Komacu Szajko-A sárkány halála 2 Japán

1

KOMACU SZAJKO A SÁRKÁNY HALÁLA 2.

2

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

3

KOMACU SZAJKO

A Sárkány halála 2. TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS KÖNYVEK

KOZMOSZ KÖNYEK

4

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:

Комацу Сакё: Гибелъ Дракона. Пер. с яп. Х. Рахима. Издательство “ Мир”, Москва 1977 © Sakyo Komatsu 1973, © Перевод на русский язык, “ Мир”, 1977

FORDÍTOTTA SÁRKÖZY GYULA A FEDÉL VISZT GYÖRGY MUNKÁJA

© Sárközy Gyula, 1985 Hungarian translation

5

Süllyedő ország 1. A földrengés után csak részben helyreállított miniszterelnöki rezidencia egyik szobájában az álmatlan éjszakáktól elgyötört, lesoványodott kormányfő, a kabinetfőnök és az irodavezető ült az asztal körül, amelyen egy papírlap hevert. – Mi legyen ezzel a kérdéssel? – kérdezte fáradtan a miniszterelnök. – Azt jelentették nekem, hogy a további kutatásokhoz újabb egy-tízmilliárd jen szükséges... – Valószínűleg nem marad más hátra, mint átadni ezt az ügyet a hadseregnek – felelte a kabinetiroda főnöke. – A D-terv alapkutatásai már megkezdődtek. Most sürgősen ki kell bővíteni az irányító csoportot, felemelni az alkalmazottak létszámát, növelni az anyagi eszközöket és a kifizetéseket... – De az teljesen nyilvánvaló, hogy a hadsereg egymaga nem birkózik meg a D-tervvel – mondta az irodavezető. – Meg aztán a kifizetések is problémát okozhatnak, ha túllépik a titkos alap kereteit. Viszont a legfontosabb lenne pontosan megállapítani, hogy az a dolog mikor és milyen formában következik be. Ebben az esetben nem elég az, ha a kabinet kidolgoz egy evakuálási tervet. Sok-sok tudós együttműködésére van szükség. De hogyan verbuváljuk össze ezeket a tudósokat... – E-gen, nincs más kiút, mint a TudományosMűszaki Tanácshoz fordulni... – fonta karjait keresztbe a mellén a kormányfő. – Tehát be kell avatnunk a

6

titokba – természetesen bizonyos határok között – a Tanács elnökét és kollégiumának tagjait, hogy felkérhessük őket az együttműködésre. Mellesleg az az érzésem, hogy a Meteorológiai Igazgatóságon, a Geodéziai és Kartográfiai Állami Intézetben, a Földrengéstani Intézetben és a katasztrófák elleni védekezés tanulmányozásával foglalkozó intézetben bizonyára akadnak emberek, akik máris sejtenek valamit. – Ki tudja... A tudósokat főleg a múltkori földrengés foglalkoztatja – szólalt meg elgondolkozva az irodavezető. – Ez meg... Ez egy nagyszabású és egyedülálló jelenség... Ha akad is mondjuk két-három olyan ember, aki gyanít valamit, azok maguknak sem hisznek majd. És semmi esetre sem beszélnek róla. Hiszen bolondnak tarthatják őket. A kormányfő még mindig az előtte heverő papírlapra meredt. – Jómagam is kételkedem... pontosabban, még most sem vagyok képes elhinni... – dörmögte. – Nagyon is hajmeresztő az egész. Legyünk bár a vulkánok hazája, akkor sem hihető, hogy egy ekkora terület ilyen, rövid idő alatt... A másik két férfi is a papírlapra szegezte tekintetét. A papír közepén egyetlen képlet állt:

→ min D=2 – Igen, valóban... hihetetlen az egész... – mondta az irodavezető, párnás tenyerével simogatva az állát. – Ha ez igaz, akkor természetesen rémes dolog... de ha egy óriási baklövés vagy helyesebben annak a bizonyos Tadokoro professzornak a fantazmagóriája vagy tévedése, akkor... A kabinetiroda főnöke éles pillantást vetett a kor-

7

mányfőre. Ő is szüntelenül erre gondolt: hátha tévedés, tévhit, fantazmagória. Ő már régóta a kormányfő kísérője a politikai életben. Annak idején ugyanazt az egyetemet végezte el, mint a miniszterelnök, és sok tekintetben le volt kötelezve neki. És most sehogy sem hagyta nyugton az a gondolat, hogy patrónusa – az állam legmagasabb rangú méltósága – egy gyenge pillanatában nagyszabású csalás áldozata lehet. Mindenesetre amíg egyelőre a kulisszák mögött, titokban zajlik minden, még elhatárolhatja magát az egésztől. De később, amikor a folyósított összegek megnövekszenek, és a kutatásba bevont személyek köre kibővül, amikor az egész munka hivatalos jelleget ölt, sokkal nehezebb lesz kimosakodni. Felelősségre vonhatják, ez pedig az ő és az egész kormánypárt elkerülhetetlen politikai halálát jelentené. Akkor hát kit kellene feláldozni?.. A kabinetiroda főnöke sokévi szokásához híven reflexszerűen keresni kezdte gondolatban az alkalmas jelöltet. Ki vállalja a felelősséget a legrosszabb esetben? Ki, legyen a “bűnbak”, hogy meg lehessen menteni a miniszterelnököt? Ő hajlandó a fejét kockáztatni. De vajon elegendő lesze az ő személye? Ha pedig az mégis bekövetkezik... – Az eddig elvégzett kutatások alapján még nem lehet határozott következtetéseket levonni... – emelte fel a fejét a miniszterelnök. – Bárhogy legyen is, egyelőre folytatni kell a kutatásokat. Mi lenne, ha valóban megnövelnénk kissé a folyósítandó összeget és a munkatársak létszámát? A miniszterelnök, mint mindig, most is óvatos volt, mindazonáltal a kabinetiroda főnöke megérezte, hogy a kormányfő döntött. Rászánta magát a bátor lépésre, kockára téve ezzel politikai karrierjét. – Nagyszerű! – bólintott az Irodavezető, és hatal-

8

mas teste szinte beleremegett. – Egyébként a párt titkárságának a holnapi üléséről.. – Előbb szeretnék... – és a miniszterelnök hirtelen elgondolkodott. – Hívja fel nekem a miniszterelnök.. helyettest és a párt titkárát... – A miniszterelnök-helyettes minden bizonnyal alszik már – pillantott az órájára a kabinetiroda főnöke. – Hívjam fel a titkárt? – Nem, egyelőre nem kell, majd talán kicsit később. A miniszterelnök felállt, elővett egy üveg konyakot, és három pohárral együtt az asztalra tette. – Kicsit elfáradtam... – és megtöltötte a poharakat. – Halasszuk holnapra? – Halasszuk – bólintott az irodavezető, és megfogta a poharát. – Jobb, ha lepihen. Az én problémám ráér holnapig. Némán felemelték poharukat. Az irodavezető, aki akkora volt, mint egy díjbirkózó, egy hajtásra kiitta a konyakját, felállt, és az ajtó felé indult. Rá egy percre felállt a kabinetiroda főnöke is, majd a miniszterelnök is. A kabinetfőnök a folyosón kissé lemaradt az irodavezetőtől, és odasúgta a miniszterelnöknek: – Átalakítja a kabinetet? A kormányfő csodálkozó pillantást vetett legközelebbi munkatársára, akinek csalhatatlan ösztöne volt. – Igen, amint elcsitul ez a zűrzavar. – A miniszterelnök arca megfeszült. – Úgy érzem, hogy bizonyos értelemben ez alkalmas pillanat. Holnap találkozom a miniszterelnök-helyettessel és a párt titkárával... Amikor a kabinetiroda két munkatársa távozott, a miniszterelnök visszatért a szobájába, és felhajtott még egy pohár konyakot. Hatalmas háza üres volt. Családja a földrengés után elutazott, csak a szolgáló, az ügyintéző, egyben komornyik és az őrség maradt a házban. Nekik parancsot adott, hogy ne mutatkozzanak

9

az emberek előtt Ezért tűnt úgy, hogy egyedül van a rezidenciájában. Csend. Olyan furcsa minden... A miniszterelnök érezte, hogy az alkohol előhozza fáradtságát, lehunyta szemét, és ujjaival megdörzsölte szemhéját, A fáradtság nyomban szétáradt egész testén, ránehezedett a hátára, a tarkójára, mintha fejjel előre a szakadékba akarná lökni. A kormányfő hátradőlt a fotelban, és hagyta, hogy zuhanjon. Gondolatainak ólmos örvényébén kezdett homályosan kirajzolódni valami... A döntés... Szüntelenül erre a rejtélyes döntésre gondol. “Teljesen egyedül dönteni” – a hivatásos politikus sajátossága, Mindenesetre a sajátosságának kell lennie. Pontosan ezzel kezdődik a hatalom. Ez az ötvenéves – miniszterelnöknek még fiatal – ember azt az ősi meggyőződést vallotta, hogy a politikusnak bizonyos értelemben csodatévőnek kell lenni. Valószínûleg a politikát sohasem sikerül racionalizálni. Bármennyit. fejlődjenek is a komputerek, bizonyos alkatú emberek ösztöne és döntése egyes esetekben akkor is meghaladja egész automatarendszerek lehetőségeit Mert a politikai döntéshozatalban szerepet játszik a sötét jövőbe ugrás momentuma, s ezt a jövőt még a komputer nem képes előre kiszámítani. A komputer a múlt és a jelen adatai alapján bizonyos valószínűséggel mintázza meg a jövőt. De sok esetben az emberi ösztön előreugrik, felfedezi a közelebbi utat, amire a komputer nem: képes. Az ember a komputer adatai alapján döntve, megváltoztatja-e szituáció fejlődési folyamatát, következésképpen a valószínüségek megoszlását is. Ekkor újabb számítás, újabb prognózis következik, amelyek az újabb döntés irányát sugalmazzák... Ezt az irányt a cikcakkszerű következtetés közelítésmódszerével, a “Brown-mozgás” alapján sikerül meghatározni, amely végeredményben az “összes lehetséges” szituáció

10

közül a “legjobb” kiválasztásához vezet. De időnként maga az ember is észre tudja venni a legjobb helyzetet és kiválasztani a hozzá vezető “legrövidebb utat”. Ebben az esetben a veszteség rendszerint a legcsekélyebb. A valóság számtalan nagy és kis, különböző amplitúdójú és gyorsaságú jelenségből tevődik össze, amelyek kölcsönösen hatva egymásra, óriási, komplikált rendszert képeznek. Ma még nem lehet betáplálni a komputerbe a valóság összes lehetséges és elképzelhető alkotóelemét. A komputer egyelőre még gyerekcipőben jár, és nincsenek különleges történelmi érdemei. Még ha az összes adatot beletáplálják is, akkor sem képes megrajzolni a jövő teljes képét: maradnak benne megjósolatlan sötét foltok; ahogyan ezt “Laplace démona” bizonyítja... Milyen megkönnyebbülést jelentene – gondolta a miniszterelnök – az a komputer, amelyre rá lehetne bízni teljes egészében a jövendő ismeretét... Akkor az embernek nem kellene foglalkoznia olyasmivel, amit ma politikának neveznek, és bizonyára boldog idők köszöntenének ránk. Kíváncsi vagyok, vajon beköszönt-e valóban az a nap, amikor az ember megszabadul a politikai felelősség gyötrő erkölcsi terhétől, mint ahogy – a gépnek köszönhetően – egykor megszabadult a nehéz, megerőltető fizikai munkától. Nagyon valószínű, hogy az a nap nem jön el... Egyelőre a komputerek és a hivatali apparátus nagyszámú, tehetséges munkatársai csak fokozzák a szituációk komplikáltságat, és még nagyobb terhet raknak azokra, akik a döntést hozzák. A miniszterelnöknek, aki gyakran találkozik a kormányfőkkel, eszébe jutott, mennyire megborzadt, amikor észrevette az Egyesült Államok elnökének arcán a tragikus elidegenedés és a zord, szavakkal ki nem fejezhető elhagyatottság árnyékát, amely a tündöklő mosoly alatt rejtőzködött. Pedig hát az az ember a legtökélete-

11

sebb információs rendszerrel és a tehetséges munkatársak tökéletes szervezetével rendelkezik. A Fehér Házban, a vacsorát befejező beszéd alatt történt. Az elnök sorjában mindenkit megajándékozott mosolyával, aztán egy pillanatra megfeledkezett magáról: a miniszterelnök véletlenül arra nézett és észrevette, hogy az elnök az üres térre is mosolyog, ahol pedig senki nem tartózkodott. És ekkor a miniszterelnök valami rideg vonást fedezett fel, amely valahol a megszokottan mosolygó száj és a jéghideg tekintetű szem között a félúton fagyott az elnök arcára... A jéghideg tekintet mögül pedig a tragikus elhagyatottság meredt a világba, mint a hófehér, keményített mandzsetta alól a hosszú ujjú trikó piszkos ujja. Legszívesebben behunyta volna a szemét. Megmagyarázhatatlan bűntudatot érzett, mintha akaratlanul kileste volna, amint az elnök szükségét végzi. A miniszterelnök most mintha magát látta volna, akit ugyancsak régóta és szüntelenül gyötör az embertelenül visszataszító magányosság, amit csak hasonló helyzetben levő, különleges képességgel megáldott emberek vehetnek észre. A miniszterelnök még mindig hátradőlve ült a fotelben, és arra gondolt, hogy most biztosan ugyanolyan az arca, mint amilyen akkor az amerikai elnöké volt. Egy vén boszorkány rút arca, rideg, de elmosódott vonásokkal... Abban az időben a japán miniszterelnök sokkal könnyebb helyzetben volt, mint az amerikai elnök. Akkor az Amerikai Egyesült Államok bennrekedt a visszataszító háború mocsarában, és az elnök döntésétől függött sok tízezer honfitársának és ellenségének az élete. De ő most ennél sokkal komplikáltabb helyzetbe került... A miniszterelnök megtörölte korántsem frissen borotvált, nedves állát. A Japánnak nevezett ország eltűnhet. Az állam területe fizikailag elvész, a nép

12

nagy többsége elpusztul, akik pedig túlélik, elvesztik szülőföldjüket. Idegen földeken, más népek földjein bolyonganak majd, amelyeken mindig kevés a hely a száműzöttek számára. Ennek a valószínűsége egyre növekszik, de könnyen lehet, hogy semmi sem történik. Ám most nincs idő azon töprengeni, hogy igen vagy nem, minden szempontból fel kell készülni az esetleges katasztrófára. Különben lehet, hogy már nincs is idő a felkészülésre, ha a D-2-vel... Viszont ha megkezdjük a felkészülést és... semmi nem történik... Japán fonák helyzetbe kerül, és minden felelősséget neki kell vállalnia. Ilyen nagy horderejű ügyben dönteni, egy ember erejét meghaladó feladat, gondolta a kormányfő, lassan hintáztatva a kezébén a pohár konyakot. Az átlagember számára felér a lehetetlennel. Éppen ezért, bármennyire tökéletesedjenek is a komputerek és a hivatali rendszer, a “hatalom” akkor is csodatévő, irracionális és emberfölötti valami marad, ami a hidegvérű esztelenségen alapul. Az átlagember nem mer dönteni ilyen kegyetlen kérdésben. És minél világosabbá válik a helyzet, annál jobban csökken a bátorsága. Hiszen egy embernek kell dönteni a többiek érdekében. Az isten embertelen szerepét csak az vállalhatja, aki könyörületet nem ismerő, hatalmas szellemi erővel és kimeríthetetlen energiával rendelkezik. Az ilyen ember bele tudja szuggerálnia környezetébe a hatalom “szentségétől” való irracionális félelmet. Ugyanakkor, ha a döntés, mint a feldobott pénz, “fej” helyett “írást” mutat, a “szent” szerepét alakítóból könnyen válik bűnbak vagy áldozat, akit a sors istennőjének véres oltárára vetnek. De ha az az ember, aki mindezzel nagyon is tisztában van, mégis erre az útra lép, máris uralkodó. A miniszterelnök a leghétköznapibb embernek tartotta magát. Minden számítása mindig pontos és raci-

13

onális volt. Magában még büszke is volt erre. Amikor politikával kezdétt foglalkozni úgy vélte, hogy a Meidzsi-korszak messze előrelátó és széles látókörű politikusainak ideje lejárt. Az volt a véleménye, hogy a politikát ugyanúgy lehet irányítani, mint egy vállalatot, racionálisan, szigorú és pontos, kellőképpen feldolgozott adatok alapján, és ezt nyilvánosan hangoztatta is. De amikor legnagyobb meglepetésére karriert csinált: legyőzte a kormánypárt vezéreit a választáson, és ő lett a pártvezér, majd pedig a miniszterelnök – még mindig nem tudta felfogni a saját sikerét. Csak később ismerte fel saját különleges képességeit, amelyek – véleménye szerint – nem váltak éppen a becsületére. A saját emberei “rettenthetetlennek és bátornak” nevezték, politikai ellenfelelei “ridegnek, kegyetlennek és számítónak”. A tömegek lassanként kezdték a bizalmukba fogadni, ám ebbe a bizalomba némi tiszteletteljes félelem is vegyült. A környezete – lassan és titokban – ráaggatta a lelketlen “sors ura” szerepet, amelyre mások alkalmatlanok voltak, és ezt végül ő is megértette. Ráadásul az intuíciója ritkán hagyta cserben, a döntései az esetek többségében helyeseknek bizonyultak. Ha pedig néha tévedett, nem vesztette el bámulatos hidegvérét, és nem tétovázott, mint a többiek, ennek köszönhetően minimális veszteséggel került ki a veszélyes szituációkból. Néha pedig még a vereséget is győzelemmé tudta változtatni.Gyakran megfordult a fejében, hogy egyáltalán nem “rettenthetetlen és bátor”, hanem egyszerűen hiányzik belőle néhány érzés, például a félelemérzet. De természetesen nemcsak erről volt szó. Volt benne bizonyos fajta szellemi varázserő, amely vonzotta az embereket, és ez, a nem mindennapi, bátorsággal párosulva, a titokzatosság dicsfényét vonta köréje. Ő maga soha nem törekedett különösképpen a hatalomra, és nem azért került erre a magas posztra,

14

mert oda akart jutni, hanem azért, mert mások emelték oda, úgy, hogy maga is alig vette észre. Mindenesetre ezt érzi, amióta másodszor is megválasztották. Bizonyos értelemben, ez az “áldozat” útja volt. Maga sem tudta, hogyan történhetett. Lehet, hogy a génjeinek köszönheti, lehet, hogy a nevelésének. Tudta, hogy az a bizonyos öregember javasolta jelölését, és a kulisszák mögül támogatta a megválasztását, de nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Persze azután sem hanyagolta el, az öreget: járt hozzá, meghallgatta a múltról szóló elbeszéléseit, elbeszélgetett vele a művészetről, de egyáltalán nem tartotta magát a gyámolítottjának. Az öregember világa túlságosan messze esett attól a világtól, amelyben ő nap mint nap döntéseket hozott. Ez a két világ két különböző dimenzióban helyezkedett el, és hihetetlennek tartotta, hogy bármilyen befolyást is gyakorolhatnának egymásra. A miniszterelnök életpályája nagyon egyszerű volt. Rendkívül óvatosan intézte az államügyeket; mintha egy újonnan épült hídon haladna, és mielőtt lépne egyet, kalapácsával ellenőrzi a híd tartósságát. Az ország politikai történetében ő volt az első pillantásra legkevésbé feltűnő kormányfő. Igaz, megoldott néhány igen súlyos problémát, és becsülettel kilábalt néhány válságból, de ő maga nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Japán békés, nyugodt ország, gondolta, következésképpen az ő politikai pályafutásának is békésen, nyugodtan kell befejeződnie. Ám a helyzet most hirtelen megváltozott. A hatalmas méretű földrengés, amely tönkretette a fővárost és a vele szomszédos körzeteket, nemcsak elemi, hanem politikai csapás is volt. De ezzel még csak valahogy megbirkóznának, ha nem lenne az a valami, ami nemcsak az ország jövőjét fenyegeti, hanem a földet is, amelyen ez az ország elterül. Ha valóban bekövet-

15

kezik, Japán és vezetői előtt egy újabb, az országok történetében eddig még nem tapasztalt Politikai probléma merül fel. Eltűnhet-e egy hatalmas, gazdaságilag erős, sok évszázados történelemmel és kultúrával rendelkező ország? Akadtak-e a világtörténelemben hasonló esetek? Állt-e már politikus hasonló probléma előtt? Lehet, hogy neki ez meghaladja az erejét. A miniszterelnök a semmibe meredt, lassan hintáztatva kezében a pohár konyakot. Vajon lesz-e elég ereje hozzá? No persze, nem fog ölbe tett kézzel ülni. De vajon képes lesz-e végigvinni a dolgot? Vagy valahol útközben, az események kellős közepén felkér egy nálánál sokkal erősebb egyéniséget, hogy vegye át a hatáskörét? De vajon akad-e ilyen ember? Egyetlen szóba jöhető jelölt neve sem jutott eszébe... Hacsak nem az egyik kis létszámú ellenzéki párt vezére, aki fokozatosan ugyan, de egyre nagyobb befolyásra tesz szert. Ennek a háború alatt börtönviselt embernek a háború után sikerült megerősítenie a pártot, felszámolta a párton belül dúló, igen súlyos harcokat, kiállta, a jobb- és a baloldal csapásail De valójában ki is ő? Van benne valami érthetetlen... Hát igen, így hirtelenjében senkit sem tudna megnevezni, gondolta a miniszterelnök, és kiürítette a poharat. Lehet, hogy amikor a helyzet még bonyolultabbá válik, s fokozódik a nyugtalanság, valaki majd a felszínre kerül. Mindenesetre egyelőre neki kell vállalni a “sors urának” szerepét... Ez pedig kegyetlen döntések gyötrelmes sorozatát jelenti. A miniszterelnök folytatta töprengését. Furcsa, de egyáltalán nem érez “hősi” lelkesedést. Nem is akar hős lenni. Egyszerűen nem marad más hátra, mint eljátszani ezt a szerepet. Most még csak nem is az a kérdés, hogy képes-e a feladatra. Egyelőre a végzet

16

kényszeríti éppen őt, a jelenlegi miniszterelnököt a teher cipelésére. Mint minden japán politikus, ő is meg volt győződve, hogy a dolgokat nem “csinálják”, a dolgok “születnek”, jóllehet ezt hangosan nem mondják ki. És az “akarat” meg az “erőfeszítés” jelentéktelen szerepet játszik a sors gigászi játékában, különösen, olyan esetekben, amikor elháríthatatlan események várhatók. A kormányfő meg volt győződve arról, hogy a bátorság nem állandó érték, és csak arra való, hogy az ember ne tévedjen. Időt kell szakítania és el kell utaznia egy-két napra valamilyen csendes helyre, ahol üldögélhet egy kicsit “dzen” pózban, gondolta a miniszterelnök, és az üres poharat nézegette. Igen. És az öreggel is találkoznia kell.

2. A második nagy kantói földrengés – a nép körében “nagy tokiói földrengésnek” nevezték – bizonyos ideig a világközvélemény figyelmének középpontjában állt. Szenzációnak számított már maga az elemi csapás is, amely szinte szempillantás alatt elpusztította a világ legnépesebb, legsűrűbben lakott és maximálisan modernizált fővárosának nagyobb részét. Egy nyugati lap cikke ezzel a tragikusan feltűnő címmel jelent meg: Tokió olyan, mint egy második Hirosima. A szakemberek azon vitatkoztak, mekkora veszélyt jelent egy szupermodern, iszonyatosan felduzzasztott város, jóllehet a katasztrófát “kifejezetten japán jellegűnek” tartották. Az egész világot megrendítette az áldozatok hatalmas száma. A világ minden részéből özönlöttek a japán kormány címére szóló részvéttáviratok. Az amerikai lapok és hírügynökségek, amelyek különös előszeretet-

17

tel szokták segítségnyújtásra felhívni a honfitársaikat, kampányt indítottak: segítsenek Japánnak “minden formában”. A külföldön élő japánoknak nap mint nap részvétüket nyilvánítoták az embrek, de ezek közt akadtak olyanok is, akik nyíltan kárörvendtek. Teltek-múltak a napok, és az együttérzést felváltotta a kíváncsiság: mil lesz most Japánnal; milyen hatással lehet ez a nagy csapás az ország jövőjére? Ez érdekelte most a világközvéleményt. Japán állandó téma maradt. Változatlanul szóbeszéd tárgya volt ez az egyetlen távol-keleti ország, amely sikeresen modernizálta gazdaságát, győzött két háborúban, s bár a világháborúban megsemmisítő vereséget szenvedett, mégis olyan gyorsan helyreállította gazdaságát, hogy a világon a harmadik helyre került a bruttó nemzeti termelés tekintetében. Általános figyelmet keltett ez a hatalmas iramban dolgozó és termelő, a világgazdaságra befolyást gyakorló, túlságosan “tolakodóvá” vált ország. Akadtak olyanok is, akik örültek, amikor meghallották az országot ért katasztrófa hírét. Egy angol lap nyíltan meg is írta: “Magukra vessenek, amiért idáig jutottak.” Aztán : “Japán, amely tovább folytatta gazdaságának »kamikaze« stílusú és a »harakiri« hagyományainak megfelelő fejlesztését, más szóval, semmibe vette az embert, és semmibe vette az emberi életet, létrehozott egy gigászi, fantasztikus, az ember természetével ellenkező hadihajóhoz hasonló várost; és a banzáj reményében támadásba lendült a világpiacon... A kaland azonban bukással végződött, és rengeteg áldozattal járt. Ugyanez történt régen a Jamato nevű óriás csatahajóval is, amely figyelmen kívül hagyva a harc szabályait, vadászgépek légi fedezete nélkül bocsátkozott küzdelembe. A nemzeti karakter a hibák elkövetése után sem változik. Japán a huszadik században is

18

vég nélkül ismétli »szabvány« hibáit: az orosz-japán háború – az orosz erődítések ostroma – óta a mai napig. Úgy látszik, sok év és sok hiba szükséges ahhoz, hogy Japán, levonja a következtetéseket ebből az igen fájdalmas leckéből.” Ennek ellenére látszólag az egész világ együttérzett Japánnal. Ruhasegély és pénz érkezett a károsultak címére. Amerika bejelentette, hogy kétezer összeszerelhető házat és gyógyszereket szállít térítésmentesen, a Szovjetunió pedig egy húszezer tonna vízkiszorítású utasszállító motoros hajót, amely átmeneti szállásul szolgálhat a fedél nélkül maradtak számára. A kormány tizenötezer összeszerelhető és ötezer szállítható házat rendelt sürgősen japán és külföldi cégektől. Közeledett a tél, mindazoknak, akik az utcára kerültek, lakást kellett biztosítani. A raktárakban háromezer úgynevezett “tokházikó” hevert, amelyekből havonta még csak hét-nyolcszáz darabot gyártottak. Sajnos, az e házakat gyártó vállalatoknak több mint a fele megsemmisült Kantóban. De Amerikában, Kanadában és Európában japán szabadalom alapján gyártották ezeket a házakat. Kiderült, hogy ezeken a helyeken ötezer ilyen ház áll készen. Azonnal szerződést kötöttek a megvásárlásukra. Jóllehet az összeszerelhető és tokházak már nemzetközi kereskedelmi forgalomban voltak, ilyen nagy tételű importjukra első ízben került sor. Ezzel egyidejűleg Japán megkezdte a használt utasszállító hajók vásárlását. Több tucat ilyen hajót vásároltak a meghirdetett áron Brazíliától, Ausztráliától és a skandináv országoktól. A hajók vásárlásánál nem számított az ár. A kereslet oly nagy volt, hogy a hajógyári társaságok részvényeinek az árfolyama igen magasra szökött. Amikor a földrengés után két nap alatt helyreállították a naritai légikikötőt, amely sokkal kisebb káro-

19

kat szenvedett, mint a hanedai megkezdődött a pénzemberek és gyárosok zarándoklása Japánba saját szemükkel akarták felmérni a katasztrófa következményeit. Japán szerepét a világgazdaságban különösen a Távol-Kelet gazdasági életében az utóbbi időben már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A helyzet most kissé megváltozott. Az a hatalmas kár amelyet az ország politikai és gazdasági központja szenvedett a jövőben hatással lehetett Japán gazdasági kapcsolataira. A Japánba érkezett külföldiek közötti volt két jelentéktelen külsejű ember. A két magas férfi egyszerű átmeneti kabátot, szemükbe húzott kalapot és napszemüveget viselt. Kezükben diplomatatáska. Olyanok voltak mint a többi üzletember. De a Lincoln Continental kocsi, amelybe együtt szálltak be a három őket váró éles tekintetű fiatalemberrel, diplomáciai rendszámot viselt. A Lincoln elindult a tömött tokió-tibai müúton, a fele úton aztán hirtelen északnak fordult; Adati kerületben áthaladt az ideiglenes hídon és az aránylag kevés kárt szenvedett Csíjoda-kerületben behajtott az egyik nagykövetség udvarára. Az út mintegy másfél óra hosszan tartott, rá tízpercre pedig a két férfi már a nagykövettel és a nagykövetségi titkárral beszélgetett a villa egyik félreeső szobájában. – Alaposan meg kell vizsgálni milyen hatással lesz a tokiói földrengés Japán további fejlődésére – mondta parancsoló hangnemben a kopaszodó középkorú férfi a nagykövethez fordulva. – Ügyosztályunk egyik különleges csoportja természetesen már foglalkozik ezzel a dologgal, de a sokkal alaposabb tanulmányozás céljából itt hagynám bizonyos ideig egyik legtehetségesebb munkatársunkat! És a kíséretében levő harminc év körüli szőke férfira mutatott.

20

– Persze, a kár elég nagy – mondta a nagykövet, és a kandalló párkányán álló üvegből bort töltött a poharakba... – Parancsolsz? Tokaji. De Japán gazdaságilag erős ország. Rövid idő alatt talpraáll. Lehet, hogy mindez bizonyos fokú ösztönzést ad a továbbfejlődéséhez. – Csakhogy a tavalyi kanszai földrengés óta túl kevés idő telt el... – mondta a középkorú férfi, és átvette a nagykövettől a poharat. – Az is helyi jellegű földrengés volt. Főleg Kiotó és a Kiotó és Oszaka közti körzetek szenvedtek kárt A gazdasági kár jelentéktelen volt. De két erős földrengés ily rövid időszak alatt már túl sok. Hiszen az ország két legnagyobb központja szenvedett kárt, és ennek kihatással kell lennie a gazdasági életre. Nem is beszélve az emberek hangulatáról. – Feltétlenül! ... – bólintott a nagykövet. – A nyugtalanság és a félelem egyre növekszik. Az ellenzék egyelőre tartózkodik a támadásoktól, de hamarosan kétségtelenül rohamra indul, szövetségben a munkásszakszervezetekkel. – Le tudja küzdeni a válságot a mostani kormánypárt? – Amint kirajzolódnak az újjáépítési munkálatok körvonalai, és bizonyos mértékben normalizálódik a főváros élete, azt hiszem, megindul a támadás, mégpedig a következő jelszóval: “Vonják felelősségre a kormányt, mert elhanyagolta az elemi csapások elleni védekezést.” Szerintem az ellenzék jövő őszre mozgósítja minden erejét, hogy a kormányválság a földrengés évfordulójára robbanjon ki. Meg aztán a sajtó sem fog aludni, az újságírók nagy lármát csapnak majd az évforduló kapcsán. Mindenesetre az ellenzék helyében magam is így cselekednék. Most persze mindnyájan együttműködnek a kormánnyal, hogy úrrá legyenek a tragikus helyzeten. De amikor a “rendkívüli állapot”

21

már a múlté lesz, a nép visszatér mindennapi munkájához, és ráér gondolkodni, akkor kezdik majd bujtogatni. – És a kormánypárt? – Nem tudom... – rázta a fejét a nagykövet.– Erre nehéz válaszolni. – A közvetlen kár, úgy hírlik, nyolc-tíztrillió jent tesz ki. De a mi prognózisunk szerint a valóságban ennek az összegnek a többszöröse lesz... – A középkorú férfi kihúzott a zsebéből egy szivart, és megszagolgatta. – A fővárosban összpontosul az ország központi ideggóca, ahhoz pedig, hogy a teljes bénultság után ismét működésbe hozzák a mechanizmusokat, legalább öt-hat év szűkséges. Ez viszont feltétlenül hatással lesz Japán gazdasági fejlődésére. Aztán... nincs kizárva egy igazi; súlyos infláció sem... Fennáll a veszélye annak, hogy a részleges infláció igen erős általános inflációvá fajul. – Gondoltunk erre – mondta a nagykövetségi titkár, és felnyitotta noteszát. – Annak ellenére, hogy a kormány ideiglenes intézkedéseket foganatosított, az acél, a cement és a kőolaj piaci ára eléggé felszökött. A legfontosabb az nogy a szökőár súlyosan megrongálta a vállalatok legújabb berendezéseit, úgyhogy egyhamar aligha kezdhetik meg a rendes üzemelésüket. A kormány valószínűleg hathatós ellenőrzés alá vonja a gazdasági élett, de egyúttal óvatos is lesz: hiszen Japánnak csak egy körzete, a tokiói szenvedett nagy károkat. Ami az acélt illeti, nemigen sikerül majd gyors importra szert tenni, mivel az egész világon acélhiány mutatkozik. Az egész országban gyorsan növekszik a legfontosabb közszükségleti cikkek ára. – Ezenkívűl a japánoknak van egy furcsa szokásuk: minden év végén, mintha valami nagy ünnepre készülődnének, harcba szállnak az évi jutalmakért. Úgyhogy újév előtt nagymérvű készpénzhiány lép fel az

22

egész országban. Ráadásul majdnem tízmillió ember megrohamozta a bankokat hogy kivegye megtakarított pénzét. Számos bankban megrongálódtak a komputerek, ami katasztrofálisan megnehezítette a pénzforgalmat. A vállalkozók nem győzik fizetni a károsultaknak a pénzsegélyeket, így hát az év végi jutalmak kifizetése is halasztást szenved. – Vagyis az új esztendőt majd az ellenzék kormányellenes támadása teszi emlékezetessé – summázta az elmondottakat az éltes férfi. – Na és aztán? – Azt hiszem a kormány máris nekilendült hogy törést idézzen elő az ellenzék egységes frontjában – felelte a nagykövet és összehúzta szemöldökét. – De ez aligha sikerül neki... A kormány megpróbálja a maga oldalára állítani a két centrista irányzatú ellenzéki pártot, de azok is bármely pillanatban visszautasíthatják az együttműködést, amint megneszelik hogy a kormány helyzete megingott. A mostani kabinet természetesen bedobja a csalétket, javaslatot tesz majd koalíciós, úgynevezett össznépi kormány megalakítására de az ellenzék aligha harap rá. – Szerintetek a mostani miniszterelnök képes ekkora tétben játszani? Én azt hiszem hogy meghaladja az erejét. – Igen, Japánban jelenleg nincs olyan személy aki megfelelne erre a szerepre – vont vállat a nagykövet. – Az állam súlyos pillanatokat él át. A japán társadalom máris minden eresztékében recseg-ropog. Az egyetemisták is kihasználhatják az alkalmat és nagy bajokat okozhatnak. Elegendő a legcsekélyebb melléfogás és Japán történelmi irányvonala hirtelen megváltozik. Hiszen a gazdaság és a nép élete is elég hosszú ideig a maximális erőfeszítések árán fejlődött és lehet hogy a tű éppen most ért hozzá a mind nagyobbra fúvódó léggömbhöz.

23

– Nem szabad ennyire eltúlozni a dolgot – mondta a fiatal szakértő. – A kár valóban óriási, komplikáció is elég sok adódik, de bármit mondjanak is, a földrengés mindössze csak földrengés. A legtöbb, ami történhet az az, hogy bizonyos idő alatt csökken a nemzeti bruttó termelés növekedési együtthatója. Elvégre Japán gazdaságilag erős ország. – Természetesen, a földrengés csak földrengés, de ki tudja, mit von maga után. – És a nagykövet ismét megtöltötte borral a poharakat. – Eszembe jutott, hogy mi történt fél évszázaddal ezelőtt. Akkoriban még egészen fiatal voltam. Itt, ezen a nagykövetségen dolgoztam tíz éven keresztül. Közvetlenül az ideérkezésem előtt történt az új kor első nagy kantói földrengése; Tokió abban az időben csupa szánalmas fa- és bambuszházikóból állt. Szörnyű katasztrófa volt, százezer ember pusztult el. Egy ostoba rémhír miatt több ezer koreait gyilkoltak le. Kihasználva az általános zűrzavart, lemészároltak sok szocialistát, akiket a császár-kormány üldözött. De az elemi csapásokhoz hozzászokott a japán nép, és a katasztrófa óriási méretei ellenére hallatlan energiával látott hozzá az újjáépítéshez. Mindazonáltal félelem fogta el az embereket, rendkívül feszültté vált a helyzet. Megszigorították a “közrend védelméről” szóló törvényt: betiltottak mindenfajta kormányellenes propagandát, valamint a fennálló rend elleni véleménynyilvánítást, hogy a forradalmárok ne tudják uszítani a népet. Pénzügyi válság; szörnyű gazdasági hanyatlás; amit a külföldi agressziótól való félelem követett. A katonai körök nyomban mozgolódni kezdtek. Amikor a gazdasági rendszer csődött mondott, és Japán lefelé kezdett csúszni, a kormány a fegyverkezési hajszával próbálta helyreállítani a gazdasági aktivitást, és agressziót követett el a kontinensen: elfoglalta Mandzsúriát. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy Japán nem-

24

csak hogy nem jutott ki a veszélyes helyzetből, hanem belegabalyodott a tragikus háborúba... – Azt akarod mondani; hogy az első kantói földrengésokozta Japán fasizálódását? – Csupán azt akarom mondani, hogy nincs kizárva ez a variáció sem. Az biztos, hogy az első kantói földrengés és az azt követő zűrzavar nem hatottak döntően Japán történelmi fejlődésére. – De a mai japán társadalmat össze sem lehet hasonlítani a háború előttivel, nem beszélve a gazdasági fejlődésről – vetette ellen a fiatal szakértő. – Nem hiszem, hogy a fasizmus ismét felütheti a fejét. Meg aztán a jelenleg érvényben levő alkotmány revíziója is e pillanatban teljesen kizárt. Az állami adminisztráció pedig nagy tapasztalatot szerzett az újjáépítés és a gazdaságfejlesztés terén, csakis ezzel foglalkozott az egész háború utáni időszakban. Sőt nagyon valószínű, hogy ez a katasztrófa bizonyos pozitív szerepet is játszik: megnöveli a társadalom rugalmasságát. Hát nem ugyanez történt a háború után? – De a háború és a földrengés között lényeges különbség van – mondta a középkorú férfi, és rágyújtott egy cigarettára. – A háborúban elszenvedett vereség Japán számára valójában szerencsét jelentett, amiről senki még álmodni sem mert. Elsöpörte azokat az ősi rétegeket, amelyek alatt a japán társadalom a feudalizmus óta fulladozott. Hiszen Japán még a fegyveres erőiről is lemondott. Ám a földrengés egészen más dolog. Nem von maga után gyökeres változásokat az államban és a társadalomban. Az elemi csapás után a társadalmi ellentmonldások nemcsakhogy nem szűnnek meg, hanem ellenkezően, fokozódnak... – Ha mi ezt ilyen jól tudjuk elemezni, mennyivel jobban tudja a japán kormány és kormánypárt – folytatta a nagykövet. – A japán kormány majd minden téren megszilárdítja a jelenlegi társadalmi rendszert,

25

hogy kikerüljön a válságos helyzetből. Ez a megszilárdítás, más szavakkal, az ellenőrzés szabályos fokozása meglepetésekkel járhat. Elég egy aprócska hiba, és mélyül a társadalmi válság. És akkor ki tudja, milyen fordulatot vesz Japán. – Látjátok, éppen ezt szeretnénk alaposan tanulmányozni – mondta a középkorú férfi. – Hiszen a japán belpolitikában végbemenő változások nagy hatással lehetnek az erők megoszlására a Távol-Keleten. Mindenesetre várható, hogy Japán gazdasági előrenyomulása a délkelet-ázsiai térségben lelassul. Erősen megcsappan az Amerikába, Európába és Afrikába irányuló exportja is. Kitölti be ezt a vákmumot? Kína természetesen kinyújtja kezét Délkelet-Ázsia felé. A Szovjetunió el van foglalva saját fejlesztésével! Őszintén szólva, elsősorban azt kell megtudnunk, hogy mi a szándéka Kínának. A Japán gazdaság növekedési ütemének lelassulása és a nemzetközi kereskedelemben játszott szerepének csökkenése egyeseknek örömet szerez, másokat elkeserít. Egyes térségékben némelyek megpróbálják visszahódítani korábbi befolyásukat. Az európai valutápiacokon és Délkelet-Ázsiában már fel-feltűnik a japán jen. Árfolyama ezen a héten nagyon lezuhant. Egy dollár pillanatnyilag kétszázötven jent ér. – Valamiféle változásokra számít az Ázsiában kialakult helyzetben? – kérdezte a követségi titkár. – Nehéz rá válaszolni. Ha valahol valakik leplezetlenül és durva módszerekkel próbálják visszaszerezni korábbi befolyásukat, az magától értetődően felháborodást vált ki, és visszautasításban részesül. Nekünk viszont azt kell tudnunk, melyek lesznek a földrengés következményei. Hosszátávú gazdasági terveinkben, diplomáciat taktikánkban figyelembe vettük Japán megjelenését és szerepét a világpiacon. Ha a helyzet megváltozik, korrigálnunk kell terveinket...

26

– Nyerünk-e valamit azon, hogy Japán helyzete gyengül a világpiacokon? – kérdezte a fiatal szakértő. – Nem, nem mondhatnám, hogy hazánk ettől közvetlen előnyhöz jut. Ahonnan Japán kiszorul, ott más országok foglalják el a helyét. Viszont egyáltalán nem rossz – még ha kegyetlenül hangzik is – ha egy túl erős állam gyengülni kezd. Jelen esetben pedig ez, hazánk szempontjából kedvező. A nagykövet szélesen mosolyogva emelte fel poharát. – Majd elfelejtettem: ma tizenkettőkor bejelentették, hogy átalakítják a kormányt – mondta a követségi titkár, és felvett az asztalról három összekapcsolt papírlapot. – Utasításotokra aprólékosan megismerkedtünk a kabinet új tagjainak pályafutásával, természetesen a lehetőségek határán belül. – Ohó! – kiáltott fel a középkorú vendég, amint egy pillantást vetett a papírra. – Egy olyan kimagasló személyiséget neveztek ki külügyminiszternek, akinek a kisujjában van minden. A háború előtt Mandzsúriában dolgozott, aztán Brazíliában és Ausztráliában volt nagykövet. – Csakhogy már nagyon öreg, nem? – kérdezte a nagykövet. – Tartózkodó, szűkszavú ember, azt mondják, kiváló teoretikus. Úgy értesültem, hogy canberrai tartózkodása alatt heves polémiát folytatott az ázsiai problémáról az akkor Ausztráliában vendégeskedő MacMillannel. – Igen,igen... aztán az építésügyi miniszter, a honvédelmi miniszter... A rossz hírű ipari és kereskedelmi tárcát is kitűnő koponya kapta. A közlekedés pedig sikeres pénzember kezébe került... – Gondolom, észrevette már – jegyezte meg a követségi titkár, – hogy a kabinetet a pártokon belüli frakciók teljes mellőzésével alakították át. Az az érzé-

27

sem, hogy a miniszterelnök bevonta az összes frakciót az új “újjáépítési kabinetbe”. – Várjunk csak – rágta az ujjait a középkorú férfi, miközben a papírokat böngészte. – Furcsa... A kormányátalakításról szóló közleményben még semmi sincs a minisztériumokon belüli áthelyezésekről. – Máris keringenek hírek arról, hogy kit hová neveznek ki – mondta a követségi titkár. – Azt hiszem; körülbelül egy hét múlva hozzák nyilvánosságra. A földrengés ideje alatt elég sok magas rangú tisztviselő életét vesztette vagy megsebesült. – Amint nyilvánosságra hozzák az áthelyezési listát, nagyon alaposan nézze meg mindazoknak az életrajzát, akik osztályvezetőnél magasabb rangba kerültek – rágcsálta még mindig az ujját a középkorú férfi. – A miniszterelnök kabinetfőnöke és a minisztertanács titkárságának vezetője a helyén marad. Igen... A hadsereg parancsnoka pedig... várjunk csak... minden hájjal megkent fickó! – Ismered? – kérdezte a nagykövet, és belenézett a listába. – Még hogy ismerem! Alapos munkát végzett a háttérben, amikor Jamamoto Iszoroku Amerika megtámadása előtt olajat vásárolt Mexikótól. Elvégezte a haditengerészeti flotta hadbiztosi iskoláját; aztán különleges szolgálatot teljesített, és még valami hasonló helyen szolgált. Akkoriban nem is sikerült elkapnom a frakkját. – Tudod, ha elkezdünk vájkálni abban, hogy ezek mi mindennel foglalkoztak a háború alatt, akkor a kormánypártban; éppúgy, mint az ellenzéki pártokban, sok olyan embert találunk, akinek van egy és más a füle mögött. Hiszen a hadsereg a legtehetségesebb fiatalokat, főleg a tengerésztiszteket erőszakkal kényszerítette ezekbe a dolgokba.

28

.– Ismered a japán sakkot? – kérdezte a középkorú férfi a nagykövettől. – Nem. Én csak a rendes sakkhoz értek. Ha nem tévedek, tartozol nekem egy játszmával... – Ez sokkal komplikáltabb és érdekesebb, mint a rendes sakk. Ha leütöd az ellenfél bábuját, felhasználhatod a sajátodként. Akárcsak a partizánháború elméletében, nagyon érdekes a bábuk kombinációja... – Na és? – Nézem én ezt a listát, és több furcsaság tűnik a szemembe... Figyelj csak! Ha te lennél a japán miniszterelnök, milyen kabinetet állítanál össze, mire fordítanál nagy gondot? – Elsősorban az ország belső rendjének a védelmére – felelte a nagykövet. – A rend megszilárdítására. Egy olyan emberre tennék szert, akinek nagy befolyása van a sajtóra. Ezt az országot lehetetlen kormányozni a tömegtájékoztatási szervekkel való együttműködés nélkül. Aztán, magától értetődik, gondom lenne az építésügyi, a közlekedési és az egészségügyi minisztériumra. Megszilárdítanám a pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank helyzetét, hogy elkerüljem a valutaválságot. Természetesen az ipari és kereskedelmi minisztériumot is megerősíteném. Hiszen amíg helyre nem állítják az ipart, az import igen fontos szerepet fog játszani. Aztán a mező- és erdőgazdasági minisztériumot.. – Hát igen, ez természetes – bólogatott a középkorú férfi. – Az újjáépítés megkezdése előtt el kell végezni a személyi átcsoportosításokat, ami aztán megszilárdítja a belpolitikát. – Az első pillantásra e szerint is állították össze a kabinetet – szólt közbe a követségi titkár. – Megszilárdították mindazokat a tárcákat, amelyeket a nagykövet úr említett. – Ez csak a japánok szempontjából látszik így. –

29

A középkorú férfi arcán kételkedés tükröződött: – Különben a japán nép nem is tudja egy külső szemével látni belső dolgait, még a politikai szemleírók sem, talán egy-kettő kivételével. Ám a kívülállók számára az új, átalakitott kabinet összetétele arról tanúskodik, hogy a kormány erősenn külpolitikai orientációjú. Például az új külügyminiszter. A nevét alig hiszem, hogy ismerik Japánban, de külföldön kimagasló személyiségnek tartják. – A japánok belpolitikai helyzetük megszilárdításával egyidejűleg meg akarják erősíteni, külpolitikájukat is. – Nem, ez nem ilyen egyszerű. Véleményünk szerint az erők átcsoportosítása aszerint történt, hogy a fő figyelmet a külügyre, a kereskedelemre, az iparra, a közlekedésre és a védelemre fordították. Mind a négy új miniszter a nemzetközi politikában jártas, kimagasló személyiség. Külföldön sokkal nagyobb a tekintélyük, mint belföldön. Úgyhogy a belpolitika megszilárdítása csupán álcázza a külpolitika megerősítését. A nagykövet az asztalra tette a poharát, és elgondolkodott. – Neked nem az az érzésed – kérdezte a középkorú férfi a nagykövettől – , hogy ez az átcsoportosítás Japán nagyszabású diplomáciai lépéseinek előkészítését jelenti? De vajon mi a cél? Mi szüksége lehet Japánnak éppen ilyen kombinációkra, amikor az országban teljes a zűrzavar? Ennek a megértéséhez kevés a logika... – Erről jut eszembe – szólalt meg a fiatal szakértő –, hogy közvetlenül az elutazásunk előtt kissé furcsa információt kaptunk. Igaz, nem tartottam olyan fontosnak, és nem merültem bele a részleteibe. De a közgazdászunk felhívta a figyelmünket. Arról van szó, hogy a japánok külföldi ipari beruházásainak üteme a földrengést követően csupán egy hétig csökkent, aztán ismét visszazökkent a régi kerékvágásba. Kide-

30

rült, ennek az az oka, hogy a kormány minden hírverés nélkül kölcsönt folyósított azoknak a polgári vállalatoknak, amelyek tőkéjüket külföldi iparba fektetik... – Ezt a kérdés bizony megérdemli, hogy alaposabban megvizsgáljuk – mondta a középkorú férfi ajkát harapdálva. – Vannak még más furcsaságok is. Ezekre is csak az utóbbi időben derült fény. A japán kormány strómanokat igénybe véve titokban földet vásárol külföldön. Már igen nagy az a földterület, amelyet a japán kormány az egész világon összevásárolt. – Külföldi ingatlanvásárlás? – komorult el a nagykövet arca. – Furcsa! Arról tudtam, hogy a japánok ércbányákat vásárolnak Afrikában és Ausztráliában, de hogy földet is... – Igen, szűzföldeket vásárolnak. – Vagyis át akarják telepíteni az embereket, hogy elkerüljék a demográfiai robbanást. Vagy a menekültek számára... – Egy pillanat – vágott közbe a középkorú férfi. – , Japán lakossága immár harmadik éve nem növekszik, hanem csökken. Érthetetlen. Ezt a kérdést igen alaposan meg kell vizsgálni. – Vajon miben törik a fejüket ezek a japánok? – dörmögte a nagykövet. – Mi járhat a fejükben? Én immár több mint egy fél évszázada érintkezem velük, de mégsem tudom soha, hogy mire gondolnak. – Hát igen, minden olyan kiismerhetetlen... – mondta elgondolkodva a középkorú férfi. – Az az érzésem, hogy Japánban valami készül. Nem ok nélkül történik mindez.

31

3. Tokióba beköszöntött a tél, pedig még frissek voltak a katasztrófa okozta sebek. Az év végén – , szinre újabb csapáskent – beállt a kemény fagy. A kétmillió, fedél nélkül maradt ember közül mintegy másfél milliónyian szétszóródtak a tartományokban. Az idegen családoknál vagy az albérleti szobákban nem volt éppenséggel nyugodt az életük. A többiek átmenetileg beköltöztek a hordozható, összeszerelhető házikókba. Egyeseket a leégett házak helyén sebtében összebarkácsolt barakkokban ért a kemény hideg. Az egész országban szinte teljesen leállították az építő- és földmunkákat. Japán minden részéből – szárazföldön és tengeren – emelődarukat, exkavátorokal és az újjáépítéshez szükséges egyéb gépeket szállították Tokióba. Az emberek éjjel-nappal dolgoztak, egyelőre azonban a műutaknak csupán a negyede vált járhatóvá, és a földalattinak csak a tíz százaléka üzemelt ismét. Főleg a lakóházakat és a kikötői építményeket állították helyre. Nemrég lépett üzembe a második hőerőmű, ám egyelőre csak ötvenszázalékos terheléssel dolgozott. Folytatódott az áramtakarékosság. A házakat rosszul fűtötték, ami kihatott az embernek egészségére és hangulatára. A folyékony fűtőanyag hiánya miatt a fűtőművek, akárcsak régen, átálltak a kőszénfűtésre. A csikuhói kőszénbányák közelében működött egy széncseppfolyósító kísérleti üzem, de ennek kapacitása természetesen, igen csekély volt. Viszont ezen a télen senki sem panaszkodott a koromra, jóllehet a legtöbb kőkolosszus kéménye csak úgy okádta a fekete füstöt. Szúrós hószemcsék hullottak a hideg égből. Onodera, kabátjának lehajtott gallérja mögé rejtve arcát, a miniszterelnök kabinetirodájából a Tengerészeti Biztonsági Hivatalba sietett. Nem mehetett a rövidebb

32

úton: tüntetők lepték el a parlament környékét. Ez volt az első nagyszabású tüntetés a földrengés óta. Ittott már összecsaptak az egyetemisták és a mozgó rendőri alakulatok. Onodera tehát elsietett a Szabadalmi Hivatal mellett, hogy a Toranomonon keresztül kijusson a Kaszumigeszekire. Az egyetemek aránylag kevés kárt szenvedtek, és a legtöbbjükben tovább folytak az előadások. Igaz, egyes épületekben még mindig a károsultak húzták meg magukat. Sok tanár meghalt, emiatt gyakran maradtak el az előadások. Számos fedél nélkül máradt diák: hazautazott a szüleihez, ezért a tüntetők között kevés egyetemista akadt, és szokásos felszerelésük – sisak, álarc, hatélűre faragott fabot – ellenére nem voltak nagyon harciasak. Mindazonáltal először összekeveredtek a munkásokkal és alkalmazottakkal, aztán lassacskán csoportokba verődtek, és rátámadtak a mozgó rendőralakulatokra. A parlament körül több helyen is folytak az összecsapások. Ezúttal a diákok nem voltak felszerelve robbanókeverékkel töltött palackokkal, viszont téglákkal és betondarabokkal dobálták a rendőröket. Onodera azonban szinte figyelemre sem méltatta az egyetemistákat. A többi tüntető viszont annál nyomasztóbban hatott rá. A levert, zord, embertömeg komor, néma hullámban hömpölygött. A tüntetők plakátokat cipeltek: “Adjatok lakást!” , “A kőpalotákat a népnek!”, “Téli segélyt a károsultaknak!” Ijesztő volt hidegtől megkövült, szürke arcuk. Lehet, hogy éreznek valamit, gondolta Onodera. Tudta, hogy a japán népnek nagyon kifinomult az ösztöne. Igen, a földrengés okozta kár valóban óriási, de Japán gazdaságilag erős ország, és pár év alatt visszatér az élet a rendes kerékvágásba, ahogy azt a kormány is kijelentette. Ám az emberekben egyre erősödött az a rossz előérzet, hogy a világon valami nincs rendjén, hogy valami olyasmi történik, aminek nem

33

szabadna megtörténnie. Ez a hangulat uralkodott el a tömegeken. Az újságok is kedvelt, figyelmeztetõ-próféciáló stílusukban cikkeztek. Az emberek rendszerint elengedték a fülük mellett a lapok nagyhangú, olykor durva szidalmazásba átcsapó “figyelmeztetéseit”. Érzelmileg immúnissá váltak a nagy információ dömping idején, és már oda sem figyeltek a harsány címekre, mert azok szerintük az újságírás kelléktárához tartoznak. Bármennyire túltengtek is a lapokban a keserű, epébe mártott tollal írt cikkek, a nép csak rálegyintett a hisztérikus sajtóra, ha ösztönösen megérezte, hogy a “világ” általában rendben van. Mi több, már megsejtette, mi az a fontos, amit az információ szövevényes szórengetege rejteget. Biztosan érzik, gondolta Onodera, hogy itt valami baj van. A tüntetők izgalma, zárkózott, a hidegtől és a bánattól elszürkült arcuk mintha arról tanúskodna, hogy az emberek kezdik elveszíteni a holnapba vetett hitüket. És ezek a határozott követeléseket tartalmazó plakátok is, amikor az ország oly súlyos perceket él át... Igen, igen, az emberek rosszat sejtenek, valamiféle tragikus változásoktól tartanak. Még most is változatlan érdeklődéssel olvasták a feltűnö címeket: “Várható-e nagy válság?”, “Negyven százalékkal emelkedett a friss élelmiszerek ára a feketepiacon”, “Élelmiszerválság fenyeget jövő tavasszal”, és még sokkalta félelmetesebb valaminek az előjeleit próbálták kiolvasni a sorok közül. Éles eszű nép, gondolta Onodera fájdalommal a szívében, amikor a tüntetők mellett haladt el, és azok hangulata teljes mértékben átragadt őrá. De mi lesz... ha ez a nép tudomást szerez arról?... Hiszen annak a valószínűsége máris meghaladja az ötven százalékot... Nem vezet-e ez gigászi méretű pánikhoz? Onodera a Tengerészeti Biztonsági Hivatal egyik

34

szobájában a pár perccel előtte érkezett Kataokába botlott. Ez a vidám, kisfiúsan pufók arcú, feketére lesült fiatalember rövid idő alatt iszonyúan megváltozott. Ragyogó mosolya eltűnt az arcáról. Mindig szorosan összezárt ajka elrejtette hófehér fogsorát. Szeme fénytelen, bőre szürke, mintha tíz esztendőt öregedett volna. Kataoka, akárcsak a csoport minden tagja, éjjel-nappal, – megállás nélkül dolgozott, a végkimerülésig, de nemcsak erről volt szó: egész családja elpusztult Tamatiban. – Láttad a tüntetést? – kérdezte Kataoka közömbösen. Onodera bólintott. – Mit gondolsz, az újságírók még nem orrontottak meg semmit? – Kataoka az ablakkeretre tapadt havat bámulta.– Egyikük ma a Parancsnokságon járt. A D-terv fejesei közül természetesen senkivel sem találkozhatott. Részt vett a fővárosi újjáépítési tanács ülésén, járt a Földrengéstani Intézetben, onnan pedig átment a Parancsnokságra, és hosszan elidőzött a sajtóosztályon. – Gyanús... – dörmögte Onodera. – Honnan ez a hirtelen nagy érdeklődés a hadsereg iránt? – Azt hiszem, megpillantotta ott a professzort és Jukinagát, aki régi ismerőse. Még azt is tudta róla, hogy hirtelen otthagyta az egyetemet... – Intézkedni fognak, mielőtt a lapok megorrontanának valamit – mondta Onodera. – Kunieda-szan megsúgta nekem, hogy ma este a minisztertanács titkárságának vezetője titkos megbeszélést tart a nagy lapok főnökeivel. Végül megállapodtak abban is, hogy a miniszterelnök titokban találkozik az ellenzéki vezérekkel. – Vajon meddig lehet még titkolódzni? – kérdezte még mindig érzelemmentes, hideg hangon Kataoka. – Az az érzésem, hogy hamarosan mindenféle hírek kelnek majd szárnyra. Elvégre a nyugtalanság egyre

35

növekszik. Ráadásul még mindig nem tudni, kifizetik-e az elmúlt évért járó jutalmakat. A dühöngő válság és a közszükségleti cikkek árának iszonyatos emelkedése miatt szűkülhet az agrárolló. – Viszont úgy hírlik, hogy a tévé- és rádiókészülékeknek mindenfelé nagy a keletje – mondta Onodera. – Érthetetlen dolgok ezek. Gépkocsikat például alig vásárolnak, holott jóformán senkinek sem maradt épségben a kocsija. – Ma a D-2 csoportban botrány tört ki. A külügyminisztériumból érkezett munkatárs összeakaszkodott a vezérkar által hozzánk küldött fiatalemberrel, és kis híján egymásnak estek – dörzsölte arcát tenyerével Kataoka, s hangja most is közömbösen csengett. – Amikor az állomány felduzzad, elkerülhetetlenek az effajta csetepaték. És semmi jelentősége nincs ebben sem a tehetségnek, sem a tudásnak. Nagyon is valószínű, hogy az efféle félreértések és konfliktusok a titok közhírré tételét eredményezik. A D-1 csoportban sem megy minden simán. Az állami alkalmazásban levő fiatal tudósok és műszaki szakemberek még hagyján, velük nincs semmi baj. De a Tudományos Műszaki Tanácstól jött tudósok semmibe veszik Tadokoro professzor véleményét. Dölyfösek... – Miért kellett ilyeneket odavinni? Hiszen Tadokoro-szan igencsak lobbanékony. – Éppen arról van szó, hogy nagyon is nyugodt, mi több: csendes és szelíd. Látszik rajta, hogy képtelen másra gondolni. – Mi van azzal a Fukuhara nevű tudóssal, akit Kiotóból hoztak ide? – Hakonéban van, az öreg Vatarinál. – Mit csinál ott? – Pontosan nem tudom – mosolyodott el Onodera. – De Kuniedának az a gyanúja, hogy egész nap alszik.

36

Nyílt az ajtó, és a hidrológiai osztály helyettes vezetője lépett a szobába. – Elnézést, amiért megvárakoztattam önöket – mondta, és az asztalra helyezte a papírokat. – Minden el van intézve, a Szejrju-maru holnap tizennyolc órakor befut Jokoszukába. – Köszönöm. – Onodera magához húzta a papírokat. – Tehát holnapután a szakemberekkel a fedélzetén lemerülhetünk a buvárharanggal. – Felvettük a kapcsolatot a kutató csoporttal is – mutatott az osztályvezető-helyettes a papírokra. – Ugyanis egy akadály merült fel. Bérelni akartunk egy mélytengeri kutatóhajót és egy tenger alatti laboratóriumot a Jacob cégtől, de kérésünket elutasították. Azt hiszem, az amerikai haditengerészeti flotta lépett közbe. De szerencsére szabaddá vált egy hasonló hajó az egyik hazai vállalatnál, ki is béreltük, igaz, nem ment simán. A tenger alatti laboratóriumot is. – Hazai céget mondott? – kérdezte Onodera. – Melyik az? – A kontinentális talapzatok kutatásával foglalkozó KK-cég. A Vadacumi-2-t béreltük ki. Onodera nyelt egy nagyot. Vadacumi... A KK-cég, ahol dolgozott, ahonnan kilépett, helyesebben, ahonnan meglépett... – A mélytengeri hajót az amerikai haditengerészeti flotta foglalta le? – kérdezte mintegy mellékesen Kataoka. – Ha nem tévedek, a Jacob cég hajói olaj után kutattak a Mariana-szigetek környékén. A tengeri flotta ezeket a hajókat a Csendes-óceán vizein akarja felhasználni? – Nem tudom pontosan, de azt hiszem, hogy igen – vont vállat az osztályvezető-helyettes. – Úgy rémlik, mintha néhány nappal ezelőtt az Egyesült Államok hetedik csendes-óceáni flottájának egyik hajója jött volna értük. A Jacob cég mérnökének szavai szerint a

37

Japán-szigetek környékén akarják sürgősen megvizsgálni a tengerfeneket.. Lehet, hogy ellenőrizni akarják, milyen hatást gyakoroltak a földrengések a Polaris tengeralattjárók számára fontos víz alatti mutatókra. Onodera és Kataoka akaratlanul egymásra pillantott . – Csak nem jöttek rá... – motyogta Onodera, amikor az iratokkal a kezében kilépett a szobából. – Mindig is jól ismerték a Japán-szigetek környékén a tengerfeneket. Stratégiai célokból tanulmányozták... – Na persze olyan gyorsan úgysem jönnek rá a dologra – mondta Kataoka. – A tengerfenéken bekövetkezett változásokat természetesen felfedezik, de hogy nyomban rájöjjenek... – Nono, náluk is vannak szakemberek, meg aztán az elemző rendszerük is jobb, mint. a miénk... Nagyon is lehetséges, hogy néhány jelentéktelen tünet elég nekik ahhoz, hogy levonják a szükséges következtetéseket. És... akkor nálunk nyomban mindenki tudomást szerez mindenről... a külföldi sajtóból. – Emiatt ne fájjon a fejed, Nakata-szan biztosan számításba vette ennek a valószínűségét. Különben pedig mit tehetünk? Csak nem fogjuk elsüllyeszteni az amerikai kutatóhajót az éj leple alatt?! Alighogy átlépték a hivatal küszöbét, Onodera mellét ütés érte. Csodálkozva megtorpant. Útját egy fekete képű, apró férfi állta el, szeme csak úgy szikrázott a dühtől. Onodera ekkor kapta a második ütést a bal arcára. A következő ütés jobbról érte az orrát. – Mit csinálsz, te?! – Kataoka rávetette magát a férfira, megpróbálta elkapni a karját.. – Hagyd... Kataoka, állj! Ne avatkozz bele! – kiáltott rá Onodera, és ökleivel fogta fel a záporozó ökölcsapasokat. – Eredj!... Az iratok... Én majd elintézem! Körülöttük már gyülekezett a tömeg, és Onodera,

38

az újabb és újabb ökölcsapások ellen védekezve, az épület sarka felé hátrált. A szeme sarkából látta, hogy Kataoka körülnéz, aztán távolodni kezd. A férfi válogatás nélkül ütött: a szemét, az orrát, a hasát. Onodera megbotlott és elesett. – Állj fel, gazember! – ordított rá a kis ember, aki most ott állt fölötte teljes magasságában. – Ezer éve nem láttalak, Juuki – mondta Onodera, aki még mindig a hátán feküdt, és véres orrát tapogatta. – Hogy s mint vagytok, mindenki egészséges? Az átfagyott föld hideg tűkkel szurkálta Onodera hátát. Feküdt és nézte a szürke égpől hulló, sötét színűnek, tűnő, apró szemcséjű porhóy, és úgy érezte, hogy arcának tompa, égő fájdalma visszaadja erejét, visszaadja régi jókedvét, frissességét. – Őrült... – Juuki zihálva nézett le Onoderára. – Őrült! Úgy kell neked, amiért még nekem sem mondtad meg! Kiléptél! Hagytad elcsábítani magadat... Onodera lassan, esetlenül feltápászkodott. Juuki nadrágja zsebéből előhúzta gyűrött zsebkendőjét, és Onodera orrára nyomta. Az elmosolyodott, fogta a piszkos zsebkendőt, és megtörölte vele az orrát. – Őrült!... Legalább egy szót szóltál volna! Én... először azt hittem, hogy odavesztél a földrengéskor... Izgultam, többször Kiotóba utaztam, hogy felkutassalak. Aztán tovább folytattam a keresést, amikor megtudtam, hogy fennakadtál egy másik cég horgán. De legalább egy szót szóltál volna... a füled botját sem mozgattad... A lakásodból is kiköltöztél... A barátod vagyok vagy nem? – Bocsáss meg – mondta őszintén Onodera, és kezét: Juuki vállára tette, aki egy fejjel alacsonyabb volt nála. – Kérlek, ne haragudj! Olvastam a leveleidet és a céduláidat, de a körülmények olyanok voltak, hogy senkivel sem érintkezhettem...

39

– A Vadacumit fogod kormányozni? – dörmögte Juuki, és nem nézett Onoderára. – Az utóbbi időben a hivatalnokok utcájában láttak téged. Most azt beszélik, hogy a hadsereg kibérelte a Vadacumit. Nos, gondoltam magamban, ha ez így van, akkor biztosan feltűnsz majd a Tengerészeti Biztonsági Hivatal környékén. – Hogy van Joszimura-szan? Egészséges? – Kilépett. Valami kellemetlensége volt. Külföldön. teljesít szolgálatot. Úgy rémlik., mintha te is belekeveredtél volna... Micsoda fordulat, gondolta Ododera, felidézve maga előtt a jóvágású, ügyes Joszimurát. Nem számít, a jég hátán is megél. – Te– Juuki Onoderára szegezte tekintetét. – Mi történt? Biztosan történt valami. Ismerlek, te nem léptél volna ki ilyen aljas módon. Biztosan valami nagyon komoly dologról lehet szó, különben nem viselkedsz így. Egész idő alatt ez járt a fejemben. És most, hogy megpillantottalak nyomban megéreztem, hogy történt valami. Különben... mi van veled? Nagyon megváltoztál! – Tényleg? – Onodera nagy kínnal elmosolyodott, egész arca fájt a szeme kezdett bedagadni. – Mintha azóta nem is öregedhettem volna meg. – Gyerünk el hozzám – mondta Juuki. – Nagyon kérlek! Nyugodt körülmények között szeretnék beszélgetni veled. Én most Szugamóban lakom, a gotandai ház leégett. Na, gyerünk már. És ha lehet értelmesen magyarázd el, hogy mégis mi történt. Onodera tétovázott, Juuki pedig mint egy neheztelő kisfiú, lesütötte szemét, és ezt motyogta: – Én is kilépek a cégtől... Vagyis szintén a Vadacumi-2 legénységéhez kerülök... – Micsoda?! – torpant meg Onodera meglepetésében. – Már be is nyújtottad a felmondásodat?

