FORDÍTOTTA KÁLMÁN A. GYÖRGY
EDGAR WALLACE
FEHÉR ARC BŰNÜGYI REGÉNY
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1989
~1~
EDGAR WALLACE: WHITE FACE HODDER AND STOUGHTON REVISED EDITION COPYRIGHT © 1967 BY PENELOPE WALLACE HUNGARIAN TRANSLATION © KÁLMÁN A. GYÖRGY. 1989 HU
ISSN 0138-9904
~2~
ELSŐ FEJEZET
Michael Quigley nagyon jól tudta, mivé fajulhat az emberi természet, hiszen ismeretségi körében szép számmal fordultak elő betörők, jobbfajta szélhámosok, hamisítók, nagy- és kisstílű csalók, bankrablók, uzsorások és zsebmetszők. Fehér Arcot nem ismerte, ahogyan senki sem; ez a szerencse még váratott magára. Előbb vagy utóbb úgyis elkövet valami hibát a magányos bűnöző, és akkor a bűnügyi tudósító is szemügyre veheti. Michael szinte mindenkit ismert a Scotland Yardon; tegeződött a rendőrfőnökökkel, hétvégéket töltött Dumonttal, a bakóval, és egyszer ő segítette át a delirium tremens egyik rohamán. A szobáját a tudósító exuralkodók, nehézsúlyú bajnokok és társaságbeli dámák dedikált fényképeivel díszítette. Majdnem minden helyzetben tudta, hogyan viselkednek a közönséges és hogyan a különleges emberek. Janice Harmannel kapcsolatban azonban minden eddigi tapasztalata csődöt mondott. Azt megértette, hogy egy lány, akinek – árva lévén – semmiféle kötelezettsége nincs, van ellenben évi négyezer font jövedelme, miért akar valami hasznosat csinálni az életben, s miért vállal munkát egy orvosi rendelőben az East End munkásnegyedében. Emberbaráti felbuzdulásában sok lány érzett elhivatottságot az ilyen munkára; Janice abban különbözött a többségtől, hogy ő nem fáradt bele a jótékonyságba. Nagyon szép volt, de Michael sosem tudta megállapítani, hogy mi teszi olyan széppé. Bámulatosan tiszta tekintete, érzékeny, vörös ajka – vagy talán bőrének finomsága? Sohasem volt benne biztos. Viszont képes volt órákig bámulni, és tudta, hogy legszívesebben örökké ezt tenné.
~3~
Janice-nek egy tulajdonságát tűrte kelletlenül– az átkozott anyáskodását. Egyelőre nem sikerült áthidalnia a szakadékot, amely az ő huszonhét évétől elválasztotta a lányt. Janice huszonhárom éves volt, és – mint gyakran mondta – egy huszonhárom éves nő legalább húsz esztendővel idősebb egy hasonló korú férfinál. De a huszonhárom évével nemcsak anyáskodó tudott lenni, hanem kegyetlen is. Egy este olyasmit mondott, ami Michaelben az élet minden színét kioltotta. A Maharadzsa Klubban vacsoráztak; Michael aznap kapott fizetést. Természetesen tudott a lány romantikus levelező partneréről. Gúnyolódott rajta, dühös is volt rá, később beletörődve szórakozott az egész ügyön. A kapcsolat a legártatlanabb módon kezdődött. Egy nap levél érkezett Janice lakására a Bury Streetre; a feladó arra kérte a lányt, hogy segítsen neki megtalálni egykori dajkáját, akire most nehéz idők járnak. Ez néhány hónappal azután történt, hogy Janice munkába állt Marford doktor rendelőjében, és egy újság érdekes témát látott abban, hogy a „gazdag, fiatal társaságbeli hölgy” a közjó szolgálatának szenteli életét. A levelet Dél-Afrikában adták fel, azzal a kéréssel, hogy ha sikerül felkutatni az öreg dajkáját, Janice juttassa el neki a mellékelt öt fontot, ha pedig nem találná meg, akkor az összeget fordítsák a betegek javára. – Honnan tudod, hogy ez a fickó nem szélhámos? – kérdezte Michael. – Ne butáskodj! – válaszolta megvetően Janice. – Azért, mert te szerencsétlenségedre bűnügyi tudósító vagy, ne hidd, hogy a világ bűnözőktől hemzseg. – Márpedig ez az igazság – erősködött a férfi. Michael csak tíz nap késéssel értesült róla, hogy a rejtélyes idegen Angliába érkezett. A lány felhívta, és megkérte, hogy vacsorázzanak együtt; valami fontosat akar neki mondani. – Te vagy az egyik legrégebbi barátom, Michael – mondta izgatottan –, és úgy érzem, el kell neked mesélnem. A férfi kábán hallgatta.
~4~
A lány észrevehette, milyen sápadt, de nem nézett rá; tekintete a parketton táncoló párokra tapadt. – Szeretném, ha találkoznál vele; lehet, hogy te nem találod csodálatosnak, de én mindig is tudtam… szóval a levelei alapján… rettenetes életet élt az afrikai vadonban… sajnálom, hogy megválók Marford doktortól… természetesen meg kell neki mondanom… Zavarosan, kissé hisztérikusan beszélt. – Értsük meg egymást, Janice! Megpróbálom elfelejteni, hogy szeretlek, és hogy csak akkor akarom ezt megmondani neked, amikor felemelik a fizetésemet. Hangjának határozott, szenvtelen csengése arra biztatta a lányt, hogy nézzen rá. Ő azonban mereven másfelé fordította tekintetét. – Nincs ebben semmi különös, hallottam már ilyesmiről. Egy lány levelezni kezd egy férfival, akit még sosem látott. A levelezés egyre bizalmasabbá, egyre barátibbá válik. A lány romantikus fátylon át látja a férfit. Azután találkoznak, és vagy kiábrándul, vagy belehabarodik. Hallottam már boldog házasságról, amelyik így kezdődött, és hallottam másmilyenről is. Nem tudom elhinni, pedig biztosan igaz; és nem tudom pontosan, mit kéne tennem vagy mondanom. Ebben a percben tűnt fel neki, hogy Janice kezéről hiányzik valami: a hosszúkás, ovális rubinnal díszített gyűrű, melyet mindig viselt. A lány azonnal észrevette, hová néz, és elrejtette a kezét. – Hol a gyűrűd? – kérdezte nyersen a fiatalember. Janice elvörösödött, szinte fölösleges volt válaszolnia. – Oda… Nem tudom, mi közöd hozzá. Michael mély lélegzetet vett. – Semmi közöm hozzá, csak kíváncsi vagyok. Szerelmi zálogot cseréltetek? Aznap este nagyon tapintatlanul viselkedett. – Az én gyűrűm, és nem vagyok hajlandó magamat olyasvalaki keresztkérdéseinek alávetni, akinek erre semmi joga. Kezdesz
~5~
elviselhetetlenné válni. – Valóban? – Michael megfontoltan bólintott. – Biztosan igazad van, és tudom, nincs jogom sem ehhez, sem máshoz. Nem akarlak arra kérni, hogy mutasd meg, mit kaptál cserébe. Egy gyöngysort talán…? Erre a szóra összerezzent a lány. – Honnan tudod? Miért, nagyon értékes darab. Michael hosszan, elgondolkodva nézett rá. – Megnézném a fogát ennek a pasasnak, Janice. A lány most végre Michael szemébe nézett; megrémült – nem tőle, önmagától. – Megnézni a fogát? Nem értem, mit akarsz ezzel mondani. A férfi mosolyogva próbálta mondandójának élét tompítani. – Hát utánanézni. Az ember megvizsgálja a fogát a lónak mielőtt megvásárolja. – Én nem vásárolom meg! Gazdag ember, legalábbis van két birtoka. – A lány hidegen válaszolt, hangján érződött a neheztelés. – Megnézni a fogát! Természetesen majd kisütöd, hogy bűnöző, vagy ha mégsem, valami majd csak telik termékeny képzeletedtől. Lehet, hogy ő Fehér Arc. Az az egyik kedvenced, vagy nem? Michael elkeseredetten sóhajtott. De legalább el lehetett szakadni a dühítő témától. Nem én találtam ki; létező személy. Kérdezd csak meg Gassót! Gasso, a karcsú főúr az asztaluk közelében járt. Mike odaintette. – Ó, az a Fehér Arc! Hol az önök úgynevezett rendőrsége? Az a gazember tönkretette szegény Bussini barátom éttermét. Bussini éttermét a minap kora hajnalban látogatta meg Fehér Arc, odalépett Miss Angela Hillingcote-hoz, és hatezer font értékű ékszertől szabadította meg, mielőtt a táncosok észrevették volna, hogy a semmiből előbukkanó fehér álarcos férfi nem a jelmezbál vendége. Egy-két másodperc múlva már el is tűnt. A Leicester Square sarkán álló rendőr látott egy elrobogó motorost, és a rakparton is láttak egy kelet felé tartó hasonló motorkerékpárt. Ez
~6~
volt Fehér Arc harmadik, egyben leglátványosabb felbukkanása London előkelő negyedében, a West Enden. – A törzsvendégeim nyugtalanok, de ki nem az? – Gasso szemmel láthatólag osztozott félelmükben. – Szerencsére kedves emberek… – hirtelen elhallgatott és a bejáratra meredt. – Ide nem jöhet be! – kiáltotta szinte sikoltva, és a nemkívánatos vendég felé vetette magát. A szőke hölgyet Dolores de Val néven ismerte a világ. Ezt egy ötletes filmügynök eszelte ki számára, mivel – helyesen – úgy gondolta, hogy sokkal ígéretesebben hangzik, mint a szegénysége napjaiban használt Annie Gootch. Nem volt jó színésznő, ám sokan vonzónak találták, így az évek során jócskán meggazdagodott, és vagyonának jelentős részét platinakeretbe foglalta, ezért London valamennyi divatos éjszakai mulatójában Gyémánt Doloresként ismerték. Az ilyen klubok és divatos mulatók igazgatói a Hillingcote-ügy után egy kissé idegesen fogadták, ha Dolores asztalt foglaltatott náluk vacsorára. Rögtön fel is hívták a Scotland Yardot, mire a „C” körzet ellenőrzését irányító, de a főkapitányságon is vezető pozíciót betöltő Mason főfelügyelő elküldött a művésznő kápráztató megjelenésével megtisztelt klubba vagy vendéglőbe néhány mulató úriembernek álcázott detektívet, akikről lerítt a foglalkozásuk; általában az előtérben csellengtek vagy az igazgatói irodában itták alattomban a sörüket. Néha azonban Dolores nem jelezte előre szándékát. Csinos fiatalemberek kíséretében vonult be sziporkázva; ilyenkor a zsúfolt terem leglehetetlenebb zugába szorítottak be egy pótasztalt, s a pincérek olyan lelkes buzgalommal terítettek, mintha az asztal a lehető legjobb helyen állna. Dolores aznap éjjel is bejelentés nélkül érkezett a Maharadzsa Klubba, s a latin vérmérsékletű, minden önuralmat nélkülöző Gasso a kupidókkal zsúfolt mennyezetnek emelve kezét olasz szónoklatban tört ki, amely igen romantikusan hangzott mindazoknak, akik csak
~7~
angolul értettek. – Nincs hely? Ne bolondozzon, Gasso! Igenis van hely. Nekünk bárhol megfelel, nem igaz, fiúk? Így hát tettek egy asztalt az ajtó mellé, Dolores leült, és Consommé julienne-t, utána marylandi csirkét rendelt. – Nem örülök neki, hogy itt ül, asszonyom – mondta Gasso aggodalmas hangon ilyen sok gyönyörű ékszerrel… Miss Hillingcote… ó, micsoda csapás! Az a fehér arcú fickó… – Fogja már be a száját, Gasso! – csattant föl Dolores. – És utána coupe jaques-ot kérünk meg kávét. Az orosz táncosok foglalták el a parkettot; a harmadik ráadás után kivonultak, és ekkor: – Ideacsicsát! Dolores látta, hogy kísérője elsápad, és félig megfordult székében. Az ajtóban álló férfi hosszú, fekete kabátot viselt, arcát a szemének vágott két lyuk kivételével fehér vászon takarta. Kesztyűs kezében revolvert tartott, a másik, csupasz kezével előrenyúlt. Egy kattanás hallatszott, s Dolores nyakáról leszakadt a gyémánt nyakék. A félelemtől bénultan nézte, hogy tűnik el a csillogó holmi a férfi zsebében. Az emberek felugráltak az asztal mellől, a nők sikoltoztak; a zenészek groteszk csoportba merevedtek. – Utána! – kiáltotta valaki. De a fehér álarcos férfi eltűnt, és a rabló jöttére elrejtőző ajtónállók előbújtak fedezékükből. – Ne mozdulj… egy perc, és kiviszlek. – A lány mintha álmában hallotta volna Mike sürgető hangját. – Hazaviszlek, be kell jutnom a szerkesztőségbe. Ha elájulsz, goromba leszek! – Nem fogok elájulni – rebegte Janice. Még mielőtt a rendőrség odaért volna, Mike kicsempészte a lányt, és szerzett egy taxit. – Iszonyú volt; ki ez?
~8~
– Nem tudom – hangzott kurtán a válasz. Azután: – Mi is a neve a romantikus szerelmednek? Még nem is mondtad. Janice idegei pattanásig feszültek; szüksége volt a jogos düh ajzószerére, hogy visszanyerje egyensúlyát, és most itt volt hozzá az ürügy. Mike Quigley szemrebbenés nélkül hallgatta a lány szóözönét. – Fogadok, jóvágású; nem olyan nyúzott képű, csepű hajú szörnyeteg, mint én – mondta vadul. – Ó, istenem, milyen ostoba vagy, Janice! Találkozni akarok vele. Hol lakik? – Te csak ne találkozzál vele! – Sírni tudott volna. – Nem mondom meg, hol lakik. Remélem, soha többé nem látlak! Elhárítva a férfi segítő kezét, kiszállt a taxiból; a „jó éjszakát”-ra sem válaszolt. Mr. Quigley őrjöngve tért vissza a Fleet Streetre, és a Fehér Arc elleni dühödt kirohanását a Dél-Afrikából érkezett jóképű, romantikus idegen elleni indulat fűtötte.
