Komacu Szajko-A sárkány halála 1 Japán

1

KOMACU SZAJKO A SÁRKÁNY HALÁLA 1.

2

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

3

KOMACU SZAJKO

A Sárkány halála 1. TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS KÖNYVEK

KOZMOSZ KÖNYVEK

4

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:

Комацу Сакё: Гибелъ Дракона. Пер. с яп. Х. Рахима. Издательство “ Мир”, Москва 1977 © Sakyo Komatsu 1973, © Перевод на русский язык, “ Мир”, 1977

FORDÍTOTTA SÁRKÖZY GYULA A FEDÉL VISZT GYÖRGY MUNKÁJA

© Sárközy Gyula, 1985 Hungarian translation

HU ISSN 0324-5225 \

Összkiadás ISBN 963 211 673 9 ISBN 963 211 671 2 Kozmosz Könyvek, Budapest Felelős kiadó: Sziládi Sándor igazgatói Zrínyi Nyomda (85.1017/10), Budapest, 1985 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Felelős szerkesztő: Szántó György Tibor A szöveghűséget ellenőrizte: Bánlaki Viktor Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea 82 000 példány Terjedelem: 18,66 (A/5) ív, I-II. kötet 35.5 (A/5) ív

5

A Japán-árok

1.

A tokiói pályaudvar Jaeszuguti kapu felőli váróterme, mint mindig, most is zsúfolt volt A légkondicionáló készülékek teljes erővel működtek, a hűvös levegőáramlat falként védett minden bejáratot, de a teremben mégis elviselhetetlen volt a fülledtség és a hőség, mintha a felhevült testek maguk ontották, volna a forróságot. Különösen sok fiatal volt itt: A lányok és fiúk mindnyájan utaztak valahová: egyesek a hegyekbe, mások a tengerhez, megint mások haza, a halottak emlékének szentelt nap ünnepére. Az esős évszakban, júniusban és július elején szinte márciusi hideg volt. Az előrejelzések szerint hűvös nyárra lehetett számítani. És egyszer csak, amint elállt az eső, rekkenő hőség köszöntött be. Az utóbbi napokban a hőmérő higanyszála nem süllyedt 35 fok alá. Tokióban, és Oszakában az emberek elbágyadtak a hősegtől. Gyakorivá váltak a szívrohamok, amelyek olykor halálos kimenetelűek voltak. Mint minden nyári hónapban, most is vízhiány lépett fel. Ezt a nehézséget meg mindig nem tudták megoldani. Onodera Toszio letörölte álláról az izzadságot, és körülnézett. Hét-nyolc perc volt hátra a vonat érkezéséig. A presszóba be sem nézett: szinte forrt, forotyogott ott minden, mint üstben a sűrű zöldségleves. Onodera minden határozott cél nélkül kezdett keresztülfurakodni a tömegen. Az emberek, akikhez akaratlanul

6

hozzáért, kályhaként ontották a forróságot. Mennyi nép! Álmos hivatalnok, középkorú parasztasszony, hatalmas batyuval a kezében, alkalmasint egyetlen ünneplő ruhájában és félretaposott sarkú cipőjében, égőpiros arcú kamaszlány, rikító szalagos szalmakalapban, térdig érő, kék farmerben s túl keskeny, harisnyaszerű, csíkos trikóban, amely kiemelte kihívóan feszes melleit. Onodera, amint elhaladt a lány mellett, mosatlanhaj- és izzadságszagot érzett. Átfutott az agyán, hogy alighanem az ő szaga sem különb, sőt, ő még a szesztől is bűzlik. Az egész éjszakát álmatlanul virrasztotta át, megállás nélkül nyakalva a gint. Váratlanul egy ivóvíztartály mellett találta magát. úgy érezte, szándékosan tartott errefelé. A csap fölé hajolt és lenyomta a pedált. Vékony vízsugár szökött a magasba. De nem ivott. Fura pózban merevedett meg: tátott szájjal, lehajtott fejjel bámulta a kút mögötti falat, amelyen egészen a mennyezetig vékony, alig észrevehető repedés húzódott. Alsó részét eltakarta a víztartály. A repedéstől jobbra a fal egy centire vagy még vastagabban kipúposodott. – Megengedi? – szólalt meg Onodera háta mögött egy ingerült hang. Egy vállas óriás állt mögötte, fura, széles karimájú kalapban, amelyet tízgallonosnak neveznek. – Bocsásson meg, kérem! Onodera zavartan kortyolt egy nagyot a vízből, s félreállt, a kúthoz engedve a férfit. Ám az óriás elállta az útját. Onodera csodálkozva pillantott fel. – Nem ismersz meg? A férfi baseballkesztyű nagyságú, hatalmas tenyerével erősen megragadta Onodera vállát. – Te vagy az? Én meg azt hittem, valami pimasz fráter... – nevetett Onodera. – Mi az, másnapos vagy? – a férfi, Gó Rokuro

7

hangosan szipákolt egyet. – Nocsak. Ejnye-ejnye. Láttam, hogy vedeled a vizet, akár a ponty. – Éppen az, hogy nem vedelem – felelte Onodera. – De a másnaposság igaz. Gó már oda sem figyelt, a csap fölé hajolt. úgy látszott, egy szuszra kiüríti az egész tartályt. – Hová utazol? – törölte le Gó hatalmas, inas kezével a verítéket magáról, és Onodera felé fordult. – Jaidzuba. – Megint? – Gó szemléletes zuhanó mozdulatot csinált a kezével. – No igen. Hát te? – Hamamacuba. A következő vonatra vársz? – Igen. Akkor hát együtt utazunk? – Onodera megmutatta jegyét. – Mindjárt itt lesz. – Gó az órájára pillantott. – De mit jelent az, hogy “éppen az, hogy nem vedelem”? – Á – kapcsolt Onodera. – Rám ijesztettél, és emiatt csak egy kortyot ittam. – Mi a fenét ácsorogtál ott olyan sokáig? Láttam, hogy kétrét hajolva állsz dermedten a csap fölött, és már éppen fenékbe akartalak rúgni. – Nézd csak – intett Onodera a fal felé. – Azt hiszem, ez a te szakmádba vág, nem? – Ez? – Gó erős, csontos ujját a repedésbe dugta. – Semmiség, nem olyan vészes. – Úgy gondolod? Én, a laikus nemigen értek ehhez. Biztosan földrengés okozta? – Nem. – Gó elkomorult. – Csak azt mondtam, hogy semmiség az egész. Gyerünk, mert lekéssük a vonatot. – Te miért mész Hamamacuba? Valami munkád van ott? Ezt a kérdést Onodera már a hűvös étkezőkocsiban tette fel, ahol komótosan sörözgettek. – Igen, az általad is ismert vasútépítésnél.

8

– A légpárnás szuperexpressz? – Ühüm... A problémáknak se vége, se hossza, úgyhogy sehogy sem tudunk elmozdulni a holtpontról. A vonat elindult. Odakint a táj visszafelé kezdett úszni, és ez egy pillanatra elvonta Onodera figyelmét. – Aztán miféle problémák? – Onodera ismét Góhoz fordult. Társa erősen megmarkolta poharát, és elmélázva nézte a sörhabot. – Hát mindenfélék. – És még mindig a sört bámulta. – Egyelőre jobb nem beszélni róluk. Ne adj isten, az újságírók még megszimatolják... Pedig van éppen elég... Onodera némán töltött magának a sörből. – Tudod, egyszerűen hihetetlen, hogy az előzetes geodéziai mérések ennyire hibásak lennének – folytatta Gó halkan, mintha csak hangosan gondolkodna. – Valamennyi szakaszon újból el kell végezni a méréseket. Aztán van még valami más is... De a legfontosabb, hogy a legnehezebb vonalszakaszokon a geodéziai adatok az építkezés során, menetközben változnak meg. – Ez pedig azt jelenti, hogy... – Semmi különöset nem jelent! Egyszerűen csak úgy rémlik nekem, hogy az utóbbi időben egész Japán remeg, mint a kocsonya. – Értem – bólintott Onodera. – Már majdnem elfelejtettem, hogy a nagy pontosságú geodéziai mérőműszerek konstruktőrével állok szemben. Ugye, milyen jól hangzik... – Iszunk még egy üveggel? Vagy inkább átmegyünk a kupénkba? – szólt közbe Gó, s körülnézett az étkezőkocsiban, amely egyre zsúfoltabb lett. – Hát neked mi dolgod Jaidzuban? Talán elsüllyedt egy bárka? Ekkora hőségben csak irigyelni lehet a munkádat...

9

– Nincs azon mit irigyelni!– mosolyodott el Onodera. – A Biztonsági Igazgatóság hajóján ücsörgök majd, és reggeltől éjszakáig azon fáradozom, hogy rendbe hozzam a mélytengeri búvárharangot; a batiszkáfot, Tudod, a Vadacumit. Aztán délre hajózunk. – Azt mondod, délre? Messzire? – Gó felállt az asztal mellől. – A Tori-szigettől délkeletre. Kissé északra el Bonin-szigetektől. Egy sziget tűnt el ott. – Vulkánkitörés? – Gó egy pillanatra megtorpant az ajtóban. – Nem, nem kitörés. – És Onodera belebokszolt Gó széles hátába. – Minden látható ok nélkül fogta magát, és egyszerűen eltűnt a víz alatt.

2. Onodera Szidzuokában elbúcsúzott Gótól és átszállt az ótokaidói vonatra. Ezen a vonalon elavult típusú szerelvények közlekedtek. A homályos kupéban, amilyenben Onodera már rég nem utazott, nyomban szóba elegyedett vele a szemben ülő, napbarnított arcú öregember. A beszélgetésbe bekapcsolódott egy ugyanolyan sötét bőrű asszony, aki aztán előszedett valahonnan egy pókháló vékonyságú selyemvattába burkolt csomagot. – Magam szedtem ezt a teát – mondta – , Szidzuoka híres a teájáról, azt a löttyöt, amit az állomásokon árulnak, lehetetlen meginni. – Az asszony termoszából forró vizet öntött a tealevelekre, és megkínálta Onoderát. A pirospozsgás kislány, alighanem az öregember unokája, mesélni kezdte, hogy a torói romoknál egy ősi település maradványaira bukkantak, aztán megkérdezte Onoderától, miért utazik Jaidzuba. Amíg a férfi a megfelelő válaszon töprengett, a vonatjuk befu-

10

tott az állomásra. Már csak arra maradt ideje, hogy elbúcsúzzék. A sós tengeri szél seperte peronon Onodera hátrafordult. A kislány integetett. Onodera visszaintett, s közben azon kapta magát, hogy elérzékenyült. Lám, milyen jóravalók, kedvesek ezek az emberek, akik öreg vonatokon, ósdi vasútvonalakon utazgatnak. S ekkor akaratlanul eszébe jutott Gó, aki minden bizonnyal már rég megérkezett Hamamacuba. Természetes, hogy a szupergyorsforgalmi vasútvonal építése magával ragadja az embert, hiszen a Tokió és Oszaka közti távolság idejét egy óra tíz percre rövidíti le. De nem szabad megfeledkezni az ehhez hasonló ósdi vasútvonalak emberi léptékű értékéről sem... Jaidzu kikötője üres volt. Az összes halászhajó kifutott a tengerre. Onodera még vászonhuzatba burkoltan is felismerte a búvárharangot, a Hokutónak, a biztonsági erők őrhajójának a fedélzetén. – Üdvözlöm – fogadta örömmel Onoderát Jukinaga docens, a tengerfenék-geológia szakembere. – Elnézést, hogy ilyen balul ütött ki a dolog. Úgy hallottam, hogy a szabadságáról rendelték vissza. A csörlő nyikorgása, a feltekeredő horgonylánc

csörgése, a füttyszó, a fedélzet nyüzsgése meglepte Onoderát. Az órájára pillantott. – Máris indulunk?! – Igen, előbbre hoztuk az indulás időpontját – nézegette gondterhelten a kikötőt a docens. – Mert ha az újságírók neszét veszik, hogy hová és miért visszük a Vadacumit, nagy kalamajkának nézünk elébe. – De hiszen máris felköltöztek a meteorológiai kutatóhajóra – somolygott Onodera – Ilyenkor nem mennek a szomszédba egy kis furfangért. Azt hiszem, még egy hidroplánt is béreltek a polgári közlekedéstől. – Ez aztán az iram – vont vállat Jukinaga.

11

– Érdekes – gondolta Onodera – ez az ember jóformán minden idejét a nyílt tengeren tölti, mégsem barnul le soha. – Igen – folytatta Jukinaga – , mire való ez a nagy felhajtás? Hiszen még semmi sem világos. Azt hiszem, hogy a helyszínen sem derítünk ki valami sokat. – Éppenséggel így van, de a lapoknál most uborkaszezon van – felelte Onodera. – Az olvasók már halálosan unjak a kánikuláról meg a vízhiányról szóló irkafirkákat. – Akkor viszont – hunyorgott Jukinaga az élénken tűző naptól – nagyobb szabású botrány elé nézünk... Ha csak valamit is kiszimatolnak abból, hogy nehézségek támadtak a második szupergyosforgalmi vasút építésén. – Maga is tud róla? – Onodera leplezetlen csodálkozással nézett a docensre. – Igen – felelte halkan Jukinaga. – Az egyik barátomat külön megbízták e probléma tanulmányozásával. Jó lenne, ha mindent meg lehetne magyarázni a helyi geológiai sajátosságokkal. Akkor a probléma műszakilag megoldható az építkezés egyes szakaszain. De ha kiderül... – Hát igen – bólogatott Onodera. – S ha még összefüggésbe hozzák az Amagi kitörésével, akkor aztán igazán nagy hűhót csapnak belőle. Jukinaga integetni kezdett. A kikötő betonján egy verejtékező, köpcös férfi közeledett sietve. Poggyásza minduntalan nekiütközött a hálószárító karóknak. A férfi ekkor rálépett egy zöld legyek rajától körüldöngicsélt haltestre, és majdnem hanyatt esett. Aztán végül csak felért a hajóra. – Siessen, kérem – szólt rá mosolyogva Jukinaga –, mindjárt indulunk. – Nélkülem?! – háborgott a jövevény. – Próbálják csak meg! úszva is utolérem magukat!

12

– Miért kellene úszva?– És a docens átvette a köpcös bőröndjét. – Onodera-szan, Tadokoro professzor. – A KK-cég alkalmazottja vagyok, amely a kontinentális talapzat kutatásával foglalkozik – tisztázta helyzetét Onodera – És rendkívül nagy örömömre szolgál, hogy megismerhettem a nagy hírű vulkanológust. – Az én területem a geofizika – vágott közbe a professzor – , de mert mindenbe beleütöm az orromat, kikiáltottak vulkanológusnak. Tadokoro professzor a fedélzetre dobta poggyászát, és elindult a letakart batiszkáfhoz. Félrehajtotta a vitorlavásznat, és megpaskolta az acéltestet. A búvárharang olyan volt, akár egy miniatűr tengeralattjáró. – Szóval ilyen! Többször kértem az igazgatójuktól, hogy engedélyezze nekem is a használatát: – Nagyon nagy az igény rá – magyarázta Onodera , de hamarosan lekerül a sólyáról a Vadacumi-2, akkor könnyebb lesz a helyzet... – A konstrukciója, azt hiszem, ugyanolyan, mint az Archimédeszé. Egyszóval leereszkedhetünk vele tízezer méter mélységbe? – Tadokoro felkapta kékre kiborotvált állát, s fürkésző pillantást vetett Onoderára. – Egy ilyen monstrumot a talapzat fölötti tengeri áramlatok tanulmányozására használni! Ez pont olyan, mintha mészárosbárddal akarnánk felbontani egy csirkét. – Sok mindenre képes ez a masina – simogatta meg Onodera szeretettel a búvárharang testét – , víz alatti tartózkodásának időtartama a lemerülés mélységétől függ. Ötszáz méteres mélységben akár egy teljes napig is lent tartózkodhat, de ha már a mélység meghaladja a kétezer métert az időtartam erősen csökken. Rakoncátlankodni kezd a ballasztrendszer. Egyszóval alaposan át kell vizsgálni, mielőtt nagy mélységbe merülnénk le vele. – Hányszor merültek le ilyen mélyre?

13

– Négyszer kilencezer méterig, kétszer több mint tízezerre. Semmi különös nem történt, de... – Le tud merülni a Mariana-árokba?* – A Vadacumi-2 talán igen... Annál is inkább, mert felszerelik mágneses sablonnal… – Jukinaga – kapott észbe Tadokoro professzor, és faképnél hagyta a Vadacumit – , beszélnem kell önnel. A professzor átkarolta a docens vállát, és a következő pillanatban bezárult mögöttük a kajüt ajtaja. Onodera egyedül maradt a búvárharanggal. Az első tiszt körüljárta a hajót, és ellenőrizte a legénységi és utaslétszámot. Felhangzott az indulást jelző kürt. Eloldották a köteleket, a hajófar alatt tajtékot vert a kavargó víz, és a kilencszázötven tonnás, könnyű, gyorsjáratú, szürkéskék őrhajó elhagyta a kikötőt. Onodera elővette cégjelzéses dossziéját a táskájából, és átnézte a Vadacumi átadásáról szóló okmányokat. Úgy néz ki, hogy minden rendben van. A batiszkáf beszabályozását elvégzi majd a nyílt tengeren, vagyis este, amikor kissé lehűl a levegő. Ekkor egy zömök férfi tűnt fel a fedélzeten. Kukoricaszárból faragott kialudt pipa fityegett a szájában. – Nicsak! – csodálkozott Onodera. – Hát te is itt vagy? – Tudod, nem hagyatkozhatom teljesen a papírokra. Nyugtalanít a dolog – nevetett fel idegesen Juuki kormányos, aki legutóbb a Vadacumi lemerülését irányította. – Aztán meg, mi jó van a parton? Csak a rekkenő hőség. Itt meg legalább segíthetek neked beszabályozni a gépet. – Azt hiszem, mire elérjük a Hacsidzsó-szigetet, el * A Mariana-árok 11022 m mélységű, a legmélyebb óceánárok a világon, a Csendes-óceán Mariana-katlanában található. 1958-ban fedezte fel a Vityaz nevű szovjet tudományos kutató hajó

14

is készülünk vele – felelte Onodera – , a szigetről meg visszatérhetsz repülőgéppel. Bizonyára nagyon elfáradtál. – Majd meglátjuk – köpött a tengerbe Juuki, és kiverte a pipáját. – Ez a teknő gyorsjáratú, úgyhogy hamar elérjük a Hacsidzsót. Pedig szét kell szednük a második hajtócsavar menetátalakítóját. Nem mindig kapcsol hátramenetre. – A dokumentáció említ bizonyos karcolásokat a gondola alján. Remélem, nincs komoly baj – Onodera a búvárharang alá nézett. Az úszótest alatt helyezkedett el az igen súlyos, ovális alakú, szuperszilárd molibdénacélból készült, forgó gondola. – Semmiség. Csak egy kis horzsolás. De kicsit megsérült az oldalablak. Hoztam magammal tartalék plexiüveget. A Halászszövetség megbízásaból a Vadacumi a kontinentális talapzatot tanulmányozta a Szurugaöböl kijáratában. Ezért is volt a jaidzui kikötőben veszteglő nagy halászhajó fedélzetén. Akkor érkezett a hír az elsüllyedt szigetről, és bizottság szállt ki a meteorológiai szolgálat hajóján az eset színhelyére. Juuki szerint a bizottság egyik tagja, a Tudományos és Technikai Központ legtekintélyesebb képviselője, egy oceanológus kérte, hogy küldjék ide a Vadacumit. – Aztán mi újság van még? – Onodera fürkészve vizsgálgatta Juuki zömök alakját. – Az utóbbi időben túlságosan idegesen reagálnak mindenre, ami összefüggésben állhat a Fudzsi vulkanikus zónájával. Tulajdonképpen mi is történt? Elsüllyedt egy lakatlan sziget!... – Amelyről kiderült, hogy nem is volt annyira lakatlan – somolygott Juuki, s most már lerítt arcáról a fáradtság – Azt mondják, a Mariana-szigetekről való

15

kanaka halászok tartózkodtak rajta. Időnként a szigetre menekültek a szélvihar elől. – Tehát ők voltak a szigeten. És megmenekültek? – Igen. Azon az éjszakán egy halászhajó vesztegelt a sziget előtt – telepedett le Juuki az összetekert hajókötélre. – Nos hát a halászokat megmentették, aztán állítólag áttették őket a meteorológiai szolgálat hajójára... – Rosszul nézel ki... – Onodera barátja vállára tette a kezét – Kicsit pihend ki magad a kajütben. A beszabályozást úgyis csak este kezdem el. – Korábban kezdj hozzá – tanácsolta Juuki. – Különben kifutsz az időből, hiszen ez a bárka huszonöt csomós sebességgel hasítja el vizet. Akár az aknászhajó... – Igazad van, de akkor is csak holnap merülünk le. – Onodera megfogta Juuki kezét, és talpra állította. – Eredj pihenni. – Az ördög vinné el, biztosan a búváröltözék héliumától vagyok rosszul! – tréfálkozott Juuki. – Jól van no, megyek... Biztosítom majd az összeköttetést közötted és a hajó közt.

3. A Hokuto nagy sebességgel siklott délnek. Onodera meghallgatta Juuki tanácsát, és nem várt estig. Miután kicserélte a szükséges alkatrészeket a menetátalakítóban, és átvizsgálta a hajtóművet, megjavította az ablakot, aztán gondosan beszabályozta a nehezékkilökő szerkezet mágneskapcsolóját. Csökkentette az acélgolyók számát a nehezékkamrákban, s pótfenéksúlyként belehelyezett két terelőtárcsát. Most – még ha előre nem látható dolog történik is, kinyílik valamelyik nehezékkamra és kilökődnek a golyók – meg-

16

tartható a merűlési szint az úszótest benzinmennyiségének szabályozásával. A nap második felében, amikor a Hokuto már közeledett a Hacsidzsó-szigethez, rádiótávirat érkezett, mely szerint a Tacumi-maru, a KK-cég hajója, amelynek Hacsidzsó-sziget kikötőjében kellett volna bevárnia a Hokutót, már elindult a katasztrófa színhelyére. És a Hokuto a kikötő érintése nélkül a nyomába eredt. A fiatal kapitány, akinek arca megőrizte kamaszos kerekdedségét, odalépett Onoderához. – Ez a nagy sebesség nem akadályozza a munkáját? – kérdezte. – A gyenge trópusi ciklon szerencsére keletnek fordult, de a hullámok magassága növekszik, Nem befolyásolja a beszabályozást? – Nem, minden rendben van – felelte Onodera. – Már csak néhány ellenőrző lemerülés van hátra. – Azt hiszem, történt valami... – Juuki kezével ellenzőt csinált a szeme elé, és a hajótól öt kilométernyire feketéllő szigetet kémlelte. – Mi az ott? – Rádiótávirat érkezett – jelentette a fedélzetre lépő rádiós. – A Hacsidzsó-szigetről felszállt az A. újság helikoptere, és ide tart. Kérésük, hogy egy embert vegyünk a fedélzetünkre. – Kezdődik már! – dörmögte bosszúsan a kapitány, Onoderához fordulva. – Úgy látszik, megorrontottak valamit. – De jól megy egyeseknek – jegyezte meg Juuki, s a hajó fölött zakatoló helikoptert nézte. – A halászhajó már nem is jó nekik... A kapitány parancsot adott a hajó megállítására. A helikopter a tat fölött lebegett, aztán kidobta a kötéllétrát. Egy férfi ereszkedett le sietve rajta. A rotorok által kavart szél lesodorta a sapkáját. Az illető megpróbálta elkapni, s eközben a fedélzetre ejtette a fényképezőgépét. A kapitány háborgott:

17

– Hogy lehet csak úgy betoppanni minden bejelentés nélkül?! – Ha engedélyt kértem volna, maga biztosan meglóg előlem – nevetett a fiatal, kiálló pofacsontú riporter. – úgy hallottam, hogy áldozatok is vannak. Ezért hozták magukkal a Vadacumit? Hogy felkutassák a holttesteket? – Tudomásom szerint nincsenek áldozatok – fordított hátat a riporternek a kapitány. – Hogy miért van szükség a Vadacumira, nem tudjuk. Hajónknak csupán az a feladata, hogy a katasztrófa színhelyére szállítsa a batiszkáfot. – Maguk a Vadacumi legénysegéhez tartoznak?– fordult a riporter Onoderához és Juukihoz. – Elárulnának nekem valamit? Maguk biztosan, tudnak egyet s mást! Tulajdonképpen miért süllyedt el a sziget, mi okozta a kataszfrófát? – Nem tudom – vont vállat Onodera.– Valószínűleg azért megyünk oda, hogy kiderítsük az okát. Mi csupán ezt a szerkentyűt irányítjuk. Lemerülünk a kellő mélységbe, a többi pedig már a tudósok dolga. – Nekem ugyan semmi közöm hozzá, öcskös – mondta Juuki, s felemelte a padlóról a fényképezőgépet – , de megvizsgálhatnád a masinádat. – Ó, a mindenit! – ugrott a riporter Juukihoz: – A gép! Felnyitotta a tokját, és leverten vizsgálgatta az objektívet. – Csak egy fajankó akasztja a vállára a teleobjektíves fényképezőgépet, amikor helikopterből kötéllétrán ereszkedik le – jegyezte meg Juuki oktató hangon. – Jól van, no – mosolyodott el a riporter a fiatalokra jellemző hetykeséggel. – Elvégre nem is az enyém, hanem a lapé... A Hokuto ismét huszonöt csomós sebességgel haladt szinte nyílegyenesen délnek.

18

A Hacsidzsó-sziget, mintegy beleoldva a hajófar mögött húzódó fehér tajtéksávba, eltűnt az északi látóhatár mögött. A hajó útjában nem volt egyetlen sziget sem. A tenger óriási dombként púposodott a hajó előtt. Onodera felment a megfigyelő emelvényre. Innen a Hokuto aprócska vízállásmérő készüléknek tűnt, amely felkapaszkodott egy hatalmas vízgömbre és most teljes erejéből görgeti ezt a vízlabdát, amely sok százezerszer meghaladja az erejét. Nedves, sós szél fütyült a fülében. Magas hullámok közeledtek. A Hokutó belefúrta orrát a vízbe. Messze délkeleten kis felhőgomolyag tűnt fel – vagy talán sziget? – délnyugaton pedig délről északkelet felé vonult egy hosszúkás felhő. Fent a magasban vakító kékség. Kellős közepén forrt, fortyogott és hőséget okádott a nap, s úgy tűnt, hogy az ég megolvadt kék üvegként csorog lefelé. Mindez és a kettéhasadó hullámok verte dübörgés meg a hajó gyomrában dolgozó turbinák szüntelen bömbölése elkábította az agyat, és elálmosította az embert. Onodera úgy érezte, mintha furcsa, éles, átható kiáltásoktól terhes álomba merült volna. Hirtelen úgy rémlett neki, hogy valóban kiáltást hall. Lenézett. Jukinaga nézett fel rá odalentről. – Nicsak, hová mászott fel! – kiáltotta a docens, megpróbálta túlordítani a tomboló szél és a hullámok bömbölését. – Lát valamit? – Repülőhalakat! – kiabált vissza Onodera. – Biztosan odalentről is látni őket... A sötét zöld hullámokból sok száz apró, ezüstösen csillogó felkiáltójel-szerű lény ugrált ki, aztán a szél hátán lassan tovaszállt a víz fölött, majd újból eltűnt, a hullámokban. Enyhe ívet leíró ezüst nyilak... A víz lehelete... A könnyedén tovasikló hajóban gyönyörködő tenger végtelenül ismétlődő néma csodálkozása. Alighogy a csillogó repülőhalak eltűntek– szerteszét

19

hullottak, mint a bambuszcsőből kifújt ezüsttűk – , a tengerből mohón kivágódott egy nagyobb lény, amelynek mérete többszörösen túlszárnyalta a repülőhalakat, megpörgött, kék-vörösen megcsillant, és meglepően könnyedén, szinte csobbanástalanul merült el a hullámokban. – Aranymakrahal – mondta Onodera. – Mi az? – kérdezte Jukinaga. – Az aranymakrahal a repülőhalakat követi. – Delfin? Onodera tagadólag rázta a fejét. De amikor körülnézett, nagyon messze, északnyugaton feketén csillogó lények csapatát pillantotta meg. Kiugráltak a hullámokból, majd félkört írtak le, s újból eltűntek a mélyben. Mintha életük egész értelme ebben a szórakoztató játékban merült volna ki. Még északabbra pedig időnként feltűnt egy hatalmas cet csillogó háta, vízsugarat lövellve a magasba. Itt kezdődött a szubtrópusi övezet, amelyet a meleg áramlat hullámai messze északra toltak. Túl a láthatáron, amely felé a saját kecsességétől megittasult hajó siklott, a Mariana- és a Karolina-szigetek húzódtak. Az örök nyár szigetei, amelyekre a trópusi nap merőleges sugarai tűztek. Az Egyenlítő... A földgolyót övező forró sáv. Amott meg, még messzebbre délkelet felé, egészen a Horn-fokig, az amerikai kontinens déli csücskéig, ahova az Antarktisz elküldi jéghegyeit, végtelen víztükör terül el, felszínén apró szigetporszemekkel. Olyan, akár a csillagpor az égen... Víz, csupa víz... A világ legnagyobb óceánja, amelynek területe százhatvanötmillió négyzetkilométer és átlagos mélysége négyezer-háromszázméter! A világóceán fele! Beleférne a Föld összes kontinense, és még mindig maradna húszmillió négyzetkilométernyi víz. – Jöjjön le – labdázott egy doboz sörrel a tenyerén Jukinaga. – Jó hideg. Megkóstolja?

20

Onodera egy pillantást vetett az orra előtt forgó radarantennára, aztán leereszkedett. – Mi van Juukival? – kérdezte Onodera, miután ivott a sörből. – Fekszik a kajütben. Azt hiszem, az újságíró is vele van. – Hát Tadokoro professzor? – Betelepedett a rádiófülkébe, és az operátort gyötri. A bizottság már megérkezett a helyszínre, és információt szeretne szerezni tőlük. – A búvárok már biztosan lemerültek. – Nem valószínű. Előbb a katasztrófa színhelyét tanulmányozzák, aztán visszatérnek a Tori-szigetre. – A Torin – ürítette ki egy szuszra a dobozt Onodera és bedobta a sebesen visszafelé szaladó fehéres-zöldes hullámok közé -, azt hiszem, van egy meteorológus... – Mi az, csak nem az Aogasima? – Jukinaga keletre mutatott, arrafelé, ahol a felhők látszottak. – De bizony az. Gyorsan haladunk, és ha nem csökkentjük a tempót, napnyugta előtt elérjük a Torit. – Hát az meg mi? – Onodera előremutatott a hajó elé. – Talán egy hajó? A déli látóhatár fölött vékony, feketés füstoszlop magasodott. A szél északkelet felé sodorta. – Nem, az nem hajó – hunyorgott Jukinaga, és a messzeségbe fúrta tekintetét. – Vulkánfüst. A Beioneiz-sziklák körzetében. – A Modzsin-zátonyon? – Nem, a Modzsin az utóbbi időben nyugodt. De a Smith-korallzátonyon fél évszázad óta első ízben jelentek meg a lehetséges kitörés tünetei. Nemrégiben pedig egy másik korallzátony kezdett füstölögni. Így születik egy sziget. Onoderának hirtelen eszébe jutott a Modzsin-korallzátony felrobbanása. Meg kisfiú volt, amikor a lapok beszámoltak róla... 1952-ben történt (ilyen rég

21

volna?!). Váratlanul kettéhasadt az óceán tükre, és füst, láng, láva csapott fel a magasba. A láng az oszlop belsejében lobogott, de úgy tűnt, mintha füstöt okádva maga a víz égett volna. Iszonyú hatással volt rá akkoriban a kitörésről készült fénykép! A gigászi erejű robbanás valósággal kettéfűrészelte a Daigo Kaiomaru nevű megfigyelőhajót. Legénysége – harmincegy ember – egy szálig odaveszett. Amerre a szem ellát, csak tenger, aztán egyszer csak az egyik pontján forró füst- és hamuoszlopok törnek a magasba. Annyi év után még most, is elfogja a gyermekkori rémület. Micsoda csodákra képes a természet! – Ugyanez történt a Tori-szigettel is 1886-ban – folytatta Jukinaga, és arcát a szélnek tartotta. – Borzalmas volt. Egy titáni erejű robbanás, és szempillantás alatt eltűnt a sziget kellős közepén magasodó hegy, egy szálig elpusztult minden lakosa, százhuszonöt ember. – Az utóbbi időben, úgy látszik, újból aktivizálódik a vulkanikus övezet. – Az Idzuszitito-szigetvilág Osima, Mijake szigete, valamint az Aogasima-sziget... Aztán még az Amagi kitöréséről is beszélnek. Igaz, a rendelkezésre álló adatok szerint e vulkánok aktivitása nincs összefüggésben egymással, de... – De...? – Nem állíthatjuk, hogy a vulkánok aktivitása egyáltalán nincs összefüggésben a geológiai folyamatok során végbemenő változásokkal. Kis ideig némán bámulták a tengert. A hajó a Fudzsi vulkanikus övezet fölött haladt, amely a Csendes-óceán fenekén húzódott Japán középső részétől egyenesen délnek. Ez a több mint ezerhatszáz kilométer hosszú tűzövezet a Honshu szigetén húzodó középső hegyvonulat Hida nevű hegygerincének Hakuba és Norikua csúcsainál kezdődik, áthalad

22

az Akaisin, a Fudzsi-jamán, a Hakonén és az Amagin, majd az Idzuszitito-szigeteken, a Beioneiz-sziklákon, a Tori-szigeten dél felé, érinti a Nampo-szigeteket, és majdnem a Ráktérítőnél ér véget. Az óceánban szigetporszemek – a négyezer méteres mélységből kiemelkedő, víz alatti vulkáncsúcsok jelzik útját. A vulkanikus kőzetekből álló szigetek talapzatát érinti a délről északnak száguldó, áttetszően sötétzöld, gyors Kurosio-áramlás, amely elhozza nekünk, a távoli meleg tengerek délszaki halait, moszatjait, madarait, magvait. Itt van a “Nagy Fekete óeánfolyó” északi ágának keleti vége. Ez a “folyó” a trópusokon ered, aztán keletnek fordul, majd legyezőszerűen árad szét, és a Csendes-óceán felől nyaldossa hatalmas áramlataival a Japán-szigetvilágot. Az apró szigetporszemek, amelyek a Csendes-óceán északnyugati részében tűzhányófüzérben végződnek, egy óriási víz alatti hegylánc csúcsai. Nem véletlen, hogy azt beszélik, itt van a Csendes-óceán nyugati partja. Ez a hegylánc, amely Északkelet-Szibériától, a Kamcsatka-félszigettől keresztülvonul a Kuril-szigeteken, Honshu északnyugati és középső részén, nagy kanyart ír le, amely érinti a Nampo-szigeteket, a Mariana-szigeteket és a Palau-szigeteket, rendkívül hoszszú, a víz alatt ezer méternyi mélységben húzódó ívet képez. Az ív vége eléri a jáva-szumátrai körív görbéjét. A szigetívnek és a vele összefüggő árkoknak a rendszere tovább húzódik dél felé, ott csatlakozik hozzá a Tonga szigetcsoport, a Kermadec-szigetek és új-Zéland. E víz alatti hegyvonulat két oldalán a tengerfenék szerkezete elüt egymástól. Érdekes, hogy mindenütt e szigetív Csendes-óceán felőli külső oldala mentén igen mélytengeri árkok összefüggő láncolata húzódik. A kuril-kamcsatkai, a Japán-, az idzu-bonini, a Mariana-, a nyugat-melanéziai, a Vityaz, a tonga-kermadeci árok. A szárazföld

23

közelében pedig a Fülöp-szigeteki árok. S ezzel még nem ér véget ez a meglepő jelenség: az említett tengerfenéki hegyvonulaton halad át a csendes-óceáni vulkanikus övezet gyűrűje – a Csendes-óceán tűzgyűrűje, amely egészen Japánig ér. – Hihetetlen – szaladt ki Onodera száján akaratlanul, amint a visszafelé sebesen futó sötét vizet nézte. – Micsoda? – kérdezte Jukinaga, aki nagy igyekezettel próbált rágyújtani a szélben. – Csak úgy mondtam... Mi minden van odalent, útvonalunk alatt. – Á – bólintott Jukinaga, majd összenyomta és a tengerbe dobta a felcsapódó víztől elázott cigarettát: – Valóban... Én is pont erre gondoltam. – Ugyanerről ír Janagida Kunio Tengeri országút című regényében – segített Onodera Jukinagának rágyújtani az új cigarettára. – Mintha egy gyorsforgalmi út húzódna itt a vulkanikus övezet fölött. Ezen jutottak az ősi krónikákban szereplő “ördögök”, minden bizonnyal a mikronéziaiak, Japánba, a déli szelek és a sebes Kurosio-áramlás segítségével. – Na igen – felelte Jukinaga, és élvezettel szívott egyet a cigarettán. – Csendes-óceáni országút – nem is hangzik rosszul. Nevettek. – Egyébként nincs ezen semmi nevetnivaló! – hangzott fel váratlanul egy mély hang. Szőrös karjait a mellén keresztbe fonva Tadokoro professzor állt mögöttük, fogalmuk sem volt, mikor toppant a fedélzetre. – Szerintem az emberek, a növények és a korallok mind egyformán viselkednek. Amint felfedeznek egy kiszögellést valahol, nyomban belecsimpaszkodnak. Minden valószínűség szerint maga az élet is így keletkezett. Lehetséges, hogy a nagy molekulájú kolloidrészecskék megkapaszkodtak egy-egy molekula egyenetlen felszínén, odaerősítették magukat, és ennek

24

eredményeképpen képződött az első összetett fehérjemolekula. – Ez a hipotézis tökéletesen jellemző az ön stílusára, professzor – nevevett Jukinaga. – Pedig nincs ezen nevetnivaló! Mondd csak, ugye téged Onoderának hívnak? Szerinted mi a különbség mondjuk a szénsavas kalciumlekötésének következtében képződött csontváz, a korallzátonyok keletkezése és az ember alkotta vasbeton városok között? – Érdekes – Onodera komolyan bólogatott. – Ha elfogadjuk ezt a nézetet, kiderül, hogy az ember fejlődését és minden múltbeli és eljövendő cselekedetét a földi élet négymilliárd éves történetének lapjai már tartalmazzák. – Sőt. Szerintem egy egységes, általános törvényszerűség minden fejlődés sajátossága, legyen az a legparányibb részecskék vagy a világegyetem evolúciója. Ami pedig a csendes-óceáni országutat illeti, mit gondolsz, Jukinaga, a szigetívek és az óceánfenéki árok a múltban végbement hegyképződési folyamatoknak a következményei vagy a küszöbönálló hegyképződési folyamatok tünetei? – Nem tudom – rázta a fejét Jukinaga idegesen és zavartan. – Az egyértelmű felelethez kevés az adatunk. De én úgy gondolom, hogy az idzu-bonini és a Mariana-árok körzetében újabb hegyképződési folyamatok fognak végbemenni. Hiszen ilyen folyamatok mentek végbe a kainozoikum derekán és végén a kontinenseken. – Arra az elméletre célzol, mely szerint a hegyképződési folyamatok kelet felé haladnak? – pontosított a professzor kissé gúnyosan. – Próbáld csak ezt kifejteni a dékánod előtt, nyomban kiadja az utadat. – Csak tréfáltam. Csak úgy eszembe jutott – jött láthatóan zavarba a docens. – Felejtse el kérem. Különben addig semmit sem mondhatunk, amíg kellő

25

képpen nem tanulmányoztuk a tengerfenék geológiai struktúráját a Csendes-óceán nyugati részén. – Vagyis amíg a Csendes-óceán mélyén levő görbegyürődést kényelmesebb a miocén kori hegyképződési folyamat termékének tartani – epéskedett a profeszszor.– Hajlandó vagy fogadni velem? A jövőben a Bonin- és a Mariana-szigeteken megindulnak a nagyszabású hegyképződési folyamatok, amelyeknek eredményeképpen azon a helyen egy hatalmas szigetvilág keletkezik, a Fülöp-szigetek körüli tengerrész beltengerré változik, az Ohotszki-, a Japán- és a Dél-kínaitenger pedig elmocsarasodott tóvá, de lehet, hogy részben síksággá alakul. Ennek következtében Kína síkságai kontinentális éghajlatúvá válnak és lassan elsivatagosodnak. – Vajon van-e értelme az effajta fogadásnak, hiszen ki dönti majd el, hogy kinek van igaza? – Az emberiség – tízmillió év múlva. Ha egyszer a hegyképződési folyamat már felgyorsult, én azt hiszem, teljesen elegendő lesz ennyi idő a változásokhoz! – kacagott fel a professzor. – No persze, ha tízmillió év múlva még lesz emberiség... – De... – szólalt volna meg Onodera, ám ebben a pillanatban tompa ütés érte a hajófenéket. – Mi volt ez? – Tadokoro professzor lenézett, és a vizet vizsgálta. – Nekiütköztünk valaminek? – Ugyan már! Hogy kerülnének ide víz alatti korallzátonyok?! – kiáltott fel Jukinaga. Ekkor csendes léghullám legyintelte meg az arcukat. Aztán az óceán mélyéből ágyúdörgésszerű dörej hallatszott. A kapitányi hídról éles parancsszavak hangzottak fel, lépések dobogtak a fedélzeten és a lépcsőkön. – Vulkánkitörés! – kiáltotta a felső fedélzetről Juuki, aki Tacumo riporterrel szinte egyszerre ugrott ki a kajütből.

26

– Hol, hol? Remélem nem komoly? – jött tűzbe az újságíró. – Az ördögbe, de kár, hogy megsérült a masinám! – Használd az enyémet – tanácsolta Onodera.– Az ágyam fölötti polcon találod. Csak az a baj, hogy keskenyfilmes. A fedélzeteken mindenki kiabált, és északkelet felé mutogatott. A Beioneiz-sziklák, amelyeket csak az imént hagytak maguk mögött, dübörgés közepette szürkésbarna füstöt okádtak. A víz fölött úszó füstben vörös lángnyelvek táncoltak. A sziklák körül tomboló tengert fehér hamuréteg borította. – Tadokoro professzor – kiáltotta a parancsnoki hídról a kapitány – mit gondol, nem veszélyes? – Nem hát, semmi különös – felelte a professzor, aki már egy távcsövet tartott a kezében, amelyet nem tudni, mikor és honnan vett elő. – Meg aztán, a távolság is elég nagy közöttünk. A legjobb volna figyelmeztetni a közelben tartozkodó hajókat, és irányváltoztatás nélkül folytatni utunkat előre. – Nézze, a Modzsin-zátonyról is gőz tör a magasba – , nézett a professzortól elkért távcsőbe Jukinaga. – Igen, valószínűleg egy kisebbfajta kitörés. Az új sziget születése még messze van. – De vajon mi rázkódtatta meg a hajónkat? Szökőár? – kérdezte Onodera. – Lehetséges. De az sem valami nagy erejű. Eléri az Aogasima-szigetet, egyszer a víz alá buktatja és kész – nyugtatta meg a professzor az aggodalmaskodót. Onodera elkérte Jukinagától a távcsövet. A tengerből több sorban vörös láng csapódott ki. Aztán az atoll csúcsa hirtelen felemelkedett, és darabokra hullott szét. Nyomban utána a víz az atoll körül pezsegni kezdett, fehér gőz és barna füst takarta el a lángokat. A füst nemcsak felfelé tört a magasba, hanem lent is

27

befedett mindent. Buborékok keletkeztek a vízen, izzó vulkánbombák és kövek záporoztak. Ismét néhány tompa robbanás hallatszott. – Valóban semmi különös – ismételte Tadokoro professzor. – Látják, a tűz már kialvóban van. A professzornak igaza volt: lent a füst ritkulni kezdett. Onodera még egyszer belenézett a távcsőbe, s ekkor észrevette, hogy a sziklák között zátonyféle keletkezett, amelyen kurta ecsetre emlékeztető lángnyelvek remegtek. A hajó kissé oldalra dőlt. Onodera érezte, hogy Hokuto tovább növelte a sebességét. A hullámok sűrűn felcsaptak a fedélzetre. A vízpermet végigpaskolta a fedélzeten állók arcát, a hajó ide-oda ingott, és apró rezgések futottak végig a testén. A fedélzetek elnéptelenedtek, a gázturbinák sivítottak, akár a szél a barlangban. – Most érkezett rádiótávirat a megfigyelőhajóról – mondta a parancsnoki hídról lejövő kapitány – Egyenesen az elsüllyedt sziget közelébe megyünk, aztán pedig a Tori-szigethez, és felvesszük hajónkra a meteorológiai állomás munkatársait. – A Tori-szigethez? – aggodalmaskodott Jukinaga. – Ott is megjelentek a kitörés tünetei? – Fogalmam sincs. Csupán annyit tudunk, hogy a meteorológiai állomás vezetője riadót rendelt el és kérte, hogy evakuáljuk az embereket a szigetről. De hiszen maguk itt agyonáznak! Hajónk még néhányszor belefúródhat orrával a hullámokba, úgyhogy jobb volna, ha bemennének a kajütjükbe. – És a kapitány rálépett a hídra vezető lépcső legalsó fokára. – Egyébként az iménti szökőárnak valószínűleg semmi köze a kitöréshez. Jelentést kaptunk, mely szerint több, mint valószínű a Bonin-ároktól keletre történt földrengéssel függ össze. Tadokoro professzor e szavak hallatára elkomorult.

28

Tacuno közeledett a tat felől. Csuromvizes és nagyon rosszkedvű volt. – Onodera-szan – szólalt meg – , elnézését kell kérnem... Amint a hajó elkezdett himbálózni, egy hullám elsodorta a fényképezőgépét. Onodera megállt a hajó belsejébe néző ablaknál, fürkésző pillantást vetett az újságíróra, és kényszeredetten elmosolyodott. – Megtéríted az árát! A Hokuto megérkezett a találkozó színhelyére, amely harminc kilométernyire északkeletre volt a Toriszigettől. A lenyugvó nap veszett dühvel, mintha csak fel akarná forralni a tengert, ontotta utolsó sugaraival a forróságot a harmincadik északi szélesség sima víztükrére. Teljes szélcsend volt. A vizet, amely mintha vékony olajréteggel lett volna bevonva, csak nagy ritkán remegtette meg a gyenge délkeleti szellő. A Vadacumit a fedélzeti állványával együtt vízre eresztették, majd kötelekkel a Daito-maruhoz, a meteorológiai szolgálat harmadik hajójához vontatták, aztán felhúzták a tatjára. A KK-cég tartályhajója még nem futott be, alkalmasint a Hokuto valahol megelőzte. Azt beszélték, hogy csak éjszaka érkezik meg. Mire a csendes vízre leereszkedett az est homálya, s az égen kigyulladtak a valószerűtlenül élénken szikrázó délszaki csillagok, az átrakodás befejeződőtt. A Hokuto nyomban megszólaltatta búcsúzóul a kürtjét, délnyugatnak fordult, és teljes sebességgel siklott a Tori-sziget felé, hogy felvegye a meteorológiai állomás alkalmazottait.

29

– Mégis, mi történik a Torin? – hallatszott Tadokoro professzor hangja. A félhomályba merült fedélzeten nem lehetett látni a beszélgetőket. – A helyzet nem egészen világos... Növekvő talajhőmérséklet, füstkitörés. Éppen ezt nevezik a vulkánkitörés jellegzetes tünetének – felelte egy éltes férfihang. – Azt mondják, te láttad a beioneizi kitörést. Mindenesetre szórakoztató dolgok... – Aztán miféle földrengés volt a Bonin-ároktól keletre? – Egyelőre úgy néz ki, hogy jelentéktelen eset. Sőt valószínűleg semmilyen hatást nem gyakorolt Honshura... Ajtó nyílott. Fény hullt a fedélzetre. Tadokoro és Jukinaga alakja rajzolódott ki élesen az ajtónyílásban. Kiáltások hallatszottak: vidáman köszöntötték őket. Onodera Juuki gondjaira bízta a Vadacumit, és lement a tatról. Az ezernyolcszáz tonnás Daito-maru, amelynek hosszútávú meteorológiai megfigyelések végzése volt a feladata, belül jószerint semmiben sem különbözött egy utasszállító hajótól: ugyanolyan tágas, komfortos helyiségek, ugyanolyan ragyogó tisztaság. Onodera már a folyosón ment, amikor a tiszti szalon ajtajából rákiáltott Jukinaga: – Onodera-szan, jöjjön be, kérem! Értekezünk. A tiszti szalonban a tengeri térképekkel borított asztal körül mintegy tízen ültek. Tudósok, bizottsági tagok. A jelenlevők közül kitűnt egy egyetemi tanár külsejű, éltes férfi. – Onodera a kontinenstalapzatok kutatását végző cég képviselője – mutatta be Jukinaga. – A Vadacumi főkormányosa. Néhány tartózkodó bólintás, s máris mindnyájan folytatták a félbeszakadt megbeszélést. – Na és hol vannak azok a Mariana-szigetekről való halászok, akik a katasztrófa alatt a szigeten tar-

30

tózkodtak? – kérdezte Tadokoro professzor, túlharsogva a többiek hangját. - Itt vannak? – Értük küldtem – felelte egy Onodera előtt ismeretlen, már nem fiatal ember. – Holnap a menetrend szerinti amerikai hajóval hazaküldjük őket. Valószínűleg ez az a híres oceanológus, gondolta Onodera, akinek a javaslatára a bizottság ki bérelte a Vadacumit. – Nem értem azt a nagy hűhót, amit egy óceán közepén elsüllyedt szigetecske miatt csapnak. Igaz, ezt én már csak azután vettem észre, hogy megérkeztem ide – mondta Tadokoro professzor, és tekintetét körülhordozta a jelenlevőkön. – Egyszerűen érthetetlen. Meteorológiai Igazgatóság, Tengeri Termelési Igazgatóság, Tudományos és Technikai Központ... Felszereltek egy külön hajót.... – Elvégre itt a nyaralási időszak – mosolyodott el a Tudományos és Technikai Központ már teljesen otthonosan mozgó, értelmes, keskeny arcú szakembere. – Tokióban, mint ismeretes, rekkenő a hőség. Az emberek a tengerre kívánkoznak. – Tudják-e – szólalt meg a Meteorológiai Igazgatóság képviselője – , hogy ezt a szigetet csak nemrég, öt évvel ezelőtt fedezték fel, területi hovatartozását pedig csupán három éve igazolták? Mai napig nincs hivatalos neve. – Hogyhogy? Manapság csak úgy el lehet siklani egy sziget fölött? – Nem siklottak el, hanem egyszerűen azelőtt nem volt – magyarázta az egyik bizottsági tag. – Volt egy víz alatti korallzátony, amelyről csupán néhány halász tudott. Félreesett a légi útvonalaktól, így senkinek sem tűnt fel. Öt évvel ezelőtt pedig, amikor egy japán meteorológiai kutatóhajó rábukkant, már igazi sziget volt, amely másfél kilométernyire húzódott délről észak felé, nyolcszáz méternyire keletről nyugatnak.

31

A legmagasabb pontja hetven méterre emelkedett a tengerszint fölé. Fű is nőtt ott, és a legfontosabb, hogy édesvizű forrása volt. – Egy olyan szigetparányon? – álmélkodott Tadokoro professzor. – Hihetetlen! Méghozzá az óceán kellős közepén... – Akadnak ilyenek a vulkanikus eredetű szigetek között – szólt közbe Jukinaga. – Van egy elmélet, mely szerint a föld alatt természetes desztillátor képződik... – Na és aztán? – szakította félbe türelmetlenül a professzor. – Bármilyen furcsán hangzik is, ez a sziget még mindig a miniszterelnöki kabinetiroda hatáskörébe tartozik. Még a területi hovatartozásának igazolása után is. Az a gondolat, hogy a sziget átkerüljön a Meteorológiai Igazgatóság és a Tengeri Termelési Igazgatóság hatáskörébe, csupán másfél évvel ezelőtt vetődött fel, és csakis azért, mert az Egyesült Államok kormánya meg akarta vásárolni állítólagos gyakorló bombázások céljaira. De szerintünk más volt a céljuk. – Ugyanakkor meg a Tengeri Termelési Igazgatóság azzal a javaslattal fordult a kormányhoz – szólalt meg egy másik bizottsági tag – , hogy a szigetet használják fel a halászhajók menedékéül, a Meteorológiai Igazgatóság pedig oda szerette volna áthelyezni a toriszigeti állomását. Kiderült, hogy az új szigeten már több ezer évvel ezelőtt megszűnt a vulkanikus tevékenység. Volt ott kényelmes öböl, valószínűleg kráter eredetű, igen alkalmas kikötőhely, édesvíz. Mindenben túltett a Tori-szigeten, amelyen vulkán működött. – Hozzáfogtak az építkezéshez? – Nem, de a szükséges pénzösszeget kiutalták rá. Az idei költségvetés fedezi az építési terv költségeit, úgyhogy jövőre hozzá akartak kezdeni a munkákhoz... Nyílt az ajtó, és egy feketére sült, ötven körüli férfi lépett a szalonba. Ruhája majd szétpattant vaskos,

32

zömök testén. Dagadó izmai szinte szétfeszítették zakójának rövid ujját. Orra alatt ferde pamacsként fityegett a bajusz. Gyulladt szemhéján jóformán alig volt piha, mintha a tűző nap perzselte volna le. A zömök, hal- és gépolajszagot árasztó halász mögött három nyurga, teljesen fekete ember jött be. Ketten kockás vászoningszerűséget viseltek, a harmadik pedig kifakult vörös trikót. Nagy szemük, vastag ajkuk volt, arcukat pitypangpihére emlékeztető, kurta, göndör haj keretezte. A legidősebb, az ezüstös hajú és szakállú férfi combján és mellén tetoválások kéklettek. A zömök halász levette olajos sapkáját, meghajolt, és tétován megállt az ajtóban. A három kárvallott kanaka egy helyben toporgott, mosolygott, és hosszú karjait rázogatta. – Jamamoto úr, a halászokat megmentő Szuitenmaru halászhajóról. Jamamoto úr kicsit beszél a nyelvükön, és megkérjük, hogy segítsen szót érteni velük. Ezek a halászok az Urakas-sziget lakói; ők kerültek bajba. – Mondják el, kérem, hogyan zajlott le az egész. – És egy mozdulattal hellyel kínálta a jövevényeket Tadokoro professzor. – Bizonyára nem először mesélik el, de ismételjék meg, kérem, a mi számunkra is. – Há-át – sütötte le a szemét és közelbe sem menve a felkínált széknek, a Jamamotónak nevezett ember erős hangon így szólt: – Én nemigen tudok a nyelvükön. Csak egy nagyon kicsit. Én... vagyis... még a háború előtt jártam Saipan, Parao, Japo, Angaur szigetén, az apám dolgozott arrafelé. Nos, én még csak siheder voltam akkoriban, úgyhogy nem sok ragadt rám a nyelvükből. De ezek az emberek valamicskét értenek angolul, az öreg meg egy kicsit japánul is. – Koncsiva! – köszönt japánul a tetovált kanaka, majd méltóságteljesen meghajtotta fejét, és mosolyogva ráncolta össze enélkül is ráncos arcát.

33

– Jó napot, jó napot! – fogadta váratlan szívélyességgel Tadokoro professzor, és cigarettával kínálta a halászokat. Amikor mindhárman nagy élvezettel kieresztették a kékes füstkarikákat, a professzor mintha csak erre várt volna, így szólt a halászhoz: – Kérem, kezdjék el! – Azon a napon halászhajónk a Jamome-atolltól északkeletre haladt a tengeren. Ez az az atoll, amely Bonintól északnyugatra fekszik. Egyszóval halásztunk – kezdte a halász. – A rádióban hallottuk, hogy délután trópusi ciklont kapunk, s a légnyomás lecsökken, így hát iparkodtunk minél gyorsabban elvégezni a dolgunkat. S ekkor szerencsétlenségünkre rakoncátlankodni kezdett a motor. Működni működött, csak alig haladtunk. Kisebbfajta ciklont jósoltak, de ha az útjába kerülünk, a kormány biztosan felmondja a szolgálatot. Arra gondoltunk hát, hogy a legjobb volna egy sziget védelmébe menekülni. Akkor már elsodródtunk a Muko-szigettől, elsodródtunk elég messzire északra, elhatároztuk hát, hogy a Tori-szigetre megyünk, de a kormányosunk azt mondja: “A Torin nemigen találunk menedéket, jobb, ha az új szigetre megyünk, amely a Toritól északkeletre fekszik. Van ott egy szirt, valóságos védőpajzs! Nagyon alkalmas hely arra, hogy elbújjunk a szél elől.” Nos, a hátszéllel, meg az áramlás is segített, valahogy elvergődtünk a szigetig. Már esteledett. A sziget északi oldala valóban alkalmasnak bizonyult arra, hogy elrejtőzzünk a szél elől, no meg a tengerfenék is megfelelő volt, ki lehetett vetni a horgonyt. Szóval körülnéztünk és megpillantottuk az öböl bejáratát. Már sötét volt. A kapitány azt mondta: “Besiklunk oda, és minden rendben lesz.” A kormányos meg: “Nem.” Jóllehet tudott erről a szigetről, de ebben az öbölben még egyetlen egyszer sem járt. Félt bekormányozni oda a hajót, mivelhogy nem tudta, mekkora ott a mélység meg miegymás.

34

Hozzá még a motor is vacakolt. Amíg vitatkoztunk, koromsötét lett, az égen egyetlen csillag sem ragyogott. Tömör felhőtakaró borította. Úgy véltük, igaza van a kományosnak, nem megyünk be az öbölbe, itt vészeljük át a ciklont, amely nem ígérkezik olyan félelmetesnek. Nos, negyed mérföldnyire a szigettől lehorgonyoztunk, mindnyájan elaludtunk. Csak a gépész tartott ügyeletet. – Milyen mélyre vetették ki a horgonyt? – kérdezte Jukinaga. – Azt hiszem, úgy tizenöt méternyire. Az éjszaka közepén feltámadt a szél, de semmi, átvészeltük. A ciklonnak ugyanis csak a széle legyintett meg minket, és tovaszáguldott keletnek. Ezt a rádióban hallottuk. Teljes volt a nyugalom, tehát ismét elaludtunk. És akkor, úgy három körül, már hajnalodott, úgy rémlett nekünk, mintha bárkánk orrát valami lefelé, a mélység felé rántotta volna. Én éppen előtte keltem fel vizelni, és tértem vissza a hajó belsejébe, úgyhogy rögtön észrevettem a dolgot. A többiek azonban aludtak és semmit sem észleltek belőle. Fentről lekiáltott a kapitány: “Mi történt?” Visszaordított az ügyeletes: “Semmi, minden rendben.” Aztán én is elaludtam. Négy óra felé ismét felébredtem. Az ordítozásra. Hallom, hogy az őrmatróz meg még valaki torkaszakadtából ordít. Megdörzsölöm a szemem, majd felmegyek a fedélzetre, ott meg mindenki óbégat: “Baj van, eltűnt a sziget!” A felhők foszladoztak, és a tenger megvilágosodott. Körülnéztem – mi a csuda! – , a sziget eltűnt. De hiszen itt volt, a közvetlen közelünkben. Hajónk egy szál egyedül ring a végtelen tengeren. Valaki azt mondta: “Biztosan elszakadt a horgony.” Ám a horgony a helyén volt, csak éppen a vízben lebegett. “A helyén van, az igaz – mondja ismét valaki, csakhogy az éjjel, amikor a hajó megrázkódott, a horgony bizonyára elszakadt a fenéktől, a hajót meg elsodorta a

35

víz.” Az első tiszt meg azt feleli erre, hogy akkor sem sodorhatta el az áramlás egy-két óra alatt ilyen meszszire. És makacsul kitartott a véleménye mellett. Nos, amíg mi vitatkoztunk, egyszer csak az őrmatróz, afféle csodabogár, mert a lelkiismeret gyötörte, mintha az ő vétke lenne a sziget eltűnése, ordítani kezd az árbockosárból: “Ember a hajó közelében!” Lenéztünk és láttuk, hogy néhány ember úszkál a hajó közvetlen közelében, és ordibál. Világos a dolog, felvettük hát őket a hajóra. Ez a három volt az... – Értem – sóhajtott mélyet Tadokoro professzor – Egyszóval azon az éjszakán a szigeten voltak? – Bizony ám. De amikor kihúztuk őket a vízből, nagyon rémültek voltak. Semmit sem tudtunk kiszedni belőlük. Végül azután sikerült egy és mást megtudnunk tőlük. Előző napon halásztak, majd azon tanakodtak, ne forduljanak-e Muko-szigetnek, és ott folytassák a halászatot, ám ekkor erős szélrohamot kaptak, amely cafatokra szaggatta amúgy is rongyos vitorlájukat. Csónakjuk északnak sodródott. Nekifeküdtek az evezőknek, és besiklottak annak a bizonyos szigetnek az öblébe. Megjavították a vitorlát, és elhatározták, hogy ott éjszakáznak. A sziget legmagasabb pontján ütöttek tanyát. Amíg aludtak, a sziget elsülylyedt. Tölcsér képződött – elvégre egy sziget süllyedt el, nem pedig holmi apró vacak – , elkapta a csónakot és beszippantotta. Ezek meg szegények a vízbe potytyantak. Szörnyen megrémültek: eltűnt a sziget, odalett a csónakjuk, csak a sűrű sötét éjszaka körös-körül. Isteneikhez könyörögtek segítségért. De szerencséjükre hajnalig kitartottak, aztán meg mi jöttünk a segítségükre. – Elnézést, hogy ismét félbeszakítom. Mérték akkor a mélységet? – Mértük. Közvetlenül a hajónk alatt hétszáz méter volt. De kiderült, hogy mintegy két kilométernyire

36

elsodródtunk attól a helytől, ahol horgonyoztunk. Igaz, ezt már csak később állapítottuk meg – felelte Jamamoto, aztán hirtelen nagy zavarba jött és megkérdezte: – Le-leülhetek? – Hát persze. – És egy fiatal szakember széket tolt eléje. – Mondja meg nekik, hogy ők is üljenek le. Jamamoto mondott valamit kanaka nyelven. Az ajtóban toporgó három férfi esetlen mozdulattal helyet foglalt a padon. A két fiatal merev tekintetét a félig szívott cigarettákkal zsúfolt hamutartóra szegezte. Onodera elővett a zsebéből egy csomag cigarettát, és feléjük nyújtotta. A két fiatalember rámosolygott, és elvette a cigarettát. Fényesen csillogó fekete testük só-, napfény- és halszagot árasztott, amelybe enyhe bételdióillat is keveredett. Aztán Jamamoto előhúzott a szivarzsebéből egy gyűrött cigarettát, és a szájába dugta. Már éppen kinyújtotta a kezét az asztalon heverő gyufa után, de a Tudományos és Technikai Központot képviselő fiatalember a gázöngyújtójával tüzet adott neki. – Hálásan köszönöm! Igencsak elámultunk mindannyian, elvégre eltűnt egy sziget! A kapitány azt mondja, hogy először hall ilyet, a kormányos meg egyenesen délnek irányítja a hajót. A hajtóművet már kijavítottuk, úgyhogy gyorsan siklottunk. Egész idő alatt természetesen a visszhangos mélységmérő készülékkel mértük a mélységet. Még tizenöt perc sem telt el, amikor egyszer csak a kormányos felordít: “Kapitány! Megvan a sziget! A mélység egyre csökkent! Most ötven méter!” “Előfordulnak errefelé ilyen sekély vizű helyek” – tart ki a kapitány a maga igaza mellett. “De kapitány, jöjjön csak ide és nézze meg a mérőkészüléket.” Ekkor a kormányos negyedik sebességre kapcsolva tíz fokkal nyugatnak fordította, majd lassú menetben rendkívül óvatosan vezette tovább a

37

hajót. A kapitány meg az elülső fedélzeten állt – tudják, pilóta volt valaha – , s a megvilágosodott tengert nézte (akkorára már teljesen megvirradt), és így dörmögött: “Ugyan miféle sziget, semmi nincs itt...” Ám ekkor ezt már én is észrevettem – a tenger változtatni kezdte a színét. A kapitány kiadta a parancsot: “Ügyelni a mélységre!” A kormányos meg kidugja a fejét a fülkéből, és ordít:, “Kapitány, a sziget fölött úszunk.” “Valóban sekély a víz, ne tátsd a szád, légy résen!”.– mondja a kapitány. “Semmi vész, minden rendben. Már majdnem túljutottunk rajta. A mélység száz méter... Ez biztosan az egykori öböl. Most a déli széle fölött haladunk. Megint sekély a víz, a mélység tíz méter” – feleli a kormányos. Jamamoto egy pillanatra elhallgatott. A szalonban halotti csend honolt, még lélegzés sem hallatszott. Mindnyájan a halász elbeszélésének hatása alatt álltak. Ez a lassú beszédű, szipogó hangú ember igen színesen és szemléletesen ecsetelte az eseményeket. – Megőrizték a mélységmérésekről készített feljegyzéseket? Hol vannak? – kérdezte Jukinaga. – Á, igen, a feljegyzések – szívott egy utolsót a cigarettáján Jamamoto – , azokat átadtuk a hajó parancsnokának. Éppen csak kikukkantott a nap, de mi meghatároztuk tartózkodási helyünket, amely pontosan megegyezett a sziget koordinátáival, amelyeket a kormányosunk már ismert. Néhány emberünk lebukott a víz alá, és nyomban megtalálta a hegycsúcsot, a sziget legmagasabb pontját. Rögtön jelentettük a dolgot rádión a Torira. A Toriról pedig továbbadták a hírt. Aztán rádiotáviratot kaptunk, hogy egy szemtanú és a kanakák menjenek a Torira. Hajónk befejezte a halászatot, haza kellett térnünk, meg aztán hal is temérdek volt, a hűtőgépeink meg silány állapotban, úgyhogy iparkodnunk kellett, ha nem akartuk, hogy az egész zsákmány kárba vesszen. Megtanácskoztuk a

38

dolgot; és úgy döntöttünk, hogy én maradok, annál is inkább, mert a halászok nyelvét is értem valamicskét. – A Torin dolgozó fiúk az utóbbi időben nagyon idegesek. Makacsul követelték a kutatóhajó azonnali útnak indítását – kezdte nyugodt hangon az oceanológus. – Mi éppen a Dailo-marut szereltük fel a délvidéki tenger kutató munkálatokhoz. Gyakorlatilag már készen is voltunk vele. De három nappal korábban kellett kifutnunk a kitűzött időpontnál. Sürgősen összeszedtük a szakembereket, és teljes sebességgel száguldottunk a katasztrófa színhelyére. Érdekes megemlíteni, hogy a névtelen sziget elsüllyedésével egyidőben egy méterrel csökkent a Tori-sziget tengerszint fölötti magassága. Holott a két sziget harminc kilométernyire fekszik egymástól. – Most hallgassuk meg a halászokat – fordult Tadokoro professzor a kanakákhoz. – Jamamoto úr, tolmácsolni tudná a szavaikat? Jamamoto megvakarta a tarkóját, aztán belevágott a tolmácsolásba. De sem az öreg kanakahalász kanaka és japán nyelvű beszéde, sem a fiatal kanakák angol nyelvű elbeszélése nem ért fel a természet e három gyermekének kifejező testmozdulataival, hangutánzásaival. A halászok kora délután érkeztek a szigetre. Estig a megrongálódott bárka és vitorla kijavításával bajlódtak. Magas szirt zárta le az öblöt. A közelben édesvízű forrásra bukkantak. Mellette pedig nem nagyon mély barlang húzódott. Még egy ösvényt is felfedeztek. Valószínűleg a szigeten sűrün megforduló halászok taposták. Aztán egy kunyhót is találtak. De a kanakák úgy döntöttek, hogy a barlangban éjszakáznak, ahonnan jól látszott az öböl és a csónak, meg aztán az ajtó lakatját sem akarták feltörni. Éjjel szél kerekedett. De a bar-

39

langban nyugodtan éjszakázhattak. Mindnyájan elaludtak... Az öreg a hullámok zajára ébredt fel, és felkeltette a két fiatalt. A víz már a barlang szájánál állt. A sötétben nem látták, hová tűnhetett a partra húzott csónak. A tenger enyhén háborgott, apró örvények forogtak, de úgy általában minden nyugodt volt, a sziget hangtalanul süllyedt. – A talaj nem rengett? Lökéseket nem éreztek? Vagy dübörgést? – Nem, semmi ilyesmi nem volt. De ha volt is valami efféle csekélység, ők észre sem vették, mert nagyon meg voltak rémülve. – Milyen gyorsan süllyedt el a sziget? – Így ni! – Az egyik fiatal kanaka leguggolt, tenyerét a padlóra helyezte, majd lassan felegyenesedett, miközben a kezét is fokozatosan emelte felfelé. – A régi tengeralattjárók merülési sebességével dörmögte valaki. – Gyors volt, az biztos... A kanakák felszaladtak a sziget magaslatára. A víz a nyomukban. Mire felértek, az orom kőhalommá változott, s körülötte fehéres tajték pezsgett. Felmásztak hát egy kőre. A hullámok a talpukat, majd a bokájukat nyaldosták. Az emberek ekkor átölelték egymást, és az isteneikhez fohászkodtak: az Urakassziget oltalmazójához, a tenger istenéhez, az istenként tisztelt ősökhöz. Szuroksötétség, sehol egyetlen csillag. A víz már a hasukig ért. A kanakák már-már úgy érezték, hogy az utolsó szikla is kicsúszik a lábuk alól. A víz elérte a mellüket, majd a nyakukat, aztán a föld teljesen elmerült a mélyben. Nem pezsgett már tajték, csak a kis és nagy örvények forogtak szüntelenül. Már-már beszippantotta az embereket az egyik, de aztán valahogy mégis sikerült a felszínen maradniuk. A sziget nem volt sehol. Bárhogy próbálták lábukkal kitapogatni a fenéket, nem sikerült: körös-körül csupa

40

víz volt. Feneketlen sötét tenger ugyanolyan feneketlen fekete ég alatt. A kanakák úszva keresték a csónakot. Nem találták sehol. Még mindig érezték az átélt esemény okozta félelmet, és féltek a cápák megjelenésétől, teljesen kimerültek. Már-már fuldokolni kezdtek. Szerencsére egy fatörzsmaradvány került az útjukba, azon pihentek felváltva. A látóhatár halványan kivilágosodott, s a távolban megpillantottak egy hajót. Megmenekültek! Ordítozva úsztak feléje. De a nagy iparkodásban megint majdnem elmerültek. Meg a félelemtől, hogy a hajó elmegy. Mondáik között szerepel egy történet, amely egy sziget elsüllyedéséről szól, de ők most láttak először ilyet. Minél hamarabb vissza kellene térniük Urakas-szigetre, hogy leróják hálájukat valmennyi istenük előtt. Ámulnak majd a falubeliek. A főnök meg minden bizonnyal ünnepséget rendez. A nők pedig csak úgy isszák majd szavaikat... – Kérem, adjanak egy cigarettát – szólalt meg váratlanul tisztán japánul az öreg kanaka. Kivett egyet az Onodera által feléje nyújtott csomagból, majd méltóságteljesen, ahogy az az elbeszélést befejező törzsfőnökhöz illik, komótosan rágyújtott, és kieresztette a füstöt szétlapított orrán. – Meglepően sok történet kering az elsüllyedt szigetekről – rakta keresztbe kezét a mellén Tadokoro professzor. – Vannak elég hiteles beszámolók olyan szigetekről, amelyeknek az elsüllyedése nincs semmilyen összefüggésben a vulkanikus tevékenységgel. Akadtak olyan szigetek is, amelyek többször is feltűntek, majd elmerültek a víz alatt. De ez az eset, amikor egy elég nagy sziget ilyen gyorsan elsüllyedt, s amellett szemtanúk jelenlétében, szerintem rendhagyó. – Igen. De nemcsak ez a meglepő – mondta szokott nyugodt hangján az oceanológus. – Arról van szó, hogy a Szuiten-maru bójával állapította meg a sziget

41

legmagasabb pontjának tartózkodási helyét. De mire mi odaérkeztünk, a bója már elsodródott. Mielőtt önökkel találkoztunk, elvégeztünk néhány mélységmérést. – Megtalálták a szigetet? - Megtaláltuk – bólintott az oceanológus. – Visszhangos mélységmérő készülékünk önműködő regisztrálója a tengerfenéknek pontosan ugyanolyan körvonalait rajzolta meg, mint a Szuiten-maru mélységmérőjének automata regisztrálója. Ily módon állapítottuk meg az elsüllyedt sziget tartózkodási helyét. De a sziget legmagasabb pontja kilencven méter mélyen volt. Vagyis az történt, hogy alig két és fél nap alatt – a tengerfenék az adott körzetben százhatvan méterrel szállt lejjebb. Mit szól ehhez, Tadokoro?

4. Onodera elindult a számára kijelölt kabin felé. Kísérője, egy nagyon fiatal matróz, elnézését kérte, amiért kevés az egyszemélyes kabinjuk. Juuki az ágyon feküdt. – Mi az, már megint rosszul érzed magad? – Á, fenét – felelte Juuki. – Csak elfáradtam. Teljesen befejeztem a beszabályozást. Holnap akár már reggel is lemerülhetsz. – Bocsáss meg, hogy annyi vesződséget okoztam neked – dobta a holmiját Onodera a másik ágyra. Ekkor Tacuno rontott be nagy dérrel-dúrral a kajütbe, kezében papírlapokkal. – Óriási, Onodera-szan, Óriási! Milyen gyors a mi lapunk: még hírét sem hallották a Vadacumi elszállításának, engem máris ide irányítottak! Én meg már el is küldtem az első táviratot. A többi lap épp hogy elkezdte a hűhót csapni a beioneizi kitörés körül, a

42

miénk meg már beszámol a Szuiten-maruról, és közli a kanakák elbeszélését. Szenzáció! Maga holnap lemerül? Vigyen engem is magával, jó?! – Az az érzésem, hogy nem fog menni – rázta a fejét Onodera. – Sok a tudós meg a tisztviselő és mindnyájan szeretnének leszállni a Vadacumival. Holott a gondolában csak hárman férnek be. Nem tudom, hányszor sikerül majd lemerülnöm. Minden az időjárástól függ. – No de a szenzációból sem lesz semmi – mondta Juuki a mennyezetet bámulva a keskeny ágyából. Ha kitörés történ volna a szigeten, és emberek pusztultak volna el, akkor talán szenzációt jelentett volna a cikke. Itt meg csupán egy, a világ végén fekvő szigetecske merült el a vízben, szép csendben, minden zaj nélkül. Kit érdekel ez? Most meg pláne, nem érdekel senkit – az imént hallottam a rövidhullámú japán híreket – , amikor a Tone szupergyorsforgalmi pályán szörnyű katasztrófa történt. – Miféle katasztrófa? – kerekedett ki Tacuno szeme. – Valahol Aiti megye keleti részén leszakadt egy híd. A szakadékba zuhant egy benzint szállító kamion. A tartályok tele voltak benzinnel. Erdőtűz keletkezett és gondolhatja, elég sok ember meghalt. Borzalmas dolog. A katasztrófa színhelyén bevetették a karhatalmat! – Valóban olyan nagy riadalmat keltett? – kiáltott fel az imént oly hirtelen elnémult Tacuno. – Attól tartok, hogy az én cikkemet csak apró betűvel közlik majd valahol a lap alján. – Viszont írhatnál cikket a tudományos rovatba. Az sokkal komolyabb dolog, mint egy cikkecske az események rovatban – mondta Juuki. – Nem tudják milyen következményei voltak a szökőárnak, amellyel idejövet találkoztunk? – De igen: valószínűleg semmilyen. Talán csak a

43

Bószó-félsziget környéke szenvedett jelentéktelen károkat. - Pechem van. - Tacuno teljesen magába roskadva leült egy padra. - A fényképezőgép, amellyel felvettem a kitörést, a tenger mélyén. Az egyetlen dolog, ami még megmenthetne, ha lemerülhetnék a Vadacumival… – Ne kámpicsorodj el – csapott a vállára Onodera. – Ogino, a Hokuto navigátora filmre vette az egészet. Nagyon érti a dolgot. Rádiótáviratozz neki, és kérd kölcsön a filmet. Mondd meg neki, hogy tőlem tudod a dolgot. – Valóban?! – csillant felTacuno szeme. – Nagyszerű lenne! – A Hokutón van másológép – szólt közbe Juuki. – úgyhogy a képeket a Csendes-óceán fölött lévő műholdon keresztül leadhatod képtávírón Toszuba, és holnap már be is kerülhetnek a reggeli kiadásba. – Ez igen! Tacuno talpra ugrott. – De vajon foglalkozik-e a Biztonsági Igazgatóság hajója ilyesmikkel? – Ezt én már nem tudom. Minden attól függ majd, hogyan tudsz megegyezni velük – mondta Juuki, és a másik oldalára fordult. – Holnap, kora reggel a jelenleg Tori-szigetnél horgonyzó Hokutóra indul a futárhelikopter. Igyekezz feljutni rá. – Megpróbálok! – Tacuno sietve elindult az ajtóhoz. – Hálásan köszönöm! Amint becsapódott az ajtó Tacuno mögött, Juuki felkacagott. – Mi van veled? – csodálkozott Onodera. – Ez a naív fickó nem értette, hogy le akartuk rázni. Onodera is elnevette magát. – Menjünk ki a levegőre – mondta. – Fülledt meleg van itt.