40

– Holnap adom be. Már döntöttem. Ugyan ki tudná kettőnkön kívül elkormányozni a Vadacumit? Egyikünk a hajón marad, tartja a kapcsolatot, a másik lemerül. – Köszönöm! Onodera máris döntött. Hiszen a Kermadecet is használják majd. Meg aztán a D-1 csoportot is ki akarják bővíteni. Juukira pedig bizton lehet számítani. – Szóval... beleegyezel.. Juuki szégyenlősen kihúzta Onodera tenyeréből a kezét, amelyet az akaratlanul megszorított. Arcát mosoly ragyogta be. – Ismét együtt dolgozunk! – Holnap gyere be a Parancsnokságra – mondta Onodera, és ismét kezet szorított Juukival. – Ne említsd a nevemet, keresd fel Jagi őrnagyot, ő mindenről tud. – Parancsnokság? – Juuki tekintete gyanakvóvá vált. – Te kapcsolatban állsz ezzel az intézménnyel? – Menjünk fel hozzád... – felelte Onodera, és elindult. – Szeretném már látni a feleségedet, rég nem találkoztunk. – Erről jut eszembe – érte utol Onoderát Juuki. – Ismersz valamiféle Reikót? Többször járt a cégnél, és utánad érdeklődött. Reiko? Onoderának hamarjában nem jutott eszébe, kiről van szó. De aztán lassan kirajzolódott emlékezetében a sötét lift, a homokos strandnak egy kis darabja, a halványan mosolygó ajkak közt vakítí fogsor, a forró test... A lány nedves fürdő ruhás alakja... A hajamai éjszaka. A házibuli. Előkelő fiatalok társasága, amelyben ő teljesen idegenül mozgott. Milyen messze van az az éjszaka! Mintha az egész egy korábbi életében történt volna. Az éjszaka is, a lány is... Vajon épségben maradt-e Reiko hajamai villája? Konan

41

körzete alig szenvedett kárt a szökőártól, de... – Milyen viszonyban vagy a lánnyal? – kérdezte Juuki. – Tegnapelőtt is járt vállalatunk ideiglenes székhelyén. Az iránt érdeklődött, nincs-e valami hír rólad. – Tegnapelőtt? – kérdezte Onodera, nem tudni miért, ijedten. És csak ekkor elevenedett meg előtte Reiko finom, de határozott vonású arca. A föld rengeni kezdett. A lábuk hirtelen elgyengült. Recsegtek-ropogtak az épségben maradt épületek. A föld mélyéből zúgás tört fel, s nyomban elaludtak az utcai lámpák, és elsötétültek az ablakok, amelyekben csak az imént gyulladt ki a fény. Mindenfelől kiabálások hallatszottak. Különösen egy nő kiáltotta érthetően: “Jaj, ez erős!” Onodera hallotta, hogy Juuki bosszúsan morogta: – Már megint ismételt lökés! Hát nem disznóság?!

– Ostoba dolog történt a Meteorológiai Igazgatóságon – mondta Kunieda, és a helyére akasztotta a telefonkagylót. – Elrendelték a hírzárlatot, de az újságírók kijelentették, hogy ezt biztosan nem ok nélkül tették, és nyomban szimatolni kezdtek. – Az csak természetes, hogy nem hagyják békén a földrengésjelző állomások osztályát – jegyezte meg Nakata, aki a “bolhakeresőt” figyelte: neki kellett felfedezni és kijavítani a program apró hibáit, mielőtt azt betáplálták volna a komputerbe. – Biztosan a Földrengés-előrejelző Társaság tagjai sem tudják lerázni magukról az újságírókat. – Képzeld el, a Társaság élete elég nyugodt. A lapoknál ugyanis a helyi hírek rovatának munkatársai foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. Ők pedig alkal-

42

masint nemigen értik a művelődési minisztérium mellett működő Geodéziai Tanács szerepét. – Nem a fenét! Az utóbbi időben már ők is kapiskálni kezdik a tudományt. – Nakata megtörölte borostás arcát. – Mindenesetre tudják, hogy egy nagy földrengés után lélegzetvételnyi szünet következik, és ha reng is a föld, nem teljes erőből, vagyis nem reng, csak remeg... – Azt hiszem, az nyugtalanítja a leginkább őket, hogy átköltöztetik-e a fővárpot egy másik helyre vagy sem, sietnek hát legombolyítani a szálat; hogy megtalálják a végét... – lapozgatta, Kunieda a lerakott iratokat. – Márpedig efféle hírek járnak. Biztosan elszólta magát valaki a kormánypárt tagjai közül. De az is lehet, hogy tudatosan terjesztik. A földrengéskor csodával határos módon épségben maradt a tudományos negyed. Magam hallottam, amikor az. elemi csapások elleni védelem ott székelő állami központjának igazgatója a főváros esetleges átköltöztetéséről beszélt. – Sokkal roszabb volna, ha a Geodéziai és Kartográfiai Állami Igazgatóság környékén lebzselnének. Nos, kész is vagyunk – adta át Nakata az operátornak a program utolsó lapját, és behunyta gyulladt szemét. – Persze, a kanojamai geodéziai laboratórium nagy károkat szenvedett... – Bárhogy legyen is, valamelyik geológus csak rájön a dologra – szakította félbe egy pillanatra az iratok lapozgatását Kunieda. – És a Meteorológiai Igazgatóság műszaki szakemberei vagy a helyi megfigyelőállomások munkatársai közül is valaki előbb-utóbb felfigyel... – Miért, valami gyanús hírt hallottál? Nakata megitta a kihűlt teáját, majd Kuniedához fordult. – Hogy is mondjam csak... Hacsak nem a következő dolog. A Nemzetközi Tengerkutató Társaság fel-

43

ajánlotta együttműködését a Kanto környéki földrengés után bekövetkezett tengerfenék-domborzati változások tanulmányozásában. Vagyis felajánlják a segítségüket, mondván, hogy a japán tudósok most úgysem látszanak ki a munkából. – Hiszen ez a Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Egyesület leányvállalata.– Nakata a szája előtt tartva a csészét, összehúzta a szemöldökét. – Hogy mik vannak! Így aztán mindenki külföldről szerez tudomást az egész dologról. – Elsősorban Amerikától kell tartani. Haditengerészetük már rég erőteljesen tanulmányozza a tengerfenéket a Távol-Kelet térségében. Meg aztán az olaj társaságok különleges hajói is a távol-keleti tengereken cirkálnak, olaj után kutatva. – De nemcsak Amerikától, a Szovjetuniótól is tartanunk kell – mondta a Parancsnokságtól kiküldött műszaki szakember. – Az utóbbi időben egy szovjet tudományos kutatóhajó cirkál a Kuril-szigetektől keletre egy cirkáló és azt hiszem, több tengeralattjáró kíséretében. – Hát igen, mind a két fél igyekszik víz alatti tájékozódási adatokat szerezni... – dörmögte Kunieda. Megszólalt a telefon. A műszaki szakember felemelte a kagylót. – A Geodéziai és Kartográfiai Állami Igazgatóságról telefonálnak – mondta, és közben a hívó felet hallgatta. – Megérkezett a gyárból a T-típusú graviméter. – Egy darab? – Igen. Majd még kettőt küldenek. Most folyik az első kipróbálása. – Közölje velük, hogy a kipróbálás után küldjék Jokoszukába – állt fel Nakata az asztal mellől, és megnyomta a csengő gombját. – Várjon! Nem szállíthatná át helikopter Meguróból Jokoszukába? Mert

44

akkor vele mehetne közülünk valaki, és a levegőben kipróbálhatná. – De ideges vagy – mosolygott Kunieda. – Mikor fejezik be a kipróbálást? – Ma délután. – Nagyszerű. Közöld velük, hogy délután oda küldjük a helikoptert. – Nakata-szan, Nakata-szan, megérkezett a miniszterelnök kabinetfönökének helyettese – szólalt meg a hangszóró. – Kérjük, jöjjön át az értekezletre, már mindenki itt van... – Kérem, várjanak még tizenöt percet! – mondta Nakata, miután lenyomta a mikrofon gombját. – A programot már betápláltuk a komputerbe. Bekötötték már a tárgyalóba a komputer kivezetőjét? Nagyszerű... Kataoka lépett a szobába. Sötét, széltől cserzett arca beesett, szeme fénytelen volt a kimerültségtől. – Ne haragudj, Kataoka, de Meguróból Jokoszukába kell repülnöd a helikopteren. Megérkezett a graviméter. Szeretném, ha a gépen kipróbálnád. – Bármennyire sürget is az idő, a gravimétert csak holnap tudjuk beállítani – felelte Kataoka közömbösen. – Vacakol a Jokoszukában őrszolgálatot teljesítő hidroplán motorja. Kértük, hogy Maidzuruból küldjenek egy hidroplánt. – Befejezték már a geomagnetométerek beállítását? – Igen, három darabot beszereltek az őrszolgálatot végzö repülőgépekbe. De pórul jártak, mert az egyik összetört a mágneses tengeralattjáró-észlelő kiszerelése közben. Most írhatják a magyarázatot. Megszólalt a telefon Kunieda asztalán. – A Tudományos és Teclmikai Központ – morogta bosszúsan Kunieda – Az óceánkutatási műszaki eszközök bizottsága közleményt adott ki a Bofusz kontinentális talapzat szokatlan lesüllyedéséröl. No,csak!

45

Az óceáni kitermelés tervének végrehajtását irányító stáb kutatócsoportot szervez. – Na és aztán? Nem olyan egyszerű elkezdeni a kutatást. Hiszen minden fellelhető batiszkáfot lefoglaltunk a magunk számára – mondta Nakata. – De van egy víz alatti laboratóriumuk , amely le tud merülni háromszáz méteres mélységbe – jegyezte meg Kataoka. – Viszont nem önjáró! Nem számít, egyelőre nincs nagy baj – állt meg Nakata elgondolkodva a kijáratnál. – Ütött az óra; ideje áttérni a demonstratív taktikára. – Demonstratív taktika? – fordult Kunieda Nakatához. – Hát az meg micsoda? – Már beszéltem a tervemről – Nakata kinyitotta az ajtót. – A D-terv résztvevőinek száma meghaladja a száz főt , hamarosan pedig túllépi az ezret. Akkor aztán – akár akarjuk, akár nem – egyszerűen képtelenség titokban tartani mindent. Nakata alakja eltűnt a bezáródó ajtó mögött. A műszaki szakember, aki egész idő alatt a másik telefont hallgatta, átadott egy cédulát Kuniedának, aki egy pillantást vetett rá, s arca nyomban elkomorult. “... Felrobbant a Modzsin-, a Beionez- és a Smith-atoll, kitört a vulkán az Aogasima-szigeten,megjelentek a Hacsidzsó-szigeti Nisijama vulkán kitörésének tünetei. Mindkét szigeten megkezdődött a lakosság evakuálása.”

46

4. A hacsidzsói kitörésről szóló közleményt Onodera a Tori-szigettől ötven kilométernyire kétezer méter mélyen a víz alatt hallotta. A Joszino kísérőhajóval a légköri zavarok miatt nemigen tudott beszélni, de így is sejtette, hogy a sziget tizenkétezer főnyi lakossága közül sokan elpusztultak. Abban a pillanatban, amikor meghallotta a Joszinóról érkezett hírt, lökést érzett: a kétszáz atmoszféra nyomásnak kitett Kermadec furcsán megrándult. – Mondja... – szólt Onodera sápadt, nagyon fiatal társának. – Itt, ezen a tengerfenéken nem észlelhetők rendellenességek? – Hogyan? A fenékre lebocsátott műszerek mutatóját elmélyülten figyelő fiatalember csodálkozva megfordult. Onodera intett neki, és társa sietve átkapcsolta a távmérőt. Az öt-tíz kilométeres mélységben húzódó fenékre lebocsátott műszerek regisztrálták a hőmérsékletváltozásokat, a geomágneses és gravitációs mező ingadozásáit, és az adatokat két csatornán küldték fel: ultrahosszú hullámon és fonomázeres berendezésen. A technikus a legmagasabban levő műszer adatait olvasta. – Veszélyes... – dörmögte. – A hőáramlás értéke erősen megnövekedett, de növekszik a hajlásszög is. A geomágnes... – Földrengés várható? – Nem, nem annyira földrengés, mint inkább robbanás... A Kermadec szuperszilárd ötvözött acélból készült teste akkorát szólt, mint egy gong; s a hajó, továbbra is himbálózva, megváltoztatta irányát. – Ne fejezzük be a megfigyelést? – kérdezte Onodera, aztán beka:pcsblta a fényszórókat, és kinézett az

47

ablakon. – Azt hiszem, itt is kezd veszélyessé válni a helyzet. – Még egy kis idő kellett. Egyébként én már befejeztem, de jó volna ellenőrizni, hol történtek a változások: közvetlenül alattunk a fenéken vagy... – Most nincs időnk erre – felelte Onodera, és bekapcsolta a hajtóművet. – Eloltom a világítást. Kilövöm a víz alatti rakétákat, maga pedig nézzen ki az ablakon, hátha észrevesz valamit. A Kermadec maga után vonszolva a láncot a fenéken, lassan távolodott a lebocsátott mérőműszertől. Onodera becélozta négy irányba a rakétákat, majd lenyomta az indítógombot: négy enyhe lökés érte a Kermadec testét. A sötét gondolában sápadtkék fényben ragyogott fel a kilenc ablak. A fiatalember meglepetten felkiáltott. – Lát valamit?– kérdezte Onodera. – Melyik irányban? – A hajótesttől negyvenfoknyira, jobbra... Onodera nagyjából meghatározta a felszállási sebességet, aztán kilőtte a megadott irányba a megmaradt négy rakétát. A Kermadec könnyebbé vált és kissé feljebb szállt, a lánc most alig érintette a fenéket. Fokozatosan növekedett a hajó vízszintes sebessége is. – Nézze csak – szólt fiatalember ijedten. Ha égett volna a villany a gondolában, nyomban szembetűnt volna, hogy arca még sápadtabb lett. . Onodera otthagyta a kormányt, és az ablakhoz lépett. A négy rakéta fényében megpillantotta a feneket és egy alacsony, víz alatti domb sötétbe vesző enyhén ereszkedő lejtőjét. A lejtő fölött az egyik helyen felfelé szállt az iszap. A sötét gomolyagokból buborékok miriádja tört a magasba. Néha robbanásszerűen lövelltek felfelé a buborékok, és olyankor a Kermadec kissé himbálódzni kezdett.

48

– Kitörés várható? – kérdezte Onodera, és visszatért a helyére. – Remélem, egyelőre nincs semmi vész... – felelte a technikus, és sietve megnézte a víz és a fenéküledék hőmérsékletét. – Ha bekövetkezik is a kitörés, azt hiszem, nem lesz nagy. Kibírja a búvárharang? Onodera kidobta a láncot, aztán sürgősen felhívta a Joszinót, és egymás után nyitotta ki a mágneses szelepeket. A Kermadec megkezdte a felszállást. Onodera úgy érezte, mintha hideg kéz szorítaná össze a szívét. Gyorsan kiszámította a legnagyobb, veszélytelen felszállási sebességet és, azt, hogy ez a sebesség mennyire korlátozható a vízszintes menet hajtóművével. A túl nagy felszállási sebesség miatt deformálódhat az úszótest. Ebben az esetben a több tonna súlyú gondola leszáll a fenékre, és többé nem tud, onnan felemelkedni. Onodera megpróbálta csökkenteni a sebességet. Aztán nyomban kombinálni kezdte egymással a vízszintes és függőleges menetet. Az újítás eredményesnek bizonyult. A kormány többszöri elcsavarása után a. Kermadec kissé megdőlt, és oldalvást folytatta a felszállást. Ez azonban azzal a veszéllyel járt, hogy a gondola felbukfencezik, és ezért néha vissza kellett térni a vízszintes haladásra. – Erősen kapaszkodjon meg valamibe – szólt oda Onodera a társának. – Felbillenhet... Háromezer-háromszáz méteren Onodera ismét kidobott egy kevés nehezéket. A Kermadec nyílként repült felfelé. Onoderát aggasztotta, hogy a nyomás ugrásszerű csökkenése robbanást idézhet elő: a kétszáz atmoszféra nyomás alatt levő, a tengerfenéken lehűlt levegő az úszótestben adiabatikusan* kezdett terjedni. Amikor már csak nyolcszáz méternyire vol * Hőcsere nélkül

49

tak a felszíntől, Onodera elhatározta, hogy véget vet a dolognak. Valamelyest csökkentette a felszállási sebességet, hogy kipréselje azt a benzint, amely már a tengervízzel érintkezett az úszótest megsérült fenekén. A levegő nyomában távozni kezdett a benzin az úszótestből, a szelep azonban sehogy sem akart visszazáródni. – Onodera-kun! – kiáltott rá fojtott hangon a háta mögött álló fiatal technikus. – Víz, víz! Néha előfordul, hogy felszálláskor, armikor erősen csökken a testre nehezedő nyomás gyengül a batiszkáf varratainak a szilárdsága és a víz behatol a gondolába. Márpedig a Kermadec erejét meghaladta ez a túlterhelés. – Az ablakon? – Aligha. Nem tudom honnan jön, de már elég sok van. – Semmi baj, ne nyugtalankodjék! mindjárt megszűnik a beömlés. A benzin továbbra is folydogált kifelé, a felszállási sebesség a percenkénti nyolcvan méterre csökkent. Onodera megvizsgálta a maradék nehezéket, majd maga elé képzelte az olaj szelep rajzát. Ötszáz méteres mélységben átváltott vízszintes menetre, és teljes sebességre kapcsolt. Ilyen tempónál az akkumulátor csupán három percig biztosíthatja az áramszolgáltatást. Onodera lehetőleg a felszínre való kijutásig szerette volna tartani a vízszintes haladási sebességet. A Kermadec ugrálni kezdett. Ráadásul még oldalra is sodródott. Onoderának teljes két percébe került, míg egyenesbe hozta a batiszkáfot. Az akkumulátor majdnem teljesen kimerült. A hajótest esengve visszhangozta a Joszino visszhangos mélységmérő készülékének ultrahangos jelzéseit. Onodera átkapcsolta a telefont ultrahosszú hullámra és felhívta a parancsnoki állást.

50

– Igyekezzetek elkapni minket! Lehet, hogy kiugrunk a vízből! – Értettem. Állandó megfigyelés alatt tartjuk a batiszkáfot Ne változtassátok meg az irányt. Hátramenetben haladunk a felbukkanásotok feltételezett helyéhez. – Milyen a tenger? És az idő? – Hullámzik. A hullámok magassága meghaladja a másfél métert, a szél északnyugati, vigyázz, nehogy tengeri beteg légy! A víz alatt tízméteres mélységben kapunk el benneteket Amikor már csak százötven méter volt hátra, a sérült szelepű tartályból kifolyt az összes benzin. Onodera, hogy megőrizze az egyensúlyt, másik két tartályból is kiengedte a benzint. A felszállás sebessége percenkénti negyven méterre zuhant. Csupán egy maradt hátra: kihasználni a három és fél csomós tehetetlenségi sebességet, és kieresztve a maradék levegőt, ügyesen szabályozni a felszállást Már érezni lehetett a felszíni hullámzás hatását: a Kermadec ugrándozott és himbálódzott. – Erősen megkapaszkodni! – kiáltotta Onodera. A Joszino operátorai, akár a varázslók, ügyesen elkapták a batiszkáfot. Tizenkét méteres mélységben két búvár várta víz alatti csónakban. A mágneshorgony segítségével hozzácsatolták a Kermadec testéhez a vontatókötelet, és rákötötték a telefonkábelt. Onodera kieresztette a maradék levegőt, és a kormánykerékkel manőverezve csökkentette a felszállási sebességet. Ötméteres mélységben ráerősítették az emelőköteleket, az úszótesthez csatolták a tömlőt, és máris szivattyúzták a benzint. – A hullámok magasak, a kiemelés veszélyes lesz jelezték a Joszino fedélzetéről.– Bújjatok ki! A hajó rögzítését a víz alatt végezzük el. Az emelődaru gépkarjai erősen átölelték a Kerma-

51

decet. A batiszkáf két utasa a búvónyíláson kibújt a fedélzetre, és rögtön csuromvizesek lettek: a tenger háborgott. Amint átmentek a Joszinóra, a gépkarok eleresztették a Kermadecet. Aztán a tathoz húzták és lerögzítették. Onodera körülnézett. A tengeren elég széles területen habkövek úsztak. – Úgy hírlik, kitört a vulkán a Kósu-korallszigeten – mondta valaki a fedélzeten állók közül. – Furcsa, olyan helyen. – Ajánlatos lesz minel előbb elpucolni ebből a térségből – törölte meg arcát Onodera egy frottírtörülközővel. – Hallottátok, amit odalentről üzentem? – Igen. Úgy is teszünk, amint elhelyezik a batiszkáfot a fedélzeten. Onodera megitta a forró kávét, aztán felment a rádiófülkébe. A Joszino máris iszkolt kifelé a veszélyes zónából. – Fel lehet hívni a Szejrju-marut? Hol van most? – kérdezte Onodera a rádióstól. – Ötvenmérföldnyire északra. Megpróbálom. – Mi újság a Hacsidzsón? – nézett be a fülkébe Onodera társa. – A Nisijama kitörésekor mintegy kétszázan pusztultak el. De a veszély még nem múlt el. Utasszállító és hadihajók most evakuálják a sziget egész lakosságát. Tizenkétezer embert. Egypercnyi időt sem engedélyeznek a csomagolásra. Idzu többi szigetein is félelmetes a helyzet. Azt mondják, hogy onnan Szidzuoka rerségébe evakuálják az embereket. Tizenkétezer ember... Három-négy első osztályú utasszállító óceánjáróban elfér. Onodera jól emlékezett erre a buja növényzettel borított szubtrópusi szigetre. A kerítések nagy szemű kavicsból épültek, minden kertben élénkzöld, dekoratív növények. Onodera szíve fájdalmasan összeszorult. Még csak elképzelni

52

sem lehet, mekkora erejű lesz a kitörés, és mikor ér véget. Elpusztul a sziget, s ennek még a puszta gondolata is elviselhetetlen. Nem számít, hogy kicsi. Sziget, és nem egyszerűen egy tengerből kiemelkedő sziklaszirt. Sok nemzedék lelkes munkájának a gyümölcse. A békésen együtt élő emberek és fák, állatok, madarak élő története. Sziget, amely menedéket nyújt minden élőlénynek, ha le akart és le tudott telepedni rajta. S ettől lett maga a sziget is “élő” . Most pedig elpusztul, erőszakos halállal múlik ki, lakosai kénytelenek vagy elmenekülni, vagy elpusztulni vele együtt. Egyelőre csak egy szigetről van szó, de ha... – A Szejrju-maru van a vonalban – szakította félbe Onodera gondolatait a rádiós. – Kérje meg őket, hogy hívják a telefonhoz Juukit, a Vadacumi kormányosát. Juuki a következő percben már a vonalban volt. – Nos, milyen a Vadacumi? – kérdezte Onodera. – Kitűnő... – felelte Juuki. – Már háromszor lemerültem vele. Kár, hogy nem együtt dolgozunk. – Lehet, hogy hamarosan együtt leszünk. A Kermadec elromlott. Azt hiszem, dokkba kell szállítani. Különben is még alaposan végig kell vizsgálni. Erre legalább egy hét rámegy. – Akkor hát át jössz ide? – Juuki hangjából reménykedés csendült ki. – Mikor? Onodera már nem tudott válaszolni, mert valaki belépett a vonalba. Valószínűleg egy repülőgép jelentkezett be. – Közeledik a tengerészeti önvédelmi erők hidroplánja – jelentette a rádiós a híradós tisztnek. – Kéri, irányítsuk a leszállási helyére, hogy átvehesse a fenékkutatási adatokat. A tiszt továbbította a jelentést a kapitánynak. A Joszino csökkenteni kezdte a sebességét. – Onodera-szan – szólt oda neki a rádiós, aki most

53

a hidroplánnal beszélt – , Kataoka-szan, aki a gép fedélzetén tartózkodik, kéri, hogy szálljon át hozzájuk. – Kataoka? – Onodera, aki már éppen kilépett a rádiófülkéből, megtorpant és hátrafordult. Lábdobogás, a fejük fölött zúgás hallatszott. Onodera felment a fedélzetre. A szél erősödött, tótágast álltak, táncoltak a magas hullámok.. A négymotoros hidroplán sebesen ereszkedett lefelé. – Nem veszélyes leszállni ilyen nagy hullámzás közben? – kérdezte Onodera. – Abszolút veszélytelen – mosolygott rá az egyik tiszt. – Hullámcsillapító van az orrán. Ez a gép három és fél méter magas hullámok közepette is fel és le tud szállni. A mi hidroplánjainknak nincs párja! Vízpermet csapott fel, a hidroplán ráült a vízre, és orrával a hajó felé fordult, aztán továbbsiklott a víztükrön. – Onodera-szan, leeresztjük a csónakot! – kiáltotta. egy rekedtes hang. A hullámok szertefröccsentek. Onoderának fel kellett vennie az esőköpenyt. Alighogy elhelyezkedett a motorral ellátott, felfújható csónakban, annak orra nyomban a víz alá bukott. Onodera erősen megkapaszkodott az oldalában. Előlről megkerülték a hid roplánt, és az ajtajához siklottak. Amint berakták a gépbe a vízhatlan, zsákokba csomagolt kutatasi anyagot, felbőgtek a hajtóművek. A hidroplán végigfutott a hullámokon, aztán a hasát verdeső víz csapkodása megszűnt: a gép már a Joszino fölött szállt. Onodera végigment a keskeny, készülékekkel agyonzsúfolt folyosón, és belépett a rádiófülkébe. Ott találta Kataokát, aki a legénység egyik tagját nézte, hogyan bíbelődik a műszerrel. Onodera a vállára csapott a barátjának. Kataoka hátrafordult.

54

– Á... – mondta közömbösen és máris visszafordult a készülékhez. – Úgy van – mondta a rádiós. – Egy nagy tengeralattjáró. Legalább négyezer tonnás. – Azt mondod, négyezer tonnás? Akkor ez atomtengeralattjáró – mondta még mindig közömbös han gon Kataoka. – Csak nem a Joszinót követi? Mindöszsze nyolcszáz méternyire van tőle... Szörnyen közel. – Nem a mi Udzusiónk? – kérdezte Onodera. Részt vesz a D-terv kutatásaiban. – Az Udzusio most a Kii-félsziget közelében tartózkodik. – felelte Kataoka. – De az nem ilyen nagy. Mindössze ezernyolcszázötven tonnás. – Mit akarhat ez itt? – hajtotta le a fejét elgondolkodva a rádiós. – Lehet, hogy figyelnek minket? – Nagyon valószínű. Rejtjeles üzenetet kell küldeni a Joszinónak – mondta Kataoka. – Biztosan valamelyik külföldi ország érdeklődik irántunk – jegyezte meg Onodera. – Így van. A tengeralattjáró nemrég negyvenméteres mélységben, két kilométernyi távolságból követte a Joszinót. Nem vetted észre a lemerülésedkor? – Nem. Ráadásul a felszálláskor alaposan megizzadtunk: kitörés veszélye fenyegetett a fenéken. – A jelzés oly erős volt, hogy kis híján letört a mágneses tengeralattjáró-kereső mutatója. Azért kértünk fel téged az átszállásra, hogy időt nyerjünk. Hiszen az anyagot egyszerűen kötélen is le lehetett volna engedni. Mialatt a csónakot eresztették le a vízre, és te átszálltál hozzánk, mi lebocsátottuk az aktív visszhangos mélységmérőt a vízbe, és így bizonyosodtunk meg róla. – Szóval én csak álcának kellettem? – mosolygott. Onodera. – Nemcsak. Jukinaga-szan arra kér, hogy ha egy mód van rá, vegyél részt a stáb ma esti rendkívüli

55

ülésén. A Kermadecet javítani viszitek? Hallottam a beszélgetésedet a Szejrju- maruvról. – Balra előttünk kitörés! – hallatszott a hangszó róból. – Robbanás... Mindnyájan az ablakokhoz nyomultak. A sötétzöld tenger fölött foltokban lebegtek az erős nyugati széltől megtépázott fehér felhőpamacsok. Alattuk, közvetlenül az óceánból, akárcsak a dzsin Aladdin csodalámpájából, sárgásbarna füstoszlop tört a magasba. Vastagodott, s egyre magasabbra emelkedett, majd áttörte a felhőpamacsokat. Még itt, ötezer méteres magasságban is remegett a levegő a robbanásoktól, a víz felszínén pedig lángnyelvek lobogtak a füstben. Látni lehetett, amint a ringó füstoszlopból holmi fehér anyag hull a vízre; valószínűleg hamu és habkő. A sű rűnek és nyúlósnak tűnő, kavargó füsttölcsérben fények villództak. A tenger víztükrét vulkáni bombák és habkövek borították. Gyenge szökőár terjedt tova körkörösen. – A Smith-szikla? – kérdezte Onodera. – Nem. Az Aogasima – felelte Kataoka. – A tegnapi óta másodszor. A sziget bizonyára csaknem teljesen eltűnik. – Az Aoga-sziget? És az ottani emberek? – Kétszázhetvenen voltak a szigeten. Valószínűleg mindnyájan elpusztultak. Hacsak nem sikerült valakinek halászcsónakkal a tengerre menekülni. De ennek még nem néztek utána. – Sorsukra hagyták őket?! – A közelben nem tartózkodtak hajók. Tíz perccel azután, hogy vették a szigetről küldött és kitörés előjeleiről szóló rádiótáviratot egy nemzetközi járaton közlekedő utasszállító repülőgép jelentette, hogy megkezdődött a kitörés – magyarázta Kataoka fahangon. – Az Aoga a Hacsidzsótól eltérően távol fekszik a tengeri hajóútvonalaktól.

56

És ez így fog menni a végtelenségig, gondolta Onodera, és maró fájdalom hasított a gyomrába. Az Aoga még csak a kezdet. Az ezután következő kitörések és robbanások sok százezerszer, milliószor nagyobb erejűek lesznek... – Az egész Fudzsi vulkanikus övezet egyszerre kezdte okádni a tüzet – intett Kataoka komoran az ablakok felé. – Igaz, azelőtt is előfordult, hogy aktivizálódott, de nem ilyen mértékben. A hidroplán egyre magasabbra emelkedett, szárnya megdőlt. Az utasok szeme előtt egy újabb kitörés tárult fel. A tenger víztükrétől már elvált füst az Aogától délebbre szállt a magasba. A Hacsidzsó-szigettől északra is látszott egy füstoszlop. – Hát az? – kérdezte Onodera elakadt lélegzettel. – A Mijake-sziget. Két órával ezelőtt kezdődött. Kitört az Akabakio-csúcs. A madarak mindent megéreznek. Az idén már nem is tértek vissza a szigetre... – Nem mondom... – mondta Onodera, és hangja éppoly szenvtelen volt, mint a Kataokáé. – Idzu valamennyi szigete egyszerre... Hát az Osima? – Az Osima sziget is. A Mihara vulkánban három kisebbfajta robbanás történt, a hamu még most is hullik. Minden pillanatban várható, a nagy robbanás. A lakosságot már evakuálják, még a sziget fölött áthaladó belföldi légijáratokat is beszüntették. A hidroplán elérte a nyolcezer méteres magasságot, de még mindig folytatta az emelkedést. Távolabb, észak felé kevesebb volt a felhő, és rövidesen feltárult az utasok előtt a tiszta ég alatt elterülő téli óceán ragyogó víztükre. A hidroplán folytatta az útját északnak, s időnként hol jobbra, hol balra kanyarodott. Amikor ismét jobbra fordult, az ablakokból az észak-déli irányban húzódó Idzu-szigetek egész füzére tárult az utasok elé. Öt szigetről mattfekete füstoszlopok csavarodtak magasan az ég felé. Ezeket a füstosz-

57

lopokat meg-megtörte a nyugati szél, s azt a benyomást keltették az emberben, mintha egy hatalmas hadiflotta húzna északnak. Ezt a szigetfüzért most görcs rángatja, aztán eltűnik az óceán sötét örvényében. Onodera önkéntelenül behunyta a szemét. Amikor pedig felnyitotta, a távolban megpillantotta a fehér kísértetre emlékeztető Fudzsi körvonalait: könnyű felhők siklottak lefelé lejtős oldalain. Ez a friss hó fehér leplébe öltözött, gyönyörű hegy mintha lebegett volna az áttetsző téli levegőben. Létezhet a világon oly erő, amely képes megbolygatni, megszentségteleníteni ezt a mennyei nyugalmat? Ám odalent a “flotta” fekete füstoszlopokat okádva vonult északnak – e gyönyörű és fenséges hegy ellen. A hatalmas tűzsárkány, amely mérhetetlen mélységben lapul az óceán alatt, most tüzet, füstöt, gőzt és hamut okádott, és minden másodperccel közelebb lopódzott a Fudzsihoz, Japán szimbólumához. – Magasság kilencezer méter – közölték a kapitányi fülkéből hangszórón keresztül. – Vízszintes repülésbe megyünk át. – Nos? – fordult Kataoka az elektronikus mérnökhöz. – Egyelőre remekül működik – felelte az éltes férfi, aki egy nagyobbfajta készülékkel bíbelődött. – Ha így megy tovább, tizenöt-húszezer méteres magasságban is kitűnően megállja a helyét. – T-típusú graviméter – magyarázta Kataoka a kíváncsian figyelő Onoderának. – A Tokiói Állami Egyetem geolaboratóriumának és az Országos Kartográfiai Intézet légifelvételekkel foglalkozó laboratóriumának közös alkotása. Nálunk készülnek a legtökéletesebb ilyen típusú műszerek. Nem véletlen, hogy Japánban fedezték fel a világon először himbálódzó hajóról a gravitációs változásokat. Azt hiszem, hogy ilyen műszerrel, mint ez, amely tízezer méteres magas-

58

ságban is működik, egyelőre még senki sem rendelkezik. Csupa elektronika. Ez a kis szerkezet pedig még a leghalkabb neszeket is kiszűri. Ma próbáljuk ki először, de hamarosan még két másik repülőgépbe szerelnek ilyen műszereket. Két őrszolgálatot teljesítő tengeralattjáró-kutató repülőgépet geomágneses anomália keresőkkel szereltek fel. – A beérkező adatokat egyszerre regisztrálja és továbbítja a földi állomásra, ahonnan a stáb komputerébe jutnak – mondta a műszaki szakember. – És aztán? – kérdezte Onodera. – Oly jelentősek a gravitációs változások? – Az ingadozások egyszerűen hajmeresztőek – mosolyodott el váratlanul Kataoka. – A stábnál majd megnézheted a display-n. A Japán-árok térségében húzódó negatív anomália-övezet most iszonyatos gyorsasággal vándorol kelet felé. A vulkanikus övezet keleti része felől pedig az ellenkező, nyugati irányú vándorlás figyelhető meg. Valószínűleg ez okozta a tüzeket Idzu- és Bonin-szigeteken. Kanto térségében a nyílt tengeren a negatív anomália percről percre növekszik. A Japán-árok fenekének keleti része valószínűleg már két-háromszáz méterrel lejjebb ereszkedett... Gyere csak ide. Kataoka a karjánál fogva a jobb oldali ablakhoz húzta Onoderát. – Látod a tengert keleten? – mutatott abba az irányba. – Mekkora ott a köd! – mondta Onodera. – Mi az, csak nem lassul le az áramlat? Különben is lehetetlen, hogy a Kuril-áramlat ilyen messzire délre eljusson... – Nem, nem erről van szó. Vess csak egy pillantást a meteorológiai térképre. A felfedezett nagyszabású gravitációs anomália övezete és a ködképződés térsége majdnem teljesen egybeesik... – A gravitációs anomália és... a köd?! – álmélko-

59

dott Onodera. – De a kettő hogy függ össze egymással? – Ezen a területen a tenger felszíne a gravitáció gyors csökkenése miatt homorú – mondta Kataoka – És a víz hőmérséklete függőleges irányban igen egyenetlenül oszlik meg. A csekély gravitáció miatt a mélytengeri hideg víz felemelkedett a felső rétegekbe. Lehetséges, hogy adiabatikusan terjed. Vagyis a negatív gravitációs anomália övezete mentén hatalmas menynyiségű hideg víztömeg jelenik meg, amellyel összeütközik a Kurosio meleg vize, s ennek eredményeként keletkezik a köd. A hidroplán cikcakkban szelte át a Fudzsi vulkanikus övezet mentén húzódó gravitációs anomália zónát. – Mialatt mi szöszmötöltünk – szólalt meg halkan az elektronikus mérnök – az amerikaiak fellőttek három geodéziai műholdat. Mind a három különböző szögben repül át Japán területe fölött... – Műholdak! Hát igen... egy olyan makromérőműszer kellene nekünk... – mondta Kataoka. – Nekik már sikerült felfedezniük nagyszabású gravitációs anomáliákat. De nem olyan egyszerű rájönni hová vezethet ez, igaz? – Idő kérdése. Egyszerűen arról van szó, hogy náluk az információszerzés megelőzi a komplex analízist. – Földrengés Niigata és Tomijama tartományokban – hallatszott a hangszóróból – Erőssége hét fok, epicentruma Niigata városától hatvan kilométernyire északra, ötven kilométeres mélységben húzódik. A kutatóhajó jelentette; hogy a Jamato-szikla megemelkedett. – Ezúttal a Japán-tenger felőli részen... – szólalt meg Kataoka és a hangszórót nézte. – Harapófogóba kerültünk.

60

Az ausztrál kormány egyik tagjának nyaralójában Canberra Redhill nevű elővárosában találkozott az ausztrál miniszterelnök, a nyaraló gazdája és egy apró termetű, napbarnított arcú férfi. Már öt perce hallgattak, csak a légkondicionálókészülék tompa zúgása hallatszott: a február szokatlanul forró volt.. A miniszterelnök, mintha csak meg akarna szabadulnia gondolatoktól, amelyek hirtelen megrohanták, felpattant az alacsony fotelből. Ez a kétméteres óriás ebben a pillanatban egy gyökerestül kitépett hatalmas fára emlékeztetett. Aztán hátratett kézzel fel-alá járkálni kezdett a szobában. – Japán...? – lépett a légkondicionáló készülékhez. – Lám ez is: Made in Japan... – Aztán az apró termetű vendéghez fordulva, hozzátette: – Nehéz elképzelni, Mr. Nodzaki... Meg aztán a problémát sem lesz nagyon könnyű megoldani. A japán férfi, akihez a miniszterelnök a szavait intézte, sovány, apró emberke volt. A haja őszes, a szeme körül apró ráncok gyűrődtek. Tiszta tekintete – úgy tűnt – mindenhová követi az embert, bármerre is fordulna. Ez a már nem fiatal, kis japán a nyaraló tulajdonosának közvetítésével kérette ide bizalmas megbeszélésre a miniszterelnököt. Az ember tíz ujján megszámolhatná azokat az embereket Ausztráliában és a Nemzetközösség valamennyi országában, akikkel a miniszterelnök hajlandó találkozni. A kormányfőnek fogalma sem volt, hogy az öreg Nodzaki honnan szerzett erről tudomást, és miért karolta fel kérését a nyaraló tulajdonosa. A japán vendégnek valószínűleg sok erőfeszítésébe és pénzébe került ez. Bárhogy volt is, a találkozó létrejött. Egyszercsak az öreg átnyújtja neki miniszterelnökének és külügyminiszterének titkos üzenetét, majd fölöttébb hihetetlen dolgokat közöl vele, végül pedig megdöbbentő kéréssel fordul hozzá.

61

– Gondolom, tudja, hogy Ausztrália lakosainak száma az utóbbi tíz esztendő alatt majdnem egymillió fővel gyarapodott. Jelenleg meghaladja a tizenkétmilliót... – mondta a miniszterelnök, és folytatta a járkálást a szőnyegen. – Igen, tudom... – felelte a mély tiszta tekintetű öreg. – Ugyanezalatt a tíz esztendő alatt Japán lakosainak száma nyolcmillió fővel növekedett. Jelenleg kis híján eléri a száztízmilliót. – Vagyis majdnem a tízszerese a mi lakosságunk számának... – komorult el a miniszterelnök arca. – A népsűrűsége pedig majdnem a kétszázszorosa. Az önök országának a területe hétmillió-hétszázezer négyzetkilométer, ami hússzor nagyobb, mint Japán területe. – De gondolom, azt is tudja, hogy ennek a területnek a hetven százaléka terméketlen sivatag. Mi értelme, erről beszélni – gondolta a miniszterelnök, és kinézett az ablakon. A még mindig világos liláskék égen vörösen kelt fel a hold. – Japán... – ismételte a miniszterelnök. – A csodák országa. A legnagyobb ipari ország a Csendes-óceán nyugati felén, igen fejlett, modern állam .. Egyébként mi egy hosszúságon fekszünk. Bizonyára emlékszik az ausztrál pavilon témájára az EXPO 70-en? Mi rászántuk magunkat az együttműködésre önökkel, rászántuk magunkat az önök pénzügyi és ipari segítségének az igénybevételére. Önök részt vesznek északon fekvő vasércünk és belső körzeteinkben található kőolajlelőhelyeink kitermelésében. Aztán itt vannak az önök autói... a Toyoták, a Nissanok és a Matsudák, – tapasztalhatta – nagy számban közlekednek hazánkban. Jelenleg hatvanezer japán él Ausztráliában. – Tudom – bólintott Nodzaki. – Az utóbbi húsz esztendőben Ausztrália jó partnerünk volt. És mi

62

nagyra becsüljük önnek e barátság érdekében tett személyes szolgálatait. – Minden erőmmel azon voltam és vagyok, hogy Ausztrália nyitott ország, az “új lehetőségek kontinense” legyen az egész világ számára, jóllehet a nagyapám és az apám a “fehér faj felsőbbrendűségének” a híve volt... – mondta a kormányfő, és egy szivart húzott elő a szivarzsebéből. – A század elején országunk északi részén kitört az aranyláz. Elözönlöttek bennünket a délkelet-ázsiai betelepültek. Azt hiszem, hogy sem a nagyapám, sem az apám nem volt nyíltan fajvédő. De gondolja meg! Ausztrália régen száműzöttek gyűjtőhelye volt, sivatagos térségeit csak a kenguruk és a bennszülöttek lakták. A fehérek ezen a végtelen földeken juhot, szarvasmarhát tenyésztettek, komótosan növelve a nyugodt élethez szükséges területet. A nyughatatlan és örökké siető kínai származású munkásokkal nem tudták felvenni a versenyt. Ez bosszantotta őket, és a tetejébe külföldön fellángolt a gyűlölet a sárga faj ellen. Ez a nemzetközi járvány elérte hazánkat is. Az eredmény: a bevándorlás korlátozásáról szóló törvény és rengeteg tragédia. Ezért több alkalommal javasoltuk a japán ipar vezetőinek, hogy ne előzzék meg az időt. A kormányfő elmosolyodott, mert észrevette, hogy akarata ellenére belegabalyodott ebbe a problémába. Bizonyos mértékben még haragudott is a japánra, aki bár rendkívül szófukar volt, mégis a neki megfelelő mederbe tudta terelni a beszélgetést. Ezenkívül a több évtizeden át állandóan Melbourne-ben lakó miniszterelnök angol beszédében erősen érződött a londoni külvárosok nyelvének, a cockneynak az ausztrál akcentuson is átütő hatása. A kis japán angolsága viszont kifogástalan volt, amelyből időnként az oxfordi dialektus csendült ki. Ez furcsa módon zavarba hozta a kormányfőt.

63

– No és... – mondta a miniszterelnök, és gyufát gyújtott. – Hány főre gondol? – Kezdetnek egymillióra – felelte csak úgy mellékesen az öreg. – Ha pedig lehetővé válik, számukat a későbbiek során két-ötmillióra lehetne növelni. A miniszterelnök némán szívta a szivarját. Ötmillió?! Ez a mai Ausztrália lakosainak negyvenöt százaléka! Ausztrália egyharmad részben a sárgák országa lesz! – Mondjuk, hogy egymillió... Ez már lakosságunk nyolc százaléka – eresztett ki sűrű füstfelhőt a száján a miniszterelnök. – Méghozzá két év leforgása alatt? – Kívánatos lenne sokkal rövidebb idő alatt. – Az öreg arcán első ízben tűntek szembe a mély szenvedés nyomai. – Ha lehetséges, már az idén jó volna megkezdeni a részleges áttelepülést. Legalább az első százezret. Az ország távoli szűz körzeteinek fejlesztése ürügyén... – Ez elég nehéz lesz – szólalt meg első ízben a nyaraló gazdája. – A parlament visszautasíthatja ilyen sok bevándorló letelepedését, ha nem fedjük fel a kártyáinkat. Ehhez mindenesetre idő kell. – Lehet, hogy mégis sikerül elfogadtatni a parlamenttel – döfte szivarját a levegőbe a miniszterelnök, mint akinek eszébe jutott a legjobb megoldás. – Mondjuk például a transzkontinentális vasút.... – Valóban – bólintott a házigazda. – Annál is inkább, mert a terv még nincs kész. Nemzetközi versenytárgyalást hirdetünk meg, és az építkezéssel – Ausztrália számára a legelőnyösebb feltételek mellett – Japánt bízzuk meg. – Előtte még egyezményt kell kötni Japánnal hazánk belső körzeteinek közös fejlesztésére vagy valami ehhez hasonlóra, mintegy kibővítve az országaink közötti gazdasági együttműködésről szóló, jelenleg érvényben levő szerződést.

64

– Lehet, hogy késő lesz – mondta az öreg, – Mi lenne, ha önök sürgősen jóváhagynák az építési tervet, mivel a legelőnyösebb feltételek mellett hitelt kapnak Japántól? Természetesen japán adná a műszaki berendezéseket és a szakembereket. Ha önöknek sikerülne ezt fél év alatt jóváhagyatni a parlamenttel... – Ez a nagy sietség és a számunkra nyújtott túl előnyös feltételek gyanakvást keltenének – szólt közbe a házigazda. – Szerintem lehetne találni megfelelő ürügyet. Mondjuk Japán a gyakoriakká vált földrengések miatt kénytelen teljes egészében felülvizsgálni az új vasútvonalak építési terveit. Annál is inkább, mivel az új szupergyorsvasút építése ténylegesen már leállt. Így aztán a felszabadult pénzösszeget előnyös feltételek mellett felajánlanánk Ausztráliának. Természetesen ezzel egyidejűleg, hasonló feltételek biztosítása mellett, tárgyalásokat folytatnánk Afrikában és DélAmerikában. Lehet, hogy dömpinggel vádolnának bennünket, de ebből a helyzetből is van kiút: kompenzálásképpen hosszú lejáratú szerződéseket köthetnénk nagy mennyiségű ausztrál gyapjú és bárányhús vásárlására. A bárányhúsra valóban szüksége van a menekültjeinknek . Tervbe vettük egy nagy hűtőbázis építését Óceániában. Majd ott tárolnánk a bárányhúst... Ezzel érdemes foglalkozni, gondolta a miniszterelnök. Feltétlenül előnyös üzlet! Jól képzett, szorgalmas munkásokat kapunk, továbbá igen fejlett technikát és építőanyagokat. Ám ha sokáig tart a huzavona, ezek az emberek elvesztik szülőföldjüket, Ausztrália pedig a hitelezőjét, amelynek tartozik. Ennek ellenére rengeteg aggasztó kérdés merül fel... Mit fognak csinálni ezek az emberek, ha befejeződik a vasútvonal építése? Milyen befolyást gyakorolnak majd Ausztrália jövőjére? – Mindazonáltal nem biztos, hogy lehetséges egy-

65

szerre százezer ember áttelepülése – rázta a fejét a miniszterelnök elgondolkodva. – Még kevésbé egymilliónyi bevándorlóé... Azt hiszem, ehhez külön törvényeket kellene hozni. Hogy áll az ügy az ENSZ-ben? Remélem, már kiépítették a megfelelő kapcsolatokat. – Az ENSZ főtitkárával eddig már három magánjellegű beszélgetést folytattunk. A lehetőleg rövidebb időn belül felvesszük a kapcsolatot az UNESCO-val. A Biztonsági Tanács állandó tagjaival is érintkezésben állunk. Az ENSZ persze felszólíthatja tagállamait a nemzetközi erkölcsi kötelesség teljesítésére, de kétséges, hogy sikerül-e gyors és hatékony eredményt elérnie. Jelenleg az Egyesült Államok elnökével és néhány dél-amerikai és afrikai ország államfőjével folytatunk tárgyalásokat. Nagyon kívánatos lenne legalább pár százezer embert áttelepíteni, még mielőtt az a dolog ránkszakadna. Természetesen ez, kizárólag egyoldalú kívánság. De én most... nem én, egész Japán térdenállva könyörög segítségért önökhöz, az önök országához, az egész Világhoz. Mentsék meg népünk életét... mert pusztulás fenyegeti... Az öreg felindultan beszélt; s úgy tűnt, hogy a következő pillanatban zokogva esik térd te a miniszterelnök előtt... Ám az öreg nagyon is egyenesen ült, összezárva ösztövér térdeit, amelyeken nyugodtan hevert a keze. Halvány mosoly fagyott az ajkára. Csak a szemében tükröződött könyörgés. Csodálatos önuralom – gondolta a miniszterelnök – , amely oly ritka a mi korunkban. Pedig ennek a titokzatos népnek a jellegzetes tulajdonsága. Az úgynevezett keleti mosoly elrejt mindenfajta érzelemmegnyilvánulást.. Sohasem értjük meg, mi és mennyire nyugtalanít egy japánt... – Mégis nagyon hihetetlen ez az egész – sóhajtott mélyen a miniszterelnök, mintha el akarná titkolni nehéz légzését, aztán eloltotta szivarját a hamutartó-

66

ban. – Valóban eltűnik Japán a víz alatt, mint a legendás Atlantisz? Az önök tudósai ezt teljes felelősséggel állítják? – Egyelőre semmi bizonyosat nem tudok mondani. – És az öreg arcát először torzította el a szenvedés. – – A kérdést a legnagyobb titokban tanulmányozzák. A nép még semmit sem tud. Ön természetesen el tudja képzelni, milyen forrongásokat, zavargásokat váltana ki a legcsekélyebb óvatlanság, főleg most, amikor a nagy földrengés után az emberek amúgy is rettegésben élnek. Egyébként még jó is, hogy a nép nyugtalan: nem ér rá a szörnyűségeken töprengeni. Az egyetlen dolog, amit közölhetek önnel: hetven százalék a valószínűsége annak, hogy a katasztrófa két éven belül tör ki. Ez minden, amit tudok. A prognózisok pontosításához idő kell. A helyzet azonban állandóan romlik. Más szóval, rövidül a határidő. Valószínűleg elkéstünk a tervünkkel. Erről nap mint nap meggyőződhetünk. – Mr. Nodzaki, én nagyon is megértem önt – tette hatalmas, szőrös karját a kormányfő az öreg vékony, sovány vállára. – Mi minden tőlünk telhetőt elkövetünk. Ezt megígérem önnek. Megpróbálok még beszélni a Nemzetközösséghez tartozó országok államfőivel is. Mindenesetre javasolni fogom a Nemzetközösség országainak, hogy nyújtsanak segítséget Japánnak. Mi pedig, a Közösség legnagyobb és önökhöz legközelebb eső országa természetesen igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni. – Köszönöm – hajolt meg az öreg, és szemében könny csillogott. – Én egy kis ideig még a japán nagykövetségen maradok. Nagyon bízom excellenciád nagylelkűségében és magasztos humanizmusában, amelyet minduntalan kinyilvánít az egész világ előtt... – A Szovjetunióval még nem tárgyalnak? – kérdezte

67

a nyaraló gazdája. – Ez az ország tágas területekkel rendelkezik Ázsiában. – Azt hiszem, már tárgyalunk velük – bólintott Nodzaki. – Őszintén szólva sok mindent nem értünk abban a nagy országban. De reménnyel töltenek el bennünket a szovjeteknek azok a történelmi érdemei, amelyeket a nemzeti kisebbségek problémáinak megoldása terén szereztek. – Kínára viszont minden bizonnyal nemigen számíthatnak – jegyezte meg a házigazda. – Lakosainak száma nyolcszázmillió... Meg aztán a két ország közt történelmileg kialakult viszony sem teszi lehetővé a pozitív reagálást... – Engedje meg excellenciád, hogy átadjam önnek kormányfőnk nevében – állt fel Nodzaki az asztal mellől – , helyesebben a japán nép nevében... A szoba sarkában álló kisasztalról levett egy hosszúkás fatokot, és felnyitotta fedelét. – De hiszen ez... – és a miniszterelnök, akinek volt némi fogalma az ősi keleti művészetről, egy pillanatra megdermedt, aztán elővette szivarzsebéből a szemüvegét. – Remekmű! Tizenharmadikszázad, ha nem tévedek? – Ön pontosan eltalálta. A Kamakura-kor kezdete. Ez a Buddha-szobrocska, bár nemzeti kincsként nincs nyilvántartva, joggal tekinthető annak. – folytatta halkan az öreg. – Egy vidéki buddhista templomban találtuk. Ilyen holmik néha fel-felbukkannak a távol eső japán tartományokban. Kérem, fogadja el emlékül. Nodzaki azután megállapodott az újabb találkozóban, majd távozott. A miniszterelnök pedig tovább gyönyörködött a harminc-negyven centi magas szobrocskában. – Szép csendben kezdik kimenteni kulturális értékeiket – mondta a házigazda, és a koktélkeverőt rázta.

68

– Az idén Európában és Amerikában három kiállítást rendeznek ősi japán műkincsekből. Ritkaságokat mutatnak be. Valószínűleg nem minden szándék nélkül. Egyes műkincseket, mintegy csak úgy mellékesen, már eladtak vagy elajándékoztak: az utolsó pillanatban már nem lesz idő arra, hogy éppen ezeket mentsék. – Nem lehetne most vásárolni tőlük néhány ősi templomot? – kérdezte a miniszterelnök elmélázva. – Hiszen Japánban vannak olyan építmények, amelyeket nem volna szabad hagyni elpusztulni. – Az ilyesmivel sietni kell. Mert az ilyen ügyekben az amerikai múzeumok és különféle alapítványok rendkívül operatívan cselekednek. – Milyen jó volna, ha csak szobrocskák érkeznének... – sóhajtott fel a miniszterelnök, és levette szemüvegét. – De egymillió, kétmillió japán... Mit kezdjünk velük... Pláne ötmillióval – hazánk területén ebben az esetben egy új állam születne. Lakás, élelem kell. Meg aztán a számuk is folyton növekszik. Ráadásul az életszínvonaluk sem tartozik az alacsonyak közé. – Nem tudom, milyen formát ölthetne. Menekülttáborok lesznek, vagy valami fogolytábor félék, vagy gettók, nehéz megjósolni... Egy dolog világos: rendkívül súlyos terhet veszünk a vállunkra... – tette le a házigazda a kormányfő elé a poharat. – A legjobb volna persze elszigetelni őket. Az ország távol eső körzeteiben hatalmas szűz területek vannak. Szét kellene szórni az ötmillió embert a különböző körzetekben és felhasználni a sivatagok fejlesztéséhez... – De hogy lehet száztízmillió embert áttelepíteni? Ki fogad be a világon ilyen rengeteg embert? – A miniszterelnök a levegőbe bámult. – Képzeld csak magadat Japán vezetőjének helyébe, egy olyan emberébe, aki felelős hazája sorsáért. Mit tudnál csinálni? Csupán hajókból rengeteg kellene...

69

– Az embereknek több mint a fele valószínűleg elpusztul. Igen kegyetlen döntést kell majd hozni – mondta a házigazda, mintha csak saját magát akarná meggyőzni. – Azok pedig, akiknek sikerül áttelepülni, terhére lesznek az egész világnak. De sokat kell majd szenvedniük... Üldözik, hajszolják, gyűlölik majd őket... De egymással sem férnek majd meg, harcolnak az életükért, és egymást pusztítják el. Hazájuk sem lesz... nem lesz többé hazájuk a Földön... Fenékig ürítik a szenvedések keserű poharát. Igen, ennek a népnek, amely szép csendben, finom ízléssel építgette történelmét Kelet apró, zárt szigetein, ugyanolyan megpróbáltatásokon kell majd keresztülmennie, mint amilyeneket mi, zsidók immár több ezer éve élünk át. – Ezek a heves földkéregbeli változások nem okozhatnak problémákat Ausztráliában is? – emelte fel poharát a miniszterelnök. – Tudósainknak feltétlenül meg kell vizsgálniuk ezt a kérdést...

5. Onodera, amint átlépte a stáb általános osztályának küszöbét, nyomban megérezte, hogy valami baj van. A csoportokba verődött munkatársak izgatottan, ingerülten tárgyaltak valamit. Levetette dzsekijét, és odafordult a szomszédjához: – Történt valami? – Még nem hallotta? – csodálkozott az illető, és átnyújtott Onoderának egy lapot. – Olvassa el! Tegnap este jelent meg. Nagy példányszámú hetilap volt, amelyet egy igen tekintélyes kiadó jelentetett meg. A lap nagyon megviselt állapotban volt, látszott rajta, hogy már sok kézben megfordult. Onoderának nyomban szemébe tűnt a nagy, kétkolumnás cikk.

70

“A Japán-szigetvilág elsüllyed?! Ezt jósolja Tadokoro professzor, a neves vulkanológus.” Onodera ujjai akaratlanul ökölbe szorultak. Érezte, hogy elönti a forróság, aztán sietve olvasni kezdte a cikket, de a nagy izgalomtól nem tudta mindjárt felfogni az értelmét. A cikk majdnem teljes terjedelmében, igaz, némi torzítással, közölte a professzornak a “köpeny ellenáramlataiban tapasztalható anomáliákról” szóló elméletét, a képes hetilapokra jellemző szenzációs tálalásban. – Elárulta az államtitkot! – mondta egy fiatalember, Onodera szomszédja. – Lehet, hogy nagy tudós, de igazi barbár. Azt mondják, részegen fecsegte ki a dolgot. Tadokoro professzor részeg?! Onodera az elmúlt fél év alatt, amióta ismeri a professzort, egyetlenegyszer sem látta, hogy ivott volna. Onodera figyelmesen végigolvasta a cikket, s megállapította, hogy a professzor sem közletlenül, sem közvetve nem árult el semmit a D-tervről és annak stábjáról. A cikkben szerepelt a Meteorológiai Igazgatóság nyilatkozata is arról, hogy a Japán-szigetvilágban valóban koncentrálódtak a földrengések, és észrevehetően aktivizálódtak a hegyképződési folyamatok, és hogy a földkéreg elmozdulása megy végbe a környező térségekben. Jelenleg megfeszített erővel vizsgálják, hogy milyen elemi-csapásokra lehet számítani a jövőben. A tudomány mai állása szerint azonban a legcsekélyebb mértékben sem valószínű, hogy a Japán-szigetvilág lesüllyed az óceánfenékre... A cikk Oidzumi, a neves tudós nyilatkozatával fejeződik be: “... Tadokoro professzor kutatásait és elméleteit – mondta – mindig bizalmatlanul fogadták a japán tudományos körök. Ezért aztán kénytelen volt munkát vállalni abban, a stratégiai kutatásokkal foglalkozó csoportban, amely az Egyesült Államok hadi-

71

tengerészeti flottájának megbízásából dolgozott. Ez a mostani kijelentése arra vall, hogy teljesen elment a józan esze. De ha mégsem, akkor viszont csakis azért tette, hogy olcsó népszerűségre tegyen szert ezekben a súlyos percekben. Az ilyen embereket szigorú felügyelet alá kell helyezni, mert az elméleti tudomány szempontjából teljesen képtelen kijelentéseket tesznek, s ezzel csak a tömegek nyugtalanságát fokozzák...” Ezután egy ingatlankereskedelmi cég igazgatójának, egy háziasszonynak, egy népszerű színésznek és egy sci-fi írónak a véleménye következett. Más szóval, az egész cikk úgy volt megszerkesztve, hogy kiemelje a professzor elméletének fantasztikus voltát és teljes alaptalanságát. – Régen az államtitok elárulása miatt minden teketória nélkül letartóztatták és börtönbe vetették volna – mondta egy fiatal, de máris elpocakosodott vezérkari őrnagy. – Mit követett el a professzor?– kérdezte Onodera, legyűrve haragját. – Tegnap délután tökrészegen megjelent a Meteorológiai Igazgatóságon, és a terv végrehajtásán dolgozó munkatársaknak átnyújtotta lemondólevelét, hogy azok továbbítsák a stábnak – fonta keresztbe karjait a mellén a testes őrnagy. – Úgy látszik, nem mert egyenesen ide jönni. A Meteorológiai Igazgatóságon járt? Onodera értetlenül vonogatta a vállát. – Ha faképnél hagy minket, akkor többé semmi és senki sem állítja meg – jegyezte meg a hadsereg kutatóintézetének munkatársa. – Lám, ezért nem lehet együtt dolgozni a civilekkel! – jelentette ki az őrnagy dölyfösen, kihúzott mellel, egyenesen Onodera arcára szegezve tekintetét. – Egyáltalán nem éreznek semmilyen felelősséget, még

72

olyankor sem, amikor a haza veszélyben forog. Azonnal el kell szigetelni a professzort. Nincs más választásunk. – Úgy hírlik, hogy a vezetők közül valaki elment hozzá, hogy lebeszélje szándékáról.. – Hát észre lehet téríteni egy civil barbárt? Az ilyen alakoknak, ha kesztyűs kézzel bánnak velük, csak megnő a szarvuk. Emlékezzenek a szavaimra, csinál ő még kalamajkát! – Egy pillanat – szólt közbe Onodera. – Ebben a cikkben Tadokoro-szan egyéni véleményét fejti ki, de úgy, hogy közben meg sem említi a tervet, sem a stábot. – Hát aztán? Idő kérdése csupán, hogy az újságírók eljussanak hozzánk is. – Már így is fel vannak ajzva – mondta a fiatalember. – A biztonsági szolgálat emberei most mindenhová követik a professzort, de hát ő rá se bagózik. Délután a tévében szerepel. – Hogyhogy a tévében? – húzta fel szemöldökét fenyegetően az őrnagy. – Melyik műsorban? – A délutáni tereferében. – Barom! – káromkodott az őrnagy, és öklével az asztalra csapott. – Le kell állítani! Az elhárításra kellene bízni a dolgot! – Mi köze ehhez az elhárításnak?! – nevette el magát egy másik munkatárs, a külügyminisztérium tisztviselője. – A professzor körül támadt mindenfajta hercehurca épp az ellenkező eredményt szülne. Hadd ússzon csak az árral; mi meg semmit sem láttunk, semmiről sem tudunk. – Én akkor sem értem, – szólalt meg Onodera –, miért hozta nyilvánosságra a professzor az elméletét... és ilyen hirtelen... Mind a négyen egyszerre fordultak feléje. Mintha csak most jutott volna eszükbe, hogy Onodera már

73

akkor együtt dolgozott a professzorral, amikor még semmilyen D-terv nem létezett. – Lehet, hogy a sértett hiúság az oka az egésznek? – morfondírozott a külügyminisztérium munkatársa. – Be kell ismerni, hogy Tadokoro ezúttal prófétának bizonyult. Tulajdonképpen ő volt az, aki felnyitotta a kormány szemét. De aztán felfedezését országos jelentőségű üggyé nyilvánították, és szervezett formában kezdtek foglalkozni vele, a professzor elvesztette vezető szerepét. Hiszen a D-csoport létrehozása után a professzornak lényegében már nem maradt munkája. Én azt hiszem, az volt a leghőbb vágya, hogy bebizonyítsa prognózisának helyességét. A megjósolt jelenséget tisztán tudományos szempontból szemlélte, cseppet sem tőrődve Japán sorsával. És egyáltalán: Tadokoro professzor tipikus “különc tudós”, méghozzá annak elavult fajtája, aki nem tud megbirkózni a komputerrel, nem ismeri a rendszer-elemzést. Természetesen megszűnt a terv mozgatórugója lenni, márpedig, úgy látszik, ő akart maradni a központi figura. A gigászi tervnek az alapját képező munka számára nyilván csak a “természet nagy tragédiájának” szemlélését jelentette... De hiszen nem napfogyatkozásról van szó! És amikor a dolog kezdett abszolút konkrét formát ölteni, ő kívül maradt. Az eredmény: a hiú remények kútba esése és ez a mostani botránya... – Lehet, hogy az bőszítette fel, hogy Nakata-szan átvette tőle az irányító szerepet? – mondta a fiatalember. – A fiúk sokszor hallották veszekedni a profeszszort Nakata-szannal. – Mind ilyenek ezek a kelekótya tudósok! – csettintett nyelvével az őrnagy.– Nincs egy fikarcnyi önuralom sem bennük. Felfedeznek valamit, és eszüket vesztik az örömtől, de az állam érdeke egy jottányit sem érdeklik őket... Ne-em! Ez nem igaz! Onodera nem értett egyet

74

velük. Tadokoro-szan nem ilyen ember. Ö bizony tudós. De nem “kelekótya” és még csak nem is “különc”. Nagylelkű, nyíltszívű ember. Nem a hivatalos tudomány elefántcsonttoronyban kitenyésztett képviselője. De miért, miért viselkedett ilyen furcsán? – Gyertek ide gyorsan! – kiáltott ki valaki a szomszéd szobából. – Tadokoro-szan összeverekedett a beszélgető partnerével! A tévé közvetíti! – Mi, mi? – élénkültek fel mindnyájan. – Kivel? – Jamasiro professzorral. Most meg már a bemondót püföli, aki szét akarta választani őket. – Más nem is volt várható! – jegyezte meg valaki. Onodera mérgesen megfordult, de nem tudott rájönni, hogy ki volt az. Nem ment át tévét nézni, egyedül állt az asztala mellett. Micsoda dolgok! – suttogta hangtalanul. Maga előtt látta Tadokoro professzor arcát. Széles, csúnya, de végtelenül szomorú arc, olyan ember arca, aki megszokta a természet “szemlélését”, és feltárta számtalan titkát. Onoderának hirtelen eszébe jutott – s ettől fájdalmasan összeszorult a szíve – , amikor a professzor azt mondta róla Jukinaganak: “Megbízható ember”. Ám Onodera is végtelen bizalommal volt a professzor iránt. Együtt jártak lent a tenger fenekén; tízezer méteres mélységben, együtt látták azt, amit még soha senki nem látott. A profeszszor sok mindent megértett. És sokat is tud... De nemcsak a természet, az ember lelkébe is mélyen belelát... Nagyon jól tudja, mi a “társadalom” és milyen rendszer szerint épül fel. Mégis idegen tőle a harc a hatalomért, idegen tőle a kicsinyes intrika. A becsvágy és a dicsőség hidegen hagyja. Megelégszik azzal, ami valóban az övé, a számára csodálatos természettel; a professzor nagyvonalú ember, aki kész harc nélkül átengedni helyét másnak. Onodera tudat alatt érezte mindezt. Mi történt hát vele ilyen hirtelen? Avagy valóban “kelekótya”, “magányos különc” , aki sehogy

75

sem tud összeférni ezzel a házsártos és zsémbes anyóshoz hasonló társadalommal? – Tadokoro professzort valószínűleg letartóztatták! – kiáltotta egy, a folyosóról berohanó férfi. – Mi, mit mondtál? – Onodera önkéntelenül feléje lódult, és elkapta a vállát. – Miért tartóztatták le? Miért? – A televízió székházának előcsarnokában az adás után, ismét verekedésbe keveredett. Egy véletlenül éppen ott tartózkodó nyomozó letartóztatta a tett színhelyén – felelte a férfi. – Minden bizonnyal a nyomozónak is kijutott az ütlegekbôl. Azt mondják, hogy a professzor tökrészegen jelent meg a tévéstúdióban. Mindenki egyszerre, és izgatottan kezdett beszélni méghozzá örömtől izgatott hangon. Onodera nem tudott tovább a helyiségben maradni, és kiugrott a folyosóra, ahol Jukinagába ütközött. – Gyerünk! – fogta meg a karját a magántanár. Onodera még sohasem látta ilyennek: sápadt arca rángatózott, szeme lázban égett. – Gyerünk, ha mondom! Agyonverem azt a gazember Nakatát! Érti? Agyonverem! – Ejnye mi van magával, Jukinaga-szan? Onodera döbbenten nézett Jukinagára, aki erősen húzta a karjánál fogva. Még soha sem látta ezt a nyugodt, mindig fegyelmezett, jóindulatú és kissé talán határozatlan tudóst ilyen izgatottnak. – Nyugodjék meg, kérem! – mondta Onodera, és megpróbált; kiszabadulni Jukinaga kezéből. – Azt mondja, agyonveri Nakata-szant? Tadokoro professzort pedig az imént tattózatták le... – Éppen erről van szó! Ezt én soha nem bocsátom meg Nakatának, idáig süllyeszteni a professzort... Jukinaga feltépte a dolgozószoba ajtaját, és egyenesen nekiment Nakatának. Egy, a szobában tartózkodó munkatárs rémülten pislogott. Onodera a vállára

76

tette a kezét, és határozott mozdulatokkal kituszkolta a szobából. Jukinaga pedig már elkapta Nakata zakójának hajtókáját. Keze remegett. Ilyen állapotban az ember képtelen verekedni, gondolta Onodera, és Jukinaga rángatózó arcát nézte. – Miért... Tadokoro-szant... – kapkodott levegő után Jukinaga. – Te... gazember.... – Én nem kértem rá – felelte Nakata megszokott nyugodt hangján. – Ő maga saját elhatározásából csinálta. Ez így igaz. Beszélgettek valamiről az öreg Vatarival, aztán egyszercsak... – Le kellett volna állítanod! – kiáltotta Jukinaga. – Gondolj csak arra, mi mindent tett mindannyiunkért! Aztán meg a tanítómesterem! Szólnod kellett volna nekem! – Tudod, ha elmondom neked, te lebeszéled róla. – És Nakata futó pillantást vetett Onoderára Jukinaga még mindig a zakója hajtókáját szorongatta.– Őszin tén szólva, erre a szerepre senki sem volt alkalmasabb Tadokpro professzornál. A hatás minden várakozást felülmúlt. Nem titkolom, hogy én megörültem, amikor a professzor elmondta nekem, hogy mi a szándéka. De ismétlem, én nem kértem rá. Ő maga szerzett tudomást az ellenintézkedésekről, és vállalta magára ezt a szerepet. – Te azt hiszed, én nem tudom, hogy szándékosan rendezted így a dolgot... – Olyan embernek tartod őt, aki bedől az ilyen trükknek? Avagy engem tartasz képesnek arra, hogy eláruljam a professzort?! – Nakata már ordított. – Avagy azt hiszed, hogy rajta kívül valaki más is el tudná játszani ezt a szerepet? Például te? Jukinaga ujjai, amelyek Nakata kabáthajtókáját szorongatták, szétnyíltak. A magántanár még jobban elsápadt, összerázkódott, és tenyerébe temette arcát. Onodera csak most tudott kettejük közé állni.