~9~
MÁSODIK FEJEZET
Janice maga sem vette észre, hogy önállóságra tett szert. Tizenhét éves korában saját folyószámlával rendelkezett, s amikor kikerült iskolája tiszteletre méltó igazgatónőjének gyámkodása alól, minden külső fegyelmezésnek búcsút mondott. Egy agglegény nagybácsi volt egyetlen rokona. Az öregúr a maga kedélyes és szórakozott módján érdeklődött unokahúga iránt; bőkezű járadékot biztosított neki, és gyönyörű, de hasznavehetetlen ajándékokat küldött karácsonyra meg a születésnapjára, kivétel nélkül mindig egy hónap késéssel. Amikor nagybátyja autóbalesetben meghalt, Janice egyszeriben viszonylag gazdag ifjú hölgynek tudhatta magát. Nagybátyja egy barátját jelölte ki gyámnak, aki pusztán azzal nyerte el bizalmát, hogy Angliában ő értett legjobban a vadászkutyákhoz, és azon kevesek közé tartozott, akik fél tucat pohár bekötött szemmel elfogyasztott portói mindegyikének csalhatatlan biztonsággal állapítják meg az évjáratát. Janice magasztos értékrenddel és eszményekkel távozott az iskolából, és ezekhez állhatatosan ragaszkodott. Tizennyolc éves korában hősökre és szörnyekre osztotta a férfinemet; tizenkilenc évesen már elismerte egy köztes réteg létét, melynek tagjait nem tartotta sem emberfölöttinek, sem elviselhetetlennek; húszéves korára pedig elhalványultak a szélsőségek, s az árnyalatokat is tisztábban látta. Donald Bateman a régi, eszményítő szemléletbe illett. Rokonszenves arcát és izmos alakját nézve valamelyest újra erőt vett a lányon az iskolás lelkesedés. Donald maga volt a Romantika és a Kaland, a tökéletes férfitól elvárt minden erény testet öltött benne.
~ 10 ~
Szerénysége – éppen csak következtetni engedett kiváló tulajdonságaira –, határozott személyisége, jó kedélye, a pénzről vallott gyermeki nézetei, naivitása, mindez csodálatos volt. Az emberek és események megítélésében elfogadta Janice értékelését, akit ez a fölény örömteli érzésével töltött el. Egy tekintetben különösen a lány kedvében járt; csupán egyszer ejtette zavarba. Sohasem feledte, hogy ismeretségük csak felszínes, és sosem hangzott el a „szerelem” szó. Második találkozásuk alkalmával megcsókolta, s ettől a lány nevetségesen kényelmetlenül érezte magát. Ezt nyilván észrevette a férfi, mert többé nem próbálkozott ilyesmivel. De azért beszélgettek házasságról, otthonukról és Dél-Afrika csodáiról; kissé szégyellősen a gyermekek neveltetésének kérdését is megvitatták. Janice délutáni szolgálatba készült a rendelőbe, s egész délelőtt aggódott a férfi miatt; kissé lehangolt volt, mikor utoljára látta. – Megjött a pénze? – kérdezte mosolyogva. Donald válaszul elővette levéltárcáját, előhúzott egy köteg bankjegyet és átpörgette ujjai között. Látszott, hogy csupa tízfontos. – Ma reggel érkezett. Ennyit vettem föl szükség esetére; utálok pénz nélkül lenni Londonban. Ha nem jött volna meg, kénytelen lettem volna ma délelőtt magától kölcsönkérni, angyalom, és akkor mit gondolt volna rólam? A lány újra elmosolyodott. Pénzügyekben olyan buták a férfiak. Például amikor Michaelt hozzá akarta segíteni, hogy autót vegyen, a fiatalember szinte gorombán utasította vissza az ajánlatát. Donald leült, cigarettára gyújtott, s füstfelleget fújt a mennyezet felé. – Jól érezte magát tegnap este? Janice habozott. – Nem nagyon. – Ugye újságíró? Ismerek egy újságírót a Cape Times-nál; jópofa alak. – Nem Michael rontotta el a vacsorát – vetette közbe barátja
~ 11 ~
védelmében a lány. – Az a férfi, aki fehér álarcban jött a klubba. – Ó! – húzta fel a szemöldökét. – A Maharadzsa Klub. Fehér Arc? Olvastam róla reggel a lapokban. Bárcsak ott lettem volna! Micsoda férfiak vannak ebben az országban, hogy futni hagynak egy ilyen fickót? Ha a közelben vagyok, egyikünk biztosan otthagyja a fogát. Magukkal itt Angliában az a baj, hogy félnek a lőfegyverektől. Tapasztalatból tudom... Elmesélt egy történetet egy rhodesiai bányászati kutatótáborról; a történet nem vetett rá rossz fényt. Szemben ült az ablakkal, és amíg mesélt, a lánynak volt ideje alaposan szemügyre venni; nem bírálóan, inkább elvakult bizalommal. Idősebb volt, mint gondolta; negyven év körüljárhatott. Apró ráncok húzódtak a szeme körül, a szája szögletében mélyebbek. Aki már éhezett és szomjazott a Kalahári-sivatagban, feküdt láztól remegve egyedül a Tuli folyó partján, akit hagytak már cserben teherhordói fegyvertelenül Massikassitól nyugatra, az oroszlánok földjén, az nem tud többé ránctalan, kisfiús arccal mutatkozni a világ előtt. Álla még mindig viselt egy hosszú sebhelyet, egy leopárd karmának emlékét. – Mostanában olyan Afrikában élni, mint a Bond Streeten – sóhajtott a férfi. – Oda van a régi varázsa. Nem hiszem, hogy Salisbury és Bulawayo között akad ma oroszlán. A régi szép időkben még az útra is kifeküdtek. Janice órákig elhallgatta volna, de – mint mentegetőzve mondta – dolgozni kellett mennie. – Elmegyek magáért és hazaviszem. Merre is van az a klinika? – kérdezte. A lány pontosan elmagyarázta, hol a Dagálydokk. – Miféle ember ez a Marford doktor? – Drága! – felelte lelkesen Janice. – Elvisszük magunkkal Fokvárosba. – A férfira is átragadt a lelkesedés. – Rengeteg munka várna rá, különösen a színes gyerekek között. Ha meg tudom venni az enyémmel szomszédos farmot, az
~ 12 ~
épületet átalakíthatjuk valami szanatóriumfélévé. Olyan nagy, zegzugos holland ház, és mivel a saját otthonom egészen megfelelő, a másikra nem lenne szükségem. A lány csak nevetett. – Maga földéhségben szenved, Donald – mondta. – írnom kell majd, hogy részletes felvilágosítást szerezzek erről a hőn vágyott birtokról. A férfi összevonta a szemöldökét. – Élnek Fokvárosban ismerősei? – kérdezte. Janice megrázta a fejét. – Ismerek ott egy fiút, a Rhodes-alapítvány ösztöndíjasa volt, de nem írtam neki, mióta elment Angliából. – Hm – komorodott el a férfi. – Ha idegenek keverednek az ingatlanüzletbe, jól megvágják őket. Hadd adjak egy jó tanácsot: soha ne próbáljon ügynök közvetítésével földet vásárolni DélAfrikában; vagy közönséges rablók, vagy nem értenek hozzá. Az biztos, hogy a paarli birtok– ott az én farmom – néhány éven belül a kétszeresét éri. Új vasútvonalat építenek, ott megy el majd az én földem végében, és ez mérhetetlenül nagy előny. Ha volna befektetni való pénzem, minden centjét földbe fektetném. Elővette a köteg tízfontost, újra megnézte, gyengéden megropogtatta. – Miért nem teszi be a bankba? – kérdezte a lány. – Mert szeretem a tapintását – válaszolta Donald derűsen. – Ezek az angol papírpénzek olyan tisztának látszanak. Visszatette zsebébe a tárcáját, és hirtelen megragadta Janice mindkét karját. Szemében olyan fény villogott, amilyet a lány eddig még sohasem látott. Ettől elakadt a lélegzete, kissé megrémült. – Meddig várunk még? – kérdezte halkan Donald. – Szerezhetek különleges engedélyt, és holnapután már mint házasok utazhatunk a kontinensre. Janice kiszabadította magát; döbbenten érezte, hogy reszket, és az azonnali házasság kilátására megborzadt.
~ 13 ~
– Lehetetlen – mondta elfúló hangon. – Rengeteg tennivalóm van, és be kell fejeznem a munkámat a rendelőben. És maga mondta, Donald, hogy még hónapokig nem akar házasságot kötni. A férfi rámosolygott. – Várok én hónapokig, akár évekig – felelte könnyedén –, de az ebéddel nem várhatok! Menjünk! Janice csak fél órát tudott neki áldozni, de megállapodtak, hogy a férfi érte megy, és együtt vacsoráznak. Ez a kilátás semmiféle örömteljes várakozást nem keltett a lányban. Szereti ezt a férfit, mondta magában. Minden megvan benne, amit csak kíván. De házasság – azonnali házasság? Janice megrázta a fejét. – Miért rázza a fejét? – kérdezte Donald. Bussininál ültek, s mivel még csak egy óra körül járt, rajtuk kívül üres volt az étterem. – Csak gondolkodom – felelte a lány. – A gazdaságomról? – Donald fürkésző tekintetet vetett rá. – Nem? Rólam? – Melyik a maga bankja, Donald? – kérdezte hirtelen Janice. A férfit váratlanul érte a kérdés. – A bankom? Hát a Standard Bank; pontosabban nem a Standard, hanem egy vele társult bank. Miért érdekli? A kérdés feltevésének jó és jóindulatú oka volt, de ezt Janice nem akarta felfedni. – Később majd megmondom – válaszolta, de látván, mennyire megzavarta a férfit, már azon a ponton volt, hogy szint vall. – Valóban semmi különös, Donald. A férfi vezetett a Dagálydokkig, de visszautasította az ajánlatot, hogy visszamenjen a lány kocsijával; azt mondta, idegesíti a londoni forgalom. A lány titokban örült, hogy van valami a londoni életben, amitől tart. Mr. Donald Bateman taxival tért vissza. A délutánt egy utazási ügynökség belvárosi irodáiban töltötte; az európai utakat tanulmányozta. Szeretett volna Londonban élni, ám annyi helyen
~ 14 ~
szeretett volna élni, melyektől a kényszerűség távol tartotta. Eszébe jutott Inez. Gyönyörű nő lett belőle. Donald látta, bár erről Inez nem tudott. Furcsa, hogyan fejlődnek a nők. Emlékezett rá, mint éles vonású, nyakigláb lányra, aki rettentően untatta. Vajon mivé lesz Janice? Pillanatnyilag nagyon kellemes, bár vannak bosszantó tulajdonságai. Nehéz tökéletes nőt találni – gondolta. Amikor délelőtt megfogta a vállát és mélyen a szemébe nézett, valami más reakciót várt, nem azt, hogy rájön a hideglelés. Annyira nyilvánvaló volt a riadalma, hogy nem erőltethette tovább az ügyet. Természetesen össze kell házasodniuk. A házasság azonban elég veszélyes egy ilyen országban. Az a barátja, a riporter? Gyűlölte a riportereket; tolakodó, gátlástalan alakok. És a legrosszabb a bűnügyi riporter. Kezdte magát kényelmetlenül érezni, és boldogan merült bele az Inez testi tökéletességéről való ábrándozásba. Ineztől más nők felé kalandoztak gondolatai. Mi lett például Lornával? Talán rátalált Tommy, és mindent megbocsátott. Tommy mindig is ügyefogyott balek volt. De Inez?... Aznap este Janice-szel vacsorázott, és a leghatározottabban a Maharadzsa Klubot választotta. A látogatottságon már látszott a merénylet hatása, a vendéglő félig üresen állt; Gasso mint a megtestesült lehangoltság járkált föl-alá. – Tönkretett ez a dolog, kisasszonykám – mondta leverten. – Maga itt volt az este azzal a hírlapi úriemberrel. Nem jönnek már a vendégek, csak ha nincs ékszerük. Én viszont különösen a felékszerezett vendégeket kedvelem, de nem az annyira felékszerezetteket, mint az a Miss Dolores! – Remélem, ma este eljön a pasas – mondta Donald nyugodt mosollyal. – Reméli? Igen? – kérdezte izgatottan Gasso. – Azt kívánja nekem, hogy egy szál ingben az utcára kerüljek? Ez aztán a jó üzlet! Janice nevetett, de sikerült megbékítenie a feldühödött maître d'hôtel-t.
~ 15 ~
– Valóban kevesen vannak, de nem hiszem, hogy látni fogjuk a fehérarcú úriemberünket – mondta Donald. Olyan ez, mint a régi időkben. Emlékszem, amikor Ausztráliában jártam, működött ott egy bankrabló banda; azok is fehér álarcot viseltek. Jókora zsákmányt vittek el! Hallottak a Furse fiúkról? Testvérek voltak; Ausztrália legügyesebb banditái. – Talán ez az egyikük – kockáztatta meg a lány. – Hogy? Janice esküdni vert volna rá, hogy a férfi megrémült. Látott valamit a szemében. Természetesen ez képtelenség, hiszen Donald Bateman semmitől sem fél. – Én nem hinném – mondta Donald. A vacsora felénél tartottak, semmiségekről fecsegtek, amikor a férfi kését és villáját a tányérra ejtette. A lány újra látta a felvillanó rémült tekintetet. Rámeredt valakire. Janice követte pillantásának irányát. Egy hatvan körüli férfi lépett be; vézna, piperkőc, meglehetősen fontoskodó alak. Egy kis társaság volt vele, a pincérek körülvették őket. Janice különös módon ismerte; különös, hiszen egy nyomornegyedben találkoztak. – Ki... ki ez? – kérdezte feldúltan Donald. – Az az ember a lányokkal. Nem... nem ismeri? – Rudd doktor – válaszolta a lány. – Rudd! – A körzetünk rendőrorvosa, gyakran látom. Egyszer a rendelőbe is eljött. Elég kellemetlen ember, egy jó szava nem volt a munkánkról. – Rudd doktor! Kezdett visszatérni a férfi arcszíne. Elsápadt?! Janice meg volt döbbenve. – Ismeri? – kérdezte csodálkozva. Donald nagy nehezen elmosolyodott. – Nem; emlékeztet valakire... egy régi barátomra... még
~ 16 ~
Rhodesiából. Kifelé menet Janice észrevette, hogy a doktor társaságához érve Donald zsebkendővel tapogatja az arcát, mintha egy karcolást akarna felszárítani. – Megsérült? – kérdezte. – Egy kis idegzsába – nevetett a férfi. – Ez a büntetés, ha az ember rendszeresen szabad ég alatt éjszakázik az esőben. Elmesélte, hogy Észak-Rhodesiában egyszer egyfolytában négy hétig esett. – És egész idő alatt – tette hozzá – még egy sátram sem volt. Janice elbúcsúzott tőle a Bury Streeten a lakása előtt; a férfi őszintén csalódott, mivel azt hitte, meghívja magához. Vissza a szálloda felé az vigasztalta, hogy másnapra találkát beszélt meg. Nem Janice-szel.
