i a t s a elan m
Feleségemnek
1 Szóval a helyzet az, hogy abból a világból jöttem, melyben élnünk kellene. Ez neked nyilván semmit sem jelent, hisz te itt, ebben a fostalicska világban élsz. De ennek soha nem lett volna szabad így alakulnia. És az egész az én hibám – vagyis az enyém és valamelyest az apámé és, igen, azt hiszem, egy kicsit Penelopéé is. Nehéz eldönteni, hol kezdjem a történetet. De oké, vágjunk bele. Tudod, hogy képzelték el a jövőt az 50-es években az emberek? Repülő autók, robotinasok, ételtabletták, teleportálás, hátra szerelhető repülőmotorok, mozgó járdák, sugárpisztolyok, légdeszkák, űrnyaralások és holdbázisok lebegtek a szemeik előtt. A nagyszüleink biztosak voltak abban, hogy az összes világmegváltó, káprázatos technológia csak karnyújtásnyira van tőlük. Minden, ami a világkiállításokon és a science fiction ponyvákban csak fellelhető. Fantasztikus mesék a jövőről meg A holnap lélegzetelállító világa. Látod magad előtt? Nos, így is történt. Nagyjából minden úgy alakult, ahogy elképzelték. Nem a jövőről beszélek. Hanem a jelenről. Most, 2016-ban az emberiség a bőség, a tervszerűség és a csodák techno-utópisztikus paradicsomában él. Csakhogy mégsem. Hát persze, hogy nem. Itt élünk, természetesen vannak iPhone-ok, 3D-s nyomtatók és mit tudom én, dróntámadások meg minden. De ez a világ aligha hasonlít A Jetson családéra. Pedig
7
hasonlítania kellene. És hasonlított is. Egy ideig. És még most is így lenne, ha nem tettem volna azt, amit. Vagy várjunk csak: nem is. Amit majd meg fogok tenni. Elnézést, annak ellenére, hogy a lehető legjobb oktatásban részesültem, mely a holnap világának polgárai számára csak elérhető, a helyzet nyelvtanilag kissé bonyolult. Talán nem is egyes szám első személyben kellene elmondanom ezt a történetet. Talán ha a harmadik személy használatához menekülök, jobban távolságot tudok tartani, nagyobb lesz a rálátásom, vagy legalább megnyugszom kicsit. Egy próbát megér.
2 Tom Barren a saját álmában ébred fel. Esténként, miközben ő alszik, neurális letapogatók térképezik fel az álma it, hogy hatékonyan modellezhessék mind a tudatos, mind a tudattalan gondolatmintázatait. Reggel ezek az idegi folyamatokat vizsgáló letapogatók egy olyan programhoz továbbítják az aktuális álomállapothoz tartozó adatokat, mely valós idejű, virtuális projekciót hoz létre. Az álom kusza cselekménye egyre követhetőbbé és érhetőbbé válik, majd a teljes tuda tosság pillanatában egy pszichológiailag kielégítő megoldás jön létre… Sajnálom, képtelen vagyok így írni. Ilyen hamisan. Ilyen biztonságosan. A harmadik személy azért kényelmes, mert a dolgokat kontrollálhatóvá teszi, ami remek dolog, ha teljesen irányíthatatlan eseményekről van szó. Mint amikor egy tudós leír egy biológiai mintát, melyet mikroszkópon keresztül szemlél. De én nem a mikroszkóp vagyok. Én az a valami vagyok a tárgylemezen. És egyébként sem azért írom le ezeket, hogy jobban érezzem magam. Ha ez lenne a célom, egy kitalált történetet vetnék papírra.
8
A fikcióban egymás mellé lehet rakni az összes pompás és sokatmondó részletet, hogy az egész egy egységes világgá álljon össze. De a hétköznapi életben nemigen vesszük észre az apró dolgokat. Képtelenség lenne. Az agyunk gyorsan átsiklik fölöttük, különösen, ha a saját otthonunkról van szó, arról a helyről, mely alig különül el az elménk belső tartalmától vagy testünk külső burkától. Amikor egy igazi álomból egy virtuálisba siklasz át, az olyan, mintha a tudattalanod zavaros és áthatolhatatlan áramlatain való hányódás után egy nagy, nyugodt és sekély vizű tavon találnád magad, a megfoghatatlan furcsaságok pedig békés, kellemes átláthatósággá alakulnának át. Az álom pontosan úgy végződik, ahogy végződnie kell, és történetének felkavaró jellegétől függetlenül arra az üdítő bizonyosságra ébredsz fel, hogy újra helyreállt a rend. És ekkor jössz rá, hogy az ágyadban fekszel, készen arra, hogy elkezdd a napot, és a projekciónak hála a tudatalatti bogáncsok közül egy sem ragadt be az agytekervényeid közé. Talán ez hiányzik a legjobban abból a világból, ahonnan jöttem. Mert ebben itt szívás felébredni. Olyan, mintha még soha senkinek nem jutott volna eszébe akár csak a legkezdetlegesebb technológiát is igénybe venni a folyamat megkönnyítése érdekében. Még a matracok sem rezegnek finoman, hogy ellazítsák a test izmait. Nincsenek irányított gőzszelepek, melyek megtisztíthatnák a szunnyadó testet. Ráadásul a takarókat növényi rostokból szövik, és néha tollakkal tömik ki őket. Tollakkal. Mármint igazi madarakból. Az ébredésnek kellene a nap legjobb pillanatának lennie, amikor a tudattalan és tudatos tartalmak összhangba kerülnek egymással. Az én világomban az öltözködés úgy néz ki, hogy egy automatizált eszköz minden reggel új ruhát készít az embernek, mely a saját stílusához és testalkatához igazodik. Az anyag egy fényérzékeny folyékony polimer lézerrel megkeményített szálaiból áll össze, melyeket minden este újrahasznosítanak. Egy ehhez hasonló rendszer állítja elő kívánságod szerint a reggelit, nagy kalóriatartalmú zseléből, színezékekkel, ízesítőkkel és állagjavítókkal összekeverve. És még ha ez számodra gusztustalanul is hangzik,
9
a gyakorlatban meg sem lehet különböztetni a természetes tápláléktól, azt leszámítva, hogy a mesterséges étel a nyelved ízérzékelő receptoraihoz idomul, vagyis az íze és az állaga minden alkalommal tökéletes. Bizonyára te is tudod, milyen lehangoló, amikor kettévágsz egy avokádót, és az vagy kemény és éretlen, vagy barna és foltos a héja alatt. Nos, mielőtt idejöttem, nekem fogalmam sem volt arról, hogy ilyen egyáltalán előfordulhat. Minden egyes avokádó, melyet valaha ettem, tökéletes volt. Furcsa olyan dolgok után siránkozni, melyek léteznek is, meg nem is. Mint minden reggel teljesen felfrissülve ébredni. Az én világomban ez volt az élet rendje, így fel sem merült bennem, hogy ez nem magától értetődő. De persze ez a lényege az egésznek – az élet rendje… soha nem is létezett. Ami viszont nem hiányzik, az az, hogy minden reggel, amikor felkeltem, felöltöztem és megettem a reggelimet ebben a csillogó-villogó technológiai utópiában, egyedül voltam.
