszobrot kellett volna eladnom egy hondurasi üzletembernek. A férfi azonban nem szállt meg a Crom városbeli Hotel Palace-ban, s a találkozó nem jött létre, én pedig órákon keresztül céltalanul csavarogtam a hely kereskedőnegyedének csillogó-villogó bazársorai között. Itt találkoztam megint a kapitánnyal, aki éppen egy ószeres zsidóval alkudozott három eredeti Mona Lisa fölött, de olyan vehemenciával, mintha a XVII. században akart volna dzsinntelen lámpát venni valami kairói Musztafától. – De jó hogy látlak, drága barátom – üdvözölt erős kézszorítással, amikor mellé érkeztem. – Mi járatban errefelé? Elmeséltem a kalandomat a hondurasi üzletemberrel és az orosz márványszoborral, ami minden valószínűség szerint még ott volt az olcsó szálloda még olcsóbb széfjében – nem is titkolom, azért választottam ezt a módját az értékes szobor tárolásának, mert az olcsó szállodákat úgysem éri meg kirabolni, s különben is: soha nem volt pénzem jobbra. Tudta ezt jól Tom is, és ezért sűrű bólogatások után meghívott a közeli kisvendéglőbe egy pohár konyakra. A Taurus bár nem volt messze tőlünk, talán csak ha két saroknyira a Drótos negyed és Millengrove találkozásánál, ezért hát igent mondtam, bár közben sejtettem hogy a döntésemmel a hondurasi üzletnek mondok örök búcsút. – Az efféle kétes üzletek miatt nem kell keseregni – próbált vigasztalni Tom, mikor már a Taurus egyik hangulatos szteritmezőjében lebegtünk két pohár konyak társaságában. – Tapasztalatból tudom, hogy vagy összejön egy megállapodás rögtön, minden probléma nélkül, vagy próbálhat az ember bármit, már kezdettől fogva kudarcra van ítélve a vállalkozása. – Én azért nem lennék ennyire fatalista – vetettem oda fásultan. – Ez nem fatalizmus, kedves öregem – tette a vállamra a kezét, és felhajtotta az italát. – Mert a fatalizmus az az, amikor kiengeded a kezedből az irányítást és felhagysz minden

küzdelemmel, míg a józan ráhagyatkozás az eseményekre megtanít arra, hogy mindig rugalmas maradj, és pozitívabb színben lásd a világot mint a kokát rágó beotuk.13 – Ezt nem egészen értem. – Ah… – legyintett, és intve az egyik felszolgálórobotnak rendelt még két konyakot és egy kevés antaresi bort. – Elmesélek egy történetet. Csak hogy értsd, miről is beszélek – mondta, és egy cseppnyi hallgatás után megemelte az egyik szemöldökét – általában mindig így tett, ha valami fontosat, valami jelentőségteljest akart mondani – és belekezdett egy elbeszélésbe egy régebbi ismerőséről, egy ügynökről, akit úgy hívtak, hogy Smith Wesson. – Az egyik ismerősöm, akivel rendszeresen találkoztam amikor még a Taurus többes rendszerei között hajóztam, egyszer hűtőgépeket és szórakoztató-elektronikai cikkeket vitt a Bootes negyedik világára, más néven Bootiára. Csak éppen nem tudta, hogy… 13 Mára rég kihalt észak-amerikai indiántörzs

…a bolygó olyan volt, mint amilyen a Föld lehetett az ősidőkben, mielőtt Ádám elkótyavetyélte volna az egészet egy izzadtságszagú almáért. Kinézetre szubtrópusi világnak tűnt, hatalmas esőerdőkkel és sokszor felhős égbolttal, néha tikkasztó, tűző napsütéssel, délutánonként nagy záporokkal. Most is éppen az esős időszak járta, a hatalmas hegyvonulatok mögött időtlen hódítókként rostokoltak a mélykék felhőhadseregek. A bolygó éppen emiatt nem volt egy üdülőcentrum, mindazonáltal vonzotta a rejtély megszállottait és a kis pénzért minden őrültségre kapható kalandorokat. Valamikor a kies múltban ugyanis, mielőtt még az első földi felderítőhajók a Bootes csillagának közelébe tévedtek volna, tevékenykedett a bolygón egy magas kultúrájú faj, bár a létéről ma már csak fossziliák és kőromok tudósítanak. Kevés emlék vészelte át a letűnt hosszú koraszakokat, s azok is elég homályos, nehezen érthető maradványok voltak. Vagy egy óriási kőtömb egy szirtfok tetején, vagy egy kilométer széles, vízzel telt medence egy domboldal tövében, vagy, miként hírlik, egy vastag ívű, ősrégi fémlétra egy még nálánál is idősebb, sziklából készített óriásház korhadt palatetején… A romok mind érdekfeszítőek és titokzatosak voltak, s erősen ellenálltak a geológiai korszakok múlandóságának. Igen, végre…, igen – gondolta Smith Wesson is, mikor a Thermophiila-2 nevű űrhajó ovális zsilipkamrájából kilépve végigtekintett az eső utáni párába borult tájon, és nagyot szívott a vidék különös illatú, kissé bódító levegőjéből. Egy pillanatra behunyta a szemét, és közelgő megbeszélése előtt maga elé idézte Giambattista Tiepolo Az ékesszólás diadala című freskóját, amely a würzburgi érseki palotát díszítette, s igyekezett leforgatni magában a közelgő tárgyalás győzedelmes befejeződésének (enyhén illuzórikus) látomását. Végül körülnézett.

Elsőre úgy tetszett, a reptér távol esett a kultúrált területektől, mert egy-két jurtaszerű, ovális házon kívül más fontosabb épületet nem látott a hatalmas, kopár síkföld környezetében. Lent a talajon két rakodógép és pár ember lézengett, akik vegyes érdeklődéssel várták a hamarosan megjelenő hatalmas konténereket – a Thermopüla-2 elektrotechnikai rakományát. Wesson hasonlóan unott hangulatban figyelte a műveleteket, s gondolatban már az elkövetkező kommunikációs ütközetre készült. A népcsoport, amelynek a készülékeket szállította állítólag az egyik magas hegyvidék apró medencéjében lakott, és neki nem volt róla térképe, merre – igazság szerint még a hely nevét sem tudta. Ellenben úgy állapodott meg az összekötök egyikével, hogy itt a reptéren találkozik azzal a nővel, aki felsegíti a sziklák világába. A rakomány a csomagjaival együtt aztán egy bolygófelszíni járművel indul utána a hegyekbe. Wesson remélte, hogy tényleg a hegyekbe, s nem pedig valamelyik óceán legmélyére. Ezért is kötött a bolygó legnagyobb biztosító-társaságával három különböző (méregdrága) szerződést is. – Senatr Wesson? Feltekintett. Az apró, kissé köpcös nőnemű lény egy régi, kétdimenziós karcolatot idézett eszébe a Machu Pichu feltételezett régi lakóiról. – Üdvözlöm – felelte egy elegáns félmosoly kíséretében. – Gyanítom, hogy maga fog elkísérni a theriákhoz. Az előzetesen kapott félinformációk alapján a theriák voltak a legalkalmasabb népcsoport a hozott elektrotechnikai cikkek (profi hangrögzítő berendezések, szórakoztató elektronika, holotévék, hűtőgépek, stb.) értékesítésére. Sőt. Wesson példaképe, egy bizonyos Rohan Growall nevű szuperügynök szerint (hogy melyik útikönyvében írta, arra Smith már nem emlékezett) ez volt az egyetlen népcsoport a bolygón, amelyik szórakoztató elektronikát használt. A főnöke persze szkeptikus volt ezt illetően, de Wesson egy álló hét alatt meggyőzte, hogy az üzlet jelentős haszonnal fog járni a megbízó cég, egy bizonyos Simphson and Simphson Space Company, és persze az ő számukra is. – A nevem Ria Bonaventúra – mutatkozott be a lány –, a Simphson and Simphson ügynöke vagyok. Egyelőre azonban nem én vezetem át a hegyen, hanem az egyik barátom, Peter Pekeno. Szakképzett hegyi vezető. – Semmi gond, Ria – felelte elgondolkozva az ügynök. – Nem ragaszkodom a külsőségekhez. A lány elmosolyodott. – Ennek azért örülök. Nem lesz kellemes az útja, mert a terület híján van a komfortnak. Sokat kell majd gyalogolnia a megfelelő tisztásig. A siklóban, amellyel a rakományát szállítjuk ugyanis csak két ember számára elég a férőhely. – Ne magyarázkodjon, hölgyem. Megértem a problémát, és természetesen értékelem a tenni akarását. – Köszönöm – vetett Smithre egy metsző pillantást a lány. Miután hátat fordított az ügynöknek, Wesson zavartan követte egy vékony, kikövezett úton a reptér melletti jurta apró társalgójába, ahol már többen várakoztak. Egész pontosan

öten. – Bemutatom a társait – intett a várakozók felé Ria. – Azt hittem, egyedül megyek. – Nem. A Krák föld, ahová indulunk elég messze van a környező világtól, éppen a hegyek miatt. Nehéz feljutni a közelébe, és egyetlen embernek vezetőt sem érdemes szervezni. Hetente csak egyszer indí-tunk csapatot oda, egy földi kifejezéssel élve, szerencséje hogy éppen elcsípte a „csatlakozást”. – Hát, ez valóban remek – felelte fanyalogva Wesson. Ahogy visszagondolt biztosra vette: előzetesen erről sem értesítették. – Velem és a barátnőmmel – folytatta a nő, és a fejével egy háttérben álló szőke felé intett – majd később találkozhat újra, fent a hegyen. Mi visszük fel a siklót az áruval. Wesson felvonultatott az arcán egy megnyerő grimaszt, aztán udvariasan biccentett Riának, és otthagyva öt a szőkéhez lépett. – Üdvözlöm, a nevem Smith… (hatásszünet) khm… azt hiszem, egy ideig kényszerű útitársak leszünk. Megkérdezhetem a nevét? A szőke gépiesen válaszolt. – Elárulom: nő vagyok. – Nem a nemét kérdeztem, kedves hölgyem, hanem a nevét – felelte sóhajtva az ügynök, és megcsókolta a nő kézfogásra nyújtott karómerev kacsóját. – Ja… hehehe. Em Shade-nak hívnak. Ha kérhetném, jegyezze meg, és ne keverje az Emilly Shaddal, ahogy szokták. Wesson bólintott, aztán szemügyre vette a két hegyi vezetőt. – Peter – nyújtotta a kezét az egyik bhutáni. – Ő pedig a társam, Alex. – Ketten kísérnek? – Az út meglehetősen veszélyes. – Értem – felelte az üzletkötő, és arra gondolt hogy mégis jó ötlet volt berakni a Bart and Rowing sugárpisztolyt az utazótáskájába. – Alex Gruepo – mutatkozott be a másik bhutáni, Wesson automatikusan fogott kezet vele. A művelet után megfordult, és kellő komolysággal körülnézett. Aggasztó érzés tört rá ahogy végigtekintett a jurták steril texlonfalain, és a környező repülőtér szürke műkövein. Nyomasztó érzései támadtak, és ez nem volt jó, nem volt jó. Igyekezett elterelni a gondolatait az indokolatlan félelmekről. Lassú, komoly léptekkel a további két várakozóhoz sétált, majd elővette az egyik bizalomkeltőnek ítélt mosolyát. – Üdvözletem. A nevem Smith Wesson. – Andúr. – A körszakállas, enyhén kopaszodó férfi talán pap lehetett. Fekete miseruha volt rajta, a dereka körül megkötve egy vastag kötéllel, a nyakában fodros fakereszt lógott.

A mellette álló misztikus kinézetű alak, akár egy földi shaolin szerzetes, szótlanul mérte végig az ügynököt. Nem mozdult a köszöntésére. Széles, bő tunika takarta el a testét, a keze ügyében egy majdnem két méter hosszú karbonacél bot hevert. Wesson a fickó földöntúli tekintetét látva nem is kérdezte meg a nevét. A két alak newarki römit játszott, színeváltoztató kártyalapokkal. – Kenjed – mondta a feketecsuhás, pap kinézetű, mire a másik figura szótlanul, konok arccal kirakott egy royal flöst. A pap megdörzsölte tisztára borotvált arcát, és a torkán akadt az újabb frázis. – Kentaki kettes formáció – figyelmeztette a botos. – Jobb a lapjárásom, mint Jabbáé a Star Wars hetvenkettedik részében. – Ja. Láttam a filmet a múlt héten. Két hete nem sikerült egyetlen hrissel fejvadászt sem elkapnia. – Egyre vacakabb a sorozat. – Tiszta középkor. – Ja. Kenjed. – Ha győzök, meghívsz egy narancslére – fűzte tovább a szavakat a botos. Szemlátomást egyik férfit sem nyűgözte le Wesson belépője, egyszerűen tovább szórakoztak, mint a pihenő keresztesek Antióka ostrománál. – Narancslé nincs. Ha gondolod, hozhatok egy Pepsit. A pap nemet intett a fejével. – Pepsit? Soha. Ez nem a Csillagvándorlás. – Azt a sorozatot se szeretem. A pap morózusan bólintott. Az érdektelenséget látva Wesson a Simphson’s ügynöknőjéhez lépett. – Nem ártana mihamarabb útra kelnünk – figyelmeztette. – Tudja, Ria, az idő pénz.. – Bármikor indulhatnak – felelte közönyösen a nő. – Azt hiszem, említettem már, hogy mi – a szőke felé intett – a hamarosan megérkező teherszállító siklórepülővel megyünk. Elvisszük a csomagjaikat és az elektrotechnikai cuccot. Nyugodtan itt hagyhatja a holmit, megbízhat bennünk. Wesson titokzatosan elmosolyodott. – Van biztosításom. Rövid idő múlva már egy vékony hegyi szerpentinen haladtak, hátul Wesson és a pap, elöl a szerzetes a bhutániakkal. – Maga miért megy a hegyre? – érdeklődött Wesson a paptól, miközben felfelé ballagtak. Egy darabig elbűvölten figyelte a másik csuhája előtt lengő csonkolt fakeresztet.

– Téríteni. – A pápát képviseli? A pap bólintott. – Sokfelé vándorolhat. Persze, én megértem, ez az egy dolog közös bennünk. Én is folyton utazgatok. A sok utazás kifejleszt az emberben bizonyos érzékeket… Azt hiszem, nincs sok magunkhoz hasonló ezen a bolygón. – Magam is így vélem – értett egyet a pap. – Nagyon rá lehet erre szokni, nem? Mármint a térítésre… – Csak tartásod legyen. Wesson hideglelősen magára húzta a kabátját, és hosszú perceken keresztül hangtalanul lépkedett. Kínos csend telepedett rájuk, aztán még nagyobb csend. Végül az ügynök elkezdett dúdolni egy régi bootiai kannibáléneket, amit még az űrhajón tanult meg, a legrosszabb eshetőségek latolgatása közben. A pap rezignáltan megvonta a vállát. – Ügynökök… – Érdekes ez a hely – mondta Wesson nem sokkal napnyugta előtt, amikor végigtekintett a ködpárába borult nyirkos vidéken. A hegytetői tisztás mintegy kétháromszáz méteres körként terült el a környező dombok és trópusi fenyőerdők között. A déli oldal lejtett, s nem egészen a terület aljánál aprócska patak vonult végig. Lassan sötétedett. Jobbra mellettük két apró házacska látszódott, fentebb pedig egy pajtaszerű építmény száradó szénával és temérdek vékonyabb gallyal. Ki tudja, milyen faj építette a messzi múltban? Wesson szórakozva legeltette a szemét a vidéken. – És a theriák? – kérdezte azt a bhutánit, amelyik az utat mutatta. – Most tartják kilométerekre innét az egyetértés ünnepét. Nem lenne jó zavarni őket – felelte Pekeno, Wessonnak pedig kezdett valami gyanús lenni. Határozottan rossz érzése támadt. – De figyeljen… itt csak két ház van. Biztos, hogy ez település? Jó helyen járunk? – Teljesen biztos, Mr. Wesson. Tudja, ezek a természeti emberek nem sokra értékelik a házakat. A legtöbbjük kint él az erdőben, és Isten szabad ege alatt alszik. – Értem… – felelte Wesson, de a bajsza alatt valami olyasmit is morgott, hogy „a rosseb tudja, sosem lehet megbízni senkiben”… – A házakat nem használják, és ha jól tudom, nem is ők építették -folytatta a bhutáni. – Állítólag egy ősibb civilizáció pár egyede lakott itt valaha, ők hagyták maguk után a kőalapokat, amit aztán az első emberi telepesek bővítettek azzá a két házzá, amit maga előtt lát. De ehhez semmi közük a theriáknak.

Wesson bólintott. – És a rakományom hol van? Ez viszont érdekes dolog volt, a mert beígért légisiklónak nyoma sem volt. Pedig a sebes szerkezet képes volt a távolságot mindössze húsz perc alatt leküzdeni. Wessonnak annyira nem tetszett a dolog, hogy lassacskán sápadozni kezdett. – Valóban, merre lehet? – lépett az ügynök mellé a másik bhutáni is. Jókedvűen mosolygott, és mintha kissé ittas lett volna. – Ugye nem lesz semmi probléma? – kérdezte ezt látva Wesson. – Remélem nem, uram, mert az élelmiszereket is a Simphson and Simphsonnak kellett volna szállítania. Wessonnak egyre büdösebb lett a dolog. – Látom, jól ismeri a céget. – A vezetőjük, Bart Simphson egykor iskolatársam volt. – A bhutáni megvonta a vállát. – Természetesen a Földön. Lassacskán rájuk sötétedett. Wesson álcázott nyugalommal leült várakozni egy villámcsapástól elhamvadt bretonfa romjai mellé, a feje fölött pedig egyre csak sűrűsödtek a jelképes fellegek. Fázott. Kétségbeesetten próbálta analizálni a helyzetét, az agya úgy pörgött, mint egy tizenötödik generációs nanoszámítógép. Azt rögtön átlátta, hogy a reptérre nem mehet vissza: az űrkikötő vagy hat-hét órányira volt gyalog. Azt is tudta, hogy ha lenyugszik Bootia napja, ki lesz szolgáltatva a vadállatoknak és a hidegnek; nem volt rajta olyan ruha, ami megvédte volna a fagytól, és igencsak gyorsan hűlt a levegő. Egyetlen lehetőséget látott: valahogy át kell vészelnie az estét. Utána másnap simán lesétálhat majd az űrkikötőhöz, felszállhat a Thermopülára, aztán elhúzhat mint a fény, és felveheti a háromszoros biztosítási pénzt. Összébb húzta az öltönyét, összeszorította a fogát, és lélekben elkészült rá, hogy bizony nehéz éjszakája lesz… De ekkor eszébe jutott valami. – Idehoznák azt a fát? – kiáltott az egyik bhutáninak, pár távolabbi rönkre mutatva. A zsebéből elővette a gyufáját, és nekilátott gyújtóst keresni a környező bozótosban; úgy látta, távolabb olajosnak tűnő bogyók is akadnak. Fél órájába került, mire meggyújtott egy apróbb tüzet, és az összes gyufájába. Két percre rá halk búgással megérkezett a kétszáz tonnás terepsikló, és megállt a tisztás felett, árnyékba borítva az emberek arcát. Wesson valahogy nem könnyebbült meg a hatalmas fémmonstrumot láva, sőt, inkább azt súgta az ösztöne, hogy az igazi nehézségek csak azután kezdődnek majd, miután a teherszállító jármű lerakta a cuccot. Egy újabb fintor a sorstól, mint annyiszor már… Csalódottan dobta a lángokba az üres gyufásdobozt. – Úgyis le akartam szokni a dohányzásról. Amikor Wesson végre megszemlélte a kipakolt rakományt, elégedetten felsóhajtott. Szemlátomást megvolt minden, és minden sértetlennek tűnt. Az elektrotechnikai cikkek egy kisebb raktárt igényeltek volna, így most csak letakartatta a holmit egy polimerizált mütextil-ponyvával. Valamilyen szinten tehát elégedett volt, és reményteljes elvárásokkal

tekintett a közelgő üzlet elé. A hangrögzítő berendezések egy kisebbfajta vagyont értek, a szórakoztató elektronika pedig számos pilótakadét szívét megdobogtatta volna. S végül ott voltak a hűtőgépek… Wesson megnyalta a szája szélét. Bootia trópusi világ, sok esővel és fülledt éghajlattal, így ha valahol, hát itt joggal reménykedett abban, hogy mostani utazásával egy remélhetőleg hosszan tartó, s igen-igen nyereséges üzleti kapcsolat alapjait fogja lerakni. Az este úgy szállt le a vidékre, mint a fáradt tűzmadár a hadruáni óceánokra: hatalmas gőzfellegeket keltve, s majdhogynem érintőlegesen. Fent még a sápadt bootesi napfényben álltak a hegycsúcsok, mikor alant már kezdett mindent elborítani s magával ragadni a legfeketébb szubtrópusi sötétség. Wesson zavartan ült az apadó lángú tábortűz mellett miközben a leendő üzletfeleket várta, s a köréje telepedő „útitársak” között révetegen nézte a félszáraz bootiai fákból időnként ropogó hangokat előcsaló, fel-felröppenő lángnyelveket. – Nem is tudom, mért jelentkeztem üzletkötőnek – fordult a mellételepedő szőke nő felé, és elfogadta a felé nyújtott gammúr sört. Ritkán ivott alkoholt, akkor is utálta miatta magát, de most mégis elfogadta. – Amikor még kisgyerek voltam, mindig azzal ijesztgetett az anyám, hogy egyszer majd a világűr csavargója leszek, és használt porszívókkal fogok házalni a mikrometeorok között… Ugye maga is ismeri a viccet az űrporszívó-ügynökről…?14 Csak amikor a szőke nő üveges szemébe pillantott vette észre, hogy magának beszél. Persze, ez így rendjén való – nyugodott meg. – Miért is érdekelne egy vadidegent az ő gyermekkora? Gondolatban helyt adott a közöny jogosultságának, és kortyolt egyet a gammúr sörből, amely egy kicsit a Rigel körzetében főzött tammúz alkoholokra emlékeztette telt ízével. 14 Megy két űrporszívó-ügynök a sivatagban, és meglátnak egy tevét. ‘Nézd, milyen jó

gyártmány! Két porzsákja is van!’ – jegyzi meg egyik. ‘Hülye’ – feleli a másik, és felvesz egy marék homokot. – ‘Nem látod, hogy ereszt?’. – Azt mondják, szórakoztató kint lenni ilyenkor a hegyek között – fordult felé Ria, valamivel udvariasabban a szokottnál. Wesson nem lett nyugodtabb a szavaitól. Vajon miért érzem magam itt úgy, mint egy konzervatív a liberálisok páholyában? – töprengett. Mintha a theriák hagyták volna maguk után a fagyos, idegen hangulatot mielőtt elmentek az egyetértés ünnepét megtartani. – Szórakoztató? – kérdezett vissza mosolyogva. – Igen. A theriák elég érthetetlen népcsoport, sokszor összekeverik őket mindenfélével… Látott már valaha élő theriát? – Nem. – Még én sem. De most már nagyon kíváncsi vagyok rájuk. – A nő az órájára pillantott. – Alig hét standard órát kell várnunk és megvirrad. Hajnalban találkozhatunk majd a

követeikkel. – Remélem, meggyőzhető hangulatban lesznek… – Wesson érdeklődve felpillantott. – Mondja, mit akar a Simphson and Simphson a theriáktól? Ria nagyon halványan elmosolyodott, de nem válaszolt. Ekkor az ügynök még közelebb hajolt hozzá. – És arra még inkább kíváncsi lennék – folytatta –, hogy vajon miért pont efféléket küld ide – bökött az állával a mellette éppen gépiesen felnevető szőke nő felé. – Em nehéz eset – válaszolt elgondolkodva Ria. Talán átgondolta, hogy Wesson jelenleg éppen a Simphson and Simphsonnak dolgozik, és emiatt egy leheletnyit kitárulkozóbbá vált. Nyíltan beszélt a társáról, de a saját céljairól egyelőre nem lebbentette fel a fátylat. – Első ránézésre nem tűnik túl értelmesnek. Azonban… emlékezzen a tűz tanítására, ha érti mire gondolok. Wesson pontosan tudta, mire gondol a másik. Ismerte a buddhista példázatot a meggyulladó faágról, mely a tűzben lassacskán átlényegül: füsté válik és korommá, mivel mindig is az volt. Egy darabig nem szólalt meg. – Azt feltételeztem, hogy Andúr, a pap téríteni akar. De vajon mit keresnek itt a többiek? – tért gyorsan más témára, amikor észrevette hogy a sötét hajú nő nem hajlandó a küldetése céljáról többet elárulni. Ria a vállát vonogatta. – A pappal lévő szerzetest nem ismerem. A neve talán Degre, de ez se biztos. Hogy mi célja itt… csak a jóég tudhatja. Pekenóról és Gruepóról tudja, hogy hegyi vezetők. Gruepo persze lehet hogy kém, de arra mérget vennék, hogy nem a Simphsons ügynöke, mert mi hegyvidéken sosem járunk jégeralsóban. Kém? Itt a világ végén? Érdekes… – jutott Wesson eszébe, és még egyet húzott a söréből. A sör után rágyújtott, majd miután a két butháni megkínálta egy kevés földi vermuttal és némi anreasi borral (kitűnő boraik vannak) a szokottnál is kitárulkozóbbá vált. Egy idő múlva azt vette észre, hogy mindenfélét összefecseg, olykor üzleti titkokra is utalást téve. Az utazótársai is hasonló hangulatba kerültek, talán nem is véletlenül, még a pap is bicegett egy kicsit. Fel-alá járkálva háromszor is meg akarta téríteni a misztikus kinézetű Degrét, aki egy idő után meglepően higgadtan leütötte a karbonacél-bottal. Ekkor a pap elterült, mint egy lelőtt grizzly, és hajnalig békésen szundított, tudomást sem véve az események további alakulásáról. Pedig hajnal felé érdekes dolgokat tapasztalhatott volna meg. Pár standard órával napkelte előtt ugyanis egy különös, fénylő alak manifesztálódott az egyre hallgatagabb utazók közelében. Fényből lévő karjai, csápjai és egyéb érzékelői voltak. A fej és az egész test mindazonáltal ténylegesen is áttetsző volt, és úgy ragyogott a sötét éjszakában, mint valami túlvilági kísértet csonka teteme. Elsőként Degre vette észre a jelenséget, és megérintve valamit a csuklóján beleolvadt az éjszakába. A két bhutáni részegen hevert a tűz körében, míg a szőke nő dideregve ült a mauzóleumszerű ház ajtaja mellett – talán fázott.

A teremtmény pedig osztódni kezdett. Pár pillanat múlva kettő, majd négy, s nemsokára már tizenhat volt belőle. Fénylő lénytömeg kezdett kialakulni, hogy lassan elözönölhesse a táborhelyet. Ria felordított, Wesson pedig a személyes poggyászáért kapott. Kirántotta belőle az egyetlen dolgot amiben bízott, a Bart and Rowing félautomata sugárpisztolyt, és tüzet nyitott a baktériumként szaporodó közeledőkre. A találatai nyomán hangos durranások kíséretében hullottak szét a fénylények, néhol lángoló testrészdarabkák látszódtak, melyek méltóságteljes lassúsággal hullottak a földre. Az egész ütközet nem tartott tovább öt percnél, Wesson három lényt szedett le és legalább nyolcat sebesített meg, mire a támadók felocsúdtak és a távozás mellett döntöttek. Ekkor ébredt fel a két bhutáni vezető is a lövöldözés zajára. Gruepo zavaros tekintettel bámult maga köré, Pekeno pedig csak annyit szólt, hogy na ezt jól elbaltázta, Wesson, aztán visszahanyatlott. A szerzetes eltűnt, Ria a szőkével a házfal menedékében keresett védelmet. Egyedül a részeges pap, Andúr aludta át békésen az éjszakát, mit sem tudva az elképesztő hajnali látogatókról. A napfelkelte furcsa csattanások hangfoszlányait hordozta. Érthetetlen, fejbekólintó, már majdhogynem fájdalmas hangfoszlányok voltak ezek, Andúr számára legalábbis biztosan, mert a pap úgy érezte, mintha kilúgozták volna az agyát. Gyorsan elrebegett két Miatyánkot meg egy Üdvöz légyet, aztán az összes rosszra felkészülten kinyitotta a szemét. Wesson ült a rég elhamvadt tábortűz maradványai mellett, és egy böhöm nagy sugárpisztollyal üres sörösdobozokra lövöldözött. A dobozok valamivel távolabb voltak egy kőrakásra állítva, és csak a legritkább esetben szakadtak cafatokká egy-egy jól sikerült találat után. – Nem hagynád abba, fiam? – kérte az ügynököt. – Hasogat az agyam. – A maga baja – felelte Wesson, és gondosan megcélozva szilánkokká robbantott egy gammúr flakont. – Jól sejtem, hogy élvezed ezt a tevékenységet? – Nem. Tegnap este szétlőttem vagy egy tucat theirát, és azt sem élveztem. A pap olyan éber lett, mintha tripla adag koffeint öntött volna a reggeli erőlevesébe. Óvatos mozdulatokkal felállt, és gyanakodva az ügynök közelébe lépett. – Megőrültél, gyermekem? – Nem. – Pedig az előbb komolyan beszéltél. Wesson letette a fotonpisztolyt, és szembefordult a másikkal. – Talán én tehetek róla, hogy soha nem kapok megfelelő leírást a bolygólakókról,

akikkel találkoznom kell? Azt hittem, a theriák emberek. Erre ma reggel ébredés után azt közli velem az a srác…. Hogy is hívják…? – Pekeno. – Szóval azt mondja, hogy az este tűzharcba keveredtem a bennszülöttekkel. Jelenleg tehát úgy tűnik, hamarosan ki leszek rúgva. – Ne csüggedj, fiam. Isten megbocsát, és talán a megbízód is. – Isten lehet, de a megbízóm soha! A pap erre igazából nem tudott mit felelni. Az ügynök elfordult, felbontott még egy flakon sört, és keservesen meghúzta. A pap gyanította, hogy már nem az elsőt issza. Wesson mindazonáltal nem sokat törődött a véleményével. Lerakta a földre a zakóját, és az ősi építészek keze nyomát viselő egyik házra mutatott. – Mit gondol, hány éves lehet? Andúr megdörzsölte egyik kezével vékonyka szakállát, eltűnődött, s közben nem is vette észre hogy a házak oldala – ha csekély mértékben is – de romosabb lett az este folyamán. – A romlásokból ítélve olyan kétezer évesek. Sajnálom, hogy nem törődött a megjavításukkal senki. – Merthogy a theriák nem használnak házakat. A pap megvonta a vállát. Wesson erre abbahagyta az ivást, felült, és vérben forgó szemekkel Andúr arcába tekintett. – De ha nem használnak házakat, akkor azt magyarázza meg nekem valaki, hogy az ott micsoda! – mutatott a közelebbi épület tetejére, és a fekete csuhás egy pillanatra kizökkent örökös melankóliájából. A közelebbi ház beszakadt, sok helyütt lyukas palatetején egy létraszerű alakzatot látott, vastag tartópillérekkel és széles foknyomokkal. Rozsdamentes fémből készült, kimondottan mászásra szolgáló eszköz volt, azaz létra. – Egy létra az – válaszolt tehát kizökkenten. – Egy létra a tetőn. – Igen. Egy darabig egyikük sem szólt, aztán Wesson kötelességének érezte folytatni a gondolatmenetet. – Márpedig ha az ott egy fából készült létra, és csakugyan azt a célt szolgálja, amit mi tulajdonítunk neki, akkor itt nagyon büdös dolgok történhetnek időszakonként. Mert ha valakik vagy valamik – igen erőteljesen kihangsúlyozta a „valamik” szót – igenis használják ezeket az építményeket, fokozottan ügyelnek a titoktartásra. – Te mit gondolsz, fiam?

Most Wesson vonta meg a vállát. – Még nem tudom. A tegnap estéből kiindulva nem lennék meglepve, ha valami áldozatra vagy egyéb boszorkányságra készülne itt valaki – elhúzta a száját. – A vademberek mindig nagyon zűrösek… – Ezek szerint nem aggaszt, hogy elúszott az üzleted? – Még nem úszott el – mondta elégedetten az ügynök. – Amatőr lennék, ha nem biztosítanám be magam minden eshetősége. Mivel tudtam, hogy a biztosító csak akkor fizet, ha megsérül a rakományom, lebeszéltem egy második találkozót is, mégpedig a szomszédos lustriániakkal. Ők szerencsére nem fénylények. – És mit gondolsz, el tudod adni nekik a készletet? Wesson kortyolt egyet a sörből, majd mérlegelőén bólintott. – Azt hiszem, igen. Tudja, már az elejétől fogva volt egy olyan gyanúm, hogy a theriák nem is maguknak vásárolják ezeket a cuccokat, hanem üzletelnek velük. A legközelebbi népcsoport pedig a lustriániak. így hát az ő vezetőjükkel is megbeszéltem egy találkozót mára, minden esetre. És amint látja, bölcsen tettem. – Még nem váltottad be a csekket a kozmobankban – figyelmeztette Wessont Andúr. – Látja, ebben igaza van. Még nem váltottam be a csekket a bankban… Váratlanul a Simphson and Simphson Space Company titkosügynökeit vette észre az egyik kőház takarásában. A két nő hirtelen jelent meg, és csak akkor léptek ki a falak takarásából, amikor rajtuk felejtette a szemét. Az ügynök valószínűnek tartotta, hogy mindeddig hallgatóztak. – Jó reggelt – köszöntötte csendesen a mellé lépőket. – Hogy telt az estéjük? – Jobban, mint magának. Láttuk, mit művelt. Szegény lények… Nem volt könnyű összeseperni a darabjaikat… – Hoztunk egy kis teát – folytatta a szőke. – Igya meg! Még forró… – Nagyon kedves – válaszolta félrészegen Wesson, és belekóstolt az italba. Szörnyen keserű volt. – Netán valami helyi specialitás? – Úgy is mondhatjuk – felelte a szőke, és most kivételesen nem vigyorgott, hanem csak óvatosan mosolygott, akár egy póztalan Mona Lisa. Wesson kezdett félni tőle; sosem tudhatja az ember, miféle bonyolult belsőt rejthet az ártatlan külső… Em odaadta Andúrnak is a teát, a pap megköszönte, majd fanyalogva, de udvariasan lekortyolta az ital egyharmadát. – A vezetőink kaptak már? Azt hiszem, megérdemelnék, idefele sokat dolgoztak… udvariaskodott az ügynök. – Már kaptak belőle – mondta szelíden a szőke, és a tekintetét Wessonra szegezte. – Igya ki mind! De a férfi váratlanul észrevett a fakózöld szemekben egy meghatározhatatlan csillanást, vagy rándulást – nemigen lehetett volna megmondani mit, s hirtelen életre kelt a belső ösztöne, amely mindig gyorsan figyelmeztette, ha valahol gáz volt. Óvatosan az alkarja alá

helyezte a poharat, s annak teljes tartalmát a földre löttyentette – no persze csak diszkréten és mértékletesen, mert sosem kedvelte a túlzott feltűnést. – Remélem, jól esik majd a hamarosan megérkező nagy melegben – mondta komoran Ria, és egész végig őt bámulta közben. – Nem tudhatja, de most elmondom, hogy a teák nagy kedvelője vagyok – válaszolta udvariasan Smith. – Ez az aroma pedig minden ízében elbűvölt. Ugye a Mellopáról való a fű? – Szegről-végről. – Álmosító ez a mai reggel – szólt közbe a pap, s lassan az egyik kőre hajtotta a fejét. – Nem tudják, miért időzünk még mindig itt? – faggatta tovább az ügynöknőket Wesson. – A sikló legkorábban holnap reggel ér vissza – felelte a szőke. – Túl sok idő. – Vagy túl kevés. Attól függ, mire. A lány kacsintott egyet, Wesson pedig megigazította a nyakkendőjét. Ria a szavakra felkapta a fejét, és dühösen a társnőjére pillantott. Wesson érdeklődve követte a tekintetek játékát. A pillanatot arra is kihasználta, hogy elővegye a poharát a karja alatti takarás sötét biztonságából. – Feladatunk van! Nem lehet annyira lökött a programozásod, hogy… – Ria megszeppenten elhallgatott. – Hogy? – kérdezte érdeklődve Wesson, és visszanyújtotta az üres poharat. – Semmi – felelte riadt-idegesen a barna hajú, alacsony nő, és a szőkét karonfogva gyorsan elsietett a ponyvával fedett holovíziók irányába. Programozásod? Wesson émelyegve megcsóválta a fejét. Talán rosszul hallotta. Nem tudtak róla hogy elrejtőzve mélyen a térben, egy hipermodern, a beavatatlanok számára kissé valószínűtlen térgörbítő-szerkezet biztonságából egy alak követte figyelemmel az ősi házak előtti köveken beszélők szavait. Degre volt az, akit Wesson csak szerzetesként emlegetett, és akiről az utazók majdnem mindegyike elismerte, hogy eléggé misztikus alak. Nem lehetett tudni, mi motiválta, mit akart vagy miért jött ide, mit keresett egyáltalán, s nemcsak a szándékai, de ember volta is kifürkészhetetlen volt. Ritkán szólt, akkor is keveset, s valahogy úgy viselkedett, mintha soha nem is járt volna emberek között. Igyekezett eggyé válni az árnyakkal és mindig a falak mentén ballagni, mintha szüntelenül attól tartana, hogy valaki megtámadja. Hosszú, legalább két méteres karbonacélszálas bambuszbotját hol a kezében, hol a hátán hordta; maga az eszköz is egy kicsit olyan volt mint ő: rejtélyes, érthetetlen funkciójú és kiismerhetetlen.

