Patrick Robinson - Tűzerő

Patrick Robinson

TŰZERŐ Atomtámadás az USA ellen

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Patrick Robinson: Scimitar SL-2 William Heinemann The Random House Group Limited, 2004 20 Vauxhall Bridge Road London SW1V 2SA Copyright © Patrick Robinson, 2004 Hungarian translation © Lancz Edina, Kopp Lukács

1

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2005 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Telefon: (72) 777-000 www.alexandra.hu E-mail: [email protected] Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Nagy Eszter A kiadvány magyar változatát Schillinger Péter tördelte A nyomtatás és kötészeti munkák a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Rt. Munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Megjelent 24,77 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 369 530 9

2

A főbb szereplők listája Felső vezetés (politikai) Charles McBride (demokrata, Rhode Island – az Egyesült Államok elnöke) Paul Bedford alelnök (demokrata, Virginia állam) Cyrus Romney (nemzetbiztonsági tanácsadó) Edward Kennedy szenátor (a Szenátus Hadügyi Bizottságának vezetőségi tagja) Bill Hatchard (McBride elnök vezérkari főnöke) Arnold Morgan admirális (a Dagály Hadművelet főparancsnoka) Nemzetbiztonsági Hivatal George R. Morris admirális (igazgató) James Ramshawe alezredes Az Amerikai Haditengerészet és Hadsereg parancsnoksága Tim Scannell tábornok (a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke) Alan Dickson admirális (a Tengerészeti Hadműveletek parancsnoka) Dick Greening admirális (a CINCPACFLT Csendes-óceáni Flotta főparancsnoka) Frank Doran admirális (a CINCLANT Atlanti-óceáni Flotta főparancsnoka) Freddie Curran ellentengernagy (a COMSUBPAC Csendes-óceáni Tengeralattjáró-flotta főparancsnoka) Kenneth Clark tábornok (az Egyesült Államok Tengerészgyalogos Hadtestének parancsnoka) Bart Boyce tábornok (a Szövetséges NATO Haderők főparancsnoka) John Bergstrom ellentengernagy (a SPECWARCOM Különleges Hadviselési Parancsnokság parancsnoka) Harctéri parancsnokok George Gillmore admirális (a 201.1. számú Harci Különítmény Felderítőegységének parancsnoka – Coronado hadihajó) Joe Wickman kapitány (a Simpson hadihajó parancsnoka) C. J. Smith kapitány (az Elrod hadihajó parancsnoka) Eric Nielsen kapitány (a Nicholas hadihajó parancsnoka) Clint Sammons kapitány (a Klakring hadihajó parancsnoka) Blake Gill őrnagy (a Patriot rakétaüteg parancsnoka) A Seahawk tengerészgyalogsági helikopterek pilótái Paul Lubrano hadnagy Ian Holman hadnagy Don Brickle hadnagy Közel-keleti Főparancsnokság Mohammed Badr admirális (az Iráni Haditengerészet főparancsnoka)

3

Ravi Rashood tábornok (a Hamasz műveleti főparancsnoka) Ben Badr ellentengernagy (a Barracuda II parancsnoka) A Barracuda II legénysége Ali Akbar Mohtaj kapitány (főtiszt) Abbasz Shafii parancsnok (az Iráni Haditengerészet rangidős tengeralattjáró- és nukleáris fegyverzet szakértője) Hamidi Abdolrahim (nukleáris főmérnök) Ashtari Mohammed hadnagy (navigátor) Ali Zahedi törzszászlós (csónakparancsnok) Ardesir Tikku törzszászlós (nukleáris komputerkontroll-specialista) Ahmed Sabah őrmester (szabadságharcos és Rashood tábornok személyi testőre) Külföldi hadtestek Dae-jung ezredes (az Észak-Koreai Kwanmobong Komplexum nukleáris műveleti főnöke) Habib Abdu Camara (a Szenegáli Haditengerészet főparancsnoka) Polgári személyek Paul Landon professzor (vulkanológus, University College, London) David Gavron (Izrael Állam washingtoni nagykövete, a Moszad korábbi parancsnoka) Mr. Tony Tilton (A Seattle-i Bank elnöke és koronatanú) Mrs. Kathy Morgan (Arnold Morgan Fehér Házba visszahívott admirális felesége) Őméltósága Mark Vollmer (az Egyesült Államok dubai nagykövete)

4

Prológus 2008. május 8., csütörtök 10.30 London, Kensington Paul Landon professzor, akit az egyetemi hallgatók egy egész generációja csak „Láva” Landonként ismert, a Királyi Földrajzi Társaság alagsori kijáratához sietett, és kilépett a széles, fákkal szegélyezett, sötét Exhibition Roadra. Ez az utca a főváros hatalmas, múzeumokkal teli sugárútja, amely a Hyde Parktól délre vezet. Megállt egy pillanatra a széles, szürke kőküszöbön, ahol előtte már oly sok nagy ember állt – a felfedezők, Scott kapitány az Antarktiszról és Ernest Shackleton; az Everest első meghódítói, Sir Edmund Hillary, aki feljutott a csúcsra, és Lord Hunt, aki a történelmi expedíciót vezette 1953-ban. Landon professzorhoz hasonlóan ők is a Királyi Földrajzi Társaság tagjai voltak, és hozzá hasonlóan ők is fantasztikus előadásokat tartottak a Tavaszi Előadássorozat keretében a nagy épületben lévő előadóterem pulpitusáról. Hozzá hasonlóan ők is megtöltötték a termet, és elbűvölték hallgatóságukat. A huszadik század nagy kalandozói és „Láva” Landon professzor között a fő különbség előadásuk tárgyában volt. Míg Scott, Shacleton, Hillary és Hunt a fagyos körülmények közötti emberi túlélés lehetőségeiről szóló lélegzetelállító történetekkel szórakoztatták hallgatóságukat, a professzor épp az imént magyarázta el káprázatos részletességgel az eljövendő világvégét. Persze fix dátumok nélkül. Mint a globális geofizika minden mestere, Landon professzor is 10 000 években számolt. Az eljövendő katasztrófa valószínűleg úgy 7000 év múlva következik be, vonta le a következtetést. – Ugyanakkor – tette hozzá – akár jövő pénteken is megtörténhet, röviddel ebéd után. A Királyi Földrajzi Társaság tipikus közönsége – a visszafogott, jólszituált, tudós angol elit, amely az egész előadótermet elfoglalta – nagyon élvezte az előadást. Aprólékosan megtervezett és hibátlanul előadott beszéd volt, melyet kiváló grafikák és filmbejátszások tettek még szemléletesebbé. A világ vulkánjainak hatalmas kitöréseiről, a szökőárak partokat megrengető hatásairól, a földrengések pusztításairól szólt az előadás. De elsősorban a közelmúlt nagy kitöréseire koncentrált: például az indonéz Krakatoát kettéhasító hatalmas katasztrófáról 1983-ban, amely Jáva és Szumátra szigetének 36 000 lakosát söpörte le a föld színéről. Beszélt a wyomingi Yellowstone Park vulkán döbbenetes kitöréséről, amely olvadt magmával és hamuval árasztotta el Kaliforniát, Texast, de még a Karib-tenger medencéjét is. Igaz, hogy mindez 650 000 évvel ezelőtt esett meg, de Landon professzor előadásában úgy hangzott, mintha tavaly nyáron történt volna. Érzékletes leírást adott a Washington állambéli St. Helens tűzhányó mindent elsöprő robbanásáról, melynek során az északi lejtő egyetlen óriási lávahólyaggá dagadt, majd a láva felrobbant, kettészakítva a hegyoldalt és elpusztítva csaknem 104 000 hektárnyi erdőt. Mindez 1980-ban történt, és elkerülhetetlenül vezetett egyre közelebb Landon professzor beszédének csúcspontjához – egy cunami lehetőségének felvázolásához. Ez a japán szó hegymagasságú hullámok sorozatát jelenti, amelyeket vagy földrengés okoz, vagy – és ez a valószínűbb – nagy tömegű, vulkanikus eredetű földcsuszamlás beleomlása az óceánba. Landon professzor előadásának záró része arról szólt, hogy újabb földcsuszamlásveszélyes helyet lehet megfigyelni La Palma délnyugati partvidékén, a Kanári-szigetek legészaknyugatibb részén. La Palma Marokkó déli partjaitól 600 kilométerre található.

5

– Tény – magyarázta –, hogy egy hatalmas, több kilométer hosszúságú vulkanikus sziklatömb, amely a földburok egyik kiszáradt törésvonalán helyezkedik el, az elmúlt negyvenötven évben 3 és fél métert csúszott lefelé a meredek szirten, leválva a nyugati hegyoldalból. És potenciálisan valahol e mögött a kolosszális méretű, labilis szikladarab mögött fekszik a Cumbre Vieja vulkán hatalmas erejű, forrongó magja. – Ha az nekiindul, megy vele minden – jelentette ki merészen Landon professzor. – Egy döbbenetesen nagy, több köbkilométernyi sziklatömb fog legördülni a vulkán nyugati oldalán, majd egyenesen az Atlanti-óceánba zuhan, több mint 320 km/órás sebességgel. Az óceán fenekén még továbbgördül 640 km/órával. Az utóbbi évmilliók legnagyobb földcsuszamlásáról beszélek ezzel. Valójában az az igazság, hogy teljes mértékben összeomlik La Palma délnyugati része. Az előadóteremben tolongó egykori katonai és tengerésztisztek, tudósok, egyetemi oktatók és azon ősi földbirtokos családok leszármazottjai, amelyek mindig nagy érdeklődést mutattak a tudomány dolgai iránt, egytől egyig tátott szájjal hallgatták a professzort, aki egy hullámokból álló óriási oszlop kialakulásáról beszélt, amely az óceán fenekéről emelkedik majd a felszínre talán a 800 km/óra sebességet is elérve, és akár 60 méteres magassággal érkezik meg a partvidék sekély vizeihez. Leírta, hogyan törölne el a szörnyű méretű szökőár óriási darabokat a dél-angliai, spanyolországi és nyugat-afrikai partvidékekből. Majd – legkésőbb kilenc órával azután, hogy a szikla becsapódott az Atlanti-óceánba La Palmától délnyugatra – a hatalmas vízfal, átszáguldva az óceánon, megsemmisítené az Egyesült Államok teljes keleti partját. – Mindez valóban meg fog történni, ha kitör a Cumbre Vieja – erősítette meg. – Ritka és borzalmas mega-cunami jön létre. Tudományos számítások szerint több, valószínűleg még akkor is a 45 métert elérő, hullám fog becsapódni az Alsó-Manhattan melletti, korlátozott hajóútvonalakba, miután legelső löketével a földdel teszi egyenlővé New York Wall Street-i negyedét. A nyitó árhullám kiszippantja a törmeléket az utcákról, és kiüríti a környéket, mielőtt a következő hullám becsapódik, hogy a vízparttól akár tizenöt háztömbnyire lévő épületeket is elpusztítsa. Ezek az óriási hullámok – valamennyi több mint 30 méter magas – folyamatosan érkeznek majd egymás után, és New York városát a föld színével teszik egyenlővé. Az írott történelem legnagyobb cunamija. És mindez egyetlen vulkán miatt. Landon professzor a világ egyik legkiemelkedőbb vulkanológusa, a londoni University College Geofizikai Kockázatok Tanszékének a professzora és az egyetem Kockázati Központjának az igazgatója. A világ legveszélyesebb vulkánjai közül több tucatnak dolgozott már a lejtőin, gyakran jelzett előre sikeresen hatalmas kitöréseket. Megérdemelte a becenevét. A magma hőmérsékletét és szándékát felbecslő képességéhez csak briliáns előadókészsége ért fel. A középmagas, szakállas férfinak világoskék szeme volt, az elkerülhetetlen tweed sportzakót, kockás inget és egyetemi nyakkendőt viselte. Negyvenkét éves korára pályája csúcsára ért, világszerte várták az előadásait. „Láva” Landon Londonon kívül, Buckinghamshire ingázók által lakott zónájában élt feleségével, Valerie-val, aki ügyvéd volt a Cityben. Két fiuk, tizennégy és tizenöt évesek, többékevésbé őrültnek tekintették az apjukat, hiszen rövid életük minden egyes napján azt hallották, hogy a következő héten itt a világvége. Szkepticizmusuk a legkevésbé sem izgatta Landon professzort; mint sokan mások az egyetemi életben, tökéletesen el volt foglalva önmagával, és meg se kottyant neki a kritika. Ahogy most ott állt Scott, Shackleton, Hillary és Hunt nyomdokaiba lépve, úgy érezte, jól sikerült az estéje. Tudta, hogy elvarázsolta a teljes közönséget. Amiről azonban nem tudott, az egy bizonyos hallgató jelenléte volt. Az előadóterem végében, az elbűvölt arcok tengerében ült egy huszon-

6

három éves palesztin szabadságharcos, Ahmed Sabah, és jegyzeteket készített minden egyes szóról, minden egyes ábráról. Az előadás után Sabah gyorsan kisurrant, és most csendesen várakozott az Albert Hall sötét, déli területén. Ez az épület London látványos külsejű, kör alakú koncertterme, és csak néhány méterre található a Királyi Földrajzi Társaság székhelyétől. Amint „Láva” Landon végigsétált a Kensington Gore-on, majd befordult a Viktória királynő hitveséről, Albert hercegről elnevezett hatalmas koncertterem udvarára, több ezer rajongó áradata hagyta el éppen az épületet egy, a nyolcvanas évek popegyütteseit ünneplő koncert után. Négy további percébe került Paul Landonnak, hogy elérje a hosszú, széles lépcsősor tetejét, amely a koncertteremtől az épület hátsó oldalánál lévő, hírhedten sötét utcára vezetett. Több száz rajongó haladt ugyanarra, tömegük szinte elnyelte a lépcsőn álló nagy geofizikust. A tudós, közvetlenül maga előtt, fekete, szabálytalanul parkoló Range Rovert vett észre, amely közel állt a járdához, menetiránnyal szemben, világítás és sofőr nélkül. Ahmed Sabah és két kollégája ezt a pillanatot választotta, hogy lecsapjanak hátulról. Profikhoz illő módon fekete vászonzsákot húztak Paul Landon fejére, vasmarokkal lefogták, letuszkolták az utolsó két lépcsőn, és belökték az ott várakozó jármű hátsó ülésére. Nem volt ideje felkiáltani vagy ellenállni. Egy akcentussal beszélő hang folyamatosan a fülébe sustorgott, hogy maradjon csöndben, ha nem akar meghalni, a bal veséje tájékán pedig egy nagy kés összetéveszthetetlen nyomását érezte. Különös, hogy az elfoglalt emberek sokasága észre sem vette, mi zajlik a közvetlen közelükben. Valószínűleg csak az járt a fejükben, hogy hazajussanak; taxit fogjanak, vagy felszálljanak egy éjszakai buszra remélve, hogy időben elérik a South Kensington metróállomáson a ritkán járó éjszakai járatok egyikét. Senki sem figyelt fel az eseményre, az a két londoni rendőr bizonyosan nem, akik egy Roger nevű, nagy német juhásszal járőröztek, és akiket a lépcső tetején, az emberrablás színhelyétől tízméternyire, magával sodort a koncertteremből kiáradó embertömeg. Jellemző módon a londoni rendőrség emberei nem vették észre a bűnesetet, viszont azonnal kinézték maguknak a szabálytalanul parkoló autót. Átverekedték magukat a lépcsőkön, hogy lecsapjanak a Range Rover vezetőjére, miközben kezük már megbízható alkoholszondájuk után tapogatózott a zsebükben. Mire megérkeztek, ült valaki a vezetőülésen. A kormány mögött elsötétített szemüvegben az egykori SAS őrmester helyezkedett el, akit jelenleg Ravi Rashood tábornoknak ismernek. A Hamasz forradalmi erőinek főparancsnoka, és nagy valószínűséggel a világ legveszélyesebb és legkeresettebb terroristája. Most éppen az autó motorját pörgette fel türelmetlenül, mire a rendőrök eleresztették a hatalmas kutyát, aki két ugrással, vicsorgó fogakkal esett neki az autónak, és megpróbálta elérni a sofőr jobb karját a nyitott ablakon át. Nagy hiba volt, Roger. A Range Rover hátsó üléséről Ahmed Sabah szinte szétdurrantotta a kutya fejét egy hangtompítós AK-47-sel. Az elöl futó rendőr alig tudta elhinni, amit a saját szemével látott, és a járműtől háromméternyire megállt, lábánál Roger nevű egykori támadókutyájának élettelen tetemével. Ahmed könnyű gépfegyvere ismét megszólalt halkan, három tompa puffanás erejéig, és a rendőr holtan repült hátra a járdára a homlokán behatoló golyók erejétől. A második rendőr, aki látta a kutyát, de még nem látta elesett kollégáját, ösztönösen a sofőr felé futott. De elkésett. A tábornok a járdán állt, és elkapta a döbbent rendőrt a jobb karjánál fogva. Egyetlen sima mozdulattal leteperte úgy, hogy a rendőr feje csaknem az ülésen volt. Megragadta a torkát, és a fejét az ajtónyíláshoz csapta. Egy másodperc töredékével később Ahmed elképesztő erővel bevágta az ajtót, megrepesztve a rendőr koponyáját az orrnyergétől

7

egész a hajvonaláig. Ebben a pillanatban a Range Rover lett a legdrágább diótörő, mióta Pjotr Csajkovszkij száz évvel korábban megalkotta csodálatos művét. Ravi megfordította a rendőrtisztet, és kesztyűs kezével hatalmas jobbhorgot küldött a már vérző orrába. Az ütés ereje a csontot egyenesen bevágta az agyba. Ez volt a SAS klasszikus, fegyver nélküli ölési módszere. A londoni bobby már azelőtt halott volt, hogy a járdaszegélyre hanyatlott. A Hamasz emberei korábban hetekig gyakorolták a „védelmi” hadműveletet, és eddig nem csúszott be hiba. Csak a nagy német juhász támadókutya jelenléte lepte meg őket. De nem sokáig. Attól a pillanattól kezdve, hogy megragadták a professzort, gyors távozásukig mindössze 17 másodperc telt el. A Range Rover megfordult, még mindig sötét lámpákkal, és elhajtott az Exhibition Road felé, miközben hátsó ülésén a foglya mit sem sejtett a mészárlásról, melynek nyomai gyorsan távolodtak a visszapillantó tükörben. Öt teljes percbe telt, mire a popkoncert látogatói közül kettő-három észrevette, hogy történt valami. Nem, Roger nem szunyókált. Igen, az ott tényleg vér. Igen, a hátán fekvő rendőrt valóban agyonlőtték, és a lyukak a homlokán nem anyajegyek. És igen, a másik, kék kabátos fickó, aki arccal lefelé feküdt a vízelvezető árokban, határozottan rendőr volt. És nem, nem volt részeg. És igen, akárcsak Roger és a másik rendőr is, halott volt. Két londoni egyenruhást lemészároltak a kutyájukkal együtt a nagy kő lépcsősor alján, az Albert Halltól délre. Végül, csaknem hét perccel azután, hogy a Range Rover elhajtott, valaki egy mobiltelefonról tárcsázta a 999-es számon London Vészhelyzet Szolgálatát. További öt percen belül két járőrkocsi érkezett a helyszínre. Addigra Rashood tábornok és az emberei kocsit váltottak, és kényelmes tempóban haladtak Nyugat-Londonba, egy bombabiztos „védett ház” felé, amely néhány muszlim tulajdonában volt Hounslow elővárosában. Landon professzor, akinek a keze most már hátra volt kötve műanyag szigetelőszalaggal, fején a zsákkal óriási pácban volt. A világ két legveszélyesebb muszlim fundamentalistája között ült, és rémült kérdezősködésére, hogy mi történik vele, hiszen világos, hogy fogvatartói nem a megfelelő embert kapták el, csak annyit mondtak neki halkan és keményen: Hallgasson, Dr. Landon, beszélni akarunk magával, és utána elengedjük. A mondat első fele pontos volt. A második fele hazugság. „Láva” Landon már így is túl sokat tudott. A tetthelyen eközben két mentőautó a meggyilkolt rendőrtisztek holttestét vitte el a paddingtoni St. Mary Kórházba, miközben az állatvédelmisek Roger tetemét tették egy dobozba, a rendőrség pedig kétségbeesve kutatott tanúk után. De senki sem hallott lövéseket. Senki sem látta, amikor a rendőröket megtámadták. Nem, képtelenség volt megállapítani a négykerék-meghajtású kisteherautó pontos márkáját, amely a bűnözőket rejthette. Senki sem látta a rendszámát. Valaki azt gondolta, nem voltak meggyújtva a lámpái, amikor elhajtott. Valaki látta, hogy befordul jobbra az Exhibition Roadra. Valaki más úgy gondolta, balra fordult. Senki nem tudott még halvány személyleírást sem adni az autóban ülő személyekről. Fél évszázad óta ez volt a legbrutálisabb rendőrmészárlás Londonban. Akkor egy éjszaka három rendőrt lőttek le a gengszterek Shepherd's Bushban, néhány kilométerrel nyugatabbra az Albert Halltól. De akkoriban a rendőrség öt perccel a lövöldözés után egész biztos volt benne, hogy kik követték el a bűncselekményt. Ezúttal azonban a leghalványabb elképzelésük sem volt róla. Nem voltak nyomok, tanúk és semmiféle indíték, ami mentén elindulhattak volna. Arról pedig pláne nem volt tudomásuk, hogy a meneküléshez használt jármű hátsó ülésén egy elrabolt hírességet tartanak fogva.

8

Landon professzor kihallgatása hajnali egy órakor kezdődött. A fekete zsákot levették a fejéről, a csuklóját kioldozták, és kávét hoztak neki egy nagy étkezőasztalhoz egy ablaktalan, fehér szobában. Az ajtót két közel-keleti külsejű őr támasztotta, akik kék farmert, fekete csizmát és rövid, barna bőrdzsekit viseltek. Mindkettő egy AK-47-est tartott a kezében. A professzor előtt széles vállú, a Brit Hadsereg tisztjeire emlékeztető férfi ült, elegánsabb ruhában, most már napszemüveg nélkül. Túlságosan is közel-keleti volt a megjelenése, de a hangját és hanghordozását sehol máshol a világon nem csiszolhatták ilyenre, mint egy vezető angol magániskolában. A beszélgetés vulkánokról szólt. – Hány tényleges kitörés történt a világon az elmúlt években? – Valószínűleg úgy száz 2002 óta, talán valamivel több. – Meg tudna nevezni néhányat? – Hogyne… A Montserrat a Kis-Antillákon… A Karangetang Indonéziában… A SanCristobel Nicaraguában… A Tangkubanparahu Jáván… Legalább három a Kamcsatkafélszigeten, Szibériában… A Fuego Guatemalában… A Stromboli Olaszországban… A Kavachi-vulkán a Salamon-szigeteknél… A Mount Cleveland a Chuginadak-szigeten Alaszkában… – Hány vulkánkitörés történt az elmúlt tizenkét hónapban? – Komolyabb kitörésekre gondol, vagy csak morajlásra? – Hány kitörés volt? – Nos, ott volt a Colina Mexikóban… Az Etna Szicíliában… A Fuego Guatemalában… A vulkán a Salamon-szigeteken és mind a három nagy vulkán Kamcsatkán… Plusz a Killauea Hawaii-szigeteken… A Maman Pápua-Új-Guineában… Mint mindig, a Soufrière-vulkán Montserratban… De volt némi hangja a St. Helens tűzhányónak is Washington államban. Ezenkívül néhány iszonytató morajlás a Kanári-szigeteken – ez volt mind közül a legveszélyesebb. – A szökőár miatt? – Pontosan. Reggel hét körül Landon professzor egyre nyugtalanabbá vált. Egy órával később az irodájában kellett lennie, a csodás, fehér oszlopos Benfield Grieg-épületben, amely a Gower Streeten állt, közel a Euston Square-hez. Mivel az egyetem Geológiai Tanszékének vezető profeszszora volt, bizonyosan észreveszik, ha nem tűnik fel második emeleti előadójában. De a kérdések folytatódtak, és neki nem volt más választása, mint hogy megválaszolja őket. – Mivel lehetne kirobbantani egy aktív, morajló vulkánt? Egy nagy bombával? Talán néhány, a kráterbe lőtt cirkálórakétával? – Nos, a magma nagyon közel van a felszínhez a montserrati vulkánban, a sziget nyugati oldalán. Azt gondolom, hogy akár egy kézigránát is elég lenne a kirobbantásához. Abba sem hagyta a morajlást az elmúlt öt évben. – És mi a helyzet a St. Helenssel? – Az sokkal nehezebb ügy. De az elmúlt hónapokban voltak kisebb robbanások és elég sok morajlás. És ne feledjük: amikorra St. Helens kitört 1980-ban, minden másodpercben négy Hirosimára elegendő erőt bocsátott ki magából. De most nagyon veszélyes, és egyre rosszabb lesz. Azt mondanám, hogy négy nagy cirkálórakéta, ha a sérülékeny déli hegyoldalba durrantják őket, csaknem bizonyosan megindítja ismét a lávát. – És a Cumbre Vieja? – Úgy érti, hogy mivel lehet olyan mega-cunamit okozni, mint amilyenről tegnap este beszéltem? A hagyományos fegyverek nem tudnák azt a hatalmas szikladarabot lekönyörögni a szirtről. A vulkánnak kellene kitörnie. Ahhoz viszont egy jókora atomrobbanásra volna szükség.

9

– Úgy érti, egy rendes atombombára? – Nem, nem. Nem akkorára. De emlegették a cirkálórakétákat. És ha közepes hatótávolságúban gondolkodnak, nem pedig ballisztikusban, azt mondanám, hogy egy közepes méretű nukleáris robbanófej valószínűleg elég nagy lyukat lőne a vulkánba ahhoz, hogy elinduljon a magma. – És megindítaná a földcsuszamlást az óceán mélye felé? – Nem. Nem. Önmagában nem. Tudja, a La Palma szigetének déli részén sorakozó vulkánok egytől egyig rengeteg vizet tartanak vissza a hegyek mélyében. A felszínre törő magma távozása óriási hőt hoz létre a szikla belsejében. Emiatt viszont több kilométernyi víz gyorsan felforr, majd kitágul, mint egy kuktában. Ettől a hegy darabokra törik, és szinte bizonyos, hogy La Palma teljes délnyugati része beleomlik a tengerbe. Ilyen mértékű földcsuszamlás nem történt az elmúlt egymillió évben. – Ha tehát valaki kilőne egy rakétát a Cumbre Vieja vulkán érzékeny pontjára, amelyről ma este azt mondta, hogy a legaktívabb, a rakétának át kellene hatolnia a felszínen, hogy mélyen a föld alatt robbanjon fel. – Nagy erővel kellene megérkeznie, hogy a robbanás előtt át tudja törni a lávát őrző sziklaréteget. A föld magjából kiszabaduló magma ekkor kirobbanna az atmoszférába, iszonyatosan sok tonnányi égő magmát húzva maga után. A föld alatti tavak felforrnak, és gőz formájában kitörnek. Ekkor robbanna fel az egész hegylánc. Ray Kerman egykori őrnagynak tetszett Landon professzor. Ez a férfi szakértő szinten értett a robbanásokhoz, a természetesekhez éppúgy, mint az ember által okozottakhoz, és mániákusan érdekelte a kutatási témája. Nem kalandozott el a tárgytól, őszintén beszélt, ahogy egy természettudóshoz illik. Lényegretörő volt. Nem izgatta magát annak a valószínűleg terrorista személynek a nyilvánvaló célzásain, aki őt fogva tartotta. Landon professzor számára csak a tudomány számított. Igen, Rashood tábornok kedvelte őt. Milyen kár, hogy meg kell történnie! – Köszönöm, professzor úr – mondta a Hamasz tábornoka. – Nagyon köszönöm. Most megreggelizünk, és tovább beszélgetünk.

Első fejezet 2009. január 8., csütörtök Fehér Ház, Washington A frissen beiktatott demokrata vezetés, egy hajszállal megnyerve a választásokat, éppen beköltözik a Nyugati Szárnyba. Az elnököt kivéve – aki amúgy is búcsúzott volna második hivatali ideje végén – minden egyes napnak minden órája dráma volt a leköszönő republikánusok számára. A hadsereg és a kormányzat nagykutyáit elborzasztotta, hogy hatalmukat olyan embereknek kell átadniuk, akikről a többségük úgy gondolta, hogy naiv, tapasztalatlan, esetlen szalonliberálisok egy olyan fiatal, idealista elnök vezetése alatt, akit úgy kellett volna benyomni igazgatónak mondjuk… bárhová. És valószínűleg a mai nap volt mind közül a legrosszabb. Arnold Morgan admirális, az elnök nyugdíjba vonuló nemzetbiztonsági tanácsadója, utoljára készült kilépni a Fehér Ház kapuján. Hatalmas, tizenkilencedik századi tengerészeti íróasztalát már kiürítették és elszállították, most már csak el kellett búcsúznia néhány embertől. Az irodájába vezető méretes ajtó szélesre tárult, és az admirális aggasztóan gyönyörű titkárnője, Kathy O'Brian, társaságában 10

indulni készült. Kíséretükben volt Harcourt Travis államtitkár, az Egyesített Haderők főparancsnoka, Tim Scannell tábornok, a Tengerészeti Hadműveletek parancsnoka, Alan Dickson admirális, a Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatója, George Morris ellentengernagy és a személyi titkára, James Ramshaw alezredes, aki amerikai születésű volt, de ausztrál szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. A nagy ember távozásának tiszteletére kis „családias” csoportosulásban álltak ott mindanynyian, azok a veteránok, akik az Egyesült Államok hadereje által végrehajtott legbrutálisabb titkos hadműveletek némelyikét vezették az elmúlt fél tucat évben. Arnold iránt érzett odaadásuk csak egyre nőtt a nagy nemzetközi diadalok nyomán, amelyek csaknem teljes mértékben az admirális intellektusának voltak köszönhetőek. Cézárhoz hasonlóan az admirális sem volt szeretetre méltó személyiség – legfeljebb Kathy számára –, de a nemzetközi politikához, a figurák mozgatásához, a pókerarccal való játékhoz, a fenyegetéshez és viszontfenyegetéshez úgy értett, mint senki rajta kívül. Mindezekben virtuóz volt, akit hajthatatlan hazafias érzelmei ösztönöztek. Fehér házi uralma során megfélemlítette, átölelte, kicselezte és terrorizálta a föld leghatalmasabb embereinek egy részét. Hitvallása az volt, hogy harcol, és ha harcol, soha nem ereszti le a kardját győzelem nélkül. Douglas MacArthur és George Patton tábornokok voltak a példaképei. És most az admirális távozott, elhagyva washingtoni bizalmasait, akik meg voltak győződve arról, hogy menny és föld újraszületik, mire ismét feltűnik egy ilyen ember közöttünk. A magas rangú polgári személyek közül is sokan távozni kényszerültek a demokraták hatalomátvételét követő néhány rövid hét alatt, de senki sem olyan megalázó módon, mint Morgan admirális. Felhívta telefonon egy Miss Betty-Ann Jones nevű déli liberális, aki azelőtt soha nem is járt Washingtonban, és közölte vele: – McBride elnök szerint jobb volna, ha nyugdíjba menne most rögtön, mert nem hiszi, hogy kijönnek majd egymással. Arnold Morgannak nem kellett kétszer mondani. Öt perccel később le is diktálta rövid lemondólevelét Kathynek, tíz perccel később pedig az esküvőjük dátumát tervezgették, hiszen már nem állt közéjük a nemzetbiztonsági tanácsadó magas beosztása. Arnold búcsúvacsoráján, melyet a kedvenc georgetowni éttermében tartottak meg, Travis titkár, aki mindig az irónia és az okos humor hangja volt a csapatban, úgy érkezett meg az asztalhoz, hogy közben színpadias hangerővel dúdolta az „Esküvői harangok dúlják szét a csapatot” dallamát. Rövidesen vissza fog térni a Harvardra, ahol a régi professzori helye várja. Az Arnold belső köréhez tartozó katonák az új főparancsnok irányítása alatt a helyükön maradnak. És most Morgan admirális ott állt az irodája hatalmas tölgyfa ajtaja előtt. Rövid ideig habozott, majd kurtán az üres szoba felé biccentett. Ezután kisétált a folyosóra, ahol egykori kollégái várták. Kissé nehezére esett a mosolygás. – Hálás lennék – mondta –, ha mindnyájan kezet fognának velem. Így mindannyian elbúcsúztak, belefelejtkezve a személyes bizalom érzésébe, ami mindegyikőjükben megvolt a nemzetbiztonsági vezető iránt. Az utolsó kézfogás a legfiatalabbé volt, Ramshawe alezredesé, akivel Morgan admirális szinte apa-fiú kapcsolatot ápolt. – Hiányozni fogsz, Jimmy – mondta. – Nekem is hiányozni fog, uram – felelte a fiatal tiszt. – Talán nem is fogja soha megtudni, mennyire. – Köszönöm, kölyök – mondta közvetlen stílusban az admirális. Ezután sarkon fordult, és tökéletesen szabott sötétszürke öltönyében, csillogó, fűzős, fekete bőrcipőjében, kék ingjében és a Tengerészeti Akadémia nyakkendőjében távozott. Határozottan lépdelt, egyenes vállal, kihúzott háttal, tele méltósággal, oldalán jövendő menyasszonyával, Kathyvel. Végigsétált a régvolt elnökök portréinak sorfala között, kemé-

11

nyen odabiccentve Eisenhower tábornoknak, ahogy mindig is tette. Nem úgy lépdelt, mint aki távozik, hanem mint egy fiatal tiszt, akit nemrég hívtak hadba. Fejében egy élet gondolatai, a haza életre szóló szolgálata. Hogy ki mindenki volt ő… Egy felszíni hajó kapitánya, majd egy atom-tengeralattjáróé a Virgina állambéli Norfolk partjainál… A Titkosszolgálat cárja, a Nemzetbiztonsági Hivatal feje Marylandben… És végül egy botladozó republikánus elnök jobb keze, aki végül már sem lojalitást, sem hazafiasságot nem ismert. Ez sohasem számított. Arnoldban kettőjük számára elegendő volt mindből. Az ismerős folyosókon végigmenve újra hallotta a hullámok zaját, amint nekicsapódnak a fenyegetett kikötőből az óceán hömpölygő hullámai felé tartó hajó testének, hallotta a vasmacska láncának fémes sikolyát, a tengeralattjáró első tisztjének tömör parancsait, és – valahol a lelke legmélyén – olyan régen elveszett tengerészgyalogosok kiáltásait és parancsait, akiket sosem látott, akikkel sosem találkozott. Akik az ő parancsainak engedelmeskedtek. És mindig engedelmeskedtek. Ahogy ő is engedelmeskedett a saját parancsainak. Általában. Újra hallotta az óra harangjait, ahogy kondulással jelzik, hogy telnek az órák. És hallotta a tengeralattjáró periszkópjának sima csusszanását. Tudta, hogyha egyszer felérnek, egész biztosan fel fog tekinteni a hűvös decemberi szélbe, ahol majd meglátja azt, ami olyan átkozottul büszkén csapdos éppen a feje fölött. A zászlót, mindig csak a zászlót. Nem viselt télikabátot, bár Kathy beburkolózott egy világosbarna, hosszú gyapjúkabátba. És mielőtt balra fordultak volna a főkapu, majd onnan tovább a Nyugati Szárny verandája felé, Kathy kinyújtotta a jobb kezét, hogy megfogja az övét, újból megerősítve, hogy nincs egyedül, amint utoljára elhagyja a fedélzetet, és hajójukat a hosszú nyugdíjas évek felé kormányozza. Morgan admirális hatvannégy éves volt. A jelenlévők közül soha senki nem fogja elfelejteni Arnold Morgan admirális távozását. A folyosó mentén egytől egyig mindenki úgy érezte, hogy kicsúszik a kezükből az irányítás, mintha egy óriási hadihajó valahogy elveszítette volna a kormányrúdját. Már hallották, hogy a Fehér Ház tengerészőrségének helyét polgári alkalmazottak veszik át. A harmincas éveikben járó, türelmes fiatalemberek csóválták a fejüket és arról beszéltek szomorúan, hogy milyen primitív módon működött a hadsereg republikánus irányítás alatt. Az ifjú ideológusok egy másik világból érkeztek, a jövő világából, ahol a harmadik világ oktatása kulcsfontosságú volt. Ahol senki sem volt gonosz, csak tudatlan. Ahol a halál és a pusztítás helyét egyre több pénzügyi segély veszi át, a zsarnokokat pedig nem legyilkolni kell, hanem megtanítani a nyugati modorra. Ahol a szegények és magatehetetlenek támogatást kapnak, a képzett amerikaiaknak pedig növelniük kell az önbizalmukat. Ahol egyáltalán senkit sem lehet bántani a boszszú, a hódítás vagy egy szélhámos rendszer elpusztítása érdekében. Kemény megszorítások voltak a láthatáron a tengerészetnél és a katonaságnál. Charles McBride elnök globalista volt, és a maga részéről biztos volt abban, hogy a józan ész és a könyörületesség mindig győzedelmeskedik, bármilyen meggondolatlannak is tűnik egy ellenfél. Csakhogy – éppen úgy, mint Clinton elnök és előtte Carter –, McBride ingadozó ember volt, kompromisszumokhoz szokott karrierpolitikus, aki mindig a középutat keresi. Csakis politikai meggyőződése volt, ami az örökös könnyűsúlyúak hajtóereje. És krónikusan tapasztalatlan volt a nemzetközi diplomácia durvább régióiban. A jövendő McBride elnök hat lépés távolságból sem ismerne fel egy taktikázó, csak a maga érdekét szem előtt tartó államférfit. Az egyetlen dolog azonban, amit Charles McBride tudott, az a védelemre költött dollármilliárdok hiábavalósága volt egy olyan országban, amely nem tervez hadba lépést. Senki sem mondta el még neki a bölcsek ősrégi mantráját: aki békét akar, jobban teszi, ha felkészül a háborúra. Ha nem teszi, végül vérrel, bánattal és könnyekkel fog megfizetni érte. Vagy, ahogy Mao elnök mondaná, az igazi hatalom a puska csövéből fakad. A folyosón álló férfiak többségének volt némi fogalma e hitvallás igazságáról. És a többségük úgy vélte, hogy valószínűleg igaz. Hogy minden rendben lenne, ha az USA tartaná kéz-

12

ben a legnagyobb puskát. De ha volt valaha olyan elnök, akinek jót tett volna, ha Arnold Morgan ott ül a szomszéd irodában, akkor az a negyvenhét éves Charles McBride volt. Ahogy Arnold elhagyta az épületet, Scannell tábornok azt mormogta maga elé: – Jézusom! Nem tudom, mi lesz most. Harcourt Travis hozzátette: – Én sem, tábornok úr. Néhány órával később Morris admirális és Ramshawe alezredes a tengerészet autójának hátsó ülésén ült vigasztalhatatlanul, és visszafelé utazott Marylandbe, a Nemzetbiztonsági Hivatal Fort Meade-ben lévő épületébe. – Nehéz elhinni, Jimmy, hogy elment – mordult fel a Hivatal vezetője. – Sehogy sem tudom elfogadni. – Én sem. – Semmi sem lesz már a régi, igaz? – Semmi. Rosszabb lesz. Mert itt van egy beiktatásra váró elnök, aki nem érti, milyen fenyegetésekkel nézhet szembe ez az ország. Azt hiszi, mindnyájan bolondok vagyunk. – Igen, tudom. El tudja, képzelni, uram? Telefonon rúgatja ki valami titkárnővel az admirálist. Még ilyet! – Isten tudja, ki jön a helyére. – Biztosan valami helyes kis szociális munkással áll elő, a Békehadtest csapatvezetőjével, vagy effélével… Jézusom, nem tudom elhinni, hogy ez történik. Jimmy Ramshawe megrázta a fejét. – Az a baj a titkosszolgálattal – mondta Morris admirális –, hogy kell lennie valakinek a kormányban, aki abból indul ki, hogy nem vagyunk lököttek, aki odafigyel ránk, mert tudja, hogy olyan tapasztalatok alapján beszélünk, ami neki egyszerűen nincs meg. Máskülönben nincs értelme egy kiterjedt nemzetbiztonsági hálózatnak, aminek a fenntartása milliárdokba kerül. Nincs értelme, ha a főtisztek az idejük felét azzal töltik, hogy bizonyítani próbálják a bizonyíthatatlant olyan fickóknak, akik elvileg a mi oldalunkon állnak. – Tudom, uram. Ez volt a legjobb Morgan admirálisban. Soha nem legyintett csak úgy arra, amit mondtunk neki, mindig átgondolta legalább. Nem semmi fazon volt, ugye? Nála jobbal még soha nem találkoztam. – És nem is fogsz, ifjú James. A két férfi barátian, de komoran hallgatott ettől fogva, ahogy az autó végighajtott Washington északnyugati elővárosain, majd ki a vidékre Fort Meade felé. Amikor odaértek, az igazgató egyenesen az irodájába ment, míg Ramshawe alezredes visszavonult a saját, papírokkal teleszórt odújának káoszába, ahol heti programjának egyik, számára legkedvesebb része várta. A csütörtök délutánok a harmincéves Ramshawe számára néhány órányi kellemes tanulást jelentettek. Aznap érkeztek meg a számára megrendelt újságok: a Daily Mail és a Telegraph Londonból, az Age Melbourne-ből, a Morning Herald Sidneyből és a Toronto Globe. Mindegyik tele volt hírcsokrokkal: diplomácia, hadügy, kormányzat, társadalom, pénzügy. Csupa olyasmi, amit nem feltétlenül talál meg az ember a Washington Postban, de még a Wall Street Journalban sem. Különös módon volt egy oldal, amelyet Jimmy az összes többinél jobban kedvelt. A londoni Daily Telegraph Udvari és társasági élet című rovata volt, a szinte ezoterikus események némileg dicsőséges kutyuléka, kezdve a királynő és különböző családtagjai napirendjével, akiket a brit kormány külön udvartartási költségvetésből fizetett. Felsorolták az uralkodó programjait, ahogy Fülöp és Charles hercegekét is. Mindenféle homályos oktatásügyi eseményekről és programokról is hírt adtak a nagy angol magániskolákból és az oxfordi, cambridge-i, illetve londoni egyetemekről. Felsorolták, kik voltak a gyá-

13

szolók a fontos megemlékezéseken, milyen érmeket, kitüntetéseket és kinevezéseket osztottak ki a tengerészetnél, a hadseregben és a légierőnél, beleértve a Brit Nemzetközösség területén szolgálókat is. Lehetett itt értesítőket olvasni katonai találkozókról, eljegyzésekről, esküvőkről és temetésekről. Volt egy In Memoriam rovat is, melyben a tiszti családok évente megemlékeztek azokról a tisztekről, akik hősi halált haltak, gyakran akár hatvan évvel korábban. Jimmy minden alkalommal csak úgy falta ezt az oldalt, és közben jegyzeteket készített, melyeket később bevitt a neve alatt lévő számítógépes fájlba. Ha például a Királyi Haditengerészetnél kineveztek egy új főtisztet a tengeralattjáró hadtesthez, felírta az új tiszt nevét és karriertörténetét, hátha Fort Meade-nek szüksége lesz rá a jövőben. Gyorsan visszakereshető hivatkozások. Azonnali ismeretek. Ramshawe alezredes maga volt a tökéletes titkosszolgálati szakember. A Telegraph január 5-i, hétfői számában volt néhány szórakoztató cikk, és egy pár olyan is, amelynek hatására szélsebesen jegyzetelni kezdett, de volt ott egy szó, amelyet olvasva csaknem kiöntötte a kávéját. „Gyilkosság”, ezt a szót látta. Éppen a számára oly kedves „Egyetemi hírek” rovatban. Egy kis hosszúkás formájú hír közölte, hogy új főelőadót neveztek ki a Benfield Grieg Geológiai Kockázatok Kutatóközpontjában, a londoni University College-ben. Dr. Hillary Betts vulkanológus Paul Landon professzor helyére lép, akit tavaly májusban gyilkoltak meg Nyugat-Londonban. – Gyilkosság! Botrány – mondta James. – Ilyen szót még soha nem láttam ezen az oldalon. Olyan, mintha egy imakönyvet pucér lánnyal illusztráltak volna. Ösztönösen felment az internetre, megkereste a londoni Telegraphot, és rákeresett Paul Landon professzor nevére. Meglepetésére öles betűkkel nyomott főcím jelent meg a képernyőn a május 12-i, hétfői számból. ELTŰNT PAUL LANDON PROFESSZOR Nyoma veszett a világ legjobb vulkánszakértőjének a Királyi Földrajzi Társaságban tartott előadása után. Ezután részletes beszámoló következett Landon professzorról és az általa elért eredményekről, majd a rendőrség jelentése arról, hogy május 8-án, a Királyi Földrajzi Társaságban tartott előadása után nem tért vissza buckinghamshire-i otthonába. Idéztek a Királyi Földrajzi Társaság főtitkárától, a University College-beli kollégáktól és természetesen a feleségétől. De senkinek nem volt a leghalványabb fogalma sem róla, mi történhetett vele. Ramshawe korvettkapitány hamarosan rájött magától is. A május 15-i, csütörtöki újság címlapján nyolc hasábot betöltő főcím hirdette: LANDON PROFESSZORT MEGGYILKOLTÁK A víz kisodorta a Temze egyik szigetére – Két golyó az agyban A rendőrségi kórboncnok szerint Paul Landonra kétszer lőttek rá egy „kivégzés-stílusú” gyilkosság során, majd a folyóba dobták. Egy londoni evezősklub nyolcasának kormányosa vette észre a holttestet a Putney és Mortlake között zajló Oxford-Cambridge Evezőverseny távjának felénél. Kisodorta a dagály Chiswick Eyotra, a versenyhajók egyik tájékozódási pontjának számító szigetre. Még nem volt gyanúsított, de a londoni rendőrség egyvalamiben biztos volt. Hidegvérrel elkövetett gyilkosság történt, bár az abszolút rejtély maradt, miért akart volna bárki is bántani egy ártalmatlannak tűnő tudóst. Ramshawe alezredes szerette a rejtélyeket, és a következő órában a Telegraph különböző számait nézegette a kora nyári kiadásoktól egészen az ősziekig. Megtalálta a boncolás ered-

14

ményét és a temetést ismertető cikket, valamint egy írást Landon professzor szakterületével kapcsolatban. De sehol sem talált semmi kapaszkodót, ami egy kicsit is utalt volna arra, ki az ördög akarhatta megölni a tudóst. Átváltott a londoni Daily Mailre, a piac alsó rétegét megcélzó, vagányabb bulvárlapra, hátha valami más, eredetibb elképzeléssel áll elő. De nem volt szerencséje. A professzor halálát követő héten a Mail teljes mértékben két londoni rendőr és a kutyájuk meggyilkolásának sztorijával volt elfoglalva: A bátor Roger gazdái mellett halt hősi halált A Scotland Yard értetlenül áll a rendőrmészárlás előtt Ettől Jimmy Ramshawe hátán is végigfutott a hideg. De igazából egyetlen bekezdés érdekelte, amely így kezdődött: Úgy tudni, a Scotland Yard bevonta az ügybe a Különleges Ügyosztályt is, tekintettel az egyik tiszt halálának módjára, de ezt a hírt tegnap estig nem erősítették meg. Amennyire Jimmy tudta, ez valószínűleg az MI5-öt vagy az MI6-ot jelentette, a CIA brit megfelelőjét. Annak ellenére, a londoni zsaruk meggyilkolásához semmi köze sem volt, ahogy természetesen a professzor megöléséhez sem, mégis teljes körű feljegyzést készített Paul Landon különös és rejtélyes haláláról. Nehezen tudta kiverni az ügyet a fejéből. Még a nap végén is ezen törte a fejét, ahogy a washingtoni ausztrál nagykövetség felé hajtott, ahol menyasszonyával, Jane Peacockkal, a nagykövet lányával vacsorázott. Majdnem nyolc óra volt már, mire megérkezett, és hálásan fogadta azt a pohár hideg sört, amellyel Miss Foster kínálta meg, mielőtt Jimmy csatlakozott volna szüleihez az étkezőben. Jimmy mindig jól kijött John Peacock nagykövettel. Családjaik hosszú évek óta barátok voltak, és Jimmy szülei két héttel később épp a nagykövetségen készültek megszállni. Jimmy várt, amíg a főfogásig nem értek, amely mesés marhaoldalas volt, melyet tökéletesre főztek, és különösen elegáns ausztrál vörösbort, Clonakilla Shirazt kínáltak hozzá, melyet a canberrai régió mérsékelten meleg hegyvidéken készítettek, pár száz kilométerre Sidneytől. John Peacock egész életében gyűjtötte a jó bort, volt is egy kitűnő borpincéje a sidneyi kikötőre néző otthonában. Mint Ausztrália amerikai nagykövetétől elvárták tőle, hogy a hazája borait szolgálja fel, és ő élt is mindig a lehetőséggel. Jimmy várt, amíg mindannyian a második pohárig jutnak, majd előhozta a témát, amely az elmúlt hat órában foglalkoztatta. – John, olvastál valamit a Londonban meggyilkolt vulkanológus professzorról, aki képes volt megöletni magát? – Talán. Hogy hívták? – Paul Landon professzor. – Várj csak egy percet! Valami feltűnt vele kapcsolatban, mert előadást tartott két-három ausztrál egyetemen, és az egyik ezek közül a Monash volt, ahová én is jártam. Azt hiszem, ez ugyanaz a fickó. Emlékszem rá, mert a sidneyi újság elég hosszan foglalkozott a halálával. Miért kérdezed? – Csak mert beleakadtam ma pár dologba az interneten. Olyan furcsa gyilkosságnak tűnt, se füle, se farka. Soha nem jött rá senki, miért ölték meg. És senkit sem vádoltak meg semmivel az ügy kapcsán. – Igen, emlékszem. Nem csak egyszerű vulkánszakértő volt. Az összes földi katasztrófa érdekelte, tudod, földrengések, szökőárak, üstökösbecsapódások és a jó ég tudja, mi még. Úgy emlékszem, nálunk konkrétan egy nagyobb szökőár hatásáról tartott előadást, valami kínai neve volt… Hadd gondolkozzam… Chop suey vagy ilyesmi. Lényeg, hogy jó sok víz volt benne.

15

Jimmy kuncogott. Nagyon kedvelte jövendő apósát, aki már akkor ragaszkodott hozzá, hogy Johnnak hívja, amikor Jimmy még csak főiskolás kölyök volt. – A szó, amit keresünk, a cunami – mondta. – Japán. Ma délután negyed három óta nagyon kiművelődtem a témában. – Igen, ez az – felelte a nagykövet. – Amikor egy jó nagy szikladarab leesik egy hegyről, egyenesen a tengerbe, ahol eszméletlen kavarodást okoz, miközben előrefelé görög az óceán fenekén. Így van, szakértő úr? – Igen, azt hiszem, ez helyes és átgondolt összefoglalása a dolognak – mondta Jimmy homlokráncolva és egy általa műveltnek érzett hanghordozással. – Nagyon jól mondtad. Azt hiszem, a jövőben úgy foglak szólítani: „Placcs” Peacock, cunami-szakértő. Ezen mindenki nevetett. De a nagykövet még nem fejezte be. – Mondok még valamit, amire emlékszem abból a cikkből. A professzor egész pontosan azért jött Ausztráliába, hogy ezekről az iszonyú nagy hullámokról beszéljen, amik a csendesóceáni szigeteknél jelentek meg, tőlünk északra. Az a veszélyes rész, igaz? A te professzorod, Jimmy, rengeteget tudott az egyikről, amelyik a Pápua-Új-Guineához közeli Új-Britannia szigetén történt. Beleesett az óceánba, az egész nekiindult, és a környező szigeteken körülbelül 3000 ember fulladt meg tőle. – Ahhoz képest, hogy ki se tudod mondani a nevüket, rém sokat tudsz a cunamikról! – felelte Jimmy. – Adj egypár hetet, és a szót is megtanulom – kuncogott John Peacock. – És szerinted miért ölhették meg a professzort? – Ki tudja? Biztosan összekeverték valakivel. – Talán – válaszolt Jimmy. – De a rendőrség szerint szabályos kivégzésnek tűnt a dolog. 2009. január 9., péntek Washington, Pentagon Kezdtek befutni az új vezetés első emlékeztetői. Az elnök egyértelműen kemény lefaragásokat tervezett a védelmi költségek terén, különösen a tengerészetet illetően. A felszíni hadihajókra és tengeralattjárókra számolt, több millió dolláros költségvetést őrületes pénzkidobásnak tekintette. És azzal érvelt, nem is teljesen alaptalanul, hogy pontosan ezért választották meg. Az emberek nem akartak hadseregeket és hadiflottákat fenntartani. Jobb egészségügyi ellátást akartak és jobb életkezdést a gyerekeiknek. Ezt alaposan megmutatta a nemrég lezajlott választás. McBride nem a republikánus szája íze szerint politizált. Valójában csak egy hajszállal nyerte meg az elnökválasztást, és a Kongresszus két háza továbbra is a Republikánus Párt kezében volt. De a nép hallatta a hangját. Meghallották a békéről szóló üzenetet, és hogy több esélyt kaphatnának a családok. Meghallgatták, ahogy kirohan a saját hazája ellen, ahol a polgárok csődbe mehetnek, egész életük során megtakarított pénzük odaveszhet, csak mert megbetegednek. Hallották, ahogy Charles McBride megesküdött az élő istenre, hogy megváltoztatja mindezt. Igen, a nép hallatta a hangját, e felől semmi kétség. Mindez nagyon érzékenyen érintette a régi gárdát, elsősorban az Egyesített Haderők veterán főparancsnokának főhadiszállásán, odafenn a Pentagon második emeletén. Tim Scannell tábornok, akinek irodája éppen a távozó hadügyminiszter, Robert MacPhersoné alatt volt, nem volt valami boldog. – Nem tudom, meddig fog kitartani. Remélhetőleg legfeljebb négy évig. De ez a gazember valószínűleg így is több kárt okoz majd az amerikai flottának, mint Yamamoto. A főparancsnokkal szemben ülők között volt Alan Dickson admirális, és a tengerészeti hadműveletek főparancsnoka nem mosolygott.

16

– Én már jártam ugyanebben a cipőben – mondta. – És nem csak a nagy dolgokról van szó. Maguk ugyanolyan jól tudják, mint én, hogy a nagyobb védelmi megszorítások mindenre kihatnak, mert mindenki a költségeket próbálja megnyirbálni. Általában túlzásba is viszik. Senki sem fogja fel igazán, mi a valóság. Amíg túl késő nem lesz. – Főleg a tengerészetről van szó. Elkezdik leszerelni az anyahajókat, elrakják a sufniba a kétéltű járműveket, félreteszik a torpedókat és a fregattokat, és már nem teszik olyan magasra a legjobbak mércéjét. Amikor az újak úgy gondolják, hogy nincs rájuk szükség, meg se jelennek az annapolisi tengerészakadémián. – A baloldali politikusok sohasem értették meg – felelte Dick Greening admirális, a Csendes-óceáni Flotta főparancsnoka. – Ott az a rengeteg város, amelyik csak hadügyi szerződésekkel képes túlélni. Ha leáll a hadihajógyártás, nemcsak városok mennek csődbe, hanem a különleges szaktudás is eltűnik. Nem sokkal később már olyanok leszünk, mint valami harmadik világbeli kikötő, külföldről kell vennünk a technikát. Nagy csend lett a szobában. – Tudjátok, mi zavar leginkább a kormányokban? – mondta Dickson admirális. – Amit senki sem magyaráz el a népnek. Senki sem szólalt meg. – Az, hogy a kormányoknak nincs saját pénzük – folytatta Dickson admirális. – Csak amit elvesznek az amerikai néptől és az amerikai vállalatoktól. Tehát amikor azt mondják, hogy egy repülőgép-anyahajó túl drága, baromságot beszélnek. Ők nem költik a pénzt a szó szoros értelmében. Csak szétosztják. Beszedik, amilyen forrásból tudják, anélkül, hogy ezzel egy egész polgárháborút indítanának el, aztán újraosztják a gazdaság szereplői között. Nem költenek. Csak körbeadogatják mindenkinek a pénzét. A tengerészet parancsnoka kis szünetet tartott. Azután folytatta. – A munkaügyi költségek fele a hajóépítőknek jut: fizetésként kapják meg, majd az egyharmadát azonnal vissza is adják az államnak. Nem mondják el nekik, hogy a maradékot a közösségben költik el, munkát adva ezzel másoknak, akik a harmadát megint csak visszaadják az államnak. Soha nem említik meg, hogy a pénznek egy jó része az Acélműveknek megy, amerikai elektronikai cégeknek, a rakétarendszereknek, a Maine, Connecticut és Virginia állambéli hajóépítőknek, akik mind társasági adót fizetnek. A pénz egy része a haditengerészet alkalmazottaié lesz, akik megint csak visszafizetik az adót az államnak, ahogyan az Acélművek dolgozói is. Az egész csak egy körforgalom. Az az istenverte repülőgép-anyahajó nem drága, hanem ingyen van. Egyébként sem az állam istenverte pénzéről van szó. Ők csak körbeküldik. – Lehet már tudni valamit a megszorításokról? – kérdezte komoly hangon Curran ellentengernagy. – Még nem mondtak konkrétumokat. De kihirdettek valamiféle nem hivatalos riadót, hogy fogjuk vissza a kiadásokat. Úgy gondolom, le fog állni annak a négy Ohio osztályú tengeralattjárónak az átalakításával. Dickson admirális arra a programra utalt, melynek során eltávolítják a Trident rakétákat a régi 16 000 tonnás stratégiai rakétahordozó hajókról, hogy célkeresős rakéták kilövésére alkalmas indítóállásokat hozzanak létre, melyek mindegyike 154 Tomahawk szállítására képes. Mind a négy tengeralattjáró esetében azt tervezték, hogy akusztikus szonárral szerelik fel őket. – Abban sem lennék biztos, hogy továbbra is zöld utat kaphat a két újabb Nimitz osztályú anyahajó. A CVN 77-est és 78-ast valószínűleg törölni fogják. – Jesszus! – mondta az Atlanti-óceáni Flotta főparancsnoka, Brian Ingram altengernagy. – Az nagyon rossz lenne. Egypár nagykutya éppen most kezdte beadni a derekát. Új kell, és most kell. Mi van az Arleigh Burke rombolóprogrammal?

17

– Ahogy te is tudod, elvileg harminchatot kellett volna kapnunk, de csak huszonnégy érkezett meg. Nem vagyok biztos a maradék tizenkettőben. – Atyám! Nagyon idegesítene, ha elfogynának a rakétakilövésre alkalmas hajók… És abban biztos vagyok, hogy sokkal jobban éreznénk magunkat a bőrünkben, ha a Nagy Ember még mindig a Fehér Házban volna. Bárki megállapíthatta volna, hogy ebben a csoportban nagyon aggódó tengerészparancsnokok gyűltek össze a Pentagon főnökével együtt. Nem magukért aggódtak, hanem amiatt, hogy az Egyesült Államok hadihajói nem tudják majd ellenőrzésük alatt tartani a világ óceánjait, amikor szükség van erre. És a Nagy Ember messze volt. 2009. január 27. délelőtt 11.30 Kanári-szigetek, Tenerife Morgan asszony egyedül töltötte a nászútja utolsó óráját. A sziget déli csúcsa felé eső, tekintélyt parancsoló Bahia del Duque Hotel alsó medencéjének a partján pihent egy nyugágyon, és csendben olvasgatott. Mögötte két biztonsági ügynökből álló osztag kártyázott, időnként pedig megjelent egy pincér, hogy érdeklődjön, kér-e még üdítőt vagy kávét. Körülbelül 30 méterrel feljebb újdonsült férje állt, behúzódva az egyik torony tetején álló csillagvizsgálóba. A tengert bámulta egy olyan távcsövön át, melynek erősségét a legtöbben soha nem fogják megtapasztalni életük során. A Kanári-szigetek tiszta ege a világ minden tájáról vonzotta a csillagászokat, és a hét sziget mindegyikén hatalmas távcsöveket rejtő csillagvizsgálók épültek. A Bahia Del Duque Hotel tetején lévő berendezést elsősorban csillagászok számára építették, és általában az égre irányították. Ma azonban a Costa Adejétől délre eső, mély, sötét vizek felszínét pásztázta, ahol a tengerfenék gyors tempóban csaknem másfél kilométer mélységű lesz. Kathy szerette volna, ha a férje lejön, és beszélget vele. A Fehér Ház korábbi istennőjének nem volt kedvére az elszigeteltség. Visszabújt a könyvébe, időnként felpillantva az ötcsillagos hotel egyre burjánzó, félig velencei, félig viktoriánus stílusú vízparti komplexumának pazar környezetére, amelyet egy féltrópusi botanikus kert alkotott. Újdonsült férje imádta az ilyen nagystílű dolgokat, és a maga óvilági sármjával kedvesen arra utasította őt, hogy keressen egy helyet, és foglaljon le benne egy szobát két hétre. – Figyelj, Kathy, próbálj nem halálra untatni azokkal az istenverte utazási prospektusokkal, inkább intézz el egy istenverte helyet egy igazi luxusszállóban. És hasta la vista – tette hozzá, átnyújtva a hitelkártyáját. – Ez spanyolul annyit tesz, futólépésben. Teljes mértékben javíthatatlan volt, és Kathy csak azért bocsátott meg neki, mert mindenkit így kezelt. Mint aki hat évig a titkárnője volt a Fehér Házban, a világ leghatalmasabb országainak diplomatáit látta megrendülni a támadásaitól. Különösen a kínaiakat, és legalább olyan gyakran az oroszokat. Kathy ötlete volt, hogy erre az aprócska spanyol szigetcsoportra jöjjenek, amely a szikrázó Atlanti-óceánon fekszik, közel Afrika partjaihoz. Jó néhány évvel korában Európában élt, és sógornője Gayle, aki Dél-Spanyolországban lakott, a Kanári-szigeteket javasolta a januári időjárás miatt, amely meleg volt, jóval melegebb, mint Spanyolország belső részein, úgy 1500 kilométerrel feljebb, északkelet felé. De a legfontosabb érv az volt Tenerife mellett, hogy Kathy katolikus áldást akart a házasságukra, amelyet addig csupán egy washingtoni anyakönyvvezető törvényesített. Gayle megtalálta a tökéletes kis templomot, az Iglesia de San Antonio Abadot a szomszédos Gran Canaria szigetén, lent a tengerpart közelében, Las Palmas, a sziget fővárosa mellett. Elintézte, hogy péntek reggel egy angolul beszélő pap várja Arnoldot és Kathyt, és levezessen egy rövid, szűk körű szertartást.

18

Kathy csak a megérkezésük után akarta elárulni férjének, hogy éppen a San Antonio, ez a nem túl megnyerő fehérre festett, román stílusú épület volt az a hely, ahol Kolumbusz Kristóf imádkozott az isteni gondviselésért, mielőtt elhajózott volna Amerika felé. A nagy, modern kori amerikai hazafi és a nagy európai felfedező: két tengerészparancsnok, valamiképpen egyazon oltár alatt egyesülve, egymástól több évszázad által elválasztva korban, de nem szellemiségben. Igen, gondolta Kathy, Arnoldnak ez tetszeni fog. Nagyon is fog tetszeni neki, amilyen romantikus alkat valójában. Így hát mindent elrendeztek. Nászút a Kanári-szigeteken. És még a sokat látott Arnold is megdöbbent a helyből áradó gazdagságon, a külső terrakottaburkolatokon, az öt úszómedencén és a tökéletes étkezőteraszon, amely a puha, homokos tengerpartra nézett. – Erre már a negyedik napot tölti abban a hülye toronyban – gondolta Kathy. – A távcsőnél, amivel biztosan az ellenséget fürkészi. Csaknem ugyanebben a pillanatban jelent meg a medencénél az Egyesült Államok elnökének volt nemzetbiztonsági tanácsadója. – Szervusz, édesem – mondta Kathy. – Az jutott eszembe, hogy olyan ez az egész, mintha Lord Nelsonnal lennék nászúton, ahogy ott töltöd az időt fönn annál a nevetséges távcsőnél. – Sokkal jobb annál, biztosíthatlak – mordult fel Arnold. – Nelson admirális elvesztette az egyik karját a Santa Cruz-i csatában, innen úgy hatvan kilométerre. Most az intenzív osztályon ülnél, és arra várnál, hogy kiderüljön, túléli-e vagy sem. Kathynek muszáj volt nevetnie a férfi fürge észjárásán és lexikális tudásán. – Egyébiránt – tette hozzá Arnold – Lord Nelson nem volt túl jó a nászutazásban. Soha nem vette el Lady Hamiltont, ugye? Valószínűleg azt akarta megúszni, hogy rajtakapják, amikor a távcsövét használja. Kathy a fejét csóválta. Tudta, hogy Arnold Morgant nem lehet legyőzni, mert mindig nyer, nem lehet meggyőzni, mert mindig többet tud, nem lehet haragudni rá, mert mindig megtalálja a viccet, a csípős irónia vagy akár az alpári poénkodás forrását is az adott körülmények között. Kathy szerelmes volt belé, mióta csak a férfi először beviharzott az irodájába, és arra utasította, hívja fel telefonon az Orosz Haditengerészet főnökét, és mondja meg neki, hogy egy hazug disznó. Persze lehetetlen alak volt. Ezt mindenki tudta. Ugyanakkor viszont izgalmasabb, mókásabb és nagyobb kihívást jelentő férfi volt bárkinél, akivel Kathy addig találkozott. Csaknem húsz évvel idősebb volt nála, pár centivel alacsonyabb, és a legnagyobb önbizalommal rendelkező személy az egész Fehér Házban. Nem törődött a ranggal, csak az igazsággal. Az egykori elnök egyértelműen félt tőle, félt a zászló, a haza és annak biztonsága iránti feltétlen odaadásától. Az egykori Kathy O'Brian szemében Arnold Morgan, amikor kihúzta magát a teljes 170 centijére, legalább 3 méteresnek tűnt. Úgy gondolta, ahogy sokan mások is: a világ legkisebb óriásához ment feleségül. Hihetetlennek tűnt, hogy távozott a Fehér Házból. Kathy, a Fehér Ház titkárságának veterán tagja, el sem tudta képzelni, milyen lesz, amikor nem a ketrecbe zárt oroszlánra, az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójára zúdul az össztűz, nem rajta van az összes teher, és nem ő fekteti le a törvényeket arra vonatkozóan, hogy „mi a jó ennek az istenverte országnak”. Bárkit is helyez az új elnök az admirális helyére, az illetőnek John Wayne, Henry Kissinger és Douglas MacArthur keverékének kell lennie. És ilyet nem fog találni. Az egyetlen fogságban lévő egyed ott terpeszkedett Kathy mellett, a kezét fogta, megmondta neki, hogy szereti, hogy ilyen csodálatos emberrel még soha nem találkozott, és nem is fog… És most, jelentette ki, elmegy úszni egyet. A Tenerifén eltöltött négy nap alatt szépen lebarnult a bőre, és éles kontrasztot alkotott rövidre nyírt, acélszürke hajával. Arnoldnak még a nyugdíjkorhatár felé közeledve is masszív lába, csupa izom karja volt, a derekán pedig épp-

19

hogy csak nyomot hagyott életfogytig tartó rajongása a majonézzel és mustárral ízesített marhahúsos szendvics iránt. A vízben is elég sima volt a mozgása. Kathy figyelte, ahogy kimért, profinak tűnő mozdulatokkal tempózik a medencében, és csak minden második tempó után vesz levegőt, amikor fejét a mozgás nyomán létrejött hullámvölgybe fordítja, és jó mélyet lélegzik. Úgy tűnt, hogy szükség esetén akár egy évig is elúszkálna így. Kathy úgy döntött, hogy csatlakozik hozzá, és beugrott a vízbe, amint a férje elhaladt előtte a medencében. Mellette úszott a felszínre, és némiképp erőltetett gyorsúszásba kezdett. Mint mindig, most is nehéz volt lépést tartani a tengernaggyal. Amikor végre pihenni tértek a szállodai nyugágyakra, Arnold újabb bejelentést tett. – Holnap mutatok neked valamit – mondta. – A helyet, ahol a tudósok előrejelzése szerint a föld legnagyobb természeti katasztrófája fog bekövetkezni. – Nem azt mondtad, hogy az a Fehér Házban lesz esedékes a jövő hónapban? – Na jó, akkor a második legnagyobb – felelte, jót kuncogva szemtelen új nején. – És mi az? – kérdezte Kathy szórakozottan, újból beletemetkezve a könyvébe. – Egy vulkán – mondta a férfi sötét hangon. – Még egy? – mormogta Kathy. – Most mentem hozzá egy másikhoz. – Ugye túl nagy kérés lenne, hogy figyelj rám? – Nem, készen állok. Csupa fül vagyok! Vágjon bele, admirális úr! – Nos, innen úgy száz kilométerre északnyugat felé fekszik La Palma vulkánikus eredetű szigete. Területe csupán harmadannyi, mint Tenerifének, körte alakú, dél felé fokozatosan elkeskenyedő… – Ezt úgy mondod, mintha valami útikönyvből idéznél. – Ha nem is az, de mint egy nagyon érdekes könyv, amit a távcső mellett találtam. – Miféle könyv? – Kérlek, édesem! Kathy Morgan, légy szíves, figyelj ide rám. Éppen most olvastam, nagyon alaposan, egy elképesztő beszámolót a szomszédos La Palma szigetéről, és arról, hogy milyen hatással lehet a világ jövőjére. Te talán azt hitted, hogy a távcsővel nézelődve lógom el az időt. Pedig valójában… – Otthagytad a távcsövet! Kész csoda, hogy Tenerifét nem ostromolták meg az elmúlt pár órában. Ennyit tudok mondani. – Mrs. Kathy Morgan jót nevetett a saját humorán. Ahogy a férje is, ami azt illeti. – Téged ostromollak meg mindjárt, ha nem vigyázol! Meséljek neked a világvégéről, vagy sem? – Kérlek, mesélj, drágaságom! Olyan jó lenne. – Hát jó. Akkor ide figyelj! – pontosan úgy hangzott, mintha az a tengeralattjáróparancsnok beszélne, aki régen volt. A mélység szigorú tisztje. Kemény, koncentrált, kész lekezelni bármilyen visszabeszélést. Kivéve Kathyét, aki mindig lefegyverezte őt. – La Palma déli részének van egyfajta gerince – mondta. – Egy magas hegyhát, ami egyenesen dél felé halad a sziget közepénél. Ez a körülbelül öt kilométer hosszú vulkanikus gyűrődés a legfontosabb vulkánjáról, a Cumbre Viejáról kapta a nevét, amely hatezer méternyire magasodik ki a tengerfenékből, de csak a felső kétezer métere látszik. Hétszer tört ki az utóbbi 500 év során. Az árok, amely a tetején fut végig, az 1949-es kitörés után keletkezett. Lényeg, hogy a hegylánc istenverte nyugati oldala lassan beleesik az istenverte tengerbe, méghozzá jó magasról. Kathy jót kacagott rajta, milyen végtelenül színesen képes elmesélni bármilyen eseményt, legyen az katonai, pénzügyi, történelmi vagy – mint ebben az esetben is – geofizikai jellegű. – Figyelj! – mondta az admirális. – Na most, jóval lejjebb dél felé van a San Antonio vulkán, egy hatalmas, fekete kráter. Épp most fejeztek be ott egy új turistaközpontot, ahonnan nagyon jól meg lehet figyelni. Aztán még délebbre lehet megtalálni a Teneguia vulkánt, ahol

20

az utolsó kitörés volt még 1971-ben. Akár fel is mászhatsz rá, ha van kedved, hogy belenézz a kráterébe. – Nem, köszönöm. – De a legfontosabb vulkán maga a Cumbre Vieja, körülbelül tizenkét kilométerre észak felé. Az a legnagyobb, és végig morajlott az utóbbi években. A könyv szerint, ha az kitör, több millió év óta a legnagyobb katasztrófát… – Arnold, te időnként hajlamos vagy a túlzásokra. Ezért most felteszek neked egy egyszerű kérdést. Hogy tudna egy ennyire távoli és magányos atlanti-óceáni szigeten történő kőomlás ilyen szintű katasztrófát elindítani? Az admirális előhúzta a szablyáját, aztán átvitt értelemben a levegőbe suhintott vele. – Cunami, Kathryn – mondta. – Mega-cunami! – Nem mondod! – szólt Kathryn. – Az valami szusiféle? – Jesszusom! – mondta az elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadója. – Eljutottam arra a pontra, Kathryn, amikor el kell döntenem, hogy itt hagyjalak-e téged, ahogy abban a bikiniben tündökölsz, de közben el vagy merülve a tudatlanságban, vagy inkább felvigyelek a tudás napsütötte földjére. Sok függ attól, hogy te hogy állsz hozzá. Kathy feléje hajolt, és megfogta a kezét. – Vigyél inkább fel oda – mondta. – Tudod, hogy csak húzlak, kérsz még egy kis narancslét? Nagyon finom. Könnyedén felállt, tett három lépést, és kitöltött egy nagy pohárral a gyümölcsléből. A spanyol narancs pont olyan jó volt, mint a floridai termés, és az admirális kiürítette a poharát, mielőtt hozzáfogott volna, hogy – amint ő hívta – kiművelje a művelhetetlent. – Friss – mondta helyeslően. – Akárcsak te. A harmadik és egyben legszebb Mrs. Morgan ismét odahajolt hozzá, és megcsókolta. Istenkém! – gondolta magában. – Hogy az ördögbe lehetett ekkora szerencsém? – Cunami – ismételte meg. – Tudod, mi az a cunami? – Így helyből nem. Mi az? – Óriási árhullám. Vízfal, amelyik az óceánból gördül elő, és nem csitul el a sekély vízben, mint a rendes hullám – csak egyre jön, tartja a formáját, és mindenen átgázol, ami az útjába kerül. Akár tizenöt méter magas is lehet. – Úgy érted, hogy ha egy ilyen lecsapna Rehobeth Beachre, vagy valamelyik más helyre a lakásunk közelében Marylanden, simán átgázolna az utcákon és a házakon? – Így értem – mondta, majd egy ideig hallgatott. – De van még rosszabb is. Úgy hívják, mega-cunami. És ez az, ami véget vethet az életnek, ahogy mi ismerjük. Mert azt írja az a könyv a távcső mellett, hogy azok a hullámok akár negyvenöt méter magasak is lehetnek! Egy mega-cunami az USA teljes keleti partját eltörölheti a föld színéről. Kathy elgondolkozott. – Ez rettenetes! – mondta csendesen, némi bűntudatot érezve amiatt, hogy korábban olyan komolytalanul fogadta Arnold újonnan szerzett tudását. – De azt még mindig nem értem, hogyan tudna egy vulkán ekkora felfordulást okozni. Ezek nem csak amolyan nagydarab, régi, lassú dolgok, amikből egy csomó olvadt kő folyik le a hegyoldalon? – Na ez az. Itt jön be a képbe La Palma… A Cumbre Vieja utoljára úgy negyven évvel ezelőtt tört ki, és a tudósok később egy hatalmas lecsúszott szikladarabot észleltek a tenger felőli lejtőn. Talán négy méterrel lejjebb. – Az nem sok. – Ha a szikla hossza tizenkét méter, és az egész nagy tengerszint feletti magasságból lecsúszik, azzal több milliárd tonna kő zúdul iszonyatos sebességgel az óceán fenekére. Ez okozza majd a világ legnagyobb cunamiját… – Ez biztos?

21

– Holtbiztos. Van néhány amerikai és talán német egyetem, ahol egész tanszékek próbálják kikísérletezni, milyen hatása lehet egy mega-cunaminak, ami itt, a Kanári-szigeteken jönne létre. – Közülük az egyik adta ki a könyvet, amit olvastál? – Nem. Azt két angol professzor írta a Londoni Egyetemen. Mind a ketten nagyok a szakmájukban, úgy tűnik. Az egyikük neve Day, a másiké Sarandon, azt hiszem. Olyan fickóknak tűnnek, mint akik tudják, mit beszélnek. Másnap reggel 9.30 Mivel a két biztonsági ember ragaszkodott hozzá, az admirális és a felesége kibérelt egy magánrepülőgépet, hogy átvigye őket La Palmára. Egy öregecske ATR-72 gép volt gázturbinás propellerrel, amely csak egy hajszállal volt halkabb és nyugodtabb, mint egy vasúti karambol. A kis Reino Sofia reptérről indultak, a szállótól alig öt percre, és Tenerife nyugati partja felé repültek a festői tengerpart mentén, hatalmas rázkódás, zörgés és remegés kíséretében maguk mögött hagyva a szállodasort. A cél az északnyugati Punta Teno városa volt, de előbb tettek egy kitérőt a tenger felé, az Atlanti-óceán háromezer méter mély vizei fölött repülve. Reggel 9.25-kor landoltak a Santa Cruztól hat kilométerre fekvő kis repülőtéren. Egy autó és egy sofőr várta őket. Helyesebben két autó és egy sofőr. Az ügynökök, akik elkísérték őket, a második kocsival fognak menni. Morgan admirális eredeti fehér házi kinevezésében az is szerepelt, hogy nyugdíjazása pillanatától fogva, legalább öt éven keresztül huszonnégy órás védelmet biztosítanak számára. Amerikában négyfős osztag látta el a védelmét váltott műszakban, napi huszonnégy órán át. Közülük ketten a nászútjára is elkísérték a korábbi nemzetbiztonsági tanácsadót. Az admirális mostanra vagyonos ember lett. A teljes altengernagyi nyugdíja felhalmozódott, mióta – csaknem tíz évvel ezelőtt – otthagyta a Haditengerészetet. Nem voltak iskolázandó gyermekei, nem kellett tartásdíjat fizetnie, nem volt visszafizetendő hitele. Marylandi házát eladta, és Kathy jóval nagyszabásúbb otthonába költözött Chevy Chase-be. Ezen sem volt hitel. Kathynek járadékot fizetett gazdag, de hűtlen első férje, és ő is félre tudta tenni a fizetése nagy részét az elmúlt hat évben, mialatt a mindennapi költségeket Morgan admirális fedezte. Arnoldnak és Kathynek együttvéve több millió dolláros vagyona volt. Elég ahhoz, hogy az admirális egyenesen a papírkosárba hajítsa egyes New York-i kiadók ötmillió dolláros ajánlatait, hogy írja meg az önéletrajzát. Még egy udvarias elutasító választ sem kaptak. Sötétkék pólóingében, elegánsan vasalt kőszínű sortjában, zokni nélkül, barna Gucci papucscipőjében és fehér panamakalapjában a kifutópályára lépő admirális egy az egyben annak nézett ki, aki valójában volt: a kormány egykori tagja, a Haditengerészet egykori feje, nagy hatalmú ember, akivel nem érdemes packázni. Aki nem sokat totojázik. – Itt az autó, uram – mondta Harry, Arnold régi titkosszolgálati ügynöke. – Az első az épület előtt parkoló három fekete Mercedes közül. A felhőtlen kék ég alatt átsétáltak a máris meleg kifutópályán. Harry kinyitotta a hátsó ajtót. Az admirális szállt be előbb, és beljebb csúszott a hátsó ülésen. Harry Kathynek is nyitva tartotta az ajtót, miközben biccentett egyet és üdvözölte. – Mrs. Morgan. Tíz évvel korábban Harry ügynök egyszer megkérdezte a karcsú, frissen elvált Kathy O'Brient, hogy lenne-e kedve vele vacsorázni. Kathy udvariasan elutasította, és Harry gyomra mindig összerándult, amikor nagy ritkán megengedte magának, hogy felidézze magában ezt az ártatlan, de kínos tévedését. Amikor Mrs. Morgan is bent ült a kocsiban, a sofőr lassan kihajtott a reptérről, Harry pedig, most már a második Mercedes volánjánál, felsorakozott mögötte zárt oszlopban, ahogy az admirális szokta mondani. Délnek hajtottak, La Palma csúcsa felé, körülbelül 15 kilométeren

22

át a tengerparti országúton, majd megérkeztek a Los Canarios de Fuencaliente nevű városkába, amely korábban fürdőváros volt, tele hévízforrásokkal. A legutóbbi, 1971-es kitörés betemette ezeket, melyekből így mélyen fekvő, nagy kiterjedésű föld alatti tavak keletkeztek a lehűlt lávában képződött üregekben. Mára a Fuencaliente szélén lévő, fehérre meszelt épület egyfajta vulkánfigyelő állomásként szolgált, körülötte mindenhol útjelző táblákkal, amelyek felfelé mutattak, a kráterek sora és a Föld bolygó jövőjét türelmesen vigyázó hegyek felé. A nagy fehér tábla, amely a fekete nyíl felett a San Antonio vulkánt hirdette, rögtön feltűnt az admirálisnak. – Hajtson egyenesen oda, Pedro! – mondta a sofőrnek, és hátrafordult a tat felé, hogy megbizonyosodjon róla, Harry továbbra is szorosan követi. Kathy, aki épp a digitális fényképezőgéppel babrált, amit Arnold nem sokkal korábban vett neki, és tele volt mindenféle kütyükkel, még teleobjektív is volt hozzá, háborogva megszólalt: – Honnan tudod, hogy Pedrónak hívják? – Hát, abban nem vagyok biztos. De Spanyolországban sok embert hívnak Pedrónak vagy Miguelnek, mint az Államokban Peternek vagy Michaelnek. – Édes istenem – mondta Kathy. – Kedvesem, nem lehet csak úgy nevet adni mindenkinek. Durva dolog. Olyan, mintha én téged hirtelen Frednek hívnálak. – Abban egyetértek, hogy amerikaiakkal ezt nem lehetne megcsinálni. De Spanyolországban jóval nagyobbak az esélyek. Vagy bárhol Arábiában. Mohamed, Musztafa vagy Abdul. Képtelenség melléfogni. – Akkor is durva. Ugyanúgy nem illik, mint turbánosnak hívni a barna bőrűeket. – Morgan admirális mormogott magában valamit, és Kathy akarata ellenére is elnevette magát. Majd megérintette a sofőr vállát. – Ne haragudjon! – mondta. – Megmondaná a nevét? – Persze, señora. Pedro. – Honnan tudtad? – kérdezte gyanakodva, és hátrafordult Arnold felé. – Harry mondta – felelte az admirális. Kathy az égre emelte a tekintetét. Vagyis nagyjából oda, amerre tartottak éppen. A Mercedes felfelé hajtott egy nagyon meredek emelkedőn, a fenyőerdőn át a hatalmas üreg felé, amely a hegy tetején álló nagy, fekete kúp csúcsán ásítozott. A hatvannégy éve alvó vulkán belsejéből nemrégiben hallott moraj arra késztette az illetékeseket, hogy a kráter peremét kordonnal zárják le a látogatók elől. De Harry már ki is szállt, és éppen az őrnek magyarázta a panamakalapos férfi pontos kilétét. Az őr intett, hogy Morgan admirális és a felesége áthajthat a kordonon, és ők jó hangulatban ballagtak oda a kráter pereméhez, hogy lebámuljanak a végtelen mélységbe. Előttük fent egy másik, négyfős csoportot láttak, csupa férfit, akik a területet fényképezték, és nyilvánvalóan északnak tartottak a turistaösvényeken, fel a hegygerincre. A közelben két nagy golfkocsi parkolt. – Mi is kaphatunk néhány olyat? – kérdezte az admirális. – Mindjárt megkérdezem az őrt – mondta Harry, aki három perccel később azzal a jó hírrel tért vissza, hogy egy nagy, négyüléses kocsi már úton van a látogatóközpontból. – Nagyszerű – mondta Arnold. – Akkor egyenesen felmehetünk a Cumbre Viejára, aztán pedig szeretném levinni a kocsit a tengerparti útra, hogy megnézhessük az óceán feletti sziklaszirteket. A golfkocsival tett kirándulás során láttak néhány gyönyörű tájat a lávamezők, vagyis a Ruta de los Vulcanos mentén, a hegyek robusztus láncolatában, amely néhol a vastag, világoszöld kanári fenyőktől illatozott, máshol csak vadregényes, köves terület volt, ahol a golfkocsi olyan terepen bukdácsolt és dülöngélt, mely kevesebb, mint negyven évvel korábban még olvadt szikla volt. A hegygerinc több pontjáról két irányból, keletről és nyugatról is

23

látni lehetett az Atlanti-óceánt. De nem voltak biztosak benne, hogy a villanymotoros golfkocsi akkumulátora kibírja egész a nyugati partig, ezért úgy döntöttek, hogy visszafordulnak, átülnek az autóba, és kényelmesen hajtanak tovább lefelé. Kilencven perccel később már egy gigantikus méretű, fekete bazaltkőből álló sziklaszirt tetején álltak a kocsival, amely egy különös, fekete homokkal borított tengerparti szakasz fölé tornyosult több száz méter magasban, miközben a partot az Atlanti-óceán végtelennek tűnő hullámai csapdosták. Egy lapos, egyenetlen tisztáson parkoltak le, és csak egyetlen autó, egy másik fekete Mercedes volt ott, közvetlenül mögöttük. Ugyanaz a négy férfi fényképezte a szirtet, akiket korábban a St. Antonio vulkán peremén láttak. Mindnyájan barna bőrűek voltak, rövid, göndör hajjal, de valahogy nem spanyolnak néztek ki. És a nyakukban lógó fényképezőgépek falanxa ellenére japánnak sem tűntek. A külsejük alapján arabok lehettek. – Mi a fene? – morogta Arnold. – Mit fényképezgetnek ezek itt fenn, és kerülnek folyton az utunkba? – Hát ebben igazán nem segíthetek, drágám – mondta Kathy. – Sajnos nem hagyták az útvonaltervük egy példányát a kocsiban… – Átkozott turbánosok! – mordult fel az admirális, de a felesége iránti tiszteletből visszafogta magát, és lenyelte a mondat többi részét. Két perccel később a másik Mercedes elhajtott, gyors tempóban dél felé tartva. És amikor végül Pedro maga is útnak indult vissza dél felé, újból meglátták a másik Mercedest, amely megint csak parkolt valahol, miközben utasai vadul fényképezték és filmezték a terepet. – Húzódjon le, Pedro – szólt az admirális. – Nézzük meg még egyszer a kilátást. Parkoljon olyan közel a másik kocsihoz, amennyire csak tud anélkül, hogy a nyakukra állna. Az biztos, hogy a fényképészek ismét elsőrendű terepet találtak. Egy enyhén félhold alakú kitüremkedés volt az öböl felett, amely észak felé kanyarodott, és fantasztikus kilátást nyújtott a nyugati partvidék egyik legmagasabb pontjáról. Arnold nem sokat gondolkodott rajta; egyszerűen arról volt szó, hogy a foglalkozása mélyen beleivódott az agyába és a személyiségébe. A tengeren a tengeralattjárók miatt volt paranoid, a szárazföldön pedig szeptember 11. óta képtelen volt úgy nézni egy arabra, hogy közben azt ne gondolja: átkozott terrorista. Persze az USA Titkosszolgálatának sok más tisztje is hasonlóan gondolkodott, de Arnold az a fajta ember volt, aki tenni is akart valamit az ügyben. Ahogy megállt az autó, Arnold Morgan már ki is pattant belőle, és visszafelé ment Harry és a másik ügynök felé. Utasításai velősek voltak. – Fogják a fényképezőgépet az autóm hátsó üléséről, és kezdjenek fényképeket készítem rólam meg Kathyről. Használják a teleobjektívet, hogy szép tiszta és közeli felvételek készüljenek a fickókról. – Igenis, uram. Körülbelül harminc méter volt a két csoport között, és Harry nagyszerű munkát végzett. Úgy tűnt, az arabok kiszúrták, hogy a többi látogató gépe feléjük irányul, mert gyorsan másfelé néztek. De nem elég gyorsan. Harry mindnyájukról éles képeket készített, kivéve egyet, akit csak oldalról és hátulról sikerült lekapni. így vagy úgy, de mindnyájukat pontosan megörökítette Kathy digitális kamerája. – Lennél kedves elárulni, mi volt ez az egész? – kérdezte Kathy, ahogy elindultak visszafelé a sziget déli vége körül, és tovább a reptérre. – Nem hinném, hogy ezek az emberek tényleg turisták voltak – felelte az admirális. – Se feleség, se barátnő nem volt velük. Nagyon komolyak voltak. Valahogy azt a benyomást keltették, hogy nem véletlenül vannak itt. Mármint nem véletlenül állnak meg és fényképezgetik a szirtet. – Lehet, hogy egy könyvön dolgoznak. Az Atlanti-óceán csodás partvidéke – mondta Kathy. – Vagy forgatási helyszínt keresnek egy filmhez. Vagy a Kanári-szigetek turistahivata-

24

lának dolgoznak, és épp egy prospektust állítanak össze. Vagy egy szállodának vagy építési vállalkozónak dolgoznak, és új telkeket keresnek eszményi kilátással, vagy bármi más. Elvégre a világ nagy vulkanikus hegyláncai egyikének a tetején állunk… – Igen, tudom – felelte a férfi. – És nem hinném, hogy errefelé bárki is építkezni akarna, ha egyszer a lábuk alatt folyamatosan morajlik a Cumbre Vieja. Kicsit gyorsan veszítenék el azt a szállodát, nem igaz? – Nem tudom – mélázott el Arnold. – Valahogy rossz érzésem volt azokkal a fickókkal kapcsolatban… Ahogy folyton feltűntek a környékünkön. Most legalább vannak róluk felvételeink. És elképzelhető, hogy megkérem Ramshawe-t, próbálja meg beazonosítani őket. – Meg tudja csinálni? – Akkor nem, ha teljesen ismeretlenek. De sosem lehet tudni… – Egyet azért megmondhatok – szólt Kathy. – Ha a hegylánc egész nyugati oldala beomlik hirtelen az óceánba, abból tényleg jó nagy csobbanás lesz. – Hát nem így van? – válaszolt az admirális. – Minden csobbanások anyja.

Második fejezet 2009. május 27., szerda 15.00 Észak-Korea, Keleti parti autópálya Valamivel északabbra jártak Wonsan tengerparti kikötővárosától. A kínai gyártású, terepjáró katonai batár felfelé dübörgött a furcsán kihalt úton. Jobbra csipkézett tengerpart egy darabja nyúlt el hosszan, melyet csupán a távolban látható néhány apró sziget óvott a Japán-tenger felől érkező hatalmas hullámoktól. Barátságtalan vidék volt, amit az „autópálya” hasított ketté 300 kilométeren át észak felé, egészen az északkeleti végekig, ahol Kína, Észak-Korea és Oroszország határa összeért Vlagyivosztoktól úgy 130 kilométerre. A vezető melletti ülésen helyet foglaló Hamasz-tábornokot személyi testőre, sógora és a Hamasz veterán parancsnoka, Ahmed Sabah kísérte, aki csendesen ült a hátsó ülésen, ölében egy megtöltött AK-47-essel. A tábornok szótlanul meredt kifelé a szélvédőn. A túlságosan furcsa nyelv, a túl különös emberek, a túl idegen ország épp elég volt ahhoz, hogy ne is próbálkozzon társasági csevejbe bocsátkozni a koreai katonasofőrrel. Ravi Rashoodot elzsibbasztotta az unalom. Itt voltak a világ talán legtitkolódzóbb országában, a kommunizmus sötét korában ragadt rendőrállamban, és ő annyira nem érezte oda valónak magát, annyira elidegenedett mindentől, amit valaha látott, valaha ismert, hogy már semmi sem érdekelte. A sofőrre nézett, akinek az egyenruháján semmiféle katonai ismertetőjel nem volt, egy kis fémjelvényt kivéve, amely a „Drága Vezér”, Kim Dzsong Il arcképét ábrázolta, akit a nyugati világ nagy része őrültnek tart, az észak-koreai nép számára viszont isteni jelenség. A sofőr jelvényét vörös keret fogta körbe, ez jelezte a katonai rangját. Kim Dzsong Il apját, a néhai Kim Ir Szent a világtörténelem legnagyobb vezérének tartották, nagyobbnak Dzsingisz kánnál, Nagy Sándornál, Július Caesarnál, Washingtonnál, Nagy Károlynál, Napóleonnál, Maonál, Gandhinál és Churchillnél. Az észak-koreai gyerekeknek meg kellett tanulniuk egy Kimhez szóló himnuszt – Ily hatalmas zsenit még nem ismert a világ –, amit naponta el kellett énekelniük. Kim hatalmas portréi díszítették a városokat, a falvakat és a parkokat. Szavait a mai napig Isten igéjének tartják. Kim kövér fiacskája, Kim Dzsong Il hamarosan ugyanúgy szinte halhatatlan lett, mint az apja, és a hangosbeszélők az ország minden városában zengték az utcákon a család vitathatat25

lan nagyságát. Mármint azok számára vitathatatlan, akik nem szívesen vették volna a bebörtönzést, vagy akár a kivégzést. Kim Dzsong Il huszonegyedik századi rendszere semmilyen formáját nem tűrte a másképp gondolkodásnak. Ami legalább leegyszerűsítette a dolgot: szeresd drága vezéredet, vagy különben… A katonai teherautó sofőrje egy terrorban tartott lakosság hiteles képviselője volt. Titokzatos félmosolya mögött pedig egy olyan nép élőhalottakat idéző, semmitmondó arckifejezése bujkált, amelyiknek a szellemét összetörték, önbecsülését elvették, és amelyiknek az volt az egyetlen esélye a túlélésre, ha engedelmeskedik, és imádja Kimet, az evilági istent, mindig ügyelve arra, hogy legyen egy nagy portré róla a házban, amelyet bármikor ellenőrizhetnek, ahogy azt a törvény előírja. Észak-Korea orwelli rémálom volt, állandóan az éhínség határán, miközben több százezer ember már bele is halt az alultápláltságba. Olyan volt, mint Oroszország télen, fél évszázaddal korábban, a sztálini időszakban. Mégis özönlött a tömeg az utcákra, hogy a Drága Vezért éltesse, ahogy végighajtott az utcán a köpcös kis szörnyeteg kocsija, benne a legrosszabbul vezetett önálló nemzetek egyikének élő cárjával. Rashood tábornokot elborzasztotta Észak-Korea. És nagyon utálta, hogy velük kell üzletelnie. De az ő játékában nagyon kevés hely akadt, ahol egyáltalán üzletelni lehetett. Mert a munkája miatt nemzetközi fegyverkereskedő is vált belőle, és annak is egy ritka fajtája: aki atomfegyverekkel kereskedik, vagyis olyan csaknem néma, titkos és illegális arénában mozog, ahol szinte senki sem ismeri el, hogy vásárolni akar, és egész biztosan nem vallja be senki, hogy eladni szeretne. Bosznia egyik lerobbant részén kívül Észak-Korea volt az egyetlen szóba jöhető hely. Ez a Kína, Oroszország és Japán közé ékelődött, hitvány, barátságtalan kis pária-állam sok-sok éve gyártotta az atomfegyverek alkatrészeit, és jottányit sem törődött a Nemzetközi Atomsorompó Egyezménnyel. Korea már jó ideje, amióta 1974-ben először csatlakozott a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséghez (IAEA), világos és nyilvánvaló problémát jelentett a Nyugat számára, mivel folyamatosan plutónium előállításával kísérletezett, és állandóan SCUD rakéták gyártásával próbálkozott, hogy aztán eladja azokat a Közel-Keleten. De 1985-ben megtörtént az, amire a legoptimistábbak sem számítottak: Kim Ir Szen aláírta a Nemzetközi Atomsorompó Egyezményt (NPT), megígérve, hogy nem állít elő bombát, és minden nukleáris üzemét megnyitja az ellenőrzések előtt. Ugyanabban az évben az észak-koreaiak megkezdték egy 200 megawattos erőmű építését, amely évi hét-tíz bomba gyártásához elegendő plutóniumot tudott előállítani. Ugyanakkor máshol is elkezdtek egy nagy erőművet építeni, hogy a plutóniumot fegyvergyártásra alkalmas állapotba hozzák. Tizenkét hónappal később már egy 30 megawattos reaktor gyártotta számukra a plutóniumot. 1987-ben lejárt az első tizennyolc hónapos határidő, amelyet a nemzetközi ellenőrzésre kaptak. Néhány hónapra rá 100 SCUD-B rakétát szállítottak le Iránnak. A következő két évben végig elutasították az ellenőrzéseket, és tovább építették a reaktorokat, ahol plutóniumot állíthattak elő. Újra meg újra SCUD rakétákat adtak el Szíriának és Iránnak. 1992-re az IAEA arra a következtetésre jutott, hogy a legutóbbi nukleáris jelentés – valami 90 grammnyi plutónium! – nem felelt meg a valóságnak, és követelték, hogy bejuthassanak Jongbjonba, az ultratitkos föld alatti atomerőműbe, amely a fővárostól, Phenjantól 80 kilométerre fekszik. Nem engedték be őket. Egy évvel később mind Kína, mind Oroszország leállította az Észak-Koreai Köztársaságnak nyújtott segélyeket. Az USA pedig azt követelte, hogy Kim Ir Szen álljon elő, és mutassa meg a rakétáit, mint mindenki más. Észak-Korea azonnal betiltott mindenfajta IAEAellenőrzést, és azzal fenyegetőzött, hogy úgy, ahogy van, kiszáll az NPT-ből.

26

Végül 1994 közepén Észak-Korea kilépett az IAEA-ből. Clinton elnök, aki mindig kész volt a kompromisszumokra, beleegyezett, hogy az USA két könnyűreaktort és évi 500 000 tonna nehéz fűtőolajat szállít Észak-Koreának, ha az új Drága vezér, az utálatos Kim Dzsong Il hajlandó ismét csatlakozni az IAEA-hez és az NFT-hez, és „normalizálja a gazdasági kapcsolatokat” Észak-Korea és az USA között. Mindez évi 20-30 millió dollárjába kerül az amerikai adófizetőknek, és Egyezményes Kereteknek nevezték el. 1995-ben – kevesebb, mint egy évvel a Clinton-féle megegyezés után – a CIA feje, John Deutch, úgy becsülte, hogy Észak-Korea új Nodong-1 rakétáját egy éven belül hadrendbe állítják, és hogy az észak-koreaiak a legtitkosabb körülmények között továbbra is készítenek nukleáris, vegyi és biológiai robbanófejeket. Az amerikai titkosszolgálatok folytonos figyelmeztetését lényegében figyelmen kívül hagyta az ország vezetése. 1997 tavaszára tovább romlott a helyzet Nyilvánvalóvá vált, hogy Kim Dzsong Il plutóniumot állít elő. Egyre több bizonyíték állt rendelkezésre. Egy disszidens, egy magas rangú észak-koreai tábornok, Kínába menekült, és megjelentetett egy cikket, amelyben megerősítette, hogy korábbi hazájának valóban vannak atomfegyverei, melyeket Dél-Korea és Japán ellen alkalmazhat. A Big Bird elnevezésű briliáns amerikai műhold szenzációs képeket készített az egyre növekvő Jongbjon nukleáris üzemben folyó tevékenységről, melynek nagy része a föld alatt található. Újabb figyelmeztetések érkeztek egy másik disszidenstől, Sun Szun Leetől, aki Észak-Korea hatalmas katonai gépezetének egyik főtisztje volt. Ezek a szigorúan titkos, föld alatti plutóniumtermelésről és fegyvergyártásról szóló jelentések csaknem biztosan helytállóak voltak. 1998 júniusában Kim Dzsong Il kormánya bejelentette, hogy tovább folytatják a nukleáris robbanófejjel ellátott rakéták gyártását és exportálását. Az USA hírszerzése, amely szinte magán kívül volt az aggodalomtól, egyik figyelmeztetést adta ki a másik után, hogy Észak-Korea hatalmas föld alatti üzemet épített, ami vagy atomrektor, vagy újrahasznosító üzem. Egy, a Bill Richardson által vezetett Energiaügyi Minisztériumból származó jelentés bizonyítékokra hivatkozva azt állította, hogy Észak-Korea kétségkívül urándúsító technikákon dolgozik, ami nagy vonalakban azt jelenti, hogy az életveszélyes anyagot fegyverszintű nukleáris robbanóanyaggá alakítják át. Négy hónappal később a Fort Meade-ben székelő Nemzetbiztonsági Hivatal az agresszív Arnold Morgan személyében telefonon ordítva adta az elnök tudtára, hogy Észak-Koreának 25 és 30 kg közötti mennyiségben van fegyverkészítésre alkalmas plutóniuma, ami jó néhány nukleáris robbanófej előállításához elegendő. 2002-re a dolgok egy elviselhető szintről pokolivá rosszabbodtak. Addigra világossá vált, hogy Kim Dzsong Il jelentős arzenált halmozott fel SCUD rakétákból, melyeket kész volt eladni bárkinek, akinek szüksége volt rájuk. Sun Szun Lee írásai minden érintettet kísértettek. Sun megesküdött, hogy Csun-Ma hatalmas hegyeit kivájták, hogy egy titkos urándúsító telepet rejtsenek el benne. Egy nagy alagutat írt le, amely több mint másfél kilométer hosszan nyúlik be a hegy mélyébe, és a sziklából kivájt termekben található létesítményekhez vezet. Az egyik ilyen teremben volt egy üzem, amely sárga pogácsát állított elő, ami az első lépés volt afelé, hogy fegyverkészítésre alkalmassá tegyék az anyagot. Az amerikai hírszerzés úgy vélte, hogy Sun megfigyelései túlságosan részletesek ahhoz, hogy kitalációk legyenek, és az egész nagyon jól egybevágott a saját műholdas megfigyeléseikkel, amelyek nagy kiterjedésű, rejtélyes ásatásokat mutattak huszonegy helyen Észak-Korea hegyei között. Ha lehetett hinni Sunnak, a Nyugat egy atomnagyhatalom működését látta Kim Dzsong Il uralkodása alatt. És Sun beszámolójának még távolról sem volt vége. Részletesen leírta, hogyan szállítják el az ércet teherautók és helikopterek segítségével egy eldugott völgyben lévő föld alatti létesít-

27

ménybe. Ezután felbukkant a harmadik fontos disszidens, aki 2002-ben bejelentette, hogy a Phenjantól 400 kilométerre északnyugatra fekvő Kwanmo-bong hatalmas hegyét – amely 2700 méteres csúcsával az ország második legmagasabb csúcsa volt – több ezer fős hadsereg vájta ki éjszaka, homokzsákról homokzsákra haladva, hogy helyet csináljon egy újabb atomerőműnek. 2002 decemberében fagyos szünet állt be a felek között. Az amerikaiak egy koreai teherszállító hajó jelenlétét észlelték a jemeni partok közelében lévő Socotra-szigetnél, és a Spanyol Haditengerészet közelben tartózkodó hajóját kérték fel az elfogására. Néhány órával később oldalsortűz alá vették a hajót, amit ezzel megállásra kényszerítettek, majd a fedélzetére léptek. A Szo-Szanon, amely zászlójel nélkül hajózott, tizenöt életnagyságú SCUD rakétát találtak gondosan elrejtve 40 000 zsák koreai cement alá. Ezenkívül volt még ott 15 hagyományos robbanófej, 23 tartálynyi salétromsav (rakéta-hajtóanyag) és 85 hordónyi azonosítatlan vegyi anyag. Végre sikerült rajtakapni Kim embereit. De még mielőtt az USA rosszallóan felmordulhatott volna, Észak-Korea bejelentette, hogy azonnal újraindítja a Jongbjonban található atomreaktorokat, és újrakezdi velük az energiatermelő műveleteket. Ami színtiszta hazugság volt. Soha nem álltak le a műveletekkel, és a reaktorok valójában plutóniumot termeltek. Nukleáris robbanófejek előállítására alkalmas plutóniumot. Úgy tűnt, hogy Kim az ország gazdasági működését leginkább az illegális atomfegyver-kereskedelem által látta biztosítottnak, aminek keretében fegyverminőségű plutóniumot, közepes és rövid hatótávolságú rakétákat és robbanófejeket ad el. Ennél ellentmondásosabb marketingtervet nehéz volt elképzelni. Szándékosan az amerikaiak, és különösen a republikánus vezetés feldühítésére találták ki, amelynek már tele volt a hócipője a szélhámos államokkal és az együttműködésre nem hajlandó, idegesítő külföldiekkel. A nemzetközi megfigyelők ekkor jelentették, hogy nem folytathatják az észak-koreai üzem megfigyelését. És Kim Dzsong Il pár napon belül ki is űzte mindnyájukat az országból. Lassan eltelt a huszonegyedik század első évtizede, és a jongbjoni reaktorok tovább termelték a plutóniumot, Fort Meade-be pedig olyan jelentések érkeztek, hogy a nagy koreai nukleáris gépezet legnagyobb fogaskereke egyértelműen Kwanmo-bong hatalmas hegysége lett a távoli északkeleten, alig negyven kilométerre a kínai határtól. Ebbe a föld alá rejtett erőműbe tartott most Ravi Rashood tábornok. Azt remélte, hogy a hegy mélyében megtalálja a fegyvert, amely egyszer és mindenkorra kiűzi az amerikaiakat a Közel-Keletről. Meg sem próbált úgy tenni, mintha értené a keleti észjárást. Csak annyit tudott, ÉszakKorea ismert arról, hogy időre és kérdés nélkül szállít. Termékük nem volt olcsó, sőt mindenen kockázati pótlék volt, ami úgy felvitte az árat, hogy a koreaiak kárpótolva voltak minden kellemetlenségért, amely gyártási politikájukból kifolyólag érhette őket. A külvilágból csak nagyon kevesen kaptak engedélyt arra, hogy lássák az észak-koreai atomlétesítményeket, különösen a hatalmas hegyüregeket, ahol az erőmű működött. De a Hamasz tábornoka, akit a koreaiak hamar komoly vevőként azonosítottak, szigorú feltételekhez kötötte a termék elfogadását. Igen, elfogadja, hogy a gyártó fél ne tartozzon semmiért felelősséggel. Amint a megrendelt áru elhagyja a gyárat, a Hamasz tulajdonává válik, ők felelnek az áru kikötőig tartó útjáért is. A koreaiak semmiféle balesetért nem vállalják a felelősséget. Rashood tábornok feltételezése szerint ez azt jelentette, hogy ha az egész áru eltűnik valahol az autópályán, akkor is fizetnie kellene a koreaiaknak. Megmondta, hogy csak akkor megy ebbe bele, ha az emberei figyelhetik és felügyelhetik a berakodást, és az áruval együtt utazhatnak át Észak-Koreán a várakozó hajóhoz. Végül elfogadta, hogy csak egy koreai sofőr vezessen az 500 kilométeres úton, amely Nampo nyugati kikötővárosához vezetett. Tudta, hogy Észak-Koreának – melynek területe körülbelül megegyezik Mississippi államéval – huszonnégymilliós népessége van, és ennek fele Phenjanban él. De még miután félig

28

átszelték az országot, egyik kilométert a másik után megtéve az elhagyatott, barátságtalan tájon, akkor sem volt fogalma arról, hol élnek a többiek. Csak néhol tűnt fel elszórtan egy-egy halászfalu jobbra, a Japán-tenger partján. Ravi semmiféle előzetes információhoz nem juthatott, mielőtt belépett az országba. Nem voltak fényképek vagy reklámanyagok, melyek a koreai ipar kiválóságát hirdették volna. Csak egy térképet kapott az országról, rajta bejelölve a nagyobb városok és utak, illetve egy sofőrt, hogy elvigye a Kwanmo-bong belsejében lévő gyárba. Ezenkívül a tábornok csak katonai adatokat is mert Észak-Koreáról – hogy ez a nevetséges, elmaradott, harmadik világbeli, számkivetett ország birtokolja a világ harmadik legnagyobb hadseregét melyben 1,2 millió fegyveres szolgál – ellentétben a déliek 650 000 katonájával. Korea nemzeti össztermékének egy negyedét minden évben a fegyveres erőkre költötték, de haditengerészetük mégis nagyon szerény volt, a légierejük pedig jelentős, de nagyrészt elavult. A helytől felállt a szőr Ravi hátán. De nem volt ideje ezzel foglalkozni. Néhány órával később teljes riadókészültségben kellett lennie, és most elgondolkozva meredt egyenesen előre, miközben a nagy katonai teherautó végigzörgött a tengerparti autópályán. Átdübörögtek Hamhung és Pukcsong városokon, majd az északkelet-koreai vasútvonalat követték Kildzsuba és Csilboszanba. Újabb 30 kilométer megtétele után a sofőr lekanyarodott a főútról balra, egy földútszerűségre, csakhogy ez a földút 25 kilométer hosszú volt, és a hegyek lábához vezetett, ahol aztán hosszú, felfelé tartó ösvényben folytatódott, amely a gránit hegyláncon át vezetett. Nyolc kilométerenként mindkét oldalon fa őrbódék álltak. Ezen a baljós országúton szinte sehol sem lehetett kikerülni a fegyveres járőrök látóköréből. Kérdés sem férhetett hozzá, hogy minden utak közül a legtitkosabb volt, ami illett is ehhez az országhoz, minden ország közül a legtitkosabbhoz. Rashood tábornok számára hosszú utazás végét jelentette, amely lényegében Moszkvában kezdődött, még ha ő személyesen nem is járt ott. Az iráni haditengerészet hivatalos érdeklődésére – amely számos rakéta, köztük két 200 kilotonnás nukleáris robbanófejjel is ellátott RADUGA SS-N-21 megvásárlására vonatkozott – az oroszok mély hallgatásba burkolóztak, és csupán egyetlen kérdést tettek fel: A Barracuda tengeralattjáróra szándékoznak felszerelni a rakétákat? Az irániak becsülték annyira az orosz haditengerészettel meglévő kapcsolatukat, hogy nem akartak égbekiáltó hazugsággal előállni. Pozitív válaszukra az orosz haditengerészet közölte, semmilyen körülmények között nem tudnak számukra RADUGA-kat szállítani. A következő állomás Peking volt. Az irániak érdeklődtek, el tudnák-e készíteni a RADUGA rakéta pontos mását. Válaszul a kínaiak rengeteget hímeztek-hámoztak, míg végre elismerték, hogy miután olyan alaposan belekeveredtek a Hamasz korábbi akciójába, melyet a Barracuda I-gyel hajtott végre az USA-ban, semmi szükségük sincs egy Barracuda II-re, az Atomsorompó Egyezménnyel szöges ellentétben levő, nukleárissá tehető, kínai gyártmányú rakétákkal, amelyeket azután megtalálhatnak az amerikaiak. Általánosságban véve a kínaiak nem idegenkedtek attól, hogy kisegítsék közel-keleti barátaikat és ügyfeleiket. Nagyon komoly érdekeltségük volt az Öböl menti olajmezőkben, és készek voltak felvállalni bizonyos kockázatokat is, amikor éppen egy-egy elnyomó rendszert kellett segíteniük. De ebbe nem tartozott bele a második Barracuda felfegyverzése, amivel hatalmas pusztítást okozhattak ezek a közel-keleti vademberek. Túl veszélyes. Nem tesz jót az üzletnek. Az amerikaiak csak rágjanak be szépen a muzulmánokra. De ne Kínára. Amúgy sincs olyan rakétájuk, amely azonnal alkalmas lenne arra, hogy RADUGA-ra alakítsák át. Valószínűleg megvolt hozzá a vezérlő és a nyomkövető program, melyeket az 1990-es években ügyesen megszereztek az amerikaiaktól, de nem bíztak annyira a saját gépeikben, különösen a rövid hatótávolságú rakétákat illetően.

29

Rashood tábornok számára így nem maradt sok választási lehetőség. Közülük a legvalószínűtlenebb Bosznia kis állama volt, ahol a Jugóimportról – egy állami tulajdonú belgrádi konglomerátumról – azt beszélték, hogy együtt dolgozott Irakkal egy cirkáló rakéta kifejlesztésén. Azt is jelentették, hogy a Jugóimport együttműködött az Orao Fegyvergyár nevű hadiüzemmel, mely Bijeljinában, a boszniai Szerb Köztársaság második legnagyobb városában található, fenn északkeleten. Az Orao korábban azt állította, hogy csak az iraki harci repülőgépek javításában segédkezett, de voltak terhelő bizonyítékok a cirkáló rakétákra vonatkozóan, és az Orao egyértelműen tudta: 1. hogy kell irányított rakétát gyártani, és 2. hogyan kell azokat hosszabb távolságokra kilőni. A Közel-Keleten minden fegyverkereskedő tudta, hogy elég jól értenek a robbanófejek készítéséhez. Ezért indult útnak hozzájuk Rashood tábornok Szíriából. De túl sok volt a hézag. Az Orao személyzete szorgalmas volt és ambiciózus. Tudósai éjt nappallá téve dolgoztak a nukleáris robbanófejek tökéletesítésén. De még nem érték el a céljukat. Magas szinten oldották meg a meghajtást, és jók voltak a vezérlőszoftver terén. De Rashood tábornok pontosságot akart, garantált kivitelezést, amely már elsőre is működik, és mindig működik, ha kell. A tábornok komoly büntetésről szóló záradékot követelt arra az esetre, ha valami hiba történne. A boszniaiak sokáig gondolkoztak a hatalmas bevételről, melyet a Hamasz hadművelete hozna számukra, de túl nagy volt a kockázat. A Hamasznak nyilván nem lenne egyszerű dolga, ha egy nemzetközi bíróságot akarna meggyőzni a szállítási szerződés betartatásáról. De az Orao vezetőségének volt egy olyan baljós előérzete, hogy ha nem javítanák ki a hibákat, ez a hideg tekintetű közel-keleti hadvezér egy percig sem habozna, mielőtt letörölné őket a térképről. Ebben igazuk volt, de barátokként váltak el egymástól. Az egyik tudós utoljára a következő szavakat intézte Rashood tábornokhoz, mielőtt az útra kelt volna, vissza Damaszkuszba: Észak-Koreába kell mennie. Ott megveheti, amit akar. Náluk megvan hozzá a technika és a miénknél sokkal nagyobb tapasztalat. Most pedig azt a bal kanyart várta, ahonnan a földút a Hamgjong-hegylánc lábánál a Kwanmo-bong belsejében lévő atomkomplexumhoz vezet. Rashood tábornok éppen tekintélyes ellenőrző listáját olvasta át zord tekintettel: méretek, üzemanyagigény, szoftver a detonációhoz. És mindenekelőtt az ár. Közel 500 millió dollárt készült elkölteni egy hajórakománynyi rakétakészletre, ami tizennyolc normál robbanófejjel felszerelt rakétát jelentett és két olyat, amely nukleáris robbanófejjel, egyenként 200 kilotonnányi robbanóanyaggal volt ellátva. A Barracuda I-et úgy vették, hogy már eleve a fedélzetén volt a RADUGA rakéták teljes készlete, így szinte centire tudta, hogyan kell kinézniük. A nagy orosz rakéták burka szürkére volt festve, az alsó részükre pedig az SS-N-21 feliratot írták apró cirill betűkkel. Nyolc méter hosszúak és fél méter szélesek voltak, csaknem egy és háromnegyed tonnás kilövési súllyal. Egyetlen atomtöltetük becsapódási ereje 200 kilótonna volt. 0,7-es Mach sebességgel haladva óránként 1000 kilométert tesz meg, 60 méterrel a felszín fölött haladva, 3000 kilométer hatótávolsággal. Szabványos, 50 cm-es torpedóról indítható, és a fara felé elhelyezett szárnyai azonnal kinyílnak, mihelyst a RADUGA elhagyja a vizet. A rakéta lényegében szárazföldi telepítésű, és egy felszínkövető rendszer alapján működik, melyet radaros magasságmérő vezérel. Körülbelül százméteres pontossággal tudja megítélni a terepet. Ez bőven elég Rashood tábornok céljaihoz. Egy nagy üzletekkel teli világban nem volt az övénél nagyobb üzlet. Nem volt ennél könyörtelenebb sem. És veszélyesebb sem. Rashood tábornok csak abban reménykedett, hogy megalapozott mindaz a hajbókolás, magabiztos mosoly és ígéret, melyet a legutóbbi látogatása során tapasztalt az észak-koreai technikusok részéről.