77

– Tadokoro-szan... – és Nakatának elakadt a szava. – Saját elhatározásából alkalmazta a “nyílt sisa – kos” taktikát, megjátszani a fecsegőt, aki szétkürtöli a titkot, és formálja a hetilapokat? – Meg a szereplést a tévében. – Nakata zavartan elfordult Onoderától. – Egyáltalán nem számítottam rá hogy ennyire beleéli magát a szerepébe... Hovatovább már úgysem tudtuk volna eltitkolni, hogy mivel foglalkozunk mi itt.. S ezért egy elég banális módszerhez folyamodtunk, elhatároztuk, hogy felbocsá tunk egy kísérleti léggömböt, kiszivárogtatjuk a titkot, és megfigyeljük, hogyan reagálnak rá. Az én ötletem lényege az volt, hogy az információ botrányos formában kerüljön nyilvánosságra. Erre a célra a legalkalmasabb egy nagy példányszámú hetilap. De én még össze sem tudtam állítani a konkrét akciótervet, amikor... – Azt akarja mondani, hogy Tadokoro-szan saját elhatározásából vállalta magára a botrányhős szerepet. – Igen, egyedül... – Nakata szava elakadt, és köhögni kezdett. – A hatás persze felülmúlta minden várakozásunkat, amit persze egyedül csak ő volt képes elérni. Igaz, én egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyen messzire elmegy... Onodera keserű csomót érzett a torkában. Egyszóval erről van szó! Amikor már sehogy sem lehet megőrzni tovább a titkot, a különcnek, sőt őrültnek kikiáltott, a tudományos körökben kétes hírnévnek örvendő magányos tudós szenzációs cikket jelentet meg egy nagy példányszámú hetilapban. Így aztán egyrészt az információt kissé bizalmatlanul fogadják, hisz a hetilapokra a szenzációhajhászás a jellemző. A cikk úgy van összeállítva, hogy a hivatalos szervek mellébeszélő tagadása mintegy jelentéktelenné tegye az egész ügyet, és a tekintélyes akadémikusok ki-

78

gúnyolhassák a “bogaras” tudóst. Jóllehet az információ egyáltalán nem hétköznapi, mégsem vált ki komolyabb aggodalmat, mert csak egy csodabogár véleménye. A professzor bohóckodása a televízió székházában pedig a cikk ragyogó záróakkordja. Másrészt az emberek tudomást szereznek a számukra eddig ismeretlen feltételezésről, és lassacskan hozzászoknak a “hátha mégis...” gondolatához. Aztán szép csendben, kifejlődik bennük az immunitás, akárcsak a káros, de legyengített baktériumokat tartalmazó vakcinától. – Azt mondod, hogy a szenszej maga, a saját elhatározásából... – mondta Onodera. – Azt hiszem, én már kezdem érteni. – Tadokoro professzor persze egy kicsit bogaras... de nagy ember – mondta Nakata, és leült egy székre. – Nincs családja, s ez is lényeges... Egyáltalán nem vonzza őt sem a magas társadalmi pozíció, sem a dicsőség. – Nemcsak erről van szó! – jelentette ki kategorikusan Onodera. – Ő valóban soha sem gondol a presztízsre, számára az, egyáltalán nem fontos. Szerintem ebben döntő szerepét játszott az, hogy nagyon el volt keseredve. – Elkeseredve? – fordult meg az ablaknál álló Jukinaga. – Mitől? – Attól, hogy azt éppen ő fedezte fel. Jukinaga és Nakata döbbenten néztek Onoderára... A beállott csendben hallani lehetett az ablaküvegek csörömpölését. De ma már senki sem törődött a kisebb fajta földrengésekkel. Tadokoro-szan – gondolta Onodera – most a rendőrségen van... Ez a nagy ember... Természetesen rögtön kiengedik, annál is inkább, mert részeg volt. Na és aztán mit fog csinálni?

79

– Tegyük fel, hogy a professzor egyelőre elvonta a közvélemény figyelmét a tervünkről, stábunk létezéséről. De utána nem tér vissza hozzánk? Vagy azt gondolja, hogy ezzel már megtette a kötelességét? – Saját maga csapta be a visszatéréséhez vezető ajtót. Én egyáltalán nem hittem volna, hogy képes lesz verekedni a tévé székházában – jelentette ki Nakata szomorúan. – Viszont jó volna, ha valamilyen kapcsolat azért fennmaradna közöttünk. És azt hiszem, hogy fenn is marad. Remélem, hogy az öreg Vatari mindent elsimít. – Az öreg Hakonéban van? – komorult el Onodera. – Neki már jelentették? A Fudzsi vulkanikus övezet dél felől... – Ó, igen! Bocsáss meg, majdnem elfelejtettem... – Nakata ijedten nézett Onoderára. – Egy órája kaptam kézhez... Te még nem láttad? Nakata kihúzta az asztalfiókot, elővett egy négyrét hajtott tegnapi újságot, és átadta Onoderának. A hirdetésrovatban az egyik közlemény piros tintával volt bekeretezve:

Onodera Tosziónak Édesanyánk meghalt. Azonnal gyere haza. Bátyád Ez oly váratlanul érte Onoderát, hogy még csak nem is lepődött meg azon, hogy ebben a szomorú pillanatban nem érez éles fájdalmat. – Hány éves volt az édesanyád? – kérdezte Nakata, de nem nézett Onoderára. – Bizonyára rég nem láttad. – Hatvannyolc, nem, hatvankilenc – felelte halkan Onodera. – Apám halála után nagyon leromlott az állapota... Biztosan a szíve. – Utazz haza – mondta Jukinaga. – Hiszen a csalá-

80

dod Kanszai tartományban lakik. A hanedai repülő teret már megnyitották. - Repülőjegyet lehetetlen szerezni – nyúlt a telefonkagyló után Nakata. – Adzugiból Itamiba minden nap indul a hadsereg, szállító repülőgepe. Azzal menj!

– A Fudzsi vulkán környékén kihirdették a szükségállapotot – mondta Kunieda elsápadva. – Egyes helyeken gőz lövell a magasba. A hegyen lévő meteorológiai állomás csaknem valamennyi munkatársát evakuálták, csak néhány ember maradt hátra szükség esetére. – Innen biztosan nem látni a kitörést – nevetett az öreg. – De a Kamagatakénak vagy Hakone más hegycsúcsának a kitörését látni lehetne. – Három gépkocsi áll indulásra készen. Nagyon kérem önt; térjen vissza Tokióba. A miniszterelnök nagyon szigorúan megparancsolta, hogy vigyük önt a fővárosba. Elképzelni sem tudom, mi lesz, ha önnel történik valami... – Ne félj, egyelőre még nem akarok meghalni – mosolygott az öreg. – Két-három napig nem történik semmi. Ezt én érzem. Meg aztán az anyagoknak is készen kell lenniük estére. – Hát dolgozik még valaki?! – kiáltott fel ingerülten Kunieda. – Naphosszat csak lézengenek és henyélnek... – Hát igen, járnak-kelnek, töprengenek... – és az öreg egy pillantást vetett Kuniedára. – Ez az, ami engem is nyugtalanít. Az utóbbi három éjjel egyáltalán nem aludtak. Így aztán a szervezetük sem bírja sokáig... “Azok” – csak így hívták ebben a házban a kiotói tudósok csoportját. Fukuharán kívül ebbe a csoportba tartozott egy sápadt, lapos arcú, bizonytalan korú,

81

közönséges kimonót viselő és buddhista szerzetesre nagyon hasonlító ember és egy teljesen ősz, idős férfi. A stábtól kaptak három segítőtársat az anyaggyűjtéshez és a technikai munkák elvégzéséhez. A miniszterelnök, bár rendkívül el volt foglalva, néha eljött, és reggelig elbeszélgetett a tudósokkal. Ilyenkor Kuniedának kellett kiszolgálni őket. Ha belépett a teával vagy könnyű harapnivalóval; az volt a benyomása, hogy az öreg Vatarinál vendégek gyűltek össze: ülnek és komótosan csevegnek a kerti fákról, a kerámia teáscsészékről. Egyszer meg a miniszterelnök és az öreg nagyokat nevettek, valaki vidám történeteket mesélt külföldi útjáról. Mivel foglalkoznak ezek az emberek? – gondolta nemegyszer Kunieda.– Egyáltalán nem úgy néznek ki, mint akik Japán sorsán, az ország és a nép jövőjén töprengenek. Az üvegfolyosó végében feltűnt egy bájos leány kimonós alakja. A tolókocsihoz lépett, amelyből az öreg a kertben gyönyörködött, térdre ereszkedett, és súgott neki valamit. Az öreg helyeslően bólintott. A leány a tolókocsi mögé állt, és gurítani kezdte a folyosón. – Gyere velem – szólt oda Kuniedának az öreg. A forduló után az udvari pavilon bejárata látszott. Vatari és kísérői végighaladtak a fedett folyosón, aztán beléptek a pavilon előszobájába, amelyből ajtók nyíltak két nagy szobába. A február végi zord hideg ellenére a szódzsi és az üvegfalak félre voltak húzva. A távolban az Aszinokotó látszott. A szoba közepen álló jókora, lakkozott asztalon nagy halom teleírt papír hevert. Volt itt még egy festett, lakkozott ládikó is, benne tusíráshoz való ecsetek. A súlyos, sötétzöld tustartó olyan volt, mint a megfagyott örvény. Kuniedának eszébejutott, hogy egyszer egy kiállításon látott ilyen tustartót. A sötét zöld örvénynek a fenekén, a tus megszáradt kérgén kis

82

arany csillag ragyogott. A tuspálcikát, amely a Csingdinasztia korabeli stílus jegyeit viselte magán, de valószínűleg japán munka volt, arany virágporral megrajzolt bambuszlevelek díszítették. A ládikó szélén egy vastag, nedves ecset hevert, mintha csak az imént mártották volna bele a tusba. A szobában sok volt a könyv, térkép, évkönyv. Voltak köztük európai kiadványok és ősi kézirattekercsek is. Hárman tartózkodtak a szobában: a sarokban egy elcsigázott, kimerült, középkorú férfi ült, valószínűleg a segédmunkatárs; az asztalnál egy acélszürke kimonót viselő, apró emberke karba font kezekkel bámult ki a félrehúzott szódzsin, mellette pedig steppelt vattabélésű kimonóban a szerzetesre hasonlító férfi. Szeme félig le volt hunyva, összekulcsolt keze a hasán pihent. Előttük az asztalon három hatalmas boríték feküdt, rajtuk néhány írásjel. – Nagyjából készen volnánk... – mondta az, aki a nyitott szódzsin keresztül bámulta a tájat. Leeresztette a karját, majd köszönésképpen intett. – Ó, kész? – bólintott az öreg, és a leány segítségével a tolószékből a padlóra ült. – Szóval a felséges család Svájcba készülődik... – Igen – felelte az apró emberke. – Az uralkodócsalád fiatalabb tagjai pedig más országokba. Az egyik Amerikába, a másik Kínába, a harmadik pedig, ha minden jól megy, Afrikába... Az apró emberke Kuniedához fordult, akit valósággal megrendített a professzor arca: Fukuhara egy hét alatt a felismerhetetlenségig megváltozott. Nemrég még gyermekien pufók, kerekded arca beesett, szeme mélyen a szemgödrébe süllyedt, arcbőrének amúgy is ólom szürke színe a borostától még sötétebb lett. Úgy nézett ki, mint egy utolsó óráit élő rákos beteg. Csak a szeme lángolt élénken: két utolsó kis parázs az elhamvadt szellemi energia hamujában.

83

– Több mint a fele elpusztul... – szólalt meg a professzor halk, szenvtelen hangon. – De az életben maradottaknak is... keserves lesz az élete... – Maga három csoportba osztotta az embereket... – nézte a borítékokat az öreg. – Nocsak... – Nem, ez nem három csoport, hanem három lehetséges variáció – felelte köhécselve Fukuhara profeszszor. – Az egyik arra az esetre, ha a japán népnek a jövőben lesz saját országa, a második: ha a japánok más országokban telepednek le és ott asszimilálódnak, és az utolsó – arra az esetre, ha a világon egyetlen ország sem fogadna be bennünket... – A harmadik boríték még egy borítékot tartalmaz. Abban van a negyedik variáció, amely a dolgokról a szélsőséges álláspontot tartalmazza – szólalt meg halkan a szerzetes. – Őszintén szólva, mind a hármunknak ez a véleménye. Ha azonban emellett maradtunk volna, tevékenységünk egyáltalán nem felelt volna meg a kitűzött feladatnak. Úgyhogy ezt különvéleményként foglaltuk írásba. – Ennek lényege, hogy semmit sem kell tenni – magyarázta a professzor. – Minden úgy marad, ahogy van, semmiféle intézkedés, semmiféle... – Ugyan már!... – szaladt ki majdnem Kunieda száján. – Mit képzelnek, minden japán az utolsó szál emberig, száztízmillióember haljon meg, pusztuljon el? Hogy mit ki nem sütnek ezek a tudósok?! Az ördögnek kellenek az ilyenek... – Nahát! – És az öreg Vatari le nem vette szemét a harmadik borítékról. – Szóval ez a vélemény is felmerült... Értem... – Lehet, hogy éppen ebben rejlik a japán nép különlegessége. A japánokban kialakulhat ez a vélemény is... – és a szerzetes tágra nyitotta a szemét. Úgy tűnt, mintha saját magát akarná meggyőzni. – És maguk mind a hárman, mielőtt erre a követ-

84

keztetésre jutottak volna, gondoltak a saját korukra? – siklott végig beszélgetőtársain az öreg éles tekintete. – Hogy is mondjam csak... – dörmögte Fukuhara, és ismét a nyitott szódzsi felé fordult. – Hanae, gyere ide – szólt az öreg a küszöbnél ülő leánynak. – Kérem, gyönyörködjenek el ebben a csupa báj, csupa remény teremtésben. Még nem ismeri a szerelmet. Gondoltak ezekre a leányokra? vagy például a gyerekekre? – Hogy is mondjam csak... – ismételte Fukuhara. Kunieda észre sem vette, hogy a térdén nyugvó keze nyirkos lett, és ökölbe szorult, rázta a hideg. Ezek nem tudósok, ezek fenevadak.... – Bárhogy legyen is, ez a szélsőséges álláspont... – és a szerzetes ismét lehunyta szemét. – Számunkra ez afféle kiindulópont: ahonnan megvizsgálhatók a különböző variációk... – Igen kiindulópont... Azt jelenti, ne keressünk semmit, ne kérjünk semmit a világtól: a többi országtól... Japán csak Japánban bízhat... – A professzor hangja teljesen élettelenné vált. – A világ még nincs úgy berendezve, hogy Japán bármit is kérhetne tőle. Bolygónk emberi társadalma még nem biztosítja minden ország állampolgára számára azt a jogot, hogy bármely államban élhessen. És ez a helyzet feltehetőleg még elég hosszú ideig így marad. Ez a kiinduló momentum. A saját területét elvesztett japán népnek arra kell kérnie majd más népeket, hogy könyörületből eresszék be országuk valamelyik sarkába. De ha a kérésüket visszautasítják, a japánoknak nem szabad tovább rimánkodniuk. Viszont ha mégis letelepednek valahol, akkor csakis saját magukra számíthatnak... – Az emberi jogokról szóló nyilatkozat... – szólt közbe Kunieda, aki már nem bírta tovább türtőztetni magát, – garantálja minden embernek az élethez való jogot, ha az illető, bármely kormány...

85

– A nyilatkozat az nyilatkozat... – motyogta szinte hangtalanul Fukuhara professzor. – Olyan jog pedig sajnos nincs, amely biztosítaná egy ember számára, hogy az egész emberiséggel szemben követelőleg léphet fel. Hiszen nem is olyan sok idő telt el azóta, hogy minden országban törvény rögzíti az állampolgárok és a kormányok jogait és kötelességeit. – Még ha mi túléljük is, az utódainknak... nekik kell majd megszenvedniük... – mondta bólogatva s halkan az öreg. – Bármely esetben, akár japánok akarnak maradni, akár nem... A japánok viselkedését nem Japán, hanem a külvilág fogja szabályozni. Könnyebb volna, ha megszűnne maga az a fogalom, hogy Japán... A japánok egyszerűen csak emberek lennének... De ez nem következik be... Mivelhogy a kultúra és a nyelv – történelmi “karma”... Bizonyos értelemben jó volna, ha a japán állam, a japán nép, a japán kultúra és történelem egyszerre semmisülne meg... De a japán még fiatal, tetterős nép, s “karmája” szerint élete még nem fejeződött be... – Khm, khm, elnézést... – szólalt meg az eddig szótlanul hallgató segédmunkatárs. – Engedelmével, hadd pihenjenek le a tudós urak. Hiszen egész idő alatt nem hunyták le a szemüket. – Kunieda, a borítékokat... – Aztán az öreg intett a leánynak. – Köszönöm, uraim! Pihenjenek le, kérem. A leány és Kunieda visszasegítették az öreget a tolókocsiba, a másik három ember meg sem moccant. – Most nyomban indul Tokióba?– kérdezte Kunieda, és tolni kezdte a tolókocsit. – Jó volna, ha magával vinné a tudós urakat is. Gépkocsi van elég. Azt hiszem, veszélyes itt maradni... – Hanae – fordult az öreg parancsoló hangon a leányhoz. – Azonnal hívja fel az orvost. Vizsgálja meg a tudósokat.

86

Vatari úgy határozott, hogy egyetlen percet sem veszteget tovább, hanem az írásokkal máris indul Tokióba. Két autót otthagyott a vendégei számára. Amikor Kunieda befejezte az úti előkészületeket, s az öreget a tolókocsival az autóhoz gurította, szúrós hószemcsék kezdtek hullani az égből. Már éppen kinyitotta a külön megrendelésre gyártott Mercedes-600as ajtaját, és kihúzta a kis pallót, hogy azon betolja a kocsit, amikor hirtelen fülsiketítő dübörgés hangzott fel. Kunieda hátrafordult. A Fudzsi lejtős oldalából, a csúcs közelében füst tekeredett a magasba. – Ez a Hóei-kráter – mondta nyugodt hangon az öreg. – A füstről ítélve, nem olyan vészes a dolog, legalábbis egyelőre. Sietős léptek hangzottak fel mögöttük. A falfehér Hanae szaladt a kocsihoz: – Nagyapó... – és tenyerébe temette arcát. – Fukuhara-szenszej... – Mi?! Kunieda ijedten fordult a ház felé, ahonnan lassú léptekkel közeledett a szerzetes. A kimonóujj zsebéből előhúzta az olvasót, és imára kulcsolta kezét. – A széket – mondta az öreg Kuniedának, aki még mindig nem gurította be a tolószéket a kocsiba. – Hanaeda, azonnal értesítsd a szenszej családját. Tacuno-szan, kérem, gondoskodjon mindenről. A Tacunónak nevezett szerzetes imára kulcsolt kézzel meghajolt. A Fudzsi felől ismét felhangzott a dübörgés. Halk zizegéssel hamu kezdett esni.

87

6. Kanszaiban, ahová Onodera hosszú távollét után érkezett vissza, Tokióhoz képest aránylag nyugalom volt. A szállító repülőgép, mielőtt Itamiban landolt volna, kört írt le Oszaka fölött. Onodera némi változásokat figyelt meg az alatta elterülő város panorámájában. Hogy mik azok, arra csak később jött rá, miután elbeszélgetett bátyjával a nadai krematóriumból való visszatérésükkor. – Hallod-e, én bizony állást változtatok... – mondta a bátyja. – Kanszaiban jóformán minden tervezői munkát felfüggesztettek vagy teljesen leállítottak. Én is munka nélkül maradok. – De miért? – csodálkozott Onodera. – Hogy lehet az, hogy a kantói földrengés miatt Kanszaiban leállítják a munkákat?! – Hát nem tudsz róla? Az utóbbi időben errefelé nagyon megereszkedett a talaj – fonta karjait keresztbe a bátyja. – Igaz, nem ma kezdődött, de mostanában felgyorsult a folyamat. Egyes helyeken naponta két centit is süllyed a talaj... – Valóban? – motyogta szórakozottan Onodera, és arra gondolt, hogy az utóbbi időben jobban tudja, hogy mi történik az óceán fenekén, mint a szárazföldön. – Igen. Így megy már egy esztendeje, és nemcsak egyes helyeken, hanem mindenütt. Úgy tűnik, mintha az egész föld süllyedne. Nagyon furcsa érzés... Mintha Nyugat-Japán lassan süllyedni kezdene. Veszélybe kerültek a Hanszin-tenger és az Oszakai-öböl partvidékének feltöltött területei. A part menti töltéseket most sürgősen megerősítik. Ám a süllyedéssel nem lehet versenyezni: partközelben napi tíz centi sebességű a süllyedés. Tíz nap alatt egy teljes méter! Tudod, mit

88

jelent ez? Igaz, a tudósok azt mondják, hogy nem tarthat sokáig.... Onodera érezte, hogy körmei a tenyerébe mélyednek. A Japán-szigetvilág nyugati és keleti részének talapzati szerkezete különböző, következésképpen különböző a változások jellege is. De az, hogy NyugatJapán ugyanúgy, mint az egész ország... – Hajtson a repülőtérre – szólt Onodera bátyja a sofőrnek. – Ott van a cég helikoptere. Megmutatom neked a magasból, hogy mi történik. – Figyelj csak – fordult hátra a sofőr mellett ülő sógornő. – Nem volna jobb holnapra halasztani? – Nem. Holnap reggel adják át a hamvakat. Te most hazamégy és elintézel mindent. Mi is hamarosan otthon leszünk... A hanszíni, modzsini és oszakai gyorsforgalmi utak még épek voltak, hamar kiértek tehát a repülőtérre. Bátyja a kocsiból rádiótelefonon intézkedett, hogy készítsék elő a helikoptert, ezért amint megérkeztek, máris a levegőbe emelkedtek. A magasból jól lehetett látní a tenger előrenyomulását az Oszakai-öböl partján. A partvidék egy részét és a lecsapolt hanszini földeket már elöntötte a víz, kivételt csupán az a néhány rész képezett, amelyeket hullámtörők és a sietve megépített gátak védtek. A tengerhez legközelebb eső Szakaí kerület is helyenként víz alatt állt. Víz alá került és újfent mocsárrá vált az a terület, amelyet az új kanszai repülőtér bővítése céljából csapoltak le. Innen zavaros áramlat húzódott messze a nyílt tenger irányába. A tenger vissza akarja venni, hatalmas nyelvével fel akarja nyalni azokat a földeket, amelyeket valamikor az ember hódított el tőle. A folyók torkolatábán megemelkedett a dagály szintje. Elhagyott üzemek, raktárak, lakóházak álltak a vízben, lassú pusztulásra ítélve. Oszaka Taiso, Nisi-

89

jodo-gava és Amagaszaki kerülete, amelyek alacsonyabban feküdtek a tengerszintnél, már lakatlanok voltak. Különösen Nisijodo-gava nyújtott szörnyű látványt: épületek fekete vázai meredeztek ki a vízből. – Most már elhiszed? – kérdezte Onoderától a bátyja. – Ha lehetne is tenni itt valamit, horribilis pénzbe kerülne. De most, amikor minden eszközt Kanto újjáépítésére fordítanak, aligha foglalkoznának ezzel. Cégünk a csőd szélén áll... – Azt mondtad, hogy állást akarsz változtatni. Mihez akarsz kezdeni? – nézegette Onodera komoran a földet. – Anyánk már nem él. Úgy gondoltam hát, hogy egy kicsit kifújom magam, aztán kivándorolok Kanadába. Városrendezési munka akadna Manitoba olajtermelő körzeteiben. Családostul utaznék. Igaz, az asszony még habozik... – Remek gondolat! – tört ki. Onoderából, és kezét bátyja karjára tette. – Aztán mikor indulnál? – Kanadából sürgetnek... Amíg összeszedi magát az ember, amíg elrendezem az itteni dolgokat, gondolom, eltelik egy hónap, de talán kettő is. Lehet, hogy a jövő héten egyedül átruccanok Kanadába. – Minél előbb, annál jobb. – És Onodera akaratlanul erősen megszorította bátyja karját. – Hagyj mindent a fenébe, egy percig se gondolkozz. Indulj tüstént Kanadába, ennél jobbat úgysem találnál.. Hadd zsémbeskedjen csak az asszony, fogd az egész családodat, és indulj... – Könnyű neked beszélni! Negyvenéves fejjel változtassak munkahelyet – mosolygott a bátyja, de aztán hirtelen megrökönyödve nézett rá. – Aztán miért zavarsz oly hevesen? – De hiszen Japán... – kezdte Onodera, de elharapta a mondatot. Kis híján elszólta magát. De nagyon megörült, hogy

90

a testvére – éppen ő! – menekülni akar a baj elől, holott még semmit sem sejt. De még bátyjának sem árulhatja el a titkot. Onodera ismét lenézett... Fuss, menekülj, bátyus! – kalapálta szíve a mellkasában. Legszívesebben kikiabálta volna a dolgot. Menekülj, úgy, ahogy vagy... Japán elsüllyed... És nemcsak egyszerűen elsüllyed... Mielőtt eltűnne a víz alatt, iszonyatos kataklizmák pusztítanak... Csak a legszerencsésebbek menekülnek meg... Onodera meg is lepődött, amikor ráeszmélt, milyen erős rokoni érzés lappang benne. Amikor főiskolára került, elvált és eltávolodott hozzátartozóitól, amikor pedig munkába állt, ez a távolság a szó valódi és átvitt értelmében még nagyobbra nőtt. Tokióban nem volt rokona. Barátai jöttek, mentek, cserélődtek. Amikor az ember fiatal, megrészegíti az előtte kitárulkozó látóhatár végtelen messzesége, s néha még harmincéves korában is a változásokat lesi. Onoderát pedig ezenkívül még egy óriási örvény is elkapta és magával sodorta. Sorsa úgy alakult, hogy egyáltalán nem volt magánélete. Hozzátartozóival ez alatt az idő alatt mindössze egyszer találkozott: apja halálakor. Pontosan hetvenöt napra rá bátyja megküldte az örökség őrá eső részét: százezer jent. Ezt a pénzt Onodera azonnal visszaküldte anyjának, s megírta, hogy dolgozik, és semmire nincs szüksége. Valóban dolgozott. Nap mint nap lemerült a tenger mélyére, felszállt az égbe, viaskodott hajtóművekkel, és a kutatási programnak megfelelően teleírta a végtelen, diagramok rubrikáit. A hatalmas, háromszázhetvenezer négyzetkilométernyi szikladarabbal, a végtelen óceánnal, a tengerfenék alatt tekerődző, iszonyatos im hosszú tűzsárkánnyal volt dolga. Munka közben nemcsak a hozzátartozóiról, saját magáról is megfeledkezett. De most, hogy beszélt a bátyjával, kiderült, hogy,

91

még mindig erős érzelmi szálak fűzik rokonaihoz. Sohasem jutottak eszébe gyermekkori civódásaik, verekedéseik, arra viszont jól emlékezett, hogy a bátyja mindig segített neki, védelmezte. Bátyja tíz évvel volt idősebb. Nővére, a középső testvér, nagyon fiatalon meghalt. Az emlékezet sok mindent megőriz... Az első emlék: bátyja kihúzza egy árokból.. Aztán késő este a templomi ünnepség után a hátán cipeli haza, ő pedig közben elalszik... Bátyja mezítláb caplat, lábszárvédőjén elszakadtak a zsinórok... Később rovarokat fogdosott neki, horgászni, úszni, repülőgépmodelleket készíteni tanította... amikor bátyja már főiskolára járt, Onodera jól emlékezett, milyen áhítattal nézegette japán és idegen nyelvű könyveit... Onoderát megrohanták az emlékek. Nagyon fájt, hogy hallgatnia kell. Milyen szörnyű, hogy egyetlen szót sem árulhat el édestestvérének, a bátyjának, akinek feléje sugárzó meleg szeretete egész lényét átjárja. Mi lenne, ha mégis kimondaná a végzetes szót? Ennyit mondana csupán: “Menekülj, bátyám, Japánnak vége...” Bátyja megdöbbenne, aztán sietve készülődne az utazáshoz. Az asszony viszont magyarázatot követelne. Bátyja a vita hevében biztosan elszólná magát. Közvetlenül az elutazás előtt pedig elújságolná a dolgot a legjobb barátjának vagy a búcsúvacsorán a legmegbízhatóbb vendégnek. Aztán meg biztosan magával akarná vinni valamelyik beosztottját, akivel több éven át együtt dolgozott. A “titok” szájról szájra szállna... De hátha ez nem is olyan rossz?! Hiszen akkor az emberek maguktól vágnának neki az útnak, és legalább egyesek megmenekülnének... Miért is ne tehetné ezt meg? Csak hát ez nem az ő titka. Fecsegésével meghiúsíthatja a nagyszabású terv végrehajtását. Ez bizonyos mértékben mentségül szolgál a számára...

92

Onoderának eszébe sem jutott, hogy egy ősi törvénynek engedelmeskedik: hűen teljesítsd a kötelességed, még a hozzátartozóid feláldozása árán is. A helikopter a repülőtér keleti végében, távol a rendszeres légijáratok útvonalától ereszkedett le. Onodera, hogy ne kelljen fivérével szembenéznie, inkább a földet bámulta. Piros, zöld, szürke háztetők. Egy csoport sárga sapkás kisiskolás halad át az utcán, egy nő felügyelete alatt. Egy ház... Délre néző ablakaiban kiakasztott hófehér fehérneműk, takarók száradnak. Süt a nap. Egy nő a helikopterüket mutogatja a kisfiának. Amott kötényes, fejkendős háziasszonyok mennek bevásárolni. Onodera szíve összeszorult. Ő aztán azt sem tudja igazából, mit jelent a család, az élet “terhe”. Bátyja családja... Vajon milyen helyet tölt be az életében az asszony és a két gyerek? Sógornője makacs, határozott teremtés, nemrég hízásnak indult, és azóta megszállottan végzi a fogyasztó tornagyakorlatokat. Fiuk a középiskola első osztályos tanulója. A húga az elemi iskola negyedik osztályát végzi. Gyermekszerető bátyja imádja a kislányt. Csak ilyeneket tud róla mondani: “Kislányom az első lett az iskola zongoraversenyén, a tartományi versenyen pedig a második helyen végzett... Vennem kell neki egy hangversenyzongorát...” Egyébként meg az anya szerepét tölti be a családban. És ez az egész édes teherként nehezedik a vállára. Pedig a pusztulásra ítélt családok száma meghaladja a húszmilliót... Onodera felemelkedett az ülésen, hogy mielőtt földet érnének, utoljára végigpásztázza tekintetével az odalent elterülő tájat. Az egymáshoz tapadva sorakozó kis házikókat, a szövetkezeti lakótelepeket, az olcsó, de jövedelmező bérházakat, amelyek közt itt-ott dombok, ligetek zöld foltjai virítanak, és amelyek egészen a látóhatár széléig húzódnak, aztán beleolvadnak a barnás füstlepelbe burkolódzó

93

Oszakába. És minden egyes házban szerény remények és örömök... A mindennapi életben teljesen észrevétlen rokoni kötelékek a normától való legcsekélyebb eltérés esetében, mint a házastársi perpatvar, a gyermek betegsége vagy a hozzátartozók halála, hirtelen ólomsúlyú teherré válnak. A gyötrelmes élet terhét emelő, több mint húszmilliónyi családot kellene megmenteni, elköltöztetni, áttelepíteni. El kell hagyniuk a házat, amelynek árát végre félig letörlesztették, a pianínót, amelyet hatalmas áldazatok árán vettek a lányuknak... Mindent otthagyni és elindulni idegen országokba, az ismeretlen holnapba? – Elgondolkodtál? Szálljunk ki – csapott a bátyja Onodera vállára, miután kikapcsolta magán a szíjat – Kissé korai még az idő, de azért megebédelhetnénk, nem? Mit szólnál valami finom italhoz? – Miért, már vége a böjtnek? – kérdezte szórakozottan Onodera. – Hát persze. Én tegnap egész nap, ma meg tizenkettőig böjtöltem. A temetési szertartás már befejeződőtt... És könnyedén leugrott a földre. – Csak el ne áruld a feleségemnek. Az utóbbi időben ugyanis nagyon szigorú lett az ilyen dolgokban. Biztosan a korral jár. Megebédeltek a Hokuszinti kerület egyik japán vendéglőjében, ahol ízletesen készítik a halételt, es amely híres a szakéjáról. Onodera sokat ivott – rég nem ivott ennyit – de nem tudni, miért, jóformán be sem rúgott. Kiléptek az utcára, a vakító fényözönbe, jóllehet most valamivel gyengébb volt a világítás, mert takarékoskodtak az árammal. Hiszen el kellett látniuk Tokió földrengés sújtotta kerületét, meg aztán Oszakában az erőművek a talajsüllyedés miatt csökkentették az áramtermelést. Ennek ellenére a bárok előtt, mint mindig, most is

94

csengő hangon csicseregtek a vendégüket kísérő és fogadó nők. Bátyja azt ajánlotta, hogy járják végig a bárokat, aztán majd náluk kialusszák magukat, de Onodera nemet mondott, mert kora reggel Tokióba kell repülnie. Szobája is meg volt rendelve a repülőtéri szállodában, helyet is foglaltatott a repülőgépre. – Megleszel nélkülem is a holnapi szertartáson – mondta a bátyjának. – Az igaz, nehezemre esik az elutazás... A rokonok majd megint morognak... – Ne törődj vele, bízd csak rám – nyugtatta a bátyja; és fizetett. – Aztán elnézegetsz néha hozzánk? Avagy ismét eltűnsz hosszabb időre? – Há-át... – bizonytalankodott Onodera, mert arra a végtelen és furcsa munkára gondolt, amely holnap újra kezdődik a számára. – Még nem tudom... Majd értesítelek, hogy s mint... Amikor kiléptek a kis teremből, bátyja előhúzott zakója belső zsebéből egy keskeny, hosszú borítékot. – Hát akkor fogd ezt – mondta. – Emlék anyánktól. Onodera átvette a borítékot. Torkán bennszorultak a kitörni készülő hangok; aztán egészen mást mondott, mint amit gondolt. – Bátyám, menj Kanadába, jobb lesz ott neked! Jobb lesz ott neked... – ismételte hevesen, izgatottan. – Okvetlenül utazz el! – Fura alak vagy! – nevetett a bátyja, és elindult. – Aztán neked mik a terveid? Nem kellene már családot alapítanod? A nőtlenség harmincon túl valahogy már nem erényes dolog... A vendéglő előtt váltak el, Onodera jobbra, bátyja balra indult. Az egyik épületen a fényújság betűi futottak: “Kitört a Fudzsi vulkán Hóei krátere...” Február fagyos, hideg leplébe burkolódzott a város, az égből szúrós hószemcsék kezdtek szállingózni, de a főútvonalon a megszokott esti élénkség uralkodott.

95

Ugyanaz az autó áradat. Ugyanazok a bankettek a vendéglőkben. Tisztviselők, üzletemberek és spekulánsok szórakoztak. Egy ittas társaság katonanótákat danolászva vonult a járdán. Meztelen vállú, fiatal hostessek a hidegtől vacogva kacagtak vendégeik sikamlós viccein. Kimért léptekkel haladt el egy úr, drága, nehéz bundában. Egy pincérnő szaladt át az úttesten dideregve és kimonója alsó szélét szorongatva a kezében. Kendőbe bugyolált virágáruslány csokrokat kínált a járókelőknek. Aztán harmonikával és gitárral felszerelt vándorénekes következett. Jókora kosarakból forró, nyárson sült tintahalat árultak, főleg a hostesseket kínálgatva. Az utca egyetlen nyilvános étkezdéjének ajtaját szélesre tárták, és látni lehetett a frissen készült metélt tészta gőzölgését. Onoderának, amint a jeges szélben, a nyüzsgő tömegben lépkedett, eszébe jutott, hogy hamarosan itt a narai februári templombeli vízvétel ünnepe. Ettől a gondolattól összerezzent. Az élet, mint rendesen, megy tovább. Minden élőlény várja a tavasz eljövetelét... Ebben a körforgásban minden ember a saját holnapjára gondol. A zord tél után tavasz köszönt be, kivirágzik a szakura, cseperednek a gyerekek, új tanév kezdődik, az egyszerű beosztottból hivatal vezető lesz, a hostess pártfogót talál, üzletet nyit, vagy férjhez megy. Az idő visszafordíthatatlan folyamatában az emberek szerény reményekkel teljes álmaikat szövögetik, várják az évszakváltást, elgondolkodnak a kis örömökkel édesített, bajokkal nehezített életen. Onoderát megint elfogta a rossz hangulat, mint legutóbb a helikopter fülkéjében. Most egy áttetsző fal választja el őt ettől az egész élettől. Ez nem egyszerű fal, hanem a halál képernyője. Ha ebből a szemszögből nézi az életet, bármely, akár a legvidámabb jelenet is a halál jegyeit viseli magán. A fényárban úszó utcán sok-sok pár cipő

96

lépked, s minden pár egy életet hordoz... S Onodera ismét érezte torkában a forró csomót. Fussatok! Mindnyájan fussatok! Meneküljetek! – kiáltotta volna legszívesebben... – Hamarosan itt a tavasz. De vajon követi-e nyár? Vagy ősz? Lesz-e új esztendő? Ez a föld, amelyen most lépkedtek, biztosan nem pillantja meg a jövő esztendőt. Bizton hiszitek, hogy ha egyszerűen csak előrehaladtok, eljuttok a holnapba. De a holnap, a holnapotok nem olyan lesz, mint amilyennek elképzelitek. Gigászi katasztrófa semmisíti meg ezt a holnapot. Hogy mi következik utána? Egyelőre senki nem tudja. Fussatok, meneküljetek, tüstént! Hagyjatok mindent, fussatok úgy, ahogy vagytok, mentsétek meg az életeteket! Onodera hirtelen úgy érezte, hogy megrészegült. Megrémült attól, hogy mindjárt kiáll a tömeg elé, és elordítja magát. Részeg mámorában esztelen szavakat kiabál az embereknek, megragadja a mellükön a ruhát, és az arcukba ordítja: Fussatok! Meneküljetek! A félelemtől marcangolt és az ordítás vágyától megmámorosodott Onodera megfogta a fejét. Bizonytalan léptekkel furakodott keresztül a tömegen; s nekiment valakinek, kiverte az illető kezéből a táskát, amelyből kiszóródtak a különböző apró holmik. – Bocsánat... – hajolt le sietve Onodera, hogy öszszeszedje a táska tartalmát. – Elnézést kérek. Amikor az ajakrúzs után nyúlt éppen, elvesztette egyensúlyát, és kis híján arcra bukott az aszfalton. Csodával határos módon sikerült visszanyernie egyensúlyát, de hogy el ne terüljön a földön, leguggolt. – Onodera-szan! – hallotta a feje fölött. – Micsoda?!... Fekete női lakkcipőt pillantott meg maga előtt a járdán; fölötte pedig feketebársonynadrágot. Egyre

97

feljebb és feljebb emelte tekintetét, s ekkor egy kéz fogta meg gyengéden a vállát. – Mennyit kerestem én magát, Onodera-szan! Beszélnem kell magával, okvetlenül... Onodera érezte, hogy a nyomasztó mámor majd szétfeszíti a koponyáját, és csak nagy nehezen emelte fel a fejét. Pánttal lefogott hajra napbarnította komoly arc. Mosoly. Abe Reiko volt.

7. A D-terv stábja tizenegy szobát foglalt el a Parancsnokság épületének három emeletén. A legnagyobb szobában nemrég szerelték fel a D-3 displayt. Sokkal nagyobb volt annál, amely a Joszinón működött. Képernyőjén szemléletesen tükröződtek mindazok az energetikai változások, amelyek a Japán-szigetvilág talapzatában mentek végbe. A display-t egy elektronikus optikai műszereket gyártó cég készítette öt évvel ezelőtt. De magas ára korlátozta, sőt gátolta alkalmazását, ezenkívül körülményes volt a komputerhez való csatlakoztatása is. Amint hozzáfogtak a D-terv végrehajtásához, Nakata szükségesnek tartotta, hogy megrendeljék a D-3 display-t. Az első kísérleti példányt a Joszinón szerelték fel. A másodikat pedig, amely már sokkal tökéletesebb volt, most állították munkába a stábnál... A Japán-szigetvilág körüli tengerfenéken elhelyezett számtalan műszerből két csatornán – egy ultrahosszú és egy ultrarövid hullámon – érkeztek a föld alatti lökésekről, a hőáramlatban, a kontinenslejtő fenekének domborzatában, a gravitációs mező és elemei eloszlásában végbemenő változásokról szóló adatok. Ezeket az adatokat húsz gyorsnaszád,és tíz repü-

98

lőgép vette fel folyamatosan, majd a földi állomás közbeiktatásával, a stáb kpmputerébe kerültek. Ugyancsak ide érkeztek a térbeli gravitációs mező eloszlásában végbemenő nagyszabású változásokról szóló adatok is, amelyeket tizenhárom repülőgép és két helikopter regisztrált; két specializált repülőgép a gravitáció állandó ingadozásairól továbbított információt. A stáb – a földrengés-előrejelzési tervnek megfelelően – egész Japánban széthelyezett földi regisztrálóműszerektől is kapott adatokat. A Parancsnokság egyetlen komputere nem győzte a munkát: elemezni kellett mindezt az információt, ennek alapján összeállítania térhatású modellt, majd pedig átalakítani jelekké a display számára. Be kellett vonni a munkába a Távíró- és Távbeszélő Társaság tudományos kutatóintézetét. Az itt kifejlesztett nagy kapacitású holográf-emlékezettel rendelkező komputert összekapcsolták a Parancsnokság komputerével, mégpedig egy olyan koaxiális kábellel amely lehetővé tette a legmagasabb – 60 megaherz frekvenciasávos, különleges sűrítő rendszer alkalmazását. Így aztán egyszerre használhatták mind a két komputert. Az összes munkát hallatlanul rövid idő alatt végezték el. A stáb megkapta a jokoszukai tudományos kutatóintézet ötödik laboratóriumát. A Takacukin kívűl hozzájuk tartozott még két másik őrhajó Jajamaguto és a Harukadze, valamint a Tengerészet legnagyobb és legújabb hajója, a négyezer-hétszáz tonna vízkiszorítású Haruna. Egy hónapon belül a stáb rendelkezésére kellett állnia a Fudzsi jégtörőnek és a fél évvel ezelőtt, Kóbéban vízre bocsátott és jelenleg kipróbálás alatt álló Kajrju tengeralattjárónak. Ily módon a stáb már a Tengerészet hajóparkjának egyharmadával rendelkezett. A display működésbe lépett, jóllehet a láncoknak

99

csak alig a fele volt bekapcsolva. Az ellenőrző műszerek számának növekedésével az adatok mennyisége is nőtt. A beérkező információ mennyisége mértani arányban növekedett, egyre több fényt derítve a Japánszigetvilág alatt végbemenő jelenségekre. Nakata magával hozta a hálózsákját, és beköltözött a stábirodájába. Az utóbbi időben nem érezte jól magát: időnként furcsa hideglelés kínozta, emberkerülővé vált. – Jelentősen megnőtt a Japán-tenger felőli nyomás... – szólalt meg Nakata, és a képernyőblokkon a Japán-szigetek világító térhatású ábráját nézte, amelyet villogó sokszínű pontok és vonalak vettek körül. – Ezt egyáltalán nem tételeztem volna fel... – Az utóbbi hét alatt a háromszorosára nőtt a Jamato-szikla hőáramlata – jelentette a Meteorológiai Igazgatóság fiatal munkatársa. – Kitörés várható. – A Noto-félszigeten a közeljövőben földrengésre lehet számítani – jegyezte meg Maszita magántanár, a földrengéstani kutatóintézet munkatársa. – Engem sokkal jobban nyugtalanít az itoigava-szidzuokai strukturális vonal menti energiafelhalmozódás – szólt közbe a Geodéziai és Kartográfiai Állami Intézet munkatársa. – A számítások azt mutatják, hogy a felhalmozódott energia nagysága rég túllépte a kéreg rugalmasságának határát. Ugyanakkor szinte semmi energia nem szabadul fel, ellenkezőleg, egyre halmozódik, és már meghaladja az elméletileg megengedett szintet. Egyelőre csupán jelentéktelen jelenségek figyelhetők meg: gyenge földrengések a macumotói nagy árok mentén és bizonyos talajemelkedés amati és Takada között. – Nakata-szan, mit gondol... – kérdezte Maszita. – Nem lehet, hogy a Japán-szigetvilág alatt egy eddig soha nem tapasztalt jelenséggel van dolgunk? Az a benyomása az embernek, hogy a köpeny alsó anyag-

100

áramlata áthaladt a Japán-szigetvilág alatt, és betört a Japán-tengerbe. – Azt nem mondanám, hogy annyira ismeretlen... – Nakata fogta a krétát, és egy vázlatot rajzolt a táblára. – Hasonló folyamatokat állandóan megfigyelhetünk. – Zárt ciklonfront! – kiáltott fel a Meteorológiai Igazgatóság munkatársa. – No de a föld alatt, hétszáz kilométernyi mélységben!... – Lehet, hogy sokkal sekélyebb mélységben képződött a horizontális rés – felelte Nakata. – Este komolyan hozzáfogunk a modellkészítéshez. A display-szobában berendezkedett öt munkatárs között volt Jukinaga is. Minden fontosabb számítást éjszaka végeztek, amikor a Parancsnokság komputere rendszerint szabad volt. Gyakran előfordult, hogy reggelig nem hunyták le a szemüket. A szomszédos irodát pihenőszobának rendezték be. Jukinaga pár nappal ezelőtt, akárcsak Nakata, beszállásolta magát a stáb irodájába. Ezúttal csak éjjel két órakor fogtak hozzá a modellkészítéshez. Mindegyikük két adatrögzítő berendezés kezelését vállalta. Jukinaga ezenkívül még a videokamerát is kezelte, amely minden koordinátát bejátszott a display-re. Nakata a térhatású képernyőt figyelte. Még két perc sem telt el, amikor meglepetten kiáltott fel: – Stop! Mindenki jöjjön ide! Mindnyájan Nakata köré gyűltek. Jukinaga a hatalmas, szögletes víztárolóra emlékeztető képernyőre nézett, és elállt a lélegzete. A foszforeszkáló vonallal jelzett Japán-szigetvilág a kellős közepén kettéhasadt és oldalra dőlt. A szigeteket körülvevő csillogó narancssárga-vörös színű fátyol hol halványodott, hol erősödött, jelezve az energia eloszlását.

101

– Mi az, elsüllyedt? – kérdezte remegő hangon Jukinaga. – Végleg elsüllyedt! – felelte keményen Nakata. – De még mielőtt elsüllyedt volna, kettéhasadt... – Nem ment túl gyorsan? – nézett a faliórára Maszita. – Hátha hibásan mérték az időt? – Nem. Miért mérték volna hibásan?– nézett az adatrögzítőjére a Meteorológiai Igazgatóság munkatársa. – Az időegység, mint mindig, most is a szokásos: három egész hattized szorozva tízzel a negyedik hatványon... Harminchatezerszeres... Egy másodperc száz órának felel meg. – Számítsa ki az időt, amely alatt ez végbemegy. – Száztizenkettő és harminckét század másodperc felelte a munkatárs. – A valóságos időre átszámítva tizenegyezer- kétszázharminckét óra. – Tizenegyezer-kétszáz óra... – dörmögte halkan Jukinaga. – Ez azt jelenti... – Egy év, három hónap és még valamennyi – csapott a tenyerével a display-re Nakata. – Csináljuk végig még egyszer az egészet, de sokkal gondosabban. Kisebb időegységgel: nulla egész nyolctized szorozva tízzel a negyedik hatványon. Egy másodperc huszonöt órának fog megfelelni. Mindnyájan visszasiettek a helyükre. Kialudt a világító ábra a térhatású képernyőn. A mutatók valamennyi műszeren visszatértek a nullára. Minden kezdődött elölről... Megmozdult, és közömbösen számolta a másodperceket a világító számlapú óra mutatója, kattogni kezdtek a billentyűk, zajosan kapcsolódott be az elektronikus kiíró szerkezet. A világító sztereoszkopikus ábra ezúttal sokkal lassabban mozgott. Simán keringtek a pulzáló piros, narancssárga és sárga fénypontok, közöttük feltűnt a szivárványszínű, az északi fényre hasonlító, imbolygó fátyol. Tekeregve és hullámozva

102

közeledett sebesen az íjként meggörbült szigetvilágábrához. Mintha egy vörösen fénylő, mérges rája készülne rátámadni a kék vonalakkal ábrázolt országra... A fénylő ábrán belüli változásokat eleinte alig lehetett észrevenni. A sárga és narancssárga vonalakat alkotó pontok fokozatosan elhalványultak, a pirosak pedig, akárcsak a fénylő fátyol, lassan növekedtek, és egyre élénkebbek lettek. – Stop! – kiáltotta Nakata. – Idő? – Háromszázkét másodperc... – Jukinaga-szan, ezentúl ne csak a video szalagra vegye fel a dolgot, hanem fényképezzen is. A felére csökkentjük az időegységet. Nulla egész négy tized szorozva tízzel a negyedik hatványon.... – Elegendő lesz ez? – kérdezte valaki. – Mi lenne, ha a negyedére lassítanánk le? – Szerintem nem adna semmit. Ha elkészült a modell, jöjjenek ide. Start! Kattanás hangzott, a másodpercmutató újból szaladni kezdett a számlapon. Ezúttal az emberek nem siettek annyira a képernyőhöz. Mintha féltek volna. Lelassult az élénk fényű pontok pulzálása, a fénylő fátyol pedig lustán, álmosan imbolygott. Két másodpercenként szárazon kattant a hat fényképezőkamera zárja. A piros pontok fénye erősödött, és akár az üveggolyók, úgy sorakoztak a Japán-tenger parti oldalán és az Idzu- és Bonin-szigetek körül. A csendes-óceáni oldalon, a Japán-árok mentén fénylő felhő jelent meg, amelynek felső része zöld, alsó része pedig piros volt. Pillanatról pillanatra erősödött a színe. – Ez? – kérdezte a Geodéziai és Kartográfiai Intézet munkatársa. – Legutóbb észre sem vettem... – Nézzék! – kiáltott fel halkan Nakata. – Nézzenek a szigetvilág alá! A Japán-szigetvilág alatt a köpeny felső részében,

103

mintegy kétszáz kilométeres mélységben, piros sávot formázva, a felhő alsó, piros rétege haladt keresztül. A Japán-tenger alatt ez a sáv ködfolttá sűrüsödött, pirossága sokkal élénkebb lett. – Mit jelent ez a sáv? – dörmögte Maszita. – Miért terjed ekkora sebességgel az energia kétszáz kilométeres mélységben a Japán-tenger alatt? – Miért? – csóválta a fejét Nakata. – Ki tudja pontosan megmondani, mi megy végbe mélyen a föld alatt? A monitorok adatai alapján a komputer kiszámította az előttünk ismeretlen folyamatot, és megalkotta a megfelelő modellt. – De mégis miért halmozódik fel ilyen mélyen a föld alatt az energia? – kérdezte most már ingerülten Maszita. – Ez elméletileg lehetetlen. Az energia túllépi a kéreg rugalmasságának határát... – Kezdődik... – jegyezte meg a Meteorológiai Igazgatóság munkatársa. – A Japán-szigetvilág darabokra töredezik... A Japán-szigetvilág közepén, a Tomijamai-öböl keleti részéből dél és észak felé húzódva, cikcakkosan futott a vészjósló piros vonal. Ezzel egyidejűleg számtalan kisebb vonal keletkezett a szigetek minden részén, a szigetvilág ábrája eltorzult. A zölden fénylő felhő a Csendes-óceán felőli oldalon egyre mélyebbre hatolt, és kelet felé haladt. A Japán-tenger alatti piros folt egyre jobban növekedett, pulzálni kezdett, mint egy élőlény. A szigetvilág kék ábrája lassan elferdült, megdőlt: a keleti fele keletnek, a nyugati fele nyugatnak. Az óra hangosan morzsolta a másodperceket, kattogtak a fényképezőgépek, a képernyőn pedig sülylyedt a kék Japán-szigetvilág; süllyedt, kissé megdőlve, mintha fuldokolna, s egyre lejjebb és lejjebb csúszott. S ekkor megállt. A Csendes-óceán alatti zöld csillogás elhalványodott, akárcsak a piros a Japántenger alatt. Gyérültek a piros pontok füzérei, közben

104

fozatosan narancssárga, majd sárga színűvé váltak. Kis idő múlva pedig majdnem teljesen kihunytak. – Idő? – A második indítás óta hatvankét másodperc... felelte valaki. – Napokra átszámítva – valamivel több, mint harminckét nap. – És ez a hatalmas kataklizma alig egy hónap alatt zajlik le – szólalt meg Maszita. – És milyen távolságra távolodnak el a szigetek? – kérdezte Jukinaga. – Vízszintesen maximálisan harmincöt kilométerre, függőlegesen mínusz két kilométerre. Japán keleti része dél-keleti irányba, nyugati része déli irányba, Kiusu pedig teljes kört ír le, és déli részével keletnek fordul. – A függőleges irányú mozgás két kilométert tesz ki... Akkor a hegycsúcsok a víz fölött maradnak. – Igen. De azt hiszi, hogy azokon lehet majd élni? – nevetett föl gúnyosan Nakata. – Hegycsuszamlások, kitörések történnek majd ott. És ezzel a változások még nem érnek véget. A szigetvilág tovább folytatja ereszkedését... – Úgy van – bólintott a Meteorológiai Igazgatóság munkatársa, a műszerfalat figyelve. – A mozgás napi néhány centiméteres sebességű lesz, mind vízszintes, mind függőleges irányban. – Hátha hibás a modell? – kérdezte éles hangon Maszita. – Én ezt nem tudom csak úgy mindjárt elhinni! Miféle energia az, amely a Csendes-óceán alól a Japán-tenger alá vándorol? Nehéz elhinni, hogy ekkora energiatömeg ilyen sebesen haladjon keresztül a sziklás kőzeteken, több száz kilométer mélyen. Meg aztán; ismétlem, ekkora energiatömeg felhalmozódása, amely messze túllépi a kéreg rugalmasságának határát... – Ne izgassa magát... várjon! – vágott közbe Naka-

105

ta. – Nagyon is lehetséges, hogy a modell tökéletlen. Hiszen egyáltalán nem tudjuk, mi megy végbe száz kilométernyi mélységben. De az ilyen energiamozgás elképzelhető. Ismeri az alagúteffektust? – Nézze, Nakata-kun, én persze elismerem az ön zsenialitását, de nem lehet mindent egy kalap alá venni! – felelte izgatott hangon a magántanár. – Az alagúteffektust az atommag-modellezésénél alkalmazzák. És ez a modell ön szerint felhasználható az olyan grandiózus jelenségek megmagyarázásához, mint a földkéregben végbemenő folyamatok... – Várjon csak, nekem eszem ágában sincs közvetlenül hivatkozni az alagúteffektusra! Senki nem gondolja azt, hogy az energiavándorlás a szilárd testben, olyanban, mint a sziklás kőzet, csakis a kristályrácsingadozások biztosította hőátvitel eredményeképpen megy végbe. De van egy érdekes, az alagúteffektusra emlékeztető jelenség, amely a tömör szilárd testekben megy végbe. – Melyik az? – Energiavándorlás a szilárd és a cseppfolyós – kétfázisú – anyag érintkezési övezeteiben. – Csak nem a jégről beszél? – Gleccser – felelte Nakata. – Azt mondják, hogy a hatalmas gleccsertáblák belsejében vízlyukak és csőszerű képződmények keletkeznek, amelyeken keresztül víz folyik. Persze, ez a víz jégtörmeléket tartalmaz, úgyhogy elég a legcsekélyebb hőmérséklet- vagy nyomásingadozás, hogy a víz ismét szilárd testté váljék, és a cső eltűnjön. Mindazonáltal a gleccserekben valószínűleg vannak elég hosszú csövek, amelyeken víz folyik... – Azt akarja mondani, hogy ehhez hasonló jelenség megy végbe a Japán-szigetvilág alatt? – kérdezte Maszita kissé gúnyosan. – Bizonyíték? – Honnan lenne! – fonta keresztbe karjait a mellén

106

Nakata. – Arra nem gondolt, hogy a magma miért a csőszerű nyílásokon jön a felszínre? Azt mondják, hogy a visszamaradt láva alakította ki a Fudzsi aknáit. Vajon hogyan csinálta? Jukinaga lélegzet-visszafojtva hallgatta a vitát. – Hát igen... – mondta kis idő múlva Maszita. – Feltételezhető... A magas hőmérsékletű sziklás kőzetben nagy nyomás alatt alagút képződik, amelyen keresztül a hő nagy sebességgel helyet cserél a cseppfolyós áramlattal. Rendben, mondjuk, hogy így van... De azt mondja meg nekem, hogy az az energia, amely átvándorolt a Japán-tengerbe, és ott felhalmozódott.... – Ez sem mond egyáltalán ellent Cuboi Tadao professzor híres “szeizmikus térfogati modelljének...” – parírozott Nakata. – A földkérgen belüli energiafelhalmozódás – Cuboi modellje szerint – bizonyos határok között megy végbe. A földkéreg nem képes a végtelenségig halmozni az energiát. Miután Cuboi kiszámította a földkéreg rugalmassági modulusát és a már lezajlott földrengések maximális energiáját, arra a következtetésre jutott, hogy a “szeizmikus térfogat” egysége egy százötven kilométer rádiuszú gömb. Nos, rendben van. De ha a “szeizmikus térfogat” egységében van egy határa a felhalmozódó energiának, ez nem akadályozza az energiafelhalmozódást abban a tömbben, amely több “szeizmikus térfogattal” egyenlő, és sokszorosan túlszárnyalja azt az értéket, amelyet a térfogati egység képes felhalmozni. Nem így van? Hiszen ugyanakkor minden egységben az energiatömeg a megengedettnél sokkal kisebb is lehet. Itt még az is feltételezhető, hogy az energiafelhalmozásban részt vesz a köpeny. – Már megint a köpenybeli földrengés? – gúnyolódott tovább Maszita. . – Ezt én nem mondtam... – intett Nakata a képer-

107

nyő felé. – A Japán-tengerbe nagy sebességgel és hőáramlat formájában átvándorolt energia több mint valószínű, hogy a földkéregben nagy területen felhalmozódik, és szétszóródva délkelet felé tolja a Japánszigetvilágot. – És a földrengések? – Természetesen lesznek. Egymás után szabadul ki a minden szeizmikus egységben felhalmozódott energia. Összességében persze nagyon nagy energiatömeg szabadul ki. – Magyarán, minden ettől az energetikai alagúttól függ – sóhajtott fel megkönnyebbülten Jukinaga, majd a palatáblához ment, és kezébe vette a krétát. – A köpenybe távozó óriási lejtőnek képzelhetjük az óceáni litoszféra lesüllyedését Japán csendes-óceáni partvidéke mentén, ha a fókusz övezet szerkezetéből indulunk ki, amelyben az összes földrengés hipocentrumai összpontosulnak. Kezdetben huszonhárom fokos a hajlásszöge, a száz kilométernél nagyobb mélységben pedig eléri a hatvan fokot. E süllyedés útvonala végighúzódik a Japán-szigetvilág, a Japán-tenger alatt, és valahol a szárazföld szélénél fejeződik be... Jukinaga egy nagy nyilat rajzolt az ábra közepébe. – Az óceáni tábla lesüllyedésének kezdetén a hőmérséklet és a nyomás erős csökkenése miatt összepréselődik a köpeny anyaga. Ennek következtében a sülylyedés síkfelületének hajlásszöge sokkal kisebb lesz. Ahogy ereszkedik ez a síkfelület, úgy süllyed lefelé a Japán-szigetvilág. Eddig sehogy sem értettem, miért nem emelkedik a Japán-árok keleti oldala, de most mintha megvilágosodott volna előttem... – Japán úgy süllyed majd, hogy közben kissé elfordul a saját tengelye körül... – mondta Nakata, és egy újabb görbét rajzolt Jukinaga ábrájába. – Több mint valószínű; hogy a szigetvilágon keresztülhúzódó törés ennek az energetikai alagútnak a mentén, a Japán-

108

tenger felőli oldalon képződik, és a Japán-szigetvilágot a felhalmozódott energia a Japán-árokba löki... – Nagyon leegyszerűsít mindent... – csóválta fejét kétkedve Maszita. – Kiderül, hogy a Japán-szigetvilág lecsúszik a mélybe, s eközben nem szabadul fel energia robbanás formájában, ami hallatlan károkat okozhatna. Túl sima és tiszta ez az egész, nem? – Azt hiszi, hogy a természetnek soha nem megy simán semmi? – kérdezte Nakata. – Pedig amikor kettétörik a Japán-szigetvilág, olyan hatalmas energiatömeg szabadul fel, hogy egyetlen földi építmény sem marad épségben. – Egyre megy... Japán így is, úgy is elsüllyed... felelte rekedtes hangon Jukinaga. – De mikor? Mikor kezdődik a nagy kataklizma? – Modellünk adatai szerint a háromszázkettedik másodpercben... – szólalt meg akadozó hangon a Meteorológiai Igazgatóság munkatársa. – Más szóval, a kezdetéig háromszáztizenkét egész ötvennégy század nap marad... – Kevesebb, mint egy év... – nyögte ki a Geodéziai és Kartográfiai Intézet munkatársa. – Alig valamivel több, mint tíz hónap... Mindnyájan dermedten álltak a display körül. Mindössze tíz hónap... Jukinaga szédült, úgy érezte, hogy a padló menten kiszalad a lába alól. Tíz hónap múlva... Persze, csak ha a modell jó... Mit lehet elvégezni tíz hónap alatt?! Nakata még mindig karba font kezekkel állt, aztán hirtelen felkapta a telefonkagylót. – Ki akarod ugrasztani az ágyból a minisztertanács kabinetfőnökét? – kérdezte Jukinaga. – A miniszterelnököt – vakkantotta Nakata, és nyomkodni kezdte a billentyűket. – Ugyan már! – nyögött fel ijedten Maszita. – Be

109

kell tartani a szolgálati utat! Meg aztán alaposan ellenőriznünk kell a modellt is... – Erre most nincs idő! Fel kell készülni a legroszszabb variációra! – Nakata a kagylóban felhangzó búgást hallgatta. – Ebben az időpontban aligha hívják a telefonhoz – dörmögte Jukinaga. – Csakhogy én a különvonalon hívom, ez a telefon a miniszterelnök ágya mellett áll... – mondta Nakata, és tekintete a semmibe révedt. Jukinaga nem találta a helyét, és odament a szoba egyetlen ablakához. Széthúzta a sűrű függönyt. A fagyos éjszakai égbolt szürkülni kezdett. Odakint virradt.

Reggel hét órakor a legnagyobb lapok, a távirati irodák és a televíziós társaságok igazgatói és vezető szemleírói gyülekeztek a Hilton-szállóban. Szerényen, csendben érkeztek, mintha csak munkareggelire volnának hivatalosak, s kerülni akarnának minden feltűnést. A földrengés után majdnem teljesen helyreállított különteremben a minisztertanács kabinetirodájának titkárai és helyettes főnöke fogadta a vendégeket. – A miniszterelnök és a kabinetfőnök hamarosan megérkezik – mondta az egyik titkár. – Kissé elhúzódott a minisztertanács ülése... – A minisztertanács ülése? – kérdezte egy igazgató. – Ilyen kora reggel? – Igen... – felelte a titkár, és a kabinetfőnök helyettesére nézett. – Hajnali ötre hívták össze... Mindnyájan összenéztek. – Tanaka-szan... – fordult az egyik szemleíró a kabinetfőnök helyetteséhez. – Ugyebár nagyon feszült a helyzet?

110

– E-eegen... – A rendszerint vidám és szellemességéről híres kabinetfőnök-helyettes most komorabb volt egy viharfelhőnél. – Még bennünket is váratlanul ért.

– Még egyszer meg akarom kérdezni önöktől...– sorjázta végig tekintetével a miniszterelnök a rezidenciáján összegyűlt kormány tagjait. – Egyetértenek azzal, hogy a hivatalos közleményt két hét múlva, szükség esetén pedig még ennél is korábban hozzuk nyilvánosságra? A miniszterek tragikus némaságba burkolózva, dermedten hallgattak. – Szörnyű... – szólalt meg a pénzügyminiszter. – Így hirtelenében a felére csökkent az élet számára engedélyezett idő... – Nem lehetne meghosszabbítani egy hónapra... de legalábbis három hétre? – kérdezte az ipari és kereskedelmi miniszter. – Magánbeszélgetést folytattam a pénzügyi és ipari körök néhány képviselőjével, de a két hét kevés lesz nekik a konkrét intézkedések kidolgozásához és a végső döntés meghozatalához. Hiszen a hivatalos közlemény megjelenése után kitör a pánik... – A fejvesztettséget semmiképp sem kerülhetjük el – felelte a kabinetfőnök. – A legszörnyűbb az volna, ha külföldön megelőznének bennünket. – Fennáll ennek a valószínűsége? – kérdezte a közlekedési miniszter. – Arra gondol, hogy valamelyik külföldi tudományos társaság ezzel kapcsolatos közleményt jelentethet meg? – A stábnál azt mondják, hogy ez nagyon is lehetséges – felelte a kabinetfőnök. – Igaz, még nem tudjuk, hogy ki és milyen mértékben tájékozott a dologról. Az utóbbi időben különös érdeklődés tapasztalható a Ja-

111

pán-szigetvilág környékén folyó kutató munkák iránt: megnőtt a külföldi hajók, repülőgépek, műholdak száma. Ezenkívül titkos missziókat menesztettünk egyes országokba azzal, hogy kipuhatolják, milyenek az áttelepülés lehetőségei, úgyhogy azoknak az országoknak a kormányfői tudják, miről van szó, jóllehet egyelőre még őrzik a titkot. – Szerintem az utolsó pillanatig el kell odázni a hivatalos közlemény kiadását. Addig, amíg már nem lehet tovább titkolózni – mondta a Karhatalmi Erők parancsnoka. – Ezt a nézetet vallja a vezérkari főnök is. Az utolsó pillanatig titkolózni, de teljes erővel készülődni... – Én azt hiszem, hogy a két hét optimális határidő... – szólalt meg végül a pénzügyminiszter, mintha lerázta volna magáról dermedtségét. – A spekulánsok már nagy mennyiségben árulják a jent a nemzetközi tőzsdéken. Vannak előjelek, melyek szerint a külföldön kihelyezett kölcsönkötvényeinket is áruba bocsátják a tőzsdéken. Eleinte azt hittük, hogy ez a nagy földrengés következménye, de az értékpapírjaink árfolyama az év végére stabilizálódott, míg most, a titkos missziók útnak indulása után ismét zuhanni kezdett. Egyes európai bankok átmenetileg felfüggesztették a Japánnal kapcsolatos pénzügyi műveleteket. Feltehetőleg már kiszivárgott bizonyos információ. Ha pedig ez így van, jobb, ha mi tesszük meg az első lépést. A két hét valóban optimális határidő... – Tajvant, Kínát es Koreát valószínűleg idejekorán kell értesítenünk – mondta a külügyminiszter. – Különösen Koreát, amely szintén bizonyos károkat szenved majd. Ez a nemzetközi bizalom szempontjából is fontos. – Mit gondol, mikor ül össze az ENSZ-nek a mi helyzetünkkel foglalkozó tanácsa? – kérdezte a miniszterelnök a külügyminisztertől.