Amikor minden elcsendesedett, és az emberek – három kivételével – a nehéz éjszaka után a magukkal hozott szteritmezők kényelmében ráérősen aludni tértek, Degre megindult az egyik ősi ház felé. Lassan, nesztelenül lépkedett, óvatosabban mint egy földi kismacska és zajtalanabbul, mint a legújabb szteritmezős autócsodák. Mikor az ősöreg falak mellé ért, állított egyet a karbonacél bot valamelyik szabályzóján, és a hirtelen kialakuló nullgravitációs ellentérben szélsebesen a tetőig szökellt. Mikor aztán odáig ért pár pillanatra megdermedt, s utána egy indiai jógihoz hasonló békességgel és kényelmességgel lekuporodott a tetőbe ékelt létra mellé. Lecsukta a szemeit. Nem aludt el, hanem éppenhogy fokozott figyelmet fordított az éberségre és az akkumulációra, a feltöltődésre, mert tisztában volt vele, hogy a mai nap során még egy nehéz küzdelem vár rá. És egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a csata során képes lesz megmenteni a két ház szomszédságában várakozó emberek életét. Wesson már túl volt a negyedik doboz gammúr sörön, amikor úgy döntött hogy feláll, és elindul a lustriániak törzsfőnökéhez az üzletet lebeszélni. Egyáltalán nem érezte részegnek magát, ellenben fokozott jókedve volt, s ezt nem is akarta palástolni: biztos volt benne, hogy pár ügyes retorikai fogással elkábítja a törzsfőnököt, és kicsikarja a fickóból a szükséges pénzt. Mintegy három percet fordított rá, hogy összepakolja a karkomputerébe a legújabb hologram-katalógusokat, melyek a teljes meglévő árukészletet tartalmazták – kellőkép retusáltan. Minden rosszra gondolva magához vette a Bart and Rowingot, és fütyörészve nekiindult az óriási bretonfáktól és a Földön teljesen ismeretlen loftronfenyőktől zsúfolt őserdei világba. Az út eleinte nem teljesen akart stimmelni: minduntalan ki akart szaladni alóla az ösvény, de végül megtalálta a helyes egyensúlyt, és utána már gyerekjáték volt követnie a Gruepo mutatta irányt. Körülbelül harminc percnyi gyaloglás után érkezett el arra a helyre, ahol a lustrániak éltek – legnagyobb megelégedésére ezek távol tartották magukat az egyetértés ünnepétől – s szerencsére nemcsak a hűlt helyük fogadta a denveri üzletkötőt. – Hé! Halló…! Van itt valaki? – kiáltotta el magát, mikor a távoli, apró kunyhókat észrevette. – Smith Wesson vagyok a Földről! Hiperfotonon beszéltem a vezetőjükkel, mára egyeztettünk egy találkozót. … Halló, hallanak engem? Egy sárga bőrű, kék hajú férfi lépett elő az egyik bretonfa törzse mögül, és intett a tenyerével. Wesson megnyugodva elmosolyodott. Bár kicsit hasogatott a feje, a legnagyobb benső biztonsággal sietett a küldönc után egészen a lustriáni vezéri kunyhóhoz. – Üdvözlet…! – kukkantott be a résen, de hamarosan egy lándzsa hegyét érezte a torkának nyomódni. Zavartan köhintett egyet. – Pardon, nem akartam udvariatlan lenni… – bár biztos volt benne, hogy a lándzsás, félmeztelen férfiú nem értette az angol szavakat, a nyomás a gégéjén engedett, s a gerely a bocsánatkérést követően eltűnt a közeléből. – Lépjen be – hallotta meg pár pillanattal később az öreg törzsfőnök válaszát. Félrelibbentette maga előtt a lenvásznat, és lezseren belépett a kunyhóba. – Jó reggelt! – A távolban felvisított néhány jellegzetes bootiai élőlény, a félrelibbentett nyílászárókon túlról pedig beáramlott a sátorba a kinti hűvös, esőszagú levegő.

Wesson letette a földre a karóráját, és elindította az A-jelű kollekcióprogramot. Úgy vélte, ez lesz a legillőbb ehhez a helyzethez: egyszerű hatásvadász program volt, amely milliókat és milliókat manipulált már mindennek előtte. A törzsfőnök mozdulatlanul ülve hallgatta végig a narrátor mély tónusú, kissé száraz hangján bekonferált berendezés-leírásokat, a megfelelő hologramfilmekkel kiegészítve. Odakint időközben a kora délelőtt átfordult délutánba, életre keltek a mankókamajmok és a szárnyasigricek, s a törzs sok ezer évvel korábbi földi őseihez híven hozzálátott a nagy közös ebéd bűvös – és rejtélyes – szertartásához. Csak a törzsfőnök ült szótlanul a kunyhója közepén, na meg Wesson, aki a maga módján el volt minden nagyobb szabású ebéd nélkül, mint egyszer a Maxwell aszteroidán – félúton a Mon Chi Chi Kettő felé. Végül a kristály lejárt, kattant egyet a gépezet, és csend borult a kunyhóra. – Érdekes – mondta az öregember tíz perccel később. Wesson még nem látta elérkezettnek az időt, hogy felvonultassa a legjobb üzletkötőtrükkjeit, ezért egyelőre kivárt. Meg kellett tudnia, mi a főnök igazi véleménye a látottakról mielőtt nagy hatású rakétákat vonultatott volna fel, ehhez pedig a legjobb módszer a türelmes várakozás volt. – Valóban érdekes – ismételte. – Emlékszem, amikor az antitechnokrácia idején, száz évvel ezelőtt az őseink erre a bolygóra vetődtek, szintén használtak hasonló eszközöket, hogy az idejüket lekössék – folytatta az öreg. – Vagy hogy lehűtsék az ételüket és az italukat – célzott a szupermodem hűtőberendezésekre Wesson. – Igen, természetesen. Csak egy gondjuk volt… – Igen? – Mondja, a maga szerkezetein is van olyan kis bigyó, hogy is hívják… – Nem értem, mire gondol, de mindjárt szemrevételezzük a berendezéseket ezen a demón – indította újra a holofelvételt az ügynök. – Mind kitűnő gyártmány, jön rajtuk az HBO is. Ma már mozgó alkatrészek is ritkán vannak bennük. Mindegyik egy alig kétéves technológiával készült, kitűnő anyagból, úgynevezett poliproteidionból. Ez, mint a neve is mutatja egy szerves műanyag, amely egyébként kiváló vezető, félvezető illetve időjárástűrő-képességekkel is rendelkezik, töménységtől függően… tehát melyik alkatrészre is gondolt pontosan? – Erre, itt! – mutatott a holokép egy pontjára reszkető, bütykös kezével az öregember. Wesson magabiztosan elmosolyodott, mint a középiskolás diák, akitől véletlenül az egyszeregyet kérdezik a matekversenyen. – Nos, ez itt a konnektorzsinór. Tudja, mi gondolunk az ügyfeleink pénztárcájára, és takarékos, hálózatról illetve adapterről működtethető készülékeket tervezünk. A nanotechnika ugyan megoldást kínált sok energetikai problémára, de nyilvánvaló, hogy nagyobb mennyiségben egyszerűen képtelenség elemekkel vagy akkumulátorokkal ellátni egy ekkora területet.

A törzsfőnök megértően bólogatott. – És ez a konnektorzsinór… mire jó? Wesson erejehagyottan sóhajtott egyet. – Látom, az alapokkal kell kezdenünk. De ne féljen, ez valójában nagyon egyszerű. Látja, itt egy villás dugó. Megfogja, belenyomja egy konnektorba, és utána megy minden magától. Ennyi az egész. Wesson derűsen mosolygott. – Multifunkcionális technológia, változatlan árakon. – És mi az a konnektor? – A konnektor? Hát az a… Wesson elsápadt, majd nagyon lassan a fejéhez érintette a tenyerét. Lehunyta a szemeit. Halkan annyit suttogott, hogy nem lehetek ekkora barom. Az őserdőben, de talán az egész bolygón nem volt egyetlen konnektor se. Enervált sóhajait a bennszülöttek csodálkozó kérdései egészítették ki egyetlen kiábrándult, melankolikus szimfóniává. Pekeno, a megtermettebb bhutáni kitámolygott a hevenyészett táborhely szélére, és leült a romok előtt elterülő, szinte falat képező gránitkövekre. Mielőtt rágyújtott volna egy cigarettára még végighordozta a tekintetét a ponyvával letakart hűtőgépek és holotévék lerakatán, majd a nem sokkal mellette rögzített szteritmezős táboron. A mező olyan volt, mint egy nagy légpárna: megközelítőleg húsz centivel a föld felszíne fölött tartotta a hatáskörébe kerülő egy kilónál nehezebb tárgyakat, minden mást pedig a behatolás sebességével arányosan lökött messzire. Egyszerre védte az embereket a föld hidege és a légkör rovarjai ellen. Két lépésnyire járt az egyik kőháztól, amikor fagyos szél kezdte borzolni a haját. Értetlenül felpillantott, majd még közelebb indult az épülethez. Bár tapasztalt hegyi vezetőnek számított, még sohasem járt a házakban; volt egy mindenki számára érthetetlen taszító mező a műemlékek körül, ami miatt épeszű ember nem szívesen lépett a közelébe. A dolog annyira furdalni kezdte a bhutáni oldalát, hogy undorát és – talán mesterségesen előidézett – félelmeit leküzdve ő is közelebb lépett a misztikus romhoz, mígnem a hatalmas ajtók közvetlen közelébe került. Nyelt egyet. Bár egészen közel volt hozzá a kinti fény, és a tisztásközépi automata fegyverek biztonsága, el tudta képzelni, hogy az ajtó vonalával egy szinten ezek már semmiféle garanciát sem jelentenének számára. Újra nyelt egyet. A veszély ellenére mégis közelebb lépett az ajtóhoz; mintha valami vonzotta volna oda. Aztán enyhe léghuzat támadt, és a férfi nyomtalanul eltűnt a lepusztult, ősi fémküszöb közeléből.

– Merre járt? – kérdezte Ria türelmetlenül Wessontól, amikor az izzadtan visszaérkezett a tisztáshoz, ahol tábort ütöttek. Az ügynök dühös volt és mogorva, legszívesebben azt mondta volna, hogy semmi köze hozzá, de aztán erőt vett magán, udvariasan elmosolyodott, és csak ennyit szólt: – Sétáltam. – Hamarosan alkonyodik. Ha akarja, beszólok a központba a siklóért. Reggelre ideér, és akkor megkezdheti a berakodást. Ez csak kis időt vesz majd igénybe. Wesson az egyik szteritmezőn álló asztalhoz lépett, és töltött magának egy kupicával a rajta található konyakosüvegből. – Igyunk az újrakezdésre – mondta, azzal lehajtotta a konyakot. – Tudja, amikor felébredtem, az a hír fogadott, hogy az egyik bhutáni eltűnt – folytatta a mondanivalóját közömbösen Ria. – Be kell vennem néhány aszpirint… – Igen, Pekenónak nyoma veszett, és erre Gruepo sem hajlandó továbbindulni. Sem felfelé, sem vissza. Addig akar maradni, amíg a társát meg nem találja. Wesson már nem próbálta megtalálni nyomasztó érzéseinek az okát. Inkább hagyta, hogy elsodorják az események, és hogy magával ragadja a beszélgetés. Igazából már csak egyetlen kérdése lett volna, amit nem tett föl, bár minden agysejtje visszhangozta. Ki a fene igazából ez a nő? – Ugyan ki az ördög tudná, mi történt vele? Lehet, hogy egész egyszerűen lelépett, mi meg keressük itt, teljesen feleslegesen. Csak a jóég a megmondhatója, hová ment. – Egy pillanatra elhallgatott, megtapogatta az állát. – Mindenképpen meg kell várni a siklót? Gyalog nem indulhatunk vissza? Szeretett volna mihamarabb azon az űrhajón lenni, amelyikkel idejött. Ez a mai nem az ő napja volt, sőt lehet, hogy ez állt az egész hetére is. – Pekeno megmakacsolta magát. – Ezek szerint maradunk. – Ma este még biztosan. Nem fél az éjszakától? Úgy járta körbe reggel a házakat, mintha tartana valamitől, vagy akarna valamit. Wesson felvillantotta puma-mosolyát. – Hallgasson meg, kedves Ria. Van egy olyan érzésem, hogy itt hamarosan egy nagy szabású dolog fog lejátszódni. Ezt én megérzem előre. A nő a pillantásával ölni tudott volna. Nem túlzás azt mondani, hogy elfeketedett az arca a méregtől. – Tudja, Wesson, kezd elegem lenni magából. – Az elégedetlenség kölcsönös – igazította meg a nyakkendőjét Smith, aztán elegánsan

el akart sétálni, de rálépett a cipőfűzőjére. Mikor a húzást érezte megállt, és hogy a visszahőkölését megindokolja, hátrafordult. – Vegye tudomásul, hogy a kötekedéséről jelentést fogok írni, és panaszt teszek az arra illetékeseknél! – Csak tegye… – suttogta Ria, tudva hogy a Simphson and Simphson szabadkezet adott neki az akció teljes időtartalmára. A szőke jelent meg mellettük, olyan bámulatos gyorsasággal, mintha a semmiből bontakozott volna ki. Vagy pedig piszok hangtalanul lépkedett – gondolta az ügynök. – Smith… – suttogta a lány, és félrenyomta a másik nő tiltakozó karjait. – Tudja, hogy abban a két házban maga mögött hatszáz éve nem járt senki? – Hát, a külsejét látva volt valami hasonló elképzelésem – felelte zavartan Wesson. – Smith… mi lenne, ha felderítenénk? Wesson nyelt egyet. Az ajánlat több volt mint kedvező. – Mikor? – kérdezte szárazon. Mellette a barna nő zavartan fészkelődni kezdett, szemlátomást kényelmetlenül érintette a téma. Wesson már korábban is megfigyelte, hogy a két ügynöknő viszonya elég feszült, ha ugyan ez a helyes kifejezés. – Hideg van ma – sóhajtotta, hogy időt adjon Emnek a válaszra. – Remélem, nem akar őrültséget elkövetni, Smith – fogta meg a felkarját Ria. Wesson nem tudta, mitévő legyen. Végül kimérten köhintett egyet. – Igazán csodálatos a ruhája, hölgyem – mosolyodott el. – Ne gúnyolódjon, Wesson! – Nem csinálna nekünk két szendvicset? – Már hoztam teát. – Igen… de ma lobog bennem a cigányvér. – Ez látszik is. Elég könnyen leégeti magát. – Nem akarok vitatkozni önnel. Egyébként pedig eltűnt néhány gyógyszerem. – Ha egy csöpp esze van, nem feszíti tovább a húrt. Wesson unottan felállt. – Köszönöm a kellemes csevelyt. Remélem, legközelebb az éj kellős közepén találkozunk. – Elmenni készült, de Ria dühösen horkant egyet, felállt, és magára hagyta a szőkével. Az ügynök ekkor komolyan Emre tekintett. – Térjünk a lényegre. Mit tud a házról? Em kedvesen elmosolyodott. – Sokat és keveset.

– Akkor beszéljünk inkább a pénzről! Miért érné meg nekem bemenni oda? A lány tűnődve az ajkához érintette az ujjait. – A pénz… az fontos dolog – magyarázta. – Ne kertelj! Mikor tudom meg, mi folyik itt? – Ma este… – bólintott eltökélten a lány. Mikor megfordult, Wesson sikeresen el tudott olvasni egy tetoválást a felkarján. EMSH/DE 0310 – hirdette a németországi származást a szériaszám. Em este tényleg megkocogtatta Wesson vállát. Az ügynök felébredt, és álomittasan rápillantott. Aztán elhúzta a száját. – Em? Kissé korábbra… A lány az ajkai elé emelte az ujját. – Psszt! Ne szólj senkinek! Be fogunk menni a házba – súgta. Az ügynök zavartan megigazította az öltönye gallérját, és igyekezett kisimítani belőle a ráncokat. Karikás szemekkel meredt maga elé, nem éppen boldogan. – Amit itt látsz, az egy cseppet sem a valóság – folytatta Em. – Itt semmi sem igazi. Képzeld inkább úgy, hogy körülötted egy hatalmas, nagyszabású politikai játszma folyik. – Kissé szokatlan ezen a környéken. – Egy cseppet se hidd! – Mondjuk, egyes esetekben történhetnek érdekes dolgok perifériás helyeken… Vasúti kocsikban például, aztán ott van a Disznó-öböl… – ingadozott a férfi. – Izé… Smith… – felelte nem túl határozottan a lány. – Gyere! -mondta, és felhúzta ültéből az ügynököt. – Figyelj, itt mindnyájan apró láncszemek vagyunk. Apró, de fontos láncszemek. Neked is van benne szereped, mert nem hiszem, hogy véletlenül vallott kudarcot egyszerre két üzleted is. Persze, megteheted, hogy elmész, de ha maradsz… – Maradok. A lány szeme felcsillant. – Jól van, akkor figyelj rám! Hallottál már a szuperintelligens lények létezéséről? – Valamicskét. Állítólag olyan fejlett technikával rendelkeznek, hogy nem lehet őket felismerni. Bárminek álcázhatják magukat. A szó szoros értelmében. Képesek akár egyik percről a másikra a levegőben is felszívódni. – Úgy van. Nos, Smith, mi most ilyenekre vadászunk. Okunk van feltételezni, hogy ez a két műemlék valami módon szorosan kötődik a szupercivilizációkhoz Még nem tudjuk, hogyan, de ki fogjuk nyomozni. Sőt. Ha sikerül elcsípni őket, akár még valamilyen előnyös üzleti megállapodást is köthetünk velük. Most az ügynök szeme csillant fel.

– Ez esetben helyrehozhatnám a kudarcomat. Triplán maradok. – Rendben van. Ennek örülök. Pár másodperc alatt elértek a régi kapukig. Em határozott mozdulattal belökte az ajtót, Wesson elfogódottan követte. De hát mi a fenét keresek én itt? – lüktetett közben a fejében gondolat. – Hiszen nem feladatom régi omladékok között kószálni! Nekem nem feladaton veszélyes kőromokat kutatni! Még hogy kormányprogram! A jófenét! Az istenekre! Nem fogom hagyni magam! De tenni az alakuló események ellen már semmit nem tudott. A lány belökte az épület vásott tölgyfakapuját. A fa nagy csattanással beesett, majd kettéhasadt. Em nem törődött vele. Wesson nem értette, miért, de a lány hidegen és józanul sétált át az idegenek által hátrahagyott taszítózónán, míg neki a lelke remegett bele. Ha rajta múlik, vissza is fordul, csakhogy Em olyan erősen, sőt mondhatni sziklaszilárdan tartotta a kezét, hogy nem volt mit tennie: követnie kellett. Szerencsére elég hamar, pár másodperc alatt túljutottak a veszélyes övezeten. Hűvös, középkori hangulatot árasztó terembe jutottak. Itt Em lendülete is megtört, és eleresztette az ügynök kezét. Bárhogy erőlködött is, bármennyire megnyújtotta a lépteit vagy kényszerítette magát, egy centiméterrel sem jutott közelebb a helyiség másik végéhez. – Tértorzítás – tájékoztatta a kimerült nőt egy idő után az ügynök. – Találkoztam már ilyen technológiával a Pleiádok egyik világán. Ezt rajtuk kívül más nem tudja megcsinálni. – Tévedsz. – Nem tévedek. A pleiádoki emberek sok mindent megtehetnek. És azt hiszem, az ottani nők gyönyörűek. – Azt hiszed? – pillantott rá kételkedve Em, az egyre gyengülő lámpafényben. Kezdtek kimerülni a telepek. – A pleiádoki nők gyönyörűek – válaszolta cseppnyi gondolkodás után az ügynök. – Látom, elég tájékozott vagy a témában. – Mellopai vagyok. Em megvonta a vállát, és a csuklójához ért. Abban a másodpercben megszűnt a taszítózóna. Váratlanul kinyílt előttük egy láthatatlan, falba ékelt ajtó, és egy sötétbe borult helyiség tűnt fel a túloldalán. Em tűnődve beljebb lépett, felkattintott egy lámpát, de akkor okkersárga lézernyaláb csapódott melléjük a talajba. – Hasra! – kiáltotta a lány, Wesson csak lassan reagált a hangra. Velük szemben egy fekete árny tűnt fel, a kezében nehéz, súlyos tárggyal. A falakba épített rejtett világítás ezt a pillanatot választotta, hogy bekapcsolódjon, és kissé sápatag, vörös fénybe borítsa a helyiségeket.

– Ria… – nyögte döbbenten Em, amikor a támadójukat észrevette. A nő robosztus, krómacél harci öltözetben állt előttük, az egyik kezében egy nagy erejű sugárvetővel. Aztán mégsem lőtt, hanem eltűnt az ajtónyílásból. Ugyanabban a pillanatban Em feljajdult, és a térdéhez kapott. A lézerimpulzus a térdébe csapódott, a könnyű műanyag lángra kapott, elemésztve néhány vezetéket is. A mechanikus végtag megsérült, és a lány bicegni kezdett. – Nem hittem volna, hogy szintetikus vagy – méregette a nő lábszárait Wesson. – Ne cukkolj! – Milyen érzés így élni? A nő a mennyezetre emelte a tekintetét, mint aki totál ki van bukva. – Értem – válaszolta szórakozottan Wesson, és közelebb lépett a helyhez, ahol Ria eltűnt a sötétségben. Andúrt kellemetlen hangulat gyötörte. Kétségbeesett volt és kedveszegett. Maga sem tudta, miért – vagyis hát sejtette, de nem akarta bevallani – az idő mintha könyörtelen vájatokat karcolt volna a lelkébe; kék nyomokat, mint amilyeneket a mikoroszkopikus méretű homokszemcsék szoktak ejteni néha a sivatagi terepjáró síküveg szélvédőjén. A feladat, amiért a pápa iderendelte nem tűrt halasztást. Ő mégis képtelennek érezte magát a dolog gyors és diszkrét elintézésére. Leellenőrizte magával hozott fegyvereit. Tűvetője betárazva, kibiztosítva várta a harc idejét, lézerfegyvere a csuklójára szerelve, aktivizáltan villogott, fejtetői implantja pedig hatmillió rádiósávot figyelve várta a jelet, ami figyelmezteti majd, ha meg kell kezdenie a támadást. A támadást… megborzongott, és nem csak az előző napon elfogyasztott nagymennyiségű alkohol miatt. Reszketve megrázta a fejét. A tegnapi nap egy őrült álom volt. Ellenben a mai nap tudatos felkészülést és határozott tetteket kívánt tőle. Ledobta magáról az éjszín köpenyt, és a kormos éjszakában elkezdte a feladatot, amelyet az egyház határozott meg számára. Meg kell találnom az idegeneket – sulykolta, és a testét borító high-tech ruha védelmét felhasználva közelebb araszolt a kőházhoz, melynek tetején ott díszelgett a létra. A ruha a Vatikán Kommandó egyedi fejlesztése volt, minden négyzetcentimétere dollárszázezrekbe került, ami talentre, a Csillagközi Unió pénznemére átszámítva is legalább félmilliót jelentett. Ez pedig nem jelentéktelen összeg. A ruha elméletileg megvédte minden ismert sugárfegyver pusztításától, és nagyban növelte az esélyeit az erőterekkel és a lövedékes fegyverekkel szemben is. A félelmet keltő taszító-erőtérrel szemben is hatásosan védte. A sötétség jól leplezte a kém-pap mozdulatait, és jótékony homályba bújtatta egyébként csillogó, ezüstszínű ruháját. Andúr viszonylag gond nélkül, pár perc alatt elért a házig. A kapu mellett óvatosan

körbekémlelt, és aggódva vette tudomásul, hogy a nyomát sem látja a többieknek. A két hegyi vezető eltűnt nyom nélkül, mintha csak a föld mélye nyelte volna el őket, Wesson ki tudja hol császkált, és természetesen az a két nő is kámforrá vált, aki a siklóval érkezett. Korábbi kártyapartnere, Degre eltűnését már nem is számolta a többi közé, hiszen a szerzetesnek már jóval korábban nyoma veszett, amit az álcsuhás tulajdonképpen nem is bánt. Jól emlékezett még a feladatára, és tudta, minél kevesebb ember van a környezetében, minél kevesebb szem- és fültanú akad, annál nagyobb az esélye a küldetése teljesítésére. Hiszen maga II. Titus kérte meg rá, hogy próbáljon kapcsolatot kialakítani az itt megjelenő szuperlényekkel, és próbálja megtéríteni őket Krisztus szent hitére, ha kell, akár erőnek erejével is. És a szuperintelligens lények érkezése – hála a szakadatlan kontaktus-keresésnek, amit a nő meg a robotja észrevétlenül végzett -perceken belül várható volt. Ria gyorsan otthagyta a kőház sötét szobáját, amikor észrevette, hogy a behatoló nem más, mint Em és Wesson. Egy nyomasztó, sötét kőfolyosón keresztül kitámolygott a helyiségből, majd – még mindig szorosan ölelve a lézerpuskát – egy kőlépcsőn rohant le valahová. Maga sem tudta, hogy a járat hova vezet. Maga sem tudta, miért menekül. Úgy érezte, veszélyben az élete. Nem akarta lábon lőni az androidot – így sikerült. Igazság szerint csak egy óvatos figyelmeztető lövést akart leadni, hogy Wessont távol tartsa a kincstől. Egy ideje már nem érdekelte, hogy az ügynök milyen szándékkal érkezett a bolygóra. Fogalma sem volt róla, hogy tényleg szórakoztató elektronikát akar-e eladni a bennszülötteknek – még egy ilyen hamvában holt ötletet! – vagy pedig egész egyszerűen kalandor, aki hallott valahol a bootiai monolitokról, és pusztán a pénz és a fosztogatás céljával utazott a bolygóra. De végtére is, most már ez nem számított igazán. Ő volt, aki hamarabb felfedezte az épület titkát, ő volt, aki rájött a hiperösszetett taszítómező leküzdésének módjára, és egyetlen éjszaka alatt meg is oldotta a problémát. A hajcsatnak álcázott mikrokomputer a kezében mindössze másfél óra alatt semlegesítette a több tízezer éves műemlék védelmét. Hogy hogyan, azt a nő meg sem próbálta elképzelni – a technika és a csoda mostanában lassacskán szinonim fogalmakká váltak. Óvatosan, és ha lehet azt mondani, kissé ijedten lépkedett lefelé, majd amikor egy körkörös kialakítású beugró után egy kék fénnyel megvilágított, kriptaszerű helyiségben találta magát – összerezzent. Enyhe szél kezdte cirógatni az arcbőrét, és átrendezni hosszú, sötétbarna haját. Minden valószínűség szerint a háznak volt egy másik kijárata is, és a két nyílás közötti huzatot érezte. A levegő azonban, amely megérintette a bőrét, valahogy mégse volt átlagos, mert elborzasztotta, és arra kényszerítette, hogy egy pillanatra lehunyja a szemét. Belépett a kamrába. Kozmo-antropológus volta ellenére sem látott még ennyire hideg, ennyire idegen, ennyire érintetlen termet. Életnek nem volt jele odabent, sőt mintha még a

pókok is messzire menekültek volna a kékesen sugárzó kövektől. A falakat halvány hajszálrepedések szőtték át meg át, a középső oromzatot négyzetek és háromszögek díszítették, míg a fülke közepén egyetlen hatalmas kőszarkofág állt. Legalábbis ő annak hitte a monumentális kőalakzatot. Ahogy közelebbről is megszemlélte a műemléket, az egyik frízén óangol textust látott végigvonulni. The life is cokie – állította az ősi felirat. Ria nem tudta hirtelen, hogy hová tegye a mondatot, mindenesetre igyekezet megjegyezni, mert amilyen érdekes volt, éppoly rejtélyes. Első hallásra jellegtelen analógiát rejtett, bár tulajdonképpen lehet, hogy csak ő olvasta rosszul a szöveget, és a betűk valójában teljesen idegen értelműek voltak. Sőt – töprengett – az is lehet, hogy valójában a felirat valamilyen homályos utalás vagy jelszó, ami végül elvezethet a kincshez. Apró digitális felvételeket készített a feliratról és a környező paladíszekről a kövek közül kiszűrődő infrafényben. Közben halkan ismételgette a szavakat. Bár Ria csak magának mondogatta az ősi angol igéket, az akaratlan kántálás hatására változás történt a kamra belső berendezkedésében. Az egész hihetetlen volt, nyugtalanító és izgató. Ria nem is bírta megállni egy hangos felkiáltás nélkül, hiszen fogalma sem volt róla, hogy a réges-régi, magára hagyott mechanizmus az óangol szavak hatására indult el – s lőtte ki üzenetét a végtelen űrbe. A jel extrasűrűvé préselt téren át, elgondolhatatlan sebességgel rohant, áttört a kilométereken, az égitesteken és a bolygókon; keresztülrohant csillagokon és a Galaxis tejfehér anyagán, hogy egy fényév tízezrekkel, de lehet hogy milliókkal vagy milliárdokkal távolabbi kékes fényű, lágy anyagú óriáscsillag kísérőbolygójára érkezzen. Ria nem tudott róla, de mindez a szempillantás tört részénél is kevesebb időt vett igénybe. A kissé molett, gondolkodástól ráncos homlokú ügynöknő mindössze annyit érzékelt, hogy szétnyílik előtte a kőszarkofág, és ami benne van – minden képzeletét fölülmúlja. Az arca elé emelte a karjait, és hangosan felsikoltott örömében. A kincs! Csiszolt gyémántkristályok, opálok, rubin és zafír ékkövek tűntek fel előtte. Olyan szemkápráztatóan ragyogtak a szarkofág belső sárga megvilágításában, hogy Riának egy pillanatra belefájdult a szeme a látványukba. – Gazdag vagyok… – suttogta elképedve, és egy pillanat alatt kiverte a fejéből a Simphson and Simphson megbízásait, a szuperlényeket, Wessonékat a földszinti kőtermek közelében, s egyáltalán: elfelejtette az egész bonyolult helyzetet. Amit látott, tudott, érzékelt és tapasztalt, a kincs volt, mely most ott tündökölt előtte, középkori földi mesékre emlékeztetve valamelyest. Boldogságában észre sem vette, hogy a szarkofág kinyílásával egy időben lőrések jelentek meg a szoba falain, díszítésnek tetsző kőrovátkák nyíltak szét, és méteres hosszúságú, borotvaéles pengék tűntek fel a plafonon. Ria dermedten állt. Körülötte minden a mozdulatlanság auráját sugározta, annak a dermedtségnek a

légkörét, amely halálos nyugalmat áraszt, de merev figyelmet és feszültséget is szül, akár a királykobrák tánca. Ria ekkor még nem tudta, hogy bármelyik mozdulata az utolsó is lehet. Alex Gruepo, az elveszett hegyi vezető társa, úgy érezte, menten széthasad az agya. Fél délután kereste barátja, Pekeno nyomait az erdőben, de semmit sem talált. Egy idő után rá kellett döbbennie, hogy hiába a több évtizedes rutin – ezen a környéken bizony labdába sem rúghat. Nincs esélye megtalálni a társát, és tekintettel rá, hogy a nyomozáshoz semmilyen segítséget sem kapott, úgy érezte, mintha az árral szemben úszna. Azt sejtette, hogy a turistáktól hiába is várna támogatást. Arra viszont igenis számított, hogy a szállítmányozási cég, a Simphson and Simphson két alkalmazottja mindent megtesz majd, hogy egy szervezett program keretében történjék elveszett barátjának a felkutatása. A Simphson’s ügynökei azonban nem tettek semmit – sőt inkább maguk is eltűntek, így Gruepón egy idő után úrrá lett a csalódottság és a közöny. Már lemondott minden további kutatásról, amikor végül számításba vette, hogy Pekeno talán nem is az erdő, hanem a romok felé haladt. Ez persze elég bizarr elgondolás volt, hiszen egyetlen épeszű ember sem marad több mint tíz órán keresztül egy sötét romházban. Azonban – vonta össze a szemöldökét a tapasztalt férfiú – könnyen meglehet, hogy nem a szabad akaratából maradt ott. Ez az eshetőség pedig mindenképp megérdemelte, hogy komolyan vegyék. Sok rosszra számítva ereszkedett le a romos ház sűrű homályába a kitört ajtón át. Amikor végül bejutott, tapogatódzva kellett haladnia a nyomasztó sötétségben. Nem volt fény, és nem voltak kapaszkodók, amik segíthették volna a haladásban. Igyekezett tehát lassan, megfontoltan lépkedni. Mégsem volt elég óvatos. Az egyik pillanatban rosszul mozdult, és úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Biztosan egy rejtett csapóajtó – gondolta, majd hosszú, rémületes zuhanás következett egy kanyargós, csúszdaszerű üregben. Egy csomó műanyag közé csapódott. Az anyagok nagy része szerencsére elég puha volt, így nem esett komolyabb baja; ez persze nem töltötte el megnyugvással. Sokkal nyugodtabb lett volna, ha kevésbé puhára esik, de van körülötte fény, vagy ha más nem, legalább némi kijáratszerűség. Csakhogy nem volt része egyikben sem. – A fenébe…. – morogta az orra alatt. – Te vagy az, Alex? – Peter? – Itt vagyok! Sötét alak mászott elő a műanyag-törmelék közül. Gruepo nyelt egyet.

– Mi történik itt? Mik ezek a dobozok? – Fogalmam sincs – felelte leverten a társa. – És azt sem tudom, hogyan kerülök ide. De egy biztos: töménytelen mennyiségű elektronikai eszköz polietilén csomagolásában gázolunk. Szinte egyszerre sóhajtottak egy mélyet. Vajon mit szólna mindehhez Wesson, ha tudná? – túrt bele a csomagolóanyag-tengerbe unottan Gruepo, és az ügynök által hozott rakományra gondolt. Wesson úgy érezte magát, mint egy kakukktojás egy idejétmúlt pszichotrillerben. Az androidnő bénultan hevert mellette a földön, aki pedig a reptéren fogadta, kézifegyverrel rohangált és lövöldözött. A sérült robotnő fölé hajolt, és szakszerűen összekapcsolt a bal térdén két szétszakadt csatlakozást. Valaha egy elektronikai szállítmányozási cégnél is dolgozott, és akkor tanulta ezt a finom trükköt. Em kinyitotta szemét, és tétován felült. – Smith? – Gyere! – segítette fel az ügynök. – Nyomasztó ez a hely. – Mi történt? – A barátnőd szétlőtte az egyik áramellátó vezetéket a térdedben. De sikerült összeillesztenem a kábeleket. – Remek. – És most mondd el végre, mi folyik itt! A szőke nő lehajtotta a fejét, és sokáig nem válaszolt. Wessonnak egy pillanatig úgy tűnt, mintha nem tartalmazná a programozása az ilyenkor használatos sémákat. De aztán a lány feltekintett, és gyengéd hangon így szólt: – Amikor Riával iderendeltek bennünket, fontos feladatot kaptunk. De erről nem szabad beszélnem. Wesson kiiktatta a biztonsági panelt. Em hangja megbicsaklott. – A feladatunkhoz tartozott, hogy létesítsünk kapcsolatot a romok gazdáival. Tudjunk meg róluk mindent, és ha veszélyesnek tűnnek… semlegesítsük őket. – Ezt hogyan akartátok megoldani? – Van egy bomba a testemben. Wesson zavartan elfordult a bomba-nőtől, és nekitámaszkodott a ház kőfalának. Abban a pillanatban hallották meg a lentől föltörő sikolyt. Mindketten tudták, kitől

származik. Egyetlen lefelé vezető út volt előttük, az, amelyiken Ria is haladt mielőtt még hátat fordított volna nekik. Wesson őrült gyorsasággal loholt le a kőlépcsőn, még arra sem figyelt oda, hogy a szőkeség is vele tart-e. Hamar leért a kriptaszerű helyiségbe, ahol csend, vérnyomok és üresség fogadta. Riának természetesen nyoma sem volt. Ellenben a plafonon lévő pengék és a köveken lévő ruhamaradványok kétségtelenné tették, hogy a nő semmiképp sem hagyta el a helyiséget élve. Wesson elképedten bámulta a borzasztó fülkét, és egyre nagyobb késztetést érzett rá, hogy minél korábban elhagyja az egész bolygót. De aztán meglátta a kincset. – Ne nyúlj hozzá! – figyelmeztette Em, és lesántikált a fokokon. – Csapda. – Honnan tudod? A nő groteszkül mosolygott. – Benne van a programozásomban. A férfi közelebb lépett a vadul csillogó ékkövekhez, és maga elé emelte a karóráját. Pár szóval utasította a vezérlő automatikát az analízisre. Hamarosan láthatatlan lézernyaláb vetődött a kövekre, és rövid idő elteltével már olvashatta is a színképelemzés útján nyert eredményeket. – Főként kvarc, vassal, rézzel és szulfátokkal szennyezve. Ragyogó kivitelben. Értéktelen – engedte le a karját. – Köszönöm, Em. A lány csendre intette, és a karjába épített műszerek egyikét aktiválta. A berendezés hosszú másodpercekig pásztázta a termet láthatatlan sugarakkal – igyekezett letapogatni, milyen halálos csapdákat rejtettek el a kőfalak mögé. – Semmi nyoma Riának – mondta gépiesen a lány. – Lehet, hogy meghalt. – Azt hiszem, már végképp semmit sem értek – válaszolta csalódottan Wesson, és az egyik kőkockára pillantott a kincses szarkofág mellett. – Biztonságos? – Nyugodtan leülhetsz. A fegyverek csak a kincset védik. A férfi elhelyezkedett a hideg kövön. – Miért hoztál ide? Az androidlány töprengve rángatta a nyakát egy darabig, aztán leült Wesson mellé a kőre. – Nem hiszek a véletlenekben. Már csak azért sem, mert a tervezőim sem hittek benne. Annak pedig, hogy itt vagy, különleges fontosságot tulajdonítok. – Ezt azért magyarázd meg! – Wesson elhatározta, hogy hagyja magát sodorni az eseményekkel. – A megbízóim, ha a bevetésem mellett döntenek, általában minden részletet alaposan

megterveznek. Szeretik kizárni a váratlan eseményeket. A te Bootiára való érkezésed egy ilyen váratlan esemény volt. És valamiért azt hiszem, nevezd intuíciónak, ha akarod, hogy fontos szereped lesz majd a most létrejövő első kontaktusban is. – Ugyan miért pont most jönne létre az első kontaktus? – kérdezte szkeptikusan Smith, és a kezeire támasztotta az állát. – Nemrég sürgős üzenet indult el hipersávon. Biztos vagyok benne, hogy a ház tervezői hamarosan megjelennek a körünkben. – És mi hol leszünk? – Természetesen megvárjuk őket – mondta eltökélten a lány. Smith készenlétbe helyezte a Bart and Rowingot. A szintetikus nő nem árulta el, de volt még egy határozott célja Wessonnal. Bár megbízói a Simphson and Simphsonnál mesterei voltak a tervezésnek, sőt akadtak módszereik a véletlenek kivédésére is – azért nem lehettek mindenhatóak. Határozottan tudatában voltak saját kiszolgáltatottságuknak egy szupercivilizáció ellenében, és éppen ezért utasították az androidot, hogy iktasson be egy apró biztonsági szelepet az akcióba. Nem véletlenül bízták meg Wesson főnökét, hogy küldje el valamelyik ügynökét egy zárolt zónában keringő bolygóra – határozott céljuk volt vele. Ezt a célt Em teljesítette be, pár másodperccel korábban. Észrevétlenül, hogy Wesson ne gyaníthassa, a lány apró szerkezetet helyezett el a férfi öltönyzsebében. Kihasználta hogy Smith – korábbi szokásától kissé eltérően – szintetikus volta miatt valamelyest bízik benne. A szerkezet, amit az öltönyzsebbe rejtett nanotechnológiás quark-bomba volt, az egyik legnagyobb hatóerejű robbanóeszköz, amit ember valaha is készített. A tér energiáját szabadította fel egy köbmikron nagyságú területen, melynek eredménye elég komoly robbanás lett. – Mit is mondtál, mikor jelennek meg a szuperlények? – érdeklődött merengve az ügynök, és felcsillant a szeme, amikor a lány cigarettával kínálta. – Bármelyik pillanatban ideérhetnek. – Ezek szerint nem maradok le a találkozásról. – Nem. Ezer talentet teszek rá, hogy ide fognak jönni. A te feladatod az lesz, hogy elfoglald őket, amíg én analizálom a felépítésüket és a technikájukat. Smith a lány segítségével rágyújtott. A cigaretta jótékony illatfelhőbe vonta. – Azt mondtad, a fő cél a kapcsolatteremtés. – Na igen… az is. Azonban tartsd szem előtt: el kell kápráztatnunk őket. Egy szuperfaj csak egy másik szuperfajjal fog érdemben tárgyalni. Ehhez kell majd néhány filmes bűvésztrükk. Em érdeklődve figyelte a másik reakcióit.

