A MAGYARUL EDDIG MEGJELENT SHADOWRUN REGÉNYEK: Carl Sargent & Marc Gascoigne: Véres utcák Carl Sargent & Marc Gascoigne: Fekete Madonna Carl Sargent & Marc Gascoigne: Nosferatu Robert N. Charrette: Sose kezdj sárkánnyal Robert N. Charrette: Jól válaszd meg az ellenségeidet Robert N. Charrette: Keresd a magad igazát Robert N. Charrette: Sose bízz tündében Nigel D. Findley: LX-IR Nigel D. Findley: Árnyjáték Nigel D. Findley: Magányos farkas Nigel D. Findley: A nap háza Mel Odom: Fejvadászok Mel Odom: Hajtóvadászat Mel Odom: A múlt csapdájában Nyx Smith: Elsötétedés Nyx Smith: Csíkos vadász Nyx Smith: Ki őzi a vadászt? Jak Koke: Üres éter Jak Koke: Idegen lelkek (Sárkányszív I.) Jak Koke: Krómba zárva (Sárkányszív II.) Jak Koke: Minden határon túl (Sárkányszív III.) Lisa Smedman: Pszichotróp Lisa Smedman: A Lucifer–játszma Lisa Smedman: Véres sport Christopher Kubasik: Átváltozva Tom Dowd: Vakító fény Robin Mash: Cyberkommandó Caroline Spector: Végtelen világok Stephen Kenson: Technobábel Stephen Kenson: Keresztutak Stephen Kenson: Ragnarok Stephen Kenson: Lángoló idı Stephen Kenson: Született vadász Stephen Kenson: Mérgek könyve Robert N. Charrette: Jogos kárpótlás Michael A. Stackpole: Farkas és Holló A még megrendelhetı könyvek listája a könyv végén található.
S T E P H E N K E N S O N
BEHOLDER KIADÓ BUDAPEST, 2007 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Stephen Kettson: FALLEN ANGELS Copyright © 2006, WK GAMES All rights reserved. Fordította: Gábor Emma Hungárián translation © 2007, Beholder Kft. Borítófestmény: Marc Sasso
ISSN 1218–7585 ISBN 978 963 8428 42 4 Kiadja a Beholder Kft. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134 Felelıs kiadó: Tihor Miklós Felelıs szerkesztı: Dani Zoltán Korrektor: Lexa Klára, Ragályiné Karlovitz Kinga Borítóterv: Dikó István Tördelés: Dikó István Készítette az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató Készült 2007–ben.
Barátaimnak; szüleimnek, George–nak és Lynn–nek; mindenekfelett pedig Christophernek.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ha valaki arra vállalkozik, hogy a Shadowrun Hatodik Világáról írjon, óriások vállára kapaszkodhat. İszinte hálával tartozom Mike Mulvihillnek a bizalomért és az útmutatásért, Sharon Turner Mulvihillnek a közremőködésért és az értı szerkesztésért, valamint Bob Charrette–nek, Tom Dowdnak, Paul Hume–nak és Jordán Weismannak, hogy elkezdték ezt az egészet, és mindannyian a maguk módján hozzájárultak a dicsıséges és életteli Hatodik Világ kialakulásához. Nélkülük ez a könyv nem létezhetne, én magam pedig elestem volna attól a remek szórakozástól, melyet a történet megírása jelentett.
ELİHANG Tir Tairngire sötét erdeitıl még a tündék is tartottak, és nem is alaptalanul. Az a hír járta, hogy a vidék hegyei között rémületes lények tanyáznak. 2011-ben, az Ébredés idején veszedelmes, zabolázhatatlan mágikus erık szabadultak el, és a barátságos ligetek helyén ısi legendák elfeledettnek hitt világa elevenedett meg. Ettıl kezdve aki csak tehette, elkerülte a vadont. Az Ígéret Földjének lakói mindenkinél jobban tisztában voltak vele, milyen szeszélyes és kiszámíthatatlan tud lenni a mágia, úgyhogy inkább békén hagyták a mélységes völgyeket és a ködbe burkolózó hegycsúcsokat. Ezért is esett a választás aznap éjszaka éppen erre a helyre: a mindentıl távol esı vad erdıség a lehetı legjobban megfelelt a feladat végrehajtására. Ez azonban Mustangot távolról sem nyugtatta meg. A nı egy sziklás lejtın várakozott a hegyoldalon, a minden irányban messze elnyúló vadont és a fogyó hold elıtt kavargó rongyos szélő felhıket kémlelte, és igyekezett nem gondolni arra, mi történik éppen a közelében fekvı barlang mélyén. A bömbölı szél elszabadult hajtincseket fújt az arcába. Borzongva hajtotta fel gallérját. A ballisztikus páncélzatot fedı szintibır általában tökéletesen megfelelı öltözék volt, de ebben a helyzetben jól jött volna valami melegebb holmi. Felhúzta a cipzárt, amennyire tudta, és még jobban megszorította kis automata pisztolyát. Ekkor hirtelen apró neszre lett figyelmes, és mintha szeme sarkából moccanni látott volna valamit. Villámgyors mozdulattal elırelendítette fegyverét. A lézer célzófény halovány vöröse egy darabig a sötétséget pásztázta, aztán megállapodott egy meglepı közelségben felbukkanó homályos alakon.
– Csak nyugi! – szólalt meg ekkor az árnyék. Mustang leeresztette a fegyvert, de azért úgy tartotta, hogy bármikor újra elıkaphassa. – Muszáj neked mindig így sompolyognod? – fakadt ki, miközben hunyorogva nézett a sötétségbe. – Bocs, a megszokás. – A férfi már közvetlenül Mustang háta mögül beszélt. – Amikor már képtelen leszek észrevétlen maradni, akkor tudni fogom, hogy itt az ideje a visszavonulásnak. Mustang a fejét ingatta. – Nem tudom, nincs-e már most itt az ideje – mondta halkan. – Nem tetszik ez nekem, Silk. A férfi Mustang vállára tette a kezét. – Nem lesz semmi baj – nyugtatgatta. – Már nincs sok hátra. Ha Marc végzett, azonnal elhúzzuk innen a csíkot. Bárcsak már a hátam mögött tudhatnám ezt a rohadt helyet! – Én… nem is tudom. – Mustang mélyet lélegzett, és lassan engedte ki a levegıt. – Az biztos, hogy nem az a mesebeli tündérország, de mégis valahogy… varázslatos hely. - Már annak, aki hegyes füllel született – szögezte le Silk. – Én legalábbis valahogy nem éreztem a portiandi nyomornegyedek megkapó varázsát, vagy te igen? A nı a fejét rázta. – Persze, de mégis… valami van itt a levegıben. – Nem vagy te egy kicsit elfogult a tündékkel szemben? – incselkedett Silk. Mustang elmosolyodott. Az biztos, hogy ezentúl már mindig más szemmel fogja nézni Tir Tairngire-t és a tündéket. Egyáltalán, az egész élete meg fog változni – már persze ha egyáltalán túlélik ezt a kis kalandot. Silk, a lány aggódó arckifejezését látva, gyengéden megszorította a vállát. – Ne félj, nem lesz semmi baja. Tudja, mit csinál. Legalábbis azt hiszi, gondolta Mustang, miközben Silk felé fordult. – Nem is ez aggaszt. A férfi komoran bólintott. – Tudom én. Ne aggódj, már a nı is alig várja, hogy elhúzhasson innét.
– Gondolod? Én ebben nem lennék olyan biztos. – Tudod, hogy szükségünk volt rá. – Nem. Csak megkönnyítette a dolgunkat – ellenkezett Mustang. – Jó, akkor megkönnyítette a dolgunkat. Mióta okoz az neked problémát, ha a könnyebbik megoldást választjuk? – Amióta olyanokkal is lepaktálunk, akikben nem bízom. – Hát, ilyen az élet az árnyak világában – kedélyeskedett Silk. – Bízhatunk egyáltalán valakiben? Mustang átnézett a férfi válla fölött. A barlang bejárata mellett, a hegy mindkét oldalán komor sziklák ırködtek. – Valamelyikünknek ott kellene lennie. Silk elgondolkodva rázta a fejét. – Én is így érzem. De az biztos, hogy csak elvonnánk Marc figyelmét. Jobb, ha nem zavarunk egy varázslót munka közben. – Miért nem inkább én vagyok mellette? – tette fel a kérdést Mustang. – Vagy te? – Mert nem akar veszélybe sodorni téged. Bennem meg nem bízik. Persze, végül is nem vagyok tünde, ráadásul… – Silk látta, hogy Mustang szúrósan néz rá, és inkább így folytatta: – Azt hiszem, féltékeny rám… a konkurenciát látja bennem. Tudom, tudom – tette hozzá, mielıtt a lány közbeszólhatott volna –, ez hülyeség; de ı nem így látja. Egyszerően jók vagyunk együtt, és ezt könnyő félreérteni. Mustang már oda se figyelt. Álmodozó tekintettel nézett a barlang bejárata felé. – Szereted ıt, ugye? – zökkentette ki Silk a gondolataiból. Mustangot ez az egyszerő mondat úgy érte, mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna a nyakába. – Igen… szeretem. Most elıször ismerte be egy másik ember elıtt, hogy ez a küldetés számára mást jelent, mint a többi. Ezután már semmi nem mehet úgy, mint azelıtt. Mustang újra a barlang felé nézett. – Silk… – suttogta, mire a férfi hátrafordult. Lüktetı vörösarany fény áradt a barlangból. A sugárzás egyre erısödött, mintha a nap ma tévedésbıl a barlangban kelt volna fel. A világosság kiömlött a hegyoldalra is, és a környezı hegyek az egyre hangosabban zengı
varázsszavakat visszhangozták, amelyek mintha a fénnyel együtt áradtak volna ki a barlangból. Silknek még éppen sikerült Mustangot elkapnia, aki elkezdett a fény és hang irányába rohanni. A lány dühösen rángatta a karját. – Nem avatkozhatunk közbe! – kiáltotta rekedten Silk. – Megmondta, hogy maradjunk itt, bármi is történik! Mustang abbahagyta a küzdelmet, és dermedten állt. A kántálás elhallgatott, de a fény még az eddiginél is erısebben ragyogott, most már egyenletes sugárzással. – De hát ezt a fényt mérföldekrıl látni! – Mérföldekre nincs senki – vetette ellen Silk. – És a járırök? – makacskodott Mustang. – Mire ideérnek, mi már messze járunk. Higgadj már le! Mustang felsóhajtott. Egyszerre mintha minden ereje elszállt volna. – Persze, igazad van. Csak szeretnék már túl lenni ezen. – Mit fogsz tenni, ha vége lesz? A lány elgondolkozott. – Még nem tudom. Elıször is attól függ, mik a tervei a cégnek. – Silk bólintott. Elsısorban mindig a cég akarata számított. – Ha bármiben segíthetek… – A férfi elharapta a mondatot, és mindketten a hirtelen felcsapó lobbanás felé kapták a fejüket. Ugyanekkor egy sötét alak rajzolódott ki a barlang bejáratánál, és rohanvást elindult az erdı vonala felé. – Aerwin! – üvöltött fel Silk, de a karcsú alak megállás nélkül futott tovább. – Marc! – sikoltotta Mustang, és a barlang irányába vetette magát. Silk egy pillanatra megtorpant: féltette a lányt a rá váró látványtól. De a következı másodpercben már rohant is a lejtın lefelé menekülı nı után. Aerwinnek jókora elınye volt, de a sziklás hegyoldalon még neki is lassítania kellett. Silk most hálát adott a beültetett optikáért, amely megsokszorozta elıtte a felhı mögé bújt hold halvány fényét, így könnyedén ki tudta kerülni az akadályokat, és világosan látta a távoli fekete sziluettet is, amint fut elıtte az éjszakában. Silk, miközben tovább fokozta a tempót, átvágott bal felé egy alacsonyabb hegygerincen, és átvetette magát az ormon. Esés közben kapta el a nıt. Összegabalyodva, elszabadult kövek záporában gurultak le a lejtın.
Aerwin nagy nehezen talpra állt, de Silknek sikerült újra elgáncsolnia. A nı arrébb gördült, és Silk is hagyta, hogy a lendülete néhány lépésre a másik irányba vigye. Egyszerre kaptak a fegyverükhöz, de a férfi – a gerincoszlopába épített optikai processzornak köszönhetıen – egy másodperccel gyorsabb volt. Elırántotta a fegyvert; a nı sápadt arcán élénkpiros pötty jelent meg. A tünde sima bıre szinte gyöngyházfényben ragyogott a holdsugárban. – Inkább ne – mordult rá Silk, mire Aerwin lassan felemelte a kezét a pisztolyról. – Ott maradsz! – tette még hozzá, miközben feltápászkodott, persze ügyelve arra, hogy a piros pont semmiképp ne mozduljon el. A nı farkasszemet nézett vele; akkor sem hunyorgott, amikor a lézer egyenesen a szemébe világított. – Mi a franc folyik itt? – kérdezte Silk, bár sajnos nagyon is tudta a választ. – Átvágtál minket, mi? Csapda volt az egész. De miért? – Kössünk alkut – szólalt meg a nı, mire Silk ujja megrándult a ravaszon. De visszafogta magát; elıször ki kell derítenie, mi történt. – Fogd be! – mordult rá a tündére –, nincs több alku. Óriási hiba volt megbízni benned, de ne félj, még egyszer nem fordul elı. Megint megkérdezem: miért? Aerwin némán és mozdulatlanul állt. Ekkor azonban Silk – mesterségesen élesített látásának köszönhetıen – észrevette, hogy valami megcsillan a szők fekete nadrág egyik zsebében. Egy sebtében összecsavart aranylánc kis darabkája volt az, amely a küzdelem hevében kicsúszott a helyérıl. A tünde azonnal követte Silk pillantását, de akkorra a férfi már elıreugrott, hogy megragadja a szabadon fityegı láncszemeket, és a pillanat töredéke alatt kirántotta a láncot Aerwin zsebébıl. A lánc végén egy jádébıl faragott, sárkányt formázó amulett lógott. – Ez Marcé – állapította meg Silk, miközben jeges tekintetét a tündére szegezte. – Hát ezért vertél át minket? – És még csak most jön a java – suttogta Aerwin gyilkos mosollyal. Ekkor hirtelen vakító fény árasztotta el az éjszakai égboltot. Szerencsére Silk optikája azonnal alkalmazkodott a változáshoz, de még így is káprázott a szeme, miközben a fény forrását kereste. Egy rúgás – és a pisztoly kirepült a férfi kezébıl. Az amulettet szerencsére sikerült idıben megszorítania. Miközben a tünde elırántotta
a pisztolyát, Silk oldalra vetette magát. Nem tudott hova menekülni, a kopár hegyoldal nem nyújtott fedezéket. A sötét ruhás nı felemelte a fegyvert, és Silk tudta, hogy ebbıl a távolságból nagyon is könnyő préda neki. Volt már alkalma megfigyelni, hogy Aerwin ennél sokkal távolabbi célpontot is képes eltalálni. A lövés, amely eldördült, mégsem a tünde pisztolyából származott, hanem valahonnan fentrıl. Aerwin hátrahıkölt. Silk a hang irányába fordult, és meglátta Mustangot, aki tılük vagy tizenöt méterre állt. A lány arcán pokoli elszántság tükrözıdött, miközben elindult feléjük a lejtın. Silk most már látta azt is, hogy a fény a fölöttük körözı helikopterbıl jön, amely a hegyoldalt pásztázza. – Dobják el a fegyvert! – dübörgött az angol nyelvő felszólítás. – Dobják el a fegyvert! Kezeket a tarkóra! A következı pillanatfoszlányban Aerwin felmérte a terepet: Silk a földön, Mustang egyre közelebb, a helikopter nemsokára újra erre fordul. A tünde tétovázás nélkül a fák irányába lendült. Silk látta, hogy bal karját mereven tartja, de ez alig lassította a mozgását. Mustang abban a pillanatban ért Silk mellé, amikor annak végre sikerült feltornásznia magát. – Jól vagy? – Megvagyok – válaszolt a férfi. – Tőnjünk innen! – Megırültél? Még elkaphatjuk! – Mustang el is indult Aerwin után, de Silk elkapta a karját. – Nem lehet – mondta. – Csapdába csalt minket. Itt néhány perc múlva nyüzsögni fognak a tiri járırök. El kell tőnnünk innen! – De hát ez a nı… – Mustang hangja elcsuklott. – Tudom! – szakította félbe a férfi. – Hidd el, Stang, semmit sem tehetünk! Azonnal el kell tőnnünk innen! Mustang arcán végigcsorogtak a könnyek. Ránézett Silkre, és vett egy nagy levegıt. Egy pillanatra a férfi azt hitte, hogy neki fog esni, vagy kiabálni kezd, hogy azonnal menjenek Aerwin után. De Mustang csak reszketeg hangon sóhajtott egyet. – Igen – mondta. – Menjünk. Amikor a helikopter újra átpásztázta a területet, a sötét alakokat már elnyelte a föld. Nem maradt ott más, csak magasan a hegy ormán a barlang mélyén pislákoló narancsvörös fény, a vadon és a rémalakokkal teli éjszaka.
1 Kellan Colt a bellevue-i céges irodaház magas drótkerítése mellett kuporgott. Alakja szinte beleolvadt a halogénlámpák fénykörén kívül esı árnyékba. Feszültségmérıjét a fémhálóhoz érintve óvatosan megvizsgálta a kerítést. Nem volt feszültség alatt. Igaz, nem is utalt erre semmilyen jelzés, de a cégek gyakran megengedték maguknak azt az apró figyelmetlenséget, hogy a potenciális behatolókat ne figyelmeztessék az efféle veszélyekre, így hát nem ártott mindent ellenırizni. A lány felpillantott a drótháló tetején végigvezetett szögesdrótra: nem éppen a legkifinomultabb technika, de annak, aki egyedül dolgozik, azért kihívást jelent. Márpedig Kellan megszokta, hogy magára van utalva. Mióta csak anyja egyedül hagyta á nagynénjével, akinek többet számított egy pohár ital vagy egy jóféle mőérzet, mint a családja, a lány magáról gondoskodott. Megtanulta, hogy elıször mindig a maga érdekét nézze. Ez különösen érvényesnek bizonyult akkor, amikor már az árnyak között, a „rendes", „megbecsült" társadalom hézagaiban élt és dolgozott. Magányos volt már a nagynénje mellett is; azután amint lehetett, belevetette magát Kansas City árnyai közé, és továbbra is egyedül élt. Akikkel együtt dolgozott, rendszerint ugyanolyan, helyüket keresı kispályás árnyvadászok voltak, mint ı; de mindenkinek éppen elég volt a maga baja. Nemsokára aztán megkapta azt a rejtélyes csomagot, benne a vadászfelszereléssel, az amulettel, amelyet azóta is viselt, és a következı üzenettel: „Ez az anyádé volt. Gondoltam, örülnél neki." Se magyarázat, se aláírás. A bélyegrıl kiderült, hogy a csomagot a Seattle Metroplexumban adták fel, és ennyi. Így hát Kellan a maradék pénzén felkerekedett Seattle-be, és persze ott is egyedül volt, legalábbis az elsı idıkben. Aztán találkozott ezzelazzal az árnyak között, és kiépítette a maga kapcsolatrendszerét. De azért mindig szem elıtt tartotta, hogy elsı az óvatosság. Hamarosan megtudta, hogy van tehetsége a mágiához, és elkezdett leckéket venni Lothantól, a troll mágustól. Egyszer vele is összekapott, amikor
megtudta, hogy Lothan nem mondta el senkinek – neki sem – a teljes igazságot az egyik vadászat kapcsán. Pedig az árnyak világában ez nagyon is természetes: senki nem játszik nyílt kártyákkal, hacsak nem feltétlenül muszáj, és mindenki szereti maga szervezni a dolgait. Egyszóval mindenki csak a maga érdekét nézi. Még ha csapatmunkáról van is szó, lényegében akkor is mindenki egyedül dolgozik. Mint ahogy most Kellan is. Ez már csak így van, gondolta; ez a dolgok rendje. A magány különleges képességeket hozhat elı. Kellan észrevette, hogy ha megszakítja a kapcsolatot a külvilággal, akkor könnyebben megy a varázslás. Erre az érzésre támaszkodott most is, miközben a Lothantól tanult varázsszavakat mormolta, és körülötte egyre kavargott a mana, a mágikus erı. A fény lassan hajlongani, görbülni kezdett, az árnyak új alakot öltöttek. Mire az utolsó szavak is elnémultak, Kellan alakja eltőnt szem elıl. Elıvette a zsebhidegvágót a combjára szíjazott tartóból. Amennyire kicsi, annyira éles volt a gyémánt monoszálas szerszám: némán és gyorsan nyisszantotta át a kerítés fémszemeit, mintha csak pókhálót szaggatna. Kellan pár pillanat alatt kivágott egy akkora nyílást, amelyen már át tudott férni; átmászott a lyukon, és már bent is volt. Ha a terület biztonsági rendszerérıl beszerzett információi helytállóak, gyorsan kell cselekednie. Rápillantott a kesztyőjén halványan foszforeszkáló kronométerre, amelyet elızıleg összehangolt az ellenırzések idıpontjaival – remélhetıleg pontosan sikerült, mert ha nem, akkor biztosan elkapják. Varázslattal ugyan elkerülheti a közvetlen lebukást, de az ipari kamerák infravörös sugarai ellen nem sokat tehet. Kellan megbízója ebben az esetben természetesen azonnal letagadná, hogy valaha is ismerte a lányt, s ez nem is lenne nehéz, hiszen Kellan nem tudhatta pontosan, kinek dolgozik. Az árnyak között mindenki ragaszkodott az inkognitójához. A lány türelmetlenül számolta a másodperceket… most! Elrugaszkodott a kerítés mellıl, és elindult az épület oldala felé, amilyen halkan csak tudott, és amilyen gyorsan csak mert. A felszerelés szorosan rá volt kötözve; a csendet csak a puha talpú bakancs halk surrogása törte meg. Amikor elérte a falat, nekitámaszkodott a hővös köveknek, és kicsit kifújta magát. Ellenırizte az idıt: néhány másodperce még maradt is. De most jön csak a neheze.
Lassan elindult a fal mentén. Az épület tervrajza alapján megtalálta az oldalbejáratot, egy szabványos acél tőzvédelmi ajtót. Az ajtó mellett halvány piros fény világította meg a mágneszárat. Kellan megállt a kártyaleolvasó elıtt, és az egyik zsebébıl elıvett egy álkulcsot. Ügyes kis eszköz volt ez: a mőanyag kártyába ágyazott áramkör egy apró konzollal állt összeköttetésben. Kellan bedugta a kártyát a nyílásba, mire a konzol mőködésbe lépett. Kézenfekvı megoldásnak tőnt volna, hogy a kártya segítségével megzavarja a mágneszár mőködését, de mivel a biztonsági rendszer szinte biztosan lefuttat idınként egy ellenırzı programot, ennek nem sok értelme lenne. Ehelyett hagyni kell, hogy a kártya végigfusson a lehetséges kombinációkon, és bízni benne, hogy belátható idın belül rátalál a helyes variációra. Ellenkezı esetben ki kell találni valami mást, vagy ha minden kötél szakad, le kell fújni az egész vadászatot. Csendben múltak a másodpercek, a kis képernyın követhetetlen gyorsasággal villantak fel a számok egymás után. Kellan idegei pattanásig feszültek. Tekintete ide-oda cikázott, hogy bármilyen veszélyforrást azonnal kiszőrhessen. Az idı elviselhetetlen lassúsággal telt, Kellan pedig lélegezni is alig mert. Egyszer csak a villódzás megszőnt. A leolvasó felett zöldre váltott a lámpa, és halkan kattant a zár. Kellan megkönnyebbülten fújta ki a levegıt. Óvatosan megfogta az ajtó szélét kesztyős kezével; éppen csak annyira nyitotta ki, hogy beférjen a résen, aztán halkan becsukta maga után. A folyosót foszforeszkáló villanykörték tejfehér derengése világította meg. Éjszakára csak minden másodikat hagyták égve, hogy kevesebb energia menjen veszendıbe. Az üres, egyforma falak semmiféle eligazítást nem nyújtottak. Kellannek persze ez nem jelentett akadályt: tudta, mit keres. Elindult egyenesen a csarnok másik vége felé, belépett egy másik terembe, majd jobbra fordult. Ebben a pillanatban egy kék egyenruhás törp lépett a helyiségbe. Kellannek egy pillanatra elállt a szívverése – aztán rájött, hogy a biztonsági ır számára ı ugyanolyan láthatatlan, mint a kinti kameráknak. A törp divat szerinti hosszú fonott copfot és nagy szakállt viselı ır hegyes füle mögött megvillant a torokmikrofon vége, a
csípıjén pedig egy méretes pisztoly fityegett. Becsukta az ajtót maga mögött, és körülnézett a csarnokban. Egyenesen… Egyenesen Kellanre nézett. A francba! gondolta Kellan, miközben a törp a fegyverére tette a kezét, és hangosan felkiáltott: – Behatoló a keleti kapunál! Mire az ır elırántotta a pisztolyát, már Kellan kezében is ott volt egy rövid fémpálca. Egy csuklómozdulatára a pálca méter hosszúságúra nyílt, a végébıl kék szikrák pattogtak elı. Beledöfte a törp karjába, mire az fájdalmasan felkiáltott, és kiejtette bénult kezébıl a fegyvert; majd megtántorodott, és megszorította a karját azon a helyen, ahol a kábítóbot eltalálta. Kellan egy percet sem tétovázott: azonnal odavágott még egyet a bottal az ır mellkasára. Újabb pattogás hallatszott, a levegıben ózonszag terjengett. A törp hanyatt esett, és remegı izmokkal feküdt a földön. Ugyanebben a pillanatban az egész épületben felvijjogtak a szirénák. Kellan otthagyta az ırt, és visszafutott az elıcsarnok felé. Teljes erejébıl nekirohant az ajtónak, de azonnal vissza is pattant róla. – Au… – tapogatta fájós vállát. Hát persze, az épület riadókészültségben van, az ajtó bezárult. Elıkapta a mágneszár-nyitót, és beindította a „hatástalanítás" funkciót. Már nincs értelme az óvatoskodásnak. A biztonsági zár kinyílt, Kellan egy rúgással kitárta az ajtót, és az udvaron keresztül rohanni kezdett a kerítésen vágott rés felé. Már vagy félúton járt, amikor fülsiketítı géppuskaropogás hallatszott, és golyók szántották fel a betont tıle alig néhány lépésnyire; egyenruhás biztonsági ırök közeledtek felé. – Állj! – kiáltotta egyikük. Kellan látta, hogy ketten is infravörös szemüveggel vannak felszerelkezve. A harmadiknak vagy beültetett termikus optikája volt, vagy csak egyszerően a társaira hagyatkozott, amikor a célpontot kereste. Csak érje el a kerítést, és akkor még megmenekülhet… Hátra se fordult, futott tovább. – Állj! – ismételte az ır, és további puskaropogással adott nagyobb nyomatékot a szavainak. Kellannek már csak egy ugrás hiányzott, hogy elérje a kerítést, amikor hirtelen hasító fájdalmat érzett a gerince tövében, és összeesett. Akaratlanul felkiáltott. Francba!
Letépte a fejérıl az elektródahálót, és a sarokba vágta. A fájdalom a hátában azonnal múlni kezdett, amint a mőérzetimpulzusok megszőntek. Körülötte elenyészett a céges irodaépület udvara. Újra saját kis lakása nappalijában találta magát, fényes nappal, a kanapéján fekve. A kanapé melletti széken egy nı ült. – Gratulálok – szólt szárazon. – Meghaltál. – Nem értem – dühöngött Kellan, a csalódottságtól remegı hangon. Felkapta a mellette várakozó csavaros üveget, és ivott egy jó nagy kortyot a szőrt vízbıl, miután megforgatta a folyadékot kiszáradt szájában. – A láthatatlanság varázsom… – Teljességgel hatástalan, ha olyan metahumánnal állsz szemben, aki termografikus látással rendelkezik, mint ahogy egy törp is – fojtotta belé a szót a másik. – Aha. Erre nem gondoltam. Bocs, Midnight. Lássuk még egyszer – nyúlt a hálóért Kellan. – Ennyi éppen elég volt mára – állította le Midnight. – Egyébként is sok feladatunk van még – veregette meg az ölében fekvı zsebszámítógépet. Kellan felsóhajtott. Midnight órái talán még Lothanéinál is nehezebbek voltak. Lothan és Midnight egyébként is teljesen különbözıek: az elıbbi akkora öntudattal rendelkezik, mint egy archológia, és mindennél jobban imádja a saját hangját hallani; míg az utóbbi keveset szól, de a vesékbe lát. Midnight soha nem szépítgeti a tényeket; ı mindig pontosan elmondja, mit csinált Kellan rosszul. És mindig igaza is van. Midnight, Lothannal ellentétben, nem törekedett arra, hogy Kellan maga találja ki, hogyan kell egy-egy feladatot megoldani. A tanácsokat és javaslatokat ugyanolyan nyíltan és célratörıen osztogatta, mint a kritikát, és a dicsérettel sem fukarkodott, ha a lány valamit jól csinált. A mostani szimuláció értékelése is ebben a szellemben zajlott: Midnight a maga nyers és ıszinte stílusában pontosan elmondta, mit és hol csinált Kellan rosszul, de azt sem hallgatta el, mikor oldott meg ügyesen egyegy helyzetet. A lány figyelmesen hallgatta Midnight szavait. A nı ismerte a betörés minden csínját–bínját, ezt csinálta már… igazából Kellan nem is tudta pontosan, mióta. Midnight alig beszélt a múltjárói; ez nem is volt
szokás árnyvadász-körökben. Annyi bizonyos, hogy olyan elismertségre tett szert, amilyet nem lehet egykét ügyesebb akcióval kivívni. Úgy tőnt, hogy maga Lothan is, aki pedig már öreg róka volt a szakmában, régrıl ismerte ıt. A tündékrıl pedig nehezen állapítható meg, mennyi idısek, így aztán Midnight ugyanannyira lehetett néhány évvel idısebb Kellannél, mint Lothannal egykorú, vagy akár nála is öregebb. – Ismerned kell a korlátaidat – mondta éppen Midnight. – Hasznos dolog a mágia, de nem helyettesítheti sem az alapos felkészülést, sem a jó öreg lopakodást, sem az óvatosságot. Bármikor kerülhetsz olyan helyzetbe, amikor a mágiának nem tudod hasznát venni. Kellan bólintott. – Lehet, hogy van olyan láthatatlanság varázs is, ami kivédi a termografikus látást. Majd megkérdezem Lothant… – Nem érted a lényeget, Kellan – szakította félbe Midnight. – Ebben az esetben nem a mágiát kell erısíteni, hanem jobb helyzetfelismerésre van szükség, és minden eshetıségre elıre fel kell készülni. Ebben a feladatban számításba kellett volna venni annak a lehetıségét, hogy észrevesznek. Így is lett, és téged váratlanul ért a dolog. A mágia elbizakodottá tett. Kellan leforrázott tekintetét látva a tünde mosolyogva vállat vont. – Emiatt ne aggódj. Sok mindent nagyon is ügyesen csináltál. Sokat fejlıdtél, amióta együtt dolgozunk. Édesanyád biztosan büszke lenne rád. Kellan arca anyja említésére egy pillanatra felragyogott, aztán vágyakozó arckifejezés jelent meg rajta. – Gondolod? Midnight bólintott. – Egészen biztos – mondta határozottan. – Nagyon hasonlítasz rá. Annak pedig különösen örülök, hogy most talán visszafizethetek neki valamit mindabból, amit tıle tanultam. – Bárcsak itt lenne ı is – sóhajtott Kellan. – Legalább azt tudnám, mi történt vele. – Hát igen – mondta együttérzıen Midnight. – Megértelek. Kellan újra csak az anyjára gondolt, akit alig ismerhetett; aki, miután rábízta ıt alkoholista nagynénjére, csak hébe–hóba bukkant fel náluk, és akkor sem maradt sokáig. Kellannek ez mindig fájt, bár most már tudta: azért kellett így lennie, mert anyja vadász volt, és törvényen kívüli életet élt.
Így hát nem tölthetett el sok idıt egy helyen, és nem hurcolhatott magával egy kisgyereket. De azért amikor csak tudott, küldött pénzt, és írt néhány sort Kellannek. Egy napon aztán nem jött több pénz és üzenet, és a látogatások is abbamaradtak. Magyarázat sehonnan sem érkezett, és a nagynéni se mondott semmit. Viszont egyre nehezebben viselte a terhet, amelyet Kellan nevelése rótt rá, és minden lehetséges alkalmat meg is ragadott, hogy ezt éreztesse a lánnyal. Amikor Kellan megtudta, hogy Midnight együtt dolgozott az anyjával – egészen pontosan, hogy tıle tanulta az árnyvadászat fortélyait –, úgy érezte, végre nemcsak az a néhány rá hagyott tárgy köti össze vele. Eleinte reménykedett benne, hogy Midnighttól megtud valamit arról, mi történt az anyjával, de aztán kiderült, hogy ı sem hallott felıle évek óta. – Hát jó – sóhajtott Kellan. – Hadd próbáljam meg még egyszer. Miután Midnight távozott, Kellan fáradtan bújt be az ágyba, hogy aludjon pár órát. Álmában újra a gyakorlat helyszínén találta magát. Óvatosan megközelítette a kerítést, rést vágott rajta, és észrevétlenül besurrant az udvarra. Leguggolt a biztonsági ajtó mellé, és végigfuttatta a lehetséges kódkombinációkat. Az ajtó halkan kattant. Ragyogó fény áradt ki a résen, és végigömlött az udvar homályán. Kellan egyszerre érezte, hogy a nyakában viselt amulett felforrósodik, és remegni kezd. Úgy érezte, valaki hívja az ajtó túloldaláról. – Kellan… Kellan… Szinte önkívületben tépte fel az ajtót. A szeme elé kapta a karját, mert odabent vakítóan ragyogott a fény. Mintha csak közvetlenül a napba nézett volna. Mintha valaki állt volna vele szemben; hunyorogva próbálta kivenni az alakját. – Kellan… – szólalt meg újra a hang. Férfihangnak tőnt; Kellan nem ismerte fel. – Gyere ide! – kérte kedvesen a hang. – Kellan… – szólalt meg valaki más is Kellan háta mögött, mire a lány megpördült. A fény élesen kirajzolta alakját az ajtó keretében. A mögötte álló nı egy pisztolyt szegezett a gyomrának.
– Gratulálok – mondta szárazon. – Meghaltál. Nagyot dördült a pisztoly, és Kellan felriadt álmából.
2 – Lothan, mit tudsz az álmokról? – kérdezte Kellan, miközben nagy gonddal szimbólumokat rajzolt fel Lothan alagsori rítustermében a frissen mosott padlóra. A troll varázsló felpillantott könyvébıl, és felvonta busa ısz szemöldökét. A vászonkötéső kötet mulatságosan aprónak tőnt hatalmas kezében. – Az álmokról? – kérdezett vissza. – Mire gondolsz? – Hát, hogy… jelentenek-e valamit? – Nos, az attól függ, hogy mit jelent a jelentés, hogy úgy mondjam – dörmögte Lothan. Letette a könyvet a munkaasztalra, hogy teljes figyelmét a problémának szentelhesse. Az asztalon a könyv mellett különbözı kristályok, nejlonzacskókban színes porok, további könyvek és mindenféle kacatok hevertek. – A jelentés maga sem egyszerő fogalom – kezdte a mágus, és Kellan szinte érezte, ahogy átkapcsol „kinyilatkoztató üzemmódba", ahogy közös barátjuk és munkatársuk, Jackie szokta emlegetni ezt a fajta viselkedést. Gyakran elıfordult ez, ha Lothan valamilyen magyarázatba fogott. – Az álmok gyakran rendelkeznek pszichologikus jelentéstartalommal. Ezek a jelentések a psziché rejtett archetípusainak a megtestesülései. Mármost ezek a szimbólumok és archetípusok sokszor bírnak mágikus jelentéssel… – Mint például a látomások? Lothan a közbeszólás hallatán megköszörülte a torkát, és méltatlankodó arcot vágott. – Azt nem mondanám – felelte. – Az álmok jelképisége többnyire az asztrális síkéhoz hasonló, és itt elsısorban a metasíkokra kell gondolnunk. Az álmok képi világának pontos megértése ennélfogva igen hasznos lehet a tanuló számára a metasíkbeli utazások és hasonlók jobb megértése szempontjából. – Vagyis az álmok nem mutatják meg a jövıt? Úgy értem, még a mi álmaink sem?
– Semmi jel nem utal arra, hogy a felébredtek álmai nagyobb jelentıséggel bírnának, mint a világiaké – rázta meg Lothan szarvakkal ékes fejét. – Bár számos népi és városi legenda hisz ebben, mindmáig nem találtak semmiféle valóban megbízható mágikus módszert a jövı kifürkészésére – akár álom útján, akár máshogy, legalábbis néhány másodpercen túl – a tényleges megbízhatóság bármilyen fokán. Mindez a valószínőség tudományával áll összefüggésben, azaz ha kiterjesztjük a… – Lothan hirtelen elhallgatott. – Ne haragudj, talán untatlak? – kérdezte. Kellan nem hitte volna, hogy meglátja, amint égnek emeli a tekintetét. Gyorsan megrázta a fejét. – Dehogy, csak… – Kellan, voltak az utóbbi idıben szokatlan álmaid? – Tessék? Á, nem. Csak úgy kérdeztem. Olvastam ezt-azt, meg hát annyi mindent hall az ember az álmokról. Lothan felvonta a szemöldökét, aztán legyintett egyet. – Nem szabad mindent elhinni, amit a könyvek írnak… vagy amit az emberek mondanak. – Hacsak nem te vagy az, aki mondja, ugye? – ugratta Kellan a tanárát, aki csak mosolygott, kivillantva rövid agyarait. – Még szép! Végül is én széles körben elismert szaktekintély vagyok a… nos, szinte minden területen! – Még szép – hajolt Kellan újra a krétával rajzolt ábra fölé. Lothan felállt a széles zsámolyról, amelyen eddig ült, és átnézett a lány válla fölött. – Mindjárt kész? – Majdnem – válaszolt Kellan, miközben a troll körüljárta a padlóra rajzolt mővet. A lány egy három méter átmérıjő kört rajzolt, amely egy külsı és egy belsı győrőbıl állt. A kettı közti távolság Kellan kézfejének hosszúságával egyezett meg. A két győrő közé különbözı mágikus jelek kerültek, amelyek a négy égtáj szerint rendezıdtek el. A belsı körön belülre Kellan egy ötágú csillagot rajzolt, melynek csúcsai a kör ívét érintették. Az érintkezési pontokon újabb mágikus szimbólumok jelentek meg. A körvonalon kívül, a keleti oldalon, egy kisebb háromszög volt; egy oldala körülbelül fél méter széles. A háromszög
csúcsainál és oldalai mentén szintén különbözı jelek húzódtak. Kellan a fél délutánját erre a diagramra áldozta, miközben jól tudta, hogy végül az egész ábra, benne az összes munkájával, egyszerően le lesz mosva. Egyszer feltette Lothannak a kérdést: miért fárasztják magukat a mágusok azzal, hogy kézzel rajzolják meg a rituális köröket? Miért nem hímzik mondjuk szınyegekbe az ábrákat, vagy miért nem digitalizálják, és nyomtatják papírra, hogy bármikor elıvehessek? Lothan válasza igazán jellemzı volt: – Azért mert valójában nem az ábrák számítanak – magyarázta –, hanem a szándék, amely létrehozza ıket. A kör erejét maga az elkészítés adja, nem pedig a krétajelek a kövön, vagy ha úgy tetszik, a tinta a papíron. A különbség ugyanaz, mint egy rajz vagy festmény és egy netrıl letöltött, kinyomtatott kép között: a digitális adat kinyomtatva is csak adat marad, míg a mőalkotás megıriz egy darabot az alkotóból. Hozzá tartozik, megismételhetetlen; mágikus értelemben tehát élı. Ugyanez áll a körre is. A lélektelen nyomtatvány mágikus értéke semmivel sem több, mint ha a padlóra fröcskölt festéket neveznénk ki ábrának. Vagy még annál is kevesebbet, hiszen még a festék szétszórása mögött is megvan az akarat valamilyen formája. – Ugyan, egy csomó meló, és kész – foglalta össze Kellan. – Na igen – somolygott Lothan. – De hát mire valók a tanítványok? Úgyhogy Kellan szépen megtanulta, hogyan kell megrajzolni és megfesteni a rituális diagramokat. Kikereste a megfelelı ábrákat a megfelelı könyvekben, és mindet nagy tudatossággal helyezte el a megfelelı formában, a megfelelı helyre. Most megrajzolta az utolsó szimbólumot is a nyugati oldalon, és egy határozott vonással összekötötte a kör külsı és belsı vonalát. Végül belepaskolta a krétát a földbe, mintha csak pontot tenne a mondat végére. – Kész is van – állt fel, kinyújtóztatva elzsibbadt lábát. Lothan lassan körbejárta a diagramot, ügyelve arra, hogy ne mázolja el egyik ábrát sem. A kezét hátul összefonta, idırıl idıre pedig lehajolt, hogy jobban is szemügyre vehessen egy-egy részletet. – Hmmm – mormogott magában, miközben hol innen, hol onnan vizsgálta a mővet. – Hmmm. Kellan türelmesen várt. Régebben mindig megijedt, amikor Lothan ilyen hosszan, komor arccal vizsgálgatta a diagramot. Késıbb aztán
rájött, hogy a mágusnak éppen ez a célja. Lothan már régen megállapította, ha hibázott valamit, de szerette megadni a módját a vizsgának, és megizzasztani a tanítványát. Így hát Kellan csak állt, és várt. – Nem rossz – ítélkezett végül Lothan. – Igen, egészen jó. Elıkészítetted a rítust? – Nem is dolgoztam volna vele ennyit, ha nem készítettem volna elı – indult a lány a táskájának támasztott zsebszámítógépért. – De bizony – dörmögte Lothan maga elé, de azért elég hangosan ahhoz, hogy Kellan meghallja. Persze a lány is jól tudta, hogy akár tudja használni, akár nem, a kört akkor is meg kellett volna rajzolnia. – Nagyszerő – mondta Lothan, immár hangosan. – Lássuk. A troll mágus újból elhelyezkedett a zsámolyán a szoba sarkában. Úgy gubbasztott ott, mint egy jókora vízköpı a sötét párkányon; és figyelte, hogy boldogul Kellan. A lány elsötétítette a szobát, és a kör minden negyedében egy gyertyát helyezett el. Pusztán akarata erejével meggyújtotta a kanócokat. A krétavonások fölött arany ragyogás áradt szét. A libbenı árnyak mintha életre keltették volna a szimbólumokat, minden vonás élesen kirajzolódott a padló szürke hátterében, és mintha halovány energia töltötte volna el az ábrát. Persze lehetett ez a fény játéka is, de Kellan úgy gondolta, ez annak a jele, hogy minden a helyén van. Ellenırizte, hogy a keskeny alagsori ablak résnyire nyitva van-e, hogy az esti levegı szabadon beáramolhasson. Azután gyorsan számba vette a kellékeket: a szénégetıt, a pergamenpapírt és a tégelynyi, saját maga által ırölt és kikevert szemcsés tömjént. Ha egyszer belépett a körbe, akkor már nem léphet vissza, ha valamit elfelejtett, mert akkor megszakad a rítus, és kezdheti elölrıl az egészet. Kellan átlépte a külsı és a belsı győrőt, óvatosan, hogy ne zavarja meg a vonalakat. Elıször lekuporodott, és mindent gondosan elrendezett; majd felállt, vett egy mély levegıt, és elhelyezkedett a kör közepén. Hosszan kiengedte a levegıt, majd újra mélyet lélegzett és újra, azután a kör keleti negyede felé fordult. – Üdv néktek, ó, Kelet hatalmai! – kántálta. – Szólítom a lég elementumát, hogy jelenjen meg itt e körben, mert a lég erejét idézem meg ma éjjel. Jelenj meg hát, és teljesítsd akaratomat!
A gyertyák fénye libbent egyet, amint a nyitott ablakból érkezı légáram megzavarta a lángot, de egyik sem aludt el. Kellan ezután dél felé fordult, és felfelé fordított tenyérrel felemelte mindkét karját. – Üdv néktek, ó, Dél hatalmai! – folytatta. – Szólítom a tőz elementumát, hogy jelenjen meg itt e körben. A lég erejét idézem meg ma éjjel; segítsen engem a te szenvedélyed. Jelenj meg hát, és teljesítsd akaratomat! A gyertyák fénye hirtelen megsokszorozódott, ragyogásuk betöltötte a kört. A következı pillanatban a ragyogás kihunyt, és a gyertyák újra a szokásos fénnyel égtek. Kellan most nyugat felé fordult, szélesre tárt karral, kifelé fordított tenyérrel. – Üdv néktek, ó, Nyugat hatalmai! Szólítom a víz elementumát, hogy jelenjen meg itt e körben. A lég erejét idézem meg ma éjjel; segítsen engem a te mélységed. Jelenj meg hát, és teljesítsd akaratomat! Az árnyak hömpölyögni, lebegni kezdtek, akárcsak egy csillámló víztükör az éj sötétjében; azután ismét mozdulatlan fény árasztotta el a kört. Végül Kellan észak felé fordult, és újra kántálni kezdett: – Üdv néktek, ó, Észak hatalmai! Szólítom a föld elementumát, hogy jelenjen meg itt e körben. A lég erejét idézem meg ma éjjel; segítsen engem a te erısséged. Jelenj meg hát, és teljesítsd akaratomat! Amikor az utolsó varázsszavak is elhangzottak, Kellan, ha látni nem is látta, tisztán érezte maga körül a megidézett védıszellemek derengı jelenlétét, amelyek készen álltak arra, hogy összpontosítsák és megtartsák az általa támasztott energiát, és megvédjék ıt bármiféle külsı hatástól. A lány egy intéssel meggyújtotta a szenet a tartóban, és az azonnal izzani kezdett. Tenyerébıl tömjént szórt a tetejére, mire vastag füstkígyó szállt fel a levegıbe, édes, átható illattal töltve be a helyiséget. Amikor Lothan elıször beszélt Kellannek az idézésrıl, a lánynak egyáltalán nem volt ínyére, hogy szellemeket hívjon, és parancsolgasson nekik. Bár gyakorlatiasnak tartotta magát, mégis azon töprengett: ha a szellemek intelligens lények, amelyek megértik és végrehajtják a parancsokat, mit éreznek akkor, ha egy mágus csak azért idézi meg ıket, hogy elvégezzék helyette a piszkos munkát? Nem cselekszünk helytelenül, amikor szolgaságra kényszerítjük ıket?
Miután Lothan elsütött néhány poént az erkölcsi aggályokról az árnyvadászok munkaköri leírásával összefüggésben, türelmesen elmagyarázta, hogy a szolgaszellemek – habár valóban intelligensek – nem feltétlenül rendelkeznek több öntudattal, mint a bonyolult számítógépes programok. (Igaz, Kellannek ezzel kapcsolatban is voltak kételyei.) A szellemek arra születtek, hogy szolgáljanak, legalábbis Lothan meglátása szerint. Mindazonáltal abban az esetben, ha az idézı óvatlan vagy túlságosan mohó, elıfordulhat, hogy a megidézett szellem kitör kötelékeibıl, és valamiképpen átlényegül. Ilyenkor valóban rendelkezhet a tudat és az akarat valamiféle szikrájával, amelyet talán éppen abból a rítusból nyer, amely szolgálatra szólította volna ıt. Végül Lothan kijelentette, hogy ıt igazán nem érdekli, hogy Kellan meg akarja-e tanulni az idézést, vagy nem. İ tökéletesen megelégszik azzal, hogy kizárólag varázslatokat tanítson meg neki; esetleg megmutathatja, hogyan kell előzni a mások által megidézett ellenséges szellemeket, vagy védekezni ellenük. Ezt a döntést Kellannek kell meghoznia: csak akkor lesz képes rendesen elvégezni a rítusokat, ha saját akaratából teszi. Az, hogy Lothan ilyen készségesen beleegyezett, hogy nem tanítja meg az idézést, végül eldöntötte a dolgot: Kellan rászánta magát a tanulásra. Gyanús volt, hogy a vén troll ennyire örül annak, hogy megtarthatja magának az idézés titkait, hogy gondosan győjtögetett tudását és tapasztalatait nem kell megosztania másokkal. Kellan jól tudta, hogy a mágus nem szívesen teríti ki a lapjait. Azzal is tisztában volt, hogy bármi, ami elınyt biztosíthat számára az árnyak között, egy pillanat alatt létszükségletté válhat: bármikor találkozhat valakivel, aki egy lépéssel elıtte jár, és akkor neki vége. Ezért hát úgy döntött, hogy hisz Lothannak, és legalább megpróbálja elsajátítani az idézés alapjait. Végül is addig nem szólhat egy szót sem, amíg maga is ki nem próbálta; és azt sem akarta, hogy Lothan örök idıkig a titkos tudás felsıbbségével tekintsen rá. Ezért megtanult figyelıszellemeket idézni: ezek együgyő kis szellemecskék voltak, amelyeket kémkedésre, üzenetek átadására és hasonlókra lehetett használni. Késıbb elsajátította az elementálok idézését is, és ezt át is ültette a gyakorlatba.
Kellan a tömjénfüst meleg párájában már nem érzékelte az idı múlását; egyre csak kántált, a hangja emelkedett és aláhullott, mint a tenger hullámai, mint a szélben fodrozódó tó vize. A fülledt levegı meg sem moccant, a gyertyák a körön belül szokatlan meleget árasztottak. Ha a szénégetıbıl felszálló füst vékonyodni kezdett, Kellan újabb adag tömjént szórt rá a tégelybıl, míg végül a szobát teljesen be nem töltötte a füst, és a homályon keresztül alig tudta kivenni Lothan körvonalait. Egyszerre hővös légáram támadt a nyitott ablak felıl, megmozgatva a helyiség forró, fojtogató levegıjét. A tömjén füstje kavargó táncba kezdett. Kellan csak a varázsszavakra figyelt, és érezte, ahogy bizseregni kezd benne az energia: végigfutott a lábain, eláradt az egész testében, le egészen az ujja hegyéig, míg végül zúgni kezdett a feje. Enyhe nyomást érzett a tarkójában, mintha az elméje mélyén ott lapulna a gondolat, amit már régen tud, csak fel kell idéznie. Belekapaszkodott ebbe az érzésbe, miközben folytatta a kántálást; hagyta, hogy életre keljen, azután az égı tömjén felé nyújtotta a kezét, és teljes figyelmét a mögötte levı háromszögre fordította, amely a körön kívül helyezkedett el. Kimondta az utolsó szavakat is, és érezte, ahogy a felgyülemlett erı kiárad belıle, mint a földbıl feltörı forrásvíz. A szél panaszos hangon süvítve áramlott be az ablakon, és a füst mindinkább a háromszög fölé győlt, mint ahogy a mágnest vonzza a vas; majd lassan kavarogni kezdett egy pont körül egy méternyi magasságban. A kis felhı egyre gyorsabban forgott, miközben újabb és újabb füstfoszlányokat olvasztott magába. – Jelenj meg hát! – mondta ki Kellan a parancsot, mire hatalmas dörrenés rázta meg a termet, megsokszorozódva a falak között. A tömjénégetıtıl kartávolságra lebegı füstfelhı felnyitotta fényes kék szemét, amely a szürke ködben a cikázó villám színében tündökölt. A füstgomoly továbbra is Kellan elıtt lebegett. A lány erıs nyomást érzett, mintha az általa támasztott energia igyekezne visszatérni az elméjébe. Nem hagyta magát: állhatatosan a szellem szemébe nézett, mire a nyomás egyszerre megszőnt. A fénylı szemek mintha megvillantak volna, azután a forgó füstfelhı egyenletesen hullámzó ködcsóvává alakult át, és mozdulatlan várakozással lebegett a levegıben. Várta, hogy Kellan kiadja a parancsot.
Kellannek ekkor feltőnt, hogy még mindig visszatartja a lélegzetét, és sóhajtva kifújta a levegıt. Kezével letörölte a homlokáról az izzadságot, és megkönnyebbült, büszke mosollyal rápillantott Lothanra. A mágus egykedvő arckifejezéssel felvonta a szemöldökét, és feltápászkodott zsámolyáról. Közelebb lépett, és megvizsgálta az egy helyben lebegı szellemet. Bal kezét végighúzta a ködfelhı határai körül, és méretes orrát mozgatva beleszippantott a levegıbe. A szellem nem adta jelét, hogy érzékel-e ebbıl valamit: továbbra is mozdulatlan maradt, és Kellan–re függesztette tekintetét. Lothan végre felegyenesedett. – Gratulálok! – mondta váratlanul. – Sikeresen megidéztél egy kisebb, mindamellett teljes értékő légelementált. A szellem láthatóan képes elviselni az aurádat, tehát készen áll a szolgálatodra. Kellan újra a szellemre nézett, amely továbbra is egykedvően várta, hogy Kellan kiadja a parancsot. – És most mit tegyek? – kérdezte. – Elküldheted – felelte Lothan. – Mára elég volt a gyakorlásból. Ha szükséged van rá, bármikor szólíthatod. Az már sokkal könnyebb lesz, mint a megidézése és a szolgálatodba állítása volt. Folytasd! Lothan visszatért a szoba sarkába, Kellan pedig nagy levegıt vett, és felidézte azokat a módszereket, amelyeket a mágus felügyelete alatt tanult és gyakorolt. Ezután már az egész olyan volt, mint egy nehéz gyakorlat végén az izmok ellazítása. Nem volt szükség szavakra. Egyszerően a szellem felé fordította figyelmét, és jelezte neki, hogy távozhat: addig, amíg szüksége nem lesz rá, térjen vissza oda, ahonnan jött, és álljon készenlétben. Az éteren át a beleegyezés szikráját érezte: olyan volt ez, mint egy spirituális bólintás. A tündöklı szempár eltőnt, a ködfelhı egyszerre magába roskadt; kavarogni kezdett, mintha csak magába szippantaná egy láthatatlan nyílás a levegıben, majd egy szinte hallható pukkanással a semmibe veszett. Kellan ránézett a tömjénégetıre: az már teljesen kihőlt. Az alagsor levegıje csípısen hideg és tiszta volt, mintha mi sem történt volna. Nem maradt más, mint egy kis alig érezhetı ózonszag, amilyet nagy viharok után lehet érezni. Lothan elismerıen bólintott.
– Remek – emelkedett fel a zsámolyról. – Kérlek, pakolj el és takarítsd fel a padlót, mielıtt elmész! Már megfordult és indulni készült, amikor Kellan utánaszólt: – Mi legyen a körrel? – Már mi lenne vele? – Hát, még lehetne használni… – próbálkozott Kellan, de Lothan csak a fejét rázta. – A munkaterület legyen tiszta. A következı alkalommal újat kell készítened – mondta, miközben megállt a lépcsı aljában. Leakasztott a munkapad oldaláról egy törlırongyot, és a lány kezébe nyomta. – Nem árt a gyakorlás. Kellan dohogva hozzálátott, hogy felsikálja a krétajeleket a padlóról, majd minden kelléket szépen a helyére tegyen. Alig várta, hogy saját helyen dolgozhasson, hogy végre ne Lothanét kelljen használnia. İ aztán biztosan nem fogja letörölni a rituális köreit, amíg újra nem lesz szüksége! Mi értelme van órák hosszat dolgozni, hogy aztán a végén egyszerően lesöpörjük az egészet? Felidézte magában az érzést, amikor a légelementál felpillantott, és a szemébe nézett. Azokban a pillanatokban Kellan biztosan érezte, tudta, hogy már az övé, hogy kész engedelmeskedni, kész megtenni bármit, amit parancsol neki. Önkéntelenül büszkeséget érzett, és vigyorogva súrolta tovább a padlót. Már értette, miért tartotta Lothan olyan fontosnak. az idézés tudományát, és miért végezte olyan örömmel. De azért – gondolta ábrándozva – legközelebb olyan szellemet idézek magamnak, amelyik ki is takarít utánam.
3 Amikor végzett a takarítással, Kellan még benézett Lothan ajtaján, hogy elköszönjön tıle, azután táskáját vállára vetette, és kilépett az utcára. Már éppen be akarta rúgni a motort, amikor megcsörrent a mobilja. – Tessék – vette fel. A telefon nem jelezte, ki a hívó fél, de ez Kellan köreiben egészen természetes volt. – Lenne egy munka kettınknek – vágott a közepébe Midnight. – Van kedved hozzá? Kellant máris elkapta a vadászat izgalma. – Hol és mikor találkozunk? Midnight megadta a helyet és az idıpontot, és Kellan rábólintott. Összecsukta a mobilját, felbıgette a motort, és elszáguldott az éjszakába. A szíve még hevesebben dobogott, mint az elıbb, az idézés közben. Varázslat volt ez is – a vadászat mágiája. Végre akadt egy munka, és Kellan alig várta, hogy belevághasson. A találka helyszíne az Alabástrom Szőz nevő bár volt, a 12.-en, East Mercer területén, nem messze Lothan lakásától. Kellan hallott már róla, de még sosem volt ott. Árnyvadász szemmel nézve még gyerek volt az idı, úgyhogy alig néhányan lézengtek a bárban. Leparkolta a motorját, és fellépkedett a széles kılépcsıkön. Egy fiatal tünde nı, szıke hajában rózsaszín csíkokkal, ellenırizte Kellan hitelkártyáját, és levonta róla a belépti díjat. Kellan hitelkártyája nem a valódi nevet adta meg, ráadásul huszonegy évesnek tüntette fel a lányt – így azért könnyebb volt boldogulni a seattle-i éjszakában. A tünde ennyivel be is érte; intett Kellannek, hogy bemehet. A fekete márvánnyal kövezett tágas elıcsarnokban minden ajtót gránittartókba ültetett magas növények fogtak közre. Az egyik oldalon ruhatár várta a vendégeket, de Kellan nem vette le a kabátját, hanem azonnal a következı lépcsı felé vette az irányt, amely magába a klubba vezetett.
