A fiatal és gyönyörű Lady Georgina Maitland hatalmas vagyont és birtokot örököl, végleg megszabadulva a nyomasztó társadalmi kötelezettségtől, a férjhez menéstől. Az előkelő londoni társasági életet hátrahagyva új vidéki otthonába költözik, hogy a maga kezébe vegye birtokának irányítását. Ám a remélt csendes, vidéki idill helyett egy rejtélyes ügybe csöppen: felbőszült birtokosok fogadják, akik majorságuk pusztításával vádolják meg intézőjét. Az ifjú grófnő nem hisz a Mr. Pye ellen irányuló szóbeszédnek, és maga igyekszik a vidéket lázban tartó titokzatos eseteket felderíteni. A kalandokban bővelkedő nyomozás azonban egyre komolyabb veszéllyel fenyeget, amikor Georgie ráeszmél, mennyi fájdalom és gyűlölet munkál a háttérben. Mindeközben úrnő és intézője kapcsolata semmibe vesz minden megszokott szabályt, Georgie a hallgatag, rendkívül vonzó férfi titkát is meg kívánja fejteni…
Elizabeth Hoyt
1
Leopárdherceg
ROMANTIKUS REGÉNYEK
Elizabeth Hoyt LEOPÁRDHERCEG
General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN
Elizabeth Hoyt
2
Leopárdherceg
A mű eredeti címe: The Leopard Prince Copyright © 2007 by Nancy M. Finney This edition published by arrangement with Grand Central Publishing, New York, New York, USA. All rights reserved. Hungarian translation © Szabó Csaba © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította: SZABÓCSABA Szerkesztette: HÁMORI VALI A borítótervet: ZELENYIÁNSZK ZOLTÁN készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978963 643 191 4 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt.2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu
[email protected] www.romantikusregenyek.hu Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZÁLA BOGLÁRKA Készült 20,5 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám 3008-10
Elizabeth Hoyt
3
Leopárdherceg
Nővéremnek, Susannek
Elizabeth Hoyt
4
Leopárdherceg
Első fejezet Anglia, Yorkshire 1760. szeptember
Miután a kocsi felborult, és kevéssel azelőtt, hogy a lovak szétszaladtak, Lady Georgina Maitland ráébredt, hogy birtokának intézője férfi. Jobban mondva, természetesen tisztában volt azzal, hogy Harry Pye férfi. Nem élt abban a téveszmében, hogy oroszlán, elefánt, esetleg bálna vagy bármely más tagja volna az állatvilágnak – már ha a bálnát állatnak nevezhetjük egyáltalán, nem egyszerűen csak egy hatalmas halnak. Fogalmazzunk úgy, hogy Harry Pye férfiúsága hirtelen egészen egyértelművé vált számára. Georgie összevonta a szemöldökét, ahogy ott állt a yorkshire-i East Riding felé vezető kietlen országúton. Körülöttük cserjével benőtt domboldalak hullámzottak, amíg csak a szem ellátott. A zivatar következtében hamar sötétség borult a tájra. Mintha a világ végén ácsorogtak volna. – Mr. Pye, ön hogyan vélekedik, a bálna állat vagy csak egy hatalmas hal? – kiáltotta a nő a szélbe. Harry Pye válla megfeszült Egy csuromvíz vászoning volt csak rajta, amely esztétikusan, tetszetősen tapadt a testére. A kabátját és a mellényét még korábban levetette, hogy segítsen John Coachmannek eloldozni a lovakat az oldalára borult kocsi elől. – Állat, úrnőm. – Mr. Pye hangja, mint mindig, most is egyenletes és mély volt, egyfajta reszelős hangszínnel a mondat vége felé. Georgie sosem hallotta, hogy felemelte volna a hangját, vagy hogy a szenvedély bármiképp eluralkodott volna rajta. Akkor sem, amikor rábeszélte, hogy elkísérje őt yorkshire-i birtokára, akkor sem, amikor eleredt az eső és utazásukat vánszorgássá lassította, és akkor sem, amikor húsz perccel azelőtt felborult a kocsi. Milyen bosszantó! – Gondolja, hogy meg tudja javítani a kocsit? – Átázott köpenyét az arca elé emelte, miközben a jármű maradványait szemlélte. Az ajtót mindössze egyetlen zsanér tartotta, azon himbálózott a szélben, két kerék széttörött, a hátsó tengely pedig különös szögben állt. Elég ostoba kérdés volt. Mr. Pye-nak sem a szavai, sem a tettei nem utaltak arra, hogy tudatában van a kérdés fonákságának. – Nem, úrnőm. Georgie sóhajtott. Igazából maga volt a csoda, hogy sem ők, sem a kocsis nem sérültek meg, hogy életben maradtak. Az esőzés miatt az utak csúszóssá váltak a sártól, és épp, amikor az utolsó kanyarhoz értek, a hintó megcsúszott. Mr. Pye-jal odabentről hallották a kocsis kiáltását, ahogy próbálta egyensúlyban tartani a járművet. Harry Pye úgy ugrott át üléséről a nő mellé, mint egy nagymacska, és még mielőtt Georgie egy szót is szólhatott volna, magához szorította. Melegsége körülölelte a nőt, aki a férfi ingére hajtva a fejét, magába szívta a tiszta szövet és a férfias bőr illatát. A kocsi ekkor megbillent, és nem volt kétség, hogy az árokba fognak zuhanni. A szerkezet lassan, rémesen csikorgó hangot hallatva borult fel. A lovak elöl nyihogtak, a kocsi pedig úgy nyögött, mintha tiltakozna a sorsa ellen. Georgie megmarkolta Mr. Pye kabátját, miközben a világ tótágast állt, Mr. Pye pedig fájdalmasan felnyögött Aztán ismét mozdulatlanná vált minden. A jármű az oldalán feküdt, Mr. Pye pedig Georgie-n, úgy, mint egy meleg paplan. Csakhogy Harry Pye sokkal keményebb volt az összes takarónál, amelyet Georgie életében kipróbált. Illendően bocsánatot is kért, kikászálódott a nő öleléséből, és felmászott az ülésen, hogy felnyissa maguk fölött az ajtót Kimászott az ajtónyíláson, majd kihúzta a nőt is. Georgie megdörzsölte a csuklóját, amelyet Harry megragadott. Meglepő ereje volt a férfinak, ránézésre nem is gon-
Elizabeth Hoyt
5
Leopárdherceg
dolná az ember. Egy pillanatig teljes testsúlyával a karjára nehezedett, pedig nem volt egy filigrán alkat A kocsis elkiáltotta magát, hangját ugyan elsodorta a szél, de ahhoz azért elég erős volt, hogy magához térítse a nőt. A kanca, amelyet megpróbált eloldozni, már szabad volt – Pattanjon fel rá, Mr. Coachman, és menjen el a legközelebbi városig, kérem! – utasította Harry Pye. – Nézze meg, van-e ott szabad kocsi, amelyet értünk küldhetné. Én itt maradok addig a méltóságos asszonnyal. A kocsis felszállt a lóra, búcsút intett, majd elvágtatott a felhőszakadásban. – Milyen messze van a legközelebbi település? – kérdezte Georgie. – Tíz-tizenöt mérföldre. – Harry meglazította az egyik ló szíját. Georgie figyelte, ahogy Harry dolgozik. Eltekintve attól, hogy bőrig ázott, Harry Pye egyáltalán nem tűnt másnak, mint amikor aznap reggel útnak indultak az egyik lincolni fogadóból. Most is az az átlagos magasságú férfi volt Meglehetősen szikár. A haja barna volt, se nem gesztenyebarna, se nem vörösesbarna, csak egyszerűen barna. Egyszerű copfba fogta hátul, nem bajlódott se hajkenőccsel, se rizsporral. Barna öltözéket viselt térdnadrágot, mellényt és kabátot, mintha álcázni akarná magát. Csak sötét, smaragdzöld szemében csillant meg időnként az érzelem, és adott neki némi színt. – Csak mert eléggé fázom – hebegte Georgie. Mr. Pye hirtelen felkapta a fejét. Tekintete a nő kezére szegeződött, amely a torkánál remegett, majd a mögötte húzódó dombokra vándorolt – Bocsásson meg, úrnőm. Korábban észre kellett volna vennem, hogy fázik. – Visszafordult a rémült herélt felé, és tovább próbálkozott a kiszabadításával. A férfi keze is biztos úgy elgémberedhetett, mint az övé, gondolta Georgie, de Harry kéményen dolgozott tovább. – Nem messze van egy pásztorkunyhó. Erre a lóra felülhetünk, meg arra is – mutatott a herélt mellett álló lóra. – A másik lesántult. – Igazán? Honnan tudja? – Georgie nem vette észre, hogy a ló megsérült. A három kocsihúzó ló remegve forgatta a szemét a süvöltő szélben. Az, amelyikről Harry beszélt, cseppet sem tűnt megviseltebbnek, mint a másik kettő. – A jobb mellső lábára támaszkodik – morogta Mr. Pye, majd hirtelen mindhárom ló kiszabadult a kocsi kötelékéből, bár még egymáshoz voltak kötve. – Hó, te ott, kedvesem! – Megragadta az elülső lovat, és megsimogatta. Napbarnított jobb keze finoman cirógatta az állat nyakát! Gyűrűsujjának két ízülete hiányzott. A nő elfordította a fejét, és a dombokat nézte. A szolgálóknak – és az igazat megvallva az intéző is a szolgálók között főnök csak – nem szabadna nemmel rendelkezniük. Persze, az ember tisztában van azzal, hogy ők is emberek, akik élik a saját életüket, de ha nem nélküli embereket lát bennük, az nagyban megkönnyíti a dolgát. Mint egy szék. Az embernek akkor van szüksége a székre, amikor elfárad. Soha senki nem gondolkodott a székekről másképp, és ez így is van rendjén. Milyen kellemetlen is volna, ha az embernek azon kellene rágódnia, vajon a szék meglátta-e, hogy folyik az orra, ha azon kellene töprengenie, vajon a szék min gondolkodik, vagy ha meg kellene állapítania, hogy a széknek igen szép a szeme. Nem mintha egy széknek volna szeme, akár gyönyörű, akár másmilyen, ellenben egy férfinak van. Ahogy Harry Pye-nak is. Georgie ismét felé fordult: – És mit csinálunk a harmadik lóval? – Őt itt kell hagynunk. – Az esőben? – Igen. – Az nem tesz jót neki. – Nem, úrnőm. – Harry Pye válla ismét megfeszült, és Georgie ezt a mozdulatot különösen izgatónak találta. Arra gondolt, bárcsak gyakrabban kiválthatná belőle.
Elizabeth Hoyt
6
Leopárdherceg
– Talán magunkkal vihetnénk. – Az lehetetlen, asszonyom. – Biztos ebben? A váll megmerevedett, és Mr. Pye lassan elfordította a fejét. Villámlás fénye világította be az utat egy pillanatra, és a nő ekkor meglátta a férfi zöld szemének fényét, és valósággal beleremegett. Aztán a villámlást követő mennydörgés akkorát csattant, mintha az apokalipszis előhírnöke volna. Georgie összerezzent. Harry Pye kiegyenesedett. A lovak pedig szétszaladtak. – Jaj, istenem! – kiáltotta Lady Georgina, miközben eső csöppent le pisze orráról. – Úgy tűnik, itt ragadtunk. Való igaz, szorult helyzetbe kerültek. A szó szoros értelmében ráfáztak Harry a szeme sarkából az útra pillantott, amerre a lovak elvágtattak, mintha maga az ördög űzte volna őket. Úgy eltűntek azok az ostoba állatok, mint a kámfor. Amilyen iramban elvágtattak, fél mérföldön belül biztosan nem állnak meg. Teljesen felesleges volna utánuk eredni ebben a felhőszakadásban. Harry tekintete az úrnőjére vándorolt, akinél nem egészen fél éve dolgozott. Lady Georgina arisztokrata ajka elkékült, a köpenye csuklyáját borító szőr pedig vizes masszát alkotott. Jobban hasonlított egy megtépázott csirkefogóra, mint egy gróf lányára. Minek is akart vele tartani? Ha Lady Georgina nem akart volna vele menni, Harry egyszerűen kilovagolt volna Londonból a yorkshire-i birtokra. Már előző nap megérkezett volna a Woldsly-majorságba. Most egy meleg vacsora mellett ülhetne a saját kunyhójában a kandalló mellett, nem pedig az országút kellős közepén fagyoskodna az esőben és az egyre növekvő sötétségben. Ám legutóbbi londoni látogatását követően, amikor beszámolt a birtokról, Lady Georgina úgy döntött, vele együtt visszautazik a Woldslymajorságba. Ami azt jelentette, hogy lovas kocsival kell menniük, amely most egy rakás törött lécként hevert az árokban. Harry elfojtott magában egy mély sóhajt. – Tud gyalogolni, asszonyom? Lady Georgina szeme – amely olyan kék volt, mint egy rigótojás – elkerekedett. – Természetesen. Tizenegy hónapos korom óta folyamatosan gyakorlom. – Remek. – Harry a vállára kapta mellényét és kabátját, de nem vesződött azzal, hogy begombolja őket. Éppannyira átáztak, mint a többi ruhája. Lemászott az árokba, hogy kihalássza a takarókat a kocsiból. Hál' istennek szárazak voltak Egybecsavarta őket, majd leakasztotta a kocsiról a még mindig világító lámpást. Ezután megragadta Lady Georgina könyökét arra az esetre, ha netán tévedett volna, és még rá találna esni kicsiny arisztokrata fenekére, és cammogva felfelé indultak a cserjével borított domboldalon. Eleinte azt hitte, úrnője holmi hirtelen, gyerekes ötlettől vezérelve akar Yorkshire-be utazni. Egy olyasfajta nő hóbortos szeszélyének tartotta, akinek sosem kell amiatt aggódnia, honnan kerül majd hús az asztalára, vagy milyen úton-módon tesz szert a nyakában függő ékszerekre. Harrynek az volt a véleménye, hogy azoknak, akiknek nem kell megküzdeniük azért, hogy megéljenek, gyakran támad hóbortos ötletük. Ám minél több időt töltött Lady Georgina társaságában, annál erősebb lett benne a kétely, hogy ő is ilyen volna. Tény, hogy mondott pár csacskaságot, de az is azonnal kiderült, hogy ezt szándékosan, kedvtelésből teszi. Eszesebb volt, mint a legtöbb társasági hölgy. Valami azt súgta neki, hogy Lady Georginának jó oka van arra, hogy Yorkshire-be utazzon. – Messze vagyunk még? – Úrnője már lihegett, és általában sápadt arcán most két pírfolt jelent meg. Harry végignézett a csatakos dombokon, próbált tájékozódni a sötétben. Talán az a kicsavarodott tölgy, amelyik ránőtt arra a sziklára, az ismerős. – Nem vagyunk messze.
Elizabeth Hoyt
7
Leopárdherceg
Legalábbis remélte, hogy nincsenek messze. Évek óta nem mászta meg ezeket a dombokat, és megvolt a lehetősége, hogy elvéti a kunyhót. De az is lehet, hogy már összedőlt, amióta utoljára látta. – Bízom benne, hogy ért a tűzcsiholáshoz, Mr. Pye – bicsaklott meg a név ajkai között. Muszáj volna mihamarabb átmelegednie. Ha nem találnak rá hamarosan a kunyhóra, a kocsi takaróiból kell menedéket készíteniük. – Természetesen, négyéves korom óta gyakorlom. Ezzel a válasszal kiérdemelt egy kihívó mosolyt. Tekintetük összetalálkozott, és legszívesebben… Egy hirtelen villámcsapás hasított e gondolatkezdeménybe, és a felvillanó fényben meglátott egy kőfalat. – Hát itt van, hál' istennek! A kicsi kunyhó legalább még állt. Négy fal, zsúptetővel, a kortól és az esőtől már teljesen befeketülten. Vállával nekifeszült az ajtó csúszós felületének, amely egy-két taszítás után engedett. Harry bebotorkált, és magasra tartotta a lámpást, hogy bevilágítsa a belső teret. Apró alakok cikáztak ide-oda hirtelen a sötétségben. Visszafojtotta a borzongását. – Pfuj, de büdös van! – Lady Georgina belépett, és kezével legyezni kezdett rózsaszín orra előtt, mint aki így kívánja elűzni a penész bűzét. Harry becsukta mögötte az ajtót. – Sajnálom, úrnőm. – Miért nem mondja egyszerűen azt, hogy hallgassak, és örüljek, hogy legalább az esőtől megmenekültem? – kérdezte a nő mosolyogva, és hátrahajtotta a csuklyáját. – Mert nem úgy gondolom. – Harry a tűzhelyhez lépett, ahol talált néhány félig elégett fadarabot. Beszőtte őket a pók. – Ugyan már, Mr. Pye! Maga is tudja, hogy ezt akarja mondani. – Még mindig vacogott a foga. Négy roskatag szék állt egy rozzant asztal körül. Harry a lámpást az asztalra tette, és felkapott egy széket. A tűzhely kőfalához csapta jó erősen. Széttörött, a háttámla levált, az ülőke pedig szálkásra hasadt. Lady Georgina vacogott mögötte. – Nem akarom, úrnőm – felelte Harry. – Valóban nem? – Valóban. – A férfi letérdelt, és a szék apró darabjait az elszenesedett fadarabokra kezdte pakolni. – Rendben van. Azt hiszem, lehetnék talán kedvesebb. – Harry hallotta, ahogy a nő magához húz egy széket. – Igen jó ötletnek tűnik, amit csinál. Harry a lámpás lángját a fadarabokhoz tartotta, amelyek meggyulladtak. Ekkor a szék nagyobb darabjait kezdte adagolni, óvatosan, hogy el ne fojtsa a lángot. – Mmm, de jó érzés! – hallotta Harry a nő mélyről jövő hangját maga mögül. Harry egy pillanatra megdermedt, mert átfutott rajta, hogy Lady Georgina szavai és a hangszíne milyen más összefüggésre is utalhatnának még. De aztán elhessegette a gondolatot, és megfordult. Lady Georgina a lobogó tűz fölé tartotta a kezét. Vörösesszőke haja göndör tincsekbe száradt a homlokán, és fehér bőre ragyogott a tűz fényében. Még mindig remegett. Harry megköszörülte a torkát: – Úgy vélem, jól tenné, ha levenné az átázott köpenyét, és maga köré csavarná a takarókat. Harry az ajtó felé indult, ahová a kocsiból hozott takarókat dobta. A háta mögül izgatott nevetés hangját hallotta: – Én pedig nem hinném, hogy hallottam valaha is ehhez foghatóan illetlen javaslatot ennyire illendő megfogalmazásban. – Nem állt szándékomban illetlennek lenni, úrnőm. – Harry átnyújtotta a takarókat. – Sajnálom, ha megsértettem.
Elizabeth Hoyt
8
Leopárdherceg
Tekintete egy pillanatra összetalálkozott a nő nevető kék szemével, majd hátat fordított neki. Háta mögül suhogást hallott. Próbálta rendezni a gondolatait. Próbálta nem elképzelni a nő fehér, csupasz vállát, és lejjebb… – Maga nem illetlen, Mr. Pye, amint azzal ön is tisztában van. Sőt, kezdem azt gondolni, hogy az teljességgel elképzelhetetlen is volna, hogy ön az legyen. Pedig ha tudná? Harry megköszörülte a torkát, de hallgatott. Inkább körülnézett a kis kunyhóban. Nem volt benne konyhaszekrény, csak az asztal és a székek Kár. Éhes volt. A tűznél abbamaradt a susogás. – Most már megfordulhat. Harry teste megfeszült, mielőtt a nőre nézett, de Lady Georgina beburkolózott a szőrmetakaróba. Örült, mert azt látta, hogy az ajka valamivel rózsaszínűbb már. A nő egyik meztelen karjával kinyúlt a takaróból, és egy takaróra mutatott a tűzhely túloldalán. – A másikat meghagytam magának. Túlságosan kényelmesen ülök ahhoz, hogy arrébb menjek, de majd behunyom a szemem, és megígérem, hogy nem leskelődöm, ha maga is le kíván vetkőzni. Harry elkapta a tekintetét a karról, és megpillantotta a nő okos kék szemét. – Köszönöm. A kar eltűnt Lady Georgina mosolyogva behunyta a szemét. Harry egy pillanatig csak nézte őt. Szempilláinak vöröses boltíve sápadt bőrén remegett, szája pedig alig észrevehetően mosolyra görbült. Orra keskeny volt és kicsit hosszabb a kelleténél, arca pedig egy kissé szögletes. Majdnem olyan magas volt, mint ő. Nem volt kimondott szépség, de Harrynek ügyelnie kellett a tekintetére, ha a közelében tartózkodott. Talán volt valami az ajka remegésében, amikor ugratni készült őt. Vagy ahogy a szemöldöke ívétől ragyogni kezdett a homloka, ha mosolygott. Harry tekintetét úgy vonzotta az arca, mint a mágnes. Levetette magáról felsőruházatát, és a takarót maga köré tekerte. – Kinyithatja a szemét, úrnőm. Georgie szeme kinyílt. – Jóságos ég! Most már mindketten úgy festünk, mint a szibériai télre készülő oroszok. Milyen kár, hogy nincs csengős szánunk! – Elsimította a takaró bolyhait az ölében. Harry bólintott. Csak a tűz pattogott a csendben. Azon tűnődött hogyan tehetné kellemesebbé úrnője számára a helyzetet. Élelem nem volt a kunyhóban, úgyhogy nem volt mit tenni, várniuk kellett pirkadatig. Vajon mivel töltik az idejüket a felsőosztály tagjai, amikor maguk vannak fényűző szalonjaikban? Lady Georgina a takarójával babrált, majd egyszer csak hirtelen összekulcsolta a kezét, mintha csak le akarná fogni őket. – Nem tud valami mesét, Mr. Pye? – Mesét, úrnőm? – Igen, mesét Ha lehet, tündérmesét, gyűjtöm őket. – Vagy úgy! – Harry tanácstalan volt. Az arisztokrata gondolkodásmódnak néha elképesztő megnyilvánulásai vannak. – Ha megkérdezhetem, hogyan gyűjti őket? – Érdeklődés útján. – Most vajon csak tréfál vele? – Meglepődne, ha tudná, milyen mesékre emlékeznek az emberek gyermekkorukból. Persze az öreg dajkák a legjobb források. Azt hiszem, valamennyi ismerősömet megkértem már, hogy ismertessen össze a dajkájával. Az öné él még? – Nekem nem volt dajkám, úrnőm. – Ó – pirult el a nő. – Esetleg valaki más, talán az édesanyja, biztosan mondott magának tündérmeséket, amikor gyermek volt. Harry megmozdult, hogy egy újabb székdarabot tegyen a tűzre. – Az egyetlen mese, amelyre emlékszem, a Babszem Jankó. Lady Georgina sajnálkozó tekintettel mérte végig. – Hát csak ennyi telik magától?
Elizabeth Hoyt
9
Leopárdherceg
– Attól tartok, igen. – A többi történet, amelyet ismert, nem igazán volt egy úrihölgy fülének való. – Én viszont nemrégiben hallottam egy igencsak érdekeset. A szakácsom, Cook nagynénje mesélte, amikor Londonba jött meglátogatni őt. Szeretné hallani? Nem. Már csak az hiányozna, hogy még annál is közelebbi kapcsolatba kerüljön az úrnőjével, amilyenbe a helyzet már addig is kényszerítette. – Igen, úrnőm. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas király, akinek egy elvarázsolt leopárd volt a szolgálója. – Fészkelődni kezdett a székén. – Tudom, mire gondol most, de nem úgy folytatódik. Harry csak pislogott. – Úrnőm? – Nem. A király rögtön az elején meghal, így nem ő a történet hőse. – Georgie izgatott pillantást vetett Harryre. – Ó. – Harry hiába törte a fejét, mit is mondhatna erre, semmi nem jutott az eszébe. De ez látszólag meg is felelt. Lady Georgina bólintott. – A leopárdnak egy aranyláncféleség volt a nyakában. Szóval rabláncra került, de azt nem tudom, hogyan történt, Cook nagynénje azt nem mesélte el. A lényeg, hogy amikor a király már haldoklott, megeskette a leopárdot, hogy a következő királyt, a fiát is szolgálja majd. – Lady Georgina összevonta a szemöldökét. – Ami nem valami igazságos, ugye? Úgy értem, általában ilyenkor felszabadítják a hűséges szolgát. – Ismét fészkelődni kezdett a széken. Harry megköszörülte a torkát. – A földön talán kényelmesebb volna. A köpenye most már valamelyest megszáradt, csinálhatnék belőle derékaljat. Lady Georgina vakítón rámosolygott: – Milyen remek ötlet! Harry leterítette a köpenyt, saját ruháiból pedig párnát formált. Lady Georgina odatipegett a takarójában, és lehuppant a durva ágyra. – Így sokkal jobb. Maga is idejöhetne, és idefekhetne, mert valószínűleg itt kell kihúznunk reggelig. Jóságos ég! – Nem hiszem, hogy tanácsos volna. A keskeny orrú nő Harryre nézett. – Mr. Pye, azok a székek kemények. Kérem, jöjjön, és feküdjön le legalább a takaróra. Biztosíthatom, nem harapok. Összeszorította a fogát, de valójában nem volt választása. Ez ugyanis burkolt parancs volt. – Köszönöm, úrnőm. Harry kelletlenül leült Lady Georgina mellé. Végzetes volna, ha lefeküdne e mellé a nő mellé, akár parancs, akár nem, és közel kerülne egymáshoz a testük. Átkulcsolta behajlított térdét, és próbált nem venni tudomást a nő illatáról. – Maga hajthatatlan, nem igaz? – suttogta a nő. Harry ránézett. Lady Georgina ásított egyet – Hol is tartottam? Ó, igen. Tehát amint király lesz a fiúból, megpillant egy festményt, amely egy királykisasszonyt ábrázol, és beleszeret. Egy udvaronc vagy egy hírnök mutatja meg neki, de ez mindegy is. Ismét ásított, ezúttal hangosan, ám erre a hangra valami okból a férfi bizsergést érzett az ágyékában. Vagy talán az illata miatt, amely kéretlenül is az orrába kúszott. Fűszerekre és egzotikus virágokra emlékeztette.
Elizabeth Hoyt
10
Leopárdherceg
– A királykisasszony bőre fehér, mint a hó, ajka piros, mint a rubin, haja fekete, mint… mint a szurok vagy valami hasonló, és így tovább, és így tovább. – Lady Georgina szünetet tartott, és a tűzbe bámult. Harry azt remélte, befejezte, és ezzel véget ért a kínoztatása. De ő felsóhajtott: – Megfigyelte már, hogy a tündérmesék hős hercegei mindig úgy szeretnek bele a szépséges királykisasszonyokba, hogy semmit a világon nem tudnak róluk? A rubinvörös ajak rendben van, de mi történik, ha idétlenül nevet vagy csattogtatja a fogát evés közben? – Megvonta a vállát. – Persze, ha belegondolunk, a férfiak manapság ugyanúgy hajlamosak beleszeretni egy csillogó fekete göndör hajba, vagyis, azt hiszem, felesleges ezen tépelődni. – Hirtelen elkerekedett a szeme, és a férfi felé fordította a fejét. – Nem kívántam semmire sem célozni! – Nem is értettem félre – felelte Harry mogorván. – Hm. – Lady Georgina kétkedőnek tűnt. – Az a lényeg, hogy beleszeret a képbe, aztán valakitől megtudja, hogy a királykisasszony apja ahhoz adja feleségül a lányát, aki elhozza neki az aranylovat, amely a szörnyűséges emberevő óriásé. Így hát – Lady Georgina a tűz felé fordította arcát, majd a tenyerébe támasztotta – magához hívatja a Leopárdherceget, és azt parancsolja neki, hogy sebtében hozza el neki az aranylovat Mit gondol, hogyan folytatódik a mese? – Nem tudom, úrnőm. – A leopárd férfivá változik. – Behunyta a szemét, és suttogva folytatta: – Képzelje csak el! Egész végig egy férfi volt… Harry várt, de ezúttal nem folytatódott a történet. Kisvártatva halk horkanást hallott. Felhúzta Lady Georgina takaróját a nyakáig, majd eligazgatta az arca körül. Ujja hozzáért a bőréhez. Egy pillanatra megtorpant, és a kontrasztot figyelte bőrszínük között. Keze sötét volt a nő bőrén, ujjai pedig érdesek, míg úrnője bőre puha és sima. Hüvelykujjával lassan végigsimította Lady Georgina szája szegletét. Milyen meleg. Szinte ismerős volt az illata, mintha egy másik életében – vagy réges-rég – már érezte volna. Fájdalomként hasított belé az érzés. Ha nem az volna, aki, nem ezen a helyen, és ő sem ez a férfi volna, aki… Harry elhallgattatta magában a suttogó hangokat, és visszavonta a kezét. Hanyatt feküdt Lady Georgina mellett, vigyázott, nehogy hozzáérjen. A plafont bámulta, és próbált elhessegetni minden gondolatot, minden érzést. Aztán behunyta a szemét, bár jól tudta, hogy nem fog tudni elaludni egyhamar.
Georgie orra viszketni kezdett. Oldalra nyúlt, keze szőrmét érintett. Mellette megmoccant valami, majd ismét mozdulatlanná vált. Odafordította a fejét. Egy zöld szempár pillantásával találkozott a tekintete, amely zavarba ejtően éber volt ahhoz képest, hogy milyen korán volt. – Jó reggelt. – Szavai a béka brekegését idézték. Megköszörülte a torkát. – Jó reggelt, úrnőm. – Mr. Pye hangja sima volt és sötét, mint a forró csokoládé. – Ha megbocsát. A férfi felkelt. A takaró, amelyet magához szorított, egyik válláról lecsúszott, és mielőtt megigazította, egy pillanatra láthatóvá vált napbarnított bőre. Csendes léptekkel haladt, majd kilépett az ajtón. Georgie az orrát ráncolta. Ez az ember semmitől sem jön zavarba? Hirtelen ráeszmélt, mit csinálhat a férfi odakint. Hólyagja riadót fújt. Sietve felkászálódott, és felhúzta gyűrött, még mindig nedves ruháját, és ahány helyen csak tudta, begombolta. Nem érte el az összes kapcsot, a derekánál nyitott is maradt, de legalább nem esett le róla. Georgie magára terítette a köpenyét, hogy eltakarja a hátát, és kiment Mr. Pye után. Fekete felhők gyülekeztek az égen, esővel fenyegetve. Harry Pye-t sehol sem látta. Körbenézett, kiválasztott egy düledező pajtát, amely mögött könnyíthet magán, és magas léptekkel megkerülte. Amikor visszatért a pajta mögül, Mr. Pye a kunyhóval szemben állt, és épp a kabátját gombolta be. Újra megkötötte a copfját, de a ruhái egytől egyig gyűröttek voltak, és a haja sem volt olyan rendezett, mint általában. Amikor Georgie arra gondolt, hogy vajon ő hogy festhet, idétlen mosoly Elizabeth Hoyt
11
Leopárdherceg
suhant át az arcán. Még Harry Pye sem tudott úgy eltölteni egy éjszakát egy kunyhó padlóján, hogy másnap reggel ne látszódjon rajta ennek nyoma. – Ha készen áll, úrnőm – mondta a férfi –, azt javaslom, menjünk vissza az országútra! Lehet, hogy a kocsis már vár ránk – Remélem is. Megkeresték a nyomokat, amelyeket előző éjjel hagytak. A fényben, lefelé haladva, Georgie meglepve tapasztalta, hogy nem is olyan nagy a távolság. Hamarosan felértek az utolsó domb tetejére, ahonnan már látszott az út. Üres volt, csak a kocsi maradványa éktelenkedett ott, világosban még nyomorúságosabb látványt nyújtva. Georgie nagyot sóhajtott. – Nos, azt hiszem, gyalog kell elindulnunk, Mr. Pye. – Igen, úrnőm. Némán bandukoltak tovább az úton. A talaj fölött kellemetlen, nyirkos köd lebegett, enyhén rothadó szagot árasztva. A köpenye alá is beszivárgott, és felkúszott a lábán. Georgie megborzongott. Keserves vágyakozás fogta el egy csésze forró tea és esetleg egy fánk után, amelynek oldalán méz és vaj csordogál. Kis híján felnyögött e gondolatra, ám ekkor hirtelen zajra lett figyelmes a háta mögött. Mr. Pye felemelte a karját, hogy jelezzen a szekérnek, amely előbukkant a kanyarban. – Hé! Álljon meg! Hé, maga! Vegyen fel! A parasztember megállította a lovát. Hátratolta kalapja karimáját, és felnézett. – Maga Mr. Pye, igaz? Mr. Pye megmerevedett. – Úgy van. A Woldsly-majorságból. A paraszt kiköpött az útra, majdnem eltalálta Mr. Pye csizmáját. – Lady Georgina Maitlandnek Woldslyba kell jutnia. – Harry Pye arca rezzenéstelen maradt, de hangja fagyossá vált. – Az ő kocsiját látta arra, amerről jön. A paraszt Georgie-ra emelte a tekintetét, mintha csak ekkor venné észre. – Jaj, asszonyom, remélem, nem sérült meg abban a roncsban. – Nem – mosolygott Georgie kedvesen. – De fontos volna, hogy elvigyen bennünket, ha ez nem okoz gondot. – Örülök, hogy segíthetek. Hátul van még hely – mutatott a paraszt piszkos hüvelykujjával a válla fölött a szekérderék felé. Georgie megköszönte, és megkerülte a szekeret. Kicsit habozott, amikor meglátta a szekéroldal magasságát. A kulcscsontjáig ért. Mr. Pye odalépett mellé. – Ha megengedi – majd meg sem várva a nő bólintását, megragadta a derekánál fogva, és beemelte. – Köszönöm – mondta Georgie lélegzet-visszafojtva. Csak nézte, ahogy Harry tenyerével megtámaszkodik a deszkán, és olyan könnyedén ugrik fel, mint egy macska. A szekér zötykölődve megindult. Harry, miközben próbált helyet csinálni a szekér végében, nekiesett az oldalának – Minden rendben? – nyújtotta felé a nő a kezét. Mr. Pye nem vett róla tudomást, csak leült. – Minden, úrnőm – pillantott a nőre. Aztán többet nem is szólt. Georgie hátradőlt, és az elsuhanó tájat nézte. Időnként szürkészöld mezők tűntek elő alacsony kőfalakkal, majd ismét belevesztek a kísérteties ködbe. Az előző éjszaka után örülnie kellene, hogy ha ilyen döcögősen is, de legalább így haladnak Valami mégis nyugtalanította amiatt az ellenségesség miatt, amelyet a paraszt Mr. Pye-jal szemben tanúsított. Személyeskedőnek tűnt. Egy emelkedő tetejére értek, és Georgie szórakozottan szemlélte a szomszédos domboldalon legelő juhnyájat. Úgy álltak ott az állatok, mint megannyi kicsi szobor, amelyek talán a ködben fagytak meg. Csak a fejük mozgott, ahogy a cserjét rágták. Némelyikük a földön feküdt. Georgie össze-
Elizabeth Hoyt
12
Leopárdherceg
vonta a szemöldökét. Azok, amelyek a földön feküdtek, túlságosan mozdulatlanok voltak. Előrehajolt, hogy jobban lásson, és meghallotta, hogy mellette Harry Pye a bajsza alatt káromkodik. A szekér zötykölődve megállt. – Mi lelte azokat a juhokat? – kérdezte Georgie Mr. Pye-tól. Helyette azonban a paraszt válaszolt kíméletlenül: – Elpusztultak.
Elizabeth Hoyt
13
Leopárdherceg
Második fejezet
G
– eorgie! – Lady Violet Maitland kiszaladta Woldsly-majorság hatalmas tölgyfa ajtaján, ügyet sem vetve társalkodónője, Miss Euphemia Hope zsörtölődésére. Violet rá se hederített. Euphie idős házikedvenc volt, alacsony, kerek, mint egy alma, szürke hajú és jámbor tekintetű, de bármit is csinált Violet, ő azonnal zsémbelni kezdett. – Merre jártál? Tegnapra vártunk, és… – Megtorpant az udvar kavicsos ösvényén, és a férfira meredt, aki a nővérét segítette le a fura lovas kocsiról. Mr. Pye felnézett a közeledtére, és odabiccentett, arca, mint általában, kifejezéstelen maszk maradt. Hát ez meg mit művelt utazás közben Georgie-val? Violet összevonta a szemöldökét, ahogy nézte. – Isten hozott, Euphie – köszöntötte Georgie. – Ó, úrnőm, annyira örülünk, hogy megérkezett! – zihálta a társalkodónő. – Az időjárás nem volt valami kegyes, és aggódtunk a biztonságáért. Georgie válaszul elmosolyodott, és megölelte Violetet. – Szervusz, kedvesem! Nővére vörös haja, amely még Violet buján csillogó hajánál is jóval fényesebb volt, jázmin és tea illatát árasztotta, a világ két legkellemesebb illatát. Violet érezte, hogy megtelik a szeme könynyel. – Sajnálom, hogy aggódtatok, de nem hiszem, hogy olyan soká jöttem volna. – Georgie megcirógatta Violet arcát, és hátralépett, hogy a szemébe nézhessen. Violet sietve elfordult, hogy szemügyre vegye a kocsit, azt az igencsak rozzant ósdi járművet, amely cseppet sem hasonlított Georgie kocsijára. – Hogyhogy ebben utaztál? – Hát, története van annak – Georgie hátravetette a csuklyáját. Frizurája teljesen tönkrement, ami őt magát is zavarta. – Teázás közben elmesélem majd. Teljesen kiéheztem. Néhány kekszet ettünk csak a fogadóban, ahol a kocsit találtuk Intézőjére pillantott, és egészen más hangon azt kérdezte tőle: – Csatlakozna hozzánk, Mr. Pye? Violet visszafojtotta a lélegzetét. Mondja, hogy nem! Mondja, hogy nem! Mondja, hogy nem! – Köszönöm, nem, úrnőm. – Mr. Pye komoran fejet hajtott. – Ha megbocsátanak, a birtok ügyeiben kell intézkednem. Violet megkönnyebbülten fellélegzett. Rémületére azonban Georgie nem tágított: – Bizonyára várhatnak azok az intéznivalók még fél órát – mosolygott rá elbűvölőn és szélesen, ahogy szokott. Violet a nővérére meredt. Vajon mire gondolhat? – Attól tartok, nem – felelte Mr. Pye. – Nos, rendben van. Végül is, úgy gondolom, ezért alkalmazom önt. – Ez igen nagyképűen hangzott Georgie szájából, de legalább Mr. Pye már biztosan nem tart velük teázni. – Sajnálom, úrnőm. – Ismét fejet hajtott, ezúttal valamivel kimértebben, majd elment. Violet már majdnem megsajnálta. De csak majdnem, egészen azért mégsem. Belekarolt a nővérébe, majd visszaindultak a Woldsly-ház felé. A major több száz éves volt, és úgy ült a tájban, mintha odanőtt volna, mintha a környező domboknak természetes részét képezné. Zöld vadborostyán kúszott fel a négyemeletes vörös téglafalra. A futónövény ágait visszanyesték a magas, rácsos ablakok körül. Az épület oromzatos tetején úgy sorakoztak a kémények, mint megannyi hegymászó a hegyoldalon. Barátságos ház volt, tökéletesen illett nővérének személyiségéhez.
Elizabeth Hoyt
14
Leopárdherceg
– Cook ma reggelire citromos, túrós gyümölcslepényt sütött – mondta Violet, miközben a széles főlépcsőkön haladtak. – Euphie azóta is csak az után sóvárog. – Ó, nem is igaz, kisasszony – csattant fel mögöttük a társalkodónő. – Egyáltalán nem gondolom, hogy így tettem volna. A citromos gyümölcslepény után legalábbis bizonyosan nem. Ami azonban az almás pitét illeti, elismerek némi vonzalmat, amely, attól tartok, nem igazán nevezhető kifinomultnak. – Euphie, te maga vagy a megtestesült kifinomultság. Mindannyian igyekszünk követni a példádat – mondta Georgie. Az idős hölgy úgy illegette magát, mint egy apró szürke tyúk Violet némi bűntudatot érzett amiatt, hogy mindig úgy felbosszantja magát az idős asszony ostobaságain, ünnepélyesen megfogadta, hogy a jövőben igyekszik majd kedvesebb lenni hozzá. Beléptek a major hatalmas, dupla tölgyfa kapuján, ahol Georgie biccentéssel üdvözölte Greavest, a főkomornyikot. Az ajtó fölötti félkör alakú ablakon beáradt a napfény, és bevilágította a tejeskávészínű falakat és az előszoba régi parkettapadlóját. – Találtál magadnak szórakozást itt, Woldslyban? – kérdezte Georgie, miközben a hall felé folytatták útjukat. – Megvallom, furcsállottam, amikor azt írtad, el akarsz vonulni vidékre kizárólag Euphie társaságában. Ez egy tizenöt éves lány számára kalitka. Persze, tudod, hogy mindig szívesen látlak. – Rajzolgatok – válaszolta Violet, ügyelvén, hogy hangja könnyed maradjon. – Az itteni látvány más, mint a leicestershire-i. Meg aztán a mama egyre fárasztóbbá vált otthon. Legújabban egy daganatot fedezett fel a jobb lábában, úgyhogy hozatott egy belga kuruzslót, aki valami főttkáposztaszagú gusztustalan löttyöt itat vele. – Violet Georgie-ra nézett. – Tudod, milyen. – Igen, tudom. – Georgie megsimogatta húga karját. Violet elfordította a tekintetét; megkönynyebbült, hogy nem kell tovább magyarázkodnia. Anyjuk már azt megelőzően halálán érezte magát, hogy Violet megszületett volna. A grófné idejének java részét ágyban töltötte, ápolónőkkel körülvéve. A mamára időnként azonban hisztériás roham tört valami új tünet jelentkezése miatt. Ilyenkor teljesen megőrjítette Violetet. Beléptek a rózsaszín falú nappali szobába, ahol Georgie lehúzta a kesztyűjét. – No, és mi volt annak a levélnek a célja tulajdonképpen? – Csitt! – Violet Euphie felé kapta a fejét, aki buzgón osztotta az utasításokat a cselédlánynak a teára vonatkozóan. Georgie felvonta a szemöldökét, de szerencsére elég hamar megértette. Összeszorította a száját, és kesztyűjét az asztalra dobta. Violet fennhangon így szólt hozzá: – Most pedig szépen elmeséled, miért kellett kocsit váltanod. – Jaj, igen! – ráncolta Georgie az orrát. – A kocsim tegnap éjjel árokba borult. Elég izgalmas volt, ami azt illeti. És erre mi történik? – Helyet foglalt az egyik sáfránysárga szófán, hátul megtámasztotta egyik könyökét, és tenyerére támasztotta a fejét. – A lovak szétszaladtak. Ott álltunk Mr. Pye-jal, mint a hajótöröttek, csakhogy mi bőrig is áztunk. És mindez az isten háta mögött. – Te… te…! – Violet elkapta Euphie megbotránkozott pillantását, ezért halkabban folytatta. – Jóságos ég! És mit csináltatok? Ekkor egy sereg cselédlány lépett be tálcán teával, Georgie pedig felemelt kézzel jelezte Violetnek, hogy majd folytatja, miután kitöltötték a teát. Egy pillanattal később Euphie kitöltötte a saját teáját. – Ah! – sóhajtott Georgie elégedetten a csészéje fölött. – Szerintem a tea a világ összes lelki betegségét képes volna meggyógyítani, ha elégséges mennyiségben alkalmaznánk. Violet addig fészkelődött türelmetlenül a székén, amíg nővére rá nem jött, mire kíván utalni. – Igen, nos, szerencsére Mr. Pye-nak tudomása volt egy közeli kunyhóról. – Georgie megvonta a vállát. – Így hát ott töltöttük az éjszakát. – Ó, úrnőm! Csak úgy kettesben? Ráadásul Mr. Pye még csak nem is nős! – Annak felismerése, hogy Georgie egy egész éjszakát egy férfi társaságában töltött, láthatólag sokkal jobban megviselte
Elizabeth Hoyt
15
Leopárdherceg
Euphie-t, mint maga a baleset. – Nem gondolom, nem, egyáltalán nem hiszem, hogy kellemes volt önnek. – Hátradőlt a székén, és legyezni kezdte az arcát, de úgy, hogy még a kalapjáról lelógó vörösesbarna szalagok is táncot jártak. Violet a szemét forgatva szólt közbe: – Ő csak a birtok intézője, Euphie, nem pedig egy jó családból való úriember. Ráadásul – tette hozzá gyakorlatiasan – Georgie huszonnyolc éves. Túl idős ahhoz, hogy botrányt keltsen. – Köszönöm, kedvesem. – Georgie hangja igen száraz volt. – Botrányt?! – Euphie megmarkolta a teáscsészéjét. – Lady Violet, tudom, hogy mindig is szerette a tréfát, de nem hinném, hogy szabadna ilyen meggondolatlanul alkalmaznunk a botrány szót. – Nem, nem, természetesen nem – felelte Georgie halkan, nyugtatón, miközben Violet alig tudta visszafogni magát a szemforgatásban. – Attól tartok, ez a sok izgalom teljesen kifárasztott. – Euphie felállt. – Nagyon a szívére venné, Lady Violet, ha egy kicsit lepihennék most? – Nem, természetesen nem. – Violet elfojtott magában egy mosolyt. Euphie minden áldott nap megtalálta az okot, hogy teázás után egy kicsit lepihenjen. Aznap is számított társalkodónőjének rutinszerű kérésére, ahogy máskor is. Az ajtó becsukódott Euphie mögött, Georgie pedig Violetre nézett. – Nos? A leveled meglehetősen zaklatottnak tűnt, kedvesem. Ha jól emlékszem, két ízben is használtad az ördögi szót, ami meglepő, tekintvén, hogy Yorkshire-ből hívattál ide, amely a legkevésbé sem nevezhető ördögi helynek. Remélem, valami fontos dologról van szó. Öt meghívást kellett lemondanom, köztük az Oswalt őszi álarcosbált, amely botrányokkal telinek ígérkezik idén. – Fontos, bizony. – Violet előrehajolt, és suttogva folytatta: – Valaki mérgezi a juhokat Lord Granville birtokán! – Valóban? – Georgie felvonta a szemöldökét, és beleharapott a lepénybe. Violet dühösen sóhajtott. – Valóban! És aki mérgezi, a te birtokodról való. Az is lehet, hogy itt van, éppen a Woldslymajorságban. – Valóban láttunk elpusztult juhokat ma reggel az úton. – És téged nem aggaszt a dolog? – Violet talpra ugrott, és nővére elé lépett. – A szolgálók másról sem beszélnek. A helyi parasztok azt rebesgetik, hogy egy boszorkány műve, Lord Granville pedig azt mondta, téged tesz felelőssé, ha kiderül, hogy a mérgező erről a birtokról való. – Valóban? – Georgie bekapta a maradék lepényt. – És miből feltételezi, hogy a juhokat szándékosan mérgezték meg? Nem lehet, hogy egyszerűen csak valami mérgezőt ettek? Vagy ami még valószínűbb, hogy valami ragályos betegséget kaptak? – A juhok váratlanul pusztultak el, és mindannyian egyszerre… – Akkor ez valami ragály lehet. – És levágott szárú mérgező növényeket találtak a tetemek mellett! Georgie előrébb csúszott a székén, hogy töltsön magának egy újabb csésze teát. Kissé szórakozottnak tűnt. – De ha egyszer senki sem tudja, hogy ki mérgezhette meg őket… Vagy tudja valaki? Violet a fejét rázta. – Akkor honnan veszik, hogy a Woldsly-birtokról való? – A lábnyomokból! – Violet megállt csípőre tett kézzel a nővére előtt. Georgie felvonta az egyik szemöldökét. Violet türelmetlenül előrehajolt. – Mielőtt írtam volna neked, tíz elpusztult juhot találtak az egyik granville-i bérlő földjén, éppen a két birtokot kettéválasztó patak partján. A sárban lábnyomok látszódtak, amelyek a tetemektől a patak partjához vezettek. A nyomok a túlparton is folytatódtak, a te birtokodon! – Hm. – Georgie elvett egy újabb lepényt. – Ez azért nem tűnik olyan ördöginek. Úgy értem, előfordulhat, hogy valaki Lord Granville birtokáról átjött a patakon, majd újra átkelt, hogy azt a látszatot keltse, mintha Woldslyból jött volna.
Elizabeth Hoyt
16
Leopárdherceg
– De Georgie! – Violet leült a nővére mellé. – A Granville-birtokon senkinek sem áll érdekében megmérgeznie a juhokat. De Woldslyban valakinek igen. – Igazán? És kinek? – Georgie a szájához emelte a süteményt. – Harry Pye-nak. Georgie megdermedt ajka előtt a lepénnyel, Violet győzedelmesen mosolygott. Végre magára tudta irányítani nővére teljes figyelmét. Georgie óvatosan visszahelyezte a lepényt a tányérra. – Vajon mi indíthatná arra az intézőmet, hogy elpusztítsa Lord Granville juhait? – A bosszú. – Violet bólintott Georgie hitetlenkedő pillantására. – Mr. Pye neheztel Lord Granville-re valami olyasmiért, amit régebben tett. – Miért? Violet lehuppant a kanapéra. – Azt nem tudom – vallotta be. – Senki sem hajlandó elmondani nekem. Georgie-ból kitört a nevetés. Violet összefonta maga előtt a karját. – De az biztos, hogy valami szörnyűség volt, nem igaz? – tette fel a kérdést, miközben Georgie még mindig nevetett. – Ha egyszer évek múltán visszatért, hogy megvalósítsa ördögi bosszúját. – Ó, kedvesem – felelte Georgie nevetve. – Akárkinek a szolgái is tömték tele a fejedet ezzel a mesével, bizony jól rászedtek. Komolyan el tudod képzelni Mr. Pye-ról, ahogy alattomosan megpróbálja megetetni a juhokat a mérgező növényekkel? – ismét kitört belőle a nevetés. Violet megbántottan tolta el magától a maradék citromos lepényt. Az a legfőbb baj az idősebb testvérekkel, hogy sosem veszik komolyan az embert.
S
– ajnálom, hogy nem voltam önnel, úrnőm, amikor a baleset történt – lihegte Tiggle másnap reggel Georgie mögött. A komorna egy végtelennek tűnő kapocssor rögzítésén fáradozott a zafírkék színű zsákruhán, amelyet Georgie-nak magára kellett öltenie. – Nem hiszem, hogy tehettél volna értem bármit is azonfelül, hogy beborulsz velünk az árokba – válaszolta Georgie hátra a válla fölött. – Amellett biztos vagyok benne, hogy jól érezted magad a szüleidnél. – Az biztos, úrnőm. Georgie elmosolyodott. Tiggle kiérdemelt egy szabadnapot, amelyet a családjával tölthetett, és tekintve, hogy apja a Lincoln fogadó tulajdonosa volt, útjukon Woldsly felé betértek hozzá. Remek ötletnek tűnt, hogy Tiggle-t otthagyják, amikor továbbindulnak, aki pedig másnap indul majd utánuk. A baleset miatt azonban Tiggle nem sokkal utánuk meg is érkezett, ami jól jött, mert Georgie igencsak bajban lett volna, ha saját frizuráját magának kellett volna elkészítenie. Tiggle viszont mesterien ügyes kézzel tudta rendbe tenni Georgie kusza fürtjeit. – Csak hát olyan rossz belegondolni, hogy úrnőm maga maradt Mr. Pye-jal – mondta Tiggle tompa hangon. – Miért, mi a baj vele? Igazi úriemberként viselkedett. – Reméltem is! – felelte Tiggle indulatosan. – De akkor is! Olyan egy rideg ember, nem igaz? Húzott a ruhán egy utolsót is, majd hátralépett. – Kész is vagyunk. – Köszönöm. – Georgie végigsimította ruhája elülső részét. Tiggle, amióta csak az eszét tudta, Georgie-t szolgálta, tehát igen sok éve már. Ruhák ezreit fűzte össze és fűzte ki már rajta, és együtt sopánkodott vele lángvörös haja göndörségén. Tiggle haja sima volt és aranyszőke, ahogy a tündérmesékben meg van írva. Szeme kék volt ajka pedig ennek megfelelően rubinvörös. Meg kell hagyni, nagyon bájos teremtés volt. Ha élete tündérmese lett volna, akkor Georgie lett volna benne a libapásztorlány, Tiggle pedig a tündérhercegnő. Elizabeth Hoyt
17
Leopárdherceg
Georgie a toalettasztalához sétált. – Miből gondolod, hogy Mr. Pye rideg ember? – Kinyitotta az ékszeres dobozát, és ujjaival a gyöngyöket kereste. – Sose mosolyog, nem igaz? – Georgie a tükörben látta, ahogy Tiggle összehajtja a hálóingét – Meg ahogy az ember testét nézi. Úgy érzem magam olyankor, mintha egy tehén volnék, ő pedig azt vizsgálná, hogy vajon jól borjadzom-e még egy évig, vagy inkább vágóhídra kellene küldenie. – Maga elé tartotta a ruhát, amelyet Georgie a balesetkor viselt, és kritikus szemmel megvizsgálta. – Ennek ellenére sok lány van errefelé, aki vonzónak találja. – Ó! – hallatszott Georgie hangja. – Kiöltötte magára a nyelvét a tükörben. Tiggle oda sem nézett, mert egy lyukat mustrált éppen a ruha szegélye mellett. – Úgy ám. A konyhában a szolgálók egyfolytában a szép szeméről és csinos ülepéről beszélnek. – Tiggle! – Georgie elejtette gyöngy fülbevalóját, amely végiggurult az öltözőasztal lakkozott felületén, majd megállt egy köteg szalagban. – Jaj! – kapta a kezét Tiggle a szája elé. – Bocsásson meg, úrnőm! Nem tudom, mi lelt, hogy ezt mondtam. Georgie nem tudta visszafojtani a nevetését. – Szóval ez a téma a konyhában? Úriemberek ülepe? Tiggle elpirult, de a szeme továbbra is csillogott. – Attól tartok, túlságosan gyakran is. – Talán gyakrabban kellene benéznem a konyhába. – Georgie előrehajolt, hogy lássa magát a tükörben, miközben felteszi a fülbevalóját. – Többektől is hallottam, többek között Lady Violettől is, hogy mindenféle pletykák keringenek Mr. Pye-jal kapcsolatban. – Hátralépett, és fejét elfordította mindkét irányba, hogy megvizsgálja a fülbevalókat. – Hallottál valamit? – Pletykákat, úrnőm? – Tiggle lassú mozdulattal összehajtogatta a ruhát. – Amióta megérkeztem, még nem jártam a konyha felé. Viszont apámnál hallottam valamit. Volt ott egy földműves átutazóban a Granville-birtokról. Azt mondta, hogy a Woldsly intézője gonosz dolgokat művel. Hogy kínozza az állatokat, és csintalanságokat művel a Granville-birtok istállóiban. – Tiggle tekintete összetalálkozott Georgie-éval a tükörben. – Erre gondolt, úrnőm? Georgie mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta. – Igen, pontosan erre gondoltam.
Aznap délután Harry nyeregbe szállt a folyamatosan szemerkélő esőben. Számított rá, hogy hívatni fogják a majorba, szinte attól a pillanattól fogva, hogy megérkeztek a Woldsly-birtokra. Meglepő módon egy teljes nap telt el anélkül, hogy Lady Georgina érte küldött volna. Ügetésre ösztökélte kancáját a hosszú, kanyargós úton, amely a Woldsly-majorságba vezetett. Talán azért, mert nő. Amikor annak idején megtudta, hogy a jövőben az irányítása alá tartozó birtokok tulajdonosa egy nő, nagyon meghökkent. Szokatlan volt, hogy egy nő egyedüli tulajdonosa legyen egy birtoknak. Általában, még ha rendelkezett is valamiféle ingatlannal, a háttérben mindig volt egy férfi is – egy fiúgyermek vagy egy férj, esetleg egy fivér –, aki kezébe vette a birtok irányítását. Lady Georgina, annak ellenére, hogy három fivére is volt, hölgy létére egymaga rendelkezett a birtok fölött. Ráadásul öröklés útján jutott hozzá, nem pedig házasság révén. Lady Georgina nem ment még férjhez. Egy nagynénje mindenét ráhagyta, és valószínűleg végrendeletében kikötötte, hogy Lady Georgina rendelkezzen a birtok és az abból származó jövedelem felett. Harry felhorkant. Nyilvánvaló, hogy az idős asszony nem ment sokra a férfiakkal. Kavics ropogott a telivér kanca patái alatt, amikor beért a Woldsly-majorság hatalmas udvarába. Átléptetett az istállókhoz, leugrott a lóról, és a gyeplőt átdobta egy lovászfiúnak. A gyeplő a burkolatkőre esett.
Elizabeth Hoyt
18
Leopárdherceg
A kanca idegesen hátrálni kezdett, maga után húzva a gyeplőt. Harry mozdulatlan maradt, majd a fiatal legény szemére szegezte tekintetét. A kölyök felszegett állal, kihúzva magát meredt rá. Olyan volt, mint az ifjú Szent István, felkészülve a nyílzáporra. Vajon mikor romlott el ennyire a jó híre, töprengett magában Harry. – Vedd fel! – mondta Harry nyugodtan. A fiú reszketett. A nyílvesszők élesebbnek tűntek, mint amire számított. – Most – suttogta Harry, aztán sarkon fordult, nem volt rá kíváncsi, hogy a kölyök engedelmeskedik-e, és a major felé indult. Kettesével szedte a lépcsőfokokat a bejáratnál. – Értesítse Lady Georgina Maitlandet, hogy megérkeztem – mondta Greavesnek. Háromszögletű kalapját az inas kezébe nyomta, majd meg sem várva, hogy bekísérjék, a könyvtárszobába lépett. Mohazöld bársonnyal függönyözött magas ablakok sorakoztak a terem szemközti oldalán. Ha naposabb lett volna az idő, az ablakok fényben fürösztötték volna a könyvtárat. De nem volt napos az idő. A nap hetek óta nem sütött már Yorkshire eme földdarabkája fölött. Harry az ablakokhoz sétált, és kinézett. Dombos mezők és legelők zöld és barna színből szőtt takarója terült el előtte, ameddig a szem ellátott. A földeket elválasztó kőkerítések évszázadokkal születése előtt épülhettek, és évszázadokon keresztül fognak még állni azután is, hogy csontjai elporladtak. Gyönyörűnek találta ezt a tájat, amelynek láttán minden alkalommal összeszorult a szíve, ha megpillantotta, de most valami nem volt rendjén. A mezőkön hemzsegniük kellene az aratóknak és a szekereknek. Szénát és búzát kellene betakarítaniuk. De a gabonaszemek túl nedvesek voltak még az aratáshoz. Ha az eső nem áll el hamarosan… A fejét rázta. A búza vagy megrohad a földben, vagy nedvesen kell learatni. Ebben az esetben viszont a csűrben rohad el. Erősen megmarkolta az ablakpárkányt. Vajon tudatában van egyáltalán úrnője, hogy mit jelentene a birtok számára, ha őt elbocsátaná? Háta mögött nyílt az ajtó. – Mr. Pye, ön bizonyára a megrögzött korán kelők közé tartozik. Harry ellazította ujjait, és megfordult. Lady Georgina lépkedett felé. Ruhája kék színe mélyebb volt a szeménél is. – Amikor ma reggel kilenckor elküldtem önért, Greaves úgy nézett rám, mint egy félnótásra, és tájékoztatott, hogy ön minden bizonnyal már órákkal azelőtt elment hazulról. Harry bólintott. – Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam, úrnőm. – Sajnálhatja is. – Lady Georgina helyet foglalt az egyik fekete-zöld díványon, könnyedén hátradőlt, miközben kék szoknyája szétterült körülötte. – Greaves kiválóan ért ahhoz, hogy az ember madzagon vezetett csecsemőnek érezze magát mellette. – Megvonta a vállát. – El sem tudom képzelni, milyen szörnyű lehet inasként dolgozni a felügyelete alatt. Nem foglalna helyet? – Ha úgy kívánja, úrnőm. – Kiválasztott egy karosszéket. Vajon mit akarhat? – Úgy kívánom. – A nő háta mögött az ajtó ismét kinyílt, és két szobalány lépett be jól megrakott tálcákkal. – Ezenfelül, attól tartok, ahhoz is ragaszkodni fogok, hogy fogyasszon a teából. A szobalányok elhelyezték a köztük álló alacsony asztalon a teáskannát, a csészéket, a tányérokat és a többi bonyolult kellékét egy arisztokratikus teának, majd távoztak. Lady Georgina felemelte az ezüst teáskannát, és töltött. – Legyen elnéző velem, és légyen szíves, ne legyen ilyen fenyegetően mogorva! – Egy intéssel elhárította a férfi bocsánatkérésre irányuló próbálkozását. – Cukorral és tejszínnel issza? Bólintott. – Remek. Mindkettőből bőven teszek, mert biztos vagyok benne, hogy titkon igen édesszájú. És tessék, két teasütemény. Tűrnie kell, mint a katonáknak. – Felé nyújtotta a tányért. Harry tekintete összetalálkozott Lady Georgina különösen kihívó tekintetével. Egy pillanatig habozott, majd elvette a tányért. Egy másodperc töredékéig hozzáért puha, meleg ujjához, majd hátradőlt. A teasütemény omlós volt és lágy. Az első nem volt több két falatnál.
Elizabeth Hoyt
19
Leopárdherceg
– Tessék – sóhajtott Georgie, majd visszasüppedt a díványra saját tányérjával a kezében –, most már tudom, hogyan érezhetett Hannibál, miután meghódította az Alpokat. Harry úgy érezte, megrándul a szája, miközben csészéje karimája fölött a nőt nézte. Az Alpok bizonyára megrémült volna, és könyörgőre fogta volna a dolgot, ha Lady Georgina egy elefántsereggel megindult volna felé. Vörös haja dicsfényként tündökölt az arca körül. Úgy festett volna, mint egy angyal, ha a szeme nem csillog olyan pajkosan. Beleharapott egy teasüteménybe, amely szétomlott a szájában. Felvett egy morzsát a tányérjáról, és ujjáról beszippantotta, ami cseppet sem vallott úrinőre. Harry heréje megfeszült. Nem! Erre a nőre nem szabad. Óvatosan letette a teáscsészéjét. – Milyen ügyben óhajtott velem beszélni, úrnőm? – Nos, egy igen különös ügyben. – ő is letette a csészéjét. – Pletykák kaptak szárnyra önről mostanában. – Egyik kezét feltartva számolni kezdett: – Az egyik inas, a cipőtisztító fiú, négy, nem, öt szobalány, a húgom, Tiggle és még Greaves is. Gondolta volna róla? Engem egy kicsit meglepett. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is leereszkedne odáig, hogy pletykálkodjon. – A férfira nézett. Harry arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, ahogy visszanézett rá. – És a tegnap délutáni megérkezésünk óta mindenki. – Elfogytak az ujjai, ezért leeresztette a kezét. Harry nem szólt semmit. Mellkasában érzett némi bizsergést, de hatástalan maradt az is. Miért is volna Lady Georgina más, mint a többiek? – Úgy tűnik, mindnyájuknak az a benyomása, hogy ön mérgezi a szomszéd juhait valamiféle gyomnövénnyel. Bár – tette hozzá összevont szemöldökkel – nem egészen értem, miért kell ekkora hűhót csapniuk az embereknek a juhok miatt, még ha el is pusztították őket Harry döbbenten meredt rá. Bizonyosan csak tréfál. Illetve lehet, hogy csak azért mondja, mert városban él. – Ennek a vidéknek a juh a legfontosabb állata, úrnőm. – Tisztában vagyok vele, hogy a parasztok mindenütt tenyésztik őket a környéken. – Lady Georgina a süteményestálcára pillantott, majd nyúlt, hogy kiválasszon egy édességet. – Megértem, ha az emberek ragaszkodnak az állataikhoz… – Ezek nem háziállatok A nő felkapta a fejét a férfi éles hangjára, és összevont szemöldökkel figyelte. Harry érezte, hogy pimaszul viselkedik, de az ördögbe is, tudnia kell. – A juhok képezik az itteni élet alapját. Húst és ruhát jelentenek az emberek számára. Jövedelemforrást, amelyből ki tudják fizetni a föld bérét. Az életet jelentik a család számára. Georgie mozdulatlanul ült, kék szeme komolyan csillogott. A férfi hirtelen megérzett valami gyenge, halovány köteléket maga és a nő között, aki rangját tekintve messze fölötte állt. – Egy állat elvesztése azt jelentheti, hogy nem lesz új ruhája a ház asszonyának. De az is elképzelhető, hogy kevesebb cukor lesz az éléskamrában. Két elpusztult jószág, és a gyerekeknek nincs téli cipőjük Egy szűkös körülmények között élő földműves – mondta vállát megvonva – esetleg nem tudja kifizetni a bérleti díjat, de az is előfordulhat, hogy le kell ölnie az egész nyáját, hogy legyen mit enni adnia a családjának. A nő szeme elkerekedett. – Így pusztul el minden. – Harry megragadta a dívány karfáját, úgy próbálta tovább magyarázni, megértetni a nővel. – Ez az út vezet a szegényház felé. – Ó, szóval az ügy komolyabb, mint gondoltam. – Lady Georgina sóhajtva dőlt hátra. – Úgy tűnik cselekednem kell. – Harryre nézett, látszólag sajnálkozva. Na végre! Végre kikelt magából. A bejárati ajtó becsapódott. Lady Georgina felkapta a fejét. – Mi ez?
Elizabeth Hoyt
20
Leopárdherceg
Valami összetört a hallban. Harry talpra ugrott. Vitatkozás és dulakodás hangja szűrődött be. Harry megállt az ajtó és Lady Georgina között. Bal kezével csizmája felé nyúlt. – Akkor is beszélek vele, mégpedig most azonnal, a pokolba magával! – Az ajtó kivágódott, és egy vörös képű férfi viharzott be rajta, őt Greaves követte zihálva, parókája félrecsúszott a fején. – Úrnőm, bocsásson meg… – Nincs semmi baj – felelte Lady Georgina. – Magunkra hagyhat bennünket. A főkomornyik úgy nézett, mint aki ellenkezni akar, de ekkor megpillantotta Harry szemét. – Úrnőm – azzal meghajolt, majd becsukta maga mögött az ajtót. A férfi körbenézett, tekintete Harryn csak átsuhant, és Lady Georginára vándorolt. – Asszonyom, ez nem mehet így tovább! Ebből elég! Ha nem képes megzabolázni azt a vadállatot, akit alkalmaz, saját kezembe veszem az ügyet, és mondhatom, élvezetemet lelem majd benne. Megindult előre, ördögi képe vörösen virított fehér rizsporos parókája keretében, két keze pedig fenyegetőn szorult ökölbe az oldala mellett. Majdnem pontosan úgy festett, mint azon a reggelen tizennyolc évvel azelőtt. Sötét, barna szeme még kora előrehaladtával is vonzó volt. Válla és karja erős emberre vallott. Zömök volt, mint egy bika. Az évek valamelyest csökkentettek ugyan a termetük közötti különbségen, de Harry még mindig vagy fél fejjel alacsonyabb volt nála. Vastag ajkának gúnyos mosolya pedig… úgy van, az mit sem változott. Harry haláláig magával cipeli majd annak a megvető vigyornak az emlékét. A férfi már Harry mellé ért, de figyelemre sem méltatta, tekintete Lady Georginára összpontosított. Harry kitartotta a jobb kezét, karjával szilárd sorompót képezve a férfi előtt. A betolakodó megpróbált keresztülvágni az akadályon, de Harry nem hagyta. – Mi a f… – A férfi lenyelte a szót, és letekintett a kézre. Harry jobb kezére. Amelyikről hiányzott egy ujj. Aztán lassan feljebb emelte a tekintetét, és Harry szemébe nézett. A felismerés fellobbant a tekintetében. Harry vigyorogva vicsorította ki a fogait, bár soha életében nem érezte magát kevésbé szórakoztató helyzetben. – Silas Granville. – Szándékosan hagyta le a rangját. Silas megfeszült. – Harry Pye, te átkozott!
Elizabeth Hoyt
21
Leopárdherceg
Harmadik fejezet
Nem csoda, hogy Harry Pye-t sosem látták mosolyogni. Abban a pillanatban olyan lett az arckifejezése, hogy azzal halálra rémíthetett volna egy gyereket. Georgie-nak nehéz lett a szíve. Anynyira remélte, hogy a Mr. Pye és Lord Granville közötti ellenségesség csupán szóbeszéd, kitalált történet, amellyel az unatkozó vidéki népség magát szórakoztatja csak. De az ellenséges pillantások láttán, ahogy a két férfi egymást méregette, arra a következtetésre jutott, hogy azonkívül, hogy valóban ismerik egymást, nem túr szép közös múltjuk is van. Georgie felsóhajtott. Ezzel azonban csak súlyosbította a helyzetet. – Te korcs! Még van bőr a képeden elállni az utamat azok után, hogy akkora kárt okoztál a birtokomon? – Lord Granville egyenesen Mr. Pye arcába üvöltötte mindezt, csak úgy fröcsögött a nyála közben. Harry Pye nem méltatta válaszra, de szája formája hatalmas dühről árulkodott. Georgie összerezzent. Szinte már részvétet érzett Lord Granville iránt. – Először az a csapás az istállómban: az elvágott kötőfékek, a tönkretett takarmány, a megrongált kocsik. – Lord Granville mindezt Georgie-nak címezte, de szemét egy pillanatra sem vette le Mr. Pye-ról. – Aztán a juhok elpusztítása! A birtokomon élő földművesek több mint tizenöt egészséges állatot veszítettek el csak az elmúlt két hétben. Azt megelőzően pedig húszat. És mindez akkor kezdődött, amikor ez az ember visszatért erre a vidékre, mert ön alkalmazásba vette, asszonyom. – Nagyon jó ajánlólevele volt – hebegte Georgie. Lord Granville a nő felé fordult. Georgie hátralépett, de Mr. Pye finoman a nagyobb darab férfival együtt elfordult, vállával továbbra is kettejük között maradva. Nyílt védelmező szándéka csak tovább ingerelte Lord Granville-t. – Azt mondom, elég! Követelem, hogy csapja el a házától ezt a… ezt a gazembert! – fröcsögte Lord Granville. – Az alma nem esik messze a fájától. Mint ahogy annak idején az apja, ő is a bűnözők legmocskosabb fajtájához tartozik. Georgie megszólalni sem tudott. Mr. Pye sem szólt egy szót sem, de valami halk hang kipréselődött összeszorított ajkai közül. Isten az atyám, morgásnak hallatszott. Ekkor hirtelen Lady Georgina ragadta magához a szót – Nos, Lord Granville, az a véleményem, ön kissé meggondolatlanul ítélkezik Mr. Pye felett. Végtére is mire alapozza azt a feltételezését, hogy az én intézőm okozta a maga kárát, és nem valaki más? – Hogy mire alapozom? – ismételte Lord Granville sziszegő hangon. – Hogy mire alapozom? Hát van okom, az biztos. Húsz évvel ezelőtt ennek az embernek az apja rám támadt. Kis híján megölt, olyan őrült volt. Georgie felvonta a szemöldökét. Vetett egy pillantást Mr. Pye-ra, de ő a szokásos szenvtelen arckifejezését öltötte magára. – Nem értem, miért… – Tettlegesség is történt. – Lord Granville egyik ujjával az intéző mellkasa felé bökött. – Ez meg csatlakozott az apjához, hogy megkíséreljenek megölni egy brit nemest. – De… – nézett egyik férfiról a másikra: az egyik maga volt a megtestesült düh, a másik maga a megtestesült szenvtelenség –, de hiszen húsz évvel ezelőtt még csak gyerek volt. Egy fiú, olyan… – Tizenkét éves. – Mr. Pye első ízben szólalt meg, amióta a másik férfi kiejtette a nevét. Hangja halk volt, szinte suttogó. – És pontosan tizennyolc évvel ezelőtt történt.
Elizabeth Hoyt
22
Leopárdherceg
– Tizenkét évesen az ember épp elég idős már ahhoz, hogy megöljön valakit. – Lord Granville egy mozdulattal elhessegette az ellenvetést. – Köztudott, hogy a köztörvényes bűnözők korán érnek, mert így több férget képesek nemzeni. Tizenkét évesen ez már épp olyan férfi volt, mint most. Georgie összeszűkült szemmel hallgatta ezt a képtelen kijelentést, amelyet Lord Granville rezzenéstelen arccal állított, és látszólag tényként is kezelt. Mr. Pye-ra pillantott, akiről legfeljebb ha unalom áradt. Minden bizonnyal korábban is hallhatta már ezt a kijelentést vagy valami ehhez hasonlót. Hirtelen arra gondolt, vajon hány alkalommal kellett végighallgatnia az ilyesféle badarságokat gyerekkorában. Megrázta a fejét. – Még ha úgy is van, ahogy állítja, uram, számomra nem úgy tűnik, mintha kézzelfogható bizonyítéka is volna jelen pillanatban Mr. Pye bűnösségére. És, az igazat megvallva, úgy érzem… Lord Granville Lady Georgina lábához dobott valamit. – Van bizonyítékom – mondta gyűlöletes mosollyal. Georgie összevont szemöldökkel nézte a földön, hímzett cipője orránál heverő tárgyat Egy kis fafigura volt. Lehajolt, hogy felvegye. Egy apró melaszszínű szobrocska volt, alig nagyobb, mint a hüvelykujja begye. Körvonalait részben láthatatlanná tette a rászáradt sár. Megfordította, és dörzsölgetni kezdte róla a koszt. Egy megdöbbentő aprólékossággal megmunkált sündisznó alakja vált láthatóvá. A művész rendkívüli ügyességgel elérte, hogy a faanyag egy sötétebb foltja kiemelje az aprócska állat hátán a tüskéit. Milyen kedves! Georgie elbűvölten mosolygott. Aztán hirtelen felfigyelt a szobára telepedett csendre. Felnézett, és meglátta a félelmetes nyugalmat, amellyel Mr. Pye a kezében lévő faragványt nézte, jó ég, csak nem… – Úgy vélem, ez éppen elég bizonyíték – mondta Lord Granville. – Micsoda…? – Kérdezze meg tőle! – Granville a sündisznóra mutatott, Georgie pedig ösztönösen összeszorította az ujjait, mintha védelmezni akarná a figurát. – Tessék, kérdezze csak meg, hogy ki készítette ezt! Tekintete találkozott Mr. Pye-éval. Talán valamiféle sajnálkozás volt a tekintetében? – Én – felelte Harry. Georgie két tenyerével bölcsőt formált a kis faragvány körül, és magához szorította. Következő kérdése magától értetődött: – És mi köze van Mr. Pye sündisznójának a maga elpusztult állataihoz? – A birtokomon találták, az egyik kosom teteme mellett. – Lord Granville szeme gonoszan, diadalittasan villant meg. – Éppen ma reggel. – Értem. – A legkevesebb tehát, hogy elcsapja Pye-t. Majd én megíratom a feljelentést és az elfogatóparancsot. De addig is saját magam kívánom őt őrizetbe venni. Végtére is én vagyok az elöljáró ezen a vidéken. – Lord Granville szinte jókedvre derült diadala láttán. – Esetleg a rendelkezésemre bocsáthatna néhány megtermettebb inast. – Nem hinném – rázta Georgie gondolataiba mélyedve a fejét. – Attól tartok, ez nem fog menni. – Kisasszony, önnek elment a józan esze? Felkínálom önnek a probléma megoldását… – Lord Granville türelmetlenségében elhallgatott. Az ajtóhoz ment, kezét lóbálva. – Rendben van! Akkor visszamegyek a birtokomra, és a saját embereimmel térek vissza, hogy letartóztassuk ezt az alakot. – Nem, azt nem teheti – felelte Georgie. – Mr. Pye továbbra is az én alkalmazásomban áll. Önnek nincs beleszólása abba, hogy úgy rendezzem ezt a kérdést, ahogy jónak látom. Lord Granville megállt, és megfordult. – Önnek elment az esze! Még ma lefogatom ezt az embert. Magának nincs joga… – Minden jogom megvan – vágott a szavába Georgie. – Ő az én intézőm, az én házamban, az én birtokomon. Ön azonban nem szívesen látott vendég itt. – Sebes léptekkel elviharzott a két meglepett férfi előtt, mielőtt még bárki ellenkezhetett volna. Felrántotta az ajtót, és folytatta az útját a hallban.
Elizabeth Hoyt
23
Leopárdherceg
– Greaves! A főkomornyik minden bizonnyal a közelben ólálkodhatott, mert bámulatos gyorsasággal termett ott. Két legtermetesebb inasával együtt érkezett. – Lord Granville távozik. – Igenis, úrnőm. – Greaves tökéletes megtestesítője volt fajtájának, semmiféle elégedettség nem rítt le róla, amint sietve átnyújtotta Lord Granville-nek kalapját és kesztyűjét, bár járása pattogósabb volt, mint általában. – Ezt még megemlegeti! – Lord Granville lassan, jelentőségteljesen megrázta a fejét, mint egy feldühödött bika. – Majd én teszek róla! Mr. Pye hirtelen Georgie mellett termett. Mintha érezte volna teste melegségét, annak ellenére, hogy egyáltalán nem értek egymáshoz. – Erre van az ajtó, uram – mondta Greaves, az inas pedig kitessékelte Lord Granville-t. Lady Georgina lélegzetét is visszafojtotta, amíg a hatalmas tölgyfa ajtók be nem csapódtak Akkor kifújta a levegőt. – Nos, legalább elhagyta a majort. Mr. Pye elsuhant mellette. – Még beszédem van önnel – mondta Georgie indulatosan. A férfi legalább köszönetet mondhatna, mielőtt távozik. – Most hová megy? – Van néhány kérdésem, amelyre sürgősen választ kell találnom, úrnőm. – Kurtán biccentett. – ígérem, holnap reggel itt leszek. Bármit is kíván mondani nekem, az várhat addig. – Azzal elment. Georgie lassan kinyitotta a markát, és ismét az apró sündisznóra nézett. – És ha az, amit mondanom kell, nem várhat holnapig?
