Michel Foucault: "Eltérő terek" in: Nyelv a végtelenhez Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Latin Betűk, Bebrecen, 1999. 147-157. old. Ford: Sutyák Tibor.
A XIX. századra, mint tudjuk, a történelem árnya borult lidércnyomásként: emlékezzünk csak a fejlődés és a megtorpanás, a válság és a ciklikusság témáira, a múlt felhalmozódása, az elhelyezhetetlenül nagy számú halott, a világ fenyegető lehűlése által megjelenő problémákra. A XIX. század mitológiájának leglényegibb éltető forrása a termodinamika második főtétele volt. Jelenlegi korunk talán inkább a tér korszaka lehet. Az egyidejűség, a mellérendeltség, a közel és a távol, a jobbra és a balra, a szétszóródás korát éljük. Olyan pillanat ez, úgy hiszem, amelyben a világ nem annyira az időn keresztül kibontakozó életként, hanem pontokat összekötő és szálakat keresztező hálóként tekint önmagára. Meglehet, helyénvaló volna úgy fogalmazni, hogy a napjaink vitáit átható ideológiai csatározások az idő jámbor ivadékai és a tér haragvó népe között dúlnak. A strukturalizmus vagy legalábbis amit beleértünk e kissé általános megnevezésbe erőfeszítése voltaképpen arra irányul, hogy az idők során megoszló elemek között viszonyok együttesét rögzítse, amelyek mellérendelés, szembenállás, kölcsönös implikáció, egyszóval valamiféle konfiguráció formájában jelenítik meg őket; s őszintén szólva szó sincs az idő tagadásáról, legfeljebb az időnek és történelemnek nevezett dolgok egy bizonyos kezelésmódjáról.
Hozzá kell tennünk azonban, hogy a gondjaink, elmélkedésünk, berendezkedésünk horizontján feltűnő tér nem új keletű találmány; a nyugati tapasztalatban a térnek is megvan a maga történelme, s idő és tér e fatális kereszteződésének tényét képtelenség volna eltagadni. Ha megpróbáljuk felvázolni, szerfelett elnagyoltan bár, a tér eme történelmét, a következőket mondhatjuk. A középkorban helyek hierarchikus összessége létezett: szent és profán helyek, oltalmazott és nyitott, védtelen helyek, városi és vidéki helyek (mindezek a reális emberi élet számára); a kozmológiai elmélet szembeállította egymással a menny fölötti és a mennybéli tartományt, ez utóbbit pedig a földi hellyel szegezte szembe; voltak helyek, ahová erőszakos elmozdítás révén kerültek dolgok, megint máshol viszont természetes elnyugvásukra leltek. A különböző helyek e hierarchiája, szembenállása, kereszteződése alkotta mindazt, amit durván a középkori térnek nevezhetünk: a helymeghatározás terét. A helymeghatározás zárt tere Galileinek köszönhetően nyílt fel, hiszen valójában nem a Föld Nap körüli forgásának felfedezése vagy inkább újrafelfedezése kavarta műve körül a tulajdonképpeni botrányt, hanem annak a végtelen, végtelenül nyitott térnek a kijelölése, amelyben feloldódott a középkori hely egyértelműsége, hiszen ebben az újfajta térben egy dolog helye pusztán mozgásának egyik pontja lehetett, mintha a nyugalmi helyzet nem volna más, mint végtelenül lelassított mozgás. Más szavakkal, Galileitől, azaz a XVII. századtól fogva a kiterjedés váltotta fel a helymeghatározást.