A bejáratnál ott állt a bár névadója: egy nı életnagyságú szobra szikrázó fehér kıbıl. Úgy állt ott félig hátrafordulva, mintha bármelyik pillanatban életre kelhetne, és megmozdulhatna, miközben kelletlen, szinte önelégült arccal nézte a vendégeket. Testhez simuló bırruhát, kacér topot és rövid dzsekit viselt, hullámos haja a vállára omlott. Kellan elgondolkodva pillantott fel a fekete márványtalapzaton álló szoborra. Azt beszélték, hogy az Alabástrom Szőz az elsı utcai mágusok egyike volt Seattle-ben, még az Ébredés idején. A legenda szerint egy napon túlbecsülte az erejét, és véletlenül kıvé változott. A bár tulajdonosa egy árverésen vette a szobrot, majd kiállította a fı helyre – hogy emléknek, figyelmeztetésnek vagy bosszúnak szánta, ki tudja? Kellan egy pillanatra elmélázott azon, milyen lehet kıvé válni, majd évtizedeket a mozdulatlanság csapdájában tölteni. Közelebbrıl is szemügyre vette a szobrot. Belsı látását hívta segítségül, hogy ne a szemével, hanem misztikus érzékeivel lássa. – Kellan! – szólította valaki, finoman megérintve a karját. A hang és az érintés egyszerre visszarántotta a lányt a valóságba. Megfordult, és meglátta Midnightot. – Azt hiszem, nem vettél észre – mosolygott a tünde, mire Kellan önkéntelenül elpirult. – Igen. Csak… elgondolkodtam. – Mestermő, igaz? Kellan még egyszer felpillantott a szoborra. – Aha. – Szerinted igaz, amit mondanak? – kérdezte Midnight, miközben mutatta az utat a hátsó asztalok felé. – Nem tudom, mit gondoljak. Hát te? – Én inkább nem foglalkozom az ilyesmivel. Az asztalon egy pohár fehérbor állt, szinte érintetlenül. Midnight beült az asztal mögötti kárpitozott ülésre, Kellan pedig lehuppant a vele szemben álló kovácsoltvas székre. A kérdésre, hogy kér-e valamit, Kellan csak megrázta a fejét. Midnight alig észrevehetı fej mozdulatára a csapos halvány biccentéssel válaszolt. – Halljuk – kezdte Kellan, miközben letette a táskát maga mellé –, mi a helyzet?
Midnight kortyolt egyet a borából, és áthajolt az asztal felett. – Valaki, aki sokáig vendégeskedett egy bizonyos kiberklinikán, szeretné, ha az összes adata eltőnne onnan. És nem is akármilyen klinikáról beszélünk – folytatta Midnight. – Osztályon felüli kiberklinikáról van szó, ahol bárkinek biztosítják a megfelelı… diszkréciót. – Ha tényleg ennyire diszkrétek, akkor miért… Midnight vállat vont. – Gondolom, az ügyfelünk szeretne biztosra menni. – Ezek szerint csak annyi a dolgunk, hogy kitöröljünk néhány információt? – Pontosan. – Feltételezem, belsı munkára lesz szükség. – Igen. Az adatállomány nincs rácsatlakoztatva a hálózatra, a Mátrixról nem érhetı el. Be kell jutnunk, hozzá kell férnünk az adatokhoz, és néhány fájlt le kell törölnünk. – Könnyőnek tőnik. Midnight halványan elmosolyodott. – Én nem nevezném éppen könnyőnek a feladatot, Kellan. Inkább teljesíthetınek. – Nem úgy érted, hogy a feladat számodra teljesíthetı? – vonta fel a szemöldökét Kellan. – Néked igazán gyerekjáték bejutni egy ırzött épületbe, és kitörölni néhány adatot. Mire kellek én? – Tudsz varázsolni – mondta egyszerően Midnight. – Manapság a mágia egyre nagyobb szerepet kap a biztonságtechnikában, márpedig ha értesüléseim helyesek, ez a klinika megengedheti magának a széleskörő mágikus védelmet. Úgyhogy szükségem lesz valakire, aki ért a varázslás tudományához, és biztosítja, hogy ne érjen minket ezen a téren meglepetés. Ez leszel te. Sok mindenhez értek, de a mágiához nem sok közöm van. Logikusan hangzik, gondolta Kellan. Igaz, ami igaz, az utóbbi idıben a tehetısebb vállalatok egyre több figyelmet fordítanak az összetett biztonsági rendszerekre, azaz a mágia és a technika ötvözésére. A cél az, hogy a világi óvintézkedések visszatartsák a felébredteket, miközben a világi technológiákban jártasakat a mágikus eszközök tartják a kapukon kívül. Az utóbbiak közé tartozik Midnight is, aki szinte bármilyen technikai óvintézkedést képes hatástalanítani.
– Ráadásul – folytatta Midnight – elég jó vagy a számítástechnikában: tudod, hogyan kell kezelni az adatokat, és tudsz vigyázni magadra, ha valami baj történik. – Lehet, hogy jobban járnál egy dekással – jegyezte meg Kellan. Abban igaza volt a tündének, hogy ı mindig jól értett a számítógépekhez, és be is ruházott egy rendes kiberdekkre és szoftverre, amikor Seattle-be érkezett. De Kellan azt is tudta, hogy mindez semmi ahhoz képest, amire egy profi dekás képes – mondjuk Jackie Ozone vagy akármelyik másik ismerıs kódtörı. – Te is mindent tudsz, amire szükségünk lehet. – Mi a helyzet az ügyfelünkkel? – Természetesen nem árulja el a nevét. – Na de ha le kell törölnünk az adatait… Midnight elmosolyodott, és felvonta a szemöldökét. – Ki mondta, hogy az ügyfél saját adatairól van szó? Kellan halkan felhorkant. – Mondasz valamit. Tehát szokás szerint bekötött szemmel hajtják végre a mutatványt. Persze az anonimitás és a letagadhatóság az árnyak világában elsıdleges fontosságú. A cégek, a kormányok és a különféle szervezetek szívesen foglalkoztatják az árnyvadászokat, mert ıket nehéz lenyomozni, és így a munkaadó biztonságban van abban az esetben is, ha elkapják ıket, vagy ha véletlenül úgy döntenek, hogy eladják magukat a konkurenciának. Ebben az esetben valószínőleg Midnight sem tudja, hogy ki a megbízójuk. Az esetek többségében a letagadhatóság többszörösen biztosítva van: a közvetítı lép kapcsolatba a vadásszal, a megbízó többnyire nem kívánja tudni a megbízott kilétét. – Mennyit fizetnek, és mennyi idınk van? – tért rá a gyakorlatiasabb kérdésekre Kellan. Midnight mondott egy számot, mire a lánynak kiült az arcára a döbbenet. Ennyi nujent még egy vadászat alkalmával sem kapott. – Ez csak a te részed – tette hozzá a tünde –, már feltéve, hogy érdekel az ügy. Kellan egy percig sem habozott. – Mikor kezdünk? – kérdezte mindössze. – Ezúttal idıre megy a játék.
– Akkor jobb lesz, ha máris nekilátunk – összegzett Kellan. – Kitőnı – mosolygott Midnight. Hirtelen felbukkant egy pincérnı, tálcával a kezében, és letett egy pohár bort Kellan elé az asztalra, miközben Midnight is felemelte a sajátját. – Öröm a vadászat egy rátermett munkatárssal. Koccintottak és ittak. Közben Midnight vázolta Kellannek a vadászattal kapcsolatos tudnivalókat. Három nap állt rendelkezésükre, hogy megtervezzék és végrehajtsák az akciót, ha pénzt is akartak látni belıle. Így hát, amint kihörpintették a borukat, felkerekedtek a bárból, és elmentek Kellan lakására, hogy hozzáfogjanak a tervezéshez. Bár a betöréses vadászat alapszabályai adottak voltak, de az, hogy ezeket az adott helyzethez igazítsák, mindig sok munkával járt. Mire végeztek az adatok áttekintésével és a feladatok kiosztásával, mindketten majd összeestek a fáradtságtól. Midnight már nem is ment haza: elfogadta Kellan ajánlatát, hogy aludjon nála; így másnap reggel korábban kezdhették a munkát. A tünde leheveredett a kanapéra. Kellan az ágyában feküdt, agya újra és újra végigpörgette a másnapi vadászat részleteit, míg végre álomba merült. Almában homályos folyosókon rohant végig lélekszakadva. A hely ismerıs volt, és mégis idegen. A háta mögött egyre erısebb narancsvörös fény világított; ı még gyorsabban rohant, de már érezte, ahogy a hátát megcsapja a forróság. Visszanézett, hogy közeledik-e hozzá, és ekkor puffanva nekifutott egy falnak. A lendülettıl a földre esett. Ekkor meglátta, hogy nem is fal volt az, aminek nekiütközött, hanem egy nagydarab troll. Lothan mérgesen nézett le rá, sötét szeme fölött összevonta borzas fehér szemöldökét. – Mi elıl menekülsz, Kellan? – kérdezte. – Nem tudom. – Hát akkor fordulj hátra, és nézd meg! – Nem… nem megy. – Miért nem? – Félek, Lothan. – A félelem nem tünteti el a dolgokat, Kellan –, válaszolt nyugodt hangon a mágus – a félelem csak létrehozza ıket.
– Nem tudom, mi ez… – Csak akkor tudod meg, ha hátrafordulsz, és megnézed. Ekkor már erıs ragyogás áradt hátulról, élesen megvilágítva Lothan barázdált arcát. Vérvörös izzás ömlött végig a troll rúnákkal hímzett kabátján, és megcsillant a botja végébe foglalt kövön. Kellan érezte, hogy a nyakában viselt amulett átforrósodik. Lassan hátrafordította a fejét. A szeme sarkában egy pillanatra kirajzolódott egy sötét árny, amelyet ragyogás vett körül. Kellan éles fájdalmat érzett a hátában. Miközben elırebukott, belekapaszkodott Lothan kabátjának szélébe, de a troll csak szomorúan ingatta a fejét. Kellan érezte, hogy a háta meleg és nedves, de már mindent egyre homályosabban látott. Lassan elsötétült elıtte a világ. – Késı – mormolta az öreg troll –, már késı. – Lothan! Kellan felriadt. Keze vasmarokkal szorította a győrött ágynemőt. Zihálva körülpillantott a sötétben. A redıny résein keresztül halvány csíkokat rajzolt a szobába a hold és a fényreklámok derengése. – Jól vagy, Kellan? – kérdezte Midnight az ajtóból. Kellan megrezzent: nem hallotta a tündét bejönni, és a sötétségben nem is látta. – Persze… semmi baj, csak rosszat álmodtam. – Hallottam, hogy Lothant említetted. Midnight beljebb lépett, és odaállt az ágy mellé, miközben Kellan felült, maga alá húzva a lábait. – O is szerepelt az álmomban. – Mindig sejtettem, hogy Lothantól tanulni kész rémálom – szellemeskedett Midnight. Kellan csak hümmögött. – Nem errıl van szó – mondta. – Csak éppen ott volt. Nem ı volt a fıszereplı. – Lothan biztosan csalódott lenne, ha ezt hallaná – huppant le Midnight az ágy szélére. Kellan most már jobban ki tudta venni az alakját. Világos trikót és bugyit viselt, amelyek alig ütöttek el a bıre színétıl, szeme és haja viszont nevéhez illıen sötétlett, mint az éjfél.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte óvatosan Midnight, mire Kellan megrázta a fejét. – Á, nem. Csak egy álom volt. – Hát jó. Vadászat elıtt mindenki idegesebb – mondta erre a tünde. – Ha mégis meggondolod magad, és beszélnél róla… – Függıben hagyta a mondatot. – Igazán kösz. – Nem tesz semmit. – Midnight bátorítóan megpaskolta Kellan karját. – Próbálj elaludni. A lány visszacsusszant a takaró alá, és sóhajtva lehunyta a szemét. Érezte, ahogy Midnight feláll az ágy szélérıl. Megnyugtató volt a tudat, hogy van valaki a közelben. Midnightnak igaza van: az izgalom okozza az egészet. Az agya folyton a holnapi vadászaton jár. Kellan lassan megnyugodott, és hamarosan már mélyen aludt. Ezúttal semmit sem álmodott. Másnap, útban Lothan lakása felé Kellan már megint azon kapta magát, hogy a tegnap eltörölt kör miatt bosszankodik. Eldöntötte ugyanis, hogy megkéri a mágust, hadd végezzen el még egy idézı rítust a mőhelyében. – Még egyet? – csodálkozott Lothan. – Nos, örülök, hogy nem becsülöd le a gyakorlás fontosságát. Szükséged van… – Megvan minden, ami kell – szakította félbe Kellan. – Köszönöm! – kiáltotta még oda, és már indult is lefelé, az alagsorba. Miközben belefogott a kör felrajzolásába, rájött, hogy nem is baj, hogy a tegnapi kört eltakarította. Ezúttal ugyanis vízelementált készült megidézni. Elızı este Midnighttal arra jutottak, hogy ez fog a leginkább megfelelni a céljaiknak. Persze szívesen idézett volna egy a tegnapinál erısebb légelementált is, de már a vízelementálhoz is annyiba kerültek a hozzávalók, hogy gyakorlatilag egy árva nujenje sem maradt. Ráadásul a mővelet egy teljes napot elvitt. Amikor Kellan órákkal késıbb nagy büszkén felbukkant az alagsorból, hogy elköszönjön Lothantól, a troll mérsékelt érdeklıdést mutatott. – Feltételezem, hogy sikerrel jártál – mondta, fel sem pillantva könyvébıl. – Legalábbis nem öntötte el az ár a házat.
Lapozott egyet. Kellan mást nem is ismert, aki még mindig valóságos, élettelen fából készült könyvet olvasott volna. Hiszen ott volt a zsebszámítógép, vagy akár a mőérzet. – Igen – mondta hanyagul –, egész jól ment. – Remek. – Figyelj, Lothan, néhány napig most nem leszek elérhetı. – Értem – pillantott fel a mágus. – Szólj, ha megjöttél, és megbeszéljük a következı órát. – Oké. Hát akkor minden jót! Bár Kellan ezúttal lényegesen hosszabb ideig végezte a rítust, mint máskor, Lothan nem kérdezısködött sem errıl, sem a lány terveirıl. A mágus már akkor az árnyak között dolgozott, amikor Kellan még meg sem született, és régen magáévá tette az alapszabályt: az üzlet az üzlet, a más üzletéhez pedig neki semmi köze. Legalábbis ezt a hozzáállást várta el másoktól. Kellan viszont biztos volt benne, hogy ı maga jobb szeretett megbizonyosodni róla, hogy van-e egy-egy üzlethez köze, vagy nincs. Ami azt illeti, töprengett Kellan már a motorján száguldva, honnan tudta Lothan egyáltalán, hogy éppen vízelementált idézett meg?
4 A Nightingale Kiberklinika a belvárosban, a John Streeten helyezkedett el. A névadó, „Nightingale nıvér" állítólag egy dekás árnyvadász perszonája volt a 2030–as években. Amikor megszedte magát, visszavonult, és megalapította a klinikát. Midnight összeadta ezt azzal, hogy a kliensek bármi árat megadtak a diszkrécióért, és arra az eredményre jutott, hogy a klinika biztonsági rendszere kiváló lehet. A John Street és a 2. Avenue sarkát már a Space Needle árnyékolta be, éppen szemben a Seattle Centerrel. Midnight és Kellan indulás elıtt összehangolták órájukat – most mindkettı pontosan 23–40-et mutatott. Kellan látta, amint a nyeregvasút elsiklik magasan a fejük felett, miközben a Broad Streeten mentek végig. A vasút látványára Kellant kirázta a hideg. Eszébe jutott egy korábbi, félresikerült vadászata, amikor a nyeregvasút majdnem a halálát okozta. Akkoriban bármit megtett volna azért, hogy bizonyítson, és mellesleg bezsebeljen egy csinosabb összeget. Ezért amikor az a lehetıség adódott, azonnal a vegyi fegyver nyomába eredt, amely még a szellemtánc-háború idejébıl maradt meg. A gond csak az volt, hogy a fegyverre már Zhade, a méregsámán tette rá a kezét, aki arra készült, hogy az egész metroplexumot megmérgezi. Zhade-et ugyan sikerült megállítani, de ezért Kellan nagy árat fizetett, és a karrierjének sem használt a dolog. Az ügy majdnem katasztrófával végzıdött. Kellan ezután elhatározta, hogy még egyszer ilyesmi nem fordulhat elı. Ettıl kezdve vette igazán komolyan a tanulást: keményen dolgozott Midnight és Lothan óráin, és igyekezett minél több munkában részt venni. Tudta, hogy még sok tapasztalatot kell szereznie, mire újra önálló vadászatba foghatna. Lassan egyre borúsabbá, nyúlósabbá vált az idı. Az utcákon állt a víz. A sőrő felhırétegen semmi fény nem hatolt át, úgyhogy csak a lámpák adtak némi világosságot. Az emberek ezen a késıi órán már behúzódtak otthonaikba. A forgalom azért még elég nagy volt ahhoz, hogy el lehessen vegyülni a többiek között, de már nem volt akkora tömeg az utcán, hogy megnehezítette volna az elırehaladást. Midnight
és Kellan leállította a motort az utcán, majd gyalog folytatták útjukat. Beléptek egy sikátorba, ahol Kellan hozzálátott a terv elsı részének megvalósításához. A vízelementál megidézése igazán könnyen ment. Az esırétegen mintha csillogás szőrıdött volna át, amint a szellem megjelent a lány elıtt testetlen, asztrális alakjában. Kellannek egy szavába került volna, hogy fizikai formájában is megmutatkozzon, de jelenleg erre nem volt szükség. Kellan felidézte magában a varázslat szavait, mire a szellem energiáinak egy része hozzáadódott az övékéhez. A két nı körül örvényleni kezdett a mágia. – Ez csak egy alsóbb szintő varázslat – figyelmeztette Kellan Midnightot. – Tudom, már említetted… vagy hatszor – legyintett a tünde. – Ne aggódj, nem lesz gond. Csak a rutinellenırzésen kell átesnünk. Kellan bólintott, és befejezte a varázslatot. Ahol az elıbb még a testhez simuló szintibırbe öltözött karcsú tünde állt, most megjelent egy valamivel alacsonyabb, barna hajú nı. Mőtısruhát és fehér köpenyt viselt, és hosszú szintibır kabátot. Az idegen ránézett Kellanre, és elvigyorodott. – Szép munka. – Magas, vékony hangja teljesen más volt, mint Midnight megszokott, telt zengéső hangszíne. – Pont úgy nézel ki, mint ı. Én hogy festek? – Mintha csak a tridimeket látnám. Egy napi megfigyelés elég volt Kellannek, hogy kiszúrjon két olyan klinikai dolgozót, akiknek a hozzájuk hasonló termete lehetıvé tette az álcavarázs elvégzését. Alaposan áttanulmányozta a 3D modelleket, amelyeket a számítógép készített a trideofelvételek alapján, és utána már gyerekjáték volt a részletek kidolgozása. – Akkor munkára fel! – zárta le a csevegést Midnight. Kellan igyekezett nemtörıdöm, laza benyomást kelteni, amint a klinika felé gyalogoltak. A háromszintes, csillogó, csupa üveg és króm épület a sarkon állt. A földszint utcára nézı ablakainak fele szabad belátást engedett az elıcsarnokra, amelyet csak az ajtónyílásokból beszőrıdı fény világított meg. A két nı elhaladt a fıbejárat mellett, és megcélozta az oldalsó, alkalmazottaknak fenntartott kaput.
Midnight elıvette a hitelkártyát – amely természetesen a mintául vett klinikai dolgozó tulajdonát képezte, mielıtt valaki el nem emelte. A tünde lehúzta a kártyát az ajtó melletti leolvasón, mire a zár egy pittyentéssel kinyílt. A nı belépett, és tartotta Kellannek is az ajtót. – Tartsd nyitva a szemed – súgta oda neki. Kellan egy pillanatra összpontosított, így tudata az asztrális síkot is befogadta. Látta mindkettejük auráját, és átlátott az ıket rejtı varázslaton is. Tudta jól, hogy erre a mutatványra akármelyik varázsló vagy szellem képes, ezért nem árt az óvatosság. Visszanézett, és megpillantotta az épület körül húzódó védıburok csillámló fényét is. Ennek az volt a rendeltetése, hogy megvédje a klinikát mind egy esetleges mágikus lehallgatástól, mind a nemkívánatos testetlen behatolóktól. – Tiszta a levegı – suttogta. – Erre! – indult meg Midnight befelé az elıtérben. Megkerülték a központi csarnokot, és célba vették az egyik elsı emeleti irodát. – Jó estét, hölgyek! – zendült meg ekkor egy hang a bejárat felıl. Kellan erıt vett magán, hogy ne pördüljön rögtön hátra, és vett egy nagy levegıt. Csak ezután fordult meg, és látta, amint egy férfi közeledik feléjük, egyenruháján a Rozsomák Biztonsági Szolgálat jelvényével. – Üdv – viszonozta Midnight szemrebbenés nélkül a köszöntést. – Bocs, de elfelejtettem egy jelentést, ami holnapra kell. Gondoltam, beugrom, gyorsan iktatom, és akkor még idıben meglesz. – Ugye tudod, hogy be kéne jelentkezned? – kérdezte az ır. – Igen… – mosolygott bájosan Midnight hamis arca. – De hát tudod, hogy van ez… Nem szeretném, ha kiderülne, hogy elfelejtettem… Ugye, megérted? Kérlek! Csak egy perc, és kész! – Hát jó, de szóljatok, ha mentek, oké? – Hát persze. Hálás köszönet! Az ır elindult, hogy tovább rója a folyosókat, a nık pedig folytatták útjukat az iroda felé. Amikor odaértek, Kellan megkönnyebbülten sóhajtott. – Gratula, ez… – kezdte, de Midnight egy pillantással belefojtotta a szót. Nem eshettek ki a szerepükbıl, és a melóval is igyekezni kellett. Kellan elıvette a kiberdekkjét a hordozható táskából, és felállította az asztalon. Csatlakoztatta a számítógép termináljához, és bekapcsolta.
Midnight az ajtónál maradt, és egy apró repedésen keresztül szemmel tartotta a folyosót, míg Kellan dolgozott. A dekk gyorsan rákapcsolódott a terminálra. A lány elindított egy megtévesztı programot, így ki tudta játszani a védelmi rendszert, és jelszó nélkül bejutott. Az elektródaháló használatával ugyan gyorsabban fel tudta volna dolgozni a beérkezı adatokat, de kevésbé érzékelte volna a külvilágot. Márpedig itt minden percben ugrásra készen kellett állni, még Midnight ırködése mellett is. Kellan gondolatban hálát adott Jackie Ozone-nak, aki személyre szabott szoftvert telepített a dekkjére. A legtöbb kezdı dekás kénytelen volt saját maga programozni a cuccait, vagy ha erre nem vállalkozott, dolgozhatott a megbízhatatlan forrásokból származó gyanús eszközökkel. A másodpercek kínos lassúsággal teltek, miközben a két gép szoftverjei küzdöttek egymással. Aztán végre-valahára a terminál képernyıjén megjelent a belépı oldal. – Bent vagyunk – suttogta Kellan. A lány ujjai villámgyorsan, de hangtalanul száguldottak a billentyőzeten. Elindította a keresıt, és beírta az adatokat. Akimura, Toshiro. Miután begépelte a nevet a keresıbe, a gép újabb jelszót kért. Kellan újra ráeresztette a megtévesztı programot. A képernyın szédületes tempóban villantak fel az alfanumerikus sorok. Aztán a számsorok eltőntek, a monitor vörösre váltott, és villogni kezdett. – A francba! – mormolta Kellan. Erre már Midnight is odapillantott. – Ideges a kicsike. – Gyorsan újabb programokat indított el. A rendszer aggodalmait lefojtotta egy sebtében rádobott csillapító kódsorral, a kérdezısködéseire kitérı válaszokat adott, a jogosultsági ellenırzéseket pedig csípıbıl lıtt gyors válaszokkal igyekezett kielégíteni. Mindez a szoftver segítségével gyorsabban történt, mint ahogy ezt akár végiggondolhatta volna. Néhány pillanat múlva a villódzó vörös képernyı eltőnt, és egy virtuális mappának adta át a helyét. A mappa fájlok egész sorát tartalmazta: voltak ott orvosi kartotékok, vevıszolgálati információk és különbözı jelentések. Kellan Midnight felé fordult, és biccentett. A tünde bólintott, majd tovább pásztázta a folyosót, miközben Kellan elkezdte letölteni a fájlokat a kiberdekkre. A képernyın megjelenı kijelzı szerint a mővelet
végrehajtásához alig egy percre volt szükség. Miután végzett, a lány ráklikkelt a menüben levı „töröl" gombra. Biztosan törli ezt a fájlt? – jött a kérdés. Az igen válaszra a gépen újból megjelent az írja be a jelszót! felirat. – Carrie, ott vagy? – hallatszott ekkor a folyosóról. Kellan abban a pillanatban fordult meg, amikor az ajtó kinyílt, és belépett rajta a biztonsági ır. Mielıtt még bármelyikük is megszólalhatott volna, Midnight akcióba lendült. Megragadta az ır karját, és berántotta a szobába. A férfi megtántorodott. Midnight vasmarokkal fogta a karját, és hátracsavarta: az ır csuklóját a vállához nyomta. A férfi önkéntelenül feljajdult. A tünde egy kábítószeres tapaszt szorított az ır nyakához, aki egy darabig még küzdött, de egyre erıtlenebbül. Végül elernyedt Midnight szorításában. A tünde leengedte a tehetetlen testet a padlóra. Kellan megbabonázva nézte a jelenetet, de Midnight szigorú pillantása – amely cseppet sem illett jámbor külsejéhez – gyorsan magához térítette. Visszafordult a géphez, és begépelte a szükséges parancsokat. A rendszer most már megkapta a kódot, amely a fájlok letörléséhez kellett. Kellan ezután felülírta azokat a helyeket, ahol elızıleg az adatokat tárolták, hogy nehezebb legyen felfedni a behatolás nyomait. Midnight elvonszolta az ırt a szoba sarkába, majd visszatért az ajtó mellé. Kellan észrevette, hogy ezúttal kis automata pisztolyát is a kezében tartja. A tünde minden idegszálával a folyosó neszeit figyelte. A síri csendben a billentyők kopogása úgy hangzott, mint a fegyverropogás. Az ır kiáltására nem érkezett válasz. Nem szólalt meg a riasztó, nem hallatszott közeledı léptek zaja. A terminál végre válaszolt, és letörölte a kijelölt fájlokat. Kellan még egyszer ellenırizte, hogy a fájlok már nincsenek a gépen, majd kihúzta és kikapcsolta a kiberdekkjét. – Kész – mormolta, miközben a dekket visszadugta a tartójába. Midnight biccentett. Egy intéssel jelezte Kellannek, hogy egyelıre maradjon ott, ahol van, majd kinyitotta az ajtót, és óvatosan kinézett a folyosóra. Ekkor a biztonsági ır adóvevıje hangjelzést adott. Kellan felpattant a székrıl. – Egyes poszt – recsegett a készülékbıl. – Jelentést kérek. Vége.
– Futás! – sziszegte Midnight. – Egyes poszt, hall engem? – kérdezte a hang. – Egyes poszt… Kellan kirobbant az ajtón, és a kijárat felé rohant, nyomában Midnighttal. Futás közben már hallotta is a csempézett padlón a súlyos léptek zaját. Abban a pillanatban, amint kicsapódott elıtte a kapuszárny, harsány kiáltás csendült fel a hátuk mögött. – Megállni! De a két árnyvadász erre még le sem lassított; a következı pillanatban már az utcán voltak, és rohantak a szakadó esıben, kifelé a sikátorból. Kellan majdnem nekiment egy csapat embernek, akik az esıfüggönyön keresztül törték az utat. Leszegett fejjel igyekeztek elıre, hétköznapi ruháikat eldobható, átlátszó esıkabát fedte. Megtorpantak, és meghökkenve nézték, ahogy a két nı elfut mellettük. Amikor a kapu döngve becsapódott, és megjelent a kiáltozó biztonsági ır, kezében súlyos fegyverrel, a tömeg azonnal megmozdult. Két lövés csattant; az emberek egymást taposva igyekeztek fedezékbe jutni. Kellan hallotta a golyók becsapódását: az egyik túlságosan közelrıl szólt. Dudálás, fékcsikorgás vegyült az utca zajába, amikor átvágott az úttesten. A két nı egyszerre ért oda a motorokhoz. Felpattantak, és berúgták a járgányokat. Midnight még leadott egy lövést hátrafelé, amerrıl az ır futott feléjük. Nem talált, de a férfi kénytelen volt megállni, és behúzódni egy épület takarásába. – Nyomás! – kiáltott a tünde. Mindketten kikanyarodtak az útra. Két lövés csapódott még be a közelben; az autósok félrerántották a kormányt, hogy kikerüljék a vadul szlalomozó motorosokat. Kellan motorja megcsúszott a vizes úttesten, de a lánynak szerencsére sikerült megtartania. A John Streetre érve felgyorsítottak. Amikor lekanyarodtak a Western Avenue-ra, Midnight Kellan felé fordult, és felemelte a hüvelykujját. Úgy tőnt, senki sem üldözi ıket. Ettıl függetlenül még nem lassítottak, és folyton a Lone Star járıreinek felbukkanását várták, miközben a part felé száguldottak. Amikor magasan a fejük fölött feltőnt az újjáépített Renraku Archológia súlyos tömbje, Midnight balra fordította a kormányt, a belváros szíve felé. Elhagyták a vízpartot; az út emelkedni kezdett. A két motoros elmerült az egyre növekvı forgalomban. Kellan végre fellélegzett: a vadászatnak vége – most már senki sem érhet a nyomukba!
5 Néhány saroknyira az archológiától, a Dante Pokla elıtt leállították a motorokat. Mint mindig, a Pokol elıtt rengetegen torlódtak fel, akik mind a klubba szerettek volna bejutni. A sor végigkígyózott az épület mellett egy külön erre a célra kialakított ponyvaalagútban, amelynek a végét korlátok zárták le. Midnight betolta a motorját a bár melletti sikátorba; Kellan követte. Mindketten leparkoltak egy-egy üres helyre a tárolóban. Lehúzták a hitelkártyájukat a készüléken, és beütötték a kódszámukat. A tároló automatikusan lezárta a motorokat. Az álcavarázst Kellan már akkor levette, amikor látótávolságon kívülre kerültek a klinikától. Midnight kirázta az esıvizet a hajából, és vidáman mosolygott. – Meghívlak egy italra, oké? – nézett Kellanre, aki visszamosolygott rá. – Díjazom az ötletet. Elsétáltak a reménykedı várakozók hosszú sora mellett, egyenesen fel a jókora trollhoz, aki a bejáratot ırizte. A megtermett kapuırzı több mint három méter magas volt, duzzadó izmai majdnem szétfeszítették elegáns szmokingját. Széles mellkasán összefonta karját, úgy nézett le az utca népére. Borotvált koponyájáról, amelyen már kiütközött a fekete borosta, két kosszerően csavarodó szarv meredt hátra. – Hello, Newt – üdvözölte Kellan barátságosan. A troll visszamosolygott, kimutatva jól fejlett agyarait. – Üdv, Kellan – dörmögte. – Neked is, Midnight. Mi a pálya? – Jól megy az üzlet – felelte Midnight, miközben egyik kezével végigsimított Newt vaskos alkarján. Végül ujjai megállapodtak a troll tenyerében. – Mondhatni, nagyon jól. Csapnánk egy kis bulit. Newt lassan, ravaszkás pillantással elmosolyodott. – Akkor a legjobb helyre jöttetek. Félreállt, és felemelte a bársonyszalagot. – Erre, hölgyeim – hajtott fejet elıttük. Midnight megajándékozta egy sugárzó mosollyal, majd délceg tartással bevonult, akár egy királynı, aki természetesnek veszi, hogy
hajbókolnak elıtte. Kellan szokás szerint várt egy pillanatot, hogy kiélvezze a tömeg irigy pillantását, azokét akik már órák óta várakoztak. Nyilván nem tudták, mit gondoljanak a két nırıl, akik ilyen könnyedén jutnak be. – Lehet, hogy néhány barátom is jön majd – nézett még rá Newtra. – Semmi gond – válaszolt a troll. – Csak mondd meg nekik, hogy szóljanak, hogy te várod ıket. Kellan bólintott, és igyekezett nem túl önteltnek látszani. Még jól emlékezett rá, amikor maga is a Pokol vagy az Alvilág 93 elıtt ácsorgott, a kidobók pedig keresztülnéztek rajta. Ma már az ı neve nyitja meg a kapukat mások elıtt. Úgy érezte, most már ı is valaki – végre valóban túllépett a múltban elkövetett hibákon. A bár elıcsarnokát pazar borvörös bársony és arany borította. Kellan itt érte utol Midnightot, aki már a fıbejárat felé vezetı lépcsıknél tartott. Odabentrıl vöröslı fény lüktetett. Az ajtó felett lángoló betők figyelmeztettek minden belépıt, hogy ideje felhagyni a reménnyel. Kellan ezt meglehetısen ironikusnak találta éppen most, amikor hosszú idı után újra bizakodónak érezte magát. A Dante Poklát úgy alakították ki, hogy Seattle krémje számára méltó látványosságot nyújtson. Középen egy hatalmas, hétszintes kürtı helyezkedett el; a szinteket csigavonalban emelkedı járdák kötötték össze. A padló transzparexbıl volt, így felfelé is, lefelé is az egész helyiséget át lehetett látni. Lent, a mélyben holografikus tőz égett, melyben meztelen testek képmásai vonaglottak – hogy a kíntól vagy a kéjtıl, azt nehéz lett volna eldönteni. Az átlátszó tánctereket pultok és kényelmes ülıalkalmatosságok fogták közre, ahol a vendégek iszogathattak, és mustrálhatták a többieket. Volt is mit. A Dante mágnesként vonzotta a város aranyifjúságát. Itt voltak a céges aktatologatók, akik végre ledobhatták az öltönynyakkendı egyenruhát, és most azon voltak, hogy kieresszék a gızt; azután a legújabb és legdrágább divat szerint öltözött tündék. Nem hiányoztak az izgatott kamaszok sem, akik az alkalomra tetıtıl talpig szintibırbe, latexbe vagy holoruhába öltöztek. Lehetett még mindenféle egzotikus lénnyel is találkozni – bár ki tudja, lehet, hogy csak emberek voltak, akik némi kozmetikai módosításon estek át. A Kellan elıtt kavargó tömegben felvillant egy-egy alak szokatlan haj- és bırszínnel,
pikkelyekkel vagy szarvakkal. A táncosok között még egy lengedezı dús szırmefarkat is lehetett látni. Midnight egyenesen a második szintre tartott. Itt mindent aranydíszítés borított, és a falfülkékben álló szobrok az antik Rómát idézték. Némelyik a kezében pénzesládát tartott, mások korsót emeltek a magasba, amelybıl véget nem érıen ömlött az arany – köszönhetıen az ügyes holografikus kivetítésnek. Ez volt a Kapzsiságnak szentelt szint. Az alatta levı elsı szint az Irigységet jelképezte. (A kint rekedtek valóban eléggé irigyelték is azokat a szerencséseket, akik bejutottak.) Az összes, pazarló bujasággal dekorált szint a hét fıbőn egyikét képviselte. Midnight és Kellan rendeltek egy-egy italt. Amikor kihozták, Midnight felemelte poharát. – A jól végzett munkára – mosolygott rá Kellanre. Koccintottak. Kellan belekortyolt a Tiltott Gyümölcs martiniba (ez a Dante egyik specialitása volt). Midnight, miközben lenyelt egy kortyot a saját italából, felemelte a kezét, jelezve, hogy beszélni akar. – Apropó – szólalt meg –, gondoljunk a biztonságra is. Minden adat megvan? Kellan kinyitotta a kiberdekket tartalmazó táskát, és kivette a vezérlıbıl az optikai chipet. Odanyújtotta Midnightnak. – Itt van minden. – Nagyon jó. – A tünde kikapta Kellan kezébıl a chipet, és megforgatta, majd eltüntette az egyik zsebében. Helyette a hitelkártyáját vette elı. Kellan is elıvette a sajátját, és hozzáérintette Midnightéhoz. A kártyák között jöttek-mentek a bitek, és a megfelelı summa átvándorolt Kellan számlájára. – Most már én fizethetem a következı kört – jegyezte meg a lány. – Sajnos – kortyolt még egyet Midnight – én nem maradhatok. Még le kell zárnunk az üzletet. Kellan kedveszegetten nézett rá. Úgy tervezte, hogy megünneplik a sikert. – Megyek veled – próbálkozott, de Midnight megrázta a fejét. – Ne haragudj, de négyszemközt kell találkoznunk. A Johnson ragaszkodik ehhez. Talán majd legközelebb. Te csak érezd jól magad,
én majd szólok, ha minden elrendezıdött. Lehet, hogy még vissza is nézek utána. – Hát jó, semmi gond – felelte Kellan. Midnight felhajtotta az italát, és felállt. Mielıtt elindult, odahajolt Kellanhez, és rátette a kezét a karjára. – Szép munkát végeztél. – Kösz – mosolygott Kellan. – Te is. Amikor Kellan egyedül maradt, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy éjszaka akár aludni is lehet. De gyorsan elhessegette ezt a gondolatot, és felemelte a telefonját. Basszus, nem mindennap ünnepelhetek ekkora zsákmányt! Szépen sorban felhívja a barátait, hogy megkérdezze, be tudnak-e ugrani. Végül is semmi értelme egy ilyen helyen dekkolni, ha nem használjuk ki a lehetıséget. Liada és Ezüst Max nem vette fel. Tamlint viszont sikerült elérnie, és meg is hívta a klubba. – Bocs, Tam, valaki keres. Akkor itt találkozunk! Miközben a hívásvárakoztatás hangja pittyegett, Kellan megnézte, ki keresi. – Te vagy az, G-Dogg? Én is éppen hívni akartalak. – Hol vagy, Kellan? – A Dantéban. Nem ugrasz be egy italra? Én fizetem. – Okés, tetszik az ötlet. Egyébként híreim vannak. – Mi történt? – Majd mesélek. Csá. Kellan letette a telefont. Igazán kíváncsi volt G-Dogg híreire. Orion érkezett meg elsıként, partihoz öltözve. Kellan arca felderült, amikor megpillantotta egy szinttel lejjebb, amint elindult fölfelé. Tamlin O'Ryan tünde volt, akárcsak Midnight. Hozzá hasonlóan az ı mozdulatai is macskaszerően kecsesek voltak. De a nıvel ellentétben, aki egy árnyak közül leselkedı párduchoz hasonlított, Tamlin inkább egy vad és fenséges oroszlánra emlékeztetett. Korábban az İsiek közé tartozott, amely a seattle-i tündék legbefolyásosabb bandája volt. De amikor Kellan felfedezte, hogy valaki csapdát állított nekik, Orion hiába próbálta meggyızni a banda vezetıjét, és kirúgták a csapatból. Késıbb kiderült, hogy Kellannek igaza volt, de Orion ekkor már végzett az İsiekkel. Ennek ellenére továbbra is úgy viselkedett, mint egy utcai harcos, aki minden percben készenlétben áll.
Most is ugyanazt a bırkabátot hordta, mint mindig. Az İsiek emblémája már régen lekerült a hátáról, de a ballisztikus bélés nagyon is jó szolgálatot tett. Sötét haja egy részét hátrakötve, szamuráj módra viselte, a többi szabadon omlott a vállára, részben eltakarva hegyes füleit. A súlyos motoros csizmákat fekete farmer takarta. Csak lombzöld inge vitt némi színt az összeállításba. Az ing szögletes gallérját kelta csomózott minta díszítette. – Szia, Kel – üdvözölte a lányt, amikor megérkezett. – Mi újság? Kellan megpaskolta a mellette álló széket. – Fogj egy széket, és igyál valamit – biztatta Oriont. – Ma jól ment az üzlet. – Tényleg? – ült le mellé a tünde. – Mennyire jól? – Annyira, hogy ma én állom a cehhet. Orion vigyorgott. – Ennyi nekem elég is. Ehhez tartotta is magát: egy szóval sem kérdezte, miféle munkában vett részt Kellan. Jobb is, ha az ember nem kérdez a barátaitól olyasmit, amire azok úgysem válaszolhatnak. – Örülök, hogy végre megy a szekér – mondta mindössze, miután a csapos felvette a rendelést. – Neked is rendbe fognak jönni a dolgaid, ne aggódj! – biztatta Kellan, mire Orion vállat vont. – Remélem is. Kár, hogy a munkádhoz nem hiányzott még néhány izom. – Tudod… – Persze, persze – szakította félbe Orion. Jól tudta, hogy ha Kellan be tudta volna vonni a munkába, akkor biztosan szólt volna. – Nem úgy gondoltam. – Semmi gond. – Megjött G-Dogg – pillantott le a tünde a tánctér padlóján keresztül. – Remek. İt is elhívtam. G-Dogg sok szempontból éppen Orion ellentéte volt. Elıször is az orkok közé tartozott – ez a metahumán faj híján van minden kecsességnek és szépségnek. G-Dogg ezek helyett jó kétméternyi puszta izomból állt. Széles mellkasát és duzzadó karjait feszes, szürke-kék pólóba csomagolta, amelyen a Nagy Rinocérosz, egy belvárosi ork étterem lógója díszelgett. A póló tetejére fekete bırmellényt húzott, a
nyakán pedig indián stílusú, csontból és nyersbırbıl készült nyakörvet viselt. Az öltözéket farmer, surranó és bır csuklópántok tették teljessé. A felületes szemlélı G-Doggot az emberi faj egy motoros tagjának is nézhette, aki izomhelyettesítésen esett át. De elég volt közelebbrıl megnézni az arcát, hogy kiderüljön: G-Dogg a legkevésbé sem ember. Csapott homloka, bozontos szemöldöke és hegyes füle egyértelmően jelezték ork voltát. Tarkóján összefogott fekete haja sőrő csimbókjaiban itt-ott fémdarabok csillantak meg. A fülét is fém díszítette. Felsı ajka fölött rövid, sárgás agyarak meredtek elı, ettıl alsó fogsora és egész állkapcsa kiugróvá vált. A sötét szemek elıtt viszont semmi sem maradt rejtve, és G-Dogg olyan büszkén meresztette elıre markáns állát, mintha ı lenne a mőérzet legmenıbb sztárja. Bárhol járt, úgy viselkedett, mint akinek zsebében a világ, és ennek hatására mindenki így is tekintett rá. A bárban G-Doggot elırehaladtában mindenütt integetés, biccentések és hangos üdvözlı szavak kísérték. Rögtön meglátta Kellant és Oriont, amint felért a második szintre, és azonnal feléjük indult. Menet közben még odabólintott a barátainak és ismerıseinek, akik mellett elhaladt. Barátságos volt, mint mindig; de Kellan úgy érezte, nem olyan jókedvő, mint máskor, és aggódva nézett rá. – Szász, Kel – dörmögte G-Dogg mély basszus hangján, amikor végre odaért hozzájuk. – Mi a pálya? – Éppen ünneplünk. Jól ment a munka. G-Dogg bólintott. – Jó nektek. Gyorsan elmondom a híreket, aztán belecsaphatunk. – A tekintete egy pillanatra Orionra vándorolt. – Ne aggódj – mondta erre Kellan. G-Dogg alig észrevehetıen vállat vont, mintegy jelezve, hogy neki igazán mindegy, kiben bízik meg a lány. – Úgy hallottam, keres valaki. – Kicsoda? – A fickót Toshi Akimurának hívják. Igazán óvatosan tapogatózott, de engem azért nem került el a hír, ahogy az már lenni szokott. Kellan úgy érezte, mintha G-Dogg benyúlt volna a mellkasába, és összefacsarta volna a szívét. – Micsoda? – nyögte bután, mint aki fel sem fogja, amit hall.
– Akimura – ismételte tagoltan G-Dogg. – Közvetítı, méghozzá nagykutya a szakmában. Nem kezdı a figura. – Akimura? – visszhangozta Kellan, inkább csak úgy magának. – Az nem lehet. – Ismered? – kérdezte G-Dogg. – Hát te? – hárított Kellan. Az ork vállat vont. – Hallottam róla eleget. Az elıbb azt mondtam, hogy Akimura menı közvetítı – hát, öt éve legalábbis az volt. Mostanában nemigen hallottam felıle. Évekig New Orleansból intézte az ügyeit, de úgy tudom, Seattle-ben is van néhány régi kapcsolata. Kellan nyelt egyet. Egyszerre kiszáradt a szája. – Biztos ezért nem hallottam még a nevét. – Igyekezett lazának tőnni. – Nem tudod, miért keres? G-Dogg megrázta a fejét. – Csak annyi az infó, hogy beszélni akar veled valamiért. – Te nem… – kezdte volna Kellan. A tenyere izzadni kezdett. – Hogy mondtam-e neki valamit? – kérdezte az ork. – Azt hittem, ennél jobban ismersz, Kel. – Jó, jó, hát persze… – visszakozott a lány. Lopva megtörölte tenyerét a nadrágjában. G-Doggra egyáltalán nem jellemzı, hogy bármi információt kiadna, különösen nem a barátaival kapcsolatban. Kellan annak idején azért kereste ıt, mert hallotta, hogy jó kapcsolatai vannak az árnyak között. Az ork elıször azt is letagadta, hogy önmagát ismeri, mivel nem tudta, kicsoda Kellan. Nem valószínő tehát, hogy ıróla bármit is elmondana – legfeljebb ha igen szép summa áll a háttérben, ebben az esetben viszont nem ülne itt vele a Pokolban, és mesélné el mindezt. – Talán fel akar bérelni – próbált segíteni Orion. G-Dogg vállat vont, de nem ellenkezett. – Az is lehet. Ez csak akkor derül ki, ha beszélsz vele. Csak annyit mondhatok, hogy ha munkáról van szó, akkor az komoly üzlet lehet. – Azt már nem tette hozzá, hogy Kellan szerinte meg tudna-e ezzel birkózni. – Nem tudod, mit keres Seattle-ben? – kérdezte a tünde, de G-Dogg ismét csak a fejét rázta. – Azt nem. Ma estig nem is tudtam, hogy itt van.
Kezelés alatt áll a legjobb klinikán, válaszolta meg magában a kérdést Kellan. Nem lehet véletlen, hogy Akimura éppen most kérdezısködik utána. De hogyan értesülhetett ilyen hamar a Nightingale-en lezajlott vadászatról, és honnan tudhatná, hogy ı is benne volt? Talán meglátta valaki, aki átlátott a varázslaton is? Vajon Akimura Midnightról is tudott? Esetleg maga Midnight adta volna ki ıt? De miért? – Hallod, Kellan? G-Dogg hangja félbeszakította Kellan kétségbeesett gondolatfolyamát, és visszarángatta a lányt a valóságba. – Tessék? – Azt kérdeztem, akarod-e, hogy továbbítsak egy üzenetet Akimurának? Talán óvatosan kideríthetem, hogy fel akar-e bérelni, vagy valami. – Aha… – töprengett a lány. – Igen, ez jól hangzik. Azt mondtad, nem akármilyen üzletrıl lehet szó, ugye? Az ork bólintott. – Akkor telefonálok egy-két helyre… – Várj, nem kell annyira sietni. Azért hívtalak titeket, hogy csapjunk egy jó bulit. Éppen most fejeztem be egy munkát; nem muszáj most azonnal másikat keresnem. – Ha egyszer valami beindul… – jegyezte meg fanyarul Orion. GDogg egy másodpercig kifürkészhetetlen tekintettel nézte Kellant, azután szélesen elmosolyodott. – Bármikor készen állok, ha a hitelkártyádon kell könnyíteni – tréfálkozott. – Ide az újabb kört! Be kell hoznom a lemaradást. Leültek egy asztalhoz, és Kellan rendelt még egy kört. Amint az ital megérkezett, kiment a mosdóba. Alighogy kiért a félhomályos elıcsarnokba, ahonnan a mosdók nyíltak, elıvette a telefonját, és tárcsázta Midnight számát. – Kérem, a hangjelzés után hagyjon üzenetet – búgta a kellemes nıi géphang. Basszus, Midnight nem veszi fel. Lehet, hogy még a Johnsonnal tárgyal. – Szia, én vagyok – hadarta Kellan. – Hívj vissza. Benyomta a „hívás vége" gombot, és visszatömködte a telefont a zsebébe. Ezer oka lehet annak, hogy Midnight nem veszi fel. Lehet,
hogy kényes ügyben tárgyal, de az is elképzelhetı, hogy a saját társaságával ünnepel, vagy akár alszik. Az is lehet, hogy bajban van. İ csak egy dolgot tehet: vár, amíg Midnight veszi fel vele a kapcsolatot. Kellan bement a mosdóba, és egy kis vizet locsolt az arcára. Szüksége volt egy kis idıre, hogy összeszedje magát. G-Dogg-nak egy dologban biztosan igaza volt: csak úgy tudhatja meg, mit akar Akimura, ha beszél vele. Nem kell kétségbeesni. Szépen megvárja, amíg Midnight felhívja, és akkor elmondja neki, mi történt. Együtt majd eldöntik, mi a teendı. Addig legjobb, ha átadja magát a szórakozásnak. Ragadd meg az éjszakát, tanácsolta tükörbeli képmásának. És el is határozta, hogy így lesz. Kellan valóban élvezte Orion és G-Dogg társaságát, és még táncolt is egy kicsit, ahogy tervezte. De a hír, amelyet az ork hozott, mégsem hagyta nyugodni. Az idı telt, és Midnight még mindig nem jelentkezett; Kellan pedig egyre idegesebb lett. Végül néhány órával a Pokol zárása elıtt kimentette magát, arra hivatkozva, hogy kimerült, és szüksége van pár óra alvásra. Orion és G-Dogg haza akarták kísérni, de végül kiegyeztek abban, hogy csak a parkolóig mennek vele, miután Kellan biztosította ıket arról, hogy éppen elég józan, és maga is eltalál az ágyáig. Valóban mértékkel fogyasztott; ilyen hangulatban ez nem is esett nehezére. Orion kivette a katanáját a fegyvermegırzıbıl. A klubból kilépve megállapították, hogy az esı elállt. A sor is megcsappant már a bár elıtt, de azért még nem fogyott el teljesen. Sıt, a buli kiáradt az épületbıl az utcára: csapatba verıdött emberek beszélgettek, nevettek, táncoltak és ittak a kezükben tartott üvegekbıl és olcsó mőanyag flaskákból. Dübörgött a zene a parkoló autók nyitott ablakain és ajtaján keresztül, sıt sokan a kabátjukba, ruhájukba épített hangszórókat bömböltették. Newt intett nekik, amikor elindultak kifelé. G-Dogg megveregette a hatalmas troll karját. Kellan elindult a motorok irányába; Oriont is ott várta a gépe. A lány utat tört magának a járdán tolongó tömegen. Hallotta, hogy valaki kiabál, de nem figyelt oda, egészen addig, amíg… – Hé, kislány! Te, azzal az orkkal, meg a tündével!
Kellan egy pillanatra egy sötét alakot látott felvillanni az utcai lámpák fényében. A következı másodpercben narancsvörös láng lobbant fel az illetı kezében, amely megvilágította az arcát. A vöröslı arcra a szemek fölött fordított fekete háromszögek voltak festve, a száját pedig szaggatott fekete vonal szelte át. A lányt az a furcsa érzés fogta el, hogy egy Halloweenre készült töklámpást lát. – Akimura azt üzeni: találkozunk a pokolban! Ezzel hátralendítette a karját, és a lángoló palack tüzes ívet rajzolt az égre. – Vigyázz! – kiáltotta Orion, és Kellannek ugrott. Mindkettıjüket nekipréselte a mellettük álló falnak abban a pillanatban, amikor a Molotov-koktél a földbe csapódott éppen ott, ahol az imént álltak. A helyén magasra csapott az égı szesz sárga szegélyő kék lángja. G-Dogg hangosan káromkodott, és karját meg mellényét csapkodta, ahol a lángoló folyadék ráfröcsögött. Ez volt az a pillanat, amikor Kellan észrevette, hogy az üvegdobáló mögött ott sorakoznak a haverjai is. Ezeknek a haveroknak a feje szintén töklámpást formázott, de a kezükben késeket, botokat markoltak; az egyiknél még egy égı fáklya is volt. Egyszerre megindultak feléjük. Orion elébük ment. Beállt egy magasan suhogó bunkó alá, és gyomorszájon vágta a kezelıjét. Az összegörnyedt, és elejtette a fegyvert. A tünde folytatta az akciót: térdével állon rúgta a férfit, akinek hátracsapódott a feje, és a támadó elterült. Orion, miközben megfordult, lekapta a hátáról a hosszú táskát, és a kezébe fogta. G-Dogg eközben odalépett a banda és Kellan közé. Hatalmas tenyerével megragadta az egyik, kést szorongató bandatag csuklóját, és keményen hátracsavarta. A támadó – szinte még gyerek – felkiáltott a fájdalomtól. Amikor az ork beleöklözött az arcába, felbukott, és nekiesett az egyik társának. Ekkorra a bámészkodók megtöltötték a sikátor bejáratát, és hangosan szurkoltak az egyik vagy a másik félnek. Egy nı, akinek borotvált feje vörös és fekete színekben pompázott, vicsorogva rontott Kellanre, kezében egy vadászkéssel. A következı pillanatban hangos csattanás hallatszott: Orion a kardhüvelyével tarkón vágta a nıt, aki a csatamezı szélére penderült.
Kellan kihasználta a pillanatnyi nyugalmat. Az utóbbi napokban a sikátor szélén végigfutó mélyedésben jókora pocsolya győlt össze. Kellan melléguggolt, kinyújtotta az egyik kezét, és mormolni kezdte azokat a varázsszavakat, amelyeket csak nemrég mondott ki utoljára: a kötés igéjét. Az ujjai a víz felszínére értek, áthatoltak rajta, egészen az asztrális sík mélységéig. Hívása meghallgatásra talált, és megérkezett a válasz. A pocsolya egyszerre felbugyogott, mint a forrásban levı víz a fazékban. A közepébıl kavargó vízoszlop emelkedett ki, amely mágnesként vonzotta magához a sikátorban felgyőlt összes esıvizet. Kétoldalt vízsugarak hasadtak le az oszlopról, a tetején pedig úgy győlt össze a fehér hab, akár egy korona. A testet öltött vízelementál látványára a lárma egyszerre elhallgatott. – Ez egy mágus! – ordított fel az egyik bandatag. A csapat fejvesztve menekült a sikátorból, néhányan még szedett-vedett fegyvereiket is elhajították. A bámészkodók kettéváltak elıttük, és maguk is hátráltak egy lépést a Kellan oldalán ingadozó, derengı alak elıl. Hiába, még a Hatodik Világban sem volt mindennapi látvány, hogy egy mágus elementált idéz egy sikátor közepén. Orion már indult volna a menekülı csürhe után, de G-Dogg elkapta a karját. – Hagyd – dünnyögte. Orion vetett még egy pillantást a menekülık után, aztán kiszabadította karját az ork szorításából, és Kellan felé fordult. A lány a falhoz simulva várta, hogy az utolsó bandatag is eliszkoljon, azután újra az elementál felé fordult, és felemelte a kezét. Térj vissza – adta ki némán a parancsot – oda, ahonnan jöttél, és várj a hívásomra. Érezte, ahogy a szellem meghajol kívánsága elıtt. A következı pillanatban a vízoszlop hangos csobbanással visszahullott a járdára. A sikátort elöntötte a víz; az utolsó pislákoló lángok is kialudtak. Most, hogy a mősor nyilvánvalóan véget ért, és a bámészkodók három dühös árnyvadásszal találták magukat szemközt, a tömeg gyorsan oszlásnak indult. Volt, aki folytatta korábbi tevékenységét, mások inkább nyugodtabb vizekre eveztek. Newt elırefurakodott, ezzel elriasztva az utolsó szájtátót is. – Jól vagytok, fiúk? – mennydörögte a troll, miközben ellenırizte, nem sebesült-e meg valamelyikük.
– Persze, remekül szórakozunk – felelt Kellan kesernyésen, és leveregette kabátujjáról a port. – Hát, azt hiszem, most már tudjuk, mit akar Akimura – morogta GDogg olyan halkan, hogy csak Kellan hallja meg. – Na igen. – A lánynak görcsbe rándult a gyomra. – Most már tudjuk. A kiberdekk és a benne rejlı adatok egyszerre ólomsúllyal nehezedtek Kellan vállára.
6 – Hova megyünk? – kérdezte Kellan Lothantól. A troll egy sötét sikátor mélyébe vezette a lányt. Az árnyékban bizarr lények körvonalai sejlettek. – Meg fogod látni – válaszolta Lothan. – Csak gyere utánam. A lány egyre kevésbé látta, merre mennek – ı nem látott a sötétben, mint a trollok. Kinyújtotta a kezét, hogy legalább a falat kitapogassa, és tudjon valami alapján tájékozódni. – Ne maradj le! – mordult rá Lothan, és durván elırelökte. Kellan megbotlott valamiben, és elesett. Fejjel elıre egy nyúlós, hideg pocsolyában landolt. Köpködve, köhögve fordult az oldalára. Alig kapott levegıt. A lába megakadt valamiben – biztosan abban botlott el. Egy zsák, vagy… A sötétségben egyszerre fény csillant, és Kellan egyenesen Midnight elkerekedett, halott szemébe nézett. A tünde néhány hosszú, fekete hajtincse a tócsa felszínén lebegett. A mozdulatlan, sápadt arcon, a semmibe meredı szemekben csodálkozás tükrözıdött. – Úristen – nyögte Kellan. – Ez Midnight. Úristen… A földön heverı holttest másik oldalán egy pár méretes csizma jelent meg. Kellan felnézett, és meglátta Lothant. A troll kezében tőzgolyót tartott, de a lángok láthatóan egyáltalán nem ártottak neki. Gonosz mosolya látni engedte agyarait, darabos arcvonásait alulról világította meg a fény. – Akimura azt üzeni: találkozunk a pokolban! – mordult fel a troll, és teste egy hangos lobbanással lángba borult. Terjedelmes, sötét alakját körülvette a tőz, tekintete parázslott. Begörbített ujjai egyre közeledtek… Kellan zihálva riadt fel a telefon éles hangjára. Amint nagyot kortyolt a friss levegıbıl, örömmel érezte, hogy az nem perzseli szemét és tüdejét. Aztán tapogatózva megkereste a kitartóan visító telefont, kiráncigálta a zsebébıl, és felpattintotta.
– Egen? – dünnyögte a szemét dörzsölgetve. Várta, hogy egy kissé kitisztuljon a feje. – Én vagyok az, Kellan – szólt bele Midnight, mire Kellan úgy ült fel az ágyában, mintha rugóra járna. – Te vagy az? Hol voltál? Hol vagy most? Basszus, hány óra van? – Reggel van, Kellan. – Midnight nyugodt hangja azonnal lehőtötte Kellant. Ezek szerint Midnightnak fogalma sincs, mitıl olyan feldúlt. – Gondoltam, beszámolok a fejleményekrıl. Valami baj van? – Baromira baj van. Az a rohadt Akimura megpróbált kinyírni tegnap éjjel. – Micsoda? Mi történt? – Egy rakás Hullajáró ránk szabadult, amikor kijöttünk a Pokolból. – Hát igen, az a környék a Hullajárók területe… – Csakhogy az egyikük még azt is mondta, hogy „Akimura azt üzeni: találkozunk a pokolban!", és csak utána hajította el a Molotov-koktélját. Aztán mindnyájan ránk rontottak. Figyelj, Midnight, honnan tudhatott az a rohadék a vadászatról? – Nem tudom. – Vagyis semmit sem hallottál errıl az egészrıl? – Nem. Csak azt akartam elmondani, hogy tegnap éjjel jól mentek a dolgok, a Johnson elégedett volt az eredménnyel. – Nem Akimura volt a Johnson? – Nem tudom – ismételte Midnight. – Csak egy közvetítıvel találkoztam, aki szerint az ügyfélnek megfelelt a munkánk. – És rögtön ezután ránk támadtak – folytatta Kellan. – Aggódtam, nem történt-e veled valami. – Megsebesült valaki? – Nem. G-Dogg és Orion betört néhány fejet, én meg megidéztem egy vízelementált, és elijesztettem ıket. Aztán gyorsan leléptünk, mielıtt még nagyobb bajba keveredtünk volna. – Hol vagy most? – Lothannál. Úgy gondoltam, jobb, ha nem megyek haza, úgyhogy megkértem, hadd aludjak nála. – Megmondtad neki, hogy miért? – Csak annyit, hogy gáz volt a Pokolnál. Nem kérdezısködött.