44

A Daito-maru hajtóművei nem működtek, és a hajót lassan sodorta a víz északkelet felé. Most mintegy tíz kilométernyire volt az elsüllyedt szigettől. A hold olyan fehér volt, akár egy meztelen női test, és élénken megvilágította a víztükröt. Szél nem fújt. A fedélzeten frissebb volt a levegő. Onoderáék a tat felé sétáltak, ahol valaki hawaii gitáron játszott. Csendes, álmosító éjszaka volt. A lusta hullámok szinte hangtalanul paskolták a hajó testét. Juuki a korlátnak dőlt, és elővette a pipáját. A sötétben – ide nem jutott el a holdfény – hol fellángolt, hol eltűnt – mintha lélegzett volna – a sárga láng. Csendes-óceán... Vize valóban a nyugalom megtestesítőjének tűnik. De sötét mélyén elképesztő erők szunnyadhatnak, ha egyetlen éjszaka alatt egy másfél kilométer hosszú szigetet le tudnak nyelni. Hihetetlen. Pedig éppen itt, a sötét tengerfenéken húzódik északról dél felé a háromezer kilométeres “tűzövezet”. De még mélyebben, a globigerinás iszap alatt a gigászi méretű tűzsárkány évszázadról évszázadra vívja párviadalát a sziklákkal. A két összeakaszkodott ellenfél elég ha csak meglöki vagy megüti a másikat, és valahol kettérepedt a földkéreg, megnyílik a tenger sima tükre, és elkápráztatja az embert. De ez az óriásnak csupán egy izzadságcseppje, bősz leheletének csupán enyhe fuvallata. Vajon mi történhet odalent, ennek a sötét tengernek a fenekén, gondolta Onodera. Lehet, hogy a hatalmas sziklák és a tűzsárkány küzdelme már odáig ment, hogy elég, ha egyikük csak megremeg, meginog és... – Szóval itt vannak! – A megcsillanó szemüveg és az ing fehér háromszöge elárulta, hogy a hang tulajdonosa Jukinaga. – Holnap reggel hétkor kezdünk. Valószínűleg a parancsnok közli majd magukkal az időpontot. Ha hétkor kezdjük az előkészületeket, hánykor merülhetünk le?

45

– Azt hiszem, úgy másfél óra múlva – felelte Juuki. – Ha alapos ellenőrzés nélkül hirtelen pottyanunk a vízbe, kis idő múlva buborékokat eresztünk. – Viszünk magunkkal valamilyen különleges műszereket? – Azt hiszem, hogy nem – rázta a fejét Jukinaga. Hoztunk ugyan magunkkal néhány új konstrukciójú szeizmoprofilográfot, de úgy gondolom, hogy azoknak semmi közük a Vadacumihoz. – Mi van a Torival? – kérdezte Juuki. – Lesz ott kitörés? – Egyelőre mintha minden rendben volna. A meteorológiai állomás alkalmazottait már evakuálták. A beioneizi kitörés pedig megszűnt. Kis sziget képződött ott. – Itt egy sziget elsüllyedt, ott megszületett…– dörmögte Juuki és a korláthoz verte a pipáját. A hawaii gitáros matróz közelebb jött hozzájuk. Kis ideig mind a hárman a játékát hallgatták. Tacuno szaladt le a lépcsőn. Amint egyvonalba ért velük, hadarni kezdett: – Képzeljék, sikerült megegyeznem Ogino-szannal. Hálás köszönet érte! Igaz, hogy a másolatok készítését nem vállalták. De Ogino-szan azt mondta, hogy vannak színes felvételei is, úgyhogy fel tudom használni, őket a heti kiadásunkban... Ott – mutatott Tacuno a magasba – a híradó megy a televízióban. A tonei katasztrófa valami borzalmas. Az erdő még mindig ég. Mind a hárman akaratlanul is felnéztek az éjszakai égre, amelyen gyéren ragyogtak a csillagok. Az Intersat nevű nemzetközi cég nagyméretű hírközlő műholdja valahol a fejük fölött sugározta a híreket külön a Csendes-óceánon tartózkodó hajók számára. Úgy látszik, hogy a tonei katasztrófáról szóló jelentés nemzetközi jelentőségű hírré duzzadt.

46

Onodera a hatalmas tűzre gondolt, amely egy szakadékban tombolt valahol Japán középső hegyvidékén, aztán minden összefüggés nélkül eszébe jutott találkozása a Hamamacuba tartó Góval. - Túl soka véletlen – mondta Onodera Jukinagának. – És mind egy napon... – Igen, vannak ilyen balszerencsés napok... – felelte Jukinaga, de a hangja nem csengett valami magabiztosan. – Mit gondol, van valami összefüggés e jelenségek között? – kérdezte most már kertelés nélkül Onodera. – Hogy is mondjam csak... Nagyon valószínű, hogy van. De nem rendelkezünk semmilyen olyan ténnyel, amely ezt alátámasztaná. Az ilyen esetekben pedig a tudósnak ki kell jelentenie, hogy az adott időpontban a jelenségek mindegyike függetlenül egymástól megy végbe... – De... – akart ellentmondani a bosszús Onodera. – Hajónkon szüntelenül mérjük a mélységet – szakította félbe őt Jukinaga. – Egyébként itt, ebben a körzetben mintegy kétszáz méterrel nagyobb a mélység, mint amennyit a tengeri térképek jeleznek. – Vajon mi mehet végbe ott? – mutatott Onodera egyenesen lefelé. – Nem tudom. Csupán egy dolog világos: valami zajlik. De hogy mi és mi végből, arra a rendelkezésünkre álló adatok alapján nem tudunk válaszolni. Őszintén szólva, egyelőre még a földrengések okait sem ismerjük. Temérdek hipotézis van forgalomban, de egyetlen tény sem támasztja alá egyiket sem. Egyszóval, egyelőre számunkra érthetetlen dolgok játszódnak le a mélyben. – De – folytatta a támadást Onodera – nyilvánvaló, hogy valami óriási méretű tevékenység van készülőben a földkéregben a Japán-árok mentén; az egész Japán-szigetvilágot magában foglaló Fudzsi vulkani-

47

kus övezetben. Nem gondolja, hogy valamilyen erő aktivizálódik most mélyen a föld gyomrában a Japánszigetek alatt? – Nem tudom – ismételte Jukinaga. – Pillanatnyilag még nem világos, hogy valamiképpen, ha csak közvetve is, összefüggésben van-e egymással a tengerfenék lesüllyedése a Tori-sziget körzetében és a tonei katasztrófa. Persze, csábító az a gondolat, hogy van összefüggés a kettő között, de egy tudósnak a bizonyítékokra kell támaszkodnia. – Már megbocsásson! – szólt közbe Juuki. – Be tudja-e bizonyítani vagy sem, földrengések és vulkánkitörések akkor is vannak. Juuki szavai azonban válasz nélkül maradtak, mert Jukinaga már nem volt a taton: a kabinok felé sietett. “Nem ismeretes” – “Nem tudom” – “Valami zajlik” – “Kevés a bizonyíték...” Onodera bosszusan ellökte magát a korláttól, és odament a még mindig gitározó matrózhoz. – Mutasd csak! – mondta, és elvette tőle a gitárt. Az őrült tempójú improvizáció valósággal lenyűgőzte a matrózt. – Remek! Maga aztán tud! – ujjongott. Onodera, akinek hízelgett a dicséret, gitározás közben költötte a szöveget. – Miféle dal ez? – A matróz teljesen el volt ragadtatva Onodera játékától. – Először hallom. – Most komponáltam – felelte Onodera, aki nagyon rohadtul érezte magát. – Az a címe, hogy “Semmit sem tudunk, semmit sem csinálunk”. – Mi a szösz! – ámuldozott a matróz, aztán visszavette Onoderától a gitárt, és nyomban szinte hibátlanul eljátszotta az imént első ízben hallott számot. – Ezen a helyen jobb volna így játszani – és a matróz megmutatta, hogyan. – Persze hogy jobb – bólintott Onodera, akit meg-

48

zavart a saját ingerültsége szülte gyermeki buzgóság. – Természetesen, jobb. – Menjünk le! Ott talán sikerül befejeznie. – Nem, én most lefekszem. A folytatását komponáld meg te. Ondera rádobta magát az ágyra. Aztán eszébe jutott az iménti dal. “Nem is olyan rossz…” – gondolta. Hasra fordult, és egy keze ügyébe akadó papírlapra lekottázta a dallamát.

Másnap reggel hét órakor a Daito-maru kis sebességgel haladva megmérte a mélységet, aztán pontosan az elsüllyedt sziget fölött megállt. Az olajtartály és a kisegítő hajó funkcióját ellátó Tacumi-maru már az elmúlt éjjel megérkezett, és most mintegy háromszáz méterre vesztegelt a Daito-marutól Ott is készülődtek a lemerüléshez. A daru gémje felemelte a Vadacumit, aztán lassan leeresztette a víz felszínére. Onodera és Juuki ráugrott a lábuk alól tovasikló felső fedélzetre. Onodera eltűnt a gondolában, s miután megkapta a nyitott ablaknál elhelyezkedő Juukitól az útbaigazítást, a Tacumi-maruhoz kormányozta a Vadacumit. Az alsó rakodótatról kötelet dobtak, a párkány mellett felfúvódott a lökéscsillapító vörös műanyag tömlő. A manipulátorok szorosan átölelték a Vadacumit, mozdulatlanná merevítették, aztán rákötötték a tömlőt és megkezdődött a benzin átszivattyúzása az úszótestbe. A Vadacumit annak a batiszkáftípusnak az alapján konstruálták, amelyet először Piccard alkotott meg 1948-ban, s már elavultnak számított. Voltak már nála sokkal tökéletesebb mélytengeri hajók, amelyek nagy helyváltoztató képességgel rendelkeztek, és amelyek lítiumacélból készültek. (A lítiumacél fajsúlya kisebb a víz fajsúlyánál.) Két ilyen hajója, volt az

49

Egyesült Államoknak, egy Franciországnak. De voltak még másfajta hajók is. Auguste Piccard nevét mégsem az általa készített, az embert harmincezer méterre a Föld fölé emelő FNRS Nal sztratoszféra-léghajó tette halhatatlanná, hanem pontosan a mélyvízi búvárharang, az FNRS N°2. Piccard zseni volt, aki ismerte a felhajtóerő és az úszóképesség titkait! Olyan gömbről álmodozott, amely éppolyan szabadon úszna a mély vizű tengerekben, mint ahogy a hidrogén felhajtóerejének következtében levegőben úszik a sztratoszféraléggömb. 1934-ben William Beaby világrekordot állított fel, amikor búvárharangjával kilencszáznyolcvannégy méter mélyre merült le. Ám a búvárharang merülési élve lényegében szinte semmit sem változott Nagy Sándor óta: acélsodrony fékezte a tenger mélyére igyekvő járművet. Piccard pedig “víz alatti léghajóról” álmodozott, amely megszabadulva súlyos pórázától, szabadon merülne le a tenger mélyére, s a ballaszt segítségével emelkedne fel a víz felszínére. És a tengeralattjáró? Ehhez nem elég kemény a hajótest anyaga. A meztelen testű hajó a nagy mélységben, ahol a nyomás négyzetcentiméterenként egy tonna, vékony lemezzé lapulna össze. A nagy mélységben még a parafa is gránitkeménységűvé préselődik össze, és kőként merül le a fenékre. De ha megnövelnék a hajótest anyagának keménységét? Elkerülhetetlenül megnövekedne a súly, a hajó úszóképessége meg kevésnek bizonyulna. És ha megnövelnék a tengeralattjáró úszó képességét egy pótúszótesttel? A hatalmas úszótest nem volna képes ellenállni az óriási nyomásnak. De ha az úszótestet nem zárnák le hermetikusan, hanem megnyitnák, hogy behatolhasson a víz? Az úszótest belső és külső falaira nehezedő nyomás természetesen kiegyensúlyozódna, ugyanakkor azonban a víztől el nem szigetelt

50

levegő térfogata a nyomás alatta több százszorosára préselődne össze, mint ahogy többszázadnyira csökkenne az úszóképesség. Hiszen a léggömb a víz alatt bizonyos mélység után ugyanúgy merül le, mint a kő. És akkor Piccard-nak az a gondolata támadt, hogy olyan anyagot használ fel, amely sok atmoszféra nyomás alatt szinte egyáltalán nem préselődik össze. Ez az anyag a benzin. 1948. november 3-án az első önműködő vezérlésű, benzinúszótestű búvárharang, a FNRS N°2 kilencszáz méteres mélységbe merült le a nyílt tengeren, nem messzire Szenegál fővárosától Dakartól. Azóta az olyan típusú mélytengerkutató hajók, mint a FNRS N°3, a Triest N° 1, a Triest N°2 és az Archimédesz többször megjárták a tízezer méteres tengeri mélységet. A Vadacumi az ilyen típusú hajókhoz tartozott, jóllehet elavultnak számított az amerikai Aluminauthoz vagy a francia-belga Litiummarine-hoz képest. Ennek ellenére műszaki jellemzői révén olyan tulajdonságokkal rendelkezett, mint a maximális mozgékonyság, kitűnő védőberendezések és hosszú idejű vízalatti tartózkodásra való képesség, akárcsak az összes többi ilyen típusú hajó. A Vadacumi fel volt szerelve nagy hatékonyságú, és szuper könnyű hidrogénakkumulátorokkal, és rekordot állított fel:, huszonnégy óráig tartózkodott kétfőnyi legénységével a kontinetitális talapzaton. Három és fél méter hosszú, két méter húsz centi átmérőjű gondolája be volt rendezve ágyakkal, sőt még egy kis vécével is. A Vadacumi maximális víz alatti sebessége hét csomó, átlagos sebessége négy csomó, s percenként négyszáz méteres sebességgel merült le. Felszerelték víz alatti világító rakétákkal és panorámaobjektíves víz alatti tévékamerával, megbízható, ultrahosszú hullámos rádiókápcsolatot tarthatott fenn az anyahajóval. A Tacumi-maru fedélzetén vörös zászló lengett, ami

51

azt jelentette: “Veszély! Tűzgyújtás tilos.” A levegőben benzinszag úszott. A fehér-piros-narancssárga csíkozású Vadacumi lassan merült le a vízben. Amikor a tartályok megtöltődtek, és a vörös zászlót sárga váltotta fel, a Daito-maru mellől útnak indult egy motorcsónak hat emberrel a fedélzetén. Ketten közülük a Tacumi-marun maradtak kapcsolattartás végett, a többiek pedig felváltva kettesével a Vadacumiban három lemerülést végeznek. Egy-egy lemerülés mintegy két és fél óra hosszat tart. Alighogy az üres csónak visszatért, a Daito-maru megszólaltatta kürtjét, és távolodni kezdett. A bizottság elnöke a hajón maradt. Ezalatt véget ért a Vadacumi lemerülésével kapcsolatos összes előkészítő munka. Juuki sietve átment a batiszkáf fedélzetéről a Tacumi-marura, és integetni kezdett Onoderának. – Majd a radaron figyellek – mondta. – Viszlát. Itt az átlagos mélység alig több mint négyszáz méter. Vedd úgy hát, mintha sétahajózásra indulnál. – Nem egészen – felelte Onodera, és a háta mögé mutatott, ahol Tadokoro professzor sétált a fedélzeten olyan képpel, mintha ő lenne a hajótulajdonos. – Az urak nagyon fel vannak ajzva, és azt mondják, hogy ha úgy adódik, szeretnének bepillantani az árokba. Az első váltásban merült le Tadokoro professzor és a Tengeri Termelési Igazgatóság fiatal szakembere. Onodera elhelyezte őket a gondolában, és megadta a jelet az indulásra. A gépkarok szétnyíltak és ellökték a Vadacumit a hajó oldalától. Onodera szokásához híven a szájába dugta az ujjait, és füttyentett, a Tacumi-maru fedélzetéről Juuki füttyentése válaszolt rá. Onodera az úszótest négyméteres henger alakú járatán át leereszkedett a gondolába, és elreteszelte a nyílást. – Indulás! – mondta kurtán, aztán még egyszer ellenőrizte az ultrahosszú hullámú rádió működését, majd a feszült várakozásban ülő útitársaihoz fordult.

52

– Kényelmes a helyük? Ablakok elöl is, hátul is. Ez meg a tévé képernyője. A panorámaobjektíves tévékamera száznegyven fokot fog át, az orr-részre van szerelve. Onodera csökkentette a világítást, és a fogantyúhoz nyúlt, hogy kinyissa az elektromágneses szelepeket. Az elülső és hátsó levegőtartály kinyílt. A Tacumi-maruról látni lehetett, amint a Vadacumi narancssárga-fehér csíkozású parancsnoki tornya lassan eltűnik a hullámok tajtékzó habjai közt. Onodera bekapcsolta a hajtóművet. Az úszótest tatja fölötti oldalcsavar lassan forogni kezdett. – A mélység hatvan méter. Megkezdjük a merülést. Kérem, kapaszkodjanak a korlátba! Onodera jobbra húzta a kormányt, amely pontos mása volt a repülőgép botkormányának, és a Vadacumi dugóhúzószerűen, tizenöt fokos szögben ereszkedett le a mélybe. A lassan forgó búvárharang orrablakainak látómezejében sötét árnyak jelentek meg. A Tacumi-maru két búvárja a kijelölt cél fölött egy kisebbfajta bóját rögzített, és most egy korongon állt. Jóllehet a korong rekeszei nitrogénnel voltak töltve, nem pedig héliummal, a búvároknak szemlátomást nem volt könnyű megmaradni a kilencven méter mélyen lebegő kis korongon. Hol belekapaszkodtak a horgonyláncba, hol váratlanul integetni kezdtek, olyan mozdulatokkal, mint a forgalomirányító rendőr az útkereszteződésben. Onodera bekapcsolta a víz alatti tévékamerát. A kép éles, jól kivehető volt. – Ha kedvük van, igénybe vehetik a képmagnót – szólt oda Tadokoro professzornak. – Ezt a gombot kell csak lenyomni. A szalag harmincperces. Három szalagunk van.

53

Tadokoro professzor és a Tengeri Termelési Igazgatóság szakembere némán és felváltva figyelte hol a képernyőt, hol az ablakon keresztül a tengert. – Itt van! – kiáltott fel Tadokoro professzor. – Pontosan ez az. Még csak kilenc óra múlt, a napsugarak ferdén tűzték a víztükörre, fényük alig jutott le a mélybe. Ám a víz nagyon áttetsző volt, és a tévé képernyőjén jól látszott az elsüllyedt sziget lassan elő tűnő sötét sziluettje. Világos foltként vált ki a hegycsúcs, oldalai pedig a feneketlen mélység homályába vesztek. – Menjen egyenesen a szigethez – utasította Onoderát Tadokoro professzor, és bekapcsolta a képmagnót. – És ha lehet, folytassa a merülést úgy, hogy ne változtassa meg a hajó helyzetét... Onodera óvatosan húzogatva a kormányt, kurta lökésekkel hozta ki a búvárharangot a dugóhúzóból, orrát a szigetnek fordította, aztán hátramenetre kapcsolt és megállt. Majd ugyanebben a helyzetben, nem változtatva a hajó állását, megkezdte a merülést. Akár a színpadi süllyesztőből, úgy emelkedett ki lassacskán a képernyőn a névtelen sziget hegyorma. Mintegy háromszáz méternyire volt. A professzor újra megnyomta a képmagnó gombját. Alig hallható sercegéssel csusszant be a szalag. Onodera bekapcsolta a mélységmérő készüléket. – Ne csak a képmagnóval foglalkozzanak – mondta, és éberen figyelte a mélységmérő készülék remegő mutatóját, amely egyre közeledett a piros nullához, meg a merülési sebességet jelző műszert. – Még sok látnivaló lesz. A hegyoromtól mintegy tíz méterre Onodera hirtelen hátramenetre kapcsolt. A Vadacumi, megőrizve a tizenöt fokos hajlásszöget, hátraugrott. – Merüljünk tovább a hegyoldal mentén? – kérdezte Onodera.

54

– Ejnye, pajtás, ne játssz az idegeimmel! – hangzott fel az ultrahosszú hullámú készülékben Juuki hangja. – Már azt hittem, belefúródsz.... – Kerülje meg az ormot – mondta Tadokoro professzor – , aztán merüljön tovább a hegyoldal mentén. – Közlemény a Daito-maruról – hallatszott a hangszóróban. – A szigettől keletre a tengerfenék háromfokos hajlásszöget képez. Hosszát egyelőre még nem sikerült meghatározni. A tengeri térképek adatai szerint a fenék abban a körzetben egyenes, a mélység pedig száznyolcvan méterrel kisebb. – Csak nem földcsuszamlás? – kérdezte a termelési szakember. – Professzor – és Onodera teljes sebességre kapcsolt – , mivel magyarázható az, hogy a tengerfenék csaknem kétszáz méterrel való süllyedésekor nem keletkezett szökőár? – Nem tudom! – kiáltott fel Tadokoro. – Valami természetesen kiegyensúlyozta ezt a jelenséget, de hogy mi, arról fogalmam sincs! Tegnap óta mindnyájan csak azt hajtogatják, hogy “Nem tudom! Nem tudom!” – futott át Onodera agyán. Az oromtól körülbelül ötven méternyire a Vadacumi megkezdte a merülést. A sebesség óránként három csomó. Megtettek kilencven métert. Még ilyen mélyen is elég világos volt. Jól látszottak az ősi vulkán kráterének gyűrődései. Be sem kellett kapcsolni a távolsági fényszórókat. Onodera, aki bár nem volt igazán szakember ezen a téren, annyit mindenesetre tudott, hogy a sziget a tengerfenéken alakult ki, és hosszú időn keresztül volt a víz alatt, aztán pedig rövid időre felbukott a felszínre; erről tanúskodtak az erózió nyomai. És most ez a különös sziget ismét leereszkedett a fenékre. Hegycsúcsának krátere mintegy két-háromszáz méter át-

55

mérőjű volt, belső falai csaknem függőlegesen szaladtak le a mélybe. Mély, V alakú repedés látszott rajtuk, amely minden bizonnyal nem vulkanikus eredetű volt, hanem már a kráter képződése után keletkezett. A mélységmérő szerint a kráter belseje száz méter mély. Onodera attól tartott, hogy Tadokoro professzor utasítást ad a kráter belsejébe való leereszkedésre. Félkört írtak le a sziget fölött, de nem fedezték fel semmi jelét a nemrégi vulkanikus tevékenységnek. A sziget hideg tömbként tartósan hevert a fenéken, mintha örök idők óta lenne ott... Onodera jelt adott a merülésre. A hidrolokátor segítségével mintegy harmincfokos szögben megdöntötte a hajó orrát a hegyoldal irányába, átkapcsolta a hidrolokátor visszhangját a hangszóróra, és beleszólt a mikrofonba: – Juuki, elindultunk... Figyelj bennünket! – Oké! – felelte Juuki. – Most éppen majdnem pontosan alattam vagytok. Nagyszerűen látlak benneteket. Onodera elfordította a kormányt. A gondola vastag falán kívül morajlani kezdett a víz. Érezni lehetett a vizet forgató hajócsavar remegését. Tadokoro professzor és a fiatal szakember az üléshez szíjazva magát, felváltva nézte hol az ablakokat, hol a tévé képernyőjét. A gondolában harsogott a hidrolokátor visszhangja: “Ko-on ko-on”. A Vadacumi oldalával a hegy lejtője felé ereszkedett lefelé. Halrajok úsztak felfelé a képernyőn. Időnként megvillantak hatalmas cápák sziluettjei. A jobb oldali ablakban látszott az elsüllyedt sziget, vagyis helyesebben a víz alatti tengeri vulkán lejtője. A talaj alámosásának friss nyomai is látszottak. – Hozza ismét vízszintes helyzetbe a hajót – kérte a professzor. – Csak egy kis időre, alig egy percre. Menjen végig az alámosás vonalán.

56

Onodera felemelte a hajó orrát. Kiderült, hogy az alámosódás több helyen is végbement; ezek vízszintes csíkokként húzódtak. Tehát a sziget, miután felemelkedett a tenger felszíne fölé, többször hol leereszkedett, hol felemelkedett jelentéktelen magasságra. – Van vízszintezője? – kérdezte a professzor. – Az asztalfiókban, ugyanott, ahol a hajónapló. Tadokoro ráhelyezte a vízszintezőt az ablakra, és feszülten figyelte. – Amennyiben a műszer adatai helyesek, akkor a sziget három nap alatt négy-öt foknyira elfordult keletnek. – Megkezdem a leereszkedést – mondta Onodera. – Gyerünk! – csapott a vállára a professzor. A Vadacumi egyre mélyebbre ereszkedett. Kétszáz méter, kétszázötven. A nap már bizonyára elég magasan jár, körös-körül kissé világosabb lett. Odakint az ablaküvegen túl a víz élénk kékké vált. Onodera jóformán pillantást sem vetett a piezométerre. Ebben a mélységben a Vadacumi útja valóban sétahajózásnak számított. Háromszáz méter. Onodera fokozatosan hozta egyenesbe a hajót. A hegyoldal egyre enyhébben lejtett, simán húzódott a kékes-ibolya színű fenék felé. A víz hőmérséklete: tizenöt fok. A képernyőn már jóformán semmi sem látszott. Onodera kikapcsolta a televíziót. Amikor pedig kikapcsolta a gondola villanyvilágítását is, kísérteties fény csapott be az ablakon. A mélység háromszázötven méter. A Vadacumi majdnem vízszintesen haladt az igen enyhén lejtő hegyoldal lába felé, amely beleolvadt a fenékközeli sötétségbe. Onodera kidobott néhány ballasztgolyót. – Mindjárt itt a fenék. – Közlemény a Daito-maruról – hangzott fel a fülhallgatókban Juuki hangja. – A magaslat kelet-nyugat irányban tíz kilométer, észak-dél irányban pedig tizenöt kilométer. Ha most három kilométert haladsz

57

keletnek, a kontinentális talapzaton találod magad, amelynek mintegy tízfokos a hajlásszöge. Onodera bekapcsolta a fényszórókat. A vízfal alatt zavarosan látszott a fenék. A fényszórók erős sugaraiban gigantikus élőlénynek tűnt. A horgony kivetésekor lökést éreztek a gondolában. Amint a horgony leért a fenékre, sűrű üledéket kavart fel. A Vadacumi még tett néhány métert előre, aztán megállt. Körülbelül kétméternyire volt a fenék. Az első pillantásra semmilyen változás nem látszott a fenéken. Az alig észrevehető lejtés is csak hosszas megfigyelés után tűnt szembe. De az Onodera mögött álló két férfi szörnyű izgalomba jött. – A diszlokáció nyomai – dörmögte a termelési szakember. – Hogy ennyire lecsupaszodjanak a vulkanikus kőzetek és bombák!... – morogta izgatottan Tadokoro professzor. – Teljesen nyilvánvaló, hogy az üledékek nem is olyan régen megváltoztatták a helyüket, méghozzá elég hirtelen – jegyezte meg a szakember. – Nézzen csak oda! – Hm – hümmögött a professzor. – Látszik, hogy ebben a körzetben az üledékek nagy területen vonulnak lefelé a lejtőn. – Nem volna-e helyesebb azt mondani, hogy itt földcsuszamlások történtek?.. – Onodera – szólt Tadokoro professzor – , induljon, kérem, a lejtő fölött a kontinentális talapzat keleti szakadékához.

Amikor feljöttek a víz felszínére, a Tacumi-marun nagyban vitatkoztak. A vita már korábban kirobbant, még azelőtt, hogy a Vadacumi kidobta a ballasztot és megkezdte a felmerülést, és az UHH-n, az ultrahosszú

58

hullámú adón értesítette erről a Tacumi-marut és a Daito-marut. A gépkarok megragadták a Vadacumit, és a Tacumi-maru a legkisebb sebességgel elindult kelet felé. Megkezdődtek a második lemerülés előkészületei. Míg a rekeszeket új ballaszttal töltötték fel, kicserélték a képmagnó szalagjait, az önműködő regisztrálókat, a vita a két hajón a tetőfokára hágott. Már nem sok kellett ahhoz, hogy a tudós férfiak egymásnak essenek. Tadokoro professzor makacsul hajtogatta, hogy a talapzat lejtős szakasza és a magaslat közti határ majdnem eltűnt. A termelési szakember támogatta a professzort, s úgy vélte, hogy nem is olyan régen még szemlátomást megvolt. Erről tanúskodik a csupasz ősi kőzetek előtűnése elég széles területen. Ezalatt a Vadacumit előkészítették a második lemerüléshez. A kontinentális talapzatnak az előbbi szakaszára szálltak le. A hajó fedélzetén Jukinaga és a vulkanológus tartózkodott. Nagyon siettek, mert még az ebédjüket is magukkal vitték a batiszkáfba. Onodera, akárcsak legutóbb, gyorsított merüléssel szállt le hatszáz métert, aztán a lejtő mentén tovább ereszkedett lefelé ezernyolcszázötven méteres mélységbe. A két tudós, amint megpillantotta a szeme előtt feltáruló látványt, izgalomba jött. Még a mindig nyugodt Jukinaga is elvesztette hidegvérét – igaz csak kis időre – , és rekedt hangon, szaggatottan felkiáltott. Amikor a mélytengeri kutatóhajó feljött a víz felszínére, kisebbfajta hullámzás kezdődött. A Tacumimaru felszedte tatjára a Vadacumit, és teljes sebességgel megindult. – A harmadik lemerülést holnapra halasztjuk – mondta Tadokoro professzor. – A Daito-maru minden valószínűség szerint változásokat fedezett fel a Bonin-árokban, innen mintegy százhúsz kilométernyire. Megpróbálunk lemerülni az árok fenekére. Remélem, hogy a Vadacumi kibírja.

59

– Elméletileg tízszerte nagyobb mélységbe is le tud merülni – felelte Onodera. – Egészen hihetetlen ütéspróbákon ment keresztül az Ai Hajógyár hidrodinamikus medencéjében.

5. Másnap mind a két hajó megfigyelés alatt tartotta a Vadacumit, amikor az lemerült a feneketlen mélységű árokba. Gondolájában Tadokoro professzor és Jukinaga a docens tartózkodott. A mélység itt nem egyszerű mélység volt, hanem több ezer méternyi áthatolhatatlan sötétség. Odalent, a fenéken a víz hőmérséklete majdnem nullára csökken, az ember tenyerére nehezedő nyomás pedig több mint száz tonna. Pokolian hideg víz és magas nyomás... A Tacumi-marura átköltözött szerencsétlen Tacuno elszörnyedve figyelte a visszhangos mélységmérőt: a gyenge, alig hallható jelzés az elindulás után tíz másodperc múlva tért vissza. A hanghullámok víz alatti sebessége másodpercenként körülbelül másfél ezer méter, következésképpen a Vadacumi több mint hét és fél ezer méteres mélységben tartózkodott. – Tíz másodperc – morogta Tacuno. – Ahhoz elegendő, hogy bekeverjenek egy reklámfilmet a tévében... Általános feszültségtől volt terhes a levegő. És Onodera rendkívül óvatosan és körültekintően irányította a leereszkedést a feneketlen mélységbe. A Vadacumi lassan, óránként négy kilométeres sebességgel merült le. Ritkultak a felső vízrétegek lakói, a rajokba verődött halak. A Vadacumi átvágott egy hóhoz hasonló fehér gomolyagon, mélytengeri medúzák, világító halak cikáztak mindenfelé. Mintegy hétszáz méteres mélységben eltűnt az ablakokon eddig beáramló hal-

60

vány fény is. Ezerméteres mélységben pedig a sötétség birodalma vette körül a batiszkáfot, mintha sűrű tus ömlött volna szét körülötte. A levegő lehűlt a gondolában, falain nagy cseppekben ülepedett le a nedvesség. – Jó volna, ha felvennék a bekecsüket – mondta Onodera. A műszerek zölden fénylettek, mint szentjánosbogarak az éjszakában. Ezerötszáz méteres mélységben Onodera bekapcsolta a fényszórókat. Fénysugarukban a víz vibrált és imbolygott, és sokrétegű szürkészöld függönyt képezett a Vadacumi körül. Időnként furcsa mélytengeri lények úsztak el a hajó mellett, de semmilyen érdeklődést nem tanúsítottak e különös jövevény iránt. Fellobbant és szikrázó csillagszóróként hullott széjjel a világító gránátgarnélák és medúzák raja. Egy óriási titokzatos valami derengett zavaros feketén és mocorgott a fény és a sötétség határán... – Háromezer méter... – mondta Onodera a piezométerre pillantva. – Balról már látszik a tengeri árokba torkolló lejtő eleje. A távolság tizenegy kilométer, a hajlásszög huszonöt fok. A fonomázeres hidrolokátor visszavert hangja időnként kellemetlenül csattogott, és pontosan kirajzolta a képernyőn a távoli tengerfenék domborzatát. A tengeri árok kontinentális lejtője a térképek szerint szörnyen meredek, itt azonban kiderült, hogy csak enyhén lejt, a maximális hajlásszöge harminc fok. Az óceán felőli lejtő pedig még enyhébben ereszkedett lefelé, hajlásszöge mindössze tíz-tizenöt fokos volt. Csupán néhány tengeri szakadék falai szaladtak le a mélybe ötven-hatvan fokos szögben. Amikor a mélységmérő azt jelezte, hogy a fenék négy és fél ezer méternyire van, Onodera kikapcsolta a visszhangos mélységmérő készüléket. Síri csend honolt a gondolában. Ebben a nagy mélységben a Vada-

61

cumi megőrizte stabil egyensúlyát, szinte mozdulatlanná merevedett. A batiszkáf másodpercenkénti másfél méteres sebességű süllyedését csakis annak alapján lehetett érzékelni, hogy milyen gyorsan-szállnak felfelé a mélytengeri lények az ablaküveg előtt. A hőmérséklet a gondolában tizenhat, odakint három fok. Jukinaga összegombolta magán a bekecsét. Működésbe lépett a szárító, s eltűntek a vízcseppek a falakról és csövekről. A piezométer négyszázhúsz atmoszférát jelzett: a nyomás fokozatosan növekedett. A gondolában olyan csend és sötétség honolt, hogy az utasoknak az volt az érzésük: néma sírba ereszkednek lefelé. Ötezer méter... Jukinaga mélyet sóhajtott, mintha bőrének egész felülete érezné annak a víznek mérhetetlen súlyát, amelytől csupán egy húsz centimeteres fal választotta el őt. Több százezer tonna súlyú víztömeg nehezedett a gondolára. Úgy tűnt, hogy a páncélhéj menten szétroppan, mint a száraz keksz egy óriás összezárt markában. Halk csikordulás, es Jukinaga ijedten körülnezett. – Semmi különös – nyugtatta meg Onodera, mint aki sejtette, mi megy végbe a docensben. – Csak a merevítők ropognak a hőmérséklet csökkenésétől. Kapcsoljam be a melegítőt? – Nem – mondta Tadokoro professzor. – Mindjárt itt a fenék. – A mélység ötezer-hétszáz... – Onodera a piezométerre pillantott. – A fenéktől már csak... A hanghullám éles csattanással száguldott lefelé. S a visszhang máris visszatért. – ... ezerkilencszázötven méterre vagyunk. A fenék egyenes. Az élőlények jóformán teljesen eltűntek. A fényszóró sugárkévéjében csak nagy ritkán úsztak tova el távolban hosszúkás, angolnára emlékeztető fantom árnyak. Mélytengeri medúzák vagy puhányok voltak,

62

amelyek megdöbbentő alkalmazkodóképességgel rendelkeztek. De amint kikapcsolták a fényszórókat, nyomban szuroksötétség vette körül őket, amelyben itt-ott világító mikroszkopikus szervezetek szikráztak. A víz hőmérséklete egy egész nyolctízed fokra csökkent. A gondola hőmérséklete tizenhárom fokra. Az óra azt mutatta, hogy a lemerülés pillanata óta egy óra negyvenkét perc telt el. – Hétezer méter. – Hát ez? – suttogta Jukinaga. – Rája volna? A bal oldali ablak előtt, ott, ahová már alig ért a fényszórók fénye, valami olyasmi úszott tova lassacskán, ami egy óriási vászonlepedőre hasonlított. – Kizárt dolog – dörmögte rekedtes hangon Tadokoro professzor. – Túlságosan nagy ahhoz, hogy élőlény legyen! Öt-hat másodperc kellett ennek a valaminek ahhoz, hogy keresztül haladjon a fénymezőn. Vagyis a hossza elérte a harminc métert. – Próbáljuk meg a hidrolokátorral tisztázni, hogy mi ez – javasolta Jukinaga. – Már fel is úszott – felelte Onodera. – Mindjárt itt a fenék. Megérintette a gombot. Tompa zaj hallatszott, a merülési sebesség csökkent. Ám ekkor erős lökés érte a Vadacumit. Orrát majdnem húszfoknyira balra, majd harminc foknyira jobbra térítette. – Mi ez? – Jukinaga majdnem felkiáltott. – Nekiütköztünk valaminek? – Á, nem... – felelte nyugodt hangon Onodera. – Minden valószínűség szerint mélytengeri áramlás. – Ilyen mélyen?! – csodálkozott a professzor. – És ilyen erős? Miért? – Nem tudom. De én már régebben is láttam ilyes-

63

mit. Igaz, ilyen erőssel először találkozom. Ha ez tengeri áramlás volt, feltételezhető, hogy a sebessége meghaladta a három és fél csomót. – Furcsa... – hitetlenkedett Jukinaga. – Hétezer méteres mélységben ilyen gyors áramlás? – Honnan tudnám – vont vállat Onodera. – De máris túljutottunk rajta. Az áramlás körülbelül százötven méter vastag volt. A Vadacumit kissé oldalra sodorta, de a batiszkáf azért szerencsésen túljutott rajta. Onodera bekapcsolta a hidrorakétát, és újból pontosan délnek fordította a hajót. Oldalát nem érte több ütés. – Négyszáz méternyire vagyunk a tengerfenéktől mondta, le nem véve tekintetét a műszerekről, aztán óvatosan kezdte kidobálni a nehezékeket. A merülési sebesség csökkeni kezdett: másodpercenként másfél méter, egy egész két tized méter, egy méter, aztán még ennél is kevesebb. Onodera elfordítja a fogantyút, és mind a két csavar függőleges helyzetbe kerül. A hajó halkan fékez. A hajtóművek leálltak, és újra a nagyon lassú merülés következett. A fenék ötvenméternyire volt. A hajótest megremegett, majd megingott: hasa alatt megfeszült a biztonsági horgony. Megszabadulnak meg néhány nehezéktől, és a merülési sebesség másodpercenkénti húsz centiméterre csökken. – Itt van... – suttogta Jukinaga, és hangja olyan volt, mint egy sóhajtás. Az orr- és farfényszórók kereszttüzében feltűnt egy zavaros sárgásbarna, kissé felpúposodó kör. Kontúrjai fokozatosan rajzolódtak ki. Fölötte itt-ott apró, homályos köröcskék keringtek, amelyeknek az alakja perecre emlékeztetett. Aprócska sárfelhők szálltak felfelé, amelyeket az imént kidobott nehezékgolyók vertek fel. A sűrű üledékgomolyag leért a fenékre; a Vadacumi biztonsági horgonya úszni kezdett, mert súlya elérte a horgonylánc ama részének súlyát, amely a

64

fenékre feküdt. A búvárharang fokozatosan csökkentette merülési sebességét, és végül másfél méternyire a fenéktől megállt. Amikor az alig észrevehető áramlás magával sodorta az egész zavaros üledéket, tisztán láthatóvá vált a halványbarna színű, rideg, sivatagszerű tengerfenék. Az összes fényszóró sugarai függőlegesen lefelé irányultak, s fényük egyáltalán nem szóródott széjjel. Közvetlenül a fenék közelében sötét ibolyaszínűnek tűnt a víz, és teljes mértékben megfelelt a tengeri mélységekről alkotott emberi elképzeléseknek. A határtalan sötétség tömören vette körül a fenék megvilágított térségét. A víz a tengeri árokban teljesen áttetsző volt. A Vadacumi úgy lebegett a vízben, akár egy mozdulatlan léghajó, amelyet rövid horgonylánc köt a talajhoz. Olyan dermedt állapotban merevedett meg, mint egy, a lánc utolsó szemén kényelmesen elhelyezkedő élőlény, akár a levegőbe feldobott kötél végén elmélkedő pózban ülő jógi... Hat szeme hat fénynyalábot lövellt ki magából. Minden oldalról a végtelen tengeri mélység síri csendje szorította össze ezt a törékeny héjt, amelyre nyolcszáz atmoszféra nyomás nehezedett. Itt még a víz sűrűsége is négy százalékkal nagyobb volt a szokásosnál. Ez az iszonyatos súly nyomta a ragadós iszappal borított sivatagos tengerfenék tágas térségét. A gondola belsejében a hőmérséklet tizenkét fokra süllyedt, a vízé pedig másfél fokra. A gondolában tartózkodó embereket valósággal maga alá gyömöszölte a tizenöt centiméter vastag plexiüveg ablakokra préselődő, mérhetetlenül súlyos teher, és szinte alig tudtak lélegezni. – Tehát az árok fenekén vagyunk – mondta Onodera rekedtes hangon. – A mélység hétezer-hatszáznegyven méter.

65

Hangja magához térítette a két tudóst, akik nyomban izgatottan sugdolózni kezdtek. – Itt vannak! – mutatott előre Tadokoro profeszszor. Jukinaga bólintott. A fenéken hullámszerű nyomok húzódtak. – Nem olyan régen egy elég erős fenékáramlás iramlott erre nyugatról keletre – mondta Jukinaga. Amott pedig a régi hullámnyomok délről északnak vonulnak... – Hát ez meg mi? – kérdezte a professzor. – Ez a hosszú, amely teknőre hasonlít. – Talán egy állat nyoma? – Azt hiszi, hogy a tengerfenéken ilyen hatalmas puhányok élnek?! – kiáltott fel a professzor. – Hiszen ez a mélyedés több méter széles. Rövid fényvillanások világították meg a fenéket: a gondolában néhányszor szárazon kattant a fényképezőgép zárja. Tadokoro professzor görcsösen markolta kezében a rendkívül érzékeny gravitométert. – Tudjuk a helyünket változtatni ilyen nagy mélységben? – kérdezte. – Előre és jobbra, hétfokos szögben, próbálja meg, kérem. Onodera bekapcsolta a televíziót, és kidobott néhány nehezéket. Odakint ismét elhomályosított mindent az üledék. A Vadacumi egy picit feljebb úszott, csak annyira, hogy a horgonylánc kissé megremegett. Onodera a hidrorakéta segítségével óvatosan megfordította a hajót, megkerülte a horgonyláncot és minimális sebességgel elindult előre. A zavaros üledék leszállt, és odalent láthatóvá vált a hét-nyolc méter szélességű, hosszú mélyedés. Olyannak tűnt, mintha egy irtózatosan nagy állat csúszott volna itt el, vagy egy hatalmas kő gördült volna tova. – Nézze csak, amott is vannak – mondta Jukinaga. – És milyen sok...

66

– Mi lehet ez, mit gondol? – kérdezte Tadokoro professzor. – Nem tudom – felelte Jukinaga. – Jóllehet többször merültem le tengeri árkok fenekére, első ízben látok ilyesmit. A szokatlan barázdák nagy számban húzódtak a tengerfenéken keletről nyugatnak. Hosszúságukat nem lehetett megállapítani, de egynek-egynek a szélessége elérte az öt-kilenc métert. Egy titokzatos óriás haladt, suhant itt el ezen a fenéken... – Lehetséges, hogy ez a gravitációs változásokkal van némiképpen összefüggésben? – morfondírozott Jukinaga. – Nehéz erre válaszolni. – Tadokoro kezében berregett a filmfelvevő gép. – Megnézzük? Onodera kissé feljebb húzta a kormányt. Abban a pillanatban ütés érte a gondolát. – Mi történt? – kérdezte a professzor. – Fogalmam sincs, valamiféle vibráció a vízben – felelte Onodera, és a műszerek mutatóit nézte. A fejük fölötti úszótest fala megcsendült. Aztán a vízhullám ismét nekivágódott a gondolának. – Víz alatti földrengés? – Ki tudja... – Ha igazi földrengés volna, nem úsznánk meg ilyen egyszerűen – mondta Jukinaga. – De valami gyenge hullámzás csak érezhető. – Nem is olyan gyenge, ha ekkorát tud rúgni a gondolába – dörmögte a professzor. – Megállapítható, hogy melyik oldalról érkezett a hullám? – Majdnem közvetlenül keletről. – És Onodera az automata regisztrálóra nézett. – Indulás – adta ki a parancsot Tadokoro profeszszor. – Nyomon követjük ennek a fantasztikus puhánynak az útját. Onodera maximális erősségre kapcsolta az adóve-

67

vőt, és megpróbálta hívni a Tacumi-marut. A vevőkészülékben végre felhangzott Juuki hangja. A recsegéstől-ropogástól azonban alig lehetett hallani. – Most nem látlak benneteket. Az imént a hidrolokátor segítségével tudtuk meg, hogy elértétek a fenéket. – Ti észleltétek a szokatlan víz alatti hullámzást? – Várj egy kicsit. A rádió recsegett-ropogott. – Nem, nem észleltük – hallatszott a recsegésen keresztül. – Valószínűleg egy hatalmas erejű planktonfelhő haladt el a Vadacumi fölött, s ezért a rádió időnként teljesen elnémult. – A Daito-maruról víz alatti hangfelvevő készüléket engedtek le százméteres mélységbe. Most vizsgálják a feljegyzett adatokat, de egyelőre semmi sem világos, túl sok a különböző mikrorezgés. Mást nem is vártam, gondolta Onodera, hiszen az ilyen kis amplitúdójú rezgések útközben szétszóródnak, továbbá még vissza is verődnek a különböző hőmérsékletű vízrétegek találkozási vonaláról. – Oké mondta Onodera. – Az árok alján furcsa mélyedéseket fedeztünk fel. Elindulunk ezek mentén kelet felé. Pontosítsd tartózkodási helyünket. – Igenis, pontosítom! – felelte Juuki. – E pillanattól kezdve rendszeresen, percenként küldj jelzéseket. Onodera nem vette le szemét az időmérőről. Egy perc múlva az úszótest fölött rögzített szuperszonikus jelzőkészülék leadta az első jelzést. A Tacumi-maruról érkezett válaszjelzés igazolta a Vadacumi tartózkodási helyét. Onodera átkapcsolta a készüléket önműködő jelzésadásra, aztán útnak indította a hajót. A Vadacumi ívet írt le, és háromcsomós sebességgel folytatta útját a harmadik mélyedés mentén. Valószínűleg nem ez volt a legnagyobb mélysége. A mélyedés lassan lejtve ereszkedett kelet felé. A batiszkáf menet közben

68

kivetette biztonsági láncát, hogy betartsa a megadott fenéktávolságot. A mikro-piezométer mutatója kezdett alig észrevehetően felfelé kúszni. Két kilométer után a mélyedés a duplájára szélesedett, de a mélysége csökkent. A másik mélyedés, amely mintegy negyven méternyire tőle, a baloldalon húzódott, fokozatosan eltűnt a talajban. A jelzőkészülék számlálta a perceket. Halkan dohogott a hajtómű, és olykor felberregett a filmfelvevő gép. – Hétezer-kilencszáz méter mélyen vagyunk – közölte Onodera. – A fenék egyre meredekebben lejt. – Zavaros lett a víz – jegyezte meg Tadokoro professzor. Valóban, jelentősen rosszabbodtak a látási viszonyok. A fényszórók fényében csak a fenéküledék felhői látszottak. Ekkor váratlan ütés érte a hajót, és orrát felcsapta. A lökéstől a Vadacumi húsz métert ugrott a magasba. Aztán bukdácsolni kezdett. – Minden rendben? – Jukinaga megkapaszkodott az ülésben. A lámpa halvány világánál nagy verejtékcseppek csillogtak a homlokán. Onodera válasz helyett maga felé húzta a kormányt, és még harminc méterrel feljebb emelte a hajót. Bukdácsolása nyomban enyhült. “Nincs olyan tankönyv a világon, amelyben az szerepelne, hogy egy tengeri árok fenekén nyolcezer méteres mélységben ilyen erős fenék áramlás iramlana tova – gondolta Onodera. – Ez bizony felfedezés.” Hatvanméternyi távolságra a fenéktől vízszintes helyzetbe hozta ismét a hajót. A bukdácsolás szinte teljesen megszűnt. – Leszállunk még egyszer? – kérdezte Onodera. – Elég volt – felelte a professzor.– A mélyedés úgyis eltűnik az üledékfelhőben. Induljunk egyenesen előre. A látási viszonyok egyre rosszabbodtak. Onodera bekapcsolta a mélységmérő készüléket. Igaz, a visszhang kissé rakoncátlankodott – talán a fenékáramlás

69

miatt – , de a fenék majdhogynem egyenes volt a mélység pedig még mindig nyolcezer méter. Vajon mi okozta az iménti bukdácsolást? – töprengett tovább Onodera. – Kissé feljebb teljes a nyugalom, de ha kicsit lejjebb ereszkedünk, erős hullámzások kezdődnek... Lehet, hogy a hullámzást a tengerfenék szintingadozásai váltják ki. Odalent talán a fenék alatt aktív réteg húzódik, amelyben állandóan rezgések keletkeznek? * A Vadacumi megtett már három kilométert, de az ároknak még mindig nem volt vége. A legkeskenyebb részei több tucat kilométer szélesek voltak, az óceán felőli lejtő pedig még nagyon messze volt tőle. A fenéktől való távolság még mindig hatvan méter volt, de tíz méternél távolabbra nem lehetett ellátni. A lemerülés óta már több mint három óra telt el. – Állj! – mondta Tadokoro professzor. Onodera hátramenetre váltott, aztán kikapcsolta a hajtóművet. A Vadacumi a tehetetlenségnél fogva lassan süllyedni kezdett. Jóllehet a hajócsavar kavarta vízhullámzás megszűnt, az oszcillográf szalagján a jelzések nem csökkentek. – Leszállunk még egyszer a fenékre? – kérdezte Onodera. A Vadacumi folytatta a lassú süllyedést. – Á, dehogy – dörmögte Tadokoro professzor határozatlanul. – Lőjem ki a világító rakétát? * Az óceán felső részében olykor megjelenik a meleg és hideg vízrétegek közti élesen kirajzolódó határ. E különböző sűrűségű rétegek határán a hullámzás a víz felszínén szinte nem is érződik, de ha ez a határ a felszín közelében húzódik, a haladó hajó a csavarok fordulatszámának növekedése ellenére sem tudja gyakorlatilag növelni sebességét, és az úgynevezett “kísérteties víz” hullámzása figyelhető meg. A hajócsavarok húzóerejét lényegében közömbösíti a növekvő hullámellenállás

70

– Igen. Onodera felnyitotta a vezérlőpult jobb oldalán levő doboz fedelét. Elképzelte magában, amint az ezüstös henger kiugrik mindjárt az úszótestből, és rézsút suhan felfelé, hosszú habcsóvát húzva maga után, s megrántotta a hat fogantyú egyikét. Alig érezhető kis lökés, és a televízió képernyőjének felső részében megjelent egy vakítóan fénylő gömb, és számtalan buborékot eresztve, lassan úszott tova rézsútosan. Az ablakokhoz tapadó két férfi néma ámulatban figyelt kifelé. Onodera, aki a televízió képernyőjét nézte, szintén megdöbbent. A lefelé zuhanó halványkékes fehér gömb erős sugáról megvilágítva, odalent az ismeretlen messzeség felé gomolyogtak a fura üledékfelhők. Semmi más, csak a gomolyagok, amelyek, a földi égbolton úszó gomolyfelhőkre emlékeztettek. Úgy látszik, hogy itt, ebben az iszonyatos mélységben is hullámzanak, lélegeznek, gomolyognak a felhők... – Onodera, maga... De Onodera végig sem hallgatta a professzort, máris lenyomta a következő világítórakéta indító gombját. Amikor észrevette, hogy teljesen elhomályosodott a mélységmérő készülék képernyőjén a feneket ábrázoló kép, sietve bekapcsolta a fonomázeres hidrolokátort. S ekkor váratlan dolog történt. A nyílegyenes irányú, nagyenergiájú hullám áthatolt a hatvanméteres mélységen, és tovább haladt még száz métert azon a rétegen keresztül, amelyet eddig tengerfenéknek tartottak, és csak azután rajzolta meg az igazi, szilárd tengerfenék domborzatát. Hatvan-nyolcvanméteres mélységben pedig a hidrolokátor zavaros, homályos körvonalakat rajzolt. Onodera majdnem felkiáltott, hogy ez az álfenék néven ismert jelenség, de aztán eszébe jutott, hogy nyolcezer méteres mélységben ez nehezen elképzelhető. Hiszen a visszhangos mélység-

71

mérő készülék rendszerint csak az ötven és háromszáz-négyszáz méter közötti mélységben rögzítette eddig az álfeneket. Ez a planktonrajok felszállásának és lemerülésének eredménye. És most vajon mi okozza a jelenséget? Csak nem az üledékgomolyagok játsszák a plankton szerepét, és itt, az irtózatos mélységben ugyanaz megy végbe, mint néhány ezer méterrel feljebb?! – Lejjebb tudna ereszkedni? – kérdezte Tadokoro professzor, miután végighallgatta Onodera magyarázatát. – Nem lesz az veszélyes? – emelte fel hangját Jukinaga. – Ereszkedjünk le még ötven métert – javasolta Onodera. – A külső hőmérséklet-, vízsűrűség- és sótartalommérő készüléket tizenöt méterrel mélyebbre engedjük le. – Csak óvatosan... – dörmögte a professzor. – Legyen készen arra, hogy bármelyik pillanatban fel kell emelkednie. Onodera kiszivattyúzott benzint a kis himbából, s a Vadacumi gyorsan ereszkedni kezdett lefelé. Onodera sietve kidobta a ballasztot, de a hajó már belemerült az üledékfelhőkbe. Újból kezdődött az erős himbálózás. Onoderának végre sikerült nagy nehezen tizenöt méterrel feljebb emelkednie, aztán leengedte a külső műszereket. A drótkötél jobbra-balra hintázott. – Tömör aktív réteg – mondta Tadokoro profeszszor. – A hőmérséklet egy egész héttized fok. A szokásosnál kissé magasabb. – Ez a réteg pedig délről északnak húzódik – jegyezte meg Jukinaga. – A sűrűség egy egész ötvenhárom ezred! – álmélkodott a professzor. – De hisz ez sokkal magasabb a tengervíz maximális sűrűségénél! – A sósűrűség pedig... – Jukinagának elakadt a

72

szava. – Ennek persze magasnak kell lenni. Hiszen nagy mennyiségű fémiont, különösen nehézfémiont tartalmaz... – Vegyünk tengervízpróbát – adta ki az utasítást a professzor. Amint működésbe lépett a szivattyú, ismét éreztek egy kisebb lökést. Ez alkalommal oldallengéstől rázkódott a hajó. Kiderült, hogy odalent holmi sötét csíkok suhantak keresztül az üledékfelhő-tömörülésen. – Professzor! – kiáltott fel halkan Onodera. – Lőjön ki még egy rakétát... – Tadokoro nem törődött most sem a lökéssel, sem a lengéssei, csak a műszereket nézte. Amikor Onodera kilőtte a harmadik világítórakétát, hirtelen valami azt súgta neki, hogy veszély fenyeget, és kidobott egy csomó ballasztot. A közelben gomolygó üledékfelhők gyorsan lefelé ereszkedtek. – Mit csinál? Hiszen még... Ebben a pillanatban egy iszonyatos erejű fenékhullám oldalba vágta a Vadacumit. Az ütéstől kilencven fokban elfordult, és ebben a helyzetben több méternyire oldalra sodródott. “Földrengés? – villant át Onodera agyán. – A tenger mélyén először kerülök kínos helyzetbe. De hiszen ez nem lehet...” A gondola csikorogva himbálózott. Onodera ismét kilökött némi ballasztott. Aztán eszébe jutott, hogy a ringást bizonyos fokig a leengedett horgonylánc és a külső műszereket tartó drótkötél okozza. A következő pillanatban felhúzta a műszereket és a horgonyt, s bekapcsolta a hajtóművet. A ringás nyomban megszűnt. Onodera az iránytűre pillantott. A hajó orrával egyenesen délnek fordult. Onodera száznyolcvan fokban elfordította a batiszkáfot. Az emelkedés igen lassúnak tűnt. És Onodera csak ekkor vette észre, hogy a

73

második ballasztréteg a szelepek hibájából nem lökődött ki, tehát a hajó csak azért kezdett felemelkedni, mert elszakadt a biztonsági lánc. – Professzor, ez meg... – kiáltott fel Jukinaga. Onodera önkéntelenül is az orrablakhoz tapadt. A közvetlenül a lökés előtt kilőtt világítórakéta élénken ragyogott a távolban. Lebegett az áttetsző vízben, és körös-körül nagy távolságban világította meg a fenéket borító, kavargó üledékfelhőket. A sötétség és a fény határán ringatózva emelkedett felfelé valami óriási tömeg. Rögtön megértették, hogy a tömeg nem más, mint zöldes árnyalatú sűrű üledékáramlat, amely a tengeri árok meredek lejtőjének tetejéről zúdult le a sokkal kisebb súlyú üledékfelhőkre, és mozgásba, hullámzásba hozták őket. – Kaotikus áramlat! – mondta az izgalomtól elfulladó hangon Tadokoro professzor. – Kaotikus, kavargó üledékáramlat, amelynek létezése mellett Cuenan kardoskodott. Ha ez valóban így van, akkor mi vagyunk a világon az elsők, akik saját szemünkkel láttuk. – Felszállok! – Onodera már magához tért, és hangja nyugodtan csengett. – A hajóról közölték, hogy a tenger felszíne elkezdett hullámzani. A Vadacumi már nyolcvanméternyire emelkedett a kavargó üledékfelhők fölé. Alatta az igen sűrű és ismeretlen eredetű fenékáramlás imbolygott. Betöltötte az árok legmélyebb részét. A Vadacumi magára hagyatva a feneketlen mélység teljesen áttetsző sötétségében, mint a horgonyláncáról leszakadt sztratoszféra-léghajó, magányosan szállt felfelé, méterről méterre növelve sebességét, suhant az ezüstös, csupa fény mennyezet felé, amely titokzatosan villogott valahol odafent, nyolcezer méternyi magasságban. Onodera, hogy csökkentse a súlyt, kilőtte a három megmaradt világító rakétát, amelyek szerteszét fröcs-

74

csentek, akár a csillagszóró szikrái, majd három halványkéken fénylő virággá alakultak át, és a Vadacumi fölött lebegtek. A nagyerejű fénylobbanás hatalmas, több kilométer átmérőjű vízgömböt világított meg az örök sötétség belsejében, ahol a mélytengeri világító lények halvány szikrázásán kívül soha nem volt semmilyen fény. S Onodera ebben a pillanatban rendkívül valószerűen érzékelte azt az őselemet, amely körülvette. A több ezer watt erősségű fény megvilágította az áttetsző, végtelen és határtalan vizet. Hátul, elől, jobb és baloldalon teljesen mozdulatlan vízfal, amelyre tulajdon nyolcszáz atmoszféra nyomása nehezedett. Körös-körül több kilométernyire semmi sem takarta el a látómezőt. Csak távolabb, a hajótól balra, a fénykör határán sötétlett a tengeri árok lejtős oldala, és veszett bele a sötét homályba. És kész. A többi áttetsző, hideg vízfal. Odalent pedig egyre szélesedtek és terjedtek a sűrű, apró ráncokba gyűrődő üledékfelhők, az egyetlen fekete folttal, az apró, sima testű és a kék boltozat, felé suhanó Vadacumi árnyékával együtt. A három fénylő virág lassan ereszkedett lefelé, és fénye fokozatosan halványodott. Onodera úgy képzelte, hogy ott, ahová nem ért el a fényük, egy óriási, majd száz kilométer széles törés húzódik a föld kérgében. Szinte megszakítás nélkül vonul sok ezer kilométeren keresztül a déli szélesség harmincnyolcadik fokától az északi szélesség ötvenharmadik fokáig. Ennek az óceánfenéki rendkívül nagy teknőnek az alján a déli-sarkvidéki tengerek hideg vize hömpölyög a trópusokon át a messzi északra, Kamcsatka partjaihoz. Japán-árok! A világ egyik legmélyebb árka, amely hétezer méteres mélységben vonul a Csendes-óceán csupa fényáztatta, szél fújta térségei alatt. S ott, e feneketlen

75

mélység alján most szemlátomást készülődik, születőben van valami. A homály óriási, hideg kígyója, amely a távoli dél és a távoli észak között nyúlik el, legyőzve az iszonyatos nyomást, kissé megremegtette bőrét, megmoccant, és – nem kell sok idő hozzá – görcsbe rándul... De vajon mi mehet odalent végbe? Mi? Onodera, aki a végtelen, feneketlen sötétségbe vesző szikrákat nézte, szinte átérezte az óceán és az alatta rejtőzködő szörnyeteg egész nagyságát. Hozzájuk képest az ember csak egy porszem, tudása jelentéktelen. Jéghideg kéz szorongatta a torkát. Érezte a hideg tengervíz mérhetetlen súlyát, amelyet csak fokozott saját tehetetlenségének tudata. Mit is tehet? A másik két férfi bizonyára ugyanezt érezte. Még a lélegzetük sem hallatszott. Tekintetük a sötétzöld, apró ablakokra szegeződött. Vajon mi van odalent születőben?

76

Tokió

1. Letette jelentését és feljegyzését az asztalra, és már éppen távozni készült, amikor az irodavezető, mintha csak eszébe jutott volna valami, utána szólt: – Onodera! Visszafordult. Joszimura irodavezető, aki a ceruza hegyével dobolt a fogsorán, elmélázva meredt a semmibe. A papírok érintetlenül hevertek az asztalon. – Igen – mondta Onodera: – Ó, semmi, semmi. Hazaindultál? – Szép ház lesz... – tétovázott Onodera. – Be akarom fejezni a félbeszakított szabadságomat. Holnapután kezdeném. Joszimura felállt az asztala mellől, meghúzta nyári ingének nyakán a zsinórt, s levette a fogasról vadonatúj panamakalapját. – Elmentem, és ma már nem jövök vissza – szólt oda a titkárnőnek, aki egy “hiragana” betűs írógépen dolgozott. – Aláírtam a tervező osztálytól kapott papírokat, úgyhogy továbbítsa őket a víz alatti munkák osztályának . Onodera kitárta előtte az ajtót. – Mit szólnál egy korsó sörhöz? – kérdezte az iroda vezető. – Ruccanjunk ki a Ginzába? – Sört ilyen kánikulában? – felelte Onodera. – Jobban esne inkább egy jegeskávé... – Hát akkor üssük agyon az időt egy kávé mellett – szólt vidáman Joszimura, és lehívtam a liftet. – Ismered a Mirtusz bárt a Ginza nyugati részében?

77

– Hallottam felőle – vakkantotta Onodera. – Egyszer a barátaim, a Judzima Tengeri Halfeldolgozó Ipartelepek alkalmazottai magukkal akartak cipelni oda, de én nem mentem. – Van ott egy aranyos nőcske. Picike, de nagyon eredeti. “Vajon miért akaszkodott ez rám – gondolta Onodera. – Legszívesebben hazamennék és kialudnám magam... Mi lenne, ha ezt nyíltan közölném vele?” A felvonóban fülledt, nyirkos volt a levegő. Néhány tisztviselő, akik – ruhájuk és nyakkendőjük elárulta, egy idegen kereskedelmi cég munkatársai voltak, hangosan társalogtak egész idő alatt, amíg a lift le nem ért a huszadikról a földszintre. – Azt beszélik, hogy a komorói földrengés miatt katasztrofálisan leestek a telekárak Karuidzavában. – Most kellene venni, amíg az árak alacsonyak. Elvégre egyszer csak vége lesz a földrengésnek... – Ne hallgass a spekulánsösztöneidre! Én úgy hallottam, hogy Dzenkodzidairában a talajba süllyesztett talapzatok sűrű kásává pépesedtek. Az a hír járja, hogy kitörés várható a Tikurna folyó teljes hosszában. – Hát ami azt illeti, bizony elég hosszú ideje reng már a föld Macusiróban is... De az emberek ott maradtak nem távoznak, tartják magukat. Onodera a kereskedelmi cég fiatal alkalmazottainak fecsegését hallgatva, elkomorult. Egyébként a macusirói földrengés valóban túl hosszú ideje tart már. Egy időben mintha csillapult volna, de az idén újból rákezdte, az utóbbi néhány hónapban pedig a földrengéshullám terjedni kezdett dél és észak felé egész Dzenkodzidairában. Reng és reng... Mellesleg, vajon mit csinálhat Gó? Hogyan boldogul? Folytatódik-e az építkezés? És mi lehet Tonéban, ahol leszakadt egy híd? De Onodera – nem tudni, miért – nem szívesen

78

gondolt ezekre a dolgokra. Egész testén mérhetetlen fáradtság áradt szét. Attól a pillanattól kezdve gyötri, hogy feljött a nyolcezer méteres mélységből. Az ott látottak maximálisan kizsigerelték az erejét. A végeláthatatlan víz őselem kitörölhetetlen emléke, Tokió unalmas egyhangúsága, a szörnyű hőség, a magas páratartalom, a sziruposan nyúlós szennyezett levegő, a város összezártsága, a temérdek ember, a sok-sok formaság bizonyos fokú allergiát váltott ki belőle, és úgy gyötörte, mint egy belsejében fejlődő fekély. Csupán egy dologra vágyott: pihenésre. Noha fizikai fáradtsága már réges-régen elmúlt, lelke mélyén azonban nyugalomra áhítozott, hogy a benne megrekedt kemény csomó lassacskán megpuhuljon és felszívódjon. Ehhez viszont időre van szükség. Haza... Aludni... – kavargott Onodera agyában, amikor kilépett a liftből. – És nagyon halkan szóló zenét hallgatni, Franckot, Debussyt... Vagy... inkább igya le magát a sárga földig? Alighogy kiléptek a kapu alatti légkondicionált levegőfüggönyből, mintha forró katlanba csöppentek volna. Felért egy igazi elemi csapással. Onoderán pillanatok alatt kiütött a veríték. Az inge, amely az imént még kellemesen hűsítette testét, átnedvesedett, égette bőrét. Úgy érezte, mintha valaki nedves, ragadós kézzel ölelte volna át, mintha egy hájas, izzadó asszony ölelő karjai közé került volna. Még bele is borzongott. – Tyű... – sóhajtotta az irodavezető, aki alkalmasint ugyanezt érezte. – Rémes. Szálljunk taxiba! Amikor a kocsiba szálltak, a föld a lábuk alatt enyhén megremegett. Onodera egész teste megfeszült, megdermedt. Aztán felnézett az égre, majd körülhordozta tekintetét. Az utcákon ugyanaz a nyüzsgés, tolongás. A szörnyű forróságtól eltikkadt emberek meggyötört arca, tompa tekintete, De izgalomnak semmi jele.

79

– Szállj be már! – szólt rá Joszimura a kocsiból. – Ne tartsd nyitva az ajtót, hiszen idebent légkondicionált a levegő. – Földrengés – mondta Onodera. – Hát persze – felelte minden érdeklődés nélkül Joszimura. – Csuda pofa vagy! Hány éve laksz Tokióban, mégsem tudtad megszokni! “Persze, persze... – , mosolygott magában Onodera. – úgy látszik, az idegeimmel van baj. Lehet, hogy annak köszönhetem, amit nemrég a saját szememmel láttam?” – Meghibásodott volna a Központi Kerület hűtőrendszere? – kérdezte Joszimura a sofőrtől. – Rémes! – Á, dehogy, működik az – felelte a taxis. – Igaz, nem teljes kapacitással: víz- és áramhiánnyal küzd. A polgármesteri hivatal alkalmazottja azt mondta, hogy felújítják az egész rendszert. No meg aztán Harumi hűtő tornyai közül három bedöglött – ismételte meg a nemrég hallott rádióhírt. – Tengervizet használnak, ami természetesen korrodálta a berendezést. – Három év is eltelik addig, amíg megvalósul a “hűvös Tokió”. – És Joszimura meglazította a zsinórt az inge nyakán. – Azt hiszem, legalább addig várhatunk rá, míg fel nem épülnek a Központi Kerület szuper-felhőkarcolói. Onodera hátrafordult, és a gyorsan távolodó utcát nézte. Magasan az ég felé tört az egyesített jaeszutokiói főpályaudvar új épülete, körös-körül pedig, Marunoutiban és a Ginzában egymás mellett sorakoztak, mint glédába állított hatalmas könyvek, a behemót, csupa üveg és alumínium magasépületek. Ezeket a lapos tetejű házakat mintegy húszemeletnyi magasságban az utcák fölött átívelő függőfolyosók kötötték össze, tízemeletnyi magasságban gyorsforgalmi utak húzódtak köztük, a pályaudvar épületéről pedig épp e pillanatban emelkedett a magasba a száz férőhelyes,

80

két pár légcsavaros helikopterbusz, s indult a Második Légikikötő felé... Ez a város állandóan magasodik. Odalent az emberek egyre mélyebb mélyedésekbe űzetnek vissza, ahová soha nem süt be a nap, vagy még lejjebb, a föld alá szorulnak... A nyirkos, örökké nedves, árnyékba borult helyeken mindig rothad valami. Nemcsak az, ami elavult, elmaradott, megrekedt, s amit félredobott az áradat, hanem azok az emberek is, akik lesüllyedtek, és már nem tudnak feljebb kecmeregni... Sápatag, visszataszító élet; abból szívja el a nedvet, ami a szervetlen anyaggá válás folyamán terjeszti a fülledt hőséget és miazmát... “Vajon meddig fogja még változtatni külsejét ez a hatalmas város?” – gondolta Onodera. Tokió szüntelenül változott. Nagyon rég kezdődött, amikor Onodera még kisgyerek volt. Lebontották a régi házakat, és utcákat építettek, elegyengették a dombokat, kiirtották az erdőket, és hatalmas házakat emeltek. Amikor Onodera tízéves volt, Tokió éppen az olimpiára készülődött. Akkor a felismerhetetlenségig megváltozott. De az olimpia után is folytatódtak az átrendezési munkálatok: összevissza turkálták az utcákat, mindenféle bulldózerek dübörögtek, és acél és betonvázak meredtek a magasba, óriás daruk támasztották az eget. Vajon eljön-e az az idő, amikor ez a város legalább viszonylagos, de állandó szépségre tesz szert? – Fordulj balra, az alagútba – szólalt meg Joszimura. – Közvetlenül oda vezet. A kocsi behajtott a széles, föld alatti utcába. Az úttesttől jobbra autóparkoló, balról pedig a sápadt zöld kirakatüvegek előtt járda húzódott, mögöttük üzletek sorakoztak. Itt csak drága holmikat és luxustárgyakat árusítottak. Csend volt és gyér a forgalom. A járda műanyag borítása elnyelte a léptek zaját.

81

A falakat és a mennyezetet is hangszigetelő anyag borította. Joszimura befordult egy ékszerbolt és egy rövidáru üzlet között ásító keskeny folyosóba. Mintha megvillant volna a Mirtusz cégére, de Onodera tekintete elsiklott fölötte. Másvalami tűnt fel neki: a szőnyegpadló a lába alatt lassan mozgott. A világítás egyre homályosodott, a kanyar után már teljes sötétség fogadta őket, és csak messze, a folyosó túlsó végében fénylett borostyánsárgán egy ajtó. – Isten hozta! A sötétben a falnál valami megmoccant, aztán eléjük toppant egy szmokingos pincér. – A holmijuk? – Nincs semmink! Joszimura meg sem állt, a pincér előttük tipegett. Végigmentek a diszkréten csillogó falak között elterülő bolyhos, borszínű szőnyegen, aztán helyet foglaltak a kényelmes fotelekben. Asztaluk mellett legyezőpálma bóbiskolt vázában. Halk, diszkrét zene. Absztrakt szobor, mögötte világoskéken fénylő színpad. – Kit látnak szemeim! És ilyen korán?! Senki sem tudta, hogy mikor és honnan csöppent ide ez az apró, cápabőrt utánzó anyagból készült, fehér miniruhát viselő nőcske. – Odafönt nagy a hőség – vakkantotta Joszimura, és az illatosított osziborival* törölgette arcát. – Mi újság Tateisiban? Mikor tértél vissza? – El sem utaztam. Azt mondják, veszélyes ott a helyzet. – Félsz a főldrengéstől? De hiszen Tateisi délebbre fekszik, mint Macusiro. – Azt beszélik, hogy már Komuróban is reng a föld, * Forró, nedves törülköző, amelyet a vendéglőkben szolgálnak fel arcés kéztörlés céljára – A fordító

82

A lányoknak, akik oda utaztak, összetört a kocsijuk. Hatalmas kő zuhant rá. Igaz, kissé túl vidám hangulatban tértek vissza Hajamából. – Gint tonikkal – szólt oda Joszimura a pincérnek. – Tiszta gint – csatlakozott hozzá Onodera. – Ismerkedjetek meg. Onodera – cégünk alkalmazottja. Ő pedig Juri-szan. – Örvendek – mondta Juri. – Mivel foglalkozik? – Mélytengeri hajót kormányzok. – Ó-ó! Tengeralattjárót? – Nem, az nem hadihajó, hanem egy olyan szerkentyű, amely a fenék közelben úszkál tíz kilométeres mélységben – magyarázta Joszimura. – Fantasztikus! De hiszen, ha ilyen hajón dolgozik, akkor biztosan értenie kell a könnyűbúvár mesterségéhez is? – Értek – mosolyodott el Onodera. – Nem tanítana meg engem is? Legalább egyszer! Azt mondják, veszélyes! – Mako megjött már? – kérdezte Joszimura, és kezébe vette a gines poharat, amelyet a pincér az előbb tett az asztalra. – Igen, az imént. Biztosan sminkeli magát. – Hívd ide. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült a golf Nakagavával. – Azt hiszem, vesztett, mert hallgat. Ha nyert volna, mindenkit azzal nyaggatna. – Juri felállt, kezét Onodera vállára tette, és a szemébe nézve megkérdezte: – Szóval, megtanít? Mikor? – Ha lesz egy kis szabad időm – felelte kurtán Onodera. Kezdtek szállingózni a vendégek, a félhomályban. Fel-feltűntek a hostessek törékeny alakjai. Onodera nyugtalanul körülpillantott, aztán erősen megmarkolta a halványzöld folyadékkal és jégkockákkal teli, gyöngyöző poharat, és két kortyintással kiürítette.

83

– Parancsol még egyet? – kérdezte a pincér. Onodera bólintott. Ekkor egy másik hostess lépett az asztalukhoz. Biccentett Onodera felé, aztán Joszimura mellé telepedett, és súgott neki valamit. Alkalmasint valamelyik vendég felől érdeklődött. Onodera bekapott egy sós mogyorót, és egy hajtásra kiitta a második adag felét. Unatkozott. Az imént eltávozott Juri és a Joszimura mellett ülő, gesztenyebarna parókás hostess szép és csinos volt, de fiatal arcukon – nem lehettek több huszonhárom-huszonnégy évesnél – kitörölhetetlen nyomot hagyott a fáradtság. Drága, elegáns ruha, hervatag bőr. Remekül tartják magukat, de mind a ketten csípősek, mint a csalán… Háromszor-négyszer annyit keresnek, mint az Onodera-féle alkalmazottak, mégis valamiféle olthatatlan szomjúság gyötri őket. Szenvednek a konkurencia, az irigység, a féltékenység, a pénzhajhászás, a csillogó, fényűző élet utáni fékezhetetlen vágy miatt, és kiégnek belülről... Volt valami bennük, ami bosszantotta Onoderát. Fiatalok, bájosak ezek a csillogó lányok, de hiába fiatalok, már nem tudnak örülni igazán semminek. Szívük nem ismeri a túláradó érzelmeket, mint ahogy a teli bendőjű állat sem érez éhséget. Belefáradtak mohóságukba, amelyet szüntelenül és mesterségesen szítanak bennük. Valahol a tekintetük mélyén már megjelentek az eltompult, sivár unalom első jelei. Ugyanakkor egész idő alatt szellemesen fecserésznek, de egyikükről sem sugárzik az értelem. “De hát mit tehetek – gondolta Onodera – , ki kell bírnom valahogy.” Onodera unatkozott, ugyanakkor undort is érzett, megragadta hát ismét a poharat. “Vajon ha egy kicsit mélyebben megkaparnám, mit látnék ebben az első osztályú ginzai mulatóban?... Kik azok, akik miatt ilyen telhetetlen, szánalmas zsugorikká fajultak ezek a fiatal teremtések? Politikai törtetők, művészek

84

vagy a fehérgallérosok nemzetsége? Ezek is meg amazok is. Mindvalahányan. Meg a pénzük, amelyet esztelenül szórnak. Ahhoz, hogy valahogy kibírjam itt, be kellene rúgnom” – gondolta Onodera, és újból fenékig ürítette a poharat. A mellkasát meleg hullám öntötte el. Valamivel felszabadultabbnak érezte magát. – De jó a huzatja! – jegyezte meg az irodavezető mellett ülő hostess mímelt elragadtatással. – No persze, ilyen testalkattal... – Bocsánat... – szólt közbe Onodera Joszimurához fordulva. – Ha jól emlékszem, beszélni akart velem? – Mi? – csodálkozott őszintén az irodavezető. – Ja, igen... valóban. Gondoltam, majd később, hová sietnénk... – Ahogy gondolja, ráér később is – bólintott Onodera. – Munkával kapcsolatos dologról van szó? – Á, nem... – Joszimura a fejét rázta. – Ide figyelj, nem gondoltál még nősülésre? – Ju-uj! – visított fel a hostess. – Szóval, maga méghozzá nőtlen is?! – Figyelj csak: foglalkozzál kicsit valaki mással, rendben? – mondta neki Joszimura, mintha egy kisgyermekhez beszélt volna. Onodera hirtelen úgy érezte, hogy berúgott: a feje mintha teljesen üres lenne. Bekapott egy mogyorót. – Szerelmed vagy menyasszonyod van? Szüleid még nem tanácsolták neked, hogy nősülj meg? – Egyelőre még nem... – Onodera a fejét rázta. És közben az járt a fejében, nem vág-e unott képet. – Bizonyára hallottál róla, hogy cégünk felemeli az alaptőkéjét, és nagymértékben ki akarja bővíteni a nyersanyag-kitermelést. Egyelőre maradjon köztünk, de én úgy gondolom, hogy te elég magas pozícióba kerülsz ezen az osztályon. Úgy is mondhatnám, hogy átugrasz mások feje fölött. Én már szóltam is az érde-

85

kedben. Csupán egy szépséghiba van, az, hogy nőtlen vagy. A nős férfit komolyabban veszik, jobban megbíznak benne. – Szóval a szárazföldön kell majd dolgoznom? kérdezte Onodera, holott már előre tudta főnöke válaszát. – Igen. Elvégre nem himbálódzhatsz örökké a batiszkáfodban. Szerintem te már teljesen megértél arra, hogy szellemi munkát végezz és ... Onodera elülső fogaival kettéroppantotta a mogyorót. Érezte, hogy a hirtelen rátört részegség lassan kezd elpárologni. Karjában és lábában forróság áradt széjjel, és nem tudni, miért, de megint elromlott a hangulata, “Kellemetlen – gondolta. – Lehet, hogy a légköri nyomás az oka?” – Nos, hajlandó vagy eljönni a találkára? – kérdezte Joszimura szándékosan hanyagul, és hátradőlt a fotelben. – Kivel kellene találkoznom? – Csak afféle háztűznézőbe mennénk. – Nem is tudom... – Amennyiben hajlandó vagy, ne halogasd tovább, hanem menjünk el még ma este... Onodera mogyorót tartó keze megállt a levegőben. – Ma este?!– kérdezte a csodálkozástól tágra meredt szemmel Onodera. – Ilyen állapotban? – Nem számít! Úgy teszünk, mintha éppen arra jártunk volna... A lány huszonhat éves, elbűvölően szép, jóllehet kissé makrancos. De te... úgy gondolom, hogy ha veled… Onoderát nyugtalanítani kezdte főnökének a hangja, néha kicsendült belőle a kérésnek álcázott parancs. Joszimura egy előkelő család távoli rokona volt, kitüntetéssel végzett el egy híres egyetemet, s egy állami hivatalban kapott állást, ahol mindössze két-három évet töltött el. Bizonyos okok miatt otthagyta ezt az

86

állását, és belépett a tengeri kontinentális talapzatok lelőhelyeinek kitermelés évei foglalkozó KK -céghez. Onoderát mindez nem érdekelte, de azt beszélték, hogy Joszimura sorsának alakulásában nem kis szerepet játszott egy jelentős politikus, aki szólt az érdekében. Joszimura jó hírnévnek örvendett a cégnél, és minden reménye megvolt ahhoz, hogy vezető pozícióba kerüljön. Magas, széles vállú, jóképű férfi volt, előkelő származása rögtön meglátszott rajta. A cég most kétszeresére akarja emelni milliárdnyi tőkéjét, s ennek megfelelően bővíteni tevékenységi körét, ugyanakkor Joszimura is minden valószínűség szerint bővítette saját tevékenységi körét. Onodera rájött, hogy a cég tervei és Joszimura mai javaslata között valamiféle összefüggés van. “Elvégre Joszimura nemcsak úgy egyszerűen tanácsolja a nősülést, hanem azt próbálja kitapogatni, hogy leszek-e a cinkostársa, és tudtomra adja, hogy sokat számít, ha szófogadó leszek. Persze, a saját érdekét nem emlegeti nyíltan, csak félszavakkal sejteti, azért, hogy ha nem reagálok rá megfelelőképpen, bármely pillanatban visszavonulót tudjon fújni.” Onodera mosolygott magában. A hivatalnokok vagy a volt hivatalnokok furcsa emberek. A konkurencia miatt az eszüket vesztik. Csak egy dolog fűti őket: felkapaszkodni a magasba, ott meg vagy ők ülnek valakinek a nyakára, vagy – ha ez nem sikerül– mást ültetnek a sajátjukra. Körülbelül ezt csinálják a majmok, amikor vezért választanak. Mindez idegen volt Onodera természetétől. Ám ekkor az a vágya támadt – , lehet, hogy ebben közrejátszott a részegsége – , hogy ki fürkéssze Joszimura szándékát, mivel már nagyon öntelten viselkedett ez a becsvágyó férfi. – Milyen családból származik a lány? – kérdezte Onodera. – Egy előkelő vidéki család legidősebb lánya... –

87

felelte Joszimura szándékosan félvállról, de azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kipuhatolja beosztottja gondolatait. – A család elég nagy vagyonnal rendelkezik. Jóllehet vidéki előkelő családról van szó, az erkölcsök náluk elég lazák: az apa Európában végezte az egyetemet, a lány is külföldön tanult, és két-három évvel ezelőtt tért haza Japánba. Ezt hallván, a végén még képes vagy meghátrálni, mi? Az irodavezető hangosan felkacagott. Aztán magához intette a közeledő hostesst. – Ó! – intett vissza az aprócska bájos lány. – De rég láttuk egymást! Talán akkor, amikor Kavanában járt? – Hallom, hogy vesztettél! – kiáltott fel Joszimura. – Már elfecsegték? Egyszerűen pechem volt. A játék felénél mégcsak ötven pontnál tartottam. Kétszer kellett lyukra játszanom, de minden labdám mellészállt. – Meghiszem azt! Rendkívül nagy szerencse kell ahhoz, hogy a sűrű fűből betalálj a lyukba, ahogy az már egyszer sikerült neked. – A nevem Mako, jó estét – hajolt meg a lány, mint egy madárka, amikor felcsippent egy szemet, és Onodera mellé. – Ismerkedjetek meg: Onodera – mondta az irodavezető. – Ohó! – mondta a lány, aztán hirtelen elkapta Onodera csupasz karját, és körülszaglászta hegyes kis orrocskájával. – Tengerillatú. Szokott vitorlázni? – A víz alatt úszkálgat – mondta Joszimura. – Á, hát maga az?! – Mako hostessnek kerekre tágult a szeme. – Hírből már ismerem, és nagyon kíváncsi voltam magára. Megkértem hát Joszimuraszant, hogy mutassa be magát. Nagyon örülök, hogy megismerhettem. – Köszönöm... – Onodera szája sarkával mosolygott.