3 1965. július 11-én Lionel Goettreider feltalálta a jövőt. Te nyilván soha nem hallottál róla. De ahonnan én jöttem, ott Lionel Goettreider a leghíresebb, legnépszerűbb és legnagyobb tiszteletnek örvendő emberi lény az egész bolygón. Számtalan dolog viseli a nevét minden városban: utcák, épületek, parkok, ilyesmik. Minden gyerek tudja, hogyan kell helyesen leírni a nevét, amiben egy fülbemászó, könnyen megjegyezhető mondóka van a segítségükre. Fogalmad sincs, miről beszélek. De ha te is abból a világból jöttél volna, amelyikből én, úgy ismernéd, mint az ábécét. Ötvenegy évvel ezelőtt Lionel Goettreider egy forradalmi módszert talált fel arra, hogyan lehet korlátlan mennyiségű, teljes mértékben tiszta
10
energiát előállítani. Az általa kifejlesztett eszköz a Goettreider-motor. 1965. július 11-e volt az a nap, amikor legelőször bekapcsolta ezt a beren dezést. Ezután pedig minden lehetségessé vált. Képzeld el, hogy az utóbbi öt évtizedben nem volt semmiféle energiakorlátozás. Nem volt szükség arra, hogy egyre mélyebbre ássunk a földben és egyre szürkébbé tegyük az égboltot. A nukleáris energia szükségtelenül veszélyes vállalkozássá vált. A szén és az olaj értelmetlenül sok kosszal járt. A nap-, a szél-, de még a vízenergia is csak különös, megbízhatatlan alternatívának számított, melyekkel senki sem vesződött, hacsak nem eltökélte, hogy a központi hálózat igénybevétele nélkül éli az életét. Tehát hogy is működött a Goettreider-motor? Hogyan működik az elektromosság? Hogyan működik a mikrohullámú sütő? Hogyan működik a mobiltelefon, a tévé vagy a távirányító? Te tényleg tudod? Mármint konkrétan, a műszaki dolgok szintjén? Ha eltűnnének ezek a technológiák a föld színéről, ki tudnád újra gondolni, alakítani és építeni őket a semmiből? És ha nem, miért nem? Hisz szinte mindennap használod ezeket a dolgokat. De természetesen nem tudod, hogy működnek. Mert nem is kell tudnod, kivéve, ha olyan területen dolgozol, ahol erre szükség van. Ezek a dolgok egyszerűen csak működnek, ez a dolguk. Ahonnan én jöttem, ugyanez a helyzet a Goettreider-motorral. Az fontos volt, hogy Goettreider ugyanolyan ismert legyen, mint Einstein, Newton vagy Darwin. De hogy ez az egész hogyan működött technikailag? Ezt nem tudnám megmondani. Tudod, hogyan termelnek energiát a duzzasztógátak? Lényegében valami ilyesmiről van szó. A turbinák kiaknázzák a gravitáció miatt lefelé folyó víz természetes hajtóerejét. Csak hogy tisztázzuk: nagyjából ez minden, amit a vízenergiáról tudok. A gravitáció lefelé húzza a vizet, ezért ha a víz útjába helyezed a turbinákat, az megforgatja őket, és valahogy energiát termel. A Goettreider-motor is ugyanezt teszi a bolygóval. Mint tudod, a Föld a tengelye körül forog, de egyúttal a Nap körül is kering, miközben a Nap is végtelen útját járja a naprendszerben. A turbinán keresztülfolyó
11
vízhez hasonlóan a Goettreider-motor a bolygó folyamatos forgómozgását hasznosítja, és így végtelen mennyiségű energiát tud termelni. Van valami köze a mágnesességhez és a gravitációhoz és… őszintén szólva nem tudom – mint ahogy nem rendelkezem mélyebb ismeretekkel az alkáli elemekről, a belsőégésű motorokról vagy a villanykörtéről sem. Ezek csak úgy működnek, és kész. Mint ahogy a Goettreider-motor. Az is csak úgy működik. Vagyis működött. Tudod, mielőtt én bejöttem a képbe.
4 Nem vagyok egy lángész. Ha eljutottál eddig az olvasásban, ez bizonyára neked is feltűnt már. Az apám viszont az igazi, legnagyobb magasságokba törő zsenik mintapéldánya. Victor Barren a harmadik doktori címe megszerzése után pár meghatározó éven át a hosszú hatótávolságú teleportálással foglalkozott, majd megalapította laboratóriumát, hogy a saját, piaci résnek számító szakterületét, az időutazást kutathassa. Az időutazást többé-kevésbé még abban a világban is lehetetlennek tartották, ahonnan én származom. Nyilván nem az idő, hanem a tér miatt. Elárulom, miért baromság az összes időutazós film, melyet eddig láttál: mert a Föld mozog. Ezt te is tudod. Ráadásul az előző fejezetben is említést tettem róla. A Föld naponta egyszer teljesen körbefordul, évente egyszer megkerüli a Napot, miközben a Nap is követi saját kozmikus pályáját a naprendszerben, mely egy galaxison keresztül vándorol, a galaxis pedig az univerzumban rója útját. A talpad alatt lévő föld elképesztően gyorsan mozog. Az Egyenlítő mentén a Föld csaknem 450 m/s sebességgel forog a nap huszonnégy órájában,
12
miközben majdnem 30 000 m/s-mal kering a Nap körül. Ez naponta 2 575 000 kilométer. Eközben naprendszerünk is mozgásban van a Tejútrendszerhez képest, és több mint 2 090 000 kilométert tesz meg óránként, ami naponta 50 160 000 kilométer. És így tovább. Ha vissza akarnál utazni a tegnapba, a Föld már más helyen lenne az űrben. Még ha egy másodperccel korábbra is utaznál vissza, az alattad lévő föld csaknem fél kilométerrel arrébb lenne. Mindössze egy másodperc alatt. Azért képtelenség az időutazásról szóló összes film, mert a Föld mozog. Mindig. Örökké. Ha egy nappal korábbra mennél vissza, nem ugyanazon a helyen bukkannál fel, hanem a világűr tátongó semmijében. Marty McFly nem jelenhetett meg harminc évvel korábban kaliforniai otthonában, Hill Valleyben. Megbütykölt DeLorean sportautójának a kozmosz végtelen és üres feketeségében kellett volna testet öltenie, a Föld pedig 563 270 400 000 kilométerre lett volna tőle. Feltéve, hogy nem ájult volna el rögtön az oxigénhiánytól, a légnyomásmentes környezet miatt a testében lévő összes folyadék bugyborékolni kezdett volna, majd részben elpárolgott, részben pedig megfagyott volna. Marty McFly alig egy perc alatt meghalt volna. A Terminátor valószínűleg túlélt volna az űrben, hisz egy megállíthatatlan robotikus gyilkológép, viszont azzal, hogy 2029-ből 1984-be utazott vissza, 844 905 600 000 kilométeres előnyt biztosított volna Sarah Connor számára. Az időutazás nem csak arról szó, hogy visszamenjünk az időben. Az is szükséges hozzá, hogy a tér milliméteres pontossággal meghatározott pontjára utazzunk vissza. Máskülönben akár valamilyen tárgyon belülre is kerülhetünk, mint ahogy a nálunk megszokott, hétköznapi teleportálás során korábban akadt is erre példa. Gondolj arra a helyre, ahol most ülsz.Tegyük fel, hogy ez egy olajzöld kana pé. A lábad mellett tíkfa dohányzóasztal áll, rajta fehér kerámiatálban zöld műanyag körték és igazi, barna fenyőtobozok sorakoznak. A vállad fölött egy szálcsiszolt alumíniumból készült állólámpa világít. Durva szövésű szőnyeg takarja a szilfa hajópadlót, mely nagyon sokba került, de legalább jól néz ki…