Mára a szerkezeti hely lépett a kiterjedés örökébe, amely a maga részéről a helymeghatározás utódja volt. A szerkezeti helyet pontok vagy elemek közötti szomszédossági viszonyok határozzák meg, ezek pedig formálisan sorozatként, elágazásként vagy rácsozatként írhatók le. Másrészt ismerős azoknak a problémáknak a jelentősége, amelyeket a szerkezeti hely vet fel a modern technikában: az információtárolás vagy egy számítás részeredményeinek megőrzése a gépi memóriában, diszkrét elemek forgalma tetszőleges kimeneti oldallal (akárcsak egészen egyszerűen a gépkocsik, vagy mondjuk telefonvonalon futó hangok esetében), jellel vagy kóddal ellátott elemek kiválasztása egy vaktában, egységes vagy többrétű osztályozással megállapított halmaz belsejében és így tovább. A megfelelő hely vagy szerkezeti hely problémája az emberek számára a demográfia területén még ennél is kézzelfoghatóbb alakot ölt; s az emberek szerkezeti helyének e legutóbbi kérdés köre nem pusztán arra vonatkozik, hogy jut-e az embernek elegendő hely a világban - habár ez sem elhanyagolandó probléma -, hanem azt is magában foglalja, hogy az emberelemek szomszédossági viszonyai, tárolásmódjai, forgalma, azonosítása, osztályozása típusai közül melyeket kell előnyben részesíteni adott helyzetekben és adott célok megvalósítása érdekében. A korban, amelyben élünk, a tér a szerkezeti hely viszonyainak formájában adódik számunkra.
Mindenesetre úgy látom, hogy a tér körül manapság jóval több izgatott sürgés-forgás tapasztalható, mint az idő vonatkozásában; az idő alighanem csupán a térben megoszló elemek elrendeződésének egyik lehetséges módja. Mindazonáltal annak ellenére, hogy annyi technikai jellegű igénybevétel tárgya és a tudás oly jelentékeny hálózata ügyködik meghatározásán és formalizálásán, korunk tere a mai napig nem deszakralizálódott teljesen szemben az idővel, amelynek deszakralizálását a XIX. század elvégezte. A tér elméleti deszakralizálása, nem vitás, lejátszódott már (Galilei munkássága adta meg hozzá a jelet), gyakorlati értelemben azonban mindezidáig nem jutottunk végére e feladatnak. Életünket talán még mindig olyan ellentétpárok vezérlik, amelyek érinthetetlenek, amelyek kikezdéséhez az intézményi és a gyakorlati élet nem volt elég vakmerő: egyszer és mindenkorra adottnak gondolt ellentétpárok, amilyenek például a privát és a nyilvános, a családi és a társadalmi, a kulturális és a haszonalapú tér, a pihenés és a munka terének szembeállításai; mindegyiküket egyfajta süket szakralitás hatja át. Bachelard óriási életműve és a fenomenológusok leírásai arra tanítanak, hogy nem vagyunk egy homogén és üres tér lakói, ellenkezőleg, terünk telis-tele van minőségekkel és olykor a képzelet szülöttei népesítik be, elsődleges érzékelésünk tere egyben álmodozásainké és szenvedélyeinké is, amelyek olyan minőségeket hordoznak, amik a tér belső tulajdonságainak tűnnek; könnyű, éteri, áttetsző vagy éppen sötét, érdes, telizsúfolt tér ez; magaslati
tér, a hegyormok tere, de lehet akár az alacsonyan fekvő vidékeké, az ingoványé, élő víz gyanánt áramló tér ez, megdermedt, megfagyott tér, sziklához vagy kristályhoz hasonlatos. Ám ezek az elemzések, bármennyire alapvetőek is a kortárs megfontolások számára, leginkább a tér belsejével foglalkoznak. Én most a kívülség teréről szeretnék beszélni. A tér, amelyben élünk, amelynek vonzása önmagunkon kívülre csalogat, amelyben éppenséggel elkopik életünk, időnk és történelmünk, a tér, amelynek sodrása elmos, porrá őröl minket, maga is heterogén. Tehát nem valamiféle ürességben élünk, amelynek belsejében helyet találnánk az emberek és a dolgok számára. Nem űrben élünk, melyet