~ 17 ~
HARMADIK FEJEZET
Pihenése ritka pillanataiban Marford doktor a rendelője nagy ablakára vékony, arisztokratikus orrának nyergével egy vonalban kifeszített vörös vászonfüggöny mögött álldogált, kissé fanyarul merengve a Dagálydokkon, lakóin és jövőjén. Volt min töprengenie ezeken a nyári estéken, amikor a nappal bronzos fénye még a nyugati égbolton ragyogott, s a lebujok és bérházak ontották mindazt, amit oly illedelmesen rejtegettek a tél hideg napjain és éjszakáin. Az ilyen estéken a tikkasztó hőség a legfurcsább lényeket kergette a szabadba, olyan teremtményeket, amilyeneket még a legrégibb lakók sem láttak soha, és a legedzettebbek is aligha kívánnak viszontlátni. A vörös vászonfüggöny a rendelő nagytermének ablakán feszült. A helyiség korábban cipőüzlet, majd cukrászda volt. Itt működött a rossz emlékű Loucilensky „klubja”; hitvány kuncsaftjainak kényelmes távozási lehetőséget kínált a kis udvarra vezető oldalajtó. Elhagyott ingatlan volt ez, amikor Marford doktor idejött, hogy megnyissa a rendelőjét. Az egész Dagálydokk tudta, hogy a doktor olyan szegény, hogy a mennyezettől a padlóig saját kezével mázolta, festette, sikálta ki az egészet. Talán még a függönyeit is maga varrta, bizonyára a legolcsóbb használt bútort vásárolta, de abból is csak annyit, amennyi elengedhetetlenül szükséges. A Dagálydokk lakói, akik a fényűző életet szerették látni a moziban, lenézték szegénysége miatt, s bolondnak tartották, hogy saját rendelőt alapít és utókezelő otthont a tengerparton. Az orvos látta, hogy Janice Harman érkezik, és ment, hogy ajtót nyisson neki. Nem igaz, hogy ez a gondterhelt ember nem vette észre a lány szépségét. Sőt órákig ült íróasztalánál, és egyfolytában
~ 18 ~
rá gondolt. De Marford doktor gondosan titkolta, miféle különös álmok zavarták meg módszeres elméjének rendezettségét, és most, amikor a lány zavartan, kissé összefüggéstelenül beszámolt jövőbeli terveiről, semmi jelét nem mutatta a rászakadt vigasztalanságnak és kétségbeesésnek. (Legjobb barátnője szerint „Janice-be a legfurcsább emberek szeretnek bele”.) – Ó – mondta a doktor, s keskeny ajkát gondterhelten összeszorította. – Ez igen sajnálatos; a rendelő szempontjából. Mit szól hozzá Mr. Quigley? Ez idáig minden ok nélkül ellenszenvesnek érezte a fiatal újságírót, aki túlságosan gyakran látogatta a rendelőt, és túl sokat, túl lelkesen írt a doktor vállalkozásáról ahhoz, hogy elnyerje a nyilvánosságtól ösztönösen irtózó ember tetszését. – Mr. Quigleynek nincs joga, hogy bármiféle ellenvetést tegyen – jelentette ki Janice némi kihívó felhanggal – Nagyon jó barátom... volt. Kínos csend telepedett közéjük. – De már nem az – mondta nyájasan Marford doktor. Érthetetlen módon most sorstársának érezte Michael Quigleyt. Eredendően hűséges természete arra késztette a lányt, hogy módosítsa iménti kijelentését. – Kedvelem Michaelt, helyes fiú, csak nagyon zsarnokoskodó. A múltkor borzasztó megértő volt, és én rettenetesen viselkedtem vele. A Maharadzsa Klubban voltam, mikor az a szörnyű ember ott járt. A doktor kíváncsian nézett rá. – Miféle szörnyű ember? – Az a rabló, Fehér Arc. A férfi bólintott. – Igen. Tudom. Olvastam az újságban. Beszéltem róla Elk őrmesterrel. Van egy olyan elképzelése, hogy ezen a környéken lakik; és tartok tőle, hogy ezért az elképzelésért a maga fiatal barátja a felelős. Maga okosan viselkedik?
~ 19 ~
Váratlanul szögezte neki a kérdést. – Hogy férjhez megyek? Doktor úr, van olyan lány, aki okosan viselkedik? Tegyük fel, hogy évekig mindennap találkoznék ezzel az emberrel! Ismerném? Ismerném úgy, ahogy az ember a férjét ismeri? A férfiak mindig a legjobb oldalukról mutatkoznak a nőknek, amíg tehát nem élünk velük egy fedél alatt, nem mehetünk biztosra. Marford, csontos állát simogatva, bólintott. A hosszú csendet az orvos törte meg. – Sajnálom, hogy elveszítem; nagyon lelkes segítőtárs volt. A beszélgetés kényes ponthoz érkezett; kényeshez, mert a lány tudta, milyen érzékeny ebben a kérdésben a doktor. – Szeretnék egy kis ajándékot adni az intézetnek – dadogta. – Ezer fontot. A férfi fölemelte kezét, az arca őszinte sértettséget tükrözött. – Nem, nem, nem; hallani sem akarok róla! Egyszer már felajánlotta. Nem. Abba belenyugodtam, hogy nem fizetek magának a nekünk nyújtott segítségért. Ez a maga nagyszerű hozzájárulása a rendelő fenntartásához. Janice tudta, hogy a doktor hajthatatlanul ragaszkodik álláspontjához, és már el is határozta, hogy visszautasítása esetén az ajándék az esküvő napján névtelen adománnyá válik. Michael egyszer cinikus kedvében színpadiassággal vádolta, s ez olyan képtelenül hangzott, hogy a lánynak nevethetnékje támadt. És mégis – egy leheletnyi színpadiasság minden érzelmes embernek sajátja, Janice Harman pedig kétségkívül érzelmes volt. A doktor egy váratlan mozdulattal szikár kezébe fogta a lány kezét. – Remélem, boldog lesz – mondta, és ez egyszerre volt áldás és elbocsátás. A lány az Endley Streetnél vágott át az úton. A sarkon egy magas, jóvágású, őszülő halántékú férfi állt; Janice meglepetésére egy nővel beszélgetett, látszólag meghitten. A nő továbbment, a férfi
~ 20 ~
mosolyogva jött a lány elé. – Micsoda rémes környék, drágám! Olyan boldog vagyok, hogy búcsút mond neki! – Ki az a nő, akivel diskurált? – kérdezte kíváncsian a lány. A férfi nevetett; úgy szerette Janice ezt a nevetést! – Nő? Hát persze. – Körülnézett, és az utca másik oldalán távolodó vékony alak felé biccentett. – Elég különös; azt hitte, én vagyok a bátyja, és nagyon zavarba jött, amikor rájött, hogy tévedett. Egész csinos lány. Janice kocsija egy közeli garázsban állt. Kezdetben elment egészen az Endley Street másik végén álló rendelőig, de a doktor lebeszélte róla; a tanácsnak volt is alapja, mert egy héten belül minden mozdíthatót elloptak az autóról a szülők, akiknek a gyermekeit gondozta. A lány a kormányhoz ült, és beindította a kocsit. Ahogy a főút lejtőjéhez értek, észrevette a doktor kopottas alakját, amint őket nézi, és integetett neki. – Ki ez? – kérdezte szórakozottan Donald. – Marford doktor. – Ó, a főnöke! Szívesen megnéztem volna magamnak. Ő nagykutya errefelé, ugye? Janice felkacagott. – Nála kisebb kutyát keresve se találni a Dagálydokkban – felelte. – Pedig csodálatos ember. Néha azt hiszem, koplal, csak hogy fenntartsa a rendelőt. A belvároson át egész úton róla lelkendezett. A Cranbourn Streeten forgalmi dugóba kerültek. A férfi ekkorra már átvette a társalgás irányítását, úgyhogy Marford doktor kiváló tulajdonságai háttérbe szorultak. Dél-Afrikáról mesélt, két farmjáról; az egyik Rhodesia vadonjában, a másik Paarl gyönyörű vidékén. Szeretett a paarli birtokáról mesélni. – Nagyon álmosnak fogja találni a vidéket, bár Fokvárosban van némi társasági élet. Engem elég jól ismernek...
~ 21 ~
– Van ott valaki, aki ismeri – nevetett a lány. Donald gyorsan hátranézett, de a járda sietős nyüzsgésében nem fedezett fel ismerős arcot. – Hol? – kérdezte. – Ott, az a fekete férfi – mutatott hátra Janice. – A szabó előtt áll. Donald megfordult, és elkomorodott. – Ó, igen, ismerem, bár nem különösebben jól; egyszer egy üzleti ügyben fölébe kerekedtem, és ezt nem tudja megbocsátani. Drágám – kiáltott fel hirtelen –, most jut eszembe, ma este nem tudom magát színházba vinni. Megbocsát nekem? A lány túlságosan boldog volt, túlságosan eltöltötte a szertelen kaland bűvölete, semhogy neheztelt volna a meghiúsult program miatt. Ez az égből pottyant jóképű idegen, akinek nevét is csak valami megmagyarázhatatlan félénkséggel tudja kimondani, maga a Romantika; halovány, igéző álmainak beteljesülése. Még kívül áll a valóság birodalmán. Tíz napja ismerte; egy emberöltőnek rémlett. Útközben egyszerkétszer már majdnem elkotyogta a neki szánt nagy meglepetést. A férfinak mindene volt az otthona; bevallotta vétkét, hogy megkívánta felebarátja földjét. Paarlban áruba bocsátották az egyik farmot a szomszédjában; már tizenhétezer fontért meg lehetne szerezni. Felvillanyozva ecsetelte, mennyi előnnyel járna, ha sikerülne hozzájutni az új birtokhoz; szőlők, narancsligetek, új legelők az állatainak. A Piccadilly Circusnál visszatért a témára. – Becsvágyóvá tett, maga angyal – mondta. – Én egy szegény gazdálkodó vagyok, nem tudok ekkora vagyont összehozni; búcsút kell intenem a farmnak. Janice megint csak kis híján kibökte. Élt egy barátja Fokvárosban, egy Rhodes-ösztöndíjjal végzett fiatal ügyvéd, akit Oxfordból ismert. Aznap reggel táviratozott neki, hogy vásárolja meg a birtokot.
~ 22 ~
– Bosszant a gondolat, hogy elveszítem ezt a farmot – mondta búcsúzóul Donald Bateman a lány Bury Street-i lakása előtt. – Ha holnap reggel táviratilag el tudnék küldeni hatezer fontot, még nyélbe üthetném az üzletet. Janice tartózkodóan mosolygott, és felment a szobájába ábrándozni a zöld lankákról és a napsütötte hegyekről, ahol éjjelnappal zsivajognak a kis cerkófmajmok. Aznap éjjel tíz órakor, mikor már lefekvéshez készülődött, sürgönye érkezett. Mikor elolvasta, elsápadt és elfogta a reszketés. Bizonyos értelemben említésre méltó, hogy Michael Quigley volt az első, akiről úgy gondolta, hogy szükségében segítségére lehet, de amikor remegő kézzel felemelte a telefonkagylót, arról értesült, hogy Michaelt sürgős ügyben elhívták a szerkesztőségből. Az órára nézett; fél tizenegyet mutatott. Meggondolta magát, nem akart már ágyba bújni; gyorsan öltözni kezdett.
~ 23 ~
NEGYEDIK FEJEZET
Janice távozása után Marford doktor az íróasztalához ment. Egy nagy paksamétán kellett átrágnia magát; a rendelő pénzügyi egyenlege súlyos hiányokat mutatott. Az intézmény ette a pénzt, mindig új berendezéseket kellett vásárolni, új készülékeket beszerezni. Ugyanilyen lehangoló napi jelentést kapott az eastbourne-i utókezelőről, amely néhány környékbeli csavargó gyógyulásán őrködött; ez azonban nem okozott fejfájást a doktornak. Sem időt, sem fáradságot nem sajnált ezektől a vállalkozásaitól. Mindennap várta, hogy utalvány érkezik. Egy ember Antwerpenből küldött rendszeresen pénzt, másvalaki Birminghamből. Félretolta a papírokat, megnézte az óráját, és az oldalajtón át kiment az udvarra. Elég nagy udvar volt. Egyik végében egy szín állt, az öreg Gregory Wicks tartotta benne a taxiját némi bér fejében. Az öreg Gregory Wicks mindig a Dagálydokkban talált helyet csillogó bérkocsijának; ott, ahol született, és ahol – remélte – utolsó napjait is tölteni fogja. Egy harminc évvel korábbi bokasérülés következtében bicegett, de sántítása semmiben sem korlátozta. Egész életében éjjeli bagoly volt, csendes, hallgatag ember; sosem állt be taxiállomásra, sohasem barátkozott sofőrtársaival; szigorú becsületességéről ismerték helyben és városszerte. Ő volt az, aki visszaadott egy osztrák bárónak ötszáz font készpénzt, amit Herr Baron a barátnőjével folytatott vita okozta pillanatnyi elmezavarában a kocsiban felejtett. Az öreg Gregory több ezer font értékű holmit juttatott vissza szórakozott utasainak. Rendőrségi dossziéjában az állt, hogy „megbízható, becsületes, kiváló minősítésű”.
~ 24 ~
Éjszakánként olykor a Regent Streeten lehetett találkozni vele és kocsijával, arrafelé portyázott; hosszú ősz haja kabátja gallérjára lógott, beesett arcából ádáz fehér bajsza ágaskodott elő. Utasait gondosan megválogatta. Egyvalakit kivéve senkire sem volt tekintettel. Több mint hetvenéves karjában annyi erő lakozott, hogy csodálkozott, aki megtapasztalta. Az orvos kinyitotta a kaput, és kiment a Bitókertbe. A keskeny, mocskos sikátor tele volt mezítlábas, mosdatlan, ám boldog gyerekekkel. Senki sem köszöntötte a doktort. A kapualjban és emeleti ablakokban ácsorgó gondozatlan férfiak és nők közönyös pillantást vetettek rá. Az orvos hozzátartozott a környék épületeihez, vakolatához és sarához, azonos volt a téglafallal, amely elválasztotta udvarát ettől az emberi mocsoktól. Ide tartozott, joga volt a Bitókerthez, s mint ilyen, feltűnés és megjegyzés nélkül járhatott itt. A sikátor utolsó háza kisebb volt a többinél, a kilences számot viselte; ablakai tiszták, és mindegyiket – még a teljesen bezsaluzott legalsót is – kartonfüggöny díszítette. A doktor zörgött az ajtón; három rövid, gyors koppantás, szünet, majd egy negyedik. Ebben a jelben állapodtak meg az öreg Wicksszel, mivel Gregory unta már a véletlen kopogtatásokat és az ajtajában megjelenő hívatlan vendégeket. Tudta, mikor jön a tejes, mikor a pék; velük elboldogult. Bárki más zörgette meg az ajtaját a nap folyamán, nem járt eredménnyel. Marford hallotta a csoszogó lépteket a csupasz lépcsőn, majd kinyílt az ajtó. – Jöjjön be, doktor úr! – mondta Gregory harsányan, szívélyesen. Egész életében hangosan beszélt, és a kor nem csökkentette hangjának erejét. – Ne lármázzon, azt hiszem, alszik a lakóm – tette hozzá, és becsapta az ajtót. – Jó alvó lehet, ha maga nem ébreszti föl, lármás vénember! – mondta Marford csendesen mosolyogva. Gregory göcögve ment föl a lépcsőn, kinyitotta szobájának ajtaját, és bementek. – Hogy van?