– Sejtettem, hogy nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek először hangzott. – Ne nyugtalankodj, Smith! Bízd rám az egészet! Minden gyors lesz és tiszta. Megbízhatsz bennem. – Azt hiszem, ezt már mondta egyszer valaki. Em nem tudta, mire gondol Wesson, de különösebben nem is érdekelte. Aktiválódott a következő programcsomag, és a lány viselkedése gyökeres fordulatot vett. Mesterséges intelligenciájának teljes teljesítményét az életbe lépő második fázis, az új probléma megoldásának szentelte. Degre – robbant be bionikus elméjébe az új gondolatsor. Néhány egyszerű gyorsteszttel már korábban megállapította, hogy a férfi valamiben különbözik a többiektől, és a meglévő adatok alapján nagyon valószínűnek tűnt, hogy azért, mert valójában nem ember. Lehetséges, hogy egy szupercivilizáció tagja, ez pedig kimerítette az Em égetett memóriájában található alfa-kapcsolat fogalmát. A lány aktiválta beépített fegyverrendszereit, és a téranalizáló szenzorokat. Egy fokkal nagyobb esély a győzelemre. Végül Wessonhoz fordult. – El kell mennem egy percre – mondta mosolyogva, mert a nevetés az alapprogramjában kiemelt helyen szerepelt. – Kérlek, maradj addig itt, és figyeld mi történik. Az ügynök zavartan köhintett. – És mit tegyek, ha esetleg megjelennének? – Rád bízom. A falakon poloskákat helyeztem el, azok mindenről tudatnak, ami történik. Ha bármi szokatlant tapasztalok, fél percen belül itt vagyok. Ha megjelennek a lények azt tehetsz, amit csak akarsz. Beszélhetsz velük, mutogathatsz vagy akármi, csak arra kérlek, semmiképp se tegyél barátságtalan gesztusokat. Erőszak kizárva, érted? Wesson unottan bólintott, és a zsebébe süllyesztette a Bart and Rowingot. – Ez csak természetes – válaszolta csüggeteg tekintettel. Az égbe nyúló létra közelében, a ház rozzant tetején Degre egyszer csak oldalra pillantott, és észrevette hogy figyelik. A hullámos, szőke hajú humanoid rezzenéstelen tekintettel meredt rá, és kétség sem férhetett hozzá: felismerte őt. A szuperlény bosszankodva vette tudomásul a dolgot, mert ez az általa használt technika kudarcáról tudósított. Elméletileg teljesen láthatatlanná kellett volna válnia az emberek számára. Egy cseppnyi tűnődés után kikapcsolta az ellenteret gerjesztő készüléket. – Honnan tudta, hogy itt vagyok? – kérdezte a szőke nőtől, aki nagy nehezen melléküszködte magát.

– Megvannak a magam műszerei. Degre bólintott. – Értem. Beszélgetnünk kellene. Em is így gondolta. A fegyverrendszerei bemérték az idegent, és ráálltak a célra. A szuperlény műszerei rögtön érzékelték ezt, és aktiválták a védő-erőtereket. A lény körüli energiasűrűség növekedésére Em fegyverrendszerei vörös villogással reagáltak, és a maximumig töltötték a vákuumakkumulátorokat. A vibrolézeres letapogatok szórt korpuszkuláris sugárzás után kezdtek kutatni, ami egy esetleges támadás előkészítését jelezhette volna, ugyanakkor élesítődtek a nő vállába és alkarjába épített rakéták. Az élesítést Degre fegyverrendszerei is észlelték, bemérték a rakéták helyét, és gyors elektromágneses impulzusokat indítottak az elektronika blokkolására. Em szervogenerátorai ellenteret gerjesztettek, és automatikusan válaszcsapást indítottak: az ívfénylézerek egyetlen gigaszekundum alatt átütötték az ellentereket, és forrósítani kezdték Degre botjának bizonyos pontjait. A szuperlény védekező mechanizmusa erre ellentétes amplitúdójú lézert bocsátott ki, és semlegesítette a koherens nyalábokat. Konstatálta a támadás tényét, és energiaáramot indított a nő felé, de Em körül egy pajzs aktiválódott, amiben a sugár feloldódott. Mindez egyetlen ezredmásodperc alatt ment végre. Az ezredmásodpercnyi idő azonban elegendő volt ahhoz, hogy a lány kibernetikus agya elég információhoz jusson, és a támadás mellett döntsön. További egy századmásodpercébe került, amíg kinyújtott keze vállmagasságba lendült, és egy apró rakéta bukkant fel a csuklójából. A következő pillanatban a rakéta elstartolt, és iszonyatos robbanással, amely megremegtette az egész házat, Degre erőtérvédelmébe csapódott. Az összesűrűsödő energia kékes ragyogásba fonta mindkettőjük védő-erőterét. Degre felemelte a kezét, és borzasztó sugárcsapást akart mérni a lányra, de aztán meggondolta magát. Mintegy két másodperccel azután, hogy beindult a komputerrendszerek kommunikációja, Em azt vette észre, hogy kifut az energia a vezetékeiből, és a fegyverei üzemképtelenek lesznek. Dühödten pillantott a botos lényre, de másra már nem maradt ideje. Kábító lövedék csapódott a bőrébe – és érdekes módon a földre terítette. Egy időre teljesen lebénult. A létra közelében ekkor fényesség támadt. Olyan volt, mintha szétnyílt volna az ég, és villámok rajzottak volna elő belőle. A villámok lassanként kört alkottak, összeértek, majd izzóan és szikrázva egy gigantikus szerkezet alsó részét kezdték kirajzolni a levegőben. A szerkezet impozáns kényelmességgel csatlakozott a létra végéhez, majd megdermedt. Degre gyorsan elfeledkezett a lányról, és aktiválta legborzasztóbb fegyvereit. Eljöttek tehát, akiket már olyan régóta keresett. Aktivizálta az ellenteret, és eltűnt. Pár másodperc múlva sercenések és villanások kezdték szennyezni a levegőt, és ismét megjelent. Az érkezők játszva kiiktatták az ellenterét. Most már nem volt mit tenni. Küzdenie kellett. A csata meglepően rövid volt, alig több négy-öt másodpercnél. Em csak kavargást, színes csattanásokat és fénynyalábokat látott, majd lézerimpulzusok kezdték szabdalni a

levegőt. A botos ismeretlen felolvadt a levegőben, majd elvesztette az emberi formáját és sárkánnyá vált – hasonlóvá, mint a levegőben lassan megjelenő másfajta lények. A borzalmas ütközet tovább folytatódott, és lassacskán befedték a lényeket az energiák, majd végül Degre ereje hagyottan alázuhant a ház melletti barna avarra. A megjelent ismeretlen faj egyedei pedig a bénult Emre ügyet sem vetve lesétáltak a létrán, egészen a ház kriptaszerü bejáratáig. A vastag, kitört kapu előtt megállva aztán érdeklődve tekintettek egy eléjük siető földi hittérítőre. Andúr, a Vatikáni Kommandó papja jól látta a rövid ütközetet, ami a tetőn zajlott. Alkalmi ismerőse, Degre zuhanása sem kerülte el a figyelmét, éppen ezért a szokottnál sokkal nagyobb óvatossággal közelítette meg az érkezőket. Megszólította a gyíkszerű lények egyikét. – Áldott a fájdalom. Csak okosan és lényegre törően! – lüktetett a fejében. A lény értetlenül meredt rá, majd tett pár mozdulatot a levegőben. Egy másodpercre hologramlogó jelent meg az állkapcsa előtt, betöltődött egy program, s a hangja teljesen emberszerűvé vált. – Mit akarsz itt, haver? – kérdezte tökéletes angol szlengben. – II. Titus pápa üdvözletét küldi, és… Az előtte álló lény legyintett, aztán társával a nyomában sietve belépett a házba. Mindkét lénynek különös sárga aurája volt. Andúr zavartan követte őket. Átlépve a kapun megdöbbenve észlelte, hogy a ház közben önálló életre kelt. Sugárzó kék fényárba borultak a falak, előtűntek a koráb-ban rejtett részletek, és zölden világított a falakat borító szaggatott ornamentika. Hiperfejlett komputerterminálok jelentek meg a sarkokon, a padlóból pedig rejtett fényesség tőrt elő. Andúr elképedve követte a lényeket, akik szemlátomást teljes otthonossággal közlekedtek az ívek között, és a legcsekélyebb figyelemre sem méltatták őt. – A szokásos helyre megyünk? – kérdezte az egyik, akinek egy kicsit zöldebb volt a nyaka, és vastagabb a pofája. Andúr értette a szavakat, úgy látszik a lények elfelejtették leállítani a tolmácsprogramot. – Természetesen – felelte a társa. – Remek. Andúr bátorságot vett, és az érkezők mellé sietett. – Gyermekeim, zavarhatlak titeket egy percre? – kérdezte, és arra gondolt, milyen jót tenne most egy fél konyak. – Mit akarsz, pap? – kérdezte a vékonyabb pofájú.

A válasz kedvezőnek tűnt, így Andúr folytatta. – II. Titus, a negyvenhárom katolikus világ feje… – Igen, ismerjük, térj a lényegre… Andúr köhintett. – Felajánlja nektek, gyermekeim, a megtérés lehetőségét Krisztus szent hitére…. – Mi már túl vagyunk ezen. – felelte a zöldes nyakú lény. – El vagy tájolódva, pap… – …illetve, amennyiben gondoljátok, a keresztény hit keretein belül felajánlja nektek egy új egyház alapításának lehetőségét… A két lény összeröfögött, aztán magukra hagyták a papot, aki erre remegő kezekkel aktiválta a tűvetőjét, hogy elkábítsa őket. Tüzelni azonban már nem maradt ideje, mert a szuperintelligens lények automatikus fegyverrendszerei detektálták a támadási szándékot, és altatólövedékeket lőttek az arcbőrébe. A pap pár másodperc alatt elterült a sejtelmesen fénylő kőpadló közepén. Wesson már rég nem a kőszarkofág termében volt, amikor a robbanás megrázta az épületet. Ösztönös kíváncsisága végigvezette a bejárható folyosókon. Igyekezett többékevésbé feltérképezni a helyet, ahol járt. Ha ismerte a terepviszonyokat nem volt többé kiszolgáltatott, vagy legalábbis szerette volna ezt hinni. A dörrenés egy komor kőfolyosón érte. Töprengve megállt, és természetesen esze ágában sem volt elővenni a Bart and Rowingot. Nem tudta hirtelen, mit tegyen: visszatérjen arra a helyre, amit Em mutatott neki, vagy pedig gyorsan a felszínre igyekezzen. Egy másodpercig elgondolkozva állt. Sokkal célszerűbb lenne a felszínre menni. Amikor a fények kigyulladtak, a dilemma eldőlt, ő pedig visszaindult a kőszarkofág termébe. Szerencsétlenségére azonban még nem végzett teljesen az építmény belső átvizsgálásával, és a hirtelen megváltozott fényviszonyok miatt elvétette a folyosót. Egy végeérhetetlen pillanatig zuhanni érezte magát. Aztán töménytelen mennyiségű csomagolóanyag közé esett. – Isten hozta, Wesson! – nyögte döbbenten a zöld fényben úszó teremben Pekeno. Mielőtt még feltehetett volna egy odaillő kérdést, a helyiség szögletes oldala behúzódott a falba, és két ismeretlen fajhoz tartozó teremtmény tűnt fel a keletkezett nyílásban. Wesson már sejtette, kikről lehet szó, ellenben a két hegyi vezető zavarba jött a látványtól. Egymásra pillantottak, aztán közelebb húzódtak a falhoz. Wesson is elhátrált a lények elől, de közben a tekintetét nem vette le róluk. – Megvan – mondta nagy nehezen az egyik lény. Leginkább egy ágaskodó aligátorhoz hasonlított.

– A teljes készlet… – felelte a másik. Ez is aligátorhoz hasonlított, csak egy kicsit alacsonyabb volt a társánál, zöldesebb bőrszínű és erőteljesebb állkapcsú. Wesson még hátrébb húzódott, és érdeklődve figyelte a fejleményeket. Az egyik lény a töménytelen műanyaghulladékhoz lépett, beletúrt, majd felfalt egy nagyobb darab fóliát. Kis időre rá prüszkölt egy borzalmasat, és kiköpte a műanyagot. – Poshadt – mondta, és köpködött. – Tönkrement az egész. A másik gyík elsápadt. – Az nem lehet. – De igen. Ez egy rakás szemét. Semmit sem ér. Amint a közjátékot figyelte, Wessonnak váratlan ötlete támadt. A gondolat meglehetősen abszurd volt, sőt egyenesen bizarr, de a férfi annyi különlegességet tapasztalt már a csillagok között hajózva, hogy megkockáztatta a dolgot. – A műanyagfóliákat próbálgatják? – kérdezte csak kissé zavartan, és előlépett a félárnyékból. – Igen, haver – válaszolta a sárgásabb lény. – Nem ti műveltetek vele valamit? – Természetesen nem. De ha elárulja, mi a problémájuk, talán segíthetek… A nevem Smith Wesson. Üzletkötő volnék. A két idegen lény közömbösen tekintett rá. – Talán a nem megfelelő tárolás okozta… – tűnődött a vastag állkapcsú. – Vagy romlik az anyagok minősége… – válaszolta a sárgás. – Mindenesetre ez veszteség. – Önök hordták ide ezeket? – mutatott a szemétre az ügynök. – Inkább úgy mondanám, itt raktároztuk el őket. – Hm… – Wesson már sejtette, hogy ebből egy meglehetősen jó üzlet fog kikerekedni. – Van szerencsém közölni önökkel, hogy éppen az imént hoztam a bolygóra ezekből a műanyagokból egy tetemes mennyiséget, elektronikai cikkek közé rejtve – így írta le az ismeretlenek számára a csomagolóanyagokat. – És természetesen egy jelképes összegért hajlandó vagyok a rendelkezésükre bocsátani az árut, amennyiben igénylik. A két hüllő egymásra tekintett, majd az egyik lassan bólintott. – Hol van az áru? – Odakint, a ház előtt. Wesson még be sem fejezte a mondatot, máris kint találta magát a tisztáson. A sárga aurájú lények egyike odalépett az elektronikai cuccot borító műanyagfóliához, szakított belőle, majd a szájába rakta. Rövidesen elkékült a bőre, és a szemei kitágultak. Vörös erek jelentek meg a hófehér szemgolyók oldalain. – Hmmm… Treggol, gyere csak!…

A másik hüllő is a csomagolóanyaghoz lépett, és megkóstolta. Az ő bőre és szeme is hasonló mértékben elváltozott. Többet evett, mint a társa, és a bólogatását látva Wesson már tudta, hogy ma kiváló üzletet fog kötni. Az aligátorszerű lények egyike visszaindult a ház és a létra felé, de hirtelen megbillent járásában, és vállával az egyik közeli fának esett. – Jó anyag – mondta már nem annyira tökéletes kiejtéssel. – Polivinil-klorid… – válaszolta bizonytalanul Wesson. – Jobb, mint a proolykroni áru… Lökjed a pénzt Treggol, vigyük a füvet, aztán menjünk. A vékonyabb állkapcsú szuperlény Wessonra pillantott, és egy körülbelül egykilós csomagot nyomott a kezébe. – Gyémánt. Smith kibontotta a zacskót, és elhűlt a látványtól. Az ékkövek millió színben ragyogtak, és nagyon értékesnek tűntek. Már érezte, lesz mit félretennie a bankba. Hálatelten pillantott fel, de a lények ekkorra már a távozás mezejére léptek. Mielőtt végleg elmentek volna, egyikük még Wesson vállára tenyereit, és állkapcsát a férfi füléhez tartva halkan súgott valamit. – És nehogy elmondd annak az ütődött zsarunak – mutatott a földön heverő Degrére – hogy láttál minket – figyelmeztette a férfit. – A végén még utánunk jönne a Proolykronra is… na ég veled, haver! A két égi vendég lassan felaraszolt a létrán az űrhajójába, aztán – ahogy jöttek – eltűntek a kék fényekkel és a vakító villámokkal együtt. Az ügynök egy másodpercig megrendülten állt. Aztán önkéntelenül is megigazította az öltönye gallérját. Felemeltem a poharam, és kortyoltam egyet az anreasi borból. A történet túlságosan is groteszk volt számomra ahhoz, hogy minden gond nélkül meg tudjak birkózni vele. – Azt akarod mondani – kérdeztem Tomtól hogy a barátod olyan lényekre akadt, akik kábítószerként használták a műanyagainkat? Tom megvonta a vállait. – Smith mesélte így a történetet. – Érdekes – válaszoltam. – De még mindig nem tudom, miként kötődik ez a fatalizmushoz, illetve az eseményekre való ráhagyatkozáshoz, amiről az elején szóltál. – Pedig egyszerű – válaszolta ő. – Ha megnézed, Wessonnak két megtervezett üzlete is kudarcba fulladt a bolygón, pedig igazán minden apró részletet kidolgozott. – Egy-két alapvető tényt kivéve, ugyebár…

– Ezt most felejtsük el. Inkább arra figyelj fel, hogy a megoldás végül olyan irányból érkezett, ahonnét a legkevésbé várta. Fizettem még egy pohár bort. – És az a bomba, amit a nő az ügynök zsebébe csúsztatott? Mi lett vele? Tom nagyvonalúan legyintett. – Az már megint egy másik történet, csakúgy mint az androidnő csókja és a vatikáni pap hálaéneke. De ezt majd legközelebb mondom el. Éreztem, hogy ezzel a beszélgetésünk a végéhez ért. Felálltam a bárszékről. Szteritmező ide vagy oda, nekem bizony elzsibbadt a lábam a hosszú hallgatás alatt. Tom még folytatta. – Wesson ha akarta se szervezhette volna meg ezt az üzletet. Hát ezért beszélek én inkább a dolgokra való ráhagyatkozásról, Peter. – Én inkább csodavárásnak nevezném – válaszoltam szarkasztikusan, de már jókedvűen, egyáltalán nem szomorúan. Fizettem, elbúcsúztam, aztán távoztam. És lőn csoda… A visszaúton találkoztam a hondurasi pasassal, és végül másfélszeres áron adtam túl az orosz márványszobron.

Brandon Hackett: Én, a halhatatlan – 2406. Találkozás A nevem Marcus Barbess. Születtem 2019-ben, több mint háromezer szabványévvel ezelőtt. Halhatatlan vagyok ennek a történetnek az idején már több mint háromszázötven éve. Még mindig nagyon fiatal voltam a mostani koromhoz képest, mégis nagyon öregnek és tapasztaltnak hittem magam. Az ismert univerzum ekkor már rendkívüli módon kitágult. Több száz naprendszer, és több, nálunk fejletlenebb idegen faj alkotta az emberiség által uralt galaxisszeletet. A Kirajzás első évtizedeiben számtalan bolygóra jutottunk el, de többségükön éppen csak megvetettük a lábunkat. A néhány ezer fős kolóniák csak arra voltak elegendőek hogy megmutassuk: itt vagyunk! Az azóta eltelt évszázadokban azonban a népesség ugrásszerű növekedésnek indult, mintegy követve a megnövekedett élettér adta lehetőségeket. A kis kolóniák milliós lélekszámú bolygókká nőtték ki magukat, nem beszélve a fontosabb kereskedelmi csomópontokról, ahova számolatlanul áramlottak a kivándorlók Kaotikus, zavaros korszak volt ez… A hatalmassá nőtt kolóniák és a lakott bolygók számának ugrásszerű megnövekedése miatt a Föld befolyása csak a belső bolygóövezetre terjedt ki, a távolabbi rendszerekben öntörvényű hatalmi csoportosulások alakultak és mindent behálózott a bolygóközi kereskedelem, ami néhány ügyes embert hatalmas vagyonhoz juttatott. Már vagy százötven éve nem foglalkoztam az UNIVERSE-sel, helyette rákaptam az utazgatásra. Miért is kellett volna nap mint nap benn ülnöm egy irodában, egy általam kreált állást betöltve, amikor a cég nélkülem is tovább terjeszkedett. Végre kiélvezhettem korábbi évszázadokban megszerzett vagyonom által nyújtott lehetőségeket. Kalandor lettem, csillagközi kalandor. Ekkor volt kedvelt szokásommá – amit a későbbiekben is megtartottam – hogy az UNIVERSE legfrissebb fejlesztéseit néhány évre szándékosan visszatartattam. A mérnökökkel megterveztettem, és legyárttattam az adott kor technikai fejlettségének legjobban megfelelő űrhajót, amelybe minden újítást berakattam. Hajóm drágább volt, mint három földi csillagcirkáló együttvéve, annak ellenére, hogy könnyedén elfért bármelyikük dokkjában. Nem csináltam egyebet, minthogy élveztem a nagybetűs életet. Mulattam, nőket fektettem le, szórtam a pénzt. És erre az egyik legnagyszerűbb hely ekkoriban a Thiannahold méregdrága luxus-üdülőparadicsoma volt…

Ezeket a feljegyzéseket az Eredetkutató Régészeti Unió (ERU) egyik expedíciója találta 11085-ben. Marcus Barbess feljegyzéseiből egy különös, ősi világ tárult elénk, amelyről csak nagyon keveset tudtunk: az emberiség bölcsője. Sokakban felmerült a kérdés: vajon most mi lehet ott? Az ismert világűrt öt évezreddel ezelőtt látszólag romba döntötte a Sötét Korszak, amely elől őseink a Galaxis középső részébe menekültek, de lehet, hogy azóta béke és nyugalom honol az emberiség egykori bölcsőjében is, és esetleg az ottmaradtaknak szükségük lehet ránk. ERU – titkosított dokumentum, betekintés kizárólag Gamma-9 prioritás feletti hozzáféréssel, vagy császári engedéllyel. KISTÁLYMEMÓRIA – ESEMÉNYDÁTUM: 2406. Az Aldebaran óriáscsillag a Földtől hetvenhárom fényévnyire helyezkedett el. A Thianna-hold a csillag három bolygója közül a második, egy törmelék gyűrűvel rendelkező hatalmas gázóriás körül keringett. A Thianna-hold legelegánsabb szállodájának luxuslakosztályát narancsvörös fényárba borították az Aldebaran óriásnapjának hajnali sugarai. A nap nemrég kelt fel, de máris kezdett izzasztó meleg lenni, habár lehet, hogy azokban a percekben éppen mástól éreztem forróságot. Melissa Witherspoon bronzbarna combjai derekam köré fonódtak, az asszony halkan nyöszörgött, miközben csípőm fel és alá járt felette. Melissa egy huszonhét éves férjes asszony volt, de ez utóbbi a legkevésbé sem érdekelt. Pedig a férje nem volt más, mint Jason Witherspoon, Carlos Witherspoonnak, Thianna-hold Dabaran nevű kontinense dúsgazdag tulajdonosának a fia. Ezen a kontinensen gyakorlatilag minden az övé volt, a szórakoztató központok, kaszinók, a tengerpart a szállodák, még az az ágy is, amelyen éppen a fia feleségével szeretkeztem. Melissa görcsösen karmolta a hátamat, és egyre hangosabban sikoltozott a kéjtől. Ez nem is csoda, hiszen csak néhány napja ismerte meg a hüvelyi orgazmus elsöprő erejű gyönyöreit. Házasságuk eddig eltelt hét éve alatt férje sosem volt elég türelmes hozzá, és az így unalmassá váló szeretkezéseik egyre ritkultak, Jason inkább az örömlányok között kereste a kielégülést. „A férje egy hülye barom” – gondoltam, miközben az asszony élvezettől kipirosló arcát néztem. „Melissa gyönyörű és titokzatos, sokan annak is örülnének, ha csak rájuk mosolyogna…” Az asszonyt két napja ismertem meg, és már második titkos együttlétünket töltöttük. Melissa első szeretkezésünk alatti félelme alábbhagyott, és ezt felváltotta az éveken át elfojtott vad szenvedély. Néztem nagy szempillájú szemét, az Aldebaran által bronzosra barnított bőrét, hollófekete haját, és sajnáltam, amiért ilyen férfi jutott neki, mint Jason Witherspoon.

– Ó, Marcus! – sóhajtotta kéjesen Melissa, amikor kicsit lelassítottam csípőm mozgását. – Miért is nem találkoztunk előbb… Melissa ekkor döbbenhetett rá igazán, milyen lehetett volna az élete egy „igazi” férfi oldalán. Nem válaszoltam, nem akartam hiú ábrándokba kergetni. Nem szándékoztam egy hétnél tovább maradni a Thianna-holdon, és bármennyire is kívánatos nő volt, nem éreztem semmit iránta. Csak sajnáltam, amiért ilyen ember mellett kell élnie. Jó volt vele szeretkezni. Éreztem öle fonóságát, aztán ahogy újra felgyorsítottam, és Melissa eszeveszetten sikoltozni kezdett az újabb orgazmus-hullámtól, én sem bírtam tovább visszafogni magam… Izzadtan és kimerültén feküdtünk egymás karjaiban. Az Aldebaran hatalmas, narancsvörös gömbje még csak most vált el a látóhatártól. A felső harmadában egy sötét korong sötétlett: a Hycione hold volt, ami éppen a nap és a Thianna-hold között járt. Elmerengve cirógattam Melissa nyakát, aki úgy dorombolt karjaim közt, mint egy jóllakott kiscica. Boldog volt, talán a legboldogabb eddigi élete során, Pedig – bekerülve a Witherspoon famíliába – mindent megkapott, amit csak akart. Kivéve a gyengédséget, szeretet, odaadást. Mesélte, hogy éppen színésznőnek készült, amikor Jason Witherspoon szemet vetett rá a Procyonon… Igen, a Procyonon, amely ekkorra hatalmas változásokon ment keresztül: felhőkarcolók, gyárak, mezőgazdasági ültetvények sorakoztak szerte a bolygón. Szegény procyoni őslakók ekkor már elkülönített rezervátumokban éltek, de olyan jámborak voltak, hogy nem sokat fogtak fél fajuk utolsó „perceiből”… – Mi lesz most kettőnkkel? – kérdezte halkan Melissa, és fogalmam sem volt, mit feleljek kérdésére. Nem tudom, mit várt, talán azt, hogy megszöktetem, és örökre együtt leszünk… Talán, ha nem lettem volna halhatatlan, és nem ismertem volna túlságosan is a női nemet, meg magamat, elgondolkodtam volna a lehetőségen. De így csak egy izgalmas kaland volt… És veszélyes. Vadul dörömbölni kezdtek az ajtón. Melissa összerezzent, és én is meglepetten kaptam fel a fejemet „Az inas nem szokott ilyen otrombán kopogni…” – gondoltam. Nem is ő volt. – Kinyitni! Itt a Dabarani Biztonságfelügyelet! Lord Witherspoon nevében, azonnal nyissák ki! Melissa a szája elé kapta a kezét – Istenem! Carlos bácsi vagy Jason rájött! Meg fognak ölni mindkettőnket, szégyent hoztunk a családra! Idegesen pattantam ki a franciaágyból, és magamra rángattam a nadrágomat. Melissa is felkelt, és esetlenül igyekezett belebújni a szoba közepén hagyott csipkés bugyijába. Kipillantottam az ablakon az alant elterülő zöldellő szárazföldre, és a fák közül magasba

emelkedő toronyszállodákra. A háttérben halk morajlással ott hullámzott a végeláthatatlan, kristálykék óceán… – Azonnal nyissák ki, különben betörjük az ajtót! – kiáltotta az előbbi hang még erélyesebben. – Melissa! – Egy másik, magasabb tónusú hang volt. – Tudom, hogy bent vagy! – Ez Jason! – suttogta az asszony halálra vált arccal. Lerogyott az ágyra, és sírva fakadt. – Vége mindennek! Felkaptam ujjatlan kabátomat, Agram 19-es lézerpisztolyom ott lapult belső zsebében. – Figyelj, Mel! – léptem oda hozzá. – Nem szabad kitudódnia, hogy önszántadból feküdtél le velem… azzal csak téged is bajba sodornánk. El kell játszanod, hogy megerőszakoltalak. – Hogyan?-szipogott Melissa.– Dehát… – Színésznőnek készültét, vagy nem? Sikíts! Kiálts segítségért, éld bele magad a szituációba! – De ezzel még nagyobb bajba sodorlak, és ezt nem akarom! – Ne félts engem, csak tedd, amit mondtam! – Közben előhúztam az Agram 19-est, a hírhedt Agram sorozat akkori csúcspéldányát, és az ajtóhoz lopakodtam. Tudtam, hogy ölnöm kell. – Mondd azt, hogy elraboltalak… Most pedig sikíts! – suttogtam Melissának, és ö végre rászánta magát. Végigheveredett az ágyon, eltépte bugyiját – pedig nagyon szexis kis ruhadarab volt–, aztán velőtrázóan felsikoltott. – Segítség! Jason! Segíts! Az ajtó mellé húzódtam, ami egy pillanattal később berobbant, és a Dabarani Biztonságiak rontottak be rajta… Az Aldebaranra15 a XXIII. század végén jutottak el az első felfedezők, A Napnál negyvenszer nagyobb sugarú óriáscsillag körül három bolygó keringett; egy izzó, a Földnél valamivel nagyobb, halott kőtömb, a Nagy-Thianna, törmelék gyűrűvel rendelkező gázbolygója, valamint egy fele akkora másik gázóriás a rendszer határán. Amikor a felfedezők átvizsgálták a Nagy-Thiannát és hét holdját, hatalmas meglepetés érte őket. A legnagyobb hold alig volt kisebb a Földnél, de ami még meghökkentőbb volt, hogy belélegezhető levegővel, óceánokkal, növényzettel és élővilággal rendelkezett. Ez volt a Thianna-hold. 15 Aldebaran: az arab „Al Dabaran” szóból ered, ami „a követő”-t jelent, és arra utal,

hogy a Föld éjszakai égboltján a csillag a Pleiádok csillagképet követi. Az Aldebaran háromszázötvenszer fényesebb a mi Napunkénál, sugara negyvenszer nagyobb. Több tucatnyi Föld-klímájú bolygót ismertünk már, azonban a Thianna-hold az egyik

legszebb, legvarázslatosabb hely volt az összes többi közül. Ezzel már az első itt töltött napom alatt egyetértettem. Hihetetlen volt a hatalmas, lángoló Aldebaran és a kétnaponta napfogyatkozást okozó törmelékgyűrüs Nagy-Thianna. És egyáltalán, maga az egész hold… A Dabaran volt a legnagyobb kontinens, és itt nyújtották a legfényűzőbb luxust, kizárólag csak a leggazdagabbak számára. Én is itt vettem ki egy lakosztályt. Még csak néhány órája érkeztem, de első utam máris a szálloda melletti homokos tengerpartra vezetett, ahol több ezer ember napozott, fürdőzött, különféle ősi és modern vízi sportokat űzött. Vállig érő hosszú hajamat összefogva viseltem, és szabad helyet kerestem a puha homokos részen, hogy letelepedhessek. Az üdülök között rengeteg inas, kiszolgáló személyzet sürgölődött, igyekeztek azonnal teljesíteni mindenki kívánságát. Ahogy végigpillantottam a végeláthatatlan partszakaszon, beleszédültem a hatalmas méretekbe, a hullámzó, kristálytiszta víz látványába, a hullámok morajlásába, a szagokba, illatokba, a zsivajba… Pokoli meleg volt. Az Aldebaran az égbolt jelentős részét kitöltötte, félelmetes és csodálatos is volt egyszerre speciális fényvédő napszemüvegem lencséjén keresztül. Felszíne lángolni látszott az állandó napkitörésektől, közepén több fekete folt burjánzott. Tőle balra pedig ott lebegett a Nagy-Thianna. Ez az időszak volt a leglátványosabb, mindkét égitest egyszerre lebegett az égbolton, erre a hold tengelyforgási és keringési pályájából következően megközelítőleg minden második nap volt lehetőség. A Nagy-Thianna átmérője innen fele akkorának tűnt mint az Aldebaran, törmelékgyűrűje pedig még lenyűgözőbb látványt nyújtott. „Akár a Szaturnusz” – gondoltam, azonban a gázóriás még az ősi bolygónál is sokkal színpompásabbnak tűnt. Csak sétáltam a parton, és a földi lányokat néztem, kerestem, kivel lenne kedvem megismerkedni. Megtöröltem verejtékes homlokomat, az Aldebaran kíméletlenül ontotta a forróságot. „Mire elhagyom a rendszert, igencsak barna leszek” – gondoltam. A Thianna-hold máris magával ragadott, és sejtettem, hogy még nagyon sokszor fogok visszatérni ide. Nem is értettem, hogy eddig miért nem jártam itt, hiszen a rendszer nem is volt messze a Földtől. Ekkoriban kezdődött a Földtől négyszáz fényévnyire lévő csillagcsoport, a Plejádok feltérképezése, a felderítők egyre messzebb jutottak, ehhez képest ez a hetvenhárom fényév nem volt nagy távolság. Ekkor láttam meg az asszonyt. Hosszú fekete haja, sugárzó, barna szeme volt, az aldebarani fürdőruha divat szinte mindent látni engedett tökéletes testéből. A nyakánál megkötött vékony szövetanyag eltakarta ugyan mellbimbóit, de a domborodó idomokat már nem. A szálak becsatlakoztak a bikinibe, ami csak a szeméremrészt takarta. A nő éppen elvett egy hűsítőt egy inastól, és egy részét magára locsolta, a többit megitta.

Megtorpantam, megigézett a látvány. Tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Az asszony beletúrt hajába, és visszaült a napernyő alatt fekvő férfi mellé. Akkor még fogalmam sem volt, hogy a Dabaran kontinens nagyhatalmú tulajdonosának, Carlos Witherspoonnak a menyét szemeltem ki. Azt láttam, hogy valami gazdagabb párocska lehetnek, erre utalt körülöttük az a négy izomagyú testőr is, akik kevés sikerrel igyekeztek beleolvadni a napozó tömegbe. Egy rulassai inas pattant oda mellém, és lerakott a homokba egy nyugágyat. Kék bőrű, vékony testű teremtmény volt, amit csak furcsábbá tett fején lévő három szeme, melyek különböző irányokban forogtak. A rulassaiak állítólag majdnem körkörösen láttak a három szemükkel… – Ez a hely megfelel önnek, uram? – kérdezte udvarias hangon. Az ismeretlen asszonyra néztem, aki éppen a férje szavait hallgatta meglehetősen unott arccal. – Azt hiszem igen – mosolyodtam el. A rulassai beforgatta a nyugágyat, hogy a nap felé nézzen, aztán újra hozzám fordult. – Kér esetleg extra fényvédőkrémet? Nagyon fehér a bőre, megárthatnak az Aldebaran tűző sugarai… – Köszönöm, már bekentem magamat. Ellenben egy napernyőt elfogadnék… A rulassai elrohant a közeli lerakathoz, és néhány másodperc múlva visszatért egy ernyővel. Közben egyfolytában az asszonyt néztem. – Nincs szüksége esetleg társaságra? Tudok ajánlani néhány nagyon gyönyörű, fiatal hölgyet, akik minden kívánságát teljesítik. A rulassai előkapott egy tenyérnyi holovetítőt, amelyből valóban tökéletes külsejű lányok húszcentis hologram képei mosolyogtak rám. Volt szőke, barna, fekete, vörös, rulassai… „Vajon itt mindenki kurvákkal házal?” – tűnődtem. Amióta a holdra érkeztem, már ketten kezdtek el örömlányokat mutogatni. – Nem, köszönöm, nem érdekel. – Vannak fiúk is – próbálkozott óvatosan a rulassai. – Mondom, nem! – szólaltam meg erélyesebben, aztán egy nagyobb borravalóval eltessékeltem a rulassait, és végigheveredtem a nyugágyon. Az ernyőt különféle méretűre lehetett beállítani, továbbá szabályozható volt a napfény áteresztő képessége is. Ezek azonban nem nagyon érdekeltek, ellenben a titokzatos nő annál inkább. Újra feléje pillantottam, férje éppen egy videofon beszélgetést folytatott, az asszony unatkozó arccal nézte az óceánt. Aztán észrevette, hogy bámulom, és rám nézett. Zavarba jött, elfordította a fejét, és ösztönösen közelebb húzódott férjéhez. Egy másodpercre sem vettem le róla a szememet, és amikor fél perccel később újra rám emelte tekintetét, halványan rámosolyogtam. Láttam rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését, és őszintén szólva, a pocakos férje mellett már pusztán inas, izmos testem is beindíthatta egy hozzá hasonló unatkozó asszony fantáziáját.