csillámló fénypászmák színesítenek, hanem viszonyegyüttesek közepette, amelyek egymásra visszavezethetetlen és fedésbe nem hozható szerkezeti helyeket határoznak meg. Bizonyosan nem kudarcra ítélt az a vállalkozás, amely azoknak a viszonyegyütteseknek az alapján lát neki e szerkezeti helyek leírásának, amelyek meghatározzák őket. Például leírhatók a viszonyok, amelyek meghatározzák a közlekedés szerkezeti helyeit, az utcákat, a vonatokat (a vonat viszonyok rendkívüli nyalábjait gyűjti egybe, hiszen áthaladunk rajta, a segítségével haladunk egyik pontból a másikba, végül maga is halad). A vonatkozó viszonycsoportokból kiindulva ábrázolhatók a kikapcsolódás szerkezeti helyei, a kávéházak, mozik, strandok. Hasonlóképpen járhatunk el a pihenés szerkezeti helyeit, a házat, a szobát, az ágyat és társaikat illetően. Engem azonban e szerkezeti helyek közül
csupán az a néhány érdekel, amelynek megvan az a különös tulajdonsága, hogy kapcsolatban áll az összes többivel, ám olyan módon, hogy eközben felfüggeszti, közömbösíti vagy a visszájára fordítja az általa megjelölt, visszavert vagy vissza tükrözött kapcsolatokat. Ezek a terek, amelyek tehát összekötődnek, ugyanakkor mégis ellentmondásban állnak az összes többi szerkezeti hellyel, két nagy csoportra oszthatók. Először is itt vannak az utópiák. Az utópiák valóságos hely nélküli szerkezeti helyek, amelyek általános viszonya a társadalom reális terével egyenes vagy fordított analógiaként írható le. Az utópia lehet egy eszményített és lehet egy fonák társadalom is, de mindenképpen olyan teret jelent, amely alapvetően és lényegileg irreális. Ugyancsak léteznek, feltehetően minden kultúrában, minden civilizációban, azok a reális, tényleges, a társadalmi intézményrendszeren belül kialakított helyek, amelyek egyfajta ellen-szerkezeti helyként, megvalósult utópiaként reprezentálják, kétségek elé állítják, kiforgatják a kultúra belsejében fellelhető valódi szerkezeti helyeket; azok a helyek, amelyek külsőek minden helyhez képest, mégis tökéletesen lokalizálhatók. Ezeket a helyeket, lévén minden ízükben eltérőek az általuk tükrözött vagy elbeszélt szerkezeti helyektől, hogy szembeállíthassam őket az utópiákkal, heterotópiákként fogom emlegetni. Úgy gondolom, az utópiák és e teljes értékben eltérő szerkezeti helyek, heterotópiák között kétségkívül meghúzódik egyfajta kevert, közbülső tapasztalat is, éspedig a tüköré. A tükör, lévén egyfajta hely nélküli hely, végső soron utópia. A tükörben ott látom magam, ahol nem
vagyok, a felszín mögött megnyíló irreális térben, ott vagyok, ahol nem vagyok, árnyként, amely önmagamként adja nekem önnön látványomat, s lehetővé teszi, hogy ott szemléljem magamat, ahonnét hiányzom: ez a tükör utópiája. De egyben heterotópia is, hiszen a tükör valóságosan létezik és bizonyos módon visszahatást gyakorol a helyre, amit betöltök; a tükör működése következtében, mivel ott látom magam, hiányzónak vélem magam a helyről, ahol vagyok. E valamiképpen rám szegeződő tekintet révén visszatérek önmagamhoz az üveg túloldalán lévő virtuális tér mélyéről, újra önmagam felé fordítom pillantásomat és felépítem magam ott, ahol vagyok; a tükör heterotópiaként működik tehát, méghozzá abban az értelemben, hogy a helyet, amit elfoglalok önmagam üvegbéli megpillantásakor, egyszerre teszi tökéletesen reálissá, az őt körülvevő tér egészéhez kapcsolódóvá, és tökéletesen irreálissá, hiszen csak akkor válhat érzékelhetővé, ha átkerül a túloldal virtualitásába. Ami mármost a voltaképpeni tényleges heterotópiákat illeti, mit mondhatunk róluk, miféle értelemmel rendelkeznek? Tételezzük fel egy olyan szisztematikus leírás - nem mondom, hogy tudomány, mivel e szó manapság oly hamisan cseng - létét, amely egy adott társadalom e különböző, eltérő helyeit tenné tanulmány, elemzés, leírás vagy ahogyan újabban előszeretettel emlegetjük, "olvasat" tárgyává, életünk terének egyaránt mitikus és reális kétségesítéseként. Heterotopológiának nevezhetnénk e kísérletet. Első alapelve az lehetne, hogy valószínűsíthetően egyetlen kultúra sem létezik, amely ne hozna létre heterotópiákat. Ez tehát minden emberi közösség állandója. Nyilvánvaló azonban, hogy a