Átkozott Harry Pye meg az a fennhéjázó szajha! Silas Granville vágtára ösztökélte fekete lovát, ahogy elhagyta a Woldsly-majorság kapuját. Az állat megbokrosodott a sarkantyú döfésére, de Silas nem hagyta annyiban. Megveszekedetten rángatta a gyeplőt, úgy, hogy a zabla már a ló szájának lágy részébe is belevágott, hogy a vére is kiserkedt. A ló megadta magát. Mire föl védte meg Lady Georgina Harry Pye-t?! Nemsokára hazaér, gondolta Silas, ahol összeszed egy kisebb hadsereget, és azzal tér vissza. Akkor a nő nem tudja majd megakadályozni, hogy magával hurcolja Pye-t. Lova kelletlenül megállt a Granville-földeket a Woldsly-birtoktól elválasztó patak gázlójánál. A folyó itt széles volt és sekély. Silas megsarkantyúzta a lovat, amely erre belevetette magát a vízbe. Csillogva csordult ki a vére, majd az áramló vízzel keveredve elindult lefelé a sodrással. A dombok göröngyösen emelkedtek a patak két partján, eltakarván a Granvilleházhoz vezető utat. Az ösvényen egy gyalogos férfi vált láthatóvá, aki a vállán keresztbe vetett rúdon kosarakat cipelt. A ló patáinak dobogására félretántorgott. Amikor Silas elvágtatott mellette, megemelte a kalapját. Silas figyelemre sem méltatta. Családja a Tudorok uralkodása óta birtokolta ezt a földet. A Granville család tagjai itt házasodtak, születtek és haltak meg. Akadtak közöttük gyarlók is, akik mértéktelenül fogyasztották az italt vagy a nőket, de nem számított. Csakis a föld számított. Mert a föld képezte az alapját a vagyonuknak és a hatalmuknak, így Silas hatalmának is. Senki – főként egy senkiházi intéző – nem sodorhatja veszélybe ezt az alapot. Addig nem, amíg ő él. A birtokán lévő juhok elhullásából eredő anyagi kár valójában elhanyagolható volt, de a büszkeségén – a becsületén – esett csorba túlságosan nagy volt ahhoz, hogy elviselje. Silas sosem tudta elfelejteni Pye majdnem húsz évvel azelőtti arcán a hamisítatlan szemtelenséget. A fiú még ujjának levágása közben is képes volt megvető pillantással a szemébe nézni. Pye sosem úgy viselkedett, ahogy egy parasztnak illenék. Silas-nak fontos volt, hogy nyilvánosan meghurcolja Harry Pye-t a bűntettéért. A ló befordult a nagy kőkapun, Silas pedig újfent vágtára ösztökélte. Felért egy emelkedő tetejére, ahonnan megpillantotta a Granville-házat. Szürke gránitfalú, négy emelet magas épület volt, melynek négyzet alakban elhelyezkedő szárnyai körülbástyázták a belső udvart. A Granville-ház Elizabeth Hoyt
24
Leopárdherceg
kiemelkedett az őt körbevevő vidéki tájból. Az épület impozáns volt és zord, amivel a hatalmat volt hivatott kifejezni mindenki számára, aki csak látta. Silas a bejárati ajtóhoz vágtatott. Undorodva fintorodott el, ahogy meglátta a karmazsin és ezüst színben pompázó alakot a lépcsőn. – Thomas! Úgy festesz abban az öltözékben, mint valami ferdehajlamú. – Leszállt a lóról, és a gyeplőt odadobta egy istállófiúnak – Mennyivel rövidített meg a szabó engem ezért a ruházatért? – Szervusz, apa! – Idősebbik fia elpirult. – Igazán nem volt túl drága. – Thomas a ló ziháló oldalán csorgó vérre pillantott. Megnyalta az ajkát. – A teremtésit! Úgy pirulsz, mint egy lány. – Silas elviharzott a fiú előtt. – Gyere, menjünk vacsorázni, Miss Nellie! – mondta fiának vigyorogva, aki a háta mögött állt bizonytalanul. Nem volt sok választása a fiúnak, nem igaz? Hacsak nem emberelte meg magát az elmúlt éjjel. Silas berontott az étkezőbe, és perverz elégedettség fogta el, amikor azt látta, hogy még nincs megterítve. – Hol az ördögben van a vacsorám? Pattantak az inasok, kapták magukat a cselédek, a főkomornyik pedig dadogva esedezett bocsánatért. Az asztal pillanatokon belül elkészült, és le is ültek vacsorázni. – Egyél belőle! – utasította Silas, villájával egy darab véresen sütött húsra bökve, amely fia tányérján egy vértócsa közepén feküdt. – Talán sikerül egy kis szőrt növesztened a mellkasodra. Vagy máshová. Thomas Silas sértéseire válaszképp megkockáztatott egy félszeg mosolyt, és idegesen megvonta a vállát. Jesszus! Hogy is gondolhatta valaha is, hogy ennek a fiúnak az anyja jó alapanyag lesz? Ivadéka, ágyékának gyümölcse – sosem vonta kétségbe, hogy az övé a fiú, hisz néhai hitvese sosem lett volna elég bátor ahhoz, hogy felszarvazza őt – ott ült vele szemben, és a húst piszkálta a tányérján. Fia tőle örökölte a magasságát és barna szemét, de semmi egyebet. Hosszúkás orrát, keskeny ajkát és kényeskedő természetét mind-mind az anyjától örökölte. Silas undorodva horkant fel. – Találkoztál Lady Georginával? – Thomas beleharapott a marhahúsba, és úgy kezdte rágni, mintha ürüléket forgatna a szájában. – Ó, igen! Voltam annál az öntelt szajhánál. Woldslyban, a könyvtárszobában beszéltem vele. És Harry Pye is ott volt, hogy a fene enné meg a zöld szemét! – mondta, miközben egy darab göngyölt húsért nyúlt. Thomas abbahagyta a rágást. – Harry Pye? Az a Harry Pye, aki annak idején itt lakott? Nem valaki más, akit ugyanúgy hívnak? Úgy értem, az intézője. – Az az, az intézője. – Silas az utolsó szót affektálva, kappanhangon ejtette ki. Fia ismét elvörösödött. – Nem hinném, hogy egyhamar kimegy a fejemből az a zöld szempár. – Én sem hiszem. Silas kemény tekintettel mérte végig a fiát. – Lefogatod? – kérdezte Thomas hadarva, egyik vállát felhúzva. – Az nem olyan egyszerű. – Silas lebiggyesztette felső ajkát. – Úgy tűnik, Lady Georgina nem akarja, hogy letartóztassam az intézőjét, amilyen ostoba egy némber. – Belekortyolt a sörébe. – Nem hiszi, hogy elég bizonyítékom van a bűnösségére. Talán nem is érdeklik az elhullott állatok – az én döglött állatállományom –, hisz ő londoni. – A faragott figura sem győzte meg? – Nem. – Silas kipiszkált egy darab porcogót a metszőfogai közül. – Egyébként is nevetséges, hogy egy ekkora birtokot rábíznak egy nőre. Mit kezdhetne vele? Szerintem jobban érdeklik a kesztyűk és a legújabb londoni táncok, mint a birtoka. Az öregasszony jobban tette volna, ha egy férfira hagyja. Vagy ki kellett volna házasítania, hogy a férje vegye kézbe a birtok ügyeit. – Talán… – mondta Thomas habozva. – Talán én beszélhetnék vele. – Te? – Silas hátravetette a fejét, és kitört belőle a nevetés, csak akkor hagyta abba, amikor fuldokolni kezdett. Még a könnye is kicsordult, és innia kellett.
Elizabeth Hoyt
25
Leopárdherceg
Thomas hallgatott az asztal túloldalán. Silas megtörölte a szemét. – Tommy fiam, nekem nem úgy tűnik, mintha különösebben sikeres volnál a nőknél, igazam van? Nem úgy, mint az öcséd, Bennet. Az a kölyök már iskoláskorában belekóstolt a dologba. – Thomas lehajtotta a fejét. Vállai le-föl rángatóztak. – Sikerült már ágyba vinned egy cafkát? – kérdezte Silas halkan, alattomosan. – Simogattál már kerek melleket? Érezted valaha egy felajzott pina szagát? – Hátradőlt, és székének két lábán egyensúlyozva bámult a fiára. – Mártottad bele valaha a szerszámodat egy készséges nőbe, hogy aztán addig töltsd rajta a kedvedet, amíg fel nem sikít? – Thomas összerezzent. Villája leesett az asztalról, és csörömpölve ért földet. Silas előredőlt; székének elülső két lába nagyot koppant. – Sejtettem, hogy nem. Thomas olyan hirtelen pattant fel, hogy a széke felborult. – Bennet nincs itt, nem igaz? És nem is lesz itt egyhamar. – Silas erre összeszorította a száját. – Én vagyok az idősebbik fiad. Ez a birtok egy napon az enyém lesz. Engedd, hogy beszéljek Lady Georginával! – Miért? – kapta fel a fejét Silas. – Elmehetsz, és elhozhatod Pye-t erővel – mondta Thomas –, de nem valószínű, hogy ezzel a nőt magunkhoz édesgetjük. És mivel ő a szomszédunk, muszáj jóban lennünk vele. Az az ember csak az intézője. Nem hinném, hogy vállalná miatta a viszályt. – Hát jó. Azt hiszem, ezen már úgysem lehet többet rontani. – Silas kiürítette a korsóját, majd az asztalhoz csapta. – Kapsz pár napot, hogy megpróbáld észre téríteni azt a némbert. – Köszönöm, apám! Silas tudomást sem vett fia hálájáról. – És ha kudarcot vallasz, ha kell, betöröm a Woldsly-major kapuját, és magam rángatom ki onnan Harry Pye-t a grabancánál fogva.
Harry megborzongott a hidegben, ahogy telivérén a kunyhója felé vezető úton baktatott. Reggel olyan sietősen indult el, hogy kérdőre vonja a Granville-birtok földműveseit, hogy a köpenyét magára sem vette. Ekkor már jócskán napnyugta után járt az idő, az őszi éjszakák pedig igen hűvösek voltak. A magasban zörögtek a falevelek a szélben. Meg kellett volna várnia, hogy Lady Georgina elmondja reggel, amit szeretett volna. De annak felismerése, hogy valaki mindent megtesz azért, hogy őt besározza a juhok meggyilkolásának vádjával, kiűzte a szobából. Mégis, mi folyik itt? Már hetek óta hallani a rosszindulatú pletykákat, hogy ő az elkövető. A szóbeszéd szinte abban a pillanatban terjedni kezdett, hogy egy hónappal azelőtt megtalálták az első elhullott állatot. De Harry mit sem törődött a pusmogással. Senkit sem lehet letartóztatni szóbeszéd alapján. A bizonyíték, az már más kérdés. A kunyhója a Woidsly-majorba vezető főút mellett állt, amelyet, isten tudja, mi okból, egy kis erdőben építettek meg. Az út szemközti oldalán a kapuőr háza állt, amely jóval nagyobb épület volt. Amikor Woldslyba jött, kitehette volna a kapuőrt, és beköltözhetett volna ő a nagyobb házba. Végtére is az intéző rangban fölötte áll egy egyszerű kapuőrnek. Csakhogy ő családos ember, meg aztán a kisebb kunyhó távolabb fekszik az úttól, és elrejtik a fák. Jobban el lehet benne bújni, Harry pedig nagyra becsülte a magányt. Leugrott a lováról, majd a kunyhó hátuljához toldott kicsi istállóba vezette. Harry meggyújtotta a lámpást, amely belül lógott, majd levette a lóról a nyerget és a lószerszámot. Testi és lelki kimerültség nehezedett a lábaira. Ennek ellenére gondosan lecsutakolta a lovat, majd jókora adag zabot adott neki. Apja már gyerekkorában az eszébe véste, hogy nagyon fontos, hogy az ember gondját viselje az állatainak. Még utoljára megsimogatta a már szundikáló kancát, majd felkapta a lámpást, és kilépett az istállóból. Körbement a kunyhó körül az elnyűtt csapáson, és az ajtó felé folytatta az útját. Ahogy a bejárati ajtó közelébe ért, megtorpant. Fény szűrődött ki a kunyhója ablakán. Harry eloltotta a lámpását. Hátrálni kezdett, és megbújt az ösvény mellett lévő bozótban. Lekuporodott gondolkodni. A fény méretéből ítélve úgy tűnt, csak egy gyertya ég. Meg sem moccant, Elizabeth Hoyt
26
Leopárdherceg
tehát minden bizonnyal az asztalon áll. Talán Mrs. Burns hagyta ott neki az égő gyertyát. A kapuőr felesége időnként átment, hogy kitakarítson, és vitt valami harapnivalót. De Mrs. Burns takarékos asszony, így Harry nem tudta elképzelni, hogy elpazaroljon egy gyertyát – még egy faggyúgyertyát sem, amilyet Harry használt – egy üresen álló kunyhóban. Valaki vár rá odabent. De vajon meglepetés ez azok után, hogy reggel úgy összeszólalkozott Granville-lel? De ha tőrbe akarnák csalni, akkor nem inkább a sötétben várakoznának? Végtére is egészen addig, amíg észre nem vette a fényt, egyáltalán nem fogott gyanút. Ha sötét lett volna a kunyhójában, megjárta volna, hisz mit sem sejtve sétált volna be. Felsóhajtott. Tehát akárki is van odabent, nagyon biztos a dolgában, ha az ő saját házában várakozik rá. Úgy gondolta, hogy még ha az ablakon egyértelműen ki is világlik a fény, bolond volna egyenesen besétálni. És lehet, hogy igaza is van. Harry letette a lámpást, kihúzta a kést a csizmájából, és csendesen felemelkedett. A kunyhó falához lopózott nesztelenül. Bal kezében, a combja mellett, ott volt a kése. Csendesen tovaosont a kőfal mentén, míg végül az ajtóhoz ért. Megragadta a kilincset, és lassan lenyomta. Mély lélegzetet vett, és felrántotta az ajtót. – Mr. Pye, már attól tartottam, sosem ér haza. – Lady Georgina a tűzhely mellett térdelt, és igen higgadtnak tűnt Harry hirtelen megjelenése ellenére. – Sajnos úgy tűnik, reménytelen eset vagyok, ami a tűzgyújtást illeti, máskülönben készítettem volna teát. – Felkelt, és leporolta a térdét. – Úrnőm – mondta Harry, miközben lehajolt, és bal kezével megfogta csizmája tetejét, majd visszatette a kését –, természetesen megtisztelve érzem magam, hogy a társaságában lehetek, de egyben meg is lep. Minek köszönhetem a látogatását a kunyhómban? – Becsukta maga mögött az ajtót, és a tűzhelyhez sétált. Közben felkapta az égő gyertyát. A nő félrehúzódott, ahogy a férfi leguggolt a kandalló mellett. – Mintha valami gúnyt hallanék a hangjában. – Úgy gondolja? – Hm. És képtelen vagyok rájönni, mi lehet az oka. Végtére is maga hagyott engem faképnél ma reggel. Georgie igen bosszúsnak tűnt. Harry csücsörített, ahogy meggyújtotta a már megrakott máglyát. – Alázatosan bocsánatát kérem, úrnőm. – Magánál alázatosabb emberrel még nem volt szerencsém találkozni. – Hangjából ítélve tekintetét a szobán hordozta épp körül. Vajon mit láthat? Milyennek találhatja ezt a kis kunyhót? Képzeletben Harry is körbenézett a kunyhójában. Egy faasztal székekkel, amelyek a maguk nemében nem rosszak, de meg sem közelítik a major szalonjának kárpitozott luxusát. Egy íróasztal, tetején jegyzetfüzetekkel és nyilvántartásokkal, amelyek a munkájához szükségesek Néhány polc közönséges agyagedényekkel megrakva: két tányér, két csésze, egy edény, egy teáskanna, villák és kanalak, valamint egy vasból készült lábas. Egy ajtó az egyik falon, amelyik minden bizonnyal nyitva van, amelyen keresztül a nő láthatja a keskeny ágyat, a kampókat, amelyeken a ruhái lógnak, és a komódot az agyag mosdóedénnyel és a korsóval a tetején. Harry felállt, és megfordult. Lady Georgina a hálószobára meredt. Halkan sóhajtott egyet, és az asztalhoz lépett. Az asztalon egy cserépedény volt, tányérral a tetején. Felemelte a tányért, és belenézett az edénybe. Füstölt juhhús volt benne, Mrs. Burns hagyta ott. Mostanra kihűlt, de azért így is megteszi. Harry visszament a tűzhelyhez, hogy megtöltse a kannát vízzel, és a tűz fölé akasztotta. – Nem bánja, ha nekilátok az evésnek, úrnőm? Még nem vacsoráztam. Lady Georgina megfordult, és a férfira nézett, de a gondolatai mintha valahol máshol jártak volna.
Elizabeth Hoyt
27
Leopárdherceg
– Kérem, csak ne zavartassa magát. Nem szeretném, ha azzal vádolhatna, hogy akadályozom az evésben. Harry asztalhoz ült, és szedett a húsból a tányérjára. Lady Georgina közelebb lépett hozzá, és kíváncsian szemügyre vette a vacsoráját, majd a tűzhelyhez húzódott. Harry evés közben őt figyelte. Georgie megvizsgálta az állatalakokat ábrázoló faragványokat, amelyek a kandalló párkányán sorakoztak. – Ezeket itt mind maga készítette? – kérdezte, miután a mancsaiban mogyorót tartó mókusra mutatott, majd visszanézett a férfira. – Igen. – Szóval ebből tudta Lord Granville, hogy maga készítette a sündisznót. Látta már a munkáit korábban. – Igen. – De igen jó ideje nem is találkoztak – mondta Georgie, és megpördült, hogy Harryre nézhessen. Egy örökkévalóság. Harry szedett még a húsból. – Nem. – Akkor tehát a szobrocskáit sem láthatta jó ideje. Tulajdonképpen a maga gyerekkora óta nem. – Összevont szemöldökkel megpiszkálta a mókust. – Lord Granville mondhat, amit akar, én úgy gondolom, egy tizenkét éves fiú akkor is csak gyerek – Lehet. – A kannában sisteregni kezdett a víz. Harry felkelt, levette a barna teáskancsót a szekrényből, és tett bele négy kanál teát. Felkapott egy rongyot, és segítségével leemelte a kannát a tűzről. Lady Georgina félrehúzódott, és figyelte, ahogy Harry kitölti a forró vizet. – Hogyhogy lehet? – kérdezte bosszús tekintettel. – Melyik kérdésre felelt tulajdonképpen? Harry letette a teáskannát az asztalra, és a válla fölött a nőre pillantott. – Melyik volt kérdés valójában – ült vissza a helyére –, úrnőm? A nő úgy tett, mint aki nem is hallja, látszólag eltűnődött valamin. Aztán letette a mókust, és a polcokhoz lépett. Felkapott két csészét és egy csomag cukrot, és odavitte az asztalhoz. Leült Harryvel szemben, és töltött a teából. Harry rezzenéstelen maradt. Lady Georgina a saját teáját készíti a saját házában a saját asztalánál, akárcsak egy parasztaszszony, aki a férjét kiszolgálja, miután az fáradtan hazaért a nehéz nap után. Egyáltalán nem olyan volt, mint reggel a saját otthonában. Most olyannak tűnt, mint egy feleség. Ami bolond gondolat volt, hiszen egy gróf lánya. Csak most épp nem olyan, mint egy úrihölgy. Most, amikor az ő teájába tesz cukrot és kavargatja. Egyszerűen csak egy nőt látott benne – egy nagyon kívánatos nőt. A pokolba! Harry megpróbálta akaraterejével kordában tartani ágaskodó férfiasságát, de testének eme része sosem hallgatott az eszére. Megkóstolta a teát, majd elfintorodott. Más férfiaknak is merevedésük támad egy csésze teától? – Túl édes lett? – nézett a nő aggodalmasan a férfi csészéjére. A tea Harry ízléséhez képest valóban túl édes volt, de nem akarta bevallani. – Finom, úrnőm. Köszönöm, hogy kitöltötte. – Szívesen. – Belekortyolt a saját teájába. – Nos, visszatérve arra, hogy valójában mi is a kérdésem: mennyire ismerte jól Lord Granville-t a múltban? Harry behunyta a szemét. Ehhez túl fáradtnak érezte magát. – Számít ez, úrnőm? Úgyis elküld hamarosan. – Ezt meg miből gondolja? – kérdezte Lady Georgina összevont szemöldökkel. Aztán Harry szemébe nézett. – Csak nem képzeli, hogy elhiszem, hogy maga ölte meg azokat a juhokat? – kerekedett el a szeme. – De igen. Lady Georgina csészéjét egy éles csattanással tette vissza az asztalra. Egy kis tea ki is löttyent belőle.
Elizabeth Hoyt
28
Leopárdherceg
– Tudom, hogy olykor komolytalannak tűnik a viselkedésem, de kérem, ne nézzen teljesen ostobának! – Dühösen meredt a férfira, ahogy ott állt előtte csípőre tett kézzel, mint egy vörös hajú kelta királynő. Már csak egy kard és egy kocsi hiányzott mellőle. – Harry Pye, maga pontosan ugyanannyira mérgezte meg azokat a juhokat, mint én.
Elizabeth Hoyt
29
Leopárdherceg
Negyedik fejezet
Ami a gesztikulálást illeti, az már nem sikerült olyan fényesen. Mr. Pye egyik szemöldökét felvonva válaszolt ugyanazon a száraz hangon: – Tekintve, hogy teljes képtelenség, hogy ön, úrnőm, állatokat mérgezzen, minden bizonnyal ártatlan vagyok. Georgie hümmögött, majd méltóságát visszanyervén a tűzhelyhez lépett, és úgy tett, mintha ismét a szobrocskák kötnék le a figyelmét. – Még mindig nem válaszolt a kérdésemre. Ne higgye, hogy megfeledkeztem róla! Szokás szerint itt érkezett volna el a pillanat, hogy valami semmiséget mondjon, de Harryvel szemben valamiért képtelen volt erre. Nem volt könnyű levetnie a maszkot, de nem akarta tovább megjátszani magát. Azt akarta, hogy Harry jobb véleménnyel legyen róla. Harry nagyon fáradtnak tűnt, szája körül elmélyültek a ráncok, haját pedig összeborzolta a szél. Vajon mivel töltötte a délutánját, hogy ennyire kifáradt? Megfigyelte, amikor belépett a kunyhóba – hirtelen, egy ugrással –, hogy zöld szeme tele volt gyanakvással. Akkor egy izgatott vadmacskára emlékeztette. De aztán felegyenesedett, miután valamit bedugott a csizmájába, és megint csak az ő egykedvű intézője volt. Lehet, hogy csak képzelte, hogy vadságot látott a szemében? Nem valószínű. Harry Pye sóhajtott, és eltolta magától a tányérját. – Apámat John Pye-nak hívták. Silas Granville vadőre volt, amikor én kisfiú voltam. A Granville-birtokon éltünk, ott nőttem fel. – Igazán? – Georgie Harry felé fordult. – És hogyan lett a vadőr fiából intéző? Harry megfeszült. – Úrnőm, ismeri az ajánlóleveleimet. Biztosíthatom… – Nem, nem – mondta Georgie türelmetlenül rázva a fejét. – Nem állt szándékomban kétségbe vonni az ajánlólevelét. Puszta kíváncsiságból kérdezem. Azt azért el kell ismernie, hogy ez nagy előrelépés. Hogy érte el? – Kemény munkával, úrnőm. Georgie felvont szemöldökkel várt. – Vadőrként kezdtem dolgozni egy nagy birtokon, tizenhat éves koromban. Az ottani intéző figyelt fel rám, mert tudtam olvasni, írni és számolni. Odavett maga mellé afféle inasnak. Aztán amikor megüresedett egy intézői állás az egyik kisebb szomszédos birtokon, engem ajánlott. – Megvonta a vállát. – Onnan küzdöttem fel magam. A nő ujjaival a kandallópárkányt simogatta. Nem hitte, hogy ez volna a teljes történet. Nem sok férfi volt képes arra, hogy Mr. Pye korában egy akkora birtokot eligazgasson, mint az övé, és egyébként is, hogyan tett szert a műveltségére? De ez a probléma még várathatott magára. Jelenleg ugyanis sokkal sürgetőbb kérdései voltak Felemelt egy nyulat, és megsimogatta sima hátát. – És mi történt tizenkét éves korában? – Az apám összekülönbözött Granville-lel – felelte Mr. Pye. – Összekülönbözött? – Georgie visszatette a nyulat a helyére, és kiválasztott egy vidrát. A kis fafaragványok tucatjai népesítették be a kandalló párkányát, valamennyien megdöbbentő részletességgel voltak megmunkálva. Legtöbbjük vadállatot ábrázolt, de felfigyelt egy juhászkutyára is. Teljesen elbűvölték a szobrocskák. Miféle férfi az, aki ilyeneket farag? – Lord Granville azt mondta, az apja meg akarta őt ölni. Ez jóval súlyosabbnak tűnik, mint puszta összekülönbözés. – Apa megütötte, nem történt egyéb. – Lassan mondta ezt, mintha óvatosan kellene megválogatnia a szavait. – Őszintén kétlem, hogy meg akarta volna ölni.
Elizabeth Hoyt
30
Leopárdherceg
– Miért? – Letette a vidrát a nyúl mellé, majd egy teknőst és egy cickányt is melléjük rakott, kis kört formálván. – Miért támadta meg urát és munkaadóját? Nem érkezett felelet. Georgie várt, de a férfi továbbra sem válaszolt. Megfogott egy szarvasbikát, amely három lábon állt, a negyediket pedig felemelte, mintha menekülne. – És ön? Meg akarta ölni Lord Granville-t tizenkét éves korában? A csend hosszúra nyúlt, de Harry Pye végül megszólalt: – Igen. A nő lassan kifújta a levegőt. Ha egy közember, legyen az gyerek vagy felnőtt, megkísérel megölni egy nemest, azért akasztás jár. – Mit tett Lord Granville? – Megkorbácsoltatott bennünket apámmal. A szavak úgy zuhantak a csöndbe, mint kavicsok a tóba. Érzelemmentesen. Teljesen ellentmondva annak a szenvedésnek, amelyet a korbácsolás okozhat egy fiatal fiú testének. És lelkének. Georgie lehunyta a szemét. Te jóságos ég! Bele se mert gondolni. De az már a múlt! Inkább a jelenre koncentrált. – Akkor tehát van indítéka juhokat pusztítani Lord Granville birtokán. – A nő kinyitotta a szemét, és egy borzot kezdett szemlélni. – Igen, úrnőm, van. – És ezt a történetet a helybéliek mindannyian ismerik? Tudnak róla, hogy maga ilyen ellenséges viszonyban van a szomszédsággal? – A borzot a szarvasbika mellé helyezte. A kicsi lény felemelt fejjel állt, fogai kiálltak. Félelmetes ellenség képét mutatta. – Sosem rejtettem véka alá a múltamat és hogy ki voltam, mielőtt visszatértem a Woldsly intézőjeként. – Mr. Pye felállt, és az ajtóhoz ment a kancsóval. Kinyitotta, majd a bokrokba löttyintette a teafüvet. – Vannak, akik emlékeznek még, hogy mi történt tizennyolc évvel ezelőtt. Annak idején nagy port kavart. – Ismét száraz volt a hangja. – Miért tért vissza erre a vidékre? – kérdezte Georgie. – Talán valamiféle bosszúra szomjazott? – Érdekes véletlennek tűnik számomra, hogy épp annak a birtoknak a szomszédságában dolgozik, amelyen felnőtt. Harry habozón megállt, egyik kezében a teáskannával. – Nem véletlen, úrnőm. – Egyenesen a szekrényhez lépett, és háttal a nőnek megállt. – Amint megüresedett ez az állás, harcba szálltam érte. Amint mondta, én itt nőttem fel. Ez az én otthonom. – Semmi köze nem volt tehát Lord Granville-hez? – Nos – Mr. Pye a válla fölött a nőre nézett, zöld szeme ördögien villant meg –, nem bántam, hogy Granville-t bosszantja, hogy itt lát. Georgie érezte, hogy mosolyognia kell. – Tud valaki a faragványairól? – kérdezte, miközben kezével az állatsereg felé intett. Harry mosogatótálat és szappant hozott, de megállt, és a kandallón sorakozó állatokra pillantott. – Azt hiszem, nem. Néhányat készítettem csupán, amikor kisfiú voltam itt. – Megvonta a vállát, és nekilátott, hogy elmossa a teázás kellékeit. – Apa híres volt a farigcsálásáról. Ő tanított meg rá. Georgie felkapott egy konyharuhát a polcról, majd fogott egy teáscsészét, amelyet Mr. Pye elmosott, és törölgetni kezdte. Harry a szeme sarkából a nőre pillantott, aki a meglepetés jeleit vélte felfedezni. Remek. – Akkor az, aki a sündisznót az elpusztult juh mellé tette, vagy ismeri már magát régről, vagy pedig itt járt a kunyhóban, amióta ideköltözött. Harry a fejét rázta. – Ide rajtam kívül csak Mr. Burns és a felesége teszi be a lábát. Fizetek az asszonynak a takarításért, és hogy időnként készítsen valami ennivalót. – Az üres edény felé biccentett, amelyben a vacsorája volt.
Elizabeth Hoyt
31
Leopárdherceg
Georgie hirtelen megkönnyebbült. Nem hozott ide nőt. De aztán összevont szemöldökkel megszólalt: – Talán a bizalmába fogadott egy nőt, akivel ismerkedik. – Összerezzent. Nem a legfinomabb módját választotta az érdeklődésnek. Jó ég, most biztosan ostobának tartja. Anélkül, hogy odanézett volna, egy másik csészéért nyúlt, és keze Harry Pye kezéhez ért, amely meleg volt, és síkos a szappantól. Felnézett, bele a férfi smaragdzöld szemébe. – Nem ismerkedem semmiféle nővel. Azóta legalábbis nem, amióta önnél dolgozom. – Felemelte az edényt, hogy elmossa. – Ó. Értem. Remek. Ez némileg leszűkíti a kört. – Vajon tűnhetne ennél is ostobábbnak, ha akarna? – És sejti, hogy ki lophatta el a sündisznót? Gondolom, a kandallóról vitték el. Harry elmosta az edényt, és felemelte a mosogatótálat. Az ajtóhoz cipelte, majd kiöntötte a mosogatóvizet. Megfogta a nyitott ajtót. – Bárki elvihette, úrnőm. – Az ajtó fogantyújára mutatott. Nem volt rajta zár. – Ó – sóhajtott Georgie –, az bizony nem szűkíti le a kört. – Nem, úrnőm. – Visszacsoszogott az asztalhoz. A tűz megvilágította arcának egyik oldalát, míg a másik sötétben maradt. Elmosolyodott. Vajon rajta mosolyog? – Hová ment ma reggel? – kérdezte Georgie. – Elmentem, hogy megkérdezzem a földműveseket, ki találta meg a döglött juhot és a faragványomat. – Alig fél méterre állt meg a nőtől. Georgie érezte mellkasának melegét, annak ellenére, hogy hozzá sem ért. Vajon a száját nézi? Igen. – Azt gyanítottam, hogy közülük hagyta ott valaki a sündisznót. De egyikőjüket sem ismertem, és elég őszintének tűntek. – Értem. – Georgie torka kiszáradt. Nyelt egyet. Mégiscsak az intézője, az isten szerelmére! Amit érez, az egyáltalában nem helyes. – Nos – Georgie összehajtotta a konyharuhát, és a polcra tette –, holnapra marad, hogy tovább kutassunk az ügyben. – Mi együtt, úrnőm? – Úgy van, elkísérem magát. – Épp ma reggel fenyegette meg Lord Granville. – Harry Pye már egyáltalán nem a száját nézte. Egyenesen a szemébe nézett összevont szemöldökkel. Georgie-ba belenyilallt a csalódottság érzése. – De szüksége lesz a segítségemre. – Nincs szükségem a segítségére, úrnőm. Nem szabadna egyedül mászkálnia, amikor… – Hirtelen egy gondolat nyilallt belé. – Hogyan jött ide? – Ajaj. Hát… gyalog. – Maga… De hát Woldsly több mint egy mérföldre van innen! – Mr. Pye elhallgatott, és mély lélegzetet vett, úgy, ahogy a férfiak szoktak, amikor egy nő valami különösen nagy ostobaságot mond. – A séta hasznos testmozgás – magyarázta Georgie kedvesen. – Amellett a saját birtokomon vagyok. – Ennek ellenére kérem, ígérje meg, hogy nem fog egyedül kóborolni, úrnőm. – Ajka megfeszült. – Amíg ez el nem rendeződik. – Jól van, jól van, megígérem, hogy nem kószálok egyedül – felelte Georgie mosolyogva. – De cserébe, kérem, ígérje meg, hogy magával visz a nyomozásra. Harry Pye szeme összeszűkült. Georgie felegyenesedett. – Végtére is az úrnője vagyok, Mr. Pye. – Rendben, úrnőm, magammal viszem. Nem a legkedvesebb hangon adta a beleegyezését, de azért így is megfelelt. – Remek. Reggel hozzá is kezdhetünk. – Georgie a válla köré libbentette a köpenyét. – Kilenc körül esetleg? A kocsimmal megyünk. – Ahogy óhajtja, úrnőm. – Mr. Pye elindult előtte, hogy ajtót nyisson. – Hazakísérem a Woldslymajorba.
Elizabeth Hoyt
32
Leopárdherceg
– Szükségtelen. Meghagytam, hogy a kocsi kilencre jöjjön értem. Már meg kellett érkeznie. És valóban, amikor Mr. Pye kitárta az ajtót, egy inast pillantott meg, aki diszkréten várakozott az ösvényen. Georgie látta, ahogy intézője végigméri a férfit. Bizonyára belenyugodott a helyzetbe, mert bólintott. – Jó éjszakát, úrnőm. – Akkor holnap reggel. – Georgie a fejére húzta a csuklyáját – Jó éjt. Az inashoz ment, majd visszapillantott. Harry Pye a kunyhója ajtajában állt, sziluettjét kirajzolta a mögötte lobogó tűz fénye. Nem tudta kifürkészni az érzéseit.
H
– át te mit csinálsz ilyen korán? – kérdezte Violet a nővérére meredve, aki már felöltözött, és sietve rótta a lépcsőfokokat lefelé pontban – induláskor még visszalépett a szobájába, hogy megnézze az időt – reggel nyolckor. – Ó, szervusz, kedvesem! – Georgie sietve hátrafordult a lépcsőn, és felnézett húgára. – Én csak, khm, kocsikázni megyek – Kocsikázni? – ismételte Violet. – Egymagad? Reggel nyolckor? Georgie felszegte az állát, de elpirult. – Mr. Pye elkísér. Meg akar mutatni nekem néhány dolgot a birtokon. Bérlőket, falakat, a termést és hasonlókat, gondolom. Roppant unalmas, de fontos. – Mr. Pye? De Georgie, nem mehetsz vele egymagad! – Már miért ne mehetnék? Végtére is ő a birtokom intézője. Kötelessége, hogy tájékoztasson a birtok ügyeiről. – De… – Most már tényleg indulnom kell, kedvesem. Az az ember képes elindulni nélkülem, ha elkésem. – Azzal Georgie gyors léptekkel lement a lépcsőn. Violet lassabb iramban követte, szemöldökét gondterhelten összevonva. Mire készül Georgie? Nem bízhat meg az intézőben, vagy igen? Azok után, hogy hallotta, mivel vádolják, nem, és azok után sem, hogy Lord. Granville beviharzott tegnap a majorba. A nővére talán szeretne többet megtudni róla a maga eszközeivel. De akkor miért pirult el? Violet az inas felé biccentett, ahogy belépett a nappali szobába, ahol a reggelit szolgálták fel. Az arany és kék színben pompázó terem csak az övé volt, Euphie ugyanis sosem kelt fel reggel kilenc előtt, még vidéken sem. A tálalóasztalhoz lépett, és vett magának egy zsemlét és egy szelet füstölt szalonnát, majd helyet foglalt a csinos, aranyozott asztalnál. Csak ekkor vette észre a levelet, amely a tányérja mellett várta. Jellegzetesen balra dőlő kézírással írták. – Ez mikor érkezett? – Túl gyorsan kortyolt bele a teájába, így megégette a száját. – Ma reggel, kisasszony – válaszolta halkan az egyik inas. Buta kérdés volt, amelyet fel se tett volna, de igen nehezére esett felbontani a levelet. Felemelte, és megfordította, hogy egy kenőkés segítségével felnyissa a pecsétet. Mély lélegzetet vett, mielőtt kinyitotta a papírt, aztán alig tudta elereszteni. Fontos volt, hogy a szolgálók előtt ne mutassa ki az érzelmeit, ami nem volt könnyű. Legszörnyűbb félelmei váltak valóra. Volt két hónap nyugalma, de ennek most vége. Igaza volt.
Az az egyik probléma – a sok közül – a nőkkel, hogy nem átallják beleütni az orrukat a férfiak dolgába – idézte fel magában Harry Pye apja szavait, amikor meglátta Lady Georgina kocsiját másnap reggel fél kilenckor. Úrnője nem bízta a dolgot a véletlenre. A kocsit úgy irányította el a főúton, hogy elállja az ő kunyhójához vezető leágazást. Nem is szökhetett volna ki úgy a birtokról, hogy úrnője meg ne lássa
Elizabeth Hoyt
33
Leopárdherceg
közben. Ráadásul fél órával korábban érkezett a megállapodott kilencórás találkozójukra. Szinte már úgy tűnt, mintha attól tartana, nélküle indul útnak. És mivel pontosan ezt tervezte, a nő megjelenése annál bosszantóbb volt. – Jó reggelt! – integetett Lady Georgina jókedvűen. Egy vörös és fehér mintájú ruhát viselt, amely elvileg elütött volna vörös hajától, de valahogy mégsem. Fején széles karimájú kalap állt hetykén, hátulról előre lejtvén kontyba fogott haja miatt. A kalap tetejéről vörös szalagok lógtak le és libegtek a szélben. Kecsesnek és elegánsnak tűnt, mintha piknikre érkezett volna. – Cookkal csomagoltattam egy kis reggelit – kiáltotta felé közeledve, beigazolván Harry legszörnyűbb félelmeit. Harry még időben erőt vett magán, hogy szemét az égre szegezze. Istenem, segíts meg! – Jó reggelt, úrnőm. Egy újabb bánatos, szürke nap ígérkezett. Minden bizonnyal meg is áznak még a délelőtt folyamán. – Szeretné maga irányítani a kocsit? – Sietve arrébb húzódott, hogy helyet engedjen a férfinak. – Ha nem bánja, úrnőm. – Felkapaszkodott a kocsira, amitől a hatalmas kerekű jármű megingott. – Ó, nem, egyáltalán nem bánom. – Harry szinte érezte a nő tekintetét, miközben felvette a gyeplőt. – Természetesen én magam is tudom, hogyan kell irányítani. Hiszen ma reggel így érkeztem. De úgy vélem, sokkal kellemesebb úgy belemerülni a tájba, hogy közben nem kell a lovak és az út miatt aggódni. – Kétségtelenül. Lady Georgina előrehajolt, arca kipirult a szélben. Ajkai kissé szétváltak, mint egy gyereké, aki valami ritka élvezetre várakozik Harry úgy érezte, mosolyognia kell. – Hová megyünk ma? – kérdezte a nő. Harry ismét az útra szegezte a tekintetét. – El akarok látogatni egy másik földműveshez, akinek szintén elpusztultak a juhai. Meg kell tudnom, mi okozta a halálukat. – Nem valami mérgező növény? – De igen – válaszolta Harry. – De azok közül, akikkel ez idáig beszéltem, még senki sem tudta, pontosan melyik növény. Több is szóba jöhet. A sisakvirág mérgező, bár errefelé ritka. Egyesek termesztenek a kertjükben nadragulyát és gyűszűvirágot is. Mindkettő lehet mérgező emberre és állatra is. Aztán vannak elterjedtebb növények, mint például a varádics, amely vadon nő a legelőkön, és képes elpusztítani egy juhot, ha az sokat eszik belőle. – Nem is gondoltam, hogy ennyiféle mérgező növény nő a vidéken. A hideg is kiráz a gondolattól. A Mediciek mit használtak? – A Mediciek? Lady Georgina izgatottan fészkelődött a kocsi ülésén. – Tudja, azok a kifinomultan kegyetlen olaszok, akik mérgező gyűrűkkel tettek el láb alól mindenkit, aki csak ferde szemmel nézett rájuk. Mit gondol, ők mit használhattak? – Nem tudom, úrnőm. – Mik nem jutnak ennek a nőnek az eszébe! – Ó! – sóhajtott fel a nő csalódottan. – Lehet, hogy arzént? Az nagyon veszélyes, nem igaz? – Az bizony mérgező, csakhogy az arzén nem növény. – Nem? Akkor micsoda? Harrynek fogalma sem volt róla. – Egyfajta tengeri kagyló, amelyet porrá őrölnek, úrnőm. Rövid hallgatás következett, amíg Georgie végiggondolta a hallottakat. Harry visszafojtotta a lélegzetét. Szeme sarkából látta, hogy a nő rásandít. – Ezt most találta ki. – Úrnőm? – Hogy az arzén egyfajta tengeri kagyló. – Georgie az utolsó szónál lehalkította a hangját, így utánozván Harryt.
Elizabeth Hoyt
34
Leopárdherceg
– Szavamra mondom – folytatta Harry nyugodtan –, hogy az egy rózsaszín tengeri kagyló, amely kizárólag az Adriai-tengerben található. A helybeliek hosszú gereblyék és sziták segítségével fogják ki a kagylókat. Minden évben ünnepséget rendeznek a zsákmány örömére. – Alig bírta megállni, hogy a szája meg ne remegjen. – Ez az Éves Adriai Arzén Ünnepség. Csend következett. Harry tökéletesen bizonyos volt benne, hogy döbbent csendről van szó. Büszkeség töltötte el. Nem akármelyik férfi képes elérni, hogy Lady Georgina szava elakadjon. Nem mintha sokáig tartott volna a hatás. – Vigyáznom kell magával, Mr. Pye. – Úrnőm? – Mert csalafinta. – A hangja azonban megremegett, mert nem tudta tovább visszafojtani a nevetését. Harry mosolygott. Nagyon hosszú ideje nem érezte már magát ilyen felszabadultnak. Lassabb tempóra ösztökélte a lovat, ahogy úrnője birtokát a Granville-birtoktól elválasztó patakhoz értek. Körbetekintett. Az övék volt az egyetlen jármű az úton. – Lord Granville annyira azért biztosan nem elvetemült, hogy már itt megtámadjon bennünket. – Harry felvont szemöldökkel pillantott Georgie-ra. Georgie nyugtalanul tekintett vissza. – Amióta a patak közelébe értünk, maga egyfolytában a dombokat fürkészi. Ó, tehát észrevette. Harry emlékeztette magát, hogy nem szabad alábecsülnie a nőt, még akkor sem, amikor az arisztokrata kisasszony szerepébe bújik. – Granville őrültséget követne el, ha ránk támadna. – Ami persze nem jelentette, hogy nem fogja megtenni. Jobbra aratók árpát takarítottak be. A munkások aratás közben általában énekelni szoktak, ők azonban némán dolgoztak. – Lord Granville ilyen ködös napon is dolgoztatja az embereket – állapította meg Lady Georgina. Harry összeszorította a száját, hogy visszatartsa a Granville mezőgazdasági gyakorlatát illető megjegyzését. Georgie-nak hirtelen eszébe jutott valami. – Nem is láttam még senkit dolgozni a földjeimen, amióta Woldslyba érkeztem. A maláriától félti őket? Hány rámeredt. Tehát nem tudja. – A magvak egyelőre túlságosan nedvesek ahhoz, hogy betakarítsuk. Csak egy őrültnek jut eszébe egy ilyen reggelen kiküldeni az aratómunkásokat. – De nem kellene befejezni az aratást, mielőtt még beköszönt a fagy? – kérdezte Georgie összevont szemöldökkel. – De igen. De ha a gabona nedves, akkor nemhogy értelmetlen, még annál is rosszabb, ha learatják. Csak megrohad a magtárakban – rázta a fejét Harry. – Azok a munkások csak az erejüket pocsékolják, mert a gabonájuk meg fog rohadni. – Értem. – Egy percig úgy tűnt, úrnője elgondolkodik a hallottakon. – És mit gondol, mi lesz a betakarítással a Woldsly? – Nem tudunk mit tenni, mint imádkozunk, hogy elálljon az eső, úrnőm. – De ha oda a termés… Harry kiegyenesedett az ülésén. – Attól tartok, ez esetben az ön jövedelme, amely a birtokból származik, jelentős mértékben csökken az idén, úrnőm. Ha kitisztulna az idő, talán volna időnk a termés nagy részét betakarítani, még az is lehet, hogy az egészet. De minden egyes nappal csökken ennek az esélye. A bérlőknek szükségük lesz arra a termésre, hogy a családjuk éhen ne haljon, és hogy ki tudják fizetni a maga részét is. A parasztoknak nem lesz sok tartalékuk… – Erről szó sincs! – Most Georgie meredt Harryre összevont szemöldökkel, mint akit megsértettek. – Azt hiszi, hogy én olyan… olyan kapzsi vagyok, hogy fontosabb a saját jövedelmem, mint hogy a bérlőimnek legyen mit enni adniuk a gyerekeiknek?
Elizabeth Hoyt
35
Leopárdherceg
Harry erre nem tudott mit felelni. Az volt a tapasztalata, hogy minden földesurat jobban érdekli a saját jövedelme, mint a földjein dolgozók megélhetése. Georgie folytatta: – Ha a termés odalesz, természetesen el fogunk tekinteni idén a nekem járó bérleti díjtól. És bármelyik földművesnek szívesen adok majd kölcsön, ha szüksége van rá az átteleléshez. Harry csak pislogott, egészen meghökkent, ugyanakkor nagyon meg is könnyebbült. Úrnője ajánlata több volt, mint bőkezű. – Köszönöm, úrnőm. Georgie kesztyűs kezére meredt. – Ne köszönje meg – felelte mogorván. – Magamtól kellett volna rájönnöm. Sajnálom, hogy magára förmedtem. Csak kellemetlenül éreztem magam, hogy annyira keveset tudok a saját birtokomról. Most biztos ostobának tart. – Ugyan, dehogy – felelte Harry kedvesen –, csupán olyan nőnek, aki a városban nőtt fel. – Ó, Mr. Pye – Georgie elmosolyodott, amivel megmelengette Harry szívét –, ön mindig olyan diplomatikus. Felértek egy domb tetejére, ahol Harry lelassította a kocsit, majd lefordult egy keréknyomokkal barázdált útra. Csak remélni merte, hogy nem fognak elveszteni egyetlen kereket sem a kátyúkban. A csapás az egyik bérlő kunyhójához vezetett. Hosszúkás házikó volt, alacsony zsúptetővel. Harry meghúzta a ló gyeplőjét, és leugrott a kocsiról. – Ki lakik itt? – kérdezte Lady Georgina, amikor Harry odaért mellé, hogy lesegítse. – Sam Oldson. Egy bozontos terrier szaladt feléjük ugatva az épületek irányából. – Sam! – kiáltotta Harry. – Hé, Sam! Itthon vagy? Nem szándékozott közelebb menni a házhoz, mivel a kutya tekintélyt parancsolón morgott rá. Apró termetű állat volt ugyan, de a kicsik harapósabbak. – Igen? – A pajtából egy testes férfi bukkant elő szalmakalapban. – Hallgass már! – förmedt rá a még mindig ugató terrierre. – Gyerünk! A kutya maga alá húzta a farkát, majd leült. – Jó reggelt! – szólalt meg Lady Georgina csengő hangja Harry mellett. Sam Oldson lekapta a fejéről a kalapját, aminek következtében láthatóvá vált vad fekete bozontja. – Asszonyom, nem is vettem észre első pillanatra. – Végigsimította a haját, amitől az még inkább égnek állt, és kétségbeesett pillantást vetett a kunyhójára. – A feleségem nincs itthon. Az anyját ment meglátogatni. Különben mán itt lenne, és megkínálná valami inni- és ennivalóval. – Ne csináljon ebből gondot, Mr. Oldson, váratlanul érkeztünk, tudom – mosolygott rá a férfira. Harry megköszörülte a torkát: – Ő Lady Georgina Maitland a Woldsly-birtokról. – Okosabbnak találta, ha ő maga nem mutatkozik be, bár Sam nem esett a feje lágyára. Már el is komorult a tekintete. – Azért jöttünk, hogy az elhullott juhai ügyében érdeklődjünk, amelyeket megmérgeztek. Maga találta meg őket? – Úgy ám! – Sam kiköpött a porba, a lába mellé. Hangjára még a terrier is összerezzent. – Kicsit több mint két hete. Kiküldtem érte a gyereket, hogy szedje össze őket, az meg rohant vissza. Azt mondja, menjek vele, hogy a saját szememmel lássam. Ott voltak, három is a legjobb juhaim közül, lógó nyelvvel, zöld levéllel a szájukban. – Azt tudja, hogy mit ettek? – kérdezte Harry. – Ördögkását. – Sam arca ellilult. – valami rohadék levágta, és megetette a juhaimmal. Meg is mondtam a gyereknek, meg én, hogy ha elkapom a gazembert, amelyik megölte a juhaimat, azt kívánja majd, bárcsak meg se született volna, szavamra mondom. Ideje volt indulni. Harry megragadta Lady Georginát a derekánál fogva, és felsegítette a kocsi ülésére. A nő meglepetésében felsikoltott. – Köszönöm. – Harry sebesen megkerülte elölről a kocsit, miközben fél szemmel Sam Oldsont figyelte. A kutya ismét morogni kezdett.
Elizabeth Hoyt
36
Leopárdherceg
– Nincs mit. De mégis miért kérdezi? – Sam feléjük indult. A kutya támadásba lendült, Harry pedig felszökkent a kocsira, és megragadta a gyeplőt. – Viszlát, Sam! Megrántotta a gyeplőt, hogy ügetésre sarkallja a lovat az ösvényen. A háta mögött Sam olyat káromkodott, ami nem való egy úrihölgy fülének. Harry elhúzta a száját, és Lady Georginára nézett, aki inkább tűnt gondterheltnek, mint felháborodottnak. Talán nem is értette az iménti szavakat? – Mi az az ördögkása? – kérdezte. – Egy gyomnövény, amely nedves helyen nő, úrnőm. Körülbelül akkorára nő meg, mint egy ember, és kis fehér virágai vannak a tetején. Hasonlít a petrezselyemhez és a zellerhez. – Sosem hallottam még róla – felelte Lady Georgina összevont szemöldökkel. – Talán a másik nevét ismeri – mondta Harry – bürök.
Elizabeth Hoyt
37
Leopárdherceg
Ötödik fejezet
T
– udja, hogy amikor először találkoztam önnel, nem volt rokonszenves? – kérdezte Lady Georgina szórakozottan, ahogy a kocsi átzökkent egy kátyú fölött. Lassan zötykölődtek az úton Tom Harding kunyhója felé. Harding az elmúlt hét során két juhát is elvesztette. Harry csak remélte, hogy nem hazardírozás részéről, hogy ilyen sokáig tartózkodnak Granville birtokán. Megpróbálta elhessegetni a bürökkel és a döglött juhokkal kapcsolatos gondolatait, és a nőre nézett. Most mit kellene felelnie egy ilyen kérdésre? – Annyira merev, annyira szabatos volt. – Elfordította a napernyőjét. – És az volt az érzésem, hogy lekezelőn bánik velem, mintha én magam sem volnék túlságosan rokonszenves önnek. Harry visszaemlékezett a meghallgatásra, amelyre hónapokkal azelőtt került sor Lady Georgina londoni otthonában. Több mint egy órán keresztül várakoztatta őt egy csinos rózsaszín társalgóban. Aztán egyszeriben ott termett, és úgy kezdett társalogni vele, mintha már régóta ismernék egymást. Vajon nehezteléssel a tekintetében viszonozta ezt akkor? Most már nem tudta, de valószínűnek tűnt. Akkor az arisztokrata úrhölggyel kapcsolatos minden várakozása megerősítést nyert. Mulatságos, hogy azóta mennyi mindenben megváltozott róla a véleménye. – Talán ez az oka, hogy Violet annyira nem állhatja magát – mondta Georgie. – Tessék? – Harry ismételten elvesztette a beszélgetés fonalát. Georgie csak legyintett. – A merevség és a szabatosság, amelyet tanúsít. Szerintem ez az oka, hogy Violet nemigen kedveli magát. – Sajnálom, úrnőm. – Nem, nincs miért elnézést kérnie. Nem az ön hibája. Harry kérdő pillantást vetett rá. – Apánké. – Georgie Harryre pillantott, és meglátta az értetlenséget az arcán. – Apánk merev volt és szörnyen szabatos is. Lehet, hogy rá emlékezteti Violetet. – Azt mondta, hogy az apjukra emlékeztetem? Egy grófra? – Nem, természetesen nem. Kétlem, hogy tudatosult volna benne az a felszínes hasonlóság. Harry elhúzta a száját. – Hízelgő, hogy az ön apjához hasonlítottak engem, úrnőm, ha felszínesen, ha nem. – Ó, egek! Most megint azon a szörnyen száraz hangon beszél. Harry meghökkenve pillantott a nőre. Georgie szeme elkerekedett. – Sosem tudom, mit tegyek, amikor hallom: vessem le magam egy szakadékba, vagy csak bújjak el egy sarokban, és próbáljak meg láthatatlanná válni. Sosem tudna láthatatlanná válni. Legalábbis Harry számára nem. Ha mást nem is, érezné az egzotikus illatát. Harry kiegyenesedett. – Biztosíthatom, hogy… – Nem érdekes – vágott a szavába egy legyintéssel kísérve. – Ha valakinek bocsánatot kell kérnie, akkor az én vagyok. Apám szörnyű ember volt, és semmi okom sincs arra, hogy hozzá hasonlítsam magát. Erre vajon mit kellene felelnie? – Hm. – Nem mintha olyan gyakran láttuk volna apámat. Egy héten csak egyszer, időnként annál is ritkábban, amikor a dadus levitt bennünket szemrevételezés céljából. Szemrevételezés? Sosem fogja megérteni a gazdagokat. – Az volt a lehető legszörnyűbb dolog. Enni sem bírtam előtte, mert azt kockáztattam, hogy a csizmáján köt ki az étel, ami pedig borzalmas lett volna. – Még a gondolattól is kirázta a hideg. – A
Elizabeth Hoyt
38
Leopárdherceg
fivéreimmel fel kellett sorakoznunk egy sorba. Kimosakodva, kicicomázva, síri csendben kellett várnunk, hogy apánk helybenhagyását adja. Igen gyötrelmes volt, elhiheti. Harry a nőre pillantott. Lady Georgina arca szavai ellenére szelíd volt, szinte gondtalan, de hangján már nehezebben tudta palástolni az érzéseit. Harry egy héttel azelőtt nem figyelt volna fel rá, de aznap megérezte a feszültséget. Az apja minden bizonnyal egy kibírhatatlan alak volt. Georgie lesütötte a szemét, és az ölében összekulcsolt kezét nézte. – És hát tudja, mi, a fivéreim és én, legalább ott voltunk egymásnak, amikor szemrevételezésre kellett mennünk. De Violet a legkisebb. Neki egyedül kellett végigcsinálnia, mert a többiek már felnőttek és kirepültek. – Mikor halt meg a gróf? – Öt éve már. Rókavadászaton volt, nagyon büszke volt a rókavadász kutyafalkájára, és a lova megbokrosodott egy sövénynél. A ló megtorpant, apám előrezuhant, és nyakát szegte. Már nem élt, amikor hazahozták. Anyám sokkot kapott, és egy évre ágynak esett. A temetésre sem kelt fel. – Sajnálom. – Én is. Leginkább Violet miatt. Anyám világéletében érzékeny volt, ahogy ő fogalmaz. Ideje nagy részét azzal tölti, hogy különféle betegségeket talál ki magának, majd a legújabb bárgyú kúrát kéri. – Hirtelen elhallgatott, és nagy levegőt vett. Harry várt, miközben a gyeplő segítségével egy kanyarba terelte a lovat. Aztán a nő halkan folytatta: – Bocsásson meg! Bizonyára rettenetesnek tart. – Nem, úrnőm. Azt gondolom, a húgának szerencséje van, hogy ön ott van neki. Georgie elmosolyodott. Attól a fényes, nyílt mosolytól Hánynék bizseregni kezdett az ágyéka, és elakadt a lélegzete. – Köszönöm. Bár nem tudom, jelen pillanatban egyetértene-e önnel. – Miért gondolja, úrnőm? – Nem tudom pontosan – felelte Georgie vontatottan. – Valami nincs rendjén. Valamiért neheztel rám… vagyis, nem olyan komoly a dolog. Távolságtartó, mintha valami titkolnivalója volna előttem. Harry ezzel már végképp nem tudott mit kezdeni, de azért próbálkozott: – Lehet, hogy egyszerűen csak nem gyerek már. – Lehetséges. De Violet mindig olyan vidám, nyitott teremtés volt, és mi mindig nagyon közel álltunk egymáshoz. Anyám állapota miatt be kellett segítenem. Közelebb állunk egymáshoz, mint a legtöbb nővér. – Pajkos mosoly jelent meg az arcán. – Ezért vagyok annyira biztos abban is, hogy miért olyan bizalmatlan magával. – Kétségkívül igaza is van benne. – Egy kapuhoz értek, ezért Harry megállította a lovat. – De egy másik dologban nincsen igaza. – Mi volna az? Megkötötte a gyeplőt, és felállt, készen arra, hogy leugorjon a kocsiról. – Én sosem viseltettem ellenszenvvel ön iránt.
A sikeres piknik kulcsa a csomagolásban rejlik. Georgie belenézett a vesszőkosárba, és elégedetten hümmögött. A kenődő ételek, mint például a krémtorta, bizonyára megszenvedik majd az utat, bármilyen gondosan is bánjanak a fedeles kosárral. Kiemelt belőle egy darab füstölt sonkát, és a vágódeszkára tette a sajt és a ropogós kenyér mellé. Ha az ember kifelejt egy-két fontos eszközt, a végén még rákényszerül, hogy puszta kézzel kelljen széttépnie az ételt. A dugóhúzót átnyújtotta Mr. Pye-nak. Az is rendkívül fontos volt, hogy az ételek meg ne romoljanak a nap folyamán. Előkerült egy baracktorta is. És nem szabad megfeledkezni az aprócska részletekről sem, ha igazán különleges piknikre vágyik az ember. Georgie kivett egy kis üveg ecetes uborkát, és elégedetten sóhajtott fel. Elizabeth Hoyt
39
Leopárdherceg
– Egyszerűen imádok piknikezni! Mr. Pye, aki éppen a borosüveg dugójával küzdött, felnézett, és rámosolygott: – Azt látom, úrnőm. Georgie egy pillanatra úgy érezte, belevész abba a mosolyba, az első igazi mosolyba, amelyet valaha is látott a férfi arcán. A dugó halk pukkanással csúszott ki az üvegből. Mr. Pye töltött egy pohárral az áttetsző italból, és odanyújtotta Georgie-nak ő belekortyolt, megízesítette vele a tortafalatot a nyelvén, majd letette a poharat a takaróra, amelyen ültek. Egy fehér pillangó, amely addig a takarón pihent, elrepült. – Nézze csak! – mutatott Georgie a lepkére. – Vajon milyen fajta? – Az egy káposztalepke, úrnőm. – Ó – mondta Georgie fintorogva –, milyen közönséges név egy ilyen gyönyörű lénynek. – Igen, úrnőm – felelte Harry komoly hangon. Most vajon rajta nevet? Az a földműves, akit utolsóként akartak meglátogatni, nem volt otthon. Miután visszaindultak a magányos kunyhótól, Georgie rávette Harryt, hogy álljanak meg enni valamit. Mr. Pye talált egy füves dombot az út mentén. A kilátás a dombtetőről fenséges volt. Még olyan felhős időben is, mint amilyen aznap volt, mérföldekre elláttak onnan, talán egészen a szomszéd megye határáig. – Honnan ismeri ezt a helyet? – kérdezte, miközben uborkát próbált halászni a villájával. – Gyerekkoromban sokszor jöttem ide. – Egyedül? – Időnként. Gyerekkoromban volt egy pónilovam, és gyakran elkóboroltam. Vittem valami harapnivalót, no persze nem annyit, mint amennyi itt van, de ahhoz eleget, hogy egy magamfajta gyerek ne éhezzen a nap során. Georgie a villára tűzött uborkát feltartva figyelte, amit a férfi mond. – Ez remekül hangzik. – Az is volt. – Harry félrenézett. Georgie szemügyre vette az uborkáját, majd bekapta. – És egyedül kóborolt, vagy voltak más fiúk is errefelé, akik elkísérték? – kérdezte Georgie, miközben válla fölött hátrasandított. – Az ott egy lovas az úton? – Általában volt társam is. Kétségkívül egy lovas. – Vajon ki lehet az? Harry megfordult, hogy láthassa a háta mögötti alakot. Hirtelen felegyenesedett. – Az ördögbe! – Tudja, ki az? A lovas közeledett, és keskeny vállából ítélve nem Lord Granville volt az. – Talán. – Mr. Pye továbbra is csak meredten nézett. A lovas most már a domb tövében járt. Feltekintett rájuk. – Az ördögbe – mondta Mr. Pye. Georgie tudta, hogy meg kellene döbbennie, de látszólag ügyet sem vetett arra, hogy Harry – két ízben is – káromkodott a jelenlétében. Lassan letette az uborkásüveget. – Hahó! – kiáltotta a férfi. – Megengedik, hogy csatlakozzam önökhöz? Georgie valamiért azt sejtette, hogy Mr. Pye elutasító választ készül adni a másik férfi barátságos köszöntésére, ezért ő maga válaszolt: – Csak tessék! A férfi leszállt a lováról, kikötötte, és elindult felfelé a domboldalon. Georgie önkéntelenül is felfigyelt arra, hogy Mr. Pye-jal ellentétben ez a férfi csak úgy fújtatott, mire felért hozzájuk. – Huh! Jó meredek, nem igaz? – Elővette zsebkendőjét, és letörölte az izzadságot az arcáról. Georgie kíváncsian nézte. Az öltözéke és a beszéde alapján úriembernek tűnt. Magas volt, vékony testalkatú, keskeny ajka hízelgőn mosolygó, és barna szeme valahonnan ismerős volt. – Bocsánat, hogy megzavarom önöket, de megláttam a kocsit, és úgy gondoltam, legjobb, ha bemutatkozom. – Fejet hajtott. – Thomas Granville vagyok, szolgálatára. Ön pedig…?
Elizabeth Hoyt
40
Leopárdherceg
– Georgina Maitland. Ő pedig… Mr. Granville azonban a szavába vágott: – Á, gondoltam… jobban mondva, reméltem. Megengedi? – A takaró felé mutatott. – Parancsoljon. – Köszönöm. – óvatos mozdulattal leült. – Tulajdonképpen szerettem volna elnézést kérni apám tegnapi viselkedése miatt. Mesélte, hogy meglátogatta önt, és nézeteltérés támadt önök közt. És ismerve apámat… – Ez nagyon kedves öntől. – Mégiscsak szomszédok vagyunk. – Mr. Granville bizonytalanul legyintett. – Arra gondoltam, csak találunk megoldást, hogy békésen elrendezzük ezt az ügyet. – Hogyan? – Mr. Pye-nak ez az egyetlen szava úgy csapódott a beszélgetésbe, hogy azt szinte kilapította. Georgie szúrós pillantást vetett rá. Mr. Granville felé fordult, hogy válaszoljon, Mr. Pye szemébe nézett, és köhögni kezdett. Mr. Pye a kezébe adott egy pohár bort. – Harry – mondta Mr. Granville szaggatottan, amikor lélegzethez jutott –, észre sem vettem, hogy te vagy az, amíg… – Mégis hogyan? – érdeklődött Harry Pye. – Vérontás nélkül szándékozik megoldani a problémát? – Természetesen véget kell vetni a dolognak. Mármint a juhok mérgezésének. És a többi gaztettnek is. – Kétségkívül. De hogyan? – Attól tartok, Harry, el kell menned innen. – Mr. Granville hirtelen mozdulattal megrántotta a vállát. – Még ha meg is térítenéd az elpusztult állatok értékét és az apám istállóját ért kárt, akkor sem fogja beérni ennyivel. Tudod jól, milyen. Mr. Granville tekintete Harry Pye csonka jobb kezére tévedt, amely a térdén nyugodott. Georgie követte a férfi tekintetét, és kirázta a hideg, amikor azt látta, hogy Harry a többi ujját görcsösen behajlítja. – És ha nem megyek el? – kérdezett vissza Mr. Pye vészjóslóan nyugodt hangon, mintha csak azt kérdezné, mennyi az idő. – Nincs választásod. – Mr. Granville segítségkérőn Georgie-ra nézett. Georgie felvonta a szemöldökét. A férfi ismét Mr. Pye felé fordult. – Így lesz a legjobb. Nem tudom megmondani, mi történne, ha nem mennél el. Harry Pye nem válaszolt. Zöld szeme rideg lett. Néhány kellemetlen pillanatig senki sem szólalt meg. Mr. Granville kezével hirtelen a takaróra csapott. – Undorító dögök! – Kezét felemelte, és Georgie meglátta, hogy agyoncsapta a káposztalepkét. Önkéntelen hang jött ki a torkán. Mindkét férfi ránézett, de csak Mr. Granville szólalt meg: – Mármint a lepkék. Férgekből lesznek, amelyek felzabálják a termést. Kártékony lények. Minden paraszt utálja őket. Georgie és Mr. Pye hallgatott. Mr. Granville elvörösödött. – Nos, indulnom kell. Köszönöm a lakomát. – Felállt, és lefelé indult a domboldalon a lova irányába. Harry Pye összeszűkült szemmel figyelte. Georgie lenézett a keze mellett álló uborkásüvegre. Már nem volt gusztusa hozzá. Szomorúan felsóhajtott. Oda a tökéletes piknik. – Nincs valami jóban vele – állapította meg Lady Georgina gondterhelten, tekintetét a piknikes takaróra szegezve. Próbálta összehajtogatni, de csak rendetlen összevisszaságot látott. – Kivel? – Harry kivette a kezéből a takarót, kirázta, majd két sarkát átnyújtotta Georgie-nak. – Hát Thomas Granville-lel. – Erőtlenül fogta a takaró végét, mint aki nem tudja, mihez kezdjen vele. Még sosem hajtott össze takarót? – Káromkodott, amikor meglátta, nem akarta, hogy csatlakozzon hozzánk, és nem volt túlságosan udvarias vele.
Elizabeth Hoyt
41
Leopárdherceg
– Nem, nem vagyok jóban Thomas Granville-lel. – Hátrálni kezdett, hogy feszesre húzza a takarót, majd összefogta a kezében lévő két sarkot, minek következtében egy háromszög lógott közöttük. Georgie megértette, mit is kell tennie. Még egyszer összehajtották a takarót, aztán Harry a nő felé indult, hogy átvegye tőle. Tekintetük találkozott. Georgie szeme összeszűkült. – Miért? Mi baja van Mr. Granville-lel? Hát hogy az apja fia. – Nem bízom benne. – Ő ismeri magát. – Fejét oldalra billentette, mint egy kíváncsi rigó. – Maguk ismerik egymást. – Úgy van. Georgie már nyitotta a száját, Harry várta a többi kérdést, de aztán a nő egyszerűen csak becsukta a száját. Csendben összepakolták a piknik maradékait. Harry kivette a kosarat Georgie kezéből, és leereszkedtek a várakozó kocsihoz. A kosarat betolta az ülés alá, majd a nő felé fordult acélos arckifejezéssel. Mostanában egyre nehezebben tudott uralkodni az érzésein, ha a közelében volt. Georgie kék szeme elgondolkodva tekintett rá. – Maga szerint ki mérgezi a juhokat? Harry a nő derekára tette a kezét. – Nem tudom. Érezte a derekán a feszes fűzőt, alatta pedig teste melegét. Felemelte a kocsira, és odébb ment, mielőtt még megláthatta volna a szemében a vágyakozást. Felpattant Georgie mellé az ülésre, és kikötötte a gyeplőt. – Lehet, hogy Thomas Granville – mondta Georgie. – Miért? – Talán mert úgy akarja beállítani, mintha maga volna az elkövető. Talán fel akarja bőszíteni az apját. Talán mert gyűlöli a nedves gyapjú szagát. Nem tudom. Harry magán érezte a nő tekintetét, de továbbra is előrenézett, miközben a lovat az út felé terelte. A ló hajlamos elkalandozni, ha a kocsis nem figyel oda. Harry elgondolkodott a nő szavain. Thomas? Miért tenne Thomas… Egyszeriben, mint forró gőz a fedeles kannából, előtörtek a szavak a nő szájából: – Ne rám haragudjon azért, mert ő olyan lekezelően viselkedett! Megmondtam, hogy nem hiszem el, hogy maga pusztította el a juhokat. Mogorva tekintettel mustrálta Harryt. Most meg mit csinál? – Sajnálom, úrnőm. Csak elgondolkodtam. – Akkor legyen szíves hangosan gondolkodni! Nem bírom a feszült csendet. Ideges leszek tőle. Harry ajka megrándult. – Oda fogok rá figyelni. – Ajánlom is. Újabb negyed mérföldet tettek meg csendben, mielőtt a nő ismét megszólalt – És mi mással foglalatoskodott még, amikor kisfiú volt? – Harry Georgie-ra nézett. – Igazán elmondhatná. Az egész gyerekkora csak nem lehet titok. – Nem, de nem is túl érdekes. Leginkább apámnak segítettem. Georgie előrehajolt. – És…? – Barangoltunk a környéken, ellenőriztük a csapdákat, figyeltünk az orvvadászokra. Ez az erdész dolga. Hirtelen visszaemlékezett apja erős, kérges kezére, ahogy ügyesen felállítja a csapdát. Érdekes, hogy a kezére emlékszik, de az arcára nem. – És orvvadászt találtak? – Igen, persze. – Harry örömmel nyugtázta, hogy hangja nem csuklott el. – Orvvadászok mindenfelé vannak, Granville-nél pedig még annál is több volt, mint amennyi rá jutott volna, mert any-
Elizabeth Hoyt
42
Leopárdherceg
nyira szűkmarkú volt a bérlőivel. Többen közülük orvvadászatra adták a fejüket, hogy legyen mit enniük. – És mit tett az apja? – Keze, amely addig az ölében nyugodott, lecsúszott, és a combja mellett pihent meg. Harry, továbbra is előremeredve, megvonta a vállát. – Legtöbbször szemet hunyt a dolog fölött. Ha túl sokat zsákmányoltak, elküldte őket, hogy vadásszanak másfelé. – De abból konfliktusa lehetett volna az urával, nem igaz? Ha Lord Granville megtudta volna, hogy nem tartóztatja le az összes orvvadászt. – Lehetett volna. Ha Granville megtudja, végül is nem tudta meg. – Különben is, más dolgok kötötték le, nem igaz? – Jó volna, ha ismerhetném az apját – merengett Georgie. Harry megesküdött volna rá, hogy a nő ujját érzi a lábán. Kíváncsi tekintettel nézett rá. – Valóban? Egy erdészt? – Igen. És mi mást csinált még, amikor gyerek volt? Mit akarhat hallani tőle? Mi a céljuk ezeknek a kérdéseknek, és miért tette a kezét a lábához? Olyan érzés volt, mintha a nő ujjai átégették volna a nadrágját és a bőrét is alatta. – Hát nagyjából ennyit, úrnőm. Jártam a vidéket, ellenőriztem a csapdákat, madártojást kerestem… – Madártojást? – Azt. – A nőre pillantott, majd le, a kezére. – Gyerekkoromban gyűjtöttem. Georgie összevonta a szemöldökét, és úgy tűnt, észre sem veszi Harry tekintetét. – És hol talált madártojást? – Fészekben. – Georgie még mindig értetlenül nézett, úgyhogy Harry tovább magyarázta: – Tavasszal az ember megfigyeli a madarakat. Kifigyeli, hová repülnek. Előbb-utóbb mindannyian viszszarepülnek a fészkükre. A csókák a kéményen, a bíbicek a pusztán, a galambok a faágak hajlataiban, a rigók pedig kupaszerű fészket raknak a sövények lombjában. Csak várni kell és figyelni, és ha az ember elég türelmes, megtalálja a tojásokat. Akkor egyet elvehet. – Csak egyet? Harry bólintott. – Egynél többet sosem, mert apám azt tanította, bűn ellopni az összes tojást egy fészekből. Kifigyeltem a madarat, majd lassan, óvatosan odamásztam, és végül kivettem egy tojást. Legtöbbször meg kellett várnom, amíg a madár elhagyja a fészkét. De az is előfordult, hogy ha elég óvatos voltam, be tudtam nyúlni a madár alá is… – Jaj, ne! – A nő felnevetett erre, kék szeme sarkában ráncok jelentek meg. Harry érezte, ahogy a szíve megdobban. Talán nem is érdekli a nőt, hogy mit válaszol neki a kérdéseire, csak amíg felteszi azokat. – Most csak tréfál. – Pedig így igaz. – Harry érezte, hogy ajka mosolyra görbül. – A madár alá nyúltam, éreztem kicsi, lüktető, meleg, pelyhes testét az ujjammal, és elvettem egy tojást a fészekből, amelyen ült. – Igazán? – Ahogy mondom. – Lehet, hogy ismét rá akar szedni, Mr. Pye, de ezúttal valamiért hiszek magának – mondta Georgie a fejét rázva. – De mit csinált aztán a tojásokkal? Megette? – Megenni? Soha! – Harry túlzó elborzadással kerekítette el a szemét, amin a nő látszólag jól szórakozott. Ez pedig tetszett Harrynek. Megdöbbenve állapította meg, hogy ehhez a bolond beszélgetéshez hasonlót még sosem élt meg. A férfiak halálosan komolyan vették őt. A nők egy kis félelemmel viseltettek iránta. Soha senki sem nevetett még a szavain, még csak meg sem kísérelték… – Akkor mit csinált a tojásokkal? – kérdezte Georgie nevető szemmel.
Elizabeth Hoyt
43
Leopárdherceg
Majdnem kicsúszott a száján egy káromkodás, annyira megdöbbent. Lady Georgina, egy gróf lánya, az isten szerelmére, flörtöl vele? Ez teljesen elvette Harry eszét. – Fogtam egy tűt, és apró lyukat ütöttem a tojásokon, és hagytam, hogy kiszáradjanak. Volt egy polc az ágyam mellett, egy egész sor tojással. Volt barna, fehér és világoskék is. Kék, mint a… – Arrébb húzódott. Kék, mint a maga szeme, akarta mondani, de hirtelen eszébe jutott, hogy ez a nő az ő úrnője, ő pedig a nő szolgálója. Hogy is felejthette el ezt a tényt? Haragudott magára, és újra előrenézett, úgy tűnt, Georgie nem figyelt fel a hirtelen beállt csendre. – Megvannak még a tojásai? Szeretném látni őket. Egy kanyarhoz értek, ahol Harry azt látta, hogy jó néhány faág eltorlaszolja az utat. Egy fa rádőlt az útra. – Hűha! – kiáltott fel gondterhelten. Az út így már nem volt elég széles a kocsinak Kegyetlen munka lesz visszafordítani a kocsit. De mi…? Hirtelen négy férfi ugrott elő a faágak mögül. Hatalmas termetűek voltak, gonosz tekintetűek és mindnyájuknál kés volt A pokolba is!
Elizabeth Hoyt
44
Leopárdherceg
Hatodik fejezet
Georgie felsikoltott, Harry Pye pedig heroikus kísérletet tett arra, hogy a lovat visszafordítsa. Az út túl keskeny volt, és a férfiak egy szempillantás alatt rávetették magukat. Mr. Pye csizmájával belerúgott az elsőnek a mellkasába. A második és a harmadik már felülkerekedett rajta, és lecibálták a kocsiról. A negyedik egy hatalmas ütést mért az állkapcsára. Ó, édes istenem! Megölik! Georgie érezte, ahogy torkára forr a sikoly. A ló felágaskodott, a kocsi pedig megingott. Az ostoba állat megijedt, és megpróbált elmenekülni, bár nem volt hová mennie. Georgie heves átkozódás közepette eszeveszetten kapkodott a kocsi padlóján heverő gyeplő után, majdnem beverte a fejét az ülésbe. – Vigyázz! Kés van nála! Ez nem Mr. Pye hangja volt. Georgie megkockáztatta, hogy felemelje a fejét, és megkönnyebbülve látta, hogy Harry Pye-nál valóban kés van. Egy vékony, fényes pengét tartott a bal kezében. Még messziről is igen komolynak tűnt. Furcsán könnyed támadóállásba helyezkedett az út közepén, mindkét kezét maga előtt tartva. Úgy látszott, tudja, mit csinál. Az egyik támadó arca vérzett. De a másik három körbevette, és próbálták oldalba támadni. Nem voltak valami jók az esélyei. A kocsi ismét megingott. Georgie megint csak nem láthatta, mi történik, mert elesett, és beütötte a vállát az ülésbe. – Nyugton maradnál végre, te ostoba állat? – mormogta. A gyeplő csúszott lefelé a kocsi elejénél. Ha leesik, nem lesz esélye, hogy visszaszerezze az irányítást a kocsi felett. Kiáltásokat és morgást hallott a dulakodók felől, amibe a húsba csapódó öklök szörnyű puffanása vegyült időnként. Nem mert újból felnézni. Egyik kezével megkapaszkodott az ülésben, a másikkal pedig a csúszkáló gyeplő után kapott. Majdnem megvolt. Ujjhegyével sikerült hozzáérnie a bőrdarabhoz, de a ló megugrott, és Georgie ismét visszahuppant az ülésre. Épphogy el nem veszítette a lába alól a talajt. Csak nyugodna már meg ez a ló! Még… egy… pillanat! Lehajolt, majd diadalmasan felemelkedett a gyeplővel a kezében. Gyorsan megrántotta, mit sem törődvén a ló szájával, és az üléshez kötözte. Ekkor megkockáztatott egy újabb pillantást. Harry Pye homloka véres volt. Ekkor az egyik támadó jobb oldalról felé döfött. Mr. Pye erőteljes mozdulattal megpördült, és nagyot rúgott a másik férfi lábába. A második döfés azonban felsértette a bal karját. Mr. Pye elvetődött és egy olyan mozdulatsort mutatott be, ami túl gyors volt Georgie szemének. A támadó felüvöltött, és véres kézzel, dülöngélve hátrált. Az első férfi ekkor kihasználta az elterelődött figyelmet. Sorozni kezdte Mr. Pye gyomrát. Harry Pye minden egyes ütés után összegörnyedve nyögött egyet, és minden erejét megfeszítve hadonászott a késével. Georgie lefékezte a kocsit. A harmadik és a negyedik ember is előkerült. Az első még egyszer megütötte Mr. Pye-t, aki öklendezve térdre rogyott. Mr. Pye meg fog halni. Istenem, istenem, istenem, istenem! Georgie az ülés alá kúszott, és elővett egy vászonba bugyolált csomagot. Kibontotta, és jobb kezével megmarkolta az egyik párbajpisztolyt, egyenes karral felemelte, és a Mr. Pye előtt álló emberre célzott, majd lőtt. Bumm! A dörrenéstől majdnem hanyatt esett. Hunyorogva nézett a füstbe, és látta, ahogy a férfi az oldalát fogva eltántorog. Eltalálta a gazembert! Vérszomjas izgalmat érzett. A többiek, Harry Pye-jal egyetemben, felé fordultak, a sokk és az elborzadás különböző foka tükröződött az arcukon. Felemelte a második pisztolyt, és egy újabb férfira célzott. A férfi hátrálni kezdett, és félrekapta a fejét. – Teringettét! Pisztoly van nála!
Elizabeth Hoyt
45
Leopárdherceg
Úgy tűnt, meg sem fordult a fejükben, hogy a nő is veszélyes lehet. Harry Pye felemelkedett, csendesen megfordult, és késével a hozzá legközelebb álló férfi arcába hasított. – Jesszus! – üvöltötte a férfi, egyik kezével vérző arca előtt. – Tűnjünk innen, fiúk! – A banditák megfordultak, és eliszkoltak arra, amerről jöttek. Az útra hirtelen újra csend telepedett. Georgie szinte hallotta, ahogy a vére vadul lüktet az ereiben. Óvatosan letette a pisztolyokat az ülésre. Mr. Pye még mindig abba az irányba nézett, amerre a támadók elmenekültek úgy tűnt, bizonyosra veszi, hogy elmentek, mert leeresztette kést szorongató kezét Lehajolt, és a csizmájába csúsztatta. Aztán Georgie felé fordult. A vér, amely a homlokán ejtett sebből folyt, verejtékkel keveredett, és lecsorgott az arcán. Hosszú hajának jó néhány szála beleragadt az alvadó vérbe. Hevesen zihált, orrcimpái kitágultak miközben próbálta összeszedni magát. Georgie furcsán érezte magát, szinte dühös volt. Harry elindult felé, csizmájával csoszogott az út kavicsán. – Miért nem mondta, hogy pisztolyt hozott magával? – Hangja érdes volt és mély. Bocsánatkérést követelt, megalkuvást, sőt, behódolást. Georgie nem gondolta, hogy bármelyikkel is tartozna neki. – Én… – kezdte határozottan, erőteljesen, sőt fennhéjázva. Nem volt alkalma befejezni, mert Harry megállt előtte. Megragadta a derekánál fogva, és lerántotta a kocsiról. Georgie Harryre esett. Meg kellett kapaszkodnia a vállában, nehogy lezuhanjon. Harry olyan szorosan vonta magához, hogy a nő melle a férfi mellkasához simult, ami, furcsa módon, nagyon jóleső érzés volt. Felemelte a fejét, hogy megkérdezze, pontosan mit is szándékozik… És akkor Harry megcsókolta. Érzéki, kemény ajak, amelyen még érződött a pikniken fogyasztott bor íze. Szája követelőn, ritmusosan mozgott Georgie-én. Érezte borostáját és nyelvét, amely addig ostromolta zárt ajkát, amíg meg nem nyitotta, és akkor… Ó! Valaki felnyögött, könnyen lehet, hogy ő maga volt az, mert őt még soha, egész életében soha nem csókolták így meg. A férfi nyelve a szájába hatolt, és izgatón simogatta az övét. Szinte elolvadt Lehet, hogy már el is olvadt, úgy érezte, teljesen elázott. Aztán Harry a nő nyelvét a saját szájába csalogatta, és szopogatni kezdte, és akkor Georgie elvesztette a fejét. Átölelte a férfi nyakát, és visszacsókolta. A ló, az ostoba állat, ebben a pillanatban nyihogott fel. ? Mr. Pye elrántotta a fejét. Körülnézett. – Nem tudom elhinni, hogy megtettem. – Én sem – felelte Georgie. Megpróbálta magához vonni Harry arcát, hátha megcsókolja ismét. Harry azonban hirtelen mozdulattal felemelte, és feltette őt a kocsi ülésére. Egy szempillantás alatt a másik oldalon termett, és felugrott a kocsira. Mr. Pye a még töltött pisztolyt a nő ölébe helyezte. – Veszélyes errefelé. Még vissza találnak jönni. – Ó. Egész életében azzal rémisztgették, hogy a férfiak a vágyak rabjai, hogy ösztöneiket nehezen tudják féken tartani. Egy nőnek, egy úrinőnek, nagyon óvatosnak kell lennie, hogy be ne lobbantsa a férfi nemi vágyának lőporát. Az úrinők óvatlanságának lehetséges következményeit ugyan sosem taglalták, de a burkolt célzások igen szörnyen hangoztak. Georgie sóhajtott. Milyen kiábrándító, ha kiderül, hogy épp Harry Pye a kivétel a férfiak fékezhetetlen ösztöne alól. Harry visszairányította a kocsit, hol szitkozódva, hol hízelegve a lónak. Végül sikerült megfordulnia abba az irányba, amerről jöttek, majd sebes ügetésre ösztökélnie a lovat. Georgie Harryt figyelte. Arca mogorva lett. Semmi jele nem látszott rajta a szenvedélynek, amellyel pillanatokkal azelőtt megcsókolta őt. Nos, ha Harry tud mesterkélten viselkedni, akkor ő is. – Gondolja, hogy Lord Granville küldte ránk a támadókat, Mr. Pye?