– Jól van – zárta le az ügyet Midnight. – Megpróbálok kideríteni valamit. Egyelıre maradj ott, ahol vagy, amíg meg nem tudok valamit arról, hogy mi folyik itt. – Nem segíthetnék… – próbálkozott Kellan. – Ha lesz valami tennivaló, szólok – jött a válasz. – Ne aggódj, Kellan, nem lesz semmi gond. Egyelıre maradj nyugton! Hidd el, nemsokára elfelejtjük az egészet. – Hát jó – sóhajtott Kellan. – Szólj, ha megtudsz valamit. – Majd hívlak. Addig is csak kerüld a feltőnést, vakarimaszu-ka? Kellan bólintott, bár Midnight ezt nem láthatta. – Jó, jó, te is – nyomta le a vége gombot. – Szia, Kellan – nézett be Lothan. – Látom, már ébren vagy. Hallottam a hangodat. Kellan visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, és nyújtózott egyet. Ökölbe szorított kezeit olyan magasra emelte, amennyire csak tudta. – Igen – felelte. – Mennyi az idı? – Hamarosan itt a gyakorlás ideje – jött a válasz. Kellan savanyú ábrázatát látva a troll hamiskásan elmosolyodott. – De persze csak egy jó reggeli és esetleg némi pipere után. Kellan még egyszer kinyújtóztatta a tagjait. – Az jó lesz, köszönöm. Ezzel ledobta a takarót, és kikászálódott az ágyból. Fogta a táskáját, és bement a fürdıszobába. Próbált nem gondolni a képre, amint Lothan föléje és Midnight holtteste fölé tornyosul egy sötét sikátorban. Igaz, tudta, hogy valami múltbéli esemény beárnyékolja Lothan és Midnight kapcsolatát, és hogy ık ketten ma sincsenek oda egymásért. De persze ez az egész álom csak a Hullajárók támadása következtében meghajszolt idegei zavaros terméke. Nem is lehet más.
A Tökös Lámpás napközben soha nem volt nyitva. A törzs- és alkalmi vendégek többnyire a hajnal elıtti órákban tántorogtak haza (vagy akárhova, ahol kialudhattak magukat). Az ajtó zárva volt, a redınyök lehúzva; az ablakot a Zárva tábla verdeste. Nyilván az itt alkalmasnak gondolt biztonsági rendszer is be volt kapcsolva, hogy távol tartsa Redmond nappali ragadozóit.
Midnight mindezt csak egy futó pillantásra méltatta. Egyenesen az oldalbejárathoz ment. A keskeny sikátor tele volt dobálva szeméttel; egy részük olyan régóta préselıdött az aszfaltba, hogy gyakorlatilag már a járda részét képezte. A bár téglaborítású hátsó része még talán a homlokzatnál is sőrőbben össze volt firkálva: a graffiti a fémajtót, a csöveket és a vezetékeket is elborította a legapróbb négyzetcentiméterig. Midnight nem is értette, hogyhogy azt a fickót nem lepik el a feliratok, aki a fal mellett terpeszkedett egy összecsukható székben. Bár jobban meggondolva, az arcát borító festés graffitinak is elment. A csávó félig latino eredető lehetett. Sötét haját az egész koponyáján leborotválta; ami megmaradt, alig volt hosszabb a borostánál. A szeme fölött fordított fekete háromszögek ékeskedtek, a szája köré recés fekete vigyort rajzolt. Sovány felsıtestére fekete trikó tapadt. Csípıjérıl bı szabású fekete nadrág lógott narancssárga szegélyekkel és zsinórokkal, amelyet egy kiszuperált biztonsági öv tartott meg – utóbbi immár divatkiegészítıvé lépett elı. Amikor Midnight feltőnt a sikátorban, a fiatal fickó felpattant. A tünde éppen csak odabiccentett neki, miközben magán érezte a férfi mustráló tekintetét, aki ezután bedugott egy hitelkártyát az ajtó résén, és kinyitotta az ajtót Midnight elıtt. A tünde jutalmazásképpen finoman végighúzta ujjait a fiú állán, és csábosán rámosolygott. – Köszönöm – vetette oda, amint ellibegett a bár hátsó traktusa felé. Az ırszemmel többet nem is foglalkozott; a kaput hagyta becsapódni maga mögött. Óvatosan lépdelt, minden apró jelre figyelve. Elhaladt a raktár és a konyhának csúfolt helyiség mellett, és belépett magába a bárba. A Tökös Lámpás dekorációja – ha lehet egyáltalán ezt a szót alkalmazni – leginkább egy tébolyult koncentrációs táborra emlékeztetett. A fülkék válaszfala fölött szögesdrót tekercsek futottak körbe, a plafonról megcsonkított, fekete ruhába öltöztetett babák lógtak, némelyik felakasztva, mások drótketrecbe zárva. Közöttük próbababák füzérbe font testrészei tekeregtek, fekete és narancssárga krepp-papírral színesítve. A falakra gumiból készült Halloween-álarcokat tőztek, az asztalokat pedig világító narancssárga mőanyag töklámpások díszítették. A redınyök félig le voltak eresztve, úgyhogy a meleg fénysugarak csak keskeny csíkokat festhettek a terem hővös homályába.
Így a padlóra vetülı sávok szépen harmonizáltak azzal a néhány babával, melyek régimódi csíkos rabruhát viseltek. A hanyagul elszórt székek és asztalok között elcsigázott bandatagok terpeszkedtek. Néhányan lustán biliárdoztak, de a többség csak beszélgetett, iszogatott és dohányzott. A helyiséget a mennyezetig gomolygó füst homálya töltötte be. Abban a pillanatban, amikor Midnight belépett az ajtón, a csendes zsongás egy pillanat alatt elhalt, és néma csend lett. A tündére tucatnyi szempár szegezıdött. Midnight egyenesen a bárpultnál üldögélı magányos bandatag felé indult. Az illetı gumiból készült maszkja egy troll arcvonásait mintázta, meglehetısen gyatrán. Az álarc mögött a sötét szemeket csúnyán összeforrt sebhely vette körül. Amint a tünde közeledett, a szemek összeszőkültek. A férfi tömpe ujjaival elnyomta cigarettáját a pulton levı ócska bádog hamutartóban, azután elırehajolt egyik kezével a térdére könyökölve, a másikat a bárpulton nyugtatva, mint aki bármelyik percben kész támadásba lendülni. – Nálad van? – kérdezte komor hangon. Midnight arckifejezése változatlan maradt. – Nem akarsz színésznek állni, Slash? – kérdezett vissza. A bandavezér szája keserő mosolyra húzódott az álarc széle alatt. – Mi a francról dumálsz? – A tegnap esti elıadásotokról. Úgy hallottam, improvizáltatok is egy kicsit. Te voltál a rendezı? – A munkát elvégeztük, és senkinek nem esett bántódása, ugyebár? – mordult fel a férfi. – És nem is fog, feltéve, ha megkapjuk, ami jár nekünk. Midnight a szeme sarkából érzékelte, hogy a többi Hullajáró már felállt, és legfeljebb három–négy méter távolságban vannak tıle. Különösen a Slashtıl nem messze álló orkra figyelt fel, aki arca egyik oldalán friss sebhelyet viselt, ettıl a szája torz vigyorra húzódott. Az ork az övére akasztott tokban lapuló súlyos kés közelében pihentette a kezét. – Elvárom, hogy megfelelı munkát kapjak a pénzemért – jegyezte meg hővösen Midnight, továbbra sem véve le a szemét Slashrıl. – Meg is kaptad.
– Többé-kevésbé megvolt – hagyta helyben Midnight. Belenyúlt az egyik zsebébe, elıhúzott egy hitelkártyát, és levegıbe dobta. Slash könnyedén elkapta, és megforgatta az ujjai között. – Rajta van minden – vetette oda –, a kártya hitelesített, de kód védi. A kódot elküldöm, ha visszaértem a belvárosba. Lehet, hogy a Hullajárók fınöke meglepett vagy csalódott volt az óvatossági intézkedés hallatán, de bármit is érzett, az álarc eltakarta. Letette a kártyát a bárpultra, és letakarta a kezével. – Tudod a számomat – mondta mindössze. Midnight biccentett. – Tudom, és meg is jegyzem arra az eshetıségre, ha adódik valami. Midnight a bárból kifelé menet nem nézett vissza. Szándékosan kerülte a szemkontaktust a banda többi tagjával. Slashre bízta, hogy mit tart fontosabbnak: a pénzt vagy azt a röpke szórakozást, amit egy kis balhé jelentene. Szerencsére Slash legfeljebb ırült volt, de nem hülye: Midnight szabadon kisétálhatott. A Hullajárók ott folytatták a beszélgetést, ahol abbahagyták. Kifelé menet az ırt álló bandatag újra leplezetlenül végigmérte Mid–nightot. A Redmondi Pusztulat szélén, néhány kilométernyi távolságban a Tökös Lámpástól a tünde leállította motorját, elıvette a telefont, és beütötte az elıre eltárolt számsort. Ezzel hozzáférhetıvé tette a hitelesített kártyára feltöltött összeget. Megkockáztathatta volna, hogy becsapja a bandatagokat, és elhúzza a csíkot, de a játéknak ebben a szakaszában még nem engedhette meg magának a balhét. Másrészt nem is árt, ha csúsztat némi pénzt a Hullajáróknak: ez még segítheti további terveiben. Midnight eltette a telefont, és berúgta a motort. Közben elmosolyodott. – Nos, Silk – mormolta magában, miközben sisakján leengedte az arcvédıt –, lássuk, szóba áll-e veled Kellan ezek után. Minden a terv szerint haladt.
Kellan hagyta, hogy a forró vízsugár elmossa álma utolsó foszlányait és az agyát borító pókhálót. Mire felöltözött – a terepszínő nadrágjához egy tiszta pólót vett elı a táskájából –, a konyhából kellemes illatok szállingóztak elı. A lány gyomra megkordult. Rájött, hogy nem is
emlékszik, mikor evett utoljára. Vadászat közben, a tervezéstıl és az elıkészületektıl egészen az akcióig gyakran kihagyott egy-egy étkezést. Elıfordult az is, hogy teljesen megfeledkezett az evésrıl. A konyhában Lothan egy gızölgı bögrét nyújtott Kellan felé. – Kávét? – kérdezte, és Kellan örömmel elfogadta. – Kösz – kortyolt bele a meleg italba. Átjárta a kellemes íz és illat. Ezekben a pillanatokban Kellan roppant hálás volt Lothannak, amiért megvetette és elutasította a szójakávét. A troll kész volt megadni bármekkora árat az igazi kávé élvezetéért – ami a kávéimádó Seatle-ben kisebb érvágásnak számított, mint máshol, de azért így sem volt olcsó mulatság. Kellan már megtanulta tisztelni a minıséget: feketén itta a kávét, nem öntött bele szójatejet. A lány kávéját kortyolgatva leült a konyhaasztalhoz, amíg Lothan a tőzhelynél szorgoskodott. Nézte, ahogy Lothan a serpenyıkkel és lábasokkal zsonglırködik. Olyan volt, mintha egy nagydarab ember játék edényeket használna. De el kell ismerni, a troll ügyesen bánt a konyhai felszereléssel. Most dobozból tojásokat öntött egy tálba, szójatejet és szárított főszernövényeket adott hozzá, és felverte a keveréket. – Tartsunk ma órát? – kérdezte, fél szemmel a tojásokon. – Igen, ha nem gond – felelte Kellan. – Jól van. Csak nem tudtam, lezártad-e már a többi ügyedet. Kellan belekortyolt a kávéba. – Még nem egészen. Az az igazság, hogy nem tudom, lezártam-e ıket. Lothan fel sem nézve folytatta a kevergetést. – Valóban? – mondta mindössze. – Itt–ott maradt néhány elvarratlan szál. – Értem. Azért remélem, nem bukkan fel valamelyik ilyen elvarratlan szál az éjszaka közepén az ajtómban, mint te tegnap éjjel. Lothan a tojásokat a serpenyıbe öntötte, és nagy sercegés közepette kavargatni kezdett. Kellan közben a kávésbögre alját bámulta. Volt abban valami, amit a troll mondott. Azzal, hogy idejött, ıt is belerángatta az egészbe. Joga van megtudni legalább egy részét a történteknek. – Volt egy kis balhénk néhány Hullajáróval – kezdett bele.
– Ennyit G-Dogg is elmondott – mondta erre Lothan, miközben a kanalat a serpenyı széléhez ütögette, és megbillentette az edényt, hogy a még nyers tojások is átsüljenek. – Azt viszont nem tudtam meg tıle, miért kezdtek lármázni a Hullajárók éppen a Dante elıtt. Úgy tőnt, GDoggnak és Orionnak fogalma sincs. Hát neked? – A Hullajárók nem mernének veled kikezdeni, Lothan… –szólt Kellan, de elharapta a szót, amikor a troll levette az edényt a tőzrıl, és hangos csattanással helyezte el a másik égı felett. – Ezt én is tudom – fordult végre Kellan felé. – Néhány csavargó igazán nem izgat, még ha ilyen hibbantak is, mint ezek. Más aggaszt engem: az a valaki, aki képes volt rávenni a Hullajárókat, hogy ujjat húzzanak a Dantéval. – Ezzel nem lesz probléma – jelentette ki határozottan Kellan. – Akkor jó – mondta Lothan, majd átlapátolta a rántottát egy tányérra, és Kellan elé tette az egészet. – Akkor ha megetted, kérlek, mosogass el, és ha kész vagy, keress meg a dolgozószobámban. A mágus ezzel le is zárta a beszélgetést, és távozott a konyhából. Kellan hallotta, amint lent az elıszobában becsukódik mögötte az ajtó. Villájára vett egy falatot a gızölgı rántottából. Mint mindig, most is lelkifurdalást érzett, amiért nem árult el többet a potenciális problémájáról; de most ıszintén, hát nem jobb mindenkinek – beleértve magát a trollt is –, ha ı minél kevesebbet tud az ügyrıl? Lothan profi, ismeri a dörgést. Nem akar még több gondot okozni azzal, hogy az öreg mágust még jobban belerángatja a dologba. Amit Lothan nem tud, arról nem is beszelhet. Ezenkívül Kellan abban sem volt teljesen biztos, hogy megbízhat a trollban. A francba is, egyáltalán nem biztos, hogy akárkiben is megbízhat. Az élet már csak ilyen az árnyak világában. Az emberek elsısorban magukkal törıdnek, és egy részük könnyő szívvel hátba döfne egy kis plusz pénz ígéretéért. A kérdés csak az, melyik részük. Ez volt az elsı dolog, amit Kellan Seattle-be érkezvén megtanult, a legértékesebb lecke, amit Lothan megtanított neki. Az elsı közös vadászatukon a troll elhallgatta Kellan elıl, hogy külön kis egyezséget kötött az egyik munkaadójukkal, aki végül feldobta ıket. A lány mindezzel egy tőzpárbaj kellıs közepén szembesült. Szerencséjére Lothan végül – a
saját érdekében – átállt az ı oldalára. Na de hát végül is ez is „csak egy üzlet" volt. De azt Kellannek is el kell ismernie, hogy Lothan a legtapasztaltabb mágus és árnyvadász, akit ismer, és ı volt az, aki megtanította, hogyan fejlessze és irányítsa mágikus képességét, amelyet már korábban felfedezett magában. Nagyon sokat tanult tıle a varázslás mővészetérıl. Most már sokkal többre volt képes, mint hogy egyszerően vaktában tüzet szórjon mindenfelé. Ahogy Midnight is mondta: a varázstudónak magas az árfolyama, és az árnyak között ugyanolyan nagy rá a kereslet, mint bárhol máshol. Kellannek tehát nagy a tartozása Lothannal szemben, nemde? Kellan rosszkedvően eltolta magától az ételt. Kénytelen volt belátni, hogy ma úgysem lesz képes semmire koncentrálni, amit Lothan tanítana neki. Addig semmiképpen, amíg ki nem deríti, hogy mibe lépett bele. Talán könnyebb lett volna valóban ráhagyni Midnightra, hogy foglalkozzon ı az üggyel, de Kellan egyszerően képtelen volt tétlenül várni. Magának is meg kell próbálnia kideríteni valamit. Tennie kell valamit, és már tudta is, kit fog megkeresni. Felkelt az asztaltól, és besöpörte a rántottát a szemetesbe. Aztán elöblítette a tányért és a villát, majd felkapta a cuccait. Felvette a dzsekijét, vállára vetette a táskáját, és elindult Lothan szobája felé. Bekopogott, és amikor a troll kiszólt, benyitott a homályosan megvilágított helyiségbe. Lothan egy jókora bırszékben üldögélt, és az asztalán levı kihajtható számítógép monitorján megnyitott dokumentumot böngészte. Az ajtónyitásra megfordult a székével. – Lothan… – nézett be Kellan. – Meggondoltam magam. A mai órát inkább kihagynám. Utána kell néznem egy-két dolognak. A troll egy darabig kifürkészhetetlen arccal nézte a lányt. – Jól van – mondta végül, visszafordulva a székén. – Ez is egy hosszabb kiruccanás lesz? – Nem tudom. Majd felhívlak. Már kilépett az ajtón, amikor Lothan hangja megállította. – Kellan? Csak semmi meggondolatlanság! És vigyázz magadra! – Oké – válaszolt a lány, és igazított egyet a táska szíján. – Vigyázni fogok.
A kapuhoz érve Kellan megnyomott egy gombot a telefonján, és a füléhez tartotta a készüléket. – Szia, Jackie – szólt bele egy másodperc múlva. – Itt Kellan. Ráérsz most? Szeretnék megtudni néhány dolgot valakirıl…
Aki nem ismerte Jackie Ozone-t, azt hihette, hogy egy céges üzletasszonnyal áll szemben. Hanyagul elegáns öltözéke, a huszonegyedik század minden elektronikai vívmányát magába rejtı nagy táskája és csillogó króm adatjackje mind ezt támasztotta alá. Úgy festett, mint bármelyik seattle-i cég egyik fejese vagy alkalmazottja, aki kihasználja a kellemes délutánt, és élvezi, hogy pár percre elszakadhat az iroda neonfényétıl és visszaforgatott levegıjétıl. Amikor Kellan odaért a padhoz, ahol Jackie ült, a nı felnézett zsebirodájából, eltette a gépet a táskájába, és rámosolygott a lányra. Ezután arrébbült a padon, hogy Kellan is elférhessen. – Rég nem láttalak – fordult Kellanhez. – Mi volt veled? Kellan vállat vont. – Sok volt a dolgom. – Ehem. –Jackie belekortyolt a mellette pihenı ismeretlen tartalmú papírpohárba. – Új ismeretségek, új barátok… Kellan felnézett, és látta, hogy Jackie cinkosán ráhunyorít. – Tehát hallottad. – Mondjuk úgy, hogy lábra kapott a hír. – Akkor azt is tudod, mirıl akarok többet megtudni. – Egy bandáról? – kérdezte ártatlan arccal Jackie. – Arról, aki mögötte áll. – Ezek szerint nem volt véletlen… Kellan a fejét rázta. – Nem, kifejezetten nekem szólt. – Személyes ügy? Vagy üzlet? – Ezt szeretném kideríteni. Jackie bólintott. – Próbáltál utánajárni magad is a dolognak? Kellan újra megrázta a fejét. – Még nem. Elıször szeretném megtudni, mi után is kéne kutatnom. – Mennyire komoly az ügy?
– Nem tudom. – Hát jó – mondta Jackie. – Meséld el nekem az egészet az elejérıl. Kellan belevágott. A vadászat részleteit és Midnight szerepét kihagyta, de leírta a Dante Pokla elıtt lezajló incidenst – különös hangsúlyt helyezve a Molotov–koktélt kézbesítı Hullajáró szavaira. – Biztos vagy benne, hogy ezt mondta? – tudakolta Jackie. Amikor Kellan bólintott, Jackie eltőnıdött. – Toshiro Akimura. – Ki ez a pasas, Jackie? G-Dogg azt mondta, hogy valami nagymenı közvetítı volt. – Igen, az – vagy legalábbis az volt. – Volt? – Úgy hallottam, egy idıre eltőnt szem elıl. Persze meséltek ezt-azt, de… – Miket meséltek? Jackie vállat vont. – Csak a szokásos, hogy nagyot kaszált, vagy hogy összeugrott valakivel; semmi biztos információ. Talán olyasvalami, ami miatt kórházba került? – töprengett Kellan. – Miért uszítana rád Akimura egy bandát? – puhatolózott Jackie, de Kellan csak megvonta a vállát. – Nem tudom. – Kellan… – Jackie, üzletrıl van szó – állt ellen Kellan. – Csak próbálok rájönni, hova vezet ez az egész. – Nekem úgy tőnik, a fı kérdés az, hogy mibe keveredtél bele – szögezte le szárazon Jackie. – De mindegy. Nos, Akimura úgy nyolckilenc évvel ezelıtt kezdett ismertté válni. New Orleans-ban dolgozott, onnan irányította az ügyeit, méghozzá nem is akármilyen ügyeket. – Arnyvilági kapcsolatok? Jackie bólintott. – De az igazi üzlet az információ volt. – Dekázás? – Kereskedelem. Óriási információs hálózata volt. Ráadásul volt szimata ahhoz, hogy minden fontosat megtudjon, és azonnal meglássa egy-egy hír valódi súlyát és jövıbeli jelentıségét – akkor is, ha senki másnak nem tőnik fel a dolog. Rengeteg jó kapcsolatra és pénzre tett szert azzal, hogy a megfelelı idıben a megfelelı embereknek adott át információt. Emellett dolgozott egy sárkánynak is.
– Tessék?! – Kellan meglepetésében a kelleténél hangosabban szólalt meg. Jackie körülnézett, nem hallotta-e meg valaki, aztán egy pillantásával jelezte Kellannek, hogy beszéljen halkabban. – Egy sárkánynak?! – suttogta a lány. Jackie bólintott. – Igen, méghozzá magának Dunkelzahnnak, az óriássárkánynak. Miután a Nagy D-t megölték, kiszivárgott a hír, hogy Akimura neki dolgozott. Az emberek természetesen feltételezték, hogy mindenrıl, amit Akimura tudott, tudott a sárkány is – ez persze nem kis bajba keverte Akimurát. Akármennyire emberbarátnak bizonyult is Dunkelzahn, sokaknak nem tetszett a gondolat, hogy valaki egy varázsféregnek kémkedjen. – Csakhogy Akimura a kezében tartotta a legfıbb fegyvert: az információt – így hát az üzlet maradt. De mindig közbejöhet valami. – Ennyi? – Kellan, egy közvetítı tudja a legjobban, hogy az információ értékes. Jobb nem feltőnısködni. Aki mégis felhívja magára a figyelmet… Szóval, ez minden, amit tudok. – Látva Kellan csalódott arcát, hozzátette: – Gondolom, többet akarsz. Kellan elmosolyodott. – Kösz, Jackie. Te vagy a legjobb. – Nem ígérek semmit – felelte a dekás. – Lehet, hogy nem is maradt semmi, amit találhatnék. Biztos vagy benne, hogy nem tudsz semmi más támpontot adni? – Nem tudok – felelte a lány. – Ne haragudj, Jackie, de… – Nem csak te vagy benne, igaz? Kellan beharapta az alsó ajkát, és megrázta a fejét. – Gondoltam. Majd hívlak. Felkeltek, és indulni készültek. Jackie elıreengedte Kellant, ı pedig elkezdte összeszedni a cuccait. Amikor Kellan elhaladt mögötte, a dekás halkan hátraszólt: – Légy óvatos, jó? – Az leszek, és kösz. Kellan már majdnem a motorhoz ért, amikor megcsörrent a telefonja. – Igen? – szólt bele. – Kellan – hallotta Midnight hangját –, azonnal találkoznunk kell. Baj van.
7 Megegyeztek, hogy az egyetemi negyedben találkoznak. Midnight többet nem volt hajlandó telefonon elárulni, úgyhogy Kellan egész úton odafelé a háta mögé nézegetett: nem tudott szabadulni a kellemetlen gondolattól, hogy a hátára egy célkereszt van festve. Majd ott toporgott a Midnight által megjelölt kínai étterem parkolójában, és várta, hogy a tünde megérkezzen. Úgy érezte, roppant feltőnı, ahogy ott áll. Csak az nyugtatta meg kissé, hogy ugyanúgy néz ki, mint a sok egyetemista, akik az óráikra menet mindennapi rutinjuknak megfelelıen ma is a parkolón vágtak át. Amikor Midnight megérkezett, leállította a motorját Kellané mellett, levette a sisakját, és megrázta a haját. Majd letette maga elé a tükrözıdı arcvédıvel ellátott keskeny sisakot, de még mindig nem szállt le a nyeregbıl. – Mi történt? – kérdezte Kellan. Midnight komoran nézett rá. – Akimura tud rólunk – vágott bele a közepébe. – Nem sokkal azután, hogy beszéltünk, néhány ork megpróbálta megismertetni a fejemet a kövezettel. Aztán rájöttek, hogy ez rossz ötlet volt, de elıtte még egyikük Akimura nevét említette. – Honnan jött rá? Midnight megrázta a fejét. – Nem tudom, de szerintem az ügyfelünk vagy kiadott minket, vagy csak egyszerően figyelmeden volt. Az biztos, hogy nem mi tehetünk róla. – És most a nyomunkban van? – Úgy néz ki. – De miért? Hiszen csak… – … egy üzlet volt – fejezte be a mondatot Midnight. – Tudom, de Akimura valamiért magára vette a dolgot. – Azért, mert kitöröltünk néhány adatot? – Talán – vagy esetleg úgy gondolja, hogy megvannak nekünk az adatok. Van még nálad másolat? Kellan bólintott. – Talán megegyezhetünk vele – vélte, de Midnight nemet intett.
– Semmiképpen. Ha tényleg az adatok miatt aggódik, sosem lesz biztos abban, hogy nem játszunk kettıs játékot, hogy nem adjuk el az adatokat másnak is, miután az ı pénzét elvettük. – Basszus – motyogta Kellan. – Akkor most mit tegyünk? – Van egy ötletem – vágott bele Midnight, de ekkor Kellan telefonja megcsörrent. A tünde bólintott, hogy vegye csak fel, így hát Kellan elıhúzta a telefont, és ránézett a kijelzıre. G-Dogg volt az. – Szevasz, Kel – szólt bele az ork. A lány gyorsan közbeszólt: – Szia! Bocs, most nem érek rá… – Semmi gond. Csak annyit akartam mondani, hogy Akimura felvette velem a kapcsolatot, és azt mondta, hogy szeretne veled találkozni. – Tessék?! – Látva Kellan megrökönyödött arcát, Midnight kíváncsian felvetette a fejét. – Egy találkozót akar! – Figyelj, G-Dogg, elıször megbízza a Hullajárókat, hogy próbáljanak meg felrobbantani, most meg találkozni akar velem? Felejtsd el! – Midnight szeme kissé összeszőkült, amikor rájött, kirıl és mirıl beszél Kellan. – Hát igen, bőzlik a dolog – folytatta G-Dogg. – De gondoltam, jobb, ha tudsz róla. Furcsa, de Akimura azt állítja, semmit sem tud a Hullajárók akciójáról. – Te hiszel neki? – Dehogy. De nem tudom, mit akarhat. Nagy bajban vagy, ugye, csajszi? Kellan nem tudta, mit mondjon erre; úgy érezte, maga sem tudja biztosan. Egy pillanatra Midnightra nézett. – Kösz, G – mondta végül. – Semmi gáz. Szólj, ha hallasz még valamit, oké? – Persze – felelte az ork, és Kellan letette a telefont. – Akimura találkozni akar velem – szólt halkan Midnightnak. – Megkereste G-Doggot. – És ı mit gondol? – Csapdára gyanakszik. Midnight szája halvány mosolyra húzódott. – Miket nem mond. – Azt mondtad, van egy ötleted. Midnight bólintott.
– Igen. Húzzunk el egy idıre a városból. – Meneküljünk el?! – A francba is, igen! – csattant fel Midnight. – Vagy inkább itt ülsz, és szépen megvárod, amíg elıkészítik az újabb akciót? – Látva, hogy Kellan megrázza a fejét, Midnight folytatta: – Miközben megpróbáltam valamit kideríteni Akimuráról, kínálkozott egy újabb munka, ami szerintem éppen nekünk való. Ehhez egy idıre itt kéne hagynunk a metroplexumot. Közben talán itt is lehiggadnának a kedélyek, Akimura meg talán feladná az egészet, és visszatérne New Orleansba. – Hova mennénk, és mennyi idıre? – Tir Tairngire–ba – mosolygott a tünde –, legalább néhány napra, talán többre is. Na, mit gondolsz? Van kedved elugrani tündeországba?
Jackie Ozone kényelmesen elhelyezkedett állítható támlájú székén, és a kábel dugóját bedugta a homlokán elhelyezkedı jackbe. A dugó könnyedén, alig hallható kattanással illeszkedett be a helyére. Jackie az ölébe vette a kiberdekket, hogy ujjai kényelmesen elérhessék a billentyőket. Már érezte a felkészülés elektromos bizsergését; az idegrendszere is kezdett összehangolódni a mőérzet–interfésszel. Lenyomta az indítás gombot. Egy pillanatra nem érzékelt mást, csak egy mindent betöltı ezüstszürke, zizegı képet. Súlytalanul, alaktalanul lebegett a sejtelmes ürességben. Azután ugyanolyan hirtelen a világ újra körvonalazódott, és a kép élesebb és tisztább lett, mint azelıtt – valószerőbb, mint maga a valóság. Jackie Ozone helyén egy képregényekbıl elılépett japán származású lány állt nagy, csillámló szemekkel. Sötét, lobogó haját hajpánt szorította le, amelyet kapcsolási rajzok díszítettek. Csillámló fehér ruhája lobogott a nem létezı szélben. Feje fölött ébenfekete égbolt feszült, amelyet neoncsíkok szántottak keresztül-kasul, és fénypontok pöttyözték, akár a csillagok. Magasan a levegıben piramisok, pagodák és körbe-körbe forgó mőholdak keringtek. Ameddig a szem ellátott, a felszín sima fekete üvegbıl állt, az egyhangúságot ragyogó sávok és áramkörök ábrái oldották. Közvetlenül a föld fölött hófehér vagy a szivárvány minden színében pompázó kockák és sokszögő testek lebegtek. Ezek képviselték a
számtalan befogadó rendszert a Seattle Mátrixban, ahol Jackie igazán elemében érezte magát. A Mátrix virtuális világa volt a dekás játszótere, csatatere és otthona. A kiberdekk programjai a számítógépes adatokat az érzékszervekre adaptálták, így a dekások úgy mozoghattak a virtuális világban, akár a valóságban, de a valóság kötöttségei nélkül. Jackie rálépett az egyik adatcsatornára, és végtelen kilométereken át fénysebességgel suhant felfelé egy sodrott száloptikai kábelen. Néhány másodperc múlva a Mátrix látképe megváltozott. Jackie már máshol volt: egy kisebb, folyamatosan forgó piramis mellett állt. A gúlát semmi sem különböztette meg a megszámlálhatatlan többi rendszertıl. Jackie virtuális perszonája végigsimította kezét a piramis sima felszínén; eközben a kiberdekk átadta a bonyolult kódolt jelszót a befogadó rendszernek. A gúlán ekkor egy ajtónyílás tárult fel. Jackie belépett. Az Árnyország rendszer az illegális, föld alatti adatrévek közé tartozott. Azoknak a kiszolgálására létesült, akik az információval dolgoztak: akik felkutatták, megszerezték és legfıképpen eladták azoknak, akik hajlandóak voltak megadni az árát. A kapun belül egy bárpult virtuális reprezentációja állt. Fényes fekete márvány felületét fehér és ezüst erezés díszítette. Távolabb csillogó króm– és tejüveg asztalok helyezkedtek el, és sötét, fényezett fabokszok puha fekete bır ülıalkalmatosságokkal. A helyiséget mindenféle figura bizarr kavalkádja töltötte meg: történelmi és irodalmi alakok, álmok és rémálmok szereplıi. Egybemosódó beszélgetésük mormolását a vastag üvegpoharakhoz ütıdı jégkockák csilingelése kísérte. A biztonsági protokollok gondoskodtak róla, hogy mindenki csak a saját és partnere szavait értse. Jackie azonnal megtalálta a tárgyalópartnerét. Pedig többen is ültek egyedül, mintha várnának valakire; mindegyik perszona egyedi, személyre szabott volt, minden dekás a saját törvényei szerint alkotta meg a programot, amely létrehozta ıket. Egyet kivéve. Ennek a perszonának a létrehozója láthatóan nem helyezett hangsúlyt arra, hogy vakmerıen felrúgja a programozói protokollokat, és saját tetszése és ízlése szerint alakítsa ki virtuális megjelenését. Ez a perszona egy nı szabványos, valószerő reprezentációja volt. A jellegtelen sötét kosztüm és a divatos napszemüveg mögé rejtızött alak maga volt a céges
konformizmus. Arca hibátlan maszkja jól alkalmazkodott bosszús hangjához, amikor Jackie elhelyezkedett vele szemben a bokszban. – Merem remélni, hogy fontos ügyrıl van szó – vetette oda csípısen. – Nem szeretem ezt a helyet. – Nemsokára maga is eldöntheti, hogy fontos-e – válaszolta Jackie. – Nincs kétségem afelıl, hogy úgy gondolja majd, megérte a fáradozását. – Ha valóban értékes az információ, akkor jobb lenne biztonságosabb helyen találkoznunk. – Higgye el, Eve, az Árnyországnál nem létezik biztonságosabb hely. A nı egy pillanatra elgondolkozott, majd biccentett. – Jól van. Mit hozott? – Egy nevet. Toshiro Akimura. Eve perszonája nem volt ugyan olyan finoman kidolgozva, hogy az arca tükrözhesse gondolatait, de Jackie már szakértıként tudta értelmezni a Mátrixban a beszélgetések folyamán látott reakciókat. A nı csak egy pillanat szünet után válaszolt, méghozzá kissé erıltetetten nyugodt hangon; Jackie pedig olvasott a jelekbıl. – Mi van vele? Jackie a fejét ingatta. – Ingyenes termékmintával nem szolgálhatok. – Egy név önmagában nem sokat ér nekem – vetette oda Eve. – Hát akkor azt hiszem, utánanézek majd, érdekel-e valaki mást a cégnél… – felelte erre Jackie. Eve alig észlelhetı késlekedés után válaszolt: – Mit akar? Jackie perszonája lehetetlenül széles mosolyt villantott fel. – A szokásos ár kétszeresét, plusz garantált megbízást az esetleges kapcsolódó munkák elvégzésére. – Rendben. Eve perszonája a kosztümkabátja zsebébe nyúlt, és elıhúzott egy apró kártyát, majd átcsúsztatta az asztalon. Amikor Jackie perszonája felvette a kártyát, kiberdekkje letöltötte az Eve rendszerébıl érkezı adatokat, többek között a kódot, amely biztosította annak az összegnek az elérését, amelyet a megegyezés értelmében Eve szabaddá tett. A nı várt, amíg Jackie az adatok helyességét ellenırizte. – Nos? – kérdezte végül.
– Akimura Seattle-ben van. – Miért? – Ezt még nem tudom, de az biztos, hogy Kellan Coltnak van valami köze a dologhoz. Akimura megpróbált összehozni vele egy találkozót. Ezenkívül úgy látszik, lefizette az egyik alvilági bandát is, hogy támadja meg a lányt. Ez lehetett egy valódi, de sikertelen támadás; vagy talán nagyon is sikeres akció volt, és csak meg akarták ijeszteni Kellant. – Colt? A lány azzal a teherszállítmánnyal? – kérdezte Eve. – Mit akarhat Akimura egy kis punk árnyvadász lánytól? Kihúzta volna nála a gyufát valamivel? – Egyelıre nem tudom. – Nem tud valami sokat, mi? – Azt tudom, hogy maguk szem elıl tévesztették Akimurát, például nem tudták, hogy Seattle-ben van, és azt is tudom, hogy többet is kideríthetek, ha lesz rá érdeklıdés. – Az már van – felelte Eve –, de legközelebbre kérném az összes részletet. Bizonyítékot akarok, hogy Akimura itt van. Tudni akarom, miért van itt, mit csinál, és hallani akarom mindenkinek a nevét, aki benne van a dologban, és tudni akarom, hogy mindezek után meg tudjuk-e csípni Akimurát. Jackie bólintott. – Legyen nyugodt. Meglesznek az adatok. – Örülök, hogy nekem mondta el mindezt, Jackie. Nem fogom elfelejteni. Ha sikeresen végzıdik a dolog, gondoskodni fogok róla, hogy megkapja a megfelelı díjazást. – Öröm önnel üzletet kötni – udvariaskodott Jackie, miközben mindketten felálltak az asztaltól. – Hamarosan több is lesz. – Jó vadászatot! – köszönt el Eve, majd megfordult, és kisétált a bárból. Jackie is így tett, azután kilépett a rendszerbıl, majd a Mátrixból is. Lassan újra érzékelni kezdte saját testét. Nehéznek érezte magát. Kinyitotta a szemét, és hunyorogva pislogott az elsötétített szoba bántóan erısnek ható fényébe, ahogy pupillái kezdtek alkalmazkodni a valósághoz. A biztonság kedvéért újra ellenırizte számlaegyenlegét. Várhatóan még ennél is vaskosabb lesz, miután a többi infót is leszállította Eve-
nek. A nı persze adta a lazát, de Jackie látta rajta, hogy nagyon is érdeklik a hírek. Nem minden nap fordul elı, hogy a Cross Applied Technologies egyik vezetı ügynöke letérjen az egyenes útról. Még ennél is ritkábban esik meg, hogy tartósan élvezheti is a szabadságát. A cég igencsak érdekelt abban, hogy megtudja, az érinthetetlennek tőnı Toshiro Akimurának nincs-e mégis sebezhetı pontja. Mellesleg ez nyilván Akimura többi ellenségét is érdekelné. Hát igen, a munka gyümölcsözı üzletnek tőnt. A megszerzett információk egy részét tovább fogja adni Kellannek, hogy barátnıje a kellı idıben meghúzhassa magát, és eltőnhessen a tőzvonalból. Kellan jó gyerek, de még nem készült fel arra, hogy egy Akimura kaliberő közvetítıvel kerüljön szembe – legalábbis nem sok remény lenne rá, hogy túléli az összeütközést. Jackie nem szerette volna, ha baja esik. Úgy gondolta, ilyen módon megóvhatja a lányt, és közben egy kalap nujent is besöpörhet. Jackie újra kényelmesen elhelyezte a kiberdekket az ölében, majd bekapcsolta a képernyıs üzemmódot. A szeme elıtt adattengerek futottak át. Közben azon kezdett töprengeni, miért tartózkodik egy többnyire New Orleansban dolgozó árnyközvetítı éppen Seattle-ben, és miért érdekelheti egy olyan fiatal vadász, mint Kellan Colt.
Az Ikarosz Röpte a legtrendibb éttermek közé tartozott Seattle-ben. Hírnevét annak köszönhette, hogy a tünde konyhamővészetet követte, vagy legalábbis amit annak szoktak nevezni: a kínálatot az ír-kelta ételek, a hagyományos ázsiai ízek és a vegán konyha sajátos északnyugat-amerikai keveréke alkotta, némi újraértelmezı fantáziával főszerezve. Az Ikarosz vendégeinek többségét nem izgatta a kérdés, hogy lehet hagyományos konyhája egy olyan népnek, amelyik csupán vagy ötven éve létezik. Akinek ez netán mégis eszébe jutott, az is inkább elhessegette a gondolatot, és élvezte az étterem által gyártott illúziót. Az Ikarosz bárki számára lehetıvé tette, hogy egynéhány órára kilépjen az anyagi hétköznapokból, és elmerüljön az egzotikum és a varázslat világában. Természetesen a vendégkör jó része emberekbıl állt.
Midnight utálta ezt a helyet. Azoknak való volt, akik tündérországba vágytak, no meg a tradfant tündéknek és törpöknek, akik szerelmesek a varázslatos, különleges óhaza nemlétezı emlékébe. Az egész Ikarosz egy gyerekes elképzelést tükrözött a csodaszép tündékrıl, akik kelta hárfát pengetnek, és lombok sátrában élnek, no meg törpökrıl, akik visszhangos sziklacsarnokaikban jóféle sört iszogatva harsányan nótáznak. Midnight, ha választhatott, messzirıl elkerülte az éttermet, de egyáltalán nem lepte meg, hogy tárgyalópartnere épp itt akart találkozni vele. És ha ez kell ahhoz, hogy nyélbe üsse az üzletet, hát egyszer igazán kibírja. A bárpultnál várakozott. Az érkezı férfit akkor is könnyedén kiszúrta volna, ha nem nézi meg a legújabb, róla készült holoképeket. Úgy kísérték az asztalához, mint egy királyi fenséget. A személyzet olyan émelyítı hajbókolást csapott, mintha még soha életükben nem láttak volna valódi tündét – eltekintve attól, hogy maguk is tündék voltak. Midnight megvárta, hogy a férfi elhelyezkedjen, és elbocsássa a libériás pincért, és csak ezután fogta az italát, szállt le a bárszékrıl és sétált oda az asztalához. Ruházatát úgy választotta meg, hogy a lehetı legkedvezıbb hatást keltse. Szokásos szők szintibır ruhája és sokzsebes mellénye helyett most sötét ultrabır szoknyát viselt. A szoknyából hosszan kivillant sötét, áttetszı harisnyába bújtatott lába; fekete bırcsizmájának orrát és sarkát ezüstlemezek díszítették. Sima hollófekete haja szabadon omlott mélykék blúza vállára. A blúz felül ki volt gombolva, hogy a dekoltázs is láthatóvá váljon. Az öltözéket ezüst nyaklánc és kelta medál egészítette ki, mintegy véletlenül jelezve a közös örökséget. A kezében tartott fekete szintibır táska magában rejtett valamennyit a szokásos felszerelésébıl – így azért nem érezte teljesen meztelennek magát. Nem tartotta valószínőnek, hogy szüksége lesz akármire is belıle, de jobb szeretett minden eshetıségre készen állni, különösen ilyen szokatlan helyzetben. – Az árnyak lépte kísérjen utadon! – üdvözölte a férfit. A fordítás nem pontos: Midnight sperethiel, azaz tünde nyelven beszélt, amelyben minden szót sokféleképpen lehet értelmezni. Ha a hagyományosabb köszöntést választja, akkor fényes és boldog napot kívánt volna. Midnight köszöntése viszont a merészséget, a kockáztatás örömét is
kifejezte, és a férfi válasza nem hagyott kétséget afelıl, hogy nagyon is megértette ıt. – Hordozd magaddal a fényt! – felelte ugyanazon a nyelven, felhívva a figyelmet a tisztesség és az együttmőködés jelentıségére azok között, akik együtt lépnek a sötét útra. Midnight megértése jeléül bólintott. – Parancsoljon helyet foglalni – folytatta a férfi most már angol nyelven, enyhe akcentussal; és a vele szemben álló üres székre mutatott. Midnight kecsesen elhelyezkedett, és letette poharát az asztal sarkára. A férfi hosszan végigmérte. – Ön elég jól bírja a nyelvet ahhoz képest, hogy már régen elszakadt az ígéret Földjétıl – szólalt meg. Midnight bájosan meghajtotta fejét, és eleresztette a füle mellett a célzást. Nem óhajtott belebonyolódni a férfi kisded játékaiba. – Köszönöm – felelte. – Sajnos nincs olyan sok lehetıségem gyakorolni, mint szeretném. – El tudom képzelni. Midnight ebben már nem volt olyan biztos. – Örülök, hogy eljött a találkozóra, Mr. Telestrian. Visszautasíthatta volna, hogy Seattle-be jöjjön. – Ez tőnt a leghatékonyabb megközelítésnek – felelte Telestrian. – Hogyan is utasíthattam volna vissza egy ilyen lehetıséget? Különösen, hogy olyasvalaki hívott ide, akirıl már oly sokat hallottam. – Valóban? Ez figyelemreméltó. Úgy hittem, tilos kimondani a nevemet. – Az is – szólt a férfi. – De az, hogy valamit nem szabad megtenni… – … még nem jelenti azt, hogy nem is teszik meg – fejezte be halvány mosollyal Midnight. – Pontosan. – És éppen ezért vagyunk most itt – tért a lényegre a nı, mire Telestrian azonnal komoly hangnemre váltott, és kissé elıredılt a székén. – Az ajánlatát meglehetısen… érdekesnek találtam. – Ez nem lep meg. Ekkor visszatért a páratlanul diszkrét pincér, és a beszélgetés a rendelés idıtartamára szünetelt. A pincér egyáltalán nem mutatta, hogy
felfigyelt volna a gazdag és befolyásos Timothy Telestriannal vacsorázó nıre. Miután visszavonult, Telestrian ismét Midnight felé fordult. – Szeretnék többet tudni az ön által kínált információról –szólt. – Tudnom kell, hogy valóban értékes-e számomra. – Ezt döntse el ön – felelte Midnight. – Én a kezébe adom a hírt, a továbbiakat önre bízom. – Szívesen fizetnék önnek ezért a közlésért – vetette fel a férfi –, és valaki másnak az információ felkutatásáért. Midnight megrázta a fejét. – Szeretném magam elvégezni a munkát – ellenkezett. – Ha igényt tart az információra, kereszteznie kell az utamat. – A hazalátogatás öröme? – érdeklıdött Telestrian. – Van néhány lezáratlan ügyem – felelt Midnight. A férfi válaszképpen felvonta finom rajzú szemöldökét. – Feltétlenül ismernem kell az információ jellegét legalább nagy vonalakban – jelentette ki határozottan. – Ezek egy olyan kutatással kapcsolatos feljegyzések, amelyet a Hercegek Tanácsa utasítására le kellett volna zárni, de amely bizonyíthatóan tovább folyt, megszegve ezzel a Tanács rendeletét. Telestrian jóképő arcán halvány mosoly suhant át. – Tehát egyértelmő bizonyíték arra, hogy nem tartották be a Tanács rendelkezését? Midnight bólintott. – Emellett lehetséges kapcsolatok más hasonló esetekkel. Bizonyosan elég alap egy átfogó vizsgálat megindításához. – Amely talán másokat is érint…? Midnight széles mosollyal válaszolt: – Talán. – És biztos abban, hogy meg tudja szerezni az információt? – A maga segítségével igen – biztosította Midnight. – Én semmiképpen nem kerülhetek kapcsolatba az üggyel. – Természetesen. Semmi szükség arra, hogy az ön szerepére fény derüljön. – Hogyan fogja… – kezdte Telestrian, de Midnight finoman rátette a kezét a férfiéra.
– Jobb, ha nem tud róla – szólt, mire Telestrian egyetértése jeléül bólintott. – Csak néhány dologra lenne szükségem, amit ön könnyőszerrel biztosíthat… feltéve, hogy áll az üzlet. A férfi Midnight kezérıl felnézett a nı derősen mosolygó arcára, és visszamosolygott. – Rendben van – szólt. – Koccintsunk a vállalkozásra! – Nagyszerő – helyeselt Midnight, felemelve poharát. – A lezáratlan ügyek megoldására… – … és az új lehetıségek megteremtésére – fejezte be Telestrian. – Magam sem fogalmazhattam volna jobban. A poharak csilingeltek. Midnight, miközben az italba kortyolt, parázsló tekintetet vetett Timothy Telestrianra a pohár fölött. Ha minden jól megy, azok a bizonyos új lehetıségek szédítı új, távlatokat nyithatnak – akkor már sokkal többrıl lesz szó, mint egy kis családi torzsalkodás lezárásáról. De ez a férfinak nem kell tudnia. Már csak egy dolgot kell elintéznie.
8 A villogó kard ütemre hasította a levegıt: egy, két, há, fordul, egy, két, há, körbe. Tamlin O'Ryan mindössze egy laza farmert viselt, így adta elı a villanó acél gyilkos táncát. Fel-alá lépkedett tetıtéri lakása padlóján. A férfi egy átalakított raktárban lakott Seatde Tarislar negyedében – a szó jelentése tünde nyelven „emlékezés". A nap elhaló sugarai megcsillantak a borotvaéles pengén, ahogy a kard ide-oda forgott. Tamlin képzeletbeli ellenségeit kaszabolta maga körül. A lépéssor minden elemén meglátszott a folyamatos gyakorlás adta könnyedség és a testében áramló mágia ereje. A Felébredtek közül nem mindenki használta erejét varázslásra és szellemek idézésére. Az adeptusok, mint például Tamlin, a varázstehetségüket befelé irányították, így fejlesztették testüket és szellemüket. Ezzel természetfeletti erıre és sebességre tettek szert, érzékeik kiélesedtek, reakcióidejük pedig hihetetlenül lerövidült. Amit más utcai harcosok kibernetikus beültetésekkel értek el, azt az adeptusoknak a varázserejük biztosította, amelyet harcmővészetük csiszolására és testedzésre használtak fel. Sokak szerint emiatt nem is voltak egészen emberek; de Tamlint, a tündét kevéssé izgatta bármiféle „emberség", és az emberekért sem volt oda. Nem is csoda. Tarislar neve azokra a sok évvel ezelıtt történt eseményekre emlékeztetett, amikor Seattle „emberi" kormánya éjnek évadján összeterelte a metahumánokat, és győjtıtáborokba internálta ıket. A tervek szerint deportálás várt rájuk, mivel kóros elváltozásaik veszélyt jelentenek az egészséges társadalomra és a közbiztonságra. Tamlin apja volt az egyik elsı tünde, aki az Ébredés idején a világra született. A fia nagyon keveset tudott róla. Tom O'Ryan a kaliforniai Berkeley Egyetem történelem szakára járt. Itt szeretett bele a kardokba is. Amikor megtudta, hogy fia fog születni, vett a még meg sem született gyermeknek egy játékkardot. Tamlin jól emlékezett arra, ahogy a karddal játszott, de apját még az ı születése elıtt elragadta a Harag Éjszakája.
Tamlin anyja ember volt. Minden szavára jól emlékezett Tamlin, amikor arról beszélt neki, hogyan törtek rájuk késı éjszaka a felfegyverzett férfiak. İt és férjét elvezették, és a kitelepített metahumánok hosszú menetével együtt a kikötı felé terelték. Még jól emlékezett a durva gúnyolódásra: az asszonyt „tündérek szajhájának" és tisztátalannak nevezték, mert egy metahumán gyermekét várta. Tamlin azt sem felejtette el, amikor anyja a nagy raktárépületrıl beszélt, ahol a szorosan összezárt rengeteg test bőze terjengett, és a váratlan robbanásokról, a sikolyokról… Tamlin nagyot csapott kardjával a levegıbe, amikor az ajtócsengı berregni kezdett. Aztán felkapta a kard hüvelyét, és egy kattanással belecsúsztatta a pengét. Felvett egy kis zöld törülközıt az ütött-kopott szék támlájáról, megtörölte homlokát és nyakát, majd elindult az ajtó felé. A csengı ismét felberregett. – Jól van, megyek már – morogta. A nyakába vetette a törülközıt, és kikukucskált a kémlelınyíláson, hogy lássa, ki van odakint. A kezét a biztonság kedvéért a kardja markolatán tartotta. Csak egy pillantást vetett kifelé, és már nyitotta is az ajtót. – Szia, Kellan – köszöntötte a lányt, meglepetéssel a hangjában. – Szia – toporgott az ajtóban Kellan. – Bejöhetek? – Persze. – Orion odébb lépett. A helyiség nem volt valami nagy, de a lepusztult tünde városrész átlagos lakásméretéhez viszonyítva palotának is beillett. A magas beltér és a tetıablakok miatt tágasabbnak hatott a szoba, és a nagy, nyitott tér éppen megfelelt az edzésekhez. A bútorok többségét Orion használtan vette, de az itt–ott elhelyezett személyes tárgyak otthonossá tették a lakást. A falon kelta falikárpit függött; egy szögre akasztva csupasz kard lógott alá a plafonról; a bútorok és a dísztárgyak az újkelta tünde stílus és a japán kultúra sajátos keverékét alkották. Orion becsukta az ajtót, és Kellanhez fordult. – Kérsz valamit? Vizet esedeg? – Igen, kösz. Orion két lépéssel a konyhába ért, és kivett két üveg vizet a hőtıbıl. Az egyiket odaadta a lánynak, azután kinyitotta a magáét, és jót húzott belıle.
– Szóval, mi a helyzet? – kérdezte. Letette az üveget, visszadobta a törülközıt a szék támlájára, és felkapott egy pólót az ısrégi heverırıl. Felvette a pólót, és kihúzta a copfját a gallér alól. – Lenne egy munka. Érdekel? – Mirıl lenne szó? – Adatszerzés… Portlandben. Orion majdnem kiköpte a vizet. Egy kis szünet után sikerült lenyelnie, és kapkodva levegıt vett. – Ez komoly? – Ja – bólintott Kellan. – Midnightnak… – Várjunk csak! Ez Midnight vadászata? – İ szervezi. Figyelj, tudom, hogy nem rajongsz Midnightért… Orion hitetlenkedve ránézett. – Hát, így is mondhatjuk… – mordult fel. – De most üzletrıl van szó. Ez nem személyes ügy. – Midnight tudja, hogy beszélsz velem? – Persze, hogy tudja. – De nem örül neki, igaz? Kellan egy pillanatig késett a válasszal, és Orion rögtön lecsapott. – Hát persze, hogy nem – válaszolta meg saját kérdését. – Ez nem számít – rázta a fejét Kellan. Midnight valóban nehezen állt rá, hogy Oriont is bevonják a munkába, de végül Kellan gyızött. – Kellan, én csak oda megyek, ahol szükség van rám. – Nekem szükségem van arra, hogy ott legyél a vadászaton. Midnightot is meggyıztem, hogy velünk kell jönnöd. – Mert jól elvegyülök a tömegben? – Mert te vagy a legjobb erre a munkára – jelentette ki határozottan a lány. – És mert bízom benned. Orion egy pillanatig merın nézett Kellanre, azután megenyhült a tekintete. – Hát jó. Mirıl lenne szó? – Elmegyünk Portlandbe, elintézzük az adatlopást, továbbítjuk a cuccot, és elhúzunk. Néhány napig fog tartani, talán valamivel tovább. – Midnight elmondta, ki a megbízó? Kellan megrázta a fejét. – Természetesen nem. Szerintem ı sem biztos, hogy tudja.
– Hát én pedig fogadok, hogy tudja. Nem hiszem, hogy hajlandó lenne egy Tir-beli túrára anélkül, hogy tudná, mire megy ki a játék. Kellan vállat vont. – Mindegy, itt az alkalom, és… – .. .és nekem nincs munkám – fejezte be Orion. – Igazából azt akartam mondani: és én mindig kíváncsi voltam Tir Tairngire-ra – mondta erre Kellan. – De persze ez is igaz. – Majd meglátod, hogy Tir Tairngire egyáltalán nem olyan nagy szám – jegyezte meg Orion. – Te már voltál ott? – Orion a fejét rázta. – Nem. – És tervezted már, hogy elmész? – Ha akartam volna, oda is költözhettem volna. Anyám a születésemkor igényelte nekem az állampolgárságot, és meg is adták, de ı nem kapta volna meg. – Azért, mert ember volt? – kérdezett rá Kellan. – Igen. – De hát élnek emberek is Tir Tairngire-ban, nem? – Na persze, mint másodrendő állampolgárok. A tünde nemesség úgy tekint rájuk, mint „parasztokra", akik arra jók, hogy húzzák az igát. De az elsı mindenhol a saját fajtájuk. – Hát jó, akkor nem ott fogom tölteni a nyugdíjas éveimet – vont vállat Kellan. – De ez akkor is jó lehetıség, és… – Elhallgatott, és elfordította a fejét. – És mi? – És így itt hagyhatnám a várost egy idıre. – A tegnapiak miatt? – Igen. Azt hiszem, egy kicsit pihentetnem kell a dolgokat. – Ki a franc ez az Akimura, akirıl a Hullajárók beszéltek? Nem lehet akárki, ha így ugráltathatja ıket. – Az már biztos – tódította Kellan. – Jackie azt mondta, hogy régebben egy sárkánynak dolgozott. – Egy sá… most viccelsz, ugye?! Kellan a fejét rázta. – Egy pillanat. „Régebben"? – folytatta Orion. – Mi történt? – A sárkány Dunkelzahn volt.
– Azt a rohadt – nézett nagyot a tünde. – És miután megölték? – Azt nem tudom. Szerintem ı még akkor is képben volt, de ki tudja? – És tényleg nem tudod, mit árthattál neki? Mit akarhat tıled? – Kellan erre csak megrántotta a vállát. Orion felvonta a szemöldökét. – Egy munka volt, és ennyi – védekezett a lány. – Rá vonatkozó adatokat töröltünk ki egy kiberklinikán. – Töröltünk? Midnighttal? Kellan bólintott. – Csodás – morogta Orion. – Csak egy munka volt – ismételte Kellan, mire a tünde sóhajtott egyet. – Hát jó, igazad van, talán tényleg jó ötlet, ha egy idıre eltőnsz a városból. És ha Tir Tairngire-ba mész Midnighttal együtt, akkor valóban szükséged lesz valakire, aki figyel rád. Úgyhogy benne vagyok.