heterotópiák igen változatos formákat ölthetnek, és aligha fedezhetjük fel abszolút egyetemes válfajukat. Két nagy típusukat mégis meghatározhatjuk. Az úgynevezett "primitív" társadalmakban létezik a heterotópiák ama formája, amelyet én a válság heterotópiáinak neveznék: privilegizált, szent vagy tiltott helyek, azok számára fenntartva, akik a társadalom viszonylatában és az életüket övező emberi közegben valamilyen válsághelyzetbe kerülnek. Serdülőkorúak, mentsruáló vagy gyermekágyban fekvő asszonyok, aggastyánok stb. Társadalmunkból egyre inkább eltűnnek a válság e heterotópiái, noha itt-ott még rábukkanunk maradványaira. A XIX. századi formájában létező kollégium vagy a fiatal fiúk katonai szolgálata például bizonyosan ilyen szerepet játszott, a férfiszexualitás első megnyilvánulásainak nem a családban, hanem éppenséggel "máshol" kellett lezajlaniuk. A XX. század közepéig élt a fiatal lányok számára a "nászút" ősi időkbe visszanyúló hagyománya. Az ifjú hölgy deflorációja "sehol" sem mehetett végbe, így aztán a nászutasoknak helyet adó vonat vagy szálloda lett ez a sehol, ez a földrajzi megjelölés nélküli heterotópia. Mára azonban előtűnnek a válság heterotópiái és helyüket, úgy hiszem, a deviáció heterotópiáinak adják át: ahol azokat az egyéneket helyezik el, akiknek a viselkedése az átlaghoz, illetve a megkövetelt normákhoz képest deviánsnak minősül. A menedékházak, a pszichiátriai klinikák tartoznak ide, no és
természetesen a börtönök, s minden bizonnyal itt kell megemlíteni az aggok házát is, amely valamiképpen a válság és a deviáció heterotópiáinak határán áll, hiszen az öregség, akárhonnan nézzük is, válság, ám egyidejűleg deviáció is, mivel társadalmunkban, ahol a munka szabályozza időbeosztásunkat, a dologtalanság egyfajta deviációnak számít. A heterotópiák leírásának második alapelve szerint egy társadalom, történelmének során, nagyon különbözőképpen működtethet egy létező és fenn is maradó heterotópiát; igazság szerint minden egyes heterotópiának precíz és meghatározott funkciója van a társadalom belsejében, de a neki helyet adó kultúra szinkronicitása szerint egy bizonyos heterotópia szert tehet ilyen vagy olyan működésre. Vegyük például a temető heterotópiájának különleges esetét. A közönséges kulturális terekhez képest a temető magától értetődően eltérő hely, mégis kapcsolatban áll a város, a társadalom vagy a falu összes szerkezeti helyével, hiszen mindenkinek, minden családnak vannak felmenői, akik a temetőben nyugszanak. A nyugati kultúrában gyakorlatilag mindig létezett a temető intézménye. Mindazonáltal lényegi változásokon ment keresztül. A XVIII. század végéig a temető a város szívében, a templom mellett helyezkedett el. Területét a lehetséges síremlékek kiforrott hierarchiája jellemezte. Ott volt a csonttár, ahol a holttest elveszítette individualitásának utolsó nyomait is, voltak egyéni sírhelyek, s egyes sírok a templom belsejében kaptak helyet. Ez utóbbiaknak megint csak két fajtája létezett. Egyrészt az egyszerű,