13
Ha csak pár centiméterrel arrébb teleportálnál bármelyik irányba, a tested egy szilárd tárgyba ágyazódna be. Egy centi, és megsérülsz. Két centi, és megcsonkít a környezeted. Három centi, és halott vagy. A nap minden egyes másodpercében három centire vagyunk a haláltól. Ez az oka annak, hogy a teleportálás csak akkor lehet biztonságos és hatékony, ha egy pontosan kalibrált rendszer előre kijelölt helyszínei között kerül rá sor. Az apám teleportálással kapcsolatos kezdeti munkája azért volt olyan fontos, mert segített neki megérteni az emberi test egyik helyen történő eltüntetésének, majd egy másik helyen való újbóli előteremtésének mikéntjét. Korábban ez a probléma hiúsította meg az időutazással kapcsolatos összes kezdeményezést. Az idő kerekének megfordítása valójában nem is olyan bonyolult feladat. Ami viszont hihetetlenül összetett dolog, az az akár több milliárd kilométeren keresztül is százszázalékos pontossággal megvalósuló azonnali térutazás. Apám nem csak azért számított zseninek, mert képes volt megválaszolni az időutazás elméleti és logisztikai kérdéseit. Nagysága abban a felismerésben rejlik, hogy ebben a dologban is Lionel Goettreider a megmentőnk, mint ahogy a mindennapi élet sok más területén is.
5 Az első Goettreider-motort soha nem kapcsolták ki – 1965. július 11., vasárnap délután 14:03 óta megszakítás nélkül üzemel. Goettreider eredeti eszközét nem arra tervezték, hogy nagy mennyiségű energiát hasznosítson és bocsásson ki magából. Az első berendezés csak egy kísérleti prototípusnak indult, mely a feltalálója legnagyobb reményeit is túlszárnyalva teljesített. De a Goettreider-motor lényegét éppen az adja,
14
hogy soha nem kell kikapcsolni, mivel a bolygó sem áll meg soha. Így hát a prototípus azóta is azon a helyen üzemel, ahol először bekapcsolták egy tizenhat fős megfigyelőcsoport előtt a San Franciscó-i Állami Tudományos és Technológiai Központ B7 szárnyának alagsori laboratóriumában. Ahonnan jöttem, ott minden iskolás kívülről fújja a tizenhat szemtanú nevét, és ismerik az arcukat is. Számtalan könyv íródott róluk és a részvételükről ezen az eget rengető eseményen, kijelentve, hogy az a nap az ő életükben is mindent megváltoztatott – függetlenül attól, hogy ez igaz volt-e, vagy sem. Tömérdek művészeti alkotás viseli A Goettreider-motor bekapcsolása címet. Ez a modern világ Utolsó vacsorája, ez a tizenhat arc, melyek mindegyike a maga, kőbe vésett reakcióját tükrözi. Kétkedő. Áhítatos. Szórakozott. Érdeklődő. Féltékeny. Dühös. Komoly. Rémült. Távolságtartó. Aggodalmas. Izgatott. Közömbös. Zaklatott. Van még három. Fenébe, tudom kellene… Amikor Goettreider először bekapcsolta a prototípust, mindössze meg akart győződni a számításai helyességéről, és bebizonyítani, hogy elmélete nem volt teljesen téves. A motornak eredetileg semmilyen más feladatot nem kellett ellátnia a tényleges működésen kívül. És működött is, ám volt egy óriási hibája. Egy sajátos radioaktív jelet bocsátott ki, melyet később tau-sugárzásnak neveztek el, fejet hajtva a fizikusok előtt, akik a relativitási egyenletekben a görög ábécé nagy T betűjét használják a sajátidő kifejezésére. Miközben a motor csodálatos energiatermelő kapacitása addig bővült, hogy végül már az egész világot el tudta látni, sikerült fokozatosan kiküszö bölni a tau-sugárzást a nagyméretű, ipari modellek esetében. A prototípust azonban tiszteletből, nosztalgiából és Goettreider végrendeletének jogilag megkerülhetetlen záradéka alapján hagyták tovább, azaz gyakorlatilag az idők végezetéig működni Goettreider San Franciscó-i laborjában – mely mára a bolygó egyik leglátogatottabb múzeumává nőtte ki magát. Apám azzal az ötlettel állt elő, hogy az eredeti eszköz tau-sugárzását fogja használni, mert ez olyan nyomot hagyott az időben és a térben,
15
mint kenyérmorzsák az erdei ösvényen. Ezek a morzsák csupán atomnyi méretűek, de egyiket a másik után követve a múltba juthatunk – a sugárzás horgonyként szolgál a világegyetemben, mely a történelem legfontosabb pillanatában rögzül. 1965. július 11., vasárnap 14:03:48 a sugárzás kiindulópontja, az a pillanat, amikor Lionel Goettreidernek köszönhetően kezdetét vette a jövő. Ez nemcsak azt jelentette, hogy apám képes volt egy adott múltbeli pillanatba visszaküldeni valakit, hanem azt is, hogy a tau-sugárzás nyomát követve egy pontos helyszínre is el tudta juttatni. A helyszín Lionel Goettreider laboratóriuma, a pillanat pedig a világot örökre megváltoztató tettet közvetlenül megelőző perc. Ezzel a felismeréssel apám az időutazási kirakó szinte összes darabkájával rendelkezett. Már csak egy utolsó dolog maradt hátra, ami elhanyagolható volt ahhoz képest, hogy egy értelmes emberi lényt kellett a múltba szállítani, viszont kulcsfontosságúnak bizonyult ahhoz, hogy véletlenül se foszolhasson szét a jövő: gondoskodni kellett arról, hogy az időutazó semmilyen kézzelfogható módon ne lehessen hatással a múltra. Apám tervében több nélkülözhetetlen biztonsági óvintézkedés is helyet kapott, de engem ezek közül csak egy, a defúziós gömb érdekelt. Ez volt ugyanis az oka annak, hogy Penelope Weschler élete keresztezte az enyémet.