88

– Iszol valamit? – Joszimura intett. – Konyakot? – Ahhoz még korán van. Inkább egy whiskykoktélt vagy valami ehhez hasonlót. A halk zene elhallgatott. A sűrű félhomályban az asztali lámpák olyan élénken világítottak, mint utcai testvéreik. Megvilágosodott a színpad, és rázendített a kis létszámú dzsesszzenekar. A hangszerek tompítottan, diszkréten szóltak. – Ti csak iszogassatok tovább nyugodtan, én egy kis időre elmegyek – mondta Joszimura, és felállt az asztaltól. Amikor kettesben maradtak, Mako lesütötte szemét, és elhallgatott, mint egy kisiskolás lány. Húszévesnek vagy még annál is kevesebbnek, afféle kis naiv süldőlánykának látszott. Nem is volt nagyon kisminkelve, talán mert bőrét bronzbarnára sütötte a nap. Álla még most is őrizte gyermekkori kerekdedségét. Amikor tekintete találkozott az Onoderáéval, bátortalanul elmosolyodott. – Nem táncolna egyet? – kérdezte. – Nem... – Onodera visszamosolygott rá. – Nem tudok... Néhány pár táncolt a teremben. Onodera minden érdeklődés nélkül figyelte őket, elvégre valamit csak néznie kell. – Divatos hely – mondta, és azt hitte, hogy ezzel bókot mond a lánynak. – Meghiszem azt! Első osztályú bár, méghozzá a Ginzában – nevetett fel Mako, mintha ez olyan nevetséges volna. – Magas rangú hivatalnokok, gyárosok járnak hozzánk, általában olyan emberek, akik nem a saját pénzükből isznak. – Régóta vagy itt? – Három hónapja. Előtte a gyorsított felsőfokú tanfolyamra jártam. De nehezen ment a tanulás, hát abbahagytam.

89

– Ez a mulató persze érdekesebb hely, mint a tanfolyam? – No, persze! És még pénzt is kapok. A mámor – mégiscsak három adag gint hajtott fel egymás után– szétáradt egész testén. Úgy érezte, valamilyen titokzatos helyre csöppent. Mennyi pénz kellene egy ilyen mulató felépítéséhez, méghozzá a Ginza negyedben? Milyen életet élhetnek és milyennek látják az életet azok, akik estéről estére zeneszó mellett iddogálnak ebben a sápadtkék félhomályban? És mit látnak, miről álmodnak és mire várnak ezek a még oly fiatal, üres tekintetű, bájos teremtések, akik benne élnek a nyüzsgő éjszakai kavargásban? Vajon milyenek lehetnek, amikor elmúlik ez az illuzórikus, mesterséges éjszaka, ahol halk, lassú, de egész lényüket átitató zene szól, ahol jégkockák csörrennek a poharakban, és ahol nők suhannak tova, úgy lebegve, mint az élénk színű uszonyruhás halacskák valahol a fehér és piros asztali lámpák fényétől csillogó, sápadtkék tenger mélyén?.. – Iszik még? – kérdezte Mako. – Igen. De ezúttal gint tonikkal. – Úgy iszik, mintha vizet inna. Onodera agyának valamelyik sötét zugában halkan, de kitartóan dörömbölt a vágy, hogy gyorsan leigya magát. Úgy érezte, hogy képtelen ellentmondani főnökének, aki ma este találkára akarja vinni. – Aztán nagy az a tengeralattjáró? – kérdezte Mako. – Nem. Igaz, hogy az effajta hajótípusok között nagynak számít, de nyilván nem akkora, amekkorát te elképzelsz magadban. Ha négy embert vesz fel a fedélzetére, már mozogni sem lehet benne. De azért jól bírja a tízezer méteres mélységet… – Tízezer méter... – Ijedtség csillogott a lány kerekre tágult szemében. – Még elképzelni sem tudom, mek-

90

kora lehet az a mélység. De mi van ott, a feneketlen mélység alján? Onodera reflex szerűen nyelt egy nagyot, pillanatig a halványsárgán fénylő asztali lámpára meredt, aztán halvány mosoly kíséretében ezt dörmögte: – Ott semmi nincs. A nyomás négyzetcentiméterenként egy tonna... Több ezer kilométer hosszúságú sárkány, amelynek enyhén remeg a bőre. Ezt a sárkányt látta ő a víz alatti világítórakéta borongós fényében. – Halak sem tanyáznak ott? – Dehogynem. Még akkora mélységben is... Még olyan alacsony hőmérsékletű és iszonyatos nyomású vízben is, ahová egyetlen fénysugár sem hatol le, van élet. Halak és gerinctelenek élnek ott. – Ó-ó, mi öröm lehet olyan mélységben, hidegben, sűrű sötétségben élni? Onoderát meglepte a lány hangja, és fürkésző pillantást vetett Mako hostessre. A lány kerek szeme könnyben úszott. – Nem tudom – felelte gyengéden Onodera, mintha csak egy gyermeket akarna megnyugtatni. – De akkor is élnek. Biztosan erre a lányra célzott Joszimura, amikor egy nem mindennapi nőcskét emlegetett, gondolta Onodera. Valóban, volt benne valami nagyon gyermekien naiv. Lehet, hogy A sellő és a piros gyertya című mese jutott az eszébe? – Hát Joszimura-szan? – kérdezte az asztalukhoz lépő Juri. – Elment valahová. Ahhoz már túl hosszú ideje van távol, hogy a toaletten legyen. – Nem oda ment. Nemrég láttam őt az irodában, telefonált – mondta Juri, és tekintete hirtelen a semmibe révedt. – Ah!... – kiáltott fel. – Mi van veled, mi történt? – Onodera azt hitte,

91

hogy epilepsziás roham vagy valami más jött rá a lányra, mert szörnyen eltorzult az arca, finom bőre pedig hulla sápadt lett. De csak egy pillanatig tartott az egész. – Már el is múlt– suttogta Juri még mindig dermedten. – Micsoda?! – A földrengés. Nézze! A poharakban remegett a víz, halkan csörögtek a félig elolvadt jégkockák. – Észre sem vettem. Biztosan berúgtam... – Különösebben nem félek a földrengéstől, de nagyon érzékenyen reagál ok rá – mosolygott Juri. – Még meg is kérdezték tőlem, hogy nem születtem-e a menyhal* évében. Az utóbbi időben pedig igencsak gyakran reng a föld. – Különösen Tokióban – csatlakozott a lány véleményéhez Onodera. – Naponta két-három lökés is előfordul, és elég jól érezhetők. – De még mennyire érezhetők! – Juri összehúzta szemöldökét. – Valahogy nem jó ez, át kellene költözni máshová. Makóra pillantott, és csodálkozva kiáltott fel: – Már megint bőgsz! Megbántott Onodera-szan? – Ugyan már – szeppent meg Onodera. – A tengerről meséltem, erre... – Értem. Régi szokása ez Makónak – nevetett Juri. – Olyan, mint egy kisgyerek. Minden átmenet nélkül egyszer csak elbőgi magát, vagy hirtelen felkacag... A teremben feltűnt Joszimura délceg alakja. Le sem ült az asztalhoz. – Gyerünk, Onodera-kun, lassan mennünk kell – mondta. * Japánban az a hiedelem járja, hogy a menyhal előre megérzi a földrengést és figyelmeztet is rá - A fordító

92

– Máris elmennek?! – csodálkozott Juri. – Miféle dolog ez? – Még be kell ugornunk valahová. Onodera-kun, vár a kocsi. – Hová megyünk? – állt fel tétován Onodera az asztal mellől. – Dzusziba. Átszóltam telefonon, már várnak minket. – Ilyenkor? – Onodera megtörölte nyakát. – Nem tudom, mit mondjak. – Na és aztán? Az utcán még világos van – vetette oda indulás közben Joszimura. – Másfél óra múlva ott vagyunk: a harmadik keihini úton megyünk, majd ráhajtunk az új-kamakuraira, és nyílegyenesen repesztünk tovább. Új Mercedesem van. – Várni fogjuk magukat, nézzenek be megint – mondta Mako Onodera kezét szorongatva.– Ugye, majd részletesen mesél nekem a tengerfenékről? – Ohó! – nevetett Joszimura. – De gyorsan megtaláltátok a közös nyelvet!

2. A kocsiban Onodera elpilledt és elaludt. Közrejátszott ebben a kimerültsége is. A beszálláskor azonban megtudta, hogy a lány egyedül van a nyaralóban, a szülei Idzuban tartózkodnak. – Egyedül – motyogta Onodera. – De ott van a szolgálója. Ma a barátaival afféle házi bulit tart – sietett a magyarázattal Joszimura. – Gyakran rendez ilyesmit. Valaha én is állandó részvevője voltam ezeknek az esteknek. Az utóbbi időben azonban nincs rá időm, sok a dolgom... – Házibuli... – nyomott el egy ásítást Onodera. – Tudja, nem nekem találták ki az efféléket.

93

– Ne félj, mindenki tisztességesen, előkelően viselkedik. No persze néha előfordul kisebbfajta botrány, de hol nem... Lesz, ami lesz, gondolta Onodera, és elaludt. Amikor pedig felébredt, kocsijuk az alkonyati homályba vesző tengerparton száguldott. Keresztülrobogtak Dzuszin, majd a Hajamába vezető út felénél befordultak egy magánútra, és felértek egy erdő borította dombra. Tetején kissé szokatlan külsejű ház állt, olyasféle, mint amely átmenetet képez Wright Vízesés fölötti háza és a Tojásdad alakú lakóház között. Az avantgárd stílusú kerti lámpa világoskék és halvány smaragdszínű fénnyel világította meg a növényeket. A műanyag tojáshoz hasonlító házból élénk fény és muzsika áradt. Joszimura teljesen otthon érezte itt magát. Az udvarra néző franciaablakon jutottak be a házba. A rövid folyosón egy huszonhét-huszonnyolc év körüli, csontos lánnyal találkoztak: az egyik kezében egy pohár bort, a másikban cigarettát tartott. Szemét erősen kifestette, szűk nadrág, vékony garbó volt rajta. – Á, jó estét – mondta kissé botladozó nyelvvel. – Magukat már epedve várjuk. – Rei-szan? – kérdezte Joszimura a bennfentesek hangján. – Itt van. Ma kicsit érzelgősek vagyunk. Kinyitottak egy fehér műanyag ajtót, s egy közepes nagyságú, krémszínű, homorú falú, ovális szobába jutottak. A padlót mohaszerű zöld szőnyeg borította. A túlsó sarokban elefántcsontszínű zongora állt. A Hans Alp képein látható szabálytalan palettára emlékeztető, áttetsző asztal körül furcsa, de láthatóan igen kényelmes fotelekben mintegy öten ültek: férfiak és nők vegyesen. A bárpultnál egy lány állt, koktélkeverővel a kezében, s most feléjük fordult. Fél arcát eltakarta hosszú és lazán leomló haja.

94

– Isten hozta magukat – mondta minden hangsúly nélkül. – Üdvözlet – köszöntött mindenkit Joszimura egy régi ismerős bizalmaskodó hangján. – Bemutatom Onodera-kunt, cégünk víz alatti kutatásokkal foglalkozó osztályának munkatársát. – Kérem, foglaljanak helyet – mutatott a fotelre egy kihajtott nyakú, fakó színű inget viselő, világos bőrű, kellemes külsejü fiatalember. – Mit isznak? Onodera kissé zavarban volt. Ezeknek az embereknek az eleganciája, finomsága és jólneveltsége furcsa módon egyszerűséggel és szívélyességgel párosult. Az egész légkör feltűnően különbözött attól, amilyennek Joszimura szavai után Onodera elképzelte magában, és máris faragatlan vidékinek érezte magát, aki teljesen kirí ebből a finom úri társaságból. Amikor egymás után bemutatkoztak, a nevük ismerősként csengett a fülében: sokszor találkozott velük a lapok hasábjain. Onodera lassacskán rájött, hogy olyan környezetbe csöppent, amilyenben azelőtt nemigen forgolódott: a ház valamennyi vendége az úgynevezett szellemi elithez tartozott. Az a sápadt, csinos arcú fiatalember, aki a zongorának támaszkodik – futott át Onodera agyán – zeneszerző, aki avantgárdista zenét komponál, amelyet nemigen értett meg az olyan átlagjapán, mint amilyen Onodera is volt. A komponista sokkal népszerűbb volt külföldön, mint idehaza, s már több nemzetközi díjat kapott. Itt volt egy fiatal közgazdász is, akinek nevét gyakran olvashatta Onodera a folyóiratok cikkei alatt. És volt még itt egy producer meg egy építész, akik jóllehet nem igazán híresek, mégis eléggé ismertek voltak, és bizonyos népszerűségnek örvendtek. Onoderát végül bemutatták a bárpultnál álló lánynak. Abe Reikónak hívták, és a ház úrnője volt, az a

95

bizonyos lány, akivel Joszimura meg akarta őt ismertetni. Onodera zavarában nem tudta, hová nézzen. – Iszik egy ilyet? – mutatott Reiko egy pohárra, amelyben valamilyen folyadék csillogott, és félig közömbös, félig fáradt pillantást vetett a férfira. – Kér? Ez martini, igya meg. . . És Onodera orra alá tartotta a koktélkeverő edényt. A férfi alig hallható “köszönömöt” motyogott, és átvette az üveget. Ekkor a lány hátrahajtott fejjel kurtán felkacagott... – Bocsásson meg, kérem, maga először van itt, én meg... – És a nyelve kissé botladozott. – Az a helyzet, hogy egyetlen koktélospoharunk sem maradt, mert mindet összetörtem. – Semmi baj, ne zavartassa magát emiatt – préselt ki magából egy mosolyt Onodera. – Egészségére. Onodera az ajkához emelte a koktélos üveget, és egy hajtásra fenékig ürítette. Aztán kézfejével megtörölte a száját, és az üveget visszatette a pultra. – Köszönöm, nagyon finom volt... S ezzel hátat fordított a lánynak, és az asztalhoz ment. – Mondja csak, Onodera-szan... – szólította meg szívélyes hangon, mint ahogy egy régi ismerőst szokás, a fakó ingű fiatalember, és hellyel kínálta. – Joszimura-szantól hallottam magáról. Ön természetesen el tud vezetni egy tengeralattjárót? – Tudni tudok... Nyitott típus vagy ernyős? – Ernyős, afféle játékszer csupán, de le tud merülni háromszáz méterre. Bizonyára ismeri a Schwarzkopfféle típust... – Hogyne, jól ismerem. Mi a szándékuk vele? – Létre akarunk hozni egy víz alatti vidámparkot – kapcsolódott a beszélgetésbe a közgazdász. – Nem gondoltunk valami nagyszabású dologra, de teljesen új attrakciókkal szeretnénk kirukkolni. Arról van szó,

96

hogy az egyik idegenforgalmi testület finanszírozná a terv kidolgozását. Még egy víz alatti hangverseny termet is építenénk ott – és a fiatalember egy tervvázlatot terített szét az üvegasztalon, majd a zongora mellett ácsorgó zeneszerző felé intett. – Épp most komponálja a Vízalatti szimfóniát. Nagyon érdekes műnek ígérkezik. – Segítene nekünk a szabad idejében? – fordult kertelés nélkül Onoderához egy másik fiatalember, a tervező. – Beléphetne a csoportunkba. Mi valamennyien csak szórakozásból foglalkozunk ezzel. Hiszen ha szabályosan akarnánk kidolgozni a tervet, a személyi állomány fenntartása túl sok pénzt emésztene fel. – Tőlem pedig azt kívánnák, hogy derítsem fel a tengerfeneket? – kérdezte Onodera, és futó pillantást vetett a tervvázlatra. – Nagyjából azt. Lehet, hogy mi túl sokat kívánunk magától, de ha cégénél hivatalosan rendeljük meg a tengerfenék bennünket érdeklő szakaszának tanulmányozását, az rengeteg pénzbe kerül, a legfontosabb pedig, hogy nem lesz lehetőségünk kötöttségek nélkül beszélni, véleményt cserélni magával. Úgyhogy nagyon jó lenne, ha csatlakozna hozzánk. Bekapcsolódna zajos, lármás, heves vitáinkba... – A bázisunk egyelőre ez a nyaraló – mondta a kihajtott ingű fiatalember. – A Schwarzkopf-féle hajó pedig jelenleg Aburacubóban van. Igaz, Reiko-szan? – Még egy pohárral? – kérdezte Reiko, feléje nyújtva a cinzanós poharat, és részeg tekintettel meredt rá. Kis ideig még az új típusú víz alatti vidámparkról folyt a beszélgetés. Újra és újra belenéztek a tervvázlatba. Onodera, akit kellemes izgalom járt át, szintén részt vett a vitában, hozzászólt a tervvázlathoz, a kutatómunkák tervéhez. Ebben természetesen közrejátszott az ital is. De sokkal jobban foglalkoztatta, sőt nyugtalanította Reiko, aki most Joszimurával beszél-

97

getett. Onodera sűrűn pillantott feléjük. Joszimura, aki le nem tette kezéből a koktélkeverőt, whiskyt szódával ivott, és egyfolytában beszélt valamit Reikónak. A lány bizonytalanul tartotta a koktélos poharat, és részeg mozdulattal dobálta hátra az arcába hulló haját. Nem lehetett tudni, figyelt-e Joszimura szavaira. Arckifejezése nem változott, de néha hirtelen felkacagott, vagy vállai közé húzta a fejét, ahogy azt gyakran csinálják a részegek, vagy pedig hátra vetett fejjel, száraz nevetésbe tört ki. Úgy viselkedett, mint egy kislány. Vékony karjai és lábai valóban kislányosak voltak, de mellben, csípőben, amelyet lazán ölelt körül tarka ruhája, meglepően erős volt. A magas, vékony lány egyáltalán nem látszott törékenynek. Teljesen érett nő volt. Víz alatti vidámpark, amelyet szórakozásból építenek, gondolta Onodera. De az is lehet, hogy ez csak csalétek, amelyet kimondottan az ő számára készítettek? Hogy ezzel álcázzák a Reikónál tett látogatásának igazi célját... Ha ez valóban így van, akkor ez Joszimura mesterkedése. – Nekem mindegy, csak minél előbb építsétek fel – mondta Reiko, és otthagyva Joszimurát a bárpultnál, bizonytalan léptekkel az asztalhoz ment. – Meg akarom alakítani a víz alatti nudista klubot. Jelöljetek ki egy helyet számára a tervetekben. Mert ha nem, fogom magam és be-zá-rom a bázist! A férfiak nevettek. A figyelmes, kihajtott ingű fiatalember karon fogta a tántorgó Reikót, és leültette egy fotelbe. Ismét ivott mindenki. Valaki a bárpulthoz ment, másvalaki meg bekapcsolta a lemezjátszót. Onodera töltött magának skót whiskyt és szódát, és hanyagul a zongorára támaszkodott. A zeneszerző, aki eddig még egy szót sem szólt, Joszimura felé intett. – Ez az alak a főnököd?

98

- Ühüm... – bólintott Onodera. – Persze, nem szép dolog ilyet mondani, de undorító egy pasas – mondta a zeneszerző ajkbiggyesztve. – Közönséges, agyafúrt fickó, ha nem látja valaminek a hasznát, egy lépést sem tesz az érdekében, mindenből hasznot tud húzni. Az ilyen alakokból, még ha tehetségesek is, teljesen hiányoznak az emberi érzelmek. A hatalomvágy már ösztönükké vált... akárcsak a nemi ösztön vagy efféle... Onodera nem tudott mit szólni ehhez, ezért némán ivott. – Semmi keresnivalója itt! – folytatta a fiatal zeneszerző epésen. Különös arca volt: megnyerő, de sehogy sem illett össze egész külsejével. – Inkább golfozna a volt főnökeivel vagy a gyárosokkal. Az ilyeneknek teljesen mindegy... – Nem tudom, miért haragszol rá ennyire, de jobb volna, ha nem lennél hozzám ennyire őszinte. Elvégre először látsz – mondta Onodera nyugodt hangon, és ujjai között forgatta a poharat. – Persze, nem szaladok hozzá, hogy beáruljalak, de kaphatsz tőlem egy pofont. Lehet, hogy egyetértek veled, de ő akkor is a főnököm, érted? A zeneszerző kis ideig mereven nézte az Onodera kezében táncoló poharat, aztán a vállára csapott, és egyszerűen így szólt: – Bocsánat, felejtsük el! – összehúzta szemét, és egy pillanatig Onodera alakját méregette. – Keménykötésű fickó vagy! És biztosan erős is – tette hozzá hanyag egyszerűséggel. – Nem szeretnék pofont kapni tőled. – Csak ilyennek látszom. A látszat sokszor csal. Valójában gyengébb vagyok egy nőnél. Mind a ketten hangosan felnevettek. Az iménti affér kiváltója pedig ezalatt vidáman tovább fecsegett az asztal körül újból összeverődött fiatalemberekkel.

99

– Állandó látogató ő itt? – kérdezte Onodera Juitól. Így hívták a zeneszerzőt. – Nem egészen. Az utóbbi időben mintha sűrűbben fordulna meg itt. Réges régen, amikor egyetemista volt, albérlőként az Abe család rokonainak tokiói házában lakott. Ennyi az egész kapcsolata az Abeházzal. – És a lány szülei? – Idzuiak. Itt van a közelben – intett Jui valamerre. – Földjük van Idzuban és Szidzuokában. Néhány sziget. Éppen azon töröm a fejem, hogy talán éppen ezekre a szigetekre fáj ennek az alaknak a foga. Onodera rosszul érezte magát. Homályosan már derengett előtte valami. De túl kicsi a valószínűsége annak, hogy meg lehessen valósítani az efféle ötletet. Még minden bizonytalan, legalábbis jelen pillanatban. – Menjünk fürödni! – kiáltotta el magát Reiko, aztán talpra szökkent, és ledobta magáról a ruhát. Bronzbarnára sült teste, feszes melle és csípője meglepően erősnek tűnt. Kifakult bikinije alig takarta el meztelenségét. – Már megint?! – kiáltott vissza a kihajtott ingű fiatalember. – Hányszor lehet fürödni? – Nekem elég volt – mondta az építész, és megtömte pipáját. – Csak az imént tértem magamhoz, amikor letusoltam. Hozzá még rettenetesen ki is merültem... – Inkább ne – tette hozzá Joszimura figyelmes, gyámolító hangon. – Hiszen sokat ittál. – Senki nem tart velem? Ahogy parancsoljátok!... – és Reiko szándékosan tántorogva elindult a terasz felé. – Feküdjetek le, ne várjatok meg... – Hát te? Nem tudsz úszni? – kérdezte suttogva a zeneszerző Onoderától. – Nem szabad egyedül elengedni... Hozzá még éjszaka... Reiko éppen ekkor haladt el mellettük. Megállt, és gyors pillantást vetett rájuk.

100

– Maga sem jön? Onoda-szan... – Megyek! – Onodera pillanat alatt lehúzta ingét. – Egyébként Onodera a nevem. Reiko nem kért elnézést a nyelvbotlásért, csak felkacagott és elindult. Remek alakját követve, Onodera is kilépett a teraszra, menet közben húzva le és hajítva az asztalra nadrágját. A terasz sarkában, fenyőágaktól takartan felvonó bújt meg. A szűk fülkében egy pillanatra összeért a testük. Onodera összébb és félrehúzódott. Amint a lift elindult lefelé, sötét lett a fülke. Csak a fenyők zúgása és a hullámok csobbanása hallatszott. A lift ütemesen kattogott, ugrándozott a síncsatlakozásokon, és Onodera furcsa szorongást érzett Reiko közeli lélegzésétől. Csillagok nem ragyogtak az égen, fülledt volt a levegő, meleg szellő fújdogált. – Mit gondol – kérdezte Reiko váratlanul, minden hangsúly nélkül, amikor már csaknem leértek, és már látszott a higanygőzlámpa hideg fénye – , hány férfi csókolt meg ebben a fülkében? – N-nem tudom... – Csak egy – suttogta Reiko, és hangjából önmegvetés csendült ki. Onodera már nem tudott semmit sem válaszolni, mert a lift megállt. A betonozott partról deszkapalló vezetett a vízhez, a másik végét vízen ringó parafa bója tartotta. Reiko, vissza sem fordulva, elindult előre. Amint véget ért a stég, úgy lépett a vízbe, mintha csak tovább folytatná az útját. Onodera óvatosan ereszkedett a vízbe a lány mögött. A tenger meleg volt, és majdnem teljesen nyugodt. Amint a teste megszokta a vizet, és ellazultak izmai, Onodera ellökte magát a talajtól, és úszni kezdétt. Éppen keresni kezdte a sötétben a lányt, amikor hirtelen enyhe rúgást érzett a hasán, és egyszer csak megpillantotta az orra előtt Reiko fejét. A lány mellen úszva, lassú tempóban haladt a nyílt tenger

101

felé. Onodera megkerülte, és mintegy védelmezve előreúszott. Úgy tűnt neki, mintha a lány homályosan fehérlő arcán mosoly villant volna meg. – Motorcsónakázunk? – kérdezte Reiko. – Nem... Inkább forduljunk vissza... – Ússzunk versenyt? – Á, nem, nem érdemes. – A szívem jó erős. – Mindegy. Túl sokat ittál... – mosolygott Onodera. – No meg én is. Némán úsztak tovább. Reiko megcélozta a stégtől ötvenméternyire húzódó kis homokstrandot. Partközelbe érve nem szállt ki a vízből, hanem hasra feküdt. Onodera, aki megint érezte az iménti szorongást, mellé telepedett a vízben, de kissé távolabb a lánytól. – El akar venni feleségül? – kérdezte Reiko váratlanul éles hangon. Onodera hallgatott, mert nem tudta, mit feleljen. – Mi az, nem fűlik a foga hozzá? kérdezte ismét a lány. – Nehéz megmondani – dörmögte a férfi. – Hiszen csak most találkoztunk először. – Pedig Joszimura-szan rá akar kényszeríteni bennünket erre a házasságra. – És Reiko belefúrta ujjait a homokba. Az öregem kérte meg erre majdhogynem könnyes szemekkel. Könyörgött, hogy adjon engem férjhez... Ezért hozta ide magát... – Én csak ma este szereztem tudomást róla. . . – Ravasz kópé: tudja, melyik férfi típus tetszik nekem... Tetejében még érdekházasságnak is vehetjük? – Kinek az érdeke? – kérdezte Onodera élesen. – Nem tudom. De amikor nagy hévvel, próbált rábeszélni engem, hogy menjek magához, hirtelen ez volt az érzésem. Kis ideig hallgattak. Aztán Onodera némi tétovázás után megkérdezte:

102

– Hány szigete van az apádnak? – Ugyan már, nem számít az birtoknak! Egyszerűen az a hobbija, hogy ezek a szigetek az övéi legyenek. Aprócska, lakatlan szigetecskék. – Az Idzu-félsziget közelében levő Szu-sziget az övé? – Igen. Miért?.. No lám, a magyarázat már félig-meddig kész, gondolta Onodera, bár Reiko semmit sem mondott erről. Ez bizonyos mértékben cégének titkaihoz tartozott. Tavaly pontosan ebben a körzetben végezte a tengerfenék kutatását a kitermelési osztály. Ő akkor csupán az előzetes kutatásokban vett részt, a fúrásokat már nélküle végezték. De tudta, hogy ott valamiféle lelőhelyet találtak. Lehet, hogy aranyat. Ez a hír járta. Joszimurának biztosan van pontos informáctója róla. – Ha ennek a házasságnak üzleti szaga volna, elriasztaná? – Nem – vakkantotta a férfi. – Én... tetszem magának? – Nem tudom. Ahhoz, hogy ezt felmérjem, kicsit többet kellene érintkeznünk... – Csak nem azt akarja mondani, hogy annak eldöntéséhez, hogy tetszik-e vagy sem valaki, sűrűn kell vele érintkezni? Nekem viszont maga tetszik – mondta Reiko tagoltan, és felkönyökölt. – De nem olyan értelemben, hogy férjhez akarok menni magához. Bolondulok a szexért, de férjhezmenetelre még nem gondoltam. Egyszerűen nem értem, miért kell megnősülni és férjhez menni. Maga egyáltalán nősülni akar? – Ühüm... – Miért? Minek? – Hogy gyermekeim legyenek. Onodera érezte, hogy a lány mereven figyeli őt. Testüket sima hullámok nyaldosták. Visszahúzódva magukkal sodorták a homokot, amely csiklandozta

103

bőrüket. Reiko még mindig őt nézte. Úgy látszik, meghökkentette az egyszerű és világos válasz. Onoderának pedig már az idegeire kezdett menni ez a kérdésfelelet játék. Reiko hirtelen mélyet sóhajtott. Hosszú sóhaj, végén egy kis remegés. Beletenyerelt a homokba, és oldalára fordult. A halk nesz zenébe csapott át. – Mi ez? – kérdezte Onodera csodálkozva. – Vízhatlan rádió, a melltartómba van varrva – felelte Reiko rekedtes hangon. Onodera hallgatta sűrű lélegzését. – Mire vársz? Ölelj meg! – Most?! – Igen. Vagy talán túl gyorsnak tartod? Mintha említettem volna neked, hogy nem undorodom a szextől. Onodera hallgatott. A sötét messzeségbe vesző nyílt tengert fürkészte. Ami azt illeti, ügyes fickó ez a Joszimura. Milyen jól megtervezett mindent. Biztosan ő lesz a násznagy. Reiko apjának nyilván szava van a Halászszövetségben és befolyása a helyi hatóságoknál. A kezében futnak össze a szükséges összeköttetések szálai. És ennek az embernek egyetlen, imádott lányát akarja Joszimura férjhez adni a saját beosztottjához. Bárhogy fordul is a kocka, az mindenképpen Joszimurának a tengerfenéki lelőhely kitermelésével kapcsolatos érdekeit szolgálja. Joszimura nem hagyja a magáét! Ez a becsvágyó férfi biztosan a saját zsebére is dolgozik. Ebben az esetben Reiko gazdag apjának pénzügyi támogatása... Stop, stop... nemcsak erről van szó. A víz alatti vidámpark, amelyet ezek a fiúk, Reiko vendégei – saját szavaik szerint – csupán “szórakozásból” akarnak létrehozni, ugyancsak összefüggésben van Joszimura szándékaival. Igen, a főnöke minden esetben szándékosan hanyagul, mintegy csak úgy mellesleg fonja finom hálóját, de feltétlenül csak a

104

maga hasznára. Ilyen már a Joszimura természete. Félelmetes. Ha pedig ez így van, és Onodera tisztában van ezzel, vajon támogatnia kell-e Joszimurát terveinek megvalósításában? Amennyiben karriert akar csinálni, természetesen a kezére kell játszania a főnökének. De Onodera undorodik ettől az egész játéktól, mi több, nem kér az effajta sikerből, egyáltalán nem érdekli az emberi társadalom. Szívének nagy részét a tenger tölti be. Íme, itt terül el előtte: csendes és sötét, s úgy mozog, lélegzik, mintha élne. A távoli szigeteken fekete tömegként magasodnak a hegyek. És fölöttük csillagok szikráznak, remegnek. A tenger – és a reszkető Föld... A világűr fekete. térségében úszó hatalmas gömb. Több ezer, tízezer, százezer év telik el, és a Föld csak úszik és úszik, rója a köröket. És az egészet könnyként borítja el a keserűsós víz, és csak itt-ott emelkedik ki e vízből egy-egy szárazföld. A szárazföldön meg az emberi vágyak szövevényes világa, ahol tombol a hatalom, a pompa, a nyomor, az intrika, a szerelem, a hiúság, az apátia... – Ölelj már át... Reiko hangja visszafojtottan, forrón hangzott. Onodera érezte, hogyan hullámzik feszes melle. A lány karjai a nyaka köré fonódtak... Onodera majdnem felkiáltott. Messze a távolban, a tenger fölött, amerre nézett, fellobbant, majd végigsuhant a sötét fekete éjszakai égbolton egy vakító fénypont. A háttérben egy pillanatra kirajzolódott a távoli Idzu hegyvonulatának körvonala. Nem egyszerű villámlás volt, fénye túl élénk, vakítóan fehér volt. Mit is jelent ez a fény? Mit jelenthet?... Egészen közelről hallotta most a muzsikát, és a nyakára fonódó karok a földre húzták. Reiko remegő, enyhe szeszillatú ajka kissé sós ízű volt. A lány karjai ekkor hirtelen összeszorították. A zene még mindig tolakodóan harsogott,

105

de a következő pillanatban az is, meg minden köröskörül eltűnt valamerre... Hirtelen összerezzent. – ...a holttest... – hallatszott a rádióból közvetlenül a füle mellett... Megállapítást nyert, hogy az egy héttel ezelőtt nyomtalanul eltűnt Gó Rokuro úr, N. építőipari társaság kutatóosztályának alkalmazottja harmincegy éves volt. Gó úr annak a részlegnek a geodéziai csoportvezetője volt, amely az új tokaidói szupergyorsforgalmi vasútvonalat építi. Munkatársai szerint Gó úr az utóbbi időben rendkívül ingerlékeny volt. A hónap elején az építőipari vállalat központjából Hamamacuba utazott... és onnan nem tért vissza. A fellelt holttest állapota alapján a hatóságok öngyilkosságra gyanakszanak... – Eressz el! – Onodera megpróbálta lefejteni magáról Reiko karjait. – Nem! – Reiko sűrűn zihálva, még erősebben szorította magához. – Nem, még... – Eressz el, ha mondom! – kiáltott dühösen Onodera a lányra. – Meghalt a barátom... – Hallgassák meg további híreinket... – folytatta a bemondó. Lökést éreztek a hasukban, s megrázkódott a föld. Hirtelen támadt szélroham csapta arcul őket. A strand homokja, amelyen feküdtek, enyhén rázkódott, a sűrű fűvel benőtt meredek partról kövek gurultak lefelé. Onodera ösztönösen a tengerre nézett. A távoli Idzu hegyei fölött szüntelenül villámok cikáztak. – Állj fel! – Onodera a karjánál fogva felrántotta Reikót, amitől a lány válla megroppant. – Vedd fel a fürdő ruhádat! A messzi tengeren a hegycsúcs fölött narancsszínű fény lobbant, s nyomban utána élénkvörös oszlop tört a magasba, majd iszonyatos dübörgés hasított bele a fülledt éjszakai csendbe. Aztán egymást követték a

106

dörrenések, bömbölések, sivítások, mintha több ezer ágyú szólalt volna meg egyszerre. – Mi ez? – kérdezte rekedtes hangon Reiko. – Mi történt? – Vulkánkitörés! – felelte Onodera, s arra gondolt, hogy bizonyára az Amagi vulkán tört ki, csupán az volt érthetetlen a számára, hogy miért ilyen váratlanul. – Gyorsan! – kiáltott rá Reikóra, hogy siettesse. A föld szüntelenül rengett, súlyosan és nagyokat nyögve, a meredek partról homok, apró kavicsok és szikládarabok záporoztak lefelé. Ez nem tréfadolog, gondolta Onodera, és elkapta Reiko kezét, hogy a tenger felé fussanak, ám ekkor mintha jeges kéz szorította volna össze a szívét. – Hol van az az út, amely a fokon át vezet a nyaralóhoz? – kérdezte éles hangon. – Ott szemben, a szikla mögött. De miért kérded?... – És a lány hangja remegett. – Veszélyes hely, kövek zuhoghatnak. Menjünk inkább a tenger felé. Onodera némán a lábuk elé mutatott. Az imént még a strand homokját nyaldosó hullámok eltűntek. Kilátszott a homokos tengerfenék, a víz több méternyire visszahúzódott, sötét hullámai egyre hátrább vonultak. Itt-ott már előtűntek a víz alatti sziklák. A férfi észrevette, hogy Reiko teste reszket a félelemtől. Egész lényéből sugárzott a rémület. A távoli tűzoszlop vörösre festette a felhőket és a füstgomolyagokat, a hegycsúcsról pedig csillogó lávafolyamok hömpölyögtek alá...

107

3. Tehát 198... július 26-án huszonhárom óra huszonhat perckor kitört az Amagi vulkán, amelyet az egész környéket megrázó földrengés követett. De amint az később kiderült, a kitörés nem oka, hanem következménye volt a felszíni rétegekben lezajló földrengésnek, amelynek epicentruma a Szagami-öböltől délnyugatra, tízméternyire a tengerfenék alatt volt. A vulkánkitörésekre ez egyáltalán nem jellemző. Önmagában véve a hat és feles erősségű földrengés nem ment ritkaságszámba Japánban, de ez különbözött a szokásos strukturális földrengéstől, és előidézte annak a nem működő vulkánnak a váratlan kitörését, amely már régóta semmiféle életjelt nem adott magáról. Az Amagi kitörése után nyolc perccel tűzoszlopot lövellt a magasba az Oszima-szigeti Mihara vulkán is, az Amagitól északkeletre fekvő Oomuro-hegy füstölgött, morajlott. A félszigeten hömpölygő Atagava Forró folyó – vize, mintha csak igazolni akarná nevét, gyorsan melegedni kezdett. A forrásokból és gejzírekből iszonyatos erővel gőzoszlopok törtek fel. Az Idzufélszigeten Itó és Higasziidzu városok között láva öntötte el a városokat körülvevő műút és a vasútvonal nagy részét. A lávafolyam Atakava irányában hömpölygött. A katasztrófa sújtotta város lakosait csak tengeri úton lehetett megmenteni: csónakokkal és légpárnás hajókkal. Megállapították a tengerfenéki földrengés epicentrumának koordinátáit: északi szélesség 34°59´ 10" és keleti hosszúság 139° 14´ 30". A földrergés okozta szökőár rátört az Idzu-félsziget keleti partjára, Oszima-szigetre és a Szagami-öböl egész partvidékére. A kárt szenvedett városok: Itó, Atami, Odavara, Oiszo, Haradzuka, Dzuszi, Hajama és Miuri. A földrengés erőssége nem érte el az 1930. november 26án Idzu északi részén történt nagy földrengését. De

108

a tokaidói megalopolisz szektorában már oly nagyszabású építkezések folytak, hogy akár horribilis összeget tett ki. Ezt még csak tetézték a nyári szezonnal kapcsolatos veszteségek. Sokan sérültek meg az ott nyaralók közül. A sokévi nyugalom után újjáéledt vulkán pedig továbbra is dübörögve okádta a füstgomolyagokat. A szél felkapta a vulkánhamut, és a sűrűn hulló esővel együtt a Sionan-vidék legtávolabbi zugaiba sodorta. A tokaidói és novói vasúti elágazásokon, valamint az első Állami Műúton szünetelt a forgalom, a tonei műút egyes szakaszain pedig bevezették az egyirányú forgalmat. Számos helységben szünetelt az áramszolgáltatás, itt-ott megrongálódtak a telefonvonalak. A minden élőlényt rémületbe ejtő föld pedig még mindig rengett. A félelmetesen felduzzadt tenger mélyéből feltörő, állati bömbölésre emlékeztető zúgás megdermesztette az emberek szívét. Onodera és Reiko többi vendégei elhatározták, hogy visszatérnek Tokióba. A kis méretű légpárnás hajó gyors iramban száguldott velük, egyre távolodva a földrengés körzetéből. Reiko nyaralója, amely ötven méternyire állt a tengerszint fölött, jóformán semmilyen kárt nem szenvedett. Csupán annyi történt, hogy amikor a szökőár végigsepert a hegyfokon, leszakadt a lift, kialudt a villany, s hegyomlás torlaszolta el az utat. Az utóbbi miatt mindnyájan pánikba estek. Különösen Joszimura idegeskedett, amit még csak nem is tudott leplezni. Amikor megpillantotta a magasba törő vörös lángokat, elfogta a remegés, amely azóta sem múlt el. Csak Reiko arca volt teljesen kifejezéstelen. Még akkor is, amikor Szidzuokából felhívta az apja, aki már letett arról, hogy életben találja lányát. A vendégek izgatottak voltak, a többség kijelentette, hogy halaszthatatlan dolga akadt Tokióban. Szerencsére a légpárnás hajó épségben maradt. A szökőár tombolásakor a vasredőnnyel védett

109

garázsban volt. (A hajót a Westland-M cég gyártotta, és húszmillió jenbe került. Értelmetlen fényűzés lett volna szórakozás céljaira használni!) A jelenlevők közül Onodera volt az egyetlen, aki értett a hajó kormányzásához. A hajó óránként hetven kilométeres sebességgel száguldott. Fényszórójának sugara éket hasított az éjszakai sötétségbe. Hamuval kevert eső hullott sustorogva. Onodera időnként levette tekintetét a radar ernyőjéről, és az Amagi felé pillantott, amely fölött az eget vörösre festette a tűz. Valahol a tudata alatt egyre nőtt benne az aggodalom. Még nem tudta felmérni ennek a nyugtalanságnak az okát, de homályosan érezte, hogy összefüggésben van azzal a kígyózó, iszonyatosan hatalmas és félelmetes, logikailag leírhatatlan valamivel, amelynek mozgását látta és érezte a búvárharang falán keresztül a Japán-árok legdélibb pontján... – Onodera – kiáltott rá valaki, amikor a hajó éppen Jucubót kerülte meg – Tokióból keresnek telefonon! Magánvonalon... De ő mintha süket lenne, csak állt, és egyetlen pontra szegezte tekintetét. Belsejét még mindig mardosta a dermesztő félelem. Aztán összeszedte magát. – Azt mondta, magánvonalon? – kérdezte, és eszébe jutott, hogy az utóbbi években széleskörben elterjedt a magánrádiótelefonok használata. – Kapcsolja át hozzám... – S feltette a fülhallgatót. – Halló, halló! – hallotta meg a mély basszust. – Beszéljen, kérem, itt Onodera... – Én vagyok az, Tadokoro. De nehezen tudtalak elérni! Mit csinál az Amagi? – Folytatja a kitörést... – Onodera pillantást vetett a szürke esőcseppektől borított ablaküvegre. – A Mihara is okádja a füstöt. – Úgy tudom, hogy nálad van az a napló, amelyet

110

akkor vezettél, amikor két héttel ezelőtt a Szagamiöbölben végeztél fenékkutatást. Vállalatod egyik igazgatója, Jamasziro közölte ezt velem, ő meg a te főnöködtől, Joszimurától szerzett tudomást róla... – Úgy van, hazavittem egy másolatot, hogy megírhassam a jelentést. Az eredeti példánya vállalatomnál van. De a jelentést, ráérek még leadni... – Mondd csak, feljegyeztél-e a naplódban valamiféle adatokat azokról a szokatlan változásokról, amelyeket az utóbbi időben figyeltek meg abban térségben a mélytengerifenéken? – Hogyne... De ezek inkább csak személyes megfigyeléseim és benyomásaim, mert a korábbi kutatások részletes adatai hiányoznak. Mindenesetre a fenékdomborzat a korábbi állapothoz képest – fél évvel ezelőtt vizsgáltuk meg ott a tengerfenéket – egyes helyeken egyszerűen megdöbbentő változásokon ment keresztül. De még egyszer ismétlem, ez kizárólag a saját emlékezetem alapján levont következtetés. – De legutóbb készítettetek-e térképet a tengerfenékről? Vezettetek jegyzőkönyvet a megfigyelésekről? – Általános vázlatot készítettünk, de ha nem tévedek, a fenékdomborzat elég nagy területen megváltozott… – Mondd csak, mikor leszel Tokióban? – kérdezte Tadokoro megszokott, ellentmondást nem tűrő hangján. – Tudom, nagyon fáradt vagy, de nekem sürgősen szükségem van arra a hajónaplóra. Én most Hongóban vagyok, a laboratóriumban. Te hol laksz? – Aojamában... – Onodera az órájára pillantott. Hajnali háromnegyed kettő volt. – Ha rákapcsolok, talán reggel el tudom juttatni önhöz. Címe? – Második negyed. Ha a közelben leszel, hívjál fel. – A napló adatai... valamilyen összefüggésben vannak a mostani földrengéssel? – A mostani földrengéssel? – A professzor hangja

111

már-már dühösen csengett. – Az ördögbe! Éjszakákon át nem alszom, hogy kiderítsem, meg lehet-e rajzolni egy ennél a földrengésnél sokkal nagyobb szabású jelenség kontúrjait! Ezért van szükségem minden paraméterre, ami csak fellelhető. A meglévő adatok alapján egyelőre semmit sem tudok mondani. De... – Tadokoro professzor hangja hirtelen elhallgatott. – Halló, halló... – ismételgette Onodera a kagylóba, azt gondolván, hogy megszakadt a vonal. – Lehet, hogy meghibbantam... – hangzott fel újra a fülhallgatóban a professzor kétségbeesett hangja. – Lehet, hogy féktelen a fantáziám... De nyugtalanít, éjszakákon át nem tudok miatta aludni. Ezért nagyon kérlek!... – Rendben van, értek mindent! – mondotta Onodera. Amint megkerülték Dziogaszimát, Onodera teljes sebességre kapcsolt. A bömbölés és a remegés erősödött, a Dart-X Rolls-Royce típusú turbóreaktív hajtómű hangosan felbődült, a sebességmérő mutatója remegve hagyta el a nyolcvanas számot, aztán a kilencvenest, és közeledett a százashoz. Ekkora sebességgel száguldva a szuroksötétségben, könnyen a tengeri őrjárat karjai közé futunk, gondolta Onodera. Az ablaktörlő kefék szüntelenül seperték a szélvédő üvegre fröccsent vizet. Onodera a radaron figyelve a parti domborzatot, partközelbe irányította a légpárnás hajót. “Ügyes dolog ez – gondolta Onodera – , egyáltalán nem kell félni attól, hogy lecsúszva a légpárnáról, beleütközünk a vízbe. Micsoda lassú észjárású emberek ülnek a Szárazföldi Közlekedési Igazgatóságon! Már rég engedélyezhették volna ilyen típusú hajók szárazföldi közlekedését. Kidolgozhatnák a közlekedésrendészeti szabályokat, és ezzel pontot is tehetnének a mondat végére! Akkor most kiugorhatnánk a műútra, és végigszáguldhatnánk rajta.” Az

112

Onodera mellett ülő építész bekapcsolta a rádiót. Éppen véget értek a földrengésről szóló hírek, és most harsány zene szólt. Kezdődött az Éjszakázók számára című műsor, a bemondó émelygős hangon csupa banalitást mondott. Onoderának hányingere lett tőle. Az éjszakai főváros közömbös hangon beszélt az idzui földrengésről, az Amagi kitöréséről és a szökőárról, s énekelte, mint minden éjjel, az apátia dalát. “Ja, igen, Gó... – Onodera szinte már nem is figyelt a rádióra, mert eszébe jutott a barátja. – Hiszen meghalt, önkezével vetett véget életének. De miért? Mi történt? Gó öngyilkos lett? Nem, ez lehetetlen. Bármi történt is a munkahelyén... ezt nem tehette! Nem tehette!” – Nem veszélyes ez a száguldás? – kérdezte nyugtalánul a szomszédja. Onodera felocsúdott, fogta a hajórádió mikrofonját, és beleszólt: – Mindnyájan vegyék fel a mentőövet! – adta ki a parancsot, és az üzemanyagmérőre pillantott. – Semmi vész, Harumiig futja...

A kormány soron következő nappali ülésén a miniszterelnök kabinetirodájának főnöke rövid rendkívüli jelentést terjesztett elő az idzui földrengés okozta károkról. Pontos számadatokkal természetesen még nem rendelkezhetett. Az előzetes adatok szerint a szökőár, a földrengés és a vulkánkitörés következtében megsemmisült több ezer építmény, megrongálódott több tízezer lakóház. Az Amagiból kiömlő láva majdnem elérte Atakava városát, feltételezhető, hogy több százmilliárd jenre rúg annak a kárnak az összege, amit a vasútvonalak, a műutak, az ipar, az idegenforgalom és üdülők létesítményei szenvedtek... – Nem kaptunk semmiféle előrejelzést, figyelmezte-

113

tést a földrengésről és a vulkán kitörésről? – kérdezte tompa hangon a fáradt, külföldi útjáról nemrég hazatért kormányfő. – Hiszen már régóta tanulmányozzák az elemi csapások előrejelzésének problémáját, s elég nagy összegeket fordítunk erre az állami költségvetésből. – A tudósok véleménye szerint a földrengések előrejelzése az elkövetkező öt-tíz évben még megoldatlan marad. Igaz, ez nem vonatkozik a vulkánkitörésekre... – felelte a minisztertanács legfiatalabb tagja, a Tudományos és Technikai Központ vezetője. – Hiszen egyelőre még a földrengések okait sem tudják pontosan meghatározni. Úgy gondolom, nem olyan egyszerű szemmel tartani egy bizonyos térségben a várható földrengés jeleit, különösen az utóbbi időben, amikor folyton reng a föld. – Valami effélét hallottam a Meteorológiai Igazgatóságon is... – mondta a tartomány-önigazgatásügyi miniszter. – Jelen esetben lehet, hogy voltak valamiféle előjelek, de azokat általánosságban határozzák meg, s azokból nehéz kiindulni. Olyasmi ez, mint a zavarok a rádió műsorának vételében: csak azt nem tudjuk, hogy melyik hibának van valamilyen komoly oka. Az állandó kisebb földmozgások közepette rendkívül nehéz kideríteni, hogy éppen melyik rendhagyó jelenség egy nagyobb méretű földrengés előjele... – Szóval megint leáll a szupergyorsvasút építése? kérdezte a külkereskedelmi és ipari miniszter. – Az Állami Vasúti Igazgatóság elnöke panaszkodott: eleinte a szakemberek azt állították, hogy a földrengések nem akadályozzák az építkezést, aztán egyre újabb és újabb talajelmozdulásokat fedeztek fel az építkezés színhelyén. A vállalkozók valósággal felüvöltöttek: nap mint nap új geodéziai méréseket kell végezni – mondta egy hajlott hátú öregember, a közlekedési miniszter. – Vagyis a szupergyorsvasút építésén

114

most nagy a zűrzavar. Természetesen a határidő is kitolódik... – Az esős évszak áradásai is okoznak majd meglepetéseket. Az idén már harmadszor lép érvénybe az elemi csapások idején nyújtandó segítségről szóló törvény – jegyezte meg savanyú képpel a pénzügyminiszter. – Ha ez így megy tovább, pótlólag emelni kell a költségvetési előirányzatot. A jövő évi pénzügyi helyzet nem lesz könnyű... – A továbbiakban valószínűleg nagyobb összegeket kell előirányozni erre a célra – mondta szemüvegét törölgetve az építésügyi miniszter: – Hiszen évről évre növekszik az elemi csapások számá. Persze a sajtó, a rádió és a televízió megint lármázni kezd, és “betervezett csapásoknak” kereszteli majd el ezeket. Kis ideig hallgattak. Az építésügyi miniszter szavai felkavarták azt a homályos aggodalmat, amely a kabinet minden tagját titokban mardosta. Japán tovább folytatta a városok, körzetek, ipari övezetek építésével és rekonstrukciójával kapcsolatos, hosszútávú tervek kidolgozását, mintha csak szűk területén rétegesen, egymásra lehetne építeni. Ilyen volt a közlekedési eszközök nagyfokú felgyorsításáról szóló hétéves terv, a hírközlési rendszerhez kapcsolódó információs szolgálat fejlesztésének ötéves terve, a mezőgazdaság átszervezésének tizenöt éves terve, az automatikus ellenőrzési és irányítási rendszer fejlesztésének nyolcéves terve, az egész ország átszervezésének tízéves terve, a társadalombiztositási terv, az ötéves lakásépítési terv. Az évi gazdasági növekedés látszatra nyolc egész négy tized százalékot tett ki, ténylegesen pedig az előző évihez képest hat egész kéttized százalékra csökkent. De nemzetközi mércével mérve még így is magas színvonalon állt, a lakosság reáljövedelme pedig lépést tartva a gazdasági növekedéssel, fokozatosan emelkedett. Reális kilátások voltak a tervek zömé-

115

nek befejezésére. De az utóbbi években valamennyi minisztérium és igazgatóság szinte teljesen kihagyta költségvetéséből az elemi csapások lehetőségét, annál is inkább, mert azok az elmúlt évek terveire gyakorlatilag nem voltak hatással. Még azok a gazdasági ágak sem vették figyelembe, amelyek a legnagyobb mértékben szenvedtek az elemi csapásoktól, mivel a kár nem haladta meg a sokévi átlagot. Ám az idén... Még négy hónap sem telt el az új év kezdete óta, és máris egy ismeretlen veszély komor árnyéka vetődött az összes tervre. Méghozzá a gazdaság valamennyi ágában... Ha külön-külön nézzük az egyes terveket, szinte semmi szörnyű probléma nem fenyeget. A tájfunok és földrengések országában, ahol előfordultak már nagy esőzések és nagy havazások, ebben a kis és nyüzsgő országban hagyománynak számított az elemi csapásokkal szembeni harc. Még ha egymást követték is az elemi csapások, az újjáépítés gyorsan és határozottan folyt. A népben történelmileg kialakult – a külföldiek szemében kissé furcsának tűnő – optimizmus, amely erőt adott nemcsak az elemi csapások leküzdéséhez, hanem ahhoz is, hogy előrelépjenek minden egyes új katasztrófa után. Sőt mondhatnánk, hogy Japán, miután túlélt egy földrengéshez vagy háborúhoz hasonló globális katasztrófát, bizonyos értelemben megújult, és még előre is lépett a haladás útján. Ebben az országban, amely nem engedte meg az új és a régi radikális összeütközését, az elemi csapásokat az ég akaratának tekintették, amely arra jó, hogy a föld színéről leseperje mindazt, ami botránykővé vált, ami akadályozta az élet rendes forgását, de amitől ők maguk nem tudtak megszabadulni. Ebben az országban – úgy tűnt – még a politikai kérdésekben sem az ész harmonikus, logikus rendsze-

116

réből indultak ki, hanem a periférikus idegrendszer jelzéseiből. A rendkívül sűrűn lakott Japánban ősidők óta élt az elemi csapások hasznosításának szinte népi hagyománya. Persze, ezt soha senki nem művelte tudatosan, de az eredmények mégis erre utaltak. Jelen esetben azonban egészen másvalami történt. Az egyes esetek nem jelentettek elvileg újat, de mindnyájan és minden területen valami szörnyű dolognak a homályos perspektíváját hordozták magukban. Alkalmasint a kabinetnek nem minden tagja érezte ezt. De egyik-másik szívét megdermesztette az ismeretlen veszély fagyos lehelete... – Most a legfontosabb probléma: a lakosság pánikhangulata... – kezdte a miniszterelnök, de hirtelen elhallgatott. Tekintetét az asztalon álló csészére szegezte. A kihűlt tea sárga felületén, amelyen az ablakon betűző nap élénk sugarai tükröződtek, apró fodrok remegtek. – Végül is meddig tartanak még ezek a földrengések? – mondta nyomatékkal a kormányfő, és hangja remegett. – Vagyis azt akarom mondani... nagyon gyakoriakká váltak... az egész országban... – A statisztika szerint nyáron sűrűbben fordulnak elő, mint télen – szólt közbe a tartományok ügyeinek minisztere. – De hiszen sok a vulkánkitörés is... – folytatta a miniszterelnök. – Mit jelent mindez? Lehet, hogy valamiféle nagyszabású változások időszaka kezdődik a természetben? Mi a véleményük? – Egy időben volt egy olyan verzió, mely szerint Kantó vidékén ismét lesz földrengés – mondta a Karhatalmi Erők Parancsnokságának vezetője. – De aztán, úgy látszik, ez nem igazolódott be... – Konkrétan: a földrengések görbéje felfelé vagy lefelé fog haladni? – kérdezte a kormányfő kissé ingerülten. Mindig szenvtelen arca idegesen rángatódzott.

117

– Szerintem persze nem olyan vészes a dolog. De ha tisztán látnánk ebben a kérdésben, az lehetővé tenné számunkra, hogy megfelelő óvintézkedéseket tegyünk. A kormányfő az utóbbi időben szemmel láthatóan ideges – gondolta a kabinetfőnök. És ennek oka természetesen nemcsak az elemi csapások, az a levegőben lógó botrány is nyugtalanítja, amely bármely pillanatban kirobbanhat annak a nagyvállalatnak a törvénytelen beruházásaival kapcsolatosan, amelyet szoros szálak fűznek a kormányfő parlamenti frakciójához. – Nem kellene meghallgatni a tudósok véleményét a földrengésről? – kérdezte az egészségügyi miniszter. – Kíváncsi vagyok, mit mondanak. – Semmi újat nem tud meg tőlük – mosolyodott el a Tudományos és Technikai Központ vezetője. – A természettudományi kutatások, a műszaki kutatásoktól eltérően, jóllehet hatalmas összegeket emésztenek fel, rendszerint igen csekély eredménnyel járnak. Nagyon ritkán sikerül pontos következtetéseket levonni. És ha akad is tudós, aki hajlandó erre, azt okvetlenül sarlatánnak vagy elmebetegnek kiáltják ki. A Meteorológiai Igazgatóságon dolgozik az egyik barátom. Gyakran találkozom vele, és nemegyszer szóba hoztam előtte ezt a témát, de a válaszai mindig ködösek. A Tudományos és Technikai Központ vezetője nemrég töltötte be a negyvenedik életévét. Ő volt a kabinet egyetlen természettudományos képzettségű tagja, és az új típusú politikusok, az úgynevezett félhivatalnokok közé tartozott, vagyis a magas rangú tisztiselőkarnak ahhoz a rétegéhez, amely az űrtechnika és az atomenergia fejlesztésében, más szóval a “nagy” tudományban tűnt ki. – Nem számít... – mondta a kormányfő, és kabinetfőnökére pillantott. – Meg kell hallgatni a szeizmológusokat, hogy mit mondanak... Apropó, gondos-

118

kodjék arról, hogy ezt ne verjék nagydobra. Különben az újságírók szokásukhoz híven megint nagy lármát csapnak. Meghallgatunk néhány tudóst. Azonnal fogjon hozzá a kiválasztásukhoz. Hirtelen az egész terem megingott. A mennyezetről hullott a vakolat, csikorogtak a falak, a csészékből kilöttyent a tea. – Elég erős... – jegyezte meg az elsápadó közlekedési miniszter, és fel akart állni az asztal mellől. A rengés éppoly hirtelen maradt abba, mint ahogy elkezdődött. Csak a csészékben remegett tovább a tea, és furcsán cuppant a víz a virágvázában: egy kis darab vakolat pottyant bele. – Reng és reng... – sóhajtott fel gondterhelten az egészségügyi miniszter. Mindnyájan elmosolyodtak, és megkönnyebbülten folytatták a beszélgetést. Távoli dörrenés hallatszott, mintha puskát sütöttek volna el, a következő pillanatban pedig kopogtak az ajtón, majd az egyik titkár lépett be, és súgott valamit a kabinetfőnöknek. Az bólintott és a többiekhez fordult. – Az imént tört ki az Aszama...

Onodera Tadokoro professzor Hongó második kerületében lévő magánlaboratóriumának első emeletén ült egy kivénhedt, rozzant, lyukas díványon, és szunyókált. Amint kinyitotta a szemét, észrevette, hogy ring a mennyezet, s vele együtt a poros neonlámpa. Csak akkor tért magához és fogta fel, hogy hol is van tulajdonképpen, amikor megrepedt az ablaküveg, és megcsikordult a dívány. Felállt, és hangosan ásított. Abban a pillanatban megszűnt a földrengés. A lépcsőn léptek kopogtak. – Tűz van? – kérdezte a folyosón szaladó, kigombolt ingű fiútól.

119

– Nincs. Azt hiszem, kitört az Aszama... Onodera felszaladt a fiú nyomában a második emeletre, ahonnan kijutott a tetőre. Néhány férfi és nő fogódzkodott a korlátba, és északnyugat felé mutogatott, közben izgatottan magyaráztak valamit. A látóhatárt nemigen lehetett látni, a kilátást elzárták Hongó rendetlenül szétszórt magasépületei, a gyorsforgalmi út hídja, a belváros felhőkarcolói és a már lassacskán felfelé szálló forró füstköd. Csak egy barnás füstcsík látszott. Bizonyára a kitörés füstje... Nem, az nem lehet!... Ez valamelyik kémény füstje... Hiszen az Aszama nem látszik ide! Több mint száz kilométernyire van innen, meg aztán a füstköd is... Onodera hallgatta ezt az összevissza karattyolást, és közben teljesen kiszállt belőle az álmosság. Hajnalban még felszaladt aojamai lakásába, magával hozta a kért anyagot és lefeküdt itt, a folyosón a díványra, hogy legalább egy órácskát aludjon a munkakezdésig. Az órájára pillantott. Fél tizenkettő volt. Fel kell hívnia a vállalatát, gondolta. Jóllehet már benyújtotta kérelmét, szabadságra csak holnaptól mehet. A lépcsőnél Tadokoro professzorba ütközött. Elnyűtt köpenyben volt, arca borostás, beesett, szeme kivörösödött. Nagyon kimerültnek látszott, egyáltalán nem hasonlított arra az emberre, akivel egy héttel ezelőtt a Vadacumiban találkozott. – Ah, Aszama... – motyogta a professzor. – Egyáltalán nem vészes... – De tegnap az Amagi, ma... – legyintett Onodera. – Most aztán elkezdenek sustorogni... – Semmi vész, sustorognak, aztán abbahagyják – és a professzor elnyomott egy ásítást. Leragadó szeme könnyezett. – Elhallgatnak, amint megszűnik a rengés. De nem erről van szó... – Hát akkor… – Onodera még egyszer az órájára

120

pillantott. – Én akkor elmegyek. Elaludtam s elkéstem a munkából. – Várj egy picit – mondta a professzor, és a következő ásítást már alig bírta elnyomni. – Nem jönnél le velem? Szeretnék egy kicsit elbeszélgetni veled. Oly édesdeden aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged. – Azt hiszem, hogy... – Onodera megállt a lépcsőnél, pillanatig tétovázott. – De, lemegyek. Holnap kezdődik a szabadságom. De még át kell adnom a munkát. Ebéd után benézek egy pillanatra és kész. Miről van szó? – Mindjárt megmondom. – Tadokoro professzor a zajongó fiatalokhoz fordult. – Meddig akartok még tétlenkedni? Munkára! Szükségem van az Aszama kitöréséről szóló adatokat tartalmazó dokumentációra. – Csak telefonálok egyet – mondta Onodera lefelé menet a lépcsőn. Tadokoro professzor magánlaboratóriuma a kétemeletes épület alagsorát és földszintjét foglalta el. Ebben a kétszintes vasbeton dobozban még egy másik, kisebb méretű, dupla falú doboz helyezkedett el, amelyben egy minikomputer dolgozott. Körös-körül nagy összevisszaságban nyitott és zárt dossziékkal zsúfolt asztalok és polcok, készülékek, műszerek sorakoztak. Kattogott az automata regisztrálókészülék. Az alagsor mennyezete alatt három fal mentén fémháló borította galéria húzódott. Ezen néhány, telefonokkal és más híradástechnikai eszközökkel zsúfolt üveg- és műanyagfalú fülke helyezkedett el. A szabadon hagyott falat hatalmas, Japánt és a környező tengereket ábrázoló térkép borította, alatta műszertábla számos sokszínű gombbal. Úgy tűnt, mintha ez a szerelvényblokkokból összeragasztott, háromszintes, helyenként megrepedezett és megsüllyedt épület

121

csak azért állna, mert szilárdan belekapaszkodott a komputert tartalmazó dobozba. A szánalmas, roskatag tákolmány ideális székhelye lehetne egy ingatlankereskedelemmel foglalkozó zugirodának. A kapu előtt egy rozoga furgon meg egy özönvíz előtti személyautó állt. Onodera végzett a telefonálással, és lement az alagsorba, testét kellemes hűvös levegő csapta meg, a légkondicionáló berendezések nagyszerűen működtek. Az alagsorban senkit se talált, bizonyára ebédszünet volt. Tadokoro professzor egymagában ült az asztalnál, tenyerébe támasztott fejjel, és valamit motyogott. Onodera odament hozzá. Tadokoro ráemelte begyulladt szemét, és úgy nézett rá, mint egy idegenre. – Ja, te vagy az... – mondta felocsúdva. – Jukinaga telefonált az előbb. Mindjárt itt lesz. Amikor közöltem vele, hogy itt vagy, azt mondta, szeretne találkozni veled. – Jukinaga-szan? – kérdezte Onodera. – Igen, nem messze lakik innen. Tudod mit? Ebédeljünk együtt! Idehozatom az ebédet – és a professzor a telefon után nyúlt.. – Beszélni akart velem? – Ühüm... – A professzor visszatette, a kagylót a helyére, és megint elgondolkodott. – Szóval, azt a bizonyos batiszkáfot... – szólalt meg kis idő múlva – ha hosszú időre kibérelnénk, mennyi lenne a bérleti díja? – Hogy is mondjam? Minden a bérleti szerződés feltételeitől függ... – Onoderát meglepte a kérdés. – Hívja fel vállalatunk kölcsönző osztályát. Én nem tudom kiszámítani, hiszen a díj a kölcsönzés időtartamától, a lemerülés mélységétől és a kitűzött feladatoktól függ... – Még valamit szeretnék tudni... – Tadoko professzor felemelte vastag mutatóujját. – Ha most azon-

122

nal kibérelem a batiszkáfot, máris használatba vehetem? – Ez lehetetlen – vágta rá Onodera. – Amint befejeződik a mostani kutatómunka, a Vadacumi Kyushuszigetre küldik. Ott folytatják a kutatómunkát Simonoszeki és Puszan között, a Koreai-tengerszoros alatti alagút építésével kapcsolatosan. Egyhónapos munka. Aztán egy indonéziai megrendelésnek kell eleget tenni. De még sok megrendelés van, úgyhogy önre csak néhány hónap múlva kerülhet sor. – De hiszen rendkívül fontos ügyről van szó! – csapott a professzor az asztalra. – Én különleges kutatómunkára akarom felhasználni a batiszkáfot. Nem lehetne protekciót szerezni ahhoz, hogy azonnal megkapjam? – Nem tudom. Erre nem tudok válaszolni. – Onodera előtt egy pillanatra felrémlett Joszimura irodavezető arca, akitől hajnalban vált el. – Ez bizonyára függ a kölcsönzés időtartamától is... Hosszú időre volna szüksége a batiszkáfra? – Egy fél évre, de lehet, hogy még ennél is hosszabb időre. – És a professzor arcán konokság tükröződött, ő maga is felmérte kívánságának képtelenségét. – Te is láttad, együtt láttuk! A Japán-árkot akarom tüzetesen, keresztül-kasul átvizsgálni. – Egy fél évre?! – Onodera a fejét rázta. – Ez teljesen elképzelhetetlen. Azzal biztosan nem éri be, ha mondjuk két másik megrendelés közötti szünetben kapja meg a batiszkáfot. Minden alkalommal sokat kellene várni. – De miért van Japánban csupán egyetlen olyan mélytengeri kutatóhajó, amely tízezer méteres mélységbe tud lemerülni?! – A professzornak elfogyott a türelme, és már majdnem kiabált. – Szép kis tengeri hatalom! Nevetséges! – Vannak olyan batiszkáfok, amelyek kétezer méte-

123

res mélységbe is le tudnak merülni, vállalatunknak is van ilyen. Az egész országban pedig öt vagy hat akad. Elvégre csak a közelmúltban merült fel az igény a nagy mélységekre lemerülő batiszkáfok iránt. Még a Vadacumit is rendszerint az ezer-kétezer méteres mélységben húzódó kontinentális talapzatok kutatására használják. Könnyebb lesz a helyzet, ha már a Vadacumi-2-t is vízre bocsátják. De a kipróbálása legalább egy évet vesz igénybe – közölte Onodera nyugodt hangon, hogy megnyugtassa a professzort. – Mi lenne, ha külföldön bérelne egyet? Az RSTD-nek, amely az Egyesült Államok csendes-ócáni partvidéke mentén végez mélytengeri kutatómunkát, két Aluminaut és négy Triest típusú hajója van. De ha ez sem sikerül, még mindig fordulhat a francia Malanda-alaphoz, amelynek három Archimédesz típusú hajója van. – Ezt én is tudom – dobott egy papírlapot az asztalma professzor: a papíron a világ összes mélytengeri kutatóhajójának a listája volt. – De én nem akarok, érted, nem akarok külföldi hajókat bérelni! Bármi áron, de japán hajót akarok kölcsönözni. Hogy miért? Mert ez a kutatás... tulajdonképpen... igen kényes ügy, a legszorosabb összefüggésben van Japán érdekeivel. Tadokoro professzor hirtelen elhallgatott. – Professzor úr... – szánta el magát Onodera. – Nem árulná el nekem, hogy mit szándékozik megvizsgálni? Azt, hogy mi történik a Japán-árok fenekén? Tadokoro felpattant a székről, haja a szemébe hullt, lángoló tekintetét Onoderára szegezte. – Hogy mi történik?! – bődült fel. – Nem tudom! Halvány fogalmam sincs! Éppen ezért kell ott körülnézni. Összegyűjtöttem az összes fellelhető adatot, de épp a legfontosabb hiányzik! Úgyhogy egyelőre semmi biztosat nem tudok mondani. Nézd csak! A professzor felkattintotta a kapcsolót. Az átlátszó

124

Japán-térképtabló alatt egy másik térkép gyulladt ki, sokszínűen, sokrétűen, mint egy mozaik. – Egyszóval összegyűjtöttük az összes meglévő adatot, és egymásra helyeztük őket. Itt mindent megtalálsz: a meteorológiai megfigyelőkét, a talajváltozásokat, a vulkánok tevékenységét, a partvonal változásait, a gravitációs ingadozásokat, a meleg áramlatokat, a föld alatti hőmérsékleteloszlást, a geomágneses változásokat, az évi geoáramlás-ingadozásokat, a tengerfenék-változásokat és -rezgéseket, a magmamozgásokat (amennyire meg lehetett állapítani), a földrengéseket, a hegyvonulatok mozgását, sőt még a bioszféra változásait is, vagyis mindent, amiről sikerült adatokat szerezni. Feljegyeztünk az ökológiai változásokról, egyebek között a halak vándorlásáról és a madarak költözéséről szóló adatokat is. De kideríteni jóformán semmit sem sikerült. Ekkor megpróbáltam az egyedit kiemelni az általánosból, vagyis a globális jelenségekből. Lehetséges, hogy egyik-másik jelenség tartalmaz új, figyelemre méltó dolgokat, de csak az ilyesmikből nem lehet komoly következtetéseket levonni. Több adatra van szükségem, többre... Sürgősen össze kell szednem legalább a mélytengeri árok fenekéről szóló összes adatot... – De miért oly sürgős? – Ezt... – rázta a fejét a professzor – ezt még nem mondhatom meg. De egyvalami aggaszt, s ez késztet a sietésre... Tadokoro professzor elfordította a kapcsolót. Karja erőtlenül hullott le. Most úgy nézett ki, mint egy teljesen kimerült vénember. – Bocsáss meg. Állandóan ingerült vagyok... – mondta a professzor elhaló hangon. – De értsd meg, kevés az adatom! No meg a pénzem is, iszonyatosan sok pénz kellene. Méghozzá sürgősen. Lehet, hogy az aggodalmam téves. A tévedés valószínűsége igen nagy.

125

Még azt is megengedem, hogy a fantáziám egyszerűen túlteng. De ahhoz, hogy tisztázzuk a dolgot, fantázia ide, fantázia oda, óriási összegek kellenek. – Nagyon szeretnék a segítségére lenni – mondta Onodera. – Igen! Igen! Segíts rajtam, Onodera! Örömmel elfogadom a legcsekélyebb segítséget is. Ha sikerül kibérelnem a Vadacumit, nem elleneznéd, ha téged kérnélek meg a vezetésére? – Hogyne, örömmel... De én azt akartam mondani, hogyha másban, is segítségére tudnék lenni... A lépcsőn lépések kopogtak. Jukinaga magántanár még ebben a hőségben is nyakkendőt és zakót viselt. Szigorú, szabályos arcán nyoma sem látszott a verejteknek. – Üdvözlöm! – mosolygott rá Onodera Jukinagára. – Ebédeljünk együtt – mondta a professzor. – Beüljünk valahová? Vagy hozassuk ide? – Nekem igazán mindegy... – Állj! – És a professzor nyomkodni kezdte a házi telefon gombjait. – Senki sem teszi fel. Már megint nincs fent senki. Várjanak meg itt. Mindjárt hozok valami hideget. Innivalót... A professzor oly gyorsan szaladt fel a lépcsőn, hogy meg sem tudták állítani. – Nagyszerű ember – mondta Onodera mosolyogva. – Igen, egyszerű és közvetlen. Ritka az ilyen a mi korunkban! – felelte Jukinaga komoly hangon, és felsóhajtott. – Zseni! minden dologba hebehurgyán veti bele magát. Ezért nálunk a tudományos körökben sokkal kevésbé becsülik, mint külföldön. A szokásos dolog… Onodera nagyon is értette, miről van szó. Figyelmét most a komputerszoba sarkában álló műszer vonta magára, és megvizsgálta közelebbről.