„A férje egy idióta, ez nem kétséges” – gondoltam. A fickó éppen heves gesztusokkal magyarázott valakinek videofonján keresztül, aztán dühösen bontotta a kapcsolatot Ahhoz túl távol voltam, hogy minden szót pontosan értsek, de amikor a felesége feltehetőleg megkérdezte, hogy mi történt, szóra sem méltatta. – Gyere ide inkább, és adj egy csókot! – mondta a férj, miközben vastag arany nyakláncával játszadozott. Az asszony közelebb mászott, és a férfi durván megcsókolta. Nem gyengéden, hanem úgy, ahogy a legprimitívebb férfiak csókolják meg a feleségüket Valószínűleg nem ők voltak az „Év Szerelmespárja” a Thianna-holdon… Két fiatal szőke nő sétált el előttük – hivatásos örömlányok voltak, ez azonnal látszott rajtuk a férj mohó szemeket meresztett rájuk, abszolút nem zavarta felesége villámló tekintete, még talán élvezte is a nő megalázását. „Mit művei ez a barom?” – hökkentem meg. „A felesége ezerszer szebb nő, mint az a két kurva.” Az asszony rám nézett, és ezúttal volt valami kihívó a tekintetében, amin kicsit meg is lepődtem. Elolvadtam azoktól a szemektől… Aztán felkelt, és ódaszólt a férjének: – Nagyon meleg van. Elmegyek úszni. Két testőr azonnal megindult utána, de elhessegette őket, jelezve, hogy nincs rájuk szüksége. Kecses járással megindult az óceán felé, közben félénken rám mosolygott. Gondolkodás nélkül feltápászkodtam, és én is elindultam a víz felé. Tudtam, hogy az asszony szeretne megismerkedni velem, ennél nyilvánvalóbb jelet, mint ez az egyedül fürdőzés, nem is kaphattam volna. Messziről követtem, és karcsú derekában, feszes, gömbölyű fenekében gyönyörködtem, miközben ő belegázolt a habok közé. A víz tele volt fürdőzőkkel, gyerekek, fiatalok labdáztak, fröcskölték egymást, néhányan antígravitációs cipőkkel futkostak a felszín felett néhány centiméterrel, hogy aztán hirtelen kikapcsolva az erőtereket, belecsobbanjanak a hullámok közé. A víz melegebb volt, mint amire számítottam, a lángoló Aldebaran narancsszínű gömbje izzasztó forróságot teremtett a Thianna-hold üdülőparadicsomaiban. A NagyThianna egyre közeledett az óriásnaphoz, tudtam, hogy hamarosan megkezdődik a körülbelül kétnaponta aktuális Napfogyatkozás. A Nagy-Thianna gázbolygó megközelítőleg Ötödével volt nagyobb az Aldebarannál, természetesen csak a Thiannaholdról nézve. Még néhány óra volt hátra a csodálatos jelenségig, de bármennyire is híres látványossága volt ez a rendszernek, most a legkevésbé sem érdekelt. Az asszony mellközépig gázolt be a vízbe, aztán fejét hátravetette, és benedvesítette vállig érő haját. Közelebb mentem hozzá, aztán visszapillantottam a közel negyven méterre magunk mögött hagyott partra. Alig találtam meg a nő férjét és testőreit, a vízben szórakozó, hűsölő tömeg átláthatatlan erdőt alkotott köztünk és a part között, ráadásul feltehetőleg a Napfogyatkozás időpontjának közeledtével a parton is egyre többen gyűltek össze. Végül megláttam a férjét, amint egyik testőrével éppen odakísérteti magához az előbbi két szőke örömlányt és beszélgetésbe elegyedik velük. Hamarosan már az egyik vihorászó lány mellét fogdosta. „Csak arra várt, hogy a felesége eltűnőn egy időre…”

Oda úsztam a magányosan várakozó asszonyhoz, aki éppen a végeláthatatlan óceánban gyönyörködött. – Elbűvölő látvány, igaz? – kérdeztem. Az asszony zavart mosollyal nézett a rám. Láttam rajta, hogy fél, de ugyanakkor kíváncsi is volt. Csak a vállát és az arcát láthattam, a többit eltakarta a víz felszíne. Egy pillanatra felsejlett víz alatt domborodó mellének halovány körvonala. Szívesebben láttam volna inkább a felszín felett… – Nem fél?-kérdezte búgó hangon. – Kellene? Talán olyan ijesztőnek hiszi magát? Pedig az ön közelében igencsak másfajta érzésem támadnak, mint a félelem. Vártam, hátha megkérdezi, hogy milyenek, de túlságosan is nyilvánvaló volt a célzás. Az asszony inkább másra terelte a témát. – Arra értettem, hogy láthatólag fogalma sincs arról, ki vagyok én. És hogy ki az a férfi, akivel együtt látott. – Maga egy gyönyörű, titokzatos nő, akivel a férje nem nagyon törődik, ami miatt szerintem ő a legostobább ember az ismert bolygórendszerekben. Bókomra kurta mosolyt kaptam válaszul. – A nevem Melissa Witherspoon. Mond önnek valamit a Witherspoon név? – Attól függ – feleltem, igyekezve eltitkolni döbbenetemet Sikerült kiszemelnem egy olyan nőt, akit nem kellett volna. – Ha jól sejtem van valami köze Dabaran kontinens tulajdonosához, Carlos Witherspoonhoz… – A férjem Jason Witherspoon, Carlos Witherspoon fia, és vagyonának egyetlen örököse. – Jó gazdag férjet fogott ki magának – bólogattam, és azon töprengtem, hogy itt lenne az ideje elköszönni Melissa Witherspoontól, hogy egy kevésbé veszélyes „áldozatot” keressek magamnak. Talán a nő is ezt várta. De nem tettem. „Akarom ezt az asszonyt” – gondoltam, és nem igazán érdekelt a helyzet veszélyessége. Végül is halhatatlan voltam, ha meg akarnának ölni, úgy is túlélném. Ez az asszony pedig megért ekkora kockázatot. Tudtam, hogy ha csak rövid időre is, de boldoggá tehetem, és tudta ezt ő is. – A jó tulajdonsága a gazdagságával ki is merült – mondta keserűen Melissa. – De nehogy azt higgye, hogy csak a pénzéért mentem hozzá. Tudja, Jason kedves fiú volt, amikor fiatal, kezdő színésznőként megismertem. Én pedig naiv voltam és szegény. Amikor néhány hónappal később megkérte a kezemet, boldogan mentem hozzá feleségül. Ismét a távolba tekintett, – Nem is értem, miért mesélem el ezt magának, hiszen nem is ismerem. Azt sem tudom, hogy hívják… – Én tudom, miért mesélte el nekem – mondtam gonoszul. – A nevem Marcus Barthez, és egy kisebb földi kommunikációs cég tulajdonosa vagyok. – Ismét álnevet használtam.

Veszélyes lett volna a Barbess névvel járkálnom, mert ekkorra már túlságosan is misztifikálódott, és túl sok kapzsi embernek támadt volna hátsó gondolata velem és mesés vagyonommal kapcsolatban. Szóval Marcus – ismételte Melissa, és üdvözlésre nyújtotta kecses kézfejét Elfogadtam felém nyújtott kezét, de a rövid kézfogás után nem eresztettem el. Melissa elhúzta volna, de éppen csak annyira szorítottam meg, hogy ezt ne tehesse. Zavartan nézett rám, kezünk közben eltűnt a víz alatt, így más nem láthatta meg az intim jelenetet. Gyengéden simogatni kezdtem kézfejét. – Tudja, hogy varázslatosan gyönyörű szeme van, Melissa? – kérdeztem. – Köszönöm – sóhajtotta szomorúan. Kedvem lett volna átölelni, de visszafogtam magam: ennek még nem jött el az ideje. Melissa Witherspoon kétségek között gyötrődött, és hagynom kellett, hogy ő találja meg a helyes utat. A part felé pillantottam, és megláttam az asszony férjét, amint éppen belekarolt a két szőke örömlányba, és elindult velük az egyik szálloda felé. Csupán egy testőrt hagyott a parton, hogy várja meg, amíg a felesége befejezi a fürdőzést. – A férje hihetetlenül szemét alak – jegyeztem meg. Melissa a part felé fordult. Ő is látta, amint Jason Witherspoon a két szőkeség fenekét markolássza, és elhagyja a partszakaszt. Amikor visszafordult, barna arcán könnycseppek gördültek alá. Nagyon védtelennek tűnt, és nekem az ilyen nők voltak a gyengéim. Emlékszem egy másik asszonyra, a wancten Deena Randellre egy évezreddel későbbről… – Ne sírjon – mondtam, és letöröltem a könnycseppeket az arcáról. Melissa váratlanul a tenyerembe fektette az arcát, én pedig gyengéden simogattam. – Jason évek óta ezt csinálja. Kurvázik, iszik, éli nagyvilági életét, én pedig tűröm, mi mást tehetnék, de közben ezerszer megbántam már, hogy hozzámentem. – Miért nem válik el? – Azt nem lehet Carlos Witherspoon nagyon kényes a család hírnevére, ezt sosem engedné meg. Azzal sérülne a családról kialakult tökéletes kép. Ők itt a mindenható urak. El sem tudja képzelni, micsoda hatalmuk van. Ijedten nézett körbe, talán attól tartott, hogy valaki rájön, amint éppen velem flörtöl. Igazam volt. Egy hirtelen mozdulattal a víz alatt kiszabadította a kezét. – Ha meglátják velem ebben a félreérthető helyzetben, veszélybe kerül az élete, és ezt nem akarom. Sokkal többet kaptam magától az elmúlt néhány percben, mint a férjemtől a házasságunk óta Éppen ezért kell most elmennie. – Tegeződjünk– mosolyodtam el. – Zavar ez a tartózkodó beszédstílus… Melissa meghökkenve nézett rám, valószínűleg nem ilyen válaszra számított Újabb fal omlott le köztünk… – Tényleg nem érted? Meg is ölhetnek! – Ez az én bajom – vontam meg a vállamat – Szeretnélek megismerni, és ezért bármire képes vagyok.

– Ne mondj ilyet, mert még elhiszem – mosolyodott el Melissa. Félelme mintha tovaszállt volna, úgy tűnt, eldöntötte, hogy mit akar. – Most vissza kell mennem… – Miért kellene? – kérdeztem, és közelebb léptem hozzá, a víz alatt pedig átkaroltam karcsú derekát. – A férjed éppen két kurvával szórakozik… – Az emberei mindenhol ott vannak, és ha túl sokáig vagyok távol, keresni kezdenek. – Igyekezett elhúzódni, de nem eresztettem. Éreztem szapora szívdobogását. – Kérlek, ne! Ne itt, ne nyilvános helyen! Találkozzunk a Napfogyatkozás alatt., mondjuk a Virágparkban. Tudod, hol van? – Azt hiszem – bólintottam. – De ha nem, akkor is odatalálok, főleg ha egy ilyen angyal vár ott rám… Melissa elmosolyodott, és már nem akart szabadulni. Hihetetlen volt ez a gyors viselkedésváltozás. Melissa végül kibontakozott karjaim közül, és elindult vissza a part felé. Tűnődve néztem utána, ringó csípője lassan emelkedett ki a hullámok közül, ahogy egyre közelebb ért a parthoz. Végül megfordultam, belevetettem magam a habok közé, és úszni kezdtem. Amikor vagy húsz perccel később visszaértem a helyemre, Melissa Witherspoonnak csak a hűlt helyét találtam. Két inas éppen akkor csukta össze a napernyőjüket, és hordta el nyugágyaikat Felvettem napszemüvegemet, és az Aldebaran óriásnapjába tekintettem. A sokszoros digitális fényszűrő rétegen át láttam, hogy a Nagy-Thianna már csak alig egy arasznyira volt a napkorong szélétől. Összeszedtem a holmimat, és elindultam vissza a szállodai lakosztályomba, hogy felkészüljék a Melissával való újabb, izgalmas találkozásra… A Virágpark Dabaran fővárosának szélén terült el, nem messze a parttól és a szállodámtól. Rövid kérdezősködés után megtaláltam a hatalmas területű, zöldellő fákkal és ezernyi színes virággal tarkított parkot. Már értettem, miért is hívják Virágparknak. A fák között vezető kockaköves utakat végeláthatatlan virágerdő vette körül. Néhány gyorsabb növésű fajta a fák törzseire is felburjánzott. Az illatok elhódítottak, elvarázsoltak, és a park állítólag egész évben így nézett ki. A Thianna-holdon nem voltak a Földhöz hasonló évszakok, állandó volt a trópusi forróság, amit csak egy rövid egy hónapos esős, páradús időszak tört meg. A park egyik szegélye egy korláttal elválasztott sziklás, szakadékos rész volt, a több tízméteres mélység alján ott morajlott az óceán, a hullámok a sziklákat csapkodták. Csend és nyugalom áradt a helyből. Többtucatnyi párocska sétálgatott egymástól diszkrét távolságba húzódva. Ahogy elnéztem, a park a szerelmesek egyik közkedvelt találkahelye lehetett. Megláttam Melissa Witherspoont, amint a korlátnak támaszkodott, és fényszűrő napszemüvegén át az eget kémlelte. A Nagy-Thianna már jócskán belelógott az Aldebaran sziluettjébe, és fokozatosan kebelezte be azt. Odasétáltam az asszony mellé, közben szemügyre vettem. Lenge rövidszoknyát viselt,

kivillanó barna combja vonzotta tekintetemet. Felül virágmintás blúz feszült karcsú felsőtestére. Fekete haját feltűzve viselte, és ábrándozva könyökölt a korláton. – Hello – köszöntöttem, mire félénken összerezzent, aztán zavartan rám mosolygott. Láttam rajta, hogy fél, az elmúlt órákban sokat gondolkodhatott a helyzeten és a lehetséges következményeken. – Fantasztikusan nézel ki – bókoltam, és ez igaz is volt. – Köszönöm. Látod? Már elkezdődött a Napfogyatkozás… – mutatott az égre. Válaszul levettem a napszemüvegét, és magam felé fordítottam a törzsét – Látni akarom a szemedet. Melissa zavartan pislogott – Mesélj valamit magadról! – mondta aztán. – Alig ismerlek még… Leültünk egy közeli szabad padra. – Magamról? Sokat dolgozom, nincs családom, nincsenek gyermekeim, szeretek utazgatni… – Hogyhogy nincs családod? – kérdezte Melissa. – Egy ilyen férfiért. mint te, biztos rajonganak a nők, Nem találtad még meg az igazit? – Volt egy feleségem és egy kisfiam, de egy szerencsétlen balesetben mindketten meghaltak – feleltem komoran. „Ennek már háromszázötvenegy éve…” Nem akartam belekeverni másik két, szintén halott gyermekemet, Tishát és Rayt, azzal csak megbonyolítottam volna a helyzetet Amúgy sem számított a múlt, csak a jelen. – Ó, sajnálom – mondta Melissa. – Biztos, nagyon szeretted őket – Régen volt, nagyon régen – feleltem. Ennyi idő elteltével már keveset gondoltam rájuk.– Túl keveset. Arcvonásaikat is alig tudtam már felidézni. Nem éreztem fájdalmat sem, sajnos már nem voltak többek, mint egy nagyon távoli emlék. Felmerülhet Önökben a kérdés, hogy akkor több mint négy évezred távlatából hogyan vagyok képes ilyen részletességgel emlékezni dolgokra, akár Melissa Witherspoonra, akár arra, amiről éppen beszélgettünk, vagy hogy éppen mire gondoltam, mit éreztem közben. A válasz: sehogy. Amikor ezeket a feljegyzéseket rögzítem kristálytárolóm memóriablokkjaiba, Melissa sem több, mint egy távoli név, és nem azért tudom felidézni ilyen részletesen az akkor történteket, mert ilyen jó a memóriám. Visszaemlékezéseimet egy hatodik évezredi berendezés, egy hipnotikus memóriagenerátor segítségével aktiválom agyam olyan mélytudati mélységéből, ahol gyakorlatilag minden rögzítésre kerül abból, ami velünk történik életünk folyamán. Az emberi agy csodálatos szerv, minden részletet elraktároz. De csak raktároz, és egyre mélyebbre tárolja az adatokat. Olyan mélyre, amelyet csak speciális tudati állapot segítségével lehet a felszínre hozni. Vannak, akik hosszú gyakorlással önállóan is fel tudják idézni az összes emléküket, az emberek többségének,

mint nekem is azonban gépre van szüksége hozzá. Majd kitérek erre is, addig azonban még nagyon sok mesélni valóm van. Nagyon sok… és az időm egyre csak fogy. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer újra számítani fog az idő. De nem tudhattam, mi vár rám. Szóval Melissa… – Nagyon magányosnak érzem itt magam – mondta halkan az asszony. – Nincsenek barátaim, Jason nem törődik velem. Gyerekeket szeretnék, legalább hármat-négyet. De nem Jasontól… – Ez a te életed, Melissa – mondtam, és közben átkaroltam. Hálásan közelebb bújt hozzám, én pedig egy pillanatra elbizonytalanodtam céljaimat illetően. „Ez az asszony nagyon boldogtalan, szüksége van valakire. De nem rám. Én csak egy kicsit szórakozni akartam…” – de a helyzet komolyabbra fordult. Nem akartam én is megbántani, csalódást okozni neki. Csak egy futó kaland volt a célom. Fel kellett volna állnom, és otthagyni, és mégsem voltam rá képes. Túlságosan tetszett. Képtelen voltam magára hagyni, és elszalasztani a lehetőséget. Önző voltam. – Kezd sötétedni – szólalt meg Melissa. Valóban, már nem volt olyan vakító fényesség, a Nagy-Thianna rohamos ütemben takarta el az Aldebarant. Csak ültünk, és néztük a hullámzó óceánon visszatükröződő napsugarakat. Ujjaim közben Melissa nyakhajlatát cirógatták. Az asszony belém karolt, fejét a vállamra hajtotta. Egy idő után az egyik csupasz térdét kezdtem simogatni, és hogy ne ellenkezhessen, néhány kérdéssel eltereltem a figyelmét. – A szüleid hol vannak? Nem szoktad meglátogatni őket? – Édesapám évekkel ezelőtt meghalt. Édesanyám a Földön él, Dél– Amerikában. Szoktam neki pénzt küldeni, de amióta férjhez mentem Jasonhoz, egyszer sem voltam otthon. Nem engedtek haza… Most már különben is az Aldebaran-rendszer és a Thiannahold az otthonom. – Nem vagy boldog itt – mondtam, közben ujjaim feljebb vándoroltak Melissa hosszú, selymes tapintású combján. – Nem kell örökre Jason mellett élned. – Tudod, hogy semmit sem tehetek. És különben is, itt mindent megkapok, amit csak akarok. Ez utóbbit már dacból mondta. Láttam, hogy egyre gyorsabban veszi a levegőt, ujjaim már rövid– szoknyája szegélye alá csúsztak. Közelebb húzódtam hozzá, és mielőtt bármit tehetett volna, rövid csókot nyomtam nedves ajkára. Ijedten húzódott el, és gyorsan körbepillantott, nem figyelt-e bennünket valaki, de a többi pár inkább egymással volt elfoglalva. Melissa pont olyan volt, mint egy kölyökcica, aki éppen rácsodálkozik az őt körülvevő izgalmas, de egyben ijesztő valós világra. – Ne félj tőlem! – mondtam halkan. – Nem tőled félek, hanem a következményektől. – Azzal meg ne törődj!

Nem számított semmi más. Csókolózni kezdtünk. Először gyengéden ízlelgettük egymás ajkát, de Melissa hamar elvesztette a félénkségét és önkontrollját, a csókok egyre vadabbá, szenvedélyesebbeké váltak. Sejtettem, hogy évek óta nem élt át ilyen intenzív erotikus élményt, de az is lehet, hogy talán még soha. Ujjaim feljebb csúsztak a combján, egészen a bugyijáig, és gyengéden megérintettem az ágyékát. Felnyögött, de aztán megragadta csuklómat, és kezemet lassan kihúzta a szoknya alól. – Kérlek, ne itt! – mondta szenvedő hangon. – Nem szabad… Egy puszit adtam kipirosodott arcára. – Gyere fel a lakosztályomba ma éjjeli – suttogtam a fülébe. Nagyon kívántam őt, még az éjszaka is túl távolinak tűnt, hiszen még csak kora délután volt. – Ma nem lehet. Carlos Witherspoon nagy estélyt ad a Witherspoon-komplexumban, nekem is ott kell lennem. De holnap… Kicsit csalódott lettem, képtelen voltam egy napot várni, és nem értettem, hogy Melissa hogyan képes rá. De neki férjes asszonyként tényleg kötelezettségei voltak, és ezt meg kellett értenem. Ellenben egy váratlan gondolat körvonalazódott fejemben. A Nagy-Thianna már majdnem teljesen bekebelezte az Aldebarant, már csak egy keskeny sarló látszódott belőle a tiszta égbolton. A levegő is hűvösebbé vált, enyhe szellő támadt Melissa közelebb bújt, és együtt néztük, amint az Aldebaran végleg eltűnik a gázóriás takarásában. A Földön ilyenkor látványos, fénylő korona sugaraik a Napot eltakaró Hold körül, mivel a két égitest a felszínről szemlélve nagyjából egy méretű volt Azonban a Nagy-Thianna egyötödnyivel nagyobb átmérőjű volt így totális sötétség borult a felszínre. Felfénylettek a csillagok, és a hirtelen támadt sötétségben újra csókolózni kezdtünk, de nekem közben már az aznap estén járt az eszem… A rulassai vendégzenekar éppen egy ismert, népszerű zeneszámba kezdett, amikor elegáns, csillogó ékkövekkel díszített ingemben és nadrágomban beléptem a Witherspoon család által rendezett nagyszabású estélyre. Akár azt is mondhatnám, hogy a felhangzó taps nekem szólt de ez nem igaz, hiszen itt senki sem ismert Melissa Witherspoonon kívül. Nem volt olcsó a belépő, sőt mondhatjuk azt is, hogy méregdrága volt azon túl, hogy alig tudtam szerezni egyet, de vétek lett volna kihagyni ezt az estélyt. A Witherspoon-komplexum csupaüveg épületében több ezer ember és más fajú lény nyüzsgött, az Aldebaran-rendszerben nyaralók gazdagabb krémje: gyárosok, kereskedők, hivatásos kalózok, és mindenféle szedett-vedett népség, akik hatalmi tényezőnek hitték magukat a Kirajzásnak ezen őrült időszakában, csak azért, mert hatalmas vagyont loptak és csaltak össze. Rendre, központi irányításra lett volna szükség, és arra, hogy letörjék az ilyen kis hatalmasságok szarvát, mint az ittlévők közül sokan, és mint Carlos Witherspoon. Szerencsére már csak néhány évtizedet kellett várni, és 2469-ben megalakult a

Csillagliga. A megalakulást követően pedig nem kellett egy évtized, hogy minden önálló hatalmasaira, bolygórendszer, ha kényszerből is, de elismerje a Csillagliga irányítását, és betartsa az egységes Csillagközi Törvényeket… A hatalmas bálteremben nyüzsgő vendégek között Melissát kerestem, közben ráérősen sétáltam lefelé a terebélyes márványlépcsőn. Azon gondolkodtam, mi lenne, ha megvásárolnám az egész Thianna– holdat, csak hogy bosszantsam egy kicsit a Witherspoon famíliát. Nem tudtak annyit kérni, amit ne tudtam volna kifizetni. Megláttam Melissát, amint Jason Witherspoonba karolva járták körbe az illusztrisabb vendégeket, és bocsátkoztak velük rövid beszélgetésekbe. Ujjatlan, testhez simuló kékeslila estélyi volt rajta, és ismételten fantasztikusan nézett ki. Egy inas tálcájáról elvettem egy italt, és közelebb sétáltam. Kint már sötét volt, és az éjszaka volt a Thianna– hold legelviselhetőbb hőmérsékletű napszaka. Az utcák is telve voltak, talán még több ember és más fajú lény tartózkodott a szabadban, mint nappal. Közelebb mentem, hallótávolságon belülre. Jason Witherspoon máris túl sokat ivott, hangja el-elakadt, amikor nem volt képes kimondani egy-egy bonyolultabb szót. Melissa észrevett, és elsápadt. Valószínűleg nem számított rám, és talán örült, hogy ma már nem kell szembesülnie vágyaival. Rámosolyogtam, de nem hívtam fel magamra a figyelmet, viszont mindig ott lebzseltem az ifjú Witherspoonék körül, és ezzel lassan Melissa is megbarátkozott. Egészen felvidult, sőt többször kínálta itallal a már amúgy is részeg Jasont. Valószínűleg neki is eszébe jutott valami. Megjelent egy elegáns ruhát viselő, idősebb, köpcös férfi, és testes, ékszerekkel felcicomázott feleségével, odasiettek Melissákéhoz. A férfi Carlos Witherspoon volt, Dabaran kontinens ura és tulajdonosa. Kicsit hátrébb húzódtam, mert megpillantottam néhány túl izmos, gyanakvó tekintetű testőrt, akik akár véletlenül is kiszúrhatták gyanús kíváncsiskodásomat. Jobb volt nem kockáztatni. – Mit művelsz, Jason? – sziszegte Carlos Witherspoon, látva, hogy fia már megint sokat ivott. – Legalább az ilyen estélyeken mérsékelhetnéd magad! – De hát jól vagyok, apa – vigyorgott bárgyún Jason. – Hát persze! – füstölgött az apja. – Melissa, vidd fel az egyik lakosztályba, és adj neki valami nyugtatót amitől elalszik! Nem akarom látni az estély végéig! Tönkreteszi a család hírnevét! – Igenis, Carlos bácsi – mondta Melissa. Jasont támogatva elindult az egy emelettel feljebb álló lakosztályok felé, de közben rám villantotta a tekintetét, és csábosan mosolygott. Fogalmam sem volt mit akar, de meg akartam tudni. Minden hihetetlenül gyorsan zajlott le. Néhány perc elteltével felsétáltam az emeletre, ügyelve arra, hogy senkiben ne keltsek gyanút. A folyósó kihalt volt, mindenki a lenti nagyteremben tartózkodott. A zene halk foszlányai felszűrődtek, de ettől eltekintve mindenhol csend honolt. Aztán meghallottam

egy közeli ajtó nyílását… Melissa libbent ki a lakosztályból, aztán odafutott hozzám, és a nyakamba ugrott. – Örülök, hogy itt vagy, Jasonnak beadtam egy erős altatót, mint ilyenkor általában. Gyere, van itt egy kis szoba, ahova soha nem jár be senki. Ott kettesben lehetünk. Meglepetten követtem Melissa Witherspoont, közben alig tértem magamhoz a váratlan fordulaton. Ezek szerint az asszony a végletekig elszánta volna magát? Tetszett ez a temperamentum. A szoba, ahova beléptünk valóban kicsi volt, talán egy régi cselédszoba lehetett. Csupán egy asztal állt a közepén, két székkel. És egy ágy. Melissa azonnal leblokkolta az ajtónyitó mechanikát, aztán megfordult, és nekidőlt az ajtónak. Tudtam, hogy eddig terjedt a kezdeményezése, innentől újra félénk lesz, de nekem nem is volt szükségem többre. A szoba ablakán át bevilágított a Hycione, a Brotas és a Hades, a Nagy-Thianna holdjai közül az éjszakai égbolton jelenleg látható három. Melissa arca ragyogott a félhomályban, szeme csillogott, és valóban gyönyörű volt estélyijében. Közelebb léptem hozzá, és közelebb húztam magamhoz, melle mellkasomnak nyomódott, parfümje illata elhódított, és még tovább fokozta az iránta érzett vágyamat. Reméltem, hogy tényleg olyan helyen vagyunk, ahol nem nyithatnak ránk. Én inkább a saját lakosztályomban folytattam volna mindezt. Az sokkal biztonságosabb lett volna, de ekkor már kár volt ezen gondolkodni. Gyengéden az ágy felé húztam Melissát, majd hanyatt fektettem. Fénylő fekete haja szétterült az érintetlen ágytakarón, és láttam rajta a félelemmel teli, izgatott várakozást. Ledőltem Melissa mellé, és tovább csókolóztunk. Kezem megtalálta ruhája alsó részének oldalsó sliccét, aztán már a combját simogattam. Ölelkeztünk, és egyre jobban elragadott bennünket a hév. Hamarosan lekerült rólam az ing, Melissa estélyije is az egyik széken kötött ki, mielőtt végképp teljesen összegyűrődött volna. Ott feküdt előttem egy szál bugyiban, kezével a mellét takarta, ami nagyon mulatságos volt abban a pillanatban. De tudtam, mi az oka: az ismeretlentől való félelmet nehéz leküzdeni. Csókolgatni kezdtem lapos hasát, aztán feljebb haladva lassan lefejtettem a kezét a melléről. Amikor megérintettem az egyik mellbimbót, Melissa halkan felsóhajtott, és szétvetette lábait, mintegy megadva magát nekem. Élvezettel simogattam selymes bőrét. Végigcsókoltam testének valamennyi porcikáját, közben hallgattam, ahogy egyre szaporábban lélegzik, egyre kéjesebben vonaglik az ágyon. Valószínűleg Jason sosem hallott még az előjátéktól, és Melissának nem sok része tehetett benne. Végül kicsit türelmetlenné váltam a játszadozásban, és megindultam az asszony fehérneműje felé. Ujjaimmal izgalmas köröket tettem ágyéka körül, de még véletlenül sem értem a legizgalmasabb felülethez. És amikor végre megtettem, Melissa száját halk sikoly hagyta el. Elmosolyodtam, és lassan lehúztam róla az átnedvesedett, utolsó ruhadarabot is. Ott feküdt előttem meztelenül, és várakozva leste, hogy mit fogok csinálni. Tudtam, hogy

gyengédségre van szüksége, és sok türelemre. Amikor beléhatoltam, majd rátört az első hüvelyi orgazmus, görcsösen kapaszkodott belém, és hangosan felnyögött. – Halkabban! – tettem a szájára a kezemet. – Még meghallják… Szuszogva nézett a szemembe, aztán szorosan átölelt. Még háromszor juttattam el a csúcsra, aztán én is elélveztem, Melissa valami olyasmit kapott tőlem, ami örökre megváltoztatta az életfelfogását, de ez csak később derült ki. Másnap éjjel újra találkoztunk. Szerencséik volt, mert Carlos és Jason Witherspoon elutazott a Whainell kontinensre valami üzleti ügyben, és csak másnapra várták vissza őket. Melissa szinte repült a karjaim közé, és az egész éjszakát együtt töltöttük. A félénkségét ezúttal már tüzes szenvedély váltotta fel, az új érzések teljesen magával ragadták. Aztán reggel arra ébredtünk, hogy a Dabarani Biztonságfelügyelet őrei döngetik az ajtót… Az ajtó mellé húzódtam, ami a következő másodpercben berobbant, és a Dabarani Biztonságiak rontottak be rajta. Nem akartam senkit megölni, de nem várhattam meg, míg ők lőnek először, és nem tudhattam, hányan lehetnek az ajtó előtt. Jason Witherspoon négy őr kíséretében becsörtetett a lakosztályba. Egy váratlan ugrással köztük termettem. Háromszázötven évnyi tapasztalat és harcművészeti tudásom nagyban megkönnyítette a dolgomat. Két villámgyors ütés, két rúgás, és a négy őr négyfelé repült az előtérben. Jason Witherspoon döbbenten meredt rám. A következő pillanatban behúztam neki egy hatalmasat, már csak azért is, amit Melissával tett a házasságuk évei alatt. Lézersugár villant meg a szemem előtt, ezzel egy időben darabokra robbant a szemközti ablaktábla. Megperdültem. Az ajtóban még két őr állt, és rám szegezték karabélyaikat. Tigrisbukfenccel vetődtem be a hálószobarészbe, lézernyalábok cikáztak körülöttem. Melissa Witherspoon felsikoltott. – Ne lőjetek, ostobák! – kiáltotta a feltápászkodó Jason Witherspoon. – Bent van a feleségem! Az ablakra pillantottam, de nem volt kedvem kimászni. A négy harcképtelenné tett őr közül az egyik zavaros tekintettel feltápászkodott, valószínűleg elvétettem az ütést Nem volt más választásom: tüzet nyitottam a Dabarani Biztonságiakra. Meg akartam zavarni őket és váratlan támadásom sikeres is volt Az egyik őr célba vett, mire hasra vetettem magamat, és estemben combon lőttem a mellpáncélt viselő férfit. Amaz jajgatva a padlóra hanyatlott. Fellöktem a két őrt, kirontottam a szálloda folyosójára. Még hallottam, ahogy Jason Witherspoon dühödten ordít, aztán elkanyarodtam egy keresztfolyosóra. Futás közben

végiggondoltam a helyzetemet, ami nem volt túl rózsás. Holmim a lakosztályban maradt, valószínűleg keresztet vethettem mindenre. Hajóm a várostól nem messze lévő űrkikőtöben parkolt, de eszem ágában sem volt elmenni innen. Tetszett a Thianna-hold, és legalább kicsit felpörögtek az események. Meg aztán ott volt Melissa, akit nem akartam csak úgy itt hagyni. A folyosó egy tágasabb hallba torkollt, vagy tíz szállóvendég várakozott a liftek előtt, és furcsa tekinteteket meresztettek rám, amikor berontottam közéjük. Szerencsére a fegyveremet még időben becsúsztattam ujjatlan mellényem belső zsebébe, így nem keltettem riadalmat A lifteket elegáns, vörös szőnyeggel borított lépcsősor ölelte körül fel és lefelé tartó irányban, de nem akartam gyalog menni. A három lift közül kettő a kijelzők szerint éppen lefelé tartott, csak a harmadik már közeledett a szint felé, ám az is túl lassan. A Dabarani Biztonságiak a nyomomban voltak. Azt nem hittem, hogy Jason Witherspoon tíznél több embert csődített volna össze az elfogásomra, de azóta már biztos, hogy riadóztatták a Biztonságfelügyeletet. – Ott van! – harsant fel egy kiáltás, és megjelent két Biztonságfelügyeletes. A lift ebben a pillanatban érkezett meg, de már késő volt. Ha beléptem volna a fülkébe a többi vendéggel együtt, könnyedén elkaptak volna. A lépcsők felé vetettem magam, és megiramodtam a tetőterasz felé, ahol bérelt felhősiklóm parkolt. Sürgősen el kellett hagynom a luxusszálló környékét, mielőtt teljesen bekerítenek. A Witherspoon családnak túl nagy hatalma volt a holdon, én pedig bemocskoltam a családjuk becsületét, amiért ki tudja, mit tettek volna velem. Egy lézersugár a fejemtől nem messze csapódott a falba, a vendégek kétségbeesetten kiáltoztak, aztán eltűntem a lépcsőkanyarban. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, öt emeletet kellett még megtennem a tetőig. Mire felértem, a tüdőm szúrt és égett. Kirontottam a szabadba, és meg kellett támaszkodnom a vastag kőkorlátban, hogy kifújjam magam. Zilálva kapkodtam a levegőt. A luxusszálloda tetőparkolója hatalmas volt, akárcsak maga a szálloda. Megszámlálhatatlanul sorakoztak egymás mellett a felhősiklók, néhányat a szállodaszemélyzet tisztogatott, az ablaküvegekről visszatükröződött az Aldebaran vakító fénye. A Nagy-Thianna nem függött az égbolton, jelenlegi keringési helyzetében a túlsó, az éjszakai féltekéről volt csak látható. Az eget ezernyi felhősikió szelte keresztül–kasul, taxik, sportgépek, luxusjárművek száguldottak minden irányba. Bérelt siklóm az UNIVERSE egyik leányvállalata által gyártott Ford Starspeeder volt, szerencsére nem messze parkolt a liftektől. Sietve indultam a mélyvörös gép felé, amikor kiáltás harsant mögöttem. – Álljon meg, és emelje fel a kezét! A Dabarani Biztonságiak a liftből rontottak ki, és azonnal rám szegezték a fegyverüket. Nem néztem hátra, nem tudtam, hányan vannak. Bevetődtem egy hatalmas sötétszürke Mercedes Limuzin mögé. A siklók rejtekét kihasználva villámsebesen mászni kezdtem a Fordom felé. Az előbbi tartózkodási helyemet lézernyalábok szelték át. Elértem a Fordhoz, aktiváltam az ajtónyitót, majd becsúsztam az ülésre. Sajnos előre nem sejthettem, hogy ilyen kalandokban lesz részem a Thianna-holdon, nem páncélozott üvegű járművet béreltem,

így most húzhattam le a fejemet. Villámgyorsan beindítottam a hajtóműveket, de ennek az lett az eredménye, hogy az őrök megtaláltak. Ráadásul a liftek felöl újabb négy őr közeledett. Megragadtam a kormányt, előretoltam a tolóerő-szabályozót, és a Ford Starspeeder a magasba lendült… …egyenesen két dabarani őrhajó lézerágyúinak csöve elé. Lebuktam a szálloda fala mentén, gyomrom a torkomba szaladt a hirtelen gyorsulástól. Azonban az őrhajók nem a lézerekkel nyitottak tüzet, hanem az ionizáló löveggel, ami az üldözött hajók mozgásképtelenné tételére szolgált. Az ionsugarak megbénítottak mindenfajta elektronikai rendszert Szerencsére nem találtak el, de mindkét járőr utánam eredt. Függőlegesen zuhantam lefelé a szálloda oldalfala mentén, aztán vízszintesbe hoztam a Fordot, és a homokos tengerpart felett maximális sebességre kapcsoltam. Az üldöző járőrök Xaandell típusú, dupla ikerhajtóműves. felturbózott felhősiklók voltak, nyílt terepen esélyem sem volt ellenük. Kénytelen voltam berepülni a belváros forgalmi kavalkádjába, hogy ott rázzam le őket. A part üres volt, a reggeli, egyre erősödő napfényben csak lassan szállingóztak elő az első strandolók. Éles fordulóval emelkedésbe kezdtem, majd a távolban magasodó belvárosi tornyok felé fordultam. A Xaandellek egyre közelebb értek, iszonyatos sebességgel süvítettek a nyomomban. A Ford hajtóművei kétségbeesetten bőgtek a túlterheléstől, ahogy egyre őrültebb sebességre ösztökéltem siklómat. Beértünk a belvárosba, és azonnal lejjebb ereszkedtem, bízván abban, hogy a toronyépületek között könnyebben elrejtőzhetek. Itt már tényleg nagy volt a forgalom, minden idegszálammal a vezetésre kellett koncentrálnom, nehogy nekirohanjak valaminek. A Xaandellek makacsul követtek. Hirtelen elém fordult egy fehér felhősikló, és nem sokon múlott, hogy belerohanjak. Lefékeztem, alulról kikerültem, aztán ismét felgyorsítottam. Elsuhantam egy teherszállító mellett, aztán bevágtam eléje. Direkt a legsűrűbb forgalom felé igyekeztem, itt már tömött oszlopokban haladtak a felhősiklók, szigorúan betartva az elektronikus térképeken kijelölt légifolyosók sávjait. A Xaandellek felkapcsolták a megkülönböztető jelzéseiket, aminek nem örültem, mert elüldöztek mindenkit a közelemből. Bevágtam két, egymáshoz közeli épület közé, és még lejjebb süllyedtem. A Xaandell– leknek nem lehetett könnyű dolga, ekkora sebesség mellett lehetetlen volt követni irányváltoztatásaimat. Az egyik Xaandell el is hibázta, Mire lefékezett volna az éles fordulóhoz, már elszáguldott a két épület mellett Azonban a másik pilótának jobb reflexei lehettek, bevágódott a két épület közé, igaz, a túl nagy sebessége miatt majdnem felkenődött a falra. Ekkor elém vágott egy nyitott Geesan-Huwe sportsikló. Már nem volt időm reagálni, túl gyorsan került elém. Oldalirányba nem tudtam manőverezni, ezért felfelé rántottam a kormányt, de túl későn. Siklóm összeakadt a Geesan-Huwe tetejével, és le is szakította azt.