6 Ebben a világban majdnem minden művészeti alkotás vagy szórakozási lehetőség más, mint az én világomban. Eleinte nem voltak olyan szembetűnőek az eltérések. De miután az 1960-as évek vége utat engedett az 1970-es évek óriási technológiai és társadalmi ugrásainak, szinte minden megváltozott, olyan popkultúra született, mely addig soha nem létezett – az írók, képzőművészek és zeneszerzők az elmúlt ötven évben gyökeresen
16
más életművet teremtettek. Olykor lenyűgöző párhuzamokra lehet bukkanni: az egyik világbeli történet elhanyagolható része a másik világban létező változat csúcspontja lett, ugyanazt a sort egy másik szereplő szájából lehet hallani, egy megkapó vizuális kompozíció új környezetben bukkan fel, egy ismerős akkord egy teljesen más dalszöveget kísér és így tovább. 1965. július 11-e a történelem fordulópontját jelentette, jóllehet, ezt akkor még senki sem tudta. Szerencsére Lionel Goettreider kedvenc regénye, Kurt Vonnegut Jr. Macskabölcső című műve már 1963-ban megjelent. Vonnegut művei másmilyenek abban a világban, ahonnan jöttem. Itt, ahol most vagyunk, éles esze és jó meglátásai ellenére olyan érzésem van, mintha nem hitte volna el, hogy egy író igazi hatással lehet a világra. Belső késztetést érzett az írásra, de kevéssé hitt abban, hogy ezzel bármit is megváltoztathat. Mivel a Macskabölcső olyan nagy hatást gyakorolt Lionel Goettreiderre, az én világomban Vonnegutot a huszadik század második felének legjelentősebb gondolkodójaként tartják számon. Ez valószínűleg nagyszerű dolog volt Vonnegut számára, azonban a regényei inkább a kárát látták, mivel egyre inkább a szentbeszédekre kezdtek hasonlítani. Nem fogom összefoglalni a Macskabölcső tartalmát. Rövid mű, és sokkal jobban meg van írva, mint ez a könyv, szóval olvasd csak el. Elégedetlen, pimasz és bölcs. Pont ez az a három tulajdonság, melyet a legjobban érté kelek az emberekben és a művészetben. Csak érintőlegesen megjegyzem, hogy az elégedetlen, pimasz és bölcs volt az a három reakció, mely nem jutott eszembe a tizenhat tanú kapcsán. A Macskabölcső sok mindenről szól, de a cselekmény magját a szuperjég feltalálása képezi. Ez az anyag mindent megfagyaszt, amihez csak hozzáér, de mivel kikerül alkotója kezéből, a teljes földi életet elpusztítja. Miután Lionel Goettreider elolvasta a Macskabölcsőt, rájött egy létfontosságú dologra, amit „baleset”-nek nevezett el. Amikor valaki feltalál egy új technológiát, feltalálja az azzal járó baleseteket is.
17
Amikor feltalálták az autót, feltalálták az autóbalesetet is. Amikor feltalálták a repülőt, feltalálták a repülőszerencsétlenséget is. Amikor feltalálták a maghasadást, jött vele a reaktormag-leolvadás is. Amikor feltalálták a szuperjeget, az maga után vonta a bolygó véletlen lefagyasztását is. Amikor Lionel Goettreider feltalálta a Goettreider-motort, tudta, hogy csak akkor kapcsolhatja be, ha rájön, mi történik, ha meghibásodik, és hogy hogyan lehet ezt megakadályozni. A Goettreider Múzeumban a kedvencem az a szimuláció, amely bemu tatja, mi történhetett volna, ha a motor valamiképp elromlik, amikor Goettreider először bekapcsolja. A legrosszabb forgatókönyv szerint a motor által befogott hihetetlen mennyiségű energia túlhevítette volna a magot, ami akkora robbanást váltott volna ki, mely füstölgő kráterré változtatta volna San Franciscót, tau-sugárzással szennyezte volna be a Csendes-óceánt, csaknem 26 000 négyzetkilométernyi termőföldet emésztett volna el, és Észak-Amerika meglehetősen nagy részét évtizedekre lakhatatlanná tette volna. A szülők olykor arra panaszkodtak a múzeum vezetőinek, hogy a szimuláció rémálomra emlékeztető látványvilága túl szemléletes a gyerekek számára, és hogy mivel a kísérlet nyilvánvalóan nem vallott kudarcot, felesleges elvonni a figyelmet arról, hogy Goettreider milyen nagymértékben hozzájárult az emberi civilizáció fejlődéséhez, és helyette egy világméretű katasztrófa groteszk lehetőségét szemléltetni. A szimulációt végül a múzeum egy félreeső sarkába helyezték át, ahol tanulmányi kirándulásokon részt vevő középiskolások nemzedékei gyűltek össze a sötétben, hogy egymás után többször is tanúi legyenek a világ szétesésének. Lionel Goettreiderrel, Kurt Vonneguttal vagy az apámmal ellentétben én nem vagyok zseni. De nekem is van egy elméletem: a baleset nemcsak a technológiára vonatkozik, hanem az emberekre is. Minden ember, akivel találkozol, behozza az életedbe a vele járó baleseteket is. Azt is, amelyik jól alakulhat, és azt is, amelyik nem. A közelségnek ára van. És ezzel vissza is kanyarodom Penelope Weschlerhez és a balesetünkhöz. Mindannyiunk balesetéhez.