Elizabeth Hoyt
46
Leopárdherceg
– Mivel csak engem támadtak meg, igen, lehetséges, hogy Lord Granville küldte őket. Ez a legvalószínűbb. – Harry a gondolataiba mélyedt. – Thomas Granville azonban csak néhány perccel előttünk lovagolt erre. Ha ő bérelte fel őket, lehetősége volt figyelmeztetni. – A bocsánatkérése ellenére is azt gondolja, hogy egy követ fúj az apjával? Mr. Pye egyik belső zsebéből előhúzott egy zsebkendőt, és egy kézzel finoman letörölte a nő arcát. A kendőn vérnyomok maradtak. Biztos rákente a vért, amikor megcsókolta. – Nem tudom. De van valami, amiben biztos vagyok. – És mi az, Mr. Pye? Zsebre dugta a zsebkendőjét. – Most már szólíthat Harrynek.
Harry kinyitotta a Fekete Csődör ajtaját, és szinte azonnal fojtogatni kezdte a füst. West Dikey, a Woldslyhoz legközelebb eső falu épp csak akkora volt, hogy két kocsma megférjen benne. Az egyik, a Fehér Kanca, favázas épület volt néhány szobával, kis jóindulattal fogadónak is lehetett nevezni. Éppen ezért ott ételt is felszolgáltak, és rangosabb népségek is megfordultak benne, átutazók, helyi kereskedők, sőt köznemesek is. A Fekete Csődörbe járt mindenki más. Egy sor koszos szoba is volt benne, kiálló gerendákkal, amelyek nem egy kuncsaftnak okoztak alattomosan fejsérülést. A kocsma ablakait a pipafüst állandó fekete színnel vonta be. Az ember itt békében elüldögélhetett úgy, hogy a saját rokonai sem ismerték fel. Harry átküzdötte magát a tömegen a bárpultig, és közben elhaladt egy munkások és földművesek által körülült asztal mellett. Az egyik férfi, egy Mallow nevű paraszt felnézett, és üdvözlőn felé biccentett, amikor odaért. Harry visszabiccentett, meglepte a dolog, de örült neki. Mallow egyszer még júniusban segítséget kért Harrytől egy, a szomszédja tehenével kapcsolatos vitás ügyben. A tehén folyton elbitangolt a karámjából, és kétszer is letaposta a salátát Mallow konyhakertjében. Harry azzal rendezte el a nézeteltérést, hogy segített az idősödő szomszédnak új falat építeni a tehén karámja köré. Mivel Mallow szófukar ember volt, azóta sem mondott köszönetet Harrynek a fáradozásaiért. Harry úgy gondolta, Mallow hálátlan. Nyilvánvalóan tévedett. A gondolat jó érzéssel töltötte el, miközben odaért a bárpulthoz. Aznap este Janie szolgált ki, Dick Crumb, a kocsmáros húga, aki időnként besegített a pultnál. – Igen? – kérdezte motyogva Janie, miközben a semmibe révedt Harry jobb válla fölött. Körmével egyenetlen ritmusban kopogott a pulton. – Egy korsó sört. A nő letette az orra elé a sört, Harry pedig pár rézpénzt csúsztatott végig a kopott pulton. – Dick itt van ma este? – kérdezte Harry halkan. Janie elég közel volt hozzá, hogy hallja, amit kérdez, mégis üres maradt a tekintete. Újra kopogni kezdett. – Janie! – He? – Ezúttal a bal válla fölött meredt a semmibe. – Itt van Dick? Hátat fordított, és hátraindult. Harry felsóhajtott, majd észrevett egy üres asztalt a fal mellett. Janie-nél nem lehetett tudni, hogy vajon azért ment-e el, hogy szóljon Dicknek, hogy Harry keresi, vagy sört tölteni indult, vagy csak egyszerűen elege lett a kérdésekből. Különben meg tud várni. Bizonyára elment az esze, teljesen megbolondult. Harry belekortyolt a sörébe, aztán lenyalta a habot a szájáról. Csakis ez lehet a magyarázat arra, hogy megcsókolta Lady Georginát aznap délután. Odatámolygott hozzá vérző fejjel és az ütésektől fájó gyomorral. Egyáltalán nem gondolt arra, hogy megcsókolja. Aztán egyszer csak a karjában tartotta, és akkor már a világon semmi nem tudta volna visszatartani attól, hogy megcsókolja. Még annak a lehetősége sem, hogy netán ismét rájuk támadnak. Még a combjáElizabeth Hoyt
47
Leopárdherceg
ban érzett fájdalom sem. Sőt az a tény sem, hogy – az áldóját! – a nő arisztokrata, sem mindaz, amit ez számára jelent Elmebaj. Ilyen egyszerű. Legközelebb majd az következik, hogy anyaszült meztelenül jár-kel az utcán, a buzogányát lengetve. Mogorván kortyolt a sörébe. És micsoda látványt nyújtana! Mert amilyen állapotban a férfiassága van mostanában… Pedig normális férfi. Érzett már nemi vágyat nő iránt azelőtt is. Csakhogy akkoriban vagy ágyba vitte a nőt, már ha szabad volt, vagy elintézte maga. És azzal kész. De sosem érezte még ezt a fájdalmas, nyugtalan vágyakozást olyasvalami iránt, amiről jól tudta, sosem lehet az övé. Harry mogorván meredt a korsójába. Talán rendelnie kellene egy újabb sört. – Remélem, ez a tekintet nem nekem szól, kölyök! – Két korsó koppant az asztalon az orra előtt, a hab is lecsordult az oldalukon. – A vendégem vagy egy sörre. Dick Crumb az asztal alá tolta nagy hasát, amelyet pecsétes kötény takart, majd belekortyolt a korsójába. Apró malacszemeit áhítatosan hunyta le, amikor a sör lecsúszott a torkán. Elővett egy flanelrongyot, és megtörölte a száját, az arcát és kopasz feje búbját. Dick hatalmas ember volt, és állandóan izzadt, kopasz feje búbja pedig folyton vörösesen fénylett. Feltűnő volt kis copfja, amelyet a feje oldalsó és hátsó részéről lelógó zsíros hajtincsekből fogott össze. – Janie szólt, hogy itt vagy – mondta Dick – Régóta nem jártál már itt. – Ma megtámadott négy férfi. Granville birtokán. Nem tudsz valamit a dologról? – Harry felemelte a korsóját, a karimája fölött Dicket figyelte. Valami megvillant malacszemében. Megkönynyebbülés? – Azt mondod, négy férfi? – Dick ujjával elkent egy nedves foltot az asztalon. – Lady Georginánál volt két pisztoly. Dick szemöldöke magasra szaladt. – Vagy úgy. Az úrnővel voltál tehát. – Ühüm. – Nos. – Dick hátradőlt, és arcát a mennyezetre emelte. Elővette a rongyot, és törölgetni kezdte a fejét. Harry hallgatott. Dick gondolkodott, neki pedig nem volt miért sürgetnie. Belekortyolt a sörébe. – Ide figyelj! – dőlt előre Dick. – A Timmons fivérek általában beugranak esténként, Ben és Hubert. De ma este csak Ben járt itt, és kicsit sántított. Azt mondta, megrúgta egy ló, de az nem valószínű, nem igaz? Tekintve, hogy Timmonséknak nincs lovuk. – Diadalmasan bólintott, majd ismét felemelte a korsóját. – Kinek dolgoznak a Timmons fivérek, nem tudod? – Hááát… – húzta el Dick jól a szót, és közben a fejét vakarta. – Mindenfélével foglalkoznak, tudod. De legtöbbször Hitchcocknak segítenek be, aki Granville bérese. Harry bólintott, mint aki nincs meglepve. – Granville van a dologban. – Azt én nem mondtam. – Nem, de nem is kellett. Dick vállat vont, és felemelte a korsóját. – Tehát – kérdezte Harry halkan – szerinted ki ölte meg Granville juhait? Dick, aki épp nagyot kortyolt, félrenyelt. Ismét előkerült a flanelrongy. – Hát azzal kapcsolatban – mondta levegő után kapkodva, amikor már újra tudott beszélni – én is csak arra jutottam, mint mindenki más is a vidéken: hogy te voltál. Harry szeme összeszűkült. – Valóban? – Van benne logika, azok után, amit Granville veled meg az apáddal művelt. Harry nem válaszolt. Dick ettől minden bizonnyal zavarba jött. Belecsapott egyet a levegőbe. – De aztán rágódtam még rajta, és arra jutottam, hogy ez mégsem igaz. Ismertem az apádat: John Pye sosem károsított volna meg senkit.
Elizabeth Hoyt
48
Leopárdherceg
– Még Granville után sem? – Apád maga volt a megtestesült jámborság, fiam. Egy légynek sem tudott volna ártani. – Dick felemelte a korsóját, mintha köszöntőt készülne mondani. – A megtestesült jámborság! Harry csendben hallgatta, ahogy a másik férfi kifejezi nagyrabecsülését. Aztán folytatta a témát. – Ha engem elvetettél, mit gondolsz, ki mérgezheti a juhokat? Dick kiürült korsójának mélyére tekintett komoran. – Granville nehéz ember, amint azt magad is jól tudod. Egyesek szerint az ördög lovagol a hátán. Úgy tűnik, mintha az adna értelmet az életének, ha másoknak bajt okoz. Nem csak az apádat tette tönkre az évek során. – Hanem még kit? – Sok embert zavart el a földjéről, amelyet a családjuk évtizedek óta művelt már. Granville sosem tesz engedményt a rossz években, ha a pénze beszedéséről van szó – mondta Dick vontatottan. – Aztán ott van Sally Fortright. – Miért, vele mi van? – Ő Martha Burns húga volt, akárcsak a Woldsly kapuőrének a felesége. Azt beszélik, Granville kikezdett vele, és a lány egy kútban végezte. – Dick a fejét csóválta. – Alig múlt tizenöt éves. – Sok hasonló eset történhetett errefelé – mondta Harry, miközben saját korsójának mélyét fürkészte. – Ismerjük Granville-t. – Bizony. – Dick oldalra fordította a fejét, és megtörölgette a ronggyal. Mélyet sóhajtott. – Szörnyű eset. Nem is szeretek beszélni róla. – Én sem, de valaki mérgezi a juhokat. Dick hirtelen áthajolt az asztal fölött. Sörszagú lehelete megcsapta Harryt, amint azt suttogta: – Akkor talán érdemes lenne egy kicsit közelebbről megvizsgálnod a Granville-birtokot. Azt beszélik, Granville úgy bánik az elsőszülött fiával, mint egy kutyával. Az a férfi körülbelül veled egyidős, Harry. El tudod képzelni, mit tesz az az ember lelkével harminc év alatt? – Hát igen – bólintott Harry. – Nem fogok megfeledkezni Thomasról. – Kiürítette a korsóját, aztán letette. – Ez minden, ami eszedbe jutott? Dick egy kézzel megragadta mindhárom korsót, és felállt. Kicsit habozott: – Esetleg próbálkozhatsz Annie Pollard családjánál. Nem tudom, mi történt ott, de valami szörnyűség, és Granville-nek köze van hozzá. És, Harry… Harry akkorra már felállt, és a kalapját is feltette. – Igen? – Tartsd távol magad az úriasszonyoktól! – A malacszempár szomorún és elnyűtten nézett rá. – Nem fog abból semmi jó kisülni, fiam.
Már jócskán elmúlt éjfél, a telihold magasan járt és úgy fénylett, mint egy hatalmas, sápadt tök, amikor Harry átlépte a Woldsly-birtok kapuját. Az első dolog, amelyet megpillantott, Lady Georgina kocsija volt, amely az úton várakozott. A lovak feje lógott, aludtak, a kocsis pedig mogorva pillantást vetett Harryre, amikor bekanyarodott a kunyhójához vezető ösvényre. Az az ember bizonyára jó sok ideje várakozik már. Harry a fejét csóválta. Mit keres az úrnő a kunyhójában, immár a második éjjelen? Az őrületbe akarja kergetni? Vagy olyasvalamit lát benne, amivel elszórakozhat, amíg itt, vidéken tartózkodik? Ez utóbbi gondolattól elkomorodott, miközben az istállóba vezette kancáját. Még akkor is komor volt az arca, amikor belépett a kunyhójába. De a látványtól, amely fogadta, megtorpant, és nagyot sóhajtott. Lady Georgina ott aludt a magas támlájú székében. A tűz kialudt már, csak parázsló széndarabok izzottak. Vajon a kocsis gyújtott be neki, vagy ezúttal már egymaga is boldogult? Feje hátrahanyatlott, hosszú, vékony nyaka pedig kívánatosan kivillant. Betakarózott egy köpennyel, de az lecsúszott, és most a lábánál hevert. Elizabeth Hoyt
49
Leopárdherceg
Harry ismét sóhajtott, majd felemelte a köpenyt, és óvatosan ráterítette. Lady Georgina meg se moccant. Harry levetette a köpenyét, az ajtóra akasztotta, és a tűzhelyhez lépett, hogy felszítsa a tüzet. A kandalló párkányán a faragott állatokat párba rendezték, úgy álltak egymással szemben, mintha táncot járnának. Egy pillanatig csak meredt rájuk, és azon tűnődött, vajon mennyi ideje várakozhat rá Lady Georgina. Tett még a tűzre, majd felegyenesedett Nem volt álmos a kései óra és a két korsó sör ellenére sem. A polcokhoz ment, leemelt egy dobozt, és az asztalra tette. Egy rövid, gyöngyház berakású kés és egy darab cseresznyefa volt benne, körülbelül akkora, mint a fél tenyere. Leült az asztalhoz, a tenyerébe helyezte a fadarabot, és hüvelykujjával dörzsölni kezdte. Először arra gondolt, farag belőle egy rókát, a fa ugyanis vöröses-narancssárga színű volt, pont olyan, mint a róka bundája, de már nem volt benne biztos. Megragadta a kést, és belemetszett a fába. A tűz pattant egyet, és az egyik fatuskó ledőlt. Egy idő múltán Harry felpillantott. Lady Georgina őt nézte, arcát egyik tenyerébe támasztva. Tekintetük találkozott, majd Harry újra a faragványra nézett. – Így készítette a többit is? – Hangja halk volt, még rekedt az alvástól. Vajon reggel is ilyen a hangja, amikor a selyemtakaró alatt fekszik meleg, felhevült testtel? Elhessegette a gondolatot, és bólintott. – Szép kés. – A nő oldalra dőlt, hogy szemben legyenek egymással, és felhúzta maga alá a lábát – Sokkal szebb, mint a másik. – Milyen másik? – Az a ronda, amelyet a csizmájában hord. Ez jobban tetszik. Vékony vágást ejtett a fán, mire egy göndör forgácsdarab az asztalra hullott. – Ezt az édesapjától kapta? – kérdezte lassan, álmosan artikulálva, amitől Harry izgalomba jött. Kinyitotta a markát, és a gyöngyház berakásos nyélre nézett elmerengve. – Nem, úrnőm. A nő erre kissé felkapta a fejét. – Azt hittem, ha én már Harrynek szólítom, akkor ön is a keresztnevemen fog szólítani. – Én azt nem mondtam. – Ez nem igazságos – vonta össze Georgie a szemöldökét – Az élet ritkán igazságos, úrnőm. – Megvonta a vállát, hogy némileg enyhítsen a feszültségén. Persze a feszültség inkább az ágyékában volt, nem a vállában. A vállvonogatás pedig nem segít, az egyszer biztos. Georgie egy percig nézte még Harryt, majd a tűz felé fordult. Harry érezte a pillanatot, amikor levette róla a tekintetét. Georgie mély lélegzetet vett. – Emlékszik még a tündérmesére, amelyet a múltkor meséltem? Amelyikben az elvarázsolt leopárd valójában ember volt? – Igen. – Említettem, hogy aranyláncot hordott a nyakában? – Igen, úrnőm. – És azt is, hogy a láncon egy kicsi smaragdkorona lógott? – fordult ismét Harry felé. Harry gondterhelten nézte a cseresznyefa darabot. – Arra nem emlékszem. – Olykor elfeledkezem a részletekről – mondta Georgie ásítva. – Nos, valójában egy herceg volt, a láncon pedig egy apró korona lógott, benne egy smaragddal, amelynek színe pontosan megegyezett a Leopárdherceg szemének színével… – Erről nem mesélt, úrnőm – vágott közbe Harry. – A szeme színéről nem. – Na ugye, megmondtam, hogy olykor megfeledkezem egy-egy részletről. – Ártatlan szemmel nézett Harryre. – Hogyan? – Harry ismét hozzálátott a faragáshoz.
Elizabeth Hoyt
50
Leopárdherceg
– Nem érdekes, lényeg, hogy az ifjú király elküldte a Leopárdherceget, hogy hozza el az aranylovat a gonosz emberevő óriástól. Erre a részre emlékszik, ugye? – Nem várva meg a választ, folytatta: – Szóval, a Leopárdherceg emberré változott, és a smaragdkoronát az aranyláncán viselte… Harry felnézett, ahogy a nő arrébb lépett. Lady Georgina a tűzbe bámult, és ujjával az ajkán dobolt. – Mit gondol, ez volt minden, amit magán hordott? Ó, te jóságos ég, ez a nő el akarja veszejteni. Férfiassága, amely már kezdett lelohadni, ismét ágaskodni kezdett – Úgy értem, ha azelőtt leopárd volt, akkor ugye nem viselhetett ruhát, nem igaz? Ezért aztán, amikor férfivá változott, meztelennek kellett lennie, nem gondolja? – Kétségtelenül. – Harry fészkelődni kezdett a székén, örült, hogy az asztal takarja az ágyékát. – Hm. – Lady Georgina elmerengett még egy pillanatra, majd megrázta a fejét – Tehát ott állt, nyilvánvalóan meztelenül, a koronát szorongatva, és azt mondta: „Kívánom, hogy legyen egy áthatolhatatlan vértem, és az enyém legyen a világ legerősebb kardja!” És mit gondol, mi történt? – Megkapta a vértet és a kardot. – Nos, igen. – Lady Georginát látszólag bosszantotta, hogy Harry kitalálta, amit egy hároméves gyermek is kitalált volna. – Csakhogy ezek nem közönséges fegyverek voltak ám! A vértje színaranyból volt, a kard pedig üvegből készült. Mi a véleménye? – Szerintem nem túl praktikus. – Tessék? – Fogadni mernék, hogy egy nő találta ki ezt a történetet. Georgie felvont szemöldökkel kérdezte: – Miért? Harry vállat vont. – A kard az első alkalommal eltörne, ahogy megsuhintja, a vértet pedig már egy gyenge lövés is átlyukasztaná. Az arany puha fém, úrnőm. – Erre nem is gondoltam. – Ismét az ajkán dobolt. Harry visszatért a farigcsáláshoz. Nők… – Bizonyára azok is el voltak varázsolva – oldotta meg egy huszárvágással Lady Georgina a hibás felszerelés problémájának a kérdését – Aztán elment, és elhozta az aranylovat… – Micsoda? Csak úgy? – Harry a nőre meredt, és fura, frusztráló érzés töltötte el a mellkasát. – Hogy érti? – Nem is volt véres küzdelem? – kérdezte a fadarabbal hadonászva. – Valamiféle élet-halál harc a Leopárdherceg és a gonosz óriás között? Az óriás bizonyára kemény legény volt, máskülönben mások is megpróbálták volna már elvinni a jutalmat. Vajon mitől volt ez a mi hősünk olyan különleges, hogy képes volt őt legyőzni? – A vért és a… – Persze, az a vacak üvegkard! Jó, legyen, de a többieknek is lehetett volna elvarázsolt fegyverük… – De ő egy elvarázsolt leopárdherceg! – Lady Georgina ekkor méregbe gurult. – Ő ügyesebb és erősebb a többieknél. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen döféssel le tudta volna győzni az óriást. Harry fejét elöntötte a forróság, és túl gyorsan törtek elő belőle a szavak: – Ha tényleg olyan erős, úrnőm, akkor miért nem szabadítja fel magát? – Ő… – Miért nem hagyja faképnél az ostoba királyait és a nevetséges próbatételeit? Egyáltalán, miért van szolgaságban? Harry eldobta a faragványát. A kés végigsiklott az asztalon, majd leesett a földre. Lady Georgina lehajolt, hogy felvegye. – Nem tudom, Harry. – A kést a tenyerére fektetve felé nyújtotta. – Nem tudom. Harry úgy tett, mint aki nem veszi észre a felé nyújtott kezet.
Elizabeth Hoyt
51
Leopárdherceg
– Későre jár. Talán jobban tenné, ha most visszatérne a majorba, úrnőm. Georgie letette a kést az asztalra. – Ha nem az apjától kapta ezt a kést, akkor kitől? Az összes létező rossz kérdést felteszi. Az összes kérdést, amelyre Harry nem akar vagy nem tud válaszolni sem magának, sem Lady Georginának, aki nem képes abbahagyni a kérdezősködést. Miért űzi vele ezt a játékot? Harry csendben felemelte úrnője köpenyét, és felé nyújtotta. Georgie Harry arcára nézett, majd megfordult, hogy ráteríthesse a köpenyt a vállára. Hajának illata megcsapta a férfi orrát. Harry behunyta a szemét, valami gyötrelmes érzése volt. – Megcsókolna ismét? – suttogta a nő, még mindig háttal állva Harrynek. Harry elkapta a kezét. – Nem. Ellépett a nő mellől, és kinyitotta az ajtót. Valamivel le kellett foglalnia a kezét, hogy meg ne ragadja Lady Georginát, és magához ne szorítsa a testét, hogy addig csókolja, amíg már nem számít semmi. Pillantásuk találkozott. Georgie szeme mély, tengerkék szempár volt. Az ember képes volna belemerülni, és azt sem bánná, ha belefulladna. – Akkor sem, ha én szeretném, hogy megcsókoljon? – Akkor sem. – Hát jól van. – Elsétált Harry előtt, és kilépett az éjszakába. – Jó éjt, Harry Pye. – Jó éjszakát, úrnőm. – Harry becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott. Magába szívta a nő illatának ott maradt foszlányait. Aztán felegyenesedett, és odébb ment. Valaha lázadt a rend ellen, amely olyan emberek uralma alá kárhoztatta őt, akiknek sem intelligenciájuk, sem erkölcsük nem volt. Nem számított. Már nem lázadt a sorsa ellen.
Elizabeth Hoyt
52
Leopárdherceg
Hetedik fejezet
T
– iggle, szerinted miért csókolják meg az úriemberek a hölgyeket? – Georgie eligazgatta a fátyolkendőt a dekoltázsán. Aznap citromsárga köntöst viselt, amelyet türkiz és skarlátvörös madármotívumok díszítettek Apró skarlátvörös fodrok ékesítették a szögletes nyakkivágást, és leomló csipke díszítette a könyökrészt. Az egész egyszerűen fenségesen hatott, ő maga is úgy találta. – Csupán egyetlen oka lehet annak, ha egy úr megcsókol egy hölgyet, úrnőm. – Tiggle hajtűket tartott ajkai közt, miközben Georgie frizuráját készítette, ezért szavait kissé nehéz volt kivenni. – Ágyba akarja vinni. – Minden esetben? – Georgie fintorogva nézett magára a tükörben. – Úgy értem, lehetséges, hogy azért csókolja meg, hogy kimutassa, hogy is mondjam, a barátságát vagy valami ilyesfélét? Az úrhölgy komornája felhorkant, majd egy újabb hajtűt tűzött Georgie frizurájába. – Nem valószínű. Hacsak nem úgy gondolja, hogy az ágyban való hancúrozás a barátság része. Nem, higgyen nekem, úrnőm, a férfiak esze nagyrészt azon jár, hogyan vigyék ágyba a nőt. A továbbiakban pedig… – Tiggle hátralépett, hogy kritikus pillantást vethessen művére – a szerencsejátékon, a lovakon és hasonlókon. – Valóban? – Georgie belemerült a gondolataiba. Lelki szemei elé képzelte az összes férfit, akit csak ismert: komornyikokat, kocsisokat, a fivéreit, a lelkészeket, a bádogosokat és különféle férfiakat, akiknek elsősorban a hancúrozáson jár az eszük. – És mi van a filozófusokkal és a tudósokkal? Ők nyilvánvalóan rengeteg időt töltenek azzal, hogy máson gondolkodnak. Tiggle bölcs arckifejezéssel rázta a fejét. – Amelyik férfinak nem a hancúrozáson jár az esze, azzal valami nincs rendben, úrnőm, akár filozófus, akár nem. – Ó. – Georgie nekilátott, hogy cikcakk alakban elrendezze a hajtűket a toalettasztal tetején. – És mi az oka, ha egy úr megcsókol egy hölgyet, de aztán nem hajlandó újra megtenni? Még akkor sem, ha bátorítják. Csend volt mögötte. Felkapta a tekintetét, amely összetalálkozott Tiggle pillantásával a tükörben. Az úrnő komornájának szemöldökei között két ránc vált láthatóvá. – Akkor bizonyára jó oka van rá, hogy ne csókolja meg a hölgyet, úrnőm. Georgie magába roskadt. – Persze az én tapasztalatom szerint – folytatta Tiggle óvatosan – a férfiakat borzasztó könnyen rá lehet venni a csókolózásra meg az effélékre. Georgie szeme elkerekedett. – Igazán? Akkor is, ha a férfi… vonakodik? A komorna ismét bólintott: – Még akkor is, ha akaratuk ellenére van a dolog. Hát, nem tehetnek róla, szegény ördögök, nem igaz? Így teremtették őket. – Értem. – Georgie felkelt, és hevesen megölelte a másik nőt. – Neked vannak a legérdekesebb ismereteid, Tiggle. El sem tudom mondani, mekkora segítséget jelentett számomra ez a beszélgetés. Tiggle riadtan nézett. – Csak legyen óvatos, úrnőm! – Ó, az leszek. – Georgie kiviharzott a hálószobájából. Lesietett a mahagónilépcsőn, és belépett a napsütötte nappaliba, ahol a reggelit szolgálták fel. Violet már javában teázott az aranyozott asztalnál. – Jó reggelt, szívecském! – Georgie a tálalóasztalhoz lépett, és örömmel nyugtázta, hogy Cook vajas heringet készített.
Elizabeth Hoyt
53
Leopárdherceg
– Georgie? – Igen, kedvesem? – A heringek remek kezdetét jelentették a napnak. Egy nap csakis jó lehet, ha hering is van benne. – Hol voltál tegnap éjjel? – Tegnap éjjel? Itt voltam. Vagy nem? – Helyet foglalt Violettel szemben, és a villáért nyúlt. – Úgy értem, mielőtt hazajöttél. Éjjel egy órakor. – Violet hangja egy kissé élesnek tűnt. – Addig hol voltál? Georgie felsóhajtott, és letette a villáját. Szegény heringek. – Dolgom volt. Violet olyan tekintettel nézett nővérére, ami Georgie-t egy régi nevelőnőjére emlékeztette. Az az asszonyság matuzsálem volt. De vajon hogy tud egy lány, aki épphogy kinőtt a gyerekkorból, ilyen arckifejezést magára ölteni? – Dolgod, éjfélkor? – kérdezte Violet. – Mégis, mit csináltál? – Mr. Pye-jal volt megbeszélnivalóm, ha mindenáron tudni szeretnéd, kedvesem. A juhmérgezéssel kapcsolatban. – Mr. Pye-jal? – sipította Violet. – Mr. Pye az, aki mérgezi a juhokat! Mit kell ezen megbeszélni vele? Georgie csak nézett, teljesen meghökkent húga indulatán. – Nos, tegnap meglátogattuk az egyik földművest, aki azt mondta, hogy bürökkel mérgezték meg a jószágát. Aztán épp egy másik földműveshez tartottunk, amikor incidens ért bennünket útközben. – Incidens? Georgie összerezzent. – Egy kis baj, ugyanis néhány férfi rátámadt Mr. Pye-ra. – Rátámadtak Mr. Pye-ra? – kérdezte Violet különös nyomatékkal a hangjában. – Miközben ott voltál te is? Bajod is eshetett volna! – Mr. Pye derekasan helytállt, nálam pedig ott voltak a pisztolyok, amelyeket Clara néni hagyott rám. – Ó, Georgie! – sóhajtott Violet. – Hát nem veszed észre, micsoda bajt hoz rád? Át kell őt adnod Lord Granville-nek, hogy megkapja a neki járó büntetést. Hallottam, hogy kiutasítottad Lord Granville-t a minap, amikor idejött Mr. Pye-ért. Te meg csak makacskodsz. Pedig te is tudod, hogy mi az igazság. – Csakhogy én nem hiszem el, hogy ő mérgezi meg az állatokat. Azt hittem, ennyit te is tudsz. Most Violeten volt a sor, hogy tátva maradjon a szája. – Mit értesz ezen? Georgie felállt, hogy töltsön magának még egy kis teát. – Nem hiszem, hogy egy Mr. Pye-féle férfi elkövetne egy ilyen bűncselekményt. Visszaült az asztalhoz, húga szájtátva, elszörnyedve meredt rá. – Ugye nem habarodtál bele Mr. Pye-ba? Nincs szörnyűbb annál, amikor egy hozzád hasonló korú hölgy ácsingózni kezd egy férfi után. Ácsingózni? Georgie teste megfeszült. – Ellentétben azzal, amit feltételezel, huszonnyolc évesen az ember még nem szenved aggkori elgyengülésben. – Nem, de ebben a korban egy úrhölgy bölcsebb lehetne már. – Ezt hogy érted? – Ilyen idősen tudnod kellene már az illemet. Több méltósággal kellene viselkedned. – Méltósággal? Violet az asztalra csapott, de úgy, hogy az ezüst étkészlet csörömpölni kezdett. – Téged nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólad! Te nem… – Miről beszélsz? – kérdezte Georgie őszinte zavarodottsággal.
Elizabeth Hoyt
54
Leopárdherceg
– Miért teszed ezt velem? – zokogott fel Violet. – Ez nem igazság! Csak mert Clara néni rád hagyott egy egész vagyont meg egy birtokot, azt hiszed, megtehetsz bármit, amit csak akarsz! Sosem vagy tekintettel azokra, akik körülötted élnek, és hogy milyen hatással vannak rájuk a tetteid! – Mi ütött beléd? – Georgie letette a csészéjét. – Egyszerűen nem gondolom, ha bárki iránt is vonzódnék, akkor az rád tartozna. – Rám is tartozik, amennyiben az, amit teszel, visszahat a családra. Így tehát rám is! – Violet olyan hirtelen állt fel, hogy a teáscsészéje felborult. Csúnya barna folt kezdett szétterjedni az asztalterítőn. – Nagyon jól tudod, hogy nem helyénvaló kettesben maradni egy olyan férfival, mint amilyen Mr. Pye, és te ennek ellenére bűnös találkákra jársz vele éjszakánként. – Violet! Ebből elég! – Georgie maga is meglepődött hirtelen haragján. Nemigen fordult elő, hogy valaha is felemelte volna a hangját húgával szemben. Békítőn kinyújtotta gyorsan a kezét, de már késő volt. Violet vörös volt, mint a cékla, szeme megtelt könnyel. – Rendben! – kiáltotta. – Légy csak nyugodtan köznevetség tárgya egy jöttment helybéli paraszt miatt! Egyébként valószínűleg úgyis csak a pénzed érdekli! – Ez utóbbi szörnyűséges szavak ott visszhangoztak még egy ideig a levegőben. Violet egy pillanatig úgy állt, mint egy sebzett vad, majd megpördült, és kiviharzott az ajtón. Georgie félretolta a tányérját, és karjára hajtotta a fejét. Végül mégsem heringes nap lett ez a mai.
Violet feldübögött a lépcsőn, elhomályosult előtte a világ. Miért, ó, miért kell a dolgoknak megváltozniuk? Miért nem maradhat minden a régiben? A lépcső tetejére érve jobbra fordult, és olyan sebesen haladt a folyosón, amennyire csak hosszú szoknyája engedte. Kinyílt előtte az ajtó. Megpróbálta félrekapni a fejét, de nem volt elég gyors. – Igen felhevültnek tűnsz, kedvesem. Történt valami? – Euphie aggódó tekintettel nézett rá, elállván a Violet szobája felé vezető utat, amely távolabb nyílt a folyosón. – Csak… csak egy kis fejfájás gyötör. Épp készültem lepihenni – felelte Violet, megpróbálván mosolyt erőltetni az arcára. – Jaj, azok a szörnyű fejfájások! – kiáltott fel Euphie. – Felküldetek majd neked egy szobalánynyal egy tál hideg vizet, borogatásnak a homlokodra. Ne felejts el nedves ruhát tenni rá, és tízpercenként cserélni! No de hová is tettem a púderemet? Az nagyon hasznos a fejfájás ellen. Violet legszívesebben sikított volna, ahogy Euphie olyan gondterhelt habozásba merült, ami akár órákig is eltarthat majd. – Köszönöm, de azt hiszem, az is elég lesz, ha lepihenek egy kicsit. – Violet közelebb hajolt hozzá, és suttogva mondta: – Tudod, a havibaj. Ha létezett valami, amivel Euphie-t lehetséges volt leszerelni, akkor az a női dolgok szóba hozása volt. Azonnal élénkvörös szín öntötte el, és úgy kapta el a szemét, mintha Violet állapotát valami jelezné a külsején is. – Ó, értem, kedvesem. Akkor hát menj, és pihenj csak le! Addig megpróbálom megkeresni a púderemet. – Félig eltakarta a száját a kezével, és azt suttogta: – Arra is használ. Violet felsóhajtott, mert belátta, hogy semmiképpen nem úszhatja meg, hogy el ne fogadja Euphie segítségét. – Kedves tőled. Esetleg add majd oda a szobalányomnak, ha megtaláltad. Euphie bólintott, aztán a púder használatát illető további részletes tájékoztató után Violet végre elszabadult. A szobájába érve becsukta, és be is zárta az ajtót, majd az ablaküléshez lépett, és leült. Az ő szobája volt az egyik legszebb az egész Woldsly-majorságban, bár egyáltalán nem számított nagynak. Fakósárga és kék színű selyem borította a falat, szőnyegként egy ősi, kék-piros perzsa darab szolgált. Violet általában rajongott a szobájáért. De most odakint megint eleredt az eső, a szél pedig vízcseppeket vert az ablakra, és zörgette az ablaktáblákat. Sütött már egyáltalán a nap, amióta megérkeztek Yorkshire-be? Homlokát az ablaküvegnek támasztotta, és nézte, ahogy leheletétől
Elizabeth Hoyt
55
Leopárdherceg
bepárásodik az ablak. A tűz kialudt a kandallóban, így szobája nyirkos és hideg volt, ami tökéletesen megfelelt pillanatnyi kedélyállapotának. Az élete romokban, és ez az ő hibája. Szeme megint égni kezdett, dühös mozdulattal törölte meg. Annyit sírt már az elmúlt két hónapban, hogy könnyein egy egész flotta elvitorlázhatott volna, ráadásul cseppet sem könnyebbült meg tőle. Ó, bárcsak visszaforgathatná az ember az idő kerekét, és kaphatna még egy esélyt arra, hogy másképpen cselekedjen! Sosem tenné meg újra, ha lehetősége volna visszacsinálni. Mert tudná, hogy az érzelmek, amelyek eleinte kétségbeejtőek és tettre késztetők, hamar elhalványulnak. Felkapott egy kék selyempárnát, és a melléhez szorította, miközben az ablak elhomályosult a szeme előtt. Nem segített, hogy megfutamodott. Azt gondolta, őszintén azt, ha elutazik Leicestershire-ből, akkor hamar elfelejti, ami történt. De nem így történt, és minden gondja vele érkezett Yorkshire-be is. Georgie pedig – a higgadt Georgie, a mókás nővér, aki a föld fölött jár szélfútta hajával és tündérmeseszerű szerelmével – furán viselkedik, szinte észre sem veszi őt, és minden idejét azzal a szörnyű emberrel tölti. Georgie annyira naiv, talán fel sem merült benne, hogy az a gonosz Mr. Pye a vagyonára pályázik. Vagy még rosszabb. Nos, azzal legalább még tudna is mit kezdeni. Violet felugrott az ablakülésből, és az íróasztalához szaladt. Kihúzogatta a fiókokat, és addig kutakodott bennük, amíg kezébe nem került egy írólap. Kinyitotta a tintásüvegét, és leült. Georgie rá sosem hallgatna, de van valaki, akinek engedelmességgel tartozik. Tollszárát belemártotta a tintába, és hozzáfogott az íráshoz.
M
– iért nem nősült még meg, Mr. Pye? – kérdezte Lady Georgina, nyomatékot adván a vezetéknevének, csak hogy bosszantsa, efelől biztos volt Harry. Aznap sárga ruhát viselt, amelyet olyan madarak díszítettek, amilyeneket Harry még sosem látott, volt, amelyiknek három szárnya is volt. Be kellett ismernie, hogy a nő elbűvölően fest. Volt rajta egy olyan sálszerű darab is, amelyet a nők a derekukra tűzve szoktak viselni. Szinte áttetsző volt a ruha, így ingerlőén átsejlett rajta keble formája. Harryt ez is bosszantotta. Az pedig, hogy megint ott ült mellette a kocsin az ő határozott kérése ellenére, végképp feltette az i-re a pontot. De legalább a szűnni nem akaró eső elállt egy kicsit aznap, bár az ég vészjóslóan szürke maradt. Harry remélte, hogy elérik az első kunyhót, még mielőtt bőrig áznak. – Nem tudom – hangzott Harry tömör válasza, olyan hangon, amelyet egy héttel korábban még nem mert volna megengedni magának úrnője jelenlétében. A ló bizonyára megérzett valamit Harry hangulatából, mert leügetett az útról, amitől a kocsi nagyot döccent. Harry megfeszítette a gyeplőt, hogy visszairányítsa a jószágot az útra. – Talán mert még nem találkoztam a megfelelő asszonnyal. – És milyen volna a megfelelő asszony? – Nem tudom. – Valami elképzelése csak van – jelentette ki a nő arisztokratikus bizonyossággal. – Egy aranyhajú menyecskére vágyik? – Hát… – Vagy jobban kedveli a fekete hajú hölgyeket? Ismertem egyszer egy férfit, aki kizárólag rövid fekete hajú hölgyekkel volt hajlandó táncolni, no, nem mintha bármelyik közülük szívesen táncolt volna vele, elhiheti, de ez nem tűnt fel neki. – Nem vagyok finnyás a hajszínre – mormogta Harry, amikor Georgie szünetet tartott. Lady Georgina már éppen újra szóra nyitotta volna a száját, amikor Harry megelégelte: – És ön miért nem ment még férjhez, úrnőm? Tessék. Rágódjon csak egy kicsit a válaszon! Lady Georgina azonban cseppet sem ütközött meg. – Nem könnyű ígéretes partit találni. Néha már azt hiszem, könnyebb volna aranytojást tojó tyúkot találni. A társaságban megforduló úriemberek nagy része teljesen ostoba, nekem elhiheti. MegElizabeth Hoyt
56
Leopárdherceg
győződésük, ha elegendő ismerettel rendelkeznek a vadászatról és a vadászkutyákról, akkor az bőségesen elég, így aztán nem is érdekli őket semmi egyéb. Az embernek azonban csak kell valamiről beszélgetnie a reggelizőasztalnál. Hát nem volna szörnyű a házasság, ha tele volna fura kis csendekkel? Harry erre még sosem gondolt. – Ha ön mondja. – Én azt mondom. Képzelje el, hogy csak az ezüst étkészlet csörömpölését és a tea szürcsölését lehetne hallani. Rettenetes! Aztán vannak olyanok is, akik fűzőt hordanak, rúzsozzák az ajkukat, és szépségtapaszt viselnek. – Fintorogva folytatta: – El tudja képzelni, milyen visszataszító lehet megcsókolni egy férfit, akinek ki van rúzsozva a szája? – Nem – felelte Harry összevont szemöldökkel. – És ön? – Hát én sem – ismerte be Georgie –, de biztos forrásból tudom, hogy nem olyan élmény, amelyet az ember hajlandó volna megismételni. – Ó. – Ez volt minden, ami Harrynek válaszképpen eszébe jutott, de úgy tűnt, ez is elegendő. – Egyszer el voltam jegyezve. – Georgie szórakozottan bámulta a tehéncsordát, amely mellett elhaladtak Harry kiegyenesedett. – Igazán? És mi történt? Faképnél hagyta volna valami uracska? – Még csak tizenkilenc éves voltam, ami véleményem szerint igen veszélyes kor. Az ember ebben a korban már elég sokat tud, de még nem elég bölcs ahhoz, hogy felismerje, sok mindent nem tud még. – Lady Georgina szünetet tartott, és körülnézett. – Pontosan hová is megyünk ma? Már a Granville-birtokon jártak. – Pollardék kunyhójába – felelte Harry. Vajon mi lett az eljegyzésével? – Ott tartott, hogy tizenkilenc éves volt. – Egyszer csak hirtelen eljegyzett Paul Fitzsimmons, így hívták, tudja. – Azt értem – mondta Harry szinte morogva. – De hogyan került sor az eljegyzésre, és hogyan bomlott fel? – Egy kissé homályos előttem, hogyan is történt az eljegyzés. – Harry felvont szemöldökkel nézett rá. – Hát, pedig így igaz. – Georgie hangja védekezőnek tűnt. – Az egyik pillanatban még a teraszon sétálgattam Paullal egy táncmulatságon, és éppen Mr. Huelly parókájáról folytattunk eszmecserét – rózsaszín volt, el tudja képzelni? –, aztán hirtelen, hopp! El voltam jegyezve. – Úgy nézett Harryre, mintha mindez teljesen magától értetődő volna. Harry sóhajtott egyet. Úgy látszik, ennél többet nem fog megtudni tőle. – És hogyan bomlott fel? – Nem sokkal később rájöttem, hogy a barátnőm, Nora Smyth-Fielding szerelmes Paulba. Aztán, miután ezt már tudtam, már csak egy apró lépés volt felismerni, hogy Paul viszonozza az érzéseit. Habár – folytatta Lady Georgina összevont szemöldökkel – máig nem értem, miért kérte meg a kezem, ha egyszer nyilvánvalóan bolondult Noráért. Talán összezavarodott, szegény. Még hogy szegény? Fajankó. Ez a Fitzsimmons igen ostoba ember lehetett. – És ön mit tett? Georgie megvonta a vállát. – Természetesen felbontottam az eljegyzést. Természetesen. Kár, hogy ő nem lehetett a közelben, hogy móresre tanítsa azt az ostoba fajankót. Harry úgy érezte, megérdemelte volna a férfi, hogy beverjék a fejét. Morgó hangon felelte: – Ezek után értem már, miért bízik meg nehezen a férfiakban. – Erre eddig nem is gondoltam. De tudja, szerintem a Clara nagynénémtől kapott örökség az, ami az igazi akadálya annak, hogy férjet találjak magamnak. – Hogy lehet egy örökség akadály? – kérdezte Harry. – Az ember azt gondolná, hogy úgy vonzza a férfiakat, mint dög a keselyűket
Elizabeth Hoyt
57
Leopárdherceg
– Milyen bájos hasonlat, Mr. Pye! – Lady Georgina ismét összeszűkült szemmel nézett rá. Harry arca megvonaglott. – Úgy értem… – Arra kívántam célozni, hogy a Clara nénikémtől kapott örökségem révén nem szükséges anyagi szempontokat szem előtt tartva házasságra lépnem. Ezért kevésbé sürgető számomra, hogy úriemberekről házasság okán gondolkodjam. – Ó. – Ami persze nem gátol meg abban, hogy másképpen gondolkodjam róluk. Másképpen? Harry Georgie-ra nézett. A nő elpirult. – Mármint nem a házasság szempontjából. Harry megpróbálta megfejteni ezt a talányos kijelentést, de ekkor lekanyarodtak a kocsival egy keskeny útra, és éppen megálltak egy rozoga kunyhó előtt. Ha nem állították volna neki az ellenkezőjét, sosem gondolta volna, hogy bárki is lakna ott. Bár ez az épület is az Oldson-féle kunyhó stílusában épült, sokban különbözött attól. A zsúptető feketéllett rajta, és rothadóban volt, egy része be is volt szakadva. A gyalogút mentén gaz virított, az ajtó pedig a zsanéron lógott. – Talán az volna a legjobb, ha ön itt maradna, úrnőm – próbálta őt tartóztatni Harry. Georgie azonban már kászálódott is lefelé a kocsiról a segítsége nélkül. Harry fogát csikorgatva, félreérthetetlenül odanyújtotta a karját. A nő ellenkezés nélkül elfogadta, és belekapaszkodott. Harry még a kabátján keresztül is érezte testének melegét, ami valamiért nyugtatóan hatott rá. Az ajtóhoz léptek. Harry bekopogott, és csak remélni merte, hogy nem dől össze tőle a rozoga épület. Belülről neszelés hallatszott, aztán abbamaradt. Senki sem jött ajtót nyitni. Harry ismét dörömbölt az ajtón, majd tovább várakozott. Már emelte is a karját, hogy harmadszorra is bedörömböljön, amikor az ósdi faajtó nyikorogva kinyílt előtte. Egy nyolcéves körüli kisfiú állt némán az ajtóban. Haja zsíros volt és bozontos, belelógott barna szemébe. Mezítláb volt, és kifakult ruhát viselt. – Itthon van anyád? – kérdezte Harry. – Ki az, kölyök? – A hang durva volt, de nem volt ellenséges. – Nemesek, nagyi. – Mi? – A fiú mögött megjelent egy nő. Majdnem olyan magas volt, mint egy férfi, a csontjai kiálltak, és kora ellenére erőteljes alkatú volt, de szeme zavarról és félelemről árulkodott. Úgy nézett, mintha angyalok állnának az ajtajában. – Volna néhány kérdésünk Annie Pollarddal kapcsolatban, amit szeretnénk feltenni magának – mondta Harry. A nő továbbra is csak bámult. Mintha franciául szóltak volna hozzá. – Ez a Pollard-ház, igaz? – Nem akarok Annie-ről beszélni. – A nő lenézett a kisfiúra, aki le nem vette a szemét Harryről. Hirtelen nyakon legyintette: – Eridj, keress magadnak valami tennivalót! A fiúnak a szeme se rebbent, csak elballagott a kunyhó túlsó sarkába. Valószínűleg mindig így beszél vele a nagyanyja. – Mi van Annie-vel? – kérdezte a nő. – Úgy hallottam, viszonya volt Lord Granville-lel – kezdte Harry óvatosan. – Viszonya? Hát finoman fogalmaz, ahhoz képest, ami volt – tátotta el a nő a száját, amitől több foghíj is láthatóvá vált egykori metszőfogai helyén. Rózsaszín nyelve kilátszott. – Miért akar tudni erről? – Valaki pusztítja a juhokat – felelte Harry. – Úgy hallottam, hogy Annie-nek vagy valakinek a közelében jó oka lehet rá. – Nem tudok semmit azokról a juhokról. – És már csukta is be az ajtót Harry a nyílásba dugta a csizmáját. – És Annie?
Elizabeth Hoyt
58
Leopárdherceg
A nő a fejét rázta. Harry először azt hitte, elsírta magát az öregasszony, de ahogy felemelte a fejét, az arcán groteszk mosoly ült. – Talán ő tud valamit, Annie – lihegte. – Ha a gyehenna tüzében senyvedők tudnak az élők tetteiről. – Vagyis meghalt? – szólalt meg Lady Georgina első ízben. Az éles hangnem mintha kijózanította volna az asszonyt. – Talán igen, de akár élhet is. – Fáradtan az ajtónak dőlt – Annie Bakernek hívták, tudják. Férjnél volt. Legalábbis addig, amíg az az ember el nem kezdett kajtatni utána. – Lord Granville? – kérdezte Lady Georgina halkan. – Az ám! Maga az ördög. – A nő megnyalta az ajkát. – Annie elhagyta Bakert. Aztán Granville cafkája lett addig, amíg annak szüksége volt rá, de az nem tartott sokáig. Nagy hassal jött haza, és csak addig maradt, amíg megkölykezett. Akkor megint elment. Legutóbb azt hallottam, már egy pohár ginért is hajlandó széttenni a lábát. – Ekkor hirtelen elkomorodni látszott. – Egy lány nem sokáig húzza gines szajhaként, nem igaz? – Nem sokáig – felelte Harry halkan. Lady Georgina döbbenten állt, Harry pedig nagyon sajnálta, amiért nem tudta meggyőzni, hogy maradjon a Woldsly-majorságban. Egy pöcegödörbe rángatta magával. – Köszönjük, hogy mindezt elmondta Annie-ről, Mrs. Pollard – mondta Harry kedves hangon az öregasszonynak. Kemény modora ellenére biztosan nehezére eshetett a régi sebekről beszélnie. – Már csak egy kérdésem van, aztán nem zavarjuk tovább. Tudja, mi történt Mr. Bakerrel? – Ó, vele? – Mrs. Pollard legyintett, mintha csak egy legyet akarna elhessegetni. – Baker összeszedett egy másik lányt. Úgy hallottam, feleségül is vette, bár biztosan nem a templomban, mert ott már Annie-vel összeházasodott. Nem mintha Annie-t ez érdekelné. Már nem. – Az öregasszony becsukta az ajtót. Harry összevonta a szemöldökét, de aztán úgy döntött, eleget faggatta már az öregasszonyt. – Jöjjön, úrnőm! – Megragadta Lady Georgina könyökét, és visszavezette az ösvényre. Miközben felsegítette a kocsira, Harry még visszapillantott A fiú a kunyhó sarkánál támasztotta a falat lehajtott fejjel, egyik meztelen lábát átvetve a másikon. Valószínűleg mindent hallott, amit nagyanyja az anyjáról mondott. Nincs elég óra egy nap, hogy a világ összes baját megoldjuk. Harry édesapja igencsak gyakran mondogatta ezt, amikor ő még kicsi volt – Egy pillanat, úrnőm! – Harry nagy léptekkel a fiúhoz ment. Félénken nézett fel a fiú, ahogy Harry közeledett felé, de nem mozdult. Harry lenézett rá. – Ha meghalna, vagy ha nélkülöznöd kell, keress meg engem! A nevem Harry Pye. – Harry Pye – suttogta a fiú. – Jól van. Tessék, hátha vesz neked valami ruhát. A fiú kezébe nyomott egy shillinget, majd köszönetet nem várva visszatért a kocsihoz. Egy szentimentális gesztus volt csak ez a részéről, és valószínűleg hiábavaló. Körülbelül ugyanakkora volt az esélye annak, hogy az öregasszony elissza a pénzt, mint hogy új ruhát vesz a gyereknek. Harry felkapaszkodott a kocsira, tudomást sem véve Lady Georgina mosolyáról, majd megragadta a gyeplőt. Amikor újra a fiúra pillantott, az a kezében lévő érmét bámulta. Elindult a kocsijuk. – Micsoda szörnyű történet! – Georgie mosolya lehervadt. – Igen. – Harry a szeme sarkából pillantott a nőre. – Sajnálom, hogy hallania kellett. – Ügetésre ösztökélte a lovat. Legjobb lesz, ha mihamarabb elhagyjuk Granville birtokát. – Nem hinném, hogy aki a juhokat mérgezi, abból a családból való volna. Az asszony túl öreg és túlságosan fél, a fiú túlságosan fiatal, és úgy tűnik, Annie férje új életet kezdett. Hacsak Annie viszsza nem tért. Harry a fejét rázta.
Elizabeth Hoyt
59
Leopárdherceg
– Ha valóban minden idejét a kocsmában töltötte, akkor ő már nem jelent veszélyt senkire. Az út mindkét oldalán juhok legelésztek, békéssé téve a táj látványát az egyre alacsonyabban szálló felhők és a feltámadó szél ellenére. Harry szúrós szemmel kémlelte a környéket. Az előző nap történtek után tartott a támadástól. – Van még olyan paraszt, akihez el akar ma látogatni? – Lady Georgina egyik kezével a fejéhez szorította a kalapját. – Nincs, úrnőm. Én… – egy emelkedő tetejére értek, ahonnan Harry elé tárult a látvány a másik oldalon. Hirtelen megrántotta a gyeplőt. – A szentségit! A kocsi megállt. Harry a három gyapjúkupacra meredt, amely egy kőfal tövében feküdt az út mentén. – Elpusztultak? – kérdezte Lady Georgina suttogva. – Igen. – Harry kikötötte a gyeplőt, behúzta a féket, és leugrott a kocsiról. Nem ők voltak az elsők, akik felfedezték a dolgot. Egy fényes barna ló volt kikötve a falhoz, amely idegesen rázta a fejét. Gazdája, egy férfi, háttal volt nekik, épp az egyik juhtetem fölé hajolt. A férfi felegyenesedett, felfedvén magasságát. Haja barna volt. Kabátja lobogott a szélben, de szabása úriemberre vallott. Csak a szerencsén múlott, hogy Thomas előbb találta meg az elpusztult juhokat. A férfi megfordult, amitől Harry gondolatai összezavarodtak. Egy pillanatig képtelen volt gondolkodni. A férfi válla szélesebb volt, mint Thomasé, haja pedig egy árnyalattal világosabb, és göndörödött a fülénél. Arca széles volt és vonzó, érzéki ajkát nevetőráncok vették körül, szemét pedig félig tartotta nyitva. Lehetetlen. A férfi közeledni kezdett, és könnyedén átugrotta a falat. Ahogy közeledett, zöld szeme csillogott, mint a foszfor. Harry érezte, hogy Lady Georgina követi őt. Meglepetésében el is felejtette lesegíteni őt a kocsiról. – Harry! – hallotta a nő hangját. – Sosem említette, hogy van egy fivére.
Elizabeth Hoyt
60
Leopárdherceg
Nyolcadik fejezet
Mindig ez okozta a vesztét: hamarabb szólalt meg, mint kellett volna. Mindezt igen nyomatékosan adta tudtára a két férfi hirtelen rászegeződő döbbent tekintete. Honnan veszi, hogy valami sötét titok lappang a dolog mögött? Sosem látott még olyan zöld szempárt, mint amilyen Harryé, és most mégis ott van ugyanaz a zöld szempár, amely egy másik férfi arcáról mered rá. Igaz, hogy a másik férfi magasabb, és vonásai is mások. De ki gondolhatna bármi másra, ha a szemükbe néz, mint hogy testvérek? Igazán nem vethetik a szemére. – Harry? – indult feléjük az idegen. – Harry? – Úrnőm, ő itt Bennet Granville. – Harry hamarabb ocsúdott fel, mint a másik férfi, és máris kifejezéstelen volt az arca. – Granville, ő Lady Georgina Maitland. – Kisasszony. – Mr. Granville illedelmesen meghajolt. – Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem önt. A nő pukedlizett, majd elmotyogta az ilyenkor illendő szavakat. – És Harry. – Egy pillanatra felvillant valami érzelem Mr. Granville smaragdzöld szemében, de aztán összeszedte magát. – Hát… jó sok idő eltelt. Georgie kis híján felhorkant. Még egy év, és ez a férfi ugyanolyan ügyesen tudja majd leplezni a gondolatait, mint Harry. – Mennyi idő is pontosan? – Tessék? – Mr. Granville arcára döbbenet ült ki. – Tizennyolc év. – Harry megfordult, és a juhokra nézett, miközben nyilvánvalóan kerülni igyekezett a témát. – Mérgezés? Mr. Granville csak pislogott, de aztán hamar felvette a fonalat. – Attól tartok, igen. Megnézed őket? – Megfordult, és visszabotorkált a falhoz. Te jóságos ég!, forgatta Georgie a szemét. Úgy látszik, mindkét férfi szó nélkül hagyja az iménti kínos helyzetet, és az sem zavarja őket, hogy tizennyolc éve nem látták egymást. – Úrnőm? – Harry odanyújtotta a kezét, vélhetőleg abból a célból, hogy átsegítse őt a kőfalon. – Jó, rendben. Jövök. Harry furcsán nézett rá. Amikor a nő az övébe helyezte a kezét, ahelyett, hogy egyszerűen csak megfogta volna, közelebb húzta, majd felemelte, és a fal tetejére ültette. Georgie visszafojtott egy sikolyt. Harry hüvelykujja épp a melle alatt volt, és mellbimbója hirtelen érzékenyen reagált. Harry figyelmeztető pillantást vetett rá. Mi lehet a szándéka? Georgie úgy érezte, elpirul. Harry átugrotta a falat, és Mr. Granville-hez sétált. Georgie, aki így magára maradt, átvetette a lábát, és leugrott a fal legelő felőli oldalára. A két férfi egy halom fonnyadt gazt vizsgált. – Nem túl régiek. – Harry belerúgott egy nedves szárba. – Valószínűleg éjszaka hozhatták. Bürök ezúttal is. – Ezúttal is? – Mr. Granville, aki a növények mellett guggolt, felnézett rá. – Igen. Hetek óta megy már. Nem mesélték neked? – Csak most érkeztem Londonból. Még a Granville-házban sem voltam. És ki teszi ezt? – Apád szerint én. – Te? Miért gondolná, hogy…? – Mr. Granville elharapta a mondatot, majd halkan felnevetett. – Végtére is csak megfizet a bűneiért. – Úgy gondolod?
Elizabeth Hoyt
61
Leopárdherceg
Mi folyik itt? Georgie egyik férfiról a másikra nézett, próbálván megfejteni a rejtélyt. Mr. Granville bólintott. – Majd én beszélek vele. Megpróbálom elterelni rólad a gyanúját arra, aki a valódi bűnös. – Hallgatni fog rád? – csettintett Harry cinikusan. – Talán. – A két férfi egymásra pillantott. Különböző termetük és vonásaik ellenére arckifejezésük megdöbbentően hasonló volt. Borzongás sugárzott belőlük. – Kérem, próbálja meggyőzni az apját, Mr. Granville – kérte Georgie. – Már megfenyegette Harryt, hogy börtönbe juttatja. Harry mogorva pillantást vetett Georgie-ra, de Mr. Granville megnyerően mosolygott. – Mindent megteszek Harryért, kisasszony, ami tőlem telik. Georgie ekkor jött rá, hogy Mr. Pyet igen illetlen módon a keresztnevén említette, ó, a csudába! Az égre emelte tekintetét, és érezte, ahogy orrára esik egy esőcsepp. Mr. Granville ismét meghajolt. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Lady Georgina. Remélem, előkelőbb körülmények között is lesz alkalmunk látni egymást. Harry közelebb lépett Georgie-hoz, és egyik kezét a derekára tette. Georgie-nak az volt az érzése, hogy ezúttal Mr. Granville-re néz mogorván. Ettől csak még ragyogóbban mosolygott a szomszédjára. – Én is remélem. – Jó volt látni, Harry – mondta Mr. Granville. Harry csak biccentett. A fiatalember habozott, majd hirtelen megfordult, és átugrott a falon. Lóra pattant, és félkörívben megfordította a lovát, hogy búcsút inthessen, még mielőtt ellovagol. – A felvágós – mormogta Harry. Georgie kifújta a levegőt, és Harryhez fordult: – Ez minden, amit mondani képes, amikor tizennyolc év óta először találkozik a fivérével? Harry felvont szemöldökkel nézett rá, de hallgatott. Georgie kinyújtotta a karját, felugrott a kőfalra, de megremegett a lába, ugyanis nem tudott megtapadni a cipője. Erős kezek ragadták meg hátulról, épp csak a melle alatt ismét. Ezúttal felsikoltott. Harry felemelte őt, és a mellkasához szorította. – Ő nem a fivérem – dörmögte a nő fülébe, amitől izgató borzongás áradt szét a nő testében. Ki tudja, hova nem vezetnek el az ember nyakának az idegei… Harry egyensúlyba helyezte Georgie-t a falon. Nagy nehezen átjutott rajta, és a kocsihoz botorkált. – Akkor hát milyen kapcsolat van önök között? Harry ahelyett, hogy felsegítette volna őt a kocsira, ismét megragadta a derekánál. Már szinte hozzá is szokott. – Gyerekkori játszópajtások voltunk, úrnőm. – Letette a nőt az ülésre. Georgie sajnálta, hogy már nem érezheti magán a kezét. – Maga Thomas és Bennet Granville-lel játszott gyerekkorában? – követte Georgie nyakát nyújtogatva Harryt a tekintetével, amint megkerülte a kocsit. Újabb esőcseppek kezdtek hullani. – Igen. – Harry felkapaszkodott, és megfogta a gyeplőt. – Emlékszik: itt nőttem fel, ezen a birtokon. Thomas körülbelül egyidős velem, Bennet néhány évvel fiatalabb. – A lovat visszairányította az útra, majd ügetésre fogta. – És mégsem látta őket, amióta eljött a Granville-birtokról? – Én a vadőr fia voltam, ahogy most is az vagyok. – Állában megfeszült egy izom. – Semmi nem indokolta, hogy találkozzunk. – Ó – tűnődött el Georgie. – Jó barátságban voltak? Úgy értem, szerette Bennetet és Thomast? Az eső rákezdett. Georgie összehúzta magán a köpenyét, remélvén, hogy a ruhája nem megy tönkre. Harry úgy nézett rá, mintha valami rettenetes sületlenséget kérdezett volna.
Elizabeth Hoyt
62
Leopárdherceg
– Fiúk voltunk, akik együtt nőttünk fel. Nem számított, hogy szeretjük-e egymást, vagy sem. – Egy ideig a lovat nézte, majd kelletlenül hozzátette: – Merem állítani, hogy Bennettel jobban kijöttem, bár Thomas korban közelebb állt hozzám. Thomas világéletében olyan anyámasszony katonája volt. Nem szeretett horgászni és felfedező utakra menni, vagy bármi olyasmit csinálni, amit a fiúk szeretnek, mert félt, hogy összepiszkolja a ruháját. – Ezért nem bízik most Thomasban? – Mert anyámasszony katonája volt gyerekkorában? Nem, úrnőm. Ennél azért többet is feltételezhetne rólam. Már gyerekként is mindig az apja kegyeit kereste. Nem hinném, hogy sokat változott azóta, csak azért, mert már felnőtt férfi. És miután Granville gyűlöl engem… – De nem fejezte be a mondatot, csak megvonta a vállát. Az apja kegyeit. Az elsőszülött fiú általában megkapja azt magától is. Milyen különös, hogy Thomas Granville nem kapta meg. De Georgie-t még ennél is jobban izgatta valami. – Tehát sok időt töltött Bennet társaságában kisfiú korában? Az eső már Harry háromszögletű kalapjának karimájáról is csöpögött. – Sokat játszottunk együtt, és ha a tanítója jó kedvében volt, beülhettem a tanóráira is. Persze csak ha Granville nem volt otthon. Georgie összevonta a szemöldökét. – Ha Lord Granville nem volt otthon? Harry mogorván bólintott. – Az az ember gyűlölt engem már akkor is. Azt mondta, túl sok büszkeség van bennem ahhoz képest, hogy egy vadőr fia vagyok. De a tanító sem szerette az urát. Szerintem bosszúból tanított engem. – Így tanult meg írni és olvasni. Harry bólintott. – Bennet, annak ellenére, hogy fiatalabb volt, jobb volt nálam írásból, én viszont számtanból voltam jobb. Tehát igen, elég sok időt töltöttem vele. – És mi történt? Harry Georgie-ra nézett. – Megostoroztatta az apámat, amikor tizenkét éves voltam, Bennet pedig tíz. Georgie megpróbálta elképzelni, milyen lett volna, ha tizenkét évesen elveszít valakit, aki közel állt hozzá. Valakit, akivel mindennap együtt volt. Valakit, akivel együtt játszott és küzdött. Valakit, akiről természetesnek tartotta, hogy mindig ott lesz vele. Olyan lett volna, mintha levágnák az egyik lábát. Bármit megtenne, hogy meggyógyítson egy ilyen sebet! Georgie megborzongott, és felnézett. A folyóhoz érkeztek, amely a Granville-birtokot elválasztja az övétől. Harry lassú ügetésre fogta a lovat, ahogy belecsobbant a gázlónál. Az eső ekkor már erősen zuhogott, a cseppek kopogtak a sáros vízben. Georgie a folyás irányába nézett, ahol a víz mélyült, és örvénylett Egy alak úszott a vízen. – Harry! – Megérintette a férfi kezét, és az alak felé mutatott. Harry szitkozódott. A ló átgázolt a vízen, Harry pedig megállította a kocsit, és sebesen kikötötte a gyeplőt. Lesegítette a nőt a kocsiról, majd előrement, és megállt a vízparton. Georgie cipője belesüppedt a sárba, ahogy Harryt követte. Amikor utolérte, Harry mozdulatlanul állt. Aztán meglátta, miért. Egy juh teteme forgott a vízben, a gyapjára zuhogó eső pedig fura, életszerű mozgást kölcsönzött neki. Georgie megborzongott. – Miért nem sodródik tovább? – Ki van kötve. – Harry egy faág felé biccentett dühösen, amely a víz fölé lógott. Georgie meglátta, hogy egy kötél lóg egy ágról, amelynek másik vége eltűnik a vízben. Vélhetően a juh egyik testrészére van kötve. – De hát miért tenne ilyet bárki is? – Borzongás futott végig a hátán. – Ez őrültség!
Elizabeth Hoyt
63
Leopárdherceg
– Talán azért, hogy megmérgezze a patakot. – Harry leült, és nekilátott, hogy lehúzza a csizmáját. – Most mit fog tenni? – Elvágom a kötelet. – Kigombolta a kabátját. – Lejjebb majd partra vetődik, ahol egy földműves kihúzza. Legalább nem szennyezi be az egész patakot. Már csak az inge volt rajta, amelyet teljesen eláztatott az eső. Kihúzta a kését a csizmájából, és a partról a vízbe ereszkedett. A combja közepéig ért, de ahogy lassan beljebb gázolt, hamar elérte a mellkasát. Az általában békés vízfelület ekkor forrni látszott az esőben. – Legyen óvatos! – kiáltotta utána Georgie. Ha elveszti a lába alól a talajt, magával ragadhatja az ár. Tud egyáltalán úszni? Harry nem vett tudomást a nő kiáltásáról, és továbbgázolt. Amikor elérte a kötelet, megragadta a vízfelszín fölött, és késével fűrészelni kezdte. A rostok hamar engedtek, és az állat egyszeriben tovasodródott az árral. Harry megfordult, és elindult kifelé, miközben a víz haragosan örvénylett körülötte. Megcsúszott, és egy szempillantás alatt elnyelte a víz. Ó, istenem! Georgie szíve fájdalmasan összeszorult. A part felé indult, bár fogalma sem volt, mit is tehetne. De aztán Harry ismét a felszínre bukkant, vizes haja az arcára tapadt. Kijött a vízből, és kicsavarta inge elülső részét, amely teljesen átlátszóvá volt. Georgie látta a mellbimbóját és fekete szőrzetét, ahol az inge a mellkasához tapadt. – Egyszer majd szeretnék megnézni egy férfit meztelenül – szólalt meg Georgie. Harry megdermedt. Miután felhúzta a csizmáját, lassan felegyenesedett. Zöld szeme összetalálkozott a nő tekintetével, aki megesküdött volna, hogy vágyat látott fellobbanni benne. – Ez parancs, úrnőm? – kérdezte mély hangon, amely szinte sötét búgás volt csak. – Hát… – Ó egek, hát persze! Georgie egyik fele kétségbeesetten szerette volna látni, ahogy Harry Pye leveszi az ingét. Látni vágyott, hogy milyen a válla és a hasa ruhátlanul. Hogy megtudja, valóban vannak–e göndör szőrszálak a mellkasán. És aztán, ha a nadrágját is levetné… Nem tudta megállni. Tekintete a férfinak arra a testrészére tévedt, amelyre egy úrhölgy soha, semmilyen körülmények között nem nézhet. A víz remek munkát végzett, Harry nadrágja a combja alsó részéhez tapadt. Georgie levegőt vett. Szóra is nyitotta már a száját. Harry azonban káromkodott egyet, és elfordult. Egy pónilovas kocsi bukkant föl az úton. A pokolba is!
C
– sak nem gondolod komolyan, hogy Harry Pye mérgezi a juhaidat? – Bennet kérdő mondattá alakította szavai sorát, mégis kijelentésként hangzott. Alighogy megérkezett, a kölyök máris ellenkezik vele. De hát világéletében Pye pártján állt a fiú. Silas felhorkant: – Nem gondolom, tudom, hogy Pye felelős a halálukért. Bennet összevont szemöldökkel whiskyt töltött magának egy üvegpohárba, majd az üveget kérdőn a magasba emelte. Silas a fejét rázta, és hátradőlt a bőrfotelban íróasztala mögött. Ez volt a kedvenc helyisége, minden részében férfiasságot árasztott. A szoba valamennyi falát agancsok borították, egészen a mennyezetig. A túlsó végében egy mély, fekete színű kandalló az egész falat elfoglalta. Fölötte egy klasszikus festmény függött: A szabin nők elrablása. A képen barna bőrű férfiak fehér bőrű, sikoltozó fiatal nőkről tépkedték le a ruhát. Általában elég volt csak ránéznie, hogy felgerjedjen. – De méreggel? – Bennet egy székbe vetette magát, és ujjaival dobolni kezdett a karfán. Kisebb fia alaposan felbőszítette ezzel, de Silas ennek ellenére is büszkeséget érzett iránta. Bárcsak ő volna az örököse! Thomasnak sosem volna annyi bátorsága, hogy ellenszegüljön az apjának Silas ezt már az első pillanatban tudta, amikor megpillantotta Bennetet, aki vörös képpel, torkaszakadtából bömElizabeth Hoyt
64
Leopárdherceg
bölt az anyja karjában. Ránézett a csecsemő arcára, és egy belső hang azt suttogta, hogy ez a fiú – az összes ivadéka közül ez a fiú – lesz az, akire ő, Silas, büszke lesz majd. Úgyhogy kivette a gyermeket a szajha karjából, és hazavitte magával. A felesége jelenetet rendezett, tombolt, de Silas a tudtára adta, hogy nem fogja meggondolni magát, így hát kénytelen volt belenyugodni. Akadtak még, akik emlékeztek rá, hogy Bennet fattyúként született, és a kapuőr asszonyának méhében fogant, de senki sem mert fennhangon beszélni erről. Addig nem, amíg ennek a földnek Silas Granville az ura. Bennet a fejét rázta. – Harry nem a mérgezést választaná, ha bosszút akarna állni rajtad. Szereti ezt a földet, és szereti az embereket, akik azt megművelik. – Szereti a földet? – ismételte Silas gúnyosan. – Már hogyan szerethetné? Hisz neki nincs semmiféle földje. Nem több, mint intéző. A föld, amelyet igazgat és amelyen dolgozik, másnak a tulajdona. – De a parasztok még mindig járnak hozzá, nem igaz? – kérdezte Bennet óvatosan, összeszűkült szemmel. – Kikérik a véleményét, és követik a tanácsait. Még a saját bérlőid közül is nem egy őt keresi fel, ha valami gondja támad, de legalábbis így tettek, mielőtt ez az egész el nem kezdődött. Hozzád nem mernének jönni. Silas bal halántékába belehasított a fájdalom. – Már miért jönnének? Nem vagyok én kocsmáros, hogy nekem öntsék ki a lelküket! – Nem is, mert téged nem érdekelnek mások gondjai! – vágott vissza Bennet vontatottan. – De hogy ők tisztelnek-e, hogy ők lojálisak-e, az már más kérdés. Hozzá lojálisak a helybéliek Tán nem félnek tőle? Ostoba, koszos parasztok, akik egy közülük valóhoz fordulnak tanácsért, csak mert az valamicskét feljebb jutott náluk rangban. Silas érezte, ahogy egy izzadságcsepp végiggördül a nyakán. – Pye irigy a nála hatalmasabbakra. Arra vágyik, hogy ő maga is arisztokrata legyen. – Még ha irigy volna is, akkor sem ezzel a módszerrel próbálna elégtételt venni a nála hatalmasabbakon, ahogy te fogalmaztál. – Módszerrel? – csapott Silas tenyerével az asztalára. – Úgy beszélsz róla, mintha egy Machiavelli herceg volna, nem pedig egy közönséges intéző. Egy szajha meg egy tolvaj fia. Mégis milyen módszert alkalmazna szerinted, ha nem azt, hogy alattomosan besurran a birtokra, és megmérgezi az állatokat? – Egy szajha! – Bennet ajka elvékonyodott, miközben újabb ujjnyi whiskyt töltött magának Valószínűleg így tölthette az idejét Londonban is: ivással meg nőkkel. – Ha Harry anyja, az én anyám szajha lett, mit gondolsz, ki tette azzá? Silas arca elkomorodott. – Mégis mit képzelsz, hogy ilyen hangon beszélsz velem? Az apád vagyok, fiú! Ne merészelj elfeledkezni róla! – Mintha bizony el lehetne felejteni, hogy te csináltál engem – nevetett fel Bennet harsányan. – Büszkének kellene lenned rá… – kezdte Silas. Fia gúnyosan elvigyorodott, majd kiürítette a poharát. Silas felpattant a székéből. – Én mentettelek meg, fiam! Ha én akkor nem… Bennet a kandalló falához vágta a poharát. A pohár széttörött, és csillogó szilánkok formájában szétszóródott a szőnyegen. – Ha te akkor nem jössz oda, akkor lett volna egy anyám, nem csak az a rideg szajha, a feleséged, aki túlságosan büszke volt ahhoz, hogy szeretettel legyen irántam! Silas lesöpörte a papírokat az íróasztaláról. – Hát ez hiányzik neked, fiú? Az anyai emlő, amelyből szopni lehet? Bennet elfehéredett. – Sosem értetted.
Elizabeth Hoyt
65
Leopárdherceg
– Megérteni? Mit kell azon érteni? Van, aki egy pöcegödörben éli le az életét, és van, aki egy udvarházban. Van, aki nem több, mint egy éhező senkiházi, és van, aki arisztokrata, aki mindent megkap, ami jó csak megadathat az életben. Én mindezt megadtam neked. Én mindent megadtam neked! Bennet a fejét rázta, és az ajtóhoz lépett. – Hagyd békén Harryt! – Bevágta maga mögött az ajtót. Silas már emelte a karját, hogy lesöpörje az utolsó dolgot is, ami még az asztalán volt, a tintásüveget, de mozdulata megtorpant, amikor meglátta a kezét. Remegett. Bennet. A székébe rogyott. Bennet. Erős férfivá nevelte, taníttatta, hogy úgy vágtasson, mint egy démon, és úgy harcoljon, mint egy férfi. Mindig kivételezett vele, és ezt nem is rejtette véka alá. Miért is tette volna? Bárki láthatta, hogy erre a fiúra büszke lehet az ember. Cserébe azt várta, hogy… Mit? Nem szeretetet, hanem tiszteletet, az egyszer biztos. Másodszülötte mégis úgy bánt vele, mint egy kutyával. A Granvilleházba kizárólag pénzért jött. Most meg egy senkiházi szolgáló pártját fogja, saját apjának ellenszegülve, Silas eltolta magát az asztalától. El kell intéznie Harry Pye-t, mielőtt az még nagyobb veszélyt hozna rá. Nem hagyhatja, hogy Pye falat emeljen közé és Bennet közé. Az ajtó nyikorogva kinyílt, Thomas pedig úgy nézett körül, mint egy félénk kislány. – Mit akarsz? – Silas túl fáradt volt ahhoz, hogy kiabáljon. – Láttam, hogy Bennet elviharzik. Szóval, hazajött? – Thomas beosont a szobába. – Ó, igen. Visszajött. És ezért jöttél a dolgozószobámba? Hogy közöld a hírt, hogy a fivéred visszajött? – Hallottam egy-két szót a beszélgetésetekből. – Thomas tett még néhány lépést, mintha egy feldühödött vadkant akarna megközelíteni. – És szerettelek volna a támogatásomról biztosítani. Mármint Harry Pye megbüntetését illetően. Elég világos, hogy ez az ő műve, bárki beláthatja. – Kedves. – Silas mosolyra görbülő szájjal mérte végig idősebbik fiát. – És pontosan miben tudnál a segítségemre lenni? – A minap beszéltem Lady Georginával, mint azt próbáltam már elmondani neked. – Thomas jobb szeme alatt rángani kezdett egy ideg. – És azt ígérte, hogy átadja Pye-t masnival átkötözve, hogy rendelkezzünk vele? – Ne-nem, úgy tűnt, odavan érte. – Thomas vállat vont. – Végtére is nő. De talán ha lenne bizonyítékunk, ha lennének embereink, akik a juhokat őrzik… Silas rekedten felnevetett. – Mintha nem volna elég ember a vidéken, aki minden áldott éjjel a juhokat figyeli a birtokomon. Ne légy ostobább annál, mint amennyit segíteni tudsz! – A whiskysüveghez lépett. – De ha volna terhelő bizonyíték… – Semmit nem fogadna el annak, hacsak Pye saját kezűleg aláírt vallomását nem. Van bizonyítékunk, Pye faragványa, amelyet egy juhtetem mellett találtunk De ő ennek ellenére továbbra is ártatlannak tartja. Más volna a helyzet, ha juh helyett egy ember vagy… – Silas nem fejezte be a gondolatot, réveteg tekintettel a frissen telitöltött whiskys-poharába meredt. Aztán hátravetette a fejét, és kitört belőle a nevetés. Bömbölve hahotázott, egész teste beleremegett, még a whisky is kilöttyent a poharából. Thomas úgy nézett az apjára, mintha annak elment volna az esze. Silas hátba vágta a fiút, amivel majdnem feldöntötte. – Úgy bizony, lesz bizonyíték, fiam! Olyan bizonyíték lesz, amelyet még az a nő sem hagyhat figyelmen kívül. Thomas, a jó fiú félénken mosolygott. – De hát nincs bizonyítékunk, apám. – Ó, Tommy, fiacskám. – Silas belekortyolt a whiskybe, és rákacsintott. – Ki mondta, hogy bizonyítékot nem lehet kreálni?