A Ford Starspeeder megbillent, de nagy nehezen korrigáltam, és egyenesbe hoztam a gépet. Az üldöző Xaandell egy elegáns kormánymozdulattal suhant el a kabrióvá tett GeesanHuwe és döbbent utasai mellett, és nem tágított mögülem. Sőt, a következő pillanatban ionizáló sugarat lőtt ki felém. Szerencsére éppen félreszökkentem, hogy megkerüljek egy lassabb siklót, a sugár pont annak a hátuljába csapódott. A sikló – nem emlékszem, milyen típus volt, csak egy villanásra láttam – megtorpant, fedélzeti komputere, hajtóműve leállt, és vészenergiával rohamosan ereszkedni kezdett a legközelebbi landolási lehetőség felé. Maradt ideje leszállni, de nagyon gyorsan kellett cselekednie. „Majd máskor óvatosabban lövöldözöl!” – sejtettem, hogy a Xaandell pilótájának ezért a baklövésért később még fizetnie kell. Elszáguldottam egy lomha légibusz felett, aztán közvetlenül előtte lebuktam, és hirtelen ötlettel egy függővasút pályája felé vettem az irányt. Fittyet hánytam a légifolyosókra, ekkora sebességnél már képtelenség volt minden apróságra figyelni. A Xaandell makacsul követett. A függővasúton egy háromkocsis szerelvény siklott, és amint megláttam, merrefelé tart a pálya, elvigyorodtam és gyorsítottam. Akkoriban túlságosan vakmerő és meggondolatlan voltam. Mindenhatónak, sebezhetetlennek képzeltem magam, eszembe sem jutott, hogy ha beleütközöm egy másik felhősiklóba, és a Fordom felrobban, akár meg is halhatok. Egy bizonyos határon túl már a parazitalények sem segíthetnek rajtam. Pedig a Vándorok figyelmeztettek erre. A függővasút sínpárja egy hatalmas épület közepén vezetett keresztül. Egy szórakoztató központ volt, ha jól emlékszem, talán a legnagyobb épület a Thianna-holdon. Maximális sebességgel száguldottam, a tervem az volt, hogy a szerelvény előtt siklom be az alagútba, hogy a Xaandellnek már ne legyen rá lehetősége. Hát nem sokon múlott, hogy belerohanjak a szerelvény elejébe. Egy utolsó, reflexszerű gyorsítással mégis sikerült bevágnom elé. A Xaandell viszont már nem fért be az alagútba, a benne ülő őrök valószínűleg nagyon dühösek lehettek. Biztos voltam benne, hogy az épület túlsó oldala felé indulnak, hogy a kijáratnál várjanak. Óvatosan repültem végig az alagútban. Az épület közepén egy megálló állt, a peronon várakozók döbbenten meredtek a szerelvény helyett megjelenő Ford Starspeederre. Egy pillanat alatt suhantam el előttük, aztán megláttam a kijáratot. A szórakoztató központ elég nagy volt, reméltem, hogy üldözőim még nem értek oda a kijárathoz. Maximális tolóerőt adtam, és a sínpályát követve kiszáguldottam a szabadba. Igyekeztem minél távolabb kerülni az épülettől… Megláttam a Xaandellt, amint még csak most bukkant fel az épület teteje felett. Esélye sem volt, hogy megtaláljon, Fordom addigra már beleveszett az átláthatatlan forgalomba. Egy biztos volt: felhősiklót kellett cserélnem.

Ismét éjszaka lett. A Nagy-Thianna a látóhatár peremén világított, de míg lassan teljesen el nem tűnt, érdekes fényességet teremtett az égbolton. A holdak közül a Thian, a Japatan és a Brotas három ékkőként világított a csillagos égbolton. A legésszerűbb az lett volna, ha eltűnök a holdról. Túlságosan forróvá vált a talaj a lábam alatt. Azonban túlságosan is jól éreztem magamat, és a Witherspoon család bármennyire is dühös volt, semmit sem tehettek ellenem. Esélyük sem volt, hogy Dabaran kontinens fővárosának több milliós forgatagában rám találjanak. Űrhajóm a dabarani kikötőben parkolt, és nem kellett tartanom tőle, hogy beazonosítják. Ezekben a zavaros, Csillagliga előtti évtizedekben nem nagyon törődtek a biztonsággal, az érkezők regisztrálásával. A Thianna-holdra történő leszállásomkor csak egy valami számított: hogy volt-e elég pénzem, és ez minden kaput megnyitott előttem. A fővárosban esténként kirakodóvásárt, utcai zenés fesztiválokat rendeztek, hogy szórakoztassák az itt üdülőket. Ahogy a dübörgő zenétől lüktető dobhártyával sétálgattam a tömegben, bámulva a boltokat, az ismert naprendszerekből ideáramló árusokat – embert és soha nem látott fajú lényeket – gondolataim elkalandoztak, és eszembe jutott Melissa Witherspoon. Reméltem, hogy nem került kínos helyzetbe azután, hogy elmenekültem a szállodából. Jason férjét tartottam annyira ostobának, hogy elhiggye, tényleg megerőszakoltam a feleségét. Viszont kedvem támadt egy újabb kis „erőszakra”, és biztos voltam benne, hogy Melissa is nagyon szeretne látni engem. „Találkoznom kell vele!” – gondoltam. A személyi kommunikátoromat nem mertem használni, így egy utcai nyilvános fülkét kellett keresnem. Több is volt a közelemben, de az utcai zene túl hangos volt, én pedig nyugodtan akartam beszélgetni. Besétáltam egy Thessan-Zinnto bevásárlóközpontba, és kerestem egy viszonylag nyugalmas fülkét. Melissa az első együttlétünk után megadta személyi kommunikátorának a számát, és most ezt tárcsáztam. A fülke az Ultracom társaság tulajdona volt, a képernyőn ott díszelgett az egymásba folyó fekete „U” és „C” betű. Az embléma láttán keserűen elhúztam a számat. Az Ultracom egyik legnagyobb üzleti ballépésem volt A hipertéri kommunikációs eljárást még cégem, az UNIVERSE fejlesztette a fénysebesség feletti utazás elterjesztésével egy időben. Minimális időcsúszással gyors kapcsolatot tudtunk teremteni a legközelebbi, első űrközi kolóniákkal, és ez akkor nagy szó volt Azonban nem láttam meg a nagy lehetőséget benne, főleg, miután mérnökeimnek a távolabbi kolóniák estében nem sikerült megfelelő gyorsaságot elérni. Ezért a 2200-as évek közepén kiszerveztem az Ultracom társaságot, és eladtam egy független csoportnak. A döntésben közrejátszott az is, hogy egy sor új beruházást akartam megvalósítani, többek közt vettem néhány ásványkincsekből gazdag, lakhatatlan bolygót, és az állandó hajtóműfejlesztés is elég nagy pénzeket emésztett fel, amikhez viszont pótlólagos fonásokra volt szükségem. De nem akarom megmagyarázni üzleti baklövésemet. Rossz volt a megérzésem: ennyi, és nem több a történet. Másfél évszázad alatt az Ultracom-technológia akkorát fejlődött, oly mértékben elterjedt, hogy a társaság majdnem akkorára duzzadt, mint az UNIVERSE. Évezredek elteltével is az Ultracom rendszereit használta mindenki, amikor az UNIVERSE már régen

eltűnt az üzleti világból, hogy átadja a helyét más, fiatalabb cégeknek… Az Ultracom ekkoriban a legtöbb bolygón már a helyi hívásokat is uralta, és nem volt ez másként az Aldebaran rendszerben sem. Beütöttem a komszámot. Melissa Witherspoon arca jelent meg a monitoron. – Marcus! Meg kellett volna adnod a számodat! Iszonyú baj van… – Nagyon gyönyörű vagy – mondtam mosolyogva, szavai csak aztán jutottak el tudatomig. – Mi történt? A férjed nem hitte el a mesét? – De, szerencsére igen, azóta pihenek, körberohangál mindenki, aggódnak értem – hadarta Melissa. – De most rólad van szó! Jason apja, Carlos Witherspoon iszonyú dühös lett, egész nap ordít, hogy megbecstelenítették a családját. Vérdíjat tűzött ki a fejedre, és idecsődített egy csomó fejvadászt. – Fejvadászok? – lepődtem meg. Erre nem számítottam. „Lehet, hogy mégis el kellene tűnnöm a rendszerből?” Láthatólag nagyon feldühítettem a Witherspoon családot, de ez a legkevésbé sem zavart. A Dabarani Biztonságfelügyelettől nem tartottam, de egy profi fejvadász, profi harcos már más eset. Halhatatlan voltam, de ha elfognak, kiderülhet halhatatlanságom, attól pedig halálosan rettegtem. Ismertem az emberi kapzsiságot, az örök élet utáni vágyat, és noha ez utóbbit meg is értettem, nekem magammal, a saját biztonságommal kellett törődnöm. – Máris hárman jelentkeztek apósomnál, ketten más naprendszerből jöttek… – Láttad őket? Hogy néznek ki? – Az egyik egy magas, izmos és kopasz ember, a másik egy bionikus. Közben a tömeget fürkésztem, úgy éreztem, hogy mindenki engem figyel, mindenki engem üldöz. Ekkor összeakadt a tekintetem valakivel. Megdermedtem. Egy hatalmas termetű, kopasz férfi jéghideg szemébe bámultam. Azonnal tudtam, hogy ő az egyik fejvadász. Lenge poncsószerű ruhát viselt, ami alatt ki tudja, miféle fegyverek rejtőztek. Ösztönösen megtapogattam a mellényem zsebében lapuló Agram 19-est. – Megtaláltak! – mondtam gyorsan Melissának, aztán bontottam a vonalat. Mire ismét a fickó felé fordultam, már eltűnt a tömegben. De éreztem, hogy itt van a közelemben, és figyeli minden mozdulatomat. És ő csak az egyik fejvadász volt, Melissa pedig háromról beszélt. Kiléptem a fülkéből, és igyekeztem elvegyülni a tömegben. „Melissa említett egy bionikust is… a harmadikról pedig semmit sem tudok” – gondoltam, és idegesen tekingettem körbe a bevásárló központ belső, tágas sétálórészén hömpölygő tömeg között. Attól féltem, hogy a sok bámészkodó közül egyszer csak rám veti magát valamelyikük.

„Hogy a fenébe találtak meg?” – gondoltam, miközben sietős léptekkel igyekeztem a kijárat felé Aztán ahogy megkerültem egy fiatal párocskát, egy bionikus ember állta az utamat „Bionikus!”– ekkor rájöttem, hogy kivel állok szemben. A kor legrettegettebb fejvadásza volt ő, akit csak úgy hívtak: Kaneborg. Legendás történetek keringtek róla és gépesített testéről, meg arról, hogy nem lehetett megölni. Kane Thressana volt az eredeti neve, és ha ő itt volt, akkor Carlos Witherspoon nem fukarkodhatott a vérdíjjal. Kaneborg most ott állt előttem. Mindenki félrehúzódott a közeléből, félelmetes alakja hatalmas riadalmat teremtett. Félelmet keltően nézett ki szürke páncéljában, hosszú fekete köpenyében. Arca bal oldala és a koponyája fémből volt, mindkét szemét komputer érzékelő helyettesítette: Kaneborg felém emelte a csuklóját, amelyre erősítve megláttam egy duplacsövű energiavetőt Többen sikoltozva húzódtak félre, a tömeg kört formált körülöttünk. – Marcus Barthez, a foglyom vagy. Lord Carlos Witherspoon vérdíjat tűzött ki a fejedre, fia feleségének megbecstelenítése miatt! Követhetetlen mozdulattal rúgtam félre a csuklóját, a rám szegezett energiafegyverrel együtt. Kaneborg erős volt, de nem túl gyors, ezt próbáltam kihasználni. A félig ember, félig gép lény csuklója oldalra csapódott, Kaneborg ösztönösen tüzelni kezdett. Szerencsére kábító sugarat használt, mert fegyvere éppen néhány bámészkodóra irányult, akik eszméletüket vesztve rogytak a padlóra. Kitört a pánik. A közelünkben állók észvesztve próbáltak menekülni. A bionikus lény öles léptekkel eredt a nyomomba, félretaszított mindenkit, aki az útjába került. Futottam, el kellett tűnnöm a szeme elől. Sőt, el akartam tűnni a Thianna-holdról is, ez már túl sok volt nekem. Pihenni, kikapcsolódni, ismerkedni jöttem ide, nem pedig azért, hogy üldözzenek. Elrohantam az alagsor közepén álló díszes szökőkút előtt, többen meglepődve néztek rám, ők nem látták az előbb lezajlott lövöldözést. Kaneborg öles léptekkel követett. Már láttam a bevásárlóközpont kijáratát, amikor elém toppant egy kopaszra borotvált fejű fickó, és alaposan megtaszított. Elvesztettem az egyensúlyomat, és elestem. Azonnal felugrottam volna, de a kopasz férfi kezében megláttam egy különös fegyvert, amelyet éppen rám szegezett, és egy fémszálas hálót lőtt ki felém. Ez a fejvadászok kedvelt fegyvere volt, ezzel a speciális hálóval könnyedén fogták el a prédákat, és a megbízók élve mindig többet fizettek, mintha megölték a keresett személyt. A hálóvető fémtüskéket lőtt ki, amelyek eltávolodtak egymástól, és kifeszítették a rajuk fűzött hálót. A tüskék a padlóba fúródtak – egyik a vállamba és a kifeszülő szálak a

talajhoz szorítottak, mozdulni sem bírtam. A fejvadász leeresztette többfunkciós fegyverét, és közelebb lépett. Ismertem a fickót, egy nemrég kezembe akadt anyagból emlékeztem az arcvonásaira: Alex Conradnak hívták, és Kaneborghoz hasonlóan szintén félelmetes híre volt „Hogy a fenébe kerültek ide ezek ilyen gyorsan?” – kérdeztem magamban, miközben próbáltam kiszabadulni. A fémszálak testembe vágtak, próbálkozásom reménytelen volt. Viszont az Agram 19-ese– met sikerült elérnem a mellényzsebemben. – Ő az enyém, Conrad! – Kaneborg a kopasz férfi háta mögül közeledett, és megállíthatatlannak tűnt Conrad megmerevedett, és lassan megfordult. – Engem is felkértek a vadászatra, Kane! És én fogtam el. Neked is volt rá lehetőséget néhány perccel előbb, de elpuskáztad. Kaneborg közelebb lépett. – Elfogtad, de én viszem vissza Lord Witherspoonnak! – Csuklóját Conrad irányába emelte, Conrad is célzásra emelte többfunkciós kézifegyverét, de a bionikus lépéselőnyben volt. Egy alkarnyi, rakéta meghajtású lándzsahegy indult a karjáról – nem is láttam pontosan honnan –, és átfúrta Alex Conrad mellkasát. A kopasz fejvadász fegyvere is elsült, az energianyaláb átszakított egy közeli kirakatot. A járókelők csak távolról merték figyelni a jelenetet. Nagy bajban voltam. A háló egyik tüskéje a vállamból állt ki, és iszonyúan fájt, de nem volt időm foglalkozni vele. Féltem… Kétségbeesetten próbáltam előbányászni Agram 19-esemet, és végre sikerrel jártam. A lézerrel óvatosan vagdostam el a fémszálakat, közben a két fejvadász közti küzdelmet figyeltem, ami eldőlni látszott. Alex Conrad döbbenten meredt a mellkasából kiálló lándzsahegyre. Mellkasából dőlt a vér, és azt is csodáltam, hogy egyáltalán még talpon volt, hiszen halálos sebet kapott. Kaneborg odalépett hozzá, és kirántotta a nyílhegyet. Conrad arca eltorzult a fájdalomtól. Megtántorodott. Nagyon erős szervezete lehetett, hogy még mindig talpon tudott maradni, de Kaneborg ekkor ráemelte másik csuklójára szerelt lézerfegyverét. – Sajnálom, Conrad, de Marcus Barthez az enyém – mondta, és meghúzta a ravaszt. Már több fémszálat elvágtam, csak egy hajszál választott el a szabadulástól, amikor Alex Conrad holtan összeesett, és Kaneborg felém fordult. Abban a pillanatban ráemeltem Agram 19-esemet, és tüzet nyitottamra. A nagyenergiájú sugárnyaláb hanyatt repítette a bionikus lényt, ezalatt végre kiszabadultam Alex Conrad átkozott hálójából. Tudtam, hogy Kaneborgot speciális páncélok védik, és még ha a lézersugár át is hatolt ezen, a bionikus lényt lehetetlen volt megölni. Legalábbis ilyen könnyen nem. Mindenesetre némi előnyhöz jutottam. Kikászálódtam a háló maradványaiból, és nekiiramodtam a bevásárlóközpont kijárata irányába. Kaneborg feltápászkodott, és megeresztett utánam néhány lövést, de szerencsére egyik sem talált.

Kirontottam a Thianna-hold éjszakájába, és kétségbeesetten kerestem a menekülés útját. El kellett jutnom a kikötőbe, és mielőbb eltűnni innen. A járókelők ijedten ugráltak el előlem, és rémülten nézték a kezemben szorongatott Agram 19-est. „Pedig milyen jól kezdődött ez a nap!” – gondoltam futás közben. Melissa forró csókjai, Ölelése, combjai szorítása fantasztikus élmény volt… Most viszont egyre rosszabbra fordultak a dolgok. Felrohantam egy lépcsőn a parkoló felé. Szereznem kellett egy felhősiklót Hátrapillantottam, Kaneborg hatalmas léptekkel csörtetett utánam, egyfolytában a célzási lehetőségeket elemezve. „Ha eltalál a kábító sugarával végem van…” – villant át az agyamon. Meg kellett állítanom Kaneborgot csak akkor lehetett nyugtom. De csak egy elhagyott területen kelhettem vele harcra, ahol senki nem látja, hogy megöl, és még sem halok meg. Féltem: a bionikus lény nagyon brutális volt és nagyon kíméletlen. Fájdalmas összecsapásnak néztem elébe. „El kell csalnom a kikötőig…” Egy siklótaxi ereszkedett le elém, és azonnal megláttam benne a lehetőséget. Leintettem, majd bepattantam a hátsó ülésre. A kékbőrű rulassai sofőr láthatólag nem nagyon lepődött meg a dolgon. – Látom, sietős… – mondta. – Hova lesz a fuvar? – A kikötőbe, de gyorsan! – mondtam, közben hátrafordulva megláttam a taxit célba vevő Kaneborgot. A rulassai is észrevette, és mielőtt a fejvadász tüzet nyitott volna, kilőtt a taxival, és felemelkedett a magasba. Kaneborg néhány másodperc alatt apró ponttá zsugorodott mögöttünk. – Hát ez meg miféle szerzet volt? – kérdezte hátra pislogva. – Valami fejvadász félének néztem… – Az is volt – sóhajtottam megkönnyebbülten, és hátradőltem a taxi hátsó ülésén. A rulassai pont a legjobbkor toppant elém, és nagy borravalóra számíthatott, ezt akkor elhatároztam, majd közöltem is vele. – Köszönöm, uram – vigyorodott el a kékbőrű, háromszemü lény. – Használhatom a kommunikátorát? – kérdeztem, amikor megpillantottam a rulassai hátsó Ülésébe épített képernyővel ellátott berendezést. – Természetesen, majd leszámlázom a hívás költségét. De ha megkérhetem, csak a holdon belül… Bólintottam, aztán újra Melissa Witherspoont tárcsáztam, – Ó, Marcus! – könnyebbült meg, amint felismert. – Úgy örülök, hogy nem esett bajod… Annyira aggódtam! – Ne félts engem, vigyázok magamra… – A rulassai a visszapillantó tükörből furcsa szemeket meresztett rám, de aztán elkapta a tekintetét.

„Felismerte volna, hogy kivel beszélek?” – gondoltam, de nem törődtem vele. – És a fejvadászok? – Az egyik – a kopasz – meghalt, a bionikus barátod elől egyelőre elmenekültem, de nem lesz könnyű megszabadulnom tőle. – Ugye el kell hagynod a Thianna-holdat? – kérdezte halkan Melissa. – Még nem tudom, de valószínűleg igen. Carlos Witherspoon mindent el fog követni, hogy elfogjon, ha a mostani fejvadászok kudarcot vallanak, majd jönnek újabbak. De egyáltalán, hogy kerültek ezek ide ilyen hamar? – A bionikus állítólag az egyik szomszédos rendszerben tartózkodott az Alex Conrad nevű meg gyakran fordul meg a Thianna– holdon… A harmadik fejvadász pedig… – Csakugyan, róla még nem mondtál semmit. Eddig nyomát sem láttam. – A harmadikat Mutusho Clawerienek hívják, és rulassai. Vigyázz vele, a legálnokabb, és kedvelt trükkje, hogy a bizalmadba férkőzik… „Rulassai…” Szörnyű gyanúm támadt. Ekkor megszakadt az Ultracom kapcsolat! Taxisofőröm hátrafordulva egy Agram 16-ost szegezett a mellkasomnak. A taxi robotvezérléssel suhant tovább. – Örültem, hogy velem utazott, Marcus Barthez! – vigyorgott a rulassai, és meghúzta a ravaszt. „Kábító sugár…” Elsötétült körülöttem a világ, és elvesztettem az eszméletemet… Amikor kinyitottam a szemem, csak a csillagos eget láttam. A fejem iszonyúan sajgott. „Éjszaka van…” – gondoltam. A földön hevertem, a távolból tompa morajlást hallottam. „Az óceán…” Valahol a parton fekhettem, a sós-nedves levegőből azonnal rájöhettem volna. Aztán egy rulassai arc jelent meg látómezőmben, kezében egy Agram 16-ost tartott Fel akartam ülni, de nem sikerült, a fejvadász megbilincselte kezemet, lábamat Végül nagy nehezen mégis felültem. A kábító lövedéktől még minden tagom sajgott. – Marcus Barthez, aki képes volt megdugni Jason Witherspoon feleségét – vigyorgott a rulassai fejvadász. – Ez már igen, ehhez kellett bátorság! – Szóval te vagy Mutusho Clawerie, aki sunyi módon a préda közelébe férkőzik, hogy aztán könnyedén elfogja. Ravasz vagy és alattomos. – Az vagyok – bólintott Clawerie és ennek köszönhetem, hogy nagyon jól élek. Nekem nincs kedvem nyomorogni, és inast, meg szolgát játszani, mint ahogy megannyi fajtársam teszi. Carlos Witherspoon azt mondta, hogy megerőszakoltad Melissa Witherspoont.

Azonban ahogy vele beszéltél az Ultracomon… nekem úgy tűnt, hogy ez kétszemélyes játék volt. Lord Witherspoon talán még többet fizet az információért, hogy a menye egy ócska kis kurva. Nekiugrottam volna a rulassainak, hogy örökre elhallgattassam, de sajnos nem volt rá lehetőségem. És így Melissát is bajba sodortam. Csak azt nem értettem, hogy mit keresünk itt a parton. „Vajon miért nem vitt vissza egyből a Witherspoon kastélyhoz, hogy átvegye a jutalmát?” – kérdeztem magamban. Aztán rájöttem… – Ugye tudod, hogy Kaneborg megölte a harmadik fejvadászt, Alex Conradot, amikor az foglyul akart ejteni engem? Ugye tudod, kicsoda Kaneborg? Mit gondolsz, mit fog tenni veled, ha rájön, hogy el akarsz halászni az orra elől? Úgy tűnt, a rulassai elevenjére tapintottam. A kékbőrű lény ideges ficánkolásba kezdett. Hadonászott Agram 16-osával, és fel-alá járkált. – Kaneborg egy gép, még gondolkodni sem tud, a teste tele van fémmel és mechanikus berendezésekkel! – Akkor miért nem vittél már vissza a Witherspoon kastélyba, és adtál át Lord Witherspoonnak? – kérdeztem fölényesen. – Kaneborg ott vár rád, és nem hiszem, hogy örül, amiért megpróbáltál elhappolni előle. – Ez szabad verseny! – sipítozott Mutusho Clawerie. – Én voltam a legügyesebb! – Ezt majd akkor mondd, ha már felvetted értem a vérdíjat. – Ne szórakozz velem, Barthez! – A rulassai a fejemnek nyomta Agram 16-osát. – Csak azért jöttem ide a partra, nehogy Kaneborg a nyomunkra bukkanhasson. – Hajnalban elviszlek Carlos Witherspoonhoz, átadlak neki, és feladom a ringyó szeretődet is. – A nőt hagyd ki ebből! – mondtam. Féltettem Melissát, nem akartam, hogy bármi baja essen. – Ha elengedsz, a tízszeresét fizetem a Witherspoon által felajánlott vérdíjnak! – Mind ezt mondjátok – vigyorgott a rulassai. – Tudod, hány magadfajtával találkoztam már? És egytől egyig mind többet akart ígérni, mint a megbízó. – Csakhogy én tényleg többet tudok fizetni, Mutusho – mondtam. – Az előfordulhat, noha Carlos Witherspoon sem fukar ember. Azonban nem kockáztatom a hírnevemet, az életveszélyes lenne. Szóval kár próbálkoznod. Különben sem szeretem az olyanokat, akik nem tisztelik a más tulajdonát, asszonyát. A rulassai nem törődött velem tovább, helyette az Agram 19-est kezdte vizsgálgatni. Felismerte, hogy ugyanaz a típus, mint az ő Agram 16-osa, de fogalma sem volt, hogy egy szupertitkos fegyvert tart a kezében. Azt mindig is tudtam, hogy a rulassaiak ravaszak, de ez a fejvadász minden eddigi fajtársán túltett. Nem volt több egy egyszerű rulassainál, mégis lefőzött két hírhedt fejvadászt. Ki kellett szabadulnom hajnal előtt, de a kezemen és a lábamon lévő bilincsek miatt ez reménytelennek tűnt.

– Miféle fegyver ez, Barthez? – sétált közelebb a fejvadász. – Látom, hogy Agramsorozat, de még soha nem láttam ilyesmit. Ha jól tudom, most az Agram 18-as a csúcsmodell, valamikor négy éve jelent meg a piacon. – Ez egy Agram 19-es – közöltem vele, és néztem, ahogy tátva marad a szája. – Ne etess! Honnan lenne neked ilyened? – Mondtam: nagyon gazdag vagyok. Ha érdekel, megmutathatom a kezelését Ezzel még Kaneborgot is legyőzheted. Nagyot lódítottam, de szabadulni akartam, és ehhez minden eszközt be kellett vetnem. – Jó, mutasd meg! – jött oda izgatottan a rulassai. – Milyen speciális funkciói vannak, ami mondjuk egy Agram 16-osban nincsen? Mennyivel nagyobb a tűzereje vagy a pontossága? – Örülnék neki, ha legalább a kezemen lévő bilincset levennéd, így elég nehéz bármit is megmutatnom… – Hohó, arról szó sem lehet. Talán még azt hiszed, hogy a kezedbe is adom a fegyvert, mi? Gondolhattam volna, hogy csak egy trükkről van szó! – Ugyan, nem akarom én megfogni, csak messziről mutogatnám ~ szabadkoztam. – Különben is vág ez a nyavalyás bilincs. Ha leveszed, a lábamon még mindig ott a párja, eltűnni nem tudnék. És nálad van a fegyver, tehát azt teszek, amit mondasz… A rulassai eltűnődött az ajánlatomon, végül nem talált benne semmi veszélyeset. Közelebb lépett, és kioldotta a bilincset, közben a mellkasomnak szegezte az Agram 16ost De arra nem számíthatott, ami a következő pillanatban történt. Egyetlen, követhetetlenül gyors ütéssel zúztam szét a gégéjét. A rulassai összeesett, és fuldokolva görcsösen fetrengett a homokban. Kioldottam a lábbilincset is, aztán felszedtem Agram 19-esemet. A rulassai már nem mozgott, kiguvadt szemmel, mereven hevert a földön. Lehet, hogy ravasz és trükkös volt, de már az elején láttam rajta, hogy ha harcra kerül a sor, nem lehet ellenfelem. Nem úgy, mint Kaneborg… Beültem a taxiba, de nem szálltam fel azonnal. El kellett jutnom az űrkikötőbe, ahol már várt a hajóm, hogy eltűnjek végre innen. Ha Carlos Witherspoon értesül két fejvadásza kudarcáról, azonnal megemeli a vérdíjat, amivel újabb hiénákat uszít a nyakamba. El kellett mennem, de ugyanakkor sajnáltam Melissa Witherspoont is. Rá akartam beszélni, hogy szökjön meg, kezdjen új életet, és felejtse el idióta férjét. Egy ilyen asszony nem ilyen életet érdemel. Csak attól féltem, hogy Melissa mellettem szeretne élni, mert ezt meg én nem akartam. Kívánatos asszony volt, de hosszabb távon nem tudtam volna mellette maradni, nem akartam végignézni, ahogy megöregszik. Halhatatlan voltam, és másképp gondolkodtam, mint egy normális halandó, más

léptékben, más idődimenziókban. Találkoznom kellett Melissával… Beindítottam a taxi hajtóműveit, majd a magasba emelkedtem, és megindultam a Witherspoon kastély irányába. Közben hajnalodni kezdett, az Aldebaran első sugarai lassan bukkantak elő a látóhatár mögül. A városban alig volt forgalom, néhány felhősikló lézengett csak az égen, az élet majd csak az óriásnap felkelése után indult be igazán. Figyeltem minden gyanús mozdulatra, járműre, tudtam, hogy Kaneborg nem adta fel, és nem ismertem az eszközeit, amellyel a nyomomra akadhatott. A Witherspoon kastély a város szélén, egy dombtetőn állt hatalmas, többtornyú épület volt és olyannak tűnt, mint egy középkori erőd. A Dabarani Biztonságfelügyelet egységei lehetetlenné tették, hogy akár csak megközelítsem a kastélyt nemhogy őrült módon belopózzak Melissához. Sajnos a személyes találkozásról le kellett tennem… Leereszkedtem egy közeli parkolóba, és az Ultracomon ismét Melissát hívtam. Az asszony álmosan kapcsolta be készüléket, de amint meglátott az álom egy pillanat alatt elillant a szeméből. – Marcus! – suttogta. – Hol vagy? – Itt a közelben… Meg akartalak látogatni, de túl sok az őr a kastély körül. – Igen, Carlos bácsi megtriplázta az őrséget – bólogatott Melissa. – Miért nem hagyod el végre a Thianna-holdat? Nagyon féltelek. Kaneborg alig egy órája járt itt és Carlos bácsi nagyon ideges volt miután elment. – Hamarosan indulok – feleltem. – De neked is el kell menned, akár velem, akár egyedül. Nem maradhatsz abban a házban, előtted a világ! – Hét éve ez az otthonom… – felelte Melissa. – Ez nem otthon – szakítottam félbe. – A férjed hol van? Melissa tekintete el felhősödön. – Nem tudom, ritkán szokta itthon tölteni az éjszakát. – Na, többek közt erről beszélek. El kell innen menned, és új életet kezdened. Melissa barna szeme szomorúságot tükrözött. – De ugye,., melletted nem lehet? Csak nagy sokára szólaltam meg. – Nem ismersz engem, Melissa. Hidd el, nem én vagyok az, akire szükséged van. De segíthetek megteremteni az új életed alapjait, ha elmész innen. – Megadtam neki egy számot az UNIVERSE Aphroditén lévő központjából, ahova üzenetet hagyhat, ha eldönti, mit akar. – Szeretlek, Marcus. Nehéz volt erre mit mondani, és sajnos azt nem mondhattam, amit Melissa várt.

A közelben megreccsent egy gally. Összerezzentem. Amióta fejvadászok jártak a nyomomban, minden apró nesztől megijedtem. – Szökj meg, és bízz bennem! Színésznőnek készültél, még nem késő valóra váltani az álmodat! Melissa felkapta a fejét, zajt hallott, valaki teli torokból énekelt. – Hazajött Jason! – suttogta idegesen. – Le kell tennem, mielőtt észreveszi, mert akkor kitör a botrány. – Amilyen állapotban van, most bármibe beleköt – mondtam undorodva, legszívesebben újra bevertem volna a férfi képét, de ezúttal nem elégedtem volna meg egy ütéssel. – Gondolkodj azon, amit mondtam! Melissa bólintott, aztán megszakadt a kapcsolat. Hátradőltem a taxi pilótaülésében, és Melissán gondolkodtam. Időközben lassan világosodni kezdett, az Aldebaran narancsszínűre festette az ég alját, ahogy lassan előbukkant a látóhatár mögül. Fáradt voltam, már egy napja nem aludtam. Ideje volt elindulnom az űrkikötőbe, hogy végre nyugalmam legyen. Valami hatalmasat csörrent közvetlenül a bal fülem mellett. Csak egy tizedmásodperccel később jöttem rá, hogy valaki bezúzta a taxi oldalablakit. Egy bionikus kéz fonódott a torkomra, és brutálisan kirángatott a taxiból. Kaneborg nem törődött a testi épségemmel, láthatólag nagyon dühös volt, amiért korábban megszöktem előle. Eltaszított, a földre zuhantam. Azonnal előrántottam Agram 19-esemet, de Kaneborg addigra ott termett, és kirúgta a kezemből a fegyvert. Aztán újabb és újabb rúgásokat mért rám. Próbáltam védekezni, de egy három mázsás, csupa fém ember ellen nem sokra mentem. Ám Kaneborg nem akart megölni, inkább csak megfélemlíteni. Ő is tudta, hogy élve minimum harminc százalékkal többet érek neki, mint holtan. – Most már nem lesz, aki elszöktessen előlem, Marcus Barthez. Sejtettem, hogy az a nyomorék rulassai nem fog gondot jelenteni neked. Én mestere vagyok annak, hogy kitaláljam, mit csinálnak a prédák, most is tudtam, hogy fel fogsz bukkanni a Witherspoon kastély közelében, noha az ésszerű lépés az lett volna, ha eltűnsz a Thianna-holdról. Kaneborg felrángatott, és vasmarokkal megszorította a csuklómat, miközben egy bilincset akasztott le oldaláról. Ekkor lendültem támadásba. Kaneborg éppen rá akarta csatolni a bilincset a csuklómra, amikor kirúgtam a lábammal, és oldalba találtam a bionikus lényt. Kaneborg felhördült, és enyhült a szorítása. Ezt kihasználva távolabb léptem, és egy körkörös rúgással a szeme helyére épített komputert céloztam meg. Igyekeztem minél nagyobb kárt tenni az érzékeny berendezésben.