18
7 Penelope Weschler arra született, hogy űrhajós legyen. Már a kora gyerekkorában végzett vizsgálatok is kimutatták, hogy rendelkezik az ehhez szükséges szellemi képességgel, testi adottságokkal és megingathatatlan becsvággyal. Penelope már gyerekkorában teljesen biztos volt abban, hogy ez az ő útja, semmi más. Éjt nappallá téve erre készült az iskolában és azon kívül is. No nem arra, hogy a Holdon sétáljon. Azt bárki megteheti. Bárki elmehet egy egy hónapos űrkörútra. Penelope a következő határ átlépését tűzte ki maga elé: a világűr mélyét akarta felfedezni. A felkészülés nem csak a tanulásról, a kiképzésről és az állandó erőpróbákról szólt. Szociális oldala is volt. Vagyis inkább antiszociális. A toborzó ügynökségek olyan embereket keresnek a hosszú távú űrexpedíciókhoz, akik családban nőttek fel, így rendelkeznek olyan empátiamintákkal, melyeket űrutazó társaikkal kapcsolatban is alkalmazhatnak a több évig vagy olykor évtizedekig tartó küldetések során. Azt akarják, hogy a jelölt képes legyen törődni más emberek érzéseivel. Viszont azt nem szeretnék, ha túlságosan hiányozna neki valaki a bolygóról, mert az már a hatéves küldetés első hat hónapjának végén idegösszeomláshoz vezetne. Ez egy macerás pszichológiai skála – megfelelnek a magabiztos magányos farkasok, akiknek a szülei nem váltak el, ellenben kevésbé kívánatosak a meredt szemű szociopaták. Penelope kamaszkorától szándékosan csak korlátozott baráti kapcsolatokat tartott fenn, hogy senki ne tartsa vissza, amikor majd maga mögött hagyja a Földet. Emellett egészen kiváló és eredményes volt. Mindenben a kortársai élén járt. Mindenki elismerte veleszületett vezetői tehetségét. Tudták, hogy úttörő lesz. A saját szemével akarta látni a Jupiteren tomboló viharokat, és a Szaturnusz gyűrűin akart szörfözni az űrséták során. És megérte, hogy emiatt nem voltak közeli barátai, szerelmi kapcsolatai, de még egy hűséges kutyája sem. Minden terv szerint haladt. Egészen az első űrrepüléséig.
19
A kilövés hibátlanul zajlott. Penelope olyan pontossággal végezte a feladatait, hogy akár a zöldfülű újoncoknak is mutogathatták volna, milyen hihetetlen szakértelemre tehet szert egy űrutazó. Penelope mindenre felkészült. Készen állt. Tökéletes volt. Egészen addig, amíg át nem haladt a Föld légkörének legfelső rétegén, ekkor ugyanis teljesen kiürült az elméje. Az emberek kis hányadának összezavarodnak a kognitív funkciói a világűrben. Valami olyasmi az oka, hogy a vákuumban tapasztalt nyomásváltozás hatással van az agy idegsejtjeinek molekuláira. Senki sem tudja, hogy ez pontosan miért van így. De Penelope ebbe a szűk csoportba tartozott. Ez a tény valahogy nem került a mindenre kiterjedő szűrések látóterébe. Az egyik pillanatban még ügyesen irányította az űrjárművet az utolsó légköri rétegeken keresztül, először pillantotta meg az űr határtalan nagyságát, mérőműszerekkel figyelt szíve izgatottan kalapált, és soha életében nem volt még olyan boldog. És aztán… semmi. Az sem tudta, ki ő. Nem tudta, hol van. Nem tudta, mit tegyen. Személyiségének valamely alapvető vonása megakadályozta, hogy pánikrohamot kapjon – a legtöbb ember, aki hirtelen arra eszmél, hogy egy istenverte űrhajót vezet, és egyre távolodik a bolygótól, képtelen lett volna erre. Penelope semmire sem emlékezett. Az éveken át alaposan tanulmányozott műszerfal semmit sem jelentett számára – kifürkészhetetlen mozaikszavak a látszólag minden rendet nélkülöző mintában felvillanó gombokon. Penelope kinézett a világűr fekete vásznán szétszórt csillagok fénylő szikráira. Olyan volt az egész, mint a nagyszülei kertjében álló cédrusfák pollenfelhője, melyet az ágról ágra ugrándozó mókusok vertek fel – bár nem értette, miért gondol olyasmire, amit nyolcéves korában látott utoljára. Aztán egyre hangosabbak és sürgetőbbek lettek a fülhallgatójában megszólaló hangok. – Sajnálom – szabadkozott –, de nem igazán tudom, hol vagyok. A másodpilóták vették át tőle az irányítást, akik ugyanolyan alapos kiképzésben részesültek, mint ő, és az irigység kis tüzei égtek bennük amiatt, hogy Penelope mindig is sokkal jobban teljesített náluk. Bár nagy veszteséget jelentett, a küldetést félbe kellett szakítani, mert az amnéziás
20
űrhajós kiszámíthatatlan viselkedése mindenkire veszélyt jelentett volna. Így Penelope, a legjobbak legjobbja fenyegetéssé vált. A váratlan visszautat egy megfigyelői ülésbe szíjazva töltötte, és közben az alatta derengő Földet figyelte, mely fényes kéken, a felhők ködjébe burkolózva forgott. Penelope szemét égették a könnyek. Ez volt a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is látott, és amit soha többé nem fog látni, bár ezt akkor még nem tudta. A Földre visszatérve értelmi képességei is helyreálltak, és megértette, hogy űrhajós pályafutása véget ért. Korábban úgy tervezte, hogy évtizedekig távol lesz a bolygótól. Ehelyett kevesebb időt tölthetett az űrben, mint egy átlagos turista, aki egy vasárnap délutáni kiruccanás keretében, egy hétköznapi űrsikló belsejében átvág a termoszférán. Ugyanaz az agy, mely a legjobb űrhajós képességeivel ruházta fel, tette számára lehetetlenné a munkája elvégzését. Ez a legtöbb embert összeroppantotta volna. Ám Penelopét nem olyan fából faragták, mint a legtöbb embert. Pár hónapig az örvénylő depresszió gravitációs kútjának mélyén evickélt, és mindenféle gyógyszeres beavatkozást visszautasított, mert tartott attól, hogy az hatással lenne a következő küldetése előtti orvosi alkalmassági vizsgálatokra. Közben talált magának egy új célt, mellyel a benne rejlő kérlelhetetlenséget táplálhatta. Ha már nem lehetett asztronauta, felcsapott krononautának.