126

– Remek kis laboratórium – mondta. – Igazán, igénytelen külsejű... – A felszerelése körülbelül ötszázmillió jenbe került – magyarázta Jukinaga. – De mibe kerül a fenntartása? Hiszen tudja, milyen féktelen energiával dolgozik a professzor. Bárhogy takarékoskodnának is, minden pénz kevés volna, hiszen a professzor mindenbe beleüti az orrát. Hozzá még az árak is állandóan emelkednek, aztán, természetesen a munkatársak fizetése is... – Honnan van a professzornak ennyi pénze? – kérdezte Onodera. Egész idő alatt ezen törte a fejét. – A VOK-tól, a Világóceán Közösségtől. Van egy ilyen nevű vallási szervezet – mosolygott Jukinaga. – Új vallás, amely terjed az egész világon. Ügyes ötlet, mi? A napkultusz, az állatkultusz ősidők óta ismeretes, de imádat tárgyává emelni az óceánt, ez már teljesen új dolog! Ennek a szervezetnek különböző nemzetiségű emberek a tagjai, a halászoktól a hajótulajdonosokig, vagyis mindenki, akinek a munkája így vagy úgy összefügg a tengerrel. Számos országban van leányszervezete. Az egész világot behálózzák. Azt mondják, hogy a VOK központja Görögországban van, és állítólag egy milliárdos hajómágnás pénzeli a szervezetet. Vagyis iszonyatosan gazdag vallási szervezet. – Az új vallás, mint a tudomány pártfogója... – Erre aztán valóban nem számított Onodera. A Világóceán kultusza? Lehet, hogy az ő vállalatának is van valamilyen köze ehhez? – Javíthatatlan ember a professzorunk – folytatta Jukinaga. – Mint tudós nem tartozik semmilyen iskolához, rá nem vonatkozik semmilyen szabály, semmilyen hagyomány. Ha a tudománynak szüksége van valamire, magától a sátántól is pénzt szerez, és igyekszik úgy csinálni a dolgot, hogy ne akadjon fel a

127

horgán. Ebből egy jottányit sem enged. Persze, az ortodox tudósok egyszerűen nem ismerik el... A lépcső tetején feltűnt Tadokoro professzor. Jobb kezében gőzölgő teáskannát tartott, a másikban tálcát, azon szájukkal lefelé fordított csészék. – És maga, Jukinaga úr, milyen kapcsolatban van a professzorral? – kérdezte Onodera suttogva. – Az előadásait hallgattam, igaz, nem sokáig, ő az egyetemünk tiszteletbeli tanára. Tulajdonképpen ennyi az egész. De gyakran összefutottam vele a diákszálló melletti bisztróban, a professzor valahol a közelben lakott. Tudja, én szeretem őt... Egy zseni látókörével rendelkezik, és hozzá még kitartó is. Azt mondják, hogy azelőtt nem mentek ritkaságszámba az ilyen széles látókörű, nagy koncepciójú tudósok... A maiak egyre inkább afféle hivatalnokokra vagy tisztviselőkre emlékeztetnek. – Hová valósi? – Vakajamába. Érdekes vidék. Nem tudom, talán Bundzsaemona Kinokunija hatása, úgymond hagyomány, de ott olyan nagy tudósok bölcsője ringott, mint Miakata Kumakuszu vagy Jukava Hideki... – Mit sutyorognak itt? – A professzor leért a lépcsőn. – Csak nem engem ócsárolnak? – Ellenkezőleg, dicsérjük! – Ha ezt te mondod, Onodera, akkor elhiszem. Mert te őszinte ember vagy. Mondd csak, Jukinaga, te mit akarsz enni? Szuszit? Gránátgarnélát rizzsel? Tojásrántottát sült csirkével és rizzsel? Vagy talán valamilyen európai ételt? – Nekem mindegy – felelte Jukinaga. – Volna egy... – Előbb döntsd el, hogy mit eszel. Hát te, Onodera? – Tojásrántottát, sült csirkével, rizzsel – felelte Onodera. – Hát akkor én is – mosolygott Jukinaga.– Professzor úr, szeretnék négyszemközt beszélni önnel...

128

Tadokoro figyelemre sem méltatta a szavait, tárcsázott. Rendelt két adag tojásrántottát sült csirkével, rizzsel és sült gránátgarnélát, közben valami olyasmit motyogott, hogy a gránátgarnélákhoz mindig kevés, szószt adnak, majd oktató hangon így fejezte be: – Ne sajnálják a szószt! Onodera végighallgatta a telefonbeszélgetést, majd a laboratórium túlsó sarkába ment, s úgy tett, mintha egy készüléket vizsgálna. – Onodera! – hangzott fel nyomban a professzor mélybasszusa. – Gyere ide! Nem kell odébb menned. Te meg hidd el, hogy Onodera megbízható ember. Éppen most kértem fel az együttműködésre, és megígérte, hogy segít, természetesen lehetőségeinek határain belül... – Igen, de... – Nincs “de”. Megbízható! Rájöhettél volna már akkor, amikor együtt merültünk le! Szereti a természetet, ismeri a tengert. Szíve legszívesebben az egész világegyetemet befogadná. Az ilyen fickók, jóllehet tudomásuk van a különféle machinációkról és intrikákról, ők maguk nem vesznek részt bennük. Onoderát meghatották a professzor szavai, még el is vörösödött. A professzor jó emberismerő. Vajon az ilyen embert miért nem fogadják be a tudományos körök, gondolta Onodera. Talán éppen azért, mert túlságosan mélyen lát bele az emberek lelkébe? – Értettem, professzor... – mondta Jukinaga kissé zavartan. – Onodera, maga pedig ne nehezteljen rám. – Már megint badarságokat beszélsz! Nem tudod megérteni, hogy ő emiatt képtelen megsértődni? Igen, a professzor mindent, kimond, amit gondol, méghozzá a legőszintébben. Vajon mindenkivel ilyen, vagy csak azokkal, akikben megbízik? – Professzor úr, ön, mint mindig, most is szigorú , mondta Jukinaga. – Engedelmével, hadd mondjam el

129

röviden. Arról van szó, hogy nemrég felhívott az egyik évfolyamtársam, jó barátom, aki titkár a miniszterelnökségen. – A miniszterelnökségen? – húzta össze a szemöldökét Tadokoro professzor. – Hivatalnok? – Igen. A kabinet tagjai a nyilvánosság kizárásával meg akarják hallgatni a tudósok véleményét az utóbbi időben elszaporodott földrengésekről. Ezért kért meg a titkár engem, hogy segítsek neki a találkozó résztvevőinek kiválasztásában. – Teljesen rád bízta a választást? – Nem egészen. Az utolsó szót bizonyára a miniszterelnök kabinetfőnöke mondja majd ki. Valószínűleg nemcsak hozzám fordultak ezzel a kéréssel. – Tipikus hivatalnok észjárás! – fakadt ki a profeszszor éles hangon. – Soha senkiben sem bíznak meg. Sem a tudósokban, sem a népben. Senkiben! Azt fecsegik, hogy minden kiváló koponyát be akarnak vonni a munkába, de sem megfigyelőképességük, sem érzékük nincs ahhoz, hogy legalább egyet kiválasszanak közülük. Aztán csak azzal törődnek, nehogy melléfogjanak, hogy megőrizzék az erőegyensúlyt. Csupán egy gondjuk van: csak baj ne legyen! Sohasem kockáztatnak, ezért nem is láthatnak a jövőbe. Tökfilkók, taknyosok, akiknek még nem nőtt be a feje lágya, érted?! Mérlegen méricskélik a bölcseket, mert hatalom van a kezükben! Hagyd a fenébe őket! – De professzor úr, én is állami alkalmazott vagyok! – nevetett fel Jukinaga. – Az az érzésem, professzor úr, hogy ön valami oknál fogva lebecsüli a hivatalnokokat. Pedig nagy hasznára van a társadalomnak az ő realizmusuk, az, hogy meg tudják oldani a lényegbevágó, égető problémákat, hogy tiszteletben tartják a formaságokat, tudják hol a határ. Az állami hivatalok intézménye olyan rendszer, amely megosztja a gigászi szervezet, az állammá szerveződött társada-

130

lom irányításával járó és az egy emberre nehezedő, túl nagy felelősséget. Ebben az államban ugyanakkor számtalan bonyolult és összekuszált alrendszer fonódik össze egymással. Ezért aztán a hivatalnokok a legalkalmasabbak arra, hogy stabilizálják az államnak nevezett szervezetet. A politikusok – éppúgy, mint az úgynevezett félvilági emberek – szervezési elve az emberi érzéseken, elsősorban a kötelességérzeten és a magasabb pozícióban lévőkkel szembeni önkéntes, de mellőzhetetlen alárendeltségi viszonyon nyugszik! Ez éppen akkor jön kapóra, amikor ez az elv a hivatalnokok által szentül tisztelt erőegyensúllyal fonódik össze. A bürokratikus gondolkodásmód fejlődik, teljes mértékben kerüli a kockázatot, és megőrzi az egyensúlyt akkor, amikor választani kell, nulla ponton tartja az erőegyensúlyt. Más szóval, a hivatalnokgárda a szervezett rendszer legmegfelelőbb serege. – De hiszen ezzel én is tisztában vagyok! – értett egyet, meglepően könnyen a professzor Jukinagával. – Tudom, hogy ha az összes hivatalnokban fellobbanna az alkotókedv, azonnal szétzilálódnának a mi kis világunk egyes alkotóelemei, amelyekben kuszán és erőszakosan fonódnak össze az ellentétes érdekek. De amikor az ember – az irtózatosan nagyméretű, sok évszázados rétegeződések alapján kialakult gigászi szervezet belsejében főve – karriert csinál, a legtöbb esetben elveszti emberi ábrázatát. Persze, időnként feltűnnek köztük kimagasló emberek, de mint személyiségek, ők sem rokonszenvesek nekem. Különösen ellenszenveseknek tartom a központi államapparátus magas rangú, tehetséges hivatalnokait. Minden értékük mellet csupán abban különböznek a hétköznapi halandóktól, hogy a legokosabbnak, a legkiválóbbnak tartják magukat. Azt hiszik, hogy kiválóságukat a hivatali rangjuk határozza meg. Nem tudnak úgy érintkezni az emberekkel,

131

mint a többi ember. Hogy egyszerűen mi az ember, a természet. . . – Értem, professzor úr – rázta a fejét fáradtan Jukinaga. – De nekem még a mai nap folyamán vagy legkésőbb holnap választ kell adnom. Remélhetem, hogy ön hajlandó részt venni a találkozón? – Én? – kérdezte a professzor kiguvadt szemmel. – Ejha! Még hogy én! Nem, az lehetetlen! Szerintem csupán a következők vesznek részt rajta: Takamine a Természeti Csapások Elleni Védelem Központjából, Nodzsue a Meteorológiai Igazgatóságról, Kimiszima a művelődési minisztérium mellett működő földrengés-előrejelzési bizottságból, Jamasiro a t.-i egyetemről, aztán talán még Oidzsumi a k.-i egyetemről... – Csodálatos! Pontosan eltalálta! – Jukinaga sietve nyelt egy nagyot. – Fején találta a szöget. – Azt gondoltad, hogy nincs ennyi sütnivalóm? Ha egyszer az állami hivatal tudósokat, vagyis a számára érthetetlen világban járatos embereket akar összeverbuválni, akkor ennek a világnak pontosan ezeket a képviselőit hívja meg. Lehet, hogy még meghívják Nakagavarát a j.-i egyetemről , ha éppenséggel Nodzsue javasolná a meghívását. Ezek mind híres, tekintélyes emberek. Mindegyikük a maga módján tehetséges. Mindegyikük kiemelkedő tudományos érdemeket szerzett a saját területén. Ám ezek az emberek mind szűk látókörűek, át nem lépnék saját szakterületük határát! Nagyon óvatosan fogalmazzák majd meg a véleményüket. Hiszen a legjobban félnek véleményük visszhangjától. Rendkívül tartózkodóak lesznek, amikor majd a tudományos kérdésekben abszolút járatlannak számító kormánytagok előtt kell beszélniük. Ez annak a következménye, hogy hosszú éveket töltöttek el a tudomány világában. Mert milyen a mi tudományos világunk? Ugyanaz a bürokratikus rendszer, az állami bürokrácia pontos mása. A tudósok

132

mindig szemellenzősek, akarva-akaratlanul bizonyos keretek közé kell szorítaniuk tevékenységüket. Azért oly szigorúan és visszafogottan nyilvánítják ki a véleményüket, mert tudják, hogy csak az halad felfelé, aki nem lép ki e keretek közül. Még csak nem is tehetnek erről, de akkor is ilyenek. Ha egy igazi tudós megpróbál túllépni bizonyos határokat,– agyontiporják. Így verik, idomítják őket. Undorító! De ők hovatovább megszokják. Második természetükké válik, és lassacskán eljutnak odáig, hogy már nem tudnak a tudományok összes területét átfogóan, széleskörűen, alkotó módon gondolkodni. Besavanyodnak e szűk keretek között, elvesztik életerejüket és... – Éppen ezért kérem, professzor úr, hogy vegyen részt! – kapaszkodott bele Jukinaga a professzor szavaiba. – Beszámol arról, amin most dolgozik... – Aztán min dolgozom én most?! – kiáltott fel a professzor, és felugrott a székről. – Ugyan min dolgozhatnék? Arról beszéljek? Semmi értelme! Megint őrültnek neveznek, nevetségessé tesznek a világ előtt. Hiszen még nem rendelkezem pontos adatokkal. De elkeseredetten harcolok a megszerzésükért. Jelenleg, amikor nekem magamnak is minden homályosnak és bizonytalannak tűnik, semmi értelmét nem látom annak, hogy bármit is mondjak. Ha elmondanám a feltevéseimet, ismétlem, egyelőre csak feltevéseim vannak, azzal csak felesleges aggodalmakat váltanék ki a társadalomból. Engem meg kikiáltanának bolondnak, fanatikusnak, hóbortos eszmék megszállottjának. Torkig vagyok vele! Aztán még egy. Az én jelenlétem kizárná egyes tudósok részvételét. Nodzsue és Jamasiro lemondaná a részvételt. Hiszen sarlatánnak, kalandornak tartanak engem, akit szégyen tudósnak nevezni. Egy gyanús új vallási szervezet támogatását élvezem. Nem viselek neves szabónál rendelt öltönyöket. Még csak a nyakkendőmet sem tudom rendesen meg-

133

kötni. Időnként elfelejtek borotválkozni. Ordítok. Hivatalos összejöveteleken bárkit leteremtek. Nem ücsörgök saját szakterületem keretei közt. Vigyázz, neked sem válna a hasznodra, ha engem javasolnál. Gondolj a jövődre. Meg aztán a barátodra sem vet majd valami jó fényt, csorba esik a tekintélyén. Nem, én nem megyek el! Semmi szín alatt! – Még hogy az én jövőm! Nagydolog! – ellenkezett Jukinaga türelmesen. – Pont az ön figyelmét hívjam fel a tudományos világban fújdogáló szellőkre? Hiszen ön ezt saját bevallása szerint réges-régen tudja. Mi a célja az ön mostani kutatómunkájának? Igazán, professzor úr, nem ismerek önre, amikor ilyeneket beszél. Hiszen Japán szempontjából igen komoly dologról van szó... – Japán... Igen, Japán... – torzult el hirtelen a professzor arca, s úgy tűnt, hogy a következö pillanatban elsírja magát. – Japán... Tudod... Na de fütyülök én egy ilyen országra! Kedves Jukinaga, enyém a Föld! Sok milliárd év alatt temérdek élőlényt hozott a világra, kiemelte őket az óceánból a szárazföldre, és végül létrehozta az embert. És annak ellenére, hogy az ember – a Föld legdrágább gyermeke – összerondította az anyaföld felszínét, tovább szövi sorsát, történetét... Hatalmas, még akkor is, ha a világegyetem mértékével mérve nem több egy porszemnél. Az én csillagom... Enyém a Föld, amely létrehozta a szárazföldeket, a hegyeket, megteremtette a tengereket, magára töltötte a légkört, jégkoronákat tűzött fel, és tele van csodálatos, még meg nem fejtett titkokkal. Az én szívem... az én szívem a Földé! Kedves Jukinaga! Lehet, hogy furcsán fejezem ki magam. Ezt a meleg, nedves, dimbes-dombos bolygót... az ördög tudja... szép és kedves bolygó... Légköre segítségével meg tudta védeni felszínét a világegyetem sugárzással, űrességgel és sötétséggel tele, jéghideg vákuumától. Aztán irtózatosan

134

hosszú ideig tartott, amíg kifejlesztette a talajt, a zöld fákat, a mindenféle bogarakat... Az egyetlen bolygó a naprendszerben, amely méhében ki tudta hordani gyermekét. Lehet, hogy a Föld sokszor kegyetlen, de nincs értelme harcolni ellene. Enyém a Föld, és bármi történjék is Japánnal, ezekkel az aprócska szigetekkel, amelyek szinte zsinórként húzódnak. . . – De professzor úr, ön mégiscsak Japán... – szólt közbe nyugodt hangon Jukinaga. – Ön szereti a földet, a szép és csodálatos bolygót, de titokban ugyanúgy szereti Japánt is. Ha ez nem igaz, akkor arra feleljen nekem, miért nem küldi el az összegyűjtött adatokat a Világóceán Közösségnek? És miért nem publikál semmit, hallgat a hipotéziseiről, kerüli az újságírókat és a hetilapok mindenféle firkászait, a szenzáció- és botrányhajhászókat? – Állj! – állította meg hirtelen Jukinagát a professzor. – Honnan tudod, hogy elrejtem az adatokat a támogatóim elől? – Én ezt csak úgy vaktában mondtam, professzor úr. Elnézését kérem, de ki akartam ugratni a nyulat a bokorból – sütötte le Jukinaga a szemét, de aztán újra felpillantott. – De mindig furcsállottam. Tudja, én jóformán bele sem pillantottam a VOK-nak küldött írásbeli jelentéseibe, hiszen ön mesélt el nekem mindent. Nemrégiben azonban szemem elé került egy, volt benne valami fonákság. Az ön kiváló angol nyelve, professzor úr, igencsak elszíntelenedett. Hozzá még részletes adatokat ismertetett a tengerfenék biovilágáról és a korallokról, vagyis olyan adatokat közölt, amelyek ma már egyáltalán nem érdeklik önt. A célzás valami szörnyű dologra, amelyet kiéreztem az ön elbeszéléseiből, ebből a jelentésből teljesen hiányzott. Újra átolvastam az egészet, és rájöttem, hogy sok fáradságába kerülhetett összeállítani ezt a rendkívül óvatosan fogalmazott jelentést. No persze, ha egy

135

hozzáértő olvassa, az más, de aki egyáltalán nem tud semmiről, az nem is jön rá semmire. Erről ön gondoskodott. Sőt, szándékosan elvonta a figyelmet róla... – Egen. Ha jól emlékszem, te mesélted, hogy még a gimnáziumban eredetiben olvastad az egész Shakespeare-t... – csóválta a fejét Tadokoro professzor. – Én meg megfeledkeztem a te nagyszerű angol nyelvtudásodról... – Egyszóval, professzor úr, önt valahol a lelke mélyén nyugtalanítja Japán, igaz-e? – kardoskodott tovább Jukinaga. – Ön valamit el akar titkolni más országok és a VOK központja elől, ami Japánra vonatkozik... Így van? – Mit tudsz te a Világóceán Közösségről? – kérdezte a professzor epésen. – Jóformán semmit... – felelte Jukinaga. – A központja, úgy hírlik, valahol Görögországban van. De a fiókjai minden országban bizonyára eléggé önállóak. A szervezet rendkívül gazdag, de igencsak amatőr szintű... – Jukinaga... – váltott át hirtelen más hangnemre a professzor. – Hajlandó vagyok elmenni arra a bizonyos megbeszélésre vagy mi a fenére. Persze, csak abban az esetben, ha az ajánlásodat elfogadják. Mikor is rendezik? – Még nincs pontosan eldöntve, de én azt hiszem, úgy három-négy nap múlva – sóhajtot fel Jukinaga megkönnyebbülten. – De hát üljünk már le! Teljesen kihűl...

136

4. A minisztertanács tagjainak, és a földrengés problémáival foglalkozó tudósoknak a találkozójára csak egy hét múlva került sor. Titokban zajlott le, a sajtó képviselőinek kizárásával a Hiragava utcai új épületben székelő klubban. A jelenlevők kevés újat hallottak. Az elemi csapások elleni védelem központjának vezetője kijelentette, hogy ha a tokiói épületek rengésbiztos rekonstrukciója a továbbiakban is olyan sikeresen folyik, mint eddig, a károk egészen jelentéktelenek lesznek, még ha az elkövetkező két-három évben olyan méretű földrengés történne, mint az 1923. évi volt. Ellenben Kiotó, Tiba és Omori környékén, ahol talajsüllyedést észleltek, a szökőár egészen jelentős károkat okozhat, amiért ott bizonyos óvintézkedéseket kell foganatosítani. A Meteorológiai Igazgatóság tisztviselője kitartóan követelte, hogy bővítsék a földrengésjelző állomások hálózatát, számukat a meteorológia állomásokéhoz képest kevesellte. Beszélt még a Fudzsi-hegylánc és a vele összefüggő hegyvonulatok vulkanikus tevékenységének aktivizálódásáról szóló adatok automatikus és központosított feldolgozásáról, valamint a rengési övezet körzeteiben fekvő üdülő- és idegenforgalmi helyek biztonságával kapcsolatos óvintézkedések szükségességéről. Jamasiro, a t.-i egyeterp professzora és Oidzsumi, k.-i egyetem professzora röviden beszámoltak a Japán külső rengési övezetében megszaporodott földrengésekről. A közepes erősségű földrengések száma jelentősen emelkedett, de mivel ezek elősegítik a föld méhében felgyülemlett energia kilövellését, az erős földrengések keletkezésének jelei egyelőre nem mutatkoznak. Ha a vulkanikus tevékenység aktivizálódását is figyelembe

137

vesszük, akkor feltételezhetjük, hogy valamiféle strukturális változások mennek végbe a Japán szigetvilág alatt, egyelőre azonban semmi biztosat nem lehet mondani ezzel kapcsolatosan. A prognózisok továbbra is homályosak. Sokkal hosszabbtávú megfigyelések szükségesek ahhoz, hogy válaszolni lehessen arra a kérdésre: erősödnek-e ezek a változások, vagy ellenkezőleg, megszűnnek. – Egyáltalán mit ért ön, a strukturális változásokon? – kérdezte az építésügyi miniszter. – Várható-e, a közeljövőben erős földrengés? – Nem, nem földrengés – felelte Oidzsumi profeszszor.– Sokkal nagyobb szabású változásokról van szó. De emiatt nem kell különösebben nyugtalankodni. Az ilyen változásokhoz több ezer, sőt több tízezer év szükséges. A jelenkor a geológiai életkor szempontjából az intenzív alpesi típusú hegyképződés időszakához tartozik. A mai tektonikus változások, s ide tartoznak az egész világon észlelt földrengések és vulkánkitörések, ennek a folyamatnak jellegzetes vonásai… Más szóval, az ember korszaka, a földön éppen egybeesik a szárazföldi tektonikus változások legaktívabb, mondhatni, rendkívül aktív időszakával. – Na és? – kérdezte a pénzügyminiszter. – Gyakoribbá válnak a földrengések, vagy megszűnnek? Fennáll-e a nagyszabású elemi csapások veszélye? Avagy mindez a közepes erősségű földrengésekre korlátozódik? – Nehéz kérdés. Felelni sem egyszerű rá. Egyelőre nem állíthatunk semmit kategorikusan egyértelműen – mondta lehajtva szép formájú, előkelő fejét Jamasiro, a t.-i egyetem professzora. – Más szóval a földrengéseket még nem ismerjük annyira, hogy bármi biztosat is lehessen mondani róluk. Nagyon valószínűnek tartom azonban, hogy a továbbiakban különösen nagy földrengésekre nem számíthatunk, jóllehet a szokásos

138

földrengések száma talán kissé meg is növekszik. Arról van szó, hogy a földkéregben felgyülemlett energia a kisebbfajta földrengések idején fokozatosan kiáramlik. – De – szólalt meg a mostanáig hallgatagon ülő Tadokoro professzor – az úgynevezett “vulkanikus tevékenység együtthatója” – így nevezte Rothe – az utóbbi öt-hat év alatt észrevehetően megnövekedett. Japánban azelőtt átlagosan 380-390 volt – igaz, ez a legmagasabb koefficiens a világon – , az utóbbi években pedig már több mint négyszáz. Hihetetlen növekedés. – Feltétlenül– felelte Jamasiro professzor Tadokoróra sem pillantva. – Ilyen nagyszámú földrengés esetében az együttható természetszerűen növekszik. – A földrengésjelző készülékek regisztrálta földrengések átlagos száma rendszerint hétezer-ötszázra rúg, jelenleg pedig megduplázódott, és elérte a tizenháromezret... – Pontosan így van, a földrengések évi átlagos száma megnövekedett... Méghozzá nagymértékben. De csak a kisebb és közepes földrengések révén. Mivel pedig a nagy földrengések száma ugyanezen időszak alatt csökkent, úgy vélem, hogy bizonyos egyensúlyról beszélhetünk. . . – Ám a kár nagyságát nem minden esetben határozza meg a földrengés ereje. Néha egy közepes erejű földrengés nagyobb károkat okozhat, mint egy nagy, ha nem készülünk fel rá megfelelően – mondta az elemi csapások elleni védelem központjának a vezetője. – Úgyhogy valószínűleg a jövőben ki kell dolgoznunk a földrengés elleni védekezés új, komplex eszközeit a vasutak, az autópályák és az épületek számára... – Van-e tudomása Oidzsumi professzornak, arról hogy a Japán-árok nyugati lejtője fölött elhelyezkedő negatív gravitációs anomália övezete kelet felé nyo-

139

mul? Az övezet egy része már levonult a lejtő tetejéről az óceánfenékre – folytatta Tadokoro professzor, nem törődve a közbeszólási kísérletekkel. – Ráadásul oly nagy mértékben csökkent ennek az anomáliának a szintje, hogy várhatóan az egész övezet áthelyeződik keletre. Jelenleg – igaz, még nem sikerült minden mérést elvégeznem – az övezetben már felfedezhetők olyan szakaszok, ahonnan az anomália teljesen eltűnt. Mindezt én azoknak az adatoknak az alapján mondom, amelyeket egy héttel ezelőtt a ma is megfigyeléseket végző Szuiten-maru kutatóhajó szerzett. Mi a véleménye erről? – E-gen... Nézze, én csak tíz napja tértem haza külföldről... – és Oidzsumi professzor zavartan elhallgatott. – Nemrégiben alkalmam volt részt venni egy furcsa jelenség tanulmányozásában. Egy Bonintól délre fekvő aprócska sziget egyetlen éjszaka alatt kétszáz méternyire süllyedt a víz alá – mondta Tadokoro profeszszor, mintha csak hangosan gondolkodna. – Ez pedig azt jelenti, hogy egy éjszaka alatt ennyire lesüllyedt a tengerfenék. A mélytengeri batiszkáfból sikerült megfigyelnem a tengeri árok fenekén egy rendkívül sűrű üledékáramlatot: A Japán-szigetvilág körzetében húzódó mélységi szeizmikus epicentrumok az utóbbi, években általában a tengerfenékre s kelet felé helyeződnek át. De van még egy aggasztó tünet: növekszik a szárazföldi rengési epicentrumok mélysége. – Kétségtelen, hogy Japánban a föld alatt szokatlan jelenségek mennek végbe – mondta Jamasiro profeszszor. – De hogy mit jelentenek, azt egyelőre senki sem tudja megmondani. Egyébként, nem azért jöttünk öszsze itt ma, hogy tudományos vitákat folytassunk. Célunk, hogy általános vonásokban vázoljuk fel miniszterelnök úr előtt a helyzet jelenlegi állását. – Igen. Azért is jöttem el ide, hogy mindenről beszá-

140

moljak a kormányfőnek – mondta Tadokoro profeszszor, és nagy zajjal összecsapta noteszát. – Miniszterelnök úr, ön mint államférfi, jobb, ha sok mindenre felkészül. Egy államférfi semmiféle körülmények között sem jöhet zavarba. Azt hiszem, hogy ön egyetért velem. Ezért akarom ismertetni önnel saját véleményemet: előre érzem, hogy valami rendkívül nagyszabású dolog történik. Hirtelen mindnyájan lecsendesedtek. A kormányfő ijedten pillantott Jamasiro professzorra. – Meg tudná nekünk mondani, hogy pontosan mi várható, és mire alapozza prognózisát? – kérdezte nagyon nyugodt hangon Jamasiro professzor. – Tadokoro professzor, az ön kijelentése túlságosan komoly. Alapos okának kell lennie arra, hogy ön ilyen kijelentéseket tehessen államférfiak előtt, akik nem szakemberek. – Azt, hogy mi várható, még nem tudom. És alig van adatom konkrét következtetesek levonására– felelte zavartalanul Tadokoro professzor. – De tudnia kell, kedves Jamasiro... Önöknek.. vagyis nekünk, mindannyiunknak sokkal tágabb értelemben vett szempontok szerint, az egész geofizika, illetve a Földről szóló valamennyi tudomány szempontjából kell vizsgálnunk a dolgokat. Különösen, ami a tengerfeneket illeti. Igaz, kevés lehetőségünk van a megfigyelésére és a tanulmányozására, de legalább igyekezzünk többet megtudni róla. Márpedig ott most valami rendkívül komoly dolog van készülőben, még ha én nem tudom is, hogy pontosan mi. Az óceánfenékre kell összpontosítanünk a figyelmünket ahhoz, hogy tisztázhassuk, miért lendült mozgásba a Japán-szigetvilág. Ehhez még csak annyit, szeretnék hozzátenni: nincs kizárva egy olyan jelenség, amilyet korábban soha nem tapasztaltunk, vagyis olyan jelenség, amilyen soha azelőtt nem létezett a Földön.

141

– Ezt bármely új jelenségről elmondhatjuk – mondta Jamasiro professzor, és még mindig nem nézett Tadokoróra. – De valószínűtlen, hogy egy ilyen jelenség mindenfajta előjelek nélkül következzék be. – Ám előfordulhat, hogy az előjelek, előttünk már jól ismert különböző, nap mint nap lejátszódó jelenségekben mutatkoznak meg. Egyszerűen nem törődünk velük, mert feltételezzük, hogy jól ismerjük őket. Valami tehát elkerüli a figyelmünket... – Tadokoro professzor zsebre vágta a noteszt. – És még egy... Habár önök megint azt mondják majd rá, hogy egy újabb rögeszmém... Rendszerint figyelmen kívül hagyjuk a tektonikus változások alapját képező evolúciós folyamatot. A hegyképződési tevékenység ciklusai a Föld geológiai életkorának növekedésével lerövidülnek, a változások hevességének foka pedig nyilvánvalóan növekszik. Igaz, hogy ezzel kapcsolatosan más vélemények is akadnak. Az utóbbi néhány millió év alatt azonban a tektonikus változások fejlődése meggyorsult. Hasonlóan az élő természet evolúciójához. Ha például holnap a tektonikus változások döntő fázisukba lépnek, senki sem állíthatja, hogy nem következnek be olyan jelenségek, melyeket jelenleg, még csak fel sem tételezhetünk. Nincs kizárva, hogy valami olyasmi történik, ami nem is sejthető mai megfigyeléseink és a múltban felhalmozódott összes tapasztalat alapján. Ráadásul a tudományos megfigyeléseink története túl rövid... Engedjék meg, hogy elbúcsúzzam. Ma éjjel megint dolgoznom kell... Miután Tadokoro professzor mindent elmondott, amit akart, sietve elhagyta a termet. – Mint mindig – jegyezte meg az egyik tudós – most is ködösít, megzavar mindenkit. – Nem szabad túl szigorúnak lenni hozzá – mosolygott Jamasiro professzor. – Van valami abban, amit mond. De túl sokat markolt, olyan sokat és oly mesz-

142

szire szaladt előre, hogy az már nem is mai, nem is holnapi probléma. Például egy olyan kijelentés, hogy a közeljövőben a föld az éggel helyet cserél, sem igaz, sem téves nem lesz, mivel jóformán semmit sem tudunk róla, a “közeljövő” pedig rendkívül tág fogalom. – Elnézést, de az illető ismerőse valakinek a jelenlevők közül? – kérdezte az elemi csapások elleni védelem központjának vezetője kissé ingerülten. – Hiszen ez egy hírhedt alak... – Nem – sietett válaszolni a kabinetfőnök. – Úgy hallottam, hogy eléggé ismert személyiség külföldön, különösen Amerikában. – Arról van-e tudomása, hogy mit csinált Amerikában? – kérdezte Oidzsumi professzor. – A gayotokat tanulmányozta – ez egy tengeri vulkántípus a Csendes-óceán fenekén. Ezt a nagyszabású kutatómunkát az amerikai haditengerészeti flotta végezte. A gayotokat a nukleáris rakétákkal felszerelt atom-tengeralattjárók tájékozódási pontjául és bázisául akarták felhasználni... Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Tadokoro professzor tért vissza a terembe. Oidzsumi professzor levegő után kapkodott. – Itt hagytam a tollamat. – motyogta az orra alatt Tadokoro, aztán felvette az asztalról a vaskos Mont Blanc-t, és újból elindult az ajtó felé. – Tadokoro professzor... – szólt utána a miniszterelnök. – Ön azt mondta, hogy nekem mint államférfinak fel kell készülnöm valamire. Engedje meg, hogy megkérdezzem: pontosan mire? Milyen méretű jelenségre kell felkészülnöm? – Már említettem, hogy még semmi bizonyosat nem tudok mondani – vont vállat Tadokoro professzor. – De azt hiszem, nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy Japán elpusztul. Előfordulhat az is, hogy az egész Japán-szigetvilág egyszerűen eltűnik...

143

Itt-ott nevetes hallatszott a teremben. Tadokoro professzor szemmel láthatóan elégedetlen volt önmagával, és sietve távozott... A tudósokkal történt találkozó után a miniszterelnöki kabinetiroda egyik titkára megállította kocsiját egy virágágy mellett, és interurbán felhívott valakit rádiótelefonon. A kagylóban megszólalt egy öreges férfihang... – Véget ért, mondta a titkár. – Amint az várható volt, semmi biztosat nem mondtak. Engedelmével beszámolnék a fontosabb mozzanatokról. A titkár ismertette az ülés lefolyását. – Igaz, az, egyik tudós ámulatba ejtett mindenkit. A neve: Tadokoro... Egyszerűen azt mondta, hogy Japán a tengerbe süllyed... Igen, igen, Tadokoro Juszke. Pontosan. Méltóztatik ismerni? Igen, hallgatom... – húzta össze a szemöldökét a titkár. – Értettem, mindent értettem. Ha ez az időpont alkalmas, máris indulok... A titkár letette a kagylót, sóhajtott, és a műszerfal órájára nézett. Tíz óra harmincöt percet mutatott. – Nyugtalanítja?.. – dörmögte magában a sötét kocsiban. – Vajon mi nyugtalaníthatja? Beindította a motort, megfordította a kocsit, és még egyszer telefonált. – Én vagyok. Útközben betértem Tigaszabiba, úgyhogy csak későn értem haza. Feküdj csak le... Aztán kihajtott a kocsival az útra. A fülledt, csillagtalan éjszakában fekete fenevadként szunnyadt a Jojogi-erdő, sötétlett a stadion Minden éjszaka ölelkező párokat lehetett errefelé látni. A titkár ráirányította a fényszórókat néhány párra, aztán felgyorsította az autót.

144

Néhány nap telt el. Tokió még mindig a harmincöt fok fölötti hőségben főtt. A feketére sült és végképp eltikkadt emberek nehezen lélegeztek. Azok után, hogy földrengés sújtotta Siono tengerpartját, Idzu környékén még kitörés történt, féltek vidékre utazni. A tenger hűvös levegője után áhítozó nép a kánikula elől Tiba tartományba és még tovább, Kanszai vidékére, aztán északkeletre, továbbá Kyushura és Hokkaidóra menekült. A vonatok zsúfolásig megteltek, tömör áradatban vonultak a gépkocsik az országutakon. Az Amagi, miután nagy mennyiségű magmát okádott ki, lecsillapodott, jóllehet továbbra is füstölt. Az Aszama még mindig köpködte magából a sűrű, ragadós, tűzes folyadékot. Folytatódtak a földrengések is. Számuk nem csökkent, a nap folyamán öt-hat elég erős földlökés történt. Megdőltek az öreg házak, falaik megrepedeztek, tetejükről hullott a cserép. Valamennyi tartomány összes városában sietve összeírták a rozzant és veszélyes építményeket. De az építésügyi minisztériumban még mindig csak vizsgálták azt a legközelebbi tíz évre szóló tervet, amely szerint meg kell gyorsítani az egész országban az épületek rengésbiztosságának és tűzállóságának növelését. A mindennapos, fullasztó hőségtől elgyötört emberek már észre sem vették a földrengést. Az ember érzékei eltompulnak, ha bármely pillanatban meginoghat alatta a föld, bárhol tartózkodjanak is: utcán, presszóban, otthon. Különösen Tokióban: a lakosság már megszokta a talajmozgásokat, és a már sűrűn előforduló földrengéseket szinte szabályosnak tartották. Mindazonáltal idegesítették az embereket azok a közlemények, amelyek szerint az egész országban – Kyushu déli csücskétől Hokkaido északi részéig – vég nélkül ismétlődnek a kis és közepes erejű földrengések. Aggodalmat váltottak ki az olyan tények is, hogy

145

szokatlanul megemelkedett a Hakone hegységben levő Aszinoko-tó vizének hőmérséklete, aminek következtében jóformán az összes hal hasával felfelé fordulva ringott a felszínen. Az emberek tudatában valami homályos, érthetetlen nyugtalanság vert fészket. Olykor rájuk jött a kapkodás, a sietés, mintha Damoklész, kardja már ott függne a fejük fölött. A közúti karambolok száma jóval meghaladta a tavalyit. Mindenki meglepően ingerlékeny lett. Megsokasodtak az utcai verekedések, gyilkosságok. Csökkent az érdeklődés a profi baseballcsapatok mérközései és a lóversenyek iránt is. Soha annyi fürdővendég nem fulladt vízbe, mint most. Súlyos károkat szenvedtek a nagy esőzésektől a rizsültetvények Sikoku-sziget Toszai járásban, jóllehet az előzetes becslések szerint nagy termés volt várható. A 17. és 18. számú tájfun közeledett Japán déli részéhez. Egy tengerparti fürdőhelyen letartóztattak egy csoport sihedert, akik LSD-fogyasztás után öngyilkosságot kíséreltek meg, Minden egyéb tetületen éppúgy folyt az élet, mint az elmúlt években. Kanszai vidéken a halottak emlékének szentelt nap, az urabon-e előtti hetekben kezdődött a japán agyvelőgyulladás-járvány második hullám, az áruházakban pedig már bemutatták az új őszi divatot, és a nők élénken tárgyalták meg az új divatszíneket. Az atombombarobbanás évfordulója alkalmából rendezett konferencia viharosan zajlott le: augusztus 15-e, mint mindig, most is felszaggatta a rég elmúlt háború borzalmas emlékét. Mintegy tíz nappal a kabinet tagjaival való találkozás után megszólalt a telefon Tadokoro professzor laboratóriumában. Jukinaga magántanár telefonált. Nagyon kérte a professzort, hogy elfoglaltsága ellenére jöjjön a Hotel Palace-ba, hogy találkozzék valaki-

146

vel, aki nagyon szeretne megismerkedni vele. A kocsi már el is indult a professzorért. – Kivel akarsz összehozni engem? – vakkantotta ingerülten a borostás, a mindennapos kialvatlanságtól elgyötört Tadokoro professzor. – Nem érek rá. Méghozzá szállodába akarsz vitetni, ahol kötelező a nyakkendőviselet. – Nem sok ideig tart. Mindössze harminc percig kardoskodott Jukinaga. – Ha jól tudom, az illető nagyon jól ismerte az ön atyját, professzor úr. – Azt kérdem, hogy hívják az illetőt. Bármilyen furcsa is, de ebben a pillanatban megszakadt a vonal. Nyomban utána megszólalt a kaputelefon. – Professzor úr... – A kapu előtt várja önt a kocsi, amit Jukinaga úr küldött... – Hadd várjon csak! A professzor a fejét csóválta, tenyerével végigsimította borostás arcát. Aztán elégedetlenül hümmögött, és magára kapta a zakóját. A gyűrött ingű, viharvert zakójú Tadokoro még át sem lépte a Palace-szálló küszöbét, amikor egy káprázatosan üde, kimonós leány jött elé. – Tadokoro professzor úr? – kérdezte. – Kérem, kövessen. Keresztülvágtak az előcsarnokon, ahol külföldiek, üzletemberek és elegáns nők ácsorogtak – lehet, hogy éppen fogadás volt – , majd felmentek néhány lépcsőfokon. Itt egy délceg, sötét öltönyt viselő fiatalember fogadta őket. – Parancsoljon, professzor úr! Már várják... – hajolt meg udvariasan. Tadokoro professzor arra nézett, amerre a fiatalember mutatott. Egy hajlott hátú, megdöbbentően sovány öregember ült ott tolókocsiban. Lába – ebben a hőségben! – plédbe volt bugyolálva.

147

– Hát Jukinaga? – kérdezte a professzor a fiatalemberbez fordulva. De az már eltűnt. – Tadokoro-szan? Az öregember hangja meglepően erősen csengett. Mélyen ülő szemgödreiből sűrű ősz szemöldöke, alól bár színtelen, de tiszta szempár nézett rá élesen és egyenesen. Csupa ránc, pigmentfoltos arca mintha mosolygott volna. – Bizony, hasonlít, sokban hasonlít! Ismertem atyádat. Tadokoro Hidenoszinnak hívták, igaz? Konok egy kölyök volt. – Kihez, van szerencsém? – kérdezte Tadokoro, és minden ingerültség nélkül nézett az öregre. – Üljön le – köhécselt az öreg. – Nem a név számít. Én Vatari vagyok, de ez önnek nem mond semmit. Hiszen én már betöltöttem a százat. Októberben százegy éves leszek. Az orvostudomány nagyot fejlődött, nem engedi, hogy az öregek örökre lehunyják a szemüket. Én azelőtt is bogaras voltam, de az öregséggel ez még csak rosszabbodott. Éveken át halmoztam a tudást, minél többet tudtam, annál kevésbé féltem, most már semmitől, a világon nem félek, s ettől még bogarasabb lettem. Íme, például meg akartam ismerkedni önnel, ez is afféle öregemberes szeszély. Különben pedig szeretnék kérdezni valamit öntől. – Elnézést, de mit? – Tadokoro észre sem vette, hogy helyet foglalt egy széken, és megtörölte verejtékes arcát: – Van valami, ami kissé aggaszt... – szegezte az öreg éles tekintetét a professzorra. – Lehet, hogy gyerekesnek tartja a kérdésemet, de hát mit tegyek. Csupán egyvalami nyugtalanít engem, az öregembert: a fecskék. – A fecskék? – Igen. Minden esztendőben megjelennek a házamnál a fecskék, és fészket raknak az eresz alatt. Immár

148

közel húsz esztendeje. Tavaly májusban érkeztek, megépítették fészküket, aztán nem tudni, miért, júliusban eltűntek. Elszeleltek, otthagyták nemrég lerakott tojásaikat is! Az idén aztán már meg sem érkeztek. De nemcsak hozzám, a szomszédos házakba sem. Mondja, miért? – A fecskék... – bólintott Tadokoro professzor. Nemcsak önöknél, az egész országban ugyanez történik. Az utóbbi két-három évben a Japánban fészkelő költöző madarak száma erősen megcsappant. Az ornitológusok azt mondják, hogy ez a geomágneses övezetben lezajló változásokkal vagy az éghajlat változásával van összefüggésben. De én azt hiszem, hogy nemcsak erről van szó. Az elmúlt évben és az idén a hozzánk érkező fecskék száma a százhuszadára csökkent. És ez nem csupán a madarakra vonatkozik. Óriási változások mennek végbe a halak vándorlásában is. – Hm... – hümmögött az öreg. – Mi lehet az oka? Lehet, hogy ez valami figyelmeztetés? – Semmit sem lehet tudni – rázta a fejét Tadokoro professzor. – Egyáltalán semmit! Jómagam éjszakákon át nem alszom, hogy rájöjjek, miről van itt szó. Bennem is él valami homályos aggodalom, de egyelőre semmi biztosat nem tudok mondani... – Értem – köhintett az öreg. – Volna még egy kérdésem öhhöz. Mit tart a legfontosabbnak, a legszükségesebbnek egy tudós számára? – Az ösztönt! – felelte lassan Tadokóro professzor. – Mit? – rakta a tenyerét a füléhez az öreg. – Mit mondott? – Azt mondtam: az “ösztönt”... – ismételte meggyőződéssel Tadokoro professzor. – Lehet, hogy furcsának tartja, de a tudósnál, különösen a természettudományokkal foglalkozó tudósnál a legfontosabb a kifinomult és biztos ösztön. Intuíció nélkül az ember

149

sohasem válhat nagy tudóssá, soha nem fedez fel semmilyen nagy dolgot. – Helyes, értem önt... – bólintott az öreg. – Parancsoljon... – mondta a hirtelen feltűnt fiatalember, és tolni kezdte a tolókocsit. A meghökkent Tadokoro professzor csodálkozó tekintettel nézett a távolodó fiatalember és a kimonós leány után. Aztán felocsúdott és körülnézett. Jukinaga még mindig nem volt sehol. Ekkor vette észre a professzor a londinert. Kiderült, hogy Jukinaga levelet hagyott neki. “Elnézését kérem. Remélem, hogy később mindent meg tudok magyarázni önnek” – olvasta a professzor.

Újabb hét telt el, és egy este Tadokoro professzor laboratóriumában megjelent egy napbarnított arcú, középkorú férfi. – Úgy hallottam, hogy nagy szüksége van egy mélytengeri batiszkáfra... – vágott a közepébe az idegen. – Megfelelne önnek a francia Kermadec? Le tud merülni több, mint tízezer méteres mélységbe. – Mit jelent az, hogy “nagy szükségem van”? Van épp elég, amire nagy szükségem volna! – vakkantotta a professzor, és összevonta szemöldökét. – Nekem japán, batiszkáf kell. . . – Nem kölcsönzésről van szó! A kutatóhajót megvesszük és átadjuk önnek ideiglenes használatba mondta a furcsa vendég. – Ami pedig a VOK-központ számára elvégzendő munkákat illeti, elboldogulnak ön nélkül is. Ha nagyjából befejezte a szerződésés munkákat, megkérnénk önt, hogy – nem rögtön, természetesen, hanem fokozatosan – szakítsa meg kapcsolatait azzal a központtal. Ezt a laboratóriumot, úgy vélem, vissza lehetne adni nekik olyan állapotban,

150

amilyenben van. Értse meg, valójában az Egyesült Államok haditengerészeti ftottájának tengerkutatási osztálya áll a központ mögött, valójában az finanszírozza az ön tudományos kutatásait. Tudván ezt, hajlandok vagyunk pénzt kiutalni az ön számára. Bármilyen összeget, amennyire csak szüksége van. Beleegyezünk abba is, hogy maga válassza ki a munkatársait. Egyetlen dolog, amire kérjük: bízza ránk a kutatások titkosságának védelmét. Mint ahogy Japán érdekében eddig sem hagyta, hogy információ szivárogjon ki külföldre a munkáról, úgy a jövőben is, reméljük, titokhan tartja ezt, ugyancsak, Japán érdekében. – Már megint Jukinaga! – kiáltott fel Tadokoro professzor. – Kicsoda maga? Milyen kapcsolatban áll Jukinagával? – Természetesen Jukinaga magántanárt is felkértük az együttműködésre. Én meg, kérem... – és a férfi előhúzott a levéltárcájából egy névjégykártyát. – A minisztertanács felderítő osztálya... – olvasta a professzor, és halkan felnyögött. Ebben a pillanatban léptek dobogása hangzott fel a lépcsőn, és egy fiatalember rontott be a komputerterembe. – Ejnye! – kiáltott fel ijedten a professzor. – Nem tudsz halkabban? – Professzor úr – nyújtott feléje egy papírt a nagyon fiatal, kamasz arcú legény, és hirtelen mintha összezsugorodott volna. – Kanszai vidékén... már megint...

Onodera ebben az időben néhány régi egyetemista barátjával Kiotóban tartózkodott. A Kamo-gava folyó fölé messzire kinyúló teraszról a Daimondzsi-Jakit figyelték. A Kamo-gava folyó menti Bonto-tjón sorakozó vendéglők összes terasza, a Szandzjo és Szidzjo

151

hidak és a parti földtöltés zsúfolt volt A Szidzjo-doru utcán a nyugati folyóparttól a Minamidzaig és még tovább, a Keihan-Szidzjo pályaudvarig sűrű emberáradat hullámzott. A közlekedés teljesen leállt. Az óriási Daimondzsi húsz perccel ezelőlt kezdett égni. Hieroglifákat ábrázoló vörös máglyák lobogtak a Higaszi-jamán. Balra, a távoli északi hegyoldalon szintén hatalmas hieroglifák lángoltak: a halottak emlékének szentelt napon tüzet gyújtottak az élők sorából eltávozottak emlékére. – Mégiscsak furcsa – mondta Kimura elektronikus mérnök, aki nemrég tért haza a televizió kérdéseivel foglalkozó nemzetközi szimpozionról. – Egy ország, amely műholdakat bocsát fel, atommeghajtású tartályhajókat készül építeni, ilyen hagyományokat ápol... Az ember szinte már nem is gondol rá, de amint beköszönt augusztus, közeledik ez a nap, és már türelmetlenül, sőt nosztalgiával várja ezt a látványosságot... – Úgy hallottam, hogy a híradástechnikában nagy figyelmet szentelnek a szimbólumoknak – mondta a sörtől kivörösödött arcú Ueda, a kiotói magánegyetem filozófiatanára. – Hogyan határozzák meg és hogyan használják a híradástechnikában az olyan fogalmakat, mint – a “választékosság”, a “kifinomultság”? – Bármit mondjatok is, – fura egy ország – folytatta Kimura. – Miért maradtak fenn nálunk ezek az ősi szokások? Abban az időben, amikor nem volt villany, neonfény, ez a látvány még lenyűgözte az embereket. De ma?! Miért maradt fenn? Amikor véget ér egy korszak, vele együtt el kell hogy tűnjenek kultúrájának sajátos jegyei is. Véleményem szerint a korral együtt azokat is el kell temetni... – Ez Japán... – mondta Ueda, és tenyerével letörölte a száját. – Ebben az országban semmi sem pusztul el és semmi sem tűnik el. Még ha egy-két dolog letűnik

152

is az új kor színpadáról, nem pusztul el és nem hal meg teljesen. Mondjuk, eltűnik egy időre, de valahol, a valóság valamelyik eldugott zugában tovább él... Ezt gondolja mindenki. A halottak emlékének szentelt napon vagy egy másik ünnepen a “nyugalomba vonult” hagyományok és emberek, e hagyományok hordozói újra megjelennek a színen. És akkor kedves vendégekként fogadják őket. A “nyugalomba vonult” istenek és ősök a nap hősei lesznek. Így rendeltetett. Furcsa egy ország! Vegyük például a vallást, amelyből sok van Japánban, de hiányzik a fő, a vezető vallás. Viszont van egy szokás, amely szerint mindent el kell fogadni, és tisztelettudóan megőrizni. És ez a szokás rendkívüli jelenség, szellemi kultúránk egy része, amelynek nincs párja más országokban. – És ha nem lenne ez a szokás, amely nem hagy elpusztulni semmit és senkit, az ilyen aranyos lányoknak ma nyomuk sem volna! – szólt közbe Nodzaki, egy oszakai építőipari vállalat alkalmazottja, és vállánál átölelve, magához húzta a lányt, az erősen kipúderezett, csinos majkót*. – Hol találsz manapság ilyen bájos, kedves teremtést?! A ginzai hostessek csak azt tudják, hogyan zsebeljék ki az embert, minél jobban levágják, nekünk, vendégeknek pedig a keservesen megdolgozott pénzünkért még körül is kell udvarolnunk őkei! Igazat mondok, csöppségem? Megtanítsalak csókolózni? – Ugyan már, miket beszél! – kacagott fel a majko. – Eresszen el, mert csupa púder lesz! Onodera a korláton könyökölt, a lobogó lángokat nézte, és szórakozottan hallgatta barátait. Kéthetes szabadságát még egy héttel megtoldotta, és elutazott Gó temetésére, majd nem sokkal utána az urnaelhelyezés szertartására, amelyet Gó szülőföldjén, Sikoku * Táncosnő, a gésaiskola növendéke - A fordító

153

szigetén rendeztek. Találtak valami végrendeletfélét. Megállapították, hogy Gó öngyilkos lett. Az összefüggéstelen gyorsírási jegyzeteket alig lehetett kiolvasni, de annyi csak kiderült belőlük, hogy Gó talált, felfedezett valamit!.. Miért halt meg? A Daimondzsi ünnepi tüze, akárcsak a tűz Gó temetésén, pislákolt, majd lassacskán kialudt. Ebben az országban semmi sem pusztul el és semmi sem tűnik el... De vajon így van-e? Valóban nem tűnik el? Mondjuk, például Kiotó... Megért ezer esztendőt. És ma is él, nem engedi meghalni a múltat. Es aztán? A következő ezer évben?... – Parancsoljon egy csészével – lépett hozzá egy már nem egészen fiatal gésa. – De mi van magával? Nagyon unatkozik... Nem inna egyet? – Inkább nekem hozzál valami innivalót – mondta Itó, a híradó riportere, aki Tokióból érkezett. – De ne kis csészében. Pohárban vagy valami effélében... – Hahó, de nagy legények vagyunk! Akkor már inkább ebben hozom, megengedi? – A gésa megfordult, és az asztalról leemelt egy nagy, vörös zománcos poharat: – Nem ivott még belőle? – Mi ez? – Itó a poháira meredt. – Igyak belőle kilencszer három kortyot veled, mint az esküvői szertartáson? – Nagyon szépen köszönöm, de nem erre gondoltam. Ha ebbe a pohárba vizet töltünk, és megkeressük benne a Daimondzsi visszfényeit, aztán megisszuk, soha nem hűlünk meg. – Itt, Kiotóban bárhová megyünk, mindenhonnan a múlt köszön vissza ránk, meg mindenféle varázslat, babona – morogta Itó. – Rendben van, tölts! De víz helyett hideg szakét! Itó egy hajtásra kiitta a színültig töltött poharat és keze fejével megtörölte száját.

154

– Ez igen, de Kanszaiban mégis jobb a szaké, jóllehet kommerszáru. Az ételek is ízletesebbek. – Ez igaz. Még nem kóstolta meg a márnalevest? – Nem szeretem a folyami halakat, legfeljebb az angolnát meg a pisztrángot eszem meg. De holmi márnákat meg pontyokat még látni sem bírok! – mondta Itó szándékosan nagyképűen, majd Onoderához fordult. – Hát te? Nem iszol? – Dehogynem. – És Onodera felemelte söröspoharát. – Úgy látom, nemigen fog rajtad az ital. . . – mondta Itó, és kérte, hogy újra töltsék meg a poharát. – Góra gondolsz? – Ühüm... – Én is... Itó beleivott a pohárba, visszatette az asztalra, és egész testével Onoderához fordult. – A végrendelete... Tudja a fene, talán nem is az övé. Egyébként nálam van a másolata – paskolta meg nadrágja zsebét. – Neked nem úgy tűnik, hogy itt valami nem stimmel? – Milyen értelemben? – Egyfolytában azon töröm a fejem, hátha gyilkosság... – Itó bizalmatlanul nézett Onoderára, mint mindig, ha részeg volt. – Nem látszott ő olyan gyenge legénynek, aki csak úgy végez magával. Régóta ismerem, együtt jártunk iskolába. – Gyilkosság? – kérdezte döbbenten Onodera. – De miért? – Hogyhogy miért? Biztos, hogy azon az építkezésen valaki megtollasodott – támaszkodott kifelé fordított könyökével a térdére Itó. – Gó hanyagságot fedezett fel a geodéziai méréseknél és a talpfelületi munkáknál. Valamelyik főnöke, aki nagyon félt, hogy lerepül a feje, ha kitudódik a dolog, kicsalta hát a Tenrju-gava folyó felső szakaszához, és megölte, majd

155

öngyilkosságnak álcázta az egészet. Egész jó kis krimi, nem? Nem, nem igaz, gondolta Onodera szórakozottan. Az építkezés még nem lépett abba a stádiumába, hogy ilyesmi előfordulhasson ott. Miért kellett volna hát meggyilkolni Gót? – No mi az, nem értesz egyet? – kérdezte Itó. – Tudod, ki állítja ezt? Én, Itó-szan, az az ember, aki leleplezte a korrupciót a gyorsforgalmi autópályák építkezésén, és jutalmat kapott érte. Amint visszatérek a munkahelyemre, a Gó iránti kegyeletből harcba indulok, megpróbálom kideríteni az igazságot. – Azt hiszem, itt egészen másról van szó – dörmögte Onodera. – Nem erről? Te elhiszed az öngyilkosságot? – Ne-em... – Nem öngyilkosság, nem gyilkosság. Hát akkor mi? – Én azt hiszem, hogy véletlen haláleset... Alighogy kimondta e szavakat, hirtelen úgy érezte, hogy egy csapásra minden megvilágosodott előtte. Felidézte magában Gó halálát, ahogyan az eset színhelyén hallotta; Július huszonkettedikén éjszaka, még pontosabban július huszonharmadikán hajnali két órakor Gó senkinek sem szólt egy szót sem, és váratlanul elhagyta, a hamamacui szállodát. A portás látta, amint taxiba szállt. A taxis, akit később felkutattak, elmondta, hogy elvitte Gót a közvetlenül a Szakuma alatt húzódó hegyi útig. A szállodába többé nem tért vissza, holttestét három nap múlva fogták ki a Szakuma-gát alatt, a Tenrju-gava felső szakaszánál. Koponyája súlyosan megsérült... A szállodában furcsa jegyzeteket találtak... Ha megszállta egy gondolat, Gó képes volt a nap bármely szakában a laboratóriumba rohanni vagy felverni álmukból másokat. Tehát valami olyasmi történt, ami iszonyatos izgalomba

156

hozta az éjszaka kellős közegén. És meg sem várta a reggelt, elrohant a Tenrju-gava felső szakaszához. Valamit felfedezhetett a folyóparton, vagy pedig meg akart valamiről győződni. Még alig pitymallott, amikor megérkezett Szakuma környékére. Bolondos szokásához híven, elküldte a taxit, és elindult a gáthoz. Leereszkedett a szakadékba, hogy megvizsgáljon valamit. A hajnali félhomályban megcsúszhatott a harmatos fűben – vagy valami máson, és lezuhant... Minden valószínűség szerint így történt. De vajon mi lehetett az, ami miatt Szakumába rohant? A szomszédos teraszon megszólalt a samiszen. A szél hirtelen elállt, fullasztó lett a hőség. – Itt van Onodera-szan? – nézett ki a teraszra egy szolgálólány. – Tokióból Keresik telefonon. Onodera felugrott és elindult a kis iroda felé. – Onodera-kun? Itt Jukinaga – hallatszott a kagylóban. – Sürgősen találkoznunk és beszélnünk kell. Holnap vissza tudna jönni Tokióba? – Őszintén szólva még nem gondoltam hazautazásra, de... – mondta Onodera. – De ha nagyon sürgős, holnap a reggeli gyorssal visszamegyek. Nagyjából miről lenne szó? – Személyesen majd részletesen elmondok mindent. Röviden annyit: meg akarom kérni, hogy működjön közre egy dologban... – Jukinaga egy pillanatra elhalgatott. – Egyszóval abban a munkában, amely Tadokoro professzornál folyik... A vonal megszakadt. – Halló, halló! – kiáltott bele a kagylóba Onodera. – Halló, halló! Ám abban a pillanatban megtántorodott, mint egy részeg. A majko vagy egy másik nő felvisított, szörnyen csörömpölni kezdtek a tolóajtók, a fusumik. Onodera még fel sem ocsúdott, amikor az egész ház

157

megrázkódott és kezdett megfordulni a saját tengelye körül. A föld mélyéből félelmetes morajlás hallatszott. Nagy reccsenéssel leszakadt a tetőt tartó oszlopról a keresztgerenda, a mennyezet és a falak eltűntek a porfelhőben. Szívet tépő sikolyok hasítottak bele az összeomló házak robajába, recsegésébe-ropogásába. Onodera elkapott egy oszlopot, hogy el ne essen, de amint észrevette, hogy kivágódik az éléskamra ajtaja, és azon egy jókora asztal repül ki táncolva, megragadta, a falhoz tolta, és alája bújt. Ebben a pillanatban kialudt a villany, és fülsiketítő robajjal rázuhant valami a vörös asztallapra. Onodera hirtelen az órájára pillantott, és emlékezetébe véste az időt. A figyelmeztető lökések hiánya azt mutatta, hogy az epicentrum nagyon közel lehet. Vajon meddig fog tartani? Ekkor ijesztő gondolat futott át agyán, amitől a hátán a hideg futkározott. Nagy nehezen sikerült kidugnia a fejét az asztal alól, és a távoli terem felé nézett. A tolóajtók, oszlopok és keresztgerendák halmazán keresztül homályos fény keskeny csíkja derengett. A terasz helyén most semmi és senki nem volt... Ez a kiotói nagy földrengés, amelyet a régóta látszólag nyugodt rengési övezet aktivizálódása váltott ki, valóban félelmetes volt. És nemcsak a méreteit, hanem az áldozatok számát is tekintve. A Daimondzsiünnepre rengeteg nép csődült össze Kiotóban. És ezek az emberek mind valóságos egérfogóba kerültek. A Bonto-tjo és a Kijamati kerület számtalan hídjáról és magas teraszáról úgy potyogtak az emberek az alant húzódó partra, mintha dézsából öntötték volna őket. Több száz embert temettek maguk alá az összeroskadó házak, sok száz embert taposott szét a pánikba esett tömeg. Az egész városban pillanatok alatt négyezer-kétszázan pusztultak el, tizenháromezren sebesültek meg. Az olyan kerületek, mint Bonto-tjo,

158

Kijamati, Gion, Kobu, Ocubu, Mijagava-tjo és Simidzu eltűntek a föld színéről, Minanli-dza valósággal tótágast állt, iszonyatos, tragikus látványt nyújtott. E szörnyű katasztrófa után a közepes erősségű földrengések száma Kantóban nem csökkent, hanem ellenkezőleg, megnőtt; a földmozgások tovább terjedtek Japán nyugati része felé.

159

A kormány

1. A következő év márciusában, a napéjegyenlőség napjának küszöbén telexjelentés érkezett a párizsi központból az Interpol japán osztályára, amely a tokiói rendőrkapitányság épületében székelt: D. Martin belga műkincskereskedő 20-án Japánba repül a Sabena társaság 301. sz. járatán. Értésülésünk szerint nevezett személy a nemzetközileg értékes műalkotások rablásával, hamisításával és lopott holmik vásárlásával foglalkozó nemzetközi szindikátus fontos embere. Kérjük, hogy a nevezett személyt vegyék megfigyelés alá. Aztán közölték D. Martin személyleírását, életrajzi adatait és fantomképét. – Mi a parancs? – kérdezte a tisztviselő, miután megmutatta a közleményt az osztály vezetőjének. – Tudassuk a rendőrkapitányság külföldiekkel foglalkozó osztályával? – E-gen – húzta a szót az osztályvezető. – A közleményből kitűnik, hogy nagyhalról van szó. Kíváncsi vagyok, mit keres Japánban. Úgy döntöttek, hogy további részletes adatokat kérnek D. Martinról, egyelőre pedig két ügynöküket küldték ki a repülőtérre, hogy megfigyelés alá vegyék a belgát. A Sabena légitársaság Párizsból induló és a déli országokat érintve Japánba tartó 301-es járatának ma reggel kell landolnia Tokió nemzetközi Narita repülőterén. De amikor az óriási, kétszázharminc férőhelyes

160

Boeing-2707-es csaknem teljesen megtelve földet ért, D. Martin úr nem volt az utasok közt. Nyomban felhívták a Sabena Légitársaság utasosztályát. Kiderült, hogy D. Martin úr Calcuttában kiszállt. Azonnal megfigyelés alá vették a másik nemzetközi repülőteret, a Kanszait is. De nem olyan egyszerű megtalálni valakit az utasok hatalmas áradatában, amely a repülőtér számtalan kijáratán hömpölyög kifelé, hiszen szinte megállás nélkül, egymás után szállnak le a Délkelet-Ázsiából érkező menetrend szerinti repülőgépek. Az Interpol japán osztálya, amely csekély létszámú munkatárssal rendelkezett, felkérte a bevándorlási osztályt és a repülőtéri rendőrséget, hogy közöljék, ha a vízumellenőrzés során felfedezik a D. Martin nevű személyt, és ideiglenesen felfüggesztették a nyomozást. – Ki ez a titokzatos műkincskereskedő? – kérdezte az osztály vezetője az amerikai Interpol-kirendeltség egyik munkatársától, aki éppen Tokióban tartózkodott. – Martin? Műkincskereskedő? D. Martin Antwerpenből? – kérdezte kerekre tágult szemmel a volt újságíró, aki már tíz éve dolgozott az Interpolnak, és jól értesültségéről volt híres. – Nagy hal. Mondhatnók: híresség a szakmájában. Mi van vele? – A párizsi központ közölte, hogy Japánba repült. Az amerikai füttyentett egyet... – Ez igen! Én meg eddig azt hittem, hogy a TávolKelet kívül esik hatókörén. Ajánlom, ne veszítsék el szem elől. Ez az alak sohasem lép színre, kivéve azokat az eseteket, amikor nagyszabású üzletről van szó. És ha egyszer már feltűnt valahol, azt jelenti, hogy abból az országból igazi nemzeti értékeket akarnak kiszállítani. Először jár Japánban? Az osztályvezető a fejéhez kapott, és felhívta az

161

összes nemzetközi repülőteret, hogy fokozzák az országba érkezett külföldiek ellenőrzését. Ám nem sokkal azelőtt... ... Az az ember, akit várnak, kilépett a Kanszai nemzetközi repülőtéren az Air India óriási, háromszáz tonnás szuperszonikus repülőgépének első osztályú szalonjából. Elgyönyörködött a csodálatos napnyugtában, szívélyesen rámosolygott a szárit viselő stewardessre, s miután felmutatta más névre kiállított útlevelét, kis bőrőndjével a kezében elhagyta az útlevélellenőrző fülkét, és beszállt a rá várakozó gépkocsiba. Személyleírása egy félórával azután érkezett meg az Interpol japán osztályától, hogy a gépkocsi Martin úrral kigördült a repülőtér kapuján, és már észak felé száguldott. Egy újabb óra múlva pedig Martin úr egy csendes kis klub irodájában ült a Rokkó-domb oldalán. Az ablakból gyönyörű kilátás nyílt az esti kivilágításban pompázó kikötőre. Martin úr beszélgető partnere egy fiatalos külsejű, modern frizurájú, magas, vállas japán férfi volt. Az őszülő hajú, tagbaszakadt külföldi mellett mégis csak kisfiúnak tűnt: annak túl nagy méretű volt mindene, az orra, a szája, a feje. Száztíz kilót nyomott, magassága csaknem elérte a két métert. – Megkaptam a Hogait ésa Hirosigét... – mondta Martin úr angolul, de erős akcentussal. – Páratlan alkotások. Megmutattam szakértőinknek. Eredetiek. – Örülök, hogy meg van elégedve – felelte a japán ragyogó irodalmi angol nyelven. – Valóban nekem ajándékozta? – Martin úr szemmel láthatóan azt akarta, hogy beszélgető partnere – mégegyszer alátámassza ezt a tényt. – Igen, megismerkedésünk örömére... – Hm... – hümmögött Martin úr, nem egészen értve beszélgető partnere szándékát. – Erről jut eszembe, szeretném hallani üzleti ajánlatát. Ha jól értettem,

162

lehetővé teszik számomra, hogy nagy mennyiségű japán műalkotáshoz jussak... – Pontosan így van – bólintott a másik. – Tudomásunk van róla, hogy ön csak első osztályú alkotásokat vásárol és csakis nagyban. Mi be tudjuk szerezni mindazt, amire szüksége van. – És mifele áru az? Képek? – Nem csak. Vannak még fafaragások, Buddhaszobrocskák, hímzések is... Martin úr beharapott ajakkal töprengett. Úgy tűnt, hogy kétségek mardossák: túl csábító az ajánlat. – És mikor szándékoznak...? – Ezt még nem tudom pontosan. Minden valószínűség szerint egy-két év múlva. De az áru bármely pillanatban a kezünkbe kerülhet, és mi, gondolhatja, nyomban nyélbe ütjük az üzletet. Ezért kértük, hogy keressen fel bennünket. Szeretnénk kikapcsolni a közvetítőket. No meg az is fontos, hogy a legteljesebb titokban maradjon a dolog. Elvégre ez az áru nemzeti kincs... Ki ez az alak? – morfondírozott magában Martin úr. Egy megbízható hongkongi ember kezeskedett érte. Ámbár nem úgy fest, mint egy fezőr. Lehet, hogy ő maga a főnök? Vagy esetleg valaki áll a háta mögött.. – Addig is szeretnénk hallani a feltételeit – folytatta a másik. – Mennyit tudna fizetni? – Az, persze, az árutól függ... Nos, megfelelne önnek, ha mondjuk... a nemzetközi árakat vennénk alapul? – Mi a nemzetközi árak dupláját szeretnénk megkapni. A külföldre juttatás a mi gondunk. Az ön által megnevezett helyre szállítjuk az árut. Úgyhogy az egész kockázatot mi viseljük. Ön pedig a csak az ön által ismert módon, felhasználva kapcsolatait, eladja a milliárdosoknak a nemzetközi ár többszöröséért.

163

Mivel az üzletből kizártuk a közvetítőket, óriási hasznot vághat zsebre. A mi árunk, szemben azokkal a hamisítványokkal, amelyekre ön specializálódott, mind csupa eredeti. Martin úr felemelte a konyakos poharát, és megforgatta vaskos ujjai között. – Én rendszerint csak jól ismert partnerekkel kötök üzletet. Az olyan emberekkel, mint önök, közvetlenül nem szoktam üzletet kötni. Megértik, ugye? Ez nálam szabály... – Néha érdemes kockáztatni, nem gondolja? Méghozzá olyan feltételek mellett, hogy mi semmilyen személyes kontaktusban nem leszünk önnel. Az egyetlen összekötő kapocs köztünk – az áru... – Így már rendben van. És a kapcsolattartás módja? – Ezen a brüsszeli címen veheti fel velünk a kapcsolatot. Hamarosan rejtjeles üzenetet kap tőlünk. – Rendben van, megpróbálom. – Egyébként nézzen ide – mondta a japán, és elővett egy vázlatkönyvet. – Afféle áruminta. Amint látja, egy és mással már rendelkezünk. – És felnyitotta az albumot. Martin úrnak meglepetésében felszaladt a szemöldöke. – Sziaraku... Ez nem létezik... – Nézze csak meg alaposabban. – És közelebb tolta az albumot. Martin úr szivarzsebéből előhúzott egy összecsukható nagyítót, és figyelmesen megnézte a képet. – Azt hiszem, eredeti... – motyogta elképedve. – De ez, pontosan tudom, az Állami Művészeti Múzeumban van... – Csak volt. A helyén pedig egy kitűnő másolat függ. – Ezzel a japán becsukta a vázlatkönyet. – Először eljuttatjuk önhöz Antwerpenbe ezt az albumot. Amint megkapta, befizeti az összeget, amelyben

164

megállapodtunk, a Svájci Banknál vezetett és általunk megnevezett számlánkra. Természetesen dollárban. – Önök a szállítást is vállalják? – Martin úr zavarban volt. – De hogyan? – Az ilyen áru, mint ez, ami nem olyan nagy, jóformán semmi gondot nem okoz nekünk. – És a japán alig észrevehetően elmosolyodott. – Különben pedig létezik a világon egy olyan fogalom, hogy “diplomáciai sérthetetlenség”...

Körülbelül ugyanebben az időben a kontinentális talapzatok feltárásával foglalkozó KK-cég légipostán megkapta Onodera levelét, amelyben kéri, hogy mentsék fel állásából. Augusztus l6-tól, vagyis a nagy kiotói földrengés napjától Onodera eltűnt. Sem a cég munkatársai, sem a Kobéban élő édesanyja nem tudták, él-e még. A levél borítékja nápolyi bélyegzőt viselt. – Mit jelent ez?! – rontott be az egyik igazgató Joszimura irodavezetőhöz. – Hiszen úgy tudtuk, hogy Kiotóban lelte halálát! – Minden barátja, akivel akkor együtt volt, meghalt... – Joszimura arcán zavar tükröződött. – Igaz, én visszatartottam az egyszeri temetési segély kifizetését. – De hogy kerülhetett Európába, és még a céget sem értesítette róla? – Fogalmam sincs. Viszont sürgősen keresnünk kell valakit a helyére – mondta Joszimura. – Számunkra ez igen érzékeny veszteség. – No de mégis, miért utazott Európába? – háborgott az igazgató tovább. A választ erre a kérdésre néhány nap múlva kapta meg egy teljesen váratlan forrásból. Joszimura a tájékoztatási osztály közleményeit olvasgatta éppen, ami-

165

kor tekintete megakadt az egyik oldalon. Beharapta ajkát, majd némi töprengés után felhívta a tájékoztási osztályt. Kis idő múlva pedig már jegyzettömbbel a kezében az igazgató irodájában állt. – Azt hiszem, rájöttem Onodera furcsa viselkedésének okára – mondta. – A ma érkezett információ szerint egy japán cég mélytengeri batiszkáfot vásárolt a francia haditengerészeti flottától... – Miféle cég? – Itt kezdődnek a meglepetések. Egy aprócska cég, amely vagy csődbe jutott, vagy ideiglenesen beszüntette mindenfajta tevékenységét. Egyszóval egy gyanús cég, amely már megszűnőben van. – Aztán mit kezd az efféle cég egy tízezer méteres mélységbe lemerülni képes batiszkáffal? Hiszen sokkal olcsóbb és egyszerűbb bérelni egyet Amerikában, Angliában és Franciaországban is... – Az igazgató szemmel láthatóan ideges volt. – Hogyan merészelt egy apró cégecske ilyen drága holmit vásárolni?! Honnan vette rá a pénzt? – Nem tudjuk. De megpróbáljuk kideríteni... – Joszimura belenézett a jegyzetfüzetébe. – Azt hiszem, ez a cég átcsalta magához Onoderát, és Európába küldte, hogy vegye át a Kermadecet. Mert mi értelme hajót vásárolni, ha nincs szakember, aki irányítani tudja?! – Gondolja?! ...– motyogta az igazgató. – De hát... Ezen az emberen egyáltalán nem látszott, hogy ilyesmire vetemedik. – Az itt-ott kapott információ szerint a cégnek Nápolyban kell átvennie a Kermadecet... – Úgy látszik, félreismertem – gyújtott rá cigaretjára az igazgatótanács tagja. A tájékoztatási osztály vezetője lépett a szobába. – Ami azt a bizonyos céget illeti... – mondta – már rég nem foglalkozik elsüllyedt hajok kiemelésével. Egy

166

időben korallkutató tengeralattjárókat gyártott, de ez a vállalkozása is bedöglött. Hitvány kis vállalat, alaptőkéje mindössze húszmillió jen. – Honnan szerezhetett pénzt egy ilyen cég? – A helyi pénzemberek és bankok folyósítottak hitelt neki. De az összegek jelentéktelenek voltak. Minden bizonnyal sokkal nagyobb pénzemberek is támogatják. Ezt még nem sikerült pontosan megállapítani. Igaz, van egy olyan gyanú, hogy e cég mögött – K. Nehézgépgyárnak álcázva magát – a Karhatalmi Erők Parancsnoksága rejtőzik, de semmilyen pontos értesülés nincs, amely ezt alátámasztaná. – A Karhatalmi Erők Parancsnoksága? – kérdezte az igazgató. – Igen. Elvégre feltételezhető, hogy a Karhatalmi Erők Parancsnoksága saját szükségleteire vásárol egy batiszkáfot. Mindenesetre pénzük van rá elég. De minden valószínűség szerint nem szeretnék, ha híre menne a dolognak, ezért takarózik a csődbe jutott céggel. Ez a cég vásárolja meg a batiszkáfot, a parancsnokság pedig hosszabb időre bérbe veszi. – Biztosan valami ilyesmiről van szó. – De vajon miért kell a Karhatalmi Erők Parancsnokságának batiszkáf? És miért nem lehet egyszerűen külföldön bérelni egyet? Miért kell ez a kerülő út? Vagy pedig olyan sürgősen akarnak megvizsgálni valamit, hogy nem tudják megvárni, míg vízre bocsátják második batiszkáfunkat, a Vadacumi-2-t? – Nem kellene puhatolózni a Karhatalmi Erők Parancsnokságánál? – kérdezte Joszimura. De Joszimura próbálkozása nem járt sikerrel. Amikor megkezdte a szimatolást a hivatalban, nagyon hamar rá kellett döbbennie, hogy “a honvédelem érdekeit szolgáló állami titok” kemény falába ütközött.