Rúgásom nyomán a bal szeme körül fényes szikrázás támadt. Kaneborg odakapott, és üvöltött. Újra arcon rúgtam, láthatólag ez volt az egyik legérzékenyebb pontja. A bionikus lény hátratántorodott, de nem tágítottam mellőle. Nem vettem észre a váll-lapján megjelenő ujjnyi nyílást… Csak amikor már késő volt. Egy mutató ujjnyi méretű nyílhegy vágódott ki a nyíláson, és belefuródott a vállamba. Feljajdultam, és kétségbeesetten odakaptam. Újabb nyílhegy röppent felém, ezúttal a combomba vágott bele, és szétroncsolt néhány izmot. Kaneborg fejéből újabb szikrák csaptak ki, az egyik szenzora teljesen tönkrement, de ettől még teljes mértékben harcképes volt. Fejét kicsit oldalra fordítva nézett rám, aztán csuklólézerével megcélozta a mellkasomat. – Ezzel csak azt bizonyítottad, hogy jobb lesz, ha holtan adlak át Carlos Witherspoonnak. Lehet, hogy bukom valamennyit az üzleten, de legalább a megölésed élvezete az enyém lesz! A következő pillanatban megvillant a lézer, és elsötétült előttem a világ… A parazitalények valószínűleg azonnal körülrajzották szétroncsolt szívemet, és hozzákezdtek regenerálásához. Az ilyen regenerálások után mindig pokoli éhség tört rám, de ez volt a legkevesebb, ami érhetett az életemért cserébe. A tüdőm égett, a mellkasom iszonyúan fejt, de éltem. Volt már ennél borzalmasabb „halálom” is, például amikor George Athonell egyik embere közvetlen közelről szétlőtte a koponyámat. Amikor magamhoz tértem, Kaneborg éppen a taxi mellett állt, és óvatos mozdulatokkal a látását biztosító sérült szenzorját javította. Néhány koponyalemezt le kellett szerelnie, ezeket sorban a motorháztetőre pakolta a szerszámaival együtt. Ahogy óvatosan felültem, elborzadtam a látványtól. A koponyalemezek nélkül Kaneborg emberi agya is látható volt… Később, amikor utánanéztem Kane Thressana élettörténetének, kicsit megsajnáltam ezt az embert, és azt, amivé lett. De akkor nem ez vezérelte kezemet. Agram 19-esem nem messze hevert tőlem, óvatosan kúszni kezdtem féléje, és néhány másodperccel később ujjaim ráfonódtak a markolatra. Kaneborg ekkor felém fordult. Tüzet nyitottam. Lézernyalábok csapódtak Kaneborg testébe. Megállás nélkül lenyomva tartottam a tűzkioldót, meg akartam ölni, el akartam pusztítani. Néhány nyaláb lepattant a megerősített páncélzatról, de több célzott sugárnyaláb érzékeny pontokat talált el a fején és a nyakán, és ez ellen Kaneborg nem tudott védekezni. Egy energiasugár telibe találta a másik szenzorát, amitől gyakorlatilag megvakult. Utolsó lövéseim nyomán térdre rogyott, majd végül összeesett. Felsóhajtva eresztettem le az Agram 19-est Szívem veszettül zakatolt, és csak lassan

nyugodtam le. „Megöltem a híres Kaneborgot…” – gondoltam. Azonban tudtam, hogy ezzel nincs vége. Ha itt maradok, Carlos Witherspoon újabb és újabb fejvadászokat fog idecsődíteni, de talán még akkor is, ha elhagyom a bolygót Jó néhány évnek kell eltelnie, mire a Witherspoon család visszavonja a vádiját. A fogamat összeszorítva kihúztam a vállamba és a combomba fúródott nyílhegyeket, aztán nehézkesen Kaneborghoz bicegtem. A bionikus lény hasra fordulva, mozdulatlanul feküdt a főben. Tűnődve néztem a gépesített, egykoron teljes értékű emberre. Kane Thressana, a fejvadász… Aztán meghallottam a kiáltozást. Fénycsóvák szűrődtek át a fák közül, tucatnyi ember közeledett, az aljnövényzetben egyre hangosabbá vált csörtetésük. – Errefelé érzékeltük a lövöldözést! – hallottam egy kiáltást, és közelebb volt, mint reméltem. – Ti ketten balra! Gyerünk! Igyekezzetek! – A Dabarani Biztonságfelügyelet őrei! – szisszentem fel, és bevetettem maimat a taxiba. Azonnal beindítottam a hajtóműveket, és sebesen felemelkedtem. A parányi tisztást egyszerre elözönlötték a fegyveresek, többen célzásra emelték a fegyverüket, de addigra már túl magasra emelkedtem. A Witherspoon kastély felől két járőrhajó szállt fel, az üldözésemre indultak, de esélyük sem volt, hogy utolérjenek. Túlságosan messzire jutottam, és hamarosan el is tűntem a város tornyai között. A hajnali napfényben fürdőző épületek gyönyörű látványt nyújtottak, a narancsvörös sugarak visszatükröződtek a csupaüveg épületek oldalán. Lejjebb ereszkedtem, bekapcsoltam a robotpilótát, aztán hátradőlve gyönyörködtem a látóhatár mögül előbukkanó Aldebaran lángoló gömbjében. Tudtam, hogy néhány óra múlva már az űrben leszek, talán már a hipertérben, útban az Alfa Centauri és az Aphrodité felé. Egyre távolabb az Aldebarantól és a Thianna-holdtól…. És Melissa Witherspoontól. Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni az asszonnyal, hogy mit fog tenni ezután, de szívből kívántam, hogy helyesen döntsön, és szabaduljon meg a Witherspoonoktól. A taxival a város peremén kezdődő hatalmas űrkikötőig repültem, aztán leparkoltam, és gyalogosan léptem be a kikötő területére. Több ezernyi különböző hajó parkolt szerte a betontalapzaton, az ismert űr majd összes hajóját be lehetett azonosítani itt. Köztük volt az én hajóm is: az UNIVERSE-ben saját igényeim szerint kialakított luxuskorvett, Mielőtt végleg elhagytam volna a Thianna-holdat, egy kis időre beültem a kikötő szélén, a várócsarnokok és az irányítóközpontok közelében álló bárba, az „Aldebaran szirénjei”-be. A bár a kikötő legszélén, közvetlenül a tengerpartot övező sziklapárkányra épült, csupaüveg felső szintjének egyik ovális asztalánál ülve, rövid keresés után ráláttam luxuskorvettemre. A másik irányban pedig a tenger hullámain visszatükröződő, egyre

magasabbra emelkedő Aldebarant vehettem szemügyre. Ráértem, hiszen a Lord Witherspoon által felbérelt mindhárom fejvadász halott volt, és noha biztos voltam benne, hogy Carlos Witherspoon hamarosan újabbakat fog a rendszerbe csábítani, ez napokba tellett. „Persze, ha el is tűnök innen, az sem fog garanciát jelenteni: egy ideig tartanom kell a Kaneborg-félék váratlan megjelenésétől.” Belekortyoltam a narancsszínű, pikáns ízű Aldebaran koktélomba, és elgondolkodva hallgattam a bárt átható lágy zenét Majdnem minden asztalnál ültek néhányan, a társaság elég vegyes volt. Pilóták, kereskedők, turisták, és az embereken kívül még vagy öt másik fej egyedeit számoltam össze hirtelenjében. Az ekkoriban ismert idegen fajok mindegyike alacsonyabb fejlettségi fokon állt, mint mi emberek. Voltak olyanok, akik űrhajót is csak akkor láttak először, amikor az első emberi felderítők leszálltak a bolygóra. De ehhez képest a többség igen gyorsan hozzászokott a csillagközi élethez. Vajon mi is így tettünk volna, ha egy idegen civilizáció idejekorán beavatkozik a történelmünkbe, és feltárja előttünk a világűr csodáit? Néha elgondolkodom azon, hogy vajon nem tettünk-e rosszat ezekkel a fajokkal, nem lett volna jobb, ha nem szólunk bele az életükbe? De a pénz mindig is nagyobb úr volt, mint az etika és a tolerancia. A kereskedők üzletet, profitot láttak az idegen fajok kiaknázatlan piacaiban, és kíméletlenül becsatolták őket az egyre hatalmasabbá váló kereskedelmi láncolatba. És csak terjeszkedtünk, egyre csak terjeszkedtünk… Egy szőke pincérnő közeledett. Tekintetem néhány másodpercig elidőzött a mély dekoltázsa mögött feszülő domborulatokon, aztán amikor lerakott elém egy újabb Aldebaran koktélt, meglepetten szólaltam meg: – Elnézést, de ezt nem én rendeltem. Bizonyára eltévesztette az asztalt. – Egy úr rendelte Önnek, és az üdvözletét küldi – felelte a pincérnő. – Kicsoda? – kaptam fel a fejemet A pincérnő a bár túloldala felé mutatott, egy kis asztalnál ülő kopasz férfira, aki mosolyogva felém emelte poharát, és fenékig ürítette a benne lévő kékes színű italt. – Azt üzente, hogy „Carlos Witherspoon már várja…” Maga személyesen ismeri Lord Witherspoont, ugye? A pincérnő izgatottan várta a választ, nagyon kíváncsi lehetett, hogy ki vagyok valójában, de én már nem is figyeltem rá. Dermedten bámultan a közel kétméteres nagydarab kopasz férfit. „Alex Conrad! De hát láttam, amikor Kaneborg lelőtte!” Semmit sem értettem, azon kívül, hogy ismét hatalmas bajban voltam. Szívem majd kiugrott a helyéről, eddigi ráérős nyugalmam egy csapásra semmivé foszlott. Gyors pillantást vetettem az űrkikötő felé, ahol a kisebb-nagyobb űrhajók között ott állt az én luxuskorvettem is, és nagyon szerettem volna már a fedélzetén lenni. Alex Conrad árgus szemekkel figyelte minden apró reakciómat, és egy hosszú másodpercig farkasszemet néztünk egymással.

„Hogy a fenében lehet még életben?”– gondoltam hisztérikusan, aztán egy képtelen gondolatom támadt. „És ha ez a fickó halhatatlan, akárcsak én?” De ebben nem nagyon hittem. „A fejvadászok rengeteg trükköt ismernek, ez is valószínűleg egy volt közülük…” Csak egyet tudtam: Alex Conrad az ellenségem, és vagy megszököm előle vagy megölöm, más lehetőség nincs. Izmaim pattanásig feszültek, vártam, hogy a fejvadász előkapja többfunkciós fegyverét, és tüzet nyisson rám, de ő nyugodtan ücsörgött tovább, igaz, tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Én viszont nem bírtam tovább idegekkel. Felpattantam, és rohanni kezdtem a kijárat felé. Conrad azonnal utánam vetette magát. Kezében már ott volt többfunkciós fegyvere! Szerencsére közelebb ültem a kijárathoz, így jóval előbb értem oda. Éppen keresztülrohantam az ajtón, amikor egy lézernyaláb, nem sokkal mögöttem szétégette az ajtókeret egy részét. Bent többen sikoltoztak, de Alex Conrad pár pillanattal később, átgázolva néhány pánikba esett vendégen, szintén elhagyta az „Aldebaran szirénjei” bárt, és az üldözésemre indult. Ő úgy tekintett rám, mint a vadász a prédájára, én viszont az életemért futottam. „Nem szabad, hogy a fejvadász elkopjon!” – hajtogattam magamban, miközben lerohantam a kikötőbe vezető lépcsőn. Keresztülrohantam az egyik hatalmas kupolájú várócsarnokon, végül kiértem a szabadba, és a nyilvános kikötőrész felé kanyarodtam, ahol a hajóm is állt. A fejvadász végig ott loholt a nyomomban, és időnként megeresztett felém egy-egy lövést, de valószínűleg csak ijesztgetett, mert nem hittem, hogy ilyen rosszul célozna. Az Aldebaran lángoló, narancsvörös gömbje egyre feljebb kúszott az égbolton, és a levegő is egyre melegebbé vált. Izzadtam, patakokban folyt rólam a verejték. Luxuskorvettem közelébe érve távirányítással működésbe hoztam az ajtónyitóautomatikát, így mire odaértem, a rámpa már éppen leereszkedett. Felrohantam rajta, és rácsaptam a zárómechanika vezérlőpaneljára, aztán megkönnyebbülten elvigyorodtam. A rámpa emelkedni kezdett, és a fejvadász még akkor sem érhetett ide időben, ha megjavítja a százméteres síkfutás emberi rekordját. Ezt Conrad is felismerte, és dühödten tüzet nyitott felém. Lézernyalábok villantak körülöttem, sisteregve nyelődtek el a bezáródó rámpa páncélburkolatán. Előresiettem a pilótafülkébe, és örültem, hogy végre eltűnhetek az Aldebaran rendszerből. Lehuppantam a pilótaszékbe, és ráérősen beindítottam a hajtóműveket. A hajó belső klímaberendezése kellemesen hűvös éghajlatot teremtett, ami felüdülés volt a kinti hőséghez képest. Kíváncsi lettem volna, hogy Alex Conrad milyen képet vághat odakint a hajóm mellett. A prédája itt volt az orra előtt, és kénytelen lesz végignézni, ahogy megszökik előle, anélkül, hogy bármit is tehetne ez ellen. Felsípolt az egyik konzol, és amikor odapillantottam, megdermedtem a rémülettől.

„Illetéktelen behatoló!” Nem értettem, hogyan történhetett, de a fejvadász feltörte a zárat, és kívülről hozta működésbe a rámpát… „Fent van a hajón!” A hajtóművek egyre hangosabban bömböltek, de így nem szállhattam fel. Megragadtam a pisztolyomat, és óvatosan elindultam a kijárat felé. Túl nagy volt a csend, pedig azt vártam, hogy a fejvadász nagy zajjal nekem ront De csak a nyitott rámpán beáramló meleg levegőt éreztem, amint arcomat nyaldossa. Nesztelenül lopakodtam a kijárat felé, közben azon töprengtem, vajon Conrad hogyan tudta feltömi az UNIVERSE-technológia zárkódját. A lámpa leeresztve állt. Kipillantottam a szabadba, de Conradot nem láttam sehol. Amikor megfordultam, a rámpa alól kinyúlt egy kéz. Megragadta a bokámat, majd hatalmasat rántott rajta, amitől elvesztettem az egyensúlyomat, hanyatt vágódtam, és legurultam a rámpán. Agram 19-esemet elejtettem, a pisztoly koppanva hullott az űrkikötő betonjára. Fejemet beütöttem, szemem előtt csillagok és színes karikák táncoltak, és amikor végre felültem, Alex Conrad ott magasodott felettem, különös, többfunkciós lézerpisztolyát mellkasomnak szegezte. – Hello! – vigyorodott el a fejvadász. – Lord Witherspoon nem említette, hogy a préda ilyen elszánt és makacs lesz. Azt hiszem, kicsit feljebb kell srófolnom az árat… Intett a fegyverével, hogy keljek fel. – Láttam, amikor a bevásárlóközpontban Kaneborg megölt téged… – mondtam, miközben feltápászkodtam. „Vajon, hogyan csinálhatta?” Tudni akartam. – Így sokkal könnyebben tudtalak észrevétlenül követni. Bár azt hittem, a végén majd nekem kell Kaneborggal végezni, de végül te megtetted helyettem. „Szóval csak trükk volt…” – a fejvadász szavaiból ezt vettem ki. Gondolkodás nélkül támadtam. Követhetetlenül gyors mozdulattal ütöttem félre Conrad fegyverét, aztán gyomron rúgtam a nagydarab férfit. A fejvadász fájdalmasan felnyögött, de a fegyver még mindig a kezében volt Állcsúcson vágtam, amitől hanyatt vágódott, a pisztoly kirepült ujjai közül. Kihasználtam a lehetőséget, és a rámpa alján heverő Agram 19-esemhez ugrottam, felkaptam, aztán fordulásból tüzet nyitottam a fejvadászra. Az eltelt évszázadok alatt a célbalövés rutinná vált számomra. A három lézersugár pontosan Alex Conrad szívét járta keresztül. A fejvadász már halott volt, mire a betonalapzatra zuhant. Lihegve támasztottam hajóm oldalát, próbáltam kifújni magamat, közben megvizsgáltam a zárszerkezetet, amit a fejvadász olyan könnyedén feltört Valami zajt

hallottam a hátam mögül „Nyögés…?” Megperdültem, és még éppen láttam, amint Alex Conrad ördögi vigyorral felül. Döbbenten néztem, ahogy a fejdalomtól eltorzult arccal megragadja a földön heverő fegyverét, és rám emeli. Csak álltam, képtelen voltam megmozdítani tagjaimat, aztán a fejvadász kilőtt felém egy fémszálas hálót. A fémtüskék eltávolodtak egymástól, és a háló közvetlenül előttem kifeszült, majd nekem ütközve hátrarántott, és nekiszegezett saját hajóm oldalának. Az egyik fémszál olyan szerencsétlenül szorította le az Agramot tartó csuklómat, hogy átvágva a csontot, leszelte kézfejemet! Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, és a fájdalomtól eltorzult arccal néztem a földre hulló, pisztolyomat szorongató kezemet. És Alex Conrad, a halhatatlan Alex Conrad ott állt előttem. „Egy másik halhatatlan!” – gondoltam. Nem lehetett kétséges. A fájdalom ködén át is felfogtam ennek jelentőségét. Végre megtörtént a várva várt találkozás, de hogyan! Szólni akartam, de ő ekkor meghúzta fegyvere ravaszát. A kábító sugártól elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, a hajóm másodpilótaszékében ütem, karjaimat egy testbilincs szorította törzsemhez. Levágott kézcsonkomon egy sebtében elhelyezett kötés díszelgett. A csonk lángolt, a fajdalom felfutott a karomon, és szétáradt egész testemben. Conrad a pilótaszékben ült, és a hajómat vezette. Ahogy meg tudtam állapítani, néhány perce szállhattunk csak fel. Újra bekötött csonkomra néztem. A fejvadász hiába kötözte be a sebet, és hiába éreztem a parazitalények okozta jótékony bizsergést, az érzés, hogy nem tudom mozgatni az ujjaimat, megőrjített. Csak most kezdtem átérezni, hogy mit is jelent ez. „Mégsem vagyok olyan sérthetetlen, mint hittem!” – gondoltam keserűen. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz ezután a csuklómmal. Léteztek ugyan viszonylag tűrhető bionikus végtagpótlók, de ezek csak gyenge utánzata voltak a későbbi technológiáknak. És ráadásul felesleges is volt a pótláson gondolkodnom, hiszen most ennél sokkal nagyobb volt a tét: az életem! – Meg kellett kötöznöm téged, túlságosan nyughatatlan vagy – vigyorgott Conrad, amikor észrevette, hogy magamhoz tértem. – Azt hiszem, a hajódat megtartom. Szeretem a profi munkát, és ez a kicsike a legprofibb, amit valaha is láttam. „Halhatatlan!” Beszélni akartam, megmondani neki, hogy sorstársak vagyunk, hogy én is találkoztam a Vándorokkal, de Alex Conrad leragasztotta a számat, így csak szánalmas hümmögésre tellett. – Ne erőlködj! Ismerem a fajtádat, nem vagyok kíváncsi a könyörgésedre és a

kétségbeesett ajánlataidra. Mind egyformák vagytok: megpróbáltok többet ajánlani, mint a megbízók. Gazdaggá tennétek, mesés vagyonokat ígértek. Aztán meg nem akartok fizetni, kiderül, hogy nincs is pénzetek. Tudod, hány hozzád hasonlóval találkoztam már eddigi életem során? „Halhatatlan!” – nem érdekelt, amit Conrad mondott, egyfolytában arra gondoltam, amikor nemrég az űrkikötőben lelőttem, és néhány másodperccel később úgy kelt fel, mintha mi sem történt volna. Legalább olyan sokkoló pillanat volt, mint amikor három és fél évszázada a Maison rádöbbenteni saját halhatatlanságomra. Szólni akartam, megmondani, hogy én ugyanolyan halhatatlan vagyok, mint ő, de betapasztott szám miatt képtelen voltam. Conrad nyugodt magabiztossággal irányította a hajót. Magasan a felhők közt repült, hogy ne zavarja a forgalmat, és sejtettem, hogy néhány perc múlva le fogunk szállni a Witherspoon kastélynál. „Ha csak egy másodpercre leverné a számra telt tapaszt…” – de a fejvadásznak eszében sem volt ilyesmit tenni. „Pedig akkor már nem a Witherspoonokhoz tartanánk, hanem távolodnánk az Aldebarantól…” Hihetetlen érzés volt egy hozzám hasonlóval találkozni. Már azt hittem, egyedül vagyok a képességemmel. „Egy másik halhatatlan!” Érdeklődve néztem Alex Conrad kopasz fejét, széles vállát, miközben megkezdte a leszállást. Alattunk, a felhőkből előbukkanva megjelent Dabaran kontinens elnyújtott alakja, és ahogy lejjebb ereszkedtünk, hamarosan felismerhetővé vált a Witherspoon kastély is. Kíváncsi voltam, vajon Alex Conrad mikor válhatott halhatatlanná, mióta élhet az emberek között? Vajon hogyan élhette meg ezt az új képességét? És hogyan élt, mit csinált azóta? Az, hogy fejvadászként tevékenykedett, különös ötletnek tűnt számomra, de valahol logikus volt, hiszen a képességeinek ott vehette a legnagyobb hasznát, ahol az életét kellett kockára tennie. Számtalan mindent akartam kérdezni tőle, de képtelen voltam, és ez egyre jobban idegesített. „Vedd már le ezt a kurva tapaszt!” – akartam kiáltani, de csak szánalmas nyögdécselésre, és hümmögésre tellett. – Feleslegesen erőlködsz! Majd ha Lord Witherspoon előtt állunk, akkor beszélhetsz, addig nem vagyok kíváncsi rád. Neki majd magyarázkodhatsz! Conrad rám nézett, és elvigyorodott. – Bár van egy olyan érzésem, hogy nem is erőszak volt az. Amikor Carlos Witherspoon kiadta a megbízást, ott volt Melissa Witherspoon is, és furcsa módon inkább aggódást láttam a szemében. Ez pedig érdekes reakció egy megerőszakolt asszonytól. De ne félj, nem árulom el, hogy Melissa Witherspoonnak kedve támadt egy kis szexre a tohonya férje mellett. Azt a nőt én is lukra vágtam volna, úgyhogy szimpatizálok veled,

haver. Csakhogy ez most üzlet, és ott szimpátiának nincs helye. – Itt a Dabarani Biztonságfelügyelet! – harsant fel egy ellenséges hang a kommunikátorból. – Azonosítsa magát! – Alex Conrad vagyok, Lord Witherspoon felbérelt fejvadásza. Meghoztam az árut. Élve! Engedélyt kérek a leszállásra! – Engedély megadva, fejvadász! Conrad tovább ereszkedett, már láthatóvá váltak a kastély tornyai, és mellette egy nagyobb leszállópálya, Conrad arrafelé vette az irányt. – Talán felmerül benned a kérdés, hogy nem haltam meg, amikor a hajód mellett lelőttél – mondta elgondolkodva közben. – Nos, vannak olyan trükkök, amiket nem fogok elárulni. Úgy sem mennél vele semmire hátralévő rövid életed során. Elfogott a nevetés, már amennyire betapasztott szájjal képes voltam nevetni. „Ilyen rossz dumát!” Conrad furcsálkodva nézett iám. – Hát most meg mi olyan vicces? – kérdezte. – De tudod mit, nem érdekel. Felveszem a vérdíjat, a Witherspoonok meg azt csinálnak veled, amit akarnak. Nem irigyellek, az biztos. Három éve már szállítottam nekik egy rulassait, aki ellopott a kastélyból egy értékes festményt, és csak annyit hallottam utána, hogy halálra kínozták. Egyre jobban féltem attól, ami rám várt. Rángatni kezdtem a testbilincset, de mindhiába. Képtelen voltam szabadulni. „Te ostoba! Mindketten halhatatlanok vagyunk!” Nagyon dühös voltam Conradra, pedig ő csak a dolgát tette. Csakhogy mire alkalmam lesz megszólalni, már késő. Elképzeltem Carlos Witherspoont, aki meg akarja torolni a családján esett szégyenfoltot, az őrjöngő Jasont, aki gonosz vigyorral fogja végignézni kínzásomat, és Melissát… Sajnos biztos voltam benne, hogy az asszony mindent be fog vallani azért, hogy mentse az én életemet, és ezzel végképp tönkreteszi a sajátját. „És amikor majd megpróbálnak megölni, fény derül halhatatlan mivoltomra.” Ettől féltem a legjobban. Borzalmas gondolataim támadtak arról, amit a Witherspoon család fog velem tenni, és hatalmába kerített az ősi rettegés attól, hegy képességemre kapzsi emberek vetnek szemet A XXI. század közepén a GSE multinacionális cég is kísérletezni akart velem, hogy megszerezze halhatatlanságom titkát. Szerencsére még időben sikerült megszöknöm előlük. Most azonban sokkal nagyobb bajba kerültem. A fák közül váratlanul három felhősikló röppent elő, és körbefogták a hajómat, közben vészesen közel merészkedtek hozzánk. Oldalukon a Thianna-hold hírcsatornáinak holoemblémája díszelgett.

– Átkozott hiénák! – szisszent fel Alex Conrad. – Úgy tűnik, kitudódott, hogy Carlos Witherspoon fejvadászokat bérelt fel valakinek az elfogására. „Persze, mert végigdúltátok a várost és akár nyilvános helyen is lövöldözni kezdtetek, hogy elfogjatok!” – gondoltam gúnyosan. Conrad leereszkedett. A leszállópályát már korábban elözönlötték a Dabarani Biztonságfelügyelet emberei, akik, miközben kiszálltunk, célba vették a hírcsatornák magasból filmező siklóit, készen arra, hogy ha netán lejjebb ereszkednének, azonnal tüzet nyissanak rájuk. Conrad a testbilincsre kötött láncon rángatott maga után, és az örök gyűrűjében elindult befelé a kastélyba. A kastély hatalmas épületegyüttes volt, belülről pedig hihetetlen pompa és fényűzés sugárzott. Márványoszlopok. Ősi, még a második évezredből származó bútorok és festmények, ugyanakkor a legmodernebb mai kényelmi berendezések keveredtek. Conrad bámészkodva haladt az őrök kíséretében, noha már nem először járt itt. Engem nem nagyon érdekelt őszintén szólva az teljes gyűjteményt nem tartottam többnek, mint felesleges, sznobokra jellemző fényűzésnek. Az évszázadok alatt megszerzett vagyonom mellett Carlos Witherspooné eltörpült, nekem mégsem jutott soha eszembe, hogy ilyen múzeumot csináljak az Alfa Centauri-i otthonomból. Conrad rántott egyet a láncon, amikor kissé elkalandozva lemaradtam. Kézcsonkomba ettől égető fájdalom hasított. Éreztem a parazitalények által okozott bizsergést, de a fájdalom ezúttal makacs módon nem akart szűnni. Mozgatni akartam az ujjaimat, csak a nagy ürességet éreztem a helyükön. Fogalmam sem volt, hogy a Vándorok által a testembe ültetett parányi életformák mihez kezdenek vele, de sejtettem, hogy az ő regeneráló képességük is korlátozott. Beléptünk egy kisebb, az eddigiekhez hasonló fényűzéssel berendezett dolgozószobába, ahol már várt minket Carlos és Jason Witherspoon. Az őrök négy fegyveres kivételével kívül maradtak, a vaskos, ódon faajtók nagyot döngve csukódtak be mögöttünk. Az idősebb Witherspoon egy íróasztal mögött ült egy kényelmes bőrfotelben, Jason fia pedig gúnyos mosollyal nézett rám egy ülőgarnitúrában terpeszkedve. A tekintetén azonnal láttam, hogy semmi jóra nem számíthatok. – Nagyszerű, Conrad! – mondta elégedetten Carlos Witherspoon. – Ismét nem csalódtam benned, noha nem gondoltam volna, hogy te, és nem Kaneborg fogja elém hozni ezt az alakot. – Ennyi év után jobban is bízhatna bennem, uram – vigyorodott el Conrad. – Én soha nem hibázom! – Látom – bólogatott Lord Witherspoon. – És Kaneborg halálával lassan te leszel az ismert űr elsőszámú fejvadásza. Azonban legközelebb próbálj meg kisebb feltűnést kelteni üldözés közben, mert idecsődült a Thianna-hold összes újságírója, és már így is egy sor baromságot hordtak össze rólunk. Azt meg végképp nem szeretném, ha a valódi igazság kitudódna. Igaz, Jason?

– Igen, apa – állt fel Melissa férje, aztán lassan odasétált elém. – És főleg azt nem, amit ezzel a szeméttel fogok csinálni! – Akkor én nem is zavarok tovább – mondta gyorsan Conrad, mielőtt valami olyasmit kellene végignéznie, amit a legkevésbé sem szeretne. – A megállapodott félmilliót kérem átutalni a számlámra… és ráadásként, a többletköltségeim fedezésére szeretném megkapni Marcus Barthez hajóját is. – Nagyon merész vagy, fejvadász! – mondta Carlos Witherspoon. – A mohóság nem túl pozitív tulajdonság. Miféle többletköltségeid adódtak? – Nem voltam megfelelően tájékoztatva a préda ellenálló képességét illetően, és ez majdnem az életembe került. Jason ekkor felállt, és odalépett hozzám. Aztán gyomorszájon vágott. Nem bírta tovább a tétlenséget, és képtelen volt tovább visszafogni indulatait. – Jason! – mordult rá az apja, de aztán újra Alex Conrad felé fordult. – Rendben, Conrad. Vigye a hajót, de most tűnjön el! Ekkor nyílt az ajtó, és Melissa Witherspoon sietett be rajta. Riadtan rám pillantott, és azonnal tudtam, hogy mindent el akar mondani, csak hogy mentse az életemet. Meglátta kézcsonkomat, és a szája elé kapta a kezét. – Ne félj, csak azt kapta, amit megérdemelt! – mondta Jason, és megcsókolta a felségét. Láttam az undort az asszony arcán. – És hamarosan megfizet azért, amit veled tett – mondta Carlos Witherspoon. – Jason – mondta remegő hangon Melissa, és szeméből könny– cseppek gördültek alá –, el kell mondanom, hogy… Váratlanul Alex Conrad szólt közbe. – Véleményem szerint nem a legjobb ötlet, amit.. – félbehagyta a mondatot nem tudta, hogyan fejezze be, amit elkezdett. – Azt mondtam, elmehetsz, fejvadász! – sziszegte Carlos Witherspoon. – A fizetségedet átutaltuk, viheted a hajót is. Ne élj vissza tovább a bizalmammal! Conrad rám nézett, aztán Melissa Witherspoonra. Meglepő volt, hogy megpróbálta megakadályozni, hogy az asszony elárulja a teljes igazságot: – Igen, uram! – hajtott fejet végül. Egy pillanatig még tétovázott, aztán sarkon fordult. „Ha elmegy, nekem végem!” – döbbentem rá az igazságra, és azonnal eszeveszetten hümmögni kezdtem, próbáltam magamra felhívni a fejvadász, vagy bárkinek a figyelmét. „ Vegyétek már le ezt a tapaszt a számról!” Conrad meghallotta kétségbeesett hangomat, és visszafordult. – Ja igen, ezt elfelejtettem levenni. – Szóval, mit akartál mondani? – kérdezte közben Jason a feleségét. – Ő volt az, ugye? Ez az ember gyalázott meg téged és a családunkat!

Conrad letépte a tapaszt a számról, aztán a szemembe nézett. Csak egy mondatot mondtam: – Tudom, ki vagy, Alex Conrad… A Benedittik, a Vándorok engem is kiválasztottak céljaikra, és azzá tettek, amivé téged is. Leírhatatlan volt a fejvadász arckifejezése, amikor felfogta szavaim jelentését. Valószínűleg rá is olyan hatással volt ez a találkozás, mint rám. Mindketten azt hittük, hogy egyedül vagyunk az univerzumban, és most itt álltunk egymással szemben. „Két halhatatlan…” – Azt mondtam, elmehetsz, Conrad! – emelte fel a hangját Carlos Witherspoon. Alex Conrad csak állt, és engem nézett. Micsoda indulatok, érzések kavaroghattak a fejében azokban a pillanatokban! Csak néztük egymást, és mintha megszűnt volna körülöttünk a világ. – Nem hallod, fejvadász?! – Carlos Witherspoon már üvöltött Jason és Melissa minket bámultak, nem értették, hogy mi történik. Láttam, ahogy az őrök közelebb húzódnak, és fegyvereiket ránk szegezik. Aztán Conrad fejet hajtott Carlos Witherspoon előtt, majd megfordult, és öles léptekkel elindult kifelé. Megijedtem, hogy mégis képes lesz itt hagyni, és nem kockáztatja hírnevét és eddigi életiét. „Nem mehetsz el!” – kiáltottam némán, és már a torkomon volt egy valódi kiáltás, amikor testbilincsem lehullott rólam. Alex Conrad távirányítóval oldotta fel a zárat. Ugyanekkor a fejvadász megperdült, kezében megláttam többfunkciós fegyverét. Az események követhetetlen gyorsasággal játszódtak le. Conrad egy fémszálas hálót lőtt ki két őr felé, a háló a falhoz szegezte a két meglepett fegyveres férfit, aztán két kábító sugár el is csendesítette őket. Conrad a másik két őr mellett termett. Egyiküknek bezúzta a légcsövét, aztán a másik felé sújtott, aki azonban elhajolt az ütés elől, és a kopasz férfi feje felé rúgott. Conrad az alkarjával blokkolta az ütést, és megragadta támadója lábfejét, és kirúgta alóla a másik lábát. Az őr a földre zuhant Conrad kezében megvillant egy tőr, amit ki tudja, honnan húzott elő, majd fél térdre ereszkedett, és ellenfele álla alá döfte. „ Uramisten, hol tanulhatott meg így harcolni!? ” Conrad felpattant, és a két Witherspoonra szegezte fegyverét. – Kicsit változtak a dolgok, Lord Witherspoon – mondta, és arcán a legkisebb rezdülést sem vettem észre. Még csak nem is lihegett, úgy állt ott, mintha mi sem történt volna. – Szükségem van erre az emberre, így magammal viszem. Természetesen a vérdíjat azonnal visszautaltatom, amint alkalmam nyílik rá. A fejvadász felém intett, én pedig odasiettem melléje, és elvettem a felém nyújtott

Agram 19-esemet. Fogtam volna a jobb kezembe, de jobb csuklóm csonkja miatt ez lehetetlen volt. Kényszeredetten a bal kezemmel ragadtam meg. Szokatlanul állt benne, eddig még soha nem kellett az esetlenebbik kezemmel lőnöm… „ Újabb dolog, amit nem árt megtanulnom a későbbiekre...” – gondoltam. – Ha most kilépsz azon az ajtón, halott ember vagy! – mondta a dühtől remegve Carlos Witherspoon. – Rád uszítom az ismert űr valamennyi fejvadászát, életed végéig a sarkadban lesznek. – Akkor jó sok türelmet és hosszú életet kívánok nekik! – vigyorgott rám Conrad. Melissára pillantottam, aki értetlenül, de boldogan nézett vissza. Jason félig-meddig a felesége mögé húzódott, valószínűleg félt, hogy netalán lelövöm. És kedvem is lett volna, hogy megszabadítsam a Thianna-holdat egy ilyen patkánytól. – Hogy jutunk ki? – kérdeztem Conradot. – A kastély tele van örökkel. Conrad megvonta a vállát. – Futunk, és lövünk mindenre, ami mozog! – Fájdalmas lesz – feleltem. – Lehetséges. Megnyikordult az ódon faajtó, és két őr nézett be a dolgozószobába. Valószínűleg gyanús zajok szűrődhettek ki. – Lőjék le őket!– üvöltötte Carlos Witherspoon. Egymásra néztünk Alex Conraddal, aztán egyszerre perdültünk meg. Tüzet nyitottunk a két meglepett őrre, majd futásnak eredtünk kifelé. Már nem volt visszaút.. Rohantunk, ahogy bírtunk, és közben folyamatosan lőttünk a meglepett őrökre. Tucatnyi őr lézengett a folyosón, Conraddal sorra terítettük le őket. Bár inkább úgy fogalmaznék, hogy Conrad sorra terítette le őket, mert bal kezemmel nem igazán tudtam célozni, és így rendre mellé találtam. Viszont, ezáltal sikerült megszabadítanom Lord Witherspoont néhány méregdrága antik festménytől, a lézersugarak szép kis lyukakat égettek a múlt évezredbeli remekművekbe. Kezdeti, váratlanság okozta előnyünk néhány másodperccel később semmivé foszlott. Az őrök rájöttek, mi történt, és rövidesen már tucatnyi lézernyaláb záporozott közöttünk. Ekkor már nem törődtünk a válaszlövésekkel, hanem a nyakunkat behúzva rohantunk. Megláttuk a kastély kijáratát… A kétszárnyas, faragott ajtó előtt vagy tíz fegyveres várt ránk, úgy gondolták, ők képesek megállítani minket. Conrad leszedett közülük kettőt, de a következő pillanatban egyszerre több lézersugár is eltalálta. Kettő a lábába, egy a gyomrába fúródott. Bal kezemmel egyre hatékonyabban céloztam, és újabb két fegyverest terítettem le. Közben Alex Conrad megtántorodott, arcán láttam a fájdalmat. Egyik lába használhatatlanná vált,

gyomorlövése pedig gyakorlatilag halálos volt. Conrad összeesni látszott, de hirtelen előrelendült, és vadul tüzet nyitott ellenfeleinkre. Kicsit bizonytalan volt a mozgása, de különben jól volt. Furcsálltam, hogy még az eszméletét sem veszítette el. Néhány másodperc alatt végeztünk a megkövült őrökkel, és kirohantunk a szabadba. – Újabb őrök! – hördült fel Conrad, meglátva a leszállópálya körül lézengő Dabarani Biztonságfelügyelet egyenruhásait. Sisakrádiójukon át éppen ekkor értesültek a riadóról, de kicsit későn. Őrült módon vágtunk utat magunknak a nem messze parkoló hajómhoz. Több lézernyaláb talált el már engem is, de bármennyire is legyengített, makacsul haladtunk tovább. Olyanok voltunk, mint két megállíthatatlan robot. A magasból a hírcsatornák felhősiklói az első lövések fényvillanásai láttán azonnal filmezni kezdtek, valószínűleg szenzációs anyagot rögzítettek. Mire felértünk a rámpán, testem minden porcikája égett, a parazitalények valószínűleg kétségbeesve próbálták regenerálni a sérüléseimet, csakúgy mint Alex Conradét. – Azonnal szállj fel! – hörögte a fejvadász, mikor rácsaptam a rámpa zárómechanikájának vezérlőpaneljára, és a rámpa halk búgással felemelkedett. Conrad térdre rogyott, testének majd minden pontját elszenesedett sebek borították, majd elterült a rámpán. Nem foglalkoztam vele, tudtam, hogy bármilyen súlyosak is a sebei, túléli. Előre botorkáltam a pilótafülkébe, és azonnal beindítottam a hajtóműveket, majd fel is emelkedtem. A Dabarani Biztonságfelügyelet emberei vadul lövöldöztek hajómra, de már inkább csak tehetetlen dühből, mert szökésünket képtelenek voltak megakadályozni. Még láttam, amint a kastély bejáratán kiront a testes Carlos Witherspoon, mögötte a fia, és mindketten majd szétrobbantak a dühtől. Aztán megláttam Melissát is, amint szomorúan nézte a felemelkedő űrhajót. „Képes lett volna elárulni magát, hogy megpróbáljon megmenteni. Őrültség lett volna, kislány!” Reméltem, hogy nem marad már sokáig a férje mellett, hiszen nyitva állt előtte az élet. De volt valaki, aki még nála is jobban érdekelt. „Alex Conrad, a halhatatlan!” – még mindig nem fogtam fel ennek a találkozásnak a jelentőségét. Közben luxuskorvettem egyre gyorsulva érte el a Thianna-hold felhőhatárát, rövidesen elhagytuk a hold és a Nagy-Thianna vonzását is. Valószínű, hogy Carlos Witherspoon már szervezte az üldözőcsapatot, de akkora egérutat nyertünk, amelyet lehetetlen volt behozni. Beléptem a hipertérbe, és visszaindultam az Alfa Centauri A negyedik bolygójára, az Aphroditére, az UNIVERSE székhelyére. Ekkoriban ez volt a legnyugodtabb, legszebb bolygó, amit ismertem. Pedig alig több mint négy fényévnyire volt a kaotikus Földtől. Felkeltem a pilótaszékből, és visszasiettem a bejáratnál hagyott fejvadászhoz. Conrad a gyomrát szorítva ült a padlón, valószínűleg nagy fájdalmai lehettek.