Elizabeth Hoyt
66
Leopárdherceg
M
– ára elég lesz. Az este további részében pihenhetsz – mondta Georgie, remélvén, hogy mosolya természetesre sikeredik. Mint aki minden este vacsora előtt elengedi Tiggle-t. Úgy tűnt, nem ilyen egyszerű a dolog. – Elég lesz, úrnőm? – A komorna felegyenesedett egy halom fehérnemű mellől. – Ezt hogy érti? Később kíván átöltözni? – Igen, hogyne. – Úgy érezte, elpirult. – Bár, azt hiszem, ma este megoldom egymagam is. Tiggle meglepetten nézett rá. Georgie magabiztosan bólogatott. – Biztos vagyok benne, hogy képes vagyok rá. úgyhogy elmehetsz. – Miben sántikál, úrnőm? – tette Tiggle csípőre a kezét. Ezért baj az, ha éveken keresztül folyamatosan ugyanaz a komornája az embernek. Mert akkor az ember nem kelt kellő félelemmel vegyes tiszteletet benne. – Vacsoravendégem lesz. – Könnyeden legyintett egyet. – Gondoltam, nem szívesen várnál rám. – Az a feladatom, hogy várjak önre – felelte Tiggle gyanakvóan. – És Lady Violet szobalánya is szabadságot kap ma estére? – Ami azt illeti – Georgie egyik ujját végighúzta az öltözőasztalon –, ez egy igen bizalmas vacsora lesz. Violet nem vesz részt rajta. – Nem lesz… A szobalány kérdését kopogás szakította félbe. A fenébe! Azt remélte, ekkorra már megszabadul majd Tiggle-től. Georgie kinyitotta az ajtót. – A társalgómba, legyenek szívesek! – szólt ki az inasoknak. – Úrnőm – sziszegte Tiggle, miközben Georgie elhaladt előtte az összekötő ajtó felé. Georgie azonban ügyet sem vetett rá, és kinyitotta az ajtót. A társalgóban az inasok serényen rendezgették a bútorokat, és felállították az asztalt, ahogy az úrnő kérte. A kályhában tűz pislákolt. – Micsoda… – Tiggle követte Georgie-t a nappaliba, de azonnal elhallgatott a többi szolgáló jelenlétében. – Megfelel így, úrnőm? – kérdezte az egyik inas. – Igen, így szép lesz. Ne feledjék el figyelmeztetni Cookot, ha Mr. Pye megérkezik. A vacsorát pontosan kérjük felszolgálni. Az inasok hajlongva távoztak, ami, sajnálatos módon, felszabadította a hölgy szobalányát önkéntes némasága alól. – Úrnőm Mr. Pye-jal vacsorázik? – Tiggle hangjából sütött a felháborodás. – Kettesben? Georgie felszegte az állát. – Úgy van. – Ó, egek, miért nem szólt előre, úrnőm? – Tiggle hirtelen megfordult, és visszaszaladt a hálószobába. Georgie csak bámult utána. A szobalány feje előbukkant az ajtóban, és sürgetőn megszólalt: – Siessen, úrnőm! Nincs valami sok időnk! Georgie követte őt a hálószobába, úgy érezte, Tiggle bolondnak tartja. Tiggle már a toalettasztalnál volt, és az üvegcsék között keresgélt. Mire Georgie odaért, ő már felemelt egy kis üvegfiolát. – Ez jó lesz. Egzotikus, de nem túl átható. – Lekapta a vállkendőt úrnője nyakáról. – Mit csin… – Georgie hirtelen meztelenné vált dekoltázsa elé kapta a kezét. A szobalány félretolta úrnője kezét. Kihúzta a fiola dugóját, és végighúzta Georgie nyakán és a keblei között. Szantálfa és jázmin illata lengte be a szobát. Tiggle visszadugta a dugót, és hátralépett, hogy szemügyre vegye úrnőjét. – Szerintem jobb volna a gránátcseppes. Georgie engedelmesen átkutatta ékszerdobozát. Háta mögött Tiggle felsóhajtott: – Kár, hogy nincs már időm újracsinálni a frizuráját, úrnőm.
Elizabeth Hoyt
67
Leopárdherceg
– De az előbb már jó volt. – Georgie a tükörbe pillantott, miközben felvette a fülbevalóját. – Az előbb még nem tudtam, hogy egy úriemberrel lesz találkozója. Georgie felegyenesedett, és megfordult Tiggle összevont szemöldökkel vizsgálgatta. Georgie öntudatosan végigsimította zöld bársonyruháját. Egy sor fekete ferde vonal sorakozott egymás alatt rajta, megsokszorozván könyöke vonalát. – Így jó leszek? – Igen – bólintott Tiggle határozottan. – Igen, úrnőm, szerintem jó lesz. – Sebesen az ajtóhoz lépett. – Tiggle! – kiáltott utána Georgie. – Úrnőm? – Köszönöm. Tiggle erre elpirult. – Sok szerencsét, úrnőm. Aztán mosolyogva eltűnt. Georgie visszasétált a társalgójába, és becsukta a hálószobája ajtaját. Leült az egyik karosszékbe a tűz mellé, de azon nyomban fel is pattant. A kandallópárkányhoz lépett, és megnézte rajta álló órát. Öt perccel múlt hét óra. Lehet, hogy nincs órája? Vagy csak egy megrögzött elkéső? Vagy talán nem is akar eljönni… Kopogtattak. Georgie mozdulatlanná dermedve szegezte tekintetét az ajtóra. – Tessék! Harry Pye nyitott be. Habozva nézte a nőt, az ajtó még mindig nyitva volt mögötte félig. – Nem akar bejönni? Harry elindult befelé, de az ajtót nyitva hagyta. – Jó estét, úrnőm. – A legkifürkészhetetlenebb énje érkezett. Georgie fecsegni kezdett: – Arra gondoltam, elkölthetnénk együtt egy nyugalmas vacsorát, hogy közben megbeszéljük a mérgezést és a támadást, valamint azt, hogy mit tegyünk. Inasok jelentek meg az ajtóban – hála az égnek! –, és nekikezdtek a terítésnek. Mögöttük még több szolgáló érkezett fedett tálakkal és borral. Nagy jövés-menés lett a szobában. Georgie és Harry csendben figyelte, ahogy a szolgálók feltálalják a vacsorát. Végül távoztak, egyetlen inas maradt csak a vacsora felszolgálására. Az illemtudó férfi kihúzta a széket, először Georgie-nak, majd Harrynek is. Miután helyet foglaltak, levest szedtek a tányérjukba. A szobában síri csend honolt. Georgie az inasról Harryre pillantott. – Úgy gondolom, boldogulunk magunk is, köszönjük. Az inas meghajolt, majd távozott. Ekkor magukra maradtak. Georgie Harryre pillantott, aki mogorván nézte a levesét. Talán nem szereti az erőlevest? Georgie kettétörte a zsemléjét, ami mennydörgésként hatott a nagy csendben. – Remélem, nem fázott meg a patakban ma délután. Harry felemelte a kanalát. – Nem, úrnőm. – Mert a patak rendkívül hidegnek tűnt. – Jól vagyok, úrnőm, köszönöm. – Jó. Akkor… jó. – Georgie rágott, és közben kétségbeesetten igyekezett valami témát találni. Elméje teljesen kiürült Harry hirtelen letette a kanalát. – Miért hívott ide ma este? – Hát az imént mondtam…
Elizabeth Hoyt
68
Leopárdherceg
– Beszélni kíván a mérgezésről és a bennünket ért támadásról, igen, tudom. – Harry felállt az asztaltól. – Csakhogy a keble szinte fedetlen, és elküldte a szolgálókat is. A többi szolgálót. Valójában miért kívánta, hogy idejöjjek? – Szinte fenyegetőn állt ott, megfeszített állal, ökölbe szorított kézzel. – Én… – Georgie szívverése felgyorsult. Mellbimbói abban a pillanatban megduzzadtak, hogy Harry kiejtette a száján a kebel szót. Harry lesütötte a szemét, Georgie pedig azon tűnődött, vajon tudja-e. – Mert én nem az vagyok ám, akinek gondol – közölte Harry kimérten, miközben megkerülvén az asztalt, Georgie felé közeledett. – Én nem pusztán egy szolga vagyok, aki ugrik az ön parancsára, aztán leheveredik, ha már végzett vele. – Hangja egyre mélyebb lett. – Engem nem küldhet el csak úgy, mint azokat az inasokat, mint mindenki mást ebben a majorságban. Az én ereimben vér folyik. Ha valamit elkezd velem, ne higgye, hogy az ölébe leszek, aki lihegve lohol, ha hívja. – Harry megragadta a karját, és feszes testéhez szorította Georgie-t. – Ne várja tőlem, hogy a szolgája legyek! Georgie-nak elkerekedett a szeme. Milyen abszurd gondolat egy ölebhez hasonlítani ezt a veszélyes férfit. Egyik ujjával végigsimította fűzője szélét, és azt figyelte, hogyan reagál erre Georgie. – Mit kíván tőlem, úrnőm? Georgie úgy érezte, keblei megduzzadnak. – Én… – Képtelen volt gondolkodni, ha Harry hozzáért, és nem tudta, mit felelhetne erre. Mit akarhat hallani? Georgie segítségkérőn körbenézett a szobában, de ott csak az ételhalmokat és a tálakat látta. – Nem igazán tudom. Nincs ebben tapasztalatom. Harry két ujját becsúsztatta a fűző alá, és megcirógatta a mellbimbóját. Georgie beleremegett Jaj! Harry ujjai közé fogta a mellbimbóját, amitől forróság öntötte el intim testtájait. Georgie behunyta a szemét Érezte, ahogy Harry lehelete az arcát simogatja. – Ha rájön, úrnőm, tudassa velem! Aztán csendesen betette maga mögött az ajtót.
Elizabeth Hoyt
69
Leopárdherceg
Kilencedik fejezet
Aznap este valamivel éjfél után Bennet belépett a Fekete Csődörbe. A kocsma tele volt emberekkel és a harsogásukkal, a tömérdek pipa füstje pedig a mennyezeten egységes füstfelhőt alkotott. Harry egy sötét sarokban üldögélt, és figyelte az ifjú Mr. Granville-t, aki egy jócskán ittas férfi túlzón óvatos mozdulataival haladt. Besétálni a Fekete Csődörbe úgy, hogy az ember érzékei már tompultak, nem volt túlságosan bölcs cselekedet, de ez nem Harry gondja volt. Ha egy arisztokrata kockára teszi a saját biztonságát, az nem tartozik rá, sem most, sem máskor. Harry belekortyolt a korsójába, majd a két helyi szajhára emelte tekintetét, akik éppen üzletet igyekeztek csinálni maguknak. A fiatalabbik, egy szőke, egy pirospozsgás képű férfi ölében ült. Melle éppen a férfi álla elé került, mintha attól tartana, hogy kuncsaftja rövidlátó. A férfi tekintete üveges volt, miközben a nő apró mozgásokat végzett az ölében. Nem kellett már sok, hogy megegyezésre jussanak. A másik szajha, egy vörös hajú lány, elkapta Harry pillantását, mire Harry elkapta a fejét. Egyszer már megpróbálta bevetni a bájait Harrynél, de ő elküldte. Persze ha most meglóbálná előtte az erszényét, hamar mosoly jelenne meg újra az arcán. Minél több sört ivott, annál jobban elgondolkodott, vajon jól tette-e, hogy kikosarazta a vöröskét. Napok óta forrt már a vágytól, vágyának tárgya azonban, felajánlkozása ellenére, úgy tűnt, egyelőre nem segít neki. Harry mogorván meredt a korsójára. Mit akarhatott vajon az ő Lady Georginája, amikor beinvitálta őt a magánlakosztályába? Nem azt, amit ő szeretett volna hinni, az már szent. Az a nő még érintetlen, és az arisztokrata hölgyek első számú szabálya nem más, mint a vigyázz jól az érintetlenségedre. Tégy bármit, de azt ne add oda a szolgálódnak. Azt a nőt annak a lopott csóknak az izgalma érdekli csupán, ő tiltott gyümölcs számára. Még szerencse, hogy Harry ellenállt a csábításnak. Nem sok férfi lett volna képes megtenni az ismerősei közül. Bólintott, majd ivott a saját bölcsességére. Ekkor azonban eszébe jutott, milyen is volt Lady Georgina aznap este. Szeme olyan kék volt és olyan ártatlan, hogy az meghazudtolni látszott a csábító mély dekoltázst. Keble szinte parázslott a tűz fényében. Ez a gondolat még most is felkeltette érzékeny férfiasságának a figyelmét. Elkomorodott, megvetően gondolt önnön gyengeségére. Tulajdonképpen nem tud olyan férfit, aki… Durr! Harry hirtelen megfordult. Az ifjú Mr. Granville fejjel előre keresztülcsúszott egy asztalon, lesöpörvén a sörrel teli korsókat. Minden egyes pohár apró, nedves durranással robbant szét, ahogy a földre zuhant. Harry ismét a sörébe kortyolt. Nem az ő dolga. Az asztalnál ülő férfiak nem voltak túlságosan elragadtatva. Az egyik fickó, akinek akkora volt a karja, mint egy sonka, megragadta Bennetet az ingjénél fogva, és talpra állította. Bennet hadonászni kezdett a férfi felé, és sikerült egy jó nagyot behúznia neki. Nem az ő dolga, gondolta Harry. Két másik férfi megragadta Bennet csuklóját, és hátrafeszítette a karját. A vele szemben álló férfi ököllel gyomorszájon vágta. Bennet hétrét görnyedt. Rúgni próbált, de a gyomrát ért ütés következtében epét hányt. Rúgása messze elkerülte támadóját. Mögötte egy magas nő hátravetette a fejét, és részeg kacagásban tört ki. Ismerősnek tűnt a nő, vagy mégsem…? A nagy termetű férfi ismét ütésre lendítette az öklét. Nem az ő dolga. Nem az ő… ó, a pokolba! Harry felállt, és egy mozdulattal előkapta a kését a csizmájából. Senki sem figyelt rá, és még mielőtt bárki is észrevehette volna, ő már rajta is volt a férfin, aki éppen megütni készült Bennetet. Ebből az irányból egy hirtelen oldalba döfés egy gyors csuklómozdulattal végzett volna a férfival, még mielőtt földre zuhant volna. Harry azonban nem akart ölni. Így inkább a fickó képébe hasított. Vastag sugárban ömlött a vér, ami teljesen elvakította az embert. Üvöltött, Bennetet pedig békén
Elizabeth Hoyt
70
Leopárdherceg
hagyta. Harry ezt követően összekaszabolta az egyik férfit, aki Bennet csuklóját szorította, majd a másik szeme előtt is meglengette a pengéjét. Ez utóbbi felemelte a kezét. – Állj le, állj le! Csak móresre akarjuk tanítani. – Már hiába – suttogta Harry. A férfi pislogott. Harry félrehajolt – még épp időben, hogy legalább a fejét félrekapja, ha már a vállát nem sikerült –, ahogy egy szék az oldalának csapódott. Megfordult és döfött. Mögötte az ember felordított, vérző combját szorongatván. Újabb puffanás és emberi testrészek ütődésének zaja. Harry meglátta, hogy Bennet háttal áll neki. Az úrfi mégsem volt annyira kapatos, mint hitte. Legalábbis tudott még harcolni. Három férfi támadott egyszerre. Harry elhajolt oldalra, és egy ütés és lökés kíséretében továbbsegített egyet. Egy szőke férfi késsel a kezében támadt rá. Tapasztalt lehetett a késelésben. Szabad kezével megragadott egy köpenyt, és megpróbálta Harry tőrére dobni. Csakhogy a szőke nem harcolt még olyan helyeken, mint Harry. És nem küzdött még az életéért. Harry megragadta a köpenyt, és megrántotta vele a férfit. Az megbotlott, megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, de Harry megragadta a haját. Visszarántotta a férfit, akinek kifeszült a nyaka, és kése hegyét a szemének szegezte. A here és a szem. E két testrészük elvesztésétől tartanak leginkább a férfiak. Ha tehát bármelyiket is veszélyezteted, teljes figyelme a tiéd. – Dobd el! – sziszegte Harry. Izzadság és vizelet bűze csapta meg az orrát. A szőke elvesztette uralmát a hólyagja fölött. Eldobta a kését, amelybe Harry belerúgott. Végigsuhant a padlón, és becsúszott egy asztal alá. A kocsmában síri csend lett. Egyedül Bennet lihegését és az egyik szajha szipogását lehetett csak hallani. – Engedd el! – jött elő hátulról Dick Crumb. – Mondd nekik, hogy takarodjanak! – biccentett Harry a három férfi felé, akik még mindig ott ácsorogtak. – Kifelé! Ne akarjatok ujjat húzni Harryvel, ha rossz kedvében van. Senki nem mozdult. Dick felemelte a hangját: – Tűnés! Lesz még sör annak, aki kér. A sör említése varázslatos hatással volt. A három férfi morogva elindult. Harry keze elernyedt. A szőke nyöszörögve térdre rogyott. – Legjobb lenne Granville-t kivinni innen – mormogta Dick a korsókat cipelve. Harry megfogta Bennet karját, és az ajtó felé lódította. A fiatalabb férfi tántorogva ugyan, de megállt a saját lábán. Odakint hideg volt, Bennet csak úgy kapkodta a levegőt. Egyik karjával megtámaszkodott a kocsma falán, Harry egy pillanatig azt hitte, menten ürít gyomra tartalmán. Ám ehelyett felegyenesedett. Harry kancája egy nagyobb, gesztenyebarna herélt ló mellett álldogált. – Gyerünk! – mondta. – Jó lesz eltűnni innen, még mielőtt befejezik az ivást. Lóra szálltak, és elindultak. Megint szemerkélni kezdett. – Azt hiszem, illene köszönetet mondanom – szólalt meg Bennet hirtelen. – Nem gondoltam volna, hogy egy Granville segítségére lennél. – Te mindig úgy kezdesz verekedni, hogy nincs, aki fedezzen? – Neh – mondta Bennet csuklás közben. – Ezt csak a pillanatnyi szükség hozta így. Csendben lovagoltak tovább. Harry már azt gondolta, Bennet elaludt. A lovak pocsolyákban lépkedtek – Nem tudtam, hogy így tudsz harcolni. – Bennet alig érthető szavai áthatoltak az eső csepegésén. Harry morogva válaszolt: – Sok minden van, amit nem tudsz rólam. – Hol tanultad? – A szegényházban.
Elizabeth Hoyt
71
Leopárdherceg
Harry azt remélte, éles megjegyzésével elhallgattatja a másik férfit, de Bennet felnyihogott. – Az apám egy igazi seggfej, nem gondolod? Szükségtelen volt megválaszolni a kérdést. Átlovagoltak egy dombon, majd a patakhoz érkeztek. – Inkább ne gyere tovább! Nem vagy biztonságban a Granville-birtokon. – Bennet Harryre meredt a sötétben. – Meg akar ölni, tudod? – Igen. – Harry már fordult is a lóval. – Soha nem fogsz már a nevemen szólítani? – kérdezte Bennet sóvárgón. Lehet, hogy részegségében ekkor érkezett el a szentimentális fázisba. Harry megindult lovával az úton. – Hiányoztál, Harry! – Bennet hangja szárnyra kapott az éjszakai szélben Harry mögött, és úgy elillant, mint egy szellem. Harry nem válaszolt.
A Fekete Csődör előtt Silas elfordult az árnyaktól, és keserűen nézte, ahogy szeretett fia ellovagol annak az embernek a társaságában, akit a legjobban gyűlöl a világon. – A fia már halott lenne, ha nem lett volna a Woldsly intézője – szólalt meg egy borgőzös hang a közelében. Silas megfordult, a Fekete Csődör és a szomszéd épület között húzódó sötét sikátor felé kémlelve. – Kicsoda maga? Hogy merészel ilyen hangon megszólítani? – Én csak egy madárka vagyok – vihogott a nő érdesen. Silas érezte, ahogy halántéka lüktetni kezd. – Jöjjön elő onnan, vagy… – Vagy? – gúnyolódott a hang. Előtűnt egy arc, amely kísérteties látványt nyújtott a sötétben. Ráncos volt, megviselt és egy öregasszonyhoz tartozott. Silas nem emlékezett, hogy valaha is látta volna. – Vagy? – ismételte démoni vihogással. – Hetek óta pusztítja a juhait, de maga nem csinál semmit. Maga csak egy vénember. A vén Granville, a semmi ura. Milyen érzés, hogy új kakas kapirgál a szemétdombján? A nő megfordult, és sántikálva elindult az úton, egyik kezével a falnak támaszkodva. Silas két lépéssel mellette termett.
S
– zívecském, a lágy tojás igazán remek ma reggel. – Georgie égre emelte a tekintetét saját bárgyúságán. Violettel és Euphie-val a reggelizőasztalnál ültek. Mint az utóbbi napokban általában, húga a legfelszínesebb témákat leszámítva mindenfajta párbeszédet elutasított, Georgie-t a tojások méltatására korlátozva ezzel. – Hm – vonta meg Violet a vállát. Legalább annyit megtudott, hogy Violet még életben van. Mi lelhette életvidám húgocskáját? Mi lelte Violetet, aki alapvetően képtelen arra, hogy visszafogja magát, ha bármiféle apró dologban hallathatja a hangját? – Én nagyon szeretem a lágy tojást – búgta Euphie az asztal túlsó végéről. – Természetesen rendkívül fontos, hogy még folyékony legyen, ne pedig kemény. Georgie összevonta a szemöldökét, és ivott egy korty teát. Vajon Euphie észre sem veszi a gondjára bízott lány kísérteties hallgatását? – A kiflikrumpli is kiváló – folytatta Euphie –, már amennyiben vajjal készítik. De a füstölt sonkát nem bírom reggel. Nem is értem, mások hogy bírják. Talán ideje volna fiatalabb társaságot keresni Violet számára. Euphie nagyon kedves, de időnként kissé szórakozott.
Elizabeth Hoyt
72
Leopárdherceg
– Nincs kedved ma lovagolni egyet? – kérdezte Georgie. Talán csak friss levegőre volna szüksége Violetnek. – A minap találtam egy gyönyörű kilátóhelyet, és arra gondoltam, hogy ha hozol magaddal ceruzát, lerajzolhatnád. Tony szerint… – Sajnálom. – Violet felpattant a székéről. – Ma… ma nem tudok menni. – Kiviharzott a teremből. – Ezek a fiatalok olyan hirtelenek, nemde? – kérdezte Euphie döbbenten. – Amikor kislány voltam, bizonyára nekem is százszor elismételte édesanyám: „Euphemia, ne szaladj! Az úrihölgyek legfőbb ismérve, hogy képesek higgadtan viselkedni.” – Szemléletformáló lehetett, abban biztos vagyok – felelte Georgie. – Nem tudod, mi bánthatja Violetet? – Bántja valami, úrnőm? – Euphie úgy tartotta a fejét, mint egy madár. – Nem vettem észre, hogy bántaná valami. Úgy vélem, hogy a megszokott viselkedéséhez viszonyított bárminemű apró változásért ifjú szervezete és rendszertelen havi baja lehet a felelős. – Elpirult, és gyorsan belekortyolt a teájába. – Értem. – Georgie gondolataiba merülve fürkészte az idősebb hölgyet. Talán számára is megfelelőbb volna, ha az anyjuk mellett szolgálna. Szórakozottsága ott nem árthatna, az biztos. – Nos, köszönöm az éles meglátásodat. És most, ha megbocsátasz… – Georgie felállt, és kisétált az étkezőből, miközben Euphie jóváhagyólag mormolt. Georgie felszaladt a lépcsőn, és egyenesen Violet szobájához sietett – Violet, kedvesem? – szólította meg kopogás közben. – Mi az? – hallatszott húga gyanakvó, fojtott hangja odabentről. – Szeretnék beszélni veled, ha lehet. – Menj el, nem akarok látni senkit. Semmit sem értesz. – A kulcs elfordult a zárban. Violet kizárta. Georgie csak meredt az ajtóra. Rendben. Kemény fán keresztül ő aztán nem fog vitába elegyedni. Lesietett az előtérbe. Euphie jól elvan a saját kis világában, Violet duzzog, Harry pedig… Georgie olyan erővel nyitotta ki hálószobája ajtaját, hogy az a falnak csapódott. Harry nincs sehol. Reggel hétkor ott állt már a kocsija Harry kunyhója előtt, de ő már nem volt otthon. Gyáva! És még a férfiak mondják a nőkre, hogy félénkek Bizonyára férfiügyeket intézett valahol kint, azzal az ürüggyel, hogy dolga van, miközben valójában csak előle akart elmenekülni. Ah! Hát kettőn áll a vásár. Kibújt nappali öltözékéből, és lovaglóruhát öltött. Teljes fordulatot tett, próbálván becsatolni a ruháját a hátán, majd kudarcát beismervén csengetett Tiggle-ért. A komorna azzal a félig gyászos, félig vigasztaló arckifejezéssel érkezett, amelyet az előző, szörnyűségesen sikerült este óta öltött magára. Georgie egy pillanatra megtántorodott ennek láttán. – Kérlek, segíts ezt felvennem! – mondta, és odatartotta a hátát. – Lovagolni megy, úrnőm? – Igen. – Ebben az időben? – Tiggle kétkedőn nézett az ablakra. Egy vizes faág csapkodta. – Igen. – Georgie mogorván nézett a faágra. De legalább nem villámlik. – Értem. – Tiggle lehajolt mögötte, hogy elérje derekánál a kapcsokat. – Kár, hogy tegnap este Mr. Pye lemondta a meghívását. Georgie teste megfeszült. Most vajon az összes szolgáló rajta szánakozik? – Nem mondta le. Vagyis nem egészen. – Ó! Georgie érezte, hogy forróság önti el az arcát. Fene azt a sápadt arcszínét! – Megkérdezte, mit kívánok tőle. Tiggle, aki épp a levetett nappali ruhát szedte össze, megtorpant, és Georgie-ra meredt. – És mit felelt erre, úrnőm? Már megbocsásson, hogy megkérdezem. Georgie feltartotta a kezét.
Elizabeth Hoyt
73
Leopárdherceg
– Nem tudtam, mit felelhetnék erre. Valamit összehordtam arról, hogy még sosem csináltam ilyet, aztán elment. – Ó – mondta Tiggle komoran. – Vajon mit akarhat hallani tőlem? – Georgie az ablakhoz ment. – Azt, hogy: „vetkőzz le, Harry Pye”? Ennél azért bizonyára stílusosabban történik általában az ilyesmi. És miért akarja hallani, hogy mik a szándékaim? Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy az igazi szerelmi kapcsolatok ilyen jogászi hangnemben kezdődjenek. Még jó, hogy nem írásban kéri: „Én, Lady Georgina Maitland ezúton kérem Harry Pye-t, hogy szeretkezzen velem.” Igazán! Mögötte néma csend volt. Georgie arca megrándult. Most aztán sikerült megdöbbentenie Tigglet. Lehet ez a nap még ennél is… A komorna elnevette magát. Georgie megfordult. Komornája görnyedve próbált levegőhöz jutni. – Ó, úrnőm! Georgie szája megrándult. – Nem olyan mulatságos. – Nem, persze hogy nem az. – Tiggle az ajkába harapott, láthatóan küszködött. – Csak hát ez a „vetkőzz le, Ha-Harry Pye!” – de már nem tudta magát tovább türtőztetni. Georgie lehuppant az ágy szélére. – Most mihez kezdjek? – Sajnálom, úrnőm. – Tiggle odaült mellé, a ruhát még mindig a kezében tartotta. – Hát ezt kívánja Mr. Pye-tól? Egy szerelmi kalandot? – Igen – ráncolta Georgie az orrát. – Nem tudom. Ha egy bálon találkoztunk volna, nem akarnék viszonyt vele. Táncolt volna vele, flörtöltek volna egy keveset, és ugratták volna egymást. Másnap reggel a férfi virágot küldött volna neki, és esetleg meghívta volna egy sétakocsikázásra a parkba. Udvarolt volna neki. – De egy intézőt nem hívnak meg az olyan bálokra, amilyeneken ön részt vesz, úrnőm – felelte Tiggle komoly hangon. – Pontosan. – Georgie valamilyen oknál fogva ettől az egyszerű felismeréstől alig tudta visszatartani a könnyeit. – Nos, akkor hát – sóhajtott Tiggle, majd felállt –, mivel nincs más megoldás, talán meg kellene neki mondania, amit az előbb elmondott nekem. – Mosolygott, de Georgie nem nézett rá. Aztán kiment a szobából. Georgie hanyatt vetette magát az ágyán. Azt kívánom… Nagyot sóhajtott. Ha a kívánságok lovak lehetnének, akkor a koldusok lovagolnának.
Harry becsukta a kunyhója ajtaját, és nekitámasztotta a fejét. Még mindig hallotta az eső kopogását a faszerkezeten. A termés megrohad odakint a földeken, és az égvilágon semmit nem tud tenni ellene. Annak ellenére, hogy Lady Georgina kedvesen felajánlotta, hogy kölcsönt ad a földműveseknek, jócskán rajtaveszítenének pénzben és élelemben, ha a termés odalenne. Aznap ráadásul újabb elpusztult juhokat találtak a Granville-birtokon. A mérgező vérszemet kapott. Az utóbbi héten háromszor is lecsapott, és több mint egy tucat állatot pusztított el. Mostanra már a Woldsly leghűségesebb lakói is gyanakvóan méregették Harryt. És miért is ne tennék? Sokak szemében ő idegen itt. Eltolta magát az ajtótól, és letette a lámpást az asztalra a levél mellé, amelyet aznap reggel bontott fel. Mrs. Burns hagyott neki vacsorát, de Harry hozzá sem nyúlt. Ehelyett inkább begyújtott, és feltett égy kanna vizet a tűzre. Még napfelkelte előtt kilovagolt, és azóta egyfolytában dolgozott, a termést vizsgálta. Már nem bírta tovább elviselni saját teste bűzét. Gyorsan félmeztelenre vetkőzött, Elizabeth Hoyt
74
Leopárdherceg
és a meleg vizet beleöntötte egy tálba. Még éppen csak kezdett hűlni, de már megmosta a hónalját, a karját, a mellkasát és a hátát is. Végül tiszta vizet öntött a tálba, és belemártotta a fejét. A hideg víz lecsorgott az arcán, és csöpögni kezdett az álláról. Úgy érezte, a víz nemcsak a nap mocskát viszi le, hanem a lelki bajokat is: a tehetetlenség miatt érzett indulatot és dühöt is. Harry felkapott egy törlőruhát, és megtörölte az arcát. Kopogtak az ajtaján. Harry mozdulatlanná dermedt törülközővel a kezében. Csak eljöttek érte végül Granville emberei? Elfújta a lámpást, előhúzta a kését, és az ajtóhoz lopakodott. Az egyik oldalra húzódott, majd felrántotta az ajtót. Lady Georgina állt kint, eső csöpögött a kalapjáról. – Bejöhetek? – Tekintetét a férfi meztelen mellkasára szegezte. Kék szeme elkerekedett. Harry érezte, ahogy merevedése támad a nő reakciójára. – Nem hinném, hogy az engedélyemre van szüksége, hogy belépjen, úrnőm. Visszament az asztalhoz, hogy felvegye az ingét. – A csipkelődés nem illik önhöz. – Georgie besétált, és becsukta az ajtót. Harry levette a fedőt a vacsorájáról – bableves volt –, és nekiült enni. Lady Georgina hanyagul ledobta a köpenyét az egyik székre. Harry érezte magán a nő tekintetét, aki közben a tűzhelyhez sétált. Ujjheggyel megérintette az összes faragványt, majd visszaindult Harry felé. Harry belekanalazott a levesébe. Már kihűlt, de még ízletes volt. Georgie végighúzta ujját az asztalon, majd a levél mellett megállt. Felemelte. – Ön ismeri Swartingham grófját? – Ugyanabba a kávéházba járunk Londonban. – Harry kitöltött magának egy korsónyi sört. – Időnként ír nekem mezőgazdasági ügyekkel kapcsolatban. – Igazán? – Georgie olvasni kezdte a levelet. – De nekem úgy tűnik, barátként tekint önre. Stílusa legalábbis igen közvetlen. Harry levegő után kapott, majd kivette a levelet Lady Georgina kezéből, amivel igencsak meglepte őt. Lord Swartingham írásai időnként meglehetősen színesek, és cseppet sem valók hölgyeknek. – Miben segíthetek, úrnőm? Lady Georgina eltávolodott az asztaltól. Viselkedése igen furcsának tűnt, és egy percig nem is tudta hogyan értelmezni. A nő izgatott volt. Harry szeme összeszűkült. Azelőtt sosem látta őt idegesnek. – Legutóbb nem hagyta, hogy befejezzem a mesémet – mondta. – A Leopárdhercegről. – Tétovázva megállt a tűz mellett, és különös, sebezhető arckifejezéssel nézett Harryre. Harry egyetlen rideg szóval meg tudta volna semmisíteni ezt a nőt, aki rangban annyival fölötte állt. Előfordult valaha is, hogy egy nemesre ilyen nagy hatást tegyen? Ebben kételkedett. A baj az volt, hogy az elmúlt héten már nem egyszerűen csak az arisztokrácia egy tagja volt, hanem átváltozott egy… nővé. Lady Georgina. Az ő úrnője. – Kérem, mesélje el a történetét, úrnőm! – Harry evett még egy keveset Mrs. Burns leveséből, és elrágcsált egy darab juhhúst. Georgie látszólag megkönnyebbült, és visszatért a kandallóhoz. Beszéd közben játszadozni kezdett a faragott állatokkal. – A Leopárdherceg legyőzte az óriást, és elvitte tőle az aranylovat. Ezt a részt meséltem már? – kérdezte Harryre pillantva. Harry bólintott. – Jó, tehát… – Elgondolkodva fintorgott. – Az ifjú királyra emlékszik? – Igen. – Szóval az ifjú király elvette az aranylovat a Leopárdhercegtől, valószínűleg annyit sem mondott, „köszönöm”, és elvitte a királykisasszonynak – mesélte széles gesztusokkal –, vagyis, jobban
Elizabeth Hoyt
75
Leopárdherceg
mondva az apjának, a szomszéd királynak. Mert egy királykisasszonynak nemigen van beleszólása, mint azt tudjuk. Megvonta a vállát. Ez az ő meséje, Harrynek fogalma sincs róla. – Nagyon ritkán van nekik. Mármint a királykisasszonyoknak. Folyton csak eladják őket vén sárkányoknak, óriásoknak meg ilyesféléknek. – Lady Georgina egy borzot figyelt összevont szemöldökkel. – Hol van a szarvasbika? – Tessék? – A szarvasbika. – Georgie a kandallópárkányra mutatott. – Nincs itt. Ugye nem ejtette bele a tűzbe? – Nem hinném, de az is előfordulhat. – Valami más helyet kell találnia nekik. Ez itt túl veszélyes. – Hozzálátott, hogy felsorakoztassa a faragott állatokat a kandalló hátulsó felén. – Ahogy kívánja, úrnőm. – Tehát – folytatta Lady Georgina – az ifjú király elviszi az aranylovat a szomszéd királynak, és azt mondja: „Íme, a ló, én pedig cserébe kérem a gyönyörűséges lányodat”. Csakhogy az ifjú királynak sejtelme sem volt arról, hogy az arany ló tud beszélni. – Egy beszélő fém ló? Georgie úgy tett, mint aki nem hallja. – Abban a pillanatban, amikor a király elhagyta a termet, az aranyló a másik, az öreg királyhoz fordult. Figyel rám egyáltalán? – Ühüm – felelte Harry teli szájjal. – Jól van. Mert ezeket a királyokat könnyű ám összetéveszteni. – Felsóhajtott. – És az arany ló azt mondja: „Nem ez az ember szabadított ki engem. Rászedték, Felség”. Ez a hír felbőszítette az öreg királyt. – Miért? – Harry beleivott a sörébe. – Az öreg királynak ott volt az arany ló. Mit érdekelte, hogy tulajdonképpen ki lopta el? Georgie a szája elé tette a kezét. – Mert az arany ló megszerzése egy próbatétel. Kizárólag ahhoz akarja feleségül adni a lányát, aki képes erre. – Értem. – Ostobaságnak hangzott az egész. Egy nemes apa nem a gazdagabb kérőt választaná inkább az erősebb helyett? – Tehát nem is akarta igazán az arany lovat. – Valószínűleg vágyott az arany lóra, de most nem ez a fontos. – De… – Az a lényeg – folytatta Lady Georgina ragyogó arccal –, hogy az öreg király egyenesen az ifjú királyhoz ment, és azt mondta neki: „Hát, rendben van, az aranylovat megszerezted, de én az aranyhattyút akarom, amelyet a gonosz boszorkány tart fogva. Ha tehát szeretnéd elnyerni a királykisasszonyt, indulj, és hozd el nekem a hattyút!” Na, ehhez mit szól? Eltartott egy ideig, amíg Harry rájött, hogy ez utóbbi kérdés neki szólt. Nyelt egyet. – Úgy tűnik, elég sok aranylény szerepel ebben a mesében, úrnőm. – Igen… – felelte Lady Georgina. – Ez nekem is feltűnt. Bár nem is nagyon lehetne más helyettük, nem igaz? Úgy értem, hogy nézne ki, ha réz ló és ólomhattyú szerepelne benne? Gondterhelt ábrázattal megcserélt egy vakondot egy verébbel. Harry eltűnődve figyelte őt. – Ennyi a történet, úrnőm? – Hogyan? – Georgie fel sem pillantott a kis állatokról. – Nem, még hosszan folytatódik. – De nem fejtette ki bővebben. Harry félretolta a vacsorája maradékát. – És elmondja a hátralévő részt? – Nem. Most legalábbis nem.
Elizabeth Hoyt
76
Leopárdherceg
Felkelt az asztaltól, és egy lépéssel közelebb húzódott Lady Georginához. Nem szerette volna megrémíteni. Úgy érezte, elérhető közelségbe került az ő saját aranyhattyúja. – Akkor hát elmondaná, hogy valójában miért jött, úrnőm? – kérdezte. Megcsapta orrát a nő hajának parfümje, távoli vidékek fűszereinek egzotikus illata. Letett egy rigót egy macska mellé. A madár eldőlt, Harry megvárta, hogy Lady Georgina gondosan visszaállítsa. – El kell mondanom önnek valamit. Ezt most a mesén kívül. – Kissé elfordította a fejét, és Harry ekkor egy legördült könnycsepp csillogó nyomát pillantotta meg az arcán. Egy kedves férfi, egy tiszteletre méltó férfi most magára hagyná. Majd úgy tesz, mintha nem vette volna észre a könnycseppet, és elfordul. Nem akarná őt háborgatni sem félelmeiben, sem vágyaiban. Harry azonban már elvesztette azt a kevés tisztességet is, amije valaha volt. Kedves pedig, ráadásul, sosem volt Ujjhegyével megérintette Georgie haját. Érezte a puha tincseket. – Mit kell elmondania nekem? Georgie Harry felé fordult, szeme fényesen ragyogott a tűz fényében, bizonytalanságot és reményt sugárzott. Olyan csábítóan nézett, mintha ő volna a bibliai Éva. – Most már tudom, mit akarok magától.
Elizabeth Hoyt
77
Leopárdherceg
Tizedik fejezet
Harry olyan közel állt, hogy lehelete Georgie arcát simogatta. – Na és mit akar tőlem, úrnőm? Georgie szíve a torkában dobogott. Sokkal nehezebb, mint amire számított még a majorságban, a szobájában. Úgy érezte, ki kell tárnia előtte a lelkét – Magát. Harry közelebb hajolt, és Georgie úgy érezte, mintha nyelvével megérintené a fülét. – Engem? Georgie levegőért kapkodott. Ez hozta ide, zavara ellenére, félelme ellenére: vágyakozása ez után a férfi után. – Igen. Azt akarom… azt szeretném, hogy megcsókoljon, mint a múltkor. Szeretném meztelenül látni, és én is ruhátlan akarok lenni. Azt akarom… De gondolatai összezavarodtak, mert ekkor már biztos volt benne: Harry nyelvével a fülcimpáját simogatja. És bár az ilyesfajta simogatás gondolata igen furának tűnhet, igazság szerint fenséges érzés volt. Georgie beleborzongott. Harry nevetése a nedves fülét érte. – Sok mindent akar, úrnőm. – Ühüm. – Georgie nagyot nyelt, mert újabb gondolata támadt. – És szeretném, ha nem szólítana úrnőnek a jövőben. – De hiszen olyan mesterien parancsolgat nekem. – Harry fogai összezárultak a nő fülcimpáján. Georgie összeszorította a térdét, hogy így tartsa kordában saját vágyait. – De… de akkor is… – Talán Georgie-nak kellene szólítanom önt, ahogy a húga is teszi. – Végigcsókolta Georgie halántékát. A nő összevont szemöldökkel próbált Harry szavaira összpontosítani. Nem volt könnyű. – Nos… – Bár attól tartok, én nem ugyanazt látom önben, amit a húga. A Georgie olyan férfias név. – Keze a nő melle felé siklott. – Én viszont a legkevésbé sem találom önt férfiasnak. – Egyik hüvelykujjával megérintette a mellbimbóját. Georgie visszafojtotta a lélegzetét. Harry a ruha anyagán keresztül körözni kezdett a mellbimbója körül. Ó, te jó ég! Georgie nem gondolta volna, hogy egy ilyen apró érintés ilyen erőteljes érzést kelthet. – Szólíthatnám Georginának, de az túl hosszú. – Harry saját kezét figyelte komor tekintettel. Mi az? – Aztán ott van a Gina mint becenév, de az túlságosan közönséges önhöz. – Megnyomta a mellbimbóját, amibe Georgie egész teste beleremegett. Vágyakozón felnyögött. Harry hirtelen felkapta a tekintetét, és a szemébe nézett. Már nem mosolygott. – Így hát beláthatja, talán legjobb lesz, ha továbbra is úrnőmnek szólítom önt. Harry odahajolt hozzá. Szája Georgie-éra tapadt, még mielőtt a nő bármire is gondolhatott volna. Harapdálta, nyalogatta, szopogatta. Csókja – már ha egy ilyen telhetetlen falást csóknak lehet nevezni – teljesen elkábította Georgie érzékeit. Harry hajába túrt, és elkeseredetten belekapaszkodott. Ó, istennek legyen hála! Már kezdte azt hinni, soha többé nem felelheti meg. Szopogatni kezdte Harry nyelvét, és az élvezet hangja tört elő belőle. Harry morgásszerű hangot hallatott, és megragadta Georgie fenekét, majd magához húzta őt. Georgie meg mert volna esküdni, hogy az a kemény rúdszerű valami, ami alhasába préselődik, Harry férfiassága. Csak hogy megbizonyosodjon efelől, hozzádörgölte magát. Georgie szinte teljes figyelmével erre koncentrált. Harry ezt a merészséget azzal jutalmazta, hogy egyik térdét Georgie lábai közé nyomta. A hatás olyan izgató volt, hogy a nő szinte meg is feledkezett Harry férfiasságá-
Elizabeth Hoyt
78
Leopárdherceg
ról, aki valahogy megtalálta azt a pontot, azt az aprócska helyet, amely oly határtalan kéjt tud szerezni. Lábával dörzsölni kezdte, miközben nyelvével újra és újra belemerült a szájába. Georgie teljesen elérzékenyült ettől az érzéstől. Harry vajon tudja? Vajon titkon minden férfi tud a női testnek erről a részéről? Georgie hátrafeszítette Harry fejét, míg végül ajkuk elvált egymástól. Harry térde folytatta őrjítő mozgását. Georgie ekkor Harry szemébe nézett. Félig le volt hunyva, de zölden ott lobogott benne a vágy. Meglátta benne az elsöprő tudást. Harry pontosan tudta, mit tesz vele. Nem igazság! Harry rég az élvezet tengerében fürdik majd, mielőtt ő egyáltalán alaposabban felfedezhetné Harry testét. – Állj! A szó inkább nyögés volt, mint parancs, de Harry azonnal megállt. – Úrnőm? – Azt mondtam, látni akarom. – Georgie leválasztotta magáról Harry térdét, amire valóban ez az egyetlen megfelelő szó. Harry széttárta a karját: – Itt vagyok. – Ruhátlanul. Első ízben jelent meg a kelletlenség Harry arcán. – Ahogy óhajtja, úrnőm. – De nem mozdult Georgie látta a szemében: neki kell majd levetkőztetnie őt. Georgie az ajkába harapott. Egyszerre volt izgatott és bizonytalan. – Üljön le oda! – A tűz mellett álló karosszékre mutatott. Harry lábait szétterpesztve engedelmesen elnyúlt a széken. Georgie habozott. – Az öné vagyok, rendelkezzen velem, úrnőm – mondta Harry. Szavai dorombolásként hatottak, mintha egy nagy testű macska volna, amely hagyja, hogy Georgie megsimogassa. Ha most visszakozna, nem volna több lehetősége. Letérdelt, és óvatosan kigombolta az ingét. Harry kezeit lazán a szék karfáján nyugtatta, és nem mozdult meg segítségképp. Miután Georgie az utolsó gombbal is végzett, széthajtotta rajta az inget, és fürkészni kezdte Harryt. Nyakán az inak simán és feszesen futottak le válla domborulatáig. Lejjebb apró barna mellbimbókat látott, amelyek ugyanolyan ráncosak voltak, mint az övéi. Az egyiket megérintette ujja hegyével, majd végigsimított az azt körülvevő sötét kör göröngyös peremén. Harry felnyögött. Georgie Harry szemébe nézett. Szeme csillogott, orrcimpái kitágultak. Ettől eltekintve mozdulatlan volt. Aztán újra a férfi csupasz mellkasára pillantott. A közepén sötét szőrszálak fedték. Georgie végigsimított rajtuk, mert kíváncsi volt, milyen a tapintásuk. Simogató és nedves érzés volt az izzadság miatt. Ujjával végigkövette a szőrszálak vonalát le, egészen a hasáig, ahol kört alkottak a köldöke körül. Milyen furcsa. Aztán a szőrzet folytatódott lefelé. Biztos addig tart… Kereste a nadrág sliccét, hogy kigombolja. Harry férfiassága mereven állt a nadrág szövete alatt. Georgie a szeme sarkából látta, ahogy Harry megragadja a szék mindkét karfáját, de azért engedi, hogy ő folytassa, amit elkezdett. Megtalálta a gombokat. Keze remegett, és az első gomb kipattant. Kinyitotta a sliccet, és lassan visszahajtotta. Közben levegőért kapkodott. Magától lett merev, és nagyobb volt, mint azt valaha is képzelte volna, csak úgy feszült rajta az alsónemű. A szobrok hazudnak! Nem igaz, hogy ez elférne azoknak az apró fügefaleveleknek a takarásában. Sötétebb árnyalata volt, mint a hasának, és Georgie ereket látott rajta végighúzódni. A feji része szélesebb volt, mint a többi, és fénylő vörös színű. A tövénél nedves volt a szőrzet, és amikor kicsit előrébb hajolt – ó, te jóságos ég –, érezte az illatát. Hímszaga volt, erős és bódító. Georgie-nak fogalma sem volt, mit illik ilyen helyzetekben tenni, hogy mások így csinálják-e vagy nem, ő mindenesetre odanyújtotta a kezét. Ha másnap meghal, és halhatatlan lelkének számot kell adnia Szent Péter előtt a mennyek országának kapujában, akkor sem fogja sajnálni: megérintette Harry Pye férfiasságát. Harry felnyögött, és megemelte a csípőjét.
Elizabeth Hoyt
79
Leopárdherceg
Georgie figyelmét elterelte a felfedezése. A bőr puha volt rajta, hasonló a legfinomabb glaszékesztyű anyagához, és elkülönülten mozgott az alatta lévő izmoktól. Tenyerével végigsimította Harry nemi szervét egészen a tetejéig, ahol egy nyílásból valami folyadék szivárgására lett figyelmes. Ez volna az élet csírája? Harry ismét felnyögött. Ezúttal azonban megragadta Georgie-t, és az ölébe emelte, ezzel eltakarván teste legérdekesebb részét. – Megöl, úrnőm. – Harry a nő hátán lévő kapcsokon babrált. – Apám emlékére esküszöm, hogy később órákon át nézegetheti majd a meztelen testemet, vagy ameddig csak bírom. De most – a nő ruhája széttárult, Harry lejjebb húzta, majd levette róla az alsóruháját – nekem is látnom kell a maga meztelen testét. Georgie ellenkezésre készen összevonta a szemöldökét, de addigra Harry már teljesen megszabadította a ruhájától, majd odahajolt, és szájába vette a mellbimbóját. Georgie döbbenten tekintett le Harry fejére, de a tettet aztán érzés követte, amelytől szaporább lett a lélegzete. Azt ugyan tudta, hogy a férfiakat megigézi a női kebel, de erre azért nem számított. Ejha, ez vajon teljesen normális? De talán nincs is jelentősége – Harry nyelve közben a másik keblére siklott, és azt kezdte szopogatni –, mert rendkívül erotikus érzés volt. Rendkívül megigéző. Ekkor megmozdította a csípőjét, és lassú, körző mozgást kezdett végezni. Harry felnevetett, Georgie érezte a rezgést a mellbimbóján keresztül. És akkor finoman megharapta. – Ó, még! – Georgie meglepődött saját hangja erején. Azt sem tudta, mire kéri. Harry azonban tudta. Arrébb húzódott, és lerántotta a ruhát a testéről. Cipőit egyenként levette, és a földre tette. Georgie úgy ült Harry ölében, mint egy háremhölgy, meztelen volt, a harisnyáját és harisnyakötőjét leszámítva, Harry férfiassága pedig a csípőjének nyomódott. Most zavarba kellene jönnie, Georgie tisztában volt vele. Ha illemtudó volna, már rég sikoltozva menekült volna el. Így hát bizonyosságot nyert, amit már sejtett egy ideje: minden illendőségét elveszítette. Amikor ugyanis Harry felemelte a fejét, és lassan, nagyon lassan végignézte meztelen testét, ő felé domborította, mintha csak még jobban láthatóvá akarná tenni magát – Ön gyönyörű – állapította meg mély és rekedt torokhangon. – Ezek pedig – érintette meg duzzadt mellbimbóit – olyanok, mint a piros bogyók a hóban. Itt pedig – kezével végigsimította hasának ívét – olyan finom, mint a pihe. És itt is. – Ujjai a nő szeméremdombját borító barna szőrzetbe mélyedtek. Keze egy pillanatra megfeszült. Harry arca érzéki volt a tűz fényében, vonásai elernyedtek, ajkát összeszorította. Hosszú középső ujját a szeméremajkak közé csúsztatta. Georgie behunyta a szemét, amikor Harry megérintette ott. – Finoman szereti? – kezdte dörzsölni az ujjával finoman. –Vagy erősebben? – folytatta kissé durvábban. – Így – suttogta Georgie. Combjait egy kicsit jobban széttárta. – Csókoljon meg – suttogta Harry, és fejét elfordította, hogy finom csókokat leheljen az ajkára. Georgie belenyögött Harry szájába. Beletúrt a hajába, majd Harry vallanak forró bőrét kezdte simogatni. Harry ujjai eközben végig a nőt cirógatták, mígnem a feszültség elviselhetetlenné vált, és akkor nyelvével a szájába hatolt. Georgie megfeszült, úgy érezte, szíve kiugrik a helyéről, és a forróság szivárogni kezd, majd szétárad a testében. Úgy érezte magát, mint akit összetörtek, mintha egy olyan utazásra indult volna el, amelyről nincs visszaút. Harry kedvesen, bátorítón ölelte őt. Amikor Georgie-t elragadta a vágy, Harry felemelte őt, felállt, és a hálószobába ment vele. Lefektette a keskeny ágyra, majd hátralépett. Nézte őt – talán ellenkezést várt? –, és közben levette magáról a maradék ruháját is. Georgie aléltan feküdt az ágyon, és vágyakozással telve várta, mi következik. Harry a nő fölé helyezkedett, és négykézláb várt egy pillanatig, mint egy kiéhezett ragadozó, aki prédája felfalására készül. Akinek nagyon is készséges a prédája. – Lehet, hogy ez fájni fog. – Harry Georgie tekintetét kereste.
Elizabeth Hoyt
80
Leopárdherceg
– Nem baj. – Georgie magához húzta Harry fejét. Harry a csók közben lábával széttárta Georgie combjait, aki ott érezte őt a bejáratánál. Harry megemelte a fejét, majd egy kézen megtámaszkodott, és Georgie-ba hatolt. Legalábbis Georgie azt hitte, ez történt. Egy kicsit visszahúzódott, majd újabb lendületet vett, és még mélyebbre hatolt. Jó ég, csak nem fog az egész…? Még egy lökés, és Georgie már levegőért kapkodott. Fájt. Csípett. Égetett. Harry az arcára nézett, majd fogcsikorgatva erőteljesen lökött magán még egyet. Medencéik összeértek. Georgie felnyögött. Úgy érezte, megtelt. Túlságosan is. Fölötte Harry mozdulatlan volt. Egy izzadságcsepp csurgott végig az arcán, majd Georgie kulcscsontjára hullott. – Jó? – dörmögte Harry. Nem. Georgie bólintott, és mosolyt erőltetett az arcára. – Bátor kislány – suttogta Harry. Harry ráhajolt, hogy megcsókolja, és lassan mozgatni kezdte a csípőjét. De most csak benne mozgott. Ez jó érzés volt. Georgie közben a hátát simogatta, a feszes vállizmokat, gerince ívét. Nedves volt az izzadságtól. Kezét lejjebb csúsztatta, a csípőjére, amelyet behajlított, amikor teljesen belehatolt. Nem volt fájdalmas, de nem volt olyan kellemes sem, mint az ujja volt korábban. Georgie nyelvével Harryét kezdte ingerelni, ujjait pedig feneke izmaiba mélyesztette, mert azokat különösképpen izgatónak találta. Szerette volna hátulról is látni. Gyengédséget érzett. Harry tovább mozgott. Férfiasságának ki-be mozgása igen érdekes érzés volt Georgie számára. Azon tűnődött, vajon milyen látványt nyújthatnak most. Aztán minden gondolata elillant, mert Harry kezével is segített mozgás közben. És valahogyan ujjai és döfködő férfiassága együttesen tökéletes hatást keltett. Megragadta Harry csípőjét, és mozgatni kezdte a sajátját. Teljesen ritmustalanul ugyan, de ennek látszólag nem volt jelentősége. Majdnem… Ó, egek! Az egekben érezte magát. Megszakította a csókot, hogy fejét a párnába fúrja, és közben olyan kéjt érzett, mint még soha. Harry hirtelen kirántotta magát belőle, Georgie pedig érezte, hogy valami meleg a hasára fröccsen. Még időben kinyitotta a szemét, hogy lássa, ahogy Harry hátraveti a fejét, és felhördül. Nyakán az inak megfeszültek, felsőteste pedig csillogott az izzadságtól. Ő volt a legcsodálatosabb dolog, amelyet Georgie valaha is látott.
Bámulatos, valóban, hogy milyen egyszerű is a gyilkolás. Silas a cserjésben fekvő nőre pillantott. Neki kellett idevonszolnia, miután egy egész napon át bezárva tartotta. Fontos volt ugyanis, hogy ne akárhogyan haljon meg, ráadásul még a mérgező füveket is össze kellett gyűjtenie. Meglehetősen unalmas egy dolog. A nő a végén görcsbe rándult, a teste egészen kicsavarodott. Mielőtt kilehelte volna a lelkét, hányt, ráadásul elveszítette uralmát a belei fölött, ezért undorító módon összepiszkította a helyet. Silas szája legörbült. Ez az egész túl sok idejét emésztette fel, ráadásul büdös is volt. De legalább egyszerű volt. Kiválasztott egy legelőt a saját birtokán. A helyszínt éjjel nem lehet látni, de elég közel lesz az úthoz, hogy rátaláljanak, még mielőtt teljesen elrothadna. Fontos, hogy összefüggést gyanítsanak majd a juhok mérgezésével. Ezek a parasztok nehéz felfogású egy népség, és ha nem kapcsolják össze számukra a dolgokat, akkor azt sem képesek észrevenni, ami pedig nyilvánvaló. Silas megpróbálhatta volna rávenni a nőt, hogy igya meg a főzetet, amelyet saját kezűleg készített, de hatékonyabbnak tűnt egyszerűen leerőszakolni a torkán. Aztán leült és csak várt. A nő szitkozódott, káromkodott a bánásmód miatt – részeg volt már akkor is, amikor Silas rátalált. Aztán egyszer csak a hasához kapott. Hányt és összerondította magát. Aztán végül kimúlt. Silas felsóhajtott és nyújtózott egyet, végtagjai egészen elzsibbadtak, amíg ott ült egy nyirkos sziklán. Felállt, és elővett a zsebéből egy kendőt. Odalépett a bűzös hullához, és kivette a kendőből Elizabeth Hoyt
81
Leopárdherceg
a faragott szarvasbikát. Gondosan elhelyezte pár lépésre a nőtől. Elég közel volt, hogy megtalálják, de elég távol, hogy azt a látszatot keltse, hogy csak elejtették. Kritikus szemmel végigmérte a kompozíciót, amelyet kreált, és jónak találta. Magában mosolyogva odébbállt.
Mellkasára súly nehezedett. Harry kinyitotta a szemét, de nem mozdult. Szétterülő vöröses hajfelhőt pillantott meg a mellkasán és a jobb karján. Vele maradt egész éjjel. Harry az ablakra pillantott, majd magában káromkodott egyet. Már pirkadt. Egy órája fenn kellene lennie, Lady Georginának pedig jóval korábban el kellett volna mennie. De azért jó volt ott feküdni úrnőjével a keskeny ágyon. Oldalán ott érezte a nő párnás mellét, lélegzetét a vállán, karját pedig úgy vetette át a mellkasán, mintha birtokba vette volna őt. És talán így is történt. Lehet, hogy ő is egy elvarázsolt hercegféle lett Lady Georgina egyik meséjében, aki magánál őrzi szíve kulcsát. A lelkének a kulcsát. Ismét behunyta a szemét. Érezte a nő illatát, amely a sajátjával vegyült. Georgie megmozdult, kezét Harry hasára csúsztatta, majdnem hozzáért reggeli merevedéséhez. Harry visszafojtotta a lélegzetét, de Georgie keze megállapodott. Vizelnie kellett, különben is aznap reggel még bizonyára voltak fájdalmai a nőnek. Óvatosan leemelte magáról Georgie karját, majd felült. Lady Georgina haja összekócolódott az arca körül. Finoman hátrasimította, mire ő az orrát ráncolta álmában. Harry elmosolyodott. Olyan volt, mint egy vad cigánylány. Lehajolt, és megcsókolta fedetlen keblét, majd felkelt. Megrakta a tüzet, majd nadrágot húzott, hogy kimenjen vizelni. Amikor visszatért, vizet tett a tűzre, és bepillantott a hálószobába. Úrnője még mindig aludt. Épp készült levenni a teáskannát, amikor valaki dörömbölni kezdett a kunyhó ajtaján. Gyorsan becsukta a hálószoba ajtaját. Kezébe kapta a kését, és egy reccsenéssel kinyitotta az ajtót. Egy úriember állt odakint. Magas volt, vörösesbarna hajú. Egyik csontos kezében lovaglóostort tartott. Mögötte ló állt kötőféken. – Igen? – Harry jobb kezét a feje fölé emelte. Másik kezében a kést tartotta, az ajtófélfa mögé rejtve. – Lady Georgina Maitlandet keresem. – Az idegen hangja, amely csípős volt és arisztokratikus, a legtöbb férfit megrémítette volna. Harry felvonta a szemöldökét. – Kit tisztelhetek önben? – Maitland grófja vagyok. – Ó. – Harry kezdte behajtani az ajtót. A gróf azonban az ajtónyílásba ékelte az ostorát, hogy megakadályozza. – Tudja, hol van? – Hangjában most már fenyegetés is volt. – Igen. – Harry üresen nézett Maitlandre. – Hamarosan a majorságban lesz. A másik férfi szemében megcsillant a harag fénye. – De egy órán belül, mert különben porig rombolom ezt az istenverte kalyibát. Harry becsukta az ajtót. Amikor megfordult, meglátta, hogy Lady Georgina kifelé kukucskál a hálószobából. Haja a vállára omlott, és egy lepedőt fogott maga köré. – Ki volt az? – hangja mély volt még az alvástól. Harry szerette volna felkapni őt és visszavinni az ágyba, hogy elfeledtesse vele ezt a napot, de a világ, és benne minden, most feszülten várakozott. Visszatette a teáskannát a polcra. – A fivére.
Elizabeth Hoyt
82
Leopárdherceg
Egy nő számára talán nincs is a világon olyan személy, akit jobban a háta közepére kívánna közvetlenül egy ilyen eksztatikus éjszaka után, mint a fivére. Georgie egy szalaggal bajlódott a nyakánál. Tiggle félretolta a kezét, és helyére tette az utolsó tűt is a hajában. – Úgy ni, úrnőm. Már készen is vagyunk. – Legalább a komornája nem küldözget már gyászos pillantásokat. Ehelyett most sajnálkozó. Vajon mindenki tudja már, mi történt az éjjel? Annál azért sokkal elővigyázatosabbnak kellett volna lennie, hogy ott töltse az éjszakát. Georgie sóhajtott, és azon gondolkodott, hogy fejfájást színlel. De Tony maga volt a megtestesült makacsság. Ha a hálószobájából nem is vonszolná ki, abban a pillanatban ott teremne, ha megpróbálna kikászálódni. Legjobb lesz túlesni a dolgon. Egyenes tartással elindult lefelé, mint egy keresztény, akire egy különösen felingerelt oroszlán vár. Greaves együtt érző pillantást vetett rá, mielőtt kinyitotta neki az étkező ajtaját. Odabent Tony a kandalló mellett, a tűz felé fordulva állt. Látszott, hogy hozzá sem ért a tálalóasztalon lévő ételhez. Tony kiköpött mása volt néhai apjuknak, magas volt és szögletes alkatú, arcát kiugró csontok és sűrű szemöldök jellemezte. Az egyetlen különbség aranybarna hajszínében mutatkozott, amelyet anyjuktól örökölt. Ennyi no és az, hogy sokkal kedvesebb férfi volt az apjánál. Legalábbis általában. Georgie felfigyelt Violet szembetűnő hiányára. Azt is gyanította már, mi az oka. Majd később sarokba szorítja a makacs leányzót. – Jó reggelt, Tony! – Georgie a tálalóasztalhoz sietett. Vajas hering. Szóval még Cook is tudja. Jókora adagot szedett magának. Szüksége lesz az erejére. – Georgie – köszöntötte Tony ridegen. Sebesen az ajtóhoz lépett, és hirtelen mozdulattal kinyitotta. Két inas döbbent tekintete fogadta. – Egyelőre nem lesz szükségünk magukra. Kérem, hogy senki ne zavarjon! Az inasok bólogattak. – Igenis, uram. Tony becsukta az ajtót, majd megrángatta mellényét, hogy az kisimuljon. Georgie a szemét forgatta. Mitől lett ilyen ingerült az öccse? Éjszakánként biztos gyakorolta a szobájában. – Nem reggelizel? – kérdezte Georgie, miközben helyet foglalt. – Cook fantasztikus heringet készített. Tony ügyet sem vetett az invitálásra. – Mégis hogy gondoltad ezt? – Hanglejtése megdöbbentően zord volt. – Nos, ha mindenáron tudni kívánod az igazat, nem is gondolkodtam. – Belekortyolt a teába. – Úgy értem, az első csók után. Nagyon jól csókol. – Georgie! – Ha nem akartad tudni, miért kérdezted? – Jól tudod, hogy mire gondolok. Ne tégy úgy, mintha sejtelmed sem volna! Georgie sóhajtott, majd letette a villáját. Egyébként is olyan volt a hering, mintha hamu volna a szájában. – Nem tartozik rád. – Már hogyne tartozna rám! A nővérem vagy, és még hajadon. – Én talán belebeszélek a dolgaidba? Megkérdeztem valaha, hogy miféle hölgyekkel találkozgatsz Londonban? Tony keresztbe fonta a karját, és nagy orrát Georgie-ra szegezte. – Ez azért nem egészen ugyanaz, mint azt magad is jól tudod. – Így igaz – Georgie felszórt egy heringet –, pedig annak kellene lennie. A férfi sóhajtott, majd helyet foglalt nővérével szemközt. – Az lehet. De a világ nem így működik. Nem azzal foglalkozunk, hogyan kellene a társadalomnak működnie, hanem inkább azzal, hogy most hogy működik. És a társadalom igen keményen el fog ítélni, kedvesem.
Elizabeth Hoyt
83
Leopárdherceg
Georgie úgy érezte, ajka megremeg. – Gyere velem vissza Londonba! – folytatta Tony. – Elfelejthetjük ezt az egészet. Van ott néhány cimborám, akiket bemutathatok neked… – Csakhogy ez nem olyan, mint amikor lovat választunk. Nem akarok lecserélni egy pej paripát barna színűre. – Miért nem? Miért nem keresel magadnak valakit a saját osztályodból? Olyat, akihez hozzámehetsz, akitől gyermekeid születhetnek. – Azért – felelte Georgie vontatottan – mert nekem nem felel meg bárki, nekem ez a férfi kell. Tony tenyerével az asztalra csapott, de akkorát, hogy Georgie ijedtében felugrott. Tony odahajolt hozzá: – És a család többi tagja egyáltalán nem számít? Te nem vagy ilyen. Gondolj csak arra, hogy milyen példát lát tőled Violet! Azt akarod, hogy ő is azt tegye majd, amit te? – Nem. De nem állhatom, ha az életem nem több, mint példa a húgom számára. – Tony összeszorította a száját. – Te sem azt teszed – vádaskodott Georgie. – Valld be! Te minden egyes tetted előtt megállsz, és elgondolkodsz, hogy jó példával járok-e elöl az öcséim előtt?” – De az isten szerelmére… Az ajtó kitárult. Mindketten meglepetten néztek fel. Tony összevonta a szemöldökét. – Úgy emlékszem, meghagytam, hogy senkit… – Uram. úrnőm. – Harry rácsukta az ajtót a két feldúlt inasra, és besietett a terembe. Tony felállt az asztaltól. Legalább egy fél fejjel magasabb volt Harrynél, de az alacsonyabb férfi nem torpant meg. – Jól van, úrnőm? – Harry Georgie-hoz intézte a szavait, de közben szemét mindvégig Tonyn tartotta. – Igen, köszönöm, Harry. – Még a kunyhóban biztosította arról, hogy Tony sosem bántaná őt, de úgy látszik, úgy döntött, maga bizonyosodik meg a dolog felől. – Kér heringet? Harry halványan elmosolyodott, de Tony megelőzte a válaszát. – Nincs szükségünk önre. Távozzék! – De Tony! – szólt rá Georgie levegő után kapkodva. – Uram. – Harry fejet hajtott. Arckifejezése ismét óvatosan üressé vált. Georgie úgy érezte, szíve apró darabokra törik. Ez így nincs rendben. Felkelt az asztaltól, de Harry addigra már elindult az ajtó felé. Szeretője elhagyta a szobát. Saját öccse úgy zavarta ki, mint egy közönséges szolgát.
Semmi sem képes annyira megalázni egy férfit, mint az, ha képtelen asszonyát megvédeni. Harry magára kapta háromszögletű kalapját és köpenyét, és kiviharzott az istállóba. Léptei nyomán felpattogtak a kavicsok Lady Georgina nem is igazán az övé, nem igaz? Sem törvényileg, sem társadalmilag nem kötődik hozzá. Csak egy nő, aki hagyta, hogy szeretkezzen vele. Egyszer. És talán ez volt az egyetlen alkalom. Ez volt az első számára, és ezért elkerülhetetlenül fájdalmat is okozott neki. Örömöt is adott neki korábban, de vajon az elegendő volt-e arra, hogy ellensúlyozza a későbbi fájdalmat? Vajon tudja-e, hogy csak az első alkalommal fájdalmas? Talán nem is hagyná, hogy bebizonyítsa, örömet szerezni tud úgy is, ha belehatolt. Harry káromkodott egyet. Az istállófiú, aki kancájának a fejét tartotta, gyanakvóan mérte őt végig. Mogorván viszonozta a fiú tekintetét, és elvette tőle a kantárt. Nem javított a kedélyállapotán az sem, hogy annyira kívánta Lady Georginát. Most azonnal. Alatta vagy fölötte, mindegy. Csak egyszerűen belé akart hatolni, ismét a mennyekben akarta érezni magát. – Mr. Pye!
Elizabeth Hoyt
84
Leopárdherceg
Harry hátranézett a válla fölött. Maitland grófja kiabált neki a Woldsly lépcsőjéről. Istenem, most vajon mi történt? – Mr. Pye, várjon, amíg elővezetik a lovamat! Szeretném elkísérni. Nemigen volt választása, nem igaz? – Rendben, uram. Nézte, ahogy a gróf föl-alá járkál, várván, hogy a rohanó istállófiúk teljesítsék a parancsát. Harry akkor is felismerte volna ezt a férfit, ha reggel nem mutatkozik be neki a kunyhója ajtajában. Szeme a nővéréé volt. Fényes és élénk kék színű. Előhoztak egy felnyergelt lovat, és a két férfi nyeregbe szállt. Szó nélkül kilovagoltak az istálló területéről. Legalább a gróf tapintatosan viselkedik. Sötét felhők gyülekeztek az égen, még több esővel fenyegetve a vidéket, ahol már egyetlen cseppre sem vágytak. Már majdnem elértek a kapuig, amikor a gróf megszólalt: – Ha pénz kell, adok magának egy egész zsákkal, amennyivel boldogan elélhet. Harry a grófra nézett. Tonyra, ahogy Lady Georgina szólította. Arca merev volt, de szája szeglete picit begörbült, ami csökkentett az ellenszenvből. Harry szinte megsajnálta. – Nincs szükségem pénzre, uram. – Ugyan, ne mondja! – Tony orrcimpái kitágultak. – Láttam, milyen kalyibában lakik, és a ruhája sem tesz tanúságot semmiféle vagyonról. Magát csak a nővérem pénze érdekli. – Valóban nem talál semmi egyéb okot, amiért kereshetném Lady Georgina társaságát? – Hát… – Azon gondolkodom, vajon tudatában van-e, milyen közel jár ahhoz, hogy vérig sértse az úrnőmet – mondta Harry. A férfi elvörösödött Harrynek eszébe jutott, hogy a gróf fiatalabb Lady Georginánál. Nem lehet több huszonöt-huszonhat évesnél. Tekintélyparancsoló arca miatt azonban idősebbnek tűnt. – Ha nem fogadja el a pénzt, és nem hagyja őt békén, teszek róla, hogy ajánlás nélkül el legyen innen bocsátva – fenyegette meg Tony. – Engem az ön nővére alkalmaz, nem pedig maga. – Magában nincs szemernyi büszkeség sem? – Tony hirtelen lefékezte a lovát. – Micsoda faragatlan tuskó az, aki magányos nőkre veti ki a hálóját? Harry szintén megállította a lovát. – Maga valóban azt gondolja, hogy a nővére nem látna át azon a férfin, aki hasznot akarna húzni magának belőle? Tony mogorván nézett. – Veszélybe sodorta őt! Violet azt mondta, hogy Georgie-t támadás érte, amikor magával volt. Harry nagyot sóhajtott: – És Lady Violet vajon azt is elmondta önnek, hogy Lady Georgina lőtt rá pisztollyal a támadókra? – A másik férfi szeme elkerekedett. – Vagy talán inkább azt, ha rajtam múlt volna, egyáltalán nem lett volna velem a kocsin? Tony arca megrándult. – Jól az ujja köré csavarta magát, nem igaz? Rendkívül makacs. Harry felvonta a szemöldökét. Tony köhögött, és elindította a lovát. – Akárhogy is, egy úriember nem udvarol egy úrhölgynek, akiről tudja, hogy nem viszonozza az érzéseit. – Akkor, ahogy látom, két probléma is van ezzel, uram – mondta Harry. Tony szeme összeszűkült. – Az egyik, hogy az úrhölgy viszonozza az érzéseimet, a másik pedig – Harry megfordult, hogy a gróf szemébe nézzen –, hogy én nem vagyok úriember.
Elizabeth Hoyt
85
Leopárdherceg
Tizenegyedik fejezet
V
– iolet, nyisd ki az ajtót! – Georgie visszatartotta a lélegzetét, és az ajtóhoz tapasztotta a fülét. Semmi. – Tudom, hogy odabent vagy. Hallom a légzésed. – Az nem lehet – csattant fel húga kötekedő hangja. Ha! – Violet Elizabeth Sarah Maitland! Azonnal nyisd ki az ajtót, különben hívom Greavest, és leszereltetem vele a zsanérokat. – Nem tudod. A zsanérok belül vannak – vágott vissza Violet diadalmaskodón. Ilyenek ezek a komisz lányok. Georgie szuszogva csikorgatta a fogát. – Akkor betöretem vele az ajtót. – Azt te sosem tennéd. – Violet hangja ekkor közelebbről hallatszott. – Nem hiszem, hogy erre kellene hagyatkoznod. – Georgie összefonta a karját, és toppantott egyet a lábával. Recsegést hallott az ajtó túloldaláról, majd az ajtó nyikorogva kinyílt. Egy könnyes szempár pillantott ki mögüle. – Ó, kedvesem! – Georgie benyomta az ajtót, belépett, majd becsukta maga mögött. – Ebből elég. Mi lelt, hogy írtál Tonynak? Violet alsó ajka remegni kezdett. – Az a férfi az ujja köré csavart téged. Elkábított a simogatásával és az érzéki csábításával. Simogatás és érzéki csábítás? Georgie összevonta a szemöldökét. – Mit tudsz te az érzéki csábításról? Violet szeme elkerekedett. – Semmit – felelte túl hirtelen. – Vagyis, csak amit mindenki hall. Georgie csak merőn nézte a húgát, aki elpirult. Mindig baj van abból, ha az ember hazudni akar, miközben fehér a bőre. – Violet – mondta Georgie lassan –, van valami, amit szeretnél elmondani nekem? Violet felzokogott, majd Georgie karjába vetette magát. Ó, drága. – Jól van, jól van, édes. – Georgie megbillent, Violet ugyanis néhány centivel magasabb volt nála, majd leült az ablak mellett álló párnázott székre. – Nem lehet olyan rémes a helyzet. Violet próbált megszólalni, de elakadt a hangja, és csak tovább sírt. Georgie ringatni kezdte, és azokat a csacskaságokat suttogta a fülébe, amelyeket az ember egy vigasztalan gyermeknek mond, aztán húga nedves arcából hátrafésülte a haját Violet rázkódó vállal szipogott. – Te… te úgysem fogod megérteni. Rettenetes dolgot tettem. – Egyik kezével megtörölte a szemét. – Én… én bűnt követtem el, Georgie! Georgie szája akaratlanul is mosolyra görbült Violet mindig annyira drámai, de aztán azonnal megkeményítette a vonásait. – Hadd halljam! – Én… én együtt háltam egy férfival. – A szavakat nehezen lehetett csak érteni, mert Violet a kezébe temette az arcát, de Georgie mégis megértette, amit mondott. Azon nyomban kijózanodott. Félelem kezdte fojtogatni a torkát. – Hogyan? – Eltolta Violetet magától. – Nézz a szemembe! Miről beszélsz? – Húga talán csak félreértelmezte a helyzetet, és egy egyszerű ölelést valami többnek gondolt. Violet felemelte feldúlt arcát. – Odaadtam az ártatlanságomat egy férfinak. Vér is volt. – Ó, szentséges isten! – Nem! Violet nem! Az ő kis húgocskája. Georgie is érezte a szemébe toluló könnyeket, de visszafojtotta őket, és kezébe fogta Violet arcát. – Kényszerített? Bántott?
Elizabeth Hoyt
86
Leopárdherceg
– Nem… – zokogott fel Violet. – Talán még annál is rosszabb. Szabad akaratomból tettem. Egy szajha voltam. Egy…egy… szajha. – Ismét zokogni kezdett, arcát Georgie szoknyájába temette. Georgie simogatni kezdte húga hátát, és gondolkodott. Mindenekelőtt rendkívül körültekintően kell kezelnie ezt a helyzetet Amikor Violet kezdett megnyugodni, Georgie így szólt – Nem hiszem, hogy helyes volna odáig elmennünk, hogy szajhának nevezzünk téged. Úgy értem, nem fogadtál el érte pénzt, igaz? Violet a fejét rázta. – Persze hogy nem… Georgie feltartotta a kezét. – Ami pedig a szajhát illeti, nos… csak egy férfiról van szó. Így van? – Igen. – Violet alsó ajka megremegett. – Akkor talán megbocsátasz, ha némi részrehajlással azt mondom, hogy a fiatalember legalább annyira hibás volt, mint te magad. Hány éves? Violet egy kicsit mogorván nézett, amiért megvonták tőle a ringyó státusát. – Huszonöt. Huszonöt! Az a kéjvágyó csábító… Georgie nagy levegőt vett. – És ismerem? – kérdezte halkan. Violet eltolta magát a nővérétől. – Azt nem árulom el! Nem fogok hozzámenni! Georgie meredten nézett, szívverése kihagyott. – Állapotos vagy? – Nem! – Violet elborzadása hál' istennek őszinte volt. Georgie megkönnyebbülve lélegzett fel. – Akkor mégis miből gondolod, hogy hozzákényszerítenélek? – Hát lehet, hogy te nem, de Tony… – Violet felállt, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Írogat nekem. – Tony? – Nem! – Violet Georgie felé fordult, és dühösen rámeredt. – Ő! – Á, szóval ő. – Georgie összevonta a szemöldökét. – És miről? – Azt akarja, hogy menjek hozzá. Azt mondja, szeret. De Georgie – Violet felkapott egy gyertyatartót az éjjeliszekrényről, és hadonászva folytatta: –, én már nem szeretem. Szerettem. Úgy értem, azt hittem, szeretem. Ezért volt, hogy… szóval, érted. – Nagyjából. – Georgie érezte, hogy elpirul. – Később felfigyeltem rá, hogy milyen kancsal, és hogy milyen affektálón mondja azt, hogy nem. – Violet megvonta a vállát, és letette a gyertyatartót a toalettasztalra. – És akkor odalett a szerelem vagy tudom is én, mi. Nem gyűlölöm, csak egyszerűen nem szeretem. – Értem. – Te is így érzel Mr. Pye iránt? – kérdezte Violet. – Túl vagy már rajta? Georgie maga elé képzelte Harry Pye-t, ahogy fejét hátraveti, nyakán megfeszül az ín, miközben fölötte vonaglik. Ágyékát lassan elöntötte a forróság. Azon kapta magát, hogy behunyja a szemét is. Gyorsan kinyitotta, és kiegyenesedett ültében. – Hát, nem egészen. – Ó. – Violet kétségbeesetten nézett. – Akkor lehet, hogy velem van a baj. – Nem hinném, kedvesem. Talán csak az a gond, hogy még csak tizenöt éves vagy. Vagy – tette hozzá sietve, amikor meglátta, hogy Violet lebiggyeszti az ajkát – talán csak annyi az egész, hogy nem ő a megfelelő férfi számodra. – Ó, Georgie! – Violet hátradőlt az ágyán. – Soha nem lehet már másik udvarlóm. Hogyan magyarázhatnám meg, hogy már oda az ártatlanságom? Talán hozzá kellene mennem. Soha nem fogok kelleni senki másnak. – Violet az ágya fölött álló baldachinra meredt. – Csak hát nem vagyok biztos benne, hogy el tudnám viselni, hogy egész életemben ott tubákoljon.
Elizabeth Hoyt
87
Leopárdherceg
– Valóban, az szörnyű gyötrelem lenne – motyogta Georgie –, így attól tartok, a sarkamra kell állnom, és meg kell tiltanom, hogy hozzá menj. Így tehát megmenekültél. – Angyal vagy. – Violet félénken mosolygott az ágyában. – Csakhogy azt mondta, mindent elárul, ha nem leszek a menyasszonya. – Ó. – Csak kerüljön egyszer a keze közé az a zsaroló fattyú… – Akkor, azt hiszem, mindenképpen el kellene árulnod a nevét, szívecském. Tudom – emelte fel Georgie a kezét, látván, hogy Violet készül ellentmondani – de ez az egyetlen megoldás. – És mit fogsz tenni? – kérdezte húga elhaló hangon. Georgie a szemébe nézett. – El kell mondanunk Tonynak, hogy ki az illető, ő talán meg tudja győzni arról, hogy nem kívánsz feleségül menni hozzá. – Tonynak?! De Georgie! – Violet szélesre tárta a karját az ágyon, öntudatlanul egy mártír pózában. – Tudod, milyen ridegen méri végig mindig az embert, úgy érzem magam előtte, mintha egy féreg volnék. Egy széttaposott féreg. – Igen, kedvesem, tudom, hogy szokott nézni – felelte Georgie. – Legutóbb ma reggel volt részem benne, hála neked. – Sajnálom. – Violet bűnbánón nézett, majd visszatért saját gondjához. – Tony hozzá fog kényszeríteni. – Nem, ne becsüld alá Tonyt! – válaszolta Georgie. – Az lehet, hogy elveszítette minden humorérzékét, amióta megkapta a címét, de ez nem jelenti azt, hogy képes lenne rákényszeríteni a húgát a házasságra, főképp nem a tizenöt éves húgát. – Még akkor sem, ha én… – Még akkor sem – mosolygott Georgie. – Gondolj arra, milyen hasznos lesz Tony, amikor meggyőzi ezt a fiatalembert. Valóban, tudtommal ez az egyetlen előnye annak, ha az ember öccse gróf.