112

– Azt hiszem, három hét múlva. Az ENSZ-titkárság jóvoltából a tanács tagjai már némileg tájékozottak. Igen kemény dió lesz majd számunkra Ausztrália, Kína és talán még Indonézia képviselője is. Ez utóbbi érdekelt ország... Nagyon szokatlan a helyzet... Még ha az első tanácskozásokon simán megy is minden, a Biztonsági Tanácsban vagy a közgyűlésen tiltakozásokra számíthatunk. Hiszen, ha szigorúan vesszük a dolgot, a segítség, a gyámság célja a gyámság alatt álló terület függetlenségének fenntartása, itt meg gyakorlatilag egy sajátos invázióról van szó. – De hiszen valójában ez is lesz majd a helyzet... – dörmögte az ipari és kereskedelmi miniszter. – Képzeljük el, hogy Új-Zéland észak-keleti részét, ahol a lakosság száma alig néhány százezer, több mint tízmillió japán menekült özönli el... – Tada-kun, te véletlenül nem Rabaulban tartózkodtál a háború alatt? – kérdezte gúnyosan a főparancsnok. – Biztosan honvágyad van a Bismarck-szigetcsoport és az Új-Britannia sziget után... – Bizony, könnyen rásütik a militarista bélyeget azokra, akik ilyen helyek után vágyakoznak – mosolygott a külügyminiszter. – Minél idegesebbek lesznek mások, annál óvatosabbak legyünk mi. A titkár lépett be, és súg ott valamit a miniszterelnök fülébe. – Akkor hát a hivatalos közleményt két hét múlva hozzuk nyilvánosságra, és ez ellen nincs kifogása senkinek... – mondta a kormányfő, és felállt. – Óvakodjunk az újságíróktól! Én most távozom, hogy találkozzam a főnökeikkel.

113

– Az országban megfelelő kampányt kell indítani, de a legfontosabb a nemzetközi közvélemény – mondta az A. című lap vezető szemleírója, és kanalával a zabpelyhet kavargatta. – Ez biztos – bólintott a kabinetfőnök. – A külügyminiszter épp ezen dolgozik. – Nem kellene tanácsot kérni egy-két nagynevű külföldi újságírótól? – kérdezte az M. újságkonszern igazgatója. – A két hét, persze, nagyon szűk határidő – jelentette ki a J. című lap főszerkesztője. – A nagy tokiói földrengés után a külföldi lapok és hírügynökségek tudósítói nem szálltak le Japánról. Az a helyzet, hogy még ha megállapodunk is a külföldi tudósítókkal, a véletlen közbeszólhat, és idő előtt kipattanhat a hír. Emlékeznek arra, mi történt, amikor az egyik nagy példányszámú hetilap közölte a részeg tudós véleményét? A külföldi tudósítók azóta is éjt nappallá téve keresik az illetőt. – Az az érzésem, hogy annak a tudósnak – mondta az X. televíziós társaság igazgatója – valóban köze volt ehhez a kérdéshez. Úgy hírlik, hogy miután a kaució lefizetése ellenében szabadon engedték, nyomtalanul eltűnt. Ha ő vagy egy hozzá hasonló alak felbukkan, újra kezdődik a kalamajka... – Mi volna, ha a közleményt; mint valami szenzációt, átadnánk egy külföldi hírügynökségnek vagy lapnak? – kérdezte halkan a miniszterelnök. – Emlékeznek arra az esetre, amikor egy amerikai újság szenzációként röpítette világgá, hogy a japán autók selejtesek? Nem kellene ezt a példát követnünk? Egyesek szerint sokkal hatásosabb volna. Rövid szünet következett. Aztán az Sz. című lap vezető szemleírója ingerülten kérdezte: – Aztán mi értelme lenne ennek, miniszterelnök úr? Az volna a legjobb, ha a kormányközlemény egyidő-

114

ben jelenne meg nálunk és külföldön. Ilyen esetben az apró trükköknek igen kérészéletű a hatása. – Nos... Hallani szeretnénk valamit a kiürítési terv részleteiről – szólalt meg az N. televíziós társaság ügyvezető igazgatója. – Most aztán bizonyos ideig az egész világ Japánra tekint, mint egykor Vietnamra vagy a közel-keleti országokra tekintett – tagolta a szavakat lassan ugyanannak a televíziós társaságnak a főszerkesztője, miközben gondosan kavargatta kávéját, amelyhez még hozzá sem nyúlt. A főszerkesztő tekintete a semmibe révedt. A vietnami és a közel-keleti háború idején az információs osztály vezetője volt. És most emlékezetében peregni kezdtek az akkori híradók jelenetei. Vietnamiak a háború tüzében, a palesztinai és bangladesi menekülttáborok. Az utakon vánszorgó névtelen emberek, hátukon egyszerű motyójuk, arcukon végtelen fáradtság. A szánalmas lágerekben minden remény nélkül tengődő menekültek komor, kétségbeesett tekintete. És a főszerkesztő ezeket az embereket most képzeletében japánoknak látta. – De... – szólalt meg köhécselve az egyik távirati iroda igazgatója a jelenlevők legidősebbike.– Lehetséges-e alig tíz hónap alatt... megmenteni honfitársaink, száztízmillió ember életét? Elszállítani mindenkit? – Jamaszita-szan – felelte halkan a miniszterelnök – ennek a kérdésnek nem szabad felvetődnie. Mi nem mondhatjuk, nem jelenthetjük ki, hogy erre nincs lehetőség. Remélem, ön megérti, hogy erre csak egy lehet a válasz: minden erőfeszítést meg kell tenni ennek érdekében... Ismét megjelent a titkár, és súgott valamit a miniszterelnöknek.

115

– Hát akkor... – mondta a kabinetfőnök, és felállt az asztal mellől. – Indulnunk kell, a négy ellenzéki párt vezérei várnak ránk az alsóház elnökének szolgálati lakásán.

– Mikor közlik velünk, legalább nagy vonalakban a kiürítési tervet? – kérdezte a K. párt vezére. – Bizonyára elkészült már az első változata. Ha a hivatalos közleménnyel egy időben nem jelenik meg legalább egy tervvázlat, kitör a pánik... – A rendkívüli körülményekre való tekintettel természetesen létrehozunk egy pártok feletti parlamenti bizottságot, ez magától értetődik... – komorult el az első számú ellenzéki párt vezére. – De van egy kellemetlen hírünk. Megtudtuk, hogy a kormánypárt – minket jóval megelőzve – titokban értesítette a dologról a pénzügyi és ipari köröket. A gyáriparosok egy része már elkezdte titokban kimenteni a tőkéjét külfötdre. Igazságos dolog csupán a pénzügyi és ipari köröket támogatni? Hiszen a kormányt egyforma felelősség kötelezi mindenkivel szemben. A kormánypártnak ez a helytelen magatartása tapasztalható mindenfelé. Ezzel kapcsolatban felmerült bennünk a kétség, vajon a kiürítési terv valóban minden egyes polgár életének megmentését szolgálja-e. Még mielőtt megkezdődne a terv végrehajtásának összpárti ellenőrzése, miniszterelnök úr, ismertesse velünk ennek a tervnek az alapgondolatát. – A legfontosabb és alapvető célunk minden állampolgár életének a megmentése... – felelte a miniszterelnök. – Minden erőfeszítésünk erre irányul. A kormány azonban egyszáztízmilliós nép életéért felel, és a kataklizma után... – No de – szólalt meg az M. párt vezére – a kormánypárt eddig főleg a pénzügyi és ipari körök létével,

116

jogaik védelmével törődött, jóllehet szüntelenül minden egyes személy jogainak tiszteletben tartását hirdette. Sőt mi több, a kormány a legfőbb erőfeszítését az állam és annak szerkezete megőrzésére fordította. Azt hiszem, ön is tudja, hogy ez a háború előtti hivatalnokkormány politikájára emlékeztet. Az akkori kormány előtérbe helyezte a fennálló államszerkezet megőrzését, és semmibe vette az egyes személyek életét. Az eredmény: a struktúra fenntartása és az állam tekintélyének megőrzése érdekében sok millió japánt áldoztak fel. Úgy látszik, hogy ennek a politikának a szelleme még mindig nem halt ki. Kétséges, hogy a mostani kormány hajlandó-e teljes erővel a nép életének megmentésén munkálkodni, megfeledkezve saját tekintélyéről, félretéve mindenfajta ambíciót és az összes bürokratikus formaságot... – Az államstruktúra, őszintén szólva, nagyon bonyolult probléma – felelte halkan a miniszterelnök. – Persze, előfordulnak esetek, amikor kevesebb az áldozat, ha a kormány félretéve mindenfajta hiúságot, cselekszik... De a saját szerény tapasztalatomra támaszkodva, azt mondhatom, hogy a háború alatt is, a háború után is, a kontinensen is és az országunkban is a rendbontás hosszú időn keresztül nagy károkat okozott. Lehet, hogy ön, Kono-szan, erre azt feleli, hogy különböző nézeteket vallunk, de az én meggyőződésem szerint a politika ugyanazt a szerepet tölti be, mint a színháznál a jelmezraktár. Csupán egy dolog világos előttem: cselekedni kell, nem kímélve saját életünket, ami pedig a hiúságot, a tekintélyt illeti... azokról valószínűleg le kell mondanunk. Hiszen rendkívüli esetről van szó... Nagyon fontosakká válnak kapcsolataink a külföldi országokkal, és a kormánynak meg kell alázkodnia előttük, ha némi jövőt akar biztosítani a japán nép számára. Nem lehetünk százszázalékosan biztosak abban, hogy simán fog menni

117

minden. Bírálnak, ócsárolnak, megvetnek majd minket, felelősségre akarnak vonni idehaza éppúgy, mint külföldön. Véleményem szerint azonban nekünk mint jelmezraktári dolgozóknak mindent meg kell tennünk, ami csak erőnkből telik. Kérem önöket, működjenek velünk együtt, mivelhogy mi most ugyanannak a színháznak a jelmezeivel dolgozunk. – Morokata-kun... A harmadik ellenzéki párt vezérének, a régi politikusnak és szónoknak a zengő, mély basszusa nemegyszer csapott már át oroszlán bömbölésbe. – Azt mondod, hogy a politika a színházi jelmezraktárhoz hasonlít... A háború utáni hivatalnokkormány mindig azt tartotta, hogy ha a jelmezraktári munka elve szerint cselekszik, minden probléma megoldódik. Azt hiszem, hogy ez volt a legnagyobb tévedése, és ez az oka annak, hogy a nép sötét, alattomos dolognak tartja a politikát. A politikában természetesen szükség van jelmezraktárra is. Ezenkívül valakinek gondolnia kell a társadalom számára oly fontos összes külső effektusok időszerűségére is. Különösen olyan esetekben, mint ez a mostani, amikor a haza veszélyben forog. Most hősre, a “haza megmentőjére” van szükség, aki a remény szikráját bele tudja plántálni a megzavarodott népbe, utat mutat neki, felemeli és kihúzza a bajból. Van-e ilyen egyéniség a kormánypárt soraiban, beleértve téged is? Te rendelkezel-e azzal az akaraterővel és népszerűséggel, amely feljogosít arra, hogy élére állj a hallatlan szerencsétlen ség ellen küzdő harcosok osztagának? Képes vagy-e erre, ha történetesen Asurrá, a harc démonává változnál is? Mi ketten valaha egy iskolába jártunk, úgyhogy, engedelmeddel, őszinte leszek. Te, természetesen, tehetséges tisztviselő vagy, aki el tudja kerülni, hogy bajba kerüljön. De a gigászi szerencsétlenség leküzdéséhez szükséges határozottság hiányzik belőled.

118

– Ezt úgy értsem, hogy a hős szerepét te akarod elvállalni? – kérdezte kényszeredetten mosolyogva a kormányfő. – Acumi-szan, nekem mindegy, hogy téged vagy valaki mást állítanak az esetleges leendő pártok feletti és össznépi kormány élére. Nem tartom magam a legalkalmasabb embernek erre a posztra. De amíg a “haza megmentője” nem tűnik fel, köteles vagyok erőm teljes megfeszítésével dolgozni. A “hőst” pedig, ha szükség lesz rá, a nép maga is megtalálja. De én azt hiszem, hogy azok az emberek, akik még emlékeznek a háborúra, torkig vannak a “hazát megmentő hősökkel”. Hiszen a saját bőrükön tapasztalták, hogy hová juttatták Japánt a “hősök” és a “heroizmus”, – Akárhogy van is – mondta a legfőbb ellenzéki párt vezére – , kérjük, hogy sürgősen ismertessék képviselőinkkel a D-tervet és a kiürítési tervből azt, ami a mai napig elkészült. Nem kell megvárni a két hét múlva kezdődő parlamenti ülésszakot! – Természetesen. Kész örömmel – felelte a kabinetfőnök. – Amint kiválasztják képviselőiket, nyomban ismertetjük velük az összes adatot. – Két nap alatt elkészülnek vele? – kérdezte a kormányfő. – Jóllehet szívesebben vártunk volna két hetet, de a helyzet olyan, hogy az információ minden pillanatban kiszivároghat. Ebben a vonatkozásban főképpen a külföldi országok a veszélyesek. Ha bármilyen hír felröppen odakint, nyomban nyilvánosságra kell hoznunk a hivatalos közleményt. Bízom az együttműködésünkben... A miniszterelnök meghajolt. A helyiségből távozó vendégek közül valaki elmenőben odasúgta a kabinetiroda főnökének: – Őfelségének még nem jelentették? – A kabinetfőnök gyorsan megfordult, de nem tudott rájönni, hogy ki volt az illető.

119

– Úgy látszik, az európai tőzsdések megorrontottak valamit... – mondta a pénzügyminisztérium nemzetközi valutaigazgatóságának vezetője. – Az európai tőzsdéken tömegével dobják piacra a japán részvényeket és kötvényeket. Mi stróman cégek révén igyekszünk fenntartani az árfolyamokat, értékpapírokat vásárolunk, de ha az eladásra kínált papírok mennyisége növekszik, ez kihat az aranyvásárlásra folyósított pénzeszközökre. – Inkább sodortassuk magunkat az eseményekkel – felelte az egyik valutabank igazgatója. – Még jobb, ha az árfolyamesésre spekulálunk, hadd kezdjenek csak árulni az egyszerű értékpapír-tulajdonosok. Annak már semmi értelme, hogy továbbra is fenntartsuk az árfolyamot, csak hogy megőrizhessük a titkot... Akkor kell vásárolni, amikor a piaci árak még lejjebb esnek. – Most milyen áron vásároljuk őket? – kérdezte a pénzügyminiszter. – Hamarosan a névértékük ötven százalékáért fogjuk venni. – Nem szabad hagyni odáig fajulni a dolgot. Jobb, ha megállunk az ötvenöt százaléknál, és felfüggesztjük a támogatást – dörmögte a pénzügyminiszter. – Majd meglátjuk, meddig folytatódik az esés... – És az aranyvásárlásainkról nem szivárgott ki semmiféle információ? – kérdezte a Japán Állami Bank igazgatója. – Hát hogy is mondjam csak – vont vállat a valutaigazgatóság vezetője. – Mi ugyan úgy gondoltuk, hogy nagyon óvatosak vagyunk, és nem kapkodtunk, hogy ne keltsük fel a gyanút, a vásárlások során azonban, ha csak fokozatosan is – már jelentősen felverték az arany árát. Úgy gondoltuk, hogy az európai valuták és az arany árfolyamának emelkedése és a jennek a dollárhoz viszonyított alacsony árfolyama közötti

120

összefüggés okozta, hogy nagy tömegű japán részvényt és kötvényt bocsátottak áruba a tőzsdéken. – Ha megnézzük az amerikai és európai tőzsdéken működő közvetítő cégek tevékenységét, nyomban észrevesszük, milyen siralmas vállalkozás a saját értékpapírjaink támogatása – dörmögte a valutabank igazgatója. – Nem azt mondom, hogy ez hiábavaló pénzkidobás, de azért fel kellene használni az alkalmat és móresre tanítani őket. – Igen, lehetne, ha nem volnánk ilyen helyzetben replikázott az Állami Bank igazgatója. – A jelen körülmények között azt hiszem, komolyan kell vennünk a nemzetközi bizalom kérdését, a saját területüket elvesztő japánok jövőjére gondolva. Hadd használják csak ki a helyzetet a minden hájjal megkent vén rókák. Mi nem okozhatunk veszteségeket a közvetítő cégeknek, nem is beszélve részvényeink külföldi kistulajdonosairól. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy az ellenségeinkké tegyük őket. Bármennyire ódzkodunk is tőle, ezeknek a veszteségeknek a nagy részét magunkra kell vállalnunk, szem előtt tartva, hogy más országok ne szenvedjenek anyagi veszteségeket Japán elpusztulása miatt. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy legyintünk mindenre, és koldusokká válunk. Nem, igyekeznünk kell megőrizni mindazt, amink maradt. Ez átmenetileg megnöveli a nehézségeinket, de a jövőben százszorosan megtérül minden... A Meidzsi korabeli üres zsebű elődeink ugyanígy cselekedtek, és ezzel megszerezték a nemzetközi bizalmat. – Nem tudom, nem tudom... hogy ez a fajta erényesség hatást gyakorol-e a nemzetközi pénzügyi körökre... – csóválta a fejét a valutaigazgatóság vezetője. – Feltétlenül hatást gyakorol rájuk! – jelentette ki meggyőződéssel az Állami Bank igazgatója, egy dús, ősz hajú férfiú. – Enélkül – nem tudom, mi erről a politikusok véleménye – lehetetlen nemzetközi vállall-

121

kozói társaságokat alapítani. Különösen, amikor hosszútávú elképzelésekről van szó. Ez meggyőződésem. – Sajnos – sóhajtotta a gazdasági társulások egyesülésének elnöke – ilyen rövid idő alatt csak öt százalékát lehet külföldre szállítani a nép tulajdonát képező vagyontárgyaknak. Amikor Japán már nem lesz, a külföldön levő tőkéje a jelenlegi nemzeti tőkének mindössze tíz százalékát teszi majd ki, beleértve azt a részt is, amit eddig titokban kiszállítottak. – No de engedje már meg! Hiszen bevezettük a hajók elosztásának szigorú ellenőrzését – szólalt meg remegő hangon az egyesület egyik tagja. – A számadatok, amelyeket elnökünk az imént említett, csak akkor lesznek reálisak, ha lehetővé teszik számunkra, hogy önállóan rendelkezzunk a hajók egy részével. Máskülönben a vagyon három százalékát sem tudjuk kiszállítani. Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a közlekedési eszközök elosztásánál hallgassák meg a mi véleményünket is. – A jelenlegi helyzetben – felelte szárazon a miniszterelnök – elsősorban a népet illeti a közlekedési eszközök használati joga. Ráadásul nem ültethetjük akármilyen hajókba, mint a rabszolgákat a tizenhatodik században. Az embereknek magukkal kell vinniük a legszükségesebb holmijukat, plusz azokat a vagyontárgyakat, amelyek biztosítják számukra az életet legalább az első időben. És ez száztízmillióemberre vonatkozik! – De az emberek repülőgépeken is elszállíthatók. – Nagyon korlátozott számban. Tárgyalásokat folytatunk az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval óriási katonai szállító repülőgépeik igénybevételéről. De ez csak csepp a tengerben. Ne felejtsük el, hogy a világ sorsa nem Japántól függ. Nem mozgósíthatjuk elég hosszú időn keresztül a világ összes repülőgépét,

122

mert ezzel, ha átmenetileg is, de megbénítanánk a nemzetközi gazdasági életet. Ugyanezt mondhatjuk el a hajókról is. Ráadásul a tokiói és jokohamai kikötőknek csak a negyven százaléka épült újjá a földrengés után... – Holnapután Londonba repülök – mondta a közlekedési miniszter. – A helyettesem ma utazott oda. Már megkezdte tárgyalásait a Hajótulajdonosok Nemzetközi Szövetségével. Az előzetes tájékoztatás szerint kevés a reményünk arra, hogy hajókat vehetünk bérbe vagyonunk elszállításához. Növekszik a piaci konjunktúra Amerikában és Európában. Nagy fejlődésnek indultak az afrikai országok – a világon hiánycikk a hajó. Már előre kibérelték nemcsak az épülő hajókat; hanem a menetrenden kívül közlekedőket is, sőt azokat is, amelyeknek csak fél év múlva jár le a bérleti szerződése. – És fel kell tételeznünk – tette hozzá a kormányfő – , hogy a kiürítés elég veszélyes helyzetben és fejvesztettség közepette történik majd.... Mi tíz hónapot számolunk, de a tudósok azt mondják, hogy még nem tudni, mi minden történhet addig... Ekkor halkan megcsörrentek az asztalon álló poharak, csengve koccantak az olvadó jégkockák az üveghez. Az utóbbi időben az ilyen gyenge lökésekkel már senki sem törődött. A miniszterelnök a főváros központjában álló magasépület utolsó emeletén működő étterem különtermében találkozott az üzleti körök képviselőivel. A meghívottak nem hivatalos ebéden vettek részt, de senki nem nyúlt hozzá egyetlen felszolgált ételhez sem. – Mikorra várható a hajók elosztásának ellenőrzéséről szóló törvény? – kérdezte az egyik vendég, és fürkészve méregette a kormány tagjait. – Két hét múlva, a hivatalos kormányközlemény

123

megjelenésével egyidőben – felelte a közlekedési miniszter. . Szemmellátható izgalom hullámzott végig az üzleti körök képviselőin sietve összesúgtak egymással. – Kérem, ne essenek tévedésbe – szólalt meg szigorú hangon a kormányfő. – A kéthetes határidő nem azt jelenti, hogy erre az időre szabad kezet kapnak. Abból semmi jó nem származik, ha e két hét alatt a nagyvállalkozók egymással versenyezve foglalják le a hajókat, és felverik a hajók és tengeri szállítások nemzetközi díját. Remélem, hogy szigorúan betartják a rendet, ahogy egy évvel ezelőtt megegyeztünk. Hiszen arról van szó, hogy tíz hónapra rövidült le az a határidő, amelyet úgy határoztunk meg annak idején: “két év múlva, plusz-mínusz alfa”. Önök arra kapják a két hetet, hogy összehangolják akcióikat. Belföldön hozzáláthatnak a szállítások előkészítéséhez, de úgy, hogy ennek a híre ki ne szivárogjon külföldre. Az utóbbi esztendőben rendkívül lecsökkentek az új tőkebefektetések az országban. A gazdasági hanyatlás álcázása céljából és a kormány hallgatólagos beleegyezésével önök manipulálhattak a tőzsdén, és pénzt kaptak a kormány költségvetéséből a termelés folytatására és a fizetésekre. Ez alatt az idő alatt megnőtt a külföldi tőkebefektetéseínk együtthatója, ami bizonyos mértékben kompenzálta a legutóbbi földrengés okozta veszteségeket. Lehet, hogy kissé élesen fogalmazok, de hadd emlékeztessem önöket arra, hogy ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően a kormány csökkentette a földrengés okozta veszteségeiket. Teljes joggal állíthatom, hogy a japán üzleti körök, amelyeknek tagjai kiemelkedő tehetségű emberek, egy egységes, nagyszerűen összehangolt szervezet, amilyenhez hasonló nem működik sehol a világon. A kormány szüntelenül támogatta a pénzügyek és az ipar fejlődését, de felelősség terheli nemcsak az ország pénzügyi és ipari

124

köreivel, hanem az egész néppel szemben is. Felszólítom hát az üzleti köröket, mint a japán társadalom egyik alkotóelemét, szorosan működjenek együtt a kormánnyal. – Igen, a nemzeti csapás... – mondta az egyesülés elnöke, és felkelt az asztaltól. – Ismét beköszönt a gazdasági élet szigorú ellenőrzésének korszaka. – És ez csakis az önök önkéntes közreműködésével lehetséges, erről ne feledkezzenek meg – mosolygott a kormányfő. – A kormány ma nem rendelkezik azzal a hatalommal, amilyennel háború esetén. A kormányellenőrzés pedig az állam területének elvesztése esetében merő badarság. Az üzleti körök képviselőinek még van lehetőségük arra, hogy szabadon evickéljenek a nemzetközi üzleti élet vizeiben. De minek kormány egy olyan népnek, amely elvesztette területét és nemzeti vagyonát... A miniszterelnök odament az egyesülés elnökéhez, aki kifelé nézett az ablakon. – Morokata-szan, én azt hiszem, a népre kell támaszkodni – mondta az elnök, de nem fordult meg. Ez az ember, aki a szabad vállalkozás híve és a gazdasági élet ellenőrzésének ellensége volt, a Meidzsikorszakban született, a háború alatt pedig összerúgta a patkót a katonákkal, és börtönbe vetették. Széles háta most is makacsságról és rendíthetetlenségről tanúskodott. – Szerintem – folytatta – Japán hivatalnoki kara soha nem tudta megérteni a nép érdekében buzgólkodó embereket. Jelen esetben, azt hiszem, a szigorú kormányellenőrzés csak az ostoba bürokratikus egyenlősdiséghez vezet, és fékező hatást fejt ki. A népnek mozgósítani a kell minden erejét, önállóan kell cselekednie, akkor lehet erőteljes intézkedéseket foganatosítaní...

125

– Én meg vagyok győződve a jelenlevők feltétlen becsületességéről – felelte a miniszterelnök. – De ha az üzleti körök iszonyatos energiát fektetnek bele a nyereséghajhászásba, ön meg tudja állítani őket? – Füstölög a Fudzsi... – motyogta az ablakon kifelé bámuló elnök. – Vagy az csak egy felhő? Egy másik vendég lépett oda hozzájuk. Feltolta szemüvegét a homlokára, és figyelmesen nézte a hegyet. – Nem, ez nem felhő... A Hóei-kráter... Ohó... ez elég erős kitörés. Hakonéban, a Gotenba kerületben biztosan megint hamu hull az égből.. Mindnyájan az ablakhoz csődültek. Márciushoz képest nagyon derűs volt az idő, a nyugati látóhatáron egyetlen felhő látszott, fölötte magasodott a Fudzsi hófehér sziluettje. Csúcsa közelépen kerekded, szürkés füstgomolyagok lövelltek a magasba. Madártávlatból a látóhatár széléig futó sugaraknak tűntek Tokió utcái. A kora tavaszi nap már hozzálátott a munkájához. Minden élőlény, jóllehet még nem hegedtek be a földrengés kegyetlen karmai okozta sebek, mohón várta a természet ébredését. – És ez a város... – suttogta valaki. – Ez a város... tíz hónap múlva megszűnik létezni... Nem, ez nem lehet igaz.

– A Fudzsi valószínűleg az általunk feltételezett időpontnál korábban robban fel – mondta Jukinaga, aki le nem vette a kialvatlanságtól gyulladt szemét a műszerről. – A Kofu-völgykatlan és a Szidzuoka kerület között igen megnőtt a helyi jellegű földrengések száma. A szidzuoka-itoi-gavai strukturális övezet déli részén elég nagy tömegű energia kezd felhalmozódni. Rendellenesen növekszik a hőáramlás... A törés nyugati szárnya horizontálisan mozog dél-délkelet felé...

126

A szobában egy pillanatig sem szünetelt a telexgép kattogása. – A feltételezett idő? – kérdezte Nakata. – Tízórás plusz-mínusz eltéréssel kétszáznegyven óra... Jelen pillanatban a tendencia pluszt mutat. A legvalószínűbb, hogy a robbanás valahol a Hóeí kráter és az Aszitaka-hegy közötti vonalon következik be. De lehet, hogy az egész kataklizma jellegű lesz. – Ha a Hóei-Aszitaka vonalon következik be, Numadzu város teljesen megsemmisül... – Nakata nyomkodni kezdte a telefon gombjait. – A Kofutól északra magasodó Aszigatake-csúcson megindult a gőzkilövellés, megnövekedett a hőáramlás, az Aszama hegyvonulaton nem szünetelnek az elég nagyerejű vulkánkitörések. Ha a Fudzsi vulkanikus övezet komolyan elkezd rakoncátlankodni, megszakad a Nyugat- és Kelet-Japán közötti szárazföldi forgalom. A fáradtságtól megszürkült arcú Onodera lépett a szobába. – Ó! – üdvözölte Jukinaga. – De gyors vagy! Azt hittem, hogy legalább két-három napot töltesz otthon... Onodera szó nélkül lehuppant egy székre. – Tíz hónap?! – kérdezte, és tenyerével dörzsölte a szemét. – Már tudod? – fordult hozzá Jukinaga. – A hivatalos közlemény két hét múlva jelenik meg. – Jukinaga-szan, most mi lesz a teendőm? – kérdezte Onodera csüggedten, és még mindig nem vette le kezét az arcáról. – A terv szerint még számos automata műszert kell lebocsátani a tengerfenékre, de hát most már mi értelme ennek? Én viszont mérnök vagyok, a mélytengeri búvárhajók specialistája... No de ez már mind a múlté... Ezek után mire lehetek én még alkalmas itt a stábnál? Jukinaga kikapcsolta a műszert, s rá akart gyújtani,

127

de a keze remegett. Onodera feléje nyújtotta égő öngyújtóját. – Kihirdetik a szükségállapotot, megalakul a kiürítési terv végrehajtását irányító, pártokon felüli parlamenti bizottság... – Jukinaga köhögni kezdett a cigarettafüsttől. – A bizottság élén a miniszterelnök áll, tagjai lesznek valamennyi párt végrehajtó bizottságának elnökei, titkárai és tagjai. Az összes miniszter. Valóban összpárti, koalíciós, nemzeti egységet képviselő kormány lesz. – És mi lesz a stábunkkal? – Gondolom, hogy beleolvad a bizottságba, mint annak egyik alárendelt láncszeme. A minisztertanács kabinetfőnökének utasítására Nakata-szant és engem a kiürítési terv végrehajtását irányító stáb tudományos brigádjába helyeznek át... Jó volna ha te is jönnél velünk... – Én nem vagyok állami alkalmazott – mosolygott Onodera. – Még csak külső munkatárs sem, hiszen erre vonatkozóan semmilyen utasítás nem érkezett. Magukkal én csak baráti alapon dolgoztam együtt. Különben is, ki vagyok én? Vándormadár, aki tolvaj módjára lelépett egy polgári cégtől... Itt a stábnál nincsenek semmilyen jogaim, elvégre csak egy ideiglenesen alkalmazott búvárhajó-kezelő vagyok... Jukinaga annyira megdöbbent, hogy a cigarettát tartó keze megmerevedett a levegőben. A kimerültségtől elködösült agyába fájón hasított bele a gondolat: de hiszen Onoderának igaza van. Ezt a fiatalembert a kezdet kezdetén furcsa módon belerángatták ebbe a munkába. Akkor még nem volt egészen világos, hogy mit eredményez és mivel végződik a kutatómunkájuk. De a későbbiek folyamán sem törődött senki azzal, hogy státuszba vegyék Onoderát. Ennek részben az a magyarázata, hogy az elején Tadokoro professzoron, Onoderán és az ideiglenesen alkalmazott Jaszukaván

128

kívül a stáb valamennyi tagja állami alkalmazott volt. Onoderát, a diplomás tengerészeti mérnököt és búvárhajó-kezelőt természetesen az első követelő szóra státuszba vették volna, de ez nyilván sem neki, sem senki másnak nem jutott eszébe. Ráadásul Jukinagának egyetlenegyszer sem fordult meg a fejében, jár-e fizetés a stábnál “ideiglenesen dolgozó” munkatársaknak. Most először ütött szeget a fejébe, hogy Onodera egész idő alatt önkéntesként dolgozott náluk... Jukinagát ez mélyen lesújtotta. A vállalatánál tehetséges fiatal mérnöknek tartották Onoderát, akinek már voltak érdemei, jó kilátásai, biztos jövő várt rá. A titoktartás miatt el kellett “tűnnie”, vagyis a szükséges formalitások betartása nélkül kellett távoznia a cégtől. Belerángatták ebbe a gyötrelmes munkába: árnyékban, az ismeretlenség homályában kellett dolgoznia, és senki sem vette magának a fáradtságot, hogy elintézze státuszba vételét. De Onoderát ez teljesen hidegen hagyta. Lehet, hogy a nőtlen férfiakra jellemző könnyelműség az oka? Vagy talán ez annak az új nemzedéknek a sajátossága, amely más, mint a “nyomorgó nemzedék” volt, amelyhez Jukinaga is tartozott? A fiatalok nem ismerik az igazi nehézségeket, nem ismerték a nyomort a szó legvalódibb értelmében, nem ismerik a jövőtől való szüntelen rettegést, reszketést, ami elsorvasztja a szívet, és senkivé zülleszti az embert. Onoderából teljesen hiányzott az anyagi biztonságra való törekvés, az, hogy stabil helyet szerezzen magának a társadalomban. Ki tudja, lehet, hogy ilyen a bőség korszakában született, lelkileg gazdag fiatal emberek új típusa, amilyenekkel Jukinaga nem találkozott szűkebb környezetében. Az olyan ember, mint Onodera, semmit nem csinál hanyagul, viszont nem törődik a sikereivel, pozíciójával... – Akad még itt olyan munka, amit nélkülem nem lehet elvégezni? – szakította félbe Jukinaga gondolata-

129

it Onodera. – Most már nagy vonalakban tisztázódott minden. A kormány komolyan vette a dolgot. Véget ért az a szakasz, amikor az önkéntesek titokban, a világ elől elrejtőzve végezték a bonyolult és felelősségteljes munkát. Ami engem illet, azt hiszem, elég jól megháláltam Japánnak a felnevelésemet. Jukinaga a “megháláltam” szó hallatára elmosolyodott: ez annyira jellemző a háború utáni fiatal nemzedékre. Öket nem szorítják az “országhoz”, a “nemzethez”, az “államhoz” fűző végzetes kötelékek, de nagyon jól tudják, mi a kötelességük a hazájukkal szemben, és hálát is éreznek iránta. Egyébként ez nem fejeződik ki náluk a nemzet, az ország iránti mérhetetlen felelősségérzet formájában. Az olyan fogalom, mint a “kollektív sors”, teljesen idegen tőlük. Sokkal egyszerűbben intézik el a dolgot: visszafizette az “adósságát”, lerótta háláját, s ezzel kiegyenlítette a számlát. Kvittek vagyunk, mondják. Ugyanakkor mint adósok nem éreznek lealázó hálát a hitelezőjük iránt. Ami pedig Onoderát illeti, szerinte teljesen önként, jó érzéssel fizette vissza adósságát, sőt bizonyos mértékben kamatostul is: “elégjól megháláltam”. Jukinaga teljesen megzavarodott az új típusú japán ember láttán. Egyáltalán nem hasonlított a háború előtti japánra, aki a “kötelesség”, a “hála”, a “mindenek feletti hűség”, az “áldozatkészség” béklyóiban vergődött. Jukinaga csodálkozott, de ugyanakkor örült is ennek. Bíráljátok, kritizáljátok a háború utáni Japánt – gondolta – , amely elég demokratikus volt ahhoz, hogy bőségben, jólétben hozza világra az ilyen új típusú fiatalembereket! Ezek a fiatal, egyszerű, nyugodt emberek, akiknek lelkét gyermekkorukban nem szennyezték be, nem torzították el az elfajzott felnőttek, sem a hatalom, tárgyilagos szemmel nézik az életet, és pontosan tudják, mit várnak tőle; ezek bizony a háború utáni Japán

130

legsikerültebb produktumai. Előbb “emberek” és csak azután “japánok”. Abban, hogy japánoknak születtek, csupán azt a nagyon is természetes ismertetőjegyet látják, amely minden ember vagy embercsoport sajátossága. Nem hangoztatják, hogy csak Japánban “tudnak élni”. Az olyan fogalmakat, mint a “viruló élet”, “siker”, “karrier” nem kötik egy bizonyos, elszigetelt társadalomhoz; bárhol és bárhogyan éljenek is, nem esnek szánalmas depresszióba attól a gondolattól, hogy életük “félresikerült”, csak azért, mert elszakadtak ettől a társadalomtól. Ilyen gondolatok egyáltalán fel sem merültek bennük. A képzett és jól iskolázott emberek új típusai ők. Ki merné az idősebb nemzedék tagjai közül a szemükre vetni széles látókörüket, türelmességüket és állandó, lélekfrissítő elevenségüket? – Miért, el akarsz menni tőlünk? – kérdezte Jukinaga. – Szeretnék megnősülni – felelte Onodera, és enyhén belevörösödött. – Kötelességemen felül szolgáltam az államot, úgyhogy szeretnék jutalmat kapni. Vagyis mind a ketten külföldre akarunk távozni még a hivatalos közlemény megjelenése előtt. Gondolja, hogy ez lehetséges? Jukinaga váratlanul felkacagott. – Nevetségesnek tartja, hogy megnősülök? – kérdezte Onodera. – Á, dehogy, mit képzel... Gratulálok... – sietett komolyra váltani a szót Jukinaga. – Én meg... alig egy hete hivatalosan is elváltam a feleségemtől. – És a gyerekek? – kérdezte ijedten Onodera. – Tegnap az anyjukkal Los Angelesbe utaztak. A rokonokhoz... Az asszony nagybátyja él ott, gyermekei nincsenek, úgyhogy... – Hát akkor minden rendben van – dörmögte megkönnyebbülten Onodera.

131

– Bizony, el kell utaznod... – Jukinaga elnyomta cigarettáját a hamutartóban. – Unalmas lesz nélküled az élet. Jó lenne búcsúestet rendezni, habár... – Nem tudja, mi van Tadokoro professzorral? – Nem. Az öreg Vatari biztosan tudja. Onodera már éppen fel akart kelni az asztala mellől, amikor Jukinaga megkérdezte: – Hány éves a menyasszonyod? – Nem tudom... – Onodera zavartan nézett Jukinagára. – Azt hiszem, huszonhat, huszonhét... De lehet, hogy több, nehéz megmondani... Onodera már kilépett a szobából, amikor Jukinaga még utána akart szólni, hogy abban az esetben, ha nem sikerül gyorsan külföldre utazniuk, szívesen látják viszont a csoportnál, de már elkésett, mert Onodera magas, vállas alakja eltűnt a becsukódó ajtó mögött.

“Gyere ide hozzám” – súgta oda neki Reiko. És az iszonyatosan távolinak tűnő hajamai éjszaka ismét felködlött emlékezetében. A füle közelében tolakodóan zümmögő minirádió helyett nagyon halk, kellemes muzsika szólt a szállodaszobában. Úgy rémlett neki, hogy Reikón, éppúgy, mint akkor, most is érzi a naptól áttüzesedett homok illatát. Mámoros agyát hirtelen elöntötte a vágy. A lányhoz húzódott, hevesen átölelte, és az ajkára tapadt. – Vegyél el feleségül... – lihegte Reiko Onodera karjai között. – Egész idő alatt erre gondoltam, miközben téged kerestelek. – De miért? – kérdezte suttogva.. – Miért? Hiszen annyi ismerősöd van, csupa jóképű srác... Velem pedig csak egyszer találkoztál. – De hiszen nemcsak találkoztunk – mosolygott Reiko. – Később szégyenemben legszívesebben a föld

132

alá süllyedtem volna. De azért éreztem, hogy te nem gondolsz rosszat rólam, merthogy nem olyan vagy. Akkor ott a parton... Reiko odasúgta neki, hogy nagyon szereti a könynyűbúvárkodást, még női rekordot is felállított. Imádja a magányt, amely átöleli az embert a tenger alatt, amikor minden oldalról a hideg és lágy víz veszi körül, s elmerül a sötét némaságban. – A magány érzése annyira erőt vesz rajtam, hogy sírhatnékom támad, ugyanakkor pedig szörnyen boldognak érzem magam. Mintha a világűrben porrá égő csillagnak gyorsan hulló szikrája lennék, szinte összeolvadok a sötétzöld vízzel, az imbolygó hínárokkal, az ezüstös felhőkként tovaúszó halrajokkal... Kislány koromban nagyon tetszettek nekem az Elveszett paradicsom című rézkarcok, azt hiszem, Daumier alkotásai. Ismered? Az egyik rézkarc... A legszebb angyalt, Lucifert ábrázolja, aki gőgjében fellázadt Isten ellen, de Isten ezért a pokolba veti a szörnyeteggé változtatott Sátánt. Ám a rézkarc gyönyörűnek ábrázolja őt! Akár a denevér, szétterpesztett szárnyakkal repül a napsugarak megvilágította űrben, suhan lefelé a pokolba, miközben az Istennel szembeni bosszú vágya tombol benne. Nem tudom, miért, de mindig sírva fakadtam, amikor erre a rézkarcra néztem. Egyedül vagyok, távolodom a parttól, aztán egy szakadék a vízben, majd a feneketlen mélység... Körös-körül szürke, zavaros, zöld víz, egyre sötétedik, elveszti áttetszőségét, az ember pedig teljesen egyedül van. És egyre mélyebbre és mélyebbre száll... S mindannyiszor odalent, a mélyben eszembe jutott a rézkarc. Sőt néha még sírva is fakadtam a maszk alatt. Úgy éreztem, hogy rögtön megértek valami nagyon fontos dolgot. És egyszer csak meg is értettem... De azt már nem tudom megmagyarázni, szavakkal kifejezni, hogy mit. Talán a világegyetemet... A Földet... A természetet...

133

Önmagamat... Apró homokszemcse vagyok, mégis egységes egész ezzel a hatalmas, végtelen valamivel. Homokszem, érted?! Ha pedig érted, akkor már egységes egész vagy... nem tudom, hogy mondjam ezt el... és azokban a pillanatokban elviselhetetlenül egyedül éreztem magam... Amikor először öleltél meg, akkor is éreztem, hogy megértettem valamit. Holott akkor még halvány fogalmam sem volt arról, hogy te mélytengeri búvárhajót vezetsz. Megéreztem benned a tengert... Azt a gigászi tengert, amelybe mindig belemerülök, hogy átöleljem. A mély, végtelen tenger a könynyűbúvár maszkon keresztül megpillantotta könnyeimet, és eljött hozzám egy fiatalember alakjában... Reiko kezébe fogta Onodera fejét, majd eltolta magától, belenézett a szemébe, és akár egy gyermek, úgy rimánkodott: – Vegyél el feleségül! Nagyon kérlek! Megteszed? Onodera válasz helyett átölelte. Rátapadt az ajkára. Lassan merült el a meleg trópusi tengerben, amely olyan volt, mint az élénkzöld üveg. Kézzel-lábbal evickélve, egyre mélyebbre merült, míg el nem fogyott a levegője. Úgy érezte, hogy tüdeje menten szétpattan, felrobban... Mindjárt eléri a feketén ásító fenéket, ahol arany, piros és kék csillagok szikráznak... Reiko behunyt szemmel, némán feküdt. Onodera végtelen megnyugvást érzett a lány közelében. Hasonlót érzett a lemerülés után, a homokon, a hullámverés szélén heverve. Most is hason feküdt, elerőtlenedve, és a vonzó, megnyugvást sugárzó Reikóra gondolt. S ekkor eszébe villant, hogy több mint egy éve nem érintkezett nővel. Amikor Reiko megfogta a kezét, és erőnek erejével betuszkolta egy taxiba, eszébe sem jutott, hogy vele maradjon. És ha akkor Reiko nem csókolja meg gyengéden a taxiban, és ha csókját nem ismétli meg... Egy év? Nem, másfél év telt el azóta, hogy először találkozott Reikóval. És ez alatt a másfél esz-

134

tendő alatt mindennap beszállt az apró acélgömb szűk fülkéjébe, lemerült a tenger sötét és feneketlen mélységébe, bíbelődött a hajtóművel, a műszerekkel, túlordította az orkánerejű szelet. Nemcsak ő, mindnyájan dolgoztak, éjt nappallá téve, fáradtságot nem kímélve dolgoztak és dolgoztak. Félelem gyötörte mindannyiukat. Az italt egy hajtásra hörpintették fel, hogy kissé elernyedjenek. Keskeny hajópriccseken aludtak, a szárazföldön pedig a különféle gépek és műszerek közé beszorított szétnyitható ágyakon. És ez így ment másfél évig! Ahogy a bor elernyeszti az izmokat, és felszabadítja a fáradtságot, úgy a nő is ráébreszti az embert a fáradtságára, amelyet rajta kívül senki és semmi nem tud megszüntetni. Onoderának eddig a pillanatig eszébe sem jutott, hogy halálosan kimerült. Hirtelen úgy érezte, hogy izmai menten szétpattannak a túlfeszítettségtől. Nem jó ez, gondolta, és fejét a párnába fúrta, mert ha az embert leteperi a fáradtság, nemcsak az izomzata, a lelke is elveszti rugalmasságát, ha pedig megmerevül, el is satnyul. Az ilyen lélek teljesen érzéketlenné válik. De Reiko simogató, lágy tekintete, kissé rekedtes hangja, feléje nyúló karjai gyengéden, finoman lehámozták róla a testét durva kényszerzubbonyként összepréselő, embertelen terhet. És ekkor legszívesebben hangosan elsírta volna magát, mint egy kisgyerek, aki eltévedt, de végül csak megtalálta otthonát, ahol édesanyja térdén jól kisírhatja magát. – Milyen fáradt vagy! – szólalt meg váratlanul Reiko. Gyönyörű ívű ajka Onodera szeméhez közeledett, és felcsókolta arcáról azt a könnycseppet, amelynek létezéséről a férfi nem is tudott. Onodera, mint egy kisgyerek, gyengéden átölelte Reikót. E nő mellett, gondolta, e nővel együtt fog majd pihenni. És ekkor rádöbbent, hogy a fáradtsága nem más, mint az elsüllyedésre ítélt Japán miatt érzett fájdalom és bánat,

135

félelem és szenvedés, túlfeszítettsége pedig a közeledő roppant nagy szerencsétlenség első tünete. Nem, ő most nem ér rá fáradtságának okait keresgélni. Alaposan ki kell pihennie magát, hogy bátran – még ha csak a kívülállóknak szánt bátorsággal is – túlélje Japán pusztulását. Most pedig... Itt az ideje már, hogy hátraarcot csináljon és elmeneküljön. És együtt pihenjen ezzel a nővel... Ez nem árulás és nem gyávaság. Emberhez méltó cselekedet. Az értelmetlen elszántság és az öncélú szenvedés változtatja az embert türelmetlen és önfejű szörnyeteggé. Onodera egyfolytában arról győzködte magát, hogy minden joga megvan a meneküléshez. Elmenekülni és pihenni, pihenni egészen addig, amíg teljesen el nem tunyul, addig, amíg testileg-lelkileg újra fel nem frissül, és újfent nem szomjúhozik munka után. Reiko apja halála után hamarosan elvesztette édesanyját is. Az örökölt vagyont sikerült pénzzé tennie. És bár a földárak a földrengés után leestek, Reiko mégis nagy összeget kapott. Az esküvő után ezen a pénzen akart Európába utazni. – Azonnal vedd fel a folyószámládról a pénzt – mondta Onodera – , és nyomban váltsd be külföldi valutára, vásárolj ékszereket. A repülőjegyeket is tüstént vedd meg. Még holnap... – De megmaradt még az erdőm – szólalt meg félálmában Reiko. – Azt is adjam el? – Igen, azonnal add el. Ha kell, potom áron... Hozzá akarta még tenni, ha nem tudod eladni, hagyd a fenébe az erdőt, úgyis minden elég, eltűnik, elmerül az óceánban... – Őszintén szólva, nem tudom, hogy szeretlek-e... – Nem ismerem ki magam... – szorította meg erősen a lány karját Onodera búcsúzáskor a naritai légikikötőben. – Én ugyanis nem tudom, mi a házasság, hiszen első ízben nősülök. Azelőtt meg soha nem gondoltam

136

ilyesmire. De én azt hiszem, hogy meg fogjuk érteni egymást... – Nem is kell több... – és Reiko is erősen megszorította a férfi karját. – Ennyi elég...

Négy napra rá, hogy megszületett a döntés: két hét múlva hozzák nyilvánosságra a hivatalos kormányközleményt, aggasztó hírek keltek szárnyra az országban: hallatlan erejű földrengés várható, amely lesöpri a föld színéről Tokiót, Tiba tartományt és Sionan egész partvidékét, és körös-körül minden a tengerbe merül, a fenékre süllyed, és ezért nem marad más hátra, mint átmeneti időre külföldre menekülni. A lapok hallgattak, de a hír villámsebesen terjedt, az emberek, izgatottan összesúgtak a munkahelyeken, odahaza, az utcákon. Megrohamozták a nemzetközi légijáratokra szóló jegyeket árusító irodákat. Valamennyi Japánban leszállt külföldi repülőgép most túlzsúfolva szállt a levegőbe a repülőterekről. Pótjáratokat iktattak be, de lehetetlen volt kielégíteni minden igényt. Az összes nemzetközi járatra három hónapra előre elkeltek a jegyek. Nehéz volt jegyet szerezni az utasszállító hajókra is. A tőzsdén az összes részvény árfolyama szempillantás alatt katasztrofálisan lezuhant. S ekkor, nem tudni, honnan, megjelentek a felvásárlók. A részvények eladása tovább folytatodott. Az árfolyamokat ismeretlen eredetű pénzen tartották szinten. Két napig egy szinten is álltak, de aztán – ha lassan is – megint zuhanni kezdtek. Minden jel arra mutatott, hogy a részvények teljesen elértéktelenednek. A Kabutomatin és a Kita-hamán* arról kezdtek sugdolózni, hogy rövidesen hosszabb időre bezárják a tőzsdéket... * Azoknak az utcáknak a neve, ahol az érték- és részvény tőzsde található - A fordító

137

kitör a pánik... És egyáltalán, itt a vég... Mindenki várt, nem tudta, mitévő legyen, várjon még, vagy kockáztassa meg és adja el potom áron a részvényeket. A kormányköröket főleg az nyugtalanította, hogy honnan szivároghatott ki az információ. De abban a zűrzavarban, amelyben a hivatalos közlemény közzétételének előkészítése folyt, meg sem próbálkoztak a nyomozással. Hamarosan híre kelt, hogy a kormánykörök szándékosan terjesztik a riasztó információkat. Ám eltelt egy hét, és a hírek még mindig keringtek, sőt egyre jobban terjedtek. A kormány is, a koordinációs tanács is úgy döntött, hogy meggyorsítják a hivatalos közlemény kiadását. – Nekem viszont az a véleményem, hogy még egy héttel el kell odázni a hivatalos közlemény kiadását – jelentette ki a kormánypárt titkára a koordinációs tanács ülésén. – Természetesen csak akkor, ha a külföldi források nem előznek meg bennünket. Hiszen ez alatt az idő alatt sokan távoznak Japánból önerejükből, saját pénzükön. – Egy-két hét alatt csupán alig néhányan tudnak elutazni – csapott öklével az asztalra a legfőbb ellenzéki párt titkára. – Csak azok menekülhetnek el, akiknek pénzük van. De mi lesz a néppel? Azonnal ki kell adni a kormányközleményt! Kiadni és ellenőrzés alá venni a kiürítést. – Aki önerejéből el tud utazni, az a közlemény megjelenése után is önerejéből távozik – jegyezte meg a tanács egy másik tagja. – Kívánatos lenne, ha a közlemény megjelenésével egyidőben rendkívüli intézkedések is születnének a pánik kitörésének sürgős megakadályozására. A kósza hírek miatt kérdések özöne zúdult a kormányra. Az újságírók is nyugtalankodni kezdtek. Csak néhány nap volt a parlament rendkívüli ülésének megnyitásáig, de jóformán minden képviselő már a

138

fővárosban tartózkodott. A főhivatalok vezetői egészen belefáradtak a képviselők kérdésözönének az elhárításába. Senkit nem hagytak dolgozni, senkinek sem volt többé nyugodt az élete. Az emberek érezték, hogy valami történni fog, és hivatalosan nem vonták kétségbe, hogy ez a valami feltétlenül bekövetkezik. Az üzleti körök képviselői a kormány tagokkal való titkos találkozó után nyomban a tettek mezejére léptek, s buzgalmuk egy hét múlva már meg is hozta a gyümölcsét. A japán hajóvásárlások, amelyeket a külföldi hajótulajdonosok már több mint egy éve feszült érdeklődéssel és aggodalommal figyeltek, most szédületesen meggyorsultak. Még a használt és elöregedett hajókért is minden pénzt megadtak. Rendkívül megnőtt a japán hajók össztonnatartalma. Természetesen strómanokat alkalmaztak, külföldi kikötőkben regisztrálták a hajókat, ám ennek ellenére a legutóbbi hét alatt észrevehetően megemelkedtek a hajóárak és a közvetítői díjak. Az eredmény: a tiltakozások özöne árasztotta el a Hajótulajdonosok Nemzetközi Szövetségét. Ami a hajók bérbevételét illeti, Japán ezen a téren is érthetetlen buzgóságot fejtett ki, ami azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy alaposan felszöknek a fuvardíjak. Nagyon megszaporodtak az olyan esetek, amikor a Japánban működő vegyes tőkéjű vállalatok japán cégek külföldi fiókjaiba és irodáiba utalták át készpénzüket. A kéthetes határidőt az üzleti körök úgy értelmezték, hogy ez alatt teljesen szabadon cselekedhetnek. A találkozón részt vett üzletemberek számára a legkényelmesebb megoldásnak látszott, ha úgy értelmezik a kormányfő szavait, hogy azok szentesítették ezt a cselekvési szabadságot. A tilalommal – szerintük – a kormány csak fedezni akarja magát arra az esetre, ha mentegetőznie kellene. Másrészt, a kormány még mindig felróhatja nekik “régi” bűneiket, és szigorú rendszabályokat foganatosíthat, de még bizo-

139

nyos százalékot is követelhet magának abból a nyereségből, amihez a tájékoztatás révén jutottak. Egyébként az üzleti köröknek ez az eljárása természetes, ha pedig figyelembe vesszük, hogy jelen esetben egy pusztulásra ítélt ország kormányának a léte is kérdésessé vált, viselkedésük már szinte feddhetetlen. A japán pénzemberek és gyáriparosok tevékenysége azonban felkeltette a nemzetközi közvélemény figyelmét. A külföldi cégek Japánban működő fiókjai egymás után kapták az olyan utasításokat, hogy szimatolják ki és ismerjék meg a japán üzleti körök igazi szándékait. A világ értéktőzsdéin hirtelen – igaz, csak nagyon rövid időre – felszökött a japán értékpapírok árfolyama. Japán megint töri valamiben a fejét...Valami érik a Távol-Keleten. Japán ismét megkavarta a londoni, párizsi, New York-i értéktőzsdét. Gyorsan zuhan a japán értékpapírok árfolyama. Egyes japán cégek részvényeinek árfolyama jelentősen felszökött. Japán hullámok ostromolják a nemzetközi tengeri közlekedést. Vajon mire készül Japán? A közlemény a kitűzött időpontnál két nappal korábban jelenik meg... – száll a suttogó hang a külön-telefonvonalon, amelyet nem lehet lehallgatni, a főváros egyik kerületéből a másikba. – Ez végleges döntés? – kérdi a hang a vonal túlsó végén. – Igen, és a kialakult helyzet elemzésének eredményeképpen született... Néhány óra múlva ugyanezen a telefonon folytatódott a párbeszéd. – Nagyon valószínű, hogy a közlemény a legutóbb jelzett időpontnál huszonnégy órával hamarabb jelenik meg. Ennek megfelelően alakul a parlament összehívása is. Jóformán valamennyi képviselő már a fővárosban tartózkodik.

140

– Értem, egyszóval kútba esik egy-két tervünk... – – A kormányközlemény megjelenése előtt – folytatja szenvtelenül a hang – Európából röppen világgá a hír. A kormányközleményennek mintegy következménye lesz...

8. És március tizenegyedikén keleti idő szerint tizennégy órakor lecsapott a villám, amely megrendítette az egész világot: az Egyesült Államok Geodéziai Tudományos Társasága bejelentette, hogy a Japán-szigetvilág környékén óriási változások mennek végbe a földkéregben. Mindez a hivatalos közlemény megjelenésének a japán kormány által eredetileg kitüzött időpontja előtt három nappal történt. A bejelentés annak a soron kívüli beszélgetésnek a során hangzott el, amely Judgin Cox doktor, a Geodéziai Tudományos Társaság elnöke és a műholdak megfigyelésével foglalkozó bizottság felelős munkatársa között zajlott le. A beszélgetés nyugodt hangnemben folyt, a beszélgető partnerek rendkívül óvatosan válogatták meg szavaikat. Lényege az volt, hogy az utóbbi hónapokban a kutatóhajók és geodéziai műholdak megfigyeléseinek eredményei azt mutatják, hogy a távol-keleti kontinentális talapzat övezetében minden valószínűség szerint óriási változások mennek végbe a földkéregben. Hasonló változásokat még soha nem figyeltek meg az emberiség egész története folyamán. Amikor dr. Cox megmondta, hogy hol várhatók ezek a változások, az újságírók nyomban felkapták a fejüket: nem érinti-e ez a folyamat Japán területét? Dr. Cox kérdésükre igenlő választ adott, mi több, megjegyezte, hogy

141

éppen a Japán-szigetvilág alatt húzódó köpenyanyag áramlata váltja ki a várható változásokat. Arra a kérdésre, hogy milyen jellegűek lesznek ezek a változások, dr. Cox nem adott egyenes választ. Ám az a véletlenül elejtett mondata, hogy “ezzel kapcsolatban eszünkbe jut a legendás hírű Atlantisz...” áramütésként érte az újságírókat. A hír ezzel a címmel: “Óriási változások várhatók a földkéregben a Japán-szigetek körzetében: Japán, az ázsiai Atlantisz” – pillanatok alatt bejárta az egész világot. De Japánban a zónaidőbeli eltérés miatt a lapok csak másnap délelőtti kiadásukban közölték ezt. Három órával dr. Cox kijelentése után az AFP hírügynökség megbízható forrásokra hivatkozva egy újabb világrengető részletet repített világgá Párizsból: küszöbön áll Japán eltűnésének napja! Valamennyi kontinens reggeli lapjai nagybetűs címekkel közölték a hírt. Az AFP részletesen kommentálta az Amerikai Geodéziai Tudományos Társaság közleményét, és közölte, hogy az említett körzet földköpenyében végbemenő folyamatok eredményeképpen a Japán-szigetvilág a közeli jövőben gyorsan lesüllyed az óceánfenékre. A süllyedést megsemmisítő erejű vulkanikus robbanások fogják kísérni. A cikk még a várható pusztításokat is felvázolta. Az ilyen gigászi változások feltétlenül óriási hatással lehetnek a Távol-Kelet és a Csendes-óceán egész nyugati térségére. Az ENSZ-ben rendkívül komolynak tartják a helyzetet, és már néhány napja titokban azt tanulmányozzák, milyen károkat okozhat a kataklizma KeletÁzsiában. Az ENSZ titkárságától kapott tájékoztatás szerint két héten belül rendkívüli ülést tart a Biztonsági Tanács. Ezt a szenzációs cikket Japánban reggel nyolc órakor, amikor munkába indultak az emberek, beolvasta valamennyi rádió- és televízióállomás. Félóra múlva

142

bejelentették, hogy tizenhárom órakor a parlament rendkívüli ülésre ül össze, amelyen beszédet mond a miniszterelnök. A tokiói és az oszakai értéktőzsde vezetősége az amerikai közlemény megjelenése után nyomban összeült, a japán rádió közleménye után pedig határozatot hozott, hogy azonnal beszüntetnek mindenfajta tevékenységet. Délelőtt tizenegy órakor elkezdődött a parlament rendkívüli ülése, amelyen a képviselők teljes létszámban jelentek meg. Tíz perc múlva délután egyig tartó szünetet rendeltek el. A lapok felkészültek a rendkívüli kiadásra, a rádió- és televíziós társaságok felállították kameráikat és mikrofonjaikat az ülésteremben. A külföldi újságírók és fotóriporterek is elfoglalták a helyüket. Egész Japán feszülten várakozott a rádió- és tévékészülékek mellett. Senki nem dolgozott. Az emberek néma csendben várták rossz előérzetük igazolását; amely a nagy tokiói földrengés óta napról napra erősödött, és amelyet a riasztó hírek csak tápláltak. Ma reggel is erős földlökéseket észleltek Tokióban. Azt mondták, hogy a földrengés epicentruma valahol nyugaton van, de most más nyugtalanította az embereket. Háromnegyed egykor valamennyi képviselő már a helyén ült. Pontban egy órakor a két ház elnöke megnyitotta az ülést, és nyomban utána a miniszterelnök lépett a szónoki emelvényre. Maga elé helyezte beszédének szövegét, köhintett, és kissé remegő hangon megszólalt: – Képviselő urak! A kormány nevében közölnöm kell önökkel, hogy Japánt, hazánk létét elképzelhetetlen veszély, elemi katasztrófa fenyegeti... Ebben a pillanatban lépett be Onodera a stáb helyiségébe. Csak Nakata és Jukinaga ült a tranzisztoros készülék mellett. A többiek átmentek a tárgyalóterembe a színes tévét nézni.

143

Jukinaga köszönésképpen intett Onoderának. – Ma utazol? – Igen, a naritai légikikötőből tizenöt harminckor, Moszkván keresztül... – Onodera mosolygott, de egyáltalán nem látszott vidámnak. – Gratulálok. Ez után a beszéd után sem jegyet, sem valutát, nem kap az ember. A külföldi légitársaságok reggel óta már csak dollárért árusítják a jegyeiket. Most közölték, hogy külföldön beszüntették a jen beváltását.... – Épp az utolsó pillanatban sikerült. – Ügyes vagy! – csapott a vállára Nakata. – Aztán hol akartok letelepedni? – Egyelőre Svájcban. A menyasszonyom ugyanis a múlt héten minden pénzét egy svájci bankba utaltatta át. – Szóval Svájc – mondta Nakata. – Ott még munka is akad a számodra. Bár Svájc a hegyek országa, mégis nagy ott az érdeklődés a tengerfenék-kutatás iránt. Mélytengeri buvárhajókat építenek, kitűnő könnyűbúváraik is vannak... – Elkezdődött... – mondta Onodera a rádió felé intve. – Amint önök azt már a külföldi rádióhírekből is tudják... – hallatszott a rádióban a miniszterelnök hangja – a közeljövőben óriási földkéregbeli változások mennek végbe a Japán-szigetvilág környékén. E változások következtében – amint azt a japán tudósok és a kormány kutatóközpontja megállapította – Japán területét a teljes megsemmisülés fenyegeti... – Alkalmasint ez az első eset a történelemben, amikor a japán miniszterelnök szinkronban fordított beszédét a hírközlő műholdon keresztül a világ valamennyi televízió- és rádióállomása közvetíti – mosolygott kesernyésen Nakata. – Így hát munkánk ezzel be is fejeződött... Különben a legnehezebb még hátra-

144

van. Olyan zűrzavar lesz itt... És elönti az egész világot... – Nemrég állapították meg a közelgő változások összképét, és állapították meg bekövetkezésnek időpontját. Körülbelül egy évünk van a katasztrófa kitöréséig. A földrengések, vulkánkitörések és más jelenségek következtében hazánk nemcsak megsemmisül, hanem szinte teljesen lesüllyed az óceánfenékre... – Ismét egy példa nélkül álló eset, amikor a miniszterelnök beszédének témája a fizikai földrajz... – mondta Jukinaga. – Ilyen értelemben Japán egészen sajátos ország... – Igen, az – bólintott Nakata. – A japán politikának már rég a tudományra kellett volna támaszkodnia. Ez a tendencia valószínűleg lassan erősödni fog majd az egész világon. Hiszen manapság egyre nagyobb jelentőségűvé válnak az olyan problémák, mint a környezetvédelem, annak világméretű ellenőrzése és irányítása. Véget ér a machiavellizmus korszaka, amikor minden arra irányult, hogy rendezzék az emberek és országok különböző csoportosulásai közötti kapcsolatokat. Lehet, hogy beköszöntött az az idő, amikor minden politikus számára kötelezővé válik a szociológiai és természettudományi ismeretek elsajátítása. – Aligha – rázta a fejét Jukinaga. – Egyelőre úgy fest a dolog, hogy a politika fő feladata továbbra is az marad, hogy közös nevezőre hozza az ellentétes érdekeket.. Nehéz megmondani, hogy jó-e ez vagy rossz. Mindenesetre manapság minden erőfeszítést csak erre összpontosítanak, és teljesen ésszerűtlenül pazarolják az erőiket. Egyébként a polgári demokráciára jellemző a társadalomban spontán keletkező, a robbanás gyorsaságával terjedő hullámok lefékezését szolgáló ésszerűtlen energiafelhasználás. Ezzel szemben a diktatúra ésszerűbben használja fel az erejét, de... – ... Én mint a végrehajtó hatalom feje, amikor

145

szembekerültem a közelgő és az emberiség történetében példa nélkül álló katasztrófa tényével, azt kértem az összes párttól, hogy működjenek közre a nemzet megmentésében. Kérésemet valamennyi párt vezére teljes megértéssel fogadta, és így sikerült megalakítanunk a pártok feletti bizottságot. Kormányunk ugyanakkor kéréssel fordult az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez és a világ valamennyi kormányához, hogy nyújtsanak segítséget Japán egész lakosságának és vagyona egy részének megmentésében, más szóval, nyújtsanak segítséget a kiürítéshez, amelynek addig be kell fejeződnie, ameddig hazánk el nem pusztul teljesen, és le nem süllyed az óceánfenékre. A japán kormány címére a világ minden részéből érkeznek nyilatkozatok, amelyekben az illető országok az emberiség egysége nevében kijelentik, hogy készek a lehető legnagyobb segítséget nyújtani a japán népnek... – A miniszterelnök ezután állítólag elhagyja a parlamentet, hogy rádión és televízión keresztül forduljon közvetlenül a néphez – mondta Nakata. – Az amerikai elnök először a néphez fordulna... Japánban ez lehetetlen... – ... A kormány most azon fáradozik, és minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy megmentse valamennyi állampolgár életét, és biztosítsa munkáját, majd szervezett kitelepítését külföldre. Képviselő urak, nagy-nagy kéréssel fordulok önökhöz! Mint a legfelsőbb végrehajtó hatalommal felruházott személy és mint ember, az egység megőrzésére szólítom fel önöket, arra, hogy helyesen mérjék fel a helyzetet, hogy minden erejüket vessék latba szeretett hazánk százmilliós lakosságának a történelem során soha nem tapasztalt katasztrófától való megmentése érdekében... – Nem késel el? – kérdezte Jukinaga Onoderától.