~ 25 ~
– Fürgén, mint az ürge, egy apró gondot kivéve, de erről nem beszélek. Remekül vagyok, doktor úr. Üljön le! Hol egy szék? Meg is van! Hogy én mivel tartozom magának, doktor úr! Ha tudnák az emberek itt a Dagálydokkban, hogy maga mit tett értem... – Jó, jó – felelte vidáman Marford. – Azért hadd nézzem meg! Marford a fény felé fordította az öreg arcát, és gondosan vizsgálgatta. – Nem javult, de nem is romlott. Mindent összevetve remélem, egy kicsit jobban van. Még meghallgatom a szívét. – A szívemet! – kiáltott fel az öreg megvetően. – A szívem, mint az oroszláné! Egy ír család költözött ide, és az asszony kölcsön akart kérni egy serpenyőt, és amikor érthetően megmondtam neki, mi a véleményem az olyanokról, akik serpenyőt kérnek kölcsön, átjött a férje; új pasas, heveskedő, hetvenkedő fráter! Kapott egyet az állára, és ezzel a dolog elintéződött. – Nem volna szabad ilyet csinálnia, Gregory. Ostobaság volt. Hallottam róla egy másik betegemtől. Az öreg vidáman kuncogott. – Nem voltam rászorulva. Ha csak egy szót szólok, elintézte volna itt bármelyik fiú. Merem állítani, a lakóm is, de őt természetesen nem ébresztem föl. – Ma itthon van? Gregory megrázta a fejét. – A jó ég tudja! Nagyon ritkán hallom, sosem tudom, mikor jön, mikor megy. Nem láttam még csendesebb fickót. Jó útra tért ugye, doktor úr? Lefogadom, hogy tudom, ki térítette jó útra! Ki hinné – fogta halkabbra a hangját hogy az az ember fél életét a hűvösön töltötte! – Maga nagyon rendes vele – mondta Marford. Már indult, de az öreg visszahívta. – Doktor úr, szeretnék magának valamit mondani. Ma megcsináltam a végrendeletemet; nem szabályos végrendelet, de leírtam, mire szánom a pénzemet.
~ 26 ~
– Sok a pénze, Gregory? – kérdezte derűsen Marford. – Több, mint gondolná. – Az öreg hangja jelentőségteljesen csengett. – Sokkal több! Nem a pénz miatt teszem, amit teszek; büszkeségből, nagyzolásból! A legtöbben, akik évek óta ismerték Gregory Wickset, hallgatag, zárkózott embernek tartották. Marford egyike volt a keveseknek, akik valóban ismerték. Gyakran gondolt rá, hogy Gregory otthoni szószátyársága természetes következménye a kormánykerék mellett némán töltött óráknak. Ez az öregember éjszakáról éjszakára majdnem fél évszázadon át tartotta némasági fogadalmát. Egyszer elmagyarázta ennek okát, de az annyira különös volt, hogy Marford – akit nehéz volt felderíteni – önkéntelenül is elnevette magát. Valamikor Gregory beszédes kedvében hagyta, hogy egy ügyfelemindig „ügyfél”-nek nevezte az utasait– becsapja egy hamis félkoronással. Ez a lecke örök életre szólt. Az orvos gyakran átment beszélgetni az öreghez, meghallgatni elmúlt és elfeledett hírességekről szóló történeteit. Ahogy indulni készült, Gregory megint szóba hozta a lakót. – Jó ötlet volt a zsalu, így nem jön be a zaj; bár engem személy szerint semmi sem tud az alvásban megakadályozni. Néha nem bánnám, ha egy kicsit elevenebb lenne... – És feljönne egy kis beszélgetésre – vetette közbe Marford. Gregory szinte beleborzadt. – Azt már nem! Senkivel sem akarok beszélgetni, különösen nem idegenekkel. Magával azért beszélgetek, mert maga volt az én irgalmas szamaritánusom, hogy így fejezzem ki magam. Nem mondom, hogy éhen haltam volna, azt azért nem. De elvesztettem volna valamit, és inkább meghalnék, mintsem azt elveszítsem. Lekísérte a doktort az ajtóhoz, és még akkor is utánanézett, mikor Marford már nem is látszott. Nem gúnyolódtak vele a lármás gyerekek, nem szálltak felé az elmaradhatatlan, nyomdafestéket nem tűrő tréfák a lompos népség szájából. Egy szolgálatos rendőr ezt nem úszta volna meg. Csak az orvost és Gregory Wickset kímélte
~ 27 ~
meg a szurtos kedélyük; az utóbbit gyorsan eljáró ökle miatt, a doktort meg – ugye sosem lehet tudni, mikor lesz szükség orvosra; és ha megorrol valakire, ki tudja, mit kever a gyógyszerbe. Vagy tegyük fel, a kését kell használnia, és akkor? Az emberrel akármi megtörténhet, ha ott fekszik kloroformmal elkábítva, kiszolgáltatva a doktor kényének-kedvének! A Bitókert életét a félelem irányította.
~ 28 ~
ÖTÖDIK FEJEZET
Azt, hogy nem volt más barátja, Mr. Elk jó és elégséges oknak vélte arra, hogy bármelyik pillanatban betoppanjon Marford doktorhoz, hogy megvitassák a Brit Birodalomnak a Viktória-dokk északi vége és a Silvertown bűzös szürkesége közé eső részén burjánzó bűnös hajlamokat és züllöttséget. Marford doktor az Endley Street sivár látványosságain nyugtatta búskomor tekintetét, amikor Janice Harman távozásának estéjén betért hozzá Elk. A rendelőjével majdnem szemben, a hajógyárban túlóráztak, és várható volt, hogy egész éjjel csörömpölnek a szegecselőgépek. Marford szinte észre sem vette, annyira hozzászokott ehhez a zajhoz. A részegek duhaj danolászása, az alkalmi ökölpárbajokat kísérő ricsaj, az utcán játszó gyerekek harsány zenebonája – errefelé éjfélig játszottak a Keleti Kereskedelmi Társaság telepére éjjel-nappal járó nehéz teherautók moraja sosem zavarta álmát. – Ha biztos volnék benne, hogy ez a pokol – bólintott komoran Mr. Elk az út felé –, megtérnék. Nem mintha nem imádkoznék minden este; imádkozom én. Imádkozom a körzeti felügyelőért, a kerületi felügyelőért, a Nagy Ötökért és a főbiztosért; imádkozom a bírói testületért és a többi bűnösért. Marford doktor beesett arcán mosoly derengett. Harmincöt éves volt, de idősebbnek látszott. Alkata szikár, feje búbján gyérült őszes haja. Sötét keretes szemüveget viselt, melynek rendszerint törött volt az egyik lencséje. Hosszú ideig csendben álltak a vászonfüggöny mögött, nem vonták magukra a járókelők figyelmét, mivel a rendelőben sötét volt. – Ilyennek képzelem a poklot – ismételte Elk.
~ 29 ~
Marford halkan nevetett. – És a saját külön ördögét, igaz? Elk nyomozó őrmester hangos hahotára fakadt. – Ezt az ostobaságot! Tudja, ezek az emberek mindent elhisznek. Érdekes, mert nem tudnak olvasni, tehát nem vehették könyvekből az elképzelésüket. Ez amolyan... hogy is mondják... hm... a fenébe is! A nyelvemen volt! – Legenda? – Ez az. Éppolyan, mint az oroszok, akik havas csizmával vándorolnak át Anglián. Mindenki találkozott olyanokkal, akik látták őket, de ő maga sosem találkozott velük. Ha olyan gyilkosság történik, amelyre senki sem talál magyarázatot, az újságok menten előállnak vele: „a Dagálydokk Ördöge”, és még azután is ragaszkodnak elképzelésükhöz, hogy fülön csíptük a gyilkost, és ország-világ tudja, hogy nem is hallott a Dagálydokkról, vagy azt hiszi, hogy odajár a tenger kiönteni. Ezek az újságok! Jövő nyáron már amerikai kéjutasokkal teli társaskocsikat láthatunk errefelé. Ha így volt Limehouse-ban, ide miért ne jönnének? A Dokk Ördögét egy elmés fiatal újságíró találta ki. A Dagálydokkban azonban az a nézet uralkodott, hogy nem valami elmés ez a firkász. – Él itt ördög százával! A vízparti banda nem sokat gondolkozna, hogy eltegyen-e láb alól. Egy este meg is próbálták – Dan Salligan. Az már más lapra tartozik, hogy mennyi virágot küldtem neki a kórházba. Marford doktor kényelmetlenül feszengett. – Tartok tőle, hogy én is hozzájárultam a legenda kialakításához. Bejött hozzám ez a riporter, és én... ööö... eléggé meggondolatlanul meséltem neki egyik betegemről; valójában már hónapok óta nem járt nálam. Mindig éjfélkor jött, és az arcát maszk mögé rejtette. Tényleg rossz volt az arcára nézni. Egy öntödei robbanás nyomai. Elk érdeklődni kezdett. – Hol lakik?
~ 30 ~
Az orvos megrázta a fejét. – Nem tudom. A riporter megpróbálta kideríteni, de nem sikerült. Mindig készpénzzel fizetett, látogatásonként egy fontot. Ez már nem izgatta Mr. Elket. Figyelmét az úttesten randalírozó kölyköknek szentelte. – Gazfickók! – mondta, de az orvos nevetett. – Hátha ezekből a szurtos kölkökből lesznek a jövő nagy politikusai vagy lánglelkű írói. Lehet, hogy a Dagálydokkban nyüzsögnek az ismeretlen, még néma Miltonok. Elk, a bűnügyi osztály őrmestere megvetően morgott valamit. – Ennek a népségnek kilenctizedével lesz még dolgom nekem vagy az utódaimnak – mondta mogorván –, és ezen semmit sem változtat a maga fáradozása! Ismeri Mrs. Westont? – kérdezte váratlanul. – Csinos asszony. Az övé az egyetlen tisztességes lakás a Dokkban. Egészen elegánsjártam nála, amikor a gyerekek betörték az ablakát. Nem teljesen egészséges az a nő. – Ha nem teljesen egészséges – válaszolta Marford, és arcán újra felderengett a mosoly ha nem teljesen egészséges, akkor valószínűleg ismerem. Miért kérdi? Elk szivart vett elő a zsebéből, s leharapta a végét. Biztosan jó szivar volt. Olyan sokáig rejtegette maga elől, hogy egészen kirojtosodott. Megfontoltan rágyújtott, majd elégedetten fújta ki a füstöt. – Azt állítja, hogy ismeri magát – mondta két teljes perccel a kérdés elhangzása után. – Természetesen csupa jót mondtam magáról. – A rendelőről mondjon néhány jó szót – kérte a doktor. – Mindig azt teszem – mondta önelégülten Elk őrmester. – Maga csak vesztegeti az idejét és a mások pénzét, de én megteszem. Csinos kis nővér az a Miss Harmann. Quigley, a riporter jár utána. – Igen – hagyta rá csendesen Marford doktor. Felkelt, lehúzta a redőnyt, odament a faliszekrényhez, egy üveg whiskyt, szódát és két poharat vett elő, majd érdeklődve nézett a
~ 31 ~
nyomozóra. – Nem vagyok szolgálatban – közölte Elk ha ugyan egy nyomozó ezt valaha is elmondhatja magáról. Az íróasztalhoz húzott egy széket. A doktor már kopott bőrszékében ült. – Olvas detektívregényeket? – kérdezte Elk. Marford doktor megrázta a fejét. Ebben a pillanatban csöngött a telefon. A doktor felvette a kagylót, egy darabig hallgatott, majd néhány kérdés után visszarakta. – Ezért nem olvasok sem detektívregényt, sem másfajta regényt – mondta. – A Dagálydokk lakossága iszonyatos mértékben növekszik, bár nem olyan gyorsan, mint egyesek gondolják. , Feljegyzett valamit egy kis írótömbre. – Ez sürgős hívás, de nem hiszem, hogy holnap hajnali háromig szükségük lenne rám. Miért épp detektívregényt? Elk őrmester belekortyolt a whiskyjébe. Nem olyan ember volt, aki siet magyarázatot adni. – Mert szeretném – vágott bele végül –, ha ezek az okostónik néhány hónapra átvennék a körzetemet. Egyik este odaát a West Enden láttam egy amerikai bűnügyi darabot. Az egész akörül forgott, hogy ki a tettes. Mindenekelőtt bemutattak vagy húsz szereplőt, megmondták, hol születtek, ki volt az apjuk, miféle pénzre pályáznak, kit szeretnek ; de az ember egész idő alatt tudta, hogy a vörös orrú pincér a gyilkos. A rendőri munka azonban nem ilyen, doktor úr. Nekünk nem mutatják be a történet szereplőit, egyet sem ismerünk közülük. Csak a halott van meg a gyilkossági ügyekben. Nekünk kell kiderítenünk, mi a neve, kikkel állt kapcsolatban, honnan jött és mivel foglalkozott. Vizsgálódunk itt is, ott is, mindenütt; belevetjük magunkat a nyomornegyedekbe, kifaggatjuk azokat, akiknek titkolnivalójuk van. – Titkolnivalójuk? – ismételte meg az orvos. – Mindenkinek van valami titka. Tegyük fel, hogy maga nős... – Csakhogy én nem vagyok nős – szakította félbe Marford.