– Jól vagy? – kérdeztem. – Nem, de túlélem – próbált vigyorogni Conrad, aztán lassan feltápászkodott. – Hé, ember, szóval azt mondod, te is találkoztál a Vándorokkal? Mikor? – 2055-ben, – Az szép. És el is higgyem? Meglepődtem a kérdésen, pedig érthető volt Conrad gyanakvása, sőt még az is, amit a következő pillanatban tett. Lehajolt, és felkapta többfunkciós pisztolyát, amit még a felszálláskor ejtett el. – Mit művelsz? – Leellenőrzöm az állításodat – mondta Alex Conrad, és meghúzta a ravaszt. A sugárnyaláb pont a szívem közepét járta át. A külvilág elhomályosult körülöttem, és elvesztettem az eszméletemet. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire újra magamhoz tértem. Mintha mély álomból ébredtem volna, riadtan nyitottam ki a szememet. Szívem iszonyatosan fájt, pedig a parazitalények már a regeneráció vége felé járhattak. – Te hülye állat! – hördültem fel, és nagy nehezen felültem. Conrad már állt, és folyamatosan vigyorgott. – Köszöntelek, testvér. Csak biztos akartam lenni benne, hogy nem hazudsz. – Te barom! – nyögtem fájdalmasan. – Jól van, nem kell annyira dühöngeni. Ha már kimentettelek a Witherspoonok karmai közül, ennyit igazán elviselhetsz. Nagy kockázatot vállaltam, és egy időre elbúcsúzhatom a hírnevemtől. Az a minimum, hogy meg akarok bizonyosodni róla: nem hiába tettem. – Akkor most megnyugodtál. – Tökéletesen – bólogatott Conrad. – Szóval, 2055. Nem gondoltam volna, hogy valaha is találkozom hozzám hasonlóval, pedig már hány évszázada… Láttam rajta, hogy elgondolkodik. Neki is hasonló érzései támadhattak, mint nekem. – Te mikor találkoztál a Vándorokkal? – kérdeztem, és nagyon kíváncsi voltam Conrad történetére. – 1148-han, Damaszkuszban… Tátott szájjal meredtem a kopasz férfira. Erre nem számítottam. – Igen, kicsit régebben élek, te csak egy kis taknyos vagy hozzám képest. – A középkor legvérgőzösebb időszakában? De hát hogyan? – 1113-ban születtem Némethonban, a teljes nevem Conrad Alexander Gottfried. Lovagként reszt vettem a második keresztes hadjáratban. Azok voltak aztán a szép idők… Damaszkusz ostroma alatt történt, hogy annak rendje és módja szerint felkoncoltak, és vérbe fagyva otthagytak a csatamezön. És akkor jöttek a Vándorok. Gondolhatod, milyen

sokkot okozhatott nekem, egy középkorban élő embernek egy idegen civilizációval való találkozás. Nem értettem az egészből semmit még évek múltán sem, csak azt vettem észre, hogy többször megöltek, és sosem haltam meg. Aztán rájöttem, hogy különös képességem micsoda lehetőségeket ad számomra… És felfogtam azt is, hogy el kell titkolnom mindenki elől, főleg az Inkvizíció kegyetlen időszaka alatt, és főleg a kapzsi emberek miatt. Általában testőr, harcos vagy bérgyilkos voltam, pénzt kaptam a gyilkolásért. És ez a foglalatosságom a mai napig megmaradt. Sok híres embert tettem el láb alól, és hatalmas összegeket vettem fel érte. – Találhattál volna más elfoglaltságot is… – Minek? Harcos vagyok, annak születtem, ezen nem tudok változtatni. Ne akarj kioktatni! És te mihez kezdtél a halhatatlanságoddal, Marcus Barthez? Elmosolyodtam. – Talán elég, ha annyit mondok, hogy az igazi nevem Marcus Barbess. – Barbess? – láttam, ahogy Gottfried – vagy maradjunk inkább a modernkori Alex Conradnál – lassan rakja össze a részleteket, és egyre nagyobb lesz a döbbenete. – Marcus Barbess és az UNIVERSE? A titokzatos Barbess família, az ismert űr leggazdagabb családja, akiket senki sem lát, mert mérhetetlen vagyonukkal a háttérből irányítják a céget, és legendákat mesélnek róluk? Értem. Tehát nincs Barbess család, nincsenek örökösök, csak egy halhatatlan ember, aki az egészet mozgatja. Jó! Tetszik. Célratörő ember vagy, Marcus Barbess. Nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy ilyesmire használjam a halhatatlanságot – Ötletes, nagyon ötletes. Láttam rajta, hogy a lehetőségeken gondolkodik. – Azt hiszem, eljött számodra az ideje, hogy a bérgyilkolás után áttérj az üzleti életre – mondtam. – Nekem elhiheted, hogy ez is van annyira izgalmas, és szerintem jóval kifizetődőbb. – Hát, ha csak az ezrede igaz annak, amit hallottam rólad, már akkor is elhiszem. – A pletykák valószínűleg alulmúlják az igazságot, bár én nem szeretem a fényűzést. De egyébként bármit megtehetek, bármit megszerezhetek magamnak, és most már te is. Végre nem vagyok egyedül. Tudod, mióta várok erre? – Én azt hiszem, valamivel régebb óta – vigyorgott Alex Conrad. Jobb csuklóm csonkjába éles fejdalom hasított Furcsa érzés volt, mintha valami motoszkált volna belülről. – Azért a kezemet nem kellett volna levágnod – mondtam keserűen. Képtelen voltam felfogni, hogy nincsen de ujjaim, tenyerem, nem tudok dolgokat megfogni. – Szükségem lesz egy műkézre. Conrad legyintett – Ugyan! Nekem a teljes karomat levágták valamikor a XVII. században. – Felemelte ominózus karját, és megmutatta. Nem értettem semmit. – Időt kell adnod a parazitalényeknek. Képesek pótolni, újra– növeszteni.

Hitetlenkedve meredtem a karra, amely semmiben nem különbözött a másiktól. – Nekem egy hónapomba és rengeteg táplálékba telt. A kézfejed nem tarthat tovább egy hétnél… Egyet kell tenned; rendkívül sokat enni, hogy pótold a parazitalények által felhasznált energiát, de erre magad is rájössz majd. Csakugyan, máris éhes lettem. – Közben elég groteszk lesz a látvány, de megéri, hisz újra lesz kezed. Conradnak igaza volt, és ettől kezdve még jobban értékeltem a testemben lakozó parazitalényeket… Bíztam benne, hogy jól ki fogunk jönni Conraddal, hiszen hosszú időn át kellett elviselnünk egymást. És együtt nagyobb volt a biztonságérzetünk is, valamint a remény, hogy talán együtt többet sikerül megtudnunk a Vándorokról. Az Aphroditén heteken át csak beszélgettünk, mindketten elmeséltük eddigi élettörténetünket. Conrad a XII. század óta nem is hallott a Vándorok felöl, így igencsak meglepődött a procyoni sztorimon. Próbáltunk okosabbak lenni, összefüggéseket keresni a Vándorok és a halhatatlanságunk között, de információ nélkül ez reménytelen kísérlet volt. Egyet tehettünk: kutatni kezdtük a nyomaikat. Tíz nappal az aldebarani események után pedig váratlanul beállított Melissa Witherspoon. Otthagyta a férjét, és elköltözött. Carlos Witherspoon nem tehetett semmit ellene, képtelen volt meg– akadályozni. Kicsit meglepődtem, nem hittem, hogy Melissa ilyen ha– mar rászánja magát erre a döntésre, sőt, tulajdonképpen azt sem hittem, hogy képes lesz otthagyni a férjét De Melissa tényleg okos és értelmes nő volt Szomorúan állt előttem, és nem bírtam ki, hogy ne vigasztaljam meg. Újdonsült, halhatatlan barátom irigykedve ugyan, de békén hagyott bennünket, és megkezdte az UNIVERSE tanulmányozását, hogy bekapcsolódhasson az üzleti életbe, én pedig jó néhány hónapig kettesben maradtam Melissával. Nagyszerű nő volt, ő sokkal jobban megérdemelte volna a halhatatlanságot, mint én. Nem akartam végignézni, amint megöregszik. Pedig azt hiszem, szerettem, bármennyire is tiltakoztam ez ellen az érzés ellen. Már évszázadokkal ezelőtt elhatároztam, hogy élvezni fogom a nők társaságát, a gyönyöröket, amit a velük való szeretkezés nyújt, de távol tartom magam az érzelmektől. Most mégsem sikerült… Közben Melissa, a segítségemmel – bár nem volt rá igazán szüksége – elindult a színésznői pályán, és rövid időn belül hihetetlenül népszerű lett. Jó színész volt, és varázslatos szépsége mindenkit megbabonázott. Filmjeit nézték a férfiak, és epekedtek utána, nézték a nők, és irigykedtek szépségére, és együtt remegtek az általa alakított hősnőkkel. És lassan önállóvá vált. Elvált Jason Witherspoontól, felvette leánykori nevét, és Melissa Crown néven futott be.

Óhatatlanul bekövetkezett a pillanat, amikor már nem maradhattunk együtt tovább. Elindítottam az igazi élet felé, de tudatosan igyekeztem egyre távolabb kerülni tőle, hogy könnyebb legyen számára is a szakítás. Nagyon nehezemre esett, noha tudtam, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb. Két évre rá feleségül ment egy multimilliomos rendezőhöz, szült neki két lányt, és tényleg boldog életet éltek. Onnantól kezdve nem nagyon néztem a filmjeit. Egyszerűen nem akartam tudomást venni arról, ahogy ez a gyönyörű asszony szép lassan megöregszik. Igyekeztem elfelejteni. Ez volt a halhatatlanság legnagyobb csapdája. Mindenkit túlélek. De volt ennél sokkal fájdalmasabb viszonyom is, amikor végképp képtelen voltam parancsolni az érzelmeimnek… Melissa hét évtizeddel későbbi halálhíre fájó emlékeket ébresztett bennem, de igyekeztem nem gondolni rá, arra a gyönyörű asszonyra, aki egykoron volt, és a véletlenül látott öregkori holoképére. Kegyetlen az élet, hogy ilyen rövid… Nagyon kegyetlen. Viszont Alex Conrad barátommal és sorstársammal meglepően jól kijöttünk. Sokat tanultunk egymástól, és rövid idő alatt nagyon jó barátok lettünk. Egy halhatatlan barát. Alex Conrad, a halhatatlan. Nem voltam többé egyedül. Milyen mássá is vált az életem! Nem kellett félnem, hogy Alex megöregszik és rájön halhatatlanságom titkára. Együtt járhattuk az űrt, szórakozhattunk, élhettük nagyvilági életünket, kutathattuk a titokzatos Vándorok nyomait, és más halhatatlanok után nyomozhattunk Néha marhaságokat csináltunk, olyanok voltunk, mint két rossz gyerek, akik folyamatos csínytevésekkel bosszantják a környezetüket. És tulajdonképpen gyerekek is voltunk. Az idő pedig telt tovább, 2469-ben létrejött a Csillagliga, és a Kirajzás során szétszóródó emberi társadalom lassanként rendezett, szabályozott mederbe terelődött, így fejlődött tovább. A Csillagközi Törvénykönyv megteremtette a törvényi kereteket, a Csillagliga Flotta pedig az eszközt, a törvények betartatásához. És az élet örök… Legalábbis ekkor azt hittük.

Kim Lancehagen: A halál három arca Ez a három, rövid történet az utolsó utazásról szól. A végsőről, az el nem kerülhetőről, aminek során először bukkan fel előttünk a túlsó part. Bárhogyan is próbáljuk halogatni ezt az utazást, egy napon útra kell, hogy keljünk. Nem mindegy persze, milyen felkészültséggel vágunk neki, mit viszünk magunkkal, s mit, kit hagyunk hátunk mögött. Nem mindegy, hogyan lépjük át a rettegett határt, s miben reménykedünk, mit keresünk ott, abban a másik tartományban. Három rövid történet következik tehát, három utazás története. Egy napon, amikor magad is elindulsz a fekete ösvényen, talán eszedbe jut majd valamelyik e történetek közül. Az egyik talán rólad is szól. A VÁGÓHÍD

1. Életem utolsó napja szürkén indult. Tiszta röhej, de éppen olyan reggel volt, amilyet ilyenkor az ember előre elképzel magának. Szeles, esős idő, szürke mocsok az egész. Odakint a lakódobozok égbe szökő tornyait elhomályosította a kavargó, hideg köd. A hálószoba ablaktábláján sárga esőcseppek doboltak, a falakon végigcsorgott valami szennyes lé, egészen biztos, hogy valamelyik szintmetszet szigetelése sérült meg ismét. Leszarom. Ez már nem az én gondom – ez volt az első, ami eszembe jutott, ahogy felébredtem, s a plafont bámultam. Kit érdekel a szigetelés? Ez életem utolsó napja, baszd meg! Hevertem ott az ágyon, bámultam a plafont, az agyamat szikkadt szivacscsomónak éreztem, és hirtelen elöntött a keserűség és az önsajnálat. Hányingerem lett, és csak arra tudtam gondolni, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel a reggellel. Ezzel a nappal. Az utolsóval. Szar érzés, amikor az utolsóra ébredsz, hidd csak el. Kissé másnapos voltam, este egyedül megittam vagy hat üveg sört, meg a likőr maradékát, ami évek óta a flaska alján lötyögött. Egyszerűen nem akartam, hogy az új arc igya meg, inkább magamba erőltettem, az sem érdekelt, hogy az éjszaka közepén az ágy mellé okádok. Na és? Lora majd feltakarítja, amikor elmegyek itthonról. Különben legszívesebben az összes használati tárgyamat összegyűjtöttem volna, hogy a szoba közepén meggyújtsam, és bámuljam, hogyan emésztik el a lángok az életem emlékeit. Kísértett a gondolat, de aztán hagytam az egészet a francba, végtére is Lora meg a kölykök látták volna kárát, az új férj nyilvánvalóan feljelentést tesz már másnap, és a végén még levonnak Lorától egy-két hetet. Ezt pedig nem akartam, bár kísértett a gondolat, mert Lora akár meg is érdemelte volna. De nem, nem akartam úgy itt hagyni, hogy rosszakat gondoljon rólam. Most biztosan megkérdezed, hogy miért nem, meg, hogy mit érzelgek itt, amikor az utolsó napom van, és be kell látnom, igaz. Barom vagyok, barom balek. Még ehhez az utolsó bulihoz is gyáva. Pedig itt belül egész éjjel motoszkált, hogy többet vártam volna a csajtól, valami mást, valami ragaszkodás-félét, valami együttérzést, sajnálatot, szánalmat, mittudomén mit. De nem. Semmit. Ahogy közeledett ez a kurva nap, ő mind ridegebb és ridegebb lett, fecsegő, könnyed, mint aki kínosan ügyel rá, nehogy a témára terelődjön a szó. Különben tényleg hülye vagyok, érzelmes barom, hogy ezt hittem. Mindig magamból indulok ki. Amikor Casie, az első feleségem elment, az utolsó éjszakát én mondjuk elég romantikussá tettem neki. Egy palack ritka vörös bor, gyertyák, ölelkezés a holo-kandalló előtt, és azok a forró könnyek, amikor odakint, a tornyok mögül kibukkant az első napsugár. Szerintem ez a legkevesebb, de úgy fest, tévedtem.

Lora az első pillanattól kezdve más volt. Már azon az estén becsöngetett, amikor Casie bement a klinikára. Egy szakadt bőrönddel jött, csontsovány volt, és áradt belőle a kupolakaptárak nyombűze. Kezében a hivatal által kiosztott címet szorongatta, s a szemében izzott valami ideges fény, valami éhes tűz, amit nem tudtam mire vélni. Méregettük egymást egy darabig, aztán intettem neki, hogy jöjjön be. Attól az estétől kezdve ő volt a feleségem, csak mert a hivatal így akarta. Elfoglalta Casie helyét, ha jól emlékszem, egyedül csak a fogkefét cserélte ki. Casie ruhái sokáig lötyögtek rajta, de fél év múlva már passzolt mind. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy titkon valami kedves, szentimentális búcsúra számítottam. Hetek óta nem dugtunk, semmi kedvet nem éreztem hozzá, de benne volt a pakliban, hogy életem utolsó éjszakáján azért szerzünk egymásnak némi örömet. De Lora nem így gondolta. Vacsora után kisietett a konyhakamrába, és mosogatni kezdett. A gyerekeket felküldtem a felső buborékba, én pedig szépen elhelyezkedtem a hálókamrában, és kibontottam egy sört. Próbáltam nagyokat lélegezni, és elkergetni gondolataim közül azt, hogy ez az utolsó estéd, haver! Odakint már sötét volt, a lakótornyok mögött lement a nap. Vártam. Jó lett volna, ha valaki szól hozzám, ha valaki rám nyit, és mond valamit, mindegy, hogy mit. Aztán megütötte a fülemet a holo ricsaja. Lora tévézni kezdett, nem jött be hozzám. Jól van, gondoltam, és kibontottam még egy sört. Aztán még egyet. Nem muszáj búcsúzkodnunk, te ribanc, ki nem szarja le, mit csinálsz?! Persze, könnyű neked! Holnap ilyenkor már valaki ismeretlen kefél majd, aki beköltözik a helyemre, kidobja a fogkefémet, megismerkedik a kölykeimmel, és holnap este már ő lesz a ház ura. Én pedig nem leszek, simán kiszállok a buliból, mint egy engedelmes kezesbárány. Feltápászkodtam az ágyból. A hálókamra két négyzetmétere büdös volt, az ágy mellett sárga kupacként rothadt a hányásom. A tenyérnyi ablaktáblának nyomtam a homlokomat, és nem tudtam másra gondolni, mint hogy holnap ilyenkor már nem fog így sajogni a fejem. Ezen aztán nem volt kedvem röhögni, pedig nagyon szerettem volna. Odalentről amúgy is csörgést hallottam, Lora éppen reggeliztette a kölyköket. Letámolyogtam, de Lora nem nézett rám, úgy csinált, mintha borzasztóan lekötné a rántotta elkészítése, veszettül kapargatta a tepsit. Llynn ezzel szemben szokatlanul kedvesen köszönt, a szemében félreismerhetetlenül megcsillant a sajnálkozás fénye. Nem tudtam haragudni rá, Llynn nem az én lányom volt, még Casie első házasságából származott, igazából nem sok közünk volt egymáshoz. De azért ezen az elbaszott reggelen még az ő sajnálkozása is jól esett. És hát persze Wes. Wes tőlem volt. Mormogott valami köszönésfélét, de nem bírt felnézni a tányérjából. A szemei megteltek könnyekkel, láttam rajta, hogy Lora keményen megfegyelmezte, de nem mertem megszólalni, mert attól féltem, hogy elbőgöm magam én is, és akkor aztán kész leszek igazán. Egy falat sem ment le a torkomon.

Lora kétszer töltött kávét, de ez volt az egyetlen figyelmesség, amiből kitűnt, hogy tényleg ez életem utolsó napja. Legszívesebben ráöntöttem volna az egészet, bassza meg a dupla kávéját, de aztán persze nem csináltam semmit, nem akartam botrányt. Cho doki úgyis állandóan azt szajkózza a holón, hogy az igazi férfi nem csinál jelenetet az utolsó napon. Légy férfi! Viseld el! Faszszopó Cho doki, kíváncsi vagyok, hogy az ő utolsó napja mennyire lesz vidám és kiegyensúlyozott. Kibaszottul szeretném látni, amint megreggelizik, vállára veti kabátját, dob egy utolsó csókot Mrs. Chónak, és elslisszol a klinikára. Hát egy faszt! Dr. Cho kártyáján, lefogadom, hogy egy harminc év múlva esedékes dátum domborodik! Addigra a vén buzi úgyis feldobja a talpát… A kölykök kajáltak, aztán Llynn gyorsan elköszönt, adott egy puszit, ami egyébként nem volt szokása, és kisurrant a lépcsőre. Kész, ennyi volt, viszlát. Pár napja hallottam, ahogy Lorával sutyorognak, az új pasiról, aki ma este érkezik majd a nyomorkaptárból. Már akkor ezen járt az eszük, az új ürge izgatta őket, érted, baszd meg? És még akkor legyek nyugodt, meg kiegyensúlyozott! Ahogy erre gondoltam, szívesen Llynn után kaptam volna, hogy búcsúzóul felpofozzam, de persze nem tettem. Csak ültem, és bámultam magam elé, mint egy idióta, a fejem meg zsongott a másnaposságtól. Ott maradtunk Lorával és Wessel a konyhakamrában. Kurva nagy tud lenni ilyenkor a csend. Üres. Ijesztő. Amikor Lora már semmiféle áltevékenységgel nem tudta leplezni idegességét, megállt, nekitámaszkodott a falnak, és remegve rám nézett. – Jól vagy, Lou? – Jól, kösz. Tényleg. Bólintott, megigazította a kötényét, és nagyon látszott rajta, hogy szeretne mondani valamit, de végül nem mert előhozakodni vele. Én meg úgy döntöttem, nem könnyíteni meg a dolgát. Miért is tettem volna? Megittam a kávét, aztán odamentem Weshez, és megsimítottam a fejét. – Na, ideje indulnod, kisöreg! A suli… – Nem megyek sehová – felelte Wes durcásan. Ez meglepett. – Dehogynem. Semmi okod itthon maradni. – De van, apa. Ma be kell menned a klinikára. Anya mondta. Tudom, hogy így van.

A gyerek válla felett Lorára pillantottam. – Igen, ez igaz, kisöreg. Tudod, ez a dolgok rendje. Wes nem értette, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem értené. – De miért, apa? Hát igen, nehéz az ilyen. Kurva nehéz. – Emlékszel, Wes, mutattam neked azt a kártyát, amit régebben kaptam a hivataltól. Rajta van egy dátum. Wes, és ez a dátum a mai nap. Eddig engedélyezték, hogy itt éljek veletek. Már beszéltünk róla sokat, múlt héten is említettem neked, hogy még öt napom van. Emlékszel? – Emlékszem. – Nos hát, úgy tűnik, lejárt az idő, Wes, most már mást kell engednem, hogy ideköltözzön, és veletek éljen. Tudod, erről beszéltem neked sokszor, mondtam neked, hogy mindenkit megillet az emberi élet. És ami odalent van a kupolakaptárokban, az nem élet, Wes. Én ott nőttem fel, nem volt olyan szerencsém, mint nektek, akik idefent születtetek. De egy napon végre eljött az első dátum, és megengedték, hogy ideköltözzek Llynn édesanyjához. Előttem Llynn apja lakott itt, de neki is el kellett mennie. Aztán eljött a nap, amikor Casie mamát is várták a klinikán. Akkor jött édesanyád, ideköltözött, és amikor megkaptuk az engedélyt, megszült téged, kisöreg. – Maradj itt! – Nem, azt nem lehet, Wes, most nekem kell elmennem, hogy másnak is legyen helye élni. Aztán… egy napon anya is utánam jön. És aztán Llynn is. Egy napon, remélhetőleg nagyon soká, neked is el kell indulnod, ha lejár az időd. Wes szipogott, szemmel láthatóan igyekezett belegondolni, milyen is lesz majd az a nap, de aztán csak legyintett. – És veled mi lesz most, apa? Néztem rá, és hirtelen azt éreztem, hogy a mellkasomra tonnányi súly nehezedik. – Tudod jól, Wes, miért kérdezed, ha tudod? Wes rám emelte szomorú szemeit, és megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy elmenj. Lora idegesen közénk lépett, és talpra rántotta a gyereket. – Elég volt, Wes. Apádnak még sok dolga van. – Hagyd csak! – A gyereknek iskolába kell mennie! – Itthon marad. – Felegyenesedtem, és csípőre tettem a kezem. – Itthon marad, velem. Lora fújtatott, a szeme villámokat szórt. – Nincs sok időd, Lou, te is tudod! Nem késhetsz!

– De sürgős lett hirtelen, drágám! De ne aggódj, még csak reggel van. Gyere, Wes, beszélgessünk! Lora nem szólt semmit, felkapaszkodott a felső buborékba, és bekapcsolta magának a holót.

2. Wes az ágyon ült, és a szeme sarkából a hányásfoltot fürkészte. Nem bántam még ezt sem, örültem, hogy itt van velem és kész. – Mit fognak csinálni veled, apa? Mellételepedtem, és megfogtam a kezét. – Tudod, Wes, erről nem szívesen beszélek. Elmegyek, és nem jövök vissza többet. Ez a lényeg. – Nem akarom, hogy valaki más költözzön ide! – Szinte már sírt, úgy szorongatta a kezem, hogy belesajdult. – Hidd el, én sem szívesen hagylak itt benneteket, kisöreg! De nincs mit tenni. Ez a törvény. Ez a dolgok rendje. – Akkor nem jó a dolgok rendje. Nem akarom, hogy meghalj! Ez jól esett. Ültünk egymás mellett, és hallgattuk az esőt. Arra gondoltam, ez így egyre nehezebb: a keserűség csaknem az eszemet vette. – Mi lenne – szólalt meg hosszas hallgatás után Wes mi lenne, apa, ha nem mennél? Felnevettem. – Jaj, Wes, ne butáskodj! – Komolyan gondolom, apa. Mi lenne, ha egyszerűen elfelejtenéd, hogy ma van az a nap? – Azt nem lehet csak úgy elfelejteni. – Miért? – Mert ez a szabály, Wes. Adnak egy dátumot, és neked be kell tartanod a szabályt. Ilyen egyszerű. – Úgy csinálsz, mintha hülye lennék, apa. Pedig te vagy az, aki nem érti. – Mit nem értek? – Hogy itthon kell maradnod. Ne menj el a klinikára! Maradj velem, itthon leszünk, és beszélgetünk. Biztosan el fogják felejteni, hogy nem mentél be. Nem lesz semmi baj, meglátod. Valami fojtogatta a torkomat. – Jaj, Wes, tényleg azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű? – Miért? Ők is tévedhetnek. Az iskolában Miss Zoe elfelejtette, hogy nekem kellett volna a múlt héten beszámolnom a falon túli halálmezőkről, és arról, hogy miért maradt ilyen kevés hely az életre a Földön. De Miss Zoe elfelejtette, apa, és azóta sem jutott az

eszébe. – Ez nem olyan dolog, Wes. Ezt nem felejtik el. – Maradj itthon! Kérlek, apa! Felkeltem mellőle, az ágyneműt rádobtam a hányáskupacra. A fejem még mindig iszonyatosan zsongott, szédültem, és úgy általában szarul éreztem magam. Legszívesebben csak hallgattam volna az esőt tovább, és fogom a kölyök kezét. Néha a dolgok annyira egyszerűek, kár túlbonyolítani őket, s ez éppen ilyen pillanat volt. Fárasztott a beszélgetés, zavarba ejtett és fájdalommal töltött el. – Kérlek, Wes, hallgass! Anélkül is nagyon nehéz. – Nem akarom, hogy elmenj! – Kérlek, Wes! – Maradj itt velük! – Odaugrott mellém, és átölelte a térdemet. És ekkor valami történt. Valami, mélyen bennem. Talán megvilágosodás volt, talán valami egészen más, nem tudom. Nem is érdekel. Csak ott volt ez a szar reggel, a szürkeség, a hideg, meg minden. És ott volt a kölyök, aki nem akart elengedni. Akárcsak, mint amikor átszakad egy gát. Valami történt velem. Valami nagyon fontos. A ködfalon átszivárgott egy napsugár, és megérintette a homlokomat. Megszédültem, és azt hiszem, elkezdtem mosolyogni magamban. Miért is ne? Ereimben félelemtől tüzelt lángfolyamok iramodtak meg, megrészegített tulajdon merészségem. Le kellett ülnöm. – Mi baj, apa? – Semmi, Wes, igazán semmi. Csak eszembe jutott egy dolog. A kölyök rám vigyorgott. – MARADSZ? Bámultam az arcát, mintha életemben először látnám. A srácnak igaza volt: az egész olyan egyszerűnek tűnt, olyan könnyűnek. – Maradsz, apa? – Wes szeme felcsillant, mintha csak most értené meg, hogy mi megy végbe bennem. Rám csimpaszkodott, átkarolta a nyakamat. – Tényleg itthon maradsz? – Halkabban! Persze nem olyan könnyű. Hogy is gondolhattam ekkora baromságot? Ebből nagy baj lesz. Aztán, miközben Wes a hátamra ugrott, arra gondoltam, ugyan mi baj lehetne? Mi történhet rosszabb annál, ami a klinikán vár rám? Elsápadtam.

No igen, a büntetés Lorát és a kölyköket érné: heteket, hónapokat vehetnek el tőlük a hivatalban. Aljas megtorlás, de alkalmas arra, hogy fogyatkozó életük végéig átkozzanak. Nem mintha számítana. Az egész nem ér egy kalap szart sem. – Tudtam, hogy nem hagyod magad – lelkendezett Wes magáról megfeledkezve. – Tudtam, hogy nem vagy olyan, mint a kisbárányok a vágóhídon! Megtöröltem az orromat. – Majd meglátod, kisöreg. Apa nem megy a vágóhídra! – Klassz. Örülök, apa. – Én is. Most hozd ide a kártyát. Ideje játszani egyet, nem? Wes rohant.

3. Egy óra előtt néhány perccel Lora kukkantott be hozzánk. Wes ránevetett, és ez már önmagában is gyanúsnak tűnt a feleségem szemében. – Mit csináltok itt? – kérdezte. – Kártyázunk. – Wes tudott nagyon szemtelen lenni, ha akart. -Egyszerűen csak kártyázunk, anya. – Jobb lenne, ha abbahagynátok, apádnak nemsokára indulnia kell! – Lora megpróbált benyomakodni, de a lábamtól nem tudott. – Gondolom, még le akarsz zuhanyozni indulás előtt. Hány órára kell menned? – Kettőre, drágám. – Igyekezned kell. – Ja. – Apa nem megy sehová – Wes arca ragyogott, amikor letett a földre egy fekete dámát. – Itthon marad velünk. Lora elsápadt. – Ez nagyon rossz vicc, kisfiam. – Nem vicc. – Letettem egy lapot én is, de nem figyeltem, hogy mit. Nem számított, West abszolút nem érdekelte, ennyi erővel akármit is csinálhattunk volna. – Hogy érted azt, hogy nem vicc? Láttam Lorán, hogy már érti. Valószínűleg, lelke mélyén tartott is tőle, hogy ez lesz, és a felismerés csak megerősített elhatározásomban. – Nagyon egyszerű a helyzet, drágám, a kölyökkel megbeszéltük, hogy úgy csinálok, mintha elfelejtettem volna az egészet. Itthon maradok, kártyázunk tovább. – De… – Megtennéd, hogy főznél egy teát? – Utálta ezt a telepofás vigyoromat. Gyorsan kikotródott a kamrából, de még hallottam, hogy motyog a létrán. – Gondolod, hogy érti? – kérdezte Wes. Vállat vontam. – Kit érdekel? Kártyázzunk!

4. Kettő előtt tíz perccel Lora újra próbálkozott. Azt a taktikát választotta, hogy eljátssza, nem történt semmi. Bekopogott, és szólt, hogy lassan indulnom kellene. – Elfelejtetted, drágám, hogy nem megyek sehová? Hol a francban van a teám? Erre megállt az ajtóban, és mereven rám bámult. – Kérlek, ne csináld ezt, Lou. Tudod, hogy nem lehet. Ezt nem! – Ugyan már! Elkezdett remegni a gyomrom. Az agyamra mintha köd ereszkedett volna, megakadályozva abban, hogy logikusan gondolkozzam. Ahogy Lora arcára kiült a félelem, arra gondoltam, talán ha most elrohannék, még beérnék két órára. De Wes ekkor megfogta a kezem, és biztatóan rám hunyorgott. – Apa nem megy a vágóhídra, anya. Itt marad velem. Lora zokogásban tört ki, bejött, azt hittem, meg akar pofozni, de ehelyett csak a levegőbe kaszált, mintha hozzám érni is undorodna. – Ezt nem lehet! Nem lehet, érted? Hogy képzeled? – Kérlek, menj ki! – szóltam halkan. – Kártyázunk a kölyökkel. Lora könnyeit nyelve mászott le a konyhakamrába. Aztán hallottam, hogy telefonál.

5. Negyed háromkor behozta a telefont. – Téged keresnek, Lou. Magyarázd meg nekik, ha tudod. Már vártam, hogy ez lesz: átvettem a kagylót, és udvariasan bemutatkoztam. Egy kopottas, szürke hang szólt a vonal végén. – Van egy kis problémánk, Mr. Lesnik. A nyilvántartásunk szerint az élettartambizottság mára tűzte ki a kivonási eljárást. A múlt héten kapnia kellett egy értesítést, ami… – Megkaptam, kösz. – Tehát megkapta. Bizonyára megérti, Mr. Lesnik, hogy értetlenül állunk a késlekedése előtt. A klinika szigorú időrendje nem teszi lehetővé… – Felejtse el! – vágtam közbe ismét. – Úgy döntöttem, nem megyek be. Dermedt csend. – Hát akkor minden jót! Viszontlátásra. – Várjon! Várjon! – A szürke hang feléledt megint. – Hogy érti azt, hogy nem jön be? – Ahogy mondtam. Húzzák ki a nevem, vagy csináljanak, amit akarnak. Kártyázom a fiammal, utána valószínűleg sétálni megyek. – Ezt nem teheti, Mr. Lesnik. – Dehogynem. Már meg is tettem. – Adná a feleségét, Mr. Lesnik? Vigyorogva nyújtottam vissza a kagylót Lorának, aki mindvégig a körmét rágva ácsorgott az ajtóban. – Nem – suttogta sápadtan Lora a telefonba. – Komolyan gondolja. Aztán hosszasan hallgatta a vonal túlsó végén a szürke hangot. – Értem. Igen. Természetesen. Letette, aztán sírva kihátrált a kamrából.

6. Szürkület előtt egy lebegő állt meg az ablak előtt, a gomolygó, savas ködbe sárga fénypászmák hasítottak. Wes elkomorodott, és letette a játékvasútját, amit évekkel ezelőtt kapott tőlünk, de amit még soha nem volt időnk összerakni. – Érted jöttek, apa? – kérdezte. – Csak szétnéznek kicsit. – Elhúztam a tenyérnyi függönyt, és biztatóan a kölyökre mosolyogtam. – Ne is törődj vele, kisöreg. Nem érdekes. – Lesz még időnk összerakni a vasutat? Vállat vontam. – Azt hiszem, Wes, ez nem igazán fontos. Inkább az számít, hogy meg tudtam mutatni neked, hogyan kell. Ha… ha majd nem leszek már itt, akkor is be tudod fejezni egymagad. Wes bólintott. – Maradhatok még egy kicsit? – Még pár percig, kisöreg. – Kisandítottam a függöny mögül, és láttam, hogy a lebegő elsuhan a lakótornyok labirintusában. – Aztán jobb lesz, ha lemész anyához. Ültünk a sötétben, és nem tudtunk megszólalni. Jó lett volna még mondani néhány dolgot, végtére is egész nap jelentéktelen baromságokat fecsegtem neki. De azt hiszem, értette így is a lényeget. A suhanók húsz perccel később jöttek, legalább tízen. – Ideje indulnod, Wes. – Felemeltem, és magamhoz szorítottam. – Emlékezz erre a napra, jó? – Emlékezni fogok. Rákacsintottam, aztán a hóna alá nyomtam a vasútját, és az ajtó felé lódítottam. – Klassz nap volt, kisöreg. Kösz! Hátranézett, de nem szólt semmit. A csöndben sokáig visszhangoztak távolodó léptei a létrán.

7. Nem sok időm maradt. Ücsörögtem egy darabig, hallottam, ahogy a suhanóból átlendülő egyenruhások bejönnek a toronyba. Tíz perc és ideérnek, a kamránkhoz. Azon törtem a fejem, mi a fenét lehet ilyenkor még csinálni, de nem jutott az eszembe semmi. A szekrény aljáról mindenesetre előkerestem a pisztolyt, amit még Casie nagyapja tett működőképessé évtizedekkel ezelőtt. Korábban nem használtam soha, de úgy tűnt, működőképes. Nem, mintha számított volna, önmagában már az is jó érzéssel töltött el, hogy a kezembe szoríthattam. A markolat érintése hideg volt, egész testemen keresztüláramlott a fegyver agresszív energiája. Jól van. Most már jöhettek, basszátok meg! Odahúztam a széket az ajtó elé, és egy cigire gyújtottam. A suhanók odakint leoltották a fényszóróikat, így csak a cigaretta vége parázslott a karcos, koromízű sötétségben. Nem gondoltam semmire. Ernyedten ücsörögtem, és valami megfogalmazhatatlan, jól eső érzés kerített hatalmába. Azt hiszem, ez volt életem utolsó napjának legboldogabb pillanata. Egy pillanatnyi, múló teljességérzet. Néhány másodpercnyi ember-lét. Néhány másodpercnyi, igazi szabadság. Elnyomtam a cigit, és kibiztosítottam a stukkert. Amikor meghallottam közeledő lépteiket a lépcsőn, már tudtam, hogy felkészültem az útra. Azt hiszem, mosolyogtam. BEFEJEZETLEN SZIMFÓNIA

1. Sylberman tisztán látta közeledni a halált. A halál fényes volt és gyors: alattomosan száguldott felé, félreérthetetlen céltudatossággal, s ettől az egész oly rémisztővé vált, hogy a férfi immár moccanni sem tudott. Nem az lepte meg, hogy bekövetkezik az, amitől a legjobban tartott, hanem a rosszindulat, amivel a halál rohant felé. Korábban valahogy úgy képzelte, hogy sokkal személytelenebb és nyugodtabb lesz majd, de a halál valójában hisztérikus volt és gonosz. Sylberman lehunyta a szemét, és arra gondolt, most tényleg vége. A pillanat keserű fájdalomkristályba dermedt. Rossz ize volt, förtelmes, gyomorforgató íze, Sylberman jobb szerette volna, ha gyorsan tovasuhan, de tudatának egy kis része továbbra is makacsul kapaszkodott a lehetőségbe, és áttörve a szabályokat megragadta az elillanni készülő másodpercet. Mintha kívülről látta volna magát: egyedül állt a sötétben, mezítelenül, hófehér bőre libabőrzött a hidegben. Lassan felemelte a fejét, de nem mert megszólalni. Félt. MOST! Valami beleüvöltött a csendbe, és Sylberman tudta, hogy el kell engednie a pillanatot, nem kapaszkodhat belé az örökkévalóságig. Azt hitte, ő dönthet, ő nyithatja ki a kaput, de valójában a halál rontott rá. Élete utolsó döntése úgy csúszott ki ujjai közül, hogy Sylbermannak még ideje sem maradt tiltakozni. Lénye egyetlen, görcsös félelemgóccá zsugorodott, amikor megtörtént. A vég fényes volt és gyors. Profi. A félelem falát a fájdalom tüze robbantotta szét. Sylberman soha nem sejtette, hogy ennyire fájhat valami. Suhant a semmiben, alatta csillagokként ragyogtak a város fényei. Már nem tudta meg, hogy a fényes, gyors halál egy kívülálló szemével egy aprócska meteoritdarabkának tűnik csupán. A kő eszeveszett sebességgel csapódott az üveggömbnek, fémet, műanyagot roncsolt. A pillanat már rég tovaillant, amikor a magasból még mindig hullottak a roncsdarabkák, pernyeként terítve be a várost. A főblokk maradványainak zuhanását egy biztonsági berendezés fékezte, s amikor vízbecsapódott, Sylberman megkezdte utazását a túlpartra.