146

– Nem, úgy beszéltük meg, hogy egy órakor találkozunk a naritai légikikötőbe vezető műúton. – Mitől vagy oly levert? Elvégre Svájcban töltöd a mézesheteidet! Légymár vidámabb! – Persze, persze... – jött zavarba Onodera. – Hát maguk, Nakata-szan és Jukinaga-szan? Mit fognak csinálni? – Mit fogunk csinálni? – Jukinaga Nakatához fordult. – Átkerülünk a mentőakciók irányítását végző stábba... Minden bizonnyal a kiürítés befejezéséig folytatjuk a megfigyeléseket. Úgy hírlik, hogy Nakata-szant is áthelyezik a kiürítést irányító stábba. – Olyan furcsa... – Onodera erőltetetten mosolygott. – Nemrég még minden kívánságom az volt, hogy minél előbb búcsút mondják és eltűnjek, de tegnap óta valahogy elment a kedvem az utazástól. – Egy percig se tétovázz! – felelte határozottan Jukinaga. – Ez nem vallana rád. Hiszen azt mondtad, hogy fel akarod venni a jogos jutalmadat. Japán szempontjából csak jó, ha legalább egy ember is önerejéből el tud települni. Ily módon egy japánnal több marad a földön. Ha tenni akarsz valamit Japánért, azt Európában is megteheted. – De maguk itt maradnak? – Majd vigyázunk magunkra! – mosolygott Jukinaga. – Nem vagyunk már gyerekek! Rég megtanultuk, hogyan kecmeregjünk ki bármilyen helyzetből Persze, idősebbek vagyunk nálad, és nehezebben viseljükel az effajta csapásokat, de akkor sem akarunk tragikus körülmények között elpusztulni Japánnal együtt. Amikor majd el kell menekülni, mindenképpen el is menekülünk... Megszólalt a telefon. Nakata emelte fel a kagylót. – Azt hiszem, kitör a Fudzsi – mondta, amikor befejezte a beszélgetést. – A Hóei-kráteren több helyen gőz lövell a magasba. Reggel pedig felébredt a Kami-

147

jama-csúcs a hakonei hegyekben úgyszintén gőzkilövellések és robbanások. – Fudzsi... – motyogta Onodera, és rossz előérzete támadt. – Már tegnap megkezdték a lakosság evakuálását Hakone, Gotenba, Odavara, Keleti-Fudzsi körzeteiből. To-noszava vidékén ugyanis emelkedni kezd a talaj: naponta egy centimétert, az Aszitaka-hegy északi oldalán pedig naponta öt centimétert emelkedik. – Hát akkor.. – állt fel Onodera a székről. – Isten velük. Majd találkozunk valahol oly kicsi ez a világ. Írjanak Svájcba. Ja, és legyen gondjuk Juukira. Családja már áttelepült Tajvanra. Csörömpölő táncba kezdtek a csészék és a tintatartó az asztalon. Egy ceruza legurulta padlóra. – Kezdődik... – dörmögte bosszúsan Nakata, és az ablakra pillantott. – Igen, megkezdődött... Jukinaga is felkelt az asztal mellől, és az ablakhoz ment... A nyugatra néző ablakon át eddig jól látszó Fudzsisziluett eltűnt, helyén gomba alakú felhő imbolygott, és a sápadtkék márciusi ég felé gomolygott. Csak ekkor kezdtek zörögni az ablaküvegek az első léghullámtól. – Valószínűleg nagyerejű kitörés... Felmegyünk a tetőre? – kérdezte Nakata. Ismét megszólalt a telefon. Ezúttal Jukinaga vette fel a kagylót. Alighanem rosszul hallotta a hívót. Ijedtség ült ki Jukinaga arcára, és átnyújtotta Onoderának a kagylót. – Téged keresnek... – mondta. – Egy nő... Onodera a telefonhoz szaladt. – Halló, halló! – kiáltotta bele a kagylóba. De a választ nem hallotta, csak zajt, zúgást és kiáltozást...

148

– Halló, halló... – tört egyszer csak keresztül a zajokon Reiko hangja. – Hol vagy? – kérdezte ordítva Onodera, és befogta a fülét. – Most a manadzurui műút elágazásánál... dugót. – A manadzurui műút? – Onodera hangja elakadt. – Hogy kerültél oda? Hiszen három harminckor indul a gépünk Naritából... – Tegnap... miatt... Idzuba utaz... – Reiko hangját alig lehetett hallani a zaj és dübörgés miatt. – ...A vonat... kora reggel.. autón.., de... dugóba... – Halló, halló... – ordította Onodera, és egész testét kiverte a veríték. – Halló, rosszul hallok... – Idáig... jutottam el.. itt pedig kitört a... kövek... az út... Reiko hangját elnyomta a dübörgés, a zúgás, női jajgatás, gyereksírás, üvegcsörömpölés hallatszott. – Forró hamu esik... körös-körül minden fehér... Izzó kövek is... – hirtelen egészen jól hallatszott a lány hangja. – Onodera-szan, a repülőjegyek magánál vannak... Induljon. Én ma semmiképp nem érek oda. De maga azonnal induljon... Bármi történjék is, én akkor is maga után megyek... – Badarság! – kiáltotta Onodera izgatott hangon, és izzadt kezével erősen megszorította a kagylót. – Ne beszélj ostobaságokat. A hosszú zúgás és a jajgatások elnyomták Reiko hangját, és Onodera csupán egyetlen szót értett meg: – Genf... Recsegés hallatszott a kagylóban, aztán a vonal megszakadt. Onodera visszatette a kagylót, és dermedten hallgatott. Arcából kiszaladt a vér. Az ablakra bambán meredő, kitágult szeméből könnyek csorogtak. – Mi történt? – kérdezte Nakata. – Hová rohansz? – kiáltott rá Jukinaga.

149

Onodera már futott az ajtóhoz. Maga sem tudta, hová fut. Most Reiko közelében akart lenni, aki nyolcvan kilométernyire volt a fővárostól, a manadzurui tengerparton, és forró hamu, izzó kövek potyogtak rá. S ettől teljesen elvesztette az eszét. – Onodera-kun! – Jukinaga kiugrott utána a folyosóra. – A bőrönd! Mi legyen a bőrönddel? De Onodera alakja már eltűnt a lépcsőforduló ban. – Arra kérek minden állampolgárt, hogy őrizze meg a nyugalmát... – hallatszott a miniszterelnök hangja. A kormányfő a parlamentben elmondott beszéde után most a néphez intézte szavait. – ... Kérem, hogy tartsák be a fegyelmet és a rendet, kérem, hogy adjanak meg mindenfajta segítséget a hatóságoknak, hogy ne legyenek áldozatok a pánik miatt. Bármi történjék is, a kormány és a parlament minden erőfeszítést megtesz valamennyi állampolgár életének a megmentése érdekében... A vulkánrobbanás okozta léghullám néhány perc alatt elérte a nyolcvan kilométernyire fekvő fővárost. A szoba megingott. Jukinaga, aki még mindig az ajtóban állt, akaratlanul az ablakra pillantott. Nyugaton az eget már bevonta a kráterből ömlő szürke füst.

A Fudzsi hegy tizenháröm óra tizenegy perckor robbant fel, vagyis abban a pillanatban, amikor a kormányfő beszéde elérte kulminációs pontját. A detonáció leszakította a délkeleti oldalán kétezerhétszáz méternyire a tengerszint fölött magasodó Hóei-krátert. A felismerhetetlenségig megváltoztatta a Gotenbára néző hegyoldalt, itt húsznál több kisebb-nagyobb kráter keletkezett, amelyekből egyszerre lövellt a magasba hamu, kőzápor és gáz. A Fudzsi vulkán, amely az 1707. évi kitörés óta több mint kétszázötven évig szunyókált, felébredt.

150

Szinte ezzel egyidőben vulkánrobbanások kezdődtek a Fudzsi délkeleti oldalán magasodó Ecsidzencsúcson, az Aszitaka-hegyen és a hakonei Kamijama hegyen. Környéküket vastag hamuréteg borította. Megszakadt a forgalom a Gotenba környéki tonai műúton, a tokaidói és az új-tokaidói vasútvonalakon Numadzu és Fudzsi városok között. Misima környékén megrongálódtak a sínek. A Fudzsiból Odavarába vezető műutat kőzápor sújtotta. A kitörés két óra hosszat tartott, aztán rövid szünet következett, majd tizenöt óra negyven perckor ismét erős robbanás rázta meg a Fudzsi csúcsát, amely ezután beomlott. Egykori helye és a Taiho-hegy között, Jamanasi tartomány északkeleti részében új kráter született. A kiömlő hatalmas lávaáradat lefelé hömpölygött a hegyoldalon, és – akárcsak kilencszáz évvel ezelőtt, az 1083. évi kitöréskor – lángtengerré változtatta az Aokiharavölgyet. A láva a Ninino-ko és a Motoszu-ko tavakba zúdult, és elnyelte a környék összes faluját és szállodakomplexumát. Ám ez a két kitörés csupán előjátéka volt az ezt követő gigászi erejű robbanásnak, amely egyes vélemények szerint sokszorosan felülmúlta a 864. évi robbanásét. A második kitörés mintegy hat óra hosszat tartott. Ezután a Fudzsi négy órát pihent. Amint az oly gyakran előfordul vulkánrobbanások idején, ez alatt a tíz óra alatt is Hakonéra, Odavarára és Kanagava tartomány nyugati területére félelmetes erejű sárzápor zúdult. Március tizennegyedikére virradóra, egy óra huszonhat perckor Nidzavában, Kofuban, Numadzuban és Szidzuokában nagyerejű földrengések zajlottak le, rá három percre pedig óriási erejű robbanás háromszáz méter magasba dobta azt a keveset, ami még a Fudzsi csúcsából megmaradt. A hegyoldalon északnyugatról délkeletnek húzódó törés kettéhasította a Fudzsit, és megváltoztatta alakját.

151

Ez a kitörés az egykori Fudzsi hegy méhének mélyén húszezer éve pihenő vulkán felrobbanásának eredménye volt. A robbanás energiája elérte a hétszer tíz a huszonnegyedik hatványon erget, az effuzívanyag összköbtartalma – az előző két kitörésévei együtt – pedig a hat-hét köbkilométert. Jamanasi, Szidzuoka és Kanagava tartományokban több mint húszezer ember halt meg a vulkánhamutól, kövektől, lávától és a légnyomástól. A robbanást követően a Fudzsi megereszkedett: a vulkán hétszáz méterrel lett alacsonyabb, és az egész környéke több mint egy métert süllyedt. A hegy külseje felismerhetetlenné vált. Az Onen-korszak óta megénekelt és régóta Japán szimbólumának számító gyönyörű kúpból két torz hegy képződött. A szaggatott, girbegurba törés északnyugatról délkelet felé húzódott. Kanagava és Jamanasi tartományokból iszonyatos pokolkatlannak, cikcakkos szélű óriás kráternek látszott, amelynek több kilométer volt az átmérője. Hatalmas mennyiségű hamu hullott le. Odavara környékén a hamuréteg vastagsága elérte a két métert, Kofuban az egy métert. Tokió utcáit is tíz, néhol húsz centi vastag hamuréteg borította. Hamu lepte el még a naritai légikikötő felszállópályáit is, amelyek pedig száznegyven kilométernyire voltak a kitörés helyétől. Ezután még egy sokkal rémségesebb jelenség következett: a Fudzsi folyó torkolatában mozgásba lendültek a partok. De még az óriási erejű Fudzsi-robbanás is csak a kezdetét jelentette a küszöbönálló kataklizmáknak. Három nap múlva igen erős robbanás rázta meg az Asiamát. Energiája elérte a négyszer tíz a huszonnegyedik hatványon erget, a lávafolyam kelet felé zúdult, és pillanatok alatt elárasztotta az oniosidasi műutat. Nyomban utána megnyíltak az Iszitaka-jama és a Hanare-jama hegyektől délre húzódó kráterek, láva

152

és hamu árasztotta el a Komoro és Karuidzava városok között fekvő területet. Az Uszuki-hágón átvezető műutat és alagutat elborította és eltömte a hamu és a láva. Az Aszama északnyugati oldalán, a sin-kaszavai hőforrások közelében álló szálloda alatt kitört vulkán valóságos pergő tüzet zúdított az Ebosi-csúcs oldalára. Megszakadt a Torii-hágón át vezető forgalom. A Sinsu tartománybeli Cumakoi és Ueda városok el voltak vágva egymástól. Az Aszama egy teljes hétig tombolt. Aktivizálódott a Hotaka-jama vulkán is Gumma tartomány északi részén. A láva lezúdult a Domoto-ko tóba, és elrekesztette a Tone-gava folyó felső szakaszát. A földrengések és törések miatt leomlott a Fudzsivara-gát, s ezzel megnyílt az út a Minakami-hőforrások környékéről lezúduló forró vízáradat előtt. A forró víz hullámai elérték Numata városát, és ennek következtében megszakadt a forgalom a dzsogosi vasútvonalon. Ezzel egyidejűleg aktivizálódott a Kantovidék északi részén található vulkáncsoport. Lángokban állt az egész Fudzsi vulkanikus övezet, amely a Honsu-szigetet keleti és nyugati részre osztó Kantói-hegylánc alatt húzódott. Tönkrementek az összes felszíni fővonalak, amelyek Kanto vidékét Közép- és Nyugat-Japánnal kötötték össze. Süllyedni kezdtek a Bofusz, Miura- és Idzu-félszigetek tengerbe nyúló fokai. Egy nap alatt tíz centimétert süllyedtek, ugyanakkor lassan, vízszintesen vándoroltak délkeleti irányba. Március huszonkettedikén a katasztrófa elleni védelem intéző bizottsága azt a jelentést kapta, hogy Kelet- és Nyugat-Japán észrevehető mozgásba lendült a nagy vetődés vonala mentén.

153

9. A Japán-szigetvilágot egy év múlva elnyeli az óceán... A japán kormány közleménye megrendítette a világot. Ám az egyszerű japánok meglepően nyugodtan fogadták a hírt. Állapotukat egyébként találóbb lelki ürességnek nevezni. Nem fordult elő, hogy valaki üvöltve, óbégatva kirohant volna az utcára. Az emberek hallgatták a kormányfőnek a néphez intézett szavait, és arcuk fokozatosan kövült meg és olyan lett, mint a kifejezéstelen álarc. Lehet, hogy egyszerűen nem tudták, mit kell ilyenkor tenni. Minden olyan váratlan és hihetetlen volt. A kormányfő beszédének elhangzása után egy perccel megszólalt Japán valamennyi telefonja. Láttad a tévét? Hallottátok a közvetítést? Japán elsüllyed, hogy lehet az? Mi a véleményed róla? Figyelj, mit tegyünk? Mondd meg, mihez kezdjek? Mi lesz most? Halló, halló, én vagyok az... Hallottad az újságot? Igen, én máris indulok haza. Mondom, hogy máris indulok haza, te pedig vidd haza a gyerekeket az iskolából. Bármilyen furcsán hangzik is, sehol nem robbantak ki heves viták, összezördülések. Az emberek kerülték egymás tekintetét, felkapták a telefonkagylót, vagy pedig némán doboltak ujjaikkal az asztalon, és tekintetük a semmibe révedt. Igen, ezt a kérdést nem lehet megtárgyalni a munkahelyen vagy az utcán. Az ütés nem csúszott le a hét köznapi élet felszínéről, hanem a lét kellős közepén csattant, mindenki elsősorban önmagára gondolt – mi lesz most személy szerint ővele? Mivel váratlanul le rövidült a munkanáp, a csúcsforgalom az egész országban már délután két órakor megkezdődött. A városokban zsúfoltak voltak a pá-

154

lyaudvarok és megállóhelyek. Tokióban a Ginzát, a Maru-noutit, a császári palota kertjét, a magasházakat, az utcákat, a vasútvonalakat már belepte a halványszürkés vulkánhamu. A császári palotát övező csatorna vize tej színűvé vált, s a fehér hattyúk ijedten lapultak a kövekkel kirakott partfalakhoz. Az emberek a talpuk alatt csikorgó hamun lépkedve, merev, szürke arccal siettek a járdákon az állomások és a megállóhelyek felé. Vajon hazaér-e velem a villamos, a vonat, a busz, a taxi? Vajon meddig juthatok el? Az embereket a félelem űzte, amely a nagy tokiói földrengéskor költözött a szívükbe, amikor egy pillanat alatt megbénult az óriási főváros összes kommunikációs vonala és közlekedési eszköze. Mindenkit, egyetlen gondolat fűtött: bármilyen módon hazaérni! A főváros hétköznapi életének külső burka a munkanap kellős közepén hirtelen megolvadt és szétfolyt, mint a forró zsír. Ez a burok esténként rendszerint fokozatosan olvad el, és átadja helyét a villódzó neonnak, amely a főváros pezsgő éjszakai életére emlékeztet. De most az emberek hazafelé siettek a forró hamuesőben, amely a szemükbe hullott, belepte az orrlyukaikat, s amelytől keserű lett a szájuk íze. Őrült sebességgel száguldoztak az üres taxik, mintha páni félelmükben menekülnének az utasok elől. A sofőrök, akárcsak a többi ember, haza, a családjukhoz siettek. Haza!... Hangtalanul ordított az egész város, amelyre zizegve hullott a szürkés-vörhenyes hamu. Bármi áron haza! És azután? Mit csináljunk otthon? Mi legyen? cikáztak a kérdések mindenkinek a fejében, de ezek a gondolatok ahogy jöttek, úgy el is szálltak. A legfontosabb most, hogy együtt legyen a család. Később

155

majd ráérnek gondolkodni, töprengeni, tenni valamit... Akadtak olyanok is, akik bent maradtak a munkahelyükön. Ezek főleg nőtlen férfiak és fiatalok voltak, akik munkásszállásokon laktak. A diákok, ellenkezőleg, eltávoztak a kollégiumokból, és az egyetemekre siettek, hogy barátok körében tárgyalják meg a helyzetet. De ha valahol összegyűltek is kisebb csoportok, többnyire kedvetlenül hallgattak. Egyesek rohantak az állomásra, hogy mielőbb az otthoni tájakon, a szülőföldjükön legyenek. A fővárosból azonban már lehetetlen volt nyugatra utazni. A vonatok abba az irányba csak Hiradzsukáig mentek, a tokió-nagojai vonalon pedig csupán Adzugiig, de itt is hamarosan megszűnt a forgalom. A Hacsiodzsiból nyugatnak húzódó központi vasútvonal is használhatatlanná vált. A Kanszaiból érkezett kétszázötvenezer ember el volt vágva lakóhelyétől. “Tokaidó megalopolisz” ketté volt hasítva, a Kelet- és Nyugat-Japán közötti forgalmat csak légi és vízi úton lehetett lebonyolítani. A nemrég újjáépült hanedai repülőteret ismét bezárták. Töltéseket építettek, dagálykor a felszállópályákat elöntötte a víz, mert a repülőtér egész környéke nagyon lesüllyedt. Az egyetlen működő fővárosi repülőtér, a naritai légikikötő, amely a belföldi és a nemzetközi légiforgalmat bonyolította le, a túlterhelés miatt bármely pillanatban használhatatlanná válhatott. Kiszaradzu és Irima városokban három nappal ezelőtt megnyitották a belföldi utasforgalom számára a légierő repülőtereit, de ezek csak közepes méretű repülőgépeket fogadhattak. Katonai szállító repülőgépeket kellett igénybe venni. A tokiói kikötőből, amelyet a szökőár után még nem állítottak helyre, és nem tudott fogadni nagy hajókat, egymás után futottak ki Kanszai és Kyushu felé az utasokkal zsúfolt kisebb hajók...

156

A Fudzsi felrobbanása során keletkezett hamuréteg megbénította a főváros felszíni közlekedését. Az utcákat hótakarítógépek tisztították. A személyautók még csak valahogy elvergődtek, de a benzinhiány miatt egyre csökkent a kocsik száma. A benzinfogyasztást állami ellenőrzés alá vették, és szigorúan adagolták az üzemanyagot... A fővárosban a nagy földrengés után bevezetett és három hónapig tartó szükségállapotot két hónappal ezelőtt megszüntették, de most újra kihirdették és nemcsak Tokióban, hanem az egész országban.

– Valószínűleg módosítani kell kissé a hajóelosztást – jelentette a tengeri közlekedési igazgatóság vezetője a kiürítési bizottságnak. – A Fudzsi felrobbanása után egyes külföldi hajótulajdonosok bejelentették, hogy leállítják az általunk bérelt hajókat, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy a szakszervezet a megnövekedett veszély miatt béremelést követel. Ezek azonban csak afféle trükkök, hogy felemelhessék a luxushajók bérleti díját, amelyet még a kormányközlemény megjelenése előtt állapítottak meg. Egyszóval, sajnos, ez a tendencia tapasztalható... – A kormány tárgyalásokat folytat az amerikai elnökkel, hogy a hetedik flottán kívül megkapjuk még az első flottát is – felelte a bizottság elnöke. – Hát nincs egy emberünk, akinek szava volna a Hajótulajdonosok Nemzetközi Szövetségében? – Természetesen van. Csakhogy pénz kellene ahhoz, hogy ott igent mondjanak. – Azt hiszem, épp eléggé megkentük már a vezetőséget – jegyezte meg a bizottság egyik tagja. – De, úgy látszik, azoknak minden pénz kevés... – Ez igaz. Csakhogy a legkülönbözőbb területeken adódhatnak hasonló szituációk. Az események megle-

157

pően gyorsan fejlődnek, és külföldön egyelőre csak a háromnegyedét sikerült felvásárolni annak az arany-, platina- és valutamennyiségnek, amit terveztünk. Erre most még ezek a hajótulajdonosok is. Óriásira nőhet a deficitünk... – Nem tehetünk semmit... – szólalt meg egy másik bizottsági tag. – A hajókat bármi áron meg kell szereznünk. A japán kereskedelmi hajók össztonnatartalma huszonhatmillió tonna, ez elenyészően kevés ahhoz, hogy elszállítsunk száztízmillió embert. Ráadásul tartályhajók képezik a kereskedelmi flotta zömét. – Na és hogy állunk a repülőgépekkel? – kérdezte a bizottság elnöke. – A légitársaságok nem óhajtják felemelni a fuvardíjakat? – Egyelőre nem. De a végső esetben aligha lehet számítani a légi szállításra – felelte a légi szállításokért felelős bizottsági tag. – Mint tudják, a légikikötők Japán gyenge pontjai. Csak Narita, Itami, Itadzuke és Titosze tud fogadni transzkontinentális utasszállító gépeket. De amint megkezdődnek a földrengések és az áradások, ezekre a légikikötőkre sem lehet majd számítani... – Na és hány géppel számolhatunk? – Egyelőre nem tudok pontos számadatot mondani, még nem fejeződtek be a légitársaságokkal folytatódó tárgyalások. De azt hiszem, hogy a világ összes repülőgépének a harminc százalékáról lehet szó. Elvégre miattunk nem maradhat repülőgépek nélkül az egész világ. Csakis a nagy és közepes hatótávolságú polgári repülőgépekről van szó, amelyeket a legkritikusabb pillanatban egy hétre kaphatunk kölcsön. Nem szabad megfeledkeznünk a légikikötők áteresztőképességéről sem. Naritán maximum napi ezer felés leszállás lehetséges, Itamin hatszáz. Az amerikaiak megígérték, hogy kölcsönadják a légietők stratégiai szállítógépeit, köztük az óriás szállítógépeket. A mi

158

repülőtereink azonban nem alkalmasak ilyen repülőgépek számára. Úgyhogy azt kértük, hogy minél több közepes nagyságú gépet adjanak kölcsön. – Az indonéz haditengerészet és a kínai kormány is felajánlotta a segítségét. De nagy reményeket nem fűzhetünk hozzájuk – mondta a tengeri közlekedési igazgatóság vezetője. – A Szovjetunió még nem adott választ, de információnk szerint a Szovjetunió nagy szállítóflottája jelenleg a Jeges-tengeren át a Csendesóceán felé halad. úgyhogy, remélem, hamarosan választ kapunk. – A Szovjetunió, Észak-Korea, Kína... – jegyezte meg egy másik bizottsági tag. – A legközelebbi szomszédaink, mégsem települhetünk át ezekbe az országokba, bármennyire szeretnénk is... Valahogy olyan kínos. – Már réges-régen megtehettük volna, hogy barátkozunk és kulturális cseréket bonyolítunk le ezekkel az országokkal! – csapott indulatosan öklével az asztalra a bizottság egyik ellenzéki párti tagja. – De Japán a Meidzsi-korszak óta mindent elkövetett, hogy ellenségünkké tegye őket. Hol a gazdasági, hol a katonai agresszió, aztán meg a hidegháború híveivé szegődtünk, területünket átengedtük katonai támaszpontok számára. Vagyis tipikus imperialista politikát folytattunk. Mi magunk vagyunk a bűnösök, mi szántuk Japánt ázsiai árvaságra. Még a háború után sem törődtünk fikarcnyit sem azzal, hogy az ázsiai népek iránti barátság és türelmesség szellemében neveljük a fiatalokat. A velük szemben táplált gőgünket és fölényességünket sem vetkőztük le. A japán ember nemzetközi szemléletéből teljesen kiesnek az ázsiai országok. Kik is ezek a mai japánok? Vastag pénztárcájú és intenzív gazdasági tevékenységre beprogramozott emberek, akik megvetően lenézik a szegény és “beprogramozatlan” ázsiaiakat. Mit is

159

várhatunk majd tőlük, amikor beengednek bennünket hazájukba? – Ezzel már elkéstünk, de Japán valóban csak arra törekedett, hogy az “európai” hatalmak színvonalára emelkedhessen – helyeselt az elnök. – Meg kell mondani, hogy bizonyos mértékben szép sikereket értünk el. Meg aztán az Ázsiától való önkéntes elszigetelődésünk sem ártott senkinek. És végül, ha történt valami, mindig elrejtőzhettünk négy szigetünkön, és nyugodtan kereskedhettünk, üzletelhettünk a földgolyó tőlünk tízezer kilométernyire fekvő másik felével. De most arról van szó, hogy ezek a szigetek, amelyeken elrejtőzhetnénk, eltűnnek... – Az áttelepültek elhelyezését intéző bizottság tagjai azt sem tudják, hol áll a fejük – szólt közbe a sajtót képviselő bizottsági tag. – Felmérést végeztek a lakosság körében, hogy ki hová szeretne áttelepülni. A megkérdezettek túlnyomó többsége Amerikát, Európát és Ausztráliát nevezte meg. Délkelet-Ázsiában pedig Hongkongot, Bangkokot és Szingapúrt jelölték meg. Sokan valószínűleg mint turisták jártak is ezeken a helyeken. – Megfelelő rendszabályokat kellene hozni a Kínáról és a Szovjetunióról rágalmakat terjesztő szélsőjobboldali elemek ellen. Régebben azt hangoztatták, hogy ezek az országok meg akarnak támadni minket, most pedig azt beszélik be az embereknek, hogy a náluk letelepedett japánok rabszolgasorsra jutnak – mondta az ellenzéket képviselő bizottsági tag. – Ne mászkáljanak szabadon az efféle alakok ilyen felelősségteljes pillanatokban! Persze, az egészért a hatalmon levő kormánypártot terheli a felelősség; bármennyit változott is az utóbbi években a kabinet összetétele, a kormány mindig túl buzgón támogatta az Egyesült Államok antikommunista politikáját, és ezzel hallgatólagosan helyeselte az uszítók pszichológiáját és cselek-

160

ményeit... – A kérdést már megtárgyalták a legmagasabb szinten – felelte az elnök, az orrnyergét dörzsölgetve. Okvetlenül rendszabályokat kell hozni a szélsőjobboldaliak ellen, no persze, csak úgy, hogy az ne ütközzék az alkotmányba. – Valóban egyetlen ország sem hagyja, hogy állampolgárai oly féktelenül rágalmazzanak más államokat, mint Japán. Japán egyáltalán nem érzi át annak jelentőségét, hogy a nemzetközi közösség tagja – jegyezte meg a bizottság kormánypárti tagja, egy diplomata. – Nem vezethet nagyszabású zavargásokhoz az, hogy az emberek megválaszthatják leendő letelepedési helyüket? Hiszen a jelenlegi viszonyok között nyilván nem kerülhető el a kényszermegoldás. – Bele kell súlykolni honfitársaink fejébe, hogy ez nem turistautazás, hanem az életük megmentését szolgáló kiürítés – felelte komor arccal az elnök. – De lássunk munkához! Halljuk a jelentéseket. – Légi úton a legideálisabb körülmények között tíz hónap alatt tízmillió ember szállítható el ötezer kilométeres távolságra, avagy húszmillió két és fél ezer kilométeres távolságra. De ismétlem, ideális körülmények között. Hiszen nem tudni, meddig lesznek üzemképesek a légikikötőink. – Az oszakai légikikötő állapotát ismeri, de a naritai repülőtérnek is van gyenge pontja – jegyezte meg a polgári légi forgalom igazgatóságának vezetője. – Mégpedig az üzemanyag. A kaszimai kikötőből húzódó olaj vezeték súlyosan megrongálódott a földrengéskor, és csak a háromnegyed részét állították helyre. Ha folytatódnak a nagyerejű földrengések, az üzemanyagot légi úton kell majd szállítani. Feltételezhető, hogy a belföldi vízi utak is használhatatlanná válnak. A tengeri kikötőktől távol eső repülőterek leggyengébb pontja, hogy a tartályhajók nem tudják közvetle-

161

nül oda szállítani az üzemanyagot. – A tengeri kikötök helyzete sem jobb – mondta a tengeri közlekedési igazgatóság vezetője. – A csendesóceáni tengerpart kikötőinek harminc százaléka már most hasznavehetetlen, a Japán-tenger partján levő kikötőknek pedig tíz százaléka megbénult. Ha ilyen ütemben folytatódik a csendes-óceáni partvidék sülylyedése és a Japán-tenger partvidékének emelkedése, akkor négy hónap múlva használhatatlanná válik az ország összes kikötője. S akkor már csak a nyílt tengeren szállhatnak hajóra a menekültek. Viszont a csónakokban nagyon kevés embert lehet elszállítani a hajókhoz... – Csekély merülésű hajók kellenének – szólt közbe az elnök. – Nem marad más hátra, mint segítségért fordulni a haditengerészethez és az Egyesült Államok hadiflotta-parancsnokságához. A csekély merülésű hajók között akadnak nagyméretűek is, amelyek két és fél ezer tonnásak. Ezek tankokat is szállítanak. – Igen, a vietnami háború idején ezeken hadászati anyagokat szállítottak Jokohamából Saigonba... – Pontosan! Én is egy ilyen hajón tértem haza a háború után a déltengeri szigetekről. Nagyon dobálják a hullámok, és teljesen komfort nélküli. Sok beteg és sebesült halt meg a trópusi melegtől, a kiszáradástól.. – Ha nem tévedek, akkoriban a katonákkal együtt tizenegymillió embert telepítettek haza külföldről jegyezte meg a diplomata. – De mennyi idő alatt! Majdnem tíz esztendő alatt! – mosolygott keserűen az elnök. – De hisz ez őrület: tíz hónap alatt száztízmilliót...

162

Az egész Japán-szigetvilág remegett. A déli Kiususzigettől az északi Hokkaidó-szigetig szüntelenül rengett a föld, s ezek a földrengések kettes-négyes erősségűek voltak. Japán két végén egyszerre aktivizálódott az Aszo és a Tokati vulkán. Már több mint egy hónapja használhatatlan volt a Cugaru-tengerszoros alatt húzódó vasúti alagút: a csőgyűrűkön nagy mennyiségű víz szivárgott be. A Kiusu északi részén és Honsu nyugati részén lezajlott hetes erősségű földrengés miatt a talaj hét kilométer hosszúságban kétméternyit tolódott el vízszintes és hetven centiméternyit függőleges irányban. Az eredmény: megrongálódott a Simonoszeki ésModzsi között húzódó autópálya- és vasúti alagút. Csupán a híd maradt csodával határos módon épségben, de pillérei másfél méternyire elmozdultak. Röviddel ezután Kiusu szigetén kitört a Kirisima és a Szakuradzsima. A sziget három métert süllyedt a csendes-óceáni partvidéken, majd rövid szünet után – még gyorsabb ütemben – újra süllyedni kezdett. Közép-Japánban kitört a Jakedake és a Tatejama. Az embereken az izgalomnak a legcsekélyebb jele sem látszott: szinte kővé meredten várták a kormány utasításait. A Tokiótól teljesen elvágott Kanszai tartományba még a fővárosi lapok sem érkeztek meg. A két tartomány között csak rádión és televízión keresztül tartották a kapcsolatot, igaz, még három képtávíró is működött. Közzétették az általános kiürítési tervet, egyelőre azonban semmilyen konkrét utasítás nem született. Április másodikára tűzték ki a kiürítés megkezdését. A közlemény szerint minden körzetben a tartományi, valamint a városi és községi polgármesteri hivataloknak kell kitűzni az elszállítás időpontját és kijelölni a gyülekezés helyét. Ám az idő telt-múlt, a kihirdetés pedig késett. A kormányközlemény megjelenése után nyomban beszüntették a jegyeladást a nemzetközi légi

163

járatokra. Lassan megkezdődött a betegek és az ellátásukat biztosító egészségügyi személyzet evakuálása, de csak akkor szállították el őket, ha a fogadó állomás fogadni tudta a szállítmányt. A repülőterek közelében lakó emberek egyre idegesebben figyelték a sietve le és felszálló repülőgépeket. ... Ha ideiglenesen leállították a lakosság elszállítását, akkor miért száll fel mindennap oly sok túlzsúfolt utasszállító gép?.. Kik ezek az utasok? Lehet, hogy fontos kormány tisztviselők rokonai, összeköttetésekkel rendelkező gazdagok?... Úgy látszik, nekik lehet!... És velünk mi lesz?... Bennünket itt akarnak hagyni az utolsó pillanatig?... Vagy ami még roszszabb: a sorsunkra hagynak?... Hangosan egyelőre még nem mondták ezt ki, de a felszálló repülőgépeket szemmel tartó emberek tekintetében félelem és bizalmatlanság tükröződött. A lakosság zöme még ezek után sem vesztette el a társadalomba vetett hitét és a kormány iránti bizalmát. A kormány majd csak megbirkózik valahogy a nehézségekkel... Ezt a reményt a nemzeti egységbe vetett mélységes hit táplálta: hiszen valamennyien – mármint a politikusok és hivatalnokok – japánok. Túl sokáig sulykolták bele a népbe a “nemzeti egység” gondolatát. Ennek a nemzeti egységnek, a “vezetőkkel” való összeforrottságnak volt köszönhető, hogy a nép is – jóllehet élesen bírálta a kormányt és a katonai klikket – bűnösnek érezte magát, amikor a császár egyetlen intésére beszüntetett háború után kivégeztek tizenhárom háborús bűnöst. Ez a megrögzött, a gyermek szülője iránti bizalmához hasonló érzés – “a szülő végső esetben mindig segít” – tovább élt a népben, és veszély esetén a beletörődést és engedelmességet eredményezte. Az emberek ugyan megszokták, hogy engedelmeskedjenek a “gondos atyák-vezetők” akaratának, egy

164

másik magatartásrendszer is élt bennük, amely a modern társadalom éles ellentmondásainak hatására alakult ki. Ennek a rendszernek a lényege, hogy ha elvettek tőled valamit, ha sokat tűrtél vagy megbántottak, üvölts, toporzékolj, s ha kell, még az öklödet is használd. Egyébként ilyen esetekben az emberek jóformán soha nem csinálták ezt végig komolyan. És ez megint csak a “honatyák” és a társadalom iránt tudat alatt táplált “gyermeki” érzelemnek volt köszönhető. A heves érzelmi kitörést bizonyos fokú megbékélés követte: mondván, most már nem érdemes belepiszkítani a saját fészkünkbe. De ez a mostani helyzet más. A népben nőttön-nőtt az aggodalom és a kormány iránti bizalmatlanság, és noha egyelőre még nem jutott kifejezésre, a lavinaként növekvő félelem bármely pillanatban robbanással fenyegetett. A nyugtalanság óráról órára fokozódott. Az emberek a semmibe meredt tekintettel, automatikusan mozogtak. Ha tekintetük találkozott, az egymás szemében tükröződő félelém csak megsokszorozta rettegésüket. Olyanok, voltak, mint az űzött vadak. A föld állandóan remegett. Az égből hullott a fehér hamu...

A közlekedési vonalak egymás után mentek tönkre. A mezőgazdasági körzetektől elvágott városokban élelmiszerhiány lépett fel. Tokióban a földrengés után még mindig érvényben volt az árellenőrzésről és az élelmiszer-adagolás ról szóló törvény, de most, hogy bevezették a rendkívüli állapotot, az összes hírközlő és közlekedési eszköz, az élelmiszerek és közszükségleti cikkek adagolása és az árak teljesen a kormány ellenőrzése alá kerültek. De alighogy megjelent az ellenőrzésről szóló törvény, a pultokról nyomban eltűnt minden áru. Igaz, tíz napra rá, a kormány erélyes

165

beavatkozásának köszönhetően, valamelyest javult a helyzet. Csakhogy az egész országban tönkrement a közlekedési hálózat, megbénult az áruforgalom. Az élelmiszerhiány súlyos problémát jelentett a fővárosban.

– Jegyrendszer? – kérdezte ingerülten a korán megöregedett férfi, és úgy nézett a feleségére, mintha legalábbis ő lenne az oka. – És mikortól? – A jövő héttől. Ezen a héten pedig egyáltalán nem árusítanak semmit. A fáradt, középkorú asszony kivett a szatyrából egy kevés zöldséget és pár csomag félkész metélt tésztát. – De hiszen még három nap van a jövő hétig! mondta a férj, és a naptárra nézett. – Legalább van valami élelmünk itthon? Valami tartalékunk? – Csak négy kiló rizs. A vasárnappal együtt még négy nap... Jóformán semmi húsunk, zöldségünk nincs... Na meg van még egy kevés konzervünk... – Miért nem vásároltál be idejében? – kérdezte a férj bosszúsan. – Hiszen tudtad, hogy ez lesz! – Az üzletekben már két hete szinte semmi nincs. Csak sorok. Hiszen én mindennap sorban állok, hogy legalább valamit kaphassak... Közben a gyermekkorom jut eszembe. Elemibe jártam, amikor véget ért a háború. Körös-körül üszkös romok és sorok, vég nélküli sorok... Éheztünk... Olyan, mint egy rossz álom. Hát gondolhattam én arra, hogy megismétlődik... Kezébe vette az egyik metélt tésztás csomagot. – Ezt is alig kaptam. Senki nem akar eladni. A kereskedő azt mondta, hogy amije van, az neki kell. Már elszállt minden reményem, és indulni akartam. De eszembe jutottak a gyerekek, hiszen hárman vannak. Hát csak állok és töprengek. A kereskedő pedig a

166

fülembe súgja: “Okuszan, nekem nem kell a pénz, de ha van drágaköves gyűrűje, azért cserélhetek...” . – Na és? – háborgott a férj. – Elcserélted?! Melyik gyűrűdet? – Hát azt, amelyiket – emlékszel – akkor vetted a születésnapomra, amikor jutalmat kaptál... – A macskaszemeset? – kérdezte rekedten a férj. – Na jó... az nem is olyan drága holmi! De... akkor is ötven- vagy hatvanezer jenbe került. És te ezért a gyűrűért hét csomag metélt tésztát kaptál?! – Ne haragudj, kérlek! – felelte halkan az asszony, és ijedten nézett a férjére, akinek teljesen megváltozott az arca.. – Én... én egészen megzavarodtam... és odaadtam... – Anyu, mikor lesz a vacsora? – Lábdobogás hangzott fel a lépcsőn, és a legkisebb fiú, az ötödik elemista szaladt le az emeletről. Mögötte a bátyja, a középiskola első osztályos tanulója és másodikos nővére lépkedetf. – Éhes vagyok... Mi lesz ma vacsorára? A szülők egymásra néztek. Az apa hirtelen talpra szökkent, és kezdte kioldani magán az obit. – Figyelj... – szólt ijedten az asszony. – Elmegyek kis időre – felelte a férj, és hozzáfogott az átöltözéshez. – Vacsorára ne várjatok. Add oda a gyerekeknek. . – De hiszen későre jár már... A férfi az éjszakai utcákat járta. Az állomás felé menet már dühös volt magára a miatt a naiv nekibuzdulása miatt, hogy bármi áron, de szerez valami élelmet. Amikor a háború befejeződött, ő a gimnázium negyedik osztályába járt. Azt hitte, hogy az emlékezetéből rég kihullottak azok a napok, amikor szüntelenül csak az evésen járt az esze. És most egyszer csak meglepően tisztán rajzolódik ki előtte a kép, amint apjával alig vánszorognak a nehéz hátizsákkal a hátu-

167

kon... Aztán a túlzsúfolt vonaton a hágcsókorlátba kapaszkodva lógnak... Ismét az országút... Az ország belsejébe vezető hegyi utakon ballagnak. Alázatosan könyörögnek a parasztoknak, hogy adjanak el nekik egy kis élelmet. Végül kapnak egy kevés félig rohadt hegyvidéki batátát és megtömve hátizsákjukat, hazaindulnak... De megörülnek majd a sápadt, sovány testvérkéi: a batáta nagyon jóízű! Anyjuk szomorkásan mosolyogva néz rájuk, azt mondja, nem éhes, csak a héját és a maradékot eszi meg... Valahányszor élelemért jártak, neki mindig eszébe jutott anyjának a dystrophia* jeleit viselő arca és az a mosoly... Összeszorított fogakkal cipelte a hátizsákot, amelynek szíjai mélyen belevágódtak a válla húsába. “Éhes vagyok” – harsogott a fültében kisebbik fiának a hangja, és összeolvadt saját testvéreinek a távoli háborús évek mélyéből visszhangzó hangjával. – Hallgassatok! – kiáltotta, aztán megállt a sötét utcán, és befogta a fülét. Kiáltása magához térítette, s körülnézett. A gyéren megvilágított utcán egy lélek sem járt. Nem, ő nem akarja többé hallani ezeket a hangokat. Soha! A háború rég véget ért, de a múltból a mába vezető út hosszú és gyötrelmes volt. Hány évig is tartott? Tíz, húsz? Végre beköszöntött az idő, amikor már nem voltak nyugtalanító álmai, nem ébredt fel többé hideg verejtékben fürödve: Felejteni kezdett... Csak nem ismétlődik meg az egész?! Valahányszor eszébe jutottak a régi idők, örömmel gondolt a gyermekeire: nekik már nem kell ilyesmitől tartaniuk. És aztán.... Hát már megint?.. Állt dermedten a sötétben, szemét a felhőfoszlányok borította, éjszakai égboltra szegezte. Az életet ezzel a saját két kezével alakította ki * Alultápláltság következtében fellépő súlyos, krónikus emésztési zavar - A szerk.

168

magának, végkimerülésig robotolt a cégnél, feláldozva minden vágyát. Munka, szívós munka... Néha egy kis olcsó szaké, hogy kissé elernyedjen. Életüket fiatal feleségével egy apró albérleti szobában kezdték, aztán végre saját otthonhoz jutottak: egy kétszobás szövetkezeti lakáshoz. Megszülettek a gyerekek... felcseperedtek, iskolába kezdtek járni... Házat kellett bérelniük. Aztán nagy nehezen összegyüjtötték az előleget, s vettek egy telket, olyan összegért, hogy majdnem ráment mindenük. Saját házat építettek, aztán se vége, se hossza a törlesztéseknek: alig egy fél évvel ezelőtt fizették ki az utolsó részletet. Harmincévi szívós, türelmes munka. Ha csak rágondol is, egész testét kiveri a verejték. Igen, ő lemondott minden vágyáról, fiatalságának minden reményéről, helyesebben, a fiatalságát feláldozta a családjáért... Néha éjszakánként elfogta a reménytelen bánat, kiugrott az ágyból, és egy hajtásra megivott egy pohár hideg szakét, hogy elernyedjen. Amikor szemrehányást tett a gyermekeinek, hogy hanyagul, könnyelműen bánnak a pénzzel és a holmijukkal, gyakran felemlegette nekik a háborút, de nyomban megkapta tőlük a pimasz választ: “Na és aztán? Nekünk aztán mi közünk hozzá?” Erre ő kikelt magából, de lefékezte indulatait, s nem ütötte meg őket, inkább megpróbált mosolyogni, ettől viszont még szánalmasabbnak érezte magát. És újra ivott, hogy elernyedjen... De ez... ez akkor is szép... Csak ne jönnének vissza azok a régi, gyötrelmes napok!... Az emberek, akár a farkasok, képesek voltak egymás torkának esni a rothadt batáta miatt. A gyerekek még csak elképzelni sem tudják az ilyesmit. Az ő nemzedéke tehát nem hiába szenvedett... A világért sem szabad megengedni, hogy a gyerekek ugyanazt éljék át, amit ők, ez volt kortársainak a visszatérő gondolata. Ez járt az eszében, amikor itta a keserű szakét az olcsó talponállóban, mulatott, és ízetlen tréfákkal szórakoz-

169

tatta a tulajdonosnőt. Néha az alkalmi asztalszomszédjával, a vele egyívású férfival rázendített egy katonanótára, és a fiatalok megvetően néztek rájuk. Na és aztán, akkor is szép volt... Bármit mondjanak is, mi iparkodtunk... Japánban rendeződött az élet. Az emberek gazdagabbak lettek, megtehették, hogy tiszta ruhában járassák és jóllakassák a gyerekeiket. Az utóbbi időben már egyáltalán nem is gondoltak az evésre. Egyszer, amikor alighogy beköltöztek az új – saját! – házukba, örömében becsípett, és banzájt kiáltott. A felesége akkor megharagudott rá, a gyerekei pedig rosszallóan néztek apjukra... Most pedig... Most pedig erről a vékonyka jólétről kiderül, hogy csak egy rövid álom volt? Japán elsüllyed... Teljesen hihetetlen, de azt mondják, hogy igaz. Százmillió ember... Ezek az emberek nagy nehezen kikecmeregtek a háborús és a háború utáni évek összes nyomorúságának hínárjából, fél életük ráment arra, hogy szorgos munkával megteremtsék családjuknak és az egész országnak a jólétet. És most, néhány hónap múlva mindez eltűnik, a szó legigazibb értelmében elsüllyed az óceánban... Mi vár rájuk? Túlzsúfolt repülőgépek és hajók, ha sikerül is feljutniuk rájuk, tengődés egy idegen, azelőtt soha nem látott országban, “bérelt” földön, a menekültek részére épített barakkokban, lágerekben... Kegyelemkenyéren élnek, saját sebezhetőségük állandó tudatával. Vajon őrá milyen élet vár? Képes lesz-e az ismeretlen országban mindent elölről kezdeni? Hiszen családja van, felesége, aki már nem egészen fiatal, és gyerekei, akik még nem olyan nagyok. Talál-e majd munkát? Tud-e majd annyit hazahozni, hogy mindnyájan jóllakjanak? Elmúlt már ötven... És nagyon elfáradt... Lehorgasztott fejjel, némán baktatott hazafelé. De nem, ő

170

még harcolni fog! Elvégre a gyermekeinek az apja, a feleségének a férje! Ő férfi! Érett férfi! Családjáért még egyszer feláldozza magát. Nos, legfeljebb nem éli majd a nyugdíjasok csendes életét, amelyre számított, ha majd nyugalomba vonul. Felmondási pénzt sem kap. Hát aztán? Eddig talán volt valami öröme az életben? Úgyhogy neki teljesen mindegy. Hát igen, rossz korban született a mi nemzedékünk, gondolta. Felmorajlott a föld, és ismét rengeni kezdett. Egyszerre aludtak ki az alig pislákoló utcai lámpák, üvegcsörömpölés hallatszott. Cserepek hullottak súlyosan koppanva a kövezetre. A férfi nem sokat törődve a rengő földdel, folytatta útját. Nem érdemes a sorsát átkozni! A régi időkben sok ember tűrt el ennél sokkal nagyobb szenvedéseket, és úgy halt meg, hogy a jót soha nem ismerte meg. Meg aztán a világon is rengeteg nyomorult ember él... Ő mégiscsak jólétben is élt, mivelhogy éppen ebben a korban született és nem akárhol, hanem Japánban. Még golfozni is megtanult... Járt külföldön, igaz, mindössze egyszer... Egyszer meg egy gésát is ölelő karjai között tartott, még ha csak egy olcsó lányt is... Ötvenéves, és mindent elölről kezdhet. Mit lehet tenni, ha egyszer elölről, hát elölről... Ment az éjszakában, és lába alatt rengett a föld. Elölről... elölről,.. És felnyögött. Körös-körül egyetlen lélek sincs. Tehát senki sem veszi észre, hogy ő, a már nem fiatal ember, tenyerével törli arcáról a makacsul lefelé gördülő könnyeket, és egész idő alatt azon igyekszik, hogy szánalmas mosolyfélét erőltessen magára.

171

10. – Megjött a válasz Kínától – jelentette Kunieda. – Hajlandók befogadni kétmillió embert, egyelőre auausztusig... A későbbiek folyamán még ötmilliót befogadnak, de a mieink valószínűleg azt kérik majd, hogy ezt a számot kissé emeljék meg. Folynak a tárgyalások. – Túl sok! – rázta a fejét Nakata. – Bármilyen nagy is a területük, de az egy főre jutó jövedelem ott nagyon csekély. Gondolj csak az élelmiszer-problémájukra! – Igaz. Kína kijelentette, hogy parasztokat és jól képzett műszaki szakembereket hajlandó befogadni... – És hová? Kuangtung tartományba? – Nem, egyelőre Csiangszu tartományba: A Jangce torkolatánál fekvő Csungmingtao szigeten már folynak az áttelepülési állomások előkészítő munkálatai. – Csungmingtao sziget? – Nakata merengve nézett a semmibe. – Igen. – Szerintem Uszunnal szemben fekszik. – Igen. Na és? – Nem, nem, semmi – felelte Nakata. – Hát a Szovjetunió? – Ahogy azt feltételeztük, a Tengermellék területén helyezik el a menekülteket. Kiderült ugyanis, hogy Szahalin déli részét és a Kuril-szigeteket is sújtja a katasztrófa, mindkét helyen folyik a lakosság kitelepítése. Úgyhogy tőlük nem sok hajóra számíthatunk. A Japán megmentését intéző bizottság, amely az ENSZ kebelében alakult meg, végre megkezdte működését. Igaz, az ENSZ főbiztosának a titkársága már egy és mást tett a menekültek megsegítése érdekében. Dr. Bin, az ENSZ főtitkára elvetette a nagyhatalmak-

172

nak azt a javaslatát, hogy a különböző országok hadihajóiból külön flottát hozzanak létre a japán lakosság áttelepítésére. Ehelyett a közgyűlés égisze alatt különleges bizottságot létesítettek, amelynek a nagyhatalmakkal együtt a föld különböző térségeit képviselő tizenhét ország lett a tagja. Elnökéül Tanzánia képviselőjét, Nbajon urat, az ENSZ afrikai gazdasági bizottságának tagját, az ENSZ gazdasági és szociális bizottságának volt tagját választották, két helyettese pedig a Szovjetunió és az Egyesült Államok képviselője, titkára Málta képviselője lett. Az európai országok képviselőin kívül az ázsiai államok: Indonézia, Jordánia, Banglades képviselője került a bizottságba. Erről dr. Bin gondoskodott, aki kijelentette, hogy a fejlődő országok, amelyek még jól emlékeznek saját szenvedéseikre, erkölcsi támogatást tudnak nyújtani Japánnak, ami legalább olyan értékes, mint a nagyhatalmak anyagi segítsége. A bizottság fő feladata, hogy tárgyalásokat folytasson a különböző országok képviselőivel a japán menekültek befogadásáról. Ezeket a tárgyalásokat eddig Japán önállóan folytatta. Konzultánsként bevonták a munkába Braunberger altengernagyot, az Egyesült Államok haditengerészetének képviselőjét, a tengeri és légi szállítások szakértőjét. A bizottság tagja lett, igaz, szavazati jog nélkül, Japán is, amelyet Nodzaki Hatirota, a japán külügyminisztérium szaktanácsadója és Kokonogi Szakihira úr, a matematikai tudományok doktora, az ENSZ volt tudományos attaséja képvisel, aki egykori posztján az atomenergia és a nyersanyagforrások problémájával foglalkozott. A bizottság mindjárt az elején a menekültek országok szerinti elosztásának igen bonyolult és kényes problémájával találta magát szemben. Az első zárt ülésen Ponson úr, Kanada képviselője munkahipotéziskéntaz “arányos széttelepítés” elvét javasolta alkal-

173

mazni. Más szóval, azt ajánlotta, hogy a japán menekülteket az országok lakosságának számával arányosan osszák szét. Japán száztízmillió főnyi lakossága a világ négymilliárdnyi összlakosságának két egész nyolc tizedét teszi ki. Következésképpen minden ország annyi menekültet köteles befogadni, amennyi lakosságának két egész nyolctized százaléka. Ugyanakkor az ország konkrét helyzetétől függően megengedhető plusz-mínusz. egyszázalékos eltérés. A javaslat igen jellemző volt Ponson úrra, aki Kanadában, majd pedig az ENSZ-ben is élelmezésstatisztikával foglalkozott, a kis és a fejlődő országok azonban határozottan elvetették. A nyugat-európai országok, a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Ausztrália támogatták a javaslatot, amely szerintük alapját képezheti a probléma megvitatásának. A kis országok képviselőinek az volt a véleménye, hogy az elosztás nem lehet mechanikus, hanem az ENSZ közvetlen ajánlásainak megfelelően figyelembe kell venni a konkrét viszonyokat: az éghajlatot, az életmódot, a belső helyzetet és az ország gazdasági erejét. A fejlődő országok kifogásának egyik oka volt az is, hogy Kanada terjesztette elő a javaslatot. Kanada évente százezemél több bevándorlót fogad be. Az igen csekély népsűrűségű ország az amerikai kontinensen a legnagyobb, közel tízmillió négyzetkilométernyi területtel rendelkezik. Igaz, területének háromnegyed része a hideg és zord éghajlat miatt jóformán alkalmatlan az élet számára. Ha az arány szerinti elosztást alkalmaznák, Kanadának hétszázezer menekültet kellene befogadnia, de a folyosói beszélgetések során az a vélemény alakult ki, hogy a lakott terület és az egy főre jutó nemzeti jövedelem nagyságát tekintve, ez túl kevés. A japán kormánnyal folytatott közvetlen tárgyalásokon Kanada máris készségét nyilvánította,

174

hogy másfél millió menekültet fogad be. Ily módon Kanada jóval megduplázta a saját javaslata szerint rá eső kvótát, hangsúlyozva ezzel a többi országgal szembeni “erkölcsi” fölényét. – Ez persze ideális megoldás volna – felelte Nbajon elnök. – De akkor egyszerűen kifutnánk az időből. Braunberger altengernagy később majd előterjeszti ezzel kapcsolatos javaslatáit. Addig is ismertetnék önökkel néhány számadatot. A kétoldalú tárgyalások eredményeképpen tizenhét ország ígéretet tett Japánnak, hogy befogad húszmillió japán menekültet. Napjainkban több mint egymillió japán él a világ különböző országaiban, közéjük tartoznak a már régebben kivándoroltak és azok is, akik most települtek át. Öt-hatmillió ember áttelepítését tervezzük azokra a területekre, amelyek ENSZ-mandátum szerint Japán igazgatása alatt állnak. Ha ezekhez hozzáadjuk azt a másfél milliót, akiket azokra a földterületekre telepítettek át, amelyek Japán tulajdonát képezik, vagy amelyeket legálisan vettek bérbe külföldön, akkor kiderül, hogy egyelőre alig harmincmillió ember számára találtunk helyet. Hogy a száztízmilliónyi japán lakosság többi háromnegyed részét hová és hogyan telepítjük át, ez a kérdés egyelőre még nyitott. A gyors kiürítés után természetesen át lehet majd telepíteni őket a világ más részein kijelölt állandó lakhelyükre. A probléma ebben az esetben éppen az, hogy állandó letelepedési engedélyt kapjanak. Az említett harmincmillió ember számára egyelőre csak ideiglenes helyet találtunk. Semmi többet. Egyetlen állam sem adott még választ Japánnak az állandó letelepedés engedélyezésére vonatkozóan. Bizottságunknak sürgősen, pontosabban hat-tíz hónap alatt meg kell állapodni a világ összes országával, hogy biztosítsuk a többi nyolcvanmillió ember áttelepülését. Utána foglalkozunk majd az ösz-

175

szes, száztízmillió japán állandó lakhelyének kijelölésével. – El tudja képzelni, milyen problémát jelent majd a kiürítés elhúzódása abban az országban, amely ideiglenesen befogadta a menekülteket? – húzta fel szemölaökét Tszukan úr, Jordánia képviselője. – Az őslakosság ellenséges magatartása, a menekülttáborok nyomora, járványveszély, zavargások, bűncselekmények, összetűzések a közigazgatási hatóságokkal... – Tökéletesen igaza van. Nekem kínos itt erről beszélni, de én nagyon bízom hazája komoly és értékes tapasztalatában, Tszukan úr. – És Nbajon elnök öszszekulcsolt fekete kezére támasztotta állát. – Jordániának a palesztin menekültekkel kapcsolatos tapasztalatában... – Őszintén szólva, nem tudom, mi lehet ebben hasznos – Tszukan levette szemüvegét, és ujjaival megdörzsölte az orrnyergét. – Ilyen óriási számú menekültről nem tud a történelem. Hazám tapasztalata aligha lehet e téren szolgálatokat. A palesztin menekültek száma mindössze hétszázezer volt, igaz, ez országunk lakosságának harmincöt százalékát tette ki. És mennyi problémát jelentett!... Jordánia lakosainak száma jelenleg megközelíti a két és fél milliót... Nekünk pedig most önnel az országunk lakosainak számánál majdnem ötvenszer több ember elhelyezésének problémáját kell megoldani. Banglades képviselője szót akart kérni, de Braunberger altengernagy megelőzte. – Egy-két dolgot szeretnék elöljáróban mondani kezdte. – A második világháború befejezése után engem mint hadnagyot a japánok Kínából való hazatelepítésével foglalkozó szolgálathoz vezényeltek. Meg kell jegyeznem, hogy a japánok hasonló esetekben rendkívül nyugodtan viselkednek, és nagyon irányíthatóak.

176

– Igen, a japánok, ha nincsenek felfegyverezve, nagy tömegben nem okoznak vesződséget – helyeselt Gyenyikin, a Szovjetunió képviselője. – A soraikban támadt nézeteltérést rendszerint maguk intézik el. – Hallottam, hogy a japán hadifoglyok között előfordultak zavargások, de abban valószínűleg a táborok vezetése volt a hibás – folytatta Braunberger altengernagy. – Mint ismeretes, hihetetlen nyugalom közepette szállták meg a japán területüket a szövetséges csapatok! – Ám a legutóbbi világháború tapasztalata megmutatta az egész világnak, hogy a japánok nem mindig békés emberek – szólt közbe Ardzso úr, Indonézia képviselője. – Nagyon összeforrott, nagyon tettre kész nép... Született már döntés arról, hogy a kiürítés után mi lesz a japán hadsereggel? Leszerelik őket? Remélem, hogy az önvédelmi erők fegyveres alakulatai nem kísérik majd el az áttelepülteket új lakhelyükre? – A kiürítés bizonyos szakasza után az ENSZmentőcsapatok vezérkarának irányítása alá kerülnek. Egyelőre az a vélemény uralkodik, hogy a Biztonsági Tanács most még felhasználhatja a japán alakulatokat a rend fenntartására, de azzal a feltétellel, hogy az ENSZ által javasolt személyt kell kinevezni az alakulat parancsnokául – jelentette ki Szpopulosz, az ENSZ főbiztosa. – Bárhogy legyen is, most nem tartani kell Japántól, hanem gondoskodni kell a megmentéséről! – szólalt meg szenvedélyes és meggyőző hangon Nbajon elnök. – Szerintem Ponson úr javaslata figyelemre méltó, és kiindulópontul szolgálhat a munkánkban. Én most nem beszélek a javaslat kimondottan statisztikai aspektusáról. Uraim, itt nem az ellentétes érdekek összeütközése által okozott csapásról van szó. Ez nem olyan jelenség, amelyről kijelenthetjük: “ki mint vet, úgy

177

arat”. Gigászi erejű elemi csapásról van szó, amely ilyen vagy olyan mértékben az egész emberiséget érinti. Hatalmas, háromszázhetvenezer négyzetkilométeres területről van szó, amelyen a japánok – a világ egyik legtehetségesebb és legmunkaszeretőbb népe – sok évszázados történelmük során verejtékes munkájukkal sok trilliódollár értékű, mérhetetlen gazdagságot hoztak létre, és halmoztak fel. És ez a terület minden kincsével. együtt teljesen megsemmisül és eltűnik. Az Egyesült Nemzetek Szervezete már nemegyszer került olyan helyzetbe, amikor iszonyatos elemi csapásoktól sújtott szenvedőknek kellett nemzetközi segítséget nyújtani. Földrengés Görögországban, tájfun Bengáliában, sáskajárás Szíriában, legutóbb pedig nagyerejű földrengések Peruban és Nicaraguában... De most hihetetlen méretű, az emberiség történelme során soha nem tapasztalt, egyedülálló katasztrófáról van szó, ha természetesen nem számítjuk ide a legendás Atlantiszt. És az emberiség szerencséje, hogy ez a katasztrófa, hogy azt a szakemberek megállapították, a Távol-Keletnek csak egy bizonyos részét érinti. Ugyanakkor a hallatlan csapás próbára teszi az egész emberiséget. A katasztrófa sújtotta emberek csak abban az esetben részesülhetnek hathatós segítségben, ha a világ összes népei egyesítik erőfeszítéseiket. Természetesen figyelembe vesszük minden egyes állam körülményeit, nemzeti jövedelmét, belső problémáinak nagyságát. De, ismétlem, a világ népeinek egyesűlniük kell, mint ahogy egyesültek az atomfegyverkezéssel, a világűr meghódításával és a világóceán békés kiaknázásával kapcsolatos kérdéseknek a megoldásakor. Mindenekelőtt ki kell dolgoznunk az egységes álláspontot. Utána pedig már minden egyes nép – területétől és hazája helyzetétől függően – megad mindenfajta segítséget, vagyis minden egyes nép és együtt mindnyájan. Azt hiszem, ebből a helyzetből

178

kiindulva kell foglalkoznunk a menekültek széttelepítésének kérdésével. Szenvedélyes szavak voltak ezek, s teljesen összhangban álltak annak az embernek a jellemével és életútjával, aki fiatal kora óta Tanzániát képviselve, az Afrikai Egységszervezet központjában dolgozott. Az elnök szavait feszült figyelemmel hallgatták. Nbajon folytatta: – Mielőtt hozzáfognánk a munkához, szeretném, ha egységes álláspontra jutnánk ebben a világtörténelmi és általános emberi problémában, amely erkölcsi próbatételt jelent valamennyi nép és nemcsak egy távol-keleti nép számára... Az elnök beszédét halk berregés szakította félbe. A csőpostán levél érkezett, és a főbiztos előtt állt meg az asztalon. Szpopulosz úr átfutotta, majd odanyújtotta az elnöknek, aki elégedetten mosolyogva, így szólt: – Elnézést, amiért eltérek a tárgytól, de közvetlen javaslat érkezett a címünkre, az első, bizottságunk megalakulása óta. A Mongol Népköztársaság kormánya hajlandó befogadni ötszázezer japán menekültet, de a körülmények alakulásától függően még ennél is többet... Taps hangzott fel, igaz, nem túl viharos. – Mongólia területe több mint másfél millió négyzetkilométer, lakosainak száma pedig körülbelül egymillió-háromszázezer... Most erőteljesen fejlesztik az ipart, és úgy látszik, japán mérnökökre van szükségük. – Egy másik levél Dél-Korea képviselőjétől... A közgyűlés és a mi bizottságunk címére érkezett. Kérik, hogy vizsgáljuk meg, milyen hatással lehet a katasztrófa a Koreai-félsziget déli csücskére – folytatta az elnök a másik levelet olvasva. – Mi természetesen napirendre tűztük azt a kérdést, hogy milyen hatással

179

lehet a katasztrófa más térségekre. Aztán... Az elnök átfutotta a harmadik levelet, és értetlenül összeráncoita homlokát. Aztán összehajtogatta a levelet, és becsúsztatta a belső zsebébe. – Elnézést – mondta –, ez magánlevél, Zambia képviselője küldte, és személy szerint nekem szól..

11. Mialatt az ENSZ különbizottsága a világ szeme láttára szorgalmasan és lelkesen tevékenykedett, a kulisszák mögött másfajta erők buzgolkodtak. Persze a tömegkommunikációs eszközök ezekről semmit sem közöltek... Sűrűn csengtek a közvetlen telefonok a kormányfők asztalán Moszkvában, Washingtonban, Pekingben, Párizsban, Londonban... Jelentéktelen külsejűnek látszó diplomaták és civilnek álcázott katonák repülőgépeken röpködtek kontinensről kontinensre. Ködösítések, célozgatások, kísérleti léggömbök eregetése zajlott, vagyis a diplomácia egész ismert technikai kelléktárát azonnal bevetették egymás szándékainak kipuhatolására. Milyen hatással lesz Japán eltűnése a távol-keleti és a világhelyzetre? Nem bomlik-e meg a meglévő erőegyensúly? Hiszen egy olyan ország eltűnéséről van szó, amely elég nagy hatást gyakorolt a mai történelem menetére. Az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Kína különkülön hozzáfogott annak kiderítéséhez, hogy milyen károkat okozhatnak a földrengések és a szőkő árak az ázsiai kontinens keleti részén, főleg a Koreai-félszigeten, a szovjet Tengermelléken, a Sárga- és Kelet-kínai-tenger partvidékén és Tajvanon. Természetesen

180

megszaporodtak a mesterkedések a küszöbönálló változásokról legtájékozottabb személyek körül. A Dterv központjából el-eltűntek némely dokumentumok, illetve egyes munkatársakat bizalmas beszélgetésekre invitáltak “N. N. szálloda halljába”, hogy kicsikarják tőlük a szükséges információt. A Parancsnokság folyosóin külföldi tudósítók, diplomaták nyüzsögtek: természetesen az “Idegeneknek tilos a belépés” feliratok sem állították meg őket. A dolog odáig fajult, hogy a dokumentumokkal együtt eltűnt a központ egyik munkatársa, röviddel utána pedig “nyoma veszett” egy fiatal geográfusnak. Amikor a rendfenntartó szervek közölték, hogy egyik “elrabolt” személy sem tartózkodik már Japánban, Jukinaga kifakadt: – Számunkra a kérdés: lenni vagy nem lenni, ezek meg... Kiknek tartanak minket, japánokat?! – ordította hisztérikusan ez a mindig csendes, fegyelmezett tudós. – Hiszen mind a két szakemberre nagy szükségünk volna! Munkatársaink a kimerültségtől egymás után dőlnek ki a sorból! – Jól van, no, ne dühöngj... – csillapította Nakata Jukinagát. – Ne rongáld hiábavalóan az idegeidet. Ezek mindenre képesek, csak hogy megtudjanak valamit. De képzeld el, milyen savanyú képet vágnak majd, ha megtudják, hogy mi nem rendelkezünk semmilyen érdemleges információval, azon kívül, amit a Nemzetközi Földrajzi Társaságnak küldött jelentés tartalmaz! Egyszerűen nem volt időnk arra, hogy megvizsgáljuk, milyen hatást gyakorol a kataklizma a szomszédos területekre. – De be volt tervezve – szólalt meg Kunieda. – Szerintem még a munkálatok első fázisában... – Igen, de nem maradt rá időnk... – Nakata megtörölte borostás arcát. – Végezzék el csak el maguk a kutatást és a prognózis-összeállítást.