167

Jukinaga magántanár kérte az egyetemet, hogy ideiglenesen mentsék fel állásából, és jóformán egész napját abban az irodában töltötte, amely Haradzjuku egyik középületében helyezkedett el. Minden gondolatát azok a tervek kötötték le, amelyek a “D-terv” közös nevet kapták. Magától értetődik, hogy ennek a tervnek Tadokoro professzor volt a központi alakja. Maga a professzor megszállottként dolgozott: az új laboratóriumba való átköltözés nem fékezhette a küszöbönálló kutatási programok végrehajtását. De hát mivel foglalkozom én itt? – ötlött eszébe időnként Jukinagának. Teljes egészében egy olyan ügynek szentelte magát, amely bizonytalan és szétfolyó volt, akár a felhő. Milyen jövő vár rá, ha végül kiderül, hogy mindez csak egy fanatikus, magányos tudós esztelen fantáziája? Minden erejét, minden idejét erre a hírhedt D-tervre pazarolja, aztán még mesélni sem mesélhet a munkájáról sem az egykori tanárainak, sem rokonainak, sem a barátainak. Holott még ma is minden olyan ködös, zavaros, mint az elején volt, és senki sem tudja, hogy mit kellene tenni ahhoz, hogy legalább egy-két dologra fény derüljön... Ha szép csendben ott ülne most is az egyetemen, jövőre talán már professzor lehetne. Munkáit elég sokan ismerik, a tudományos társaság őszi ülésén pedig fontos előadást készült tartani. Tanítómestere, a profeszszor, akinek sok mindent köszönhet, most nagy bőszen keresi eltűnt tanítványát... De hát mi késztette őt életének ilyen fontos szakaszában arra, hogy csak úgy belemásszon ebbe a homályos, bizonytalan dologba, amelyben még megkapaszkodni sincs mibe? Persze, sokkal egyszerűbb lenne minden, ha a kutatásokat nyíltan végeznék: nem volnának titkok, semmiféle kerülő utak, minden eredmény közkinccsé válna és méltó elismerésben részesülne. Ám ez a munka olyan jellegű, hogy szigorúan titokban kell tartani,

168

főleg a miniszterelnök és az a bizonyos öregember ragaszkodott a titkosságához. Gyötrelmes tapogatózás ez a sötétben, s nem szabad tudnia róla senkinek, még a legjobb barátunknak sem. Aztán semmiféle jutalom sincs kilátásban. Jukinaga saját magán csodálkozott: aztán mi végett? Mit képzelt?.. Miért tékozolja el így hátralevő életét? Lehet, hogy csak a kétségbeesés mardossa? Vagy talán a felesége az oka mindennek. Egyetlen lánya volt legkedvesebb tanítómesterének, a pár éve elhunyt tudósnak. Jólétben, pompában nőtt fel, s megdöbbentően szívtelen volt. Gyermekük nem született. Tavaly, amikor ő külföldön járt kiküldetésben, az asszony visszaköltözött az anyjához. Ez a nő egyáltalán nem való volt olyan feleségnek, akinek a férje egyszerű, tartózkodó, kissé bogaras tudós, s annyira leköti a tudomány, hogy jóformán alig tartózkodik otthon. De mi lesz velük, mindnyájukkal, ha kiderül, hogy a terv, amelynek megvalósításán jelenleg fáradoznak, csupán fantázia szüleménye, rossz álom?... Márpedig senki sem garantálta a sikert, kudarcba is fulladhat a vállalkozás... A legszomorúbb, hogy nemcsak ő maga mászott bele ebbe a dologba, hanem még néhány igen tehetséges barátját is belerángatta. Az ő jövőjük miatt is neki fájhat majd a feje. Ezektől a gondolatoktól a fizikai rosszullét fogta el, fejfájás és émelygés környékezte. – Bármit mondasz is, ez olyan, mint a szembekötősdi: meg akarsz fogni valakit, de ennek a valószínűsége majdnem a nullával egyenlő – mondta Nakata Szejiti, Jukinaga egyetemi barátja, az információelmélet elismert szaktekintélye. – A körülmények oly bonyolultak, hogy a Perth-rendszer már nem birkózik meg a feladatokkal. Külön programozó módszereket kell kidolgozni. Először is, a kormány kénytelen állandóan pénzt folyósitani nekünk, holott még kézhez sem

169

kapta a kutatómunka első fázisának eredményeit. Másodszor: a munkálatok bizonyos szakasza után olyan horribilis összegekre lesz szükség, hogy a kormánynak valami meggyőző ürügyet kell majd kitalálni a folyósításukhoz. Harmadszor: ha a munka eredményei minden fázisban alátámasztják a hipotézist, a kormánynak, ha lépésenként is, de megfelelő intézkedéseket kell foganatosítani. Ráadásul a munka jellege olyan, hogy korántsem mindegyik fázis támasztja majd alá a hipotézist eredeti formájában. Minden valószínűség szerint a kutatómunka első fázisának a hipotézist alátámasztó eredményei után negatív vagy azt megközelítő eredmények születhetnek. Nem kizárt az abszolút negatív eredmény sem. Minden lehetséges. Ilyen esetben pedig a kormány meddig támogat majd bennünket? És vajon milyen trükkel álcázza ezt a közvélemény előtt? Negyedszer: a kutatásoknak melyik fázisáig tartható titokban az általunk végzett munka és a hipotézis, amely e munkák alapját képezi? – Nem minden titok egyforma. Más dolog, ha államtitokról van szó, amelynek nem szabad kiszivárognia külföldre, és megint más a belföldi titok – mondta Jamadzaki, akit a kabinet felderítő osztálya osztott be a kutatócsoporthoz. – De belföldön is különböző lehet a titok: van, amelyik a tömegtájékoztató eszközöket hallgató-olvasó egész lakosságra vonatkozik, van, amelyik a parlamenti ellenzékre, az állami hivatalokra, a pénzügyi körökre... – Van egy másik probléma is: mikor és milyen intézkedéseket foganatosít a kormány – szólt közbe Kunieda, a miniszterelnök kabinetirodájának titkára. – Bizonyos fázisban szükségessé válnak törvényhozási intézkedések. Nos, akkor merül majd fel a kérdés, milyen fokú legyen és meddig terjedhet a titoktartás, meg aztán: lehet-e még továbbra is titokban tartani a dolgot. Iszonyatosan bonyolulttá válik minden.

170

Bizony, rendkívül bonyolult az egész. Jukinaga eleinte azt hitte, hogy bizonyos ideig nyíltan, a szokásos tudományos kutatások programja szerint végzik majd a munkát. Abban az esetben nem került volna nehézségbe elfogadtatni a parlamenttel a komplex kutatómunkára folyósítandó összegeket és szétosztani az egyetemek között. Szükség esetén bizonyos szakaszaiban titokban is lehetne tartani a munkákat. Jukinaga, akitől mi sem állt távolabb, mint az effajta problémák, többnyire ostobának tartotta mindezeket a titoktartással kapcsolatos elképzeléseket. De Nakata és Kunieda, a barátai, akiknek elmondta véleményét erről, nem értettek egyet vele. Még ha Kunieda, mint minden hivatalnok, okoskodhatott is, gondolta Jukinaga, de Nakata, a komoly tudós, kibernetikus, aki többször visszautasította a Rand Corporation csábító ajánlatait, meggyőzte. – Az első ok, ami miatt nem folyhattak nyíltan a kutatások, az volt, hogy ezek a rendkívül fontos munkák Japán sorsával függtek össze. Nakata, miután átnézte Tadokoro professzor anyagait, nyomban megsejtette, hogy a jelenlegi fázisban két százaléknál nem több a valószínűsége annak, hogy a további kutatómunka valóban óriási horderejűvé válik. – A dolgok jelenlegi állásánál fogva, az egyszázalékos valószínűség – meg kell mondanom nektek – rendkívül sok – jelentette ki határozottan Nakata. – A világon hébe-hóba előfordulnak olyan dolgok, amelyeknek a valószínűsége általában végtelenül csekély. Ennek megmagyarázásához pusztán a valószínűségszámítás nem elegendő. Minőségileg más jelenségek keletkezését és fejlődését is figyelembe kell venni. Nakata már régóta foglalkozott a természeti jelenségek statisztikai elemzésével. Munkája hozzájárult a láncreakciók valószínűségének leírásához, és kidolgozta az élő anyag evolúciójának megértését elősegítő

171

topológiai módszereket. Elmélete megmagyarázta azokat az okokat, amelyek a végtelenül csekély valószínűségű természeti jelenségeket kiváltják. Igaz, ez az elmélet még nem vívta ki a tudományos körök teljes elismerését, de egyesek már az elmélet modelljét - a Wiener- és Markov-folyamat mintájára – Nakatafolyamatnak nevezik. – Kétségtelen... – hunyorgott Kunieda. – Ilyesmi előfordul. Egyszer esti pókerezés közben háromszor volt “five-card” -om, méghozzá két esetben egymás után... – Még szerencse, hogy nem haltál meg! – jegyezte meg epésen Jamadzaki. – Azt beszélik ugyanis, hogy ha madzsongozás közben történik ilyesmi, az illető meghal... – Hagyjuk a hazárdjátékokat, inkább törjük a fejünket még egy kicsit – szólt közbe Nakata. Ennek a tehetséges matematikusnak mindig peche volt a játékban: bármit játszott is, mindig vesztett. – Durván számolva, kétfajta változást figyelhetünk meg. Egyrészt, amilyen mértékben növekednek a kutatómunkálatok, és szaporodnak a felgyülemlett adatok, úgy változik a történtekről alkotott általános képünk is. Másrészt, a megfigyelt jelenség is valószínűleg változik, következésképpen elsősorban meg kell állapítani a polimorf folyamathoz tartozó összes láncszem egyenlően ható vektorának irányát. Akkor majd meg tudjuk határozni, milyen jelenség várható és mikor.... Ez a “mikor” szolgáltatta a második okot arra, hogy miért kellett titkossá nyilvánítani a tervet. Tadokoro professzor elvégezte a legáltalánosabb számításokat s hozzávetőlegesen meghatározta a várható jelenség kifejlődésének és befejeződésének az idejét: maximálisan ötven, minimálisan két éven belül zajlik le. A professzor számításai sok helyen homályosak: túlságosan sajátos anyaggyűjtési és feldolgozási mód-

172

szert alkalmazott. De Jukinagát, aki tudta, hogy a professzor intuíciója milyen gyakran igazolódik be, a minimális idő félelemmel töltötte el. Újra kellene elemezni a terjedelmes, olykor összefüggéstelennek tűnő anyagot, hogy minél előbb ellenőrizhessék a feltételezett idő pontosságát. Persze, vehetnék a középértéket is – huszonnégy-huszonöt évet – , viszont a természetről van szó, ahol bármely, a legjelentéktelenebb eset is a jelenségek láncreakcióját vonhatja maga után, amely oly gyorsan növekszik, mint a lavina. Igaz, előfordul az is, hogy a természeti jelenségek megszületnek és fejlődésnek indulnak, aztán félúton egyszer csak megtorpannak. De amikor olyan jelenségről van szó, amely igen komoly következményekkel járhat Japánra nézve, a legrosszabból kell kiindulni. Nakata programjának alapját a “legrosszabb” képezte, s e program szerint mind a kutatás tárgya, mind maga a kutatás megkövetelte az abszolút titoktartást. Amennyiben a kutatás során a rosszabbik feltevés igazolódik be, bármi legyen is a jelenség kifejlődésének ideje, számos sürgős intézkedést kell foganatosítani, de minden esetben kerülendő a pánik, a néptömegek felizgatása. Főképpen az nem kívánatos, hogy külföldön híre menjen a dolognak, ugyanis nem, szabad figyelmen kívül hagyni a nemzetközi kapcsolatokat abban az esetben, ha “annak” méretei túlnőnek bizonyos határokon. Jobb, ha a világközvélemény csak akkor szerez tudomást róla, amikor már megtettek bizonyos intézkedéseket. Persze, ha már pontosan kirajzolódik a jelenség fejlődésének a tendenciája, ezeket az adatokat közzé kell majd tenni. Ám ekkor egy másik politikai jelentőségű probléma is felvetődik: lehet-e bármilyen intézkedést hozni addig, amíg fel nem tárják a titkot? Mindezek a körülmények megkövetelték, hogy sürgősen és aprólékosan tanulmányozzák azt, ami jelenleg történik.

173

Az intézkedéseken egyelőre ne törjék a fejüket, vélekedett Nakata, ugyanis a konkrét intézkedéseket lényegében be is lehet tervezni és csak a konkrét pillanatban meghozni. Viszont igen fontos a tettrekészség: ha a konkrét pillanat mégis beköszönt, készen kell állni mindenfajta meglepetésre és a megfelelő intézkedések azonnali meghozatalára. Most elsősorban az szükséges, hogy rendszerezzék, alaposan elemezzék az összes rendelkezésre álló információt, aztán gondosan fel kell dolgozni minden adatot, amelyet a következő munkafázisokban szereznek, ezenkívül kideríteni, hogy ki a legtájékozottabb az érdekelt problémát illetően és hol található. – Röviden szólva, elképzelésünknek kell lenni mindenről – állította Nakata. – Elvégre ebben a munkában nincs semmi új! Mindenki a maga vonalán rendelkezzék jó szimattal, gyűjtse és összegezze az anyagot, ennyi az egész. Feltehetőleg mindnyájan rendelkezünk a tudós számára oly nélkülözhetetlen szimattal, és meg tudjuk különböztetni a fontosat a lényegtelentől. – Ajaj!... – sóhajtott fel Jukinaga. – Az információelmélet kiváló szaktekintélye az általános elképzelést és a szimatot emlegeti. Vajon hogyan vélekedik erről Tadokoro professzor? Kiderül, hogy ugyanúgy: a tudós számára a legfontosabb az ösztön.. Akárcsak az ősidőkben!... – Egyébként éppen az információelmélet támasztja alá, hogy ezek a dolgok nélkülözhetetlenek – mondta Nakata meggyőző hangon. – Erről jut eszembe, hogy jó szimatú emberekre van szükségünk. És minél többre. Gondolkozzunk azon, honnan teremthetnénk elő őket... Valahogy úgy adódott, hogy Nakata lett a terv végrehajtásának elméleti irányítója. A professzoron kívül jelenleg mindössze öten vettek részt a munká-

174

ban. Mindnyájan fiatal, harmincöt-negyven közötti emberek. – Alaposan megvizsgáltam Tadokoro-szenszej tervezetét – szólalt meg Jaszukava, aki a legfiatalabb volt köztük, és akit attól az építőipari vállalattól csábítottak át, amelytől az irodát bérelték. Most ő vezette a könyvelést. – Teljesen nyilvánvaló, hogy a kiadások már az előkészítő fázisban meghaladják azt az összeget, amelyet a minisztertanács felderítő osztálya folyósíthat. Növelni kell a személyi állományt is... Aztán még sok berendezésre van szükség... – A Kermadecet már megvettük... – mondta Jukinaga. – Hány komputer kellene még? – Egyet már átszállítottak a professzor laboratóriumából, úgyhogy egyelőre még egy kellene. Egyes számítások pedig kiadhatók a cégeknek, méghozzá úgy, hogy órabért fizetnénk a komputerek igénybevételéért – mondta Nakata. – Csakhogy még egy mélytengeri batiszkáfra is szükségünk lenne. Tadokoro professzor terve szerint lehet, hogy a Japán-tenger mélyén is kell majd kutatásokat végezni. Egy batiszkáffal pedig a munka nagyon lassan haladna. – Még egyre?! Aztán honnan vegyük? – vont vállat Kunieda. – Külföldön nem bérelhetünk, de még ha sikerülne is szerezni, honnan vennénk rá a pénzt? – Várjunk csak – mondta Jukinaga. – Én pontosan tudom, hogy a kontinentális talapzatok feltárásával foglalkozó KK-társaság hamarosan vízre bocsátja a Vadacumi-2-t. – Nagyszerű! – csettintett az ujjaival Nakata. – Béreljük ki. Azonnal meg kell kezdeni a tárgyalásokat. Egy új ember csatlakozott a csoporthoz. Nakata ajánlására a honvédelmi minisztérium kutatóintézetéből egy “jó szimatú” munkatárs jelentkezett felvételre. Egyelőre ez a létszám elegendő is. De aztán... Azt ma még egyáltalán nem lehet meghatározni, hogy hány

175

emberre, mennyi pénzre lesz szükségük, és mennyire kell kibővíteni a munkálatokat. Ráadásul hogyan teremtse elő a kormány a pénzt, ha nem lehet közhírré tenni, mire kell? Eddig a minisztertanács felderítő osztályának, a miniszterelnök kabinetirodájának és a Karhatalmi Erők Parancsnokságának az úgynevezett titkos alapjaiból kapták a pénzt, de érkezett bizonyos összeg, amelynek eredete ismeretlen volt. A kormány tagjai közül a miniszterelnökön kívül csak a kormányfő kabinetirodájának főnöke, a minisztertanács irodájának vezetője és a Karhatalmi Erők Parancsnokságának vezetője volt beavatva a tervbe. Mivel igazán csak a Parancsnokság volt képes betartani a konspiráció szabályait, hatalmas anyagi eszközöket és nagy létszámú gárdát mozgósítva erre a célra, könnyen lehetséges, hogy a terv végrehajtásának irányítása lassacskán átmegy az ő kezébe. Hiszen már a Kermadec vásárlásakor is a tengerészeti erők tevékenykedtek a kuliszszák mögött. De a legcsekélyebb mulasztás esetén még őket is támadások érhetik a “költségvetésből folyósított pénz értelmetlen elherdálása” miatt. Volt még egy másik probléma is: ügyelni kell, hogy a tervből semmi se szivárogjon ki az amerikai hadsereghez. Az még hagyján, ha a kiadások néhány millió jennel meghaladják az előirányzott összeget. De ha már milliárdokról lesz szó, ki tudja, sikerül-e eltitkolni az igazságot a csak az alkalomra váró ellenzéki zugpolitikusok elől? A kormánypárt vezérei aligha fordulnak szívesen segítségért a polgári pénzügyi körökhöz, hiszen máris szednek tőlük pénzt a két év múlva sorra kerülő választási kampányra. – Gondoskodjon csak a pénzről a miniszterelnök és a többi nagyfőnök – mondta Nakata. – Mi hiába törjük ezen a fejünket. A mi feladatunk fáradságot nem kímélve dolgozni. Mit is tehetnénk mást?...

176

Jaszukava vállat vont, fogta a berendezésigényléseket és megrendeléseket tartalmazó vaskos paksamétát, és távozott. Jóformán mindent, amit a különleges mélytengeri kutatások igényeltek, külön rendelésre kellett elkészíteni. Persze ehhez rengeteg pénz kellett. – Hol van Tadokoro professzor? – kérdezte Nakata. – Szeretném megbeszélni vele tervünk néhány részletét és pontosítani, hogy milyen megfigyeléseket és méréseket kell elvégezni. – Jelenleg a miniszterelnökkel tárgyal – felelte Jaadzaki, és az órájára pillantott. – Azt hiszem, hamarosan itt lesz. – Hát akkor pihenjünk egyet addig – javasolta Nakata – Én lemegyek és iszom egy kávét. És ti? – Én kis idő múlva csatlakozom hozzátok… – mondta Jukinaga. Semmilyen sürgős munka nem várt rá, de még mindig nyomott hangulatban volt, és nem tudott olyan könnyen felpattani a helyéről, mint Nakata. Nakata és Jamadzaki távozott, Jukinaga pedig szórakozottan meredt Japán térképére, amelyet Tadokoro professzor régi laboratóriumából hoztak át ide. A Japán-szigetvilág mozaikszigeteitől délkeletre, ott, ahol a Japán-árok húzódott, piros nyilak virítottak. Ez Tadokoro professzor ötlete volt. Jukinagának feltűnt, hogy a térkép nesztelenül hintázik. Már megint reng, gondolta… – Azt mondják, az öreg Vatari megvált képgyűjteményének egy részétől... – jegyezte meg Kunieda csak úgy mellékesen, és rágyújtott egy cigarettára. – És az a pénz is bekerült a kutatási alapba? – Nyilván. Az öregnek egyedülálló képei vannak, amelyek nemzeti értéket képviselnek… Ki az az ember, az a tolókocsiban ülő, csupa ránc apóka? – töprengett Jukinaga. Furcsa öregember! Ugyanarról a vidékről származik, mint Kunieda, és

177

állítólag Kunieda az ő segítségével került a miniszterelnök kabinetirodájába. A fővárosban nevelkedett Jukinagától idegen volt a vidéki sógorság-komaság, rokoni kapcsolattartás, amely még mindig dívott az ország számos vidékén. Kunieda azonban valószínűleg ápolta ezeket a kapcsolatokat, köztük azt is, amely az öreghez fűzte. Amikor Jukinaga beszámolt Kuniedáinak Tadokoro professzor aggodalmairól, majd pedig ketten együtt szinte beerőszakolták a professzort a találkozó résztvevői közé, még nem tudott Kunieda és az öreg kapcsolatáról. Az öregnek még a nevét sem hallotta. Amikor pedig Kunieda beszélt neki Vatariról, és elmagyarázta, hogy ki is ez az ember, Jukinagának eszébe jutott, hogy Vatari valaha elég ismert személyiség volt. Ám az öreg betöltötte már a századik évét, s több mint húsz esztendeje nem játszik szerepet a közéletben. A tudósok és a kormánytagok találkozója után Kunieda bemutatta, Jukinagát az öregnek. A magántanárt meglepte az ebből a ráncos, látszólag tehetetlen emberből sugárzó szellemi erő, éles esze, világos gondolkodásmódja. Rövid, pontosan megfogalmazott kérdéseket tett fel Jukinagának, mindazonáltal nyíltszívű, szívélyes pátriarkának tűnt. Amikor pedig Jukinaga ott, a Vatari-házban megtudta, hogy ennek az embernek a szavára még a miniszterelnök is megmozdul, minden ellenkezés nélkül beleegyezett abba, hogy Tadokoro professzort összeismertesse az öreggel. Bárhogy legyen is, egy dolog világos: ha ez az öregember elereszti a füle mellett Kunieda szavait, amikor az beszámolt neki a kormány és a tudósok találkozójáról, ha nem kelti fel az érdeklődését Tadokoro professzor személye, és nem orront meg valamit akkor, amikor a professzorral a Palace Hotelben találkozott, a D-tervnek híre-hamva sem volna. Sehogy sem ment Jukinaga fejébe, hogy ennek a

178

százéves öregembernek, aki már rég nyugalomba vonult, még mindig olyan nagy befolyása van a hatalmon levő politikusokra. Pedig hát a saját szemével látta, amikor az öreg a házába meghívott kormányfőt pár szóval rávette, hogy elfogadja a kutatási tervet. És az öreg környezete! Holmi gyanús személyek, fürkésző, szúrós tekintetű férfiak, valószínűleg testőrök, aztán az a bájos fiatal nő... Nem mindennapi, félelmetes, de vonzó világ... – Nagyon valószínű, hogy a nagyapó tőlünk függetlenül kiagyalt valamit – nyomta el a cigarettáját Kunieda a hamutartóban. – Mindig meg akarom kérdezni tőled – mondta Jukinaga – , tulajdonképpen ki ez az öregember? – Ezt én magam sem tudom pontosan. Földiek vagyunk, de amikor elkezdeném felgombolyítani a “földiek” elnevezésű gombolyagot, a szál rögtön elszakad. Egy kétségtelen: annak idején a kormánykörök és a pénzügyi körök nagy hatalmú szürke eminenciása volt. Rengeteg könyvet írtak az öregről, de mit számítanak a könyvek, hiszen azok úgysem árulnak el mindent. Azok pedig, akik tudnának mesélni, a kortársai és a vele egyívásúak, jóformán mindnyájan a sírban nyugosznak. Valószínűleg az öreg a mandzsúriai események idején élte a virágkorát. Egy-két embert eltávolított az útjából, vagyis kereken kimondva, eltett láb alól... Persze, nem saját kezűleg, de ez nem is fontos. A legutóbbi háború alatt teljesen visszavonult, élte a nyugdíjasok életét, és ezért nem nyilvánították háborús bűnösnek, a háború után pedig úgy tizenöt évig ismét aktivizálódott, és lázas tevékenységet fejtett ki. De amikor betöltötte a nyolcvanat, nem vett részt többé az ügyek intézésében. Ám különböző politikusok még ma is tanácsért vagy olyan kéréssel fordulnak hozzá, hogy békítse ki az ellenfeleket. A jelenlegi miniszterelnököt még abból a korából ismeri, amikor az

179

a párt szürke tagja volt, úgyhogy az még mukkani sem mer előtte. Egyszer még meg is mentette, amikor belekeveredett valamilyen botrányba... – Undorító még hallgatni is... – jegyezte meg Jukinaga. – Nekem talán nem? – húzta össze szemöldökét Kunieda. – Elvégre ismerte három korszaknak – Meidzsi, Taisó és Sóva császárok uralkodásának – a kulisszák mögötti világát, és nem is játszott passzív szerepet abban a sötét világban... Számunkra, a “komputerek korszakának” tejfölösszájú, éretlen tacskói számára nehezen érthetőek ezek az emberek. Hát igen, a mi szemünkben ronda dolgokat műveltek. De az ilyen világban – az ő világukban – csak a negatív figurák jelentenek igazi erőt. Másrészt, ha nincs ez a gonosz, de törhetetlen akarat, sok minden nem valósul meg... – Kíváncsi vagyok, mit érezhet egy egész évszázadot megélt meber – kérdezte Jukinaga elmélázva. – Százéves elmúlt már, de még mindig hatalma van, még mindig befolyásolni tudja az események titkos menetét. Vajon mi járhat az eszében? Mit szeretne még tenni? – Nem tudom – állt fel Kunieda a székről. – Egy dolog viszont kétségtelen: csakis az ő befolyásának köszönhető, hogy a D-terv realizálódik... Kunieda lement az alsó emeletre. Jukinaga egyedül maradt. A gondolatok tovább kavarogtak agyában. A hatalom és sötét, titkos zegzugai... És őt is beszippantotta a kulisszák mögött folyó játék sötét örvénye. Az egész olyan, mint egy lidérces álom... Jukinaga gyomra hirtelen émelyegni kezdett. Még elképzelni is rossz: őt, aki mindenáron kerülte a szövevényes emberi kapcsolatokat, mert nem tudott kiigazodni bennük, és ezért inkább a tudományt választotta, egyszer csak berángatják a politikai titkok világába! Mi jön még?..

180

2. Az az ódivatú kifejezés, hogy “fellépni a világ színpadára”, körülbelül szeptember végén kezdett hirtelen közszájon forogni. Először a parlament előcsarnokában hangzott el, majd felkapta néhány politikus, később pedig az újságírók is. Az egyik kíváncsi újságíró célul tűzte maga elé, hogy kideríti, kitől származik a mondás, és megtudta, hogy a miniszterelnöktől. Azon a találkozón használta először, amely a kormánypárt vezetői és a pénzügyi körök képviselői között zajlott le. A kifejezést nem vették komolyan, de hamarosan már ismételgették, igaz, gúnyos formában. Az újságíró, hogy végére járjon a dolognak, és megtalálja a mondás forrását, felkereste a miniszterelnök kabinetirodájának főnökét, aki egy folyóiratot említett, amelynek egyik cikke mélyen elgondolkoztatta a miniszterelnököt. Alkalmasint e cikk olvasása közben figyelt fel erre a mondatra. A cikk tartalma a következő. A háború előtti Japánban, illetve Meidzsi császár uralkodása alatt minden japán számára két fogalom létezett: a “nagycsalád” és a “világ”. A nagykorúvá lett férfi vagy a “nagycsalád” képviseletében került érintkezésbe a “világgal”, vagy elhagyta azt, és a “világba” távozott. Ám a háború után a “nagycsalád” deformálódott, “monocsaláddá” alakult át, vagyis olyan családdá, amely férjből, feleségből és gyerekekből áll. Másrészt, a lakosság számának növekedése, a jövedelmek emelkedése, a szociális ellátás bevezetése és a tankötelezettség idejének meghosszabbítása oda vezetett, hogy “intenzívebbé vált a társadalom élete”, “túlzott méreteket öltött a társadalmi gyámkodás”, úgyhogy a szülői gyámság alól kikerülő férfi már nem merül el abban a világban, ahol – ahogy Japánban mondani szokás – “szelek és orkánok tombolnak”. A férfi számára

181

biztosított túlzott méretű “társadalmi gyámkodással” párhuzamosan, sőt annak mintegy ellensúlyozásaképpen megkezdődött a nők tömeges bevonása a társadalmi életbe és a munkába. Jelenleg az egész japán társadalom “elcsaládiasodásának” folyamata megy végbe, és a felnőtté vált férfiak e társadalom üvegházi légkörében nem tudnak találni a maguk számára alkalmas működési területet, ahol “erős, érett” személyiséggé válnának. Köztudott, hogy a lazacoknak azért van szükségük az óceánra, hogy végérvényesen felnőtté váljanak, máskülönben, ha az édesvizű folyókban maradnának, ahol kikeltek az ikrákból, lassacskán elkorcsosulnának, s leélnék életüket anélkül, hogy “felnőtté” váltak volna. Például szolgálhat erre a Bivako-tóban élő pisztráng vagy az ÉszaknyugatJapán tavaiban élő édesvízi púpos lazac. Ugyanez figyelhető meg a madaraknál is: a felnőtt fiókák életük első költözésekor válnak igazán önállóvá. Lehet, hogy az ember, különösen a férfi nem képes szellemi és fizikai felépítése miatt önálló személyiséggé válni a “durva külső” valósággal való összeütközése nélkül. A fiatal japán férfiak elnőiesedése tény, ami nagyon is természetes az “elcsaládiasodott társadalomban”, ahol főszerepet kezdenek játszani a nők, ezért teljesen törvényszerű, hogy a férfiak, hasonlóan a túlzott családi gyámság alatt nevelkedő gyerekekhez, örökre infantilisek maradnak, vagy elnőiesednek. Amennyiben a helyzet nem változik meg, elkerülhetetlen a férfiak további elkorcsosulása. De ha a japán társadalom bizonyos értelemben “elcsaládiasodott”, és “túltelített” állapotban van, akkor az a “világ”, amelyben meg lehetne férfiasodni, most már nyilvánvalóan csakis Japán határain túl található. Ily módon az állam játssza az egykori “nagycsalád” szerepét, a “világ” pedig a határokon túli világ. Nem kellene-e éppen a nemzet egészsége érdekében rábízni a belföldi ügyeket

182

a nőkre és az öregekre – azért, hogy a fiatal férfiak elindulhassanak a tengerentúlra, és ott “nagyvilági értelemben vett érett személyiséggé” válhassanak? – Úgy értelmezhető ez, hogy a “fellépni a világ színpadára” kifejezés a kormány új ifjúságpolitikáját jelenti? – kérdezte az újságíró. – Értelmezhetjük így is, de én azt hiszem, hogy a problémát tágabb értelemben kell szemlélni – felelte a kabinetiroda főnöke mímelt naivsággal. – Bárhogy legyen is, a japán gazdaság nem létezhet az egész világhoz füződő szoros kapcsolatok nélkül. Lehet, hogy beköszönt az idő, amikor az egész japán társadalomnak ki kell léppie a határokon túlra az egész emberiség számára hasznát hozó új munkákért. Nem főhetünk állandóan a saját levünkben, ez önmérgezéshez vezethet. – Köztudott azonban, hogy számos ország nem szívesen látja a japánok kirajzását a világgazdaság színterére. Nem minősülhet ez egy újfajta “agressziónak”? – kérdezte egy másik újságíró. – Ráadásul a tengerentúlon is elég szűk a hely. – Akkor majd a kozmosz szinpadára kell fellépnünk – fejezte be a kabinetiroda főnöke az újságírók harsány nevetése közben.

– Ezt jól megmondta! – somolygott Nakata, a kabinetiroda főnökének interjúját olvasva. – Most aztán nagy kampányt indítanak ezzel a jelszóval: “Fellépni a világ színpadára!” – Ez is a maga ötlete, Nakata-szan? – kérdezte a fiatal Jaszukava. – Nem. Ez a beavatott politikusok és hivatalnokok, agyszülemény. Persze, mi bábáskodtunk mellett... – Azért nem árt résen lenni. Nagyon valószínű, hogy a lakosság köréből egyesek sejtenek valamit –

183

célzott Kunieda az olvasóknak a lapban közölt hozzászólásaira. Az egyikben szerepelt a Sóva császár uralkodásának kezdetén született versike paródiája: Ha elindulsz, én is megyek – Rengjenek nélkülem a hegyek. – “Fellépni a világ színpadára”... – somolygott Nakata. – No persze, akadnak majd jó szimatú emberek, akik összefüggésbe hozzák ezt a földrengesekkel. Elvégre a japán népnek egészen jó az ösztöne. – A kormányfő ma a legfontosabb minisztériumok vezetőivel értekezik – mondta Kunieda a jegyzetfüzetében lapozgatva.– Holnapután rendkívüli ülést tart a gazdasági tanács. A miniszterelnök ma este Akaszakában találkozik a Tervbizottság vezetőjével, valamint az ipari és kereskedelmi miniszterrel. Feltehetőleg a külföldön létesített japán ipar-fejlesztésének tízéves beruházási tervét vitatják meg. – Akár így van, akár nincs, mi nem számítjuk el magunkat. Egyébként ügyes manőver – szólalt meg Nakata, körmét rágcsálva. – A túlzott sietség azonban nagyfokú súrlódásokat válthat ki belföldön és külföldön egyaránt, aztán mire észbe kapunk, titkunk többé már nem titok. Óvatosan, mértéktartóan kell cselekednünk... – Akármilyen eredménnyel végződnek is a D-terv kutatásai, külföldi beruházásaink akkor sem lesznek veszteségesek – mondta Jaszukava. – Mert ha odakint nem sikerül rentábilisan felhasználni a tőkénket, még mindig kivonhatjuk onnan... No persze, az is előfordulhat, hogy ez fordulópontot jelent majd az ország történetében, és a japán gazdaság valóban fellép a világ színpadra. Minden rosszban van valami jó... – Úgy látszik, te abban reménykedsz, hogy a D-terv nullával egyenlő eredményt hoz – ugratta Kunieda.

184

– Őszintén szólva, én nem szeretném, ha mindaz, ami történik, igaz lenne – felelte Jaszukava kerekre tágult szemmel. – Elvégre Japán elég nagy. Kétezer kilométer hosszan nyúlik el... Még Alpok is vannak nálunk... – Tudod-e – rázta a fejét Nakata – , ha a terület nyolcvan százaléka... Ekkor gyenge földlökést éreztek a lábuk alatt. Olyat, amilyet az utóbbi időben már figyelemre sem méltattak. Mintegy a földlökés jelére Jamadzaki lépett a szobába. – Kitört az Aszo és a Kirisima... – mondta, és panamakalapját az asztalra dobta. – Az imént mondták be a televízióban, Komoro város környékén erősen reng a föld. – Mi lesz az idegenforgalomból származó bevétellel? – szólalt meg a beállt csendben Jaszukava. – Azt beszélik, hogy Idzu, Hakone és Karuidzava környékén potom pénzért árulják a földeket... – Nemcsak ott, rövidesen mindenütt ugyanilyen zűrzavar támad – törölte meg arcát a zsebkendőjével Jamadzaki. – Az idei évet még csak kihúzzák valahogy, de jövőre... Csődbe jut rengeteg közepes és kis vállalat. – Mi újság a Karhatalmi Erők Parancsnokságán?kérdezte Kunieda. – A parancsnok épphogy meg tudta győzni a vezérkari főnökök egyesített csoportjának elnökét – gombolta ki az ingnyakát Jamadzaki. – Furcsa beszélgetés zajlott le kettejük között. Az elnök kijelentette, hogy egy ilyen művelet kidolgozása ostobaság, nonszensz. Természetesen katonai szempontból. Azt mondta, hogy a lakosság teljes evakuálása – mint akció – lehetetlen, meg aztán ilyen helyzet reálisan elképzelhetetlen. Nincs értelme tanulmányozni és kidolgozni egy ilyen badarságot! A parancsnok vitába szállt vele, és

185

már nem tudta, milyen érveket hozzon fel, amikor az elnök egyszer csak, mintha rájött volna valamire, beadta a derekát: “Rendben, mindent értek! Akcióba lépünk!” Meg is egyeztek anélkül, hogy a nevén nevezték volna a gyereket. – Vajon megértette-e, miről van szó? – kérdezte Kunieda. – Persze hogy nem, Csak egyszerűen homályosan ráérzett valamire. Eldöntötték, hogy kidolgozzák a D-2 stratégiai tervet a legtehetségesebb vezérkariak és a Karhatalmi Erők Tudományos Kutatóintézetében dolgozó nagyokosok részvételével. Természetesen a legszigorúbb titoktartás mellett. – De milyen indokkal? – kérdezte Jukinaga. – Elvégre nem lehet... – Emiatt ne fájjon a feje. Az indok – az atomháború – felelte Jamadzaki. – Ez az indok természetesen anakronizmus. De úgy látszik, mindnyájan megsejtették a hatodik érzékükkel, hogy miről van szó, és nem fognak fecsegni. Kicsapódott az ajtó, és Tadokoro professzor robbant be a szobába, akár egy tank. – Mi van a Kermadeckel? Még nem futott be? – Az utóbbi időben állandóan ezt firtatta. – Hol ténfereg? Vagy talán elsüllyedt a hajó? – Minden rendben van, a hajó, amelyen a Kermadec utazik, már elhagyta a Ryukyu-szigeteket, holnap Modzsiban lesz – lobogtatta meg Nakata Onodera táviratát. – Modzsi? – villant dühösen a professzor szeme. Miért oda viszik? Nekünk a Japán-árkot kell tanulmányoznunk! Két teljes napot veszítünk! – Professzor úr, ezt azért teszik, hogy ne keltsék fel a figyelmet – magyarázta türelmesen Nakata. – Kobéban vagy Jokohamában nem tudnának elrejtőzni a riporterek szeme elől. Modzsiban pedig, még ha a

186

helybeli riporterek felfedezik is a batiszkáfot, nincs semmi veszély, mert a hírt helyi jelentőségűnek fogják csak tartani. Amint a hajó túljut a vámvizsgálaton, a batiszkáfot átszállítják a Takacukira, a haditengerészeti erők hajójára, amely elindul egyenesen Isze körzetébe, és ott a Toba-öbölben és a kumanói nyílt tengeren próbamerülést végeznek. – Én is Iszébe utazom! – jelentette ki Tadokoro professzor. – Az ügy nem tűr halasztást. Nézzék meg ezeket a dokumentumokat: a tengerpart kontinentális része napi fél centiméteres gyorsasággal süllyed. Szanriku közelében a tengerfenéken mindennap közepes és gyenge erejű, a magasabb rétegekben lévő epicentrumú földrengés történik. Elsősorban azokat a helyeket kell megvizsgálni, ahol az árok a legközelebb van a szárazföldhöz. Méghozzá sürgősen... Mikor érkezik meg a megfigyeléshez szükséges berendezés? – Egy részét már útnak indították Modzsiba és Tobába. De legalább egy hétbe telik, de lehet, hogy tíz napba is, míg az egész berendezés elkészül és beszerelik a batiszkáfba... – Tíz nap!... – ordított fel a professzor. – Minden perc drága, a fene egye meg! Hiszen valahol a Japánszigetvilág alatt minden másodpercben változások mennek végbe! Nem tudom, hová fejlődnek, de nekünk gyorsan meg kell ezt állapítanunk. Mi lesz, ha nem sikerül végrehajtani a D-1 tervet? A jelenlevők tekintete akaratlanul is a falon függő és a munka haladását mutató vázlatra szegeződött. A komputerből érkező információ alapján lumineszkáló vonalak jelezték a munkálatok menetirányát. Ám a vázlaton még sok volt az üres hely. Piros, függőleges vonalak jelezték a határidőket. Néhány vonal már-már elérte a megfigyelések kezdetének feltételezett dátumát. – Egyszóval – csapott Tadokoro professzor a kezé-

187

ben tartott papírokra – , a mi harcunk végeredményben harc az idővel! Megszólalt a telefon. Jaszukava felvette a kagylót, és kissé meglepetten így szólt: – A Kristina motoros... – Külföldi hajót vettek igénybe? – hördült fel Tadokoro professzor. – Igen, egy holland hajót. Kevésbé feltűnő – felelte Nakata, és átvette a kagylót. – Onodera beszél... – tette hozzá. Jukinaga önkéntelenül megemelkedett a székén. Rokonszenvesnek tartotta a jól megtermett, szűkszavú fiatalembert, akiből csak úgy áradt a tengerillat. Jukinaga vétkesnek érezte magát vele szemben, jóllehet világosan látta, hogy Onodera nélkül nem tudtak volna boldogulni. – Világos, értem. Várni fogják... Kataoka, a hadsereg kutatóintézetének embere utazik a helyszínre... Nem, nem, kiváló koponya. Csoportunk tagja, ami pedig a mechanikát illeti, valóságos zseni. Nakata gyorsan letette a kagylót, aztán lenyomta a jelző sugár indítógombját, és jelzéseket adott le a komputer képemyőjére. – Jama-szan, hívd fel, légy szíves, Kataokát. Jokoszukában van, a hajógyárban – mondta, és tovább küldözgette a jelzéseket. – Repüljön Nagaszakiba, pontosabban Modzsiba. Ne csináljon nagy felhajtást, és ne szálljon fel menet közben a Kristinára! A Takacukin, a haditengerészet fogadóhajóján várjon. A Kristina holnap délelőtt tíz órakor fut be Modzsiba. – Mi történt? – kérdezte Tadokoro professzor ijedten. – A Kermadec hajtóműve meghibásodott, Onodera egyedül nem képes megbirkózni vele – felelte közömbös hangon Nakata. – Minden rendben lesz. Kataoka

188

zseni. Nincs olyan hajtómű, amely ne kelne életre a keze alatt. Kataoka éppen Jokoszukában fáradozott, hogy sürgősen átalakítsa a Joszino hajót, amelyet az amerikai haditengerészeti flotta két évvel ezelőtt adott el Japánnak. Eredetileg műszaki kutatóhajónak készült, de építés közben megváltoztatták rendeltetését. Átalakították mozgó segélyállomássá, felszerelték elektronikus számítógépekkel, hogy centralizált összeköttetést tartson fenn a katonai és navigációs műholdakkal, a haditengerészeti flotta hajóival, a légierő egységeivel és az atom-tengeralattjárókkal, de felhasználták taktikai hadműveletek kidolgozására is. Ám az amerikai haditengerészeti flotta áttért egy másik irányítási rendszerre, és az elavult hajót átengedték a japán haditengerészetnek. Japánban különleges rendeltetésű hajóvá alakították át. Ám a japán haditengetészeti flotta számára haszontalan fényűzésnek számított, hiszen az nem foglalkozott stratégiai és taktikai haditervek kidolgozásával. A hajó gyakorlatilag csak kutatómunkára és legénységi oktatásra volt alkalmas. Kataoka ötlete volt, hogy alakítsák át és használják fel a D-terv végrehajtásának céljára. Kataoka nagyon sietett: elő kellett készítenie a helyet a Kermadec számára, beszabályozni az indító rendszert, megváltoztatni, egy-két dolgot az elektronikus berendezésben, de mindezekre a munkákra még egy fél hónap kellet. – A komorói károk alkalmasint jelentéktelenek – mondta Kunieda, és leszakította a fakszimilehírek szalagját. – A szakui hegyomlások is. Jó volna, ha az elemi csapások legalább kis időre ezen a szinten maradnának. Máskülönben az emberek komolyan nyugtalankodni kezdenek, még pánik is kitörhet... A júliusi és augusztusi szagari és kiotói nagy földrengések után a természet kis szünetet tartott, a földrengések és a kitörések ritkultak. Igaz, Japánban eb-

189

ben az időszakban a földrengések száma rendszerint csökken. Jóllehet az Amagi még mindig füstölt, de már nem tört ki, az Aszama csúcsa pedig néhány méterrel lejjebb ereszkedett, s úgy látszik, ez megnyugtatta a vulkánt. A lakosság aggodalma csillapult. – Professzor úr – Jukinaga a nemrég befejezett számításokat tartalmazó lyukszalagot tartotta a kezében – , az utóbbi egy évben történt földrengések összes energiájának és a földkéregtömbök eltolódásának maximális nagysága meghaladja a maximális elméleti értéket. – Következésképpen felmerül a kérdés: honnan ez a felesleges energia – kérdezte Tadokoro professzor, és átvette a lyukszalagot. – Honnan? Mi? És miért? Jukinaga a Japán-szigetvilág áttetsző és sokszínű műanyagból készült makettjére pillantott. Még a földköpeny rétege is fel volt tüntetve rajta. – Ha a Japán-szigetvilágban felhalmozódott deformációs energia, például az állandó hőáramlás, a geotömeg súlyának megváltozása, a földkéreg tömbök általános, viszonylagos eltolódása vagy, a köpenyen belüli, igen lassú anyagáramlás miatt túllépi a földkéreg bizonyos térfogati egységének állandósági határát, a földkéreg a felhalmozódott energia felszabadulásának következtében megsemmisül. Rendszerint ez váltja ki a tektonikus földrengéseket. A földkéregtömörség maximális értékének átlagából számítják ki a benne felhalmozódott deformációs energia maximális mennyiségét, s ebből számítják ki egy földrengés elméletileg maximális értékét. Ha a földkéreg egy szakaszát vesszük, a benne felhalmozódott elméletileg lehetséges energia kisebb földkéregmozgások során, vagy számos gyenge földrengés, vagy rögtön több erős lökés formájában szabadul. De bárhogy legyen, is, ennek az energiának a teljes mennyisége nem haladhatja meg minden egyes földké-

190

regszakasz 5·1024 erggel egyenlő elméleti maximumát, ami 8,6 magnitudójú földrengésnek felel meg. Ezek a számítások ismert értékeken, megfigyeléseken és elméleti tételeken alapulnak. Elméletileg ez az energia nem lépheti túl az említett értéket. Most viszont egyes jelek arra mutatnak, hogy sokkal nagyobb energia is felszabadulhat. De honnan ez az energia? – Lehet, hogy ez nem eléggé meggyőző... – szólalt meg Jukinaga – de szerintem nincs más kiút, mint modellt készíteni az egész földgolyó és külön az ázsiai kontinens, közte a Japán-szigetvilág egészen a köpenyig terjedő földkérgének a mozgásáról. Talán ily módon sikerül fényt deríteni az egész dologra. – A Japán-szigetvilág modellje már elkészült – paskolta meg Tadokoro professzor a komputert. – Csak egy baj van: kevés az adat, ezért nem tudja elkészíteni számunkra a szükséges számításokat. Adatok, adatok kellenek! A professzor hirtelen az órájára pillantott. – Nakata-kun, én is elutazom Modzsiba! Nincs ellene kifogásod? – De professzor... – húzta fel a szemöldökét Nakata. – Ha még maga is oda utazik... – Szeretném még egyszer megvizsgálni a helyzetet Nyugat-Japánban – öltötte magára zakóját a profeszszor duzzogva, mint egy szeszélyes kisgyerek. – Még nem is olyan rég abban reménykedtem, hogy ott még minden jóra fordul, de mostanában nagyon nyugtalanít az aszo-kirisimai vulkanikus övezet. – Mit lehet itt tenni?! – csettintett bosszúsan Nakata. – Jaszukava-kun, hívd fel Jokoszukát. Közöld Kataokával, hogy Tadokoro professzor is vele utazik. – Hát nem az utasszállító gépen? – kérdezte a professzor. – A haditengerészeti flotta futárrepülőgépén. A D-2

191

tervet jóváhagyták, úgyhogy kapunk egy futárrepülőgépet és egy helikoptert a terv végrehajtásához. Úgy tudom, szeretne átrepülni az Aszo fölött. A professzor hümmögött, de látszott rajta, hogy elégedett. – Professzor, bennünket is nyugtalanít valami – mondta Jukinaga. – Értesültünk róla, hogy a művelődési minisztérium mellett működő földrengés-előrejelző tanács, a Meteorológiai Igazgatóság geofizikusai és munkatársai a parlamenti képviselők egy csoportjának támogatásával meg akarják kezdeni a Japánszigetvilág földkérgében lezajló változások komplex vizsgálatát. – A tanács elnöke tudja, miről van szó – szólt közbe Kunieda. – De a tanács helyzeténél fogva – úgy tudom – kénytelen bizonyos lépéseket tenni. – Lehet, hogy a geokémikusok, geofizikusok vagy geomorfológusok és vulkanológusok közül valaki magától is rájön a dolog lényegére – mondta Jukinaga. – Ez természetes... – morogta Tadokoro profeszszor. – A tudomány sajátossága. Bárhogy őrizzük is a titkot, valaki a saját eszével rájön a nyitjára. Lehet az nem japán, hanem külföldi tudós is. Ilyen a tudomány... Semmit sem lehet titokban tartani... – Igen, de az ő munkájuk nem lesz olyan termékeny – mondta Nakata. – Minden attól függ majd, hogy mennyivel előzzük meg őket, mennyivel korábban érünk a célegyenesbe. – Sokféle módon lehet mesterséges akadályokat gördíteni a munkájuk elé – jegyezte meg Jamadzaki. – Ez volna a legjobb. De rendkívül óvatosan kell cselekedni, mert éppen az ellenkezőjét érhetjük el vele – mondta Kunieda. – Ha ügyetlenül nehezítjük a dolgokat, az csak serkentőleg hathat, mert akadnak emberek, akik valósággal imádnak legyűrni akadályokat...

192

– Én majd igyekszem úgy csinálni a dolgot, hogy ne valljunk kudarcot – felelte Jamadzaki. – Először is ügyesen ki kell puhatolni, hogy ki az és hol van, akinek felkeltette ez a dolog az érdeklődését. – Igen... még egy emberre van szükségünk, csak egyre... Át kellene csalni a mi oldalunkra...– karba fonta kezét, és a körmét rágta. – Kire gondoltál? – kérdezte Kunieda. – Egy tudományos hírmagyarázóra. – Isten őrizz! – kiáltott fel Jamadzaki. – Számunkra nincs nagyobb veszedelem az újságíróknál. – De ha bekerül a csoportunkba, rendkívül előnyös helyzetbe kerülünk. Nagy szükségünk van egy ilyen emberre – makacskodott Nakata. – Olyan újságíróról beszélek, aki bejáratos a tudósokhoz, a tudományos társaságokhoz, a parlamenti képviselőkhöz, aki szoros kapcsolatban áll a tudományos körökkel. Tájékoztatna bennünket arról, hogy azok mit és mennyit tudnak. Ugyanakkor tökéletesen tisztában kell lennie a helyzettel és azzal, hogy ha beüt valami, velünk együtt búcsút kell mondania a jövőjének. – Én ismerek egyet... Hodzuminak hívják... Az N. című lapnál dolgozott... – szólalt meg tétován Jukinaga, s már megint bűntudatot érzett. – Nemrég szabadúszó lett. Még negyven sincs, de egyéniség. – Hodzumi? Én is ismerem – bólintott Nakata. – Ő bizony alkalmas volna erre. Magányos farkas, de féken tudja tartani a nyelvét. Tehetséges, nemzetközi szintű újságíró. Megpróbáljuk rábeszélni. – Megbízhatunk benne? – Jamadzaki még mindig kételkedett. – Meg kell próbálni, jobbat nem tudsz kisütni. Én és Jukinaga előkészítjük a terepet a támadáshoz. Aztán még valami: ha a tudósok között akadna valaki, aki már megorrontott valamit, nem marad más hátra, mint bevonni a terv végrehajtásába.

193

– Szóval még több pénzre lesz szükség... – jegyezte meg gondterhelten Jaszukava. – A felderítő osztály főnöke máris sír emiatt – mondta Jamadzaki. – Hiszen még náluk is “Szigorúan titkos” címszó alatt fut a tervünk, úgyhogy már nemigen lehet csökkenteni a más célokra szánt összegeket. – Akkor hát, úgy látszik, a miniszterelnökkel kell beszélni – mondta Kunieda határozottan. – Viszont ebben az esetben kérem, hogy mindnyájan támogassatok engem. Amint Tadokoro professzor sietve távozott, hogy Modzsiba utazzék, Jukinaga felsóhajtott, s felvette az asztalról azt a bizonyos folyóiratot, amelynek cikkéből a miniszterelnök a “fellépni a világ színpadára” kifejezést merítette. – Ügyes... – sóhajtott Jukinaga, amikor felnyitotta a folyóiratot a megfelelő oldalon. – A politikusok a maguk módján igen okos emberek. Ha be akarnak jelenteni valamit, biztos, hogy előre kiötlenek hozzá valamilyen ürügyet. – De mondd csak: nem te intézted el, hogy ezt a cikket megírják? – Mit képzelsz? – háborodott fel Nakata. – Nyakig vagyok a munkában, nincs ilyesmire időm. Maguktól találták ki, úgy látszik. Valamelyik titkár vagy maga a miniszterelnök kabinetirodájának vezetője bukkant rá a cikkre, és rögtön beindította a gépeket. Ha kell, nagyon ügyesek és találékonyak is tudnak lenni. – Kiféle-miféle az a tudós, aki a cikket írta? – Pontosan nem tudom, de azt hiszem, szociológus... fiatal tudós Kanszaiból. Sokat és jól dolgozik. És azt mondják, nagyon tehetséges... Eljön az nap is, gondolta Jukinaga, beleolvasva a cikkbe, amikor nekünk is szükségünk lesz szociológusokra... De mikor, mikor jön el ez a nap?

194

3. A találkozó az Akaszaka kerület egyik japán vendéglőjében zajlott le. A kormányfő a Tervbizottság vezetőjéhez és az ipari és kereskedelmi miniszterhez fordulva, mintegy mellékesen jegyezte meg: – Mit szólnának hozzá, ha most csak úgy, kötetlenül elbeszélgetnénk, és nem érintenénk semmilyen konkrét problémát? Például arról, hogy milyenek az előrejelzések a japán tőke eljövendő külföldi beruházásaival kapcsolatosan? Gondolok itt az állami befektetésekre éppúgy, mint a magántőkére. – Lassan, de biztosan haladunk... – felelte az ipari és kereskedelmi miniszter. – Becsületesen küzdünk, megpróbálunk ellenállni a hatalmas nemzetközi monopoltőkének, csakhogy külföldről erős szelek kezdenek fújdogálni, úgyhogy időnként fejjel megyünk a falnak. Ha nem teszünk valamilyen diplomáciai lépést, a további tőkebefektetéseink külföldön mindenütt – a fejlődő országokban, Európában és Amerikában – igen alacsony szintre zuhannak. – Nagyszabású tőkeberuházásokat eszközöltünk Brazíliában, de Brazília jelenleg túltelített, pihentetni kell, hogy megemésszen mindent, máskülönben megint felüti fejét az infláció – mondta a Tervbizottság vezetője. – Vállalataink a legkülönbözőbb területeken és számos országban elég szépen terebélyesednek. Úgyhogy ha most nem dolgozzuk ki a tőkekivitel új módszereit, a nemzetközi pénzmonopóliumok ellentámadásba lendülhetnek. Önök jól tudják, hogy az amerikai ipar elárasztja termékeivel a világpiacot, tökéletes ügyvezetési módszereket alkalmaz, és csak most tárja fel rejtett tartalékait. Végül a megerősödött Európai Gazdasági Közösség is kezd lendületbe jönni. Úgyhogy ha nem rukkolunk elő igen előnyös feltéte-

195

lekkel, igen nagy nehézségekkel kell majd megküzdenünk. – De mégiscsak gyökeret vertünk az arab kőolajiparban, az indiai acélolvasztó-iparban, valamint Közép- és Dél-Amerika nehéziparának egyes ágazataiban. No meg Afrikában is a rézbányászatban, az autó-, petrolkémiai, kohászati iparban – emelt a szájához egy süteményt az ipari és kereskedelmi miniszter. – A Szovjetunióval közösen megkezdtük a távol-keleti lelőhelyek kitermelését, de a kínai-japán gazdasági együttműködés kissé lelassult. Csak a könnyűipar maradt meg. A fejlődő országok textilipara elsősorban más országokra, nem ránk támaszkodik. Ellenben a közszükségleti cikkek, mindenekelőtt a polimeranyagokból készült cikkek gyártása már jobban áll. Ezekben az országokban olyan gyárakat építünk, amelyekben olcsó munkaerőt alkalmaznak, s amelyeknek termékeit aztán mi exportáljuk. Beruházásaink azonban ezen a területen is csökkennek, igaz, jelentéktelen mértékben. – A licenceladások általában növekednek – szólt közbe ismét a Tervbizottság vezetője – , de annyira csekély mértékben, hogy számítani nem lehet rá. Annál is inkább, mert a fejlődő országokba irányuló export hosszú távú tőkemozgáshoz vezet... Ezenkívül ezekben az országokban a politikai helyzet még mindig nem elég stabil, ezért közepes szintű vállalataink nem hajlandók exportálni a beruházások biztosítása vagy az illető ország kormányának garanciája nélkül. Mit tehetnénk a gyengén fejlett országok érdekében? Csakis az “üzemek áttelepítésével” segíthetjük őket, hiszen mi nem küldünk hozzájuk szövetséges hadseregként katonai alakulatokat, és nem részesítjük őket úgynevezett katonai segélyben... – Van még egy exportcikk, amely valójában nem is olyan jelentéktelen, ez pedig a mérnöki-technikusi ál-

196

lomány exportja – sóhajtott fel hangosan az ipari és kereskedelmi miniszter. – Ezek alapjában véve műszaki vezetők és mérnökök, de vajon tekinthetjük-e őket exportcikknek? Egyébként érdekes kérdés... Például a dél-olaszországi vendégmunkások külföldön teljes erővel dolgoznak, és pénzt küldenek haza. Az olaszoknál a családi kötelékek igen erősek, és Olaszországnak ez nagy bevételt jelent külföldi valutában. Ez a bevétel már akkora, hogy egyes országok nem szívesen alkalmazzák a vendégmunkásokat. A japánokkal meg fordítva áll a helyzet: mindnyájan haza akarnak térni Japánba, az anyavállalathoz, és nem törődnek. azzal, hogy a helyszínen szerezzenek tekintélyt. Ennek aztán az az eredménye, hogy barátságtalanul fogadják a japán beruházásokat és vállalatokat. – Őszintén szólva – mondta a miniszterelnök – az az érzésem, hogy eljön az idő, amikor Japánnak határozottan ki kell lépnie határai közül. A helyzet olyan, hogy nincs különösebb értelme csak a belföldi felhalmozással törődni, amely rendszerint közvetlen összefüggésben van a honvédelem érdekeivel... Az ipari és kereskedelmi miniszter szeme haragosan megvillant, de aztán nyomban a csésze teára szegezte tekintetét. – A “bivako-tavi kis pisztráng” elmélete... – nevetett a Tervbizottság vezetője. – Nemcsak erről van szó. Egyszerűen arra gondolok, hogy a japánoknak a jövőben nemcsak Japánban kell élniük, hanem szétszóródva az egész világon. Beköszöntött az idő, amikor a japán népnek, amely zsúfoltan él országunk kis területén, már nem érdemes csak a saját hazájával törődni. Az amerikai tőke befejezte a világba való kijutásának első menetét, és megkezdi a másodikat. Túljutottak a vietnami problémán, és nekünk alig jutott valami. A második körben feltétlenül leköröznek bennünket. Úgy gondolom, hogy a

197

védekezés és a Japán túlnépesedésén való tétlen töprengés helyett jobb, ha minden erőnkkel azon igyekszünk, hogy kijussunk a világgazdaság színterére, még akkor is, ha közben a nemzetközi tőke – beruházások formájában – behatol Japánba. Ez legyen állampolitikánk. Nem arra gondolok, hogy a partnerek “egymást pusztítsák”, hanem hogy “helyet cseréljenek”. A partner bizonyos mértékben hadd zsebelje ki Japánt, de ha a japán nép és a japán tőke széles körben szétszóródik az egész világon, én azt hiszem, a mérleg súlyosabb serpenyőjében mi leszünk... – Nahát, tudja! – dörmögte az orra alatt a miniszter. – Ehhez viszont a tőkekihelyezés régi módszerei már nem alkalmasak. Mert a nemrégiben még gyengén fejlett országok most fejlődésnek indultak, vezetőik pedig komolyan hozzáfogtak államgazdaságuk megszervezéséhez. Ezért nekünk mindenáron ösztönözni kell vállalatainkat és a tőkénket arra, hogy települjenek át a tengerentúlra. Ismétlem, legyen ez állampolitikánk célja – folytatta a miniszterelnök komoly hangon. – Fel kell készülnünk arra, hogy hosszú távon bizonyos veszteségek is érhetnek minket. Hiszen, amíg megvalósul az áttelepülés, és a vállalatok gyökeret eresztének, sok energiát, erőt, észt és még több készterméket kell ráfordítanunk a dologra. – A továbbiak során természetesen elkerülhetetlenné válik a japán társadalom internacionalizálódása. Igaza van. Ennek bizonyos fokú szükségessége már most érezhető – mondta a Tervbizottság vezetője. – A híradástechnikai eszközök tovább fejlődnek, tehát az események természetes menete az internacionalizálódáshoz vezet. Következésképpen a japán ipart is fokozatosan más sínekre kell állítani... – Egyáltalán nem erről van szó – szólt közbe indulatosan a miniszterelnök. – Én azt hiszem, nem szabad

198

bevárni az események természetes kifejlődését. Elvégre mindenfajta politikának a lényege az, hogy magához ragadja a kezdeményezést, még mielőtt az objektív valóság maga követelne valamilyen intézkedéseket. Ha mindenütt előkészítjük a talajt, és szívósan törjük az utat, Japán végül is kisebb áldozatokkal – még ha bizonyos veszteségek árán is – megúszhatja a dolgot. A politikus természetesen felelős az ország jelenéért és az ország vezetéséért. A politikus azonban felelős a nép jövőjéért is. Legalább száz évre előre kell tekintenie, nem így van? Szerintem egy politikus legfontosabb célja lényegében ez. Régen is így volt... Mennyire megváltozott, gondolta a Tervbizottság vezetője, a kormányfőt méregetve. Mintha hirtelen teljesen kicserélték volna. A tartása is más: azelőtt az ilyen félhivatalos, diszkrét találkozókon nem tartott beszédet, és nem fejtette ki ilyen hevesen és aktívan a véleményét a politika lényegét illetően. Vajon miféle lelki megrázkódtatáson mehetett keresztül? Mi történhetett? Lehet, ki tudja, hogy annak az öregembernek vagy valaki másnak a hatása?.. A kormányfő nem volt valami erőteljes egyéniség. Nem olyan típusú ember volt, aki megszállott makacssággal híve valamilyen eszmének, és azt tűzön-vízen át meg is valósítja. A hetvenes évek eleji japán társadalom tipikus szülötte volt, azok közé a politikusok közé tartozott, akik nem szegültek szembe a gyors és bonyolult társadalmi változásokkal, hanem ügyesen alkalmazkodtak hozzájuk. Tehetséges, ügyes ember, aki rendelkezik bizonyos rugalmassággal és kitűnő politikai érzékkel, ugyanakkor nemigen tűnt ki a többiek közül. A parlamenti folyosói beszélgetések során a rosszmájú riporterek és ellenzéki képviselők azon tréfálkoztak, hogy senki észre sem venné, ha a miniszterelnök és a minisztertanács titkárságának vezetője helyet cserélne. Ugyanakkor, amikor a harmadik há-

199

ború utáni koalíciós kabinet fél év alatt megbukott, ő az akkor még alig ismert, egyszerű politikus – először megnyerte a kormánypárt elnökválasztását, majd győzelemre vezette pártját az általános parlamenti választásokon, és gyorsan rendet teremtett a politikai körökben a jelenlegi kormány megalakításával. Érdemeit elismeréssel nyugtázták, de amint megszűnt a politikai zűrzavar, a politikusok zömének a véleménye megegyezett abban, hogy a kormányfő nem éppen a legideálisabb állami vezető. Jellemző rá, hogy rendkívül óvatos, igyekszik megtartani az erőegyensúlyt, és egyáltalán nem alkalmaz voluntarista módszereket. Soha nem tesz szélsőséges kijelentéseket, és nem hoz határozott intézkedéseket a politikában. És ez az ember most meg akarja változtani a politikai irányvonalat! Amikor első ízben használta a “fellépni a világ színpadára” kifejezést, senki sem gondolta, hogy emögött valami konkrét dolog rejlik. De kiderül, hogy rendkívül határozott célja van. Vajon miféle lelki törést szenvedhetett? Mit takar a viselkedése, amelyen hatalmas változások tünetei sejlenek át? – Tudja... – szólalt meg a miniszter, s nem pillantott fel. – Manapság, amikor rendkívül gyors a technika fejlődése, és a társadalmi átalakulás is igen nagy tempóban megy végbe, nagyon nehéz megvalósítani azt, amit ön említett. Egyáltalán nem tudhatjuk, milyen változások zajlanak majd le tíz vagy húsz év múlva... – Hátha éppen azért, mert ilyen időket élünk, kell meghozni az általam javasolt intézkedéseket? – kérdezte a kormányfő. – Lehet, lehet. De én akkor is időszerűtlennek tartom most az ilyen intézkedéseket, azt, hogy feláldozzuk a belföldi piacok telítettségét, és ugródeszkául használjuk ahhoz, hogy ösztönözzük a japán vállalatok és a japánok kijutását a külföldi országokba. Mi

200

több, szerintem most kellene kezünkbe venni a világpiacra való kijutásunk irányítását, hiszen ez eddig ellenőrizetlenül történt, és csendben kivárni, mit tesznek a többi országok. – Erre is gondoltam, de nemcsak erre. El kell érnünk, hogy a japán nemzet, a japán vállalatok és kultúra valóban asszimilálódjék más országokban, bizonyos mértékben olvadjon össze azok népeivel és kultúrájával. Ez magába foglalja a japán nép nemzeti életrevalóságának és jövőjének a problémáját – mondta a miniszterelnök, majd megszokott hangnemében folytatta: – Ön szerint nem érdemes alaposan tanulmányozni a külföldre való súrlódásmentes kijutás lehetőségét? Nos? – Éppenséggel megpróbálhatjuk. Szerintem érdekes probléma – mondta a Tervbizottság vezetője, aki nem származott ugyan hivatalnoki családból, de éles eszével kitűnt a minisztertanács tagjai közül, és most a miniszterelnök szavaiból azt a rejtett kérést olvasta ki, hogy keressenek valamiféle bizonyító számadatokat, amelyek alátámasztanák a javasolt irányvonalat. Komolyan beszél, gondolta a Tervbizottság vezetője. Nem tudni, mi van a dolgok mögött, de valóban fordulatot akar elérni a politikában. Makacssága pedig szinte már félelmetes. Vajon mi válthatta ki? – Létrehozunk egy csoportot, amelyet megbízunk a kérdés tanulmányozásával– mondta a Tervbizottság vezetője. – Méghozzá rendkívül sürgősen... – Nagyon hálás leszek... – mondta a miniszterelnök mintegy mellesleg. Léptek hangzottak fel a folyosón, félrehúzták a tolóajtót, és a kormánypárt állandó titkára lépett be. A magas, markáns arcú férfi komor képpel ült le a kis asztalhoz, és nyomban megkérdezte: – Miért oly sürgős ez a külföldi útja?... Úgy hallot-

201

tam, hogy novemberben, a parlamenti ülésszak megnyitása előtt szándékozik utazni. – Igen, ha lehetséges lesz – felelte a kormányfő. – Az utazás nem olyan fontos, de szeretnék minél több államférfival találkozni, hogy megbeszéljem velük a világ és Japán további sorsát. Ahogy mondani szokás, szupersebességgel dolgozunk. Elvégre a szuperszonikus sebességek korában élünk. – Nem lehetne áttenni utazását jövő áprilisra, amikor már túlleszünk az általános parlamenti választásokon? Ezúttal is nagy munka vár ránk. Miért kellene sietnünk, hiszen a nemzetközi kapcsolatokban jóformán semmilyen halaszthatatlan probléma nincs? – Nincsenek különösebb problémák. Én meg csak villámlátogatást tennék! Ez volna a legrövidebb utazásom... – Az utóbbi időben igencsak sűrűn utazgat – jegyezte meg az ipari és kereskedelmi miniszter. – Igen, meglehet... Tudják, a fiatalabbik lányom Európában tanul. Minden gyermekem mostanában “fellépett a világ színpadára”. Így aztán engem is mágnesként vonz, hogy ugyanezt tegyem. A miniszterelnök hangosan felkacagott. A többiek vele együtt nevettek. De a Tervbizottság vezetője rejtett félelemet hallott kicsendülni a miniszterelnök nevetéséből. Halk nesz hallatszott, és a terem küszöbén ünneplőbe öltözött nők jelentek meg. Kezükkel a tatamit érintve, egymás után kecsesen meghajoltak. Mintha hirtelen világosabb lett volna a teremben. A nők magas, csengő hangjától talán senki sem vette észre, hogy remegett a tolóajtó, és himbálózni kezdtek a csillárok.

202

4. Október első napjaiban megkezdte munkáját az a különleges parlamenti bizottság, amelyet a kormánypárti és az ellenzéki képviselők egy csoportjának a kezdeményezésére hívtak életre, és amelynek feladata: intézkedések foganatosítása a földrengések ellen. Nem sokkal később a művelődési minisztérium mellett működő geodéziai tanácsadó bizottság a Meteorológiai Igazgatósággal közösen különleges csoportot hozott létre a Japán-szigetvilág földkérgében végbemenő változások tanulmányozására. Szinte ezzel egyidejűleg hasonló problémákon kezdett dolgozni a Japán Geológiai Társaság egyik osztálya. Egy külön csoport, amely a Fölrengés-előrejelzési ügyosztály épületében székelt, megpróbált a művelődési minisztériumon keresztül rendkívüli pénzsegélyt kiharcolni. De kiderült, hogy az Előrejelzési D ügyosztály immár harmadik éve jókora összegeket kap az automatikus megfigyelőállomások országos rendszere számára, úgyhogy semmi remény nem volt arra, hogy a rendkívüli segélyt megkapja a csoport. Ekkor a csoport gyorsan a különleges parlamenti bizottsághoz folyamodott segítségért. Ám ez sem hozott eredményt: az elemi csapás sújtotta körzetek képviselői – pártállásuktól függetlenül – képtelenek voltak bármit is tenni választóik beleegyezése nélkül. Így aztán a csoport egy helyben topogott, végül hozzáfogott a már meglevő adatok sokoldalú tanulmányozásához. Japánban beköszöntött az ősz. De a nyár csak lassan vonult vissza. Még szeptemberben, az őszi napéjegyenlőség után is tikkasztó volt a hőség, mintha csak ingerelni akarná az elgyötört embereket... De minden elmúlik egyszer. A kifakult ég kékebb és mélyebb lett, éjszakánként pedig a nedves, fullasztó köd már nem homályosította el az élénken ragyogó lámpákat. Az

203

emberek lassan kezdtek magukhoz térni, miután megszabadultak a rettenetes, elemi csapásokkal telített nyár kínzó emlékétől. Ebben az évben szerencsére nem volt olyan nagy a tájfunok és árvizek okozta kár. De egyes körzetekben, mint például Nagano tartomány Macusiro városában, továbbra is éjjel-nappal, szüntelenül rengett a föld. Szeptember derekán két ízben nagyerejű szökőár zúdult Szanriku vidékére, víz alatti földrengés okozta szökőár sújtotta Nemuro körzetét Hokkaidón. Folytatódtak a kitörések Kiusun. Működni kezdett a vulkán a Szakuradzsima-szigeten, és a Meteorológiai Igazgatóság hivatalosan figyelmeztette a lakosságot a veszélyre. Ám mindezek a jelentések helyi jellegű hírekké törpültek, és többé nem képezték szóbeszéd tárgyát. A figyelem középpontjába ismét a legújabb sportesemények kerültek, meg az őszi divat, a középafrikai konfliktus, a kínai politikai átalakulás utáni új irányvonal, a közép- és dél-amerikai politikai fordulatok, a Marsra felbocsátott amerikai űrállomás, amelyet több eredménytelen kísérlet után végre sikerült útnak indítani. Az újságok az atomerőművek építkezésein tapasztalt korrupcióról és arról cikkeztek, hogy rendkívül megnőtt a kábítószer-élvezők száma a fiatalok és a serdülők körében. Lelepleztek egy nemzetközi bűnszövetkezettel kapcsolatban álló, nagy kábítószerkereskedő társaságot. Az őszi gépkocsi-kiállításon általános feltűnést keltett az óránként százhatvan kilométeres sebességgel száguldó villanyautó. Magánhasználatra szolgáló légpárnás gépkocsi volt ez, amelyet egy cég állított ki minden előzetes beharangozás nélkül. Egész Japánban mindennap több száz földrengést észleltek. A falakon húzódó repedések, az összedűlő házak, az elferdült, sokemeletes vasbeton épületek ma

204

már jóformán fel sem tűntek az embereknek. Megkezdődött az őszi üdülési idény, számos turistacsoport indult külföldre. Sok turista érkezett Japánba. A kirándulóbuszok ellepték az üdülőkörzeteket és történelmi emlékhelyeket.. Az áttetszően kék égen csak ritkán lehetett könnyű gomolyfelhőket látni. A hegyek, amelyeknek fáin megjelentek az első rozsdás színek, a fiatalok dalaitól voltak hangosak. A korai rizs kalászai már elnehezültek, és aranylón konyultak lefelé. A völgyekben mindenfelé minikombájnok zümmögtek, mint a méhek: ma már majd minden parasztgazdaságnak volt ilyen gépe. A mező- és erdőgazdasági minisztérium bejelentette, hogy az idén is példátlanul nagy rizstermés várható, amely jelentősen túlszárnyalja a tavalyit. Japán, akárcsak az előző években, az idén is megszokott ritmusban haladt az őszbe. Ugyanúgy a városok, a falvak, az emberek, az időjárás és a természet... Igen, úgy látszott, hogy még a természet is.

Onodera, miután elvégzett több próbamerülést a Kumano-öböl nyílt vizén, a D-l terv szerinti munka megindulása előtti napokban tért vissza Tokióba. A Kermadec állapota a hibák kijavítása után kielégítő volt. Igaz, a Vadacumi-1 mozgékonyabb, de a Kermadec még használt állapotban is megbízhatóbbnak bizonyult, rögtön érezni lehetett rajta, hogy Franciaországban, a mélytengeri hajók hazájában készült. Ráadásul a “zseniális” Katakoka szívósan fáradozott az átalakításán és beszabályozásán. Elhatározták, hogy nem várják meg, amíg befejeződik a Joszino kutatóhajó átalakítása, amely úszó parancsnoki állomás szerepét tölti majd be a D-terv végrehajtása során. Ma éjjel Toba kikötőjéből kifut a Takacuki, és indul egyenesen az első lemerülés előrelátható színhelyére.

205

Onodera már több mint egy hónapja nem volt otthon. Akkor Kiotóban, alighogy kikecmergett a törmelékrakás alól, nyomban elindult telefont keresni. Szerencsére gyorsan helyreállították a telefon-összeköttetést, s így felhívhatta Tokiót. Ezután az esmények villámsebesen követték egymást. A telefonbeszélgetést követően Onodera azonnal Európába repült a Kermadec megvásárlása céljából, még arra sem maradt ideje, hogy felhívja a hozzátartozóit. Most végre van néhány szabad órája és a futárhídroplánon Tokióba repült. Haza kellett szaladnia a holmijáért. Az ideje ki volt számítva: holnap Jukinagával és Nakatával ugyanezen a gépen a Takacukihoz repül, amely akkor már az Inubo-foktól százötven kilométernyire keletre tartózkodik. Mielőtt haza ugrott volna, Onodera még benézett a Haradzjukuban levő központi irodába. Nakata, Jukinaga és a többiek bevonták abba a vég nélküli vitába, melyet a hírközlőrendszerről, az általános munkaprogramról és annak részleteiről folytattak. Onoderát meglepte az a szédületes gyorsaság és pontosság, mellyel a legbonyolultabb kérdéseket megoldották. De még ennél is jobban elámult azon, hogy ennek ellenére sem csökkent a gigászi munka mennyisége. Megbolondultak? – gondolta. – Ilyen kis létszámmal akarnak megbirkózni mindezzel?... – A geodéziai tanácsadó testület és a Meteorológiai Igazgatóság máris működésbe lépett – mondta Jukinaga, a hírszalagot nézegetve. – Sietni kell. Most, hogy végrehajtották a földköpenykutatás hároméves programját, a legkorszerűbb berendezésekkel felszerelt megfigyelőállomások hatalmas hálózatával rendelkeznek. Számos egyetemmel és laboratóriummal tartanak fenn kapcsolatot. A földtudományok gyakorlatilag minden területét sikerült átfogniuk. Nagyon valószínű, hogy olyan ember is akad köztük, aki

206

mindenre rájön, ha megkapja a Japán-szigetvilág földkérgének mozgásában bekövetkezett változások öszszesített analízisét. – Semmi vész, hadd igyekezzenek csak, nekünk ez csak hasznunkra válik – mondta Nakata somolyogva. – Segít nekünk Hodzumi és a tudományos-műszaki tanács elnöke, aztán mi is rendelkezünk majd mindazokkal az adatokkal, amelyekkel ők. Anélkül segítenek majd nekünk, hogy tudnának róla. Hiszen Tadokoro professzor már alkalmazta ezt a módszert, mi pedig tovább tökéletesítjük. Ám a tengerfenék egyelőre fehér folt a számukra, úgyhogy az aduk a mi kezünkben vannak. – Jukinaga-szan, bizonyára kellemetlenül érinti, de mi fel akarjuk használni egy-két találmányunkat... Jamadzaki a válla közé húzta a fejét. – Mit gondol, melyiket? No de nem gyötröm tovább, nyíltan megmondom: a komputer-lehallgató készüléket! – Hogy mit meg nem ér az ember! – sóhajtott fel Jukinaga. – Már maguk is? – Igen, felhasználjuk néhány dolognál... – Nakata savanyú képpel rágcsálta a körmét. – Nincs más választásunk. Elég egyszerű szerkentyű, a komputer bemeneténél és kimeneténél regisztrálja és továbbítja az impulzusokat. Miután megfelelő módon elemeztük a beérkezett információt, nagy vonalakban meg tudjuk állapítani, milyen kérdésre vonatkozik és milyen választ adott rá a komputer. – Tőlem nyugodtan, majd úgy teszek, mintha semmiről sem tudnék – legyintett reménytelenül Jukinaga. – Száradjon a maguk lelkiismeretén... Ha jól tudom, a Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Tanács egyik tagja az utóbbi időben fokozott érdeklődést tanúsít a Japán-szigetvilág földkérgének változásai iránt. Ha a világ tudósai figyelmüket Japánra összpontosítják, akkor...

207

– Az idő, Jukinaga, az idő! – veregette meg a vállát Nakata. – Az idő az egyetlen reményünk. A tanács tagjait ismerem. Még sokáig fognak tétovázni. Mindenekelőtt összeülnek, és dicshimnuszokat zengenek majd a japán szeizmológiáról, amely a legfejlettebb a világon, és csak ezután fognak hozzá nagy nehezen. Ennél rosszabb lesz, ha munkánk felkelti a nagy külföldi monopóliumok vagy katonai körök érdeklődését. De akkor is van még időnk – higgyük ezt. Minden attól függ, mennyire tudjuk megelőzni őket... Hány évvel, hány hónappal, hány héttel, hány nappal... hány perccel, sőt másodperccel... – Engem még valami nyugtalanít. Az általunk ismert Világóceán Közösség lázasan keresi Tadokoro professzort – mondta Kunieda. – A professzor elküldte nekik írásbeli jelentését, a velük kötött szerződése lejárt... Úgy hírlik, hogy a Közösség főkorifeusai méltóztattak bősz haragra gerjedni ez ellen az ő szemükben lelkiismeretlenné, becstelenné vált ember ellen... – Ami a becsületet és a lelkiismeretet illeti, mi is jobb, ha hallgatunk – csapott a mellére Nakata. – De mit szóljon Onodera: egy tekintélyes cég mérnöke a földrengés pillanatában fogja magát, és köddé válik... E mondat után Onoderának belenyilallott a gyomrába. Hát Joszimura még hagyján... de a két igazgató biztosan dühöngött. – Rendben van, ennek a fecsegésnek amúgy sincs sok értelme – dobta az asztalra a papírokat Nakata, és hangosan ásított. – Azt javaslom, hogy ma aludjuk ki magunkat alaposan. Holnap megkezdjük a kutatómunkát. Ide figyelj, Onodera-kun, nem kellene felhajtani valamit altató helyett? Meg aztán a barátságunknak sem ártana. Különösen, hogy te egy időre megint eltűnsz Tokióból... – Nem rossz ötlet – emelkedett fel Onodera, és megnézte az óráját. – Elücsörgünk egy-két órácskát.