2. Nem tartott hosszú ideig, test nélküli lebegés volt, előbb felemelő, aztán inkább csak nyugtalanító, baljós. Sylberman emlékezett a filmekben látott, könyvekben olvasott történetekre, tudta, hogy a sötét folyosón egyszer csak feltűnik majd valami fény, egyre erősebb lesz, végül ő maga lassan siklani kezd benne előre, a távoli üresség felé. Engedelmesen tette, amit tennie kellett: a háta mögött hagyott életére gondolt. Először az anyjára, gyengéd szeretettel, megnyugodva, a viszontlátás feléledő reményével. Aztán a fiára, de ez inkább csak kötelességszerű búcsú volt, nem egyéb, mintha csak leltárba vette volna a megmaradtakat. Miközben suhant előre a fényfolyosón, gondolatai gyorsan összekuszálódtak, szentimentális, és kedves emlékképek kergették egymást, mintha egy film kimerevített kockáit ragasztotta volna egymás után egy őrült filmvágó. Aztán illatokat érzett, rég letűnt napok fénye cirógatta az arcát, kiszáradt tengerek sóját érezte bőrén, és ujjai között mintha egy sárga virág porlott volna szét. Arcok fordultak felé, mosolyogtak rá, és Sylberman meglepődött némelyiken, csodálkozott, hogyan kerülhettek elő a feledés kútjából. Lepillantott a mélybe, de a fény rohamosan gyengült körülötte, s a távolban feltűnt egy kapu. Most? – gondolta izgatottan, és önkéntelenül dúdolni kezdett. Dúdolt, fájdalmas szenvedéllyel, búcsúképpen. A szimfóniát dúdolta, amit immár nem fejezhet be, az Ember Szimfóniájának magányos hangjait. Maga is megdöbbent, hogy a főszólam lendületes dallamereszkedése mennyire más, mennyire drámai értelmet kap itt, a halál küszöbén. Igen, most már tudta, hogy ez a legtökéletesebb mű, amit ember valaha is alkotott. Büszkeség töltötte el, tudta, ha a teste még az övé lenne, most könnyek tódulnának a szemébe. A halál igazi vesztesége csak ekkor érintette meg. A befejezetlen szimfónia fájdalma. Nem sok idő kellett volna… néhány hónap talán… Hisz minden ott volt a fejében. Minden. Amikor átsiklott azon a kapun, azt hitte, valami új kezdődik. De nem kezdődött semmi. A nemlét sötét, rideg falai ráomlottak, és ebben már valóban nem volt semmi gonosz, semmi céltudatos. A befejezetlen szimfónia hangjegyei visszhang nélkül hullottak szét a semmibe.

3. Neonfény. Qen hunyorogva bámult bele, egészen addig, amíg szeme előtt halovány folt nem kezdett derengeni. Ilyenkor azon törte a fejét, hogy valóban érzékeli-e a fényfoltot, vagy csupán akarata erőltetni rá a tudatára? – Még egy jött – súgta a fülébe ekkor Cara. – Igen? – Qen felhúzta szemöldökét, és úgy fordította az ajtó felé a fejét, mintha látná is, ki lép be a folyosóra. A lépteit hallotta: bizonytalan, zaklatott léptek voltak. Dzseki zizegése és zavart köhintés. A többiek közül néhányan köszönésféleséget mormoltak maguk elé. – Még egy-gondolta Qen. -Ő a hatodik. A jövevény lehuppant a legszélső székre, kissé távol a többiektől. Aztán megint csend lett. Vártak. Odabent, a műtőben már húsz perce dolgoztak a klinika szakemberei, és Cara szerint már előkészítették a transzplantációs kamrákat is. A halott húsz perce érkezett, szinte egy időben velük. – Nyitva volt a szeme, amikor betolták? – kérdezte Qen, még amikor megérkeztek. Ők jöttek elsőként. Cara habozott egy ideig, aztán azt mondta: – Nyitva volt, a távolba meredt, mintha valami nagyon furcsát látna. Qen bólintott. – Milyen a szeme? Szürke? – Miért gondolod, hogy szürke? Qen vállat vont. – Nem tudom. Csak úgy. – Sötét szeme volt, azt hiszem. – Cara idegesen cigarettát kotort elő a táskájából, de eszébe juthatott, hogy kórházban van, ezért inkább visszatette. – A doktor szerint tökéletes szem. – Tökéletes – mormolta Qen. Amikor egymás után befutottak az értesítettek, egyikük, egy erősen kölnizett, kövér asszony odahuppant mellé, és megkérdezte, mit fog kapni. Qen felemelte a fejét, és ahogyan elnézett a nő mellett, az mindent megértett. – És maga? – Vese – suttogta az asszony. – Három éve várok. Három éve. Az az ember ott, pedig

szívet kap. Az a nő tüdőt. – Vicces. Összegyűltünk, hogy osztozzunk a testén – mondta mélabús hangsúllyal Qen. – Mint a kannibálok. – Maga tudja, hogy hívták? – Nem is szeretném tudni – vont vállat Qen. – Valami zeneszerző volt… vagy ilyesmi. Idegyűltünk, mint egy éhes vámpírcsorda, és széthordjuk a testét. Nem hagyjuk meg csak a csontjait és a lebegő szellemét. Vagy… vagy talán azt sem. Undorító, nem? A kölnizett asszony csodálkozva rábámult, aztán felpattant, és visszacsoszogott a helyére. Vártak. Immár hatan vártak. Cara egyenként szóba elegyedett mindenkivel. Tudni akarta, ki mit kap majd annak a szerencsétlennek a testéből. Nem volt benne biztos, hogy miért érdekes ez, egyszerűen csak tudni akarta. – Odamenjek hozzá is? – kérdezte suttogva Qentől, amikor a hatodik ember – jóval a többiek után belépett. – Ne. – Miért? – Nem érdekel. El akarok menni innen. Most. Úgy érzem, megfulladok. – Türelem, drágám. Nemsokára túl leszel rajta. Vártak. A hatodik ember nem szólt senkihez, hófehér arccal bámulta a folyosó padlóját, egyszer felpattant, hogy kirohanjon, de aztán mégis visszaült, és várt tovább a többiekkel. Amikor nyílt az ajtó, és a professzor felbukkant, hatan álltak fel remegő térdekkel. – Kérem, jöjjenek! – mondta a professzor. – Előkészítettük a kamrákat.

4. Qen lassan lépkedett, Cara támogatta. Minden olyan fényes volt, a tárgyakat ragyogó színréteg fedte, az alakok élesen és élettel telve rajzolódtak ki előtte. A folyosón látta a nőt, aki veséért jött, egy lebegő ágyon tolták el, bizonyára még néhány napot itt kell maradnia. Amikor elérték a recepciót, kicsit még szédült, de úgy érezte, nincs nála boldogabb ember a világon. – Milyen színű? – kérdezte, amikor a kórház ajtajához értek. – Még nem is láttam. Milyen színű? – Barna – nevetett rá Cara, és Qen szívét gyönyörűség töltötte el, Cara nevetése láttán. – Szép ez a nap – motyogta, és amikor meglátta az ég kékjét, elsírta magát.

5. A hatodik ember zavartan botorkált utánuk. Tolvajnak érezte magát, alattomos, mocskos tolvajnak. Az sem vigasztalta, hogy amit tettek, az a végrendelet alapján törvényesnek számított. A hatodik ember észre sem vette, hogy kék az ég, amikor kilépett a kapun. Csak akkor lélegzett fél, s csak akkor érezte kicsit jobban magát, amikor végigsétálva a parkon egy kósza dallamot kezdett dúdolni magában. Eltelt már vagy tíz perc, mire észrevette, hogy mit dúdol, s meg kellett torpannia, hogy figyelni tudjon; megrendítette a dallamok ünnepélyes, komor tónusa. – Ez gyönyörű – suttogta magában. – Uram isten, ez… ez a legszebb, amit valaha hallottam. Végigrohant a parkon, átszáguldott a külvároson, és csak arra tudott gondolni, hogy mihamarabb hazaérjen, s papírra vesse a hangjegyeket. Éjszaka álmodott, egy asszonyról, aki immár az anyja volt, egy másik földrészen hevert egy sírban, álmodott egy fiúról, aki elfordította tőle az arcát, és álmodott sok mindenről, ami egyelőre oly idegen volt még számára. Azt mondták, lesznek ilyenek, lesznek bizonyos gondolat-árnyékok, hisz ezeket képtelenség lehántani a tudat-magról, ami a zenei anyaggal együtt „került át” belé. Nem zavarta, együtt álmodott velük. És álmodott a szimfóniáról, ami lassan testet öltött benne, mintha mindig is létezett volna. Néhány hónap – gondolta álmában. Néhány hónap, és készen lesz. És dúdolt tovább, ajkán földöntúli mosollyal. A KÉPEK KÚTJA

1. Kedves fiú volt. Magas, széles vállú afféle titokzatos típus. Rövid, barna hajában kommunikátor-szalagot viselt, csuklóján többfunkciós fegyverkorongot. Militáns természet – gondolta Elena, amint megpillantotta. Erőszak lappang minden mozdulatában. Mint valaha Uryé-ban… A fiú a transzporter-egység fehéracél ajtajánál állt, s mogorván méregetett minden kiszálló utast. Oldalán hatalmas elektromos sokkoló fityegett, s minden mozdulatából sugárzott: az első gyanús mozdulatra kész is használni az eszközt. Elena mindezek ellenére kedvesnek találta, ahogy végigmérte nagy, barna szemeivel, az őr önkéntelenül is elmosolyodott. – Nincs mitől tartania, hölgyem. Hol a poggyásza? Elena – mielőtt tudatosult volna benne, hogy mit tesz –, kidomborította mellkasát, hogy fehér utazóköpenye alatt jól láthatóan megfeszüljenek telt keblei. Ösztönös mozdulat volt ez, amikor észrevette, hogy mit csinál, el is pirult, de már késő volt. A fiú tekintete végigsiklott a testén. – Nincsen sok poggyászom, csak ez a táska. – Mutassa! A fiú beletúrt a ruhák halmába, de közben egy pillanatra sem szakította el tekintetét Elenáról. Most a szemét nézte, és közben egyfolytában mosolygott. „Megtörtént’’ – gondolta a lány, s egyáltalán nem örült a sikernek. Mégis, mintha csak kárpótolni akarná a sors, édes íz bizsergette a nyelvét, édes, akár egy csók. Sötét árny jelent meg mögötte az ajtóban, s türelmesen, lehajtott fejjel várakozott, hogy tovább léphessen. „Itt vagyok, kedves.” – Magával van? – mérte végig a fiú leplezetlen csalódással a szemében. – Igen. – Elena pontosan tudta, mikor cseng a hangja titokzatosan, de csak nagyon óvatosan merte használni e hangszínt. Túlságosan közel állt a rideghez, elutasítóhoz. Ahhoz, hogy fenntartsa a közöttük kialakuló vibráló feszültséget, egy másodpercre meg is kellett érinteni a fiú kezét. Kemény, csontos keze volt, mint Urynak valaha. Elena nem tudott másra gondolni, mint, hogy milyen lehet, amikor ezek az ujjak végigsimítják a testét. Próbálta elterelni saját gondolatait, de magában mégis felnyögött kéjesen. – Itt vannak a papírjaink. Beletúrt a hajába. A leszállófények vöröse végigsiklott a dús fürtök csigáin. Még egy pillantás. Bele a lelkébe. A velejébe…

Így… Szomorú sóhaj a háta mögött. „Bocsáss meg. Ez csak a test kívánalma. Csak a testé…” Ury szerencsére nem türelmetlenkedett, fekete köpenyét szorosan összehúzta teste előtt, s a padlót bámulta. – Hol szálltak meg? – kérdezte végre a fiú akkor, amikor Elena már azt hitte, továbbinti a sort. – A Cerodyban – pillantott a jegyére a lány, és a fiúra villantotta mosolyát. Ez már a megerősítő mosoly volt, takarékos, éppen csak arra elég, hogy tovább vezesse a megkezdett csapáson. – Bizonyára ismeri. – Hogyne. A sorban mögöttük egyre hangosodott a morajlás, még legalább tucatnyian várakoztak ellenőrzésre. Elena gyötrelmes lüktetést érzett ölében. Ajka idegesen megrándult: úgy döntött, engedi, hogy sodorja a vágy, noha nem így képzelte a következő éjszakát. Tisztátalannak érezte magát. 6491-es – suttogta, és biccentett a fiú felé. Lassan elindult, de továbbra is a széles, csontos arcot figyelte. Pontosan azt a választ kapta, amire számított. Önelégült vigyor. Biccentés, felemelt kéz, afféle intésféle. „Ott leszek”. Jól ismerte ezt a tekintetet, nagyon is jól. Elfordította fejét, gyengéden megfogta a mögötte várakozó férfi kezét, és mint egy gyereket, levezette a rámpáról. Táskája ütemesen dobolt a csípőjén. Mindaddig a testén érezte a fiú pillantását, amíg be nem szálltak egy arra suhanó, nyitott szállítójárműbe. – A Cerodyba! – mondta a sofőrnek, aztán elégedetten elnyúlt a hátsó ülésen. – Siessen. Fáradt vagyok.

2. Megfürdött, beillatosította testét, a legfinomabb olajjal, és balzsammal, aztán új ruhát öltött. Nem túl kihívót, bőven repkedőt, lélekgubók selyméből szőttet, napkelte színűt. Amikor vizes hajjal belépett a nappaliba, Uryt ugyanabban a pózban találta az ágyon, ahogy odaültette egy órával korábban. – Mi baj, kedves? A nyitott erkélyajtón át hűvös, esti szellő siklott a szobába. Fűszeres illatot hozott az éttermek felől, és a tenger sós leheletét. Elena egy pillanatra lehunyta a szemét, és magába szippantotta a friss csöndet, csak azután gyűjtött erőt ahhoz, hogy megérintse a férfi kezét. Jéghideg volt. – Mi jár a fejedben, kedves? A férfi rápillantott. Sápadt volt, mint mindig, pergamenszerű halotti maszkját csak jobban kiemelte fekete köpenye. Szeme azonban szokatlanul tiszta volt, angyali fényben fürdő acélszürke gömb. – Kettőnkre gondoltam éppen. – Ó! – Elena a vállára hajtotta fejét, s hagyta, hogy magával ragadják a férfi lelkében keringő érzelmek. Ketten ültek a tenger partján, de az egy másik tenger volt, egy másik világban. Egymás kezét fogták, de a férfi keze akkor még meleg volt. Teljesség. Belehunyorogtak a napba, melynek még a nevét sem tudták, és hallgatták egymás szívverését. Csönd volt a lelkűkben. De nem… Odalent, a zsúfolt, lampionokkal bevilágított sugárúton sakálszerű vonítással felröhögött valaki, s a zajra Elena kinyitotta a szemét. – Ne haragudj, most mennem kell, kedves! A férfi kérdőn rápillantott. – Máris? Azt hittem, velem maradsz még egy kicsit. Mindig egyedül vagyok. Elena lelkiismeret-furdalást érzett, ezért visszakuporodott az ágyra, szorosan a férfi mellé, és átkulcsolta annak oszlopszerű karját. Rátekeredett, akár egy inda az Opega holdthimpanonjaira. – Maradj velem ma éjjel! – kérlelte a férfi. Elena szóra nyitotta a száját, egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy valóban itt marad, belemerül a fájdalmas-szép emlékek óceánjába, újra ketten lesznek az ezer világ

csendjében, járják a halott holdak kőkertjeit, csizmás talpuk kristályrózsák üvegszilánkjain tipor, íriszük vékony hártyáján napok tüze lobog fel ismét. Ahogy régen. Belehullnak a szívmelengető képek kútjába, forog velük a világ, egyre gyorsabban, egyre megállíthatatlanabbul, mígnem megszűnik minden valós, ami most körülveszi őket: a sugárút tobzódó, élénkülő zsivaja, a fénytermek felé sodródó tömeg idegesítő moraja. Egy hosszú pillanatig ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy ezt tegye, hogy engedjen, de aztán lehunyta szemét, és gyorsan homlokon csókolta a halotti maszkot. – Igyekszem vissza, kedves. Aztán hallgatjuk majd a Holdak suhanását az égen. Az első napsugarak keltette búgást a csillaghegyekben. És énekelni fogok neked. Ury szomorúan ránézett, szürke szemeiben keserű vágyódás parázslott. – Ezer magányos éjszaka – suttogta, de még mindig szorosan fogta a lány kezét. – Miért nem engedsz elmennem? Elena megrázta a fejét, aztán hirtelen kiviharzott az ajtón. A fekete ruhás magára maradt, kezeit ölébe ejtette, az ablakon át bámulta a sötét tengert, s hallgatta a magasba kúszó holdak suhanását.

3. Néhány szó volt csak, a fiú igyekezett kedvesnek mutatkozni, de nem tudta palástolni, hogy mennyire vágyik már rá. Meghívta a lányt egy italra, közben beszélt, s szeme ideoda cikázott. Néhány felületes mondat után azt mondta: – Béreltem egy szobát. Volna kedve… Elena az ajkaihoz érintette ujját, és bólintott. – Menjünk! – mondta. Nem kapcsolták fel a villanyt, a fiú villámgyorsan megszabadította ruhájától. Padlóra hullott a bíbor köpeny, a repkedő, lélekgubók selyméből szőtt, a napkelte színű. Tudta, hogy ahogy vége lesz, szenvedni fog, a valóság kiábrándítóbb lesz, mint valaha. A fiú kedves, de semmi, semmi sincs benne Uryból. És amikor mindezt végre beismeri magának, jöhet az önmarcangolás. És visszatér a sötétben ülő halott férfihoz, hogy belehullnak megint a képek kútjába, mielőtt jön a hajnal. A kút feneketlen, és kegyes. Csak a kettejüké. A mélyén nincs semmiféle gyarló vágy, nincs gyarló test. Csak a képek. Most azonban még itt volt, Elena teste megremegett, aztán megragadta a fiú kezét, és a melleihez húzta. Miközben szeretkeztek, lehunyta a szemét, és hallgatta ő is a holdak suhanását az égen. Ezúttal egy csepp könnyet sem ejtett.

4. Kedves fiú volt. Afféle gyámoltalan típus. Csöndesen támasztotta az oszlopot, körülötte érzéketlenül áramlott a tömeg, s ő ügyet sem vetett rá. Riadt tekintete talán keresett valamit, de bármire is várt a szikrázó nap alatt, az csak nem akart jönni. Valahogy kilógott a sorból, mint ahogy Ury is annak idején. Elena egy ideig nézte a napernyők árnyékából, aztán kézen fogva Uryt odalépett hozzá. – Jó napot – mondta kedvesen. A fiú meglepődött, tett egy tétova mozdulatot, ami leginkább köszöntésre hasonlított. – Szeretném, ha segítene nekünk! – Elena finoman felhúzta szemöldökét, tudta, hogy ilyen erős napsütésben a szeme vakító zölden ragyog. Tudta, hogy ilyenkor lélegzetelállítóan szép. – Segíteni? – Furcsa, mély hangja volt a fiúnak, komoly, mégis riadt. Elena bólintott, s érezte, hogy belülről megbizsergeti ez a hang. Tetszett neki, nagyon is tetszett, bár a fiú igen véznának tűnt, s az arca sem volt különösképpen csinosnak mondható. – Egy helyet keresek, ahonnan jól látni a Saumaot ma éjjel. – Itt… – a fiú habozott, mintha csak azon tömé a fejét, mivel akarják éppen átverni. – Itt bárhonnan láthatják, asszonyom. A víztereken… Mosoly. Fáradt, csalódott mosoly. Miért? Miért megint? A fiú a hálójában vergődik, semmit sem kellett tennie, hogy így legyen. – Tudja, valami csöndes helyre vágyunk. Esetleg, távol a várostól… A fiú eltátotta a száját. – Értem. Szóval látni akarják a Saumaot. Ma éjjel biztosan kitör megint… – Hisz éppen erről van szó. – A fiú kezéhez érintette a kezét, s gyengéden megszorította. Különös érintése volt, Elena alig akarta elengedni. Elpirult, de aztán rögtön megrázta a fejét, mintha ezzel elhessegethetné magától a buja gondolatok fellegét. Szégyellte magát. Mocskos, romlott, feslett… undorító. – Bizonyára ismer egy helyet, ahol nincsenek emberek, de ahonnan mindent láthatunk. – A férje… – intett bizonytalanul a fiú Ury felé, de Elena gyorsan közbevágott. – Nem a féljem. De elkísér mindenhová. Nem fog zavarni. Saját szavai nagyon szíven ütötték. Miért? Miért megint? – Mindjárt szerzek egy siklót – javasolta a fiú, és elfordította a fejét. – Mindjárt. Kérem, várjanak itt. Azonnal visszajövök.

„Megtörtént” Elena ajka megrándult, s félig lehunyt szemhéjai alól még mindig a fiút figyelte.

5. Csöndesen ropogott a tűz a tisztás közepén, s az őket körülölelő vadon folyamatosan kárörvendő rikoltozással válaszolt reá. Egyre hűvösebb lett, a nedves fűből kiterjedt párapamacsok szállingóztak az indigókék felhők felé, ziháló madarak röppentek a bőrleveleken sorjázó, emberfej nagyságú vízcseppek között. A horizonton éppen lebucskázott egy napkorong, melynek nevét egyikük sem ismerte. Elena fázott, Ury nem. A lány feszült mozdulatokkal igazgatta el a férfi fekvőhelyét, közvetlenül a tűz mellett. Hallgattak, kísérőjük alig néhány perce vetette bele magát a nyakig érő fűbe, hogy megfelelő helyet keressen magának és a lánynak. A csönd kezdett nyomasztóvá mélyedni, mint a lyukas fogba vásó rothadás. Elena felpillantott az égboltra, majd hirtelen abbahagyta a pokrócok igazgatását, és visszahuppant a sarkára. – Ne haragudj, kedves! A fekete ruhás nem moccant, csak bámult maga elé szürke üvegszemeivel. – Én már semmiért sem haragszom. Egy hosszú percig csend volt. Aztán a lány közelebb húzódott hozzá, és nem tudott ellenállni, hogy ne simítsa végig a halotti maszkot. – Ó, ez nekem is nagyon nehéz, hidd el, kedves. – Valóban? – Hisz tudod. – Miért nem engedsz elmennem? – villant az egyre feketébbé sötétülő szürke szempár. – Ha élnék, fájna a megaláztatás. – Ezt már megbeszéltük. – Elena elfordította az arcát, s remegő kézzel kisimított egy gyűrődést a férfi fekhelyén. Csakhogy minden átmenet nélkül – sokkal gyorsabban, mint szerette volna egy könnycsepp gördült végig bársonyos bőrén. – Nem tudlak elengedni. Nem. Behunyta szemét, és zokogva magához szorította a mozdulatlan férfit. Zuhantak a képek kútjába. Egymás kezét fogták, és azokban a napokban Ury mindig nevetett. Szép fogai voltak, szépek, amikor nevetett, s akkor is szépek, amikor húst marcangolt a Ceopic rézszínűvé kopott sivatag-teknőjében, az elejtett állatok ünnepén. Tener tengere mélyén úsztak, hosszú napokon át, sötét árnyak moccantak, és suhantak el mellettük, rideg pikkelyeiken tengermélyi holdak ezüstfénye csillogott. Hevesen dobogott a szívük a csodák láttán, s ahogy egymás szemébe néztek, elállt a lélegzetük. Egyedül voltak, ezer világban, rajtuk kívül egyetlen emberi lény sem járt a felfoghatatlan

tér e szeletében. Volt, hogy napokig csak ücsörögtek az Ipoque folyamainak partján, s figyelték, miként cseperednek a mederből sarjadó lélekfák a fellegekig, hogy ott millió szirmot bontva szétszólják fájdalmas virágaikat, melyek a feledés sebes vizével sodródtak mind és mind messzebb tőlük. És pörgött velük a mindenség, amikor hosszú idő után emberlakta vidékre érkeztek. Beszéltek minden boldogtalannal, aki szembe jött velük Lotwescimar porlepte utcáin, aztán táncoltak a hegyi ünnepségen, egymáshoz simulva, és soha meg nem született zenészek csodaszép melódiáira álmodták tovább álmaikat. Elena megrázkódott, valósággal ellökte magától Uryt. Az őserdő mélyén felrikoltott valami. A lány vacogva végigmérte kedvesét: a férfi rezzenéstelen arccal nézte tovább a csillagokat. Elena még mindig borzongott a halott ölelésétől. – Mennem kell – mondta, és talpra szökkent. Mielőtt azonban elfuthatott volna, Ury kinyúlt, és elkapta a kezét. Szürke, tiszta tekintetében oly távoli csillagok fénye ragyogott, melyekhez – hisz tudta, ha a lány még ezer életet adna is neki, el nem jutna soha. – Könyörülj… – Nem érezhetsz fájdalmat! – térdepelt mellé utoljára a lány, és könnyeivel lemosta a halotti maszkot. – Nem érezhetsz semmit. A fájdalom az enyém. Csak az enyém! „Mint ahogy a gyönyör is” – tette hozzá gondolatban. „Az élet már csak ilyen. Kopott szilánkok maradnak az idő kövér gyémántjaiból. De mily fényesnek tűnnek e szilánkok a mindent beborító éjszakában!” – Nemsokára visszajövök hozzád, kedves – mondta halkan. -Együtt hallgatjuk majd a kihunyó fény utolsó sóhaját, a vörös égbolt sistergését. Aztán lehet, énekelek neked. Beletúrt a férfi fémízű hajába, aztán felállt, hogy megkeresse a nyakig érő fűben azt a másikat. Miközben lépdelt az éjharmatban, hallotta a vadak szörnyű üvöltését. Útközben levetette ruháit, s meztelenül lépett ki a rögtönzött tisztásra. A fiú meglepettnek látszott. Nem szólt egy szót sem, gyorsan levetkőzött maga is. Amikor beléhatolt Elenába, odafönn, a magasban Saumaot lebegő vulkánja izzó magmát lövellt a felettük derengő pajzsfalra. A láva forró, sistergő patakokban csörgedezett a fejük felett, hogy hajnalra megkövült óriásszobrokká fagyjon a jeges szelek simításában.

6. Furcsa férfi volt. Afféle öregember típus. Szikár, őszülő halántékú, fehér szakálla Csontos, inas. Egyáltalán nem hasonlított Uryra. Elena először észre sem vette, alapjában véve a fiatal fiúkat szerette, lehetőleg a nagyon fiatalokat. De amikor a halászok között, térdig a vízben törtetve megállt a bárka oldalánál, valahogy ez a férfi volt az első, akit megpillantott a deszkák mögött. Tétován végigmérte; a nap a vitorlák mögött kúszott az égre, mint kaméleon az üvegfák csúcsára. Az öreg szótlanul szívta cigarettáját, s őt nézte. Férfiszemekkel. Elena érzékeny volt az ilyesmire, azonnal kihúzta magát, és a férfi felé fordult. – Magáé ez a hajó? – kérdezte. A férfi éles pillantást vetett rá dús szemöldöke alól, végigmérte megint, tetőtől-talpig. Elena megborzongott, ölébe kéjes bizsergés költözött. – Mondjuk, az enyém – mély, reszelős hang. „Megtörtént…” – gondolta a lány, és igyekezett barátságtalan arcot vágni. – Mondják, bentebb, a korallokon túl van egy sziget. A sziget közepén kristálytó. A kristálytó közepén kicsi sziget. Azon egy ház. A házban… – Mit hallott, mi van a házban? – vigyorodott el a férfi. Napcserzette, ráncos arca volt, szélfútta arc, egy sokat tapasztalt férfi arca. Elena gondolkodás nélkül rábízta volna magát, s nem csak egy éjszakára. – Nem tudom – ismerte be, és lesütötte a szemét. – De éppen azért vagyok itt, hogy megtudjam. – Akkor szálljon be – bólintott a férfi. Elena habozott néhány pillanatig. Ismerte magát, tudta, hogy alig suhannak el a szirtek mellett, legszívesebben máris odaadná a testét ennek a férfinek. Mocskosnak, feslettnek érezte magát. Gyűlölte ezt az érzést. – Van velem valaki – mondta, és a partra mutatott, ahol egy fekete ember ácsorgott a rögzítő bakok között, szürke szemeit a horizontra függesztette, s hagyta, hogy a szél ideoda cibálja fémes haját. A férfi a hajón elkomorodott. – Ó, szentséges Isten! – Velem jön ő is, de ígérem, nem fog zavarni! – Elena intett, mire a fekete köpenyes tétován belegázolt a vízbe. Néhány perc múlva csapzottan felmászott melléjük a fedélzetre.

A hajós kivette szájából a cigarettát, s hol Elenára, hol Uryra pillantott. Aztán a fejét csóválta, s csak ennyit mondott. – Induljunk mihamarább. Az a sziget messzebb van, mint gondolná, asszonyom. Kivitorláztak a rőzsevörös korallok között, ki a kristálytengerre, ahol a hajó alatt tízezer öl áttetsző, de szelíd tenger hömpölygött.

7. – Miért nem engedi el? – kérdezte váratlanul a hajós, miközben egy kötelet göngyölt fel az árboc-csapra. Elena meglepődött, s mielőtt válaszolt volna, végigmérte a férfit. Csontos volt, nagyon szikár, a kristálytenger alaposan megedzhette az utóbbi évtizedekben. De talán sokkal többet látott, mint ami elsőre feltételezhető lett volna róla. – Egyik világról a másikra – suttogta a lány, és beletartotta arcát a szélbe. – Ne higgye, hogy olyan könnyű… – Nagyon szerethette – bólintott a hajós. – Értem én. De ezek az ördögi praktikák, hogy itt tartsa… – Nem ördögiek, higgye el! A férfi a fejét rázta, s futó pillantást vetett az orrban gubbasztó fekete köpenyesre. – Nem akart soha megszökni maga elől? – Megszökni? – Elena arcán fájdalmas fintor suhant át. – Hogy aztán élőholtként kóboroljon ezer világban, azokon az ösvényeken, melyeket egykor együtt róttunk? Tudja, mi a kárhozat? Nem… Velem maradt, mert tőlem remél feloldozást. A férfi tűnődve nézte a lány arcát. – Csak becsapja önmagát… Mindketten szenvednek. Ha a szerelem meghal, ott a fajdalom ver fészket. Az elmúlás. És egyre csak rothad a szív. – Maga csak tudja! – vetette oda bosszúsan Elena, s már bánta, hogy rászánta magát az útra. Maradnia kellett volna parton Uryval, mindaddig, míg a hideg évszak fagyott tükörré nem változtatja ezt a tengert. – Én csak tudom. – A hajós nem tűnt sértettnek egy cseppet sem, tűnődve nézte a végtelen vizet. A hajó mintha egy sírhalom felett suhant volna el. – Én csak tudom.

8. És elértek a szigethez, melynek közepén volt egy kristálytó. A kristálytó közepén kicsi sziget. Azon egy ház. Fehér falai már távolról felszikráztak az égszínkék ragyogásban. Elena ellenzőt csinált a kezéből, s lekuporodott Ury mellé az orrba. – Nemsokára megérkezünk, kedves… – Emlékszem – tűnődött a férfi –, volt egy sziget. Más, mint ez, nem tudom a nevét. Egy esztendeig éltünk ott, és volt egy gyermekünk. – Igen. – Elena ellágyult az emlék hatására, az óceán örvényleni kezdett körülötte, s hagyta, hogy magába szippantsa a képek kútja. – Kicsi, szöszke gyermek volt. A szeme, akár a tiéd. A halotti maszk nem tudott mosolyogni, de a kristálytiszta, szürke gömbökben valami különös öröm fénylett. – A gyermek vár már engem. Ott áll, a parton, annak a másik szigetnek a partján. Engedj, hozzá kell mennem! – Velem maradsz! – suttogta könnyeivel küszködve Elena, és átölelte, magához húzta a fekete embert. – Ha elmégy, én sem élek többé. És akkor eltűnünk mindketten a semmiben, hát nem érted? – Talán így kellene lennie… – Nem. Nem engedlek. – Belefúrta arcát a halott nyakába, és igyekezett nem gondolni a holnappal. De lehunyt szemhéjai alá makacsul befészkelte magát egy kép. A kislányuk állt a parton, azon a másik szigeten, és értetlenül, csalódottan leengedte kezét. Egyedül volt. – Nem – rázta meg a fejét, és felállt Ury mellől. – Nincs ilyen sziget. Nincsen másik part, ahol bármelyiküket is várnák. A szöszke gyermek már rég csont és por. Csak a képek maradtak. És a kút… Az emlékezet. Amikor kikötöttek, a hajós egy pillanatra megfogta a lány kezét. Elena megijedt, de az öreg nem akart tőle semmit, kifejezéstelen arccal forgatta szájában cigarettáját, és csak ennyit mondott: – Menjenek. A ház mindenre választ ad. Én várni fogok magára, ha vége lesz… talán elviszem, valahová, nagyon messzire. Ha akarja… Elena szomorúan bólintott.

Ahogy hallgatta az öreget, egyre inkább érezte, az a ház csak rá és Uryra vár, talán az idők kezdete óta. Ím hát, kettejük végtelen útja itt véget ér. Nem tudott már tiltakozni, utolsó csepp ereje is cserbenhagyta. Kifejezéstelen szemmel bámulta a fehér falú házat a messzeségben, aztán kézen fogta Uryt, és elindult vele a kristálytó felé.

9. Átkeltek a tó vizén, s partra szálltak a kicsi szigeten. Apró, fehér ház magasodott az arany partokon, ragyogása elvakította a lányt a szikrázó napsütésben. Amikor Ury is meglátta, hirtelen remegés futott át fekete testén, s megragadta Elena kezét. Szeretett volna mondani valamit, de képtelen volt megszólalni. Egészen lázba jött, s úgy érezte, mintha sírás fojtogatná a torkát, bár tudta – ez képtelenség. – Köszönöm – mondta aztán nagy komolyan, és a lány szemébe nézett. – Meg kell hát lennie. Köszönöm. – Ne köszönd! – Elena hangja angyali ünnepélyességgel csengett. – Meg kell lennie. Tudom: nem vihetlek tovább. A tiszta, szürke üveggömbök hálásan szikráztak. – Fáradt vagyok, Elena. Nagyon fáradt. Sokáig hallgattak, álltak egymással szemben, és hallgatták a tenger morajlását. Valahol odalenn, túl a kristálytó partján, a nagysziget partjainál a hajó ringott csöndesen, oldala neki-nekiütődött a korallpartnak. De a szívverésük hangosabb volt annál. – Aludj… Ury. Legyen az álmod szép! – A lány csak nehezen tudta kigyötörni magából a szavakat. A fekete ember megsimította az arcát, aztán lassan hozzáhajolt, és megcsókolta. Az ajkai hidegek voltak. – S te? Veled mi lesz? Elena megrázta a fejét, s már azzal sem törődött, hogy könnyei forró üvegcseppjein keresztül csak egy elmosódott, sápadt foltot lát Ury arcából. – Én… csak megyek tovább. Helyekre, aminek nem fogom tudni a nevét. És nem hallom majd a holdak suhanását az égen, a napsugarak keltette búgást a csillaghegyekben. A kihunyó fény utolsó sóhaját, a vörös égbolt sistergését. És… nem éneklek többé neked. Ury szomorúan bólintott. – Akkor is tovább kell menned – mondta. – Létezik a másik part? – kérdezte hirtelen Elena, kétségbeeséssel a hangjában. – Ahol majd vártok rám? Ahová egy napon megérkezhetek? A fekete ember csak nézett rá, talán csodálkozott, talán hitetlenkedett, vagy csak a szavakat kereste. Amikor aztán megszólalt, hirtelen a maradék tűz is kihunyt ott belül. – Nem – mondta. – Nem létezik semmi. Azzal megfordult, s belépett a házba.

A tenger egyre csak morajlott, mintha minden ugyanolyan lett volna, mint az imént.

10. Elena leereszkedett a parton, és átlépett a bíbor és kéregsárga korallok felett a fedélzetre. A hajós nem szólt hozzá, együtt érzőn farigcsált valamit, és a cigarettáját szívta. Vártak néhány órát, aztán az öreg csöndesen felhúzta a vitorlákat, s a hajó kisiklott a tengerre. Suhantak, fölöttük idegen holdak kúsztak az égboltra, az idegen csillagok közé. Elena nézte őket, és hallgatta az éjszaka neszeit. A holdak tükörképe hidegen szikrázott a tenger éjtükrén, kapukat nyitva távoli világokba. Elena összehúzta magán fekete köpenyét. Arra gondolt, talán az egyik kapun túl, az út végén mégis van egy part. Igen. Ajka hideg volt, mint a holtaké, amikor elmosolyodott. Kell lennie.