30

Látogatása egyik része sem töltötte el eddig akkora várakozással, mint most, amikor az első kapuhoz közeledtek a földúton. Azon túl, hogy elgondolkoztatta, vajon mennyire hűen képesek reprodukálni az általa keresett RADUGA rakétát az észak-koreai technológusok, pillanatnyilag jobban aggasztották azok a biztonsági eljárások, melyek a Kwanmo-bongon belüli, nyilvánvalóan szennyezett környezetre vonatkoztak. Rashood tábornok nem volt nukleáris szakértő. De ismerte a témát, azon belül is elsősorban az urán jellemzőit: hogy három erősen radioaktív izotópja van, az U-238, az U-235 és az U-234, melyeknek a magja instabil elemekből áll, s közülük a leginkább elterjedt U-238 jelenti az egész 99 százalékát, míg a fegyvergyártás szempontjából értékes U-235 csak 0,711 százalékot teszi ki. Az U-235 izotóp volt számukra érdekes. Nemcsak a hasadási képessége miatt – vagyis hogy két könnyebb darabra tud hasadni, amikor neuronokkal bombázzák –, de azért is, mert láncreakció fenntartására volt képes, mivel minden egyes hasadással elég neuron jött létre ahhoz, hogy újabb hasadást idézzenek elő, és így ne legyen szükség további neutronforrásra. Ez a neutronok bombázása közben felhalmozódó, dühöngő energia, mely több millió alkalommal vágódott bele az atomokba és hasította ketté azokat, lényegében egy atombomba volt. Ez az U-235-ös ritka, és nehezen előállítható anyag volt, de olyan hatásfokkal működött, hogy mellette a normál TNT gyerekjátéknak tűnt. Ezzel összehasonlítva ugyanakkor az U-238-as sem kis dobás a fegyveripar szempontjából. Önmagában nem képes ugyan az U-235-ös halálos láncreakciójára, de úgy már igen, ha átalakítják plutónium-239-essé. Ez a természetben gyakorlatilag nem létező anyag volt annak az atombombának a lelke, amely 1945. augusztus 9-én lerombolta Nagaszakit. A tábornok damaszkuszi otthonában számtalan órát töltött az atomenergia tanulmányozásával, és az utolsó lépésig értette annak előállítását. Az uránbányászat, az „őrlő” folyamat, melynek során a nyers ércből kivonják az urán-oxidot, hogy sárga pogácsát állítsanak elő belőle: olyan sárga vagy barna színű, porszerű anyagot, amely csaknem teljes egészében az oxidból áll. A folyamat során nagy mennyiségű hulladék, vagyis meddő keletkezik, melynek egyes formái 75 000 évig radioaktívak maradnak. Ravinak fogalma sem volt róla, hogy mindebből beszivárgott-e valami a Kwanmo-bong körüli hegyi források vizeibe, de úgy döntött, nem kockáztat. Bármilyen iható anyag tele lehet rádium-226-tal és olyan nehézfémekkel, mint például a mangán és a molibdén. Szinte biztosra vette, hogy ebben az elfuserált kommunista államban nem léptették érvénybe azokat a biztonsági intézkedéseket, melyeket nyugaton törvény ír elő. Ennek a nagy hegynek a belsejében hatalmas urándúsító volt, amely az elemet vegyületté, urán-hexafluoriddá alakítja át, egy pokolian mérgező anyaggá, mely radioaktív veszélyt jelent bárki számára, aki csak a közelébe kerül. A „dúsítóban” már számos baleset történt, amelyekben egytől egyig a hexafluorid is szerepet játszott, és Ravi egyáltalán nem örült, hogy ilyen szoros közelségbe kerül az élő halállal. Lerázva magáról az ehhez hasonló komor gondolatokat megfordult, és bátorítóan rámosolygott a fiatal Ahmed Sabahra, feleségének szeretett bátyjára, és inkább a rakétákra kezdett koncentrálni. Vajon be tudják-e tartani az észak-koreaiak, amit ígértek, hogy a saját technológiájukkal tengeralattjáróról indítható RADUGA-vá alakítják át egyfázisú, középhatótávolságú Nodong-1 rakétájukat? A két rakéta mérete és dimenziói nagyjából megegyeztek, és az irániak már vettek is néhányat – ez volt a Shahab-3 –, de kérdéses volt, hogy az észak-koreaiak tudnak-e tervezni kifinomultabb rakétamotort, automata szárnyakat a rakétára, és az atomtöltet rögzítésére alkalmas alkatrészeket. Megesküdtek, hogy képesek minderre, és kellő becsületességgel elismerték, hogy gyenge pontjuk az automata vezérlőrendszer előállítása. De Ravi sikeresen megállapodott a kínaiakkal, hogy elvégzik ezeket a nem feltűnő, de drága és kritikus fontosságú utolsó simításokat a

31

rakéta előre programozott navigációs komputerein. A technológia nagy része Amerikából származott. Ravit tájékoztatták, hogy a rakéták elkészültek, és szállításra készen állnak az észak-koreai kikötővárosban, Nampóban. Az ő dolga már csak annyi volt, hogy kifizesse az árut, és elfogadja a szállítmányt. Lehet, hogy a koreaiak számkivetettek voltak a nemzetközi közösségben, de a megbízhatóságukat soha senki nem kérdőjelezte meg. A nap gyorsan ereszkedett lefelé a hegyek mögött, és az eső is eleredt. Ravi és Ahmed fényeket látott maga előtt és egy hosszú, magas drótkerítés féleséget. Dimbes-dombos, durva terepen döcögtek előre, majd megpillantották a földúton keresztben elhelyezett, reflektorral megvilágított nagy kaput, melyről csillogva csordogált le az eső. Közvetlenül a magas acélszerkezet előtt fegyveres őrök álltak. Egy komplett amerikai M-60-as tankra lett volna szüksége annak, aki át akart volna vágni rajta, és még úgy sem lett volna garantált az akció sikere. Ravi sofőrje leállította a batárt, és letekerte az ablakát a vezető felőli oldalon. Az őr, aki nyilvánvalóan már várta a nagy katonai teherautót, a papírokért nyúlt, az esőkabátja alá tömködte őket, majd odasétált a jármű elejéhez és hátuljához, hogy ellenőrizze a rendszámot. Ezután az őrbódéhoz ment, és egy lámpa fényénél megvizsgálta az iratokat, mielőtt újból kisétált volna, hogy visszaadja azokat. A nagy kapu szárnyait addigra már szélesre tárta két másik őr. Az első őr intett, hogy mehetnek, a sofőr pedig zuhogó esőben és vaksötétben hajtott tovább a földúton. Jó néhány másik őrbódét láttak még a Kwanmo-bonghoz vezető gödrös, köves töltésűt mentén, majd úgy tíz kilométer megtétele után ismét magas fémkapu állta útjukat. Az ellenőrzés nagyjából ugyanúgy folyt le, mint az előző kapunál, az őr pedig ismét intett, hogy mehetnek, mire ők folytatták útjukat felfelé a hegyoldalon. Az utolsó nyolc kilométer volt az egész utazás legnehezebb része. A földút egyre meredekebbé vált, az eső – ha még lehetett egyáltalán fokozni – egyre jobban szakadt, északnyugat felől zuhogva lefelé, neki egyenesen a tántorgó katonai jármű szélvédőjének. Nem sok jót lehetett hallani a régi kínai fővárosban, Csongkingban lévő Qingming Autókészítő Vállalatról, de a Kwanmo-bongra vezető úton Ravi tisztelni kezdte a kínai autógyár teljesítményét. – Ahmed – mondta angolul. – Azok a fickók Csongkingban tudják, hogyan kell jó autót csinálni. Ezt a kocsit alaposan meggyötörtük, és valahogy még mindig megy. – Azt se tudtam, hogy a kínaiak gyártanak autót – felelte Ahmed. – Azt hittem, hogy tömegével veszik a használt kocsikat, amelyekkel minden Amerikából érkező hajó tömve van. – Nem, azok az oroszok. A kínaiaknak hatalmas autógyáruk van Csongkingban. – Az meg hol az ördögben van, Ravi? – Mélyen bent van az ország belsejében. Szecsuánban. Valahogy felépítették ezt a veszett nagy várost félúton fenn egy hegy oldalában, amelyik arra a völgyre néz, ahol a Jangce és a Jialing folyók találkoznak. A semmi közepén van, 1100 kilométerre Sanghajtól, 1200-ra Pekingtől. Több mint tizenötmillió ember él ott, és rengeteg autót és teherautót gyártanak. – Honnan tudod ezt az egészet? – Jártam ott. – Nem is tudtam, hogy voltál Közép-Kínában. – A kínaiak sem tudták. Ahmed felnevetett, és megrázta a fejét. – Te mindig tudsz meglepetést okozni, Ravi tábornok – mondta. – Ragaszkodom is hozzá – felelt a Hamasz főparancsnoka. – Amióta csak az eszemet tudom. Ahmed szerény, de ifjúi véleménye szerint a tábornok kétségkívül a legokosabb, legkeményebb és legkegyetlenebb ember volt, akivel valaha találkozott. Látta ölni úgy, hogy a szeme se rebbent, rombolni úgy, hogy egy pillanatra sem esett meg a szíve a halottakon és szenve-

32

dőkön. És látta, hogy gyönyörű szép palesztin húgát, Sakirát olyan odaadással szereti, annyi imádattal halmozza el, mely szinte ismeretlen az arab világban. Ahmed volt a tanú az esküvőjükön. Ahmed számos, az izraeliek és a nyugat ellen elkövetett akcióban működött közre Ravi testőreként. És Ahmed volt az is, aki szinte földbe gyökerezett lábbal állt, amikor egy vakmerő fiatal palesztin terrorista rátámadt a tábornokra az egyik küldetés előtt, vadul próbálkozva, hogy egy puskatussal megüsse Ravi állkapcsát. Ravi bámulatos sebességgel bánt el vele. Két helyen törte el a fiatalember karját, valamint a kulcscsontját, majd csizmájával a földön fekvő fiú torkára taposott, és csendesen így szólt: – Kevesebbért is öltem már embert. Vidd be egy kórházba, Ahmed! Útközben az ifjú Sabah elmagyarázta, hogy az iráni születésű Hamasz-főparancsnok a brit hadsereg elitkommandójának, a SAS-nak volt a legrettegettebb csapatvezetője, és a fegyvertelen közelharc valószínűleg legjobb képviselője az ezredben. Az egykori Ray Kerman őrmester Hebron szent városában zajló véres csata közben valami csoda folytán a rossz oldalon találta magát, ahol Sakira mentette meg az életét. Sakira hozta el a Hamaszba. Újra felvetette vele születésekor kapott nevét. Visszatérítette őt gyermekkori vallására, az iszlámra. És mindeközben a szervezet a legfontosabb muzulmán parancsnokkal gazdagodott, aki csak létezett a 800 évvel korábban élt Szaladdin óta. Legalábbis így emlegette őt a Hamasz főparancsnoksága, hogy fellelkesítse az új jelentkezőket. És most arab testvérei oldalán harcolt, akikkel közös ősei voltak. A világ leginkább körözött terroristájaként visszatért a muzulmán valláshoz, és feleségül vette imádott Sakiráját. – Maga Allah küldte őt nekünk – mondta Ahmed útban a kórház felé. A törött karú és kulcscsontú fiú hajlott a gondolatra, hogy a Sátánnak is köze lehet hozzá. A Csongkingban gyártott teherautó útjának legveszélyesebb szakaszával nézett szembe az utolsó nyolcszáz méteren. Az emelkedő foka akkorának tűnt, mint a Mount Everesté, a motor pedig bömbölt az alacsony fokozaton, miközben a négykerék-meghajtású jármű gumijainak valahogy sikerült megkapaszkodniuk a gránittal és sárral borított felszínen, amelyet egy, a hegy oldalából feltörő kis folyó tett síkossá. Sok lámpa égett, és a végső 500 métert már hegynek lefelé tették meg egy völgybe, melyet magas, acéltetejű szögesdrótkerítés szelt át. „Bevehetetlen” – ez volt az egyetlen szó, amellyel Rashood tábornok le tudta írni a látványt. A főkaputól balra és jobbra magas őrtornyok álltak, mindkettő hat villanyoszlop méretű cölöpre építve. Három méterrel a szerkezet tetején sorakozó, borotvaéles acéltüskék fölött helyezkedtek el. A tornyokban két reflektor volt és két fegyveres őr, mindketten nehéz, töltött gépfegyverrel teljesítettek szolgálatot. Rashood tábornok nem igazán tudta eldönteni, hogy a ki- vagy a bejutásban akarták-e megakadályozni az embereket. Akárhogy is volt, az ő pénze az őrökön múlott. A kerítésen kívül egy nyolc főből álló osztag járőrözött két négyes csoportra osztva a kapu két oldalán, esőben vagy napsütésben ugyanúgy a szabadban állomásozva. A kapun át Ravi nem látott további fényeket, kivéve azt, amely egy szokványos, két méter magas ajtón át szivárgott ki. Több fény nem volt a hatalmas kapu és a mögötte fekvő terület között, bármi legyen is ott. Ravi és Ahmed csak ült csendben és várt. Az őrparancsnok utasítására kinyitották a főkaput, a sofőr pedig bekapcsolt fényszórókkal továbbhajtott egy masszív sziklafalnak tűnő képződmény felé. Csak amikor már egész közel jártak hozzá, akkor látta Ravi, hogy a fal tömör acélból készült. Az acélba kis ajtónyílást vágtak, és hamarosan az egész fal hirtelen eltűnt, becsúszva jobbra, a szikla elülső falába. Ravi előtt sötét üreg tárult fel, melyet szemernyi fény sem világított meg. Olyan volt, mintha egy gigantikus sírba hajtottak volna be. A teherautó továbbment, a nagy acélkapu pedig csöndesen visszacsúszott mögöttük a helyére. Ravi érezte, ahogy keményen becsukódnak, és beleborzongott a bezártságba, melyet számára kontrollálhatatlan erők mértek rá. Csak néhány másodperce ültek ott, amikor az elektromos áram robbanásszerűen fényárba öntötte az egész helyiséget. Nem sír volt ez és nem barlangüreg. A Kwanmo-bong főutcája

33

volt, utcai fényekkel, fehérre festett sávokkal, boltokból, irodákból vagy laboratóriumokból kiszűrődő fényekkel. Az utca hihetetlenül egyenes volt, és ameddig csak elláttak, végighúzódott a hegy szívén. A tábornok sejtette a villanyáram forrását: a megvadult atomenergiát. Észak-Korea legnagyobb föld alatti nukleáris létesítményében jártak, melyet tömör sziklákból robbantottak ki. Gigászi teljesítmény, de vajon milyen áron építették meg? – gondolkozott el Ravi. Felbámult a mennyezetre, amely helyenként még mindig a csupasz sziklából állt. De a falak betonból készültek, és még most, a teherautó ablakain át is hallotta a generátorok teljes föld alatti építményt átjáró, halk zümmögését. Valahol e hatalmas, megerősített betonbarlang mögött vagy alatt, hatalmas atomreaktornak kellett lennie, hogy energiát szolgáltasson. És ha ezt az egészet be akarta volna zárni valaki, ahogy a külvilágtól elszigetelve, a Kwanmo-bong 2400 méter magas csúcsa alá rejtve állt, nos annak egy atombombára lett volna szüksége. Nagyon is lehetséges – gondolta –, hogy ezt a hegy gyomrában rejtőző nukleáris létesítményt csak azok tudták lerombolni, akik építették. – Jézusom – suttogta Ravi. Még nagyjából 500 métert hajtottak előre, majd a teherautó bonyolult tolató manőverbe kezdett, hogy beálljon egy szállítódokknak tűnő helyre. A sofőr leállította a motort, és kinyitotta a mellette lévő ajtót, ahol abban a pillanatban megjelent négy észak-koreai tiszt. Ketten közülük fehér laboratóriumi köpenyt viseltek, a többiek a távol-keleti tisztek különös viseletét hordták: olajzöld nadrágot és azonos színű, nyitott nyakú inget, melyen a gombokat cipzár helyettesítette, váll-lapot és felgyűrt mandzsettát. Rashood tábornok és Ahmed kiszállt a sima betonpadlóra, és nyilvánvalón a parancsnok üdvözölte őket angolul, aki a késői óra ellenére teljes készültségben volt. – Meg kívánják nézni az árujukat? – kérdezte, kétszer közepesen mélyen meghajolva. Mint egy japán dupla domo. Ekkor kezet nyújtott, és így szólt: – Üdvözlet, tábornok. Köszöntjük itt, reméljük, ez lenni csak első vizit. Bemutatkozott Dae Jung ezredesként, majd sorra vette a kollégáit is. Ezután a sarkon bekanyarodva visszavezette a társaságot oda, ahonnan előjött, egy széles, erősen megvilágított előcsarnokba, ahol két fegyveres őr és egy hivatalnok teljesített szolgálatot. Mind a négyen vigyázva vágták magukat és tisztelegtek az ezredesnek, aki végigvezette a társaságot a folyosón, majd egy lépcsősoron, amely széles és világos raktárhelyiségbe vezetett, ahol a mennyezeti emelődarukat kábelek vették körül, melyek a nagy, széles, felfelé nyitódó acélajtókig vezettek. Előttük két 5 méter magas és két méter széles rozsdamentes acélhenger csillogott, melyeket a szakmában „hordónak” ismernek: ezeknek a masszívan megépített nyugati tartályoknak egyetlen földi feladata a radioaktív nukleáris anyagok szállítása. A Brit Nukleáris Fűtőanyaggyárban tökéletesítették ezeket, és az általánosan elfogadott vélekedés szerint olyan közel vannak a hibamenteshez, amennyire csak lehetséges. A két és fél centiméter vastag acélból készült hordók súlyát a beépített pajzsok növelték sugárzás csökkentése céljából, egyszerre védve a tartály mellett közlekedőket és csökkentve a tartály sebezhetőségét terrortámadás esetén. – Ezekben, tábornok úr – mondta a koreai parancsnok –, a két atomtöltet, amit rendelt. Mindkettőt pontosan összerakva, rakéta-csalival ellátva. Mindkét robbanófej beszerelésre kész, de rakétáktól külön csomagolva. Ha a kínai vezérlő- és navigációs mérnökök esetleg dolgozni akarnak a rakétatest orrában, így nem kell érintkezniük nukleáris anyaggal. Töltet főként utolsó pillanatban beszerel, mielőtt rakétát lezár és tengeralattjáróba tesz. Ravi bólintott. – Láthatnám a robbanófejeket? – kérdezte. – Természetesen. Van kis ablak, üveg tíz centi vastag, de be lehet látni. – Odavezette Ravit a hordón látható, húsz centiméter átmérőjű körablakhoz, és bevilágított egy zseblámpával.

34

Ravi benézett, és éppen csak ki tudta venni a kúp formáját a merevítők és kábelek között, amelyekkel a rakétát rögzítették. – Biztosíthatom, senki csalódott – mondta a parancsnok. – Ez 200 kilótonnás töltet. Ha jól robbantják, meglesz kívánt hatás… Az észak-koreaiak köztudottan jól értenek az ilyen ügyekhez, így Ravi nem vonta kétségbe a parancsnok állítását. – És a normál rakéták? – kérdezte. – A RADUGA-másolatok? – Becsomagolva ott – mondta a parancsnok, és odavezette Ravit. – Az egyik nem lezárva, így lehet látni… Ravi ránézett a hosszú, tízméteres ládákra, amelyek egyenként két tonnát nyomtak. – Ezeket a hagyományos robbanófejeket összeállították és felszerelték? – kérdezte. – Így van. – Nem volt gond az oroszok másolásával? – Abszolút nem. Van két orosz RADUGA-nk itt az erőműben. Rekonstrukció nagyon egyszerű. Egyes SCUD-oknak is héjszerkezetű burka van, Nodong-1-nek is nagyjából ugyanaz. – Inkább meg sem kérdezem, hogyan tettek szert a RADUGA-kra – mondta mosolyogva a tábornok. – Nem. Inkább ne! – felelte a parancsnok mosoly nélkül. – De a rakétákra teljesen koreai gyártmányú motort szerelünk. Úgy gondoljuk, valamivel jobb az orosz motornál, és határozottan megbízhatóbb. Hagyományos salétromsavas hajtóanyaggal működik. Ravi bólintott. Megszámolta a ládákat, az egyiket megvizsgálta, odahajolt, és megérintette a hideg fémburkot. – Felkészültek a nampói rakodódokkok ilyen nehéz szállítmányra? – Nampói dokkoknak nincs párja világban – mondta a parancsnok szerényen. – Mi szakértők rakéta- és robbanófej-szállításban. Nagyon régóta csináljuk. Nincs hiba. – Egyszer volt hiba a jemeni partoknál pár évvel ezelőtt – mondta Ravi. – Nincs hiba északkelet-ázsiai területen – mondta a parancsnok. – Az van fontosabb. Ezt tudni kell. – Így igaz – mondta Ravi. – Az van fontosabb. – Meg van elégedve az áruval? – Igen. Beszéljük meg most a fizetés részleteit? – Nagyon jó, tábornok. Utána vacsorázunk, és aztán indul. Három teherautónk megy konvojban. Benzinszállító tartálykocsi már erőműben van. Sok-sok üzemanyag elég Nampóba. – Nagyon köszönöm – mondta Ravi. A fizetés módját már korábban rögzítették: 150 millió dollár előre, a hiányzó 350 millió pedig a szállítás után, a gyáron kívül. Egyeztettek a határtól délre, Szöul központjában lévő Korea Exchange Bankkal, és már hetekkel korábban letétbe helyezték a pénzt Teheránban. A szöuli bank telefonon, faxon vagy e-mailben egy jelszót fog kapni Rashood tábornoktól. A Teheráni Nemzeti Bank csak akkor küldi át az összeget az észak-koreai kormány számlájára, amikor a jelszót megerősítette a North Pacific Exchange. Ma este mindenki készenlétben állt, várták a nagy pénzre vonatkozó üzenetet a Hamasz-tábornoktól. Ravi leült egy internetre kötött számítógép elé, és begépelte a se-panjah bash-e perzsa kifejezést, ami nagyjából annyit tesz: három-ötven, nagyon klassz. Pillanatokkal később a kód már 8000 kilométerrel nyugatabbra járt – ahol az időeltolódás miatt hat órával korábban járnak –, Teherán központjának legnagyobb bevásárlóutcáján, a Kheyabun-e Ferdosin lévő Bank Melliben, a német nagykövetséggel szemben. A válasz pillanatokon belül megérkezett Szöulból… Küldhetik a pénzt északra… így tehát kevesebb mint öt perccel később 350 millió dollár cserélt gazdát, és a Hamasz brutális, terrorista főparancsnoksága szert tett első atomfegyvereire.

35

Az észak-koreaiakkal elköltött vacsora felülmúlta Ravi várakozásait. Fantasztikus sinsollót szolgáltak fel, amely egy főtt marhahúsból, halból és zöldségekből készült, dweonjanggal (babpástétommal) és gocsuval (vörös chilivel) ízesített nemzeti specialitás, kicsit a japán sabu sabura hasonlít, de annál ízletesebb, sósabb. Ravi tányérjára hajdinakása és tojásrolád-körettel tálalták. Csak ásványvizet ittak, amelyről őszintén remélte, hogy nem a Kwanmo-bong radioaktív környezetében tört fel a földből. Nem akarta megnézni a laboratóriumokat, de így is látott több tucat, tetőtől talpig fehérbe öltözött, védősapkás, kesztyűs technikust. Bízott benne, hogy ezek az emberek nem érintkeztek a régi hexafluoriddal, és hogy ennek a döbbenetes föld alatti komplexumnak a vezetője is megfelelő szabályokkal és rendelkezésekkel gondoskodott a biztonságos környezetről az egészségkárosító nyersanyag közelében. Mielőtt elindult volna, tájékoztatta a parancsnok. – Ne feledje, a teljes nukleáris folyamatot itt bonyolítjuk le a Kwanmo-bongban. Dúsítást, plutónium kinyerését és U-235-össé finomítását. Egész a fegyverkezésre alkalmas anyagig. Odalenn, csaknem másfél kilométernyire innen, rakétákat gyártunk. A SCUD-B, Huaszong-5 rövid hatótávolságú, Huaszong-6 rövid hatótávolságú, mint a SCUD-C, a Nodong közepes hatótávolságú, a Taep'o-dong-1, ami olyan, mint a szovjet SS-4, az NKSL-1/Taep'o-dong-1 közepes hatótávolságú műholdvezérlésű rakéta és a nagy ballisztikus rakéták, a Taep'o-dong2 és a NKSL-X-2/Taep'o-dong-2 – ebből az utóbbiból gyártottuk az iráni Shahabot –, mint a szovjet SS-5, ez is műholdvezérlésű rakéta. Bármit akar, megcsináljuk. Két- vagy háromfázisú rakétákat. Nagy teherbírás. Nem probléma. Nagyon jó, ugye? – Kitűnő – felelte Rashood tábornok. – Abszolút lenyűgöző. Továbbsétáltak, és befordultak a nagy árurakodó térségbe. A parancsnoknak igaza volt. Most három nagy észak-koreai kamion állt itt, a mennyezeti daruk masszív acélgerendái között leparkolva. A járműveken egy csapat fiatal katona nyüzsgött, akik a hátsó platókat fedő, nagy viaszosvászon ponyvákat rakták helyre, melyek alatt immár ott voltak halomba rakva a 10 méter hosszú rakéták. Ravinak feltűnt, hogy a két atomtöltetet tartalmazó acélhordó arra a teherautóra került, amellyel ő érkezett. A tizennyolc rakéta a másik két járművön volt felhalmozva kilences csoportokban: három hármas gúla, egymástól kis távolságra, gerendákkal és fapalettákkal elválasztva, de edzett acélból készült hevederekkel egymáshoz rögzítve. Ravi belegondolt a járművenkénti 18 tonnás súlyba, és az jutott eszébe, amit az északkeletre vezető hosszú út alatt gondolt: pokoli jó kocsikat gyártanak ott Csongkingban. Kezet fogott a parancsnokkal, és Ahmeddel együtt felszállt a teherautóra. A fiatal testőr nem vette el az AK-47-esét a hátsó ülésről, és a fegyver még mindig ott hevert érintetlenül. Még mindig töltve volt. A három sofőr beindította a motorokat, és a konvoj elindult a kijárat felé. Az egész hely sötétségbe borult, mielőtt a nagy ajtók visszagördültek volna a sziklába. Most mind a három teherautó tompított fényszórókkal közlekedett, és Kwanmo-bong éjsötétjét nem zavarta más fény. Egyenesen kihajtottak az esőbe, és a kapuk felé tartottak, melyek nyitva álltak előttük. Az ügyeletes őrök tisztelegtek nekik, amint kirobogtak a délnek vezető földútra, és nagy zajjal eltávolodtak a föld alatti üzemtől. Annak ellenére, hogy a háta mögött két jó nagy méretű, totálisan illegális atomtöltet állt bedobozolva, a tábornok igen becsületesnek érezte magát, amikor útra keltek. Lehet, hogy ördögi tervei voltak, de az emberei jó ügyért harcoltak, készek voltak küzdeni és meghalni a hitükért, azért, hogy megkapják az önrendelkezés jogát Palesztina ősi lakói és a Közel-Kelet más elnyomott népei, melyeknek egyelőre Amerika diktálja a feltételeket. Ugyanakkor az észak-koreaiak csak gengszterek voltak. Nem voltak terveik, nem volt egy ügy, melyhez hűek

36

lettek volna, nem voltak erkölcseik, sem magasabb szintű meggyőződéseik, sem szövetségeseik. Egyszerűen pénzt akartak kapni fegyverekért cserébe. A legrosszabb fajta fegyverekért, amelyekkel csak elkövethető emberiség elleni bűntett. A hatalmas Allah már korábban is megmutatta, hogy a Hamasz-harcosok oldalán áll. Nagyon sokszor megmutatta. Ravi tudta, hogy Ő mindig velük lesz, ahányszor csak nagyobb küldetésre indulnak a Nyugat ellen. Efelől nem voltak kétségei. A három kamion bömbölve és csúszkálva haladt lefelé az úton, meg-megbillenve a kanyarokban, melyekkel az ösvény igyekezett követni a hegyoldal vonalát. A talaj hepehupás volt, a lejtők egyenetlenek, az eső pedig egy pillanatra sem állt el. Egész a kereszteződésig esett, ahol a Kwanmo-bongba vezető tiltott ösvény beletorkollott a keleti parti autópályába. De a kapuk minden ellenőrzőpontnál nyitva álltak előttük, és az őrök nem állították meg őket. Csak robogtak tovább, majd délnek fordultak, és ekkor az eső csaknem azonnal elállt. A főváros, Phenjan felé haladtak, de mielőtt elérték volna, letértek délre, a negyven kilométerre lévő nampói kikötőbe vezető útra. Rashood tábornok csalódott volt, amiért nem láthatta a hatalmasan terjeszkedő Phenjant, de belátta, hogy elég bizarr látványt nyújtott volna három atomtöltettel és rakétákkal megpakolt teherautó, amint áthalad a Taedong-folyó mentén fekvő turistaövezeten. Ehelyett a kis konvoj továbbment, és egész éjjel megállás nélkül haladt a Sárga-tenger felé. Hajnalodott, a nap küszködve próbált feljutni a horizontra. A nappal a nyugati part legnagyobb kikötője, a nampói dokkok felé vezető kapunál érte el őket. A fáradt és éhes Ravit és Ahmedet megdöbbente a mólók mérete, melyek mellett a függesztett daruk alá lehorgonyzott, nagyobb méretű teherszállító hajók sorakoztak. Legtöbbjük Délkelet-Ázsia és Afrika országainak zászlói alatt hajózott, de volt három a Közel-Keletről és egy Európából is. A teherszállítók mérettől függetlenül könnyedén közlekedtek Nampo kikötőjébe és onnan kifelé, hiszen a Nyugati-tengeren emelt gát megépülésével jelentősen megemelkedett a vízszint, és drámaian megnőtt a kikötő kapacitása. Ravi konvoja egy jóval kisebb hajó mellett parkolt le, egy régi 500 tonnás mellett, amelynek sötétkék teste rozsdafoltokkal volt tele. A festék alatt épphogy csak látszódó 81-es szám keveset árult el, de a harminchat éves teherhajó valójában egy átalakított ASU osztályú segédhajó volt, melyet eredetileg a japán haditengerészet számára építettek. Egy kéttörzsű dízel, láthatólag fél lábbal már a sírban. A felső fedélzet alatti részre nagyon ráfért volna egy festés, ahogy az egyetlen nagy kéményre is. A tatrész lapos volt, és egy erősnek tűnő daru állt rajta, amely egykor japán tengerészeti helikoptereket emelt be. Volt egy kis helikopter-leszállóhely is a hajón, ezt már a rövid távon szállított áruk rakodóterének használták. A jobb oldali előrészen látható, alig olvasható vörös betűkkel az állt koreai és angol írással: Yongdo. Ravinak fogalma sem volt róla, mit jelent. De a hajó árbocán az egyetlen széles csíkkal és csillaggal díszített észak-koreai zászló lobogott, amely megfeszült a viharos reggeli szélben. A mólón kizárólag katonai személyzet dolgozott, és Rashood tábornok egészen addig nem vette észre, hogy lezárt területen járnak, míg a három katonai jármű le nem állt a gondosan festett jelzések között, és mindnyájan el nem hagyták a teherautókat. Egy nagy vaskapu máris bezárult mögöttük. Nyilvánvalóan nem vezetett út kifelé, és egész biztosan nem vezetett más út befelé. Érkezésükre a hajó főtisztje várt, Cso Jung Kan, az észak-koreai tengeri flotta kapitánya. – Üdvözlöm önöket Nampóban – mondta angolul. – Kérem, most rögtön szálljanak fel a hajóra. Intézkedtem a reggelivel és a kabinokkal kapcsolatban. Ma éjfélkor kihajózunk a dagállyal. Mint tudják, kétnapos útról van szó.

37

Ravi rápillantott a tiszt zubbonyujján látható rangjelzésre, melyen arany alapon két fekete sáv volt, három egymás alá helyezett ezüstcsillaggal. Ebben a hadseregben csak a dandárparancsnokok kapnak négy csillagot. – Jó reggelt, Cso kapitány – mondta. – Örülök, hogy látom. Egész éjjel vezettünk. – Igen, tudom. A nap nagy részében alhatnak, ha úgy kívánják. Mire felébrednek, áru be lesz rakodva. Az a daru ott úgy három óra múlva áll rendelkezésükre. Nem fog gyorsan menni. A maguk áruja elég érzékeny. – Nagyon érzékeny – felelte Ravi. – És drága. 2009. május 28., csütörtök 19 óra (ugyanaznap) 27.00É 124.20K. Mélység 400. Sebesség 25 A Barracuda II gyors tempóban haladt észak felé, 420 ölnyi óceánon át, Okinawától 130 kilométerrel északnyugatra, és már elhagyta a Ryukyu-szigetek hosszú láncát, ahol a császári japán ősi területei véget érnek. Felfelé hajóztak, a Japán-áramlat felé, amely Kína számára a Kelet-kínai-tenger Csendesóceán felőli határát jelenti. A nemrég kinevezett ellentengernagy, Ben Badr az áramlat Japán felőli oldalán lévő mélyebb vízben szándékozott maradni, ameddig csak tudott. Mint a legtöbb közel-keleti és keleti tengeralattjáró kapitánya, lehetőség szerint ő is a mély vízben hajózott szívesen, távol az amerikai műholdak kémlelő tekintetétől. Természetesen szokatlan volt, hogy egy ellentengernagy kapitányként működik, de a következő küldetésen már saját kapitánya volt a fedélzeten, az ő tekintélye pedig ugyanakkora volt ezen a hajón. A Hamaszt egyébként sem tartották vissza más népek haditengerészeteire jellemző hagyományok. Ők épp ekkoriban hozták létre a saját tengerészetüket. A Barracuda kedd este hagyta el Jang-csiangot, a kínai déli flotta támaszpontját, a felszínen hajózva, hogy bárki láthatta, akit érdekelt. Valamivel a Luzon-szoros előtt, amely Tajvant választja el a Fülöp-szigetektől, ment le a víz alá, és most a felénél tartott 3800 kilométeres, észak felé vezető útjának. Ez volt a második a két Barracuda közül, amelyeket a Hamasz Oroszországtól vásárolt a legnagyobb titokban. És míg az amerikaiakban komoly gyanú élt arra vonatkozóan, hogy valójában kié a hajó, csak három dolgot tudtak. Először: Oroszország nem ismerte el, hogy bárkinek is eladta volna ezt a bizonyos Barracudát. Másodszor: Kína nem ismerte el, hogy az övé lenne. Harmadszor: más sem ismert el ilyesmit. A Panamánál megsemmisített első Barracuda sorsát ismerték az amerikaiak, de szigorúan bizalmas téma volt, és Washington ugyanúgy hallgatott róla, mint Peking vagy Moszkva. Ben Badr admirális tudta, hogy a Jang-csiangból vidáman kipöfögő és a jó ég tudja, hova tartó Barracuda II látványa szinte biztosan felkeltette az USA haditengerészeti titkosszolgálatának figyelmét. És Fort Meade-ben kétségtelenül újra felütötte irritáló fejét a régi kérdés: ki az ördögé ez az átkozott cucc? A Barracuda II, egy 8000 tonnás, 100 méter hosszú, oroszok által épített felderítő romboló, első küldetése felé tartott. Kezdeti célpontja a kínai haditengerészet huludaói támaszpontja volt, messze fenn a Sárga-tengeren, a zsákutca óceánon, ahol Kína legnagyobb, interkontinentális ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjáróinak próbaútját készítette elő és vezette le. – Tíz fokkal jobbra – kiáltotta a kapitány. – Haladási irány három-nulla. Sebesség 25, mélység 200. A Sárga-tenger hírhedten sekély vizű volt, és az út utolsó szakaszát, amely Kína leginkább tiltott vizein keresztül vezetett, a felszínen kellett megtenniük, az amerikai műholdak orra előtt. A kapitány szerette volna a lehető legkevesebb figyelem mellett megtenni az utat, bár végül is nem mindegy? Egy orosz építésű tengeralattjáró egy kínai támaszpont felé tartott, fő-

38

ként nemzetközi vizeken: senki sem volt köteles tájékoztatni Washingtont. Elvégre a Pentagon nem birtokolta a világ óceánjait. Kínának és Oroszországnak szíve joga volt, hogy ideoda mozgassák a tengeralattjáróikat, és meglátogassák egymás kikötőit. Badr admirális zordan elmosolyodott. … míg rá nem jönnek, mi a végcélunk – gondolta. Általában véve elégedett volt a nagy tengeralattjáró kezelhetőségével. Titánból készült burkolata, amely eredetileg úgy megdrágította, segített a zajkibocsátás csökkentésében, de a hajó befejezése végül nagyon sokba került, az üzemeltetése pedig még többe. A hajó lényegében egy évvel korábban járt először a tengeren. Egyetlen hosszú, nyugodt és eseménytelen utazást tett a földet félig megkerülve, azóta pedig hosszú és alapos nagyjavításnak vetették alá Kína déli flottájának hajóműhelyeiben. Olyan könnyen kezelhető volt, mint egy új hajó, atomreaktora problémamentesen működött, egymagában szolgáltatva a hajón szükséges összes energiát, és lehetővé téve, hogy szükség esetén több hónapon át egyfolytában víz alatt maradjon. Amikor felfegyverezték, a Barracuda rettenetes nagy bummhoz elegendő muníciót tudott hordozni. Irányított rakétákat, és a kitűnő orosz „tüzelj és felejtsd el” típusú SSN-1 Gránát típusú cirkálórakétákat lőtt ki mélyen a felszín alól. Pillanatnyilag üresek voltak a rakétatárai, de ezt a helyzetet orvosolni fogják, mihelyt megérkeznek Huludaóba. Badr admirális – aki iráninak született, és akinek apja az Ajatollah haditengerészetének főparancsnoka volt Bandar Abbaszban – rutinosan kezelte az atom-tengeralattjárókat. És a Barracuda II-t északra irányította, a harmincadik szélességi körön keresztezve a Japánáramlat vonalát, 90 méter mély vizekbe behajózva, barátságos vizekbe, melyek kínai cimboráik ellenőrzése alatt álltak. Ami Ben Badr admirálist illeti, számára ez kellemes hajókázás volt, olyan kollégákkal, akiket jól ismert, akikkel együtt harcolt és győzedelmeskedett a Barracuda I-en. Hatalmas várakozással tekintett az elkövetkező hónapok elébe. És apja szavai mindig az eszében jártak: … maradj olyan lent, amennyire csak lehet, olyan csendben, amennyire csak lehet, és amikor veszély fenyeget, haladj olyan lassan, amennyire csak lehet, így a nullához közeli annak az esélye, hogy észrevesznek abban a nagy atomhajóban. Csaknem 11 óra volt a vaksötét, eső áztatta Kelet-kínai-tengeren, és a Barracuda tartotta a három-ötnullás pályát, úgy 500 kilométerrel Sanghajtól, kelet felé haladva. Nagyjából egyenesen Jejudo gyönyörű szubtrópusi szigete felé tartottak, amely egy régen kihalt vulkán 20 kilométer hosszú maradványa volt, és Dél-Korea legdélnyugatibb csücskéhez közel helyezkedett el. Ben Badr szándéka az volt, hogy 100 kilométer lesz a verőfényes turistaparadicsom, Korea Hawaiija, és a hajó jobb oldala között, amikor elhaladnak mellette észak felé a Sárga-tengerre, ahol jóval több megpróbáltatás várt rájuk, és ahol az éberség volt a legfontosabb. A Sárga-tenger déli része különösen forgalmas hely volt. Valóságos országútja volt ez a tartály- és teherszállító hajóknak, melyek a Szöult kiszolgáló nagy nyugati kikötőkből indultak, illetve Kunsan nagy kikötőjéből, ahogy itt haladtak keresztül a Nampóba és vissza közlekedő tankerek és teherszállító hajók is. Ráadásul folyamatos volt a halászhajók forgalma, amelyek Észak-Koreából is érkeztek, nem is beszélve a kínai haditengerészet keleti és nyugati flottájának hajóiról. Itt minden tengeralattjáró-parancsnoknak a legmagasabb fokozatra kellett állítania a felderítő készülékét. Amikor a tengeralattjáró órájának négy harangja elütötte az éjfélt, a koreai Yongdo teherszállító éppen elhagyta a Nampo kikötőjén kívül, 670 kilométerre északra található nyugatitengeri gátat, miközben vén dízelmotorjai, szinte tiltakozásképpen, úgy tolták előre a kettős hajótestet, hogy beleremegett. Mindez éles ellentétben állt a Barracuda turbináinak selyemsimaságú zümmögésével, melyek a Sárga-tenger felé hajtották gyors tempóban a tengeralattjárót, ezúttal mindössze 90 méterrel az óceán eső verte felszíne alatt.

39

Rashood tábornok és Ahmed a nap nagy részét végigaludta, vacsorázott a kapitánnyal és az első tiszttel, most pedig díszvendégként látogatta meg a Yongdo parancsnoki hídját. Az ember nem ad el mindennap egyhajónyi irányított rakétát és két iszonyatosan drága nukleáris robbanófejet. Még Észak-Koreában sem mindennapos az ilyesmi. A Yongdóra valamivel több mint 650 kilométeres út várt, hogy valahol e tiltott tenger északi határánál találkozzon a Barracudával, melynek szombaton kora este kellett megérkeznie Huludao kikötőjébe. Ravi kíváncsi volt, vajon meglátja-e az érkező tengeralattjárót, mivel az csaknem biztosan a víz színén lesz. Furcsa volt belegondolni, hogy a régi hajóstárs és jóbarát, Ben Badr ugyanazokat a vizeket kavarja fel éppen, mint ő és Ahmed. Keveset láttak a sötétben, de a hullámok hirtelen felerősödtek, és a teherhajó hamarosan hánykolódni kezdett a vízen. Cso kapitány szólt, hogy ne aggódjanak, ennél rosszabbra sohasem fordul a dolog, de Rashood tábornokon mégis múló rettegés lett úrrá. Nagyon bosszantó lenne, ha értékes rakománya elsüllyedne. Nyilvánvaló okokból aligha köthettek rá biztosítást, és a szerződés szerint az eladással a gyártó felelőssége véget ért. Ha a rakéták a tenger fenekére süllyednek, az új tulajdonosokat éri a kár. 380 kilométerre a parttól nyugatra, a Bohai Haixiában, vagyis a Sárga-tengeri szurdokban, ahol a navigáció nagy ügyességet követelt meg. A Shangdong déli területei és Liaodong tengerparti hegyfoka között húzódó keskeny vízi utat úgy őrizték a kínaiak, mini ahogy az amerikaiak őrzik a Fehér Házat. Ez volt az a pont, ahol két nagyobb terület teljesen el volt zárva a hajózástól, és ahol a kínai haditengerészet könnyűszerrel feltartóztathatta a behatolókat. Még a legmerészebb tengeralattjáró kapitány sem kísérelte volna meg a víz alatti átjutást a szoros középső részén, ahol kevesebb, mint 26 méter volt a vízmélység. A térkép egész akadálypályát mutatott: halászat betiltva, horgonyzás betiltva, olajvezetékek, haditengerészet által felügyelt vizek. Járőrhajók tömege. Sziklák, roncsok, homokzátonyok, és állandóan felbukkanó „belépni tilos” jelzések. Megpróbálni sem érdemes. A kínaiaknak – akik a távoli északi partokon atomhajó-építési programot működtettek – sok védeni-, és még több takargatnivalójuk volt a nyugattal szemben. Még a baráti kis észak-koreai teherhajó, a Yongdo is hadihajó-kísérettel haladt itt át kora hajnalban. Ahogyan a Barracuda is jó néhány órával később. A Yongdo érkezett elsőként, péntek éjfélkor, nyomában a Barracudával, amely óráról órára hozta be a hátrányát. Miközben még mindig a vízfelszín alatt, 49 méter mélységben haladt. Ben Badr tudta, nemsokára periszkópmagasságba kell emelkednie, minthogy a tengermélység egyre csökkent a szoros felé, illetve tovább a Sárga-tenger zsákutca-részében. Minden megtett kilométer után egyre elégedettebb volt a legénységével. Az eltelt két évben rengeteget tanultak, kiképzésen estek át az oroszoknál Aragubában, töméntelen tanfolyamon vettek részt, ahol atomfizikáról, atomreaktorokról, turbinákról, rakétameghajtásról, tervezésről, elektronikáról, hidrológiáról, fegyverekről és vezérlőrendszerekről hallgattak előadásokat. Már nem újoncok voltak mellette, hanem tapasztalt tengeralattjárósok. Ott volt a közvetlen helyettese, a főtiszt, Ali Akbar Mohtaj kapitány, az egykori reaktormérnök, aki már a fél világon keresztülvitte ezt a hajót. Ott volt Abbasz Shafii parancsnok, szintén mérnök, nukleáris szakértő Rashood tábornok szűkebb hazájából, Kermanból. Ő a műveleti központ általános parancsnoka. Ott volt a csónakparancsnok, Ali Zahedi törzszászlós, és Ardesir Tikku törzszászlós, aki a három felső komputerpanelt irányította a reaktor vezérlőjében. Szintén a fedélzeten volt egy első osztályú villamosmérnök korvettkapitány Teheránból, aki háromszor volt már szolgálatban Irán Kilo osztályú dízelmotorosán; őt nagyra tartották, mivel az előző évben Mohtaj kapitánnyal hajózott Aragubából Jang-csiangba. Rashood tábornok mindig vigasztaló jelenlétét jó kedélyű személyi testőre, Ahmed Sabah egészítette ki, aki a hajósok munkáját vidáman kommentálva nagy segítséget jelentett a le-

40

génységi kapcsolatok terén. Olyan volt, mintha szavai közvetlenül a Hamasz hadászati főnökétől erednének, és Ben Badr tudta, hogy ez nagyon jót tesz a stresszes légkörben dolgozó legénység általános hangulatának, melynek tagjai heteket töltenek a hajón anélkül, hogy megpillantanák a külvilágot. És ott volt persze a gyönyörű, karcsú, acélos tekintetű Shakira, a tábornok felesége, Ahmed húga, az egész Hamasz egyik legmegbízhatóbb embere; a palesztin szabadságharcos, aki megmentette Ray Kerman őrmester életét, amikor csapdába került Hebron rossz végében, egy véres lövöldözés során. Cserébe Rashood tábornok szabad utat engedett a felesége tehetségének, arra bátorítva őt, hogy továbbfejlessze legfőbb erősségét, a roppant mennyiségű adat összegyűjtésére és rendszerezésére vonatkozó képességét, melyet főleg a térképészet és a térinformatika terén érvényesített. Ravi véleménye szerint nála részletesebben senki sem tud kieszelni és megtervezni valamit, különösen a cirkálórakéták navigációját. Végül engedett a kérésének, és engedélyezte, hogy szolgálatot teljesítsen a tengeralattjárón. És milyen bölcs döntés volt! Ennek a bájos, fekete hajú arab nőnek, aki a huszonhetedik évében járt, vágott az esze, mint a borotva, és a Barracuda I-en, a rakétaprogramozás terén nyújtott teljesítménye maximális volt. Olyannyira maximális, hogy Ravi csaknem elfelejtette felesége összegzését, mely akkor hangzott el, mielőtt engedélyezte volna számára, hogy ő legyen az első nő, aki tengeralattjárón teljesít szolgálatot: Vagy mindketten megyünk, vagy egyikünk se megy. Nélkülem nem fogsz meghalni… Most ott várta őket Huludao kikötőjében, és Badr admirális már nagyon várta, hogy láthassa, ha nem is annyira, mint Rashood tábornok, aki néhány száz kilométerrel északabbra csendben állt a parancsnoki hídon Ahmed Sabah mellett a Sárga-tenger végtelen vizeire meredve. Az út mindkét hajó számára eseménytelen volt. Mivel a szoroson átkísérték őket, nem ütköztek, sőt még csak nem is kellett kikerülniük semmit. A Barracuda szombat este 7 óra tájban kötött ki. A Yongdo tizenkét órával később, vasárnap reggel futott be. Mielőtt bárki engedélyt kapott volna a hajó elhagyására, haditengerészeti egyenruhába öltözött kínai vámosok léptek a fedélzetre. És ragaszkodtak hozzá, hogy az új rakéták közül legalább kettőt megvizsgáljanak, illetve azonosítsák ezeket a tulajdonos, Rashood tábornok által rendelkezésükre bocsátott teljes dokumentáció segítségével. A ládák közül kettőt felnyitottak. Az egyikben az a rakéta volt, melyre majd rákerül a teherraktár elejében leszíjazva álló, csillogó, rozsdamentes acélhordókba zárt atomtöltetek egyike. Rashood tábornok tudta, hogy a két atomrakéta egyikét nézik, mert látta a tatrész közelében lévő angol feliratot, amely szerint a szóban forgó tárgy egy Mark-2 tengeralattjáróról indítható, adott tengeralattjáróra szabott fegyver volt. A rakétát még korábban Sakira nevezte el a muszlimok ősi, ívelt pengéje, a handzsár előtt tisztelegve: a Damaszkuszban kovácsolt kard Szaladiné volt, aki a tizenkettedik században Jeruzsálem kapuinál szembeszállt Oroszlánszívű Richard kereszteseivel. Az angol név világosan olvasható volt, Sakira kérésére arannyal festették rá a rakétára. Élesen kirajzolódott a rakéta fegyverszürke burkolatán: SCIMITAR SL-2.

Harmadik fejezet 2009. június 4.11.30 óra Fort Meade, Maryland

41

A korvettkapitány irodája úgy nézett ki, mintha felforgatták volna. A terület minden négyzetcentiméterét papírlapok borították: papírok voltak az íróasztalon, a „kutatóasztalon”, a nyomtató mellett, a nyomtató tetején és a padlón. Voltak nagy halmok, kis halmok és egyes darabok. Volt színes és sima papír. Volt papír dossziéban és magában. Volt, amelyiket könyvek lapjai közé tömködték. Volt Titkos, Szigorúan titkos. Bizalmas, Szigorúan bizalmas. Az utóbbi volt a legmagasabb halom. Szemben az első benyomással azonban a szobát nem forgatták fel, csak ramshawizálták. Minden eddigi irodája ugyanígy nézett ki. Főnöke, a Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatója, George Morris ellentengernagy az aktív elmével magyarázta a dolgot. Ramshaw legtöbbször tizenhét különböző fronton működött egyszerre. Eszméletlen hatékonyan. – Próbálom – mondta egyszer – felcímkézni a fontos anyagokat, plusz azokat, amik egyszer majd fontosak lehetnek. Pillanatnyilag egy nagyon fontos anyaggal foglalkozott, illetve egy másikkal, amely a fontossági sorrend végéről nyomult előre. A „nagyon fontos” ügy még aznap megoldást kívánt, mivel egy potenciális ellenfél atom-tengeralattjárója szerepelt benne. A süllyesztőből előrekerült ügy már előző nap megoldandó lett volna, mivel a róla szóló boríték Arnold Morgan admirálistól érkezett. A nyugdíjas nemzetbiztonsági tanácsadónak már a nevébe is beleremegett az egész Fort Meade komplexum. Jimmy Ramshaw épp az imént nyitotta fel a borítékot egy széles pengéjű vadászkéssel, amelynek kengurubőrből készült nyele még Crocodile Dundee-t is izgalomba hozta volna. A külső borítékban egyszerű fehér dosszié volt, abban pedig hat darab 20x25 centiméteres, fekete-fehér fénykép. A képekhez rövid megjegyzést csatolt az admirális: Négy turbános egy vulkán tetején lefényképezve a Kanári-szigeteken. Ha van egy perce, próbálja meg azonosítani őket. Azt hiszem, hasznos lehet. A. M. Jimmy alaposan megnézte a képeket. Minden kockán négy férfi volt látható. A képek magasan egy szirt tetején készültek, háttérben az óceánnal. A férfiak közül háromnak az arca jól kivehető volt, eggyé kevésbé. De még ez a negyedik is éles volt, és tisztán mutatta a férfi profilját mindkét oldalról. Az utolsót hét óra irányából készítették, ahogy az admirális mondta volna, a bal első része felől. Bárki mástól jött volna a kérés, Jimmy Ramshaw a süllyesztő legmélyére száműzte volna. De a Morgan admirálistól érkező kérések, ha ritkák is voltak, nem is kérésnek számítottak. Ezek parancsok voltak. Jimmy felkapta a borítékot, és közvetlen főnöke, Morris admirális irodájába indult, aki egyedül ült az asztalánál, az egyik végtelen hosszúságú jelentéskupacot olvasva. – Jó napot, főnök – mondta a korvettkapitány. – Most jött egy boríték a Nagy Embertől, gondoltam, talán szeretné látni. Morris admirális azonnal riadókészültségben volt. – Mit szeretne? – kérdezte, és már húzta is ki a képeket a borítékból. – Csak a lehetetlent – felelte Jimmy. – Kérem, azonosítsanak négy turbánost egy kábé hétmilliárdos népességből, ami tizenkilenc saját országban és körülbelül ötszáz másikban lelhető fel. – Hm – mondta az admirális. – Ha jól sejtem, úgy gondolja, hogy ezek nem átlagos fickók, legalábbis közülük néhány nem az. Nem kérne olyasmire minket, hogy azonosítsunk egy csapat tevehajcsárt, igaz? George Morris egy pillanatig tanulmányozta a képeket, majd bólintott. – Nos, ezek jó minőségű felvételek, ami azt jelenti, hogy nem maga Arnie készítette őket. Egy modern kamerát maximum öt és fél percig lenne türelme bütykölni… Rendben. A képek tehát Harry munkái. Emlékszel az admirális búcsúpartiján készült képekre?

42

– Igen. Nem is tudnám elfelejteni őket. Az egyiken Jane szerint úgy néztem ki, mint valami csavargó, csapzott hajjal, kilógó inggel, kezemben egy korsó sörrel, amint éppen Mrs. Morgant kérem fel táncolni. – Igen, azt láttam. És itt van még négy fickó, akik úgy néznek ki, mint akik nem akarják, hogy lefényképezzék őket. Megint nagyon élesen lekapva. Méltóságteljesebben ugyan, mint te voltál, de nagyon élesen. Mindketten kuncogtak egyet. De Morris admirális nem vette könnyedén a dolgot. – Rendben, Jimmy – mondta. – Fénymásold le ezeket. Legyen belőlük ötven garnitúra. Aztán írj hozzájuk egy megjegyzést, és szétküldöm rendes postával pár helyre, ahol esetleg segíthetnek. – Például hova? – kérdezte Ramshaw korvettkapitány. – Az iráni, iraki, szíriai, egyiptomi emirátusokbeli, szaúdi, jordániai, libanoni és izraeli nagykövetségeinkkel fogjuk kezdeni. Aztán csináltatunk még néhány másolatot a Pentagonnak, hogy megkérdezhessék az összes közel-keleti katonai és tengerészeti támaszpont parancsnokát. Ráküldjük az ügyre az FBI-t és a CIA-t. Megkérdezzük a briteket, az MI5-öt, az MI6-ot, a Scotland Yardot… – Jó ég, uram, szép nagy felfordulást okozunk. – Szerencsére elég sokan segítik a munkánkat. Azt javaslom, ne vigyünk fel semmit a hálózatra. Nincs internet, nincs komputer vagy e-mail, kivéve a belső biztonságos rendszert. Elvégre a képeket egy magánember készítette. És nem jelzi semmi, hogy sürgős lenne. Arnold öt hónapja volt nászúton. Eddig tartott neki, hogy elküldje a képeket. De ha a Nagy Ember ellenőrzést akar, akkor ellenőrzünk. Amilyen jól csak tudunk. – Rendben, uram. Most rögtön hozzákezdek – és Jimmy Ramshaw visszavonult papírokkal teleszórt odújába, miközben azt mormogta: – Csak egy vacak civil. Fényképezget kicsit a nyaralás alatt, postázza a képeket, és a fél világ hanyatt esik tőlük. Utat tört magának a papírhalmok között, és ismét tanulmányozni kezdte a képeket a maga alapos, ramshawi módján. … Nos, a képek egy vulkán tetején készültek, de maga a vulkán nem látható… Csak a szirt tetejét látjuk… Jó magas szirtét… Közvetlenül a Kanári-szigetek tengerpartján… Ezek szerint a vulkán a fotós háta mögött lesz… kíváncsi vagyok, hogy néz ki… Biztos kialudt… Nem álldogálnának csak úgy a tetején, ha az a francos hegy olvadt lávát dobálna szét a környéken… azt se tudtam, hogy vannak vulkánok a Kanári-szigeteken. De nem volt idő az álmodozásra. Behívott valakit, hogy készítsen másolatokat, és más valakit, hogy állítsa össze az USA összes közel-keleti nagykövetségének a listáját. Felhívta Scott Wade kapitányt lenn a katonai elhárítás részlegében, és megkérte, hogy küldje körbe a képeket az USA közel-keleti támaszpontjain. Ezután hívatta Jim Perry hadnagyot, és arra kérte, vegye kézbe az ügyet. A kérést tartalmazó levelet saját maga fogalmazta meg, e-mailben elküldte Jimnek, és szólt neki, hogy töltse le és küldje szét a képekkel együtt, amint azok elkészülnek másnap reggel. Ezután olyasmire összpontosította a figyelmét, amiről úgy gondolta, valóban fontos lehet. A Nemzeti Hírszerző Ügynökség friss jelentése szerint műholdkép készült a Barracuda atom-tengeralattjáróról, amint éppen észak felé haladt a Sárga-tengeren, feltételezhetően a kínai haditengerészet huludaói támaszpontjára. Márcsak azért is, mert a Sárga-tenger zsákutcájában nincs sok más, ami bárki érdeklődésére számot tarthat. Volt nála egy háromnapos fénykép is a Barracudáról, amint elhagyja a jang-csiangi támaszpont, vagyis a kínai déli flotta támaszpontja közelében lévő hullámtörő gátat. A műhold két képet készített a tengeralattjáróról, egyet a támaszponttól úgy 40 kilométernyire, illetve egy másikat kicsivel a lemerülés előtt. Az ugyanarról az óceánszakaszról készült további felvételek az égvilágon semmit sem mutattak, és Jimmy azon gondolkodott, hová a pokolba ment a hajó.

43

Az egész világon csak egyetlen egy harcképes Barracuda volt, és az új fénykép, amelyen a felszínen észak felé hajózó tengeralattjáró volt látható, azt jelentette, hogy a sárga-tengerbeli azonos volt azzal, amely négy nappal korábban elhagyta Jang-csiangot. Még mindig nem tudta, ki a tulajdonosa. Az oroszok kitérő választ adtak, azt mondták, eladták a hajót a kínaiaknak, a kínaiak viszont kerek perec megtagadták, hogy bármit eláruljanak a tengeralattjáróflottájukról egy nyugati hatalomnak, még ha az az USA is, amelynek pénzére annyira fájt a foguk. Valószínűtlen volt tehát, hogy határozott választ kaphatnak bárhonnan. Jimmy Ramshawe elhatározta, hogy ír egy rövid jelentést, és rajta tartja a szemét az Északkelet-Ázsiából érkező fotókon, várva a pillanatot, amikor a Barracuda ismét elindul dél felé, a jóisten tudja, merre. Újból elgondolkozott a Barracuda rejtélyén. Mi az ördögnek megy az a vacak Huludaóba? Ott az atomrakéta-bázisuk, ahol megépítették azt a két túlméretezett, különösen használhatatlan Xia osztályú ICBM-hajót. A frászt hozzák rám. Az egész 'Cuda túl rövid lenne egy IBCMnek. Lehet, hogy az oroszok most tényleg eladják a hajót. Csakhogy eladhatták volna Jang-csiangban is könnyedén. Minek viszik 4000 kilométerrel északabbra? Mi van Huludaóban, amire a Barracudának szüksége lehet… Talán valami szakmérnöki munka az atomreaktorához… Talán – és ez a valószínűbb – rakéták. A kínaiak cirkálókat gyártanak odafenn… Nem tudom… De jobb, ha figyelem, mikor fut ki a kikötőből… Újból átnézte a fényképeket, kiemelve egy Huludaóról, illetve annak dokkjairól és mólóiról készült közelit. Forgalmas hely volt, tele kereskedelmi hajókkal, egy évi több mint egy millió tonna áru kezelésére berendezkedett tengeri kikötőben. A hely tartályhajók és kereskedelmi szállítóhajók súlyától nyögött. A következő két napban figyelemmel kísérte a huludaói támaszpontot, és elégedetten látta a megfigyelő hírszerzők által készített nagyon tiszta felvételen, hogy a Barracuda befut, és egyenesen egy fedett dokkba tart. A következő fényképsorozat egy civil teherhajó szokatlan látványát mutatta, rajta hosszúkás és lapos raktérrel, közvetlenül a tengeralattjárók mólójához beállva. Biztosan alkatrészeket hoz – gondolta, nem tudván, hogy a Yongdo halálos és illegális szállítmányát már jó két órával azelőtt kipakolták egy fedett dokkban, hogy a műhold elhaladt volna felettük. Szinte rutinból elküldött egy kérést a CIA-nek, hogy azonosítsák a hajót, de nem járt sok szerencsével. Langley annyit mondott, hogy elég régi hajó, eredetileg valószínűleg a japán haditengerészet tulajdona, de később – mint sok más hadihajót a Távol-Keleten – ezt is átalakították teherszállításra. A tulajdonost illetően nem tudtak biztosat, de úgy tippelték, hogy vagy még mindig japán a hajó, vagy észak-koreai. Valószínűleg egy pár kibaszott atombombát hozott, hogy továbbszállítsák az araboknak – gondolta cinikusan. – Semmi komoly. Csak a vége ennek a francos világnak. Újabb hét telt el jelentősebb esemény nélkül. A Barracudát nem látták azóta, és senki sem tudta beazonosítani a Huludao tengeralattjáró-kikötőjében álló, japán építésű teherhajót. És ekkor valami bámulatos dolog történt. Az Egyesült Államok dubai nagykövete, aki korábban a teheráni követségen szolgált, küldött egy üzenetet, hogy két személyt felismert a Morgan admirális fényképein szereplő négy férfi közül. Mark Vollmer őexcellenciája, a Massachusetts állambeli Marbleheadből származó karrierdiplomata teljesen biztos volt a dolgában. Üzenete így szólt: iráni kiküldetésem alatt személyesen engem kértek fel, hogy járjak el két kiváló professzor vízumkérelmét illetően, akik a Teheráni Egyetem Geofizikai Tanszékén dolgoztak. Egyikük Fatahi Mohammed Reza volt, a másik Hatami Jamsid, mindketten teheráni születésűek. Vollmer nagykövet emlékezett rá, hogy mindketten egyéves továbbképzésre kaptak lehetőséget a Kaliforniai Egyetemen, Santa Cruzban. Mindketten a vulkanológia szakértői voltak, és azoké a földcsuszamlásoké, melyek a kitöréseket követően lerombolhatják a vulkánokat körülvevő területeket. Gondosan bejelölte a fényképeken, melyik professzor melyik alak volt.

44

Kim Ramshawe úgy sejtette a férfiak testbeszédéből, hogy Hatami professzor volt a magasabb rangú, míg Fatahi professzor komoly tekintete, összeráncolt szemöldöke azt sugallta, hogy ő is nagyon ért a szakterületéhez. Vollmer nagykövet felhívta telefonon a teheráni egyetemet, ahol megerősítették, hogy mindketten visszatértek Iránba, ahol a Geofizikai Tanszéken tartottak előadásokat. Mindketten teheráni lakosok voltak, és sokat utaztak, hogy megfigyeljék és tanulmányozzák azoknak a föld alatti erőknek a viselkedését, melyek időről időre változtatnak a bolygó formáján. – Ejha! – mondta Jimmy. – Úgy tűnik, ez a Vollmer tényleg dolgozik, nemcsak elvan, mint a befőtt ott a sivatagban egy halom nomád között. Egyszerre érzett megkönnyebbülést és ámulatot, hogy az ügy ilyen könnyedén megoldódott, és némi büszkeséggel fogalmazta meg a Nagy Embernek szóló üzenetét. E-mailjét egy szóvirággal zárta: … néhány vulkánkutató professzor, amint éppen teszi a dolgát… Ily véget ért hát a hegyi arabok rejtélye. Az e-mailt szokás szerint Kathy nézte meg. Újdonsült férje folyton azzal fenyegetőzött, hogy a drága laptopot behajítja a Potomac-folyóba – annyira lassú volt. Arnold nagy érdeklődéssel olvasta az üzenetet, és megköszönte Jimmynek a segítséget, arra kérve őt, hogy figyeljen oda minden információra a másik két névtelen alakot illetően, akiket Harry szirttetőn készült képein látni. – Arnie admirálisra jellemző – jelentette Jimmy George Morrisnak még aznap. – Egy a tízmillióhoz eséllyel győzelmet arat, erre még többet akar megtudni. Azt hinné az ember, hogy a két professzor bőven elég lesz. Minden világos. Ez csak négy vulkánkutató, akik éppen közelebbről tanulmányozzák a témájukat. – Nagyjából ugyanolyan jól ismered, mint én – mondta George. – Nem az ő hibája. Ilyen az agya. Az a vacak nem tud nyugodni, amíg marad megválaszolatlan kérdés. És most tudni akarja, ki a másik két férfi… Nem tehet róla. – Szerencséje lesz – felelte Jimmy. A próféta beszélt belőle. Négy nappal később Ramshawe korvettkapitány asztalán egy titkosított CIA-üzenet landolt. A világba szétküldött e-mailről szólt… Június 5-én kelt kérésüket a londoni MI5 továbbküldte a brit hadsereg különleges erőinek. Russell Makin ezredes, a 22. SAS-hadosztály parancsnoka szerint a jobbra távolabb álló figura, aki nem áll szemben a kamerával, a korábban eltűnt Ray Kerman őrmester. Négy másik SAS-alkalmazott is megerősítette. Mr. és Mrs. Richard Kerman holnap bemegy a SAS főhadiszállására. Kérjük, a lehető leghamarabb adják meg a fényképek készítésének dátumát, időpontját és helyét. Ramshawe korvettkapitány majd kiugrott a bőréből. Végigsietett a folyosón, majd rövid kopogás után berontott George Morris ellentengernagy irodájába. A szoba üres volt, így ismét kiviharzott, és megkereste az admirális titkárnőjét. – Itt van valahol, uram. Megmondjam neki, hogy hívja fel? – Mondja meg neki, hogy jöjjön az irodámba. Olyat mutatok neki, hogy azt se tudja majd, fiú-e vagy lány… – James Ramshawe alig tudott uralkodni magán izgalmában, a szóhasználatára pedig még annyira sem tudott figyelni. Tíz perccel később George Morris utat tört magának a papírhalmok között, leült, és elolvasta az üzenetet. Megfontoltan bólintott. – Nos, Jimmy – mondta –, most megbizonyosodhattunk arról, amit már tudtunk. Egy: Kerman őrmester határozottan életben volt öt hónappal ezelőtt. Kettő: nem figyelünk eléggé Arnold Morgan megérzéseire a minket fenyegető veszélyekkel kapcsolatban. Bizonyára elgondolkozott maga is azon, hogy neki lettek gyanúsak azok a fickók, ő fényképeztette le őket, és ő javasolta, hogy próbáljuk meg megtudni a kilétüket.

45

– Elgondolkoztam, uram. Mást sem csináltam az elmúlt tizenöt percben. – Megmondta már neki? – Nem, uram. – Nos, akkor ne mondja meg. Én majd felhívom, és megemlítem neki, hogy átszaladnánk hozzájuk ma este. Ha szerencsénk van, Kathy még vacsorára is meghív minket. – Egyetértek, uram. Azt hiszem, jól jön most egy kis csevegés a tengernaggyal. Talán eszébe jut még valami. – Addig is tudjon meg minden mást, amit lehet, arról a két professzorról. Ha Ray Kermannal dolgoznak, kell lenni benne valami cselszövésnek. Ha pedig ő benne van, akkor nem is kicsinek. És tudja, hogy Arnie mennyi kérdéssel fogja bombázni! – Rendben, uram. Máris hozzákezdek. És a következő néhány órában szünet nélkül az internetet böngészte, kezdve a Kaliforniai Egyetem honlapjával. Megállapította, hogy elég nagy a Geofizikai Tanszék, és hogy – meglepetésére – egy külön területet szentelnek annak a jelenségnek, melyről ő pár héttel korábban az apósával beszélgetett: a cunamiknak. Kifejlesztettek jó néhány világhírű számítógépes modellt korábbi, vulkánok által előidézett cunamik bemutatására, és több igen részletes tanulmány készült azokról a szökőárakról, melyek a jövőben előfordulhatnak. Ezek közül több is megjelölte a Csendes-óceán déli részén, különösen pedig a Hawaiiszigetek környékén található veszélyforrásokat. Érdekes módon egy egész fejezet foglalkozott azzal a hellyel, ahol a világtörténelem legnagyobb földcsuszamlása fenyegetett: a Kanáriszigetek egyik tagjával, pontosabban La Palma-sziget délnyugati sarkával. Az Egyesült Államok egyik leghíresebb professzora megjelentetett egy tanulmányt, amelyben kereken kijelentette, hogy a Cumbre Vieja labilis darabjának mérete és formája miatt a hullámok valószínűleg megtartanák eredeti energiájuk nagy részét, amint továbbterjednek a Kanári-szigetektől, egyenesen Amerika, Európa és Brazília irányába. A kezdeti hullámok körülbelül 45 méteresek lennének, és ahogy a cunami nagy tempóban – egy lökhajtásos utasszállító gép sebességével – egyre haladna nyugat felé, idővel lelassulna és feltorlódna, ami által a sekélyebb vizeken megnövekedne a magassága. Ezek a hullámok már 50 méter magasak is lehetnek, ha azokból a bizonyítékokból indulunk ki, amelyeket a Bahamák partjai mentén található masszív, tenger alatti szikladarabok és más üledékanyagok szolgáltatnak. Ezek ugyanis a Kanári-szigeteknél több ezer évvel ezelőtt kialakult cunami következtében kerültek oda. Ennek a sokéves kutatómunkával kifejlesztett számítógépes modellnek ugyanaz a megfellebbezhetetlen végkövetkeztetése volt, mint amit Arnold Morgan is felvázolt Kathynak: a La Palmán bekövetkező első földcsuszamlás után úgy hat-kilenc órával a Cumbre Vieja összeomlása pusztulást hozna az Egyesült Államok keleti partvidékére. A honlap tömérdek nagyszerű, modern ábrát közölt, elsősorban a hullámok magasságára utalva – piros csíkokat, kék csíkokat és sárga pontokat. Jimmy Ramshawe szeme kocsányon lógott. – Negyvenöt méter! Ötven méter! – lehelte. – Uramisten, nem maradna állva egyetlen parti város sem Bostontól Miamiig. Nem csoda, hogy a szemét arabokat érdekli a dolog. De azt nem tudom, mit keresett ott Kerman őrmester… Hacsak nem azt tervezi, hogy egyetlen végzetes csapással fél Amerikát kiirtja… De most Jimmy összeszedte magát. Nem, ezt nem tudná megtenni… Egy erőművel vagy egy finomítóval még csak próbálkozhat, hiszen azok gyakorlatilag magukat robbantják fel… De ez most más. Ez a föld magjából származó óriási erő. Maga az Isten, és a jó ég tudja, mi még. Nagyobb erő ez, mint amit valaha látott az emberi faj. A Mindenható lesújtó ökléről van itt szó, nem pedig egy csapat féleszű terroristáról… Gondolom. Azon kívül, ami a Kaliforniai Egyetem honlapján állt, csak kevés nyomtatott anyagot talált a két professzorról, Kerman őrmesterről pedig semmit sem. Utóbbit nem látták Nyugaton az-

46

óta, hogy öt évvel korábban „disszidált”. A londoni Védelmi Minisztérium nagy nehezen kiadott néhány közleményt, de egyik sem adott hírt a férfi hollétéről, és pláne nem a jövőre vonatkozó terveiről. Mrs. Kathy Morgan teljes mértékben Morris admirális reményei szerint cselekedett, és mindkettőjüket meghívta vacsorára Chevy Chase-ben lévő otthonukba. Mindkét férfi nagy várakozással tekintett az alkalom elébe, hiszen egyikük sem látta a Nagy Embert már hónapok óta. Pontban nyolckor érkeztek meg a nagyobbacska marylandi rezidenciára, amely a válása után Kathyé maradt. Az admirális az ajtóhoz jött, és melegen üdvözölte, majd betessékelte őket, és bejelentette, hogy személyesen ő készíti a vacsorát odakint a grillrácson. Javasolta, hogy előbb igyanak valamit, és azután bedobhatják a nagy hírt, amit Morris admirális ígért meg még korábban délután. Mindnyájan a whisky mellett döntöttek szódával és jéggel, majd kiléptek a meleg kora nyári éjszakába, hogy következhessen az est első fénypontja. – Rendben, Arnie – mondta Morris admirális. – Döbbenetes hírem van. A fickó a fénykép jobb oldalán, akit Harry egyszer sem tudott szemből lekapni, nem más, mint Ray Kerman őrmester, a brit hadsereg SAS-osztagának egykori tagja. Mit szólsz hozzá? – Vicceltek? – mondta Arnold. – A kis szemét, még tíz méterre se volt tőlem azon az istenverte szirten. Ha ezt tudtam volna, megölöm a puszta kezemmel! – Ha tudta volna, hogy ön kicsoda, valószínűleg ő gyilkol előbb – mondta Jimmy nevetve, nem is sejtve, hogy milyen közel jár az igazsághoz. Ezután elmagyarázta Morgannak, hogyan sikerült beazonosítani a világ legkeresettebb terroristáját. – Nahát, George, ez aztán nem semmi – mondta Morgan admirális. – De ami fontosabb, hogy mit keresett az arabokkal ott a vulkán tetején? – Hát igen, ez itt a kérdés – mondta George. – És azért nehéz ügy, mert semmi bizonyíték sincs arra nézve, hogy ezek az emberek iszlám fundamentalisták lennének… Tudósok, akik egész életükben vulkánokat tanulmányoznak. – Ha engem kérdeznek – mondta Jimmy –, a kérdés az, miért La Palma? A világ összes vulkánja közül miért éppen annak a lejtőjén rendez egy francos traccspartit a világ leggonoszabb terroristavezére, amelyik potenciálisan a föld legveszélyesebb tűzhányója? Arnold Morgan kényszeredetten mosolygott. – Honnan tudod, hogy az? – Á, épp ma délután öt körül lett belőlem a világ vulkánjainak szakértője… Megnéztem a neten a vén Cumbre Vieját… A Kaliforniai Egyetem honlapján. Ez az az iskola Santa Cruzban, ahol azok az iráni professzorok továbbképzésen voltak. – Átkozott internet! – mondta Arnie. – Nekem át kellett utaznom a fél világon egy vagyonért, hogy megtudjam, amit tudok a La Palma hegyláncáról. Te meg megtudtad ugyanazt kábé öt perc alatt, kábé öt dolcsi áráért… – Öt centért – felelte Jimmy. – Nem számítva a nyomtatáshoz használt papírt. Ebben a pillanatban lépett ki az ajtón Kathy, kezében egy nagy tállal, amelyen négy New York-i hátszínszelet sorakozott, egyenként hetven dekásak, érettek és sütésre készek. – Jó napot, George! – mondta, miközben átadta a tálat a férjének. – Jimmy, ezek jók lesznek? – Á, üdv, Mrs. Morgan! – felelte a korvettkapitány. – Én azt mondom, nagyon is jók lesznek. Kathy, mint mindig, most is remekül nézett ki. Vállig érő vörös haja ki volt bontva, sminkje szinte csak rúzsból állt. Rubinvörös selyemblúz és fehér matadornadrág volt rajta. Nyakában egy medál függött, két aranydelfin a görög mitológia stílusában, mely egyúttal az Egyesült Államok tengeralattjáró-ezredének emblémája is volt.

47

Arnold sorra egy hosszú villa hegyére tűzte a húsokat, és ráhelyezte őket a grillrácsra, amit hangos, étvágygerjesztő sercegés követett – szűkebb hazája, Texas nemzeti himnusza. – Gyerünk, kicsikéim – mormogta a vén tengeralattjáró-vezér, miközben a steakeket a helyükre manőverezte, orr, tat, jobb oldal, bal oldal. A fedelet nem volt hajlandó rátenni, és jó nagy lángon hagyta a gázt. – Így kell ezt megfőzni, fiam. – mondta Jimmynek. – Épp ahogy a papám tanította. Nagy láng, odafigyelés és gyors reagálás. Erre van szükség egy grillezett steakhez. – És az életben maradáshoz – mondta Jimmy vigyorogva. – Elég egy pillanatig nem figyelni, és talán már meg is égett az ember. – Remélhetőleg nem egy istenverte vulkán égette meg – jegyezte meg Arnold. – Kíváncsi vagyok, miben sántikálnak azok a szemétládák. – Talán semmiben – mondta George Morris. – Talán csak érdekli ezt a Kerman-fazont a téma. Talán épp terepmunkán volt a két professzorral. Talán világkörüli vulkántúrán van. – Nem hiszem – mondta Arnold, és ezzel nem okozott nagy meglepetést. – Az ilyen fickóknak nincs hobbijuk. Ezek fanatikusok, egész álló nap csak a saját ügyükkel foglalkoznak. Egyszerűen nem bízom azokban a szemétládákban… Főleg ebben a Kerman-fazonban… Ha csak a felét tette meg annak, amiről sejtjük, hogy megtette, máris felér a hun Attilával, és sokkal rosszabb Kadhafi ezredesnél. – Ma délután utánanéztem a Cumbre Vieja-problémának – mondta Jimmy. Nincs a földön akkora robbanás, ami egy négy köbkilométeres hegydarabot be tudna lökni az óceánba. – Tudom, Jimmy – mondta az admirális. – De nem is a vulkánkitörés indítja be a dolgot. Inkább a felszínre törő olvadt láva, ami felmelegíti a föld alatti tavakat, és hatalmas gőzrobbanást okoz. – Láttam egy régi képet egy gőzmozdony felrobbanó kazánjáról – mondta Jimmy. – Az egész állomást ledöntötte, pedig jó nagy pályaudvar volt. De milyen hihetetlen erő kell ahhoz, hogy ilyen láncreakciót indítson el? – tűnődött el Jimmy. – Egy professzor azt mondta, ilyen helyzetet szerencsére csak Isten tud előidézni, és a Mindenható évszázadok óta nem vesződött ilyen nagyságrendű dolgokkal. – Remélem, igaza van – morogta Arnold a foga közül, miközben a húsokat fürgén megforgatta a villájával. – Csak ne bízzunk semmiféle arabban, aki a hegytetőn császkál, és kész. Biztos rosszban sántikálnak. Az aztán fene biztos. Baráti hangulatban kortyolták el az italokat, de feszültség volt a levegőben azon a nyári éjszakán. George Morris tudta, Arnoldnak nem tetszik, hogy a főterrorista Ray Kerman és a vulkánkutatók egy társaságba keveredtek. Arnold esze pedig máshol járt, a problémát boncolgatta, hogy mi a teendő, és vajon mit tartogat számukra a jövő. Kikerült a Fehér Házból, lényegében civil lett. A magas beosztással járó gondokat és aggodalmakat elvileg maga mögött hagyta. A feleségével együtt nyaralásokat kellett volna tervezgetnie, világkörüli utakat, barátok meglátogatását. És ezt is csinálták. De Arnold Morgan mindig a sajátjaként kezelte az Egyesült Államok problémáit, és az ilyen régi szokásokat nehéz feladni. Kathy is csendben volt. Gyűlölte, amikor a férje úgy viselkedett, mintha még mindig az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volna. De azt is tudta, hogy az egész nem sokat számít. Így csak azt remélte, hogy múló hangulatról van szó. Próbálta inkább elterelni a figyelmét, ezért aggodalmaskodva megkérdezte, hogy az éppen felszolgálandó bor elég közel van-e a szobahőmérséklethez. Ez a kérdés csaknem mindig bejött neki. Az admirális besietett a házba, hogy megkóstolja a testes, 1998-as Pomerolt Château de Valoisból, és pár perccel később már úgy tűnt, elfelejtkezett Ray Kermanról, és inkább a szenzációs bordói vörösbor tulajdonságait ecsetelte vendégeinek, amit épp meginni készültek. – '98-as évjárat a jobb partról, mi, Jimmy? – mondta Arnold.

48

– Tessék? – mondta Jimmy. – Ezerkilencszázkilencvennyolc nagyon jó éve volt Bordeauxnak, de igazából csak a Gironde torkolatának egyik oldalán. – Az hol van? – Ahol a Gironde és a Dordogne folyók belefutnak a Biscay-i-öbölbe NyugatFranciaországban – és ennek a torkolatnak a bal oldalán van a legtöbb nagy francia borház. A másik oldalon más nagynevű bordói szőlészetek vannak, St-Emilion és Pomerol. És 1998-ban sok eső hullott pont a szüret előtt – le végig a Pireneusokon, egész a torkolat bal oldaláig, ahol eláztatta a Médocot. Viszont kimaradt valahogy St-Emilion és Pomerol, ahol csodás volt a szüret. Kinyitottam pár üveggel ma estére. Miután George hívott, kértem a jövendő apósodat, hogy csatlakozzon hozzánk, de úgy tűnik, az egész család elutazott valahová. – Igen, az én családomnál vannak New Yorkban. Kár, hogy John nincs itt… Szívesen megkóstolta volna a bort – Jimmy elhallgatott. Látta, hogy Morgan agya máshol jár. – Uram, nem tudom, mikor olvasott utána a témának utoljára, de én ma délután alaposan elmerültem benne – mondta. – Tudom, hogy a tudósok szörnyű dolgokkal fenyegetőznek, de a többségük úgy gondolja, a nagy bumm úgy százezer év múlva következik be… – Meglehet – mondta Morgan admirális. – De az biztos, hogy én jobban szeretném, ha ez a Kerman-fazon már nem élne. 2009. július 5. 05.00 óra (helyi idő szerint) Huludao, tengeralattjáró-kikötő Miután a Barracuda egy hónapot töltött a kínai haditengerészet támaszpontjának hatalmas szárazdokkjában, észak-koreai irányított rakétákból álló készletét tökéletesen rendbe hozták. A kínai villamosmérnökök minden rakéta minden rendszerét letesztelték, és a két különleges rakétára ráillesztették a nukleáris robbanófejet. A legveszélyesebb Danmo-gang cirkálórakéta orrában lévő irányító és navigációs „agyat” többször is ellenőrizték. Adott pillanatban majd kitör a víz alól, és rááll arra a pályára, amelyet Shakira Rashood korvettkapitány jelölt ki számára. Mind a tizennyolc rakétát a megfelelő módon helyezték el a Barracuda II rakétatárában. Most a kínaiakon volt a sor, hogy munkájukért benyújtsák a felháborítóan magas – 8 millió dollárról szóló – számlát az iráni haditengerészetnek, amely nem tulajdonosként, hanem közvetítőként szerepelt az ügyletben. Senki sem állította, hogy a kínaiak nem tudják, hogyan kell pénzt csinálni. Szakértelmük persze csaknem megfizethetetlen volt a világnak ebben a részében. Viszont nem támasztottak erkölcsi aggályokat semmivel szemben. A SCIMITAR-SL-2 indulásra készen állt. Már előző este elkezdték „beizzítani” a hajót, és a műszaki főtiszt, Abdulrahim parancsnok – aki a legfőbb nukleáris szakértő volt a fedélzeten – reggel 3-kor késznek nyilvánította a turbinákat. A veterán iráni tengeralattjárós egész éjjel talpon volt, maga felügyelte, ahogy a karcsú hafinium rudak csoportjait kihúzzák a reaktor életveszélyes urániumszívéből. A neutronok így minden másodperccel nagyobb szabadságot kaptak, hogy kettéhasadjanak, majd további maghasadásokat okozva felfűtsék a rendszert, és így létrehozzák azt az önmagát fenntartó kritikus tömeget, amely a nukleáris energia bázisa. Abdulrahim parancsnok mindent az irányítása alatt tartott, a hőmérsékletet a nagynyomású rendszeren keresztül szabályozva, melynek rendkívüli működési normája négyzetcentiméterenként 174 kilogramm volt, szemben azzal a négyzetcentiméterenként 0,15 kilogrammos nyomással, melyet mi, emberek a mindennapi életünk során megszoktunk. A megfelelő vízhőmérséklet mellett a 35 megawattos turbinák működésre készen álltak, és erejüket az a kolosszális mennyiségű energia biztosította, amelyet a forrongó U-235-öst burkoló, áthatolhatatlan falú rozsdamentes acéltartályok foglaltak magukba, melyek kellően feldúsítva egy atombomba működőképes végét alkotják. Ez a félgömb lényegében el volt zárva a

49

reaktorszoba tömör acélból készült, húsz centiméter vastagságú falai közé. Itt irányította Hamidi Abdulrahim parancsnok öt másik irániból álló csapatát. Két órával napfelkelte előtt a Hamasz tengeralattjárója két kínai vontatóhajó kíséretében kitolatott a fedett dokkból. A hajó egész személyzetét az iráni haditengerészet korábbi alkalmazottai, illetve a Hamasz Bander Abbaszban, Kínában és/vagy Oroszországban kiképzett szakértői alkották. Már elhagyták a külső kikötőgátat, és a saját gőzerejükkel haladtak. A főtiszt, Ali Akbar Mohtaj kapitány irányította a hajót, míg Ardesir Tikku törzszászlós főoperátorai mögött állt az elkülönített reaktorvezérlő szobában. A három kritikus komputerpanelre meredve figyelték, amint a Barracuda felgyorsul nyolc csomóra: meghajtás, reaktor és tartalék. A csónakparancsnok, Ali Zahedi törzszászlós, Mohtaj kapitánnyal volt, a navigációs részt pedig Ashtari Mohamed hadnagy foglalta el, egy brit születésű iraki, akinek a családja az 1990-es évek elején menekült el a brutális diktátor, Szaddam Husszein elől. Ashtari a szíve mélyén forradalmár volt, ő Angliát hagyta el, hogy a Hamaszhoz csatlakozzon, míg végül a tisztképző iskolán kötött ki Bandar Abbaszban. Az atom-tengeralattjárók navigációs termében szükséges tudását a kínai haditengerészet akadémiáján szerezte meg, Qingdaóban, 370 kilométerrel délebbre a Sárga-tenger partvidéke mentén. Részt vett a Barracuda I küldetésében, ezzel az akcióval azért őt bízták meg, mert korábban kiemelkedő munkát végzett. Amint végigcsorogtak a csatorna kikotort, de mégis rémisztően sekély vizén, fent, a Barracuda parancsnoki hídján Ben Badr admirális állt Rashood tábornok és Shakira Rashood korvettkapitány társaságában. Közvetlenül előttük a keleti égbolt mély, rózsás árnyalatba váltott át, amint a nap igyekezett felbukkanni a horizonton. A tenger sima volt, olajos, s a hajnal első perceiben rubinvörös árnyalatban játszott az ég alja. A kínai vontatóhajók, amelyek a 8000 tonnás atomhajót kikísérték a Sárga-tengerre, elfordultak jobbra, miközben a tisztjeik barátságosan búcsút intettek. A Barracuda teljesen magára maradt. De a fedélzeten lévő férfiak korábban már szembenéztek együtt a veszéllyel, és tudták, képesek végrehajtani az előttük álló feladatot. Csak Shakira borzongott meg önkéntelenül, a meleg reggeli levegő ellenére megszorítva Ravi karját, ahogy kelet felé indultak 12 csomóval haladva a víz felszínén, amely mindössze 15 méter mély volt. A Liadong-öböl szigorúan tiltott vizein jártak, a kínai haditengerészet hajói által gondosan ellenőrzött, 130 kilométer hosszú és 100 kilométer széles, elzárt területen, egészen fent a Sárga-tenger északnyugati sarkában. Röviddel 7.30 előtt Badr admirális lement, és elrendelte, hogy forduljanak délnek, vissza a 200 kilométerre lévő szoros felé. Itt még ahhoz is sekély volt a víz, hogy periszkópmélységig lemenjenek. És egyfolytában védelmezőjük, a kínai haditengerészet megfigyelése alatt álltak. De nem a Kínai Felszabadító Hadsereg / Haditengerészet volt az egyetlen, amely szemmel tartotta őket. 7.45-kor, csaknem rögtön azután, hogy visszafordultak, az USA Big Bird nevű katonai műholdja több felvételt is készített a Barracudáról, rögzítve egyúttal a sebességét és haladási irányát is. Washingtonban az időeltolódás miatt még csak 4-e, 18 óra volt. A Nemzeti Hírszerző Ügynökség által készített fényképek ottani idő szerint este 20 órára Ramshawe korvettkapitány asztalán lesznek. Addigra persze a Barracuda már bőven a Bohai Haxián jár majd, a kínai akadálypályán, amely a Sárga-tenger forgalmasabb végét védte. Onnan pedig lemerülve halad tovább szabadon, épp csak valamivel a felszín alatt, körülbelül 45 méteres mélységben, nem teljesen láthatatlanul, de majdnem. Ravi és Shakira a hídon maradt, miközben az idő felmelegedett. Ahmed Sabah kávét hozott nekik, a legénység többi tagja pedig a szokásos napi ellenőrzéseket végezte. Badr admirális Ashtari Mohameddel elvonult a navigációs részbe, ahol kiterített katonai térképek felett

50

tervezgették a Csendes-óceán északi része felé vezető útvonalat, amely a Japán délkeleti partvidéke körül lévő milliárdnyi sziget között húzódott. 2009. július 5. reggel 8 óra (helyi idő szerint) Fort Meade, Maryland Ramshawe korvettkapitány a Sárga-tengerről délnek kifutó Barracuda II-ről készült fényképeket bámulta. – Hát te hova a francba mész? – mormogta csak úgy magának. Egy térképet nézett, amely a 40.42-es északi szélességi és 121.20-as keleti hosszúsági körön készült. A Felügyelőhivatal készségesen azonosította a tengeralattjárót, mint az egyetlen Barracuda osztályú hajót, amely épp elhagyja a kínai haditengerészeti támaszpontját. – Ez hihetetlen – mondta Jimmy magában. – Még mindig nem tudjuk, kié valójában ez a vacak. Az oroszok nem hajlandók elismerni, hogy eladták a kínaiaknak, arra hivatkozva, hogy nem tartozik ránk. A kínaiak sem hajlandóak beszélni, feltehetőleg ugyanebből az okból kifolyólag. A számítógépén előhívta a Sárga-tenger és Japán navigációs térképét, majd a képernyőre meredt. Valamikor a következő néhány napban az az átkozott hajó elhagyja a Bo Hai szorost, és lemegy nagy mélységbe, onnantól pedig nem látjuk majd isten tudja, meddig. – Lehet, hogy észak felé megy a Koreai-szoroshoz, onnan pedig át a Japán-tengerre. Lehet, hogy jobbra megy Japántól keletre és tovább a Csendes-óceánra, ahol aztán mehet északra, délre és keletre. De az is lehet, hogy visszatér Jang-csiangba, ahonnan jött – akkor gyanúsan úgy nézne ki a dolog, hogy Kína a tulajdonos. Bármit megtehet, és nem fogjuk tudni biztosan, hogy mit tesz, míg fel nem jön újból a felszínre, addig viszont akár fél év is eltelhet. A francba! Ramshaw korvettkapitány nem szerette a zsákutcákat. Különösen a Sárga-tengertől idegenkedett, és mindentől, ami vele kapcsolatos. A Barracuda pedig itt volt a Nyugat által legkevésbé ellenőrizhető vizeken, ahol – nyilvánvalóan kínai segítséggel és védelemmel, sőt talán legénységgel – vidáman úszkált a napsütötte felszín alatt. Nagyításokat kért a nagyon világosan fókuszált képekről, és egy óra múlva három alakot pillanthatott meg a parancsnoki hídon. Csakhogy mindannyian kalapot viseltek, a fényképek pedig főként közvetlenül felülről készültek, így egyik alakot sem lehetett beazonosítani még a beosztása vagy nemzetisége tekintetében sem. – Egyszerűen nem tehetünk semmit – morogta. – Legjobb, ha a képeket megmutatom a főnöknek, de ennél tovább nem juthatok, maximum addig figyelhetem az útját, amíg a hajó le nem bukik a víz alá… De még mindig az az érzésem, hogy Kína valaki másnak vette meg ezt a nyavalyás tengeralattjárót… Közel-Kelet, Pakisztán, Észak-Korea? Ki az ördög tudja? Jimmy felállt, és kilépett a folyosóra, amely az OPS-2B épület nyolcadik emeletén lévő igazgatói irodába vezetett. Ez az épület tele volt masszív, egy irányban átlátható üvegfalakkal és a nap 24 órájában járőröző fegyveres őrökkel. – Csak azt remélem – mormogta, ahogy végigment a folyosón –, hogy nem arról a kicseszett Ray Kerman őrmesterről sikerült egy újabb képet csinálnunk, ahogy teljes életnagyságban áll a Barracuda parancsnoki hídján. Mert ha ez a helyzet, az nagy bajt jelent, és ez a baj mindjárt itt van a nyakunkon, az új elnök pedig még jobban fog utálni minket, mint eddig. 2009. július 7., szerda 14.00 óra Sárga-tenger (dél), 32.50É és 125.28K Sebesség 12. Irány 112

51

Pontosan délkeletre voltak a Dél-Korea legdélibb részén fekvő turistaparadicsomtól, Jejudótól. A Barracuda kifutni készült a mélyebb vizekre, arra a zord, széles szakaszra, ahol a Sárga-tenger találkozik az Észak-kínai-tengerrel. Ott akartak lemerülni, erősen délkeletnek kormányozva a hajót, egyenesen a kis szigetek felé, amelyek szerteszét helyezkednek el egy több száz kilométeres sávban, túl a japán szárazföld végénél található Kyusun. Nem volt könnyű áthatolni a szigetvilágon, de több olyan széles, mélytengeri útvonal is akadt, amely lehetővé tette, hogy a Barracuda az amerikai műholdak látókörén kívül maradjon. Amikor a szigeteken túljutottak, már egyenes út vezetett a Csendes-óceán három kilométer mély vizeibe, ahol láthatatlanná válhattak. Az indulás előtti héten hosszú órákat töltöttek ennek az útvonalnak a kiválasztásával. Rashood tábornok el akart volna fordulni északkeletnek, hogy a keskeny és sekély Koreaiszoroson át a csaknem teljesen szárazfölddel övezett Japán-tengerbe jusson. Hosszú távú terve az volt, hogy 960 kilométerrel később hagyja el a tengert a Perouse-szoroson át, majd az oroszországi Ohotszki-tengeren folytatja útját, és a Kuril-szigeteken átvágva kijut a Csendesóceán nyílt vizeire. Őrzött és védett vizek egész végig. Csakhogy Ben Badr erélyesen, tíz különböző fronton támadva szállt szembe ezzel a tervvel. Ráadásul Shakira is egyetértett vele. Mohtaj kapitány úgyszintén. Az volt a bökkenő, hogy Ben Badr az eltelt néhány évben nagyon komoly tengeralattjárós lett, és a munkája során állandóan benne volt az a veszélyérzet, amely minden tengeralattjáróparancsnokra jellemző. – Csak nézz rá erre a Japán-tengerre – mondta. – Tudom, hogy nagy, és tudom, hogy csak 770 kilométer széles és 1600 kilométer hosszú, és tudom, hogy a Jamato-medencénél nagyon mély. De ez egy halálcsapda! Ha bemegyünk oda, és belefutunk egy amerikai hadihajóba, egyszerűen nem menekülhetnénk el azzal a sebességgel, amire képesek vagyunk. Meglátnának minket, és mi olyanok lennénk, mint a csapdába esett patkány, mert nem tudnánk kijutni a nyílt óceánra. Vagy vissza kellene fordulnunk a Koreai-szoros felé, vagy továbbmehetnénk Perouse-ba, ami a szigorúan ellenőrzött átjáró tipikus esete messze északra Szapporótól, Hokkaido sziget végénél. – Ravi, elsüllyesztenek minket! És ha mi próbáljuk meg elsüllyeszteni őket, még több hajót küldenek az okinawai támaszpontjukról, így megint nem tudunk ellógni. Nagyon rossz ötlet lenne bemenni oda! – Értem én, hogy van egy halvány esély rá, hogy észlelnek minket az amerikaiak – mondta a tábornok. – De ha csendben átlopódzunk, és túl vagyunk a Perouse-szoroson, behajózhatunk az Ohotszki-tengerbe, ami jó nagy, aztán átsurranunk valamelyik résen jobbra a Kurilszigeteknél, és már kint is vagyunk a nyílt óceánon. – Ravi, igazából és az Ohotszki-tengertől még jobban félek, mint a Japán-tengertől, főleg mert az oroszok úgy tekintik, mint a saját privát óceánjukat, és tele van a hajóikkal meg a tengeralattjáróikkal. Azt nem tudom, hogy az amerikaiak ott vannak-e, de ha ott vannak, és észrevesznek minket, ott lennénk egy óceánon, amit három oldalról orosz szárazföld vesz körül, a Csendes-óceán felé vezető egyetlen kiutat pedig egy sor orosz sziget zárja el. – Ha az amerikaiak figyelnek valahol a világnak ezen a részén, akkor a Kuril-szigetek környékén lévő átjáróknál teszik. Véleményem szerint egyenlő lenne az öngyilkossággal, ha arra próbálnánk meg kijutni. Kicsit tovább tart ugyan, de van időnk, így azt mondom, menjünk ki egyenesen a Csendes-óceánra. Felejtsük el a Japán- és Ohotszki-tengert. Szabaduljunk meg minél előbb ezektől a dilinyós kommunistáktól, érjünk ki a nyílt óceánra, és menjünk szépen tovább a dolgunkra. Nagyon gyors a hajónk, kár lenne elvesztegetni ezt az előnyt csak azért, mert szárazfölddel vagyunk körülvéve. Rashood tábornok el tudta fogadni ezeket az érveket, de továbbra is úgy gondolta, Ben Badr túl óvatos. Shakira azonban ugyanolyan hajthatatlan maradt.

52

– Nem vállalunk így is elég kockázatot? – kérdezte. – Minek vállaljunk be még többet, ha nincs is rá szükség? Azonkívül azt sem szeretném, hogy az irányító főtisztünk az akarata ellenére tegyen meg egy víz alatti utat. Tudom hogy az irányítás egészében véve a férjem kezében van, de semmiképp sem lenne jó, ha még több nyomás nehezedne Benre. Elvégre, ha tényleg elkapnak bennünket, ő lesz az, akinek ki kell hoznia a hajót. – Úgy gondolom, Ravi, hogy a beltenger nagy hiba lenne – hangsúlyozta Badr admirális. – De elfogadom, hogy a tiéd az utolsó szó. És alárendelem magam a döntésednek. A tábornok elmosolyodott, és így szólt: – Menjünk, Ben, előre… – Merre, uram? – Egyenesen a Csendes-óceán északi részére. – Igenis, uram! Így tehát délkelet felé gyorsítottak, Jaku- és Tanega-szigetektől délre haladva. Átlépték a Japán-áramlatot jelző vonalat, és végig 45 méter mélyen hajóztak. Elhagyták Gadja és Yakana szigetét, miközben valamivel a 130. hosszúsági fok mellett kétszer feljöttek periszkópmélységbe. Észlelték a gadjai világítótorony jelzését, majd délebbre a Yakana melletti figyelmeztető jelet. Onnantól kezdve sokkal egyszerűbb volt minden. Az óceán mélysége több mint három kilométerre nőtt, és Badr admirális hangjából megkönnyebbülést lehetett kiérezni, amikor irányt változtatott. Negyven fokkal balra, irány nulla-hét-nulla. Orrot tízzel lefelé, mélység 180 méter. Sebesség 12. A part mentén haladtak, Ahizuri kiszögellő ormától 100 kilométernyire, ami Tokiótól 80 kilométerre délre fekszik. A tengerfenék végig emelkedett és süllyedt, a víz pedig híresen „zajos” volt, mindenhol legalább másfél kilométer mély, és rengeteg áramlat szelte át. A mély, zavaros vízben Mohtaj kapitány arra vitte a hajót, amerre akarta, annál is inkább, mert a víz tele volt halakkal és föld alatti barlangokkal, ahol a mélység rejtélyes barlangjai újra meg újra visszhangoztak mindent, totálisan összezavarva minden hanglokátoros keresőt. A Barracuda továbbhaladt északkelet felé, 180 méterrel a vízfelszín alatt, miközben a radarszoba folyamatosan figyelte a halászhajókat és azok mélyre ledobott hálóját. Nojima-saki mellett Badr admirális újabb irányváltoztatást rendelt el: Jobbra 70 fokkal, irány három-hat-nulla, tartsuk a 180-as mélységet… Sebesség 12. Még mindig 100 kilométerre voltak a parttól, 2300 kilométerre és ötnapi hajóútra Huludaótól, a 40. szélességi körön. Innen jobbra készültek továbbmenni kelet felé, minél távolabb a Kuril-szigeteknél felbukkanó orosz járőrhajóktól. Ravi ragaszkodott ahhoz, hogy nagyobb távolságot hagyjanak a hajó és a Kamcsatka-félsziget között, míg végül el nem érik a régi, szovjet csendes-óceáni flotta távoli északon fekvő előőrsét. Az első szárazföld, amit megpillantanak majd, az Attu nevű alaszkai sziget lesz, amely az Aleuti-szigetek legvégén található, pontosan szemben kelet felé az orosz haditengerészet petropavlovszki támaszpontjával, melytől kevesebb, mint 800 kilométer választotta el. Az Aleuti-szigetek egy keskeny, másfél kilométer hosszúságú félhold mentén helyezkedtek el Alaszka nagy délnyugati fogantyújának tenger felőli végétől a Csendes-óceán szélességének több mint a felén keresztülhúzódva, elválasztva a világ legnagyobb óceánját a Beringtengertől, amely a szigetektől északra található. Az időjárás szörnyű az Aleuti-szigeteknél: az év nyolc hónapjában fagyos, viharvert pokol. Nem mintha ez zavarta volna Rashood tábornokot és az embereit, akik víz alatti szállodájuk meleg kényelmében haladtak el a szigetek mellett, távol a szélviharoktól és a villámok szabdalta óceántól. Kétezer-négyszáz kilométeren át a Tokiótól délre eső japán partoktól északkeletre hajóztak. Mélyen a víz alatt maradtak, maguk mögött hagyva a 190 kilométerre északra fekvő

53

orosz Komandorszkije-szigetek kis csoportját. Ezek a legtávolabbi szigetek Kamcsatkától 220 kilométerre helyezkednek el, miközben legdélibb pontjuk csak 290 kilométerre fekszik az alaszkai Attu szigetétől. A Barracuda II kapitánya úgy döntött, nyugat felől kerüli meg a Stalemate homokpad előtti őrült óceáni emelkedőt, ahol a Csendes-óceán csaknem feneketlen északi részének mélysége egyenletesen csökken 6,4 kilométerről egészen 30 méterig, ami nem okoz gondot a felszínen közlekedő hajóknak, de a mélyen haladó tengeralattjáró számára olyan, mint egy téglafal. Kis híján ez lett az Aleuti-szigetek legszélső szigete, és talán az is volt egyszer. Badr admirális tudta, hogy a Stalemate-et jobb messziről elkerülni, de úgy látta, hogy a keleti oldala túl közel van Attu szigetéhez. Ahhoz, hogy átjussanak a kettő közötti, 420 méter mély csatornán, túl közel kellene kerülniük az ismert amerikai óceánfigyelő egységekhez. Attu az USA haditengerészetének nagyon érzékeny figyelőállomása volt, sok-sok éve volt a Szovjetunióból érkező hajók elleni védekezés előőrse. Shakira véleménye szerint észak felé kell lassan és nagy ívben kerülniük, hogy azután megkezdjék 1600 kilométer hosszú útjukat a szigetcsoport mentén. Péntek volt, július 16-a, nem sokkal múlt dél, és a tengeralattjáró az 53. szélességi foktól valamivel északabbra járt, kelet felé haladva a három kilométer mély Bowers-medencében, amely Attutól északra fekszik. Hosszú és szinte teljesen kihalt vízi út köti össze az Attu-csoportot és a szomszédos kis szigetcsoportot, a Patkány-szigeteket. A Shakira által összegyűjtött adathalom szerint az amerikai haditengerészet megfigyelői – a radarok éppúgy, mint a szonárok – nagyon aktívak voltak ezeken a vizeken. Beszélt Badrral egy ideig, és abban maradtak, hogy Attut nagy ívben el kell kerülni észak felé, és 870 kilométeren át ott is maradnak 180 méteres mélységben, hét csomónál nem gyorsabban haladva. Így el tudnak haladni a következő nagyobb amerikai figyelőállomás mellett, amely valahol a Nazan-öböltől északra. Atka szigetén van. Ezután következik Umnak, Unalaska és Unimak jóval nagyobb, de mégis keskeny és hosszúkás szigete, amelyeknél Shakira szerint az amerikaiak szintén kiterjedt megfigyelést folytatnak. Természetesen elismerték Shakira számításait a déli útvonallal kapcsolatban, melyet elfogadhatatlannak tartott, mivel a nap huszonnégy órájában legalább egy, de inkább két Los Angeles-osztályú atom-tengeralattjáró járőrözik az Aleuti-árokban, abban a hosszú, mély „gödörben”, amelyet dél felől az amerikai haditengerészet érzékeny, telepített hanglokátorainak vonala, a SOSUS, északról pedig az Aleuti-szigetcsoport délkeleti partjai fogtak közre. Előző küldetésük során Rashood korvettkapitány azt mondta, inkább látná lefújva az egész akciót, mint hogy vállalják annak a kockázatát, hogy egy amerikai tengeralattjáró minden behatolóra nézve életveszélyes, halálos pontosságú torpedókat lő ki rájuk az Aleuti-árokban. Alacsony sebességgel lopakodtak el Attu szigete mellett, 180 méterrel a felszín alatt, a turbinák zaját letompította a Barracuda hatalmas titánburka. Greenwichtől keletre a 175. hosszúsági körön Ben Badr megkockáztatott egy enyhe gyorsítást, nem sokat, mindössze öt csomóról nyolcra. Ebben a pillanatban beakadt a lefelé állított hátsó vezérsík. Az orr azonnal lefelé fordult, és a Barracuda meredek szögben indult a tengerágy felé. Az irányítóterem jelzőfényei villogtak, a mélység egyre nőtt, az egész hajó rossz szögben állt, a hátsó vezérsík pedig nem mozdult. A csónakparancsnok, Ali Zahedi már látta maga előtt, hogy a tengeralattjáró meg sem áll a fenékig, és kiabálni kezdett: TELJES GŐZZEL HÁTRA… TELJES GŐZZEL HÁTRA! A 35 megatonnás turbinák lelassultak, és dühösen kavarták a vizet, rossz irányból verve a vizet a burokra, és akkora víz alatti felfordulást okoztak, amilyenre csak képes egy nagydarab, amúgy csendes atom-tengeralattjáró. A propeller lelassult, nullára csökkentette a haladási sebességet, majd visszafelé kezdte húzni a 8000 tonnás hajót. De az még mindig rossz szögben haladt.

54

ELSŐ BALLASZTTARTÁLYOKAT KIÜRÍTENI! Zahedi parancsnok hangjában sürgetést lehetett érezni, de nem pánikot. Ben Badr sietve jött be az irányítóterembe, épp amikor a hajtóműmérnök ezt jelentette: a hátsó vezérsík még mindig be van akadva, uram. Hidraulikus probléma, valószínűleg egy elpattant tömítés… Azonnal átkapcsolok a tartalék rendszerre, uram. Harminc másodperc. Mindenki hallotta, amikor az első tartályok kiengedték a ballasztot, jóval hangosabban, mint ahogy Badr admirális szerette volna. A tengeralattjáró visszaállt a megfelelő helyzetbe. Pillanatokkal később beindult a tartalék rendszer, és a beakadt vezérsík rögtön megfelelően mozgott. Két mérnök már dolgozott is a tömítés cseréjén, nagyon igyekezve, hogy ne csapjon zajt, kétségbeesetten markolva a gumiból készült villáskulcsokat, hiszen tudták, hogy ha bármi ráesik a fedélzet fémpadlójára, azt kilométerekkel arrébb is hallani fogják. A hajón mindenki tisztában volt a szabállyal, amely folyamatos, megtörhetetlen csendet írt elő. Tudták, hogy lábujjhegyen kell végigosonniuk az óceánon, anélkül, hogy bárki bármit meghallana. A sors sajnos ellenük dolgozott. Az USA Attu legkeletibb pontján lévő megfigyelő és feldolgozó állomása észlelte a hangot 72 kilométernél. Mégpedig erős jelet, nem egyszerűen egy röpke „sűrűsödést” a szonáron. A fiatal amerikai operátor csaknem leesett a székéről, olyan erős jelzések érkeztek a Barracuda hátramenetbe lendülő turbinái felől. Aztán a szétmenő ballaszttartályok szinte eltéveszthetetlen jelét látta. – Jézusom! – kiáltott fel. – Ez egy istenverte tengeralattjáró… És úgy hangzik, mintha sülylyedne, vagy éppen ütközne valamivel. A víz alatti jelek körülbelül egy percig voltak hallhatóak. Az operátor még időben hívta oda az elöljáróját ahhoz, hogy lássa a tengeralattjáró ballasztját. Ekkor ugyanolyan hirtelen csend lett. A csupán öt csomóval haladó Barracuda eltűnt, a Bering-tenger vaksötét és jéghideg mélységében zümmögve tovább. Ez egy átmeneti jel volt, uram. Nem tudom, ki a fene lehetett, de tengeralattjáró volt, és nem amerikai. Ennyiből nem tudunk kiindulni… Kis szerencsével újból halljuk. Nem hallották. Az Attu szigetétől távolodó Barracuda tartotta öt csomós sebességét, óvakodott minden gyorsulástól. Az amerikaiak mindenesetre gyanút fogtak, és az információt felküldtek a hálózatra… 161750JUL09 Tranziens jelet észleltünk az Aleuti-szigetcsoport nyugati részén, az Attu szigeti állomástól északra, körülbelül 17501K 53.51É-nál, atomturbina, valószínűleg orosz Delta. Az észlelés tárgya kirobbanó ballaszt és egy percig tartó magas fordulatszámú motorpörgés. Nem észleltük ismételten… Nem tartozik a baráti hálózatokhoz. Az üzenetet a szokásos haditengerészeti csatornákon továbbították, és már aznap délután eljutott a Nemzetbiztonsági Hivatalhoz Marylandbe. Eközben Badr admirális továbbhaladt lassú tempóban kelet felé, a szigetektől északra, egyenesen Amerika legnagyobb állama felé. Többször nem észlelték őket az Unimak-átjáróhoz vezető 1150 kilométeres útjuk során, amelyen áthaladva egy teherhajó mögött akartak biztonságban átjutni az Aleuti-szigetek déli oldalára, majd onnan balra fordulva az Alaszkai-öbölbe. Az átjáróhoz vezető út július 21-én éjfélig tartott. Addigra a felszíni időjárás nagyon kemény lett, viharos északkeleti szél fújt és záporeső esett a ködtakaró alatt, amely a szél ellenére sem volt hajlandó elmozdulni. Ugyanazt a biztonságos pozíciót vették fel, mint az előző évben, az Akután-sziget északi csücskében villogó jelzőfénytől 16 kilométerre. A felszíni látótávolság 270 méternél kevesebb volt, ők pedig hosszú és frusztráló várakozásnak néztek elébe, amíg majd sikerül beazonosítaniuk egy kellően nagy méretű kereskedelmi vagy tartályhajót, melynek farát periszkópmagasságban követhetik, miközben az árbocukat eltakarja a felvezető hajó által keltett nyomdokvíz. A módszer a tengeralattjárók tipikus besurranó trükkje volt. A szerdai éjszaka nyugodtan telt el. Végül észleltek két közepes méretű teherhajót az átjáró felé közeledni, kisebbek voltak a kelleténél, és nagyon meg voltak rakodva: lassan haladtak,

55

alig hagyva nyomdokvizet maguk után. Ben Badr olyan nagyobb konténerhajót vagy tartályhajót akart, amely sietve igyekszik átjutni az Alaszkai-öbölbe. De a forgalom egész éjjel gyenge maradt. Az őrszolgálatok egymást váltották, a tengerészek aludtak és ettek, a reaktor pedig gond nélkül működött. Ravi és Shakira hajnali 2-kor, kétórányi hasztalan várakozás után visszavonult kis kabinjába. Az admirális megparancsolta a csónakparancsnoknak, Ali Zahedi törzszászlósnak, hogy azonnal hívja, ha észlelnek valamit, de semmi sem tűnt fel a színen, így a Barracuda lassan tovább keringett, egy versenypálya ívét írva le újra meg újra, miközben időről időre periszkópmélységbe emelkedett GPSellenőrzés és megfigyelés céljából, majd ismét visszatért a felszín alá. Az időjárás, ha változott egyáltalán, rosszabbodott. A köd feloszlott, de az eső még mindig zuhogott, a látótávolság pedig talán néhány kilométer lehetett. Reggel 9.15-kor a szonár jelezte, hogy északnyugat felől valószínűleg közelít valami. Ali Zahedi gyorsan a periszkópba pillantott, és egy komoly olajszállító hajót látott útban az Átjáró, vagyis a szigetek közt átvezető, nagy, 16 kilométer széles vízi út felé haladni. – Itt van, uram! – kiáltotta. – Igazi lehetőség… három-nulla-nulla… de közel van… csak 2700 méterre… 35-ön vagyok a jobb oldalánál… PERISZKÓP LE! Badr admirális is megjelent: – Hadd nézzem, Ali… PERISZKÓP FEL! – Három-három-öt! – kiáltotta. – Megvan… Lőjük be 24-re… Hol vagyunk, kétezer háromszáz méteren? Kerüljünk 25-re a jobb oldalán… Célirány… Egy-kettő-nulla. PERISZKÓP LE! – Nulla-hat-nullára jön… csigalassan… – Itt jön, uram… PERISZKÓP FEL! A következő három-négy percben fel-le vitték az árbocukat, míg végül 12 csomó sebességre lendülve besoroltak a teherhajó mögé, mielőtt le nem lassultak annak kilenc csomójára, és láthatatlanná nem váltak a nyomdokvizében. – Orosz hajó, uram! – kiáltott Ali Zahedi. – Szibériai nyersolajat szállít, gondolom. Az amerikai megfigyelőállomáson – ahol az Unimak-sziget északnyugati, tenger felé néző pontján a Sarichet-fokról az Átjáró forgalmát ellenőrizte – radarja észlelte a felgyorsuló Barracuda periszkóprúdját 28 kilométerrel nyugat felé. De a „sűrűsödés” ugyanolyan gyorsan, mindössze három pásztázás után el is tűnt. Vajon a tengeralattjáró periszkópját észlelték? Vagy csak valami törmeléket a vízben? És ha periszkóp volt, vajon ahhoz a tengeralattjáróhoz tartozott-e, amelyről az előző péntek este tett jelentést az attui állomás? Normál esetben az unimaki állomás nem jelentett volna egyetlen „sűrűsödést” sem, amely véletlenszerűen tűnik fel a radaron egy olyan forgalmas kereskedelmi útvonal megfigyelése közben, amilyen az Átjáró is volt. De volt valami ebben a jelzésben, a „sűrűsödés” ereje, hirtelen felbukkanása a semmiből és hasonlóan hirtelen bekövetkező eltűnése. Ehhez jött még az Attuból előző pénteken érkezett jelentés. Úgy döntöttek, hogy az információt felküldik a hálózatra… 221127JUL09 Az unimaki állomás radarja talán rövid jelsorozatot fogott. Öt másodperc, három pásztázás a képernyőn. Összefügghet az attui állomáson észlelt 161750JUL09 számú tárggyal… Az Unimakon észlelt tárgy megfelelt egy lassú, öt csomóval haladó tengeralattjárónak, amely Attutól az unimaki Átjáró felé tart. Olyan információ volt ez, amely néhány órán belül riadóztatni fogja Ramshawe korvettkapitányt Fort Meade-ben, aki ennek hatására gondolatban reménytelen kutatásba kezd az eltűnt Barracuda után. Bár azt neki is el kellett ismernie, hogy még 10 000 kilométeres pontosság-

56

gal sem tudná megmondani, hol lehet. De nem most először gondolkodott el az Aleutiszigetektől északra fekvő titkos tengeralattjáró-átkelőről. És most szinte bármit megadott volna azért, hogy ismerje a rejtélyes víz alatti hajó pontos tartózkodási helyét, illetve tulajdonosainak kilétét. Mindeközben Badr admirális tökéletes rendben besorolta hajóját az orosz tartályhajó mögé, amihez inkább geometriai műveletekre volt szükség, mint navigációra. Körülbelül 100 méternyi örvénylő fehér víz választotta el őket egymástól, fénykévéjük pedig egy sorba volt állítva a kereskedelmi hajó árbocfényével. A megfelelő szög 13 fok volt. Ha lecsökkent, az azt jelentette, hogy lemaradnak, kívül kerülnek nyomdokvizén, amely az amerikai radarok elől védte őket. Ha a szög megnőtt, az azt jelentette, túl közel kerültek. A tartályhajó pedig, amelynek fogalma sem volt, micsoda nukleáris arzenál jár a nyomában, vígan pöfögött tovább. Mohtaj kapitány, a főtiszt, személyesen vette át a kormányzást az útnak ebben a bonyolult szakaszában, és halálpontosan a felvezetőjük tatja mögé sorolta be a hajójukat. Fordulatszám 45… GPS-szel mért föld feletti sebesség 9,2… 8,6 a vízben, uram… Amikor elérték az 54.15É és 165.30D pozíciót, már nem kellett tovább árnyéknak lenniük. Leszakadtak, lementek 90 méter mélyre, és egy, a Szanak szigetétől 100 kilométerrel délkeletebbre fekvő pontot céloztak meg, ahol Ben Badr irányváltoztatást rendelt el kelet felé. Végre elfordultak az Aleuti-szigetek hosszú és széles ívétől, és nyolc csomóval haladtak az 54. hosszúsági fok mentén, egyenesen az Alaszkai-öbölbe. Lent a navigációs teremben Rashood tábornok kávézott Shakirával és Ashtari Mohameddel. Az arab korvettkapitány és a navigátor a nagy térkép fölé hajolt, mint mindig, hogy az Egyesült Államok védelmi erőinek elhelyezkedését próbálják kitalálni. Rashood tábornok magas íróasztalnál ült egy halom jegyzettel, amelyeket állítható olvasólámpa fénye világított meg. Ezek színekkel elválasztva, beszámozva és összekapcsolva aprólékos részleteket tartalmaztak a geológiai rétegekről, sziklamélységekről, a föld kérgének valószínűsíthetően gyenge pontjairól. Felsorolták a vulkáni tevékenységek helyszíneit is. Felsorolták, mely „modern” tűzhányók kitörése várható a közeljövőben. Voltak ott részletes térképek nagy hegységekről, melyek a következő öt évben esetleg belső lávát termelhetnek. Voltak becslések a várható károkra és a veszélyeztetett területekre vonatkozóan, illetve volt egy külön rész a szárazföldi vulkánokról és két teljes, tizennyolc oldalas „fejezet” a tengerre néző tűzhányókról. Ravi maga állította össze a dokumentumot, legépelte, dossziékba rendezte, majd katalogizálta minden adott szakaszát, és kereszthivatkozásokkal látott el minden olyan vulkánt, amely érdekelhette őt. Értékes munka volt, megalapozta azt a tervét, hogy a Nagy Sátánt örökre kiűzze a Közel-Keletről. Minden egyes szempont, minden egyes részlet annak az embernek a személyes tudásából és kutatásaiból származott, aki a világ vezető szaktekintélye volt a geofizikai kockázatok terén: Paul Landon professzortól. Ravi Rashood sajnálta, hogy londoni barátságuk olyan nagyon rövidre sikeredett.

Negyedik fejezet 2009. július 23. hajnali 3 óra Sebesség 5, irány nulla-nyolc-nulla

57

A Barracuda kelet-északkelet irányban osont az Aleuti-árok keleti végénél lévő meredek, víz alatti sziklafalak között, ahol a Csendes-óceán gigantikus méretű „gödre” – amely a szigetekhez vezető déli útvonalakat vigyázza – az Alaszkai-öbölnél, a part felé közeledve szinte elveszíti a mélységét. Az óriási, több mint 3 kilométeres mélység ellenére az óceán itt folyamatosan sekélyebbé vált, fenékszintje Alaszka part menti szigetei felé haladva egyre emelkedett. Ezen a barátságosabb amerikai oldalon az ellenség szinte ismeretlen volt, nem úgy, mint a másik oldalon, az Aleuti-szigetek Oroszország és Kína felé eső, nyugati részénél, ahol az amerikai tengeralattjáró-kapitányok állandó készenlétben vannak. Ravi és Ben nem ítélte túl kockázatosnak az árok nyugodt részébe vezető lassú expedíciójukat: egyszerűen ez nem az a hely, ahol az amerikai haditengerészet bajt szimatolna, ami főként az ide vezető út nehézségeivel magyarázható… Ez az út vagy egyenesen az árok ellenőrzött vizein át vezet (ki van zárva, hacsak nem öngyilkosságra készül az ember), vagy az Unimak vagy Samalga-átjárón visz keresztül (ami az amerikai radarok miatt nem lehetséges), vagy pedig a Csendes-óceán medencéjén és magán az Öblön át húzódik, a SOSUS elektronikus zajfelderítő rendszer állandóan működő, halálos csapdái között, ami megint csak öngyilkosjelöltekhez illő útvonal. Mind Ravi, mind pedig Ben úgy vélte, hogy a Barracuda biztonságban van az árok keleti vizeiben, és hogy ilyen csigalassú tempó mellett jóval azelőtt meghallanák bármelyik amerikai tengeralattjárót, mielőtt az észrevenné őket. Először logikusnak tűnt, hogy a kellős közepén szeljék át az 1600 kilométer széles Alaszkai-öblöt, ahol a vízmélység soha nem csökken 4 kilométer alá. De Ben Badrt már attól is az idegösszeomlás kerülgette, ha csak rágondolt az USA haditengerészetének életveszélyes hangfelderítő rendszerére, és annyit mondott Rashood tábornok minden egyes kérdésére, amellyel a sokkal rövidebb egyenes út lehetőségét pedzegette: – Felejtsd el, Ravi! Meghallanak bennünket. Majd hozzátette az elkerülhetetlent: – Partközelben kell maradnunk, lármás vizekben, ahol hatalmas halrajok vannak, haragos óceán, szigetek közötti tajték, változó vízmélység és az az északi irányú áramlás. Ott vagyunk biztonságban, a kereskedelmi forgalom közepén, a teherszállítók, tartályhajók és halászhajók között, amik így együtt hatalmas ricsajt csapnak, miközben mi elosonunk 150 méterrel a felszín alatt. Ravi a térképre meredt. – Úgy érted, hogy ott fenn megyünk a Selikov-szoroson át, Kodiak-sziget és a szárazföld között? – Szép lenne – mondta Ben. – És gondolom, neked is feltűnt, hogy végig a sziget mentén, úgy 200 kilométeren át 180 méteres mélységben mennénk. De ha jól megnézed, a szoros a Cook-öböl bejáratánál végződik, ami Anchorage-be vezet. Attól tartok, azt nem nekünk találták ki. Shakira szerint csak úgy hemzsegnek ott a radarok, nagyobb a forgalom, mint Teheránnál, és csak 100 méter körüli a mélység. – Ezt nem nekünk találták ki – mondta Ravi egyetértően. – Mit tegyünk? Menjünk el a Kodiak külső oldalánál? – Pontosan – mondta Ben a térképre meredve. – Az még szélesebb. Ki kell jutnunk a 200 méteres sávból… Pontosan itt fogunk… bejutni az Alaszkai-áramlatba, hogy onnan majd nulla-hét-nulla felé vegyük az irányt. Ravi a térképre nézett. – Addig a partig végig 80-100 kilométerre leszünk a parttól, olyan vízben, ami 3,2 kilométer mély. Így lesz egész a Prince William szorosig. Mit mond Shakira, milyen ott fenn az USA felderítése?