8 Kilépek a lakásomból, mely egy 270 emeletes lakótorony 184. szintjén található. A tornyot hidak kötik össze hét másikkal, a nyolcszögletű épületegyüttes pedig egy közlekedési csomópontban áll. Apám megmozgatott pár követ az érdekemben, mert az épület ugyanannak az ingatlankonglomerátumnak a tulajdonában áll, mely a szüleim lakóegységétis igazgatja, így legalább
21
nem Toronto legsűrűbb épülettömbjeire néz a lakásom, ráadásul egész szép kilátásom nyílik az Ontario-tóra, a távoli Niagara Meredély bioszférarezervátumra,és még Buffalo magas belvárosi tornyainak csillogását is látom a reggeli napsütésben a látóhatár peremén. Sokan saját járművel járnak dolgozni, amit nem is értek, mert a három dimenziós utazás szívás. Bármilyen menő is egy repülő autót vezetni, sokat ront az összképen, hogy még húsz emelettel a föld felett is a dugóban kell araszolni. Én jobban szeretem a tranzitkapszulákat, melyek a várost keresztülkasulátszövő, egymás alatt elhelyezkedő pályákon futnak. Ezek a kapszulák sima, fémes tokok, melyek úgy nyílnak, mint egy kagyló, a belsejükben párnázott ülés fogad képernyőkkel és hangszórókkal, ahová mindenki csatlakoztathatja a saját szórakoztató elektronikai rendszerét. A várost behálózó közlekedési hálózaton keresztül a kapszula bárhová elvisz, ahová csak szeretnéd, ugyanakkor mindegyik rendelkezik egy kis, felcsatlakoztatható motorral is, aminek köszönhetően el lehet érni a hálózatból kieső, de nem túl távol lévő helyeket is. Jellemző módon tizenkét percet kések. A főnökömet túlságosan elkeseríti az életem kábé minden területe ahhoz, hogy fennakadjon az állandó késésemen. Mert a főnököm nem más, mint az apám. Az épület falán lévő táblán a következő felirat olvasható: KRONO NAUTA INTÉZET. Számomra ez az elnevezés elviselhetetlenül giccses, de ezzel nyilvánvalóan csak én vagyok így, hiszen az összes alkalmazott mélyen tiszteli az apámat. A többieknek eszükbe sem jut forgatni a szemüket amiatt a hülye tábla miatt, amikor bejönnek dolgozni a laborba. Egyébként is az köti le őket, hogy miattam forgassák a szemüket. Egyvalamit tisztáznom kell. Attól, hogy egy laboratóriumban dolgozom, még nem leszek okos. Az én világomban mindenki valamilyen laborban dolgozik. A mindennapi élet összes elemi feladatát a technológia végzi. Nincsenek élelmiszerboltok, benzinkutak vagy gyorsétteremláncok. Senki sem túrja fel a szemetesek tartalmát a járda mellett, és senki sem szerel autót szerszámokkal
22
egy garázsban. Az alantas és kézi munkát igénylő tevékenységek, melyek az előző korban világszerte uralták a munkalehetőségek körét, ma már automatizáltak és mechanikusak. Az ezeket a technológiákat üzemeltető nemzetközi konglomerátumok pedig apró finomításokkal foglalkoznak. Ha a szerves hulladékot feldolgozó modul elromlik, senki sem hív vízvezetékszerelőt (mégha létezne is ez a foglalkozás), hiszen az épületek bevetésre kész szerelő drónokkal rendelkeznek. A szabóknak, gondnokoknak, kertészeknek és asztalosoknak épp annyi keresnivalójuk van a mai világban, mint egy petróleumos kannával és rúdra szerelt kanóccalmászkáló lámpagyújtogatónak. Még mindig léteznek olyan helyek, mint a könyvesboltok és a kávézók, de ezek kivételes üzletek a nosztalgiafetisiszták számára. Ha akarsz, éppen elmehetsz egy igazi étterembe, ahol a séf a saját kezével készít neked ételt. De a téged kiszolgáló pincér valójában csak egy szerepet játszó színész, és te is előadó vagy a díszletek között, mert az egész csak egy valós időben játszódó, magával ragadó cselekmény, mely körülötted zajlik. Az anyagi javak hajszolásának leáldozását követően a világ gazdasága szinte kizárólag a szórakoztatás biztosítása körül forog. A szórakozás a modern civilizáció alapja és motorja is. Manapság a legtöbben olyan laborokban dolgozunk, ahol a következő menő szórakoztatási újítás megálmodásával, megtervezésével és megformálásával foglalkoznak. A szórakozás az egyetlen dolog, amire igazán szükséged van egy olyan világban, ahol szinte semmit sem kérnek tőled. Azon kívül, hogy fizetned kell a szórakozásért. Minél újabb, csillogóbb vagy elszálltabb valami, annál többe kerül. Ha tudós vagy, és az izgat legjobban, hogy feltörd a feltörhetetlen kódokat vagy a gyémánt keménységű földet, egy pár krónikus pénzszűkében lévő kormányzati ügynökségen kívül senki sem fog késztetést érezni arra, hogy ezt anyagilag támogassa. De ha mindezt valamilyen módon a legújabb, legcsillogóbb, legelszálltabb szórakozási formába tudod becsomagolni, akkor határ a csillagos ég. Ez az oka annak, hogy az apám, akit a világ egyik legkiválóbb zsenijeként tartanak számon, gyakorlatilag az időutazási turizmusnak szentelte a pályafutását és a hírnevét.
23
Az „időutazás” nem vonzza a befektetőket. De ha mögé biggyeszted a turizmus szót, biztos lehetsz abban, hogy az ügyfelek egymásnak adják majd az irodád kilincsét, hogy a saját szemükkel lássák a Föld nevű bolygó akármelyik korszakát, szóval dőlni fog hozzád a pénz. És ezzel együtt a krononauták is.
9 Apám 2016. július 11-re tervezett kísérlete keretében elsőként fognak emberi lények visszautazni az időben, hogy tanúi legyenek a pillanatnak, amikor bekapcsolták az eredeti Goettreider-motort. Ehhez magát a motort fogják segítségül hívni, mert az nyomot hagyott az időben. Az általa kibocsátott tau-sugárzás az űrön keresztül visszavezet a Föld ötvenegy évvel ezelőtti helyzetéhez, 1965. július 11-hez. 2015-ben tartották a Goettreider-motor aktiválásának ötvenedik évfor dulóját, ami természetesen óriási dolog volt – a bolygó minden városa versenybe szállt, melyikük tudja lekörözni a másikat a helyi ünnepségekkel. A dán nép kollektív vérnyomása veszélyesen magasba szökött, amint megragadták a lehetőséget, hogy emlékeztessék a világot arra, hogy bár Lionel Goettreider az Amerikai Egyesült Államokban tette meg nagy, tudományos felfedezéseit, Dániában látta meg a napvilágot. Ugyanakkor a legfényesebb eseményre a Goettreider Múzeumban került sor, melyet az eredeti a San Franciscó-i Állami Tudományos és Technológiai Központ köré építettek fel, amelynek szürke betonfalait és apró ablakait megőrizték a modern épületben, egy hihetetlenül látványos kristályspirálban, mely nappal a nap, éjszaka a hold fényét tükrözi vissza. 2015. július 11-én, szombat reggel Victor Barren felsétált a Goettreider Múzeum előtt elhelyezett, tökéletesen beállított emelvényre – aminek