Kellan felhívta Midnightot, és elmondta neki: Orion beleegyezett, hogy jön. Megbeszélték, hogy másnap kora reggel találkoznak. Midnightnak még volt néhány elintéznivalója, Kellannek pedig el kellett mennie a felszereléséért, és pihennie is kellett, mielıtt belevág az újabb vadászatba. Orion ragaszkodott hozzá, hogy hazakíséri. Most egymás mellett száguldottak a pályán. – Lehet, hogy Akimura figyelteti a lakásodat – figyelmeztette a tünde Kellant. – Biztos, hogy itt keresnének elıször. – Feltéve, hogy tudják a címemet. – Kel, ez a rohadt Akimura az éjjel azt is tudta, hogy éppen a Dantéban vagy. Egy sárkánynak győjtött adatokat! Ha tényleg olyan nagykutya, ahogy mondtad, akkor nincs semmi, amit ne tudhatna meg rólad. Kellan ezen elgondolkozott. Tényleg, vajon mennyit tud róla Akimura? Talán jobb lenne, ha nem menne vissza a lakására? A felszerelése legfontosabb darabjait mindig magánál hordta, de most szüksége lett volna még pár ruhára, egy tartalék oldalfegyverre és még néhány alapvetı dologra. Legalábbis ezt mondta Orionnak, de igazából fıként azt szerette volna megtudni, hogy megvan-e még az otthona. Rengeteget gürcölt azért, hogy kivájja ezt a saját kis darab sikert, a saját
otthonát Seattle-ben; és a gondolat, hogy valaki megszentségteleníthette, feldühítette ıt. Egyáltalán, miért játszotta itt a vendettát ez a seggfej? Bárki, aki az árnyak között dolgozik, tudhatja, hogy az üzlet nem személyes dolog. İneki semmi baja nem volt Akimurával. A fenébe is, hiszen azt se tudta, kicsoda, még a vadászat után sem, csak amikor G-Dogg felvilágosította. İ ugyanennyi erıvel neki is elvállalta volna az adatok védelmét, ha kész megfizetni. Semmi nem személyes ügy, amíg valaki azt nem csinál belıle. Puyallupban, Kellan lakása elıtt álltak meg. Lassan besötétedett, az utcák ilyenkor egyszerre néptelenné váltak. A környék nappali lakosai bezárkóztak ajtajuk mögé, ahogy a Pusztulat éjjeli lakossága mozgolódni kezdett. Hamarosan az utcán lobogó tüzek világítják majd meg az éjszakát; kurjantások, nevetés és fegyverropogás riasztja fel az alvókat. Már ide, a Pusztulat szélére sem igen ért el a törvény. A rendırséget senki sem fizette azért, hogy errefelé járırözzön, vagy hogy kiszálljon, ha hívják, így hát legfeljebb egy totális lázadással lehetett volna bármiféle hivatalos reakciót elérni. Mindketten leállították és lezárták a motort, majd elindultak a lépcsın felfelé. Orion elıvette kardját és pisztolyát, és Kellannek is önkéntelenül a fegyverére vándorolt a keze. Odaértek a kapuhoz; Kellan kinyitotta az ócska mágneszárat a hitelkártyájával. Harmadik emeleti lakásához lépcsın kellett felmenni: a lift már régen elromlott, és senki sem törıdött azzal, hogy megjavíttassa. A másodikon az ork pár éppen vacsorázott vagy veszekedett, esetleg mindkettıt egyszerre. Az egyik gyerekük a sok közül hangosan üvöltött. Kellan arca megrándult, amikor valaki mély hangon rámordult a gyerekre, hogy fogja be. Ki tudja, az anya vagy az apa volt az? Valószínőleg az anya; de Kellannek sokáig tartott, mire meg tudta különböztetni a mély, akcentussal beszélı hangokat. Kellan és Orion óvatosan lépdeltek felfelé, de semmi gyanúsat nem vettek észre a lépcsıházban, sem a lakás elıtti pihenıben. Gyorsan ellenırizték, nem hatolt-e be valaki, de az ajtó és a súlyos mágneszár érintetlen volt. Kellan kinyitotta a zárat. Megállapította, hogy senki sem bolygatta meg. Óvatosan lenyomta a kilincset, aztán kivágta az ajtót, és elıkapta a fegyverét. A háta mögött Orion is így tett.
Együtt benéztek az ajtón; végigpásztázták a nappalit. Senki sem volt bent, és minden úgy nézett ki, ahogy Kellan hagyta. A lány gyorsan beljebb lépett, Orion a nyomában. A tünde becsukta az ajtót. Gyors ellenırzés a fürdıszobában és a hálóban –minden rendben. Kellan végre fellélegzett, és eltette a fegyvert. – Jól van – szólalt meg Orion. – Szedd össze, ami kell, és menjünk. – Hova? – kérdezte Kellan. – Vissza hozzám. Jobb lenne, ha nálam aludnál ma éjjel. – Én… köszönöm – habozott Kellan. Elıször tiltakozni akart, de aztán belátta, hogy semmi értelme visszautasítani Orion ajánlatát. İrültség lenne több idıt tölteni a lakásában, mint amennyi feltétlenül szükséges, amikor valaki a nyomában van. Ráadásul nem szívesen töltött volna még egy éjszakát Lothan-nál: ezzel csak még kíváncsibbá tette volna a trollt. Kellan hamar összeszedte a dolgait. Mindent belegyömöszölt egy utazótáskába, majd a vállára vetette az egészet. Már éppen megfogta az ajtó gombját, amikor hangos csattanást hallottak. Megtorpant, és megragadta a fegyverét. Orion elkapta a karját, hogy megállítsa. – Semmi gond! – nyugtatta a lányt. – Ez a földszintrıl jött. Valószínőleg csak a falhoz vágtak valamit. Vártak, és figyelték a zajokat. Valóban, ekkor újból kiabálást hallottak az alattuk levı lakásból. Kellan leengedte a kezét, és felsóhajtott. – Bocs, csak már egy kicsit ideges vagyok. – Nem csodálom – nézett rá a tünde. – Gyere, menjünk innen! Elindultak Orion lakása felé. Útközben még megálltak, hogy vegyenek valami harapnivalót. Mire odaértek a házhoz, teljesen besötétedett. Hamarosan a tetıtéri lakás padlóján ücsörögtek, és a kínai kaját ették papírtartókból és konzervdobozokból. Orion profin bánt az evıpálcikákkal, Kellan viszont inkább a mőanyag villát választotta. Azzal lapátolt be még egy adag szójából készült „csirkét" narancsszósszal. – Nem egészen így képzeltem el az életet Seattle-ben – szólalt meg váratlanul rosszkedvően. Orion komoran felnevetett. – Miért, mit gondoltál, milyen lesz? Csupa csillogás? Kellan lenyelte a falatot, mielıtt válaszolt.
– Nem is tudom. Kansasben az árnyüzlet nem volt valami nagy szám, és hát úgy gondoltam, hogy Seattle majd… az lesz, érted? A nagy szám. – Szerintem jól csináltad – biztatta Orion, és bekapott egy harapás lo mein tésztát. Kellan újra vállat vont, és beledöfött a szójába. – Talán igen. Azért jó lenne, ha… – Ha mi? – kérdezte Orion, és félrehajtott fejjel figyelt. Kellant így egy kíváncsi macskára emlékeztette. – Jó lenne, ha olyan magabiztos lennék, mint Midnight vagy Lothan. – Ha engem kérdezel, szerintem rossz példaképeket választasz – vélte Orion, és még egy adag tésztát a szájába gyömöszölt. Kellan szúrós pillantást vetett rá. – Hogy érted ezt? – Tudod, hogy értem – válaszolta tele szájjal Orion. Letette a pálcikákat a dobozba, és elhelyezte az egészet maga mellett; közben lenyelte a falatot. – Midnight és Lothan nem magabiztos, hanem öntelt. Annyira el vannak telve magukkal, hogy másra már nem is tudnak gondolni. Egy pillanatra újra csend lett. Kellan és Orion közvetlen közelrıl egymásra néztek. Kellan váratlanul nevetésben tört ki. Nekitámaszkodott a heverı szélének, az oldalához kapott, és annyira nevetett, hogy csorogtak a könnyei. Orion meghökkenve nézett rá. – Mi olyan rohadt vicces? – kérdezte. – Hogy önteltek? – kapkodta a levegıt Kellan. – Hogy Midnight és Lothan önteltek? Néztél mostanában a tükörbe, tünde-fiú? – Hé! – ráncolta a szemöldökét Orion. – Azt akarod mondani… Én nem vagyok öntelt! Közben felállt, kihúzta magát, és büszkén felvetette az állát. Kellannek ez már túl sok volt: újabb rohammal tört rá a nevetés. – Jaj, jaj istenem… – nyögte az oldalát szorítva. – Én nem… – ismételte Orion. – Úgy értem… az nem önteltség, ha, nos. – Szigorú arcvonásai ekkor rángatózni kezdtek, és lassan mosollyá alakultak át. – Ha valaki olyan jó, mint én. Majdnem sikerült is komoly arcot vágnia, de Kellan nevetése ragályosnak bizonyult. Orion elıször csak prüszkölt egyet, de aztán a fennhéjázó nyugalom végképp semmivé foszlott, és a tünde együtt
nevetett Kellannel. Majd villámgyorsan a lány mellé hajolt, és megcsiklandozta az oldalát. – Öntelt vagyok, mi? – kérdezte. – Hát ki a legragyogóbb kardforgató, akit ismersz? – Hagyd abba! – sikította Kellan, és összegörnyedve, tekeregve próbált kiszabadulni. Még mindig a heverıhöz szorult, és nem tudott hova menekülni. – Válaszolj! – erısködött Orion. – Mondd szépen: „Te vagy a legnagyobb harcos a világon, Orion." – Cseszd meg! – zihálta dacosan Kellan, aztán megint nevetve felvisított, amikor a tünde újrakezdte az ostromot. A lány megpróbált küzdeni, de alig kapott levegıt. – Jól van, jól van! – sikoltotta. – Te vagy… te vagy a legnagyobb, a legcsodálatosabb harcos a világon. – Orion elengedte, és gyıztes vigyorral felegyenesedett. – Na ugye? Hát annyira nehéz… au! – Kellan fellökte a tündét, miközben feltápászkodott a padlóról. A következı pillanatban Orion a hátán feküdt, a lány pedig ráült, és a csípıjét a földhöz szegezte. Közben eszelısen vigyorgott. – A „nagy harcos" legközelebb talán jobban vigyázhatna magára – gúnyolódott. Orion viszont csak feküdt a földön, és furcsa arckifejezéssel nézett Kellanre; szemében meglepetés és ámulat tükrözıdött. A lány még mindig zihált a csata után. Orion egyszerre ráébredt, milyen közel is van hozzá Kellan; megérezte az illatát, és észrevette, milyen jól áll neki a pír, amelyet a hirtelen megerıltetés festett arcára és ajkára. – Sokszor mondtad nekem, hogy legyek felkészülve a váratlan eseményekre – szólalt meg Kellan, és közelebb hajolt Orion arcához. – Valóban – válaszolt halkan a tünde. – Azt mondtam. Jó tanítvány vagy. – Te meg elég jó tanár. – Kellan lecsúsztatta a kezét Orion válláról, és megtámasztotta a földön, a tünde feje mellett. Így az arca még közelebb került hozzá. Orion érezte, ahogy a lány melle minden lélegzetvételnél a mellkasát súrolja. – Te is tanítasz nekem ezt-azt.
Ajkuk finoman egymáshoz ért. Kellan keze végigsimított a tünde nyakán; ujjai a hosszú, selymes hajtincsek között babráltak. Majd érezte, ahogy Orion erıs keze a hátához simul, magához húzza, és ajkuk most már vad, szenvedélyes csókban forrt össze.
9 Kellan egy sötét erdı mélyén bolyongott. A rongyos szélő felhıkön csak a fogyó hold és néhány halovány csillag pislákoló fénye hatolt át. A fák között panaszos hangon bömbölt a szél, az ágak suttogva hajladoztak a lány körül. Kellan eltévedt: fogalma sem volt, hogy merre jár, és hogy került ide. – Hahó! – kiáltott fel. A hangját elnyelte a sötétség. – Van itt valaki? A szél jegesen fújt. Kellan reszketve összébb húzta magán a dzsekit. De a jeges szél még semmiség volt a hátán végigfutó fagyos hideghez képest, amikor a vadon mélyérıl egy ismerıs hang üvöltött fel. – Kellaaaaaaaaan – jött a szél szárnyán a vérfagyasztó kiáltás. – Orion – suttogta a lány. Azután eliramodott a hang irányába. A sötétben ágak csapódtak az arcába. Kellan a szeme elé tartotta egyik karját, úgy törte az utat maga elıtt. Felkaptatott egy emelkedın az itt-ott felderengı fatörzseket kerülgetve. – Orion! – kiáltott, de nem érkezett válasz, csak a szél süvöltött egykedvően. A fák egyre ritkultak. Kellan ekkor megpillantott egy sziklás hegyfokot maga elıtt. A szirt hasadékaiban, a kövek repedései között sötét árnyak bújtak meg. A lábánál, a sötét kızet egy szők hasadékából lobogó arany fény áradt, akár egy hamis naplemente sugarai. Kellan leszegte fejét, és nekivágott a meredek hegyoldalnak a ragyogás irányában. A barlang bejáratánál egy pillanatra megállt, és nekitámasztotta kezét a hideg kıfalnak. Még mindig szaggatottan lélegzett. – Orion? Tam? – kiáltott ismét, de most sem kapott választ. A fény úgy lobogott odabent, mint egy táncoló lángnyelv. Kellan lehajtotta a fejét, és belépett, azután belebotlott a szők barlang sötét kıpadlóján fekvı alakba. – Tam! – kiáltotta. A test körül összegyőlt vértócsa nedvesen csillogott a szomjas fekete kövön. Kellan érezte a ragacsos melegséget a kezén, de nem vett róla tudomást. Megpróbálta megfordítani a férfit. A test még meleg volt, de amikor Kellan a nyakához szorította a kezét,
nem érezte a pulzust, és a feje is ernyedten lógott. Hosszú haja elvesztette fényét a ráragadt vértıl. – Nem igaz… – suttogta Kellan. – Ugye nem igaz… Tam… – félresöpört néhány nedves hajtincset, abban reménykedve, hogy a férfi megmozdul, és ad valami életjelet. Nem történt semmi. A fény végigömlött a mozdulatlan, nyugodt arcon – a tünde olyan volt, mintha csak aludna. – Kellan – suttogta egy hang. Kellan megfordult, és látta, hogy ragyogó fény sugárzik mögötte; úgy elvakította, hogy szeme elé kellett kapnia a kezét. Hunyorogva nézett a fénybe. Mintha halványan látott volna ott valakit vagy valamit. – Kellan – szólította újra a hang, ezúttal erıteljesebben: mint amikor valaki rég nem látott barátját vagy szerelmét köszönti. – Ki az? – kérdezte a lány. – Ki van ott? Segítenie kell, ez a férfi megsebesült! – İ meghalt, Kellan, nem tudsz neki segíteni. – Nem igaz! – Nem tudsz neki segíteni, Kellan. Hagyd… A fény még erısebben ragyogott. Kellan lehorgasztotta a fejét Orion felett, és szorosan átölelte a testét. – Kellan… Kellaaaaan – zendült fel a hang. Egy kéz, mely úgy ragyogott, akár a napfény, megérintette a lányt. – Kellan! Kellan zihálva riadt fel, lerázta válláról a kezet, és tapogatózva keresni kezdte a fegyverét, amelynek a hóna alatti tokban kellett volna lennie. – Nyugalom, nyugalom! – szólt csendesen Orion. – Nincs semmi baj. Csak rosszat álmodtál. Kellan vett egy nagy levegıt, és felnézett Orion mélyzöld szemébe. A tünde aggódva, összeráncolt szemöldökkel figyelte. – Istenem, csak egy álom volt… – lélegzett fel. – Mennyi az idı? – Mindjárt indulnunk kell – felelte Orion.
Az elhagyott autókereskedést árnyas sötétség uralta, a levegıben por, hamu és gépzsír szaga terjengett. Az ablakokat régóta fa- és mőanyag táblák fedték, a megrepedt üvegeket néhol ragasztószalaggal rögzítették,
máshol úgy hagyták, ahogy voltak. A földön mindenfelé szétmorzsolódott üvegszilánkok hevertek. De az épület belül száraz és szerkezetileg kifogástalan volt – valószínőleg már másoknak is szolgált búvóhelyül. Most viszont, amikor az árnyvadászok megérkeztek, éppen üresen állt. Kellan leporolta terepszínő nadrágját, és kirázta a dzsekijét, mielıtt felvette. Igyekezett megszabadulni a temérdek portól, amely az éjjel ragadt rá, amikor kispárnának használta, hogy valamelyest aludni is tudjon a padlón fekve. Nem tudhatták, mikor iktathatnak be egy kis alvást legközelebb, és Kellan úgy érezte, a klinikabeli vadászat óta egyszer sem pihente ki magát igazán. Hálásan bólintott, amikor Orion egy önmelegítı ételcsomagot nyújtott felé. Ahogy felnyitotta a metallizált mőanyag tasakot, gız tört elı belıle. Lepattintotta a kanalat, és szedett vele az ízesített szójából. Az étel elég jellegtelen volt, de legalább meleg. Falatozás közben Kellan körbepillantott a helyiségben. – Hol van Midnight? – Azt mondta, el kell rendeznie az ügyeit – vont vállat Orion. A tünde egy kiszuperált hordón üldögélt. Egyik csizmás lábát felhúzta, a másik lazán lógott a föld felett; közben lustán kavargatta az ételt. A múlt éjjel óta Kellan és Orion elıször maradtak kettesben. Midnight reggel korán megérkezett Orionhoz, hogy megtegyék az elıkészületeket az indulásra, azután egész nap keményen dolgoztak. – Figyelj – szólalt meg bizonytalanul a férfi –, tegnap este… – Minden oké – sietett közbevágni a lány –, minden oké. – Nem akartam… – kezdte újra Orion, de Kellan félbeszakította. – Na aggódj emiatt. Nem nagy ügy. Te sem gondoltad komolyan, és hidd el, én aztán végképp nem. Gondolj csak az életmódunkra – intett fejével a koszlott környezetre. Sóhajtott egyet, és letette kanalát az ételdobozba. – Ami megtörtént, megtörtént, ezen nem érdemes rágódni. Nem kell, hogy befolyásolja a szakmai kapcsolatunkat, érted? Orion felnézett, és találkozott a tekintete a lányéval. Azután lassan vett egy nagy levegıt, és bólintott. – Hát persze – mondta. – Minden rendben. – Jól van – zárta le Kellan. – Jól van. – Vett még egy kanállal az ételbıl, de már teljesen elment az étvágya, és a szójaprotein–készítményt még a korábbinál is ízetlenebbnek érezte.
– Igen – felelte Orion, és ı is csendben folytatta az evést. Még csak néhány falatot nyelt le, amikor halkan nyílt a hátsó ajtó. Mindketten letették a dobozt, és megmarkolták a fegyvert. Amikor az ajtóban Midnight karcsú alakja jelent meg, leengedték a kezüket. – Készen vagyunk – jelentette be Midnight. A tünde szokott munkaruháját viselte: fekete, testhezálló szintibırt és egy sokzsebes mellényt, amelyben szerszámokat és más apróságokat tartott. A mellény alatt pisztolytáska lapult. Egy másik fegyvert a combjához erısített; haját pedig a tarkóján kontyba csavarta, hogy ne hulljon az arcába. – Mindjárt indulhatunk, ugye? – kérdezte, szemöldökét felvonva. – Ja – vágta rá Orion, és felemelte az ételt. Gyorsan belapátolták a maradékot, összeszedték a felszerelést, és útnak indultak. Midnight szerzett egy furgont, amely most kint várta ıket. A motorokat elrejtették egy biztonságos helyen a közelben, ahol majd megtalálják ıket, ha visszatérnek Seattle-be. Legalábbis Kellan nagyon bízott benne, hogy így lesz. Nem szívesen fordította volna a nyereség egy részét új motorra. A kisteherautó öthat éves lehetett, ennek ellenére jó állapotban volt, és teljesen hétköznapi módon nézett ki – kevésbé feltőnı jelenség nem is lehetett volna. Bedobták hátra a felszerelést, és Midnight felugrott a vezetıülésbe. A város már éjszakai sötétségbe burkolózott. Messze északon Kellan látta a belváros csillogó fényeit és a cégek toronyházait. Itt, a Pusztulatban csak néhány pislákoló lámpa és egy pár sarokkal arrébb égı hordó adott némi fényt. A furgon utasai figyelték, hogy követi-e ıket valaki, de nem láttak semmit. Így hát Kellan remélte, hogy Akimura elveszti a nyomukat, mire kiérnek a városból. Ha pedig egy idıre eltőnnek, talán nem foglalkozik többet vele. Déli irányban hagyták el a várost, és beléptek a Szelis–Síd Tanács területére. A határırök nem sokat törıdtek velük, és – Kellan megkönnyebbülésére – a személyazonosságukat sem ellenırizték túl nagy gondossággal. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy Midnight úgy állította be a hitelkártyáját, hogy az ıröknek is csurranjon valami, miközben az adataikat vizsgálják. Nemsokára már a Tanács területén robogtak keresztül, egyenesen Tir Tairngire határa felé. Nem volt túl nagy forgalom, elég gyorsan haladtak. Néhány óra elteltével egy kihalt
útszakaszon Midnight hirtelen lekormányozta a furgont a pályáról. A fényszórót lekapcsolta, de hajtott tovább. További tíz perc elteltével Midnight parkolófokozatba tette az autót, és elıvett egy hordozható navigációs készüléket, hogy meghatározza a pozíciójukat. Hátradılt az ülésen, hogy Orion is lássa a képernyıt. – Itt letérünk az útról – magyarázta. – Szeretnénk elkerülni az ellenırzı pontokat, amiken hivatalosan át kell menni, hogy belépjünk Tir Tairngire-be. Ez az út – mutatott a térképre – szintén a határhoz vezet. Biztosan megbízol az összekötıdben? – kérdezte Oriont. A férfi bólintott. – A folyó északi partján fog várni valaki, aki átvisz minket. Midnight bólintott, de Kellan mintha kételkedést olvasott volna ki a tekintetébıl. Tulajdonképpen Kellant meglepte, hogy Midnight Orion Tir Tairngire-beli kapcsolatait hívta segítségül. Igaz, a férfi még ismert néhány embert azokból az idıkbıl, amikor az İsiekhez tartozott (a bandának voltak anyaországi összeköttetései). Orion valószínőleg ezt használta fel, amikor megszervezte a találkozót. Kellan feltételezte, hogy Midnightnak magának is megvannak a kapcsolatai Tirben, de úgy látszik, ezúttal nem vette ezeket igénybe – annak ellenére, hogy nem kedvelte Oriont, és nem is igen bízott meg benne. A lány kíváncsi lett volna rá, hogy mi ennek az oka, de ha Midnight nem közli magától, akkor ı sem fog kérdezısködni. A furgon lekapcsolt fényszórókkal elindult. A hold alig világította meg az útjukat, de Midnight ügyesen kormányozta az autót; tünde szeme a vaksötét éjszakában is megtalálta a biztonságos útvonalat. De még így is sokkal lassabban haladtak, mint eddig. Tovább tartott megtenni a maradék útszakaszt a határig, mint az egész eddigi távolságot, pedig a pályán letudták az út legnagyobb részét. Már majdnem éjfél volt, amikor megálltak. Kellan összeszedte a felszerelését, és kiszálltak; Midnight bezárta a furgont. – Na, most már nem lesz messze – nézett rá újra a GPS-re. – Induljunk, de csak óvatosan. Gyalog folytatták útjukat a folyóig, amely a várostól északra és nyugatra kanyargott. Kellan igyekezett mindenfelé figyelni, de azt is alig látta, merre mennek. A környezı vadon szorongással töltötte el. Kellan a város gyermeke volt, a Felébredt erdı mélyén minden nesz
megrémítette. Ez az érzés pedig csak erısödött azóta, amikor legutóbb elhagyta Seattle-t, és az élete többször is veszélybe került. Ezúttal pedig ı volt az egyetlen varázsló a csapatban; az egyetlen, aki szembeszállhatott az ellenséges szellemekkel és más Felébredt lényekkel, leszámítva az Orion kardjában lakozó mágiát. Kellan keze újra és újra az amulettjére tévedt. Biztonságérzetet adott neki, ha megérintette a kı meleg felületét. Éjjeli madarak éneke és rovarok zizegése kísérte útjukat, ahogy a folyó és az azon túl fekvı város felé közelítettek. Kínos lassúsággal haladtak elıre, és egyikük sem törte meg a csendet. Egy idı után Kellan gondolatai elkalandoztak. Orionnak magabiztosan állította, hogy ami köztük történt, nem nagy ügy, de vajon igazat mondott-e? Kellan már tapasztaltnak tartotta magát. Az utcán nıtt fel, és hamar felnıtté vált; persze ı is kivette a részét az élvezetekbıl, de komoly barátja soha nem volt, nem is beszélve egy igazi kapcsolatról. Úgy érezte, ez nem is férne bele választott életmódjába. Na idefigyelj, gondolta. Egy éjszaka még nem jelenti azt, hogy ebbıl bármiféle kapcsolat lenne. Nevetséges az egész, hogy egyáltalán… – Feküdj! – kiáltott Midnight. Kellan egyszerre visszatalált a valóságba. Mindannyian leguggoltak egy hatalmas fa törzse mellett. – Ne mozduljatok! Ebben a pillanatban Kellan puffanó hangokat hallott. Eltelt néhány másodperc, mire rájött, hogy a hang felülrıl érkezik, majd döbbenettel ébredt rá, hogy valójában súlyos bırszárnyak csapásait hallja. Torkán akadt a levegı, és megdermedt, mint egy csapdába esett egér, ha sötét árnyak suhannak el fölötte. A hang egyre erısödött. Orion lassan, óvatosan megfogta kardja csupasz markolatát, de nem húzta ki a fegyvert. Midnight a fatörzshöz préselte magát, és magához szorította a navigációs készüléket, hogy eltakarja a fényét. Fejét hátrahajtotta, úgy hallgatózott. Ekkor az ágak hajladozni kezdtek, és egy árny fedte el a csillagok és a hold fényét. A falevelek zörögtek; Kellan úgy érezte, hogy egy hatalmas valami suhant el közvetlenül a fák csúcsa felett. Néhány másodperc eltelt, majd átható üvöltés hasított az éjszakába – egy vadász éles kiáltása. Kellannek végigfutott a hideg a hátán, ahogy a hang visszhangzott a sötétben.
Egy örökkévalóságnak tőnt, amíg a szárnycsapások zaja elhalt, amíg Midnight jelzett, hogy indulhatnak, amíg Kellan úgy érezte, hogy újra kap levegıt. Merev tagokkal felállt, Midnight pedig újra átvette a vezetést. Kellan néhány lépést elıresietett, hogy utolérje. – Mi a franc volt ez? – kérdezte, szinte csak suttogva. – Sárkány? Midnight megrázta a fejét. – Akkora nem volt – állapította meg tárgyilagosan. – Valószínőleg egy wyvern. Sok él errefelé. Sok él errefelé?! Gondolta Kellan, és arra pillantott, amerre a lény eltőnt. A francba, mibe keveredett? Hajnal elıtt néhány órával érték el a Columbia folyó partját. A túloldalon feltőntek Portland fényei. Mindössze néhány méterre a folyó déli partjától húzódott a Portiandi Fal. A szürke ferrobeton fal vagy tíz méter magasan emelkedett, a tetején szögesdrót kígyózott. Az építmény, amely végighúzódott a folyó mentén, ameddig csak Kellan ellátott, körülvette a tünde nemzet területének csücskében álló várost. A folyó másik oldalán már Tir Tairngire terül el, az ígéret Földje, a tündék alapította biztonságos otthon, ahol a saját törvényeik szerint élhetnek. Kétségtelenül nem fogadják kitörı örömmel a hívatlan látogatókat. Midnight eltette a GPS-t, és megálltak a parton a fák takarásában. Kellan Orion felé fordult – a férfi félrehajtott fejjel, távolba révedı tekintettel állt, mintha hallgatózna. – Mikor érnek ide azok az összekötık? – kérdezte a lány. Orion rápillantott, azután az arcáról a mellkasára siklott a tekintete. – Már itt vannak – szólt halkan. Kellan lenézett, és észrevett egy apró piros pontot a mellkasa közepén: a lézerfény vörösét. A keze automatikusan a fegyvere felé mozdult. – Telego carronasto! – hallották a halk, de parancsoló hangot az árnyak felıl. – Ne mozduljanak! – Orion elkapta Kellan tekintetét, és alig észrevehetıen bólintott. Kellant valahogy ez nem nyugtatta meg száz százalékig. – Elhoztuk az összeget, amennyiben megegyeztünk – szólalt meg Orion. – Delarosa. Az árnyékból, tılük mindössze néhány méternyire, egy magas, karcsú nıalak lépett elı. Fekete és sötét lombzöld ruhát viselt: katonai
pulóvert megerısített váll- és könyökrátétekkel, hozzá terepszínő nadrágot és bakancsot. Pisztolyát továbbra is Kellanre szegezte; keze is, sötét tekintete is mozdulatlan maradt. Rövid haja miatt Kellan elıször férfinak nézte. – Remélem, az anyagiakkal jobban állsz, mint a sperethiellel – mondta most éneklı akcentussal. – Jól állok – biztosította Orion. – Eddig mindig sikerült méltányos üzletet kötnünk, nem igaz? A nı ajka gúnyos mosolyfélére rándult. – Méltányosság, felelısség… Ti İsiek nemigen szoktatok effélékkel törıdni. – Van, amelyikünk igen. – De az sem tart sokáig. Mindegy – eresztette le a pisztolyát. Kellan végre fellélegzett. – Az üzlet az üzlet, és mi nem utasítjuk el senki pénzét. Orion biccentett, és lassan a kabátja alá nyúlt. Elıhúzott egy hitelkártyát, és a nı felé tartotta; az közelebb jött, és kikapta a kezébıl. – A felét most, a felét a túlparton – szögezte le Orion. – Ahogy megbeszéltük. Ellenırizheted, ha akarod. – Felesleges – vetette oda a nı, miközben a kártyát az öve egyik zsebébe süllyesztette. – Feltételezem, hogy egyszer majd ki is akartok jönni a városból, és ehhez ránk is szükségetek lesz. Ha pedig nincs minden rendben… – vont vállat, a képzeletükre bízva a folytatást. – Erre – mutatta az utat. Midnight szó nélkül követte, Orion és Kellan szorosan a nyomában. Kellan most már világosan érezte, hogy figyelik; azon gondolkozott, hány társa várakozhat a tünde nınek a közelben arra az esetre, ha valami baj történne. Végigpásztázta a környezı fákat, de a sötétségben semmit sem látott. – Ez kicsoda? – súgta oda Orionnak. – Csempész? Árnyvadász? Orion halványan megrázta a fejét. – Rinelle – szólt halkan. – Felkelı. A Rinelle ke'Tesrae csoport már kötött néhány üzletet az İsiekkel. – Kellan szívesen kérdezett volna többet is, de inkább hallgatott, amíg a nı vezette ıket. A folyóparthoz értek, ahol egy apró csónak volt elrejtve. Az árnyak közül tünde férfi bukkant elı; öltözéke hasonló volt a nıéhez. Csendben
segített eltávolítani a csónakot álcázó hálót, összegöngyölte, és betuszkolta az ülıpadok alá. – Szálljatok be! – mondta a nı, és az árnyvadászok bemásztak. – Ne mozduljatok, és maradjatok csendben! – tette hozzá, és társával együtt felvették az evezıket a csónak fenekérıl. Kellan látta, hogy a jármő csónakmotorral is fel van szerelve, de úgy látszott, azt most nem akarják beindítani. Ehelyett csendben, lassú mozdulatokkal evezni kezdtek. Kellan összekuporodott az ülésen a csónak orrában, nézte a folyó sötét vizét és az egyre inkább fölébük tornyosuló falat. Most már elkötelezték magukat. Nincs visszaút.
10 Lothan sóhajtva becsukta a könyvet. Már vagy tizedjére olvasta el ugyanazt a bekezdést. Hiába tudta, hogy az újonnan beszerzett, a varázsmővességrıl szóló írás igazán érdekes, valami nem hagyta nyugodni, bárhogy is próbálta elhessegetni a gondolatait. Gondolj a szabályokra! korholta magát némán. Végül is ı sem kedveli, ha valaki túl nagy érdeklıdést mutat az ı dolgai iránt, és maga is igyekszik mindenki felé ugyanezzel a szakmai elızékenységgel fordulni, mindaddig, amíg ez neki semmibe sem kerül. De most Kellan… Lothan felhorkant a dolgozószoba homályában. Kellan. Meg kell hagyni, furcsa helyet foglal el Kellan az életében. Lothan már akkor az árnyak között dolgozott, amikor sokan vadásztársai közül még meg sem születtek. Tisztes hírnevet szerzett magának mint a misztikus mővészet mestere és mint vérbeli profi, aki ért a szakmájához, és állja a szavát. Büszke is volt erre a hírnévre, és mindig súlyt helyezett arra, hogy magánélete ne keveredjen az üzlettel. Nem Kellan volt Lothan elsı tanítványa. De talán ı lesz az utolsó, állapította meg tárgyilagosan a troll. Persze voltak elıtte más fiatal vadászok is, akiket a szárnyai alá vett. Mi benne olyan különleges, ami így felkeltette a figyelmét? Ügyes, az igaz; de Lothan számos, nála tehetségesebb varázslóval is találkozott már. Teli van energiával, és hajtja a siker vágya, s ez a trollt a saját fiatalságára emlékeztette; de szinte teljesen hiányzik belıle a körültekintés és a megfontoltság, pedig Lothan ezeket az elsı napoktól kezdve elsıdleges fontosságúnak tartotta. Nem, Kellanben valami más volt, valami rejtett többlet, és ezt az öreg mágus nem szívesen ismerte el. Talán az alakját körüllengı titokzatosság, amelyet a lány egyébként maga sem értett. Kellan annyit tudott, hogy a nyakában viselt amulett az anyjáé volt, akit alig ismert. A tárgy egyedülálló energiát hordozott, Lothan még soha azelıtt nem látott hasonlót. Hogyan juthatott hozzá Kellan anyja, és miért bízta rá a lányára, aki nem is ismerte ıt?
Lothan elmélázva lapozgatta a könyvet, de meg sem látta a betőket és a diagramokat, úgy elmerült gondolataiban. Az amulett kétségkívül érdekes volt, és ı más körülmények között is igyekezett volna többet megtudni róla. De úgy vélte, nem maga az amulett a rejtély kulcsa. Nem maga az amulett foglalkoztatta ennyire, hanem hogy ki érdeklıdik iránta, és miért. Munkája során Lothan megszokta, hogy nem ismeri megbízója indítékait. De saját keserő tapasztalataiból azt is megtanulta, hogy soha nem maradhat teljesen vak. Mindig gondosan megtartotta az egyensúlyt a szakmai diszkréció és a minimális óvatosság között; ezzel a körültekintı magatartással már sok kínos helyzetet került el sikeresen. Mégsem látott semmi kivetnivalót abban, amikor Midnight évekkel ezelıtt felvette vele a kapcsolatot, és megkérte, hogy tartson szemmel egy bizonyos objet d'arcane-t, valami csecsebecsét, amely érdekelte a tündét. Lothan nem kérdezte, miért, vagy hogy mirıl van szó; tudta, hogy Midnight úgyse mondaná el. Ehelyett megtette, amit ígért, és megjegyezte a tárgy leírását, hogy majd felismerje, ha az útjába kerül. Ez meg is történt azon az éjszakán, amikor G-Dogg elıször elhozta hozzá Kellant. Az öreg troll nehézkesen sóhajtott, és becsapta a könyvet. Teljesen elhibázta a dolgot, amikor nem szólt Kellannek hamarabb Midnight érdeklıdésérıl. Így végül Midnight beszélt errıl elıször a lánynak: elmondta neki, hogy ismerte az édesanyját, aki árnyvadász volt, és a Mustang utcai nevet használta. Így aztán a troll tartózkodása miatt úgy tőnt, hogy ı az, és nem Midnight, aki titkolózik Kellan elıtt, ı az, és nem Midnight, aki megbízhatatlan. Holott Lothan nagyon is jól tudta, hogy Midnight érdeklıdése mögött bizonyosan hátsó szándék lapul – a korábbi üzlettársának sorsa és annak leszármazottja iránt mutatott figyelem mögött egyértelmően valamilyen titkolt érdek áll. Ez volt az a rejtély, amely nem hagyta nyugodni Lothant. Úgy érezte, választ kell találnia erre a kérdésre. Mi mozgatja Midnightot? Nem az érzelmek, abban biztos volt. De ez nem az ı dolga, gondolta. Kellan már nagylány, ráadásul profi. İ választotta az árnyvadászok életét, és ı választja meg a társait is. Lothan a mágiatanára volt, nem pedig valami guru vagy mentor, és legfıképpen nem szülıpótlék. Nem rá tartozott, hogy…
– A francba is – sóhajtott Lothan. Elıvette zsebirodáját az övtáskájából. Érintésére életre kelt a képernyı. – Hívd Jackie-t – utasította a gépet. Villódzó számok pörögtek a képernyın, amint a készülék rácsatlakozott a helyi telekomhálózatra. Egy pillanatra felvillant a Várjon jelzés, azután megváltozott a kép, és megjelent egy rajzfilmlány, hajában kapcsolási rajzokat ábrázoló pánttal. Aprócska ajkai mosolyra húzódtak, amikor meglátta a trollt. – Szia, Lothan. – Szervusz, Jackie. Szükségem lenne néhány információra. – Sima ügy – csicseregte a lány. – A szokásos tarifa? – Természetesen. – Mit akarsz tudni? – Szeretném, ha kiderítenéd, mit csinál mostanában Toshiro Akimura, és fıleg, hogy miért érdeklıdik Kellan iránt. Az ikon arckifejezése mit sem változott, de Lothan mintha kíváncsiságot vélt volna kihallani Jackie hangjából. – Kellan vont be az ügybe? – érdeklıdött. – Persze – felelte habozás nélkül a troll. – Szüksége volt némi útmutatásra. A dekás biccentett. – Tudod, megmondtam neki is, hogy többet is kiderítenék, ha tudnék, de az az igazság, hogy Akimura elég jól ért a nyomok eltüntetéséhez. Gondolom, ezért is bízta meg Kellant, hogy törölje ki az adatait a kiberklinika adatbázisából. Lothan bölcsen bólogatott, minthogy Jackie jól láthatta ıt a készülék apró kamerájának köszönhetıen – vagy számtalan más módon, ha éppen úgy akarta. – Hmmm. Bizonyára – szólalt meg. – Nos, ha bármit megtudsz, méltányolni fogom. – Oké – felelte Jackie. – Kellan hogy van? – Ó, remekül – biztosította Lothan. – Csak aggódik kissé. Szerintem fél, hogy lassan kicsúszik a kezébıl a gyeplı. Jackie sokatmondó tekintettel bólintott. – Szólok, ha megtudtam valamit. – Köszönöm – felelt a troll, és megnyomta a vége gombot.
Tehát Kellan már megkereste Jackie-t Akimura ügyében. Lothan szerette volna tudni, mit mondott neki Jackie, de nem akarta, hogy kiderüljön, hogy Kellan tudta nélkül kezdett nyomozásba – legalábbis most még nem. Van annak más útja is, hogy még többet kiderítsen Kellan frissen szerzett galibájáról. – Hívd G-Doggot – szólt a zsebirodának.
Portland egyáltalán nem olyan volt, amilyennek Kellan elképzelte. Mindazok után, amiket Tir Tairngire csodálatos tünde birodalmáról, a metahumánok és a mágia Felébredt országáról hallott, azt várta, hogy… hát, ezt nem is tudta volna megmondani. Talán karcsú tornyokat, a szélben lobogó fényes zászlókat, elvarázsolt erdei tisztásokat, a tornyok között szárnyaló griffeket – mindazt, ami a tridim programokban, például az Atlantisz meséiben látható. „Házigazdáik" mindhármuk szemét bekötötték, amint átértek a túlsó partra. Kellan elıször berzenkedett az ötlet ellen, de a Rinelle világosan megmondta, hogy csakis így viszik át ıket a Portiandi Falon átvezetı egyik titkos járaton. Ezután végeérhetetlen kanyarok sora következett, úgyhogy Kellan már azon kezdett aggódni, nem estek-e csapdába. Végül megengedték, hogy levegyék a kendıket, és Kellan életében elıször megpillantotta a várost, amelyet a tündék Cara'Sirnek, a Folyók Városának neveztek. Az egész olyan… világi volt. A Fal mögött feltőnı nagyváros alig különbözött Seattle-tıl. Persze az épületek másmilyenek voltak, és Kellan észrevett néhány neon- és síkképernyıs feliratot, amely nem angolul, spanyolul vagy japán nyelven, hanem kecses tünde rúnákkal íródott; de az utak, a csupa üveg, csupa acél toronyházak szakasztott olyanok voltak, mint Seattle-ben. Hintók helyett autók száguldottak az utakon, büszke griffek és hatalmas sárkányok helyett pedig helikopterek és döntött rotoros gépek zúgtak el a házak között. A város semmiben nem különbözött bármely más várostól: nagy volt, szétterülı, csillogó, sötét és mocskos. Kellan igyekezett úrrá lenni a csalódottságán.
– Ne feledjétek: visszafelé ugyanennyi lesz – vetette oda a Rinelle nı. – Feltéve, hogy valaha is visszajöttök. – Ezzel társával együtt visszavonult, magára hagyva a három árnyvadászt a sötét parkolóban. – Milyen kedves – nézett utánuk Kellan. Amikor visszafordult, Midnight már az egyik parkoló autó mellett kuporgott. – Fedezzetek – szólt oda Kellannek és Orionnak, és szerszámokat vett elı a mellényébıl. İk figyelték is a környéket, de ilyen korai órán alig volt mozgás a külvárosban. Midnight percek alatt hatástalanította a zárat, felnyitott egy panelt a mőszerfal alatt, és a drótokat összekapcsolva ráadta a gyújtást. A hibrid motor felbıgött. Midnight elégedett mosollyal pattintotta vissza a panelt, és beült a vezetıülésbe. – Indulás! – szólt. Kellan és Orion beszálltak. Néhány másodperc múlva már az úton száguldottak a város szíve felé. – Ettıl majd meg kell szabadulnunk, ha beértünk a városba – szögezte le Midnight, szemét az úton tartva. – Kivettem a transzpondert, így a tir-i zsaruk egy ideig nem fogják tudni lokalizálni a kocsit, de akkor is akármikor veszélyforrássá válhat. Vigyázzatok, ne érjetek hozzá semmihez! – pillantott Kellanre, aki a zsebébe süllyesztette a kezét, és belesüppedt az ülésbe; igyekezett a lehetı legészrevétlenebb maradni. – Hova megyünk? – kérdezte Orion a hátsó ülésrıl. – A rejtekhelyünkre – adta meg a választ Midnight. – Gondoskodtam egy lakásról arra az idıre, amíg itt leszünk. Onnan indulunk majd dolgozni. Ahogy végighajtottak Portland külvárosán, Kellan figyelte az épületeket, a feliratokat és a járókelıket. A tömeg a hétköznapi és az egzotikus sajátos keverékét alkotta. Most, hogy volt ideje mindent alaposabban is megnézni, már látta, hogy Portland mégiscsak más, mint az általa ismert metroplexum. Elıször is természetesen sokkal több volt a tünde, mint bárhol máshol, ahol Kellan eddig megfordult, leszámítva Seattle néhány tünde városrészét. Még itt kívül, a Fal közelében is metahumánok alkották a járókelık többségét – törpök, orkok, néha egyegy troll –, néhány emberrel és persze a tündékkel vegyesen. Minél beljebb értek a városban, annál nagyobb lett a tündék aránya.
Kellan ámulva nézte azt is, milyen állapotban van az épületek egyike-másika. Látott például egy kiégett romot, figyelmeztetı feliratokkal és sárga szalaggal körülkerítve. Ránézett egy kormos felirat megmaradt darabjára az úttest közelében, de az tünde nyelven íródott. – Mi van odaírva? – Ez a Békefenntartó Erık épülete volt – felelt Orion. – Azaz a tir-i rendırség. – Mi történt? – Valószínőleg a Rinelle volt; pokolgépes merénylet vagy tüntetés. – Orion látta, hogy Kellan csodálkozva fordul hátra. Vállat vonva hozzátette: – A Hercegek tanácsa mindent megtesz, hogy minél kevesebb hír jusson ki az országból, de azért ezt-azt mégis megtudnak néhányan, például Tarislarban. Elég zőrzavaros manapság a politikai helyzet Tir Tairngire-ban, és nem úgy néz ki, hogy ez a közeljövıben javulni fog. İk talán szeretnék, ha a világ többi része egy nagy boldog tündérországnak gondolná Tirt, de az igazság az, hogy csak idı kérdése, hogy kirobbanjon a polgárháború. Kellan visszasüppedt az ülésbe, és a hallottakon töprengett. Portland belvárosa még Seattle üzleti negyedénél is tisztább és rendezettebb volt, a lány mégis látni vélte annak a jeleit, amirıl Orion beszélt. A Tir-i Békefenntartó Erık fényes nappal is feltőnı számban képviseltették magukat az utcán. A járókelık sétál–gatás és bámészkodás nélkül, sietve igyekeztek céljuk felé, és olyan feszültség érzıdött a levegıben, amely semmiképpen sem illett a ragyogó utcaképhez. Midnight egy mellékutcában leparkolta az autót. Mielıtt kiszálltak, odafordult Kellanhez és Orionhoz. – Viselkedjetek hétköznapian, kerüljétek a szemkontaktust, és hagyjátok rám a beszédet! – adta ki az utasításokat. Mindannyian kikászálódtak, Midnight pedig végigvezette ıket az utcán, átvágott egy sikátoron, és a következı utcán is sétált néhány saroknyit. Kellan meredten nézett elıre, és próbált nem figyelni a mellettük elhaladókra. Végül egy kis thai étterem elıtt álltak meg, amely egy sor átalakított régi bérház egyikének földszintjén helyezkedett el. Midnight kinyitotta az ajtót, és intett társainak, hogy lépjenek be, majd maga is követte ıket. A helyiségben bensıséges hangulat uralkodott: a legfeljebb tucatnyi apró asztalon gyertyák égtek, a levegı meleg és főszerillatú volt. Csak
egy asztalnál ültek; de a fiatal tünde pár láthatólag tudomást sem vett az újonnan érkezettekrıl. Az elébük jövı tünde nı vonásaiban tünde és ázsiai jegyek keveredtek. Hosszú fekete hajfonataiból csavart kontyába üveggyöngyöket főzött, és a frizurát zománcozott hajcsatokkal rögzítette. Színpompás szárijában kecses bólintással, mosolyogva üdvözölte Midnightot. – A szoba készen áll – szólt halkan, és az étterem hátsó részébe kalauzolta vendégeit. Elhaladtak a hátul felhalmozott asztalok mellett, és egy ajtón belépve a konyhába jutottak, ahonnan az asszony egy lépcsın át az emeletre vezette ıket. A második ajtónál megállt, és kinyitotta elıttük. A szoba alighanem az emelet hátsó felének jó részét elfoglalta. A berendezés egy keskeny heverıbıl, egy pár összecsukható ágyból, egy ócska asztalból és néhány székbıl állt. A tapéta alighanem már Tir Tairngire létrejötte elıtt megvolt; a parkettán is látszott, hogy jobb napokat is megért már. A két ablakot, amelyek az épület mögötti sikátorra néztek, redıny fedte, ezek a napfény nagy részét kizárták. Midnight tekintetével gyorsan átfutotta a szobát, aztán visszafordult a nıhöz. – Jó lesz – szólt, és átadott egy hitelkártyát. Az asszony ismét kis fıhajtással válaszolt, fogta a fizetséget, és elment. Midnight betessékelte Kellant és Oriont, majd becsukta az ajtót maga mögött. – Ismered ezt a nıt? – kérdezte Kellan. Midnight bólintott. – Elég jól. A tulajok biztosítják nekünk a helyet, és nem fognak kérdezısködni, ha mi sem ugrálunk. Kellan ledobta táskáját az egyik összecsukható ágyra, Midnight pedig a szoba oldalsó fala mellé húzott egy széket, ahonnan az ajtóra és az ablakra is rá lehetett látni. – Na most – szólt –, foglaljatok helyet, és elmondom, mi lesz a dolgunk. – Orion felkapta a másik széket, Kellan meg leült az ágy sarkára. Midnight keresztbe tette a lábát, és az ölében összekulcsolta a kezét. Kellan szerint olyan volt, mint egy tanár, aki éppen magyarázatba fog. – A Telestrian Industries Tir Tairngire egyik legjelentısebb vállalata – fogott bele Midnight. – Foglalkoznak biotechnikával, informatikával, szórakoztatóiparral, adatfeldolgozással – amit akartok. Van itt
Portlandben egy archologikus lakókomplexumuk, és persze szoros kapcsolatokat ápolnak a Hercegek Tanácsával. – Egészen mostanáig a vállalat feje III. James Telestrian volt. A céget a családja mőködteti, amely az egyik legbefolyásosabb család Tirben. Nemrég James bejelentette, hogy tagja kíván lenni a Hercegek Tanácsának, ezért a társaság irányítását át kell adnia valaki másnak a tiri törvényeknek megfelelıen. Erre a feladatra húgát, Marie–Louise-t választotta. – És ez valakinek nagyon piszkálja a csırét – vetette közbe Kellan. – Eltaláltad – somolygott Midnight. – James fia, Timothy, jelenleg üzleti mesterképzésen vesz részt; úgy hallottam, ambiciózus és elég tehetséges is. Meglehetısen fájdalmasan érintette, hogy mellızték a döntésnél, amely lehetıvé tette volna számára a családi vállalkozás vezetését. Most csak a jó alkalmat várja, hogy elhalássza a Telestrian Industries vezetését a nagynénje elıl. És itt következik a mi szerepünk. – A mi feladatunk az lesz, hogy bejussunk a Telestrian Lakókomplexumba, és megszerezzünk egy szigorúan titkos fájlt, amelyet a megbízónk majd kijátszhat a nagynénje ellen – különösen abban az esetben, ha az apja jobbnak látja elkerülni a kínos családi perpatvart, miközben éppen a Hercegek Tanácsa kegyeit szeretné elnyerni. Timothy Telestrian bıkezően fizet nekünk ezért az információért, ráadásul ellát minket olyan iratokkal, amelyekkel bejuthatunk a területre, és az adatszerzéshez szükséges kódok közül is átad néhányat. – Néhányat? – visszhangozta Orion. – Természetesen semmi olyat nem adhat ki, ami az ı szerepét nyilvánvalóvá tenné, viszont amit megtehet, az nagyban meg fogja könnyíteni a munkánkat. Kellan bólintott. – Mikor indulunk? – Az idı most kulcsfontosságú – felelte Midnight. – Abban a pillanatban, amikor James Telestrian bejut a Hercegek Tanácsába, Timothy elvesztette a fı ütıkártyáját, hiszen az apja már bebiztosította a pozícióját. Elıször is találkoznom kell a közvetítıvel, aki átadja az információkat. Miután ezeket áttekintettük, megtervezzük az akciót, és elvégezzük a munkát. Néhány napnál tovább nem maradunk itt. Aztán annyi pénzzel távozunk, amennyi jó idıre biztosítja a gondtalan életet.
Kellan egy pillanatra önkéntelenül elmosolyodott erre a kilátásra. – Hát akkor vágjunk bele!
11 – Tudod, Lothan – nézett maga elé az ork –, talán nem ez a legokosabb dolog, amit valaha tettél. – Igen, G-Dogg – sóhajtott a troll. – Azt hiszem, ezt már említetted, nos… vagy fél tucat alkalommal. – Én csak azt mondom – folytatta G-Dogg, és kezét a kormányról levéve békéltetıen intett –, lehet, hogy az egész cécó teljesen eredménytelen lesz. – Talán – bólogatott lassan a troll –, talán, de van, amit meg kell tenni. G-Dogg ránézett, mire Lothan megrázta a fejét. – Ne gondolj semmi különösre! – figyelmeztette. – Ez tényleg az, aminek látszik. Az ork visszafordult. – Hát ha tényleg ezt akarod, akkor én is veled megyek. Most Lothan nézett rá csodálkozva. Az ork vetett rá egy oldalpillantást, aztán újra az útra szegezte a tekintetét, és megrázta bozontos loboncát. – Haver, a lány nekem is barátom – morogta. – Hát akkor örülni fogok a társaságnak – felelt bujkáló mosollyal Lothan. Lothan furgonjával mentek végig a Pike Streeten. Elég nagy volt a forgalom, szinte csak lépésrıl lépésre haladtak lefelé a part irányába. Lothan megırizte higgadtságát, pedig szíve szerint tőzgolyót bocsátott volna ki az elıttük araszoló autóra, úgy söpörte volna le az útról. Nem akart elkésni. Átkozott forgalom! – Ne feledd… – szólalt meg. – Persze, persze – szakította félbe G-Dogg. – Az utcán parkoljak le, ha lehet. Hát te meg ezt említetted már párszor. Ha van erre valami varázslatod, akkor most kapd elı, mert különben nemigen fog menni. Alighanem igaza van, mérgelıdött Lothan. Nem örülne, ha parkolóházba kellene menniük, mert így csökkenne az esély a gyors
távozásra, amennyiben arra lenne szükség. Nem mintha erre számítana, de az ember legyen csak felkészült. – Lássuk, mit tehetünk – töprengett. Ha más haszna nem is lesz, legalább addig se a dugóra figyel. Lothan hátradılt az ülésen, bár erre nem sok hely állt rendelkezésére. Hiába, hogy a Felébredt világnak már évtizedek óta részét képezték az orkok és a trollok is, az autógyártók mintha csak mostanában kezdték volna kapiskálni, hogy az ülések megtervezésekor korábban elfelejtettek gondolni három méter magas metahumánokra. Lothan lecsendesítette az elméjét. Egyik tenyerét begörbítette a gyomorszája közelében, a másikat pedig lefelé fordított tenyérrel fölé borította, mintha egy kisebb labdát tartana maga elıtt. Kifújta a levegıt, és érezte a mana, a mágikus energia áramlását az éterben maga körül. Az akarat enyhe összpontosításával fogta az energia egy részét, olyan könnyedén beszívta, mintha csak egy nagy levegıt venne, és a két keze közötti térbe irányította. Erısen koncentrált a szándékára, és ennek megfelelıen gyúrta és alakította az energiát. A levegı szikrázott a tenyerében; G-Dogg dicséretére legyen mondva: az ork éppen csak egy futó pillantást vetett Lothan ténykedésére. A troll mágus ismét kifújta a levegıt, ezúttal gyors, robbanásszerő lendülettel, mire a csillogás alakot öltött, és egy testetlen madár körvonala jelent meg a két keze között. A madár szinte láthatatlan volt, mintha csak a légmozgás bizarr játéka hozta volna létre. Lothan ekkor egy lendülettel széttárta kezét, és az alak felröppent, majd keresztülszállt a szélvédın, és elcikázott. – Ez az izé keres nekünk egy parkolóhelyet? – kérdezte G-Dogg olyan egykedvően, mintha minden percben szellemeket idézgetnének elıtte. – Ha egyáltalán van – felelte Lothan. – Csodás. Volt hely; Lothan figyelıszellemét követve abban a pillanatban értek oda, amikor az elızı autó elindult. G-Dogg ügyesen beparkolt az üres helyre, majd leállította a motort, és kezében hitelkártyájával kipattant a furgonból, hogy parkolóórát keressen. Az majd percenként levonja a parkolás díját, amíg el nem távoznak.
A Hotel Nikko a Pike Street és a Third Avenue sarkán állt, a Renraku Archológia tömbjétıl nyugatra. A délutáni órákban az archológia hosszú árnyéka éppen a szálloda elé vetült. A parkolóhely csak néhány saroknyi távolságra volt a Pike Streettıl. Lothan nem szívesen baktatott hegynek felfelé a szálloda irányába, de jobb volt így, hogy visszaúton mehettek lefelé. G-Dogg néhány lépéssel lemaradva követte. Az ork izmos lábaival könnyedén beérte a hosszabb léptő Lothant. A járdán mindenki gyorsan kitért a lobogó kabátos troll és a szorosan mögötte sietı sötét bırő ork elıl. Lothan nem állt meg, hogy megcsodálja a szálló elıcsarnokának hagyományos japán dekorációját, vagy hogy beleszippantson az étterem felıl szállongó finom illatokba, ahol a személyzet éppen a vacsorát készítette elı. Egyenesen a liftek felé tartott, és vaskos ujjával megnyomta a kilencedik emelet gombját. Egy oldalpillantással ellenırizte, hogy a figyelıszellem továbbra is szorosan a bal válla fölött lebeg-e. Végtére is nemcsak a parkolás kedvéért idézte meg. A szellem majd jó ırkutyaként figyel, nehogy bármi mágikus probléma történjen, ı így világiasabb dolgokra fordíthatja figyelmét. Amint becsukódott a liftajtó, G-Dogg megrázta a vállát: megigazgatta a mellénye alatti pisztolytáskát, és kinyújtóztatta a nyakát. Lothan is a kabátja alatt lapuló pisztolyra helyezte a kezét. Megnyugtatta a megszokott súly érzete, még akkor is, ha ennél sokkal komolyabb fegyverek is rendelkezésére álltak. Amikor nyílt az ajtó, GDogg lépett ki elıször. Gyorsan átfutotta a terepet, aztán intett Lothannak, hogy jöhet. A folyosón lépkedve figyelték a szobaszámokat, végül Lothan megállt a 937. ajtónál, és határozottan hármat koppantott. Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Az alak, aki tılük egy méterre állt, pisztolyt fogott rájuk. Fémesen csillogó, csontvázszerő keze jól illett fehérre mázolt, beesett arcához, hegyes állához és hosszú állkapcsához. Összességében a feje egy napszemüveggel és széles karimájú kalappal ellátott koponyához hasonlított. Az arca nem tükrözött érzelmeket: mozdulatlan és gépies volt, akárcsak pisztolyt tartó keze. – Üdv, Lothan – szólt halkan a sötét ruhás gengszter. – Üdv, Tiszteletes – válaszolt hővösen a mágus, és beljebb lépett. GDogg követte. Az Utcai Tiszteletes odébb lépett, és beengedte ıket a
lakosztályba; de amikor Lothan melléje ért, elırenyújtotta másik – szintén fémbıl készült – kezét. Lothan sóhajtott egyet, lassan benyúlt a kabátja alá, kivette a fegyverét, és átadta a Tiszteletes becenevő seggfejnek. Az elvette a pisztolyt, és letette egy asztalkára, azután G-Dogg felé tartotta a kezét. Miután az ork is átadta az arzenálját, a Tiszteletes intett, hogy lépjenek be, és maga is követte ıket. A lakosztály nappalijának túlsó végében levı ablakok az utcára és az archológia sötét tömbjére néztek. Az ablak alatt egy székben egy férfi ült, aki most letette poharát, és felállt a vendégek üdvözlésére. – Üdv, Lothan – szólt. – Örülök, hogy sikerült elintéznie. – Akimura-szan, ezt a találkozást semmiképp sem mulasztottam volna el. – Feltételezem, már ismeri az Utcai Tiszteletest. Lothan bólintott. – Már találkoztunk – jegyezte meg. – Akkor bizonyára volt alkalma felbecsülni a képességeit, és azt is megérti, miért van szükségem jelenleg ilyen segítségre, figyelembe véve a történteket. – Természetesen. Akimura mosolygott. – Örülök, hogy megértjük egymást. Kérem, foglaljanak helyet; úgy vélem, sok megbeszélnivalónk van.