58

– Szerinte rengeteg parti bázisú radarjuk van, ami minket nem érint, mert mélyen leszünk. És úgy hiszi, hogy felszíni járőrök is lesznek abban a nagy öbölben a szoros után, ami szintén nem érint bennünket. Nem látott viszont odafent sűrűbben közlekedő tengeralattjárójárőröket. – A mobil víz alatti felderítés költségeit ismerve meglepődnék, ha odatennének egy pár atomhajót lényegében csak azért, hogy idegen tartályhajókat védjenek. Egy olyan, nem háborús zónában, mint Alaszka, a védekező üzemmódú tengeralattjárók legfeljebb csak más tengeralattjáróktól védenek meg. És nézzünk szembe a tényekkel: a nullával egyenlő annak az esélye, hogy egy idegen tengeralattjáró támadás céljából azokra a vizekre vetődjön. Ravi elmosolyodott. – Ilyet még mi sem tervezünk – mondta. – Még mi sem – válaszolta Badr admirális. – Mi csak áthaladunk, nagyon csendesen, a legkisebb feltűnés nélkül. Amerikai járőr tengeralattjárók nincsenek, van viszont egy csomó zaj. Menni fog. Így hát elindultak az öbölbe, északkeleti pályán hajózva nagy mélységben. Négy napig tartott, mire elérték a régi orosz gyarmatot, Kodiakot, aminek a kikötőjétől 80 kilométerre úsztak el. Lassan hagyták maguk mögött a sziget barátságtalan, hegyvidéki táját, amely több mint 2000 háromnegyed tonnás kodiaki barna medve otthona. Ezek a föld legnagyobb medvéi, amelyek Alaszka legnagyobb szigetén élnek. A Kodiak körül hullámzó jeges víz nemcsak a 2000 hajóból álló halászflottának adott otthont, hanem az óriás királyráknak is. Ennek a páncélozott, lábaival akár 1,2 métert is befogó, csaknem 7 kilós szörnyetegnek egész sokasága élt itt, és időről időre az Egyesült Államok legnépszerűbb kereskedelmi halászati kikötőjévé tette Kodiak városát. Az alaszkaiak gondosan óvják az értékes állományt. Az állam legnagyobb partiőrségállomása négy nagy csónakot üzemeltet az USA régi kodiaki haditengerészeti bázisáról, amelyekkel fegyveres őrök járják a tengert. Éjjel-nappal járőröznek ezeken a vizeken, és kíméletlenül üldözőbe vesznek minden, engedély nélkül halászó hajót. Mint Shakira figyelmeztette a parancsnokait, lehet, hogy nem tengeralattjárókat keresnek, de az biztos, hogy nagyon hangosan fújnák meg a sípjukat, ha úgy gondolnák, találtak egyet. Július 28-án, kedden éjfélkor a Barracuda messze a medvék alatt, de legalább 100 méterrel a királyrákok döngő páncélja fölött baktatott csendesen északkelet felé, mindössze hat csomó sebességgel haladva előre. Időnként egy-egy megrakott tartályhajó mély moraját hallották a fejük fölül, ahogy az az új takutati terminálról haladt nyugatra, Anchorage felé; néha hallották az állami kompot is, a Tustumenát, amely a Kenai-félszigetről, Seward városából indult, és még ritkábban észlelték a parti őrség nagy erejű dízel motorcsónakjainak robaját. Hajnal előtt három órával Shakira bejött a vezérlőterembe, hogy forró kávét és pirítóst hozzon Bennek és Ravinak, majd közölte, hogy 144 kilométerre délkeletre járnak Kodiak kikötőjétől, az Alaszkai-áramlattal 1000 méteres mély vízben pöfögve előre, a sekély Kodiakfenékhegytől nyugatra. Shakira hozott magával egy kis tudásanyagot is, hogy elkábítsa a fedélzeten tartózkodó tiszteket. – Tudta valamelyikőtök, hogy Kodiak kikötője nem is olyan régen, 1964-ben, a földdel vált egyenlővé egy földrengés miatt? – Én nem tudtam – vallotta be Ravi. – Én sem – mondta Ben. – Lerombolta az egész belvárost – erősítette meg –, a teljes halászflottát, a feldolgozóüzemeket és 160 házat. A Nagypénteki földrengés, ahogy nevezték, elejétől a végéig megrázta az egész szigetet.

59

– Hogyan tudta ez a földrengés elpusztítani a halászflottát? – kérdezte a mindent megvizsgáló, gyakorlatias Rashood tábornok. – Miért nem futottak ki egyszerűen az öbölbe, mint minden más hajó, amikor földrengés kezdődik? – Mert nem a földrengés pusztította el őket – mondta Shakira. – A cunami volt az, a hatalmas szökőár, ami akkor keletkezett, amikor egy fél hegy több száz méterről beleesett a tengerbe… És meg is érkeztünk, drágám, a kedvenc témádhoz. Ravi elvigyorodott. – Én mondom neked – mondta –, amikor ezek a szökőárak beindulnak, nagyon tudnak gyilkolni… – Jegyzeteim szerint – mondta Shakira – ez a cunami nagyon gyorsan alakult ki. Amikor a hullám befutott Kodiak kikötőjébe, egyszerűen felkapta a hajókat, és nagy magasságból az utcákra dobta őket, szétlapítva ezzel minden épületet… Szilánkokra aprított mindent, a hajókat, a hajótárolókat és a boltokat. Az emberek többségének szerencsére maradt annyi ideje, hogy kiszaladjon és felmásszon valami magasabban fekvő helyre. Aki nem így tett, arról többet nem hallottak… – Allahra – mondta Ben Badr. – Gondolom, ez az egyetlen jó a cunamiban. Kicsit tovább tart megszervezni. Van figyelmeztetés. És a hullám csak 34-40 csomóval közelít. Valószínűleg mindenkinek marad fél órája, hogy eltűnjön. – Van, amikor még sokkal több is – mondta Ravi elgondolkozva. – Volt több olyan nagy hullám a Csendes-óceánon, ami a Hawaii-szigetekről indult egy földrengéssel vagy vulkánkitöréssel, és csak órák múlva érte el a nagyon távoli partokat… Ahol a legnagyobb kárt okozta. – Aki meg akar tudni valamit a cunamikról, kérdezze nyugodtan az én nagyokos férjemet – nevetett Shakira. – Mindent tud! Vagy legalábbis azt hiszi magáról. – Veled ellentétben én egy igazi mestertől kaptam a tudományom – mondta Ravi. – Landon professzor, a világ első számú vulkán-, földrengés és szökőárszakértője a szárnyai alá vett néhány napra. Felhozott egy olyan szintre, hogy a tudásom most már kiállja a próbát. – Nagyszerű – mondta Badr. – Az már nincs is olyan messze. Elhaladtak Kodiak mellett, át a Cook-öbölbe és Anchorage kikötőjébe vezető tengeri útvonalon. Egy nap múlva már 2300 méter mély vízen lopakodtak keresztül a Prince William szorostól délre, 150 méterrel a tenger szintje alatt. Itt az öböl széles ívét követve irányt változtattak, a 200 méteres vonalon kívül lévő Alaszka-áramlatban maradva fokozatosan elfordultak délkelet felé, óvatosan elosonva a Yakutat Roads mellett, tovább lefelé a Dixon-bejárathoz, amely Graham-szigettől északra található. Olyan vizek voltak ezek, ahol mindkét főparancsnok dolgozott már korábban. A Hecate-szoros védett, zajos területe hívogató volt a 270 kilométer hosszú Graham-sziget és a kanadai szárazföld közötti fekvésével. A mélység azonban becsapós volt. Az óceán itt, a több száz elemből álló szigetvilág partjaitól délre, azt a zord partvidéket emészti, ahol a Sziklás-hegység leereszkedik a tengerbe. Jó zajos, maga a paradicsom, ha nem vesszük figyelembe, hogy micsoda kitűnő lehetőségek adódnak a hajóburok felszakítására a 7,5 méteres, gránitborítású tengerágyon. – A szigeten kívül kell mennünk attól tartok – mondta Ben Badr. – Ott mély a víz, és Shakira szerint teli van SOSUS-csapdákkal. A szokásos történet: nagyon lassan, nagyon óvatosan kell haladnunk, 1400 kilométerre a kanadai partoktól, el a Queen Charlotte-szigetek és a Vancouver-sziget, majd a nagyszerű amerikai állam, Washington mellett. Augusztus 6-ra kell elérnünk a működési területet. Onnantól már többé-kevésbé Shakirán múlnak a dolgok. És ezt senki sem tudta jobban a szépséges korvettkapitánynál, aki íróasztala mellett fáradhatatlanul dolgozott a navigációs szobában. Badr admirális időről időre a felszínre vitte a Barracudát műholdas bejelentkezés céljából, és hogy hamarjában leszedje az égi kommunikációs központból érkező üzeneteket, miközben a jang-csiangi Kínai Haditengerészeti Parancsnokságon keresztül jelentést tesz Bandar Abbasznak a hajó pályájáról és helyzetéről.

60

Fő céljuk a kockázatcsökkentés volt, és az általuk alkalmazott modus operandi nem engedte meg, hogy a legkisebb információ is felbukkanjon akár a kínai katonai műholdakon, hogy azután észrevegyék majd az olyan éles szemű Fort Mead-i detektívek, mint Jimmy Ramshawe korvettkapitány. Ravi és Ben nem ismerte Jimmy kedvenc felkiáltását: Jesszus, itt a jó öreg sanghaji lámpás! Ez a kissé ezoterikus leírás a megvilágít egy problémát szokványosabb kifejezéséből ered, és George Morris olyan mulatságosnak találta Ramshawe nyelvi találékonyságát, hogy a mondást elterjesztette az OPS-2B mind a nyolc emeletén. A többség szemében egy hajszállal több magabiztosság volt benne, mint a megvilágítban, ugyanúgy benne volt a kémekre jellemző rongyrázás, mint a panamai szabóban. Ravi és Ben cseppet sem bízott a sanghaji lámpás hitelességében. Csak négy- vagy ötnaponta keresték meg a műholdat, ami huszonnégy óránként átlagosan huszonnégy másodpercnyi árbocfelfedést jelentett. Mélyen és lassan haladtak továbbra is déli útvonaluknak megfelelően, a kanadai partok mentén. Százötven méterre ereszkedtek le, miközben átlépték a Juan de Fuca szorostól nyugatra fekvő láthatatlan határt, és Washington állam partjainál áthajóztak az észak-amerikai vizekbe. A parttól 70 kilométerre, ahol a Barracuda siklott, a tenger hivatalosan nem tartozott Amerikához, de a nemzetközi terrorizmus világában azok az „örökzöld állam” partvidékétől oly távol emelkedő csendes-óceáni hullámok nagyjából annyira amerikainak számítottak, mint az Ötödik sugárút: kíméletlenül járőröztek rajta az USA hadihajói, melyek az egyre terjeszkedő Everett és Bemerton haditengerészeti támaszpontokról futottak ki, Puget-szoros mögül, amely a nagy északnyugati város, Seattle partjait őrzi. Shakira véleménye az volt, hogy jobb minél távolabb maradni a tengernek attól a tájától, amely Washington állam partjait mosta. Úgy tekintett erre a vidékre, mint egész utazásuk legveszélyesebb részére, olyan helyre, ahol bármikor felbukkanhat egy amerikai tengeralattjárójárőr, vagy még nagyobb eséllyel egy hadihajó, amely a legmodernebb észlelő- és felderítőtechnikát jelentő ASW-berendezéssel van felszerelve. Úgy vélte, hogy mélyen kell maradniuk, amíg messze délre nem kerülnek a Bremerton és Everett támaszpontok gyors és életveszélyes ragadozóitól. Ezek a ragadozók a legkisebb kegyelmet sem mutatták volna egy behatoló iránt, különösen, ha egy bejelentés nélkül érkező, orosz építésű atom-tengeralattjáróról van szó, melynek rejtélyét már jó pár hete próbálják megfejteni. Ahhoz pedig semmi kétség nem fért – legalábbis Rashood tábornok szemében –, hogy az amerikaiakat nagyon érdekli, kik lehetnek ők. Badr admirális egész úton figyelte Shakira jelölésektől hemzsegő navigációs térképeit, és kivétel nélkül mindig egyetértett vele és az óvatosságával. Lassan haladtak előre, az alacsony fokozatra állított nagy reaktor szünet nélkül dolgozott, a hajó összes berendezése hibátlanul működött. Ravi és Shakira szívesen vett volna egy nagyobb kabint, de erre semmi esélyük sem volt. Munka után fáradtan dőltek ágyba, összeforrva a szerelem tüzében s a Nagy Sátán és izraeli ördögei iránt érzett bosszúvágyban. Átlépték a 48. szélességi kört, amely kettészeli Washington állam északi, erdős részét, majd a 47-est, ami elvitte egy fél napjukat. Augusztus 5-én pontosan nyugatra voltak a tekintélyes Columbia folyó torkolatától, a hatalmas, 1900 kilométer hosszú vízi úttól, amely Brit Kolumbia hegyeiből ered, hogy hó és eső által felduzzasztott zuhatagként ömöljön le délre, majd nyugat felé elkanyarodva határt képezzen Washington és Oregon állam között. A Columbia az Egyesült Államok legerősebb folyója volt, a teljes ország vízi energiájának egyharmadát szolgáltatta. A főág tizenegy masszív gátja közül a Chief Joseph, a Grand Coulee, a John Day és a Bonneville voltak a legnagyobbak. És az utóbbi kettő neve gondosan meg volt jelölve Shakira térképén piros karikával, ami az ő saját kódrendszere szerint potenciális veszélyt jelentett.

61

Shakira nézete szerint ezt a két óriási erőművet, amelyek Oregon kereskedelmi központjától, Portlandtól, felfelé helyezkedett el a folyón, olyan gondosan védték a terrortámadásoktól, hogy a gát felett nagy eséllyel radar pásztázta az eget. Amit Shakira végképp el akart kerülni, hogy az USA légelhárítása észlelje a rakétákat, mivel szerinte ez szükségtelen, és szinte bizonyosan elkerülhető veszélyforrást jelentett. A Scimitar SL-1-es jelű rakétákban (a sima TNT-sekben, nem a 2-es jelűek atomtöltetében) elhelyezett számítógép előre programozott adatai a nagy, védett gátak alatti elhagyatott, csaknem teljesen kihalt vidéken vezetik át a rakétákat a Columbián. De Shakira ideges volt az egésztől, gyakran nem tudott aludni, inkább egész éjszaka fel-alá járkált a navigációs szobában, és Oregon tengerparti részének részletes térképeit hívta elő a műholdas navigációt végző számítógép képernyőjén. Ravi számára is világos volt a vállalkozás nagyságrendje, de ő a célterület apró részleteivel volt elfoglalva. Átbogarászta a néhai Landon professzor által rendelkezésére bocsátott jegyzeteket, és naponta vágyakozva gondolt a műholdas kapcsolat luxusára, melynek köszönhetően tájékozódhatott volna arról a folyamatosan változó helyzetről, amely a hatalmas északnyugati parti államok hegyláncainak vulkánjai között fennállt. Több oldalnyi adata volt a St. Helens tűzhányóról, „Amerika Fudzsijáról”, amelynek szimmetrikus formája csaknem megegyezett a legendás japán vulkánéval. Legalábbis addig, amíg elképesztő erővel ki nem tört 1980. május 18-án, amibe beleremegett Washington állam teljes délnyugati sarka, és szó szerint belerengett a gigantikus méretű Cascade-hegység. A légnyomás még a vulkántól 22 kilométerre is teljesen kifejlett Douglas-fenyőket vágott a földhöz, és 1000 négyzetkilométernyi erdőt pusztított el. Ötvenheten meghaltak. Őrjöngő sárfolyamok zúdultak a folyókba. Még az 1000 kilométerrel keletebbre fekvő Montanában is vulkáni hamu hullott az elsötétült égből. A kolosszális erejű kitörés elrepítette az Egyesült Államok egyik leglátványosabb hegycsúcsának teljes, hósipkával borított ormát. Május 18-a előtt a St. Helens tűzhányó uralta a tájat, több száz méterrel fölébe magasodott az összes környező hegynek. 2949 méteres magasságával higgadt nyugalommal állt. A kitörés után már kevésbé büszkén meredt, mindössze 2549 méter magasra. Nagyszerű, csillogóan fehér csúcsa teljes egészében hiányzott, olyan lett most a hegy, mint egy elhasznált tűzijáték tokja. A hegy ormában több mint három kilométer széles, lejtős falú, kör alakú kráter alakult ki. Alsó élén, ahol kihasított egy darabot a hegy északi oldalából, a kráter pereme óriási V betűt formált, amely kilökte magából a piroklasztikus folyamot. Az olvadt láva mára groteszk fekete bazaltországúttá alakult át, amely széles villában végződik ott, ahol eléri a tíz kilométer széles alapot. A nyugati áradat nagy robajjal belezúdult a Spirit-tó tiszta és frissítő vizébe, a többi leszáguldott a Toutle-folyó szépséges, hóborította völgyébe. Olyan volt, mint egy, a Télapó házának kertjében elhelyezett nyíltszíni szénbánya. Ravi betéve tudta ezeket a tényeket. De ami a legjobban megfogta, az a kitörés egy bizonyos részlete volt. A St. Helens tűzhányó központi „kürtőjét” több száz tonna láva dugaszolta el, amely még az előző kitörésből maradt ott, és a vulkánba behatoló, kitörni készülő új magmának nem volt hová mennie. Végül is kinyomakodott az északi hegyoldalra, a vulkáni hamu és általános törmelék mellett egy óriási kitüremkedést, egy sziklakupolát képezve. Az ilyen hatalmas kelések nem csak a St. Helens tűzhányóra jellemzőek. Gyakran előfordulnak az aktív tűzhányókon. De ez a kitörés előtt nem sokkal tekintélyes méretet öltött: másfél kilométer átmérőjű és valószínűleg 36 méter magas lett. És végül nem a felszínre törő magma döntötte le a hatalmas duzzanatot, hanem egy viszonylag kis földrengés, amely teljesen instabillá tette a hegy északi oldalát. A minden oldalán megrepedő kupola a rengés után néhány perccel szétdurrant, és földcsuszamlásként gördült le a hegyoldalon. A 380 000 köbméternyi szikla óriási tömege így leke-

62

rült a láva felületéről, a gázok pedig egy bomba detonációjának erejével azonnal kitörtek, ledöntve a lábáról minden fát, ameddig a szem ellát. Ravi erre a kelésre koncentrált. Landon professzor szerint egy újabb kupola formálódott a St. Helens tűzhányónak ugyanazon a kizsigerelt északi oldalán, pontosan a régi kráteren, a GPS adatai szerint 46.20É 122.18Ny koordinátákon, hogy egész pontosak legyünk. A tűzhányó belsejéből évek óta, már az 1990-es évek elejétől fokozott aktivitást jeleztek: időnként kitört a gőz és a hamu, kisebb gyakorisággal a piroklasztikus folyam, időszakosan jelentkező „duzzanatok” a hegy északi oldalán. Egy jóval hevesebb gőz- és hamukitörés 1998. július 1-jén halálra rémisztette a helyi lakosokat, mielőtt ismét megnyugodott volna. Az új, másfél kilométer hosszú kelés 2006 elején kezdett kialakulni annak a masszív, vészjósló kinézetű kráternek a közepén, amely sebhelyként éktelenkedett az egykor gyönyörű északi hegyoldalban. Amint átlépték az északi szélesség 42.20 fokát, Shakira tudta, hogy pontosan egy szintbe értek a céljukkal, a Columbia-folyó hat kilométer széles torkolatával. A parttól 320 kilométerre jártak, 180 méterrel a tenger szintje alatt, egy-nyolc-nulla irányban hajózva, végig a 127-es hosszúsági körön. A St. Helens tűzhányó 120 kilométerre keletre fekszik a torkolattól. Miközben lassan haladtak előre, pontosan 313 kilométerre jártak a célpontjuktól, amelynek elérése puszta formalitás volt a Barracuda II rakétatárában várakozó, észak-koreai építésű Scimitar SL-1-es rakétáknak. A Csendes-óceán errefelé valamivel kevesebb, mint másfél kilométer mély volt, a tengerágy lapos, alig hullámzó síkság. A felszíni hullámok 10 méter magasra is felértek, de itt, az óceán hideg és komor mélyében nem volt más, csak az amerikai haditengerészet hanglokátorainak hálózata, melyek mérges fekete kobrákhoz hasonlóan, katonai alakzatban feküdtek az óceán fenekén, készen arra, hogy dühödten lecsapjanak a gyanútlan behatolókra. Badr admirális azt javasolta, maradjanak délen további 160 kilométeren át, mert így könynyen elérhetővé válna számukra a Washington állam délnyugati részén fekvő hatalmas, megsebzett hegy. Shakira megtervezte a rakéta pályáját, amit el is fogadtak. Rashood tábornok úgy határozott, nincs okuk messzire eltávolodni. Általános stratégiája a meglepetésre épült: nappal akart tűzparancsot adni ahelyett, hogy az éj sötétjét használta volna ki, melyben mindannyian nagyobb biztonságban érezték magukat, még ha a hajójukban 180 méter mélyen begubózva nem is számított túl sokat, hogy nappal van-e vagy éjszaka, tél vagy nyár, és melyik napja a hétnek. Amikor Shakira tudni akarta, miért, Ravi tömör magyarázatot adott. – Mert egy nagy cirkálórakéta hatalmas tűzcsóvát húz maga után, amikor elhagyja a vizet. Kilométerekről látni lehet, különösen sötétben. Ha nappal csináljuk, a rakéta sokkal, de sokkal kevésbé lesz látható. – De máskor éjszaka tüzeltünk. – Az azért volt, mert nem akartuk, hogy a biztonsági őrök kiszúrják a rakétákat a célpontnál. Ez most más. Üres térbe küldjük a rakétát. Nyílt területre, ahol nincsenek őrök, nincs felderítés, nincs lakosság. – Hmmm – mormogta Shakira, aki mérges volt magára, hogy ő maga nem gondolt erre. – Az akció egyetlen gyenge pontja az, hogy a rakétát a célpontnál kiszúrják a biztonsági őrök. Hogy észlel bennünket egy arra járó hadihajó az óceánon, amit kivilágítanak a rakétamotorjaink, mint valami francos vidámparkot. – Így is, úgy is láthatja a rakétát egy hadihajó, ha épp arra jár – mondta Shakira. – Nem fog – felelte Ravi. – Honnan tudod? – Mert akkor akarok tüzelni, amikor köd van az óceán felszínén. És passzív szonárt meg a saját szememet akarom használni arra, hogy figyeljem, van-e valami a környéken. – De hát ködben te sem járhatsz arra.

63

– Nem, de Amerika északnyugati részének ez a területe híres az esőről, ami felfelé söpör végig a Csendes-óceánon. Ahol pedig esik, és a meleg légáramlatok hatnak, ott köd is van. – De az is lehet, hogy egyáltalán nincs, vagy nem pontosan olyan van, ami nekünk kell – mondta Shakira. – Majd várunk. Shakira megkérdezte, hogy kér-e teát, és a férje azt felelte, nagyszerű ötlet, miközben egy pillanatra kísértésbe esett, hogy megjegyezze, mennyire örül, hogy Shakira végre visszatér ahhoz, amiben jó. De gyorsan el is hessegette a gondolatot, mivel nem akarta, hogy a teáskanna egész tartalma a fejére ömöljön. Ehelyett inkább felnézett, és elmosolyodott. – Nagyon hálás vagyok, drágám – mondta. – Te aztán magyarázkodásra tudod kényszeríteni az embert. – Túl okos vagy – mondta a felesége az ajkát biggyesztve. – Mindig túl okos vagy. Szeretek veled dolgozni. – Te jó tiszt vagy, Shakira. Kész vagy elébe állni bármilyen kihívásnak, ha nem teljesen értesz valamit. De végül csak tiszteletben tartod a parancsnokod, ahogy mi mindnyájan. – Jó tiszt vagyok – mondta komolyan, de mosolyogva. – De remélem, úgy gondolod, hogy feleségnek még jobb vagyok. Mert az várhatóan sokkal tovább leszek. – Ha továbbra is azt teszed, amit mondok, legalábbis amíg itt vagyunk ezen a hajón Allah küldetésén, sokáig leszel a feleségem. Általában tudom, mit kell tennünk, és hogy maradhatunk biztonságban. – Látod – nevetett Shakira –, még parancsnokod sincs. Te határozod meg a szabályokat. – Van parancsnokom – felelte. – És remélem, mindkettőnket szemmel tart. Shakira leplezetlen imádattal nézett rá, a brit hadsereg egykori erős testfelépítésű őrmesterére, a legkeményebb férfira, akivel valaha találkozott, akit a Sandhurst-akadémián csiszoltak, és aki egy SAS-parancsnok stratégiai képességeivel rendelkezett. És mégis arab volt, barna, sötét bőrrel és melegbarna szempárral, beduin őseinek veleszületett erejével. És hálát adott Allahnak azért a napért, amikor rettegve megszökött vele a szétlőtt Hebron romjain át, miközben körülöttük nem volt más, csak az aknák robaja, a golyók vinnyogása és a sebesültek kiáltásai. Hálát adott Allahnak azért az erőért, amivel segítette, hogy Ravit a Hamasz szabadságharcosainak rejtekébe vigye. Amikor fel merte idézni annak a palesztin részen álló, felrobbantott betonháznak a pusztulását, még mindig maga előtt látta megölt gyermekeit és a halott SAS-katonák patakzó sebeit, a Ravi harci egyenruhájára ömlő vért, a vért a gyermekein, a saját kezén és ruháján. Emlékezett, milyen mozdulatlanul feküdt kis Ravija lemészárolva a porban, halott nővérkéje mellett, és hogyan mentette meg Ravi az életét két véres gyilkosság árán. Nem volt olyan, amiért mindez megérte volna. De Ray Kerman egykori őrmester hatására szinte úgy érezte. Nem tudta elképzelni, hogy bárkit jobban szerethetne nála. A pokol kapujába is követte volna. Végül az történt, hogy Ravi követte őt a hajókonyha üres végébe, ahol nem dolgoztak a szakácsok, hogy vágyakozva csókolja őt a gyümölcskonzervekkel rakott polcok mögött. – Azt mondtad, hogy pont ezért nem engednek lányokat a tengeralattjárókra – kuncogott, és próbált elhajolni, nehogy meglássa őket valaki. – A legénységnek csak az a dolga, hogy a parancsaimat kövesse – mondta jókedvűen. – Nem pedig a tetteimet. – Látod, én mindig mondom, hogy azt csinálsz, amit akarsz, mert nincs parancsnokod. Ravi imádattal nézett a feleségére, akinek szépségén még a szokásos sötétkék tengerészeti pulóver sem csorbított, és egyszerűen így szólt: – Nem hiszem, hogy Allah bármelyikünket cserbenhagyná ezen az úton. Az ősi világ hamis isteneinek hatalmát adta a kezünkbe, és győzelemre vezet bennünket. Az ő nevében cselekszünk.

64

– Ha arra gondolok – mondta Shakira, tettetett hitetlenséggel csóválva a fejét –, hogy régebben hitetlen voltál… Egy vagy két cukorral kéred? Rashood tábornok kuncogott, csendben hálát adva Shakirának azért a képességéért, hogy ha csak egy pár pillanatra is, de csökkenteni tudta a küldetés során felgyülemlett feszültségét. Visszamentek a navigációs helyiségbe. Shakira egy teáskannát és három kis ezüsttartót vitt magával, bennük pohárral és cukorral arra az esetre, ha Ashtari Mohamed hadnagy még dolgozna. Éjfél felé járt az idő. Ashtarit a Csendes-óceán keleti részének térképe fölé hajolva találták, amint déli útvonalukat tervezgette. Felállt, kinyújtózott, hálásan fogadva a teát. – Badr admirális úgy gondolja, még egy napig kellene továbbmennünk, aztán keletnek fordulhatnánk, a célpont irányába. Ravi egyetértően bólintott, és rápillantott Shakira térképére. Annyi jegyzet volt rajta, hogy szinte olvashatatlannak tűnt. De a vonalon, melyet Shakira a 127. nyugati hosszúsági körtől húzott be, négy határozott irányváltoztatás szerepelt különböző pontokon, a 47. északi szélességi körtől az északi szélesség 43.2 és a nyugati hosszúság 122.18 fokáig. Ravi csak két kortyot nyelt le forró és keserű teájából, amikor megszólalt egy csendes hang a hajó házitelefonján: Rashood tábornokot kérjük a vezérlőbe. .. Rashood tábornokot kérjük a vezérlőbe… Fogta a teáját, és azzal együtt indult a közvetlenül a híd alatt fekvő területre, ahol Ben Badr várta. – Hol akarod megkezdeni a felszíni hajók keresését? Most úgy 160 kilométerre lehetünk az alapponttól… Arra gondoltam, a 80 kilométeres távolság jó lenne… Feltételezem, nem akarunk a felszínre menni. – Nem, azt nem akarjuk. De menjünk fel, amennyire csak tudunk, mondjuk néhány óránként periszkópmagasságba, hogy körbenézzünk. Közben a passzív szonárt használhatjuk fő megfigyelő eszközként. Nem kockáztathatjuk, hogy észrevesznek bennünket. Az ilyen küldetéseket senki sem sejti előre. Nevetséges lenne, ha bárkinek a figyelmét felhívnánk a jelenlétünkre… – Egyetértek, Ravi. Akkor megfelel, ha a tüzelési ponttól 80 kilométerre kezdjük a megfigyelést? – Igen, jó lesz. Ha van valami a környéken, figyelhetjük pár napig… Hogy biztosan elmenjen onnan. Addig meg reménykedhetünk a ködben. A Barracuda gyorsan haladt előre, egész éjszaka csendben siklott, meg sem állva augusztus 6., egy csütörtöki nap késő délutánjáig. Badr admirális 16.30-kor utasította a kormányosokat, hogy a hajó orrát 10 fokkal emeljék fel, így közelítsék meg a periszkópmagasságot. Az admirális maga nézett körbe a periszkóppal, Ashtari Mohamed hadnagy pedig a számokat kiáltotta: 43 észak, 127 nyugat. Shakira Rashood hadnagy ezeket felírta a térképére, megjelölte a pontot, ahol a szélességi és a hosszúsági kör metszette egymást, körzővel ellenőrizte a távolságokat, majd kék filctollal felírta: 464 km a célpontig. Ben Badr másodpercek múlva elrendelte a merülést: orrot 10-ről 60-ra. Nem érkezett jel a műholdról, nem volt hajó a közelben. A Csendes-óceán azon a részén jártak, amely napsütötte, vad vidék volt, hajómotoroktól éppoly mentes, ahogyan a ködtől is. Az egyetlen rájuk leselkedő veszélyt a tengerfenéken mindig jelen lévő fekete kobrák jelentették, melyeket nem volt szabad megzavarniuk. Badr admirális elrendelte, hogy elliptikus pályán maradjanak, 5-ös sebességgel, és mindezt arra a tényre alapozta, hogy a kobrák süketek egy ennyire lassú, körbe járó hajóra, ami ráadásul olyan csendes, mint a Barracuda. Így hát csak vártak két napon és két éjszakán át, mígnem vasárnap reggel 3 órakor futó nyári zivatar söpört végig kelet felé az óceánon, egyenesen északnyugat felől. Ezt észlelték a szonáron, a fekete mélységen át gyors tempóban elindultak felfelé, periszkópmagasságba,

65

hogy maguk is ellenőrizzék. Csak hét másodpercig maradtak ott, ami elegendő volt Ali Zahedi törzszászlósnak, a hajóparancsnoknak arra, hogy jelentést tehessen a felszínen dúló viharról, amely egészen kicsire csökkentette a látótávolságot. Rashood tábornok eljátszott a gondolattal, hogy ott és akkor kilövi a rakétát. De tudta, hogy még mindig hallanák a parton, és nem volt ínyére, hogy tűzcsóvát maguk után húzó rakétákat lőjön át lakott területek fölött, még ha hajnali három óra volt is. Nem, inkább megvárta a kiterjedt ködöt, amelyről biztosan tudta, hogy megjelenik, amint a szokásos meleg, nyári légáramlatok belefutnak a hideg és viharos csendes-óceáni szelekbe, melyek a viharok körül keletkeznek. Hajnalban ismét ellenőrizték a felszínt, lassan haladva periszkópmagasságig. Ravinak igaza volt. Sűrű köd telepedett az óceánra, a látótávolságot 45 méterre csökkentve. Ravi úgy tippelte, hogy valószínűleg egész a partig húzódik a nyirkos, fehér paplan, mely ránehezedik Oregon partvidéki hegyláncának csúcsaira. – Ez az, öreg fiú! – mondta Ben Badrnak. – Igen, uram – felelte a fiatal iráni admirális. Csöveket előkészíteni 1-4-ig… Rakétairányító és Shakira parancsnoka rakétaterembe… Kormányosok, orrot 10-zel fel 60 méterre… Irány nulla-három-nulla… Sebesség 5… Szonár nem észlelt semmit… Rakétairányító végezze el a tüzelés előtti ellenőrzéseket és beállításokat. Mindnyájan érezték, ahogy a tengeralattjáró kissé felemeli az orrát, és hallották, hogy Ravi imához szólítja a legénységet. Akik nem siettek a rakétaterembe, muzulmán módra letérdeltek az acélpadlóra. Voltak, akik az emeletes ágyakról másztak le, a mérnökök kikészítették a szerszámaikat, és mindenki hallotta a parancsnok figyelmeztetését a várható zűrzavarról, hogy álljanak készen és hallják meg, ahogy az angyalok háromszor megfújják a harsonákat. Azt mondta, hogy amikor megszólalnak a harsonák, csak az igazak juthatnak át a hídon Allah karjába. Allah munkáját végezték, az Ő gyermekei voltak, és ma Allah nevében lakoztak ebben a nagyszerű háborús fegyverben. Neki épült, és ők azért születtek, hogy Őt szolgálják. Ezt olvasta a Koránból: Néked szolgálunk és hozzád fordulunk segítségért. Vezess minket az egyenes úton, azoknak az útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál1 1

Korán 1:6 Simon Robert fordítása

Rashood tábornok szokása szerint Allah múlhatatlan dicsőségéről szólt zárásként: Orcámat a Legfelsőbb Lény felé fordítottam, aki az eget és a földet teremtette… Tiéd a dicsőség… Te nevednél nincs nagyszerűbb… Téged magasztalunk, csak Tehozzád szólhat az imánk… Néhány percig némán imádkoztak, majd ki-ki visszatért a feladatához. Shakira jelentést tett a rakétairányítónak, és újból ellenőrizte a SCIMITAR előre beállított vezérlőprogramjait – kilövéstől három-nulla-három, északi szélesség 46.05. Onnan az irány nulla-kilenc-nullára változik a nyugati szélesség 127 fokáig… Azután az irány 56 kilométeren át három-hatnulla… Majd legvégül, a célpont pontos helyétől 27 kilométerre kettő-egy-nullára vált. Rashood tábornok 6 óra 30 perckor adta ki a parancsot: A RAKÉTAVETŐ CSÖVEKHEZ! Majd néhány másodperccel később: ELSŐ RAKÉTAVETŐBŐL KILÖVÉS! És a nyolcméteres, acél irányított rakéta, melyet egy katonai teherautó hozott ki májusban a Kwanmo-bong üregeiből, végre-valahára útjára indult. A Barracuda II enyhén megremegett, amint a rakéta elhagyta az indítópadot, a felszínre tört, kettészelte a Csendes-óceán hullámait,

66

majd beindultak a hajtóművei, miközben tüzes farkcsóvájának perzselő fénye beleveszett a ködbe. Gyorsan emelkedett, utat törve magának a reggeli égbolton, majd a felszíntől 200 méternyire irányt változtatott, és vízszintbe került. 1100 km/óránál beindultak a gázturbinák, így megszűnt az égbolton az árulkodó nyom, a rakéta pedig azzal a hibátlan precizitással állt rá északkeleti pályájára, amely a Kwanmo-bong kézműveseinek munkáját dicsérte. Miközben a második rakéta kilövésére készülődtek, a parancsnokság biztonságban érezte magát annak tudatában, hogy a koreaiak megesküdtek, hű másolatot készítenek a régi orosz RADUGA-ról, és hogy a SCIMITAR mindenben meg fog felelni az eredeti rakéta teljesítményének. Az új, finomított rakétamotor nem jelent gondot, az automatikus farokszárnyak pedig azonnal kinyílnak, amint a rakéta a levegőbe kerül. Ebben a pillanatban bizonyosodhatott be az észak-koreaiak igaza, hiszen a cirkálórakéta, amelyet alkottak, átlós irányban száguldott Oregon amerikai állam távoli, északi partvidéke felé. 354 kilométert kellett megtennie a földet érés előtt úgy, hogy a part felett 21 perc elteltével repül át. Addigra három másik, azonos típusú, és szintén a Barracuda kilövésvezérlőjének irányítása alatt álló rakéta ered a nyomába zárt oszlopban, közvetlenül mögötte. Ugyanazt az irányt követik a ködön át. Rendeltetési hely: a St. Helens tűzhányó összeroncsolt, kihalt északi oldala. Az első rakéta 16 óra 54 perckor haladt el süvítve a magas, tagolt partvidék felett, Tilamok Headtől valamivel északabbra. Átrobogott a Saddle-hegy 914 méter magas csúcsán, miközben emelkedve és ereszkedve követte a hegy vonalát. Elhagyta a Clatsop Állami Parkot, és belépett Columbia megyébe, 600 csomóval keresztezve a folyót, majd az államhatárt is Portland városától 30 kilométerre. Magasan fekvő vidék volt ez, mélyen bent a Cascade-hegység toronymagas déli felföldjei közt. A SCIMITAR előre beállított számítógépagya a magasságmérő szonár adatait olvasva azzal küszködött, hogy alkalmazkodni tudjon a drámai módon változó domborzathoz. De a kínai technikusok jó szolgálatot tettek Rashood tábornoknak. Az első nagy rakéta elszáguldott az Interstate 5 autópálya fölött, átsüvített Cowlitz megye hegycsúcsai között, a Kalama-folyóvölgy mentén a Swift Creek Gát felé véve az irányt, ahol a terveknek megfelelően északnak fordult. Ekkor a St. Helens tűzhányó már csak 50-60 kilométerre volt tőle balra. A rakéta elsüvített mellette, még mindig észak felé tartva. Sebesen átrepült a Cascade-hegység hatalmas erdőségei fölött, majd a Gifford nevű városkát elhagyva elkanyarodott, bal felé írva le egy félkörívet. Odalenn a vadonban csend volt, de fentről, a hegyek csúcsáról hallani lehetett a felkavart levegő ZSUMMMMM-hangját, amint a SCIMITAR délnyugatnak fordult. A kettő-egy-nulla irányt tartotta, célba véve az óriás, instabil kelést, amely a tűzhányó kráterével egy szinten nőtt ki, a hegyorom közelében. Gyorsan csapódott be, a magasságvesztés közben fokozva sebességét, csaknem 1300 km/órával hasított keresztül a reggeli levegőn a Hughes-hegy lábánál, ahonnan a Zöld-folyó ered, Coldwater Creektől keletre. Pillanatokkal később már magasan a Spirit-tó köd borította kék vize fölött száguldott. Átrepült a sűrű, nedves párafüggönyön, majd az északi parton, még mindig 1100 km/órával haladva, és magasra emelte az orrát, hogy a St. Helens tűzhányó meredek lejtőit kövesse. A csúcs felé közeledve kilenc másodperc alatt 2,5 kilométert megtéve szelte a levegőt, majd gonosz módon lefelé dőlt, és utat tört magának egyenesen a kráter közepébe. A rakéta hegyes, edzett acélból készült orra, melyet úgy programoztak, hogy a becsapódás után két másodperccel robbanjon fel, egyenesen a kráter kövekből és hamuból álló, instabil alja felé tartott, 4,5 méterrel a felszín alá temetkezve, mielőtt hatalmas robajjal felrobbant volna. A kő és a pala 30 méter magasan lövellt az égbe.

67

A SCIMITAR robbanófeje villámszerű repedéseket hozott létre a földkéregben, feltárva egy már elcsúszófélben lévő réteget a mélyben, ahol a magma bugyogott és forrongott, örökké kiutat keresve. Önmagában az első SCIMITAR nem tudta volna kitörésre késztetni a St. Helens tűzhányót. De volt három másik is ott, ahonnan az első jött, és ha ezt a hatalmas vulkán tudta volna, felkészülhetett volna az érkező, ember alkotta villámokra. Annyi azért történt, hogy a vulkán nagy adag gőzt böfögött fel az égre, de a helyi lakosok nem vették észre a figyelmeztetést; még azok sem, akik a helyi autóutakon, az 503-ason, a 90esen vagy Giffordból dél felé a 25-ösön vezették teherautóikat a reggeli párában. A háromsávos utakról még tiszta időben sem volt könnyű a hegycsúcsig ellátni. Egyébként is szinte mindenki látott már korábban vízkitöréseket, sőt időnként még heves hamukilövelléseket is. Ötvenöt másodperccel később, pontosan ugyanazon a helyen becsapódott a 2. számú rakéta is a 46.20É és 122.18Ny koordinátákon. Mélyen behatolt az újonnan keletkezett lyukba, nem volt 3 méterre sem az 1. számú rakétától. Belezuhant a lávatörmelékbe, döbbenetes erővel robbanva bele a hegynek abba a részébe, amely teljes egészében rothadt volt: egyhalomnyi ide-oda csúszkáló, törmelékes fekete szikladarab. A robbanás ereje, amelyet ugyan már tompítva érzékelt a 8 kilométerre zajló forgalom, elegendő volt ahhoz, hogy hosszan megrepessze a lávacső felső részét. Ekkor izzó magma tört bugyogva a felszínre a fekete agyagpalán keresztül, egyelőre csak utat keresve a viszonylag szűk résekben, de közben rendületlenül haladt felfelé. Kevesebb mint egy perc múlva áttörés történt. Sivítva megérkezett a 3. számú rakéta, amelynek az ereje elég lett volna három felhőkarcoló lerombolásához. Még több fortyogó magma jött fel a föld alatti csatornákból, de még nem robbant ki, bár közel állt hozzá. A láva elkezdett a kráterbe ömleni, gőz és tűz tört fel a ködös égboltra. Ekkor érkezett a negyedik rakéta, egyenesen az olvadt lávába, ahol az előzőekéhez hasonló erővel azonnal felrobbant, ugyanazon a helyen, ugyanolyan hatásfokkal. A fémburok elolvadt, de a robbanófejbe rejtett TNT megtette a magáét: kirobbantotta a repedést, útjára engedve több tízmillió köbméternyi sűrített gázt. 2009. augusztus 9-én, vasárnap reggel 7 óra 6 perckor a St. Helens tűzhányó kevesebb, mint 30 éven belül másodszor tört ki iszonyú erővel. A robbanás Douglas-fenyők ezreit döntötte a földre egy 20 kilométeres sugarú félkörön belül, északi irányban. A kráter, amelyen az instabil kelés volt, már eleve arrafelé dőlt, és a kitörés hatására északi irányban robbant fel, miközben a mögötte, vagyis délre és nyugatra fekvő terület többé-kevésbé érintetlen maradt, eltekintve egy hamuzivatartól. Ahogy 1980-ban is történt, végigömlött a hegy felső lejtőin az olvadt láva masszív, piroklasztikus áradata, az olvadt sziklából álló, három méter magas, izzó folyam, amely a föld magjából eredt. Úgy tűnt, hogy lassan mozog, pedig 65 km/óra sebességgel haladt, amint morogva és sisteregve utat tört magának a Spirit-tó felé, hogy minden útjába kerülő tárgyat elégessen, a tó növényvilágát elpusztítsa, a vizet felforralja, s a ködbe forró gőzt eresszen. A tó északi partján és a hegyi fenyvesek alsóbb lejtőin táborozóknak – főként gyerekeknek és középiskolásoknak – semmi esélyük sem volt. A vulkanikus kőzet mélyén eltemetett, maréknyi égett por maradt csupán ennek a kegyetlen és szadista háborúnak a katonáiból, amelyről még azt sem tudta senki, hogy éppen megvívják. A köd időközben felszakadozott Glenoma, Morton és Mossyrock városkák körül, a 12-es és láthatóvá vált 508-as út mentén, és a St. Helens tűzhányó párából kiemelkedő csúcsa, amint tüzet okádott, és több ezer tonna követ meg izzó hamut köpködött 100 méter magasra a levegőbe. Félelmetes látvány volt, mint a természetben oly sok jelenség, amely túlságosan rémisztő ahhoz, hogy elnézegessük. De azokban a festői Washington állambeli városkákban minden férfi, nő és gyerek tudta, hogy pusztítás, kegyetlen rombolás és szívbemarkoló öldöklés tanúja. Mindannyian, akik tehetetlenül álltak és csak néztek, tudták, hogy aznap este sok-sok hely üresen marad a vacsoraasztaloknál az amerikai északnyugaton.

68

A láva összesen tizenöt, a tó körül parkoló autót öntött el, és a tűzforró lavinatörmelék belezuhant a Toutle-folyó északi ágába, néhány helyen szinte elbarikádozva a folyót. Teljesen elzárta a Coldwater-patakot. A robbanásból származó egyéb törmelékek, több ezer tonna hamu képezte hatalmas felület legalább 500 négyzetkilométeres távolságban terjedt szét, folyókat eltömítve, erdőket és távoli tanyaépületeket temetve maga alá. A 42. államnak ebben a magányosan álló, vidékies sarkában örökké emlékezni fognak erre az augusztus 9-i meleg, álmos vasárnap reggelre, mivel a St. Helens tűzhányó, a Glifford Pinchot Nemzeti Park magasra tornyosuló, hósipkás őre, minden figyelmeztetés nélkül hirtelen megvadult, és lerombolta a földet, mely életet adott neki. Ezen a vasárnap reggelen azok is megismerhették a hegy igazi arcát, akik nem voltak tanúi az 1980-as döbbenetes kitörésnek. És ennek az arcnak kevés köze volt a nagysághoz vagy a magas, csendbe burkolózó csúcshoz, amely Washington állam hegységeinek ezt a déli részét uralta: az erő bástyájához, a Cascade-hegység királynőjéhez. Ez a valódi St. Helens volt, egy vulkanikus törmelékből álló, kolosszális méretű, 2400 méter magas, fekete, kibaszottan instabil halom, amely a pokol alagsorából felböfögött, sötétszürke, égő hamut, izzó köveket, fekete füstöt és lávát okádott magából. És hajlott rá, hogy mindent elpusztítson, amit csak elér. Az első nagyobb kitörés, vagyis a SCIMITAR 4. becsapódása után kezdődtek a tüzek. Az olvadt sziklák nagy darabjai és a sűrű záporként hulló, izzó hamu a fenyőerdőben ért földet. Az erdő talaján lévő, tapló szárazságú halott tűlevelek gyakorlatilag felrobbantak, és a fáknak is csak néhány másodperc kellett ahhoz, hogy lángra lobbanjanak. A Douglas-fenyők tűleveleiben, ágaiban és törzsében lévő gyúlékony gyanta kipattant, és óriási, messzire hallható máglyává alakult át. Távolról úgy hallatszott a lobogó tűz, mint egy csatamező hátborzongató moraja. Több ezer hektár lángolt dühödten, félelmetes gyorsasággal terjedve a nyugati szél előtt, amely a Csendes-óceán felől fújt, feloszlatva a ködöt, és tovább serkentve a lángokat. Minden öt percben újabb dühödt és ijesztő robaj hallatszott a csúcs felől, újabb füst- és hamufelhő hasított bele a galambszürke égbe, és újabb obszcén magmaadag folyt ki a kráterből, és gördült végig a hegyoldalon. 8 óra 30-kor egy 40 kilométeres körön belül már minden háztartás, minden turistákkal tömött autó és minden teherautónyi szabadtéri sportot űző személy tudta, hogy kitört a St. Helens tűzhányó. A rádióállomások hírösszeállításokat tákoltak össze szinte a semmire alapozva, csupán abból a megcáfolhatatlan tényből kiindulva, hogy annak az átkozott hegynek elszállt az istenverte teteje. Már megint. E-mailben, telefonon felkutatták a környék vulkanológusait, hogy meginterjúvolják őket. Mindannyian teljes megrökönyödésüknek adtak hangot, és 9 órára a rádiós és televíziós hírszobák ki voltak éhezve minden információra. Az állam rendőrsége letiltotta a híradós helikoptereket, a hegy közelébe eljutni pedig lehetetlen volt. A „szakértők”, akik folyamatosan figyelték a tűzhányót, elérhetetlenek voltak, az egyetemi tanulmányi csoportok tagjai pedig, amelyek a kráter alatti hegyoldalon gyűjtöttek adatokat, kivétel nélkül meghaltak. A hegytől északra fekvő megfigyelőállások nagy része odalett: a hegygerincen álló épületből csak egy kiégett váz maradt, a lentebb lévőket pedig elsodorta az izzó magma. A légnyomás által tönkretett fák nevetséges szögekben dőltek rá azokra, amelyek ellenálltak a robbanásnak. Ezek az illékony, gyúlékony, száraz fenyőágak most toronymagasságú piramisokat alkottak, melyeket belülről világított meg az erdőtalaj halott tűlevelein tomboló tűz. Olyanok voltak, mint szerteszét heverő kohók, melyek izzó tűzfészkekké égnek, és kartávolságon belül mindent meggyújtanak, ami fából vagy gyantából készült.

69

Ebédidőre az elnök katasztrófa sújtotta területté nyilvánította Washington állam délnyugati részét, és már úton volt a szövetséges segítség. Csak az a baj a tűzhányókkal, hogy nincs középút, nincsenek sebesültek, nincsenek sokkos állapotban lévő személyek, és nincsenek szemtanúk. Olyan támadás éri ilyenkor a bolygót, amelynek dühe túlságosan is ijesztő. Ha valaki elég közel van ahhoz, hogy a konkrét eseményről közvetlenül be tudjon számolni, akkor annak a túlélési esélye egyenlő a nullával. Nem volt ez másképp a St. Helens tűzhányó lábánál sem azon a vasárnap reggelen… Egyetlen nagy négykerék-meghajtású járművet kivéve, amely egész éjjel a Spirit-tó északnyugati partján állt. Vadászpuskák voltak benne, horgászbotok, és négy sportember, három helybéli és egy virginiai. A kis expedíció vezetője Tony Tilton volt, egykori ügyvéd a Massachussets állambeli Worcesterből, aki ekkoriban a Seattle-i Nemzeti Bank elnöke volt. A társaságában volt a legendás keleti parti műkereskedő, Alan Granby, aki akkor költözött nyugatra a feleségével, Janice-szel, amikor egy pénzsóvár magáncég azzal fenyegetőzött, hogy felhúz egy jó nagy szélerőművet a szomszédságukban, a Nantucket-szoros partján. A társaság harmadik tagja a keleti part egy másik szülöttje volt, az elismert műsorvezető és politikai megfigyelő Don McKeag, aki végül feladta a helyi Cape Cod rádiócsatornán folyó műsorát egy nagyszabású televíziós szerződésért cserébe, amely viszont megkívánta, hogy Seattle-n kívül éljen és dolgozzon: ez volt az Északnyugat hangja. A kiváló kis csoport negyedik komoly sportembere a nagynevű horgász, kacsavadász és autóversenyző, Jim Mills volt a virginiai Middleburgből. Egyhetes vadászatra és horgászatra érkeztek, és egész éjjel a tóparton parkoltak, készen arra, hogy megrohamozzák a fantasztikus pisztrángokat, melyeknek a Spirit-tó volt az otthona. Volt egy hatalmas különbség e négy férfi és a többi sportember között, akik a meleg nyári hónapokban megjelentek a tó körül. Tony Tilton és a felesége, Martha, a Karib-tenger keleti részén hajózott, amikor 1997-ben kitört a Montserrat vulkán, betemetett két várost, megroppantotta a sziget teljes déli oldalát, és 65 kilométeres körzetben mindent vastag, fojtó vulkáni hamuval lepett be. Tony Tilton bérelt jachtja fedélzetén állt, és onnan figyelte, ahogy a toronymagas pokol tüzet okád a Soufrière-hegységben. Tony emlékezetébe mélyen belevésődött, hogy a hegy milyen sebesen zúdította haragját a szigetre. Látta a kitörést, látta ahogy több száz méter magasságba harsogva felfelé tört az égő hamuból és füstből álló felhő. Csaknem ezzel egy időben látta, amint a magma izzó ördöge halálos útjára indul a hegy három oldalán. Mint képzett jogász az ügyvéd szemével nézett a tényekre és a bankáréval az apró részletekre. Tony véleménye szerint úgy tizennégy perc jut arra, hogy az ember jó messzire kerüljön a hegytől, vagy ha ez nem sikerül, odavesszen. És most, tizenkét évvel később, azon a vasárnap hajnalon a Spirit-tó partján, Tony különös és hirtelen felbukkanó szél hangját hallotta, egy husssssss-szerű hangot, amely a víz feletti sűrű, ködös levegőn át érkezett. Ösztönösen felpillantott, de semmit sem látott. Kevesebb mint tizenkét másodperccel később tompa dübörgést hallott magasan a hegyoldalból, de most sem látott semmit a lejtőkön a ködön át. Ismét hallotta a szelet, majd egy újabb hátborzongató, tompa puffanást a távolból a hegy csúcsa felől. Ezúttal hangosabb volt, de talán csak azért, mert Tony már riadókészültségben állt. Több nem is kellett a Seattle-i Bank elnökének. Don McKeaghez fordult, és éles hangon így szólt: – Szállj be a kocsiba, Donnie! Ne szólj semmit, csak szállj be. – Majd a sátor felé kiáltott: – ALAN, JIMMY! FELKELNI, ÉS NYOMÁS A KOCSI! MOST AZONNAL… NAGY BAJBAN VAGYUNK. Alan Granby nagydarab ember volt, de olyan könnyedén pattant fel, mint a nagy színész, Jackie Gleason, egyetlen mozdulattal. Ő és Jimmy teljesen felöltözve aludtak, és mindketten kibotorkáltak a sátrukból, mert megijesztette őket a Tony Tilton hangjában érezhető feszültség.

70

A kocsi motorja már járt, és ők ketten beugrottak a hátsó ülésekre. Tony beletaposott a gázba, és a kocsi tépni kezdett a tó meleg partján, nyugat felé haladva az 504-es útra a rövid erdei ösvényen át. Az ösvény egyenes volt és viszonylag sima, és a kocsi 110 km/óra sebességgel haladt, amikor utasai közvetlenül a hátuk mögött meghallották a harmadik robbanást. – Mi a büdös isten volt ez? – kérdezte Don McKeag. – Semmi különös – felelte Tony. – Azt hiszem, épp kitört a St. Helens tűzhányó. Ekkorra már az országúton voltak, amely északra, Glenoma városába vezetett, és a sokkal gyorsabb 25-ös útra. Körülöttük pedig mindenhol furcsa, ragyogó fények hullottak meteorzáporként a fákra. De a ragyogásnak vége szakadt. Alan Granby felpillantott az égre. – Ha találgatnom kéne – mondta –, azt mondanám, hogy ez egy részleges napfogyatkozás kezdete volt. Abban a pillanatban olyan robajt hallottak a kocsi kerekei alól, hogy a föld is beleremegett, és üvöltő szél sivított végig az erdőn, akár egy hurrikán. Tony végigkergette a kocsit a kihalt 12-es úton észak felé, miközben nagyon figyelt az égő törmelékre, amely már kezdte elborítani az utat. – Reménykedjünk, hogy nem kapcsolok véletlenül hátramenetbe – mormogta. – Az az érzésem, hogy aki itt lemarad, nem éri meg a holnapot. A kerekek alatt egyre fogytak a kilométerek, az ég pedig sűrű, vastag hamuszürke felhővé sötétedett felettük. A hátsó ablakon át azonban mégis ki tudtak venni egy borzalmas izzást az égbolton. Tizenegy perc alatt maguk mögött hagytak 20 kilométert és a St. Helens tűzhányóhoz közelebb fekvő lejtőket. Odafent valamivel erősebb volt a fény, és Don, a vérbeli újságíró, azt javasolta, hogy néhány további kilométer megtétele után húzódjanak le, és nézzenek vissza a hegyre, a tüzekre és arra a felperzselt földre, melyről valahogy sikerült elmenekülniük. – Mit szólnátok, fiúk, egy rövid horgászat-vadászat túrához jövőre Indonéziában? – kérdezte Tony. – Tudjátok… Egy helyes kis alaptábor a Krakatoa lejtőin… Lassan nagyon profi leszek a tűzhányók előli menekülésben. Három órával később Jó reggelt mindenkinek, itt Don McKeag beszél, első kézből ad jelentést az egész államunkat érintő katasztrófa tűzvonalából. A St. Helens tűzhányó hirtelen és pusztító kitörése idején éppen a vulkán lábánál voltam egy vadásztársasággal. Azt hiszem, őszintén mondhatom, felér egy kisebb csodával, hogy ma reggel beszélhetek önökhöz… Mert csak a barátom, Tony Tilton gyors gondolkodása mentett meg a biztos halálból. Ő valamiképpen biztonságba vitt minket a kocsijával… A tűzön és a vulkáni hamun keresztül… Elmenekültünk az olvadt láva elől… Messzire a kataklizmaszerű robbanástól. A szokásos reggeli műsoromban hívásokat fogadok, és megvitatom ennek a nagyszerű államnak a politikáját… Ma változtatok a menetrenden… Csak ülni akarok, kifújom magam, és megpróbálom elmagyarázni, milyen érzés szó szerint a halál torkából megmenekülni… Eddig körülbelül 100 olyan honfitársunkról hallottunk, akinek ez nem sikerült… Családjuknak szeretném kifejezni a legmélyebb részvétemet, legőszintébb sajnálatomat és együttérzésemet… Nagyon könnyen lehettem volna én is égy közülük… Miközben Don kimért, de mégis drámai hangon beszélt, Washington állam délnyugati részének minden tűzoltója a tűzfészek peremén lévő tüzekkel harcolt. Gondolni sem volt érdemes arra, hogy a hegy északi oldala alatti belső zónába lépjenek, vagy hogy mentőautókat küldjenek a lángoló pokolba. Nem találtak volna sérülteket.

71

Most csak annyit tehettek, hogy az égő erdőt elszigetelik, és megállítják a tűz terjedését, mielőtt rombolást és nyomorúságot zúdítana a gyanútlan lakosságra. Hamarosan permetezőgépek jelentek meg az égbolton, hogy több tonna vizet szórjanak az erdő érintetlenül maradt részeire. Mások az erdő nagy darabjait öntözték lentről, nehogy elpárologjon a víz a meleg hatására, mielőtt a tűz egyáltalán odaérne. Vasárnap késő délutánra a katasztrófából országos hír lett. A CNN képeket mutatott róla, ahogy a Fox News is, és a legtöbb kábeltévé. Vasárnap estére az összes huszonnégy órás tévécsatorna küszködött a sztorival. Nem voltak friss információk, új tények vagy sokatmondó vélemények. Igen, a St. Helens tűzhányó kitört vasárnap kora reggel. Igen, volt nagy tűz és tombolás, hamu, olvadt kő és láva. És igen, aki a hegy közvetlen közelében ragadt, szinte biztosan halott volt. És igen, isten-tudja-hány erdőtűz dúlt a tűzhányó mögött, észak felé eső területeken. Szemtanú, aki közelről látott valamit? Zéró, kivéve Don McKeaget és három barátját. A vulkánok mint mindig, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, úgy működnek, ahogy akarnak, nem érdeklik őket a szakállas klisékkel háborgó felháborodott vezércikkek: ILYEN TÖBBÉ NEM TÖRTÉNHET! Vagy HIÁBA HALTAK MEG? Vagy NEM VÁRATLAN BALESET VOLT? Vagy akár az idegesítő régi kedvenc: KI A FELELŐS MINDEZÉRT? Ehelyett a hírstúdiók saját bevallásuk szerint vonakodva, de megkönnyebbülten A Szakértőkhöz fordultak, akik közük sokan meghaltak a hegyen, de néhányuk kész volt arra, hogy megvilágítson egy olyan eseményt, amelynek okáról a leghalványabb fogalma sem volt. Igen, az elmúlt hetekben megfigyelték a csúcson, hogy a kráterből gőz, sőt némi gáz is szivárog. Igen, voltak tűzesetek, volt hamu és az atmoszférába lövellő fekete füst. És nem, nem lett volna óriási meglepetés, ha a St. Helens tűzhányó kitört volna az elkövetkező öt évben. A hatalmas kelés valóban jelentős tényező volt. Ami zavarba hozta a professzorokat, az a kitörés sebessége volt: annyira hirtelen, annyira váratlanul, annyira minden figyelmeztetés nélkül következett be. Ez a jelenség új volt a vulkanológusok számára szerte a világon. Nem voltak előzetes, dühös robbanások, magasra törő szikrák és baljós morajlások, még a kráter peremén kilopakodó olvadt lávát sem látott senki. Nem volt semmi előjel. Maga volt ez a Suttogó Halál. Nem látták. Nem gyanították. Nem jelentették be előre. A CNN előhalászott egy fiatal vulkánkutatót a Santa Cruz-i Kaliforniai Egyetemről. Soha nem látta a St. Helens tűzhányót, akkor még meg sem született, amikor az 1980-ban kitört. Az apja sem született még meg, amikor a másik hasonló kaliberű vulkánkitörés történt Amerikában, vagyis amikor a Lassen Peak nekiindult 1914-ben. De a nem sokkal korábban végzett Simon Lyons elég fiatal volt ahhoz, hogy mindenre tudja a választ. – Minden tisztességes diáknak, aki a geológiai kockázatokról tanul, tudnia kellett volna, hogy ez a vulkán bármikor kitörhet – mondta. – Az a kelés nagyon gyorsan növekedett, talán 800 métert is nőtt keresztben az elmúlt két év alatt. És ez a jel, amire mindig várunk. Ez a feltörekvő magma jele, ahogy a föld gyomrából árad kifelé. Ahol azt látjuk, hogy a láva benyomul egy kelésbe, ott kitörni készülő tűzhányót látunk. – Vagyis azokat a kutatócsoportokat hibáztatja, akik elvileg mindannyiunk érdekében tanulmányozták a hegyet… állami pénzek felhasználásával? – Igen, uram. Határozottan őket hibáztatom. Inkompetencia. Az adatok értékének felületes ismerete. Egy igazi tudós számára elfogadhatatlan dolgok. Charles Delmar professzor a Coloradói Egyetemről idősebb, tapasztaltabb és körültekintőbb volt. Amikor a News megkereste, sietett beismerni, hogy nem tudja új megvilágításba helyezni az eseményeket. Elmondta, hogy a fényképek, amiket látott, azt sugallták, hogy a hegycsúcs vasárnap reggeli felrobbanása északra irányult, ami viszont azt sugallta, hogy a kelés engedett az alatta zubogó magma nyomásának. Delmar professzor „igen szokatlannak” találta mindezt, mivel

72

arról a helyről semmilyen más előjelét nem jelezték a kitörésnek. Volt bizonyíték gőzkitörésekre és némi füstre, de ezeket a hegycsúcsból látták kiáradni, és nem a kelés repedéseiből, ami pedig jelezte volna a lávakő-félgömb alatti nyomás növekedését. Delmar professzor ezért „igen különösnek” vélte, hogy a kelés hirtelen elpusztította magát, és „még különösebbnek”, hogy annyira teljes körűen, annyira gyorsan engedett utat a lávának, hogy az USA történetének harmadik legnagyobb vulkánkitörése szó szerint másodpercek alatt zajlott le. A Barracuda II lassan haladt dél felé a Csendes-óceánon, további 160 kilométeren át a 127. nyugati hosszúsági kört követve. Csaknem hajnali 3 óra volt, amikor a hatalmas tengeralattjáró lassan a felszínre emelkedett, kitolt egy ESM-et, és műholdon keresztül átküldött egy egyszavas üzenetet a távoli Hormuzi-szoros partján, a Bandar Abbaszban álló főhadiszállásra. Ez a szó A SZALADIN volt. Az üzenetet pedig e-mailben továbbították egy olyan számítógépre, amely a Via Dolorosán állt, Jeruzsálem muszlim negyedében, azon az úton, amelyen állítólag Krisztus vitte végig a keresztjét, útban a Kálvária-hegy felé. Egy légipostacímkével ellátott, lepecsételt levél pillanatokon belül a küldönc kezében volt, aki gyors tempóban haladt az óvárosban, a Solomizon Streeten lévő Központi Postahivatal felé. A borítékon ez a címzés állt: Arnold Morgan admirális részére, Fehér Ház, Pennsylvania Avenue 1600, Washington, USA. MAGÁNJELLEGŰ ÉS SZIGORÚAN BIZALMAS. Rashood tábornok tudta, hogy az admirális már nem dolgozik a Fehér Házban, de biztos volt benne, hogy a kormányzat gigantikus, heti 50 000 levelet feldolgozó postája megtalálja a módját annak, hogy a levél eljusson az admirális otthoni címére.

Ötödik fejezet 2009. augusztus 14., péntek Chevy Chase, Maryland Arnold Morgan admirális biztonsági főtisztje, Harry, aláírta a Fehér Ház küldöncének jegyzékét, ezzel tanúsítva, hogy átvette a négy levelet. Aztán odasétált a bejáratnál elhelyezett postaládához, kivette a közönséges küldeményeket, és a ház úszómedencés részét, a hatalmas, négyszögletes, sötétkék vízfelületet védő nagy kapuhoz ment. A környező magas kőfalak közül három könnyed, spanyolos stílus szerint lazacrózsaszínre volt festve; körös-körül hatalmas terrakotta virágcserepek, dús, zöld cserjék. A negyedik fal fából való masszív deszkakerítés, hozzá illesztve egy kis cabana, csiszolt tikfa bár és négy szék. – Uram! – kiáltott Harry. – Bevigyem a postát? – Ha mindenáron tönkre kell tennie az egész napomat ilyen átkozott jelentéktelenségekkel, hát tegye – reccsent a válasz a kerítés túloldaláról. – Igenis, uram! – felelte Harry, azzal belépett, és a széles, üvegtetejű asztalhoz ment, ahol Morgan admirális rendezői székben ült, arca – mint általában – most is grimaszba rándult, a New York Times politikai hírek rovata olvastán. Mint a többi amerikai napilap, ez az újság is szép napokat élt, nem győzték köszönteni, Charles McBride-ot, az új. Demokrata párti elnököt.

73

– Uramatyám! – mordult fel Arnold. – Észre sem vettem, hogy ennyi totális seggfej egy szerkesztőségi fedél alá férhet. Tán csak a Washington Postnál hasonló a helyzet… amit még nem olvastam, mert nem akarom, hogy felmenjen a vérnyomásom. – Igen, uram! – szólt Harry és az asztalra, a kávéscsésze mellé tette az admirális postáját. – Látta a tegnap esti meccset? Ismét nyert az Orioles2? 2 Baltimore Orioles, New York Yankees – amerikai baseballcsapatok – Láttam – felelte az admirális. – És azt is láttam, hogy elkövettek két hibát. Mint mindig. Pont a nyavalyás közepén. Én azt mondom, amióta Bordick elment, a csapat nem a régi. Öszsze kéne végre szedniük magukat. És amíg ezt nem teszik meg, soha nem jutnak be a playoffba – Végignézte a meccset, uram? – Csak az utolsó pár támadást, vacsora után. A befutásokat nem láttam. Csak a kihagyásokat. Azt hittem, a Yankees megszerzi a vezetést. – Én is, uram. De az a japán idegenlégiós megmentette a seggünket, uram. – Na igen. Neki is része volt benne… na de mi a francot hozott maga nekem? Ugorjon be a házba és hozzon nekem egy szemeteszsákot. Az az érzésem, hogy ennek a nagy kupacnak a 99 százaléka szemét. – Igenis, uram… azonnal jövök. Az admirális a fölső négy levélre, a Fehér Házból érkezett küldeményekre tekintett. Az egyik a nyugdíjosztályról jött, volt két meghívó, a negyediket meg, a valami sejket ábrázoló postabélyegző alapján, a Közel-Keletről küldte valaki. Arnold szinte sosem tudott úgy nézni egy idősebb arab fényképére, hogy önkéntelenül eszébe ne jusson a nyolc évvel korábbi terrortámadás a World Trade Center ellen. Türelmetlenül tépte fel a krémszínű borítékot. Egyetlen papírlap volt benne, nyomtatott fejléc nélkül. Egyszerű papír. Dátum nélkül. Középtájon három gépelt sor, egyszavas aláírás. Semmi, amitől valami személyesre lehetett volna következtetni. Morgan admirális, ugye egy pillanatig sem hitte, hogy a St. Helens vulkán kitörése a véletlen műve? – Hamasz Arnold ásított. Megfordította a papírt, alaposan megnézte a borítékot. Sehol egy nyom, sehol egy utalás. Csak ez a pimasz, fenyegetőző kérdés. Lehet, hogy egyszerű ugratás. A régi szép napokban, ha ilyen történt volna, azonnal magához rendeli Morris admirálist, akivel egyenesen az Ovális Irodába mennek, és kopogás nélkül az elnökre nyitnak. De most, délelőtt 11-kor, szép, napos időben a medence partján ülve, minden értelemben civilként a dolgok nagyon másként érintették. Meddig terjed a kötelessége? Miben kéne döntenie? A válasz mindkét kérdésre nemleges volt: semeddig, semmiben. Senki nem várta el tőle, hogy bármilyen ügyben eljárjon, ám ezt szinte elfogadhatatlannak tartotta. Kathy nem volt otthon. Fodrászhoz ment. Szórakozottan nézte, ahogy Harry visszatér a szemeteszsákkal, melybe a posta nagy részét teszi majd. De a Hamasztól érkezett levél parázsként égette a tenyerét. Figyelte, hogyan jön be Harry a medencéhez vezető kapun, öntött magának egy csésze kávét és mélyen elgondolkodott. Végül úgy döntött, hogy az egyetlen helyes eljárás, ha Harryvel hívatja a Fehér Házi futárt, és a küldeményt elküldi annak az embernek, aki az elnök Nemzetbiztonsági Főtanácsadójaként átvette a helyét. Hadd fájjon az ő feje emiatt. Ez már nem az ő dolga, nem rá tartozik. Bement a házba, gondosan lemásolta a levelet, több példányban, és úgy cselekedett, ahogy tervezte. Miután nejlontasakba csúsztatta a levelet, írt néhány sort utódjának, Cyrus Romney-nak, aki korábban

74

a Berkley Egyetem Bölcsészkarán professzorkodott, s aki szinte minden eszement, idétlen, istenverte békedemonstráción ott parádézott, amit a nyugati parton az élete során tartottak. Ha Arnold Morgan admirálison múlna, ezt a Cyrus Romney-t kivezényelte volna BelsőMongóliába, és soha nem kap visszatérési parancsot. Arnold Morgan egyáltalán nem hitte, hogy egy kaliforniai egyetem az ideális hely arra, hogy állami hivatalt vállaljon valaki, amit főként azért kapott meg, mert a szintén nagy békerajongó Charles McBride elnök régi barátja. Arnold levele rövid, hűvös hangvételű volt: Kedves Cyrus… Ezt kaptam. Bizonyára tévedésből címezték nekem, olyanok, akiknek nem volt tudomásuk az Egyesült Államok kormányában idén bekövetkezett változásokról. Tegyen belátása szerint. Üdvözlettel: Arnold Morgan. Arnold sejtette, hogy a tőle, a Nyugati Hadtest oroszlánjától érkező személyes üzenetet kurtán intézi el Cyrus és főnöke is. És érdekelte, mit gondolnak ők ketten? Egy jottányit sem. Mennyire érdekelte, hogy mit jelent a Hamasz burkolt fenyegetése az Egyesült Államokra nézve? Ezt egy egytől ezerig terjedő skálán értékelve Morgan admirális jóval 999 fölött lenne. Visszasétált a medencéhez, fogta mobiltelefonját, és Fort Meadle-i irodájában felhívta George Morris admirálist, magánvonalán. – George… Itt Arnie… Nem hívlak rosszkor? Lenne időd egy rövid magánbeszélgetésre? Fél óra múlva már a körgyűrűn haladtak. Harry vezette az admirális új autóját, a General Motors modern, négykerék-meghajtású remekét, egy 2009-es Hummer H2A-t, amit a sivatagi üzemre tervezett katonai Humvee-ről mintáztak. Morgan admirális jó barátja, Jack Smith, a legutóbbi republikánus kormány energiaügyi minisztere, a General Motors korábbi elnöke azt mondta róla: „Ezt a kocsit mintha éppen neked és Kathynek találták volna ki. Kathy is könynyen tudja vezetni. Te meg egyenesen csatába is mehetnél vele.” Mire Arnold visszakérdezett: „És Patton tábornoknak is tetszene?” „Patton tábornok szerintem legszívesebben benne lakna” – felelte Jack. A Fehér Ház két fegyveres ügynöke követte őket. Az ő kocsijuk is golyóálló üveggel volt felszerelve. Észak felé suhantak az autópályán, gyorsan maguk mögött hagyták a Nemzetbiztonsági Hivatal környékén elterülő vidéket. A főkapunál biztonsági őr lépett oda a vezetőhöz, és a belépési engedélyeket kérte. Alig tudta befejezni a mondatot. – Azonnal engedjen be, és kísérjen az OPS-2B-be, az igazgatóhoz. Az őr felismerte Fort Meade korábbi parancsnokát és felfogta, ha nem vigyáz, katonai pályafutásának utolsó három percét éli meg. – IGENIS, URAM! – felelt sietve az Egyesült Államok Hadseregének korábbi vezérkari főnökének, és beugrott a hátsó ülésre. Harry ismerte az utat. Nemsokára megérkeztek. Az őr kipattant a kocsiból, és odasziszegte a főbejáratnál álló őrnek: – Chuch, itt a Nagy Ember. Morris admirálishoz viszem. – Parancsoljon, uram! – szólt az őr és kinyitotta az ajtót, hogy Arnold kiszállhasson a kocsiból. Az igazgató magánliftjével mentek fel a nyolcadik emeletre. – Mondja meg Harrynek, hogy vigye vissza magát a kapuhoz, aztán jöjjön ide és várjon meg itt… és köszönöm, katona. – Nincs mit, uram! – felelte a katona, aki nyitva tartotta az ajtót és arra várt, hogy Morris admirális köszöntse a Nagy Embert. – Arnie, örülök, hogy látlak… Gyere, ülj le! Ezer éve nem találkoztunk. Valójában csak két hónapja nem látták egymást. Hosszú idő két vén tengerésznek. Először fordult elő, hogy Morgan admirális nem sétálta körbe a nagy széket, amiben valaha ő ült. Elfogadott egy kávét, de az ebédmeghívást köszönettel visszautasította, majd leült az igazgató íróasztala előtt álló nagy, kapitányi székbe. Lassan, komoran belső zsebébe nyúlt és elővette, majd átadta annak a levélnek a másolatát, amit néhány órával korábban kapott. George Morris a levélre bámult, bozontos szemöldöke megrándult.

75

– Szent Isten! Mikor kézbesítették ezt? – Ma reggel. – Hogyan? – Közönséges postai levélküldeményként. – Honnan? – Valahonnan a Közel-Keletről. A postai bélyegzők elmosódtak, de a bélyeg palesztin, olyan, amilyent az izraeli területeken nyomtatnak. Valami sejk volt a bélyegen. – Említetted ezt valakinek? – Persze. Az eredetit elküldtem a Fehér Házba, az utódomnak. Azt írtam neki, hogy tévedésből küldték nekem. Morris admirális bólintott. – Ugye azt nem mondtad, hogy korábban beszéltünk a vulkánokról az arab terroristákkal kapcsolatban? – Már hogy a pokolba említettem volna?! Élvezettel használták volna ki a lehetőséget, hogy rám süssék: a hidegháborúból visszamaradt paranoiás vén katona vagyok… és valahogy nincs energiám ilyen alakokkal vitatkozni. – Dehogy nincs. – Tudom, tudom, de semmi kedvem hozzá. George Morris megint a Hamasztól jött üzenetre nézett, és eszébe jutott az este, amit Jimmy Ramshawe-vel töltöttek Chevy Chase-ben néhány hónappal korábban. – Persze, tudom, mire gondolsz, Arnie… A kanári-szigeteki mézeshetedre, a hegyre, ahol múlt januárban voltatok, ugye? Egyikük szinte bizonyosan a Hamasz egyik osztagparancsnoka. És lefényképezted, ráadásul két teheráni vulkanológus társaságában. Most meg itt van ez… nyolc hónappal később a Hamasz üzenetet juttat el neked… amiben azt sugallják, hogy ők idézték elő a St. Helens kitörését. Kezd összeállni a kép, ugye? – Hát, az egybeesés eléggé meglepő. Bár megértem, hogy az ember nem robbantgathat vulkánokat csak úgy. Amennyire én tudom, még senki sem tett ilyesmit a történelem folyamán, legalábbis eddig. A vulkánkitörésekről pedig több ezer éve készítenek feljegyzéseket. – Igen, de csak az utolsó hatvan év számít – mondta George. – Azelőtt senkinek nem volt elég erős robbanóanyaga, hogy ilyesmit tudott volna tenni. – Mértetek nukleáris tevékenységre utaló nyomokat a St. Helens környékén? – Még nem ellenőriztem. De ha lett volna ilyesmi, már értesítettek volna minket. Azt hiszem, a hegy környéke még mindig túl forró, hogy bármilyen méréseket végezzenek. – Nem értem – tűnődött Morgan admirális. – El sem tudom hinni, hogy valaki bombát helyezett volna el a kráterben. És akárhogy is, egy bomba talán nem is lett volna elég ahhoz, hogy ilyen hatást váltson ki. A bomba nem lefelé robban. Ahhoz, hogy felrobbantsanak egy vulkánt, a robbanószerkezetet mélyen a föld alá kellett volna beásni, csak mély fészkű detonációval lehetne megoldani. – Uramatyám! – mondta George. – Képzeld csak el, hogy nézett volna ki. A főkürtőben ásni lefelé, több száz méter mélyre, tudva, hogy a vulkán bármelyik percben kitörhet és szénné éget. Ugyan! – És mi van, ha rakétával csinálták? – szólt közbe Arnold hirtelen. – Mi van akkor, ha olyan rakétát használtak, ami nagy sebességgel, éles orr-résszel közeledett a kráter felé, és pontosan a kráter alján fúrta be magát? – Fogalmam sincs. Nagyon kiterjedt nyomozati munkát kellene folytatni, hogy a szakértők kiderítsék, valóban lehetséges-e ilyesmi. Tudni kellene például, milyen vastag volt a kráter alapzata… lehet, hogy áthatolhatatlanul vastag. És különben is, honnan indíthatták volna azt a rakétát? Gondolom, nem az ICBN-ről beszélsz. Vagy igen?

76

– Hát, nem a Hamasztól, remélem. Az isten legyen irgalmas hozzánk, ha a kezükbe jutott egy ilyen rakéta. Arra gondolok, hogy talán egy, a kráterre irányított cirkálórakéta… vagy kettő. Vagy három. Vagy több. – És honnan lőhettek ki? – A szokásos helyről, George. Talán arról a második Barracudáról, ami úgy tűnik, eltűnt a Föld színéről. – Azt hiszem, ez nem lehetetlen. Viszont ilyen kormányzat mellett nem vacakolhatunk el sok időt elméletek latolgatására. Az az elvárás, hogy csökkentsük minden egység létszámát; óriási költségvetési pénzeket vonnak el tőlünk, megvannak a maguk programjai; többnyire a terrorista kiképzőhelyek, a potenciális terroristák felszámolására kint levő egységeinket akarják visszahívni. – Hmmm – mondta Arnie. – Gondolod, hogy egyáltalán reagálnak a Hamasz levelére? – Romney nem foglalkozik vele, egyszerű ugratásnak veszi. Az elnök pedig egyetért majd vele. Szerintem ennél tovább nem is jut a dolog. Bár lehet, hogy küldenek egy másolatot a CIA-nek. – És mi van akkor, ha nem csak ugratásról van szó? Mi van akkor, ha tényleg ők idézték elő a St. Helens kitörését? Mi van akkor, ha tényleg ott ülnek abban a kibaszott atomtengeralattjáróban, egy egész rakománynyi rakétával és ki tudja, mi a fenét terveznek? Mi van akkor, ha azt a levelet tényleg figyelmeztetésként küldték? – Azt hiszem, ezt hamarosan úgyis megtudjuk. – Mire gondolsz? – Arra, hogy az a levél befejezetlen volt – válaszolta George. – Ugye egy pillanatig sem hitte, hogy a St. Helens vulkán kitörése a véletlen műve, mert nem volt az… mi tettük… sőt, mi több… – idézte rekedtes hangon. – Ezt akarták mondani valójában. Igaz? – Tökéletesen. És ha a levélnek bármi alapja is van, még hallatnak magukról. – Én is ezt gyanítom, Arnie, öreg cimbora. – Rendben. Jut eszembe, szeretném megkérni az ifjú Ramshawe-t, hogy egy kicsit szaglásszon körbe, rágja át magát egy-két dolgon nekem… Megmutatnám neki a levelet, ha nincs ellenedre. – Nem probléma. Átkísérlek az irodájába. Most már nincs annyi dolga. Mostanában egyikünk sem szakad meg a munkában. Megitták a kávét, majd a két admirális átsétált az igazgató segédje, Ramshawe korvettkapitány irodájába. A kapitány egy kupac akta mögött görnyedt, de irodája a szokásosnál kevésbé hasonlított szemétdombhoz, ami a munkaterhelés csökkenésének egyértelmű és félreismerhetetlen jele volt. Minden megváltozott a nemzetközi titkosszolgálatok világában. Egykoron Fort Meade egyetlen figyelmeztető szavára azonnal riadókészültségben volt a Fehér Ház és a Pentagon; mindebből mára csak a cinizmus maradt. A Nemzetbiztonsági Hivatal figyelmeztető jelentéseit röviden és tömören a szőnyeg alá söpörték. Az új kormány stratégiai szervezetei, a CIA, az FBI, a Hadügyminisztérium és a Belbiztonsági Minisztérium úgy táncolt, ahogy az elnöknek tetszett; begyepesedett alakok, semmi közük a valósághoz, a hidegháború, forró háborúk és hébe-hóba végrehajtott terrorakciók homályos múltjában élnek. A modern világ azonban az új évezred első évtizedének végén teljesen más. Itt nem számít más, csak a barátság, és az együttműködés, nem a katonai szervezetek, nem vélelmezett korrupt diktátorok ellen indított boszorkányüldözések, és nem az, hogy az amerikai különleges erők heves támadást intéznek azok ellen, akik összetűzésbe kerültek az Egyesült Államokkal. Az Arnold Morganhez, Scannell tábornokhoz, Dickson admirálishoz, John Bergstrom admirálishoz (SPECWARCOM) és George Morrishoz hasonló embereket őskövületnek tekintették. A Fehér Ház ifjú illetékesei a Jurassic Park kifejezéseit használták afféle bennfentes kód-

77

névként a Fort Meade hírszerzői rendszerére. A Pentagon Főparancsnokságát a Pszichopaták névvel illették. McBride elnök pedig kifejezetten jelezte, hogy nem szeretne maga körül katonai személyeket látni, különösen a Fehér Házban nem. Mindezt annak ellenére, jelentette ki, hogy a Fehér Házat gyakorlatilag a Haditengerészet üzemelteti: a hadsereg adja az autókat és a sofőröket, a Védelmi Minisztérium biztosítja a kommunikációt, a légierő a repülőgépeket, a haditengerészet a helikoptereket. Igen, az elnök a partvonalra szoríthatja a hadsereget. És igen, elbocsáthatja őket, mint a programjaihoz szükségteleneket. Ám a hadsereg főparancsnokaként saját kockázatára hergeli a tábornokokat és admirálisokat. Az Egyesült Államok egyetlen elnöke sem ment olyan meszszire, hogy elvesztette volna a Pentagon bizalmát. Eleddig egyedül Charles McBride lavírozott ennek határán. És máris volt hatása. Hamarosan olyan fiatal tisztek, mint Jimmy Ramshawe korvettkapitány is úgy dönthetnek, hogy a civil életben jobban megtalálják a számításukat. De ez még odébb van. – Jó napot, uraim! – köszöntette a két admirálist, és felállt, hogy kezet rázzon Morgan admirálissal. – Élvezi a békés nyugdíjaséveket, uram? Nem hiányozik még az „üzem”? Arnold a meglepetéstől, hogy Jimmy még emlékszik, a Fehér Házat „üzem”-ként szokták emlegetni, felnevetett. – Jimmy, az admirális szeretne egy kicsit beszélni veled. Nekem be kell mennem arra az értekezletre. Nem kell velem tartanod. Maradj csak nyugodtan, és beszélgess Arnolddal. Valami érdekeset akar mutatni neked – mondta Morris admirális, és távozott. – Rendben, uram – felelte a korvettkapitány, és féloldalas ausztrál mosolyával elvigyorodott. – Később találkozunk, uram. Rendben. Admirális, csupa fül vagyok. Arnold Morgan elővette a Hamasz levelének másolatát és átadta a kapitánynak. Figyelte, miközben olvasott. – Atyaisten! – mondta halkan. – Mintha ezek a kurafik robbantották volna fel a St. Helens vulkánt. – Benne van a pakliban – mondta Arnold óvatosan. – Ha nem ők voltak, akkor ezt hogyan értelmezzük? – Jó kérdés, James. Jó kérdés. Bár nem szabad elhanyagolnunk a legkézenfekvőbb választ sem, hogy ez csak egy közönséges ugratás, amilyent rendszeresen kapunk mindenféle idiótáktól. – Igen. De ez egy kissé túl kidolgozottabb üzenet, mint amilyent az idióták szoktak írni. Több van ebben az üzenetben. Ha a sorok között olvasunk, azt jelenti: … Ide figyeljetek, seggfejek! Éppen most robbantottam fel egy átkozott vulkánt, és terveim szerint újra megteszem. Isten azt parancsolta nekem, hogy tisztítsam meg a Földet. Ha, ha, ha. – Tudom. Egyetértek. Örülök, hogy neked is az az érzésed, hogy az üzenet hiteles. Én is így gondolom. A szöveg miatt. És George azonnal ráugrott a tényre, hogy a levél befejezetlen munka üzenetének tűnik… Azt hittétek, természeti katasztrófa volt… hát, nem az volt… mi voltunk… még jelentkezünk. Ez a levél pontos hangvétele. Nem mondja konkrétan, de akár mondhatná: … még jelentkezünk. – Én is így gondolom, uram. Nincs kétségem ezzel kapcsolatban, uram – felelte Jimmy. – Hát, hogy rövidre zárjuk a hosszú értekezést – mondta Arnold. – Tegyük fel, hogy valóban ők robbantották fel a St. Helens-t. Bombával nem tehették. Csak a rakéta vagy rakéták maradnak. Mint mindig, most is úgy tűnik, hogy a semmiből bukkantak elő. Mint mindig, most is biztosan tengeralattjáróról lőtték ki a rakétát. Tudja, olyan különleges rakéták, nagy, hegyes orrúak, amikkel egy kráter aljzatát is át lehet törni. Amennyire meg tudom ítélni, ez az egyetlen lehetőség. Szóval… Jimmy, hol van a második Barracuda? – Egy pillanat, uram. Hadd pislogjak körül a számítógép adatbázisában – mondta Jimmy, azzal nekiesett a tasztatúrának, a képernyő párszor felvillant, majd a keresett fájl jelent meg

78

rajta. – Uram, elolvasom, mi van ideírva. Csak a legfontosabbakat… ha jegyzetelni akar, van itt toll és papír. Készen áll? – Tűzkészültségben – felelte az admirális tréfásan, hogy enyhítsen a társalgás hivatalosságán. – Június 5-én jelezték, hogy a Barracuda dél felé halad a Sárga-tengeren Huludaóhoz közel, ahol egy hónapot töltött fedett dokkban. Az északi szélesség 40.42 és a keleti hosszúság 121.20-nál, a Bo Hai-szorosban mértük be. Hogy onnan merre ment, fogalmunk sincs. – Átmehetett a Koreai-szoroson, vagy Japán érintésével északra, délre, keletre vagy nyugatra. Vagy vissza Zhanjiangba, ahol korábban hónapokat töltött. A műholdas felvételeken három apró alak látszik a hídján. Feljegyzést készítettem. Csak remélni merem, hogy az egyik alak nem Ray Kerman őrnagy. Különben istentelen nagy slamasztikában vagyunk. – Azonnal lemerültek, amint a víz elég mély lett Dél-Korea partjainál, aztán eltűntek. De van itt két újabb megjegyzés…. Július 16-án a SOSUS nevű hajónk az Aleuti-szigetektől nyugatra fekvő Attu szigetén időleges észlelésről számolt be észak 53.51, nyugat 175.01-nél. Atommeghajtású turbinát véltek felfedezni a vízben. Feltételezték, hogy orosz hajóval találkoztak. Sok zajt hallottak, ballasztfúvást, nagy fordulatú gépzajt, mintegy egy percig. Aztán semmit. De hat nappal később, július 22-én megint felfedeztünk valamit. Pontosan megfelelt annak a feltételezésnek, hogy egy tengeralattjáró, nagyon lassú, öt csomós sebességgel halad át az Unimak-szoroson. Csak radarral észlelték… mindössze öt másodpercig… három felvillanás a képernyőn. Aztán eltűnt. Az igazat megvallva, uram, én nem sokat vacakoltam volna vele. Teljesen normális haladás, napi 220 kilométer, hat napon keresztül, pontosan ilyen menetteljesítményt várna az ember lopakodó kurafiktól, ugye? – Az Aleuti-szigetektől északra tart? – mondta az admirális. – És mi van a Sárga-tengerről Attuig való haladásával? Beleillik ez valami modellbe? – A pokolba is, uram! Tíz nap kényelmes menet. Kezdem azt hinni, hogy nagyon óvatosan haladtak. Lehet, hogy a Barracuda volt. Ráadásul ellenőriztem a környék forgalmát, és egyetlen kibaszott tengeralattjáró sincs a közelben, kivéve a saját járőrhajóinkat az Aleuti-árokban. – Nem tudom – szólt Arnold Morgan. – Igazán nem tudom. Tényleg felrobbanthattak ezek a szemetek egy masszív vulkánt? Nehezen hihető. De ha tényleg ennek a kibaszott Ray Kermannak a keze van a dologban, ki tudja? Ráadásul amikor én találkoztam vele, éppen a világ egyik legveszélyesebb vulkánját tanulmányozta. Jimmy, azt hiszem, konzultálnunk kellene a legjobb vulkánkutatóval; mielőbb ki kell derítenünk, hogy egyáltalán lehetséges-e felrobbantani a St. Helenst. Aztán arra kell választ kapnunk, vajon volt-e valami ebben a kitörésben, ami a leghalványabb gyanúra adna okot. Talán próbálkozhatnánk a helyi rendőröknél és az FBI-nál. Ezután pedig végig kell böngésznünk mindent, ami az elmúlt évben vulkánokkal kapcsolatosan bárhol történt. Bármit, ami arra utal, hogy ezek a fickók ezen a területen mozognak… – Uram, azt hiszem, az egyik legjobb vulkanológust kell megszereznünk, nem a legjobbat. – Azt fogjuk tenni. Miért? – Azért, mert a legjobb vulkanológust, Paul Landon professzort tavaly májusban Londonban meggyilkolták. A Daily Telegraph beszámolója szerint a Temze sodorta partra a holttestét, egy sziget közelében, nem messze az egyetemisták éves csónakversenyének helyszínétől. – Jézusom! – szólt Arnold. – Ez igazán rosszul hangzik. A sziget a Chiswick Eyot lehetett, a Hammersmith Bridge fölött. Ez az egyetlen sziget arrafelé – Arnold felnevetett. Élvezte, ha zavarba ejtheti a fiatalokat. – Elég jól ismerem a folyót. Régebben orrevezős voltam az Henley Regatta Annapolis hajójában a Temze Kupán. Pár évvel később besegítettem az evezősök edzésébe. – Hát, ami azt illeti, Landon professzor volt a vulkanológia legkiemelkedőbb szakembere. Nem hiszem, hogy a rendőrség kiderítette, ki és miért ölte meg. Mintha ismeretlenként írták

79

volna le. Én sem lettem volna biztos benne, hogy ő az. A professzort szabályosan kivégezték. Két golyó hatolt a tarkójába. Nem úgy hangzik, mintha baleset lett volna. – Jimmy, ezt ellenőrizd, kérlek. Beszélj valakivel, hogy lehetséges lett volna-e a St. Helens kitörésének mesterséges előidézése. És tudakozódj, hogy volt-e valaki, akiben gyanú merült fel a kitöréssel kapcsolatban… most mennem kell… Mondd meg George-nak, hogy üdvözlöm. Vigyázz rá! – Rendben, uram. Lekísérem. – Nem szükséges, fiam. Már akkor ismertem itt a járást, amikor te még játék tankokat tologattál a szőnyegen. Nevettek, kezet fogtak, és Morgan admirális távozott. Négy órával később a Hamasz levelének másolata megérkezett George Morris asztalára. A Fehér Házból küldték, FYI jelzettel. A kísérőlevelet Cyrus Romney írta alá. Alján kézírással odafirkált jelzet, melyben tájékoztatták az admirálist, hogy Cyrus és az elnök egyaránt ostoba tréfának tekinti a dolgot, intézkedés nem szükséges, időt sem kell szakítani a témára. Morris admirális, aki már két órája zártkörű tanácskozást tartott Ramshawe korvettkapitánnyal, csak mormogott maga elé: – Ó, értem, Romney úr. Ez egy nemzetközi terrorizmus-szakértő avatott véleménye. Seggfej. A folyosó másik végén Ramshawe már teljes erővel dolgozott. Először a londoni gyilkossági szálat nyomozta le, mert ott öt órával előrébb jár az idő, és ha még ma fel kell hívnia valakit, azt nagyon gyorsan meg kell tenni. Internetes böngészők segítségével próbált a professzorról adatokat gyűjteni. Semmit nem talált azután, hogy a testet partra mosta a Temze, kivéve a Telegraph beszámolóját a gyászszertartásról, melyen a brit tudományos élet legnagyobbjai vettek részt. De ezt már olvasta néhány hónapja a társasági rovatban. Tovább kutatott a keresőlapon, mely a Telegraph, a Daily Mail és a Financial Times oldalait adta fel. Az ilyesmi korábban is hasznosnak bizonyult, így hát május 9-től, Landon professzor eltűntének napjától minden apró adatot gondosan tanulmányozott. Jimmy már olvasta a Mail és a Telegraph írásait az ügyről, de az három hónappal korábban volt, amikor még senkit sem érdekelt az ügy. Most mindent sokkal alaposan mérlegelt. Múlt májusban csak egy héttel a professzor eltűnése utánig követte az adatokat; ezúttal azonban tovább ment. És nagyon figyelmesen olvasta az oldalakat. A Daily Mail május 18-i számának egy írásán akadt meg a tekintete. Az első oldalon, szalagcímben közölték:

A Scotland Yard tanácstalan az Albert Hall-i mészárlás ügyében Alatta három sorban, „itt a világvége” stílusú szedéssel balról a kérdés:

KI ÖLTE MEG EZEKET A FÉRFIAKAT MÁJUS NYOLCADIKA ÉJJELÉN?

80

Jobbról három fényképen Peter Higgins és Jack Marlow rendőrök és Paul Landon professzor. A kép közepén, sokkal kisebb méretben a szintén kivégzett német juhász kutya, Roger képe, alatta a képaláírás: Lelőtték. A bátor Roger élete kegyetlen véget ért. Ramshawe korvettkapitány kis híján szívrohamot kapott a felismeréstől. A Daily Mail elsiklott egy igen lényeges tény fölött: a rendőrgyilkosság nyomozását a különleges osztagnak adták ki. Jimmy tudta, hogy ez csak egyet jelentett: felmerült a terrorcselekmény gyanúja. A Daily Mail megtudott valami nagyon fontosat, ami James Ramshawe által ekkor teljesen ismeretlen volt: a három gyilkosság helyszíne alig néhány méternyire volt egymásról, és pontosan ugyanabban az időben történt. Jimmy hátradőlt, és lassan visszanyerte önuralmát. Töltött magának egy csésze hideg kávét, és újra, szóról szóra elolvasta az újsághírt. Olvasás közben lassan összeállt a kép, egyértelművé váltak a kétségtelen tények. Május nyolcadikán este Landon professzor beszédet mondott a londoni Királyi Földrajzi Társaság ülésén, majd délnyugat felé, az autójához indult. A járművet később a Queen's Gate-nél, az Imperial College közelében találták meg. A professzort a hallgatóság néhány tagja látta az Albert Hall széles lépcsői felé sietni. Ekkor látták utoljára élve a tudós „Láva” Landont. Aznap éjjel nem ért haza; testét hat nappal később, május 14-én találták meg a folyóban. A rendőrségi kórboncnok szakvéleményében azt írta, hogy a halál idejét, de még a napját sem tudja pontosan megállapítani, mert a test sokáig volt a vízben. Az előadás éjszakáján gyilkolták meg a két rendőrt is, közvetlenül az Albert Hall mögött, pontosan azon az úton, amin Landon professzornak az autójához kellett mennie, és pontosan akkor, amikor Landon professzor a széles lépcsőkön ment lefele. A Daily Mail éles elmével összefüggést vélt felfedezni a két eset között, és Rogerre is utalva nagy igyekezettel vetette magát a témára, a továbbiakban Albert Hall-i mészárlásként taglalva azt. Egy hírszerző tiszt természetesen azonnal feltette volna a sarkalatos kérdést: ki mondta, hogy a professzort a rendőrökhöz hasonlóan az Albert Hall hátsó lépcsőjénél gyilkolták meg? A professzort elrabolhatták, bárhova elvihettek, és végül bárhol lelőhettek. Egy szemernyi bizonyíték sem volt arra nézve, hogy ő is az Albert Hall lépcsőin halt meg. Ha így lett volna, a gyilkosok valószínűleg az ő testét is otthagyták volna a rendőrök mellett. Jimmy határozottan azon a véleményen volt, hogy a Daily Mail jó nyomon járt. A bűncselekményeket ugyanabban az időben és ugyanazon a helyen követték el, ez nem lehet véletlen. Valamiféle kapcsolatnak lennie kell, és a nagy londoni lap rájött erre, bár a Scotland Yard képtelen lett megtalálni a motivációt. Ámde, gondolta Jimmy, az is lehet, hogy a professzort elrabolták, és a gyilkosok azért ölték meg a két rendőrt, mert meg akarták akadályozni az emberrablást. A fő kérdés az: miért vonták be a Különleges Egységet egy civil gyilkosság nyomozásába? „Hát, nem egyszerű emberrablásról lehetett szó – gondolta Jimmy. – Különben váltságdíjat követeltek volna. Akárki rabolta el Landont, másért kellett neki a professzor. Élve vitték el, és később ölték meg. Ide a rozsdás bökőt, hogy így volt.” Továbbgondolta a problémát; közben felhívott valakit, és megkérdezte, mit kell tennie, ha egy csésze forró kávéhoz szeretne jutni, és vajon érdekel-e valakit az épületben, hogy éppen a világot próbálja megmenteni, ehhez kéne a kávé, vagy hagyják szomjan halni. A nyolcadik emeleti huszonnégy órás konyhaszolgálat bentlakó vezetője személyesen vitt egy nagy kanna kávét a nyájas ausztrál származású korvettkapitánynak, bár megjegyezte magában, hogy Jimmy viselkedésében napról napra jobban hasonlít a félelmetes Arnold Morgan admirálisra. – Ha valamire szüksége van, rendelkezésére állok, uram… parancsol teasüteményt vagy valami mást?

81

– Ezek egy megveszekedett keresztény szavai – felelte Jimmy legjobb ausztrál akcentusával. – Hozza! Azzal lassan letette a telefont, és még mindig azon járt az agya, vajon mi dolga lehetett a Scotland Yard Különleges Ügyosztályának a londoni gyilkosságok nyomozásában. Végre eszébe jutott, hogy felhívja régi cimboráját, Rob Hackettet Langley-ben a CIA-nál, hátha ők is tudnak valamit a londoni gyilkosságokról. A válasz rövid volt, és tömör. Semmit. Vegytiszta brit belügy, a CIA nem tudakozódott az ügyben. Rob a Különleges Ügyosztály kérdésében sem tudott segíteni, de készségesen megígérte, hogy felhív egy-két embert az ügyben. Negyvenöt perc múlva már vissza is hívta Jimmyt. – Naaaagyon éééérdekes – mondta a CIA embere halkan, lassan, Hercule Poirot, vagy általában az európai detektíveket imitálva. – A Különleges Ügyosztály azért kapcsolódott a nyomozásba, mert az egyik rendőrt igen sajátságos módon gyilkolták meg… nem azt, amelyiket simán, közönségesen lepuffantották… hanem a másik miatt, akinek kettéhasították a koponyáját. – Tessék? – fakadt ki meglepetten Jimmy. – Azt sem tudtam, hogy a másiknak kettéhasították a koponyáját. – Ráadásul hogyan?! – mondta Rob. – A homloka közepén, mintha egy rohadt nagy baltába szaladt volna bele. És itt jön a naaaaagyon ééééérdekes rész. A halál oka az orrára mért hatalmas ütés, ami a letörött orrcsontot ékként verte az agyába. Londoni emberem szerint ezt az ütést kizárólag a kommandók tagjainak tanítják meg, fegyvertelen közelharc esetére. Ezért kapcsolódott a nyomozásba a Különleges Ügyosztály. Meg a terrorelhárító fickók miatt. A Scotland Yard soha egy szót nem mondott erről a nyilvánosság előtt. Jimmy Ramshawe megdermedt ültében. – Volt már valami hasonló eset, Rob? – Persze. Tavaly egy parlamenti képviselőt, Rupert nemtudomkit pontosan így öltek meg. Bár az ő homlokcsontja nem hasadt fel olyan mélyen. – Nem csoda, hogy a terrorelhárítók is bekapcsolódtak az ügybe – mondta Jimmy. – Rob, öreg cimbora, kösz; hálám örökké üldözni fog. – Nincs mit, Jim – nevetett a CIA embere. – De ne vonj le messzemenő következtetéseket a dologból. Tudod, kétszer kettő nem hat. – Jó, jó, tudom. Nem hat, hanem legalább négyszáz, vagy még annál is több. Lassan, megfontoltan tette vissza a kagylót, nagyot fújt, hangosan prüszkölt, ami a nagy csodálkozás csalhatatlan jele. – Szent szar! – mondta hangosan a négy falnak. – Ezt a nyavalyás „Láva” Landon profeszszort Ray Kerman őrmester rabolta el. Szerintem. Kiszedték belőle, hogyan kell berobbantani egy vulkánt. És kibaszottul végre is hajtották. Sőt mi több, Kerman még KÖZÖLTE is velünk, hogy ő csinálta SZ-E-N-T SZ-A-R!!!… Fegyelmezte magát, lehiggadt, kifújta magát. Gondolatai cikáztak… mit tegyek előbb? George-ot hívjam fel? Vagy Morgan admirálist? Írjak jelentést? A saját nyavalyás fejem után menjek? Igyak még egy kávét? Milyen sürgős az ügy? Nyugalom, Jim, hidegvér… őrizd meg a nyugalmadat… Morgan admirálistól három feladatot kapott, ebből kettőt teljesített: vulkánokkal kapcsolatos történeteket derített fel, és arra is választ kapott, miért kapcsolódott be a nyomozásba a Különleges Ügyosztály. Mindkettő telitalálat. Konklúzió: Paul Landon professzort, a világ vezető vulkanológus szakértőjét Londonban Kerman őrmester és emberei rabolták el. A művelet közben kénytelenek voltak megölni két beavatkozó rendőrt és egy rendőrkutyát. Kerman később erőszakos módszerekkel kivallatta, majd megölte a professzort. Három hónappal később a SAS egykori tisztje a Hamasz nevében hidegvérrel tájékoztatja az Egyesült Államokat, hogy ő robbantotta fel a St. Helens vulkánt.

82

A hátralevő harmadik és hasonlóképpen különleges feladat az volt, hogy ki kell derítenie, vajon Washington állam rendőrségének birtokában van-e bármiféle arra utaló adat, hogy rakéta csapódott volna a kráterbe a hegy tetejének közelében. Mivel az időeltolódás miatt a nyugati parton három órával hátrébb járnak az órák, felvette a telefont, és a központostól azt kérte, kapcsolja a rendőrség főhivatalánál azt a személyt, aki St. Helens ügyben illetékes. Kicsit várni kellett a hívásra, mert a kiválóan képzett Fort Meadei telefonközpontosnak is eltartott egy ideig, míg sikerült találnia egy illetékest, és a Nemzetbiztonsági Hivatal szabályzata értelmében nekik vissza kellett hívniuk Fort Meade-t, hogy azonosíthassák a hívót. Amikor Jimmy végre felvehette a telefont, a vonal túlsó végén férfihang szólalt meg: – Itt Ray Suplee tiszt beszél. Miben segíthetek, uram? – Itt Jimmy Ramshawe korvettkapitány, a Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatójának asszisztense, Fort Meade, Maryland. Ezek szerint ön részt vett a St. Helens vulkán kitörése utáni gyorsjelentés elkészítésében. – Igen, uram. Éppen járőröztünk a hegy felé, délnek vezető 12-es úton, amikor kitört a vulkán. Nagyon gyorsan történt, és az út egy magasabb pontjáról láttam magát a kitörést. Hallottam is. Hatalmas robbanás, aztán nagy szél támadt, az ég hamuval, pernyével lett tele, elsötétítette az eget. – Közelebb mentek? – Nem uram. Senki nem jutott közelebb. Túl forró volt. Azonnal rájöttünk, hogy akit a kitörés a hegy közelében ért, nem élhette túl a robbanást, a hőt, és a tíz perccel később megindult forró lávafolyamot. Feladatunk a helyszín biztosításában merült ki… az égő erdő oltására kiérkező tűzoltókat kellett kísérnünk… segédkezni a tűz feltételezett terjedési útvonalában lakók evakuálásában. Biztos, hogy a kitörés közvetlen közelében levők közül szinte senki nem élte túl, hogy elmondhassa, mit tapasztalt. – Értem. Gondolom, az 1980-as kitöréskor több idő volt. – Igen, határozottan könnyebb volt. Evakuálási terv készült, és évekig gyakorolhattuk, míg aztán most bekövetkezett a kitörés. Ennél viszont nem volt idő. Az átkozott vulkán minden előzetes jel nélkül hányta el magát… – Az előbb azt mondta, hogy a közelben élők közül szinte senki nem élte túl. így értette? Vagy úgy, hogy abszolút senki nem élte túl? – Uram, úgy értem, szinte senki. Mert egy kisbusznyi turista, valami sportolók valahogy megúszták. Négyen voltak, ebből hárman helyiek. De másról nem tudok. – Kikérdezték őket? – Nem, uram. A rádióban hallottam, négy órával a kitörés után. Egyikük az ismert műsorvezető, Don McKeag a Voice of the Southwest rádiótól. Mindenki őt hallgatja, de vasárnap nem szokott adásban lenni. Többnyire hétköznap dolgozik, reggel nyolctól tizenegyig; híreket mond, politikai beszélgetéseket vezet. – Sokat mondott az eseményről? – Meglehetősen sokat, uram. Részletesen leírta, hogyan sikerült elmenekülniük, nagy sebességgel áthajtva az égő erdőn, hogy megelőzzék a gyorsan terjedő tüzet… olyan volt, mintha valami thrillert olvasott volna. – Nem említette, hogy hallották az első kitörés hangját? – De igen. A csúcs alatti egyik előhegyen táboroztak, elmondásuk szerint a csúcstól mintegy 2,5 kilométerre. – Nem említette Don véletlenül, hogyan sikerült ilyen gyorsan felismerniük a helyzetet és biztonságba jutniuk? – De igen. Azt mondta, hogy egyikük egy nagyon ismert Washington állambeli pénzügyi guru, bizonyos Mr. Tilton, a Seattle National Bank igazgatója volt, aki úgy tizenkét évvel

83

ezelőtt a Karib-tengeren volt éppen egy jachton, amikor kitört valami vulkán, és majdnem egy egész szigetet elpusztított. – Montserratot? – Pontosan, uram. Mr. Tilton a parttól néhány kilométerre, a hajóról figyelte az eseményt. A hajót teljesen elborította a hamu. Slaggal mosta le. Mindenkinél jobban tudta, milyen iszonyú gyorsan kell eliszkolni a helyszínről, ha vulkánkitörés fenyeget. – Úgy hangzik, hogy Donnak piszok szerencséje volt, hogy elsőként közölhette le a hírt. – Már hogy a fenébe, ne, uram?! Volt viszont valami Mr. Tilton beszámolójában, amit merőben szokatlannak találtam. Azt mondta, úgy hallotta, hogy a vulkán odafönt a kráter táján háromszor tört ki egymás után. Az első kitörés előtt furcsa szélrohamot észlelt a tó fölött, bár köd volt. Hát, nem tudom. Ez nekem valahogy magas. Vulkán felől nem szokott szél jönni, ugye? Mégis, Mr. Tilton szerintem nem találna ki ilyesmit. Nagy tiszteletben álló személyiség. Azt mondják, indul a kormányzóválasztáson is. – El tudná intézni, hogy beszélhessek Mr. Tiltonnal? – Természetesen, uram. Rögtön bemegyek a bankba időpontot kérek tőle, és visszahívom önt. – Köszönöm – mondta Jimmy. – Nagyon sokat segített. – Nincs mit, uram. A lehető leghamarabb igyekszem visszahívni. Ramshawe korvettkapitány mélyen elgondolkodva tette le a telefont. Vajon Tony Tilton a St. Helens vulkán beomlott krátere felé alacsonyan repülő rakéták hangját hallhatta? Nem sokkal később kiderült. Alig öt perc múlva már hívta is vissza Ray Suplee járőr. – Húsz perc múlva ezen a vonalon beszélhet Mr. Tiltonnal, uram… Jimmy leírta a számot, és úgy döntött, hogy csak akkor hívja fel Morris admirálist, amikor mind a három feladatot teljesítve közölheti, hogy az admirális gyanúja beigazolódni látszik. Levette karóráját és maga elé támasztotta. Ezt a szokást még az apjától tanulta. Aztán gondosan lejegyzetelte addigi kutakodásának eredményeit. Pontosan 6 óra 10 perckor hívta a megadott számot, és a hívás 4500 kilométerrel nyugatabbra, Seattle belvárosában, helyi idő szerint 3 óra 10 perckor egy hatalmas irodaház tágas, légkondicionált helyiségében, elefántcsont színű telefonon csengett ki. – Tilton – szólalt meg egy hang a magánvonal másik végén. – Jó napot, Mr. Tilton. Itt Ramshawe korvettkapitány beszél Fort Meade-ből, Maryland államból. A Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatójának asszisztense vagyok. Gondolom, várta a hívást. – Igen. A rendőrségtől szóltak, úgy húsz perccel ezelőtt. Mit mondhatnék? Biztosan a vulkánról akar kérdezni; még soha ennyi ember nem akart velem ugyanarról a témáról beszélni. A korvettkapitány igyekezett a témánál tartani a beszélgetést. – Az egyik járőr azt mondta, hogy ön az egyik rádióinterjúban említette, a kitörés előtt erős széllökést érzékelt. – Nagyjából. Tulajdonképpen inkább valami furcsa, hirtelen hasító széllökést éreztem. A tó felől jött. Köd volt. Olyasfajta hang volt, mint amikor régi házra csap le a vihar, és… szóval amikor erős szél támad és olyan hátborzongató nyikorgó, sivító hangot ad. Csakhogy aznap délelőtt alig mozdult a levegő a tó felett. Csak ezt a furcsa légmozgást lehetett érezni. – Más is hallotta? – Nem. Csak én hallottam. Fel is néztem, hirtelen a víz fölé figyeltem, olyan furcsa volt az a hang. – És aztán? – Röviddel utána, talán tíz másodperccel később, jött ez a tompa, feldübörgő hang a hegy tetejéről. Erre figyeltünk fel igazán, Donnie meg én, és mint tudja, Montserrat után igen érzékeny vagyok a vulkánokra, ezért gyorsan felébresztettük a sátorban alvó két társunkat. Aztán

84

néhány perccel később megint hallottam ennek a furcsa szélnek a hangját. Utána egy újabb, még egyértelműbb robbanás. Jó magasan. – Hallott egy negyedik robbanást is? – Nem. De éreztük. Az egész környék megremegett. Az ég teljesen beborult… és az égő anyag a fákra hullott. Jobb felől pillantottuk meg az első tüzet, magasan, tőlünk vagy egy kilométernyire. Ott robbant be a hegy. Akkorra már az úton voltunk… vagy 10 kilométerre a hegytől… – Mr. Tilton, nem tudom, hogyan köszönjem meg – mondta Jimmy. – Nagyon sokat segített. – Nincs mit, kapitány úr – felelte a bankelnök. – De árulja el, miért vizsgálódik a Nemzetbiztonsági Hivatal egy természeti katasztrófa ügyében? – Ó, csak rutinvizsgálat. Mindig minden ilyesmit pontosan dokumentálunk. Tudja, a nagyobb földrengéseket, a tüzeket, szökőár-hullámokat… ilyesmit. Még egyszer köszönöm a segítségét, Mr. Tilton. 2009. augusztus 18., kedd 11.30 óra Fehér Ház, Washington, DC McBride elnök – magas, szikár, göndör, sötétbarna hajú férfiú – igen ingerült volt. Néhány perccel korábban a salátáját várta, és most tessék, itt van ez az ügy. Részletes, háromoldalas memorandum a Jurassic Parkbeli őskövületektől, kapott belőle másolatot Cyrus Romney is. Az irat nem kevesebbet állít, minthogy nem kizárt a St. Helens vulkán kitörését egy, az átkozott Csendes-óceánban rejtőzködő tengeralattjáróban tartózkodó személy vagy személyek idézték elő. Abszurd, és pontosan az a fajta eszetlen félkatonai pánikkeltés, amit az elnök gyökerestől kíván kiirtani. – Hosszú évekig rengeteg pénzt pumpáltak eszement katonai kalandokba, több milliárd dollárt adtak homályos célokra, habokra, kémjátékos boszorkányüldözésre, szíre-szóra az adófizetők pénzéből. A Reagan és a Bush adminisztráció is megfélemlítette az embereket, másokat meg bombázott. Miért is? McBride elnök elvei közismertek voltak. A háború – bármiféle háború – lehetőségét teljesen kizártnak, elképzelhetetlennek tartotta. Híressé vált mondása: „Ha harcolnunk kell azért, hogy fenntartsuk helyünket a modern világban, akkor inkább válasszuk az elszigetelődést.” Az elnök maga előtt tartotta a jelentést, amit az imént olvasott át, fejét ingatta, és valahogy sikerült ellenállnia a kísértésnek, hogy úgy ahogy volt, a szemétkosárba hajítsa. Cyrus világosan megmondta Fort Meade-nek, hogy ne vesztegessenek időt erre az ügyre. Hát persze, hogy éppen az ellenkezőjét tették, és most tessék, itt van ez. Megnyomta a gombot, mellyel magához rendelte a nemzetbiztonsági tanácsadót, hogy megbeszéljék az ügyet. Mindig jobban érezte magát, ha Cyrusszal beszélt. Régi barátok voltak, együtt vonultak fel a közel-keleti háborúk elleni tüntetéseken. Mindketten tisztán látó, világosan gondolkodó emberek, nem ragadtak bele a sötét, ellentmondásos múltba. Cyrus halkan kopogott az ajtón, majd belépett. – Szervusz, elnök úr! – köszönt vidáman. – A könyörtelen világ mely szörnyű csapása zúdult ma rád? – mondta, és e rövid mondattal is irodalmi magasságokba csapott. – Ez itt, öreg cimborám – felelte a nagy szélben ülő ember. – Ez az eszement kotyvalék a Jurassic Parktól. Az a rögeszméjük, hogy valami, a Vízivilágból kilépett szörny ólálkodik a Csendes-óceán mélyén, és gombnyomásra vulkánkitöréseket képes előidézni. Te elhiszed ezt a baromságot? – Hogy őszinte legyek, még nem volt időm átnézni a postámat. Gondolod, hogy nekem is megküldték?