~ 32 ~
– Mégis tegyük fel – ragaszkodott Elk a példájához. – A felesége külföldre utazott. Maga meg elmegy vidékre egy lánnyal. A doktor tiltakozó hangokat hallatott. – Mindez csak feltevés – nyugtatta meg Elk. – Megtörténtek ilyen esetek. És akkor reggel kinéz az ablakán, és azt látja, hogy egy pasas elvágja egy másik pasas torkát. Maga orvos, de nem engedheti meg magának, hogy az újságba kerüljön a neve. Elmegy a rendőrségre és elmondja nekik, amit látott? Elmegy majd tanúskodni a bíróságra, és elmeséli, mit csinált vidéken, hogy hívják a hölgyet, aki magával volt, és megkockáztatja, hogy mindez benne lesz az összes lapokban? Vagy inkább nem mond semmit? Természetesen nem! Ez mindennap megtörténik. Egy gyilkossági ügyben mindenkinek van valami titkolnivalója, ezért nehezebb az igazságot megtudni egy gyilkosságról, mint bármilyen más bűntényről. A gyilkosság reflektorfényben áll. A tanúk emelvényén szembe kell néznie a védővel, aki azt akarja bebizonyítani, hogy maga olyan fickó, akit egy tisztességes esküdt nem szívesen látna együtt a lányával. A nyomozó hosszú ideig csendesen szivarozott. Azután azt kérdezte: – Kissé rejtélyes nő ez a Lorna Weston, ugye? A doktor elgondolkodva emelte rá fáradt tekintetét. – Azt hiszem. Nekem itt mindenki csupa rejtély. Már a nevüket sem tudom megjegyezni. Istenem, micsoda nevek! Mint egy unalmas tapéta mintái, egyik olyan, mint a másik. Jackson, Johnson, Thompson, Beckett, Deckett, Duckett, Roon, Doon, Boon... Némelyiknek meg egyáltalán nincs is neve. Három hónapig kezeltem egy fiatal nőt; csak úgy hívták, hogy az „emeleti fiatal nő” vagy „Miss Hogyishívják”. A háziasszonya sem tudta a nevét. Pincérnő volt, senki sem tudta, hol dolgozik. Ha meghal, nem tudom kiállítani a halotti bizonyítványt. Én Miss Smithnek hívtam, valahogy be kellett vezetnem a könyveimbe. Miből él Mrs. Weston? – Hát tudja, ő... – válaszolt kényszeredetten Mr. Elk szóval
~ 33 ~
minden este puccosan kiöltözik, és bemegy a belvárosba. A doktor bólintott. – Sokan vannak, egész kolónia. Hogy miért laknak ebben a pokoli zugban? Gondolom, olcsó. És már nem keresnek úgy, mint régen. Egy lány mesélte... de persze ezeknek nem lehet hinni. Az őrmester nagyot sóhajtott. Aztán még egyet sóhajtott. – Az ember nem hihet senkinek. Elk fölkelt, felhajtotta a whiskyt, és a kalapjáért nyúlt. – Azt akarta megtudni, hogy könnyű-e magával szót érteni. Fölmerült bennem, hogy kábítószerrel kereskedik. Nem tudom, miért, de valahogy azt hiszem. Silvertownban volt egy orvos, aki ebből gazdagodott meg; több mint ezer fontot költött a védelmére, mikor az Old Baileybe juttattam. A doktor kikísérte; éppen a megfelelő pillanatban értek az utcai ajtóhoz. A csatazajból először csak zűrzavaros ricsajt hallottak, ahogy végigmentek a fertőtlenített folyosón. Marford kinyitotta az ajtót, és két dulakodót látott egy embertömeg közepén. Igazságos küzdelem zajlott, a résztvevők hasonló testalkatúak voltak, és egyformán részegek. Túlságosan közel álltak azonban a gránit járdaszegélyhez. Az egyik harcos hirtelen a földre került, és a szürke, poros járdaszegély vörössé vált. – Hé, hallod-e?! Elk megragadta a győztest és megpenderítette. A rendőrök futva közeledtek, átverekedték magukat a tömegen. – Vigyék ezt az alakot! Elk átadta kábult foglyát, majd áttörte magát a járdán fekvő ember körüli szoros gyűrűn. – Vigyék be az orvoshoz! Emeljék meg! Az ernyedt testet bevitték a rendelőbe. Marford doktor megvizsgálta, ezalatt Mr. Elk kitessékelte segítőit az utcára. Nos? – kérdezte, amikor visszajött. – Kórházi eset, ugye? Marford hatalmas, vattával párnázott gézturbánt csavart a sápadt
~ 34 ~
ember fejére. – Az. Felhívná a mentőket? Elk arca fájdalmas fintorba torzult. – Vége? – kérdezte, s azzal a megilletődött kíváncsisággal nézett a sérültre, amit az élők a holtaknak tartogatnak. – Azt hiszem; szilánkos törés a tarkónál. Vigyék a „London”-ba, ők talán tudnak rajta segíteni. Zajosan befutott a mentő, és elvitte a beteget. Az eset nem érdemelt különösebb figyelmet. Az orvos becsukta az ajtót Mr. Elk után, s visszatért könyveihez és gondolataihoz. Két nem kívánt új élet készült a világra jönni a Dagálydokkban. A körzeti nővérek idejében fogják értesíteni. Nem kívánt... az egyik egy állástalan munkás gyermeke, a másiknak pedig egy vidéki börtönben raboskodik az apja. És ez a Lorna Weston... Természetesen ismerte. A nő gyakran elment a rendelő előtt, ahogy a szomszéd zöldségeshez tartott; egyszer-kétszer be is tért. Csinos asszony, de alaposan felvágták a nyelvét. Bárkit ismert is a doktor, sosem vallotta be Elknek. Elk nyomozó, és visszaél a bizalmas vallomásokkal. Elk telefonált. A verekedő meghalt, alig vették fel a kórházba. Az orvost nem lepte meg. Most majd jön a halottszemle. – Szükségünk lesz a tanúvallomására – hallotta Elk hangját. – Dokkmunkás Poplarból, a neve Stephens. – Ne mondja! – felelte a doktor. Majd letette a kagylót, és visszatért a könyvéhez, XVI. Lajos udvarának intrikáihoz, a cselszövő Polignacokhoz és Madame de Lamballe jövedelmező ármányaihoz. A csengő átható hangjára riadt föl, panaszosan körülnézett, végül felkelt, és az ajtóhoz ment. Leszállt az éjszaka, és csillogott a járda; az East Enden sosem hallani, ha esik az eső. – Ön Marford doktor? – Az ajtóban álló nőt valami különösen finom parfüm enyhe illata lengte körül. Aggodalomtól elvékonyult
~ 35 ~
hangja műveltségre vallott. Idegen volt, a doktor még sohasem hallotta ezt a hangot. – Igen. Fáradjon be! A rendelőben csak az íróasztal olvasólámpája világított. Marford úgy érezte, hogy látogatójának ez nincs ellenére. A hölgy kapkodva gombolta ki sötét kabátját, mintha melege volna vagy nem kapna levegőt. Az orvos valahogy amerikainak gondolta. A hölgynek kétségkívül semmi köze sincs a Dagálydokkhoz, hacsak nem annak a marokkói hajónak az utasa, amely a dagály tetőzésekor indul a Garnéla-mólótól. – Meghalt...? – kérdezte elfúlóan, s szeme leküzdhetetlen rettegést tükrözött. – Kicsoda? Az orvos nem értette a dolgot; gyorsan átgondolta, melyik betege járja a végét, de mást nem talált, mint az öreg Sullyt, a tengerészek zsibárusát, aki már másfél éve haldoklik. – Az a férfi... idehozták... a verekedés után. Egy rendőr mondta... verekedtek az utcán, azután idehozták. Ott állt összekulcsolt kézzel; karcsú teste előrehajolt, lélegzetvisszafojtva leste az orvos válaszát. – Egy férfi?... Ó, igen, sajnos meghalt. Marford meg volt rökönyödve. Hogy érdekelheti ezt a hölgyet egy Stephens, egy poplari dokkmunkás sorsa? – Ó, istenem! – sóhajtott az asszony, s egy pillanatra megszédült. Marford doktor átkarolta, és leültette egy székre. – Ó, istenem – mondta ismét a nő, és sírásban tört ki. Az orvos tanácstalanul nézte, nem tudta, az élő vagy a halott verekedőt védje. – Ahogy én láttam, tisztességes küzdelem volt – szólalt meg bizonytalanul. – Az az ember elesett, és a járda éles szegélyébe ütötte a fejét. – Könyörögtem neki, hogy ne menjen a közelébe – mondta indulatosan a nő. – Könyörögtem neki! Amikor felhívott, hogy a
~ 36 ~
nyomára bukkant és errefelé követi... taxival jöttem... esedeztem, hogy jöjjön vissza. Mindez és még több is összefüggéstelenül ömlött belőle. Marford csak találgatta, miről beszél. Néhány szava zokogásba fulladt. A doktor levett az orvosságospolcról egy „Ap. Am. Arm.” feliratú üveget, öntött belőle egy keveset egy pohárkába, és vizet töltött hozzá. – Igya ezt meg, azután meséljen el mindent! – mondta határozottan. A hölgy többet mondott el, mint amennyit a gyóntató-székben mondott volna. A bánat, a lelkiismeret-furdalás, a lesújtó tragédia okozta riadalom elsöpörte minden gátlását. A doktor hallgatta, s az orvosságos poharat a kezében forgatva nézett le rá. Azután ő szólalt meg. – Ez az ember, Stephens, dokkmunkás volt; nagydarab, legalább hat láb magas, szőke fickó. A másik fiatal, húsz-egynéhány éves. Csak egy pillanatra láttam, mikor elkapta a rendőr. A nő rámeredt. – Szőke... fiatal... Marford doktor odanyújtotta a poharat. – Igya ezt meg; túlságosan felizgatta magát. Sajnálom, de ezt kell mondanom. Az asszony azonban félrelökte a poharat. – Stephens? Biztos benne? Két... szóval két hétköznapi ember? – Két munkás, mindkettő részeg. Ez nem szokatlan errefelé. Esténként átlag két verekedésünk van. Szombat este hat. Sivár hely, valamit kell csinálniuk. A hölgy visszanyerte arcszínét. Habozott, a pohárért nyúlt, kiitta tartalmát, és elfintorodott. – Repülősó... undorító. A táskájából zsebkendőt vett elő, megtörölte száját, majd bizonytalanul felállt. – Elnézését kérem, doktor úr. A terhére voltam. Gondolom,
~ 37 ~
megsérteném, ha felajánlanám, hogy megfizetem az idejét. – Tíz centet számolok egy konzultációért – felelte komolyan az orvos; az asszony rámosolygott. – Maga milyen előzékeny! Azt gondolja, hogy amerikai vagyok? Persze, az vagyok, bár Angliában élek már… ó, hosszú ideje. Köszönöm, doktor úr. Egy csomó képtelenséget hordtam össze; kérem, felejtse el! Marford doktor beesett arcát árnyék fedte; a hölgy és a lámpa között állt. – Ezt nem ígérhetem, de nem adom tovább – válaszolta. Az asszony nem mondta meg a nevét, az orvost nem is érdekelte. Felajánlotta, hogy elkíséri, amíg nem talál taxit, de a nő elhárította az ajánlatot. A doktor az ajtóból nézte a szemerkélő esőben, amíg el nem tűnt a szeme elől. Amerre a hölgy távozott, arról érkezett Hartford közrendőr, és megállt néhány szóra. – Azt mondják, Stephens meghalt. Hiába, ha isznak, mindjárt megvan a baj. Én sosem bántam meg a fogadalmamat, hogy tartózkodom az italtól; ha Isten is megsegít, a nyáron nagymester leszek az antialkoholista páholyunkban. Ide küldtem egy fiatal hölgyet, Stephens felől érdeklődött. Nem tudtam, hogy már vége, különben megmondtam volna neki. – Köszönöm, hogy nem mondta meg – felelte Marford. Nem kedvelte a tudálékos Hartford közrendőrt, ezt a megrögzött fecsegőt. Bezárta az ajtót, visszament könyvéhez, de már nem érdekelték Madame de Lamballe ármányai és üzelmei. Felhúzta a redőnyt, és a kihalt utcát nézte. A Keleti Kereskedelmi Társaság telepét övező fal árnyékában valami mozgott. Az utcai lámpa fényénél csak annyit látott, hogy egy férfi beszélget egy nővel. A férfi különös módon szmokingot viselt. Jól látszott ingmellének fehér foltja. A Dagálydokkban még a pincérek
~ 38 ~
sem hordják egyenruhájukat. Miközben a férfi és a nő ellenkező irányban folytatta útját, Marford doktor kiment, és kinyitotta a utcai ajtót. Ekkor vett észre egy harmadik személyt, aki a szmokingos férfi után sietett. Az orvos látta, hogy az első férfi megáll és megfordul. Ezt szóváltás és dulakodás követte. A szmokingos férfi eldőlt, mint egy zsák, a másik föléje hajolt, majd gyorsan továbbment, és eltűnt az Endley Streetet a Keleti Kereskedelmi Társaság főbejáratával szemben keresztező vasúti híd alatt. Marford doktor megbabonázva nézte. Már át akart menni, hogy szemügyre vegye a kövezeten heverő élettelen kupacot, amikor az fölállt, és cigarettára gyújtott. Az óra tízet ütött.
~ 39 ~
HATODIK FEJEZET
Louis Landor a gyűlöletes alakot nézte, akit leterített. A férfi mozdulatlanul feküdt, és Landorban a gyűlölet hirtelen átalakult rettegéssé. Átnézett az út túlsó oldalára. Közvetlenül vele szemben nyitva volt egy ajtó, a bejáróban állt valaki. Kérjen segítséget? Nyomban elvetette a gondolatot. A biztonsága forog kockán. Sietve továbbment a magas fal árnyékában, már elérte a vasúti hidat, amikor közvetlenül előtte egy rendőr körvonalai rajzolódtak ki; a rendőr közeledett. Landor egérutat keresve nézett körül. Jobbra két nagy kaput látott, az egyiken egy kisajtót. Riadalmában megnyomta, és az ajtó engedett. Valami csoda folytán nyitva maradt. Egy pillanat alatt bent termett, helyretolta a reteszt. A rendőr továbbment, nem vette észre. Hartford közrendőr éppen egy kis beszéden gondolkodott, melyet a páholy következő ülésén szándékozott elmondani, ahol igen figyelemreméltó ügyeket készültek megvitatni. Gondolatainak ez irányú összpontosítása vonta el figyelmét a szökevényről. Kevesebb mentsége volt az út túlsó oldalán egy mélyen beugró kapualj menedékében álló bizonyos Harry Lambornnak, aki hivatását tekintve egyszerű tolvaj volt. Mellette legfeljebb az szól, hogy tekintete inkább a zsarukat fürkészte, mintsem holmi átlagos honpolgárokat. S ő különben is a Keleti Kereskedelmi Társaság hetes számú raktárával kapcsolatban szőtt bizonyos terveket aznap éjjelre, és csak arra várt, hogy Hartford közrendőr – őrjáratát befejezve – szabaddá tegye a terepet. A rendőr komótos lépteit lesve még mélyebbre húzódott a felfedezés elől takarást, a szemerkélő eső ellen védelmet nyújtó beugróba, a nagyobb kényelem végett pedig egyik zsebéből a
~ 40 ~
másikba telepített át egy összecsukható feszítővasat. Hartford óhatatlanul észrevette viszont a szmokingos férfit. Vele szemben állt a járda közepén, és a sarat törölgette fekete kabátjáról. Hartford leereszkedett a vice-nagymesteri emelvényről, és átváltozott egyszerű közrendőrré. – Elesett, uram? – kérdezte barátságosan. A férfi a rendőr felé fordította megnyerő arcát, és rámosolygott. Olyan nagyon azért nem volt vidám, mert a keze remegett, s ajkának fehérsége kirítt napbarnított arcából. Elfúló hangon szólalt meg, közben levegő után kapkodott. Esett az eső; kabátján barna, sáros folt éktelenkedett. Hátranézett, amerről jött, és láthatóan fellélegzett, hogy senkit sem lát. – Hogy elestem-e? – kérdezte vissza. – Nos, attól tartok, el. Elnézett a rendőr mellett. – Látta azt az embert? Hartford közrendőr megfordult és végignézett a kihalt járdán. – Miféleembert?– kérdezte, mire a másik meglepődött. – A maga irányába ment, találkozniuk kellett. Hartford megrázta a fejét. – Nem, uram, senkivel sem találkoztam. Az elfehéredett ajkú férfi hitetlenkedve nézett rá. – Csinált valamit? – kérdezte Hartford. – Hogy csinált-e valamit? – Az idegen szokása szerint megvető hangsúllyal megismételte a kérdést. – Állon vágott, ha ez valami. Én úgy tettem, mintha kifeküdnék. – Ajka mosolyra görbült. – Remélem, ráijesztettem. Némi nyomatékkal mondta az utolsó szavakat. Hartford közrendőrt kezdte érdekelni a dolog. – Fel akarja jelenteni? – kérdezte. A másik a fejét rázta. – Gondolja, hogy megtalálná, ha feljelenteném? – érdeklődött gúnyosan. – Nem, hagyjuk az egészet! – Nem ismeri, uram?