Aznap éjjel Georgie didergett a hidegben, ezért szorosabbra fogta köpenye csuklyáját arca körül. Késő volt már, majdnem éjfél, de Harry kunyhója sötét volt. Lehet, hogy már nyugovóra tért? Ha bármely más időpontban és bármely más okból érkezik, sarkon fordult volna. De a kényszer továbbhajtotta. Muszáj volt újra látnia. Csakhogy nem egyszerűen azért megy hozzá ilyen késő éjjel, hogy viszontlássa, nem igaz? Érezte, elpirul. Sokkal többért jött, mint hogy viszontlássa Harry Pye-t. Csakhogy nem kívánta túl mélyen megvizsgálni, miféle okok rejlenek e késztetés mögött. Bekopogott. Az ajtó szinte azonnal feltárult előtte, mintha Harry várt volna rá. – Úrnőm. – Zöld szemét félig lehunyta. Harry mellkasa meztelen volt, Georgie tekintetét magára vonzotta. – Remélem, nem bánja – szólította meg Georgie kissé esetlenül Harry bal mellbimbóját. A férfi, hosszú karját kinyújtva, behúzta Georgie-t az ajtón. Becsukta, és nekiszorította. A csuklyát hátrahajtotta, és az ajkára tapadt. Hátranyomta a fejét, és szájával az övére simult, majd nyelvével belehatolt, ó, egek, mekkora szüksége is volt erre Georgie-nak! Egyszeri kóstolás után ilyen kéjvágyóvá vált volna? Harry megragadta Georgie fejét, aki érezte, hogy kiesnek a hajtűi, és haja a hátára omlik. Közben Harry hátát gyúrta és simogatta. Sör ízét érezte a száján, és érezte férfias illatát. Mellbimbói már megduzzadtak, és fájdalmasan feszültek, mintha felismerték volna Harryt. Harry nyitott ajkával végigsimította Georgie nyakát. – Nem bánom – mondta fátyolos hangon. Miközben Georgie próbált visszaemlékezni, mire is válaszolt Harry, a férfi megragadta a ruháját, vadul lerántotta, eltépvén a nemes anyagot, és felfedvén a kebleit. Georgie levegőért kapkodott, és érezte, hogy nedvesség önti el. Harry ekkor szájába vette az egyik mellét. Georgie megijedt, hogy megharapja. Nőiessége mellett Harry annyira állatias, primitív és férfias volt. Mellbimbójához ért,
Elizabeth Hoyt
88
Leopárdherceg
és meg is harapta. Georgie éles csípést érzett. Nem tudott mást tenni, mint fejét hátravetve felnyögött. Harry a szoknyája alá nyúlt, és türelmetlenül, erősen simogatni kezdte, mint aki a középpontját akarja megtalálni. Amikor célba ért, Georgie belekapaszkodott a vállába. Harry érzékin dörzsölni kezdte. Felemelte a fejét Georgie melléről, és nevetve megszólalt: – Kíván. – Hangja mély volt. Érzéki. Két kézzel megragadta a nő lábait, és felemelte. Georgie az ajtónak vetette a hátát. Most teljes súlyával Harryre nehezedett. Tehetetlenül tárultak szét a lábai, Harry pedig közéjük férkőzött. Georgie érezte a férfi nadrágjának dörzsölő mozgását. Aztán a testéét Georgie szeme tágra meredt, és belenézett Harryébe, amely olyan zölden fénylett, mint egy ragadozó állaté. Uram, atyám! Harry lökött egyet a csípőjén. Georgie érezte a behatolást. Elképzelte azt a széles fejet, amely kettéválasztja a szeméremajkakat, és zihálni kezdett, szemét félig lehunyta. Harry ismét lökött egyet magán, és még mélyebben hatolt belé. – Úrnőm – lehelte Georgie ajkába. Georgie összeszedte az erejét, és kinyitotta a szemét. – Tessék? – szólalt meg elfúló hangon. Úgy érezte magát, mint aki részeg, mint akit elkábítottak, mintha egy csodálatos álomképbe sodródott volna. – Remélem, nincs ellenére – lökött még egyet – a merészségem. Hogyan? – Nem. Nincs, ah, ellenemre. – Alig tudta kinyögni a szavakat. – Biztos benne? – Harry, a gálád, megnyalta Georgie mellbimbóját, amitől az megborzongott. Annyira érzékenyen érintette, hogy az szinte már fájt. Na ezért még lakolni fog. Harry újabbat lökött. De majd máskor. – Nagyon is biztos – nyöszörögte. Harry elmosolyodott, egy izzadságcsepp csorgott le a halántékán. – Akkor engedelmével. Meg sem várva a nő bólintását, teljes mélységében belehatolt. Georgie feljebb csúszott az ajtón. Különleges pontossággal találta el azt a pontot. Georgie karja, lába és szíve Harry köré fonódott. A férfi kínzó lassúsággal húzta vissza magát, majd megismételte a mozdulatot, ezúttal körkörös mozgásokat is téve, ahogy belehatolt. Ekkor eksztatikus érzések nyilalltak keresztül Georgie-n. Úgy érezte, menten belehal a gyönyörbe. Harry ismét visszahúzódott, Georgie teljes hosszában érezte a nyomást érzékeny testében. Csak várta, lebegvén az időben és a térben, hogy Harry ismét magáévá tegye, ő pedig magáévá is tette, belehatolt, ágyékával a nő meztelen szemérmét súrolta. És akkor elvesztette a fejét. Gyors, rövid, szaggatott mozgásba kezdett. De igen hatásos volt ez is, a fenébe is vele. És ekkor Georgie-ban is elkezdődött, végtelennek tűnő hullámokban terjedt szét a testében. Nem kapott levegőt, nem hallott, nem látott, csak nyögött primitív féktelenségben. Száját kinyitotta, Harry vállára tapasztotta, amely sós ízű volt és meleg. Beleharapott. Harry hirtelen visszahúzódott, bár továbbra is átölelte Georgie-t, megremegett, és maguk közé lövellte magját. Nekidőlt Georgie-nak, saját súlyával tartva őt a falon, és közben mindketten ziháltak. Georgie elnehezültnek érezte magát. Fásultnak. Mint aki soha többé nem lesz képes megmozdítani a lábait. Megsimogatta a férfi vállát, és megdörzsölte a harapásának nyomát. Harry Georgie hajába sóhajtott. Hagyta, hogy a nő letegye a lábát a talajra, majd talpra állította. – Szeretném ágyba vinni, de attól tartok, most még időre van szükségem, úrnőm. Vagyis – elhúzódott annyira, hogy a nő szemébe nézhessen – ha esetleg maradna éjszakára? – Jó. – Georgie megpróbált a lábára állni. Erőtlennek érezte, de azért rá tudott állni. Elindult a kicsi hálószoba felé. – Itt maradok éjszakára. – És az öccse? – kérdezte Harry mögötte.
Elizabeth Hoyt
89
Leopárdherceg
– Az öcsém nem irányítja az életemet – felelte Georgie büszkén. – Különben is, a cselédbejáraton osontam ki. – Ó. – Harry követte a nőt a hálószobába. Georgie ekkor meglátta, hogy Harry egy lavór vizet visz magával. Felvonta a szemöldökét. – Már tegnap este is ezt kellett volna tennem. – Most vajon zavarban van? Harry letette a lavórt az ágy mellé, és segített Georgie-nak levenni a köpenyét és az ingét, majd letérdelt, hogy lehúzza a cipőjét és a harisnyáját. – Feküdjön le, úrnőm. Georgie hátradőlt az ágyon. Most valamiért félénkebb lett, pedig egyáltalán nem volt az a vad szeretkezés alatt. Harry fogott egy törülközőt, és belemártotta a lavórba. Kicsavarta, majd törölgetni kezdte a nő nyakát. Georgie behunyta a szemét. A nedves ruha hűvös érzetet és libabőrt hagyott maga után. Hallotta, ahogy Harry ismételten vízbe mártja, majd kicsavarja a ruhát, a csöpögő víz valamiért igen erotikusán hatott a szoba csendjében. Lemosta a mellét és a hasát, hűvös melegség érzetét hagyva maga után. Légzése felgyorsult, várakozón figyelte, vajon mi következik. Harry ekkor újrakezdte a lábánál, felfelé vezetve a ruhadarabot a lábszárán. Finoman széttárta a lábait, és megmosta a belső hajlatokat. Megvizezte a ruhadarabot, Georgie pedig újfent érezte a hideget a szemérmén. Szándékosan megsimogatta a nagyajkak közt, mire Georgie levegő után kapkodott. Aztán Harry felemelkedett az ágyról. Georgie kinyitotta a szemét, és látta, hogy Harry leveszi a nadrágját. Meztelenül, a nőt nézve, felvette a törülközőt, és megdörzsölte vele saját mellkasát is. Belemártotta. Kicsavarta. Megmosta a hónalját is. A hasát. Georgie behunyta a szemét, és megnyalta az ajkát. Harry férfiassága megmerevedett. Georgie felpillantott, és összetalálkozott a tekintetük. Harry ismét a vízbe mártotta a ruhadarabot. Megemelte nemi szervét, hogy megmossa alatta a súlyos heréket. Ismét belemártotta a rongyot a vízbe, majd körbetekerve végighúzta férfiasságán, fénylő felületet hagyván a rongy útján. Megdörzsölte a fanszőrzetét is, majd ledobta a törülközőt a földre. Harry merev pénisszel lépett az ágyhoz. Georgie nem tudta levenni róla a szemét. Egyik térdével a nő mellé helyezkedett, amitől behajlott az ágy, a derékaljat tartó kötelek megreccsentek. – Nem fejezi be a meséjét, úrnőm? Georgie csak pislogott. – A mesémet? – A Leopárdhercegről és az ifjú királyról. – Harry ajkával végigsimította a nő kulcscsontját. – A szépséges királykisasszonyról és az aranyhattyúról. – Jaj, igen. – Erőt vett magán, hogy gondolkodni tudjon. Harry szája bal melle alsó részén kalandozott. – Azt hiszem, ott tartottunk, hogy az öreg király meghagyta az ifjúnak, hogy hozza el… – Felnyögött. Harry a mellbimbójához érkezett. Melle már elernyedt az együttlétük óta. Harry felkapta a fejét. – Az aranyhattyút a gonosz boszorkánytól. – Harry hideg levegőt fújt a nedves mellbimbóra. Georgie levegő után kapkodott. – Igen, persze, az ifjú király pedig elküldte érte a Leopárdherceget. – Magától értetődik – suttogta Harry a másik mellbimbónak. – A Leopárdherceg pedig átváltozott… ah… Harry bekapta és szopogatni kezdte a mellbimbót. Aztán elengedte. – Férfivá – fejezte be a mondatot, majd a másik bimbót is megfújta. – Mmm. – Georgie egy pillanatra elmerengett. – Igen. És a Leopárdherceg a smaragdkoronáját a kezében tartotta… Harry végigcsókolta a hasát. – …és kívánt egy… – Igen?
Elizabeth Hoyt
90
Leopárdherceg
Csak nem a köldökét nyalogatja? – Egy láthatatlanná tévő köpönyeget. – Igazán? – Harry megtámasztotta az állát a nő alhasán, karját pedig medencecsontja körül pihentette. Georgie kinyújtotta a nyakát, hogy láthassa. Széttárt lábai között feküdt, arca csak néhány ujjnyira volt a… És mélységes érdeklődést tanúsított a története iránt. – Igen, igazán. – Georgie feje visszahanyatlott a párnára. – Felvette a köpönyeget, aztán elment, és megszerezte az aranyhattyút anélkül, hogy a gonosz boszorkány észrevette volna. Amikor viszszaért – mit művel Harry odalent? – átadta az aranyhattyút a… ó, istenem! Harry abbahagyta Georgie szemérmének érzéki nyalogatását, majd megcsókolta. Aztán felemelte a fejét. – Ez is része a mesének, úrnőm? – érdeklődött udvariasan. – Nem. Egyelőre eleget meséltem. – Ismét hátraejtette a fejét. – Abba… ne… hagyja! Georgie úgy sejtette, Harry elneveti magát, mert valami rezgést érzett, de aztán Harry lehajolt, a nő csiklójára tapasztotta a száját, és szopni kezdte. És onnantól kezdve, őszintén szólva, nem is érdekelte tovább.
M
– iről álmodik éjjelente? – kérdezte Lady Georgina Harrytől jóval később. – Hm? – Harry próbálta összeszedni a gondolatait. Teste teljesen kimerült. Úgy érezte, combja ólomból van, és szinte szétfolyik a fáradtságtól, küszködnie kellett, hogy ébren tudjon maradni. – Bocsásson meg! Elaludt? – Úrnője nyilvánvalóan nem aludt még. Harry érezte, ahogy a nő ujjai mellkasszőrzetét simogatják. Hősiesen összeszedte magát. – Nem. – Kinyitotta a szemét. Jó nagyra. – Mit is kérdezett? – Miről álmodik éjjelente? Ugyan már! Harry elfojtott magában egy remegést. – Semmiről. – Összerezzent. Egy úri születésű hölgy bizonyára nem ilyen választ szeretne hallani. – Magán kívül – tette hozzá sietve. – Nem – paskolta meg Georgie Harry vállát –, nem bókokat akartam hallani. Azt szeretném tudni, mi jár a fejében. Hogy mire vágyik. Mi érdekli. Hogy mi érdekli? Most, éjszaka? Miután szeretkeztek, nem is egyszer, hanem kétszer is? – Ó. – Úgy érezte, szemhéja elnehezül, és küszködve próbálta újra kinyitni. Egyszerűen túl fáradt volt. – Attól tartok, túl egyszerű férfi vagyok én, úrnőm. Leginkább az aratás jár a fejemben. – És mit gondol róla? – kérdezte Georgie elszánt hangon. Most mit akar tőle? Harry simogatni kezdte a nő haját, akinek a feje az ő mellkasán nyugodott, és próbált gondolkodni, de túl megerőltetőnek tűnt. Hagyta, hogy lecsukódjon a szeme, és úgy döntött, azt mondja, ami az eszébe jut. – Nos, tudja, aggaszt az eső. Félek, hogy idén nem marad abba időben. És ezért a termés tönkremegy. – Sóhajtott, de a nő csak hallgatott a simogatásban. – Azon töprengek, mi legyen jövőre a vetéskor. Hogy megpróbálkozzunk-e a komlóval ilyen északon. – Komlóval? – Ühüm. – Hatalmasat ásított. – A sörhöz. Csakhogy piacot is kellene ám találni a termésnek. Jó árunövény lehetne, de a kérdés az, hogy a földműveseknek megmarad-e belőle annyi, hogy abból átvészeljék a telet. Georgie egy kört rajzolt Harry mellkasára, érintése szinte csiklandozó volt. Most, hogy szóba került ez a probléma, Harry már kezdett magához térni. – Nem könnyű új növényt bevezetni a parasztoknál. Ragaszkodnak a megszokott dolgokhoz, nem szeretik az újításokat. – De akkor hogyan tudná meggyőzni őket?
Elizabeth Hoyt
91
Leopárdherceg
Harry egy percig hallgatott. Elgondolkodott, a nő nem szólt közbe. Még soha senkinek nem beszélt erről az ötletéről. – Néha azon tűnődöm, hogy egy iskola West Dikey-ban nem volna rossz ötlet. – Igazán? – Ühüm. Ha a földművesek gyerekei megtanulnának olvasni, ha egy kicsit műveltebbek lennének, könnyebb volna az újításokkal is. És akkor minden generáció tanultabb lehetne, aztán egyre nyitottabbá válnának az új gondolatok és módszerek iránt. Évtizedekben lehetne csak mérni a fejlődést, nem években, és nemcsak a tulajdonos jövedelmére hatna pozitívan, hanem az életére is. – Harry ekkor már teljesen éber volt, de úrnője továbbra is hallgatott. Talán ostobaságnak tartja az ötletet, hogy taníttatni kellene a földműveseket. Aztán megszólalt: – Találnunk kellene egy tanárt. Egy úriembert, aki türelmes a gyerekekkel. A többes szám, amelyet használt, melegséggel töltötte el Harry szívét. – Igen. Valakit, aki szereti a vidéket, és ismeri az évszakokat is. – Az évszakokat? – A nő keze mozdulatlanná vált Harry mellkasán. Harry rátette a saját kezét, és hüvelykujjával simogatni kezdte, majd így folytatta: – A tavasz hűvös és csapadékos, ekkor kell a földműveseknek elvetniük a gabonát, csakhogy nem szabad túl korán, mert akkor megfagy. A juhok is ekkor ellenek, látszólag egyszerre. A nyár hosszú és meleg, amely kitereli a juhokat a hatalmas, kék ég alá, és figyeli, ahogy nő a gabona. Az ősz azt reméli, hogy a nap sokat süt majd, és jó termés lesz. Ha a nap süt, az emberek boldogok és ünnepelnek. Ha nem süt, akkor beesett, rémült arccal járnak-kelnek. A tél pedig hosszú és komor, a földművesek családjukkal a kis tűz körül ücsörögnek a kunyhójukban, meséket mesélnek, és várják a tavaszt. – Harry befejezte, és öntudatosan megszorította a nő vállát. – Tudja, az évszakok. – Annyi mindent tud – suttogta Georgie. – Csak ami Yorkshire-nek ezen a vidékén történik. Biztos vagyok benne, hogy sokan igen kevésre tartanák. Georgie a fejét rázta, ruganyos haja Harry vállát súrolta. – De maga értelmes. És tudja, hogyan gondolkodnak az emberek. Hogy mit éreznek. Én bezzeg nem. – Ezt hogy érti? – Harry próbálta Georgie arcát kifürkészni, de ő a mellkasára hajtott fejjel feküdt. – Engem ostoba dolgok kötnek ide, mint egy köpeny szabása, vagy egy pár új fülbevaló, és megfeledkezem a körülöttem élő emberekről. Sosem gondolok arra, vajon nem udvarol-e Tiggle-nek egy újabb inaslegény, sem arra, hogyan boldogul Tony egymaga Londonban. Nem is gondolná Tonyról, olyan nagynak és erősnek tűnik, és határozottnak is, de el tud ám magányosodni. És Violet… – Nagyot sóhajtott. – Violetet idén nyáron elcsábította valaki a leicestershire-i családi otthonunkban, és én nem is tudtam róla. Nem is sejtettem. Harry összevonta a szemöldökét. – Akkor hogyan jött rá? – Ma reggel bevallotta nekem. Georgie hirtelen eltakarta az arcát, Harry pedig megpróbálta kisimogatni a haját a szeméből. – Ha eddig titokban tartotta, ha nem akarta korábban elmondani, akkor nem lett volna könnyű rájönni. Ilyen korban a gyerekek időnként nagyon titokzatosak tudnak lenni. Georgie az ajkába harapott. – De én a nővére vagyok. Én állok hozzá a legközelebb. Tudnom kellett volna róla. – Ismét sóhajtott, olyan halkan, olyan szomorúan, hogy Harry legszívesebben a védelme alá vonta volna a világ összes gondjával szemben. – Rá akarja erőltetni, hogy menjen hozzá feleségül. – Kicsoda? – Leonard Wentworth. Egy földönfutó senkiházi. Csak azért csábította el, hogy kénytelen legyen hozzámenni.
Elizabeth Hoyt
92
Leopárdherceg
Harry szájával végigsimította Georgie homlokát, nem igazán tudta, mit is felelhetne. Tudja vajon, mennyire hasonló a saját helyzete a húgáéhoz? Nem tart attól, hogy majd ő is házasságot követel szeretkezéseik zálogaként? – Anyánk… – Georgie habozott, aztán ismét belekezdett – anyánk nem mindig van jól. A mamának sok betegsége és baja van, bár attól tartok, a legtöbbet csak képzeli. Olyan sok időt tölt azzal, hogy kitalálja, mi legyen a következő kór, hogy sokszor észre sem veszi maga körül az embereket. Próbáltam én pótolni őt Violet számára. – Az elég nagy teher lehet. – Nem igazán. De nem is ez a lényeg. Nem arról van szó, hogy ne szeretném Violetet. Harry értetlenül nézett. – Hanem miről? – Mindig megvetettem a mamát. – Olyan halkan beszélt, hogy Harry a lélegzetét is visszafojtotta, hogy hallhassa. – Mert olyan zárkózott, olyan nemtörődöm, olyan önző. Sosem gondoltam, hogy én is olyan vagyok, mint ő, de talán így van. – Végül Harryre pillantott, aki kristály könnycseppeket pillantott meg az arcán. – Talán így van. Harry mellkasa valamiért összeszorult. Odahajolt, és lecsókolta a sós könnyet Georgie arcáról. Kedvesen, gyengéden megcsókolta, érezte szája remegését, és azt kívánta, bárcsak birtokában volna azoknak a szavaknak, amelyekkel megvigasztalhatná őt. – Bocsásson meg – sóhajtott Georgie. – Nem akarom minden keserűségemet magára önteni. – Szereti a húgát – mondta Harry. – És én szívesen hordoznám a keserűségeit, úrnőm, bármik legyenek is azok. Érezte Georgie ajkának simogatását a mellkasán. – Köszönöm. Harry hallgatott, de a nő nem szólt többet, egy kis idő múltán légzése egyenletessé vált, elaludt. Harry azonban még sokáig virrasztott, csak meredt a sötétbe úrnőjével a karjában.
Elizabeth Hoyt
93
Leopárdherceg
Tizenkettedik fejezet
Lady Georgina bársonyos, puha feneke Harry reggeli merevedéséhez simult. Harry kinyitotta a szemét. Ismét nála töltötte az éjszakát. A nő válla halovány derengés volt a szeme előtt. Harry karja Georgie csípőjén nyugodott, keze behajlott, és a hasára simult. Georgie nem mozdult, halk légzése lassú volt, aludt. Harry előrehajtotta a fejét, hogy a nő haja megcsiklandozta az orrát. Megérezte egzotikus illatát, férfiassága pedig lüktetni kezdett, mint egy beidomított kutya, amely gazdája jelzésére felül. Kutatni kezdett a hajában, míg elért a nyakáig, amely meleg volt és nedves az alvástól. Kinyitotta a száját, hogy megízlelje. Georgie motyogott valamit, és felhúzta a vállát. Harry elmosolyodott, és lassan, lassan, óvatosan elindult lefelé a kezével, míg ujjaival végül dús szőrzetet nem tapintott. Megérintette a legintimebb pontján. Fiatalemberként ez volt a legjelentősebb felfedezése a női testtel kapcsolatban. Szédítőn hatott rá a felismerés annak idején, hogy a női testnek ilyen titkai vannak. Nem emlékezett már első szeretője arcára, de nem tudta feledni azt az áhítatot, amelyet a női test megalkotása iránt érzett. Megérintette úrnője csiklóját. Nem durván, valójában egy tollpihe érintésének is beillett volna. Georgie nem mozdult, ezért Harry felbátorodott, és enyhén megnyomta azt a pontot. Mintha cirógatná. A nő ajka megrándult. Harry megnyalta nyaka hátsó részét, és szinte ugyanazt érezte, amit előző este, amikor azt a helyet nyalogatta, ahol most az ujjai kalandoztak. Tetszett Georgie-nak, amikor megcsókolta, megnyalta és megszopogatta ott. Teste ívbe hajlott, és olyan hangosan nyögött fel, hogy Harry legszívesebben elnevette volna magát. Most simogatni kezdte, lassan, eljátszadozva a síkos, puha ajkakkal, és úgy érezte, egyre nedvesebbek lesznek. Hímvesszője szinte már fájt, olyan merev volt, mint talán még soha. Harry felemelte Georgie fölül lévő lábát, és a csípője fölé tolta. A nő légzése felgyorsult, Harry arcán mosoly suhant át. Megfogta férfiasságát, és ahhoz a meleg, nedves helyhez irányította. Kissé szétfeszítette, és belecsúszott. Annyira szűk volt és olyan finom, hogy majdnem felhördült a fájdalomtól és az élvezettől. Óvatosan, de határozottan taszított magán még egyet, és még mélyebbre csúszott. Aztán még egy lökés, és fanszőrzete Georgie fenekéhez ért. Georgie ekkor már zihált. Harry visszaengedte a lábát. Végül csak felnyögött, annyira tökéletes volt. Harry átnyúlt rajta, és megkereste a szemérmét. Megsimogatta. Atya ég, érezte, ahogy Georgie ráfeszül a hímvesszőjére. Lökés helyett hozzádörgölődzött, és addig nyomta azon a ponton, amíg ismét meg nem feszült. – Harry – nyögött fel Georgie. – Css – susogta vissza Harry a nyakát csókolgatva. Georgie nekinyomta magát Harrynek. A kis türelmetlen. Harry elmosolyodott, és tovább dörgölődzött. – Harry! – Kedvesem? – Hágjon meg, Harry! Harry erre meglepetten és kéjvágyón jó erősét lökött magán. Jó ég, sosem gondolta volna, hogy úrnője ismeri ezt a kifejezést, azt pedig végképp nem, hogy ki is mondja… – Ó, igen – zihálta Georgie. Harry ekkor szinte fékevesztett mozgásba kezdett, a nő nyögései pedig rendkívül erotikusan hatottak rá. Minden egyes alkalom jobb volt az előzőnél, és Harry szorongva gondolt arra, hogy talán sosem fog betelni vele. Hogy mindig ennyire fogja kívánni. Ekkor azonban megérezte a nő görcsös rándulásait, és azon nyomban elszállt e gondolat. Megragadta Georgie csípőjét. Olyan kábítóan jó érzés volt, hogy kis híján megfeledkezett magáról, és majdnem késő lett már. De végül hirtelen kirántotta magát Georgie-ból, és erős remegések közepette elélvezett a lepedőn. A nő csípőjét simogatva próbálta lenyugtatni saját légzését.
Elizabeth Hoyt
94
Leopárdherceg
– Jó reggelt, úrnőm. – Mmm. – Georgie hátrafordult, hogy a szemébe nézhessen. – Jó reggelt, Harry. Lady Georgina magához húzta Harry fejét, és megcsókolta. Könnyed, finom érintés volt, de Harry mellkasa valamiért összeszorult tőle. Hirtelen ráébredt, hogy bármire képes volna érte, az úrnőjéért. Hazudni. Lopni. Ölni. Lemondani a büszkeségéről. Vajon édesapja is így érzett annak idején? Harry felült, és megragadta a nadrágját. – Mindén reggel ilyen élénk? – kérdezte Georgie a háta mögül. – Mert meg kell mondjam, nem mindenki tartja ám ezt erénynek. Harry felállt, és magára kapta az ingét. – Sajnálom, úrnőm. Végül megfordult, és a nő szemébe nézett. Egyik könyökén támaszkodott, az ágynemű a dereka köré volt csavarva. Narancsvörös haja kócosan, buján omlott hófehér vállára. Mellbimbói halvány rózsaszínűek voltak, végükön sötétrózsaszínek. Életében nem látott még nála szebb nőt. Harry elfordult. – Igazából nem vagyok csalódott. Inkább fáradt – felelte Lady Georgina. – Nem hiszem, hogy előfordul, hogy reggelente csak úgy fekszik az ágyban. – Valóban. – Begombolta az utolsó gombját is az ingén. Elindult a másik szoba felé. Halk, kaparászó hangra lett figyelmes. Megtorpant. Megint hallotta, visszapillantott Georgie-ra. – Azt hittem, az öccsét nem zavarja. Lady Georgina olyan ingerülten nézett, ahogy egy meztelen nő csak képes. – Hogyan is merészelné! Harry erre csak felvont szemöldökkel behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját. Odalépett a kunyhó ajtajához és kinyitotta. A küszöbön egy rongykupac mocorgott. Hát ez meg…? A hajcsomó felemelte a fejét, Harry pedig megpillantotta a kisfiú arcát, akivel a Pollard-kunyhóban találkozott. – Elment inni és nem jött haza – mondta a gyerek unottan, mint aki számított már rá, hogy egy nap magára marad. – Legjobb lesz, ha bejössz – felelte Harry. A fiú habozott, felállt, majd bebotorkált. Lady Georgina kidugta a fejét a hálószoba ajtaján. – Ki az, Harry? – Meglátta a kicsi alakot. – Ó. A fiú és az úrhölgy egymásra meredt. Harry feltett egy kanna vizet teának. Először a nő ocsúdott fel. – Én Lady Georgina Maitland vagyok a majorságból. Téged hogy hívnak? A fiú csak bámult. – Jobban teszed, ha fejet hajtasz, ha egy úrhölggyel beszélsz, kölyök – mondta Harry. Georgie összevonta a szemöldökét. – Nem hinném, hogy erre szükség volna. A fiú azért kisimította a haját a szeméből, és lehajtotta a fejét. Lady Georgina kisurrant a nappaliba. Előző este viselt ruhájára egy lepedőt dobott. Harrynek eszébe jutott, hogy elszaggatta az alsóruháját. – Tudja, hogy hívják? – kérdezte Georgie suttogva. Harry a fejét rázta. – Kérsz teát? Más nemigen van itthon. Esetleg vajas kenyér. Lady Georgina felderült, Harry nem tudta, vajon az étel említése vagy valami egyéb miatt-e. – Csinálhatnánk pirítóst – javasolta. Harry egyik szemöldöke megemelkedett, de Georgie addigra már meg is találta a kenyeret, a vajat és a kést, és elővett egy hajlított villát is. Belenyiszált a kenyérbe, és lefűrészelt belőle egy alaktalan darabot. Mindhárman a kenyérdarabra meredtek. Georgie megköszörülte a torkát: – Azt hiszem, a kenyérszeletelés inkább férfimunka. – Azzal Harry kezébe nyomta a kést.
Elizabeth Hoyt
95
Leopárdherceg
– Aztán ne legyenek túl vastagok a szeletek, mert különben megégnek, én pedig utálom az égett pirítóst. Hát te? – A fiú felé fordult, aki bólintott. – Igyekszem megtenni, ami tőlem telik. – Remek. Majd én megvajazom. Te pedig – vetett kritikus pillantást a fiúra – megpiríthatod. Tudod, hogyan kell rendesen megpirítani a kenyeret, ugye? A kölyök bólintott, és megfogta a villát, de úgy, mintha Artúr király kardját tartaná a kezében. Kisvártatva egy halomban álltak a ropogós kenyérszeletek az asztal közepén, és csorgott le róluk a vaj. Lady Georgina teát töltött, majd mindhárman asztalhoz ültek, hogy elköltsék a reggelijüket. – Bárcsak itt maradhatnék! – mondta, majd lenyalta az ujjáról a vajat –, de azt hiszem, vissza kell mennem a majorba, hogy legalább rendesen fel tudjak öltözni. – Meghagyta a kocsisnak, hogy jöjjön önért? – kérdezte Harry. Ha nem, gondolta, kölcsönadja neki a lovát. – Láttam egy kocsit ma reggel – szólalt meg a fiú. – Úgy érted, várakozni az úton? – kérdezte Lady Georgina. – Nem. – A fiú lenyelte a szájában lévő jókora falatot. – Az úton ment, szinte repült, szavamra. Lady Georgina és Harry egymásra nézett. – Fekete volt piros díszítéssel? – kérdezte. Tony hintója ugyanis ilyen színű. A fiú az ötödik pirítós kenyeréért nyúlt, és közben a fejét rázta. – Kék volt. Mindenhol kék. Lady Georgina felkiáltott, majd félrenyelte a teáját. Harry és a fiú rámeredt. – Oscar – mondta levegő után kapkodva. – Harry felvonta a szemöldökét. – A középső fivérem. Harry letette a teáscsészéjét. – Miért, hány fivére van, úrnőm? – Három. – A pokolba!
A
– z intéződdel, Georgie? – Oscar elvett egy cukormázas süteményt a tálról, amelyet Cook készített. – Ez nincs igazán rendjén így, kedvesem. Úgy értem – lengette meg a süteményt –, egy úrinő vagy válasszon magának valakit a saját osztályából, vagy menjen, és csábítson el egy izmos, fiatal lovászfiút. Oscar Georgie-ra vigyorgott, melaszbarna szeme sarkában ördögi ráncok keletkeztek. Haja sötétebb volt Tonyénál, szinte fekete. Csak erős napfényben lehetett észrevenni rajta a vöröses árnyalatot. – Ezzel nem sokat segítesz – fogta mutató- és hüvelykujja közé Tony az orrnyergét. – Úgy van, Oscar – tromfolt rá Ralph is, a legifjabb Maitland fivér. Magas növésű, hórihorgas termetén még csak most kezdtek kiütközni a férfias vonások. – Georgina nem csábíthat el senkit. Hiszen még hajadon. Inkább az a paraszt csábította el őt. Oscar és Tony egy pillanatig némán bámulta Ralph-ot, látszólag elnémította őket a Ralph egyébként nyilvánvaló közlése feletti döbbenet. Georgie nagyot sóhajtott, nem először azóta, hogy belépett a könyvtárszobába. Ostoba! Ostoba! Ostoba! Legjobb lett volna, ha Oscar kocsijának a látványától hanyatt-homlok elmenekül a dombok irányába. Talán napokig, hetekig sem bukkantak volna a nyomára, ha szerencséje van. A csillagos ég alatt hálhatott volna, és erdei szamócán és harmaton éldegélhetett volna – mit számít, hogy a szamóca nem szeptemberben érik. Ehelyett alázatosan magára öltötte legcsinosabb ruháját, és három fivére színe elé járult. Akik most kis híján felnyársalták őt a tekintetükkel. – Őszintén szólva, közös akaratról van szó, már ha ez számít valamit. Ralph meglepetten nézett, Tony sóhajtozott, Oscar pedig röhögött, majdnem félrenyelte a szájában lévő süteményt. – Nem, nem számít – felelte Tony. – Az a fontos, hogy… Elizabeth Hoyt
96
Leopárdherceg
– Hogy azonnal szakítanod kell vele – fejezte be helyette Oscar. Georgie-ra bökött, de ekkor észrevette, hogy még mindig a kezében van a sütemény. Körbenézett tányért keresve, majd letette az édességet. – Aztán, miután hozzámentél a megfelelő úriemberhez, felőlem azt találsz magadnak, akit csak akarsz… – Én nem úgy vélem! – ugrott talpra Ralph, a mozdulat igen hatásos volt, mivel ő volt a legmagasabb. – Georgina nem olyan, mint azok a divatos hölgyikék és szabados kurtizánok, akikkel te múlatod az idődet. Ő… – Soha életemben nem érintkeztem még divatos hölgyikékkel – vágott vissza Oscar, fenyegető pillantást vetve öccsére. – De uraim, kérem – szólt közbe Tony. – A marakodást hagyjuk későbbre! Georgie, mik a szándékaid az intéződet illetően? Hozzá akarsz menni feleségül? – Hogyisne! – De Tony! – kiáltott fel egyszerre Oscar és Ralph. Tony felemelte a kezét, hogy csendre intse őket. – Georgie? Georgie csak pislogott. Mit is akar Harrytől? A közelében lenni, az bizonyos, de azontúl minden olyan bonyolulttá válik. Miért, ó, miért nem hagyhatja a dolgokat csak úgy egyszerűen megtörténni, mint mindig? – Mert – mondta Tony – bármennyire is ellenemre van beismerni, Oscarnak és Ralphnak igaza van. Vagy szakítanod kell vele, vagy hozzá kell menned ehhez az alakhoz. Te nem olyan hölgy vagy, aki ilyen helyzetbe bonyolódik. Ó, istenem! Georgie mellkasa hirtelen összeszorult, mintha valaki mögé lopódzott volna, és nagyot húzott volna a fűzőjén. Mindig ez az érzése támadt, ha szóba került a házasság. Mit is mondhatna erre? – Nos… – Öli a juhokat! Violet írta a levelében. – Ralph keresztbe fonta a karját. – Georgina nem mehet hozzá egy őrülthöz! Nem csoda, hogy Violet bujkál. Bizonyára mindhárom fivérüknek írt. Georgie összevonta a szemöldökét. Húga most bizonyára a dombok között kószál, és azon van, hogy rájöjjön, hogyan lehet harmatcseppeken eléldegélni. – Már megint beleolvastál a leveleimbe! – Oscar kiválasztott egy szelet tortát a tálcáról, úgy tűnt, a süteményről máris megfeledkezett, mert rázni kezdte a kezét Ralph irányába. – Az a levél nekem szólt. A tiédben egyetlen szó sem esett a juhokról. Ralph egymás után többször is szóra nyitotta, majd becsukta a száját, mint az öszvér, amely nem tudja, mit vett a szájába. – Honnan tudhatnád, ha te magad nem olvastál volna bele az én levelezésembe? Oscar képén ellenséges vigyor jelent meg. Egy nap valaki biztos el fogja látni a baját. – A bátyád vagyok. Kötelességem nyomon követni könnyen befolyásolható öcsém ügyeit. Puff! Mindannyian a kandalló felé kapták a fejüket, amelynek párkányán üvegszilánkok hevertek. Tony fölé hajolt, majd ridegen visszapillantott. – Remélem, nem szeretted azt a kristályvázát, Georgie. – Nem, a legkevésbé sem. – Remek – vágta rá Tony. – Akkor rendben. Bármily épületes is légyen a testvéri szeretet eme megnyilvánulása, azt hiszem, eltávolodtunk a fő problémánktól. – Kezét felemelve bütykös ujjain számolni kezdett: – Egy. Véleményed szerint Harry Pye egy őrült, aki vidéken időzik, és irtja Granville juhait? – Nem. – Talán ez volt az egyetlen dolog, amiben biztos lehet. – Remek. Ö… ö… – Tony rázni kezdte a fejét Ralph felé, aki ellenkezni próbált. – Mindketten megbíztok Georgie ítélőképességében?
Elizabeth Hoyt
97
Leopárdherceg
– Természetesen – mondta Ralph. – Magától értetődően – felelte Oscar. Tony bólintott, majd visszafordult Georgie-hoz. – Kettő. Hozzá akarsz menni Harry Pye-hoz? – De Tony! Egy intézőhöz? – kelt ki magából Oscar. – Tudod, hogy egyedül csak a… – Elharapta a mondatot, és zavart pillantással tette hozzá: – Bocsáss meg, Georgie! Georgie elfordította a fejét. Úgy érezte, mintha a szíve a torkában dobogna, és elállna a levegő útját. Csakhogy Tony nem hagyta ennyiben a dolgot. – Nem gondolod, hogy a vagyonodra pályázik, Georgie? – Nem. – Utálatos, utálatos testvérek! Tony felvonta a szemöldökét, és szúrós pillantást vetett Oscarra. Oscar felemelte a kezét, és tenyerét Tony felé tartva azt felelte: – Rendben! Oscar tűnődve az ablakhoz lépett, telepakolt tányérjával a kezében. – Hozzá akarsz menni? – erőltette Tony a kérdést. – Nem tudom! – Georgie már nem kapott levegőt. Hagyják már őt végre ezzel a házassággal! A házasság olyan, mint egy finom lepel, amely egyre szorosabban takarja be a házastársakat, miközben egyre fogy és poshad körülöttük a levegő, mígnem végül megfulladnak, és még csak észre sem veszik, hogy már halottak. Tony egy pillanatra behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta. – Jól tudom, hogy eleddig kerülted a házasságot, és ezt meg is értem. Mindnyájan megértjük. Az ablaknál álló Oscar megvonta a vállát. Ralph lesütötte a szemét. Tony nem vette le a szemét Georgie-ról. – Ha odaadtad magad ennek a férfinak, nem gondolod úgy, hogy ezt a döntést már meghoztad? – Talán. – Georgie a földet bámulta maga előtt. – Talán nem. De legyen bárhogy is, nem hagyom, hogy kényszerítsenek. Adjatok egy kis gondolkodási időt! Oscar felnézett az ablakból, és összetalálkozott a pillantásuk Tonyval. – Hagyunk neked időt – felelte Tony, és a szemében csillogó együttérzéstől Georgie kis híján sírva fakadt. Georgie az ajkába harapott, és a legközelebbi könyvespolc felé fordult. Ujja hegyét végighúzta a könyvek gerincén. Hallotta, ahogy mögötte Ralph azt mondja: – Mit szólnál egy kis lovagláshoz, Oscar? – Hogyan? – csattant fel Oscar, de már ismét teli volt a szája. – Elment az eszed? Éppen most kezdett esni. Felsóhajtott. – Azért gyere csak velem! – Miért? Ó. Ó! Igen, persze. – Két öccse csendben elhagyta a szobát. Georgie majdnem elmosolyodott. Fivérei közül mindig is Oscar volt a legérzéketlenebb. Hátat fordított a könyvespolcnak. Tony a tűzbe bámult. Georgie összerezzent. A fenébe! Előző nap elfelejtette megemlíteni neki. Tony egyelőre csak a felszínt látja. A férfi hirtelen felkapta a fejét. – Mi az? – Esküszöm az égre, nem fogsz örülni neki. Azonnal el akartam neked mondani, csak aztán… – Egyik tenyerét felfelé fordította. – Attól tartok, van még egy női probléma a családban, amelynek a megoldása rád vár. – Violet? Georgie nagyot sóhajtott. – Violet komoly bajba került. – Tony felvonta a szemöldökét. – Nyáron elcsábították. – A pokolba is, Georgie! – fakadt ki Tony, hangja élesebbnek tűnt, mintha kiabált volna. – Miért nem mondtad el azonnal? És jól van?
Elizabeth Hoyt
98
Leopárdherceg
– Igen, rendben van. És sajnálom, de csak tegnap tudtam kiszedni belőle a dolgot. – Georgie nagyot sóhajtott. Annyira kimerült, mégis úgy tűnt, legjobb lesz gyorsan túlesni ezen is. – Nem akarta elmondani neked, mert attól félt, hogy házasságra kényszeríted. – Ez a szokványos reakció, ha egy jó családból való úrilányt hírbe hoznak. – Tony kegyetlen pillantást vetett Georgie-ra. – És megfelelő parti volna a csábító? – Nem. – Georgie összeszorította a száját. – Fenyegeti Violetet azzal, hogy felfed mindent, ha nem hajlandó hozzámenni. Tony egy pillanatig mozdulatlanul állt a kandallóval szemben, majd egyik hatalmas kezével megtámaszkodott rajta. Mutatóujja lassan kopogni kezdett a márványon. Georgie visszatartotta a lélegzetét. Tony olykor rettentően dühös és sablonos tud lenni. Talán mert ő lett az örökös. – Nem tetszik nekem ez a dolog – mondta hirtelen, mire Georgie kifújta a levegőt. – Ki az a férfi? – Leonard Wentworth. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire kitudtam szedni belőle. Csak akkor mondta el, amikor megígértem, hogy nem fogom hagyni, hogy házasságra kényszerítsd vele. – Örömmel veszem tudomásul, hogy megkaptam a kolerikus apa szerepét a családi drámában – morogta Tony. – Sosem hallottam még erről a Wentworthről. Ki az? Georgie megvonta a vállát. – Nekem is fejtörést okozott, de arra jutottam, hogy bizonyára azok közül a fiatalemberek közül való, akik Ralphfal érkeztek hozzánk a nyáron. Emlékszel a júniusi vadászbálra? Tony bólintott. – Ralph hozott magával három-négy barátot Kettőt ismerek közülük, az Alexander fivéreket, ők egy ősi leicestershire-i család sarjai. – És ott volt Freddy Barclay is. Nem lőtt semmit, a többiek pedig kíméletlenül kigúnyolták érte. – De volt egy, aki tíz madarat is ejtett – mondta Tony elmerengve. – Idősebb volt Ralph barátainál, korombéli lehetett. – Violet azt mondja, huszonöt éves. – Georgie fintorogva folytatta: – El tudod képzelni, hogy egy ilyen korú férfi elcsábítson egy iskoláskorú lányt? És erőlteti a házasságot. – Hozományvadász – állapította meg Tony. – A pokolba is! Ki kell kérdeznem róla Ralphot, meg kell tudnom, hol találhatok rá erre a gazemberre. – Sajnálom – mondta Georgie. Úgy tűnt, semmi nem sikerült valami fényesre abból, amit az utóbbi időben tett Tony széles szája ellágyult – Nem, én sajnálom. Nem rajtad kellene kitöltenem a haragomat annak a férfinak a bűnei miatt. Oscarral és Ralphfal megoldjuk majd ezt, ne aggódj! – Mit akarsz tenni? – kérdezte Georgie. Tony összevonta a szemöldökét, barna szőrszálai egészen összeértek. Pont olyan, mint az apjuk volt. Egy ideig nem válaszolt, Georgie már azt hitte, talán nem is hallotta a kérdést. Aztán felnézett, és Georgie hátrahőkölt a szemében izzó elszántságtól. – Hogy mit akarok tenni? Megértetni vele, hogy milyen nagyon nagy ostobaság is fenyegetnie egy Maitlandet – mondta. – Akkor majd nem meri többé zaklatni Violetet. Georgie már nyitotta a száját, hogy további részletek felől érdeklődjön, de aztán meggondolta magát. Olyan pillanat volt ez, amelyben jobbnak tűnt, ha csak a saját dolgával törődik. – Köszönöm. Tony magasra vonta egyik szemöldökét. – Végül is kötelességem, hogy gondját viseljem a családnak. – Apa nem tette. – Nem – hagyta jóvá Tony –, ő nem. És kész csoda, hogy mellette és a mama mellett egyáltalán túléltük. De végtére is részben emiatt fogadtam meg, hogy én jobban csinálom majd. – Ami így is van. – Bárcsak ő maga is ilyen jól megfelelt volna a saját feladatainak!
Elizabeth Hoyt
99
Leopárdherceg
– Próbáltam. – Tony Georgie-ra mosolygott, széles szája gyerekesen görbült mosolyra. Georgie ekkor döbbent rá, milyen ritkán is mosolyog. De aztán a mosoly elhalt. – Violet problémájáról majd gondoskodom, a te esetedben azonban nem tudom ugyanezt megtenni mindaddig, amíg meg nem mondod, milyen irányban induljak el. Döntést kell hoznod Harry Pye-jal kapcsolatban, Georgie, méghozzá minél hamarabb.
A
– ranyból van a pinája, Pye? Harry megdermedt, majd lassan a hang irányába fordult, bal kezét behajlítva és lazán az oldala mellett tartva. Reggel magával vitte a fiút az útjára, miután Lady Georgina távozott a kunyhójából. Aztán West Dikey-ba lovagoltak. Azt remélte, ott talán talál egy pár cipőt a kölyöknek. A fajankó, aki megszólította, nem volt más, mint az egyik nagy öklű fickó a Fekete Csődörből. A vágás, amelyet Harrytől kapott, kékesvörösen virított az arcán. A halántékán kezdődött, keresztülhaladt az orrnyergén, és arca átellenes oldalán ért véget. Mindkét oldalán egy-egy termetes férfi állt. Jól választották ki a helyet, hogy belekössenek. Elhagyatott útszakasz volt, akár egy sikátor. A napsütéstől igen erős volt a bűz, amely az út közepén lévő nyílt fedelű csatornából áradt. – Borogatást kellene tenned rá – mondta Harry a varas sebhely felé biccentve. Genny szivárgott belőle. A másik férfi elvigyorodott, így megfeszült a sebhely az arcán, amitől az kettényílt, és vér csordult ki belőle. – Kapsz tőle szép dolgokat cserébe a szolgálataidért? – Talán aranygyűrűket aggat a mancsára – vihogta a fickó egyik cimborája. Harry érezte, hogy mellette a fiú ideges. Jobb kezét a vállára tette. – Ha akarod, felnyitom neked azt a sebet – ajánlotta Harry kedvesen. – Hogy távozhasson belőle a méreg. – Méreg! Na ja, te már csak ismered a mérget, nem igaz, Pye? – A sebhelyes fickó gúnyosan vigyorogva szórakozott saját eszességén. – Hallom, átnyergeltél az állatok mérgezéséről nők mérgezésére. Harry értetlenül nézett. Micsoda? Ellenfele helyesen értelmezte az összevont szemöldököt. – Szóval nem tudtad? – A férfi magasra emelte a fejét. – Ma reggel találtak rá a tetemére a rekettyésben. – Kiére? – Márpedig ezért akasztás jár, úgy bizony. Ez gyilkosság. Vannak, akik szerint azon nyomban kötelet kellene akasztani a nyakadba. Csakhogy te a szeretőddel buzgólkodtál, nem igaz? A nagy ember előrehajolt, Harry bal keze pedig már a csizmaszárán volt. – Szól, ha elélvezhetsz, Pye? Vagy talán nem is engedi meg! Összemocskolná a szép fehér testét, ugye? Ha közönséges ondó kerülne rá. Azzal ne bajlódj! – mondta Harry kezére mutatva, amely a kése mellett volt. – Sosem tudnék kezet emelni egy hímringyóra. A három férfi röhögve odébbállt. Harry ledermedt. Ringyó. Ugyanezzel a névvel illették az anyját is annak idején. Ringyó. A kisfiú megmozdult a keze alatt. Harry lenézett rá, és észrevette, hogy túl erősen markolta meg a vállát. A fiú nem panaszkodott, csak egy kicsit megborzongott. – Hogy hívnak? – kérdezte Harry. – Will. – A fiú felnézett rá, és egyik kezével megtörölte az orrát – Az én anyám is ringyó. – Aha. – Harry eleresztette Will vállát. – Az enyém is az volt.
Elizabeth Hoyt
100
Leopárdherceg
Georgie aznap este fel-alá járkált a könyvtárszobában. Az ablakok fekete tükrökké váltak a kinti sötétségtől. Egy pillanatra megállt, hogy megszemlélje kísértetszerű tükörképét. Haja tökéletes volt, ami igazi ritkaságszámba ment, Tiggle megigazította vacsora után. Levendulaszínű ruhát viselt, egyik kedvencét, és gyöngy fülbevalót. Lehet, hogy hiúság, de úgy érezte, jól fest, szinte már csinosnak találta magát abban a ruhában. Bárcsak belül is érezné ezt a magabiztosságot! Kezdte úgy érezni, hogy a könyvtár nem a legmegfelelőbb hely erre a találkozásra. De volt bármi más választása? Most, hogy öccsei mindannyian Woldslyban tartózkodtak, nem invitálhatta be Harryt a saját szobájába, és az utóbbi két alkalommal, amikor ellátogatott Harry kunyhójába… Georgie úgy érezte, arcát elönti a forróság. Nem beszélgettek sokat, ugyebár. Így hát nem maradt más. De akkor is! A könyvtár valami miatt nem tűnt a megfelelő helynek. Csizmás léptek dobogtak a hallban. Georgie kihúzta magát, az ajtó felé fordult, mint egy áldozat, aki magányosan várja a sárkány érkezését. Vagy esetleg a leopárdét. – Jó estét, úrnőm – lépett be Harry a könyvtárszobába. Egyértelműen leopárd. Georgie érezte, hogy nyakán felborzolódnak a szőrszálak. Harry aznap este valahogy különös energiát sugárzott magából. – Jó estét. Foglaljon helyet, kérem! – mutatott Georgie a kanapéra. Harry az adott irányba nézett, majd visszaemelte tekintetét a nőre. – Inkább nem. Ó, te jóságos ég! – Nos… – Georgie levegőért kapkodva próbálta felidézni magában eltervezett mondandóját. Beszéde még értelmesnek hatott a saját szobájában. Ám most, hogy Harry őt bámulta, úgy foszlott szét, mint a papír. – Igen? – Harry magasra emelte a fejét, mintha így próbálná jobban hallani a nő gondolatait. – A kanapén kívánja, vagy a padlón? Georgie szeme elkerekedett zavarában. – Én nem… – A széken? – kérdezte Harry. – Hol kíván szeretkezni? – Ó. – Georgie arcát elöntötte a forróság. – Nem ezért hívattam. – Nem? – Harry felvonta a szemöldökét. – Biztos ebben? Valamiért csak iderendelt. – Nem rendeltem ide… – Georgie behunyta a szemét, megrázta a fejét, és újrakezdte: – Beszélnünk kell. – Beszélnünk? – A szó érdektelenül csengett. – A felmondásomat kéri? – Nem. Honnan veszi? – Úrnőm. – Harry durva, érdes hangon felnevetett. – Lehet, hogy én egyszerűen csak a maga szolgálója vagyok, de azért nem vagyok teljesen ostoba. Egész nap össze volt zárva három arisztokrata fivérével, minekutána hívatott engem a könyvtárszobába. Mi másról lehetne szó, ha nem az elbocsátásomról? Georgie kezdte elveszíteni a beszélgetés irányítását. Gyámolatlanul tárta szét a karját. – Egyszerűen csak beszélnem kell önnel. – És miről kíván beszélni velem, úrnőm? – Én… nem is tudom. – Georgie behunyta a szemét, és próbált gondolkodni. Nem könnyíti meg a dolgát ez a férfi. – Tony sürget, hogy hozzak döntést magunkat illetően. És nem tudom, mit tegyek. – És engem kíván megkérdezni, hogy mit tegyen? – Hát… – nagy levegőt vett –, igen. – Nekem elég egyszerűnek tűnik a dolog, amilyen ágrólszakadt, egyszerű ember vagyok – felelte Harry. – Folytassuk úgy, ahogy idáig tettük. Georgie lesütötte a szemét. – Hát éppen ez az! Nem tehetem.
Elizabeth Hoyt
101
Leopárdherceg
Amikor ismét felnézett, Harry arckifejezése olyan üres volt, hogy akár egy halotthoz is beszélhetett volna. Atya ég, mennyire kezdte megutálni ezt a rezzenéstelen arckifejezést! – Ez esetben holnapig kézhez kapja a felmondásomat. – Nem. – Georgie fordította ki a kezét. – Egyáltalán nem ezt akarom. – Csakhogy mindkét dolog nem teljesülhet egyszerre. – Harry hirtelen kimerültnek tűnt. Gyönyörű zöld szemét fakóvá tette valami kétségbeesésféle. – Vagy a szeretőm lesz, vagy elmegyek. Nem maradok a maga kényelmére úgy, mint az a ló az istállójában. Meglovagolja, ha itt van Woldslyban, aztán elfeledkezik róla az év hátralévő részében. Tudja egyáltalán a nevét? Georgie tudata teljesen kiürült. Az igazat megvallva nem tudta a ló nevét. – Ez nem ugyanaz. – Nem? Megbocsásson, úrnőm, de akkor mégis milyen? – Harry élettelen maszkja alól düh tört elő, skarlátvörös lángokat festve arcára. – Csak egy csődör volnék? A hancúrozáshoz megfelelek, de arra már nem vagyok elég jó, hogy megmutasson a családjának? Georgie érezte, ahogy a pír felforrósítja az arcát. – Miért ilyen goromba? – Az volnék? – Harry hirtelen előtte termett, és túlságosan közel állt meg. – Bocsásson meg, úrnőm. Ezt kapja, ha közembert választ szeretőnek: egy durva férfit. – Ujjaival végigsimította Georgie arcát, hüvelykujja forró volt a halántékán. Georgie úgy érezte, szíve hevesebben ver Harry érintésére. – Nem ezt akarta, amikor engem választott, hogy elvegyem az ártatlanságát? Georgie alkohol szagát érezte Harry leheletén. Vajon ezért ilyen indulatos? Talán részeg? De semmilyen más jelét nem adta ennek. Georgie mély levegőt vett, hogy lecsöndesítse saját érzelmeit, és megpróbáljon ellenszegülni Harry szörnyű bánatának. – Én… Harry azonban nem hagyta, hogy megszólaljon. Gonosz, kemény hangon suttogva így folytatta: – Egy olyan durva férfi, aki az ajtónak nyomja szeretkezéskor? Egy olyan durva férfi, akitől sikoltozik, ha meglátogatja? Egy olyan durva férfi, akiben nincs annyi emelkedettség, hogy eltűnjön, amikor éppen nincs rá szükség? Georgie összerezzent e szörnyű szavak hallatán, és igyekezett valamit felelni. De már késő volt. Harry a száját követelve szopogatni kezdte alsó ajkát. Magához rántotta, és csípőjét a nőnek szorította. És ismét előtört a vad, féktelen vágy. Harry egyik kezével felnyalábolta a szoknyáját, és felhajtotta. Georgie hallotta, hogy valami elszakad, de nem bánta. Harry könyörtelen pontossággal meglelte a szemérmét. – Ezt kapja, ha egy közember a szeretője. – Két ujjával belehatolt. Georgie levegőért kapkodott a hirtelen behatolás miatt, úgy érezte, Harry szabályosan megemeli őt simogató ujjaival. Nem szabadna éreznie semmit, nem szabadna reagálnia, amikor a férfi… Harry hüvelykujja megnyomta legérzékenyebb pontján. – Semmi stílusosság, sem szép szavak. Csak kemény hímtag és nedves szemérem. – Harry nyelvével végigsimította a nő arcát. – És a magáé igazán nedves, úrnőm – suttogta a fülébe. – Érzem, ahogy folyik a kezemen. Georgie ekkor felnyögött. Képtelen volt rá, hogy ne reagáljon, még így is, hogy Harry érintésében düh volt. Harry szája az övére tapadt, próbálta lenyelni a sírását, és teljesen magával ragadni őt. Aztán Georgie megtört, és olyan sebesen száguldottak rajta végig az öröm hullámai, hogy teljesen belekábult. Még mindig remegett, miközben Harrybe kapaszkodott, aki a karjában tartva hátradöntötte, és a száján lakmározott. Ujjait kihúzta, és nyugtatón simogatta tovább a csípőjét. Harry szája elernyedt. Aztán hirtelen kibontakozott az öleléséből, és Georgie fülébe sziszegte: – Megmondtam, hogy döntse el, mit akar, mielőtt eljön hozzám! Nem egy istenverte öleb vagyok, amelyet felkaphat és simogathat, aztán meg elzavarhat. Nem szabadul meg tőlem olyan könnyedén.
Elizabeth Hoyt
102
Leopárdherceg
Georgie megbotlott, részben Harry szavai hallatán, részben mert Harry elengedte. Megkapaszkodott egy szék támlájában. – Harry, én… De Harry már ki is viharzott a szobából.
Elizabeth Hoyt
103
Leopárdherceg
Tizenharmadik: fejezet
Harry poshadt sör ízével a szájában ébredt. Várt egy keveset, mielőtt kinyitotta a szemét. Bár már régóta nem fordult elő vele, sosem felejtette el, milyen fájdalmas kínszenvedést tud okozni a napfény, ha az ember másnapos. Amikor végre kinyitotta kiszáradt szemét, úgy látta, a szoba túlságosan is világos ahhoz, hogy kora reggel legyen. Elaludt. Nyögve feltápászkodott, majd egy kis ideig mozdulatlanul ült az ágya szélén, fejét kezébe temetve. Meglepően öregnek érezte magát. Jó ég, mekkora bolond volt, hogy előző este annyit ivott! Megpróbált a végére járni a rekettyésben megmérgezett nővel kapcsolatos pletykáknak, így először ellátogatott a Fehér Kancába, majd a Fekete Csődörbe, de Dick nem volt a kocsmájában, a többiek meg szóra sem méltatták. Minden arcon gyanakvást vélt felfedezni, amely néhány esetben undorral párosult. Mindeközben a sebhelyes arcú szavai, akivel West Dikey-ban találkozott, kántálásként visszhangoztak a fejében. Hímringyó. Hímringyó. Hímringyó. Talán ezeket a szavakat akarta elfojtani előző éjjel azzal a temérdek korsó sörrel. Valami zörgést hallott kunyhója nappalijából. Lassan a zörej irányába fordította a fejét, majd sóhajtott egyet. Will bizonyára éhes. Az ajtóhoz támolygott, és nagyot nézett. A tűz lobogott, a gőzölgő teáskanna pedig az asztalon állt. Will a földön kuporgott, és furán mozdulatlan volt. – Leejtettem a kanalakat. Bocsánat – suttogta. Úgy összegörnyedt, mintha egészen össze akarna töpörödni, hogy még csak látni se lehessen. Harry ismerte ezt a testhelyzetet. A fiú arra számított, hogy megütik. Harry megrázta a fejét. – Nincs semmi baj. – Hangja olyan volt, mint a lapát csikorgása a köves talajon. Megköszörülte a torkát, és leült. – Te csináltad a teát? – Aha. – Will felállt, töltött egy csészével, és óvatosan átnyújtotta Harrynek. – Kösz. – Harry belekortyolt, de leforrázta a torkát. Arca megrándult, várt egy kicsit, de gyomra jobban lett, így ivott még egy kortyot. – Vágtam pirítani való kenyeret is. – Will felmutatta vizsgálatra a tányért. – Bár nem olyan szépek a szeletek, mint a magáéi. Harry komoran mérte végig a szabálytalan szeleteket. Nem volt meggyőződve róla, hogy gyomra már képes szilárd táplálék befogadására, de a fiút muszáj volt megdicsérnie. – Jobbak, mint amilyenekkel Lady Georgina próbálkozott. Fájdalmas mosolya elhalt, amikor eszébe jutott, mit mondott úrnőjének, és mit tett vele az elmúlt este. A tűzbe bámult. Bocsánatot kell kérnie valamikor a nap folyamán. Már ha ezek után egyáltalán hajlandó vele szóba állni Lady Georgina. – Megpirítom őket. – Will kapóra jön a hirtelen, nyomasztó csendek idején. Rászúrogatta a szeleteket a hajlott villára, majd keresett egy pontot, ahol a tűz fölé tarthatja. Harry csak nézte. Willnek nem volt apja, Granville jóvoltából, és anyja sem volt, szintén miatta. Csak az az öregasszony volt neki, a nagyanyja, akinél szeretetlenebb asszonyt Harry csak elvétve látott. A fiú mégis itt volt most, és hozzáértőn viselte gondját egy felnőttnek, aki rosszul van a sok italtól. Biztosan a nagyanyját is ápolnia kellett, ha az túl sokat vedelt az éjjel. Még a gondolat is megkeseredett Harry szájában. Ivott még egy kortyot a teájából. – Kész is vagyunk – mondta Will, mint egy öregasszony. Letett egy kupac vajas pirítóst az asztalra, majd sietve körbement, hogy leüljön a másik székre. Harry beleharapott az egyik pirítósba, és lenyalta az olvadt vajat a hüvelykujjáról. Észrevette, hogy Will őt bámulja. Elismerően bólintott. – Finom.
Elizabeth Hoyt
104
Leopárdherceg
A fiú elmosolyodott Felső fogsorában láthatóvá vált egy lyuk. Nyájasan eleszegettek egy ideig. – Összeveszett vele? – Will az ujjával feltörölt egy csepp vajat, majd lenyalta. – Úgy értem, az úrnőjével. – Úgy is mondhatjuk. – Harry töltött magának még teát, ezúttal egy nagy kanál cukrot is elkevert benne. – A nagyanyám azt mondja, a nemesek ördögök. Hogy nem érdekli őket, hogy a köznép él vagy hal, mindaddig, amíg van mit a tejbe aprítaniuk – Will zsíros ujjával kört rajzolt az asztalra. – De a maga úrnője kedves volt. – Hát igen, Lady Georgina más, mint a legtöbbjük. – És szép is. – Will saját szavára egyetértően bólintott, majd vett egy újabb szelet pirítóst. Na igen, szép is. Harry kinézett a kunyhó ablakán, és nyugtalanító érzése támadt. Vajon hagyja majd, hogy bocsánatot kérjen? – Persze nem valami jó szakács. Még a kenyeret sem tudja egyenesen vágni. Abban majd segíteni kell neki. – Will gondterhelten ráncolta a homlokát. – Ő aranytányérból eszik? – Nem tudom. Will gyanakvóan nézett Harryre, mint aki úgy érzi, a férfi fontos információt tart vissza tőle. Aztán sajnálkozó lett a tekintete. – Akkor nem hívta meg vacsorára? – Nem. – Azaz, egyszer vacsorára volt hivatalos a nő lakosztályába, de arról inkább nem beszélt Willnek. – De teát már ittam vele. – Ahhoz nem volt aranytányérja? – Nem. – Most mit magyarázkodjon? Will bölcsen bólintott. – El kell majd mennie vacsorázni, hogy megtudja. – Befejezte a pirított kenyerét. – Vitt már neki ajándékot? – Ajándékot? Will arckifejezése ismét szánakozó lett. – Minden lány szereti az ajándékokat, a nagyi azt mondta. És szerintem igaza, is van. Én is szeretem az ajándékokat. Harry a kezére támasztotta állát, tűhegyes, erős borostát érzett. Feje megint megfájdult, de úgy tűnt, Will az ajándékot fontosnak tartja. És ekkor fordult elő először, hogy a fiú ilyen sokat beszélt azóta, hogy előző nap megjelent nála. – Miféle ajándékokat? – Gyöngyöket, aranydobozokat, nyalánkságokat. – Will meglengetett egy darab pirított kenyeret. – Meg ilyeneket. A ló is jó ötlet. Van lova? – Csak egy. – Ó. – Will hangjában csalódottság csengett. – Akkor, gondolom, azt nem adhatja neki. Harry a fejét rázta. – Különben is neki sokkal több lova van, mint nekem. – De akkor mit adhatna neki? – Nem tudom. Harry nem tudta, mit akar tőle a nő. Gondterhelten meredt a csészéjében lévő teafűre. Mit is adhatna egy magafajta férfi egy olyan úrhölgynek? Se pénzt, se házat. Az már mind van neki. A testi szerelmet, amelyet a nő tőle kapott meg, azt pedig bármelyik többé-kevésbé hozzáértő férfitól megkaphatná. Mi olyat adhatna ő, ami nincs még neki? Talán nincs is olyan. Talán hamar rá is jönne erre, meg aztán az elmúlt este után lehet, hogy úgysem akarja látni többé. Harry felállt. – Az ajándékoknál is fontosabb, hogy beszélnem kell ma Lady Georginával. – A konyhaszekrényhez lépett, levette a borotváját, és élesíteni kezdte a pengéjét. Will az asztalon lévő koszos tányérokra nézett. – Ezeket én elmosom.
Elizabeth Hoyt
105
Leopárdherceg
– Rendes fiú vagy. Will bizonyára újratöltötte a kannát, miután elkészült a tea. Ismét teli volt, és forrt benne a víz. Harry megfelezte a meleg vizet a mosdótálja és a kondér között, amelyben a fiú elmosogathatott. A kis tükörből, amelyben borotválkozni szokott, elnyűtt arc nézett rá vissza, Harry összevonta a szemöldökét, majd óvatosan hozzálátott, hogy lehúzza a borostáját. Borotvapengéje ugyan régi volt, de nagyon éles, és ha a csorba penge sebet ejtene az állán, az ugyebár biztosan nem javítana a kinézetén. Harry hallotta, ahogy Will a háta mögött a vízben csobog. Mire a fiú elmosta az edényeket, Harry is elkészült. Megmosakodott, megfésülködött, és tiszta inget vett. Feje még mindig keményen hasogatott, de szeme alól kezdtek eltűnni a karikák. Will végigmérte. – Szerintem megfelel. – Kösz. – Itt maradjak? – A kölyök képe túlságosan szenvtelen volt fiatal kora ellenére. Harry habozott. – Szeretnéd megnézni a Woldsly istállóját, míg én az úrnővel beszélgetek? Will azonnal talpra ugrott. – Igen, kérem! – Akkor gyere velem! – Harry előreindult az ajtó felé. A fiú felülhet mögé a lóra. Odakint felhők gyülekeztek az égen. Aznap még nem esett, a kanca felnyergelése pedig időbe telne. Ostobaság ugyan, de Harry nyugtalan volt, mielőbb látni akarta Lady Georginát. – Menjünk gyalog! A fiú a nyomában követte szótlanul, visszafojtva az izgalmat. Már majdnem a Woldsly felé vezető útnál jártak, amikor Harry kocsikerekek zörgésére lett figyelmes. Meggyorsította a lépteit A hang sebesen közeledett. Futni kezdett. Épp amikor kiért az erdő takarásából az útra, suhant el előtte egy hintó megrengetve a talajt a talpa alatt, és sárrögöket szórva. Egy pillanatra meglátta vöröses haját, aztán a hintó bekanyarodott, és már el is tűnt, csak a kerekek egyre halkuló zaja jelezte az útját. – Úgy tűnik, ma nem fog tudni beszélni vele. Harry meg is feledkezett Willről. Üres tekintettel bámult a mellette lihegő fiúra. – Nem, ma nem. Egy kövér esőcsepp hullott a vállára, aztán leszakadt az ég. Tony hintója befordult a sarkon, Georgie pedig imbolyogva tekintett ki az ablakon. Megint eleredt az eső, hogy eláztassa a már egyébként is vizes legelőket, hogy lehúzza a faágakat a földre, és mindent ugyanabba a szürkésbarna színbe öltöztessen. A komor víz monoton fátyla beborította a vidéket, a cseppek úgy csorogtak az ablakon, mint a könny. A hintó belsejéből úgy tűnt, mintha az egész világ zokogna múlhatatlan gyászában. – Talán sosem lesz vége. – Minek? – kérdezte Tony. – Az esőnek – felelte Georgie. – Talán el sem áll már. Lehet, hogy örökké esni fog, és végül az út sarából is folyó lesz, amely kiont, majd hatalmas tengerré növekszik, minket pedig elsodor a víz. – Ujjával tekergő vonalakat húzott az ablak belső felületén lecsapódott párában. – Szerinted tud úszni a hintód? – Nem – felelte Tony. – De nem aggódom. Az eső egyszer majd eláll, még akkor is, ha most nem úgy tűnik. – Hm. – Georgie kibámult az ablakon. – Mi volna, ha ügyet sem vetnék rá, hogy nem áll el? Talán nem is volna baj, ha elsodorna a víz. Vagy ha elsüllyednénk. Jó döntést hozott, mindenki biztosította efelől. Az egyedüli helyes választás az maradt számára, ha elhagyja Harryt. Harry alacsonyabb osztályból származik, és bántotta is a rangjuk közti különbség. Előző este nagyon durván nyilvánult meg a neheztelése, Georgie mégsem tudta hibáztatni érte. Harry Pye-t senki nem akarta az ölebévé tenni. Sosem akarta korlátok közé szorítani, mégis nyilvánvaló, hogy Harry megalázva érzi magát. Nincs jövője egy gróf lánya és egy intéző közötti kap-
Elizabeth Hoyt
106
Leopárdherceg
csolatnak. Jól tudták ezt, mindenki jól tudta. Természetes lezárása volt ez egy olyan viszonynak, amelynek egyáltalán nem lett volna szabad kialakulnia sem. Georgie mégsem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy menekül. Mintha csak a gondolataiban olvasna, Tony azt mondta: – Ez volt a helyes döntés. – Valóban? – Nem volt más választás. – Gyávának érzem magam – felelte Georgie, miközben merengve nézett ki az ablakon. – Nem vagy gyáva – mondta Tony kedvesen. – Tudom, hogy nem volt könnyű neked ez a helyzet. A gyávák mindig a legkönnyebb utat választják, sosem a legnehezebbet. – Mégis magára hagytam Violetet most, amikor a legnagyobb szüksége volna rám – ellenkezett Georgie. – Nem, ez nem igaz – felelte Tony határozottan. – Az én gondomra bíztad. Oscart és Ralphot már előre is küldtem Londonba. Mire megérkezünk, már biztosan tudni fogják, hogy hol lakik az a pimasz alak. Meg aztán semmi baja nem lesz attól, ha még pár hetet eltölt vidéken, különben is ott van neki Miss Hope is társaságnak. Végtére is ezért alkalmazzuk – fejezte be szárazon. De Euphie már egyszer kudarcot vallott mellette. Georgie behunyta a szemét. És mi lesz a megmérgezett juhokkal, amiéit annak idején Yorkshire-be kellett utaznia? A mérgezések egyre szaporodtak. Georgie indulás előtt hallotta, amint két inas egy megmérgezett nőről pusmog. Maradnia kellett volna, hogy megtudja, köze van-e a nő halálának a juhokéhoz, ám ehelyett hagyta, hogy Tony kitessékelje az ajtón. Amint meghozta a döntést, hogy elutazik a Woldsly-majorságból, úgy érezte, testén fura letargia hatalmasodik el. Képtelen volt összpontosítani. Annyira nehéz volt eldöntenie, mi a helyes. Úgy érezte, velejéig elrontotta a dolgokat, de nem tehet semmit, hogy kijavítsa a hibákat. – Nem szabad gondolnod rá többé – mondta Tony. Olyan hangon mondta ezt, hogy Georgie felkapta a fejét, és öccsére nézett, aki a vérvörös bőrülésen ült vele szemben. Tony szemében együttérzés és aggodalom csillogott. És szomorúság is, amely kusza szemöldökét lehúzta. Georgie szemébe hirtelen könny szökött, és ismét az ablak felé fordult, bár ekkor az égvilágon semmit sem lehetett már látni. – Csak hát ő annyira… jó volt. Úgy éreztem, megért engem, méghozzá úgy, ahogy senki azelőtt, még te vagy Clara néni sem. És nem tudtam megfejteni őt. – Halkan felnevetett. – Talán ez vonzott annyira hozzá. Rejtély volt, és egész életemen át tanulmányozhattam volna anélkül, hogy belefáradtam volna. – Átgördültek egy hídon. – Nem hiszem, hogy valaha is találnék hozzá foghatót. – Annyira sajnálom – mondta Tony. Georgie hátrahajtotta a fejét az ülésen. – Rendkívül kedvesen viselkedsz ahhoz képest, hogy az öcsém vagy, tudod? – Igazán szerencsés vagyok, ami a lánytestvéreimet illeti – felelte Tony mosolyogva. Georgie megpróbált visszamosolyogni, de belátta, hogy nem tud. Visszafordult inkább az ablak felé. Elhaladtak egy ázott juhokkal teli mező mellett. Szegény, szerencsétlen jószágok! Vajon a juhok tudnak úszni? Lehet, hogy ha elárasztaná a víz a legelőt, úgy úsznának a vízen, ahogy a pihe úszik a pocsolyán. Már elhagyták a földjeit. Még egy nap, és egész Yorkshire-t maguk mögött hagyják. A hét végére már Londonban is lesz, és folytathatja az életét, mintha ez a kiruccanás meg sem történt volna. Három-négy hónap múlva Harry, mint birtokának intézője, talán ír majd, hogy beszámoljon a birtok ügyeiről, ha igényt tart rá. Aztán ő, aki épp egy estélyről érkezik haza, kezében forgatja majd a levelet, és elmereng Harry Pye. Hisz egykor a karjában feküdtem. Feltekintettem fényes arcára, ahogy testünk összeforrt, és éltem. Aztán az íróasztalára dobja a levelet, és azt gondolja: De olyan rég volt már, és egy egészen más helyen. Talán csak egy álom volt. Lehet, hogy ezt gondolja majd. Georgie behunyta a szemét De valamiért tudta, hogy sosem jön el az a nap, amikor nem Harry Pye lesz az első gondolata, ha felébred, és az utolsó, mielőtt álomba merül. Élete minden egyes napján emlékezni fog rá.
Elizabeth Hoyt
107
Leopárdherceg
Emlékezni fog rá, és bánni fogja.
M
– egmondtam, hogy ne szűrd össze a levet arisztokrata nőkkel. – Dick Crumb invitálás nélkül foglalt helyet Harryvel szemben aznap késő délután. Remek. Most tehát Dick kezdi tömni a fejét a szerelmi tanácsaival. Harry a Fekete Csődör kocsmárosának szemébe nézett. Dick úgy festett, mint aki túl sokat kóstolgatta saját főzésű sörét. Kialvatlanságtól volt ráncos az arca, haja pedig, ha lehet, még vékonyabb lett. – Az arisztokrata népség csak a bajt hozza az emberre. Erre itt vagy te, és olyan helyre nyúlsz, ahová nem kellene. – Dick megtörölte az arcát. Harry Willre pillantott, aki mellette ücsörgött. Aznap reggel végre tudott neki új cipőt venni. A fiú le se vette a szemét a lábáról, amelyet az asztal alatt lóbált mindvégig, amíg a kocsmában tartózkodtak. De most Dicket bámulta. – Nesze – kotort elő Harry pár pénzérmét a zsebéből. – Menj, nézd meg, maradt-e még hókiflije a péknek. Will figyelmét azonnal felkeltették az érmék. Harryre vigyorgott, megragadta a pénzt, és kiszaladt az ajtón, mint a csík. – Ő Will Pollard, nem igaz? – kérdezte Dick. – Úgy van – felelte Harry. – A nagyanyja magára hagyta. – Szóval most nálad lakik? – Dick széles homloka zavartan ráncolódott, meg is törölte a rongyával. – Hogyhogy? – Nálam elfér. Hamarosan találnom kell majd neki valami jobb otthont, de egyelőre miért is ne? – Nem t'om. Nem lábatlankodik, ha benéz a nő? – Az öreg előrehajolt, és halkabban kezdett beszélni, de suttogását is tisztán lehetett hallani az egész teremben. Harry felsóhajtott: – Visszautazott Londonba. Nem lesz gond. – Akkor jó. – Dick hatalmasat kortyolt a korsóból, amelyet maga elé rakott, amikor csatlakozott Harryhez. – Tudom, hogy nem szívesen hallod, de így a legjobb. A közemberek és a nemesek ne keveredjenek egymással. Így rendelte az Isten. Maradjanak csak a márványtermeikben, és nyalassák csak a seggüket a szolgálókkal… – Dick… – Mi pedig végezzük becsületesen a munkánkat, és otthon meleg étel vár, ha szerencsénk van. – Dick az asztalra csapta a korsóját, hogy nyomatékot adjon mondandójának. – És ennek így kell lennie. – Rendben. – Harry azt remélte, ezzel véget ér a prédikáció. Nem volt akkora szerencséje. – És mit kezdenél a hölggyel, ha kellenél neki? – folytatta az öreg. – A lógós részeidet, nem telne bele egy hét, és madzagra akasztaná az ágya mellett, mint egy csengőt. Valószínűleg rózsaszín parókát kellene viselned meg sárga harisnyát, és meg kéne tanulnod azt a lábujjhegyes táncot, amit a gazdagok járnak, és úgy kellene könyörögnöd a zsebpénzedért, mint egy kutyának. Nem – kortyolt ismét a sörébe –, nem élet egy igazi férfinak. – Egyetértek. – Harry megpróbálta elterelni a szót: – Hol van a húgod? Mostanában nem látom Janie-t. Előkerült a kendő. Dick fényesre törölte feje búbját. – Á, ismered Janie-t. Világéletében elég fura volt, de miután Granville elintézte, még rosszabb lett. Harry lassan letette a korsóját. – Sosem mondtad, hogy Granville kikezdett Janie-vel. – Nem mondtam volna? – Nem. Mikor történt?
Elizabeth Hoyt
108
Leopárdherceg
– Tizenöt éve. Nem sokkal azután történt, hogy anyád elkapta azt a lázas betegséget és meghalt. – Dick szinte már dühöngve törölgette az arcát és a nyakát. – Janie olyan huszonöt éves lehetett. Felnőtt nő volt, kivéve az eszét. És ha valaki, hát Granville azt a legkevésbé sem tartotta tiszteletben. Mindenki más békében hagyta volna. De ő nem. – Dick köpött egyet a kőre a lába mellé. – Ő csak a könnyű prédát látta benne. – Megerőszakolta? – Talán eleinte, nem t'om. – Dick a levegőbe bámult. Keze megállt a feje búbján a kendővel. – Én nem tudtam róla. Sokáig nem. Ugyanúgy velem élt, mint most, de Janie tíz évvel fiatalabb nálam. Apánk évekkel azelőtt meghalt, Janie anyja pedig akkor, amikor a lány megszületett. – A nagy ember kortyolt egyet a korsójából. Harry hallgatott, nehogy megakassza a történetet. – Janie számomra inkább egy unokahúg vagy egy lánygyermek. Inkább, mint húg – mondta Dick. Abbahagyta a törölközést, és üres tekintettel meredt a kendőre. – Amikor észrevettem, hogy éjszakánként kimarad, egy ideje már úgy ment. – Hangosan felnevetett. – Amikor megtudtam, mondtam neki, hogy hagyja abba, de ő azt mondta, feleségül fogja venni. – Dick egy pillanatra elhallgatott. Harry ivott egy keveset, hogy lemossa a torkában felgyülemlett indulatot. Szegény, szegény Janie. – Szóval, érted. – Dick felnézett, és Harry csillogó könnycseppeket pillantott meg a szemében. – Lord Granville özvegy volt már, úgyhogy Janie azt hitte, feleségül veszi. Akármit mondhattam, semmivel nem tudtam visszatartani, és továbbra is kiszökdösött éjjelente, hogy találkozzon vele. Heteken át így ment, már azt hittem, beleőrülök. Aztán persze Granville kihajította. Mint egy koszos rongyot, amibe beletörölte a magját. – És te mit csináltál? Dick megint felnevetett, majd végre letette a kendőjét. – Semmit. Nem tehettem semmit. Visszajött, és elvolt magában, mint egy jó kislány. Pár hónapig attól rettegtem, hogy a nyakamra jön majd Granville egy újabb fattya, de szerencséje volt. – Dick felemelte a korsóját, hogy igyon, de észrevette, hogy már üres, ezért visszatette az asztalra. – Talán ez volt az egyetlen alkalom Janie életében, amikor szerencséje volt. Nem valami nagy szerencse, nem igaz? Harry bólintott. – Dick, nem gondolod, hogy… Valaki megrántotta a könyökét. Will olyan halkan jött vissza, hogy a két férfi észre sem vette. – Egy pillanat, Will. A fiú megint megrántotta. – Meghalt. – Tessék? – Mindkét férfi a fiúra nézett. – Meghalt. A nagyanyám. Meghalt. – Olyan unott hangon beszélt, hogy az szinte jobban aggasztotta Harryt, mint maga a hír. – Honnan tudod? – kérdezte Harry. – A rekettyésben találtak rá. Egy földműves meg a fia, akik az elbitangolt jószágukat keresték. Egy juhlegelőnél. – Will hirtelen Harry arcába meredt. – Azt mondják, az ölte meg, aki a juhokat is mérgezi. – Harry behunyta a szemét. Édes istenem, miért pont Will nagyanyjának kellett meghalnia annyi ember közül? – Nem – rázta a fejét Dick –, az nem lehet. Lehetetlen, hogy az ölte volna meg, aki a juhokat mérgezi. – Bürök volt elszórva mellette, és teljesen ki volt tekeredve… – Will arca eltorzult. Harry Will vállára tette a kezét, és magához húzta a fiút.