– İ már halott. Nem tehetsz semmit. A hang lágy, meleg, szinte szánakozó szavakkal szólt, de kegyetlenül is: kimondta azt, amitıl Kellan rettegett, amit nem akart elfogadni. Karjába zárta Orion ernyedt, véres testét; úgy ringatta, mintha csak aludna, mintha lehetséges volna, hogy csak félresimítja a haját, és egy csókkal felébreszti. – Engedd el, Kellan! – szólt a hang. – Nem! – Nincs más választásod. El kell ıt engedned. Kellan összeszorította szemét a vakító fényben, és arcát Orion hajához szorította. Még érezte az illatát, amely összekeveredett a vér most már örökké kitörölhetetlen szagával.
– Gyere ide, Kellan – erısködött a hang. – Hidd el, akkor minden jobb lesz. Gyere ide hozzám. Én segíthetek. – Nem – suttogta Kellan. – Nem. – Szeretett volna sikoltani, kiabálni, de nem volt ura a hangjának. Meg sem tudott mozdulni. Mintha egy hatalmas súly fonódott volna a nyaka köré, amely egyre lejjebb húzza. – Hamarosan vége lesz mindennek, Kellan. Ne félj! –Kellan… Kellan. – Orion! Kellan felriadt. Orion arca szinte hozzáért az övéhez. A férfi megfogta Kellan karját, hogy lecsillapítsa, és a lány lassan összeszedte magát. Aztán Orion nyakába ugrott, és szorosan átölelte, csak hogy érezze: ez a valóság. Könnyek szöktek a szemébe –még látta magát, ahogy karjában tartja a mozdulatlan testet. – Nincs semmi baj – igyekezett megnyugtatni Orion –, nincs semmi baj. Kellan hirtelen esetlennek érezte magát. Visszahúzódott, és megtörölte a szemét a ruhaujjával. – Megint rosszat álmodtál? – kérdezte Orion. Kellan némán bólintott. – Nem akarsz beszélni róla? A lány erre csak a fejét rázta. – Semmi gond – kezdte volna, de a tünde egy intéssel elhallgattatta. – Hát azt nem hiszem. Kellan, látom, hogy valami aggaszt téged. Jó, persze gızöm sincs az álmok jelentésérıl, de azt én is tudom, hogy ha valakinek folyton rémálmai vannak, az nincs egészen rendben. Kellan nem vitatkozott, és ez, úgy látszik, lelohasztotta Orion mérgét. – Figyelj – szólt lágyan –, talán segítene, ha beszélnél valakivel a dologról. – Nem tudom, mit jelentenek – mondta Kellan. Karját keresztbe fonta a mellén, úgy gubbasztott az ágy sarkán. – Csak ezek a képek… – Milyen képek? – A halál képei – pillantott fel Kellan. – Halál és árulás; és én nem tudom, mit kellene tennem, és annyira… tehetedennek érzem magam. – Lassan ingatta a fejét. – Kel, ezek csak álmok. – Nem. Nem hiszem, hogy azok. Többrıl van itt szó, de nem tudom, mirıl.
– Varázslatra gondolsz? – firtatta Orion, mire Kellan bólintott. – Lothant megkérdezted? Vagy esetleg Liadát? Kellan újra csak a fejét rázta. – Amikor elkezdıdött, nem akartam beszélni róla senkinek, mert nem tudtam, mit mondjak. Most már bánom. – Nem lehet, hogy az egészet, hogy is mondjam, csak a vadászattal járó feszültség és az utóbbi események okozzák? – Talán – mondta Kellan minden meggyızıdés nélkül. – Midnight még nem jött vissza? – Nemsokára itt kell lennie. – Jó. – Kellan felült, és mélyet sóhajtott. – Van valami ennivalónk? – Midnight mondta, hogy majd hoz. Kellan újra biccentett, aztán felállt, és kinyújtóztatta a kemény fekhelyen elgémberedett tagjait. – Te tudtál aludni? – kérdezte. – Elmúlt. Ha gondolod, próbálj még visszadılni… – Nem, kösz. Most már teljesen felébredtem. Kellan odament a táskájához, és elıhúzta a kiberdekket. Az ölébe vette, és bekapcsolta teknıs üzemmódban. így elérhette a hálózatot anélkül, hogy közvetlenül a Mátrixra kapcsolódott volna – erre most nem volt szüksége. Megnézte, van-e új levele vagy üzenete, de nem volt semmi. Nem mintha számított volnál rá, de ezzel is eltelt egy kis idı, amíg Midnightra várakoztak. – Kellan – szólalt meg Orion a háta mögött –, a múlt éjjelrıl… – Már megbeszéltük – mondta gyorsan Kellan, de nem mert Orionra nézni. – Semmi gond, minden rendben. – Nekem viszont van egy kis problémám – folytatta Orion, mire a lány ujjai megdermedtek a billentyőzet fölött. – Azt hiszem, hogy… – A tünde sóhajtva elhallgatott. – Mit? – fordult félig hátra Kellan. Látta, hogy Orion leszegett fejjel áll ugyanazon a helyen, ahol az elıbb hagyta. Még sosem látta ennyire zavarban a barátját. Annak idején még akkor is megırizte szokott büszke tartását és dacos viselkedését, amikor az İsiek fınöke hívatta, hogy számot adjon tetteirıl. – Nem szeretném, ha az eseményeket… az együttlétünket csak egy futó semmiségnek gondolnád – mondta ki Orion. Felemelte a fejét, és
Kellan szemébe nézett. A lány érezte, hogy megugrik a pulzusa. – Nekem legalábbis nem volt az, és azt hiszem, neked sem. – Tam… – Hagyd, hogy végigmondjam. Én kedvellek téged, Kel. Soha nem gondoltam, hogy valakit még ennyire fogok kedvelni az életben. Én… nem vagyok közömbös irántad, és megértem, ha te nem érzel ugyanígy, de ha nem mondom el, soha nem tudom meg… Kellan felállt, letette a kiberdekket, és odament hozzá. Kezét könnyedén a férfi mellkasára helyezte. Érezte a ruha alatt feszülı izmokat. – Én… én ugyanígy érzek – szólt tétován. – Csak ez… ez olyan… – Amatırnek tőnt? – kérdezte Orion, mire Kellan elvörösödött, és lehajtotta a fejét. Egy pillanatra a lány feje a férfi mellkasán pihent. – Hát, igen. Hülyeség, mi? Orion elmosolyodott, és a fejét rázta. – Azt nem mondanám. Még mindketten csak tapogatózva haladunk elıre az árnyak világában, és a jó hírnév sokat számít. – Egyszerően nem tudtam, mit mondjak… mit tegyek. – Hát, kezdetnek itt van például ez – szólt halkan Orion. Felemelte a lány arcát, és hozzá hajolt. Kellan érezte ajka meleg érintését, és hozzá simult. Orion még szorosabban átkarolta a lányt. Egyikük sem figyelt fel a halk ajtónyitásra, sem az ajtóban álló sötét ruhás alakra.
Lothan elfoglalta a felkínált helyet. Örömmel konstatálta, hogy a közvetítı nem ragaszkodik a japán szokásokhoz, és nem ülteti ıket a földre. A párnázott szállodai szék nemcsak kényelmes volt, hanem elég nagy ahhoz is, hogy az ı méretének is megfeleljen. Toshiro Akimura az átlagosnál valamivel alacsonyabb termete ellenére tekintélyt parancsoló jelenség volt. Láthatóan hozzászokott, hogy megkapja a környezetétıl az illı tiszteletet. Bármennyire is izgathatta a találkozás Lothannal és G-Dogg–gal, ebbıl nem mutatott semmit. Lezser szabású sötét zakót és nadrágot viselt krémszínő, V– nyakú pólóval; de Lothan felismerte, hogy a modell a Vashon Island exkluzív biztonsági kollekciójának darabja. A zakó ballisztikus bélése mellett az ing megerısített szövete biztosította a fokozott védelmet.
Akimura sötét haját konzervatívan rövidre vágatta, így jól látszott az adatjack homloka jobb oldalán. Sötét szemei, akár az el–függönyzött ablakok, nem engedtek bepillantást a gondolataiba. Lothan legszívesebben azonnal elvégezte volna az asztrális letapogatást, de visszafogta magát: egyrészt nem vallott volna túl nagy udvariasságra, másrészt ha Akimura gondoskodott mágikus védelemrıl, akkor ezt az akciót joggal fenyegetésnek tekinthette volna. – Örömmel tölt el, hogy végül megkeresett – kezdte Akimura. – Vajon miért? – Mert mindenképpen kapcsolatba kell lépnem Kellan Colt–tal, és tudom, hogy ön jól ismeri ıt. – Elég jól. – Ebben az esetben át tudja adni az üzenetemet. Kellan veszélyben van. – Valóban? – vonta fel a szemöldökét Lothan. – Mindeddig az volt a benyomásom, hogy a veszély forrása ön. – Nem – felelt a közvetítı. – Én nem jelentek veszélyt Kellan–re. Ellenkezıleg, próbálom megvédeni, de mindeddig nem sikerült elérnem. – Érdekes elképzelése van a védelemrıl, Mr. Akimura. Szerepel benne az is, hogy egy bandát kell küldeni a megóvni kívánt személy ellen? A férfi türelmetlenül megrázta a fejét. – Erre a vádra már válaszoltam. Nem én küldtem a Hullajárókat. Az egészrıl csak az események után hallottam. – Ha nem ön fogadta fel a Hullajárókat, akkor ki? – Vannak elképzeléseim. – De nem kívánja közölni ezeket? – Nézze el nekem, hogy ezt kell mondanom, de én nem ismerem önt, és ön sem ismer engem. Nem tudom, kivel áll kapcsolatban, és önnek sincs semmi oka arra, hogy megbízzon bennem. – Ebben igaza van. De akkor miért higgyem el mindazt, amit most elmondott? – Mert tudom, hogy Kellan komoly veszélyben forog – felelte Akimura, higgadt tekintetével Lothant fürkészve. – És véleményem
szerint nincs tisztában azzal, hogy egy hozzá közel álló személy árulásra készül ellene.
Kellan és Orion riadtan rebbentek szét, amikor egy szintibır hátizsák puffant az apró szoba padlóján. Az ajtó felé fordulva megpillantották Midnightot, kezében ázsiai főszerek illatát árasztó nejlonzacskóval, arcán alig titkolt vigyorral. – Ezer bocs – ugratta ıket. – Igazán nem akartam zavarni. Talán jöjjek egy kicsivel késıbb… vagy sokkal késıbb? Kellan égıvörös arccal Orionra nézett, és a keze fejével megtörölte a száját. – Ne! – bökte ki. – Azaz… ööö… – Semmi gond – szólt kurtán Orion. Midnightnak nem volt több megjegyzése, de az arckifejezése minden szónál többet mondott. – Hoztam vacsorát – szólt, és az asztalra tette az ételt –, és adatokat. Kivett a zsebébıl egy adatchipet, és felmutatta. – Megvan minden, ami a munkához kell, úgyhogy lássunk neki…, persze ha nektek is megfelel. Kellan és Orion bólintott. Midnight megkérte Kellant, hogy tegye be a chipet a kiberdekkjébe, hogy már evés közben megnézhessék az információkat. Kellan, míg a számítógéppel foglalatoskodott, Orionra sandított a szeme sarkából. A férfi éppen az ételdobozokat húzta elı a zacskóból. Elkapta Kellan tekintetét, aztán mindketten gyorsan másfele néztek. De mind a ketten most elıször kezdtek el azon töprengeni, vajon mit hoz a jövı, ha túllesznek ezen a vadászaton.
12 – Valaki árulásra készül Kellan ellen? – kérdezett vissza Lothan. – Azt hiszem, sejtem, ki az. – Egyelıre sajnos nem erısíthetem meg a gyanúját – felelt halkan Akimura. – Nem sokat árul el, Akimura–szan. – Nem tehetem. Addig nem, amíg teljesen át nem látom a helyzet jelenlegi alakulását. – Miért aggasztja ennyire Kellan boldogulása? İ nem is ismeri önt. – Valóban, én mindazonáltal tartozom neki – mondta a közvetítı. – És én mindig rendezem a tartozásaimat. – Ön ismerte Kellan anyját – szólt Lothan inkább kijelentı, mint kérdı hangsúllyal. Akimura csak egy pillanatig habozott. – Igen, ismertem – mondta kifürkészhetetlen arccal. – Jól? – Nagyon jól. – Ön nem Kellan… – kezdte Lothan, de a másik megrázta a fejét. – Nem, nem vagyok az, de tartozom azzal Kellan édesanyjának, hogy vigyázok a lányára. Többszörösen neki köszönhetem az életemet. Egy idıben nagyon szoros munkakapcsolatban voltunk. – Akkor ön tudja, mi történt vele. Lothan a beszélgetés kezdete óta most elıször látott egy apró repedést Akimura érzelmi maszkján. A sötét szemeken egy pillanatra fájdalom cikázott át, és a férfi szája sarka megrándult. – İ meghalt, és szinte biztos vagyok abban, hogy a gyilkosa most Kellan ellen készül. Úgyhogy ismétlem: tudnom kell, hogy ön át tudja-e neki adni az üzenetemet. Beszélnem kell vele. – Miért nem kereste már korábban Kellant? Ha ı is tudta volna, amit most az anyjáról elmondott, és érezte volna, hogy ön az adósának érzi magát…
– Nem volt rá lehetıségem – felelte Akimura. – Sajnos… gyengélkedtem. Ha képes lettem volna felvenni vele a kapcsolatot, megtettem volna. – A klinika – jutott eszébe Lothannak. – A Nightingale Klinikán volt. Akimura rezzenéstelen arccal válaszolt: – Látom, utánajárt a dolognak. Lothan nemet intett. – Nem én, Kellan. Felbérelték, hogy törölje ki az adatait a klinikán – ı feltételezte, hogy ön volt a megbízó. Most azt gondolja, hogy ön ezért üldözi. – Egyedül dolgozott? – Nem, volt egy munkatársa – valaki, aki szintén azt állítja, hogy ismerte Kellan anyját. – Lothan, hol van most Kellan?
– Mint látjátok – mutatott Midnight a diagramra Kellan képernyıjén –, a Telestrian Lakókomplexum nincs akkora, mint a régi Renraku Archológia, de azért így is elég feladatot ad az ırzése. A leggondosabb biztonsági intézkedések mellett sem lehetséges teljesen ellenırizni azt a hihetetlen embertömeget, amely nap mint nap ki–be közlekedik; és ezt fogjuk mi kihasználni. – Tessék? – értetlenkedett Kellan. – Elvegyülünk a személyzet között – magyarázta Midnight. – Felszívódunk a tömegben, és hagyjuk, hogy a napi rutin a kezünkre játsszon. – Nem fogja megnehezíteni a vadászat végrehajtását, hogy egy csomóan lesznek körülöttünk? – vetette közbe Orion, evıpálcikás kezével intve. – Ha jól csináljuk, nem – szögezte le Midnight. – Ha a munkaidı után próbálunk bejutni, akkor át kell esnünk mindazokon a biztonsági intézkedéseken, amiket az illetéktelenek távol tartására vezettek be. Ha viszont a mindennapi forgalomhoz csatlakozva megyünk be, a szigor szükségszerően csökken, és megnı az esélyünk az észrevétlen bejutásra – feltéve, hogy mindent alaposan megtervezünk, és nem követünk el hibát.
– Ésszerően hangzik – hallotta Kellan Orion dörmögését. Midnight elıhúzott a táskájából egy vékony mőanyag kitőzıt. – Ezekkel az ellenırzés nagy részén átjuthatunk – szólt. – A komplexum rendszerével állnak összeköttetésben. Közvetítenek egy azonosító kódot, amely jelzi, hogy alkalmazottak vagyunk, és engedélyezi a belépést. így nem fog beindulni a riasztó, és a biztonságiak nem fognak faggatózni. – És ha mégis? – kérdezte Kellan. Még jól emlékezett a kiberk– linikán történtekre. – Improvizálni fogunk – mosolygott Midnight. – Kitalálunk egy mesét, és ahhoz tartjuk magunkat. Nem lakunk a városban; tanácsadók, hibaelhárítók vagyunk, azért jöttünk, hogy megoldjunk egy rendszerfeldolgozási problémát. Személyesen Timothy Telestriannak tartozunk felelısséggel, aki a NeuroTech számítástechnikai részlegét vezeti. – És ha ellenırzik? – Higgyétek el, Tir Tairngire-ban senki sem kockáztatná meg, hogy egy fölötte állót magára haragítson, és mindenki megtanulja, hogy a hatalmat tisztelni kell. Ha el tudjuk hitetni, hogy fontos személyiségek vagyunk, akiket jobb nem háborgatni, akkor nem is fognak háborgatni. Nem fogják értesíteni a Neuro-Techet: senki sem merné kihúzni a gyufát Telestriannál. Ami nekik nem okoz problémát, azzal nem sokat törıdnek. – És hogyan szerezzük meg az adatokat? – Ez már keményebb dió – felelte Midnight. – Ha beértünk, rá kell csatlakoznunk egy terminálra. De mivel az összekötınk nem adhat át minden kódot, amely a fájlok eléréséhez kell, néhány dolgot a régimódi módszerekkel kell elintéznünk. – Feltörjük a fájlokat? – Bizony. Ráadásul óvatosnak kell lennünk, hiszen egy külsı riasztás bármikor leleplezhet bennünket. – Kellan – szólt Orion. – Meg tudod csinálni? – Persze, hogy meg tudja – segített válaszolni Midnight. Kellan mintha már nem lett volna ennyire határozott. – Hát, Jackie adott néhány használható szoftvert – habozott –, de hogy betörjek egy cég központi gépére…
– A rendszer elsıdleges behatolásvédelmén már túl leszünk – szögezte le Midnight. – Legfeljebb a fájlok jégvédelmére kell odafigyelned. Még az adatkódolás sem okozhat gondot, ha egyszer kijutunk. Kellan bólintott. – Ez igaz. – Nem kérném ezt tıled, Kellan, ha nem gondolnám, hogy meg tudod csinálni. Kellan Orionról Midnightra nézett, aztán elszántan bólintott. – Hát jó. Megoldjuk. – Remek – mondta Midnight. – Tehát ez lenne a holnapi feladat. Jó lesz, ha korán elindulunk.
– Hol van Kellan? – ismételte Akimura. Lothan lassan felállt, így jócskán az elıtte ülı alak fölé tornyosult. – Átadom az üzenetét, Akimura-szan – szólt. – A többi Kellan dolga. Egy pillanatra úgy tőnt, a közvetítı még mondana valamit, de aztán csak bólintott. – Nagyszerő – mondta. – Kérem, mondja el neki, hogy kezdeményezze ı a találkozót, és én elfogadok minden feltételt, amit kiszab. Meg kell értenie, hogy bennem megbízhat. – Elmondom neki – biztosította Lothan. A troll intett fejével G-Doggnak, és elindult az ajtó felé. Az Utcai Tiszteletes visszaadta fegyvereiket, és átengedte ıket. Lothan hallotta, ahogy a zár halkan kattan mögöttük, de nem nézett hátra, és nem is szólalt meg, amíg el nem értek a lifthez. – Lothan… – törte meg a csendet G-Dogg, de a mágus intın felemelte a kezét. Csak akkor engedte le, amikor már beléptek a liftbe, és az ajtó becsukódott mögöttük. Ezzel jelezte, hogy társa már beszélhet. – Mi a franc megy itt? – kérdezte szinte suttogva G-Dogg. – Ezt szeretném kideríteni – válaszolta Lothan. – Ha csak egy töredéke is igaz annak, amit hallottunk, akkor Akimurának egy dologban biztosan igaza van: Kellan veszélyben forog. – Nem kéne figyelmeztetnünk?
– Magam is így gondolom – szólt Lothan –, de úgy vélem, a telefonhívásnál valamivel biztonságosabb módszert kell alkalmazni. Akimura azt könnyedén lehallgathatja. – Varázslat? – tippelt G-Dogg. Lothan bólintott. A liftajtó kinyílt az elıcsarnokban. Kimentek az utcára, és elindultak a furgon felé. – Igen – folytatta a troll. –, és amíg elvégzem az elıkészületeket, megpróbálok kissé utánajárni Mr. Akimura sztorijának. Kivette a telefont a kabátzsebébıl. Miközben nyitotta a kocsi ajtaját, már bele is szólt: – Hívd Jackie Ozone-t. A telefon teljesítette az utasítást. Mindössze két csengetés után Jackie fel is vette. Közben G-Dogg beindította a motort. – Szervusz, Jackie – köszönt Lothan. – Talán tudok még adni néhány támpontot, az információra viszont a szokásosnál sürgısebben lenne szükségem. Hazaérve Lothan rögtön az alagsori mőhelybe indult. G-Doggnak meghagyta, hogy tartsa Jackie-vel a kapcsolatot, és igyekezzen óvatosan a lehetı legtöbbet kideríteni Kellan hollétérıl. – Két óra múlva itt találkozunk – adta ki az utasítást Lothan. G-Dogg elindult, Lothan pedig munkához látott. Elıször elkezdett felvázolni egy ábrát a mőhely padlóján. Hamar kirajzolódott két koncentrikus kör képe. A közöttük levı sávot misztikus jelképek töltötték ki. A belsı körben egy ötágú csillag helyezkedett el, minden csúcsán egy-egy pecséttel. Lothan lapátkezei gyorsan felrajzolták a jól ismert mintákat. A csillag középpontjába a mindent látó szem szimbóluma került. Lothan a sarkára ült, és megszemlélte mővét. Meg volt vele elégedve. Ezután gyertyákat állított a csillag sarkaiba, és egy kézmozdulattal lángra lobbantotta ıket. Leoltotta a lámpákat, leült a kör közepébe, vett egy mély levegıt, és az övén függı erszénybıl elıhúzott egy apró nejlontasakot. Egy újabb sóhajtással kiürítette az elméjét, és munkához látott. A rítus nem volt nehéz. Lothan összpontosított, és elıvett két szıke hajszálat a tasakból. Kellantıl származtak; az egyik óra után győjtötte be ıket. Lothan ránézett a hajszálakra, és eszébe jutott, miért is tartotta meg ıket. Magát is meggyızte arról, hogy egy ehhez hasonló alkalomra
számított. Ha Kellan egyszer bajba kerül, és nehéz vagy veszélyes lehet máshogyan kapcsolatba lépni vele, akkor még mindig van egy lehetısége. És ha Kellan egyszer maga jelentene problémát… Lothan még gondolatban sem fejezte be a mondatot. Ez hozzátartozott az árnyak világához. Soha se bízz meg vakon senkiben, vagy magadnak ásod meg a csapdát. Lothan nemigen tudta elképzelni, hogy Kellan valaha is elárulná ıt, de melyik árulás nem éri váratlanul az elárultat? Lothan meggyújtotta a faszenet a kis serpenyıben, és egy kevés tömjént szórt rá. Édes illatú, átható füst vette körül, a lég elementumának jelképe. A tervezett feladatra ezt az elementumot találta a legmegfelelıbbnek. Az elsı szavak kimondása közben Lothan rádobta a hajszálakat az izzó szénre. Kesernyés szag vegyült a felszálló füstbe. A troll mélyen beszívta az illatot, és mély, zengı hangon kántált. A monoton varázsszavak transzállapotot idéztek elı. Lothan Kellanre összpontosított: az arcára, a hangjára, a kisugárzására. Egyre erısödött közöttük a kötelék, mely áthatolt téren és idın. Asztrális tudatában halvány ezüst fonál tekeredett ki a körbıl, lebegve sodródott az éterben, és egyre messzebb és messzebb ért. Aztán – mint amikor a horgász kezében megfeszül a bot – Lothan megérezte. Nem volt több, mint egy enyhe lélekrezdülés, egy borzongás a bırén. Gondolataival megragadta ezt az érzést, akaratával horgonyt vetett benne. Vett egy nagy levegıt, lassan kifújta, és mint ahogy az úszó a medence sima víztükrébe ereszkedik, a mágus szelleme elmerült az asztrális síkban. Az elsı érzés a súlytalanság volt, az anyagi világ kötelékei nélküli szabadság. Lothan már számtalanszor átélte ezt, de még mindig mámorító érzés volt szabadon szárnyalni, ledobva a földi test súlyát. Lothan kötöttségeket levetı szelleme felemelkedett a meditációban elmerült testbıl, és megkapaszkodott a csillogó fonálban, amely egyre távolabbra nyúlt. – Na most – mormogta Lothan – lássuk, merre tartasz. Felemelkedett, áthatolt az alagsor mennyezetén, az épület falain, ki a szabad ég alá. Lothan követte a fonál ívét magasan Seattle metroplexum felett. A fonál, amely összekötötte Kellan Colttal, dél felé vezette.
Amikor G-Dogg visszaért Lothanhoz, Jackie már ott várt. A dekás egy biccentéssel üdvözölte, ahogy a konyhába lépett. G-Doggot nem érte meglepetésként, hogy hús-vér alakjában láthatja Jackie-t. Igaz, kevesen találkozhattak vele szemtıl szemben, de az ork tudta, hogy a dekás és Lothan már jó régóta ismerik egymást. Amikor az öreg mágusnak szüksége volt rá, Jackie-re mindig számíthatott. – Még dolgozik? – pillantott G-Dogg az alagsorba vezetı ajtó felé. Jackie bólintott. – Úgy tőnik – felelte. – Megtudtál valamit? – Csak hogy Akimura sztorija igazolható, már amennyit ki tudtam deríteni; de senki sincs túlságosan képben. A pasas ért a nyomok eltüntetéséhez, szóval lehet, hogy igazat mondott, de az is lehet, hogy még mindig meg akarja támadni Kellant. – Sokra hajlandó azért, hogy megtámadhasson egy kispályás vadászt, nem gondolod? – vetette fel Jackie. G-Dogg vállat vont. – Honnan a fenébıl tudjam, hogy mit miért csinálnak egyesek? Te rájöttél valamire? – Inkább csak egyszer mondanám végig – pillantott most Jackie is az ajtó felé. G-Dogg éppen a hőtıhöz lépett, hogy kivegyen magának egy italt, amikor nyílt az alagsor ajtaja, és felbukkant a kissé megviseltnek tőnı Lothan. G-Dogg nem emlékezett rá, látta-e már valaha ilyen komornak a mágust. – Tir Tairngire – dörmögte rezignáltán Lothan. – Kellan Tir Tairngire-ba ment. G-Dogg, jobb lesz, ha megszervezünk még egy találkozót. Azt hiszem, Kellan ezúttal valóban komoly bajban van.
Eve most már nem mutatkozott olyan kelletlennek, mint elıször, amikor Jackie felhívta, és elmondta neki, hogy megtudott még néhány dolgot Toshi Akimuráról, ezért szívesen találkozna vele Arnyország virtuális bárjában. Ezúttal már Jackie elıtt megérkezett a találkozó színhelyére – ezzel a dekás elıtt egyértelmővé vált, amit amúgy is gyanított már. Bármi is volt a Cross érdeklıdésének oka Akimura iránt, megért annyit egy ilyen
Eve-féle karrieristának, hogy csapot-papot otthagyva siessen miatta a találkozóra. Jackie perszonája helyet foglalt a bokszban Eve jóval realisztikusabb figurájával szemben. Közben a Jackie ölében pihenı laptop automatikusan lefuttatta az adatvédelmi programokat, ezzel biztosította, hogy senki illetéktelen ne férhessen hozzá a beszélgetésükhöz és a személyazonosságukhoz. – Mit hozott? – vágott bele a közepébe a cégleány. Hangja észrevehetı türelmetlenséggel csengett, noha a perszona megjelenésén ebbıl semmi nem tükrözıdött. Jackie kényelmesen elhelyezkedett, és élvezte a hővös bırülés simogatását. Persze ez sem volt igazi, de annak tőnt, és kétségkívül kellemes volt. – Akimura hosszas kezelésen esett át a Nightingale kiberklinikán Seattle-ben, nem messze a Space Needle épületétıl – kezdett bele. – Valaki felbérelt egy illetıt, hogy törölje ki az adatait a klinika rendszerébıl, de nekem sikerült hozzájutnom egy másolathoz. – Honnan? – Külsı forrásból – közölte Jackie. – Megbízható. Eve bólintott, hogy folytassa. – Az adatokból kiderül, hogy Akimura elég komoly kezelésen esett át. Rengeteg sérülése volt, tulajdonképpen meg kellett volna halnia – meg is halt, a szó technikai értelmében. Volt egy kis rekonstrukció, szervhelyettesítés, génterápia, egyszóval teljes helyreállítás. – Valaki meg akarta ölni – vonta le a következtetést Eve, mire Jackie bólintott. – Úgy tőnik. És kis híja, hogy sikerült. – Tudja, hogy ki töröltette ki az adatokat? İ maga? – Ezt még nem tudom, de nem hiszem, hogy ı volt. – Miért? – Itt kezd érdekessé válni a dolog. Az biztos, hogy Akimura kijött a klinikáról, és visszatért az utcára; és amennyire tudom, a legkevésbé sem megviselt állapotban. Nem sokkal azelıtt hagyta el a klinikát, hogy az adatokat kitörölték volna. Mint már legutóbb elmondtam önnek, jelenleg a Kellan Colt nevő árnyvadászt keresi. – Azt kiderítette, hogy miért?
– Nos, ı volt az egyik, aki részt vett az adattörlésben. İ nyilvánvalóan azt hitte, hogy Akimura bízta meg, de a férfi azt állítja, hogy nem ı volt. Eve vállat vont. – Na és? Talán csak el akarja varrni a szálakat. – Talán igen – tőnıdött Jackie –, de én nem hiszem. Elıször is ez egyáltalán nem passzol az Akimuráról kialakult képbe. Úgy tudom, nincs híján az árnyvilágban szükséges képességeknek. Nem vallana rá ez a „használd és dobd el" mentalitás. – Vagy annyira jó, hogy ezt eddig senki nem vette észre. – Amint mondtam, ez is elképzelhetı, de ennél többrıl lehet szó. Érdekli a lány. – Tudja, hogy miért? Jackie meghökkent. A szinte követelızı hangú kérdés úgy hangzott, mintha Eve egy bizonyos választ várna. Megrázta a fejét. – Még nem, de Akimura rávett néhány helyi szakembert, hogy segítsenek neki megtalálni Kellant. – A lány bujkál? – Lehet – felelt a dekás. – Vagy csak egy idıre elment a városból, amikor forró lett a lába alatt a talaj. Az biztos, hogy most nincs a metroplexumban. – Hát hol van? – Tir Tairngire-ban – felelte Jackie. Eve perszonája kissé elıredılt. A mozdulat a legkevésbé sem virtuális izgalomról tanúskodott. – Akimura utána megy, ugye? – Úgy néz ki – jött a válasz. A közvetítı perszonájának konfekciós arcán mosoly terült szét. Jackie jól tudta, hogy ennek a valóságban egy roppant elégedett arckifejezés felel meg. – Mondjon el mindent – dorombolta a céges nı. – Kezdve azzal, hogy kit visz magával Akimura, és akkor elhiszem, hogy valóban nagyra értékelhetem a szolgálatait…
13 Késı délután értek a Telestrian Lakókomplexumhoz, amikor az alkalmazottak többsége már alig várja, hogy vége legyen a munkaidınek, és hazatérhessen az épület felsı szintjeire. Kellan aggódott, hogy túlságosan feltőnı lesz a tündék között; eszébe jutott Orion füstölgése is Tir Tairngire kirekesztı bevándorlási politikájáról. Ennek ellenére azt kellett látnia, hogy Portland utcáin nyüzsögnek az emberek, és még a lakótérben is szép számban képviseltetik magukat. Persze a tündék voltak többségben, de az ígéret Földjének távolról sem ık voltak az egyedüli polgárai. így érezheti magát egy metahumán Seattle-ben, jutott eszébe Kellannek. Folyton azt érezte, hogy magyarázkodnia kellene a jelenléte miatt. Idegen volt, és ideges. Minden percben eszébe kellett idéznie: a mellettük elhaladóknak meg sem fordul a fejében, hogy ık esedeg nem azok a munkába igyekvı céges alkalmazottak, akiknek látszanak. Kellan ráadásul az öltözéke miatt is kényelmetlenül érezte magát. Midnight válogatta össze a ruháikat, amelyek szerinte a legjobban illettek fedısztorijukhoz, azaz hogy ık a NeuroTech hibaelhárítói. Kellan könnyő pulóvert viselt, amely sikeresen eltakarta az alá felvett ballisztikus anyagú vaskos pólót. Sokzsebes farmerja és fényesre sikált saját bakancsa egészítette ki az összeállítást. Kiberdekkjét és a többi felszerelést egy elnyőtté alakított szintibır válltáskába rejtette. A táska szíján még egy NeuroTech lógót is sikerült ügyesen elhelyezni. Orion hasonlóképpen feszengett a pulóver-zakó összeállításban. Haját a céges tündék divatja szerint lófarokba kötötte, és kelta csattal fogta össze. Sötét szemüvegének köszönhetıen legalább elkerülhette, hogy bárkinek is a szemébe kelljen néznie. Midnight tökéletesen hozta a határozott céges üzletasszony figuráját. Sötétszürke nadrágkosztümöt és kivágott fekete pólót viselt, amely még éppen illendı mennyiséget mutatott a melleibıl, ha begombolta a blézert. İ is szorosan összefogta a haját: ettıl arckifejezése olyan fagyosan szigorú lett, hogy bárki kétszer is meggondolta volna, hogy
meg merje-e szólítani. Orionhoz hasonlóan divatos napszemüveget viselt. Válltáskája Kella–néhez hasonlított. A táska egy zsebirodát és néhány irodai kelléket is tartalmazott Midnight valódi felszerelése mellett. Kellan tudta, hogy a tünde egy testhez álló páncélruhát is felvett a biztonság kedvéért. Egyszóval Midnighton úgy álltak a céges cuccok, mintha ráön–tötték volna. Kellan viszont nem tudta kiverni a fejébıl, hogy nem illik ide, és azt kívánta, bár munkaidı után jöttek volna, ahogy Orion javasolta. Akkor legalább tudná, hogyan viselkedjen. Szerencsére idıközben rájött, hogy itt mindenkitıl szinte elvárják, hogy kissé kényelmetlenül érezze magát, ha be akar lépni a Telestrian Lakókomplexum területére – így hát ı sem lógott ki a sorból. Kellan eddig csak a Renraku Archológiában járt Seattle belvárosában, amely régebbi is volt, és súlyosan meg is rongálódott 2059ben, egy kóbor mesterséges intelligencia akciója következtében. A Telestrian Lakókomplexum nem volt olyan nagy, de így is lenyőgözı hatást keltett. A komplexum hét nagy tömbbıl állt, és szintenként egyre magasabbra emelkedett. A Renraku Archológia a tökéletes geometriára törekedett, itt viszont inkább a természet közelsége járhatott a tervezık fejében. Az építmény egyre fentebbi szintjeit hatalmas, zöld növényekkel teli teraszok kötötték össze: fő, virágok és itt–ott néhány gondosan nyírt fa gondoskodott az üde összhatásról. A falakat sem hideg acél és üveg alkotta: meleg földszínek, lombzöld és a természetes kıre megszólalásig hasonlító felület jellemezte az építményt. Az egészet mintha egy hegybıl vájták volna ki, gondosan megırizve az ıshonos természet néhány elemét. Azért megmaradt valami a tiszteletet parancsoló hegybıl is. Kellan önkéntelenül eltátotta a száját, ahogy a hatalmas épülettömeg fölébük magasodott. Midnight elızıleg mutatott nekik egy ábrát, hogy megjegyezzék, mi hol van, de az nem adhatta vissza a mellbevágó valóságot. Kellan arra a több ezer emberre gondolt, akik otthonuknak nevezhetik ezt a helyet, a Telestrian Industries minden alkalmazottjára és a cégtıl függı tömegekre, akik egy nagy, boldog céges közösségben élnek együtt, és magas, erıs falak védik ıket a külvilágtól. Vajon nyugodtabb az életük így, távol a világ bajától? Vajon milyen lehet itt élni?
Kellan azonnal abbahagyta a töprengést, amikor közelebb értek a komplexum bejáratához, és meglátta a fegyveres ıröket. Fess, sötétzöld egyenruhájukban igazán jól festettek, de Kellan figyelmét inkább a kezükben tartott géppisztoly vonta magára. Unott arccal nézték, ahogy Midnight bedugta kártyáját a leolvasóba, és ellenırizték a személyazonosságát. Ha a munkaadójuk által közölt adatok rendben vannak, akkor nincs probléma. Az ır bólintott, Midnight kivette a kártyát, és intett Kellannek, hogy jöjjön. Elıbb a lány, majd Orion is bedugta a hitelkártyáját. Az ırök egy intéssel és egy biccentéssel továbbengedték ıket. Midnighttal az élen beléptek az épületbe. Kellan a szeme sarkából felmérte a bejáratot. A tervrajzokból világosan kiderült, hogy milyen módszerekkel ellenırzik az áthaladókat tetıtıl talpig, a fogtöméseikkel bezárólag. Szerencsére egyikük sem esett át olyan átalakításon, amely beindította volna a riasztót. Kellannek és Orionnak, lévén Felébredtek, nem voltak kiberverjeik vagy más beültetésük, a Midnightéi pedig mindennaposnak számítottak egy céges hibaelhárító esetében, különösen, ha informatikával foglalkozik. Oriont fájdalmasan érintette, hogy nem hozhatta magával kardját és egyéb fegyvereit, de Midnight közölte, hogy nincs más választásuk. – A riasztó bármilyen fegyvert azonnal érzékelne. Fel sem fognánk, és máris egy tucat ır venne körül minket – mondta. – Soha nem jutnánk be, vagy ha mégis, nem jutnánk messzire. – És ha valami rosszul sül el? – vetette ellen Orion. – Akkor – felelt Midnight – éppen egy céges lakókomplexum kellıs közepén leszünk, amely népes és jól képzett biztonsági személyzettel rendelkezik. Gondolod, hogy néhány pisztoly és egy kard számítani fog bármit is, ha elszúrjuk a dolgot? Kellannek ez járt a fejében, amikor a komplexum egyik fı folyosóján haladtak. A bejárat felıl nézve a Telestrian Lakókomplexum egyáltalán nem tőnt veszélyesnek, de a látszat gyakran csalóka – különösen Tir Tairngire-ban. Az épület alsó szintjei részben nyilvánosak voltak. Itt vásárolhattak és szórakozhattak a lakók és a látogatók. Az egész egy szélesen elterülı plázára emlékeztetett. A fölötte levı két emeletrıl számos erkély nézett a földszintre, ahol kılapokkal szegélyezett ágyasokban buja növényzet
zöldellt. Élı fák nyúltak a magasba, alattuk virágok nyíltak. Az ajtók jó részét széles fakeret vette körül, ezek vésett díszítése nagyvonalúan egyszerre mutatott indián, kelta és más jegyeket. Elhaladtak az üzletek elıtt, és odaértek a liftekhez. Számtalan alkalmazott haladt el mellettük, de szinte rájuk se néztek. Kellannek feltőnt, hogy bent kevesebb az ember, mint kint az utcán, más metahumán pedig gyakorlatilag egyáltalán nincs. Annyi ember azért akadt, hogy a lány ne váljon feltőnıvé. Azért észrevett egy pár törp technikust is, akik az egyik liftbıl léptek ki, és éppen valamilyen mőszaki problémáról csevegtek. Egyedül szálltak be a liftbe. Ahogy az ajtók becsukódtak, Midnight ránézett Kellanre és Orionra, majd a plafon sarkára, azután visszafordult az ajtó felé. Kamerák, gondolta Kellan. Itt nem beszélhetnek nyíltan: valaki talán épp figyeli ıket. Nyilván az egész komplexumban ez a helyzet, legalábbis a nyilvános helyeken. Kellan a falnak támaszkodott, és megpróbált unott arcot vágni. A negyediken szálltak ki a liftbıl. Midnight úgy vezette ıket a csarnokon keresztül, mintha már ezerszer megtette volna ezt az utat. Az egyik oldalon ablakok néztek az utcára és Portland városára. Kint most ért véget a munkaidı: rengeteg autó és gyalogos igyekezett hazafelé vagy ki tudja, hova. Amikor átértek a csarnokon, a szárnyas ajtó elıtt üldögélı ır felpillantott. Midnight egy mosoly kíséretében átnyújtotta kártyáját. – Ide szól a megbízásunk – szólt hanyagul. Az ır átvette a kártyát, és bedugta a pulton álló leolvasóba. – Ez nincs beütemezve – nézett a monitorra. – Sürgıs hívás – felelte Midnight. – Gond van az egyik intranetközponttal. Mr. Telestrian jobbnak látta, ha munkaidı után végezzük el a feladatot, hogy holnapra minden zökkenımentesen menjen. Az ır újra a képernyın látható kódra pillantott, majd ismét Midnightra, aki magabiztosan és egykedvően álldogált elıtte, így fest egy céges alkalmazott, akit a világon semmi nem izgat, és száz százalékig biztos a dolgában. – Rendben – szólt az ır, és visszaadta a kártyát Midnightnak. –Ismeri a rendszert: ha bármi ok miatt el kell hagyniuk a szintet, jelentkezzenek
ki, azután itt jelentkezzenek be újra. – Rápillantott a gépre. – Nekem mindjárt lejár a szolgálatom, de valaki biztosan itt lesz. – Jó magának – tréfálkozott Midnight. – Remélem, nem kell egész éjjel itt lennünk. – Sok sikert! – köszönt el az ır. Midnighttal az élen beléptek az ajtón a folyosóra. A tünde Kellanre nézett, és egy bólintással jelezte, hogy minden a tervek szerint halad. Aztán egy gyors pillantással felmérte a helyzetüket, és elindult az egyik iroda felé. Amint beléptek, bezárta maguk mögött az ajtót. – Oké, gyerekek – dobta le a táskáját. – Lássunk munkához! – Csak én érzem úgy – szólalt meg Orion –, hogy ez túl könnyen ment? Midnight vállat vont. – Sokat segít, ha a fınök írja alá a belépési engedélyedet – jegyezte meg. – Szeretted volna, ha nehezebben megy? – Orion megrázta a fejét. – Akkor jó. Figyeld az ajtót! A férfi az ajtóhoz állt, szorosan a fal mellé. Midnight és Kellan az asztalon levı gépet kezdték vizsgálni. A szokásos összeállítás volt: síkképernyıs monitor, manuális billentyőzet és jackek a közvetlen idegi kapcsolathoz; mindez a komplexum központi gépéhez csatlakoztatva. Midnight az asztal alá kuporodott, és kihúzta a gép zsinórját a konnektorból. Kellan közben elıvette kiberdekkjét, és leült az asztal elé. Letekerte a dekk zsinórját, és odaadta Midnightnak, aki rácsatlakoztatta a rendszerre. Kellan a homlokára helyezte az elektródahálót, és ellenırizte a csatlakozókat. Egy próbaindítással meggyızıdött róla, hogy minden mőködik; érezte az elektródák ismerıs bizsergését. Midnight kibújt az asztal alól, és leguggolt Kellan széke mellett. – A fájlnak, amit keresünk, a neve Hajnalcsillag – szólt. – A dekódolás miatt ne aggódj: azzal ráérünk akkor törıdni, ha kijutottunk innen. Csak keresd meg a fájlt, és készíts egy másolatot… feltőnés nélkül. Ha bármi zajt vagy problémát tapasztalsz, lépj ki a rendszerbıl, és rögtön lelécelünk, oké? Kellan bólintott. Midnight rámosolygott, jelezve, hogy teljes mértékben megbízik a képességeiben. – Hát akkor – szólt – vágj bele! Mi majd ırködünk.
Kellan vett egy nagy levegıt, és megnyomta az indítás gombot a dekken. A valóság szürke, zizegı képpé olvadt, aztán átadta helyét a Mátrix csillogó, digitális virtuális valóságának. Kellan a dekk reprezentációjának belsejében volt, egy teljesen üres fehér szobában. A Telestrian termináljának csatlakozója kanyargó rúnákkal ékesített kıkapu képében jelent meg, amelyre borostyán futott fel. A bejárat éles ellentétben állt a steril környezettel. A kapu mögött kanyargó ösvény indult az ıserdıben, amely a központi gép rendszerét jelképezte. Kellan rálépett a gyalogúira – ezzel belépett a rendszerbe. Amint átért a kapu küszöbén, a megtett út eltőnt, és összezárult mögötte a növényzet. Kellan biztos volt benne, hogy megtalálja a „visszautat", de azért elég kényelmetlenül érezte magát. Mintha egy másik világba lépett volna – akkor érzett hasonlót, amikor a határnál az erdıben elrepült felettük a wyvern. Ismeretlen vidéken járt; de a kezében volt az irányítás. Gondolata erejével beindított a gépén egy keresıprogramot. Abban a pillanatban a semmibıl egy aprócska, csillogó szárnyú tündér alakja sejlett fel az orra elıtt. A tündér szárnyacskái zümmögve verdestek, miközben egy helyben lebegett a levegıben. – Keresd meg a Hajnalcsillagot! – utasította Kellan a keresıt. A tündér lendült egyet, és berepült az erdı árnyai közé. Minden újra elcsendesedett, és Kellan várt. A másodpercek csigalassúsággal teltek. Kellan biztos volt benne, hogy idırıl idıre mozgás neszét hallja az erdı mélyérıl. Biztonsági programok, gondolta. Átfésülik a rendszert illetéktelen felhasználók után szimatolva. Kellan bízott benne, hogy a dekk álcázóprogramja segítségével rejtve marad elılük, de tudta, hogy minél tovább idızik a rendszerben, annál nagyobb eséllyel fedezik fel az ırprogramok, hogy valami nincs rendben, és… Ekkor felbukkant a tündér, és lebegve megállt Kellan elıtt. A lány kinyújtotta a kezét, és megérintette a kicsi alak körül ragyogó fénygömböt. A tisztás megváltozott körülötte; az egyik ösvényre lágy fény vetült. Kellan elindult felé: ezt a területet jelölte ki a keresıprogram. A lombok összezárultak a feje fölött. Az ösvény így olyan volt, mint egy természetes, árnyak szabdalta alagút, amelyet mindössze a tündér pislákoló fénye világított meg.
Végül egy kisebbfajta tisztásra lépett ki, körös–körül égbe nyúló fákkal. Kellannek egyszerre feltőnt, hogy éjszaka van, pedig amikor belépett a rendszerbe, még napfény ragyogott át a falevelek között. Most az ég látható fekete darabkáján csillagok szikráztak, és a félhold világított. Kellan emlékezett rá, hogy a Telestrian Mátrix jelképrendszerében az éjszakai beállítás azt jelenti, hogy az adott területet szigorúbb biztonsági intézkedésekvédik. A tisztás nedves füvét avar borította. Középen egy alacsony oszlopon egy méternyi széles faragott kıedény állt. Az oszlop négy széles kılap metszéspontjában emelkedett, és mindegyik kılap sarkában egy hatalmas kutya szobra ült. A halványszürke kı szinte ezüstösen csillogott a holdfényben. Az akaratával és egy intéssel Kellan elbocsátotta a fénylı tündért. A zsebébıl elıvett egy áttetszı fekete leplet, amely olyan volt, akár egy tapintható árnyék. Vállára vetette az árnyköpönyeget, ezzel beindította a lopakodóprogramot. így a tiltott rét minden ırzıje elıtt rejtve maradhatott. Ezután elindult a kıedény felé. Amint rálépett a kövekre, zölden felizzott a szobrok szeme. Kellan megtorpant, szinte lélegezni sem mert. Kész volt arra, hogy meneküljön, vagy küzdjön, ha kell, de a faragott kutyák nem mozdultak. A fény ugyanolyan gyorsan eltőnt a szemükbıl, ahogy az elıbb megjelent; a zöld izzás egyre halványodott, végül eltőnt. Kellan fellélegzett. Magában forró hálát rebegett Jackie-nek, aki ellátta ıt egyedi szoftverekkel. Fellépett az oszlop mellé, és belenézett az edénybe. Azt szinte színültig tiszta, csillámló víz töltötte meg. A tál belsı oldalára tekervényes ábra volt vésve, ami Kellant egy összetett nyomtatott áramkörre emlékeztette. Közelebb hajolt a vízhez, figyelte a csillagok és a hold tükrözıdı fényét, és elfogta a csodálat a programozói elme iránt, amely mindezt megalkotta. Árnyköpönyegének köszönhetıen az ı tükörképe nem jelent meg a vízen. – Hajnalcsillag – lehelte, mire a víz felszíne alig észlelhetıen fodrozódni kezdett. A rendszer válaszolt a fájl nevének kimondására. A csillagok fénye alámerült a fodrozódó víz örvényében. A csillogó tükörképek összeolvadtak, és középen egy ragyogó fénypont bontakozott ki, amely maga is hullámokat vert, ahogy kibukkant a
felszínen, majd könnyedén lebegett, akár egy parafadugó. Kellan kinyújtotta a kezét, hogy elvegye. Centiméterekre a céltól egyszerre megállt a keze a levegıben, és visszahúzta a karját. Ez így túl egyszerő volt. Biztosan más programok is védik a fájlt. Még ha titkosítva is vannak az adatok, akkor is nehezebbnek kellene lennie a megszerzésüknek. Kellan körülnézett a tisztáson, de nem látott semmit. Lenézett a vízre, és nem volt ott semmi, csak az imént elıhívott Hajnalcsillag fájl csillogása. Semmi jel nem mutatott arra, hogy bármi is észlelte volna az ı jelenlétét, és riasztotta volna a rendszert. Újra kinyújtotta a kezét, és meglátta a keze tükörképét, ahogy lentrıl a fájl után nyúl, amint a valódi keze fölülrıl tette ugyanezt. Kellan újra megdermedt, és megint visszahúzta a kezét. Ránézett a néma mozdulatlanságban ülı kutyákra. Az az érzése támadt, hogy valaki figyeli. A dekások közül sokan állították, Jackie Ozone is, hogy bár a munka nagy részét a hardver és a szoftverek végzik, nekik maguknak is kifejlıdött a hatodik érzékük, amellyel megérzik a virtuális világ történéseit. Most elıször életében Kellan megértette ıket. Tudta, hogy a rendszer gyanakszik; nem maradt vesztegetni való idı. A kezét belecsavarta az árnyköpönyegbe, és harmadszor is elırenyúlt. Ezúttal nem látszott a tükörképe, és semmi nem mutatta, hogy egyáltalán ott van. Óvatosan felkapta az izzó fényt a víz felszínérıl, amely alig fodrozódott utána. Gyorsan bedugta a fájlt a zsebébe, ezzel egyidejőleg a kiberdekk letöltötte az adatokat. A fájl elég kicsi volt, egy pillanat alatt el tudta rejteni. Megfordult, és kiosont a tisztásról. A kutyák mellett olyan gyorsan haladt el, amennyire csak mert. Elindult visszafelé a sötét erdıben; ezúttal nem volt vele a tündér, hogy megvilágítsa az utat. Visszaért oda, ahol belépett a rendszerbe. Perszonája intett a kezével, miközben Kellan kiadta a kiberdekknek az utasítást a kilépésre. Az árnyak közül elıtőnt egy ısi kövekbıl faragott, borostyánnal befutott kapu. Kellan megkönnyebbülten sóhajtott, és átlépett a kapu alatt, hogy végrehajtsa a kilépés mőveletét. Nemsokára visszaér a valóságba, a biztonságba. Egyszerre indák csapódtak a kijárat elé; Kellan beléjük ütközött. Az indák megfeszültek, mint az acélsodrony, rátekeredtek a lány karjára és
lábára, és minél jobban küzdött velük, annál szorosabban fonódtak köré. Kellan hangokat hallott a háta mögül. Hátrafordította a fejét az ıserdı felé, és meglátta a fák közül kirontó két hatalmas kutyát. A bestiák szeme zöld lánggal izzott.
14 Kellan minden erejét megfeszítve küzdött az indák erısödı szorítása ellen. A megelevenedett kutyaszobrok egyre közelítettek. Tudta, hogy ez az egész nem valóságos történés, csak az agyába pumpált mőérzet, amely egy szoftver mőködését közvetíti; de az érzés nagyon is igazi volt. Ha a bestiák a torkának ugranak, az is éppen eléggé valóságos lesz. Ki kell szabadulnia, ki kell jutnia a rendszerbıl, mielıtt elérik a biztonsági jégprogramok. Valószínőleg most éppen újra ellenırzik a személyazonosságát. Egyre küzdött, közben a kiberdekk szabadulási próbálkozásait a kilépési protokollok feloldására adott parancsokként értelmezte. De az indák nem engedtek, a rendszer nem reagált; most már bizalmatlan volt, és visszaigazolást kért; és ha nem tetszik neki az eredmény… A kutyák közelebb kúsztak. Kellan a lihegésüket is hallani vélte, de már nem volt biztos benne, mi a képzelıdés, és mi a valóság. Az egyik karját sikerült kiszabadítania: úgy látszik, a rendszer elakadt a gépe álcázóprogramjában. Mintha nem tudta volna eldönteni, mit tegyen vele. Kellan nekifeszítette szabad kezét a kapu kövének; igyekezett kihasználni a rendszer pillanatnyi gyengeségét. Az indák szívósan ellenálltak, de néhány mégis elszakadt a bejáratnál. A lány nem tudta, mit kellene tennie; nem volt benne biztos, hogy a Jackie által feltelepített szoftverek bármelyike kezelni tudja a helyzetet. Kell lennie még egy opciónak – csak éppen nem tudta, mi lehet az. Az egyik kutya felmordult. Kellan megfordult, és látta, hogy idıközben közelebb jött. Az állat a pofáját lehetetlenül hátrahúzva, izzó szemmel kivillantotta éles agyarait. A lány erılködése végül egyértelmővé tette, hogy nincs itt semmi keresnivalója, és a rendszer azonnal reagált. Kellan még keményebben küzdött, de nem sikerült kiszabadulnia; még mindig nem tudott megbirkózni a kilépési protokollokkal. A kutya felugatott, majd lekushadt, és a lányra vetette magát. Ekkor hirtelen minden eltőnt, és az erdı helyét a statikus zaj szürke káosza vette át. Kellan csapkodva, hadonászva próbált védekezni a
támadó kutya ellen. Érzékei feladták a harcot; a karjain nem lazult a szorítás. – Kellan, Kellan! – hallotta. – Csss, nincs semmi baj, kint vagy. – Orion? – hebegte a lány. Kezdett tisztulni a látása, a sötét foltok lassan alakot öltöttek körülötte. – Nincs semmi baj – ismételte a tünde. – Nem történt bajod. – Csak átestél egy kilökıdési sokkon – szólalt meg Midnight. –Pár perc alatt elmúlik, de most gyorsan el kell tőnnünk. Fel tudsz állni? Kellan körülnézett. Két társa mellette kuporgott; Orion most már elengedte a karját. A lány a csuklóját masszírozta, és közben megpróbálta összeszedni magát. – Azt hiszem, igen – mondta. A karfát markolva lassan felemelkedett. Kicsit még szédelgett. Idegennek érezte a saját testét, de az érzés már múlóban volt. Midnight felvette az elektródahálót és Kellan kiberdekkjét, és betette mindkettıt a székhez támasztott táskába. – Megszerezted? – kérdezte. Kellan üres tekintettel nézett rá. – A fájlt! – sürgette Midnight. – Megszerezted? – Hagyj neki egy kis idıt! – fortyant fel Orion, de Midnight továbbra is állhatatosan nézte Kellant. – Igen, igen, megvan – motyogta a lány. Kezdett fájni a feje. – Mi történt? – Elkezdtél csapkodni magad körül – felelte Orion –, mintha valaki megtámadott volna. Úgy döntöttünk, kihozunk onnan, úgyhogy kihúztuk a dugót. – Midnight arckifejezését látva Kellan megértette, hogy a döntést Orion hozta meg. – Kösz – mondta. – Volt ott valami jég… – Egyelıre hagyjuk – szakította félbe fagyosan Midnight. – A jég nyilván beindított egy biztonsági riasztást. Le kell lépnünk. – De ha riadókészültség van… – kezdte Orion, azonban Midnight egy pillantással elhallgattatta. – Bízd csak rám – vetette oda. – Akkor hát indulás. Kellan? –Jó, kész vagyok – szólt a lány, és megtámaszkodott az asztalban. Midnight elıvett a táskájából egy tenyérnyi szerkezetet, és lenyomott egy gombot. Azután eltette a gépet, és elindult az ajtó felé.
– Most pedig kisétálunk, mint akik befejezték a munkát, és most indulnak haza – adta ki az utasítást. – Észre fogjátok venni a jelzést; akkor húzás, amilyen gyorsan csak lehet! Midnighttal az élen kiléptek az irodából, és elindultak az ır posztja felé. Senki nem ült a pultnál, amikor odaértek. – Hol van… – szólalt meg Kellan, de mielıtt befejezhette volna a kérdést, a távolból tompa morajlás visszhangzott, és megremegtek a falak. – Mi a franc?! – kiáltott Orion, amikor magas, fülsértı hangon megszólalt a riasztó. – Ez volt a jelzés – mondta Midnight. – Gyerünk. A komplexum központi folyosóin egyenruhás ırök siettek a kijáratok felé; a vállalat alkalmazottai összepréselıdtek, hogy utat adjanak nekik. Kellan döbbenten látta, hogy Midnight ahelyett, hogy kitérne az útból, karon ragadja az egyik ırt. – Mi történt? – A hangjában valódi aggodalom csengett. – Robbantás? – Kisasszony, azonnal el kell hagynia a területet! – válaszolt kurtán a szigorú arcú tünde – Hagyják el a területet a saját biztonságuk érdekében! – Ezzel megfordult, és az egysége után szaladt. – Hallottátok – hunyorított Midnight a társaira. – El kell hagynunk a területet, most rögtön. Egy csapat látogatóhoz és alkalmazotthoz csapódva elindultak kifelé; senki sem állította meg ıket. Kint már egy egész tömeg verıdött össze. Az ırök mindenkit távol tartottak az épülettıl. Kellan sziréna hangjára lett figyelmes: a Békefenntartó Erık jármővei körülvették az épületet. A komplexum távolabbi részében sötét füstoszlop emelkedett az ég felé. – Ne állj meg! – szólt Midnight, amikor Kellan visszanézett. Sietıs léptekkel hagyták el a területet. Egy szempillantás alatt az autójukhoz értek, amely néhány saroknyira onnan várta ıket. Midnight kihajtott az utcára. Gyorsan maguk mögött hagyták a komplexumot, és már robogtak is a rejtekhelyük felé. – Hát ez meg mi volt? – kérdezte végre Orion. – Vészmegoldás – felelte Midnight. – Egy kisebb távirányított robbantás és egy elıre felvett fenyegetı hívás Telestriannak. Mivel a
vállalatnak már néhányszor meggyőlt a baja a Rinellével, minden fenyegetést komolyan kell venniük. – Vagyis arra gondolnak majd, hogy van még egy bomba – mondta Orion. Midnight bólintott. – Vagy több. Amíg mindent átkutatnak, addig folytatni fogják az épület kiürítését, és senki nem fog törıdni egy alacsonyabb rendő rendszerriasztással. Ha szerencsénk van, a magasabb szintő riadó felülírja az általunk okozott kisebb jelentıségő riasztást, és akkor órák telnek el, mire valaki egyáltalán észreveszi a jelzést. – Szép – biccentett elégedetten Orion. – Ezek szerint megúsztuk. – Kellan, ha visszaértünk a rejtekhelyünkre, szeretném ellenırizni a fájlt. Megnézem, minden megvan-e, mielıtt találkozunk a megbízónkkal, és nyélbe ütjük az üzletet – mondta Midnight. Kellan bólintott. – Persze. Akkor… ennyi volt? – Körülbelül. Már csak a cucc átadását kell lebonyolítani – felelte Midnight. – Miért, még elnézelıdnél egy pár napot a csodás Tir Tairngire-ban? Kellan megrázta a fejét. – Annyira nem – mondta. – Csak azon gondolkozom, rendbe jöttek-e már otthon a dolgok. – Biztos vagyok benne, hogy nincs miért aggódnod – felelte Midnight.