208

Magára hagyták Jaszukavát az irodában, és mindnyájan elindultak a Jojogi kerületben nemrég felépült szuper-felhőkarcoló legfelső emeletén található bárba, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra. A sötét terem, ahol alig lehetett megkülönböztetni az emberek körvonalait, a korai időpont ellenére majdnem zsúfolt volt. A piros és zöld ernyős gyertyák imbolygó fényfoltokat vetettek a kis asztalokra. Halk zene szólt, az elegáns párok csendesen beszélgettek. A kékeslilás félhomály mélyén, akár a halak fehér hasa a tengerfenék közeli sötét vízben, arcok, meztelen karok és vállak imbolyogtak. Ékszerek csillogtak. Olykor-olykor felvillant az öngyújtók lángja. Mind az öten az ablaknál levő asztalnál foglaltak helyet, fehér bort rendeltek, aztán felemelték poharukat. – Hát akkor – szólalt meg Kunieda – igyunk a nagy vállalkozásra... – Ugyan már miért volna nagy vállalkozás?! – nevetett Onodera. – Akkor hát inkább a kutatómunka sikeres befejezésére. – A sikerre, a boldogságra, a Kermadecre! – mondta Jukinaga. – És Japán jövőjére... – tette hozzá Nakata. Halkan összekoccantak a poharak. Amikor másodszor is teletöltötték, Onodera kivonta magát a csendes társalgásból, hátradőlt a székén, és az üvegfalon keresztül az odalent elterülő éjszakai várost nézegette. Az éjszakai Tokió ma is fény tengerben úszott. A higanygőzlámpák hideg, kékes fénye összekeveredett a gépkocsik fényszóróinak sugaraival és piros fényeivel. A sárga fényű nátriumgőzlámpák megvilágította gyorsforgalmi sugárút óriás kígyóként tekergett, a felhőkarcolók, akár a fekete szörnyetegek, csillogó szemeik miriádjaival bámultak az éjszakába.

209

Innen jóllátszott az Akaszaka, a Roppongi kerület, sőt még a Ginza is. A vörös, kék, zöld, sápadtlila neonfények megállás nélkül cikázva írták ugyanazokat a betűket és hieroglifákat az éjszakai égboltra. Ha az ember ezt a sokszínű fénytől ragyogó eget nézte, szinte hallotta a zajos jókedvet, amely eltöltötte odalent a várost. A ginzai bárok végtelen föld alatti és fölötti labirintusai... És minden mulatóban szép, vékony, elegáns nők koccintgatnak a jólápolt vendégeikkel, vagy bájosan mosolyognak, kivesznek egy olajbogyót a kistányérból, és élénkpiros ajkukhoz viszik, vagy táncolnak, ütemesen riszálva csípőjüket... A főútvonalakon már gyülekeznek a taxik, hamarosan feltűnnek az első éjszakai utasok. Metró, villamosok, magángépkocsik... A hostessek távoli utakra indulnak vendégeikkel: Atamiba, Hakonéba... Roppongiban és Jojogiban még csak most kezdődik a mulatozás, a dőzsölés... Tokió... a világ legélénkebb, tizenkétmillió lakosú városóriása... És ez a város, amelyben nagyszerű, életvidám emberek laknak, akik kellemesen tudnak mulatni, és a Japán-szigetvilág, amelyen... Egyszerűen hihetetlen! Hát bekövetkezhet ilyesmi? Ez a város a világ legnagyóbb városa. Jóllehet a föld, amelyen elterül, nem nagy, de mégiscsak kétezer kilométer hosszú, és területe háromszázhetvenezer négyzetkilométer... Ezen a földön több háromezer méteres hegycsúcs magasodik, hegyek, erdők, mezők és folyók tarkítják, és száztízmillió ember él, és az életükhöz nélkülözhetetlen városok, iparvállalatok, lakóházak, utak... Lehetetlen! Abszurdum! Hogy is juthat ilyesmi az ember eszébe? Onodera az üvegfalon keresztül meredt az éjszakába. Egy félelmetes fekete madárra emlékeztető, belföldi járatú óriási légibusz majdnem hozzáért a fénypontoktól csillogó tokiói tévétoronyhoz, majd

210

lefelé siklott a hanedai légikikőtő felé. Fehér és piros fedélzeti fényei villódzva olvadtak bele a messzeségbe. De ha mégis megtörténik, bekövetkezik az, amitől Tadokoro professzor fél… Ha valóban bekövetkezik... Mi lesz ezzel az óriási várossal és a benne élő emberekkel? És a száztízmillió ember szerény reményével? A reménnyel, amelyet a szívükben melengetnek, és amelyet az ezeken a szigeteken kivirágzott és történelmi gyökereket eresztett hazájuk holnapjához fűznek. Hogy felépíthetik saját házukat. Hogy gyermekeket szülhetnek és nevelhetnek fel. Hogy beiratkozhatnak az egyetemre. Hogy külföldre utazhatnak. Kislányok, akik énekesnők, kisfiúk, akik festők szeretnének lenni. Férfiak, akik pillanatnyi élvezetet keresnek a borban, a nőkkel folytatott vidám cseverészésben. Apró örömöket találnak a horgászásban, a golfozásban, a kártyázásban. Mi lesz százmillió ember szerény reményével? Élvezzétek az életet, majdhogynem könyörgött magában Onodera a fénytengert bámulva. Most, amíg még lehet, mulassatok jól. Mindannyian! Minden pillanatnak találjátok meg az örömét, mert ez a pillanat nem tér vissza soha többé, nem ismétlődik meg! Legalább emléketek maradjon meg erről a szerény, apró kis örömről. Ez is jobb, mint a semmi. Örvendezzetek most, nyomban, azonnal! Mert lehet, hogy nem virrad rátok a holnap... – Gyerünk – pillantott Nakata az órájára, és felállt. – Aztán mindnyájan jól aludjuk ki magunkat. – Azt hiszem, a lakásod rendben van – mondta Jukinaga Onoderának. – Jaszukava megkérte a házgondnokot, hogy legyen rá gondja. A lakbért is pontosan befizette... Amikor a pénztárhoz értek, egy apró nő, aki divatos zöldbe játszó krémszínű ruhát viselt, Onodera arcába nézett, majd halkan felkiáltott:

211

– Jé! Ha nem tévedek, maga... – Á – ismerte fel Onodera hirtelen a lányt. – Ugye, Mako? – Igen. Tehát nem felejtett el! Köszönöm, egészen meghatódtam, Onoda-szan... Elnézést, Onoderaszan... – Helyes. De hiszen maga, ha jól tudom, a Mirtuszban dolgozik? – Igen, de maga azóta egyszer sem járt nálunk. Juri-szan nagyon sajnálta, hogy nem tanította meg a búvárúszásra – mondta a Mako nevű nő. Nem törődött többé éltes kísérőjével, hanem ráragadt Onoderára. – Kérem, nézzen be hozzánk! Ja, Joszimura-szan említette, hogy maga felmondta állását a vállalatuknál, ez igaz? Onodera kissé bosszúsan bólintott. – Hát, viszlát – mondta a nő. – Nézzen be hozzánk, kérem... Hívjon fel... Feltétlenül! – Milyen aranyos! – jegyezte meg Kunieda gúnyosan. – Hostess? – Igen. Nem hiányzott ez a találkozás – nézett Onodera a nő után, aki csicseregve lépett kísérője karján a terembe. – Ne figyelmeztessem, hogy senkinek se szóljon rólam? – Azt hiszem, nem érdemes. Látszik rajta: hogy semmit sem sejt – mondta Nakata.– Meg aztán te már holnap úgyis a tengeren leszel, jobban mondva, a fenekén.

Amikor Onodera megérkezett az aojamai ház elé amely szövetkezeti lakóháznak épült, de később bérbe adták a lakásokat – , előbb be akart menni a gondnokhoz, de annak az ajtaján lakat függött. Így hát liften felment a második emeletre, és amikor lakása ajtajához ért, hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki van

212

nála. Megnézte a zárat. Fel volt törve. Onodera hirtelen haragjában feltépte az ajtót és berontott egyenesen a szobába. Égett a villany, és a padlón egy félmeztelen pár ölelkezett. – Miféle dolog ez?! – kiáltott rájuk Onodera, de ekkor erős ütés érte a tarkóját. Eszméletét vesztve, még hallotta a vékony női nevetést. Valószínűleg nem lehetett sokáig eszméletlen állapotban. Amikor magához tért, valaki éppen akkor, tömte be a száját egy piszkos, gyűrött zsebkendővel. Keze hátra volt kötve, a lába a bokájánál megbéklyózva. De csak úgy kutyafuttában. Öten voltak a szobájában három fiú és két lány. Mind fiatalok, húsz év körüliek. A nyurga, borostás fiúk gyűrött, piszkos inget viseltek. Az egyik lány feszes farmernadrágban volt, a másik kombinéban, de bugyi nélkül. Az egyik fiún nem volt alsónadrág, és sovány fenekét kidüllesztve négykézláb mászkált a padlón, közben bömbölve jajgatott. A másik nézte, és bárgyún heherészett, közben a gitárját pengette, amelyen két húr el volt szakadva. A kombinés lány felmászott az ágyra és kihívóan dörgölőzött a harmadik, vállig érő hosszú hajú fiúhoz. De az nem törődött vele, szedegette és tömködte magába a takarón szétdobált konzerv-húsdarabokat. Á, hát ezek... doppik... – gondolta Onodera, amint észrevette zavaros tekintetüket és petyhüdt bőrüket. A doppik – a mai japán városok átka... Fiúk..és lányok, akiket elkábít a szintetikus narkotikum, az LSD új fajtája. Ezek a kábítószer-élvezők már jó ideje komoly problémát jelentenek. Sajnos, a számuk nem csökkent, sőt az utóbbi időben különösen elszaporadtak. Azelőtt főleg jómódú családok agyonkényeztetett serdülő korú csemetéi közül kerültek ki, akiktől soha semmit sem tagadtak meg, és akik részben éppen emiatt tévedtek le az egyenes útról. Ezek a fiatalok

213

aztán később többnyire felhagytak ostoba szokásaikkal, és visszatértek a helyes útra. De mostanában a narkósok korösszetétele megváltozott, akadtak köztük már huszonöt és harmincévesek is. Kipróbáltak már mindenfajta kábítószert, az altatótól és a szemcseppektől a marihuanáig, lakkfestékekig, és LSD-ig. Manapság a legnépszerűbb kábítószerük az ismeretlen eredetű “dop” , amely az amerikai bűnszövetkezetek közvetítésével kerül Japánba. A”dop”-ot összekapcsolták a régi “hippivel”, és elnevezték őket “doppik”-nak. Régebben a narkósok nem sok gondot okoztak a környezetüknek, az utóbbi időben azonban cselekedeteik már gonosztettekké fajultak. Narkós állapotban autókat loptak, betörtek idegen lakásokba, de a felelősségrevonás során nem szabtak ki rájuk súlyos büntetéseket. Megértést tanúsítottak irántuk, figyelembe vették korukat és félig-meddig beszámíthatatlan állapotukat is amelyben a bűncselekményt elkövették. Nos, ezek az alakok foglalták el és dúlták fel teljesen Onodera lakását. Összetörték a sztereó lemezjátszót, a mikrobarázdás lemezeket törmelékhalmazzá változtatták, felszaggatták az ágy matracát, felborították a televíziót, mindent kidobáltak a hűtőszekrényből, teleokádták a szőnyeget. Onodera azonban e szomorú látvány ellenére sem gerjedt haragra, amin maga is elcsodálkozott. Addig mozgatta a kezét, amíg a csomók, amelyeket ezek a megháborodott fiúk kötöttek, gyorsan lazulni nem kezdtek. A fiúk csak tátott szájjal bámultak rá, amikor lassú mozdulatokkal már a lábán bontogatta a köteleket. – Nézzétek csak, mit csinál! – szólalt meg a kombinés lány. – Kioldotta a köteleket! Onodera már felállt, de a fiúk még mindig zavarodottan nézték. Elsőnek a gitáros fiú ugrott feléje. Ono-

214

dera nyomban kirántotta a kezéből a gitárt, és akkorát csapott vele a fiúra, hogy annak feje átszakította a hangszer hátlapját, pontosan úgy, ahogy azt a filmbohózatokban ábrázolják A következő percben elintézte a többieket. Micsoda kölyök tempó – gondolta Onodera – ilyen koszos, esetlen csecsszopókkal összeakaszkodni! De a két keze könyörtelenül dolgozott, még a lányokat is a falhoz vágta, akik visítva csimpaszkodtak bele a fogukkal. – Ha már idegen lakást bitoroltok, legalább kíméljétek a berendezését! – mondta Onodera a földön fetrengő, ziháló fiúknak. – Gyerünk, takarítsatok ki. Mellesleg, nincs sok értelme, hiszen nem vagytok magatoknál. De az okádékot akkor is eltüntetitek! Ezzel Onodera elkapta az egyik fiú grabancát, és arcával előbb az ágyon heverő húsdarabokat seperte le, majd a padlón éktelenkedő hányásba mártotta. Ugyanezt megismételte a másik két fiúval is. Aztán elkapta a félelemtől elzöldült lányok haját, és belenyomkodta arcukat a hányásba. – Egyétek! – rivallt rájuk. – Nyaljátok! Úgy hallottam, hogy gyakran műveltek hasonló disznóságokat! Szorítása akkor sem gyengült, amikor a lányok bömbölni kezdtek. És ekkor hirtelen megundorodott saját kegyetlenségétől, amelyről eddig sejtelme sem volt. Igaz, valamikor régen, srác korában, gyakran verekedett, és voltak a rovásán értelmetlenül durva csínytevések is, de az ilyesmiken bizonyára minden. kamasz keresztülmegy. – Nem hívom ki a rendőrséget – mondta, miután kihajította a társaságot a folyosóra, mint a rongyot. – Tűnés innen, de gyorsan! Élvezzétek, habzsoljátok a narkót, minél többet! Pusztuljatok el, ha erre vágytok! A ricsaj ellenére a szomszédos lakások ajtói ki sem

215

nyíltak: a rideg közömbösség a soklakásos bérházak tipikus jelensége. Onodera becsapta az ajtót, körülnézett a szobában, és felsóhajtott. Szól majd a takarítónőnek, hogy hozza rendbe a lakást. Aztán kezdte bepakolni a bőröndjébe a legszükségesebbeket. Sok levél gyűlt össze, ezeket többnyire felbontatlanul szokta kidobálni. A vállalatától érkezett felszólító levelek között talált egy levelet és egy cédulát, amit Juuki írt. Úgy látszik, többször is járt itt, abban a reményben, hátha megtud valamit. Nehéz szívvel bár, de azokat is összetépte és kidobta a szemétvezetékbe. A telefonhívásokat rögzítő magnókazetta – az előfizető távollétében – teljesen megtelt. Onodera visszaforgatta a szalagot, és végighallgatta a hívásokat. A legtöbb a vállalatától származott. Legutoljára egy női hang kereste. Onodera ezt a részt visszaforgatta, figyelmesebben végighallgatta, és akkor felismerte Reikó hangját. “Megérkeztem Tokióba, hát felhívtam... Köszönöm, hogy akkor... A földrengést követően nemsokára meghalt az apám. A temetés után Európába utazom. Azt hiszem, hogy ez szeptember második felében lesz. Ha ideje engedi, hívjon fel Hajamában. Igaz, nincs semmi különösebben fontos dolog, amiről beszélni akarnék magával...” A hang itt megszakadt, csend lett, és amikor Onodera már éppen vissza akarta forgatni a szalagot, a hang ismét folytatta, szomorúan és rekedten: “Magával... akarok... Isten vele!” Onodera vissza tekerte a szalagot, majd rövid gondolkodás után letörölte. Úgy rémlett neki, mintha kinyílt volna a külső ajtó. Hátrafordult. Az iménti, egy szál kombinét viselő lány állt a küszöbön, és kerekre tágult, ijedt szemekkel meredt rá. Nyakát és állát még mindig hányás borította.

216

– Mit akarsz? – kérdezte Onodera. – Itt... hagytam a cipőmet... – felelte a lány. Fakó, dermedt arca még egészen gyermeki és szánalmas volt. Bizonyára véget ért a kábítószer hatása. És ezt a gyermeklányt tanította ő vad dühében móresre! Kínosan érezte magát. Aztán előhúzta az ágy alól a letaposott sarkú cipőt, és a lány felé nyújtotta. – Köszönöm. . . – Várj... – allította meg Onodera a lányt, aki szinte megdermedt a félelemtől, és megfordult. – Mosakodj meg, aztán mehetsz. A lány az ajtóban toporgott. Onodera megfogta a kezét, bevezette a zuhanyozóba, és kinyitotta a mosdó csapját. A lány engedelmesen mosakodni kezdett, a következő pillanatban pedig megrázkódott a válla a sírástól. Keskeny, sovány, gyermeki váll... Onodera odaadta neki a törülközőt, egy másikat meg bemártott a vízbe, és lemosta összeragadt, vörösre festett, ritkás haját. Onoderának átfutott az agyán, hogy még egy árva megnyugtató szót sem mondott a lánynak. Amint a szipogó lány kiért az ajtóhoz, Onodera a vállára tette a kezét. – Szép kis disznóságot rendeztetek! Persze, most egy fitying sincs a zsebetekben? – És Onodera be sem várva a választ, előhúzta a pénztárcáját, és minden pénzt, ami benne volt, a lány kezébe nyomta. – Kezdhettek mindent elölről! Csináljatok még nagyobb balhékat! De arra vigyázzatok, hogy ne zavarjátok meg mások életét. A lány döbbenten nézett hol rá, hol a pénzre. Onodera a kijárat felé lökte, és becsapta mögötte az ajtót. Ma éjszaka másutt kell aludnia. Pénzt kell adnia a gondnoknak és megkérni, hogy hívja ki a takarítónőt. Amikor Onodera kezében a bőrönddel kilépett a folyosóra, a lány már eltűnt. Kinézett az ablakon. Odalent, a bokrok közt veszteglő autóban egy párocs-

217

ka ölelkezett. Onodera felsóhajtott, és ellépett az ablaktól. És ekkor ismét felmorajlott a föld, megingott a ház. Egyszerre kialudt az összes lámpa, ablaküvegcsörömpölés hallatszott. Valaki felordított a sötétben. Onodera belekapaszkodott az ablakkeretbe, és – ki tudja hányadszor már – ismét a morajt és a rengést figyelte. Erős... – gondolta. A földlökések egymást követték, ringott a sötétség. A kitört ablak előtt elektromos kisülésre emlékeztető villám lobbant fel. A föld rengett és rengett, mintha csak fejre akarná állítani a sötétséget.

5. A mélytengeri rakétabombákat szállító, távirányítású helikopterekkel felszerelt, háromezer-ötven tonna vízkiszorítású Takacuki kísérőhajót abban az időben bocsátották vízre, amikor az önvédelmi erőket új fegyverekkel szerelték fel. Aztán bizonyos időre tartalékállományba került, egy évvel ezelőtt pedig különleges rendeltetésű hajóként ismét visszatért a szolgálatba. Most eltűntek róla a hordozó helikopterek, tatján pedig az aknacsúsztató sínekre kocsit szereltek a Kermadec számára. Ez természetesen Kataoka ötlete volt. Kataokának, mint elektronikával foglalkozó mérnöknek, részt kellett venni a hadihajók felszerelésével kapcsolatos munkákban, úgyhogy a hajó sürgős átalakítása nem jelentett számára nagy újságot. A hatvanezer lóerős, kétcsavaros turbina hajtóművel működő Takacuki most a Japán-szigetvilágtól keletre hasította az óceán vizét. Az emberek feszített ütemterv szerint dolgoztak. A Kermadec két hét alatt Tadokoro professzor utasítására több mint hússzor merült le a keleti hosszúság 142° és 145°, valamint az északi szélesség 34° és 45° között elterülő térségben.

218

A Szanriku-tenger nyílt vizében, ahol már érezni lehetett a dél felé hömpölygő, hideg Kuril-áramlatot, a batiszkáf elég nehéz helyzetben volt. A hullámok állandóan magasak voltak, a víz fölött folyton sűrű fehér köd lebegett. A Kermadecet, akár a dióhéjat, úgy dobálták a víz alatti áramlatok. Többször is nagy vihar söpört végig a tengeren, a látási viszonyok pedig még a nagy mélységekben is a nullával voltak egyenlők, így hát a lemerülést mindannyiszor el kellett halasztani. Előfordultak olyan napok is, amikor a Takacuki körül külföldi őrhajók cirkáltak. A mindennapos lemerüléstől Onodera bőre megszürkült, arca beesett, szeme gyulladásba jött. Néha még arra sem maradt ideje, hogy megborotválkozzék. Hasogattak az ízületei, álmatlanság kínozta. Feszültséget okozott az is, hogy a Kermadec, ha nem is sokban, de különbözött a már megszokott Vadacumitól. De leginkább az egyhangúság gyötörte az idegeit. Nap mint nap le kellett merülnie hét-nyolcezer méteres mélységbe a batiszkáffal, amely oly kicsinek tűnt, akár egy bója a tomboló tenger vizében. Tadokoro professzor parancsára Onodera manőverezett, bekapcsolta a fényszórókat, víz alatti világítórakétákat lőtt ki, fényképfelvételeket készített, áttekercselte a képmagnó szalagját, mérőműszereket bocsátott a vízbe és a tengerfenékre... A nagy mélységekben a hőmérséklet plusz két-három °C-ra süllyedt, a mérőműszer jéghideg volt, s minden egyes lemerülés után ki kellett javítani a szárító berendezéseket, különben a gondola belsejében minden nedves lett volna. Ráadásul a sebtében átalakított gondolában, amely tele volt zsúfolva mindenfajta műszerrel, alig lehetett mozogni, pedig egy-egy lemerülés több óra hosszat tartott. Természetes, hogy Onodera mind testileg, mind lelkileg teljesen kimerült. – Kíméld magad – mondta Jukinaga gondterhelten.

219

– Mi mindnyájan pótolhatók vagyunk, de téged egyelőre nincs kivel helyettesíteni. A hajóorvos is nyugtalan volt, és kérte, hogy küldjenek ki egy búvár-szakorvost. A kezelés után Onodera ízületi fájdalmai csillapultak, de álmatlansága nem múlt el. A Takacuki eleinte délről észak felé haladt a Japánárok fölött, majd pedig visszafordult – ezalatt megtett kétezer kilométert – , a Kermadec pedig majdnem mindennap lemerült. Nappal, a lemerülés ideje alatt a Takacuki lehorgonyozva állt, éjszaka pedig maximális sebességgel siklott a következő tervbe vett merülési pont felé. Ily módon apránként végigszondázták a Japán-szigetvilág keleti oldalát. De a szigetvilág kétezer kilométer hosszan terült el, a Kermadec tehát csak jelentéktelen részét tapogathatta végig. Ugyan miféle munka ez? – háborgott időnként Jukinaga, akit nyomasztott az a tudat, hogy se vége, se hossza a munkájának. Egy batiszkáf... olyan az egész, mint egy bolha a küklopsz hasán... A Toszi melletti nyílt tengeren, az árok fenekén néhányszor belecsöppentek egy kis hatósugarú földrengés övezetébe. Az egy négyzetcentiméterre eső egy tonna súlyú víznyomás mellett váratlan ütések érték a batiszkáfot, amitől – gondolájának csikorgása közepette – egy helyben kezdett forogni. A szívük a torkukban dobogott, jóllehet mindnyájan tisztában voltak azzal, hogy a batiszkáf tízszer ekkora terhelést is kibírna. De még ilyen körülmények között is folytatták a kutatást. Szerencsére többnyire szép idejük volt, s munkájuk így csak kismértékben tért el az ütemtervtől. Tadokoro professzor arca egyre sápadtabb lett, benőtte a borosta, szeme furcsán, lázasan csillogott. A szüntelen igénybevétel miatt a tizenhetedik napon a Kermadec hajtóművében rendellenességeket fedez-

220

tek fel, a merüléseket le kellett állítani. Tadokoro professzor bezárkózott a tiszti szalonba, és belemerült a temérdek friss adat tanulmányozásába. Onodera, a bágyadtságával küszködve, a Takacuki gépészeivel együtt komoran és némán javította a Kermadecet. A tizenkilencedik napon végre némi késéssel befutott a különleges rendeltetésű Joszino műszaki segédhajó. A Takacukin üdvrivalgással fogadták a láthatáron feltűnő három radarárbocos, hatalmas parabolaantennás Joszinót. Alacsony tatján hangár állt, amelyben rendszerint hidroplánokat tartottak, a két oldalán húzódó síneken nagy emelődaruk magasodtak, a tat alól pedig manipulátorok kandikáltak elő. A daruk könnyedén a tatra tudták emelni a vontatókötélre vett Kermadecet és ugyanilyen simán leengedni a vízre. Ez nagymértékben megkönnyítette a munkát. A Joszinóval megérkezett Kataoka, az apró termetű, kisfiúsan kerekded arcú, barnára lesült, csillogó szemű fiatalember. – Elnézést a késésért! – mondta a mikrofonba szélesen mosolyogva a kapitányi hídon álló Kataoka. – Máris hozzálátunk az átrakodáshoz. Itt van Nakataszan és Kunieda-szan is. A futárgéppel hamarosan megérkezik Jamadzaki-szan is. Ugyebár értekezletet akarnak tartani? Már éppen csónakba szálltak volna, hogy a Joszinóra menjenek, amikor a Takacuki kapitánya rádiótáviratot kapott. A kapitány átfutotta, majd átnyújtotta Tadokoro professzornak. – A Hakonén megjelentek a kitörés előjelei – mondta komoran. a kapitány. – A Mijake-szigeten is morajlik a föld. Idejében végeztünk a munkával, parancsot kaptunk, hogy azonnal induljunk a Mijakéra. A már vízre bocsátott sárga Kermadec a vontatókötélen ringva lassan úszott a Joszino tatjához. Amint befejeződött az átrakodás, a Takacuki a hullámokat

221

hasítva, gyorsan távolodni kezdett. Onodera és Jukinaga integettek utána. – Nincs időnk a búcsúzkodásra! – mosolygott keserűen Nakata. – Mit csináljunk? Máris megkezdjük az értekezletet? – Természetesen! – jelentette kihatározottan Tadokoro professzor. – Bemutatkozunk a kapitánynak, és máris hozzálátunk. Hol tartjuk? – Na de kérem, előbb helyezkedjenek el a kabinjukban – mondta Kunieda. – Aztán átkísérem önöket a D-terv végrehajtását irányító stáb kajütjébe. Ott tartjuk majd az értekezletet. Húsz perc múlva mindnyájan a felső fedélzet orrrészében található stábkajütben gyülekeztek. Az egyik falon a komputerek lámpái villogtak, a memóriaegységek tekercsei forogtak, a másikon függött a munka haladását ábrázoló elektronikus lumineszkáló vázlat és a Japán-szigetvilág Tadokoro professzor laboratóriumából mindnyájuk számára jól ismert térképe. A kajüt közepén egy nagyméretű, áttetsző téglalap állt. Belseje üresnek tűnt, de amikor Kataoka lenyomott egy gombot, megjelent benne a Japán-szigetvilág színes, sztereoszkopikus ábrája. Mindnyájan akaratlanul is felszisszentek. – Ugye, szép? – kérdezte Kataoka mosolyogva, és kivillant csillogó fehér fogsora. – Ez a holográf-felvételek vetítőernyője, amelyet a hadsereg kutatóintézete készített. Azt hiszem, ez a világ első olyan vetítőernyős berendezése, amely nem fiktív, hanem reális ábrákat produkál. Ez a különleges készülék teljesen áttetszőnek látszik, holott valójában monokristályos félvezetőket tartalmaz. – Vagyis a légi felvételek nyomban háromdimenziós jelleget öltenek benne? – kérdezte Jukinaga. – Nem, nem ilyen egyszerű a dolog. Az infravörös sztereoszkóp-felvétel alapján, amelyet nagy magasság-

222

ból parallaktikus módszerrel készítettek, alakul ki a színes makett. Aztán lézersugarat bocsátanak rá, és elkészítik a diapozitívet. Hogy miért? Mert a holografikus diapozitívet a háromdimenziós makett által viszszavert lézersugár interferenciájának felhasználásával kapcsoljuk. Íme, a diapozitív. Kataoka kihúzott a berendezés alól egy névjegykártya nagyságú, kemény monokróm negatívot, és megmutatta mindenkinek. Azon csupán holmi kis felhőféleségek, görbék, csíkok – az interferencia rajzolatai látszottak. – Érdekes... – motyogta Onodera. – Tehát erre irányítják rá a lézersugarat, és mi ezt a színes holográfképet látjuk? – Igen. Az utóbbi időben nagyon leegyszerűsödött a háromdimenziós színes makettek készítése sztereoszkóp felvételekből. Miután átbocsátottuk az analizátoron a felbontott parallaktikus felvételt, elegendő csupán meghatározni az anyagfelbontást szabályozó nevezőt. Manapság már nem is készítenek fényképfelvételeket. Egymástól bizonyos távolságban, a föld bizonyos területe fölött két repülőgép száll, távfelvételeket készít, és nyomban regisztrálja az eredeti információt... A hologramok alkalmasabbak a sztereoszkopikus ábrák nagy mennyiségének megőrzésére. A kapcsoló mozgásával egyidejűleg háromdimenziós ábrák jelentek meg a vetítőernyős berendezésben, némelyiken a tengerfenék domborzata látszott. Kataoka tovább folytatta a munkát a vezérlőtáblánál, és a háromdimenziós ábra fölött világító pontok, nyilak tűntek fel. Az ábrára rá lehetett vetíteni a meleg áramlatokról, a gravitációs és geomágneses mezőkről, a földkéreg függőleges és vízszintes mozgásairól, a vulkánok aktivitásáról szóló adatokat. – Ha a berendezést rákapcsoljuk a komputerre,

223

szemléletes képet kaphatunk a beérkező adatokról. Persze csak nagy vonalakban – mondta Nakata. Ez a berendezés, amelyben mikrofilmeken több ezer térképet és vázlatot tároltak, Nakata büszkesége volt. – Mintapéldány, amely a karhatalmi erők egyesített vezérkara számára készült. Mi pedig úgymond teljesen és egészen kisajátítottuk magunknak – mondta Kataoka nevetve, és közben egymás után nyomkodta a vezérlőtábla gombjait. – A kutatóintézet igazgatójának biztosan megmossák a fejét emiatt. – Ér-tem... – Kunieda körülhordozta tekintetét a jelenlevőkön. – Akkor hát megkezdhetjük az értekezletet, professzor úr? Tadokoro professzor a falnak fordulva ült, tenyerébe hajtotta a fejét, és valamin erősen gondolkodott. Jukinaga profilból látta a tudóst, és megdöbbentette borostás, ólom szürke arcának kifejezése: mély fájdalom, már-már kétségbeesés tükröződött rajta. – Tadokoro-szenszej – fordult hozzá Nakata. Minden munkatársunk itt van, kivéve Jamadzakit. Nagyon hálásak lennénk önnek, ha nagy vonalakban felvázolná előttünk tervünk célját, és elmondaná, mit sikerült a mai napig megvalósítani belőle... – Professzor... – Jukinaga Tadokoróhoz lépett, és a vállára tette a kezét. – Rosszul érzi magát? A professzor összerezzent, mintha áramütés érte volna, és felugrott a székéről. – I-igen... – mondta, majd mély lélegzetet vett. – Igen, hiszen... A professzor az asztalhoz ment, amely körül a többiek álltak. A komputerre nézett, majd a vetítőernyőre, a vezérlőtáblákra, aztán furcsa, kérdő tekintete a Japán-szigetvilág háromdimenziós ábrájára szegeződött. Minél tovább nézte a jól ismert szigetfüzért, annál élénkebb, csillogóbb lett a szeme. – Érdekes készülék... – motyogta Tadokoro. – Az-

224

tán levetíthetők a föld nagyobb területei is? Például a Csendes-óceán egész nyugati része, beleértve DélkeletÁzsiát is? – Egyelőre ez a határ – mondta Kataoka tovább mozgatva a diapozitívet. Megjelent a Bonin-, az Okinava-, Tajvan sziget, a Fülöp-szigetek, a Koreai-félsziget ábrája. – Rendben van, hagyjuk most ezt. – És a professzor a Japán-szigetvilágot ábrázoló térképhez lépett. – Foglaljanak helyet, uraim – mondta mély, rekedtes hangon. – Megpróbálok egy-két dolgot megmagyarázni önöknek. Mindnyájan helyet foglaltak az asztal körül. A professzor lehunyta szemét, mintha erősen töprengene valamin. Jukinaga le nem vette róla a tekintetét, s ekkor ismét csomót érzett a torkában: mennyire megváltozott ez az ember két-három hónap alatt, mennyire megöregedett! Mintha tíz esztendő telt volna el azóta! Megőszült, arca maszkszerű, csupa ránc, akár egy roskatag vénemberé, szeme gyulladásban, szemhéja bedagadt, az egész ember végtelenül kimerült... – A D-terv... – kezdte a professzor monoton hangon – a Japán-szigetvilág geológiai szerkezetében feltehetőleg végbement nagyszabású változásokat tanulmányozza és kutatja... E változások lehetőségének, halvány gondolata azok után született meg bennem, hogy áttanulmányoztam az általam összegyűjtött, e kérdéssel kapcsolatos anyagokat. A professzor megállt és felsóhajtott. – Oly nagyszabású feltételezett változásokról van szó, amelyek helyrehozhatatlan károkat okozhatnak hazánknak... sőt olyan változásokról... amelyeknek következtében a Japán-szigetvilág... teljesen... eltűnhet... A hallgatóság megborzongott.

225

A professzor fogta a golyóstollat, és megkopogtatta a térképet. – A D-terv jelenleg az l-es és a 2-es számú tervből áll. Az események fejlődésétől függően még további variációk is lehetségesek. A D-2-es terv szerint azokat az intézkedéseket tanulmányozzuk, amelyeket a legrosszabb esetben kell foganatosítani a japán nép, valamint anyagi és kulturális javainak megmentése érdekében. A D-1-es terv pedig az, amellyel most foglalkozunk. A professzor homlokára szorította kezét, és egy pillanatig gondolkodott. Aztán ismét folytatta: – Kezdjük sorban. A víz alatti vulkánokat, különösen a Csendes-óceán fenekén lévő vulkánokat tanulmányoztam több mint tíz éven keresztül. A víz alatti vulkánokról fokozatosan áttértem az óceánfenéken húzódó hegyvonulatokra, aztán tovább bővült kutatásaim területe: felkeltette érdeklődésemet a tengerfenék geológiai szerkezete, majd az óceánfenék alatti mélységi rétegek struktúrája... – És a professzor kezével a vetítőberendezésre támaszkodott. – Feltűnt nekem, hogy a Japán körüli tengerekben a gravitációs mező természete a tíz év előtti adatokhoz képest erősen megváltozott. Furcsának tartottam. Az efféle változásokhoz túlságosan rövid ez az idő. Szemet szúrt ez a gyorsaság. A változások színhelye pedig több száz kilométerrel keletre vándorolt. Ugyanakkor a megszokottól eltérő adatokat mutatott a geoáram és a földmágnesség. Megnőtt a Japán-tenger alatti meleg áramlatok egyébként is jelentős sebessége. S ekkor a Bonin-szigetektől északra eltűnt egy apró sziget. Egyetlen éjszaka lesüllyedt a tenger mélyére egy kis földdarab, amely pár méternyire magasodott a tengerszint fölött. Ez rendkívül rejtélyes jelenség. Tadokoro professzor egyenesen Onodera arcára szegezte tekintetét. Onodera gyorsan nyelt egy nagyot.

226

– E jelenség tanulmányozása közben újabb gondolatom támadt. Hozzáfogtam hát feltevésem ellenőrzéséhez, amely még most is tart. A feltevésem pedig a következő: hátha hirtelen megváltozik az anyag kölcsönös áthelyeződése a Japán-árok alatt húzódó földköpenyben? – Mit jelent az, hogy az anyag áthelyeződése a köpenyben? – kérdezte Kunieda. – Magyarázza meg, kérem. – E-gen... – A professzor ólomszürke arca kissé elevenebbé vált. – Éppenséggel megmagyarázhatom. Önök között vannak, akik értik, miről van szó, de vannak, akiknek csak halvány elképzelésük van róla. Lássuk hát röviden a főbb mozzanatokat. A professzor megnyomott egy gombot. Leereszkedett egy palatábla. Jukinagának eszébe jutottak a professzor előadásai, amelyeken – Jukinaga legnagyobb örömére – számos igen érdekes kitérést tett. A professzor a krétával két nagyon szabályos kört rajzolt, mintha csak körzőt használt volna: egy nagy kört és annak belsejébe egy kisebbet. – A földgolyó belsejében, akár a tojásban a sárgája, található a mag, amelyet a köpeny vesz körül. Ennek külső rétegét nevezzük földkéregnek... Ezt önök még a középiskolában tanulták! – A professzor rábökött a krétával a körre. – Pontosabban, a mag belső és külső magból áll, akárcsak a köpeny: alsó és felső köpenyből. A földkéreg si-ma-ból (szilícium-magnézium) és si-al-ból (szilícium-alumínium) tevődik össze. A földkéreg és a köpeny között pontosan kirajzolódó határ húzódik: a Mohorovicsics-réteg. Egyébként ezek a részletek most nem fontosak. Azt tartják, hogy a köpeny szilárd tömegből áll, a külső mag cseppfolyós, a belső mag megint csak szilárd. Erre a feltevésre a földgolyó belsejében levő szeizmikus hullámok terjedésének természetéből következtettek. Természetesen a

227

mag nehéz anyagból, a köpeny kevésbé nehéz, a földkéreg pedig a legkönnyebb anyagból áll. A földgolyó közepében a nyomás feltehetően hárommillióatmoszféra, a hőmérséklet hatezer °C, a köpeny határának közelében mintegy négyezer-kétszáz fok, abban a részben pedig, ahol a földkéreggel határos – hatszáznyolcszáz fok a szárazföld és maximum kétszáz fok a tengerfenék alatt. Egyébként a köpeny vastagsága a földgolyó sugarának majdnem a felét teszi ki, vagyis körülbelül kétezer-kilencszáz kilométer. Hozzá képest a földkéreg igen vékony: a kontinensen vastagsága nem haladja meg a harminc kilométert, az óceánok fenekén pedig nem több, mint öt kilométer. A kontinenstömbök úgy magasodnak a köpenyen, mint a jéghegyek, szétdobálva a si-ma domborzatán. Ez azt jelenti, hogy az olyan helyeken, ahol a Himalájához vagy az Andokhoz hasonló típusú magas hegyek vannak, a szárazföld mélyen benyomul a földkéregbe. Az úgynevezett izosztatika... Onodera hallgatta a professzort, és időnként roszszullét környékezte, úgy rémlett neki, hogy a padló a lába alatt mindjárt megolvad és folyni kezd. Van egy kifejezés, amely úgy szól, hogy “szilárd, mint a föld”, holott kiderül, hogy az ember ennek a tizenkétezerhétszáz kilométer átmérőjű, hegyekkel borított bolygónak vékonyka héján járkál. Minden ezen a héjon keletkezett: az emberiség is és a civilizációja is... és maga az élet is... Az óceánfenéken pedig mindössze öt kilométer vastag... Valamivel több, mint a földgolyó sugarának ezredrésze... Mihez lehetne ezt hasonlítani? Hát igen, a gyerekek léggömbjéhez, amelynek héja kéttized milliméter vastag! – A józan ész azt súgja – folytatta a professzor – , hogy a krizolitból álló köpeny szilárd test. Azt hihetnők, hogy ezt bizonyítja a benne levő szeizmikus hullámok terjedése is. Ám a köpenyben áramlatok van-

228

nak, amelyeket hosszú geológiai időszakok folyamán figyeltek meg. Feltételezhető tehát, hogy a köpeny cseppfolyós állapotban van. Ezt a hipotézist Holmes, az edinburghi egyetem professzora állította fel, nyomban Wegenernek a kontinensmozgásokról szóló elmélete után, amely 1929-ben vált közismertté. Holmes szerint a kontinensmozgások legfőbb energiaforrásai a köpeny ellenáramlatai. De hipotézise, akárcsak Wegener elmélete, hamarosan a feledés homályába merült. Ám az utóbbi időben, amikor igen elterjedt az óceánfenék tanulmányozása, nélküle teljesen lehetetlenné vált számos jelenség megmagyarázása, függetlenül azoktól a következtetésektől, amelyekre az angol Lancern és Blackett jutott az ötvenes években: a földmágnesség kérdéseit tanulmányozták és bebizonyították, hogy a kontinensek valóban vándoroltak. Wilson, a torontói egyetem tanára a kontinensek vándorlásait ismét összefüggésbe hozta a köpeny ellenáramlatainak energiájával. A köpeny a mélységi rétegeiben általában évi egy-két, felszínének közelében pedig kéthat centiméteres sebességgel folydogál, ami jelentős földkéregvándorlásokat idéz elő, különösen az óceánok fenekén, és valószínűleg kiváltja az ív alakú hegyvonulatok megjelenését a kontinensek szélén... Kataoka, kérem a geológiai világtérképet... Kataoka megtekert valamit a vezérlőtáblán, és a vetítőernyőn megjelent a sokszínű világtérkép. – Nem volna jobb az áttetsző ernyőre vetíteni? kérdezte Kataoka. – Jobban látni. Tadokoro professzor a mennyezetről a palatáblához hasonlóan leeresztett vetítőernyőn megjelenő térkép előtt állt, és folytatta: – Az óceánok fenekét az egész világon csak az ötvenes évek elején kezdték igazából tanulmányozni... A professzor golyóstollával a térképen az Atlantióceánra mutatott. – Amikor megállapították, hogy a

229

tengerfenéki geotermikus áramlatok nagysága egyáltalán nem különbözik ugyanettől az értéktől a kontinenstömbökön – s ez megdöntötte az addigi feltételezést – , ismét felbukkant a köpenyrétegen belüli ellenáramlatok hipotézise. A kontinenstömbök szinte minden geotermikus áramlását az a hő okozza, amelyet a kontinensek gránitképződményeiben levő radioaktív elemek sugároznak ki. Ám kiderült, hogy még a földkéreg bazaltképződményeiből álló óceánfenéken is ugyanannyi hőmennyiség van, mint a kontinenseken. Nem maradt más hátra, mint azt feltételezni, hogy az óceánfenékre a földgolyó mélységi rétegeiből érkezik a hő. Feltehetőleg a köpeny szinte egyáltalán nem tartalmaz radioaktív elemeket. De még ha feltesszük is, hogy mégis tartalmaz, akkor is az a hő, amely a föld születésekor – vagyis négy és fél milliárd évvel ezelőtt – keletkezett néhány száz kilométernyi mélységben, csak ma juthatna el a föld kérgéig, mivelhogy a köpeny hővezető képessége rendkívül alacsony. Önkéntelenül kínálkozik a következtetés, hogy a geotermikus energiát a köpeny ellenáramlatai viszik át a földgolyó mélységi rétegeiből az óceánok fenekére... A professzor golyóstollát végighúzta az Atlantióceán középső részén. – Az Atlanti-óceán az amerikai és az afrikai kontinens között egy latin S betűt képez. Hasonló formájú a Közép-Atlanti-hátság, amely az Északi-sarkkörnél, Izland partjainál kezdődik, és a Déli-Sarkkörig ér. Szélessége ezer kilométer, a magassága pedig háromezer méter. Nézzék csak, ha Európa és Afrika nyugati partvonalát Észak- és Dél-Amerika keleti partvonalával egyesítjük, teljesen egymásba illenek. Éppen ez adta az ötletet Wegenernek a kontinensek vándorlásáról szóló elmélete megalkotásához, mely szerint Észak- és Dél-

230

Amerika a krétakor után elvált Európától és Afrikától, és megindult Nyugat felé. Az az óriási hegyvonulat, amely az Északi-sarkkörtől a Déli-sarkkörig húzódik és átszeli az egész Atlanti-óceánt, vagyis az úgynevezett Közép-Atlanti-hátság, figyelemre méltó tulajdonságokkal rendelkezik. Ennek a – mint már említettem – háromezer méter magas hegyvonulatnak a közepén mély repedés húzódik. Középső részében igen magas értékű hőáramlatok találhatók, az Atlanti-óceán térségében lezajlott majd minden víz alatti földrengés epicentruma pedig annak magaslati részében összpontosul. Más érdekes jelenségek is megfigyelhetők... Wilson e tények alapján arra a következtetésre jutott, hogy pontosan itt, a hegyvonulat gerincében húzódik a köpeny ellenáramlatainak felső vonala, és felállította azt a hipotézist, mely szerint e térség mélyéből felemelkedő köpenybeli áramlatok két ágra szakadtak, és óriási repedést képeztek az ősi Pangea kontinensen. Ez volt a fő forrása annak az energiának, amely nyugat felé tolta az észak- és délamerikai kontinenst. A probléma későbbi tanulmányozása igazolta ennek a hipotézisnek a valószínűségét. Amint az később kiderült, a kéregtörésnek megfelelő óceáni hegyvonulatok – vagyis a köpeny ellenáramlatainak felső vonala – végighúzódnak az egész világóceán fenekén... – Tadokoro professzor szünetet tartott, majd lehalkítva hangját, így folytatta: – De ma csupán közvetett bizonyítékok igazolják az ellenáramlatok és a víz alatti hegyvonulat közötti összefüggést. Jóllehet a köpeny ellenáramlatainak létezése egyre nyilvánvalóbbá válik, ennek közvetlen bizonyítékai egyelőre nincsenek. Én viszont kidolgoztam egy új módszert... de még nem hoztam nyilvánosságra. E módszer alapján sikerült összeállítanom a köpeny ellenáramlatainak elég pontos térképét és feltárni sok eleddig ismeretlen jelenséget. Most aztán széles körű

231

általános következtetéseket vonhatok le, amelyek feljogosítanak arra, hogy megjósoljam egyes teljesen új jelenségek keletkezését... Jukinaga érezte, hogy szíve hangosabban ver. Mi történne, ha közzétennék Tadokoro professzor elméletét? Felfedezése igazi szenzáció volna! Csakhogy éppen most nem szabad ezt tenni. És az is előfordulhat, hogy a professzor hipotézisét hajmeresztő ostobaságnak tekintenék. Hiszen olyan jelenségről van szó, amelyet az alatt a rövid idő alatt, amióta az emberiség a saját bolygóját tanulmányozza, egyetlenegyszer sem figyeltek meg. De... vajon bekövetkezhet-e mégis ez a jelenség. Jukinaga még most sem tudta elhinni. – Egyszóval... – Tadokoro professzor elfordította a táblán a kis fogantyút, és a térkép közepén most a Csendes-óceán volt látható. – Hogy is áll a helyzet a Csendes-óceánban? Onodera közelebb hajolt. Csendes-óceán! Mily hatalmas, mily fenséges! Majdnem elfedi az egész féltekét:.. A földgolyó felét víz nyaldossa... És a víz felszínén a szigetek füzére... Egyetlen kontinens sincs. Csak a szélein húzódnak a kontinensek partvonalai, mint a liánok furcsa alakú indái. Keleten a Sziklás-hegység és az Andok hatalmas gyűrődései. Északon mint vállbojtok az Aleut-szigetek, a Kuril-, Kamcsatka- és a Japán-szigetek ívei. Nyugaton pedig... Nyugatot a Riukiu-szigetek ívhajlata díszíti. A Japán-szigetvilág közepétől dél felé húzódnak az Idzu-Bonin- és Mariana-ívek, Tajvanon túl a Fülöp-szigetek íve. A déli féltekén Új-Guineánál kezdődnek a Salamon-szigetek, az Új-Hebridák és Új-Kaledónia szigetívei. Még délebbre – északról dél felé – Új-Zélandig húzódnak a Szamoa-, Fidzsi-, Tonga és Kermadec-szigetek. Az óceán nyugati részében a szigetívek

232

mentén hatalmas mélytengeri árkok szántják végig a tengerfeneket. – Megdöbbentő... – szaladt ki Kataoka száján a tengerfenék élénken megvilágított térképe láttán. Eszembe sem jutott, hogy ilyen sok mély árok szántja végig a tengerfeneket! Onodera hirtelen Kataokához fordult. – Nézze, a térkép léptéke olyan, hogy kissé felnagyított képet ad a fenék függőleges tagozódásáról. No persze, az óriási hegyvonulatok nem mennek ritkaságszámba a tengerfenéken. Magasságuk eléri a több ezer métert, a hosszúságuk meg a több ezer kilométert. Onodera tekintetét mágnesként vonzották a hatalmas óceán keleti részében húzódó tengeri hegyvonulat-barázdák. Víz fölé magasodó csúcsaik vulkanikus típusú szigeteket vagy szigetcsoportokat képeztek. A dátumvonaltól keletre, körülbelül a nyugati hosszúság 150° -tól ugyanabban az irányban északról délre húzódnak a Hawaii, a Sor-szigetek. A déli féltekén ezek folytatását képezik a Marquises-szigetek, a Tuamotu- és a Társaság-szigetek. Alattuk, a végtelen óceán mélyén húzódnak a hatalmas tengeri hegyvonulatok. Még távolabb pedig... Milyen bonyolult, kusza a tengerfenék domborzata a dátumvonal és a déli féltekén fekvő Ausztrália között! Azon a szűk területen, amely Új-Guineánál kezdődik, és Új-Zélandnál végződik, a tengerfenéken – a Bismarck-szigetek, a Salamon-szigetek, az Új-Hebridák, Új-Kaledónia, Szamoa-, Tonga és Kermadecszigetek alatt – egymással párhuzamosan számos óriási tengeri hegyvonulat húzódik. Ha nincs az óceán, akkor ezen a helyen egy hatalmas, csupa hegy ország terülne el. Meg aztán az Egyenlítőtől észak felé is tengeri hegyláncok vonulnak, jóllehet már nem olyan magasak, mint az új-zélandi medencében, de csúcsaik

233

mégis kibukkannak a vízből, és a Gilbert-, Marshall és Karolina-szigeteket képezik... – Nézzék csak, a Csendes-óceán északkeleti részében nincs is olyan sok hegylánc – dörmögte Kataoka. – Hát ez meg mi? Olyanok, mint azok az árkok, amelyek az észak-amerikai kontinenstől Hawaiig és a Sor-szigetekig húzódnak... És milyen sok!... – Ezek törések – mondta Onodera, és ő is csodálkozva meredt a térképre. A tengerfenék az Alaszkai-öböltől egészen a szamoai hegyvonulatig terjedő hatalmas területen sima és egyenletes volt. Ám ezen a sima tengerfenéken a szélességi fokhoz közeli irányban, keletről nyugat felé, törések húzódtak. A hasadékok közti terület mindenütt majdnem egyenes volt. Úgy festett a dolog, mintha a földkéreg megrepedezett volna, és a repedések keresztül-kasul szabdalnák a tengerfenéket az északi féltekétől a déliig. – Kellemetlen érzés... – mondta Kataoka. – Mintha a földgolyót karikákra akarnák felszeletelni. – Nem tudom, hogy nevezik a legészakibb törést, de az, amely körülbelül az északi szélesség negyvenedik foka mentén húzódik, a nevezetes Mendosino-törés. Kissé lejjebb húzódik a legismertebb: a Pioneer-törés. Amott pedig, Mexikó partjainál kezdődik a Craliontörés. Az Egyenlítőtől kissé északabbra, körülbelül az északi szélesség tizedik foka mentén található a Clipperton-törés övezete. Ez a leghosszabb tengeri törés. Hossza háromezer kilométer. Íme, itt van még egy, a déli féltekén, nem tudom, hogy hívják... – Folytatni szeretném – mondta Tadokoro profeszszor, és elvette a mutatópálcát, majd rábökött a Chile partvidékénél húzódó tengeri hegygerincre. – A Csendes-óceán fenekét, sajnos, nem ismerjük eléggé, ennek egyik oka a nagysága. De azért egy és mást már tudunk róla. A közép-óceáni hegygerincek egységes

234

rendszere keresztülszeli az egész Atlanti-óceánt, és eljut az Indiai-, majd a Csendes-óceánba. Az utóbbit dél-csendes-óceáni és kelet-csendes-óceáni magaslatok néven ismerjük. Amint látják, a víz alatti hegygerinc az Indiai-óceán középső részéből észak felé, az Indiai-félsziget nyugati partjai irányában emelkedik, és a Maldíve-, valamint a Laccadive-szigetek képezi. A Wilson-féle hipotézis szerint a közép-óceáni hegygerinc területén a köpenybeli anyagáramlás okozta, hogy az indiai kontinens észak felé vándorolt, és nekiütközött az ázsiai szárazföldnek. A két kontinens ütközési pontján keletkezett a Himalája hegység. A köpenybeli anyagáramlás okozza ma is a Himalája hegygerinc növekedését. Az Indiai-óceán középső hegygerincének egyik ága a Vörös-tengerig húzódik, és törést képez az Arab-félsziget és az afrikai kontinens között. Azt tartják, hogy ez a törés jelenleg szélesedik. Ezután a hegygerincág keresztülhalad az Etiópfelföldön, az Egyenlítőn, Ugandában, Tanzániában és Mozambikban, és a nagy afrikai töréseket: a Rudolf-, az Albert-, a Viktória-, a Tanganyika-, a Nyassza-tavakat, valamint a Kenya és a Kilimandzsáró vulkáncsúcsokat képezi. Ily módon a négyezer kilométeren délről észak felé húzódó nagy kelet-afrikai törés szinte elválasztja Kelet-Afrikát az egész afrikai kontinenstől... Tadokoro professzor mutatópálcája a Csendes-óceán keleti részére mutatott. – E hipotézis szerint a Csendes-óceán keleti részében a köpenybeli anyagáramlás okozta a dél- és keletcsendes-óceáni magaslatok képződését. Ez az áramlás északnyugati irányú, ennek bizonyítéka a Tuamotu-, a Sor- és a Hawaii szigetek füzérének hasonló iránya, ugyanakkor a rajtuk magasodó vulkánok kora úgy növekszik, ahogy távolodnak északkelet felé. A köpenybeli áramlás, miután összeütközött e térség kö-

235

penybeli anyagának tömegével, leereszkedik, és több ágra szakad és nagy kiterjedésű, jellegzetes tengeri árkot képez, amelyet e szigetek formázta ívnek a keleti oldalán látnak. Az, hogy a negatív gravitációs anomália övezete és az anomáliás hőáramlat övezete az árok mentén húzódik, annak bizonyítéka; hogy a köpeny anyaga, amely sokkal nehezebb, mint a földkéreg, és nagymértékben telített hővel, ezeken a helyeken meszszire benyomul a földkéregbe. Ha mindez így van, akkor miről tanúskodik a rengeteg szigetív a Csendesóceán nyugati határán? És mivel magyarázható, hogy olyan rendkívül bonyolult a tengerfenék domborzata Japán, Délkelet-Ázsia körül és Óceánia keleti részében? Miért húzódnak vulkán- és földrengésövezetek a rengeteg szigetív mentén? Síri csend honolt a kajütben. Mindnyájan dermedten hallgattak. Élesen kattant a kapcsoló. Az ernyőn megjelent a Csendes-óceán északnyugati részének felnagyított térképe. – A part közeli csendes-óceáni szeizmikus gyűrűövezetben a földrengések epicentrumainak mélysége a következőképpen oszlik meg: a szigetíveknél az epicentrumok nem mélyen helyezkednek el, de ahogy közelednek a kontinenshez, úgy növekszik a mélységük. A kevéssé mély részeken a föld felszínéhez viszonyítva harmincfokos szögben helyezkednek el, a közepes mélységben pedig ez a szög eléri a hatvan fokot. Ennek alapján feltételezhetjük, hogy az epicentrumok hajlásszögének sajátos fokozatai vannak. Mondok néhány példát. A dél-amerikai kontinensen, az Andokban észlelt mély középpontú földrengések epicentrumai mélyen a hegyvonulat alatt helyezkednek el. A Jáva-tenger térségében észlelt földrengések epicentrumainak mélysége oly mértékben növekszik, ahogy közelednek a Jáva-ároktól Borneó szigethez. Japánban a kevéssé mély és mérsékelten mély

236

földrengések összes epicentruma a csendes-óceáni kontinenslejtőn található. Nézzük meg ezután, hogyan oszlanak meg Japánban a mély középpontú földrengések epicentrumai. Ezek a négyszáz-hétszáz kilométer mélyen fekvő epicentrumok párhuzamosan húzódnak a Fudzsi vulkanikus övezettel, amely magában foglalja a Marianaszigeteket, valamint a Bonin- és Idzu-szigeteket, átszelik Japán középső részét, és kijutva a Japán-tengerbe, észak felé vonulnak Vlagyivosztokig, ahol majdnem derékszögben északkeletnek fordulnak, és eljutnak az Ohotszki-tenger közepéig. Íly módon kialakul az epicentrumok igen keskeny övezete. Ezt, kérem, ne felejtsék el. A Csendes-óceán nyugati részének szigetívei alatt a köpeny szabálytalan rétege húzódik, amely vagy a vetődés felszínének, vagy törésnek tekinthető. Ez a réteg hétszáz kilométer mélyen nyomul be a szárazföld alá. Azt tartják, hogy a szárazföld köpenye e vetődés felszíne mentén az óceán irányában emelkedik. Ott, ahol ez a réteg eléri a földkérget, szigetívek vagy hatalmas gyűrődések képződnek, ezek mentén pedig megjelennek a vulkanikus övezetek és a földrengések sekély és mérsékelt mélységű epicentrumainak “fészkei”... A professzor mutatópálcája feljebb kúszott, végighaladt a Japán-tengerén, majd lecsúszott a Dél-kínaitengeren a Fülöp-szigetekig. – Menjünk tovább. Miért vannak e szigetívek szárazföldi oldalán tengeri medencék, amelyek napjainkban mintha tovább “fejlődnének”? És miért vannak e medencék középső részein olyan térségek, ahol rendkívül magas értékű hőáramlatok találhatók? 1965-ben a nemzetközi geofizikai év programjának keretében a tudósok egy csoportja a földrengések körzeteit tanulmányozta, s egyebek között megvizsgálta a Japán-tenger fenekét is.A beérkezett adatok szerint a Japán-

237

tenger feneke óceáni szerkezetű, s itt a földkéreg rétege igen vékony, mindössze tizenkét kilométer, a hőáramlat középértéke pedig másodpercenként 2,7 kalória, vagyis meghaladja a másodpercenkénti 1,5 kalóriának megfelelő átlagértéket. Ismeretes az is, hogy a Hokkaidó sziget körüli nyílt tengeren – a Japán-tenger felőli részen – van egy szakasz, ahol a hőáramlat 1,7 -szeresen haladja meg az átlagértéket. A Fülöp-szigeteknél a tengerben – igaz, ez az én személyes megfigyeléseken alapuló magánvéleményem – a Kjuszo-Pala hegygerinc, amely a Molukkai-tengerben kezdődik, és észak Jelé, a Palau-szigettől Okinodajtóig húzódik, szintén egy olyan szakasz, ahol intenzív hőáramlat figyelhető meg. Hasonló rendellenes szakasz található északon, az Ohotszki-tengerben is. Vajon mit jelenthet ez? Feltehető, hogy a Japán-tengerben a köpeny anyaga helyenként felemelkedett. Ráadásul ezt a mélységből jövő anyagemelkedést az váltotta ki, hogy a kéregtömb a szárazföldtől a Csendes-óceán felé vándorolt, és valószínűleg eltolta a Japán-szigetvilágot is a Csendes-óceán irányába, s meggörbítette a középső részén. Ezek a változások a geológiai életkor szempontjából rendkívül gyorsan mentek végbe. Más szóval, a harmadkorban, vagyis mindössze húszmillió évvel ezelőtt, a Japán-szigetvilág minden bizonnyal sokkal északabbra feküdt, körülbelül az északi szélesség negyvenedik fokánál, párhuzamosan Primorjéval, aztán meg a formája sem volt ív alakú, hanem egy majdnem egyenes füzérre hasonlított. De a későbbiek folyamán a kéregtömbnek délkeleti irányban való vándorlása azt eredményezte, hogy a szigetvilág meszszire délre vándorolt, és közepén meggörbült, ily módon a törés két részre osztotta Japánt: északkeleti és nyugati részre. A jelenlegi adatok szerint a Japánszigetvilág most is tovább vándorol dél felé évi egyhárom centiméteres sebességgel. Szerintem feltételez-

238

hető, hogy éppen a törés eredményeképpen keletkezett a Fudzsi vulkanikus övezet... Akkor hát miért emelkedik részlegesen mégis a tengeri medencékben a köpeny anyaga? Mit gondolnak? Például maga, Onodera-kun? – É-én, lehet, hogy tévedek, de... – jött zavarba Onodera a váratlan kérdéstől. – De szerintem, amikor a köpeny anyagáramlata az óceán felől a szárazföld alá jut, azon a helyen a mélyben részlegesen emelkedik a köpeny! – Ez majdnem megegyezik az én véleményemmel. Felhozok egy egyszerű példát. Ha az edénybe öntött vizet lassú tűzön melegítjük, a közepe emelkedni, a szélein pedig lejteni kezd, az ellenáramlatok helycseréje lassan megy végbe. De ha nagy tűzön melegítjük a vizet, az egész felületen keletkeznek forráspontok. – Elnézést... – emelte fel kezét Kataoka. – Úgy kell ezt értelmezni, hogy a köpenyréteg most forr? – Jó kérdés. . . – Tadokoro professzor lassan Kataokához fordult. – Ha a geológiai korok, vagyis rendkívül hosszú idejű folyamatok szempontjából vizsgáljuk ezt a problémát, akkor észre kell vennünk, hogy nagy mélységben hirtelen változások mennek végbe a köpeny ellenáramlataiban. De erről a számunkra rendkívül fontos problémáról majd külön beszélgetünk. Vannak még másfajta adatok is, amelyek magyarázatot adhatnak a Japán-tenger feneke alatt húzódó köpeny anyagának részleges emelkedésére, vagy ha akarják: “forrására”. Mint ahogy már említettem, a Japán-tenger feneke nem a szárazföldi struktúra beomlása következtében alakult ki, hanem az óceáni típusú földkéreg fejlődésének eredményeképpen... Apropó, Jukinaga, nincs semmi mondanivalód ezzel kapcsolatban? Jukinaga a fejét rázta. Tudta, hová akar kilyukadni

239

a professzor, de nem volt elég bátorsága kifejteni véleményét. – Mégis, mi nyújtja bolygónkon a legtisztább elképzelést a cseppfolyós testek viselkedéséről? – kérdezte ismét a professzor, makacsul ragaszkodva előző kérdéséhez. Jukinaga megrázkódott. Tehát erről van szó... hát persze... – A légkör... – mondta rekedtes hangon. – De, professzor. . . – Nagyon jó! Persze, most azt akarod mondani, hogy minden attól függ, milyen állapotban van a test. Ám legyen a köpeny szilárd test, mégis egyes igen hosszantartó időszakokban úgy kezd viselkedni, mint a cseppfolyós test. Szerintem ebben nincs semmi különös. Ugyanazok a tényezők jellemzik, mint a cseppfolyós testeket. Nem nehéz megfigyelni a légkörben lezajló változásokat. Ezért, hogy tisztába jöjjünk a köpeny viselkedésével, felhasználhatjuk modellként a légkört. Ha a köpenyben vannak ellenáramlatok, akkor a köpeny felszíni rétegeiben szét vannak szóródva kűlönböző hőmérsékletű tömegek, következésképpen ezek hosszantartó időszakok folyamán ugyanúgy viselkedhetnek, mint az atmoszféra. Feltételezhető ez, nem? . Mindnyájan zavartan néztek Tadokoro professzor borostás arcába. Hasonlóság a légkör és a köpenyen belüli ellenáramlatok között... Az igen könnyű gáznemű anyag, amely szabadon és pillanat alatt helyet változtat bármely irányban, és a súlyos izzó tömeg... Kinek jutna eszébe, hogy viselkedésük bizonyos mértékben hasonló lehet? – Most nem akarok bizonyítékokat felhozni a hasonlóság igazolására. De bárhogy legyen is, az egyik is, a másik is cseppfolyós test. Éppen ezért a ciklont

240

használjuk fel annak megmagyarázásához, hogy egy bizonyos területszakaszon a köpenyen belüli anyag felemelkedése váltja ki a hőáramlat részleges növekedését. Képzeljék el, amint a hideg ciklon elülső frontvonala összeütközik a meleg levegővel... – Hát persze... – motyogta Kunieda. – Maga, úgy látom, már kezdi kapiskálni... A professzor egy vízszintes vonalat rajzolt a táblára, fölötte pedig egy görbét. Az ív belsejében egy jobbról balra mutató nyilat rajzolt. – Ez a hideg ciklonfront áttörését ábrázolja. Az alsó vízszintes vonal a föld felszíne. Jobbról közeledik a hideg levegő. Ez a levegő a baloldalon levő meleg levegő alá bukik. A meleg levegő felfelé száll és lehűl, ennek következtében a pára kondenzációja révén felhő képződik. Ha pedig meleg ciklonfront közeledik, fordított jelenség zajlik le, vagyis a meleg levegő a hideg fölé emelkedik. Ebben az esetben a hideg levegőáramlat enyhén lejtve ereszkedik le a föld felszínéhez. Kérem, ezt szintén ne felejtsék el. – Tehát jobbról a köpenyen belüli anyag hideg áramlata, amely benyomul az ázsiai kontinens alá, balról pedig a kontinens alól a köpeny hideg anyaga... – tette hozzá Onodera. – Helyes, a szárazföld majdnem teljes egészében gránitképződményekből áll, amelyekben a hőáramlat forrásául szolgáló radioaktív elemek összpontosulnak. – Következésképpen fel kell tételeznünk, hogy a szárazföld tömege nagyobb mértékben képes megőrizni a hőenergiát, mint a főleg kevés radioaktív elemet tartalmazó bazaltból képződött óceánfenéki tömeg. Meg aztán a földkéreg is sokkal vastagabb a szárazföldön, mint az óceánfenéken. Mintegy harminc kilométer, vagyis körülbelü hatszorta vastagabb, mint az óceánfenéki földkéreg. Úgyhogy a hőáramlat a szá-

241

razföldek területén elég nagy, és a hő elég egyenletesen oszlik meg... – Értelmezhetjük ezt úgy, hogy a kontinenseknél a köpenyen belüli anyag “hideg” áramlatai mintegy alábuknak, és felemelik a “meleg” áramlatokat? – kérdezte Katoaka. – Igen, valami ehhez hasonló megy végbe. Emellett a köpenyen belüli anyag áramlatai ugyanolyan elv szerint mozognak, mint a légáramlatok a hideg és meleg levegőtömegek találkozásakor, az úgynevezett ciklonokklúzió esetében. Ennek eredményeképpen felemelkednek a szárazföldi és az óceáni köpenyen belüli anyag ellenáramlatai. Azt hiszem, éppen az ilyen esetekben alakulnak ki a tengeri medencék. Vagy nem? A köpeny felső rétegét a földkéreg borítja, ez a tömeg elég nagy, úgyhogy a köpeny a földkéreghez viszonyított szögben emelkedik fel. Más szóval, a köpenyen belüli anyag “hideg” tömege belemélyed a földkéregbe, és nem egyenesen, hanem rézsútosan emelkedik fel. Ennek következtében a Csendes-óceán legősibb szárazföldi partvonala mentén szigetívek alakultak ki, köztük és a szárazföld között pedig beltengerek és medencék keletkeztek. Mindnyájan lélegzet-visszafojtva hallgatták a professzort. Onodera végül megkérdezte: – Az óceán fenék alatt mélyen húzódó köpenyréteg eléggé lehűlt állapotban éri el a szárazföldet, s miután szembetalálkozik a kontinens alatt lévő réteggel, tengeri árkot képez, ahol a hőáramlat értéke annyira lecsökken, hogy részleges gravitációs anomália keletkezik. Jól értettem? De akkor miért nincsenek mélytengeri árkok az észak-amerikai kontinens felőli oldalon? – Gondoljon a hideg és meleg ciklonok elülső frontjaira. A hideg ciklon elülső frontjára az jellemző, hogy a levegőtömegek derékszögben ereszkednek le. A me-

242

leg ciklon elülső frontjában pedig a meleg levegő tömegek a hideg tömegek lejtős oldalán emelkednek fel. Az Újvilág déli és északi részét az a köpenyen belüli konvekciós áramlat tolta nyugatnak, amely felemelkedve, létrehozta a kontinens túlsó oldalán húzódó KözépAtlanti-hátságot. Ezért képződött az Atlanti-óceánban a Puerto Ricó-i árok és a mélytengeri medence, ami nem történt meg a csendes-óceáni partvidék oldalán. Csak a Csendes-óceán délkeleti részén, a túlhevített köpenyanyag felemelkedési helyének számító keletcsendes-óceáni magaslat elülső részén ereszkedett le valószínűleg szintén a köpenyréteg, aminek következtében kialakult a peru-chilei árok. Tadokoro professzor leporolta magáról a krétaport, egy pillanatig az ábrára meredt, majd a hallgatóság felé fordult, és egy nagyot sóhajtott. – Nos – mondta elszántan. – Most, hogy már tudnak egy és mást, szeretnék rátérni azoknak a lehetséges hirtelen változásoknak a tüneteire, amelyek a Japán-szigetek alatt húzódó köpenyanyag ellenáramlataiban mennek végbe...

Úgy látszik, feltámadt a szél, mert a tenger hullámzani kezdett: a kajüt egyenletesen dülöngélt jobbra-balra. A beállott csendben tisztán hallatszott a hajó nyikorgása, a szél zúgása és a hajó oldalait csapkodó hullámok zaja. Hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába mindnyájukat. Onodera kissé lehajtott fejjel a külső zajokat figyelte. A Joszino óránként mintegy tizenöt csomós sebességgel haladt nyugatnak. Valószínűleg hamarosan eléri az Idzu-szigetek térségét. Vajon mi lehet a Mijake— sziget lakosaival? Úgy hírlik, hogy a szigeten érezhetők a kitörés előjelei. Befutott-e már oda a Takacuki? – Tadokoro-szenszej – fordult a professzorhoz Na-

243

kata, aki eddig meg sem szólalt. – Meg tudja-e mondani biztosan, hogy mi fog történni? Földrengés? Tadokoro professzor elgondolkodva, lassan rázogatta a fejét. – Földrengés? Igen, földrengések is lesznek. Méghozzá sok. De... ha csak egyszerűen földrengések lennének!... Azokat Japánban már megszokták, természetüket pedig már jól kiismerték. Egyetlen földrengés által kibocsátott energia legmagasabb értéke nem haladja meg a 8,6 fok erősséget, vagy az 5·1024 erget; minden a földkéreg jellegétől függ. Egyetlen földrengés terjedelemegysége százötven kilométer. A Japánban eddig regisztrált összes földrengés közül a legnagyobb 1933-ban történt a Szanriku körzethez közeli nyílt tengeren, és 8,3 erősségű volt. De arra kérem önöket, hogy jól jegyezzék meg: az emberiség alig száz éve kezdett hozzá a földrengések s általában a bolygónk komoly tanulmányozásához, a jelenlegi globális megfigyelések pedig csak a huszadik század ötvenes éveiben kezdődtek el... – Vagyis ön szerint előfordulhattak 8,6 foknál erősebb földrengések is, csak az ember akkor még nem tanulmányozta őket? – kérdezte Jukinaga. – De hiszen ezt az értéket a földkéreg tulajdonságai határozzák meg... – Nos, ez sem egészen világos... Hiszen a mai ember mindössze több tízezer éves. Úgyhogy senki sem tudja, milyen titokzatos jelenségek mehettek végbe korábban, a több millió évvel ezelőtti korokban. Meg aztán még máig sem vizsgálták meg teljesen a földkéreg változásainak minden nyomát. Hiszen csak a legutóbbi évtizedben derült ki, högy a Föld forgási tengelye vándorol, hogy a Föld mágneses sarka négyszázezer év alatt teljesen átköltözött az ellenkező oldalra, hogy a földmágnesség, amely két évezred alatt szüntelenül csökken, teljesen eltűnik, aminek következtében az

244

egész bioszféra a kozmikus sugarak közvetlen bombázásának, különösen a Napból érkező magas elektromos töltésű részecskék közvetlen sugárzásának lesz kitéve. Ami a Földet érintő ismeretünket illeti: csupán annyira ismerjük, mintha csak a körmünkkel kapartuk volna meg. Ezt neked, Jukinaga-kun, tudni kellene! De ha fogalmunk sincs róla, mi ment végbe a múltban, és nem ismerjük eléggé a Föld jelenét, akkor a jövő... Tadokoro professzor mintha lázálmában beszélt volna. Ujjai a műszertáblán matattak. Megnyomott egy gombot. Az ernyőn megjelent a földgolyó keresztmetszetábrája. Belső mag, külső mag, köpeny, kéreg... benne számtalan különböző színű, szaggatott réteg húzódott. A professzor réveteg tekintettel meredt az ábrára. A kajüt erősen megdőlt, valahol becsapódott egy ajtó. – A Földön mindig történt,és történik valami. Mi meg jóformán semmit sem tudunk róla... – motyogta furcsa hangon. – Még nehezebb... megmondani!... mi történik a jövőben... Lehet, hogy valami olyasmi, ami még egyetlenegyszer sem történt öreg Földünkön, létezésének négy és félmilliárd éve alatt, valami, ami teljesen új a számára, amit még sohasem tapasztalt... – Mégis, mi lehet az? – kérdezte Onodera. – Vagy talán azt akarja mondani, hogy olyasmi történik, ami még soha azelőtt nem zajlott le? – Egy pillanat – szólt közbe Nakata. – Engedelmükkl, hadd tegyem fel másképpen a kérdést. Bekövetkezhet-e olyasmi, ami még soha azelőtt nem történt meg? – Igen, a természet története már csak ilyen... – A professzor Nakatához fordult. – Ez nem egyszerű ismétlődés. Valami teljesen új tűnik fel. Vessen egy pillantást a földi élet keletkezésének történetére. A

245

naprendszeren belül tíz bolygó születik. Nagyságuk különböző, de keletkezesük okai minden bizonnyal egyformák. Tehát mindnyájan egyformán kezdték. De élet csak egy bolygón keletkezett. Olyan jelenség ez, amelyet egyetlen bolygó sem tapasztalt a múltjában. Tegyük fel, hogy volt egy értelem, amely megfigyelés alatt tartotta ezeket a bolygókat az élet keletkezéséig. De ha ennek az értelemnek fogalma sem volt az életről, nem tudta, mi is az, megteremthette-e akkor az életet? – Professzor, ön olyasmit akar megjósolni, amit egyáltalán nem lehet előre megmondani? – kérdezte a megdöbbent Kunieda. – Igen. Egészen pontosan megjósolni nem tudom, de ez a lehetőség fennáll... – felelte a professzor, és egy pillantást vetett a Föld keresztmetszetét ábrázoló vázlatra. – Mindenekelőtt saját magunknak kell megérteni, hogy nem jelenthetjük ki határozottan: ezek és ezek a jelenségek nem következnek be, mert a megfigyelések történelmileg rövid időszaka alatt szerzett hiányos és tökéletlen ismereteink ezt egyáltalán nem tételezik fel. Nagyon valószínű, hogy azelőtt nem voltak 8,6 fokot meghaladó földrengések. Sőt az eddigi ismereteink alapján feltételezhetjük, hogy nagyobb erejű földrengések nem is lehetnek. Ám az olyan, jelenségek, amelyek soha azelőtt nem voltak, a jövőben nincsenek kizárva. Például, mi történik, ha a földkéreg számos része összetorlódik, maximálisan felhalmozódott energiája eléri a 5·1024 erget, és ezek a részek egyszerre szabadulnak meg a felgyülemlett enegiájuktól? Kijelenthetjük-e kategorikusan, hogy ez elképzelhetetlen? A jövőt nem lehet megjósolni tökéletesen és a legapróbb részletekig, még abban az esetben sem, ha teljes egészében és tökéletesen ismerjük a múltat és a jelent, mint Laplace démonja... – Professzor – mondta Jukinaga, és az órájára pill-

246

antott. – Mindjárt dél. Nem térhetnénk vissza a fő témára? – Persze, persze – zökkent ki töprengéséből a professzor. – Röviden elmagyarázom. Tehát tudják már, hogy a köpeny a szeizmikus hullámok terjedését illetően magán viseli a szilárd test minden jelét, de hosszú időtartamok alatt már beszélhetünk cseppfolyós állapotáról, főleg pedig az ellenáramlatok kialakulásáról. Továbbá azt is tudják, hogy a Japán-árok azon a szakaszon húzódik, ahol leereszkedett a köpeny áramlata, a Japán-szigetvilág pedig a szárazföld és az óceán alatti köpenyanyag két szembejövő áramlatának ütközőpontján. Más szóval, a következőképpen fest a dolog: a csendes-ócéáni partvidék nyomban az óceáni kéregtömbök leszállása után leereszkedik, a szárazföldi kéregtömeg pedig felfelé emelkedve az ellenáramlaton, felfelé emeli a szigetvilágot. Ennek következtében az eltelt több ezer év alatt a Japán-szigetek messze délre tolódtak, mintegy ötszáz-hatszáz kilométert vándorolva. Ezért azt tartják, hogy a harmadkor eleje óta a Japán-szigetvilág körülbelül negyven foknyit görbült... A professzor kitapogatta a kapcsolót, s az ernyőn megjelent a Japán-szigetek térképe... A sodródó Japán! Ma is sodródik dél-délkeleti irányban évi egy-két centiméteres sebeséggel. Szemben vele pedig évi négy centiméteres sebességgel halad az óceán felől a köpeny. Japán szemben halad a köpeny nagy hullámával! Amennyiben a professzornak igaza van, akkor a Japán-szigetek a harmadkor elején a szovjet Tengermellék partjainál húzódtak egyenes vonalban, és nem voltak elgörbülve ív alakban északnyugati és délkeleti irányban, mint ma. Ötvenmillió év alatt a szigetvilág mintegy hatszáz kilométert vándorolt dél felé. Ha az évi

247

sebesség egy-két centiméter, ez a távolodás ekkora idő alatt jelentéktelen! A Japán-szigetek bizonyára úgy alakultak ki, mint a viharfelhők, felfelé emelkedtek a köpeny “hideg” áramlatán, amely az óceán felől nyomult be a szárazföld alá. Emiatt a köpeny leereszkedése még nagyobb mérvű volt, s ennek eredményeképpen alakult ki a hosszú tengeri árok, amely valószínűleg fokozatosan mélyült. A Japán-szigetvilág középső részét pedig dél-északi irányban még egy szigetív szeli keresztül, amely alatt a köpeny anyaga heterogén. Az ív mentén vulkanikus szigetek magasodnak, s ettől a magas értékű hőáramlattal rendelkező, íj alakú vonaltól kétszáznegyvenkétszázötven kilométerre nyugatra, párhuzamosan vele húzódik azoknak a mély középpontú földrengéseknek az epicentrikus övezete, amelyeknek fészkei négyszáz kilométeres mélységben vannak. A Fudzsi vulkanikus övezet Japán középső részén ér véget, a mély középpontú földrengések epicentrikus övezete pedig átszelve a Japán-szigetvilágot, a Japán-tenger feneke alatt Vlagyivosztokig húzódik, ahol majdnem kilencvenfokos szögben kelet felé fordul, és továbbvonul a szovjet Tengermellék mentén az Ohotszki-tengerig. Ha a Mariana- és az Idzu-Bonin-szigetívek, valamint a mély középpontú földrengések négyszáz kilométeres mélységben fekvő epicentrikus övezete közti távolság kétszáznegyven-kétszázötven kilométer (a felszínen), a földrengések fészkei a síkfelület mentén helyezkednek el, és 60 fokos szögben nyúlnak le a Föld mélyébe. Ugyanez figyelhető meg Japán északkeleti részén is! Ebben az esetben – gondolta Jukinaga – feltételezhető, hogy Japán északkeleti részén a sekély és közepes középpontú földrengések epicentrikus övezete a vulkanikus övezethez viszonyítva 34 fokos egyenes

248

szögben fekszik. Jóllehet napjainkban a Japán-szigetvilág vulkanikus övezetét ötszáz-hatszáz kilométer választja el a szovjet Tenger-mellék mentén kelet-észak irányban húzódó és a mély középpontú földrengésekkel összefüggésben álló szeizmikus övezettől, fel kell tételeznünk, hogy a múltban, még a Japán-szigetvilág sodródása előtt, e két övezet közti távolság nem haladta meg a kétszáz kilométert, de lehet, hogy még ennél is kevesebb volt. Párhuzamosan húzódtak egymás mellett, akárcsak ma. A vulkanikus és szeizmikus övezet között a síkfelület hajlásszöge annyival növekedett, amennyivel a Japán-szigetvilágot dél felé tolta a köpenyanyag felemelkedése a Japán-tenger térségében, amikor pedig ez a szög mélyen a föld alatt elérte a maximumát, a sokkal magasabb rétegekben is lejtőssé vált a síkfelület, de sokkal kisebb szög alatt. Bizonyára ez az a harmincnégy fokos hajlásszögű síkfelület, – amelyen – száz kilométeres mélységig – a sekély középpontú – földrengések fészkei helyezkednek el... Jukinagának eszébe jutott a professzorral folytatott beszélgetése az egy éjszaka alatt eltűnt szigetről, s érezte, hogy egész belseje megtelik feszültséggel. Igen, biztosan igaza volt akkor, amikor a feltett kérdésre gondolkodás nélkül válaszolt. Mik is azok a szigetívek az óceánban: az aktív hegyképződési folyamat eredményeképpen keletkeztek, vagy a nyugat felé húzódott szárazföld-töredékei? Mindenesetre az Idzu-Bonin- és a Mariana-ívek egy aktív, továbbfejlődő folyamat eredményeképpen alakultak ki. Valamikor, több tízezer év múlva, amikor majd ezeket az íveket a Fülöp-szigeteknél a tenger közepén kezdődő kiusu-palaui szigetsor térségében a köpenyanyag emelkedése kelet felé tolja... lehet, hogy ott egy hatalmas szigetvilág emelkedik ki a vízből. Ha ezalatt természetesen nem változik meg a köpenyanyag ellenáramlatainak a természete.