Elizabeth Hoyt
109
Leopárdherceg
– Sajnálom. – A fiú biztosan szerette a vén szipirtyót, még azok után is, hogy az úgy dobta ki, mint a szemetet. – Jól van, jól van, kölyök. – Megpaskolta a fiú hátát, és ostoba dühöt érzett Will nagyanyja iránt, amiért hagyta, hogy végezzenek vele. – Legjobb lesz, ha most elmész – törte meg a csendet Dick hangja. Harry döbbenten nézett fel. A nagy ember gondterhelten, aggódó tekintettel nézett vissza rá. Tekintetük találkozott. – Ha a nép azt hiszi, hogy te vagy a mérgező, azt fogják gondolni, hogy te tetted ezt is. – Az isten szerelmére, Dick! – Már csak az hiányzik Willnek, hogy azt higgye, Harry ölte meg a nagyanyját. Will felemelte könnyes tekintetét Harry ingéről. – Nem én öltem meg a nagyanyádat, Will. – Tudom, Mr. Pye. – Akkor jó. – Elővett egy zsebkendőt, és odaadta a fiúnak. – És szólíts Harrynek. – Igen, uram. – Will alsó ajka megint megremegett. – Dicknek igaza van, legjobb, ha elmegyünk. Egyébként is későre jár. – Harry a fiút vizsgálta. – Készen állsz? Will bólintott. Elindultak a kocsmaajtó felé. Az emberek már kis csoportokban diskuráltak. Egyesek felnéztek, és szúrós pillantással mérték végig, ahogy elhaladtak mellettük, de lehet, hogy Harry csak képzelődött Dick kommentárja után. Ha Will nagyanyját valóban ugyanaz az ember ölte meg, aki a juhokat is pusztítja, az nem jelent jót. Az emberek errefelé aggódnak az állataikért. Mennyivel jobban félnének, ha azt kellene hinniük, aggódniuk kell a gyerekeik, feleségük, talán a saját maguk életéért is? Ahogy a bejárati ajtóhoz közeledtek, valaki meglökte. Harry megingott, de szinte abban a pillanatban a kezében volt már a kése. Amikor megfordult, ellenséges arcok sora meredt rá vissza. Valaki azt suttogta: „Gyilkos.” De senki sem mozdult. – Gyerünk, Will! – Harry óvatosan kihátrált a Fekete Csődörből. Gyorsan megkereste a lovát, és felültette Willt a hátára. Harry felszállás közben körülnézett. Egy részeg épp a kocsma falára vizelt, de egyébként az út teljesen kihalt volt. Egy gyilkosság híre gyorsan terjed, de talán az éjszaka kicsit lelassítja. Reggelig mindenképpen ki kell találnia, hogy mit is kezdjen ezzel. Harry füttyentett a kancájának, majd elindult a sűrűsödő homályban Will-lel a háta mögött. Ráfordultak a hazafelé vezető útra. Az út keresztülszelte Granville birtokát, mielőtt a folyón átívelve rátért a Woldsly-birtokra. A település fényei elhalványultak, és rájuk borult az éj leple. Még a hold sem látszott az égen, hogy megvilágította volna az utat. Legalább nem árulja el őket. Harry ügetésre fogta a kancát. – Fel fognak akasztani? – Will hangja félelemmel telinek tűnt a sötétben. – Nem. Több bizonyítékra van ahhoz szükség, mint egy rakás pletyka, hogy felakasszanak egy embert. Paták dübörgését hallották a hátuk mögött. Harry felkapta a fejét. Több ló is volt. És gyorsan közeledtek. – Kapaszkodj belém, Will! Vágtára fogta a lovát, amint megérezte dereka körül a szorítást. A kanca dübörögve vágtatott előre. De két embert vitt a hátán, és Harry jól tudta, hogy a hátuk mögött lévő lovasok hamar beérik őket. Nyílt legelők voltak körülöttük, sehol egy búvóhely. Letéríthette volna a lovat az útról, de akkor nagy lett volna a veszélye, hogy lyukba lép, és mindannyian elvesznek. És gondolnia kellett Willre is. A fiú kis kezei a derekába kapaszkodtak. Habzott a kanca szája, Harry pedig lehajolt verejtékező nyakára, és bátorító szavakat suttogott neki. Ha elérnének a gázlóig, a folyó partján már volna hol elrejtőzniük. Sőt, ha muszáj, akár a folyóba is belegázolhatnak, és folytathatják az utat a vízben.
Elizabeth Hoyt
110
Leopárdherceg
– Mindjárt a gázlóhoz érünk. Ott biztonságban leszünk – kiáltotta Harry a fiúnak. Will biztosan félt, de nem adott ki egyetlen hangot sem. Már csak egy kanyar. A kanca úgy zihált, mint egy fújtatógép. A lovasok egyre közeledtek hozzájuk, a paták dobogása egyre hangosabb lett. Ott van! A kanca a vízfolyás felé vágtatott. Harry már majdnem fellélegzett. Majdnem. Aztán meglátta, hogy még csak nem is volt remény. A folyó túlpartján árnyak mozogtak a sötétben. Több férfi várt rá ott lóháton. Csapdába kergették. Harry hátrapillantott. Talán még fél perc lehetett hátra, hogy a lovasok beérjék a háta mögött. Megrántotta a kantárt, felsebezve szegény lova száját. Nem volt mit tenni. A kanca felágaskodott, majd megállt. Harry letépte Will kezét a derekáról. Megragadta a fiú csuklóját, és a síró gyereket a földre dobta. – Bújj el! Azonnal! – Harry a fejét rázta, miközben a fiú ellenkezve szipogott. – Most nincs idő erre. El kell rejtőznöd, bármit is tesznek. Menj vissza Dickhez, mondd meg neki, hogy kerítse elő Bennet Granville-t! Most pedig fuss! Harry megsarkantyúzta a kancát, és előkapta a kését. Nem is nézett hátra, hogy megbizonyosodjon afelől, Will vajon követte-e az utasításait. Ha elég messzire el tudja terelni a támadókat Willtől, talán nem is bajlódnának azzal, hogy visszamenjenek egy kisfiúért. Belevágtatott a vízbe. Harry érezte, ahogy vigyorba torzul a szája. Lova nekiütközött az első lónak. Tajtékzó lovak és csobogó víz vették körül. A legközelebb lévő férfi felemelte a kezét, Harry pedig felfedett hónaljába vágta a kését. A férfi még fel sem ordított, úgy zuhant bele a vízbe. Körülötte lovak nyihogtak és emberek kiabáltak. Karok nyúltak Harry felé, aki megveszekedetten hadonászott a késével. Elkeseredetten. Egy újabb férfi zuhant ordítva a vízbe. Lecibálták a lováról. Valaki elkapta a kést szorongató kezét. Harry ökölbe szorította jobb kezét, amelyikről hiányzott egy ujja, és ütlegelni kezdett minden testrészt, amely elég közel volt hozzá. De azok sokan voltak, belőle pedig csak egy, és záporoztak rá a rúgások és az ütlegek. Pusztán idő kérdése volt, mikor merül el.
Elizabeth Hoyt
111
Leopárdherceg
Tizennegyedik fejezet
A
– férfiak tudnak hasznosak is lenni – mondta Lady Beatrice Renault, mint aki igazat ad beszélgetőpartnerének egy vitatott kérdésben –, de a szerelmi ügyekben való tanácsadásban semmiképp. – Ajkához emelte teáscsészéjét, és ivott belőle egy apró kortyot. Georgie elfojtott magában egy sóhajt. Már több mint egy hete tartózkodott Londonban, és egészen aznap reggelig sikeresen el tudta kerülni Lady Beatrice társaságát Oscar volt a hibás. Ha nem lett volna olyan óvatlan, és nem hagyta volna elzáratlanul Violet egyik levelét, Beatrice nénikéjük sosem tudott volna meg semmit Harryről, és nem érzett volna késztetést, hogy eljöjjön előadást tartani Georgie-nak a kapcsolatok helyes bonyolításának tárgyában. Igaz, Oscar a terhelő levelet betette ugyan íróasztala fiókjába, de mindenki tudta, hogy az lesz az első hely, amelyet Lady Beatrice átkutat majd villámlátogatása során, mihelyt a komornyik magára hagyja őt a dolgozószobában. Kétségtelenül Oscar tehet róla. – Túlságosan szentimentálisak, szegény ördögök – folytatta Lady Beatrice. Beleharapott egy süteménybe, majd gondterhelten vizsgálni kezdte. – Ez szilvával van töltve, Georgina? Nyomatékosan a tudtodra adtam, hogy a szilva árt nekem. Georgie a kifogásolt süteményszeletre pillantott. – Úgy hiszem, csokoládékrém van benne, de csöngethetek, hogy hozzanak másfajta süteményt. Beatrice nagynéni szabályosan betört Georgie londoni otthonába, helyet foglalt egy aranyozott karosszékben Georgie csinos, kék-fehér színű társalgójában, aztán nem tett egyebet, mint kért egy teát. Georgie úgy vélte, Cook remek munkát végzett, figyelembe véve, hogy nem értesítette senki várható látogatókról. Lady Beatrice hümmögve piszkálta a süteményét a tányérján, próbálván ujjával eltávolítani a tölteléket. – Nekem szilvának tűnik, de ha azt mondod… – Ismét beleharapott, majd mélyen eltöprengve rágni kezdte. – Következésképp, valamennyire értenek a kormányzáshoz, de a családi ügyekhez szemernyit sem. – Georgie egy pillanatig tanácstalanul ült, míg végre eszébe jutott, hogy a szilva előtt nénikéje a férfiakról beszélt. – Úgy bizony! Talán ha ájulást színlelne… De ismervén Beatrice nénit, valószínűleg csak hideg vizet fröcskölne az arcába, hogy eszméletéhez térjen, aztán folytatná az előadását. Legjobb lesz, ha végigüli. – Na most, ellentétben azzal, amit a férfiak állítanak – folytatta nagynénje –, egy hölgynek igenis jót tesz egy vagy két, esetleg több viszony. Egyfajta szellemi éberséget biztosít, és, természetesen, rózsás arcot. Lady Beatrice megérintette saját arcát egyik manikűrözött ujjával. Valóban rózsás volt, de inkább a púdertől, mint a természettől. Három bársony szépségtapasz is díszítette: két csillag és egy félhold. – Egy hölgy esetében a legfontosabb, hogy sose feledkezzék meg a diszkrécióról. – Lady Beatrice belekortyolt a teájába. – Példának okáért én magam úgy találom, hogy amennyiben egy hölgy egyazon időben két vagy több úriemberrel is viszonyt tart fent, fontos, hogy azok ne szerezzenek tudomást egymásról. Lady Beatrice volt a legfiatalabb a Littleton nővérek közül. Clara néni, aki vagyonát Georgie-ra hagyta, volt a legidősebb, és Georgie édesanyja, Sarah volt a középső. A Littleton nővérek fiatalkorukban igazi szépségek hírében álltak, hatalmas feltűnést keltve a londoni társasági körökben. Mindhárom nővér boldogtalan házasságot kötött. Clara néni egy bigottan vallásos férfihoz ment feleségül, aki még fiatalon elhunyt, gyermektelen, de gazdag özvegyet hagyván maga után. Beatrice néni egy jóval idősebb férfihoz ment feleségül, aki, amíg élt, állandóan teherbe ejtette őt. Tragi-
Elizabeth Hoyt
112
Leopárdherceg
kus módon azonban mindegyik magzatuk elvetélt vagy halva született. Ami pedig Sarah-t, az édesanyját illeti… Georgie belekortyolt a teájába. Ki tudja, valójában mi volt a baj a szülei házasságával? Talán mindössze az, hogy anyja és apja nem törődött egymással. Mindenesetre Lady Maitland évek óta nyomta az ágyat képzelt betegségei miatt. – Még a legkifinomultabb férfi is képes átváltozni kicsiny gyermekké, aki képtelen mással megosztani a játékát – folytatta Lady Beatrice. – Ne legyen több egyszerre háromnál, ez az én hitvallásom, de hárommal már igen komoly egyensúlyozásra van szükség. Georgie félrenyelt. – Mi baj van, Georgina? – nézett rá Lady Beatrice aggódva. – Semmi – kapkodott levegő után Georgie –, csak egy morzsa. – Én komolyan aggódom az angol fajért… – Micsoda öröm, hogy egy helyett két példáját is van szerencsém itt találni a női bájnak. – Georgie társalgójának ajtaja szélesre tárult, és Oscar jelent meg benne egy szőke fiatalember társaságában, aki meghajolt a hölgyek előtt. Lady Beatrice összevonta a szemöldökét, és csókra tartotta az arcát Oscarnak. – Nagyon elfoglaltak vagyunk, kedvesem. Hagyj most magunkra! Ön maradhat, Cecil. – Már a másik férfi is elindult az ajtó felé. – Ön az egyetlen általam ismert férfiú, akibe szorult valamennyi érzés, ezt pedig méltányolni kell. Cecil Barclay mosolyogva hajtott fejet ismételten. – Méltóságos asszonyom, ön rendkívül kedves. Egyik szemöldökét felvonva Georgie-ra pillantott, aki hellyel kínálta a kanapén maga mellett. Hátulgombolós koruk óta ismerte Cecilt és öccsét, Freddyt – Ha Cecil marad, engedelmét kérem, hogy én is maradhassak. – Oscar helyet foglalt, és vett egy süteményt. Georgie szúrós pillantást vetett fivérére. Oscar teli szájjal kérdezte tőle: „Mi az?” Georgie elkeseredetten forgatta a szemét. – Kérsz teát, Cecil? – Köszönöm, kérek – felelte Cecil. – Oscar végighurcolt magával az egész lóvásáron ma reggel. Megfelelő összeállítást szeretne az új hintójához, és azt állítja, egész Londonban nem létezik olyan. – Az úriemberek túl sokat költenek lovakra – jelentette ki Lady Beatrice. – Miért, mi másra költsünk? – kérdezte Oscar nagy, barna, rosszindulatot tükröző szemmel. Lady Beatrice jókorát csapott unokaöccse térdére a legyezőjével. – Jaj! – kiáltott fel Oscar a térdét dörzsölvén. – Nahát, ez vajon szilvatöltelék ebben a süteményben? Georgie elfojtott egy újabb sóhajt, és kinézett városi otthonának ablakán. Itt, Londonban nem esett éppen, de mindent szürke köd ült meg, amely nyálkás koszt eredményezett. Hibázott. Ebben egészen bizonyos volt, most, hogy már több mint egy hete távol volt Harrytől és Yorkshire-től. Végig kellett volna szenvednie, és szóra kellett volna őt bírnia. Vagy neki magának kellett volna beszélnie, amíg meg nem törik, és el nem mondja… de mit is? A félelmeit? Hogy neki milyen hibái vannak? Hogy miért nincs már szüksége rá? Ha ez volt az utolsó, legalább tudná. Nem volna itt, börtönbe zárva, miközben nem képes arra, hogy visszatérjen a régi életéhez, de képtelen arra is, hogy új életet kezdjen. – Elkísérnél, Georgie? – kérdezte tőle Cecil. – Hogyan? – pislogott Georgie. – Bocsánat, attól tartok, nem hallottam. Nagynénje és a két férfi összenézett, és pillantásukkal megállapodtak, hogy elnézőnek kell lenniük Georgie lelkiállapotát illetően. Georgie a fogát csikorgatta. – Cecil épp azt meséli, hogy holnap este színházba készül, és szeretné tudni, vele tartasz-e – magyarázta Oscar.
Elizabeth Hoyt
113
Leopárdherceg
– Igazság szerint én… – a komornyik megjelenése mentette meg attól, hogy ki kelljen mentenie magát. Georgie összevonta a szemöldökét. – Igen, Holmes? – Bocsásson meg, úrnőm, de éppen most érkezett egy küldönc Lady Violettől. – Holmes egy igen megviselt levelet nyújtott át neki ezüsttálcán. Georgie elvette. – Köszönöm. A komornyik meghajolt, majd távozott. Csak nem követte Wentworth északra is Violetet? Azt gondolták, legjobb, ha Violetet Woldslyban hagyják abban a hitben, hogy az a legbiztonságosabb hely, hisz távol esik a társasági élettől. Lehet, hogy tévedtek. – Ha megbocsátotok… – Georgie meg sem várta vendégei engedélyét, már egy késsel fel is törte a levélen a pecsétet. Violet kézírása csak úgy tombolt a papíron, helyenként elmosódott az írás egyegy tintapacától. Drága Nővérem… Harry Pye-t megverték és lefogták… Granville fogságában… megtagadták a láthatását… kérlek, gyere azonnal! Megverték. Georgie keze megremegett. Ó, istenem! Harry! Sírás fojtogatta. Próbált arra gondolni, Violet mennyire szereti a melodrámát. Talán csak túloz vagy szándékosan felnagyítja a bajt. De nem, Violet nem hazudik. Ha Harry Lord Granville karmai közé került, talán már nem is él. – Georgie! – Georgie felnézett, és azt látta, hogy Oscar előtte térdel. – Mi az? Némán megfordította a levelet, hogy Oscar elolvashassa. Oscar összevonta a szemöldökét. – De nincs konkrét bizonyíték a bűnösségére, vagy tévedek? Georgie a fejét rázta, és zaklatottan vett egy nagy levegőt – Lord Granville dühös Harryre. Nincs szüksége bizonyítékra. – Georgie behunyta a szemét – Nem lett volna szabad eljönnöm Yorkshire-ből. – Ezt nem láthattad előre. Georgie felpattant, és az ajtó felé indult. – Most meg hová mész? – kapta el Oscar a karját. Georgie kirántotta a karját – Mégis mit gondolsz? Hozzá! – Várj… Georgie a fivérének támadt dühösen: – Nem várhatok! Lehet, hogy már nem is él! Oscar megadón emelte fel a kezét. – Tudom, tudom, Georgie. Azt akartam csak mondani, hogy elkísérlek. Hátha tehetek valamit. – Cecilhez fordult. – Ellovagolnál Tonyhoz a hírrel? Cecil bólintott. – Tessék. – Oscar kikapta a levelet Georgie kezéből. – Ezt add át neki. Jöjjön, amilyen hamar csak tud! – Természetesen, öreg barátom. – Cecil tekintetében volt valami különös, de elvette a levelet. – Köszönöm. – Georgie arcán könnyek csorogtak. – Jól van. – Cecil mintha akart volna még mondani valamit, de aztán megrázta a fejét, és távozott. – Nos, nem mondhatnám, hogy egyetértek ezzel az egésszel, bármiről legyen is szó. – Lady Beatrice mindvégig csendben volt, de ekkor felállt. – Nem szeretem, ha tudatlanságban tartanak. A legkevésbé sem. De ezúttal kivételt teszek, és kivárom, míg rájövök, hová igyekeztek mindnyájan. – Hogyne, nénikénk! – Georgie már indult is kifelé a szobából, és már oda sem figyelt. – Georgina! – Lady Beatrice tenyerébe fogta unokahúga könnyáztatta arcát, megállítván ezzel a sietségben. – Ne feledd, kedvesem, Isten akaratát nem tudjuk megmásítani, ellenben lehetünk erősek. – Hirtelen nagyon öregnek tűnt. – Van, amikor nem tehetünk egyebet. Elizabeth Hoyt
114
Leopárdherceg
A
– z öreg Pollard asszonyt meggyilkolták, mi sem egyértelműbb. – Silas hátradőlt bőr karosszékében, és elégedetten nézett vissza kisebbik fiára. Bennet úgy járt fel-alá a könyvtárszobában, mint egy fiatal oroszlán. Bátyja, vele ellentétben, egy kicsi sarokszéken kuporgott, térdét egészen az álláig felhúzva. Hogy Thomas mit keres egyáltalán a könyvtárban, Silas elképzelni sem tudta, de nem különösebben érdekelte. Minden figyelmét kisebbik fiára összpontosította. Amióta az emberei elhozták neki Harry Pye-t, Bennet egyfolytában dühöngött az apja ellen. De akármennyire is igyekezett, nem tudott mit kezdeni a ténnyel: egy asszonyt meggyilkoltak. Öregasszony volt, az igaz, ráadásul szegény is. Olyan, aki senkit sem érdekelt túlzottan, sem amíg élt, sem holtában. De ember volt, ezért, bármily vénséges is, jóval egy döglött juh fölött állt. Legalábbis a népek értékrendje szerint. Silas valójában már azon rágódott, hogy talán hiba volt olyan sietősen lefogatnia Pye-t. A helybeliek dühe hatalmasra korbácsolódott. Senki sem szereti, ha egy gyilkos szabadon járhat-kelhet. Ha egyszerűen hagyta volna Pye-t, valaki biztosan a saját kezébe vette volna már az ügyet, és meglincselte volna a gazembert. Talán már nem is élne. De hosszú távon mindez nem különösebben érdekes. Ha előbb, ha utóbb, akárhogy is, Pye nemsokára nagyon is halott lesz. Akkor aztán a fia nem fog többet vitatkozni vele. – Lehet, hogy meggyilkolták, de nem Harry Pye tette. – Bennet apjával szemben állt összefont karral, lángoló tekintettel. Silas érezte, hogyan növekszik a feszültség a fiában. Mindenki más bűnösnek hitte az intézőt Miért nem tudja a saját fia is bűnösnek tekinteni? Előredőlt, és mutatóujjával az íróasztalon kezdett kopogtatni, mintha keresztül akarná fúrni a mahagónianyagot. – Bürök végzett vele, ugyanaz, ami a juhokkal. A tetem mellett megtalálták a faragványát. Ez már a második szobrocska, emlékezz csak, amelyet hasonló körülmények között találtak meg mint bűnjelet. – Silas széttárta a karját. – Mit akarsz még? – Tudom, hogy gyűlölöd Harry Pye-t, apám, de miért hagyná a saját faragványát a tetemek mellett? Miért akarná gyanúba keverni magát? – Lehet, hogy az az ember őrült – szólalt meg Thomas csendben a sarokból. Silas dühös pillantást vetett rá, de Thomas annyira csak a fivérét figyelte, hogy fel sem tűnt neki. – Pye anyja végül is egy szajha volt, lehet, hogy tőle örökölte a rossz vért. Bennet fájdalmas arccal válaszolt – Tom… – Ne szólíts így! – vetette oda Thomas élesen. – Én vagyok az idősebb! Én vagyok az örökös! Add meg nekem a tiszteletet, amely megillet! Te csak egy… – Hallgass! – ordította Silas. Thomas erre behúzta a nyakát. – De apa… – Elég! – Silas addig nézte idősebbik fiát, amíg az egészen el nem vörösödött, aztán hátradőlt a székében, és figyelmét ismét Bennetre irányította. – Mit akarsz, mit tegyek? Bennet, mielőtt válaszolt, bocsánatkérő pillantást vetett Thomasra, amit az figyelmen kívül hagyott. – Nem tudom. Ó, az első jele a bizonytalanságnak. Balzsam volt ez Silas lelkének. – Én vagyok ennek a vidéknek az elöljárója. Úgy alkalmazom a törvényt, ahogy jónak látom. – Legalább hadd beszéljek vele! – Nem – rázta Silas a fejét. – Veszélyes bűnöző. Nem volna részemről felelősségteljes, ha engedném, hogy a közelébe menj. Addig nem, amíg az emberei ki nem kényszerítik belőle a vallomást Ahogy Pye a verést bírja… Csak viseli az ütlegeket egymás után, amíg össze nem esik, de még akkor sem hajlandó beszélni.
Elizabeth Hoyt
115
Leopárdherceg
Több napba telhet, mire megtörik. És akkor Silas felkötteti, és ebben sem a király, sem az Isten, senki nem fogja őt megakadályozni. Igen, várhat még. – De az isten szerelmére! – Bennet zavartan kezdett járkálni. – Kölyökkorom óta ismerem őt. Ő az én… – Elharapta a mondatot, és egy legyintéssel intézte el a mondat hátralévő részét. – Csak engedd meg, hogy beszéljek vele! Kérlek! Már jó ideje könyörgött a fiú. Tudhatta volna már, hogy a könyörgés csak muníciót ad az ellenfelének. – Nem – rázta könyörtelenül Silas a fejét. – Életben van még? Silas mosolyogva felelt: – Igen. Életben van, de nem valami jól. Bennet arca elsápadt. Úgy nézett apjára, mint aki mindjárt megüti, Silas pedig fel is készült az ütésre. – Meg fog verni az isten! – sziszegte Bennet. – Hát az meglehet. Bennet a dolgozószoba ajtajához lendült, és kinyitotta. Egy apró, sovány fiúcska botorkált be rajta. – Ez meg ki? – kérdezte Silas meghökkenve. – Velem van. Gyere, Will! – Meg kellene tanítanod a szolgádat, hogy ne hallgatózzon az ajtóban – mondta Silas vontatottan fiának. Apja szavaira Bennet megtorpant és megpördült. Bennet Silas és a fiú között járatta a szemét. – Igazán nem tudod, ki ő? – Miért, kellene? – mustrálta Silas a fiút. Valami a barna szemében ismerősnek tűnt számára. Elodázta a kérdést Mit számít? – Ez a fiú egy senki. – Jesszus, ezt nem tudom elhinni! – fakadt ki Bennet az apjára meredve. – Mi mindannyian csak koszos parasztok vagyunk a szemedben, ugye? Silas a fejét rázta. – Tudod, hogy nem szeretem a talányokat. Bennet válasz helyett megfogta a fiú vállát, és kivezette őt a szobából. Az ajtó bevágódott mögöttük. – Hálátlan – suttogta Thomas a sarokból. – Mindazok után, amit érte tettél, mindazok után, hogy én annyit szenvedtem, hálátlan. – Mit akarsz ezzel, fiú? – dörmögte Silas. Thomas pislogva felállt. Furán méltóságteljesnek tűnt. – Mindig is szerettelek, apa, mindig. Bármit megtennék érted. – Aztán ő is kiment a szobából.
Silas egy pillanatig a fia után bámult, aztán ismét megcsóválta a fejét. Az íróasztala mögötti faburkolaton egy kis ajtóhoz lépett, és dörömbölni kezdett rajta. Ismeretlen okokból egy néhai Granville építtetett egy átjárót, amely a könyvtárszobából a pincébe vezetett. Az ajtó kisvártatva kinyílt. Egy jókora férfi jelent meg lehajtott fővel. Mellkasa csupasz volt. Súlyos, izmos karja a teste mellett lógott. A mellkasát borító barnás szőrzetet vércseppek borították. – Nos? – vonta kérdőre Silas. – Még mindig nem hajlandó beszélni. – A nagy ember kinyújtotta megdagadt kezét. – Az ujjaim már véraláfutásosak, és Budnak is volt egy menete ma. Silas mogorván nézett rá. – Mást kell hozatnom? Ő egymaga van, és még csak közel sem olyan termetes, mint te. Már rég a kívánságod szerint kellene fütyörésznie. Elizabeth Hoyt
116
Leopárdherceg
– Hát, kemény fából faragták a gazembert. Láttam én már férfiembert úgy bőgni, mint egy csecsemő egy olyan verés után, amilyet tőlünk kapott. – Mondod te – élcelődött Silas. – Kösd be a kezed, és folytasd! Hamarosan meg kell törnie, és ha ez bekövetkezik, jutalom vár rád. Ha azonban nem lesz így holnapra, akkor valaki mást keresek helyetted meg a cimborád helyett. – Igenis, uram! – A nagy ember Silasra meredt, elfojtott düh szikrázott a szemében, mielőtt hátat fordított. Remek. Majd kitölti Pye-on. Az ajtó becsukódott mögötte, Silas pedig elmosolyodott. Hamarosan, most már igazán hamarosan.
Valahonnan vízcseppek kopogása hallatszott. Lassan. Egyenletesen. Végtelenül. Csöpögött már akkor is, amikor Harry először tért magához a helyiségben, és azóta mindennap folytatódott a csöpögés. Most is. Még a végén a csöpögés előbb megtöri, mint az ütlegek. Harry begörbítette a vállát, és fájdalmak közt feltápászkodott a falnak támaszkodva. Egy kicsi szobában tartották fogva. Úgy gondolta, már vagy egy hete, hogy elfogták, de itt nehéz volt megbecsülni az idő múlását. Valószínűleg órák, talán napok is eltelhettek úgy, hogy közben eszméletlen volt. A magasban, a falon volt egy ablak rozsdás vasráccsal, gyerekfej nagyságú. Néhány gyomnövény keresztülfurakodott rajta, amiből Harry tudta, hogy az ablak a talaj szintjén van. Amikor a nap egy bizonyos magasságban járt, bevilágította a cellát. A falak nedves kőből voltak, a talaj földből. Rajta kívül az égvilágon semmi nem volt a helyiségben. Azaz általában. Éjszakánként apró lábacskák siető kaparászását hallotta itt-ott. A cincogás és zizegés hirtelen abbamaradt, aztán újrakezdődött. Egerek. Az is lehet, hogy patkányok. Harry gyűlölte a patkányokat. Amikor bekerült a városi szegényházba, hamar rájött, hogy apjával éhen pusztulnak, ha nem tudja felvenni a harcot a többiekkel az élelemadagjuk védelmében. Így hát megtanult harcolni. Gyors és könyörtelen harcossá vált. A többi srác aztán távol tartotta magát tőle. Nem úgy a patkányok. Alkonyatkor előjöttek. A vidék vadállatai félnek az embertől. A patkányok nem. Képesek bemászni az ember zsebébe, és kilopni onnan az utolsó falat kenyeret. Képesek tetveket keresve átkutatni egy gyerek haját is. És ha nem találnak maradékot, akkor szereznek maguknak. Ha az ember túl mélyen alszik részegen vagy betegen, a patkányok belekóstolnak. A lábujját, a keze ujját vagy a fülét. Voltak olyanok a szegényházban, akiknek a füle olyan volt, mint egy megtépázott virágszirom. Azokról lehetett tudni, hogy már nem húzzák sokáig. És ha valaki álmában meghalt, reggelre talán már az arca is felismerhetetlenné vált. Persze a patkányokkal lehet végezni, ha elég gyors az ember. Voltak olyan fiúk, akik aztán meg is sütötték tűzön, és megették őket De bármilyen éhes is volt Harry – márpedig voltak olyan napok, amikor belei csak úgy tekeregtek az éhségtől –, elképzelni sem tudta, hogy a szájába vegye azt a húst. Volt valami ördögi a patkányban, amely biztosan átterjedt volna a beleibe, és megfertőzte volna a lelkét is, ha megeszi. És nem számított, hány patkányt pusztít el az ember, továbbra is volt bőven. Így hát Harry éjszakánként nem aludt. Hiszen patkányok mászkáltak körülötte, ő pedig jól tudta, mire képesek egy sérült emberrel. Nem lehetett több egy tenyérnyinél testének az a felülete, amelyet nem borítottak sérülések. Csak idő kérdése volt, hogy mikor ütnek rá egy túl nagyot vagy találják el rossz helyen, vagy hogy a teste egyszerűen csak feladja. Aztán jönnek a patkányok… Harry megcsóválta a fejét. Nem értette, Granville vajon miért nem ölette meg azonnal. Amikor másnap felébredt, azután, hogy elfogták a folyóban, egy pillanatra megdöbbent, hogy életben van. Miért? Miért fogták el élve, amikor Granville egyébként azt tervezte, hogy megöleti? Mondták neElizabeth Hoyt
117
Leopárdherceg
ki, ismerje be, hogy ő ölte meg Will nagyanyját, de az Granville-t biztosan nem érdekli, a báró úrnak nincs szüksége beismerő vallomásra ahhoz, hogy felköttesse. Senkit sem rázna meg túlságosan Harry halála, senki nem ellenkezne, hacsak nem Will. Harry sóhajtott egyet, és fájó fejét ismét nekitámasztotta a penészes kőfalnak. Ez nem is igaz. Úrnőjét érdekelné. Legyen bárhol is, az elegáns londoni házában vagy a yorkshire-i palotájában, biztosan megkönnyezi, ha meghallja földönfutó szeretőjének halálhírét. A fény elhagyja majd gyönyörű kék szemét, arca pedig eltorzul. A cellában bőven volt ideje merengeni. Mindazon dolgok közül, amelyeket sajnált az életében, ezt sajnálta a legjobban, hogy fájdalmat fog okozni Lady Georginának. Dörmögő hangok és csizmák dübögése hallatszottak odakintről. Harry felemelte a fejét, és figyelt. Jönnek, hogy ismét megverjék, összerezzent. Lelke talán erős maradt, de teste emlékezett a fájdalomra, és rettegett. Behunyta a szemét, mielőtt kinyílt volna az ajtó, és kezdődött volna megint. Lady Georginára gondolt. Más helyen és más időben, ha a nő nem lett volna olyan előkelő, ő pedig olyan egyszerű, talán boldogok lehettek volna. Összeházasodtak volna, és lett volna egy kis házuk. Lady Georgina talán megtanult volna főzni, és édes csókkal várta volna haza. Éjjel mellette feküdt volna, és érezte volna a lélegzetét, és álmatlan álomba merült volna vele a karjában. Szerethette volna őt, asszonyát.
Elizabeth Hoyt
118
Leopárdherceg
Tizenötödik fejezet
É
– letben van még? – Georgie arca olyan volt, mint egy darab papír, amelyet összegyűrtek, aztán megpróbáltak kisimítani. Szürke ruhája is gyűrött volt, bizonyára egész végig ebben aludt, amióta elindultak Londonból. – Igen. – Violet megölelte nővérét, próbálván leplezni a kinézete fölötti megdöbbenését. Még két hét sem telt el, hogy elutazott Woldslyból. – Igen, tudtommal életben van. Lord Granville senkit sem enged a közelébe. Georgie arckifejezése egy cseppet sem lett nyugodtabb. Tekintetében még mindig ugyanaz a feszültség volt, mintha attól tartana, még lemarad valami fontos információról, ha pislog. – Akkor elképzelhető, hogy már nem él. – Ó, nem! – Violet kétségbeesetten pillantott Oscarra, hogy segítsen. – Azt nem hiszem… – Tudnánk róla, ha Harry Pye már nem élne, Georgie – vágott közbe Oscar, hogy kimentse Violetet. – Granville híresztelné. A tény, hogy nem teszi, azt jelenti, hogy Pye még él. – Úgy fogta meg Georgie karját, mintha egy magatehetetlen nyomorultat támogatna. – Gyere be, üljünk le egy teára! – Nem! Látnom kell! – Georgie lesöpörte magáról Oscar kezét, mintha az egy erőszakos árus volna, aki hervadt virágokat próbál rátukmálni. Oscar szemrebbenés nélkül felelt: – Tudom, kedvesem, de erősnek kell mutatkoznunk, amikor szembekerülünk Granville-lel, már ha egyáltalán bejutunk hozzá. Jobb, ha frissek és kipihentek vagyunk. – Mit gondolsz, Tony megkapta az üzenetet? – Igen – felelte Oscar, mintha már századszorra ismételné meg. – Mögöttünk haladhat valahol az úton. Álljunk készen a fogadására, ha megérkezik! – Ismét megfogta Georgie könyökét, aki ezúttal hagyta, hogy fivére felvezesse a Woldsly-major lépcsőin. Violet teljesen meglepetten követte őket. Mi baja lehet Georgie-nak? Számított rá, hogy nővére zaklatott lesz, talán sírni is fog. De ez… ez valami szívet tépő, könnytelen gyász volt. Ha ő arról értesülne, hogy Leonard, aki nyáron a szeretője volt, meghalt, érezne egyfajta búskomorságot. Talán még könnyeket is ejtene, és búsulna néhány napig. De nem volna olyan összetört, mint amilyennek Georgie tűnik. Ráadásul Mr. Pye még él, már amennyire tudni lehet. Egészen olyan, mintha Georgie szerelmes volna belé. Violet megtorpant, és csak nézte bátyjára támaszkodó nővére távolodó alakját. De hisz az nem lehet! Georgie túl koros már a szerelemhez. Persze koros volt már ahhoz is, hogy viszonya legyen. De a szerelem… az igaz szerelem… az más. Ha Georgie szereti Mr. Pye-t, akkor lehet, hogy hozzá akar menni. Ha pedig hozzámenne, akkor… Mr. Pye a család tagjává válna. Jaj, ne! Valószínűleg fogalma sincs, melyik halhoz melyik villát szokás használni, vagy hogyan illik megszólítani egy nyugalmazott hadnagyot, aki egyben öröklés útján bárói címmel is bír, vagy hogyan illik felsegíteni egy hölgyet a nyeregbe, vagy… Jóságos ég! Mi lesz, ha elkezd parasztosan beszélni! Georgie és Oscar beért a társalgóba. Oscar körbetekintett, miközben betámogatta Georgie-t. Ránézett Violetre, és komor tekintettel mérte végig. Violet sietve eredt utánuk A társalgóban lesegítette Georgie-t egy székre. – Hozattál teát és frissítőt? – kérdezte Violettől. Violet érezte, hogy elpirul a bűntudattól. Gyorsan kihajolt az ajtón, és közölte az egyik inassal a kívánságukat. – Violet, mondj el mindent, amit tudsz! – nézett Georgie meredten a húgára. – Csak annyit írtál a levélben, hogy Harryt lefogták, de azt nem, hogy hogyan és miért.
Elizabeth Hoyt
119
Leopárdherceg
– Nos, találtak egy halott öregasszonyt. – Leült, és próbálta rendezni a gondolatait. – A legelőn. Piller asszony vagy Poller vagy… – Pollard? – Igen. – Violet meglepetten meredt Georgie-ra. – Honnan tudod? – Ismerem az unokáját. – Georgie egy legyintéssel elintézettnek tekintette a témát. – Folytasd! – Megmérgezték, ugyanúgy, ahogy a juhokat. Megtalálták mellette azokat a növényeket, ugyanazokat, amelyeket az elhullott juhok mellett is. Oscar összevonta a szemöldökét. – De egy nő miért volna olyan ostoba, hogy mérgező növényt egyen, mint egy birka? – Volt mellette egy kupa is – vonta meg Violet a vállát. – Valami üledék is volt benne. Azt gondolják, hogy ő, mármint a mérgező, erőszakkal megitatta vele. – Feszélyezetten pillantott a nővérére. – Mikor történt mindez? – kérdezte Georgie. – Bizonyára értesítettek volna bennünket is, ha rátaláltak volna, mielőtt mi elutaztunk. – Nos, úgy tűnik, nem értesítettek – felelte Violet. – A helybéliek előző nap találtak rá, hogy elutaztatok, de én is csak egy nappal később hallottam a dologról. És volt ott egy faragvány is, valami állatféleség. Azt mondják, Mr. Pye készítette, ezért bizonyos, hogy ő tette. Mármint hogy ő a gyilkos. Oscar Georgie-ra kapta a tekintetét. Violet habozott, valami reakcióra várt nővérétől, de Georgie csak egyszerűen felvonta a szemöldökét. Így hát Violet folytatta: – Aznap éjjel, miután elmentél, lefogták Mr. Pye-t. Senki nem volt hajlandó beszélni nekem erről. Csak annyit tudok, hogy hét ember kellett hozzá, és kettő közülük súlyosan megsérült. Úgyhogy – Violet mély lélegzetet vett, és óvatos hangon folytatta – keményen küzdhetett. – Várakozó pillantást vetett Georgie-ra. Nővére a semmibe bámult, alsó ajkát harapdálva. – Tehát Pollard asszonyt egy nappal azelőtt gyilkolták meg, hogy én útnak indultam? – Nem egészen – felelte Violet. – Ami azt illeti, azt beszélik, három nappal azelőtt történhetett, éjszaka. Georgie hirtelen Violetre kapta a tekintetét. Violet sietve folytatta: – West Dikey-ban látták még őt egyik este, négy nappal azelőtt, hogy elutaztál. Valakik látták a kocsmában. A földműves azonban esküszik rá, hogy a tetem másnap reggel nem volt még ott. Tisztán emlékszik rá, hogy a juhait arra a legelőre vezette másnap reggel. Több nappal azelőtt történt, hogy ott járt azon a legelőn, ahol megtalálták. A holttest állapota alapján azonban arra jutottak, a… jaj – fintorodott el undorodva – rothadás miatt, hogy már több mint három napja a legelőn kellett lennie. Pfuj! – mondta megborzongva. Behozták a teát. Violet émelyegve pillantott a tálra. Cook úgy gondolta, küld néhány, rózsaszín krémmel vastagon töltött süteményt is, amelyek, az adott körülmények között, meglehetősen gusztustalannak hatottak. Georgie ügyet sem vetett a teára. – Violet, ez most rendkívül fontos. Biztos vagy benne, hogy azt mondják, három nappal azelőtt ölték meg, hogy én elutaztam? – Ühüm. – Violet nyelt egyet, majd elfordult a rémes krémesektől. – Igen, egészen biztos vagyok benne. – Hála istennek! – hunyta be Georgie a szemét. – Georgie, tudom, hogy fontos neked Mr. Pye, de azt nem teheted. – Oscar hangja félelmetes volt. – Egyszerűen nem teheted meg. – Az élete forog kockán. – Georgie fivére felé hajolt, mintha belé akarná tölteni szenvedélyes érzéseit. – Miféle nő volnék, ha ezt figyelmen kívül hagynám? – Mit? – Violet egyikről a másikra kapta a tekintetét. – Nem értek semmit.
Elizabeth Hoyt
120
Leopárdherceg
– Igen egyszerű a dolog. – Georgie végre észrevette a gőzölgő teáskannát, és nyúlt, hogy töltsön. – Harry aznap éjjel nem ölhette meg Pollard asszonyt. – Egy csészét átadott Violet-nek, és közben a szemébe nézett. – Velem töltötte az éjszakát.
Harry álmot látott. Álmában vita támadt egy csúf óriás, egy ifjú király és egy gyönyörűséges hercegnő között. A csúf óriás és az ifjú király pontosan olyanok voltak, amilyennek lenniük kell, figyelembe véve, hogy álom volt. De a hercegnőnek nem volt rubinvörös ajka és ébenfekete haja. Vörösesszőke haja volt, és olyan ajka, mint amilyen Lady Georgináé. Ami éppoly jó volt. Végül is ez az ő álma, joga van olyanra formálni a hercegnőt, amilyenre csak akarja. Véleménye szerint a hullámos, vörösesszőke haj általában sokkal szebb, mint az egyenes, ébenfekete tincsek. Az ifjú király törvények, bizonyítékok és hasonlók miatt zsörtölődött olyan felsőosztálybeli stílusban, hogy abba belefájdult az ember feje. Harry meg is tudta érteni, az óriás miért üvölt egy hatalmasat válaszképpen, megpróbálván belefojtani az ifjú királyba a monológját. Ő is ráüvöltene arra az alakra, ha tudna. Az ifjú király az óriás bádogszarvasát akarta. Harry elfojtotta magában a nevethetnékét. Szerette volna értésére adni az ifjú királynak, hogy a bádogszarvas fabatkát sem ér. A szarvasbika már réges-rég elvesztette alátámasztásának jó részét, és csak három lábon állt. Ráadásul még csak varázsereje sem volt. Beszélni sem tudott soha. Csakhogy az ifjú király makacskodott. A szarvast akarta, mindenáron meg akarta kaparintani. Ezért zaklatta folyvást az óriást, ugyanolyan erőszakosan, ahogy az arisztokraták igyekeznek kifejezésre juttatni, hogy mindenki más kizárólag azért él a földön, hogy nagy örömére szolgáljon az uraság csizmatalpát tisztára nyalni. Köszönöm, uraság. Örömömre szolgált, csakugyan. Harry legszívesebben az óriás pártjára állt volna, már csak elvből is, de valami nem volt rendben. Úgy látta, Georgina hercegnő sír. Hatalmas könnycseppek gördültek végig áttetsző arcán, és valamennyi arannyá változott, ahogy lepottyant. Csilingelve koppant, ahogy a kőre hullott, és elgurult. Harryt teljesen megigézte. Képtelen volt levenni a szemét a szomorúságáról. Rá akart kiáltani az ifjú királyra: „Itt van a csodád! Nézz a hölgyre, aki melletted áll!” De természetesen nem tudott megszólalni. És kiderült, hogy tévedett: valójában a hercegnő akarta a bádogszarvast, nem pedig az ifjú király. A király csupán a hercegnő nevében cselekedett. Ekkor azonban felmerült egy egészen új probléma. Ha Georgina hercegnőnek kell az a szarvas, akkor meg kell kapnia, még akkor is, ha az csak egy haszontalan ócskaság. Csakhogy a csúf óriás szerette a szarvast, az volt a legbecsesebb tulajdona. Hogy bebizonyítsa, a földre hajította a szarvast, és addig taposta, amíg a szarvas bőgve darabokra nem tört. Az óriás csak nézte, ahogy ott fekszik a lábánál, és ólomvére elfolyik, majd elmosolyodott. A hercegnő szemébe nézett, és a szarvasra mutatott: íme, a magáé! Már úgyis megöltem. Aztán csodálatos dolog történt. Georgina hercegnő letérdelt az ízekre taposott szarvas mellé, és zokogásban tört ki. Ahogy ott sírt, arany könnycseppjei az állatra hullottak. Ahol földet értek, megkötöttek, és összefogták a bádogot, míg végül a szarvas megint egész lett. Most már aranyból és bádogból volt. A hercegnő mosolygott, és keblére szorította a különös állatot, a szarvas pedig hozzádörgölte az orrát. Felemelte, és kétes értékű szerzeményével a kezében elindult az ifjú királlyal. De Harry látta a nő válla fölött, hogy az óriásnak nem tetszik a dolog ekképpeni alakulása. Mindaz a szeretet, amellyel a bádogszarvas iránt viseltetett, egyszeriben gyűlöletként a hercegnő ellen fordult, aki megfosztotta őt tőle. Harry oda akart kiáltani a királynak: „Légy óvatos! Vigyázz a hercegnőre! Az óriás bántani akarja, és nem nyugszik, amíg ki nem tölti a bosszúját!” De akárhogy próbált is, nem tudott megszólalni. Az ember álmában sosem tud.
Elizabeth Hoyt
121
Leopárdherceg
Georgie bölcsőt formált az ölében Harry fejének, és próbálta visszatartani a könnyeit a férfi arcán éktelenkedő szörnyű sérülések láttán. Ajka és szeme feketén bedagadt. Vörös vér szivárgott egyik felszakadt szemöldökéből és a füle mögül is. Haja ragadt a kosztól, és Georgie attól tartott, hogy a kosz nagy része nem egyéb, mint alvadt vér. – Minél előbb kijutunk innen, annál jobb – mormogta Oscar. Becsapta maga mögött a hintó ajtaját. – Úgy van. – Tony keményen megkopogtatta a tetőt, jelezvén a kocsisnak, hogy indulhat. A hintó elindult a Granville-ház elől. Georgie-nak nem kellett visszanéznie ahhoz, hogy tudja, a ház ura kárörvendő ellenségességgel néz utánuk. Testét megfeszítette, hogy Harryt megóvja a zötykölődéstől, aki mellette feküdt az ülésen. Oscar Harryt figyelte. – Sosem láttam még senkit, akivel így elbántak – suttogta. A folytatás: „és életben maradt volna” kimondatlanul lebegett a levegőben. – Vadállatok! – Tony elfordította a fejét. – Rendbe fog jönni – mondta Georgie. – Lord Granville nem úgy gondolja. Különben nem hagyta volna, hogy magunkkal hozzuk. Így is igencsak latba kellett vetnem a rangomat. – Tony összeszorította a száját. – Fel kell készülnöd rá. – Hogyan? – Georgie majdnem elmosolyodott. – Hogyan készülhetnék fel a halálára? Nem tudok, és nem is fogok. Inkább hiszek a felépülésében. – Ó, kedvesem – mondta Tony, majd felsóhajtott, de nem tett megjegyzést. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre megérkeztek a Woldsly-major elé. Oscar kibukdácsolt, őt Tony követte jóval összeszedettebben. Georgie hallotta, ahogy utasításokat osztanak az inasoknak. Hozattak egy ajtót, amelyre felfektethetik Harryt. Georgie letekintett. Harry meg sem moccant, amióta az ölébe fektették. Szeme annyira megdagadt, hogy Georgie abban sem volt biztos, hogy egyáltalán ki tudná nyitni, ha ébren volna. Tenyerét a nyakára tette, kitapintotta a pulzusát. Lassú volt, de erős. A férfiak visszatértek, és kézbe vették az ügyet. Kivették Harryt a kocsiból, és ráfektették az ajtólapra. Négyen cipelték fel a lépcsőkön. Aztán további lépcsőfokokat kellett megmászniuk. Izzadtak és Georgie jelenléte ellenére káromkodtak. Végül bevitték Harryt egy Georgie és Tony lakosztálya közötti kicsi szobába, és letették egy ágyra. A szoba akkora volt, hogy éppen elfért benne egy ágy, egy komód, egy éjjeliszekrény és egy szék. Eredetileg öltözőszobának készült. De Georgie szobája mellett volt, és csak ez számított. A férfiak, fivéreivel együtt mindannyian kitódultak, és a szoba hirtelen elcsendesedett. Harry még csak meg sem rezzent az egész folyamat során. Georgie fáradtan roskadt le mellé az ágyra. Ismét megpróbálta kitapintani a pulzusát, és behunyta a szemét. Háta mögött kinyílt az ajtó. – Uram atyám, mit tettek ezzel a csinos emberrel! – Tiggle állt mellette egy tál forró vízzel a kezében. A szobalány tekintete összetalálkozott Georgie-éval, ekkor kiegyenesedett, és azt mondta: – Azért tegyünk meg érte mindent, jó, úrnőm?
Hat nappal később Harry kinyitotta a szemét. Georgie az ágyán ült a kicsi, homályos szobában, ahogy mindennap és majdnem minden éjjel, amióta Harryt lefektették oda. Nem adta fel a reményt, látta ugyanis, hogy meg-megremeg a szemhéja. Röpke pillanatokra korábban is kinyitotta már a szemét, de nem ismerte fel őt, és úgy tűnt, nincs is egészen magánál. Ezúttal azonban a smaragdzöld szempár ránézett, és nyitva maradt.
Elizabeth Hoyt
122
Leopárdherceg
– Úrnőm. – Hangja olyan volt, mint egy suttogó brekegés. Ó, édes istenem, köszönöm! Legszívesebben hálaéneket zengett volna. El tudott volna járni egy keringőt egymaga a kicsi szobában. Képes lett volna térdre rogyni, és hálaimát rebegni. Ehelyett csak odatartott egy poharat Harry szájához. – Szomjas? Harry bólintott, de nem vette le a szemét a nőről. Miután lenyelte, azt suttogta: – Ne sírjon! – Sajnálom. – Georgie visszatette a poharat az éjjeliszekrényre. – Örömkönnyek. Néhány percig még nézte a nőt, majd megint behunyta a szemét, és álomba merült Georgie Harry nyakára tette a kezét, ahogy számtalanszor az elmúlt szörnyűséges hét során. Olyan gyakran csinálta, hogy már szokásává vált. Bőre alatt erősen és egyenletesen lüktetett a vér. Harry suttogott valamit Georgie érintésére, majd fészkelődött egy kicsit Georgie sóhajtott egyet, és felkelt. Vett egy órás, kellemes fürdőt, aztán lepihent, ami eltartott alkonyatig. Miután felébredt, sárga, fűzős könyökű pamutruhát vett fel, és meghagyta, hogy a vacsoráját Harry szobájában találják. Harryt ébren találta, amikor belépett a szobájába, s ettől majd kiugrott a szíve. Egy ilyen apróság, hogy láthatja az éber tekintetét, egészen megváltoztatta a világot. Valaki segített neki felülnie. – Mi van Will-lel? – Jól van. Bennet Granville-nél van. – Georgie az ablakhoz lépett, hogy elhúzza a függönyt. Alkonyodott már, de még az a kevés fény is képes volt bevilágítani a szobát, amely beszűrődött az ablakon. Igyekezett észben tartani, hogy szóljon a szobalányoknak, reggel szellőztessenek majd ki, hadd menjen ki ez a fojtott betegszobai levegő. Visszalépett az ágyhoz. – Úgy tűnik, Will elrejtőzött, amikor magát elfogták, aztán visszament West Dikey-ba, hogy elmondja a Fekete Csődör kocsmárosának, mi történt. Nem mintha ő tehetett volna bármit is. – Ó. Georgie elkomorodott a gondolatra, hogy Harryt minden áldott nap verték a cellában, és senki sem volt mellette, hogy segítsen. Megcsóválta a fejét – Will nagyon aggódott. – Remek fiú. – Elmondta, mi történt azon az éjjelen. – Georgie leült. – Megmentette az életét, ugye, tudja? Harry vállat vont. Nyilvánvaló volt, hogy nem szándékozik beszélni róla. – Kér egy kis erőlevest? – Levette a tálca fedelét, amelyet a szobalányok addigra behoztak. Az ő felén egy tál szaftos sült marha volt krumplival, répával és finom pudinggal. Harrynek csak egy csésze erőleves volt odakészítve. Harry az ételre nézett, és felsóhajtott: – Egy kis erőleves jólesne, úrnőm. Georgie a szájához emelte a csészét, azzal a szándékkal, hogy majd tartja neki, hogy tudjon belőle inni, de Harry kivette a kezéből a csészét. – Köszönöm. Georgie a tálca rendezgetésével foglalatoskodott, bort töltött magának, de a szeme sarkából Harryt figyelte. Ivott a csészéből, majd az ölébe tette anélkül, hogy kilöttyent volna. Úgy tűnt, biztos a keze. Georgie megkönnyebbült egy kicsit. Nem akart a terhére lenni, de a férfi előző nap még igencsak öntudatlan állapotban volt. – Elmondja nekem a meséjét, úrnőm? – Délután óta megerősödött a hangja. Georgie elmosolyodott – Bizonyára lerágta már a körmét izgalmában, hogy mi lesz a vége. Harry sebes ajka megvonaglott, de nagy nehezen válaszolt: – Igen, úrnőm.
Elizabeth Hoyt
123
Leopárdherceg
– Nos, lássuk csak! – Bekapott egy falat marhahúst, és evés közben azon gondolkodott, hogy legutóbb, amikor ezt a mesét mondta neki… Hirtelen eszébe jutott, hogy akkor igencsak meztelen volt, Harry pedig… Georgie túlságosan hirtelen nyelte le a falatot, így a borához kellett kapnia. Érezte, hogy elpirul. Lopva Harryre pillantott, de ő csak az erőlevesét nézte rezignáltan. Megköszörülte a torkát – A Leopárdherceg emberré változott. Megragadta a nyakában lógó koronát, és egy láthatatlanná tévő köpönyeget kívánt. Ez nyilván kapóra is jött, mert mint arról már beszéltünk, minden bizonynyal meztelen volt, amikor emberré változott. Harry felvont szemöldökkel nézett Georgie-ra csészéje pereme fölött Georgie határozottan bólintott. – Felvette a köpenyt, és elindult, hogy legyőzze a gonosz boszorkányt, és megszerezze tőle az aranyhattyút. Csakhogy, balszerencséjére, a boszorkány egy időre varangyos békává változtatta… Harry rámosolygott. Micsoda dicsfényt vetett rá Harry mosolya! – Végül azonban sikerült visszanyernie eredeti alakját, és megszereznie az aranyhattyút, amelyet elvitt az ifjú királynak. Aki, természetesen, azonnal elszállította azt a gyönyörűséges királykisaszszony apjának. Georgie vágott egy falat marhahúst, és odatartotta Harrynek, aki a villára pillantott, majd ahelyett, hogy elvette volna, csak kinyitotta a száját. Tekintetük eközben összetalálkozott, és úgy is maradt. Georgie szívverése ettől valamiért felgyorsult. Georgie a tányérjára pillantott. – De az ifjú királynak ezúttal sem volt szerencséje, mert az aranyhattyú is tudott beszélni, ugyanúgy, ahogyan az aranyparipa. Az öreg király négyszemközt kikérdezte a hattyút, és hamar rájött, hogy az aranyhattyút sem az ifjú király szerezte meg a gonosz boszorkánytól. Krumplit? – Köszönöm. – Harry behunyta a szemét, és szájába vette a falatot Georgie villájáról. Georgie együtt érzőn nyelt egyet, aztán megköszörülte a torkát. – Így aztán az öreg király haragra gerjedt, az ifjú királyhoz sietett, és azt mondta neki: Hát jó. Az aranyhattyú nagyon jó, de nem túlságosan hasznos. El kell hoznod nekem az aranyangolnát, amelyet a hétfejű sárkány őriz a Hold hegyei között. – Angolnát? Georgie egy kanál pudingot nyújtott felé, de Harry kétkedve nézett rá. Meglóbálta a kanalat Harry szája előtt. – Igen, egy angolnát. – Harry megfogta a nő kezét, és a kanalat a szájához emelte. – Elég különösen hangzik, nem igaz? – folytatta Georgie izgatottan. – Én is megkérdeztem Cook nagynénjét emiatt, de ő teljesen biztos volt ebben. – Újabb falat marhahúst szúrt fel, és odatartotta neki. – Én magam inkább farkasra vagy unikornisra gondoltam volna. Harry lenyelte a falatot. – Ne legyen unikornis. Az túlságosan hasonlít a lóhoz. – Magam is úgy vélem. De mégiscsak valami különlegesebbre. – Georgie fintorgó pillantást vetett a pudingra. – Az angolna, még ha aranyból van is, nem hangzik túl különlegesnek, nem igaz? – Nem. – Szerintem sem. – Belepiszkált a pudingba. – Persze Cook nagynénje meglehetősen koros már. Megvan legalább nyolcvanéves. – Georgie felnézett, és észrevette, hogy Harry a pudingot nézi, amelyet ő éppen szétpiszkált. – Ó, bocsánat. Kér belőle? – Igen, köszönöm. Etetett vele egy kis pudingot, és közben nézte, ahogy Harry a szájába veszi a kanalat. Atya ég, milyen szép a szája még így, sebesen is! – Szóval az ifjú király hazavágtatott, és biztos vagyok benne, hogy a Leopárdherceg igen dühös volt, amikor közölte vele, hogy meg kell szereznie az aranyangolnát. De a Leopárdhercegnek, mint
Elizabeth Hoyt
124
Leopárdherceg
tudjuk, nem volt választása. Ismét emberré változott, és kezébe fogta a smaragdkorona medálját. Találja ki, ezúttal mit kért! – Nem tudom, úrnőm. – Hétmérföldes csizmát. – Georgie elégedetten dőlt hátra. – El tudja ezt képzelni? Csak felveszi, és egyetlen lépéssel megtesz ekkora távolságot! Harry elhúzta a száját. – Lehet, hogy nem kellene megkérdeznem, úrnőm, de hogyan segíthetne ez a Leopárdhercegnek abban, hogy eljusson a Holdra? Georgie meglepett pillantást vetett rá. Erre még nem gondolt. – Bevallom, sejtelmem sincs. Szárazföldön fantasztikus volna, de vajon a levegőben is működne? Harry ünnepélyesen bólintott. – Attól tartok, ez probléma. Georgie elmerengett a kérdésen, és közben megetette Harryvel a maradék marhahúst is. Épp az utolsó falatot kínálta neki, amikor ráeszmélt, hogy Harry mindvégig őt nézte. – Harry… – habozott. A férfi gyenge volt, még szinte ahhoz sem épült fel eléggé, hogy egyenesen tudjon ülni. Nem volna szabad visszaélnie a helyzettel, mégis tudni akarta. – Igen? Feltette a kérdést, még mielőtt alaposabban végiggondolhatta volna a dolgot. – Miért támadt az édesapja Lord Granville-re? Harry megdermedt. Georgie abban a pillanatban megbánta, hogy feltette a kérdést. Teljesen egyértelmű volt, hogy Harry még nincs felkészülve arra, hogy erről beszéljen. Micsoda önző dolog! – Anyám Granville szajhája volt – hangzott az egykedvű válasz. – Georgie-nak elállt a lélegzete. Harry soha nem említette korábban az anyját. – Anyám gyönyörű nő volt. – Harry letekintett jobb kezére, és megfeszítette. – Túlságosan szép ahhoz, hogy egy vadőr felesége legyen. Fekete haja volt és ragyogó zöld szeme. Ha bement a városba, utánafordultak a férfiak. Már kölyökkoromban is feszélyezett a dolog. – Jó anya volt? Harry megvonta a vállát. – Nekem ő volt az anyám. Senkivel nem tudom összehasonlítani. Etetett és ruházott. Minden mást apám csinált. – Georgie lehajtotta a fejet, próbálta visszatartani a könnyeit, de még mindig a fülébe csengtek Harry reszelős, lassú szavai. – Amikor kicsi voltam, néha énekelt nekem. Késő éjjel, amikor nem tudtam aludni. Szomorú, szerelmes dalokat. Magas hangja volt, nem túl erős, és nem volt hajlandó énekelni, ha közben néztem őt. De ha énekelt, az nagyon jó volt. – Harry sóhajtott egyet. – Legalábbis időnként úgy gondoltam. – Georgie bólintott, moccanni sem mert, nehogy Harrybe fojtsa a szót. – Apám és anyám akkor költöztek ide, amikor összeházasodtak. Nem tudom pontosan, úgy kellett összeraknom elejtett szavakból. Úgy tudom, nem sokkal azután állt össze Granville-lel, hogy idejöttek. – Még mielőtt megszületett? – kérdezte Georgie óvatosan. Harry ránézett nyugodt, smaragdzöld szemével, és bólintott Georgie lassan kifújta a levegőt. – Az apja tudott róla? Harry grimaszolva válaszolt – Tudnia kellett. Granville elvitte Bennetet. Georgie hunyorgott. Ezt most bizonyára nem jól hallotta. – Bennet Granville… – A fivérem – fejezte be Harry halkan. – Anyám fia. – De hogyan tehetett ilyet? Senki sem vette észre, hogy egy csecsemőt vitt a házhoz? Harry olyan hangot hallatott, amely szinte beillett nevetésnek.
Elizabeth Hoyt
125
Leopárdherceg
– Ó, mindenki tudta, a helybéliek közül többen tán még ma is emlékeznek, de Granville világéletében zsarnok volt. Amikor azt állította, az a gyerek az ő törvényes fia, senki sem mert ellenkezni vele. Még a törvényes felesége sem. – És az apja? Harry lesütötte a szemét, és összevonta a szemöldökét. – Arra nem emlékszem, még csak kétéves lehettem. De szerintem apa megbocsátott neki. Anyám biztosan megígérte, hogy távol tartja magát Granville-től. Csakhogy hazudott – És mi történt? – kérdezte Georgie. – Apám rajtakapta. Nem tudom, hogy apa tudta-e, hogy visszament Granville-hez, csak szemet hunyt felette, vagy tényleg azt hitte, hogy új életet kezdett… – Harry türelmetlenül megrázta a fejét. – De nem is számít. Amikor tizenkét éves voltam, rajtakapta az ágyban Granville-lel. – És? Harry fintorogva felelt: – Akkor Granville torkának ugrott. Granville jóval nagyobb termetű volt, és alaposan ellátta a baját. Megalázta apát. Sőt még meg is ostoroztatta. – És magát is? Azt mesélte, hogy magát is megostoroztatta. – Kicsi voltam még. Amikor verni kezdték apát azzal a nagy ostorral… – Harry nagyot nyelt – odarohantam. Ostobaság volt. – Tehát az apját próbálta megvédeni? – Igen, úgy van. És igyekezetem eredménye mindössze ennyi lett. – Harry feltartotta csonkolt jobb kezét. – Ezt nem értem. – A fejemet próbáltam védeni, de az ostor rácsapódott a kezemre. Látja? – Harry a hosszú sebhelyre mutatott, amely ujjai belső felén húzódott. – Az ostor majdnem letépte mindet, de a harmadik ujjam volt a legrosszabb. Lord Granville levágatta az egyik emberével. Azt mondta, szívességet tesz nekem. – Ó, istenem! Georgie epe ízét érezte a torkában. Harry jobb kezére tette a kezét. Harry megfordította a magáét, így a tenyerük összeért. Georgie ujjaival óvatosan átfogta Harry ujjait. – Apám munka nélkül maradt, és az ostorozásba annyira belerokkant, hogy egy idő után beköltöztünk a szegényházba. – Harry elfordította a fejét Georgie-tól, de még mindig fogta a kezét. – És az anyja? Ő is magukkal ment a szegényházba? – kérdezte Georgie halkan. Harry keze anynyira görcsbe rándult, hogy szinte már fájt a szorítása. – Nem. Granville szajhája maradt. Évekkel később hallottam, hogy a pestisjárványban halt meg. De az után a nap után soha többé nem beszéltem vele. Az után a nap után, hogy apát és engem megostoroztak. Georgie mély lélegzetet vett. – Szerette őt, Harry? Harry ferde mosollyal válaszolt: – Minden fiú szereti az anyját, úrnőm. Georgie behunyta a szemét. Milyen nő az, aki képes elhagyni a gyermekét, hogy egy gazdag ember szeretője lehessen? Most már sok mindent megtudott Harryről, de a tudás szinte már elviselhetetlenül fájdalmas volt. Harry ölébe hajtotta a fejét. Érezte, amint Harry a haját simogatja. Furcsa érzés volt. A kitárulkozás Után inkább neki kellene Harryt vigasztalnia. Ehelyett még ő vigasztalja. Harry sóhajtva vett levegőt. – Most már tudja, miért kell elmennem innen.
Elizabeth Hoyt
126
Leopárdherceg
Tizenhatodik fejezet
D
– e hát miért kellene elmennie? – kérdezte Georgie. – Fel-alá járkált a kicsi hálószobában. Legszívesebben rácsapott volna egy jókorát az ágyra. Rácsapott volna a komódra. És Harryre. Már majdnem két hét telt el azóta, hogy először kimondta. Ezalatt talpra állt, zúzódásai színe a gyógyulás zöldessárgájává fakult, és már alig bicegett. De azalatt a két hét alatt végig tántoríthatatlan maradt. Elhagyja őt, amint jobban lesz. Georgie minden áldott nap eljött meglátogatni őt kicsi szobájában, és minden áldott nap lefolytatták ugyanazt a vitát. Georgie már nem bírta ezt a szűk kis helyiséget, isten tudta, Harry mit gondol róla, és szinte már szétvetette a feszültség. Hamarosan elhagyja őt, egyszerűen kisétál az ajtón, és Georgie még mindig nem értette, miért. Harry mélyet sóhajtott. Biztosan fárasztja már ez a nyaggatás. – Ez nem fog menni, úrnőm. Ön és én… Ezt önnek is tudnia kell, és hamarosan be is fogja látni. – Hangja halk volt és nyugodt. Ésszerű. Ellentétben. Georgie-éval. – Nem! – kiáltott fel Georgie, mint egy gyermek, akit aludni küldenek. Csak a toporzékolás hiányzott. Ó, egek! Tudta jól, hogy nevetségessé teszi magát. De képtelen volt beletörődni. Képtelen volt abbahagyni a könyörgést, a siránkozást és a nyaggatást. A gondolat, hogy soha többé nem láthatja Harryt, vak rémülettel töltötte el és szorította össze a mellkasát. Mély lélegzetet vett, és megpróbált összeszedettebben beszélni: – Összeházasodhatnánk. Szeretem… – Nem! – Harry öklével a falba csapott, olyan volt a hangja, mint egy ágyúdörgés. Georgie mozdulatlanul figyelte. Minden kétséget kizáróan tudta, hogy Harry szereti őt. Tudta ezt abból, ahogy Harry azt mondja „úrnőm”, azon a mély hangján, amely szinte már dorombolásnak hatott. Tudta abból, ahogy tekintete elidőzött, ha őt nézte. Abból, amilyen elszántan szeretkezett vele, mielőtt megsebesült. Miért nem tudna…? Harry csak a fejét rázta. – Nem, úrnőm, sajnálom. Georgie szeme megtelt könnyel. Letörölte. – Legalább megtisztelhetne azzal, hogy elmagyarázza, miért nem gondolja, hogy összeházasodhatnánk. Mert én egyszerűen nem látom akadályát – Miért? Miért? – nevetett fel Harry élesen. – Hát legyen: Ha feleségül veszem önt, úrnőm, egész Anglia azt fogja gondolni, hogy kizárólag a vagyonáért tettem. És egész pontosan hogyan intéznénk a pénzügyeket? Hm? Negyedévi járandóságot utalna ki nekem? – Csípőre tett kézzel állt, és Georgie-t nézte. – Nem feltétlenül kellene így lennie. – Nem? Talán minden pénzét rám kívánná ruházni? Georgie komoran tűnődött egy pillanatig. – Nem, természetesen nem. Harry feltartotta a karját. – Akkor hát a házi kedvence lennék? A kitartottja? El tudja képzelni, hogy bármelyik barátja meghívna engem is vacsoravendégnek? Hogy a családja befogadna? – Igen. Igen, befogadnák – szegte fel az állát. – Ön pedig nem a… – Nem volnék? – Zöld szeméből csak úgy sütött a fájdalom. – Nem, soha – suttogta. Esedezve nyújtotta a kezét. – Tudja, hogy számomra nem az. Sokkal több annál. Szeretem…
Elizabeth Hoyt
127
Leopárdherceg
– Nem. De ezúttal Georgie túlharsogta: – Szeretem, Harry. Szeretem. Ez nem jelent számára semmit? – Dehogynem. – Harry behunyta a szemét. – Eggyel több okot arra, hogy ne hagyjam, hogy a társadalom pellengérre állítsa. – Az nem lesz olyan szörnyű. És még ha úgy is lenne, akkor sem érdekelne. – De akkor érdekelné, ha rájönnének, miért jött hozzám. Akkor majd érdekelné. – Harry megindult Georgie felé, akinek nem tetszett valami a férfi tekintetében. – Én nem… Harry megragadta a karját, de olyan finoman, mintha kibontakozó akaratereje tartaná csak viszsza. – Nagyon hamar megtudnák – mondta. – Mi másért akarhatna hozzám jönni? Egy vagyontalan, befolyástalan közemberhez? Ön, egy gróf leánya? – Közelebb hajolt hozzá, és a fülébe suttogta: – Hát nem érti? A fülét simogató lehelet borzongást váltott ki Georgie nyakán. Annyi idő telt már el azóta, hogy utoljára megérintette. – Nem érdekel, mit gondolnak rólam – ismételte makacsul. – Nem? – suttogta a szót a hajába. – De tudja, úrnőm, akkor sem működne a dolog közöttünk. Maradt még egy problémánk. – Mi? – Nekem nem mindegy, mit gondolnak önről az emberek. – Ajka Georgie ajkára ereszkedett. A csókban düh volt és kétségbeesés. Georgie megragadta Harry fejét. Kirántotta hajából a szalagot, és beletúrt. Aztán visszacsókolta, dühét saját dühével támadva vissza. Bárcsak ne gondolkodna végre! Megharapta Harry alsó ajkát, és érezte, ahogy végighullámzik testén egy nyögés. Ekkor csábító hívogatással kinyitotta a száját Harry pedig elfogadta a hívást, és nyelvével Georgie szájába hatolt. Kezébe fogta a nő arcát, ajkát pedig felváltva hol simogatta, hol gyötörte saját szájával. Úgy csókolta, mintha ez volna az utolsó ölelésük. Mint aki arra készül, hogy másnap örökre elmegy. Georgie e gondolatra még erősebben belekapaszkodott Harry hajába. Biztosan fájhat neki, de akkor sem fogja hagyni, hogy elmenjen. Addig simult testével a férfiéhoz, amíg meg nem érezte merevségét ruháikon keresztül. Ekkor dörgölni kezdte magát Harryhez. Harry kibontakozott a csókból, és felemelte a fejét. – Úrnőm, nem lehet… – Csitt – suttogta Georgie, és csókokkal borította Harry állát. – Nem akarom hallani, hogy nem lehet. Kívánom. Szükségem van magára. Georgie az ütőeret cirógatta nyelvével Harry nyakán. Sós ízt érzett, és férfiasságot. Fogával megérintette a nyakát. Egyik kezével eleresztette Harry haját, és megragadta az ingét, majd leszakította, és lehúzta egyik válláról. – Úrnőm, én, ah… – hangja nyögésbe fulladt, amikor Georgie nyelvével megérintette fedetlenné vált mellbimbóját. Abból, ahogy Harry megragadva őt a fenekénél az ágyékához rántotta, úgy tűnt, hogy már nem foglalkozik az ellenkezéssel. Na azért. Georgie sosem gondolta, hogy a férfiak mellbimbója is érzékeny. Ezt a tudást terjeszteni kellene a hölgytársaságokban. Az apró bimbót a fogai közé vette, és finoman ráharapott. Harry hatalmas kezével megszorította Georgie fenekét, aki felemelte a fejét, és teljesen lehúzta Harryről az inget. Határozottan jobb így. Isten valamennyi alkotása közül kétségtelenül a férfi mellkas az egyik legcsodálatosabb. De lehet, hogy csak Harry mellkasa olyan csodálatos. Georgie végigsimította Harry vállát, finoman végigcirógatva a hegeket, amelyeket a verések során szerzett. Olyan közel volt ahhoz, hogy elveszítse.
Elizabeth Hoyt
128
Leopárdherceg
Ujjai lesiklottak, és kört rajzoltak Harry mellbimbói köré, amitől a férfi behunyta a szemét, majd még lejjebb, a köldöke alatt húzódó keskeny szőrzet mentén. Körmei csiklandozhatták. Harry behúzta a hasát. Aztán elért a nadrágjáig. Kitapogatta a sliccet, és megtalálta az elrejtőzött gombokat. Kigombolta őket, miközben mindvégig tudatában volt annak, hogy pénisze ott van alatta, és már ekkor keményen feszül a ruhaanyagnak. Georgie felpillantott, és meglátta, hogy Harry félig behunyt szemmel nézi őt. A smaragdszínű tűztől, amelyet a szemében látott lobogni, megremegett. Lába között egyszeriben nedvességet érzett. Lejjebb tolta a nadrágját, és megtalálta a jutalmát. Ott meredt alsóneműje alatt. – Vegye le! – emelte tekintetét erőszakkal Harry arcára. – Kérem! Harry felvonta egyik szemöldökét, de engedelmesen kibújt a nadrágjából, alsóneműjéből, harisnyájából és cipőjéből. Ekkor Georgie ruhájához nyúlt. – Ne! Még ne! – siklott ki Georgie a kezéből. – Képtelen vagyok gondolkodni, ha megérint. Harry követte Georgie-t. – Hát éppen ez az, úrnőm. Georgie feneke az ágynak ütközött. Határozottan felemelte a kezét. – Nem. Harry közelebb hajolt hozzá, de nem érintette meg. A mellkasából áradó meleg szinte fenyegetőn hatott. – Legutóbb, amikor játszadozott velem, majdnem belehaltam. – De nem így történt. Harry a nőt figyelte kétkedő tekintettel. – Bízzon bennem! Harry sóhajtott. – Tudja, hogy nem tudok, nemet mondani önnek, úrnőm. – Az jó. Akkor feküdjön az ágyra! Harry fintorgott, de engedelmeskedett a parancsnak, és végigfeküdt az ágy egyik felén. Férfiassága égnek meredt, szinte a köldökéig. – Segítsen kikapcsolni ezeket! Georgie odatartotta a hátát, és érezte magán Harry ujjait, amint a ruháján motoznak. Amikor végigért, Georgie arrébb lépett, majd megfordult. Hagyta, hogy fűzője lehulljon. Nem viselt alatta melltartót, így Harry tekintetét azonnal magára vonzották alsóruhája alatt feszülő mellbimbói. Csípőre tette a kezét, majd tekeregve kibújt a ruhából. Harry hunyorogva nézte. Georgie leült egy székre, levette a harisnyatartóját, majd legörgette harisnyáját. Már csak az alsóruhája maradt rajta. Az ágyhoz lépett. Ahogy felmászott, Harry azonnal megragadta. – Nem, ne így – mondta Georgie komor ábrázattal. – Nem érinthet meg. – Az ágy fejtámláján sorakozó faragott orsókra pillantott. – Kapaszkodjon azokba! Harry kitekeredett, hogy megnézze, úrnője mire gondolt, majd visszafeküdt, és mindkét kezével megragadott egy-egy orsót. Most, hogy karja a feje fölött volt, felkar- és mellkasizmai megfeszültek. Georgie megnyalta az ajkát. – Nem engedheti el, amíg azt nem mondom. – Ahogy kívánja – dörmögte Harry a legkevésbé sem alázatos hangon. Kiszolgáltatottnak kellett volna látszania ebben a megalkuvó testhelyzetben. Georgie-t azonban egy vad leopárdra emlékeztette, amelyet elfogtak és kikötöttek. Csak feküdt ott, és kíváncsian méregette a nőt rejtélyes mosollyal az ajkán. Nem jó túlságosan a közelébe kerülni. Georgie egyik körmét végighúzta Harry mellkasán. – Lehet, hogy a csuklóját hozzá kellene kötöznöm az ágyhoz. – Harry szemöldöke magasba szökött. – Csupán a biztonság kedvéért – nyugtatta meg Harryt kedvesen.
Elizabeth Hoyt
129
Leopárdherceg
– Úrnőm – figyelmeztette Harry. – Jó, hagyjuk. De ígérje meg, hogy nem mozdul! – Becsületszavamra, nem eresztem el az ágytámlát, amíg engedélyt nem ad rá. – Én nem ezt mondtam. Csak majdnem. Harry fölé hajolt, és megnyalta hímvesszője hegyét. – Jesszus! Georgie mogorván emelte fel a fejét. – Arról nem volt szó, hogy meg sem szólalhatok – zihálta Harry. – Az isten szerelmére, ne hagyja abba! – Meglátom. Majd ha hajlandóságot érzek rá. – Közelebb hajolt, tudomást sem véve Harry dörmögő káromkodásáról. Ezúttal félrehajtotta Harry férfiasságát, és egy egész sor apró, nedves csókot lehelt a hasára. Aztán folytatta egészen a sötét, erős szőrzetig, amely merev testrészét vette körül. Fogával megkarcolta a bőrét. – A szentségit! – vett nagy levegőt hirtelen Harry. A férfi illata átható volt. Georgie könyökével szétfeszítette a lábait, és ujjaival végigsimította a heréket, majd nagyon-nagyon óvatosan összenyomta. – A pokolba! Georgie elmosolyodott Harry trágárságán. Hüvelyk- és mutatóujjával megragadta hímvesszőjét. Felpillantott az arcára. Harry aggódónak tűnt. Jó. És most mi volna, ha…? Georgie odahajolt, és megnyalta férfiassága alsó részét. Érezte bőre sós ízét, és magába szívta az illatát. Ujjait lejjebb csúsztatta, és nyelvével körbesimogatta a makkját ott, ahol az kiszélesedik. Harry felnyögött. Így hát Georgie megismételte, aztán arra gondolt, megcsókolja a hegyét, ahol ondócseppek szivárogtak. – Vegye a szájába! – Harry hangja egy mély hangú reszelőre emlékeztetett, sötét volt és ájtatos. Ez pedig végtelenül felizgatta Georgie-t. Nem akart engedelmeskedni Harry parancsának. Másfelől azonban… Kinyitotta a száját. Hatalmas volt. Bizonyára nem úgy gondolta, hogy az egészet… A szájába vette a végét, mint egy apró barackot. Csakhogy a barack édes, ő pedig pézsmaillatú volt. Férfi ízű. – Szívja meg! Georgie megdöbbent. Komolyan gondolja? Összecsukta a száját, Harry csípője pedig felemelkedett az ágyon, amivel ugyancsak megdöbbentette. – Ó, te jóságos ég! Harry reakciója, hogy ennyire élvezi, amit tesz vele, teljesen felizgatta Georgie-t. Érezte, hogy testének ama bizonyos része lüktetni kezd. Combjait összeszorítva szopogatni kezdte Harry férfiasságát. Megérezte ondója ízét, és azon tűnődött, vajon a szájában fog-e beteljesülni. De mindenképpen azt akarta, hogy az őbenne történjen meg. Georgie még egyszer utoljára megnyalta, majd felemelkedett, és lovagló ülésbe helyezkedett Harry csípőjén. Merev hímtagját odavezette, ahová az való. Csakhogy most olyan hatalmasnak tűnt. Ránehezedett, és érezte, hogy kettéválik előtte. Aztán járatot talál, majd rányom. Lepillantott. Harry sima, vörös férfiassága eltűnt a női szeméremben. Georgie felnyögött, és kis híján darabokra hullott ott helyben. – Szeretnék megmozdulni – suttogta Harry. Georgie megszólalni sem bírt. Csak bólintott Harry egyik kezével megfogta a péniszét, hogy megtámassza, a másikkal pedig Georgie fenekét. – Dőljön felém! Georgie így is tett, Harry pedig hirtelen becsúszott, majdnem teljes hosszában. Georgie levegő után kapkodott, aztán váratlanul könnyeket érzett. Harry. Harry szeretkezik vele. Behunyta a szemét, és csípőjét Harryének nyomta. Közben érezte, hogy Harry hüvelykujja megérinti azt a bizonyos pontot. Georgie felnyögött, és felemelkedett annyira, hogy csak a makk maradt benne. Csak a saját és Harry örömére összpontosított. Aztán vissza! Harrynek feszült. Újra felemelkedett róla.