~ 41 ~
Hartfordnak már egy hónapja nem volt semmilyen ügye, ezért nem örült neki, hogy ez ilyen könnyen kicsúszik a kezéből. – De igen, ismerem. – Rosszféle népek laknak errefelé – kezdte Hartford. – Részeges, züllött... – Mondom, hogy ismerem – vágott közbe türelmetlenül az idegen. Kezét a belső zsebébe dugta, elővett egy ezüsttárcát, és kinyitotta. Hartford ott állt, míg az idegen rágyújtott, és észrevette, hogy a férfi öngyújtót tartó keze remeg. – Tessék… italra. Hartford erőt vett magán, és elhárította a felkínált pénzt. – Nem élek vele – mondta hivalkodva, s méltóságteljesen indult volna tovább. A férfi kigombolta kabátját, s mellényzsebét kezdte tapogatni. – Elveszített valamit? – Nem – felelte megkönnyebbülve a másik. Kieresztett egy füstfelhőt, biccentett, majd elváltak útjaik. A szmokingos férfi arrafelé tartott, ahol a gránittal kövezett kocsiút kettészelte a Keleti Kereskedelmi Társaság kapuja előtt húzódó járdát. A kapualjban meglapuló tolvaj látta, hogy kiveszi szájából a cigarettát, a földre dobja, s eltapossa. Akkor hirtelen arra lett figyelmes, hogy a sápadt férfi minden előzmény nélkül megtántorodik, térde megroggyan, és végigzuhan a gyalogjárón. Lamborn megragadott minden kínálkozó alkalmat: úgy vélte, ez egy jómódú részeg alakjában megjelenő mennyei ajándék. Körülnézett, majd átlopakodott az úttesten. Nem vette észre, hogy Hartford a fal árnyékában közeledik. Lamborn egy mozdulattal kinyitotta az elterült férfi kabátját, és némi kotorászás után kirántott belőle egy levéltárcát. Ekkor látta meg a felé rohanó rendőrt. Az embert őrizetbe vehetik, mert gyanúsítják valamivel, de egész más, ha lopott holmit találnak nála. Lamborn keze a társaság udvarát körülvevő magas fal felé lendült, majd menekülni kezdett. Néhány
~ 42 ~
lépés után ránehezedett a törvény keze, gyűlöletesen csengett fülébe az ismerős „Hé, hallod-e?!”. Tehetetlenül vergődött. Mr. Lamborn soha nem tanulta meg a bűnözés első parancsolatát, amely így szól: maradj nyugton! Hartford a falnak szorította Lambornt, és akkor észrevette, hogy valaki jön át az úttesten. Ahogy felismerte, eszébe jutott a lámpaoszlopnál fekvő férfi. – Doktor úr, ezzel az úriemberrel történt valami. Megnézné? Marford doktor látta, amint az idegen elesett, s most izgatottan hajolt le hozzá. Maradsz nyugton? – szólt rá küszködő foglyára ingerülten Hartford. Sípszava élesen hasított az éjszakába. Voltak pillanatok, amikor még Lambornnak is megjött az esze. – Hiába, no, a zsaru az zsaru – szólalt meg komoran, és feladta a küzdelmet. A rendőr ekkor hallotta meg a görnyedten vizsgálódó orvos kiáltását. – Ez az ember halott, leszúrták! Föltartotta kezét, hogy a rendőr is lássa. Az utcai lámpa fényében Hartford észrevette, hogy vértől piroslik. Elk az utca végén egy kártyabarlangot tartott megfigyelés alatt; ahogy meghallotta a sípszót, futva indult a hang irányába. A Dagálydokk viskóinak minden lakója meghallotta, és ez előcsalogatta őket. Az emberek inkább feláldozták éjszakai pihenésüket, semhogy kimaradjanak az izgalmas élményből; és hallva, hogy nem kisebb dologról, mint gyilkosságról van szó, elégedett mormogással nyugtázták vállalkozó kedvük eredményességét. Előszállingóztak odúikból, mint a patkányok. Már jókora tömeg gyűlt össze, mire megérkezett még egy rendőr, hogy biztosítsa a terepet. Amikor Elk visszajött a körzeti rendőrorvossal folytatott telefonbeszélgetés után, Marford doktor már a kezét mosta egy
~ 43 ~
vödör vízben, amit a rendőrök hoztak neki. – Mason az őrsön volt, idejön. – Ide figyeljen, Elk, miért tartanak engem fogva? Lamborn fájdalmasan, sértetten nyüszített. A szerencsétlen emberek e toprongyos mintapéldánya mellett két oldalról egy-egy rendőr tornyosult, de szelleme felülemelkedett az elnyomáson. – Nem csináltam semmit, vagy igen? Ez a zsernyák elkapott… – Pofa be! – szólt rá Elk, nem is barátságtalanul. – Mr. Mason egy perc múlva itt lesz. Lamborn felsóhajtott. – Pont ő! – szinte zokogott. – A jóságos Mason; micsoda társaság jön itt össze ma éjjel! Mason detektív-főfelügyelő aznap este ebbe a körzetbe látogatott, és éppen a rendőrőrsön tartózkodott, amikor befutott a hívás. A rendőri szállítókocsival érkezett, vele egy rakás nyomozó és a kötekedő, idősebb rendőrorvos. Rudd doktor azért lett rendőrorvos, mert így juthatott a lehető legkevesebb munkával a lehető legtöbb jövedelemhez. Agglegény volt, és befektetései biztosították megélhetését, de szerette a munkaköréből adódó hatalmat, szerette látni, ahogy a rendőrök tisztelegnek, ha az utcán találkozik velük; imponált neki, hogy bírósági támogatással nyilváníthat részegnek befolyásos személyiségeket, akik a Harley Streetről hozzák saját orvosukat azt bizonyítandó, hogy csupán légnyomást kaptak, nem követtek el semmiféle kihágást. Felületesen ismerte Marfordot, s leereszkedően, hidegen biccentett felé; rossz néven vette, hogy ő is belekeveredett az ügybe; afféle szegény rokonnak tekintette a szakmában, nem pedig olyasvalakinek, akit az ember konzíliumra hív – ha ugyan Rudd doktor hívott volna bárkit is. Gondosan megvizsgálta a mozdulatlan testet. – Természetesen halott-jelentette ki. Azt a benyomást keltette, hogy elkerülhető lett volna a tragédia, ha korábban érkezik.
~ 44 ~
– Egy késszúrás – kezdte Marford –, amely áthatolt a... – Igen, igen – vágott közbe türelmetlenül a rendőrorvos. – Persze. Természetesen. Mr. Masonre nézett. – Halott – mondta. – Majd megvizsgálom. Nyilvánvalóan késszúrás. Valószínűleg azonnal beállt a halál. Marfordra nézett. – Maga itt volt, amikor történt? – Nem sokkal utána – felelte Marford –, egy perccel utána, talán még annyi sem volt. – Ó – mondta zsebredugott kézzel és szétvetett lábbal Rudd –, akkor tud nekünk mondani valamit... A nevető szemű, mély, behízelgő hangú, kopasz Mason közbevágott. – Igen, igen, mindent tudni akarunk erről, doktor úr. Nem látszott Marfordon, hogy neheztelne hatáskörének bitorlásáért, szinte kedélyesen intézte el ezt a pökhendiséget, amely Rudd doktor részéről korántsem volt szokatlan. – Mindent tudni akarunk erről, doktor…? – Marford. – Marford doktor, ön itt volt, amikor elkövették a gyilkosságot, vagy nem sokkal utána; biztos vagyok benne, hogy tud nekünk mondani valamit. Most persze egy kissé izgatott. Marford fejét rázva mosolygott. – Semmit sem tudok önöknek mondani, Mr. Mason, csupán azt, hogy láttam, amikor ez a férfi elesett. – Őrizetbe vettem ezt az embert, uram – szólalt meg Hartford feszesen tisztelegve, fontoskodóbban, mint ahogy egy kormánybiztos számolt be első küldetéséről. Mason a tetem fölé hajolt, s zseblámpájával megvilágította a csúf sebhelyet. – Hol a kés? – kérdezte. – Annak is utána kell néznünk. – Nincs kés – válaszolt Elk zord elégedettséggel.
~ 45 ~
– Bocsásson meg, uram! – Hartford még egyre vigyázzban állt, mintha ő volna a koronatanú, az ügyész és a bíró egy személyben. – Ezt az egyént itt őrizetbe vettem. Mason a beosztottja felé fordult; végignézte emberét sisakcímerének rózsájától lefelé hatalmas, kisubickolt csizmája orráig. – A rendőrőrsre kellett volna vinnie. Most Elk magyarázkodott. – Én tartattam itt, uram, amíg ön meg nem érkezik. Mr. Mason a fülébe dugta kisujját, és türelmetlenül megrázta. – Rendben van – mondta. – Megnyugtat, hogy minden eljárás az előírások szigorú betartásával zajlik. Úgy látszik, a maga körzetében egy szép csokorra való kiváló felfogású rendőri közeg szolgál, felügyelő úr. Ezt Bray körzeti felügyelőnek címezte, aki elkísérte útjára; Braynek azonban nem volt humorérzéke, s egyáltalán nem vette észre a gúnyt. – Nagyon hasznos kis csapat – mondta elégedetten. Mr. Mason a lábánál heverő holttestre nézett, majd a két rendőr közrefogta emberre, majd újra a holttestre. – Nincs meg a kés… Lenne szíves átkutatni az áldozatot, Elk? Shale, segítene neki? Köszönöm. Körülpillantott a sokaságon, mire csendesen felszívódtak a sötétben néhányan, akik el akarták kerülni fürkész tekintetét. Elk hirtelen kirántott valamit a holttest alól. – Nézze, uram! Egy késtok volt, pillanatnyilag nem olyan állapotban, hogy kellemes lett volna megfogni. Mr. Mason egy használt borítékot vett elő a zsebéből, és gondosan beletette a bűnjelet. – Ott a kés? – Nincs. Bray is bekapcsolódott a vizsgálódásba, hogy kimutassa szakértelmét. Kissé elmozdították a tetemet.
~ 46 ~
– Nincs meg a kés. – Mason felnézett a magas falra. – Talán átdobta rajta – tűnődött. – Bocsásson meg, uram! – Hartford közrendőr vigyázzba merevedett. – Várjon! – szólt Mason. – Mondja csak, doktor úr, mit látott? Marfordhoz fordult. Az orvost zavarba hozta a váratlanul ráirányuló figyelem, és dadogni kezdett. – Kijöttem a rendelőmből – mutatta tétován – a túloldalon. És... szóval hallottam, hogy ketten dulakodnak... előtte valami szóváltásra lettem figyelmes… azután bementem a kalapomért és az esőkabátomért... – Hogy jobban láthassa a küzdelmet, doktor úr? – mosolygott nyájasan Mason. Marford már viszonozni tudta a mosolyt. – Nem éppen – felelte. – Itt, ezen a környéken nem újság a verekedés. Szüléshez hívtak, oda igyekeztem. Amikor kijöttem a házból, meghallottam a felfordulást. Aztán, ahogy ideértem, a rendőr épp letartóztatott valakit. – Várjon! – szakította félbe Mason élesen. – Két embert látott dulakodni; meg tudta figyelni őket? – Nem különösebben – rázta a fejét Marford –, bár a rendelőmmel szemben történt. – Épp a legjobb helyen – jegyezte meg Mason. – Ez a férfi volt az egyik? Marford nem mert volna megesküdni rá. Nagyon hajlott arra a feltevésre, hogy igen. Abban biztos volt, hogy egyikük szmokingot viselt. – Nem ismeri? Marford ismét megrázta a fejét. – Szerintem nem ide valósi. Korábban sohasem láttam. Amikor észrevettem, hogy a földön fekszik, azt hittem, ez lett a végeredménye a küzdelemnek, amelynek tanúja voltam. Mr. Mason halkan füttyentett, miközben az orvos álla alá
~ 47 ~
meredt. Marford odanyúlt, mert azt hitte, félrecsúszott a nyakkendője; ez azonban Mr. Mason – ahogy időnként emlegették, a „Jóságos Mason” – egyik módszere volt. – Hartford! – szólította elő a rendőrt. – Maga mit látott? Hartford tisztelgett. – Uram – kezdte szertartásosan –, láttam az elhunytat... Mr. Mason arcáról lerítt a türelmetlenség. A locsogó rendőrök iránt nem volt jóindulattal. Igen, igen, fiam, de tudja, most nem a törvényszék előtt áll. Most nem kell „elhunyt”-nak neveznie. Nevezheti akárhogy. Látta, mielőtt elesett? Hartford közrendőr ismét szalutált. – Igen, uram, láttam. Mikor elmentem mellette, megállított és megkérdezte, láttam-e azt az embert, akivel nézeteltérése támadt. Én azt válaszoltam, hogy nem. – Adott róla személyleírást? – Nem, uram – felelte Hartford. – Nem mondott semmi mást? Hartford hosszasan gondolkodott, majd legjobb tudása szerint elismételte, amit a sápadt férfi mondott. – Maga nem találkozott a támadóval; netalán a vacsora utáni söréről ábrándozott? Hartford közrendőr már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzék, de visszanyelte méltatlankodását. – Nem, uram. Néhány perccel később, amikor errefelé jöttem vissza, láttam, hogy a lámpa alatt fekszik valaki, és hogy egy másik ember fut, azt megállapítottam. Aztán láttam, hogy jön át a doktor úr. Addigra már letartóztattam Lambornt, aki megpróbált eliszkolni. – Jaj, ne! – kiáltott fel fájdalmasan Mason. Mr. Lambornnak megeredt a nyelve. – Orvosért akartam rohanni – tiltakozott. – A férfi a földön feküdt, még mielőtt maga hozzáért volna; ezt akarja mondani? – kérdezte Mason.