181

De Kunieda tudta, hogy amikor elkészítették Japán elsüllyedésének modelljét, sikerült megállapítaniuk, hogy a kataklizma igen csekély hatással lesz a szomszédos térségre. Az aprólékosabb vizsgálatokra valóban nem maradt idejük. Kunieda, miután elküldte családját Vancouverbe a rokonokhoz, ugyanúgy dolgozott alvás és pihenés nélkül, mint azelőtt, de most már a kiürítési bizottság titkárságán. A D-terv stábját átvette a bizottság, de gyakorlatilag mindenki a helyén maradt: a stáb főnöke a bizottság alelnöke lett, Kunieda pedig összekötő lett. Az események gyorsan követték egymást, nem szüneteltek a vulkánkitörések és a földrengések; a csendes-óceáni partvidék süllyedése és vízszintes mozgása egyre észrevehetőbbé vált, lassan megbénult az ország valamennyi gazdasági ága. Az emberek felvették a napi fej adagokat, és vártak... Várták, hogy mikor kerül rájuk a sor, mikor kapják meg az értesítést: mikor és hol kell gyülekezniük. Nemzetközi téren pedig a dolgok mentek a maguk útján. Az amerikai elnök a Fehér Házban tartott egyik sajtóértekezletén kijelentette, hogy a japán lakosság elszállítás a céljából, a japán kormány által korábban kibérelt hajókon kívül, a japán vizekre irányították a hetedik amerikai flottát, s nyomban utána indul az első flotta egy része is. A távol-keleti légierők gépein kívül bekapcsolódnak a mentési munkálatokba a hetedik és a tizenharmadik flotta szállító repülőgépei is. Ma még nem végleges azoknak a menekülteknek a száma, akiket az Egyesült Államok befogad, de a kormány úgy döntött, hogy egyelőre kétmillió embert telepít le a csendes-óceáni partvidéken. A kongresszus a közeljövőben határoz arról, hogy hány menekültet helyeznek el az ország belső vidékein. Az egyik újságíró megjegyezte, hogy a szállítóeszközök mennyisége nincs arányban azoknak a menekülteknek a számával, akiket az Egyesült Államok be

182

akar fogadni. Az elnök erre azt felelte, hogy az amerikai szállítóeszközök egyelőre a lakosságot szállítják azokba az országokba, amelyek máris hajlandók fogadni a menekülteket. A haditengerészeti flotta hajói eddig már ötszázezer embert szállítottak el. A sajtókonferencián részt vevő katonai szemleíró megkérdezte: mi indokolta az amerikai hadihajók átvezénylését a Csendes-óceán vizeire. Például a Csendes-óceán nyugati térségében elég sok, nagy méretű atom-tengeralattjárót figyeltek meg. A második flottához tartozó Eisenhower atommeghajtású repülőgépanyahajót, amely elhagyta az Atlanti-óceánt, és Ázsia vizein tűnt fel, Thaiföld hadikikötőjében látták. Az említett hajóknak van-e valami közük a Japánnak nyújtott segítséghez? Az elnök azt felelte, hogy a tengeralattjárók feladata a tengerfenék esetleges változásainak tanulmányozása nagy kiterjedésű körzetben, az Eisenhower pedig csatlakozik a csendes-óceáni flottához, hogy segítsen a mentési munkálatokban. Teljesen nyilvánvaló volt azonban, hogy mindezeket az intézkedéseket a Szovjetunió Északi és Távolkeleti Flottájának ellensúlyozására hozták, amelynek aktivizálódását a japán katasztrófa kezdetekor a Csendes-óceán északi és nyugati szektorában feltételezték. Valóban négy szovjet atom-tengeralattjárót láttak a Jeges-tenger felől jövet áthaladni a Beringszoroson. Megszaporodott a szovjet hadihajók száma Csuzima térségében. Amikor pedig a japán Főparancsnokság jelentette az amerikai csendes-óceáni flottaparancsnokságnak, hogy egy, a Földközi-tengeren tevékenykedő szovjet repülőgép-anyahajó és két, a Balti Flottához tartozó szovjet rakétahordozó hajó áthaladt a Koreai-szoroson, az amerikaiak idegesek lettek. Kiderült, hogy a két rakétahordozó a Balti-tengerről áthajózott az Északi-tengerre, majd délnek fordulva átszelte az Atlanti-óceánt, valahol a nyílt

183

tengeren üzemanyagot vett fel, megkerülte a Jóreménység fokát, aztán az Indiai-óceánon találkozott a repülőgép-anyahajóval, és hármasban érkeztek a távolkeleti vizekre. A Balti Flotta hajói áthaladtak a Koreai-szoroson! Régebben ez a hír egy bombarobbanással ért volna fel, de most Japán mással volt elfoglalva. A biztonsági tengerészeti erők őrhajói a lakosságot mentették az Undzen vulkán kitörésétől sújtott Szakura-szigetről és az Ószumi-félszigetről, ahol az erős földrengéseken kívül gyors ütemben süllyedt a partvidék. A Fukushima szigeti Oni-gatake hegycsúcs kitöréséről légifelvételeket készítő amerikai repülőgép nem messzire a japán felségvizek határától nagy sebességgel észak felé haladó hajókat vett észre. A repülőgép lefényképezte a hajókat, és rádiótávírón továbbította a képeket a vezérkarnak. Általános meglepetést keltett a minden valószínűség szerint az észak-koreai Nadzsin kikötőjébe vagy Vlagyivosztokba tartó három hajó közül az, amelyik harmincöt csomós sebességgel áthaladt a Cugaru-szoloson. Mindkét partról – Sirakamiból és Tappiból – jól látták a hajót, amely egy óra mulva beleveszett a Csendes-óceán ködébe. Ugyanakkor a szovjet hadihajók, szállítóhajók, utasszállító és teherhajók magasztos erkölcsi kötelességet teljesítve megkezdték a japán menekültek és vagyontárgyaik elszállítását Tumoi, Akita, Niigata, Naoecu, Tojama, Curuga, Maidzuru és Szakaiminato kikötőiből Nahodkába. Rendkívül megnőtt az érdeklődés a Csendes-óceán északnyugati szektora iránt. Különösen azok az országok követték éberen az eseményeket, amelyeknek érdekeltségük volt ebben a térségben. Az Egyesült Államok szemmel láthatóan nyugtalan volt emiatt, és éber megfigyelés alatt tartotta a Koreai-félszigetet. Dél-Korea huszonnégy órával azután, hogy Japánban

184

bejelentették a rendkívüli állapotot, kihirdette a hadiállapotot. Az országban rendkívül feszült volt a helyzet. Egy hét múlva mozgósították a tartalékosok egy részét. Az ország délvidékét időnként gyenge erejű földrengések rázták meg, s attól tartottak, hogy kitör a pánik a délkeleti partvidék lakossága körében. A Kiusu sziget északi vidékének lakosai önkényesen kezdtek átkelni a Koreai-félszigetre és Kínába. A rémült és elcsigázott emberek akaratlanul is terjesztették a rémhíreket. Ennek következtében a helyi lakosok elhagyták otthonaikat, és az ország belsejébe kezdtek menekülni. Dél-Korea kormánya tiltakozott a japán kormánynál, és a tudomására hozta, hogy a területén partra szállt valamennyi japánt határsértőnek tekinti és internálja, az összes embercsempész hajóra pedig figyelmeztető lövéseket ad le a parti őrség. A későbbiek folyamán pedig sokkal erélyesebb intézkedéseket foganatosítanak: a határsértőket hadbíróság elé állítják, a Dél-Korea partjait engedély nélkül megközelítő összes hajót pedig nyomban elsüllyesztik. Ám a japán őrhajók semmiféle felszólítása sem tudta megállítani az embereket, akik halászbárkákon és szkúnereken igyekeztek átkelni a szoroson, ami számos kellemetlen incidenshez vezetett. A dél-koreai kormány a japán kormány tudomására hozta, hogy letartóztattak számos japán családot a “lakosság körében elkövetett zavarkeltés” vádjával. A hadbíróságok még nem kezdték meg a működésüket, de a dél-koreai kormány szándéka nyilvánvaló volt: az incidenst a saját hasznára akarja kiaknázni. A kormány szerint Dél-Koreát két oldalról is nagy veszély fenyegeti: ha Japánban kritikussá válik a helyzet, a menekültek betörhetnek az országba a fegyverszüneti vonalon is és a tenger felől is, a délkeleti partvidék lakossága körében pedig kitör a pánik. Japán

185

ugyan nem nyújtott közvetlen katonai segítséget DélKoreának, de kisebb-nagyobb mértékben mindig fedezte a “hátországát”. Amínt Japán megsemmisül, a dél-koreai kormány véleménye szerint megszűnik ez a fedezet, és a Koreai-félszigeten megbomlik az erőegyensúly. S akkor már csak az amerikai haditengerészeti erőkre támaszkodhat. Az Egyesült Államok ilyen körülmények között természetesen erőfitogtatás céljából óriási haditengerészeti erőket vezényelt Japan állítólagos megmentésére. Ez a demonstráció azonban ellenkezett az ázsiai országokra nehezedő nyomás csökkentésének politikájával, amelyet az amerikai kormány a hetvenes évek eleje óta folytatott. Az Egyesült Államok most ismét nehéz helyzetbe kerülhetett, hiszen kardcsörtetése a belső ellenzék tiltakozását váltotta ki. Az Egyesült Államok Kínát tartotta az egyetlen olyan országnak, amely átvehetné tőle a torlasz szerepét a Távol-Keleten, s ezzel megakadályozná a Szovjetuníó “befolyásának” terjedését. Csökkentette tehát nyomását Kínára, hagyta, hogy a maga erejéből kecmeregjen ki a “kulturális forradalom” okozta belső válságból, és ezzel szabad kezet adott neki. Az Egyesült Államok azzal, hogy megkönnyítette Kína helyzetét Ázsiában, csökkentette az ázsiai hatalom európai terheit is. Az amerikaiak szerint Kína, amelynek hatalmas területe Tibettől a Távol-Keletig húzódik, Ázsiát az északi szomszéd befolyásától védő hatalmas torlaszként működhetett. A nemzetközi kapcsolatok egyre kuszálódtak, de alapmozzanatai most ís az egyszerű fizikai “erőn” nyugodtak. Bármilyen ügyes legyen is a kötéltáncos, ha a kötél elszakad, a fizika törvényének engedelmeskedve, feltétlenül lezuhan. A percről percre jobban széthulló szigetfüzér számára – a háromszázhetvenezer négyzetkilométer

186

nagyságú időzített bombán élő és az óraszerkezet ketyegését feszülten hallgató száztízmillió ember számára – most a sakkfigurák könyörtelen és kérlelhetetlen átrendezése folyt a gigászi sakktáblán. A sakkautomatát azért kapcsolták be, hogy megoldja a várható helyzetet, de a gép csakis annak alapján veheti számításba az összes pusztítást, csapást és emberi áldozatot, hogy milyen változások történnek a táblán levő bábuk állásában. Az ilyen sakkjátszmában a humanizmus nem több, mint az egyik lépés... Most egy bástyának kell eltűnnie a tábláról. A leütött bábu miatt számos államban újabb politikai válság törhet ki. Létrejöttek a feltételei annak, hogy ha úgy akarja, a Koreai NépiDemokratikus Köztársaság a maga javára billentheti az erőviszonyokat. Ezzel magyarázható a dél-koreai vezetők nyugtalansága: egy rendkívüli meghatalmazott nagykövet indult Washingtonba, a hadsereg képviselői pedig Hawaiira látogattak. A Csingtao térségbeli felségvizek megsértése miatti tiltakozás után a pekingi rádió arról beszélt, hogy Kína északkeleti határán átcsoportosították a szovjet csapatokat. A Zsenmin Zsipao A revizionista imperializmus fenyegető veszélye címmel cikket közölt, felújítva benne a határvita régi történetét. Az AFP azt jelentette Pekingből, hogy az északkeleti katonai körzetben a kínai csapatok mozgását észlelték. Pontosan ebben az időben a hetedik amerikai flottához tartozó Trunkstone atomrakéta-hordozó kifutott Incsön kikötőjéből, és a Sárga-tengeren keresztül elindult délnek. A Kelet-kínai-tengeren segítséget nyújtott egy kisebb erejű t ájfun miatt bajba jutott kínai torpedónaszádnak. A Trunkstone kapitánya jelentette a segítségnyújtás tényét a kínai félnek, és közölte, hogy átadja a megmentett legénységet. Válaszul váratlan meghívást kaptak a Santung-félszigeten levő fontos stratégiai kikötőbe, Vejhajba. Itt a Trunkstone-t felsorakozott

187

hadihajók és az ujjongó nép hatalmas tömege fogadta. És ekkor a Trunkstone kapitányának és helyettesének eszébe jutott: nagyon meglepődtek azon, hogy az általuk megmentett torpedónaszád könnyű őrnaszád volt, de a rajta szolgáló jóvágású tiszt ragyogóan beszélt angolul. Ennek akkor nem tulajdonítottak jelentőséget. Az amerikaiak természetesen összenéztek, majd tekintetüket a vörös és csillagos-sávos lobogókkal feldíszített és a díszlövésektől hangos kikötőre szegezték. Míg Távol-Keleten vihart váltott ki a sakktábla figuráinak újfajta állása, a földgolyó túlsó felén, Európában csak kisebbfajta izgalmat okozott. Megtartották az elhalasztott NATO-hadgyakorlatot; Moszkvában, Varsóban, Párizsban és Gentben különböző találkozókra került sor. E találkozók célja az volt, hogy egyezményt kössenek a Japán megsemmisülése következtében kirobbanó bármiféle harci cselekmény betiltásáról. De volt egy másik, titkos céljuk is: kipuhatolni, hogyan alakul a katonai-stratégiai helyzet a TávolKeleten, és milyen szerepet fog játszani benne az Amerikai Egyesült Államok, Kína és a Szovjetunió Japán elpusztulása után. Mindegyik fél a maga érdekeit nézve mozgatta bábuit, és aggódva leste a vetélytársakat. Természetesen mindnyájan azt várták, hogy újabb erőegyensúly alakul ki az érdekelt felek hallgatólagos beleegyezésével. Kátyúba került az amerikai stratégia a Csendes-óceán északi részén. Ha eltűnik a Japán-szigetvilág, amely – a Riukiu-szigetekkel együtt – háromezer kilométernyi hosszúságban húzódik Eurázsia keleti partvidéke mentén, az Egyesült Államok elveszti a rajta lévő katonai támaszpontjait: csupán két bázisa marad ebben a nagy kiterjedésű térségben: nyugaton Tajvan, északon pedig a Midway-szigetek, és többé semmi sem választja el a Szovjetunióhoz tartozó Szibéria és Távol-Kelet partjaitól.

188

Ugyanakkor a Szovjetunió távol-keleti védővonala előtt a Japán-szigetvilág sajátságos “csillapító zóna” szerepét játszotta: alapjában véve csak az amerikai katonai támaszpontok elhelyezésére volt alkalmas, de nyílt harci cselekményeket itt nem lehetett folytatni. Tehát a két nagyhatalom szemtől szembe fogja találni magát egy igen hosszú vonalon. Vegyék elő a TávolKelet térképét, keressék meg rajta a Csendes-óceán északi szektorát, és ujjukkal takarják el az eurázsiai kontinens keleti kiszögellését övező szigetfüzért. Nyomban észreveszik, mennyire védtelenné vált a partvidék; közvetlenül a Csendes-óceán vize nyaldossa majd a Koreai-félsziget keleti része és a Tengermellék kőzt húzódó ázsiai kontinenst. Képzeljék magukat annak a személynek a helyébe, aki ennek az új, védtelenné vált partvonalnak a “védelmi rendszeréért” felelős. ... Egy héttel azután, hogy a szovjet repülőgépanyahajó befutott a vlagyivosztoki kikötőbe, Kína kísérletképpen váratlanul felrobbantott egy kis méretű, taktikai atombombát a Belső-Mongólia autonóm körzetben fekvő sivatagban. Három napra rá Colombóban véget ért India, Kína, a Szovjetunió és az Egyesült Államok külügyminiszter-helyetteseinek értekezlete, s a kiadott közlemény szerint lehetséges, hogy a távol-keleti probléma megvilágítása céljából sor kerül az érdekelt országok képviselőinek csúcstalálkozójára. A “japán probléma” szele még az olyan távol eső államokat is meglegyintette, mint Brazília. Az ott élő japán telepesek körében egyszer csak feltűnt a revansisták egy kis csoportja, amely azt az álhírt terjesztette, hogy japán csapatok törnek be Brazíliába. A japán származású brazilok körében nyugtalanság tört ki. Aztán teljesen váratlanul forrongani kezdett... az egykori Délnyugat-Afrika.

189

Nbajon, az ENSZ különbizottságának elnöke néhány percre elhagyta az üléstermet, ahol már nyolc órája folyt a vita, és találkozott Kitowa tanácsos úrral, akivel a tanzániai vasútépítési terv megvitatásakor ismerkedett meg. – Kellemetlen bonyodalmak... – közölte Kitowa tanácsos, és félrevonta Nbajoni a hall távoli sarkába. – Jelentést kaptunk, hogy a Dél-afrikai Köztársaság titokban csapatokat küldött Namíbiába... – Kiszivárgott volna valami? – És az elnök összeszorította duzzadt ajkait. – Kizárt dolog. Még a Namíbiával foglalkozó tanácsban sem ismeri senki ezt a tervet. Csupán egy dolog lehetséges: amikor a közgyűlés határozata alapján megkezdte munkáját a különbizottság, a dél-afrikai kormány egyszerűen szimatot kapott. Az egykor Délnyugat-Afrikának nevezett Namíbia, amely régen német gyarmat volt, s amely északon, Angolával, keleten Zambiával és Botswanával, délen pedig a Dél-afrikai Köztársasággal határos, az első világháborút követően a Népszövetség határozata alapján a Dél-afrikai Köztársaság mandátumterülete lett. A második világháború után, amikor erősödött az afrikai gyarmati országok felszabadítási mozgalma, az ENSZ-közgyűlés határozatot hozott arról, hogy az országnak legkésőbb 1968-ig függetlenné kell válnia. Ám a Dél-afrikai Köztársaság nem fogadta el a határozatot, sőt megnyirbálta az őslakosság autonómiáját. A hágai nemzetközi bíróság 1971 júniusában törvénytelennek minősítette a Dél-afrikai Köztársaság namíbihi jelenlétét, de az, tulajdonjogára hivatkozva, továbbra is az országban maradt. Az Egyesült Nemzetek Szervezete annak a határozatának az alapján, mely szerint az ENSZ veszi át az ország igazgatását, Namíbiába küldte a főbiztosát. Namíbia így kettős igazgatás alá került.

190

A közgyűlés határozata alapján Zambia, a dél-afrikai nemzeti mozgalom támaszpontja, a szomszédos Tanzániával együtt hozzáfogott annak a tervnek a kidolgozásához, mely szerint nagyszámú ENSZ menlevelet kapott japán menekültet telepítenek le Namíbiában, mivelhogy Namíbia de jure az ENSZ mandátum területe. Ennek a tervnek két célja volt: humánus kötelességteljesítés és jól képzett műszaki szakemberek küldése a fejlődő országokba... – Azt hiszem, ezt a kérdést sürgősen meg kell vitatniuk a tanácsukban... – mondta Nbajon elnök, és felkelt a helyéről. – Ezzel egyidejűleg mi is igyekszünk majd bizottságunk napirendjére tűzni. Ezt a problémát minden körülmények között beszéljük meg a főtitkárral. Hirtelen nagy nyüzsgés támadt a hallban. Emberek siettek a kijárat felé. – Történt valami? – kérdezte Nbajon úr egy arra jövő alkalmazottól. – Hat órakor kezdődik a műholdközvetítés... – felelte az illető menet közben. – Egyenes adás Japánból. Ed Horkins már elindult az esemény színhelyére. Azt mondják, rendkívül megrázó... – Megyünk? – Kitowa tett néhány lépést a többiek után a kijárat felé. – Várjon – fogta meg hatalmas kezével Nbajon a tanácsos karját. – Nézzen csak oda... A hall sarkában, ahová az elnök mutatott, egy apró termetű, keleti típusú, őszülő hajú úriembert látott, aki hátat fordítva a kijárat felé siető embereknek, a vérvörös New York-i napnyugtát nézte az ablakból. Keskeny válla erőtlenül megereszkedett, szemüvege remegett a kezében. A férfi aztán elővette zsebkendőjét, és a szeméhez nyomkodta. – Nodzaki úr, különbizottságunk érdemes tagja... – mondta Nbajon, és az afrikaiakra jellemző, mély

191

zengésű hangját suttogóra fogta. – Képzelje csak magát az ő helyébe! Most süllyed a hazája. Az a terület... amelyen nemzedékről nemzedékre éltek az apái és ősapái... A japán hegyek, folyók, erdők, síkságok, hol az ősök szelleme alussza álmát, mind-mind eltűnik... a háziállatok, a madarak, a vadak is... A házak, a falvak, Tokió, a sírok... a majmok és a vízilovak is... – Japánban élnek majmok és vízilovak? – motyogta Kitowa tanácsos, de hangja nem volt gunyoros, szomorúan, együttérzően csengett. – Az öregúr elkeseredése teljesen érthető – mondta Nbajon, és kezét a tanácsos vállára tette. – Honfitársai most rettegésben élnek és várnak... várnak... Anyák, gyerekek... Neki pedig egy nyugodt, csendes városból, kényelmes teremből kell nézni... nézni, hogyan pusztul el minden, méghozzá üzleti reklámmal fűszerezve... – Tökéletesen igaza van – bólintott Kitowa. – A tévékészülék olyan doboz, amely itt csak arra jó, hogy szórakoztassa az embert, filmekkel, vígjátékokkal. De hogy a tragikus események: színhelyéről riportot közvetítsen... Hazámban felvetették azt a kérdést, hogy közvetítse-e a televízió az államelnök beszédét. Azon vitáznak, vajon a lakosság felfogja-e teljes mértékben az államfő szavait, amikor a képernyőről szól hozzájuk. – Jöjjön, menjünk oda hozzá – húzta az elnök a tanácsos karját, amikor észrevette, hogy az öreg Nodzaki elteszi a zsebkendőjét. – Csak semmi vigasztalás. Nodzaki férfi. Kikérjük a véleményét a tervünkről. Elindultak az ablaknál álló öregúrhoz. Ekkor a folyosóról hangok ütötték meg a fülüket: – Mit mondtak, melyik vidék süllyed? – Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, hogy Sikoku.

192

Japán elsüllyed

1. Az első óriási katasztrófa április harmincadikán hajnali öt óra tizenegy perckor Kinki vidékét sújtotta. Ugyanazon a napon a szeizmikus megfigyelések történetében első ízben regisztráltak az Atlanti-óceán nyugati szektorában egy újfajta földrengést, amely a “szuperszéles epicentrumú földrengés” nevet kapta. Április vége... Japánban “aranyhétnek” nevezik ezt az időszakot. Az emberek sietnek ki a napra, a tavaszias zöldbe boruló ligetekbe, és nagy társaságokba verődve utaznak vidékre. Harsányan örül mindenki. Így volt ez minden évben, így volt ez tavaly is... De most... Lehorgasztott fejű, elgyötört, a rettegéstől és éhezéstől sápadt emberek végtelen sorokban vonultak éjjelnappal az utakon. Hátukon vitték a csecsemőket, a nagyobbacska gyerekeket kezüknél fogva vezették, cipelték motyójukat: ki mennyit tudott magával hozni. A gyülekezőhelyekre igyekeztek. Senki sem használhatta saját kocsiját. A menekülteket szervezett formában kishajókon, vonaton, autóbuszokon, teherautókon és taxikon szállították. A közlekedési eszközök éjjel-nappal működtek, a gyülekező helyekről a repülőterekre és a tengeri kikötőkbe szállították a népet. A föld pedig csak rengett és rengett. Hegyomlások és földcsuszamlások történtek, épületek dőltek össze. Bulldózerek tisztították az utakat. A Kinki-vidék hat tartományának harmincmilliónyi lakosa közül április elseje és harmincadika között

193

három és fél millió embert szállítottak el légi és vízi úton külföldre. Jóformán minden új repülőteret elöntött már a víz, és a régi Itami légikikötő hősiesen magára vállalt minden terhet. A földrengés megrongálta a felszálló sávokat és az irányítótorony rádiólokátorát, de az önfeláldozó rohammunka eredményeként – amilyet az EXPO 70 óta nem tapasztaltak – április elsejére virradóra újjáépült minden. A repülőtér most már a nehéz transzkontinentális repülőgépeket is fogadni tudta. Itamiban sikerült összegyűjteni Nyugat-Japán már lezárt repülőtereinek összes dolgozóját, és a légikikötő április harmadikán áttért az éjjel-nappali munkára. A napi fel- és leszállások száma elérte az ötszázat. A tengeri szállítás akadozott. A kikötők egymás után pusztultak el. A hajóra szállás a nyílt tengeren történt. Oszakában a Konohana és Taisó kerület teljesen víz alá került, a benteni kikötő is lemerült a tengerfenékre. Az emberek most az Adzsi és Sinjodo folyók felső szakaszánál vagy Szakai város kikötőiben szálltak az óceánjárókra. Hjogó tartományban csak az ókobei kikötő maradt épségben, viszont a többi kikötőben sikerült úszómólókat építeni. Különösen nagy károkat szenvedtek Vakajama és Mie tartományok kikötői, kapacitásuk most csak a tíz százaléka volt a réginek. Mindazonáltal éjjel-nappal folyt a menekültek hajóra szállása a japán és az amerikai hadsereg partraszállító hajóinak, a lapos fenekű ércszállító hajóknak, valamint felfújható csónakoknak segítségével. A partvonal egész hosszában, számos folyó torkolatában folyt a beszállás. Végeredményben egy hónap alatt hárommillió-kétszázezer embert evakuáltak. Ez már-már elérte a tervezett havi mennyiséget. Úgy vélekedtek, hogy a Kinki-vidék tíz hónap alatt megbirkózik a feladattal. Ám Kinki kiürítési stábja ezután is lankadatlan erőfeszítéssel dolgozott, hogy májusban

194

még tovább emelje ezt a számot. A legnehezebb pillanatokban havonta legalább félmillió embert akart kimenekíteni az országból. Ezenkívül az Okajama és Tokusima tartománybeli lakosság egy részének az evakuálását is erre a stábra bízták. Számolni kellett azzal, hogy a júniusi esős időszakban ritkulnak a légi szállítások, az augusztusi-szeptemberi tájfunok miatt pedig csökken mindenfajta szállítás, ezért a következő hónapokban akarták növelni az evakuálandók számát. Április harmincadikára virradóra – akárcsak az összes többi napon – az elszállításra kijelölt emberek tömegestül özönlötték el a repülőtereket és a kikötőket. Azok pedig, akikre még nem került sor, rettegve hajtották fejüket álomra, összecsomagolva a legszükségesebbet az azonnali induláshoz. Az oszakai repülőtérre egymás után érkeztek a hatalmas autóbuszok és teherautók. Az emberek hallgatagon szálltak le róluk, némán álltak be a hosszú sorokba, hogy nyilvántartásba vetessék magukat, majd szótlanul eltűntek a repülőtér várócsarnokában. A csecsemők anyjuk hátán aludtak, csak a nagyobbacska gyerekek örültek az utazásnak. Ugyanez volt a helyzet a kobei kikötő szumai, mikagei és uvodzsaki mólójánál, a félig tengerbe süllyedt aszijai mólónál a Jodo, Adzsi folyók torkolatában és a szakai kikötőben. A menekültek japán, amerikai, ausztráliai, holland, angol, görög, panamai, libériai, svéd hajókra szálltak fel. Ezek nemcsak utasszállító és teherhajók voltak, akadtak közöttük sebtiben átalakított szén- és ércszállító hajók is. A konténeres hajókra tokházakat rakodtak konténerek helyett. Lefoglalták az összes – állandó és úszó – stégeket is. A hajók, mielőtt kifutottak volna a nyílt tengerre, megszólaltatták öblös hangú kürtjeiket, majd orrukat a Kii feléfordították. Nyomukban hosszan

195

tajtékozva hullámzott a víz. A köztük cirkáló vontató bárkák éles szirénázása bele-belehasított a kora reggeli hűvös levegőbe. Hajnali öt óra tíz perckor délkeleti irányból feltűnt az oszakai repülőtér fölött a Sabena légitársaság Boeing-707-es gépe, és ereszkedni kezdett lefelé. Amint bekerült az irányítótorony hatósugarába, leengedte fékszárnyát, kieresztette futóművét, és egyre csökkentve a magasságot, közeledett a B-sávhoz. Északnyugaton, Rokkó fölött, nagy kört írt le a KLM légitársaság DC-8-62-es gépe. A felszállópálya mellett várakozott a PAN-AM hőlégsugaras óriás gépe, amelynek a Sabena-gép leszállása után kell feszállnia; A gurulópályákon túráztatták motorjukat a Nikko és a Lufthansa utasokkal telezsúfolt gépei. A leszállósávokon három repülőgépbe folyt a beszállás. A repülőtéren nyüzsgött a nép. A Sabena-gép szerencsésen földet ért. A várócsarnok üvegfalán ketesztül jól látszott; amint nyílként suhan a leszálló sávon. Ebben a pillanatban az ablakokon kifelé bámuló emberek élénk lobbanást láttak az ólomszürke égbolton. A szumai és kobei mólókról, valamint a Kobe és Oszaka közötti területről sokkal erőteljesebbnek látták ezt a lobbanást. A déli látóhatáron tűzcsík futott végig keletről nyugatra. A következő pillanatban élénken csillogó, az egész eget elfedő fényfüggönnyé változott. Aztán egy második lobbanás, majd egy harmadik következett... Hátterükben jól láthatóan rajzolódott ki Kongo, Kacuragi, Nidzse és a távoli Kisju, sőt Sikoku és Avadzsi hegyeinek sziluettje. A csillogó fényfüggönyön itt-ott zöldeslilás villámok cikáztak. A fényfüggöny háromszor lobbant fel és suhant keletről nyugatra, majd nyugatról keletre. A mólókon és

196

a hajókon várakozó embereket elfogta a nyugtalanság. Az asijai mólónál veszteglő huszonhatezer tonnás Oszumi-maru teher-utasszállító hajó kapitánya kijött a parancsnoki hídra. Meghallgatta az őrmatróz jelentését, és hangosan ásított. Ekkor hallotta meg a fedélzeten álló matróz kiáltását. Felnézett az égre, majd a sziréna nyomógombjához ugrott. – Beindítani a hajtóműveket! – kiáltotta oda a szolgálatos tisztnek. – Felkészülni az azonnali induláshoz! A tiszt leszólt a gépházba. – Az utasok?! Hányan hiányoznak még? – fordult a kapitány az első tiszthez, aki a riadó hangjára érkezett oda. – Még kétszáz ember. Mind itt vannak már, de még tart a beszállás. – Osszon be matrózokat a segítségükre, hogy meggyorsuljon a beszállás. Öt perc múlva felhúzni a kötélhágcsókat. Azonnal kifutunk a tengerre! Szóljon a rádiósnak! Közölje a navigációs osztállyal, hogy azonnal kifutunk a tengerre. Megszólaltatni az összes hajókürtöt! Értesíteni minden egyes hajót! Kifutunk a nyílt tengerre! – De mit közöljek velük?! – pislogott csodálkozva az első tiszt. – Hülye! Szökőár! Mindjárt kezdődik... Az utasokat, amikor meghallották az Oszumi-maru riadót jelző szirénáját, valósággal megdermesztette a rémület. A hajó legénysége ide-oda futkosott, a megafonok bömböltek, a kürtök zengtek. Ekkor ért oda az első hullámcsapás. Az utasok, akik az első emeletig tengerbe merült kikötőépület mellett az úszóstégen tartózkodtak, felsikoltottak. Az erős, függőleges irányú lökéstől néhány ember a vízbe esett. A hajóhídon kigyulladt a lámpa, amely jelezte, hogy a hajtóművek működésbe léptek.

197

– Felkészülni a kötelek eloldására! – utasította a kapitány az első tisztet. – Még jó, hogy Diesel-hajtóművünk van... A turbinással nem menne ilyen gyorsan... Az Oszumi-maru kürtjének bömbölése olyan volt, mínt egy félelmetes szörnyeteg vonítása, és betöltötte az egész környéket. A kapitány fogta a kézi hangszórót, a móló felé fordult és beleszólt: – Mentsék meg azokat, akik kívül rekedtek! Még van rá ídő. Rövidesen következik a második hullámcsapás! Nyugalom! Folytassák nyugodtan a beszállást! – Aztán a fedélzet felé fordult. – A taton felkészülni a kötelek eloldására! Az oszakai repülőtéren a PAN-AM Boeing-747-es gépe, miután felvett a fedélzetére négyszázkilencven utast, kigurult a felszálló sávra. Mind a négy motorja teljes erővel dolgozott, háromszázötventonnás, hatalmas teste halkan remegett. Megdördült a föld. Az. irányítótoronyban az erős, függőleges földlökéstől felugrottak, majd felborultak a poharak, elaludt néhány lámpa. – Földrengés! – kiáltotta valaki. – Leállítani a PAN-AM 107-es járatát! Éppen felszállni készül! A Boeing sebessége már meghaladta az óránkénti százhúsz kilométert. Az ügyeletes diszpécser elsápadt, amint kinézett a csörömpölő ablaküvegen, és látta az óriásgép rángatódzó futását, aztán összeszorította a fogát, és tenyerével befogta a mikrofont. Egy rémülettől eltorzult arcú ember szaladt oda hozzá, és megpróbálta kirántani a kezéből a mikrofont, s közben ordított: – Leállítani! Mi van veled?! Gyorsan! De az ügyeletes durván félrelökte az illetőt, nem hagyta kivenni a kezéből a mikrofont. Ez az ember azelőtt a hanedai légikikötőben dolgozott. Ott tartóz kodott a nagy földrengés idején, és látta, mi történt

198

egy éppen földet ért repülőgéppel. Később többször élt át földrengést Tokióban, és a saját bőrén tapasztalta, mit jelent a természetnek ez a grimasza. Ha most parancsot ad, lehet, hogy a repülőgép meg tud állni a három kilométeres felszállósáv legvégén. Ám ha abban a pillanatban bekövetkezik a második, vízszintes rengés... Az utasszállító gép egyre növelte, a sebességét. Százötven... százhetven... A gép teste ugrándozni kezdett, futóműve időnként már el-elszakadt a földtől. “Istenem!” – suttogta az istenben soha nem hivő ügyeletes. Lelki szemeivel látta a pilótát, akinek tekintete a felszállósáv gyorsan közeledő végére szegeződött. A parancsnok és a helyettese bizonyára észrevette már, hogy a gépet szokatlan módon dobálja valami. Minden az ő, pár másodperc múlva meghozandó döntésétől függ... A felszálló sáv szalagja... még száz méter, még száz... harminc... húsz... mindjárt véget ér, és már késő lesz változtatni valamin... “Szállj fel! – kiáltott rá gondolatban a diszpécser, és testét kiverte a hideg veríték. – Húzd magad felé a kormányt! Suhanj fel az égbe! A földön csak a halál vár rád!” – Kész, megúszta! – kiáltott valaki. Az ügyeletes diszpécser meglazította nedves ingének gallérját, és a felszállópálya végét nézte. Először az orrfutómű vált el a földtől, aztán a többi tizenhat. – Valamennyi gépnek a légikikötőben! Itt az irányítótorony... – A diszpécser, miután meggyőződött róla, hogy a gép már teljesen elvált a földtől, és a levegőben száll, bekapcsolta a mikrofont. Hangja rekedt volt. – Rendkívüli helyzet! Leállítani minden gép hajtóművét!. Földrengés van! – És zsákként lefordult a székről. – Válts fel – mondta a helyettesének, aki segített neki feltápászkodni. – A legjobb, ha... lezárjuk a repü-

199

lőteret. Nem fogadunk repülőgépeket: Jobb, ha el mennek... Szörnyű lesz... Az első függőleges hullám rengései már kezdtek csillapulni, amikor a föld ismét felmorajlott: megérkezett a második, vízszintes hullám. Úgy tűnt, mintha egy gigászi masina rázná az irányítótornyot. A helyettes diszpécser szüntelenül figyelmeztette a levegőben szálló repülőgépeket, de hangját elnyelte a dübörgés és az ordítás. Ennek a Kinkit, Sikokut és Kiusu középső részét sújtó iszonyatos erejű, hetes erősségű földrengésnek több epicentruma is volt: az Isze-öbölben, a Kitajama folyó felső szakaszánál, a Kii-szoros félszigetén, a Tosza-öbölben, a Bungo-szorosban, a Mijadzaki tartomány Kobajasi járásában. Ilyesmi a földrengések történetében még nem fordult elő. A földrengésjelző állomások adatait feldolgozó szakemberek eleinte meghökkentek, mert az epicentrum színhelye annyira szétfolyt. Csak később derült ki, hogy ennek a földrengésnek az epicentrumai, az Isze-öböl és Kiusu déli része között, hatszáz kilométer hosszú vonalban sorakoztak. Valószínűleg a földrengés megindulása az egyik epicentrumban váltotta ki a láncreakciót. Az epicentrumok annak a központi tektonikus övezetnek a vonala fölött sorakoztak, amely a Simafélszigeten kezdődik, keresztülszeli a Kii-félsziget középső részét, majd keletről nyugat felé áthalad a Sikoku-szigeten és a Kiusu szigeten végződik. Nyilvánvaló, hogy ez a földkéregben végbemenő iszonyatosváltozásoknak a következménye volt. A földrengés következtében a kii-félszigeti Kinogava és a sikoku-szigeti Joszino folyó partjai tízméternyit eltolódtak függőleges irányban. Ennek eredményeként a vetődés széle mentén a Kii és Sikoku környéki hegyvonulatok – déli része háromméternyit

200

mozdult el déli irányban, az északi pedig több mint tízméternyit keleti irányban. A vetődés óriási vonala nyomon követhető a sikokui Arajhama járástól a Mija tartománybeli Isze városáig. Természetesen szinte valamennyi kinogavai és joszinói híd beomlott vagy összedőlt, hegyomlások voltak a Takami-hágón, a Kunimi-hegyen, Mija és Nara tartomány határán, a Szaszago-hegycsúcson és a sikokui hegyvonulat Omori hegyén. Egyes helyeken a hegyek széthasadtak, teljesen megváltoztatták alakjukat. A két folyó medre a felismerhetetlenségig megváltozott. Helyenként a viz teljesen eltűnt, néhány horpadást elöntött a tengervíz, akárcsak a nagy árvíz idején, egyes helyeken a hegyomlások következtében torlaszok keletkeztek, másutt pedig éppen fordítva, megrongálódtak a mesterséges gátak, ami áradásokat okozott a folyók alsó szakaszán. A Naruto-szoros fenekén is valószínűleg változások történtek: néhány száz méterrel szélesebb lett, felszínétől pedig jóformán teljesen eltűntek az örvények. Ezeken a helyeken nyomban a földrengés után szökőár pusztított, amelynek magassága olykor elérte a tíz métert. Szinte valamennyi partvidéki város nagy károkat szenvedett. A partra kivetett hajók is erősen megrongálódtak. Mintegy kétmillió ember pusztult el és tűnt el nyomtalanul ebben a körzetben. Különösen sok áldozat volt a kitelepülők között az Oszakai- és Toszai-öböl környékén és Mijadzaki partvidékén: a földrengés váratlanul, hajóra szállás közben érte az embereket. A legszörnyűbb pusztítás a szökőár útjában történt: a tizennégy méter magas hullám a sikokui Avadzsi déli partjára, Kada városára, Kisura és Naruto városra zúdult. Nyomában Tomogasima, Kada, Fukura és Naruto földjén jóformán semmi sem maradt épségben.

201

Vakajama és Tokusima városokat nemcsak félig elmosta, de vízzel is elárasztotta: a tengervíz nem is húzódott már vissza, egy méter magasan állt a két városban. Nehéz volna felsorolni a kárt szenvedett városokat. A közlekedési hálózatnak csak a töredéke maradt épségben. Mi több, a földrengés, helyesebben a földkéregbeli kataklizma következtében szinte valamennyi tengeri kikötő üzemképtelenné vált. A központi tektonikus övezetnek ezt a szokatlan földrengését elejétől végéig megfigyelte az amerikai MOL-3 űrlaboratórium négy főből álló legénysége. A MOL-3, amelyet az Egyenlítőhöz viszonyítva hatvanfokos szögben bocsátottak fel néhány nappal a földrengés előtt, északkelet-délnyugati irányban haladt el a Japán-szigetvilág fölött. A Japán környéki földkéregbeli változások megfigyelése rendkívül fontos feladatként szerepelt a laboratórium munkatervében. A MOL-3, miután elhagyta a már nappali fényben fürdő Csendes-óceánt, százhúsz kilométeres magasságban haladt el Japán fölött, a még hajnali szürkületbe burkolódzó Délkelet-Ázsia irányában. A Japán-tenger felől érkező ciklon felhőkkel vonta be Japán parjait: már eltűnt a szürke lepel mögött a Kinkividék, a Központi vidék északi része, Csugoku és a Beltenger. De a Kii-félsziget déli része, a sikoku-szigeti Muroto- és Asidzuri-fok, valamint Kiusu sziget déli csücske kikandikált a felhők közül. A legénység ügyeletes tagja a különböző fényképező- és mérőműszereket az odalent tovaúszó szigetvilágra irányította, a többit pedig rábízta az automatákra. A legénység két tagja aludt, a harmadik pedig, az ablakhoz tapadva, távcsövön vizsgálta az alaposan megváltozott külsejű és a nagy robbanás után még mindig füstölgő Fudzsit, majd sorra vette a Középső-hegyvonulat lángnyelve-

202

ket okádó többi vulkánját. Amikor a laboratórium Ensu közelében a nyílt tenger fölött haladt el, romlottak a látási viszonyok: a reggeli napsugarak a haladás irányában rézsútosan tűztek a földre; az űrhajós letette a távcsövet, s bekapcsolta a teleobjektíves színes noktovíziót. Amint megjelent a képernyőn a kontrasztos színes kép egy percig döbbenten nézte, aztán megbökte az ügyeletes vállát. – Hallod-e, valami baj van Nyugat-Japánnal! Az Isze-öböltől a Kii-félsziget déli csücskéig húzódó terület domborzata látszott a képernyőn. Az ügyeletes fel sem állt a helyéről, úgy nagyította meg a noktovízió képernyőjét, majd megnyomta a videomagnetofon kamerájának gombját. – Mi van? – kérdezte álmos hangon az ágyon heverő harmadik űrhajós. – Nem tudjuk – felelte az ügyeletes. – Keltsd fel Patet. Segítsetek. Nézzétek csak, hogy változik a tenger színe! Pat leszállt a heverőről, és szabályozni kezdte a noktovízió élességét. A tenger feketés-zöldes felszínén kék-zöld foltok villództak. Sebesen mozogtak egyszerre két irányban: keletnek és nyugatnak. Végigsuhantak a nyílt tengeren a Kiusu félsziget mellett, elérték a Muroto-fokot, amely most jelent meg a képernyő sarkában, majd egyszerre szétszóródtak a Csendes-óceán irányában. A foltok ezután szétfolytak, és a szétfolyás helyén élénkkék színű, szembejövő foltok kezdtek feltűnni. – Vegyétek fel tizenhat milliméteresre! – vakkantotta az ügyeletes, és megnyomta a folyamatosan fényképező automatikus fényképezőgép gombját. – Vegyétek fel színes filmre és fekete-fehérre is. Jimmy, te az ablakból készíts felvételeket. Mind a négyen a készülékekhez siettek. Az automa-

203

ta műszerek ugyan megállás nélkül működtek, de meglehetősen furcsán viselkedtek, – Az ördög vinné el! – dühöngött Pat, és sietve próbált beszabályozni valamit. A mutatók hideglelősen remegtek a piros vonalnál. – A mágnesmérő is, a gravitációmérő is megbolondult. Bill, hívjuk az irányítóközpontot? . – Igen. A Lafayette-nek alattunk kell lenni. Figyelmeztesd, hogy ne menjen túl közel a parthoz. – Ó! – kiáltott fel a távcsövön figyelő űrhajós.– Máris megkezdődött! Japán széthasad! Bill rámeredt a noktovízió képernyojére, az ügyeletes pedig nem vette le a szemét a laboratórium padozatán elhelyezett műszerekről. Pat, aki éppen fel akarta hívni a Lafayette-et, felkapta a távcsövet, lábával ellökte magát a padlótól, és az ablakhoz úszott. Ugyanaz a kép volt mindnyájuk látómezejében. Sikoku-sziget és Kii-félsziget déli részének a felhőfoszlányok között jól látszó kontúrjai hirtelen megremegtek, aztán mintha kezdtek volna elmosódni. A tenger élénkkék felszínén apró, halvány foltok jelentek meg, számuk egyre szaporodott, majd keletről nyugatra húzódó vonalba rendeződtek. A tenger felszínén, mintha váratlan lökés érte volna, apró fodrok gyűrűztek, s ekkor néhány folt körül nagyon lassan hullámok kezdtek felfelé emelkedni. – Szökőár! – kiáltott fel szinte egyszerre az ablaknál figyelő két űrhajós. – Nézzétek csak, mintha megváltozott volna DélJapán terepdomborzata... Vagy tévedek? – mondta az az űrhajós, aki a harmincöt milliméteres, automatikus, folyamatosan működő fényképező kamera keresőjébe nézett. – Pat, beszélj a központtal – szólalt meg váratlanul rekedtes hangon az ügyeletes, aki feszülten figyelte a noktovízió képernyőjén szédületes gyorsasággal válta-

204

kozó színkombinációkat. – Jelentsd, hogy Japán elkezdett süllyedni. Valóban, a Sima-félsziget északi részén, a Kinogava folyó környékén kezdődő és a Joszino folyót keresztülszelve Ehime tartományig húzódó vetődés egész déli szárnya lassan mozgott. A szökőár által elárasztott húsz folyó torkolata fokozatosan szélesedett. Sikoku-sziget és Kii-félsziget déli csücske – talapzatától hegyláncainak csúcsáig – megremegett, aztán gyorsan – óránként másfél-két méteres sebességgel – megindult a Csendes-óceán felé. Honsu sziget, amely nem látszott az űrlaboratóriumból, ugyancsak óránként tíz centiméteres. sebességgel “siklott” délkeletnek. Déli részének a központi tektonikus övezet vetődése menti mozgása olyannyira gyors volt, hogy a törés szabad szemmel jól látszott. Ebbe a törésbe behatolt a tengervíz, a Joszino és a Kino-gava folyók egyre szélesedtek... A vetődés szárnyának délkeleti irányú siklása közben hihetetlen gyorsasággal merült lefelé a kontinentális talapzat. A földkéreg egy több száz kilométer hosszú szakaszon óránként több méteres sebességgel süllyedt... A földrengés kezdete után néhány órával szinte teljesen eltűnt az Ovasza, a Kumano- és a Sinmija-fok. A tenger annyira megemelkedett, hogy elérte a Nativízesés lábát. A Muroto- és az Asidzuri-fok leomlott, széthasadt, és több mint a fele belemerült a vízbe. Csúcsaik különálló kis szigetekként tovább süllyedtek. A központi tektonikus övezet déli része enyhén kiemelkedő északnyugati csücskével – a kontinentális lejtőn csúszva lefelé – merült a tengerbe. A központi tektonikus övezet déli és északi részének csuszamlása elérte a Középső-tartományt, ahol közepes erejű földrengés pusztított; Ugyanaznap délelőtt tíz óra negyvenhét perckor nagyerejű földrengés rázta

205

meg Tókai tartomány Ensutól a Fudzsi folyóig terjedő térségét. Az eredmény óriási vetődéscsuszamlás, amely az Adzsumi-félsziget talapzatától a Hamankotó északi részén keresztül, északon a Fudzsi folyóig húzódott. A talaj két méter negyven centimétert mozdult el függőlegesen, öt métert vízszintesen. Az Ensu közeli nyílt tengeren támadt hét méter magas szökőár betört a Szuruga-öbölbe, és jóformán teljesen elmosta Numadzu és a Fudzsi városokat. Azután behatolt a talaj hasadékaiba, amelyek a központi tektonikus övezet menti vetődéscsuszamlás és a nagy törésvonalak kereszteződésében keletkeztek, s fehéren tajtékzó agyarai elérték Fudzsimija város déli határát. S amikor a tenger vize benyomult azokba a működő kráterekbe, amelyek az öreg Fudzsi kitörése után keletkeztek az Aszitaka-hegy lába környékén, a vulkán néhány kisebb kitörés után délután két órakor felrobbant: korábbi formájának nyoma sem maradt. A tűz és a víz végül egyesült. A tűzsárkány és a vízkígyó halálos viadalra kelt egymással Honsu sziget kellős közepén. Alighogy rengeni kezdett a föld, Nyugat-Japán központi tektonikus övezetében – Tokióban közepes erejű földrengésnek észlelték – , a kiürítési bizottság egyik halálsápadt tagja rontott be a D-terv stábjának irodájába. – Nyugat-Japán süllyed! Kész, vége, elkéstünk! – A süllyedés nem ma kezdődött – felelte nyugodt, száraz hangon Nakata. – Már régóta tart. Meg aztán időnk is van még. Minimum négy-öt hónap telik el, míg Japán teljesen eltűnik. – Úgy gondolja? Én nem tudom, hihetek-e maguknak. Hiszen még azt az óriási erejű földrengést sem tudták megjósolni, amely kettéhasította Japánt. – Ha a központi tektonikus övezetben lezajlott földrengésre gondol, azt mi előre jeleztük – állt fel

206

Nakata a székről, de még most sem fordult a bizottság tagjához. – Sajnos, néhány számítási hibát azért vétettünk. Mi azt jósoltuk, hogy a földrengés a következő három napban-egy héten belül fog bekövetkezni. Nem sikerült azonban hozzájutnunk azokhoz az adatokhoz, amelyeket közvetlenül a földrengés előtt regisztráltak, mivel már két napja figyelő hálózatunk egyes tönkrement állomásainak rendbehozatalával foglalkozunk. És még valami: a bizottság munkája nincs jól összehangolva a földkéregbeli változásokat figyelő szolgálatunkkal. Önök a minél előbb, minél több elve szerint dolgoznak. Elszállítják az embereket mindenhonnan, ahol csak fel tudják rakni őket a hajókra és a repülőgépekre... – Na és aztán? Van más választásunk? – A kiürítési bizottságnak sokkal szorosabban kellene együttműködni a megfigyelő stábbal! Az az érzésem, hogy a bizottság nem használja fel kellőképpen azt az információt, amit tőlünk kap. Mi szüntelenül azt kérjük önöktől, hogy ismertessék a kiürítési bizottság felelős tagjaival a csapás általunk összeállított jellemzését... – A “jellemzését”?! – kiáltott fel méltatlankodva a bizottsági tag. – Mi szükségünk a “jellemzésre”?! – ...Igen, itt Nakata... Bocsássák le, amit sikerült összeállítani... Felszálltak a megfigyelő repülőgépek? Tessék, nem értem!... Kevés a bója?.. Nem számít, szálljon fel valamennyi gép!... – Nakata letette a kagylót, és a bizottsági taghoz fordult. – Igen, az általunk készített jellemzést. Nem tudok más szót, amely alkalmasabb volna erre. A konkrét számadatokra nincs szükségük, de a jellemzésből megérthetnék a küszöbönálló jelenség lényegét. Ebben az esetben a kiürítési terv végrehajtásakor hasznukra lehetne minden adatunk, minden előrejelzésünk, vagyis mindenfajta információnk.

207

– Én persze megértem, hogy a tudósok szeretnék, ha kellőképpen értékelnék a munkájukat. De most nincs idő erre! – fortyant fel a bizottsági tag. – Önöktől most csupán egyet várunk: a pontos prognózist! – Éppen erről van szó! Csakis akkor lesz gyakorlati hasznuk a mi prognózisainkból, ha pontos elképzelésük lesz a kataklizmáról – ismételte Nakata türelmesen, de nyomatékosan. – Lehetetlen százszázalékos pontossággal előre megjósolni, hogy az egyes földrajzi pontokon milyen változások mennek majd végbe. Tökéletesen lehetetlen! Önök azért tartanak igényt az effajta információra, mert fogalmuk sincs semmiről! Még csak nem is beszélgethettünk el a bizottság tagjaival! – Mit kívánna még? – csodálkozott a bizottsági tag. – Kétszer is összeültünk, hogy meghallgassuk az önök magyarázatát. – Igen, formálisan. Önöket csak a következtetések érdekelték, de amikor maga a folyamat, a jelenség menete került szóba, már csak fél füllel figyeltek oda. – Ugyan kérem! A bizottságban vannak tudósok is... – Igen, vannak tudósok, akiknek a legfőbb tulajdonságuk, hogy megtanultak politizálni: – Te... – A bizottsági tag arca megfeszült, homlokán kidagadt és lüktetett egy ér. – Ki vagy te, hogy így merészelsz beszélni?! – Értse meg, ez akkor is elkerülhetetlen! Hívják össze még egyszer a bizottság tagjait, és mi elmagyarázzuk a dolgot... – Nakata folytatta a telexjelentések olvasását. – Helyesebben nem magyarázunk el semmit, hanem alaposan kioktatjuk a bizottsági urakat. Legyen ott mindenki... A kabinet tagjai is, a magas rangú tisztviselök is... – Két nap?! Azt hiszed, van nekünk időnk? – ordí-

208

totta kivörösödött arccal a parlamentben önfejűségéről ismert bizottsági tag. – Ebben a helyzetben... – Éppen ebben a helyzetben! Tudom, hogy mindnyájuknak jó a szimatuk. Ennek köszönhetik majd, hogy végül is csak megértenek valamit, de óriási veszteségek árán. Nakata a bizottsági tag elé tolta az imént kapott telexjelentést... – Olvassa el. A reggeli földrengés során elpusztultak és nyomtalanul eltűntek feltételezett átlagos száma meghaladja az egymilliót. Ha a bizottsági tagok csak kicsit is ismernék a jelenség jellegét, megértenék, hogy mit jelentenek a mi prognózisaink, és ennek alapján a helyszínen intézkedhetnének, akkor a mai áldozatok száma száz-kétszázezer emberrel kevesebb volna. – Mit akarsz? – nézett rá leplezetlen dühvel a bizottsági tag. – Mondja, ugrált már gyermekkorában ugrókötéllel, amikor ketten forgatják a kötelet, a többiek pedig sorjában átugorják... – Még gúnyolódsz is?! – Eszem ágában sincs. Ha az ember elkapja a kötél forgásának ritmusát, ugrás közben többet nem botlik bele a kötélbe. Itt is ugyanerről van szó... Oké, jöjjön ide! Nézzük meg együtt. Kigyulladt a televízió képernyője. Megjelent rajta a komputerszobából sugárzott kép. – Kivetítjük a nagy képernyőre. Kérem, nézzen oda. Látja? Ezúttal az északi vetődés északkeleten vízszintes irányban mozog. Ez hatással lesz a hokkaidói Isikari-síkságra is. A Szanriku-partvidék és az Északi-hegyvidék közti térség keleti fele csúszni kezd lefelé a csendes-óceáni kontinentális lejtőn. A Japán-tenger partvidéke egyelőre még viszonylag biztonságban van. Bekövetkezik a pillanat, amikor le kell állítani a nagy erővel folyó elszállítási munkát Szendai és,

209

Szapporo kikötőiből, és sürgősen ki kell hozni az embereket erről a vidékről. Alig öt nap áll a rendelkezésünkre. – Ez biztos? A reggeli földrengés három nappal korábban zajlott le, mint ahogy azt jelezték... – Ezúttal sokkal pontosabb a prognózisunk. A jelenség kezdetéig egy hét van, plusz-mínusz huszonnégy óra eltéréssel. A központi tektonikus övezetben lezajlott földrengés után rendkívül megnőtt az előrejelzés pontossága. Ez ennek a jelenségnek a sajátossága. Aztán: növekszik a Közép-Japánban levő Norikura vulkánrendszer kráterei felrobbanásának a veszélye. Húsz órán belül pedig egy nagy vulkánkitörés várható, amelynek az oka a reggeli földrengés. – Nem lehetne tervet készíteni arról, hogy hol, mikor és mi fog történni? – kérdezte a bizottsági tag ajkbiggyesztve. – Akkor összeállíthatnánk a minimális emberveszteséggel járó kiürítési tervet. Rengeteg műszerük, komputerük van, mégsem tudják elvégezni ezt a csekélységet? – Szavai megint csak azt bizonyítják, hogy nem értett meg semmit – felelte hűvösen Nakata. – Ismeri a marokkó nevű játékot? Egyenként kell a pálcikákat kiemelni a rakásból, de úgy, hogy a többi pálca meg se mozduljon. Ön talán azt hiszi, hogy a komputer meg tudja előre mondani, hogy melyik pálcika indítja el az összeomlást, azt követően pedig milyen alakzatot vesz fel a rakás, és hány pálcikát lehet kiemelni a következő összedőlésig? Azt hiszi, hogy a komputer apró részletekig ki tudja számítani az egész folyamatot? Ráadásul a mi megfigyelő hálózatunk csupán annyi, mint egy bolha a cet hátán. De egyet pontosan meg lehet mondani. Ha nem abban a pillanatban omlik össze a rakás, amikor kiemeljük belőle a soron lévő pálcikát, az újabb pálca kiemelésekor az összedőlés valószínűsége sokszorosan megnövekszik; ám ha az

210

összedőlés megtörtént, a következő összedőlésig bizonyos időre viszonylagos stabilitás áll be... Ennyi az egész. Mindezt a kiürítési terv összeállításakor figyelembe kell venni és illik tudni. – Azt javasolod, hogy most változtassuk meg a kiürítési és elszállítási tervet? Erre már nincs idő. – Van idő. Ez az út kerülőnek látszik, de valójában a legrövidebb. Én két napot kérek, több nem is kell. Rá tudja beszélni a bizottság tagjait? – Terjessze a bizottság elé a “különvéleményét” – fordított hátat Nakatának a bizottsági tag. – Mellékelje hozzá a szükséges dokumentumokat. – Erre valóban nincs idő! – vágott vissza Nakata. – Mi itt napi tizennyolc órát dolgozunk. Nézzék át a bizottság titkárságán levő anyagokat. A bizottsági tag dühösen nézett Nakatára, de az nem törődött többé vele, visszatért a munkájához. A bizottsági tag becsapta maga után az ajtót, s távozott. – Jól felbosszantotta – mondta a telexgép billentyűin kopogó távírász, és az ajtó felé intett. – Ellenzéki nagymenő. Ezzel csak ellenkező hatást érhet el. – Hadd dühöngjön csak. Jelentéktelen senki, nem nagymenő – felelte nyugodt hangon Nakata, és lenyomott egy gombot az asztallap alatt. Egy magnókazetta ugrott az asztalra. – Csatold ezt a kazettát a bizottság elnökének szóló, szigorúan titkos jelentéshez. Hallgassa csak végig a beszélgetésünket. A P-6-tól és a P-7-től nem érkezett semmi? – Az imént érkezett a P-7-től – szólalt meg a szoba sarkában az egyik munkatárs. – Bekapcsoljam a hangszóróba? – Ha felhívja a P-6-ot, kérje Kataokát. De mi van a P-7-tel? Tudnak adni képet? – Azt hiszem, valami problémájuk támadt a re-

211

transzlációs helikopterrel. A CBS kétórai késéssel kezdi a közvetítést a távközlési műholdon keresztül. Horkins, a New York-i tévékommentátor helikopteren most az események színhelye fölött tartózkodik. A mi NHK-nk is közvetíti. Megnézzük? – Azt mondod, hogy kétórás késéssel? Amerikában éppen most van a televíziózás csúcsideje. – Nakata összeráncolta homlokát, megitta a papírpohárból teljesen kihűlt kávéját, és az órájára pillantott. – NyugatEurópában pedig éjszaka van. Ablakon kidobott pénz... – Több száz milliónyian nézik majd... – felelte a távírász, és rágyújtott egy cigarettára. – Az évszázad előadása. – ... Számukra. A mi számunkra pedig élethalál kérdése. – Mi tán jobbak vagyunk? – ropogtatta ujjait Nakata, és nagyot ásított. – Amíg nálunk csend és nyugalom honolt, mi is kíváncsian nézelődtünk mindenfelé... Adj egy szippantást! – Nakata kinyújtotta a kezét, elvette a cigarettát a távírásztól, aztán felkelt a székről. – A megfigyelőállomásokról beérkezett valamennyi adatot táplálják be a komputerbe! Ha beszél Kataokával, tartsa szóval, míg vissza nem jövök. Lezuhanyozok, hogy elűzzem az álmosságot. A távírász, aki cigarettát adott Nakatának, hosszan nézett a távozó után. – Azt mondják, nagyon tehetséges, de egyáltalán nem úgy, néz ki, mint egy tudós. – Igaz. Úgy hírlik, hogy egyetemista korában rögbijátékos volt... – szólalt meg valaki a szoba sarkában. – Jó nyomozó válna belőle. Bármilyen ügyet kibogozna. Adatok kezdtek érkezni az automata megfigyelő állomásokról. A szobában egyre erősödött a zaj. Közben hármas erősségű földrengés zajlott, de az efféle

212

jelentéktelen dologgal ma már senki sem törődött. Se a falon húzódó repedéssei, pedig egyre szélesedett...

2. Kataoka a megfigyelés céljaira átalakított őrszolgálati repülőgépen utazott a nagy vetődés fölött, amely Kiifélsziget középső része és a sikokui hegylánc között keletkezett. A nagyerejű földrengést követő zápor mintegy másfél óráig tartott, aztán szemerkélő esővé csendesedett. Amikor a repülőgép Sikoku fölött szállt el, a hegylánc fölött tömörülő felhők szétszakadoztak, és látni lehetett odalent a szörnyű pusztítás nyomait. A Joszino folyó mentén délről észak felé húzódó függőleges vetődéscsuszamlást a magasból nem lehetett jól kivenni, de Kataoka mégis felismerte a síkságra behatolt ólomszínű, csillogó tengervizet és a lemeztelenített vöröses talajt. Szinte elállt a lélegzete, amikor megpillantotta a Sikoku hegyláncot észak-nyugat-délkeleti irányban keresztül-kasul szabdaló számtalan kígyózó vetődésvonalat. A zöld hegyek irgalmatlan töréseiből kikandikáló talaj alatti vöröses barnás réteg kibelezett zsigercsomónak tűnt, és feneketlen mélységű árkok tátongtak benne. A párhuzamosan haladó repedések iszonyatos sebhelyekre emlékeztettek. Mindenfelé látszottak a hegycsuszamlások nyomai, egyes törésekből sűrű gőz gomolygott felfelé. – D-l... D-l... ittP-7... Milyen a kép? Milyen a kép? Vétel... – Kataoka hol kinézett az ablakon, hol a tévé kamera monitorát figyelte. – Zavaros... – hallatszott a recsegés-ropogáson keresztül a rádióból. – Folytassák az adást. Hamamacuból most indul egy újabb retranszlációs helikopter. Amint elérik a Kiusu szigetet, Mijadzaki fölött szem-

213

betalálkoznak a Joszinóról felszállt retranszlációs helikopterrel, vegyek fel vele a kapcsolatot. P-8, P-8... itt D-l... Befejezték a megfigyelőbóják tengerre telepítését? Vétel.. – Itt P-8... már csak két bója van hátra. A Toszaöböl déli része fölött tartózkodom... – P-8, D-l parancsa... Amint befejezik a bóják telepítését, repüljenek északnak a Kii vízi út fölött. Ott lépjenek érintkezésbe a majdzurui bázis őrállomásával, és várják a további parancsot. V étel. – Itt P-8. Értettem... – Itt D-l. Parancs P-6 számára. Amint kiérnek a bungói vízi útra, haladjanak fölötte, északnak, Mihóba... Parancs P-7 számára: Mijadzaki után forduljanak északnak, és Itótól keletnek repüljenek a Beltenger fölött. Vétel.. Kataoka a pilótára bízta a parancsnoki állomással folytatandó további beszélgetést, aztán egymás után kinézett a jobb és a baloldali ablakon. A baloldali ablak alatt egy, a Takacsi síkságba torkolló óriási, meredek lejtő úszott tova. A szökőár telibe találta, és partvonala a felismerhetetlenségig megváltozott. – Takacsi városa szinte teljesen víz alatt áll – hallatszott a fülhallgatóban a P-7-nél kissé délebbre repülő P-6 megfigyelő hangja. – Csak a magasépületek csúcsai, a tornyok látszanak. – Az Asidzuri-fok vízbe merült – hallatszott a még délebbre repülő P-8 navigátorának hangja. – A szállításhoz most már csak partraszállító hajókat lehet használni... A Kataoka mellett ülő megfigyelő megbökte a vállát, és a baloldali ablakra mutatott. A Monobe folyó mellett húzódó rizsföldön kissé megdőlve állt egy utasszállító hajó. Ekkora magasságból természetesen nem látszottak az emberek. Kataoka nézte a rizsföldön megrekedt és a májusi napfényben csillogó, kibe-

214

lezett, vörös hasú hajót, és azokra a félelemtől űzött emberekre gondolt, akik hajnali hat órakor reménytől telve a fedélzetére léptek... – Itt P-8... – szólalt meg a hangszóró a D-1 stáb irodájában. – A nyílt tenger fölött vagyok, Idzumi-Ocu közelében... – Ereszkedjen le ezer méterre – szólt bele a mikrofonba a rádiós. – HR-21, HR-21... itt D-1, emelkedjen fel ötezer méteres magasságba, vegye P-8 adását. – Itt HR-21, értettem... A televízió képernyőjén megjelent a tenger olajjal szennyezett felszíne, mögötte vörös lángok és fekete füstgomolyagok látszottak. Valószínűleg a kőolajfinomitó égett Szakaiban. A lecsapolt földek egy részét teljesen elárasztotta a tengervíz, amelyből csupán a lepárlóoszlopok ezüstös csúcsai látszottak ki. A Kitani-tengerszoros lefékezte szökőárnak itt már nem volt olyan erős a csapása, mint a Kii vízi út menti partvidéken és az Avadzsi-sziget déli részén. Szakai városban és környékén néhány ház épségben maradt, némelyiknek csak a tetejét nyeste le a víz, de szinte valamennyi félig a vízben állt. Az egyik, pontosan közepén kettéhasadt magasépület olyan volt, mint két ellenkező irányba veszélyesen dűlő torony. – D-1, D-1, látják a képet? – kérdezte megint P-8 – Miféle sziget az? – Tökfilkó! – kiáltott fel Nakata. – Hiszen az Nintoku császár sírdombja. A város fölött ívelő műút sok helyen megrongálódott, egyes hídnyílásai beomlottak. Elégett gépkocsik foltjai, egymásba rohant buszok és teherautók garmadája feketéllett rajta. Ha bármelyik hídnyílás beomlik, a műút valóságos kelepcévé válik... Vajon mi lett a sebesültekkel? Lehet, hogy kínszenvedések közepette várják az elkerülhetetlen halált...