Az üzlet az üzlet, ebben Jackie szilárdan hitt. İ nem tesz senkinek keresztbe, aki nem ártott neki. Semmi köze Toshiro Akimurához, és egyáltalán nem érdekelte, milyen kapcsolatban áll a férfi a Cross Applied Technologies-zal. Bármi gondjuk is volt egymással, Jackie csak azzal törıdött, hogyan húzhatna hasznot az ügybıl. És jelen pillanatban úgy tőnt, hogy nagyon is szép summát akaszthat le az információért, amelyet a Cross–nak átpasszolt. De akkor meg miért érzi magát kellemetlenül? Mert nemcsak Akimura van érintve az ügyben, válaszolta meg a saját kérdését, miközben ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Akármi is folyik, akármi is Akimura szándéka, az érinti Kellant, és most már érinti
Lothant is. Az egy dolog, hogy a Cross eldöntötte, hogy rendezi a vitás kérdéseket Akimurával, de most egyre inkább úgy tőnik, hogy valaki más is – valaki, akit ı jól ismer – a tőzvonalba kerül. Még a végén egy második Zhade lesz a dologból, gondolta Jackie. Egy korábbi munka során olyan információkat adott át Eve-nek, amelyek miatt Kellan összetőzésbe keveredett egy méregsámánnal. A sámán egész Seattle-t meg akarta mérgezni. A helyzet egyre kényesebbé vált, és az irányítás kezdett kicsúszni Jackie kezébıl; ı már inkább lefújta volna az egész akciót. De nem így Kellan. İ úgy döntött, hogy helyreigazítja korábbi hibáját, és üldözıbe vette a sámánt, akinek a kezében volt a halálos méreg. Jackie idegesen rágta az alsó ajkát. Eve-vel eddig mindig korrekt üzleteket kötött, de jól tudta, hogy a nıt hajtja az ambíció. A cégek világában ez természetes is volt, különösen az ı pozíciójában; másképp nem is juthattak volna el idáig. Eve nyilvánvalóan megszimatolta Akimurában a lehetıséget – de vajon miért? Eddig úgy látszott, hogy Akimura Kellan életére tör; így Kellannek jól is jönne, hogy a Cross ki akarja ıt vonni a forgalomból. Probléma megoldva. De az alapján, amit Lothantól megtudott, már máshogy fest a dolog. Akimura azt állította, hogy ı nem akarja megtámadni Kellant, de valaki más igen. Akimura persze hazudhatott is – de mi van, ha nem? Mi van, ha egy harmadik szereplı, jelen esetben a Cross, megbolygatott egy kényes ügyet? Nem kéne ezzel foglalkoznia, gondolta magában Jackie. Ez is csak egy üzlet, hacsak… – Ó, a francba! – mormolta Jackie. Lehuppant a kényelmes forgószékbe, és az ölébe vette a kiberdekkjét. Csak egy módon tudhatja meg az igazságot. Letekerte az optikai kábelt, bedugta a homlokán levı jackbe, és bekapcsolta a gépet. Aki bújt, aki nem, jövök! gondolta, és lenyomta az indítás gombot.
Mire visszaértek a lakásba, Kellan már szinte teljesen magához tért a kilökıdési sokkból. A feje azért még sajgott, és enyhe rosszullét környékezte. A biztonsági programokkal való összecsapás ellenére az egész vadászat túlságosan egyszerő tőnt. Úgy vélte, a könnyő siker Midnight jó tervezıkészségének és a cégen belül kapcsolatainak
köszönhetı; de az ösztönei azt súgták, hogy valami nincs rendjén. De mivel további információk nem álltak rendelkezésére, a kellemetlen érzés forrását képtelen volt beazonosítani. Nem tehetett mást, mint hogy elhessegette az aggodalmait. Eszébe jutott a kiberdekkjén elmentett fájl. Úgy tudta, hogy az adatok a Telestrian-vállalat belviszályaiban fognak szerepet játszani. Vajon miért olyan értékesek? Ha a fájl valóban tönkretehet valakit, akkor miért nem védték meg jobban, ahelyett, hogy eldugnák a rendszer egyik homályos zugában? A szobába érve Kellan kimerülten dılt az egyik ágyra. Orion elıvett két üveg vizet, és az egyiket a lánynak adta. Midnight ledobta a céges ruhákat, és felvette a saját munkaruháját. – Írd ki az adatokat egy chipre – mondta gyorsan Kellannek. – Értesítem az ügyfelünket, hogy átveheti az árut. – Egy percet igazán nyugton hagyhatnád, nem gondolod? – mondta Orion. Midnight szúrós tekintettel fordult felé. – Minden perc késlekedéssel azt kockáztatjuk, hogy a cég akcióba lép. Bármit is tesznek, az adatok attól kezdve valószínőleg semmit sem érnek. Minél elıbb átadjuk az árut, és bezsebeljük a pénzt, annál hamarabb eltőnhetünk. Majd akkor pihenünk, ha kezünkben lesz a zseton, de addig még tart a munka. – Igaza van. Semmi gond – szólt Kellan. Sóhajtva feltápászkodott az ágyról. Levette a pulóvert, és a földre hajította. Orion aggódva nézett rá. – Jól vagy? – kérdezte halkan. – Persze, csak fáradt vagyok. Szeretném, ha már túl lennénk rajta. Orion bólintott, és elkezdte összeszedni a saját felszerelését. Kellan leült az asztalhoz, elıvette a dekket, feltette az elektródahálót, és kijelölte a Hajnalcsillag fájlt. Átfutotta a fájl leírását a tekintete elıtt hatalmasra felnagyított virtuális képernyın. Sejtése beigazolódott: a fájl elég kicsi volt, valószínőleg szövegformátumú, talán néhány képpel kiegészítve: videót, mőérzetet vagy más összetettebb adatot biztosan nem tartalmazott. Talán e-mail volt, vagy valamilyen más levelezés része. Kellan rápillantott Midnightra, aki már átöltözött, és készen állt az indulásra; majd kiadta a dekknek a parancsot a dekódolásra.
Csak néhány másodpercig tartott. A titkosítás szemmel láthatóan régi volt; mint kiderült, maga a fájl is. Kellan meglátta a dátumot: az utolsó módosítás majdnem húsz évvel ezelıtt történt! A lány újra Midnightra nézett, aki éppen hátat fordított, miközben ı megnyitotta a fájlt. Az elsı oldal legördült elıtte. Jól tippelt: szöveges dokumentum volt. Hajnalcsillag Projekt, olvasta Kellan. Dr. Marc Thierault, ThD, koordinátor. Tanulmány a haladó alkalmazási lehetıségekrıl az idézés… – Jön már a fájl? – hallotta Kellan Midnight hangját a háta mögül. A lány majdnem felugrott; olyan gyorsan fordította hátra a fejét, hogy kis híján elmozdult az elektródaháló. – Ööö, persze! – válaszolt, és remegı kézzel bedugott egy üres optikai chipet a dekk csatlakozójába. A fájlt egy pillantással bezárta, majd kiadta az utasítást a dekknek, hogy írja ki a chipre. – Jól van. Én most telefonálok egyet. Egy perc, és itt vagyok. Midnight a telefonnal a kezében kilépett a szobából, Kellan pedig kivette a chipet a dekkbıl. Ahogy az ajtó becsukódott, rábámult a chipre, aztán bedugott egy másikat is a csatlakozóba. Orion odament, és leült a lánnyal szemközt. – Na? – kérdezte csendben, kérdı tekintettel. – Mi az? – kérdezett vissza Kellan, továbbra is a képernyıre meredve. – Mi van a fájlban? Kellan nem látta értelmét a tagadásnak. – Nem nagyon tudtam megnézni – felelte halkan. – Valami az idézés haladó alkalmazásairól. – Szóval ilyen szellemdolgok? Kellan kivette a második chipet is, levette az elektródahálót, és kikapcsolta a dekket. – Igen. De igazából nem tudom, mennyire lehet egyáltalán haladó, mert a fájl már húsz éves. Bármit is tartalmaz, már biztosan elég elavult. Orion szemöldöke a magasba szökött. – Mit árthat egy ilyen cucc bárkinek is a cégnél? Kellan vállat vont, és a kezével elgereblyézte a haját. A táskájába tette a dekket, fogta a páncélkabátját, és felhúzta a póló fölé.
– Talán valami régi családi titok, amit Telestrian apuka nagyon szeretne mélyen elrejteni. Ki tudja? Orion elgondolkodva rázta a fejét. – Bár már kint lennénk innen – mormolta. – Az jó lenne. Kellan ránézett a kezében tartogatott chipre, aztán egy hirtelen mozdulattal Orion kezébe nyomta. – Hát ez most mire jó? – Biztosíték – mondta röviden a lány. – Nem tudom, mi van ezzel a hellyel, de kiráz a hideg tıle. Már azóta ideges vagyok, mióta elhagytuk Seattle-t. – Szerintem ez nem Tir Tairngire miatt van – jegyezte meg Orion. – Szerintem… Nyílt az ajtó, és Midnight lépett be a szobába, kezében a telefonnal. Egy pillantása az egymás kezét fogó párosra és a szája sarkában feltőnı halvány mosoly jelezte: csodálkozik, hogy nem a korábbihoz hasonló forró ölelésben találja ıket. Orion zsebre dugta a kezét a chippel együtt. – Megvagyunk – szólt Midnight. – Menjünk, Kellan. – Készen vagyok – felelte Orion, de Midnight nemet intett. – Elıször azt akarták, hogy egyedül menjek. Arra még rá tudtam beszélni ıket, hogy hozhassak magammal még egy embert, de többet nem. – Akkor Oriont kéne vinned – mondta Kellan. – İ fedezhetne téged. – Most többet ér a mágikus erısítés – vetette ellen Midnight. – Menj, Kel! – szólt Orion, amikor Kellan tiltakozni készült. – Csak legyünk túl rajta. Midnight helyeslıen bólintott. – Hallgass rá! Nincs idınk vitatkozni.
Eve levelezésébe behatolni még igazán nem volt nehéz. Jackie ismerte a rendszer néhány sebezhetı pontját – már akkor komolyan tanulmányozni kezdte a Cross rendszerét, amikor egyértelmővé vált, hogy Eve-vel való kapcsolata nem merül ki néhány találkozásban. De mindeddig nem került rá sor, hogy ezeket a gyengeségeket ki is
használja. A levelek dekódolása már több munkával járt, de igazán megérte a fáradozást. – A francba – mormolta a dekás, amikor a levél végére ért. Rosszul áll a dolog. Nem elég, hogy Eve az utóbbi napokban többször lépett kapcsolatba a Cross központjával, mint más hasonló rangú alkalmazottak egy hónap alatt, ráadásul sietve megszervezett egy repülıutat Québecbe egy csúcstalálkozóra, ahol ígérete szerint rendkívül nagy jelentıségő dokumentumot mutat majd be. Jackie már korábban is szimatolt Eve levelezésében, és tudta, hogy mindig elkészít egy tervezet-fájlt, ha beszámolóra készül bármilyen szintő vezetıség elıtt. A két fájlt, a tervezetet és a végleges változatot együtt tárolja a személyes csomópontján a Cross seattle-i kirendeltségén, és magánál is ıriz egy másolatot a zsebirodáján. Jackie könnyedén megtalálta a keresett fájlt. Eve szép munkát végzett, hogy megnehezítse a hozzáférést, de az erıfeszítései mit sem értek Jackie képességeivel és elszántságával szemben. Amikor megnézte a fájlt, nagyon örült, hogy ideiglenesen félretette az ügyfél kijátszásával kapcsolatos fenntartásait. A fájl mindazt az információt tartalmazta, amit Jackie Eve-nek átadott, emellé Eve csatolta a céges adatokat, amelyek szerint Akimura korábban a Seraphim ügynöke volt. Jackie eddig csak kósza pletykákat hallott a Cross céges biztonsági szolgálatának szigorúan titkos részlegérıl – illegális titkos ügynökökrıl, a cég alkalmazásában álló árnyvadászokról suttogtak –, úgyhogy nem teljesen igazodott ki az Eve által érintett viszonyok között. Egyben viszont biztos volt: a Crosshoz hasonló megacégek nem szívesen engedik el az ügynökeiket, ha egyáltalán elıfordul ilyen. A fájl felvázolt egy tervezetet is, amely Akimura kiiktatásának lehetıségeit taglalta olyan módon, hogy ne maradhassanak elvarratlan szálak, beleértve egy Tir Tairngire-beli „befejezetlen projektet" is. Megvan a kapcsolat, gondolta Jackie, és tovább olvasott. Eve úgy tervezte, hogy a feletteseinek az egész csomagot már befejezett ügyként mutatja be – nyilván feltételezte, hogy egyszerőbb lesz ezért a bocsánatot elnyerni, mint engedélyre várni, miközben esetleg egy másik karrierista aratja le a babérokat.
Érthetı, hogy Eve úgy vette át az adatokat, mint aki születésnapi ajándékot kapott, jutott eszébe Jackie–nek. Úgy látszik, alábecsülte a közvetítı reakcióját. Azt hitte, Eve megpróbálta eltitkolni a hír által keltett enyhe izgalmat, de nem sikerült. Pedig igazság szerint nagy önuralomra vall, hogy nem kezdett el ott helyben cigánykereket hányni. Ez az ügy hatalmas lendületet adhat a karrierjének: tálcán hozza a híres ügynököt, akinek évekig sikerült kicsúsznia a cég markából; és tisztáz egy több évtizedes, mindeddig lezáratlan ügyet, amelyben Akimura is érintve volt. Normál esetben Jackie-t közömbösen hagyták volna Eve tervei, ahogy az is, hogy a nı túljárt az eszén; legfeljebb az zavarta volna, hogy kérhetett volna többet is. Akimura hibázott, és a Cross most úgy söpri el, mint egy ballisztikus rakéta – hát istenem, ilyen az élet az árnyak között. Más aggasztotta Jackie-t: az akció ütemterve és az ügy tervezett lezárása, amelyet Eve nyilvánvalóan a beszámoló drámai csúcspontjának szánt. A cég egységei készen állnak – így a zárszó – az azonnali csapás végrehajtására és a helyszín megtisztítására. Azaz Eve a fınökei kezébe adja az Akimurára szegezett pisztolyt: ık eldönthetik, hogy azonnal meghúzzák a ravaszt, vagy Eve-re bízzák a kivitelezést. Az egységek csak a parancsra várnak; minden gondosan elıkészítve. Biztosítják azt is, hogy ne maradjanak tanúk és elvarratlan szálak, ami azt jelenti, hogy… – Mindenkit likvidálnak, aki Akimurával van – morogta Jackie. – A francba! A Cross ügynökei ugyan törekedni fognak a „járulékos veszteség" minimalizálására, ahogy ık mondják; de az biztos, hogy a mővelet szemtanúit válogatás nélkül megölik, csupán a biztonság kedvéért. – A francba – ismételte Jackie. Akimura jelen pillanatban két lábon járó célpont, és mindenki, aki vele van, a tőzvonalba kerül. Azaz Lothan és G-Dogg is, és ha megtalálják Kellant, akkor ı is, és vele minden társa. Jackie már egyiküket sem tudja figyelmeztetni. A Mátrixon belüli kommunikációt lehallgathatják, fıleg, ha máris megfigyelés alatt vannak. És ha a Cross megítélése szerint ı nem egy hasznos hírforrás, hanem csak egy felesleges tanú, akkor magát is nyugodtan a „járulékos veszteségek" közé sorolhatja. Úgy látta, a folyamat már megindult, és
már csak az hiányzott, hogy a vezetıség kiadja az utasítást a végrehajtásra -ez már szó szerint a végsı stádium. Eve jegyzeteiben nem volt szó a pontos idızítésrıl, ahogy arról sem, meddig megy el ı maga, de ez nem jelenti azt, hogy ezek ne szerepeltek volna a tervekben. – Akkor hát – gondolkodott hangosan Jackie, miközben a virtuális képernyıre meredt – a kérdés mármost az, mi itt az én teendım?
Már sötétedett, amikor Midnight és Kellan beszálltak a kocsiba, és elindultak. Kellan nem kérdezte Midnightot, hova mennek; egyrészt úgysem válaszolt volna, másrészt Kellan nem ismerte annyira Portlandet, hogy túl sokat jelentsen neki az útirány. Bíznia kellett benne, hogy a tünde tudja, merre megy, és mit csinál, és hogy az egész vadászat hamarosan véget ér. – Ha odaérünk… – szólalt meg Midnight. – Tudom, tudom, te fogsz beszélni – felelte Kellan. – Azt akartam mondani: kérlek, figyelj jól a mágikus jelekre – mondta a tünde. – Ehhez én nem értek. – Bocs. Midnight vállat vont. – Semmi baj. Nemsokára túl leszünk az egészen. Befordultak, és egy szélesebb utcán suhantak tovább. Itt nagyobb volt a forgalom, de ez mind semmi volt ahhoz képest, ami ilyentájt Seattle-ben zajlik. Alighanem erısebben korlátozzák a forgalmat és a károsanyag-kibocsátást, mélázott Kellan. Ekkor halkan jelzett Kellan fülében az apró adóvevı, mire a lány felegyenesedett ültében. – Úgy látszik, társaságot kapok – szólt bele Orion –, és azt hiszem, nem teázni jöttek. – Tőnj el onnan – szólt Midnight, jelezve, hogy ı is hallotta a szavait. – Gyorsan! – Na persze – szólt Orion. – Én… – Tompa puffanás szakította félbe az adást. Egy darabig csak szaggatott köhögés hallatszott az adóvevın. – Orion? Orion! – kiáltott Kellan. Nem jött válasz, csak egy hangos puffanást hallottak, majd csend lett. – Orion! – ismételte Kellan.
– Kellan, hagyd abba – szólt Midnight. – Kapcsold ki az adóvevıt! Nehogy valaki befogja a jelet. Kellan megrökönyödve meredt a tündére. – Mit beszélsz?! – kiabált. – Orion bajban van. Vissza kell mennünk! Midnight fél szemöldökét felvonva, szánalommal nézett a lányra. – Nem mehetünk vissza – mondta, mintha egy kisgyereknek magyarázna. – Nem érünk olyan gyorsan vissza, hogy bármit is tehessünk. – De asztrális projekcióval… – kezdte volna Kellan, Midnight azonban megrázta a fejét, és a következı kijáratnál letért a külsı sávba. – És mit csinálsz, ha odaértél? – kérdezte. – Nem tehetnél semmit. Csak állhatnál, és nézhetnél; ráadásul ık valószínőleg mágikus erısítést is vittek magukkal. – İk? A Telestriantól? – Alighanem. Csak kinyíratnád magad. – De hogy találtak ránk ilyen gyorsan? Midnight vállat vont. – Azt mondtad, hogy tettél óvintézkedéseket! – Úgy látszik, elszámítottam magam – szólt fagyos nyugalommal a tünde, és lefordult a fıútról. – Hova megyünk? – Ki kell jutnunk a városból, aztán Tir Tairngire-ból is – felelte Midnight. – Az üzletnek lıttek. A találkozón is tırbe csalhatnak minket. – Nem mehetünk csak úgy el! Orion… – Orionnak egyedül kell boldogulnia! – csattant fel Midnight. – Semmit sem tehetsz érte. A visszatérés most öngyilkosság lenne, ezt te is jól tudod, Kellan! Orion tudta, mit kockáztat, és nem hinném, hogy örülne, ha eldobnád az életedet, hogy utánamenj. – De… – folytatta volna Kellan, de torkán akadt a szó. Midnightnak igaza van. Az egyetlen, amit Orion biztosan nem akar, hogy ı valami butaságot tegyen, miközben segíteni próbál. Akkor aztán hallgathatná a szemrehányásokat. „İ meghalt, Kellan, nem tudsz neki segíteni." Az álom emléke egyszerre megrohanta: látta Orion ernyedt, véres testét a karjai között. „Nem igaz!" „Nem tudsz neki segíteni, Kellan. Hagyd."Az álom igaz volt. Valóra vált.
– Vannak még kapcsolataim – szólt Midnight. – Remélem, tudnak segíteni a kijutásban. Arra már nem mehetünk, amerrıl jöttünk. Kellan ezt már nem is hallotta. Nézte az elsuhanó épületeket és utcákat, amelyeket vörösbe és bíborba öltöztettek a lemenı nap utolsó sugarai. A kép lassan elmosódott, ahogy Kellan a könnyeit nyelte; arra gondolt, mi mindent kellett volna még elmondaniuk és megtenniük, amit nem mondtak el, és nem tettek meg, mert nem engedte az árnyak világának szigorú valósága.
15 Orion legszívesebben a falba öklözött volna tehetetlenségében, de tudta, hogy az semmit sem segítene. Bárcsak beszélhetett volna még néhány percet Kellannel, hogy elmondja neki, hogy… Nos, sok mindent, de amit most éppen el akart mondani, az az, hogy szerinte a lány idegességének oka nem Tir Tairngire vagy a vadászat, hanem Midnight. Orion egyáltalán nem bízott meg Midnightban, és nem is értette, hogy Kellan miért bízik benne annyira. Illetve ez nem egészen igaz. Kellan nyilvánvalóan csodálja Midnight tapasztaltságát és stílusát. Szerette volna kivívni Midnight elismerését; szerette volna olyasvalakitıl hallani, hogy szép munkát végez, aki igazán jól ismeri az árnyakat. Mástól aligha kapta meg ezt az elismerést; Lothantól biztosan nem. Kellan egyszer elmesélte Orionnak, hogy alig ismerte az anyját. A férfi úgy sejtette, hogy Midnight pótolja az anyát, akit a lánynak egész életében nélkülöznie kellett, és Kellan ıt tekinti példaképnek. Orion keserően sóhajtott. Példakép, hát persze. Pedig ha ıszintén magába néz, el kell ismernie, hogy ı is hasonló érzésekkel csatlakozott az İsiekhez. Még jól emlékezett rá, hogy csodálta a Zöld Luciferhez hasonló alakokat, az omae-ket, akik mindenhol úgy viselkedtek, mint a királyok. Olyan akart lenni, mint ık, megbecsülést akart – az ı megbecsülésüket. Most Kellan megbecsülését akarja mindennél jobban. Azt akarja, hogy… Orion nagyot sóhajtott, felkelt, és nagy léptekkel fel-alá kezdett járni a kicsi szoba falai között, akár egy ketrecbe zárt vadállat. Végigszántott a haján, és kiszabadította a lófarokból. İ csak azt akarja, hogy véget érjen a vadászat! Csak tíz percet akar, amíg Kellannel kettesben lehet, hogy végre valóban megbeszélhessék, ami közöttük történt. El akarja ıt távolítani Midnight folyamatos felügyelete alól legalább egy kis idıre. Felvette az adóvevıjét, és a fülére tette. Arra gondolt, hogy felhívja Kellant – de mit is akar neki mondani? Hogy legyen óvatos? Ezt
magától is tudja. Megfordult, és felemelte a kardját az asztalról. Talán amíg rendbe teszi a fegyvereit, addig nem gondol a… Orion ekkor zajra lett figyelmes – pontosabban a zaj hiányára. Nem hallatszott a földszintrıl a szokásos egyhangú zsongás; furcsa csend borult a házra. Pedig az étterem még nyitva tartott: hallania kellett volna a vendégek beszélgetésének duru–zsolását és a személyzet csöröm– pölését a konyhában. Orion félrehajtott fejjel hallgatózott. Egy pillanatig nem történt semmi. Majd gyors, csoszogó mozgás hangjára lett figyelmes – a zaj forrását nemigen lehetett megállapítani. Kihúzta a kardot a hüvelyébıl, megfogta a pisztolyát, és behangolta az adóvevıt. – Úgy látszik, társaságot kapok – szólt –, és azt hiszem, nem teázni jöttek. A túloldalról recsegést hallott, majd rövid szünet következett. – Tőnj el onnan – hallotta Midnight hangját. – Gyorsan! – Na persze – szólt Orion. – Én… Már nem tudta befejezni a mondatot. Az ablaküveg egy csattanással kitört, és valami a padlón landolt, fehér füstfelhıt árasztva maga körül. Gáz! Orion köhögve elfordult. A csípıs gız marta a szemét, torka, tüdeje égett. Az ablak már nem jöhetett számításba: elindult az ajtó felé. Ekkor egy bakancsos láb berúgta az ajtót, és lézerfény vörös csíkjai söpörtek végig a gázzal elárasztott helyiségen. Sötét alakok rontottak be, arcukat eltakarta a rovarszerő gázálarc. Géppisztolyok csöve meredt minden irányba. – Dobja el a fegyvert! – kiáltott az egyik maszk mögül egy elektronikusan tompított és modulált hang. – A földre! Mozgás! Orion a gáztól köhögve és fulladozva csak egy pillanatig habozott, aztán elengedte a kardot és a pisztolyt. A fegyverek csörömpölve hullottak a földre. Orion térdre esett. A sötét ruhás alakok közelebb jöttek, és módszeresen átfésülték a szobát. – Orion? Orion! – hallatszott az adóvevıben Kellan hangja. Orion megpróbált mondani valamit, figyelmeztetni ıt, elmondani, ami történt, vagy akármit – de a köhögéstıl lélegzethez sem jutott. Felnézett, és még épp látta, ahogy egy gépfegyver agya a halántékához közelít, azután elsötétült elıtte a világ.
Durva kezek pofozták eszméletre Oriont. A férfi hallotta, ahogy valaki rámordul, de a feje még szédelgett. – Avano! Avano, versoniel! – mondta a hang, mire Orion kinyitotta a szemét. A szigorú tekintető tünde megvetıen nézte, majd hagyta ıt visszahanyatlani a kemény heverıre, miután megbizonyosodott róla, hogy felébredt. Orion úgy érezte, valaki drótkefével sikálja a torkát. – Ni… ni hengar sperethiel – krákogta végül. – Nem beszélek tünde nyelven. – Hm! – horkant fel gúnyosan a tünde, mint aki arra gondol: „Hát persze." – Állj fel! – vetette oda. – Hát te ki… – szólalt meg Orion, mire a tünde elırelendült, mindkét kezével megragadta Orion pólóját, és talpra rántotta ıt. – Azt mondtam, állj fel, makkanagee! Húzd ki magad, ha nálad különbbel beszélsz, csatornatöltelék! – Elég lesz, Javin – szólt egy másik hang. Orion megfordult, és látta, hogy a szoba egyetlen ajtaja kinyílik, és bejönnek még ketten. Mindketten tündék voltak, de öltözetükben is, stílusukban is egészen mások, mint Javin. Az utóbbi hasonló terepszínő ruhában volt, mint azok, akik betörtek a rejtekhelyre. Az egyik belépı férfi volt, a másik nı. A férfi személyre szabott öltönyt, selyem nyakkendıt és lombzöld inget viselt. A nyakkendı az itteni divat szerint kelta mintás volt. Ruhájától kezdve gondosan nyírt szıke frizuráján át egészen fegyelmezett mosolyáig minden arról árulkodott, hogy jelentıs hatalom van a kezében. A nı jól szabott szoknyát és blúzt hordott, blézer helyett pedig egy mélykék köpeny omlott a vállára. A köpeny szegélyére bonyolult, egymásba fonódó tünde írást hímeztek. İ a varázsló, gondolta Orion, a céges bérmágus. Orion megborzongott. Lebuktak, és ı most fogoly. Minden árnyvadász tudja, hogy bármikor meghalhat, és hogy ez még csak a legkisebb rossz, ami történhet vele. A vadász legrosszabb rémálma az, hogy elfogják, a vadász ugyanis hivatalosan nem létezik. A megbízó letagadja, hogy valaha is ismerte, a társadalom pedig nem törıdik vele. Az elfogott árnyvadászt vallathatják, megölhetik, vagy még rosszabbat
is tehetnek vele, a menekvésre pedig semmi remény, hacsak nincs egy jó barátja, aki az életét is kockára teszi érte, vagy aki elég magas polcon ül. Kérlek, gondolta Orion, kérlek, ne hagyd, hogy Kellan olyan bolond legyen, hogy meg akarjon keresni! – Semmi szükség rá, hogy a vendégünk kényelmetlenül érezze magát – mondta Javinnak az újonnan jött férfi –, hacsak nem tagadja meg az együttmőködést. Kérem – intett a szoba közepén álló asztal felé, amelynek két oldalán két szék várakozott –, foglaljon helyet. Javin gyakorlatilag a székre lökte Oriont; de ı örült, hogy legalább végre leülhet, és egy kicsit összeszedheti magát. Az öltönyös leült vele szemben, mintha csak egy mindennapos üzleti megbeszélésre készülne. – Tudja, ki vagyok? – kérdezte. Orion ránézett, és gondolatban végigfutott azokon a dokumentumokon, amelyeket Kellannel és Midnighttal áttekintettek a felkészülés során. – Telestrian – mormolta. – James Telestrian. – Remek – biccentett a tünde. – Akkor bizonyára azt is tudja, miért van most itt. Kinek áll az alkalmazásában? – Nem tudom, mirıl beszél – felelte Orion. Teljesen készületlenül érte, amikor Javin a bordái közé bökte a kábítóbotot. Önkéntelenül felkiáltott, és leesett a székrıl. Összegörnyedt a padlón a kíntól; az elektromos töltés mintha lángra lobbantotta volna az idegeit. Aztán zihálva kapkodott levegıért. A fájdalom elsı rohama tompa, izzó sajgásnak adta át a helyét. Telestrian bánatosan csóválta a fejét. – Én megmondtam – szólt –, semmi szükség rá, hogy kellemetlenül érezze magát, hacsak nem tagadja meg továbbra is az együttmőködést. Bólintott Javinnak, mire az megfogta Oriont, és durván felrántotta a földrıl, majd visszadobta a székre. Telestrian hátrafordult az unott arccal várakozó nı felé, aki az ajtó mellett állt. – Nos? – kérdezte, mire a nı vállat vont. – Adeptus – jelentette ki –, de nem látok semmilyen éteri összeköttetést a kardján kívül, sem jelentısebb misztikus védelmet. Telestrian újra Orion felé fordult. – Tudja, hogy ez mit jelent? – kérdezte. Orion némán nemet intett.
– Ms. Othorien meglehetısen jó képességő mágus. Ha megkérem rá, közvetlenül az agyából is ki tudja húzni, amit tudni akarok. Az Orionra rátörı rettegés a kábítóbot után maradt fájdalmat is elhomályosította, de a férfi minden erejével igyekezett nyugodtnak tőnni. – Akkor miért nem kéri meg? – Azért, mert a mővelet… elég kellemetlen – felelte Telestrian. – Ami azt illeti, nehéz is, és maradandó károsodásokat okozhat. Ms. Othorienre azért is szükségem volt, hogy felmérje önt, nincs-e olyan mágikus védelme, amely megnehezíthetné az eljárást. En szívesebben venném, ha a könnyebb utat választhatnánk, de ez önön múlik. Orion lehajtott fejjel összefonta karját a mellén. Beharapta az alsó ajkát. Nem sokat értett a mágiához, de gyanította, hogy Telestriannak igaza lehet. Még ı sem állhat ellen örökké egy mágusnak: a nı elıbb vagy utóbb megtöri az ellenállását, és azt szed ki belıle, amit akar. Orion semmit sem tehetne ellene. Lassan felemelte a fejét. Telestrian hővös, állhatatos figyelemmel nézte. – Menjen a pokolba – szólt Orion. Javin elırelépett a kábítóbottal; Orion megfeszült, ugrásra készen. Ha verekedést provokál, ez az izomagyú zsoldos talán kénytelen lesz megölni ıt, vagy legalább olyan súlyos sérülést okoz, hogy a bérmágus már képtelen lesz bármit is kihúzni belıle. De még mielıtt Javin másodszor is elérte volna Oriont a bottal, Telestrian zakója csilingelı hangon zenélni kezdett. A férfi intett Javinnek, hogy egyelıre álljon meg. Orion dermedten várta az újabb alkalmat. Telestrian elıvette a telefonját, és szemöldökét összevonva, bosszús hangon szólt bele: – Mi az? Mondtam, hogy ne zavarjanak. Egy pillanatig hallgatta a beszélıt. Orion nem értette a szavakat, de Telestrian egyre nagyobb érdeklıdéssel figyelt. – Valóban? – szólalt meg csodálkozva. – Rendben, beszélje meg vele. Egy perc múlva ott vagyok. – Letette a telefont, zakóját megigazítva felállt, és Orionra pillantott. – Sajnos egy kis idıre el kell halasztanunk a csevegést – szólt. – Addig is, amíg újrakezdjük, lesz ideje még egyszer átgondolni a válaszát. – Ezzel elindult, Ms. Othorien és Javin szorosan a nyomában.
A tünde testır búcsúzóul még egyszer hátrapillantott Orionra, és rávillantotta ragadozó mosolyát. Orion egy percig sem kételkedett abban, hogy Javin bármikor szívesen és élvezettel ölné meg; sajátos módon ez inkább reményt keltett benne. Ha sikerülne felingerelnie az ırt, talán véget vethetne a fogságnak. Az ajtó bezárult a három tünde mögött, és Orion egyedül maradt. Visszament az ágyhoz, és végigdılt rajta. Az oldala még mindig fájt. Megpróbált pihenni; még szüksége lehet az erejére. Kérlek, gondolta megint, kérlek, add meg, hogy Midnight kivigye innen Kellant, és visszaérjenek Seattle-be!
– És ha nem jönnek? – kérdezte Kellan. – Jönni fognak – válaszolt nyugodtan Midnight. – Ne aggódj! Kellan újra hallgatásba merült. Midnight megjegyzése olyan volt, mint egy borzasztó tréfa. Ne aggódjon? Hát persze, miért is aggódna? Éppen csak bennragadtak egy idegen országban, a sarkukban az egyik legerısebb helyi vállalat, és egyáltalán nem biztos, hogy sikerül kijutniuk a városból, és elérni Seattle-be, ahol talán egy dühös közvetítı vár rájuk, és Orion… Kellan megremegve felsóhajtott. Ne most, gondolta. Nem szabad sírni. Most nem szabad Orionra gondolnia, különben teljesen használhatatlanná válik. De a szíve megtagadta az együttmőködést az agyával. Midnightnak igaza volt: ott kellett hagyniuk. Ha a Telestrian Mővek lerohanta a rejtekhelyüket, akkor semmit sem segíthettek neki azzal, hogy visszamennek. De hiába volt a döntésük támadhatatlanul logikus, akkor is úgy érezte, hogy cserbenhagyták ıt csak azért, hogy ık maguk megmeneküljenek. Orion már a cég kezében volt, hacsak nem egyszerően… Hagyd abba, figyelmeztette magát újra. Hagyd már abba! Pislogott, és megtörölte szemét a ruhaujjában. Midnight továbbra is mereven nézte az utcát a várakozás helyszínéül kiválasztott, elhagyott kis Soya–King ablakán keresztül. – Itt vannak – szólt halkan, és megveregette Kellan karját. A lány összekapta magát és a holmiját. Midnight kilépett a bódéból, Kellannel a nyomában.
A parkolóban az a nı várta ıket, akivel a folyótól északra találkoztak. Úgy tett, mintha egy nyilvános Mátrix-terminálon beszélne. Rájuk pillantott, amikor elhaladtak mellette, de semmilyen jelét nem adta, hogy felismerte volna ıket. Midnight kivezette Kellant a lámpák fénykörébıl; megkerülték a parkolót, és egy épület sarkánál megálltak az árnyékban. Hamarosan a tünde nı is követte ıket. – Úgy látom, megfelelt a fizetség – jegyezte meg halkan Midnight. A nı elmosolyodott, de a szeme fagyos maradt. – Elment. – Vannak még tartalékaink. – Erre – szólt a Rinelle, és elindult az utcán. Midnight és Kellan szó nélkül követte. – Hol megyünk ki? – szólalt meg Midnight. – Csak tudnom kell, hol lyukadunk ki a másik oldalon. – A 84. közelében. Mindent elrendeztünk – válaszolt a nı. Midnight elégedettnek tőnt. Kellan felnézett a falra, amely egyre közelebbrıl magasodott elıttük, ahogy haladtak kelet felé; már csak néhány utcányira volt tılük. A felkelı egy két épület közötti elhagyott telekre vezette ıket. Kellan úgy látta, nemrég rombolhatták le az itt álló épületet: néhány kupac tégla és üvegcserepek emlékeztettek a közelmúltra. Az árnyékból két sötét alak lépett elı. – Ismerik a szabályt – mondta a nı, egy sötét kendıt nyújtva Kellan felé. A lány elvette, és bekötötte a szemét. Most már nem tehetett mást: rábízta a sorsát az idegenekre, és remélte, hogy túléli az éjszakát.
Orion hangokat hallott az ajtó túloldaláról. Gyorsan felült; de rögtön meg is bánta az elhamarkodott mozdulatot, ahogy az oldalába nyilallt a fájdalom. Kattant a zár, az ajtó kivágódott, és belépett rajta lábtörı Javin, aki most is egy lefitymáló mosollyal köszöntötte. Orion arra számított, hogy Javint Telestrian kis házi bérmágusa követi, de a testır csak rövid csövő automata pisztolyát hozta magával, amelyet most Orionra szegezett. – Állj fel! – vetette oda. Orion lassan talpra állta.
Javin oldalra lépett, és pisztolyával az ajtóra bökött, továbbra sem véve le a szemét Orionról. Orion egy pillanatra habozott. Izomagy barátunk vajon azért jött, hogy egy újabb kihallgatásra kísérje? Vagy az öltönyös úgy döntött, hogy nem érdemes tovább foglalkozni vele? Szemével felmérte a köztük levı távolságot, azt számolva, milyen gyorsan érne oda Javinhez. – Gyerünk! – biztatta a tünde. – Próbáld csak meg! Orion látta Javin kegyetlen mosolyát és a szilárdan felé irányított fegyvertorkolatot. A testır nyilvánvalóan nem tréfál. Reménykedik benne, hogy Orion alkalmat ad neki arra, hogy megölje. Orion úgy döntött, ez elég ok arra, hogy egyelıre várjon. Kilépett az ajtón. A jellegtelen folyosó a világ bármelyik céges épületében lehetett volna, de Orion feltételezte, hogy a Telestrian Lakókomplexumban vannak. Ez persze önmagában nem jelentett sokat, tekintve, hogy a komplexum maga is akkora volt, mint egy kisebb város. Javin egy lifthez vezette. A liftajtót valami hitelkártyaszerőséggel nyitotta ki. Belül sem voltak gombok, csak egy másik csatlakozó, ahova a tünde megint bedugta a kártyát. A lift elindult felfelé. Legalább nem lefelé megyünk, gondolta Orion. Ha Javin azt az utasítást kapta volna, hogy végezze ki, akkor nem a felsı szintekre vinné, hanem az egyik pincébe vagy az udvarra. Orion ránézett a digitális kijelzıre, amely mutatta, hányadik szinten járnak; most már biztos volt benne, hogy a komplexumban vannak, méghozzá a legfelsı emeletek közelében. Nem sok százhúsz emeletes épület lehet Portlandben. Az ajtó kinyílt. A folyosó falait gyönyörően csiszolt és fényezett tölgyfa borítás díszítette. Orionnak ugyan nemigen volt összehasonlítási alapja, hiszen eddigi életében többnyire csak szintetikus fát és mőanyagot látott – most mégis biztos volt benne, hogy a fa igazi. A lombzöld szınyegen lépdelve Orion kellemes, enyhe illatot érzett a levegıben, amely ismerısnek tőnt neki, pedig még sohasem tapasztalt hasonlót. Olyasmi volt, mint az erdı illata, csak valahogy mélyebb és gazdagabb; nehéz lett volna leírni, miért. Javin intett a pisztolyával, mire Orion kiszállt a liftbıl, és elindult elıre. Egy kétszárnyú ajtó elıtt megálltak, és Javin bekopogott. – Szabad – szólt ki Telestrian.
Javin benyitott, intett Orionnak, hogy menjen be, majd maga is belépett. Az irodából csodálatos kilátás nyílt – nem a városra, hanem a tünde nemesség nyugat felé fekvı birtokaira. A hatalmas ablakokon kinézve Orion ellátott a Portiandi Fal felett egészen a Király Hegye távolban csillogó fényeiig. A kastélyok és földbirtokok körvonalait buja erdı övezte; mindent bevont a hold ezüstös fénye, az égen ezer csillag ragyogott. A látványt szemlélve Orion szinte hihetınek érezte az ígéret Földjérıl szóló tündérmeséket. Elé tárult az a Tir Tairngire, amely az emberek képzeletében élt – és amelyet magas falak védtek a terjeszkedı várostól, mert ez a világ nem tartott rá igényt. Telestrian asztalát finom vonalú faragványok díszítették, amelyek tölgy– és borostyánleveleket mintáztak. A férfi maga higgad tan várt az asztalnál ülve. De Orion ıt szinte észre se vette: figyelmét a többi jelenlevı vonta magára. Egyikük kimagaslott a társai közül. – Lothan? – bukott ki a kérdés Orionból. – Mi a fene… – Orion – szakította félbe a troll. – Örülök, hogy életben látlak. Sajnos nincs idı a magyarázkodásra. Bíznod kell bennem. –A mellette álló sötét ruhás ázsiaira nézett. – İ Toshiro Akimura. Szeretne neked mondani valamit, de elıször is meg kell tudnunk mindent, amit Midnight eddigi tevékenységérıl tudsz. Orion Akimurára nézett, aztán Telestrianra, aztán vissza Lot–hanra. Lothan mögött G-Dogg állt, és most biztatóan bólintott Orion felé. A tünde próbálta megemészteni a hallottakat. Ez most a valóság? Vagy csak egy újabb kihallgatási technika, valami trükk, hogy mindent kihúzzanak belıle? – Javin – szólt Telestrian. – Várj odakint! Az ır egy kurta biccentéssel kivonult. Most már senki sem szegezett pisztolyt Orion hátának, de ı még mindig bizonytalan volt. – Orion – ismételte Lothan. – Hol van Midnight? – Nem tudom – felelte Orion. Hirtelen úgy döntött, megbízik Lothanban. – Elment Kellannel együtt. Orion leolvasta a többiek arcáról, hogy ettıl a választól féltek. – Meg kell találnunk ıket – szólalt meg Akimura. – Midnight becsapott téged. Most arra törekszik, hogy befejezze, amit húsz évvel ezelıtt elkezdett, amikor elárult engem és Kellan szüleit.
16 A Cross Applied Technologies központi rendszere Québecben volt, de a távolság nem tényezı a Mátrix virtuális világában. Eve még javában a gépen ült, amely a Cross fıhadiszállása felé repítette, amikor Jackie Ozone egy szempillantás alatt a cég központi gépe elıtt termett. A rendszer fehér háztömbjei magasan nyúltak az égbe a virtuális világban, a csúcsukon jelzıtüzekhez hasonló fények csillámlottak. A tömeg folyamatosan áramlott ki–be a legmagasabb torony lábánál az erıs kétszárnyú ajtókon keresztül – ez volt a Cross rendszerének fıbejárata. A kapu fölött a külsı fal márványából kifaragva egy angyal lenyőgözı, életnagyságú dombormőve állt. Az angyal alázatosan lehajtotta fejét, szárnyai szorosan a testére simultak. Kezét földhöz támasztott kardja markolatán nyugtatta, fehér köntöse lobogott a szélben. Bár az egész csak egy tetszetıs grafikus megjelenítésnek tőnt, Jackie gyakorlott szeme felismerte a dombormőben az elsı akadályt: az angyal valójában egy biztonsági program reprezentációja volt, amely az illetéktelen behatolókat szőrte ki. A lehunyt szemő szobor ugyan élettelennek látszott, de Jackie pontosan tudta, hogy fáradhatatlan figyelemmel vizsgál meg mindent és mindenkit, aki a rendszerbe lép. A dekás elıvett egy csillogó köpenyt az egyik zsebébıl. Az ezüstös kelme lebegni látszott; úgy tükrözte a körülötte levı tárgyak képét, hogy nehezen lehetett közvetlenül rá nézni. Jackie perszonája vállára vetette a köpenyt, és felhúzta a csuklyát. Ebben a pillanatban Mátrix-beli énje eltőnt szem elıl: alakja teljesen beleolvadt a környezı rendszerbe. Miután így elrejtette magát, Jackie elindult a Cross bejárata felé, de továbbra is szemmel tartotta az ırprogramot. A forgalom gyors ütemben áradt ki és be. Jackie elvegyült a tömegben; bízott benne, hogy a rendszer forgalmában észrevétlen maradhat. Ugrásra készen figyelt a legkisebb gyanús jelre, de az angyal mozdulatlan maradt akkor is, amikor belépett a kapun a Cross belsı rendszerébe.
Megvolt az elsı lépés, gondolta megkönnyebbülten. Tudta, hogy még számtalan ponton elkaphatják: minél tovább idızik a rendszerben, annál nagyobb az esélye, hogy felfigyelnek a jogosulatlan hozzáférésre, és beindul a reakció. Óvatos, de gyors munkára van szükség. Jackie egy kerek csarnokba lépett be. Az égbe szökı szinteket oszlopok tartották egymás fölött; minden emeleten erkélyek sora húzódott végig. Széles kupola zárta le a teret, amelyet egy bámulatos freskó díszített – talán Michelangelo vagy Da Vinci reprodukció, Jackie nem volt biztos benne. A kerek erkélyek körül nagy volt a jövés-menés. Mindenfelé méhsejtszerkezetes polcrendszerek és kis kamrák jelképezték az információkat tároló csomópontokat és a rendszer különbözı részeinek elérhetıségét. A padlón a társaság lógója, a körben elhelyezett kereszt volt kirakva; a többféle színő márványból készített mintát arany berakás díszítette. Minden irányban folyosók vezettek a rendszer többi része felé. Jackie kitört az áradatból, amely egyik vagy másik járat felé sodródott, és odament a falon kifüggesztett szögletes réztáblához. A tábla a rendszer csomópontjainak jegyzékét mutatta a látogatók eligazítása céljából. A valóságban Jackie ujjai most a kiberdekk billentyőzetén száguldoztak. Gondolatait és a makroparancsokat a dekk tettekre fordította a virtuális világban. Perszonája végighúzta kezét a tábla elıtt, akár egy varázsló, mire a szép rajzú „vésett" felirat megváltozott – ezzel elindult a keresıprogram, hogy megtalálja Jackie számára a keresett könyvtárat. A tábla közepén egyszer csak megjelent az apró nyomtatott betőkkel írt nincs találat felirat, majd a kép újra az eredeti állapotára állt vissza. Jackie-t nem lepte meg a dolog. A tábla csak a rendszer felszíni, nyilvános részeirıl adott tájékoztatást. Amit ı keresett, az biztosan mélyebben található, több biztonsági réteggel elfedve. Vagy éppen magasabban, gondolta, miközben felpillantott a kupola alatti szintekre. Elfordult az eligazító táblától, és elindult egy lépcsı felé, amely a bejárat mellıl indult. Jackie a csigavonalban emelkedı lépcsı minden pihenıjénél egy falfülke mellett haladt el, amelyben egy-egy szobor állt. A szobrok az elmélkedés, az ima testtartását öltve bámulták a lépcsıt, de a dekás érezte, hogy lépéseit virtuális tekintetek követik. Jackie a rendszer egyre magasabb szintjein haladt át, és végig szem elıtt maradt. Beburkolózott
a perszonáját rejtı köpenybe, és remélte, hogy az álcázó szoftver legalább még egy kis ideig sikeresen elrejti. A negyedik szinten elindult egy hosszú folyosón, melyet végig kis fülkék szegélyeztek – úgy festettek, mintha szerzetesek vagy íródeákok cellái lennének. Néhányban valóban kámzsás alakok ültek gondosan megvilágított kéziratok fölött; ezek jelenítették meg az adatkezelési és tárolási alrendszereket. Jackie megállt egy írópulton elhelyezett vaskos könyv elıtt, és egy vékony pálcával suhintott egyet fölötte. Csillámló tündérpor szállt fel a levegıben, és a könyv önszántából kinyílt. A lapok peregni kezdtek a nemlétezı légáramban, majd az egyik oldalnál megálltak. Jackie végigfuttatta ujját az oldalon, és végül megtalálta, amit keresett. Azonnal megfordult, és elindult a folyosón. Ekkor majdnem beleütközött valakibe, aki eléje lépett, hogy elállja az útját. Az alak köpenyt és csuklyát viselt, amely eltakarta az arcát, de a ruhája fölött viselt köntösön látható volt a körbe foglalt kereszt. Jackie alig tudott idıben megállni. – A jelszót! – szólalt meg a köpenyes mély, érzelemmentes hangon. Jackie–nek válaszolnia kellett, ha tovább akart menni. Perszonája elıvett a köpeny alól egy tekercset, és átadta az ırnek. A fakó fekete kéz, amely érte nyúlt, olyan volt, akár egy élı árnyék. Kihúzta a tekercset, és a pergamen közepén piros pötty jelent meg, amely néhány pillanat alatt szétterjedt, és elemésztette a papírt; csak egy kis elszenesedett hamut hagyott maga után. A pergamen egy pillanat alatt eltőnt, és az ır leengedte a kezét. – A jelszót! – ismételte. A francba! gondolta Jackie. Az álcaprogramnak nem sikerült kijátszania a könyvtár jelszóvédelmét. A Cross nyilván elvégzett néhány frissítést. így hát most közvetlenebb eszközökhöz kell folyamodnia. Gyorsan elindította a megtévesztı programot. Ujjai fel-alá suhantak a billentyőkön: úgy gépelte be az újabb parancsokat, akár a rutinos zeneszerzı, aki fogja a jól ismert akkordokat, és improvizál hozzájuk egy új dallamot. Beállította a program paramétereit, ezúttal számolva a reakcióval is, amelyet a biztonsági rendszer az elsı kísérletére adott. Közben a jég a válaszra várt.
Egy másodpercen belül Jackie perszonája átadta a második pergament is, ezúttal finom, kalligrafikus írással. Az ır szó nélkül kihajtotta a papírt. Jackie visszafojtott lélegzettel várt a csuklyás alak válaszára. A francba! Újabb virtuális lángcsóva csapott fel; a pergamen azonnal hamuvá omlott, és elenyészett. Az ır nem mozdult. – A jelszót! – mondta újra. Jackie tudta, hogy a biztonsági program most már résen van, és csak idı kérdése, hogy szigorúbb eszközöket vessen be az adatai ellenırzésére. Kezdett kifutni az idıbıl.
Kellan lebegett a fényben. Ennél békésebb, nyugodtabb érzést még soha nem élt át. Olyan volt, mint egy biztonságos, meleg anyai ölelés emléke. Az anyám, gondolta. Ki volt ı? Egy gyönyörő nı, suttogta egy hang a fejében, vad és szenvedélyes. Még nem ismerte a szerelem erejét. Ki van itt? csodálkozott Kellan. Én vagyok az, szólt a hang. Mindig is itt voltam, Kellan. Ki vagy te? Kellan hirtelen úgy érezte, zuhan lefelé. Mintha a gravitáció bosszúból újra bekapcsolt volna. A lány sikoltva hullott alá a tátongó ürességbe. A meleg, vigasztaló ragyogás hideg, kemény, könyörtelen sötétségnek adta át a helyét. A körülötte pislákoló fény a korábbinak csak halvány emléke volt. Csak arra volt elég, hogy sötét árnyékokat vessen a kıfalakon. A fény megvilágította egy férfi, egy tünde arcát és alakját, aki farmerben, túrabakancsban és sötét pulóverben állt elıtte. Egy nyitott köntöst is viselt, Lothanéhoz hasonlót; szegélyeit ezüstfonállal hímzett finom vonalú tünde írás díszítette. Aranybarna haja hosszú volt, mint Orionnak és más tündéknek, akiket Kellan ismert. Arca furcsán ismerısnek tőnt, pedig biztos volt benne, hogy még sosem látta azelıtt. Egyik kezét ujjait szétfeszítve, tiltó mozdulattal emelte maga elé. – Megállj! – kántálta. – E kör erejével megkötöttelek téged, neved erejével kényszerítelek téged, az elementumok rítusaival és erejével megparancsolom, hogy mutatkozz meg, és teljesítsd akaratomat! Kellan úgy érezte, hogy hatalmas súly nehezedik rá. Mozdulni, beszélni próbált, de láthatatlan kezek mintha lefogták volna,
betapasztották volna a száját; hiába küzdött, nem eresztették. Árnyakat látott elsuhanni a tünde mögött, aki most köntöse egyik zsebébe nyúlt, és markába szorítva elıhúzott valamit. – Engedelmességed jeléül – szólt – helyezd életed e kıbe. Kinyitott tenyerébıl ismerıs amulett hullott ki láncán himbálózva. Az amulett megcsillant a fényben; a jádekı mintha maga is pislákolt volna. Kellan felismerte saját amulettjét, amely hajdan az anyjáé volt. Mintha a zöld kı maga felé húzta volna a szívét és a lelkét. Kellan érezte, amint egyre távolodnak tıle, növekvı ködgomolyként kavarogva a levegıben. Az életét magába szívta a kı, mint a füstöt. A jade halványan sugárzott. – E záloggal megkötöttelek téged – kántálta a tünde. – Így fogsz maradni, míg általa meg nem szabadulsz. Kellan hidegnek és fáradtnak érezte magát; már alig küzdött. Egyszer csak a fény udvarán kívül újra megmozdultak az árnyak. Valaki elırelépett; egy nı sötét alakja tőnt elı. Testhez álló sötét bırruhát viselt, keskeny kezében kis pisztolyt tartott. A fegyver fakó feketén bontakozott ki a homályból. A csövéhez hangtompítót erısítettek. Vigyázz! gondolta Kellan, de nem tudott megszólalni. Valami azt súgta neki, talán már nem is lenne ideje kiáltani. A pisztoly halkan kattant egyet, majd még egyet. A tünde görcsösen megrándult, ahogy a golyók áthatoltak a mellkasán. Megfordulni se maradt ideje-, arccal a földre bukott. A sötét alak egy percet sem habozott: mellé guggolt, hogy összeszedje a jáde-amulettet, amely kihullott az élettelen ujjak közül. Eközben egy pillanatra felnézett Kellanre, aki ekkor meglátta az arcát a fényben. Midnight. Csak egy pillanatig tartott. Aztán a nı megfordult, kirohant a fénybıl, és eltőnt az árnyak között. – Aerwin! – hallotta Kellan a távoli kiáltást. Majd: – Marc! A sötétbıl egy nı bukkant fel; strapabíró utcai ruhát és szők fekete szintibır dzsekit viselt. Haját rövidre vágva hordta. Arcát aggodalom és félelem árnyékolta be. Kezében automata pisztolyt szorongatott. Azonnal térdre vetette magát, és ujjaival megpróbálta kitapintani a pulzust a tünde nyakán. – Marc… – suttogta. Megfordította a testet. – Istenem!
Lassan vér árasztotta el a kıpadlót, beitta magát a férfi pulóverébe és köntösébe. A nı elfojtott zokogással karolta át a férfi fejét, miközben másik kezével lágyan végigsimított a nyakán. Valami életjelet keresett: belenézett a tágra nyílt szemekbe, amelyekben még mindig tükrözıdött a rémület és a csodálkozás. A nı szemébıl most már megállíthatatlanul patakzottak a könnyek, és a tünde arcára hullottak. Majd a nı lehajolt, és lágyan megcsókolta a férfit. Visszaengedte a kıre, és lezárta a szemét. Arcán kegyetlen elszántsággal felállt, megfordult, és elindult arra, amerrıl jött. – Várj! – kiáltott Kellan. – Ne menj el! Ne hagyj itt engem! – De a nı rá se hederített. Vagy meg se hallotta, vagy nem törıdött vele: kirontott a barlangból, és eltőnt a sötétben Kellant otthagyta egyedül a földön fekvı tünde néma, mozdulatlan alakjával. – Ne! – kiáltott még egyszer a lány. Megpróbált megszabadulni kötelékeitıl, de mozdulatai gyengék és erıtlenek voltak. Aztán hirtelen kinyitotta a szemét. – Nyugi, kint vagyunk – szólalt meg mellette egy jól ismert hang. Kellan egyik kezével megdörzsölte sajgó fejét, és megpróbálta összekapni magát. Autóban ült; az út gyorsan suhant a sötétített ablakok mögött. A fényszórók egy mindkét oldalról sőrő erdıvel szegélyezett országút sötét csíkját világították meg. A távolban hegyek magasodtak, fekete tömbjük kiemelkedett a még feketébb éjszakai ég hátterébıl. Az égen világítottak a csillagok és a telihold. Az autó halk zúgása és egyenletes mozgása kissé megnyugtatta Kellant. – Jól vagy? – kérdezte Midnight a vezetıülésrıl. Lazán vezette az autót, fél keze a kormányon, szeme az úton. – Mmh. Azt hiszem – felelt Kellan, még mindig a fejét dörzsölve. – Mi történt? – Nem emlékszel? – Nem. – Kellan próbált visszaemlékezni. – Azt tudom, hogy találkoztunk a Rinellével Portlandben… Aztán mi történt? – Nyugtatót adtak be neked. Kellan elgondolkozott. Halványan emlékezett rá, hogy bekötött szemmel vezették a dohos föld alatti folyosókon, ahol rozsda szagát
érezte. Eszébe jutott a fecskendı hirtelen érintése. A meleg folyadék szétáradt az ereiben, mielıtt bármit is tehetett volna. Ahogy észrevette, mi történik, már magába rántotta a sötétség. – Miért? – kérdezte. A tünde vállat vont. – Mivel mágus vagy – magyarázta –, úgy gondolták, csak ezzel garantálhatják a biztonságukat. – Nem emlékszem – mormolta Kellan. – Jó erıs lehetett a cucc. – Hát nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar felébredsz. Kellan sóhajtott. – Szörnyő álmom volt – szólt. – Nagyon furcsa. – Mirıl szólt? – kérdezte Midnight, és Kellan, mielıtt egyáltalán belegondolt volna, már mondta is; csak annál a résznél torpant meg, amikor felismerte a nıt, aki hátba lıtte a tündét, és elvette tıle az amulettet. Ekkor félszegen elhallgatott. – Tényleg? És aztán mi történt? – kérdezte Midnight. – Én… inkább nem beszélnék errıl – motyogta Kellan. – Különben hol vagyunk? Körülnézett az elsuhanó sötét tájon, amely teljesen ismeretlennek tőnt. – Portlanden kívül – mondta Midnight. – Szelis területen? – Nem, még Tir Tairngire-ban. – Mennyi idıt aludtam át? – pillantott Kellan a kocsi digitális órájára. Éjfél elmúlt. – Több mint egy órát. – És még mindig Tirben vagyunk? - Igen – felelte Midnight. Miért vannak még mindig tünde területen? A Szelis-Síd Tanács határa rögtön a folyó túlpartján húzódik. Még ha kelet felé hagyták is el a várost, miért nem fordultak északra, és lépték át az országhatárt, amilyen gyorsan csak lehet? – Miért lassítunk? – kérdezte mindezek helyett Kellan, amikor az autó sebessége csökkenni kezdett. Midnight lefordult az útról egy pihenıhelynél. Az üres parkolóban végül megálltak. – Megérkeztünk – jelentette ki Midnight. – Szállj ki a kocsiból, és csak semmi kapkodás.