85

– Igen. Az egészet a St. Helens vulkánnal kapcsolatos blőd levél indította el. Úgy tűnik, Morris admirálisnak meggyőződése, hogy valaki Washington államra lövöldöz rakétákat. – Uramatyám! – fakadt ki Cyrus. – Azokban a fickókban egy tucat regényíró veszett el. – Csak annyit tudok, hogy a haditengerészetnek két hatalmas bázisa van Washington államban, és ezek a bohócok ott Fort Meade-ben azt akarják elhitetni velem, hogy hiába költöttünk több milliárd dollárt megfigyelőeszközökre, amelyekkel a Puget-szorosból folyamatosan figyelnek mindent, ami a vízen, a víz felett és a víz alatt mozog, mégis van egy kibaszott nagy atom-tengeralattjáró, amiről valakik vulkánokra lövöldöznek. Vagy a tájékozottságom hiányos, vagy tényleg ez a világ legnagyobb lószar hipotézise. – Hát, én még nem olvastam a jelentést, Charlie. De úgy tűnik, túl messzemenő következtetést vontak le. – A dolog fura fordulata, hogy tavaly májusban Londonban egy terrorszervezet elrabolt egy vulkanológust, akit később kivégeztek. Ezek ott Fort Meade-ben úgy gondolják, ez a vulkanológus mondta el a Hamasznak, hogyan lehet alvó vulkánt kitörésre gerjeszteni, és meg is tették, néhány héttel ezelőtt, itt, az Egyesült Államokban. – Elkapták a gyilkosokat? Vádat emeltek ellenük? Bizonyíték? – Hogy a pokolba lenne? A britek soha senkit nem kapnak el. De a Fort Meade-iek szerint a szálak a Közel-Keletre vezetnek. – Mit akarnak, mit tegyünk? – Azt, hogy rendeljünk el magas fokú készültséget az egész flottánál, és hogy vegyük komolyan az elméletüket. Továbbá azt akarják, hogy kész ténynek vegyük a vulkánrobbantó terroristák létezését. – Azok ott Fort Meade-ben egytől egyig féleszű idióták. Ezt te is tudod, ugye? Akarod, hogy megfogalmazzam nekik a választ? – Javasolni akartam… És Cy… az Isten szerelmére, hozd a tudomásukra, hogy ne jöjjenek már ezekkel az idióta ijesztgetésekkel. Senki semmi hasznukat nem veszi. – Rendben, főnök. Elolvasom a jelentést, aztán megírom a választ. Cyrus kiment. A délután folyamán Morris admirális az alábbi szarkasztikus választ kapta a fenyegető veszélyről szóló délelőtt prezentált tájékoztató jelentésére: Tisztelt Morris admirális! Sajnálattal tapasztaltam, hogy figyelmen kívül hagyta tanácsomat, miszerint ne foglalkozzon a Morgan admirálisnak küldött, Hamasz aláírása megtévesztő tartalmú levéllel. Mint arról tudomása volt, megítélésem szerint nevetséges visszaélés egy természeti katasztrófával. Feltételezem, ön is tapasztalta már, hogy az igazi elmebajosok jellemzően a Mindenható hatalmát emlegetik, különösen globális katasztrófákkal kapcsolatban. Tanácskoztam az ügyről az elnökkel, és nézeteink megegyeznek a tekintetben, miszerint semmi bizonyíték nincs arra nézve, hogy a londoni gyilkosságoknak bármi köze lenne közelkeleti terrorista szervezetekhez. Ennek értelmében igen nehéz követni, miképpen juthatott arra a következtetésre, hogy Landon professzor a halála előtt összeállított valamiféle „Hogyan provokáljunk vulkánkitörést” kézikönyvet, és azt arab szabadságharcosok kezére juttatta. Nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy nincsen elegendő komoly bizonyíték ahhoz, hogy elfogadhassuk a következtetéseket, amit egy bizonytalan hitelességű levélre alapoznak. Sajnálom, admirális úr. Az elnök hajthatatlan. Nem győzött meg minket. Kérem, mindig tartsa szem előtt, hogy az adófizetők pénzét költjük, akik pontosan azért szavaztak McBride elnökre, hogy megszüntessük a fegyveres erőkkel kapcsolatos túlzott kiadásokat. A harmadik évezredben az emberek elvárják, hogy beleszólhassanak, mire költjük a pénzüket. Üdvözlettel: Cyrus Romney

86

Ramshawe korvettkapitány hitetlenkedve nézett főnökére. – Hát, visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk – mondta Morris admirális. – Szembenállás van. Ellenünk vannak, pedig még el sem kezdtük, még nem is olvasták a véleményünket és tanácsunkat. – Közöljük a Nagy Emberrel a harc állását? – Természetesen. Részletesen tájékoztatnunk kell nyomozásunk eddigi eredményéről. És Scannell admirálisnak is el kell mondanunk. Nem érdekel, ha az elnök és mindentudó nemzetbiztonsági tanácsadója kinevet. De ha az a meggyőződésem alakul ki, hogy az elnök szándékosan veszélynek teszi ki országunkat, kötelességem megkongatni a vészharangot. Lehet, hogy ő az elnök, de csak egy kibaszott politikus. És nem lesz ez mindig így. A mi hivatalunk állandó intézmény, és éppen az a dolgunk, hogy gondoskodjunk az Egyesült Államok biztonságáról. Legtöbbször azt tesszük, amit az elnök kíván. De van egy határ, amit az elnök is csak saját kockázatára léphet át. – Ön szerint az elnök éppen átlépte ezt a határt? – kérdezte Jimmy. – Elolvastam a jelentését, kapitány. És tudom, hogy az elnök túlment ezen a határon. Morris admirálisnak és asszisztensének megint szerencséje volt. Jimmy Ramshawe felhívta Morgan admirálist az otthoni számán és a lehető legsürgősebben magánbeszélgetésre kért lehetőséget, melynek során a Morris admirális által „igen nagy prioritásúnak” tekintett ügyről kívánt beszélni. – Nem várhat holnapig? – kérdezte az egykori nemzetbiztonsági tanácsadó. – Gondolom, várhatna, de Morris admirális szerint AZONNAL találkoznunk kellene, és tudja, ő nem szokott csak úgy, minden szóra felbuzdulni. Morgan admirális ezt pontosan tudta. Várt egy kicsit, mielőtt válaszolt: – Nézd, Jimmy, az a helyzet, hogy megígértem Kathynek, elviszem Georgetownba, a kedvenc éttermébe. Már túl késő van ahhoz, hogy lemondjam. Szerintem az lenne a legjobb, ha a főnökkel együtt velünk tartanátok. – Komolyan gondolja, uram? – kérdezett vissza nagy élvezettel Jimmy Ramshawe. – Hát, nem is tudom. De nagyon kíváncsivá tettetek. Az étterem neve Le Bee Fin. Remélem, tudjátok, hol van. Néhányszor John Peacockot is láttam ott. – Igen, tudom, hogy hol van a Le Bee Fin, uram – felelte Jimmy. – Ott ünnepeltük Jane születésnapját. Hány órakor szeretne találkozni velünk? – Pontban nyolckor. Az utolsó esti őrjárat végén3. És ne késsetek! 3 The Last Dog Watch. A dog-watch a tengerészeti szakzsargonban 16-18, illetve 18-20 óráig tartó kétórás őrjáratot jelent. – Pontosak leszünk, uram – felelte Jimmy és magában nevetett a tengeralattjáró-szakértő, a vén tengeri medve végtelen humorérzékén, ami ott rejtőzött a morgó hangulatú parancsnok türelmetlensége mögött. A Fort Meade-i küldöttség autója pontosan este nyolc órakor állt meg az étterem előtt. Arnold és Kathy a terem végében, széles asztal mellett, az egyik bokszban ültek, egymással szemben. George az admirális mellé ült, Jimmy pedig Kathy mellett kapott helyet. – Nagyon sajnálom, de át kell adnom egy rövid dokumentumot Morgan admirálisnak – mondta az ifjú korvettkapitány –, amit el kell olvasnia, mielőtt a tárgyra térnénk. Mindössze három oldal, és aki ennek a furcsa helyzetnek az okozója, éppen velem szemben ül, és túl nagykutya ahhoz, hogy vitatkozni lehessen vele. Ezzel ügyesen megtörte a jeget, amit a kierőszakolt meghívás okozhatott. Arnold és Kathy is nevetett, az admirális pedig fehér burgundit töltött az asztaltársaságnak. Nem volt szokása megkérdezni másokat, mit szeretnének inni. Mint sok egyéb dologban, ez esetben is meg volt győződve róla, hogy ő tudja a legjobban, mi a jó. És mint a legtöbb esetben, ezúttal is igaza 87

volt. A halvány aranyszínű burgundi, a Chandon de Briailles pincészetből származó 1998-as, Pernand-Vergelesses blanc igazán kitűnő volt. Amikor megízlelte, Jimmy Ramshawe tudta, hogy amit meglehetősen csiszolatlanul jófélének titulált, igazi nagybor. – Esküszöm, nagyon jó ez a bor, uram – kockáztatta meg a kijelentést. – Hallgasson, Ramshawe, olvasok! – Igenis, uram! Az admirális körülbelül öt perc alatt olvasta végig a St. Helens vulkán kitöréséről szóló jelentést. És amikor az utolsó sort is elolvasta, tengerészkortyot vett magához a borból. – Istennek szent anyja! – szusszant. – Már megint ez a Kerman. És ha jól értem, éppen csak nekifogott annak, amit eltervezett. A vulkánkitörés csak afféle bemutató volt. Különben nem küldte volna nekem azt az öndicsőítő levelet, ugye? – Nem, valószínűleg nem – felelte George Morris. – Szerintem hamarosan újra hallunk felőle. – Szerintem is – mondta Arnold. – Jut eszembe: hol a pokolban lehet? Mert egyetértek Jimmyvel; úgy gondolom, kétszer is befogtuk az istenverte lopakodó Barracuda hangját az Aleuti-szigetektől északra. És néhány nappal később egy minden jel szerint köztiszteletnek örvendő férfi másodpercekkel a St. Helens vulkán kitörése előtt célzott rakéták hangját hallja a hegyen. Számomra teljesen egyértelmű: Kerman az, ott van, valahol a víz alatt, és ki tudja, mire készül. – Nekem is összeállt a kép – felelte George. – Csak az elnök és nemzetbiztonsági főtanácsadója nem fogja fel – mondta, és átadta az admirálisnak utóda, Cyrus Romney levelét. Arnold ezt láthatóan megrökönyödve olvasta. – Minden, amitől féltem, ha egyszer gyenge kezű, baloldali elnököt választanak meg, lám, bekövetkezett – mondta. – Minden itt van egy lapon, és ezt az egészet a világ legnagyobb seggfeje vetette papírra. Jézus! Ez a Romney egy átkozott, béketüntető hippigyerek, csak már öltönyben jár. A múlt hónapban a New York Times leközölte az egyik istenverte versét. A rosseb egye meg, a Fehér Ház Wordsworth-e vezeti az Egyesült Államok védelmi erejét minden idők egyik legveszélyesebb terroristája ellen… Párák és érett ízek évszaka4… egy sereg aranyliliom.5 4 KEATS, John: Az Őszhöz (Tóth Árpád fordítása) 5 WORDSWORTH, William, Táncoló tűzliliomok (Szabó Lőrinc fordítása) – Drágám, két különböző költőtől idéztél – szólt közbe Kathy. – Remek – felelte az admirális. – Jelen esetben is két különböző seggfejjel van dolgunk. Ramshawe korvettkapitány vészesen közel került ahhoz, hogy az orrán át bukja vissza az 1998-as Pernand-Vergelesses-űt, ám ebben a kritikus pillanatban jött a pincér, és az asztaltársaság az étlapra fordította figyelmét. – Azt hiszem, szükségünk van még öt percre, hogy választani tudjunk – mondta Arnold, és azonnal a tárgyra tért. – George, először is szeretnék gratulálni Jimmynek a kiváló nyomozati munkáért. Másodszor pedig veled szeretném közölni, hogy soha, de soha nem voltam ennyire ideges a fehér házi fejesek miatt. A levél, amit ez a Romney nevű alak írt neked, szerintem egyenesen gyalázat. A Nemzetbiztonsági Hivatal vezetője, admirális, az Egyesült Államok Haditengerészete Harcászati Főcsoportjának parancsnoka? Mélyen meg vagyok döbbenve. Mindez azonban eltörpül a valódi probléma mellett. Az pedig az, hogy a jelenlegi kormányzat vonakodik fellépni a nemzet igazi érdekében. Még ha maga az elnök nem is hiszi, szembe kell néznie a ténnyel, hogy a terroristák megölhettek vagy száz amerikai állampolgárt odafent Washington államban. E tények figyelmen kívül hagyása pedig azt jelenti, hogy Charles McBride elnök súlyosan megsérti elnöki esküjét. – Akkor mit tegyünk? – Pillanatnyilag semmit. Csendben maradunk. De mindenképpen figyelmeztetem Scannell tábornokot és Dickson admirálist. Ha valóban ilyen komoly dologról van szó, mindenképpen 88

biztosítani szeretném, hogy a megfelelő hatóságok erről értesüljenek és felkészüljenek. Talán azt is közölni kéne velük, hogy keressenek egy lassú orosz atom-tengeralattjárót nyugati parti vizeinken. – Arnie, mit tanácsolsz, mit tegyenek, ha valahol a Csendes-óceánon, a part közelében, nem a mi felségvizeinken sikerül bemérniük a Barracudát? – Azt, George, hogy süllyesszék el – felelte az admirális. – Süllyesszék el a kurafiakat, a lehető legmélyebbre. Semmi kérdés. Mindent le kell tagadni. – Ez nagyon rendben van, uram – mondta Jimmy vigyorogva. – Így is kell! Ebben a pillanatban mindhárman azért fohászkodtak, bárcsak Morgan admirális még mindig a Fehér Ház nyugati szárnyában lévő régi irodájában dolgozna. Augusztus 18., kedd dél (helyi idő szerint) Csendes-óceán északi szélesség 24.30, nyugati hosszúság 113.00 A Barracuda lassan haladt dél felé, 330 kilométerre az Egyesült Államok, majd Mexikó partjai mentén, 180 méterrel a vízfelszín alatt. Nyugatabbra húzódtak, amikor a hatalmas San Diego-i haditengerészeti bázis mellett haladtak el, majd újra balra, a part felé vették az irányt. Minden jel arra mutatott, hogy senki sem vette üldözőbe őket. Nem volt rádióforgalmuk. Több mint egy hete nem emelkedtek a felszínre. Már az 1300 kilométer hosszú Mexikóifélszigetnél, a Baja California előtt jártak. A félsziget legdélebbi fokánál húzódó Ráktérítő felé haladtak. Előttük az ezerötszáz kilométer hosszú út egyenesen délnek vezetett Dél-Amerika partja mentén, aztán a Horn-fok megkerülésével fel az Atlanti-óceánon. Jelenlegi, mindössze öt csomós sebességükkel ez több, mint két hónapig tartana. Ám előttük az óceán elhagyatott, nem ellenőrzik amerikai járőrhajók, a területet nem fényképezik sűrűn amerikai kémműholdak. Lent délen, Peru, majd Chile vad és ködös vidékén sokkal gyorsabban haladhatnak. A hatalmas turbinákat akár 15 csomós sebességre is kapcsolhatják, és mély, nagyon mély vizeken haladnak, ott, ahol a Csendes-óceán déli része meredeken lesüllyed az Andok hatalmas, éles ormú hegylánca alatt. Rashood tábornok a legénység többi tagjához hasonlóan éber, ám nyugodt hangulatban töltötte a napot. Késő este Shakirával vacsorázott; közben Ben Badr irányította a hajót. Shakira éjfél körül feküdt le. Hajnali 2 óra tájban Ravi kiadta a parancsot, hogy a Barracuda emelkedjen periszkópmélységbe. Feljöttek a sötét mélységből, és azonnal felbocsátották az ESM árbocot. Nem jelentkeztek be a műholdra. Csak egy gyors jelsorozatot, néhány szót forgalmaztak abban a hat másodpercben, ameddig az árboc látható volt.

89

SSZ ZA AL LA AD DIIN NK KE ET TT TŐ Ő Hatodik fejezet 2009. augusztus 19., szerda 01.30 óra Tengerészeti bázis, Bandar Abbasz, Hormuzi-szoros, Irán Rashood tábornok jelsorozata éppen időben érkezett. Mohammad Badr admirális megkönynyebbüléssel fogadta. Szeretett fia. Ben, ép és egészséges. A telefon melletti lepecsételt dokumentumcsomag szinte lyukat égetett az íróasztalába. Az admirális fürgén felállt és kilépett az éjszakába. Szolgálati autón távozott a bázisról, az északi úton, aztán éles kanyart vett nyugat felé: az irodájától alig 3,5 kilométerre levő repülőtérre ment. Járó motorral, a kifutópályán várta a Szíriai Arab Légitársaság egyik kisrepülőgépe. A szolgálati autó egyenesen a géphez vitte Badr admirálist, aki a csomagot a pilóta kezébe adta. Aztán félrehúzódott, és figyelte, ahogy a kis gép eltűnik a sötét, forró levegőben, elindul 2000 kilométeres útjára, északnyugatnak, a Perzsa-öböl, a szaúdi-iraki határ és Jordánia felé. Később majd északnak fordul. Az úticélja Damaszkusz. A gépet az iráni haditengerészet egy korvettkapitánya várja, aki a csomagot személyesen viszi majd az Al-Jala'a sugárúton levő szaúdi nagykövetségre. Ott a Szaúdi Királyság diplomáciai futárszolgálatának zsákjában küldik Szíria washingtoni nagykövetségére, a Wyoming Avenue 2215-be. Akárhogyis, a csomag útját szinte lehetetlen lenyomozni. A Különleges Diplomáciai Futárszolgálat juttatja el a Fehér Ház postabontójába. Címzett az Egyesült Államok elnöke. Hivatalos küldemény. Nagyon hivatalos. De eredete ismeretlen. Badr admirális nagyon büszke volt, mégpedig jogosan, arra, hogy ilyen szövevényes kerülő úton juttatta el a küldeményt az Ovális Irodába. 2009. augusztus 21., péntek 11.00 óra Fehér Ház, Washington DC McBride elnök vezérkari főnöke, Nagy Bill Hatchard, a Yale Egyetem rögbicsapatának elég gyengén szereplő védőjátékosa halkan kopogott az Ovális Iroda ajtaján. Az elnök éppen telefonon beszélt valakivel, de Bill megszokta már, hogy várnia kell a korábbi Rhode Island-i kongresszusi képviselőre, akit mindenben segített kongresszusi munkája során, tanácsokat adott neki, szóban és tettel fellépett az érdekében, védelmezte, és végül ő vezette elnökválasztási kampányát. Charlie McBride szinte a testvérének tekintette. Végül meghallotta az ismerős hívást: – Gyere be, Bill. Mi a helyzet? Bill belépett, kezében a Bandar Abbasz-i haditengerészeti bázison feladott dokumentumcsomag, amit felületesen már átolvasott. A vezérkari főnökhöz csak azok az iratok kerültek, amiket az elnök stábja kiemelkedő fontosságúnak ítélt. Ez pedig nagyon fontosnak tűnt. Dip-

90

lomáciai futárral érkezett, személyesen az elnöknek címezték, jelzete MAGÁNJELLEGŰ ÉS SZIGORÚAN BIZALMAS. A hivatali rend szerint minden, az elnöknek szánt küldeménynek előbb Nagy Bill Hatchard kezén kellett megfordulnia. Eléggé sikertelen rögbikarrierje ellenére most hatalmában volt bármit és bárkit távol tartani a Nyugati Szárnyban levő irodájától. Biztos-ami-biztos mosomkezeimet Hatchard; ez Bill. Ám ezen a reggelen aggodalmas grimasz felhőzte nagy, széles, általában vidám arcát. Ez a kifejezés eléggé ismerős lehetett a Yale kispadján ülő sporttársainak, de sokkal ritkábban láthatták a fehér házbeliek. Billnek az is szolgálati feladata volt, hogy az egész Házban jó hangulatot teremtsen, mindenkit felvidítson, csökkentse a kollektív stressz szintjét, elvegye a problémák súlyát. – Nem tudom, mi van a kezedben, ifjú William, de látom, hogy igen elkomorultál tőle – mondta az elnök. – Hacsak nem közvetlen halálos fenyegetést tartalmaz az a papír, sürgető szükségét látom, hogy azonnali hatállyal felvidítsalak. Bill kényszeredetten elvigyorodott. – Attól tartok, uram, hogy ez sokkal rosszabb, közönséges halálos fenyegetésnél. Szeretném, ha legalább átolvasnád. Nem hosszú, csak két oldal az egész. Ugye nincs kifogásod, ha iszom egy kicsit ebből a kávéból? – Szolgáld ki magad, cimbora, és tölts egyet nekem is. Addig megnézem, mi rossz hírt hoztál nekem… Elnök úr! Mostanra bizonyára rájött, hogy a St. Helens vulkán kitörése nem volt véletlen. Ahogy azt Morgan admirálisnak küldött kommünikémben is jeleztem, az akciót a Hamasz szabadságharcosai hajtották végre. Ezennel közlöm követeléseimet, melyet kénytelen teljesíteni, ha nem akarja, hogy elpusztítsuk az Amerikai Egyesült Államok teljes keleti partvidékét, s vele Boston, New York és Washington metropoliszait. Mindezt az emberemlékezet óta leghatalmasabb szökőárral szándékozunk megtenni. Becsléseink szerint körülbelül 45 méter magas hullám zúdul a New York-i kikötőre, végighömpölyög a Wall Streeten is, aztán elnyeli egész Manhattant. Szinte biztosan mintegy 30 kilométernyire behatol a szárazföldre, egészen New Jersey-ig, mielőtt visszahúzódva beszív és magával sodor mindent, ami a föld felszínén van. Ezt azonban egy másik, hasonlóan magas hullám követi, majd egy újabb, és még egy újabb. Valószínűleg összesen mintegy tizenöt 25 méternél magasabb hullám tarolja le a partot. Nincs város, ami ellenállna az óceán ilyen támadásának, és attól tartok, a mega-szökőár levonultával csak igen kevesen maradnak életben országuk keleti partján. Kételkedhet ugyan abban, hogy képesek vagyunk ilyen katasztrófát előidézni. De a dolog meglehetősen egyszerű, és bolygónk története folyamán számtalanszor megtörtént már. Számtalan hely van, ahol ilyen hatás kiváltható, de mi olyant választottunk, melyben nem hibázhatunk. Biztos vagyok abban, hogy ön is belátja: ha képesek voltunk berobbantani az Egyesült Államok legnagyobb tűzhányóját, akkor valószínűleg arra is képesek vagyunk, hogy a néptelen óceánon levő bizonyos sziklatömeggel is ugyanezt tegyük. Ezt biztosra veheti, elnök úr. Ezzel eljutottam levelem tárgyához. Ha nem akarja, hogy véghezvigyük a fent leírtakat, tegye a következőket: 1. Azonnali hatállyal távolítsa el az amerikai katonákat, a felhalmozott tüzérségi eszközöket, bombákat, rakétákat, lőszert és minden egyéb hadianyagot a Kuvaitban, SzaúdArábiában, Katarban, Ománban, az Egyesült Arab Emirátusokban és Dzsibutiban illegálisan létesített támaszpontjaikról. Minden hadihajó és repülőgép hagyja el Bahraint és a brit tulaj-

91

donú Diego Garda bázist. Mindhárom repülőgép-anyahajójuk, és minden más haditengerészeti egység azonnal távozzon a Perzsa-öböl és a környező tengerek vizeiről. Vonja ki a törökországi Incirlik légibázisról a repülőgépeket és a kiszolgáló egységeket. Időhúzást nem tűrünk. Elvárjuk, hogy a csapatok, hajók és repülőgépek hét napon belül kezdjék meg a kivonulást. A teljes műveletet hat hét alatt fejezzék be, akkor is, ha nem tudnak mindent elszállítani. 2. Izrael állam azonnal ismerje el a Szabad és Független Palesztinát; az állam hivatalosan elismert területe a Jordán folyó nyugati partja és a Gázai övezet, amit az izraeli csapatok 1967. június 4. óta tartanak megszállás alatt. A feltételek részét képezi, hogy az izraeliek azonnal vonuljanak ki a megszállt területekről. Elvárjuk az Egyesült Államoktól, hogy késedelem nélkül gyakoroljon nyomást Izraelre a Hamasz ezen követeléseinek azonnali teljesítése érdekében. Amennyiben a fenti követeléseinknek nem tesznek eleget, az Boston, New York, Washington és a teljes keleti part biztos pusztulását jelenti. Feltételezésünk szerint augusztus 21-én kapják kézhez ezt a dokumentumot. Ennek értelmében október nyolcadikáig kell befejezniük a Közel-Kelet teljes amerikaiatlanítását. Amennyiben nem tapasztaljuk az amerikai erők evakuálásának egyértelmű jeleit, a végső határidőtől számított huszonnégy órán belül aktiváljuk a cunamit. Biztosra veszem, hogy szakértőik megerősítik szándékaink megvalósíthatóságát. Megfelelő képességekkel rendelkezünk arra, hogy 2009. október 9-én soha nem látott méretű szökőárt idézzünk elő. Ne késlekedjen! A hatalmas Allah velünk van, és azt akarjuk, hogy végérvényesen távozzanak a Közel-Keletről. Egyedül Isten adhat nekünk győzedelmet. Céljaink elérésében semmi nem állhatja utunkat. Hamasz McBride elnök felsóhajtott. – Bill, ezt a levelet egy komplett idióta írta. Azzal hozakodott elő, hogy ő idézte elő a St. Helens vulkán kitörését. Az esemény után, persze. Azt bárki mondhatja. Aztán meg azzal jön, hogy vannak, akik ezt el is hiszik neki, és ilyen abszurd követelésekkel áll elő. Nem hiszem, hogy annyira hülye lenne, hogy azt hiszi, az Egyesült Államok erre hajlandó kivonni a világ leginstabilabb térségében állomásoztatott teljes haderejét. Csak azért, mert azzal fenyeget, hogy vízzel árasztja el New York Cityt. – Nem tudom, uram – felelte Hatchard. – De Jesszus… nem lehet, hogy ez az alak tényleg nem a levegőbe beszél? – Hogy a pokolba! Hadd mondjak neked valamit. Valahányszor valami természeti katasztrófa tör ki, vulkán, földrengés, árvíz, tűzvész vagy éhínség, egy halom ilyen levelet kapunk zavart elméjű emberektől, akik azt állítják, hogy az egészet ők okozták, az ő sugallatukra következett be, vagy ők előre megmondták. Billy, senki nem veszi komolyan ezeket az elmeháborodott üzeneteket. Nem arról van szó, hogy valaki egy nappal az esemény előtt bejelenti, hogy „holnap reggel 7.30 órakor fel fogom robbantani a St. Helens vulkánt” és meg is teszi. Mert az elég nehéz lenne. Az ilyen idióták megvárják, míg történik valami, aztán kijelentik: Ó, hát az persze én voltam. – Rendben van, uram. Ha így döntött, így döntött. Kívánja, hogy a levél másolatát eljuttassam a hadsereg és a titkosszolgálat illetékeseinek, esetleg a nemzetbiztonsági főtanácsadónak is? – Nem hiszem, hogy ez szükséges lenne, Bill. – Rendben, uram. De a figyelmeztetés nem árthat. Egy a millióhoz az esély, hogy tényleg nem volt véletlen a St. Helens kitörése, és az a valaki, aki ezt tette, most azt tervezi, hogy víz-

92

zel árasztja el a keleti partot, de mégis mi lenne, ha ezt a levelet egy rövid megjegyzéssel továbbítanám. Tudod, csak olyanoknak, akik ezt az egészet úgyis baromságnak tekintik. Hogy bizonyíthasd, nyitott vagy a tanácsokra, így levédhetnénk magunkat. Tudom, hogy nem fog megtörténni, de ha valami okból mégis bekövetkezne, az egészet a te nyakadba varrnák. Így viszont a haszontalan katonák hibája lenne, akik nem ismerték fel, mérték fel idejében az ügy horderejét… a politikában az a fő szabály, hogy az ember mindig fedezze magát… ugye egyetért velem, elnök úr? Benyomjuk ezt a dokumentumot egy aktába, aztán ha mégis valami gond lenne, téged senki nem hibáztathat. Miért kockáztatnánk? Bízz bennem, elnök úr, jobb, ha moshatjuk kezeinket… – Oké, cimbora. De ha felbőszült admirálisok és tábornokok özönlik el az irodámat, hogy támadjuk meg a rosszban sántikáló nyavalyás arabokat, téged hibáztatlak. – Igenis. Tedd azt, elnök úr! Bill Hatchard visszament az irodájába, másolatokat készíttetett Badr admirális leveléről, és megadta a címzettek listáját. Aztán rövid kísérőlevelet diktált: Az elnök úr véleménye szerint ez vagy ízetlen tréfa, vagy valami elmebeteg irománya. Megjegyezte, hogy a levél szerzőjének azon állítása, miszerint ő robbantotta be a St. Helens vulkánt, néhány nappal az esemény bekövetkezte UTÁN-ra datálódik. Kérte, hogy tájékoztassam önöket: a hadsereg főparancsnokaként nincs szándékában felszámolni katonai jelenlétünket a Közel-Keleten. Mindazonáltal tudomásukra akarta hozni ezen iratot, és kéri, hogy valóságtartalmának megfelelően kezeljék. Amennyiben további hasonló kommüniké érkezne, tájékoztatjuk önöket. Üdvözlettel: Bill Hatchard, vezérkari főnök A dokumentumot megküldték a nemzetvédelmi miniszternek és a külügyminiszternek, akik egyetértettek főnökükkel. Megküldték Morris admirálisnak is, aki azonban nem értett egyet az elnökkel; megkapta Tim Scannell tábornok is, aki olvasta Jimmy Ramshawe jelentését és Alan Dickson tábornoknak, a haditengerészeti flotta főparancsnokának, aki Scannell véleményét osztva határozottan az elnökkel ellentétes véleményen volt. Arnold Morgan admirális nem szerepelt Bill Hatchard címzettlistáján, de George Morris futárral elküldte neki a dokumentum másolatát. Alan Dickson azonnal eljuttatta az iratot Dick Greening admirálisnak (a Csendes-óceáni hadiflotta, a CINCPACFLT főparancsnokának), Freddie Curran ellentengernagynak (a Csendes-óceáni tengeralattjáró-flotta, a COMSUBPAC parancsnokának), és John Bergstrom ellentengernagynak (a különleges egység, a SPECWARCOM parancsnokának). Délutánra (keleti parti idő szerint) az Egyesült Államok Haditengerészetének minden, a Csendes-óceáni műveleti térségben illetékes magas felelős vezetője utasításba kapta, hogy a Hamasz legutóbbi kommünikéjének olvasása előtt olvassa el Ramshawe jelentését. Mindegyikük úgy ítélte meg, hogy túl nagy az egybeesés. Kétségtelen bizonyítékaik vannak arra, hogy a jelenlegi vulkánkrízis mögött a Hamasz feltételezett terroristavezére, Ray Kerman áll. Ramshawe jelentésében az állt, hogy Morgan admirális egyszer le is fényképezte Kermant, mégpedig az egyik vezető iráni vulkanológus társaságában, a Cumbe Vieja csúcsának közelében, ami – Ramshawe jelentésének olvasása után – a fenyegető levélben leírtak szerint lehetséges következő célpont lehet. Ezzel egy időben, úgy tűnik, a második Barracuda csendesen lopakodik a Csendes-óceán keleti medencéjében, Észak-Amerika nyugati partjai mentén, vagy már Dél-Amerikánál járhat, gyors menetben igyekszik megkerülni a Horn-fokot, átjutni az Atlanti-óceánra, és egyenesen a Kanári-szigetekhez tart, La Palma instabil délkeleti partja felé. Ha az érintett katonai

93

vezetők kollektív választ adtak volna erre a helyzetre, az minden bizonnyal a SZ-E-N-T SZA-R!!! szinonimája lett volna. Elnök vagy nem elnök, Scannell tábornok, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke augusztus 24-én, hétfőn 10.30 órára válságtanácskozást hívott össze a Pentagonba. Szigorúan katonai, szigorúan titkos tanácskozás volt. A tábornok meghívta Morgan és Morris admirálisokat, valamint Jimmy Ramshawe korvettkapitányt, Fort Meade ifjú Sherlock Holmesát is. Öt fontos feladat állt előttük. Először is meg kell vizsgálni a Hamasz levelét, és szakvéleményt kell kérni a levél írójának pszichológiai állapotáról. Másodszor ki kell értékelni a helyzetet és ki kell dolgozni egy tervet a Cumbre Vieja vulkán elleni támadás elhárítására. Harmadszor azt kell megvizsgálni, lehetséges-e, hogy a terroristák a Cumbre Vieján kívül más célpontot (is) tűztek ki. Negyedszer előzetes egyeztetéseket kell tartani arról, hogyan lehet kitelepíteni New York Cityt, Bostont és Washingtont. Ötödször pedig javaslatot kell tenni az elnöknek, hogy a polgári védelem azonnal dolgozzon ki cselekvési tervet az érintett városokban. Scannell tábornok felhívta Morris tábornokot, és kérte, hozza el a tanácskozásra az adatokat, mik a technikai követelményei annak, hogy terroristák áttörhessenek egy 6,5 kilométer vastagságú tömör gránitsziklát. Hasznos lenne egy vulkanológus szakértő bevonása valamelyik amerikai egyetemről, aki megmagyarázza, milyen hatásokkal járna egy ilyen robbanás, és kifejtené, mik a mega-cunami kialakulásának esélyei és milyen az esetleges szökőár időbeli lefolyása. Másnapra, szombatra asztalt foglaltatott, hogy Arnold Morgannal, Dickson admirálissal és a városba látogató Curran ellentengernaggyal ebéd közben közösen gondolkodjanak arról, hogyan lehetne végrehajtani egy tengerészeti hadműveletet a Csendes-óceán keleti medencéjében úgy, hogy La Palma nyugati partját nagy biztonsággal modern föld-levegő rakéták kilövésére is alkalmas amerikai csatahajók ellenőrizzék. Scannell tábornok régi pentagonbeli hagyománnyal szakított azzal, hogy a nyugállományba vonult Morgan admirálist bízta meg a fehér asztal melletti tanácskozás levezetésével; tette ezt azon az alapon, hogy az admirálisnak igen nagy tapasztalata van stratégaként és vezénylő parancsnokként, és azon az alapon is, hogy hónapok óta „rajta van” a terroristák vulkánrobbantási fenyegetésének ügyén. Morgan admirális szabadkozott kissé, hogy ő már nyugállományba vonult, őt már kitették a Fehér Házból, ám nagy örömmel fogadta el a meghívást. – Hát nem így van? – kérdezte Dickson admirális, és átadta a La Palma menti vizek tengerészeti térképét. – Meglehet – felelte Arnold, rögtön a tengermeder térképét tanulmányozva. – Na már most hogy a büdös fenébe találjuk meg ezeket a kibaszott turbánosokat? A nagy ember nyilvánvalóan nem számolta fel munkakapcsolatait, és asztaltársasága, a három főtiszt, akikkel éppen Scannell tábornok magántárgyalójában ebédelt, mind nosztalgiával gondoltak vissza a nem is oly régi szép napokra, amikor a világ még sokkal átláthatóbb volt. Egy évvel korábban ezt a tárgyalást nem magánalapon, szombaton kellett volna megtartani. A Fehér Ház nyugati szárnyának alagsorában levő abszolút biztonságos válságtanácskozó termében gyűltek volna össze, az elnök teljes támogatásával és talán jelenlétében, aki nem kételkedett volna a helyzet komolyságában. Most azonban más volt a helyzet. Ez a tanácskozás határeset, résztvevői az állam elleni összeesküvés határán lavíroznak. A hatalmon levő elnök nem hitt a katonai vezetők helyzetmegítélésének. – Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy ha a St. Helens vulkánt valóban előre megfontolt szándékkal robbantották be, akkor valószínűleg oldalról, rakétákkal, a kora reggeli köd leple alatt tették. Egyetértünk? – kérdezte Morgan admirális, és gyors mozdulattal lesimította fehér vászonnadrágját.

94

Mindenki bólintott. – A rakétákat valószínűleg egy tengeralattjáróról lőhettek ki, melyet lefényképeztünk, amikor elhagyta a Sárga-tenger körzetét, és kétszer bemértük az Aleuti-szigeteknél. Nincs a világon más tengeralattjáró, ami beleillene a sémába, és minden más tengeralattjáróról pontos adataink vannak. A dátumok is stimmelnek. A sebesség is. És a St. Helens elleni feltételezett támadás is. – Ráadásul tökéletes tanúnk is van, egy igen megbízható, köztiszteletben álló Seattle-i bankigazgató, aki a kitöréskor éppen a hegy lábánál tartózkodott. Bankár és jogász egy személyben, aki azért kapja a fizetését, hogy mindig legyen óvatos, de ne eressze szabadjára a fantáziáját – mondta Morgan admirális és kis szünetet tartott a beszédben. – Uraim, ez 100 százalékig biztos, megdönthetetlen tény. Túl erős tény ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül lehessen hagyni. Egyetértünk? Ismét mindenki bólintott. – Ezért – folytatta az admirális – a Hamasz újabb levelének ismeretében szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel, hogy egyhajónyi közel-keleti terrorista eltökélt szándéka hatalmas lyukat ütni La Palma sziklatestén. Katonai szempontból minden más gondolatmenet naivitás. Hiszen ez a hivatásunk, a fene essen belé! Az, hogy gondoskodjunk ennek az országnak a biztonságáról. Nincs jogunk azzal kihúzni magunkat a felelősség alól, hogy lehet, hogy ez mégsem következik be. Szerintem bekövetkezik, ha nem találunk ki valamit, hogy megállítsuk azt a kibaszott rakétát, mielőtt becsapódna abba a sziklába. – Helyes – mondta Scannell tábornok. – Remélem, ebben mindannyian egyetértünk, uraim. Dickson és Curran admirális megint csak egyetértően bólintott. – Jelen találkozó egyetlen napirendi pontjaként – mondta Scannell tábornok – arra kell koncentrálnunk, hogyan kaphatjuk el őket. Ami, mint saját kárunkon megtanultuk, biztosan nem lesz könnyű. – Tulajdonképpen egy tengeralattjáróról kilőtt rakétát keresünk – mondta Dickson admirális. – Szerintem a rakéta egy nagy interkontinentális ballisztikus rakéta, az ilyen ICMB-eket pedig messziről is könnyen észre lehet venni. Amondó vagyok, hogy 900 kilométeres körzeten belülről lőhetik ki. Az ilyen 1600 km/óra sebességgel halad, de a 900 kilométeres távolsággal túl sok időt adnának nekünk, hogy bemérjük. Ezért úgy gondolom, hogy közelebb mennek a célhoz, talán 450 kilométerre is megközelítik… ami azt jelenti, hogy a kilövéstől a becsapódásig huszonöt perc telhet el. Gondolod, hogy ennél is közelebb mennének, Freddie? A csendes-óceáni tengeralattjáró-flotta parancsnoka elgondolkodott, majd aggodalmasan ráncolta a szemöldökét. – Az pokolian nagy vízfelület, uram – mondta. – Ha azt vesszük, hogy 900 kilométer távolságból lőnek, és északról délre bejelöljük ezt La Palma partjai mentén… azaz a sziget mindkét végétől kimérjük ezt a távot az Atlanti-óceánban… úgy, hogy a Cumbre Vieja vulkán legyen a középpontban, aztán a hegy nyugati felén is megcsináljuk ugyanezt, akkor azt kapjuk, hogy az óceánnak úgy 5200 négyzetkilométer felületét kéne ellenőriznünk. Ha a Barracuda ennél távolabb van a parttól, akkor a felület ennél is nagyobb lehet, de akkor több időnk van bemérni a kilőtt rakétát… – mondta, aztán kis szünet után folytatta: – Ha nekem kéne rakétát kilőni, aztán mielőbb meglépni a környékről, 550 kilométerre közelíteném meg a célpontot. így, ha 900 kilométernél vonunk kordont, akkor jó esélyünk van arra, hogy csapdába ejtjük őket… kivéve, ha az a kurafi nagyon lassan, nagyon mély vízben elúszik alattunk és eltűnik. Ahogy már eddig egypárszor. – Hány hajóra lenne szükség? – kérdezte a vezérkari főnök. – Hát, ha lenne száz hajónk és húsz tengeralattjárónk, plusz fregattok, rombolók és cirkálók, akkor mindegyik hajónak mintegy 5100 négyzetkilométer területet kéne ellenőriznie, az durván számolva nagyjából nyolcvanszor nyolcvan kilométeres terület.

95

– Jesszus, Freddie… ennyi hajónk 1944-ben sem volt a Csendes-óceán déli részén – mondta Arnold Morgan. – És az ellenségnek nem voltak atom-tengeralattjárói, amik egészen a tengerfenékig ereszkedhetnek, addig maradnak lent, ameddig akarnak, és annyira hang nélkül oson, mint ez a kurafi! – felelte a COMSUBPAC parancsnoka. – És hadd mondjak még valamit. Még ha lenne is ennyi hajónk, akkor sem biztos, hogy elkapnánk. Ha viszont száz hajónál kevesebb figyeli, szinte biztos, hogy meglép. – Ráadásul, ha el is kapjuk, megvan az esély, hogy ki tud lőni legalább egy rakétát – tűnődött Morgan admirális. – Emiatt nem nagyon aggódom – felelte Curran admirális. – Mert szerintem azt a rakétát simán elhárítanánk. De abban biztos vagyok, admirális úr, hogy te, mint mindig, inkább az íjászt kapnád el, mint a kilőtt vesszőt. Morgan admirális régi, kedvenc taktikája volt ez. Arnold elvigyorodott: – Igazad van, Freddie – mondta. – De tengeralattjáróra vadászni a nagy kékségben nem egyszerű feladat… – Köbzónákra kell felosztanunk a területet. Minden tengeralattjárónknak ki kell jelölnünk az illetékességi területét, amit nem hagyhatnak el… különben egymásra lövöldöznek… – Ezzel a módszerrel mindig gond van – felelte Arnold. – Ha az egyik tengeralattjárónk befogja az ellenséget, a körzethatárig követi, aztán vagy megszegi a szabályokat és egy másik tengeralattjáró területén is üldözi, vagy hagyja, hogy menjen, és reméli, hogy a szomszéd kolléga is észreveszi. – Az a helyzet uram, hogy én egyetlen keresőkörzetre szűkíteném a dolgot. A tengeralattjáró-parancsnokoknak tűzparancsuk lenne, hogy amint észlelik az ellenséget, azonnal süllyeszszék el. – Freddie, azt hiszem, ezt így kellene csinálni – mondta Arnold. – Vagyis a hajóink nem fognak egymásba akadni a műveleti területen. Végső soron a célnak leginkább ez a területi felosztás felel meg. Bár volt egy eset, amikor a Royal Navy felső vezetése igencsak meghökkent, mert az egyik angol tengeralattjáró a Falkland-szigetektől északra, brit felségvizeken bemért egy argentin tengeralattjárót és elengedte, mert elérte a kijelölt terület határát. – Minden jóban rejtezhet valami rossz – mondta Admiral Curran elgondolkodva. – Ám a legrosszabb eset az lenne, ha a saját atommeghajtású hajóink tennének kárt egymásban. – Nos – szólalt meg Scannell tábornok –, nagyon örülnék, fiúk, ha hétfőre valami jóféle tervvel állnának elő… de előbb szeretném tudni, hogy van-e elég hajónk. – Az nem probléma – felelte Dickson admirális. – Pillanatnyilag két repülőgép-anyahajóflottánk járőrözik a Perzsa-öböl északi részén, egy egység a Hormuzi-szoros keleti végénél van, egy pedig riadókészültségben a Diego Garcia támaszponton. Egy ötödik anyahajó-egység pedig éppen elhagyni készül Pearl Harbort. Minden egység három hét alatt az Atlanti-óceán középső vidékére érhet. Az összesen ötvenöt hajó. – Rendben. A többi, gondolom, eleve az Atlanti-óceánon van, Norfolkban vagy New Londonban, vagy máshol a keleti parton. – Így van, uram. Nem okoz gondot, hogy a teljes szükséges hajóállományt a műveleti térségbe csoportosítsuk. – Ami a Barracudát illeti, ezek szerint fogalmunk sincs, most hol lehet? – kérdezte a CJC. – Már hogy a pokolba ne lenne fogalmunk? Fogalmunk százszám van róla – mondta Arnold Morgan. – De egyik sem túl megbízható. Mindazonáltal amondó vagyok, hogy ha ez a kurafi lőtt ki rakétákat a hónap elején a St. Helens tűzhányóra valahonnan Washington vagy Oregon állam part menti vizeiről, tengeralattjáróról, akkor most az Atlanti-óceán keleti vizei felé tart. – Bizonyára nem a lehető leghosszabb utat választja, nem úgy megy vissza, ahogy jött, nem az Aleuti-szigetektől északra, Ázsia partjai mentén, át az Indiai-óceánon. Az túl messze

96

lenne neki. 37 000 kilométerrel hosszabb, és nagy időveszteség, főleg, ha lassan halad. Majdnem három hónapjába telne. Arnold Morgan egy kis gondolkodási időt hagyott magának és a többieknek. Aztán folytatta, halkan beszélt a három magas rangú katonai vezetőhöz, akik képtelenek voltak elfogadni, hogy már nem ő a szellemi vezérük. – És ez a ravasz kurafi biztosan nem akarja a rövidebb utat választani a Csendes-óceán medencéjében – tette hozzá az admirális. – Ti is tudjátok, ő is tudja, hogy az a terület tele van hanglokátorokkal. Nem fog arra menni. – Nyilván nem kockáztatja meg, hogy a Panama-csatornán jusson át. Ez azt jelenti, hogy a legvalószínűbb útvonala Dél-Amerika nyugati partjai mentén délnek, ahol ritkán járőröznek katonai hajók, és nemigen figyelik műholdak. – Rövidebb, biztonságosabb és sokkal-sokkal nyugalmasabb útvonal, ha az Atlanti-óceánra készül… tehát, a St. Helens kitörése augusztus 9-én, vasárnap történt. Ma 22-e van. Tizenhárom nap telt el. Eddig csak hét, legfeljebb tíz csomós sebességgel haladt, de most már, a sokkal kevésbé forgalmas vizeken, akár tíz csomóval is haladhat. Vagyis úgy 5500 kilométerre juthatott. – Lent, Chile déli részénél még nagyobb sebességre kapcsolhat. Az az átkozott Barracuda alig néhány hét múlva a Horn-foknál lesz. – Van valami értelme annak, hogy valahol a környéken tengeralattjáró-csapdát telepítsünk, és… megpróbáljuk megállítani, mielőtt átjut az Atlanti-óceánra? – gondolkodott hangosan Scannell tábornok. – Hatalmas és nagyon mély terület – felelte Curran admirális. – Rengeteg hajóra lenne szükségünk, és ha nem kapjuk el, aminek nagy a veszélye, akkor versenyezhetnénk vele, hogy előbb érjünk a Kanári-szigetekhez. A Barracuda pedig elég gyorsan kilőhetne a rakétáit. Amondó vagyok, hogy ott rendeződjünk csatasorba, ahol a legnagyobb az esély, La Palma szigetétől nyugatra. Hiszen tudjuk, hogy oda igyekszik. – Egyetértek – felelte Dickson Admirális. – Ez azt jelenti, hogy nem kockáztathatunk máshol. – Értem – mondta a CJC. – De van még valami, amit tisztázni kell, mielőtt az admirálisok elé tárom a dolgot… van itt egy hitelességi hiányosság, szerintem. Ez pedig a rakétákkal kapcsolatos. Valóban rakétákat lőttek-e ki, avagy sem. – Megdönthetetlen bizonyítékunk van; egy tanú, akit nem kérdeztünk ki teljes alapossággal. Uraim, javaslom, a hétfői tanácskozásra hozassuk át Mr. Tiltont Seattle-ből. Csak azért, hogy mindannyiunknak demonstrálhassa, hogy amit hallott, az valóban a célra tartó rakéta zaja volt. – Egyetértek – mondta Arnold Morgan. – Hiszen jól tudjuk, hogy az elnök féleszű tanácsadói minden igyekezetükkel gúnyt akarnak űzni a rakéta-elméletünkből. Javaslom, hogy vegyük filmre Mr. Tilton tanúvallomását, hogy azt a továbbiakban bizonyítékként használhassuk fel, és ha szükséges, megmutathassuk az elnöknek is. – Rendben lesz – felelte Scannell tábornok. – Most menjünk ebédelni, és beszéljük meg, milyen alakzatba álljanak a hajók, és milyen biztonsági intézkedéseket kell foganatosítani La Palma nyugati részén. Ki fogja felhajtani Mr. Tiltont hirtelen, szombat délelőtt Seattle-ben? – Majd én – mondta Morgan admirális. – Fel kell hívnom valakit Fort Meade-ben, hogy mondja meg Ramshawe korvettkapitánynak, mielőbb hívjon fel ezen a biztosított vonalon. Tíz percen belül beér és hívni fog. Alulbecsülte a korvettkapitányt. Az admirális éppen csak belekezdett, hogy elmesélje, milyen megrázó élménye volt a nászútjukon… – … ott álltunk, ugyanannak a tűzhányónak az oldalán, a világ legjobban keresett terroristája meg én… Ekkor megszólalt a telefon. Scannell tábornok vette fel.

97

– Jó reggelt, uram, itt Ramshawe korvettkapitány a Nemzetbiztonsági Hivataltól. Azért hívom, mert… – Egy pillanat… Arnie… itt az embered… – Üdv, Jimmy! Emlékszel a bankelnökre, akivel a St. Helens-ügyben a rakétákkal kapcsolatban beszéltél? – Igen, uram. Tony Tilton. A Seattle-i Nemzeti Bank igazgatója. – Pontosan. El tudnád intézni, hogy beszéljek vele telefonon? Ezen a vonalon. Szeretném, ha itt lenne a hétfő reggeli értekezletünkön. – Az eltarthat egy ideig, uram. Azt hiszem, a bank ma zárva van. De megtalálom. – Az irodában vagy? – Igen, uram. – Rendben. Hozassa ide vasárnap estére. Helyi idő szerint 9 óra körül induljon el Seattleből. Egyenesen az Andrews légibázisra érkezzen. – És hogyan jusson el oda, uram? – Hogyan, hogyan? Hát katonai géppel, természetesen. Mit gondoltál? Űrrepülőgéppel?! – Nem, uram. Az admirális felnevetett. – Jimmy, csak azt mondd meg neki, hogy készüljön fel az útra. Majd visszahívjuk, és közöljük vele az utazás részleteit. Nálunk megszállhat. – Rendben van, uram. A lehető leghamarabb visszahívom. Ramshawe korvettkapitány a legkézenfekvőbb megoldást választotta. A telefon-előfizetők között keresgélt. Talált egy Tony és Martha Tiltont Magnóliában, és maga tárcsázta a számot, hogy ne kelljen harmadik személyt beavatni egy titkos ügyletbe. A hívás kicsengett, de senki sem vette fel. Szombat reggel volt, helyi idő szerint 8.56. Jimmy üzenetet hagyott, annak biztos tudatában, hogy a „Nemzetbiztonsági Hivatal, Fort Meade” kifejezéstől mindenki begyullad. Háromperces várakozásra volt csak szüksége. Tony Tilton szinte azonnal visszahívta. Beleegyezett, hogy másnap reggel Washingtonba utazik, hétfőn megjelenik a pentagonbeli ülésen, és erről senkinek egy szót sem szól. Jimmy azt is mondta, hogy az utazás részletei miatt nemsokára visszahívja. Aztán feltárcsázta a vezérkar elnökének irodáját. – Eljön, uram. Kérem, közöljék az utazás részleteit. Várja a hívást. Ez újabb húsz percet vett igénybe, de másnap, vasárnap reggel 8.30-kor a bankelnök a Hatodik sugárúton, a Union Streetnél levő sokemeletes munkahelye felé tartott. Az előcsarnokban két egyenruhás tengerésztiszt várta. Felkísérték a harmincemeletes épület lapos tetejére. Járó rotorral ott állt a Haditengerészet egy nagy, Bell AH-1Z Super Cobra típusú helikoptere, mely kevésbé békés időkben nyolc Hellfire támadó rakéta szállítására alkalmas, háborúban pedig két hatalmas, pusztító erejű AIM-9L, hőkövetős, célra irányított rakétával szerelhető fel. Ezen a reggelen tiszta volt az égbolt, a helikopteren nem voltak fegyverek, és nagyon meleg volt. A háromfős személyzet mellett Tony Tilton volt az egyetlen utas. Szinte teljesen függőlegesen emelkedtek a levegőbe, majd nagy zúgással északra, a Puget-szoros felé vették az irányt, 900 méternyire a víz fölött. Az út mindössze tíz percig tartott. Lassan ereszkedtek le a szélcsendes szép időben, és Seattle belvárosától mintegy 55 kilométerre északra, a Whidbey-szigeti haditengerészeti légitámaszponton, tették le a helikoptert. Az Everett haditengerészeti bázis is ugyanilyen távolságra volt a belvárostól. A személyzet egy tagja megállás után azonnal kiszállt a gépből, segített a civil utasnak, és a leszállóhely melletti lépcsőhöz kísérte. Alig 30 méternyire a haditengerészet Lockhead EP3E Aries sugárhajtású gépe várakozott, járó motorral, lebocsátott lépcsővel: Mr. Tiltonra vártak. Az utas beszállt, egy fiatal tiszt ellenőrizte, hogy bekapcsolta-e a biztonsági övet, és azonnal indultak a kifutópálya felé. Fél perccel később már a levegőben voltak, nagy lendülettel

98

hagyták el a kifutópályát, fúródtak bele a forró, fülledt levegőbe az Egyesült Államok Haditengerészetének ellenőrzése alatt álló Juan de Fuca-szoros nyugodt vizei felett. Tizennégy perccel korábban Tony még a Nemzeti Bank Hatodik sugárúti épülete előtt, a járdán állt. – Uramatyám, Bostonban ennél hosszabb ideig kellett sorbaállnom… csak, hogy repülőjegyet vehessek – jegyezte meg Tony, miközben a gép éles balkanyart vett, még mindig emelkedőben a szárazföld fölé fordult, és 725 kilométeres sebességgel keletre tartott a gyorsan eltűnő föld fölött. A mellette ülő tengerész hadnagy felnevetett. – Azt meghiszem! A mi szakmánkban nincs sok időnk totojázni. Nagy sebességben utazunk. Kér kávét? A bankelnök köszönettel elfogadta a kínálást. Éppen Cascade csúcsai felett repültek át. Útjuk Montana és Wyoming állam felett vezetett, a Sziklás-hegység suhant el alattuk, Nebraska és Kansas határa mentén haladtak, majd Cincinattitól délre, keletre fordultak, Washington DC felé. A hatórás utazás során a tengerészhadnagy többször hozott kávét, és egy marhahúsos szendvicset is. Helyi idő szerint délután 18 órakor szálltak le a fővárostól délkeletre, az Andrews Légitámaszponton. A haditengerészet egy fekete szolgálati autója várta. A sofőr elvette Tony táskáját, az első ülésre lódította, majd kinyitotta a hátsó ajtót az ember előtt, aki ép bőrrel megúszta a St. Helen kitörését. Néhány pillanattal később nagy sebességgel haladtak a 95-ös úton, majd a körgyűrűre kanyarodtak. Északra kerülték meg a várost, a 33-as kijáraton tértek le Washington DC Chevy Chase elővárosába. A hátralévő út alig öt percig tartott. Morgan admirális emberei a nagy, gyarmati stílusú ház előtt várták, ahol a nyugállományba vonult nemzetbiztonsági főtanácsadó visszavonultan élt feleségével, Kathyvel. Forró nyári este volt, háromnegyed hét. Az admirális fehér bermudanadrágot, kék pólót és panamakalapot viselt. Barátságosan üdvözölte Tony Tiltont, és megköszönte, hogy eljött. Harry felajánlotta, felkíséri a vendéget a szobájába. Arnold megkérte Tonyt, hogy ne maradjon fenn sokáig, jöjjön le, igyanak meg egy italt, vagy akár többet is. Tilton levetette zakóját, ingét, nyakkendőjét, sötétzöld pólót vett fel, és máris indult vissza a medence melletti tágas udvarra. Az admirális hatalmas, kényelmes kerti székben ült, hellyel kínálta Tonyt. Az italok a középen álló asztalon voltak. A két férfi nagyot kortyolt a jeges, frissítő skót whisky-szóda koktélból. – Gondolom, Ramshawe korvettkapitány közölte, miért kérettük Washingtonba. – Igen… gondolom, a holnapi, pentagonbeli értekezlet miatt. – Így van. De mondanom kell még egypár dolgot… de előbb szeretném tudni, ha nem gond… szóval jól gondolom, hogy a republikánus párttal szimpatizál? – Igen. – Gondoltam. Nyugati parti bankár. Tőkés. Jobboldalinak vagy baloldalinak mondaná magát? – Inkább jobboldalinak, uram. Manapság nagyon republikánus lett az államunk. Csupa magamura ember, vállalkozók, a jég hátán is megélő vidéki fiúk. Nem bíznak Washingtonban, irtóznak a mostani kormányzattól. A keleti parti liberálisok nem túl népszerűek mifelénk, uram. – De jó ezt hallani! – felelte az admirális. – Képzelheti, milyen lehet most a Pentagonban! – Képzelem. – Ezzel itt is vagyunk a St. Helen vulkán kérdésénél. Elnézést. Nem tegeződhetnénk? – Megtiszteltetés, uram.

99

– Most már civil vagyok… hívj csak Arnie-nak… Szóval Jimmy Ramshawe korvettkapitány említette neked, hogy erős gyanúnk támadt azzal a bizonyos vulkánkitöréssel kapcsolatban? – Hát, a szövetségi állam egyik legfontosabb intézményének tisztviselője felhív telefonon és részletesen kikérdez arról a két széllökésről, amit azon a különben szélcsendes reggelen éreztem a tó mellett… ebből már azért gyanítottam, hogy sejtenek valamit… elég nehéz lenne más következtetést levonni ebből. – Kivéve, ha az Ovális Iroda lenne a munkahelye – hegyezte meg kajánul az admirális. Tilton kacarászott. – Meg kell mondanom, hogy Ramshawe korvettkapitány semmi mást nem mondott a nyomozásról. Pusztán feltételeztem, hogy miről lehet szó. – Értem – mondta az admirális. – De mivel úgy gondolom, hogy benned megbízhatunk, egy kicsit felvázolom az ügy hátterét, aztán kérlek, hogy megint, és részletesen mondd el, pontosan mit tapasztaltál azon a vasárnap reggelen. Kérlek, szóról szóra ugyanazt mondd a holnapi tanácskozáson is. – Nem jelent gondot. – Rendben, Tony Tilton. Igyál még egy kortyot ebből a jóféle Dewarból, és figyelj… – Ne kímélj, admirális! – Arnie… – Ó, bocsánat – mondta Tony a fejét ingatva. – Ezek a megrögzött udvariassági formaságok… az ember nehezen vetkőzi le a hivatását… lenne szíves megmondani a számlaszámát, uram… Ez túl sok volt az admirálisnak, aki erre nevetésben tört ki és maga is nagyot kortyolt a whiskyből. Néhány perccel később Morgan így fejezte be a történetet. – Szóval egy tengeralattjáró. Tudsz követni? – Persze, Arnie. És gondolod, hogy amit hallottam, az a rakéták hangja volt? – Szinte biztos vagyok benne, Tony. Pontosan ezt gondolom. – Lehetséges ilyent a víz alól kilőni? Egyszerre többet is? – Természetesen. Tengeralattjáróról indított cirkálórakétának, röviden SLCM-nek (submarine-launched cruise missiles) nevezik őket. Ugyan egyenként lehet kilőni őket, de gyorsan egymás után többet is, kevesebb, mint egypercnyi időközökkel. Pokoli gyorsak, 150 méternyire a föld felett 1100 km/órás sebességgel repülnek. – És hogyhogy nem csapódtak bele valamelyik magasabb hegybe? – Saját magasságmérőjük van, ahhoz igazodva emelkednek vagy ereszkednek lejjebb, a terepviszonyoknak megfelelően. – Gondolod, hogy ilyen rakétát hallottam becsapódni? – Szerintem az első kettőt hallottad… – No igen. Ha az utolsó kettőt hallottam volna, nem hiszem, hogy el tudtunk volna menekülni. – Elmondanád, hogy pontosan mit hallottál? – Attól tartok, nem sokkal tudok többet mondani, mint amit már Don McKeagnak és Jimmy Ramshawe korvettkapitánynak is elmondtam… Ekkor kinyílt az ajtó, és Mrs. Kathy Morgan lépett be, fürgén, rózsaszín, virágmintás olasz vászonszoknyában, rózsaszín nyári blúzban, mezítláb, nyakán horgonymedálos aranylánc. Csillogó, vörös haja lazán vállára hullott. Hatalmas tálcát hozott, rajta pikánsán pácolt, „vasalt” báránycomb. Nyilván ez a férje kedvenc étele. A texasiak természetesen minden alkalmat megragadnak, hogy marhatenyésztő hagyományaikat fitogtassák, és általában gúnyt űznek a birkatenyésztők erőfeszítéseiből.

100

De Arnold szerette a pikánsán pácolt, „vasalt” báránycombot, és Tony Tilton szerencséjére különösen vasárnapi vacsorára szerette, amikor is jó hangulatban kinyitott néhány palack kiváló Bordeaux-i bort, ahogy azt legfőbb tanácsadója, az előző külügyminiszter javasolta, aki most némiképp affektáltan harvardi diákoknak tanít modern politikatörténetet. Morgan admirális bemutatta a feleségét a különleges ügy koronatanújának, majd töltött nejének egy pohár hűvös fehér burgundit. – Arnold mesélte nekem, Tony, hogy menekült meg a vulkánról – mondta. – Igazán félelmetes lehetett… azt hiszem, én elájultam volna a rémülettől. – Asszonyom, ha az ember annyira meg van rémülve, mint amennyire én voltam, hihetetlen, mikre képes – felelte a vendég. – Nagyon csendes reggel volt. Teljes szélcsend. Csak néhány ember táborozott a tónál, alig fél tucat sátrat láttam. Majdnem mindenki aludt. Köd szállt a vízre, sűrű köd, nem afféle tengeri pára. Se felfelé, se a tó túlpartját nem lehetett látni. Olyan enyhe, csendes idő volt, amilyent csak a szabad természetben, csak kora reggel lehet tapasztalni. Olyan csend volt, hogy az ember azon kapta magát, hogy suttogva beszél; még a barátom, Don is visszafogta magát, pedig ő aztán már a szakmája miatt is fennhangon szokta kifejezni véleményét a világról. Arnold Morgan felnevetett, és nagyot kortyolt az italából. – Folytasd csak, Tony! Nagy élvezettel hallgatjuk. – Szóval akkor meghallottam azt a hirtelen széllökést. Nem süvítésszerű hang volt, semmi színpadias, drámai vagy ilyesmi. Nagyon félelmetes, sivító hang volt, mintha régi háznak esne neki a vihar. Hát, ennél hátborzongatóbb hangot el sem tudok képzelni… k-ssss-nííííííííí! És nem statikus hang volt, hanem változtatta a helyét, mintha a hegy felé haladt volna el. Ösztönösen felnéztem a csúcs felé, ahonnan akkor már mély morajlást hallottam, olyan volt, mint valami föld alatti robbanás… Néhány pillanattal később megint azt a szörnyű, sivító hangot hallottam. – Mennyi ideig, hallottad ezt, Tony? – Nem tartott egy percig. De közel volt. Hallottam, ahogy elhúz fölöttünk. Ugyanaz a hang. Azonnal a tó felé kaptam a tekintetemet, de semmit sem láttam, akkora köd volt. De ugyanaz a hang volt. Tíz másodperccel később ugyanaz a mély hang tört elő a St. Helens gyomrából. Illetve ez sokkal határozottabb volt, igazi csattanás… tudod, olyan… Krrrrbummmm! Mintha bombának a becsapódása lett volna, bár olyant még sosem hallottam. – És aztán? – Beugrottunk a kisbuszba, és már indultunk is. Ekkor hallottam a harmadik robbanást. Ez már nagyon hangos volt, és hirtelen megláttuk a tüzet, és hamueső hullt a környező erdőkre. Meggyulladtak a fák, és Isten tudja, mi volt még. Mi csak mentünk lefelé. Soha olyan gyorsan nem vezettem még. A negyedik robbanás nagyobb volt, mint az első három összesen. Azt nem láttuk, de ereje megdobta a kocsi hátulját. Aztán kezdett sötétedni… azt hiszem, tonnaszám lövellte a levegőbe a hamut és köveket. Elsötétítette a napot is. Ha évekkel korábban nem láttam volna már ilyen istenverte kitörést, talán akkor is ott álltam volna szájtátva a St. Helens oldalán, amikor az izzó láva megindult. Az mindent benyelt. – A barátod, McKeag szerint a nagy sietségben a tó mellett hagytál félgallonnyi Dewar whiskyt is – kacagott Arnold. – Na igen. Képzeld csak el, hogyan mutathatott… egy kis darab borostyánsárga vulkáni kő Dewar's Rock címkével… a szürke kövek között. Jó kis tájkép lehetett. – Don McKeag azt mondta a műsorában, hogy pár éven belül indulsz a kormányzóságért – mondta Arnold. – Az első környezetvédelmi intézkedésed az lehetne, hogy átnevezed azt a sziklát a St. Helens lábánál! 2009. augusztus 24., hétfő 10.30 óra Pentagon, második emelet

101

Egyesével léptek be a vezérkar elnökének magántárgyalójába. Megérkezett George Morris ellentengernagy és Jimmy Ramshawe korvettkapitány. Alan Dickson admirális, Freddie Curran ellentengernagy, Morgan admirális és Tony Tilton. Scannell tábornok meghívta Cale Carter tábornokot, a légierő parancsnokát, valamint Bart Boyce őrnagyot, a NATO főparancsnokát és Stanford Hudson tábornokot, az Egyesült Államok hadserege gyors reagálású hadtestének parancsnokát. Politikusok nem voltak jelen. De katonai logika szerint valahogy úgy alakult, hogy az érintettek a Pentagon legbelsőbb, legtitkosabb szentélyében gyűltek össze, történetesen közvetlenül McBride elnök pacifista védelmi minisztere, Milt Schlemmer irodája alatt, aki korábban a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, valamint a „Szervezet a Nukleáris Leszerelésért” vezetője volt. Arnold Morgan a név puszta említésétől kiütést kapott. A tanácskozók közül csak ketten nem tartoztak a Vezérkarhoz: a katonai légügyi hatóság egy tábornoka, aki az előtérben várakozott, és Tony Tilton. A tárgyaló ajtaja előtt két tengerészgyalogos őrködött, további négy ember a Pentagon külső főútvonalának számító Egyűrűbe vezető hetes folyosón járőrözött. A tíz ember körbeülte a hatalmas tárgyalóasztalt. Scannell tábornok azzal nyitotta meg a tanácskozást, hogy a napirend és a téma szigorúan titkos, és senkinek, azaz senkinek sem szabad megtudni, hogy egyáltalán tanácskoztak az ügyben. Nyilvánvaló okok miatt Morgan admirálist kérte fel a tanácskozás vezetésére, és hosszan vázolta, hogyan és miképpen érintett Arnold a tárgyban. Azt is közölte, hogy George Morris admirális régóta „rajta van az ügyön”, és hogy a Fort Meade-i igazgató asszisztense, Jimmy Ramshawe korvettkapitány „végezte el a hivatalos nyomozás érdemi részét”. Scannell tábornok a meghívóként elküldött kódolt elektronikus levélben csak a legalapvetőbb információkat közölte az asztal körül ülőkkel. Mégis mindenki eleget tudott ahhoz, hogy rájöjjön, milyen súlyos gyanú merült fel a St. Helens kitörésével kapcsolatban, és mindegyiküknek megküldte annak a levélnek a másolatát, melyben a Hamasz azt követelte, hogy az Egyesült Államok azonnal vonja ki csapatait a Közel-Keletről. – Mindannyian pontosan tudják – mondta Scannell tábornok –, milyen egyértelmű jelek mutatnak arra, hogy a St. Helens tűzhányó augusztus 9-i kitörését négy becsapódó rakéta váltotta ki. Csak egy ember van, aki elég közel volt a kráterhez, hogy hiteles beszámolót adhasson az eseményről, illetve csak egy ember maradt életben. Rendelkezésünkre áll ma; Mr. Tony Tilton, a Seattle-i Nemzeti Bank igazgatója. Mivel szeretném, ha mielőbb hazamehetne, kérem, elsőként őt hallgassák meg arról, pontosan mit tapasztalt a St. Helens lábánál akkor reggel. Mr. Tilton már részletesen beszámolt erről Morgan admirálisnak, ezért megkérem Arnoldot, segítsen tanúnknak felidézni az eseményt. Morgan admirális hivatalosan is bemutatta Tonyt az egybegyűlteknek, majd felszólította, hogy mondjon el részletesen mindent ugyanúgy, ahogy előző este neki elmondta. Tony pedig egy jogász szabatosságával idézte fel, amit tapasztalt. A történet összegzéseként Morgan admirális megkérdezte az egybegyűlteket, kívánnak-e kérdéseket intézni Mr. Tiltonhoz, de senki nem kérdezett. A bankigazgató és az egykori nemzetbiztonsági főtanácsadó kiváló, részletes leírással szolgált. Hivatalosan megköszönték a tanú megjelenését, majd Morgan admirális kikísérte Tiltont a teremből. Két fiatal tengerésztiszt kísérte a helikopterhez, ami a Pentagontól ötpercnyire lévő Andrews Légibázisra vitte. Onnan katonai géppel ment vissza a Puget-szorosi bázisra. A Pentagon második emeletén, a magántárgyalóban egybegyűltek már a légierő pszichiáterének beszámolóját hallgatták, aki a Hamasz hosszú levelét elemezve alakította ki szakvéleményét: – Bár a levélben foglalt követelések meglehetősen durván vannak megfogalmazva, a szövegben nem látom sem hisztéria, sem elmezavar jeleit. Ezt a levelet nem háborodott elméjű

102

ember írta. A szerző iskolázott ember, akinek nem okoz nehézséget az angol nyelv használata, anyanyelvi szinten tud angolul. Nem látom semmi jelét annak, hogy problémája lenne a múlt és jelen idők használatával, ami tipikusan angolul író külföldiekre jellemző. Nem találtam egyetlen olyan szót sem, ami ne illene a szövegösszefüggésbe, sem olyan köznyelvi kifejezést, amit nem használunk a köznapi beszédben, sem egyéb nyelvi hibát. A szövegben sehol sem mutatkoznak a felindultság jelei. Nyelvezete lényegre törő, még a követelésekben is… azonnali hatállyal… azonnali intézkedések… végső határidő… Egyértelmű jeleket akar látni. Van egy mondat, amiben rámutat, hogy ha képesek voltunk berobbantani az Egyesült Államok legnagyobb tűzhányóját, akkor valószínűleg arra is képesek vagyunk, hogy a néptelen óceánon levő bizonyos sziklatömeggel is ugyanezt tegyük. A kulcsszó itt a „valószínűleg”, uraim. Ez ugyanis iróniát fejez ki; ez a legravaszabb felhasznált stíluseszköz, mert feltételességet tartalmaz, mégis ugyanaz a hatása. Sokan úgy gondolják, hogy az amerikaiak nem tudnak élni ezzel a kifinomult nyelvi eszközzel, amit a művelt britek előszeretettel használnak. Szeretném felhívni a figyelmüket továbbá az „Ahogy azt Morgan admirálisnak küldött kommünikémben is jeleztem” kifejezésre. Ez egy képzett katonatisztre vagy diplomatára utaló szóhasználat. Ezt a mondatot a szobában ülők bármelyike írhatta volna. Uraim, ezt a levelet komoly ember írta. Józan, higgadt, megfontolt. Hidegvérű. Ha nem veszünk tudomást róla, a biztonságunkat kockáztatjuk. A magam részéről abban, hogy ez a személy robbantotta be a St. Helens tűzhányót, a levél elemzése után egy szemernyit sem kételkedem. A pszichiáter után Ramshawe korvettkapitány vázolta fel az eltűnt Barracuda problematikáját. Közölte a legutóbbi megfigyelések és bemérések adatait, és következtetését, miszerint a tengeralattjáró valószínűleg Dél-Amerika partvonala mentén dél felé haladhat. Scannell tábornok ezután rátért a terroristák követeléseire és megkérte Hudson tábornokot, a gyors reagálású hadtestének parancsnokát, hogy vázolja fel a Perzsa-öböl térségében állomásozó amerikai haderő és hadifelszerelés topográfiai elhelyezkedését. A tábornok mindenkinek kiosztotta az előre elkészített egyoldalas dokumentumot, és felolvasta saját példányát: BAHRAIN. Az Ötödik Flotta főhadiszállása; személyzet 4500 fő. A Vörös-tengeren, a Perzsa-öbölben és az Arab-tengeren állomásozó amerikai hajóhad központja. KUVAIT. Az Egyesült Államok haderőinek hadsereg-parancsnoksága; személyzet körülbelül 12 000 fő. Nagy kiképzőbázisunk van Doha térségében, ami legkedveltebb sivatagi képzési bázisunkká vált. Arifjan közelében egy másik, ezzel szinte azonos objektum építése is folyamatban van. A légierő gépei az Ali Al-Salem-i és Ahmed Al-Jabar-i légitámaszpontokról szállnak fel. SZAÚD-ARÁBIA. Újra megnyitotta területét. Az Egyesült Államok Légierejének parancsnoki bázisa. Személyzet körülbelül 10 000 fő. Harci- és felderítő repülőgépek. A Prince Sultan Légibázison E3 AWAC és levegőbeni tankolást biztosító gépek, védelmi egység két Patriot rakétakilövő-egység állomásozik. KATAR. Személyzet körülbelül 4000 fő az Al Udeid Légibázison. Itt van a térség legnagyobb kifutópályája, mely rendelkezésünkre áll. Itt építettünk hangárokat, KC10-es és KC135-ös, levegőbeni tankolást biztosító gépek állomásoznak itt. A Perzsa-öböl térségében állomásozó erők főparancsnoksága (CENTCOM) a sayliyahi táborban van. OMÁN. A kikötőket és az Al-Seeb nemzetközi repülőteret használják tranzitpontként az Afganisztánba és az Öböl térségébe induló egységek. Személyzet: körülbelül 3000 fő. EGYESÜLT ARAB EMIRÁTUSOK. Személyzet: körülbelül 3000 fő, nagyrészt a légierőből. DZSIBUTI. Az Ádeni-öböl mentén. Személyzet: körülbelül 3000 fő, különleges erők, légierő és tengerészgyalogság, a terrorizmus ellenes különleges feladattal megbízott harci különítmény tagjai. Itt állomásoztatják a CIA pilóta nélküli, távirányítású Predator repülőgépeit.

103

DIEGO GARCIA. Személyzet: körülbelül 1500 fő. A B52-es nehézbombázók és a B-2-es „lopakodó” bázisa. – Ezenkívül van még három repülőgép-anyahajónk a térségben, amik a politikai klíma függvényében váltják egymást. Scannell tábornok ekkor közbeszólt: – Ez azt jelenti, hogy egy közel-keleti harcos egyetlen csettintésére hatalmas személyzetet és pokoli mennyiségű felszerelést kéne kivonnunk a térségből. – No persze más a helyzet – tette hozzá Morgan admirális –, ha ez a csettintés az Egyesült Államok keleti partvidékének teljes pusztulását jelenti. Akkor bizony megérné csapatainkat kivonni ebből a térségből. – Az lehetetlen – mondta Boyce tábornok. – Ez teljességgel lehetetlen. – ”Ha képesek voltunk berobbantani az Egyesült Államok legnagyobb tűzhányóját, akkor valószínűleg arra is képesek vagyunk, hogy a néptelen óceánon levő bizonyos sziklatömeggel is ugyanezt tegyük” – idézte Morgan admirális. Egy röpke pillanatra nagy csend lett az egész teremben. Aztán Morgan admirális folytatta: – Uraim! Nézzünk szembe a tényekkel. Abból kell kiindulnunk, hogy ez az alak nem viccel. Lehetőségeink pedig igen korlátozottak. Az első számú prioritás, hogy elkapjuk és megsemmisítjük azt a kurafit. Ebben egyetértünk? Körbepillantott az asztal körül ülőkön. Senki sem volt más véleményen. – Ezért hát a második számú prioritás, hogy kidolgozzuk a flotta hadállásának tervét. A harmadik, hogy parancsnokot nevezzünk ki a különleges flotta élére. A negyedik, hogy rávegyük az elnököt, a fegyveres erők főparancsnokát, adja jóváhagyását a hadműveletre. Ez az utolsó feladat sokkal, de sokkal nehezebb. – Érdekel egy szakértő vélemény? – kérdezte Morris admirális. – Mindig – felelte Arnold Morgan. – Nem fog beleegyezni. Se most, sem később. Nem lesz hajlandó hadi konfliktusba vonni az országot egy olyan levél alapján, amit hiteltelennek és komolytalannak tart. Nem fog ránk hallgatni. Mondom, se most, sem később. Nagy csend telepedett az egybegyűltekre. – Akkor nem marad más hátra – mondta Scannell tábornok –, mint hogy nem kérjük a jóváhagyását az akcióhoz. – Ami merőben szokatlan eljárás – jelentette ki Dickson admirális. – Lehet – felelte a CJC. – De nem tehetjük ki veszélynek a nemzetet, amikor mindannyian úgy látjuk, fennáll a valós veszélye annak, hogy valaki lemossa a föld színéről az Egyesült Államok egész keleti partját. Ha jól tudom, Ramshawe korvettkapitány mindenkinek eljuttatta a La Palma-sziget esetleges vulkánkitörésének hatásairól szóló rövid és tömör szakértői jelentést. – Ha egyszer a szökőárhullám elindult, semmi sem állíthatja meg, gondolom – mondta Boyce tábornok. – Úgy tűnik, semmi – felelte Morgan admirális. – Mivel az valószínűleg a természet leghatalmasabb erejű jelensége lesz. Egy szuperszonikus repülőgép sebességével gördül végig a tengerfenéken. Kevesebb, mint kilenc óra alatt New Yorkba ér, a hullám magassága pedig a megtett úttal arányosan nő. – Jézus Mária! – szólalt meg a tábornok. – Amennyire meg tudom ítélni – mondta az admirális –, két lehetőségünk van. Az első kockázatos, de a másik sem bombabiztos. A Kanári-szigetekhez vezénylünk egy 100 hajóból álló flottát, melynek feladata, hogy felkutassa az eltűnt Barracudát, amit valószínűleg így sem fogunk megtalálni. Bizonyosan nem, ha a parancsnoka olyan agyafúrt, mint amilyennek hiszszük. A második lehetőség az, hogy La Palma közelében, a szigettől nyugatra a felszínen állomásozó csatahajókról megpróbáljuk röptében elhárítani a tengeralattjáróról kilőtt rakétát

104

vagy rakétákat. Természetesen sokat segítene, ha nagyjából tudnánk a kilövés helyét. De nem tudjuk. – Akárhogyan is, mindenképpen ki kell vonnunk az egész keleti parti flottát a haditengerészeti támaszpontokról – mondta Curran admirális. – Egy ilyen szökőár teljesen elmosna minket. Egyetlen hajó sem maradhat a kikötőkben. Összeállítottunk egy elsődleges cselekvési tervet. Gondolom, Dickson admirális szeretné, ha ezt mindannyian megismernénk… feltéve, ha egyetértünk a veszély mértékében. Felteszem a kérdést: egyetértenek-e azzal, hogy politikai vezetőink véleményétől függetlenül védelmi tervet kell kidolgoznunk a veszély elhárítására? Aki egyetért, kérem, emelje fel a jobb kezét. Kilenc kéz emelkedett a levegőbe. Szólni senki sem szólt. – Nincs más választásunk – törte meg a csendet Scannell tábornok. – Valóban nincs más választásunk. – Rendben. Ma huszonnegyedike van – mondta Morgan admirális. – Ez azt jelenti, hogy negyvenhét napunk van, hogy mindent elrendezzünk. Javaslom, hogy találjunk ki valami hadgyakorlatot a flottának az Atlanti-óceánra, és készítsük fel a hajókat, hogy bármikor kifuthassanak. Feltételezem, a Közel-Keleten elég nyugodt a helyzet ahhoz, hogy feltűnés és gond nélkül hozzuk át a hajókat az Atlanti-óceánra. Igaz, Alan? – Nem probléma. – Remek. Gondolom, most már mindenki szeretné hallani azt az előzetes tervet, amit Alan és Freddie az utóbbi néhány napban dolgozott ki… Curran admirális kiosztotta az egyoldalas összefoglalót, majd azt mondta: – Mielőtt átadnám a szót Dickson admirálisnak, feladatom szerint tengeralattjárósként felvázolom a terv első részét. Biztos vagyok benne, hogy önök is tisztában vannak azzal, milyen elemi nehézségekbe ütközik a tengeralattjárók felszín alatti üldözése, hiszen a tengeralattjárók esetében igen nagy a veszély, hogy egymásra lőnek, ha nem tartják be a szigorú biztonsági előírásokat. Namármost azt javaslom, tételezzük fel, hogy rakétáikat a Barracudáról a terroristák valahonnan a La Palma partjai mentén észak-déli irányban húzódó 900 kilométer „hoszszú” és ugyancsak 900 kilométer szélesen az Atlanti-óceánba nyúló területről szándékoznak kilőni a sziklára. Ez hatalmas, 650 000 négyzetkilométeres körzet. Nem lehetetlen, hogy még nyugatabbról, akár 1800 kilométer távolságból indítják a rakétákat, de én személy szerint ezt kétlem. A tengeralattjáró parancsnoka is jól tudja, hogy ott vagyunk és rá vadászunk, és valószínűleg azzal is tökéletesen tisztában van, hogy kiváló föld-levegő rakétaelhárító rendszerünk van, és nem akarhatja, hogy túl sokáig jelentsenek célpontot a rakétái. Szerintem a parttól úgy 550 kilométerre indítja a rakétákat. De nem vállalhatjuk fel a kockázatot, ennél nagyobb területet kell lefednünk. – Mit gondolsz, Freddie, hány rakétát lő ki? – kérdezte Arnold Morgan admirális. – Talán húsz cirkálórakéta is kell, hogy biztosan lerombolja a sziklát. Hacsak nem használ atomtöltetet. Mert akkor kettő is elég. – Lehet atomtöltetű rakétája? – Nem hiszem – szólt közbe Morris admirális. – Egyszerűen azért nem, mert nem tudom, honnan lenne neki. Az ilyen rakétákat speciálisan az adott hajóra, jelen esetben a Barracudára kell tervezni és méretezni, és nem hiszem, hogy az oroszok ily értékben hajlandók lennének segíteni. Azt sem ismerik el, hogy Kínán kívül bárkinek eladták volna a Barracudát, a kínaiak pedig azt nem hajlandók elismerni, hogy megvették. – Nyilván nem fogják elismerni, hogy olyan terroristákkal állnak kapcsolatban, akik arra készülnek, hogy elárasszák az Egyesült Államok keleti partvidékét. Lehet, hogy a kínaiak agyafúrtak, lehet, hogy alattomosak, de nem hülyék. – Akár Boszniában is hozzájuthattak a rakétákhoz – mondta Arnold Morgan. – De igen meglepődnék, ha bármely európai szó nélkül hagyna ilyesmit, különösen a NATO vagy az Európai Unió tagjai.

105

– Na és Észak-Korea? – kérdezte Morris admirális. – Lehetséges. Bár nem vagyok benne biztos, hogy olyan kifinomult technikát dolgoztak volna ki, amivel képesek egy nagy orosz tengeralattjáróba illeszthető nukleáris töltetű rakétát gyártani. – Reméljük, hogy nem képesek – felelte Dickson admirális. – De szerintem végső soron nem számít, honnan szerezték be a robbanófejet. Akkor is meg kell állítanunk őket, ha Koreából, ha Belgrádból, ha a sarki bevásárlóközpontból vették. – Igaz – mondta Arnold. – Halljuk, mit mond Freddie a flotta felállásáról. – Nyilvánvalóan a területi felosztásos módszert kell alkalmaznunk a tengeralattjáró-flotta esetében – mondta Curran admirális. – Javaslom, hogy a parttól számított 900 kilométeres határtól az 550 kilométeres vonalig határozzuk meg a tengeralattjárókkal ellenőrzendő terület nagyságát. A tizenöt hajó mindegyike egy-egy hetvenötször hetvenöt kilométeres körzetet ellenőriz, harckészültségben, a legapróbb víz alatti hangra is figyelve. így lehetséges ellenőrizni a mintegy 620 000 négyzetkilométer területet. – Szerintem az a Barracuda nem fog La Palma szigetétől nyugatra settenkedni az óceán mélyén. Először is azért, mert sejti, hogy nagy erőkkel vagyunk ott, másodszor pedig azért, mert nagyon délről jön, és nagy távolságot kell megtennie kis sebességgel. A legnagyobb esélyünk akkor van, ha bejövetel közben kapjuk el, bár nem igazán bízom abban, hogy olyan hibát követne el, ami szükséges ahhoz, hogy bemérhessük. – Ez esetben javaslom, vessünk be még öt tengeralattjárót, és 75 kilométer hosszan, a parthoz közelebbi részeken jelöljük ki megfigyelési területüket. A víz nagyon mély, és lehet, hogy a Barracuda csendben, éjszaka oson be, és vagy GPS-szel, vagy vizuálisan mérik be a terepet. – Nem mondom, hogy az egyik vagy a másik változat a valószínűbb. De nevetséges lenne a teljes védelmi erőt a parttól távol felsorakoztatni, miközben az ellenség csendben elosonhat alattunk a háromezer-hétszáz mély óceánban, és közelről lőheti ki a rakétáit, ami által igen kevés időnk marad a beavatkozásra. Hudson tábornok elnézést kért a közbeszólásért, és közölte, hogy feltétlenül szükséges, hogy a szikla tetejére és a tűzhányó-kráterek közelébe Patriot rakétaelhárító egységet telepítsenek. – Reméljük, hogy olyan rakétát lő ki, ami magasan repül, nem pedig a vízfelszín felett irányított típust – mondta. – Csak hogy rendesen lelőhessük. Curran admirális egyetértően bólintott. Azt javasolta, hogy a tengeralattjárók közvetlenül a SUBLANT parancsnoksága alá tartozzanak, akárhol is legyen a főhadiszállása. Merthogy kezdett vészesen bizonyossá válni, hogy az október 9-i határidő közeledtével ki kell ürítem az Egyesült Államok keleti partjain található összes tengerészeti parancsnoki bázist. Alan Dickson admirális röviden vázolta a felszíni flotta javasolt hadrendjét, s azt ajánlotta, hogy további nyolcvan hajót csoportosítsanak át a part menti védekezésre, úgy talán megmenthető a keleti part. – Körülbelül negyven fregattból, modern, rakétaindításra alkalmas, kábeles mélységi érzékelőkkel felszerelt hajókból álló flotta figyelje a vízi mozgásokat a két tengeralattjáró sor között. Nyolcvan hajóval 500 000 négyzetkilométernyi területet tudunk ellenőrizni, ami azt jelenti, hogy minden hajóra 6500 négyzetkilométeres, azaz egy kilencvenszer kilencven kilométeres terület jut, amit elejétől a végéig folyamatosan, éjjel-nappal figyelve várják az ellenséget. Ha az ellenség ügyes, lehet, hogy nem vesszük észre. Ha azonban csak egyszer is hibázik valamelyik hajónk közelében, akkor vége. Ha az egybegyűltek egyetértenek, azonnal elkezdhetnénk a védelmi terv kidolgozását, és máris megkezdhetnénk a Közel-Keletről és a TávolKeletről hajóink átcsoportosítását a térségbe. – Egyetértek – mondta Morgan admirális. – De aggódom az idő rövidsége miatt és amiatt is, hogy a Hamasz aktivistái a következő néhány hétben még fokozottabban figyelik a Perzsaöböl térségben végzett csapatmozgásainkat. Ha azt látják, hogy csapatkivonási követeléseik

106

ellenére semmit nem teszünk, lehet, hogy feldühödnek és idő előtt nekirontanak a sziklának. Ezt mindenképpen szeretném elkerülni. – Ezzel azt akarja mondani, hogy tegyünk úgy, mintha engedelmeskednénk nekik? – Amennyire meg tudom ítélni – mondta Arnold –, ez az egyetlen esélyünk, hogy időt nyerjünk. Ha azt látják, hogy reagálunk a fenyegetésükre, boldogan adnak még időt. Időre pedig szükségünk van. Egy ilyen védelmi haditerv végrehajtásához minél több időre van szükség. – Uram! – szólt Ramshawe korvettkapitány. – Engedelmével… Kérdezhetnék valamit? – Persze, Jimmy. Mondd csak! – Ön szerint ezek a terroristák a sziklát úgy akarják a tengerbe omlasztani, hogy valami robbanóanyaggal lövik szét, vagy néhány nukleáris robbanófejjel felszerelt rakétát lőnek egyenesen a Cumbre Vieja vulkán kráterébe, hogy szétnyíljon, a többit meg a természetre bízzák, hadd végezze el a gáznyomás? – Jó kérdés – felelte az admirális. – Rendes körülmények között azt mondanám, hogy egy terrorista ebben a helyzetben kilőné a rakétákat a sziklára, úgy 550 kilométer távolságból, aztán eliszkolna. De ez a kurafi más. Tudjuk, hogy van némi ismerete a vulkánokról. A második verziót, a kráter belövését sokkal időigényesebb kivitelezni, de a hatása sokkal pusztítóbb erejű. Összességében sokkal ördögibb terv. Szerintem ezt, a második verziót választja. Nem retten vissza a nehézségektől, és a maximális hatásra törekszik. – Ahogy azt a St. Helens esetében is tette – felelte a korvettkapitány elgondolkodva. – Pontosan – felelte Morgan admirális. – Ezzel visszakanyarodtunk az idő kérdéséhez – mondta Scannell tábornok. – Mindenki úgy gondolja, hogy a lehető legfeltűnésmentesebben kéne kihoznunk hajóinkat az Öböl menti támaszpontokról? – Nem hiszem, hogy ez lehetséges, legalábbis addig nem, amíg McBride elnök úr úgy gondolja, mindannyian megbolondultunk – mondta Boyce tábornok, a NATO főparancsnoka láthatóan elégedetlenül. Tagadóan ingatta a fejét, és kétszer is azt mondta: – Nem is tudom. Tim Scannell tábornok bátrabb volt: – Bart, azt hiszem, már korábban is említettem. Ebben az ügyben az elnök nélkül kell cselekednünk. A CJC tárgyalójában, a nagy asztal körül ülő férfiak hátán végigfutott a hideg a gondolatra, hogy ők itt most talán egy összeesküvés résztvevői, mely összeesküvést példátlan módon éppen az Egyesült Államok legmagasabb rangú katonai vezetői irányítják.

Hetedik fejezet 2009. szeptember 4., péntek 8.00 óra 56.18D, 67.00Ny; Sebesség: 15 csomó Mélység: 75 méter Ben Badr admirális erős kézzel kettő-hét-nulla irányban tartotta a Barracuda kormányát, a Horn-foktól 46 kilométerre délre, az Antarktisz felől fújó nyolcas erősségű széltől örvénylő vizekben. A Drake-szoros vizein 76 méter mélységben áthaladva véget ért útjuk délnek tartó szakasza. Áthaladtak az ezernyi sziget és fjord között, melyek a chilei szárazföldet védik a Csendes-óceán törőhullámaitól. Jó sebességgel haladtak át a Csendes-óceán délkeleti medencéjén és a Mornington tengeri hátságon. Most kelet felé haladtak, a déli Shetland-szigetektől északra, hideg, alattomos, ve107

szélyes vizeken, ott, ahol az Antarktisz-félsziget lándzsaként nyúlik be az úszó jégtáblák közül. Ben Badr a Scotia gerinc félelmetes víz alatti szikláinak vége felé tartott. Ugyanakkor igyekezett kihasználni a keleti irányú erős Falkland-áramlást is. A következő útszakasz a rendkívül sekély Burdwood-sziklapadon vezet keresztül, a Falkland-szigetektől tisztes távolságban, keletre. Elhagyatott tengeri vidék ez, az argentin flotta alig járőrözik e vizeken, még kevésbé az angol Királyi Flotta; még mindig kötelessége védelmezni a szigeteket, melynek keretében 1982-ben 253 brit harcolt, és halt hősi halált. Itt délen tél közepe volt, és annak ellenére, hogy már vagy két hónapja nem látták a napot, Ben Badr közölte a legénységgel, hogy nem tervez felszínre emelkedést. Semmiképpen nem itt, ahol az antarktiszi hóvihar tombolt fölöttük, és a bősz déli óceán bizonyítja, hogy a Hornfok gyilkos hírneve nem kitaláció. A tengeralattjárók számára semmilyen körülmények között nem kedvező a felszínen lebegés. Nem arra tervezték őket, hogy a hullámok sodorják, csapkodják. De 90 méternyire a vízfelszín alatt a Barracuda elemében volt; fürgén, könnyen siklott a mélységben; sima, koromfekete, rossz szándékú, vészjósló tartály, a rombolás sötét eszköze, ám a benne utazó emberek kényelmes menedéke. A 47 000 lóerős belső atomerőmű már nyolc hete folyamatosan, minden gond nélkül üzemelt, ami nem kimondottan nagy teljesítmény egy olyan energiaforrástól, ami, ha úgy hozza a szükség, akár nyolc évig is üzemelhet egyfolytában. Az orosz gyártmányú VM-5 nyomott vizes reaktor (PWA) egy tengeralattjáró minden energiaigényét kielégíti: fűtést, áramot, édesvizet biztosít, végtelen erőforrás. Egy esetleges balesetet kivéve az egyetlen ok, amiért feltétlenül a felszínre kéne emelkedniük, ha kifogynának az élelemből. A Barracuda reaktora ugyanolyan, mint amit az oroszok a hatalmas Typhoon osztályú ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárókba építettek. A világ legnagyobb, 26 000 tonnás víz alatti csatahajóiba két reaktort kellett beépíteni, és mindkettő nyomott vizes rendszerű. A Barracuda titán hajóteste minden tengeralattjáró-személyzet álma. Váratlanul, ismeretlen pozícióból képes rakétát kilőni. Hihetetlenül csendes, olyan csendes, mint az amerikai flotta legújabb, Los Angeles osztályú tengeralattjárói. Hétcsomós sebesség alatt észrevehetetlenül halk, kivéve, ha a kapitány hibát követ el. A mélységek igazi fantomja. Rashood tábornok és Ben Badr az előttük álló hosszú út térképét tanulmányozták. Több mint 7400 kilométer az Egyenlítőig, az eddigi út háromnegyedét gyors, 15 csomós sebességgel tették meg a hideg, ellenőrizetlen déli vizekben, ahol az amerikaiak nem telepítettek víz alatti megfigyelőrendszert, és ahová egyetlen ország sem rendelt ki hadihajókat. A hosszan elnyúló argentin partoktól 1800 kilométer távolságban 152 méterrel a felszín alatt, az Atlanti-óceán dél-amerikai medencéjén át haladnak, míg el nem érik a Rió de la Plata torkolatát. Itt folyik össze a Parana és az Uruguay-folyó és a hatalmas torkolat közelében a világ legforgalmasabb hajóútjai húzódnak, ahonnan az argentin oldalon, Buenos Aires, az uruguayi oldalon pedig Montevideo kikötőjébe járnak a kereskedelmi hajók. Ben Badr ezen a részen jóval távolabb húzódott a parttól, távol tartotta a hajót a Rio Grandé feltöltötte sekély vizeitől és északnak, az Ascension-sziget felé haladt. Jóval azelőtt, hogy elérte volna ezt a térséget, csökkentette a tengeralattjáró sebességét. A Közép-Atlanti gerinc zavaros vizeiben, szeszélyes sziklái között lassan, jobb fordulattal hang nélkül haladt el a brit fennhatóságú sziget amerikai támaszpontja mellett. Talán ez volt az egyetlen hely az Atlanti-óceán egész középső és déli részén, ahol fennállt a veszély, hogy bemérhetik őket. A legnagyobb elővigyázatossággal, lassan, hatcsomós sebességgel haladtak el itt, a szokásosnál mélyebben, 200 méternyivel a tenger szintje alatt. A Barracuda minden rekeszében halálos csend honolt. Rashood korvettkapitány a navigációs

108

helyiségbe húzódott, Badr admirális és a Hamasz tábornoka a vezérlőteremben hallgatták a passzív szonár ütemes sípolását. Szeptember 18-án, pénteken a Barracuda átlépte az Egyenlítőt, a Föld navigációs hálózatának az északi és déli féltekéjét elválasztó láthatatlan egyenesét. Ez zéró hosszúsági kör, mely kettéosztja az Atlanti-óceánt, és Brazíliánál, az Amazon-deltától néhány fokkal északabbra, ér az amerikai kontinensre. A Hamasz harci tengeralattjárója előtt még 1800 kilométernyi út állt; jó sebességgel haladhatnak, kevesebb mint három nap alatt teszik meg ezt a távolságot. Szeptember 21-én dél körül értek a találkozási pontra. Lassan periszkópmagasságba emelkedtek. 14 kilométerre voltak Dakartól, az egykori francia gyarmat, Szenegál partjainál, nem messze Dakar kikötőjétől, Észak-Afrika legnyugatibb részén. Ugyanaznap, azaz 2009. szeptember 21., hétfő, helyi idő szerint 11.00 óra Chevy Chase, Maryland Arnold Morgan egy régi barátját fogadta, David Gavron tábornokot, a Washingtonban akkreditált új izraeli nagykövetet, a világ legrettegettebb titkosszolgálata, a Moszad egykori vezetőjét. Hét évvel korábban ismerték meg egymást és dolgoztak együtt, amikor David Gavron katonai attaséként szolgált Izrael egyesült államokbeli nagykövetségén. Hivatalból kapcsolatban voltak Morgan admirális fehér házi szolgálata alatt, amikor a tábornokot kinevezték a Moszad vezetőjévé. Informális találkozó volt a mostani. David Gavron – mint a világ minden magas rangú titkosszolgálati tisztje – tudta, hogy az admirális már nem tartozik a Fehér Házhoz. Ám ez nyilvánvalóan nem csökkentette sem kiváló hírnevét, sem a világ erőviszonyairól való kimagasló tudását. Gavron tábornok helyesen gondolta, hogy az Egyesült Államok nagy problémával kénytelen szembenézni. Évek óta szoros és bizalmas barátságban volt nemcsak Ariel (Arik) Saronnal, hanem Abraham „Bren” Adammal is, a Yom Kippur-i háború páncélos hadegységének vezetőjével. Gavron tábornok talán a legmegbízhatóbb ember Izraelben. Született izraeli volt, igazi szabre, a Galileai-tengertől délnyugatra, Názáret városától nem messze látta meg a napvilágot. 1973. október 3-án – a Yom Kippur-i háború első napján – páncélos-parancsnokként „Bren” Adam oldalán hatolt be a Sínai-félszigetre. Ezen a szörnyűséges napon az egyiptomi hadsereg meglepetésszerű támadásától ledöbbenve több száz fiatal izraeli katona harcolt és esett el a sivatagban. David Gavron két nap, két éjszaka a frontvonalban harcolt „Bren” Adam keze alatt. A vértől szennyes ruhájú ifjú parancsnok egyik rohamot a másik után indította az egyiptomi tankok ellen. Kétszer sebesült meg: egyszer a karján lőtték meg, majd akkor, amikor megpróbálta kimenteni a személyzetet egy égő tankból. David Gavron magától Meir asszonytól vehette át kitüntetését. Az volt ráírva, ami az oly sokak vágyálmaiban szereplő brit Viktória-keresztre: BÁTORSÁGÁÉRT. Morgan admirálisnak éppen olyan emberre volt szüksége, mint David Gavron, aki megtapasztalta, milyen szembeszállni a támadókkal, és fel tudja mérni, hogy ostromlott kis országa teljesítheti-e Amerika kérését, hogy vonuljanak ki a Jordán folyótól nyugatra fekvő területekről. Ez idáig a nem hivatalos puhatolózó tárgyalások semmi jóval nem biztattak. Tel Avivból zéró lelkesedést mutattak az ügy iránt. Az izraeli hadsereg vezetői beleborzongtak a palesztin állam létrehozásának gondolatába is. A Kneszet, a Moszad, a Shin Bet és a belbiztonsági szolgálat éles tekintetű szolgálat emberei értésre adták, ez túl nagy kérés.

109

Arnold Morgan az izraeli tábornok arcának bal oldalán húzódó heget nézte. Tudta, hogy a sebet egy távoli, sivatagi tankcsatában szerezte. Hosszan lefutó forradás volt. David Gavron válasza az amerikaiak udvarias kérésére, hogy fejezzék be a palesztinokkal való ellenségeskedést, nagy hatással lehet az amerikaiak helyzetelemzésére. Arnold Morgan nem tudta pontosan, mennyit tud Gavron tábornok, de gyanította, hogy a Hamasz közvetlenül értesítette a Moszadot az Egyesült Államoknak szóló fenyegetésükről és követelésükről, hogy azonnal vonuljanak vissza és biztosítsanak életteret az ellenséges araboknak. Meleg, őszi idő volt, a medence melletti zárt udvaron ültek. Arnold kávét szürcsölt, és a magas, életerős, rövidre nyírt hajú, napbarnította bőrű izraeli diplomata hideg kék szemébe nézett. – David – mondta. – Szeretném, ha megosztanánk egymással, amit tudunk. – Mint mindig – mosolygott a tábornok. – Tudomásotok van arról a fenyegetésről, amit a Hamasz főparancsnoksága intézett nemzetünk ellen? – Igen. – És azt is tudjátok, hogy követelésük két részből áll? Az egyik az, hogy teljesen vonuljunk ki a Közel-Keletről, a másik pedig, hogy vegyünk rá benneteket, járuljatok hozzá a palesztin államnak a mai izraeli határokon belül való megalakításához. – Igen. Pontosan tisztában vagyunk a fenyegetés tartalmával. – Rendben. Azt is tudjátok, hogy már intézkedéseket is tettünk csapatok és eszközök átcsoportosítására a közel-keleti bázisokról? – Tudjuk. – És gondolod, hogy a Hamasz azt hiszi, ezzel követeléseiknek akarunk eleget tenni? – Ezt kétlem. – Miért? – Mert látszik, hogy nem gondoljátok komolyan. Csak időhúzásként csináljátok, miközben azon dolgoztok, hogy megsemmisítsétek az ellenséget. Ahogy szoktátok. – A Hamaszt rohadt nehéz megsemmisíteni. Mivel nem látjuk őket. – Ezt mi is elég jól tudjuk, pedig mi sokkal jobban látjuk őket, mint ti. És mi sem tudjuk kiiktatni őket. – Hát, David, az a helyzet, hogy a látszat kedvéért fokozhatjuk a kivonulás előkészületeit, de szükségünk van a ti együttműködésetekre is, csak hogy demonstráljuk, meggyőztünk benneteket, hogy a tartós béke érdekében rajzoljátok újra a Jordán folyótól nyugatra fekvő területek és a Gázai övezet térképét. David Gavron nem válaszolt; volt ebben a csendben valami vészjósló. – Ezzel kapcsolatban két kérdést kell feltennem – mondta az admirális. – Az első: szerinted, aki jól ismered az országunkat fenyegető terroristákat… komolyan kell vennünk a Hamasz fenyegetését? – Arra gondolsz, hogy azt állítják, hatalmas szökőárt okozva elárasztják az egész keleti partot? – Igen, arra, David. – A válaszom: igen. Mert a Hamasz az utóbbi két-három évben nagyon veszélyessé vált. Hiszen számos látványos akciót hajtottak végre, a ti károtokra és a mi kárunkra is. – Na igen. És most megint fenyegetnek. Az isten verje meg őket, ennyire azért nem szoktak veszélyesek lenni. – Csak azóta, amióta találtak maguknak egy olyan katonai vezetőt, aki történetesen a Sandhurst akadémián végzett. – Arra a SAS-tisztre gondolsz, aki a britektől lépett meg? – Pontosan, Arnold. Kétség sem fér hozzá, hogy nálunk, Hebron szent városában, a jeruzsálemi út menti csatában ment át a falon az ellenséghez.

110

– Ami azt illeti, David, engem úgy tájékoztattak, hogy nem átment a falon, hanem megkerülte. – Nagyon pontos az információd – felelte Gavron tábornok mosolyogva. – Természetesen nekünk is megvannak a forrásaink. Akárhogy is, azóta nem látták, és a Hamasz azóta jelentősen megváltozott. – Ezt én is tudom. De most itt van ez a kibaszott tűzhányó-mizéria. – Nem tudom, értesültetek-e róla – felelte az izraeli kolléga –, hogy idén Londonban elrabolta és megölte a világ egyik legnagyobb vulkán- és földrengésszakértőjét. – Csak nemrégiben derítettük ki a gyanút megalapozó tényeket. – Mi Tel-Avivban talán egy kicsit gyorsabbak voltunk. De azt tudtuk, hogy a Hamasz főparancsnokságának egy sejtje Londonban működik. Ami azt illeti, nem sokkal voltunk lemaradva. Ha egy nappal korábban sikerül lépnünk, mindenkit sok gondtól kímélhettünk volna meg. – Vagy a rövidebbet húztátok volna vagy fél tucat orgyilkossal szemben… – Ez is benne van a pakliban, ha ilyenekkel állunk szemben – mondta Gavron tábornok. – Mindenesetre én a ti helyetekben komolyan venném a fenyegetését… londoni tevékenységéből következtethetünk arra, hogy most már vulkánszakértőnek számít. Damaszkuszi műveleti vezetőnk korábban jelentette, hogy kifejezetten készültek a St. Helens felrobbantására. Az értesülést más források nem erősítették meg, de ilyen egybeesés nem lehet véletlen. – Ami azt jelenti, hogy a keleti partvidék a megsemmisülés határán áll – állapította meg Arnold. – Utánaolvastam a témának, és a tudományos tények nyilvánvalóan őket igazolják. Ha eltalálja a Cumbre Vieja vulkánt, mega-cunami keletkezik. És ezzel valószínűleg viszlát, New York, kész, ennyi volt… – Természetesen átérzem a problémátokat. Kénytelenek vagytok időt nyerni a KözelKeleten, ezért mindenképpen fenn kell tartani a látszatot, hogy kivonultok. Valójában azonban kisebb hadiflottát vontok össze az Atlanti-óceánon, hogy megtaláljátok azt a tengeralattjárót, vagy elhárítsátok a La Palmára kilőtt rakétát. – Honnan a pokolból tudjátok, hogy tengeralattjáróban van? – Ugyan, Arnold, te is tudod, hogy megvannak a magunk forrásai. Tudunk az eltűnt Barracudákról. Tudjuk, hogy megtaláltátok az egyiket, elsüllyesztve. Azt is tudjuk, hogy a másik még nincs meg. Egyszerűen nincs más mód arra, hogy rakétát lőjenek ki arra a vulkánra, csak tengeralattjáróról indíthatják. Repülőgép nem jöhet szóba, felszíni hajó sem, és ha valahonnan Észak-Afrikából lőnének ki rakétát, azt a műholdjaitok azonnal észlelnék. Szóval Arnold, tájékoztattak benneteket, hogy mire készülnek. Elég nyilvánvaló, hogy egy, az északatlanti mély vizekben, Afrika partjai mentén lopakodó tengeralattjáróról indítják majd el a rakétát. És mivel a Barracuda az egyetlen szóba jöhető, gyanúsítható tengeralattjáró, a többi csak akadémikus okoskodás. – Pontosan így van. És ha nem vagyok képes demonstrálni, hogy Izrael megfontolta a kérésünket, attól tartok, a Hamasz tüzet nyit, és nem vagyok biztos abban, hogy meg tudjuk állítani őket. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ha ez az eset következne be, a Kneszet nem számíthat további segítségre az Egyesült Államoktól… sem pénzügyi támogatásra, sem fegyverekre. – Ezzel tisztában vagyok – felelte Gavron tábornok. – És meg kell mondanom, én személy szerint igyekeztem távol maradni a tárgyalásoktól. Tudom, hogy a dolog még nem jutott hivatalos fázisba, de ez nem sokáig marad így. És pontosan tudjuk, hogy előbb-utóbb válaszolnunk kell az Egyesült Államok nagyon komoly kérdésére. Morgan admirális újabb csésze kávét töltött Davidnek és magának is. Felállt, tett néhány lépést, majd visszafordult. – David – mondta –, te mit gondolsz arról a követelésről, hogy ismerjük el a független, demokratikus és szuverén Palesztin államot, melynek területe a Jordán folyó nyugati partja és

111

a Gázai övezet… amit, mint mondják, az izraeli csapatok 1967. június 4. óta tartanak megszállás alatt? Gondolom, tudod, hogy azt akarják, azonnal vonjuk ki csapatainkat ezekről a területekről? – Mindig ezt követelik, Arnold. De ezzel azt követelik, hogy Izrael vezetői politikai öngyilkosságot kövessenek el. És tudod, mit mondott ezzel kapcsolatban a nagy háborús hős. Sir Winston Churchill? – Fogalmam sincs. Mit mondott? – A politikai öngyilkossággal az a probléma, hogy az ember azért éli túl, hogy aztán megbánja… Arnold Morgan a beszélgetés véresen komoly témája ellenére felnevetett. Hátradőlt, elgondolkodva kortyolta kávéját. – Arnold – szólt Gavron. – Több ezer család van, akiknek hozzátartozóik ezekért az izraeli földekért haltak hősi halált: ők védelmezték a területet az arab agresszorokkal szemben. A nagyapámat 1967-ben a Sínai-félszigeten ölték meg. Nagyanyám bátor asszony volt, nagyon szerettem. A Golán-fennsíkon ölték meg, 1967-ben, amikor éppen gránátokat adott fel a tankjainkba. A tizenegy éves unokahúgomat tizenkét éve egy bevásárlóközpontban öngyilkos merénylő bombája ölte meg. Sajnálom, Arnold, soha nem tudnék beleegyezni, hogy a határainkon belül palesztin állam alakuljon. Nem akarok olyan palesztin államot, ami arra kényszerítene, hogy adjuk fel azokat a földeket, amiket az arab országok agressziója ellen oly sokan életünk árán védtek. Ha Amerika nagy nyomást gyakorol a kormányunkra, lehet, hogy beleegyeznek. De hogy én? Soha! Arnold elmosolyodott a szentföldi öreg harcos keserű mosolya láttán. – És velünk mi lesz, David? – kérdezte. – Velünk, akik oly sokat tettünk azért, hogy biztonságban élhessetek. Mi lesz velünk a legnagyobb szükségben? – Amerika keleti partja messze van Izraeltől. Több mint 9000 kilométerre. Most az egyszer nem minket fenyeget ellenséges haderő. Nagyon sok fiatal izraeli meg sem született még, amikor Egyiptom átlépte a Bar-Lev vonalat, és legszentebb ünnepünkön megtámadott minket. Arra kéne kérnünk őket, támogassák, hogy a kormány lemondjon… a palesztinok javára olyan területekről, ahol ők születtek, éltek, és soha nem hagynák el? Arnold, ez polgárháborús ok… – Úgy érted, Izrael soha nem egyezik bele egy demokratikus palesztin állam létrejöttébe, soha nem vonul ki a megszállt területekről? – Nem, nem így értem. Nem mondom, hogy soha. De valószínűleg nem a következő pár héten belül. Ezt a kérést teljességgel lehetetlen teljesíteni. Legalábbis nem olyasmiért, ami nem a mi problémánk. Ne felejtsd el, hogy a fenyegetés nem Izraelnek, hanem az Egyesült Államoknak szól. – Hát, katonatiszttől és diplomatától ez elég rövidlátó megközelítés – felelte Morgan admirális. – Nem egészen. Az Egyesült Államoknak igen nehéz dolga lenne, ha ellenünk fordulna. Egyetlen amerikai elnök sem kockáztatná, hogy elveszítse a New York-i zsidó választópolgárok szavazatait. – Nem mondtam, hogy az Egyesült Államok ellenetek fordulna – mondta Arnold. – Ó… akkor mire is utaltál? – Arra, hogy ha ez a szökőár-hullám letarol minket, akkor egy ideig el leszünk foglalva. És mivel semmivel sem segítettetek nekünk, valószínűleg túl sok dolgunk lesz, hogy segíthetnénk nektek. – De nekünk nincs szükségünk segítségre, Arnold. Nem minket fenyegetnek. – Ha az Egyesült Államok haditengerészete és hadereje gyakorlatilag hónapokig ki sem tud mozdulni a keleti partról, mit gondolsz, mennyi idő múlva támad a Hamasz Izraelre? David Gavron elgondolkodott. Néhány pillanatig egy szót sem szólt, majd válaszolt.

112

– A Hamasz alapvetően olyan katonai szervezet, ami rajtaütésszerű támadásai után gyorsan elhagyja a helyszínt. Terroristák. Nincs meg a megfelelő katonai kiképzésük, nincs harckészültségük. Nehéztüzérség ellen nem tudnak védekezni. Mi pedig álljuk a terroristák ostromát. Ahogy eddig is. A Hamasz egyszerűen nem elég nagy ahhoz, hogy legyűrjön egy olyan nemzetet, mint mi. – Ez lehet, hogy így volt két-három éve – mondta Arnold. – De ma már másképp van. Van vezetőjük, aki legalább annyira kompetens a hadi dolgok terén, mint bármelyikünk… – Ez az átkozott Kerman? – Pontosan, David. Róla van szó. Szeptember 21., hétfő 1530 óra (helyi idő szerint) Atlanti-óceán, 14:43É, 17.30Ny Sebesség: 5 csomó. Irány nincs meghatározva A Barracuda trópusi vizeken haladt, kékuszonyú tonhalak között, közvetlenül a felszín alatt, Afrika legnyugatibb kikötőjétől alig 18 kilométerre. Dakar környékén ilyenkor az esős évszak közepén jár az idő, langyos trópusi eső paskolta az Atlanti-óceán nyugodt vizeit. Már majdnem négy órája vártak, de az eső nem állt el. Ben Badr tizenöt percenként felbocsáttatta a periszkópot, és a láthatárt kémlelte, mikor bukkan fel a szenegáli flotta járőrhajója, aminek már dél körül meg kellett volna érkeznie. Amikor végül nem sokkal négy óra előtt felbukkant, Ravi és Ben Badr is igen ideges volt. A felszínhez ilyen közel lenni, akkor is, ha az Egyesült Államok haditengerészetének ezeken a vizeken alig van érdekeltsége, mindenképpen kockázatos. Idegesítő volt maga a tudat, hogy egy jól fókuszált amerikai műhold pillanatok alatt észreveheti őket. A szűnni nem akaró eső láthatóan csillapodott, a szenegáliak több mint két kilométerre voltak, amikor Badr admirális észrevette őket. Azonnal parancsot adott, hogy a Barracuda emelkedjen a felszínre. A ballasztkieresztés zaja, a turbinák zúgása hallatszott, és a Barracuda tíz hét után először jött a felszínre. Először látták meg a napvilágot azóta, hogy a Japánhoz tartozó Yaku-sziget mellett lemerültek és a Csendes-óceán északi része felé vették az irányt. A hatalmas víz alatti csatahajó az Atlanti-óceán keleti medencéjének kék vizén ringott, a kapitány szinte álló helyzetbe hozta a hajót, orral dél felé, várva, hogy a szenegáli őrnaszád melléjük soroljon. Az óceánnak ezen a részén nem volt hajóforgalom, a Barracuda személyzete a hajótestről integetve irányította a hajót. Már látták a különlegesen hosszú hajóhidat, az elhanyagolt fedélzetet, majd orrköteleket dobtak át, hogy a két szenegáli matróz rögzíthesse a két hajót. Rashood tábornok és Shakira a fedélzeten állt, undorral vegyes szörnyülködéssel szemlélték a sürgős festésre szoruló, majdnem húszéves, amerikai gyártmányú, 22 tonnás Paterson Mark-4 típusú szenegáli hajó állapotát. Az egykor fehér fedélzet csupa rozsda, a hajóhíd is rozsdafoltos. A parancshíd-ház mellett egy csomó fekete autógumi. Úgy nézett ki, mint egy harmadik világbeli halászhajó; de ez volt az egyetlen lehetőség, hogy észrevétlenek maradjanak, és a szenegáli muzulmán testvérek készséggel hajlandók voltak segíteni, bár Ravi gyanította, hogy Bandar Abbas-i kollégái igen jó pénzt fizettek ezért a 20 kilométeres tengeri kíséretért, lehet, hogy többet, mint amennyit az egész hajó ér. A kopott fedélzeten három koromfekete bőrű, hófehér fogú, mosolygó matróz. Nem egyenruhában voltak, egyszerű farmernadrágot, fehér pólót viseltek. Vidáman integettek, tatköteleket dobtak át, hogy a Barracuda személyzete átmehessen. – Átszálljunk erre a lélekvesztőre? – suttogta Shakira. – Kénytelenek leszünk – mondta Ravi. – Pillanatnyilag csak ez van.

113

A fedélzeten, szakadó esőben állva búcsúztak Ben Badrtól, Shakira bátyjától, Ahmedtől és az első tiszttől, Ali Akbar Mohtaj kapitánytól. Mindenki tudta, hogy a tábornok és felesége csak idáig jött, most, távoztukkor mégis nagyon szomorúak voltak. Innentől kezdve azonban a Barracuda küldetése szigorúan titkos. A feladat meghatározva, az útvonal kijelölve, a rakéták betöltve, röppályájuk előre megtervezve. Már csak gondosan végre kellett hajtani a parancsot. Hajók közelében igen lassú sebességgel haladni, azonnal nagy mélységbe merülni. Bandar Abbasszal műholdon közvetített jelsorozatokkal tartják a kapcsolatot. Lehet, hogy módosítanak a parancson, de a tengeralattjárónak szóló üzeneteket már közvetlenül Rashood tábornoktól kapják. Ez megnyugtatóan hatott a Barracuda tisztjeire. Még inkább megnyugtató volt a tudat, hogy ha módosítani kell a terveket, közvetlenül a tábornok irányítja a műveleteket, a Hamasz katonai vezetője, aki most, a művelet utolsó szakaszában műholdas pókert játszik az amerikaiakkal, hogy örökre kiűzze őket a KözelKeletről. A Barracuda fedélzetén annyit tehet, hogy mindenben követi a tábornok parancsait. Shakira megölelte testvérét, megcsókolta Ben Badr orcáját mindkétfelől, és kezet fogott Ali Akbar Mohtaj kapitánnyal. Ravi kezet fogott mindegyikükkel, és a hajópallóhoz kísérte feleségét. Az asszony hosszú, sötétkék tengerészzsákot vitt magával, abban tartotta sminkkészletét, blúzait, farmernadrágját, alsóneműjét és AK-47-es Kalasnyikov gépfegyverét. Rashood tábornok nézte, ahogy egyik kezével a korlátot fogva felmegy a pallón, aztán ő is lelépett a Barracuda fedélzetéről, először azóta, hogy a Sárga-tengeren elhagyták a kínai Huludao kikötőjét. Óvatosan haladt a szenegáli flotta 16 méter hosszú Matelot Oumar Ndoye nevű hajója felé, akármit is jelentsen ez a név. A hattagú személyzet egyesült erővel tudta csak a hajópallót a fedélzetre húzni. A művelet közben rengeteget kiabáltak és nevettek. A hajópalló kétszer is majdnem a vízbe esett, és mire biztonságban a fedélzetre vonták, a Barracuda már lemerült, az Afrikát és Amerikát elválasztó széles óceán mély vizein siklott. Egyelőre nyugatra tartott, a Közép-Atlanti-hátság hatalmas vonulata felé; könnyen haladt, 180 méternyi mélyen, a magas égből fényképező amerikai objektívek számára láthatatlanul. Ravi és Shakira a tatban, a géppuskaállás tövében, ócska ponyva alatti széken ücsörgött. A kapitány – izmos testű férfi, korábban halász – igyekezett bemutatkozni, de anyanyelvén kívül csak franciául beszélt, azt is erős wolof akcentussal. A végén megegyeztek egy kölcsönös kacagásban, és nagyjából annyit értettek az egészből, hogy Rémé kapitánynak hívják és hogy harminc percen belül Dakar nagy kikötőjében lesznek. Amennyire meg tudták állapítani. Rémé kapitány csak két sebességet ismert: az álló helyzetet és a teljes gőzt. Éppen teljes gőzzel haladtak, egy olyan hajón, ami egész testében rázkódott; a dízelmotorok teljesítményük maximális határán küszködtek. Szerencsére egész úton nyugodt volt a tenger, és eltekintve a hosszú atlanti dagálytól, így a Matelot vészesen remegve ugyan, de húszcsomós végsebességgel tartott az igazhitűek Dakar nevű városa felé tartott, ahol legalább egy fehér mecset Sztambul és Teherán legszebb mecsetjeivel felveheti a versenyt. Szenegál mindig is egyik „lábával” a Közel-Keleten, a másikkal pedig Nyugat-Afrikában állt, ahogy Dakar városa is, amit évszázadokon keresztül Fekete Afrika, az iszlám és a kereszténység ütköző, majd vegyülési pontjaként, találkozóhelyeként ismertek. Az ország gazdasági alapját a mogyoróvaj jelenti; nem sok jut a szenegáli haditengerészet költségvetésére. Az Egyesült Államokban a Pentagon éves takarítási költsége több, mint amennyit Szenegál a hadiflottájára költhet. Rémé kapitány állta a szavát. Pontosan harminc percig nyomultak a part felé. A viharvert dízelmotorok nem rázták szét a rozoga járművet, Ravi és Shakira igazi mólóra léptek. A rakpart nagy részén halászholmik és rákhálók száradtak, ami sokkal megnyugtatóbb műveletnek tűnt, mint amibe tíz hete, a Sárga-tengerről indulva belevágtak.