jellel ellátott kőlapok, másrészt a szoborral ékesített mauzóleumok. Ez a templom megszentelt terében otthont találó temető a modern civilizációkban egészen másképpen fest, és az a furcsa helyzet állt elő, hogy a nyugati kultúra éppen akkor vezette a halottak egyfajta kultuszát, amikor, mint azt kevéssé csiszolt megfogalmazásban mondani szokás, "istentelenné" vált. Valójában nagyon is természetes, hogy az a korszak, amelyben ténylegesen hittek a test feltámadásában és a lélek halhatatlanságában, nem tulajdonított kiemelkedő fontosságot a földi maradványoknak. Ellenben attól a pillanattal a kezdve, amikor már nem vagyunk annyira biztosak benne, hogy van lelkünk, és hogy a test új életre kel, jóval nagyobb figyelem fordul e porhüvely felé, amely végül is egyedüli nyomát őrzi annak, hogy valaha léteztünk az emberek és a szavak között. Mindenesetre a XIX. századtól formálhat jogot mindenki a maga kicsinyke rekeszére a maga kicsinyke személyes oszladozása számára; másfelől azonban az is csak a XIX. század vívmánya, hogy a temetőket elkezdik a települések külső határához telepíteni. A halál individualizálódásával és a temetők polgári kisajátításával összefüggően a halál, mint valami "betegség", lidércnyomásszerűvé vált. A holtak hozzák a betegségeket az élőkre, feltételezték, a holtak jelenléte és közelsége mindjárt a házak, a templom oldalában, már-már az utca közepén, ez a közelség az, ami magát a halált terjeszti. A temetők okozta fertőzés miatt terjedő betegség nagy témája végigkísérte a XVIII. század végét, aztán a XIX. században fogták magukat, és nekiláttak, hogy a temetőket kitolják a külvárosok felé. A temető ezentúl nem a város szent és
halhatatlan lehelete, hanem a "másik város", ahol minden család felépíti a maga fekete lakhelyét. Harmadik alapelv. A heterotópia képes egyazon reális helyen többféle teret, többféle, önmagában összeegyeztethetetlen szerkezeti helyet egybegyűjteni. A színházban így váltakoznak a színpad síklapján az egymáshoz képest idegen színterek; a mozi különös téglatestében egy kétdimenziós vászonra háromdimenziós tér vetítődik ki; ám az ellentétes szerkezeti helyeket egy befogó heterotópiák talán legrégebbi időkig visszanyúló példája a kert. Nem szabad elfeledni, hogy a kert, ez az immár évezredes, bámulatos találmány, a nyugati kultúrában nagyon mély, egymásra rétegződő jelentéseket hordozott. A perzsák tradicionális kertje szent térnek minősült, amely a maga négyszögén belül állította össze a világ négy részének megfelelő részeket, a közepén pedig, mintegy a világ köldökeként (itt volt a medence és a szökőkút), egy, még a többinél is szentebb tér nyílott; és itt, ebben a mikrokozmosz-szerű térben kellett a kert összes növényét elosztani. A szőnyegek, eredetüket tekintve, a kert ábrázolatai voltak. A kert olyan szőnyeg, amelyben az egész világ beteljesíti a maga szimbolikus tökélyét, a szőnyeg pedig egyfajta teret átszelő, mozgó kert. A kert a világ legkisebb szelete, egyszersmind azonban a világ totalitása. A kert az antikvitás kezdetei óta valamilyen boldogságos és univerzalizáló heterotópia szerepét tölti be (állatkertjeink is e szerepből származnak). Negyedik alapelv. A heterotópiák általában az idő feldarabolásával járnak, vagyis valami olyasmit eredményeznek, amit a tiszta szimmetria kedvéért heterokróniának nevezhetünk; a heterotópiák