Csak ekkor látta meg Kellan Midnight másik kezében a rá szegezett fegyvert.
17 – Kellan szüleit? – kérdezett vissza Orion. Akimura bólintott. – Részben valóban igaz volt, amit Midnight Kellannek elmesélt. Kellan anyja árnyvadász volt Seattle-ben, az utcán Mustang néven ismerték. Midnight csak azt nem mondta el, hogy Mustang valójában a Cross Applied Technologies-nél dolgozott, és én voltam a társa. Beépített emberként az árnyak között munkálkodtunk, de közben a cégnek is szivárogtattunk információkat. A Cross így betekintést nyert az árnyak közé, és az árnyak közti feladatokhoz is talált nyersanyagot. Így hát, amikor elıször hallottunk az elsırangú kutatómágusról, aki éppen lelépni készült Tir Tairngire-ból, a vállalatot rendkívül érdekelte az ügy, fıleg, amikor megtudták, kirıl van szó. – Huszonöt évvel ezelıtt Dr. Marc Thierault-t tartották az egyik legragyogóbb elmének az MIT&T thaumaturgia programján végzettek közül. A Cross Applied Technologies támogatta a tanulmányait. De Thierault tünde volt, és a Telestrian Industries ajánlata kedvéért otthagyta a cége K+F állását. James Telestrian egy könnyed vállrándítással válaszolt a rá vetett pillantásra. – Thierault briliáns tudós volt – mondta –, és Tir Tairngire-nak szüksége volt a hozzá hasonlókra. İ ezt megértette, és tudta, mennyire fontos, hogy otthont teremtsünk népünknek. Akimura jobbnak látta nem kommentálni ezt a megjegyzést. – A Cross érthetı módon másképp látta az ügyet. Amikor Thierault Tir Tairngire-ba szökött, ki is fejezték tiltakozásukat, de a tir-i kormány nem volt hajlandó elismerni a társaságok területen kívüli jogait, és elutasította a kiadatást. A cég végül úgy döntött, Thierault nem ér annyit, hogy miatta összeütközésbe kerüljenek Tirrel. Legalábbis egyelıre nem. Most Telestrian is megszólalt, közben kissé elıredılt az asztalán könyökölve.
– Dr. Thierault szakterülete az idézés volt, azon belül is elsısorban az erısebb szellemekkel és az asztrális metasíkokkal foglalkozott. Korszakalkotó elméletei voltak: teljesen új megvilágításba helyezte volna az olyan kérdéseket, mint hogy hogyan zajlik a szellemek megidézése, és honnan jönnek közénk. – Az idézés egyik nehézségét az asztrális és fizikai síkok közti távolság áthidalása jelenti. Dr. Thierault feltételezte, hogy bizonyos helyeken és idıpontokban erısebb összeköttetés alakul ki a két sík között, és így nagyobb erejő szellemek megidézésére nyílik lehetıség. – Néhány évvel megelızte a Kano-hipotézist – mormolta Lothan. – Kutatásai során rá is bukkant egy területre Tir Tairngire-ban, a Zuhatag-hegységben, ahol a háttérmana erısebb volt az átlagértéknél – folytatta Telestrian. – Ki akarta próbálni az elméletét, ellenırizni akarta, képes-e valóban egy erısebb szellemtípus megidézésére. – Mi történt? – kérdezte Orion. Telestrian felvonta a vállát. – Mielıtt megtervezhettük volna a kísérletet, a Hercegek Tanácsa új rendeletet adott ki. Thierault kutatását fel kellett függeszteni, a projektet töröltük. – Miért? Az igazgató fanyar mosollyal válaszolt. – Nem kérdezısködtünk. A Tanács döntéseit senki nem kérdıjelezi meg, és ık sem fárasztják magukat magyarázkodással. Thierault–nak egy másik, kevésbé kényes kutatási feladatot kellett kijelölni. – És neki ez nem nagyon tetszett – tippelt Orion. – Enyhén szólva. Tiltakozott is, de mint mondtam, senki nem kérdıjelezi meg a Tanács döntéseit. Akkor még nem tudtam, miért állították le a kutatást, de az világosan látszott, hogy a projekt már Thierault szenvedélyévé vált. – Így hát elkezdett egérutat keresni. Most Akimura vette fel a történet fonalát. – És itt léptünk mi a képbe. A Cross felajánlotta Thierault-nak, hogy kijuttatja Tir Tairngire-ból a kutatási anyagokkal együtt. Minden meg lesz bocsátva, sıt egybıl a K+F alelnökeként térhet vissza a társasághoz, és folytathatja a kutatását. A mi feladatunk volt Mustanggal, hogy kijuttassuk az országból. De volt egy kis bökkenı.
– A Tanács tudomást szerzett Marc… elégedetlenségérıl, hogy úgy mondjam – szólt közbe Telestrian. – Ezért kineveztek mellé egy testırt, Aerwin Dir Tanarit, hogy tartsa rajta a szemét „biztonsági megfontolásokból". – Ez volt Midnight – mondta Akimura. Telestrian bólintott. Akimura folytatta az elbeszélést. – Arra viszont a Tanács sem számított, hogy Midnightnak is megvannak a maga elképzelései. A feladata szerint meg kellett védenie Thierault-t minden külsı hatástól; de idıközben mindent megtudott a kutatásról is. Thierault igazi kockafejő mágus volt: szívesen beszélt volna a felfedezésérıl, de meg volt tiltva neki, hogy bárkinek egy szót is szóljon. Amikor elkezdtük keresni a módját, hogyan léphetnénk összeköttetésbe Thierault-val, nem kis meglepetést okozott, hogy a testıre lépett kapcsolatba velünk. – Elıször azt hittük, nekünk annyi, de Aerwin egyezséget ajánlott: ha segítünk neki és Thierault-nak kijutni az országból, ı is segít a szökés megszervezésében. Persze óvatosak voltunk, hátha az egész csak csapda, hogy csak ki akar minket csalni a nyílt terepre, de aztán olyan információkat bocsátott rendelkezésünkre, hogy el kellett hinnünk, ıszintén beszél. Mi több, valóban beszélhettünk Thierault-val is. Arra viszont még Aerwin sem számított, hogy Marc és Mustang ilyen jól megértik majd egymást. Addig azt csinált Thierault-val, amit akart; nem csodálnám, ha némi romantikus színezetet is csempészett volna a kapcsolatba. De attól a pillanattól kezdve, hogy Marc meglátta Mustangot, senki más nem létezett számára. És az érzés kölcsönös volt. Láttam, hogy Mustang nehéz idıket él át, mert megpróbált szigorúan professzionális maradni, nem belekeveredni az ügybe, de ez nem sikerült neki. Mindketten eléggé… belekeveredtek. Azt hiszem, Mustang komolyan gondolta, hogy kiszáll az üzletbıl, ha ennek a vadászatnak vége. De legrosszabb esetben is számított arra, hogy ugyanannak a cégnek fognak dolgozni, vagyis együtt maradhatnak. – Egy pillanat! Ezek szerint Thierault… – szólt közbe Orion. – Kellan apja, igen. – Kellan apja tünde volt? – csodálkozott Orion. – De hát akkor hogyhogy…
– Nem minden tünde-ember kapcsolatból születik tünde utód – szólt halkan Lothan. – Ez mindenesetre magyarázatot ad többek között Kellan mágikus tehetségére is. Akimura folytatta: – Idıbe került, hogy megszervezzük Thierault szökését, és valamivel többet kihúzzunk a cégbıl. Ráadásul ki kellett várni a jó alkalmat, és a Cross bizonyítékot akart Thierault elméletének valódi értékérıl. – Milyen bizonyítékot? – A lehetı legközvetlenebb bizonyítékot, természetesen – felelte Akimura. – Ezért úgy terveztük, hogy elıször elvisszük Thierault-t a Zuhatag-hegységbe, hogy elvégezhesse a kísérletet, majd azonnal átlépjük az országhatárt, mielıtt felfedeznének minket. Minden simán ment, egészen addig, amíg Aerwin ellenünk nem fordult. Hátba lıtte Marcot, és elvette az amulettet, amelyet Marc a rítushoz használt. Én utánamentem. Némi küzdelem árán sikerült elvennem az amulettet, de akkor egyszerre felbukkantak a Tir-i Békefenntartó Erık. Menekülnünk kellett. Alig úsztuk meg élve. A küldetésnek persze lıttek, és a Cross megtagadott minket. Seattle-ben rejtıztünk el, de sehol nem telepedtünk le végleg. Az árnyak között dolgoztunk. Mustang néhány héttel késıbb fedezte fel, hogy terhes. – Úgy döntött, megtartja a gyereket, és én tiszteletben tartottam a döntését. A terhesség alatt minden szükségeset megtett a gyerek biztonságáért, és amikor Kellan megszületett, odaadta a babát a Kansasben élı nıvérének. Megkérte, hogy vigyázzon rá addig, amíg neki sikerül visszavonulnia, és új személyazonosságot szereznie, hogy maga nevelhesse a lányát. – Egyvalamire nem számított: Midnightra. Aerwin nem adta fel, hogy megszerezze a kutatási eredményeket, és azt sem felejtette el, mi történt Tir Tairngire-ban. Számőzetésben volt, a tir-i hatóságok üldözték, de azért bıven talált munkát az árnyak között Seattle-ben és máshol. Végül sikerült a nyomunkra bukkannia, és a tettek mezejére lépett. – Mustang megkért, hogy ırizzem Thierault amulettjét. Ezért nem került Midnight kezébe, amikor lecsapott Mustangra. Mustangról azóta sem hallottam többet. – Midnight… – szólalt meg Orion.
– Kellan mindkét szülıjét megölte – fejezte be a mondatot Lothan. – És ugyanezt teszi vele is, ha nem cselekszünk, mégpedig gyorsan. Toshiro, azt hiszem, eleget mondtunk. Meg kell tudnunk, merre tart Midnight és Kellan. – Én pontosan tudom, hova mennek – bólintott komoran Akimura. – Visszamennek a kiindulópontra, hogy Midnight befejezhesse, amit elkezdett. – Odafordult Telestrianhoz. – Magunk is odajutunk, de gyorsabb és könnyebb lenne, ha kapnánk segítséget. A tünde igazgató fürkészı tekintetet vetett a közvetítıre. Az bizonyos, hogy jobban jár, ha ez az egész ügy sosem kerül nyilvánosságra. A kérdés csak az, hogy ezt úgy érje el, hogy segít nekik, vagy inkább biztosítsa, hogy többé senki másnak ne beszélhessenek a dologról? Megnyomott egy gombot az asztalán. – Javin, készíts elı egy HFR-t – szólt. – Igenis, uram! – Köszönöm – mondta Akimura. Telestrian biccentett. – Aerwin az orránál fogva vezette a fiamat, hogy elérje a célját – szólt –, és annak idején engem is becsapott. Itt az ideje a törlesztésnek. Egyszer majd alkalmat adok önöknek, hogy viszonozhassák a szívességet – tette hozzá futó mosollyal. – Ebben biztos vagyok. – Hova megyünk? – kérdezte Orion, miközben Akimura és a többiek az ajtó felé indultak. – A Zuhatag-hegységbe; arra a helyre, ahol Kellan apja meghalt, ahol egy olyan szellemet idézett meg, amelyhez foghatót még nem látott a világ, és ahol ez a szellem majdnem húsz évre csapdába esett.
– Midnight, mi a fenét csinálsz? – kérdezte Kellan. – Szállj ki a kocsiból! – ismételte Midnight, és a nyomaték kedvéért intett a pisztolyával. Kellan szót fogadott, lecsatolta a biztonsági övet, és kinyitotta az ajtót. Midnight is így tett a másik oldalon. Kellan kiszállt a kocsiból, ahogy Midnight is, a fegyvert egész idı alatt Kellanre szegezve. – Igaz volt, ugye? – kérdezte Kellan. – Az álom, amit láttam, igaz volt.
Midnight nem válaszolt. Megkerülte az autót, le nem véve tekintetét Kellanrıl. Szeme kemény volt, és hideg, mint két fekete kıszilánk. – Vedd le az amulettet, és add ide, de lassan – mondta. –Most! Ne próbálj semmi butaságot tenni, Kellan! Ha csak jelét látom a mágiának, valóban lelılek. Én jobban örülnék, ha mellettem lennél, amíg végzek, de ez rajtad múlik. – Az amulett – szólt halkan Kellan. – Elvetted tıle… – Igen, és aztán tılem is elvették. Na most… add ide szépen, ha nem akarod, hogy tıled is ugyanúgy vegyem el. Midnight elırenyújtotta kesztyős kezét. Kellan lassan kioldotta a láncot, levette a nyakáról, és újra összekapcsolta. A jade amulettet Midnight tenyerébe ejtette, aki rögtön a markába zárta. Az arany láncszemek megcsillantak az ujjai között. – Jól van – szólt. – Most pedig indulj el a fák felé. Kellan riadt tekintetét látva Midnight fagyos mosollyal hozzátette: – Ne aggódj! Amíg rendesen viselkedsz, nem lesz semmi baj. Ha le akarnálak lıni, már rég megtehettem volna. – Szóval végig az amulettrıl volt szó – suttogta Kellan a döbbenettıl dermedten. – Hát persze. Ne vedd magadra, Kellan. Éppen csak kár lett volna elszalasztani ezt a lehetıséget. – Megbíztam benned. Midnight a fejét csóválta. – Ugyan, Kellan. Hát nem azt tanítottam meg neked elıször, hogy soha ne bízz meg senkiben?
A tünde nı fejének körvonala tisztán kirajzolódott a célkeresztben, amelyet a célzókészülék a férfi látómezejére vetített. Annyira ráközelített a célpontra, hogy még a vonásait is látta: a szenvtelen, magabiztos arckifejezést és az óvatos tekintetet, amelyet az elıtte haladó fiatalabb embernıre vetett. Bár a vadonban csak a telihold fénye világított, a fényerısítı elektronikának köszönhetıen a mesterlövész kibernetikusán erısített szeme elıtt nappali ragyogás árasztotta el az egész képet. – Innen le tudom szedni – artikulált halkan a férfi a torkába ültetett hangszedıkbe.
– Negatív – jött a válasz a koponyájába épített csontindukciós hangszórókon keresztül. – Meg kell várnunk a parancsot a központból. – Most nagyon jó a pozíció. – Majd lesz ilyen késıbb is. Amíg nem kapunk parancsot, addig nem indítunk akciót, maradunk a megfigyelésnél. Kövesd a mozgásukat, de maradj a háttérben, és ne játssz a fegyverrel! Megértetted? – Vettem – felelt csalódottan a lövész. Annyira jó volt a célpont! Kicsit még tartotta a célkeresztet; élvezte, hogy a célpont ki van szolgáltatva neki. Észre se venné, és már át is menne rajta a golyó – egy lövés, egy halál. Ez persze valamennyit ront is a mókán: a célpont soha nem tudja, mi készül. A férfi sóhajtva leeresztette az irányzárat, újra a vállára helyezte a puskát, és visszahúzódott a fák takarásába. A két nı nyilvánvalóan felfelé halad. Az egysége ezek szerint pontos információkat kapott. Nem volt könnyő behatolni a tünde területre, és elfoglalni a pozíciót, de most legalább úgy néz ki, megérte; csak már jönne a parancs a folytatásra. Akkor semmi perc alatt vége lenne. Azt sem tudnák, mi történt velük. Durr! A Cross Applied Technologies mesterlövésze visszahúzódott a fák árnyékába, hogy csatlakozzon a csapatához. Közben egy percre sem tévesztette szem elıl a két gyalogló alakot, és vigyázott, nehogy meglássák.
Jackie otthagyta az ırjeget, amely az elérni kívánt alrendszert ırizte. Elhatározta, hogy megfelelıbb választ készít elı a következı próbálkozásra. A második kísérlet egyébként is már csak erılködés volt, puszta improvizáció. Ezúttal jobban meg kell tervezni a reakcióját. Úgy határozott, kilép a Cross rendszerébıl, és a nyílt Mátrix viszonylagos biztonságát választja, még ha ez jelent is némi kockázatot. Egyszer már bejuttatták a leplezıprogramjai; ha semmi nem riasztja idıközben a rendszert, akkor másodjára is menni fog. Persze azt szívesen elkerülte volna, hogy ezt a feltételezést túl sokszor próbára kelljen tennie.
A virtuális térben ügyködve lassan összegyőjtötte az új program összetevıit a kéznél lévı szoftverbıl; felhasználta mindazt, amit Eve-rıl és a Cross rendszerérıl tudott. Gyorsan kellett dolgoznia; de ez mégsem volt ugyanaz, mint amikor a jég közvetlen közelrıl nézett le rá. Öt perc sem kellett, és elégedetten befejezte a munkát. Bízott benne, hogy ez most valóban bejön. Ezt csak egy módon lehet kideríteni. Jackie visszatért a Cross gépéhez. Köpenye valóban segített másodjára is átsiklani a kıangyal figyelı jelenléte elıtt; akadálytalanul haladt át a kör alakú csarnokon és fel a lépcsıkön a központi rendszer folyosójáig. Másodjára is felbukkant az ırzı jég a falfülke sötétjébıl, hogy próbára tegye. – A jelszót! – zengte mély, fagyos hangján. Jackie perszonája ezúttal egy tökéletesen piros és fényes almát varázsolt elı a zsebébıl, és büszkén nyújtotta át a köpenyesnek. Az kivette a gyümölcsöt a kezébıl. A dekás lélegzetvisszafojtva, ugrásra készen várakozott. Ha az álca ezúttal sem mőködik, akkor jó esély van rá, hogy a jég beindítja a riasztást, és neki harcolnia kell. Az ır az üres csuklya elé emelte az almát, mintha megszagolná. Aztán egy mozdulattal a csuklyájába hajította, és hangosan lenyelte. Egy feszült pillanatig semmi sem történt. – Jelszó elfogadva – szólt a jég, és visszalépett a sötét falfülkébe. Jackie nagyot sóhajtott, és végigsietett a folyosón, egy bizonyos fülkét keresve. Adminisztratív részlegek és sok semmitmondó név mellett haladt el, míg végre megtalálta azt, amit keresett, körülbelül félúton az alrendszerben. A fülkében nem volt senki, csak a csinosan elrendezett írószerszámok egy szögletes asztalon – pergamen, pennák és tinta –, néhány boríték meg papirosba burkolt, zsineggel összekötözött vagy színes viaszpecséttel lezárt csomagok. Mindez Jackie Cross–beli összekötıjének tároló csomópontját jelenítette meg, a rendszernek azt a zugát, ahol a Toshiro Akimura tevékenységére és tartózkodási helyére vonatkozó dokumentumokat elhelyezte. Jackie nem törıdött az asztalon heverı tárgyakkal: tudta, hogy nem ezek között van, amit keres. Eve biztosan nem elégedett meg a cég által biztosított adatvédelemmel. Az információit alighanem mélyebben rejtette el a csomóponton belül, nehogy egy belsı rivális elhappolja
elıle az eredményeket. Jackie perszonája becsusszant az asztal mögé, és végigtapogatta az alját a perem mentén. Ahogy remélte, a szögletes asztallap enyhén elmozdult, jelezve, hogy valami még van alatta. Jackie benézett az asztallap alá, és látta, hogy le van zárva. – Lássuk csak – mormolta. Elıvett egy ezüstkulcsot a zsebébıl, és becsúsztatta a zárba. Elfordította, mire az asztal felnyílt; a kulcs pedig elenyészett a semmibe, ahonnét jött. Az asztal mélyén fekete üresség ásított, mint korábban az ırzı jég csuklyája mögött. Jackie bámulta a látszólagos semmit, és a hozzáférés módján gondolkozott. Egyszerre a mélybıl egy sötétségbıl formált csáp tört elı, és körülfonta Jackie vékony perszonáját. Követte még egy, majd még egy, mintha egy árnyakból született óriáspolip lakott volna a tároló csomópont sötétjében. Jackie próbált megszabadulni, amit a kiberdekk szétkapcsolási parancsként értelmezett. De a jégprogram nem eresztette. Csapdába esett!
18 A döntött rotoros Federated-Boeing végigzúgott Tir Tairngire éjszakai egén. Sötétbe borult fák csúcsa suhant el alattuk, kelet felé hegyek tőntek fel a hold fényében. Fekete, rongyos szélő felhık gyülekeztek a telihold elıtt. A HFR zavartalanul siklott az égen, a legalacsonyabb fokozatra kapcsolt jelzıfényekkel; a vaksötétben csak a mőszerek és a közvetlenül a rendszerbe kötött pilóta irányította. Orion az utastérben ült Lothannal, G-Dogg-gal és Toshiro Akimurával együtt, és nézte az alattuk elnyúló tájat. Lothan a Hajnalcsillag fájlt tanulmányozta az adattáblán, és idırıl idıre hümmentett egyet, ha különösen érdekes részhez ért. G-Dogg a fegyvereit leltározta, Akimura pedig szótlanul bámult kifelé az ablakon. – Ha tudta, hogy Midnight Kellan életére tör, akkor miért nem figyelmeztette? – tört ki végül Orionból. Akimura szomorúan ingatta a fejét. – Én megpróbáltam – szólt. – Elıször megkíséreltem a szokásos módon felvenni vele a kapcsolatot. Midnight ekkor azonnal megszervezett egy vadászatot a Nightingale-en, és elhitette Kellannel, hogy én voltam a megbízó. Aztán lefizette a Hullajárókat, hogy csapjanak egy kis balhét, és mondják azt, hogy nekem dolgoznak. Abban biztos volt, hogy Kellan barátai elintézik a bandát. Így elérte, hogy Kellan ne higgyen nekem, amikor végül sikerült felvennem vele a kapcsolatot… – De mi értelme volt ennyit várni? Miért nem kereste meg már hamarabb Kellant? – Megkerestem – mondta Akimura. Orion elgondolkodva fürkészte a férfi arcát. – Maga küldte el neki az anyja felszerelését. – Persze. Egy ideje már semmit sem hallottam Mustang felıl. Tudtam, hogy valami történt vele, és feltételeztem, hogy Midnight keze van a dologban. Azt is tudtam, hogy én leszek a következı, így aztán az összeköttetéseim segítségével olyan munkát szereztem, ahol a
támogatónak egy volt céges emberre volt szüksége – és ezzel a támogatóval még Midnight sem mert volna ujjat húzni. – Az óriássárkány – mormolta Orion. – Dunkelzahn. Akimura mosolygott. – Igen. Én lettem az egyik legbizalmasabb közvetítıje; ebben az idıben tekintélyes hírnévre és kapcsolatokra tettem szert. De aztán az események túlléptek rajtam. A munkaadómat megölték, és bár az örökségének köszönhetıen viszonylagos biztonságban érezhettem magam, azt hiszem, Midnight ekkor látta úgy, hogy elérkezett az alkalom. – Miért nem maga lépett elıször? – szólt közbe G-Dogg, mire Akimura vállat vont. – Volt néhány próbálkozásom, de Midnight nem könnyő célpont, és ıszintén szólva voltak súlyosabb gondjaim is. Dunkelzahn közvetítıi hálózata szétesett. Sokan az árnyak között nagyon nem örültek, amikor megtudták, hogy valahányszor felbéreltem ıket, egy sárkánynak dolgoztak. Évekig semmit sem hallottam Midnightról – még azt sem tudtam, hogy ezen a néven dolgozik. Már nem használta az Aerwin nevet, és én elvesztettem a nyomát – ahogy egyébként a tir-i hatóságok is, gondolom. Már eszembe sem jutott, hogy résen legyek, és amikor végül rájöttem, hogy még mindig a nyomomban van, már majdnem késı volt. Csak a szerencsének köszönhetı, hogy elsı kísérletei az amulett megszerzésére sikertelenül végzıdtek. – Amikor rájöttem, hogy az amulett kell neki, mindent megtettem, hogy ne tehesse rá a kezét. Nem tudhattam, mivel járna az amulett elpusztítása, ezért inkább az elrejtésén gondolkodtam – olyan helyet kerestem, ahonnan alkalomadtán visszavehetem. Így hát elindultam Seattle-be, hogy leszámoljak Midnighttal, de elıtte elküldtem az amulettet Kellannek egy üzenettel és az anyja néhány holmijával együtt, amelyeket még mindig ıriztem. Gondoltam, egy idıre biztonságban lesznek Kansas Cityben. Arra nem számítottam, hogy Kellan Seattle-be jön, hogy az igazság után kutasson – bár számíthattam volna rá, hiszen az anyja lánya. – Ha tudta, hogy Kellan Seattle-be ment, miért nem próbálta rögtön megkeresni? Akimura szótlanul, de beszédes tekintettel nézett Orionra.
– Ó… a klinika. Az adatok, amiket Kellan látott… – Megtaláltam Midnightot – szólt a közvetítı. – Jobban mondva ı talált meg engem. Majdnem végzetes hibát követtem el, amikor másodjára is alábecsültem ıt. Ez kis híján az életembe került. Midnight halottnak hitt, és otthagyott – a francba, igazából az is voltam! – de volt vészforgatókönyvem. A DocWagon rám talált – a beültetést még Dunkelzahn fizette –, és elszállított egy megbízható kiberklinikára. A kezelésemet elıre kifizette egy szigorúan titkos letéti alap, amely éppen az ilyen vészhelyzetek esetére jött létre. – Gyakorlatilag újra összeraktak – folytatta Akimura. Közben elgondolkozva mozgatta a kezét az arca elıtt, mintha elıször látná. – Szövethelyettesítés, kibernetikus rekonstrukció, tartalék szervek, kiónozott testrészek, génterápia – igazi nagyüzem. A lábadozás, a sebészi munka, a terápia hónapokig tartott, és a világgal el kellett hitetni, hogy meghaltam, máskülönben Midnight hamar pontot tehetett volna a munka végére. Amikor Midnight rájött, hogy életben vagyok, haladéktalanul el kellett hagynom a klinikát. Azt hiszem, ekkor vágott bele a terve kivitelezésébe – és a terv középpontjában Kellan állt. – Kellan bizalmát ekkorra már teljesen elnyerte, és azon ügyködött, hogy bennem viszont egyáltalán ne bízzon meg, hogy így biztosan… Lothan egyszerre felkapta busa fejét, mintha meghallott volna valamit, amit a többiek nem érzékelhettek. Felemelt kézzel csendet intett, másik kezével félretolta az adattáblát, és megmarkolta CandorBrie botját. – Van egy kis gond – intett fejével a HFR orra felé. Mind a négyen kinéztek a pilótafülke ablakán. Az égen sötét felhık gyülekeztek. Villám kékeslila fénye hasította át a felhıket, egy pillanatra megvilágítva az éjszakai eget; majd hosszan visszhangzott a mennydörgés robaja. A pilótanı kiszólt a fülkébıl. – Mindenki be van kötve? Ez rázós menet lesz! – Ez nem természetes vihar – mondta Lothan. – Mágiát érzek a levegıben. – Nem tudsz valamit tenni? – kérdezte Akimura, miután ellenırizte, hogy bekötötte-e a biztonsági övet.
– Lássuk csak – felelte a troll. Kezeit a két térde közé állított botra kulcsolta, és lehunyta a szemét. Candor-Brie botja végébe illesztett kristály halványan sugárzott a fülke homályában. Ekkor a gépet elkapta az elsı szélroham. A HFR oldalra dılt, a motorok üvöltve dolgoztak a viharos szélben. A légörvény megrázta a kabint, az utasokat csak a megfeszülı hevederek tartották a helyükön. A szél dühödten bömbölt, akár egy vadállat, amely meg akarja kaparintani a gépet. Újabb villám fénye szelte át az eget. – Nem fogunk tudni tovább repülni! A rossebbe, bár Max vezetné a járgányt! – mérgelıdött G-Dogg. A turbóventilátoros motorok szinte már szőköltek, ahogy a HFR újra megdılt. Lothan kinyitotta a szemét; a kristály fénye lassan kihunyt. – Még sosem kerültem szembe hasonló energiával – jelentette ki. – Az idıjárást valamilyen erı mozgatja, de még az én tudományom sem képes szembeszállni vele – legalábbis innen nem. – Keresek egy alkalmas helyet a leszállásra, mielıtt lezuhanunk – kiabálta a pilóta. – Kapaszkodjanak! Újabb fény villant, ezúttal veszedelmes közelségben. Érezni lehetett az ózon csípıs szagát, ugyanekkor mennydörgés billentette meg a fülkét; az egész berendezés rázkódott a szélben. A pilóta minden erejével igyekezett kézben tartani az irányítást. A HFR leszállási manıverét az akarata erejével irányította, de most a puszta izmaira is szüksége volt, miközben a viharral birkózott. Éles szögben ereszkedtek alá, de amikor már vészesen közeledtek a földhöz, sikerült végre egyensúlyba hozni a gépet. A hegyek lábánál elterülı tisztáson éppen hogy elfért a HFR, de a pilóta végül olyan ügyesen landolt, hogy alig néhány gallyat mozdítottak el. Rázós huppanással értek földet, de ilyen körülmények között ennél kényelmesebb leszállást el se lehetett képzelni. Mindenki egyszerre sóhajtott fel a megkönnyebbüléstıl. – Na és most? – kérdezte G-Dogg. – Itt maradunk – felelte a pilóta –, amíg ellenırzöm, nem károsodotte a gép, és amíg az idıjárás nem csillapodik. Megpróbálhatok rádión segítséget kérni a központtól, de…
– Akkor gyalogolni fogunk – szólt Orion. Ránézett Akimurára, aki bólintott, és kicsatolta a biztonsági övet. Lothan és G-Dogg is követték a példát. – Várjon meg itt! – mondta Akimura a pilótanınek, aki egy vállrándítással válaszolt. – Nem mintha bárhová is el tudnék menni – felelte. – És addig ne használja a rádiót, amíg nem adunk jelzést, hátha valaki hallgatózik.
Jackie dühösen káromkodott, miközben perszonáját egyre erısebben fonta körül a csapdajég. A jéghideg csápok szorításában levegıt is alig kapott. Hiába tudta, hogy mindez csupán érzékcsalódás, az érzés nagyon is valódi volt. Akkor a lopakodást talán hagyjuk is. Átállította a dekket lopakodásról kiberharc üzemmódba. Az ezüstös köpeny semmivé lett, perszonája helyette matt fekete mintázatú csillogó krómpáncélt viselt. Kiszabadította egyik kezét, melyben most karcsú ezüst kard ragyogott. Egy suhintással kettévágta az egyik fekete csápot. Szikrák pattogtak a szabadon maradt áramkörökbıl; a levágott csápdarab pixelzáporban omlott semmivé. Miközben Jackie igyekezett kiszabadulni, újabb karok fonódtak köré. Újra lecsapott, de ekkor bosszankodva látta, hogy az elıször kettévágott csáp elkezd visszanıni. Önjavítás, gondolta, remek. Nem balettozhatott itt tovább a jégprogrammal. Ha nem végez vele gyorsan, az önjavító eljárások segítségével addig folytatja a birkózást, amíg vagy a rendszer csoportosít át ide több erıforrást, vagy ı fárad el annyira, hogy valami hibát követ el. Gyorsan és határozottan kell cselekedni. Ujjai villámgyorsan cikáztak a billentyőzeten, az agya olyan gyorsan pörgött, hogy maga se tudta volna követni. Jackie a processzorkapacitást védekezésrıl támadásra állította. Sokat kockáztatott, de védekezı stratégiához most nem volt idı. Beállította a támadó programokat; számításba vette mindazt, amit a kiszolgáló rendszerrıl és az adott jégtípusról tudott. Ha eltalálná a kód megfelelı szakaszát…
A krómpáncél átalakult egyszerő mellvértté és páncélkesztyővé a perszona ezüstös fehér ruhája fölött. A csillogó kard kitartóan aprította a fokozatosan visszahúzódó csápokat. Még néhány lehullott, és Jackie perszonája kiszabadult. Most kihasználhatta volna az alkalmat, hogy kilépjen a rendszerbıl, mielıtt a jég újra foglyul ejtené; de ha most elmegy, akkor esélye sincs még egyszer ilyen szintő hozzáférésig eljutni: már nincs sok ideje, ha teljesíteni akarja, amiért jött. A rendszer már elindította a riasztást, szorít az idı – most vagy soha! Most a kard alakult át: Jackie a kezében már egy kapcsolási sémákkal borított visszacsapó íjat tartott. Felhúzta az ideget, mire csillogó nyílvesszı jelent meg az íjon. Jackie, miközben perszonája gondosan célzott, beállította a programot, röptében beigazította a paramétereket, hogy összhangban legyenek a célponttal. A fekete polipkarok tekeregve visszahúzódtak, majd a lövés pillanatában egyszerre vetették magukat Jackie-re. A lövés egyenesen a közepükbe talált, és eltőnt a fekete őrben, ahonnan a jég is elıbújt. A csápok sötét hullámként csaptak le Jackie-re, aki elejtette az íjat, ahogy körbefonta a tekergı, szorongató massza. A dekásnak fekete pöttyök ugráltak a szeme elıtt, miközben levegı után kapkodott, és igyekezett ellenállni a sürgetı késztetésnek, hogy azonnal kilépjen a rendszerbıl. Most nem menekülhet, nem használhatja fel minden védelmi tartalékát, különben minden erıfeszítés hiábavaló volt. Ki kell bírnia, csak még egy kicsit! Gyerünk, gondolta; már alig látott. Mi lesz már? Egyszerre roppanás hallatszott, mint amikor elpattan az üveg. A mélybıl ezüstfehér, kapcsolási sémákból szıtt lepel emelkedett ki a csápok mellett, és a csúcsukig tökéletesen befedte ıket, mire azok mozdulatlanná dermedtek. Jackie a dekk processzorának teljes kapacitását felhasználta, hogy ily módon megbénítsa a csápokat. Ekkor a karok megrázkódtak, és csillámló szilánkokként hullottak alá, amelyek elıbb véletlenszerő pixelekké olvadtak, majd semmivé váltak. Sikerült: a JG önjavító eljárását önmaga ellen tudta fordítani oly módon, hogy hibát generált, amely, mint egy elektromos rák, belülrıl tette mőködésképtelenné a programot. A vaksötétség helyén, ahol az elıbb a jég volt, Jackie most egy lefelé vezetı lépcsısort látott, a
virtuális asztal immár belülrıl megvilágított belsejét. Perszonája óvatosan ereszkedett alá, hogy végre meglássa, mi rejlik a mélyben.
A HFR leszállása nem maradt észrevétlen. Ahogy a repülı eltőnt a fák között, nem messze onnan egy férfi leeresztette kis elektronikus látcsövét. – Lezuhant? – kérdezte a mellette álló sötét ruhás alak. – Nem hiszem. Nem látok füstöt, úgyhogy szerintem sikerült letenniük a gépet. – Kik ezek? A kérdezett a fejét rázta. – Nem tudom, de kezd már kissé zsúfolt lenni a hely. – Beállította torkában a bır alatti mikrofont a egy torzított frekvenciára. – Gábriel, mindenkinek – szólt bele. – Érkezett még néhány látogatónk. A pozíciómtól néhány kilométer távolságra leszállt egy döntött rotoros gép a Telestrian Industries jelzésével. Legyetek résen, és ha van valami, jelentsétek; de semmiképp, ismétlem, semmiképp ne lépjetek akcióba, hacsak nem feltétlenül szükséges. Várunk, amíg meg nem kapjuk a parancsot, emberek. Gábriel megvárta a visszajelzést a csapatához tartozóktól, aztán újra jelt adott. – Hol tartanak a vendégeink? Már jött is a válasz a bır alatti indukciós hangszórókon. – A hegyek felé mennek. Szemmel tartom ıket. Gábriel bólintott. – Jó esély van rá, hogy az újak is arra indulnak. Hamarosan csatlakozunk hozzátok. Figyeljétek ıket, és folyamatosan tájékoztassatok az útvonalukról, de maradjatok észrevétlenek. Lezárta a csatornát, és hátraszólt a mögötte álló csapattársának. – Induljunk! Gábriel még visszanézett arra a helyre, ahol a HFR landolt. Nem ez volt az elsı olyan munkája a Cross Applied Technologies megbízásából, ahol nem állt minden információ a rendelkezésére, de most kellemetlen elıérzete támadt. Ezt a mostani küldetést egyre kevésbé lehetett rutinmunkának nevezni, márpedig Gábriel nem kedvelte a váratlan
bonyodalmakat. Eltette a látcsövet, felkapta felszerelését, és elindult a találkozási pontra. Nagyon bízott benne, hogy a központ nemsokára kiadja a parancsot. Minél elıbb végeznek, annál jobb.
19 – Ha meg akarsz ölni, miért nem intézed el most mindjárt? –kérdezte Kellan. – Kellan – felelt Midnight, gúnyosan aggodalmas arcot vágva –, már megmondtam neked: ha meg akarnálak ölni, már megtettem volna. Azaz élve kellek neked valamihez, de mihez? Még mindig nem értette, mire kell Midnightnak az amulettje, és hogy egyáltalán mit keresnek itt a semmi közepén. Kellan legszívesebben felpofozta volna magát. Hogy bízhatott meg ilyen vakon Midnightban? A francba is, hogyan bízhatott meg még mindig akárkiben is ebben a szakmában? Hiszen Lothan megtanította neki, méghozzá elég plasztikusan, hogy árnyvadászban nem szabad bízni, még akkor sem, ha nagyon közel áll az emberhez. Kivéve talán Oriont. Ahogy Kellan visszagondolt rá, és eszébe jutott, milyen körülmények között dobták oda az ismeretlen végzetnek, jeges düh tört fel benne. – Te dobtál fel minket, igaz? – támadt Midnightnak. Megállt, hogy szembeforduljon vele. – Te küldted a rejtekhelyünkre a Telestrian embereit, hogy végezzenek Orionnal, ugye? Te rendezted meg az egészet! – Menj tovább – vetette oda Midnight, és a rend kedvéért a pisztolyával is intett egyet. – Vagy mi lesz? Lelısz? Azt nem hinném. Kellek neked valamire. – Annyira azért nem, hogy ne lıjelek le egy pillanat alatt, ha több problémát jelentesz, mint amennyit érsz, Kellan – szögezte le hővösen Midnight. – Ne értékeld túl magad. Kész vagyok itt hagyni téged, és egyedül folytatni. Ajánlom, hogy fejezd be a butáskodást, és indulj! Kellan a tünde szemébe nézett, és ezúttal száz százalékig biztos volt benne, hogy igazat mond. Lassan megfordult, és tovább baktatott fölfelé a lejtın.
– Te rendezted meg az egészet, ugye? – kérdezte újra. – Gondolom, nem véletlen, hogy itt kötöttünk ki – intett egy széles mozdulattal a sötét erdı és a hegyoldal felé. – Talán csak kihasználtam az alkalmat – szerénykedett Midnight. – Nem – rázta a fejét Kellan. – Nem errıl van szó. Ezzel a hellyel van valami, ezzel a Tir Tairngire-ral. Egyáltalán igazi volt a vadászat a Telestriannál? – Bizonyos értelemben – felelte Midnight. – Timothy Telestrian azt hiszi, az volt. Meggyıztem, hogy olyan információkat tudok szerezni, amelyekkel zsarolhatja, vagy kínos helyzetbe hozhatja az apját, és ez annyira fellelkesítette, hogy kész volt megtenni bizonyos intézkedéseket különösebb kérdezısködés nélkül. – Na de amit megszereztünk, az nemigen hozhat senkit kínos helyzetbe. – Az igaz, hogy Timothy nem ilyesmire számított, de én azért azt hiszem, hogy ez a fájl igenis kellemetlenül érintheti idısb Telestriant, ha a megfelelı kezekbe kerül. – Csak éppen eszedben sem volt átadni neki. Megbeszélted vele egyáltalán a találkozót a chip átadására? Midnight hallgatása többet mondott minden szónál. – Azért akartad, hogy eltőnjünk onnan, mert eladtad Oriont Telestriannak, és tudtad, hogy az emberei már úton vannak. – Elıször nem különösebben örültem neki, hogy ı is jön –mondta Midnight. – De végül jól jött, hogy vethetünk egy koncot a kutyák elé. – Te… – pördült Kellan Midnight felé. Nem tudta volna megmondani, mi állította meg: a lövés hangja, vagy az azt követı gyors rúgás. Utóbbi gyomron találta Kellant, aki a köves földre bukott. Miközben köhögve kapkodott levegı után, hallotta a fegyver kakasának csattanását. Reflexszerően megtapogatta magát, vért és sebesülést keresve. – Ne félj – biggyesztette az ajkát Midnight –, figyelmeztetı lövés volt. De ez volt az egyetlen, Kellan. Én nem vagyok holmi nyafogós kislány, aki vadászosdit játszik. Ha azt teszed, amit mondok, talán megúszod a dolgot. Ha nem… – Vállat vont, továbbra is Kellanre szegezve a fegyvert. – Most kelj fel, és indulj! Kellan feltápászkodott, és folytatták útjukat felfelé a hegyen.
– Milyen messze vagyunk a barlangtól? – kérdezte Orion, ahogy gyalogoltak felfelé a hegyoldalon. – Nem túl messze. Nemsoká ott kell lennünk – tanulmányozta Akimura a kézi GPS-t. – Már persze ha kitart az idı – tette hozzá az égen tornyosuló sötét felhıkre pillantva. – Szerintem ezzel nem lesz gond – zihálta Lothan. – Azt hiszem, már teljesítette a feladatát. Más kérdés, hogy én kitartok-e. – Az öreg troll erıs volt ugyan, de nem hegymászásra termett. Botjára támaszkodva kapaszkodott a többiek után. Orion járt az élen, de így is vissza kellett fognia magát, hogy ne rohanjon elıre. Akimura az egyetlen, aki tudja, merre mennek, ráadásul ki tudja, milyen meglepetések várnak rájuk az úton. – Nem tudja, mit tervez Midnight? – kérdezte Lothan Akimurát, de ı csak vállat vont. – Az biztos, hogy köze van a szellemhez, amelyet Marc a barlangban kötött meg. Ebben ön a szakértı, de én úgy vélem, hogy Marc jegyzetei segítségével és az amulettel, amelyet a rítushoz használt, Midnight képes lehet valamilyen eredményre jutni, még ha nincs is birtokában a Tudás. – Lehetséges – mormolta Lothan. – Ez nagyon sok mindentıl függ. Tudtam, hogy van valami azzal az átkozott amulettel! Soha nem láttam még hozzá fogható fókuszt. Mert nem is fókusz volt valójában, egyszerően áthatotta a szellemi energia – méghozzá nem hétköznapi mennyiség. A rítushoz hasonlót sem láttam még. Meglehetısen vakmerı elgondolás. Minden bizonnyal az asztrális és fizikai síkok közötti összeköttetés szükséges az elvégzéséhez, amelyrıl Dr. Thierault értekezik. Megfelelı körülmények között elképzelhetı, hogy Midnight képes legyen ezeket az összetevıket felhasználni valamilyen célra. Hacsak persze nincsenek magának is mágikus képességei, amelyeket mindvégig sikeresen elrejtett elılem. – Azt nem hinném – szólt Akimura keserő mosollyal. – Midnightnak megvannak a maga kis titkai, de nem hiszem, hogy a varázslás közéjük tartozna. – Ami azt is jelenti, hogy eddig valószínőleg nem bántotta Kellant.
Orion szíve nagyot dobbant a gondolatmenet hallatán, és hátrapillantott Lothanra. – Frankón? – kérdezte G-Dogg is. Lothan komolyan bólintott. – Midnightról sok mindent elmondhatunk, de az biztos, hogy nem buta. Ha bármi olyan terve van, amihez varázsló is kell, akkor maga mellett tartja Kellant, és megpróbálja meggyızni ıt, hogy segítsen neki – így vagy úgy. – És ha nem sikerül? – kérdezte Orion. Lothan tekintetébıl kiolvasta a választ. Megfordult, és tovább gyalogolt felfelé. – Mit csinálunk, ha utolérjük ıket? – kérdezte most G-Dogg. – Meggyızzük Midnightot, hogy engedje el Kellant – felelte Lothan. – Erıvel, ha szükséges – egészítette ki Akimura. G-Dogg elvigyorodott. – Tılem mehet. Orion az elıttük elnyúló lejtıt kémlelte. A fák itt még mindig olyan sőrőn sorakoztak, hogy nem lehetett túl messzire ellátni, bár a sötét neki nemigen okozott gondot. A tünde szemek nagy távolságot belátnak, még ha csak a hold és a csillagok világítanak is. Orion megállt, aztán lassabban ment tovább, hogy a többiek utolérhessék. Amikor Akimura mögéje ért, a tünde lehalkította a hangját, hogy más ne hallhassa, amit mondani akar. – Azt hiszem, valaki figyel minket fentrıl, két óra körüli irányból – szólt ügyelve rá, hogy ne nézzen arrafelé. Akimura elıbb rápillantott a navigációs készülékre, mintha csak az irányt keresné, aztán elırenézett, abba az irányba is vetve egy pillantást, amelyet Orion megjelölt. – Biztos benne? – kérdezte halkan. Orion bólintott. – Amennyire csak lehet. Akimura megálljt intett, és úgy tett, mintha mutatni akarna valamit a GPS-en a társainak. Halkan beszélni kezdett. – Orion azt mondja, látott arról valakit a fák közül figyelni minket. Azt hiszem, észak–északnyugati irányba kellene továbbhaladnunk, hogy elveszítsen minket szem elıl; és valahogy körülkerülünk. – És mi lesz Kellannel? – szólt Orion. – Nem pazarolhatjuk az idıt bújócskázásra.
– Azzal semmit sem segítünk neki, ha kelepcébe sétálunk – jegyezte meg Lothan. – Talán tehetek is majd valamit, ha már nem látnak minket. – Jól van. – Akimura megmutatta az új haladási irányt. Remélhetıleg bárki is figyelte ıket, arra gondolt, hogy csak igazítanak az útirányon a térkép vagy a navigációs készülék útmutatása szerint. Orion alig állta meg, hogy ne vessen egy pillantást a leselkedı felé. Amikor már megtettek egy bizonyos távolságot, visszanézett, és lassan végigpásztázta a terepet. Néhány perccel késıbb halkan a többiekhez fordult. – Nem látok senkit – szólt –, és már nem látni ide onnan, ahol megláttam az emberünket. – Még kerüljünk egy kicsit messzebb a biztonság kedvéért –mondta erre Lothan. Pár perc múlva megálltak egy hatalmas fa törzsénél, és a mágus a botjára támaszkodott. – Na mármost – kezdte –, nézzük, kivel van dolgunk. Egyik kezét felfelé fordított tenyérrel felemelte, becsukta a szemét, és alig hallható varázsszavakat mormolt. Orion látta, ahogy halványan feldereng a kristály Candor-Brie botján, és hamarosan Lothan markában is hasonló fény csillant. Lassan halványan gomolygó golyóbis formálódott a fénybıl, és átragyogott a sötétségen. Lothan kinyitotta a szemét. – Most meglátjuk, ami látható. – Nem fogja észrevenni az a valaki? – kérdezte Orion, de Lothan nemet intett. – Attól ne félj. Finoman elfújta a csillogó fényt a tenyerérıl, mire az a fák közé suhant. Lassan eltőnt szem elıl. – Világi szem nem láthat meg, világi fül nem hallhat meg – fejezte be Lothan. Orion nézte a fénygolyót, ahogy lassan elenyészik a sötétben. – És most? – Várunk – mondta Lothan. – Tovább kéne mennünk – szólt Orion, de Akimura megrázta a fejét.
– Addig nem, amíg meg nem tudunk valamit. Ki tudja, mibe sétálnánk bele. – Meddig fog ez tartani? – kérdezte G-Dogg. – Nem sokáig – szólt hátra Lothan. – A figyelıszellem gyorsan végez, aztán visszajön jelentést tenni. – Addig is állíthatnánk ırséget – javasolta Akimura. – Ragyogó ötlet – szólalt meg egy hang. – De kissé elkésett. Mindenki a fegyveréhez kapott, de meg is dermedt abban a pillanatban, ahogy sötét ruhás alakok bukkantak fel mindenfelıl, a vadászokra szegezett fegyverrel. A sötétségben megcsillantak a célzófény halvány vörös pontjai. Orion lassan és jól láthatóan felemelte kezét a fegyver markolatáról, és a többiek is követték a példáját. – Lassan túl sokan győlünk itt össze – szólt az elıbbi hang. –Úgy döntöttem, most már teszek valamit ez ügyben. Helyezze el a botot a földön, és lépjen távolabb, ha megkérhetem – tette hozzá Lothannak címezve. A troll mágus bosszús tekintettel követte az utasítást. Letette a botját, és egyet odébb lépett, miközben felegyenesedett. A következı pillanatban a csillogó fénygolyó feltőnt a fák között, egyenesen Lothanhoz suhant, és izgatottan ficánkolt a troll feje mellett. – Szerinted megtalálta ıket? – érdeklıdött fanyarul G-Dogg, mire Lothan még az elıbbinél is bosszúsabb arcot vágott. Egy intéssel elküldte a szellemet, mire a fény egy alig hallható pukkanás kíséretében elenyészett. – Kik maguk? – kérdezte Orion. Akimura, aki a tünde harcos mellett állt, elgondolkodva nézte a sötét ruhás alakot, aki láthatóan a csapat vezetıje volt. A hangja ismerısen csengett, és eltelt egy kis idı, mire Akimura megbizonyosodott felıle, hogy a másik nem ismerte fel ıt. Végül is azóta valamicskét megváltoztam. Figyelembe véve a rekonstrukciós mőtéteket és az arcmódosításokat, amelyeken átment, úgy vélte, ha nem szólal meg, nem is fog ráismerni. Életbevágóan fontos, hogy Gábriel ne jöjjön rá, kicsoda. Itt és most könnyen végzetessé válhat, ha egy volt Seraphimos munkatársa felismeri.
– Jobban teszik, ha nem kérdezısködnek túl sokat – felelte Gábriel, és a nagyobb nyomaték kedvéért a fegyverére bökött. De Orion eleresztette a füle mellett a jó tanácsot. – Midnighttal dolgoznak? – kérdezte. – Nem gondolnám – felelt töprengve Lothan, miközben végignézett a társaságon. – Ez egy céges árnyalakulat. Akimura arca mozdulatlan maradt, de fejében egymást kergették a gondolatok. Hogy derítette ki a Cross, hogy mi készül ma éjjel Tir Tairngire-ban? Sortőzként peregtek le az agyában a legkülönfélébb elméletek, és közben azon is gondolkozott, vajon most mi a teendı. – Mit akarnak tenni velünk? – kérdezett újra Orion. A tünde majd szétrobbant a visszafojtott energiától. Akimura már annak az esélyeit latolgatta, hogy Orion megmozdul. Márpedig ha ez bekövetkezik, abban a pillanatban az egész csapat halott. – Ezt nem én döntöm el – felelte Gábriel. – De ha készek az együttmőködésre, akkor lehet, hogy életben maradnak. Ha nem… – Megvonta a vállát, a fegyvert szilárdan a célponton tartva. – Nyilván nem véletlen, hogy egy céges alakulat itt van ma éjjel Tir Tairngire-ban – jegyezte meg Lothan. – Megvannak a forrásaink és az indokaink – mondta Gábriel. –De ugyanezt én is elmondhatnám magukról. Tényleg, árulják már el, hogy mit keresnek itt! Az árnyvadászok némán egymásra pillantottak. – Emlékeznek arra, amit az együttmőködésrıl mondtam? – tette hozzá Gábriel, és jelentıségteljesen a csapattársai felé intett a fejével.
Montrealban, a québeci független nemzet területén a sötét öltönyös asszisztens hunyorogva állt a turbóventilátorok kavarta légáramban, miközben a HFR leereszkedett a Cross Applied Technologies székházának tetején kialakított leszállóhelyre. A gépre festett embléma, az arannyal körülvett kereszt megcsillanva tükrözte vissza a nagyobb logó fényét, amely a város fölött ragyogott az épület oldalán. Lassan leálltak a ventilátorok, és a szél elült. A férfi odaszaladt a géphez, amelyen ebben a pillanatban felnyílt az oldalajtó, és kiszállt egy nı, aki az üzleti világ legújabb divatja szerinti konzervatív öltözéket viselte.
– Ms. Henshaw! – kiáltott a férfi. – Carter LaValle vagyok, Monsieur Cross asszisztense. Üdvözlöm Québecben! – Az asszisztens enyhe akcentussal beszélte az angolt. – Köszönöm – biccentett a nı. – A megbeszélés már elı van készítve – folytatta LaValle. – Jöjjön, odavezetem a tárgyalóterembe. Eve követte az asszisztenst. Beléptek az épületbe, és elsétáltak a vezetıségi liftekhez. A lift viszi ıket a tárgyalóba, ahol majd megtartja a beszámolóját. Eve alaposan kiélvezte a helyzetet: a cég székházának legfelsı igazgatási szintjein fog áthaladni, a CEO egyik személyi asszisztensének kalauzolásával. Ha minden jól megy, nemsokára minden napja hasonlóan fog telni. Azt még nem döntötte el, hogy Északnyugat-Amerika titkos alakulatainak felügyeletét kérje vagy inkább a mozgalmasabb keleti részekre koncentráljon, ahol a Cross elsıdleges riválisa, az Ares Macrotechnology székel. Seattle-ben is van fantázia, de az UCAS-enklávén túl a Cross befolyása már egyre csökken. A lift némán siklott a megadott emeletig. Az ajtó halk pneumatikus szisszenés és egy csilingelı dallam kíséretében nyílt ki. LaValle végigvezette Eve-et a folyosó szınyegén egy kisebb tárgyalóhelyiségig, és kinyitotta elıtte az ajtót. A szoba nagyobb volt, mint egy átlagos seattle-i lakás. A szemközti falat mintha mennyezetig érı ablakok foglalták volna el, amelyeken át Montreal városára nyílt kilátás; de Eve tudta, hogy a falat valójában holografikus kristálymátrixok borítják, amelyek a szigorúan megerısített külsı falon túli világot varázsolják a helyiségbe. Valódi ablakok elhelyezése – még ha golyóálló üvegbıl volnának is – túl nagy kockázatot jelentett volna az épületnek ezen a részén. A meleg fényő tölgy tárgyalóasztalt puha bırrel borított kényelmes székek vették körül. Egy tálalón frissítıket helyeztek el, a másik oldalt pedig egy széles, síkképernyıs kijelzı foglalta el. Mellette famintázatú fülkék rejtették a magas szintő elektronikát: a hangvezérelt kommunikációs és multimédia–felszerelést; természetesen minden rá volt kapcsolva a cég számítógépes hálózatára és az épület belsı rendszereire is.
– Kérem, helyezze magát kényelembe, és nyugodtan készítsen elı minden anyagot, amire szüksége lesz – szólt LaValle, miközben a szobába léptek. – Monsieur Cross hamarosan megérkezik. Ha bármire szüksége lenne, csak szóljon nekem. Eve megköszönte az asszisztens segítségét, aki ezután kivonult, és becsukta maga mögött az ajtót. A nı egy pillanatra belesüppedt az egyik székbe. Jó érzés volt ez a kényelem a Se–attle és Montreal közötti hosszú repülıút után. Eve fáradt volt ugyan, de jólesı izgalommal készült a beszámolóra. Utazótáskáját ledobta az asztal alá, majd elıvette és felnyitotta a zsebirodáját. Egy szempillantás alatt elérte biztonsági csomópontját a cég központi rendszerében, hogy elıkeresse a találkozóra elıkészített fájlokat. A rendszer másodjára is jelszót kért, mire Eve még egyszer beütötte – biztosan elgépelte az elsı alkalommal a nagy sietségben. Ezúttal a gép elfogadta a jelszót, és Eve belépett. Kikereste a fájlokat, és megnyitotta a programot, amelynek segítségével rákapcsolódhat a tárgyaló kijelzıjére. Amíg Mr. Crossra várt, átfutotta a jegyzeteit. Néhány perc múlva nyílt az ajtó. Eve hátratolta a székét, és felállt. Egy nı lépett a szobába napszemüvegben és sötét kosztümben. Rövid szıke haját hátrasimítva viselte, ettıl úgy nézett ki, mint egy mőanyag bábu. Gyors, gyakorlott pillantással felmérte a helyiséget, azután oldalt lépett, és a nyomában bejött LaValle és még két férfi. Az egyiküket Eve nem ismerte, de a másikról azonnal tudta, kicsoda. Lucien Cross, a Cross Applied Technologies alapítója és vezérigazgatója úgy nézett ki, ahogy ez elvárható volt az ı pozíciójában: komolyan és elıkelıen. Viszont életkorát tekintve úgy festett, mint aki valahol harmincöt és ötven között jár – köszönhetıen a modern orvostudomány és mágia csodáinak. Magas homlokát elegánsan hátrafésült sötét haj keretezte. A halántékán és a szakállában feltőnı néhány ısz szál is kétségkívül tudatos döntés eredménye volt. Egész megjelenése azt tükrözte, hogy olyan emberrıl van szó, aki mindent az irányítása alatt tart, beleértve a külsejét is. Cross kézzel szabott öltönyt, ropogós fehér inget és selyem nyakkendıt hordott. Ékszerül csupán a jobb kezén viselt nehéz győrő és a jobb füle mögött diszkréten megbúvó csillogó króm adatjack szolgált.
– Üdvözlöm, Ms. Henshaw – szólt mély hangon, akcentus nélkül. – Bizonyára megérti, hogy a megbeszélést rövidre kell szabnunk. – Természetesen, uram – felelte Eve tiszteletteljesen. Közben Cross testıre becsukta az ajtót, és megállt mellette. – Minden bizonnyal sor sem került volna rá – folytatta Cross –, ha az, amire az elıterjesztésében utalt, nem tőnt volna olyannyira ígéretesnek. – Igen, uram – válaszolt Eve. Cross a társával együtt helyet foglalt az asztalnál a nıvel szemközt, és a falon elhelyezett kijelzı felé fordultak. LaValle hátul helyezkedett el, Cross bal oldalán, kezében adattáblával. Eve állva maradt, és miután Cross bólintott, belekezdett.