Elizabeth Hoyt
130
Leopárdherceg
Bizonytalan egyensúlyozás a csúcson. Vissza! Harry hüvelykujja nekinyomódik annak a rendkívül érzékeny pontnak. Fel… De Harry hirtelen félbeszakította. Erősen megragadta Georgie fenekét, és maga alá fordította a nőt. Aztán megtámaszkodott mellette, és gyors, dühödt mozgásba kezdett. Georgie próbált mozogni, megpróbálta viszonozni, de Harry saját súlyával az ágyhoz szögezte őt, fölé magasodva, és testével uralkodván rajta. Fejét hátravetette, lábait pedig tehetetlenül széttárta. Teljes hozzáférést engedett neki. Egészen átadta magát Harrynek, aki fáradhatatlanul folytatta a mozgást. Minden egyes lökéskor felnyögött, és a hang, amelyet kiadott, szinte már sírásra emlékeztetett. Vajon Harry ugyanazt érzi, amit ő? Aztán Georgie teljesen elbódult, és az egekig szárnyalt, testében valami sugárzó fényesség áradt szét. Tompán hallotta Harry kiáltását, aztán érezte, ahogy visszahúzódik, amikor elérkezik a beteljesülés pillanata. Harry ekkor zihálva a nő mellé roskadt. – Szeretném, ha legközelebb nem tenné – mondta Georgie Harry nyakát simogatva. Szája kiszáradt a kielégüléstől. – Azt szeretném, ha bennem maradna a legvégéig. – Tudja, hogy azt nem tehetem, úrnőm. – Harry hangja cseppet sem tűnt megnyugtatónak. Georgie fölé gördült, és szorosan magához ölelte Harryt. Simogatni kezdte izzadt hasát, majd ismét rátalált a férfiasságára. Megfogta. Ez a vita várhat másnapig. De amikor reggel felébredt, Harry már nem volt ott.
Bennet egyik kezét átvetve a fején, egyik lábát lelógatva feküdt az ágyában. A holdfényben egy fémes fénysugár villant meg tompán a nyaka körül. Felhorkant. Harry óvatos léptekkel keresztüllopakodott a sötét hálószobán. Már aznap éjjel el kellett volna hagynia a vidéket, ahogy kikelt úrnője ágyából. Annak már egy hete. És így is tervezte. A kelleténél is nehezebb volt látnia az alvó úrhölgyet, látnia elernyedt testét, miután örömben részesítette, tudván, hogy el kell őt hagynia. Egyszerűen nem volt más választása. Felépülését titokban tartották Granville előtt, de idő kérdése volt csupán, hogy Silas mikor jön rá a dologra. Ha pedig ez bekövetkezik, Lady Georgina élete veszélybe kerül. Granville őrült. Harry személyesen bizonyosodhatott meg erről az alatt az idő alatt, amelyet az uraság zárkájában töltött. Bármi legyen is az oka annak, hogy Granville annyira szomjazza Harry halálát, bizony fékezhetetlenné vált. Semmi sem állíthatja meg, még egy ártatlan asszony sem. Egyéb sem érdekli, csak hogy holtan lássa őt. Felelőtlenség volna részéről, ha veszélynek tenné ki úrnője életét egy olyan viszony miatt, amelynek nincs jövője. Mindezt nagyon jól tudta, mégis ott tartotta valami Yorkshire-ben. Következésképp Harry a lopakodás mesterévé vált. Elrejtőzött Granville elől, és azok elől is, akik a dombokat kutatták utána az utóbbi napokban. Ezen az éjjelen jóformán még hangot sem adott, talán csak csizmája csikordult meg halkan egy pillanatra. Az ágyon fekvő férfi meg se moccant. Az ágy melletti szalmazsákon fekvő fiú viszont kinyitotta a szemét. Harry mozdulatlanná dermedt, és Willt nézte. A fiú bólintott egy kicsit. Harry bólintással válaszolt. Az ágyhoz lépett. Egy pillanatra megállt, és nézte Bennetet. Aztán lehajolt, és a férfi szájára szorította a kezét. Bennet görcsösen összerándult. Felkapta a karját, és sikerült félrelöknie Harry kezét. – Mi va…? Harry morogva visszakapta a kezét, ahogy Bennet a könyökével ütötte őt. – Hallgass, te szamár! Én vagyok az. Bennet még viaskodott egy pillanatig, aztán Harry szavai lassan elértek az elméjéig. Megdermedt. Harry óvatosan felemelte a kezét. – Harry?
Elizabeth Hoyt
131
Leopárdherceg
– Még az a szerencséd! – suttogott Harry alig hallhatóan. – Amilyen mélyen alszol, akár martalócok is lehetnének. Még a fiú is hamarabb felébredt, mint te. Bennet lehajolt az ágyról. – Will? Ott vagy? – Igen, uram. – Will a dulakodás közben felült. – Jesszus! – Bennet hátravetette magát az ágyán, egyik karjával eltakarva a szemét. – Majdnem szívrohamot kaptam miattad. – Elpuhultál, mialatt Londonban éltél. – Harry szája sarka megvonaglott – Nem igaz, Will? – Hát… – Nyilvánvaló volt, hogy a fiú nem akar rosszat mondani új pártfogójáról. – Nem ártana éberebbnek lennie. – Köszönöm, ifjú Will. – Bennet elhúzta a karját a szeméről, hogy Harry szemébe nézhessen. – Mit művelsz? Bemászol a hálószobámba éjnek évadján? Harry leült az ágy szélére, háttal az egyik ágyláb rúdjának. Egyik csizmájával meglökte Bennet lábát. A másik férfi méltatlankodó pillantást vetett a csizmára, majd arrébb húzódott. Harry szétterpesztette a lábait. – Elmegyek. – Akkor elköszönni jöttél? – Nem egészen. – Harry a jobb kezére nézett. Oda, ahol ujjnak kellene lennie, de nincs. – Apád eltökélte, hogy megölet engem. És nem zárta a szívébe Lady Georginát, amiért megmentett engem. Bennet bólintott. . – Egész héten dühöngve járkált fel-alá a Granville-házban. Azt üvöltözte, hogy le fog tartóztatni. Teljesen megőrült. – Az igaz. Ráadásul ő az elöljáró. – És mihez, akarsz kezdeni? Mit tudna bárki is tenni? – Felkutatom azt, aki mérgezi a juhokat. – Harry Willre nézett. – És Mrs. Pollard gyilkosát is. Akkor talán megnyugszik a kedélye. És talán békén hagyja Lady Georginát. Bennet felült. – Jó, de hogyan akarod megtalálni a gyilkost? Harry meredten nézett rá. Bennet nyakában ugyanis előrelendült egy vékony láncon függő tárgy. Egy apró, durván faragott sólyom. Harry pislogott. Emlékek tolultak fel benne. Réges-rég történt. Olyan verőfényes volt az a reggel, hogy szinte fájt, ha az ember a kék égre tekintett. Bennyvel hanyatt feküdtek a dombtetőn, és füvet rágcsáltak – Ide süss! – Harry előszedte a faragványt a zsebéből, és Benny kezébe nyomta. Benny megforgatta piszkos ujjai között. – Egy madár. – Ez egy sólyom. Nem látod? – Dehogynem. – Benny felpillantott. – Ki csinálta? – Én. – Tényleg? Te faragtad? – nézett rá csodálkozva Benny. – Én ám – vonta meg Harry a vállát. – Apa tanított rá. Ez az első, úgyhogy nem sikerült túl jól. – Nekem tetszik Harry megint megvonta a vállát, és ismét belebandzsított a verőfényes kék égbe. – Megtarthatod, ha akarod. – Kösz. Még feküdtek ott egy ideig, majdnem elaludtak a nap melegén. Aztán Benny felült. – Van számodra valamim. Mindkét zsebét kifordította, aztán megint beletúrt az egyikbe, és végül kiemelt egy kicsi, koszos zsebkést. Benny megdörzsölte a nadrágján, és odaadta Harrynek.
Elizabeth Hoyt
132
Leopárdherceg
Harry csak nézte a gyöngyház berakást, aztán hüvelykujjával kipróbálta, milyen éles. – Köszi, Benny! Ez jó lesz a farigcsáláshoz. Harry arra már nem emlékezett, mit csináltak Bennettel a nap hátralévő részében. Biztosan lovagoltak a pónijukon. Talán horgásztak a patakban. Aztán éhesen hazamentek. A legtöbb napot így töltötték annak idején. Nem számított. Másnap délután az apja rajtakapta az anyját, amint éppen az öreg Granville-lel hempergett Harry felpillantott, és ugyanolyan zöld szempárt látott, mint a sajátja. – Azóta viselem. – Bennet megérintette a kicsi sólymot. Harry bólintott, majd félrenézett egy pillanatra. – Mielőtt elfogtak, már elkezdtem kérdezősködni, és múlt héten tovább folytattam. Persze csak diszkréten, nehogy apád rám találjon. – Visszanézett Bennetre, vonásai ismét rendezettek voltak – Senki sem tud valami sokat a dologról, de rajtam kívül is bőven akad olyan, akinek jó oka van gyűlölni az apádat. – Azt hiszem, az ország nagyobbik része közéjük tartozik. Harry szó nélkül hagyta a gúnyos megjegyzést. – Arra gondoltam, talán még visszább kellene mennem a kereséssel. Bennet felvonta a szemöldökét. – A dajkád még él, ugye? – A jó öreg Alice Humboldt? – ásította Bennet – Igen, él még. Az ő kunyhójánál álltam meg először, amikor visszaérkeztem a birtokra. És igazad van, talán tud valamit. A dada nem sokat beszél, de mindig mindent lát. – Remek. – Harry felállt. – Akkor őt kell kikérdeznem. Velem tartasz? – Hogyan? Most? Harry szája megrándult. Már egészen el is felejtette, milyen mulatságos, amikor rászedi Bennetet. – Azt gondoltam, várunk pirkadatig – mondta komoly hangon –, de ha mindenáron most akarsz indulni… – Nem. Nem, pirkadatkor jó lesz – vágta rá Bennet fájdalmasan. – Gondolom, nem ér rá kilencig. Harry ránézett. – Nem, persze hogy nem. – Bennet ismét ásított, majdnem kiakadt az állkapcsa. – Akkor találkozzunk a dada kunyhójánál, rendben? – Én is megyek! – szólalt meg Will a szalmazsákon. Harry és Bennet a fiúra nézett. Majdnem meg is feledkezett Willről. Bennet kérdőn nézett Harryre, ráhagyván a döntést. – Jó, gyere te is – mondta Harry. – Kösz – felelte Will. – Van számodra valamim. Bebújt a párnája alá, majd kimászott kezében egy hosszúkás, vékony tárggyal, amelyet egy rongyba csomagolt. Átnyújtotta. Harry kezébe vette a csomagot, és kibontotta. A kése feküdt a tenyerén. Tisztán és beolajozva. – A patakban találtam – mondta Will –, miután elfogtak. Vigyáztam rá, amíg érte nem jöttél. – Ennél többet egyszer sem hallott még korábban Harry a fiú szájából. Mosolyogva felelte neki: – Kösz, Will.
Georgie megérintette a kis hattyút, amely a párnáján úszkált. Ez volt a második szobrocska, amelyet Harrytől kapott. Az első egy ágaskodó ló volt. Hét napja már, hogy elment, de még nem hagyta el a vidéket. Ennyit bizonyosan lehetett tudni az apró faragványokból, amelyeket valahogy az ágyára csempészett. Elizabeth Hoyt
133
Leopárdherceg
– Megint hozott egyet, igaz, úrnőm? – nyüzsgött Tiggle a szobában ruhákat pakolva és a szenynyest válogatva. Georgie felemelte a hattyút. – Igen. Az első szobrocska után kikérdezte a szolgálókat. Senki sem látta, hogy Harry bejött vagy elhagyta volna a Woldsly-majorságot. Még Oscar sem, aki az agglegények rendszertelen időbeosztásához tartotta magát. Középső fivére még maradt, miután Tony visszautazott Londonba. Oscar azt mondta, Georgie és Violet társasága miatt marad, de Georgie azt gyanította, a valódi okot londoni hitelezői körül kellene keresni. – Milyen romantikus Mr. Pye-tól, nem igaz? – sóhajtott Tiggle. – Vagy inkább bosszantó. – Georgie a hattyúra fintorgott, majd óvatosan letette a ló mellé a toalettasztalára. – Vagy inkább bosszantó, úrnőm – helyeselt Tiggle. A szobalány közelebb lépett hozzá, és egyik kezét Georgie vállára tette, majd finoman a toalettasztal előtt álló szék felé tolta. Felemelte az ezüsthátú hajkefét, és fésülni kezdte vele Georgie haját. A hajvégeknél kezdte, onnan haladt a hajszálak töve felé, kibogozván a gubancokat. Georgie behunyta a szemét. – A férfiak nem mindig látják ugyanúgy a dolgokat, ahogy mi, ha megjegyezhetem, úrnőm. – Csak arra tudok gondolni, hogy Mr. Pye-t a fejére ejtették csecsemőkorában. – Georgie összeszorította a szemét. – Miért nem akar visszajönni hozzám? – Nem tudom megmondani, úrnőm. – A bogok kisimultak, így Tiggle elkezdte kisimogatni a haját feje tetejétől a hajvégek felé haladva. Georgie örömittasan sóhajtott. – De nem járhat még túl messze – tapintott rá a szolgáló. – Hm. – Georgie oldalra döntötte a fejét, hogy Tiggle a másik oldalt is megfésülhesse. – El akar menni. Ön mondta nekem, úrnőm. De nem ment el. – Tiggle nekilátott a másik oldalnak, finoman kezdte kifésülni a haját a halántékától. – Kézenfekvőnek tűnik tehát, hogy képtelen rá. – Rébuszokban beszélsz, és én túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megértsem. – Csak azt akarom mondani, lehetséges, hogy képtelen önt elhagyni, úrnőm. – Tiggle egy puffanással letette a hajkefét, majd nekilátott, hogy befonja Georgie haját. – Sokra megyek vele, ha nem képes megjelenni előttem –mondta Georgie mogorván a tükörnek. – Szerintem vissza fog jönni. – A szobalány masnit kötött Georgie copfjának végére, majd áthajolt a vállán, hogy a tükörben a szemébe nézhessen. – Ha pedig eljön, mindenképpen el kell mondania neki, ha megjegyezhetem, úrnőm. Georgie elpirult. Remélte, hogy Tiggle nem veszi észre, de tudhatta volna, hogy a szobalány figyelmét nem kerüli el semmi. – Még nem lehet biztosan tudni. – Dehogyisnem. Ha valaki olyan rendszeres, mint egy… – Tiggle mindentudó pillantást vetett rá. – Jó éjt, úrnőm. Elhagyta a szobát. Georgie sóhajtott, és karjára hajtotta a fejét. Ajánlja is, hogy Tiggle-nek igaza legyen Harryvel kapcsolatban. Mert ha túl sokáig vár azzal a visszatéréssel, szükségtelen lesz közölnie vele, hogy várandós. Látni fogja.
Elizabeth Hoyt
134
Leopárdherceg
Tizenhetedik fejezet
H
– e? – Ráncos arc bukkant elő az ajtónyílásban. Harry lepillantott rá. Az öregasszony a mellkasáig sem ért. A hátán nőtt púp annyira meghajlította, hogy előbb oldalra kellett dőlnie, hogy felnézhessen a látogatóra. – Jó reggelt, Humboldt asszony. Harry Pye vagyok. Beszélnem kell magával. – Akkor legjobb lesz, ha bejön, fiatalember. – Az apró alak Harry bal fülére mosolygott, majd kitárta az ajtót. Csak ekkor, a nyitott ajtón beszűrődő fényben látta meg Harry a hályogot, amely elhomályosította az öregasszony kék szemét. – Köszönöm, asszonyom. Bennet és Will már előtte megérkezett. A pislákoló tűz mellett ültek, ez volt az egyetlen fény, amely bevilágította a sötét helyiséget. Will egy fánkot majszolt, miközben már egy újabbat tartott szemmel a tálcán. – Elkéstél. – Bennet ekkor jóval éberebb volt már, mint öt órával azelőtt. Látszólag megelégedéssel töltötte el, hogy ő ért oda elsőként. – Van közöttünk olyan is, akinek a kertek alatt kell járnia. Harry lesegítette Humboldt asszonyt egy támlás székre, mely kötött párnákkal volt megpakolva. Ekkor egy nyávogó cirmos macska jelent meg, az öregasszony ölébe szökött, majd hangos dorombolásba kezdett, még mielőtt simogatni kezdte volna a hátát. – Vegyen fánkot, Mr. Pye! És ha nem bánja, szolgálja ki magát teával! – Humboldt asszony hangja vékony volt és sípoló. – No hát, fiaim, mi lehet az, amiről beszélni akarnak velem, és ilyen nagy titokban kell tartani? Harry szája megrándult. Az öregasszony látása talán tompul, de az esze a helyén van. – Lord Granville-ről és az ellenségeiről. Humboldt asszony kedvesen elmosolyodott. – Az egész napjuk szabad, fiatalurak? Mert ha azok felsorolásába kezdek, akik valaha is megnehezteltek valamiért az uraságra, holnap reggel is itt ülünk még. Bennet felnevetett. – Igaza van, asszonyom – hagyta helyben Harry. – De engem az a személy érdekel, aki a juhokat mérgezi. Kiben lehet annyi gyűlölet Granville iránt, hogy ilyen bűntettre vetemedjen? Az öregasszony felkapta a fejét, majd néhány pillanatra a tűzbe bámult. Csak a macska dorombolását és Will rágcsálását lehetett hallani a szobában. – Ami azt illeti – mondta vontatottan –, gondolkodtam én ezen a juhgyilkoláson. – Összecsücsörítette az ajkát. – Rossz dolgok ezek és gonoszak, mert míg a földművesnek komoly kárt okoz, addig Lord Granville-t legfeljebb ha bosszantja. Úgy tűnik nekem, fiatalember, hogy inkább úgy kellene feltennie a kérdést, hogy kinek van szíve ezt megtenni. Humboldt asszony ivott egy korty teát. Bennet beszélni kezdett volna. Harry a fejét rázta. – Szívtelenség kell ahhoz, hogy valaki ne törődjön azzal, hogy másokat is megkárosít, ha az uraság ellen fordul. – Humboldt asszony egyik remegő ujjával a térdére ütött, hogy nyomatékot adjon mondanivalójának. – Kemény szív kell ahhoz, de bátor is. Lord Granville maga a törvény, ő az elöljáró ezen a vidéken, és aki ellene szegül, az az életével játszik. – És ki felelne meg a leírásának, Dada? – dőlt előre Bennet türelmetlenül. – Két férfi jut eszembe, aki megfelelne, legalábbis részben – mondta homlokát ráncolva az idős asszony. – De egyik sem az igazi. – Remegő kézzel ajkához emelte a teáscsészéjét. Bennet fészkelődött a székén, egyik lábát idegesen mozgatva, majd sóhajtott egyet. Harry előredőlt a székén, és elvett egy fánkot.
Elizabeth Hoyt
135
Leopárdherceg
Bennet kétkedő pillantást vetett rá. Harry felvont szemöldökkel harapott bele a fánkba. – Dick Crumb – szólalt meg az öregasszony. Harry leeresztette a fánkot. – Jó ideje már, hogy Janie-t, a húgát, aki gyengeelméjű, elcsábította az úr. Szörnyűség. Egy gyermeklány után kajtatni! – Humboldt asszony szája szegletében ráncok gyülekeztek – Amikor pedig Dick rájött, hát kis híján elvesztette a fejét. Azt mondta, képes lett volna megölni, ha nem a főúrról lett volna szó. Jó is lett volna. Harry eltűnődött. Dick nem említette neki, hogy megfenyegette volna Granville-t, de hát ki is említene ilyet? Ez önmagában még biztosan… Humboldt asszony tartotta a csészéjét, Bennet pedig szó nélkül töltött bele teát, majd visszaadta a kezébe. – De – folytatta – Dick nem gonosz ember. Kemény, az igaz, de nem keményszívű. Ami a másik férfit illeti – Humboldt asszony Bennet felé pillantott –, talán a legjobb az alvó kutyát békében hagyni. Bennet döbbenten nézett. – Miféle alvó kutyáról van szó? Will abbahagyta az evést. Bennetre nézett, majd az öregasszonyra. A pokolba! Harry úgy érezte, tudja, Humboldt asszony mire akar kilyukadni. Talán legjobb lenne annyiban hagyni a dolgot. Bennet észrevette Harryn a feszültséget. Feszülten előrehajolt, a térdére könyökölt, és most már mindkét sarkával dobogott. – Mondja el! – Thomas. A pokolba! Harry félrepillantott. – Miféle Thomas? – Úgy látszott, Bennet egyszeriben megvilágosodik. Egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, majd felugrott a székéről, és járkálni kezdett a tűzhely előtti kis szabad területen. – Thomas, a bátyám? – nevetett. – Ezt nem mondhatja komolyan! Ő egy… anyámasszony katonája. Akkor sem merne ellenszegülni az apjának, ha az azt mondaná, hogy a nap nyugaton kel, ő meg gyöngyöt szarik. Az öregasszony összeszorította a száját a trágár megjegyzés hallatán. – Bocsánat, Dada – mondta Bennet. – De Thomas?! Olyan régóta él már az apám keze alatt, hogy már kérges a feneke. – Igen, tudom. – A fiatalemberrel ellentétben Humboldt asszony higgadt maradt. Bizonyára számított a reakciójára. Vagy talán csak egyszerűen hozzászokott állandó izgés-mozgásához. – Pontosan emiatt nevezem meg. – Bennet némán meredt az asszonyra. – Nem természetes, ha egy férfit ilyen sokáig elnyom az apja. Az úrfi apja nem szereti Thomast kicsi kora óta. Én ezt sosem értettem – mondta a fejét csóválva. – Hogy gyűlölheti ennyire egy apa a saját fiát! – De akkor sem fordult elő soha, hogy… – Bennet elhallgatott, aztán hirtelen elfordult. Humboldt asszony szomorúan nézett. – De igen, lehetséges. Maga is jól tudja, Bennet úrfi. Látszik abból, ahogy az apja bánik vele. Olyan ő, mint egy fa, amely egy sziklahasadékon akar kinőni. Kifordul önmagából. Az nincs rendjén. – De… – Emlékszik, mit csinált kiskorában az egérrel, amelyet elfogott? Egyszer rajtakaptam. Levágta a lábát. Aztán nézte, ahogy próbál elmászni. – Te jó ég – motyogta Bennet. – Nekem kellett agyoncsapnom. De mégsem tudtam megbüntetni azt a szegény kölyköt. Épp eleget ütötte az apja. Nem láttam többet egerekkel, de nem hiszem, hogy többé ne fordult volna elő. Talán csak ügyesebben titkolta el előlem. – Szükségtelen tovább taglalnunk ezt – szólt közbe Harry. Bennet kétségbeesetten forgolódott.
Elizabeth Hoyt
136
Leopárdherceg
– És mi van, ha ő mérgezi a juhokat? Mi van, ha megöl valakit? – Kérdései ott lógtak a levegőben. Rajta kívül senki sem válaszolhatta meg ezeket. Úgy tűnt, megértette, hogy rajta áll a dolog. Kihúzta magát – Ha Thomas az, aki megölt egy asszonyt, meg kell őt fékeznem. Harry bólintott – Én pedig beszélek Dick Crumbbal. – Rendben – mondta Bennet. – Sokat segített, Dada. Úgy képes látni a dolgokat, ahogy senki más. – Lehet, hogy a szememmel már nem, de az emberekben mindig tudtam olvasni. – Humboldt asszony kinyújtotta remegő kezét egykori védence felé. Bennet megragadta. – Isten óvja, Bennet úrfi – mondta. – Nem könnyű a feladata. Bennet lehajolt, hogy megcsókolja a ráncos arcot. – Köszönöm, Dada. – Felegyenesedett, és megpaskolta Will vállát. – Jobb, ha indulunk, Will, mielőtt még elpusztítod azt a két utolsó fánkot is. Az öregasszony elmosolyodott. – Hadd vigye csak el a maradékot. Már olyan régóta nem etettem fiúkat. – Köszönöm, asszonyom. – Will begyömöszölte a fánkokat a zsebébe. Kikísérte őket az ajtóig, aztán integetett utánuk, ahogy ellovagoltak. – El is felejtettem már, milyen éles a Dada esze. Thomas-szal sosem tudtuk őt rászedni semmivel. – Bennet arca elkomorodott, amint kimondta bátyja nevét. Harry Bennetre pillantott. – Ha akarod, várhatsz Thomas kérdőre vonásával holnapig, addigra én kikérdezem Dick Crumbot. Naplementéig egyébként is várnom kell a találkozással. Dick Crumbot a legbiztosabban este tízkor lehet megtalálni a Fekete Csődörben. – Nem, nem akarom még egy napig halogatni, hogy beszéljek Thomas-szal. Legjobb lesz azonnal túlesni rajta. Csendben lovagoltak még vagy fél mérföldet. Will Bennet mögött kapaszkodott. – Tehát amint rájövünk, ki teszi mindezt – kérdezte Bennet –, elhagyod a vidéket? – Úgy van. – Harry az utat nézte maga előtt, de érezte magán a másik férfi tekintetét. – Nekem az volt az érzésem, hogy Lady Georginával ti ketten… jól megértitek egymást. Harry olyan pillantást vetett Bennetre, amitől egy férfi általában elhallgat. Nem úgy Bennet. – Mert hát… Úgy értem, ez egy kissé mégiscsak ostobaság. Hogy egy férfi csak úgy fogja magát, és elhagy egy nőt. – Nem tartozom az ő osztályához. – Az igaz, de nyilvánvaló, hogy őt ez nem zavarja, vagy tévedek? Ellenkező esetben sosem foglalkozott volna veled. – Hát… – És ha megbocsátasz az erős kifejezésért, igencsak elégedett lehet veled. – Bennet úgy mérte végig Harryt, mintha egy darab romlott marhahúst nézne. – Úgy értem, nem igazán olyan a képed, amilyen a nőket tűzbe hozza. Az inkább az én vonalam. – Bennet… – Nem dicsekvésből mondom, de tudnék mesélni egy s mást egy gyönyörűséges londoni madárkáról… – Bennet! – Mi az? Harry Will felé biccentett, aki kerek szemmel figyelt minden szóra. – Ó – köhintett Bennet –, nos, igen. Akkor találkozunk holnap? Információt cserélni. Egy facsoporthoz értek, ahol a főút keresztezte azt az utat, amelyen haladtak. – Jól van. – Harry ügetésre fogta a kancáját. – Itt egyébként is le kell térnem. És Bennet? – Igen? – Harry felé fordult, a napfény kiemelte szeme körül a nevetőráncokat.
Elizabeth Hoyt
137
Leopárdherceg
– Légy óvatos! – mondta Harry. – Ha Thomas az, veszélyes lehet. – Te is légy óvatos, Harry! Harry bólintott. – A legjobbakat. Bennet intett, majd ellovagolt.
Harry a nap hátralévő fényes óráit a földön lapulva töltötte. Amikor leszállt az alkony, West Dikey és a Fekete Csődör felé vette az útját. Lehajtott fejjel lépett be és mérte végig a tömeget kalapja karimája alól. Egy asztalnyi földműves, akik a sarokban pipáztak, hangos hahotázásba kezdett. Egy elnyűtt csaposnő gyakorlott könnyedséggel került ki egy vaskos kezet, amely a hátsója felé indult, majd a bárpult felé vette az irányt. – Dick itt van ma este? – üvöltötte Harry a fülébe. – Sajnálom, kedveském. – Megpördült, és felkapott egy tálca italt. – Talán később. Harry összevonta a szemöldökét, majd rendelt egy korsó sört a csaposfiútól. Látta már a kölyköt egyszer-kétszer. Vajon Dick hátul bujkál, vagy valóban nem tartózkodik az épületben? Elgondolkodva hajolt rá a fapultra, majd figyelte, ahogy belép egy úriember. A sáros csizmájából ítélve valószínűleg utazó lehetett. Zavartan tekintett körbe. A férfi arca szép volt, de hosszúkás és nyájas. Kecskére emlékeztetett. Harry a fejét csóválta. Az utazó biztosan elvéthette a Fehér Kanca jelzését. Nem a Fekete Csődör megszokott vendégtípusa volt A fiú odacsúsztatta Harrynek a söröskupáját, Harry pedig odagurított pár érmét. Arrébb lépett, és ivott egy kortyot, miközben az utazó a pulthoz lépett. – Bocsásson meg, nem tudja, merre találom a Woldsly-majorságot? Harry egy pillanatra mozdulatlanná dermedt korsóval a szájánál. Az idegen azonban nem vette észre. Áthajolt a pulton a fiú felé. – Mondja még egyszer! – üvöltötte a fiú. – A Woldsly-majorság – emelte fel a hangját az idegen. – Lady Georgina Maitland birtoka. Húgának, Lady Violetnek közeli ismerőse vagyok. Egyszerűen nem találom az utat… A fiú Harry felé kapta a fejét. Harry egyik kezével ráütött a másik férfi vállára, amitől az összerezzent. – Én elvezethetem oda, barátom, amint megittam a sörömet. A férfi felé fordult, és felderült az arca. – Megtenné? – Természetesen. – Harry odabiccentett a fiúnak. – Adj még egy korsót a barátomnak is! Bocsánat, nem értettem a nevét. – Wentworth. Leonard Wentworth. – Ó. – Harry elfojtott magában egy vad mosolyt. – Keressünk egy asztalt, mit szól? – Amint a férfi megfordult, Harry áthajolt a pulton, és sietve utasításokat adott a fiúnak, majd odacsúsztatott neki egy érmét. Egy órával később, amikor a középső Maitland fivér belépett a kocsmába, Wentworth már a negyedik korsónál tartott. Harry jó ideje a második sörét kortyolgatta, és úgy érezte, egy jó fürdőre volna szüksége. Wentworth igen közlékenyen elmesélte, hogyan sikerült ágyba vinnie egy tizenöt éves lányt, milyen házassági tervei vannak, és mit szándékozik kezdeni Lady Violet pénzével, ha ráteheti végre a kezét. Így hát némi megkönnyebbülést okozott Harrynek, amikor végre megpillantotta Maitland vörös haját – Ide! – kiáltotta a jövevénynek. Még csak egyszer vagy talán kétszer volt alkalma beszélni Lady Georgina középső fivérével, és a férfi egyáltalán nem volt vele barátságos. De most a Maitlandnek minden ellenséges érzése Harry társaságára összpontosult Olyan tekintettel közeledett feléjük, hogy attól Wentworth jajveszékelve rohant volna el józan állapotban. – Harry – biccentett felé a vörös hajú férfi. Harrynek csak ekkor jutott eszébe a neve: Oscar. Elizabeth Hoyt
138
Leopárdherceg
– Maitland – biccentett Harry is. – Engedje meg, hogy bemutassam egy ismerősömet, Leonard Wentworth urat. Azt állítja, nyáron elcsábította a húgát. Wentworth elfehéredett. – Nana, várjunk csak egy… – Valóban? – kérdezte Oscar vontatottan. – Úgy bizony – felelte Harry. – Mesélt nekem az adósságairól is, és hogy majd a lány hozománya segít kiegyenlíteni azokat, amint kizsarolta vele a házasságot. – Érdekes – állapította meg Oscar vigyorogva. – Talán odakint kellene ezt megbeszélnünk. Megragadta Wentworth karját – Segíthetek? – kérdezte Harry. – Csak tessék. – Azzal Harry megragadta a másik karját – Á! – Ez volt minden, amit Wentworth ki tudott nyögni, mielőtt kivonszolták az ajtón. – Itt van a hintóm. – Oscar már nem mosolygott. Wentworth nyöszörgött. Oscar egy könnyed mozdulattal fejbe kólintotta, mire Wentworth összerogyott. – Magammal viszem a fivéreimhez Londonba. – Nincs szüksége segítségre az úton? – kérdezte Harry. Oscar a fejét rázta. – Sikerült jól leitatnia. Az út nagy részét úgyis alvással tölti majd. Wentworth immár tehetetlen testét betuszkolták a kocsiba. Oscar leporolta a kezét. – Köszönöm, Harry. Lekötelezett. – Ugyan már. Maitland habozott egy kicsit. – Nos hát, akkor is köszönjük. Harry búcsút intett, a kocsi pedig útnak indult. Oscar kidugta a fejét a távolodó kocsi ablakán. – Hé, Harry! – Tessék? – Beilleszkedett. Oscar intett, majd visszahúzódott. Harry csak nézte, ahogy a kocsi eltűnik a kanyarban.
Georgie már nem tudott jót aludni. Talán a benne növekedő élet volt az oka, amely azáltal adott hírt magáról, hogy zavarta őt az alvásban. Talán a hamarosan meghozandó döntések gondolata volt az oka. Vagy talán az, hogy egyfolytában azon töprengett, Harry vajon hol tölti az éjszakát. Talán a csillagos ég alatt alszik a köpönyegébe takarózva? Vajon menedékre lelt egy barátnál? Netán már egy másik nőt melegít? Nem, jobb, ha erre nem is gondol. Megfordult, és kibámult hálószobája koromsötét ablakán. Talán csak a hűvös őszi levegő teszi. Egy faág megreccsent a szélben. Georgie az álláig húzta a takaróját. Nemrég találta meg Harry legutóbbi ajándékát, amikor lefekvéshez készülődött. Egy apró, mókás angolnát. Először azt hitte, kígyó, de aztán eszébe jutott a tündérmese. Rögvest észre is vette az apró lény hátán végighúzódó uszonyt. Ezzel kiteljesedett a gyűjteménye? Megfaragta az összes állatot, amelyet a Leopárdhercegnek meg kellett szereznie a királykisasszonyért. Harry talán így akar elbúcsúzni. Megmozdult egy árny az ablakban, majd a keret lassan felemelkedett. Harry Pye átvetette egyik lábát a párkányon, és bemászott a szobába. Hála istennek! – Hát így járkált ki-be? – Leginkább a konyhaajtón keresztül lopakodtam be. – Harry óvatosan becsukta az ablakot. – Az közel sem olyan romantikus, mint az ablak. – Georgie felült, és térdét a mellkasához ölelte. – Az igaz, de lényegesen egyszerűbb. – Megnéztem, háromemeletes ugrás volna. Elizabeth Hoyt
139
Leopárdherceg
– Tüskés rózsabokrokkal az ablak alatt, úrnőm. Remélem, azokat is látta. – Az ágyhoz lépett. – Mmm. A rózsákat láttam. Persze most, hogy tudom, hogy csak a konyhaajtót használta… – Ma nem. – Nem, ma nem – hagyta jóvá Georgie. Ó, milyen nagyon szereti őt! Az a zöld, örökké éber szempár! Azok a gondosan megválogatott szavak! – De attól tartok, így is szertefoszlott bennem néhány álomkép. Harry ajka megrándult. A szája néha elárulja. – Este megtaláltam az angolnát. – Georgie a toalettasztal felé biccentett. Harry nem követte a tekintetét. Ehelyett továbbra is őt nézte. – Van még egy. – Odanyújtotta az öklét, majd kinyitotta. Egy leopárd feküdt a tenyerében. – Miért van ketrecben? – Georgie átvette, és alaposan megnézte. A kivitelezés rendkívül ravasz volt. A ketrec egyben volt, de külön állt a benne lévő leopárdtól. Az állatot a ketrec belsejében kellett kifaragnia. A leopárdnak pedig lánc lógott a nyakában, és minden láncszem gondosan ki volt alakítva. Egy aprócska korona lógott a láncon. – Ez varázslatos! – mondta Georgie –, de miért faragta ketrecbe a leopárdot? Harry vállat vont. – Hát elvarázsolt, nem igaz? – Azt gondolom én is, de… – Azt hittem, az érdekli majd, hogy miért vagyok itt. – Harry a ruhásszekrényhez lépett. Hamarosan közölnie kell vele a hírt, de még nem most. Addig nem, amíg a menekülés lehetősége fennáll. Georgie térdére tette a ketrecbe zárt leopárdot. – Nem, én egyszerűen boldog vagyok, hogy itt van velem. – Egyik ujjával benyúlt a rácsok között, és óvatosan megmozdította a leopárd láncát. – Mindig boldog leszek, ha eljön hozzám. – Csakugyan? – Igen. – Hm – mormolta Harry diplomatikusan. – Néha felteszem magamnak a kérdést, hogy miért is jövök állandóan vissza, ha már egyszer elköszöntem. – És megvan rá a felelete? – Georgie reménykedve tartotta vissza a lélegzetét. – Nincs. Hacsak nem az, hogy képtelen vagyok távol maradni. – Akkor talán ez a válasz. – Nem. Ez túl egyszerű volna. – Harry megfordult, és Georgie szemébe nézett. – Egy férfinak sokkal megfontoltabban kell vezetnie az életét, és meghoznia a döntéseit. Azt mondtam, elhagyom, és így is kellett volna tennem. – Valóban? – Letette a leopárdot az ágya melletti kicsi asztalra, és állát megtámasztotta a térdén. – De akkor mire valók az érzelmek? A jóisten legalább annyit adott belőlük a férfiaknak is, mint amennyit az ésszerű gondolkodásból. Kétségkívül úgy rendelte, hogy az érzéseinket is használjuk. Harry elgondolkodott. – Az érzelmeknek nem szabadna megingatniuk az ésszerű gondolatokat. – Miért nem? – kérdezte Georgie óvatosan. – Ha az Úr mindkettőből adott, akkor az érzelmeinek, hogy szeret engem, legalább akkora a jelentőségük, mint amit az eszével gondol arról, hogy összeillünk-e. Talán még fontosabbak is. – Magának fontosabbak? – Harry megint az ágy felé vette az irányt. – Igen. – Georgie felemelte a fejét. – A szerelmem, amelyet ön iránt érzek, fontosabb, mint a félelem, amelyet a házasság miatt éreznék, vagy amiatt, hogy alárendelem magam egy férfinak. – Miféle félelmek azok, úrnőm? – Megint odaért az ágya széléhez. Egyik ujjával végigsimította az arcát. – Hogy esetleg megcsal egy másik nővel. – Arcát Harry kezére fektette. – Hogy talán elhidegülünk egymástól, és végül meggyűlöljük egymást. – Georgie nem folytatta, de hiába várt, hogy Harry megpróbálja elodázni a félelmeit. Sóhajtott egyet. – Az én szüleimnek sosem volt boldog a házassága.
Elizabeth Hoyt
140
Leopárdherceg
– Az enyémeknek sem. – Harry leült az ágyra, hogy lehúzza a csizmáját. – Anyám éveken át csalta apát. Az is lehet, hogy mindvégig a házasságuk alatt. Apa mégis újra és újra megbocsátott neki. Mindaddig, amíg többé már nem tudott neki megbocsátani. Harry levette a kabátját. – Szerette őt – mondta Georgie kedvesen. – Igen, és ettől gyengült meg, és ez vezetett végül a halálához. Georgie sem tudta jobban megnyugtatni Harryt annál, mint amennyire Harry nyugtatta meg őt. Ő sosem csalná meg egy másik férfival, abban biztos volt. De ki tudja, nem tenné–e tönkre másképpen? Vajon meggyengítette Harryt az, hogy őt szereti? Georgie a ketrecbe zárt leopárdot nézte. – Végül kiszabadul, tudja? Harry megállt mellénye kigombolásában, és felvonta a szemöldökét. Georgie feltartotta a faragványt. – A Leopárdherceg. Végül kiszabadul. – Mesélje el! – Harry lerázta magáról a mellényét. Georgie mély levegőt vett, és lassan beszélni kezdett: – Az ifjú király elvitte az aranyangolnát az öreg királynak, ahogyan a többi ajándékot is. De az aranyangolna más volt. – Csúfságos volt. – Harry neki kezdett inge kigombolásának – Nos, igen – vallotta be Georgie –, de eltekintve ettől, tudott beszélni, és bölcs is volt. Amikor maga maradt az öreg királlyal, azt mondta neki: „Ugyan már, Felség! Az a nyápic alak éppen anynyira lopott el engem, amennyire a szél fújt ide. Hallgasson ide, Felség! Mondja azt az ifjú királynak, hogy a gyönyörűséges királykisasszony csak ahhoz a férfihoz megy feleségül, akinek a nyakában aranyláncon ott függ a smaragdkorona. Akkor elő fog kerülni az, aki ezeket a csodálatos tetteket véghezvitte. Az a férfi lesz a lánya vőlegénye, senki más.” – Kezdem azt gyanítani, hogy ennek a mesének bizonyos részeit ön találja ki, úrnőm. – Harry a székre dobta az ingét. Georgie esküre emelte egyik kezét – Maitland becsületszavamra! Cook nagynénje pontosan így mesélte el nekem a londoni otthonom konyhájában teázás közben. – Hm. Georgie nekidőlt az ágytámlának. – Így hát az öreg király visszament az ifjú királyhoz, és elismételte neki az aranyangolna szavait Az ifjú király mosolyogva felelte: „Ó, ennél mi sem egyszerűbb!” És még csak haza sem kellett mennie, mert magával vitte a Leopárdherceget is. Odament a Leopárdherceghez, és azt mondta neki: „Add ide azt a láncot, amely a nyakadban lóg!” – Georgie rövid szünetet tartott, hogy szemlélhesse, ahogy Harry kigombolja a nadrágját. – És mit gondol, mit felelt erre a Leopárdherceg? Harry felhorkant. – Dugd fel a… – Georgie-ra pillantott – az orrodba? – Nem, természetesen nem – felelte Georgie szigorú pillantással. – Senki sem beszél így a tündérmesékben. – Pedig talán jobban tennék. Georgie ügyet sem vetett Harry morgására. – A Leopárdherceg azt válaszolta: „Az lehetetlen, felséges királyom, mert ha leveszem ezt a láncot, akkor megbetegszem és meghalok.” Erre az ifjú király azt mondta: „Hát az igazán sajnálatos, mert igencsak hasznomra voltál, de a láncra most azonnal szükségem van, úgyhogy ide kell adnod.” És a Leopárdherceg így is tett. Georgie Harryre nézett, ellenvetésre vagy megjegyzésre számítván tőle. De Harry csak a pillantását viszonozta, majd levetette a nadrágját. Georgie ettől egy pillanatra megfeledkezett arról, hol is tartott a meséjében. Nézte, ahogy szinte meztelenül leül mellé az ágyra.
Elizabeth Hoyt
141
Leopárdherceg
– És? – suttogta. – Ennyi volna az egész? A Leopárdherceg meghal, az ifjú király pedig feleségül veszi a gyönyörű királylányt? Georgie kikötötte a fekete szalagot, amely Harry haját összefogta. Beletúrt barna hajába, és szétterítette a vállán. – Nem. – Hát? – Forduljon meg! Harry kérdő pillantást vetett rá, de megfordult, háttal ülve a nőnek. – Az ifjú király megjelent az öreg király előtt – folytatta Georgie halkan, miközben végigsimította Harry hátát, érezvén a csigolyákat. – Az öreg királynak pedig be kellett ismernie, hogy valóban ő viseli az aranyangolna által leírt láncot. Kelletlenül hívatta a lányát, a gyönyörű királykisasszonyt. – Szünetet tartott, és hüvelykujját Harry vállizmába nyomta. Harry előreejtette a fejét. – Ah! – De a szépséges királykisasszony alighogy megpillantotta az ifjú királyt, hatalmas hahotában tört ki. Természetesen az udvaroncok, hölgyek és urak, mindenki, aki csak a királyi udvarban tartózkodott, meglepetten meredtek a királykisasszonyra. Nem értették min nevet – Ujjaival Harry tarkóját kezdte masszírozni. Harry felnyögött. Georgie előrehajolt, és a fülébe suttogva folytatta a mesét, miközben keze Harry vállizma felé vette az irányt. – Végül megszólalt az öreg király: „Mi az oka ennek a nagy vidámságnak, kedves leányom?” Erre a szépséges királykisasszony azt felelte: „Nézze, Apám! Hiszen nem is illik rá a lánc!” – Hogy lehet, hogy egy lánc nem jó valakire? – motyogta Harry a válla fölött. – Csitt! – Georgie előrenyomta Harry fejét. – Nem tudom. Talán a térdéig lógott. – Hüvelykujjait belemélyesztette a Harry gerince mentén futó izmokba. – A gyönyörűséges királykisasszony körbepillantott, és így szólt „Ott van! Arra a férfira illik ez a lánc.” Aki természetesen nem volt más, mint a Leopárdherceg… – Micsoda? Csak úgy észrevette a tömegben? – Ezúttal ki is csavarta Georgie kezét. – Igen! – Georgie Harry csípőjére tette a kezét. – Igen, csak úgy észrevette a tömegben. Ne feledje, egy elvarázsolt Leopárdhercegről van szó. Biztos vagyok benne, hogy kitűnt a többiek közül. – Azt mondta, már haldoklott. – Harry már szinte akadékoskodónak tűnt – Már biztos nagyon rossz bőrben volt. – Nos, szerencsére nem, miután a szépséges királykisasszony visszatette rá a láncot. – Georgie összefonta a karját. Igazán, a férfiak néha olyan oktalanok tudnak lenni. – Azonnal jobban lett, a szépséges királykisasszony pedig megcsókolta, aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak. – Talán a csók adta vissza az életerejét – mosolyodott el Harry. Odahajolt Georgie-hoz. – És megtört az átok? Nem változott többé vissza leopárddá? Georgie pislogott. – Cook nagynénje arról nem beszélt. De szerintem igen. Maga mit gondol? Úgy értem, a tündérmesékben ez általában így van: az átok megtörik, és összeházasodnak. Georgie gondterhelten tűnődött, ezért teljesen váratlanul érte, amikor Harry rávetődött, és megragadta a csuklóját. Kezeit a feje fölé emelte, és fenyegetőn fölé magasodott. – De a királykisasszony talán jobban örült volna, ha megmarad Leopárdhercegnek – Mire céloz ezzel? – kérdezte Georgie pislogva. – Arra – dörgölte orrát Georgie nyakához –, hogy talán úgy érdekesebb lett volna a nászéjszakájuk Georgie-nak az az érzése támadt, hogy Harry kezd felajzott állapotba kerülni, de elfojtotta a mosolyát. – De az nem számítana fajtalankodásnak?
Elizabeth Hoyt
142
Leopárdherceg
– Nem. – Harry egyik kezével megfogta Georgie csuklóját, a másikkal pedig nekikezdett megfosztani őt ruhaneműitől. – Attól tartok, téved, úrnőm. – Felrántotta az alsóruháját, így fedetlenné váltak a lábai. Georgie hívogatón széttárta őket, Harry pedig odaigazította a csípőjét. Amikor öszszeértek, Georgie légzése felgyorsult. – A fajtalankodás – suttogta Harry a nő fülébe – az, amikor az ember egy közönséges állattal közösül, például lóval, bikával vagy kakassal. A leopárddal végzett szexuális tevékenység viszont nem több, mint egzotikus. – Tolt egyet a csípőjén, így férfiasságával Georgie szemérme közé hatolt, majd megérintette ott. Georgie behunyta a szemét. – Kakassal? – Elméletben – felelte Harry, és végigcsókolta a nő nyakát. – De hogyan tudna egy kakas…? Harry megcsípte Georgie mellbimbóját, aki felnyögött, és ívbe feszült alatta. Még szélesebbre tárta a combjait. – Úgy látom, nagyon érdeklik a kakasok – dorombolta Harry. Hüvelykujjával megdörzsölte a nő mellbimbóját. Amióta ráfeküdt, nem mozdította meg a csípőjét. Georgie bátorításképp megpróbálta feljebb nyomni a sajátját, de Harry testének teljes súlya ránehezedett, és rá kellett jönnie, hogy Harry nem fog addig megmozdulni, amíg nem lesz kedve hozzá. – Engem kizárólag csak a maga kakasa érdekel. – De úrnőm! – Harry felemelte a fejét, Georgie rosszallást pillantott meg az ajkán. – Attól tartok, nem tűrhetem, hogy ilyen szavakat használjon. Georgie testét átjárta az erotikus vágy. – Sajnálom – sütötte le illedelmesen a szemét. – Mit tehetnék, hogy kiköszörüljem a csorbát? Csend volt. Georgie már kezdte azt hinni, hogy túlment egy határon. De aztán felnézett, és meglátta, hogy Harry próbálja elfojtani a mosolyát. Lehajolt, hogy összeérjen az orruk – Nem lesz könnyű ismételten a kegyeimbe férkőznie. – Egyik ujjhegyével megpöccintette a mellbimbóját. – Nem? – Nem. – Szinte már gyakorlott mozdulattal lehúzta Georgie ingének szalagját, majd az inget is. Kezébe fogta a melleit. Tenyere őrülten forrónak tűnt. – Nagyon keményen meg kell dolgoznia érte. – Ekkor csípőjét megfeszítve beljebb hatolt. – Mmm. Harry mozdulatlanná vált. – Úrnőm? – Tessék? – suttogta Georgie izgatottan. Felnyomta magát, de Harry csak nem mozdult. – Jól figyeljen! – Ismét megcsípte a mellbimbóját. – Figyelek – nyitotta nagyra a szemét bizonyságul. Harry ismét megmozdult. Gyötrelmesen lassan. Georgie érezte, ahogy merev pénisze becsúszik majdnem teljes hosszában, aztán visszahúzódik, hogy csókkal illesse a csiklóját. – A kegyeimbe kíván férkőzni – emlékeztette őt Harry. – Igen. – Mondhatott volna bármit, Georgie akkor is helyeselt volna. – És hogyan kíván ennek eleget tenni? Georgie megérezte az ihletet. – Azáltal, hogy a kedvében járok, uram? Harry látszólag komolyan fontolóra vette a dolgot. Mindeközben férfiassága folyamatosan tevékenykedett odabent, keze pedig a mellét dédelgette. – Nos, igen, ez megfelelő módja volna a dolognak. Biztos benne, hogy ezt a módszert választja? – Ó, igen – bólogatott Georgie buzgón.
Elizabeth Hoyt
143
Leopárdherceg
– És hogyan kíván a kedvemben járni? – Harry hangja abban a regiszterben csengett már, amely arról tanúskodott, hogy igencsak fel van korbácsolva benne a szenvedély. – Hogy meghághat engem, uram? Harry megdermedt. Georgie egy pillanatig attól félt, talán sikerült teljesen ledöbbentenie. Aztán megemelte a csípőjét. – Az megfelel. – Ekkor belehatolt, erősen és gyorsan. Georgie úgy érezte, kiáltás készülődik benne, miközben Harry az ágyába döngöli őt. Harry arcáról a játékosság minden jele nyomtalanul eltűnt. Georgie összeszorította a lábait a magasban Harry csípője fölött, sarkát pedig a fenekébe nyomta. Harry elengedte a csuklóit, így magához húzta a fejét a hajánál fogva, hogy megcsókolja. Mélyen. Szenvedélyesen. Kétségbeesetten. Kérlek, kérlek, istenem! Ne hagyd, hogy ez legyen az utolsó! Harry nem lankadt, Georgie pedig érezte magában, hogy közeledik a beteljesülés, de még viszszatartotta, szemét pedig erőnek erejével nyitva tartotta. Mindenképpen látni akarta Harryt, hogy együtt teljesedjenek be a végén. Harry arca fénylett az izzadságtól, orrcimpái kitágultak. Miközben Georgie őt nézte, a ritmusa megszakadt. A nő eleresztette a haját, és belekapaszkodott a vállába, egész testével arra koncentrált, hogy magában tartsa a férfit. És akkor érezte, hogy elkezdődik. Harry felemelkedett, csípője még mindig az övéhez préselődött. Georgie úgy érezte, a férfi remeg benne. Érezte magjának kilövellését, és ahogy elárasztja őt a melegével. Georgie hátravetette a fejét, és átadta magát saját beteljesedése hullámainak, amelyek vegyültek és összefolytak a férfiéival. Csodálatos volt, semmihez sem hasonlítható, amit valaha is érzett. Ez, hogy Harry az ő testében teljesedett be. Kócos hajára könnyek csorogtak le a halántékáról. Ezek után hogyan is volna képes engedni, hogy elmenjen? Harry hirtelen megmozdult, és megpróbált kihátrálni. – Sajnálom, én nem akartam… – Csitt – susogta Georgie ujját a szája elé téve, így némítván el a bocsánatkérést. – Állapotos vagyok.
Elizabeth Hoyt
144
Leopárdherceg
Tizennyolcadik fejezet
Á
„ llapotos” szó ott visszhangzott Lady Georgina szobájában, visszapattant a kék falakról és a finoman megmunkált csipkés baldachinról. Harry egy pillanatig azt hitte, arra céloz, hogy az imént bizonyára megtermékenyítette, mivel belélövellte a magját. Most az imént, amikor elveszítette a fejét orgazmusának erejétől és az azt kísérő érzelmi kitöréseitől. A szerelemtől, amelyet Lady Georgina iránt érez. Bár tudta, hogy meg kellene szakítania az együttlétet, egyszerűen képtelen volt ellenállni a pillanatnak. Képtelen volt ellenállni a nőnek. Aztán visszanyerte a józan ítélőképességét. Lefordult Lady Georgináról, és rámeredt. Állapotos. Valamiféle nevetséges harag öntötte el, valamiféle fájdalom, hogy minden belső vívódása és aggodalma végül értelmetlenné válik. Állapotos. Feleségül kell vennie. Ha akarja, ha nem. Ha rá tudja venni magát, hogy bízva a szerelmükben beadja a derekát, ha nem. Ha képes lesz megtalálni a helyét a nő életében, amelyet eddig még csak meg sem tapasztalhatott, ha nem. Mindez azonban már mit sem számított. Egyszerűen szólva a legcsekélyebb jelentősége sem maradt. Csapdába ejtette saját magja és egy asszony teste. Szinte nevetségesnek találta. Lényének legostobább része hozta meg a döntést a nevében. Harry föleszmélt, hogy már nagyon hosszú ideje bámulhatja úrnőjét. Georgie reménykedő arckifejezése sokkal óvatosabbra változott. Harry már nyitotta a száját, hogy megpróbálja megvigasztalni, de ekkor szeme sarkából valami fényes lobogást pillantott meg. Felkapta a fejét. Sárga és narancsszínű fények táncoltak az ablakban. Felpattant, és az ablakhoz sietett. – Mi az? – kiáltotta Lady Georgina a háta mögül. A távolban egy lángpiramis világított az éjben. Úgy lobogott, mintha maga a pokol tüze volna. – Harry! – A férfi megérezte Lady Georgina ujjait meztelen vállán. – Mi a…? – Ég a Granville-ház. – Bennet! Ereiben ősi, ösztönös rémület áradt szét. Lady Georgina alig kapott levegőt. – Jóságos ég! Harry megpördült, felkapta az ingét, és gyorsan belebújt. – Mennem kell. Hátha tudok segíteni. – Bennet vajon az apja házában töltötte az aznap éjszakát? – Természetesen. – A nő lehajolt, és felkapta Harry nadrágját. – Magával megyek. – Nem. – Harry kikapta a nadrágját a nő kezéből, majd visszafojtott hangon azt mondta: – Nem. Itt kell maradnia. Lady Georgina a szokásos makacs arckifejezését öltötte magára. Harrynek erre nem volt ideje. Bennetnek szüksége van rá. – De én… – kezdte rá a nő. – Figyeljen ide! – Harry betűrte az ingét, majd megragadta Georgie karját. – Tegye, amit mondok! Granville veszélyes. Nem kedveli önt. Láttam, hogyan nézett magára, amikor elhozott engem gyengéd gondviseléséből. – De biztosan szüksége lesz rám. Nem érdekelte, mit mond Harry. Ő Harry szépséges és legyőzhetetlen úrnője, és úgy tesz, ahogy neki tetszik. Nem érdekli, Harry mit gondol. Nem érdekli Granville. Az sem, hogy veszélybe kerülhet a babával együtt. Harry úgy érezte, a félelem elviselhetetlen mértékűvé fokozódik benne. – Nem lesz ott magára semmi szükségem – rázta meg Georgie-t. – Csak útban lesz. Meg is halhat. Érti?
Elizabeth Hoyt
145
Leopárdherceg
– Azt értem, hogy aggódik, Harry, de… Hát sosem adja fel? – Az ördögbe is! – Harry őrjöngő tekintettel nézett körbe csizmája után kutatva. – Nem küzdhetek egyszerre a tűzzel meg magával is. Maradjon itt! Megtalálta a csizmáját az ágy alatt. Kikapta, majd felhúzta őket, aztán felkapta a mellényét és a kabátját is. Az ajtóhoz sietett. Szükségtelen volt már az ablakot használni. Hamarosan egész Anglia tudni fogja, hogy úrnője ágyában hált. Az ajtóból visszafordult, hogy még egyszer megismételje: – Maradjon itt! Az utolsó képen, amelyet látott, Lady Georgina duzzogott. Leviharzott a lépcsőn, miközben próbálta magára ölteni a kabátját. Igen sokszor kell majd bocsánatot kérnie, miután visszatért, de most nincs ideje ezen rágódni. Az öccsének szüksége van rá. A bejárati ajtóhoz sietett. Dobogásával felébresztett egy alvó inast, majd pillanatok alatt kint is volt az éjszakában. Kavics csikorgott a csizmája alatt. Befordult a Woldsly sarkánál. Kancáját nem messze az úrnő ablakától kötötte ki. Gyerünk már! Gyerünk! A kanca szundikálva álldogált a sötétben. Harry a nyeregbe pattant, amivel jócskán meglepte a lovat. Ügetésre fogta a major épülete mellett. Mire elérték az utat, a kanca már sebesen vágtatott. A szabad ég alatt a tűz látszólag még jobban nyaldosta az eget. Úgy érezte, még a szagát is érzi. Hatalmasnak tűnt. Vajon elnyelte az egész Granville-házat? A kanca elérte a főutat, és Harry csak annyira lassította le, hogy még időben észrevehesse, ha akadály van az úton. Ha Bennet és Will odabent aludt… Harry még a gondolatot is elhessegette magától. Gondolkodni sem akart, amíg oda nem ér a Granville-házhoz, és saját szemével nem látja a kárt. A patak túloldalán sorakozó kunyhókból fény szűrődött ki. A földművesek, akik Granville földjén éltek és dolgoztak, bizonyára mindannyian ébren voltak, és tudtak a tűzről. De érdekes módon senki mást nem látott, aki a tűz felé sietett volna. Vajon már oda is értek, vagy inkább meghúzódtak a kunyhójukban, mintha nem is látnának semmit? Felért a Granville-kapu előtt magasodó domb tetejére, ahol a szél füstöt és a levegőben táncoló pernyét fújt az arcába. A kanca már tajtékzott, mégis vágtára ösztökélte lefelé is. És akkor meglátta. A tűz már teljesen szétterjedt az istállókon, de a Granville-ház még érintetlen volt. A ló felágaskodott a tűz láttán. Harry igyekezett megnyugtatni, és tovább ösztökélni őt előre. Ahogy közeledtek, kiabálást és az istállókat felemésztő lángok szörnyű morajlását hallotta. Granville rendkívül büszke volt a ménesére, vagy húsz lova volt, talán még több is itt, az istállójában. Mindössze két ló volt az istállón kívül. Harry beügetett az udvarba. Az uraság és a szolgálók észre sem vették. A férfiak félmeztelenül küszködtek az oltással, látszólag igen nagy zűrzavarban. Kormos arcukra különös fényt vetett a tűz, a szemek és a fogak fehéren csillogtak a lángok visszaverődő fényében. Néhányan sort alkottak, és kis vödrökkel locsolták a pokoli lángokat, amivel csak még jobban táplálták a szörnyeteget. Mindennek a közepén Silas úgy festett, mintha maga is a pokol egyik figurája volna. Hálóöltözékében volt, csupasz lábain kapcsos cipővel, szürke haja vadul égnek meredt, úgy sürgött-forgott az udvarban öklét rázva. – Hozzátok ki! Hozzátok ki! – Granville hatalmas pofont adott az egyik férfinak amitől az elterült a kövezeten. – Az isten verje meg valamennyit! Majd kikergetlek benneteket a földemről! Valamennyi mocskos tuskót felköttetem! Valaki hozza ki a fiam! Csak az utolsó két szó hallatán eszmélt rá Harry, hogy valaki bent van a tűzben. Az égő istállóra meredt. Az éhes lángok mohón nyaldosták a falakat. Vajon Thomas vagy Bennet van odabent? – Ne!!! Valahogy meghallotta a vékony hangú visítást az ordibálás és kiabálás közepette is. A hang irányába fordult, és meglátta Willt, akit egy kövér inas tartott a magasba. A fiú küszködött és dulakodott, és közben a lángokra szegezte a tekintetét.
Elizabeth Hoyt
146
Leopárdherceg
– Ne!!! Bennet van bent. Harry leugrott a lováról, és a vizet locsoló emberekhez rohant. Felkapott egy vízzel teli vödröt, és a saját fejére öntötte. Hörögve kapkodott levegő után, ahogy a hideg víz végigzúdult rajta. – Hé! – kiáltott rá valaki. Harry ügyet sem vetett a kiáltásra, és bevetette magát az istállóba. Mintha fejest ugrott volna a napba. A hőség körbevette, majd teljesen elöntötte őt, amitől térdre rogyott. A haján és a ruháján lévő víz sisteregve gőzzé vált. Fekete füstfal állta az útját. Körülötte a lovak riadtan nyihogtak. Kormot lélegzett be, és megcsapta az égett hús borzalmas bűze. A szörnyű lángok mindenre rávetették magukat, hogy felfalják az istállót és annak teljes tartalmát. – Bennet! – Egy kiáltásra futott a tüdejéből. Második levegővétele hamut és perzselő forróságot juttatott a tüdejébe. Harry fuldokolni kezdett, képtelen volt megszólalni. Nedves ingét felhúzta, hogy betakarja vele az orrát és a száját, de nem sokat segített. Úgy tántorgott előre, mint egy részeg. Kétségbeesetten tapogatott maga előtt. Vajon meddig bírja az ember levegő nélkül? Lába beleütközött valamibe. Mivel nem látott, megbotlott és előrebukott. Egy testre zuhant rá, hajat tapintott. – Harry! – szólalt meg egy hátborzongatón csikorgó hang. Bennet. Harry sietve tapogatni kezdett. Megtalálta Bennetet. És egy másik férfit is. – Ki kell vinni innen. – Bennet térdelt, és küszködve próbálta kihúzni a férfit, de csak egy-két ujjnyira tudta megmozdítani a tehetetlen testet. A talaj mentén kicsit jobb volt a levegő. Harry zihálva teleszívta a tüdejét, és megragadta az eszméletlen férfi egyik karját. Megrántotta. Mellkasa égett, háta pedig úgy fájt, mintha az izmai kettészakadnának. Bennet megfogta a férfi másik karját, de addigra elveszítette már minden erejét. Csak gyengén tudta húzni. Harry csak remélte, és azért imádkozott, hogy az istálló ajtajának irányába menjenek Attól tartott, megfordult a nagy füstben, ordításban, koromban és a halálban. Ha rossz irányba mennek, itt halnak meg. Testük a felismerhetetlenségig összeég. Lady Georginának szüksége van rám! Fogát csikorgatva rántott egyet fájdalmas karjain. Nemsokára apa leszek. Lába elakadt, és megingott, de megőrizte az egyensúlyát. A gyermekemnek szüksége lesz rám. Hallotta, hogy mögötte Bennet zokog. Hogy a füsttől vagy a félelemtől, azt nem tudta. Kérlek, istenem, mindkettőnek szüksége lesz rám. Engedj élnem! És akkor Harry megpillantotta az istálló ajtaját. Artikulálatlanul elüvöltötte magát, majd görcsös köhögésben tört ki. Még egy szörnyű rántás, és kint lesznek az istállóból. A hűvös éjszakai levegő anyai csókhoz hasonlón ölelte körbe őket. Harry az eszméletlen férfit még mindig a kezében tartva tántorgott. Aztán kiabáló férfiak érkeztek, és segítettek nekik távolabb kerülni a lángoktól. A kőre zuhant. Bennet mellette. Kis ujjakat érzett az arcán. Kinyitotta a szemét, és Willt látta maga előtt. – Harry, hát visszajöttél. – Igen – felelte nevetve, aztán köhögni kezdett, és magához ölelte az izgő-mozgó gyereket. Valaki hozott egy pohár vizet, jólesett belekortyolnia. Bennethez fordult mosolyogva, ő még mindig zokogott. Görcsösen köhögött, és az eszméletlen férfit szorongatta a kezében. Harry elkomorodott – Ki…? – Mr. Thomas az – mondta Will Harry fülébe. – Berohant az istállóba, amikor meglátta a tüzet. A lovak miatt. De nem jött ki, Bennet pedig utánament. – A fiú ismét megpaskolta Harry arcát. – Arra az emberre hagyott engem. Azt hittem, nem fog többé kijönni. Aztán te is bementél. – Will sovány kis karjával átölelte Harry nyakát, de olyan erővel, hogy majdnem megfojtotta. Harry óvatosan lazított a fiú szorításán, és a férfira nézett, akit az istállóból rángattak ki. Arcának egyik fele vörös volt és hólyagos, vörös haja megperzselődött és leégett azon a részen. De a másik fele felismerhető volt. Bennet bátyja. Harry Thomas orra alá tartotta a kézfejét. Aztán próbálta kitapintani a pulzusát.
Elizabeth Hoyt
147
Leopárdherceg
Semmi. Megfogta Bennet vállát. – Meghalt. – Nem – hörögte Bennet szörnyű hangon. – Nem! Bent még megragadta a kezemet! Bent még élt! – Felemelte kivörösödött szemét. – Kihúztuk, Harry! Megmentettük! – Sajnálom. – Harry tehetetlennek érezte magát. – Hé, te! – csattant fel Granville bömbölése mögöttük. Harry összeszorított ököllel ugrott talpra. – Harry Pye, te átkozott bűnöző, te gyújtottad ezt a tüzet! Letartóztatni! Majd én… – Megmentette az életemet, apám – mondta Bennet elcsukló hangon. – Hagyd békén Harryt! Te is jól tudod, nem ő gyújtotta fel az istállót. – Én egyáltalán nem tudom. – Granville fenyegetőn közeledett. – Ó, az isten szerelmére! Thomas meghalt – mondta Bennet. – Hogyan? – Granville most először nézett elsőszülött fiára, aki a lába előtt feküdt. – Meghalt? – Igen – felelte Bennet keserűen. – Bement az istenverte lovaidért, és meghalt. Granville elkomorodott. – Én nem mondtam neki, hogy menjen be. Ostobaságot csinált, mint mindig. Ostoba és értelmetlen tett volt. – Jesszusom! – suttogta Bennet. – Még ki sem hűlt. Percekkel ezelőtt lehelte ki a lelkét, és te máris megalázod. – Üvöltve folytatta: – A te lovaid voltak! Talán azért ment be, hogy elnyerje az elismerésedet, de te még halála után sem hagyod neki! – Bennet a kemény kövezetre engedte Thomas fejét, és felállt. – Te is ostoba vagy, hogy bementél utána – fröcsögte Granville. Harry egy pillanatig azt hitte, Bennet megüti az apját. – Te nem is vagy ember, igaz? – kérdezte Bennet. Granville úgy tett, mint aki nem hallja, és talán így is volt. Fia hangja teljesen elhalt. Bennet végül elfordult tőle. – Beszéltél Dick Crumbbal? – kérdezte Harrytől olyan halkan, hogy senki más ne hallja. – Nem hiszem, hogy Thomas gyújtotta fel az istállót, hogy aztán berohanjon a tűzbe. – Nem – felelte Harry. – Jártam a kocsmájában, de őt nem láttam. Bennet arcán vad düh jelent meg. – Akkor menjünk, és kerítsük elő most azonnal! Harry bólintott. Nem lehetett tovább halogatni. Ha Dick Crumb gyújtotta fel az istállót, akkor lógni fog érte.
Georgie rezignáltan figyelte a napfelkeltét. Harry azt mondta, csak útjában van, és vissza se jött éjjel. Egyértelmű volt az üzenet. Igaz persze, hogy Harry sietve mondta mindazt, amit mondott, és hogy valóban tarthatott attól, hogy Lord Granville esetleg bánthatja őt. De nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy talán valóban egy rejtett igazságot mondott ki abban az őrült kapkodásban. Harry mindig annyira megválogatta a szavait, mindig úgy figyelt, nehogy megbántsa őt valamivel. Vajon egyébként is kimondta volna valamikor, hogy nem kíván vele lenni, akkor is, ha nem kényszeríti ki belőle a helyzet? A kis faragott leopárdra nézett, amelyet a kezében tartott. A leopárd üres tekintettel nézett rá vissza a ketrecéből. Vajon Harry önmagát látta ebben az állatban? Ő nem akarta ketrecbe zárni Harryt, csak szeretni. De bármennyire is szerette volna, azt a tényt akkor sem változtathatta meg, hogy ő arisztokrata, Harry pedig nem az. Eltérő társadalmi helyzetük lehetett Harry neheztelésének oka. És az sosem változhat meg. Georgie óvatosan felkelt az ágyából, majd várt egy kicsit, miközben a gyomra fájdalmasan összeszorult. – Úrnőm! – rontott be Tiggle a hálószobájába. Georgie meglepett pillantást vetett rá. Elizabeth Hoyt
148
Leopárdherceg
– Mi történt? – Mr. Thomas Granville meghalt. – Jóságos ég! – Georgie leült az ágya szélére. Nagy szomorúságában majdnem megfeledkezett a tűzről. – Tegnap éjjel Granville istállója leégett – folytatta Tiggle, ügyet sem vetve úrnője döbbenetére. – Azt mondják, valaki felgyújtotta. Thomas úrfi berohant, hogy megmentse a lovakat, de aztán nem jött elő. Aztán Bennet úrfi is berohant, az apja ellenkezése ellenére. – És Bennet is meghalt? – Nem, úrnőm – rázta a fejét Tiggle úgy, hogy még egy hajcsatja is kiesett. – De olyan sokáig volt bent, hogy már mindenki azt hitte, mindketten meghaltak. Aztán Mr. Pye odalovagolt. Azon nyomban berohant… – Harry! – Georgie elborzadva ugrott talpra. A szoba émelyítően forogni kezdett körülötte. – Nem, nem, úrnőm. – Tiggle megragadta Georgie-t, mielőtt még az ajtóhoz ért volna, vagy öszszerogyott volna. – Jól van. Mr. Pye-nak nem esett baja. Georgie hirtelen lerogyott, kezét a szívére szorítva. Gyomrát a torkában érezte. – Tiggle, kérlek! – Sajnálom, úrnőm. De Mr. Pye volt az, aki kihozta őket. Thomas és Bennet úrfit is. – Akkor megmentette Bennetet? – Georgie behunyta a szemét, és nagyot nyelt. – Igen, úrnőm. Azok után, amit Lord Granville Mr. Pye-jal tett, alig hittünk a fülünknek. Mr. Pye mindkettőt megmentette volna, de Mr. Thomas addigra már nem élt. Borzalmasan összeégett. Georgie émelyegni kezdett a gondolatra. – Szegény Bennet! Hogy így kellett elvesztenie a bátyját! – Az ám, nehéz lehetett Bennet úrfinak. Azt mondják, úgy szorította a bátyja testét, mintha el sem akarná engedni. De Lord Granville rá se hederített. Szinte rá se nézett a halott fiára. – Lord Granville bizonyára megtébolyult. – Georgie behunyta a szemét, és megborzongott – Vannak, akik így vélekednek. – Tiggle gondterhelt pillantást vetett Georgie-ra. – Jóságos ég, milyen sápadt, úrnőm! Egy csésze jó forró tea most jót tenne. – Az ajtóhoz sietett. Georgie visszafeküdt az ágyba, és behunyta a szemét. Talán ha egy kicsit mozdulatlanul feküdne… Tiggle visszatért, sarkával dobogni kezdett a parkettán. – Arra gondoltam, az a halványzöld ruha jól fog mutatni, amikor Mr. Pye beugrik az… – A barna mintásat veszem fel. – De úrnőm! – szólt Tiggle felháborodottan. – Az egyszerűen nem alkalmas arra, hogy egy úriemberrel találkozzon. Legalábbis egy ilyen különleges úriember esetében. Mert ugye a tegnap éjjel történtek után… Georgie nyelt egyet, és megpróbálta összeszedni magát, hogy ellentmondjon komornájának. – Nem találkozom többet Mr. Pye-jal. Ma indulunk vissza Londonba. Tiggle indulatosan nagy levegőt vett. Georgie gyomra háborogni kezdett, ezért kihúzta magát. – Úrnőm – kezdte Tiggle – tudtommal a ház majdnem teljes személyzete tisztában van azzal, hogy ki járt múlt éjjel az ön lakosztályában. És azzal is, hogy milyen bátor tettet vitt véghez a Granville-házban! A fiatalabb szolgálólányok egész reggel Mr. Pye után sóhajtoztak, és az, hogy az idősebb cselédek nem sóhajtoztak szintén utána, az kizárólag Mr. Greaves rosszalló pillantásával magyarázható. Nem adhatja csak úgy ki Mr. Pye útját. Az egész világ ellene fordult. Georgie úgy érezte, elárasztják az önsajnálat és az émelygés hullámai. – Nem én adom ki az útját. Egyszerűen megállapodtunk, hogy jobb, ha különválnak az útjaink. – Ez badarság, már megbocsásson, úrnőm. Nem mindig mondom ki, amit gondolok – mondta Tiggle láthatóan őszintén –, de az az ember szereti önt. És Harry Pye jó ember. Jó férj lesz belőle. És az ő gyermekét hordozza a szíve alatt.
Elizabeth Hoyt
149
Leopárdherceg
– Tisztában vagyok vele. – Georgie vészjóslóan csuklott egyet. – Mr. Pye szeret engem, csakhogy nem akar szeretni. Kérlek, Tiggle! Nem maradhatok itt reménykedni, és nem akarok ráakaszkodni. – Kétségbeesetten kerekítette el a szemét. – Hát nem látod? Vagy becsületből, vagy sajnálatból venne feleségül, és élete hátralévő részét azzal töltené, hogy engem gyűlöl. Jobb, ha elmegyek. – Ó, úrnőm… – Kérlek! – Rendben van – felelte Tiggle. – Szerintem hibát követ el, de én összecsomagolok, és indulhatunk, ha valóban ezt kívánja. – Igen, ezt akarom – mondta Georgie. Aztán belehányt az ágytálba.
A nap már vagy egy órája fenn ragyogott az égen, amikor Harry és Bennet fellovagolt a kicsi, düledező kunyhóhoz. Szinte egész éjszaka a Fekete Csődörben várakoztak, bár Harry már fél óra után gyanította, hogy feleslegesen. Először is, hogy Will biztonságáról gondoskodjanak, Humboldt asszony kunyhójába vitték a fiút. A szentségtelen óra ellenére az idős asszony boldogan vette magához a gyereket, aki rögvest elégedetten tömte tele a száját fánkkal. Onnan egyenest a Fekete Csődörbe lovagoltak. Dick Crumb és a húga is a kocsma fölötti, alacsony mennyezetű szobában lakott, a szobák meglepően rendben voltak tartva. A helyiségek átkutatása közben Harry, minthogy feje a mennyezetet súrolta, arra gondolt, Dicknek folyamatosan görnyedve kell járnia a saját házában. Persze sem Dick, sem Janie nem tartózkodott a házban, a kocsma aznap este ki sem nyitott a bejárat körül várakozó jó néhány paraszt őszinte bosszúságára. Dicknek és Janie-nek olyan kevés tulajdona volt, hogy azt sem lehetett megállapítani, vajon elvittek-e valamit a szobáikból. Harry nem gondolta, hogy bármit is magukkal vittek volna. Túl különös volt az egész. Ha Dick úgy döntött volna, hogy elmenekül a húgával együtt, akkor nem vitte volna magával legalább Janie holmijait? De a nő kevéske ruhája – egy váltóruha, néhány blúz és egy szánalmas kinézetű, csupa lyuk harisnya – még mindig ott lógott a szögön az eresz alatti szobájában. Még egy kis ezüstérméket tartalmazó bőrerszényt is találtak Dick vékony derékalja alatt. Így hát Harry és Bennet, arra számítván, hogy a kocsmáros, ha másért nem is, a pénzéért csak hazajön egyszer, lesben állt a sötét kocsmában. Egyszer-kétszer rájuk tört a köhögés, fekete köpet távozott belőlük, de nem beszéltek. Thomas halála teljesen letaglózta Bennetet. Üres tekintettel meredt csak a semmibe. Harry pedig eljövendő életén morfondírozott, jövendőbeli feleségéről, gyermekéről és egy egészen új életformáról. Amint a felkelő nap valamelyest megvilágította a sötét termet, és világossá vált az is, hogy Dick már nem fog megjelenni, Harrynek eszébe jutott a kunyhó. A Crumb-kunyhó, a viskó, amelyben Dick és a húga felnőtt, már réges-rég romba dőlt. De talán Dick azt használja átmeneti menedékül. Sokkal valószínűbb volt, hogy már a szomszéd megyében jár, de akár meg is bizonyosodhattak róla. Ahogy a kunyhó felé közeledtek, úgy tűnt, mintha teljesen elhagyatott volna. A zsúptető majdnem teljesen beszakadt már, az egyik fal leomlott, így a kémény csupaszon meredt az égnek. Leszálltak a lóról, Harry csizmája belesüppedt a sárba. Kétségtelenül ez volt az oka annak, hogy a kunyhót elhagyták. Az aprócska ház mögötti folyó kiöntött az innenső partján, és az egész területet ingoványossá változtatta. A viskót valószínűleg minden egyes tavasszal elöntötte a víz. Egészségtelen élőhely lett volna. Harry nem is értette, hogyan juthatott bárkinek is az eszébe, hogy ott építkezzen. – Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán érdemes elmennünk az ajtóig – mondta. Mindketten az ajtóra néztek, amely az áthidalónak volt dőlve. – Nézzük meg hátulról – javasolta Bennet.
Elizabeth Hoyt
150
Leopárdherceg
Harry olyan halkan lépkedett a sárban, ahogy csak tudott, de csizmái cuppogó hangot adtak minden egyes lépésénél. Ha Dick bent volna, már felfigyelt volna rá. Ő ért elsőként a ház sarkához, ahol megtorpant. Embermagasságú növények nőttek a kunyhó mögötti tőzegen. Szép, elágazó, páfrányszerű levelük volt, és némelyiken még mindig láthatók voltak a lapos tetejű magvak. Vizibürök. – Úristen! – hebegte Bennet, aki közben beérte Harryt, de ő nem a növényeket nézte. Harry követte a tekintetét, és meglátta, hogy a kunyhó hátsó fala teljes egészében leomlott. Az egyik megmaradt gerendáról egy kötél lógott, és egy test himbálózott a végén szánalmasan. Janie Crumb felkötötte magát.