~ 48 ~
A fogoly nemcsak mondta, hanem meg is esküdött rá. Tanúja is volt: egy kancsót cipelő asszony, aki jobban szeretett volna a háttérben maradni, de a szegény és ártatlan emberek természetes igazságérzete felülkerekedett tartózkodásán. Előre noszogtatták fénykörbe. Kiderült, hogy tekintélyes asszonyság. Látta a férfit elesni, tanúsította, hogy Lamborn odament hozzá. Ha Lamborn figyelmének okát illetően volt is saját véleménye, azt okosan megtartotta magának. Mason elgondolkozva nézte. – Mit visz abban a kannában? – kérdezte. A kancsó tetejét rongy takarta. Az asszony minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy kielégítse a főfelügyelő kíváncsiságát, ám tisztelte a törvényt, és megmondta az igazat. – Sört. Mason látszólag megfeledkezett a mögötte fekvő halottról, az őrizetbe vett tolvajról, de még az áldozatukat a főúton becserkésző titokzatos gyilkosok létezéséről is. – Sört, ez érdekes. – Valahol egy óra fél tizenegyet ütött. – Miért visz fél tizenegykor sört az utcán, Mrs.... Mrs. Albertnek hívták. Nem tudott magyarázatot adni a sörre; ijedten bizonygatta, hogy haza viszi. A tömegben együttérző morajlás hangzott föl. Egy névtelen forradalmár elkiáltotta magát: „Hagyja békén az asszonyt!” Hasonló körülmények között a világ minden táján mindig vannak olyan hangok, melyek ugyanezt a tanácsot adják a rendőröknek, Hartford közrendőr kétségbe volt esve. Akart valamit mondani, valami lényegeset, ami megoldaná és félresöpörné az utcai villanylámpa alatt fekvő és a szorgosan vizsgálódó embereknek oly kevés támpontot nyújtó szánalmas kupac körül szövődött rejtélyes pókhálót. – Azt akartam mondani, uram, hogy láttam ezt az embert, amint átdobott valamit a falon. Mason a falra nézett, mintha azt remélte volna, hogy megerősíti
~ 49 ~
ezt az állítást. – Úgy érti, Lambornt? – Metsző tekintetét a tolvajra vetette, majd jelentőségteljesen intett a fejével. – Vigyék! – mondta –, az őrsön találkozunk. Mr. Lamborn, vérszomjas szidalmakat szórva, a két rendőr kíséretében eltávozott. A megrögzött bűnöző némiképpen hasonlít a terrierhez, igen merészen szegül ellen a büntetésnek. – Asszonyom, önnel is találkozunk az őrsön – mondta Mason. Mrs. Albert majdnem elejtette a kancsót izgalmában. Férjes asszony, négy gyermek anyja, életében sosem volt még a rendőrségen. – Jó pap holtig tanul – jegyezte meg együttérzően Mason. Jött egy másik mentő, majd egy fotósokkal, vidám ujjlenyomatszakértőkkel és az azonosítási hivatal embereivel teli rendőrautó. A szándékos emberölés ezennel elvesztette regényes mivoltát, szakmai üggyé vált. – Csak egy egyszerű gyilkosság – mondta beosztottainak Mr. Mason, miközben az autójához indult. – Bár szó se róla, van egy-két különös vonása. Ekkor egy asszony tört át a tömegen. Falfehér arc, tágra nyílt szem; inkább egy asszony kísértete. Remegő ajka nem tudott szavakat formálni. Egyik emberről a másikra meredt. Marford doktor érdeklődve nézte az árnyékból. Lorna Westont, a bizonytalan foglalkozású hölgyet ismerte föl benne. – Ő az? Rekedtes szavai jajveszékelésbe torkolltak. – Maga kicsoda? – állt meg előtte Mason. – Én... én errefelé lakom. – Görcsösen beszélt, erőlködve préselte ki a mondatokat. – Ma éjjel meglátogatott, de én figyelmeztettem… a veszélyre. Tudja, én… én ismerem a férjemet. Ő maga az ördög. Tudom én azt. – A maga férje ölte meg ezt az embert? Az asszony megpróbált mögéje furakodni, de Mason
~ 50 ~
visszatartotta, bár némi nehézség árán, mivel a félelem egy férfi erejét plántálta a törékeny testbe. – Nyugalom, nyugalom! Lehet, hogy nem is a maga barátja. Hogy hívják? – Donald… – Az asszony visszanyerte önuralmát. – Megnézhetném?... Akkor megmondom. Ilyen esetekben azonban Mr. Masonnek módszeresen kellett haladnia, leásva a tények alapjáig. – Azt mondja, hogy ma éjjel meglátogatta magát ez az ember, és maga óvatosságra intette a férje miatt. Na mármost, a férje is itt él, ezen a környéken? A nő zavartan nézett rá. A főfelügyelő rájött, hogy az esze nem a kérdésen jár, ezért megismételte. – Igen – felelte. A hangjába némi dac vegyült. – Hol lakik a férje? Hogy hívják? Az asszony ide-oda toporgott, majd lehajolt, hogy a rendőrtiszt karja alatt egy pillantást vessen a földön kiterített alakra. – Hadd nézzem meg! – könyörgött –, elájulok... lehet, hogy nem is ő. Biztosan nem ő. Hadd nézzem meg! – A hangja nyöszörgésbe fulladt. Mr. Mason bólintott Elknek. Elk karon fogta a nőt, s odavezette a félig a lámpa fénykörében fekvő tetemhez. Az asszony szótlanul nézett le rá, kinyitotta száját, de csak valamivel később tört ki belőle: – Donald... Tommy tette! A dög! Gyilkos! Elnémult. Elk érezte, hogy elhagyja eszmélete, ezért átölelte a derekát. A Dagálydokk lakói nézték a színjátékot. Érdemes volt feláldozniuk éjszakai nyugodalmukat. Mason körülnézett, elkapta Marford tekintetét, és magához intette az orvost. – Bevinné az őrsre ezt az asszonyt? Gondolom, csak elájult. Marford doktor bágyadtan tiltakozott. Egy rendőrrel egy csukott rendőrautóhoz vitték a nőt, majd elhajtottak. A Dagálydokk végében Marford megállíttatta az autót egy gyógyszertár előtt, és elküldte a
~ 51 ~
rendőrt, hogy nyomja meg az éjszakai csengőt, de az erősítőszer, amit a gyógyszerész adott, nem térítette eszméletre az asszonyt. Még akkor is csendben volt, amikor az őrsre értek. Az autó visszatérésére várva Mr. Mason néhány észrevételt tett. – Van egyszerű és van látványos gyilkosság – mondta a türelmes Bray felügyelőnek. – Ez egyszerű gyilkosság. Semmi csinnadratta, semmi tűzijáték, fülledt budoárerotika. Három ember szeme láttára agyonszúrnak egy férfit, de senki sem látta a gyilkost. Nincs kés, nincs indok, nincs megoldás, nincs neve a tisztelt elhunytnak. – Az asszony – kezdte Bray – valami ördögöt említett. – Hagyjuk most a vallást! – mondta kimerülten Mason. – Ki dobta el a kést, és aztán hogy szerezte vissza?! Ez itt a rejtély.
~ 52 ~
HETEDIK FEJEZET
Quigley, a Post-Courier bűnügyi tudósítója és ördögök pajkos kieszelője a lapjának telefonált. „Ismét előmerészkedett a Dagálydokk Ördöge. Ez a settenkedő, baljóslatú árnyék észrevétlenül végigment a kihalt Endley Streeten, s egy szíven szúrt halottat hagyott hátra a járdán elterülve. Senki sem tudja, honnan jött, hová ment. Három független tanú: Mrs. Albert, a Keleti Kereskedelmi Társaság éjjeliőrének felesége, dr. Warley (a nevekre Quigley sem sokat adott), a tekintélyes orvos és Hartford szolgálatos rendőr szeme láttára megtántorodott és elesett egy ártatlan járókelő. Az említettek odaérve rémülten tapasztalták, hogy a férfit leszúrták. Még nem sikerült megállapítani az áldozat kilétét. Ki volt ez a Dagálydokkban kóborló szmokingos idegen? Miféle kegyetlen kéz oltotta ki életét, és miféle rejtélyes módon sikerült elmenekülnie a láthatatlan gyilkosnak? Ezekkel a kérdésekkel kell megbirkóznia Mason főfelügyelőnek, a Nagy Ötök egyikének. Szerencsére éppen a környéken járt, és nyomban át is vette a nyomozás irányítását. Egy embert őrizetbe vettek, de vajon valóban ő a Dagálydokk Ördöge?” (– Hagyd ki belőle ezt az egész ördögösdit – mondta helyettesének az éjszakai szerkesztő, mikor átadta neki a fogalmazványt. – Már le van járatva.) Elk tíz perccel főnöke után ért a rendőrőrsre. Mason már ott ült a felügyelő irodájában. – Ezt az éjjeliőrt sokáig kell ébresztgetni. Egyébként ő Mrs. Albert férje-mondta Elk. – A sörös asszonyé? Elk bólintott.
~ 53 ~
– Ezt az udvaron találtam. Nyilván Lamborn dobta be, amikor meglátta a rendőrt. Egy levéltárcát tett az asztalra. Mason kissé arrább ment a székével, és intett Elknek, hogy ő is húzzon egyet mellé. – Van még valami? – kérdezte. Elk a tárca egyik rekeszéből elővett egy köteg kopott papírpénzt, és letette az asztalra. A másikban egy jegyzetfüzet volt, meg húsz darab új tízfontos bankjegy. Hátukat a Midland Bank Maida Vale-i fiókja pecsételte le kerek gumibélyegzővel, középen a dátummal. – Tegnap adták ki. – Ha ott folyószámlája van... – kezdte Elk. Mason a fejét rázta. – Nem. Ennyit az ember nem vesz ki a saját számlájáról, hogy aztán magával hurcolja. Legfeljebb azért venné ki, hogy továbbküldje. Nem, szerintem ezt a pénzt valaki másnak a számlájáról vették ki, és úgy adták neki. Ez azt jelenti, hogy nincs saját bankszámlája, különben átutalták volna a pénzt. Ennélfogva nem üzletember, mert akkor volna bankszámlája. Elk elfintorodott. – Mintha a nagyhírű Shylock Holmesot hallanám – mondta. Kortársa volt Masonnek, csak kimaradt az előléptetésekből, így előjogai közé tartozott, hogy epés megjegyzéseket tegyen. – Egyéb? – kérdezte Mason. Elk elővette és az asztalra rakta, Mason pedig gondosan végigvizsgálta mindet. Volt köztük birminghami, leicesteri és londoni cím, de a névjegyek gazdái zömmel dél-afrikai lakosok voltak. – A színük mind egyforma – mondta Mason. – Néhány hónapon belül gyűjtötte össze. Ez azt jelenti, hogy nemrégiben tengeri utazáson vett részt; elképesztő, hogy osztogatják az emberek a névjegyüket vadidegeneknek, amikor átkelnek az óceánon. Megnézte egyik-másiknak a hátoldalát; ceruzával írott
~ 54 ~
jegyzeteket talált. Az egyiken: „évi tízezer font”, a másikon: „sokat keresett a namaqualandi gyémántokon, a londoni Ritzben lakik”. Mason elmosolyodott. – Van két tippem a foglalkozására. Felkapott egy harmadik névjegyet, ennek hátoldalára tintával volt felírva: „csekk letiltva, Adams & Sills”. – Már csak egy tippem van. Csaló és hamiskártyás. Az „Adams & Sills” ügyvédi iroda ilyen jómadarak ügyében serénykedik. Ezzel a helyére került. Most már meglesz a neve is. Szóljon be a Yardra, hogy hívják föl a West End összes szállóját, kicsiket és nagyokat. Tudják meg, hogy érkezett-e vendégük külföldről. Mondják meg, hogy a keresztneve Donald. Majd meglátjuk, honnan jött. – Fokvárosból – válaszolt Elk. Mason bólintott. – Sejtettem. Honnan tudja? – A cipője új, rajta van a címke: „Cleghorn, Adderley Street.” – Akkor Dél-Afrika. Elk már kifelé tartott a szobából, amikor Mason visszahívta. – Kérdezze meg az irodától a Midland Bank Maida Vale-i fiókja vezetőjének nevét, lakáscímét és telefonszámát! Várjon egy percet, ne siettessen; mondja meg az irodának, hogy lépjenek kapcsolatba a fiók vezetőjével, és tudják meg, emlékszik-e, kinek a számlájáról fizették ki ezeket a bankjegyeket – sorszámukat egymás alá írva átadta Elknek –, és ha lehet, azt is, hogy kinek fizették ki. De az a gyanúm, hogy ezt nem fogjuk kideríteni. Amikor Elk visszajött, Mr. Mason az állát a kezére támasztotta, úgy üldögélt; párnás, kerek arcáról a szokásosnál is kevésbé lehetett olvasni. – Vezessék be Lambornt! – szólalt meg. A fogdából behozták az ádázul handabandázó Lambornt. – Ha van törvény ebben az országban... – kezdte. – Nincs – vágott vissza közbe derűsen Mr. Mason. – Már mindet megszegted. Ülj le, Harry!