Mielıtt bárki más válaszolhatott volna, Akimura szólalt meg. Fejével a hegycsúcs felé intett. – Odafent az egyik barlangban egy erıs szellem van bezárva. – A japán akcentus, amelyen megszólalt, teljesen elütött szokott beszédmódjától. Társai közül senki nem reagált a változásra, mintha észre sem vették volna. – És maguk ki akarják szabadítani? – kérdezte Gábriel. Akimura megrázta a fejét. – Éppen ellenkezıleg. Gondoskodni szeretnénk róla, hogy ott is maradjon. – Kinek az érdekében? – Úgy fogalmaznék: ez mindannyiunk közös érdeke – felelte a férfi. – Nem hinném, hogy ezzel a maguk elıtt járó két hölgy is egyetértene. – Látta ıket? – szólalt meg Orion. Gábriel mintha most vette volna újra észre a tündét. A pillanat töredékéig csend volt, végül Gábriel bólintott. – Megfigyelés alatt tartjuk a területet – szólt, újra Akimurához fordulva. – Halljuk: kinek dolgoznak ık, és kit képviselnek maguk? Ekkor szélroham söpört végig a fák között, megrázta az ágakat, és száraz leveleket sodort magával. Gábriel csapata továbbra is az árnyvadászokra szegezte a fegyvert, de most a tisztáson minden szem felfelé fordult. Sötét felhık hömpölyögtek keresztül az égen.
– Tehát, mint láthatják – fejezte be Eve, miközben a szemközti falon egy mőholdas térképen az északnyugati part volt látható, egyik sarkában Tir Tairngire kinagyított képével –, kezünkben a lehetıség, hogy… – Elhallgatott, mert Mr. Cross kezét felemelve jelezte, hogy eleget hallott. – Michael? – fordult a jobbján ülı férfi felé. Az utóbbi azóta nem szólt egy szót sem, amióta beléptek a szobába. Eve tudomást sem vett róla: feltételezte, hogy ı is egy titkár vagy valami helyettes. Most a kiszámítottan semleges külsı mögött meglátta a metszı intellektust. Teljesen biztos volt benne, hogy a férfi egyetlen részletet sem hagyott ki, egyetlen apró célzás sem kerülte el a figyelmét. Most elıvett egy zsebirodát zakója zsebébıl, és egy kis ideig a gombokat nyomogatta. A fali kijelzın követhetı volt, mivel foglalkozik: Eve nézte, ahogy az általa megszerzett információk optikai feldolgozási sebességgel esnek át az összehasonlító elemzésen. – A géntérkép és az élettani adatok megfelelnek a dokumentumainknak, uram – mondta Michael Crossnak a palmtopra koncentrálva –, de ez annak köszönhetı, hogy módosításon estek át. A beavatkozás jelei alig észlelhetıen, de ott vannak. Lucien Cross szemei összeszőkültek. – Ms. Henshaw! – szólt vészjósló hangon. – Meg tudja ezt magyarázni? – Én… nem, uram, de… – Nem jutott eszébe, hogy meggyızıdjön az információi eredetiségérıl, mielıtt úgy döntött, hogy megteszi ezt a hosszú utat csak azért, hogy az idımet pazarolja? – Dehogynem! – rebegte Eve. – Azaz… de igen, uram. Többszörösen összevetettem az információkat a vállalat dokumentumaival, és minden tökéletesen egyezett. Semmi jel nem utalt beavatkozásra. – A gyakorlatlan szem számára talán nem – jegyezte meg Michael halkan. – Ezeket a tényeket magam ellenıriztem – szólt dühösen Eve. – Megbízom a forrásomban. Talán ön tévedett! A férfi nem szólt semmit, de Cross lassan elıredılt, és összevonta szemöldökét haragos tekintete fölött. – Azt akarja mondani, hogy a Seraphim igazgatója nem érti a dolgát, Ms. Henshaw?!
– A… – nyögte ki Eve, de elakadt a szava. Újra ránézett Michaelre – Michaelre –, aki nyugodtan, érzelemmentes arccal szemlélte ıt. Még soha senki nem látta a Seraphim igazgatóját. Személyazonossága a legmagasabb szintő vállalati titok volt. Eve visszafordult a fınöke felé. – Mr. Cross… – kezdte, de az igazgató ekkor Michaelhez kezdett beszélni, mintha Eve nem is tartózkodna a helyiségben. – Tehát mindez hamisítvány? A Seraphim igazgatója bólintott. – Szinte biztosan. Tökéletesen kivitelezett munka. A tettesnek vagy a dokumentumainkhoz volt hozzáférése, vagy az eredeti génmintákhoz. Tekintve, hogy az információ teljes mértékben azonos a mienkkel, az elıbbirıl lehet szó. Az egyezés szinte már túl pontos. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a fájlt nyilvánvalóan módosították… – Letette a zsebirodát az asztalra. – Úgy vélem, valaki el akarja hitetni velünk, hogy ı még életben van. – Ön már engedélyezte az akciót? – kérdezte Cross Eve-tıl, és a képernyın látható térképre mutatott. Eve némán bólintott. A vezérigazgató újra Michaelhez fordult. – Van a helyszínen ügynöke? – Természetesen. – Adjon vonalat – szólt Cross. – Azonnal!
– Bármilyen jól szórakozunk is így együtt, attól tartok, nemsokára igencsak barátságtalan lesz idekint a hangulat – nézett Gábrielre Lothan. – Egészen pontosan mik a tervei? Gábriel visszafordult a troll felé. – Igazából végeznem kéne az egész társasággal – szólt –, aztán lerendeznem azt a másik kettıt, és végre befejezni a munkát. – Valóban ezt akarja a munkaadója? – vetette ellen Akimura. – Mindannyian tudjuk, mennyire… engesztelhetetlen tud lenni egy vállalat, ha valaki nem felel meg az elvárásainak. A szél újult erıvel támadt föl, és egy pillanatra villám ragyogta be az eget, majd azonnal követte az égzengés – a vihar fenyegetıen közeledett. – Én személy szerint nem…
Gábriel hirtelen elhallgatott, és a semmibe meredt, mintha figyelne valamire, amit a többiek nem hallanak meg. Orion mintha ugrani készült volna. Akimura már valósággal imádkozott, hogy az adeptus bírja ki még egy ideig. Gábriel csapattársai továbbra sem mozdultak, és a fegyvereket is szilárdan tartották: egy hirtelen mozdulat még mindig a biztos halált jelentette volna. Gábriel álla alig láthatóan mozgott; ebbıl lehetett látni, hogy válaszokat artikulál. Hirtelen kurtán, bosszúsan felnevetett, és gúnyos félmosolyra húzta a száját. Hüvelykujját a pisztoly agyára tette. Mindenki megfeszült, de Gábriel egyszerre levette az ujját a ravaszról, és felemelte a fegyvert, így az már nem az árnyvadászok felé mutatott. – Az akciónak vége. Lelépünk – szólt a társaihoz. – Úgy tőnik, életben maradnak – tette hozzá az árnyvadászoknak. – Jó nekünk – felelte halkan Akimura. Gábriel hirtelen felé kapta a fegyverét. Akimura homlokán úgy rajzolódott ki a célzófény, akár egy fénylı vörös kasztjel. – Ne áltassa magát! – szólt. – Akár itt és most megölhetem, parancs ide vagy oda, és véget vethetnék az egésznek. Nem tudná meg senki. Egy dermesztı pillanatig csend volt, mintha Gábriel azt várná, mit reagál Akimura, de a közvetítı egy szót sem szólt, és nyugodtan farkasszemet nézett a Cross ügynökével. Az örökkévalóságnak tőnı hallgatást végül Gábriel törte meg. – De én profi vagyok – emelte fel ismét a fegyvert –, és nem pazarlom sem az idıt, sem a töltényt. Tőnjenek el a szemünk elıl, és reménykedjenek, hogy nem látnak többet, csürhe banda. Intett a többieknek, mire a csapat megindult, és behátráltak a fák közé; de mindvégig gondosan a vadászokra szegezték fegyverüket. Visszavonulásukat újabb villám fénye világította meg, közvetlenül Gábriel távozása elıtt. Végül az egész alakulat eltőnt az erdı sötétjében. – Ez meg mi a franc volt? – szakadt ki a kérdés Orionból, miközben körbejártatta a tekintetét, hátha a visszavonulás csak valami trükk volt. – Szerencsénk volt – húzta elı a fegyverét Akimura. – Rohadt nagy szerencsénk. Régóta elıször érzem úgy, hogy valaki kedvel engem odafönt. Na, induljunk! Azt hiszem, nem sok idınk maradt.
Felnézett az égre; ebben a pillanatban felüvöltött a szél, megrázkódtak a fák, és ömleni kezdett az esı.
Midnight határozottan vezette Kellant az egyik hegygerincen rejtızı szők barlangbejárathoz. A földet szikladarabok és kıtörmelék borította körös-körül, amelyek még mindig füstölögtek, mintha nemrég robbanás zajlott volna le itt. A szenes nyomok láttán Kellanben felmerült a kérdés, hogy egyik-másik villám nem itt csapott-e le. A barlang mélye árnyékba borult, de a hegy belsejébıl mintha halvány arany fény ragyogott volna elı. – Befelé! – vetette oda Midnight. Kellan átlépdelt a törmeléken, és lehajtott fejjel belépett a sziklák között húzódó ösvényre. Érdekes módon egyáltalán nem lepte meg, hogy ismerısnek érzi a barlangot. Pontosan úgy nézett ki, mint az álmában látott hely, csak éppen most más szögbıl látta. Az üreg legöblösebb részén, ahol Kellan már nyújtózkodva sem érte volna el a mennyezetet, Kellan megpillantotta a barlangot betöltı fény forrását. Egy alak térdelt a köveken, belıle áradt a sápadt ragyogás. Mintha imádkozott vagy elmélkedésbe merült volna; arany fény alkotta testére fehér–arany szárnyak simultak. Ahogy a két nı belépett, felemelte glóriával koronázott sugárzó fejét, és kinyitotta a szemét. Tekintete mélyébıl mintha forró fehér ragyogás áradt volna, amely egyenesen Kellan lelkébe hatolt. – Kellan, köszönj szépen Hajnalcsillagnak! – szólt Midnight. Szervusz, Kellan, szólalt meg a lány fejében a hang. Már nagyon régen vártalak.
20 Kellan a lélegzetelállító, ragyogó szellemre bámult, de szinte fel sem fogta, mit lát. Vártál… engem? gondolta. Igen, válaszolt a szellem. Már attól a naptól fogva, hogy az édesapád megidézett engem. Az apám? Kellannek eszébe jutott az az álom, amelyben a tünde mágus elıhívott és megkötött egy szellemet, és egyszerre rádöbbent, hogy álmában ı maga volt a szellem. Midnight tehát az apját lıtte le! Igen, szólt a szellem, Midnight megölte ıt. Téged és engem régóta összeköt az amulett. A saját látomásomat küldtem el neked. Kellan a jade nyakékre nézett: az most már Midnightnál volt. – Lenyőgözı, nemde? – biccentett Midnight a szellem felé. Szeme visszatükrözte az arany ragyogást. – El tudod képzelni, mi mindenre lehet képes egy ilyen erıs szellem? – Vajon megéri mindazt az emberéletet? – kérdezett vissza Kellan. – Látom, már kezded kapisgálni a dolgot – mondta mintegy magának Midnight. – Mindazt, és még sokkal többet is, Kellan. Remélem, most már belátod, hogy nem érdemes az utamba állnod. – Miért hoztál engem ide? – Nem kizárt, hogy szükségem lesz rád – felelte a tünde. – Nálam vannak Thierault jegyzetei, néhány dologra még emlékszem is az akkori rítusból, és itt van ez – mutatta fel a nyakláncot –, de lehet, hogy mindez még nem lesz elég a szellem irányításához. Talán szükségem lesz egy varázslóra is, esetieg éppen olyanra, akit vér szerinti kapcsolat köt Thierault-hoz. – Az apámhoz – szólt csendesen Kellan. Midnight bólintott. – Pontosan. Az idıpontok összevetésével erre nem volt nehéz rájönnöm. Kár, hogy apádtól csak a mágikus képességeit örökölted: igazán jó tünde válhatott volna belıled. – Legalább nem lettem ilyen rohadt ribanc, mint te! – kiabálta Kellan. Most tört ki belıle az elmúlt huszonnégy óra minden visszafojtott dühe.
– Csillapodj! – szólt rá Midnight, a pisztolyt a szívének szegezve. – Ha ügyes leszel, még mindig megúszhatod élve. Ha megkaptam, amit akarok, többé nem lesz szükségem rád, és akkor kvittek leszünk; de ha kényszerítesz… – Nem fejezte be a fenyegetést, de teljesen egyértelmő volt, mire gondol. Kellan agyán átsuhant a kérdés, vajon Midnight képes lenne-e azelıtt végezni vele, mielıtt még egy gyors varázslattal ropogósra süti a hazug gyilkost. Végül is mit veszíthet? Kellan, ne, visszhangzott a fejében újra Hajnalcsillag hangja. Van más lehetıség is. Én segíthetek neked, ha te is segítesz nekem. Hogyan segíthetnék? Segíthetsz kiszabadulni, felelte a szellem, és így mindketten bosszút állhatunk. Kellan továbbra is Midnight felé fordult. Miért bízzak meg benned? Mi mást tehetnél? – Hát akkor – szólt Kellan Midnightnak – most mi lesz? – Most végrehajtom a rítust, te pedig nyitva tartod az asztrális szemedet, és szólsz, ha történik valami. De ha észreveszem, hogy trükközöl… – Meglendítette a pisztolyt. A rítus közben sebezhetıvé válik, Kellan, suttogta Hajnalcsillag a lány agyában. Csak tedd, amit mondok… Kellan úgy érezte, teljesen betölti a düh, amely minden más érzelmet kiszorít belıle. Tudta, hogy egyikükben sem bízhat meg, de mindkettınek el kell hinnie az ellenkezıjét. Semmi más lehetıségre nem tudott gondolni. – Hát jó – felelt mindkettınek egyszerre. – Legyünk túl rajta! – Tudtam, hogy nem lesz itt gond – mosolygott önelégülten Midnight.
Kint egyre hevesebben tombolt a vihar. Az árnyvadászok nekifeszültek a szélnek, úgy küzdöttek magukat felfelé a hegyen. Az esı széles pászmákban ömlött rájuk, a szél az arcukba csapta a vizet, a fejük fölött folyamatosan dörgött és villámlott az ég. Az egyik villám veszedelmes közelségben csapott le. Darabokra szakított egy fát, és egy
jókora ág Orion mellett csapódott a földbe; de a tünde ügyesen félregördült az útból. – Ott vannak! – kiáltott Akimura, és egy aprócska fénypontra mutatott a sziklás hegyoldal egyik hasadékában. Orion hunyorogva felnézett, aztán futásnak eredt; a többiek szorosan a nyomában.
Kellan a fal mellıl figyelte, ahogy Midnight a rítus szavait mondja. Midnight látszólag egy cseppet sem törıdött azzal, hogy fél szemét (vagy pisztolyát) a lányon tartsa, miközben a varázsszavakat sorolta. A rítus nagyrészt sperethiel nyelven zajlott. Kellan költıinek és egyben furcsán ismerısnek találta ezt a beszédet. Miközben az igéket hallgatta, rájött, hogy álmában is tünde szavakat hallott, de akkor valahogyan megértette ıket. – Seterin'ranshae! – kántálta Midnight. Majd angolul folytatta, és közben szabad kezével felemelte a láncot. – Hajnalcsillag, neved erejével kényszerítelek téged, az elementumok rítusaival és erejével megparancsolom, hogy mutatkozz meg itt, teljesítsd akaratomat, és senki másét! E zálog megköt téged. Ébredj! Ébredj, és teljesítsd parancsomat! A nyaklánc, szólt Hajnalcsillag Kellannek. Fel kell tennie a nyakláncot. – Csak akkor irányíthatod, ha viseled az amulettet – figyelmeztette Kellan Midnightot. A rítus kezdete óta most elıször szólalt meg. Midnight kérdı tekintetére hozzátette: – Az erı már létrejött, de csak akkor bontakozik ki teljesen, ha az amulett a helyén van. Midnight intett Kellannek, hogy jöjjön közelebb. – Akkor tedd a nyakamba – mondta. – De semmi ügyeskedés. Kellan megállt Midnight elıtt; a tünde a kezébe adta a láncot. A lány érezte a pisztoly csövét az oldalában. Midnight jéghideg, sötét tekintettel nézte. Kellan kikapcsolta az aranyláncot, Midnight fehér nyaka köré helyezte, egy mozdulattal becsatolta, aztán egy lépést eltávolodott. – És most… – kezdte Midnight, de belé fagyott a szó. A jade vad ragyogással izzott fel, és a tünde úgy tántorodott meg, mint akit
megütöttek. Ernyedt ujjai közül kicsúszott a fegyver, és csattanva hullott a földre. Midnight korábban sötét szemébıl egyszerre fény áradt. Ez az!, hallotta Kellan a gyızedelmes ujjongást a fejében. Midnight fojtott kiáltást hallatott. Mennydörgés moraja visszhangzott a barlangban, és a szellem mintha arany köddé vált volna. A ragyogó, angyali fényalak helyében most egy rémálmokból elılépett szörny állt, félelmetes szarvval és karmokkal, vicsorgó agyarakkal; színe, mint a kohó tüze. Kellan csak egy pillanatra láthatta ezt a jelenséget; a következı percben a fény Midnight szemén és nyitott száján keresztül a tündébe áradt. Az amulett felizzott; Midnight dermedten megállt. A szellemalak már el is tőnt, és a tünde ott maradt egyedül. A fejét lehajtotta, sötét haja az arcába hullott. Kellan csak a másodperc töredékéig habozott, mielıtt a földön fekvı fegyver után ugrott; de ennyi késlekedés épp elég volt. Mikor már épp a pisztoly felé hajolt, Midnight keze, akár egy prédájára lecsapó kígyó, vasmarokkal ragadta meg a torkát. Kellan felnézett: a tágra nyitott szemekben a fagyos sötétség helyén tüzes, fehér-arany ragyogás izzott. – Hát, Kellan – szólalt meg. A hangot, amely visszhangot vert Kellan fejében, Midnight és Hajnalcsillag hangjának zsongó keveréke alkotta. – Van még mit tanulnod. – Úgy tettem, ahogy mondtad! – lehelte rekedten Kellan. – Végezz vele! – Igazán hálás vagyok. De sajnos meghallottad a valódi nevemet, és nem kockáztathatom meg, hogy bárkinek elmondd. Már tudod, milyen érzés volt, amikor apád megkötött engem: bizonyára megérted, hogy ezt soha többé nem engedhetem meg. Kár, hogy nem az apád van a helyedben, de veled is beérem. Kellan torkán most erısödött a szorítás, a lány már nem kapott levegıt. A szeme elıtt elhomályosult a világ. – Szállj le róla! – ordította ekkor valaki a barlang bejárata felıl. A kiáltást fegyverropogás követte. Vér fröccsent Kellanre, ahogy a golyók elérték Midníghtot. A nı eleresztette a lányt, és a barlang falának tántorodott. Kellan köhögött, levegı után kapkodott, és meggörnyedve térdre esett. Ekkor látta meg Oriont a barlang szájánál, bırig ázva, kezében pisztollyal. Rögtön utána felbukkant Lothan és G-Dogg, valamint egy ázsiai férfi, akit Kellan nem ismert.
– Kellan… – szakadt ki Orionból, de G-Dogg ekkor felkiáltott. – Vigyázz! – İ is elıkapta a fegyvert. Kellan automatikusan oldalt vetıdött, ahogy Midnight elemelkedett a faltól. Bár mellényét vérfoltok színezték, a golyó ütötte sebek szemlátomást lassan begyógyultak. Vad fény izzott Midnight szemébıl és a jádeamulettbıl. – Megszállott! – kiáltott hátulról Lothan. Orion és G-Dogg egyszerre nyitottak tüzet Midnightra. A fegyverek dübörgı hangja betöltötte a keskeny barlangot. A nı rángatózott és táncolt, akár egy elszabadult marionettbábu. A golyók átszakították sötét ruháját, ahol a páncél gyenge volt, csontot és húst szaggattak, ahol nem volt. Midnight összeesett, körülötte sötét vértócsa győlt össze. – Kellan! – kiáltott Lothan. – Mindenki! Visszavonulás! Orion berohant, megragadta Kellan csuklóját, felrántotta a lányt, és segített neki kijutni a barlangból a hegyoldalra. – Meg kellett volna néznünk, hogy meghalt-e! – üvöltötte oda Lothannak. – Puskagolyók az ilyet nem ölhetik meg – rázta fejét a troll. – Egy erıs szellem szállta meg ıt. – Azt mondta, Hajnalcsillagnak hívják – szólalt meg Kellan. Lothan türelmetlen grimaszt vágott. – Tudom. Vissza kell őznünk, de a fájlban nem volt meg hozzá a… – A valódi neve Seterin'ranshae – lihegte Kellan, ügyelve, hogy pontosan ejtse a nevet. Lothan széles mosollyal nézett rá, akár egy büszke apa. – Lányom, egyszer nagy mestere leszel a Tudásnak! Mi is… – Jön! – ordította G-Dogg. Lothan azonnal védelmezı mozdulattal emelte magasba Candor-Brie botját. A kristály tüze átragyogott a sötétségen és a zuhogó esın. Robbanás tompa moraja hallatszott; mintha a puszta levegı kapott volna lángra. Kellan maga elé kapta a kezét, ahogy a légnyomás a földhöz vágta. A földre rogyott, de gyorsan fel is ugrott, ahogy a lángok kitisztultak. Lothan rendületlenül állt, bár köntöse néhány helyen megperzselıdött és kiégett.
A Midnight testébe költözött Hajnalcsillag a barlang bejáratánál állt. Szemébıl fény sugárzott, keze körül a misztikus tőz maradéka pislákolt. – Gratulálok, mágus – gúnyolódott kettıs hangján. – Kíváncsi vagyok, meddig leszel még képes ellenállni nekem. – Épp elég ideig – vetette oda Lothan. Botját szilárdan maga elé állította, másik kezével pedig Hajnalcsillag felé mutatott. – Az elemek erejével és akaratom által, Seterin'ranshae, felszólítalak, hogy távozz e síkról! – kiáltotta a vihar felett. Hajnalcsillag ahelyett, hogy hátrahıkölt volna valódi neve hallatán, csak nevetett, és nevetését égzengés robaja visszhangozta a távoli hegyekrıl. - Még egyszer nem béklyóz meg senki, és vissza sem őzhet senki! – süvítette a szellem, és Midnight kezeit a dühöngı ég felé emelte. Villám hasította ketté az égboltot, és Lothan lába alatt szörnyő robajjal megremegett a föld. Kövek, por és a troll mágus repült a levegıbe. Lothan összegörnyedve esett a földre, és majdnem lebucskázott a hegyoldalon. – Lothan! – kiáltott Kellan, és hozzá rohant. A többiek jégverésszerő puskaropogással válaszoltak a támadásra. A szellem egy lépésnyit visszahúzódott; a golyók Midnight testét szaggatták, de a sérülések szemlátomást azonnal be is gyógyultak. Midnight kezei körül már erısebben izzott a fény. – Jól vagy, Lothan? – kuporodott Kellan a tanára mellé. Lothan hangos nyögéssel felült, és bólintott. – A nagyját hárította a pajzs – szólt. – A teremburáját, ez aztán az erı! Nem biztos, hogy meg tudjuk állítani, Kellan. Lothan a szellemre nézett, aki ebben a pillanatban a magasba emelte Midnight fénylı kezét. – Védıpajzsot a többiekre! – kiáltott. Kellan azonnal összpontosított, és kiterjesztette mágikus védelmét a társaira. A szellembıl eközben a misztikus erı újabb villámcsapása tört elı; egyenesen G-Doggot találta el. Az ork fájdalmasan felüvöltött, szabad kezével a fejéhez kapott, és térdre rogyott. Ekkor hangos csatakiáltással, amelynek a felrobajló mennydörgés tett pontot a végére, Orion kivonta kardját, félredobta a pisztolyt, és két marokra fogott kardját alacsonyan tartva Hajnalcsillagra rontott. A
szellem megfordult, de ahhoz már elkésett, hogy varázslatot szabadítson Orionra. Az elvarázsolt kard lecsapott Midnight kinyújtott karjára, és szinte a csontig átvágta. A nı torkából kétszeres sikoly tört fel, és a szellem visszakozott; de a seb már kezdett is beforradni. – Orion kardja talán elpusztíthatja – szólt Lothan Kellannek, és feltápászkodott. – Amíg nem végez, nekünk kell ıt megvédenünk a szellem varázslatai ellen. Kellan azonnal nekilátott, hogy védıpajzsot vonjon Orion köré, hogy ellenállhasson Hajnalcsillag minden lehetséges varázslatának. Ekkor a szellem Orion felé lendítette karját, és amikor lecsapott, már egy misztikus erıbıl formálódott kaszát tartott a kezében. De a fegyver beleütközött Kellan és Lothan együttes varázsvédelmébe, és Orion sértetlen maradt. A tünde újra támadásba lendült, de Hajnalcsillag ezúttal felkészültebben fogadta. Úgy tőnt, latba veti Midnight gyorsaságát és közelharcbeli jártasságát is. – Hogyhogy nem volt rá hatással a valódi neve? – ráncolta a szemöldökét Lothan, miközben továbbra is fenntartotta a védelemvarázst. – Nem értem, miért nem volt képes visszaőzni. Lothan és Kellan szinte egyszerre szólalt meg: – Az amulett! Ebben a pillanatban a felhık megnyíltak, és újabb félelmetes erejő villám csapott le. Ezúttal Lothant találta el. A mágikus pajzs az energia nagy részét szétszórta, és a földbe vezette, de a trollt így is térdre sújtotta az ütés ereje, és majdnem elejtette a botját. Hajnalcsillag eközben ügyesen kígyózva kerülte ki Orion támadásait. A tündének sikerült egy mély vágást ejteni Midnight vállán, de a seb azonnal behegedt. – Orion! – kiáltotta Kellan. – Az amulettet! Hajnalcsillag haragosan izzó szemmel Kellan felé fordult. A pillanatnyi kihagyás éppen elég volt Orionnak, hogy elırelendüljön, és elkapja a Midnight nyakában lógó amulettet. A szellem egy dühödt ordítással kiröppent Midnight kezébıl, és egy láthatatlan erı messzire röpítette Oriont, mintha autó ütötte volna el. De az adeptus nem eresztette az amulettet. Az aranylánc elpattant, két vége szabadon repkedett Orion markában, ahogy a férfi visszazuhant a hegyoldalra, és sodródott lefelé. A kardját elengedte, de az amulettet továbbra is
szorosan markolta, másik kezével pedig szilárd kapaszkodót keresett a köves talajon. Kellan Orionhoz szaladt, Hajnalcsillag pedig felemelte a kezét, és valamit az ég felé kiáltott. A lány kiterjesztette a védelmét, és várta a következı villámcsapást. Remélte, hogy mindkettejüket meg tudja óvni. Aztán lövések dörgését hallották: Akimura az egész tárat Midnightba eresztette. Ez persze legfeljebb egy idıre hátráltathatta a szellemet, de ahhoz elég volt, hogy meghiúsítsa a varázslat elvégzését. Amint Kellan Orion mellé ért, a tünde kinyitotta a markát, és feléje tartotta az amulettet. Kellannek sikerült szilárd talajra húznia a férfit. – Jól vagy? Orion a fejét rázta, és szabad kezét az oldalára szorította. – Majd jól leszek – sziszegte összeszorított fogakkal. – Most tedd, amit tenned kell! Kellan megragadta az amulettet. Akimura pisztolya ebben a pillanatban üresen kattant. A férfi kilökte az üres tárat, és betuszkolt egy újat, de már elkésett. Hajnalcsillag újra lecsapott, és ıt is messzire lökte a mágikus ütés. – Seterin'ranshae! – kiáltotta Kellan, és a magasba lendítette az amulettet, akár egy talizmánt. A látomásában elhangzott szavak mintha maguktól tolultak volna az ajkára. – A neved erejével, e zálog erejével, az akaratom erejével megkötlek téged! Megparancsolom neked, hogy… távozz! Távozz ebbıl a testbıl, és ebbıl a világból, örökre! – Ne! – sikoltotta egyszerre a szellem és Midnight. Hajnalcsillag hirtelen elırelendült, és tünde befogadója a földre csuklott. A szellem abban a formában jelent meg, ahogy Kellan utoljára látta: rücskös, pikkelyes bırrel, vicsorgó pofával, göcsörtös, karmos kezekkel; szemében győlölet és erı lángolt. Úgy zuhant Kellanre, akár egy ragadozó madár, de karnyújtásnyi távolságban megtorpant: visszatartotta a lány akarata, amelyet most már a visszaőzési rítus is megerısített, és az amulett, amely magába zárta lénye egy részét. Nem… őzhet… vissza… senki! – bömbölte Hajnalcsillag Kellan agyában. A lányra borzasztó nyomás nehezedett – a szellem minden energiáját arra fordította, hogy elpusztítsa a lányt, hogy ellenszegüljön
az akaratnak, amely számőzné ıt az anyagi világból. Foggal-körömmel küzdött, mint egy sarokba szorított állat. – De igen! – állt ellen Kellan, és egész tudását latba vetve szorította vissza a szellemet. Teljes erejével igyekezett rákényszeríteni az akaratát, de tartott tıle, hogy ez sem lesz elég. Hajnalcsillag dühöngött, akár egy erıvel féken tartott bestia, és ı nem tudta, meddig lesz még képes kordában tartani. Lothan eközben lerázta magáról a villámcsapás súlyát. Ahogy felemelte a fejét, látta, hogy Kellan mágikus harcot vív a szellem asztrális formájával, és nem tud mozdulni. Hajnalcsillag ragyogva, kitárt szárnyakkal lebegett elıtte, és rászögezte izzó tekintetét. Kellan megvetette a lábát, maga elé emelte a csillogó jáde-követ, és összevont szemöldökkel koncentrált. Úgy állt ott, mint egy fa a dühöngı vihar ellenében. Lothant büszkeség töltötte el képességei láttán, de Hajnalcsillag fékevesztett erejével szemben annyira kicsinek tőnt… Lothan, suttogta egyszerre egy hang a gondolataiban. Lothan… Eltartott egy másodpercig, mire a mágus felismerte a hangot, most, hogy az már nem fonódott össze Midnightéval. Hajnalcsillag közvetlenül ıt szólította meg. Lothan talpra állt, és a botjára támaszkodott. Lothan, hallotta újra. Segíts nekem, és megjutalmazlak. Olyan erım van, amilyenrıl eddig csak álmodtál. Ismerem az alvilág titkait, ismerem a messzi birodalmakat, amelyek meghaladják a halandó képzelet határait. Olyan tudást ajándékozok neked, ami a legmerészebb álmaidat is túlszárnyalja! Lothan agyát látomások töltötték meg. Látta magát a metroplexum legmagasabb tornyának csúcsán, amint szellemek légióit irányítja. Látta magát hátradılni egy trónszerő székben, körülötte könyvritkaságok és csodás mőalkotások, érezte a finom borok, a különleges csemegék ízét, és egy gyönyörő nı érintését… Majd a trón mellett álló aranykeretes tükörbe pillantott, és egy jóképő, elıkelı, emberi arc nézett vissza rá – nagyon hasonló az apja arcához –, de egy király méltóságával. Csak annyit kell tennie, hogy kiüti az amulettet Kellan kezébıl – vagy még inkább, hogy magának szerzi meg… – Jaj! – kiáltott Kellan, és fél térdre hullott Hajnalcsillag elıtt. Mindkét kezét maga elé tartotta, hogy védje magát a szellemtıl. Teljes
erejét ellene feszítette, és lassan újra talpra állt. Lothan egy bizonytalan lépést tett felé. Metahumán teste kétszeres súllyal nehezedett rá, minden eresztékében csikorgott és fájt; a csontjaiban érezte az öregséget. Hogy győlölte a természet kegyetlen humorát! Milyen boldog emlékeket ırzött a gyerekkorából, mielıtt az Ébredés eltorzította volna a testét a tudásért cserébe! Én helyreállíthatlak. Csak egy szavadba kerül, suttogta a hang. Ember lehetnél, fiatal és jóképő. Hatalmamban áll. Lothan nem volt ostoba. Tudta, hogy a szellem bármit megígérne, csak hogy önmagát mentse. Azt is tudta, hogy a szellemeknek egy szavát sem lehet elhinni. Bármikor visszavonják az ígéreteiket, hacsak nincsenek megkötve bizonyos rítusokkal, és még akkor is megkeresik a kiskapukat a megegyezés szövegében, hogy megszökhessenek, hogy hajdani „szövetségesük" ellen fordulhassanak. De kezében az amulettel és Hajnalcsillag valódi nevének birtokában megvolt rá az esély, hogy Lothan megkösse a szellemet, és az uralma alá hajtsa, mint bármely más szolgát, azután szabadon rendelkezzen az erejével. Az övé, és csakis az övé lenne ez a hatalom. Csak arra lenne szükség, hogy Kellan ne kísérelhesse meg Hajnalcsillag megkötését se most, se késıbb. Bár, ha Lothan sikerrel jár, mit számít már ez? Néhány lépés, és a troll Kellan fölé tornyosult. A lány már alig tartotta magát, meg-megingott az elszabadult szellem rohamával szemben. A szellem úgy ragyogott elıtte, akár egy földre hullott, vakító fényő csillag. – Lothan – lehelte felpillantva Kellan – aki már nem az az elveszett lány volt, akit G-Dogg annak idején elhozott hozzá. Arcát, amelyen kemény elszántság és tapasztalat tükrözıdött, most fájdalom és erıfeszítés árnyékolta be. Lothan hatalmas markával az amulett felé nyúlt, és rákulcsolta tenyerét Kellan kezére. – Nem biztonságos efféle szolgát fogadni – mormolta. Majd kántálni kezdett. Hangja az égzengést és a zivatart túlszárnyalva zengett. – E zálog erejével, akaratom erejével és neved erejével, Seterin'ranshae, légy számőzött örökké! Hagyd el e világot, és ne zaklasd többé! Parancsoljuk neked: távozz! Most, hogy a küzdelemhez friss erı csatlakozott, Kellan felegyenesedett, és akarata minden maradék erejét megfeszítette.
Hajnalcsillag felsikoltott, akár egy elátkozott lélek, és hátrahıkölt a két mágus együttes erejével szemben. Alakja szemkápráztatóan váltakozott kétféle megtestesülése között; büszke szárnyai lepelként simultak rá. Kinyújtotta kezét, mintha könyörögne, vagy mintha kapaszkodót keresne, miközben egy láthatatlan örvény magába rántja. Kérlek, ne! kiáltott. Kérlek! Bármit megadok, amit kívántok – bármit! Szolgállak titeket és engedelmeskedem nektek, kérlek, könyörgök, csak… Neeeeeeee! A szellem további esdeklése nyüszítı sikolyba csapott át. Asztrális alakja magába roskadt, és fénylı füstként kavargott a rés felé. Fehérarany fénycsóvákból álló örvény jelent meg a levegıben, majd egy villanás, és az egész kihunyt. A villámlásra egy utolsó égzengés válaszolt a felhık közül. Kellan Lothan mellé rogyott. Az amulett a szakadt láncon lógott a kezébıl, a jádekı elszenesedett, és kettérepedt. Vékony füstfonál szállt fel belıle, és rögtön el is enyészett a szakadó esıben. A lányból a megkönnyebbülés és a kimerültség sóhaja szakadt fel. – Most tényleg… – Tényleg vége – felelte Lothan. – Elment. Kellan felemelte a fejét, és körüljártatta tekintetét a villám szabdalta tájon. Arcához tapadt vizes hajtincseit félresöpörte. Majd hirtelen forgatni kezdte a fejét, mintha keresne valamit. – A rohadt életbe, hol van Midnight?
Az esı továbbra is zuhogott, és a meredek lejtın nem volt könnyő a járás. A hegygerincen, ahová a barlangtól már nem lehetett ellátni, most mégis egy karcsú árny haladt a hegy északnyugati oldala felé. Onnan óvatosan leereszkedve elérhetı a fák biztonságos sőrője. Még egy hosszabb túra, és visszajut a civilizációba, ahol vannak még összeköttetései, és biztos menedékbe juthat, ahol nyugodtan összeszedheti magát. Aztán már csak idı kérdése. – Már mész is, Aerwin? – A hang hallatán Midnight olyan hirtelen torpant meg, mintha csak egy kibiztosított pisztoly kattanását hallotta volna. Nem messze tıle a hegygerincen Toshiro Akimura állt, fegyverét rászegezve. A nı felegyenesedett, lazán leengedte karját, és
elmosolyodott. Tudta, hogy Akimura a sötétség ellenére éppen olyan jól lát, mint ı maga. Lassan megrázta a fejét. – A pisztoly üres, Silk, ezt mindketten tudjuk. – Biztos vagy benne? – kérdezte kemény hangon a férfi. – Ne butáskodj! – szólt a nı. – Tudod jól, hogy minden eshetıségre megtettem az elıkészületeket. – És ezek súlyosabbak, mint amit mindeddig tettél? A nı öntelt mosollyal nézett rá. – Azt te el se tudod képzelni. – Vagy talán nem is érdekel. – Tudod, hogy ezt úgysem hiszem el – szólt Midnight. – Ahhoz mindketten túl sokáig dolgoztunk az árnyak között. Végül is csak üzletrıl van szó, ez nem személyes ügy. Biztosan meg tudunk egyezni. Kössünk alkut… Abban a pillanatban, hogy Midnight elıkapta kis rejtett pisztolyát, három lövés dördült el gyors egymásutánban. Az elsı kettı a vállát és a karját érte; vér fröccsent a szakadó esıbe. A harmadik a hasába fúródott. A nı botladozva hátrált egy lépést; lába már nem talált támaszt a sáros lejtın. Hadonászva kapott a semmi után, majd lezuhant. Toshiro Akimura megállt a lejtı szélén, és lenézett a mélybe. Egy villám fénye megvilágította az odalent heverı mozdulatlan alakot. Lassan eltette a pisztolyt. Az esıvíz végigömlött az arcán, és lecsöpögött orráról és álláról. – Ugye megérted – mormolta a sötétségbe. – Ez nem személyes ügy. Majd az égre emelte tekintetét, és felsóhajtott. – Marc, Mustang, nyugodjatok békében!
UTÓHANG G-Dogg leragasztotta a dobozt, és a tetejére csapott. – Ezzel már nem lesz gond – szólt. – Maradt még valami, Jackie? A dekás kinézett a dobozok, táskák és bútorok magasra tornyozott kazla mögül. Éppen leltározta a nappalijában összehordott jókora kupacot. A haját összefogta, és szokott hibátlan utcai vagy munkaruhája helyett kinyúlt pólót és farmert viselt. Most megrázta a fejét. – Azt hiszem, ennyi volt – mondta. – Kezdhetjük a berakodást. GDogg a dobozt két másik tetejére tette, aztán lehajolt, hogy az egészet felnyalábolja. – Úgy látom, Lothan nem jött át segíteni a költözködésben – dörmögte. – Lothan általában felszívódik, ha meg kell fogni a dolog végét – mosolygott Jackie. – De késıbb majd eljön az új lakásomba, hogy segítsen a végsı simításokat elvégezni. – Mágikus biztonsági rendszer? – érdeklıdött Kellan. Most lépett be a lakás nyitott ajtaján Orionnal együtt. Jackie bólintott, Orion pedig felkapott egy dobozt, és követte G-Doggot lefelé a lépcsın. Lent Ezüst Max várta ıket a teherautóval. Kellan végignézett a szinte teljesen kiürült, falakig lecsupaszított lakáson, amely már csak a takarításra várt. – Még mindig alig hiszem, hogy elköltözöl innen – fordult Jackiehez, aki csak rándított egyet a vállán. – Már ideje volt, hogy továbbálljak – jelentette ki. – Az én szakmámban nem tanácsos túl sokáig egy helyben maradni. Az emberek most majd egy darabig találgathatnak, hol lakom. – Hát, nem olyan szép helyen, mint itt, az biztos – jegyezte meg Kellan, mire Jackie újra csak vállat vont. – Vannak más elınyei, azok most jól fognak jönni – mondta mindössze, és Kellan inkább ejtette a témát. Valami azt súgta neki, hogy Jackie nem a levegıváltozás kedvéért költözik; de a dekás további információkat nem óhajtott közölni, úgyhogy ı sem kérdezısködött. Már azt is nagyra becsülte, hogy Jackie bízott benne annyira, hogy a
segítségét kérje a költözéshez. Tudta, hogy élete hálózaton kívüli részét a dekás igyekszik megtartani magának. – Na és – váltott témát Jackie – te és Orion meddig vártok még a lakáskereséssel? Kellan elpirulva vállat vont. – Nem hiszem, hogy már készen állnánk az ilyesmire. A dekás erre csak nevetett. Mindketten megfogtak egy dobozt, és elindultak lefelé, közben elhaladtak G-Dogg és Orion mellett, akik már visszafelé jöttek. Az ork és a tünde éppen a Seattle-i Pusztulat legutóbbi bandaösszecsapásait tárgyalták, mintha csak sporteredményekrıl csevegnének. A Tüskék és az İsiek között mostanában újra fellángolt a harc. G-Dogg úgy vélekedett, hogy a Tüskék ezúttal valóban nagyot ütnek majd, Orion viszont arra számított, hogy az İsiek hatékony segítséget fognak kapni Tir Tairngire-ból, mivel a tünde nemzetnek érdekében áll, hogy fenntartsa a dél-Seattle-be vezetı föld alatti csatornáit. G-Dogg azon töprengett, hogy a két banda végül felismeri-e a Pokolkutyák fenyegetését, akik a 405-ös körzetre tartanak igényt, és összefognak-e a közös cél érdekében; vagy annyira legyengítik egymást, hogy a Pokolkutyák könnyőszerrel megtámadhatják az egyik vagy mindkét bandát. Ezüst Max a járdaszegélynél várakozott a teherautójával, bár amikor leértek, éppen a közvetlenül elıtte parkoló csinos versenymotor tanulmányozásával volt elfoglalva. A törp szakértı szemmel vizsgálta a járgány motorját; magában bólogatva követte végig a mindenfelé tekergı csöveket és szelepeket. Amikor Orion és G-Dogg is leért Jackie kis heverıjét cipelve, a tünde odakiáltott a válla felett. – Mit gondolsz, Max, tudnál vele valamit kezdeni? – Persze – húzódott mosolyra a törp szakállas arca. – Az '59-es Yamaha felépítése elég stabil, csak néhány új csatlakozó és egy tuning kell, esetleg egy nagygenerál. Talán be tudok tenni neked egy jó kis feltöltıt is. A rigó szemmel láthatóan alig várta, hogy belemászhasson a motorba, szétkaphassa és egy még jobbat rakjon össze belıle. Orion elvigyorodott, és segített G-Doggnak a teherautóba emelni a kanapét.
– Ez csodás – szólt. – Szívesen besegítenék én is. – Túl van tárgyalva. A csomagteret egykettıre telerakodták, Jackie lakását lezárták, és már úton is voltak az új lakás felé. Kellan és G-Dogg a teherautó fülkéjében utaztak Ezüst Maxszal, Jackie-t követve. Orion szorosan mögöttük jött. Útközben elmesélték Maxnak a Tir Tairngire-beli kalandjaikat. A törp leszögezte, hogy ı átvitte volna ıket a viharon a Zuhatagban, ha ı vezette volna a HFR-t, és sajnálta, hogy kimaradt az egész buliból. James Telestrian gondoskodott a zökkenımentes hazaútról elismerése jeléül és mindazért cserébe, amit a vadászok megtudtak – kiegészítve Marc Thierault jegyzeteivel és az ígérettel, hogy titokban tartják a Midnighttal és Hajnalcsillaggal történteket. Tir kormánya, ha fel is figyelt a Zuhatag Hegységben a „szokatlan idıjárási jelenségekre", úgy döntött, nem bolygatja az ügyet – jobbnak látta azzal elintézni az egészet, hogy ez is csak a Felébredt világ egy újabb furcsasága.
A gyéren megvilágított dolgozószobában Lothan éppen az utolsó adatokat vitte be a drót nélküli billentyőzet segítségével, majd kiadta a gépnek az utasítást, hogy titkosítsa a fájlt, és mentse el a jelszóval védett személyes adattárába. Elégedetten dılt hátra a súlyos, nyikorgó bırszékbe. A számítógépekkel szembeni örök bizalmatlansága ellenére el kellett ismernie, hogy így sokkal biztonságosabban tárolhatók az adatok, mint ha egyszerően leírná ıket. A bonyolult titkosítással az információ biztosabb helyen van, mint egy lezárt doboz mélyén. Leírt mindent, amire emlékezett Marc Thierault rítusából és kutatási jegyzeteibıl, és hozzátette a saját megfigyeléseit Hajnalcsillaggal kapcsolatban, és persze az igazi nevét is. Lothan beleegyezett, hogy az eredeti fájlt átadják Telestriannak, és hogy titokban tartsák mindazt, amit láttak és tapasztaltak a Tir Tairngire-beli kirándulás során; de annyira nem volt bolond, hogy szépen el is felejtse az egészet. Végtére is sosem lehet tudni, mikor jön még jól az efféle információ. A troll mágus nagyot sóhajtott, felemelte az asztalról a tönkrement jade amulettet, és nézte, ahogy szakadt láncán himbálózik. Hatalmas markában az amulett egy játékszerre hasonlított.
A kı megrepedt, és elszenesedett, és alig pislákolt körülötte a mágikus aura. Miután Hajnalcsillagot visszaőzték, a nyaklánc láthatóan minden varázserejét elvesztette. Kellan úgy döntött, hogy elássa a barlang földjében, ahol apja elesett; így rója le tiszteletét a férfi elıtt, akit sosem ismert igazán, és ezzel temeti el a múltat, hogy ezután a jövıbe tekinthessen. Megkérte Lothant, hogy tanítsa meg, hogyan kell új amulettet bővölni, olyat, ami már valóban teljesen az övé. Azt már nem tudta, hogy Lothan késıbb kiásta az amulettet, amikor hátramaradt, hogy lezárja a barlangot, ahogy azt sem, hogy a kı visszatért Seattle-be. Nem is kellett tudnia. Lothan megértette, hogy Kellan le akarja zárni a múltat, de ahhoz túlságosan gyakorlatias volt, hogy egy ilyen potenciális kincset hagyjon a föld és a kövek alatt heverni – ki tudja, nem lehet-e még hasznosítani az aranyban és jádéban rekedt asztrális maradványokat. Lothan újra felsóhajtott, majd felnyitotta az asztalon várakozó teakfa dobozkát, óvatosan belehelyezte az amulettet, és a láncot összetekerte a tetején. Aztán rácsukta a fedelet, mire egy pillanatra halvány arany ragyogás lobbant fel a doboz körül. Egy újabb intésére a doboz a levegıbe emelkedett, és a falakat beborító polcokhoz lebegett, ahol elfoglalta az egyik üres helyet a rengeteg könyv és a hosszú élet mágiatanulmányai során felgyülemlett mindenféle csecsebecse között. Ebben a pillanatban a számítógép jelzett, hogy befejezte a fájl titkosítását. Lothan rápillantott a képernyın felvillanó üzenetre, majd bezárta az ablakot és lekapcsolta a monitort. Hát ennyi. Felállt, megállt az ajtó mellett, hogy lekapcsolja a villanyt, aztán bezárta, az ajtót, és az árnyakra bízta a szobát minden tartalmával együtt.
Jackie Ozone, immár egyedül az új lakásában – amely egy alig átalakított raktárban volt – keresztbe vetette lábát az egyik kényelmes széken a dobozmetropolisz kellıs közepén. A kicsomagolás és fizikai otthona berendezése még várhat, elıször sürgısebb ügyeket kell elintéznie. A szobát nem világította meg más, mint a redıny résein átszőrıdı halogén- és neonfények. De Jackie-nek nem is volt szüksége fizikai fényre: figyelme az agyát betöltı virtuális világ felé fordult, amely a
vékony száloptikai kábelen át a kiberdekkbıl tekergett egészen a fején levı króm jackig. Lassan készítette el új virtuális alakmását, rétegrıl rétegre haladva, akár az agyagot megmunkáló szobrász. Az új Mátrix-perszona kialakítása lassú és alapos munkát igényelt. Na persze vannak elıre gyártott sablonok és virtuális „bábuk" is, amelyeket bárki egy perc alatt letölthet magának. A kettı között körülbelül akkora a különbség, mint a turkálóban találomra begyőjtött rongyok és a divattervezı testre szabott kreációja között. Egy Jackie-hez hasonló dekás soha nem alacsonyodna le addig, hogy konfekciós perszonát vegyen. Sajnálta régi ikonját – jó szolgálatot tett, és az árnyak között Seattleszerte ismerték – de éppen ez volt a gond. Ha a legkisebb esély is megvan rá, hogy a leírása valahogy kiszivárog a Cross rendszerébıl… nem szabad kockáztatni. Az új Mátrix-identitása még sokkal jobb lesz. Jackie próbált kihívásként tekinteni a feladatra, és nem visszalépésként. Annyira elmerült a munkában, hogy alig vette észre a való világban felhangzó kopogást. Ahogy meghallotta, készenléti állapotba állította a perszonatervet és a dekket, lekapcsolta a mőérzetet, és az érzékeit visszatérítette a valóságba. Amikor sikerült, majdnem felugrott a székrıl. A bejáratnál állt valaki, aki belülrıl kocogtatta az ajtót. Az illetı egy vékony ázsiai férfi volt elegáns bırkabátban, szők, sötét pólóban és farmerben. A kezét kesztyő fedte, a szemét pedig sötét árnyékoló takarta. Ebbıl Jackie megtudta, hogy a férfi optikai erısítéssel rendelkezik, úgyhogy a sötétben is jól lát. A dekás elsı mozdulatával a szék mellett heverı táskája felé nyúlt, ahol a pisztolya lapult a tokjában. – Ne tegye – szólt rá az idegen. – Ha bántani akarnám, már megtettem volna. Jackie megállt. A férfinak ebben igaza volt, ráadásul ha fegyver van nála, akkor neki már nemigen lenne ideje elıbányászni a sajátját. – A biztonsági rendszeren van még mit fejleszteni – szólalt meg csevegı hangon a férfi. Az ajtófélfában vállmagasságban elhelyezett kis dobozban zöld fény pislákolt. – Tud valamit ajánlani? – kérdezte Jackie, mire a másik bólintott. – Vannak még összeköttetéseim itt-ott.
– És az ön képességei sem rozsdásodtak még be, Mr….? A férfi erre elmosolyodott. – Fox. Szólítson Mr. Foxnak. Nos, még nem teljesen – jegyezte meg. – De nem azért jöttem, hogy bajt okozzak – biztosította Jackie-t. – Csak beszélni szeretnék önnel. – Ideszólhatott volna – tett szemrehányást a dekás. – Vagy legalább kopoghatott volna. – Kopogtam. De ön mással volt elfoglalva. – Mit akar? – kérdezte Jackie, de már elıre tartott a választól. – Mint mondtam, vannak még összeköttetésem itt–ott, például a Cross Applied Technologies-on belül is. Nem értettem, hogy a Seraphim elit alakulata, miután sikeresen bekerített egy árnyvadászcsapatot, miért kap hirtelen visszahívási parancsot; és ha már itt tartunk, azt sem tudtam, hogy jöttek egyáltalán rá, mi folyik Tir Tairngire-ban. így hát kicsit körülnéztem. A hírek gyorsan terjednek egy cégen belül, különösen, ha a vezérigazgatóról és egy magas szintő megbeszélésrıl van szó. – És mit derített ki? – kérdezte Jackie. Igyekezett udvariasan érdeklıdı arcot vágni. – Megtudtam, hogy a Cross közvetítıje Seattle-bıl kapott egy információt, amelyet korábban Midnight lopott el a Nightingale-bıl, és amely szerint egy bizonyos korábbi ügynök még mindig életben van, és itt tartózkodik északnyugaton. De utóbb a hír kacsának bizonyult. Ebbıl egyértelmően látszik, hogy valaki hozzányúlt az adatokhoz – vagy még az eladás elıtt, hogy a közvetítıt még jobban meggyızze, vagy ami még valószínőbb, az eladás után, hogy leállítsa a cég akcióját. – És miért mondja el mindezt nekem? Fox ismét vállat vont. – Szakmai tisztesség – szólt. – Gondoltam, egy olyan kiváló dekás, mint ön, aki közeli munkakapcsolatban áll Lothannal és Kellannel, és akit Lothan olyan nagy becsben tart, hogy még azzal is megbízza, hogy arról a korábbi céges ügynökrıl információkat ásson elı – egyszóval, hogy ön biztosan elismeréssel adózna bárkinek, aki sikeresen elvégez egy ilyen feladatot. – Hát, biztos nem volt könnyő – jegyezte meg Jackie. – Én is pontosan így gondolom. Akkor bizonyára megérti, hogy egy közvetítınek milyen sokat jelenthet egy olyan ember segítsege, aki
efféle teljesítményre képes, bármi is motiválta erre. Az ilyen értékes munkaerıre oda kell figyelni, nem gondolja? – Kétségtelenül. – Örülök, hogy ön is így látja. Tessék – vett elı a belsı zsebébıl egy vékony kártyát, amelyet az egyik dobozhalom tetejére helyezett. – Ez talán érdekelni fogja. A biztonsági rendszerével kapcsolatban pedig hamarosan jelentkezem. Jackie halványan elmosolyodott. – Azt hiszem, tudja, hol talál meg. Fox hasonló mértékő mosollyal válaszolt. – Arra számíthat – szólt, majd halkan kinyitotta az ajtót, és kilépett a gyér megvilágítású folyosóra. Az ajtó csendben becsukódott mögötte, és a jelzıberendezés dobozában pirosra váltott a zöld fény. Jackie félretette a dekket, kikászálódott a székbıl, és odament az otthagyott kártyához. Megnézte az egyszerő betőtípussal írt néhány sort, és lassan bólogatott.
Kellan és Orion együtt érkeztek a Dante Poklához. Newt, a kidobó beengedte ıket a partikölykök és a többi reményteli várakozó egyre növekvı sora elıtt, a szokásos panaszok és füttyögés kíséretében. A klub fı szintjei alatt elhelyezkedı Purgatóriumot ugyanolyan pazarló gazdagság jellemezte, mint a Dante többi részét. A tálalóban ínycsiklandó elıételek, jégbehőtött pezsgık és bőnre csábító édességek sorakoztak. Egy nyolcszögő asztal távolabbi végén Tos–hiro Akimura ült elegáns sötét öltönyben, kék–arany színekben játszó nyakkendıjét japán motívumok díszítették. Mellette Lothan foglalt helyet, aki most halkan csevegett a közvetítıvel. Can–dor–Brie botja egy székhez támaszkodva pihent. A troll mágus szimbólumokkal telehímzett köntösét viselte, hozzá az alkalomra finom anyagú sötét köpenyt öltött, és frissen tisztított csizmát húzott. – Gyertek be – intett a most érkezetteknek Akimura. – Szolgáljátok ki magatokat! Nem sokkal késıbb érkeztek még néhányan. G-Doggon igazán jól mutatott a hajszálcsíkos öltöny és a sötét mellény, óralánccal kiegészítve. Liada sötétzöld köpenyt, rövid ujjú topot és fekete nadrágot
viselt. Ezüst Max, a törp, kivételesen levetette örökké olajfoltos overallját, és helyette csinos zakót húzott pólója és gondosan felhajtott nadrágja fölé. Kellant már meg sem lepte, hogy Jackie Ozone-t látja belépni, pedig minden ügyfele tudta, hogy a dekás jobban kedveli a virtuális találkozókat. Kellan viszont azt is tudta, hogy barátai gyakrabban láthatják ıt hús-vér formájában. – Na, milyen az új lakás? – kérdezte Jackie-t. – Alakul – felelte a dekás. – Most kaptam egy új biztonsági rendszert, ami még a régi lakásoménál is jobb. Nem árt vigyázni a szomszédokkal – kacsintott, mire Kellan nevetett. Aztán mindenki Akimurára nézett, aki hátratolta székét, és felállt. – Mindannyian ismertek már – szólt, miután mindenki elhallgatott. – Néhányan a többieknél is jobban – pillantott Kellanre. A lány válaszul rámosolygott. – De azt mindnyájan tudjátok, hogy már régi motoros vagyok a szakmában. – Bizonyos mércével mérve – dörmögte Lothan, de azért úgy hogy mindenki meghallja. Néhányan kuncogtak. – Az utóbbi idık eseményei hatására – folytatta a közvetítı – arra az elhatározásra jutottam, hogy lezárok néhány régebbi kapcsolatot, és új pozíciót alakítok ki magamnak az árnyak között. Mr. Fox tehát megnyitja boltját Seattle-ben. Egy idıre ugyan kiestem a körforgásból, de arról mindenkit biztosíthatok, hogy egy üzletet azért még össze tudok hozni. Régi kintlévıségeim felszámolásának köszönhetıen az anyagi források rendelkezésemre állnak. Ami még hiányzik: a megbízható munkatársak. Profikra van szükségem, akik ismerik a szakmát, és jól végzik a feladatukat; akik semmilyen lehetıséget nem hagynának ki, és képesek az önálló munkára. Ekkor mindenki hangos pukkanásra lett figyelmes: G-Dogg kibontott egy üveg pezsgıt. Kellan nem állta meg mosoly nélkül, ahogy mindenki egyszerre a fegyveréért nyúlt – amelyek jelenleg szép rendben várakoztak a Pokol ruhatárában, vagy már eleve otthon maradtak. Az ork megeresztett egy vigyort az ijedelem láttán, aztán poharakat kezdett osztogatni, és mindenkinek öntött. – Hát akkor – emelte fel poharát Akimura – ha érdekel titeket a dolog, szívesen tekintenék minden jelenlevıre leendı munkaerıként az új vállalkozásban, úgy is, mint egy tehetséges, megbízható csapat
szilárd magjára. Persze bárki úgy is dönthet, hogy inkább csak ezen a kellemes estén vesz részt… Nos, mit gondoltok? Mielıtt bárki válaszolhatott volna, Kellan megköszörülte a torkát, mire minden szem felé fordult. – Csak azt akartam elmondani, hogy mint mindenki, én is elkövettem néhány hibát, mióta Seattle-be értem – szólt, majd nagyot nyelve elhallgatott, és végignézett a feszülten figyelı arcokon. – De szerencsés vagyok: mindig voltak barátaim, akik támogatnak, még akkor is, ha csak eltolom a dolgokat, és olyasmibe ütöm az orrom, amibe nem kéne. Azért jöttem Seattle-be, hogy megtudjam, mi történt a családommal, és hogy kivívjam a megbecsülést az árnyak között; és remélem – itt Orionra pillantott, aki visszamosolygott rá –, vagyis úgy gondolom, hogy találtam családot is, lehetıségeket is – nemcsak profikat, akikkel dolgozhatok, hanem társakat is, akikben megbízom. Akimura elismerıen felemelte poharát, és a többiek azonnal követték példáját. – A bizalomra és a becsületre az árnyak között – szólt, és mindenki koccintott a szomszédjával. – Erre én is iszom – szólalt meg Jackie, de olyan halkan, hogy csak Kellan hallja meg. A lány elkapta a dekás pillantását, és csilingelve összekoccintották poharukat.