24
köszönhetően minden médiabeszámolóban látni lehetett az impozáns hátteret –, és egy közleménnyel nyitotta meg az ötvenedik évforduló tiszteletére rendezett ünnepséget. Bejelentette, hogy a világ első időutazási kísérletére egészen pontosan egy évvel később, 2016. július 11-én, hétfőn 10:00:00 órakor kerül sor. A pódiumra szerelt nagy órára mutatott, és megkezdte a visszaszámlálást: 31 622 400 másodperc, 527 040 perc, 8784 óra, 366 nap. A Goettreider-motor aktiválása óta ez lehetett volna a legjelentősebb kísérlet. És a terv szerint a nyilvánosság számára is kereskedelmi forgalomba hozták volna a technológiát, miután eleget tettek a kormányzat által követelt biztonsági intézkedéseknek. Az engedéllyel rendelkező krononauta-létesítményekben mindenki esélyt kaphatott volna arra, hogy biztonságos körülmények között visszautazzon az időben. Az emberek eldobták az agyukat az izgalomtól. Mindenki biztosra vette, hogy apám időgépe minden idők legsikeresebb termékei között kap majd helyet. Így érte el Victor Barren, hogy ő legyen a Goettreider-motor ötvenedik évfordulójának sztárja. A torontói Koronauta Intézetbe szállított nagy óra folytatta a visszaszámlálást, mintha matematikai szükségszerűség lenne, hogy az adott pillanatban apám elfoglalhassa helyét a tudomány nagyságai között. Ehhez csak annyi kellett, hogy az óra a számolás végére érjen. Az ötvenedik évforduló egyébként semmilyen tudományos jelentőséggel nem bírt. Csak színpadi parádé volt, mely azt a célt szolgálta, hogy felkeltse az emberek érdeklődését, és lenyűgözze a pénzembereket, akik befektettek apám várhatóan világmegváltó, luxusnak számító, új szórakozási találmányába. Ám ahhoz, hogy mindebből életképes vállalkozás legyen, apámnak ténylegesen be kellett bizonyítania, hogy az emberek biztonságosan vis�szautazhatnak az időben. Itt jönnek képbe a krononauták. Biztonsági okokból az időgép prototípusa egyetlen, rögzített célállomásra volt programozva: Lionel Goettreider alagsori laboratóriumába, a kaliforniai San Franciscóba, 1965. július 11-re. A tau-sugárzás nyomvonala oda és csak oda vezet. Ez elvileg kiküszöböli azt, hogy téves számítások
25
miatt rossz korba küldjék vissza az időutazókat. A prototípus olyan, mint egy két hegycsúcs között kifeszített kötélen sikló kabin – arra nem használható, hogy bármikor bárhova el lehessen jutni vele. Amennyiben a kísérlet sikeres lesz, és térben, valamint időben is térképre kerül a 2016 és 1965 közötti pontos útvonal, az a további kutatásokat tesz lehetővé. Mindazonáltal a küldetés elindításáig ez az egész csak egy nagyon drága, gyakorlatban nem tesztelt elmélet – ezért a krononautáknak mindenre fel kell készülniük. Egy hatfős csapatról van szó, úgy tűnik, ez az ideális létszám az efféle missziókhoz. Pszichológiai értelemben elég nagy ahhoz, hogy egységként lehessen rá tekinteni, ugyanakkor elég kicsi, hogy viszonylag közeli személyes kötelékek alakulhassanak benne. A hat krononauta mindegyike a legapróbb részletekre is kiterjedő képzésben részesül a túlélés minden területén. Nemcsak fizikai, hanem kulturális téren is. Például tegyük fel, hogy valami rosszul sül el, és az öt évtized helyett öt évszázaddal vagy öt évezreddel korábbra kerül vissza az időutazó. Az egész csapatnak pontosan ismernie kell az összes korszakot jellemző körülményeket, mert nem tudhatják, hol fognak landolni. Létezik egy megszakítási protokoll is, mely visszarepíti őket a jelenbe, de értékes másodpercek telhetnek el addig, amíg ezt be lehet üzemelni. Természetesen van egy automatikus visszaküldési funkció is, mely kataszt rofális rendszerhibák esetén lép működésbe, így a technológia még az egész csapat halála esetén sem vész el a múltban, és nem okoz beláthatatlan károkat a történelemben. Tudományos szempontból természetesen több értelme lenne egy élettelen tárgyat vagy egy idomított állatot visszaküldeni. Azonban két probléma is adódik ezzel az óvatosabb megközelítéssel. Először is az apám azt akarja, hogy mindenkinek leessen az álla, és egy csapat embert visszaküldeni az időben sokkal menőbb, mint mondjuk egy robot drónt vagy egy nyulat. Másodszor a tér-idő megbolygatásakor olyan kicsi a megengedhető hibahatár, hogy fürge emberi elmére van szükség, amely megfontolt döntéseket
26
tud hozni, így ha valamilyen váratlan dolog történik,senki sem okoz véletlenül tragikus változásokat az idő folyamában. Az nem lenne jó. Szinte bármi elromolhat. Olyan emberek kellenek, akik nyomás alatt is megingathatatlanul nyugodtak tudnak maradni, és képesek a túlélésre a megjósolhatatlanul végzetes helyzetekben is. Hat krononauta, egytől egyig a világ legkiválóbb emberei. Ezért teljes képtelenség, hogy én is részt vettem a küldetésben.
10 Azt hiszem, akár most is elmondhatom, hogy anyám, Rebecca Barren négy hónappal ezelőtt meghalt egy bizarr balesetben. Igen, a számtalan technológiai csoda ellenére ebben a világban is halnak meg emberek teljesen értelmetlen okokból. Emellett még mindig vannak olyanok is, akik minden ok nélkül seggfejként viselkednek. De elnézést, anyámról akarok beszélni, nem az apámról. A legtöbb kimagasló lángészhez hasonlóan az apám is elvárta, hogy mindent, amihez nincs szükség az ő óriási agyára, mások intézzenek helyette. Természetesen ezen feladatok nagy része automatizálható volt, azonban az anyám fontosnak tartotta, hogy a saját keze munkája által legyen jelen a család életében, ami egyfelől gondoskodó és régimódi, másfelől viszont neurotikus és szomorú dolog. Mintha azt hitte volna, hogy ha nem ő hajtogatja össze apám ruháit, takarítja ki a dolgozószobáját, teszi elé az ételt, akkor apám nem lenne képes megfejteni az időutazás rejtélyét. És nagyon is elképzelhető, hogy igaza volt. Mert apámnak sikerült megfejtenie az időutazás rejtélyét, és pár hónappal anyám hirtelen halálát követően valóban minden teljes zűrzavarba torkollott.