Elizabeth Hoyt
151
Leopárdherceg
Tizenkilencedik fejezet – Nem tudta, mit tesz. – Dick Crumb ott ült a kunyhó düledező falának vetett háttal. Még mindig rajta volt foltos kocsmai köténye, és egyik kezében gyűrött kendőt szorongatott. Harry Janie holttestére pillantott, amely néhány méterre lógott csak onnan, ahol bátyja üldögélt. Nyaka groteszkül megnyúlt, elfeketedett nyelve pedig kilógott duzzadt ajkai közül. Semmit sem tehettek már Janie Crumbért. – Soha többé nem jött rendbe, szegény pára, azok után, amit vele művelt – folytatta Dick. Vajon mióta ülhet már ott? – Éjszakánként kiszökött. A mezőket járta. Talán olyasmit is tett, amiről nem szeretnék tudni. – Dick a fejét csóválta. – Beletelt egy időbe, mire rájöttem, hogy készül valamire. És akkor Pollard asszony meghalt. – Dick felpillantott. Szeme véres volt, szemhéja vörös. – Bejött, miután elfogtak téged, Harry. Feldúlt volt, a haja kócos. Azt mondta, nem ő tette. Nem ő ölte meg Pollard asszonyt, ő csak a juhokat. Sátánnak nevezte Lord Granville-t. Mindennek elhordta. – A nagy ember összevonta a szemöldökét, mint egy meglepett kisfiú. – Azt mondta, Lord Granville ölte meg az öreg Pollard asszonyt. Janie félnótás volt. Teljesen elment az esze. – Tudom – felelte Harry. Dick Crumb bólintott, mintha megkönnyebbült volna Harry egyetértésétől. – Nem tudtam, mit tegyek. Mégiscsak a húgom volt, ha bolond is. – Remegő kézzel megtörölte a feje búbját. – Rajta kívül nem volt már senkim. Ő a kishúgom. Szerettem őt, Harry! – Úgy tűnt, mintha a kötélen függő test erre szörnyűséges válaszként elfordulna. – Így hát nem tettem semmit. Aztán múlt éjjel, amikor megtudtam, hogy felgyújtotta Granville istállóját, azonnal iderohantam. Mindig a régi otthonunk volt a búvóhelye. Nem tudom, mit csináltam volna. Így találtam rá. – Úgy mutatott a holttest felé, mintha imádkozna. – Így. Annyira sajnálom! – A nagy ember zokogásban tört ki, csak úgy rázkódott a válla. Harry elfordította a tekintetét. Mit tehet az ember ilyen rettenetes gyász láttán? – Nincs miért mentegetőznie, Mr. Crumb – szólalt meg Bennet Harry mellett. Dick felemelte a fejét, az orra csillogott. – Apám a hibás, nem maga. – Bennet röviden biccentett, majd visszasétált a kunyhó másik oldalára. Harry elővette a kését. Egy széket húzott a holttest mellé, felállt rá, és elvágta a kötelet. Janie lezuhant, hirtelen megszabadult önnön kezének büntetésétől. Harry elkapta a testet, és finoman a földre eresztette. Eközben arra lett figyelmes, hogy valami apró, kemény tárgy kiesik Janie zsebéből. Lehajolt, hogy megnézze, mi az, és meglátta az egyik saját szobrocskáját: egy kacsát. Gyorsan a tenyerébe kapta az apró madarat. Vajon mindvégig Janie hagyta a faragványait a mérgezések helyszínén? De miért? Talán össze akarta ugrasztani őt Granville-lel? Talán bosszúja eszközét látta Harryben? Harry Dickre kapta a tekintetét, de az idősebb férfi halott húga arcát nézte meredten. Csak tovább tetézné Dick fájdalmát, ha elmondaná neki, hogy Janie rá akarta hárítani bűntettei gyanúját. Így aztán zsebre tette a kacsát. – Kösz, Harry – mondta Dick. Levette a kötényét, és letakarta vele húga eltorzult arcát. – Sajnálom. – Harry a másik férfi vállára tette a kezét. Dick bólintott, és megint elöntötte a gyász. Harry megfordult, és Bennet után indult. Amikor egy utolsó pillantást vetett Dick Crumbra, azt látta, hogy a hatalmas ember egy hegynyi szomorúságként tornyosul halott húga apró alakja fölé. Mögöttük diadalmas táncot járt a vízibürök.
K
– étségtelen, hogy az utóbbi időben számos utazásnak voltunk részesei – motyogta Euphie, és jóságos arccal körbepillantott a kocsiban – Yorkshire és London között. Még szinte fel sem
Elizabeth Hoyt
152
Leopárdherceg
ocsúdik az ember, máris újra úton van. Nem hinném, hogy vissza tudnék idézni ennyi jövésmenést, mióta is? Nos, amióta az eszemet tudom. Violet sóhajtott egyet, alig észrevehetőn megrázta a fejét, és kibámult az ablakon. Tiggle, aki Violet mellett foglalt helyet, döbbenten nézett. Georgie pedig, aki Euphie mellett szűkösködött, behunyta a szemét, és megragadta a bádogedényt, amelyet a biztonság kedvéért vitt magával. Nem fogok hányni. Nem fogok hányni. A hintó befordult a sarkon, amitől Georgie nekidöccent az esőáztatta ablaknak. Hirtelen úgy határozott, jobb marad a közérzete, ha nyitva tartja a szemét. – Ez nevetséges! – támadt neki Violet karját keresztbe fonva. – Ha már úgyis férjhez kell menned, egyszerűen nem látom be, mi a baj Mr. Pye-jal. Végtére is szeret téged. És biztos vagyok benne, hogy tudunk neki segíteni, ha gond volna a beszédmodorával. A beszédmodorával? – De hisz magad voltál az, aki gyilkosnak tartotta őt. – Georgie kezdett már belefáradni a szinte egyetemessé váló rosszallásba, amelynek ő volt a célpontja. Abból, ahogyan szolgálói az elutazására reagáltak, azt gondolná az ember, Harry valóságos szent. Még Greaves tekintete is komor volt, ahogy ott álldogált a Woldsly-majorság lépcsőjén, ahogy hosszú orráról csöpögött az eső, miközben úrnőjét nézte indulásakor. – Az akkor volt – vágta rá Violet kikezdhetetlen logikával. – Már legalább három hete nem gondolom úgy, hogy ő mérgezte volna meg az álladókat – Te jóságos isten! – De úrnőm! – csattant fel Euphie. – Úrihölgyként nem illendő az Úr nevét hiába a szánkra vennünk. Meggyőződésem, hogy ez hiba volt az ön részéről. Violet túlzó döbbenettel nézett Euphie-ra, Tiggle a szemét forgatta. Georgie sóhajtott, és az ülésnek támasztotta a fejét. – Mr. Pye nem mellékesen még egész jóképű is. – Violet nem volt hajlandó ezt az érvét veszni hagyni. Azt már nem. – Mármint egy intézőhöz képest. Nem hiszem, hogy találnál nála vonzóbbat – Intézőt vagy férjet? – kérdezett vissza Georgie pimaszul. – Csak nem a férjhez menésen töri a fejét, úrnőm? – érdeklődött Euphie, és akkorára meresztette a szemét, mint egy kíváncsi galamb. – Nem! – vágta rá Georgie, szavát azonban szinte belefojtotta Violet „de igen”-je. Euphie élénken pislogni kezdett. – A házasság megszentelt állapot, amely még a legnagyobb tiszteletben álló hölgyekkel is megesik. Jómagam persze sosem tapasztaltam meg ezt a mennyei közösséget egy úriemberrel, de ez nem jelenti azt, hogy ne volnék teljes szívemből eme rítus pártján. – Hozzá kell menned valakihez – mondta Violet Georgie hasára mutatva. – Hacsak nem szándékozol hosszabb utazásra indulni a kontinensen. – Az elme tágítása az utazás révén… – kezdett bele Euphie. – A legkevésbé sem áll szándékomban körbeutazni a kontinenst – vágott bele Georgie Euphie monológjába, még mielőtt kedvet kaphatott volna, hogy végigkotyogja az utat egészen Londonig. – Talán hozzámehetnék Cecil Barclay-hez. – Cecilhez? – Violet úgy meredt a nővérére, mintha azt jelentette volna be, hogy egy tőkehalhoz kíván feleségül menni. Az ember arra számított volna, hogy Violet némiképp megértőbb lesz, tekintettel a saját helyzetére, amely szintén meglehetősen kínos volt. – Teljesen elment az eszed? Úgy bánnál Cecillel, mint egy nyuszival. – Ezt meg hogy érted? – Georgie nyelt egyet, és kezét a hasára szorította. – Úgy beszélsz rólam, mintha egy hárpia volnék – Hát most, hogy szóba hoztad… – Georgie hunyorogva nézett rá. – Mr. Pye hallgatag ember, de legalább sosem hagyott még cserben. – Violet szeme elkerekedett. – Belegondoltál, mit fog tenni, ha rájön, hogy elmenekültél tőle? A hallgatagok a legingerlékenyebbek, tudod.
Elizabeth Hoyt
153
Leopárdherceg
– Nem tudom, honnan veszed ezeket az érzelgős szamárságokat. És különben sem menekültem el. – Georgie ügyet sem vetett húgára, aki éles tekintetét körbehordozta a hintó belsején, amely épp kidöcögött Yorkshire-ből. – És ne hidd, hogy bármit is tenni fog. – Gyomra felfordult a gondolatra, hogy mi lesz, ha Harry megtudja, hogy elutazott. Violet kétkedő pillantást vetett rá. – Mr. Pye nem azt a benyomást keltette bennem, mint aki szépen hátradől és hagyja, hogy nője valaki mást keressen magának, és aztán hozzámenjen. – Én nem vagyok Mr. Pye nője. – Nem igazán tudom, mi másnak nevezhetnéd… – Violet! – Georgie maga elé kapta a bádogedényt. Nem fogok hányni. Nem fogok hányni. Nem fogok… – Nagyon rosszul van, úrnőm? – sipítozott Euphie. – Szavamra, egészen zöld lett. Tudja, hogy az édesanyja pontosan ugyanígy festett, amikor – a társalkodónő előrehajolt, és suttogva folytatta, nehogy egy úriember valahogy meghallja, miről is folyik a szó a kocsi belsejében – Lady Violetet várta. – Euphie visszaült, és élénk rózsaszín pír öntötte el az arcát. – De persze az nem lehet az ön problémája. Violet úgy nézett Euphie-ra, mintha megbabonázták volna. Tiggle a kezébe temette az arcát. Georgie felnyögött. Ebbe bele fog halni, mielőtt Londonba érnének
H
– ogy érti, hogy elutazott? – Harry próbálta magát türtőztetni. A Woldsly-majorság halljában állt. Úrnőjét kívánta látni, de csak a komornyik várta, hogy közölje, körülbelül egy órája elutazott. Greaves hátrált egy lépést. – Pontosan úgy, Mr. Pye. – A komornyik megköszörülte a torkát: – Lady Georgina Lady Violet és Miss Hope társaságában ma igen korán elindult Londonba. – Ezt nem mondhatja komolyan! – Vajon sürgős üzenetet kaphatott egy rokontól? Talán az egyik fivérétől? – Mr. Pye! – húzta ki magát sértődötten a komornyik. – Nagyon nehéz éjszakám volt, Mr. Greaves. – És még nehezebb reggelem. Harry végigsimította fájdalmasan lüktető homlokát – Esetleg levele érkezett a hölgynek? Küldönc járt itt? Csak nem egy futár hozott neki valami hírt? – Nem. Nem mintha önre tartozna, Mr. Pye. – Greaves keskeny orra mögül tekintett le rá. – És most, ha megengedi, kikísérem. Harry ott termett, és megragadta a komornyik gallérját. Aztán tett még egy lépést, és úgy a falhoz vágta, hogy megrepedt a vakolat. – A helyzet az, hogy amit az úrnőm tesz, az nagyon is rám tartozik. – Harry olyan közel hajolt a férfihoz, hogy megérezte parókája púderének a szagát. – Az én gyermekemet hordja a szíve alatt, és hamarosan a feleségem lesz. Megértette? – A komornyik bólintott, amivel egy kevés púdert szórt Harry vállára. – Akkor jó. – Harry eleresztette a férfit. Vajon mi késztette arra, hogy ilyen hirtelen elutazzon? Gondterhelt arccal indult el a főlépcsőn, kettesével szedve a fokokat, majd végigsietett a folyosón asszonyának a szobája felé. Elmulasztott valamit? Rosszat szólt? Az a baj a nőkkel, hogy ilyenkor szinte az égvilágon bármi elképzelhető. Harry felrántotta a hálószoba ajtaját, jól ráijesztve a szobalányra, aki a tűzhelyet takarította. Lady Georgina toalettasztalához sietett. Nem volt rajta semmi. Kihúzgálta a fiókokat, majd ugyanolyan sebesen vissza is lökte őket. Egytől egyig üres volt, csak néhány hajtű és egy ottfelejtett kendő maradt benne. A szobalány kiiszkolt a helyiségből. Harry felegyenesedett a toalettasztal mellett, és körbenézett a szobán. A ruhásszekrények ajtaja félig nyitva volt, a szekrények üresek. Egy magányos gyertyatartó állt csak az éjjeliszekrényen Georgie ágya mellett. Már be is vetették az ágyat. Semmi sem utalt arra, hová mehetett úrnője.
Elizabeth Hoyt
154
Leopárdherceg
Harry elhagyta a szobát, és lesietett a lépcsőn. Tisztában volt vele, hogy a szolgálók tudják, mit csinált. Tudta jól, hogy háborodottnak tartják, ahogy a majorban őrjöng és egy gróf lányáról azt állítja, hogy a menyasszonya. De a pokolba is minddel! Nem fog meghátrálni. Lady Georgina volt az, aki idáig fokozta ezt a helyzetet, ő kezdeményezte a dolgot, és most meghátrál. De ezúttal nem fogja megvárni, hogy észre térjen. Ki tudja, mennyi időbe telne, mire megnyugodna, bármi okból neheztelt is meg. Lehet, hogy ő csak egy közönséges földi halandó, hogy ő szegény, de az istenért, Lady Georgina férje lesz, és feleségének meg kell tanulnia, hogy nem menekülhet el előle minden alkalommal, valahányszor csak megneheztel valami miatt. Harry felkapott szegény kancájára, amely már szunyókált, és saját kunyhója felé vette az irányt. Csak a legszükségesebbeket csomagolja el. Ha elég gyors, talán még Lincoln előtt utoléri. Néhány perccel később benyitott a kunyhójába, azon tűnődvén, mit is vigyen magával, de minden gondolata elszállt, amikor az asztalra pillantott. A leopárd állt rajta. Harry felkapta a kis faragványt. Ugyanolyan volt, mint amikor legutoljára látta úrnője kezében. Csakhogy nem volt már ketrecben. Felszabadította a leopárdot. Harry egy percig mozdulatlanul meredt a kezében tartott fából faragott lényre. Hüvelykujjával sima hátát dörzsölte, amelyet olyan nagy gonddal faragott meg. Aztán ismét az asztalra pillantott. Egy üzenet volt rajta. Remegő kézzel kapta fel. Kedves Harrym! Sajnálom. Sosem akartam ketrecbe zárni. Belátom, nem cselekednék helyesen, ha önre erőszakolnám magam. Majd én rendezem az ügyeket. Mellékelek egy okmányt, amelyet londoni tartózkodásom alatt állítottam ki. Georgina A másik papír egy hiteles okmány volt: Lady Georgina nekiadományozta a Woldsly-birtokot. Nem! Harry újra elolvasta a szép kézírást. A tartalma ugyanaz maradt. Nem! Nem! Nem! Ökölbe szorított kezébe gyűrte a papírt. Hát ennyire gyűlöli őt? Ennyire, hogy hajlandó lemondani öröksége egy részéről is csak azért, hogy kizárja őt az életéből? Leroskadt az egyik székre, és a kezében lévő galacsinra meredt. Talán végül mégis észhez tért. Belátta, hogy mennyire rangon aluli ő neki. És ha ez így van, akkor nincs már visszaút. Harry felnevetett, de nevetése inkább hasonlított zokogáshoz. Az utóbbi heteket azzal töltötte, hogy megpróbálta kivetni magából Lady Georginát, pedig mindvégig tudta. Tudta, hogy ő az igazi számára. Az egyetlen és egyedüli asszony, aki ebben az életben az övé lehet. Ha elhagyja, soha többé nem lesz másik. És azt gondolta, ez így van rendjén. Az élete eddig megfelelő volt, nem igaz? Folytatható nélküle is. De az elmúlt hetek során a nő valahogy mégis a lelkébe fészkelte magát. És belé. És mindaz, amit Lady Georgina oly nagyvonalúan felajánlott neki: házasságot és családot, otthont, mindez olyan volt, mint a hús és a bor egy olyan férfi számára, aki egész életében nem fogyasztott egyebet, csak kenyeret és vizet. Létfontosságú. Harry az összegyűrt papírra pillantott, és rádöbbent, hogy fél. Fél, hogy ezt már nem tudja helyrehozni. Fél, hogy soha többé nem lesz már teljes ember. Fél, hogy elveszti asszonyát és gyermekét.
Két ló. Silas hörögve rúgott bele egy még mindig parázsló gerendába. Kettő az istálló huszonkilenc lovából. Még Thomas életének legutolsó cselekedete is harmatgyengére sikeredett. Mindösszesen két
Elizabeth Hoyt
155
Leopárdherceg
pónit volt csak képes kimenteni, mielőtt a lángok martalékává vált. A levegőt égett hús szaga ülte meg. Akik a tetemeket húzkodták ki, émelyegtek, hiába kötöttek kendőt az arcuk elé. Mint a kislányok, úgy nyafogtak a bűz és a mocsok miatt. Silas végigmérte a hatalmas Granville-istálló maradványait. Nem volt több egy füstölgő romhalmaznál. És mindez egy zavarodott elméjű nő miatt, Bennet elmondása szerint. Kár, hogy kioltotta a saját életét. Remek példát tudott volna statuálni vele a helyi parasztoknak, ha a hóhér kezére adja. De végtére is hálával tartozik a félkegyelmű némbernek. Megölte az idősebbik fiát, miáltal Bennet lett az örököse. Nincs több londoni kiruccanás a fiatalembernek. Mint örökösének, állandóan a Granville-házban lesz a helye, hogy megtanulja a birtokot igazgatni. Silas elvigyorodott. Bennet most már az övé. Lehet, hogy ellenkezik néha, de tudja a kötelességét. Granville örökösének felügyelnie kell a földeket Egy lovas dobogott be az udvarba. Silasnak kis híján elállt a lélegzete, amikor meglátta, ki az. – Kifelé! Kifelé, te korcs! – Hogy merészel Harry Pye csak úgy belovagolni a Granvillebirtokra? Silas a ló és lovasa felé indult. Pye leugrott a lóról, és még csak felé sem nézett. – El az utamból, vénember! – Azzal a ház felé indult – Te! – Silas torkát a düh fojtogatta. A szájtátva álló emberek felé fordult. – Elfogni! Dobjátok ki a birtokomról, átkozottak! – Azt próbálják csak meg – szólalt meg mögötte Pye halkan. A munkások közül többen hátrálni kezdtek. Gyáva népség! Silas megfordult, és megpillantott Pye bal kezében egy hosszú, vékony pengét. Az az arcátlan fráter felé fordult. – Mi volna, ha maga próbálna meg cselekedni, Granville? – Silas mozdulatlanul állt, öklét hol összeszorította, hol elernyesztette. Ha húsz évvel fiatalabb volna, most nem habozna. Mellkasa perzselni kezdett. – Nem? – kérdezte Pye csúfondáros mosollyal. – Akkor talán nincs kifogása ellene, ha váltok néhány szót a fiával. – Felszaladt a Granville-ház lépcsőjén, majd eltűnt a bejáraton. Mocskos paraszt. Silas könyökével leütötte a hozzá legközelebb álló szolgálót. A férfit váratlanul érte az ütés, és összeesett. A többiek társukra meredtek, aki az istálló trágyagödrében dagonyázott. Az egyik a földön fekvő ember felé nyújtotta a kezét. – A mai munka végeztével mindannyian ki vagytok rúgva – mondta Silas, meg sem várva a válaszként felharsanó morajt. Felszaladt a lépcsőn, és a mellkasát égető tüzet dörzsölte a kezével. Maga dobja ki a gazembert, ha belepusztul is. Nem kellett messzire mennie. Amint a nagy hallba lépett, férfihangokat hallott a szemközti szobából kiszűrődni, ahol Thomas testét ravatalozták fel. Silas kivágta az ajtót, hogy az nekicsapódott a falnak. Pye és Bennet felnézett a Thomas megégett testét tartó asztal mellől. Bennet szándékosan elfordította a tekintetét apjáról. – Veled tarthatok, de előbb meg kell győződnöm róla, hogy Thomas méltó temetésben részesül. – Hangja reszelős suttogás volt a tűz mellett. – Ez természetes. A lovamnak amúgy is pihennie kell az elmúlt éjszakai események után – felelte Pye. – Na várjunk csak! – vágott bele a két barát beszélgetésébe Silas. – Nem mész sehova, Bennet! Főleg nem ezzel a gazemberrel. – Oda megyek, ahová akarok. – Nem, nem mész – mondta Silas. Az égető fájdalom kisugárzott a karjába. – Most már te vagy a Granville-birtok örököse. Itt maradsz, ha a jövőben is számítani szeretnél a támogatásomra. Bennet ekkor felpillantott. Silas soha életében nem látott még ilyen mértékű gyűlöletet egyetlen ember szemében sem. – Nincs szükségem sem a pénzedre, sem másra. Londonba megyek, amint Thomast tisztességgel eltemettük. – Vele? – biccentett Silas Pye felé, de nem várta meg a választ. – Megszólalt benned az a hitvány véred, mi? – Mindkét férfi felé fordult. Silas elégedetten vigyorgott. – Az anyád szajha volt, te is tudod, nem igaz? Nem is én voltam az első, akivel felszarvazta John Pye-t. Az a nő olyan viszke-
Elizabeth Hoyt
156
Leopárdherceg
teg volt, hogy egy férfi nem is volt elég ahhoz, hogy csillapítsa. Ha nem halt volna meg olyan korán, most épp egy árokban tárná szét a lábát, csak azért, hogy magában érezzen egy dákot. – Lehet, hogy egy hűtlen, hazug szajha volt, de magához képes egy szent – felelte Pye. Silas felhorkant. Nem tudta magába fojtani. Milyen mulatságos is! A fiúnak fogalma sincs róla. Levegőért kapkodott. – Hát még számolni sem tudsz, kölyök? Azt biztos nem tanítják a szegényházban, mi? – Aztán tovább rázta a nevetés. – Na hát akkor hadd magyarázzam el neked lassan és érthetően. Anyád jóval azelőtt mellettem volt már, hogy te megfogantál. Legalább akkora az esélye, hogy az én fiam vagy, mint annak, hogy John Pye-é. Sőt, sokkal több, ahogy utánam kajtatott. – Nem. – Pye furcsa módon meg sem rezzent. – Lehet, hogy a magot maga ültette el az anyámban, de John Pye volt az apám, senki más. – Apa! – Silas köpött egyet. – Kétlem, hogy John Pye egyáltalán képes lett volna teherbe ejteni egy nőt – Silas egy pillanatig azt hitte, Pye menten a torkának ugrik, és szíve fájdalmasat dobbant. Csakhogy az a gazember félrefordult, és az ablakhoz lépett, mintha Silas nem érne meg ennyi fáradságot sem. Silas elkomorodott, és megvetően legyintett. – Látod, mitől mentettelek meg, Bennet? – Hogy megmentettél? – Fia úgy nyitotta ki a száját, mint aki nevetni akar, de nem jött ki hang a torkán. – Hogyan mentettél meg? Hogy idehoztál ebbe a kriptába? Hogy annak a szajha feleségednek a gyengéd gondjaira bíztál? Egy olyan nőre, aki minden alkalommal, amikor csak rám néz, megaláztatásának a bűzét érzi? Hogy állandóan nekem kedveztél Thomasszal szemben, hogy sose lehessen közöttünk normális kapcsolat? – Bennet ekkor már rekedten üvöltött: – Hogy száműzted Harryt, a testvéremet? Teremtőm! Mondd, apám, pontosan mit értesz azon, hogy megmentettél? – Ha kilépsz ezen az ajtón, fiam, sosem fogadlak vissza, hiába vagy az örökösöm. – Ismét érezte a fájdalmat a mellkasában. Silas a szegycsontját dörzsölte. – Nem kapsz tőlem több pénzt, sem segítséget. Az árokban végzed majd. – Rendben van. – Bennet elfordult. – Harry, Will a konyhában van. Fél óra alatt összecsomagolok. – Bennet! – A szó úgy hatott, mintha Silas tüdejéből hasították volna ki. – Fia elhaladt előtte. – Öltem is érted, fiam! – A pokolba is, csak nem fog a saját fia előtt meghunyászkodni? Bennet megfordult, arcán undor és iszony ült. – Hogy mit csináltál? – Gyilkoltam érted. – Silas úgy érezte, torkaszakadtából üvölt, de szavai nem voltak olyan hangosak, mint korábban. – Jézusom! Azt mondta, meggyilkolt valakit? – Silas úgy érezte, Bennet hangja lebeg körülötte. A mellkasában érzett fájdalom szétterjedt, és a tűz kiáradt a hátára is. Silas megtántorodott. Megpróbált megkapaszkodni egy székben, de összeesett, a széket pedig magára rántotta. Oldalán fekve érezte, hogy a lángok mohón falják a karját és a vállát. Érezte fia égett testének a szagát, és saját vizeletét is. – Segíts! – Hangja elvékonyodott. Valaki fölé hajolt. Csizmák töltötték be a látómezejét. – Segíts! Aztán Pye arca jelent meg a szeme előtt. – Maga ölte meg Pollard asszonyt, igaz, Granville? Ő az, akit meggyilkolt. Janie Crumbnak sosem lett volna elég ereje ahhoz, hogy erőszakkal mérget itasson egy másik emberrel. – Te jóságos ég – suttogta Bennet magába roskadva. Hirtelen epe töltötte meg Silas torkát, majd öklendezni kezdett, és felköhögte saját gyomra tartalmát. A gyapjúszőnyeg dörgölte az arcát, ahogy vonaglott. Homályosan látta, ahogy Pye arrébb lép, nehogy belelépjen a hányásába. Segíts! Harry Pye zöld szeme szinte belefúródott
Elizabeth Hoyt
157
Leopárdherceg
– Én nem esedeztem könyörületért, amikor megveretett. Tudja, miért nem? – Silas a fejét rázta. – Nem büszkeségből és nem is bátorságból – hallotta Silas Pye szavait. A tűz felért a torkába is. A szoba elsötétült. – Apám irgalomért könyörgött, amikor megostoroztatta őt. És maga nem hallgatta meg. Magának sincs könyörület. Silas öklendezett, forró szenet köhögött fel. – Meghalt – szólalt meg valaki. De ekkorra a tűz elérte Silas szemét is, és többé minden mindegy volt már.
Elizabeth Hoyt
158
Leopárdherceg
Huszadik fejezet
N
– eked elment az eszed. – Tony úgy dőlt hátra a kanapén, mintha ez a kijelentés meg is oldaná a problémát. Elegáns városi otthonának szalonjában voltak. Vele szemben Georgie ült mereven, lábánál az ekkorra már állandó jelenléttel bíró, folyamatos készenlétben álló tállal. Oscar muffint majszolva járkált fel-alá a szobában. Kétségük sem volt, hogy Violet és Ralph felváltva tapasztja a fülét az ajtóhoz. Georgie felsóhajtott. Előző nap érkeztek Londonba, de úgy érezte, az azóta eltelt időt végigvitatkozták fivéreivel az ő állapotával kapcsolatban. Egyszerűen meg kellett volna szöknie Cecillel. Levélben értesíthette volna a családját, és még csak a közelben sem lett volna a várható felbolyduláskor. – Nem, éppen hogy megjött az eszem – felelte. – Mi az oka, hogy korábban mindenki ellenezte a Harryvel való kapcsolatomat, most pedig mindenki rá akar beszélni? – Akkor még nem voltál állapotos, Georgie – mutatott rá tapintatosan Oscar. Egy gyógyuló seb volt az arcán. Georgie röpke pillantást vetett rá, és azon tűnődött, vajon hol szerezhette. – Nagyon köszönöm. – Megvonaglott az arca, ahogy hasa morajló hangot adott. – Úgy vélem, tisztában vagyok az állapotommal. Nem értem, mit számít ez. Tony nagyot sóhajtott. – Ne légy már ilyen értetlen! Nagyon jól tudod, hogy az állapotod az oka annak, hogy férjhez kell menned. A gond az, hogy kit választottál… – El kell ismerned, egy kicsit zavaros az ügy. – Oscar a kandalló párkányának dőlt, és egy muffinnal hadonászott Georgie előtt, amelyből morzsák potyogtak. – Úgy értem, annak az alaknak a gyermekét várod. Egyszerűen csak úgy tűnik helyesnek, ha lehetőséget kap, hogy feleségül vegyen. Pompás. Mindannyiuk közül éppen Oscar az, aki a tulajdonjoggal kapcsolatban oktatja ki őt. – Ő a birtokom intézője. Nemrégiben épp te magad mondtad, hogy egy intéző egyszerűen nincs rendben. – Georgie halkabbra fogta, hogy megfelelően tudja imitálni Oscar hangját. – Cecil pedig egy igen tiszteletreméltó család sarja. És te magad is kedveled őt. – Ez utóbbi érvnél magabiztosan összefonta maga előtt a karját. – Szörnyen kiábrándító számomra, mennyire hiányzik belőled az erkölcsi érzék, Georgie. El sem tudom mondani, mekkora csalódást jelentett betekintést nyernem a női lélekbe. Talán hosszú évekig sem múlik el a kiábrándultságom ezek után. – Oscar mogorva tekintettel folytatta: – Egy férfinak joga van a saját ivadékához. Nem számít, milyen társadalmi osztályból származik, az alapelv ugyanaz. – A dolgot hangsúlyozandó beleharapott a muffinjába. – Szegény Cecilről ne is beszéljünk – morogta Tony –, akit rászednek valaki más porontyával. Ezt hogy fogod megmagyarázni? – Nos, ami azt illeti, az talán nem okoz majd problémát – motyogta Oscar fojtott hangon. – Nem? – Nem. Cecil ugyanis nem érdeklődik a női nem iránt. – Hogy nem érdeklődik… ó. – Tony megköszörülte a torkát, és rántott egyet a mellényén. Georgie csak ekkor vette észre, hogy le vannak horzsolva az ujjpercei. – Nos, ez egy újabb megfontolandó szempont a számodra, Georgie. Csak nem kívánsz egy ilyen házasságban élni? – Nem számít, milyen házasságban élek majd, vagy igen? – Ajka remegni kezdett. Most nem fog. Az utóbbi néhány napban szinte folyamatosan sírhatnékja volt. – Már hogyne számítana. – Tony láthatóan igen megbántva érezte magát. – Azt szeretnénk, hogy boldog légy, Georgie – mondta Oscar. – Azelőtt boldognak tűntél Pye-jal. Georgie az ajkába harapott. Nem fog sírni.
Elizabeth Hoyt
159
Leopárdherceg
– De ő nem volt boldog velem. – Oscar pillantást váltott Tonyval. Tony vastag szemöldökeit összevonta. – Ha meg kellene győzni Pye-t, hogy elvegyen… – Nem! – Georgie borzongva vett egy mély lélegzetet. – Nem. Nem érted, ha rákényszerítenénk, hogy feleségül vegyen, az sokkal rosszabb volna, mintha hozzámennék Cecilhez? Vagy egyáltalán nem mennék férjhez? – Nem értem, miért – mondta Oscar mogorván. – Eleinte talán ellenkezne, de azt hiszem, hamar beilleszkedne, ha már egybekeltetek. – És ha rólatok volna szó? – Georgie Oscarra meredt, aki meghökkent a dolgon. Georgie Tonyra nézett. – Vagy bármelyikőtökről? Ha a menyasszonyotok fivérei kényszerítenének a házasságra, könnyedén megbocsátanátok, és hamar elfelejtenétek a dolgot? – Nos, talán… – kezdte Oscar. Tony túlharsogta. – Nem. – Georgie felvonta a szemöldökét. – Nézd… – kezdte Oscar. Az ajtó kinyílt, és Cecil Barclay dugta be a fejét. – Ó, bocsánat. Nem akartam megzavarni a beszélgetést. Visszajövök később, rendben? – Nem! – Georgie halkabban folytatta: – Gyere be, Cecil, kérlek. Épp rólad beszéltünk. – Valóban? – Cecil gyanakvó pillantást vetett Tonyra és Oscarra, de becsukta maga mögött az ajtót, és belépett a szobába. Megrázta ruhája egyik ujját, amelyről jókora vízcseppek potyogtak. – Rettenetes az idő. Nem is emlékszem, mikor esett utoljára ennyit. – Olvastad a levelemet? – kérdezte Georgie. Oscar motyogott valamit, majd lehuppant az egyik karosszékbe. Tony tenyerébe támasztotta az állát, hosszú, csontos ujjai eltakarták a száját. – Hogyne. – Cecil Tonyra pillantott. – Érdekes ajánlatnak tűnik. Úgy vélem, talán már meg is beszélted az ötletet a fivéreiddel. Vajon helyeslésre talált? Georgie nyelt egyet, hogy visszafojtsa az émelygését. – Ó, igen. Oscar megint motyogott valamit, ezúttal valamivel hangosabban. Tony felvonta vastag szemöldökét. – De vajon nálad is egyetértésre talál-e az ötlet, Cecil? –vette rá magát Georgie a kérdésre. Cecil belekezdett. Meglehetősen aggódó pillantást vetett Oscarra, aki összekuporodott a karosszékben. – Igen. Igen, tulajdonképpen igen. Megoldana egy igen különös problémát is, ami azt illeti. Egy gyerekkori betegségből kifolyólag ugyanis kétlem, hogy képes lennék… ö… a gyermeknemzésre. – Cecil ezzel ki is fogyott a szuszból, csak meredten nézte Georgie hasát. Georgie egyik kezét a hasára szorította, és keservesen kívánta, hogy csendesedjen végre el. – De. De igen. – nyerte vissza Cecil az erejét. Előhúzott egy kendőt, és felitatott valamit felső ajkáról. – Csak egy bökkenő van, hogy úgy mondjam. – Ó? – Tony leejtette a kezét. – Igen. – Cecil helyet foglalt Georgie mellett egy karosszékben, Georgie pedig elszégyellte magát, hogy elfelejtették hellyel kínálni. – A cím, attól tartok. Nem túl komoly, csak valami homályos baroneti rang, amelyet a nagyapám kapott. A vele járó birtok azonban igen jelentős. – Cecil megtörölte a kendővel a szemöldökét. – Hatalmas, ha szabad ilyen közönségesen fogalmaznom. – És nem akarod, hogy a gyermek megörökölje? – szólt halkan Tony. – Nem. Azaz, de igen – hebegte Cecil. – Végül is ez az ajánlat lényege, nem igaz? Hogy volna egy örökös. Nem, a probléma a nagynénémmel van. Irene nénivel. Az az átkozott nőszemély mindig is pikkelt rám, amiért én vagyok a következő örökös. – Cecil megvonta a vállát. – A helyzet az, hogy nem szívesen találkoznék azzal a vén szipirtyóval egy sötét utcában. Még képes volna megragadni az alkalmat, hogy egy kicsit közelebb kerüljön az örökség saját fiához, Alphonse-hoz.
Elizabeth Hoyt
160
Leopárdherceg
– Lenyűgöző családi história, Cecil, öreg barátom, de hogy jön ez most ide? – kérdezte Oscar, aki Cecil előadása alatt felült. – Hát nem érted? Irene néni bármilyen örökös ellen képes harcba állni, aki egy kicsit… ö… korán érkezik. Tony döbbenten nézett. – És mi van az öcséddel, Freddyvel? Cecil bólintott. – Igen, tudom. Egy épelméjű nő látná, hogy túl sokan állnak az ő kis Alphonse-a és az örökség között, de nincs mit tenni. Irene néni nem épelméjű. – Ó. – Tony elgondolkodva hátradőlt. – Akkor mit tegyünk? – Georgie szeretett volna már visszavonulni a szobájába, és lepihenni. – Volna csak meg, mihelyt megvan, hamar legyen meg – mondta Oscar halkan. – Mi? – vonta össze Cecil a szemöldökét. Tony ekkor felült, és bólintott. – Igen. Pontatlanul idézted, de igazad van. – Cecilhez fordult. – Mennyi időre van szükség ahhoz, hogy beszerezd az engedélyt? – Én… – pislogott Cecil. – Két hétre. Oscar a fejét rázta. – Az túl sok. Két, legfeljebb három nap. Volt egy cimborám, aki másnap megkapta, hogy benyújtotta az igénylést. – De az érsek… – A canterbury érsek személyes ismerőse Beatrice néninek – nyugtatta meg Oscar. – Épp Londonban tartózkodik, a néni mondta a minap. – Megpaskolta Cecil hátát. – Gyere, segítek megtalálni. És gratulálok. Biztos vagyok benne, hogy kiváló sógor lesz belőled. – Ó… ö… köszönöm. Oscar és Cecil kiviharzott a szobából. Georgie Tonyra nézett. Tony lebiggyesztette a száját. – Jobb, ha mielőbb nekilátsz esküvői ruhát keresni magadnak, Georgie. Ami éppen abban a pillanatban hangzott el, amikor Georgie ráeszmélt, hogy el van jegyezve… nem a megfelelő férfival. Majdnem későn kapta maga elé az edényt.
Szakadt az eső. Harry tett egy elővigyázatlan lépést, és bokáig süppedt a folyós sárba. Az egész út inkább volt egy mozgásban lévő folyás, mint szilárd talaj. – Te jóisten – lihegett Bennet a lova hátán. – Úgy érzem, penész nőtt a lábujjaim között. Hihetetlen ez az eső, nem igaz? Négy napja nem hagyja abba. – Elég visszataszító – motyogta Will alig kivehetőn Bennet mögül. Arcát majdnem teljesen eltakarta Bennet köpönyege. Thomas temetésének napján kezdett esni, majd folytatódott másnap, Lord Granville temetésének napján is, de Harry ezt már ki sem mondta. Bennet tudta magától is. – Az ám, igen kellemetlen. – A kanca Harry nyakához dugta az orrát, és meleg, nedves levegőt fújt a bőrére. A ló egy mérfölddel korábban sántult le. Harry próbálta megvizsgálni a sáros patát, de nem talált semmit, ami szembetűnően rendellenes lett volna. Így hát nem tehetett mást, gyalog kellett elvezetnie az első településig. Lassan, gyalogosan. – Mit szándékozol tenni, ha találkozol Lady Georginával? –kérdezte Bennet. Harry felé fordult, hogy a szemébe nézzen az esőfüggönyön keresztül. Bennet igyekezett közönyösnek tűnni. – Feleségül veszem – felelte Harry. – Hm. Gondoltam, hogy ez lehet a terved. – Bennet megvakarta az állát. – De ő utazott Londonba. El kell ismerned, pillanatnyilag úgy fest a helyzet, hogy talán nem fog repesni az ötletért. – A gyermekemet hordja a szíve alatt. – Egy széllökés jeges esőcseppeket fújt Harry arcába, amely annyira megdermedt már a hidegtől, hogy alig érezte. Elizabeth Hoyt
161
Leopárdherceg
– Ez meglep. – Bennet megköszörülte a torkát. – Mert ha egy hölgy ilyen állapotban van… az ember azt gondolná, tárt karokkal szaladna feléd. Ehelyett, úgy tűnik, előled szalad. – Ezt már megbeszéltük. – Igen – hagyta helyben Bennet. – De úgy értem, mondtál neki valamit korábban? – Nem. – Csak mert a nők szörnyen érzékennyé tudnak válni, amikor állapotosak. Harry felvonta a szemöldökét. – És te azt honnan tudod? – Mindenki… – Bennet leszegte az állát, amitől a víz sugárban csorgott le háromszögletű kalapjáról az ölébe. – A fene! – Kiegyenesedett. – Mindenki tudja, milyenek a nők, amikor várandósak. Egyszerűen köztudott. Talán nem viseltettél kellő figyelemmel iránta. – Kapott tőlem figyelmet jócskán – morogta Harry dühösen. Meglátta Will barna szemét, amely kíváncsian kukucskált Bennet háta mögül, majd elfintorodott. – Főleg az éjjel, mielőtt elutazott. – Ó, vagy úgy. – Bennet eltűnődött. Harry megpróbálta másra terelni a szót. – Hálás vagyok, hogy elkísérsz – mondta. – Sajnálom, hogy siettetned kellett Thomas temetését. És az apádét. – Ami azt illeti – köszörülte meg Bennet a torkát –, örültem, hogy ott vagy, ha sietni kellett, ha nem. Thomasszal nem álltunk túl közel egymáshoz, de a bátyám volt. És nem volt egyszerű az örökség rendezése a temetése után. Ami apámat illeti… – Bennet letörölt egy esőcseppet az orráról, majd megvonta a vállát. Harry belecsobbant egy pocsolyába. Nem mintha számított volna. Egyébként is bőrig ázott már. – Persze, te is a testvérem vagy – mondta Bennet. Harry ráemelte a tekintetét. Bennet az utat fürkészte. – Most már az egyetlen fivérem. – Bennet felé fordult, és meglepően kedves mosollyal nézett Harryre. Harry félig elvigyorodott. – Ja. – Kivéve persze Willt. – Bennet a fiú felé biccentett, aki úgy csimpaszkodott a hátán, mint egy kis majom. Will szeme elkerekedett. – Micsoda? Harry elkomorodott. Nem akarta elmondani Willnek, mert attól tartott, csak tovább bonyolítaná vele a fiú egyébként is kusza életét, de úgy tűnt, Bennet nem akar tovább várni a dolgok tisztázásával. – Úgy tűnik, igencsak elképzelhető, hogy az én apám egyben a tiéd is – mondta Bennet a fiúnak. – Hasonlít a szemünk, tudod. – De hát az én szemem barna – mondta Will komoran. – A formájára érti – tette hozzá Harry: – Ó. – Will egy pillanatra elgondolkodott, aztán Harryre pillantott. – És mi van Harryvel? Ő is a testvérem? – Nem tudjuk – mondta Harry halkan. – De mivel nem tudjuk, akár azt is mondhatjuk, hogy testvérek vagyunk. Már ha nem bánod. Mit szólsz? Will élénken helyeselt. – Remek – hagyta helyben Bennet. – Most, hogy ezt megbeszéltük, biztos vagyok benne, hogy Will legalább annyira gondterhelt a közelgő menyegződet illetően, mint én magam. – Micsoda? – Harry arcáról eltűnt a mosoly, amely már majdnem ott játszott az ajkán. – Az a helyzet, hogy Lady Georgina Maitland grófjának a nővére. – Bennet összeszorította a száját. – Márpedig ha ő úgy dönt, hogy megmakacsolja magát… az okozhat gondot. Mi ketten egy gróf ellen. – Hű – mondta Harry. Addig eszébe sem jutott, hogy megeshet, úrnője fivérein kell átküzdenie magát, hogy beszélhessen vele. Mert ha valóban annyira megneheztel rá… – A pokolba! – Pontosan – bólintott Bennet. – Talán segítene, ha üzennénk Londonba valakinek, amint megérkezünk a legközelebbi településre. Hogy kikémleltessük a terepet. Főleg, ha úgyis beletelik egy
Elizabeth Hoyt
162
Leopárdherceg
időbe, amíg találunk neked egy pihent lovat. – Bennet a kancára nézett, amely jól láthatóan egyre lassult. – Úgy van. – Arról nem is beszélve, hogy nem volna hátrány, ha valaki elkísérne, amikor Maitland elé kell állnunk – folytatta Bennet. – Ismerek néhány kópét Londonban, természetesen. Talán belemennének a dologba, ha meg tudjuk győzni őket, hogy móka lesz. – Felvonta a szemöldökét. – Általában nem józanok, de ha megértik a dolog komolyságát… – Nekem is vannak barátaim – mondta Harry. – Kik azok? – Edward de Raaf és Simon Iddesleigh. – Swartingham grófja? – Bennet szeme elkerekedett. – És Iddesleigh-nak is van valami címe, nem? – Ő Iddesleigh vicomte-ja. – Honnan az ördögből ismered őket? – Az Agrár Egyesületből. – Az Agrár Egyesületből? – Bennet úgy fintorgott, mintha bűzt érezne. – Hát azok nem a zöldségekről vitatkoznak? Harry elmosolyodott. – Olyan úriemberek járnak oda, akiket érdekel a mezőgazdaság kérdése, igen. – Gondolom, mindenféle ember megfordul ott. – Bennet még mindig kétkedőn nézett. – Jó ég, Harry, nem gondoltam volna. Ha ilyen barátaid vannak, akkor mi a fészkes fenéért szórakozol itt velem és Will-lel? – Ti vagytok a fivéreim, nem igaz? – Úgy van! – kiáltotta Will. – Azok vagyunk, bizony. – Bennet arcán széles mosoly terült szét. Aztán hátravetette a fejét, és belenevetett az esőbe.
E
– z a kék nagyon szép, úrnőm. – Tiggle magasra emelte a szóban forgó ruhát, melynek szoknyarészét a karjára terítette. Georgie a kecsegtetőn bemutatott ruhára pillantott, és igyekezett lelkesedést színlelni. De legalábbis azt, hogy egy kissé azért érdekli a dolog. Elérkezett az esküvője napja. Londoni házának hálószobájában volt Tiggle-lel, amelyet élénk színűvé változtatott a visszautasított ruhák tömkelege. Georgie-nak időbe telt, mire meggyőzte magát, hogy az esküvő valóságos. Mindössze egyetlen röpke hét telt el azóta, hogy öccsei társaságában beszélt Cecillel, és már arra készülődik, hogy feleségül menjen hozzá. Élete olyan fordulatot vett, mint amilyet azokban a szörnyűséges rémálmokban szokott, amikor elkerülhetetlen a gyászos vég, és senki nem hallja a sikoltásunkat. – Úrnőm? – sürgette Tiggle. Ha most sikítana, vajon hallaná valaki? Georgie megvonta a vállát. – Nem tudom. A dekoltázs nem igazán illik hozzám, vagy igen? Tiggle lebiggyesztette az ajkát, és félretette a kéket is. – És mit szólna a sárga brokáthoz? Annak a dekoltázsa szögletes és elég mély, de betehetünk alá egy csipkefűzőt, ha kívánja. Georgie elfintorodott, és pillantásra sem méltatta. – Nem tetszik az a sok fodor a szoknya alján. Olyan vagyok benne, mint egy sütemény, amelyre túl sok marcipándíszítést tettek. Tulajdonképpen feketébe kellene öltöznie. Fekete ruhába és fekete fátylat kellene viselnie. Lepillantott a toalettasztalra, és egyik ujjával megérintette a rajta álló faragott lovat. A hattyú és az angolna a ló két oldalán állt. Igen magányosak voltak a leopárd vigyázó tekintete nélkül, de azt ott hagyta Harrynek. Elizabeth Hoyt
163
Leopárdherceg
– Hamarosan döntenie kell, úrnőm – mondta Tiggle a háta mögött. – Két óra sincs már az esküvőig. Georgie sóhajtott. Tiggle rendkívül kedves volt vele. Ilyenkor általában már egy kis csüggedtség látható volt komornája arcán. És igaza volt. Nincs értelme álmokhoz ragaszkodni. Hamarosan gyermeke születik. A gyermek jóléte pedig sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint egy tündérmesegyűjtő hölgy bolond fantáziái. – Azt hiszem, a zöld lesz a megfelelő, amelyet hímzett liliomok díszítenek – mondta. – Az ugyan nem olyan új, mint a többi, de igen szép, és úgy éreztem, illik hozzám. Tiggle sóhaja megkönnyebbülésről tanúskodott. – Remek választás, úrnőm. Máris előveszem. Georgie bólintott. Kihúzta az egyik lapos fiókot toalettasztala felső részén. Volt benne egy lapos fadoboz. Kinyitotta a dobozt, és óvatosan belefektette a lovat, a hattyút és az angolnát. – Úrnőm? – Tiggle már várt rá a ruhával. Georgie becsukta a dobozt és a fiókot, majd megfordult, hogy felkészüljön az esküvőjére.
I
– tt gyűlnek össze az agráriusok? – Bennet hitetlenkedve szemlélte a kávéház alacsony bejáratát. Egy szűk sikátorban álló favázas épület földszintjén volt, valójában a pincében. – Ez az épület hamarosan összedől, nem gondolod? – kérdezte az utca fölé kiugró emeletet méregetve. – Egyelőre még nem. – Harry lehajtotta a fejét, és belépett a füstös helyiségbe. Will szorosan az oldalához bújt. De Raafot arra kérte, itt találkozzanak. A háta mögül Bennetet hallotta szitkozódni, aki beverte a fejét a szemöldökfába. – Ajánlom, hogy a kávé jó legyen. – Az lesz. – Harry! – Egy nagy termetű, ragyás férfi köszöntötte őt az egyik asztal mellől. – Lord Swartingham. – Harry az asztal felé indult. – Köszönöm, hogy eljött, uram. Engedje meg, hogy bemutassam a fivéreimet, Bennet Granville-t és Willt. Edward de Raaf, Swartingham ötödik grófja összevonta a szemöldökét. – Mondtam már, hogy szólíts Edwardnak vagy de Raafnak. Ez az uramozás kissé nevetséges. Harry csak mosolygott, majd a másik férfihoz fordult, aki az asztalnál ült. – Lord Iddesleigh, önre nem is számítottam. Bennet, Will, ő Simon Iddesleigh. – Üdvözlöm – hajtott fejet Bennet. Will csak behúzta a nyakát. – Részemről a szerencse. – Iddesleigh, a sovány, jégszürke szemű arisztokrata fejet hajtott. – Nem is tudtam, hogy Harrynek van családja. Abban a tévhitben éltem, hogy ő a mai alakjában pattant ki egy sziklából, mint Athéné. Vagy mint egy takarmányrépa. Ez is azt bizonyítja, hogy az ember nem lehet biztos a benyomásaiban. – Nos, örülök, hogy eljött. – Harry odaintett egy arra járó pincérnek, majd leült, helyet hagyván Bennetnek és Willnek is. Iddesleigh meglengette karkötős csuklóját. – Nem nagyon volt mára egyéb elfoglaltságom. Gondoltam, csatlakozom. Vagy ezt választom, vagy Lillipin előadását a komposztról, ám bármily érdekfeszítő legyen is a rothadás témája, elképzelni sem tudom, hogyan képes kibírni bárki is három teljes órán keresztül. – Lillipin képes rá – morogta de Raaf. A pincér nagy puffanással tett le két csésze gőzölgő kávét, majd elsietett. Harry belekortyolt a forró folyadékba, majd sóhajtott. – Sikerült megszereznie az engedélyt? – Itt van – csapott de Raaf a zsebére. – Gondolod, hogy ellenkezést vált majd ki a család körében? Harry bólintott. – Lady Georgina nem más, mint Maitland grófjának a nővére… – De ekkor Harry elharapta a szavát, ugyanis Iddesleigh félrenyelte a kávéját. Elizabeth Hoyt
164
Leopárdherceg
– Mi bajod, Simon? – dörögte de Raaf. – Bocsáss meg – kapkodott levegőért Iddesleigh. – Maitland nővére a választottja? – Igen. – Harry érezte, hogy megfeszül a válla. – Az idősebbik? Harry csak bámult némán, és rettegés lett rajta úrrá. – Az isten szerelmére, nyögd már ki! – mondta de Raaf. – Mondhattad volna korábban a menyasszony nevét, de Raaf. Csak ma reggel hallottam a hírt Freddy Barclay-től. A szabónál futottunk össze, jópofa fickó… – Simon… – morogta de Raaf. – Jól van, jól van – komorodott el Iddesleigh hirtelen. – Férjhez megy. A maga Lady Georginája. Cecil Barclay-hez… Lehetetlen. Harry behunyta a szemét, de képtelen volt kizárni a férfi szavait. – Éppen ma.
Tony odakint várakozott, hátul összekulcsolt kézzel, amikor Georgie kilépett az otthonából. Nagykabátján esőcseppek csillogtak. Hintója, amelynek ajtajait aranyozott Maitland-címerek díszítették, a járdaszegélynél várakozott. Tony Georgie felé fordult, aki lefelé haladt a lépcsőn, és gondterhelten így szólt: – Már kezdtem azt hinni, hogy be kell mennem érted. – Jó reggelt, Tony – nyújtotta Georgie a kezét. Tony megfogta Georgie kezét, és besegítette a hintóba. Vele szemben foglalt helyet, nyikorgott alatta a bőr, amikor leült. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan eláll az eső. Georgie fivére térdén nyugtatott kezére pillantott, és ismét felfigyelt a varas ujjakra. – Mi történt veled? Tony maga elé nyújtotta a kezét, hogy szemügyre vegye a hegeket. – Semmi különös. Elbeszélgettünk Wentworthszel a múlt héten. – Mit jelent a többes szám? – Oscar, Ralph és én – felelte Tony. – De ez most lényegtelen. Hallgass ide, Georgie! – Előredőlt, és a térdére könyökölt. – Nem muszáj végigcsinálnod ezt. Cecil meg fogja érteni, és biztosan ki tudunk találni valamit. Egy időre visszavonulsz vidékre, vagy… – Nem – vágott a szavába Georgie. – Nem, köszönöm, Tony, de ez a legjobb megoldás. A gyereknek is, Cecilnek is, sőt nekem is. Mély lélegzetet vett. Nem akarta bevallani még magának sem, de ekkor egyértelművé vált számára. Valahol a lelke mélyén azt remélte, Harry megakadályozza. Gyászos lett az arca. Szerette volna, ha egy fehér csődör hátán megjelenik, és elragadja őt. Esetleg körbejáratja a csődört, megküzd tíz emberrel, majd elvágtat vele a naplementébe. Csakhogy ez nem fog bekövetkezni. Harry Pye a birtok intézője, csupán egy öreg kancája van, és megvan a saját élete. Ő pedig egy huszonnyolc éves állapotos grófkisasszony. Ideje leszámolnia a múlttal. Mosolyt erőltetett az arcára Tony kedvéért. Nem sikerült valami fényesen a Tony arcán látható kétkedésből ítélve, de ez volt a legtöbb, amire pillanatnyilag képes volt. – Ne aggódj miattam! Felnőtt nő vagyok. Felelősséget kell vállalnom magamért. – De… Georgie a fejét rázta. Tony elharapta, bármit készült is mondani. Kibámult az ablakon, hosszú ujjaival a térdén dobolt. – A pokolba is, nem tetszik ez nekem! Fél órával később a hintó megállt egy régi kis templom előtt London egyik kevéssé előkelő negyedében. Tony kiszállt, majd lesegítette Georgie-t. Elizabeth Hoyt
165
Leopárdherceg
– Ne feledd, még mindig meggondolhatod magad – suttogta a fülébe, miközben Georgie belekarolt. Georgie az ajkába harapott. A templom belseje sötét volt, és meglehetősen hűvös. Enyhe penészszag terjengett a levegőben. Az oltár fölött kicsi rózsaablak volt az árnyékok között, de túl kevés volt kint a fény ahhoz, hogy meg lehessen állapítani a színét. Tony és Georgie végigsétált a főhajón, lépéseik visszaverődtek a régi kőfalakról. Elöl az oltár mellett meggyújtottak néhány gyertyát, hogy kiegészítsék a tetőablakokon beszűrődő gyenge fényt. Kis csoport gyűlt össze elöl. Georgie látta Oscart, Ralphot és Violetet, jövendőbeli férjét is, Cecilt, valamint annak öccsét, Freddyt. Ralph szemén sárgálló monokli virított. – Ó, a menyasszony, ha nem tévedek – A lelkész feltette félhold alakú pápaszemét. – Úgy van. Úgy van. Az ön neve pedig, ö… – rápillantott a bibliájába tűzött papírdarabra – Georgie Regina Catherine Maitland? Igaz? Milyen szokatlan név egy nőnek. Georgie megköszörülte a torkát, amivel egyszersmind magába fojtott egy hisztérikus nevetést és egy váratlanul rátörő hányingert. Ó, kérlek, istenem, ne most! – Ami azt illeti, a keresztnevem Georgina. – Georgiana. – kérdezett vissza a lelkész. – Nem, Georgina. – Számít ez valamit? Ha ez a bolond ember rossz nevet mond a szertartás során, akkor nem lesz Cecil felesége? – Georgina. Rendben van. Nos, akkor, amennyiben készen állunk… – a nemesi gyülekezet szerényen bólintott. – Kezdjünk hozzá! A menyasszonyt kérem, álljon ide! Addig igazgatta őket, amíg Georgie és Cecil egymás mellé nem került, valamint Tony Georgie másik oldalára, Freddy pedig Cecilére. – Remek. – A lelkész rájuk pillantott, majd hosszasan rendezgetni kezdte a papírjait és a bibliáját. Megköszörülte a torkát. – Kedves egybegyűltek – kezdte fura kappanhangon. Georgie arca megvonaglott. A szegény öreg biztos sokkal elragadóbbnak képzeli ezt a dolgot. – Azért gyűltünk most egybe… Durr! A templomajtó hatalmas robajjal csapódott a falnak, a hang pedig ott visszhangzott a templomban. A csoport egyként fordult hátra, hogy lássák, mi történik. Négy bősz férfi közeledett az oltár irányába egy kisfiú kíséretében. A lelkész mogorván nézett. – Micsoda otrombaság! Igen otromba dolog. Felháborító, hogy manapság mit meg nem engednek maguknak az emberek. De a férfiak addigra az oltárhoz értek. – Elnézést kérek, de úgy hiszem, ő az én asszonyom – szólalt meg az egyik férfi halk, mély hangján, ami valóságos borzongást idézett elő Georgie-ban. Harry!
Elizabeth Hoyt
166
Leopárdherceg
Huszonegyedik fejezet
Fémek surrogása visszhangzott a kicsi templom falain, ahogy az esküvőn jelen lévő összes férfi egyszerre rántotta elő a kardját. Ezt látván Bennet, de Raaf és Iddesleigh szintén előhúzta a kardját a hüvelyéből. Úgy látszott, Bennet halálosan komolyan veszi a dolgot. Ahogy az oltár közelébe értek, Willt azonnal az egyik padba ültette, majd pedig magasra emelte a kardját, testét kifeszítette. De Raaf sápadt, ragyás arca feszült figyelemről tanúskodott, karja megfeszült. Iddesleigh unott képet vágott, és hanyagul lengette a kardját hosszú, csipkével díszített ujjai között, amelyeket szinte teljesen elengedett. Iddesleigh minden bizonnyal jóval veszélyesebben bánt a karddal, mint bármelyikük. Harry sóhajtott egyet. Két napja le sem hunyta a szemét. Sáros volt, és kétségkívül büdös. Arra sem emlékezett, mikor evett utoljára. A legutóbbi rettenetes, szívettépő, istenverte órát pedig azzal töltötte, hogy lóhalálában vágtatott keresztül Londonon abban a hitben, hogy nincs esélye rá, hogy időben odaérjen, és megakadályozza, hogy úrnője hozzámenjen egy másik férfihoz. Elfáradt. Harry keresztülvágott a fegyverét lengető arisztokrata tömegen, és úrnője mellé állt. – Engedelmével, úrnőm, szeretnék beszélni önnel. – Na de… – próbált ellenkezni a vékony szőke férfi Georgie másik oldalán, vélhetően a vőlegény, hogy a fene enné meg. Harry a férfi felé fordult, és a szemébe nézett. A vőlegény olyan gyorsan lépett hátra, hogy majdnem felbukott. – Rendben! Nyugodjon meg! Bizonyára fontos dologról van szó. – Remegő kézzel visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe. – Kicsoda ön, fiatalember? – kérdezte a lelkész pápaszeme mögül Harrytől. Harry a fogát csikorgatta, és beharapta a száját, amitől úgy tűnt, mintha mosolyogna. – Én vagyok a gyermek apja, akit Lady Georgina a szíve alatt hord. De Raaf megköszörülte a torkát Az úrnő egyik fivére annyit mondott: „Krisztusom”. Ezenkívül Lady Violet kuncogását lehetett még hallani. A lelkész csak pislogott rövidlátó kék szemével. – Nos, ez esetben, úgy vélem, jól teszi, ha szót vált a hölggyel. Használhatják a sekrestyét. – Azzal becsukta a bibliáját. – Köszönöm. – Harry átölelte úrnője derekát, és az oldalsó kis ajtó felé terelte őt. Helyet kellett teremtenie, mielőtt fájdalma kitört volna belőle. Mögöttük síri csend volt. Beterelte úrnőjét a helyiségbe, és betette maga mögött az ajtót. – Ezzel mégis mi az ördög volt a célja? – húzta elő Harry a hivatalos iratot, amelyben Lady Georgina neki adományozza a Woldsly-birtokot. Georgie elé tartotta, majd meglobogtatta, haragját nemigen tudván türtőztetni. – Azt gondolta, ezzel kivásárolhatja magát? Lady Georgina zavart arckifejezéssel hátrált a papír elől. – Én… – Gondolja meg, úrnőm! – Harry miszlikbe tépte a papírt, és a földre szórta. Megragadta a karját, remegő ujjaival belemarkolt a húsába. – Én nem egy inas vagyok, akit elküldhet egy bőkezű ajándékkal. – Én csak… – Sőt, engem egyáltalán nem fog elküldeni. Lady Georgina ismét szóra nyitotta a száját, de Harry nem hagyta, hogy megszólaljon. Nem akarta hallani, hogy visszautasítja őt. Ehelyett megcsókolta. Száját Georgie szép, puha ajkára tapasztotta, és nyelvével a szájába hatolt. Megfogta az állát, és érezte nyögésének rezgését a torkán.
Elizabeth Hoyt
167
Leopárdherceg
Férfiassága már kemény volt, és fájdalmasan sajgott. Szerette volna nekifeszíteni. Szeretett volna belehatolni, és ott maradni, amíg el nem árulja, miért menekült el előle. Amíg meg nem ígéri, hogy soha többé nem tesz ilyet. Nekitolta Georgie-t egy kemény kecskelábú asztalnak, és úgy érezte, teste engedelmeskedik neki. Ez a behódolás némi magabiztossággal töltötte el. – Miért? – hörögte a nő szájába. – Miért hagyott el? Georgie kis hangot adott, de Harry megharapta az alsó ajkát, hogy elhallgattassa. – Szükségem van magára. – Megnyalta úrnője sérült ajkát, hogy csillapítsa a fájdalmát. – Nem tudok maga nélkül tisztán gondolkodni. Az egész életem a feje tetejére állt, ami fájdalmas, és fájdalmat akarok okozni valakinek. Ismét megcsókolta, hevesen, hogy megnyugodhasson, valóban a karjában tartja. Georgie szája meleg volt és nedves, és érződött még rajta a reggeli tea íze. Harry úgy érezte, képes volna élete hátralévő részét azzal tölteni, hogy őt ízlelgeti. – Fáj valami. Itt. – Megragadta Georgie kezét, és tenyerét a saját mellkasához szorította. – És itt is. – Lejjebb vezette, hogy férfiasságát a nő kezébe nyomja. Jó érzés volt, hogy ismét érzi az érintését, de nem volt elég. Harry felemelte úrnőjét, és az asztalra ültette. – Magának is szüksége van rám. Tudom, hogy így van. – Felhajtotta a nő szoknyáját, és benyúlt alá. Érezte a combját. – Harry… – Csitt – suttogta a nő szájába. – Hallgasson! Ne gondolkodjon! Csak érezzen! – Ujjával azonnal rátalált a szemérmére, amely nedves volt. – Ah, itt! Érzi? – Harry, én nem… Megérintette a legérzékenyebb pontját, mire Georgie behunyt szemmel felnyögött. A hang feltüzelte Harryt. – Csitt, úrnőm! – Harry kigombolta a nadrágját, és szélesebbre tárta Georgie combjait, majd közéjük állt. Georgie ismét felnyögött. Harryt ugyan nem különösebben foglalkoztatta, de Georgie úgy érezte, zavarba jöhet. Később. – Csitt. Hallgasson! Harry férfiassága nekinyomódott a nedves szemérmének. Georgie szeme hirtelen kinyílt Harry érintésére. – De Harry… – Úrnőm? – Finoman belehatolt. Ó, te jó ég, milyen szűk. Georgie úgy kapaszkodott belé, mint aki soha többé nem lesz hajlandó elereszteni már. És ez tetszett Harrynek. Szíves-örömest így maradt volna vele az örökkévalóságig. Vagy talán egy kicsikét beljebb, talán. Lökött magán egyet. – Ó, Harry – sóhajtott fel úrnője. Valaki kopogtatott az ajtón. Georgie összerezzent, amitől Harry még beljebb hatolt. Harry visszafojtott magában egy nyögést. – Georgie? Minden rendben? – hallatszott az egyik fivére hangja. Harry egy kicsit kijjebb húzódott, majd óvatosan beljebb hatolt. Gyöngéden. – Feleljen neki! – Be van zárva? – Úrnője megfeszült, ahogy Harry ismét döfött egyet. – Be van zárva az ajtó? – Nincs – felelte Harry fogcsikorgatva. Megmarkolta Georgie csupasz fenekét. A dörömbölés megismétlődött. – Georgie? Bemenjek? Úrnője lihegett. Valahogyan kipréselt magából egy mosolyt az elsöprő vágy közepette. – Bejöjjön? – hatolt belé még mélyebben, beletemetkezve teste melegébe. Bármi is történik, Harry nem fog visszakozni. Egyébként nem is érezte magát képesnek erre. – Ne! – zihálta Georgie. – Tessék? – így az ajtóból. – Ne! – kiáltotta Georgie. – Ah! Menj el, Tony! Még van egy kis megbeszélnivalóm Harryvel. Harry felvonta egyik szemöldökét. – Megbeszélnivaló?
Elizabeth Hoyt
168
Leopárdherceg
Georgie metsző pillantást vetett Harryre. Arcát elöntötte a pír, és csillogott az izzadságtól. – Biztos vagy benne? – Tony láthatóan igencsak aggódott nővéréért. Harry tudta, a jövőben ezt a tulajdonságát nagyra fogja becsülni. Odanyúlt, ahol testük egymásba forrt. Megérintette. – Igen! – kiáltotta Georgie. – Akkor jó. – Távolodó léptek hallatszottak. Úrnője lábával átkulcsolta Harry csípőjét, és előredőlt, hogy a férfi szájába harapjon. – Fejezze be! Harry félig lehunyta a szemét a nő tökéletességének érzésétől. Az övé, és követelni is fogja magának. Szíve hálával telt meg, hogy megadatott neki a második esély is. De Georgie még mindig várt. – Ahogy kívánja. – Hüvelykujját erősen odanyomta, ugyanakkor erőteljes, gyors mozgásba kezdett, még az asztal is beleremegett. – Ó, istenem! – nyögte Georgie. – Harapjon bele a vállamba – lihegte, és tovább gyorsított a mozdulatain. Még gyapjúkabátján keresztül is érezte a szúrást. Aztán szétáradt úrnője belsejében, fejét hátravetette, és összeszorította a fogát, hogy el ne üvöltse magát eksztázisában. – Úristen! Egész teste remegésbe kezdett ezután, és egyik kezével meg kellett kapaszkodnia az asztalban, hogy megtartsa mindkettejüket. Térdét megfeszítette, hogy talpon tudjon maradni, és zihálva így szólt: – Hozzám jön feleségül, úrnőm? – Ezt most kérdezi? – Georgie hangja vékony volt. Legalább látja, hogy nem csak ő van az esemény hatása alatt. – Igen. És nem tágítok, amíg választ nem kapok. Vajon miről beszélgetnek ilyen hosszasan? – kérdezte Violet, de a kérdést költőinek szánta. Borzongott a hidegben, és arra gondolt, jól tette volna, ha magával hoz egy takarót. A templom igen hűvös volt. A lelkész motyogott valamit, aztán még mélyebbre csúszott az első padsorban, szemét pedig behunyta. Violet azt gyanította, hogy elaludt. Dobolni kezdett a kövezeten a lábával. Amikor Harry megjelent a barátaival, először minden olyan feszültnek, igazán izgalmasnak tűnt azzal a sok kivont karddal. Szinte biztos volt benne, hogy valamiféle harcra kerül sor. Már felkészült arra is, hogy szégyentelenül alsóneműjéből hasítson darabokat, ha netán vérontásra is sor kerülne. De ahogy teltek-múltak a percek, az úriemberek egyre … nos unottabb arcot vágtak. A nagy, sebhelyes arcú a templom kövezetének repedését kezdte piszkálni a kardjával. Az elegánsan öltözött férfi a nagy emberre meredt, és közben a pengék karbantartásának módjairól oktatta. A harmadik férfi, aki Harry csoportjával érkezett, barna hajú volt, és szörnyen poros volt a kabátja. Mindössze ennyit tudott róla, mert háttal állt a többieknek, és szórakozottan fürkészte a templom színes üvegablakait. Egy kisfiú állt mellette, aki épp az üvegen illusztrált bibliai jeleneteket mutogatta a férfinak. Mindeközben Oscar, Ralph, Cecil és Freddy, Georgie erényének védelmezői arról cseréltek eszmét, hogyan helyes a kardot tartani. Ralph szeme be volt dagadva, és már zöldessárgává változott, Oscar pedig sántikált. Erről később többet is meg kell tudnia. Violet nagyot sóhajtott. Elég kiábrándító ez az egész. – Szavamra, maga nem de Raaf? – Tony visszatért a sekrestyeajtóból, és furcsa, szinte zavart volt az arckifejezése. A sebhelyes arcú férfihoz szólt. – Mármint Swartingham grófja? – De igen. – A nagy ember bőszen összevonta a szemöldökét. – Én pedig Maitland vagyok – nyújtotta Tony a kezét. Lord Swartingham egy pillanatig a felé nyújtott kézre meredt, majd a hüvelyébe tolta a kardját. – Honnan ismer? – biccentett az elegáns öltözetű férfi felé. – Ő pedig Iddesleigh vicomte. – Ah, valóban. – Tony vele is kezet rázott. – Hallottam már önről, de Raaf.
Elizabeth Hoyt
169
Leopárdherceg
– Igazán? – A nagy ember gyanakvó pillantást vetett rá. – Igen. – Tony továbbra is higgadt maradt. – Olvastam korábban egy kéziratát. A vetésforgóról. – Ah. – A nagy ember vonásai rendeződtek. – És ön vetésforgót alkalmaz a birtokain? – Kipróbáljuk. Egy kicsit északabbra vagyunk az ön birtokánál, arrafelé a borsó a meghatározó termény. – Meg az árpa és a karórépa – vágott közbe Oscar, miközben odaballagott Ralphfal. – Természetesen – mormogta Lord Swartingham. Karórépa? Violet döbbenten nézett. A földművelésről folytatnak eszmecserét, mintha csak egy teadélutánon volnának? Vagy inkább, ez esetben, a sarki kocsmában. – Bocsánat – mutatott az öccsei felé. – Ők a fivéreim: Oscar és Ralph. – Nagyon örvendek. Újabb kör férfias kézrázás. Violet bárgyú tekintettel csóválta a fejét. Soha, soha, soha nem fogja megérteni az emberi faj hímjeit. – Ó, ők pedig a Barclay fivérek: Cecil és Freddy. – Tony megköszörülte a torkát: – Úgy volt, hogy Cecil veszi feleségül a nővéremet. – Azt hiszem, abból már nem lesz semmi – állapította meg Cecil gyászosan. Mindannyian vihogni kezdtek. – Ön pedig bizonyára a kishúga – szólalt meg egy férfihang mögötte. Violet hátrakapta a fejét, és megpillantotta maga mögött Harry harmadik barátját. A kisfiút az egyik padsorban hagyta, hadd rugdossa a sarkait. Közelről látva a szeme gyönyörű zöld volt, és a férfi gyanúsan jóképű. Violet hunyorítva kérdezte: – Ön ki? – Granville, Bennet Granville. – Fejet hajtott. Violet nem udvariaskodott. Túlságosan zavaros volt ez neki. Miért segítene egy Granville Harrynek? – Lord Granville majdnem megölte Mr. Pye-t – vágta Bennet Granville képébe mogorván. – Igen, attól tartok, az apámra gondol. – Mosolya kissé lelohadt. – Nem az én hibám, biztosíthatom. Nem sok közöm volt a fogantatásomhoz. Violet érezte, hogy megkönnyebbült mosoly játszik a száján, de könyörtelenül elnyomta. – És mit csinál itt? – Nos, ez egy hosszú történet… – Mr. Granville elharapta a mondatát, majd tekintetét Violet feje fölé emelte. – Ó, úgy látom, előjöttek. Violet a kérdéseket, amelyeket feltenni készült, elfelejtette. Előrefordult, hogy lássa, eldöntötte-e Georgie, melyik férfihoz is megy feleségül.
Georgie kéjesen felsóhajtott. Képes volna elaludni ott helyben Harry karjában. Még akkor is, ha a sekrestyeasztalon van. – Nos? – bökte meg Harry az állával. Úgy tűnt, ott helyben választ akar kapni. Georgie megpróbálta összeszedni a gondolatait, remélvén, hogy agya nem zsibbadt el annyira, mint a lába. – Szeretem, Harry, tudja jól. De mi lesz a fenntartásaival? Hogy az emberek majd azt gondolják, a házi… – nyelt egyet, mert nehezére esett kimondani a szót – …majmom? Harry megcirógatta orrával a haját a halántékán. – Nem tagadhatom, hogy ez zavarni fog. És az is, amit magáról mondanak majd az emberek. De az a helyzet – emelte meg Harry a fejét, Georgie pedig meglátta, hogy smaragdzöld szeme egészen gyengéddé vált, szinte már sebezhetővé –, hogy nem hiszem, hogy tudnék maga nélkül élni, úrnőm. – Ó, Harry! – Kezébe fogta Harry arcát. – A fivéreim kedvelik, ahogy Violet is. És végül is egyedül ez számít. A többiek felőlem fel is köthetik magukat. Elizabeth Hoyt
170
Leopárdherceg
Harry mosolygott, és mint mindig, Georgie szíve örömmel telt meg a mosolya láttán. – Akkor hát feleségül jön hozzám, és életem asszonya lesz örökre? – Igen. Igen, persze hogy magához megyek. – Georgie szemébe könny szökött. – Reménytelenül szeretem, tudja jól. – És én is szeretem – felelte Harry, Georgie szerint kissé elkalandozva, óvatosan kihúzta magát Georgie érzékeny testrészéből. – Jaj, muszáj? – próbálta meg Georgie visszatartani. – Attól tartok, igen. – Harry sebes mozdulatokkal nekilátott, hogy begombolja a nadrágját. – Odakint várnak ránk. – Ó, csak hadd várjanak – mondta Georgie fintorogva. Harry épp most kérte meg a kezét, rendkívül romantikusan. Nem élvezhetné még egy kicsit a pillanatot? Harry előrehajolt, hogy megigazítsa a nő szoknyáját, majd megcsókolta az orrát. – Utána rengeteg időnk lesz a semmittevésre. – Utána? – Az esküvőnk után. – Harry komoran nézett Georgie-ra. – Épp most mondott igent. – De nem gondoltam, hogy most azonnal. – Georgie szemügyre vette az alsóruháját. Miért nincs itt tükör? – Arra bezzeg készen állt, hogy hozzámenjen ahhoz a piperkőchöz most azonnal – mondta Harry kitartott kézzel. – Az más. – Vajon úgy fest most, mint aki azt csinálta, amit az előbb csinált? – Cecil pedig nem piperkőc, hanem… – Ekkor észrevette, hogy Harry arca vészjóslóan elkomorodik. Talán ideje témát váltani. – Nem tudunk most azonnal összeházasodni. Engedélyre van szükség. – Nekem már van. – Harry a zsebére csapott, amely zizegő hangot adott. – Hogyan…? Harry olyan csókkal fojtotta belé a szót, amelyet csakis mesterinek lehet nevezni. – Akkor hát hozzám jön feleségül, vagy sem? Georgie megkapaszkodott Harry karjában. Harry csókjai néha teljesen elgyengítik. – Feleségül megyek önhöz. – Helyes. – Harry belekarolt, és az ajtó felé indult. – Várjon! – Mi az? A férfiak annyira érzéketlenek tudnak lenni. – Nem úgy festek, mint aki hasra esett? Harry ajka megrándult. – Úgy fest, mint a világon a leggyönyörűbb nő. – Ismét hosszan megcsókolta. Ugyan nem adott pontos választ a kérdésére, de már túl késő volt. Harry kinyitotta az ajtót. A két tábor egy kupacba gyűlt az oltár körül. Jó ég, csak nem mentek egymásnak? Mindannyian várakozón fordultak feléjük Georgie megköszörülte a torkát, keresvén a megfelelő szavakat. Aztán észrevett valamit, aminek láttán megtorpant. – Harry… – Úrnőm? – Nézze csak! – mutatott az adott irányba. A korábban szürke kövezeten egy perzsaszőnyeg színei táncoltak: kobaltkék, rubinvörös és aranysárga. Követte a fénysugarat egészen a forrásáig, az oltár fölött álló rózsaablakig. Fényben izzott, kívülről megvilágította a napfény. – Kisütött a nap – suttogta Georgie elbűvölve. – Már szinte el is felejtettem, milyen az. Yorkshire-ben is süthet vajon a nap? Harry zöld szeme szikrázva nézett le rá. – Ebben biztos vagyok, úrnőm.
Elizabeth Hoyt
171
Leopárdherceg
– Igen. – Georgie feltekintett, és meglátta Violetet, aki igen mogorván meredt rájuk. – Nos? Georgie mosolygott. – Mr. Pye-hoz megyek feleségül a mai napon. Violet felsikított. – Ideje volt már – jegyezte meg valaki, talán Oscar. Georgie ügyet sem vetett rá, és próbált bűnbánó képet vágni, amikor szegény Cecilhez fordult. – Annyira sajnálom, Cecil. Én – Cecil azonban a szavába vágott: – Egy percig se búsulj! Legalább egy évig megélek majd ebből a történetből. Nem mindennap hagynak faképnél valakit az oltárnál. – Na? – Az első sorból érkező kiáltás mindenkit magához térített. A lelkész megigazgatta a parókáját. Visszahelyezte pápaszemét az orrára, és addig kutatta az egybegyűlteket, amíg tekintete Georgie-ra nem talált. – Nos hát, kedves menyasszony, melyik úriemberhez kíván feleségül menni? – Hozzá – ragadta meg Harry karját. A lelkész végigmérte Harryt, majd szipogott egyet. – Nem túlzottan különbözik a másiktól. – Ennek ellenére – Georgie próbálta továbbra is megőrizni a komolyságát – én mégis őt választom. – Rendben, rendben. – A lelkész gondterhelt pillantást vetett Harryre. – Van magának engedélye? – Igen. – Elővette a papírt. – És a fivéreim lesznek a tanúim. Bennet Harry mellé állt, Will pedig éppen csak egy kicsivel mögé. A fiú egyszerre tűnt rémültnek és izgatottnak. – Testvérek? – sziszegte Violet. – Később megmagyarázom – mondta Georgie. Igyekezett visszatartani a hirtelen a szemébe toluló könnyeket. – A vacsorám már vár rám, úgyhogy kezdjünk is bele mihamarabb! – A lelkész hangosan megköszörülte a torkát. Ugyanazon a kenetteljes hangon kezdte újra, amelyet korábban is alkalmazott már. – Kedves egybegyűltek… De minden egyéb más volt. A nap besütött az ablakon, és bevilágította, felmelegítette a kicsi templomot. Tony megkönynyebbültnek tűnt, mintha egy szörnyen nehéz kő esett volna le a szívéről. Ralph vigyorogva állt mellette. Oscar Georgie-ra kacsintott. Bennet kicsit félszegen ácsorgott Harry mellett, de ő is igen büszkének tűnt. Will izgatottan egyensúlyozott lábujjhegyen. Harry pedig… Georgie rápillantott, és hatalmas örömöt érzett magában szétáradni. Harry úgy nézett rá, mintha a lelke középpontját látná benne. Nem mosolygott, de gyönyörű smaragdzöld szeme melegséget és derűt sugárzott. Amikor a fogadalomtételhez érkeztek, Georgie Harryhez hajolt, és a fülébe súgta: – Amikor elmeséltem a tündérmese végét, egyvalamit kifelejtettem. Már majdnem férje rámosolygott, és komoly hangon megkérdezte: – És mi volt az, úrnőm? Georgie kiélvezte a pillanatot és a Harry szeméből sugárzó szerelmet, majd kijelentette: – Boldogan éltek, míg meg nem haltak! – Az biztos – súgta vissza Harry, és megcsókolta. Hallani vélte, ahogy a lelkész rámordul: – Nem, nem, még nem! – majd hozzátette: – de nem érdekes. Ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítom önöket. És ennek így kellett lennie, gondolta Georgie, miközben csókra nyitotta a száját. Immár Harry asszonya volt. Harry pedig az ő ura.
Elizabeth Hoyt
172
Leopárdherceg