249

Amikor Jukinaga gondolatban eljutott odáig, hogy megváltozhat a köpenyanyag ellenáramlatainak a természete, gyors pillantást vetett Tadokoro professzorra. Hát szóval erről van szó! Megváltozhat? Hirtelen? Mennyi idő alatt? – Tehát... – Tadokoro professzor mintha csak kitalálta volna a gondolatait, éles pillantást vetett Jukinagára. – Amikor Lancorn, a newcastle-i egyetem tanára az ősmágnesesség adatai alapján megújította a szárazföldek vándorlásának hipotézisét, emlékszik, Jukinaga-kun, mivel magyarázta azt a különös tényt, hogy az amerikai kontinens hirtelen elvándorolt nyugatnak, ami aránylag nemrég, kétszázmillió évvel ezelőtt, a jura- és krétakor határán zajlott le? – Emlékszem... – felelte Jukinaga, és érezte, hogy kiszáradt a torka. – Csandra Sekala modelljére gondol? – Igen. Az Amerikában élő, nagy indiai csillagász érdekes számításokat végzett. Vessenek még egy pillantást a vázlatra. A földgolyó közepén látják a magot. E mag átmérője napjainkban nagyobb, mint a Föld átmérőjének a fele, vagyis mintegy hétezer kilométer. Azt tartják azonban, hogy a Föld születésének idején ez a mag sokkal kisebb volt. Azzal egyidőben, hogy a Föld a gravitáció és a belső nyomás- és hőmérséklet-növekedés következtében összepréselődött, a mag fokozatosan fejlődött és növekedett. De a mag növekedésével megváltozott a köpenyanyag ellenáramlatainak általános jellege is. Például míg kezdetben hatalmas örvényt képeztek, amely felfelé emelkedett a Déli-sarkon, és lefelé ereszkedett az Északin, a mag átmérőjének növekedésével azonban ezek az örvények felbomlottak az Egyenlítőtől a sarkok felé irányuló örvényekre. Ez a felbomlás nem fokozatos, nem folyamatos, hanem hirtelen megy végbe. Amikor a mag bizonyos nagyságot ér el, számos apró örvény

250

képződik. Ezt bizonyították Csandra Sekala számításai. Tadokoro professzor lassan, világosan ejtett ki minden egyes szót, miközben mutatópálcáját végighúzta az Atlanti-óceánon. – Mintegy kétszázmillió évvel ezelőtt az addig egységes egészet képező amerikai, európai és afrikai kontinens kezdett elválni egymástól Semmiféle olyan geomorfológiai nyom nincs, amely tanúsítaná, hogy addig is vándoroltak a kontinensek. Csupán akkor kezd az egységes egészet képező szárazföld hirtelen felbomlani és széthúzódni. Mindez arról tanúskodik, hogy a földkéregtáblák addig a pillanatig egységes tömör tömeget képeztek. Amikor pedig hirtelen megváltozott a köpenyanyag ellenáramlatainak általános jellege, és az ellenáramlatok számos apró örvényt hoztak létre, a szárazföld is több darabra vált, amelyek távolodni kezdtek egymástól... A professzor hangja sokkal nyugodtabbá, halkabbá vált. Ám hallgatói sejtették, hogy közeledik a kulmináció. Minden szem a professzorra szegeződött, az emberek visszafojtották a lélegzetüket. Onodera érezte, hogy izzad a tenyere. Gépiesen a homlokához nyúlt. Az is nyirkos volt. Szóval erről van szó, gondolta. Végre kezdi már érteni, mi gyötörte ezt a megszállott tudóst, akinek szinte már a rögeszméjévé vált ez a gondolat. Onodera nem is olyan rég ismerkedett meg vele, mégis mennyi esemény történt azóta... Még egy perc, és a titok feltárul. Onodera majdnem mindent értett már. De nem volt bátorsága ahhoz, hogy felemelje a fátylat. És most dermedten, megkövülten, hideg, verejtékben fürödve várja, hogy hallja... nem, nem is csak hallja, hanem maga előtt lássa azt a gigászi és félelmetes valamit... – Nos hát... – sóhajtott fel mélyen a professzor. Kétszázmillió évvel ezelőtt megkezdődött a kontinen-

251

sek vándorlása. Azóta, hogy, befejeződött a földkéreg nagyszabású változásainak eseménydús periódusa, a mezozoikumban és kainozoikumban lezajlott alpesi hegyképződési folyamat korszakos jelentőségű időszaka, hatvanmillió év telt el, a greentaffi hegy képződési folyamat befejeződése után pedig – amellyel együtt járt a földgolyón soha azelőtt nem tapasztalt vulkanikus aktivitás, és amely végül bizonyos fokú stabilitáshoz vezetett – huszonötmillió év... Ki tudja, lehet, hogy most a földkéreg nagyszabású változásainak egy újabb időszakába lépünk? Arról van szó, hogy a földkéreg óriási átalakulásának periódusaiban nemcsak a szárazföld és a tengerfenék domborzata változik meg teljesen, hanem a bioszféra is, az e periódusok közti időközök pedig minden bizonnyal lerövidülnek. (Ez a következtetés kínálkozik a Föld négymilliárd-hatszázmillió éves története alapján.) És ebben nem az a fontos, hogy ezek – a földtörténeti őskor és a paleozoikum, valamint a mezozoikum és kainozoikum közötti – időszakaszok rövidülnek, hanem az, hogy a változások méretei egyre nőnek, és egyre láthatóbbá válnak. Igaz, ezzel a nézettel nem mindig lehet egyetérteni, mégpedig azért, mert nem tanulmányozták elég hosszú ideig a változásokat... Nemcsak a hegyképződési folyamatok arányai, az éghajlat és a vulkanikus kőzetek változásai növekednek, változik az élő szervezetek evolúciójának általános jellege is. Szerintem bolygónk fejlődésének történetét a következő jellemzi: minél később, annál gyorsabban mennek végbe a változások a Föld középpontjától a felszínéig, és növekszik a változások amplitúdója is. Nem egyszerűen a Föld arculata, a földkéreg változik meg periodikusan, hanem megjelennek a Föld “evoluciójának” előjelei... – Vannak-e már jelei a Japán-szigetek térsége alatt húzódó köpenyanyag ellenáramlataiban végbeme-

252

nő újabb változásnak? – kérdezte türelmetlenül Kataoka. – Mondja meg, kérem, mi történik a Japán-szigetvilággal? – Nagyon kérem, jól jegyezzék meg, amit most mondok önöknek! – Tadokoro professzor öklével az asztalra csapott. – Részlegesen megtudjuk jósolni, mi fog történni a jövőben. Annak a hasonlóságnak az alapján amit a múltban megfigyeltünk. De – ismétlem, – csak részlegesen. Pontosan senki sem tudja megmondani, hogy mi fog történni. Mégsem állíthatjuk, hogy ha valami azelőtt nem történt meg, sohasem fog megtörténni! Hiszen milyen tapasztalattal rendelkezik a mai emberiség, amelynek története alig hosszabb, mint néhány tízezer éves? Mit tudunk az “ember megjelenése előtti” korról? Mit tudhattunk meg a mindössze két évszázados tudományos megfigyelések során? Még a hegyképződési folyamatokról is csak halvány elképzeléseink vannak, holott azok mérföldköveknek számítanak a Föld történetében. Még az olyan közeli múltról sem tudtunk meg semmi hasznosat, mint az a hatalmas hegyképződési folyamat, amely alig huszonötmillió évvel ezelőtt zajlott le. Méreteire csupán a Föld rétegeiben fennmaradt egyes jelekből következtethetünk. Maga az emberiség sohasem tapasztalta hatását. Mi azt mondjuk: óriási változások a földkéreg szerkezetében, de saját szemünkkel csak a nyomait, úgymond, néma lenyomatait látjuk. De mit tudunk arról, hogyan élt akkor a bolygónk, milyen megrázkódtatásokon ment keresztül? Ugyanezt mondhatjuk el a mai elemi csapásokról is. Hiszen csak akkor szerzünk tudomást a katasztrófa igazi méreteiről, amikor az már lezajlot. Szóval, távolról sem tudunk mindent a földkéregben régen végbement, nagyszabású változásokról. Az pedig, amit tudunk, csak térbeli és időbeli visszatükrözödése ezeknek a

253

változásoknak, vagyis olyasvalami, ami nem fér bele a nevetségesen rövid életkorú ember életébe. A Hokkaidó szigeti Sziovaszindzan-hegy 1944-ben hirtelen nőni kezdett, és alig egy esztendő alatt háromszáz métert magasodott; a legaktívabb időszakokban a növekedés sebessége elérte a napi másfél métert. Ám ez az esemény, amely teljesen szokatlan és meghökkentő volt az ember számára valószínűleg egyáltalán nem tükrőzödött a Föld geologiai szerkezetén, semmilyen nyomot nem hagyott rajta. Számtalan meglepő és félelmetes jelenséget figyeltünk meg. A Tamiora vulkán 1815-ös kitörését, amely a legnagyobb szabású kitörés volt a történelmileg ismert időszakban s ötvenhatezer ember halálát okozta... A Krakatau vulkán 1883-as kitörését, amely harmincnyolcezer embert pusztított el, és amelynek hamuja huszonhétezer méteres magasságba, a sztratoszférába emelkedett fel, és három éven keresztül lengte körül a földgolyót: tíz százalékkal csökkentette a Földre sugárzott napfényt, és rossz termést okozott az egész világon... A karib-tengeri Martinique szigeten magasodó Mt. Pelée vulkán kitörésekor szempillantás, alatt huszonnyolc ezer ember pusztult el SaintPierre városka lakosai közül a magas hőmérsékletű léghullámtól és a másodpercenkénti több mint százötven méteres sebességű hőtömegtől. Még frissen él emlékezetünkben a kantói földrengés, amelynek során százezrek haltak meg... A mi számunkra ezek a katasztrófák hihetetlenek, soha nem tapasztalt méretűek, de a geológiai időszak szempontjából minden bizonnyal teljes mértékben közönséges jelenségek, amelyek nem hagynak maguk után semmilyen észrevehető nyomot. Tehát a mi elképzeléseink a történelem előtti korokban a földkéregben lezajlott változásokról valószínűleg nagyon homályosak. És a tudásunk is kevés ahhoz, hogy annak alapján előre

254

megjósoljuk, milyen ismeretlen, minőségileg új változások következhetnek be a jövőben a földkéregben... – Ebben az esetben – szólalt meg Nakata – hogyan akarja ezt mégis megkísérelni, professzor úr? – Az intuíció és a fantázia segítségével... – vágta rá a professzor. – Neked, Nakata-kun, ezt már tudnod kellene. Az ember intuícióját és képzelőerejét a szó legszigorúbb értelmében a tudomány nem ismeri el. Mondhatnók, hogy a tudomány még nem érte el fejlődésének azt a színvonalát, hogy pontosan és szigorúan számításba vegye az intuíciót és a fantáziát mint a megismerés egyik tudományos “módszerét”. Jóllehet éppen ezeknek köszönhető az ugrásszerű előrehaladás a mai tudományban, s azon belül a matematikában... A matematika es más alaptudomanyok nem csak induktív vagy deduktív módon, az ismeretek nagymérvű felhalmozódása alapján fejlődtek. Ellenkezőleg, az ember féktelen fantáziája és képzelőereje, amely teljesen új, ismeretlen összefüggéseket és formákat képes felfedezni egészen jelentéktelen adatok alapján, elősegítette az alaptudományok ugrásszerű fejlődését. Természetesen rengeteg tévedés is akadt eközben. De egyes elméletek, amelyek eredetileg hipotézisként vetődtek fel, és amelyekre szerzőik intuitív módon jöttek rá, a későbbiek során igaznak bizonyultak, és valósággal a feje tetejére állították a modern tudományt. Például Mendel öröklődési elmélete, Einstein relativitáselmélete, Planck kvantumelmélete, Darwin evolúcióelmélete, jóllehet közvetett bizonyítékokra épülnek, de szigorúan vett tudományos alapon “nincsenek igazolva”. Ezek az elméletek kolosszális időszakaszokat ölelnek fel. Az evolúció mégis vitathatatlan tény. Nem akarok mentegetőzni. Tudom, hogy nézeteimet egyáltalán nem fogadják el, mert egyes esetekben figyelmen kívül hagytam a rendszert, a szervezetet, ma-

255

kacsul folytattam a munkámat, és lehet, hogy egyesek gorombának, és komolytalannak tartottak. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem tudom tudományosan megalapozni azt a képet, amelyet a képzelőerőm alkotott, kimondottan intuitív módon, néhány, nézetem szerint fontos előjel alapján, mégis erősödik az a meggyőződésem, hogy ez bekövetkezhet. Ismétlem, lehetséges, hogy hasonló változások a földkéregben soha nem mentek végbe a Föld egész hosszú története során. De ha volt is valami hasonló, nincs rá bizonyítékunk, és a bizonyítékokat nem tartalmazzák azok az adatok sem, amelyeket az emberiségnek ezidáig sikerült felhalmozni. Mégsem szabad azt állítani, hogy bizonyos jelenség nem következhet be, mivelhogy nem zajlott le a múltban! Lehetséges, hogy a földgolyó rövidesen belép fejlődésének teljesen új fázisába. Lehetséges, hogy a kainozoikum negyedkorában lezajlott geomorfológiai változásokhoz hasonlót nem találunk a múltban végbement változások történetében, lehet, hogy ez a jelenség új fejezetet nyit bolygónk történetében. Ezt én az alattunk több tucat kilométer mélységben rejtőzködő köpenyanyag mozgása alapján jósolom! A professzor toppantott a lábával. – Az az érzésem, hogy ennek a jelei homályosan kezdenek kirajzolódni azokban az adatokban, amelyeket eddig gyűjtöttünk. Analóg jelenség nincsen. Csakis ezzel foglalkozhattam. Aztán megpróbáltam mindent visszatéríteni a kiindulóponthoz, összekapcsoltam valamennyi különálló láncszemet, amelyeket az egymástól teljesen különböző paraméterek alapján tártam fel, hogy megkapjam az összképet. Ahhoz, hogy összekapcsoljam a különálló jeleket, több verziót dolgoztam ki. És az, hogy a Japán-szigetvilág a Csendes-óceán felé távolodik a Japán-tenger feneke alatt húzódó köpenyanyag részleges emelkedése ré-

256

vén, egyelőre még csak hipotézis. Meg aztán az is csak egy közbeeső hipotézis, hogy meteorológiai jelenségek felhasználásával magyarázhatók a köpenyen belüli ellenáramlatok. Még nem rendelkezem olyan bizonyítékokkal, amelyek alátámasztanák, hogy ez a hipotézis tökéletesen helyes. Ehhez kevés az adatom. De végeredményben mindezek a feltevések csak arra jók, hogy összekapcsolják a furcsa előjeleket. A Japánárok kontinentális lejtője mentén húzódó negatív gravitációs anomáliaövezet hihetetlenül gyors mozgása kelet felé, a földmágnességi anomáliaövezetnek és a hőáramlat anomáliaövezetnek ezzel összefüggő áthelyeződése, továbbá annak a jelei, hogy a Japán-árok legmélyebb pontja keletre helyeződött át, a kontinentáilis lejtő részleges hirtelen süllyedése és ennek kísérőjelensége: a sziget váratlan eltűnése... – Engedjen meg egy kérdést– mondta Kunieda.– Miért nem okoznak szökőárt az ilyen hatalmas változások? – Ezek a változások váratlanok, de a földrengésektől eltérően, nem impulzív jellegűek. Az áthelyeződések simán mennek végbe, óránként tíz centimétertől több méterig terjedő sebességgel, mindenesetre egyelőre – felelte a professzor. – Ha lassan mozgunk a vízben, nem képződnek hullámok a felszínén. Ugyanez van itt is. Szinte hihetetlen, de tény, hogy a földkéreg ennyire rugalmas. Így az áthelyeződés simán, méghozzá folyamatosan megy végbe. E változásokat észrevehetjük, ha megfigyeljük az apályokban és a dagályokban végbemenő változásokat. Igaz, rajtam kívül senki nem foglalkozott ezzel, ezek az első pillantásra egészen jelentéktelen, sima változások szinte észrevétlenül mennek végbe, különösen számunkra, japánok számára, akik nem rendelkezünk a tengerfenék domborzatát tanulmányozó megfigyelőállomások hálózatával. Lehet, hogy éppen ez a fő sajátossága a földké-

257

reg-áthelyeződés teljesen új, soha nem látott típusának. Azonban... Tadokoro professzor hirtelen elhallgatott, beharapta alsó ajkát, és szemügyre vette a Japán-szigeteket ábrázoló makettet. Egy, majd még egy perc telt el kínos némaságban. – Tadokoro-szenszej – kérdezte türelmetlenül a fiatal Kataoka rekedtes hangon – Mégis mit várható? Mondjuk, hirtelen áthelyeződnek a köpenybeli ellenáramlatok a Japán-szigetek alatt... és aztán? – Á-á... – kapta fel a fejét a professzor. – Éppen most gondolkodtam azon, miért mennek végbe a köpenybeli ellenáramlatokban ilyen gyors változások. Miért változik meg ilyen gyorsan a köpeny, amelyet szilárd testnek tartottak... – Valószínűleg azért, mert hirtelen és szaggatottan mennek végbe a köpenypeli áramlatok változásai, amelyek – mint említettem – összefüggésben vannak a Föld magjának fejlődésével – mondta Jukinaga. – A köpenybeli ellenáramlatok örvényei még sokkal nagyobb számú apró örvényt képeztek... Ha pedig még pontosabb akarok lenni, akkor a köpenynek valahol a csendes-óceáni részében, valahol a kéreg alatti több száz kilométeres mélységben a köpeny anyaga szétesett vagy kezd szétesni számtalan... – Ezt én értem, csak azt nem, hogy ez miért ilyen gyorsan történik... – Én azt hiszem, azért, mert a köpeny heterogén, és emiatt a belsejében számtalan különböző hőkapacitású felszín alakul ki, és ott, ahol a legtöbb hő halmozódott fel, a köpeny nyúlékonysága erősen lecsökkent. Igaz? – kérdezte Jukinaga. – Persze, előttem nem minden világos ... De ha megfigyeljük a hőmérséklet és a nyomás kölcsönös viszonyát... Amikor a mag fejlődésével megnödvekszik a köpeny mélységi rétegének hőmérseklete, és egy része egybeolvad a külső réteg

258

cseppfolyós részével, ennek felületén erősen megnövekszik a nyomás, és ezzel egyidejűleg csökken a felszíni hőgerjesztő réteg olvadási pontja, úgyhogy itt a köpeny anyaga, jóllehet nem kezd olvadni, de mindenesetre erősen csökken a nyúlékonysága. Lehet, hogy éppen ezeken a pontokon kezdenek széthasadni az ellenáramlatok tömegei. De lehet, hogy nemcsak ez... – Bárhogy legyen is, jelenleg a köpeny anyaga a Japán-szigetvilág csendes-óceáni oldalán valószínűleg különböző helyeken gyorsan és erősen zsugorodik össze... – Tadokoro professzor, mutatópálcájával megkopogtatta a vetítő berendezést. – Lehetséges, hogy a földkéregben lezajló teljesen új típusú, világméretű változások veszélye fenyeget, de az is lehetséges hogy sajátos jelenség, amely csupán a Föld egy bizonyos térségére vonatkozik. Csak egy dolgot állíthatunk biztosan. A Japán-szigetvilág csendes-óceáni oldalán húzódó köpeny ellenáramlataiban végbemenő hirtelen változások – az általunk szerzett adatok szerint – egyelőre tisztán lokális jellegűek, és hevességük ellenére a változásnak kitett anyagtömeg jelentéktelen nagyságú a köpenynek a Japán-szigetvilágra strukturális befolyást gyakorló egész tömegéhez képest. De ha feltesszük, hogy a változások sebessége és iránya továbbra is megmarad, és a változásnak kitett tömeg nagysága elér bizonyos szintet, hirtelen megbomlik a köpeny és a földkéreg kinetikus egyensúlya. És akkor... a Japán-szigetek... Röviden szólva, egész hazánkra nézve katasztrofális eredményt kapunk... – Vagyis... mégis... mi történik? – kérdezte Onodera, s érezte, hogy hirtelen kiszáradt a torka. – Mi lesz a Japán-szigetekkel? – Nem tudom. De a következőkön érdemes elgondolkodni. A Japán-szigetekre akkora nyomás nehezedik a Japán-tenger felől hogy évi egy centiméteres sebességgel haladnak délkelet felé. Ha figyelembe

259

vesszük ezt, valamint az összes japán sziget tömege és az egyes mélytengeri szakaszok egyenetlen hőnyomásának egyensúlyát, kiszámíthatjuk, hogy a Japán alatt 23 felgyülemlett energia nagysága 2,5·10 erggel egyenlő. Ez az érték megegyezik azzal az átlagos évi energia mennyiséggel, amely Japánban a földrengések révén szabadul fel. A földrengések idején felszabaduló energia segíti elő a Japán-szigetvilág egyensúlyban tartását. De ha feltételezzük, hogy ez az energia szinte teljes egészében arra használódik fel, hogy a Japán-tenger felől összepréselje a szigeteket... Vagyis, ha feltesszük, hogy a Japán-szigetek a csendes-óceáni oldalon húzódó köpeny áramlatainak irányában haladnak, ha a szigetek ellentétes vetődés formájában húzódnak rájuk… akkor valószínűleg a Csendes-óceán felőli oldalon húzódó köpeny ellenáramlatai ellenállnak ennek a nyomásnak. Amennyiben a Csendes-óceán felőli nyomásnak ellenálló köpenybeli ellenáramlatokban hirtelen változások történnek, és a Csendes-óceán felőli nyomás csökken... Onodera dermedten szegezte tekintetét egyetlen pontra. Világosan látta maga előlt – mintha csak a makettet nézné – a Csendes-óceán felől megtámasztott Japán szigetvilágot. És ha ez a támaszték egyszer csak összeomlik, ledől.. – Milyen méretű változásokra gondol? – kérdezte nyugodt hangon Nakata. – Nem tudom! – csattant élesen a professzor hangja, mint az ostor. Ide-oda futkosott a szalonban, közben – időnként ökölbe szorította a kezét. – Hát miért dolgozunk, életünket nem kímélve? Mert még elképzelni sem tudjuk a katasztrófa nagyságát. De még azt sem tudjuk, mikor következik be. Csupán egy dolog vitathatatlan: a természet nem várja meg, amíg befejezzük a számításainkat, és megállapítjuk az időpontot. Az egyetlen dolog, amit most megmondhatunk, az

260

az, hogy a felszabaduló energia sokszorosan meghaladja majd azt az energiát, amely a mai napig Japánban felgyülemlett; és a földrengések révén felszabadult. Az eddig feljegyzett adatok szerint egyetlen vul23 kánkitörés során 10 ergnek megfelelő energia szabadul ki. Szerintem, az összes kiszabaduló energia 30 össztömege a Japán-szigetvilágban legalább 10 erget tesz majd ki. Annyi energia szabadul majd fel egy helyen, mint a nagy földrengések során. És nem feltétlenül egyidejűleg. Lehetséges, hogy a földrengések általános jellege teljesen más lesz, mint az, amelyet eddig megfigyeltünk... Képzeljék el, hogy mindenütt egymás után zajlanak le a hat-nyolc és fél erősségű földrengések. Eddig az ilyesmit lehetetlennek tartották, a jövőben pedig valósággá válik: Ám a földrengések csupán kísérőjelenségek lesznek. Az, ami bekövetkezhet, sokkalta hatalmasabb méretű jelenség lesz. És a nagy erejű, láncreakciószerű földrengések, amelyek a Földön óriási katasztrófákat okoznak, a beköszöntő változásoknak csak részleges megnyilvánulásai lesznek. Ez az én véleményem... – De mit jelent az, hogy sokkalta hatalmasabb méretű jelenség? – kérdezte Kunieda, türelmetlenül fészkelődve a székén. – A legrosszabb esetben – Tadokoro professzor gyorsan nyelt egy nagyot. – A legrosszabb esetben a Japán szigetvilág nagy része lejjebb süllyed a tengerszintnél… Dermesztő csend lett a kajütben. Odakint még mindig tombolt a szél, a hullámok hevesen csapkodták a hajó oldalát, a Joszino bukdácsolni kezdett, mégis olyan csend volt, hogy ha egy tűt leejtenének, valószínűleg mindnyájan úgy ugranának talpra, mintha villám csapott volna be. Onodera a szeme sarkából látta, hogy a komputer, amelyen a jelzésvétel piros lámpácskái villództak a befutott ada-

261

tokat regisztrálja. De senki sem tőrődött most vele. Zakatolni kezdett a telexgép, működésbe lépett a kiírókészülék. De mindenki dermedten ült tovább a helyén. A kajüt megdőlt. Valakinek a kezéből kihullott a ceruza, és szárazon koppanva továbbgurult a padlón. Onodera arra gondolt, hogy a hajót felkapta egy hullám, de a dőlés fokozódott, s Onodera már alig tudta egyensúlyban tartani a testét. Mi történhetett? – gondolta. – Á, irányt változtatunk. Balra a kormányt... Éles kanyar. Avagy máris a kitűzött cél közelében járunk? Onodera reflexszerűen az órájára pillantott. Még másfél órájuk volt a megérkezésig. A hajó azonban folytatta az éles balra kanyarodást. Balra... Aztán még tovább balra a kormányt... De hiszen ez már száznyolcvan fokos fordulat! Talán történt valami?... A hajó váratlanul kiegyenesedett. Az emberek, megszabadulva a rájuk nehezedő erőtől, megkönynyebbülten pillantottak egymásra. A kanyarodás után a Joszino változatlan sebességgel folytatta útját. Hullámcsapások zaja, szélzúgás, lassú imbolygás, bukdácsolás. Ekkor sietős léptek hangzottak fel a folyosón. Erőteljes kopogás az ajtón. Valaki engedélyt kért a belépésre. Nyílt az ajtó, és egy lebarnult arcú, fiatal tiszt szalutált, majd feléjük nyújtott egy papírlapot... – A Jekoszukában székelő flottaparancsnokság távirati parancsa – mondta kissé dadogva a tiszt, miután egy pillantást vetett a papírra. – Kanto vidékét nagy erejű földrengés sújtotta. Epicentruma a nyílt tengeren, a tokiói kikötőtől harminc kilométernyire, ereje 8,5 fok... A Tokiói- és a Szagami-öböl partvidékén szökőár pusztított, Tokió jelentős károkat szenvedett a 6-7 erősségfokú földlökésektől. Hajónk a tengerészeti önvédelmi erők vezérkarának parancsára a tokiói-öbölbe indul segítségnyújtás céljából...

262

A Japán-szigetvilág

1. Akkor történt, amikor Jamadzaki el akarta hagyni a D-l terv stábjának egy Harudzjuku kerületi épület ötödik emeleti főhadiszállását. Öt óra múlt néhány perccel. Hat órakor leszáll a harumi kikötőben a tengerészeti erők helikoptere, amely elviszi őt a Joszinóra. A titkárnőt pontban ötkor hazaengedte, és kettesben maradt Jaszukavával. Jamadzaki befejezte a minisztertanács kabinetirodája számára írt jelentését, és a papírokat becsukta diplomatatáskájába. Aztán felhívta a szeretőjét, a huszonnyolc éves, kissé molett manekent, aki valamikor hostess volt. Jamadzaki akkor került vele közeli kapcsolatba, amikor a lány még Szindzjuku egyik bárjában dolgozott. Azóta is megmaradt az a szokása, hogy későn kelt, s a napnak ebben a szakában rendszerint mindig otthon tartózkodott. Most azonban lakásán senki sem vette fel a kagylót. Jamadzaki újra és újra próbálta hívni, de hasztalan, senki sem jelentkezett. Jamadzakinak ettől elromlott a hangulata, hiszen már rég nem találkoztak, és szeretett volna találkát megbeszélni a lánnyal a visszatérése utáni napok egyikére. Lehet, hogy elutazott valahová legújabb pártfogójával, gondolta, – Nem késik el? – kérdezte Jaszukava, és megnézte az óráját. – Mindjárt itt a csúcsforgalmi idő, dugóba kerül. – Nem érdekes, a gyorsforgalmi úton megyek Szio-

263

doméig. – Jamadzaki kelletlenül letette a kagylót, nagyot nyújtózott, majd kezébe vette a táskáját. – Gyorsan végzek. Éjjel már a hullámok ringatnak. – Fárasztó lehet – mondta Jaszukava, és tovább nyomkodta az asztali minikomputer billentyűit. – Ma éjszaka én is bennmaradok és dolgozom. – Azért jó lesz vigyáznia az egészségére – vette fel a kalapját Jamadzaki. – Még nagyon fiatal. A kocsimat a kikötő parkolójában hagyom, holnap menjen ki érte taxival. A kulcs az asztalfiókomban. Jamadzaki az ablakhoz ment, hogy megnézze, mekkora a gépkocsiforgalom az utcán. A nap a vége felé járt, Tokió fölött már sűrűsödött az alkony. Nyugaton vörösre festette az eget a lemenő nap, kelet felől súlyos ólomszínű felhők gyülekeztek, fülledt volt a levegő, ami egyáltalán nem őszi jelenség. De a kigyulladó neonreklámok és utcai lámpák fényében már észrevehetővé váltak az ősz jelei. Ezen a napon a tizenkétmillió lakosú városban immáron másodízben köszöntött be a csúcsforgalmi idő. Több százezer, több millió ember egyszerre hagyta el az irodákat, üzleteket és gyárakat, indult a megállók, taxiállomások, vasúti pályaudvarok, éttermek, szórakozónegyedek felé. Egyidőben több százezer autóbusz, teher- és személygépkocsi haladt az utakon. A helyiérdekű villamosvasút harudzjuki állomásának peronját, amely ide látszott az ablakból, már elözönlötték az emberek. A vele párhuzamos utcán sűrű áradatban hömpölyögtek a piros fényüket fel-felvillantó kocsik. Jamadzaki az ablakból eléje táruló városi panoráma láttán nagyot ásított. Hangulata nem volt valami rózsás, idegeire ment már a szédületes munkatempó és a szinte már katonás életmód. Ráadásul még a szeretője is – a legnagyobb bosszúságára – eltűnt valamerre...

264

S ekkor a Jojogi-erdő fái fölött fekete pontok sűrű felhői emelkedtek a magasba. Galambok, verebek, varjak... Valamennyi madár egyszerre csapott a levegőbe, mintha hirtelen megkergült volna. Jamadzaki, akit elképesztett a látvány, fel akart kiáltani, és szélesre tátotta a száját. Több tízezer madár röppent fel a sötétedő ég felé, ahonnan – a keleti látóhatárt takaró súlyos, sötét felhőkből – hosszúkás, sistergő villámok cikázva csapódtak közéjűk. Egy-egy villámlás úgy világította meg az eget, mintha az tévéképernyővé vált volna. – Hallod-e, Jaszu-szan – szólalt meg Jamadzaki elcsukló hangon. – Gyere már ide! Mi lehet ez? Továbbra is kifelé bámult az ablakon. Keleten, közvetlenül a városi épületek sűrűjéből fehér fényoszlopok törtek a magasba. Mintha kettéhasadt volna a föld. Egy, kettő, három... Mindenfelé fényoszlopok magasodtak. Az egyikből vöröses gömb repült ki, nagy ívet írt le az égen, majd zuhanni kezdett. – Mi történt? – Jaszukava kissé felemelkedett a széken. Ekkor iszonyatos erejű ütés érte a házat alulról. Aztán a megsemmisítő erejű ütések egész sorozata következett, mintha valahol mélyen a föld alatt egy láthatatlan óriás csapkodna a kalapácsával. Minden egyes földlökéskor felrepültek az asztalon álló csészék, tintatartók. A rajzszeges doboz ívet írt le a levegőben, és a szerteszét hulló rajzszegek fémesőként kopogtak a padlón. – Földrengés! – kiáltott fel Jamadzaki, és gyorsan az órájára pillantott. – Ez... Ilyen erős még nem fordult elő!... Függőleges lökés! – futott át az agyán. De ha az első hullám, amely rendszerint alig észlelhető, ilyen nagy erejű, akkor ez azt jelenti, hogy az epicentruma na-

265

gyon közel lehet. És mindjárt következik a második, még nagyobb erejű lökés... Van még egy kevéske idejük. A fő, vízszintes rengés nem követi rögtön a függőlegest. Hiszen a rengéseket kiváltó S-haránthullámok terjedési sebessége kisebb, mint a P-hullámoké, amelyek az első függőleges lökéseket idézik elő. És a vízszintes lökések tomboló ereje sokkalta nagyobb, mint a függőlegeseké. De minél közelebb van az epicentrum, annál kevesebb idő telik el közöttük. Ki kellene használni a szünetet és lerohanni! De már késő volt. Valahol távol felmorajlott a föld, mintha több száz ágyú össztüzetnyitott volna, az épület felnyögött, recsegett-ropogott, és szinte megindult. Jamadzaki a falhoz repült, aztán a padlóra zuhant. Tenyerébe fúródtak a szerteszét heverő rajzszegek. Megpróbált feltérdelni, de még négykézlábra sem tudott emelkedni. A padló rettenetesen ringott, és Jamadzaki a szoba egyik sarkából a másikba repült. – Jamadzaki-szan! – hangzott fel Jaszukava félelemtől remegő hangja. – Asztal alá! – ordította Jamadzaki. – Bújj az asztal alá! Nagy robajjal zuhant le a masszív könyvszekrény, a mennyezeten és a falon képződött repedésekből vakolatdarabok hullottak lefelé. Jamadzaki üggyelbajjal takargatva a fejét, nagy nehezen az egyik asztal alá mászott. Bárgyú tekintettel nézte, hogyan töredeznek az acélkeretes ablaküvegek. Kialudt a villany, az ólomszínű égen vörös láng lobbant, majd kialudt, aztán ismét fellobbant. A vízszintes lökések néhány pillanatig szüneteltek, aztán ismét megdöbbentő erővel folytatódtak. Az asztali billentyűs komputer végigszállt a szobán, és tompa csattanással vágódott a falhoz Jamadzaki közelében. Ezúttal sokkalta nagyobb erejűek voltak a löké-

266

sek. Most már recsegett-ropogott az egész épület, a mennyezetről betondarabok váltak le. Jamadzaki úgy érezte, hogy tótágast áll a padló. Lezuhanunk – gondolta szinte már közömbösen. – Ha összedől ez a hatemeletes épület, amelynek ötödik emeletén tartózkodunk, semmi reményünk nincs a megmenekülésre. A betondarabokkal együtt zuhanunk a földre… Az ablakkeretek hosszasan, fémesen csikorogva inogtak, aztán Jamadzaki észrevette, hogy lassan elválnak a faltól. Végünk van… – gondolta hidegvérűen, tudatának legmélyén. – Ostoba dolog... eddigi életem teljesen hasztalanul telt el... A dübörgés lassan csendesedett. A padló hétfoknyira megdőlt, a szoba félhomályában sűrű porfelhő lebegett. Jamadzaki megpróbált kimászni az asztal alól, de valami elzárta az útját. Kiderült, hogy a mennyezet egy darabja zuhant az asztalra. Az ablaknyíláson beömlő fényben félelmetes látványt nyújtott a szoba. A levegőben lebegő porfelhőn keresztül látszottak a megrepedezett falak, a mennyezeten lyuk tátongott, a padlón hatalmas betondarabok hevertek, amelyek nem tudni, honnan kerültek ide, az összes szekrény, polc, asztal nagy törmelékhalmazzá vált. Ezt már szobának sem lehetett nevezni: káosz az egész. Úgy nézett ki, mint egy beomlott barlang... Még a csodával határos módon épségben maradt tárgyak is hirtelen durvának, gyámoltalanul mezítelennek tűntek: eltűnt az ízléses külső, a szemnek kellemes látványt nyújtó festés, borítás, politúr. – Jaszukava... – szólalt meg rekedtes hangon Jamadzaki – Élsz? – Élek… – hangzott fel az alig hallható válasz. – Valami fejbe vágott, de élek. A szoba ismét lassú ingásba kezdett. Egy polc, amely valamilyen csoda folytán egyetlen szegen lógott eddig, hirtelen nagy robajjal a padlóra zuhant.

267

– Mit csináljunk? – kérdezte Jaszukava ijedt, gyámoltalan gyerekhangon. – Mit kell ilyenkor tenni? Az utcáról lövésekhez hasonló durrogások, ropogások hallatszottak. A távolból emberek üvöltözését, jajgatását hozta a szé. Por- és égésszag keveredett egymással. Jamadzaki ösztönösen megérezte, hogy veszély fenyegeti őket. – El kell iszkolnunk innen! – mondta. – A lökések megismétlődhetnek. Veszélyes itt maradnunk. – A lift biztosan nem működik! A lépcső vajon épségben maradt-e? – Nem tudom. Ha nyitva van az ajtó, jobb a tűzlépcsőn. Jamadzaki feje az asztal alatt volt, oldalt valami kemény tárgy nyomta. Hátrafelé tolatva, nagy üggyelbajjal kecmergett ki az asztal alól. Karja beleakadt egy hegyes tárgyba, és zakójának ujja a karkivágásnál leszakadt. – Igen, de kérem, tolja félre ezt a szekrényt. – Igen, de kérem, tolja félre ezt a szekrényt. A nyitott ajtajú acélszekrény a fal és az asztal között hevert, amely alatt Jaszukava gubbasztott. Jamadzaki kissé eltolta az asztalt, és Jaszukava nagynehezen kimászott alóla. A homlokán tátongó sebből ömlő vér a fél arcát elborította. – Töröld le... – nyújtotta feléje a zsebkendőjét Jamadzaki. – Semmiség... – mondta Jaszukava, a keze fejével törölgetve a homlokát. – Ki tudunk jutni innen? – Ki kell jutnunk – mutatott Jamadzaki az ajtóra. – Az újabb lökéseket az épület aligha bírja ki. Ekkora vasbeton hegy, aztán mégis megdől! – jegyezte meg bosszúsan Jaszukava. – Lehet, hogy az építők elfuserálták? – Én szerintem föld alatti csuszamlás okozta. Tűzfény világította meg a szobát. Jamadzaki tudta,

268

hogy most nincs idő ilyesmire, mégis önkéntelenül kinézett az ablakon. Odalent három összeütközött gépkocsi égett. Úgy látszik, a középsőben meggyulladt a propángáz. Robbanás hangzott fel, és lángok csaptak a magasba. – A lépcső használhatatlan. Leszakadt a mennyezet félemeletnyi lépcsősorokkal együtt... A lépcsőház felől csípős égésszag áradt. Jamadzakinak eszébe jutott, hogy az épület földszintjén egy kis vendéglő üzemel. Lehet, hogy meggyulladt az étolajuk... – Irány a tűzlépcső! – kiáltott fel hirtelen. A tűzlépcsőhőz vezető kijárat a rövid folyosó végében volt. A lábuk alatt csikorgott a leomlott válaszfalak üvege. A félhomályban jól látszottak a mennyezeten és a falakon húzódó repedések. Jamadzaki fázósan összehúzta magát. A tűzlépcsőre nyíló tűzálló acélajtó elgörbült, és sehogy sem akart kinyílni, Jamadzaki meglökte a vállával. A második lökés után az ajtó engedett, és Jamadzaki majdnem kirepült. De Jaszukava felordítva elkapta a karját. Füst és forró levegő csapott az arcukba. A presszó égett a szomszédos kétemeletes faházban. Ablakain lángnyelvek csaptak ki. Odalent a sötétben lábdobogás, jajgatás, ordítás kaotikus hangzavara tombolt. A harudzjukui állomáson az összevissza görbült sínek mentén és a kisiklott vagonok mellett kétségbeesett emberek rohangáltak. A tűzoltókocsik szirénái bömböltek. – Gyorsan! – kiáltotta Jamadzaki, és rohanni kezdett lefelé a vas csigalépcsőn. Lába alatt idegesítően dübörögtek a lépcsőfokok, háta mögül Jaszukava léptei hallatszottak. A lépcső az épülettel együtt megdőlt, egy hibás lépés, és lezuhannak. Amikor emígy keringve túljutottak a negyedik, majd a harmadik emeleten, és leértek a másodikra, ismét felmorajlott az ég és a föld.

269

– Óvatosan! – kiáltotta harsányan Jaszukava. – Jamadzaki-szan, óvatosan! Jamadzaki a hátára esett, nagyon megütötte a csípőjét, és lefelé gurult. Egy pillanatra megkapaszkodott a pihenőnél, s megpróbált felállni, de nem sikerült: a lépcsőfokok inogtak és dübörögtek, akár egy óriási gong. Jamadzaki épphogy el tudta kapni a korlátot. Az újabb lökés oly erős volt, hogy úgy tűnt, mintha egy örvény éktelen hangzavar közepette egyszerre szippantotta volna be az eget és a földet. Az alig pár méternyire álló faház úgy omlott össze, mint a kártyavár. Cserép- és vasszilánkok fröccsentek az arcába, tüzes szikraoszlop vágott a magasba. A bömbölő szürkésfekete levegőben a tűzlépcső oly harsányan csengve-bongva rázkódott, hogy majd megrepedt az ember dobhártyája. A betonhoz erősített sokszáz vaslemez és cső remegett, ugrált, és azzal fenyegetett, hogy leszakad és lezuhan a mélybe. – Jaszukava!... – ordította tele torokból Jamadzaki. – Kapaszkodj, Jaszukava! Maga sem tudta, kinek kiabálja ezt, Jaszukavának vagy saját magának. Jamadzaki teljes erejéből kapaszkodott a légkalapácshoz hasonlóan rázkódó csőkorlátba. A feje azonban meglepően világos volt. A falat nézte és arra gondolt, hogy a lépcső talán mégsem szakad le. Aztán lenézett és meglepetésében majdnem felkiáltott: az utca kettéhasadt, és a törés egyik széle magasabb volt, mint a másik. A repedés az összevissza görbült vasúti sínek felé húzódótt. Gázszag érződött a levegőben. Fülsiketítő robbanás hallatszott és a földből halványkék láng csapott ki. Jamadzaki tátott szájjal bámulta a nyílászáró vasfedelet, mely akár egy papírdarab, úgy repült fel a magasba. Az ötvenes évek végén épült toronyház egyre jobban megdőlt.

270

A Tibát és Ibarakit, Tokió és Jokohama tartományok déli részét sújtó földrengés akkor kezdődött, amikor épp hogy kigyulladtak a lámpák, és megindult az esti, csúcsforgalom. Ezért aztán az áldozatok száma óriási volt. Különösen sokan pusztultak el a tokiói Marunouti, Juraku-tio, Kanda, Riogoku, Ueno, Ikebukuro és Szindzjuku pályaudvarokon. Azok, akiket az utcán ért a váratlan földlökés, alig tudtak megállni a lábukon, tolongás kezdődött, pánik tört ki, a magasból pedig rengeteg üveg, tégla, reklámtartó rács hullott az eszét vesztett tömegre. Az állomásokon leírhatatlan események játszódtak le. Az embereket a lökés leseperte a peronokról, a néhány perces időközönként érkező vonatok egymásba rohantak, a vagonok tótágast álltak és lezuhantak a vágányokról. Az utcákon hatalmas torlaszokat képeztek az irányítást vesztett és egymásba szaladt gépkocsik, némelyek pedig kivágódtak a járdára. A földalatti vasúton nyomban megszakadt az áramszolgáltatás, és a szuroksötétségben rekedt emberek rémülten rohangáltak, ordítoztak, sivalkodtak, és egymást taposták. Ráadásul átszakadt az egyik folyó medrét védő gát, és szennyes lé öntötte el a metrót. A föld alatti utcákon, amelyek keresztül-kasul behálózták a pályaudvarok környékének lakónegyedeit, tűzvész pusztított: meggyulladt a falakat borító műanyag, és fojtogató, mérgező füst hömpölygött a sötétvörösen fénylő alagutakban. Ez a föld alatti világ valóságos pokol volt. Jaeszugutinál, a Ginza negyedik lakónegyedében, Hibija, Szindzjuku, Szibuja, Ikebukuro, Ueno és Riogoku útkereszteződéseiben is tömegével szaladtak egymásba a gépkocsik, a meggyulladt benzintől pedig felrobbantak a propánnal működő autók. A főútvonalakon száguldó kocsik egymásba rohantak, nekiütköztek az oszlopoknak. A számtalan föld

271

alatti autópálya úgy nézett ki, mint az eldugaszolt kürtő. Ha egy kocsi hirtelen fékezett, egész kocsisorok szaladtak bele hátulról. De a kereszteződéseken átívelő gépkocsi-felüljárókon sem volt jobb a helyzet. A vezetők elvesztették uralmukat járműveik fölött, a kocsik átvágtak a menetiránnyal szembeni sávba, belehasítottak a szembejövő sorokba, és áttörték a korlátokat. A nyugati Kanda negyedben húzódó magas autópályákon pedig – amelyek az éles kanyarokon kívül tele vannak számtalan lejtővel és emelkedővel, az első függőleges lökéskor a kocsik a levegőbe pattantak. Jégesőként potyogtak a mélybe a kocsik a betemetett folyók fölött átívelő autóutakról is: pilléreik szempillantás alatt omlottak össze. A kilyukadt tartályokból ömlő benzin az első szikrától meggyulladt. Tokió lakóházakkal sűrűn beépült tengerparti negyedeiben, a bérházakból álló Bunkjo, Szindzjuku és Szibuja kerületekben, valamint az Edogava és Kuroda iparnegyedekben szinte pillanatok alatt lobbantak lángra az épületek. Ebben az időben ugyanis minden lakásban égett a gáz, készült a vacsora. Ugyanez okozta 1923-ban is a hatalmas tűzvészt, csak akkor ebédidő alatt történt a földrengés. Az Eto kerületben leszakadtak a hidak; a heves talajmozgások és beomlások következtében átszakadt a gát és a kerületet elöntötte a víz. Rengeteg helyen egyszerre lobbant lángra sok épület, ráadásul meggyulladt a kiömlött és a víz felszínén úszó olaj. Ezenkívül ebben a kerületben sok műanyagárut gyártó kisüzem és műhely működött, és a tűz következtében a levegő megtelt mérges gázokkal. Azok, akik megmenekültek a tűztől, elpusztultak a gáztól. Később kiderült, hogy csak ezekben a kerületekben szinte pillanatok alatt négyszázezer ember pusztult el. Katasztrófa sújtotta a Harumi, Szinagava, Omori

272

kikötői negyedeket is. A tengerparton összedőlt több olajtároló, amelyek az első szikrától lángra lobbantak. A hanedai légikikötőben leszállás közben felborult és kigyulladt egy nemzetközi járaton közlekedő szuperszonikus utasszállító repülőgép. A kikötőkben horgonyzó hajók nekicsapódtak a partnak, és pozdorjává törtek, Szibaura raktárai is égtek. Záróakkordként félelmetes, gonosz szökőár zúdult a partvidékre... Ahogy az minden földrengéskor lenni szokott, mindez egy időben, szinte néhány perc alatt zajlott le az egész hatalmas városban. A többieknél kisebb károkat szenvedett a Tioda, Szibuja kerület, Jojogi és Minato egy része, valamint a belvárostól viszonylag, messze eső kerületek. A földrengés, a Föld méhéből feltörő vak erő váratlanul sújt le az emberekre, rémülettel tölti el szívüket, megbénítja akaratukat és agyukat. Az emberen teljesen eluralkodik az önfenntartási ösztön, és szinte képtelen hidegvérűen cselekedni. Egyszerre százezrek vesztik el ítélőképességüket. A pánik csak tetézi a bajokat. Valaha a földrengésektől, árvizektől, tűzvészektől évszázadok során sokat szenvedett japánoknak megvolt a védekezési “kultúrájuk” az elemi csapásokkal vívott harcban, de a háború utáni nemzedékekből ez már kiveszett. Kiderült, hogy a városi lakosok, különösen a tokióiak, egyáltalán nem tudták, mi a teendő katasztrófa esetén, jóllehet a nyugodt időszakokban sokat beszéltek róla. Az óriási város erőltetett tempójú életet élt, az emberek a mindennapi kenyérért vívott küzdelemben és az élvezetek hajhászásában igyekeztek nem gondolni a rossz napokra. A sokmilliós emberkaptár forrt, fortyogott, örült és bánkódott és elfelejtette – nem akart emlékezni! – , hogy egyszer kitörhet a katasztrófa.

273

A földrengéssel szemben tehetetlen az ember. És a tűzvésszel? Hiszen azzal fel lehet venni a harcot. Ám a tűz mégis tombolt a lakóházakkal sűrűn beépült kerületekben. A konyhákból kicsapott a láng az utcára, és mindent felfalt, ami az útjába akadt. Mindenfelé pánikszerűen összevissza rohangált a megrémült tömeg. Sokezer embert gázoltak és tapostak el. A lángokban álló alsó városrészben az utcára hurcolt bútorok elősegítették a tűz terjedését. Az emberek a lángok elől a szennyes tavakba és folyókba vetették magukat, a partokról azonban egyre újabb és újabb tömegek zúdultak a vízbe, és a kis méretű városi víztározók hamarosan tömegsírokká váltak. Éjszaka szél kerekedett, a lángok még magasabbra csaptak, széltébenhosszában terjedtek, és teljes megsemmisítéssel fenyegették az alsó városrészt. Amint megkezdődött a földrengés, a főváros valamennyi tűzoltó-alakulata rendkívüli parancsot kapott, hogy siessen a katasztrófa sújtotta helyekre. De csak néhány tűzoltókocsinak sikerült eljutni a lángokban álló negyedbe: az utcák szempillantás alatt járhatatlanná váltak. A kevesebb kárt szenvedett kerületekbe könnyebben lehetett eljutni, de ott sem tudtak a tűzoltók hathatós segítséget nyújtani: nem volt víz. Szinte valamennyi folyó eltömődött, a tűzcsapok nem adtak vizet. Megszakadt az áramszolgáltatás. A tűzoltók munkáját megnehezítették az összevissza rohangáló emberek. Előfordult, hogy a tömegbe belerohanó tűzoltóautó vezetőjét kirángatták a fülkéből, agyonverték, összetaposták, csak véres húscafat maradt belőle. – Semmit sem tehetünk – jelentette rémülten az egyik tűzoltó, kezében tartva a hasznavehetetlen locsolócsövet. A parancsnok felkapta a rádiótelefon kagylóját. – Hol a dinamit? Mit tétlenkednek?! Mi? Nem tud elindulni a kocsi? A tömegtől? Cipeljék a kezükben!

274

Vagy a hátukon! De gyorsan, vinné el az ördög magukat! Újabb lökések. Ezúttal összehasonlíthatatlanul gyengébbek, de az emberek veszélyérzete már a végsőkig kiélesedett, és a tömeg üvöltve futásnak eredt. – Kérünk mindenkit, hogy hagyja el a várost! Az itt-tartózkodás veszélyes. Azonnal induljanak Takebasi irányába! – ordította a hangosbeszélő a tűzoltókocsiról. – Megkezdjük az épületek felrobbantását, hogy elfojtsuk a tüzet. Kérjük, távozzanak! Végre befutott a robbantóbrigád, és dinamitpatronokat dobált a tomboló tűzbe. A célpont egy egyemeletes vasúti raktárház és egy vasbeton gyárépület volt. A raktárház már égett. – A hidat is robbantsák fel – parancsolta rekedtes hangon az osztagparancsnok. – De a hídról még mindig özönlenek az emberek... – fordult hozzá a brigád egyik tagja. – Nem számít, felkészülni a robbantáshoz... – hördült fel a parancsnok. – Ez parancs! A híd felől tűzoltók futottak tömlőkkel a kezükben, és sietve kerestek menedéket a hátrafelé tolató kocsik mögött. A robbanás tompa fájdalommal visszhangzott az ember hasában, és a raktárház eltűnt a szürke füstfelhőben.

2. A Közbiztonsági Bizottság elnöke és az egészségügyi miniszter halálsápadtan lépett be a miniszterelnök elferdült, félig romba dőlt, homokkal és porral borított rezidenciájába. A kormányfő nem volt egyedül. Az ipari és kereskedelmi miniszter és a Karhatalmi Erők parancsnoka volt nála. – A Kanda és Szindzjuku kerületekben a tömeg

275

összecsapott az operatív erők osztagaival – mondta az egészségügyi miniszter. – Persze tisztában vagyok azzal, hogy kevés az ember, de akkor se tartom nagyon szerencsés dolognak az operatív erők bevetését. – Most nincs időnk azon töprengeni, hogy szerencsés-e vagy sem – vetette ellen az ipari és kereskedelmi miniszter. – Az operatív erők egy részét felváltjuk az önvédelmi osztagokkal – mondta a Karhatalmi Erők parancsnoka. Az imént kaptam kézhez a polgármester és az elemi csapások elleni védelem bizottságának ez irányú kérelmét. Az első hadosztály építő-és szállító ezredeit már bevetették. A hagyományos hadtesteket is, de fegyvere egyiküknek sincs… – Nem veszélyes ez? – húzta össze a szemöldökét a Közbiztonsági Bizottság elnöke. – A lakosság, valljuk be őszintén, pánikhangulatban van. – Nem számít! A honfitársaikat indulnak menteni. Azt mondtam nekik: "teljesítsétek kötelességeteket, haljatok meg honfitársaitokért! Haljatok meg fegyvertelenül, ha meg kell halnotok, mi pedig katonai tiszteletadással temetünk el benneteket...” – pislogott sűrűn a parancsnok, aki makacs, szigorú embernek látszott. – Az imént említették, hogy a közrend védelmére mozgósították a hadsereget. Én ezt hatarozottan ellenzem! A végső esetre, a legvégső esetre kell tartalékolni őket! Egyelőre pedig csakis mentőfeladatokat teljesítsenek. Már mozgósították az első Naraszinó légideszant-hadtestet és a Kaszumigaszeki deszantezredet is azzal az egyetlen céllal, hogy a mentési munkákban vegyenek részt... – De a rendőrkapitányság vezetője szerint egyes helyeken nagyon nyugtalanító a helyzet... – pillantott a kormányfőre a Közbiztonsági Bizottság elnöke. – Úgy tudom, hogy az ön rezidenciája is a hadsereg védelme alatt áll.

276

– Csak az udvar – felelte a miniszterelnök titkára. – Az utca felől a rendőrség védi a rezidenciát – Szerintem is csak a végső esetben szabad mozgósítani a hadsereget a közrend védelmére. E tekintetben egyetértek a parancsnokkal – mondta a miniszterelnök. – Ha megnövekszik a veszély, kiürítjük a rezidenciát. A hátsó udvaron áll a légierők helikoptere. – A főváros még hagyján, de mi történik Tibában és Jokohamában? – kérdezte gondterhelten az egészségügyi miniszter. – Úgy hírlik, hogy ott teljes erővel tombol a szökőár. A kár nagyon nagy... Ismét felmorajlott a föld. A szoba megingott, valahonnan vakolat hullás zaja hallatszott. – Pontos értesüléseink egyelőre nincsenek, de a kár azt hiszem, valóban igen nagy – mondta a miniszterelnök és az órájára pillantott. – Azt mondják, hogy a Tokió és Jokohama között húzódó partvidék körzetei és a Miura-félsziget szinte teljesen megsemmisültek. A Bószó-félsziget csendes-óceáni oldala kisebb károkat szenvedett, de oda is elindultak a tengerészeti önvédelmi erők, hogy bekapcsolódjanak a mentési munkákba. Odakint teljes sötétség volt, csak itt-ott ragyogta be, az eget a tüzek fel-fellobbanó fénye. A szélzúgáson át behallatszott a szaladó emberek lábdbbogása, a motorok bömbölése, az őrszemek kiáltozása. És mindebbe, akár, a tenger hullámcsapása, belehasított az éjszaka mélyében haldokló emberekből fel-feltörő jajgatás... – A képviselők lassacskán kezdenek gyülekezni – mondta az ipari és kereskedelmi miniszter, kezében szorongatva a telefonkagylót – De vajon mi van a pénzügyminiszterrel? Épségben van? Mikor tudna ideérni? Elküldték érte a helikoptert? Harminc-negyven perc múlva kezdődik a minisztertanács rendkívüli ülése... A titkár jött be és közölte, hogy megérkeztek a

277

legnagyobb és a két másik ellenzéki párt vezérei. Beszélni szeretnének a miniszterelnökkel. – Az idő nem alkalmas – húzta össze a szemöldökét az egészségügyi miniszter. – Hiszen rövidesen összeül a kabinet... – Nem, fogadom őket – mondta a konnányfő. – Ez nem lehet kifogás. Beszaladt a rádiós, és egy táviratot nyújtott át a kormányfőnek. Az összehúzta a szemöldökét. – Hm... – hümmögte. – Most nincs időnk erre. Odaadta a táviratot a titkárnak: – Adja át a kabinetiroda főnökének, amint megérkezett, és kérje meg, hogy őrizze meg. Felbődült egy sziréna. Hol egy mentőautó, hol egy tűzoltókocsi robogott el a rezidencia előtt Mijakedzaka felé. A miniszterelnök kis ideig hallgatta a szirénázást, majd elindult a dolgozószobájába ahol az ellenzéki pártok vezérei várták. Az éjszaka beköszöntével a földrengés lassacskán elcsendesült. De a tűzvész nem csillapult, sőt a tűz egyre jobban terjedt. Villany nem égett sehol, és a sötét éjszakában a tűz különösen baljóslatúnak tűnt. Már senki sem próbálkozott az oltással, a főváros fölött az ég vöröses fényben ragyogott. Úgy tűnt, mintha az egész föld égett volna. A tengerparti körzetekben lángolva égtek az olaj-, petróleum- és vegyianyag-tárolók, élénkvörös tűznyelvek nyaldosták az eget, a környéküket fekete, bűzös füstfelhő borította. A szél még a Sziba és Hibija kerületbe is elvitte a szikrákat. Az emberek az elviselhetetlen forróság elől kelet felé menekültek. A palota előtti téren többezres tömeg gyűlt össze, de a nép még mindig özönlött oda. A belváros sötét utcáin az egyetlen fényforrást. a mentőautók fényszórói jelentették. Marunouti egyes házaiban átálltak a saját áramszolgáltatásra. De ezek száma igen kevés volt. A hatalmas erejű földlökések

278

üzemképtelenné tették az összes kis erőművet. Az elgyötört és a rémülettől tébolyult emberek a Szibaparkban, az erdőkben, és a Jojogi terein kerestek menedéket. Eleinte csak a hazaigyekvő tisztviselők verődtek ott össze, abban a reményben, hogy itt várják meg a földrengés végét, aztán megjelentek a tűzkárosultak, akiknek sikerült a legszükségesebb holmikat, magukkal hozni... Sem az állami, sem a magánvasutak nem működtek. A földalatti vasút egy része lángokban, állt, a másik részét víz árasztotta el. Az utcák és az utak a tüzek, a romok, az összetorlódott gépjárművek miatt továbbra is járhatatlatlok voltak. A sztrádák tönkrementek. A rajtuk égő autók oly nagy forróságot sugároztak, hogy megolvadt az aszfalt, és patakokban folyt széjjel. A föld alatti csövekben a gázrobbanások időnként még mindig fellökték a súlyos nyílászáró fedeleket; az átszakadt csövekből ömlő víz a tűzzel egyesülve forró gőzgombolyagokat képezett. Amikor Jamadzaki teljesen magához tért, rájött, hogy az erdőben a Meidzsi-templom előtt áll. Valószínűleg kificamította a lábát. Minden lépéskor tompa fájdalom hasított a bokacsontjába. De erre csak most figyelt fel. Körülnézett. Jaszukava nem volt mellette. Előtte, a háta mögött jobbról és balról is elgyötört, ziháló, sáros, poros emberek bandukoltak. Nyögések, jajgatások hallatszottak. Valaki hangosan üvöltve rohant el mellette és tűnt el az erdőben. A háta mögött, a fák fölött vörösen lángolt az ég, égésszag terjengett. Biztosan tűz ütött ki a templomba vezető út környékén. Hogyan sikerült megmenekülnöm, gondolta Jamadzaki szórakozottan, fájó lábát húzva. Úgy rémlett neki, hogy az épület, amelyből igyekeztek kijutni, öszszeomlott. Eszébe villant, hogyan csimpaszkodott az épülettel együtt lefelé zuhanó vaslépcső korlátjába, és

279

nézett le a felszaggatott, romokban heverő utcára. Igen, igen, zuhant – simán és lassan, mint a lassított filmen... Mi történt aztán? Aztán a vasbeton tömbbel együtt a földre zuhant. A hátára esett, és nagyon megütötte magát. A szeme szikrázott. Égésszag, por... Eldugult az orra, kiszáradt a torka... A teste úgy pattant fel, mint egy labda... valaki rémülten, velőtrázóan felüvöltött... És aztán? Feszültsége hirtelen megszűnt, minden ízülete fájt. Valami ragadós lé folyt végig az arcán. Szemhéját vastagon belepte a por, zakójának ujja leszakadt, mintha borotvával metszették volna le, ingének az ujja is hiányzott, meztelen karja vérzett. Bal nadrágszára térden alul csurom vér volt, egész lábszára csupa seb. Önkéntelenül felnyögött a fájdalomtól, amely egész testét hasogatta. Szíve megint veszettül kalapált, egyre gyorsabban és gyorsabban vert, fülében, a halántékán tompán dobolt a vér. Jamadzaki keresztülvágott a ligeten, és ekkor iszonyatos gyengeséget érzett. Alig bírt megállni a lábán, térdre rogyott. Testét kiverte a hideg veríték, alig kapott levegőt, minden tagját fájdalom hasogatta. Amikor megszűnt a fülzúgása, csobbanásszerűen hatoltak el hozzá az izgatott emberi hangok. Jamadzaki néhányszor mély lélegzetet vett, és a feje kissé kitisztult. A templom körüli ligetben már ezrek gyülekeztek, de lehet, hogy a számuk több tízezerre volt tehető. A szuroksötétségben fekete árnyak mozogtak, néha a tűz visszfénye megvilágított egy-egy rémülettől eltorzult arcot, amely e baljós éjszaka kísérteties ábrázatának tűnt. – Az alsóváros teljesen elpusztult! – ordított egy hang. – Mi?... Hogy mi van az Akaszaka, Szibuju és Aojama villanegyedekkel? Senki nem tud róluk semmit...

280

– Azt beszélik, hogy a Tokiói-öböl valóságos tűztenger... – suttogta valaki. – Cukidzitől Szinagaváig... a Ginza ... sincs többé... Jamadzaki óvatosan ráállt a fájós lábára, és felegyenesedett. Ekkor dermesztő aggodalom nyilallott a szívébe. Vajon mi történhetett a családjával? Szoszijában álló házukkal? A fáradt, zsémbes feleségével, piperkőc, nőiesen hosszú hajú, pattanásos legidősebb fiával, kilencedik osztályos legidősebb lányával, aki – vajon kire ütött? – oly gyönyörű, hogy az már aggasztó, és a gyermekkori gerincvelő-gyulladás miatt gyengécske másik lányával... – Kérdezhetek valamit? – fordult Jamadzaki egy mellette elhaladó emberhez, akinek arcát nem tudta kivenni a sötétben. – A villamosok nem járnak még? – Még hogy a villamosok! – felelte gorombán a férfihang. – A sínek összevissza tekeredtek, görbültek, akár a drót. Mindenfelé földcsuszamlások, szakadékok. Helyre sem lehet állítani. Szibujában pedig... Szibujából elindult... egy zsúfolt villamos, és a magasvasúti pályán kisiklott... Érted, hullák hevernek... Igen, hullák... hullák... Most jövök onnan, a saját szememmel láttam. – Szörnyű, mi van az autópályákon! – siránkozott másvalaki. – Borzalmas! A Kaszumigaszekin... A föld alatti alagútban... – Hová tette a szemét a rendőrség?!– kérdezte hangosan egy harmadik. – Ilyenkor hol van? Máskor, bárhová néz az ember, mindenütt áll egy rendőr, most meg... Fényszórók villantak a fák mögött. Harsány kiáltás hasított a levegőbe. – Állj! – ordította valaki. – Állj! Állj meg, ha mondom! A kocsi át akart furakodni a tömegen, de feltartóz-

281

tatták. Egy taxi volt. Emberek rontottak az ajtajának, mindnyájan egyszerre beszéltek, kiabáltak. – Vigyél Szetajába! Bármennyit, kérsz, megfizetem!– hajtogatta egyikük. – Nem tudja, mi van Omijában? Lángokban áll? – kérdezte másvalaki, rémülettől elhaló hangon. – Ugyan már! Hová tudnám vinni magukat! Mindenfelé járhatatlanok az utak vagy tűz van, vagy törmelék tornyosul az utcákon – mondta szinte már sírva a kocsiból kiráncigált taxis. – Ne rongálják a kocsit, nem az enyém, a vállalaté... – Alig tudtam kimenekíteni a tűzből. – Vedd fel a sebesülteket! – kiáltott rá valaki. – Sokan vannak, egyeseknek eltört valamilyük, mások égési sebektől szenvednek... – Azt mondják, megérkezett a mentőosztag, és a stadionnál van! – ordította egy hang a távolból. – Úgy látszik, bevetették a katonaságot. – Legalább engedd, hogy a rádiót hallgassuk! – néhányan már bemásztak a kocsiba. – Hangosabban! – ordítozták körös-körül. – Mi is hallani akarjuk! Valamelyik japán adó hangja hallatszott. A bemondó harsányan bömbölte: “Szünetel a forgalom az új- tokaidói, a központi, a szineci és az északkeleti vasút-vonalakon... Atamitól nyugatra helyreállt a forgalom az ó-tokaidói fővonalon... Földrengés sújtotta az egész Kanto-vidéket: Tiba, Ibaragi, Tokió, Totigi, Szajtama tartományokat, Kanagava. keleti részét, Gumma déli részét... A Tokiói-öböl egész partvidékén óriási károkat okozott a szökőár... Keió tengerparti ipari övezetben a tűzvésszel egyidőben földcsuszamlás történt a lecsapolt földek hatalmas területén, s ennek következtében az egész övezet víz alá kerüt... A szökőár károkat okozott a Kanagava tartománybeli Szagami-partvidéktől az Idzu-félsziget

282

keleti partvidékéig húzódó területen...” – De mi történt a városban? Mekkorák a károk a városban? – ordított fel valaki türelmetlenül. “A minisztertanács rendkívüli ülést tartott, amelyen részt vett az Állami Közbiztonsági Bizottság elnöke is. A kormány meghallgatta a különböző, földrengés sújtotta tartományokban keletkezett károkról szóló jelentést, és be sem várva a fővárosi polgármesteri hivatal ezirányú kérését, határozatot hozott az elemi csapások elleni védekezés válságstábjának megalakításáról. A stáb hat óra húsz perckor hozzáfog feladatának végrehajtásához... – folytatta a bemondó. – Még mindig nem tudni, mi lett a sorsa a főváros polgármesterének. Uno polgármester-helyettes vette át a hivatal vezetését. Sürgős intézkedéseket tesznek, de a polgármesteri hivatal munkája szinte teljesen megbénult, mert a földrengés olyan időpontban történt, amikor a tisztviselők zöme már hazaindult. A polgármesteri hivatalt azonnal evakuálják. A fővárost sújtó csapás elleni védelem kérdésével foglalkozó ülést az önkormányzati minisztérium épületében tartották... Folytatjuk híreinket. A hadsereg parancsnoksága mentési munkálatokra mozgósította első fővárosi hadosztályát, a Kaszumigaura első deszantezredet, valamint a tengerészeti erők első flottáját és a negyedik légierőhadtestet. A szárazföldi csapatok keleti katonai körzetének törzskara most vizsgálja azt a kérdest, hogy felhasználják a Gumma tartományban állomásozó tizenkettedik hadosztályt a mentési munkálatokra. A kormánynak nem állt szándékában felhasználni a fegyveres erőket a közrend védelmére, de a legújabb jelentések szerint a belváros egyes részein a hajlék nélkül maradt tömegek összecsaptak egymással, és Tokió fővárosi közbiztonsági bizottsága azzal a kéréssel fordult a kormányhoz, hogy fővárosunk közrend-

283

jének védelmében vesse be a hadsereg alakulatait. A Parancsnokság véleménye szerint a mentési munkálatokra mozgósított erők a körülményektől függően felhasználhatók a közrend védelmére... Most kaptuk a legújabb jelentést. A jól tájékozott körök szerint a kormány, figyelembe véve a fővárosi helyzet komolyságát, valamint a földrengés által okozott károk óriási méreteit, a kabinet most folyó ülésén azt mérlegeli, hogy a háború után először bevezessék a rendkívüli állapotot. A miniszterelnök kérésére összehívták a parlament mindkét házát, az összegyűlt képviselők száma azonban a határozathozatalhoz szükséges létszámnak még a felét sem éri el. Most pedig ismertetjük a jelentést azokról a károkról, amelyeket a főváros különböző kerületei szenvedtek...” Jamadzaki közelebb akart nyomulni, hogy jobban halljon, de a távolban harsány kiáltások hangzottak fel. Motorzúgás hallatszott. Nem sokkal utána fényszórók világították meg a tömeget. Három teherautóról sisakos, khakiszínű egyenruhás katonák ugráltak le. – Itt a hadsereg mentőalakulata – harsogta a hangosbeszélő. – Minden rászoruló azonnali segítségben részesül! Aki mozogni tud, kérjük, induljon Jojogi fedett sportcsarnokába és fedett uszodájába vagy a Rádió Társaság szibujai székházába. Ideiglenes elsősegélyhelyek működnek ott. Kérjük, őrizzék meg a nyugalmukat, tartsák be a rendet. A földrengés véget ért. A tüzeket már oltják. Egyelőre még nem tudjuk megmondani, hogy mikor áll helyre a vasútiforgalom, de a műszaki alakulatok építőosztagai már hozzáfogtak a fővárosba vezető fő elágazások helyreállításához. Hamarosan helyreáll a forgalom a fő közlekedési utakon is. – Minket nem szállítanak haza? – ordította egy

284

hang. – Én Mitakavába szeretnék eljutni. Nem tudom, mi van a családommal... – A sportközpontba hamarosan megérkeznek a szállító zászlóaljak. Induljanak, kérem, a sportközpontba. Kérjük, őrizzék meg a nyugalmukat... A sportközpontban tájékoztatják önöket a különböző fővárosi kerületek helyzetéről... Induljanak a sportközpontba! Ott pihenhetnek és frissítőket kapnak... Kérünk mindenkit, őrizze meg a nyugalmát és a rendet, induljon a sportközpontba! Alakulatunk tagjai mindenkit odakalauzolnak. Felgyulladtak a fényszórók. Izgalom hullámzott végig a tömegen – ezek az emberek talán még sohasem vágytak ennyire a fény után. Jamadzaki a fényszórók sugárkévéjében megpillantotta a beszélő katonát: egy harminc év körüli, napbarnított arcú tisztet. Energikus, határozott arca még most is őrzött bizonyos gyermeki vonásokat, mint e korosztály valamennyi fiatal arca. A fejük fölött tolakodón zakatolt egy helikopter. Valószínűleg az első légideszantezred szállítógépe. Szél kerekedett. Jamadzaki egy pillantást vetett a tüzek vörös fényére, és arra gondolt, hogy helikopteren utazni most veszélyes. Az egész égboltot fekete füst takarta. A sűrű gomolyagok közt égő vörös lángok visszfényei táncoltak. Ekkor felbődült, megremegett a levegő: biztosan az olajtartályok robbantak fel. Mindez Jamadzaki emlékezetében felidézte a távoli múltat. Háború... Pusztító erejű bombázások... Ő még csak kamasz volt akkor. Azon az éjszakán, amikor Szinagavát bombázták, meghalt az anyja és az öccse. És akkor hirtelen úgy érezte, hogy neki már minden mindegy... Nem szaladt le az óvóhelyre. Állt az utcán, és nézte, hogyan zuhannak és lángolnak fel a gyújtóbombák. Semmilyen félelmet nem érzett, csak kétségbeesést és tompa fájdalmat valahol a szíve mé-

285

lyén... Most is valami hasonlót érzett: Pedig ezúttal sokkalta rosszabb a helyzet. Az embereket felkészületlenül érte a csapás. Az olyan szavak, mint az “evakuálás”, a “sebesültek mentése”, a távoli múltat idézték. Az emberek megszokták a nyugalmas életet. Ha pedig, nyugalmas az életünk, nem hisszük, hogy egyszer baj is érhet bennünket. Meg aztán Tokió a háborús időkhöz képest szörnyen kiterebélyesedett, felduzzadt... A kár minden bizonnyal felmérhetetlen. De mi lesz, ha meggyullad a Tokiói-öbölbe kifolyt olaj? És már régen emlék marad csak a földrengés, de a fővárosban az élet még hosszú ideig nem tér vissza a régi kerékvágásba. A rettegés sem szűnik meg, sőt csak fokozódik... Az ellenzék és a közvélemény heves kirohanásokat intéz majd a kormány ellen: azt mondják, a veszteség sokkal kisebb lett volna, ha az utóbbi időben nagyobb a rend az országban. Lehet, hogy a jelenlegi kormánynak le kell majd mondani. Akkor aztán az izgalom végighullámzik az egész országon... Nem lesz az jó... – gondolta Jamadzaki, aki fájós lábát vonszolva, együtt haladt a mozgásba lendült tömeggel. – Ha a történtek után megbukik a kormány... A fényszórók sugárkévéjében valami mozgott. Jamadzaki felnézett az égre. Fekete pontok miriádjai keringtek a levegőben, mint denevérek megszámlálhatatlan seregei. – Hamueső – mondta a mellette lépkedő éltes férfi. – Sietnünk kell, mert különben – mint mindig – megered az eső. Nagy tűzvész után feltétlenül esni kezd. Igaz? A bombázások után is mindig így történt... Nem lesz az jó – töprengett még mindig Jamadzaki. Jóformán nem is törődött az első esőcseppekkel. – Nagyon rossz, nem hiányzik senkinek... Mi lesz a Dtervvel, ha megbukik a kormány?