215

– Értesítés jött Itami diszpécserirodájából – szólalt meg P-8. – Oszaka városban nyomban a földrengés után három métert süllyedt a talaj. A süllyedés tovább tart. Két órával a földrengés után a talaj újabb másfél métert süllyedt. Kanszai tartomány repülőterei használhatatlanokká váltak. Itami repülőterén a “B” pótfelszállópályán repedés keletkezett, az “A” pályát is repedések és hasadékok borítják. Folynak a helyreállítási munkálatok. Rövidesen használható lesz a “B” felszálló pálya kétezer-nyolcszáz méteres szakasza... De csak két felszállásra képes repülőgépük maradt... – Itt D-l, a kamerát kapcsolják át nagy nyílásszögű felvételre – mondta Nakata. Szörnyűbbnél szörnyűbb képek váltották egymást a képernyőn. A vasútvonalakon kisiklott és felborult vagonok. Oszaka déli része romokban hevert. A házak olyanok voltak, mint a lefejezett holttestek. A városközpontban itt-ott fekete füst emelkedett a magasba. Délkeleten, a körgyűrűpályán szüntelenül robogtak a tűzoltó- és rendőrautók, mentőkocsik, autóbuszok, teherautók, darukocsik. Ahogy P-8 közeledett a városközponthoz, úgy váltak mind hihetetlenebbé a képek. Az átlagos tengerszintnél mélyebben fekvő Konohana, Minato és Taiso kerületek szinte teljes egészében víz alatt álltak. A tintafekete víz – úgy látszik, a szökőár felkavarta a fenékiszapot – elöntötte a házak közötti területeket, majd örvényelve továbbhatolt a szárazföld belseje felé. Az Adzsi, Kidzu és Sin-Jodokava folyók torkolatánál álló gyárépületek, olajtartályok, silótornyok a szökőár közvetlen csapásától megsemmisültek vagy összedőltek, a csodával határos módon épségben maradt építményeket pedig a háborgó víz döntötte romba és nyelte el. Az óriási úszódokk – a javítás alatt álló hajóval együtt – tótágast állt – mintha zátonyra futott volna – a benteni mólón. Maga a

216

benteni móló csaknem teljesen víz alá került, csak egy kis része maradt a felszínen. A város kellős közepén hevert egy hatalmas, vörös gyomrú hajó. A tartályokból kiömlő nehézolaj és a vöröses nyersolaj itt-ott már lángra kapott. A tengeren és a városban is lángnyelvek lobogtak. A partvidékhez közel fekvő Fukusima, Nisi, Naniva és Nisinari kerületekben is a második, harmadik emeletig álltak a vízben a házak. A városi műút összeomlott, egy helyen, a Nakanosima kerületben egyik oldalán a pillére meredezett, a másik oldalán pedig a hídnyílása csüngött a víz fölött. Maga a kerület teljesen víz alatt állt, csak itt-ott látszottak ki a vízből a fák koronái és a háztetők. Egy ház második emeletéből lapos fenekű teherhajó állt ki, amelyet valószínűleg az öbölben ért a katasztrófa. Oszaka szempillantás alatt “vízi várossá” vedlett. A víz a Kamimacsi-domb alját nyaldosva – ezen a dombon állt az oszakai vár és több hivatali épület – elöntötte a Mijakodzsima, Dzsoto, Higasinari kerületeket, majd Daito és Morigucsi városokon keresztülgázolva, kiért a Kócsi-síkságra. A zavaros hullámok, szembehaladva a Jamato folyó és a jodokavai gátat leromboló patak folyásával, az Ikomai-magaslat lábánál hömpölyögtek. A földrengés és a szökőár, valamint az azt követő földcsuszamlások és talajsüllyedések következtében a mai hárommillió lakosú Oszaka és az egész hétmillió lakosú Oszakai-tartomány mintha hirtelen ősrégi arculatát nyerte volna vissza. Valaha, háromezer évvel ezelőtt, a mai Oszaka helyén csak a Kamimacsi-domb magasodott a víz fölé, körülötte pedig a sekély Oszakai-öböl hullámai csapkodtak. A hasonló nevű völgykatlanban eredő Jamato folyó a legutóbbi időkig nyugat felé folyt, és Szakai

217

város északi peremén ömlött az Oszakai-öbölbe. A tizenhatodik századig – amikor Tojotomi Hidejosi az oszakai vár építésekor megváltoztatta a medrét – a Kócsi-síkságon az Ikomai-magaslat és a Kamimacsidomb között folyt, és a Jodokava folyó torkolatába ömlött, és vize csak a nagy áradások idején hömpölygött Szakai felé. Abban az időben maga a Jodokava számos tavat és mocsarat képezett a Kócsi-síkságon, dagálykor pedig a tenger vize behatolt rajta messze délre. Az Ikomai-magaslat lábánál ma is találnak kagylós mészköveket; akkoriban a Jodokava folyásával szembehaladva el lehetett jutni az Ikomai-magaslat lábához. Ám a későbbiek folyamán a Jamato folyó áradásai egyre több agyagot és homokot hordtak a Kócsi-síkságra, a Jodokava torkolatában homokzátonyok képződtek, amelyek végül is hatalmas zátonnyá egyesültek, egyes földterületeket pedig már Hidejosi idejében lecsapoltak. Így született a mai Oszaka földterülete, számtalan vízi útvonalával. Most pedig úgy nézett ki minden, mintha az idő hirtelen kétezer évet visszapörgött volna. Oszakából csupán a Kamimacsi-domb maradt meg, az összes többit elnyelte a zord, fekete víz. Az Ikutama-park északi részében, a Takau-templom lábánál, ahová a legenda szerint Nintoku császár egyszer azért érkezett csónakon, hogy várost alapítson, fedett bárka hevert, amelyet valószínűleg a visszafelé hömpölygő Dotonbori folyó vetett partra. A város sík területén jóformán minden utca víz alatt állt. A legmagasabb helyeken a zavaros víz az első emeleti, az alacsonyabb dombokon pedig a második és harmadik emeleti ablakokat nyaldosta. Az utóbbi időben emelt oszakai magasépületek lapos tetőin a haláltól megmenekült emberek verődtek össze. Rémülten kiáltoztak és integettek a repülőgépnek. Egyes magasépületek alapjuk el-

218

mozdulása miatt megdőltek. Körülöttük üres ládák és hulladékok között hullák úsztak a vízen. Ott, ahol gépkocsitorlaszok magasodtak, a víz úgy pezsgett, tajtékzott, akár a zuhogókon. Járművel közlekedni csak néhány épségben maradt magaspályán lehetett. – A kiürítesi központot át kell helyezni a Szenrimagaslatra – dörmögte Nakata.– Hivja fel D-3-at, s kérdezze meg, mi a vélemenyük erről. Azt hiszem, hogy az EXPO-70 egykori területén le tudnak szállni a nehéz helikopterek és az Astol repülőgépek, amelyeknek rövid nekifutás kell a felszálláshoz. Nem, nem, az Astolok használják csak a szaigokui főközlekedési utat. Beszélje meg D-3-mal, hogy jelentsék a dolgot a kiürítési bizottságnak, es kérjék ki a veleményét. Még valami: kérdezze meg, hogy a D-3 milyen károkat szenvedett a földrengéstől. A rádiós sokáig bajlódott a központi önvédelmi körzet szárazföldi törzsparancsnokságán székelő D-3 hívásával. Végre jelentkezett a D-3. Rosszul lehetett hallani, de a rádiós azért egy-két dolgot megértett. A földrengéstől megrepedeztek az utak, kiöntött a Kójató. Az itami katonai körzet parancsnokságát elözönlötték a menekültek, sokan közülük sokkos állapotban voltak. Megrohamozták a tengerészeti erők Maidzuruból érkezett helikopterét, es valósággal darabokra téptek szét. Egy fiatal katona pedig elvesztette a fejét, es tüzet nyitott. . – Mi az, hogy tüzet nyitott? Belelőtt az emberekbe? – Nakata felkelt a székről, es rámeredt a rádiósra. – Nem, azt hiszem, hogy csak a levegőbe lőtt... – felelte a meghökkent rádiós, es idegesen csavargatta a vevőkészülék szabályozógombját. – Két katona súlyosan megsebesült, mert a tömeg összeverte... Nem, az egyik meghalt... – Ütni őket! – ordította Nakata, es öklével az as-

219

talra csapott. – Közöld velük: verjék össze őket! De nem a népet! A katonákat... Közöld a parancsnokkal! Mindegyiket, egytől egyig... Ököllel verjék szét a pofájukat... Tanítsák őket móresra!. – Ne idegeskedjen! – Jukinaga Nakata vállára tette a kezét, és megpróbálta leültetni. – Kérem, nyugodjék meg! Majd elintézik ők azt maguk... A rádiójelzések bosszantó csipogása közepette egyszer csak megszólalt a sürgős hívást jelző berregő. Ez a hangos berregés, amelytől mindig összerezzentek, most halknak tűnt. Japán színes, világító mozaiktérképén három tűzpiros lámpa gyulladt ki: a központi körzet északi részén. – Macumoto is... Felrobbant a Norikura-hegycsúcs, kitört a Jake-gatake, a Futo-gatake... – mondta a rádiós, miután vette a sürgős hívást. – Hét óra negyvenöt perckor... Naganóból... robbanás a Takacuma-hegy környékén... A nyugati lejtőn gőzkitörés ... nyolc óra nulla három perckor kezdődött... – A Takacuma-hegy? – kérdezte döbbenten Jukinaga. – I-igen... meglepően korán... – Nakata pillantást vetett a térképre. – Persze, mi tudtuk, hogy ott is egyszer elkezdődik, de... Az Itoi folyó menti nagy törés mindkét oldala... A vízszintes csuszamlás kis híján elérte a húsz métert... Azt hiszem, hogy a lakosság zömét már áttelepítették a partvidékre... – De... – kezdte rekedtes hangon Jukinaga, és szórakozottan nézte a térkép táblán villogó piros lámpákat – ez maga után vonhat... Ismét felhangzott a berregés. A térképen – az északkeleti vidéken – két piros lámpa gyulladt ki. – Moriokából jelentik... Kitört az Ivate-hegy... A Koma-gatake-hágó is... – közölte halkan a rádiós. Jukinaga mintha nem is hallana semmit, dermedten állt a térképtábla előtt.

220

A Japán-szigetvilág a színes, világító térképen elmosódott vonalú sárkánynak tűnt előtte. A központi hegyvonulat gerincén – mint egy rosszindulatú daganat gócai – élénk narancsszínű foltok lüktettek, amelyek a kitörés veszélyére és a földkéregben végbemenő változásokra figyelmeztettek. A partvonal megszokott kontúrjai teljesen megváltoztak. A kékség fölött mindenfelé számtalan repedésként futottak a halványpiros vonalak, a központi tektonikus övezet mentén, Kiifélszigettől Sikoku szigeten keresztül, vörös forradásként dudorodott a nagy törés vonala. A délnyugaton fekvő szigeteken, Kiusun, a központi vidéken, Hokkaidón, a Központi-hegyvidéken, Kanto hegyvidékén mint a szivárgó vér cseppjei szikráztak a piros pontok. Kanto délvidékén, a szinte teljesen víz alá merült Idzu-szigetek fölött is a kitört vulkánok ugyanilyen vérpiros pontjai lobogtak. A sárkány súlyos beteg. Fejét, nyakát, mellét, mancsait halálos kór rágja, belsejét iszonyatos forróság égeti, fulladozik, sok vért veszített, görcsökben fetreng. Egész kétezer kilométer hosszú, háromszázhetvenezer négyzetkilométer területű, hatalmas teste görcsben vonaglik, agonizál, halála nincs már messze. A tenger felől pedig kékes hullámokon hömpölyögve közeledik a jéghideg halál... De Jukinaga szeme már nem látta a sárkányt.. Tekintete egyetlen piros pontra szegeződött, amely a központi vidék északi peremén villogott, gondolatai pedig nagyon messze jártak.

221

3. Onodera ott volt, amikor a Takacuma csúcsa először robbant fel. Ez a hegy a Togakuszi-hegynél kissé északabbra, Nagano és Niigata tartományok határán magasodik. A nagy törés keleti és nyugati oldala között csuszamlás történt. Ennek következtében a műutakon és a vasútvonalakon tízméteres repedések keletkeztek, az Itoi folyó medre deformálódott, Ómacsi várost elöntötte a Kidzaki-tó vize, Rjóbát és északi környékét az Aoki-tó vize. A talaj hőmérsékletének emelkedése meggyorsította a hó olvadását a Cukuma és a Hida hegyrendszereken, ráadásul nagy esőzések zúdultak a vidékre, amelyeket a kitörések és a földrengések váltottak ki. Számtalan hegyomlás történt az Itoki folyó kanyonjában, a víz pedig egyre csak emelkedett, végül féktelen áradatként iramlott szerteszét. Az egész környéket riadóztatták. A lakosságot egy hónap alatt átköltöztették Nagano tartományba és a Japán-tenger partvidékére. De a légierő helikoptere, amely a földrengés sújtotta terület fölött tanulmányozta a geomágneses és gravitációs mezőket, a Tengufennsíkon, az Északi-Alpok Norikura-hegycsúcsától kissé északabbra felfedezett néhány embert, akik egy menedékház előtt álltak, és hevesen integettek. A helikopter leszállt. Legénysége elcsodálkozott, amikor kiderült, hogy ezek fiatal alpinisták: főiskolások, tisztviselők és néhány irodista lány. Az Itoikanyon környékén élő lakosságot április másodika és tizenötödike között kitelepítették. Ezek után felsőbb utasításra lezárták a 148-as állami műutat és valamenynyi Ómacsitól és Kidzekitől északabbra húzódó utat. Ennek ellenére a hegymászók csapata április huszonharmadikán a számtalan mezei út egyikén dél

222

felől megközelítette Ómacsit, majd bevonult a városba, ahol észrevétlenül elsurrant az őrség mellett, s elindult a Kuroszi-gáthoz vezető műúton. Miután feljutott a Kasimajari-gatake közeli fennsíkra, az alpinisták szokásos útvonalát követve, keresztülvágott az Ocubetadzava, Dzsidzi-gatake, Kasimajari, Górju, Jari és Hakuba hegyeken. A fiatalok csupán el akartak búcsúzni a Japán-Alpoktól... Mindnyájan fiatalok: huszonhárom-huszonnégy évesek voltak. Onodera nézte ezeket a fáradt, a hegyi levegőn lebarnult, de szemmel láthatóan fővárosi alpinistákat, jómódról tanúskodó, drága felszerelésüket, és inkább nem szólt semmit: A Kasimajariból Hakubáig vezető alpesi út nagyon szép. Csodálatos kilátás nyílik innen a keleti lejtő gleccseres szakadékaira, de mivel nagyon nehéz átjutni a Happó-hágón, ezért rendszerint csak nyáron használják ezt az útvonalat. Tavasszal, különösen most, amikor nem állnak rendelkezésre adatösszesitő prognózisok, ráadásul tapasztalt vezető nélkül, esztelenség nekivágni az útnak. Ezenkívül az utóbbi időben a Hida-hegyvonulat szüntelenül tompán morajlott, a hegycsúcsokon, a hágók lejtőin, a szakadékokban sziklaomlások és gőzkitörések voltak. Az osztag három csoportra oszlott. Az első csoport hóviharba csöppent, és három napig a tengui menedékházban rostokolt. Az utána következő csoport a karamacui menedékházban keresett menedéket, a harmadik pedig épp hogy csak elvergődött a górjui kunyhóig, a Happó-hágónál azonban elvesztette egyik emberét. Mindazonáltal az osztag kivárta, míg elül a hóvihar, és folytatta útját. Az élen haladó csoport a Jari-csúcs megmászása közben lavina útjába került, amelyet a váratlan földrengés idézett elő, és odaveszett egy embere. A csoport bevárta a második csapatot, és együttes erővel megpróbálták kiszabadítani betemetett

223

társukat. Két órán át dolgoztak. Az illető még élt, de megsérült, és fagyást szenvedett. A csoportok a Hakuba lábánál egyesültek. Köröskörül teremtett lélek sem volt. A lefelé vezető és elágazó útnak nyoma sem maradt. A Sio-Hjuga hegy északi oldalán húzódó feneketlen mélységű repedés kettévágta a hóval betemetett Macu-gava folyó felső szakaszát. A Szarukuraszo-szálló alatt szakadék keletkezett, fenekéből gőz gomolygott felfelé. Az idő ismét megváltozott. Sűrű köd borította a környéket, aztán félelmetes hóvihar tört ki, és négy napig tombolt. Szerencsére a szállodában és a menedékházban is akadt élelmiszer-tartalék és tüzelőanyag, de az egyik lány így is tüdőgyulladást kapott, két fiú pedig zuhanás közben töreseket szenvedett. Amikor véget ért a hóvihar, az osztag továbbindult északnak, elérte a cugaikei menedékházat, majd le akart ereszkedni a hakuba-oikei állomáshoz, de felfedezte, hogy a Hijodori-hegycsúcs délnyugati lejtőjén hatalmas repedés keletkezett, amely elnyelte a szódai menedékházat, és elvágta a lefelé vezető utat. A terület egész északi részét, közte a Hacsigatake-hegycsúcs lejtőit, valamint az Ogonju és a Rengeju folyók torkolatát vastag hó borította. A hó alatt egyre újabb és újabb repedések keletkeztek, mindenfelé gőz tört a magasba. – Na és ha leereszkednek a hakuba-oikei állomáshoz, onnan mégis hová-merre indultak volna? – kérdezte Onodera szenvtelen hangon, merthogy mi értelme volna leteremteni ezeket az őrülteket? – Ott ugyanis hegyomlás rekesztette el a folyót, és vize szerteszét áradt... – A 148-as műút végig járhatatlan? – érdeklődött az a fiú, aki nyilván az osztag vezetője volt. – Mit gondolsz, miért volna akkor még mindig tiltva a közlekedés rajta? – A fiatalok könnyelműsége szinte lefegyverezte Onoderát. – Az Itoi folyó partjai

224

több mint tíz métert mozdultak el függőleges irányban. Tudtak róla, és mégis megszegték a tilalmat? – Honnan tudtuk volna, a tévé csak két csatornán sugároz műsort, a lapok másnaponként jelennek meg, ráadásul csak sokszorosított kiadásban... – felelte hetykén a kiálló pofacsontú fiú. – Jól van no, hagyja már abba! Mindenki csak leckézteti az embert! De a hegyek – értse meg! – életünk értelmet jelentik. Miért ne mondhatnánk egy utolsó istenhozzádot ezeknek a gyönyörű Japán-Alpoknak, hiszen bármely pillanatban eltűnhetnek? Egyébként pedig készek vagyunk itt, a hegyekben meghalni... Azért is jöttünk ide... – Rajta, tessék! – Onodera hátat fordított nekik, és elindult a helikopterhez. – Csak megkönnyítik a dolgunkat: kevesebb a munkánk. Ha jól értettem, két társuk már elérte a célját? Követhetik a példájukat... Onodera úgy érezte, hogy belülről teljesen kiégett. Hirtelen eszébe jutott, hogy amikor hosszú távollét után hazament, összeverte a lakásába betört fiatal narkósokat. Mennyi idő telt is el azóta?! Akkor még meg tudta tenni, hogy első felindulásában elagyabugyálja és kiűzze a lakásából őket, aztán hirtelen ellágyuljon, és nagylelkű legyen. Ma már más ember... Testét-lelkét mintha száraz, vastag elefántbőr borítaná. Hát igen, undorító, keményszívű emberré válok, állapította meg magában afféle önsajnálattal. Vagy túlságosan fáradt már, mintha hirtelen aggastyánná töpörödött volna. Ráadásul még... Mint aki a fuldokló fejét a viz alá nyomja, oly kegyetlenül akadályozta meg, hogy a Reiko név felbukkanjon emlékezetéből. Azt hitte, hogy ha nem tartja vissza érzéseit, ez a szó, mint egy hidegfejű, kegyetlen gyilkos, hirtelen felröppen tudata mélyéről, és ráveti magát. És akkor a lelkét borító megkeményedett kéreg megrepedezik, minden fájdalma tüzes láva-

225

ként ömlik ki a réseken, ő pedig újból görcsökben fetreng, a földön hempereg, és a mellét marcangolja... Azon a napon, amikor meghallotta a manadzurui műútról beszélő Reiko hangját a telefonban, eszelősen kifutott az utcára. Futni... futni... gyorsan!... De hová, hiszen nem futhat Tokióból Idzuig?!... Semmilyen közlekedési eszköz nem volt, amelyet igénybe vehetett volna. Elrohant Icsigajába, ordítozott, követelte, hogy azonnal szálljon fel vele egy helikopter, összevert két tisztet, akik megpróbálták lecsillapítani. Közrefogták, de ő kitépte magát, és ismét kirohant az utcára. Hogy aztán mi történt, arra nem emlékezik. A hadsereg páncélos kétéltűjén tért magához, amely éppen a Szakava folyón kelt át. De Odavarán túl még a hadsereg közlekedési eszköze sem mehetett. Aztán egyszer csak látta magát, amint a habkövekkel és vulkánbombákkal összevegyült forró hamut kapargatja a szürke sivataggá kopárodott Odavara város előtt az útpadkán. Feküdt ezen a holt hamurétegen, és könnyek nélkül, hangosan zokogott. A hadsereg rongyos, gyakorló őrnagyi egyenruháját viselte, de nem tudta, hogy került rá. Sisakja féloldalt csúszott, fél arca összevagdosva, jobb kezén az ujjak véresre horzsolva, bal csuklóján is horzsolás éktelenkedett. Nadrágja és félcipője a sajátja volt. A nagy kitörést követő napon járt ott, de ezt csak jóval később tudta meg. A Fudzsi fölött még mindig vörösen lángolt az ég. Az elformátlanodott hegy még mindig fekete füstöt okádott, és hamuja az egész környéket elborította. Odavarából látni lehetett, hogy a vörösesfekete láva kígyózva hömpölyög a Hakone lejtőjén lefelé. Forró, szempillát pörkölő szél tombolt. Amikor magához tért, többször is elfogta az őrült vágy, hogy belevesse magát ebbe az izzó, hamuval kevert forgószélbe. Legszívesebben ordítva kaparja

226

szét, dobálja félre a hamut, mert hiszen ott, valahol a vastag szürke réteg alatt fekszik Reiko... Amikor visszatért a stábba, meg sem hallgatta Nakata és Jukinaga intelmeit, hanem berontott a főnökhöz, és követelte, hogy vezényeljék át a mentőosztagokhoz. A D-2 eleinte a Gumma tartománybeli Szomaharában, a tizenkettedik hadosztály törzskarának szálláshelyén székelt, de amikor veszélyessé vált az otttartózkodás, átköltözött a Niigata tartománybeli Sibatába, a harmincadik gyalogezredhez. Onodera amint megérkezett Sibatába, máris indult EcsigoTakadába a második ezredhez. Itt segített a földrengés sújtotta Macumoto és Nagano járások lakosságának mentésében, méghozzá a legveszélyesebb helyeken. Segédkezett a százhetedik műszaki ezred mentőosztagánál: azokat az embereket szállították el, akiket az Aszama és Ebosi lábánál a szüntelen kitörések és hegyomlások elvágtak a külvilágtól. Egy percig sem pihent, jóformán semmit sem aludt. Amikor azt mondták neki, hogy pihennie kellene, egyszerűen nem értette, miről beszélnek. Néha, maga sem vette észre, mikor, valamelyik sátorban vagy teherautó volánja mellett, vagy egy félig romba dőlt, elhagyott viskóban elnyomta az álom. Így telt el egy hónap, de részleteit nem tudta volna felidézni emlékezetében. Homályosan emlékezett arra, hogy szakadék fölött, sziklaomlások közepette vezette a vasvázas furgont, dinamitpatront gyömöszölt a sziklafal repedéseibe, síró gyermekkel a karjában gázolt át a megáradt patakon... És eközben szüntelenül érezte a vihar tombolását sivár, pusztasághoz hasonló lelkében. Amikor pedig a vihar hátán felbukkant a jól ismert név, ösztönösen, akárcsak egy bérgyilkos, nyomta bele a jéghideg, örvénylő vízbe. És ez így ment megállás nélkül.. Mi van velem? – gondolta néha. Ő már félig halott,

227

sőt nem is félig, hanem egészen, hiszen a lelke meghalt. Egyszerűen csak hagyja, hogy beköszöntsön az a pillanat, amikor természetes módon vége szakad ennek a monoton, keserves egyhangúságnak, amit életnek neveznek. S akkor majd teljesen elmerül a sötét, hideg vízben, akárcsak az a név, amelyet sok százszor megölt és belefojtott ebbe a vízbe – és többé nem jut eszébe semmi, mert minden megsemmisül.. – Tomita-szan... – Onodera lassan, mintha csak rutinos, leghétköznapibb teendője lenne, a forgó légcsavarjával várakozó helikopterhez ballagott.– Hány embert tudunk felvenni? – Kettőt! – kiáltotta feléje fordulva a pilóta. – Igaz, hat helyünk van, de hát jól tudod, itt ez a készűlék. Pedig időnk sincs felvételeket készíteni. Onodera a fejét csóválta... – Próbálj valahogy helyet szorítani négy embernek. A sebesülteknek..és betegeknek. – Mit képzelsz?! – legyintett a pilóta. – Hová tegyem őket? – Én ugyanis itt maradok – felelte Onodera. – Az egyiket ültesd magad mellé, háromnak pedig szoríts helyet valahol hátul. Mondd csak, nem hívnád ki Macumotóból a tizenharmadik ezred szállító-helikopterét ezeknek a bolondoknak? – Macumotóban csak két helikopter van a tanosztagnál, de azok kisebbek ennél. Különben, várj csak, a macumotói repülőtéren van egy nagy helikopter. Tegnap kényszerleszállást hajtott végre Macumotóban. Ha kijavították a motorját... – Az tizenöt emberrel is a levegőbe tud emelkedni... – Onodera az órájára pillantott. – Próbáld hívni őket. Most hét óra múlt tizenhat perccel. Kérd meg, hogy még mielőtt megkezdődne a pilóta munkaideje, egy órácskára ugorjon át ide. – Nem tudom, nem tudom... Minden az üzemanya-

228

gon múlik, márpedig Macumotóban nincs valami sok belőle... Hacsak a hadtáposok nem segítenek... – Gondolj ki valamit, mondd azt, hogy gyerekek és nők vannak itt, hogy tisztek gyerekei... – Megpróbálom. És ha nem sikerül? – Akkor leviszem én ezeket a tökfilkókat innen, majd csak lekecmergek valahogy, mindenesetre megpróbálok lejutni velük Otaruba. Az imént láttam, hogy Otarutól északra nem is olyan szörnyűek a hegyomlások. Ha a bal parton haladunk, azt hiszem, kijuthatunk a macumotói műúthoz. – Sietni kellene... – Tomita őrmester átnyújtotta Onoderának a hordozható adóvevőt, és a szélvédő ablakon az eget kémlelte. – Az idő megint megváltozik. Erős szélre lehet számítani. Onodera összehúzta magát a rotorok kavarta szélviharban, majd távolabb ment a helikoptertől. A fiatalok, akik messzebb álltak, mintha féltek volna a forgó légcsavartól, most eléje futottak. – Remélem, hogy csak tréfált? – kérdezte gondterhelten egy hosszú hajú, szemüveges fiú. – Csak nem repül el nélkülünk? – Mindnyájan nem férnek be. Ezt megérthetik... – felelte Onodera, és megvizsgálta az adóvevő telepét. – Csak a sebesülteket és a betegeket szállítjuk el. Azt hiszem, négyen vannak. – Legalább még egy nőt vegyenek fel.. – rimánkodott egy hatalmas termetű, de gyermekarcú fiú. – Nagyon legyengült. Vigyék magukkal, nagyon kérem! – Nincs hely, csak négyen férnek be; még ha én ittmaradok is... – És velünk mi lesz? – Várjanak, mi mást tehetnénk. Ha szerencséjük van, harminc perc múlva magukért jönnek. – És Onodera lenyomta az adóvevő gombját: a pilótát hívta. – Tomita őrmester, beszéltél Macumotóval?

229

– Rossz az adáslehetőség... – hallatszott a pilóta szaggatott hangja. – Még egyszer megpróbálom, amint felszálltam... – Azt hiszem, hogy ez az adó vevő is rakoncátlankodik... – Onodera a homlokát ráncolta. – Jól hallasz engem? Átállok vételre. – Nem nagyon... Azt... is csak... törve... Onodera válla közé húzta a nyakát, és elindult a hegyi menedékház felé. De mielőtt még odaért volna, a hegy fenyegetően felmorajlott, a föld rengeni kezdett. A Korenge-hegygerinc fölött lassan, komótosan, mint a lassított felvételen, forró légörvény emelkedett a magasba, majd lefelé ereszkedett. A derűs égen, enyhe széltől űzve megjelent egy fehér felhő, aztán délnek suhant. – Gyorsabban!– kiáltotta Onodera. A kunyhó félhomályában néhány embert pillantott meg. Izzadság, mosdatlan testszag érződött, amihez még vérszag is keveredett. A tüdőgyulladásos lány eszméletlenül, magas lázban feküdt. Onodera elővette a vállán csüngő mentőtáskájából a fecskendőt, és gyorsan beadott a lánynak antibiotikumot és vitaminokat. Aztán megvizsgálta a fagyást szenvedett fiút. Ő is elég súlyos állapotban volt, Onodera neki is adott egy injekciót. Mivel segíthetne még rajtuk ő, aki nem orvos? Az egyik fiúnak valószínűleg eltört a kulcscsontja, a bordája és az alkarja, a másiknak a lába. Onodera a fiúk segítségével a nylonsátorból hordágyfélét eszkábált össze. Már éppen át akarták vinni a helikopterbe a sebesülteket, amikor Onodera észrevett a kunyhó sarkában egy lányt. Arccal a falnak fordulva aludt. Onodera a lány felé intett, és kérdő pillantást vetett a mögötte, álló fiúra. – Jobb, ha nem ébreszti fel– mondta az, a homlokát

230

ráncolva. – Beszámíthatatlan állapotban van. Sokk vagy valami efféle Onodera figyelemre sem méltatva a fiú szavait, odament a lányhoz, és kezét sovány vállára tette. A lány haja és ruhája piszkos volt, de divatos ruhája még megőrizte fényességét. Ilyen öltözékben nem szokás a hegyekben csatangolni, hanem a pódiumon kell szerepelni, gondolta Onodera. Kislányt vinni alpesi túrára! A lány félig ült, félig feküdt, háttal a falnak támaszkodva, maszatos, kisírt arcán csurgott a könnyekkel összevegyült festék. Néha hangosan – mintha hüppögött volna – sóhajtozott, és egész teste összerándult. – Nem, nem akarok! – kiáltott fel és összecsavarodott, amint Onodera keze megérintette a vállát. – Nem bírok továbbmenni. Hagyjatok itt... Csuklott, és Onodera gyengéden megpaskolta az arcát. – Fel a fejjel! Hamarosan itt a helikopter, és mindenki megmenekül. Gyerünk, szedd össze magad, majd együtt várjuk mindnyájan a helikoptert. Egyelőre pedig segíts átszállítani a betegeket és a sebesülteket. A lány ijedten és csodálkozva nézett rá. Olyan volt, mint egy kis űzött vad. Onodera egy pillanatig úgy érezte, hogy valami megvillant emlékezete mélyén. De nem bajlódott most azzal, hogy megkeresse, mi az, hanem hátat fordított a lánynak, és gyors léptekkel elhagyta a kunyhót, hogy átvegye a betegek elszállításának irányítását. A szél felerősödött. Fent a magas égen gyorsan suhantak tova a fellegek, de az idő meglepően derűs volt. Onodera a szélzúgásán és a légcsavar dübörgésén keresztül is meghallotta a kiáltást. A szeme sarkából látta, hogy a kunyhóból kiszalad az apró termetű lány, és botladozva elindul feléjük. A fiúk a hordágyat cipelték.

231

– A fagyást szenvedett fiút tegyék a hátsó ülések mögé keresztbe! – parancsolta Onodera. – A készüléket fedjék le takarókkal, arra tegyék a fiút, és szíjazzák le. A szakadékok fölött erősen ráz a gép. A beteg lányt hálózsákostul ültessék a hátsó ülésre, és őt is jól szíjazzák le. A törött karú fiút a lány mellé, a törött lábút pedig a pilóta mellé. Gyorsan! Onodera ezután rácsapott a folyton az eget kémlelő pilóta vállára, és rákiáltott: – Sikerült? – Mindent elmagyaráztam, de választ még nem kaptam – felelte a pilóta. – A motort állítólag megiavították. Annak a helikopternek a pilótája Jamagucsi repülő őrmester, évfolyamtársam, ráadásul a földim. Azt hiszem, rá tudja venni a parancsnokságot, hogy engedélyezze a felszállást. – Mondtad nekik, kikről van szó? – Ugyan már! Azt mondtam,. hogy helybeli lakosok, akiket a hegyomlás elvágott a külvilágtól, és nem tudnak kijutni az egérfogóból. Onodera intett a pilótának, és becsapta az ajtót. A háta mögött ismét hallotta a visításszerű kiáltást. Ez a szaggatott kiáltás ismerős volt neki, és akaratlanul, megfordult. Az élénk sárga-piros-kék-zöld színű apró alak tántorogva közeledett feléje. – Onoda-... szan... Onodera jobban megnézte a lányt. Az elmosódott, halvány felhőfoltszerű emlék sehogy sem akart határozott körvonalakat ölteni. A szánalmas és nevetséges, csupa festékmaszat arcocska szétfolyt előtte, mintha rosszul beállított távcsövön látná. – Onoda-szan... Maga Onoda-szan... – mondta a lány egyre közelebb érve hozzá. – Nem, Onodera... – felelte a férfi, s egyre nagyobb

232

csodálkozással nézett a lányra. – Hogy került maga ide? Mako... A teljes neve valószinűleg Maszukó. Ez az a lány, a ginzai bár hostesse. Semmit sem változott azóta, hogy összekadt vele a bárban, majd a vendéglőben. Mako miniatűr volt, akár egy kisgyerek, ünnepi külsejű, akár egy születésnapi torta. Onodera akkor nagyon fiatalnak tartotta, de most sem látszott többnek tizenhét-tizennyolc évesnél, vagy még annál is fiatalabbnak tűnt, egészen kislány még. Maszuko Onodera mellére borult, és hisztérikusan felzokogott. – Szörnyen féltem! Onoda-szan... Mako elfáradt, nem tud menni... Fél... Köszönöm, hogy eljött megmenteni engem... Én meg már azt hittem, mindennek vége... Oly hideg van, úgy félek... Vajon mikor tanulja már meg a nevemet ez a lány? – gondolta Onodera szórakozottan, s közben nyugtatgatta, akár egy kisgyereket. – Na jól van, jól van, minden rendben, ne sírjon... – mondta és érezte, hogy egyáltalán nem alkalmas erre a vigasztaló szerepre. Különösen most! És megpróbálta lefejteni magáról a lányt. – Na jól van, én tudom... Most már minden rendben van. Na, menjünk kissé távolabb, a helikopternek fel kell szállnia. – Engem nem visznek magukkal? – Maszuko ijedten nézett fel Onoderára. – Nem akarok itt maradni ezen a félelmetes hegyen! Mako egy lépést sem tud már tenni. Beültet engem ebbe a helikopterbe? – Nem – felelte Onodera félretolva a lányt, majd a helikopter felé fordult. – Ezen csak a betegek és a sebesültek utaznak... – De hiszen felfér rá még egy ember. Kérem magát! Könyörgök! Elvégre maga itt a főnök! – Nem lehet – rázta a fejét Onodera, és intett. – Hamarosan megérkezik a mentőhelikopter... Maszuko, úgy tűnt, hogy nem hallotta Onodera

233

utolsó szavait, mert kisiklott a keze közül, és hisztérikusan kiabálva rohant a helikopterhez, amelynek légcsavarja egyre gyorsabban forgott. – Álljanak meg! Könyörgök! Vigyenek magukkal! Onodera ösztönösen elkapta Maszuko rikító dzsekijének gallérját, és félrependerítette a lányt. A pehelykönnyű Maszuko messzire repült, és egy havas sziklán kötött ki. Onodera nem törődve többé a lánnyal, jelt adott a felszálláshoz. A helikopter szántalpai elváltak a földtől, aztán magasra emelkedett, megfordult és távolodni kezdett. Amikor a légcsavar zakatolása elhalt, Onodera megpróbált érintkezésbe lépni a távolodó helikopterrel. Beszélni most sem sikerült vele, de sejtette, hogy Macumotóból még mindig nem érkezett válasz. Onodera kikapcsolta az adóvevőt, és a lányra nézett. Még mindig a földön feküdt, hisztérikusan zokogott, és egész teste vonaglott. – Ki a barátja vagy az ismerőse? – kérdezte az ott maradt fiúktól. Azok összenéztek. – Nincs itt... – felelte a rövidre nyírt hajú, bajszos fiú. Onodera csodálkozva nézett rá: – Az egyiket most vitte el a helikopter. Az volt az, akit a lavina elsodort. A másik pedig meghalt. – Azt akarod mondani, hogy csoportjuk csupán három emberből állt? – Nem, én is tagja voltam... De én a lavina alá került fiú barátja vagyok, a lánnyal és annak udvarlójával, Aidzsavéval, azzal, aki meghalt, először találkoztam ezen a túrán. Onodera hátára vette az adóvevőt, Maszukóhoz ment, és a karjánál fogva felsegítette.

234

– Jöjjön a kunyhóba – mondta, és az elernyedt testű lányt támogatva elindult. – Most mit csinálunk? – Várunk! – felelte Onodera, és az órájára pillantott. Hét óra múlt harmincöt perccel. – Meddig? – Nem tudom. Biztosan hallotta, hogy Kanszai vidékén ma reggel nagy erejü földrengés és félelmetes szökőár pusztított. Sok százezer ember veszett oda. A repülőgépekből csak szilánkok maradtak. Több ezer tonna üzemanyag folyt a tengerbe. Üzemanyaghiány van. Még a szovjet és az amerikai hajók is üzemanyaggondokkal küszködnek. Értünk jön-e a helikopter vagy sem, az esély ötven százalék... – Mi lesz, ha nem jön értünk? – Egyelőre nem tudom... – Onodera kinyitotta a menedékház ajtaját, majd visszapillantott a hegyvonulatra. – Jó volna, ha addig jönne meg, míg fel nem erősödik a szél. Bárhogy legyen is, négyen megmenekültek. Amikor haldokolni fogunk, én sem futok el. – Ez felelőtlenség! – ordított rá az a kiálló pofacsontú fiatalember, aki kijelentette, hogy a hegyekben szeretnének meghalni. – Kötelessége idehívni a helikoptert! Ránk találtak, aztán a sorsunkra hagynak minket? Pedig magának a mentés a szakmája! Onodera elhelyezte a padlón Makót, majd nyugodtan szembefordult a fiúval. Az elsápadt, aztán hátrálni kezdett. – Ide figyeljen! – ugrott fel a szemüveges fiú, mintegy védelmére kelve a kiálló pofacsontúnak. – Bocsásson meg, kérem... Tudja, tegnap óta ideges, nagyon kimerült... – Nem akarom én őt bántani... Legalábbis egyelőre... – felelte Onodera, és rágyújtott egy cigarettára. – Mellesleg meg kell mondanom maguknak, hogy nem vagyok katona, jóllehet régóta dolgozom velük

235

együtt. Polgári személy vagyok. Még csak nem is alpinista, hanem tengerész, mindig batiszkáfon, mélytengeri búvárhajón dolgoztam... Észrevette, milyen szemekkel méregetik a cigarettáját, a zsebébe nyúlt, és átnyújtott a szemüveges fiúnak egy felbontatlan doboz cigarettát. – Adjanak egy térképet – mondta, amikor tüzet adott a fiúnak. – Végső esetben megpróbálunk lejutni... – De a lejtőkön nagy repedések éktelenkednek, és hegyomlások tornyosulnak. – Macumotóból északnak repültünk az Itoi folyó mentén, visszafelé a bal part fölött haladtunk... – Onodera szétterítette a térképet. – A hegyomlások és a repedések főleg a déli lejtőn találhatók, az északin már nem olyan félelmetesek. Meg lehet kerülni az Akakura hegyet, eljutni a túloldali lejtőre és leereszkedni a folyó menti szakadékban Otaruba. De Otaru veszélyes hely. És itt kezdődik a bonyodalom. Van egy másik út is. Még egyszer keresztülvágni a Fubukifelföldön és elérni Hiraivát. Ez nagyobb távolság, de Hiraivában teherautóra szállhatunk. – És ha felerősödik a szél? A Fubukin egy lépést sem tehetünk – mondta a nagydarab fiú. – Azt hiszem, a legjobb, ha Otaru felé indulunk... Sípolni kezdett az adóvevő, felhangzott Tomita őrmester alig hallható hangja. – Itt Hakuba, Onodera beszél – helyezte gyorsan a térdére az adóvevőt Onodera, és feltette a fülhallgatót. – Henry Ocean 8, figyelek... Tomita-szan! Hallasz engem? Kezdett kimerülni a telep, a beszélgetés megmegszakadt. Onodera sokszor visszakérdezett, egészen addig, amíg csak összeráncolt homloka ki nem simult. – Örülhetnek. Harminc perc múlva elindul értünk

236

egy helikopter Macumotóból – közölte Onodera, és beszüntette az adást. A fiatalok örömrivalgásba törtek ki, de Onodera felemelt kezével csendre intette őket. – A helikopter először Naganóba repül, onnan viszont már ide. Tizenhárom férőhelyes; mindnyájan beleférünk... – Körülbelül mennyit kell még várnunk? – A sebessége kétszáz kilométer óránként. Naganóig húsz perc az út, Naganótól idáig, azt hiszem, ugyanennyi. Igaz, azt nem tudom, hogy mennyi időt tölt majd Naganóban. De azt hiszem, hogy egy órával az elindulása után itt lesz. Úgyhogy még másfél óránk van. Hirtelen ismét felmorajlott a föld. A ház úgy recsegett-ropogott, hogy attól féltek, menten összeroskad. Tompa dübörgés hangzott fel. Mindnyájan f elugrottak. Újból sipolni kezdett az adóvevő. Onodera felvette a padlóról a készüléket, de egy lökés félrependerítette: a közelében álló fiúnak zuhant, és kiejtette a kezéből az adóvevőt. Amikor még a kezében tartotta, a recsegéseken keresztül is jól hallatszott a hang: – Riadó... Riadó... A Norikura minden pillanatban kitörhet. Azonnal kezdjék meg a kiüritést... Mindnyájan lélegzet-visszafojtva nézték az adóvevőt. Onodera gyorsan felkapta, de a készülék elnémult. Odakint nagy dördülés csattant, és elnyomta az erős dübörgést. A ház ismét megrázkódott. – Kitörés! – kiáltotta valaki rekedtes hangon. – Most aztán kész! Vége! – Nem – kapta fel a fejét Onodera. – A Norikura délen van, messze innen... – Ugyan már, hogy mondhat ilyet! Nincs messze, itt van a közelben, itt fölöttünk is magasodik egy Norikura-csúcs! Ez igaz, gondolta Onodera. Valóban, a jól ismert

237

Norikura-csúcs, az Északi-Alpok gyöngye, amelyen a kozmikus sugárzások laboratóriuma, a Nap tevékenységét figyelő állomás és a kiotói egyetem obszervatóriuma található, messze délen, Kiszodani nyugati részén magasodik. Autóbusz közlekedik rajta, fel egészen a csúcsig. De van egy másik Norikura-hegycsúcs is, közvetlenül a hátuk mögött, a Tatejama hegyvonulattól és a Hakuba-csúcstól északkeletre. Kétezer-négyszázharminchat méternyire magasodik, szorosan a cugai menedékház fölött. Valaha vulkán volt, lávája alakította ki a hegyvonulat kellős közepén a HakubaOike nevű zárt tavat. Vajon melyik Norikurára vonatkozik a riadó? Onodera hirtelen nagyon ideges lett – mi minden nem történt vele az utóbbi időben – , az óráját nézegette, s közben sűrűn forgatta az adóvevő gombját. Hét óra múlt negyven perccel. Mintha a föld gyomrából indult volna el, elnyújtott dübörgés hangzott fel. A menedékház himbálózni kezdett, az egyik fiú kiugrott az ajtón. – Mi történt? Mi ez a dübörgés? – kiáltotta valaki elfulladó hangon. – Víz! – hallatszott odakintről az üvöltés. – Fentről víz zúdul lefelé! – Átszakadt a Hakuba-Oike-tó parti gátja! – szólalt meg a hórihorgas, sápadt fiú, aki valószínűleg az osztag vezetője lehetett, vagy ami még biztosabb: a körülmények tehették azzá. – Kitörés. – Elmos bennünket a víz! – kiáltotta valaki. – Meneküljünk! A szeidzsói menedékház felé! – Várjanak... – Onodera a kijárat felé indult. – Mi van a vízzel? – Azt hiszem, nem olyan vészes a dolog – felelte a fiú, nehezen szedve a levegőt, amikor belépett a házba. – A Cuga-tó felé zúdul... Onodera kinézett az ajtón. A víz meglepően közel

238

iramlott sebesen lefelé a lejtőn. Az áradat örvénylett és tajtékzott, köveket, sziklákat görgetett, és dübörögve zúdult le a szakadékba. Dübörgését a környező hegyek hangosan verték vissza. Az áradat lassacskán csendesedett, de a ködbe burkolódzó hegyvonulat felől hallatszó robbanások és morajlás nem csitult. – Veszélyes itt maradni? Mit gondol? – kérdezte kissé remegő hangon az osztagvezető, le nem véve szemét az apadó vízáradatról. – Nem lehetne megkérni őket, hogy a helikopter egyenesen ide jöjjön, ne pedig Naganóba? – Nem – rázta a fejét Onodera, és egy újabb cigarettára gyújtott rá. – Ez nem adóvevő, ez roncs! Már rég ki kellett volna selejtezni, de kevés az adóvevő, így megtartották, hátha lehet még használni. – Nem lehetne megjavítani? – Van valaki, aki ért a rádiójavításhoz? – kérdezte Onodera, és tekintetével végigsorjázta az osztag tagjait. Senki sem jelentkezett. – Szóval, nem működik... – mondta az osztagvezető. – Akkor mi lesz, itt várunk másfél órát? Hiszen a vulkán minden pillanatban kitörhet, a szél is erősödik, a felhők is sűrűsödnek. Onodera elhasznált néhány gyufát, míg végre sikerült meggyújtania kialudt cigarettáját. A szél valóban erősen fújt, a keze is remegett kissé. Gépiesen az órájára pillantott. Háromnegyed nyolc. Onodera tétovázott. A föld még mindig morajlott. Vajon ez a közelgő kitörés előjele? Úgy vélte, hogy az iménti földrengést hegy omlás váltotta ki. Dördülés és dübörgés – mintha a föld alatt ágyúznának – akkor is hallható, amikor repedések képződnek, és hegyomlások történnek. Onodera az ajtófélfának dőlve, szájában a cigarettával, felnézett a hegyvonulatra. Persze, felmehetne a csúcsára, és a talaj hőmérséklete, vala-

239

mint a gőzkilövellések alapján megállapíthatná, mekkora a Norikura- vagy a Sorenge-csúcs aktivitása. Erre azonban nincs ideje. Legalább a csúcsot lehetne jól látni! De azt az észak felől gyülekező ólmos felhők takarták, amelyek elég gyorsan ereszkedtek le a Tengu-fennsíkra. Az ég kéksége már sehol sem látszott, csak messze lent, délen, Macumotodaira fölött. A szél egyre erősebben fújt. Néha homokkal vegyült hóförgeteg kavargott sivítva tova. A szél főleg észak felől fújt. Zörgött az ablak, az ajtó, csikorogtak a ház falai, mintha csak a lökések közötti csendet akarnák kitölteni. Onodera hirtelen eldobta félig szívott cigarettáját, eltaposta és felnézett az égre. Néhányszor erősen beszívta orrán a levegőt, majd megfordult és odahívta azt a fiút, aki nem dohányzott. Aztán kilódította a szélbe. – Remélem, nem vagy megfázva – kérdezte. – Érzel valamilyen szagot? – Nem, abszolút semmit... – felelte a fiú, de aztán megremegtek orrlikai kerekded arcán. – Érzek valamit. Kénszagot. Onodera sietve belépett a házba, fogta az adóvevőt, és élénken elkiáltotta magát: – Indulás! Lesz, ami lesz, észak felől megkerüljük az Akakurát, és leereszkedünk Otaruba. A távolság nem valami nagy. Hacsak nem képződtek ettől a földrengéstől újabb repedések, akkor minden rendben lesz. – Út van? – kérdezte valaki nyugtalanul. – Pontosan nem tudom, hogy van-e vagy nincs. Nézzék meg a térképen. De akkor is jobb, mint széllel szemben átvergődni a hegyláncon vagy hóban leereszkedni a Renge-hőforrásokhoz. Onodera ezután kilépett a házból, végigszaladt a síkos havon, megállt, lábával egy nagy nyilat rajzolt a hóba, majd utána írta: “Otaruba”. Jó lenne, ha a szél

240

nem hordaná be hóval, míg a helikopter ide nem ér. Persze, ha egyáltalán megérkezik ilyen időben. Aztán odament Maszukóhoz, és átkarolta. A lány alig állt a lábán. – Én... nem tudok továbbmenni... – szipogta. – Hideg van... Meghalok... A helikopter nem jön? – No, szedd össze magad, mennünk kell – szólt rá Onodera. – Ha nem bírsz menni, majd a hátamon viszlek. Hóesésben, sűrű felhőben szelték keresztül a Tengufennsíkot, és most a keleti lejtőn ereszkedtek lefelé. Kis idő múlva már mindnyájan érezték a kénszagot. – Főnök... – fordult izgatottan az egyik fiú Onoderához. – Nagyon erős a szag! Remélem, nem az Akakura-hegy akar kitörni? Onodera, aki minden figyelmét az útra összpontosította, érezte, hogy megint kételyek mardossák. Lehet, hogy a közelben gőzök lövellnek ki, gondolta. De az is lehet, hogy valahol odafent, és csak a szél hozza ide a szagot? Egyébként a szél most délről fúj és oly erővel, hogy mindenféle szag szétoszlik. Onodera, amikor elhatározta, hogy az északkeleti lejtőn ereszkednek le, szinte reflexszerűen arra számított, hogy ha még kitörne is a Norikura, a hamut és a vulkánbombákat a szél dél és délnyugat felé űzi, ide csak kevés jut belőlük. Ez a láva andezit összetételű, magas a savtartalma és a nyúlékonysága, úgyhogy nem zúdul le egyenesen a völgybe, mint a bazaltláva. Igaz, a legveszélyesebb, ha a kitörés a lejtőn történik, ahol nincs kráter, ez viszont majdnem kizárt. Ezenkívül a Fubuki-hegyvonulat bizonyos mértékben feltartóztatja a szelet. De miért érződik oly erősen a kénszag a szakadékban? És ekkor Onoderának feltűnt, hogy a szag azokban a pillanatokban érződik erősen, amikor a széljárás megfordul, és lentről, a szakadékból kezd fújni

241

keleti irányban. Lába magától megállt, és Onodera a messzeséget kémlelte. De az Itoi folyó szakadékát már sűrű köd borította, és a túlsó parton magasodó Togakuszi csúcsai egyáltalán nem látszottak. Lehetetlen, hogy ez a szag... – gondolta, és gyomrában jeges hidegséget érzett. Amikor megállt, Maszuko, akit karonfogva tartott, zsákként omlott a lába elé. Arcából minden csepp vér ki szaladt, még az ajka is elfehéredett. Még mindig szipogott, de már könnyek nélkül. Onodera gyengéden föléje hajolt, hogy felsegítse, de Maszuko a fejét rázta, és a melléhez simult. – Mindennek vége... – mondta rekedten. – Hagyjon itt engem, és menjen. Én meg... Elmegyek Aidzave-szanhoz... Amint Onodera megpróbálta lábra állítani a lányt, keze hozzáért az arcához, s érezte, hogy nagyon forró. Levette hátáról az adóvevőt, kért a fiúktól egy ponyvaszíjat, és a hátára kötözte a vékony, súlytalan Maszukót, ahogy a csecsemőket szokták. – Lépjünk ki egy kicsit – kiáltotta hátrafordulva a többieknek. – Csak nagyon óvatosan!. . – Főnök, az adóvevőt itthagyjuk?– kiáltotta valaki utána. De Onodera még csak hátra sem fordult. Intett a menet élén haladó vezetőnek, és folytatta útját. Jóllehet Maszuko nagyon kicsi volt, akkor is volt legalább harminchét-harmincnyolc kiló. Onodera érezte a súlyát, mert fellazított izmokkal lépkedett, azonkívül még a dzsekijén keresztül is égétte a hátát a lány izzóan forró teste. Így haladtak néhány percig, amikor egyszer csak a ködön keresztül lágy léghullám csapta arcul őket. Megálltak. Lentről a kénszagú ködöt meg-meglibbentő, félelmetes dübörgés tört felfelé, amitől megfájdult

242

az ember gyomra. Egy másodpercre minden elcsitult, aztán váratlanul akkorát dörrent, mintha egyszerre több száz ágyú adott volna össztüzet. Lábuk alatt a talaj megemelkedett, mintha valaki lentről nyomná felfelé az egész szakadékot, a növények himbálództak, a sziklák meginogtak, homok, hó és kövek záporoztak lefelé. – Főnök! – hallatszott hátulról a rémült kiáltás. – Ott ni... elöl.. túl a ködön... tűz! Nézze csak... A már sötétszürkévé sűrűsödött köd mélyén vörös foltként láng lobogott. Dörrenés hallatszott. Aztán megjelent még egy vörös folt az elsőtől kissé lejjebb. Az eddig világos ég szemlátomást kezdett sötétedni, mintha tussal kenték volna be. A körös-körül zuhogó kövek már nem egyszerű hegyomlásból eredő kövek voltak, hanem a vulkánkitörés izzó, vörös termékei. “Szóval így állunk...” – gondolta fogcsikorgatva Onodera, és szemügyre vette a lángnyelveket, amelyek a pokol tüzeként lobogtak a sötétszürke ködön túl. Bizony, a kénszag mégsem az Usiro-Tatejama-hegylánc, hanem a Togakuszi-hegy felől áradt... – Mit csináljunk, főnök?! – hasított keresztül a hullani kezdő hamuesőn a gyermekien éles kiáltás.

Április harmincadikán nyolc óra három perckor a Togakuszi-hegyvonulaton vulkánrobbanás következtében a levegőbe repült a Takacuma-hegy teteje, aztán – az Itoi mellékfolyója mentén, a Dzsidzo-csúcs nyugati oldala és a hegyi vasútvonal közötti területen – tizenkét robbanó kráter keletkezett, és megkezdődött a kitörés a Togakuszi-hegy nyugati oldalán.

243

A sárkány halála

Az északi félteke felét elfoglaló Eurázsia keleti végén haldoklott a sárkány. A sárkány kegyetlen görcsökben fetrengett. Testét – amely meggörbült, mintha hetykén felcsapott farokkal egy léggömböt akarna kergetni – most tűz emésztette, füst borította. Erős háta, amelynek pikkelyei között sűrű erdők zöldelltek, összevissza repedezett, s ezekből a sebekből forró vér bugyogott lüktetve. A sárkányt ősidők óta dédelgető Kurosio mélyéből a halál kandikált ki, és egy éhes cápa mohóságával mélyesztette félelmetes fogait az oldalába. Egyik darabot tépte ki a másik után, és az élő, vérző hús eltűnt telhetetlen gyomrában: az óceán mérhetetlen mélységében. A központi tektonikus övezet déli peremén, Kiusu Sioku és Kii-félsziget déli fele már le volt szakítva a sárkány testéről, és nagy részét elnyelte a tenger. Kanto és Tóhoku vidékén széles vizsáv választotta el a Bofusz-félszigetet Honsutól, az óceánba nyúló csücske több mint tízméternyit merült a vízbe, Rikucsu partvidéke pedig szintén a Csendes-óceánba süllyedt, és közben több mint húszméternyire elmozdult. Hokkaidón Tomakomaiba és Otaruba benyomult a tengervíz, a Nemuro és Siretoko-félsziget pedig elvált a szárazföldtől, és a tengerbe merült . Hasonló változások történtek a Délnyugat-Japán környéki szigeteken és Okinaván is; már több sziget elsüllyedt. A sárkány mögött egy láthatatlan óriás állt.

244

Négymillió évvel ezelőtt, amikor az öreg kontinens szélén az elvetett magból megszületett a sárkánykölyök, valahol a föld méhében közte és a kontinens között megjelent a vak óriás, aki az újszülöttet kezdte kifelé tolni az óceánba. A kölyök elszakadt az anyaföldtől, a vihar korbácsolta hullámok között úszott, s közben nőtt, cseperedett, egyre jobban kiemelkedett a vízből, végül hatalmas, felnőtt sárkánnyá fejlődött. És most a vak óriás, aki mind ez ideig a sárkányt felfelé löködte, hirtelen dühbe gurult, eltörte a gerincét, feldöntötte, és húzni kezdte lefelé a mélybe. A kataklizma kezdete óta eltelt alig két-három év alatt a Japán-szigetvilág többkilométernyit vándorolt déldélkeletre. Az az erő, amely Japánt a Japán-tenger felől taszította, Honsu közepén bizonyult a legaktívabbnak. A törés nyugati oldala harminc kilométernyire távolodott, a keleti pedig húsz kilométernyit déldélkelet felé, a Tojokava és Ói folyók Acumi-öbölbeli torkolata közti távolság alig néhány hónap alatt több mint két és fél kilométerrel megnőtt. A kétfelé szakított földön teljesen lemerültek a tengerfenékre Tojohasi, Hamamacu és Kakogava városok, tengervíz nyaldosta már a Déli- és Középső-Japán-Alpok lábát, majd a Tenrju folyásával szemben haladva, bezúdult az Ina-völgykatalanba, amelyet lassan keskeny, hosszú tóvá formált. Az esős időszak nem júniusban, mint szokott, hanem korábban köszöntött be, valószínűleg azért, mert óriási tömegű hő gyülemlett fel a föld alatt. Ennek következtében jóformán teljesen víz alá kerültek a csendes-óceáni partvidék menti hordalékos síkságok. A Kanto-alföld sekély tengerré változott, és az öt méter merülésű, háromezer tonnás hajók most eljuthattak egészen Takaszakiig, Tatebajasiig és Furukaváig. A Nóbi-alföldön el lehetett hajózni Gifu, Ógaki és

245

Tojota városokig, az Oszakai-alföldön Kiotóig, a Csikusi-alföldön a Fukuoka tartománybeli Josiig, Fukuoka, Kurume és Ómuta városok között pedig most már csak vízen lehetett közlekedni. A Szendai-alföldön is Hiraidzumiig hatolt a víz. Hokkaidón a Csendes-óceán vize elárasztotta a Kusiro-alföldet, elérte Obihiro és Sibecu városokat, a Konsen-fennsík pedig most tengerpart lett. A szenvedő sárkány mindazonáltal ellenállt a hátát taszító és az óceán fenekére húzó, tomboló erőnek. Június elején testének négyötöde még kiemelkedett a hullámokból, és úgy tűnt, hogy mindent elkövet azért, hogy kiszabaduljon a halál feneketlen mélységéből feléje kinyúló jeges karokból. Valahányszor a sárkány bömbölve, tüzet, füstöt és izzó vért okádva, görcsben vonaglott, számtalan élőlény pusztult el, akik hosszú éveken keresztül laktak a hátát borító pikkelyekben. Egyeseknek sikerült elhagyniuk testét, amelyen sok ezer éven át jól éltek, és a tengereken túlra menekülniük. Különösen a kétlábú lények igyekeztek eliszkolni, azok, akik a kainozoikum negyedkorában nagyon elszaporodtak, és az utóbbi időben nagy aktivitást fejtettek ki: lemeztelenítették a sárkány hátát, szívták a vérét, kilyukasztották testét, számtalan sebet ejtettek puha bőrű hasán és torkán. A sárkány testén levő telepeikről seregestül szálltak a magasba holmi szárnyas rovarok, oldala mellől pedig zsúfolt lélekvesztők úsztak tova minden irányban. A sárkány még élt. De a fenék felé húzó erő nappól napra növekedett. Az égből hulló és a tengerből kizúduló hideg víz egyre mélyebben nyomult be a sebekbe, valahányszor görcsbe rándult a sárkány teste, végül összevegyült forró vérével, hirtelen felforrt, majd gőzzé válva, szaggatni kezdte belsejét. Amikor a halál jéghideg keze eléri a sárkány felforrósodott szívét, szétmarcangolt húsa cafatokban repül szerteszét. És

246

akkor a sárkány kimúlik. A még meleg tetemet, amely azonban mint minden, ami halott, többé már nem tudja megfeszíteni izmait, és képtelen ellenállást kifejteni, közömbösen elnyeli a sötét, hideg tengeri árok, és odalent a fenéken leli sírját, ahová nem jut le a napfény. Hogy ez a nap már közel van, azt mindenki tudta. A lángot és füstöt okádó sárkány bömbölése, vonaglása és szaggatott lélegzése már haláltusára emlékeztetett. A megöregedett anyaföld, amely egykor világra hozta testében fogant magzatát, a sárkányt, mintha fájdalomtól megtört szemmel nézné, hogyan vonaglik görcsökben, mérget okádva, hogyan vívja haláltusáját kínszenvedések közepette gyermeke. A földnél sokkal ősibb és hatalmasabb óceán pedig közömbösen, ridegen ásta a tengerfenéken a sírját a haldoklónak. Ezen a bolygón a szárazföld és a tenger ősidők óta, sok milliárd éven át mindig viaskodott egymással. A víz néha meghátrált, s olyankor nagy darab szárazföld jött a világra, de aztán a tenger ismét rohamra indult, és hatalmas szárazfölddarabot nyelt el. A szárazföld kóborolt a bolygó felszínén. Hol megváltoztak kontúrjai, hol darabokra esett szét. A számtalan kontinenshez és szigethez képest, amelyek a Föld születése óta eltelt szédítően hosszú idő alatt előbukkantak a tengerből, majd ismét elmerültek vizében, a legendás hírű Atlantisz és Mu szárazföldje igazán semmiségnek tűnt. Érdemes-e hát szenvedni egy maréknyi földterület miatt, amelyet a szárazföld hamarosan visszaad a tengernek, még ha azon virágzására oly büszke élet pompázik is, amelyet valaha ugyanez a természeti erő, a víz teremtett? Mintha ilyesmit mormolt volna a tenger... Időnként pedig egy unatkozó naplopó kíváncsiságával szemlélte ezt a haldokló szilárd földdarabkát. És akkor a közömbös, súlyos és hideg tengervíz, leküzdve az utolsó akadá-

247

lyokat, behatolt a szárazföld mélyére, és semmivel sem törődve, mindent magával ragadott. Az egész világ szeme most erre a sárkányra szegeződött, amely az óceán távol-keleti végén haldoklott. Az agonizáló, tüzet, füstöt okádó szigetvilág fölött szüntelenül megfigyelő repülőgépek röpködtek, fedélzetükön színes video kamerákkal. Amerika három nagy televíziós társasága, a CBS, az NBC és az ABC, Nyugat- és Kelet-Európa, Ázsia tévétársaságai, sőt még a dél-amerikai LAM Társaság is a Csendes-óceán fölött lebegő távközlési műholdak segítségével hetenként egyszer a rendes műsoridőben helyszíni közvetítést sugároztak a hatalmas szigetvilág utolsó pillanatairól. Ezeket az adásokat hétszázmillió tévékészüléken a Föld négymilliárdnyi lakosságának csaknem a fele nézte. Az egész emberiség tisztában volt azzal, hogy ez a látvány kegyetlen és tragikus, ugyanakkor mint remek “előadás” izgalmas és idegborzoló is volt a számára. A képzeletbeli Atlantisz, pusztulása, amelynek legendája nemzedékről nemzedékre szállt, hirtelen valósággá elevenedett. Az ókoriak szerint Atlantisz magasan fejlett civilizációjú, virágzó állam volt, de össze sem lehet hasonlítani a távol-keleti szigetország gazdagságával és virágzó életével. A több ezer milliárd dollár értékű közvagyonnal rendelkező, száztízmillió főnyi nép évről évre a második helyet foglalta el a tőkés világban háromszázötvenmilliárd dollár értéknek megfelelő ipari össztermelésével. Ez a nép a huszonegyedik században már az első helyre formálhatna igényt. Az egyetlen olyan ázsiai ország, amely nagyszerű eredményeket ért el a modernizálásban, és ipari natalommá vált, megőrizve sajátos, “japánnak” nevezett kultúráját. S ezt a mérhetetlenül gazdag országot, amelynek gyönyörű és változatos a természetvilága, a bolygó méhében rejlő láthatatlan gigászi erő hamaro-

248

san szétszaggatja, feldarabolja és leszippantja a tenger fenekére. A világ tömegkommunikációs eszközei felkorbácsolták a szenvedélyeket Japán körül. A Japán-szigetek közelében cirkált az amerikai hetedik flotta Forrestal repülőgép-anyahajója, az angol távol-keleti haditengerészeti flotta Bluewark repülőgép-anyahajója és az ausztrál haditengerészeti erők Melbourne repülőgép-anyahajója. Ezek természetesen részt vettek a mentési munkálatokban is, de ugyanakkor ők jelentették a Csendes-óceáni Sajtó- és Televízió-központ nevű információs világközpont bázisát. Az Amerikában hétmillió példányban megjelent Atlantisz és Japán cimű brosúra csak szenzációhajhászó kiadvány volt, amelyet néhány óra alatt szétkapkodtak. Igazi szenzációt jelentett viszont az a gyűjtemény, amely a Földet sújtó iszonyatos kataklizmát már rég megjövendölt asztrológusok és jósok nyilatkozatait tartalmazta. Mondani sem kell, hogy a tudósok – geológusok és geofizikusok – háborogtak a legjobban. Valósággal pánikba estek, amikor a fejükre zúdult ez a probléma. Az UNESCO különbizottságot hozott létre, amely igénybe vehette az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Anglia és Franciaország által felbocsátott hét geodéziai és meteorológiai műholdat, valamint az ENSZ mentési különbizottságának összes megfigyelő- és kutatóállomását. A Szovjetunióban, az Amerikai Egyesült Államokban, Kínában, Indonéziában, Ausztráliában, Angliában, Franciaországban, az NSZK-ban és Norvégiában különleges kutatóintézeteket létesítettek. Természetesen szinte pillanatok alatt “elkapkodták” a földtudományok szakembereit, de még azokat az egyetemistákat is összeverbuválták a világ minden tájáról, akik ezeket a szakterületeket tanulmányozták. A tudósok számára ez rendkívüli esetnek számított, amilyen egy évezredben csak egy akad. Ez a jelenség

249

ugyanis tudományos megalapozást csak nemrég nyert új tudomány, a geoenergetika szempontjából számított unikumnak, és számtalan új problémát vetett fel. Az óceáni tábla váratlan lesüllyedését – hasonló elméleti modell már elkészült – a kontinentális tábla elmozdulása követte, s ez a folyamat megdöbbentően gyorsan, mindössze néhány év alatt zajlott le. A földkéreg alatt váratlanul megbomlott az egyensúly, mégpedig a kéregbeli anyag nagymérvű eltolódása következtében, s ezt az egyensúlymegbomlást robbanásszerű energiakiszabadulás követte. Vajon mi lehet ez: a Földön egykor lezajlott hegyképződési folyamatok megismétlődése, amelyeknek az utóhatása még nem egészen csitult el a szárazföld tömbök mélyén, vagy olyan jelenség, amely mindeddig ismeretlen volt bolygónkon, és amely arról tanúskodik, hogy Földünk belépett evolúciós fejlődésének egy újabb szakaszába? Ezek a kérdések válaszra vártak. Egyelőre csupán egy dolog volt nyilvánvaló: a megfigyelt jelenség teljesen egyedi jellegű. A történtek fényében a legendás Atlantisz váratlan pusztulását és óceánba merülését, amelyet csupán az ókoriak fantazmagóriájának vagy legendájának tartottak – egyszerre csak komolyan kezdték tanulmányozni. Japán pusztulása mintegy Atlantisz pusztulásának a modellje lett. Most már senki sem tartotta valószínűtlennek ezt a jelenséget, mint ahogy a paleomágnesség fejlődésével nem cáfolták többé Wegenernek a kontinensek sodródásáról szóló elméletét, amelyet valaha főleg azért temettek el, mert alkotója járatlan volt a geológiában. Az indiai és ausztráliai tudósok véleménye is megváltozott Churchwald Mu kontinens legendája című művéről, amelyet addig fantáziaszüleménynek tartottak. A világ kétféle érzéssel szemlélte a percről percre közeledő katasztrófát. Felületesen nézve úgy tűnt,

250

hogy számára Japán pusztulása csupán azt jelenti: a Föld összterületének mindössze nulla egész háromtized százaléka semmisül meg. De amint eszükbe jutott az embereknek, hogy ez a rög emberek lakta föld, nyomban nyugtalanság fogta el őket, mi több, az egész világ máris felmérte a veszteség nagyságát. Azon a földdarabon élt a bolygó összlakosságának két egész nyolc tized százaléka. A világ évi ipari termelésének mintegy hét százalékát Japán produkálja, a nemzetközi kereskedelemből pedig tizennégy százalékkal részesül. A fejlődő országok számára Japán – “Ázsia nagyüzeme” – az olaj, a szén, a vas- és rézérc, a bauxit, az urán, a kvarc, a nyersgyapot, a gyapjú, a takarmányfélék, az élelmiszerek és gyümölcsök nagyszerű felvevőpiaca volt. Japán ugyanakkor acélt, gépeket, hajókat, gépkocsikat, elektronikus készülékeket, háztartási villamos gépeket, textíliákat, rövidárukat és gyárberendezéseket szállított a világpiacra, azaz jelentős iparcikkszállítónak számított. Az utóbbi időben pedig egyre nagyobb súllyal volt jelen a beruházási piacon, különösen a fejlődő országokban, hosszú lejáratú hitelekkel látva el őket. Japán óriási szerepet játszott a világ gazdasági életében. Felhalmozott javai most el pusztulnak, szervezeti felépítése felbomlik, lakosainak élete pedig súlyos teherként nehezedik a többi ország lakosainak a vállára. A kataklizma azzal a veszéllyel is fenyegetett, hogy politikai kihatással lesz a Csendes-óceán térségre. Az emberek le nem vették szemüket a tévé képernyőjéről, a híradójelenetekről, az újságokban megjelent fényképekről: nézték, hogyan süllyed a füstöt, lángot okádó sárkány. A nemzetközi és társadalmi szervezetek, valamennyi állam kormánya kampányt indított “Mentsétek meg Japánt!” jelszóval. A kampány világméretűvé terebélyesedett. Tömeggyűléseket rendeztek, gyűjtése-

251

ket szerveztek a japán menekültek megsegítésére. De az emberek többsége csupán a külső szemlélő kíváncsiságával figyelte a Távol-Kelet egy eldugott sarkában lejátszódó tragédiát. Szívükben ellentmondásos érzések tomboltak: örültek, hogy “ez” nem az ő földjűkön történt, egy kis káröröm is volt bennük, hogy egy sikeres és virágzó ország pusztul el, féltek és rossz előérzetük volt amiatt, hogy be kell fogadniuk és állandó lakóhelyet kell biztosítaniuk nagyszámú sajátságosan tetterős, de érthetetlen népnek. Ennek a tragédiának csupán tényleges szereplői igyekeztek életüket nem kímélve a lehetőség szerint csökkenteni a veszteséget. A japán mentőszolgálat éjjel-nappal, megállás nélkül dolgozott, mintha a kataklizma alatt is egy újabb “japán csodát” akarna produkálni. Ahogy közeledett a vég, úgy szaporodott az áldozatok száma a mentőszolgálat munkatársainak körében. Garland sorhajókapitány, a mentőszolgálattal együttműködő amerikai tengerészgyalogság parancsnoka egy tévéinterjúban csodálattal nyilatkozott erről: – Japán összes – állami, katonai és polgári – mentőszolgálata lenyűgöző bátorságról tesz tanúbizonyságot. Osztagaik behatolnak oda, ahová nem mernek belépni még a mi, több csatában részt vett tengerészgyalogosaink sem. Lehet, hogy ez természetes, amikor honfitársaik életének megmentéséről van szó. Mindazonáltal a japánok bátorsága az őrültség határát súrolja. Néha egymás között azt mondogatjuk, hogy valószínűleg az elkeseredés hajtja őket... Aztán a sorhajókapitány mondott még néhány szót, amelyeket töröltek az adásból: – Szerintem minden japán “kamikaze”. Kivétel nélkül mindegyik bátor katona. Sőt még a puhánynak nevezett ifjú nemzedék sem marad el semmiben az idősebbek mögött.