114

Rakpart volt, kétségtelenül kikötő. Két szomszédos móló között egy 450 tonnás francia építésű haditengerészeti járőrhajó, huszonhat éves, könnyű fegyverzettel felszerelve; neve Njambuur. Mellette a hasonló járőrhajó, kanadai Interceptor osztályú ágyúnaszád, harmincéves. Motorzaj nem volt. Ravi mindebből azonnal tudta, hogy a szenegáli tengeri haderő a közeljövőben nem kíván hadba bocsátkozni senkivel. A haditengerészen flotta parancsnoka jött üdvözlésükre, széles vállú, nagyjából negyvenéves, fekete tiszt. Camara kapitány rövid ujjú fehér egyeninge és fogsora egy árnyalatban ragyogott. Tisztelgett, és hibátlan angolsággal örömének adott hangot, hogy szerény kikötőjében üdvözölheti őket. – Közöltem, hogy reggel beszélt barátjával, az Iránban tartózkodó Badr admirálissal és minden rendben van, minden a tervek szerint folyik. Kijelentette, hogy személyesen viszi őket a repülőtérre. Nem nagy út, csak 5 kilométer, kocsival csak pár perc. De előbb biztosan szeretnének egy csésze teát. A repülőgép 18.00-ra várja őket, van még fél óra idejük. Így az eső után kitisztult időben, a forró, délutáni napsütésben Rashood tábornok és neje végre a szárazföldön volt, a békés afrikai parton sétáltak, a szenegáli flotta legjobb hajóit nézegették, néhány héttel a kitűzött határidő előtt, amikor is megsemmisítik az Egyesült Államok teljes keleti partvidékét. A kontraszt egyikük figyelmét sem kerülte el. A Camara kapitánnyal elköltött tea vidám közjáték volt. Kiültek a partra, figyelték az elhaladó kisebb hajókat, ezüstfogantyújú, magas üvegpoharakból kortyolták a teát, cukorral, de tej nélkül. A kapitány nem kérdezett semmit a Barracuda hosszú útjáról, mert megértette, hogy küldetése csakis valami sötét, romboló feladat lehet. Tudta, hogy vendégei fontos emberek, és azt is tudta, hogy tengeralattjáróval érkeztek, ami aztán lemerült és folytatta útját. Úgy gondolta, nem illendő beleütni az orrát muzulmán hittestvérei dolgába, akik nemsokára a Dakartól északra elterülő hatalmas homokpusztaság, a Szahara fölött repülnek haza. Csak egyszer járt azon a távoli, forró vidéken, és a legtöbb afrikaihoz hasonlóan rettentőnek találta. De tudta, ahogy mindenki, hogy a végtelen homokvidék a muszlim világ szövedékét jelképezi. Érezte, hogy kis, part menti közössége érintkezésben van az Arab-sivatag dűnéivel, Egyiptom, Szíria, Líbia, Irak, Irán és az Öböl menti államok nagy muszlim nemzeteihez. És tudta, hogy ez a kapcsolat időtlen. És hogy számít. És tisztelte a muszlim királyságok távoli végeiről érkezett vendégeit. A kapitány észrevette, hogy Rashood tábornoknak rendkívül jó az angol kiejtése, ezért rákérdezett, hogy hozzá hasonlóan ő is a Brit-szigeteken járt-e iskolába. Ravi, aki rendkívül fáradt volt a kommunista Kínából idáig tartó 3700 kilométeres utazástól, ezer okot tudott volna felsorolni, hogy senkinek ne fedje fel életútjának legkisebb részleteit sem. De elmosolyodott, és úgy határozott, hogy megkavarja egy kicsit a témát. – Nem, kapitány. Én Svájcban tanultam. Ott tanítottak meg angolul. – Értem – felelte. – De biztosan észrevette, hogy úgy beszélek, mint ön. Én Angliában tanultam. Charterhouse-ban. Onnan az Oxfordi Egyetemre mentem… St. Edmund Hall, mérnöki kar, de legnagyobb oxfordi eredményem az volt, hogy golfoztam a cambridge-i egyetem csapata ellen. Kétszer is. Egyszer csapatkapitányként. Ravi már majdnem elbóbiskolt az eső utáni fülledt afrikai hőségben, visszazökkent a társalgásba. – Karthauzi létére beválogatták az oxfordi csapatba? Ez szép eredmény! – Hát, megkaptam a sötétkék egyenruhát – mondta Camara és igen meglepődött, hogy vendége azonnal felfogta elit iskolázottságát, és különösen attól, hogy Ravi furcsa mód tudta, hogy a Charterhouse-i öreg fiúkat szokták karthauziaknak nevezni. De folytatta: – Az iskolában tanultam meg játszani, és amikor Oxfordba kerültem, kiderült, hogy én vagyok az egyik legjobb játékos. Nagyon élveztem… nagyon vidám emberek közt voltam. Nagyon jól éreztem

115

magamat velük, de sosem tudták rendesen megjegyezni a teljes nevemet, ami Habib Abdu Camara, és amikor a hét elején kihirdették a csapatbeosztást, engem csak a Fekete Embernek neveztek. – Jesszus, ha manapság tennének ilyent, abból nagy botrány lenne – mondta Ravi, mosolyogva. Camara kapitány nevetett. – Biztosan. De nem rossz szándékból tették, egyáltalán nem akartak megsérteni. És egyébként mondom, nagyon jól éreztem magam velük. Jó barátok maradtunk. – Szokott még találkozni ezekkel a barátaival? – kérdezte Ravi. – Hát, tizenhét évvel ezelőtt végeztem Oxfordban. Évekig összejöttünk még a magán középiskolák golfkupáján… Tudja, a Halford Hewitt verseny, ami Dealben zajlik. A Royal Cinque Ports pályáin szokták megrendezni. Persze mind más iskolák színeiben játszottunk, de amikor együtt voltunk Oxfordban, kétszer is legyőztük Cambridge csapatát, és erre nagyon büszkék voltunk. – Már nem jár a Halford Hewittre? – Nem nagyon. A haditengerészeti karrierem évekig nem tette lehetővé, hogy a Charterhouse öregfiúk csapatát erősítsem. De jövőre feltétlenül elmegyek. Érdekes látni a régi barátokat, évről évre az egykori iskolájuk dicsőségéért játszani. Háromszor is elődöntőt játszottunk a Harrow-val, és szerintem egyik csapat sem változott nagyon. Ravi megrezzent egykori iskolája nevének hallatán, ám a szenegáli hadiflotta szószátyár parancsnoka ezt nem vette észre; igen rámenősen megragadta a lehetőséget, hogy tovább beszélhessen golfkarrierjéről végre valakinek, aki érti. – Nagy meccseink voltak a Harrow-iakkal – mondta. – Egy Thumper-Johnston nevű srác volt a kapitányuk. Az igazi neve Richard Thumper-Johnston, de nagyon jó játékos volt. Kétszer is legyőzött, mindkét alkalommal 2-1-re; nagyon hosszú gurításai voltak a 18-assal, de a négyes játékban nem volt olyan jó. Ravi megint úgy érezte, hogy menten elbóbiskol. De megint csak visszazökkent a beszélgetésbe, azon igyekezett, hogy úgy tűnjék, mintha figyelt volna. És rá egyáltalán nem jellemző módon nem figyelt, hogy mit mond. – Thumper-Johnston? Visszament Harrow-ba internátusi felügyelő tanárnak, matematikát tanít. – Elnézést, egészen biztos, hogy nem Angliában járt középiskolába? – kérdezte a parancsnok. – Tudom, hogy a közel-keleti katonaemberek nagyon titkolózóak. Semmit sem árulnak el magukról. De sokan angol magán középiskolákba jártak. Harrow… Thumper-Johnston és Husszein király. Hahaha! – Camara kapitány arcán széles vigyor jelent meg. – Azt hiszem, megfogtam, tábornok. De Thumper barátja az én barátom is. Megőrzöm a titkát. – Nem mondtam, hogy ismertem – felelte Ravi. – Csak hallottam róla. Az apám ismerte. – Akkor az apja járt a Harrow-ra? – szólt a kapitány. – Valakinek biztosan a Harrow-ra kellett járnia…, ha egyszer ismeri Thumpert. Alig mozdult ki. Kivéve, ha golfversenyre mentünk. Ravi mosolygott, és tudta, hogy valamit mondania kell, bármit, amivel elhallgattathatja ezt az idiótát. – Apám angol volt, és azt hiszem, a Halford Hewitten játszott Johnston ellen. Emlékszem erre a névre. – Az apja a Harrow-ban játszott? – kérdezte Camara kapitány. Kritikus pillanat volt. – Nem, a Bradfieldben játszott – mondta Ravi. A kapitány biztosan elgondolkodik egy kicsit, gondolta Ravi, feltételezve, hogy biztosan észreveszi az állítás abszurditását, miszerint egy Rashood nevű angol hozzá hasonlóan nagyra értékeli az ellenfél játékosa, Halford Hewitt játékosát, olyannyira, hogy mesél róla a fiának, és

116

azt is elmondja, hogy az illető visszament alma materébe kollégiumi nevelőtanárnak. Nem, nem hiszem, hogy ezt beveszi, gondolta. És Camara kapitány nem vette be. Felnevetett. – Aha! – mondta. – Azt hiszem, megint megfogtam magát. Tábornok, maga egy szigorúan titkos harrow-i öregdiák tengeralattjáró-parancsnok… idejön a semmi kellős közepéből… a nyílt óceánon vesszük fel… de jövőre érdeklődöm maga iránt, talán magát Thumpert kérdezem meg… no de ideje még egy kis teát töltenem a mély vizekből előjött barátainknak. Shakira, aki sokkal fáradtabb volt Ravinál, elaludt, és az egész beszélgetésből semmit sem hallott. Akkor ébredt fel, amikor Ravi azt mondta: – Maga pályát tévesztett. Nyomozónak kellett volna mennie, kapitány. De ez esetben téved… – Akkor ugyan honnan ismeri Thumpert, a Harrow matematikatanárát? – nevetett fel Camara kapitány. – Rajtakapta az oxfordiak Fekete Embere… Ha-ha-ha! Ravi is nevetett, sűrűn átkozva magát óvatlanságáért. Udvariasan köszönte, de nem kért több teát, és rákérdezett, indulhatnának-e végre a repülőtérre, mivel Shakira annyira fáradt, hogy biztosan egész úton alszik majd. – Természetesen – mondta a kapitány, és energikusan talpra ugrott. – Jöjjenek… Szólok Thomasnak, hogy vigye a poggyászt az autóhoz… ott áll! Végigmentek a mólók előtt, a haditengerészet fekete szolgálati Mercedeséhez, melynek két első lámpája fölött apró zászlócskákat lengetett a szél: a Szenegál zöld-sárga-vörös trikolorját, közepén zöld csillag. Camara kapitány lassan, komótosan vezetett. Kihajtottak a bázisról, az Atlanti-félszigeten, a dokkokról északra fekvő repülőtérre mentek, ahol az Iráni Légierő felségjelét viselő Lockheed Orion P-3F gép várt rájuk. A kapitány leparkolta az autót, és felajánlotta, hogy elkíséri őket a géphez és viszi Shakira csomagját. Végül Shakira beszállt, Ravi követte, már mindkét csomag a kezében. Búcsút intettek egymásnak. A távozni készülők látták, ahogy a kapitány a kocsihoz lépdel. Ravi hirtelen a még nyitott ajtóhoz lépett, a lépcső tetejéről szólt: – Kapitány! Jöjjön vissza… Hoztam magának egy kis ajándékot… El is felejtettem. A táskámban van. Camara kapitány szélesen elmosolyodott és visszaindult a géphez; Ravi szinte biztos volt benne, hogy így tesz. Fürgén futott fel a lépcsőn. Friss, ruganyos mozgással haladt, és belépett a gépbe, nem sejtve, hogy ez az utolsó lépése. A gép hátsó része felé indult, ahol Ravi a táskájában matatott. A Hamasz műveleti igazgatója villámgyorsan megfordult, és iszonyú erővel ütötte tőrének markolatát a kapitány szeme közé, úgy, hogy az áldozat koponyája azonnal megrepedt. Aztán jobb öklével a Fekete Ember orrhegyét felütve a csontot az agyba lökte. A kapitány meghalt, összeesett. Shakira csak állt, és nézte a néhai kiváló golfjátékos üléssorok közti folyosón elnyúlt testét, a kapitányt, aki talán már a selymes mennyei pázsitokon legelteti a szemét. A pilóta is eléggé meglepődött. Nem sokat látott az egészből, és az első tiszt kíséretében ment hátra. – Rashood tábornok? – kérdezte tisztelegve. Nem kérdezett. Katonai fegyelem. – Elnézést, a rendetlenségért – mondta Ravi. – Húzzon a fejére szemeteszsákot. Aztán vagy a sivatag, vagy a Vörös-tenger felett kidobjuk. Majd szólok. – Igen, uram. – És kapitány! Ugye tudja, hogy ez szigorúan titkos művelet? Ez az ember túl sokat tudott rólunk. Veszélyt jelentett Irán és az iszlám számára. Arra készült, hogy felfedi a briteknek kilétemet és a Hamasznál betöltött tisztségemet. Nem maradhatott élve. Mindannyiunk érdekében.

117

– Igen uram. Értem. De ha a hátsó ajtón át akarjuk kidobni a testet, le kell lassítanom, és a repülési magasságot is jelentősen csökkenteni kell. Kérem, időben szóljon, ha készen áll. Körülbelül 8,5 kilométer magasságban repülünk. Ha elértük a megfelelő magasságot, vitetek önöknek kávét és szendvicseket. Úgy egy óra tájban kaphatnak jobb ételt is Asszuánban, ahol üzemanyagot veszünk fel. – Köszönöm, kapitány. Azt hiszem, jobb, ha eltűnünk, mielőtt valaki keresni kezdi a flotta főparancsnokát. Ravi és Shakira a gép elejébe mentek, és bekötötték magukat a kényelmes bőrülésekbe, ahol az Orion korábbi háborús bevetései során az Arab-tenger és a Perzsa-öböl térségében megfigyelők és számítástechnikusok szoktak ülni. A pilóta, Fahad Kani kapitány jó sebességgel gurította a gépet a kifutópályára, végigmérte az előtte álló szabad utat, és a felszállási engedélyt meg sem várva, indulási sebességre kapcsolt. Az Orion nekilódult, lendületet vett, és az Atlanti-óceán felett a kora esti égre röppent. Jobb kanyart vettek, észak felé, Mauritánia irányába haladtak, majd kissé északészaknyugatnak, a Szahara felé vették az irányt. Forró klímájú, szegénység sújtotta országok felett vezetett útjuk a szárazföld belsejében: Mali, Niger, Csád, Szudán északi része. Néhány órával később a Nílus-völgy zöld, termékeny vidékén Kairótól délre, Asszuánnál, a nagy gát közelében szálltak le. Ravi nem tudta elhatározni magát, hogy Camara kapitány holttestét a Szahara égető homokjára dobják, remélve, hogy a dögevő madarak tüntetik el, betemeti a sivatagi homok, vagy a tengerbe hajítsák, ahol a kapitány törött orrából szivárgó vérre gyűlő cápák megbízhatóbban végzik el a piszkos munkát. Az volt a gond, hogy nem volt biztos benne, vannak-e cápák a Vörös-tengerben, és attól tartott, hogy a testet partra moshatja az áramlat. Azt is tudta, hogy az időzítés kritikus lehet egy nagy sebességgel haladó repülőgép esetében, és nem könnyű egy holttestet a nyitott ajtón kidobni. Nem szerette volna, ha a szenegáli haditengerészet néhai főparancsnokának teteme Dzsidda belvárosában érne földet. Ezért inkább a dögevő madarak mellett döntött. Ő is, Shakira is túl fáradtak voltak, hogy egyenek. De a kávé jó volt, és mielőtt elaludtak, mégis megettek egy kis csirkés-paradicsomos pitát. Két órával később Ravi, aki ennél többet egy huzamban soha nem aludt, felébredt és a pilótától tájékozódott helyzetükről. Éppen áthaladtak a mauritániai határon és Mali területére léptek. Ravi megnézte a helyet nagy becsben tartott Kisatlaszában. Az atlasz Shakira ajándéka; aranyozott lapélű, bőrkötéses zsebkönyv. Kiválasztotta a helyet a Camara testétől való megszabadulásra. Még három és fél óráig tart odáig az út. Utasította az első tisztet, hogy időben ébressze fel, és ha felkelt, kezdjék meg a leereszkedést körülbelül 1500 méterre, hogy kidobhassák a testet. Visszament az alvó Shakirához, megfogta a kezét, megpróbált visszaaludni, de csak szendergett, miközben Csád északi területei felett repültek át. Néhány perccel később beléptek a líbiai sivatag fölötti légtérbe, az északnyugatra Szudántól, Egyiptom nyugati és Líbia keleti részéig terjedő 195 000 négyzetkilométer területű Szahara legelhagyatottabb vidéke fölé. Ravi egy 5 kilométer széles területet választott ki, a Ma'Tan Bishrah és a Ma'tan Sarah oázisok közti, isten háta mögötti vidéket. 1600 kilométeres körzetben sehol egy lakott település. Odalent, az Al Kufrah tűzforró, sivár, lakhatatlan homokdűnés vidékén a hőmérséklet negyven fok körül volt. A pilóta csak a GPS-adatokból tudta, hol járnak éppen. Kani kapitány a műszerekre figyelt. Ravi és az első tiszt a hátsó ajtóhoz vonszolták a testet, a gép a magasságot 3000 méternyire, a sebességet 190 csomóra csökkentette. Ravi és a repülős tiszt hevederekkel rögzítették magukat a géptörzshöz, mindketten álltak. Közeledtek a célzónához. Hallották, hogy a kapitány hátrakiált… „EGY PERC!”

118

Az első tiszt kioldotta az ajtó biztonsági zárját és kitárta az ajtót. Fülsiketítő zaj támadt, ahogy a szél befújt a résen. A két férfi erősen tartva magát, a testet az ajtó felé taszigálta. „MOST!” – kiáltott hátra a kapitány. Két erőteljesebb rúgás hatására az Oxfordi Egyetem golfcsapata néhai kapitányának teste a sztratoszférába lépett. Nézték, ahogy a sivatagi homok felé repül, majd gyorsan becsukták a gép ajtaját. – Rendben, kapitány… folytassa az eredeti terv szerint! Érezték, hogy az Orion orra felemelkedik, a gép felgyorsul, újra felveszi a szokásos sebességet és repülési magasságot. Shakira olyan fáradt volt, hogy nem is mocorgott. Ravi annyira megkönnyebbült, hogy sikerült megszabadulniuk a szószátyár szenegáli tengeri medvétől, a Harrow-i Golf Társaság oszlopos tagjától, hogy töltött magának még egy csésze kávét. Kani kapitány jelentette, hogy Afrika negyedik legnagyobb országán haladnak keresztül, az egyiptomi határ felé, körülbelül 1000 kilométere lehetnek a Nílus völgyétől. – Nem sokkal több, mint egy óra múlva Asszuánban leszünk – közölte. – Idáig 5500 kilométert tettünk meg. – Mennyi van még hazáig? – A Nílustól Bandar Annaszig 2400. Körülbelül három és fél óra. Egy órát állunk Asszuánban. Ravi aludt, miközben az Orion a sivatag fölött repült. Csak a Nasszer-tónál ébredt fel, a Nagy Gát déli falának feszülő 560 kilométer hosszú mesterséges tárolónál, amit a Nílus elrekesztésével hoztak létre. Ennél a 4100 négyzetkilométer területű mesterséges tónál kezdték meg a leereszkedést, a folyó nyugati részének lapos, terméketlen, barna talajú vidékén, és nemsokára leszálltak az Egyiptom legdélebbi városától 25 kilométerre lévő kis repülőtéren. Szenegálban éjfél után egy óra volt, de a fáraók földjén az időeltolódás miatt hajnali négy. Kani kapitány intézkedett, hogy nagyra becsült vendégei ételt kapjanak, egyiptomi kusharit, amit a helyi légierő szokás szerint golfautón vitt a repülőgéphez. Ravi és a még mindig nagyon fáradt Shakira némiképp riadtan nézték a hatalmas tányért, rajta a hely specialitását: tészta, rizs, fekete lencse, sült hagyma, paradicsomszósszal leöntve. Koromsötét volt, de elvesztették időérzéküket, és a kushari igazán finomnak tűnt. Jó étvággyal fogyasztották. Hozzá meleg pita kenyeret ettek, jéghideg narancslét ittak, és fegyelmezetten várták, hogy az edényeket elvigyék az egyiptomiak. Az Iráni Légierő Lockheedjeit nem fedélzeti étkeztetésre tervezték. A gépet feltöltötték üzemanyaggal, a személyzet és az utasok felfrissültek; helyi idő szerint hajnali öt órakor folytatták útjukat a Vörös-tenger és az Arab-félsziget felé. Az út felénél éppen a rettegett Rub Al Khali, a „Kihalt vidék” nyugati vége, a világ legrettenetesebb sivataga felett repültek, onnan dubai légtérben haladtak át a Perzsa-öböl felett, a Hormuzi-szorosnál. Szeptember 22-én tíz órakor szálltak le Bandar Abbas repülőterén. A haditengerészet szolgálati autója a kifutópálya végén várta Rashood tábornokot és feleségét. Kani kapitány kikapcsolta az Orion hajtóműveit. Azonnal a magas rangú vendégeknek fenntartott lakosztályba vezették őket. Szállásuk a legjobb, légkondicionált szállodák kényelmével vetekedhetett: hatalmas, márvány padlózatú fürdőszoba, illatos szappan, sampon, arcszeszek, kölnivizek, hatalmas baldachinos ágy. Két makulátlanul fehér egyenruhájú, fehér inges, fehér vállbojtos, fehér zoknit viselő szolgálattevő tengerész állt rendelkezésükre. Meleg fürdőt készítettek, illatszereket, fürdőolajat hintettek a vízbe, kikészítettek két puha, sötétzöld fürdőköntöst. Két fekete selyempizsama volt az ágyra terítve. A szekrényben ruhák sorakoztak: frissen vasalt nadrágok, öltönyök, tengerészkék ingek, zoknik, alsónemű és cipő, és női ruhák is, hasonlóképpen. Amikor Shakira, azt mondta, úgy fogja érzi magát mint egy jól megfürdetett matróz; Ravi emlékeztette, hogy az ő kérése volt, hogy elkísérhesse az útra.

119

A szolgálattevő tengerészek az öbölre néző külső szobában egy tál helyi gyümölcsökből összeállított gyümölcssalátát helyeztek el. Volt friss kávé, tea, édes sütemények. A televízió a CNN amerikai hírcsatornára volt beállítva. Egy helyi és egy angol nyelvű újság feküdt a két kényelmes karosszék közötti asztalon. Akárhogy is, nagyon pozitív változás volt ez a tábornok Barracuda-béli kabinjához képest. Shakira Rashood számára ez maga volt a paradicsom. Majdnem egy óráig ki sem szállt a kádból. Háromszor mosta meg a haját, „hogy kimenjen belőle a tengeralattjáró-szag”. A szolgálatukra lévő két iráni tengerész dél körül távozott, magukkal vitték a tengeralattjáró-útról hazatérők szennyesét. Egyikük távozás előtt behúzta a sötétítőket, és javasolta, hogy a vendégek aludjanak egy kicsit, mivel Badr admirális 16.30 órára értekezletet hívott össze az irodájában. – Időben jelentkezünk. Az admirális kellemes napot kíván önöknek. Az ajtó előtt négy fegyveres tengerész őrködött. A lépcső alján még kettő. Odakint, a hőségben újabb négyfős járőr. Badr admirális pontosan tisztában volt azzal, milyen fontos vendégei vannak. Azt is jól tudta, hogy a világ fejedelmi jutalmat adna bárkinek, akitől megtudná, hol tartózkodik éppen a Hamasz hadműveleti parancsnoka. Ravit és Shakirát 16.00-kor telefonhívás ébresztette. Közölték velük, hogy harminc perc múlva gépkocsi jön értük. Lassan felöltöztek, termoszból kávét töltöttek maguknak, komótosan megitták, majd elindultak a várakozó autóhoz. Badr admirális mindkettőjüket melegen üdvözölte, és beszámolt róla, mit éltek át a bázison, amikor meghallották a hírt a St. Helens tűzhányó kitöréséről. – Nagyszerű pillanat volt mindannyiunk számára – mondta. – Oly sok hónapnyi tervezés után… De nem hallottunk semmit arról, hogy Amerika reagálna a Hamasz fenyegetésére, és teljesítené követeléseit. – Nem vártam, hogy üzenjenek – mondta Ravi. – De legalább valamiféle mozgást vártam a közel-keleti támaszpontokon. És azt, hogy az izraeliek kiadjanak egy kommünikét az arab országoknak és az Öböl menti államoknak, köztük Iránnak. – Éppen ez jelen megbeszélésünk témája – felelte az admirális. – Nem kaptunk jelentést arról, hogy a Jordán-folyótól nyugatra fekvő területekkel kapcsolatban bármi új kezdeményezés történt volna. És nem csak nekem, senkinek nincs ilyen információja. Itt van viszont egy lista arról, milyen csapat- és hadieszköz-mozgásokat hajtottak végre a támaszpontokon. – Tökéletes – mondta Ravi. – Átnézem, és annak alapján döntünk, mi lesz a következő lépés. – Helyes – felelte az admirális. – Minden információ itt van… de előbb… hogy van a fiam? Jól kezeli a tengeralattjárót? – Ó, Ben remekül bírja – mondta Ravi. – Első osztályú atom-tengeralattjáró kapitány lett belőle. Tökéletesen ura a járműnek, a legénység nagyon megbízik benne. A hajó is remekül működik. Apróbb hibákon kívül semmi gondunk nem volt vele, és remélem, illetve szinte biztos vagyok benne, hogy hibátlanul végrehajtják a terv hátralévő részét. – Én mindenesetre azt is remélem, biztonságban hazaérnek. Ha kénytelenek lennénk a végső támadást is végrehajtani, néhány hétig nyilván nagy mélységben kell maradniuk. – Ahogy terveztük – mondta az admirális. – Számomra egészen nyilvánvaló, hogy a Barracuda a hadművelet közben egyszerűen észrevehetetlen. Még ellenséges vizeken sem tudják detektálni. – Nem, ha olyan remek parancsnok vezeti, mint Ben – mondta Ravi. – És mesterien elsajátította a tengeralattjáró vezetését. Olyan veszélyes vizeken vittük a hajót, ahol tudtuk, az amerikai haditengerészet fele minket keres. De amennyire én tudom, fogalmuk sincs, merre jártunk. – Elbizakodott szavak ezek egy tengeralattjáró-parancsnoktól – felelte az admirális mosolyogva. – De örömmel hallom… megnézzük most az amerikai kivonulás állását?

120

– Igen. Kérem, mondja el, mi a helyzet. Jegyzetelek. – Rendben. Először is Bahrein. Ott van az amerikai Ötödik flotta főhadiszállása. Két héttel ezelőtt a Constellation nevű repülőgép-anyahajó és konvoja még ott volt, három napja távoztak. Tizenegy hajó, köztük két tengeralattjáró is. Követtük őket az Öbölben, egészen a szorosig. Észrevettük a csapatok létszámának csökkenését is. Körülbelül ötszáz tengerészgyalogost a törökországi Incirlick légitámaszpontra vittek repülővel. Kettő: Kuvait. Nagyon nagy amerikai katonai bázis, parancsnokság, és kiképzőtábor. Közel 12 000 emberük van ott. Megfigyeltük, hogy innen néhány repülőgép átment a Diego Garcia támaszpontra, de a tengeren nem volt nagy mozgás. Három: Szaúd-Arábia. Itt van az amerikai légierő újonnan megnyitott térségi főparancsnoksága. Tízezer ember, ahogy az korábban is volt. Plusz egy nagy, de változó létszámú felderítő és harci gép flotta. Nem tapasztaltunk lényeges változást. Négy: Katar. Innen jelentős létszámú csapatokat vontak ki. Az eredeti 4000 helyett már csak 2000 fő maradhatott a bázison. Sok repülőgépet is kivontak. Ezt onnan tudjuk, hogy látjuk a nemrégiben épített nagy, de üres körleteket. Tengeri csapatmozgást nem láttunk, de nyilván sokan légi úton hagyták el a támaszpontot. Öt: Omán. A kikötőket és az Al-Seeb nemzetközi repülőteret sűrűn használta az amerikai hadiflotta és a légierő. Általában 4000 fő állomásozik az országbeli támaszpontokon; változást nem tapasztaltunk. Hat: Egyesült Arab Emirátusok. Kis légierőbázis. Semmi változás. Hét: Dzsibuti. Az amerikai különleges erők kiképzőbázisa. Különböző alkalmakkor végzett megfigyeléseink során úgy becsültük, körülbelül 3000 katona állomásozhat itt. Semmi változás. Nyolc: Diego Garcia. Haditengerészeti támaszpont és komoly légitámaszpont is van itt. B-52-es bombázók, B-2-es lopakodók. A repülőgépek számában nincs változás. Nagyon nagy az átmenő hadihajó-forgalom. Nincs számottevő változás. – Biztosan azt gondolják, micsoda arcátlan követelés, hogy vonuljanak ki a Diego Garcia támaszpontról, ami több ezer kilométerre van az Öböltől – mondta Ravi. – De ez a felsorolás meglehetősen kiábrándító. Az Egyesült Államok nyilvánvalóan nem veszi figyelembe a követeléseinket. Csak időt akarnak nyerni. Erről jut eszembe: pontosan hány repülőgépanyahajójuk van a térségben? – Egy az Arab-tenger északi részén, az Öbölben egy sem, és egy, azt hiszem, a Diego Garcia támaszpont felé tart. – A Constellation? – Pontosan. – Nem úgy viselkednek, mint egy nemzet, akinek legfőbb üzleti és politikai területe felét a megsemmisítés fenyegeti. – Nem, Ravi. Nyilvánvalóan nem. – És van már információnk arról, hogy McBride elnök hogy viszonyul a kérdéshez? – Semmit sem hallottunk. Ami azt jelentheti, hogy a színfalak mögött azon dolgozik, hogy megsemmisítsenek bennünket. De valószínűbb, hogy nem hiszi fenyegetésünk valóságosságát. – Ezzel majd később foglalkozunk, admirális – mondta Ravi. – Közismert liberális és pacifista. Az ilyenek pedig többnyire a homokba dugják a fejüket. Számunkra az a veszélyes, amikor a Morgan admirálishoz hasonlók kerülnek hatalmi helyzetbe, mert ők valószínűbben intéznek támadást, vagy, ami még rosszabb, ellentámadást bármilyen feltételezett ellenség ellen. – Tehát mi a teendőnk ezzel kapcsolatban? – Admirális, azt hiszem, ennek alapján elindítjuk a művelet második fázisát. – Gondoltam, hogy erre a következtetésre jut, tábornok. És egyetértek. Hatalmunkban áll kényszeríteni őket, hogy azt tegyék, amit mi diktálunk nekik. Vagy legalábbis remélem, hogy képesek vagyunk rá. Elhatározta már, mit üzenjünk a második kommünikében?

121

– Természetesen. Pontosan tudom, mit kell tenni. De először útjára kell indítanom Bent. Elláttam utasításokkal, nem fog veszélyes vizekre menni. Ez a következő lépés talán a legkönnyebb, és minden bizonnyal ez jár a legtöbb eredménnyel. Badr admirális elmosolyodott. – Tedd azt, fiam. És Allah legyen veled! 2009. szeptember 20., kedd, helyi idő szerint 14.30 óra 14:45É, 18:00Ny, ellipszis alakú „parkolópálya” A Barracuda az Atlanti-óceán mély vizében, 180 méterrel a felszín alatt, Szenegál partjaitól 74 kilométerre nyugatra, lassan haladt. Badr ellentengernagy helyi idő szerint 12 óra óta figyelte a kínai haditengerészeti műholdról érkező utasításokat. Közvetlenül Bandar Abbaszból várta a jelsorozatot, ahol apja és Ravi Rashood tanácskozik. Ott, az Atlanti-óceán szubtrópusi vizein kétóránként a felszín közelébe, periszkópmélységbe emelkedtek, felbocsátották az ESM árbocot, bejelentkeztek a műholdra, és várták a jelzést. Az egész művelet mintegy hét másodperc alatt zajlott le. Utána megint lemerültek. De sem 12.00-kor, sem 14.00-kor nem kaptak jelzést. Amikor itt délután kettő volt, a Hormuziszorosnál már fél hét. Már kezdett aggódni. Újabb harminc perc telt el. Újra utasította a másodkapitányt, hogy engedjék ki a főballasztot, emeljék a Barracudát periszkópmélységbe. Felment az EMS árboc, és újra bejelentkeztek. Az óceán fölött 35 000 kilométer magasságban keringő műholdról ezúttal megkapták a jelzést… Előre, 57 fokkal nyugati irányban (nyugati szélesség 16.5)… kilövés 282400SEPT09. Legalábbis szó szerint ezt jelentette. Kódolt jelentése azonban más volt: Előre, keleti irányban (északi szélesség 157.00-56.50)… kilövés 300200NOV11. Az idő adatokhoz mindig kettőt hozzá kellett adni. Egész úton ezt a trükköt használták. A koordináták is előzetes megegyezés alapján voltak kódolva: egy ebéd ideje bizonyos étteremben a Kamcsatka-félsziget rosszabbik felén, az Ohotszki-tenger partján, 2011 novemberének végén. Ben Badr tudta, hogy hat nap alatt kell megtennie a 3900 kilométernyi utat. Ez azt jelenti, hogy az apja úgy ítélte meg, 12-13 csomós sebességgel haladhatnak ezeken az elhagyatott közép-atlanti vizeken. Valóban nem jártak errefelé hadihajók. Akár 17 csomós sebességgel is átvághatott volna az óceánon és csak a Puerto Rico-i amerikai haditengerészeti bázis előtt 1800 kilométerre kellett volna lelassítania. De a cél közelebb volt. Lement a navigációs szobába, ahol Mohammed Ashtari főhadnagy nagyon elhagyatottnak nézett ki Shakira nélkül. Shakira széles íróasztalán hagyta a pontos, kódolatlan térképeket, és gyorsan átnézték a következő támadás célterületét. A cél koordinátái 16.45É 62.10Ny már be voltak programozva a rakétakilövő helyiségben, és a SCIMITAR SL-Mark-1 rakéták vezérlő egységeibe is. Ben Badr gondosan feljegyezte a kilövés helyének területét: 16.50É 57Ny és leírta Mohammed főhadnagynak. A kiválasztott terület a céltól 700 kilométerre van, a kilövéstől a becsapódásig körülbelül fél óra telik el. Nem probléma. Ben Badr visszament a vezérlőterembe, és kiadta a parancsot:… irány kettő-hét-kettő… sebesség 17… mélység 600… 2009. szeptember 24., kedd 11.30 óra Pentagon, Washington DC Tim Scannell tábornok tudta, hogy éppen most rúgták ki. Az Egyesült Államok elnökét hívta a Pentagon második emeleti igazgatói irodája és az Ovális Iroda közti titkosított vonalon, és emberemlékezet óta először fordult elő, hogy a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának

122

elnökét nem az elnökhöz, a hadsereg főparancsnokához, hanem a vezérkari főnökhöz kapcsolták. Nagy Bill Hatchard udvarias és megértő volt, de nem rejtette véka alá a tényt, hogy a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke és az Egyesült Államok fegyveres erőinek főparancsnokai közt folyt beszélgetéseket lehallgatták. Ami még ennél is rosszabb, Bill Hatchard pontosan tudni akarta, miről kíván beszélni az elnökkel, ami Scannell tábornok nézete szerint elfogadhatatlan hatáskör-túllépés, de Hatchard finoman értésére adta, hogy vagy elmondja, mi a hívás tárgya, vagy nem kapcsolják McBride elnökhöz. Scannell tábornok hosszú és kiváló katonai pályafutásának kezdete óta először kényszerült megadásra. – Mondja meg neki, hogy a Hamasz tevékenységével kapcsolatos – mondta nyersen, a felszín alatt lappangó dühvel. – És hívjon vissza, ha befejezte a kibaszott sürgős tennivalóját. A tábornok lecsapta a telefont. A vonal másik végén Bill Hatchard nem érezte győztesnek magát. Inkább meglehetősen idegesítő félelem fogta el. Tudta, hogy éppen most szerzett ellenséget magának a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnökének személyében; nagyra becsült bátor katona, aki se tőle, sem főnökétől nem ijed meg. Ez semmiképpen sem jó. Bill Hatchard jól ismerte a játékszabályokat. Ezeknek a magas rangú pentagonbeli fickóknak rendkívüli hatalom van a kezükben, sőt mi több, állandó státusuk van a Fehér Házban. Scannell tábornok akkor is a helyén lesz, amikor McBride már régen nem lesz elnök. Hasonlóképpen Scannell munkatársai, a többi aranyváll-bojtos generális és admirális. Bill úgy határozott, nem említi ezt a kellemetlen incidenst, elsimítja, mintha mi sem történt volna. Ennek már mintegy negyvenöt perce, és Scannell tábornokot még mindig nem hívták viszsza az ovális irodából. Nem kétséges, hogy még idegesebb lett volna, ha hallja azt a rövid, kurta-furcsa beszélgetést, amit az elnök hadsereg főparancsnoka folytatott Hatcharddal fél órával korábban. Körülbelül ez hangzott el: – Uram, nem tudom, kívánja-e visszahívni a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnökét a Pentagonban? – Mit akar? – Nem tudom pontosan. Azt mondja, a Hamasz tevékenységével kapcsolatos. – Új információjuk van? – Nem tudom, uram. Nem akart velem beszélni, önt kereste. – Mondja meg neki, hogy ha új információjuk van, hívjon újra a védett vonalon. Ha nem, akkor hagyjon békén. Rendkívül sok dolgom van. – Igenis, uram. Ám a lassan mozgó, nehézkes egykori Yale védőjátékost, aki oly sok meccsen bizonyított az Elisben, ezúttal elhagyta a bátorsága. Egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy visszahívja a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnökét a Pentagonban, képtelen volt közölni vele az elnök megszégyenítő üzenetét. Ennek semmi köze nem volt a taktikához vagy empátiához. Tiszta, hamisítatlan félelemből nem tudta rávenni magát, hogy felemelje a telefont. És mint számos szépreményű vezető, ha túl mély vizekre, túl forró helyzetbe kerül, ő is úgy döntött, hogy inkább… nem tesz semmit. Emiatt pentagonbeli irodájában Scannell tábornok különösen feldühödött. Éppen Arnold Morgan admirálissal beszélt telefonon, az egyetlen emberrel, aki közel s távol pontosan érti, hogy mi folyik itt. A két férfi igen komoly beszélgetést folytatott egymással. Morgan szerint a Barracuda már az Atlanti-óceán déli vizein jár, valahol az Argentína keleti partjai mentén húzódó több millió négyzetkilométernyi vízterületen. Érdeklődéssel hallgatta a tábornok jelentését a közel-keleti csapatmozgatásról, és örömmel hallotta, hogy a Perzsa-öbölben már nincs egyetlen repülőgépanyahajó-konvoj sem. Mindket-

123

ten úgy gondolták, hogy a Hamasz azon követelése, hogy a Diego Garcia támaszpontot is hagyják el, pofátlan, extrém kérés. Hiszen a DG végső soron brit gyarmat, és több ezer kilométerrel közelebb van a hindu Indiához, mint a muzulmán Iránhoz vagy Irakhoz. Ám leginkább az foglalkoztatta őket, hogy a terroristák támadásukat október 9-re jelezték. Addig már csak tizenöt nap van hátra. Arnold komolyan aggódott a 100 hadihajó középatlanti átcsoportosítása miatt; nemcsak logisztikai szempontból, hanem azért is, mert az elnök, a hadsereg főparancsnoka semmit nem tud a hadműveletről. És nem is akar semmit tudni a hadműveletről. De sem Scannell tábornok, sem Morgan admirális nem törődött a küldetés morális vonatkozásaival. Mint Arnold megfogalmazta: – Nem attól helyes valami, hogy az elnök helyesnek tekinti. Nem is attól helytelen, hogy az elnök helytelennek tekinti. A döntés, legyen az helyes vagy helytelen, szent és sérthetetlen, bármit is gondoljon az elnök. Mindketten meg voltak győződve arról, hogy az Egyesült Államokat igen komoly veszély fenyegeti; olyan veszély, mely egymilliónál is több ember halálát, legnagyobb városainak pusztulását okozhatja. A veszélyt csak úgy lehet elkerülni, ha a katonaság gyorsan és határozottan akcióba lép. Scannell tábornok erről így vélekedett: – Ha egy a húszhoz az esélye annak, hogy ez a szökőár bekövetkezhet, vagy meg kell akadályoznunk, vagy teljes védelmi erőnkkel fel kell lépni ellene. Minden más lépés súlyos kötelességszegést jelentene részünkről. A rendelkezésükre álló bizonyítékok ismeretében a tábornok a La Palma gránitszikláján becsapódó halálos támadás esélyét nem hogy egy a húszhoz saccolta volna, hanem pénzben is mert volna fogadni rá. Maguk mellé kell állítani az elnököt. 2009. szeptember 28., hétfő 01.00 óra Kommunikációs Központ Pentagon, Washington DC Az ügyeletes tiszt a képernyőre meredt, megnyomta a gombot, hogy letöltse és kinyomtassa a szöveget. Az e-mail-üzenet volt. Egyenesen, bár nem személyesen Scannell tábornoknak címezték: A VEZÉRKARI FŐNÖKÖK EGYESÍTETT BIZOTTSÁGA ELNÖKÉNEK Pentagon, Washington, USA Uram, ön nem vette komolyan a legutóbbi kommünikénkben foglaltakat. Figyelje, mi történik ma, szeptember 28-án nem sokkal éjfél után; meggyőződhet róla, mire vagyunk képesek, és talán változtat álláspontján. – Hamasz Sam MacLean őrnagy, a második öbölháború veterán gyalogsági tisztje azonnal reagált. Parancsot adott, hogy valaki rögtön nyomozza le az e-mailt, aztán az órájára nézett, és felhívta az Egyesült Államok hadműveleti parancsnokságának felelős tisztjének harmadik emeleti irodáját. A Hamasz szó, a „terrorista” szinonimája arra késztette, hogy az üzenetet azonnal továbbítsa a CIA virginiai, Langley-i központjába, és a Nemzetbiztonsági Hivatal marylandi központjába, valamint Fort Meade-be is. Átküldték a hadműveleti erők éjszakai ügyeleteseinek, és másolatban Jimmy Ramshawe korvettkapitánynak is, aki még az irodájában volt; fényképeket nézegetett, befogott jeleket tanulmányozott, amik felfedhetnék a Barracuda tengeralattjáró hollétét.

124

A hadsereg ügyeletes tábornoka, aki a Pentagonban 01.00-kor vette az üzenetet, nem tétovázott. Tárcsázta a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága elnökének otthoni számát, és szóról szóra beolvasta Scannell tábornoknak a levelet, és beszámolt az addigi intézkedésekről. Jimmy Ramshawe már tárcsázta is Chevy Chase-t, ahol Morgan admirális úgy kelt ki az ágyból, mintha a július negyediki díszsortüzet lövő ágyúból pattant volna ki. Gyorsan felírta a legfontosabbakat, és azonnal felhívta Tim Scannellt, de a vonal foglalt volt, mert a tábornok még mindig az irodájával beszélt. Hajnali fél kettőre a legjelentősebb katonai vezetők értesültek az új fenyegetésről. Scannell tábornok reggel hétre válságtanácskozást hívott össze a Pentagonba. A kommunikációs központban az e-mail-t lenyomozó tisztek kevés és bizonytalan eredményt tudtak felmutatni. Az elektronikus levelet valahol a Közel-Keletről küldték. Vagy Damaszkuszból, vagy Jordániából, vagy Bagdadból, de lehetséges, hogy Kuvaitból. Egészen biztosan nem a Vörös-tengertől nyugatra fekvő területről, sem az Arab-félsziget déli vagy keleti területeiről. A nyomozás eredménye olyan felületesnek bizonyult, hogy MacLean őrnagy a további tisztázást a CIA szakembereire bízta. Reggel hétre az egész Pentagonban nagy feszültség uralkodott el. Elkerülhetetlenül kiszivárgott, hogy a Hamasz újabb fenyegetést küldött. De még csak azt sem közölték, hol vagy hogyan támadnak. Bármi lehet a támadás, akár újabb öngyilkos pilóta vezethet újabb utasszállító gépet újabb magas épületbe. Mire a válságtanácskozás megkezdődött, az egész ház riadókészültségben volt. A Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága elnökének irodájában ismét Morgan admirális vezette a tanácskozást, és senki nem volt, aki ne hitte volna, hogy a Hamasz levelének szerzője halálosan komolyan gondolja, amit írt. – Gondolom, egyik hálózatunk sem tud semmi nyomot felmutatni, hol lehet a Barracuda – mondta, illetve inkább kérdezte Arnold. – Nem próbáltak meg valakivel kapcsolatba lépni, vagy ilyesmi? – Semmi nyom, uram – felelte Ramshawe korvettkapitány. – Egész éjjel dolgoztam, de nem találtam semmit. Egy nyikkanás se. Talán az egyetlen nyom Franciaországból érkezett. Azt mondják, hogy a szenegáli flotta főparancsnoka eltűnt. – Valószínűleg felzabálta egy kibaszott oroszlán – hördült fel Morgan admirális. – Most arra akarunk választ találni, hogy a következő tizenhét órában mire készül a Hamasz. Ha semmi sem történik, lehet, hogy az elnöknek van igaza. Lehet, hogy a bizonyítékainkat csak mi értelmezzük bizonyítékként, valójában csak véletlen egybeesésekről van szó. – Nem véletlen egybeesések, Arnie – mondta Morris admirális. – Valami valahol történni fog. Tudom. – Akkor jobb, ha teszünk róla, hogy az Egyesült Államok elnöke végre felemelje a seggét – felelte Morgan admirális. – Valaki mondja meg neki, hogy pontosan 09.00-kor az irodájában leszünk, és jobban teszi, ha jól figyel arra, amit mondunk.

Nyolcadik fejezet 2009. szeptember 28., hétfő 09.00 óra Fehér Ház, Washington DC Tim Scannell tábornok és Bart Boyce tábornok Dickson admirális és Morris admirális a Pentagon két szolgálati autóján bejelentés nélkül érkezett a Fehér Ház nyugati szárnyának bejára-

125

tához. Hárman egyenruhát viseltek, ahogy azt a CJC „parancsba” adta. A már nyugdíjas George Morris admirális elegáns, szürke öltönyben jelent meg. A szolgálatban lévő két titkos ügynök eléggé bizonytalan volt, hogy visszatartsák-e ezt az illusztris katonai négyest, míg a látogatóknak kötelezően előírt belépőket kiadják nekik, vagy azonnal kísérjék őket az elnöki iroda várószobájába. Az őrszolgálatot teljesítőkkel együtt a titkos ügynökök is azt a szigorú parancsot kapták, hogy mindenben tartsák be a szolgálati szabályzatot. Eszerint a látogatókat regisztrálni kell, bilétát adni nekik, és ellenőrizni, hogy kitűzik magukra. A Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke, a NATO főparancsnoka, mindketten négycsillagos tábornokok, plusz az Egyesült Államok haditengerészetének parancsnoka és a Nemzetbiztonsági Hivatal elnöke. Mindkét titkos ügynök ugyanarra a következtetésre jutott. A gyorsaság fontosabb. Regisztrációs procedúrára nincs idő. Az Ovális Irodához kísérték a négy főtisztet, és pontosan közölték az ügyeletes titkárral, kik kívánnak az elnökkel beszélni. Bill Hatchard egy percen belül megjelent, és az elnöki irodához vezető folyosón levő irodájába kísérte őket. – Szóval az elnökkel szeretnének beszélni – kérdezte barátságoskodó hangon. – Pontosan – felelte Scannell tábornok. – Attól tartok, ez ma délelőtt felettébb nehéz lesz – közölte. – McBride elnöknek nagyon sűrű programja van mára. – Rendben. Magának öt egész perce van elintézni, hogy az elnök azonnal fogadjon minket, aztán vagy egyenesen bemegyünk az Ovális Irodába, vagy parancsot adunk a tengerészgyalogosoknak, hogy kutassák fel az egész Fehér Házat, és keressék meg az elnököt – mondta Scannell tábornok. – Szóval jobb lesz, ha siet. – Uram – szólalt meg eléggé kétségbeesetten Bill Hatchard. – Sürgős nemzetbiztonsági ügyről van szó? – Keresse meg az elnököt – mondta Scannell tábornok. – Most! Bill Hatchard nem volt különösebben okos ember, de megvolt a magához való esze. Azonnal felismerte a közelgő veszélyt. Ha tovább fenntartja az Egyesült Államok hadvezetésének négy legmagasabb rangú emberét, könnyen lehet, hogy ebédidőre kirúgják. Az igazat megvallva, ha a helyzet tényleg olyan komoly, mint amilyennek kinéz, az elnök esélyeit sem érezte jobbnak. Jesszus, hiszen az ilyen nagykutyák nem szoktak csak így egy csapatban idejönni, hacsak nincs valami nagyon nagy baj. Bill Hatchard erre felállt. – Azonnal visszajövök, és prezentálom az információt – mondta kissé hadarva. – Ne az információval jöjjön ide vissza, hanem az elnökkel. Bill Hatchard kiviharzott az irodából. Három perc múlva visszatért. – Az elnök most fogadja önöket. – Jól van, fiam – mondta Scannell tábornok. – Teljesítetted a feladatot, még maradt is negyvenöt másodperced, így hát nem kell szolgálaton kívül helyeznünk téged. – Igen, uram – mondta Bill Hatchard. – Kérem, kövessenek. Az Ovális Irodába mentek, ahol McBride elnök már várta őket. – Uraim! – mondta az elnök. – Milyen kellemes meglepetés! Rendeltem önöknek kávét. Talán foglaljanak helyet! A négy magas rangú katona helyet foglalt a nagy, kényelmes székeken. Scannell tábornok azonnal átnyújtotta az elnöknek a Hamasz közleményének másolatát. – Feltételezhetjük, elnök úr, hogy már olvasta ezt a rövid levelet? – kérdezte a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke. – Igen. – És megtudhatnánk, mi a véleménye róla?

126

– Természetesen. Olvastam a Hamasznak tulajdonított legutóbbi közleményt, miszerint valaki egy héttel az esemény után azt állította, hogy ő robbantotta fel a St. Helens tűzhányót. Úgy tűnik, ugyanaz a személy írt megint, és közli, hogy ma éjjel valami valahol történni fog. – Pontosan így van, uram – felelte Scannell tábornok, aki az uram megszólítással csak a katonai szabályzat szerint járt el, hiszen az elnök az Egyesült Államok fegyveres erőinek főparancsnoka. – Esetleg van elképzelése arról, hogy kell-e valamit tennünk az ügyben, és ha igen, mit? – Igen, van elképzelésem. Mivel mindkét levelet nyilvánvalóan egy idióta írta, a válaszom az, hogy semmi teendőnk nincsen ezzel kapcsolatban. Magas rangú állami hivatalt betöltve nem tölthetjük azzal az időnket, hogy minden, a valóságtól elrugaszkodott, esztelen fenyegetést véresen komolyan veszünk. – Uram, mint bizonyára ön is tudja, három üzenet érkezett… az egyikben azt követelték, hogy azonnal vonuljunk ki a Közel-Keletről, különben felrobbantanak egy tűzhányót, és a kitörés hatására szökőár mossa el az Egyesült Államok egész keleti partját. Arra figyelmeztet, hogy nem vesszük komolyan a fenyegetését. És azt mondja, ma éjjel megmutatja, milyen veszélyes tud lenni. – A legkisebb bizonyítékunk sincs arra, hogy valaha is tett valamit. Hát miért várnák el tőlem, hogy a feje tetejére állítsam a világot, és felbolygassam az Egyesült Államok haderejének felét? – A válasz eléggé egyszerű, elnök úr! – felelte Scannell tábornok. – Mert lehet, hogy igazat mond. Lehet, hogy valóban ő robbantotta be a St. Helens tűzhányót. Lehet, hogy ma valami szörnyűséges merényletet követ el. És lehet, hogy képes előidézni a világ legnagyobb hegycsuszamlását, ami olyan szökőárt indít el, hogy New York és Washington városát 15 méter magasságban borítja el a víz. – Hát, ezt nem hiszem. Szerintem egyszerű idiótával van dolgunk. – Uram. A hadseregben azt tanítják nekünk, hogy éppen ellenkezőleg, a legrosszabbat feltételezzük. Mi van akkor, ha valóban ő tette, és a továbbiakra is képes? Mi van akkor, ha New Yorkot valóban elárasztja a víz? – Mi van akkor, ha, tábornok? Mi van akkor, ha?! A közhivatalnok sirámai, a megrettent vezető sirámai. Mi van akkor, ha… Szeretném emlékeztetni rá, hogy a választók nem azért ültettek ebbe a székbe, hogy féljek. Azért ülök itt, hogy az ön szóhasználatával élve a súlyának megfelelően kezeljem az ellenséget, a veszélyt… komolyan gondolja, hogy egyetlen ember olyan pusztítást és rombolást tudna végbevinni, mint ahogy azt ön lefesti itt nekem? – Igen, elnök úr. Először is megdönthetetlen bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy a St. Helens tűzhányóba rakétákat lőttek ki. Mégpedig ezt csakis tengeralattjáróról tehették. – Azokból a dokumentumokból, amiket én olvastam, az derül ki, hogy ezt szinte teljes mértékben egy bankigazgató vallomására alapozzák, aki az esemény előtt történetesen megivott egy literes üveg Dewar-féle skót whiskyt. – Az a bankigazgató történetesen az ország nyugati része egyik legnagyobb pénzügyi intézményének a vezetője – vágott közbe Dickson admirális. – A következő választásokon valószínűleg indul a kormányzóválasztáson, és a literes üveg whiskyt fel sem bontották. A bizonyíték arra, hogy amit hallott, valóban az volt, aminek gondolta, nem más, mint a tény, hogy mindenki másnál előbb menekültek el a helyszínről. – Csupán néhány széllökés hangját hallotta, és ez nekem nem elég bizonyíték arra, hogy átszervezzem az Egyesült Államok hadseregének, légierejének és flottájának elhelyezkedését. – Uram, azért jöttünk, hogy figyelmeztessük az ország biztonságát érintő kérdéssel kapcsolatban. Ha ez az ellenségünk valóban készül valamire ma éjjel, talán a 2001. szeptember 11-i terrortámadásoknál és Kerman legutóbbi támadásánál is nagyobb pusztítást tervez végbevinni, teljes riadókészültségben kell lennünk. Mondanom sem kell, hogy a Pentagon már készenlétben van. Javaslom, hogy a Fehér Ház is tegye ezt. Egyben kérek engedélyt, hogy a flotta a

127

kelet-atlanti vizeken keressen egy tengeralattjárót, mely feltételezhetően nukleáris robbanófejjel ellátott rakétákat hordoz. Kérek engedélyt továbbá arra, hogy jelentősen csökkentsük a Közel-Keleten állomásozó repülőgépeink és csapataink létszámát. Gyakorlatilag időt próbálok nyerni, hogy bemérjük a Hamasz támadásra készülő tengeralattjáróját. – Biztos vagyok benne, hogy ennek semmi értelme, tábornok. Olyan, mint amikor a kutya a saját farkát akarja elkapni. Egyik akciót sem engedélyezem. Várjuk meg, hogy éjjel valóban történik-e valami. – Figyelmeztetnem kell, uram, hogy ha ma éjféltájt valami nagyon rossz történne velünk vagy valaki mással, alaposan át kell gondolnia ezt a véleményét. Ne feledje, hogy a politikusokkal ellentétben mi, katonák nem kaptunk kiképzést arra, hogyan kell hazudni. – Tábornok, ezt a kijelentését kifejezetten sértőnek találom… – Valóban? Akkor javaslom, a hátralévő tizennégy órát töltse azzal, hogy kigondolja, mit fog mondani… ha netán kiderülne, hogy tévedett. További jó napot, uram! Azzal a két tábornok és a két szótlan admirális felállt és távozott. Az Ovális Irodában magára maradva az elnök a fejét rázta és magában beszélt… Istenverte paranoia katonák. Úgysem történik semmi… ezek teljesen meg vannak zavarodva… aztán megnyomta a gombot, mellyel Bill Hatchardot rendelte magához, hogy megtárgyalják a nap igazán fontos teendőit és eseményeit. 2009. szeptember 28., hétfő 23.00 óm 56.59Ny 16.45É, az Atlanti-óceán nyugati medencéjében Sebesség: 6 csomó. Irány 270. Mélység 150 méter Ben Badr admirális lassan haladt a Karib-szigetek külső peremén. A Leeward-sziget felé tartott. Ezzel a lassúsággal két nap múlva érik el a gazdag és híres St. Kitts és Nevis szigeteket, Antiguát és Barbudát. Badr admirális célpontja Antigua szigetétől 46 kilométerre, a Karib-vidéken volt. Sokkal kisebb volt, mint pálmafás testvérei, mert a felét 1996-97-ben hatalmas kitörés pusztította el. Montserrat, kihűlt kőzettel, törmelékkel és porral lefojtott, alig füstölgő tűzhányó úgy tűnt, lassan kialszik; a hegy békésen nyughatott a karibi holdsütésben. A környéken lakók, akik dacból vagy egyéb okokból maradtak a szigeten, remélték, hogy a Soufrière nagy, párálló, füstpöfögő belseje hamarosan lenyugszik, újra kialszik, és minden úgy lesz, ahogy régen volt, amikor a szigetlakók generációi nőttek fel és éltek biztonságban itt. A biztonság addig tartott, amíg 1997-ben azon a szörnyű órán a sziget déli részére olvadt sziklák és láva zuhataga nem kezdett hullani és a hegy atombombaként robbant fel. Azóta semmi sem olyan, mint azelőtt, és a szigetlakók azóta is abban a félelemben élnek, hogy a tűzhányó újra kitörhet; bár nagyon remélik, a háborgó magma végül lecsillapodik. A vulkalonógusok nem ennyire optimisták. Többször figyelmeztették az embereket, hogy hagyják el a szigetet. De sokaknak nem volt, és most sincs hova menniük. Annyit tudtak csak tenni, hogy a vulkán halálos déli oldaláról a sziget északi oldalára menekültek. A Soufrièrehegyek pedig továbbra is morajlottak, gőzt, fekete füstöt, tüzet és alkalmanként lávát lövelltek, igen nyugtalanító rendszertelenséggel. A nyugat felől beomlott csillámló orom alatt a sziget egykori fővárosa, Plymouth vulkáni hamu alá temetve feküdt. Az egykor magas brit telefonfülke ki sem látszott. A háborús emlékmű tetejének orma alighogy kilátszott a hamu- és kőgörgeteg alól. Mint Landon professzor hónapokkal korábban egy londoni házban közölte Rashood tábornokkal… Montserrat! Azt az átkozott helyet egy kézigránáttal is az égre lehetne robbantani. Bármikor kitörhet. Ravi Rashood mesteri terve, hogy halálra ijedjen a Pentagon, és azonnal teljesítse a Hamasz követelését, már csak egyórányira volt a megvalósítástól. A kilövési idő az időeltoló-

128

dás miatt egy órával a washingtoni éjfél előttre volt beállítva. Rashood tábornok harmincöt percet számolt a rakéta útjára, és úgy becsülte, hogy a hírügynökségek huszonöt percen belül továbbítják a vulkánkitörés hírét. Badr admirális biztos volt a dolgában. Parancsa szerint négy SCIMITAR SL-1 (hagyományos robbanófejű, nem atomtöltetű) rakétát kell kilőni egyenesen a Soufrière főkráterébe. 1996-ban a tenger felől nézve piramis alakú hegy úgy nézett ki, mint egy csillagszóró. Ahogy a St. Helens, a Soufrière tűzhányó sem olyan volt, mint valami büszke, magas királynő, nem olyan volt, hogy őrzőn vigyázza a buja zöld szigetet. Úgy nézett ki, mint a távoli Washington állambeli csúnya nővére, velejéig romlott, megbízhatatlan, veszélyes némber, képtelen fékezni magát, egy halom halálos kő kavarog a gyomrában, amit bármelyik pillanatban sátáni magmával hányhat a Földre. Badr admirális a kijelölt kilövési zóna szélére vitte a Barracudát. Órájára nézett. Az elmúlt órában számtalanszor ellenőrizték a kilövés előtt ellenőrzendőket és a beállításokat. Shakira Rashood korvettkapitány személyesen ellenőrizte a SCIMITAR rakétákat vezérlő kis számítógépbe beírt koordinátákat. Ellenőrizték a robbanófejeken található kis képernyőt és összehasonlították a fő táblázatban szereplő adatokkal. Mind a négy rakéta azonos célpontra irányult: 16.45É, 62.10Ny, Montserrat szigete, a Soufrière tűzhányó főkráterének legközepe. Az észak-koreai technikusok és a Huludao-szigeti villamosmérnökök szaktudásával a SCIMITAR rakéták négyese nem téveszthet célt. Egymástól 5 méternyi távolságban csapódnak a kráterbe, egyre mélyebben fúrják magukat a szikla felső rétegébe, mindegyik erősen megrepeszti a halálos tüzet visszatartó vékony tajtékkő-kérget. Shakira déli útvonalat választott a rakéták röppályájául, mert nem volt biztos abban, hogy hol helyezkednek el a Puerto Rico-i amerikai haditengerészeti bázisnál telepített felderítőállomások. A SCIMITAR rakéták 20 fokkal letérnek a nyugati iránytól, áthaladnak a Guadelopeszoroson, a Port Louistól 9 kilométernyire északra, a francia sziget nyugati fokánál. Ott, a nyílt víz felett, Guadeloupe-tól északnyugatra nagy jobb kanyart vesznek, aztán délnyugat felől csapnak le Montserratra. Elhúznak Plymouth félig betemetett kísértetvárosa fölött, majd a forró magma hírhedett, 1997-es útját követik, majdnem 1000 km/órás sebességgel, három kilométeres magasságból zúdulnak Chance's Peakre, aztán elérik a krátert. Ezúttal nem lesznek Tony Tiltonok a hegyen, nem lesz, aki meghallja a rakéták hátborzongató fütyülését. Montserrat déli része teljesen kihalt volt. Shakira úgy tervezte, hogy senki ne halljon, és ne is lásson semmit. Amíg a pokoli hely újra ki nem tör. Ben Badr benézett a szonárterembe, tájékozódott a helyzetről. Aztán parancsot adott, hogy emelkedjenek periszkópmélységbe, hogy villámgyorsan ellenőrizzék a vízfelszínt. A tengeren nem volt semmi hajó, a radar sem mutatott semmi képet. Kritikus tényezők ezek akkor, ha az ember élénkvörös lángcsóvát kibocsátó, a nyílt óceánon kilométerekről látható rakétát akar kilőni. Kiadta a parancsot, hogy a Barracuda süllyedjen kilövési mélységbe. Aztán még egyszer egyeztetett a kilövésvezetővel. Helyi idő szerint egy perccel éjfél előtt elrendelte, hogy aktiválják a változatlan, beprogramozott tervet. A radarképernyőt figyelte. A Barracuda orral nyugat felé állt, lassan haladt, 90 méterrel a felszín alatt. – A RAKÉTAVETŐ CSÖVEKHEZ! – Kilövésre készen állunk, uram! – ELSŐ RAKÉTAVETŐBŐL KILÖVÉS! Az első SCIMITAR fejjel előre a vaksötét tengerben húzott felfelé, majd nagy erővel lépett a langyos éjszakai levegőbe. Tűznyomot írt az égre, félelmetes hanggal hasított, aztán elérte a

129

kijelölt 150 méternyi repülési magasságot, és egyenesen a Guadelope-szoros felé vette az irányt. Ekkor bekapcsoltak a modern gázturbinák, és az égről eltűnt az áruló fényjel. A SCIMITAR SL-1 úton volt; az egész nyugat-atlanti vidéken nem volt senki és semmi, ami megállíthatta volna. Az első rakéta már jóval a víz felett járt, amikor Badr admirális elrendelte a második, majd a harmadik és a negyedik rakéta kilövését. Három perccel az első kilövés után a negyedik is a levegőbe emelkedett, hogy együttes erővel élesszék újra a Soufrière-hegység kiszámíthatatlan, instabil tűzhányóját. Húsz perccel kilövése után az első rakéta belépett a Guadeloupe szigetének parti vizei feletti légtérbe. Négy perccel később a tizenkét éve lakatlan, egykori Plymouth város tengerparti része felé vette az irányt, hogy a Chance's Peak kísérteties ormába fúródjon. Elrepült a hamuból alig kilátszó háborús emlékmű, a már csak másfél méternyire kilátszó egykor magasló óratorony, a George Street, az egykori kétemeletes áruház, a kormányzói épület, a krikettpálya fölött, a hegy felé. A város mögött irányt váltott, egyenesen északkeletnek fordult, a keleti part közelében levő repülőtértől vezető út vonalát követte. A központi krátertől két kilométernyire ismét keletnek fordult, a végső ráközelítésre, és pontosan a Gage-hegy felett csapott le a tiszta égből. Szeptember 29-én hajnali 00:36-kor Rashood tábornoknak egy illegális észak-koreai fegyvergyárból szerzett SCIMITAR SL-1 rakétája nyolclábnyira csapódott a Montserrat-szigeti Soufrière-hegyek aktív vulkánjának kráterébe, és óriási erővel robbant fel. A vulkáni kőréteg a robbanás robaját föld alatti morajlássá tompította, ahogy az első becsapódó rakétával is történt a St. Helens tűzhányó legutóbbi kitörésekor. De kevesebb, mint egy perccel később a második SCIMITAR is becsapódott, és óriási erővel robbant, a már megszélesedett üreget szinte kettészelve. Ez túl sok volt egy instabil, szeszélyes gyilkos hegynek, mely nagyot szusszant, mielőtt ezerlábnyi magasságba lövellve tüzet és hamut okádott. Aztán földrengető, rettentő erővel tört ki, ezernyi fehéren izzó sziklát és követ köpött több száz méternyire az égre, bevilágítva a Leeward-szigetek egész keleti partvidékét. Badr admirálisnak nem is volt szüksége a harmadik rakétára, ami a kitörő vulkán tüzén keresztül érte el a felszínt, és a hihetetlenül forró magmában robbant. A negyedik rakéta már a levegőben megolvadt és darabokra hullott. A forró gázokkal kitörő magma a hegy fölött egy kilométer magasságban is pokoli hőséggel perzselt. A Gage délnyugati oldalán hatalmas lávafolyam keletkezett, a sűrű, forró hamu az egész környéket kezdte beborítani; a tűzfolyó gyorsan haladt lefelé a hegy felső lejtőin, az 1996-os kitörés által tönkretett mezőgazdasági területek és Plymouth félig betemetett városa felé tartott. Sokkal nagyobb volt, mint a tizenhárom évvel korábbi kitörés Montserrat szigetén, amikor a 12 kilométernyi magasságba feljutó hamufelhő veszélybe sodorta a környéken járó repülőgépeket. Ezúttal nem volt olyan magas a hamufelhő, de a hőség és a tűz sokkal súlyosabb volt, a hömpölygő lávafolyam mélyebb és ugyanolyan forró. Tíz perccel később bekövetkezett a robbanás második, masszív fázisának hatása. A Chance's Peak északkeleti tömbjének legnagyobb sziklái hirtelen kezdtek leomlani. Későbbi geológiai tanulmányok kimutatták, hogy a sziklákat valószínűleg a főkráterből kitörni nem tudó forró magma okozta nyomás repesztette meg. Végül a láva utat tört magának, és újabb forró kőtöltet robbant 60 méter magasan az égre, vele hurrikánként tört elő forró hamu, gáz és kőtörmelék. A hegy gyomrából a magmafolyam azonnal megindult, a pokol tüzeit zúdítva a vidékre. A Soufrière-hegység északkeleti lejtőin csúszott lefelé, a hágókon át, és a Tar-folyó völgyén, a repülőtér felé. Amihez hozzáért, azonnal elégett. Felperzselte az utak aszfaltburkolatát, minden fát, minden növényt felégetett, hamuvá változtatta a többnyire elhagyott házakat, pajtákat.

130

Hatvan kilométeres sebességgel haladt a tenger irányába, a Spanish Point nevű kisvárosba, és tovább is, leégetve a régi repülőtér utolsó maradványait is. A part menti vidék teljes sötétségbe borult. A hamufelhő elsötétítette az eget, nem látszott a hold, a csillagok. Ahol a fehéren izzó láva elérte a karibi partot, az óceán vize felforrt. Kilenc perccel azután, hogy a repülőtér kifutópályáinak aszfaltja az utolsó tenyérnyi helyen is felégett, Chance's Peak ismét kitört, ezúttal a déli oldalon. A hegy másodszor is pusztító forró szikla- és kőtömeget zúdított több száz méternyi magasra; a lehulló izzó anyagtömeg elpusztított mindent St. Patrick elhagyott halászfalu közelében, a sziklák, kövek 15 méternyi körzetben mindent elpusztítottak maguk körül. A másik két kitöréshez hasonlóan a lávafolyam most is nagyjából az 1996/97-es nyomvonalat követte: délnek tartott, a Great Alps Falls nevű kis falu közelében kettévált. A főág az úton át egyenesen St. Patrick faluba hatolt, az oldalág pedig balra tartott, ugyanazon az úton, 1,6 kilométeres utat tett meg a tengerig. St. Patrick faluban már nem volt mit siratni. A valaha oly élénk kis kikötő eltűnt a föld színéről. Hajnali 1 órára az egész szigeten mindenki észlelte az eseményt. Guadelope szigetének északi részén, Antigua déli részén, Plymouth, Charlestown településen és a szomszédos Nevis-szigeten is szinte mindenki talpon volt már. A montserrati rádiót üzemeltető nő az első masszív robbanás után hét perccel jelentette, hogy kitört a Gage tűzhányó. Az adóállomás a sziget biztonságos, az 1997-es kitörés legdélibb kiterjedéséről északra, az otthona melletti épületben volt. A központi hegységben lévő stúdióból a hírt 00.48-kor küldte adásba. A Soufrière-hegység hatalmas tűzhányója minden előzetes jel nélkül kitört. A déli oldalon lévő Salem városa mellett épített nemzetközi megfigyelőállomáson dolgozó kutatók nem jegyeztek fel a kitörést előrejelző aktivitást; a kiszámíthatatlan tűzokádó hegy állapotát folyamatosan működő dőlésérzékelők és szeizmográfok sem jegyeztek fel vulkanikus aktivitást. Az 1996/97-es kitöréskor a szeizmográfok nagyon korai és határozott jelét adták a fenyegető katasztrófának: írókarjaik szinte leugrottak a forgó papírdobról, amikor a kitörni készülő magma a földkérgen átnyomakodott. Ezúttal azonban semmi előjel nem volt; az obszervatórium legmodernebb számítógépes érzékelő-rendszere egyetlen halvány rengést sem regisztrált. A legmodernebb dőlésérzékelők sem mutattak semmit, pedig azokat a tudósok éppen azért telepítették a hegy oldalába, hogy az időnként kialakuló lávakúpokat figyeljék A montserrati obszervatórium a világ vulkanológusainak legáhítottabb kutatóhelye volt. A világ mind az öt kontinenséről sereglettek ide diákok, professzorok és szakértők, hogy közvetlen tapasztalatokat szerezzenek arról, hogy milyen geofizikai veszélyekkel fenyeget egy olyan aktív, működő, egyre szélesedő vulkán, ami egyszer már elpusztította a sziget felét. A detektáló rendszerek voltak a legfontosabbak az obszervatórium egész munkájában. Minden, a föld alól jövő remegés, minden gőz- és tűzfoltot, minden tonna lávát gondosan feljegyeztek. Úgy tartották, hogy a Soufrière-hegység tűzhányója a világ leggondosabban figyelt egy kilométernyi terület a világon, a Wall Streetet is beleértve. És mégis, ezen a holdfényes szeptemberi éjszakán a tűzhányó soha nem tapasztalt erejű robbanással tört ki, úgy, hogy egyetlen moccanás, egyetlen remegés sem figyelmeztetett a kataklizmatikus kitörésre. A robbanás a semmiből jött, és ha időlegesen is, igencsak megzavarta a világ leghíresebb egyetemeinek legjobb geológiai eredetű veszélyekkel foglalkozó intézeteiben dolgozó legkiválóbb vulkanológusokat. Ezen a szeptemberi éjszakán a montserrati katasztrófaelhárítók, a rendőrség, a tűzoltóság, a mentők csak akkor tudták elrendelni a riadókészültséget, amikor a hegy nagy rengéssel már szinte darabokra szakadt. Nem sokat tehettek azonban. A Royal Montserrat Police Force, a rendőri különítmény azonnal helikopterekhez rohant, ahol tudósokkal találkoztak, akik már

131

azt mérlegelték, mennyire veszélyes felszállni egy olyan légtérbe, amit ellep a füst és a forró pernye. A rendőrfőparancsnok személyesen tiltotta meg a felszállást az idő kitisztulásáig. Ezúttal nem voltak a kanyargó lávafolyamtól körülvett gazdálkodók. Senki sem égett bent a házában. Félelmetes, de emberéletet nem követelő látvány volt a Karib-tenger keleti részén. A Leeward-szigetről jól lehetett látni. Az Egyesült Államok hadseregének egyes tagjait az esemény igen nagy riadalommal töltötte el. Nem sokkal éjfél előtt (keleti parti idő szerint) a montserrati vulkánkitörés híre eljutott az Egyesült Államok hírhálózatába is. Az Antigua-szigeti rádióállomás volt az első, ahonnan szemtanúként számoltak be a látványról. Sikerült felvenniük a kapcsolatot a montserrati rádióval. Ezt az adást fogta egy kelet-karibi állomás, amit pedig egy amerikai hírügynökség Puerto Rico-i tudósítói irodájában is figyeltek. Néhány pillanattal később a hír elért a floridai Miamiba, három perccel később Atlantában a CNN már rajta volt az ügyön. Az Antigua-szigeti Falmouth-ból érkező tévéképek gyenge minőségűek voltak, és az első kitörést nem lehetett egészben látni, de a salembeli obszervatórium kamerái nagyon látványos képsorokat vettek fel. Ezeket azonnal, elektronikus úton Antigua szigetére és Puerto Ricóba továbbították, ami a szerződés szerint a Salemben folyó kutatások nagy részére anyagi fedezetet biztosított. Éjfél után öt perccel (keleti parti idő szerint) az atlantai CNN-nek köszönhetően a hatalmas, tomboló vulkánról készült képek az egész világ összes tévéképernyőjére eljutottak. Jimmy Ramshawe korvettkapitány kényelmesen üldögélt egy fotelben szülei washingtoni, watergate-i lakásában, amikor az éppen kitörő vulkán képe megjelent a tévében. Menyasszonya, Jane Peacock, a szörfistennő az ágyban fekve olvasott, ügyet sem vetve arra, hogy Jimmy, aznap éjjelre valami nagyon jelentős esemény bekövetkeztétől tartott. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Jimmy anyaszült meztelenül kiugrik az ágyból, és üvöltve mutogat a tévéképernyőre: – Ó, A BÜDÖS FRANCBA! MEGTETTE! AZ A KURAFI TÉNYLEG NEM A LEVEGŐBE BESZÉLT! Azonnal felkapta a telefont, George Morris admirálist hívta Fort Meade-i otthonában, ahogy megállapodtak. A Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatója aznap este egy haditengerészeti díszvacsorán volt, és úgy horkolt, mint egy elefántbika. Beletelt néhány percbe, míg meghallotta, hogy cseng a telefon, és végre felvette, de aztán hallhatóan megrendült a hírtói, amit Jimmy közölt vele. – Mikor történt? – kérdezte. – Azt hiszem, vagy egy fél órája – felelte a titkár. – Most mit tegyünk? – Hát, most nem sokat tehetünk. De jobb, ha holnap nagyon korán kezdjük a napot. Mondjuk hatkor az irodámban. – Rendben van, uram. Kívánja, hogy felhívjam a Nagy Embert? Vagy ön teszi meg? Ekkor az admirális másik telefonvonala dühödten csengeni kezdett. Scannell tábornok hívta. George Morris megkérte Jimmyt, hogy beszéljen Arnold Morgannal; ő a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnökével, majd Dickson admirálissal tárgyalt. Ramshawe korvettkapitány még mindig anyaszült meztelenül felhívta Morgan admirális Chevy Chase-i otthonának számát, de Arnold nézte a CNN híreit. – Nos, uram, benne vagyunk a slamasztikában, ugye? – Mondhatjuk, fiam – felelte az admirális. – Most viszont azt nézem, mi lesz ebből… talán, ha lett volna valami figyelmeztető jel. Szerintem mindannyiunknak ezt kéne tennünk. Jó lesz, ha korán összeülünk… – Morris admirális reggel hat órára hívott össze értekezletet az irodájában. Belenézhetünk a CIA dolgaiba, ha vannak információik, aztán valahol 9 óra körül találkozhatunk. A főnököm éppen Scannell tábornokkal beszél… tudja, mit, uram, amint megtudom, hol találkozunk reggel, üzenetet hagyok a rögzítőjére… azt hiszem, a Pentagonban, de még megerősítem.

132

– Rendben, Jimmy. Nyitott szemmel járj, fülelj. Ez a kurafi tényleg komolyan beszél. Ha eltalálta rakétával azt a kibaszott hegyet, az a mega-cunami percről percre közelebb kerül, ehhez nem férhet kétség. – Szerintem sem, uram. – Mi van? Megmondanád végre, mi folyik itt? – szólalt meg Jane Peacock, akit már nem érdekelt, mit ír a színes magazin. – Dobd ide nekem azt a noteszt, kérlek – szólt Jimmy. – És a tollat is. Hadd vegyek fel egy pizsamát. Most néhány óráig tévét kell néznem. 2009. szeptember 29. 02.30 óra (helyi idő szerint) A Barracuda nagy sebességgel, 150 méteres mélységben távolodott a helyszíntől. Már három órája úton voltak, azóta, hogy az utolsó SCIMITAR-t is kilőtték. Kelet felé tartottak, 15 csomóval, sötét vizekben haladtak. Ezt a sebességet Badr admirális szerint csak két-három napig tarthatják; nem azért, mert attól tartott, hogy az Egyesült Államok haditengerészete forró nyomon üldözi őket, hanem azért, mert Shakira nem volt biztos benne, hogy az amerikaiak hol telepítettek sűrűbben tenger alatti szonárokat az Atlanti-óceán északi részén. A Hamasz emberei már 90 kilométernyire voltak Badr admirális támadási zónájától, és majdnem 750 kilométerre a támadás célpontja, Montserrat sziget déli partjától. Úgy határozott, hogy csökkenti a sebességet, és lassabban halad a Közép-Atlanti-hátság zavarosabb és némiképp zajosabb vizei felé, ahol nehezebben juthatnak a nyomára. Később, ha a sebességet hat-hét csomóra vissza véve a hátságon túl, a Kanári-szigetek felé halad, a nyílt vízen szinte lehetetlen a nyomára jutni. Tizenegy nap alatt kellett megtenniük a következő kilövési zónáig tartó utat, ezért a lehető leggyorsabban, amilyen gyorsan csak haladni mertek, harminchárom óra alatt el kellett érniük a hátságot, hogy aztán negyven óráig északnak haladjanak a víz alatti sziklák tövében. Így nyolc napjuk van arra, hogy az igen érzékeny víz alatti szonárrendszer felett elhaladjanak. Shakira figyelmeztette Bent, hogy a SOSUS rendszer hálózata valóságos csapda, ami azonnal riaszt, ha ellenséges tengeralattjáró behatolását észleli. Amint keletnek fordulnak az Atlantihátságtól, úgy a 28-29 szélességi foknál, 550 kilométerre északra Miamitól, Daytona Beach, Jacksonville, Cape Canaveral magasságában. Végül valahol La Palmától keletre veszik fel a megfelelő pozíciót, a járőröző amerikai védelmi erők helyzetétől függően. Ben Badr biztos volt benne, hogy átfésülik utánuk a környéket. Rashood korvettkapitány szerint az amerikai haditengerészet mindenképpen igyekszik megakadályozni, hogy idegen tengeralattjárók jussanak fel a 25. szélességi foknál északabbra úgy, hogy nem tudnak igen sokat a hajó küldetéséről. Badr admirális most, kitűnő, precíz rakétakilövő tisztjét és segédnavigátorát nélkülözve elhatározta, hogy rendkívül óvatos lesz. Arra várt, hogy a következő műholdas kapcsolatfelvételkor megtudja, sikerült-e eltüntetniük a Föld színéről Montserrat szigetét. 2009. szeptember 29. 06.00 óra Nemzetbiztonsági Hivatal Fort Meade, Maryland A CIA egész éjjel dolgozott az ügyön. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy ugyanúgy sötétben tapogatóztak, mint a tévétársaságok hírszerkesztőségein dolgozók és az amerikai délutáni lapok: a nyugati félteke legveszélyesebb tűzhányója váratlanul és megmagyarázhatatlan okból tört ki. Se ok. Se előjelek. Se elméletek. A CIA tisztában volt a Hamasz harcosaitól származó fenyegetéssel, sőt ismerték a hadvezetés vezetőinek véleményét is.

133

Húsz ügynököt állítottak az ügyre. Egész éjjel dolgoztak, a Montserrat szigetét ért rakétatámadás nyomait és jeleit kutatták. De szinte semmit nem sikerült kideríteniük, kivéve azt, hogy a helyben dolgozó kutatók műszerei semmit nem jeleztek a Gaga-hegy első kitörése előtt. Hajnali 5 óra tájban előzetes jelentést küldtek a Nemzetbiztonsági Hivatalba, amit Ramshawe korvettkapitány érdeklődéssel olvasott. Különösen az utolsó bekezdést találta érdekesnek, amit egy vezető beosztású tiszt írt:… azt, hogy a kitörést semmiféle előjel nem jelezte, a szakemberek egybehangzóan példa nélkülinek említik. Minden tűzhányón mérhetőek a hegy alatti legkisebb földmozgások, ahogy a felfelé törő magma mozgása is. Ezúttal azonban semmi ilyesmit nem mértek, nem tapasztaltak. Ez véleményünk szerint ember alkotta eszköztől származó detonációra utal. Jimmy Ramshaw újra átolvasta a jelentést, és minél többet olvasott, annál nyilvánvalóbb lett számára, hogy a Barracuda csapott le ismét. Még a viszonylag ártalmatlan tűzhányók kisebb kitöréseit is megelőzik földmozgások, amiket a szeizmográfok pontosan jeleznek. Ráadásul a Soufrière-hegységbe telepített műszerek sokkal érzékenyebbek voltak, mint az ilyen műszerek többsége, és mindegyik mérőműszer az obszervatórium vadonatúj számítógépes rendszerére volt kapcsolva. A jelentésekből azt is megtudta, hogy óriási hamutömeg lepte el Montserrat épületeit még a sziget viszonylag biztonságosnak tartott északi oldalán is. A lapos tetejű házakon legalább 30-45 centi hamu volt, súlyos, sűrű hamu, olyan, mint a liszt, nem mint máglya hamuja. Jelentették, hogy Antigua-szigetének délnyugati partján is hamu lepte be a kerteket, különösen Curtain Bluff és Johnsons Point településeken. Guadeloupe szigetén Port Louis városának környékén forró, szürke hamuval borított égre ébredtek az emberek, Nevis déli partját piszkosfehér hamuréteg borította. Montserrat déli része lángokban állt. A kiürített zóna elejétől végig égett. A déli részen szinte teljes volt a pusztulás. Még a vízen túli, régi, elhagyott mólók is égtek. Reggelre sokkal többet láttak. A tévétársaságok helikopterszám küldték a forgatócsoportokat, már a hajnal első fényeinél felvételeket készítettek. Négy hónapon belül ez volt a második nagy vulkánkitörés az amerikai kontinensen, és az egész országban minden hírszerkesztőségben minden szerkesztő pontosan tudta, hogy ez igen jelentős hír. Ám egyikük sem tudta pontosan, milyen nagy hír. Amint megérkezett Fort Meade-be, Morris admirális hatalmas plazmaképernyős tévéjén a CNN-t nézte. Voltak más érdekes belföldi hírek is, de semmi sem érhetett fel azokkal a képekkel, amik olyasmit mutattak, mintha egy atombomba robbant volna a karibi térség egyik paradicsomi szigetén. Morris admirális és Ramshaw korvettkapitány csak mintegy tíz percig nézték a riportokat, de sokkal kevesebb idő alatt arra az elkerülhetetlen következtetésre jutottak, hogy a Hamasz szó szerint beváltotta fenyegetését. Figyelje, mit történik… meggyőződhet róla, mire vagyunk képesek…, és talán változtat álláspontján. A levél szövegére mindketten tökéletesen emlékeztek. Szinte percre pontosan a levegőbe röpítettek egy másik tűzhányót is. Most már összeállt a kép. Tony Tilton valóban rakéta süvítését hallotta. Ők robbantották be a St. Helens tűzhányót. Múlt éjjel bizonyítékát adták. És most az Egyesült Államok a hadviselés történetének legnagyobb fenyegetésével kénytelen szembenézni. Morris admirális felvette a telefont, és felhívta Arnold Morgant. Közölte, hogy a találkozó Scannell tábornok irodájában, reggel 8 órakor kezdődik. Arnold szinte egész éjjel nem aludt. Az Atlanti-óceán tengerészeti és a tengerfenék részletes domborzati térképeit tanulmányozta. Arra próbált rájönni, hol lehet a Barracuda, merre haladhat, és hogyan kaphatnák el. George Morris harmincéves szolgálata alatt sosem látta még őt ennyire aggódni, ennyire idegesnek.

134

Ramshawe korvettkapitánnyal együtt összeszedték az összes lényeges táblázatot és dokumentumot, reggel 7 órakor beültek egy szolgálati autóba és a forgalmi akadályokon átvergődve 7.50-re a Pentagonba értek. A tábornok szobájában a hadsereget átható aggodalmat tovább növelte az, hogy újabb üzenet érkezett a Közel-Keletről. Elektronikus levél. A gyors lenyomozás csak azt tudta megállapítani, hogy Szíriából, Jordániából, Irakból vagy Iránból indították. Teljességgel használhatatlan információ. Az üzenet 4.15-kor érkezett. Hangvétele hivatalos… A Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága elnökének, Pentagon, Washington DC: Mint látja, fenyegetésünk nem üres beszéd. Azonnal vonják ki csapataikat a Közel-Keletről. És az izraelieket is vegyék rá, hogy teljesítsék követelésünket. Erre pontosan tizenegy napjuk van. – Hamasz Morgan admirális már a helyén volt, Scannell tábornok tárgyalóasztalának főhelyén. Mellette Bart Boyce tábornok és maga a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke. Jelen volt még Hudson tábornok, Dickson admirális, valamint Frank Doran admirális, az Atlanti Flotta főparancsnoka, aki korábban a Virginiai Norfolk tengerészeti támaszpontján állomásozó 10 000 tonnás Lake Erie hadihajó, irányított rakétakilövő romboló kapitánya volt. Rajta kívül Kenneth Clark tábornok, az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának parancsnoka is először vett részt az üggyel kapcsolatos megbeszélésen. Dickson admirális közölte, hogy a norfolki bázison készenlétben áll, és ha szükséges, azonnal iderepül az Atlanti Flotta tengeralattjáróinak parancsnoka is. Morgan admirális nyitotta meg a tárgyalást. – Uraim, most már teljesen világos, hogy a Hamasz berobbantotta a második tűzhányót is. Eddig is 99 százalékban biztosak voltunk benne, hogy a St. Helens kitörése is az ő művük volt. Azt hiszem, mától fogva 100 százalékig biztosak lehetünk benne. Tegnap éjjel pontosan az általuk előre jelzett időpontban felrobbantották a Montserrat szigetén található tűzhányót. Ez, azt hiszem, teljes mértékben a Hamaszra vall. Játszanak velünk. De a meccs még nincs lefutva… Figyelmeztetnem kell önöket, hogy a veszély igen nagy… ami valaha valószínűtlennek, majd kissé valószínűnek tűnt… most istenverte bizonyosság. Mindannyian egyetértünk ezzel az összegzéssel? Az asztal körül ülők mind bólintottak. – Ez azt jelenti, hogy három feladatunk van. Az első, hogy megkezdjük Washington, Boston és New York kiürítését. A második, hogy ártalmatlanná tegyük a Barracudát, ahol és amikor érjük. A harmadik pedig az, hogy elhárítsuk a Cumbre Viejára kilőtt rakétákat. – Számítana, ha mégis kivonnánk csapatainkat, ahogy a követelésben áll? – kérdezte Morris admirális, csak hogy minden lehetőséget megvizsgáljanak. – Ilyen rövid idő alatt ez már nem lehetséges – felelte Scannell tábornok határozottan. – Legalábbis nem annyira, hogy az meggyőző legyen a Hamasznak. Ráadásul azt is követelik, hogy addigra írjanak alá békeszerződést az izraeliekkel, és Izrael állam ismerje el az önálló Palesztin államot. Ez pedig egyszerűen lehetetlen. Először is azért, mert az izraeliek világosan megmondták, hogy ebben nem hajlandók együttműködni, így ez szóba sem jöhet, akkor sem, ha több időnk lenne. – Különösen úgy nem, hogy az elnök nem kapcsolódott be a tárgyalásba – mondta Scannell tábornok. – És nem is érdekli, milyen védelmi lépéseket kell tennünk, hogy a keleti parti településeinket fenyegető támadást elhárítsuk – tette hozzá Morgan admirális. – Ezért azt javaslom, hogy keressük fel az elnököt még ma, magyarázzuk el neki szándékainkat és azt, hogy szerintünk miért kell szembenéznünk a problémával. – És mi van akkor, ha elutasítja? – Akkor el kell távolítanunk hivatalából – felelte Scannell tábornok. – Nem látok más lehetőséget. Az Egyesült Államok alkotmánya szerint egyetlen szövetségi állam sem vezethet be szükségállapotot anélkül, hogy a Kongresszus jóvá ne hagyta volna a változást. Erre pedig

135

egyszerűen nincs időnk. Néhány napja azt kértem Arnoldtól, hogy tekintse át a lehetőségeket. És mivel őszintén remélem, hogy nem leszünk kénytelenek végrehajtani ezeket, biztos vagyok benne, hogy örömmel hallgatnák, mik az alternatívák. Minden tekintet Morgan admirálisra szegeződött, aki minden érzelgősség és érzelem nélkül azt mondta: – Az Egyesült Államok Alkotmánya II. cikkelyének 1. bekezdése szerint az elnök eltávolítható hivatalából. Az elnök eltávolításának oka lehet az elnök halála, lemondása illetve az, ha képtelen ellátni a fenti hivatallal járó feladatokat, vagy viselni a vele járó felelősséget. Ugyanez a cikkely azt is kimondja, hogy a hivatalából eltávolított elnök feladatai az alelnökre száll, és ha az alelnököt is le kell váltani, a Kongresszus jogosult dönteni. – James Maddison konkrétan a leváltani szót használta? – kérdezte Morris admirális. – Nem. Ő az eltávolítani szót használta – felelte Arnold. – Azt hiszem, ezt fontos tisztázni. – Köszönöm, admirális – felelte George Morris. – Csak pontosítani szerettem volna. – Ebben nagyon jó vagy, George. Csak így tovább! Arnold Morgan még ilyen súlyos helyzetben is képes volt pontosan olyan hangon szólni, ahogy akart. – És uraim – tette hozzá –, nincs más választásunk, mint kitenni ezt az embert az Ovális Irodából. Mivel céljainknak pontosan megfelel, hogy Paul Bedford alelnök velünk van, és kész megtenni, amire kérjük, megkértem, hogy jöjjön el erre a megbeszélésre. Elfogadta a meghívást, bármelyik percben megérkezhet. Szeretném, ha tudnák, ezt csakis azért tettem, mert mindössze egy hetünk van a csapatok átrendezésére és arra, hogy a teljes keleti parton bevezessük a szükségállapotot és megkezdhessük a kitelepítést. Nem ülhetünk és várhatunk arra, hogy az istenverte kongresszusi képviselők úgy tárgyalják a témát, mint egy csoportnyi pletykáló iskolás leány. Az a határozott véleményem, hogy ha ezek a hamaszos alakok belelőnek egy-két nukleáris robbanófejű rakétát a Cumbre Vieja vulkán kráterébe, a hegy a tengerbe omlik, és a mega-cunami elkerülhetetlen. Ezen a véleményen van minden nyavalyás tudós is, akit csak megkérdeztünk. Vagy meg kell semmisíteni az ellenséget, vagy szembe kell néznünk azzal, ami következik. És ne feledjük, nem arra kér minket, hogy bármiben is egyezzünk meg. Egyszerűen azt követeli, hogy azonnal teljesítsük a követeléseit. Az Ovális Irodában ücsörgő idióta miatt már eddig is több hetet elvesztegettünk. Most pedig egyre gyorsabban fogy az idő. Ezek a fickók már majdnem teljesen felkészültek a feladatra. Mindenki tudta, hogy az elnök egy Demokrata párti szenátort, mégpedig a párt jobboldali szárnyához tartozó embert választott, hogy segítse a déli államokban. Ez végső soron nem sokat segített, de Paul Bedford sokkal kevésbé radikális liberális volt, mint Charlie McBride elnök többi elvbarátja. És öt évig szolgált az Egyesült Államok Haditengerészeténél, az első öbölháború alatt is. Igen nagy tapasztalatokkal rendelkező férfi volt, és a McBride-féle Fehér Ház erős liberális főáramából máris félreállították. A Washington Post és a New York Times szerkesztőségében a kissé kaján, keserűen gúnyos virginiait szinte törvényen kívülinek tekintették, amiért őszintén és határozottan támogatta a republikánus elnök által kezdeményezett 2003-as iraki missziót. A Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke irodájának ajtaja előtt szolgálatot teljesítő fiatal tengerészgyalogos hadnagy jelentette, hogy az alelnök megérkezett. Amikor belépett, mindenki felállt. Scannell tábornok bemutatta, majd az asztal mellett álló antik tálalószekrényhez lépett, és kávét töltött mindenkinek. Ezen a tanácskozáson nem voltak alacsonyabb rangú tisztek; senki, akinek tiszte lett volna a felszolgálással törődni, kivéve talán Ramshawe korvettkapitányt, aki annyira bele volt merülve a munkába, hogy fel sem nézett a jegyzeteiből. Amikor Morgan admirális érdeklődött, mennyit tud az alelnök az előttük álló problémáról, Paul Bedford határozott választ adott:

136

– Semmit. Taktikus beismerése volt ez annak, hogy ez a tehetséges egykori navigációs tiszt, aki ráadásul irányított rakétakilövő korvetten szolgált, már kikerült az elnök kedvenceinek köréből. Morgan admirális magára vállalta, hogy tájékoztatja az alelnököt a közel-keleti tűzhányórobbantó fantom tevékenységéről. Az asztal körül ülők jól látták, hogy Mr. Bedford szeme minden mondatnál tágabbra nyílik. Arnold tájékoztatta az eltűnt Barracuda tengeralattjáróról, arról, hogy a St. Helens tűzhányó nyilvánvalóan rakétatámadás következtében tört ki, közölte a fenyegető levelek tartalmát, a Montserrat-szigeti vulkán berobbantását és azt is, hogy néhány órával korábban milyen üzenet érkezett a Pentagonba. – Mindent megértett? – kérdezte Morgan admirális. – Ha azt kérdezi, hogy értem-e a helyzetet, admirális, a válaszom egyszerűen az, hogy igen. De nem közölte, mit szól mindehhez az Egyesült Államok elnöke. Ő is tudja mindezt? – Természetesen tudja – felelte Arnold, és sikerült megállnia, hogy el ne mosolyodjon. – Elutasította az ország legmagasabb katonai vezetőinek mindhárom kérését. Nem hajlandó meghallgatni minket, nem hajlandó elővigyázatossági intézkedéseket hozni, és nem hajlandó megszerveztetni az ország védelmét sem. Az a véleménye, hogy a leveleket valami idióta írta, és az egészet mi találtuk ki, mi látunk rémképeket és összefüggéseket ott is, ahol nincsenek. Mondanom sem kell, hogy ezzel nem értettünk egyet, nem értünk egyet és nem is fogunk egyetérteni. – Ez nyilvánvaló – mondta Bedford alelnök, aki egykori tengerészgyalogos hadnagy lévén az elöljáróval szemben kötelező tisztelettudóan kezdett viselkedni. – Biztosították az elnöknek lehetőséget, hogy elolvashassa a Hamasz legutóbbi közleményét is? – Nem, uram. Még nem – felelte Arnold. – Az elnöknek az a határozott véleménye, hogy mindannyian megbolondultunk. Ha mellém áll, megmutatom, mitől bolondultunk meg. Paul Bedford az admirális mellé lépett. Arnold egy körülbelül 24 centis átmérőjű kört jelölt be az előtte lévő tengerészeti térképen. – Valahol itt, Paul – mondta –, van egy nagy, atommeghajtású tengeralattjáró. Orosz gyártmány. Fedélzetén egy vagy két, nukleáris robbanófejjel ellátott rakéta, ami, mint tudja, mintegy ezerszer nagyobb robbanóerőt képes kifejteni, mint bármilyen, valaha használt hagyományos robbanótöltetű bomba. Mától számított tizenegy nap múlva ide, erre a hegyláncra lövik ki a rakétákat. A célpont itt van, a következő térképen… itt, a Kanári-szigetekhez tartozó La Palma… lehet, hogy a rakétákat elég közelről akarják kilőni. A nagy magasságból becsapódó rakéták okozta robbanás tízezer éve nem látott nagyságú földcsuszamlást okoz. A tűzhányó egyenesen az Atlanti-óceánba omlik. Ennek hatására több hullámból álló szökőár, más néven cunami keletkezik. A hullámok a 45 méternyi magasságot is elérhetik, és kilenc óra alatt érik el az Egyesült Államok keleti partvidékét. – Milyen magasak lehetnek a hullámok, amikor elérik a partot? – Körülbelül 35-45 méteresek. – Úgy érti, hogy ez a szökőár egyenesen New Yorkra zúdul? – Pontosan. – A városban megtörnek a hullámok? – Nem, uram. A szökőár folyamatosan halad tovább a szárazföld belseje felé, akár 15-25 kilométernyire is behatolhat. Paul Bedford visszafojtotta a lélegzetét. – Megkérdezték a témában szakértő kutatók véleményét az ilyen szökőár bekövetkeztének valószínűségéről? – Természetesen. – Hány szakértőt kérdeztek meg? – Körülbelül húszat.

137

– És hányan voltak azon a véleményen, hogy ennek fennáll a veszélye? – Mind, egytől egyig. – Jézus Mária! – mondta az alelnök. – Akkor be fog következni. Hacsak nem akadályozzuk meg. – Pontosan. És sem azzal nem tudjuk megakadályozni, hogy tárgyalunk róla, sem azzal, hogy teljesítjük a követeléseiket. Ez lehetetlen, mivel két olyan partnerrel van dolgunk, akik nem hajlandók együttműködni velünk: Izraellel és az Egyesült Államokkal. De nincs már sok időnk. Ezért két lényegi feladatunk van: kiüríteni a keleti part nagyvárosait, illetve a kilőtt rakétákat, a tengeralattjárót, vagy mindkét célt megsemmisíteni. – És úgy gondolják, hogy ehhez félre kell állítani az elnököt? – Nem. Úgy gondoljuk, hogy ehhez el kell mozdítanunk az elnököt. Bedford hirtelen felnézett. – Mikor? – Ma délután. Rögtön ebéd után. – Remélem, pontosan tudják alelnökként arra esküdtem fel, hogy hűen támogatom Charles McBride elnököt mindaddig, amíg hűséggel teljesíti elnöki feladatait és legjobb tudása szerint betartja és betartatja az Alkotmányt, védi és oltalmazza a nemzetet – sorolta Paul Bedford az elnök beiktatását követően elmondott alelnöki esküjének szövegét. – Úgy gondolom, a „védi és oltalmazza” kitétel nem teljesül, ha az Egyesült Államok keleti partját 45 méternyi szökőárhullám borítja el – felelte Morgan admirális. – Admirális, ez az egész ügy kimeríti a teljes kötelességszegés fogalmát. De adniuk kell McBride elnöknek még egy utolsó esélyt, hogy komolyan vegye ezt a problémát. És ne feledjék, én nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármit tegyek az elnök hivatalból való elmozdítása érdekében. – Ezzel tisztában vagyunk, uram – felelte a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke. – Mindazonáltal ezúton szeretnénk közölni, legyen készenlétben, hogy a délután folyamán az Egyesült Államok elnökévé nevezhessék ki. Scannell tábornok időnként rendkívüli méltósággal látta el a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöki tisztét, és ez kétségtelenül ilyen pillanat volt. – Ezt a jelenlévők egyike sem szeretné. Nem akarunk részt venni a harmadik világra jellemző puccsban. De a helyzet valóban nagyon komoly, és csak az Egyesült Államok fegyveres erői képesek megállítani, illetve ha a Hamasz akciója mégis sikerrel járna, csak a hadsereg képes felkészíteni a lakosságot a teendőkre. Ne feledje, hogy az elnök azt is kereken visszautasította, hogy a flotta az Atlanti-óceán keleti medencéjében keresse azt a tengeralattjárót – tette hozzá a tábornok. – És ezen dolgoznak? Hajókat csoportosítanak át a térségbe? – kérdezte Bedford egyik vezérkari tisztről a másikra pillantva. – Természetesen, uram. De ez nem mehet így tovább. Nem cselekedhetünk saját főparancsnokunk ellenében. – Nem, ezt valóban nem tehetik. Megértem – mondta az alelnök, és kezdett még Arnold Morgannál is aggodalmasabb képet vágni. Arnold Morgan arckifejezése pedig éppen olyan volt, mint Custer tábornoké a Little Bighorn című filmben. Az egykori nemzetbiztonsági főtanácsadó összegezte a hadsereg előtt álló hatalmas feladatot: – Paul – mondta –, nem csak több millió embert kell kitelepítenünk, hanem a nemzet kincseit is, a teljes kormányzati apparátust és az egész gazdaságot. Csak innen, Washingtonból rengeteg műkincset kell elvinnünk, a Smithosian teljes anyagát, nem beszélve a Kongresszusi Könyvtár történelmi értékű dokumentumairól, a Fehér Ház iratanyagáról és Isten tudja, mi másról. New Yorktól távol, a szökőár hatótávolságán kívülre kell helyeznünk a nagy múzeumok műkincseit. Az egész Tőzsdét, hardverestől, szoftverestől. Ki kell ürítenünk a kórháza-

138

kat, az iskolákat, az egyetemeket, és ami a legfontosabb, el kell vinnünk onnan az embereket. És erős katonai jelenlétre van szükség a fosztogatások megelőzése érdekében. – Értem – felelte az alelnök. – Az intézkedés végrehajtásához szükség van arra, hogy a vasúti közlekedést, a New Yorki metrót, a buszközlekedést, a kamionok, teherautók és esetleg a személyautók közlekedését is a hadsereg felügyelje. Nemzeti vészhelyzet van, és készen kell állnunk. Ha ennek a kurafinak valahogy mégis sikerülne célba juttatnia a rakétáit, kénytelenek vagyunk végignézni, hogy New York, Boston és Washington ugyanúgy romokban hever, mint Berlin a második világháború végén. Paul Bedford elgondolkodott. A szobában néhány pillanatig néma csend uralkodott. – Egy ilyen helyzetet csakis az Egyesült Államok hadserege tud kezelni – mondta végül Bedford alelnök. – Megtervezték már az utasítási láncot? Scannell tábornok felnézett. – Uram, azt javaslom, hogy Morgan tábornok vezesse az egész akciót. Ő volt az, aki először jelentette a problémát, és kellő időben komolyan vette a figyelmeztetést. Arnold Morgan, valamint Morris admirális és Ramshawe korvettkapitány foglalkozott az üggyel. Tapasztalt tengerésztiszt, hatalmas gyakorlata van a politikában, és képes kidolgozni egy olyan tervet, mely lehetővé teheti az agresszor megsemmisítését. Morgan tábornokot ezennel kinevezem a „Dagály” különleges hadművelet főparancsnokának. Parancsnoksága alá tartozik a haderő minden fegyverneme, a titkosszolgálatok és a politikusok is engedelmességgel tartoznak neki. – Minden más akcióterv elfogadhatatlan. – És mit javasol, hol legyen a tábornok főhadiszállása? – kérdezte, bár jól tudta a választ. – Természetesen a Fehér Házban, mivel neki kell tűzparancsot adnia. Ne feledjék, hogy az egész helyzet mindössze néhány hétig tart talán, HA együttes erővel sikerül elkapnunk azt a Barracudát. Ezalatt az idő alapvető fontosságú tényező. Nem lehetnek viták, parttalan tanácskozások, kelletlenkedés. Mindenkinek gyorsan, tétovázás nélkül kell cselekedni. Morgan admirálisnak mindenki azonnali engedelmességgel tartozik, és az igazat megvallva, erre nagyobb az esély, ha ügyvezető elnökként az Ovális Irodában ül, amit ön a különleges hadművelet befejeztével foglalhat el. Ez mindennél jobban megvilágította Paul Bedford számára, mennyire komoly is a helyzet. Hadműveleti főparancsnokság az Ovális Irodában. Nincs más megoldás, csak így lehet megcsinálni. Tudta. – Szükség van-e arra, hogy ma délután az átmeneti időszakban bármilyen intézkedést hozzak? – kérdezte. A megkönnyebbülés általános sóhaja szakadt fel a teremben. Nagy akadályon jutottak túl. – Azt hiszem, nem – felelte Scannell tábornok. – Az a szándékunk, hogy csak egyszer kérjük az elnök együttműködését, aztán eltávolíttatjuk az irodából. Ekkor közleményt olvasunk be, miszerint az elnök súlyos idegösszeomlást kapott, és családjával együtt ideiglenesen viszszavonult Camp Davidbe. Természetesen szigorú „házi őrizet” alatt lesz, a külvilággal semmiféle kapcsolatban nem lehet. Ezzel egy időben a Legfelsőbb Bíróság elnökét a Fehér Házba vitetjük, hogy feleskethesse önt hivatalában. – És mi lesz a magas rangú kormányhivatalnokokkal? Kiktől akarnak megszabadulni? Scannell tábornok válaszolt. – Annak az idióta védelmi miniszternek és a nemzetbiztonsági főtanácsadónak azonnal mennie kell, még mielőtt Arnold mindkettőjüket megfojtja. És minden bizonnyal saját vezérkari főnököt is kinevez, hogy az a ripacs Hatchard is eltűnjön a színről. Ekkor Paul Bedford ajkán halkan, de gördülékenyen, oly szavak törtek elő, hogy maga sem gondolta volna, egyszer ilyent mond: – Rendben. Romneynek és Schlemmernek azonnal mennie kell. Hatchardnak majd megmagyarázom, hogy mivel a főnöke távozott, ezzel a nyugati szárnybeli szolgálatának vége.

139

Mindannyiuk nevében szólt: – Uram, mindannyian nagyon hálásak vagyunk azért, hogy felismerte a helyzetet. Nem ülhetünk itt, nem hagyhatjuk, hogy az Ovális Irodában ücsörgő pojáca végignézze városaink pusztulását Ezt nem tehetjük, és nem is ezt fogjuk tenni. – Megértem – felelte a virginiai. – És én is hasonlóképpen hálás vagyok az előrelátásukért és a belém vetett bizalmukért. Különösen köszönöm Morgan admirálisnak, akitől, be kell vallanom, régóta rettegek. – Ugyan, Paul – reccsent Arnold hangja. – Hiszen ma láttuk egymást először. – Biztosíthatom, admirális, a hírneve ön előtt jár. Örömmel dolgozom önnel… azt… hiszem. Kitört a nevetés, visszafogott kacagás, ami nagy feszültség és izgalom feloldódása után szokott bekövetkezni. De nem tartott sokáig. Amint az alelnök kilépett a teremből, hogy viszszatérjen a Fehér Házba, az egybegyűltek azonnal az órájukra néztek. 10.04. Kedd reggel. 2009. szeptember 29. Ettől a perctől kezdve Morgan admirális az Egyesült Államok de facto vezetője. Aznap 19:34 (helyi idő szerint) Bandar Abbas, a haditengerészet főhadiszállása Rashood tábornok és Mohammed Badr, az iráni haditengerészet főparancsnoka azon tanakodott, hogy szükséges-e újabb kommünikét küldeni Washingtonba. Vajon azt gondolják-e az amerikaiak, hogy a Hamasz főparancsnoksága úgysem váltja be fenyegetését, mert a világ közvéleménye akkor valószínűleg igen erősen ellenük fordulna? Ebben az esetben valakinek fel kell világosítania a Pentagont. Semmi ha, és vagy de; semmi feltétel, mérlegelés, kifogás. Október kilencedikén az ifjú Ben Badr ki fogja lőni azt a két SCIMITAR SL-2 rakétát a Cumbre Viejára. Ravi a kommüniké tervezetét fogalmazta. Már majdnem készen volt. A szöveg így szólt: A Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága elnökének, Pentagon, Washington DC: Már nem tehetnek semmit, hogy megállítsanak bennünket. Sajnáljuk, hogy nem vették figyelembe utasításainkat. Még a víz alatt lesznek, amikor testvéreink Palesztinában ismét fegyvert ragadnak. Megállapodtak, hogy a levelet másnap, szeptember 30-án továbbítják. Szeptember 29., kedd 10.05 óra Pentagon, Washington DC Egy perccel azután, hogy Paul Bedford kiment a teremből, Scannell tábornok is magukra hagyta a tanácskozókat. Egy ajtóval odébb, irodájába ment. Felemelte a Fehér Házzal közvetlen összeköttetésben levő titkosított vonalas telefonját, és az elnököt kérte. – Sajnálom, tábornok úr. Az elnök úr most rendkívül elfoglalt. Mondjam neki, hogy hívja önt vissza? – Ne – felelte a tábornok. – Kapcsolja most azonnal. Egy perccel később McBride elnök jellegzetes hangja szólt a telefonba: – Tábornok, kezd egy kicsit elegem lenni abból, hogy folyton és váratlanul megzavar a napi munkám során. Mindazonáltal tisztában vagyok azzal, hogy a hadseregben viselt hivatala folytán bizonyos prioritásokat élvez. Öt percet tudok szánni önre… – Köszönöm, elnök úr. Bizonyára észlelte, hogy a Hamasz beváltotta fenyegetését, és éjféltájban valóban berobbantottak egy újabb vulkánt. – Nos, tájékoztattak, hogy kitört egy vulkán a Montserrat nevű szigeten, ha erre gondol, de ha jól tudom, ez az adott tűzhányó esetében szinte havi rendszerességgel megtörténik…

140

– De nem úgy, ahogy tegnap éjjel, uram. Higgyen nekem. Évek óta nem láttak ekkora kitörést. Majdnem olyan pusztító erejű volt, mint a St. Helens… Az elnök türelmetlenül a tábornok szavába vágott. – És ön szerint mit kéne tennem? Ennek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Több, mint hétezer kilométerre történt, külföldön. Azt hiszem, amikor legutóbb felhozta ezt a témát, határozottan figyelmeztettem, hogy az elméleteivel foglalkozni tiszta időpocsékolás, és semmi ésszerű ok nem áll fenn arra, hogy a Pentagont és a Fehér Házat riadókészültségbe helyezzük… Ezúttal Scannell tábornok vágott az elnök szavába. Tudta, hogy nem lesz ebből érdemi beszélgetés, ezért nem akart sok időt pazarolni erre. – Valóban figyelmeztetett, uram. De nem azzal fenyegettek, hogy közvetlenül támadnak meg minket, csak azt mondták, hogy megmutatják, mire képesek, és ettől azt remélik, hogy meggondoljuk magunkat és kivonjuk csapatainkat a Közel-Keletről. Helyzetértékelésem szerint rövid időn belül másodszor mutatták meg, hogy mire képesek. – Nos, még mindig nem győzött meg. Szerintem a St. Helens kitörése ötletet adott valami idiótának, hogy fenyegető leveleket írjon az Egyesült Államok hadseregének, és bár csekély volt a valószínűsége, mégis összejött, hogy a fenyegetéssel egy időben a karibi térségben kitört egy rendkívül kiszámíthatatlan, de rendszeres aktivitást mutató tűzhányó. Mindez nem ad okot az Egyesült Államok elnökének arra, hogy elrendelje, hogy a hadiflotta hatalmas költséggel kutasson egy tengeralattjáró után, hogy még ennél is nagyobb költséggel kivonja az amerikai csapatokat a Közel-Keletről és azt mondja Izraelnek, hogy a jövő hét végére evakuálják szentföldi településeiket. Nem veszi észre, tábornok úr, hogy ez őrült, hisztérikus személyiségre vall? Ezek rendkívül nagy horderejű kérések, teljesítésük szinte a lehetetlennel egyenlő, ráadásul semmi ésszerű alapjuk nincsen. Egyetlen elnök sem tenne ilyent, hacsak nem akar nevetség tárgya lenni. – Elnök úr, még egyszer, és utoljára tájékoztatnom kell, hogy az ön hadvezetése szerint a Hamasz fenyegetése valóban komoly. Véleményünk szerint be tudnak robbantani egy tűzhányót, és be is fogják robbantani a Kanári-szigeteken kiszemelt vulkánt, ami története folyamán nem először kitörésével szökőárt fog előidézni. Ezúttal azonban ez a szökőár országunk egész keleti partját elborítja. Nem találtunk olyan vulkanológust, aki ellentmondana ennek az elméletnek és ennek a ténynek. A terroristáknak csak annyit kell tenniük, hogy egy nagy, talán nukleáris töltetű rakétával eltalálják a Cumbre Vieja főkráterét, és kész. Az ezt követő földcsuszamlás biztosan bekövetkezik, és semmi sem akadályozhatja meg a cunami kialakulását. – Kérem – szólt közbe az elnök gúnyosan –, kíméljen meg az admirálisoktól, tábornokoktól és tudósoktól. Maguk így együtt több felesleges gondot okoznak nekem, mint az emberiség többi része együttvéve. Utolsó figyelmeztetést említett. Utolsó válaszom a következő: szerintem a maguk elmélete mese habbal. Az eddigiek engem igazolnak, és nincs kétségem afelől, hogy ezután is nekem lesz igazam. Ezzel az elnök a maga részéről lezártnak tekintette a beszélgetést; figyelme már más, fontosabb államügyek felé fordult, de még befejezte a gondolatmenetet. – Ami a rendkívül fontos tennivalókkal kapcsolatos kéréseit illeti, tábornok, ismét csak nemet kell mondanom. Nem engedélyezem, hogy óránként több milliárd dolláros költséggel átfésüljék az Atlanti-óceánt egy nem létező tengeralattjáró után kutatva. Nem fogom elrendelni, hogy vonjuk ki csapatainkat a Közel-Keletről, és nem hívom fel Izrael miniszterelnökét, és nem kérem tőle, hogy azonnal ismerjék el egy független Palesztin állam létezését. Elég érthető volt? – Attól tartok, igen, elnök úr. Attól tartok, igen. Scannell tábornok letette a telefont, és visszament a tárgyalóba. – Ismét beszéltem az elnökkel. Nem változtatott az álláspontján.

141

Morgan admirális komor volt, de nem csodálkozott. – Ezek szerint végre kell hajtanunk az elnöki hatalom átruházásáról szóló tervünket. Még ma. Uraim, tudom, hogy fel kell készülnünk az említett városok evakuálására, de amit ennél is inkább meg kell tennünk, az, hogy megtaláljuk és megsemmisítsük azt a kibaszott tengeralattjárót. – Arnold – szólt Dickson admirális –, van terved az Atlanti Flotta átcsoportosítására? Nagy csapatmozgást igényel, akár száz hajóra is szükség lehet. – Alan, ezen nagyon sokat törtem a fejemet. Ha ez a tengeralattjáró hagyományos robbanófejjel felszerelt rakétákat hordoz, és ha ezek a rakéták ráadásul orosz gyártmányúak, akkor a hatótávolságuk 2200 kilométer. Szerintem a kilövés helye 900, de akár 1800 kilométerre is lehet a céltól. Tegyük fel tehát, hogy 1800 kilométerről tervezi a kilövést. Szerintem először SSN-ekkel és TAFF-okkal kell átfésülnünk a rakétaindítás lehetséges területét. Morgan admirális a többi magas rangú tengerésztisztekhez hasonlóan úgy beszélt az egybegyűltekhez, mintha mindenki értené a tengerészeti szakzsargont. Fel sem tűnt neki, hogy nem mindenki tudja, hogy az SSN támadó tengeralattjárót a TAFF pedig merülőszonárt vontató korvettet jelent. Ahogy azt sem mérte fel, hogy Washingtonban nem mindenki tudja, mire való a hajóból kilógatott titokzatos, igen érzékeny elektronikus lehallgató-eszköz. Ám magyarázatra nem volt idő. – És ne feledjük – tette hozzá –, hogy a TA nem érzékel semmit, ha a Barracuda nem követ el hibát, és valami rejtélyes okból nem csap zajt, amit – őszintén szólva – kétlek. De valahol el kell kezdenünk. Tennünk kell valamit, hiszen az Egyesült Államok nem volt még ilyen súlyos fenyegetettségben. SOHA. Namármost a jelenlévő tengerészeti főtisztek pontosan tudják, hogy a merülőszonárokból is többféle van. Egy ilyen eszközt 10 csomós sebességgel vontatva egy 18,5 kilométer sugarú kört tudunk átvizsgálni, ami összesen 770 négyzetkilométer óránként. Az átkutatandó terület 7 800 000 négyzetkilométer, ami azt jelenti, hogy egyetlen merülőszonár-egységnek 10 000 órára lenne szüksége az egész terület átvizsgálására. Ötven egység nyolc nap alatt végezné el a feladatot. Körbenézett. – Ha holnap nekifogunk, tíz napunk van. És ez az intenzív kutatás nem fedné le a part menti területeket, ami pedig meglehetősen nagy felület, és átvizsgálása igen bonyolult feladat. Erre a feladatra merülőszonárt húzó helikoptereket kell bevetnünk, amelyek a 25-100 méter mélységű vizeket pásztázzák. Gondolom, mindannyian abban bízunk, hogy az aktív szonárok kikerülésének szándéka az SSN-t mélyebb vizekre tereli, ahol a merülőszonárok jobb eséllyel kutatnak. De ha csak nyolcnaponta vizsgálunk át egy adott pontot… Uramisten… a siker esélye szinte nulla. Felállt, a falra akasztott tengerészeti térképhez lépett, és megmutatta, milyen hatalmas vízfelületet kell átvizsgálniuk. – Ráadásul a siker attól függ, hogy előbb legyünk ott, mint a Barracuda. Ha előbb tudunk ott lenni, és ebben bizonyosak is lehetünk, talán megtehetjük, hogy gyűrű alakban felsorakozunk, úgy, hogy annak a kibaszott 'cudának mindenképpen kereszteznie kelljen ezt a védelmi vonalunkat. A gyűrű teljes hossza 11 000 kilométer kell hogy legyen (az adott, 3,142 sugarú környi érzékelési területekkel). Ötven TA egység 3700 kilométernyi területet tud lefedni, ezért ahhoz, hogy hatékonyak lehessünk, iszonyú biztosnak kell lennünk abban, hogy melyik irányból közelít az a kibaszott SSN… pontosabban kevesebb, mint 120 foknyi nyílásszöggel kell eltalálnunk a beérkezési irányát. Uraim, ne támasszanak túlzott reményeket ezzel kapcsolatban; iszonyú nehéz feladat ez, a siker esélye legfeljebb 5 százalék, ami az erő- és munkaráfordítást tekintve legalábbis elég nyomasztó gondolat. Rengeteg ASW eszközt kell bevetnünk, és még ha hetekig folytatnánk is a kutatást, annak a valószínűsége, hogy elkaphatjuk ezt a kurafit, sajnos rendkívül csekély. Attól tartok, ezt sokkal jobban át kéne gondolnunk. Azzal visszaült a helyére. Arcán még mélyebbre barázdálódott az aggodalom.

142

– Nyilvánvalóan mindenképpen ki kell futtatnunk hadihajóinkat a kikötőkből, ha nem akarjuk, hogy a szökőár mindegyiket darabokra törje, vagy felborítsa. De nem küldhetjük őket az Atlanti-óceánra, egyenesen a cunami torkába. A költségekkel még nem lenne nagy gond… tudják, üzemanyag és bérköltség… de más a helyzet, ha szinte semmi esélyünk sincs a sikerre. És a masszív tenger alatti kutatás gondolatára is libabőrös lesz a hátam. Ne feledjék, hogy hónapokig nem sikerült egyetlen apró jelet sem befognunk erről az átkozott Barracudáról. A kapitányuk átkozottul érti a dolgát, és tudjuk, hogy néma hajóban van, vagyis a hajótestből nem szűrődik ki zaj. Egyszerűen beállhat valamelyik fregattunk alá, és soha nem vesszük észre. Erre is gondolnunk kell, uraim. – Ez elég pesszimista beszéd volt, Arnold – mondta Morris admirális elkomorulva. – Tanulságos, lényegi, de pesszimista. Az Isten szerelmére, nehogy ugyanígy mondd el az elnöknek is ma délután. Még azt hinné, te is liberális szimpatizáns lettél. – George – nevetett fel keserűen Arnold. – Ha ez valaha is bekövetkezne, kilépnék ebből a szobából a szolgálati fegyveremmel, és megtenném azt az egyetlen tisztességes dolgot, ami ilyen esetben tiszthez és úriemberhez méltó.