27
A szüleim a Torontói Egyetemen ismerték meg egymást. Apai nagyszüleim Bécsből vándoroltak ki apám kilencéves korában, aminek köszönhetően a magánhangzóin egész életében érezni lehetett az osztrákokra jellemző kurtítást. Anyám az angliai Leedsben született, és egy nemzetközi csereprogram keretében érkezett Kanadába, hogy itt folytassa irodalmi tanulmányait, de soha nem vesztette el azt a vele született brit képességet, hogy önkéntelenül is megtalálja a helyét a merev társadalmi osztályszerkezeten belül. Apámnak ekkor már volt egy diplomája, és éppen fizikát tanult. Anyám többször is látta őt az egyetemen, és feltűnt neki, hogy felemás zoknit hord. Ki akarta deríteni, hogy ez vajon a felsőbb társadalmi csoportok divathóbortja, vagy egy rendkívül elfoglalt elme tanújele. Egy nap odalépett hozzá, és egy száz darab egyforma zoknit tartalmazó dobozzal ajándékozta meg. Apámnak fogalma sem volt arról, ki ez a nő. Egy éven belül összeházasodtak, és meghatározták, melyikük milyen szerepet fog betölteni a másik az életben. Apám lett a világítótorony, anyám meg a gondnok, aki felhúzta az óraszerkezetet, megtisztította az üveget, és lesöpörte a lépcsőket. Apámnak a felesége inkább az anyja volt. Nekem pedig egy olyan anya jutott, aki inkább a testvérem lehetett volna. Apám nagy elismerést szerzett magának a tudósok közösségében, azonban ez elszigetelte anyámat minden őszinte, értékes barátságtól. Szerepet jellett játszania – apám zsenijének a bábájáét –, és senkinek sem ismerhette be, hogy üresnek és magányosnak érzi magát, és tele van félelemmel Engem kivéve. Anyám mindent elmondott nekem. Én voltam a bizal masa, az együgyű terapeuta, az örökké rendelkezésre álló fül, aki végig hallgatta szorongástól terhes csacsogásának kimeríthetetlen áradatát. Apámnak az volt a feladata, hogy megváltoztassa a világot. Anyámnak pedig arról kellett gondoskodnia, hogy meleg, puha fészket teremtsen, amelybe apám nyugodtan belesüppedhet. Nekem az jutott, hogy újra és újra végighallgassam anyámat. Ez segített neki abban, hogy ne kapjon idegösszeroppanást, miközben elfojtja a saját személyével kapcsolatos
28
összes lényeges dolgot, nehogy megakassza apám kozmikus gondolatmeneteit. Anyám a könyvekben talált vigasztalást. De nem azokban a magukkal ragadó, virtuális történetmesélő modulokban, melyekben rajta kívül mindenki kedvét lelte, hanem a valódi, festékkel nyomtatott, papíralapú könyvekben, melyek kiadása már rég megszűnt, és egyébként sem írtak már ilyesmiket. Anyám szabadidejében egy előző korban íródott szavakat olvasgatta. Mielőtt megismerte az apámat, olyan munkáról álmodott, amelyben könyvek veszik körül – tanítani, szerkeszteni, talán írni is akart. Azt le kell szögeznem, hogy apám soha nem kérte tőle, hogy adja fel az álmait. A mérhetetlen önteltséggel járó édes tudatlanság miatt apám semmit sem vett észre anyám önfeláldozásából. Csak valahogy talált magának egy olyan feleséget, aki magától értetődően egy szürke pamutgomolyaggá sorvasztotta magát. Anyám lett az a kényelmes és puha zokni, mely mindig tiszta volt, és mindig ott várt a fiókban, hogy apám felvehesse, ha fázik a lába. Apám számára úgy tűnt, mintha a ház saját magát rakta volna rendbe. És aztán négy hónappal ezelőtt, miközben anyám a lakóegységük melletti zsebkendőnyi gyepen kávézott és regényt olvasott, a meghibásodott navigációs rendszer miatt egy repülő autó letért a számára kijelölt útról, irányíthatatlanná vált, és szétkente anyám testének alsó felét a füvön, egy vérből, csontból és bőrből álló csíkot hagyva maga után, és a hatalmas ürességet. Aki meghal, annak nagyon hideg és mozdulatlan lesz a teste. Ez való színűleg magától értetődő, de amikor a saját anyádról van szó, akkor nem az. Akkor megrendítő. Levegő után kapkodva és kábán nézed, ahogy az orvosi segédszemélyzet semlegesíti a sztázismezőt, és lekapcsolják a szintetikus szervmetabolizálót. Fölé hajolsz és megcsókolod a homlokát, de ez az érzelgős tett visszarettent, mert amikor az ajkad a bőréhez ér, akkor tűnik fel igazán, milyen hideg és mozdulatlan lett, és hogy milyen örökkévalónak tűnik ez a hidegség és mozdulatlanság. Megtántorodsz, mint akit
29
leforráztak, mert életedben akkor először döbbensz rá arra, hogy a halál egy biológiai állapot, melynek során leáll egy organizmus működése. Hacsak nem értél még korábban holttesthez, el sem tudod képzelni, milyen zsigeri borzalmat vált ki az anyád arcát viselő élettelen tárgyra feszülő petyhüdt bőr érintése. Hányingered van a bűntudat, a megbánás és a szomorúság miatt, mert olyan sokszor forgattad e miatt az ember miatt bosszúsan a szemed, vagy hárítottad el a kérését, vagy hagytad, hogy máshol járjon az agyad, miközben ő valamilyen lényegtelen történettel traktált. Nem emlékszel arra, hogy valaha is gondoskodó, kedves vagy gyengéd lettél volna hozzá, bár az eszeddel tudod, hogy bizonyára erre is volt példa. Ennek ellenére csak arra emlékszel, milyen sokszor voltál hitvány és kicsinyes, és hányszor hibáztál. Ő volt az anyád, és úgy szeretett, ahogy soha senki, és ahogy eztán sem fog, és most nincs többé. Amikor megszülettem, anyám egy citromfát ültetett a kertbe, és évente egyszer, a születésnapomra citromos pitét sütött nekem a nagyanyám receptje alapján. A fa, mely harminckét éves volt, akárcsak én, épp elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy megállítsa azt a repülő autót. Ha nem így történt volna, a jármű épp apám dolgozószobájának nagy ablakába rohan, mely mögött apám épp a világmegváltó terveit szövögette, és eltűnődve majszolta a sajtos melegszendvicset, melyet anyám készített neki. Anyám magának csak egy bögre kávét főzött, hogy kiülve a napra amellett olvassa a Szép remények következő fejezetét, amíg újra el nem érkezik az idő, hogy valami hihetetlenül figyelmes dologgal tegye bámulatosan simává apám életét. Apám csak azután jött rá, mennyi mindent tett érte több mint harminc éven keresztül, amikor anyám már nem élt. A nélkül a fa nélkül apám is meghalt volna. Árva lennék. És minden sokkal, de sokkal jobb lenne mindenkinek. Emlékszem arra, amikor gyerekkoromban rájöttem, hogy a fáknak csak a felét látjuk, mert a földbe nyúló gyökerek épp olyan terebélyesek, mint a fa lombkoronája, és hogy ez a másik rész láthatatlan. Jóval továbbtartott, már felnőtt voltam, mire felismertem, hogy ez az emberek esetében is így van.
30