252

A vég gyorsan közeledett, és Japán mintegy kihívást intézve a természethez, megpróbált “csodát” produkálni. Bizonyos értelemben ez a csoda már meg is született. Július elejéig a szüntelen földrengések, vulkánkitörések és szökőárak csapásai közepette hatvanötmillió embert szállítottak külföldre. Tizenhatmilliót havonta! Ehhez hozzájárult az elismert japán szervezőképesség, valamint az egyesült japán kereskedelmi cégek serénysége, amelyek gyakorlati következtetéseket vontak le, miután a kormánytól megkapták a titkos információt a kataklizmáról. Ám ahogy növekedett a pusztulás, és süllyedt a talaj, úgy csökkent a mentési munkálatok hatékonysága. A közlekedési útvonalak, a kikötők és repülőterek egymás után mentek tönkre, gyakorlatilag lehetetlen volt nagyszámú kitelepítettet egy-egy helyen összegyűjteni és nagy tömegben elszállítani. A külvilágtól elvágott kisebb csoportokat kellett összeszedni. Július elején már csak egy repülőtér üzemelt: a hokkaidói Titosze, de már csak idő kérdése volt ennek is a lezárása. Úgy-ahogy fel lehetett használni még a belföldi járatok repülőtereit, amelyek aránylag magasan a tengerszint fölött feküdtek, mint például az Aomori, valamint a még el nem árasztott síkságokat. A mentési munkálatokban most már a helikopterek és a katonai repülőgépek játszották a főszerepet, amelyek egyenetlen terepen, rövid nekifutás után tudtak felszállni, továbbá a deszanthajók. Ilyen körülmények között a szovjet óriás szállítógépek meglepő eredményeket produkáltak. Le- és felszálló rendszerük olyannyira erőteljes volt, hogy teljesen feltöltve üzemanyaggal, amelyből a visszarepülésre is futotta, könynyedén landoltak a mély, egyenetlen völgykatlanokban. A Japán megmentésével foglalkozó bizottság a nemzetközi mentő alakulatok segítségével elszántan

253

küzdött azért, hogy július végére a kitelepítettek száma elérje a hetvenmilliót. A katasztrófa kitörése óta már tizenkétmillióra emelkedett a halottak és a nyomtalanul eltűntek száma. Közöttük voltak azok is, akik már a repülőgépre vagy hajóra szállás után haltak meg. A mentőosztagosok áldozatainak száma megközelítette az ötezret. A szüntelenül rengő, összevissza hasadó és süllyedő szigeteken még több mint harmincmillió ember maradt. Ezek mély völgykatlanok kelepcéjébe szorulva és vízzel körülölelt part menti dombokon összezsúfolódva, félelemtől reszketve várták megmentésüket. A hárommillió főnyi országos mentőszolgálat halálos párviadalt vívott a természettel, hogy az utolsó szál emberig megmentsen mindenkit. De júliusban és augusztusban napról napra csökkent a megmentettek száma, ugyanakkor katasztrofálisan nőtt az áldozatok száma mind a mentők, mind a hátramaradt lakosok körében. A mentőalakulatok tagjai a kimerültségtől egymás után dőltek ki a sorból. Az égből szüntelenül hullott a vulkánhamu belepte a városokat, a mezőket, a hegyeket, behatolt a házakba, belehullott az ételekbe, rátelepedett az ágyakra, eltömte az orrgaratot. A sötét, vulkánfüsttel állandóan bevont égbolt alatt, a kénszagban, a rengő és morajló földön ide-oda rohangáltak a mentők. Tekerték az adóvevők gombjait, szidták egymást, hallgatták az emberek rimánkodását, könyörgését, káromkodását és átkozódását, hallották; hogy egyre növekszik az áldozatok száma, egymásnak ellentmondó utasításokat kaptak, néha a saját szakállukra intézkedtek, nem mosakodtak, nem borotválkoztak, gyakran még az evésre, ivásra sem maradt idejük, naponta kéthárom órát aludtak a rázós teherautó sarkában kuporogva, egy kényelmetlen széken ülve vagy köves talajon elnyúlva. A végkimerülés határán voltak, idegeik kezdték felmondani aszolgálatot. Szinte már az

254

volt az érzésük, hogy valami tökéletesen elképzelhetetlen dologgal dacolnak, hogy a dühöngő elemek tombolása közepette minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyul, s végül akárcsak a külvilágtól elvágott, katasztrófa sújtotta embereket, őket is betemeti a hamu, vagy belefulladnak az egyre közeledő, örvénylő tengerbe. Időnként elfogta őket a reménytelen kétségbeesés... Kataokát is hasonló gondolatok emésztették, az ő szívét is megfagyasztotta a rémület, amikor húszharminc emberrel együtt várta a mentő hajót a furcsa nevű Ahokke városkában, amely az Ibaraki tartomány Mito városától négy kilométernyire északra magasodó Aszafusza-hegy lábánál fekszik. Mito városa már teljesen eltűnt a víz alatt, a tenger elérte Ahokkét, amely valaha százméternyire magasodott a tengerszint fölött. A dombtetők most hegyfokok voltak, alattuk az ólomszínű hullámok a fák csúcsait nyaldosták. Mito belvárosának lakói, akik nem pusztultak el a földrengés és a nyomában betörő szökőár idején, a környező városokba menekültek. Egyesek eltévedtek, lemaradtak, ezeket nem tudták idejében elszállítani; egy ilyen csoporttal akadt össze most Kataoka. Az Icsikai járásban a tenger egyesítette a Naka és Kinu folyók felső szakaszát, a hegyekben fekvő Cukuba város pedig valóságos szigetté vált. A négyfős Kataoka-csoport nem mentési szándékkal érkezett ide. Ugyanis a tengerben rég elmerült tókai atomerőmű és atomkutató intézet fölött, jóllehet előzőleg “sterilizálták” a több ezer tonnányi betont, fokozott radioaktivitást észleltek. Az a veszély fenyegetett, hogy az atom-tüzelőanyag salakja elszennyezi az óceánt, és a Kataoka-csoport az önvédelmi erők hidroplánján azért érkezett erre a vidékre, hogy tisztázza a helyzetet. Kataoka búvárként részt vett a vizsgálatokban. Az aggodalom alaptalannak bizonyult:

255

valószínűleg az történt, hogy a süllyedéskor egy kevés radioaktív anyag a vízbe került. Amikor befejezték a vizsgálatokat, és mindnyájan beszálltak a gumicsónakba, szökőár tört rájuk. A hidroplán a szökőár közeledtekor megpróbált felszállni, de a bal oldali motorja nem indult be rögtön, és a rácsapó hullám felborította a gépet. A gumicsónak Kataokával és társaival együtt a szökőár hátán messzire berepült az egykori szárazföld belsejébe. Végül fennakadt egy elmerülő erdő egyik fájának vízből kiálló csúcsán. Az expedíció egyik tagját viszont magával sodorta a visszahúzódó hullám. Az életben maradt, halálosan kimerült emberek végre kijutottak a szilárd szárazföldre, és akkor látták, hogy az Aszafusza-hegy lábánál vannak. Amikor az Ahokkéban ideiglenes menedéket talált menekültek észrevették Kataokáékat, ujjongva siettek eléjük, gondolván, hogy mentőosztagosok érkeztek értük. De amint kiderült, hogy mi történt, az emberek még jobban elcsüggedtek. – Van maguknál az a... hogy is hívják... adóvevő? – kérdezte Kataokától egy hatvan év körüli, egyszerű, nyílt arcú férfi, akinek csupa könyörgés volt a tekintete. – Állandóan égetjük a máglyát, hogy jelezzünk. De az ég csupa hamu, semmit sem látni, a repülőgépek nem vesznek észre minket. – Adóvevőnk van, de nagyon gyenge erejű, meg aztán meg is mártózott párszor a vízben, úgyhogy... – Kataoka erőtlenül lehuppant egy sziklára. – No persze, azért megpróbálunk valahogy érintkezésbe lépni.... – Kérjük, tegyék meg! Nagyon kérjük magukat, könyörgünk! – hadarta egy ráncos öregasszony imára kulcsolt kézzel. – Már tíz napja bolyongunk a hegyekben. Az egyik csecsemő megbetegedett. Legalább őket mentsék meg! Nagyon kérem! Nekünk, öregeknek

256

már mindegy, de a fiatalokat, a gyerekeket, a nőket... próbálják már megmenteni. – Ne nyaggasd már őket, nem szép dolog – mondta az idős férfi, aki valószínűleg a vezetőjűk lehetett. Hiszen ők is a szőkőár áldozatai, kimerültek. – Megpróbáljuk felvenni az érintkezést – fordult Kataoka a kollégájához. – Nos, műkődik? – Még nem tudom... Hiszen reggel óta be van kapcsolva, az elemek biztosan teljesen kimerültek – felelte az, és a térdére vette az adóvevőt. – Hajók nincsenek errefelé a tengerben? – Ki tudja... Reggel, amikor még a repülőgépen ültünk, láttam kettőt-hármat, de most... – felelte csoportjuk harmadik tagja. – Még ha veszik is segélyhívásunkat, nem mi leszünk az elsők, akiknek a segítségére sietnek.. Beletelik egy kis idő, míg ránk kerül a sor... Ráadásul ez a körzet már ötödik vagy hatodik napja le van zárva, úgy tudják, hogy innen már mindenkit elszállítottak. – Akkor talán jobb volna átkelni a hegy túlsó oldalára – mondta az, aki az adó vevő gombját csavargatta. – A túlsó oldalon több az esélyünk, hogy feltűnik egy hajó vagy helikopter. – Sok időbe telik, míg át jutunk. – Kataoka végighordozta tekintetét a főldőn ülő nőkőn és gyerekeken, akik teljesen elerőtlenedtek, elnémultak a kimerültségtől. Csak egy csecsemő halk sírása hallatszott. – Mi magunk is sokára érnénk oda. Próbáljon inkább SOSjeleket leadni. Északnyugaton egyfolytában dübörgött a föld, rengett a hegyoldal. Valószínűleg kitört a Naszu vulkanikus övezethez tartozó Nantai- és Saka-gatake-csúcs, gondolta Kataoka. – Az utat eltorlaszolta a hegyomlás. Elindultunk hát kerülő úton, a falunkbéli gyerekek meg nők eltévedtek a hegyekben – szólalt meg a ráncos, lesült arcú

257

öregember halkan, mintha csak magának mondaná. – Megrémült mindenki. Nem tudom, hová tették a szemüket, de betévedtek a Keiszoku hegyre. Aztán amíg keresgéltük öket, ide-oda bolyongtunk, a gyülekezöhely, ahol fel kellett volna szállnunk a hajóra, elsüllyedt. Mi persze bejártuk a környéket, vártunk, de már senkit nem találtunk ott. Még jó, hogy elemózsia mindenütt akadt a házakban, fedél alatt háltunk, hiszen az emberek mindent otthagytak, és menekültek, amiben tudtak. Ez a víz nyugtalanít most minket, emelkedik a szintje. Látni, hogy már az egész hegyet körülölelte. Az öreg a háborgó vízre mutatott, amelyen habkő és hamu úszott. – Látják, a szököár ide is bezúdította a vizet. Ó, micsoda szököár volt reggel! Amonnan jött, ni. De a szököár nélkül is emelkedik a víz. Mindössze két napja vagyunk itt, a víz pedig azóta két métert emelkedett. – Nem a víz emelkedik, hanem ez az egész vidék fokozatosan süllyed a vízbe – mondta Kataoka. Azonkívül az egész Jamidzsó-hegytömb tizennyolc-húsz kilométert elvándorolt keletnek. – Csak nem?! A Cukuba-hegy a Kasima-tengerbe fullad? Igen... – felelte magában Kataoka. – Később aztán tovább süllyed a Japán-árokba... – Nem megy! – morogta bosszúsan az, aki a halkan csipogó adó vevő gombját tekergette. – Az elemek teljesen kimerültek, a tartalékot meg elvitte a víz. – Ha szárazelemre van szüksége, van néhány darab a zseblámpában – szólalt meg egy elcsigázott külsejű, középkorú férfi, aki a hátuk mögött állt. – Az nem jó? – Megpróbáljuk – bólintott Kataoka. – Ha meg nem segít, akkor keresünk valamelyik boltban. – Nem kell keresni, két kilométernyire innen áll a

258

hadsereg elhagyott teherautója, hátha hasznát lehetne venni – kérdezte az öreg. – Lehet, hogy kimerült az akkumulátora. – Mindenesetre érdemes megpróbálni. – Kataoka teste annyira elnehezült, hogy alig tudott felállni. – Körülbelül merrefelé? – Várjon, adok maga mellé egy vezetőt – fordult az öreg a kissé távolabb guggoló emberekhez. – Nehogy eltévedjenek, már sötétedik. A teherautót odalent a völgyben hagyták, az út mellett. Egyedül nem találja meg. Még hét óra sem volt, de most a szokottnál korábban esteledett: nyugaton az égboltot tömör füst és hamuréteg takarta. Az emberek feje fölött fekete tusként gomolygott a füst, csak a keleti látóhatár fölött látszott egy keskeny, igazi égre emlékeztető vöröses csík. Amint teljesen besötétedett, nyugaton kitörést jelző tűzfény jelent meg. A sziklákon süvöltve kergetőzött a hideg szél. Az idén az emberek még nem is láttak igazi nyári napot, a vörösesszürke égbolton homályos, vérpiros korong úszott. Néha megjelent a szokatlanul barnás hold, csillagok pedig egyáltalán nem látszottak. A magasan a sztratoszférába kizúduló, több tízezer tonna hamu keringeni kezdett az északi félteke fölött, és ez azt is jelentette, hogy két-három év múlva az egész világon hideg lesz a nyár és rendkívül rossz a termés. Az öreg határozott mozdulatokkal felállt: látszott rajta, hogy úgy véli, ebben a dologban csak őrá lehet számítani. – Hajó! – kiáltotta egyszer csak valaki, aki kissé feljebb állt a hegyen. Fáradtságuk mintha elszállt volna. Az emberek felugrottak helyükröl, lábujjhegyre álltak, a nyakukat nyújtogatták. Végre észrevették a gyorsan lebukó nap fényében az egész közel feltűnt hajó testét és árbocát.

259

Nem tudni, miért, de egyetlen lámpa sem világított rajta, még a fedélzetén sem. – Hej-hó! – kiáltoztak az emberek, és integettek.– Ide, ide, segítsetek! – Gyorsan a máglyát! – kiáltotta Kataoka. – Aztán adják ide az összes zseblámpát, a két legnagyobb kivételével. Az öreg hangosan rendelkezett, a középkorú férfi is elrohant valamerre. Ágakat tördeltek, a rőzserakás pedig gyorsan magasodott. – Az összes elemet felhasználjuk – mondta Kataoka, aztán egymás után próbálta ki a zseblámpákat, és a legjobb elemeket a rádiósnak dobálta. – Adjál le SOS-jeleket. Minden rendben lesz, a távolság mindössze négy-öt kilométer. A rádiós a zseblámpa fényénél dróttal kötötte össze az elemeket, de úgy, hogy nem szedte ki őket a lámpákból. Aztán bekapcsolta az adóvevőt, és felordított: – Micsoda, szerencsénk van, éppen egymással beszélgetnek! – Kapcsolódj be a beszélgetésük be – tanácsolta Kataoka. – A hajó az önvédelmi erőké? – Nem, azt hiszem, az amerikaiaké. Az adóvevőből most sokkal hangosabb jelzések hallatszottak, mint azok, amelyek a hajóról származtak. – Hallod-e – nézett a rádiós Kataokára. – Ezek a nagyon hangos jelzések innen a közelből erednek. Valahol itt a közelünkben adják le őket. – Azt akarod mondani, hogy itt a közelben rajtunk kívül van még valaki? – Kataoka körülnézett. Már teljesen besötétedett. – És mit jeleznek? – Nem értem. Néha angol szavak is hallatszanak, az egész beszélgetés azonban angolul rejtjelezett. – Nem számít, próbálj bekapcsolódni...

260

– Azt hiszed, nem azt csinálom? De egyelőre nem hajlandók válaszolni! A máglya ragyogó lángja a magasba csapott. Mindenki, öreg és fiatal egyaránt, a tűznek háttal állva integetni, ordítozni kezdett. – Nem felelnek – mondta az az ember, aki fény jeleket adott le, – Vajon miért van elsötétítve ez a hajó? – Kataoka... – szólalt meg a rádiós. – A szárazföld és a hajó között van még valaki, aki a rádiójelzéseket leadja. Ez háromoldalú beszélgetés. Kataoka a tenger sötét felszínét fürkészte. A hajó homályos körvonalai és a part között alig észrevehető fehérség látszott, a tajtékzó hullámok nyoma, amely lassan közeledett a parthoz, a vége pedig a nyílt tengeren maradt. Valahonnan a távolból egyszer csak motorzúgás hangzott fel; méghozzá nem is egy, hanem több. Természetesen visszhang volt, amelyet a hegyek vertek vissza. Az útkanyar on túl itt-ott fények villództak, valószínűleg autó lámpák fényei. – Barátaim! – kiáltotta Kataoka. – Siessenek! Mindjárt kiköt a deszanthajó! – Beszüntették a beszélgetést, a mi jelzéseinkre pedig nem is válaszoltak! – mondta a rádiós, és otthagyta az adóvevőt.

Az emberek sokáig hegyezték a fülüket, meresztgették a szemüket a sötétben, míg csak rá nem jöttek, hogy hol kötött ki a deszanthajó. Támpontul az autólámpák szolgáltak nekik, amelyek a mintegy kilométernyire húzódó vízpartnál villództak. Az emberek felkapaszkodtak a sziklákra, elestek, felpattantak, aztán végre eljutottak arra a helyre, ahol a hajó kikötött. Egy kisebb kert volt itt a hegyoldalban, kövekkel körülkerítve. A tengervíz már-már elérte a kőkerítés

261

tetejét. A kikötött hajó fedélzetéről hidat dobtak a partra. A nehéz amerikai teherautók a hajóhoz faroltak. Rakodóterükből nagy, vízhatlan ponyvával borított ládákat csúsztattak le, majd felrakták őket a hajóra. – Állj! – csattant a kiáltás a sötétben. Két géppisztoly szegeződött az elcsigázott, alig vánszorgó emberekre. – Vegyenek fel minket a hajójukra! Nők és gyerekek is vannak közöttünk! – kiáltotta oda Kataoka angolul. . Egy magas, fiatal, gyerekarcú tiszt lépett elé. Látszott rajta, hogy zavarban van. – Maguk civilek? – Hármunkon kívül azok. Mi a mentőalakulat megfigyelő-osztagának vagyunk a tagjai. De a többiek mind civilek... – Ebben a körzetben a mentőakciókmár befejeződtek, a körzetet pedig lezárták. Mindenesetre én ezt az értesítést kaptam. – Ezek az emberek eltévedtek, és már nem tudtak elmenekülni... – Hányan vannak? – Talán húszan-harmincan... – Élénkebben! – kiáltotta a tiszt a katonákhoz fordulva, akik leálltak a rakodással, és a beszélgetést hallgatták. Majd kissé hátrább lökte fején a sisakját, és részvéttel a hangjában, de keményen így szólt: – Rendkívül sajnálom, de mi felsőbb parancs értelmében különleges feladat végrehajtására érkeztünk ide. Idejöttünk, pedig nagyon veszélyes ez a hely. A mentés nem tartozik a feladatunk közé. – Képes volna itthagyni ezeket az anyákat, csecsemőket és öregeket? Hiszen elpusztulnak! Már több mint tíz napja bolyonganak a hegyekben. – Sajnálom, de nem tudok segíteni. Még ha fel-

262

venném is magukat a hajóra, a szállítmány felrakása után mi magunk is alig férnénk fel rá, oly kicsi ez a hajó. – Nem tudom, miféle szállítmány ez, de az emberi élet drágább! – Nagyon sajnálom. De én katona vagyok, amikor megkaptam ezt a parancsot, egyúttal külön a lelkemre kötötték, hogy a legpontosabban hajtsam azt végre. Őszintén szólva, már azzal is megszegtem a parancsot, hogy szóba álltam magukkal. – Legalább azt tegye meg, hogy érintkezésbe lép a parancsnoki hajóval, és megkéri őket, hogy azonnal küldjenek ide egy mentőhajót! – rimánkodott Kataoka. – Itt a talaj naponta három métert süllyed. Méghozzá mindennap egyre gyorsabban. Már csak száz méter van a legmagasabb pontig. Ha pedig ránk tör egy újabb szökőár... – Még ezt sem tudom maguknak megígérni, amíg nem beszélek a parancsnokommal. Ugyanis míg ki nem jutunk a veszélytelen tengeri övezetbe, tilos mindenfajta érintkezésfelvétel... – Gazemberek! – ordította japánul Kataoka egyik, kollégája, aki végighallgatta a beszélgetést. – Maguk, maguk ezek után még embereknek tartják magukat? – Egy pillanat, Scott hadnagy... – szólalt meg angolul, de erősen idegenszerű kiejtéssel egy apró termetű férfi, aki a teherautó mögül bukkant elő. – Hány ember fér el a hajón, ha itthagyunk egy ládát? – Ezt... ezt én nem tehetem – felelte makacsul a hadnagy, és arcát elöntötte a vér. – Ez a parancs, megszegése! – Aztán mit gondol, mi az alapja ennek a parancsnak? Végeredményben én felelek ezért az akcióért. Válaszoljon, hány embert tud felvenni a hajóra? – Öt-hat személyt. – Ha csak nőket és gyerekeket?

263

– Nyolc-kilencnél nem többet. – Tehát tízet vesz fel. Én itt maradok... – Ezt, ezt én nem engedhetem meg! – Akkor én majd teszek róla, hogy megengedhesse. Adjon papírt és tollat... Amint megkapta, gyorsan írt valamit, majd aláírta. – Hány nő és gyerek van itt? – kérdezte Kataokától még mindig angolul. – Hat nő és három gyerek... – Egy férfi kísérje el őket, aki legalább törve beszél angolul. – És mi lesz az itt maradt szállítmány sorsa? – Minden felelősséget magamra vállalok, úgyhogy ezzel ne törődjön! Ez az utolsó előtti láda itt marad a parton. Igen, ez. Elvégre én ismerem a legjobban a tartalmát. . – Gyorsabban! – kiáltotta hadnagy a katonákra. – Maguk is iparkodjanak. Már így is késésben vagyunk. A nők nagy sírás-rívás közepette ide-oda szaladgálva búcsúzkodni kezdtek férjeiktől, de aztán a katonák gyorsan feltaszigálták őket a hajóra. – Minden rendben lesz!. Feltétlenül találkoznak majd egymással! – kiáltotta váratlanul japánul az apró termetű ember. – Szálljanak csak fel, az ittmaradottakért én felelek! Kataoka meglepetten fordult meg, de nem tudta, kivenni a férfi arcát. – Én nem akarok elmenni, inkább itt maradok! – lépett a hajóhídra ordítva egy fiatal nő, csecsemővel a karján. – Nem hagyom én magára a férjemet, nem én! Ha már neki meg kell halnia, akkor hadd haljunk meg együtt mindnyájan! – Tomoko! – hallatszott a partról egy férfi zokogó hangja. – Tomoko, Tomoko! Az apró termetű férfi megállította az előreugró, ordító embert.

264

– Minden rendben lesz. Találkoznak majd egymással Amerikában. Én teszek róla, hogy találkozzanak!. . Felhúzták a hajólépcsőt. A hajtómű bömbölésén keresztül is hallatszott a sírás és jajveszékelés. A parton maradt férfiak is a nők és a gyerekek nevét kiáltozták. A hajó hamarosan eltűnt a teherautók fényszóróinak sugarából. Amikor minden hang elhalt, ismét felüvöltött a szél, és sivítás a betöltötte a sötét éjszakát. Az előző jelenetsor szinte pillanatok alatt játszódott le. Az itt rekedt férfiak döbbenten álltak a kertben. Az apró termetű ember, aki a parton hagyott láda mellett állt, komótosan levette a sisakját, és megfordult. – Maga az?! – kiáltott fel Kataoka meglepetten, amikor megpillantotta az illető arcát. – Hát igen, furcsa körülmények között találkoztunk – mosolygott zavartan Kunieda. – Az állami tisztviselőnek néha keményszívűnek kell lenni. De én most gyengének bizonyultam... Ugyanis az az ember, aki ezt a munkát végezte, meghalt a földrengéskor, és én már egy hónapja helyettesítem. És amint látod... – Egyfolytában ezt a szállítmányt kísérgeti? – Igen, Cubukából átszállítottam Mitóba, mielőtt Mitót elnyelte volna a víz, áthoztam ezekbe a hegyekbe. – Kunieda fáradtan ásított. – Furcsa munka volt.... Én meg még azt hittem, elutazom Amerikába, és találkozom a feleségemmel.. – És mi van. ezekben a ládákban? – Egyelőre nem árulhatom el – felelte Kunieda kezében forgatva a sisakját. – Ami azt illeti: soha az életben nem mondhatom meg... Ilyenek vagyunk mi, hivatalnokok... Aztán hunyorogva, mintha napba nézne, szemügyre vette a láda köré csődült férfiakat.

265

– Tudják, legszívesebben kiszórtam volna a ládákat, és mindnyájukat felültettem volna a hajóra. De erre azért nem voltam képes. Nagyon kérem, értsenek meg engem. Ez nem jelenti azt, hogy nem gondoltam magukra. Olyan helyzetbe kerültem ugyanis, hogy rám hárult a felelősség sok millió külföldre szállított honfitársunk jövőjéért. Ezek a ládák pedig közvetlen összefüggésben vannak az ő jövőjükkel. Azonkívül pedig... – Kunieda nehézkesen felmászott a teherautó vezetőfülkéjébe. – Azonkívül még valami reményünk is maradt. Titokban megkértem a sofőrt, hagyja itt az erős adóvevőt... A kert alatt ismét felmorajlott és megrázkódott a föld. Az elcsigázott, kimerült emberek felkapaszkodtak a teherautóra. Kunieda indított.

A hallatlan erejű tájfun, amely augusztus derekán indult el a Mariana-szigetek környékéről, percről percre közelebb ért a már félig elsüllyedt Japán-szigetvilághoz. A nyomában pedig még két kisebb erejű tájfun közeledett. Valamennyi ország mentőhajói eltávolodtak a partoktól, hogy elkerüljék a katasztrófát. Néhány hajó többé mégsem tért vissza. Roppant szokatlan időjárás uralkodott a Japánt övező tengerek térségében a nagyerejű vulkánkitörések következtében keletkezett termikus ellenáramlatok miatt. És ha most a tájfun egyenesen Japánra zúdult volna, a szigetország a földrengéseken, a tűzön és vízen kívül még az orkántól is kárt szenvedett volna. A D-1 stáb augusztus elején átköltözött a szárazföldről a tengerészeti biztonsági erők legnagyobb hajójára, a Harunára. Nakata és Jukinaga éjjel-nappal megállás nélkül dolgozták fel az információáradatot. Nem is sejtették, hogy a Haruna most teljes sebesség-

266

gel kelet felé távolodik Japántól, hogy elkerülje a tájfunt. A császári család májusban titokban Svájcba költözött. Japán kormányszervei átmenetileg Párizsba tették át székhelyüket. A kiürítési bizottság Honoluluba költözött, és most “Mentőakciókat irányító stábnak” nevezték. A “Japánnak” nevezett államgépezet végrehajtó szerveinek zöme már nem tartózkodott a süllyedő szigeteken, hanem egykor oly lakályos távol-keleti otthonából a világ más országaiba és tájaira települt át. Úgy tűnt, hogy az államgépezet szétszóródott szerveit semmiféle szál nem kötötte össze az egész világon szétszóródott állampolgáraival. A kiürítés során elszállított és a világ különböző pontjain letelepedett hatvanötmillió japán körében megélhetési problémák jelentkeztek. A menekültek szabad ég alatt felvert sátortáboraiban, a barakkokban, katonai laktanyákban, néha pedig a börtönhöz hasonló, szánalmas telepeken is lassan elharapózott a nyugtalanság. Mi lesz a további élelmezésükkel, szabad mozgásukkal? Ezek az emberek, akiknek túlnyomó többsége a legszükségesebb holmik nélkül kelt útra, de akik mégiscsak megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor “szilárd talajra” léptek, haláltusájukat vívó szigeteket és a még mindig megmentésüket váró közel harmincmillió honfitársukat hagyták maguk mögött. Júniusban és júliusban mindössze négy és fél millió embert szállítottak el az országból, hárommillió pedig életét vesztette. Előfordultak öngyilkosságok is. Az otthon rekedt húszmillió japán között sokan akadtak olyanok is, akik önként átadták a helyüket a hajón vagy a repülőgépen másoknak. Ezek túlnyomó többsége hetvenen felüli, idős ember volt. Gyakoriak voltak az olyan esetek, amikor az idős japánok, különösen a férfiak, elhagyták családjukat, illetve eltűntek a gyülekezőhelyekről, és csak egy cédulát hagy-

267

tak hátra, mely szerint a jövőt a fiatalokra és érett korúakra bízzák, ők már épp eleget éltek, és nem akarnak a többiek terhére lenni, nem akarnak megválni Japántól, mert máshol nem tudnának élni. Az egyik ilyen öregember – talán a legidősebb az otthon maradottak között – most Fucsu város egy tágas, kertes villájának távoli szobájában feküdt. Az erős, vasbeton épület a számtalan földrengés ellenére szinte teljesen épségben maradt. De az aranyszínűre festett folyosót, a szobákat, az öreg takaróját, mindent hamu borított. Sőt még az öreg teljesen összeaszott, mély ráncokkal barázdált arcát is halottszürke réteg fedte. – Nocsak... – motyogta az öreg. – Az az ostoba, jólelkű Kunieda... Otthagyott egy ládát, és elszállíttatta a nőket és a gyerekeket... Száján sípolás tört fel. Nem lehetett tudni, nevet-e vagy köhög. – Ő meg hová tűnt? Elkísérte a ládákat? – Nem... – felelte kurtán a rövidre nyírt hajú, tagbaszakadt férfi, aki ünnepélyesen szigorú pózban ült az öreg mellett. Tekintetével végigfutott a hosszú, angol nyelvű táviratoli, majd hozzátette: – Azt írják, hogy ott maradt a helyszínen. Az öreg ráncos ajkai megremegtek; fénytelen szemében semmi sem tükröződött. – Ez a bolondos... pedig már benőhetett volna a feje lágya... – motyogta jóindulatúan. – És... Arról nem írnak, hogy melyik ládát hagyta ott? – De igen... Kunieda-szan a B jelű ládára mutatott, azt hagyták ott. A párnák tömkelegéből furcsa, ugatásszerű hangok törtek elő. A tagbaszakadt férfi ijedt pillantást vetett az öregre. Az pedig szélesre tátotta fogatlan száját, és harsányan, vidáman nevetett. – Tudta... – lihegte az öreg. – A gazfickó, az ilyen-

268

nel résen kell lenni: Vajon hogyan jöhetett rá? Magától aligha... Tehát csak megtudhatta valakitől. Ha meg így áll a helyzet, akkor bizony megússza élve. Érted, Josimura? Az öreg elhallgatott, majd így folytatta: – A B jelű ládában jóformán mind hamisítvány volt. Ez az én ötletem volt... Az enyém... és már rég megfogamzott bennem... Senki nem tudott róla... Kár, hogy nem sikerült rászednünk azt a bizonyos O’Conellyt a bostoni Szépművészeti Múzeumból. Bosszantó... Ha találkozol majd O’Conellyvel, add át neki az üdvözletemet. Mondd meg neki, hogy az öreg utolsó tréfája meghiúsult egy rendkívül jó szimatú férfiú miatt. Erről jut eszembe, megjöttek már értetek? – Igen. Csakhogy helikopteren veszélyes utazni, mert a hamu behatol a motorba, úgyhogy egy nagy dzsip érkezett. Azon megyünk Csófuba, ahol egy kétéltű vár ránk... – Rendben van... elég, menj... Mit csinál Hanae? – Azt hiszem, már elkészült a csomagolással.. – Vidd el innen, minél hamarabb... A Josimura nevű tagbaszakadt férfi sietve elhagyta a szobát, zajosan lépkedve a tatamin. A következő pillanatban kilépett a fuszumi mögül a lány, aki valószínűleg ott rejtőzködött – Miféle dolog ez?– nézte végig tetőtől talpig az öreg a lányt. – Így akarsz beszállni a dzsipbe? A lány sötétlila “akasi” selyemből készült kimonót viselt, mintha csak ki akarná emelni bőrének sápadtságát, valamint az arankavirágokkal díszített ősi obit. Egy pillanatig kétségbeesetten nézett az öregre, aztán odament hozzá, könnyed, elegáns léptekkel, majd japán módra leült, térdével a tatamira támaszkodva. Válla erőtlenül lehullott, arcát tenyerébe temette. – Én... nem megyek el.. – mondta a lány remegő

269

hangon, kissé zavartan. – Engedelmével, itt maradok maga mellett... – Nem lehet... – felelte kurtán az öreg. – Te még... fiatal vagy. Nem szabad, hogy együtt halj meg egy ilyen roskatag vénemberrel. – Nem! Nem! Én... meghalok, ha el kell hagynom magát... – Ugyan, miket fecsegsz! – emelte meg kissé a hangját az öreg. – Azt hiszem, nem úgy neveltek, hogy a döntő órában holmi badarságokat kövessél el. Elutazol oda... és bármi áron, de élni fogsz. Én semmit sem kérek tőled, hogy ott foglalkozz valamivel, hogy bármivel is fáraszd magad. Csak élj... A legfontosabb, hogy sokáig élj... Ha megszeretsz egy férfit, menj hozzá. Én szüntelenül azt hajtogatom neked: mindent elrendeztem, hogy gondtalanul élhess. De meg kell mondanom neked, hogy az élet... bizony... nehéz... és keserves.... A lány nem bírta tovább, meglendítette kimonójának bő és hosszú ujjait, és arcát a tatamiba fúrta. Vékony válla rázkódott, zokogás hallatszott. Az öreg futó pillantást vetett a küszöbön megjelent Josimurára, és keményen így szólt: – Hozzál valamit, amibe átöltözhet. Nadrágot... nem... farmert, azt hiszem, így hívják, szóval azt hozzál. – És köhintett. – Látod, mennyi gond és baj van veled... A föld ismét felmorajlott, a szoba megremegett. Josimura megtántorodott. A fuszumi kiugrott a helyéből, a földre zuhant, és hamut csapott a magasba. Az üres házban valami recsegve-ropogva összeomlott. A szilárd épület undorítóan csikorgott, recsegett-ropogott, az udvar felől omlás zaja hallatszott. – Siessetek... – mondta az öreg. – Az út járhatatlanná válik... Josimura tántorogva ment ki a még mindig táncoló

270

szobából. Az öreg pedig, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, így szólt: – Hanae... A lány ráemelte könnyes arcát. – Vetkőzz le! Hanae kihúzta nyakát, mélyeket sóhajtott, kifújta magát, és felállt. Kiegyenesedett. Zizzent az obi, a selyemkimonó halk nesszel csúszott le a válláról, és a rendetlen szoba félhomályában – mint egy könnyű illat – megvillant kissé csapott vállú, hófehér, jól fejlett teste. Az öreg csupán egyetlen pillantást vetett a lányra, aztán behunyta szemét. – Japánnak... Nő... – mondta az öreg. – Hanae... szüljél gyerekeket... – Igenis! – Mondom, hogy szüljél gyerekeket. A te testedből szép, egészséges gyermekek születnek. Találj magadnak egy rendes embert... Nem baj, ha nem is japán... És szülj sok gyereket... Az öreg észrevette Josimurát, aki meghozta a ruhát, és most arccal a fal felé fordulva állt, aztán így szólt: – Menjetek... Josimura köpenyt terített a lány vállára, és megbökte. – Josimura, most már te felelsz Hanaéért. Vigyázz rá... – Igenis... – térdelt le a tagbaszakadt Josimura, majd tenyerét a tatamira helyezte, és meghajolt. – Elnök, isten önnel.. – Jól van, jól, hagyjuk... – hunyta be ismét a szemét az öreg. – Siessetek... . A léptek zaja és a zokogás hangja távolodott. Kis idő múlva odakintről motorzúgás hallatszott be. Aztán az is elcsendesedett. Már csak a Kanto hegység szüntelen dübörgése és a ház recsegése-ropogása hal-

271

latszott. Aztán sivítás nyomta el ezeket a hangokat. Szél vágott be a házba. Árnyék vetődött a kert felől a szobába, az öreg kinyitotta szemét. – Maga az, Tadokoro-szan? – kérdezte alig hallhatóan. – Azt hiszem, tájfun közeledik – mondta a profeszszor, és a port verte le magáról. – Vajon Hanae-szan nak és a többieknek sikerül-e szerencsésen kijutniuk innen? – De maga itt maradt... – hunyta le ismét a szemét az öreg, és kurtán, gyötrőn felköhögött. – Különben, én tudtam... Tadokoro professzor szeme mélyen beesett, karikás volt. Arcvonásai élesebbé váltak. Legalább tíz évvel látszott öregebbnek. Még erős, széles válla is mintha elcsenevészedett volna. Kopasz fején a ritkás hajcsomó teljesen megfehéredett. A professzor annyira megváltozott, hogy bizony még a tanítványai sem ismertek volna rá. – Kár, hogy nincs még egy dzsip – dörmögte Tadokoro professzor. – A hegyekbe indultam... – Ilyen ítéletidőben már nem juthat fel az ember a hegyekbe – mondta az öreg, és közben néhányszor kinyitotta a szemét. – Hát ez is bekövetkezett... Mennyi idő van még hátra? – Két hónap körül... – Tadokoro professzor titokban megtörölte a szemét. Nem, nem a hamu csípte. Hiába törölte le azonban a könnyeit, azok ismét csorogni kezdtek lefelé az arcán. Az. embereknek van még... fél hónapjuk, esetleg... három hetük... – Tadokoro-szan – mondta az öreg kissé hangosabban, mintha eszébe jutott volna valami. – Hány éves maga? – Hatvan... öt, igen, igen... – húzódott halvány mosolyra a professzor könnyektől sós szája. – Ha szép

272

nyugodtan ülök az egyetemen, akkor az idén mentem volna nyugdíjba. Elmondanám ünnepi beszédemet nyugdíjba vonulásom alkalmából, aztán... – Hatvanöt... Milyen fiatal még... – motyogta az öreg. – Aztán miért akar már meghalni? – Nem is tudom, nagyon megkeseredett az életem... – felelte a professzor lehajtott fejjel. – Biztosan azért, mert megkeseredtem. Nézze, bár megértem ezt a kort, mégis maradt bennem valami gyermeki... – Azt mondja, mert megkeseredett... Hm... – Hiszen eleinte hallgatni akartam – szólalt meg hirtelen hangosan a professzor, mintha már nem bírta volna tovább visszatartani kitörni készülő érzéseit. – Amikor azt felfedeztem... A tudós urak már tisztes távolból kikerültek. Kezdetben én ezt csak ösztönösen éreztem. Emlékszik, amikor először találkoztunk a szállodában, maga megkérdezte tőlem, hogy egy tudós természetbúvárnak melyik a legfontosabb vonása, én azt feleltem, hogy az ösztön. Tehát amikor megéreztem ezt a dolgot, úgy éreztem, hogy jéggé dermedek. Ugyanakkor átfutott az agyamon, hogy ha bárkinek is elmondanám, senki sem hinné el, annál is inkább, mivel nem voltak bizonyítékaim. El akartam hát temetni magamban, eltitkolni mindenki elől. – Úgyis megtudták volna... – De kissé elkéstek volna vele... – A professzor hangja remegett és el-elakadt, mint aki a bűneit gyónja. – És az intézkedésekkel is... Sokára jutottak volna el ennek a kataklizmának a lényegéhez. Egy, sőt két évet késtek volna, és nem tudtak volna idejében felkészülni rá. Hiszen ebben a mai akadémikus stílusban a viták az utolsó pillanatig folytak volna. A tudomány nem hisz az intuícióban. Bizonyítékok kellenek. Beszédes okmányok, táblázatok, képletek, diagramok. Meg sem hallgatja senki az embert, ha kijelenti, hogy előérzete azt súgja, rendkívüli változások várhatók.

273

Rám pedig még kevésbé hallgatnának... Hiszen tudóskörökben ki nem állhattak engem. – Azt mondja, elkéstek volna? – Úgy tűnt, mintha a dolog nagyon érdekelné az öreget. – Bizony az áldozatok száma kétszer, háromszor annyi lenne... Maga pedig ki bírt mindent... kitartott a maga igaza mellett... sőt még a megszégyenítő notórius iszákos, bolond tudós, őrűlt jelzőket is eltűrte... Egészségét nem kímélve dolgozott. Nekem mindig ez volt a véleményem. – Hát igen... bizonyos értelemben talán így is van... De a valóságban... – Tadokoro professzor hangja fájdalmasan meg-megcsuklott. – A valóságban... én el akartam titkolni azt, amit az intuícióm megsúgott nekem, elrejteni az anyagot, a megfigyelések összes eredményét, amelyeket csupán az ösztönöm igazolására gyűjtöttem. Mintha eszméletlen állapotban lettem volna... azt akartam, hogy sokkal több ember pusztuljon el Japánnal, ezekkel a szigetekkel együtt... Az öreg hallgatott, csak néha hallasztott halk köhécselése. – Hát nem furcsa? Őszintén szólva, én felhívással akartam fordulni minden japánhoz. Ezt mondtam volna: barátaim, Japán, a szigeteink, szülőföldünk... megsemmisül, a víz alá merül, elpusztul. Hát akkor mi, japánok, haljunk meg mindnyájan, együtt, haljunk meg szeretett szigeteinkkel egyetemben... Néha még mostanában is keresztülvillan az agyamon, hogy talán az lett volna a jobb. Merthogy... Gondoljunk csak azokra a fájdalmakra, szenvedésekre, amelyeket a tengerentúlra menekült japánoknak el kell majd viselniük... Az erős szél ismét zúgva, sivítva rontott rá a kertre. Ez a jéghideg szél a már közeli tenger nedves illatát hozta be a házba.

274

– Tadokoro-szan... úgy tudom, maga nőtlen – köhécselte ismét az öreg. – Igen... – Ennek így kellett lenni. Most már tudom. Mert maga ezekbe a szigetekbe, Japánba volt szerelmes. – Pontosan így van – bólintott Tadokoro professzor, mint aki megörült, hogy végre hangosan is kimondhatja ezt. – Igen... Helyesebben, nemcsak szerelmes voltam bele, hanem az ő hatalmas szeretetét is éreztem... – És felfedezte a gyógyíthatatlan rák tüneteit a halálosan szeretett lény szervezetében. És nagy-nagy bánatában... – Igen... – temette tenyerébe arcát Tadokoro professzor, és halkan felsírt. – Pontosan így van. Amikor ezt felfedeztem, elhatároztam, hogy együtt halok meg ezekkel a szigetekkel... – Vagyis a szerelmesek megegyeznek az öngyilkosságban. – Az öreg torkában felhangzott a sípolás, de valószínűleg nem a köhögéstől, hanem azért, mert nevetségesnek tartotta saját szavait. – A japánok... mégiscsak furcsa, nevetséges nép... – Tudja, volt egy pillanat, amikor első felindulásomban azt hittem, hogy minden japán megért, ha felhívással fordulok hozzájuk – motyogta szipogva a professzor. – De aztán rájöttem, hogy nem szabad hagyni, hogy az emberek együtt haljanak meg azzal az asszonnyal, akibe én vagyok szerelmes. – És biztosan nem azért, mert egyedül akart uralkodni fölötte, hanem mert ha felhívással fordul az; összes japánhoz, egyszerre sok embert fogott volna el ugyanez a hangulat. – Igen, igen, én azt hittem, hogy megértenek engem... – Tadokoro professzor könnyes arcát az ég felé emelte. – A japánok... Elvégre nem azért költöztek ide valahonnan, hogy itt éljék le az életüket ezeken a

275

szigeteken. Igaz, azokkal is ugyanez történt, akik már később érkeztek. A japánok... Nemcsak emberek, érti?.. A japánok... ez a négy sziget és az apró szigetek, ez a természeti világ, ezek a folyók, hegyek, erdők, füvek, vadak és madarak, városok és falvak, az előttünk élt emberek nyomai és emlékei... Ez mind együtt – a japánok. Ember vagy a Fudzsi hegy, a Japán-Alpok vagy a Tone folyó, vagy az Asidzuri-fok – mind, mind egy test, egy vér. És ha ez a kifinomult természet... ezek a szigetek... mind megsemmisülnek, eltűnnek és elpusztulnak... akkor megszűnnek létezni azok is, akiket japánoknak neveznek... Ismét felhangzott a robbanások tompa zaja. Aztán egyszer csak akkorát dörrent az ég, mintha egyszerre több száz villám csapott volna le. Biztosan törés képződött valahol. – Saját személyem jut eszembe... Elvégre nem vagyok olyan korlátolt ember... – folytatta Tadokoro professzor. – Bejártam a világot, talán csak az Antarktiszon nem voltam. Fiatal koromban sokat utaztam, figyeltem a hegyeket, a kontinenseket, a természetet. Amikor a szárazföldön már nem maradt számomra semmi új, figyelni kezdtem az óceán fenekét. Természetesen láttam én az országokat is, az embereket is ezekben az országokban, de mindezt úgy érzékeltem, mint a jellegzetes természeti környezetben, meghatározott földterületen fejlődő élet megnyilvánulását. Én ugyanis... hogy is mondjam csak... szerettem ezt a Földnek nevezett bolygót. Amikor pedig sok mindent láttam és megértettem, végül bele szerettem a szigetekbe, Japánba. Bizonyára elfogult vagyok vele szemben, hiszen itt születtem. De meg kell mondanom, hogy sehol a világon nincsenek ilyen szigetek, ahol az embereknek ilyen szerencsés volna a történelme, ahol egy csodálatos finomságú természet ölében, remek éghajlati és domborzati viszonyok között élhették volna le

276

életüket. Számomra beleszeretni a Japánnak nevezett szigetek be olyan volt, mintha egy hamisítatlan, tipikus japán nőbe szerettem volna bele. Úgyhogy ha az a nő, akibe halálosan beleszerettem, meghal, számomra nincs többé értelme az életnek... Az én koromban már nem akarok másodszor megnősülni, szerelmes lenni. A legfontosabb, hogy az utolsó percekben mellette legyek... Mellette legyek, amikor haldoklik... Ki zárhatná le rajtam kivül a szemét? Ki legyen mellette, amikor ezek a szigetek haldokolnak majd, ha nem én?.. Ki... Zokogásba fulladt a hangja. Az öreg köhécselése felerősödött, majd elhalkult. És ekkor rekedten megszólalt: – Csodálatosan fiatal nép ez a japán... – Az öreg nehezen lélegzett. – Maga azt mondja, hogy sok magában a gyermeki vonás... de hiszen nemcsak maga, valamennyi japán egészen a mai napig boldog kisded volt. Éltek boldogan, éltek csaknem két évezreden át szigeteik meghitt, lágy, ölelő karjai között. Ha eltávoztak is valahová, mindig visszatérhettek. Akárcsak a kisgyerek, aki hazaszalad az anyjához, a mellére borul, és sírva fakad, mert alulmaradt a verekedésben. Aztán feltűnnek köztük az olyan emberek, mint maga, akik úgy imádják szigeteiket, mint az édesanyjukat. De... tudja-e: előfordul, hogy az anyák is meghalnak... Az öreg szemhéj a megremegett, tekintete befelé fordult, üres lett, mintha valami iszonyatosan régi dolog jutott volna az eszébe. – Egészen kicsi koromban apátlan-anyátlan árva lettem... Egyszerre veszítettem el az apámat és az anyámat 1888-ban, amikor kitört a Bandai vulkán. Bizonyos oknál fogva... ez a tény kimaradt az életrajzomból. Hétéves voltam akkor ... Egy kedves fiatal asszony... egy igazi szépség, egy igazi japán nő vett

277

magához. És úgy nevelt, mintha az édes nővérem, mintha az édesanyám volna, csodálatos volt... de ő is... meghalt az 1894. évi sónai nagy földrengéskor. Életem furcsamód összefonódott a földrengésekkel és vulkánkitörésekkel... Oda szaladtam, ahol a súlyos sebesülteket gyűjtötték össze... azt hiszem, egy buddhista templom volt... ráborultam és sírtam, sírtam... Ő pedig lassan elvérzett... Én akkor keményen elhatároztam, hogy együtt halok meg vele. Lehet, hogy ezt megérezte haldoklásakor, nem tudom... De még mielőtt örökre lehunyta volna a szemét, egyszer csak azt mondta: élj... akármilyen keserves lesz is az életed, akkor is élj... nőj fel, légy felnőtt... Ezután három napig sírtam a holtteste mellett... Tadokoro professzor tiszteletteljesen lehajtott fejjel hallgatta az öreget. – Most szenvedés vár a japánokra... Amíg léteztek a szigetek, volt házuk, ahová mindig visszatérhettek, volt hazájuk... szülőanyjuk, aki szeretettel, gyengéden nevelte gyermekeit és gyermekeinek gyermekeit... Kevés olyan nép van a világon, amely oly sok évig birtokolta volna meghitt, boldog otthonát... Viszont az olyan népek száma, amelyeknek haza, szülőföld nélkül kellett bolyonganiuk, iszonyatos nyomorban és szenvedések közepette élniük, temérdek... Magának jó, maga szerelmes szülőhazájába... De azoknak, akiknek sikerült elmenekülniük innen... akiknek sikerült túlélniük a tragédiát... azokra szörnyű sors vár... Otthonuk elsüllyedt és eltűnt, mögöttük felégették a hidakat. A hatalmas világ tomboló viharaiban kell megedződniük, mert nincs többé szülőházuk, nincsenek szigeteik, ahol megnyugodhatna agyonhajszolt szívük Lehet, hogy ez a japánok egyetlen esélye, hogy végre felnőttekké váljanak, akár akarják, akár nem. Ők, akik elvesztették földjüket, most olyan népek közé csöppennek, amelyek sok mindent átéltek, ame-

278

lyek ezer éven át szenvedtek. Vagy pedig sötét, tudatlan népek közé kerülnek. Lehet, hogy a japán nép eltűnik, elnyelik más népek... De én azt hiszem, hogy ez nem is lesz olyan rossz a japánok számára. Az is megtörténhet – hiszen minden előfordulhat –, hogy új néppé válnak, amely igazán “felnőtt” és a szó legjobb értelmében céltudatos lesz... És ha... Amennyiben a japánok vére, nyelve, szokásai, erkölcsei nem semmisülnek meg rögtön... a japánok egy mini államot alapíthatnak valahol... kis nemzetté válnak, amely csak az átkokat és az egész világgal szembeni elégedetlenséget tudja örökül hagyni az utódokra. Élni fognak, de elepeszti őket a szülőföld utáni honvágy, a sorsukkal szembeni elégedetlenség... Érti, Tadokoro-szan, mekkora tétről van itt szó? Természetesen nagyon szép, sőt fontos dolog, hogy az ember lezárja szeretett kedvesének a szemét, ott kuporogva a lábainál. De Tadokoro-szan, maga áldását is adhatná a süllyedő házból elmenekült testvérei jövőjére. Igaz, senki sem hallaná meg áldó szavait... és szinte biztos, hogy soha senki nem is szerezne tudomást róluk... De akkor is, Tadokoro-szan, maga volt az, aki sok millió honfitársát megmentette. Érti?! Én is tudok róla, elismerem és bizonyítom... Tadokoro-szan... Ez magának kevés?... Elvégre maga tette.... – Igen, igen... – Tadokoro professzor egyetértően bólogatott. – Értem én... – Hát akkor végre rendben van – felelte nehezen szedve a levegőt az öreg. – Ha így van... más nem is kell. Hiszen maga... maga... számomra... az utolsó, legnehezebb problémát jelentette. Őszintén szólva, nem akartam magára hagyni a gondolataival... Igen... ez az egyetlen dolog gyötört... mint keserű lerakódás a szívben... De most... hogy végighallgattam magát... azt hiszem, végre megértettem a japáno-

279

kat... Van valami a japánokban, amit sehogy sem tudtam megérteni... – Ezt... hogy értsem? – Volt valami az öreg hangjában, ami arra késztette Tadokoro professzort, hogy gépiesen, minden különösebb érdeklődés nélkül tegye fel ezt a kérdést. Az öreg kurtán felsóhajtott. Hallgatott. Aztán újból megzizzent a hangja: – Hiszen én... nem vagyok fajtiszta japán... – Elhallgatott, aztán kurta lélegzetvétel után hozzátette: – Az apám ugyanis... kínai szerzetes volt... A professzor várta, hogy az öreg még hozzátesz valamit, de hallgatott. – Vatari-szan... Tadokoro professzor észbe kapott s felállt, az ágy fejrészéhez ment és leült. Sokáig nézte az öreget, aztán betakarta az arcát a tatamira dobott sötétlila selyemkimonóval. A szél egyre nagyobb erővel tört be a szobába, fel-fellibbentette a kimonót. Tadokoro kiment a kertbe, hozott néhány követ és rátette a lerepülni akaró kimonó ujjaira. . Aztán ismét helyet foglalt az öreg fej részénél, és szomorúan keresztbe fonta a kezét a mellén. A szél sivítását elnyelte a szörnyű dübörgés, a föld rengeni kezdett, válahol a vasbeton villában recsegve roppant össze egy acélgerenda.

Szeptemberben tetőzött a kataklizma. A tájfunok közti szünetekben tovább folyó és az esztelenséggel határos mentési munkálatokat szeptember végén teljesen leállították, mert egy robbanásnál egyszerre négy mentő alakulat tagjai vesztették életüket. Egy deszanthajó, amely nagy nehezen fedélzetére vett mintegy száz embert, alighogy kifutott a tengerre, tájfunba került és elsüllyedt.

280

A közel száz kilométert délre vándorolt Sikoku már teljesen víz alatt állt. Kiusuról levált a déli fele, sok kilométernyire délnyugatnak vándorolt, majd elsüllyedt. A Kiusu északi részén húzódó Aszó és Undzen hegyvonulatok alig látszottak már ki a vízből, de még mindig robbanások tépték őket. A Honsutól a Bivako-tónál levált Nyugat-Japán megpördült, mint a sárkány levágott feje, keleti oldalával délnek fordult, s miközben lefelé merült a tengerbe, apró darabokra hullott szét. Tohoku környékén a Kitakami hegyvidék több száz méternyire süllyedt a víz alá, az Óu-hegyvonulat pedig széthasadt, és továbbra is tüzet, füstöt hányt. Egyesek szerint Hokkaidóból valószínűleg csak az Aszahi-csúcs marad a víz fölött. A tragédia zárójelenete a Kanto-hegygerinc középső hegyvonulatában játszódott le, amelyet már senki sem tudott megközelíteni. Itt szüntelenül nagyerejű robbanások történtek: a talajmozgást kiváltó energia egyre újabb és újabb hőáramlatokat indított útnak, a tengervíz pedig behatolt a szétrepedő és -hasadó sziklatömbökbe. A hegyek összeomlottak és széthullottak, a levegőbe röpültek, az egész hegyvonulat pedig tovább csúszott lefelé a kontinentális talapzat mentén a tenger mélyébe. Egyszer a partvonal kissé megemelkedett. De ez csak egy pillanat volt: ugyanez történik a süllyedő hajóval is – mielőtt végleg elmerülne, oldalára dől, ekkor az egyik oldala magasabban van, mint a másik. Itt meg a vak óriás a szigetvilág maradványait húzta erősen lefelé a feneketlen mélységbe. A Haruna társalgójában székelt a D-1 stábja. Nakata, mint mindig, most is a beérkezett adatokat dolgozta fel Egyszer csak ráeszmélt, hogy nincs több munkája. Egyáltalán semmi. No persze, még meg kellett “emésztenie” a rengeteg különböző anyagot ahhoz, hogy megírhassa beszámolóját, és befejezze ezzel

281

a rövid mondattal: “az akciónak vége”, de semmilyen új adat nem érkezett már sehonnan. Ekkor észrevette a műszertáblán a fényközleményt, amely a távközlő műholdon keresztül érkezett: “VÉGE-X, X-09. 30.0000 J”. Tenyerével végigsimította arcát, majd mellig érő szakállát. Aztán kivett a hamutartóból egy csikket, és rá akart gyújtani, de sehol sem talált gyufát. Jukinaga lépett be – földszínű; szürke arc, beesett szemek, tompa tekintet. – Te még mindig dolgozol?! – kiáltott Nakatára felháborodva. – Az akciót már éjfélkor leállították. Hányszor mondjam neked? – Légy szíves adj egy gyufát... – mondta Nakata. – No és, Japán már elsüllyedt? – A tévé közvetítette a repülőgépről készült felvételeket. Félórávál ezelőtt zajlott le a Középső-hegyvonulat utolsó, gigászi erejű robbanása... – felelte Jukinaga, és az égő gyufát Nakatának nyújtotta. – Még a víz fölött van, de tovább, ereszkedik és csúszik lefelé, úgyhogy nincs már sok hátra... – “Nem merült el még Teien”... – szavalta Nakata, és elkeseredésében mélyet szívott a cigarettán. – Szóval azt mondod, hogy az akció befejeződött... – Már nyolc órája... – dőlt a falnak Jukinaga, és keresztbe fonta karját a mellén. – Te meg még mindig nem akarod abbahagyni... – Végül is hány embert szállítottak el? – Nem tudom. Még nem kaptuk meg az augusztus végi adatokat. – Jukihaga fáradtan ásított. – A tévé mindjárt közvetíti az ENSZ főtitkárának a világ népeihez intézett felhívását és a japán miniszterelnök beszédét. Megnézzük? – Aztán mi a... Mi értelme beszédeket hallgatni? Nakata elnyomta a cigarettát a hamutartó ban, és sietve felállt.

282

– Vége... Szóval vége... Az akció befejeződött... Kimegyünk a fedélzetre? A “Sem füst, sem felhő” dallamát fütyörészve, Nakata nagy léptekkel elindult a folyosó felé. Jukinaga bosszúsan bár, de követte. A fedélzet ragyogó napfényben fürdött. A vízen nem lehetett látni sem habkövet, sem hamut, amelyek az utóbbi időben nagy tömegben úsztak a hajó körül. A tenger feketének tűnt, szél sivított, a Haruna pedig mintegy huszonnyolc csomós sebességgel haladt. Az ég egyelőre még kék volt. De mintha e kékség mélyén már kezdene leszállni a szürkésüledék. – Hőség van... – hunyorgott a naptól Nakata. – Most ugye reggel van? – Japán idő szerint – felelte Jukinaga. – Immár tizennégy óra telt el azóta, hogy Hawaii felé fordultunk.... – Tehát már nem látni Japán füstjét? Nakata tenyerével ellenzőt csinált a szeme elé, és úgy fürkészte az északnyugati látóhatárt. Szürke fellegek lógtak fölötte. Nakata, akinek fogalma sem volt, hogy a Haruna hol tartózkodik most, nem tudta megállapítani, hogy mi az: felhő vagy egy vulkán füstje. – “Nem merült még el Teien” – mondta ismét Nakata, de már tréfás hangnemben. – Nem pihennél egy kicsit? – javasolta Jukinaga, bosszankodva Nakata hetykeségén. – Mintha meghibbantál volna... – Szóval vége... – Nakata a korlátra könyökölt. – Vége a Japán-szigetvilágnak... Bye-bye, egyszóval... Adj egy cigarettát! – Igen, vége... – Jukinaga feléje nyújtotta a dobozt. – És a mi munkánknak is... Nakata összeszorította szájában a cigarettát, s úgy nézte a gyorsan tovafutó hullámokat. Ezúttal sokáig nem kért gyufát. .

283

– Igen, a munka... – morzsolta lassan a szavakat Jukinaga. – Tegnap éjjel Onoderáról álmodtam. Állandóan az az érzésem, hogy él... És szerinted? Választ nem kapott. Aztán Nakata halk, fojtott hangon ezt motyogta: – Olyan... iszonyatosan elfáradtam... Jukinaga elkapta tekintetét a látóhatárról, és megfordult. Társának hatalmas teste görbén, erőtlenül lógott a korláton, a meg nem gyújtott cigaretta pedig kihullott a szájából, és fennakadt a szakállán. – Hallod-e, Nakata... Amikor a rémült Jukinaga megérintette társa vállát, a test lecsúszott a korlátról, és döngve elterült a padlón. Nakata széttárt karokkal hortyogott. Szélesre tátott szájába bevilágított a napfény.

Onoderának úgy rémlett, hogy felkiáltott: “Micsoda hőség! Itt túl nagy a hőség... Kapcsoljátok be a légkondicionálót... Nem, nem, előbb inkább egy hideg sört... “ Felnyitotta a szemét, és megpillantotta egy lány apró, kerekded arcát. Nagy szeme gondterhelten meredt rá. – Fáj? – kérdezte a lány. – Nem, csak nagy a hőség – nyitotta ki csak kis résnyire a száját Onodera, mert az egész arcát beborító kötés akadályozta ebben. – Elvégre hamarosan kiérünk a szubtrópusi vidékre. – Hát igen... – mondta a lány, és tekintete hirtelen szomorú. lett. – Érintkezésbe lépett Nakatával és Jukinagával? – Egyelőre nem... – Szóval még nem... Nem baj, biztosan rövidesen érintkezésbe lépünk velük... – felelte Onodera. – Hi-

284

szen úgyis találkozunk, amint befutunk Tahitiba... Tudod, milyen szép Tahiti? Igaz, ott még nagyobb a hőség... A lány arca eltűnt Onodera látómezejéből. Ismét elszenderedett, és ekkor valami hideget érzett a homlokán. – Ó de jó... – motyogta. – Ez a hűvösség... Onodera újra megpillantotta a lány arcát. Nagy szeme könnyben úszott. Hirtelen kitisztult az emlékezete. Vulkánok... kitörések... helikopterek... Reiko... (Reiko?)... Hó... földrengés... széthulló hegyek... izzó hamu, vulkánbombák... fentről meg folyik a láva, a vörös, súlyos láva... De hiszen... – kapott észbe Onodera, és megkérdezte: – Japán már elsüllyedt? – Igazán nem tudom, de... – Mindegy... elsüllyed.. ó – motyogta Onodera. – Nem, már biztosan elsüllyedt... Behunyta szemét, valami keserűt érzett a torkában, szemhéját ellepte a könny. – Aludj... – mondta a lány, és gyengéden letörölte a könnyeket hideg ujjaival – Sokat kell aludnod... – Igen, aludni fogok... – felelte szeliden, mint egy kisgyerek. – De nagyon melegem van... Az egész testem ég. Hát te ki vagy? – Elfelejtetted, igaz? – mosolygott bánatosan a lány. – Én vagyok a feleséged... A feleségem? – gondolta Onodera, és megint érezte a kibírhatatlan forróságot. Furcsa... Itt valami tévedés van. Az én feleségem... ugyanis meghalt... betemette a vulkánhamu... A feleségem? Ezt.inkább hagyjuk... – Nem tudsz elaludni? – Mesélj nekem valamit – könyörgött Onodera. –

285

Igen, mesélj... mesélj, ne dalolj... én mindig... rég volt, elaludtam a mesén... – Meséljek... – hajtotta le gondterhelten a fejét a lány. – Mit meséljek? – Mindegy... lehet szomorú is... – Nem is tudom... – felelte a lány, aztán a férfi mellé feküdt, de vigyázott, hogy hozzá ne érjen teljesen bepólyázott testéhez. – Volt egyszer egy nagyanyám... Hacsidzsó-szigetről, az Idzu-szigetekről származott. Férjhez ment Tokióba. De az anyai ágú rokonságom hacsidzsó-szigeti. Nagyanyám nagyszerű szövőnő volt, ismered a hacsidzsói szöveteket? Egy napon megszökött egy fiatalemberrel. De a nagyanyám egész életében visszavágyott Hacsidzsóra, s amikor meghalt, hamvait Hacsidzsón temették el. Én meg, amikor kicsi voltam, többször is jártam Hacsidzsón, az ő sírjánál. Nem érdekel? – De, de, csak folytasd... – felelte Onodera. – Hacsidzsó szigetén ismernek egy legendát, Mese Tanabáról a címe, szörnyű, szomorú, lehangoló történet... Réges-régen földrengés pusztított Hacsidzsón, amit szökőár követett. Valamennyi lakosa elpusztult. Csak egy nő, Tanaba menekült meg. Belekapaszkodott egy evezőbe, és egy hullám kisodorta a partra, egy barlang közelébe. Ez nagyon régen történt, abban az időben hajók még nem jártak Hacsidzsóra. Tanaba teljesen egyedül élt a kihalt sziget barlangjában. De Tanaba áldott állapotban volt akkor... Egyre jobban gömbölyödött, és hamarosan szörnyű kínok között világra hozta gyermekét. Fiú volt... Tanaba a szülés után rendbe hozta magát, megszoptatta a csecsemőt, és nevelni kezdte. Gondolom, hogy azután, hogy megszülte gyermekét, sokkal nehezebb volt az élete. De Tanaba mindazonáltal felnevelte... A kisfiú felnőtt, jóképű legénnyé cseperedett. Egy este Tanaba magához hívta a fiát, és elmesélte neki, hogyan pusztultak

286

el egy szálig a szigetlakók, ő pedig egy szál egyedül maradt magzatával a hasában. Aztán így folytatta: “Nekünk most az a feladatunk, hogy a szigetet ismét benépesítsük emberekkel. Te megajándékozol engem egy gyermekkel, és szülök néked egy húgocskát, aztán te feleségül veszed, és gyermekeket nemzel..” És Tanaba kislányt szült. Fia pedig feleségül vette a húgát, utódaik pedig elszaporodtak. Azt mondják, hogy ők a mostani szigetlakók... Onoderát égette a forróság, agyában pedig filmszerűen peregtek az emlékek. Tanaba... Hacsidzsósziget... Bonin-szigetek... a hideg, sötét tengerfenék... – Borzalmas, szörnyű történet, igaz? Amikor először hallottam, még kicsi voltam, és rosszul lettem... És nagyon szomorú. Tanaba sírja még most is... nem, még nemrégen Hacsidzsón volt az út szélén. A szigetről összehordott nagy kavicshalom volt ez, amelyet teljesen benőtt a moha. Azt hiszem, nincs rajta semmilyen felirat... Kis sírocska... és a napsugarak meg-megcsillannak a kavicsokon... És egyáltalán nem félelmetes; sőt kellemes elüldögélni a sír mellett. De odalent a mélyben... szomorú, szomorú... és félelmetes lehet... A lány felsóhajtott, majd lehajtotta fejét. – Még gyerekkoromban hallottam ezt a legendát, és már rég nem jutott eszembe. De most, az után egyszer csak eszembe jutott. Azóta csak folyton Tanabára gondolok... Csodálatos nő... A története pedig szomorú, rémes, sőt undorító... De Tanaba most szinte új erőt ad nekem. Hiszen bennem is a szigetlakók vére folyik, és ha mindnyájan elpusztulnak is, én meg egyedül maradok, akkor is tovább élek. Gyereket szülők, nem számít, hogy kitől, és felnevelem. Ha pedig ez a gyermek fiúvá cseperedik, a férjem viszont eltűnik az életemből, a fiamtól szülök gyereket... Onodera álmában halkan lélegzett. A lány, óvato-

287

san, hogy fel ne ébressze, lecsúszott a padlóra a ringó ágyról. Onodera hirtelen kinyitotta a szemét. – Miféle ringás ez... – Tényleg... – nézett ijedten körül a lány. – Fáj? – Ühüm... mindjárt keresztülszeljük a Kurosiót, kissé délre a Nosima-foktól. Ezért ez a ringás... – motyogta Onodera. – Hát igen, Hawaii még messze van... Hawaii, aztán Tahiti... – Igen – mondta a lány sírástól remegő hangon. – Bírd már ki, és próbálj elaludni... Onodera kis időre elcsendesedett, de aztán hirtelen nagyon tisztán és súlyos feszültséggel a hangjában megkérdezte: – Japán már elsüllyedt? – Nem tudom... – Nézz ki az ablakon. Még látni lehet. A lány kissé kelletlenül az ablakhoz lépett. – Látni Japánt? – Nem... – Csak nem süllyedt már el? Még füstöt sem látni? – Semmit sem látni... Kis idő múlva Onodera fájdalmasan felsóhajtott álmában. A lány – Maszuko – jobb karjának bepólyált csonkjával letörölte könnyeit. A vonat sebesen robogott nyugat felé Szibéria hideg, korai fagytól béklyóba vert térségein. Odakint sötét, csillagtalan volt az éjszaka.

288