Kilencedik fejezet 2009. szeptember 29., kedd 13.30 óra (helyi idő szerint) Atlanti-óceán, 18.00É 53.00Ny A Barracuda 15 csomós sebességgel a Puerto Ricó-i árokban haladt, mély vizeken, 180 méterrel a felszín alatt 4700 méternyire a tengerfenéktől. Aznap pirkadat tájt, a hajnal első fényeinél hét másodpercre periszkópmagasságba emelkedtek, bejelentkeztek a műholdra. Harmincezer kilométernyi magasságból kapták a küldetésüket megerősítő jelet… A tenger kegyetlen az énekes madárhoz … A távoli Bandar Abbasban szervezkedő, tervezgető Ravi Rashood tábornok az öndicséretet nem sorolta saját hibái közé, ám némi önteltség mégis volt benne: meg volt győződve róla, hogy igen ravasz katonai kódolást ötölt ki… mindenek közül A tenger kegyetlen az énekes madárhoz… üzenetet tartotta a legravaszabbnak. Ben Badrral előre egyeztették ezt is. Rengeteg rejtett információ lapult ebben az egyetlen rövid üzenetben. A kegyetlen tenger Nicholas Monsarrat könyvének címe. Azt jelentette, hogy a Montserrat elleni támadás teljes sikerrel járt. Az énekes madár pedig utalás volt:… Előre! Bátor fiaim, a Kanári-szigetek felé! Három rövid szóval közölte, hogy a SCIMITAR-rakéták pontosan jutottak a Soufrière-hegységbeli célba, nagy pusztítást végeztek, és az esemény bekerült a világsajtó vezető hírei közé. Újabb három szóval megerősítette a Barracuda következő feladatát, és megpecsételte a KözelKeleten pöffeszkedő öntelt Nagy Sátán sorsát. És a világ nagy részének további sorsát is. Ben Badr admirális az örömtől szinte megmámorosodva folytatta útjukat Allah által kijelölt sorsuk beteljesedése felé. Minden a terv szerint folyt. A Barracuda most már 1000 kilométerre volt Montserrattól, zéró-nyolc-három irányban haladt, nyílt vízen, körülbelül félúton az égő karibi sziget és a Közép-Atlanti-hátság viszonylagos biztonsága között. Badr admirális és az első tiszt, a CPO, Ali Zahedi a rakétateremben kávéztak és megszemlélték a maradék arzenált – tíz SCIMITAR-rakéta, nyolc hagyományos, és két 2-es jelű, 200 kilotonnás nukleáris robbanófejjel ellátott robbanótöltetű. Két kilotonna egyenlő 200 000 ton-

143

na TNT robbanóerejével. Tíz hagyományos (230 kilós) robbanófej is rengeteg tonna TNT robbanóerejével felér. Ben hüvelykujját végigfuttatta a legközelebbi, 2-es jelű rakéta éles, különleges acélhegyén, majd tétován, óvatosan, mintha alvó, vad oroszlánt simogatna, végighúzta a kezét a rakéta testén. A SCIMITAR SL-2 felirathoz érve kissé meghajolt. – Ez Allah akarata – mondta halkan, és arra gondolt, hogy a rakéta hamarosan a Cumbre Vieja tűzhányó szívébe fúródik. 2009. szeptember 29., kedd 15.00 óra Fehér Ház, Washington DC Charles McBride elnök leplezetlen ingerültséggel egyezett bele, hogy rövid megbeszélésre fogadja Tim Scannell tábornokot és Alan Dickson admirálist, a Tengerészeti Hadműveletek parancsnokát. Azért fogadta őket, mert nem volt más választása. Még vezérkari főnöke, Bill Hatchard is a nagy, busa fejét rázta, amikor az elnök megpróbált kitérni az elől, hogy fogadja a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnökét. – Ezt ne tegye! – sziszegte az Ovális Iroda túlsó feléről. – Muszáj fogadnia. A következő percekben a nagy Bill rámutatott az elnök nem tagadhatja meg, hogy fogadja a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnökét. – Nagyon egyszerű és egyértelmű, uram – mondta, persze feleslegesen, mert ha nem lett volna nagyon egyszerű és egyértelmű, neki is nagy nehézséget okozott volna a dolog lényegének értése. – Ha valóban igen fontos információja van az ön számára, és ön nem hajlandó fogadni őt, és megtörténik a legrosszabb, jogában áll vád alá helyeztetni önt. Egyszerűen nem tagadhatja meg, hogy fogadja a tábornokot. Charles McBride elnök délután 3.05-re tíz percet adott Scannell tábornoknak és a Tengerészeti Hadműveletek parancsnokának. Öt perccel korábban érkeztek, két szolgálati autóval, többen, mint ahány főre az elnök számított. Az első autó hátsó ülésén a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke és Arnold Morgan admirális ült. Az első ülésen Kenneth Clark tábornok, az Egyesült Államok Tengerészgyalogos Hadtestének parancsnoka ült. A második autóban Dickson admirális érkezett Frank Doran admirálissal, az Atlanti-óceáni flotta főparancsnokával és Bart Boyce tábornokkal, a NATO Haderők főparancsnokával. Morgan admirális kivételével mindenki egyenruhában volt. A West Executive sugárúton hajtottak a Fehér Házhoz, a diplomáciai kocsifelhajtóhoz vezető lépcsősornál, a Nyugati Szárnyba vezető ajtó előtt álltak meg. Aztán a rájuk várakozó négy tengerészgyalogosból álló osztaggal együtt szoros alakzatban bevonultak az épületbe. A tengerészgyalogos őrszolgálat nyugati szárnybeli őrhelyére mentek, ahol egy vörös-kék, arany vállbojtos egyenruhájú, magas, elegáns őr vigyázzba vágta magát és katonásan köszönt: – Jó napot, uram! A köszönés Clark tábornoknak szólt, aki mosollyal és fejbólintással nyugtázta, hogy a tengerészgyalogos kinyitotta előtte a rézfogantyús ajtót. A benti „üdvözlők” – egy igen magas egykori tengerész altiszt és az elnök titkos ügynökeinek egyike – készen álltak a katonai hatalomátvételre. Az ügynök megkérdezte a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnökét, miben segíthet. – Két dolgot intézzen el – felelte Scannell tábornok. – Egy: az Andrews támaszpontról szálljon fel egy tengerészeti helikopter, tíz percen belül legyen itt a pázsiton. Erről feltétlenül értesítse a katonai hivatalt is. Szóljon a hadműveleti központ melletti telefonközpontba, hogy szigorúan titkos mentési gyakorlatot folytatunk. Mostantól kezdve fél óráig ne kapcsoljanak semmilyen, se kimenő, se bejövő hívást.

144

– Parancsára, uram – felelte az ügynök, aki korábban maga is a hadseregben szolgált, századosként. – Ööö. Elnézést… Morgan admirálisnak nem kéne látogatói bilétát adni? – Ülj csak le, Tommy. Most sok dolgom van. Az ügynök, aki mindig is szinte hősként tisztelte a korábbi nemzetbiztonsági főtanácsadót, akaratlanul felnevetett. Az admirális legtöbbet használt kifejezése szaladt ki a száján, amit olyan sokszor hallott a Fehér Házban eddig töltött öt éve alatt: – Szóval csak semmi biszbasz, uram? – Csak semmi biszbasz, Tommy – felelte Arnold. Azzal a hat magas rangú katonai vezető és négyfős tengerészgyalogos kíséretük elindult az Egyesült Államok elnökének irodájához vezető folyosón. Az Ovális Iroda előtt Bill Hatchard éppen az elnök titkárnőjével beszélt, aki udvarias „jó napot”-tal köszönt Scannell tábornoknak, és kíváncsian tekintett a főkatonák érkező csoportjára. Aztán szabadkozva mondta, nem tudta, hogy ennyien érkeznek egy tízperces találkozóra. – Erre ne legyen gondja – mondta Clark tábornok, és az Ovális Iroda előtt posztoló két tengerészgyalogos őr egyikét utasította, hogy még legalább nyolc őrt rendeljen a folyosóra. – IGENIS, URAM! – vágta magát vigyázzba az őr, és azonnal engedelmeskedett. A titkárnő ekkor már igen aggódott. Aggodalma csak fokozódott, amikor Clark tábornok a másik őrnek adott parancsot: – Azonnal menjen le a telefonközpontba, és biztosítsa, hogy se bejövő, se kimenő hívásokat ne forgalmazhassanak. Az a parancs, hogy a Fehér Ház minden kimenő és bejövő forgalmát le kell állítani, már érvényben volt. – IGENIS, URAM! – felelte az őr feljebbvalójának, és azonnal a régi épület felé indult, ahol a telefonközpontosok dolga az elnököt és legfőbb munkatársait megvédeni a kéretlen hívásoktól. Scannell tábornok ekkor egyszerűen ellépett a döbbent titkárnő mellett, és benyitott az Egyesült Államok kormányzatának legfőbb szentélyébe. Charles McBride elnök az íróasztalánál ült, iratokat olvasott éppen, és meglehetősen meglepődött, amikor felnézvén meglátta, hogy a tábornok mögött a hadsereg öt magas rangú vezetője vonul be. – Tábornok, ez egyenesen elfogadhatatlan. Abba egyeztem bele, hogy két embert fogadok, erre hatan jelennek meg. Kérem, kérje meg a bejelentés nélkül érkezetteket, hogy távozzanak. A Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke egyszerűen figyelmen kívül hagyta az elnök kérését. – Elnök úr! Délelőtt 10 órakor arról tájékoztatott engem, hogy nem engedélyezi az Egyesült Államok hadseregének, hogy a közel-keleti Hamasz terrorszervezet által hozzánk eljuttatott terrorfenyegetéssel kapcsolatban megtegyük a szükséges megelőző lépéseket, és azt sem, hogy bármiképpen foglalkozzon az üggyel. Feltételezhetem, hogy nem változtatta meg ezen álláspontját? – Feltételezheti. Az egész egy rakás hülyeség. Nos, ha csak ennyit akartak mondani, köszönöm a látogatást, viszont látásra! – Uram, nem csak ennyiről van szó. El kell mondanom, hogy a Haditengerészet főparancsnoka, a Hadsereg főparancsnoka, a NATO főparancsnoka, az Atlanti Flotta főparancsnoka, a Tengerészgyalogság főparancsnoka és Morgan admirális is egyetértenek abban, hogy ön téved. Meggyőződésünk, hogy az Egyesült Államok keleti partvidékének lakott területeit könyörtelen támadás fenyegeti. Ön nem csak kivonja magát a felelősség alól, hanem megakadályoz minket azon igyekezetünkben, hogy megvédjük a lakosság életét és vagyonát. Nem is szólva az ország történelmi dokumentumairól és műkincseiről, melyek a keleti part fontos városaiban találhatók. – Ide figyeljen, tábornok úr! A döntéseket én hozom… nem pedig önök, vagy a pentagonbeli katonatisztek.

145

– Elnök úr, biztosíthatom, hogy ha úgy ítéljük meg, a nemzet veszélyben van, és ebben az irodában a feladatra alkalmatlan elnök ül, neki kell mennie, nem pedig nekünk. Mi ennek a nemzetnek állandó őrzői vagyunk. És úgy gondolom, hogy az Egyesült Államok népe inkább bízik bennünk, mint a politikusokban. Az elnök tágra nyílt szemmel, hitetlenkedve bámult a tábornokra. – Hogy merészel ilyen hangon beszélni velem? Ebből elég volt! Érti?! Most kifelé, ahányan vannak, mielőtt az őrséggel vezettetem ki magukat. – Talán emlékeztetnem kell önt, elnök úr, hogy a Fehér Ház őrségét a Tengerészgyalogság látja el, mely haderő parancsnoka éppen mellettem áll. Az elnök öklével az asztalra csapott. – Majd meglátjuk…! – kiáltotta, és felkapta a telefont. Vonal azonban nem volt. A Fehér Ház összes telefonja néma volt még huszonöt percig. Lecsapta a telefont, keze remegett. Rövid, dühödt kirohanásokban, kissé összefüggéstelenül, szinte sziszegve beszélt. – Mindig azt hittem, hogy maguk mind meg vannak bolondulva… lehetetlent kérnek… Nem üríttethetem ki a keleti partot… nem tudom Izraelt meggyőzni, hogy segítsen… nem is értek a hajók csatarendbe állításához… miért teszik ezt? Mi a fenének nem tudnak békén hagyni? Miért nem hagyják, hogy azt tegyem, amiért a választók rám szavaztak… – Egybehangzó véleményünk szerint, uram, ön nem alkalmas a nemzet vezetésére ebben a kritikus helyzetben, amiben most vagyunk. Az elnöknek beszédet kell intéznie a lakossághoz… még ma… és ez egyszerűen nem lehet ön, uram. Az Egyesült Államok fegyveres erőinek nevében felmentem önt hivatalából. A következő tíz percben az országban statárium lesz. Tíz perc múlva felesketjük a hatalmat teljes joggal gyakorló új elnököt, aki… mint ön is tudja, az Alkotmány szerint Paul Bedford alelnök. – EZT NEM TEHETI! – üvöltötte Charles McBride. – Hogy nem tehetem? – kérdezte a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke. – Clark tábornok, kérem rendeljen ide egy négyfős tengerészgyalogos egységet. – Igenis, uram! Clark tábornok az ajtóhoz lépett, és fegyveres tengerészgyalogosokat parancsolt az Ovális Irodába. – Álljanak az elnöki szék két oldalára, és ha valami felelőtlenséget akarna tenni, akadályozzák meg – szólt a parancs. – Uram! – szólt Scannell tábornok. – Ez a rövid dokumentum a lemondó nyilatkozata. Mint látja, az elnöki pecsét már rajta van… olvassa el, és írja alá… Az elnök elolvasta a mondatot: …Ezennel egészségügyi okokból lemondok az Egyesült Államok elnöki tisztéről. Jelen dokumentumot saját kezű aláírásommal jegyzem. Kelt 2009. szeptember 29-én. – És mi van, ha nem vagyok hajlandó aláírni? – Akkor letartóztatjuk, mert tudatosan és szándékosan veszélyezteti az Egyesült Államok lakosságát azzal, hogy az ellenség fenyegetésének tudatában sem hajlandó engedélyezni, hogy a szükséges védelmi intézkedéseket megtegyük. Ez természetesen azonnali vád alá helyezést és nagy szégyent jelent, írja alá uram, mégpedig most azonnal, vagy kivitetjük innen. Időből van most a legkevesebb. – De nem nevezhetnek ki egyszerűen egy új… – FOGJA BE A SZÁJÁT, MCBRIDE! – reccsent rá Morgan admirális. – Már eddig is eleget mondott. Az elnök elhallgatott. A tábornokok tekintetének kereszttüzében aláírta lemondását. – Most kikísérik a tengerészgyalogság egyik helikopteréhez. Itt szállt le, a pázsiton. Camp Davidbe viszik, ahol házi őrizetben marad, míg el nem rendeztük a Hamasz-fenyegetés ügyét… a First Lady és a család más tagjai fent van a rezidencián?

146

– Csak a First Lady. – Őt is azonnal a helikopterhez kísérik. Camp Davidben egyikük sem tarthat semmiféle kapcsolatot a külvilággal. Nem lesz telefonkapcsolatuk sem. A mobiltelefonokat elkobozzuk. Scannell tábornok az órájára nézett, és azt mormogta: – Kísérjék a helikopterhez most azonnal. Egyenesen az új elnök hivatalába megyünk. Moore bíró úr már a régi igazgatósági épületben van, hogy feleskesse. A művelet eddig tökéletes pontossággal a tervek szerint folyt. Az Egyesült Államok haderejének főparancsnokát arra eskették fel, hogy az igazat mondja, csakis az igazat, és objektíven, minden politikai vagy civil befolyástól mentesen gyakorolja hivatalát. A Legfelsőbb Bíróság tagjai ezt tökéletesen értették, és a Moore bíró döntését hitelesítő két bíró azonnal eleget tett a Pentagon kérésének. Az egyetlen politikus, akit értesítettek a palotaforradalomról, Edward Kennedy szenátor, a Szenátus Honvédelmi bizottságának elnöke, akinek hazafiasságát soha senki egy pillanatra sem kérdőjelezte meg, és akinek mindig is határozott, személyes motivációja, hogy az Egyesült Államok érdekében cselekedjen. Ekkor Morgan admirális mindenkit biztosított a szenátor támogatásáról, hiszen, mint mondta, az egész Kennedy-birodalom a tengerparton, a Nantucket-szorosnál van, a közelgő szökőár útjában. – Ismerem Teddyt – mondta. – Akkor is a helyes döntést választaná, akkor is mellénk állna, ha az istenverte Sziklás-hegység legmagasabb csúcsain lakna. Ráadásul ismer minket és ismeri a Haditengerészetet, ő a Tengerészeti Albizottság elnöke. És ő pontosan tudná, hogy ilyesmit mi nem találnánk ki. Bízik bennünk, és teljes támogatásáról biztosít minket. Erre számíthattok. Ekkorra Charles McBride már nem ült az elnöki székben. Előtte, mögötte, jobbról, balról egy-egy tengerészgyalogos kísérte ki az Ovális Irodából. Odafent a rezidencián Mrs. McBride finomabb bánásmódban részesült. Csak a retiküljét vihette magával, úgy kísérték végig a folyosón, le a helikopterhez. Személyes holmijukat később, kora este szállítják majd utánuk Camp Davidbe. Egy órán belül bejelentik a döbbent nemzetnek McBride elnök lemondását, amit Bedford elnök McBride idegösszeomlásával fog magyarázni. A Fehér Ház hat magas rangú látogatója a tengerészgyalogos kíséret mögött a pázsitra vezető oszlopcsarnok ajtajáig vonult. Látták, hogy vagy százméternyire a helikopter hatalmas rotorjai már forognak. Mrs. McBride egy másik ajtóból bukkant elő. Clark tábornok ott maradt, hogy ellenőrizze, hogyan száll fel, és viszi kormányzati pozícióból száműzetésbe a tengerészgyalogsági helikopter a volt elnököt és feleségét. A többiek egyenesen az alelnök, Paul Bedford irodájába mentek. Megegyeztek, hogy nem veszik figyelembe az Alkotmány huszonötödik, módosított cikkelyét, mely szabályozza, hogy ha az elnök képtelenné válik ellátni feladatát, az alelnök veszi át a hatalmat. A huszonötödik cikkelyt eddig csak kétszer alkalmazták; először, amikor Reagan elnök ellen merényletet kíséreltek meg, és az elnök megsebesült, másodszor pedig amikor az idősebb Bush elnökön 1989 áprilisában altatásban hajtottak végre műtétet. Úgy döntöttek, hogy az alelnököt ezúttal azonnal felesketik. Végül is semmi eshetősége nincs annak, hogy McBride elnök visszatérjen a hatalomba. Kennedy szenátor már megérkezett az alelnök irodájába. Moore bíró az elnöki eskü szövegét olvasta fel: „Ünnepélyesen fogadom, hogy hűséggel teljesítem az Egyesült Államok elnöki feladatait, legjobb tudásom szerint védelmezem, betartom és betartatom az Egyesült Államok Alkotmányát.” Az Alkotmány második pontja szerint az elnök az elnöki eskütétel pillanatától az Egyesült Államok Hadseregének és Haditengerészetének főparancsnoka. Néhány pillanattal később aláírták az előre elkészített dokumentumot, mely szerint Arnold Morgan admirális az elnök különleges tanácsadója a Hamasz fenyegetése következtében be-

147

következett válsághelyzetben. Az elnök készségesen aláírta azt a záradékot is, miszerint az admirális a Dagály hadművelet főparancsnokaként az Ovális Irodából irányítja a részt vevő haderőket, és „ha szükséges, civil erőforrásokat is bevon annak érdekében, hogy az érintett területekről a lakosságot biztonságban kitelepítsék.” Clark tábornok, aki a jelenlévők közül egyedül értett a digitális kamerák kezeléséhez, fényképet készített az eseményről a nyilvánosság számára, s e művelet közben valahogy kitörölt négy képet, amit Mrs. Bedford még az előző hétvégén, Camp Davidben készített. Mindenképpen el akarták kerülni, hogy egy hivatásos eseményfotós jelenléte miatt ez a rendkívül bensőséges ügy kiszivárogjon a médiába. Annak beláthatatlan következményei lehettek volna. Kennedy szenátor betartotta a formaságokat, és azonnal a Szenátusba sietett, hogy tájékoztassa a szenátusi bizottságok elnökeit a hamarosan kirobbanó politikai hírről. A Szenátus többi tagjai nagyjából a médiával és a nemzettel egy időben értesülnek a hatalomváltásról. A katonai vezetők biztosak voltak benne, hogy Teddy mosolygós barátságosságát a rá jellemző tekintéllyel kombinálva győzi meg az ötven államból választott képviselőket, hogy a nemzetet halálos veszély fenyegeti. Ezzel egy időben a Fehér Ház Nyugati Szárnyában dolgozókat is tájékoztatni kell az eseményekről, és a sajtóközlemény kibocsátásáig hallgatásra kell kötelezni őket. Az Ovális Irodában Morgan admirális és Scannell tábornok elrendelte, hogy a vezető tisztviselők azonnal jelenjenek meg a Nyugati Szárny alagsorában, abban a teremben, amit Reagan elnök alakíttatott ki válsághelyzetekben való tanácskozásra. Maga az admirális vázolja a helyzetet a főtisztviselőknek, és ott nézik végig az Egyesült Államok új elnökének a nemzethez intézett televíziós beszédét. Az ajtónál egy négy főből álló tengerészgyalogos egység gondoskodik arról, hogy senki se hagyja el a termet. A mobiltelefonokat mindenkinek már érkezéskor le kell adnia. – Fontos, hogy Paul úgy adja elő a történetet, ahogy azt kell – hangsúlyozta Morgan admirális. – Nem szeretnénk, ha valami szerkesztőségi barom átírja az egészet, mindenféle spekulációkat indítson el, és öntörvényű következtetésekre jusson. A Fehér Háznak már így is olyan híre van, hogy innen csak úgy kiszivároghatnak információk a sajtó felé, én pedig nem akarom, hogy bárki bármit is kommunikáljon kifelé, amíg nem vagyunk teljesen készen és nem vagyunk teljesen urai a helyzetnek. Órájára pillantott. Öt perc múlva négy. Kilépett az Ovális Iroda ajtaján, és közölte az exelnök titkárnőjével, hogy menjen végig az épületben, és minden osztályvezetőt azonnal rendeljen a válságtanácskozásokra fenntartott terembe. Mivel a belső kommunikáció sem működött, az egyik tengerészgyalogost küldte a sajtószobába, hogy jelentse be a jelenlévő újságíróknak: az elnök húsz percen belül a Fehér Ház tanácstermében mond beszédet. Eddigre Dickson és Doran admirális, Boyce és Clark tábornok társaságában visszatért az Ovális Irodába. Arnold Morgan már az egyetlen rendelkezésére álló íróasztalnál, az exelnök asztalánál ült, gyors ütemben írt valamit azon az írómappán, amin az íróasztal előző használója aznap délután még a harmadik világgal kapcsolatos konferenciához intézendő beszédét írta. Nem nézett fel az írásból, úgy szólt. – Rendben, Frank Doran velem jön a válságszobába, ahol a Haditengerészet előtt álló hatalmas feladatot fogom felvázolni a fehér házi osztályvezetőknek. Azt hiszem, a többieknek Bedford elnökkel kell tartaniuk. Álljanak mögötte jobbról, balról. Scannell és Boyce tábornokok négy óránál, Dickson admirális és Clark tábornok nyolc óránál. A Pentagon igazgatója, a NATO főparancsnoka, a Haditengerészet főparancsnoka, a Tengerészgyalogság főparancsnoka. Komoly társaság, nem? Ekkor lépett be Paul Bedford. Morgan admirális azonnal felállt, főhajtással üdvözölte. – Elnök úr… összeírtam néhány vázlatpontot a beszédéhez… elég vázlatos… de nincs időnk… Természetesen rögtönzött beszédet kell mondania, de jó lenne, ha e szerint a vázlat szerint igyekezne haladni… Hangsúlyozza McBride elnök idegösszeomlását, és ebből követ-

148

kező lemondását; közölje, hogy jelenleg Camp Davidben tartózkodik… mondja el, mennyire megdöbbentett bennünket az események ilyetén… aztán rögtön térjen rá a Hamasz fenyegetésére, mondja el nekik az egész történetet, természetesen nem részletesen, de kezdje a St. Helens tűzhányó kitörésével, és folytassa a terroristák követeléseivel… Morgan admirális ekkor végigsimította az írómappán írt jegyzeteit, és így folytatta: – Aztán közölje, hogy a montserrati tűzhányó berobbantása győzött meg minket arról, hogy valóban rendkívül nagy a baj. Magyarázza meg, milyen szörnyű nagy a veszély. Beszéljen a csendben úszó tengeralattjáróról, a nukleáris töltetű ballisztikus rakétákról, a Cumbre Vieja labilisságáról, és a cunami bekövetkeztének bizonyosságáról, HA és amennyiben a terroristáknak sikerülne rakétával eltalálniuk a tűzhányót. Paul Bedford a tőle telhető leghatározottabban bólintott. Lélekben nem az Egyesült Államok elnöke volt, hanem tengerészhadnagy, aki éppen egy igen nagy horderejű feladathoz, országa szolgálatára kap eligazítást az egyik legmagasabb rangú admirálistól. Arnold leszakította a lapot az írómappáról, és átadta az új főparancsnoknak. Mindent nyomtatott nagybetűkkel írt, az első két mondatot is, az utána következő rövid összefoglalót is. – Ez az? – kérdezte Bedford elnök. – Igen. Akkor… Legjobb tudásunk szerint – mondta Arnold kedvesen. – Tizenöt perc felkészülési időt kap. Frank meg én most kimegyünk. – Rendben, uram – mondta Paul. – Ezt tudom követni. – Ebben a szobában akárminek szólíthat – mondta Arnold. – De az isten szerelmére, nehogy nyilvánosan is uramozzon. – Nem, uram – mondta Paul Bedford, és a helyzet komolysága ellenére elnevette magát. – És elnök úr… szólt Arnold az ajtó felé menet –, jusson eszébe…, hogy amikor Sir Winston Churchill azt kérte, hogy rendezzék át a teljes brit flottát az észak-atlanti vizeken… azt mondta a haditengerészeti vezérkari főnöknek, hogy ha egy beszéd nem fér el egy ív papír egy oldalán, akkor az nem elég átgondolt. Azzal kiment, nyomában Frank Doran admirális, az Atlanti flotta főparancsnoka. – Jézus Mária! – mondta Bedford elnök. – Mi lesz itt? Ekkor mindenki legnagyobb meglepetésére Morgan admirális feje bukkant fel az ajtóban. – Ó, Paul, elfelejtettem valamit. Jobb lenne, ha azonnal leváltanád Schlemmer védelmi minisztert és Cyrus Romney nemzetbiztonsági tanácsadót, Hatchardot pedig amint kijön a tájékoztatóról, amire őt is berendeltem. Kézírásos levél, megköszönni nekik az eddigi munkájukat. Egy ív papír egy oldalán. Rendben? – Rendben, Arnie, így lesz – felelte az Egyesült Államok elnöke azzal a könnyedséggel, amit a nagy stressz alatt dolgozók szoktak felvenni. – Használhatom az íróasztalodat? Morgan admirális mosolyogva indult a Nyugati Szárny alagsora felé, ahol rendkívüli nyugtalanságot tapasztalt. A Fehér Ház osztályvezetőinek többsége már megérkezett. Protokoll, titkosszolgálat, kommunikáció, élelmezés, házgondnokság, biztonságiak, szállítás, sajtóhivatal, a Külügyminisztérium illetékesei, a beszédírók, Bill Hatchard és az exelnök titkárnője is a teremben tolongtak. Mindegyikük információt akart, mindenki tudni akarta, mi folyik. A négy tengerészgyalogos elfoglalta helyét az ajtó előtt, két másik a liftet őrizte. Beengedték azokat, akiknek a belépésre felhatalmazásuk volt, de senki sem hagyhatta el a helyszínt, mielőtt az elnök beszéde el nem hangzott a televízióban. A leadott mobiltelefonok kis kupacban hevertek a tengerészgyalogos osztag vezetője mögötti íróasztalon. Arnold Morgan és Doran admirális belépett a hangszigetelt, indiai tölgyfa borítású konferenciaterembe, ahol a középen álló, nagy asztalon kívül több titkári íróasztal, számítógép és videokonferencia-hívásra alkalmat telefonkészülék is volt. Pillanatnyilag egyik sem működött. Az egybegyűltek azonban nem fértek el a nagy asztalnál, egyesek kénytelenek voltak a kis asztalokhoz ülni.

149

Morgan admirális abba a nagy székbe ült, amit egykor Reagan elnök használt. Maga mellé húzott egy másik széket, az Atlanti flotta főparancsnokának és a konferenciaasztal polírozott, csillogó felületére nyitott tenyérrel csapva megnyitotta a tanácskozást. – Néhányuknak ismerős lehet ez a kezdés; a többiek kedvéért: Arnold Morgan vagyok, az Egyesült Államok Haditengerészetének egykori admirálisa, a Nemzetbiztonsági Hivatal korábbi igazgatója, a korábbi elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója. Nem tudom egészen pontosan, milyen gyorsan terjedtek különféle híresztelések a házban az elmúlt néhány nap folyamán, ezért ezúton közlöm mindannyiukkal, hogy McBride elnök egészségügyi okokból az elmúlt órában lemondott elnöki posztjáról. Az Alkotmány értelmében az alelnök azonnal elfoglalta az Ovális Irodát, és a Legfelsőbb Bíróság által kijelölt Moore bíró már fel is eskette. A ceremóniára a régi igazgatósági épületben került sor. Paul Bedford elnök felesküdött, hogy védelmezi, betartja és betartatja az Egyesült Államok Alkotmányát. Tanúként jelen voltak: Edward Kennedy szenátor, Tim Scannell tábornok, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke…, Alan Dickson admirális, a Tengerészeti Hadműveletek parancsnoka…, Frank Doran admirális, az atlanti-óceáni flotta főparancsnoka…, Bart Boyce tábornok, a NATO Haderők főparancsnoka…, Kenneth Clark tábornok, az Egyesült Államok Tengerészgyalogos Hadtestének parancsnoka… és én. A sajtó tíz percen belül értesül az eseményekről, önök pedig hamarosan a képernyőn követhetik Bedford elnök úr televíziós beszédét. Természetesen lesznek személyi változások, de csak azokban az esetekben, ahol a régiekre nem támaszkodhatunk. A legfontosabb dolog azonban, amiről be kell számolnom önöknek az, hogy országunk keleti partját az Egyesült Államok történetének legborzalmasabb terrortámadása fenyegeti. Sokkal rosszabb, annál, ami szeptember 11-én történt. Ez a fenyegetés váltotta ki McBride elnök egészségi állapotának hirtelen rosszabbodását, amit az orvosok idegösszeomlásként diagnosztizáltak. Saját elhatározásából mondott le, egyszerűen elviselhetetlenné vált számára a feszültség; tisztában volt azzal, hogy nincs hadvezetési tapasztalata, és azt is tudta, hogy alelnöke, Paul Bedford, aki öt évig szolgált navigációs tisztként az Egyesült Államok Haditengerészetének egyik irányított rakétakilövő korvettjén, jobb elnök vezetője lehet az országnak e nagy veszélyben. Az előző elnök tehát jelenleg orvosi felügyelet alatt Camp Davidben pihen. Mellette van a First Lady. Nem szándékoznak visszatérni a Fehér Házba. A fenyegető veszély: van egy orosz gyártmányú tengeralattjáró valahol az Atlanti-óceán északi vizein. Benne egy csoportnyi Hamasz-terrorista. A válságszobában teljes némaság honolt, csak Morgan admirális hangját lehetett hallani. Fejét csóválta. – Az elmúlt hónapok eseményeiből tudjuk – mondta –, hogy a Hamasznak megvan a képessége, hogy beváltsák a fenyegetést. Ők idézték elő a St. Helens tűzhányó kitörését, és tegnap éjjel percre pontosan beváltották második fenyegetésüket. Ők robbantották be a karibi Montserrat sziget tűzhányóját. Legutóbbi kommünikéjük szerint október kilencedikén csapnak le La Palmán. A legfontosabb, hogy megtaláljuk azt a tengeralattjárót, de már megtettük a szükséges lépéseket arra, hogy teljesen kiürítsük a teljes keleti partot, arra az esetre, ha mégsem találnánk meg. A nap végére az Egyesült Államok hadserege, a Nemzeti Gárda és a New York-i rendőri erők feltűnés nélkül átveszik az irányítást, hogy megelőzzék az elnök televíziós beszéde után esetlegesen kitörő pánikot. A cunami Cumbre Vieja esetleges kitörésének pillanatától számított kilenc óra múlva éri el New York kikötőjét. A szökőár nem törik meg a városban… továbbhalad a szárazföld belseje felé. Az új elnök a következő két hétre engem nevezett ki az Egyesült Államok haderejének a speciális hadműveletben részt vevő csapatai főparancsnokául. Ez idő alatt megkezdjük a nemzet kincseinek kimenekítését, biztonságba helyezzük a múzeumok tárgyait, a történelmi dokumentumokat, kiürítjük a tőzsdét, az iskolákat. A műveletet az Ovális Irodából irányítom, szoros együttműködésben Bedford elnök úrral, valamint azokkal a tisztekkel, akik egy órával ezelőtt tanúi voltak a beiktatási ceremóniának Most nem válaszolok kérdésekre. Kérem, valaki kapcsolja be a falak menti televízió-

150

készülékeket és állítsa az elnök beszédét közvetítő csatornára… Doran admirális és én itt maradunk, és önökkel együtt hallgatjuk végig a beszédet. A válságszobában teljes döbbenet uralkodott. Senki nem szólt, de mindenki igyekezett a tévéképernyők elé helyezkedni. Odafent a tanácsteremben a Fehér Házba akkreditált ötven-hatvan tudósító, az újságírók, akiket Marlin Fitzwater egyszerűen csak Oroszlánoknak nevez, percről percre izgatottabbá váltak. Egyiküknek sem volt halvány fogalma arról, hogy mi történik, és bár néhány fotóst annyira untatott az egész procedúra, hogy a negyedik sorban elszundítottak, a terem hátsó részéből, ahol a hírügynökségi riporterek dolgoztak, összetéveszthetetlen morgolódást lehetett hallani. Igen szokatlan módon hívták össze a sajtótájékoztatót, alig húsz perccel az esemény előtt. A riporterek csoportokba tömörülve tárgyalták a lehetséges okokat. A legnépszerűbb témafelvetés az volt, hogy McBride elnök felismerte a montserrati helyzet súlyosságát, és elhatározta, hogy segélyt küld a helyszínre. Nagy ügy! A tapasztaltabb újságírók azonban észrevették, hogy nyolc tengerészgyalogos áll őrt a sötét fapulpitus előtt. Ebből sejtették, hogy valamivel többről lehet szó, mint a Montserratnak küldendő segélyről. De semmi sem utalt arra, hogy perceken belül az év legnagyobb sztorijában lesz részük. Eltelt még néhány perc, és a nyugtalanság egyre csak nőtt. Ebédidőben ez mindig is így volt. Az Oroszlánok is idegesek, ha késik a gazda. Valójában nem a késedelem volt feltűnő, hanem az, hogy az egybegyűltek mit gondoltak a késedelem okáról. Hol a pokolban van már?… Jesszus, hiszen az esti lapok tudósítói kifutnak az időből… micsoda idétlen időpont sajtótájékoztatót összehívni… ki a francot érdekel, ha az adófizetők pénzén segélyt küld Montserratba?! 16.25-re a terem már valósággal zsongott, és Bedford alelnök szóvivője, Lee Michell megjelenése semmit sem változtatott a zajszinten. Amikor a pulpitusra lépett, bekapcsolta a mikrofont és figyelmet kért, csak nagy nehezen vették észre. Mr. Mitchell, egy magas fiatalember, aki korábban az Atlanta Constitution belpolitikai rovatánál dolgozott, rögtön a tárgyra tért. – Azért vagyok itt, hogy hivatalosan is bejelentsem: Charles McBride, az Egyesült Államok elnöke alig egy órával ezelőtt lemondott hivataláról. Négy óra előtt hét perccel az Alkotmány értelmében Paul Bedford alelnököt feleskették az elnöki posztra. Éles, fülsiketítő zsivaj támadt a teremben, több mint ötven riporter kapkodott, nem tudták, mi fontosabb, azonnal kérdést tenni fel a részleteket kiderítendő, vagy rögtön közölni a hírt a szerkesztőséggel. LEMONDOTT! Mit ért az alatt, hogy lemondott? Mikor?… Hol?… Miért?… Hogyan?… Hol van most? Még mindig a Fehér Házban tartózkodik? Mi a lemondás oka? Teljes két percig tartott, míg a hangzavar elült, és akkor is csak azért, mert nyilvánvalóvá vált, hogy Lee Mitchellnek esze ágában sincs egy szót is mondani, amíg el nem hallgatnak az Oroszlánok, akiket neki kellett hírekkel jóllakatni. – Köszönöm – mondta körültekintőn. – Ezen a tájékoztatón nem tehetnek fel kérdéseket. De elmondom, hogy McBride elnök orvosi felügyelet mellett Camp Davidben pihen. Idegöszszeomlást kapott, és néhány hétig biztosan nem jön rendbe. A First Lady is vele van. A körülmények ismeretében úgy ítélte meg, hogy nincs más választása, mint hogy lemondjon hivataláról. Az Oroszlánok időlegesen elfojtott morajlása újra elszabadult a teremben. A „nem tehetnek fel kérdéseket” kitétel ellenére felálltak, és egymás után kiabálták be kérdéseiket… Ez az egész nemzetet érintő ügy… az embereknek joguk van tudni… mit gondol, mit mondjak az olvasóinknak?… Miféle idegösszeomlás?… Már régóta beteg volt? …Ez itt Amerika,

151

nem a cári Oroszország!… Gyerünk, Mitchell, magát azért fizetik, hogy pontosan közölje velünk, mi a fene történik az Egyesült Államok elnökével… Az újságíróknak is van némi hatalmuk, és egyik-másik zsurnaliszta elég eszes is volt, de egyik sem érhetett fel a Morgan, Scannell és Bedford által kiötölt mesteri tervhez. Ekkor a szín kettévált. Lee Mitchell félrehúzódott, hogy hivatalosan üdvözölje a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnökét, majd gyors egymásutánban a Tengerészeti Hadműveletek főparancsnokát, a NATO Haderők főparancsnokát és az Egyesült Államok Tengerészgyalogos Hadtestének parancsnokát, akik az Arnold Morgan meghatározta felállásban sorakoztak a pulpitus jobb és bal oldalán. Erre az Oroszlánok morajlása alábbhagyott, tiszteletteljesebb mormogássá szelídült. A hangszórókból az Egyesült Államok Tengerészgyalogos Hadtestének mással össze nem téveszthető zenekara szólt, a Hail to the Chief indulót játszották hangosan, erőteljesen, a teremben jelen levő minden amerikai lelkébe a hazaszeretet érzését plántálva. Az esemény idejére már visszakapcsolták a fehér házi telefonvonalakat, a helyet iszonyú kilowattnyi energiák kötötték össze a külvilággal. A televíziós kamerák folyamatosan készítették a felvételeket, a kommentátorok beszéltek, a hírügynökségek munkatársai a terem hátsó részében számítógépen át küldték a híreket. Mindenki más, a protokoll és a hagyomány által neki kijelölt ülésen kuporogva jegyzetelt. Ebbe a híréhes médiakörnyezetbe toppant be a virginiai Paul Bedford; a zene ütemére lépkedve tette meg a pulpitushoz vezető rövid utat. Felszínes nyugalommal nézett végig az egybegyűlteken, mellette az Egyesült Államok haderejének legmagasabb rangú tisztjei, előttük fegyveres tengerészgyalogosok. Az előtte tornyosuló mikrofonrengetegre bámult, majd nagy határozottsággal azt mondta: – Az a megtiszteltetés ért, hogy személyesen jelenthetem be önöknek a hírt. Egy órával ezelőtt az Amerikai Egyesült Államok negyvenötödik elnökévé eskettek fel. Gondolom, már tudják, hogy McBride elnök egészségügyi okokból igen rövid időn belül kénytelen volt lemondani hivataláról. Váratlanul és igen rosszkor ért minket ez a hír, és mielőbbi felépülést kívánunk neki. Ám az államügyek nem állhatnak meg, és szomorú kötelességem tájékoztatni önöket, hogy nemzetünk történetének talán legnagyobb fenyegetésével kénytelen szembenézni. Kérdésekre ezúttal nem válaszolok, de megpróbálom felvázolni a véleményünk szerint bekövetkezhető terrortámadás nagyságát… – Van valami összefüggés a támadás és az elnök lemondása között? – kiabálta be valaki. – Megkérem, legyen szíves közölni a titkárommal, mi az anyanyelve – felelte az elnök, aki Arnold Morgan kéretlen kérdések esetén szokásos riposztját idézte. A nevetés csillapodott. Paul Bedford sosem hagyott volna ki egy ilyen ziccert. – Négy hónappal ezelőtt kaptunk egy kommünikét a Közel-Keletről, melyben az állt, hogy a Hamasz nevű terrorszervezet felelős a Washington állambeli St. Helens tűzhányó kitöréséért. Az ezt követően lefolytatott nyomozásunk során kiderült, hogy az állítás igaz. Nem sokkal később újabb üzenetet kaptunk, melyben az állt, hogy néhány héten belül teljesen vonjuk ki csapatainkat a Közel-Keletről, és kényszerítsük Izraelt, hogy vonuljanak ki a Jordán-folyó nyugati partján elfoglalt területeikről. Mondanom sem kell, hogy a kormányzat kételkedett a követelés hitelességében, de mindenben igen körültekintően jártunk el. Adekvát csapatmozgásokat hajtattunk végre a térségben állomásozó haditengerészeti egységeinkkel. Ennek ellenére újabb fenyegető kommünikét kaptunk, mely további részleteket is tartalmazott, nevezetesen azt, hogy ha nem teszünk eleget követeléseiknek, ugyanazt teszik a Kanári-szigetek egyik tűzhányójával, amit a St. Helensszel tettek. Halálos csend honolt a teremben, mindenki Bedford elnök további szavait várta. Az elnök azonban a szokásosnál néhány pillanattal hosszabb szünetet tartott. Azt kívánta, bárcsak Winston Churchill vagy Arnold Morgan adna a kezébe jegyzeteket, akár egy ív papír

152

egyik oldalára írt vázlatot is. Ám így is megállta a helyét. A tudományos előrejelzésekkel folytatta. – McBride elnök szkeptikus volt ebben a kérdésben. Aggódott, ám a hadvezetés komolyan aggódott. Ekkor jött a legutolsó kommüniké, melyben egyrészt az állt, hogy szeptember 29-én éjfélkor megmutatják, milyen veszélyesek is tudnak lenni, másrészt pedig az, hogy október kilencedike táján berobbantják a karibi tűzhányót. – Van erről hivatalos amerikai szakvéleményük? – Természetesen nincs – felelte az elnök sutba dobva korábbi „kérdésekre nem válaszolok” ultimátumát. – Erre nem is gondoltunk – tette hozzá fanyarul ironizálva. Ezúttal valósággal bolondot csinált az Associated Press riporteréből. Ezúttal sem hagyta ki a ziccert. – Ezért, hölgyeim és uraim, két lehetőségünk maradt: levadászni és megsemmisíteni azt a tengeralattjárót, amiről szerintünk a Montserrat és St. Helens tűzhányókat berobbantó rakétákat kilőtték és megkezdeni a keleti part kiürítését, mintegy felkészülve az eshetőségre, ha valami okból mégsem sikerülne a tengeri céltárgy kiiktatása. – Szonár! – kiáltott be egy riporter, bizonyos haditengerészeti ismereteit fitogtatva. – Nem tudjuk szonárral bemérni őket? – Nos, jobban szeretnénk idomított delfineket alkalmazni a feladatra, de sajnos nincs elég belőlük – riposztolt Bedford elnök. – Kértem önöket, hogy ne szakítsanak félbe, különösen, ha csak az amúgy is teljesen világos tényekre tudnak rávilágítani. Éles, gúnyos-keserű megjegyzés volt ez, melynek hatására a sajtó bizalmatlanabb lehet az új elnökkel szemben, mint azt kezdetben becsülték. – Akárhogy is – folytatta Paul Bedford –, ez a védelmi hadművelet 100 százalékban a hadseregre tartozik. Arnold Morgan admirálist, a korábbi nemzetbiztonsági főtanácsadót neveztem ki mind az ellenséges tengeralattjáró utáni kutatás, mind az evakuációs program parancsnokául. Morgan admirális az Egyesült Államok fegyveres erői mögöttem álló vezetőinek teljes bizalmát élvezi. Egyelőre ennyit akartam elmondani. Remélem, arra biztatják majd olvasóikat, hallgatóikat és nézőiket, hogy ezekben a nehéz napokban mindenben működjenek együtt a hatóságokkal. Elég idő van arra, hogy mindenki biztonságban elhagyhassa a veszélyeztetett körzetet, tartanunk kell a rendet és szervezettséget. Természetesen folyamatosan megfelelő tájékoztatást kapnak a városokban folyó műveletekről; mindenkinek azt tanácsoljuk, hogy menjen nyugatra, magasabb területekre, rokonokkal, barátokkal akár a szabadban táborozzanak le. Ha a cunami lecsap, nem lesznek túlélők. Mindenkinek el kell hagynia a keleti partot, ehhez a hadsereg segítséget ad… Köszönöm. Azzal Bedford elnök megfordult, és kisétált a szobából. Mögötte Clark tábornok és Boyce tábornok. Dickson admirális és a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke maradt a színen, majd Scannell tábornok lépett a pulpitusra. – Aki még nem ismer, Tim Scannell tábornok vagyok, és azért vagyok itt, hogy megerősítsem az elnök szavait. Készségesen válaszolok öt-hat, katonai témájú kérdésre. Kérem, csak adekvát kérdéseket tegyenek fel, és fogják rövidre, mert mint bizonyára el tudják képzelni, igen sok dolgunk van. – Uram, lecserélik az összes fehér házi vezető tisztségviselőt, a külügyminisztert, satöbbi…? – Ez nem katonai kérdés. De úgy tudom, Bedford elnök holnap új védelmi minisztert nevez ki. – Képet kaphatnánk az atlanti-óceánbeli tengeralattjáró utáni hajsza nagyságáról? – Nem. De úgy határoztunk, hogy a Kanári-szigetek partjaitól számított 1800 kilométeres hatalmas kutatási terület átvizsgálása sem lenne biztosíték a sikerre. A mellettem álló Dickson admirális szerint egy jól irányított atom-tengeralattjáró akár száz amerikai keresőhajót is korlátlanul kijátszhat.

153

– Honnan tudják, hogy atommeghajtású a tengeralattjáró? – A helyzetből levont következtetések alapján. – Ha ez így van, hogyan jutottak hozzá a terroristák? – Erre nem válaszolhatok. De annyit elmondhatok, hogy ha nem atommeghajtású tengeralattjáró lenne, már régen elkaptuk volna, és szinte biztos, hogy a következő tíz napban el is kapjuk. – A szonárok nem tudják bemérni? Mindig arról hallunk, milyen fejlett technikával rendelkezik a Haditengerészet. – Egy modern atom-tengeralattjáró nyolccsomós sebesség alatt alig ad hangot. Ha mélyen a felszín alá merül, 150 méter mélységben már néma csendben van… ha valaki a tengeralattjárókról szeretne kérdezni, Dickson admirális válaszol. – Uram, hogyan keletkezik cunami a vulkánkitöréskor? – A tűzhányó körülbelül hat köbmérföldnyi szikla, mely több mint 30 méter mélységben az óceáni felszín alatt folytatódik. A robbanás erejétől úgy 600 méter mélységben, a tengerfenéken lökéshullám keletkezik, mely nyugat felé terjedve 650 km/óra sebességre gyorsul. Olyan ez, mint a tóba dobott kavics keltette gyűrűk. – Mennyi idő múlva éri el New Yorkot? – A szakértők egybehangzó véleménye szerint a szökőárhullám keletkezésétől számított mintegy kilenc óra múlva. – Sikerülhet megállítani a terroristákat? – Talán. – Fel tudná vázolni, mik a terveik a tengeralattjáró fellelésére és megsemmisítésére vonatkozóan? – Nem. – Ez azt jelenti, hogy még nincsenek terveik? – Nem. De ha önnel közölném, azzal a tengeralattjáró személyzete és az őket irányítók is megtudnák. – Tájékoztatják a sajtót az evakuáció részleteiről? – Természetesen. Hamarosan a sajtó útján tájékoztatjuk a lakosságot a városok kiürítésére hozott intézkedésekről és tennivalókról. Köszönöm a figyelmet. Több kérdésre nem áll módunkban válaszolni. Scannell tábornok és Dickson admirális elhagyta a helyszínt, az Ovális Irodába indultak. Ott hagyták a sajtó illusztris képviselőit, hadd rágódjanak a zsurnaliszták a legújabb kor legnagyobb politikai és katonai témáján. A tábornokot és az admirálist négy tengerészgyalogos őr követte. Út közben csatlakozott hozzájuk Charles McBride exelnök sajtótitkára, Henry Wolfson, azon főmunkatársak egyike, akik az új adminisztráció alatt is szerették volna megőrizni pozíciójukat. Kezet nyújtott a két főtisztnek, és bemutatkozott. – Azt hiszem, eddig még nem találkoztunk – mondta. – De az az érzésem, hogy ez ettől a perctől kezdve másként lesz. – Pontosan, Henry – felelte Scannell tábornok. – Számítunk magára abban, hogy a megfelelő mederben tarthassuk ezt a helyzetet. Az a cél, hogy megelőzzük a pánik kitörését, de mégse leplezzük a helyzet súlyosságát. Erről később részletesen tárgyalunk, de az biztos, hogy a Hamasz eresztett rakétát tavaly augusztusban a St. Helens és tegnap éjjel a Montserrat tűzhányóba is. Ahhoz, hogy a kanári-szigeteki vulkánt is berobbantsák, valami nagyobbra van szükségük. Egy közép-hatótávolságú rakétára szerelt nukleáris robbanófej alkalmas lenne a feladatra. Azok a kurafiak a rakétát tengeralattjáróról lövik ki, ráadásul víz alól, és azt nagyon nehéz lokalizálni. Jön az elnökhöz? – Igen, uram. És Morgan admirális is. Őszintén szólva, pokolian tartok tőle.

154

– Ne aggódjon! Amelyik kutya ugat, az nem harap. Minket is halálra rémiszt. De most örülök, hogy újra itt van velünk a fedélzeten. – Úgy tűnik, mindenki ezen a véleményen van, uram – mondta Henry Wolfson. – Ettől egy kicsit mindenki magabiztosabb. – Nekünk a hadseregben politikamentesen kell kezelnünk az ügyeket – mondta a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke –, de általában könnyebb a helyzetünk, ha republikánusok vannak kormányon. Odaértek az Ovális Irodához. Boyce tábornok, Clark tábornok és Scannell tábornok csatlakozott hozzájuk a Pentagonba visszafelé menet. Arnold Morgan ezalatt a legszentebb kormányzati szobát haditengerészeti stratégiai főhadiszállássá változtatta. A nemzetbiztonsági főtanácsadó irodájából áthozatott nagy asztal tele volt az Atlanti-óceán tengerészeti térképeivel. A sötét, polírozott indiai tölgyfa asztal már akkor is ott volt, amikor Morgan admirális dolgozott abban az irodában. Cyrus Romney, a Berkley Egyetem bölcsészprofesszora kissé ingerült lett a fehér házi költöztető személyzet láttán, és követelte, hogy mondják meg, hová viszik az asztalt. – Az Ovális Irodába, Morgan admirális parancsára – szólt a válasz. Cyrus Romney, aki értesült a házban terjedő hírekről, nagy bölcsen úgy határozott, hogy inkább nem bolygatja a dolgot, sejtve, hogy néhány órán belül ő is hasonló hirtelen távozásra kényszerül hivatalából. Fél óra múlva az asztalt sokkal nagyobb használat alá vették, mint az elmúlt hónapokban valaha. Tele volt térképekkel: az Atlanti-óceán nyugati medencéje és a környező vizek, egészen a Leeward-szigetekig, és az Atlanti-óceán középső vidéke, az Atlanti-hátság területe. További térképeken a Kanári-szigetekig terjedő keleti medence volt látható, és volt az asztalon három másik, a Kanári-szigeteket részletesen bemutató térkép is. Az egyik Gran Canariától Hierróig mutatta a területet, melyen Tenerife, Gomera és La Palma is található. A másik a további két nagy szigetet, a sokkal keletebbre fekvő Lanzarotét és Fuerteventurát ábrázolta, az utóbbi csak 110 kilométerre van Marokkó legészaknyugatibb fokától. A hét szigetből álló szigetcsoport 460 kilométeres sávban, kelet-nyugat irányban húzódott. Arnold Morgan az összes térképen csak egyetlen jelölést tett: kis kört húzott 28.37É 17.50Nynál, középpontjában a Cumbre Vieja vulkán kráterével. Éppen Bedford elnökkel együtt a La Palma szigete körüli vizek mélységét tanulmányozták; majdnem 3000 méter mély, keletre 80 kilométeres körzetben, körben 1500 méter, az 1000 méteres vonalon belül, közvetlenül a part mentén 60 méter, és nyugat felől majdnem 30 méter meredek szakadék, közvetlenül a szikla alatt – majdnem közvetlenül azon az istenverte parton! Felnézett, amint Dickson admirális belépett. Az elnök visszavonult a szoba távolabbi végébe, hogy Henry Wolfsonnal beszéljen. Nyilvánvalóvá vált, hogy az Ovális Iroda lesz Morgan admirális hadműveleti központja, és hogy egy egész hadseregnyi, akár ötfős takarítószemélyzet és napi két takarítás szükséges a rend látszatának fenntartásához is. Az előző elnök titkárnője, Miss Betty-Ann Jones, a hölgy, aki annak idején parancsba kapta, hogy amint az elnökválasztás eredményét kihirdetik, közölje Arnold Morgannal elbocsátását, éppen az íróasztaláról pakolt össze, hogy nemsokára Alabama állambeli otthonába menjen. Úgy becsülte, hogy nem egészen két órát tölthet még az Ovális Iroda előtti íróasztalánál, mert az a hír járta, hogy Arnold Morgan felesége úton van a Fehér Házba, legfőképpen azért, hogy gondoskodjon férjéről, míg az a Hamasz fenyegetését igyekszik elhárítani. Betty-Ann-nek nem volt oka az aggodalomra. Arnold Morgan mindenkit egyenlő bánásmódban részesített; ugyanúgy viselkedett elnökökkel, admirálisokkal, tábornokokkal, nagykövetekkel, uralkodókkal és pincérekkel: általában türelmetlenül, időnként ingerülten, de igen ritkán volt rosszindulatú. Nem arra gondolt vissza, milyen körülmények között és milyen modorban távolították el nemzetbiztonsági főtanácsadói hivatalából; csak arra emlékezett, hogy

155

olyan emberekre kellett bíznia szeretett nemzetének sorsát, akiket ő a feladatra teljesen alkalmatlannak tart. Ebbe majdnem beleszakadt a szíve. Titkárnők telefonhívásai nem számítottak ebben az egyenletben. De nagy szüksége volt szeretett, okos felesége közelségére a nehéz órákban. – Hol a pokolban van már Kathy? – mordult Doran admirálisra. – Ki az a Kathy? – kérdezett vissza az Atlanti-óceáni flotta főparancsnoka. Arnold meglepetten nézett fel a térképeiből. – Ó, Kathy! Bocsánat, Frank, csak magamban beszéltem… ez viszonylag gyakran előfordul velem, ezt a mondatot különösen sokat mondogatom. Lehet, hogy ezt vésik a sírkövemre is… Hol a pokolban van már Kathy? – Mármint Mrs. Morgan? – Igen. A legjobb titkárnő, aki valaha is mellettem dolgozott, a legszebb nő, aki valaha szóba állt velem, három feleségem közül messze a legjobb. Frank Doran nem tudta megállni nevetés nélkül. – Őt várja, uram? – Már hogy a fenébe ne őt várnám? Visszaadtam neki a régi munkáját, és azt mondtam neki, hogy most azonnal jöjjön a Nyugati Szárnyba, amilyen gyorsan csak tud. – És jön? – Azt mondta, hogy még meggondolja, hajlandó legyen-e a leggorombább férfival dolgozni, akivel valaha összehozta a munkakapcsolat. Doran admirális hangosan felnevetett és kijelentette, mindenkinek tartózkodnia kell attól, hogy úgy beszéljen a feleségével és gyerekeivel, mintha az alsó fedélzetről szalajtották volna őket. Arnold éppen válaszolni akart, amikor Kathy Morgan vonult be az irodába. Csodálatos volt, mint mindig. Az admirális fel sem nézett a térképeiről, csak odavetette: – Éppen időben. KÁÁÁÁVÉÉÉÉT! És hívd fel az iráni nagykövetet és mondd meg neki, hogy egy aljas, hazug kurafi! Doran admirális igencsak elképedt. Dickson admirális, akinek már volt „szerencséje” végighallgatni efféle kirohanásokat, csak a fejét rázta. Aztán Arnold felállt az asztaltól, és mindenki szeme láttára megölelte a feleségét. Sok évig volt Arnold titkárnője, mégis mindig nagyon meglepődött férje felettébb szokatlan utasításain… hívd fel ennek és ennek a szervezetnek, hivatalnak, a vezetőjét, ezt és ezt a nagykövetet, diplomatát, és mondd meg ezt és ezt a… rettenetes dolgokat nekik. Ha Arnold Morgan azt mondta: Hívd fel ezt a Nyikoláj akárkicsodát és mondd meg neki, hogy tegye sebességbe a valagát, azt Kathy gond nélkül lefordította: a magas rangú orosz admirálistól gyors választ várnak. A hirtelen utasítás, hogy megleckéztessék az iráni nagykövetet, egyszerűen azt jelentette: „Örülök, hogy újra munkába álltál, Kathy”. Kathy pedig csak azzal a feltétellel vállalta a feladatot, ha nem tart tovább két hétnél. Arnold bemutatta Frank Dorant, majd utasította Kathyt, hogy mondja meg a kint ülő „Betty Mittudoménmi” nevű hölgynek, hogy Kathy asszisztenseként dolgozhat tovább néhány hétig a kisebb irodában. Nem akarta azt mondani, hogy küldje el, és keressen helyette mást. A régi Kathy O'Brian ugyanúgy tisztában volt a fehér házi szokásokkal, mint bárki más, de ezt nem hagyhatta szó nélkül. – Drágám, nem tehetem meg, hogy csak besétálok ide, és azzal kezdem, hogy kirúgok embereket – felelte. – Rendben – felelte Arnold és újra beletemetkezett az Atlanti-óceán térképeibe. – Akkor majd Frank megteszi. – Én nem rúgom ki McBride elnök titkárnőjét! – közölte Doran admirális. – Rendben! – mondta Arnold. – Akkor majd megteszem én.

156

Azzal kisétált az ajtón, és közölte Betty-Ann-nel, hogy megérkezett és munkába állt régi titkárnője. Betty-Ann szedjen össze minden személyes tárgyat az asztaláról, és adja át a helyét; mindazonáltal továbbra is szívesen foglalkoztatják az új titkárnő asszisztenseként, a kisebbik irodában, amíg okosan és talpraesetten végzi a munkáját. Morgan admirális nem várt addig, hogy társalgásba kelljen bocsátkoznia. Szokásos munkamódszere szerint kiadta utasításait, aztán visszatért az Ovális Irodába, és abban bízott, hogy a titkársági dolgok majd megoldódnak maguktól. Leült új asztala keskenyebb végén, oda rendelte Dickson és Doran admirálist, s hellyel kínálta őket maga mellett, hogy mindketten jól lássák az Atlanti-óceán részletes térképeit. – Jól jönne egy kis kávé és némi aprósütemény – szólt Kathynek. – Egyikünk sem ebédelt. És kérlek, szerezz egy osztókörzőt, egy iránytűt, vonalzókat, számológépeket, jegyzettömböket és egy halom ceruzát. – Úgy látom, megint tengerre szállsz. Szextánst és távcsövet ne hozzak? – jegyezte meg Mrs. Morgan szokásos évődő stílusában. Ekkor belépett az elnök. Arnold bemutatta neki a feleségét. – Nagyon jó volt a televíziós beszéde, uram – mondta Kathy. – Igazán jól kordában tudta tartani az újságírókat. – Morgan admirális hitvesétől ezt nagy bóknak veszem – felelte az elnök mosolyogva. – Ugyanolyan szigorú, mint ő, de sokkal csinosabb. Arnold hellyel kínálta Paul Bedfordot a hadvezetői körben. – A tengeralattjáró csapdába ejtésének kezdő lépéseit próbáljuk kiötölni – mondta. – A kiürítési tervet holnap véglegesítjük. Mindenképpen jól felszerelt, ütőképes hadihajókat akarok küldeni abba a körzetbe, ahova szerintünk igyekszik. Ha szerencsénk van, akár össze is futhatunk vele, ezt az esélyt nem szívesen szalasztanám el. – Hány hajóról lenne szó, admirális? – Pillanatnyilag egy tucatnyi fregattra gondolok. Használhatnánk az Oliver Hazard Perry irányított rakétakilövő hajókat. Aztán szükségünk lesz még néhány repülőgép-anyahajóra, fedélzetükön helikopterekkel. Dickson admirális és én is úgy gondoljuk, hogy a levegőből nagyobb eséllyel tudnánk elkapni, mint mélyvízi kutatással, tengeralattjárókról. Mint tudja, elnök úr, a tengeralattjárós vadászat meglehetősen nehéz feladat. Az ilyen hadműveletek vége általában az, hogy nem az ellenség hajóját találjuk el, hanem tévedésből saját embereink lőnek egymásra. – Van valahol a közelben hordozóhajós harci kötelékünk? – Igen. A Ronald Reagan anyahajó és kísérete a Földközi-tenger keleti végén van, talán háromnapnyira a célterülettől. A fregattok pár nap alatt a helyszínre érhetnek, öt hajó már félúton van, a többi Norfolkban ma éjjel, öt órán belül indulásra kész. – A távozott elnök tudott erről? – Már hogy a pokolba tudott volna róla!? Ha rá hallgatunk, el sem kezdhettük volna az akciót. – Arnold, van valami, amit szeretnék tisztázni. A terroristák kommünikéjével kapcsolatos. Egyik írás sem említi konkrétan a Cumbre Vieját, ugye? Biztosak vagyunk benne, hogy éppen ezt a tűzhányót vették célba? – Uram, ehhez valóban alapos vulkanológiai ismeretekre van szükség – nevetett Arnold. – A Hamasz az Atlanti-óceán keleti medencéjét említette, és ha szökőárról van szó, akkor csak a Kanári-szigetek jöhet szóba. Egyrészt a hegyek magassága, másrészt az óceán mélysége miatt. Nincs más hely az Atlanti-óceánon, ahol cunami keletkezhet. És ha elkezdjük magyarázni a helyzetet egy vulkanológusnak, még be sem fejezzük a mondatot, máris azt mondja: … az csak a Cumbre Vieja lehet, a Kanári-szigeteken. Ott már keletkezett szökőár, és ez egyszer talán megint bekövetkezik. Nem csak a hegyek magassága és az óceán mélysége miatt egyedi a hely, hanem amiatt, hogy hihetetlenül nagy föld alatti víztömeg található itt, a vulka-

157

nikus sziklák alatt valóságos tavak vannak. Ezért omolhat az egész hegy a tengerbe… ha azoknak a kurafiaknak valóban sikerül eltalálniuk a Cumbre-t nukleáris töltetű rakétával. És van még valami, elnök úr. Fényképeink vannak arról, hogy a Hamasz hadműveleti főparancsnoka idén a Cumbre Vieja csúcsánál járt egy vezető iráni vulkanológus társaságában, és a terepet tanulmányozták. Ők rabolták el, vallatták ki, majd gyilkolták meg a világ legjobb vulkanológus szakértőjét Londonban, tavaly májusban. Bedford elnök bólintott. – Remélem, ez olyan meggyőző tény, amilyennek tűnik – mondta. Arnold kiterítette maguk elé az Atlanti-óceán nagy térképét, és nagyjából összefoglalta a probléma lényegét. – Ha feltételezzük, hogy Montserrat szigetétől 740 kilométerre volt… akkor éjfélre nagyjából itt lehetett… ha 12-14 csomós sebességgel halad ezeken a megfigyelés alá nem vont vizeken, huszonnégy óra múlva valószínűleg itt lesz… holnap éjjelre pedig elérhet akár idáig is… a SOSUS szonárrendszer felett a hajót szinte biztosan igen lassan viszik át, talán ha hatcsomós sebességgel végig egészen itt… az azt jelenti, hogy mindössze 270 kilométert tehetnek meg naponta… vagyis éppen október 9-én érik el a célterületet, éppen időben, a kurafiak… – Az a kérdés, uram – mondta Dickson admirális –, hogy eljutunk-e odáig. Lehet, hogy nem is megy partközelbe, hanem 1800 kilométer távolságból lövi ki a rakétáit: – Nem hagyhatjuk – mondta Morgan admirális. – Nem hagyhatjuk. – Igen nehéz kiötölni, hogyan akadályozhatnánk meg. – Igen nehéz, de nem lehetetlen. Első számú kérdés: milyen irányítással mennek a rakétáik? – A globális navigációs rendszerre, a GPS-re csatlakoznak – felelte Dickson admirális. – Az egyenesen a beprogramozott célra vezeti őket. A műhold irányítja a rendszert. Csak be kell gépelni a koordinátákat a robbanófej számítógépébe, és kész. – Második számú kérdés: kinek a tulajdona a GPS rendszer? – Gyakorlatilag a miénk. A rendszer huszonhét, a Föld körül keringő műholdból áll, amelyek tizenkét óránként kerülik meg a Földet. Mind a huszonhét amerikai katonai műhold, amiket navigációs célokra átengedtünk másoknak is. A rendszer segítségével bárki hazatalál, akár barát, akár ellenség. – Pontosan. Akkor a hármas számú kérdés: hogyan akadályozhatnánk meg, hogy ezek a kurafiak rakétáikat a mi rendszerünkre hangolva juttassák a tűzhányó kráterébe? – Nos, azt hiszem, ki tudnánk kapcsolni mind, hogy senki se kapjon róluk adatot. – Pontosan, Alán. És ezzel rávehetjük, hogy azt tegye, amit én akarok: partközelbe megy. Mert ha a felszínre jön, hogy bejelentkezzen a GPS-re, a képernyőn csak azt látja: A műholdas jelszolgáltatás ideiglenesen szünetel. Nem marad más választása. Akkor vizuális irányításra szorul, ami azt jelenti, hogy úgy 46 kilométerre meg kell közelítenie La Palma szigetét. Ott pedig rákényszerül, hogy vizuális vezérléssel próbálja célba juttatni a rakétákat. – Akkor pedig esélyünk van rá, hogy elkapjuk, mert fregattjaink és helikoptereink átfésülik a körzetet. Akkor mérhetjük be először, amikor feljön a felszínre, hogy körülnézzen. És ha ekkor ki is lövi a rakétáit, két és fél percünk van, hogy a rakétaelhárító rendszer leszedje őket. Ha ez valamilyen okból nem sikerülne, akkor föld-levegő rakétákkal, valószínűleg a vulkán krátere köré telepített Patriotokkal hárítjuk el… mielőtt becsapódnának. – Igen sok bátor emberre lesz szükség, akik a tűzhányó kráterénél a rakétaelhárító löveget kezelik – jegyezte meg az elnök. – Igen sok bátor emberünk van, uram – felelte Arnold Morgan admirális élesen. – Felrobban-e a nukleáris robbanófej a levegőben, ha egy Patriot rakéta eltalálja? – kérdezte az elnök. – Valószínűleg nem, uram – felelte Arnold. – Az ilyen eszközök nem robbannak ütődés, rázkódás hatására. A robbanást igen pontos időzítéssel kell előidézni, úgy, hogy két U-235

158

atomot közvetlenül, nagy sebességgel és hatalmas erővel ütköztetünk egymással, századmásodpercnyi pontossággal. Ám néhány százfontnyi TNT csak annyit tesz, hogy a rakéta azonnal apró darabokra esik szét; nem teljesülnek az időzítés feltételei. De maga a rakéta biztosan megsemmisül, és a tengerbe hullik. – Mik az esélyeink? – Nagyon jók, ha kikapcsoljuk a GPS rendszert. – Erről akartam beszélni – felelte Bedford elnök. – Gondolom, nem tehetjük meg, hogy egyszerűen kikapcsoljuk, és kész. Vagyis mi lesz a navigációval az egész világon a GPS nélkül?… Jézus Mária, világszerte egy csomó hajózási baleset lesz, hajók futnak a partra… – Uram, ha kikapcsoljuk a GPS rendszert – mondta Arnold –, azt mondom, öt órán belül vagy egy fél tucat óriás tankhajó hever szerte a parton. A többiek köröznek vagy kapkodnak, mert nem értenek a hajózás ősi mesterségéhez. – Igaza van – mondta Dickson. – A kereskedelmi hajókon szolgáló kapitányok többsége ki sem találna a kikötőből GPS nélkül. Legtöbbjük már úgy nőtt fel, hogy a GPS létezett. Az 1970-es évek eleje óta vannak odafent katonai műholdjaink. – A nagy szállító- és tankhajók átlag navigátorai semmi mást nem ismernek. Lehet vagy 4000 jacht az óceánon egy időben; ezeknek a kapitányai is teljesen a GPS-re vannak utalva, anélkül nem találnak haza. – Ki üzemelteti a GPS rendszert? – kérdezte az elnök. – A Légierő ötvenedik ezredének második százada, a Colorado állambeli Falcon Légibázisról – felelte Arnold. – A rendszer teljes neve NAVSTAR GPS. Tulajdonképpen egy, a Föld körül meghatározott rendben keringő műholdrendszer, az űrből rádió-pozicionálási és idő-egyeztetési adatokat szolgáltat. Hihetetlenül pontos adatokat ad: pozíció, sebesség, idő. Ezt a szakmában PVT-nek hívják. Az évek folyamán világszerte elérhető közös hálózattá fejlődött, amit könnyen alkalmazhatnak a helyi adatokhoz, passzív, minden időjárási viszonyok között működik; valós idejű és folyamatos információt ad, és kimondottan kedvezőtlen körülmények között is működőképes marad. Huszonnégy órás navigációs szolgáltatás. Teljes mértékben amerikai rendszer, amit Colorado államból irányítanak. Mi bocsátottuk fel az öszszes műholdat a Delta II hordozórakétával, a floridai Cape Canaveralből. – És akár ki is kapcsolhatjuk a rendszert? – Azt teszünk vele, amit csak akarunk – felelte Arnold. – De előtte kötelességünk megfelelő figyelmeztetést adni a nemzetközi közösségnek, különben a rendszer leállításának beláthatatlan következményei lehetnek. – Fel nem foghatom, hogy mi a büdös fenének kellett ezt a katonai rendszert mások számára is hozzáférhetővé tennünk – mondta az elnök. – Különösen úgy, hogy ez a nyavalyás eszköz olyan iszonyat pontos. – Ha a hadseregre lett volna bízva, ez soha nem történt volna meg. De Clinton alelnöke, az a vajszívű jótét lélek erőltette. A hadsereg természetesen tombolt, de Al főnöke nem igen vette figyelembe a hadsereg véleményét, ezért tartunk most ott, hogy egy csapat zavaros elméjű muzulmán képes pontosan célba juttatni rakétákat, ahol, és ahova csak akarják. Erre a jellegzetes morgani kirohanásra még Bedford elnök is elmosolyodott, annak ellenére, hogy szimpatizált Demokrata párti elnök kollégájával. – Nos, akkor mikor kapcsoljuk ki a rendszert, Arnold? – Ha a tengeralattjáró napi 1100 kilométert tesz meg, és éppen időre akar megérkezni a kilövési területre, rögtön kilő, majd azonnal el szándékozik pucolni onnan, azt mondanám, hogy október 7-én éjfélkor már csak 370 kilométerre lesz a kilövési zónától. Nyolcadikán hajnaltájt talán megpróbál bejelentkezni a műholdra, aztán folyamatosan halad előre a kijelölt kilövési terület felé. Szerintem az lenne a legjobb, ha a GPS rendszert hetedikén éjfélkor kapcsolnánk ki, és csak azután kapcsolnánk vissza, ha már vagy kilőttük a kurafiakat vagy ők lőtték ki a rakétákat.

159

– Ez azt jelenti, hogy vagy negyvennyolc órán keresztül nem működne a navigációs rendszer? – kérdezte Paul Bedford. – Pontosan – felelte Arnold. – De van nyolc napjuk, hogy megtanulják a szextánst használni, és a csillagok után, a nap állása szerint tájékozódni, valamint a greenwhichi középidőből kiszámítani pozíciójukat. Jót fog tenni nekik. Ettől lesznek igazi tengerészek. – Nincs más lehetőség? – kérdezte az elnök. – Nem látok más lehetőséget, uram. Ki kell kapcsolnunk a GPS rendszert. El kell vakítanunk őket. Rá kell szorítanunk őket, hogy partközelbe jöjjenek, hogy periszkópmélységbe emelkedjenek. – A sziget melyik oldalán? – kérdezte Bedford elnök a térképeket nézve. – Szerintem keletről közelíti meg. Alan? Frank? Mit gondoltok? – Ehhez kevés kétség férhet – felelte Doran admirális. – Én legalábbis ezt tenném. Először is azért, mert nem szeretném, ha a cunami az én hajómat is elsodorná, ami feltétlenül bekövetkezne, ha a céltól nyugatra tartózkodom, amikor a hely beomlik. Másodszor pedig azért, mert itt jól elrejtőzhetnék… Frank ceruzájával a térképen a Gomera-szigetétől északnyugatra levő vízterületre mutatott. – Pontosan itt – mondta –, 300 méter mélységben lehetek, a szárazföld mögöttem. A szonárok nem működnek tökéletesen, ha a szárazföld felé irányítják őket; én legalábbis így gondolkodnék, ha feltétlenül el akarnám kerülni a más tengeralattjárókkal való találkozást. Mindenképpen megnehezíteném azoknak a dolgát, akik utánam kajtatnak. Mélyen és nagyon lassan haladnék. Aztán még mindig nagyon lassan bekúsznék ide, itt, ezen a mély területen, a térkép 2100 métert mutat. Periszkópmélységbe emelkednék, megnézném magamnak a szigetet, különösen az egyik hegycsúcsot, tájékozódnék, bemérném a távolságot, aztán újból jó mélyre merülnék. Itt, a parttól 46 kilométernyire ismét vizuális ellenőrzést hajtanék végre, és kilőnék két rakétát, gyors egymásutánban. Aztán fedezékbe húzódnék, valószínűleg Gomera vagy akár Tenerife mögött, a szökőár-hullám ellenoldalán. – Jézus Mária! – kiáltott fel Paul Bedford. – Még szerencse, hogy a mi oldalunkon áll! – Az egyetlen probléma, elnök úr, az – mondta Morgan admirális –, hogy van egy kis bökkenő. – Bökje ki! – Van egy másik, kisebb műholdas rendszer is odafent, ami nem a mi ellenőrzésünk alatt áll. Az európai GPS, a Galileo-project, ami eltörpül a mi rendszerünkhöz képest. De ott van, és működik, és bárki rákapcsolódhat. El tudom képzelni, hogy ezt a Hamasz is pontosan tudja. De rá kell jönniük, hogy minden eszközt és trükköt felhasználunk, hogy kicsesszünk velük. Ezért szem előtt kell tartanunk a problémát és vele az eshetőséget. Megtehetik, hogy pusztán az európai műholdra támaszkodva navigálják magukat a célhoz. – Minden rendelkezésünkre álló eszközzel meg kell szüntetnünk az ellenség tájékozódó képességét – határozta el az elnök. – Ez azt jelenti, uram, hogy némileg kifogásolható feladatot kell végrehajtanunk… az elnémítandó központi műhold a Helios. Francia tulajdon, valakinek fel kell vennie velük a kapcsolatot. Előre tudom, mennyire segítőkészek lesznek, ha valaki felhívja őket Washingtonból és azt kéri, hogy kapcsolják ki a saját GPS rendszerüket… – Sacré bleu, a teringettét, meg az összes gall nyavalyatörés – tette hozzá Arnold. – És van egy másik zavaró tényező is, ami bizony igen nagy fontosságúvá válhat: amikor az európaiak hat évvel ezelőtt elkezdtek dolgozni a Galileón, 10 százalék részesedéssel Kínát is bevették a projectbe. Peking 400 millió dollárt fizetett, és ezzel nem csak kínai-európai globális műholdnavigációs rendszerhez jutottak, hanem abban is megállapodtak, hogy a Műszaki Képzési és Együttműködési Központ székhelye Peking. Kínában látjuk jövőbeli geostratégiai riválisunkat.

160

– Kína! Mindig az a nyavalyás Kína! – fakadt ki az elnök. – És úgy gondolják, hogy ezt nekem kell letárgyalni? Tudhatják, hogy a franciák azonnal azt mondják, előbb Pekinggel kell egyeztetniük az ügyben. – Utasíthatjuk a Falcon Légibázison levő vezérlő állomást, hogy előbb közvetlenül Párizsba juttassák el a kérést – mondta Arnold. – Aztán gondolunk egy merészet, és megpróbáljuk halálra ijeszteni a franciákat azzal, hogy azt mondjuk: a cunami elmossa a bretagne-i partokat is, ami egyébként is elég valószínű. Akkor az elnökök közvetlenül tárgyalnak egymással. Arnold Morgan itt kissé teátrális hatásszünetet tartott, majd folytatta: – És ha egyik dolog sem jönne be, elnök úr, akkor kénytelenek leszünk e nagy nemzet érdekében minden erkölcsi és etikai érvet mérlegelve a magasságos Isten és az ember törvénye értelmében a sztratoszférából azt a kibaszott műholdat lelőni.

Tizedik fejezet Megkezdődött a keleti part kiürítése. A Szövetségi Katasztrófeelhárítási Ügynökség (FEMA) öt fő kategóriára osztotta a hatalmas feladatot: a lakosság, az állam és a szövetségi kormány; kulturális örökség; ipar és kereskedelem; köz- és sürgősségi szolgáltatások. Bedford elnök kihirdette a szükségállapotot, és azonnali hatállyal felhatalmazta FEMA-t, hogy kezdje meg az evakuálás előkészületeit. Felhatalmazták a keleti parti államokat, hogy a vészhelyzetben mozgósítsák a Nemzeti Gárda helyi egységeit. A Nemzeti Gárda egyik legfontosabb feladata a városi területeken való járőrözés és rendfenntartás. Amint a lakosság megérti, milyen súlyos a helyzet, elkerülhetetlen a pánik, amit a bűnözők minden bizonnyal azonnal igyekeznének kihasználni. Az elnök figyelmeztetett, hogy fosztogatás, különösen szövetségi vagyonban keletkező kár esetére a Nemzeti Gárda tűzparancsot kapott. A helyzet stratégiai áttekintése és a fenyegetés súlyosságának felmérése már korábban folyamatban volt. Külön tervekkel készültek az előre nem látható eseményekre, és az amerikai hadsereg egységei már Washington DC, és a többi nagyváros, Boston, New York és Philadelphia felé száguldottak az autópályákon. Henry Wolfson éppen lázasan vázolta az elnök következő beszédét, melyben figyelmeztetik a lakosságot, milyen pusztítást tud véghezvinni a sekély vizeken megtörő, 45 méter magasra tornyosuló, az utcákra zúduló vízfal. Azt írja, hogy olyan gyilkos rombolást okoz, mint a Krakatoa-szigeti tűzhányó kitörése utáni szökőár okozott 1883-ban: megállíthatatlan, elsöprő erejű csapás, melynek útjában senki sem marad élve. Teljes lesz a káosz, a víz mindent elsodor, amit ér, a hatalmas hullámok a partra csapódás után egyre beljebb hatolnak a szárazföldön. Hatalmas, akár 24 kilométeres területen mindent elsodor a víz; tönkremegy az elektromos hálózat, a kommunikációs rendszerek, a hatalmas, sós víztömeg végzetes károkat okoz az infrastruktúrában és a berendezésekben, tönkremennek az erőművek és a vízművek. Henry Wolfsonnak sikerült alaposan megrémítenie magát. Az első vázlat lényege az volt, hogy minden amerikai állampolgárnak hazafias kötelessége szembenézni a mélységből fenyegető pusztító csapással. Minden családnak igyekeznie kell, hogy maga gondoskodjon menedékről, üljenek kocsiba, menjenek a parttól biztonságos távolban vagy magas helyeken lakó rokonaikhoz, barátaikhoz, de néhány embernek lehetőség szerint még több napig a városban kell maradnia, hogy segítsenek a védelmi munkálatokban, legyen, aki a szövetségi kormány és a magánszektor értékeit szállítóeszközökre pakolja. Különleges adminisztratív hatóságot hoznak létre, mely feljegyzi, hogy az otthonaikat elhagyó családok pontosan hol fognak tartózkodni a közelgő katasztrófa idején. 161

A szegényebb körzetek evakuálása még ennél is súlyosabb dilemma volt, különösen a bűnügyi nyilvántartásba vett, rendőri felügyelet alatt állók esetében. Sokaknak nem volt semmiféle közlekedési eszközük, amivel elhagyhatták volna a veszélyeztetett területet. A helyi hatóságokat utasították, hogy akárhogy is, de biztosítsanak autóbuszokat, vonatokat a távozóknak, és a 30 kilométeres körzetben iskolákban, közösségi épületekben szervezzék meg a gyülekezőpontokat. Kapcsolatba léptek a szomszédos, nyugati és északnyugati megyék településeivel ott, ahol a Blue Ridge hegység Virginia államból Marylandbe nyúlik át. Az elnök este 7 órakor elmondott beszédének drámai hatása volt. McBride elnök lemondásától már eleve döbbent keleti parti lakosságra most a mega-cunami óriási veszélye zúdult. Az egész olyan szörnyű volt, hogy az emberek szinte képtelenek voltak megérteni ezt a borzalmat; az Egyesült Államok egész keleti partvidékének letárolása elképzelhetetlen, felfoghatatlan, tűrhetetlen. Az emberek a tévéképernyőre meredve ültek, csak nézték, figyelték, ahogy az elnök elmagyarázza, mit kell legelőször is tenni a túlélés és a menthetők mentése érdekében. A pánik első jelei már akkor mutatkoztak, amikor befejezte a beszédet. A Fehér Ház telefonközpontját több ezer hívás ostromolta. Emberemlékezet óta nem hívták fel a televízióállomásokat bővebb információért. Késő este megrohanták a benzinkutakat, az egész keleti parton hatalmas sorokban álltak a tankolni akaró autósok. Az emberek mielőbb a szárazföld belsejébe akartak jutni, senki sem akarta megvárni az október kilencedikét. Az elnök bejelentése nyomán a Közlekedési Minisztérium bejelentette, hogy október ötödikén, hétfőn reggeltől a keleti part egyetlen kikötője és repülőtere sem fogad bejövő járatokat, az evakuálást végzők kivételével. A szeptember 30-án, szerdán megjelenő londoni bulvárlapok, amelyek washingtoni időhöz képest ötórás eltolódással, keleti parti idő szerint hajnali 2 óra körül kerültek az árusokhoz, irgalmatlanul összekötötték a két szenzációs amerikai hírt

MAC IDEGÖSSZEOMLÁST KAPOTT A TERRORISTAFENYEGETÉSTŐL – ordított a londoni Daily Mail címlapjáról hatalmas betűkkel. A vezető anyag alcíme:

Lemondott McBride, amerikai elnök A fehér házi zsarnok, Morgan admirális újra szolgálatban Hatalmas fotó az új elnökről, alatta a képaláírás: Paul Bedford felesküszik az Alkotmányra, mellette Arnold Morgan admirális. Ami azt illeti, igazán remek címlap volt, és a huszonnégy órás amerikai hírtelevíziós csatornák már a hajnali három órás hírblokk előtt bemutatták. A Mail hat egész oldalt szentelt a sztorinak, a vezércikket a politikai szakértő sztármunkatársuk, Tony Pina írta. Egy napfényes szeptemberi délutánon Charles McBride, az Amerikai Egyesült Államok 44. elnöke lemondott hivataláról, s ezzel lelépett a politika színpadáról. Titokban, az Ovális Iroda előtti pázsitról, a haditengerészet egyik helikopterén hagyta el a Fehér Házat. Néhány perccel később Paul Bedford alelnököt feleskették az Alkotmányra a hadsereg néhány kiválasztott, magas rangú vezetőjének jelenlétében. Az eseménynek tanúja volt Arnold 162

Morgan admirális, korábbi nemzetbiztonsági főtanácsadó, Tim Scannell tábornok, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke, valamint az Egyesült Államok Haditengerészetének és Tengerészgyalogságának főparancsnokai. Edward Kennedy szenátor is jelen volt a beiktatáson, melyet a Legfelsőbb Bíróság által a feladatra különleges eljárásban kinevezett David Moore bíró vezetett le. Tizenöt perccel azután, hogy beiktatták elnöki hivatalába, Paul Bedford a Fehér Ház sajtótermébe hívta össze az akkreditált újságírókat. A sajtótájékoztatón közölte, hogy elődje idegösszeomlást kapott, és jelenleg orvosi felügyelet alatt Camp Davidben tartózkodik. Ezután elmondta, hogy az Egyesült Államokat hatalmas veszély fenyegeti egy közel-keleti terroristacsoport részéről, amelyik felelőssé tehető a Washington állambeli St. Helens tűzhányó nemrégiben történt kitöréséért, majd a karibi térségben található Montserrat szigetén hétfőn éjjel történt vulkánkitörésért is. Azzal fenyegetik az Egyesült Államokat, hogy berobbantják a Kanári-szigetékhez tartozó La Palma-sziget Cumbre Vieja nevű tűzhányóját, melynek kitörése hatalmas szökőárt indítana el az Atlanti-óceánon, ami letarolná az Egyesült Államok teljes keleti partvidékét, és súlyos károkat okozna Nyugat-Európa és Észak-Afrika partvidékein is. A terroristák azt követelik, hogy az Egyesült Államok azonnal vonja ki csapatait a Közel-Keletről, és kényszerítse Izraelt, hogy ismerjenek el egy független palesztin államot, valamit vonuljanak ki a Jordán folyó nyugati partjáról. Információink szerint az Egyesült Államok nem tett lépéseket a követelések teljesítésére, és a hírek szerint erőteljes kutatásba fog, hogy felderítsenek egy, az Atlanti-óceánban rejtőző atom-meghajtású tengeralattjárót, melyben a terroristákon kívül feltételezhetően nukleáris robbanófejjel ellátott, víz alól indítható rakéták is vannak. Úgy tűnik, hogy a mega-cunami szörnyű eshetősége túl sok volt McBride elnök számára, aki értesülvén arról, hogy a terroristák hétfőn hajnalban, fenyegetésüket szinte percre pontosan beváltva berobbantották Montserrat-sziget tűzhányóját, összeroppant. Bedford elnök ünnepélyesen megesküdött, hogy felkutatják és megsemmisítik a tengeralattjárót. Bejelentette továbbá, hogy Boston, New York és Philadephia teljes evakuálását tervezik. A tudósok szakvéleménye szerint, ha La Palma térségében szökőár alakul ki, kilenc óra múlva éri el New Yorkot, és több mint 45 méter magas víztömeggel árasztja el a várost. A szemközti oldalon Morgan admirális nagy, tengerésztiszti egyenruhás fényképe, felette a címsor: A VASEMBER VISSZATÉR. A cikk így kezdődött: A korábban atomtengeralattjáró-parancsnok Arnold Morgan admirálist, aki már leköszönt hivataláról, tegnap az új, Demokrata párti elnök nyugállományból újra aktív állományba, a Fehér Házba rendelte. A Fehér Ház megerősítette, hogy az admirálist a „Dagály” különleges hadművelet főparancsnokául nevezték ki, mely kódnév a jelenleg az Atlanti-óceánban rejtőző, a terroristák hatalmában levő tengeralattjáró utáni hajszát jelöli… Mivel a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke nem volt hajlandó beismerni, hogy bármilyen összefüggés lenne McBride elnök lemondása és a Hamasz fenyegetése között, az Egyesült Államok televíziós adói nem kapcsolták össze a két történetet. Az azonban, hogy a londoni lapok puszta újságírói szertelenségből összekapcsolták a két eseményt, felbátorította őket; így történt, hogy hajnalra szinte egyetlen amerikai sem akadt, aki kételkedett volna az összefüggést illetően. Charles McBride idegösszeomlást kapott, és elsomfordált a Fehér Házból. Nem merte vállalni, hogy személyes meggyőződése ellenére parancsot adjon a flottának az agresszor megsemmisítésére. Ami ennél is rosszabb, a veszély pontos tudatában nem volt bátorsága elrendelni a nagyvárosok és a part menti települések kiürítését. Számtalan

163

újság- és televíziós hír szólt Arnold Morganról: „Az ember, aki nélkül az amerikai kormány tehetetlen.” Ez a téma számos főcímben felbukkant:

MORGAN ADMIRÁLIS – A NYUGATI SZÁRNY OROSZLÁNJA A NAP, AMIKOR MORGAN ADMIRÁLIS ARCCAL KÍNA FELÉ FORDULT ARNOLD MORGAN – EMBER A BAJBAN ARNOLD MORGAN – HAZAFI VAGY GLOBÁLIS HAZÁRDŐR? MORGAN – AZ EMBER, AKI AMERIKA IZMAIT EDZI Azt a világ egyik lapja sem írta meg, hogy McBride elnököt gyakorlatilag kivitték az Ovális Irodából, egy tengerészgyalogos osztag távolította el, és a katonai szakszolgálatok vezetői végignézték az eseményt. Olyan katonai puccs volt ez, ami többnyire csak a világnak azon a részein fordul elő, ahol a gazdasági válság, a drogháborúk, hataloméhes diktátorok bomlasztják a helyzetet. Ám ezúttal Amerikában, a szabadság földjén történt ilyesmi; mégpedig úgy, hogy a puccs tulajdonképpen csak tíz percig tartott, utána visszaállt a rend, és a zászló becsületén nem esett folt. Szeptember 30-án, szerdán reggel Washingtonban igen drasztikus változások történtek. Az egész város a hadsereg, a Nemzeti Gárda és a rendőrség ellenőrzése alatt állt. A nem elsődleges fontosságú tevékenységeket felfüggesztették. A bíróságokon szünetelt a büntető- és polgári ügyek tárgyalása, intézkedések történtek a bírósági alkalmazottak kitelepítésére. Intézkedni kellett az esküdtek kilencnapos vagy még hosszabb ideig tartó elszigeteléséről. Az oktatási intézményeket a nap végén tervezték bezárni. A kórházak lemondták a tervezett műtéteket, a lehető legtöbb beteget elbocsátották, megszervezték a súlyos, magatehetetlen betegek elszállítását. A katonaság a folyosókon segédkezett az értékes orvosi műszerek menekítésében. A nagyobb kórházak sürgősségi osztályai előtt hat kamion is állt, a katonaság pakolta és leltározta

164

a legmodernebb diagnosztikai eszközöket, s vittek mindent a magasabban fekvő légitámaszpontokra. A keleti parti szállodák és motelek nem jegyeztek több szobafoglalást, a vendégeket mielőbbi távozásra szólították fel. A Hamasz nem megbízható, szavahihető úriemberek gyülekezete, hanem mindenre elszánt közel-keleti banditák, akik semmitől sem riadnak vissza, és most, hogy kiderült, az Egyesült Államok nem teljesíti követeléseiket, akár öt nappal korábban is berobbanthatják a Cumbre Vieja tűzhányót. A Krakatoa kitörésekor keletkezett cunamihoz hasonló erejű szökőárhullám a nehéz, rögzítetlen tárgyakat is könnyedén elsodorja: autókat, vasúti kocsikat, hajókat, még a könnyű repülőgépeket is. Hasonlóképpen bánik el a rögzített szerkezetekkel is: villanypóznákkal, szobrokkal, óriásplakát-táblákkal, távvezetékoszlopokkal és fákkal. A veszélyeztetett területek kiürítése életbe vágó fontosságú volt. A FEMA-nak kész tervei voltak, az érintett területen kívüli költöztető és szállítóvállalatokat is bevonták a kitelepítési munkálatokba. Készenlétbe állítottak minden személy- és teherszállító vasúti kocsit. Arnold Morgan azon a nehéz kérdésen törte a fejét, hogyan lehetne meggyőzni a nehézkes, együttműködésre kevésbé hajlamos franciákat, hogy néhány napra kapcsolják ki a Heliost, az európai GPS műholdat. A kérdést három teljes órán át oda-vissza tologatták az illetékesek az Ovális Irodában. Végül úgy határoztak, hogy a Colorado állambeli vezérlőállomás hivatalos kérést intéz a francia kormányhoz, hogy negyvennyolc órára, az amerikai rendszer leállása idején ők is kapcsolják ki a műholdas helymeghatározó szolgáltatást. Közölték, hogy erre jelentős fejlesztések tesztelése miatt lenne szükség, aminek végeredményét természetesen megosztanák az európaiakkal. A három admirális egybehangzó véleménye szerint a javaslatra a franciák harsány „non”-t válaszolnak. Ha ez történik, az Egyesült Államok kénytelen felfedni a GPS rendszer leállításának valódi okát. Arnold Morgan tudományos adatokkal szemléltette a cunami útját a kialakulását kiváltó gigantikus földcsuszamlástól kezdve addig, hogy kilenc óra múlva eléri az Egyesült Államok keleti partját, az ütközőzónát. A kialakulástól számított három óra múlva széles félholdat formáz az Atlanti-óceán közepén, de északra is terjed, ekkor már hatalmas hullámok lepik el a Biscayai-öblöt. A tudósok szerint a cunami a kialakulásától számított három és fél óra múlva lesöpörheti a francia flotta bresti támaszpontját. A hullámok magassága nem éri el az Atlanti-óceán nyugati medencéjében keletkező szökőár nagyságát, de a legalább 15 méterre magasodó vízfal iszonyatos erővel zúdulna Franciaország szaggatott, legnyugatibb partjaira. Az amerikaiak tisztában voltak azzal, hogy elég részletesen meg kell magyarázniuk a franciáknak a terrorista fenyegetést, de ez elkerülhetetlen, ha le akarják vadászni a Barracudát, mielőtt elárasztják New Yorkot. Arnold Morgan cunami-térképeinek látványa hátborzongató emlékeztető a rombolás hullámának valóságára. A Cumbre Vieja ritka geológiai bomba, melynek bosszúja a világ másik végén levő országokon csattanhat. A legutolsó ismert mega-cunami vizsgálata arra késztette a tudósokat, hogy alaposan átvizsgálják a Hawaii környéki tengerek aljzatát, és igen elképedtek attól, amit felfedeztek: több millió éve történt gigantikus földcsuszamlások nyomait találták. Ha itt most cunami keletkezne, hat órával kialakulása után 36 méter magas hullámokkal csapna le Brazília északi partjaira. Egy órával később a cunami elmosná a Bahamákat és a külső karibi szigeteket. Két óra múlva a gigantikus hullám a Massachusettsi-öbölbe és Bostonba ér, a már 45 méter magas hullámok letarolnák az egész várost. A cunami ezután végigsöpörne az Egyesült Államok keleti partján, romba döntené New Yorkot, Philadelphiát, Washingtont, majd a többnyire

165

sík vidékű Észak- és Dél-Karolina, Georgia és Florida államokat, egészen Miamiig és a korallzátonyokig. Arnold Morgan dossziéjában az állt, hogy a konkrét esetben az első hullám 600 méter magas lenne, kialakulása valószínűleg La Palmától egy kilométerre nyugatra várható, miután vagy fél trillió tonna szikla 350 km/órás sebességgel a tengerbe csapódik. A hullám igen nagy sebességgel, az első tíz percben 250 km/órával száguld, s bár az óceánon való haladás során gyengül, még mindig 45 méter magas lesz, amikor eléri az Egyesült Államok keleti partját. Az Atlanti-óceán másik partján, a Szahara nyugati partjaira 90 méternyi magas hullámok csapnak le, menedék csak a nagyobb Kanári-szigetek, Fuerteventura és Lanzarote keleti, szélvédett partjainál lehet, attól függően, hol van az ember éppen a cunami hullám kialakulásakor. A tudósok egybehangzó véleménye szerint a Kanári-szigetek partjainál hirtelen vulkánkitörés miatt keletkezett mega-cunami a világ ismert történetének legnagyobb szökőárhulláma lehet. Még a cunami közvetlen hatásának nem kitett Nagy-Britannia déli partjain is jelentős áradásra számíthat. A világ Arnold Morgan elkonfiskált asztalán fekvő geokockázati felmérése szerint abszolút bizonyossággal a Cumbre Vieja a következő. A körülmények ideálisak: a meredek hegyormok, a hatalmas magasság, az óceán mélysége, a tűzhányók morajlása, az, hogy az utolsó kitörés jó hatvan évvel ezelőtt volt, a déli kráter határozott aktivitást mutat, az, hogy a láva nem sokkal a felszín alatt fortyog. A föld alatti tavak a kitörés pillanatában valósággal felforrnak. És szinte törvényszerű, hogy a hatalmas törésvonal mentén kettéválik a szikla, melyet máris 3 méter elcsúszás jellemez a szikla tenger feletti részén. A legújabb jelentés gondosan kimutatta, hogy a Cumbre Vieja cunamikeltő képességéhez hasonló vulkánkitörés legutóbb 4000 évvel ezelőtt történt, az Indiai-óceánban, Madagaszkár szigetétől 770 kilométerre keletre, az 1643-tól francia gyarmat, Réunion szigetén. A Svájci Szövetségi Technológiai Intézet jelentése szerint, mely intézet csúcstechnológiás berendezésekkel képes mérni a földcsuszamlások okozta szökőárhullámok magasságát, a helyzet egyértelmű: „Ha a Cumbre Vieja nagyjából egy tömbben omlik a tengerbe, az hatalmas cunamit okoz.” A tudósok szakvéleménye szerint a La Palma szigetének déli oldalán levő tűzhányók körülbelül 200 évente törnek ki. Nincs bizonyíték arra, hogy egyetlen kitörés földcsuszamlást okozna. Ahhoz legalább öt kitörés kéne. Természetesen arra nem voltak becslések, mit okozna, ha néhány 200 000 tonnás nukleáris robbanófejjel ellátott rakéta csapódik be a Cumbre Vieja kráterébe. Morgan admirális rendelkezésére újabb apró, de félelmetes bizonyíték állt: a La Palma délkeleti részén található tűzhányók 1,8 négyzetméternyi, fél méter magas makettje. A Kaliforniai Egyetem küldte, a Légierő gépével hozták az Andrews légitámaszpontra, onnan helikopterrel a Fehér Házba. A modell a tengerfenéktől a hegycsúcsokig, a vízfelszín alatt folytatódó meredek sziklafalakat is ábrázolta. Be volt jelölve a partvonal, igen jól kiemelték, milyen hirtelen merül alá a vízi mélységbe a szárazulat. A tengerfenéken jelölték a földcsuszamlás valószínű zónáit is, ami igen határozottan mutatta, milyen hatalmas hatással mozgatná meg egy ilyen sziklalavina a víztömeget. A makett tetején a Caldera de Taburiente, a Cumbre Nueva, és közvetlenül alattuk a Cumbre Vieja csúcsai a masszív, meredek, 600 méternyire a vízfelszín fölé magasodó sziklán, alatta 1200 méteres mélység. – Jézus! – kiáltott fel Doran admirális. – Ez elég világos. – Nézzétek meg jól, hogy a Cumbre Vieja pontosan a sziklafal tetején ül – mondta Arnold. – Gondoljatok bele, milyen pusztítást vinne végbe ebben egy atombomba robbanása!… Szent szar! Mindenképpen meg kell találnunk azt a kurafit!

166

– Nemrégiben olvastam egy igen jó könyvet a Krakatoáról Simon Winchestertől – mondta Dickson admirális. – Már évek óta el akartam olvasni. Az aztán pokoli nagy robbanás volt… az az istenverte hegy darabokra vetette szét magát, iszonyú nagy lyukat vert az óceánban, elpusztult 300 város és falu, meghalt 36 000 ember. És tudjátok, mi a legfélelmetesebb? Az anyagi pusztulás nagy részét a cunami okozta, az emberek többsége a cunami következtében halt meg. És az a rohadt hegy nem is volt akkora, mint ez itt! – Uramatyám, Alan! Egyre jobban felhúzod az idegeimet – mondta Arnold. – De gondolom, kénytelenek vagyunk szembenézni a valósággal, különben mi is hamarosan orvosi felügyelet alatt találjuk magunkat Camp Davidben. – Rendben – mondta Alan Dickson. – Az elnök dolgát elintéztük. A franciákat elintéztük. Majdnem. Most rátérhetünk a hajók dolgára. Frank talán vázolni tudja nekünk az Atlantióceáni flotta jelenlegi állását. – Persze – felelte Arnold. – Csak hadd hívjam ide az elnököt is. Jobb, ha ezt ő is hallja. Hiszen már négy egész órája ő a fegyveres erők főparancsnoka. Telefonon felszólt az elnöki lakosztályba. Öt perccel később Paul Bedford megjelent az Ovális Irodában. Figyelmesen hallgatta a flotta helyzetéről szóló beszámolót. Olyan ember volt, aki sosem felejtette el, hogy tengerészhadnagy volt, és gyakran felidézte, milyen izgalmas élete volt, amikor amerikai hadihajókon szelhette a tengereket. Jó kérdéseket tett fel, amit egy civil sosem kérdezett volna, amire polgári személy nem is gondolt volna. – Frank, az Oliver Hazard Perry korvettek. Amikor én szolgáltam a seregben, vadonat újak voltak. Nem követtem azóta a helyzetet… jó hajók? – Kiválók, uram… 3600 tonnásak, 41 000 lóerősek… több nagy gázturbina hajtja őket, egytengelyesek, 8300 kilométeres hatótávolságúak, 28 csomós sebességre képesek. Ha a műveleti területre érnek, tankolni kell őket. De ez nem probléma. Hatalmas mennyiségű rakományt lehet rájuk pakolni… négy McDonnell Douglas Harpoon rakétát, amelyek 130 kilométerre lőhetők ki… meg egy halom tengeralattjáró-elhárító torpedórakétát. – Remek – mondta Bedford elnök. Gondolni azonban azt gondolta: „Ha az a kurafi a felszínre bukkan, vége.” – Ha meglátjuk, akkor igen – felelte Doran admirális. – És nagyon nagy bizodalmunk van a helikopterekben… tudja, elnök úr, minden korvetten ott van két remek Sikorsky SH-60R Seahawk helikopter… és mindegyik helikopteren a legmodernebb LAPMS Mark II fegyverrendszer. Kiváló gépek, könnyedén mennek 100 csomós sebességgel, 3000 méter magasságig. – Pontosan erre van szükségünk… légi fegyverzet tengeralattjáró ellen. Ha a Barracuda ott merül fel, ahol mi gondoljuk, elkapjuk. A helikoptereken egyenesen remekbe szabott merülőszonárok vannak, alacsony frekvenciájú Hughes AQS-22-esek. – Mindegyiken van USY-2 akusztikus processzor, a legmodernebb ESM és integrált önvédelmi rendszer. Plusz az APS-124 keresőradar… és huszonnégy hangbója. Ezek a helikopterek Mk-50-es torpedókkal vannak felszerelve, van rajtuk egy AGM-114R/K Hellfire rakéta és egy Penguin Mark-2 is. – Remélem, a franciák együttműködők lesznek – mondta az elnök. – Végső soron nem jelenthetnek problémát – mondta Arnold Morgan. – Ha nem iktatják ki azt a kibaszott műholdat, majd mi kiiktatjuk helyettük Nem vicceltem akkor sem, amikor először mondtam. Lelőjük, ha nem marad más választásunk. – Ez egyben azt is jelenti – szólt az elnök –, hogy teljesen feladták azt a korábbi tervüket, hogy széles körűen átvizsgálják az Atlanti-óceánnak a Kanári-szigetektől nyugatra fekvő területeit? – Megint csak azt kell mondanom, hogy nincs más választásunk, uram – felelte Arnold. – Hiába lenne száz hajónk a vízen, még így is könnyen elszalaszthatnánk. Túl nagy a terület, többszázezer négyzetkilométernyi vízfelület. És az csak a felület. Vagyis egy kisebb, tizenkét

167

korvettből álló kötelékre támaszkodunk, plusz a repülőgép-hordozó anyahajóra és kíséretére. Frank, tudnád tájékoztatni az elnököt arról, hogyan állunk most ezzel a flottával? – Persze – felelte Doran admirális, noteszát lapozgatva. – Legutóbb két hajót rendeltünk a Maine-i öbölből a Kanári-szigetek délnyugati részére. Ez a két hajó a USS Elrod, kapitánya C. J. Smith, és a USS Taylor, kapitánya Brad Willet. A Kauffman és a Nicholas az északatlanti vizeken volt, ezek már három napja dél felé tartanak. A Simpson Joe Wickman kapitány irányításával elhagyta Észak-Karolinát, két napja rendeltük keletre. Ma éjjel újabb hét hajó áll útra készen Norfolkban. A régi, és az első öbölháborúban való aknára futása után természetesen megjavított és felújított Samuel B. Roberts, kapitánya Clay Timpner; a USS Hawes, kapitánya Derek DeCarlo; a Robert G. Bradley, a nemrégiben előléptetett fiatal, arizonai John Hardy kapitánnyal; és a USS De Wert, kapitánya Jeff Baisley. Az én régi hajóm, a Klakring is hamarosan útra kész. Most a Georgia állambeli Clint Sammons a kapitánya, akit talán jövőre léptetnek elő ellentengernaggyá. A Doyle már úton van, Jeff Florentino kapitány parancsnoksága alatt. Legutoljára a Gary Bakker kapitány vezette USS Underwood indul útnak. Csak tegnap reggel ért vissza. – És mi van a helikopterekkel? – A norfolki Harry S. Truman ötven Seahawkot visz a helyszínre, majd a helikopterek a lehető leghamarabb átszállnak a Ronald Reagan fedélzetére, aminek repülőgépeit a Truman hazahozza. – Szóval több mint hetven aktív Seahawk marad a helyszínen. – Pontosan, uram. Október 5-én éjféltől masszív járőrözést folytatunk a szigetek körül. Ha pár másodpercnél hosszabb ideig dugja ki az árbocát a következő két napban, elkapjuk. Ha nincs műholdkapcsolata, időre van szüksége, hogy pontosan bemérje a céltartományt. – Milyen pontosnak kell lennie annak a kibaszott rakétának? – Ha atomtöltetű rakétáról van szó, amiben szinte biztosak vagyunk, elég, ha egy kilométerre eltrafálja a Cumbre Vieját, és a hatás borzalmas. De szerintem igyekszik majd minél pontosabban a kráterbe lőni azokat a kibaszott rakétákat. Ne feledjük, azon lesz, hogy teljesen szétnyissa azt a tűzhányó hegyet. Nem elégedhet meg azzal, hogy egyszerűen beletrafál a sziklába… mert az nem elég. Azt akarja elérni, hogy berobbantsa a Cumbre Vieját, és ehhez feltétlenül pontos találatra van szüksége, ahhoz meg idő kell. És ott van esélyünk… amint kidugja a periszkópját a vízből, bemérjük radarral. – Iszonyatos munka ez, Frank – állapította meg az elnök. – Rengeteg munka, és nagyon nagy figyelmet igényel a fiúktól. – Igen, uram. De ha meg lehet tenni, mindenképpen megtesszük. Ebben egy kicsit sem kételkedem. *** Bedford elnök és Morgan admirális a Fehér Ház sajtóosztályán keresztül elhárítottak minden interjúkérést. Forró drótot létesítettek a Nemzetbiztonsági Hivatal és az Ovális Iroda között, és Ramshawe korvettkapitány folyamatosan figyelte az amerikai haditengerészet milliárdnyi lehallgatott üzenetét, hátha felmerül valami adat a fantom-tengeralattjáró, a Barracuda hollétével kapcsolatban. Paul Bedford elnöki megbízatásának első reggelén, 11 órakor rábukkant egy ilyen üzenetre. Rövid szöveg volt, és más nem látta volna sok értelmét. Ám az Azori-szigeteken lévő amerikai lehallgatóállomás fogott egy jelet, amit a kínai déli flotta egyik műholdja továbbított. A rövid üzenetet kedden hajnali 5 órakor (DTS) továbbították… A tenger kegyetlen az énekes madárhoz. Volt benne valami, ami megragadta Ramshawe figyelmét. Hosszan, merően nézte, próbálta valós értelmét megfejteni. Kegyetlen tenger… kegyetlen tenger… a kegyetlen tenger… a ten-

168

gerészeiről szóló regény… Nicholas Monserrat! Szent szar! Épp azon a napon, amikor kitört az a vulkán! Ramshawe korvettkapitánynak halvány fogalma sem volt az apró helyesírásbeli eltérésekről. Ezt az üzenetet akárki küldhette akárkinek. De angolul volt, kínai műholdon. És valaki számára biztosan jelentéssel bíró üzenet. Ki az a kibaszott énekes madár? Nem is vesztegetett több időt a gondolkodásra. Máris felkapta a telefont, főnökét, George Morris admirálist tárcsázta, és beolvasta az üzenetet. George gondolkodott, nagyon gondolkodott. Sőt, hangosan gondolkodott. – Jimmy – mondta. – Figyelj, ez nagyon érdekes. Különösen, ha az énekes madár történetesen kanári! – Hé! Ez már igen, uram! Elkaptuk. Nem tudjuk, hogy mit jelent, de szinte egészen biztosan azt jelenti, hogy az a kurva Barracuda útban van La Palma felé. Egyikük sem tudta, hogy új jelzés ért fel a kínai műholdra. Ismét csak igen kurta üzenet… RAZORMOUTH 71.30É 96.00K. A Bandar Abbasból irányító Rashood tábornoknak fogalma sem volt, hogy az amerikaiak hónapokkal korábban megfejtették a Barracuda/Razormouth kódot. A jelet fogó amerikaiak nem értették a kódolt pozíciót. A megadott, 71.30É 96:00K koordináták szerint a tengeralattjárónak valahol az észak-szibériai hegyes szárazföldi vidéken kéne lennie. A megfejtés 21.30É (-50 fok) 48.00Ny (osztva 2-vel) lett volna. Ez pontosan az a pozíció volt, amibe Badr admirális a Barracudát rendelte… A tengeralattjáró 15 csomós sebességgel haladt az Észak-atlanti hátság keleti pereménél, a Kane törésvonal mentén, több mint 1600 kilométerre Montserrat szigetétől észak-északkeletre. Amikor az adás után ismét lemerülnek, Ben Badr elrendelte, hogy csökkentsék a sebességet kilenc csomóra, és 180 méter mélységben folytassák az utat a hátság örvénylőbb vizei fölött. Keletebbre még lassabban mennek majd, hogy észrevétlenül juthassanak át az igen érzékeny tenger alatti szenzorok, a SOSUS rendszer felett. – Nos, admirális – mondta –, legalább tudjuk, hova megy ez a buzi. Felhívja a Nagy Embert, vagy én hívjam fel? – Te hívd fel, Jimmy… Én a vezérhajó utasításain dolgozom… A Coronado lesz az, régi darab, nemrégiben újították fel. Arra a 17 000 tonnás Austin osztályú korábbi helikopter-leszállópályás hajóra gondolt, amely 1980-tól a közel-keleti haderők zászlóshajója volt. A Coronado volt az amerikai flotta zászlóshajója az első öbölháborúban, és a harmadik flotta zászlóshajója Hawaiin, az 1980-as években. Az 1970-ben gyártott hajón hosszú élete során három nagyobb átalakítást hajtottak végre. Az 1990-es évek végén olyan alaposan átépítették, hogy szinte újnak számított. Több helyiséget alakítottak ki rajta, három fedélzetet és négy flotta-főparancsnoki kabint. A kéttengelyes hajót több, összesen 24 000 lóerős turbina hajtja. A legmodernebb számítástechnikával vezérelt hadfelszereléssel volt ellátva, köztük automatikus légiforgalomirányító technikával és szélessávú kommunikációs eszközökkel. A felszíni felderítésre Raytheon SPS-10P és G-Band radarokat használt. Két helikopter fért el rajta. Az ezredfordulót követően a Coronado lett az Egyesült Államok Haditengerészetének tesztlaboratóriuma, ezen próbálták ki az új információ-technológiai rendszereket. Aznap reggel 9 órakor a Tengerészeti Hadműveletek parancsnoka, Alan Dickson admirális a Pentagonban bejelentette, hogy George Gillmore ellentengernagyot, a Tengerészeti Hadműveletek parancsnoka, aki korábban harcászati atom-tengeralattjáró parancsnoka volt, kinevezték a 201.1 különleges feladattal megbízott harci felderítő különítmény parancsnokává. Kizárólag Frank Doran admirálisnak (a CINCLANT Atlanti-óceáni flotta főparancsnokának) tartozik jelentési kötelezettséggel, aki első számú kontaktszemélyként tájékoztatja Arnold Morgan admirálist a kanári-szigeteki fejleményekről.

169

Gillmore admirális és Cale „Boomer” Dunning kapitány a maguk idejében kiváló Cape Cod-i tengeralattjárós tisztek voltak. Amikor Gillmore admirális megkapta az első felszínihajó kapitányi megbízatását, a Rodney M. Davis parancsnokaként, George hamarosan szinte minden gyakorlaton a Haditengerészet egyik legjobb tengeralattjáró-elhárítójának bizonyult. Megvoltak a megfelelő képességei, beleértve azt is, hogy órákig folyamatosan tudott figyelni, azonnal reagált a legkisebb víz alatt észlelt jelre, és volt bátorsága rögtön dönteni, mihelyst biztos volt benne, hogy tengeralattjárót találtak. A víz alatt töltött hosszú évek új megbízatásában nagy hasznára voltak. Gillmore admirálisnak mindig sikerült úgy gondolkodnia, mintha nem ő lenne az üldöző, hanem az üldözött. És szinte hátborzongató pontossággal bizonyultak igaznak sejtései. Rossz hír ez Badr admirálisnak és embereinek. George, magas, szakállas, puritán, igazi katonajellem. Az Atlanti-óceáni flotta kötelékébe tartozott. Két napja, kedden hajnalban indult Norfolkból a Kanári-szigetek felé, néhány órával azelőtt, hogy McBride elnök távozott a Fehér Házból. A hatalmon lévő elnökkel való nyílt szembeszállás abszolút szükséges volt, ez győzte meg Morgan admirálist és Scannell tábornokot, hogy McBride elnöknek mennie kell. Gillmore admirális feladata a keresést folytató korvettek, helikopterek és a repülőgéphordozó anyahajó, valamint konvoja munkájának összehangolása volt, olyan intenzív és bonyolult művelet, mely bármelyik pillanatban éles akcióvá alakulhat. Több mint 100 tengerész és 80 tiszt tartozott a parancsnoksága alá. A bejelentés pillanatában Gillmore admirális a Coronado új fedélzeti rendszereivel ismerkedett. Két korvettkapitány és három hadnagy volt segítségére ebben. Végigjárta a hajó műveleti termeit, ellenőrizte a kommunikációs rendszert, a szonártermet, a radart, a navigációs eszközöket és a GPS-t, amiről tudta, hogy október 7-én szerdán éjfélkor kikapcsol. A haditengerészet sajtóosztálya közleményt adott ki Gillmore admirális kinevezéséről; néhány ajtóval odébb azonban, a Tengerészeti Hadműveletek Főparancsnokának irodájában igen nagy nyugtalanság uralkodott. Néhány perccel korábban kaptak egy kommünikét a franciáktól. Semmi körülmények között nem hajlandók lekapcsolni az európai GPS-t. A szolgáltatás leállításának a világ hajózására való beláthatatlan következményeit idézték, a jachtok legénységének nyilvánvaló veszélyeztetettségét, és a partra sodródható kereskedelmi és tankhajókkal példálóztak. Következésképpen nincs módjukban ilyen intézkedést végrehajtani. Dickson admirális azonnal előkészületeket tett a B terv megvalósítására, mely abból állt, hogy Morgan admirális forró dróton felhívja Párizst, és beszél – vagy inkább ordít – a francia külügyminiszterrel. Dickson admirális egészen biztos volt abban, hogy az admirális képes úgy ráijeszteni a franciákra, hogy azok végül engednek, ami az adott körülmények között igen bölcs dolog lenne. Alan Dickson egy pillanatig sem vonta kétségbe, hogy Arnold valóban lelöveti a Helios műholdat a sztratoszférából, ha a franciák nem hajlandók azonnal együttműködést mutatni. Folytatódott az evakuáció, és kiderült, hogy a Washingtonban tárolt nemzeti kincsek biztonságba helyezése igen nagy gondot jelent; mégpedig főként azért, mert a fővárosban őrizték a nemzeti kulturális örökség nagy részét, az ország legfontosabb értékeit. Washington DC 750 000 lakosának 70%-a a szövetségi kormány alkalmazásában állt, ami azt jelentette, hogy széles struktúra állt rendelkezésre az információ gyors terjedésére és az evakuációs tervek végrehajtására. A legnagyobb aggodalmat a városban felhalmozott művészeti kincsek, dokumentumok és a nemzet születését és történelmének alakulását bemutató felbecsülhetetlen értékű egyéb tárgyi emlékek okozták. A Potomac-folyón túl, a Pentagonban, a Haditengerészet részlegén speciális műveleti szobát hoztak létre. Egy egész falat betöltő hatalmas képernyőt figyelve két korvettkapitány jelölte be a cunami feltételezett nyugat-északnyugati irányát. Legjobb tudásuk szerint azt állapítot-

170

ták meg bizonyossággal, hogy a bejövő hullám először a Salisburytől délre fekvő félszigetre csap le. A cunami a külső szigeteken át Maryland keleti partvidéke felé halad; a 45 méter magas hullámok Salisburyt teljesen elpusztítják. Onnan a vízoszlop sík vidéken törhet előre, elárasztja a Blackwater Természetvédelmi Parkot, majd belép a Chesapeake-öböl széles torkolatába. Sebessége körülbelül 480 km/óra; heves áradást vált ki, mely egyre északabbra húzódik a főcsatornán, a Potomac legalább 38 méteresre duzzad, hacsak a Pautuxet kiugró földnyelve nem csökkenti némiképp a hullám erejét. Ekkorra már vagy ötven várost és falut letarol. Néhány perccel később Washington DC városa is víz alá kerül. A University of California tudósai, akikkel folyamatos telefonkapcsolatban álltak, közölték a Pentagon műveleti termében dolgozókkal, hogy a Potomac-folyón túli területekre egészen Bethesdáig legalább 15 méter víz várható, onnantól Brunswickig csökken, talán csak 6 méter lehet a vízoszlop magassága. A víz természetesen néhány nap múlva visszahúzódik, ám a pusztítás mértéke elképzelhetetlen, és semmiképpen sem engedhető meg, hogy bármit is a véletlenre bízzanak. Maga Washington kifejezetten alacsony fekvésű város, a Lincoln és Jefferson emlékművek helyén egykor mocsár volt. A város egyes nagy épületei esetleg ellenállnak a szökőár pusztításának, de ilyen épület nem sok van, és egyetlen ember sem kockáztathatja, hogy a cunami útjában maradjon. Az Államkincstár, a Legfelsőbb Bíróság, a Védelmi Minisztérium, az FBI használhatatlanná válik. A CIA épülete, mely a Potomac-folyó nyugati partján, a Georgetowni-csúcstól északra van, megkezdte az ország számára legkényesebb dokumentumok, berendezések és akták kimenekítését, melyek miatt, ha netán rossz helyen kötnek ki, akár világháború is kitörhet. A szövetségi kormánynak dolgozó kollégáikhoz hasonlóan összepakolták és elszállíttatták a számítógépeket, a merevlemezeket, a dokumentumokat, az archívumok anyagát és az értékes feljegyzéseket. Az alkalmazottak számozott, nyilvántartott katonai szállítóládákba csomagolták az anyagot, és fegyveres kíséret mellett vitték a George megyében lévő Andrews Légitámaszpontra. Onnan szoros őrizet alatt, hatalmas C-17-es szállítógépeken viszik gondosan kiválasztott amerikai légibázisokra, oda, ahova a szökőár már biztosan nem ér el. A ládákat a légierő hangárjaiban tárolják, a szövetségi csapatok huszonnégy órás szoros őrizete mellett. Az őrök tűzparancsot kaptak, hogy lelőjék az illetéktelen behatolókat. Az Independence Avenue túloldalán a Kongresszusi Könyvtár könyvállományát csomagolták. Azóta, hogy 1897-ben beköltöztek az új épületbe, az intézmény napjai viszonylag nyugodtan teltek. Ám a könyvtárban nem volt újdonság a katasztrófa. A tizenkilencedik század első felében, míg a Kapitóliumban volt, kétszer leégett. Most szinte eszeveszett munka folyt: a légitámaszpontokról kirendelt csapatok segítettek a könyvtár alkalmazottainak ládákba csomagolni a mintegy 470 nyelven írt több mint nyolcvannégy millió kötetet és egyéb adathordozót. Ez a világ legnagyobb könyvtára. A Legfelsőbb Bíróság épületével szomszédos. Az alapító elnökökről elnevezett, itáliai reneszánsz stílusban, gazdagon díszített Thomas Jefferson épületben, a James Maddison Memorial és a John Adams épületekben, a tudás e pompás központjaiban könyvek, brosúrák, mikrofilmek, fóliánsok, kották és térképek sorakoznak. A katonák és a könyvtárosok hatalmas ládákba csomagolták az ország legértékesebb könyveinek első kiadású példányait, amiből kongresszusi képviselők, szenátorok és a világ számos részéről érkezett kutatók gyűjtöttek információt. A feladat bonyolultságát növelte, hogy az Egyesült Államok Szerzői Jogvédő Hivatala is itt kapott helyet. Igen fontos üzleti adatokat kellett innen is kimenekíteni. Az Independence

171

Avenue-i épületet a szökőár tervezett csapásának időpontjáig akkor is csak félig tudnák kiüríteni, ha napi huszonnégy órán át megállás nélkül dolgoznának. A Pennsylvania Avenue-n, a National Archives hatalmas kőoszlopai mögött sokkal kényesebb munkát végeztek. A kurátorok és a katonák az Egyesült Államok felbecsülhetetlen értékű kormányzati iratait csomagolták: a Függetlenségi nyilatkozatot, az Alkotmányt, az Egyesült Államok alkotmányának 1791-es módosításának okiratát. Mindent az Andrews légibázisra szállítottak, ahonnan éjjel-nappal fegyveresen őrzött katonai támaszpontokra viszik. A 14. utca és a C utca sarkán teljesen kiürítették a Nemzeti Pénzjegynyomdát, ahol csak az elhasználódott bankjegyek pótlására napi 35 millió dollárt nyomtak. Itt nyomták a postai bélyegeket, az államkötvényeket, a személyi iratokat és az okmánybélyegeket is. Százfős tengerészgyalogos osztag sorfala közt vitték a szétszerelt nyomdagépeket és a nélkülözhetetlen berendezéseket az épület előtt álló kamionokhoz. Washington impozáns üzleti negyedében ugyanez volt a helyzet. Itt is a kiürítésen munkálkodtak. A sugárutakon végig katonai teherautók álltak, a Kapitólium előtt és a Fehér Ház udvarán is két sorban sorakoztak. A történelmi portrékat, dísztárgyakat, berendezést, bútorokat, az elnöki irattárat tengerészgyalogosok rakták a várakozó járművekre. A legfontosabb kormányhivatalok továbbra is fogadták az ügyfeleket. Az Ovális Irodában Morgan admirális és Frank Doran admirális az Egyesült Államok Haditengerészetének csatahajóinak problémájával küszködött. A hajókat a lehető leghamarabb ki kell vinni a keleti parti kikötőkből, amiket egészen biztosan letarolna a szökőár, és az egész flotta ripityára törne. Keletre nem mehetnek, hogy segítsenek a Kanári-szigeteknél a tengeralattjáró felkutatásában, mert azzal egyenesen a cunami torkába úsznának. Nyugodtabb vizekre kell menekíteni őket. A két admirális a térképek fölé hajolva tanakodott. Még a Connecticut állambeli New London tengeralattjáró-kikötője sem tűnt biztonságosnak. Túl nagy kockázat lett volna több milliárd dolláros atommeghajtású tengeralattjárókat egyszerűen mély vízre küldeni remélve, hogy a cunami hatalmas hullámai egyszerűen átgördülnek felettük. Senki sem tudta pontosan, milyen mélyre hatol a szökőár turbulanciája a felszín alatt, és egyértelmű volt, hogy a tengeralattjáróknak ugyanabba a védett kikötőbe kell menniük, ahova a keleti parton állomásozó korvetteket, rombolókat és repülőgép-anyahajókat vezénylik. Frank Doran azt mérlegelte, lehetséges-e a hajókat északra, az Új-Skóciát és a kanadai szárazföldhöz tartozó New Brinswicket elválasztó, 48 kilométer széles Funday-öbölbe vinni. – Az évnek ebben a szakában nincs gond a jéggel – mondta. – Felvihetnénk a flottát északra, egészen a Chignecto-öbölig… így jó száz kilométeres földsáv lenne a hajók és az Atlantióceán között. Ott biztonságban lennének. Ám Arnoldnak nem tetszett a helyszín, amire a hullámok éppen délnyugatról fognak lecsapni; attól tartott, hogy a cunami átcsap a fundayi földnyelven, végigsöpör az öböl területén, és partra veti a hajókat. A Chignecetoi sekély vizében nincs menekülési lehetőség, és Morgan admirális általánosságban megnyugtatóbbnak tartotta volna, ha a flottát délre küldenék. – Igen, de lehet, hogy a karibi térség mindennél nagyobb veszélynek lesz kitéve – mondta Frank. – Ebben a dokumentumban, amit a University of California juttatott el hozzánk, az áll, hogy a szökőárhullám elérheti Mexikó partjait is, nem is beszélve Kaliforniáról. – Tudom – felelte Morgan admirális. – De Florida jó széles földdarab. A legkeskenyebb pontján is több mint 160 kilométer széles, és a tudósok szerint a szökőárhullám csak mintegy 20-25 kilométer mélységben hatol a szárazföldre. Amondó vagyok, hogy küldjük a flottát délre, a korallzátonyok környékére, onnan pedig északra, a Mexikói-öbölbe, talán egészen fel, Pensavoláig… bárhová, ahol az öbölben elég mély a víz… mert Florida mögött valószínűleg biztonságban meghúzódhatnak… egyetértesz?