működése csak akkor teljesedhet ki, ha abszolút szakadás áll be az emberek és a hagyományos emberi idő viszonyában; így tűnik elő, mennyire heterotopikus hely a temető, hiszen ideje azzal a rendkívüli heterokróniával veszi kezdetét, amit az egyén számára az élet elveszítése jelent, amellyel belép szertefoszlásának és eltörlődésének kvázi-örökkévalóságába. Egy olyan társadalomban, amilyen a miénk, a heterotópiák és a heterokróniák általában véve viszonylag összetett módon szerveződnek meg és rendeződnek el. Vannak olyan időheterotópiák, amelyek egy végtelen felhalmozódást jelenítenek meg, ilyenek például a múzeumok és a könyvtárak. Ezekben a heterotópiákban az idő szakadatlanul önnön csúcsaira tornyosul, önmaga fölé magasodik, holott a XVII. századig, egészen a XVII. század végéig a múzeumok és a könyvtárak az egyéni ízlés kifejeződései voltak. Az a gondolat viszont, hogy mindent fel kell halmozni, létre kell hozni egyfajta általános archívumot, az a szándék, amely szerint minden időt, minden korszakot, minden formát, minden ízlést be kell zárni egyetlen helyre, hogy minden idő számára ki kell alakítani egy helyet, amely a maga részéről kívül esik az időn, ami ekképpen nem kezdheti ki, az a terv, hogy egy elmozdíthatatlan helyen meg kell szervezni az idő folytonos és határtalan összegyűjtését, nos, mindez a mi modernitásunk fejleménye. A múzeum és a könyvtár heterotópiája a XIX. század nyugati kultúrájának sajátosságai közé tartozik. Az idő felhalmozásához kapcsolódó heterotópiákkal szemközt léteznek azok a heterotópiák, amelyek, éppen ellenkezőleg, ahhoz kötődnek, ami az időben a legillékonyabb, legmúlandóbb,
legingatagabb, vagyis ahhoz, ami ünnep gyanánt működik. Ezek a heterotópiák immár nem pályáznak az örökkévalóságra, hanem teljes egészében időszakosak. Ilyenek a vásárok, ezek a varázslatos városszéli üres szerkezeti helyek, amelyek évente egyszer vagy kétszer népesülnek be, a maguk barakkjaival, kirakataival, szedettvedett portékáival, birkózóival, kígyónőivel, jövendőmondóival. A legutóbbi időkben kifejlesztettünk egy újfajta időszakos heterotópiát, a szabadidő-falut, vagyis azt a polinéz falucskát, amely három rövidke hét erejéig őseredeti és időtlen mezítelenséget kínál a városlakók számára; s egyébiránt jól látható, hogy a heterotópia e két formája révén egyesül az ünnep és a halmozódó idő örökkévalósága, Djerba szalmakunyhói bizonyos értelemben rokonságban állnak a könyvtárakkal és a múzeumokkal, hiszen felfedezvén a polinéziai életet, az időt töröljük el, ugyanakkor mégis az idő, az, emberi történelem egésze hatol vissza önnön forrásáig valamely nagyszerű, közvetlen tudás alakjában. Ötödik alapelv. A heterotópiák mindig nyitások és zárások rendszerét feltételezik, amelyek elszigetelik, egyidejűleg azonban átjárhatóvá is teszik őket. Általában nem juthatunk be egy olyan heterotopikus szerkezeti helyre, amilyen mondjuk egy malom. A kaszárnya és a börtön esetében vagy kényszerítve vagyunk erre, vagy át kell esnünk bizonyos szertartásokon és megtisztulási eljárásokon. Csak akkor léphetünk be, ha megfelelő engedélyre tettünk szert, illetve ha végrehajtottunk bizonyos gesztusokat. Léteznek heterotópiák, amelyeket teljes egészében a megtisztulás eljárásainak szenteltek, ilyen fél-vallási, fél-higiéniai
megtisztulásra szolgálnak a muzulmánok hammamjai vagy a látszólag tisztán higiénikus célokra használatos skandináv szaunák. Vannak azután olyanok, amelyek tiszta és egyszerű nyitottságot sugároznak magukból, általában mégis különleges kizárásokat rejtegetnek; akárki beléphet e heterotopikus szerkezeti helyekre, igazság szerint azonban ez csak illúzió: úgy hisszük, behatoltunk, valójában pedig, méghozzá éppen a belépésnek köszönhetően, kívül rekedtünk. Azok a híres szobák járnak a fejemben, amelyek a nagy brazíliai tanyák részei voltak, illetve Dél-Amerika-szerte találkozhattunk velük. A bejárati ajtó nem arra a központi helyiségre nyílt, ahol a család élte a maga életét, ugyanakkor bárkinek, aki arrafelé tévedt, bármelyik utazónak joga volt benyitni ezen az ajtón, hogy egy éjszakát itt