286

A szemerkélő eső hirtelen rákezdett. Az emberek ijedten futásnak eredtek. – Óvatosan! Kérjük, ne fussanak! Veszélyes! Ne tolakodjanak! A katonák torkuk szakadtából ordítoztak, de a tömeg már futott, a lábak alatt döngött a föld. Már zuhogott a fekete, hamuval kevert eső. A fekete eső fekete pettyeket hagyott a fehér ingen. Nem lesz az jó – hajtogatta magában Jamadzaki, és az előtte kibontakozó látványt nézte, de gondolatai nem hagyták nyugton. – Mi lesz hát? A szétrombolt fővárost egyre erősebben paskolta a fekete zápor. Az eső eloltotta a tüzeket, de nem mindet. Néhol a tűz – ellenkezően – felerősödött, mert feltámadt a szél. Az emberek viszont kissé megnyugodtak, a tűzvész már nem volt annyira félelmetes. A Tokiói-öböl partvidékén tragikus volt a helyzet. A parti raktárakban, tartályokban sok százezer tonnányi olaj és vegyianyag égett. A tűz olyan erővel tombolt, hogy az eső elpárolgott a levegőben. Minden élőlény menekült ebből a körzetből: a forróság elviselhetetlen volt, oxigénhiány lépett fel, az égő vegyianyagok mérges gázokkal fertőzték a levegőt. Ezenkívül, már a tűz fellobbanása után, igen erős, nyolc-tíz méter magas szökőár zúdult a partra, és a víz tetején úszó, égő olajjal árasztotta el az egész partvidéket. A halottak és a nyomtalanul eltűntek számát illetően Eto után Harumi állt a második helyen. Az alsóváros partmenti kerületeit: Szibaurát, Szinagavát, Oit, Omorit és Kavaszakit majdnem teljesen elpusztította a tűz és a víz. Kigyulladtak a kikötőkben hatalmas mennyiségben felhalmozott teherszállítmányok. A szökőár könnyedén emelte a magasba a teherhajókat és tartályhajókat, felborította és messzire elsodorta őket egészen Cukudziig. Nekicsapódtak a part mentén hú-

287

zódó első fővárosi autópálya tartópilléreinek, és az egész építmény összeomlott. Kigyulladt Eto szénkikötője és a Jumeno-szima sziget is. Sokáig parázslott, és nagyon megnehezítette a főváros part menti kerületeiben a helyreállítási munkálatokat. Hallatlan erővel zúdult a szökőár a Tokiói-öbölre. Elpusztította Hakojamát a Bofusz-félszigeten, Miszakit a Miura-félszigeten, leszakította a Tomicu-fok felét, megsemmisítette építményeinek nagy részét, megnyergelte az akkor érkező dagályt, és rázúdult Jokohamára, Kavaszakira, Tibára, végigszáguldott a Tokiói-öböl partján, elöntötte Funabasi és Urajasu városokat, betört a főváros Edogava, Eto, Tiuo, Minato, Szinagava és Otu kerületeibe. Az olyan kerületeket, mint Kaszai, Szunamati, Komacugava, amelyek a tengerszinttel egy vonalban feküdtek, pillanatok alatt elöntötte a hatalmas hullám, az Arakava folyó vize visszafelé folyt, és elmosta a szendzsui hőerőművet. Később azt mondták: ritkán fordul elő, hogy annyi kedvezőtlen körülmény párosuljon egymással, mint a második nagy kantói földrengés idején: esti, csúcsforgalom, bekapcsolt gáztűzhelyek, a dagály pedig éppen ekkor érte el legmagasabb szintjét... Még jó, hogy azon a napon nem volt holdtölte. Ennek ellenére a reggeli dagály regisztrált magassága két egész kéttized métert tett ki. Ráadásul délután erős déli szél kerekedett. A szökőár nagyerejű csapása alaposan megrongálta a főváros fő közlekedési útjait, és végigvágott a belvároson. Aztán átzúgott a gáton, elmosta a védő homokhordalékot, és hatalmas, híg iszap hullámát rázúdította a part menti kerületekre, romhalmazzá változtatta a Hosju-tokiói, az első és a második szinagavai, a kavaszaki, a szodaszkai, a curumisi hőerőműveket, a kőolaj-feldolgozó üzemeket, a hajógyárakat, az

288

acélöntödéket, a kikötőket, a raktárakat, a repülőtereket, a főútvonalakat, a vasútvonalakat. A hanedai légikikötőt épp akkor érte a hullámcsapás, amikor már lángoltak az épületek: elmosta a felszállópályákat, a hangárokat, és megrongált számos földi építményt. A légikikötőben is éppen csúcsforgalmi idő volt, le- és felszálltak a belföldijáratok gépei, rengeteg utas várakozott a várócsarnokokban. Szempillantás alatt semmisült meg a gyorsforgalmi út, az egyvágányú vasút és több híd, amelyek a légikikötőt a külvilággal kötötték össze. Ráadásul tűz ütött ki a szomszédos kőolajfinomítóban, a szökőár szétfröccsentette az égő olajat, és veszélybe kerültek az üzemanyagtárolók. Szerencsére a nemrég megnyílt naritai légikikötő aránylag kevés kárt szenvedett, így hát oda irányították át az érkező repülőgépek egy részét. A nemzetközi járatok utasgépeit Oszakába irányították, vagy meg kellett fordulniuk, hogy visszatérjenek Szöulba, Tajpejbe, Manilába és Hongkongba. A Joszino, amely Idzu-szigetnél 180 fokos szögben elfordult és elindult a Tokiói-öbölbe, este tizenegy órakor az Uragába vezető vízi útvonalon haladt. Amikor megkerülte a Miura-félszigetet, már messziről feltűntek a szagami és uragai partvidéken lobogó tüzek. Kis idő múlva a szél igen furcsa, ismeretlen szagokat hozott a hajóra. A Kanno-fok után a szemerkélő eső záporrá erősödött, a látási viszonyok nagyon megromlottak. De a kapitányi hídról még így is jól látszott, hogy a köd borította eget északon a pokol véres lángnyelvei nyaldossák. – Tokió ég... – motyogta Kataoka, aki Onodera mellett állt a kapitányi hídon. – Kavaszaki is, Tiba is... – Három órával ezelőtt csapott le rá a szökőár – mondta Onodera, és felhúzta a cipzárt gumiköpenyének csuklyáján. – Mennyi ember veszett oda... Ször-

289

nyű még rágondolni is... Hiszen éppen a kora esti órákban történt... A Joszino hét-nyolc csomóra csökkentette sebességét. A távolban, túl az esőfüggönyön, felbúgott egy sziréna. Vörös tűzoszlop tört a magasba, az iszonyatos ropogástól majd megsüketült az ember. Valami felrobbanhatott: vagy egy cseppfolyósított földgáztároló, vagy a gáztartályok Kavaszakiban vagy Jokohamában. – Micsoda bűz! – komorult el Nakata, amint belélegezte a levegőt. – Úgy látom, Jokoszukába tartunk. Valószínűleg ott is csupa romhalmaz mindden... Veszélyes dolog továbbmenni. Mérgező gázok, égő olaj, ráadásul a szökőár is mindent összezúzott. A víz sötét felszíne szinte elfeketedett a váratlanul feltűnt, úszó tárgyaktól. Ládák, tatamik, vashordók, deszkák, törmelékek. Talán még hullák is voltak köztük. – Balra előttünk mozog valami! – ordította az őrmatróz a hajó orrában. A hajtómű erőlködve felbőgött, a Joszino jobbra fordult. A fényszóró sugárkévéjében megvillant egy hatalmas fekete tárgy: félig elsüllyedt nagy hajó. Alig hallható kiáltás hatolt át a sötétségen és az esőzuhogáson. – Jobbra előttünk egy ember! – ordította ismét az őrmatróz. – Teljes gőzzel hátra! – adta ki a parancsot halkan a kapitány a kormányosnak és bekapcsolta a hajótelefont. – Mentőcsónakot leengedni a jobb oldalon. Vegyék fel az embert! A fényszóró megfordult és a jobb oldalon világította meg a tengert. Fényében csak a zavaros vizet paskoló eső csillogott. Semmi mást nem lehetett látni. Csö– römpölve ereszkedett le a csónak. – Úgy látom, számos hajó sodródik előttünk –

290

mondta a navigátor, aki a radart figyelte. – Biztosan halászhajók és ladikók, a szökőár áldozatai... Hamarosan elhagyjuk a kettes számú tengeri kikötőt. – A mentőcsónak visszaért! – kiáltotta a matróz a hídról. – Nos? Megtalálták? – kérdezte a fedélzetről valaki. – Megtaláltuk... – felelték a csónakból. – De... az illető nincs észnél... – Tadokoro professzor... – Onodera a professzorhoz fordult, aki fedetlen fővel, köpeny nélkül, komoran állt mellette. – Bizonyára nagy károkat szenvedett a Kejhin és a Kejio* kerület... Tokió tengerparti negyede, azt hiszem, nincs többé... – A kezdet – motyogta a professzor, borostás arcán esőlé csorgott lefelé. – Ez még csak a kezdet... – Vajon mi lehet az embereinkkel? – kérdezte Kataoka. – Ott az irodánkban... – Tényleg, mi történhetett Jamadzakival és Jaszukavával?– szólalt meg halkan Jukinaga. – Vajon sikerült-e megmenekülniük? Véget ért a sötét, esős éjszaka, a rombolás, a tűzvészek és a szökőár éjszakája. A zápor valamelyest elmosta a szennyet, és most lemeztelenítve éktelenkedtek a főváros szörnyű maradványai. A tüzek még mindig égtek a tengerparti kerületben, a sűrű fekete füst óriási sárkányként alacsonyan lebegett a tenger fölött. Onodera Tadokoro profosszorral es Jukinagával együtt Jokoszukában helikopterre szállt, sürgősen berendelték őket a miniszterelnök kabinetirodájába. Onodera most az ablakból nézett le az iszonyatos pusztításra. Jokohama, Kavaszaki és a főváros fölött itt-ott még füstölögtek a parázsló tüzek. Ez a hatalmas * Tokió és Jokohama, valamint Tokió és Tiba közt fekvő kerületek

291

övezet, ahol Japán lakosságának húsz százaléka összpontosult, valószerűtlen csendben terült el most a ritka gomolyfelhőkkel tarkított, derűs kék ég alatt. Ha nem számítjuk a még mindig égő part menti kerületet, innen a magasból az első pillantásra minden megszokottnak tűnik. Itt-ott épségben maradt magas épületek és tornyok látszottak. De ha figyelmesebben nézett széjjel az ember, nyomban észrevette a gigászi méretű, hirtelen lesújtó katasztrófa kegyetlen karmainak félelmetes nyomait. Széltében-hosszában tömör sorokban húzódtak a romok. A lerombolt és félig összedőlt épületek. A leégett épületek visszataszítóan sötét foltjai. Az utcákon és műutakon kormos, összegörbült kocsivázak. Az alagutak tűztől megfeketedett torkai. A megolvadt aszfalt csillogó fekete tömbjei. A híg füst vékony csíkjai. Onodera tegnap a hírekben hallotta, hogy a tokió-nagojai műúton talajbeomlás miatt megszakadt a forgalom. A nagyüzemek zöme épségben maradt. De majdnem az összes olajfinomító leégett vagy felrobbant. Csupán itt-ott meredeztek a csodával határos módon épségben maradt lepárlóoszlopok és csővezetékrészek. Az emberek lassan kimerészkedtek az utcákra. A tűzoltóság és a hadsereg vízhordó kocsijai nagy nehezen, átvergődtek a torlaszokon, és eljutottak a lakónegyedekbe. Az emberek vödrökkel a kezükben vízért álltak sorba. A hanedai légikikötő “A” jelzésű felszállósávján egy DC-8-as repülőgép roncsai látszottak. A part menti felszálló sávok víz alatt álltak. Az üzemanyag-tárolók tüzét már eloltották, de az egész légikikötő nagyon szomorú látványt nyújtott. Egyhamar nem építik újjá... Ennél még sokkalta tragikusabb látványt nyújtottak a Haneda szomszédságában húzódó földek, amelyeket valaha nagy munkával hódítottak el a tengertől. Onode-

292

rának fájdalmasan összeszorult a szíve: a táj hatalmas, tompán csillogó mocsarrá változott. A függővasút és a gyorsforgalmi út támpillérei közé dereglyék és közepes nagyságú teherhajók szorultak. Itt-ott leomlott és tótágast álló hídszakaszok meredeztek ki a vízből, korlátjukon fennakadt teherautókkal és furgonokkal. A levegőben lógott a függővasút szerelvénye. Vajon utasaival mi történhetett? A tengervíz és olaj elöntötte a városszéli Hamapalotát, amely fölött lustán lebegett a füst. Aztán megdőlt, megrepedezett, de alakjukat megtartó raktárak és egyéb építmények következtek. Amott szállodák, üzletközpontok magasépületei, a tokiói tévétorony, a Kaszumigaszeki felhőkarcoló... – A Csijoda kerület alig szenvett kárt... – mondta Onodera izgatottan. – A Tokiót és Jokohamát összekötő második számú fő közlekedési úton kocsik haladnak! Az összerombolt főváros fölött derűs, őszi ég kéklett. A város lassan éledezett, kezdett mozgásba lendülni. Bulldózerek hányták széjjel a torlaszokat. Teherautó-oszlop kígyózott, valószínűleg gyógyszereket szállított a rászorulók számára az elsősegélyhelyekre. Szemben az oszloppal a hadsereg teherautói és autóbuszai haladtak tele emberekkel, akik végre szállítóeszközhöz jutottak és hazaindulhattak... Hát igen, a japánok megszokták a csapásokat, motyogta magában Onodera, s érezte, hogy szemét könnyek homályosítják el. Egy német, aki a sógunátus utolsó éveiben járt Japánban, és szemtanúja volt az edói nagy tűzvésznek, ezt írta: “... Az emberek, akiknek porig égett a házuk, nem esnek kétségbe, majdhogynem vidámak, sűrűn emelgetik kalapácsukat, új lakóházat építenek; pedig körös-körül még parázslik a tűz...” Ám ezúttal a csapás túl nagy volt. Hogyan viselkednek majd az emberek, ha elmúlik az első, “hagyomá-

293

nyos” reakciójuk, ha ismertté válnak a katasztrófa igazi méretei, és szembe találják magukat az újjáépítés óriási problémáival... És mennyi ideig tart majd... Ráadásul, ha még valami más is történik... – Kormányközlemény... – mondta a rádiót hallgató Jukinaga. – A halottak száma feltehetőleg meghaladja a kétmilliót... A kár teljes összege minden valószínűség szerint több mint tíz trillió jen... – Hát ez meg micsoda? – kérdezte Onodera, lefelé nézve a magasépületekre, amelyekről időnként csillogó tárgyak hullottak. – Ablaküvegek, amelyek a földrengés után is tovább potyognak. – felelte Tadokoro professzor meg sem fordulva. – A perui nagy földrengés idején ezektől az üvegektől is sok ember elpusztult...

Lassító helikopterük alatt Jaszukava vánszorgott, alig vonszolva elnehezult lábát. Fél arcát alvadt vér borította, zakója és nadrágja rongyokban csüngött róla. A feje nagyon fájt... Az elmúlt este csodával határos módon sikerült kijutnia az épületből, és – valószínűleg Jamadzakit kereshette – átvágott a vele szemben hömpölygő emberáradaton, nekiment egy útjában heverő lámpaoszlopnak vagy még valami másnak, elesett, és rengeteg ember ment rajta keresztül. Amikor magához tért, megállapította, hogy az aojamai temetőben van. Körös-körül temérdek nép, az emberek családostul menekültek ide. Az újabb földlökéseket kétségeesett kiáltások kísérték. Jaszukava rosszul lett, és ismét elvesztette eszméletét. Az eső térítette magához. Körülötte már nem volt senki. Ott felejtették... Felállt, és a hidegtől vacogva elindult az esőben. – Milyen hideg van – motyogta. – Rettenetes hideg van...

294

Nekidőlt egy épületnek, és elsírta magát. – Megsebesült? – kérdezte közvetlenül mellette egy fiatal női hang. Öngyújtó lángja lobbant. – Messze lakik? – Nem tudom – felelte Jaszukava. – Rosszul vagyok... – Az Aojama sugárútra megérkezett a mentőosztag. – Az öngyújtó lángja kialudt, a hang távolodott. – Menjen oda, ott segítenek magán... Jaszukavának akkor jutott ez eszébe, amikor ismét magához tért. Már virradt. Pocsékul érezte magát. Aojama sugárút... – villant át agyán. Feltápászkodott és folytatta útját. – Vajon mi lehet ott, az Aojama sugárúton? A sugárúton eljutott Akaszakiba, de fogalma sem volt róla, hogy hol is van. A Hitocuki-dori utca többé nem volt sehol: porig leégett. A földalatti lejáratánál holttestek hevertek. De ez a borzalmas látvány csupán elszomorította, és nem értette, mi történik, mi ez itt? Hogy került ide? Most hová, merre? És aztán... Ki is ő tulajdonképpen? Egy pillanatra megállt, de máris tántorogva továbbvánszorgott. – Jól van, no... jól van, no... – motyogta. – Én semmit nem akarok, semmit...

3. Már a földrengést követő napon megindult a helyreállítás. De mindazokat, akik közvetlenül részt vettek ebben a munkában, dermesztő rémület fogta el a károk és veszteségek láttán. Csupán egyedül Tokióban másfél millió ember halt meg és tűnt el. Elégtek, megfulladtak a mérgező gázoktól az alsóvárosban, elpusztultak a közlekedési

295

eszközökön és a romok alatt, összetaposta őket a tébolyult tömeg. Azokkal együtt, akik Tiba és Kanagava megyében és Szidzuoka keleti részében, ahol különösen erősen tombolt a szökőár, valamint Ibaraki és Szaitama megyében pusztultak el, az áldozatok száma meghaladta a két és fél milliót. Ily módon szinte szempillantás alatt elpusztult Japán lakosságának 2,3 százaléka. Az 1923. évi szeptemberi nagy kantói földrengés idején Tokió lakosainak száma valamivel több mint kétmillió-kétszázezer volt s közülük százezren haltak meg. A főváros lakosainak száma ma mintegy az ötszöröse az akkorinak, a huszonhárom kerület népsűrűsége pedig egyszerűen elképesztő Taisó császár uralkodásának idejéhez képest. Különösen a Csijoda kerületben, ahol a népsűrűség nappal hatszorta akkora volt, mint az éjszakai órákban, a központi kerületben pedig a négyszerese. A gépkocsik számát és a felhalmozott üzemanyag mennyiségét sem lehet összehasonlítani a húszas évekével. A Szindzjuku, Ikebukuro és Szibuja kerületeket, amelyek az első kantói földrengéskor aránylag kisebb károkat szenvedtek; ezúttal hatalmas veszteségek érték. A szökőár okozta veszteségek, károk is óriásiak voltak. Az első kantói földrengés idején a helyzet annyival volt könnyebb, hogy a szökőár egybeesett az apállyal, és a földrengés eredményeképpen megemelkedett a talaj. Csupán az Idzu-félsziget keleti része, Hakojama városa, az Idzu-Osima északi partvidéke és a Miura-félsziget csücskéi szenvedtek nagy károkat. Most viszont dagály volt, déli szél fújt, ráadásul a földrengés epicentruma a Tokiói-öböl közvetlen közelében volt. Az epicentrum koordinátái: keleti hosszúság 130° 30´ és északi szélesség 34° 55´ mélység: kilenc venkilométer. Helye egyenes vonallal összeköthető az uragai vízi úttal. Az első kantói földrengés epi-

296

centruma a Szagami-öböl szaknyugati sarkában, Hacu-félsziget mellett volt, így a Miura-félszigettől védett térségben keletkezet szökőár nem tört be a Tokióiöbölbe. Ezúttal azonban telibe találta az öblöt. A tenger energiája nagy sebességgel tört be a keskeny bejáraton az öbölbe, és hullámai itt, a viszonylag sekély vízben tizenöt méter magasra csaptak. Az első kantói földrengés idején a Szagami-öbölben a tengerfenék két-háromszáz méternyire emelkedett fel. Ez alkalommal az Osima-szigettől húsz kilométernyire északkeletre a fenék több mint százméternyire felemelkedett az észak-déli irányban több kilométeren húzódó térségben, míg a térség keleti részében, a vetődés fölött kereken ötven méternyit ereszkedett a fenék. Itótól délre, az Idzu-félsziget keleti partvidékén a talaj ezúttal ötven-száz centiméternyire megemelkedett. Bofusz déli részében, a Miurafélszigeten és Kanagava tartomány déli részében, akárcsak legutóbb, a talaj mintegy méternyire felemelkedett. Azon a keskeny és hosszú szakaszon, amely a Rokugó folyó környéki vetődésnél kezdődik, és végighúzódik Tokión és Hacsidzsón nyugat felé, Jamasi tartományban a talaj negyven-ötven centimétert süllyedt, a part menti részeken pedig egy métert. A Szagami-öböl, partvidékén és a Tama-fennsíkon felemelkedett a talaj, az innen északra elterülő Muszasi-felföldön pedig lesüllyedt. Az eredmény – számtalan híd felpúposodott a Rokugó folyón, a tokió-nagojai fő közlekedési úton, a Rokugó folyó és Matida között hatalmas törés képződött, az új-tokaidói vasúti fővonalon a vágányok egyes helyeken hetven centiméterrel elcsúsztak. Az első földlökéskor a szuperexpresszeken működésbe lépett az automata vonatmegállító berendezés, de még így is hat katasztrófa történt. Két szerelvény

297

összeütközött, a többi kisiklott és felborult. Pillanatok alatt ezernél több ember halt meg. A fővárosban lakó, hárommillió-hétszázezer család egynegyede fedél nélkül maradt. Csak Tokióban kilencszázezer ház dőlt össze, égett le, vált a szökőár martalékává. A fővárosban és három szomszédos tartományban a megsemmisült házak száma elérte az egymillió-négyezret, így tehát mintegy hárommillió ember került az utcára. Meg kell jegyezni, hogy az első kantói földrengés idején a főváros lakosainak hetven százaléka maradt fedél nélkül. Most – arányát tekintve – kisebb volt, a kár a tűzálló anyagok alkalmazásának és a földrengésbiztos építésimódszerek fejlődésének következtében. Ennek ellenére csaknem kétmillió ember maradt fedél nélkül. Különösen az Eto és Fukagava kerület nyújtott szörnyű látványt. Mind a kettő a legutóbbi földrengéskor is a legnagyobb károkat szenvedte. Akkor is az óváros területén elpusztult hatvanezer emberből harmincnyolcezer, vagyis negyven százalék ezekből a kerületekből kerüli ki. És most is ugyanez volt a helyzet: negyven százalék, csakhogy ez most tízszer annyi áldozatot jelentett. Ha pedig ehhez hozzávesszük még azoknak a számat, akik az Edogava kerületben és a Tiba megyei Urajasu és Funaabasi városokban haltak meg, akkor kiderül, hogy az összes áldozatoknak a fele erre a térségre jutott... A veszteségek olyannyira ijesztőek voltak, hogy a kárbecslő bizottság egyik tagja elsápadva így kiáltott fel: “De hiszen ez valóságos Auschwitz!!..” A teljes kár összege tizenháromtrillió jent tett ki, vagyis a bruttó nemzeti termelési érték tíz százalékát és csaknem a felét az idei állami költségvetés összegének. A félmilliónyi termelőüzemnek az egynegyede megsemmisült. Nagy károkat szenvedett a kőolajfinomító, acélöntő, hajógyártó és energetikai ipar, ame-

298

lyeknek a negyven százaléka ebben a térségben összpontosult. Az egész japán ipari termelés tizenhét százalékát adó fővárosi üzemek hatvan százaléka megsemmisült. Japán elvesztette ipari kapacitásának egytizedét. Az összes kőolaj tartalék tíz százaléka szinte szempillantás alatt elillant. Maximális tempó mellett is öt-hat év szükséges a helyreállításhoz. Másfél évet igényel csupán az első munkafázis, a terület romtalanítása. A fedél nélkül maradt és vagyonukat elvesztett emberek hatalmas tömegei ide-oda vándoroltak az országban. A tokaidói és az új-tokaidói vasút kivételével minden vasúti fővonalon két nap múlva helyreállt a forgalom, de az összes szerelvény veszélyesen túl volt zsúfolva. A károsultak menekültek a fővárosból, szembe velük pedig a fővárosba özönlöttek azok, akiket nyugtalanított hozzátartozóik vagy családtagjaik sorsa. Sokan puszta kíváncsiságból utaztak. Az államvasutak igazgatósága kénytelen volt korlátozni a Tokióba szóló jegyek árusítását. Az országutakon rendőrjárőrök tartották fel a főváros felé robogó gépkocsikat. Bármilyen furcsa is, ezekben az egész országra nézve drámai napokban összecsapások zajlottak le a fővárosba özönlő kíváncsi tömegek és az útjuk folytatását megakadályozó hatósági közegek között. Ráadásul egyes lapok meggondolatlanul a közrend védelméért felelős személyek önkénye ellen cikkeztek. Az elemi csapás sújtotta körzetekben azonban aránylag nyugodt volt a helyzet. Ennek magyarázata elsősorban az, hogy az emberek, akiket váratlanul ért a csapás, még mindig sokkos állapotban voltak, és ezért számukra minden közömbös volt. Ezenkívül jótékony hatással volt az emberekre annak a nemzedéknek a viselkedése, amely átélte a háborús és a háború utáni évek minden baját és nyomorát. A rádió mindennap a katasztrófa újabb és újabb részleteit

299

ismertette, de az emberek nem fogták fel a csapás méretei és a velük közvetlenül vagy a szemük láttára történtek közötti összefüggést. És az arcuk egyre közömbösebbé és zárkózottabbá vált. A földrengést és a záporesőt követően kiderült az idő, és az épségben maradt városszéli kerületek lakosai jól látták, hogy a főváros belvárosában még mindig fekete füst gomolyog az ég felé. Tokió központjában pedig hihetetlen csend honolt. A földalatti vasút alagútja majdnem teljes hosszában leégett, vagy vízzel telt meg. Sok ezer holttest indult bomlásnak. A külső körgyűrű szerkezete több helyen beszakadt, a gyorsforgalmi utakon is szünetelt a forgalom. Az utcákról eltűntek a személygépkocsik, csak teherautókat, furgonokat, buszokat és furcsán elmerengő gyalogosokat lehetett látni. Úgy tűnt, hogy ebben az óriási fővárosban, amely lakosságának számát, élénk forgalmát és kusza, nyüzsgő életét tekintve első helyen állt a világon, sohase akar véget érni a végtelenül hosszú “szünnap”. Időnként egy-egy megdőlt épületről, jóllehet szélcsend volt, lassan levált egy cégtábla, vagy potyogott az ablaküveg. Tompa csattanás, csörömpölés és ismét csend... Voltak a városban olyan épületék is, amelyek nem omlottak össze, de bármely pillanatban összedőlhettek. Ezeket kötelekkel elkerítették, de többé senki sem törődött velük. Az emberek rohantak lakásaikba, hogy megmentsenek valamit. És ekkor ismét néhány földlökés történt. Különösen a harmadik napon rengett erősen a föld. Ennek az újabb földrengésnek az epicentruma a Tama-fennsík északi részén volt, erőssége pedig elérte a 6,1 fokot. A Tama-fennsík lesüllyedt húsz centimétert, a Muszasi-felföld pedig ugyanennyire megemelkedett. Ennek következtében összeomlott néhány száz épségben maradt ház, a halottak száma pedig több tízezerrel megnövekedett.

300

Negyvennyolc órával a parlament rendkívüli ülésszakának összehívása után a képviselők száma végre elérte a határozathozatalhoz szükséges létszámot. A képviselők ugyanis nem tudtak gyorsan összegyűlni. A többségük vidéken tartózkodott, és nem tudott eljutni a fővárosba. A fővárosban lakó képviselők közül pedig többen életüket vesztették, mások pedig nyomtalanul eltűntek. A főváros polgármestere súlyosan megsebesült, a helyettese látta el a polgármesteri teendőket. A rendkívüli állapot kihirdetésével és a károsultak megsegítéséről szóló törvény elfogadásával egyidejűleg a parlament törvényt hozott a második kantói földrengés következményeinek felszámolásával foglalkozó rendkívüli bizottság megalakításáról, s ebbe a bizottságba bekerültek mind a kormánypárt, mind az ellenzéki pártok képviselői. Megalakult a főváros sürgős újjáépítését intéző tanács. Tagjai: Tokió és a kárt szenvedett megyék képviselői, valamint a főváros életének helyreállítását intéző bizottság tagjai. A rendkívüli bizottság azt kérte a parlamenttől, hogy a közrend védelmét, az élelmiszer-ellátást, a fogyasztási cikkek stabil árának megállapítását és a fővárosba való utazás korlátozását illetően három hónapi teljhatalommal ruházzák fel. Széleskörűen felhasználták a karhatalmi erőket: a földrengés sújtotta kerületek megsegítésére két hadosztályt vetettek be. A város legfontosabb fő közlekedési csomópontjainak helyreállításán az építőzászlóaljakon kívül a lakosság soraiból alakult osztagok is dolgoztak, a tömegek erejét felhasználva a hiányzó gépek helyett. A sivárságot és a síri nyugalmat lassan felváltották a hétköznapok. És nyomban szembetűnt, hogy milyen nagy kárt szenvedett a gigászi város mechanizmusa. A főváros nyolcmillióra csökkent lakosságát – egyne-

301

gyede fedél nélkül maradt – az élelmiszerhiány veszélye fenyegette. A város huszonhárom régi kerületében sehogy sem sikerült helyreállítani a vízszolgáltatást. Vízhordó kocsik szállították a vizet és egy héttel a földrengás után kétszáznál több vízellátó pont működött. Felütötte fejét a gyógyszerhiány, egymillió sebesült nem jutott kórházi ágyhoz. A tokiói villanyhálózat, amely nagy teljesítményű hőerőműveinek hetven százalékát elvesztette a part menti kerületben, a csapást követő első héten csak a legfontosabb objektumokat látta el az ország különböző vidékeiről kapott energiával. A főváros sötétben élt, tereinek és utcáinak csak negyvenöt százaléka kapott villanyt. Azt is csak három óra hosszat. Amint beköszöntött az est, a sötétség hatalmas leple borította el Tokió belvárosát. Csak a középületekben égett villany, egyes helyeken az útjavító munkák helyszíne volt megvilágítva, időnként pedig a teherautók fényszórói villantak meg. A Ginza, Szindzjuku és Akaszaka kerületekben különösen sűrű és félelmetes volt a sötétség, hiszen itt nem is olyan régen még villogott, csillogott, tobzódott a szivárvány minden színében pompázó neonfény, amelyet számtalan kocsi fényszóróinak vakító sugárkévéi szabdaltak keresztülkasul. Egyes helyeken épségben maradtak a magasépületék. De a Ginza nyugati része, amely nyomban a földrengést követő hatalmas tűzvésztől porig leégett, iszonyatos látványt nyújtott. Az emberek legszívesebben behunyták a szemüket, hogy semmit se lássanak. – Most aztán befellegzett a ginzai bároknak...– mondta a rendőr járőr egyik tagja a sötét, porig égett fasorban lépkedve. – Nem olyan biztos... – felelte a másik, az idősebbik, aki szüntelenül a lába elé nézett. – Eltelik kéthárom esztendő, és minden olyan lesz, mint volt. Az

302

ember arcátlan lény. Emlékezz a szavaimra, hamarosan ismét teleépítik a várost a veszélyes épületekkel. Ahogy a szólás tartja: “A rosszat könnyű elfelejteni...” – Azt mondják, iszonyatosan sok hostess lelte itt halálát – folytatta a fiatal, és átlépett a neoncsövek megfeketedett maradványain. – Pánikba estek és kirohantak az utcára, ahol a kocsik halálra gázolták őket. Akik pedig a helyiségben maradtak, azokat még rosszabb vég várta: elevenen megégtek. Szerencsétlenek... olyan fiatalok, olyan szép lányok voltak... – Mit lehet tenni... Ezeknek a keskeny bejáratoknak meg a rengeteg lépcsőnek köszönhető, amelyek hol fel-le, hol le-fel vezettek – világította meg az idősebbik lámpájával egy bár bejáratát, amelyet a lezuhant cégtábla és egy megdőlt lámpaoszlop torlaszolt el. – Bűzlik valamli – szimatolt körül a fiatal – Bizonyára még sok hulla maradt itt... – Nemcsak itt... Már oszlásnak is indultak... Senki nem tudja, hány hulla hever még elszállítatlanul – indult tovább az idősebbik – Még jó, hogy nem nyár következik. Képzeld el, ha mindez júniusban vagy júliusban történik. Rögtön kitört volna a járvány... A kórházak amúgy is túl vannak zsúfolva sebesültekkel... – De a város elég csendes, nyugodt... – Mert az emberek még nem tértek magukhoz. De amint kissé rendbe jönnek... máris... Ugyan, mit beszélek, az izgalmak máris lángra lobbantak, zavargások kezdődtek. Nincs hol lakni, a jövőt illetően semmi remény, azt se tudják, mihez fogjanak. No persze Japán nagyon gazdag ország, de... tudod, túl jól ment a sorunk, ahogy mondani szokás, nagy lábon éltünk. Most aztán mi lesz? Várj csak, eltelik egy-két nap, és az emberek – különösen azok, akiknek gyermekeik,

303

vagy öreg szüleik, vagy sebesült hozzátartozóik vannak – elégedetlenkedni kezdenek. Aztán megjelennek a bujtogatók, különféle hírek kelnek szárnyra. Az első kantoi földrengés idején a koreaiak lázadásáról szóló rémhír már a földrengést követő napon terjedni kezdett, és mintegy fél hónapig volt forgalomban. Az eredmény: a lakosság ezernél több teljesen ártatlan koreait lincselt meg. – Mellesleg tegnap Szindzjukuban és Szibujában megöltek három fiatal fiút. – És szinte a sötétben is látszott, hogy a fiatal rendőr összehúzza a szemöldökét. – Kettő közülük egyetemista volt. Az ostobák sisakot húztak a fejükre, zászlót emeltek a magasba, és követelték, hogy a fővárosban hozzanak létre egy szabadságkerületet. A harmadik fiú hippi volt. Nézte a megdőlt épületeket, és azt mondta: “Gyönyörű!” A tömeg nyomban széttépte őket. A rendőrt, aki kiszállt a helyszínre, állandóan a hányinger környékezte, sehogy sem tudott magához térni... Ilyesmik történnek, ha elszabadulnak az indulatok. – A fiatalok egyszerűen semmit sem értenek. Sem a társadalom, sem a család nem tanítja őket. Szerencsétlenek... Résen kell lenni, különben maguk a fiatalok isszák meg a levét. Az emberek rendszerint úgy tesznek, hogy támogatják a fiatalokat, dicsérik őket: derék, okos fiúk vagytok! De ezek mind csak szavak. A valóságban pedig az idősebbekben egyre gyűlik az indulat ezekkel a meggondolatlan, nagyszájú srácokkal szemben. A jelenlegi körülmények közt ez az indulat gyűlötetté fajulhat. Működésbe lép az a bizonyos agresszív ösztön, amely azt mondják, ott szunnyad minden emberben. És elsősorban az éretlen ifjúság ellen fordul, amely “szemtelen és lázong”. – Ha most tűnne fel egy Hitler típusú alak, sok disznóságot követne el – mondta a fiatal. Az idősebbik megfordult, hogyaz arcába nézze.

304

– Hm... hát igen... – szólalt meg elgondolkozva. – Úgy látom, jól forog az eszed. Lehet, hogy Hitler-féle alak nem tűnik fel Japánban, de a jobboldaliaktól tartani kell. Mert ha erőszakos módszerekhez folyamodunk, ki tudja, mi lesz a vége... Vegyük akár a “közrend védelméről” szóló törvényt, amelyet az első kantói földrengés idején hoztak. Hányan visszaéltek vele... A fiatal rendőr zseblámpájával maga elé világított. – Itt van valaki – mondta. Egy alacsony leégett épület előtt, amelyből csak a vasváz maradt meg, egy férfi guggolt. Mellette kis bőrönd hevert. – Elnézést – érintette meg a fiatal az illető vállát. – Mi van magával? Itt veszélyes ücsörögni, bármi a fejére zuhanhat... különösen éjszaka. A férfi meg sem moccant. Jól öltözött, idős ember volt, de piszkos, őszes haja zilált. Arcán könny csorgott. – Hagyjon békén, kérem – rántotta meg kissé a vállát. – Ez az én házam, üzletem. Ott... lent... meg a feleségem, a lányom... – A felesége. – A fiatal rendőr nem tudta, mit mondjon, de aztán feltalálta magát. – Nos, leégett az üzlete, de ez még nem jelent semmit. Lehet, hogy elfutottak és elrejtőztek valahol. Itt van a közelben a Hibija-park, amelyben az eltűnteket nyilvántartó központ működik... – Nem, ők meghaltak. Én Jamanasi megyében jártam. Ma este értem ide, nagy nehézségek árán... És akkor... megpillantottam... Az oszlopok, a gerendák, minden elszenesedett. A földkupacok is... Amott meg, az alatt a feleségem lába és kimonójának alsó széle... Úgy fekszik, mint aki testével fedez valakit. Én tudom, hogy kit – a lányomat. Tizenhat éves volt. Beteg volt szegény, a szíve meg a lába... Nem

305

tudott felkelni az ágyból, aztán... A férfi kezébe temette arcát, és felzokogott. Mindene kormos és hamus volt. Kezén megalvadt a vér. Biztosan megpróbálta széthányni a torlaszt. – Én... végre... ezt az üzletet... de most minden odaveszett... – mondta a férfi szipogva. – Maga úgysem segít nekem kihúzni a feleségem és a lányom testét... Úgyhogy hagyjon békén... Itt fogok ülni... Hiszen ők egyedül vannak, körös-körül pedig romok, sötétség... Nem hagyhatom magukra őket, érti, nem hagyhatom... – Igaz, sötét van, romok mindenütt – szólalt meg most először az idősebbik rendőr. – Éppen ezért mondjuk magának, hogy ez veszélyes hely, meg aztán semmit se látni ebben a sötétségben... Kérem, álljon fel. Ha nincs hol hálnia, majd kerítünk szállást magának. Már csak éppen az hiányzik, hogy megbetegedjen. Hát szükség van erre? Gyengéden megfogta a férfi karját, és segített neki felállni. – Nagyon sok ember maradt család nélkül! Én is elvesztettem a feleségemet meg a gyermekeimet. Meg az anyámat... – folytatta az idősebbik rendőr. – A múlt háborúban pedig a bombázáskor meghalt az apám és a bátyám. Mégsem szabad elcsüggedni, ezzel semmin sem segítünk. Igaz? Ilyen nagy bajban tartanunk kell magunkat... különben... – Mi ez? – a fiatal rendőr felnézett a fekete, csillagtalan égre. – Esik! Szemerkélni kezdett az eső. Feltámadt a szél. Valahol lezuhant valami, és döngve csapódott a földhöz. A néptelen utcán vidáman gurult végig a visszhang. – Látja, mi történik itt. Elég egy kis szellő, hogy lezunanjon valami... Az idősebbik rendőr a kezénél fogva vezette a férfit, akár egy kisgyereket, s közben beszélt hozzá, mintha

306

saját magát is meg akarná győzni: – Hamarosan itt a tél... akkor még rosszabb lesz, ne hagyja hát el magát..

A központi vásárcsarnok, a sibaurai és sinagavai hűtőházak teljes megsemmisülésével megbénult a főváros friss élelmiszerekkel való ellátása. A kikötők nem tudták fogadni a hajókat, csak a szárazföldön folyhatott a teherszállítás. De a vasúti fővonalak és a fő közlekedési utak egy része is, megbénult, így hát a régieket használták teljes megterheléssel. Az eredmény: az egyik országúton egy teljes napig tartott a torlódás. Az áruszállítást nehezítette, hogy alaposan felszöktek az üzemanyagárak. Szigorú utasítás jelent meg az árellenőrzésről. Ennek ellenére az egész országban felszökött a konzervek, a fűszerek, a rizs, a kenyér, a gyógyszerek és az építőanyagok ára. A piacról eltünedezett az áru: a kereskedők és felvásárlók, főképpen azok, akik jóformán semmilyen kárt nem szenvedtek, szédületes iramban vásároltak és árultak. Születőben volt a feketepiac. Kanszai vidéke még nem tért magához a tavalyi földrengés óta, úgyhogy élelmiszerforrásként nemigen lehetett rá számítani. A sürgős áruszállítások azokból a megyékből, ahol egyébként is krónikusan emelkedtek az árak, azt eredményezték, hogy még magasabbra szökött az összes élelmiszer ára. A főváros pénzügyi és gazdasági rendszerének átmeneti zavarai ha gazdasági válságot nem okoztak is, de riadalmat keltettek a pénzügyi körökben, és csökkentették a bizalmat az anyagi értékek iránt. Mindenki világosan látta, hogy az ország az infláció küszöbén áll. Olyan hírek keringtek, hogy tönkrement az egyik legnagyobb bank központi komputere, és ez kis híján pánikot okozott.

307

Szerencsére a kormány nagy külföldi valutatartalékkal rendelkezett, és sürgősen importálhatott élelmiszereket és épitőanyagokat. Az országban különleges intézkedéseket hoztak a pénzügyi ellátással és a biztosítással kapcsolatban. Mégis úgy látszott, hogy csak két-három év múlva lehet megállítani a kezdődő inflációt. Ráadásul a pénzügyi és ipari körök igen óvatosakká váltak, mert a kormány intézkedéseiben felfedezni vélték az “ellenőrzött gazdasági élet” előjeleit. “A jelenlegi helyzet sokkal jobb, mint a háború utáni időszakban volt, különösen az olyan mutatók tekintetében, mint az ipari kapacitás és tartalékok”– jelentette ki a pénzügyminiszter. Ez a kijelentés sok vitát váltott ki. Sürgősen befagyasztották az ingatlanok adásvételét, de ennek ellenére kegyetlen harc tört ki a zúgüzletemberek és a “kormányszinten” ügyködő nagytőke között. Az üzérek és ügyeskedő üzletemberek még a romokból is megpróbáltak hasznot húzni. Az újjáépítés ürügyén törvénytelenül foglaltak, el földeket, és ideiglenes barakkokat építettek. Egyes hírek szerint e machinációk kulisszái mögött a nemzetközi tőke rejtőzött. Hirek terjedtek el arról, hogy a fővárost áttelepítik egy másik helyre, ami maga után vonta a telekárak rohamos emelkedését a fővárossal szomszédos megyékben. Jamanasi, Gumma, Totigi és Nagano megyékben az árak eleinte a háromszorosukra, majd az ötszörösükre szöktek fel.

4. Onodera, Jukinaga és Nakata végighaladt a parlament elülső udvarán, amely zsúfolva volt a lapszerkesztőségek sátraival és a televíziós társaságok közvetítőkocsijaival, majd a főkapunál felmutatták a rend-

308

őrnek az igazolványukat, és elindultak a pénzügyminisztérium felé. A kormányhivatalok, amelyek a központban, a Nagata-tjo és a Kaszamigaszeki utcákon összpontosultak, jóformán egyáltalán nem szenvedtek kárt, csupán egyes régi épületek falai repedeztek meg, és néhány helyen beszakadt az úttest és a járda. Az Oucsi-jama domb nyugodtan zöldellt a tiszta, őszi égről élénken tüző nap alatt. A Csijoda kerületben arra a térségre zúdult a fő csapás, ahol a Jurjaku-tó és a Kanda utca húzódott: Ha futó pillantást vetett az ember erről a dombról lefelé, úgy tűnt, hogy az Oteimati, Hibija és Marunouti kerület ugyanolyan, mint volt, megmaradt a magasépüleknek az a sora, amelyet a szem már megszokott, csak Jume-no-sima fölött füstölgött még mindig a tűzvész maradványa. De kissé figyelmesebb vizsgálódással észre lehetett venni, hogy minden magas épületn feketén ásít az ablakok helye. Az ablaküveg fő hiánycikk lett. Az utcákon mindenfelé táblák figyelmeztettek. “Óvatosan! Vigyázzanak a fejükre!” Egyes helyeken ideiglenes tetőket szereltek a járdák fölé. Ennek ellenére a gyalogjárók súlyos sérüléseket szenvedtek a lepotyogó ablaküvegektől. Felszökött az ára az olyan furcsa, első pillantásra nem kelendőnek látszó áruknak, mint például a plasztiksisak. Most az emberek, mielőtt kiléptek volna az utcára, úgy vették fel a sisakot, mint azelőt a kalapot. – Fura látvány! – mosolygott keserűen Nakata az odalent mozgó sárga, fehér, piros sisakok láttán. Mintha Tokió minden lakosa épitőmunkássá vedlett volna. Vagy az egyetemisták vonultak volna ki tüntetni, elvégre sisakban szoktak kivonulni... – Nos, mit csináljunk? – kérdezte Onodera. – Nézzünk be a miniszterelnök kabinetirodájába? Hátha ott találjuk Jamadzakit? – Benézünk-e vagy sem, ott találjuk-e Jamadzakit

309

vagy sem, a D-tervet akkor is biztosan felfüggesztik... – Jukinaga reménytelenül legyintett. – Most nincs erre idő. Minden hivatalban nagy a zűrzavar. Ez érthető is: sürgős intéznivalók meg effélék. – Akkor is nézzünk be – mondta Nakata. – Hátha érkezett a Joszinóról valami jelentés. Befordultak a sarkon, és nekiütköztek a szembe vélük ballagó Jamadzakinak. Az amúgy is alacsony ember mintha összébbment volna. Ezek alatt a napok alatt mintha az egész ember összeszáradt és megöregedett volna. Borostás arca beestett, karikás volt a szeme, arcán a fáradtság ólomszínű máza. – Á-á... – Jamadzaki rájuk emelte kialudt, tompa tekintetét. – Hát Tadokoro-szenszej? – Még mindig makacsul várakozik a parlamentben – felelte Onodera. – Pedig semmi értélme! Bármeddig vár is, még a titkárt sem tudja elcsípni. Mondtuk neki: úgysem sikerül találkoznia a kormányfővel. De meg sem akarja hallgatni az embert. – Már a tizedik napja járunk oda... – vont vállat Nakata. – Egyébként meglett már Jaszukava? Jamadzuki tekintetével végigsorjázta őket, majd alig észrevehetően bólintott. – Honnan került elő? – kérdezte Onodera türelmetlenül. – Ép, egészséges?! – Véletlenül benéztem az itigajai karhatalmi alakulathoz, és a segélyhelyen találtam Jaszukavát. Sebesülése jelentékten, de... bizonyos ideig munkaképtelen lesz... – Jamadzaki ujjával a homlokán körözött. – Itt, a baj nála. Amnézia. De még csak nem is a sokktól, hanem a súlyos fej sérüléstől. – El kellene hozni onnan! – mondta Odnodera. – Nem lehet! Elvesztette az emlékezőtehetségét, egy kissé meghibbant. A személyzetnél hagytam hozzátartozóinak a címét. Biztosan értesítik őket. Jaszukava ter-

310

mészetesen a barátunk... De mit kezdtük volna vele, ha kihozom onnan? Dolgozni nem tud... Gondoljátok csak meg, most minden kórház tömve van sebesültekkel és félnótásokkal. Még szerencse, hogy a hadsereg segélyhelyére került. Ez bizony igaz, futott át Onodera agyán és amikor eszébe jutott Jaszukava kisfiúsan kerekded arca, belesajgott a szíve. Minden kórház valóban zsúfolt volt, a sebesülteket az első osztályú szállodák luxusszobáiban helyezték el. Azokat pedig, akiket sürgősen meg kellett operálni, helikoptereken más tartományokba szállították. – Menjünk be az épületbe? – kérdezte Nakata. – Fáradtnak látszol... – No igen. Hiszen az itigajai villamosmegállótól idáig gyalog jöttem... – Jamadzaki szomorú tekintetet vetett poros, félretaposott cipőjére. – A vonatokon nagy a tolongás, valóságos lidércnyomás. Hiszen a földalattinak csak a harminc százalékát állították helyre, taxi meg kevés van, az egész fővárosban mindössze hétezer kocsi dolgozik. Mit gondoltok, menynyit kérnek a taxisok Itigajától a belvárosig négyezer jent! – Hogy áll a városban az állami vasútvonalak helyreállítása? – kérdezte Jukinaga, – Hiszen már két hét telt el a földrengés óta. – Azt hiszem, egyelőre a hetven százalékát állították helyre... – felelte Onodera. – A legnagyobb kárt az Otjnomidzu és Suidobasi, valamint a Tokió és Jokohama közt húzódó vonalak szenvedték. – Most már sajnálhatjuk, hogy megszüntették a villamosközlekedést – mosolygott Jamadzaki. – Az ember szeszélyes lény! Persze most már késő bánat, de a villamos akkor is igen megbízható közlekedési eszköz! A miniszterelnöki kabinetiroda, épületében nagy

311

volt a nyüzsgés, a folyosókon embertömegek futkostak ide-oda. Onoderáék keresztülvágtak az emberáradaton a D-terv munkatársainak különszobája felé. Nakata megkérdezte Jamadzakitól: – Az öreggel sikerült felvenni a kapcsolatot? – Nagynehezen – dörmögte az. – Hakonéban van. Azt mondják, hogy a földrengés idején is ott tartózkodott. Tegnap az egyik alkalmazottja meglátogatott a kjódói lakásomon. Kunieda pedig most az öregnél van, odautazott hozzá. – Nagyszerű! Akkor Tadokoro, professzornak nem is kell beszélni a miniszterelnökkel, jobb, ha az öreg szól neki... – Bárhogy legyen is, a D-tervvel bizonyos ideig úgysem fogunk foglalkozni – mondta Jamadzaki, és megfogta az ajtó kilincsét. – Ez a zűrzavar egyhamar nem ül el. Ha meg véget ér, úgyis csinálunk valamit. Hiszen ha mégis bekövetkezik az bizonyos dolog... az nem egyhamar lesz, igaz? Úgy öt év múlva, nem előbb... – Hogy is mondjam csak... – felelte nyugodt hangon Nakata. – A Takacukival végzett kutatások során szerzett adatok egészen felületes elemzése szerint a minimális idő két év. – Két év?! – Jamadzakinak tátva maradt a szája. – Ez... ez komoly? – Már mondtam, a felületes elemzés szerint. Ez a minimális érték. – De hiszen... – Jamadzaki zavartan nézett rájuk. – Nem hiszem, képtelen vagyok elhinni! Elvégre én is tanultam egy és mást ez alatt az idő alatt, foglalkoztatott a dolog... A legutóbbi földrengéskor is hatalmas energia szabadult fel. Szerintem ez lélegzethez juttathat minket... Vagy talán tévedek? Jukinaga-szenszej... – Beszéljük ezt meg a szobában – mondta Onodera.

312

A szoba, amelyet a miniszterelnök utasítására a D-tervcsoporttal való kapcsolattartás céljaira jelöltek ki, nem volt nagy. A berendezése egyszerű íróasztalokból és székekből, egy irattartó szekrényből, egy vasszekrényből, egy ősrégi kanapéból, két fotelból és egy folyóirattartó asztakából állt. Ha öt ember gyűlt össze benne, nyomban szűknek bizonyult. Kívülről az ajtón nem függött semmilyen tábla. Megígérték, hogy kapnak még két ügyintéző munkatársat, de egyelőre hírük-hamvuk sem volt. A kívülállók közül jóformán senki nem lépett ide be, legfeljebb a kabinetfőnöknek a szomszéd szobában dolgozó titkára nézett be néha. De Jukinagán és Jamadzakin kívül még a csoport tagjai sem jártak itt szinte soha. Most viszont, hogy a haradzsukui iroda használhatatlanná vált, csak ez a szobájuk maradt, itt tárolták hát az értékes anyagokat és dokumentumokat. – A nagy kapkodásban elvették a városi telefonunkat, nagyon kellemetlen. – Jamadzaki állával az asztal felé bökött. – Még teával sem tudlak megkínálni benneteket. Kértek vizet? – Ugyan már – mosolygott Nakata. – Inkább azon gondolkozz, hogyan léphetnénk érintkezésbe az öreggel Hakonéban. Illetve, találj valami ürügyet, hogy felkereshessük. – De honnan veszünk kocsit? Megint takarékoskodnak a benzinnel. Meg aztán a telefonvonalaknak is csak a hatvan százalékát állították helyre. – És Jamadzaki nehézkesen leült a székre. – Tegnap este betörtek a szomszédomhoz... – Nem aludtad ki magad? ... – Onodera nagyot ásított. – Én is, fáradt vagyok. – Hogyan is tudtam volna kialudni magam! Jelenleg két család lakik nálam: a rokonaim és az ismerőseim. A kicsik minden éjszaka bömbölnek, félelmük-

313

ben... Tele vannak rettegéssel, hiszen valóban oly félelmetes volt az egész... Jamadzaki fáradtan végigsimított arcán. Onodera olyan furcsán, csodálkozva nézett rá, mint aki nem ismer rá. Ki ez a kiszikkadt, összeaszott ember? Még nem is olyan rég tehetséges, sikeres tisztviselő volt. Most pedig megöregedett, végtelenül kimerült családapa. A családosak mind türelmes és szomorú emberek, gondolta Onodera keserűen. Könnyű neki. De a vele egykorú férfiak többsége, akárcsak Jamadzuki, végtelenül türelmes, halálosan kimerült családapa. Lelkiismeretesen, erejük megfeszítésével dolgoznak, eltartják feleségüket és gyerekeiket, figyelemmel kísérik fiaik és leányaik tanulását, nevelését az első elemitől az egyetem elvégzéséig, szűk lakásokban szoronganak, sok mindenről lemondanak, visszafojtják minden szenvedélyüket, mert felelősséget éreznek a családjukért, mert úgy kell irányítaniuk a családjuk életét, hogy az ne kerüljön ellentmondásba a társadalommal. – Azt hiszem, Kataoka egész családja elpusztult... – mondta Nakata. – Hiszen a lakásuk a Tamati utcában volt. Jamadzaki abbahagyta arcának törlését. – Van egy cigarettátok? – kérdezte. Onodera némán feléje nyújtotta dobozát. Jamadzaki rágyújtott, majd nagy erővel fújtaki a füstöt, mintha minden levegőt ki akarna ereszteni a tüdejéből. – Há-át, igen, bármit mondjanak is, a földrengés bizony szörnyű tragédia... – És összehúzta szemöldökét. – Óriási csapás Japánra nézve. – De mennyire – felelte Nakata. – Ám... – Én viszont elvesztettem a hitemet... – Jamadzaki kinézett az ablakon. – Hát az valóban bekövetkezhet? Én még ennek a földrengésnek a méreteit is iszonyatosnak találom. Az meg... elképzelhetetlen... Olyan

314

változások, amelyeknek a nagysága százszorosan túlszárnyalja a mostani földrengést... Nem, nem... ez a földrengés meggyőzött engem arról, hogy szó sem lehet ilyesmiről. Nagyon valószínű, hogy ez az egész a hibbant agyú öreg tudós fantazmagóriája... – Minden bizonnyal sokan hiszik ezt – mondta Nakata. – Köztük tudósok is. Nekem pedig, ellenkezően; erősödik a meggyőződésem, hogy az bekövetkezik. És teljesen más jelegű lesz, mint a mostani földrengés. Olyan változások mennek majd végbe a földkéregben, amilyenekről még fogalmunk sincs. Természetesen lesznek földrengések is, mint másodlagos jelenségek. De az igazi változások az alatt a réteg alatt mennek majd végbe, amelyben a földrengések zajlanak le. – Nem tudom elhinni... – mondta szórakozottan Jamadzaki. – Valóban?! Jukinaga-szenszej, feleljen... Jukinaga csak alig észrevehetően bólintott, arca kifürkészhetetlen volt. – És akkor... mi történik? Hiszen... a japánok százmilliónyian vannak... az üzemek, a házak... – Véleményem szerint a legrosszabb esetben a zöme elpusztul – felelte Nakata. – Mert az emberek túlnyomó többsége nem hiszi el. Kételkednek majd... Ha szerencsénk van, semmi különösen szörnyű dolog nem történik... Akkor viszont mi nem visszük el szárazon, nekünk esnek a nagykutyák, mániákus bolondoknak, szélhámosoknak kiáltanak ki bennünket. Bíróság elé állítanak azzal a váddal, hogy pánikkeltő híreket terjesztettünk, és elherdáltuk az állam pénzét. Néhány politikust velünk együtt vonnak felelősségre. Azt hiszem, hogy ők ezt tudják, és ha segítenek is nekünk, már előre felkészültek erre a végkifejletre. De a politikusok minden bizonnyal ravaszabbak lesznek nálunk, és valahogy majd kimásznak a slamasztikából. De még ha bíróság elé állnak is, már előre megegyeznek, ki segít majd később rajtuk azért, mert vállalták az

315

“áldozat” szerepét. Nekünk viszont nem lesz semmilyen támaszunk. Belőlünk mindennél, könnyebb bűnbakot csinálni. Lehet, hogy még agyon is vernek. Meglincselnek. Ha viszont az a dolog valóban bekövetkezik – míg rágódnak rajta, amíg hitetlenkednek és vitatkoznak – , a helyzet egyre rosszabbodni fog – aztán beköszönt a pillanatat, amikor már semmilyen intézkedés nem segít. És akkor jön az igazi katasztrófa: sok millió ember pusztul el... – Nakata, maga nihilista! – jegyezte meg halkan Jamadzaki. – Miért? Én optimista vagyok. Ha működni kezd a számunkra teljesen vagy majdnem ismeretlen kiegyensúlyozó erő, és az a dolog nem következik be, vagy ha mégis, de kisméretű lesz, a társadalom nyugodtan széttéphet, szétmarcangolhat engem, örökre kitilthatnak Japánból... Mindent vállalok, mindent! Ráadásul még gratulálok is a társadalomnak és annak az országnak, amelyet Japánnak hívnak! Egyelőre pedig az a véleményem, hogy abból a feltevésből kiindulva kell dolgoznunk, hogy az bekövetkezik, és akkor talán a mi munkánk legalább egy morzsányi hasznot hoz, legalább egy vagy két százalékkal csökkenti a feltételezett veszteséget. Ennyi az egész. Egy százalék az nagyon sok. Egy százalék – egymillió szívünkhöz közel álló japán ember. Akik megmenekülnek... Nem, abban az esetben, ha igazunk lesz, nem leszünk hősök. Hiszen akkor itt elszabadul a pokol. Aztán mi értelme lenne a pokolban azzal dicsekedni, hogy jóslatunk igaznak bizonyult! – Nekem feleségem, gyermekeim vannak... – mondta rekedt hangon Jamadzaki, és elnyomta cigarettáját a hamutartóban. – Nem tudom, ki hogyan... de ha az ember a családjára gondol... De jó volna a családot jóval előtte külföldre küldeni... Jóllehet ez most, az adott helyzetben bizonyára...

316

Jamadzaki leemelte a telefonkagylót, és sokáig várta a választ, aztán bemondta a számot. – Csak harminc perc múlva kapcsolják Hakonét – mondta és letette a kagylót. – Nem, én valóban képtelen vagyok... egyszerűen nem tudom elhinni. – Mi most elemezzük az összes lehetséges variációt; modelleket készítünk a különböző eltérések figyelembevételével. Már nem sok kell ahhoz, hogy jóval pontosabban jósolhassunk – mondta Jukinaga. – Ha csak egy parányival több adatunk lenne... már... – Ennek ellenére nem lehet előre megjósolni, hogy az mikor következik be – ellenkezett Nakata. – Valóban bekövetkezik-e, miként megy végbe, milyen méretű lesz... Abszolút pontosan nem lehet előre megmondani, bármennyi adatot gyűjtenénk is össze. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy pontosítsuk a várható jelenség valószínűségét... Ebben az “igen - nem” játékban én – az ösztönömre hallgatva – az “igen”-re szavazok, és boldog leszek, ha vesztek. – És az ösztöne nem szokta cserbenhagyni? – Száz eset közül ötvenben nem. De én nagy tétben játszom mindig, tehát ha az ösztönöm cserbenhagy, rémes bukás következik. Jamadzaki elmosolyodott, aztán felkelt az asztal mellől. – Jó lenne kihozni Tadokoro professzort a parlamentből. Kocsit majd szerzek valahogy. Becsapok valakit, és elviszem az autóját. Benzinjegy nélkül... – mondta Jamadzaki, és az ajtó felé menet még hozzátette: – Ha lebukom, fegyelmivel bocsátanak el az állásomból. – Nakata-szan, maga nőtlen? – kérdezte Jukinaga halkan. – Nem, nős vagyok. Gyerekeim, igaz, nincsenek... – Nem aggasztja a felesége sorsa?

317

– Most Európában szórakozik... – Nakata váratlanul erőltetetten felkacagott. – Ne akarják, hogy butaságokra, gondoljak... – Külön élnek? – Ugyan már! Honnan veszi? Sőt szerelmes vagyok a feleségembe, ő meg énbelém... – Nakata egy pillana– tra zavartan elhallgatott. – Gyakran megfordul a fejemben, hogy mint nős embernek szabad volt-e belevágnom olyan dologba, amely kellemetlenségeken kívül semmi jót nem ígér. A feleségem gazdag, sőt nagyon gazdag családból származik, apja híres tudós. Én nem nőttem fel ilyen pompában, de jól éltünk. Szóval éhen halni nem fogunk. Mindez azt diktálja, hogy nemcsak szabad, de kötelességem is ezzel a dologgal foglalkozni. – Szóval így áll a helyzet... – mondta Onodera. – De maga bizony valóban nihilista. – Lehet – felelte egyszerűen Nakata, – Néha már magam is kételkedem abban, hogy valóban szeretem-e Japánt, a japánokat. De szeretni és megmenteni – két különböző dolog. Jelen esetben még ha nem szeretném is a japánokat, akkor is minden erőmet latba vetném, hogy megmentsem őket... Igen... még akkor is, ha saját életemmel kell fizetnem érte.

A Hakonéba vezető összes út valamelyest megsérült. A leggyakrabban ferde földcsuszamlások éktelenítették a talajt. Ezeket minduntalan kerülgetni kellett. Aztán rengeteg volt a kocsi, úgyhogy alig több mint tíz kilométeres sebességgel haladtak. Éjfél után érkeztek meg Hakonéba. Hakone is alaposan megsérült. A Tonoszava kerületben sűrűn láttak félig leomlott épületeket, egyes helyeken nem volt villany. Ennek ellenére a szállodák és kempingek zsúfolva voltak kanagavai és tokiói

318

menekültek kel. A külső körgyűrű egyes helyeken beomlott, és járhatatlanná vált, számos helyen csupán egyirányú volt a forgalom. Az Ubakóból a Kodzsiri-toge dombtetőre vezető útról alig észrevehető magánút kanyarodott a cédruspagonyba. Amikor a kocsi felkapaszkodott a cuduzuraorei magaslat tetejére, máris feltűnt a sövénnyel körülvett földszintes ház. A sofőr megállította a kocsit a keresztgerendás kapu előtt, majd néhány szót mondott a kaputelefonba, és a távirányítású ajtó kinyílt. A kertben nagy halomban hevert a megsárgult avar, valószínűleg szándékosan hagyták ott. Egy “oribe” stílusú kőlámpa feküdt közte, a mohán mély nyomokat hagyott a ledőlt oszlop. Tehát itt is megérezték a földlökéseket. Az öreg egyedül üldögélt egy tíz tatami nagyságú szobában, és a padlóba ágyazott hősugárzó mellett melegedett. Alacsony, lila atlasztámlájú széken ült. Kimonót viselt, amelyre sötétbarna steppelt mellényt húzott. Nyaka fehér flanellsállal volt körültekerve. A görnyedt öregember nagyon kicsinek tűnt. Félig lehunyt szemhéja fölött bozontos, fehér szemöldök ívelt. Az öreg mintha szunyókált volna. Nem lehetett tudni, észrevette-e, hogy a vendégek, élükön Tadokoro professzorral, helyet foglaltak a szódzsi mellett, igaz, a feje kissé megrezdült. – Hát akármit mondjanak is, Hakone az Hakone, hideg van! A professzor ezt nagyon hangosan mondta, egyáltalán nem törődve a körülményekkel. Rendetlenül felhúzott zoknijában végigcsoszogott a tatamin. Egy rövid, korához képest túl szerény kimonót viselő leány bevezette őket a szobába, és leültette a hősugárzó körül. Sűrű haját tarkóján kontyban viselte. Nagy szeme volt, arcán halvány nyoma sem látszott a kozmetikának, ajkát keményen összezárta, ami ma-

319

kacsságra vallott. De amikor elmosolyodott, s kivillant szabályos fogsora, arca meglepően naivvá vált. – Magukat is megrázta kissé a föld – mondta Tadokoro professzor, az öreg háta mögött levő tokono-mát nézegetve. A sárral betapasztott falon az ősi japán cédrus törzséből ácsolt oszlop mellett repedés húzódott. Lent a fekete perszimónfa padlón homokszemcsék hevertek. Jukinaga a tokonó-mán függő, a déli iskola stílusában festett képet nézegetve, így szólt: – Tanomura Tiokunju alkotása? – Jó szeme van – kuncogott fel halkan az öreg. – De ez hamisítvány. Méghozzá jól sikerült. Szereted a déli iskola festményeit? Hát Tesszaját? – Nem, nem nagyon... – dadogta Jukinaga. – Tényleg? Én sem szeretem valami nagyon. Az én korombelieket bosszantják az efféle festmények. A leány teát szolgált fel, kecsesen lépegetve fehér tabiba bújtatott apró lábával. A nó színház táncóráin tanítják az effajta járást, gondolta Jukinaga. A felszolgált csészékben nem tea volt, hanem valami másfajta ital, amelyben barnás növények úszkáltak. Orchidea, állapította meg Onodera, miután kortyolt az italból. A csészéből felszálló gőzön keresztül a trópusi bambuszvázában pompázó vérpiros virágot nézte. – És... – köhintett halkan az öreg. – Nos, mi várható, Tadokoro-szan? – Há-át... – hajolt előre Tadokoro professzor. – Tokió nem érdekel. Már sokat és sok embertől hallottam a róla. – Természetesen! – itta ki egy hajtásra a professzor az orchidea szirmaiból készült teát. – A következtetésem változatlan. A sokkal pontosabb vélemény megalkotásához... sokkal szélesebb körű vizsgálatokat kell elvégezni, több tudóst kell bevonni... A kérdés csak

320

az, hogy miként. És hogyan adjuk be ezt a kormánynak... az öreg göcsörtös kezében meg-megrezdült a fajanszcsésze, amely láthatóan a kézműipar remeke volt. Nem lehetett tudni, hová néz mélyen ülő szeme. Vagy akár egy kisgyermek – gondtalanul nézi a csészében nesztelenül remegő teát, vagy gondolataiba merült, és a világon mindenről megfeledkezett. Odakint zúgtak a fák. S ezen a zúgáson áthallatszott a hegy – földrengés óta tartó – tompa moraja, amely olyan volt, mint egy alvó fenevad morgása. – A jelenlegi szakaszban – szólalt meg váratlanul Nakata – ezzel a létszámmal tovább folytatni a munkánkat lehetetlen. Vagyis természetesen mi még ezzel a létszámmal is folytatjuk a munkát... De ... az emberek... azt akarom mondani, hogy amikor az a bizonyos nap már közel lesz, sok ember kezd sejteni valamit, hiszen addigra már különféle óvintézkedéseket fognak tenni... De az biztos, hogy szinte senki sem hiszi majd el... Az pedig... az a bizonyos dolog... akkor következik be, amikor be kell következnie... Az öreg kezében még mindig remegett a csésze. Ráncos nyaka kissé megrándult, alig hallható köhögés hallatszott fel. Minden szem a lassú táncot járó csészére szegeződött. Az öreg keze egyszer csak megmerevedett, a csésze halkan koppant az asztalon, és mozdulatlanná vált. A ráncos kéz eltűnt az asztal alatt, és valamit megnyomott. Valahol a ház belsejében alig észrevehetően meglódult a levegő. – Tadokoro-szan – emelte fel a fejét az öreg, és kissé oldalra fordította. – Észrevette ezt a magányos virágot? Tadokoro felpillantott. A tokono-ma mellett polcok voltak a falba ágyazva. A polcokat elválasztó oszlopon lógó tökvázában egy szál élénkpiros virág

321

pompázott, amelynek szárán kétoldalt egy-egy sötétzöld levél, nőtt. – Úgy látom, hogy kamélia vabiszuke... – dörmögte Tadokoro professzor. – Úgy van, helyes. Egy bokor az ősszel hirtelen kinyílt, mintha megbolondult volna. Tadokoro-szan, az az érzésem, hogy a természet Japánban az utóbbi időben mindenütt megbolondult. Lehet, hogy a tudós szempontjából ebben nincs semmi különös. De én, aki száz esztendőt éltem le ebben a természetben, azt gondolom, hogy a fű, a fák, a madarak, a rovarok, a halak megijedtek valamitől és... Halk léptek csosszantak a folyosón, majd a szódzsi előtt megálltak.. – Hivatni méltóztatott? – hangzott fel odakint. – Hanae – mondta az öreg – , húzza félre a szódzsit és az üvegezett ajtót is. Teljesen. – De... – tágult kerekre a leány szeme. – Odakint nagyon hűvös van. – Nem baj. Nyissa csak ki... A leány csörömpölve húzta félre a szódzsit. A hakonei őszi este hideg levegője csapott be a szobába, amelyben csupán egy hősugárzó szolgáltatta a meleget. Behallatszott a tücskök cirpelése és a cédrusliget zúgása. Odalent, a fák között az Aszinoko-tó vize látszott. A tizenhetedik éjszakája világító hold már elég magasan járt. Vakító hideg fénye megtört a tó vizének apró fodrain. Holdfényben fürdő csúcsaikkal mint fekete paravánok magasodtak a hakonei hegyek. – Tadokoro-szan – csendült fel váratlan erővel az öreg hangja vendégei háta mögött, akik a világon mindenről megfeledkezve, a fájdalmasan szép látványban gyönyörködtek. – Nézze csak! Jól nézze meg ezeket a japán hegyeket, tavakat. Japán nagy ország. Kétezer-hétszáz kilométer hosszan nyúlik el, csupa

322

nagy és kis sziget, hegy, s rajtuk százmillió ember él. Még most is azt állítja, hogy Japán, ezek a nagy szigetek eltűnnek a víz alatt? Valóban még most is hisz abban, hogy mindezt a közeljövőben egyszer csak elnyeli a tenger örvénye? – Én... – és a professzor hangja olyan volt, mint egy nyögés. – Sajnos, hiszek benne. A legutóbbi kutatások csak megerősítették hitemet. Onodera megborzadt. És nemcsak a minden pórusát átjáró hidegtől. Nézte a holdfényben fürdő hegycsúcsokat, a bővizű fekete tavat, amelynek felszínén a holdfény sok millió csillogó szilánkra tört szét, és furcsa érzés kerítette hatalmába. Valóban a víz alá merülnek ezek a szigetek, a hatalmas hegyekkel, erdőkkel, tavakkal, városokkal és e városokban élő emberekkel együtt? – Rendben van – hallatszott az öreg hangja. – Csak ezt akartam hallani. Hanae, becsukhatja. Onodera, aki szüntelenül a szemfájdítóan ragyogó holdat nézte, összehúzta a szemöldökét. Úgy látta, mintha a hold hajszálponosan kirajzolódó körvonala hirtelen megrezdült, majd kettévált volna. A tücsökcirpelés elnémult. A szél elült, a fák levelei nem susogtak. Halotti csend volt. S ekkor a fekete fákon túl éleset kiáltott, az esti fecske. Nyomban utána, mintha megijedtek volna valamitől, felcsiripeltek az éjszaka vak és tehetetlen madarai. Messze lent, a tó túlsó partján felvonítottak és ugattak a kutyá, kukorékoltak a kakasok. – Kezdődik... – jegyezte meg Tadokoro profeszszor. Be sem fejezte a mondatot, amikor körös-körül minden: a közeli pagony, a távoli hegyek felzúgtak. Dobpergésszerűen ropogtak a cserepek, csikorogtak a gerendák és oszlopok, aztán felnyögött az egész ház.

323

Elaludt a villany. Bútorok zuhantak le, vakolat hullott a falakról, a padlóra zuhant valami. A leány ijedten felsikított... – Semmi vész. Egy lökés, amely kissé megemeli a lesüllyedt Nidzava-hegytömböt... Semmi vész... – hangzott fel Tadokoro professzor nyugodt hangja. – A földkéregben végbemenő változás, amelyről beszéltem, egészen más jellegű. No persze, amikor bekövetkezik, földrengések, vulkánkitörések és robbanások követik majd. A földrengés hamar véget ért. A sötétbe borult szobában némán ülő társaság tekintete ismét a ragyogó holdfényben fürdő Aszinoko-tóra szegeződött, amely olyan nyugodt volt, mintha semmi sem történt volna. A hold egyre feljebb úszott az égen, fénye a tatamira hullott. – Nakata-kun... Így hívják?... Fiatalember, maga az imént mondott valamit... – hallatszott a sötétben az öreg hangja. – Igen... – felelte– Nakata. – Van legalább valamilyen általános elképzelése arról, hogy mi a teendő a következő szakaszban? – Igen, van – felelte Nakata nyugodt hangon. – Pontosabban, van bizonyos elképzelésem... Mégpedig arról, hogy mit, hogyan és milyen sorrendben kell sürgősen tenni. – Nagyszerű. Sürgősen állítsa hát össze a tervet. Aztán kellene valaki, aki holnap Kiotóba utazik... Jó volna, ha ketten utaznának. Kiotóban lakik egy fiatal tudós, Fukuhara. Műveit olvasva, komoly embernek látszik. Igazi tudós. Át kell adni neki a levelemet, megmagyarázni neki mindent és felkérni az együttműködésre. Holnap majd megmondom, milyen ürügygyel kereshetik fel. A tokiói tudósokat mindig az jellemezte, hogy nem tudták átgondolni és megoldani a hosszú időszakokat felölelő problémákat. A mának

324

élnek. Az ilyen problémák megoldására a legalkalmasabbak a kiotói tudósok... – Fukuhara... – mondta Jukinaga. – A civilizáció összehasonlító történetével foglalkozik. Régóta ismeri? – Soha nem találkoztam vele – köhögött fel ismét tompán az öreg. – De váltottunk néhány levelet Azt hiszem, meg fog érteni minket... A szomszéd szobából fény hatolt át a fuszuma résén. A lány egyósdi gyertyatartót hozott be. – Jaj! – borult el a lány arca. – A vabiszuke... A padlón az apró kamélia hevert, akár egy vérfolt a gyertya sárga fénykörében.

Reggel. Onodera és a hajnalban váratlanul betoppanó Kunieda Kiotóba indult az öreg levelével. Az új Tokió-Oszaka vasúti fővonal csak Szidzoukától keletre üzemelt. Legalább három óra kellett ahhoz, hogy Szidzuokából eljussanak Új-Oszakába. Minden vonal iszonyúan túl volt terhelve, a vonatok tömve utasokkal. Az utasok még az első osztályú kupékban is a folyosókon ültek és álltak. Onodera a kupé fülledt zsúfolt folyosóján szorongott. Amikor a vonat a Tenrju-gava folyó fölött robogott, eszébe jutott tavalyi találkozása Góval a Jaeszuguti pályaudvar várótermében. Akkor kezdődött minden. Aztán Gó meghalt épp ennek a Tenrju-gavának a felső folyásánál. Eleinte gyilkosságra gyanakodtak, de csak baleset volt, amely öngyilkosságra vallott. Aztán megtalálták Gó feljegyzéseit. Amikor Onodera összehasonlította a feljegyzéseket Gónak azzal a levelével, amelyet neki írt, amidőn ő a Bonin-szigeteken tartózkodott, lényeges dologra jött rá. Barátja rendkívül

325

pontos számitásokat végzett, és megdöbbentő felfedezést tett: a szupervasutat nem lehet megépíteni. Ha ezt világgá kürtöli, bolonddá nyilvánítják. Rendkívül kötelességtudó ember lévén, sokat gyötrődött. Az eredmény: álmatlanság, teljes kimerülés, állandó idegesség, ingerültség. Egy éjjel a rögeszméjétől gyötörve elindult a folyó felső folyásához, a veszélyes övezetbe, ahol halálos baleset érte, amely nem következik be, ha nyugodt az élete. Góban éppen hogy csak feltámadt a sejtelem, gondolta Onodera, de amikor a tények alapján elkészítette a modellt, valami teljesen elképzelhetetlen, hihetetlen dolog tárult fel előtte, amelynek még a gondolata is elviselhetetlen volt a számára... Georg Cantor öngyilkos lett, amikor megalkotta a halmazelméletet. Thüring önkezével, vetett véget életének, amikor bebizonyította az “univerzális Thüring-készülék” elméleti lehetőségét. Az ember “természetes, logikus következtetéseinek” van bizonyos határa. Előfordul, hogy az ész túlfeszített húrja egyszer csak csengve elpattan. Most meg ő, Onodera, Kiotóba utazik, ahol nemrég még a barátaival Gót emlegették, ahol azon vitatkoztak, hogy gyilkosság vagy öngyilkosság okozta-e a halálát. A szíve fájdalmasan összeszorult. Igen, ott ültek akkor a Kamagava fölé kinyúló teraszon. És egyszer csak felmorajlott, táncolni kezdett a föld. Aztán ő eltűnt, úgy intézte, hogy “nyoma se maradjon”. Mennyi idő is telt el azóta? Akkor még eszébe se jutott, hogy Japán létét veszély fenyegeti, hogy bevonják abba a munkába, amellyel jelenleg foglalkozik. És aztán? Most azon kevesek közé tartozik, akiknek tudomásuk van a Japán jövőjéről szóló legtitkosabb adatokról. A titok és a várható katasztrófa tudata mérhetetlen súlyként nehezedik rá. De hát mi lehet az?! – kiáltotta egy hang Onodera belsejében. Aztán letörölte arcáról a verítéket. Végül is mi az?

326

Kiotót a tavalyi földrengés után szinte teljesen újjáépítették. De az egész város komor és sivár volt. Gion és Bonto-tjo utcái, amelyek azelőtt a vidám Kiotó csillogó szimbólumainak számítottak, roppant szomorú látványt nyújtottak. Élettelennek tűnt a lakótömbökkel sűrűn beépített alsóváros is. Amikor csengettek Fukuharának Kiotó északi részében levő lakásán, a házigazdát otthon találták. Már második napja nem hagyta el otthonát, mert rosszul érezte magát. A tudós köntösben fogadta a vendégeit. Fekete hajában egyetlen ősz hajszál sem volt, arca kimondottan gyermeki arc, jóllehet azt beszélték, hogy túlvan az ötvenen. Vannak arcok, amelyek nem árulják el az életkort. Fukuhara többször is elolvasta az öreg levelét, majd lehajtott fejjel hallgatta Onoderát és Kuniedát, akik részletesen ecsetelték a helyzetet, majd megrázta a fejét, és csupán egyetlen szót mondott: – Rettenetes. Nyomban elhagyta a szalont. Eltelt harminc perc, majd egy óra, de a tudós még mindig nem tért vissza. Onoderáék megunták a várakozást, és megkérdezték a szolgálót. – A szenszej az emeleten méltóztatik pihenni – felelte a szolgáló. – Micsoda emberek ezek a kiotói tudósok! – morogta halkan Kunieda. – Majmoknak tartják az embereket. Két komoly tokiói férfiú keresi fel igen fontos ügyben, ő meg csak annyit mond, hogy “rettenetes”, és lefekszik aludni.

327