172

– Igen – felelte Doran admirális. – És tengerészként én is szívesebben mennék délre, mint északra. – Te nem mész sehová – felelte Arnold Morgan. – Legfeljebb a norfolki irodádba. És addig állod a sarat, amíg azok a kibaszott rakéták elő nem bukkannak az óceánból. Kivéve, ha az embereidnek előbb sikerül kiiktatniuk őket. Tőlem akárhonnan kilőhetnék azokat a kurva rakétákat, csak ne egy atom-meghajtású tengeralattjáróról. Bárhonnan, bármit. Bárcsak az űrből támadnának, csak ne egy atom-tengeralattjáróról, víz alól. – Én is nyugodtabb lennék – felelte Doran admirális. – De jobb lenne, ha tényleg visszamennék Norfolkba. Valahányszor ránézek a térképen, elképzelem, mekkora pusztítást okozhat ott a szökőár. A tudományos leírások szerint egy ilyen cunami képes felkapni egy 100 000 tonnás repülőgép-hordozó anyahajót. És ha ez éppen nem is történik meg, a nagy hajókat nekicsapja a kicsiknek, és ripityára törnek. – Tudom, hogy a városokat nagy veszély fenyegeti. De a cunami egyszerűen a partra vetheti az egész flottát. Délnyugatról lép be, egyenesen Virginia Beachnél, a hamptoni utak öszszes hídját és aluljáróját elsodorja. Ráadásul nagyon sík a vidék, csupa dokk, móló, patak, tó, folyó az óceántól befelé. – Ezt én is tudom, Frank. És mi van a Newport News-i és norshipi hajógyárakkal és kikötőkkel, amik ugyanabban a cseszett körzetben vannak. Jézus! Két repülőgép-anyahajót építenek éppen, félig készek… nem lehet őket kifuttatni a vízre, legfeljebb vontatóhajókkal… de Florida nyugati felére… lehetetlen. Frank Doran a fejét rázta. – És a Georgia állambeli Kings Bayt is ki kell üríttetnünk. Van ott három ohiói hajó, és ki tudja még, hány Trident C4 rakétánk. Elég lenne az egész kibaszott világ felrobbantására, és tessék, kénytelenek vagyunk a víz alatt egy csapat lepedőbe öltözött turbánost hajkurászni. Morgan admirális felnevetett. Igazán nagyon kedvelte Frank Dorant és a legváratlanabb helyzetekben megmutatkozó remek humorát. Az előttük álló feladat embert próbáló, hatalmas nehézséget jelentett, mégis nekik kellett legyűrniük, nem hagyhatták, hogy a probléma gyűrje le őket. Ha periszkópmélységbe jön, van esélyük arra, hogy elkapják azt a Barracudát, ezt mindketten tudták. De ha nem, és egyszerűen csak kilövi a rakétákat, egyenesen a tűzhányó kráterébe, akkor is van sanszuk, hogy föld-levegő rakétákkal elhárítsák a rakétákat jóval a becsapódás előtt. Ha ez sem sikerülne, van egy utolsó védelmi vonal, a Cumbre Vieja kráterének peremére telepített Patriot rakétaelhárító lövegek is lelőhetik. Ha van rá elég idejük. Ha mind a három lehetőség kudarcba fulladna, az élet az Egyesült Államok keleti partvidékén sokáig nem tér vissza a rendes kerékvágásba. – Rendben, uram, végrehajtom. Azonnal elrendelem, hogy a flotta induljon a Mexikói-öböl felé. Vízen, víz alatt, minden hajónk oda fog menni. Azt hiszem, jobb lenne, ha az interkontinentális ballisztikus rakétáinkat minél előbb útnak indítanánk dél felé. Lehet, hogy kereskedelmi hajókat is be kell vetnünk a tengeralattjáró-bázis kiürítésébe. Több millió tonnányi rakéta és hadianyag van ott. Rendkívül sérülékeny, és nagyon érzékeny helyen van, közvetlenül az atlanti parton, az egészet egy pár homokzsákon kívül semmi sem védi. – Ne mondd ezt, Frank. Ott dolgoztam – mondta Arnold, a fejét rázva. – Ez valami rohadt rémálom, vagy micsoda? Doran admirális az Ovális Iroda ajtajához ért. – Holnap visszajössz? – kérdezte Arnold. – Aha. Reggel. Addigra lehet, hogy jobb híreket kapunk. 2009. október 2.1930 óra (helyi idő szerint) Damaszkusz, Szíria

173

Ravi és Shakira hazaértek Sharia Bab Touma-i otthonukba. Mohammed Badr admirális úgy találta, hogy a Bandar Abbas-i iráni haditengerészeti támaszpont és a Barracuda közti műholdas kapcsolatot túl könnyen lehallgathatják az amerikaiak, az ő szakértelmük és tanácsuk pedig az akció ezen fázisában nem szükséges. Nem tehetnek mást, minthogy várnak. Az amerikaiak bárhol bármit, bármikor le tudnak hallgatni; szinte semmilyen adás nem mehetett ki a potenciálisan problémás államok haditengerészeti támaszpontjairól anélkül, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal lehallgatói ától cetig meg ne tudták volna az üzenet tartalmát. Ezért Rashood tábornok és felesége elhagyták a Bandar Abbas-i fényűző lakosztályt, és hazarepültek Damaszkuszba. Ott, abban a labirintusszerű házban, ahol házasságuk legelején laktak, korszerű, műholdas kommunikációra alkalmas adó-vevő készüléket üzemeltettek. A jelek útvonalát azonban megcakkozták kissé: Damaszkusz – műhold – Teherán – műhold – Zhanjiang – műhold – Barracuda. Visszafelé pontosan ugyanígy. Az üzeneteket természetesen kódolták. Ravi lement a lépcsőn, kezében Ben Badr legújabb üzenete: 72.30É 76.00K. A Hamasz tábornoka gyorsan dekódolta a valódi pozíciót és bejelölte a helyet az Atlanti-óceán térképén. Ben kedd reggel óta majdnem tízcsomós sebességgel haladt, 1300 kilométeres utat tett meg a Közép-atlanti-hátságon át. A Barracuda már majdnem a Ráktérítőnél járt, mindössze ötcsomós sebességgel lopakodott a SOSUS szonárrendszer felett. Nagyjából 1430 kilométert kellett megtenniük még a műveleti területig, ami ezzel a sebességgel napi 220 kilométert jelent, azaz hat és fél nap alatt tehetik meg az utat. Ravi ujjai sebesen jártak a számológép gombjai felett. Péntek volt, dél körül járt az idő ott, ahol a Barracuda éppen járt. Október 8-án kedden éjfél körül érnek a Kanári-szigetekhez. – Éppen időben a kilövéshez – dünnyögte. – Imádkozzunk Allahhoz, hogy a SCIMITAR rakéták ezúttal is jól működjenek. – Valami mormogást hallok itt – mondta Shakira, aki éppen ekkor jelent meg a konyhaajtóban. – Kérsz egy kis teát? Nyugtatja az idegeket. – Köszönöm. Az nagyon jó lenne – felelte Ravi. – Éppen most kaptam üzenetet a Barracudáról. Jó hír. Senki sem beteg, semmiben nem esett kár, időben vannak, a pontos útvonalon haladnak, az Atlanti-hátságnál, 1400 kilométerre La Palmától. – Néztem a CNN adását – mondta Shakira. – Az amerikaiak nagyon nyugtalanok. Az új elnök kétszer is tévébeszédet mondott, és gőzerővel folyik a keleti part kiürítése. Úgy tűnik, felismerték fenyegetésünk komolyságát. – Mondanak valamit a védelmi intézkedéseikről? Hogy… például hajókat küldenek a szigetek térségébe vagy ilyesmi? – Nem sokat. Csak azt, hogy hamarosan kiterjedt kutatásba kezdenek a Barracuda felkutatására. – Hmmm – felelte Ravi. – Felvonulhatnak egy seregnyi kutatóhajóval, de nem hiszem, hogy el tudnák kapni Bent. 500 kilométeres távolságból lövi ki a rakétákat, jó messze. Délkeletről… és amennyire én meg tudom ítélni, olyan mély vízen lehetetlen elkapni… nem, ha lassan és mélyen halad, és a felszín alól húsz-harminc méter mélységből indítja a rakétákat. – Eddig egyszer sem hibáztunk – mondta Shakira elgondolkodva. – Gondolod, hogy kitart a szerencsénk? – Ez nem szerencse kérdése. Ez tervezés kérdése – mondta Ravi. – Sokáig terveztük. – Gondolod, hogy pontosan tudják, hogy egy tengeralattjáró a felszín alól lő ki rakétákat? – Már hogy a pokolba ne tudnák? – mondta Rashood tábornok. – Pontosan tudják. – Te mi tennél az ő helyükben? – Kiüríttetném a keleti partot – válaszolta Ravi. – A lehető leggyorsabb ütemben. – Semmi katonai vagy haditengerészeti lépés? Semmi támadóakció?

174

– Hát, egészen biztosan hajókat küldenék ki, hogy kutassák fel a tengeralattjárót, de az Atlanti-óceán nagyon nagy hely. Nem vennék rá mérget, hogy megtalálom. Shakira még mindig tűnődött. – Hát, te tudod, drágám – mondta. – Rengeteget vesződtem a rakétairányító rendszerrel. Tudod, műholdról működnek. – A civil globális helymeghatározó rendszerrel. – Mi van akkor, ha az amerikaiak valahogy manipulálják? Ha kikapcsolják, vagy ilyesmi. – Van vagy harminc műhold odafent. Mindig azt gondoltam, hogy főleg tévéadásokat sugároznak, távközlési hang- és adatforgalmat bonyolítanak. Pedig ezekre támaszkodik a világ összes hajójának navigációja. Nem hiszem, hogy az amerikaiak le tudnák kapcsolni az egész világ navigációs rendszerét. Túlságosan félnek az esetleges perektől; több milliárd dollár is lehet a tét. – Reméljük, hogy így van – mondta Shakira, és teát töltött a két ezüstfülű csészébe. – Mert ha nem, Ben elvétheti a célt. 2009. október 2., péntek dél (helyi idő szerint) Nemzetbiztonsági Hivatal, Fort Meade, Maryland A Fort Meade-i kódfejtők majdnem végeztek a feladattal. Morris admirális elolvasta a kínai tengerészeti műholdon befogott első gyanús üzenetet, és egy nagy kört húzott az Atlantióceán térképén. – Szerintünk ezen a területen van a Barracuda – mondta. – Valahol itt. Szinte biztosak vagyunk benne, hogy ez a 71.30É 96.00Ny nem a pontos pozícióját adja meg. Van valami ötletük? Előző nap nem sokkal dél előtt a kódfejtők megoldással álltak elő. – Úgy gondoljuk, hogy az első értékből egyszerűen el kell venni 50-et… vagy 49-et vagy 48-at. De nem többet. A második számban a Ny, vagyis Nyugat tulajdonképpen K-t azaz Keletet jelent. És szinte egészen biztosak vagyunk benne, hogy a második számot, a 96-ot el kell osztanunk kettővel. A helyes pozíció tehát 21.30É 48.00Ny, és megjegyeznénk, hogy ez szinte pontosan a bejelölt kör közepén van. Morris admirális és asszisztense nagyon meg volt elégedve ezzel az eredménnyel. Izgatottan várták az új jelet. 12.30-kor Ramshawe korvettkapitány észlelt valamit a kínai műholdon… OLD RAZORMOUTH 72.30É 76.00Ny Jimmy levont ötvenet az első számból, a másodikat elosztotta kettővel, a nyugatot felcserélte kelettel, és a következő koordinátákat kapta: 22.30É 38.00Ny. Az Atlanti-óceán középső részének digitalizált térképén bejelölte a pontos helyet, ahol a Barracuda feltételezhetően három órával korábban haladt el. Visszaellenőrizte az előző számokat, és megállapította, hogy kedd reggel óta a tengeralattjáró 1300 kilométert haladt kelet felé. Kiszámította a sebességet, és mint a távolban kalkuláló Rashood tábornok, ő is alig 10 csomó alattira saccolta. Ha így folytatja, a következő pár órában biztosan elkapja az egyik SOSUS szonár. Jimmy Ramshaw önbizalma percről percre növekedett. A tengeralattjáró egy kicsit, talán 100 kilométerrel északabbra volt, de az előző és a mostani bejelentkezés közti távolság mintegy 1300 kilométer. Egyenesen a Kanári-szigetek felé tart. Felhívta Morris admirálist, aki úgy becsülte, körülbelül négy óra, míg odaér egy tengeralattjáró-elhárító rakétákkal felszerelt felderítő repülőgép, ami azt jelenti, hogy addigra a Barracuda 130 kilométerrel odébb lesz. De semmi garanciájuk nem volt, hogy nem változtate irányt. Ez így is igen nagy, 13 000 négyzetkilométer átkutatandó területet jelent. George Morris felhívta Morgan admirálist, aki a beszélgetés alatt az Ovális Irodában elhelyezett, falnyi méretű számítógép-képernyőn jelölte be a hallottakat. Azt mondta, azonnal

175

továbbítani kell az információt Doran admirálisnak az Atlanti-óceáni flotta főhadiszállására, Norfolkba, és a Pentagonba is, a Tengerészeti Hadműveletek Főparancsnokának. – George – mondta Arnold. – Már megint ugyanoda lyukadunk ki. Hatalmas területet kell átkutatni az Atlanti-óceán közepén, ha mélyen és csendben van, semmi esélyünk elkapni. Azt sem tudjuk, hogy a Barracuda mikorra időzíti a bejelentkezést. – Azt hiszem, Jimmynek igaza van. Szerintem, három órával azelőtt küldték, hogy fogtuk a jelet. De lehet, hogy tegnap. Ez a kurafi nagyon ravasz. Figyeld csak meg, hogy a jelen nincs se dátum, se idő. Szerintem tudják, megegyeztek, hogy mikor lépnek kapcsolatba, és ha nem küld jelet, az azt jelenti, hogy minden rendben van, minden a terv szerint halad. – Továbbra is azt gondolom, hogy bármiféle széles körű kutatás az Atlanti-óceán hatalmas területén szinte teljesen reménytelen. Nem találjuk meg ezt a kurafit, hacsak nem zavarjuk partközelbe. Ott viszont kiválóak az esélyeink. Tíz perccel később Doran admirális jelentkezett be telefonon az Ovális Irodába. Véleménye megegyezett Arnoldéval. – Rengeteg időt és energiát vesztegethetünk el odakint, és így is csak öt százalék az esélye, hogy elkaphatjuk – mondta. – Ennek az üzenetnek annyi értéke van, hogy megerősíti a Barracuda létezését. És nagyjából azt is behatárolja, hogy hol van, valamint elárul valamit az útvonaláról és a nyilvánvaló úti céljáról is. Mindenképpen partközelbe kell kényszerítenünk… Lesz szerencsénk a franciákkal? – Fél óra múlva beszélek a külügyminiszterükkel. Frank. A helyzet jelen állása szerint nem vagyok túl bizakodó. Azt hiszem, az elnökök közötti megbeszélés elkerülhetetlen. De minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megijesszem ezt a párizsi kurafit. Doran admirális letette a telefont. Parancsot adott, hogy valaki közölje az Atlanti-óceánon tartózkodó hajókkal a Barracuda feltételezett pozícióját. Aztán újra a norfolki hajógyár kiürítésének hatalmas feladata kötötte le figyelmét. Egy óra múlva, félórás késéssel Kathy kapcsolta a francia külügyminisztert. Arnold nem ismerte az embert, és úgy gondolta, hogy udvariassággal próbálja megoldani a helyzetet. Hivatalosan is bemutatkoztak egymásnak. A francia külügyminiszter remekül beszélt angolul, és az admirális úgy határozott, egyenesen a tárgyra tér. – Miniszter úr – mondta –, már bizonyára tudja, miért hívom. A sajtóból bizonyára értesült a terroristák fenyegetéséről. A miniszter megerősítette, hogy valóban tud az eseményekről, és aggodalmát fejezte ki az admirálisnak. Közölte, hogy kormánya megkapta a Svájci Szövetségi Technológiai Intézet jelentését arról, milyen következményekkel járhat, milyen hatalmas cunamit okoz, ha a Cumbre Vieja nagyjából egy tömbben omlik a tengerbe, és mélységes aggodalmát fejezte ki a helyzet komolyságát illetően. Mindazonáltal kormánya nincs teljesen meggyőződve arról, hogy a veszély valóban fennáll; az Egyesült Államokkal ellentétben nem látnak semmi bizonyítékot arra, hogy ez valóban megtörténhet. Arnold arra kérte, bizalmi alapon fogadja el az Egyesült Államok legjobb katonai szakértőinek megállapításait az ügyben. – Kérem ne feledje, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megállítsuk őket – tette hozzá Arnold. – És nem anyagi vagy katonai segítséget kérünk, bár ha a szökőár bekövetkezik, számos ország tengerparti vidékein komoly károk keletkeznek. – Igen, a svájci tudósok szerint is komoly pusztítást okozhatna egy ilyen cunami. – És természetesen az önök területén Bretagne-t is elég jelentős, 25 méter magas szökőárhullám érheti. Éppen telibe kapja a bresti haditengerészeti támaszpontot. Majdnem akkora pusztítást okoz, mint ami négy órával később ránk zúdul. – Értem – mondta a francia elbizonytalanodva. – Számunkra az az elsődleges kérdés, hogy hihetünk-e ennek a fenyegetésnek. Másodszor, hogy elég komolynak ítéljük-e meg ezt a fe-

176

nyegetést ahhoz, hogy szereljük le az európai működtetésű globális helymeghatározó rendszert. Sajnálattal kell közölnöm, hogy nemleges választ kell adnunk. – Nos, nem teljes leszerelést kérünk – mondta Arnold. – Csak negyvennyolc órás kikapcsolást, ha addig nem lokalizáljuk és nem semmisítjük meg azt a tengeralattjárót. Bizonyára tisztában van vele, hogy mi mindenképpen kikapcsoljuk a műholdjainkat, ami azt jelenti, hogy az űrben keringő rendszerek közül a globális helymeghatározó rendszer 90 százaléka nem fog működni. – El tudom képzelni, admirális. A közel-keleti országokkal való viszonyuk ismeretében attól tartok, a francia kormány nem helyesel semmit, amit önök a Szuezi csatornától keletre művelnek. – Akkor kötelességem figyelmeztetni önt a következményekre. Először is elvesztik a nyugati partjaik mentén levő összes hadihajójukat. Bretagne-nak az Atlanti-óceánba nyúló félszigeti részét katasztrofális szökőárhullám tarolja le. Másodszor, igen hosszú időre elvesztik az Egyesült Államok jóindulatát. Amennyiben mégis kitör a vulkán La Palma szigetén, nyilvánosságra fogjuk hozni a tényt, hogy a katasztrófáért végső soron Franciaország okolható, mivel a legkisebb fokú együttműködést sem hajlandó tanúsítani a világ számos országát érintő katasztrófa megelőzése érdekében. Harmadszor: az Egyesült Államok elnöke olyan törvényjavaslatot fog benyújtani a Kongresszus elé, hogy vessenek ki 100 százalékos vámot minden Franciaországból importált termékre. Negyedszer: kizárjuk önöket Szaúd-Arábia és Irak olajpiacáról, mely gyakorlatilag a mi ellenőrzésünk alatt áll. Ezt természetesen mélyen sajnálnánk, és igen nagy ár lenne azért, hogy nem kapcsoltak ki néhány napra egy kibaszott műholdas rendszert. – Felvetéseit és fenyegetéseit közvetítem az elnök felé – felelte a francia külügyminiszter. De ekkorra Arnold már lecsapta a telefont. – Vive la France, seggfej – hörögte a kissé meglepődött Kathynek, aki éppen ekkor jött be; mustáros-majonézes marhasültes szendvicset hozott. – Ma mindenki késik. A francia külügyminiszter, a szendvics… Úgy bánnak velem, mint a postabontóban dolgozó gyakornokokkal. Kathy felnevetett. – Nem jártál szerencsével a franciáknál? – Nem. Kérlek, rendeld be ide a francia nagykövetet, most azonnal. Meg kell értetnem vele a helyzetet. – Most? Eddig még soha nem fordult elő, hogy Arnold és Kathy ennyire elvesztette volna örökös jó hangulatát. Az ajtó előtt költöztetők cipeltek felbecsülhetetlen értékű asztalokat, lámpákat végig a folyosón. Odakint katonai teherautók sorakoztak. A tisztek minden darabot minden szállítási fázisnál gondosan feljegyeztek és ellenőriztek. A Pentagon átvette a keleti parti rádió- és tévéadások ellenőrzését, a huszonnégy órás hivatalos adást a sajtótájékoztató teremből közvetítették, amit a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnökének irodájától csak négy iroda választott el. A kormányszóvivők sürgették azokat a családokat, akiknek egyik tagja sem vesz részt a washingtoni kitelepítési munkálatokban, hogy a későbbi torlódások elkerülése érdekében mielőbb hagyják el a várost. A civil forgalmat észak és nyugat felé az állami autópályákra terelték, a 66-os és 270-es fő közlekedési utat a szövetségi konvojoknak és az állami fuvart teljesítő járműveknek tartották fenn. A francia nagykövetség a Fehér Háztól úgy négy kilométernyi távolságban, a Reservoir Roadon, a Georgetown University kampuszának északi határán volt. Arnold Morgan egyre növekvő türelmetlenséggel várta a francia nagykövetet. Gaston Jobert délután 2.20-kor érkezett; Kathy egyenesen az Ovális Irodába vezette, ahol Morgan admirális és az elnök fogadta.

177

Kathy kávét vitt nekik. Gaston Jobert pedig csak ült, és az elejétől végighallgatta a történetet. Arnold nem hagyott ki semmit. Elmondta, hogyan jöttek rá, hogy a St. Helens és a Montserrat tűzhányókat valóban rakétákkal robbantották be. Közölte, milyen fenyegetéssel és követelésekkel állt elő a Hamasz, és azt is, hogy ezeket a követeléseket lehetetlen teljesíteni, majd elmagyarázta az Egyesült Államok stratégiáját. Mindenek felett hangsúlyozta a GPS műholdak fontosságát. – Az a helyzet – magyarázta Arnold –, hogy a rakétáikat a mi műholdjainkról vett pozicionálási jelekkel óhajtják célba juttatni. Ha nem tud a mi rendszerünkre kapcsolódni, akkor az európai rendszert próbálja majd használni. És ha arra kapcsolódni tud, akkor kapcsolódni is fog. Ha viszont nem talál globális helymeghatározó jelet, partközelbe kell húzódnia, hogy vizuális vezérléssel lőhesse ki a rakétát. Ekkor fogjuk elkapni. Mondanom sem kell, értetlenül állok az önök kormányának magatartása előtt, és azért kérettem önt ide, hogy próbálja megértetni a francia kormánnyal a helyzetet, és jobb belátásra bírni országa vezetőit. – Kormányomnak tudomása van a teljes történetről? Tudnak a tengeralattjáróról, a rakétákról, mindenről? – Nagy részletességgel. – Nos, én… elég jól értem a problémát… világos… Egyértelmű, hogy nagyon kedvezőtlen lenne Franciaországra nézve… ha minket okolnának… azért, hogy gyakorlatilag akadályoztuk önöket a tengeralattjáró feltartóztatásában, mielőtt ez a szokatlan terrorakció hatalmas károkat okoz az önök partjain és a mi partjaink mentén is. Ez egyszerűen esztelenség lenne… – Nos, Monsieur Jobert, mi pontosan tudjuk ezt, de attól tartok, a külügyminiszterük nem érti olyan kristálytisztán, mint ön – mondta az elnök. Gaston Jobert, kedélyes, ötvenes, sudár, sötét hajú, nagyon gall, nagyon úriember rákérdezett: – Monsieur Jean Crepeau-val beszéltek? – Igen – felelte Arnold. – Felettébb Amerika-ellenesnek tűnik, ami meglehetősen abszurd jelenség a világban manapság. El tudná képzelni, hogy ha Párizst veszélyeztetné ilyen szintű terroristafenyegetés, mi megtagadnánk önöktől a segítséget? – Nem, Morgan admirális. Nem. El sem tudom képzelni. De én már sok éve itt élek. Egyenesen rajongok az amerikaiakért, és ez az ügy felettébb kínos nekem, és végső soron kormányomnak is kínos lesz. Monsieur Jobert kis szünetet tartott, kávéját kortyolta. – Most olyasmit mondok, amit diplomata nem szokott mondani. De önök nyíltan beszéltek velem. Monsieur Crepeau olyan ember, akinek politikai ambíciói messze túlszárnyalják képességeit. És ebből a szempontból miniszterelnökünk sem sokkal jobb. Ám elnökünk, Pierre Dreyfus személyében sokkal nagyobb formátumú és sokkal bölcsebb államférfivel van dolgunk… egy kicsit túl büszke, de értelmes és józan ítélőképességű ember. A legtöbb kormánytag tart tőle… de én nem, főként azért nem, mert a húgom, Janine a felesége. Tizenöt éves korunk óta ismerjük egymást. Beszéltem már vele erről a kérdésről. Azt hiszem, ha Bedford elnök úr holnap reggel közvetlenül beszél Dreyfus elnök úrral, elég gyorsan meg tudják oldani ezt a kérdést. Végül is, Franciaországnak nincs más választása, hiszen önök akár le is lőhetik azt a műholdat, n'est ce pas? Morgan admirális szája széle keserű mosolyra húzódott. – Hát, nem sok más lehetőséget hagynának nekünk – felelte. – Washington és New York a parányi Helios műhold ellenében. Előre lefutott ügy. Monsieur Jobert felállt, távozni készült. – Nyugodtan rám bízhatják, uraim – mondta. – Ma este hosszan beszélek erről az elnökkel. Elmondom neki, hogy túl sok kellemetlenséggel járna elutasítani az önök kérését… Hadd idézzem pontosan… igen nagy ár lenne azért, hogy nem kapcsoltunk ki néhány napra egy kibaszott műholdas rendszert.

178

– Pontos – helyeselt Arnold Morgan.

Tizenegyedik fejezet 2009. október 3., szombat 08.00 óra Az Atlanti-óceán középső vidéke, 23.00É 38.40Ny Mélység: 180 méter. Sebesség: 6 Ben Badr admirális a zéró-hat-zéró irányt tartva vezette át a tengeralattjárót a Zöld-fokiszigetek menti vizeken. A Barracuda kapitánya nagyon megszerette az ifjú Ahmed Sabahot, Shakira bátyját, a Hamasz tisztjét. A két férfi és Ashtari Mohammed, a Nagy-Britanniában született iráni navigátor a kelet-atlanti vidék tengerészeti térképeit tanulmányozta. Semmi sem valóságos, amíg közvetlenül szembe nem nézünk vele, és ami korábban egyszerűnek látszott, a Kanári-szigetekhez vezető út most igen fenyegetőnek, nagyon veszélyesnek tűnt. Tudták, hogy Rashood tábornok a Pentagonnak küldött fenyegetését már nyilvánosságra hozták. Vagyis egészen biztos, hogy az Egyesült Államok mindent megtesz azért, hogy őket felkutassák és megsemmisítsék. Minél közelebb értek a Kanári-szigetekhez, annál veszélyesebb vizeken hajóztak. Halvány fogalmuk sem volt arról, milyen lépéseket tesznek az amerikaiak, de Badr admirális, tapasztalt tengeralattjárós tiszt és felszíni hajók kapitánya, biztos volt abban, hogy nem kockáztatják meg a tengeralattjárós üldözést. – Nem hiszem, hogy kitennék magukat a veszélynek, hogy egyik hajójuk a másikra lőjön – mondta. – Azt hiszem, az amerikaiak inkább merülőszonáros fregattokat és rombolókat vetnek be. Amíg nagyon lassan és mély vizekben vagyunk, szinte lehetetlenséggel egyenlő, hogy megtaláljanak. Csak a műholdak miatt aggódom. Mindenképpen szükségünk van rájuk a SCIMITAR rakéták célravezetése miatt, de a GPS teljesen amerikai ellenőrzés alatt van. Ha meggyőződésük, hogy el akarjuk söpörni a keleti partvidéküket, lehet, hogy leállítják az egész rendszert. Ami elég nagy baj lenne nekünk, mert akkor kénytelenek lennénk az európai rendszerbe bejelentkezni, de nem tudom, hogy ezt meg tudjuk-e tenni. Az amerikai GPS-hez viszont bárki szabadon hozzáférhet. – Gondolod, hogy az amerikaiak meg tudják győzni az európaiakat, hogy egyidejűleg ők is kapcsolják le a rendszert? – Hát, a britek biztosan együttműködnek. De könnyen lehet, hogy a franciák nem. Szerintem nem kapcsolják ki a két rendszert egyszerre… – És mi van akkor, ha mégis? – kérdezte Ahmed tágra nyílt szemmel, aggodalmasan. – Akkor nincs más választásunk. Partközelbe megyünk, vizuálisan mérjük be a célt és lőjük ki a rakétákat a Cumbre Viejára. Az SL-2-nek van egy nagy előnye… a nukleáris robbanófejű rakétával nem kell olyan rettentő pontosan célozni, mint a hagyományos töltetű SL-1gyel. Elég, ha egy kilométeres pontossággal eltrafáljuk, arra is rögtön kettéválik az a tűzhányó. Az izzó magma úgyis megteszi a magáét. – Milyen közel kell lennünk a célhoz? – Úgy 45 kilométernyire. Ha a periszkópon át meglátjuk a célt, megfelelően be is tudjuk célozni. – Honnan lőjük ki a rakétákat? – Majd meglátjuk. Ha a műhold működik, akkor 460 kilométer távolságból… innen, erről a pontról, a legkeletebbi sziget, Fuerteventura partjától mintegy 55 kilométerre, délre. Így na-

179

gyon mély vizeken lehetünk, 55 kilométernyire Nyugat-Szahara partjaitól. Abban a pillanatban, amikor kilőttük a rakétákat, észak felé fordulunk, és teljes gőzzel Fuerteventura keleti partjához húzódunk… pontosan ide, nézd… Gran Tarajal város magasságába. Ezt a kilövési ponttól egy óra alatt tudjuk elérni. De a rakéták huszonöt perc alatt érnek célba, a földcsuszamlást okozó kitörés úgy a becsapódástól számított tíz percen belül következik be, és újabb harminc percbe telik, míg a kialakuló szökőár első hulláma eléri a menedék-szigetünk nyugati partját… de mi a keleti oldalon védve leszünk… a hullám egyszerűen átmegy felettünk. Ott maradunk a felszín alatt, míg le nem csillapodik odafent a helyzet. – És mi van akkor, ha MÉGIS lekapcsolják a műholdakat? Akkor mit csinálunk? – kérdezte Ahmed, hirtelen felismerve tervük iszonytatóan kockázatos voltát. – Akkor partközelbe kell mennünk, mégpedig délkelet felől… egészen idáig – mutatott Ben Badr a La Palmától 37 kilométernyire lévő pontra, ahol igen mély, 2400 méter mélységű a víz. – Itt egy utolsó vizuális bemérést végzünk, bemérjük ezt a két pontot, amit itt látsz a térképen… két világítótorony, az egyik Point Fuencaliente, a sziget legdélebbi földnyelvén… a másik 15 kilométerrel északabbra, Point de Arenas Blancas. Tisztán láthatjuk őket periszkóppal, igaz? – Igen, admirális. – E két pont között van a Cumbre Vieja. Megvan minden adatunk a helyszínről. Műholdas fényképek. Aztán bemérjük a harmadik pontot, a hegy csúcsát… kiszámítjuk a kiszámítandókat. Egyszerű háromszögelési művelet. És ha a műholdak nem is működnek, bármikor vissza tudunk jönni az óceánnak pontosan erre a területére, elég a periszkópba nézni és a mért adatok szerint navigálni. Amikor legközelebb visszatérünk erre a pontra, egyenesen a vulkánra célozva kilőjük a SCIMITAR SL-2-t, ami nem téveszthet célt… mert nem kell abszolút pontosnak lennie… még ha a szél iránya, sebessége, a pályagörbület, a magassági beállítások eltéréseket okoznak is… egyszerűen nem téveszthet célt… A robbanófej olyan hatalmas erejű, hogy még ha egy kilométerrel az eredeti céltól távolabb is csapódik be, még mindig bőven berobbantja azt a tűzhányót. – Admirális, és gondolt arra, hogy ez esetben hogyan menekülünk el a helyszínről? – Igen. Ahogy a sógorod is gondolt erre. Meglógunk, az Atlanti-óceán déli vizein találkozunk egy iráni teherhajóval. Átszállunk rá. Fél órával azután, hogy elhagytuk a tengeralattjárót, beindul az önmegsemmisítő, és felrobban az egész. Ezt a lehető legmélyebb vizeken kell végrehajtanunk, úgy sosem találják meg. Aztán a teherhajóval szépen elindulunk hazafelé, külön kikötőkben szállunk partra. – Ezek szerint most keletebbre akarsz menni? – szólt közbe Mohammed hadnagy. – Feltételezem, a távolabbi kilövési pontunk felé megyünk… és megnézzük, tudunk-e még kommunikálni. – Pontosan. De nem kell sokat módosítanunk a pozíciónkon. Talán két fokkal jobbra. Beszélek Ali Zahedivel… amíg öt csomó körüli sebességgel megyünk. A Barracuda csendesen haladt a felszín alatt, 1000 kilométerre a műveleti területtől. Ben Badr arra számított, hogy a következő három napban valamikor befogják egy nagy amerikai csatahajó jelét. De még elhagyatott, a hajózási útvonalaktól távol eső vizeken haladtak, a forgalmas észak-atlanti területektől jóval délebbre. Ezen a szombat reggelen Joe Wickmann, a Barracudához legközelebb lévő amerikai hajó, a Simpson irányított rakétakilövő korvett kapitánya hajójával a Kanári-szigetek legészakibb pontja, La Palma felé tartott. C. J. Smith kapitány, az Elrod korvettel már a szigetek környékén volt, a Kanári-áramlat mentén keletre, Tenerife északi részére tartott. Ott kell bevárnia Brad Willett kapitányt a USS Taylorral, ami nem sokkal éjfél után meg is érkezik. A Kauffmant és a Nicholast Josh Deal és Eric Nielsen parancsnoksága alatt a következő két órában várták, a Tenerife csipkés partja, Roque de Anaga előtti 35 kilométeres területre.

180

A norfolki, hét korvettből álló flotta konvojban szelte az Atlanti-óceánt. Ők indultak utolsóként a műveleti területre, és csak vasárnap éjjelre várták őket. A Ronald Reagan repülőgépanyahajó és konvoja Gibraltárnál járt, és vasárnap délutánra várták a Lanzarotétől északra kijelölt műveleti területre. George Gillmore admirális az elektronikai csúcstechnológiával felszerelt USS Coronado csatahajóval 4600 kilométerre maga mögött hagyta Norfolkot, és már csak 2000 kilométerre volt a kijelölt területtől. Vasárnap éjfél körül kellett megérkeznie. Utolsónak érkezik a Harry S. Truman, helikopterekkel a fedélzetén. Jelenleg éppen az Atlanti-hátság vidékén jár, éppen viharzónán kell átvágnia magát. Kíséretében két romboló és egy atom-meghajtású tengeralattjáró, a 770 tonnás USS Tucson. Minden amerikai hajó a Barracudától északra volt. Ben Badr admirálisnak és embereinek nem volt tudomása a közelben tartózkodó amerikai hajókról. Számítottak rá, hogy gond lesz, de arra nem, hogy ekkora gond. Ha jó mélyben vagy és lassan haladsz, biztonságban vagy. Apja szavai visszhangoztak Ben fülében. És mégis, valami furcsa, megmagyarázhatatlan okból sebezhetőnek érezte magát Ravi és Shakira nélkül. Ezen a hétvégén kellett kinyitnia az egyik időzáras páncélszekrényt, melyben egy neki szóló, de alá nem írt, lepecsételt levél várta. A levelet az Iráni Iszlám Köztársaságot jelenleg vezető Ajatollah írta neki. Az apja ötlete volt, hogy ilyen jellegű spirituális útmutatást kapjon. Megerősíti hitében, és biztatást ad, hogy ügyesen kezelje majd Mohammed próféta görbe kardját, ami ezúttal rakéták testét öltötte fel. Mohammed Badr admirális megmondta fiának, mit tartalmaz a boríték. Ben nagyon kíváncsian várta, hogy olvashassa végre a levelet. Kétszer megpróbálta már kinyitni a páncélszekrényt, de az időzár nem engedte. Ben úgy tervezte, hogy néhány óra múlva ismét próbálkozik majd. Ugyanekkor az Ovális Irodában Morgan admirális újabb kedvezőtlen hírt kapott Párizsból. A francia elnöktől jött kommünikében az állt, hogy a washingtoni nagykövetükkel folytatott hosszú beszélgetése sem győzte meg arról, hogy a Hamasz fenyegetése valós veszélyt jelent, és hogy emiatt szükséges lenne a GPS leállítása. Az elnök közölte, szeretne aludni még egyet a végleges válasz előtt, melyet hétfőn reggel fog közölni. Külügyminiszteréhez hasonlóan azzal folytatta, hogy szerinte az amerikaiak túlzottan komolyan veszik a terroristák fenyegetését, miszerint képesek lennének berobbantani egy tűzhányót. Nem szívesen venne részt olyasmiben, ami felesleges riadalmat támasztana az egész világon, és nem kíván felelősséget vállalni a globális navigációs rendszer esetleges leállításából bekövetkezhető halálesetekért. Nem szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy amennyiben a fenyegetés mégiscsak alaptalannak bizonyulna, tovább növekedjen a világban az Amerikaellenesség. Arnold Morgan az „alaptalan” szó olvastán tombolt. – Hogy a pokolba nevezheti ezt a kibaszott fenyegetést „alaptalannak”?! – dühöngött. – Mi a jó büdös francot gondol magáról ez a normandiai porfészekből szalajtott kibaszott francia? Kicsoda ez az ember? Meg tudja ezt valaki mondani? – Szerintem ő igen – mondta Bedford elnök. Morgan admirálison kívül csak ő volt jelen az irodában. – Ezek szerint nekem kell beszélnem vele? – Azt kéne – mondta Arnold. – De mégsem… – KATHY! AZONNAL KAPCSOLD EBBE AZ IRODÁBA A FRANCIA ELNÖKÖT!!! – Bedford elnök úrnak? – kérdezte Kathy az ajtóból. Nem értette, férje miért érzi szükségét, hogy a zárt tölgyfa ajtón át kiabáljon, ahelyett, hogy egyszerűen felvenné a telefont. – Mondd neki, hogy az elnök szeretne vele beszélni – mordult Arnold. – Aztán kapcsold azt a kis kurafit ide nekem.

181

Kathy rosszallóan csóválta a fejét, aztán odaszólt a fehér házi telefonközpontnak, hogy kapcsolják a Párizs belvárosának északi részén található Elysée Palotát, és hangsúlyozzák az ügy rendkívüli fontosságát. Három perccel később vonalban volt a francia elnök… kissé zavart volt a hangja… Mais je pense que le Président Bedford…? – Elnök úr – szólt a telefonba Arnold Morgan. – Itt ülök a Fehér Házban, mellettem az Egyesült Államok elnöke… három napja kértük az önök együttműködését, hogy megakadályozhassuk a világ eddigi legborzalmasabb terrorcselekményét. Jól értem, hogy még mindig nem határozták el magukat, hogy segítsenek-e nekünk? Nem nehéz a válasz. Oui vagy non. – Még nem döntöttem az ügyről. – Vegyük ezt nemnek, elnök úr? – Nos, azt hiszem, néhány napon belül… kitalálhatnánk valamit… – Elnök úr, ez egy igen kényes katonai akció. Nincs időnk arra, hogy önök itt vacilláljanak. Vagy lekapcsolják azt a műholdat, vagy holnap reggelre nem lesz mit lekapcsolniuk… A Washington és Párizs közti telefonvonal képletesen szólva befagyott. – Morgan admirális, ön fenyeget engem? – kérdezte a francia elnök. – Nem. Csak előre szóltam. Azt akarom, hogy francia idő szerint szerdán éjféltől számított negyvennyolc órára kapcsolják ki azt a műholdat. Ennyi. Vagy a könnyebbik megoldást választják és kikapcsolják a műholdat, vagy a nehezebbet, és ránk bízzák a kiiktatást. És mint ígértük, azonnal és teljes mértékben betiltjuk a francia áruk importját az Egyesült Államokba. Bezáratjuk a nagykövetségüket, kiutasítjuk a diplomatáikat Washingtonból. Tíz másodperce van a válaszra. Morgan úgy érezte, hogy Franciaország hivatalban lévő elnöke, megannyi elődjéhez hasonlóan elveivel és szerepeivel egyensúlyozik, rövid- és hosszú távú előnyöket és hátrányokat mérlegelve helyezkedik. A műhold megjavításának hatalmas költségeit, a francia bor- és sajtipar majdnem teljes összeomlását, a Peugeot és a Citroen autógyárakat érő kolosszális veszteséget kalkulálta, azt, hogy Franciaországot kizárhatják számos nemzetközi szervezetből… a nemzetközi közösség elborzadását… emberek millióinak gyűlöletét vonná magára, ő lenne az ember, aki megtagadta a segítséget, amikor az Egyesült Államok nagy fenyegetettségében elnöktársa, akinek országa az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja viszonylag kis szívességet kért. Szükség esetén pontosan tudta, mi az erkölcsös és erkölccsel ellenkező. – Hát, jó, Morgan admirális. Ezúttal a katonai megfontolások nyertek. Az európai GPS október 7-én szerdán éjféltől negyvennyolc óráig nem szolgáltat jelet. De meg kell mondanom, nem tetszett az ön tárgyalási módszere. Országom, mint mindig, helyesen fog cselekedni. Kérem, hétfőn reggel küldjék el a megfelelő dokumentumokkal ellátott megbízottaikat kormányomhoz. – Ez nagyon bölcs döntés volt öntől, elnök úr. Csak még két dolog… gondoskodjék arról, hogy ne legyen több macera és egyéb hátráltatás… és ne feledje: ha mi annak idején nem segítettünk volna maguknak, ma a kibaszott fritzek nyelvét beszélnék… Arnold lecsapta a telefont. – Nem vagyok egészen biztos benne, hogy ennek az utóbbi megjegyzésnek feltétlenül el kellett hangoznia – mondta az elnök mosolyogva. – Nem érdekel – mondta a Dagály hadművelet főparancsnoka. – Az a kibaszott francia műhold kikapcsol, és csak ez számít. Teljes GPS elnémítás lesz, és emiatt a Barracuda kénytelen lesz partközelbe jönni, mivel a rakétákat nem tudják nagy hatótávolságúként kilőni. Pontosan ezt akarjuk. Itt lesz nekünk a lehetőség. – Hatályba léptessük a franciákkal most szóban kötött megállapodást? Felhívom a Külügyminisztériumot – mondta az elnök.

182

– Abszolút rendben, uram. Ha megkérem, felhívná Scannell tábornokot is és tájékoztatná a franciákkal való megállapodásról? Ő tartja kézben a dolog gyakorlati részét… tudja, a műholdak összehangolását, így az egész rendszer egyszerre kapcsol ki. Az elnök bólintott és kiment. Arnold újra az Atlanti-óceán hatalmas számítógépes térképét vizsgálta. – Kelet – mormogta. – Keleten lesz. Ha nyugatra lenne, akkor pontosan a kialakuló cunami útvonalában van. Azt egyetlen hajó sem úszna meg. A Barracuda kapitánya biztosan jól kigondolta ezt. – Mi az? – kérdezte Kathy, aki a másik asztalra felhalmozott aktatornyok között próbált rendet vágni. – Gyere ide – kérte az admirális. – És megmutatom, mire gondoltam… látod ezt? Ez itt a Kanári-szigetcsoport… És az a nagy kérdés, hogy a Barracuda délen marad-e, ha valahonnan a karibi szigetek keleti részéről érkezik. Vagy tesz egy nagy kört, és észak felől közelít, hogy kijátsszon minket? – Nem is tudom. – Hát, az északi útvonal a legjobb. Két atom-tengeralattjárónk és egy anyahajónk van abban a körzetben… ha odamegy, biztosan elkapják. Szerintem délen marad, előbb NyugatSzahara felé tér, onnan fordul rá a célra. Akár működik a műhold, akár nem, nem lehet a céltól 450 kilométernél messzebb… illetve nem… mert ha nem tud időben bemenni a szigetek fedezékébe, a cunami egyenesen Long Islandre dobja, orral felfelé fúródik a homokba. Kathy szokása szerint kinevette javíthatatlan férjét. A Zöldfoki-szigetek közelében Ben Badr admirális kezében volt az ajatollah személyesen neki írt levele. Ezt írta: Benjamin, te igen értékes lélek vagy Allah színe előtt. Hamarosan az ő kardjával indulsz csatába. Ez a levél arra figyelmeztet téged, milyen felelősséged van a Nagy Sátán elleni keresztesháborúban. Ne feledd, hogy iszlám hitünk az arábiai sivatagból ered. Hitünket mindig is háborúk közt éltük, hiszen a Próféta, áldassék a neve, maga is hadvezér és államférfi volt. Hitünk egyenesen Istentől ered, s az első hívők 100 évvel a kinyilatkoztatás után már meghódították a Perzsa Birodalmat és a Bizánci Birodalom nagy részét. Akkoriban az arab seregek végigsöpörtek Észak-Afrikán, kitörölték a kereszténységet Egyiptomból és Ágoston hazájából Tunéziából. A seregek elérték az Ibériai-félszigetet, és eljutottak a mai Franciaország területére is. Igen, fiam, a kezdetektől hadviselők vagyunk. Ne feledd, hogy a muszlim tudósok évszázadokig jóval az európaiak előtt jártak tudományban. Mi alapítottuk az első egyetemeket, a mi rendszerünket tanulták el a keresztesek. Meghódítottuk Törökországot, elfoglaltuk Konstantinápolyt, ami az Ottomán birodalom fővárosa lett. A hitetlenek csak a legutóbbi 300 évben támadtak fel a vereségből és jelentéktelenségből, és megszállták a Közel-Keletet. Átrajzolták a határokat, új államokat alapítottak, hoztak létre, felosztották a földünket, ellopták a javainkat, az olajunkat, és felosztották az európai imperialisták között, akik nyugatiságot erőltetnek ránk, amit ők kultúrának neveznek. Miután oly sokáig virágzott az iszlám kultúra ezen a vidéken, úgy tűnt, az egész világon megállíthatatlanul elterjed az Igaz Hit. De rossz idők jöttek ránk. Most Allah megadta nekünk az eszközöket és a lehetőséget, hogy egyetlen hatalmas árhullámmal lemossuk 300 év nyugati arroganciáját, és megfizessünk a fosztogatásért, mindenért megfizessünk. Soha ne feledd, hogy ez a mi végtelen dzsihadunk, egyben spirituális és erővel vívott háború, melyre a Próféta áldását adná. Ez a dzsihád minden muszlim életében jelentős fordulatot hoz. Nem akarunk ellopni semmit, ami nem a miénk, de álmunk egy nagy Iszlám Birodalom létrehozása, amire az Amerikai Egyesült Államoknak nincs befolyása.

183

Fiam, azt akarjuk, hogy vonuljanak ki a Közel-Keletről, s vonuljon ki velük a degenerált, istentelen életmódjuk is. Ha nem hajlanak kívánságunkra, azt is megbánják, hogy megszülettek. Imádkozom Szent Küldetésed sikeres beteljesítéséért, és imádkozom, hogy bátor harcosaid teljesítsék e szent feladatot. Egy nap az egész iszlám világ megérti majd, mekkora tettet vittetek véghez. Szerencsés utat kívánunk a SCIMITAR-oknak; Allah legyen veletek. Az ajatollah nem szignálta a levelet, de saját kézírásával írta. Ben Badr összehajtotta és ingzsebébe tette. Ben Badr kiváló tengerésztiszt volt, remekül szót értett embereivel; kiváló képzésének köszönhetően pontosan ismerte parancsnoki képességeit. Nem öngyilkos misszióra szegődött, de lelke legmélyén kimondatlanul és ritkán rágondolva, de tudta, hogy ha szükséges, hősként hal meg az ügyért, amiben népe hisz. Megtiszteltetésnek érezte, hogy a kiválasztottak között lehet. A legnagyobb tűzhányó közelébe vezeti a tengeralattjárót, és a legmodernebb nukleáris robbanófejű rakétákkal lövi be azt a hegyet. Vagy sikerrel járnak, vagy meghalnak. Nem kereste és nem várta a halált. De ha a halál izzó, tüzes öklével betöri a Barracuda testét, a Cumbre Vieja felé vezető úton, félelem nélkül, beletörődéssel, lelki nyugalommal fogadja. Badr admirális egyeztette Ali Zahedi törzszászlóssal, hogy tartják-e a megszabott irányt, és hat csomónál nem mennek-e gyorsabban. Aztán lement a reaktorterem vezérlőjébe, ahol a sok-sok számítógép-képernyő előtt kis ideig Ardesir Tikku törzszászlóssal együtt figyelt. Minden rendben működött azóta, hogy hosszú és gyakran lassú utazásukra indultak Kína keleti partjától. Ez nagyon-nagyon hosszú út. Az orosz mérnöki szaktudás igazán csodálatra méltó. A VM-5 PWA a legjobb orosz atomreaktor; a Fehér-tenger partján építették, híres arhangelszki mérnökök. Ez idáig a Barracuda bár nagyon mély vizeken hajózott, semmi meghibásodást nem mutatott, és könnyedén látta el gőzzel a CT3A turbinákat. Ardesir Tikku el sem tudta képzelni, hogy van még egy tengeralattjáró, ami ilyen precizitással működik. A szénfekete, titániumból készült hajótest könnyedén siklott a vízben. A fedélzeten minden fémfelületet gumival burkoltak, hogy a legkisebb vibrációt is kiküszöböljék. Ha az ember nagyon fülelt, halk dongást lehetett hallani, amilyent a számítógépek ventilátora ad. De nem számítógéptől származott a dongás, hanem a 47 000 lóerős turbina, ami a 8000 tonnás hajót vitte egyre előre az Atlanti-óceán mélységeiben. Ben érezte, hogy a legénység feszültsége, idegessége napról napra növekszik. Ali Akbar Mohtaj kapitány nagyon magába fordult, szabad idejének nagy részét Abbas Shafii kapitánynyal, a nukleáris szakértővel töltötte, akinek feladata a SCIMITAR rakéták detonátorainak beindítása. Eldöntötték, hogy mindkét SL-2-est kilövik a hegyre, különösen abban az esetben, ha valóban problémák lennének a műholdakkal. Egy helyett két, egyenként 400 000 tonna TNT robbanóerejével felérő SL-2-es, garantálni látszik, hogy La Palma teljes délkeleti része teljesen eltűnik a Föld színéről. Még akkor is, ha az amerikaiak bemérik, még ha mélységi kutatást indítanának ellenük, még ha meg is találnák és torpedókat lőnének ki rájuk, még mindig lenne elég idő. Néhány másodperc. Ennyi elég, hogy a Barracuda kilője két megállíthatatlan rakétáját, ami minden eddigi szökőárnál pusztítóbb szökőárt indít el. Ali Akbar Mohtaj kapitány és Abbas Shafii sokat gondolkodott ezen. Még akkor is elég idejük lenne. Ezalatt Washington DC szembenézett végzetével. Ha Ben Badr rakétái eltalálják a Cumbre Vieját, Paul Bedford elnöki rezidenciája nem lesz többé a föld színén, és a lehető legutolsóként el kell hagynia a Fehér Házat, és a Shenandoah-hegységben, Mountain Falls környékén kialakított titkos támaszpontra kell mennie, ahol az államgépezet tovább működik. A titkos bázist, csúcstechnológiai kommunikációs rendszereivel és a Pentagonba és több külföldi kormányhoz futó közvetlen vonalaival erős védelem alatt álló katonai támaszpontra

184

telepítették. Hatalmas komplexum, szinte teljes egészében a föld alatt, a Shenandoah-völgytől nyugatra, több száz méternyi tengerszint feletti magasságban. A washingtoni körökben Camp David ellentéteként csak Camp Goliath-nak nevezett bázist tervezésekor is a kormány és a hadvezetés alternatív központjául szánták, arra az esetre, ha az Egyesült Államokat valaha is nukleáris támadás érné, ami Washington DC-t veszélyezteti. Három napig tartott a kommunikációs rendszerek aktiválása, és most ott állt ez a titkos, ötcsillagos hotel, irodák, válságszobák, tárgyalók, titkársági helyiségek, és a huszonegyedik századi technika minden eleme, ami csak a modern világ működtetéséhez szükséges. Az elnököt és vezető munkatársait, valamint asszisztenciájukat a Tengerészgyalogság hárommotoros, Sikorsky CH-53E helikopteren tervezték odaszállítani, ami akár ötvenöt embert is ki tud menteni veszélyeztetett zónákból. Arra az esetre, ha a Hamasz netán ambiciózusabbnak bizonyulna annál, amilyennek eddig tűnt, a helikoptert felszerelték három 12,7 milliméteres géppuskával is. A washingtoni légtérben a helikopter mellé szegődik négy F-15 Tomcat vadászbombázó, és egészen az ország belsejébe, a Shenandoah-folyóig kísérik az elnököt. Camp Goliath 24 kilométerre délre volt Winchester városától, az erdővel borított hegyekben, a völgy fölött, ahol „Kőfal Jackson” kemény, kitartó déli csapatai az 1860-as években hónapokig feltartóztatták az északiak csapatait, és Nathaniel Banks tábornok nyolcezer emberével visszavonulni kényszerült a folyón túlra. Itt, a Shenandoah és a Potomac-folyó összefolyásánál van a Harper rév, ahol Jackson tábornok emberei 13 000 északi katonát ejtettek foglyul. Itt van Front Royal, Cedar Bridge és egy kicsit északabbra Antietam gyilkos mezeje. Camp Goliath történelmi vidéken van, Virginia és Maryland államok határán, a polgárháború nagy eseményeinek helyszínén, a folyók találkozásánál. Ha a rakéták felrobbannak La Palma szigetén, és a hatalmas komplexumot aktiválják, a Hamasz hamarosan elszánt amerikai harcosok újabb generációjának könyörtelenségével nézhet szembe. Washingtonban folytatódott az evakuáció. Vasárnap reggelre a Nemzeti Gárda több ezer tagja, akik a városban csatlakoztak a hadsereg tagjaihoz, legalább olyan fontos teendőre koncentráltak, mint amilyen a szövetségi kormány és eszközeinek biztonságba helyezése. A nemzet alapítását és fejlődését bemutató, megszámlálhatatlanul sok műalkotást, dokumentumot, könyvet és képet próbálták védeni. A felbecsülhetetlen értékű javak többsége a Smithosian Institution épületében található. Hatalmas, tizennégy múzeumot magában foglaló komplexum ez. Több millió kiállítási darab, a százéves műemlék tárgyaktól a – legmodernebb űreszközökig. Csak a gigantikus Air and Space Múzeumban 23 kiállítóhelyen 240 repülőgép és 50 fajta rakéta található, van planetárium és mozi, melynek vászna öt emelet magasságú. Egyes múzeumok már felismerték, hogy a feladatot képtelenség végrehajtani. Több ezer tétel volt a raktárakban becsomagolva a kiállított darabokon kívül is. Az összes múzeum a Fehér Házat hívta tanácsért. Morgan admirális felettébb feldühödött emiatt. – Prioritások. Határozzák meg a prioritásokat! Fontossági sorrend! Tudják, mi az? Koncentráljanak a nagy történelmi jelentőségű tárgyakra. A különleges tárgyakat hagyják a fenébe. Hagyják a fenébe a maketteket és modelleket is. A rajzokról készítsenek fotókat. Arra koncentráljanak, ami igazi, pótolhatatlan érték. Na, azt vitessék át a kijelölt helyre… A Nemzeti Múzeum kurátorai nem szoktak hozzá az ilyen nyers és parancsoló hanghoz. Egyes művészeti galériákban annyi kép volt, hogy lehetetlen volt mind ládákba csomagolni és elszállítani. Elhatározták, hogy a magas épületek felső emeleteit is raktárként használják, remélve, hogy az épület ellenáll a cunami első csapásának, és az áradás nem éri el az épület magasabb részeit. A National Gallery of Art lépcsőin az alkalmazottak és a katonák szabályos sorokban jártak le-fel a masszív lépcsőn, a remekműveket menekítették, köztük több tizenharmadik, tizen-

185

negyedik, tizenötödik századi darabot; vagy a várakozó teherautókhoz, vagy a galéria felső emeleteire cipelték őket, ott Isten irgalmára bízva megmenekülésüket. Volt olyan feladat is, aminek már szinte a gondolatába is belerokkant az ember. A Tengerészeti Múzeum 3000 méternyi hosszú épületében elhelyezett hadihajók, tengeralattjárók és repülőgépek is menekítendők. Ahogy a Történeti Múzeum földszintjén található régi gépek, az amerikai ipar hajnalán használt masszív gőzmozdonyok is. Még nehezebb feladatot jelentett az állatkert. A Madison Bank szívügyének érezte az állatok biztonságba helyezését, és Du Pont Circle-beli székházukban külön válságstábot hoztak létre az ügyre. Húsz ember dolgozott keményen egész nap; sorra hívták fel a 16 kilométeres körzetben található állatkerteket, egyeztették, lenne-e szabad helyük, a rendelkezésre álló kevés időben átmeneti menedéket, megfelelő ideiglenes elhelyezést kerestek az állatoknak. A Ringling Brotherstől béreltek ketreceket. U-Haul-tól kamionokat. Még a Southern Railroad vasúttársaságtól is béreltek néhány tehervagont. Mindenki segíteni akart az állatokon, bár a Baltimore baseballcsapat klubvezetése megmakacsolta magát, amikor a Madison Bank egyik vakbuzgó ifjú tisztviselője azt javasolta, hogy a 48 000 férőhelyes Camden Zardsi Oriole Park stadiont rendezzék be medvebarlangnak. Délutánra az állatkert kiürítése nagyot haladt. Városszerte számtalan jelből fel lehetett mérni a közelgő borzalom rémségét. Morgan admirális külön parancsára a történelmi emlékműveket leszerelték, és a marylandi hegyes vidékre szállították. Ez okozta az első összezördülést az egész kiürítési művelet alatt, mert a nemzeti parkok illetékese, aki a szobrok fenntartásáért és állagmegőrzéséért felelős, kijelentette, hogy mozdításuk teljességgel lehetetlen. – Mit ért az alatt, hogy lehetetlen? – reccsent rá a hang az Ovális Irodából. – Rendeljen ide a hadmérnököket, emelős kocsikat, darukat, teherautókat. – Nem fog menni, uram. A szobrok ahhoz túl nehezek. – Valahogy mégis a helyükre emelték őket, vagy nem? Valaki egyszer felemelte oda mindegyiket. – Igen, uram. De ők már, attól tartok, mind meghaltak. A holtakat pedig nem lehet előszólítani a feladatra, ugyebár. Arnoldnak éppen nem volt ideje „kibaszott bürokraták cseszett tréfálkozását hallgatni”. – Gondolom, nem – felelte. – Jobb lenne, ha e-mailt küldene nekik. De tökmindegy, hogy csinálja, lényeg, hogy azok a szobrok bármi áron le legyenek szedve – mondta, azzal lecsapta a telefont. Néhány órával később a hadsereg egyik műszaki alakulata a norfolki hajógyár előttről, craney-szigeti bázisukról útban volt Washingtonba. Hajókkal, csónakokkal haladtak felfelé a Potomac-folyón, magukkal hozták az összes szükséges szerszámot és eszközöket. Alkonyatra a nagy Theodore Roosevelt emlékművet már kiemelték a Potomac-folyó szigetén található alapzatáról. A 24 méter magas Iwo Jima Tengerészgyalogsági Emlékművet, a világ valaha öntött legmagasabb szobrát fekete márványból készült talapzatával együtt daruval emelték fel, 150 méterre a Potomac-folyótól, az Arlingtoni Nemzeti Temető északi végén. Az emlékmű eltávolítása nagy tömeget vonzott. Szomorúan nézték, hogy kerül elszállításra az emlékmű, amit Amerika emelt hálából a tengerészgyalogosok áldozatos szolgálatáért. – Ne sajnálják! – kiáltott oda a tömegnek egy fiatal katona. – A hónap végére visszaállítjuk ugyanide. A műszaki hadtest tisztjei már a Jefferson Memorial klasszikus, kupolás rotundájában jártak, ahol az Egyesült Államok harmadik elnökének 5,7 méter magas szobra áll, és éppen a városnak arra a részére néz, amit a szökőár fenyeget. Nehéz feladat volt, de nem lehetetlen. Négy különböző méretű daru és ötven hozzáértő katona várakozott. Egy fiatal hadnagy a parancs szerint mobiltelefonján felhívta a Fehér Házat.

186

– Megvan, uram. A Jefferson éjfélre már kamionon lesz, szállításra kész. – Jól van, fiam… és mi van a kertbe ültetett különleges keleti cseresznyefákkal? – kérdezte Morgan admirális. – A kertészek azt mondják, nem lehet felszedni őket. Ha kivesszük a földből, elpusztulnak. – Akkor is biztosan elpusztulnak, ha letarolja őket a szökőár – mondta Arnold. – Tudom, uram. Említettem ezt a kertészeknek. Azt mondták, akkor majd lehet pótolni őket. Csak időpocsékolás. – Örömmel hallom, hogy azok a kertészek gondolkodnak is. Igaz, hadnagy? – Igaz, uram. A Lincoln emlékmű, Arnold kedvence még ennél is nagyobb kihívást jelentett. Ez is 6 méter magas volt, de tömör márvány: a tizenhatodik elnök, Abraham Lincoln, magas széken ül, a medencére néz, körbe vésve halhatatlan szavai. Lényegesen nehezebb volt, mint Thomas Jefferson szobra, de a műszaki alakulatot nem rettentette el a nehézség. Mire besötétedett, két, szállítókeretekkel védett szobrot mozdítottak ki az épület homlokzatát tagoló tizenkét fehér oszlop közül. Több tucat más szobor is volt. Voltak, amiket sorsukra kellett hagyni, másokat el kellett szállítani, köztük az Ulysses Grant emlékművet és Andrew Jackson bronz lovas szobrát, amit 1812-ben, a pensacolai csatában zsákmányolt brit ágyúkból öntöttek. A harmincötödik elnök, John F. Kennedy sírja előtt bronzmécsesben égő örök lángot nem hagyhatták kialudni. Morgan admirális és Edward Kennedy szenátor elrendelte, hogy gyújtsanak lángot az eredetiről és azt vigyék át egy katonai temetőbe. Úgy rendelkeztek, hogy a lángot, amely a meggyilkolt elnök 1963-as temetése óta folyamatosan égett, akkor kell kioltani, amikor a róla gyújtott lángot megszentelt földre helyezik. Aztán a sírt és az emlékművet azonnal vasbeton keretbe zárták, hogy a víz levonultával újra meggyújthassák az örökmécsest. Kennedy szenátor rá nem jellemző módon tartózkodó és visszafogott volt bátyja emlékét illetően, de Arnold tétovázás nélkül kimondta, amit gondolt: – Nem engedem, hogy istenverte terroristák kioltsák egy nagy államférfi sírján égő örök lángot. Ha ki kell oltani az eredeti helyén, a haditengerészet megőrzi. És a Haditengerészet gyújtja újra a megfelelő időben, hogy soha ne hunyjon ki a láng, örökké itt maradjon velünk amerikai földön. És ebben Teddy is egyetért velem. Amerika megbecsüli hőseit. Az egyik legnagyobb, biztonságba helyezendő emlékmű az a hatalmas, 150 méter hosszú fekete márványfal, amire a Vietnamban elesett vagy eltűnt katonák nevét vésték fel. Több ezren zarándokolnak el ide évente, csak hogy elolvassák a neveket, megérintsék a követ, csak lássák szerettük nevét. Arnold Morgan elrendelte, hogy a fekete márványtáblákat „bársonykesztyűs, erős emberek” vegyék le. Egy foltot sem akarok látni a fekete márványon, amikor visszatesszük – mondta. A műszaki alakulat már a Constitution Gardens emlékparkban dolgozott. Gondosan becsomagolták az 58 156 eltűnt katona nevét tartalmazó négyszögletű márványtáblácskákat. Az emlékpark alig 270 méterre volt Abraham Lincoln hatalmas, komor szoboralakjától, aki talán minden amerikainál jobban értette volna a távoli csatatéren folyó hajsza borzalmát. Morgan admirális elrendelte a polgárháborúban eltűnt tengerészek emlékére emelt emlékművet, valamint a Benjamin Franklin szobor leszerelését és biztonságba helyezését is. Ez a szobor Franklint meglett államférfiként mutatja, hosszú kabátosan, kezében az Egyesült Államok és Franciaország között a tizennyolcadik században kötött szövetségesi egyezmény. – Ő biztosan sokkal előbb lelövette volna azt a kibaszott műholdat – tette hozzá Arnold. A szállítókeretek, a rengeteg munkás, a kiürítést végző teherautók között a lakosság óriási forgalomban igyekezett a városból a magasabban fekvő, északnyugati területekre. Az egyetem bezárt, Georgetown utcáin egyre kevesebb embert lehetett látra.

187

Szerencsére a nemzet fővárosában nem volt nagyon sok kiemelt fontosságú ipari és kereskedelmi egység, de a bankokban igen intenzív munka folyt. Biztonságba kellett helyezni az ügyféladatokat, a készpénz- és széfkazettákat a veszélyeztetett zónán kívül eső területekre kellett menekíteni. Ezen a vasárnapon a bankok este tíz óráig nyitva tartottak, hogy a várost hétfőn kora reggel elhagyni készülők kivehessek pénzüket és értékeiket. Számos jogi cég, lobbisták és tőzsdei brókerek kamionszám vitték el dokumentumaikat irodáikból, jellemzően a hegyekbe. Szinte minden más kereskedelmi tevékenység, mely nem vett részt a kormányhivatalok és egyéb intézmények evakuálásában, már a lehető legtöbb árut és értéket eltávolított, és felfüggesztette működését. A színházak és mozik is bezártak. De Washington helyi televíziós csatornája a rendelkezés értelmében a Pentagon felügyelete alatt a lehető legvégső időpontig folytatta adását. Morgan admirális időnként karikás szemekkel nézte az adást. A terv szerint csak akkor kapcsolják majd ki az áramot, ha biztos információt kapnak arról, hogy a Cumbre Vieja tűzhányó kitört és az Atlanti-óceánba zuhant. Ekkor kellett mindenkinek elhagyni a várost. Akkortól számított kilenc óra múlva ér oda a szökőár. A kórházak kiürítése hosszú és fáradságos művelet volt. A város összes mentőautója péntek óta megállás nélkül szállította a betegeket. A kevésbé súlyos betegeket hazavitték, hogy családjukkal együtt hagyhassák el a várost. A súlyos betegeket más, a veszélyeztetett zónán kívüli, szabad kapacitással rendelkező kórházakba szállították. Új betegeket nem fogadtak, kivéve a balesetek sérültjeit és más sürgősségi eseteket. A helyzet rendkívül súlyos volt, mert a legjobb orvosi műszereket már a katonaság raktáraiba szállították megőrzés céljára. Washington 16 kilométeres körzetében minden kórház, ahol csak volt szabad hely, fogadta a város betegeit. Nem akarták a súlyos betegeket a szükségesnél tovább szállítani, de a Pentagon elrendelte, hogy szerda estére minden washingtoni kórházból távolítsák el az összes beteget. Ez egyben azt is jelentette, hogy az összes mentőautó távol lesz a várostól, amikor Ben Badr kilövi az SL-2 rakétákat. Morgan admirális egyértelművé tette, hogy akármekkora is legyen az áradat, egyetlen mentőautót és egyéb berendezést sem akar elveszíteni. Az utolsó negyvennyolc órára a hadsereg Fort Belvior-i egészségügyi osztaga veszi át az ellátást a Potomac-folyó veszélyeztetett, nyugati partján. A Whitehaven Parknál, a Constitution Gardensnél és a Washington Hospitál Center sürgősségi ellátási osztályain a hadsereg egészségügyi személyzete vette át a feladatokat. A Tengerészgyalogság egy kisebb helikopteres egysége állt készenlétben, hogy a sürgősségi eseteket a Dulles Airport biztonságos körzetében felállított tábori kórházba juttassák. Az egészségügyi ellátás mindaddig működik, amíg arról nem érkezik hír, hogy a Hamasz rakétái becsapódtak a távoli La Palma szigetén; ha ez bekövetkezik, akkor a Tengerészgyalogság helikopterei mindent és mindenkit közvetlenül Dulles térségébe szállítanak. Talán a washingtoni rendőr-főkapitányság volt a város legmozgalmasabb helye. A rendőröket visszahívták szabadságról, eltávozásról; a járőrök huszonnégy órás szolgálatban dolgoztak, különösen azokon a területeken, ahol a szinte teljes körű evakuáció már befejeződött. A rendőri védelem nem csak az üzleteknek és áruházaknak szólt; igen éberen vigyázták a magánházakat is. Az Ovális Iroda egyértelművé tette a lakosság számára, hogy a Pentagonnal egyetértésben tűzparancsot adott a rendőrségnek a fosztogatók távoltartására. – Különben ez az egész kibaszott helyzet kicsúszik az ellenőrzésünk alól. Odakint egy csapat kurafi ellenséggel harcolunk, most igazán nem hiányzik, hogy itthon is lekössék az erőinket ilyen elemek. Azaz nincs kegyelem… mondta Arnold Morgan félig tréfásan. És a már így is nagy nyomás alatt levő rendőrség azt is jól tudta, hogy az idő előrehaladtával a forgalmi gondok is megsokasodnak. Információkat szolgáltattak, tanácsokkal látták el a lakosságot, és kíséretet biztosítottak a nagyobb konvojoknak. A levegőből rendőrségi helikopterek folyamatosan ellenőrizték a forgalmi helyzetet, jelentést adtak az állapotokról, és oda irányították a segítséget, ahol a legnagyobb volt rá a szükség.

188

Máris több ezer nemzeti gárdista segítette a munkájukat, az utcán; nem csak logisztikai, szállítási és járműjavítási feladatokban vettek részt, hanem gondosan figyelték a washingtoniak minden lépését. Akárhogy is, rossz idők jártak a nemzet fővárosában tevékenykedő bűnözőkre. A tűzoltóságoknak a parancs szerint folyamatos szolgálatot kellett teljesíteniük, csak a legutolsó pillanatban függeszthették fel a munkát, de a lehető legkevesebb emberrel dolgoztak, hogy könnyebb legyen a visszavonulás. A tűzoltóautók menetkészek voltak, az egész állomány egyben vonulhat ki a városból a már megtisztított autópályán, amint híre jön, hogy Ben Badr lecsapott a tűzhányóra. A Pentagon evakuációs tervének legérzékenyebb pontja a börtönök kiürítése volt; melynek során igen veszélyes bűnözőket kellett szállítani. Scannell tábornok a Nemzeti Gárda három egységét, 300 ember jelölt ki, hogy segítsenek előkészíteni egy használaton kívüli katonai bázist Nyugat-Virginiában. Az újonnan felszerelt biztonsági reflektorok fényénél magas kerítést építettek és lakókonténereket telepítettek. A tábor ezen részét közveszélyes bűnözőknek hozták létre, akiket fegyveres katonák fognak őrizni. A kevésbé veszélyes rabokat más börtönökbe szállíthatják, ahol van szabad kapacitás, de a nagyon veszélyeseknek, a brutális gyilkosoknak mindenütt kevés volt a hely, és senki sem vette komolyan Morgan admirális tanácsát: „egyszerűen állítsátok őket kivégzőosztag elé, és annyi, le van tudva a gond.” Félig viccnek szánta, persze. Ezalatt az éles műveleti területre sorra érkeztek meg az amerikai hadihajók. Éjfélre a USS Coronado is elfoglalta kijelölt, 70 kilométeres területét Lanzarote-szigetétől északnyugatra. Gillmore admirális azonnal felvette a kapcsolatot az Elroddal és a Taylorral, melyek Tenerifétől északra állomásoztak, a Coronadóhoz képest 110 kilométerrel nyugatra. Az új főparancsnok első utasítása az volt, hogy a fregattok már a hajnal első fényeinél kezdjék meg a szigetek körüli járőrözést; ez lesz holnap. Október ötödikén. Négy nappal az L-óra előtt. L mint lecsapás. Gillmore admirális nem várta, hogy véletlenül akadnak a Barracuda nyomára. Úgy ítélte meg, hogy a Hamasz tengeralattjárója még nem érhetett a körzetbe. De másnap már mindenképpen alaposabban körül kell nézniük a környéken. Az admirális pontosabb víz alatti felderítést akart. Tudniuk kellett, milyen jellegzetességei és problémás helyei vannak az Atlantióceán keleti medencéje ezen vidékének – örvényes részek, termálvízfeltörés, dúsabb állandó halállomány, sziklák, zátonyok, egyéb tereptárgyak és jelenségek, melyek megzavarhatják a szonárkezelőket. Ha nem tengeralattjárót észlel a szonár, két dolog figyelhető meg: vagy azonnal eltűnik a jel, például halrajok esetében; vagy megmarad, ha a szonár például sziklát észlel. A tengeralattjárók hajlamosak elmozdulni, amit a Doppler-effektus erősen jelez. A part mentén kutató egységek elsődleges feladata az volt, hogy kutassák át a kijelölt területet, térképezzék fel az óceán aljzatát. Parancsot kaptak, hogy ha az aktív szonárral gyanús jeleket fognak, használjanak mélységi bombákat, mire egy rosszban járó tengeralattjáró valószínűleg nagy sebességgel a mély vízre menekül. A mély vízre pedig Gillmore admirális hat, igen érzékeny merülőszonárral ellátott korvettet küldött, amelyek a víz alatt működő, a legenyhébb jelet adó, bármilyen erőgépet képesek bemérni. A korvettek feladata az volt, hogy a felszínen portyázva figyeljék a mélységet, várjanak, hallgatózzanak. A parttól távolabbi egység, a tulajdonképpen második front, vagy 57 méternyi mélységben, a szigetek partjaitól 45 kilométerre dolgozott. A USS Samuel B. Roberts, a USS Hawes, a Robert G. Bradely, a De Wert, a Doyle és az Underwood; ez a hat hajó vadászott a tengeralattjáróra, őket jelölte ki Gillmore admirális a parttól távolabbi vizek ellenőrzésére. Feladatuk volt az is, hogy figyeljék: vajon a Barracuda nem nyugatról akar-e bejutni a területre.

189

A Kauffman és a Nicholas, az Atlanti-óceán északi vizeiről a Kanári-szigetekre két legkorábban érkezett hajó nyugat felől a partközeli vizeket pásztázta, Tenerife, Gomera, a kicsi Hierro és észak felől La Palma mentén. Mivel Gillmore admirális szerint a Barracuda legnagyobb valószínűséggel dél felől igyekszik a műveleti területre jutni, úgy ítélte meg, megtalálására akkor van a legnagyobb esélye, ha a szigetektől keletre, Észak-Afrika felől, Lanzarote és Fuerventura környékén kutatják. Ide rendelte a két legjobbnak tartott hajót, az Elrodot és a Taylort. A két korvett kapitánya C. J. Smith és Brad Willet volt, tapasztalt tengerészek, szintén kiváló tengeralattjáró-vadászok, akiket Gillmore admirális évek óta ismert. Hónapokig szolgáltak Griuk Gap környékén, a még mindig gyanús atlanti vizeken. Morgan admirálishoz és közvetlen feletteséhez, Frank Doran admirálishoz hasonlóan George Gillmore is kétségbevonhatatlan következtetésre jutott… a terroristák a tengeralattjáróról olyan helyen lövik ki a rakétákat, ahol túlélhetik a kialakuló cunami pusztítását. Mielőtt a Barracuda kommunikációs tisztje felfedezi, hogy a műholdak nem működnek, nyilván megpróbálják a nagy hatótávolságból, a Nyugat-Szaharához közeli vizekről való kilövést, aztán nagy sebességgel Fuerteventura keleti partjaihoz mennek. Amikor felfedezik, hogy a GPS műholdak nem működnek, kénytelenek lesznek Gran Canaria déli partjaihoz lopakodni, ahol az Elrod és a Taylor figyel, aztán Tenerife déli részéhez igyekeznek, onnan pedig Gomera part menti vizeire. Ott összeszedik magukat, vizuálisan bemérik a terepet, majd a kilövésre visszamennek La Palma szigetéhez. Az Elrod és a Taylor akkor kaphatja el a Barracudát, amikor az a nyílt óceán felől partközelbe, a szigetektől délre, az észak-afrikai part felé halad. Kétségtelenül van esélyük arra, hogy már akkor észrevegyék őket, amikor a Hamasz emberei felnyomják a kommunikációs árbocot és megpróbálnak a műholdra bejelentkezni. A másik esély akkor adódik, amikor a tengeralattjáró nyugat, Gomera szigete felé indul. Négy hajó partközelben, hat a parttól 45 kilométernyi távolságban. Gillmore admirális mérnöki pontossággal tervezte meg a műveletet. A merülőszonáros korvetteknek 18-36 kilométer sugarú köröket kell átkutatniuk, amely így a partközeli csoport területével együtt lefedi a krátertől számított 45 kilométer sugarú kör által határolt területet. A kutatóhajók nem állnak, hanem mintegy 280 kilométernyi utat tesznek meg oda-vissza, így a hat korvett az egész területet folyamatosan ellenőrzése alá tudja vonni. Ha a Barracuda valami okból ezeken a vizeken tartózkodik. Ben Badr és embereinek életében igen nagy nehézség támad. Gillmore admirálisnak két másik korvettje maradt, a Clint Sammons kapitány vezette Klarking és a Joe Wickman vezette Simpson. Ezt a két hajót arra használja, hogy kiterjessze a keresési területet, ha szükséges, vagy merülőszonáros megfigyeléseket végezzenek, vagy a part menti vizeken növeljék a radaros ellenőrzés intenzitását. Ilyen összetett feladatban Gillmore admirális nem engedhette meg magának, hogy ne legyenek rugalmasan, a helyzethez alkalmazkodva bevethető eszközei. Ebben a fázisban szokás szerint nagyon rövid, tömör, lényegre törő parancsokat adott ki: Barracudát elsüllyeszteni, bárhogyan, bárhol, bármikor, de minél előbb. Tőle 37 kilométerre keletre volt a Ronald Reagan anyahajó. A masszív repülőgép-anyahajó a Harry S. Trumannal való találkozásra készült, hogy a fedélzetén levő repülőgépeket helikopterekre cseréljék. Az egységhez tartozott két Los Angeles osztályú, atommeghajtású tengeralattjáró is, de Frank Doran admirálisnak fenntartásai voltak; nem szívesen vetette volna be őket veszélyes, víz alatti vadászatra. Gillmore admirális tudta ezt, és egyetértettek abban, hogy a Barracudát tengeralattjárók megsemmisítésére tervezett speciális eszközökkel ellátott helikopterekről kell levadászni. A Harry S. Trumant hétfő reggelre várták, amikor is azonnal megtörténik a légi járművek cseréje. Amikor azonban a ragyogó nap keleten az afrikai égre emelkedett, még semmi jele nem

190

volt a második anyahajónak, bár tudták, hogy mintegy 185 kilométerre van. Az Elrod és a Taylor már úton volt a nekik kijelölt partközeli területek felé. Reggel 9 órára a Harry S. Truman közeledett az Atlanti-óceánt átszelő útja végéhez, és már csak 55 kilométerre volt La Palma északnyugati partjától; kelet felé haladt, ahol a Ronald Reagan anyahajó várta. A tenger nyugodt volt, Afrika partjai felől élénk, langyos délkeleti szél fújt. Az előrejelzés szerint a következő három órában a szél délnyugatira fordul, és délután hevesebb esők várhatók. Nem a legjobb időjárási viszonyok az egyik hordozóról a másikra történő nagyszabású légijármű-cseréhez, amit 14 órára terveztek. Nem sokkal 10.30 után Gillmore admirális befejezte a parttól távoli hajók helyének és feladatának kijelölését, és a hat korvett, a Derek DeCarlo vezette USS Hawes vezérhajóval az élen elindultak, hogy elfoglalják a La Palma és Hierro szigetek, valamint a műveleti terület külső széle közti széles keresőterületüket. A Kauffman és a Nicholas pedig Gomera és Tenerife felé haladtában előbb La Palma és Hierro partjaihoz húzódott, ahol lassan haladva feltérképezik az óceán aljzatát, feljegyeznek mindent, akár hirtelen megjelenő halrajt, akár tenger alatti sziklaperemet látnak, és folyamatosan figyelik a számítógépek képernyőit, hátha elárulja magát a keresett atommeghajtású tengeralattjáró…. 2009. október 5., hétfő 08.00 óra Az Atlanti-óceán középső vidéke, 2730É 24.50Ny A Barracuda még mindig lassan, mindössze hatcsomós sebességgel haladt, még mindig 180 méter mélyen, és a külvilággal egyáltalán nem kommunikált. Ben Badr admirális ellenőrizte pozíciójukat, és megállapította, hogy 440 kilométernyire vannak a Kanári-szigetek legnyugatibb szigeteitől, La Palmától és Hierrótól, körülbelül a nyugati hosszúság 18.50 fokán. Egyenesen haladtak kelet felé. Ezt az irányt tartva az óceán aljzatából egyenként kiemelkedő vulkanikus szigetekhez úgy érnek oda, hogy a legdélibb szigettől 35 kilométeres távolságban lesznek. Eddig nem észleltek kutató-tengeralattjárókat, sem hadihajókat. Kétszer emelkedtek periszkópmélységbe, hogy ellenőrizzék a GPS rendszer működését, és mindkét alkalommal meggyőződtek arról, hogy a rendszer kifogástalan. Két nap múlva úsznak be csendben arra a területre, amit Gillmore admirális hajói folyamatosan figyelnek. A Barracuda tervezett partközelbe érkezése, Hierro szigete közelében a Nicholas pozíciójától mintegy 33 kilométerre van, hacsak az Eric Nielsen kapitány vezette hajó addigra nem megy a Tenerife déli partjai menti vizekbe, mely területet a nászútját töltő Morgan admirális oly gondosan áttanulmányozott. Ha a Nicholas arra indul, megduplázódik a Barracuda esélye, hogy észrevétlen maradjon, mert Tenerife legdélebbi partjai is több mint 40 kilométerre északra vannak Hierro szigetétől. Így a Barracuda már csak 80 kilométerre lenne a legközelebbi amerikai hadihajótól, de még korai lenne bármit is megállapítani, a játéknak még közel sincs vége. Hatezer-ötszáz kilométerrel odébb, az Egyesült Államok keleti partján a nap küszködött az Atlanti-óceán feletti felhőtömeggel. Nem csak a nagyvárosokból igyekeztek az emberek kitelepülni; a keleti part mentén mindenütt, a vidéki települések is lázasan készülődtek elhagyni a halálos szökőárhullám fenyegette területeket. Igen hideg volt a Maine közelében fekvő, fákkal szegélyezett szigeteken. A szigeteket nyaralóhelyként használók már betárolták hajóikat, és délre mentek, a hírhedten hideg maine-i ősz elől. A szárazföldön a hideg még ennél is cudarabb volt. November első hetében általában leesik az első hó, a Maine állambeli Orono egyetemének baseballstadi-onja, a Black Bears otthona használhatatlanná válik.

191

A szigeteken csak a maine-i homárfogók maradnak, a világ talán legelszántabb hidegvízi rákhalászai. Ezen a környéken egyetlen biztonságos kikötő sincs. Életfontosságú volt a hajókat kimenekíteni. Vagy kicsörlőzik őket a vízből, és szárazföldi úton viszik magasabb területekre, vagy, ami merészebb megoldás, a vidéket délkeletről szegélyező 300 sziget egyikének nyugati, szél alatti oldalán horgonyozzák le őket. Ezek a sziklás, sötétlő szigetek többnyire eléggé hegyesek, nagy gránittömbökként emelkednek ki az óceánból, és ugyan nem képesek megállítani a szökőárhullámot, mégis lényegesen meg tudják törni az erejét. Igen valószínű volt, hogy a védett oldalon a cunami nem tesz kárt, kitér, nyomában talán nagyobb hullám keletkezik, de a 18 kilométerrel távolabbi partokon nem csapja egymásnak a nagy hajókat. A maine-i szigetek halászai a keleti parti halászoknál is jobban hozzászoktak a szörnyű időjáráshoz. Már három napja folyamatosan menekítették számtalan hajóból álló halászflottájukat a biztonságosabb kikötőkbe. Monhegan, North Haven, Vinalhaven, Port Clyde, Tennants Harbor, Carver's Harbor, Frenchboro, Isleboro és Mount Desert hajói a part felé tartottak. Kapitányaik azért imádkoztak, hogy ha jön a nagy hullám, törjön meg a szigetek hatalmas gránitszikláin, és megszelídülve érjen a partra. Azonos tartalommal egészen hasonló imákat mondtak 1100 kilométerrel délebbre, Washingtonban kevésbé szívós emberek: könyvtárosok, könyvelők és politikusok is. A Library of Congress építéséhez Mount Desert környéki gránittömböket használtak, ahogy a Képviselőház és az Államkincstár épülete is ebből az anyagból épült. A parttól 25 kilométernyire lévő mély vizeken Maine zord és szeszélyes partját őrző három magányos világítótornyot – Matinicus Rock, Mount Desert Rock és Machias Seal Island szigetén – a közelgő szökőár prédájául voltak kénytelenek hagyni. A helyi szakértők szerint a mega-cunami több mint 30 méternyi magasságú vízoszloppal zúdul át felettük. Senki nem tudhatta, hogy vajon marad-e nyomuk, ha a víz visszahúzódik. A halászokat és családjukat a szárazföldre szállították, ahol rokonok és önkéntes segítők várták őket zsúfolt parkolókban, autóval, hogy biztonságba vigyék őket. Szezonon kívül Maine zárt, elszigetelt közösség, alig egymillió lakosa van. Ezekben a nehéz napokban igazi testvéri közösséggé kovácsolódtak. Sokkal, de sokkal nagyobb veszélyben volt Provincetown, Cape Cod legkülsőbb városa, a maine-i öböltől 220 kilométerre délre. A foktól balra eső áramlatban található kis művészközösséget csak néhány fűvel benőtt homokdűne védi. Ezen a hétfő délutánon Provincetown kísértetváros volt. Aki tudta, már kiemelte és a Cape közepén húzódó autópályán elszállította a hajóját. A többiek csak nekiindultak nyugatnak, és remélték, hogy otthonaik, hajóik valahogy megússzák az áradatot. A londoni Loydsnál nem sokan tettek volna arra, hogy Cape Coddal kapcsolatban lesz még miről beszélni. A keskeny földnyelvről minden lakost ki kellett telepíteni. A Massachusetts State Police felügyelte az evakuálás minden mozzanatát. A Cape kisvárosaiból a 6A főút felé vezető utakat egyirányúsították. Wellfleet, Truro, Orleans, Chatham, Brewster, Denisport, Yarmouth Hyannis, Osterville, Cotuit és Falmouth településeket mindenki elhagyta. Senki sem térhet vissza, míg el nem múlik a veszély. A kusza partvidéken teljes volt a lakosság kitelepítése. Hétfő estére kiürült New Bedford nyüzsgő kikötője és Rhode Island sík, keleti vidéke, a milliónyi strandból és szigetből semmi sem marad, ha Badr admirális rakétái eltalálják azt a tűzhányót. A Newport Bridge árnyékában a kis halászváros a kollektív idegösszeomlás szélén állt. A világ legdrágább jachtjait szokták itt teleltetni, sokukat még egyszer sem húzták partra, sosem jártak karibi térségen és Floridán kívül.

192

Valószínűleg éppen a New York Jacht Club öbölre néző épülete lesz az első, amit elér a Brenton Pointot elhagyó szökőár. Block Islandet már vasárnap estére teljesen kiürítették. Az, hogy a Newport Bridge megmarad-e, erősen kétségesnek látszott. Délebbre, a hosszú, keskeny New England-i államban, Connecticutban is felkészültek a közelgő katasztrófára. A part mentén gazdag jachtkikötők sorakoztak; New Yorkhoz közeledve egyre flancosabbak. Bridgeport, Norwalk, Stamford, Darien és Greenwhich, Connecticut arany elővárosai Long Island keskenyedő vízfelülete mentén. Dollármilliárdok voltak felhalmozva vagyontárgyakban ezen a vidéken. Az emberek a helyzet kilátástalansága ellenére remélték, hogy Long Island 24 kilométer széles központi szigetét valahogy mégis megkíméli a cunami. Connecticut államnak mégis a legészakibb kikötő, New London okozta a legnagyobb gondot. Ez az Egyesült Államok Haditengerészetének egyik legnagyobb tengeralattjárótámaszpontja, a tengeralattjáró-gyártó Electric Boat Company székhelye. Hagyományos tengerészváros. Már a hétvége előtt megkezdődött a lázas munka a dokkokban. Felkészítették a félkész atom-tengeralattjárókat, hogy teljes gőzzel indulhassanak a biztonságos Floridába. A félkész hajókat felvontatták a folyón, 20 kilométernyire, ahova nem érhet el a cunami, miután a Long lsland-i szoros kilátástalan helyzetű partján a szárazföldre csap. Védtelenül állt New York déli része, a Jersey partvidék lapálya, ahol kilométereken keresztül nyaralók sorakoztak. Hasonlóképpen védtelen volt Maryland, mely a Chesapeake-folyó torkolatától mindkét irányban sík vidék, ahol a legmagasabb magaslat sincs 45 méter: semmi sem áll az áradat útjában, csak néhány alig kiemelkedő sziget, a Chincoteague-öböl menti homokdűnéknél nem sokkal magasabbak. Hétfő délutánra az egész terület majdnem kiürült, bár még mindig több száz autó tartott észak felé; hozzájuk csatlakozott a szomszédos, hasonló földrajzi adottságú, hasonlóan védtelen Delaware államból úton levő hatalmas konvoj. Virginia államtól délre, Észak-Karolina állam partvidéke talán még Marylandnál is védtelenebb volt. A dagályterület sík, ingoványokkal szabdalt hely, alig van benne olyan csatorna, ahol a víz visszafolyhat. A csipkés partvidék az Outer Banks szigetcsoporthoz vezet, amit a szárazföldtől lagúnák és sós mocsarak választanak el. A Neuse és Palmico-folyók között elterülő területek, a Beaufort-félsziget, Pamlico és Cateret megyék esetében nem az volt a kérdés, hogy a cunami elönti-e őket, hanem az, hogy később egyáltalán kilátszanak-e az Atlantióceánból. A Dél-Karolina állam partvidékén található Myrtle Beach-i légierő-támaszpont nagy szerepet játszott a parti települések kiürítésében. Helikopterflottájuk folyamatosan pásztázta a vidéket, a rendőrség forgalomirányító munkáját segítve. A légierő több száz tagja segédkezett Charleston gyönyörű városának kiürítésében. Charleston az Egyesült Államok egyik legnagyobb történelmi jelentőségű, első kikötőinek egyike, itt van Fort Sumter, az erőd, ahol a polgárháború első lövései dördültek el. A két állam közti határon, fekszik Georgia legrégebbi városa, Savannah. Itt a hadsereg 100 000 embere segédkezett a kitelepítésben. Senki nem mert arra gondolni, hogy ez a szép város, az első gyarmati teleülések egyike, melyet évszázadokig oly gondosan őriztek meg az utókornak, ilyen védtelenül áll az óceán felől érkező támadással szemben. Florida persze teljesen más történet. Az Atlanti-óceánra néző 640 kilométer hosszú keleti parton déltől. Miamitól, az északi Fernandina Beachig, se Jacksonville Beach, Daytona, Cocoa Beach, Indian Harbor, Vero Beach, a Hobe-szoros, Palm Beach, Boca Raton, Forth Lauderdale környékén nincsenek hegyek. A félszigettől délre a Florida Keys, a korallzátonyok menti lapos szigetcsoport húzódik a mocsárvidéktől egészen a jachtparadicsom Key Westig. Bár a Keys-szigetek mindegyike megtapasztalta már az Atlanti-óceán tombolását, legutoljára akkor volt itt cunami, amikor Egyiptomban még nem kerültek hatalomra a fáraók.

193

Az Egyesült Államok keleti partja teljesen védtelenül állt az óriási veszéllyel szemben. Rashood tábornok hatalmas ismeretanyag birtokában eszelte ki támadását, úgy, hogy az Egyesült Államoknak ne legyen más választása, minthogy az emberek pakoljanak és meneküljenek erről a letárolás előtt álló vidékről, csak a legszükségesebbeket vive magukkal. És a letárolás biztosan bekövetkezik, hacsak George Gillmore admirális és emberei nem találják meg azt a tengeralattjárót.

Tizenkettedik fejezet 2009. október 5., hétfő 17.00 óra Atlanti-óceán, 29.48É 13.13Ny A Dagály hadművelet emberemlékezet óta a legbonyolultabb és legnagyobb katonai művelet volt. A Harry S. Truman bal oldali előrészétől egy kilométerre áll a Ronald Reagan anyahajó. Ömlött az eső, mintha dézsából öntenek, a fedélzetet nagy hullámokban csapkodta az égből érkező víz. Papíron nagyon egyszerűnek tűnt a művelet: ötven Sikorsky Seahawk helikopter átmegy a Harry S. Truman fedélzetéről a Ronald Reagan anyahajó fedélzetére. A gond csak az volt, hogy a Ronald Reagan anyahajó fedélzetén ott állt a hajóhoz tartozó nyolcvannégy repülőgép többsége, pilótáik az Egyesült Államok Légierejének négy leghíresebb vadászrepülő századának tagjai. Az új F-14-es Tomcat bombázókat a híres VF-2 Bounty Hunters századra bízták. Három nagy csoport F/A 18C Hornet repülőgépet a VMFA-232 Death Rattlers százada kezelt. A VFA-151-eket a Vigilantes, a VFA-137-eseket pedig a Kestrels. Voltak még Prowler és Viking gépek is, de ezeket gondosan a fő kifutópályától jó messze parkolták le. Ezenkívül készenlétben álltak az erős E-2C osztályú II Hawkeyesek, minden anyahajón ezek a legnagyobb és legdrágább gépek. A fő radargép, a kötelék összekötője, aminek elsőként kell a levegőbe emelkednie, behúzott szárnyakkal állt a hajó felépítmény alatt, hogy bármikor indulhasson a katapulthoz. Egyetlen amerikai anyahajón sem lehet háromnál kevesebb radarfelderítő és irányító repülőgép. A Prowler, Viking és Hawkeyes gépeken kívül a többi repülő készen állt arra, hogy felszálljon fő állomáshelyük, a 100 000 tonnás Nimitz osztályú anyahajó, a Ronald Reagan eső verte fedélzetéről. Odaát, a nemrég érkezett Harry S. Truman anyahajó fedélzetén ötven, a legmodernebb tengeralattjáró-felderítő és – megsemmisítő technikával felszerelt Sikorsky Seahawk helikopter várakozott alapállásba állított rotorral. Hatot már indulásra készítettek elő. Az Egyesült Államok haditengerészetének 300 ilyen igen modern, speciális tengeralattjáró-vadász helikoptere volt, de egyik sem indult még ilyen komoly bevetésre, mint amilyenre egy héttel korábban Norfolkban parancsot kaptak. Gillmore admirális az anyahajók parancsnokaira bízta a repülőgépek és a helikopterek cseréjét, és a két kapitány úgy határozott, hogy a legbiztosabb módszer, különösen ilyen időjárási viszonyok közt az, ha egy időben hat gépet indítanak és fogadnak. A helikopter-karbantartó egységeket külön-külön szállították át, Sikorsky CH-53D Sea Stallion támadó-támogató helikoptereken, amelyeket a norfolki támaszponton éppen ebből a célból tettek a fedélzetre. A Sea Stallion akár harmincnyolc tengerészgyalogost is szállítani tudott, de ezúttal az anyahajók között ingázva szállította a Seahawkok alkatrészeit és az alkat-

194

részeket beszerelő, különlegesen képzett személyzetet. A Tomcatekkel és a Hornetekkel hazatérő repülőgép-szerelőket is átszállították. A Seahawkok készen álltak. A Harry S. Truman fedélzeti repülésirányítója megadta a jelet, és a rotorok majdnem teljesen függőlegesen emelték a gépeket a levegőbe; a hajó orr-részénél léptek ki a fedélzet feletti légtérből, ahol aztán hosszú konvojt formálva széles, alacsony útvonalon haladtak a Ronald Reagan fedélzete felé. Hat helikopter a levegőben. Így a fedélzeten elég hely marad, hogy a Ronald Reaganról érkező első hat Tomcat leszálljon. A másik anyahajón is élénk készülődésben voltak. A toronynál vörösen világító jel mutatta: négy perc az indulásig. Az első Tomcat pozícióba állt, orral a kifutó felé, a szükséges átvizsgálást már elvégezték. Két perc múlva a jelzőfény borostyánsárgára váltott, és a legénység egyik tagja a katapulthoz lépett, beakasztotta a katapultrudat. A lámpa zöldre váltott. Jack Snyder hadnagy, a gépek indítását irányító katona felemelte jobb kezét és egyenesen a pilótára mutatott. Aztán felemelte a bal kezét is és két ujját mutatva jelezte: teljes fordulatra!… Aztán egyenesen kinyújtotta a tenyerét, jelezve: utánégető kamrát kinyitni! Erre a pilóta tisztelgett, kissé előrehajolt, befeszítette testét a katapult hatása előtt. Snyder hadnagy még mindig a pilótafülkére nézve tisztelgett, aztán kissé behajlította a térdét, és bal keze két ujját kinyújtva megérintette a fedélzetet. INDÍTÁS! Ezt jelentette a mozdulat. A vadászgém melletti keskeny pallón térdelő katona megnyomta a katapult gombját, aztán azonnal lehúzódott, amint a hidraulikus szerkezet hatalmas erővel lendítette a gépet előre. A teljes sebességgel járó motorok forró levegősávot hagytak maguk után. És mint mindig, a fedélzeten és a fedélzeti repülésirányító teremben mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Néhány másodpercig levegőt sem vettek, úgy nézték, ahogy a Tomcat a hajó orra felé suhan a rámpán, majd a víz fölé lendül, aztán száll egyenesen előre, elindul a 45 kilométeres körpályán, melynek végén leszáll a Harry S. Truman anyahajó fedélzetére, amely hazaviszi az Egyesült Államokba. A Ronald Reagan személyzete még öt Tomcatot indított útjára a szakadó esőben, aztán a fluoreszkáló sárga vízhatlan mellényt viselő repülésirányító jelzett, hogy a Seahawkok leszállásra készek. A Harry S. Truman fedélzetén a személyzet felkészült az első F-14-es Tomcatek fogadására, amelyek elhagyták a hatos köteléket, és most 2500 méternyi magasságban harminchét kilométernyire vannak. Huszonkét tonnás masszív repülők, amelyek nem az utasszállítókhoz hasonló módon, több kilométernyi hosszú kifutópályára ereszkedtek alá kecsesen, hanem meredeken ereszkedve, az időjárás viszontagságai közepette 160 csomós sebességgel, szinte kifogyott üzemanyaggal csapódnak a fedélzetre, és a pilóta azért imádkozik, hogy a gép fékezőhurka rendesen beakadjon a fékezőkábelekbe. Ha nem akad be, a pilótának körülbelül egy-huszad másodpercnyi ideje van, hogy a szelepeket teljesen kinyitva felszálljon a fedélzetről, hogy még egy kört tegyen és megpróbálja, hátha szerencsésebb landolása lesz… különben a 40 millió dollár értékű repülőgép a vízbe esik, és rendes örvényt kavar az óceán fodrozódó felületén. A katasztrófa lehetősége mindig a levegőben lógott: nem akad be a hurok, a pilóta egy villanásnyival később reagál, a repülőgép megpördül, beleütközik a több millió gallon kerozin közelében parkoló másik negyven gépbe. Akárhány sikeres landolást vezényeltek is le, a vadászbombázók landolásakor az anyahajók himbálózó fedélzetén az idegek és a szaktudás élet-halál játéka folyik. Ekkor, a Harry S. Truman anyahajó fedélzetén szolgálatot teljesítő landolásvezető, a magas, szikár texasi Eugene „Geeno” Espinelli rádiókapcsolatban volt a landolni készülő Tomcat pilótájával, a nyugat-virginiai J. R. Crowell hadnaggyal. Espinelli, amennyire az időjárás engedte, távcsővel figyelte a repülőgép ráközelítését.

195

Jelt adott Taylor Cobbnak, a leszálló fogókészülék kezelőjének, a telefonban a szelet túlüvöltve közölte az adatokat az alsó fedélzeten dolgozó, a hidraulikát kezelő személyzettel. Élénksárga, vízhatlan kabátban állta a szelet, az esőt, fején fülhallgató, tekintetével a fedélzetet pásztázta, gondosan ellenőrizte, nincs-e a leszállópályán akár a legkisebb szemét is, ami, ha a Tomcat motorjának szellőzői beszívják, katasztrófát okoz. Negyedszerre, ötödszörre is ellenőrizte, nincs-e az elfogókábelen apró szakadás, ami, ha a kábel elszakad, több tucat ember halálát okozhatja, és szinte biztos, hogy a repülőgép a tengerbe zuhan. – FELKÉSZÜLNI! TOMCAT… KÉT PERC MÚLVA! A masszív hidraulikus dugattyú úgy volt beállítva, hogy kibírja a lökhajtásos vadászbombázó és a fedélzet ellenőrzött ütközését. Már mindenki láthatta, J. R. Crowell két fokkal a horizont fölött hogy küszködik, az esővel és a kiszámíthatatlan széllökésekkel, hogy egyenesben tartsa a Tomcatot. A Harry S. Truman háromfoknyira tért ki a hömpölygő tengerárban, állta a 18 csomós sebességgel zúgó szelet. Másfél fokkal emelkedett-süllyedt vízszintes irányban, vagyis a hajó orra és tatja a vízszinteshez viszonyítva 20 méternyi eltérésben volt. Ilyen körülmények között csak nagyon gyakorlott és bátor pilóták képesek leszállni. – A KÁBELT! – üvöltötte Cobb zászlós, ami azt jelentette: „Felkészülni, a repülő már a közelben van!” Húsz másodperccel később elhangzott a legfontosabb parancs: – FESZÍTENI! – mire mindenki elhúzódott a gépektől. A fedélzeten mindenki a védett fülke felé húzódott, amibe azonnal beugranak, ha az ifjú J. R. netán rosszul méri fel a helyzetet, és a gép a tatnál becsapódna. Már jól látták a gépet; bőgő hajtóművekkel közelített a zuhogó esőben. – MEGHÚZNI! – kiáltotta Cobb zászlós. Minden tekintet J. R.-re szegeződött, aki nagy dobbanással tette le a Tomcatet a leszállópályára, és amikor a hurok beleakadt a fékezőkábelbe, a fedélzeti személyzet ismét fellélegezhetett. Aztán a pilótának a sikeres landolás elismeréseként középső- és mutató ujjuk közt formált V betűt, a győzelem jelét mutatták. Egy másodperccel később a Tomcat már kikapcsolt hajtóművel állt, a zuhogó eső pászmáitól alig lehetett látni. A fedélzeti személyzet úgy ugrott elő, mint az olimpiai sprinterek a rajtkockáról, egyenesen a géphez rohantak, hogy kijelölt parkolóhelyére vigyék. Odakint, a viharban Cobb zászlós, akinek csuklyája alá is bevert az eső, már felvette a kapcsolatot a második Tomcat pilótájával… oké, egy-zéró-egy… széllökés 38-nál… ellenőrizze a ráközelítést… innen nézve jónak tűnik… fékszárnyakat le… hurkot le… látom… rendben jön… jöhet… Ez a procedúra ismétlődött meg minden egyes gépnél. Aztán újabb hat Seahawk szállt fel az alkonyatban. Majd újabb hat Tomcatet lökött a levegőbe a katapult a Ronald Reagan anyahajó fedélzetéről, amelyek rendben elindultak a 35 kilométeres körre, hogy aztán leszálljanak a Harry S. Truman fedélzetére. Egyszerre hat gépet indítottak. Aztán a Hornetek indultak útnak, újabb hat kötelék, a Death Rattler, a Vigilantes és a Kestrels századok pilótái ugyanolyan halálmegvető bátorsággal tették a gépeket a leszállópályára. Az Egyesült Államok Haditengerészetének dicsőítésben nem részesülő hősei az Atlantióceán távoli vizein szinte teljes ismeretlenségben végezték hatalmas tudást, kiváló képességeket igénylő munkájukat, távol attól a hírességmániás nemzettől, amit éppen megvédeni igyekeztek. A repülőgépek és a helikopterek helycseréje közel hat órát vett igénybe. Már majdnem éjfél volt, amikor az utolsó Hornet is landolt. Ekkorra az eső elállt, es a fáradt fedélzeti személyzet kabinjaiba tért. A vadászpilóták és gépeik a Harry S. Truman fedélzetén hazafelé igyekeztek.

196

A Seahawk helikopterek személyzete biztonságban, a Ronald Reagan fedélzetén már aludni készülődtek. Feladatuk, hogy a területet folyamatosan figyelve találják meg a Barracudát, majd csak kedden, október hatodikán, a hajnal első fényeinél kezdődik. Alig lesz pihenésük, míg azt a tengeralattjárót meg nem találják. Ha egyáltalán pihenni tudnak. Ugyanekkor, 5000 kilométerrel nyugatabbra, New York City betonszurdokaiban hasonló huszonnégy órás művelet volt folyamatban. New York City tízszer sebezhetőbb volt, mint Washington DC. Egyenesen az óceánból találja telibe a szökőárhullám. És bár talán a Wall Street nagy tornyai állnának ellen leginkább a lesújtó áradatnak, biztosan nem tudnának megállni olyan erővel szemben, ami 12 kilométerrel korábban lemossa a föld színéről a verrazanói keskeny hidat, a Coney Island kereskedelmi központját a Brooklyn Heights legtetején, és a Szabadság-szobrot a New York-i-öböl fenekére dönti. Azt, hogy Manhattan belvárosának felhőkarcolói kibírnák-e a szökőár első rohamát, egy tizennyolc tudósból álló külön tudóscsoport tanulmányozta. Az alapzattól a legfelső emeletig vizsgálták az épületeket. Igen eltérőek voltak a vélemények, és csak abban tudtak megegyezni, hogy legfeljebb, ha fél tucat épület vészelheti át valamilyen formában a szökőárt. A város középső része, ahol a legmagasabbra nyújtózkodó felhőkarcolók sűrűn egymás mellett sorakoztak, még rosszabb perspektívát jelentett. A Wall Streeten az első két hullám jelentősen megtörhet, de ennek ellenére ez a városrész kártyavárként omlik össze. Számos tudós úgy vélte, hogy ha két-három nagy hullám összetorlódik, olyan láncreakciót indíthatnak el, hogy a város épületei sorra omolnak össze, a földdel lesz egyenlővé minden. A város legveszélyesebb területe a Hudson és az East River összefolyásánál, Manhattan nyugati részén. A cunami töretlen erővel tör be a hajózható torkolatokba, a folyók vízszintje 30 méternyivel nő, több millió tonna tengervíz zúdul be a város keresztutcáiba. A keletről és nyugatról érkező hullámok valahol középen, a Park Avenue környékén találkoznának, néhány pillanattal azelőtt, hogy a főhullám elképzelhetetlen erővel csapna be a PanAmerican épületének tizenötödik emeletének magasságában. New York City ebben a két hétben kerülendő helyszín, ahogy Staten Island és Brooklyn, Queens és Bronx is. New Jersey védtelen sík vidékei Bayonne, Jersey City, Habokén és Union City környékén még ennél is jobban ki lesznek téve az árhullámnak. Hasonlóképpen Sewark is, széles, sík, a tengerszinten levő repülőterével, éppen ott, ahol a Passaic-folyó a Newark-öbölbe ömlik. Ezen a vidéken korlátlanul kitöltheti bosszúját a cunami. New York City kiürítése már az előző szerdán megkezdődött, de a város legnagyobb problémáját nem a történelmi dokumentumok, a könyvek és műalkotások biztonságba helyezése jelentette, hanem az emberek. New York Citybe naponta többen látogattak, mint ahányan Washington DC-ben és környékén laknak. A nyolcmillió állandó New York-i és környékbeli állandó és munkavégzés céljából ideiglenesen itt tartózkodó lakos mellett naponta 800 000 ember volt kíváncsi a világ leghíresebb városképére. Színes, vibráló tömeg volt, különböző fajú emberek, különböző vallások és nemzetiségek forgataga, ami krízishelyzetben különösen nagy veszélyt jelent. A Távol-Keletről, Indiából, Mexikóból bevándorlók tömegei érkeztek évente, és többségüknek alig volt kapcsolata az etnikai csoportjukon kívüli világgal. Nem voltak eszközeik, hogy családjukat és kevés vagyonukat a városból biztonságos, magasabb helyre menekítsék. Néhány nappal az elnök televíziós beszéde után Tammany Hall magára vállalta a feladatot, hogy kitelepít és befogad kétmillió New York-i lakost, szállást és élelmezést biztosít azoknak, akiknek semmijük sincs, és akiknek valószínűleg nem lesz hova visszamenniük. Megkezdődött a kivonulás New Yorkból, a modern exodus. Ez óriási problémát jelentett, már magában azért is, mert olyan hatalmas tömeget kellett nyugatra vinni. Sokan pánikba estek, sokk-közeli állapotban fejvesztetten kapkodtak. A rémhírek gyorsan terjedtek. Az em-

197

berek hol a szállítójárművekre igyekeztek feljutni, hol gázálarcért álltak sorba, hol minél előbb, egyszerre igyekeztek feljutni az autópályára, aztán órákig ücsörögtek a dugóban. Mindenki fegyverben volt, a hadsereg és a Nemzeti Gárda alig tudott rendet tartani a zsúfolt utcákon; minden utcán idegesség és félelem uralkodott, lassan terjedt szét a városban a páni rettegés. New York állam távolabbi vidékeiről is berendelték a Nemzeti Gárda tagjait, hogy megpróbálják elejét venni a zavargások kitörésének. 198 A rendőrség felszólította azokat, akik jobb anyagi helyzetben vannak, hogy igyekezzenek saját gépkocsival elhagyni a várost. Külön autópályákat és egyirányúsított útvonalakat jelöltek ki a kivonulásra, és meghatározták, hogy milyen utakon lehet elhagyni a várost. Kivétel nélkül mindenkinek ezeken kellett elhagynia lakóhelyét. A brooklyniak és Ling Islandiek a Verrazano hídon keresztül Staten Islandre, onnan az ingyenessé tett Outerbridge autópályán át a nyugat felé tartó sztrádákra juthattak. Queens és Manhattan lakóinak a rendelkezés szerint a Lincoln és a Holland alagúton át kellett nyugatra indulniuk. A George Washington hidat mindkét irányból lezárták, azon csak a rendőrség, a hadsereg és a kormány járművei haladhattak. A várost kiürítő nagy teherautók éjjel-nappal, megállás nélkül le-fel jártak. A hét végén újabb aggodalom keletkezett. Több ezer ember, akik közül sokan alig beszéltek angolul, féltek a hadsereg és a Nemzeti Gárda, vagy a rendőrség által értük küldött járművekre szállni, mert a hatóságoktól még a szökőárnál is jobban féltek Sokan a saját kezükbe vették a helyzet irányítását; roncsautókat vásároltak és javítottak fel ideiglenes használatra, melyek nemcsak hogy alkalmatlanok voltak a közlekedésre, de veszélyt jelentettek mindenkire, aki az úton a közelükben közlekedett. A folyton felpöffenő, rossz fékrendszerű, ütött-kopott kocsikból álló konvoj igen nagy forgalmi dugót okozott. Vasárnapra már városszerte kiterjedt forgalmi dugók alakultak ki, olyan kiterjedt akadályok, amiket még nem látott a világ. Az emberek zsúfolt és mindenféle holmikkal megpakolt járműveik mellett az út szélén ücsörögtek. Az autók lassan araszoltak nyugat felé, és amint a konvojban egy közönséges akkumulátor lerobbant, megállni kényszerültek. A Triboro híd, az 59, utcai híd mindkét szintjén autók álltak; teljesen bedugult a Whitestone, a Throg's Neck, a West Side Highway. A Lincoln és Holland alagút, a Harlem River Drive parkolóhellyé változott. Hétfő reggelre a főpolgármester rendeletben hatalmazta fel New York város rendőrségét, hogy a lerobbant gépjárműveket emeljék ki a konvojokból és adják át a Nemzeti Gárdának. A hatóságok rögtönzött roncstelepeket létesítettek az emelt szintű autópályák és hidak alatt; elbontották a szabadtéri kosárlabdapályák körüli drótkerítéseket, hogy több hely legyen. A lerobbant járműveket levontatták a hidakról, kihúzták az alagutakból, és a legközelebbi tárolóhelyre vitték. A főpolgármester katasztrófaövezetté nyilvánította New York Cityt. Behívták a hadsereg egységeit. Katonák ellenőrizték a metrót, a metrószerelvényeket és az egész Long Island-i vasúthálózatot. A vonatokat kizárólag a Manhattanból és Long Islandről való szállításra használták. De a szállítás lassan haladt. Rengeteg utas gyűlt össze a Hetedik, a Nyolcadik sugárút, és a 33. utca környékén: órákat vártak, hogy bejussanak a Penn pályaudvarra. A vonatok hatékonyan, gyorsan és folyamatosan tudták kivinni az embereket a városból. Az Amtrac és a legnagyobb New York-i busztársaságok azt kérték a Városházától, hogy hangolja össze és irányítsa a közlekedést. New Jersey hegyes vidékén hatalmas menekülttáborokat létesítettek, a híres lótenyésztő vidéktől nyugatra, Far Hills környékén. A hely korábban katonai támaszpont volt, a barakkok

198

még mindig vízállóak. Hétfő estére 100 000 Nemzeti Gárdista állt szolgálatban, hogy segítsék New York City kiürítését. New York a teherautók bérlése miatt került legközelebb ahhoz, hogy zavargások törjenek ki. A kölcsönző cégek a szokásos négyszeresére emelték a tarifákat. Nem lehettek biztosak abban, hogy valaha viszontlátják járműveiket, ha a csapás valóban lesújt, ezért igyekeztek behozni a lehetséges veszteséget, ám a helyiek ezt közönséges rablásnak vették, úgy ítélték meg, hogy a fuvarozók tisztességtelenül, cinikusan kihasználják a rémült lakosokat. A Lower East Side-on három eset is volt, hogy felgyújtották egy-egy teherautó-kölcsönző cég irodáját és három járművét. A tűzoltóság nem ért oda időben, ezért az épület és a járművek porig égtek, és a helyszín közelében tevékenykedő Nemzeti Gárda valahogy nem érzett túl nagy rokonszenvet a tulajdonosok iránt. A rendőrfőnök és a főpolgármester azonnal intézkedett, és illegálisnak nyilvánította az áremelést, és rendeletben intézkedtek, hogy amennyiben a teherautó-kölcsönző cégek ezekkel a feltételekkel nem óhajtják folytatni működésüket, nem probléma, a Nemzeti Gárda elkobozhatja a város összes teherautóját. Néhány órával később értek oda az egyik súlyosabb zavargás helyszínére, a Lower West Side-ra, amikor több száz ember dühödött fel azon, hogy egy cég egy kisteherautóért napi ezerdolláros bérleti díjat kért. Az emberek megrohanták az irodát, félreállították a négy alkalmazottat, betörték az ablakokat, elvették a pult mögötti szekrényben lógó slusszkulcsokat és elvittek huszonhat kisteherautót. A rendőrség nem sokat tehetett, vagyis tudott volna tenni. A hadsereggel együtt járőröztek, szisztematikusan evakuálták a lakókörzeteket, segítettek az embereknek összepakolni a holmijukat, és ellátták őket utasításokkal, milyen úton hagyják el a várost. New York állam távolabbi vidékeiről egyre több Nemzeti Gárdistát rendeltek be, hogy segédkezzenek a kötelező kitelepítésnél. Óriási feladattal kellett megbirkózniuk, különösen az Upper East Side környékén, ahol rengeteg lakás zsúfolódott össze kis helyen, és az Ötvenhetedik utcától északra, egészen Sutton Place-ig, az Első és Harmadik sugárút környékén. Kevésbé súlyos volt a helyzet a Lexington és a Madison Avenue kereskedelmi központjainak környékén, de a Park Avenue-n és az Ötödik sugárúton hasonlóan bonyolult szituációk adódtak. A városba látogatók túlnyomó többsége vagy távozott, vagy távozóban volt; már az előző hétvégén mindenkit figyelmeztettek, hogy haladéktalanul hagyják el a várost. A főpolgármester elrendelte, hogy a rendőrség és a Hadsereg a busztársaságokkal vitesse ki a több ezer turistát a repülőterekre. Értesítették a külföldi kormányokat a fenyegető veszélyről, az Egyesült Államok összes nagykövetségét tájékoztatták, hogy a keleti part repülőtereire tilos a beutazás. A külföldi légitársaságokat megkérték, hogy minél több üres repülőgépet küldjenek a John Fitzgerald Kennedy, a Newark és a LaGuardia repülőtérre, hogy segítsék a turisták mielőbbi hazatérését. Az utasokkal beérkező gépeket Torontóba irányították, ahol tankolás után visszafordultak oda, ahonnan jöttek. New York kikötőjébe hajó nem mehetett be, csak kifelé irányuló forgalmat engedélyeztek. A hajókat délnek irányították. Csak azok maradtak a környéken, akik nem bánták, ha hajójuk a Times Square-en köt ki. A szállításban közvetlenül nem érintett üzleti vállalkozások bezártak; a kis- és nagykereskedések, a szolgáltatóipar, a turizmus és a szórakozóhelyek is szüneteltek. Az általános és középiskolákban, a felsőoktatásban sem volt tanítás. Mindezt azért, hogy radikálisan csökkentsék a város utcáinak napi forgalmát, ezzel biztosítva szabadabb utakat a hadsereg és a rendőrség egységeinek, valamint a manhattani nagy cégektől menekítendő rengeteg fontos kormányzati és kereskedelmi dokumentum elszállítását végző teherautóknak.