töltsön. Vagyis ha valaki benyitott e szobákba, nem a családi fészek nyílt meg előtte, csakis mint átutazó, átmeneti vendég nyert bebocsáttatást, valódi invitációban soha nem volt része. Civilizációnk ma már alig őrzi nyomát e heterotópia-típusnak, legfeljebb a hírhedett amerikai motelek szobáiban bukkanhatunk rájuk; ezekben a motelekben, ahová autójával és hölgyével érkezik az ember, s az illegális szexualitás megtalálja a maga védett, mindazonáltal titkos helyét, megmarad vele szemben a távolság, mégsem kell a szabad ég alatt lebonyolódnia. A heterotópiák utolsó jellegzetessége egy funkció, amely a többi térhez való viszonyukban, két szélsőséges pólus között bontakozik ki. Lehet a feladatuk az, hogy megteremtsenek egy illúziókkal teli
teret, amelynek viszonylatában minden reális tér, az emberi életet körülfalazó minden szerkezeti hely még illuzórikusabbként lepleződik le. Talán ezt a szerepet játszották hosszú időn keresztül ama híres-neves bordélyházak, amelyeket manapság immár nélkülöznünk kell. De feladatuk lehet ezzel ellentétes is: egy másik tér, egy másik reális tér megteremtése, amely oly tökéletes, oly aprólékos gonddal elrendezett, hogy hozzá képest a miénk rendetlennek, rosszul igazgatottnak, kuszának tűnik. Nem az illúzió, hanem a kompenzáció heterotópiája ez; felmerül a kérdés, hogy bizonyos kolóniák nem ilyen módon funkcionálnak-e. Esetenként, legalábbis a földterületek általános megszervezettségének szintjén, a kolóniák csakugyan heterotópiákként működnek. Gondolok itt például a XVII. században, a gyarmatosítás első hullámának időszakában létrejött puritán társadalmakra, amelyeket az angolok alapítottak meg Amerika földjén, s a lehető legtökéletesebben áll rájuk mindaz, amit a szóban forgó eltérő terekről mondtunk. Vagy eszembe jutnak a Dél-Amerikában létesített rendkívüli jezsuita kolóniák: bámulatos, minden ízükben szabályozott helyek ezek, az emberi tökéletesedés valódi betetőzői. A Paraguay jezsuitái által létesített kolóniákban a létezés minden mozzanatát szabályok kormányozták. A település szerkezete szigorú, négyzetes elrendezést követett, amelynek végében állt a templom, egyik oldalán az iskolával, a másikon a temetővel, vele szemben egy egyenes út nyílt, amit egy másik keresztezett derékszögben. A családok mindegyike e két tengely valamelyike mentén húzta fel aprócska házikóját, így Krisztus jele pontos reprodukálást nyert. A
kereszténység ekképpen véste bele legfontosabb jelét az amerikai világ terébe és földrajzába. . Az emberek mindennapi életét nem sípszó, hanem a harang szabályozta. Mindenki egyszerre, meghatározott időben ébredt, étkezésre délben és öt órakor került sor; azután lefekhettek, majd éjfélkor jött el az úgynevezett házastársi ébresztő ideje: felcsendült a kolostor harangja, s mindenki teljesítette a maga kötelességét. Bordélyok és kolóniák mint a heterotópiák két szélsősége; s ha elmerengünk azon, hogy a hajó végső soron nem más, mint a tér egy úszó darabkája, egy hely nélküli hely, amely a saját életét éli, rázárul önmagára, ugyanakkor kiteszi magát a tenger végtelenjének, s amely kikötőről kikötőre, mulatóról mulatóra, bordélyról bordélyra járva a gyarmatokig hatol, hogy felkutassa kertjeik legbecsesebb kincsét, akkor megértjük, miért számít civilizációnkban a XVI. századtól napjainkig a hajó nem pusztán a gazdasági fejlődés legfontosabb eszközének (ma nem erről beszélek), de egyszersmind a képzelet legkimeríthetetlenebb tárházának is. A tengereket járó hajó a par excellence heterotópia. A hajó nélküli civilizációkban elapadnak az álmok, kémkedés váltja fel a kalandot, kalózok helyett legfeljebb rendőrökkel akadhatunk össze.