199

Az üzletek bezárása újabb kísérteties emléket idézett Tammany Hallban, a Demokrata Párt New York-i székházában: 1977 nyarának nagy áramszünetét, amikor a tartós áramkimaradás majdnem teljes sötétségbe borította a várost. A bűnözők már tíz perc után rájöttek, hogy ha nincs világítás, áram híján a riasztórendszerek sem működnek. Több ezer fosztogató és zavargást keltő elem lendült akcióba. Hajnalra városszerte üzletekbe törtek be, több millió dollárnyi árut raboltak el. A helyzet ezúttal nem volt ennyire súlyos. Áramnak nem voltak híján, és több ezer ide vezényelt rendőr és Nemzeti Gárdista volt szolgálatban. A fosztogatók az életükkel játszottak. New York City nagy, most igen csendes lakóövezetei és az áruval teli üzletek messze földről vonzották a becstelen elemeket. Bizonyos körzetekben hatalmas rendőrségi jelenlétet összpontosítottak. Házról házra kutatták át az utcákat, mögöttük senki sem maradhatott. A Harmincnegyedik utcán, a Macy's áruház közelében történt két súlyos betörés riasztotta a hatóságokat, azonnal a Nemzeti Gárda felfegyverzett egységeit vezényelték a kiürített területek védelmére. Az utcákon rendőrautók haladtak lassan, és hangosbeszélőn közölték, hogy a területet lezárták a gyalogos- és gépjárműforgalom elől, kizárólag a hivatalos ügyben járók közlekedhetnek. A figyelmeztetés egyértelmű és fenyegető volt: A FOSZTOGATÓKAT LELÖVIK. Ez már szinte statáriumi állapot volt, de a szolgálatvezetők hajthatatlanok voltak: csak így lehet fenntartani a rendet… kemény szabályokkal, és e kemény szabályok könyörtelen alkalmazása által. A lakosság kénytelen betartani az utasításokat. Azonnal. Nem léphetnek ki a sorból. Csak így érhetjük el, amit el kell érnünk. New York főpolgármesterének asztalára egyenesen a Fehér Házból, a teljhatalmú Arnold Morgan admirálistól érkeztek az utasítások, melyeken a pentagonbeli főparancsnokok finomítottak egy kicsit. Nem volt vita, beleszólás, közbeszólás, alternatív terv. Szigorú, katonás rendnek kellett lenni. Nem javaslatok, hanem parancsok voltak… VÉGREHAJTANI! MOST AZONNAL! És a dolog általában működött. Az elején még volt némi értetlenkedés és néhány rablási kísérlet, ám az elfogott, katonai teherautók platójára kötözött, ki tudja, hová szállított elkövetők látványa minden hasonló terveket dédelgető számára elrettentő például szolgált. A rendőrség folyamatosan dolgozott: segítettek, védelmeztek, a város azonnali elhagyására biztatták az embereket. Az Upper East Side-on egykori vezérigazgatók és özvegyek úgy ítélték meg, túl nagy kérés a kormánytól, hogy hátrahagyják értékes festményeiket és drága bútoraikat, és kijelentették, hogy ezen vagyontárgyaik nélkül nem hajlandók eleget tenni a kiürítési parancsnak. A legtöbb New York-i rendőr megértőnek bizonyult, annál is inkább, mivel ezeknek az embereknek többnyire két-három autójuk is volt sofőrökkel, és ezeket készségesen az evakuációban dolgozók rendelkezésére bocsátották. Az akut problémát a New York-i börtönökben fogva tartott bűnözők és őreik jelentették. Több mint 19 000 rabról, több mint 10 000 egyenruhás börtönőrről és 1500 polgári alkalmazottról volt szó. A város tíz büntetésvégrehajtási intézményt tartott fenn, többek között az East Riverből kiemelkedő Rikers Islanden; akkora épületben, mint a Kreml, köztük két úszó körletet Rikers északi részén, melyeket leselejtezett Staten Island-i kompokból alakítottak át. Ezek nem néznek hosszú jövő elé, ha Badr admirálisnak mégis sikerül berobbantani a Cumbre Vieját; valószínűleg az egész intézmény mindenestől eltűnik a föld színéről, vagy elsodorja a víz. A város hat további börtönt tartott fenn, egyet Manhattanben, egyet Queensben, kettőt Brooklynban, és még kettőt Bronxban, melyek közül az egyik nyolcszáz férőhelyes intézmény a déli oldalon van. New York rendőrfőnöke azonnal elrendelte azoknak az őrizeteseknek a szabadon bocsátását, akiket, bár nem tudtak óvadékot letenni, nem tartott a társadalomra veszélyesnek. A többieket fegyveres kíséret mellett New York, New Jersey, Pennsylvania, Con-

200

necticut és Massachusetts államok börtöneibe szállították, vonattal, így a biztonságot jobban lehetett szavatolni mintha közúton szállították volna őket. Manhattanben a Wall Streeten öt napig soha nem látott, pokoli zűrzavar uralkodott. Szeptember 11-e után számos nagyvállalat, multinacionális cég központjai, kereskedelmi és gyártó cégek, szolgáltatók és pénzügyi intézmények kényszerültek rá, hogy átgondolják és átdolgozzák válságkezelő politikájukat. Katasztrófaelhárítási stratégiákat valósítottak meg, minden adatot elmentettek, hogy baj esetén tartalék eszközökkel- és rendszereken is folytathassák működésüket. Ezeket az eszközöket gyorsan aktiválni lehet, ha a főirodát katasztrófa éri vagy működése súlyosan akadályozott. Ám nem sok cég gondolta mindezt elég jól át, és sok vállalat ugyanazokkal a problémákkal volt kénytelen szembenézni, amikkel számos amerikai vállalkozás küszködött szeptember tizenegyedike után. Az ikertornyok megsemmisülésekor az irodákban működött számos nagy cégnek volt tartalékrendszere, ám a tartalékrendszerek a szomszédos manhattani utcákban üzemeltek, amelyek ebben a helyzetben teljesen hasznavehetetlennek bizonyultak. Akadtak cégek, amelyek úgy próbáltak meg spórolni, hogy tartalékrendszereiket megfelelő IT tárhellyel rendelkező külső szolgáltatóknál helyezték el, de alig volt munkaállomásuk az alkalmazottak számára, akik igyekeztek az elemi csapás elől menekíteni a cég működését. A cunami hirtelen rávilágított a rendszerleállás súlyos veszélyére, mely hosszú időre működésképtelenné teheti a világ legnagyobb pénzügyi intézményeit. Ezen az októberi hétfőn New York City pénzügyi központja kénytelen volt ráébredni, hogy a legszörnyűbb dominóeffektus puskaporos hordójának tetején lavíroznak, mely a világ pénzügyi rendszerének totális összeomlásához vezethet. Szeptember tizenegyedike után komoly figyelmeztetést bocsátott ki a Security and Exchange Commission, a tőzsdefelügyelet. A konzultatív dokumentum egyik fejezetében a SEC konkrét követelményeket fogalmazott meg a legnagyobb pénzügyi szervezetekre vonatkozóan; pontosan meghatározták a szolgáltatás helyreállításának határidejét és a háttérrendszerektől való minimális távolságot. Egyes nagyvállalatok, mint az IBM azonnal megkezdte ezen rendkívül költséges műveletek végrehajtását, talán elég gyorsan ahhoz, hogy a cunami a cég működése szempontjából ne jelentsen leküzdhetetlen akadályt. Az IBM New Jersey állam nyugati részén, Kittatinny Mountain környékén keresett olyan helyet, ahol egy teljesen új komplexumot létesíthet, mely lehetővé teszi, hogy az információtechnológia terén nagyvállalati szóhasználattal élve „teljes IT rugalmasságot” biztosítsanak, és minden adatukról valós idejű másolatot tároljanak ott. Végül Sterling Hill településen találták meg az ideális helyszínt, és rendkívül sokat invesztáltak a Business and Continuity Recovery Center nevű létesítménybe, mely a cég zavartalan működéséhez szükséges adatokat a Wall Streettől 60 kilométerre északnyugatra, hatalmas létesítményben tárolta. A komplexum rengeteg irodából és műszaki helyiségből állt, egyes termek a föld alatt, elhagyott bányajáratokban, mások az erdős-hegyes vidéken kerültek kialakításra. Számos cég vette igénybe az IBM szolgáltatását; hosszú évekre szóló bérleti szerződést kötöttek, miszerint havária esetén a cég az IBM ezen komplexumában munkaállomásokat használhat, és adataikat itt tárolják. Az IBM előrelátása számos manhattani céget is arra késztetett, hogy szintén a New Jersey-i hegyekben keressenek maguknak tartalék adat-menedékhelyet. Öt napja ügyvezető igazgatók, bankárok, pénzügyi vezetők és egy hadseregnyi adatmentési szakember zarándokolt New Jerseybe. A helyi áramszolgáltatónál óriási mértékben megnövekedett villamosenergia-igény jelezte érkezésüket, ahogy az alternatív irodák megkezdték az idegösszeomlás szélén álló manhattani főirodával párhuzamos működésüket. A Wall Street szinte teljesen kihalt információtechnológiai vezérlőtermeiben a számítástechnikusok valóságos harcot vívtak a számítógépek memóriájában tárolt adatok

201

mentéséért, kamionszám küldték a szervereket és egyéb eszközöket a zsúfolt autópályákon át a Poconostól keletre fekvő területekre. A biztonságtechnológiai óriáscég, a Morgan Stanley a World Trade Center pusztulása után kénytelen volt 3700 alkalmazottját áthelyezni. A tragédiát követő években a cég minden más vállalatnál jobban elkötelezte magát egy modern háttérrendszer kiépítése iránt. Kiválasztották a helyszínt, nekiláttak a munkálatoknak, és 2007-re elkészült a Manhattantől 28 kilométerre lévő létesítmény. Egyetlen probléma volt csak: a komplexum Harrisonban volt, kevesebb, mint három kilométerre Mamaroneck Harbortól, a Long Island-i szoros sík, északi részétől, ahol a szökőárhullám várható magassága körülbelül 35 méter. Nem éppen ideális hely a Morgan Stanleynek. Sajnálatos módon nagyon kevés brókercég vett részt ebben az előrelátó, részleges exodusban. A New York-i tőzsde stratégiai tévedésbe esett. A SEC biztonsági követelményeinek eleget téve ők is létrehoztak alternatív kereskedési lehetőséget, mely a Lower Manhattant ért csapás esetén biztonságos háttérként szolgál. Huszonnégy órán belül teljes üzembe állítható, ami még a SEC előírásainál is zökkenőmentesebb átállást biztosít. Itt is volt azonban egy lényeges probléma: a New York-i tőzsde, a NYSE háttér-komplexuma New York Cityben volt. A hely ez esetben is szerencsétlen megválasztása a Wall Streettől a Fehér Házig súlyos aggodalmakat keltett. Ha több hétre be kell zárni a világ legfontosabb tőzsdéjét, annak valószínűleg katasztrofális következményei lesznek. A NYSE több mint 2800 céget jegyzett (köztük külföldi és multinacionális cégeket is), melyek együttesen körülbelül 15 billió dollárnyi tőkét képviseltek. A tőzsde napi működése a világpiacok stabilitása szempontjából alapvető fontosságú volt. Az utóbbi években szinte minden tőzsde, a vezető és a regionális tőzsdék is az adatbiztonság és a háttértároló-kapacitás problémájával küszködtek. A NYSE napi működésében háromezer alkalmazott vett részt, akik 8000 telefonvonalat és 5500 kézi elektromos eszközt használtak. A teljesen felszerelt tartalék kereskedési tér létrehozása 50 millió dolláros project. És még ezzel sem lett volna minden rendben. A NYSE hagyományosan sokfelé terjeszkedett. Már 1870-ben elkezdték bővíteni és átépíteni eredeti, a Broad Street 10. szám alatt levő épületüket. Az évek során több épületet nyitottak, 2000-ben megnyitották ötödik kereskedőtermüket a Broad Street 30.-ban, ahol a világ legmodernebb adatmegjelenítési technikáit alkalmazták. Mindezt nem egyszerű felpakolni, és szinte lehetetlennek tűnt, hogy minden adatról legyen másolat valahol máshol, egy fedél alatt. A tőzsde kimenekítése folyamatos gondot jelentett számos magas rangú kormányhivatalnoknak. A helyzet iróniája, hogy a cunami valószínűleg előbb semmisíti meg a tartalékrendszert, mint a tőzsde főépületét. Úgy tűnt, hogy ideiglenesen Chicagóba kénytelenek települni. Philadelphia szóba sem jöhetett, mivel a Testvéri Szeretet Városa azon félszigeten fekszik, ahol a széles Schuykill folyó a még szélesebb Delaware folyóba ömlik. A philadelphiai haditengerészeti támaszpontot már evakuálták, elvitték a hajókat és elszállították a személyzetet is, mivel a Penssylvania Egyetem tudósai szerint a folyók vízszintje akár 8 méteresre is nőhet. A nagyvállalatok kimenekítése után a harmadik és legnagyobb kérdés az volt, hogyan helyezhetnék biztonságba a város művészeti értékeit. New York City a világ egyik legnagyobb művészeti és kulturális központja. Hetvenöt igen jelentős múzeuma és rengeteg művészeti galériája van. A Metropolitan Museum of Art, a Museum of Modern Art, a Guggenheim, a Whitney és a Museum of Natural History, amelyeket a helyiek csak a Big Five, a Nagy Ötök néven ismernek, világszínvonalú intézmények. A több tucat kisebb múzeum máshol önmagában is szenzáció lenne. A Metropolitan például, vagy ahogy a New Yorkiak nevezik, a „Met” maga az egyetemes kultúra világa; minden épületszárnyában folyosólabirintusokon át számtalan kiállítóhely, terem, tárló, összesen vagy hárommillió tárgy: festmények, szobrok, kerámiák, üveg, bútor,

202

középkori páncélok, bronzplasztikák, a legritkább hangszerek. Minden tárgy történelmi jelentőségű, eredeti; a világ valamennyi múzeumának kurátorai sóvárogva tekintenek rájuk. Napok óta katonai teherautók konvoja szállította el a nemzeti történelmi jelképnek számító épületből a kincseket. Már 36 000 tárgyat vittek el az ős- és ókori egyiptomi gyűjteményből. Mindent a New York állam északi részén levő egyik katonai bázisra vittek, ahol a hadsereg 300 katonája huszonnégy órás szolgálatban őrizte a gyűjteményt. A fáraók földjéről származó szobrokat, faragványokat, műtárgyakat gondosan becsomagolták és kamionokra rakták. Minden kamiont a múzeum egy alkalmazottja, és legalább egy tucat felfegyverzett katona kísért. A Kr. e. 1570-1342-ig uralkodott, híres 18. dinasztiához tartozó, trónon ülő Hatshepsut királynőt ábrázoló életnagyságú, felbecsülhetetlen értékű mészkőszobrot a légierő egyik teherautóján szállították. A platón a királynő mása mellett tizenkét mosolytalan, fegyveres Nemzeti Gárdista ült. A királynőnek ismerős lehetett a helyzet, ahogy híddíjfizetés nélkül vonulhatott át a Triboro hídon. A denduri templomot, az egyiptomi nép ajándékát is szétszedték és elszállították. A római korból származó, az egyiptomi és núbiai isteneknek áldozó Augustus császárt ábrázoló masszív köveket azért ajándékozták az Egyesült Államoknak, mert az 1960-es években a Nílust felduzzasztó, a Nasser-tavat létrehozó asszuáni nagy gát építése során segédkezett az ősi emlékek mentésében. A római és görög szobrokat, köztük 5000 éves alkotásokat és egy milliókat érő bronzszekeret is kamionokra tették, és a hatalmas Fort Drum katonai támaszpontra küldték, Watertown környékére, ahol a Szent Lőrinc-folyó az Ontario-tóba folyik. A festményeket az Egyesült Államok speciális tengerészgyalogos egysége szállította. Hatszáz ember huszonnégy órában dolgozott. A Pentagon különleges parancsára a világ egyik legjelentősebb festménygyűjteményét a West Point Katonai Akadémiára kellett átszállítani, 90 kilométernyire fel, a Hudson-folyón. Attól a pillanattól kezdve, hogy levették a képeket a falról, az Egyesült Államok legmegbízhatóbb katonái őrizték őket folyamatosan. A hétvégén becsomagolták és elszállították majdnem a teljes firenzei és velencei gyűjteményt, Rafaello, Tintoretto, Titiano, Veronese és Tiepolo képeit és El Greco legjelentősebb műveit. A tizenhetedik század közepéről származó, 100 millió dollárt érő, Diego Velasquez festette Juan de Pareja már az Egyesült Államok Hadseregének Hudson menti támaszpontján volt, szigorú őrizet alatt. A világ egyik leghíresebb festménye, Rembrandt alkotása, az Arisztotelész homárral a délután folyamán került elszállításra a művész számos más, Met-beli alkotásával egyetemben. Claude Monet csillámló vizei, Van Gogh ciprusfái, Degas táncosai, Paul Gauguin művei, Auguste Renoir, Manet, Rodin és más ismert művészek munkái is észak felé tartottak már. Csak a Met grafikai gyűjteménye, melyben Leonardo da Vinci, Michelangelo, Rembrandt, Dürer, Rubens és Goya rajzai is voltak, annyit ért volna a világ műkincspiacán, hogy fedezte volna a Kék Nílustól délre fekvő minden afrikai ország éves költségvetését. Főtörzsőrmesterek vigyázták a múzeum folyosóit, miközben a feladatra kijelölt magán- és állami alkalmazottak a nagy faládákat a kamionokhoz cipelték. A konvojokat tisztek felügyelték. A Met épületében az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának két dandártábornoka volt jelen. Háromszázhetven kilométerrel északabbra, a Brooklynnál négyszer kisebb Boston városa ugyanolyan nagy veszélyben volt, mint New York. Belvárosát nyílt víz veszi körül. A cunami délkeletről délnyugat felé rohanná le a várost, és bár Nantucket szigete, a Nantucketi-szoros sekély vizei és Cape Cod keskeny, homokos földnyelve némi menedéket biztosíthat, a szakértők véleménye azonban az, hogy a Massachusetsi-öböl felől érkező, a szárazföldre csapódó hullámok még így is több mint 30 méter magasak lesznek. Mindössze 550 000 ezer ember élt a városban, közülük 250 000 a mintegy hatvan egyetem és főiskola hallgatója. Az oktatási intézményeket bezárták, ahogy a 3000 szoftver- és interne-

203

tes céget is, amik a high-tech forradalom idején, az 1980-as, 1990-es években telepedtek meg a városban. A legnagyobb aggodalmat a híres oktatási központok jelentették: a Harvard Business School a Charles-folyó nyugati partján, folyásiránnyal ellentétesen 5 kilométerre volt: a híres Massachusetts Institute of Technology (MIT) a Harvard Bridge-től lejjebb 150 hektárnyi területet foglalt el, közvetlenül a vízparton, a Charles-folyó medencéjének Cambridge felőli oldalán. A Boston University, az Egyesült Államok harmadik legnagyobb egyetemének kampusza Boston belvárosában, a vízparton található, a MIT-tel szemben. Dr. Marthin Luther King régi alma materében ötven amerikai államból és a világ 135 országából származó 30 000 diák tanult, akiknek többsége egy hétre haza, vagy barátokhoz utazott. Az egyetemek és múzeumok kiürítésének módszere a nagy keleti parti városokban azonos módszer szerint folyt, de a kis Boston valahogy sokkal sebezhetőbb volt a többi városnál. Nem voltak olyan masszív gránittömbjei, mint New Yorknak, és nem volt védett az óceántól, mint Washington. A történelmi New England-i kikötővárosban páni félelem uralkodott el. 2009. október 6., kedd 06.00 óra La Palma repülőtere, Kanári-szigetek La Palma repülőterének kifutópályáját nemrégiben hosszabbították meg két kilométeresre, mintha éppen az Amerikai Egyesült Államok Légierejének négy hatalmas C-17 Globemaster III szállítógépének érkezését várták volna. A repülőgépek nyugat felől érkeztek, a kifutópályától nyolc kilométerre jártak. Az 52 méter széles szárnyfesztávolságú, 17 méter magas szállítómonstrumok raktere 3,5 méter magas, és háromszor hosszabb egy Greyhound busznál. Rakománnyal telve repülték át az Atlanti-óceánt, s most észak felé téve egy kört, egyenesen a kifutópályán fújó délkeleti széllel szemben készültek leszállni. Egymás után értek földet, és a Santa Cruz városától 11 kilométerre délre, a Cumbre Vieja tűzhányó ásító kráterétől 32 kilométerre északkeletre található kis repülőtéren. A gépek a különleges parkolóövezetbe gurultak, ahol rakterük masszív hátsó ajtaját kinyitották, majd leengedték. A következő két órában az Egyesült Államok Hadseregének katonái, a dél-karolinai Charleston légitámaszpont Légi Szállítási Hadosztály 437. egysége kirakodót a rakterekből. Az első Globemaster négy, konténer nélküli katonai kamiont tartalmazott, amik aztán a gépek raktereihez tolattak. Az aszfalton, összeállítva, vontatmánnyal együtt már sokkal teljesebbnek látszottak. Platóikra mobil, nyolc, teherautóra szerelhető Patriot rakétakilövő egységet helyeztek, melyek a legmodernebb, MIM-104E, cirkálórakéták kilövésére alkalmasak. Ez a rakétatípus az egyetlen, amivel harci helyzetben ballisztikus rakétákat lehet kilőni. Minden kilövőegységhez négy MIM-104E Patriot rakéta tartozott, az a szenzációsan nagy hatótávolságú, minden magasságban, minden időjárási körülmények között hatékony védelmi rendszer, amit kifejezetten ballisztikus rakéták, nagy hatótávolságú irányított lövedékek és modern repülőgépek ellen fejlesztettek ki. Azt a harminckét rakétát, amelyeket La Palmában töltöttek a kilövőegységekbe, a massachusetsi Raytheon és a floridai Lockheed Martin Missiles, valamint Fire Control cégek készítették. Az elméleti cél meglehetősen egyszerű volt: azonosítani és megsemmisíteni a bejövő rakétákat. A valóságban azonban ez sokkal komplikáltabb volt. Ezek a rakéták Mach 5-ös gyorsulással, közel 6500 km/óra sebességgel repültek, ami szinte tökéletesen garantálta, hogy egyetlen fellőtt ellenséges rakétának sincs ideje és lehetősége kitérni előlük. Az Egyesült Államok hadserege az 1990-es években jelentős programot hajtott végre a Patriot rakéták tökéletesítésére, miután az első öbölháború során előfordult, hogy Szaddam

204

Husszein Izraelre kilőtt SCUD rakétáit nem sikerült maradéktalanul leszedni. Hónapokat töltöttek a csendes-óceáni térségben a probléma elemzésével és megoldásával. Az új, továbbfejlesztett rakéta kapcsolatban van a földi radarállomással, mely módosíthatja a végső célirányt és a célbefogási parancsot is, és a rakéta folyamatosan jeleket küld a radarállomásnak a cél pozíciójáról. Az adatátvitelnek nagyon precíznek kell lennie, hiszen a Patriot fénysebességre törekedett. A rendszer TVM néven lett ismert – track-via-missile, rakéta-nyomkövető vezérlőrendszerrel működött – és az új, alacsony zajszintű fejjel szerelték fel, ami jelentősen megnövelte az érzékelők érzékelőképességét a kis radar-keresztmetszetű célpontok felismerésében. A Patriot MIM-104E teljesen új rakéta volt, a Lockheed-Martin ERINT (Extended Range Interceptor – kiterjesztett hatótávolságú légvédelmi irányított lövedék) gyártmányának egy változata. Ez a legmodernebb rakétaelhárító és támadó technológia; robbanótöltete 200 fontnyi TNT-t tartalmaz, annyit, amennyivel a New Yorki Yankee stadiont is fel lehetne robbantani. Badr admirális SCIMITAR rakétái gyorsak, megbízhatóak és pontosak. Ám a pusztító Patriot rakétákban erős ellenfélre találtak. A Hamasz támadásának fő ereje a víz alól indított rakéták meglepetésszerű megjelenésében rejlett. Nem lehet tudni, honnan történik a kilövés. Amint észlelik, nagyon gyorsan kell cselekedni. A Patriot képes lelőni a SCIMITAR-t, de nagyon gyorsan kell indítani. Másodperceken belül. Nem perceken belül. A La Palma repülőterén dolgozó katonák ezt pontosan tudták. Az első négy, rakétaindítóval felszerelt teherautó már úton volt az egyes számú atlanti autópálya felé. Először dél felé haladtak, majd kisvártatva a sziget nyugati partja mentén a tűzhányó felé kanyarodtak, és a Cumbre Vieja csipkézett peremén haladtak, ahol készenlétbe állítják a rakétakilövő berendezéseket, talán utoljára szállnak szembe a halálos ellenséggel. Tizenhat fiatal katona volt az első csoportban, köztük négy tiszt. Mindegyikük pontosan tudta, hogy ha a rendszer bevetésére sor kerül, és nem találják el a majdnem 1000 km/óra sebességgel feléjük közelítő ellenséges rakétát, az lesz az utolsó cselekedetük a földön. Magas röppályáról csap le rájuk, és a tűzhányót apró kövek tömegeként repíti szét, az iszonyatos hang lélekharangként szól, nem csak nekik, hanem az egész keleti partnak. A művelet parancsnoka Blake Gill őrnagy volt. Harmincöt éves, karrier-tiszt, a West Pointi katonai akadémián végzett. Tennessee állambeli, clarksville-i otthonában felesége, öt- és nyolcéves fiai várták haza. Az Egyesült Államok Hadseregének egyik legkiválóbb rakétaszakértőjeként a Tennessee állam határa mentén, Kentucky államban található Fort Campbell bázison, az egyik legnagyobb amerikai katonai támaszponton, a Légierő 101-es századánál volt. Blake Gill szakértőként részt vett azokban a Patriot-kísérletekben, amikor Hawaii vizein a hadsereg rakétafejlesztői a haditengerészet cirkálórakétáit tesztelték. A Patriot rendszer lelkes híve volt, és fényes karrier vár rá a Raytheon vagy a Lockheed Martin cégnél is, ha valaha úgy határoz, hogy elhagyja a hadsereget. Ámde Blake Gill a rakéta nevéhez méltón hazafi volt. Olyan ember, mint Arnold Morgan admirális, az ország ellenségeinek esküdt ellensége, oly férfi, akitől a személyes nyereségvágy teljesen idegen volt. Igazi makacs, kemény kötésű déli ember, igen rövidre nyírott hajú (amit egyesek nem átallottak „felperzselt föld” frizurának nevezni); a szolgálati ágában elérhető legmagasabb rangra törekedett. Ha valaki, akkor Blake Gill, Luisa férje, Charlie és Harry apja leszedi azt a SOMITAR-t. A kilövő egységet szállító első teherautóban utazott, mögötte négy nyomkövető megsemmisítő rakéta. A Cumbre Vieja környékének terepviszonyairól három különböző térkép volt nála. Az egyik egy műholdkép az egész területről, rajta a parti vizek egy része, a másik sokkal közelebbi felvétel, a harmadik pedig a kráter környékének egyenetlen felszínét mutató térkép.

205

Mivel senkinek nem volt fogalma arról, merről jöhetnek a kilőtt rakéták, Blake Gill azokra az adatokra támaszkodott, amiket a Charleston légibázisra menet a Pentagontól kapott. Tudta, hogy le kell fednie a nyugat felőli területet és a valószínűtlenebb északi részt is, de amint Frank Doran admirális és maga a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke, Tim Scannell tábornok is tájékoztatta, a legnagyobb fenyegetésre kelet és délkelet felől lehet számítani. A Barracudának végül is valahogy ki kell térnie a cunami útjából, különben megsemmisül. Ami egyben azt jelenti, hogy ha közelről lövi ki a rakétákat, akkor La Palma vagy Gomera keleti oldalán kell menedéket keresnie. Gill őrnagy a térképen ceruzával jelölte be a lövegek lehetséges elhelyezését. A lövegeknek a tér mind a nyolc irányába kell nézniük. Előre programozott cirkálórakétát bármilyen kanyargós úton bármilyen célpont ellen lehet vezetni, de nem GPS nélkül. Ezért igen valószínűnek tűnt, hogy északról vagy nyugatról érkezne a támadás. Igen, a Pentagon szinte biztos volt benne, hogy a rakéták direkt vezérléssel, keletről vagy délkeletről érkeznek, pusztán azért, hogy a tengeralattjárónak legyen esélye menteni magát. Tudta, hogy az ötös számú rakétaelhárító egységet délkelet felé kell fordítani. Az északkeleti irány azonban gondolkodóba ejtette. Itt nem lehet útvonalmódosítást végrehajtani tűzhányóra kilőtt rakétákon, és a nyílt vízben fedezék sincs, nincs olyan hely, ahová a tengeralattjáró elrejtőzhetne, a szökőárhullám egyenesen Nyugat-Szahara partjaira vetné. És mégis… tudta, hogy ezek az öngyilkos-merénylőféle közel-keleti kurafiak… lehet, hogy feláldozzák magukat az eszméért… vagy nekik úgyis mindegy… akárhonnan kilövik a rakétákat, és a többit Allahra bízzák. Várja őket a paradicsom. Végül is egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a Hamasz ifjú terroristái életüket áldozzák a Nyugat elleni dzsihádban. Gill őrnagy nagyon megfontoltan gondolkodott. Végül is a Barracuda utolsó misszióját teljesítette. Nem viszik haza. Hova haza? Soha többé nem jöhet a felszínre, nem lőhet ki újabb rakétát. A kilövéssel elárulja pozícióját, és szinte nulla az esélye, hogy megmeneküljön olyan katonai erőktől, amiket az Egyesült Államok a térségben összpontosított. Nem, a Hamasz terroristái szinte biztosra veszik, hogy a játéknak azzal lesz vége, ha az amerikai tengeralattjáró-elhárító hajóktól és helikopterektől néhány kilométernyire kilövik rakétáikat. Neki, Blake Gillnek pedig bő ráhagyással minden irányból való támadásra fel kell készülnie. A mobil rakétaelhárító egységeket úgy helyezi el, hogy a krátertől széttartóan a szélrózsa minden irányát lefedjék. A térkép szerint a terep ott, ahol az út véget ér, igen durva és egyenetlen. Hálás volt, hogy a csúcsnál a tengerészgyalogság egy hatalmas Chinook helikoptere várta. Tudta, hogy a helikopter segítségével könnyen és pontosan oda helyezheti el a rakétaelhárító egységeket, ahova szeretné. Los Canarios de Fuencaliente városába értek, ahol egykor meleg forrás fakadt, de amit régen betemettek a vulkánkitörések, és a település ma a hegy alatti halálos, 16 kilométer hosszú katlanban feküdt. Gill őrnagy gondosan tanulmányozta a térképeit. Tudta, hogy délre van a San Antonio tűzhányó. Tábla mutatta a turistáknak a vulkán és a tátongó kráter közelében létesített látogatóközpont felé vezető ösvényt. Délebbre, a járható úttól távolabb a Teneguis vulkán, melyhez a meredeken csak néhány kalandvágyó turista küszködte fel magát, hogy a csipkézett perem fölött benézzen a kráterbe. A rakétaindító állványokat vivő konvoj azonban nem erre ment, hanem északra, a szigetek kristálykék égboltozata alatt ragyogó Cumbre Vieja felé vette az irányt. Amint feljebb haladtak, az őrnagy hatalmas, fekete porfelhőben meglátta a csúcs közelében, az úttól 180 méterre álló Chinook helikoptert. Körülbelül húsz percig tartott, míg rögzítették a rakétaindító állványokat megtartó kötélzetet. Gill őrnagy és a rakétatechnikusok beszálltak a helikopterbe, légi úton tették meg a csú-

206

csig tartó utat, ahol a haditengerészet pilótája az őrnagy utasításait követve pontosan pozícióba, kelet felé, az Atlanti-óceánra, Gomera és Tenerife szigete irányába tette le a rakétakilövő egységet. A hatalmas helikopter már leszállította a meredek lejtőn feljebb, egy északabbi csúcs közelében létesítendő műveleti központhoz szükséges berendezéseket. A Harry S. Trumannal érkezett tizenkét technikus megkezdte az állomás építését, úgy, hogy onnan minden irányban kilátás legyen, be lehessen látni az Atlanti-óceánt keleti és nyugati irányba is, ahol a korvettek járőröztek. És természetesen kicsit délebbre, a kráter köré telepített Patriot kilövőállásokat is lehessen látni, és minden irányban zavartalanul lehessen radarjeleket kibocsátani. A műveleti központ volt az egyetlen emberi jelenléttel működő egység a Patriot rakétaelhárító rendszerben. Közvetlen kommunikációs kapcsolata volt az M901-es kilövőegységekkel és a felsőbb parancsnoksággal, ez esetben Gillmore admirálisnak a Coronado fedélzetén berendezett főhadiszállásával. A három technikus két konzolt, és egy három rádió-közvetítőállomásból álló kommunikációs rendszert kezelt. A digitális fegyverzet-irányító számítógépet a nagy frekvenciájú (VHF) adat-kommunikációs terminál mellett helyezték el. Az egyik C-17-es Globemaster fedélzetén érkezett a gépkocsira szerelhető Raytheon MPQ53-as mobil katonai radaregység, sávkövető radar, mely akár 100 célpontot is képes figyelni egy időben. Egészen nagyszerű kiegészítője bármilyen modern rakétakilövő egységnek; kereső, célfelderítő, nyomkövető és azonosító, rakéta-nyomkövető és rávezető funkciója, valamint elektronikus rakétaelhárító-rakéta elleni (ECCM) funkciója is volt. A radart a hegytetőn létesített műveleti központban elhelyezett fegyverzet-irányító számítógép automatikusan, kábelkapcsolat útján vezényelte. A radar 100 kilométeres körzetben „látott”, és egy időben kilenc rakétát tudott irányítani. Széles sávú kapacitása soha nem tapasztalt pontosságú célbehatárolást tett lehetővé. Rendes körülmények között ezen igen nagy teljesítményű eszköz bevetését túlzásnak tartották volna egy vagy két bejövő „madár” ellen. Ebben az esetben azonban Morgan admirális határozott parancsára senki sem mérlegelte, túlzás-e vagy sem. Ahogy a Patriot rakéta megközelíti a célt, aktiválják a TVM rendszert, és a fegyver aligha hibázhat. Nem szükséges a rakétáknak a levegőben ütköznie ahhoz, hogy Badr admirális SCIMITAR-jait lesöpörjék az égről. Elég, ha a Patriot elég közel van a célhoz; berobbantja nagy erejű robbanófejét, jelen esetben egy M248-as, 91 kilós – kétszáz fontos – TNT robbanóanyagot. A MIM-104E több mint 5,5 méter hosszú, 30 centiméter átmérőjű, 90 kilogramm súlyú rakéta. Mach 5-ös gyorsulásnál 70 kilométer hatósugarú, és ha szükséges, 24 kilométer magasságba képes emelkedni. Arnold Morgan admirális úgy becsülte, hogy a Barracuda nagyon magas röppályát programoz be rakétáinak, mert úgy gondolják, hogy így igen meredeken csaphat le a Cumbre Vieja kráterére. Gill őrmester szivarzsebében tartotta a hadművelet főparancsnokának gondosan összehajtogatott éles elméjű helyzetértékelését, amikor kiépítette az amerikai hadsereg acélgyűrűjét a tűzhányó sötét szíve körül. Miközben nézte, hogyan emeli be az erős Chinook a Patriot kilövőállásokat a kráter felett, pozícióba, tudta, hogy ha a korvettek rakétaelhárítói a nyílt óceánon nem lennének elég gyorsak, az ő cirkálórakétái alkotják az Egyesült Államok utolsó védvonalát. 2009. október 6., kedd 23.30 óra Atlanti-óceán 27.25É 20.50Ny Százötven méternyire a felszín alatt a Barracuda hat csomóról ötre csökkentette a sebességét, miután enyhén délnek kanyarodott. Útján huszonöt kilométerre délre megközelíti a Kanári-

207

szigetek legdélebbi pontját, a Hierro szigetén található Point Restinga-i világítótornyot. A céltól mintegy hetvenöt kilométerre nyugatra voltak. Több napja nem volt műholdas üzenetváltásuk Rashood tábornokkal. Ben Badr a tengeralattjáró vezérlőjében volt Ali Akbar Mohtaj kapitánnyal, a hajó másodtisztjével, aki ügyeletének vége felé járt. Az admirális periszkópmagasságba rendelte a tengeralattjárót, hogy egy gyors GPS-ellenőrzést hajtsanak végre, és szemrevételezzék a felszínt. A tiszta őszi ég alatt azt látták, hogy az óceánon nincsenek hajók. A GPS koordináták pontosak, egybeestek saját navigációs méréseikkel és adataikkal, amiket Ashtari Mohammed főhadnagy, Shakira régi munkatársa oly gondosan vezetett. – PERISZKÓPOT LE!… 150 MÉTERES MÉLYSÉGBE! … ÖTÖS SEBESSÉG! – adta ki Badr admirális az utasítást, és elmosolyodott, amikor megérezte, hogy a hajó 10 fokot billen süllyedésben. Biztonságban érezte magát. Ez idáig egyetlen rájuk vadászó amerikai hajót sem látott. 23 óra 30 perc, 15 másodperc volt ekkor pontosan. Amit nem tudhatott, amikor a Barracuda lassan ereszkedett a mélybe: pontosan 24 óra 29 perc és 45 másodperc múlva a világ összes GPS rendszere, az amerikai és az európai is lekapcsol. Ben Badr a nagy hatótávolságú kilövésre tervezett műveleti terület felé haladt tovább, ám ott nem járhat sikerrel. Az Egyesült Államoké az első győzelem. Ben Badr és Mohtaj kapitány forró, cukros, citromos teát iszogattak, és elgondolkodva nézegették a térképeket. Nem sokkal hajnal után beérnek a hét sziget közé, ott keletnek fordulnak, az eredeti terv szerint, hogy a rakétákat Fuerteventurától 56 kilométerre délre, és NyugatSzahara partjaitól is úgy 56 kilométer távolságból lőjék ki. – Ha nagy hatótávolsággal tudjuk kilőni a rakétákat – mondta Ben –, akkor beletrafálunk. A rakéták hosszabb ideig vannak a levegőben. Több időnk van menedékbe húzódni, és szinte nulla az esélye annak, hogy észrevesznek minket. Eddig minden nagyon jól megy, nagyon elégedett vagyok. Amikor megitták a teájukat, és Mohtaj kapitány a kabinjába ment pihenni, a GPS még működött. Ámde huszonnégy óra múlva eredeti terveikhez képest észveszejtő változások következnek be. Ami még ennél is rosszabb: a Nicholas nevű amerikai cirkálórakéta-kilövő korvett még mindig éppen ebben a térségben tartózkodott, és Nielsen kapitány hajójának irányító központjában nagyon közelről érzékelték a jelet, amikor a tengeralattjáró egy rövid GPS-ellenőrzésre felbocsátotta a periszkópját. Az amerikai korvett alig 46 kilométerre volt a helyszíntől, és a radarképernyőn két „átsöpréskor” is halvány pontot fedeztek fel. A harmadik antennafordulásra a jel eltűnt, de a Nicholas ügyeletese, a radarképernyőt figyelő fiatal katona nagyon figyelmes volt, és azonnal feltűnt neki a különös jel. Felettese is ellenőrizte a jelet, és számmal jelölte meg. így annak koordinátái bekerültek az információs hálózatba, a flotta minden hajója tudott róla. A jel természetesen bármi lehetett: madárraj, esőpászma, felbukkanó bálna vagy delfin. De az operátor valami okból gyanakodott, ezért a Nicholas még egy óráig a környéken maradt, hátha sikerül újra befogniuk az apró jelet. De semmi különöset nem észleltek, és Nielsen kapitány lassú előrehaladást rendelt el Hierro-szigete irányába, útban Tenerife felé. Csak kicsit volt gyorsabb, mint a Barracuda, ami ugyanebbe az irányba tartott, a hajó jobb oldala felől 37 kilométerrel, mélyen a felszín alatt.

Tizenharmadik fejezet 2009. október 7., szerda Az Atlanti-óceán keleti része 208

A Barracuda még mindig hatcsomós sebességgel haladva, nem sokkal 07.00 után csendben úszott el Hierro-sziget legdélebbi pontja, a Point Restingo világítótorony mellett. Továbbra is 150 méternyire a felszín alatt maradtak. A világítótoronytól 25 kilométerre, délre voltak. Napfényes reggel volt. Harmincöt kilométerrel északabbra, a sziget rozsdabarna vulkanikus keleti partjánál lassan dél felé haladt a fegyverszürke, 3600 tonnás amerikai korvett, a Nicholas. A Barracuda irányába haladt, de Eric Nielsen kapitány 180 kilométernyire a tengeralattjárótól kelet felé, Tenerife irányába fordította a hajót. A sziget nyugati partja mentén a Kauffman kapitánya elektronikusan pásztáztatta az Atlanti-óceán mélységét; kutattak, kutattak, hátha rábukkannak valami árulkodó surrogásra, ami felfedheti a víz alatt lopakodó halálos ellenség jelenlétét. Ha Deal kapitány tartotta volna az irányt, ő is a tengeralattjáró nyomára bukkanhatott volna, de ő is azt a parancsot kapta, hogy menjen kelet felé, Tenerife irányába. Mindkét hajó óvatosan haladt előre, nem túl nagy sebességgel, nehogy bármi jelet is elszalasszanak, de nem túl lassan, hogy átfésülhessék a Gillmore admirális által nekik kijelölt területet. Hierro apró szigete, mely ma mindössze 24 kilométer széles, egykor háromszor ekkora volt. Ám körülbelül 50 000 évvel ezelőtt egy hatalmas vulkánkitörés darabokra szakította és a vulkanológusok szerint körülbelül 100 köbmérföldnyi tömör szikla szakadt az Atlanti-óceán aljzatára. A sziget alakja pontosan megfelelt a tengerfenékről kiemelkedő hatalmas tűzhányó geológiai formájának. A tenger a köves parttól nem messze meredeken, 259 méterre mélyült, majd kevesebb, mint 13 kilométernyire a fplszín alatt 1524 méterre keskeny fennsíkot alkotott. Itt az óceán aljzata egy másfél mérföldes szakaszon élesen kettévált, a hasadék több mint 3700 méter mély, ami majdnem pontosan megfelel a 90 kilométerrel északabbra fekvő La Palmánál tapasztalható óceánmélyi terepviszonyoknak.

209

Ben Badr admirális 8 órakor rendelte el, hogy a Barracuda lassan emelkedjen ki a mély vizek sötétjéből, lépjen kapcsolatba a műholddal, ellenőrizzék a GPS-t, és jelentsék pozíciójukat, valamint útirányukat Damaszkuszba, Sharia Bab Toumába, a művelet főparancsnokságára, ahol az egykori őrnagy, Ray Kerman várta a jelet. Badr admirális másodtisztje, Ali Akbar Mohtaj kapitány utasítást adott, hogy bocsássák fel a periszkópot és az ESM árbocot. A vízfelszínen nem kellett tartaniuk attól, hogy radar méri be őket, és a kommunikációs teremben azonnal fogták a kínai műholdról érkező jelet. Az üzenet a francia GPS műhold hullámhosszát tartalmazta, arra az esetre, ha az amerikaiak elővigyázatosságból lekapcsolnák a fő csatornákat. Rashood tábornokhoz eljutottak olyan titkosszolgálati jelentések, miszerint előfordulhat „korlátozott GPS-jelszünet”, de a Pentagon nagyon óvatos volt, csak a titkosított hajózási és légi irányítási csatornákon közölte a pontos

210

hírt. Az arab lapokban erről alig történt említés, és mivel Rashood műveleti központja a keleti parti időhöz képest nyolc órával korábbi időzónában van, csak jó néhány óra múlva juthat hozzá a Wall Street Journal cikkéhez. A Barracuda kommunikációs stábja ellenőrizte az amerikai és a francia GPS hullámsávokat. Mindkettő működött. Ekkor hirtelen amerikai radarjel sípolását hallották. Mohtaj kapitány azonnal parancsot adott a periszkóp és az EMS árboc bevonására, és a tengeralattjárót ismét 160 méter mélységbe rendelte. Túl későn. Eric Nielsen kapitány Nicholas nevű hajóján, a felbukkant periszkóptól mintegy 20 kilométerre északra, igen nagy távolságból három „söpréssel” felfedezte a gyanús jelet. A korvett számítógépei azonnal elemezték a jelet, összehozták a hét órával korábbi, 70 kilométerrel nyugatabbi „bevillanással”, és kiszámolták, hogy ha ugyanaz, a korábban halványan megpillantott hajó adta mindkét jelet, akkor körülbelül hatcsomós sebességgel, zérókilenc-zéró irányban, az északi szélesség 22.25 fokán kelet felé tart. A számítógépes elemzés eredménye másodperceken belül elért a Lanzarote-től északnyugatra levő Coronado kommunikációs vezérlő termébe, és Gillmore admirális azonnal felmérte a helyzetet. Az Elrod és a Nicholas pillanatnyilag kissé hátrányos helyzetben volt, de Tenerife szigetétől északnyugatra készenlétben volt Clint Sammons kapitány a Klakringgal és Joe Wickman kapitány a Simpsonnal. Az admirális ezt a két hajót rendelte nagy sebességgel 180 kilométerre délre, és ahogy elérik az északi szélesség 27:30 fokát, kezdjék intenzíven keresni a Barracudát. Érkezése előre láthatólag: 22.00 óra. Gillmore admirális úgy ítélte meg, hogy a Barracuda csapdában van a négy korvett közt. De azt is pontosan tudta, hogy a tengeralattjáró olyan csendes, hogy abszolút halk, hatcsomós sebességgel, 150 méter mélységben, passzív szonárral kimutathatatlanul elúszhat a hajók alatt. Azonnal jelzett Frank Doran admirálisnak, aki Norfolkban még mindig az Atlanti-óceáni Flotta főparancsnokságának épületében volt. …070800OKT09 Barracuda helyzetének lehetséges bemért adata: irány zéró-kilenc-zéró Hierro-szigettől 25 kilométerre délre. Irány és sebesség összefügg a 0701000KT09-en bemért hat csomó körüli sebességgel haladó feltételezett tengeralattjáróval. Az Elrod és a Nicholas keresi, a Klakring és a Simpson dél felé tart, hogy elfogják. Gillmore. Nyolc perccel később Arnold Morgan talpra ugrott íróasztala mögül a gyéren bútorozott Ovális Irodában, a levegőbe csapott, és hirtelen felindulásában azt mondta: – Gyerünk, fiúk… szorongassátok meg a kurafiakat, küldjétek őket a tenger fenekére… – Ugye nem veszed ezt az egészet magadra, Arnold? – kérdezte Bedford elnök lefegyverző mosollyal. – Isten ments! Csak kedvemet lelem abban, hogy egy hajóra való terroristát üldözzek óceánokon át, de az első év után kissé ideges leszek… Az Atlanti-óceán keleti részén ezalatt Gillmore admirális elrendelte, hogy a Ronald Reagan anyahajó eredeti, Lanzarote szigetétől 27 kilométerre északra elfoglalt pozíciójából menjen délkeletnek, Gran Canaria partjaihoz. Az Egyesült Államok Haditengerészetének hálója egyre szorosabbra szövődött, és Gillmore tábornok bekalkulálta azt a kockázatot, hogy a tűnő jelek valóban a Barracudát jelölték. Ha mégsem, és a Hamasz terroristái északabbról közelítenek, nagymértékben a La Palma partközeli és távolabbi vizein járőröző, norfolki cirkálórakéta-kilövő korvettek acélkordonjára lenne hagyatkozva. Ekkor az anyahajóról két gép végzett folyamatos járőrszolgálatot La Palma nyugati partja és a Hierrótól csak 60 kilométerre levő Gomera szigetének tornyosuló széle között, ahol a sziklafal meredeken bukik az óceánba. A haditengerészet minden elemzője szerint a tengeralattjáró, ha vizuális programozással akarja kilőni a rakétákat, Gomera délnyugati vagy északkeleti partja felől kénytelen megköze-

211

líteni Cumbre Vieját. A Barracuda még időben, a mega-cunami kialakulása előtti pillanatokban menedékbe vonulhat ebben a sziklaerődben. A Barracuda valami okból nem vette észre, hogy a csapda egyre jobban körbefogja, ahogy azt sem észlelte, hogy a USS Nicholas a közelben van, és most az orosz gyártmányú atomtengeralattjáró a mélyben, lassan és csendesen halad keletnek célja felé. A navigációs teremben Ashtari Mohammed főhadnagy úgy becsülte, hogy éjfélre elérik a Playa de Ingléstől 42 kilométerre délnyugatra levő pontot. Playa de Inglés Gran Canaria legbujább helye, mindenféle szodomiták téli fővárosa, amit a becsapódás után egy órával 15 méternyi hullám söpör el a föld színéről. A fulladásos halál rakétaszárnyakon érkezik, de még mindig jobb, mint kővé válni. A térképen megjelölt pont kritikus a tengeralattjáró számára, mert éppen akkor érnek oda, amikor a világ GPS rendszere leáll. Abban a pillanatban, amikor Badr admirális a felszínre parancsolja a hajót, eldől, milyen hamar jön rá, hogy a nagy hatótávolságú kilövésnek vége. Egész nap halkan, csendben haladtak, az amerikai korvettek nem mérték be őket. Azon a holdfényes kedd hajnalon, pontosan 00.30-kor Badr admirális kiadta a parancsot, hogy a Barracuda emelkedjen periszkópmagasságba. A periszkóp és a közel villanyoszlop vastagságú EMS árboc a felszínre bukkant. A két acéloszlopot éppen telibe kapta a négy amerikai korvettről folyamatosan pásztázó radar. A Barracuda igen gyorsan levette a jelet a műholdról, Rashood tábornok üzenetét, majd néhány pillanat múlva észlelték a korvetteket. Folyamatos radarjelet fogtak. Mohtaj kapitány egyszerűen azt mondta: – Körül vagyunk véve, uram. – Igen – felelte Ben Badr. – De 10 kilométerrel odébb vannak, és a dolognak itt semmiképpen sincs vége…. 10 LEMERÜLNI 600… TÍZ CSOMÓ… HÚSZ FOKKAL JOBBRA… Ebben a pillanatban az ifjú Ahmed Sabah rontott be a kommunikációs teremből, a Damaszkuszból érkezett üzenettel… Az amerikai GPS műhold éjfélkor kikapcsolt… a Zhanjiang tengerészeti támaszpont nem tud kapcsolatot létesíteni a francia műholddal… a világ teljes GPS jelszolgáltatása leállt. Nagy hatótávolságú indítás törölve. Ismétlem: nagy hatótávolságú indítás törölve… irányt változtatni, északnyugat felé, előre Gomera partja mentén… aztán irány a La Palma-i kilövési zóna, 45 kilométerre a keleti parttól vizuális bemérés. Allah veletek van. Rashood. Mind a négy amerikai korvett radarja befogta a jelet, és mind a négy szilárd testet észlelt. Mindkét előző bemérés a 27.25 szélességi fok mentén történt, ahogy ez a harmadik is. Már mind a négy hadtestparancsnok, Eric Nielsen, C. J. Smith, Clint Sammons és Joe Wickman is biztos volt abban, hogy befogták a keresett vadat. És természetesen azt is mindannyian tudták, hogy nem működik a GPS, és a Barracuda itt, 27.25É 16.06Ny ponton egészen biztosan irányt vált. Badr admirális navigációs termében nem fogták fel azonnal a GPS jelkimaradás mértékét. Ashtari Mohammed főhadnagy észlelte ugyan, hogy a számítógépek képernyőjén a műholdakról semmiféle információ nem jelenik meg, de először arra gondolt, hogy műszaki meghibásodásról van szó. Csak akkor jött rá, hogy mi történt, amikor Ahmed Sabah felolvasta Ravi tábornok üzenetét. Ekkor ébredt rá, hogy ennek milyen következményei lesznek. Nincs GPS jel, és nem is lesz. Az Egyesült Államok Légiereje ötvenedik ezredének második százada, a Colorado állambeli Falcon Légibázison négy perc kivárással adta ki a hivatalos közleményt: A GPS jelszolgáltatás október 10-én 01.00-ig szünetel. Így rendelte Morgan admirális, abból a megfontolásból, hogy a Barracuda nem fogja olyan hosszú ideig, négy percig a felszínen tartani EMS árbocát, és jó pár kilométert megtehetnek, míg rájönnek, hogy a GPS jelszolgáltatás tartósan megszűnt. Rashood tábornok azonban számított erre, és Ben Badr azonnal irányváltásról rendelkezett:

212

– SZÁZKILENCVEN FOKKAL JOBBRA!… IRÁNY HÁROM-ZÉRÓ-ZÉRÓ… SEBESSÉG ÖT CSOMÓ… MÉLYSÉG 600. Mohtaj kapitány nyugat-északnyugat felé kormányozta a Barracudát, majd 01:00-kor átadta az irányítást Ali Zahedi törzszászlósnak. 160 kilométeres mélységi út állt előttük, míg elrejtőzhetnek Gomera keleti partjánál, és minden gond nélkül „érzékelési küszöbérték alatt” maradhattak, száznyolcvan méterrel a felszín alatt, mivel az Atlanti-óceán a Kanári-szigetek körül majdnem három kilométer mély. Ám a hirtelen irányváltoztatás idegességet gerjesztett a legénység tagjaiban. Bár csak a magasabb rangú tisztek közül is csak keveseknek volt tudomása arról, hogy amerikai hajók veszik őket körül, és a nagy hatótávolságú kilövési tervük elúszott, mindenki azonnal tudta, hogy valami nincs rendben. Egyenesen az Egyesült Államok Haditengerészetének karjába futnak, ami számukra nem éppen a legjobb hely. Ám Rashood tábornok nem említette, hogy az egész küldetésről le kéne mondani; sőt, arra biztatta őket, hogy folytassák, mint Allah hű katonái, mérjenek utolsó csapást a Nagy Sátánra. Badr admirális kis magánirodájában rögtönzött tanácskozást hívott össze. Jelen voltak: Mohtaj kapitány, Abbas Shafii parancsnok, a nukleáris specialista, Hamidi Abdolrahim, a nukleáris főmérnök, Ashtari Mohammed főhadnagy, navigátor és Ahmed Sabah. – Testvérek – mondta Ben Badr. – Már nem vagyok biztos benne, hogy bármelyikünk is túléli ezt a küldetést. Ám az a parancs, hogy mindenképpen teljesítenünk kell, és teljesítjük is. Ezüstkannából ezüstfülű üvegcsészékbe teát töltött mindannyiuknak. Nem szólt, szándékosan, hogy az egybegyűlteknek elég idejük legyen felfogni a hallottakat. Két víz alatti misszió után először vetődött fel a mártírrá válás gondolata. A halálvágy nem idegen az iszlám szabadságharcosoktól, és kevésbé féltek a hirtelen haláltól, mint más vallások követői. Ben Badr azonban komor arcokkal nézett szembe, és tudta, hogy mindenképpen magára kell vonni a figyelmüket. – Tulajdonképpen – mondta – nem sok minden változott. Természetesen sokkal jobb lenne, ha háromszázötven-ötszáz kilométer távolságból lőhetnénk ki a rakétákat a célra, de, amint azt most már tudjuk, ez többé nem lehetséges. Mindazonáltal a cél nem mozdult el, és tökéletesen képesek vagyunk bekúszni a 45 kilométeres rövid hatótávolságú kilövési övezetbe, vizuálisan bemérni a célt, és egyenesen a tűzhányóra lőni a SCIMITAR rakétákat. Csak annyi változott a támadási tervvel kapcsolatban, hogy közelebb kell mennünk a célhoz, de a számítógép vezérelte rakéta így is teljesíti a parancsot. Csak megfelelően kell beállítanunk! A nukleáris robbanófejjel ellátott rakétának nem kell pontosan a célba találni, elég, ha a céltól pár száz méterre robban. Az majd megteszi a magáét. – De admirális, ezzel kapcsolatban két kérdés merül fel – szólt közbe Ahmed Sabah. – Az egyik, hogy mennyi időt kell a felszínen töltenünk, a másik pedig az, hogyan távozunk a kilövés helyszínéről. – Természetesen nagy a valószínűsége annak, hogy az amerikai hadihajók bemérnek minket, de úgy hiszem, hogy így is értékes perceket nyerünk, és a kilövés után lesz elég időnk. És mindegy, milyen jó felszerelésük és embereik vannak, mégis, rendkívül nehéz lesz megtalálni és megtámadni egy több száz méternyire a felszín alatt csendben, lassan haladó tengeralattjárót. – Milyen mélységben, admirális? – kérdezte Shafii parancsnok. – Minimum 300 méternyire a felszín alatt. Ha mélyvízi bombákat vetnének be, akkor lemegyünk 360 méterre. Nagyon kevés az esélye, hogy egy vaktában eleresztett mélyvízi bomba eltalálna minket olyan mélységben. Különösen, ha 5-10 perc előnyünk is van velük szemben. És igyekszünk majd úgy kilőni a rakétákat, hogy legalább három kilométer távolságra legyünk a legközelebbi amerikai hadihajótól. – Ha meglátnak minket, azonnal rakétát lőnek ki ránk? – kérdezte Ahmed.

213

– Remélem, arra koncentrálják az erőiket, hogy megpróbálják lelőni a SCIMITAR rakétákat – felelte Badr admirális. – Lehet, hogy kilőnek egy-két tengeralattjáró-elhárító rakétát, de akkor is marad néhány percünk, hogy lemerüljünk. Nagyon nagy szerencséjük lenne, ha eltalálnának minket, különösen, ha közben azzal vannak elfoglalva, hogy elhárítsák a SCIMITAR-jainkat. – Szerintem jó esélyünk van, hogy elmeneküljünk a helyszínről – mondta Ahmed Sabah. – Igen – felelte a Hamasz admirálisa. – Kiváló esélyünk van. – És mi van akkor, ha a levegőből támadnak, admirális? Úgy értem, helikopterről kilőtt torpedókkal? – kérdezte Abdolrahim parancsnok. – Ez, Hamidi, macska-egér játék. Felnyomjuk az árbocot, hogy bemérjük a helyzetünket. Aztán megint lemerülünk, és a mélyben maradunk, majd gyorsan a kilövési helyre megyünk, bemérjük a célt, és kilőjük a két rakétát. Lehet, hogy a helikopter a közelben lesz, de szerintem valószínűtlen, hogy nagyon közel legyen. És mondom, az amerikaiak minden energiáját az fogja lekötni, hogy a SCIMITAR-okat levadásszák. Higgyétek el, még így is nagy esélyünk van. És van egy nagy előnyünk… Allah velünk van, nem pedig a hitetlenekkel. Azzal Ben Badr a hajó teljes legénységét imára szólította; avatottan recitálta a müezzinek imára szólító szavait, mely ezernyi közel-keleti mecsetből hangzik fel naponta ötször. Allahu Akbar… Allah a legmagasabb Ashadu an la Haha illal-Lah… Tanúsítom, hogy nincs más isten csak Allah Ashadu anna Muhammadan raszulul-Lan… Tanúsítom, hogy Mohamed Allah küldötte Hajja c alasz-szalah… Gyertek imádkozni Hajja c alal falah, Hajja c alal falah… Gyertek a lelki üdvösséghez Allahu Akbar, Allahu Akbar… Allah a leghatalmasabb La llaha illal-Lah … Nincs más isten, csak Allah A kormányos és a szonárparancsnok kivételével a legénység minden tagja tanúságot tett hitéről, és az ima tizenkét testtartását egymás után felvéve homlokuk kétszer érintette a fedélzet acélpadozatát. A második leborulás lényege Béke és kegyelem legyen veled, és mivel Badr admirális tudta, mennyire félnek emberei az elkövetkező óráktól, a Koránból idézett: Ne gondold azokról, akik megölettek Allah útján, hogy halottak [lennének]! Nem! Élők ők az Uruknál, [s égi eledellel] vannak ellátva.6 6 3. szúra 169 (Simon Robert fordítása) Emlékeztette őket, hogy Mohammed próféta egyszer elkeseredésében hogy kiáltott Istenhez: Ó Allah, Neked panaszkodom gyengeségem, erőtlenségem és megvetettségem miatt. Ó Te, aki a legkegyesebb vagy, a gyengék gyámolítója. Téged ismerlek el uramnak. Kire bízol engem? Valakire, aki a távolból csak kihasznál? Vagy egy ellenségre, akinek hatalmat adtál fölöttem? Nem törődöm én evvel, csak ne fordítsd el tőlem haragosan orcád! Nagylelkűséged mindennél fontosabb nekem. Arcod mindent beragyogó fényében keresek menedéket, s mindkét világ dolgai jól vannak elrendezve, csak haragod ne sújtson le rám és dühöd ne hulljon fejemre. Te vagy az, akinek kedvére kell tennünk mindaddig, míg azt nem mondod: elég! Rajtad kívül nincs hatalom, nincs menedék.7 7 Ibn Iszhák – A próféta beszédeiről; Amikor Mohammed üldözői elől Táifban, egy gyümölcsöskertben keres menedéket

214

Ben Badr az iszlám testvériség ezernégyszáz éves hagyományának teljes érzelmi töltetét bevetve ismét a Koránból, Istentől idézett: Ti hívők! Merítsetek segedelmet a türelemből és az istentiszteletből! Allah azokkal van, akik türelmesek. És ne mondjátok azokról, akik halálukat lelték Allah útján, hogy halottak [lennének]! Ellenkezőleg! Élők ők [a túlvilágon], de ti nem tudtok [erről].8 8 2. szúra 153-154 (Simon Robert fordítása) A legénység minden tagja állt már, tenyerüket Isten felé fordították majd végigsimították arcukat annak jeléül, hogy fogadják Isten áldását. Badr admirális csendben imádkozott, majd ő is végigsimította az arcát, és jelezte, hogy az imának vége. Megerősítésül újra közölte a kormányossal a haladási irányt, és a vezető tiszteket a rakétaterembe rendelte, ahol ellenőrizték a két nagy SCIMITAR nukleáris robbanófejét. Ekkorra Gillmore admirális megkapta az adatokat a négy korvettről, amelyek bemérték a tengeralattjárót. Adataikból egyértelmű volt a periszkóp pontos pozíciója, amit mind a négy amerikai radar 00.30 órakor észlelt, 35 kilométerre attól a területtől, aminél az észak-atlanti térségben nincs szabadosabb vidék, kivéve talán az üzekedő szarvasoktól nyüzsgő északskóciai Skye szigetét. Az amerikai hajóparancsnokok hozzászoktak, hogy pontos adatokat vezessenek a hajó pozíciójáról, így mindenkinél jobban el tudták viselni a GPS jelszolgáltatás hiányát. George Gillmore gondosan tanulmányozta az előtte álló képernyőt… most ez az alak rájött, hogy nem lőhet ki nagy hatótávolságú rakétát… ezért befelé, a cél felé indul… talán nyugat-északnyugat irányában… lehet, hogy nyugatra, az eredeti útvonalán… de más irány nem felel meg neki… Azonnal elrendelte, hogy az Elrod és a Nicholas forduljon nyugat-északnyugatnak, a Klakring és a Simpson pedig nyugatabbra. Elrendelte továbbá, hogy az anyahajó változtasson irányt, félelmetes légierejét Tenerife északnyugati partjaitól vigye nyugat felé, arra a 130 kilométer széles vízi folyosóra, ami Tenerife és La Palma szigetét elválasztja. De a Barracuda folyamatosan haladt előre, lassan, halkan, az óceán sötét mélységeiben. Nem látták, nem hallották. Nem kommunikált. Nem adott semmi hangot a vízben. A nagy turbinák alapjáraton forogtak, nem adtak magukról áruló vibrációs jelet. Az oroszok éveket töltöttek a legmodernebb víz alatti monstrumok kifejlesztésével, és ez idáig senkinek nem sikerült biztosan vagy pontosan bemérni a Hamasz Barracudáit. Gillmore admirális úgy gondolta, nagyon jól tudja, hol van a Barracuda, és így gondolta a négy korvettkapitány is. Legalábbis azt tudták, hogy hol volt egy órával korábban. De senki sem tudta bizonyítani, merre halad, és egészen addig, míg az amerikaiak újabb „radarpontot” vagy aktív radarképet nem észlelnek róla, semmit sem lehet tudni biztosan. A következő tizenöt órában észrevétlenül haladt. Annak ellenére, hogy a Seahawk helikopterek folyamatosan járőrözve teljesen átfésülték a hét sziget közötti vízfelületet, és annak ellenére, hogy az S-3B Viking tengeralattjáró-elhárító repülőgépek próbakutatásokat végeztek, nem sikerült eredményre jutni. Hiába a korvettek merülőszonárjainak és aktív szonárjainak rendkívüli érzékenysége, hiába a kétszeri komoly igyekezet, hogy helikopterekről ledobott igen érzékeny elektronikus hangbóják közé szorítsák a tengeralattjárót. Az alacsony frekvenciájú merülőszonárok sem tudták bemérni a Barracudát, miközben az lassan haladt nyugat-északnyugat irányban, távol a zajos felszíntől, ahol a Vikingek General Electric turbó hajtóművei úgy bőgtek, hogy attól a holtak is felébredtek volna. Csak kétszer, a hosszú út vége felé, Gomera partjánál kockáztatta meg Ben Badr, hogy röpke 5 másodpercre felszínre tolja az EMS árbocot, és mindkétszer érzékelték a krátertől 35 kilométeres körzetben járőröző Vikingek radarjelét. Mire Gomera keleti oldala „mögött” elérték a partközeli vizeket, Badr admirális már sejtette, hogy a küldetés gyors ütemben kezd öngyilkos akcióvá válni. Ismét irodájába hívta legbizalmasabb embereit, Mohtaj, Shafii, Ali Zahedi és Ahmed Sabah léptek be hozzá.

215

Volt még esélyük, ha nem lövik ki a SCIMITAR-okat? A válasz valószínűleg: nem. Egyenesen az amerikai haditengerészet védelmi acélgyűrűjébe úsztak. Mindannyian világosan látták, hogy többször is periszkópmélységbe kell emelkedniük. Ha megpróbálják csak egy vagy két hosszabb felszínközeli tartózkodással bemérni a célt, az egyenlő az öngyilkossággal. A küldetés sikeres teljesítésének egyetlen esélye az, ha többször, nagyon kis időre emelkednek csak periszkópmélységbe, vizuálisan bemérik a terepet, felvesznek egy fix pontot valahol a parton és a Cumbre Vieja hegyeken. Aztán amilyen gyorsan csak tudnak, eltűnnek, majd később visszatérnek a helyszínre, egy utolsó cél-távolság mérést végeznek, és gyors egymásutánban kilövik a két rakétát. Egyetlen alkalommal sem tölthetnek hét másodpercnél többet a felszín közelében. Ha életben akarnak maradni, persze. Kedd délután 16:00-ra viszonylag sekély, mindössze 760 méter mély vizekre értek. A felszín alatt 180 méternyire haladtak Gomera keleti partjánál. Mohtaj kapitány a navigációs teremben segített Ashtari Mohammed főhadnagynak megtervezni az északi fordulást, hogy eljussanak a Point del Organótól tíz kilométernyire kijelölt pontra. Onnan egyenes, 30 kilométeres útvonal vezet a tervezett kilövési zónába, La Palma vulkanikus vidékétől 46 kilométernyire. Az ellenség beavatkozásától függően a kilövést 28.22É 17.28Ny pontról tervezték. Mindenki jól tudta, hogy minden kilométerrel egyre erősebb lesz az amerikai katonai jelenlét. De tudomásuk szerint a Barracudát még egyszer sem mérték be. A legénység már tudatában volt, hogy bármikor meghalhatnak, mégis valahogy biztonságban érezték magukat a vizek mélyén. Hiszen már több száz kilométert tettek meg úgy, hogy az amerikai haditengerészet igen intenzíven vadászott rájuk, de még csak bemérniük sem sikerült őket. Ezek szerint még mindig van esélyük. Este hatkor, amikor Gomera partja mentén lopakodtak, még mindig világos volt, és Mohammed főhadnagy indítványozta, szemrevételezzék a terepet, mert onnan egyenesen La Palma szigetére látni. Eltökélt volt, hogy teljesítik a küldetést, eltökélt, hogy rendesen bemérik a Cumbre Vieját, és eltökélt, hogy kilőnek két rakétát, egyenesen a kráterbe, vagy ahhoz a lehető legközelebb. A menekülést tekintve minden Allah kezében van. Badr admirális azonban tudta, hogy a helyzet erősen az amerikaiaknak kedvez. Mohammed főhadnagy ellenőrizte a tengeralattjáró inerciális navigációs rendszerét (SINS), az eszközt, ami olyan drága, hogy a legtöbb kereskedelmi hajótársaság nem engedheti meg magának, ahogy az oroszok pénzhiányos flottája sem. A Barracudának azonban volt ilyen berendezése, és három hónapja, attól kezdve, hogy a Sárga-tengerről, Huludaóból elindultak, folyamatosan tárolta a hajó irányváltási sebességadatait. A rendszert speciálisan tengeralattjárókhoz fejlesztették ki, még az 1950-es években, és az azt követő években lényeges fejlesztéseket hajtottak végre rajta. Az eszköz segítségével a navigátorok pontosan tudhatták, hol vannak a világ óceánjaiban, akkor is, ha hetekig nem látták a Napot, a Holdat vagy a csillagokat. A Nautilus és a Skate amerikai tengeralattjárók is ezt a rendszert használták, amikor 1958-ban a sarkvidék jege alatt hajóztak. A Barracuda SINS rendszerét azóta még inkább tökéletesítették; igen nagy pontosságot ért el. Nyilvántartotta a rendszeres gyorsulásokat, de nem számította a nehézségi gyorsulás okozta sebességváltozást. A Csendes-óceán északi részétől Kanada és az Egyesült Államok végtelen nyugati partja mentén, Dél-Amerika megkerülésekor, az Atlanti-óceánon egészen idáig a SINS folyamatosan mutatta a tengeralattjáró pontos helyzetét. Ha egészen pontosan betáplálták a tengeralattjáró kiindulási helyzetét, a rendszer egy világ körüli utazás után is 100-200 méternyi pontossággal meghatározta a jármű földrajzi koordinátáit. Az elmúlt években a GPS elmés, könnyen hozzáférhető megoldása némiképpen elhomályosította a régi, inerciális navigációs rendszert, de minden tengeralattjáró navigációs tisztje üzemben tartotta a régit is. A haditengerészet legtapasztaltabb navigátorai rendszeresen öszszehasonlították a két rendszer adatait.

216

Ashtari Mohammed főhadnagy pontosan tudta, hol vannak, annak ellenére, hogy az Egyesült Államok Légierejének Colorado állambeli bázisán mindent megtettek, hogy összezavarják. A SINS képernyő 26.17É 17.12Ny pozíciót mutatott. Gomera északi partjaitól 250 méterre, 150 méterrel a felszín alatt voltak. Ez lesz az utolsó vizuális bemérés, mielőtt elindulnak a kilövési zóna felé, és Mohammed főhadnagy kérte, hét másodpercre nézzenek ki, hogy bemérje a Les Organos kilenc kilométernyi, délnyugatra magasodó bazaltfalát, amit még most, 18.30-kor jól lehetett látni a késő délutáni fényességben. Ben Badr beleegyezett, hogy lassan a felszínre emelkedjenek; tette ezt annak ellenére, hogy tudta, célpontjuk La Palma partja fölött még jó messze, 75 kilométerrel nyugatészaknyugatra van. A Barracuda periszkópja azon a nyugodt délutánon az azúrkék víz fölé emelkedett. Az admirális stopperrel mérte az időt, dobolta a másodperceket. Hallotta az utasításokat, ahogy bemérték a Gomera partján kijelölt két fix pontot, a Les Organost és az Agula falutól északra levő nagy, ívelt földnyelvet. – PERISZKÓP FEL! – Körülnézni…! – LE! – FEL! Jobb kéz felől – BEMÉRNI! LE! – Kettő-négy-zéró. – PERISZKÓP FEL! Bal kéz felől – BEMÉRNI! LE! – Egy-nyolc-zéró. – FEL! – Organo kikötő jelzőfény… kettő-kettő-zéró… – LE! Hogy néz ki a helyzet, Mohtaj kapitány? – Remek, admirális. Irány a kilövési pozíció… kettő-kilenc-zéró… távolság 26 kilométer. Badr admirális hallotta, hogy a kommunikációs teremben fogadják a kínai tengerészeti műhold jelét, majd hirtelen azt mondta: – Rendben, ennyi. Öttel lefelé… 180 méterre… hétcsomós sebességgel. Odalent csak körözni… Ben Badr tudta, hogy semmi értelme éjszaka, három órán át lassan haladni a kilövési zóna felé, aztán ott ácsorogni hajnalig, 45 kilométerrel La Palma keleti partja előtt. A hely valósággal nyüzsögni fog az amerikai hadihajóktól, helikopterektől és repülőktől. Itt, Gomera partjainál senki sem kereste őket ilyen intenzíven. Ben Badr inkább halkan, észrevétlenül akart beúszni a kilövési területre, a hajnal első fényeinél, majd vizuálisan bemérni a célt, úgy, hogy a kelő nap éppen a hátuk mögött van. így gyakorlatilag a semmiből, meglepetésszerűen emelkedhet periszkópmélységbe, és egészen biztosan úgy hajthatná végre a műveletet, hogy nem vennék észre, akár többszöri méréseket is végezhet, de mindig csak hét másodpercig van kint a műszer a vízből. A műholdról érkezett üzenetet kérte. Tudta, hogy Rashood tábornok üzent. Ben, Shakira és én is rád gondolunk. Ha Allah meghallgat, ami biztosan így lesz, alázatos harcosai biztonságban lesznek. Most minden muszlim imái csak értetek szólnak… kívánjuk, hogy biztonságban hazaérjetek, miután a SCIMlTA-rok bevégezték szent feladatukat. Ravi. 2009. október 8., kedd 23.00 óra Fehér Ház, Washington DC Morgan admirális és Bedford elnök a Fehér Ház Nyugati Szárnyának alagsorában, a válságtárgyalóban gyűlt össze a haditengerészet főtisztjeivel. Hatalmas, ellenfényben álló számítógép-képernyőn a Kanári-szigetek térképe volt látható, élénkpiros körbe foglalt kereszttel jelölve az a két hely, ahol a haditengerészet vélelmezése szerint a Barracudát legutóbb bemér-

217

ték. Vakítófehér körbe foglalt kereszttel jelölték azt a helyet, ahol a Norfolkból telefonon bejelentkező Frank Doran admirális szerint a Barracuda jelenleg tartózkodik. Már a La Palma szigetétől számított 45 kilométeren belüli területre becsülte. Ami egy kissé korai volt. Badr admirális ugyanis még nem indult el a kilövési zónába. És még fél óráig nem is indul el. Az amerikai admirálisok becslése 30 kilométerrel előrébb feltételezte a tengeralattjárót, ami elég nagy távolság a kihalt óceánon. Morgan admirális rávette magát, hogy elolvasson egy jelentést a „Tengeri Élet Biztonságáért” Nemzetközi Szövetség sebtében Londonban összehívott üléséről. Ez a tiszteletre méltó szervezet csak tizenkét-tizenöt évente ülésezik, akkor is azért, hogy a hajók ütközését megakadályozó szabályrendszeren, magyarul a tengeri KRESZ-en apróbb módosításokat hajtsanak végre. Morgan admirális a szervezet jelentését olvasta tehát, melyben az első GPS nélküli nap történéseit összegezték. Az első katasztrófa, egy nagyon súlyos szerencsétlenség nagyon megdöbbentette. Egy libériai bejegyzésű kőolajszállító tanker, melyben 300 000 tonna olaj volt, Isla de La Estrada térségében eltévesztette a Magellán-szoros déli oldali bejáratát, 20 csomós sebességgel éles jobbkanyart vett, és a tankert egyenesen Punta Delgada partjára vitte. – 900 kilométerre az útvonalától! Egy nyugodt, belső tengerszerű öbölbe, miközben azt hitte, hogy a legvadabb óceáni vizeken hajózik az istenverte Horn-fok felé! – Jesszus! – mondta Arnold. – Jesszus Mária! A második hír sem tett jót Morgan admirális lelki egyensúlyának. Egy Indonéziából indult panamai bejegyzésű teherhajó nemhogy eltalált volna úti céljához, Kagosima kikötőjébe, de teljesen eltévesztette Japán legdélebbi nagy szigetét, Kyushut. Egyenesen a Koreai-félsziget csúcsa felé tartott, de oda sem ért el: végül a szubtrópusi Jejudo-szigetén, Seowipo kikötőjébe ért, de oda is olyan szerencsétlenül futott be, hogy orral nekiment a Busanba tartó esti kompjáratnak. Arnold alig hitt a szemének. A harmadik tétel is hasonlóképpen sokkoló volt. Egy Rotterdamba kőolajat szállító 200 000 tonnás tankhajó kapitánya apálykor megfeneklett Goodwin Sands térségében. Kent partjaitól tíz kilométernyire, a La Manche északi végén, és még mindig négylábnyi vízben vesztegel. Egy másik hatalmas tankhajó Nigéria partjainál akadt el. Egy charter jacht 530 kilométert sodródott a nyugat-indiai szigeteknél, és egy nagy nápolyi hajó kapitánya nagyon elcsodálkozott, miért nem beszél senki olaszul Korzikán. A londoni Lloyd'snál teljes zűrzavar uralkodott. Tizenöt percenként érkezett olyan jelentés a világ távoli zugaiból, hogy egy-egy igen drága hajó eltévedt és partra sodródott. Morgan admirális már-már tengerész-humorosnak találta a helyzetet, de aztán belegondolt, milyen komoly kártérítési perek elé néz az Egyesült Államok a GPS lekapcsolása miatt, és meg sem jelent az arcán a mosoly. – A jogi következmények a legrosszabb rémálmainkban se jöjjenek elő, de persze a valóságban kell szembenéznünk velük – mondta Alan Dickson admirális. – A Loyd's biztosan megragadja majd az alkalmat, hogy annyi év után jól megfizessen nekünk, tudják, azért az eszement bíróért, aki olyan ítéletet hozott, amitől majdnem csődbe mentek, mert felelősnek találta őket az azbesztügyben, ami évekkel azelőtt történt, hogy bárkinek is fogalma lehetett volna az anyag mérgező. – Lehet, hogy nekifutnak – mondta Arnold. – De itt kell perelniük. És mivel a GPS lekapcsolása létfontosságú katonai akció része, a katonai ügyészség valószínűleg elutasítja a civil bíróság illetékességét. – Remek ötlet – felelte Dickson admirális. – A világ tengerpartjain viszont egyre gyűlnek a hajóroncsok. – Amiket a roncsolódás előtt alkalmatlan tengerészek vezettek – felelte Arnold. – Olyanok, akiknek nem lenne szabad nyílt vízi hajóvezetői engedélyt kiadni. És az összes hajózási válla-

218

latot figyelmeztettük, hogy negyvennyolc óráig nem lesz GPS-szol-gáltatás. Majmokat ültettek a kormányosfülkékbe, ez pedig legyen az ő istenverte bajuk. Értve vagyok? – Tökéletesen, uram – felelte a NATO főparancsnoka. – Gondolom, nincs újabb hír a kelet-atlanti térségből. Nem látták, nem hallották a tengeralattjárót, ugye? Már majdnem egy teljes napja. – Majdnem – felelte Arnold. – És most mindjárt éjfél. Néhány perc múlva október kilencedike lesz. D-nap. Remélem, az a kurafi nemsokára a felszínre jön. George Gillmore körülvette az egész környéket. – Hát, az egyetlen jó abban a rosszban, hogy nem látjuk, az, hogy mindenképpen periszkópmélységbe kell emelkednie, ha lőni akar. Amíg a víz alatt van, nem lő. És ez végül is tetszik. – Nekem is. Ekkor Jimmy Ramshawe korvettkapitány, aki addig elgondolkodva ült laptopjával a sarokban, megszólalt. – Tudja, uram, egy cseppet sem csodálkoznék, ha messze járnánk az igazságtól a Barracuda jelenlegi pozícióját illetően. El nem tudom képzelni, mi oka lenne, hogy beússzon a legerősebben ellenőrzött körzetbe és ott lébecoljon. Ha engem kérdeznek, azt mondom, hogy még mindig Gomera környékén ólálkodik. És nem is megy közelebb a kilövési zónához, amíg teljesen fel nem készült a kilövésre. – Ami azt illeti, én is ezt tenném – mondta Arnold. – Csendben meghúzódnék valahol, aztán a hajnal első fényénél nekivágnék. – Mennyi idő van még addig, Arnold? – kérdezte az elnök. – Hát, ők négy órával előrébb járnak, mint mi, szóval szerintem még egy-két óra. – Én nem ezt tenném, uram – szólt Ramshawe korvettkapitány. – Én akkor indulnák, amíg tök sötét van. Nagyon lassan mennék, hogy amikor odaérek, a hajnal első fényeinél már kidughassam a periszkópot, és elvégezhessem a vizuális bemérést. – Mondja, maga volt már tengeralattjáróban, Ramshawe? – kérdezte Morgan admirális zordan. – Nem, uram. – Hát, ideje lenne. Jó meglátásai vannak. És szerintem igaza van. Hívjuk fel Frankot Norfolkban. Lássuk, neki mi a véleménye erről. Aztán felnyomjuk jelet a műholdra, hogy George Gillmore is tudjon róla. Ekkor a Fehér Házon kívül, a keleti part a kiürítés végső stádiumára készült, melynek az elnöki rendelet szerint éjfélre be kell fejeződnie. Az utcákon most nagyobb volt a nyüzsgés, mint órákkal ezelőtt. A kormányépületekben sorra kapcsolták ki a világítást, a maradék személyzet autóba ült és elindult északnyugat felé. A rendőrség parancsba kapta, hogy pontban éjfélkor egyirányúsítsák az autópályakörgyűrűt, az óramutató járásával ellentétes irányban, és a 279-es főútra a „Kizárólag észak felé” felirat kerüljön. így a kormányzat összes alkalmazottja gyorsan eljuthat Camp Goliath környékére. Bedford elnök ragaszkodott hozzá, hogy az utolsók közt hagyja el a kihalt fővárost. – Addig nem megyek el, míg biztos hírt nem kapunk arról, hogy a tűzhányó valóban kitört – mondta. – Sőt, addig nem megyünk el, amíg a cunami 900 kilométeres közelségbe ér. Akkor majd elmegyünk mi is. A Pentagonban a különleges műveleti parancsnokság is az utolsó pillanatig marad, aztán légi úton mennek Camp Goliath-ba. A tengerészgyalogság két Super Stallion helikoptere állt készenlétben a Pentagonnál, másik kettő a Fehér Ház gyepén. Összesen 220 embert tudnak kimenteni a veszélyzónából.

219

Kora hajnalra a keleti part kiürítése majdnem teljesen befejeződött. Október kilencedike volt; Maine államtól egészen Florida déli részéig az egész partvidék szinte teljesen elnéptelenedett. Boston, Newport, Providence, Rhode Island, a Long Island-i elővárosok, New Jersey és Karolina parti síkságai majdnem teljesen kihalt volt. Az egyetlen város, ahol még utolsó erejükkel küszködtek az emberek, a Nagy Alma, New York City, ahol még mindig borzasztó közlekedési dugók voltak, és több ezer ember igyekezett vonattal biztonságba, nyugatra jutni. Ám nekik sokkal tovább tartott az utazás, mint a washingtoniaknak és a New England-ieknek, akik Bostonból a viszonylag közeli massachusetsi hegyekbe menekültek. Itt kétszer olyan hosszú időbe telt, míg a vonatok visszaértek a New Jersey-i síkságon át, aminek nagy része alig magasodott a tengerszint fölé. New Yorkban sokkal több olyan ember volt, akinek nem volt hova menni. A hadsereg derekasan tette a dolgát, több ezer kamiont vezényeltek a városba, és az állam benzinellátását is ellenőrzésük alá vonták. Ám a kiürítés így is nehézkesen ment, annyian igyekeztek kijutni a városból. A hadsereg vezetői már-már azt gondolták, hogy a világon nincs annyi teherautó, busz, vonat, amennyivel mindenkit el lehetne szállítani, mielőtt rájuk zúdul a víz. A Pentagon műveleti parancsnokságára óráról órára szívszorítóbb segélykérések érkeztek New Yorkból. Több szállítóeszköz, több segítő, több helikopter. Az utolsó, amit Tim Scannell tábornok olvasott, egy magas rangú ezredestől, öbölháborús veterántól érkezett és így végződött: „Uram, önnek fogalma sincs, mi van itt. Még soha nem láttam ennyi megrettent embert. Rémültek. Nagyon félnek. Nem tudják, mi lesz velük. Könyörgöm, vezényeljen még száz kamiont Manhattan belvárosába. Vagy attól tartok, itt ér minket az ár.” Morgan admirális pontosan tudta, milyen válsághelyzet állt elő New Yorkban, és óránként szállt vitába Scannell tábornokkal. Megtiltották, hogy a média beszámoljon a krízisről, betiltották a New York-i napilapok működését, és ellenőrzésük alá vonták a televíziós adók műsorkészítési tevékenységét. A pánikot kelthető válságképek, a „személyes történetek” bemutatását szigorúan betiltották. Morgan admirális közölte a média csúcsvezetőivel, hogy ha bármelyikük bármilyen sajtóorgánuma meg meri szegni ezt a tilalmat, akkor az épületüket azonnal katonai erővel üríttetik ki, lezáratja és tankokkal löveti szét. Scannell tábornok megjelent a keleti part minden tévécsatornájához eljutó zárt láncú televízióadásában, és bejelentette, hogy a Dagály hadművelet főparancsnoksága elrendelte a statáriumot. – Majdnem mindennel meg tudunk birkózni – mondta. – Kivéve a tömegpánikot. Ne is gondoljanak arra, hogy önfejűén cselekedjenek. Eddig senki sem próbálkozott. Ekkor már hajnali egy óra volt, október kilencedike, a Hamasz terroristái számára a végső támadás napja. New York City nyüzsgő, kavargó katlana kivételével a keleti part kiürítése befejeződött. Több millió ember húzódott magasabb területekre, és a Maine államtól Északés Dél-Karolina államokig húzódó nyugati hegyekben várt. Katonai szóvivők szerepeltek minden tévé- és rádiócsatornán, szavaik profi mód megnyugtatóak voltak, biztosították a lakosságot, hogy az Egyesült Államok Haditengerészetének katonái még megakadályozhatják, hogy a terroristák véghez vigyék tervüket és berobbantsák az Atlanti-óceán keleti részén található tűzhányót. Morgan admirális elrendelte, hogy éjfél után a katonai szóvivők óránkénti közleményeiket ezzel az erőt adó, megnyugtató gondolatsorral zárják: – Megvan az erőnk, a technológiánk, és megvannak a legbátrabb embereink ahhoz, hogy végrehajtsuk a Pentagon által kidolgozott védelmi tervet. Ne feledjék, mit mondott Damon Runyon sportszakíró: a versenyt nem mindig a leggyorsabbak, a csatát nem mindig a legerősebbek nyerik – de a fogadás ettől fogadás!

220

090500OKT09. Az Atlanti-óceán keleti része Barracuda 28.21É 17.24Ny Sebesség 5. Mélység 180. Irány 290 Még sötét volt, amikor a Barracuda néma csendben siklott nyugat-északnyugati irányú útján. Öt kilométerre voltak a kilövési pozíciótól, mélyen a felszín alatt, kommunikációs kapcsolat nélkül haladtak. Még mindig nem mérték be őket. Helyi idő szerint 05:30-kor Badr admirális periszkópmagasságba emeltette a tengeralattjárót, és a hét másodperces megfigyelési idő is elég volt arra, hogy felismerje, a térség tele van aktív, és valószínűleg passzív tengeralattjáró-elhárító egységekkel is. Ám a vízréteg jó védelmet biztosított, és ismét a mélybe merült, hatalmas, víz alatti üregekbe húzódott, amelyek a felszínről puhatolózó szonárokat megzavarják, jelentősen torzítják jeleiket. Bennek elég ideje volt arra, hogy felmérje, egészen biztosan Viking repülőgépek pásztázzák a vízfelszínt, de kevés a hajó. Minél tovább haladtak azonban, annál jobban hallani lehetett a part felől helikopterek és korvettek adását. Ami azt illeti, igen intenzív amerikai védelmi gyűrűt alakítottak ki La Palma magasodó keleti partjaitól 20 kilométernyire. Kora reggeli útjuk során ötödszörre rendelt el lényeges irányváltozást, csak azért, hogy meggyőződjön róla, nem követik. Aztán visszaállt kettőkilenc-zéró irányba és lassan, a vizet alig fodrozva egy utolsó bemérésre periszkópmagasságba emeltette a tengeralattjárót. És amint a Barracuda lassan, óvatosan kiemelkedett a világosodó felszíni vizekre, egyetlen parancsot adott ki: – RAKÉTÁKAT KILÖVÉSRE FELKÉSZÍTENI! Nem észleltek a közelben aktív keresőtevékenységet, és Badr admirális kurtán bólintott Ali Zahedi kormányosnak, aki erre rögtön három csomóra csökkentette a sebességet. – PERISZKÓPOT FEL! KÖRÜLNÉZNI! Majd húsz másodperccel később: – PERISZKÓPOT LE! Ahmed Sabah, akinek Badr admirális keményen megtanította a hét másodperces szabályt, tudta, hogy az árboc túl sokáig volt fenn. A parancsnokra nézett, a „meglepetés”, a „kétségbeesettség” vagy a „zavarodottság” jeleit igyekezett felfedezni felettese arcán. De semmi ilyesmit nem látott, csak tompa beletörődést. És nem tetszett neki, amit látott. Egy kicsit sem tetszett. „Szentséges Allah! – gondolta Mrs. Ravi Rashood fivére. – Feladta. Úgy ítélte meg, hogy körül vagyunk véve.” – Admirális? – szólt kérdőn. Ben Badr, aki mintha nem is hallotta volna a kérdést, megjegyezte: – Hemzsegnek itt a helikopterek. És mintha egy korvettet is láttam volna a partnál. Aztán parancsot adott: – UTOLSÓ BEMÉRÉSRE ÉS KILÖVÉSRE FELKÉSZÜLNI! FEL! – Point Fuencaliente világítótorony. MEGVAN! LE! – Kettő-nyolc-hat! – FEL! Point de Arenas Blancas világítótorony. Befogva. MEGVAN! LE! – Három-zéró-hét. A legénység periszkópmélységben tartotta a tengeralattjárót. Teltek, teltek a másodpercek, majd Ben Badr ismét parancsot adott: – FEL! A legmagasabb csúcs, Cumbre Vieja hegyek. Befogva. MEGVAN! LE! Ashtari Mohammed főhadnagy fürgén forgatta a ceruzát, egymás után húzta a vonalakat a térképre, majd végül bejelölte az utolsó x-et, ami a legmagasabb csúcsot és a kilövési pontot jelölte, majd tisztán, érthetően azt mondta:

221

– KETTŐ-KILENC-HÉT… távolság 40 kilométer. – Jegyezzétek fel és tápláljátok be a számítógépbe, kilövésre. 05:56 (helyi idő), az Egyesült Államok Hadseregének Patriot rakétaelhárító bázisa a Cumbre Vieja tűzhányó csúcsán Keletre az amerikai Patriot rakéták irányítóállásából szenzációs kilátás nyílt az Atlantióceánra. Gyönyörű látvány volt a tengerből vöröslőn kiemelkedő napkorong. A hajnal rózsaszín függönye Afrika forró partjait tükrözve világította meg a csata terét. Az amerikaiak az ellenséget rejtő nagy vizet figyelték. Ott vannak valahol, ott rejtőznek, hogy láthatatlan erejükkel a semmiből, váratlanul csapjanak le rájuk. Ám a Patriot rakéták kezelői készen álltak; többen szorosan ökölbe szorított kézzel nézték, hogy a fáradhatatlan Vikingek a távolban szonárokkal próbálták felderíteni a tengeralattjárót. Blake Gill őrnagy előző nap délután aludt egy kicsit, de azóta le sem hunyta a szemét. Folyamatosan szemmel tartotta a kráter körül elhelyezett nyolc rakétaelhárító lövegét. Gyalog, a különleges egység négy testőrének kíséretében ellenőrizte egyik löveget a másik után. Mindegyiknél felnézett az indítóállásra, hibát, rossz látószöget, hibás elektronikus kapcsolatot keresett. De nem talált. A MIM-104E Patriot rakéta új verziója, az egyetlen föld-levegő rakétatípus, amivel már harci helyzetben sikerült ballisztikus rakétát elhárítani, minden lövegben pontosan beillesztve, a szélrózsa minden irányába állítva készen állt. Mind a harminckét rakéta a helyén volt, századmásodpercek alatt indíthatók. Blake tudta, hogy a valaha épített legnagyobb légvédelmi irányított lövedékkel van dolga, igazi célzott acél rombolóegység van a kezében. Nagyon büszke volt a keze alá adott eszközre. Odafent az irányítóállásban, a tűzhányó csúcsánál kora hajnalban, még sötétben összehívta embereit, és így szólt hozzájuk: – Régóta benne vagyok a rakétajátszmában. Sokan megfordultak ezen a szakterületen, aztán el is tűntek. De ha meg kéne neveznem valakit, aki egészen biztosan le tudja lőni ezt a kurva izét az égből, azok ti vagytok, fiúk. Halálbiztosan! Ezt teljes meggyőződésből mondom nektek. Aztán otthagyta őket, hadd dagadjanak a büszkeségtől, teljesítsék feladatukat legjobb tehetségük szerint. A lövegektől egy kicsit feljebb elhelyezett irányító központ számítógépének képernyőjét nézte merően, és elhatározta, hogy egy utolsó ellenőrzést hajt végre a kommunikációs rendszeren. Meg akart győződni róla, hogy állandó kapcsolatban vannak a közvetlen műveleti területen levő négy korvett, az Elrod, a Nicholas, a Klakring és a Simpson rakétakilövő- és radarállomásaival. A vonalellenőrzés részeként kapcsolatba lépett Gillmore admirálissal, aki a Coronado fedélzetéről irányította a műveletet. Ellenőrizte a számítógépek közti összeköttetést, és a járőröző helikopterekkel meglévő rádiókapcsolatot is. Blake semmit nem hagyott a véletlenre. Biztosítani akarta, hogy ha bárki odakint a vízen, radarosok, őrök, szonárkezelők, pilóták vagy navigátorok valami fontosat lát, azonnal, két gombnyomással kapcsolatba tud lépni a Patriot rakétaelhárító irányítóállomással. Gyorsan kell reagálniuk, de lesz elég idő. Gill őrmester szerint az amerikai védelmi erőknek igen jó esélyük van a győzelemre. Feltéve, ha mindenki kiválóan teljesíti a rá bízott feladatot. A többit a nagy, 5 méter hosszú Patriot rakéták elintézik. A legalább 90 kilónyi TNT-vel megrakott, Mach 5-ös gyorsulású robbanófejek legalábbis biztosan elbánnak a SCIMITAR rakétákkal. A Hamasz rakétáinak előnye a meglepetésszerű támadás, de az amerikai Patriotok hatszor gyorsabbak, és megbízhatóak.

222

Gill őrnagy konzultált Gillmore admirálissal, és együtt vizsgálták át újra a teljes kommunikációs rendszert. Az új Patriotok rossz időjárási viszonyok közt is képesek működni, hatótávolságuk 70 kilométernél is nagyobb, gyakorlatilag bármilyen magasságba eljutnak. A Patriot modern, célközelben robbanó időzítő berendezéssel van ellátva, és úgy képes szétrobbantani a SCIMITAR-t, hogy nem is ütközik össze vele. 06.35 óra (helyi idő) Barracuda 28.22É 17.28Ny Kilövési zóna – FEL! Jobban körülnézni! Ben Badr körülnézett és megnyugodott. 5,5 kilométerre nyugatra látott egy helikoptert, egy másik, 3,5 kilométerre nyugatra éppen távozóban volt. Észrevette az Oliver Hazard Perry osztályú fregattot partközelben, és tudta, hogy ez mit jelent. Meglehetősen laza körülnézés volt ez a tengeralattjáróból; olyan ember kémlelte így a környezetét, akinek meggyőződése volt, hogy van elég ideje, de aki lelke mélyen érezte, hogy végül nem lesz menekvés. Nem tudják megakadályozni, hogy kilője a rakétákat, és valószínűleg nem lesz idejük, hogy elhárítsák a SCIMITAR-ok becsapódását. De akármi is történik, nem engedik, hogy elhagyja a Kanári-szigetek környékét. Innentől kezdve ez egészen biztosan öngyilkos misszió. A Barracuda periszkópja mintegy hatvan másodpercig volt kinn a vízből: túl sokáig, a helyzetet reménytelenné tévőn sokáig. A térség felett éppen akkor átrepülő, Don Brickle hadnagy vezette helikopter 6.35 órakor fogta be radarral. Rákanyarodott, mélyrepüléssel közelítette meg a bemért pozíciót, és azonnal értesítette a Nicholas a műveleti központját és a közelben tartózkodó másik helikoptert. Három perccel később a Barracuda szonártermében észlelték a helikopter hidrofon zaját és a tat felől szonárjeleket fogtak. Ugyanekkor Ashtari Mohammed főhadnagy hangosan beolvasta a SCIMITAR rakéták tűzvezető számítógépébe betáplált koordinátákat. – RAKÉTÁK KILÖVÉSRE KÉSZEK! Brickle hadnagy, a Seahawk pilótája erős jobb fordulattal a megjelölt hely fölé repült, és meglátta a Barracuda sötét árnyékát a felszín alatt. Kettő-kilenchét irányba tartott. Bal válla fölött meglátta a Nicholas másik helikopterének pilótáját, Ian Holman hadnagyot, aki délkeletről közelített. Ebben a pillanatban adta ki Ben Badr a tűzparancsot. – FELKÉSZÜLNI! – KÉSZ! – TŰZ! A hatalmas, orosz tengeralattjáró enyhén megrázkódott, amint az első nagy SCIMITAR elindult a kilövőcsőből és a felszínre tört, majd szikrák közt, tűzcsóvát húzva maga után nagy robajjal az égre szökkent. Az oldalszárnyak vészjóslón morgó, süvítő hangot adtak, ahogy a rakéta a tiszta reggeli levegőbe hasított. Minden úgy ment, ahogy azt az észak-kierei titkos bázison, a Kwanmo-Bong hegy belsejében a rakétamérnökök beprogramozták. Badr admirális periszkópon át nézte a rakéták haladását. Ott állt az optikánál, és figyelte, hogy a Mark-2-es nukleáris robbanófejű rakéta magasan, meredek röppályán, 960 km/órás sebességgel száll egyenesen a Cumbre Vieja 48 kilométerre levő krátere felől. Repülési ideje két perc harminchat másodperc. Egyenesen a C. J. Smith kapitány vezetése alatt álló USS Elrod felé tartott. Ben Badr teljes szívéből kívánta, bárcsak Ravi és Shakira is velük lehetne ebben a pillanatban. A következő fél órát azonban legnagyobb ellenségének sem kívánta volna. Ellépett a periszkóptól, hogy kiadja meggyőződése szerint utolsó parancsát.

223

– MÁSODIK RAKÉTÁT ELŐKÉSZÍTENI! Magasan fölöttük Brickle hadnagy minden tudásával igyekezett Holman hadnagyot is ráirányítani a célra. – Cél azonosítva. Rejtőzködő TENGERALATTJÁRÓ kettő-kilenc-hét irányban, távolság 550 méter lassan. Delta Hármat irányítsd azonnali támadásra, könnyű torpedó. – Delta Három, itt Bravo Kettő, vektor 225, kilövésre felkészülni… – Delta Három, vettem, kész vagyok. – FELKÉSZÜLNI! FELKÉSZÜLNI! KIOLDANI! Most! Most! MOST! Holman hadnagy jobb kézzel rácsapott a gombra, és a Mark-50-es torpedó elhagyta a bomba teret, meredeken zuhant a víz felé. – Bravo Kettes – Itt Delta Három. Fegyver a vízben. Látom, hogy a periszkópja még mindig észak-északkeletre néz. Öt kilométerre akarhat lemerülni. – Vettem, Delta Három. A cél gyorsul. Jézus! Kilőtt egy másik rakétát is! A Barracuda fedélzetén mindenki hallotta a robbanást és érezték a torpedó erős ütését, amint a hajó jobb oldalán, 9 méternyire a tatrésztől a hajótestbe fúródott. A lökés majdnem átfordította a tengeralattjárót, bal oldalára lökte. Hátul, a reaktorteremben Abbas Shafii parancsnokot és Hamidi Abdolrahim parancsnokot iszonyú erővel csapta a rekeszfalnak a lökés. Az ütközés ereje olyan hatalmas volt, hogy a reaktor vészhelyzeti automatikája bekapcsolt, a reaktor belsejében a láncreakciót leállító grafitrudak teljesen becsúsztak. Azonnal megszűnt a világítás, víz árasztotta el a hátsó rekeszeket, de a kabinok és az irányítótér el volt szigetelve, és bár Badr admirális tudta, hogy a hajó valószínűleg súlyosan megsérült, nem süllyedt. Parancsot adott, hogy csökkentsék a sebességet öt csomóra, és csak akkumulátorral haladjanak. Dél felé fordították a hajót, és 10-es lejtéssel süllyedtek. A mélybe akartak menekülni. A reaktortérben a két parancsnoknak sikerült talpra állnia. Ardesir Tikku törzszászlós, információtechnológus specialista a képernyők mellől hátrament segíteni. A hajón minden vészjelzés bekapcsolt. Mohtaj kapitány átvette a kormányzást, Ben Badr és Ali Zahedi kimentek. – SHAFII… minél előbb be kell indítani a reaktort… húzd ki a rudakat, különben nekünk annyi. Ardesir Tikku törzszászlós ujjai sebesen kalapálták a billentyűzetet. Nem tudhatta, hogy odafent Ian Holman hadnagy és Don Brickle hadnagy megismételni készül a támadást. A két Seahawk pontosan a küszködő Barracuda felett berregett, nyugodtan kommunikáltak az újonnan érkezett. Delta Négy hívójelű, az Elrodról felszállt helikopter pilótájával, Paul Lubrano hadnaggyal. – Itt Bravo Kettő. Robbanás a tatnál, kettő-kilenc-hat. Delta Négy készen áll a második ledobásra. Delta három kérdés éles? – Delta Három éles, három-öt-hat, hatótáv kétezer-háromszáz méter. Robbanás a hajótesten. Még mindig közelít. Robbanás a hajótesten. Delta Négy felkészülni. – Delta Négy. – Delta Négy, Delta Három, vektor 065, felkészülni. – Delta Négy itt Delta Három. KIOLDANI! Most! Most! MOST! – Delta Négy, fegyver kioldva! A második torpedó is elhagyta a Seahawk bombaterét, és nagy erővel zuhant a sérült Barracuda felé, mely már 15 méterre a felszín alatt volt. A középső stabilizátor előtt csapódott a hajótestbe, majdnem kilencméteres lyukat ütve rajta. A tengeralattjáróba nagy mennyiségű víz zuhogott be. Senki sem tudta pontosan, mi találta el őket. Pontosan harminckét másodpercen belül a tengeralattjárót kétszer találták el. Utolsó merülését hajtotta végre. A haditengerészet a

224

szonárokkal fogta a furcsa, jellegzetes csendülő hangot, mely azt jelezte, hogy egy nagy hadihajó törik ketté és tart az óceán aljzata felé. A reaktorteremben lévőknek néhány másodperces előnnyel sikerült lezárniuk rekeszeiket. Egy perccel élhettek tovább, mint a hajó legénységének többi tagja. Hatszáz méter mélyen azonban a nyomás menthetetlenül összelapította a hajótest maradékát. A tengeralattjáró már nagyobb darabokban merül lefelé, még mindig csengve-bongva, mint a pokol harangjai. Az Elrod fedélzetén a figyelőszolgálat észlelte a rakétakilövést, és látták, hogy a rakéta nyugat felé tart. Az irányítóteremben a McDonnell Douglas Harpoon radarrendszer azonnal beazonosította és bemérte a célt. A fedélzeti tiszt azonnal jelentett a kapitánynak: – Kapitány úr, felszín alól indított rakéta, zöld 65, 6,5 kilométer, ívszög a föld-levegő rakétáknak. – Remek. Rakétakilövők… tűzparancs, TŰZ! Az első ASROC rakéta hatalmas füstfelhőben, 0,9 Mach gyorsulással, meredek ívben indult a SCIMITAR ellen. Másodpercekkel később óriási füstgomoly keletkezett a sztratoszférában, ott, ahol a hőkövető amerikai rakéta becsapódott a legmodernebb észak-koreai rakétába, és egy pillanat alatt egy rakás szálldosó fémhulladékká változtatta. Az első rakéta indításának tizedmásodpercében fellőtték a második Harpoont is ugyanarra a célra, de mivel a SCIMITAR már megsemmisült, a második rakéta a legközelebbi Seahawkra, a Bravo Kettőre állt rá, elindult felé, de az Elrod tűzvezetési központjából még éppen idejében leállították. A Bravo Kettő pilótája, Don Brickle hadnagy majdnem szívrohamot kapott, amikor meglátta, hogy a Harpoon egyenesen felé közeledik az égen. És még így is, hogy három kilométerrel távolabb felrobbant, Brickle hadnagy igencsak sértve érezte magát. – Uramatyám, fiúk. Elment az eszetek? Hiszen én veletek vagyok… láttok a fejemen olyan kibaszott turbánt? Némi zavar után halk nevetést lehetett hallani, és valaki közben jelentést tett, hogy a második Harpoont inaktiválták és a vízbe esett, majd a második jelentés megerősítette, hogy az első rakéta eltalálta és megsemmisítette az első SCIMITAR-t. A harmadik jelentés arról szólt, hogy a tengeralattjáróról két nagy robbanás hallatszott. Egy újabb jelentés viszont azt mondta, hogy a Barracuda második rakétája is úton van. A helikopter-frekvenciákon folyó beszélgetés hallatán mindenkiben meghűlt a vér. C. J. Smith kapitány parancsot adott ki. – FEGYVEREKET KÉSZENLÉTBE! Megelőzendő, hogy bárki is megpróbáljon egy Seahawkot lelőni. Ekkor minden kristálytiszta és egyértelmű lett. A második SCIMITAR már jó ideje úton volt, meredek röppályán tartott a Cumbre Vieja pereme felé. Teljes negyven másodperce repült. Tíz kilométer után még mindig emelkedő pályán volt, és maga C. J. Smith kapitány adta ki a gyors, életbevágó parancsot: – Patriot-főnök – itt a Foxtrot Charlie korvett. Kilőtt rakéta egy-egy-három. A tiétek. Gill őrnagy az irányító központban figyelte, ahogy az automata rendszer azonnal aktiválja a sávkövető radart, azt a radarsugár-nyalábot, amely szükség esetén egyszerre száz célt is be tud mérni és követni képes. A keresés, célazonosítás, az ellenrakéta röppályájának kiszámítása és célra vezérlése négy és fél másodpercet vett igénybe. – …Megvan, uram! – Itt Patriot-főnök. Megvan. Várható több is? – Nem tudni, Patriot-főnök. Van egy kis probléma idekint, de a kilövő tengeralattjáró erős támadás alatt van. Lehet, hogy lőnek még, de nem valószínű. – Itt Patriot-főnök. Vettem.

225

Ekkor a világ valaha alkotott legjobb irányított rakétája a kráter fölött az égre szökkent. Radarját az irányító központban Gill őrnagy mellett elhelyezett digitális fegyverellenőrző számítógép vezérelte, automatikusan. A Patriot rakéta mennydörgő hangot hallatva, 113 fokos szögben haladt a cél felé, mely most már 9000 méternyi magasságból, a krátertől 180 kilométerre lefelé tartó pályaívén járt. Gill őrnagy parancsot adott, hogy még egy és még egy és még egy rakétát lőjenek ki, de erre aligha volt szükség. Az első Patriot több mint 4800 km/óra sebességgel száguldott a SCIMITAR felé. Tizenkét másodperccel a kilövés után óriási erővel robbant, kevesebb, mint 15 méternyire a Hamasz rakétájától. A kétszáz font TNT, majdnem annyi, amennyitől csak egy lyuk maradna Gomera helyén, füstgomollyal festette meg az azúrkék eget. A második SCIMITAR is darabokra robbant, égő üzemanyaga színes esőként nagy területen hullott szét, a krátertől tizenöt kilométernyire. Nukleáris robbanófeje nem robbant fel: az Atlanti-óceánba hullott. Akkora hangerővel tört fel az éljenzés Gill őrnagy rakétásaiból, hogy az a Yankees stadion közönségének is becsületére vált volna. – Foxtrot Charlie, itt Patriot-főnök. Rakéta megsemmisítve. – Itt Foxtrot Charlie. Hál'istennek. George Gillmore admirális hivatalos jelentést küldött a Pentagonba: 090652OKT09. Barracuda tengeralattjáró víz alól két rakétát indított a La Palma szigetén található Cumbre Vieja tűzhányóra, 45 kilométeres távolságból. Tengeralattjáró két, helikopterről kilőtt torpedóval megsemmisítve, elsüllyesztve. Mindkét rakéta elhárítva. Egyik a USS Elrodról kilőtt Harpoonnal, a másik a kráter közeléből kilőtt Patriottal. Isten óvja Amerikát! Gillmore.

EPILÓGUS A Dagály hadműveletet október kilencedikén hajnalban befejezettnek nyilvánították. Az amerikaiak arra ébredtek, hogy elmúlt a veszély. A fenyegetés valóságos volt, az Egyesült Államok hadserege azonban elhárította. Az igen kimerült Morgan admirális és Mr. Arnold Morgan aznap hajnali négy órakor hagyta el az Ovális Irodát. Beszálltak az új, sötétített üvegű, golyóálló Hummer 2A gépkocsiba, és Washington északi elővárosain át Chevy Chase-i nagy, gyarmati stílusú házukba vitték őket. Autójukat a titkosszolgálat négyfős különítménye kísérte. Majdnem háromnegyed hat volt, amikor Kathy buggyantott tojást, angol muffint, sült szalonnát és virslit tett az asztalra. Úgy nézett ki, mintha bankettet adnának, de sem a Dagály hadművelet főparancsnoka, sem a felesége nem evett semmit az előző szerda reggeli gyümölcssaláta óta. Az Ovális Irodából kurta parancsokat osztogató Morgan admirális valóban úgy nézhetett ki, ahogy a média nevezte: A Zord Katona Prototípusa; de a Hamasz hét hétig tartó fenyegetésének ez volt az ára. Kathy Charles McBride exelnököt hibáztatta ez egészért. – Ha az a féleszű idióta hallgatott volna rád – mondta a kávéját szürcsölve – ha komolyan vette volna a titkosszolgálati jelentéseket, a katonai vezetők szakértő véleményét, fele ilyen stresszel sem járt volna ez a hadművelet. A szakértők tették volna a dolgukat, és megbirkóztak volna a feladattal.

226

– Igazad van – mormogta Arnold. – Éberség. Örökös éberség. Mert az ellenség nem alszik. De az Amerikai Egyesült Államokra az jelenti a legnagyobb veszélyt, ha egy idétlen, rövidnadrágos alak kerül az elnöki székbe. – Gondolod, hogy kiderül ez az egész… a katonai hatalomátvétel a Fehér Házban, az elnök leváltása, és… minden? – kérdezte Kathy. – Pokolian remélem, hogy nem – felelte Arnold. – Nem szeretném látni, hogy az ország kettészakad. És merem remélni, hogy az a vadbarom McBride eléggé szégyelli magát. Legalábbis túlságosan ég a pofája ahhoz, hogy kibaszott memoárokat írogasson. – Mondta neked Alan Dickson, milyen közel volt a második rakéta, amikor a Patriot megsemmisítette? – Ó, az nem volt gond. A fiúknak tengernyi idejük volt. – Mégis, mennyi idő múlva csapódott volna be a kráterbe? – Negyven másodperc múlva. – Isten az égben! Paul Bedford elnök reggel hétkor intézett beszédet a nemzethez. Bejelentette a vészhelyzet elmúltát és a tíz napja tartó szükségállapot végét. Kérte a nemzetet, hogy nyugodtan térjenek vissza megszokott életükhöz, és megígérte, hogy a fegyveres erők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy helyreállítsák a rendet a nagyvárosokban. Gratulált a médiának visszafogottságáért, fegyelmezettségéért és együttműködéséért, de egy szóval sem említette, hogy ezt Morgan admirális fenyegetésére tették, miszerint különben tankokkal löveti szét a székházaikat. Sajnálatát fejezte ki a kényelmetlenség miatt és amiatt, hogy az adófizetők pénzéből igen sokat kellett költeni a civil és kormányzati személyek és javak menekítésére. – Mindazonáltal – mondta az elnök –, hivatali esküm szerint nem csak az Alkotmányt kell védelmeznem, hanem az Amerikai Egyesült Államok lakosságát is. Mindannyiukat. Íratlan ígéret volt ez, de ezt vettem mindenek közül a legkomolyabban. Röviden, tömören és higgadtan vázolta, mekkora veszélyt jelentett a közel-keleti terroristacsoport fenyegetése. – Nem vállalhattam a kockázatot – mondta. – Öt órával ezelőtt az Egyesült Államok fegyveres erői megsemmisítették a terroristákat és rakétáikat. A veszély elmúlt. Mindazonáltal tárgyalásokat kezdeményeztünk a spanyol kormánnyal, hogy a Cumbre Vieja csúcsán állandó amerikai rakétaelhárító bázist hozzunk létre. Tárgyalásokat kezdeményeztünk továbbá az érdekelt felekkel, hogy olyan mérnöki rendszert építsünk ki, mellyel kiszáríthatók és betömhetők a tűzhányó föld alatti tavai. És ezennel figyelmeztetjük a Hamaszt és a hozzá hasonló szervezeteket, hogy EZZEL MEG NINCS VÉGE. FELKUTATJUK ŐKET. BÁRHOVÁ IS REJTŐZZENEK. Ugyanaznap. Damaszkusz. Szíria. Ravi és Shakira Rashood a nagy Sharia Bab Touma-i házban nézték a CNN műholdas adását. Döbbenten hallgatták a bejelentést. Csak lassan fogták fel, hogy Ben Badr, Ahmed Sabah és a legénység többi tagja halott. Úgy hitték, missziójuk elháríthatatlan, hogy még az Egyesült Államok hatalmas hadereje is képtelen bemérni egy portyázó atom-tengeralattjárót. Mélyen lesújtva, gyalog mentek a citadella előtti nagy Omajjad mecsetbe, elesett bajtársaikért imádkoztak. Mindketten pontosan tudták, mekkora veszélyben van a legénység. Mindketten pontosan tudták, hogy Allah bármelyik pillanatban magához szólíthatja társaikat.

227

Mégis, amikor közeli barátokat, bajtársakat és rokonokat érint, a halál még borzalmasabbnak tűnik. A tábornok és felesége sokáig nem tudtak szólni. Ugyanekkor. Fehér Ház Bedford elnök éppen ekkor fejezte be a nemzethez intézett beszédét. – Ismételten el kell mondanom – szólt az elnök –, hogy az Egyesült Államok Hadserege és Haditengerészete a tőlük megszokott bátorsággal és hatékonysággal szolgálták a nemzetet, mindannyiunkat. Köszönet illeti őket, különösen kiváló parancsnokaikat. Köszönöm a hadművelet félig civil, félig katona főparancsnokának, Arnold Morgan admirálisnak helytállását, akire az előző kormányzatból emlékezhetnek. Az admirális, mint mindig, ezúttal is időben avatkozott közbe, amikor a nemzetet veszély fenyegette. A hadművelet időtartama alatt, nyolc napig ki sem tette a lábát a Fehér Házból, és mégis, amikor harcoló egységeink ma hajnalban az Atlanti-óceánon megküzdöttek a rettentő ellenséggel… azt hiszem, minden rakétaelhárító egység mellett, földön, vízen, levegőben… minden helikopterben… minden irányítóteremben… ott volt lélekben ő is… ahogy velük volt az út minden szakaszán. Morgan admirális ilyen, és ezt mindenki tudja a fegyveres erőknél. Nem tudom, hogyan boldogultunk volna nélküle. Biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan önök is hosszú, békés nyugdíjaséveket kívánnak neki. Chevy Chase ugyanebben az időben Arnold ismét nagyot harapott a virsliből, és Kathy a szoba másik feléből csókot dobott neki. – Hallod ezt, drágám? – Igen – felelte Arnold. – És éppen a nyugdíjas létemet élvezem. – Helyes – felelte Kathy Morgan kicsit aggódva. – De le merném fogadni, hogy ha megint valami nagyon rossz történik, újra behívnak. Te meg trombitaszóra masírozol és felveszed a harcot.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A hosszú, föld körüli atomtengeralattjáró-utazás ötlete Sir John „Sandy” Woodward admirálistól származik, aki korábban a Royal Navy atomtengeralattjáró-parancsnoka, majd a tengeralattjáró-flotta főparancsnoka volt. Az admirális talán mindenkinél többet tud a modern tengerészeti hadműveletekről, mivel 1982-ben a Királyi Haditengerészet különleges feladattal megbízott harci különítménye parancsnokaként maga is részt vett a Falkland-szigeteknél folyt csatában. Végtelen szakértelemmel és részletességgel magyarázta el az atom-tengeralattjárók működését, és egyszer sem vesztette el a türelmét. Illetve nem sokszor. A könyvben leírt tengerészeti hadművelet leírásában az ő ötlete volt, hogy a végső támadást a levegőből indítsák. Ő segített az Egyesült Államok Haditengerészetének az Atlanti-óceán keleti részén folytatott regénybeli kereső-megsemmisítő hadműveletének kitervelésében. A különleges erőktől leszerelt tisztek, akik „techno-thrillereim” írásában segítenek, nyilvánvaló okokból nem kívánják felfedni kilétüket. Mindazonáltal köszönettel tartozom nekik. Mindannyian tudják, milyen hálás vagyok nekik. Az Atlanti-óceán két oldalán élő három szakértőt kérdeztem meg a cunamik hatását illetően. Két-három kritikus kérdésben némiképp eltért a véleményük. Ezért egyiküket sem neve228

zem meg, mivel az megosztaná a geofizikus közösséget. Ami még ennél is rosszabb, azzal vádolhatnának, hogy bár kis mértékben, megváltoztattam jó szándékkal adott szakértői véleményüket.

229