~ 55 ~
Mr. Lamborn gyanakodva nézett rá. – Csak nem jóságos akar lenni? – kérdezte. A legendák dicsfénye övezte Mr. Masont. Valóban jóindulatú ember volt; megértő és együttérző szívének zsongító hatására jó néhány bűnösön úrrá lett a hebehurgya bizalom, és sokkal többet mondtak neki, mint amennyit mondani akartak. Ezt persze keserűen megbánták, amikor a bíróság előtt állva hallották őszinteségük végzetes következményeit. Mason szinte sugárzott. – Nem tudok rosszindulattal nézni rátok, fiúk, képtelen vagyok rá. – A legkenetesebb hangján beszélt. – Mindnyájunknak elég nehéz az élet, és tudom, hogy a magadfajta manusoknak meg pláne milyen nehéz becsületesen élni. – Én aszondom – kezdte jegesen Lamborn. – Az, Harry, sosem árt – Mr. Mason megfogta a gyanúsított karját, és gyengéden megpacskolta –, ha mindent, amit tudsz, elmondasz a rendőrségen. Ez nem sok, mert ha eleget tudnál ahhoz, hogy tető legyen a fejed fölött, nem lopnál a megélhetésedért. Ez viszont most gyilkosság. – Senki se mondja, hogy én tettem – vágta rá Lamborn. – Egyelőre senki sem mondja – értett egyet udvariasan Mr. Mason –, de sosem lehet tudni, miféle történetek kapnak szárnyra. Tudod, milyen a Dagálydokk, Harry, ezek egy szelet ananászért bármire megesküsznek, és akasztófára juttatnak. Legyünk teljesen nyíltak és őszinték! Hátradőlt a székében, atyai jóindulattal szemlélte a másikat. – A rendőr látta, hogy odamentél ahhoz az emberhez, benyúltál a zsebébe és kivettél egy brifkót. Amikor rajtakaptak, átdobtad a falon; Elk nyomozó őrmester meg is találta. Így történt, Elk? – Erről semmit sem tudok! – kiáltotta Lamborn. Mr. Mason szomorúan csóválta a fejét. – Láttad, hogy elesik ez az ürge; azt hitted, elázott. Átmentél megnézni mi az ábra.
~ 56 ~
– Nem értem, miről beszél – hadarta Mr. Lamborn. – Életemben nem hallottam ilyen kifejezéseket. – Hadd magyarázzam el érthetően! – mondta nyájasan Mason. – Belenyúltál a zsebébe, és előhúztad a levéltárcáját. – Ez – jelentette ki Lamborn határozottan – alávaló piszkos hazugság! Mr. Mason felsóhajtott, és kétségbeesetten nézett Elkre. – Mit tehetünk az ilyenekért? – kérdezte. – Egyikük rokonszenvére sem tartok igényt – duzzogott Lamborn. – Túl sokan ülnek a sitten azért, mert bevették a maga szövegét. Láttam, hogy az az úriember elesik, és azért mentem oda, hogy segítsek neki. – Bizonyára orvosi segítségre gondoltál – mormolta Mason–, hiszen Dartmoorban doktoráltál és Wormwood Scrubsban tanultad az elsősegélynyújtást. Hagyjuk ezt, Harry! Egy csomó gondtól kímélsz meg, ha elmondod az igazat. – Én... – kezdte Lamborn. – Várj egy percet! – Mr. Mason udvariassági tartalékja fogyatkozóban volt, hangja élesebbé vált. – Ha elmondod nekem az igazat, kezeskedem, hogy nem emelünk vádat ellened. Megtartalak koronatanúnak. – Nézze,Mr. Mason – heveskedett Lamborn –, mit képzel, miféle ember vagyok én ? Gyalázatosan bánnak velem, mióta behoztak ide az őrsre. Meztelenre vetkőztettek, elvitték minden ruhámat. Még szemérem sincs bennük! Adják vissza a holmimat, hogy legalább fölöltözzek! És miért vitték el a ruháimat? Hogy bizonyítékot fabrikáljanak ellenem, mindenfélét beleraknak a zsebembe; ismerem én a rendőrséget! Mason felsóhajtott, végül nagyon kimérten és gorombán szólalt meg. – Ha egy kicsivel több agyvelő szorult volna beléd, féleszű volnál – mondta. – Régi mondás, de illik rád. Nálad kétszer értelmesebb emberek élnek párnázott cellákban. Te szerencsétlen,
~ 57 ~
ostoba barom, hát nem érted, hogy azért vették el a ruhádat, hogy megnézzék, nincs-e rajta vér, s a mocskos kezedet is ugyanazért vizsgálták meg? Még azt sem fogod fel, hogy egy magamfajta beosztású ember arra sem méltatna, hogy leköpjön, ha nem volna rá jó oka? Nem akarom rád varrni a gyilkosságot, ezt vésd bele abba a fa fejedbe! Még a rablásért sem akarlak lesittelni. Csak azt akarom, hogy mondd el nekem az igazat, felajánlom, hogy nem emeltetek vádat ellened. És mondok neked még valamit. – Előrehajolt, s öklével nagyot csapott a térdére. – Nem fogod megérteni, de a kötelességemet teljesítem, amikor elmondom neked. Lehet, hogy az egész ügy azon fordul meg, hogy teszel-e önkéntes vallomást: kivetted-e ennek a földön fekvő férfinak a tárcáját vagy sem. – Én nem! – kiáltotta Lamborn. – Próbálja csak rám bizonyítani! A főfelügyelő felnyögött. – Vigye el, mielőtt megfeledkeznék magamról! Elk megragadta foglyának karját, és elvezette. – Maga bolond – mondta útközben. – Miért nem beszélt? Lamborn felhorkant. – Miért nem beszéltem? – kérdezte megvetően. – A fenébe is! Nézze, mit kapok már azért a semmiért is, amit mondtam! Miután egy fásult ügyeletes őrmester hivatalosan közölte vele, hogy mivel gyanúsítják, zajosan bevonult a cellába. Időközben befutott néhány új hír, ezekkel tért vissza Elk a főnökéhez. – A bankjegyeket Louis Landor számlájáról fizették ki; lakhelye Kensington, Teign Court. Landor amerikai vagy élt Amerikában. Mérnök, meglehetősen gazdag. Ma reggel további háromezer fontot vett ki; külföldre készül. – Jó utat neki! – tréfálkozott keserűen Mason. – – Szóval külföldre készül? Rámeredt az előtte heverő késtokra, kisujjával az aranylapocskába vésett díszes monogramra mutatott. – L. L. Lehet Leonard Loewe, de lehet Louis Landor is.
~ 58 ~
– Ki az a Leonard Loewe? – kérdezte ostobán Elk. – Nincs ilyen ember – válaszolt türelmesen a főfelügyelő. – Ide figyeljen, Elk: úgy látszik, a Dagálydokk nem élesíti a maga eszét. Hamarosan áthelyezem a West Endre, a „C” csoportba. Ott majd villoghat a sok balek közt. Fölkelt az asztaltól, súlyos léptekkel átsétált a kihallgatószobából a női szolgálati helyiségbe. Egy keskeny ágyon feküdt a sápadt arcú, vértelen ajkú Lorna Weston. – Halott is lehetne – szólalt meg Mason. Marford doktor az órájára nézve felsóhajtott. – Akárcsak jó néhány betegem – mondta. – Nem tudom, érdeklie az élet és halál jelensége, Mr. Mason; az én érdeklődésem szigorúan szakmai jellegű, de pillanatnyilag vár rám egy hölgy... – Igen, igen – szakította félbe derűsen Mason. – Semmiről sem feledkezünk meg. Üzentem a körzeti nővérének, hogy az őrsre telefonáljon magáért. Valamit kell tennünk ezzel az asszonnyal. Gyanakodva fürkészte az ágyon fekvő csöndes alakot, felhajtotta takaróját és megtapintotta a kezét. – Kábszeres?-kérdezte. Marford doktor bólintott. – Fecskendőt találtam a táskájában – felelte. – Rudd szerint kórházba kellene szállítani – mondta kelletlenül Mason. A nyilvánvalóan kulcsfontosságú tanút nem szívesen engedte ki a kezéből. Rudd rontott be nagy garral. – Elintéztem egy ágyat a kórházban – jelentette be. – Természetesen azt mondták, hogy nincs helyük, de mihelyt megemlítettem a nevemet... – mosolygott kedélyesen Marfordra. – Ha maga lett volna ott, kedves barátom. .. – Én meg sem kérdeztem volna. Egyszerűen odavittem volna a beteget, és akkor kénytelenek elhelyezni – fejezte be Marford a mondatot. Rudd doktor felhúzta az orrát.
~ 59 ~
– Persze, persze; de nem ez a megfelelő mód, nem gondolja? Úgy értem, bizonyos szakmai... hm... udvariasság is van ezen a világon. Az ottani orvos véletlenül a barátom. .. Grennett; együtt dolgoztunk a Guyban. Marfordtól, mint bizalmára érdemtelentől elfordulva a főfelügyelőhöz intézte szavait. – Rögtön hívatom a mentőt. – Megnézte még egyszer a férfit? – kérdezte Mason. – A férfit? – a rendőrorvos a homlokát ráncolta. – Ó, úgy érti, a halott férfit! Igen. Ott volt a maga Mr. Elkje is, átvizsgálta. Egy-két észrevételemnek talán hasznát veszi, főfelügyelő úr. Például az a horzsolás az arc bal oldalán. Mason bólintott. – Igen, verekedtek. Marford doktor úr látta. Ruddot elhívták. Bocsánatot kért, és kirobogott. Masont bosszantotta a mentegetőzés, mivel arra utalt, hogy átmenetileg, a rendőrorvos visszatértéig, felfüggesztik a vizsgálatot. Az ágyon fekvő asszony nem adott életjelt. Marford doktor két apró szúrást mutatott Masonnek a bal karján. – Nem régiek – magyarázta –, de semmi nyoma, hogy rászokott volna. Másutt nem találok például szúrást, és maga az a tény is, hogy ez az adag ennyire fejbe verte, arra vall, hogy kezdő. Felemelte a nő karját; mikor elengedte, élettelenül esett vissza. – Mikor tér magához? Marford a fejét rázta. – Nem tudom. Jelenleg nincs olyan állapotban, hogy serkentőszereket tudnék javasolni. De ezt amúgy is a kórházra bíznám. A benti orvos Rudd doktor személyes jó barátja, tehát minden valószínűség szerint zseni. A két férfi tekintete találkozott. Mason meg sem próbálta palástolni, hogy szórakoztatja a társalgás. – Remek – mondta. – Foglalkozott már gyilkossági üggyel? Az orvos ajkán mosoly játszadozott.
~ 60 ~
– Emberöléssel csak ma este – felelte. – Nem. Hivatalos minőségben még sosem hívtak. A legtöbb orvos egész pályafutása során egyszer sem vesz részt gyilkossági ügyben… ha egy csöpp esze van – tette hozzá. Masont egyszeriben érdekelni kezdte ez a fájdalmas tekintetű, beesett arcú, megfáradt ember. – Nem találja kellemetlennek az életet ezen a környéken, doktor úr? Miért nem helyezi át máshová a rendelőjét? Marford megvonta a vállát. – Nekem mindegy – felelte. – Nincsenek különösebb igényeim, ami jut, azzal beérem. A rendelőnek meg ott kell lennie, ahol szükség van rá. A magam részéről nem áhítozom értelmiségi társaságra, untat. – Van valami elképzelése erről a gyilkosságról? Mason vidám szemében ismét mosoly csillant. Az orvos nem válaszolt azonnal; ajkát összeszorította, s gondolataiba merülve nézett el a főfelügyelő mellett. – Van – mondta nyugodtan. – Szerintem nyilvánvaló, hogy bosszúból követték el, és nem nyereségvágyból. Azzal a szándékkal ölték meg ezt az embert, hogy igazságot szolgáltassanak valamilyen bűnért, amit valószínűleg évekkel ezelőtt követett el. És részleteiben nem tervezték meg előre; a pillanat kínálta lehetőséget használták ki. Mason rámeredt. – Miért mondja mindezt? – Mert így gondolom – mosolygott Marford. – Nem hiheti, hogy előre megfontolták, hacsak nem feltételezi, hogy aprólékosan kidolgozott, rafinált terv alapján csalogatták erre a környékre, azzal az eltökélt szándékkal, hogy itt végeznek vele. Mason főfelügyelő Marfordra bámult. – Doktor úr, csak nem afféle műkedvelő detektív, amilyenek a könyvekben szerepelnek? Az a fajta, aki a harminckilencedik fejezetben hülyét csinál a rendőrökből, és végül ő oldja meg a rejtélyt.
~ 61 ~
Azután váratlanul Marford csontos vállára csapott. – Egyébként értelmesen beszél, ami nem mondható el minden orvosról. Egyet név szerint is megemlíthetnék, de akkor nyilván feljelentene a Brit Orvosi Társaságnál. Teljesen igaza van. A maga elmélete az én elméletem is. Majd hirtelen megkérdezte: – Kizártnak tartja azt a lehetőséget, hogy Lamborn késelte meg? – Teljesen – felelte határozottan az orvos. Mason bólintott. – Megmondhatom magának – súgta bizalmasan –, hogy Rudd doktor elmélete ezen alapul. – Van neki egy másik is – mondta Marford –, csodálom, hogy még nem adta elő.
~ 62 ~
NYOLCADIK FEJEZET
Mason ismét ránézett az asszonyra. Nem mozdult, s amennyire szemmel meg lehetett állapítani, nem is lélegzett, mióta itt feküdt. – Itt rejtegeti. – Futólag megérintette a fehér homlokot. – Nem, ez sima rendőrségi ügy, doktor úr. Minden rejtélyesnek látszik, amíg valaki el nem köp valamit, akkor meg már olyan egyszerű az egész, hogy még a Scotland Yard szegény, öreg alkalmazottai is elboldogulnak vele. Rosszkedvűen nézte az asszonyt. – Rendben van, vigyék a kórházba! – mondta nyersen, és visszament a szobájába. Ez valójában Bray felügyelő szobája volt; apró helyiség, benne egy asztal meg egy szék, a falán lejárt naptár, a polcon a Rendőrségi szabályzat két kötete, egy vaskos telefonjegyzék és három ponyvaregény, illedelmesen elrejtve a Rendőrségi szabályzat mögé. Mason levette az egyiket, és kinyitotta. Nyomozótiszteknél nem meglepő a ponyva iránti érdeklődés. Mr. Mason jól ismerte ezt a történetet, megvetően lapozott bele a kötetbe. Olyasféle gyilkosság szerepelt benne, amilyennel az átlagos rendőrtisztviselő sosem találkozik. A gyönyörű hölgyek drága kocsikban furikáznak és káprázatos lakosztályokban laknak; az urak – még a nyomozók is – minden este szmokingot húznak. A gyilkosságnak itt színe van és illata; a cselekmény elbűvölő helyszíneken játszódik, favázas nyaralókban, ahol a park pázsitja lankásan ereszkedik le a csöndes patakhoz, vagy a Mayfair villáiban, ahol legalábbis egy makulátlan libériás lakáj találja meg gazdájának egy törött sévres-i váza mellett fekvő holttestét. A történetbe belejátszik a magas politika; államtitkárok keverednek gyanúba,
~ 63 ~
hatalmas autók száguldanak a tenger felé, s ott gyors motorcsónak várja, hogy kegyetlen gazdáját az úszó bűntanyára szállítsa. Mr. Mason megrázta a fejét, megvakarta arcát és becsukta a könyvet, visszatért a saját gyilkosához, a Dagálydokk szürkeségéhez, számtalan mellékutcájához, sáros kövezetéhez, egy kaptafára készült roskatag házaihoz, melyekben három család él akkora helyen, amely a Mayfairben egy fürdőszobának sem lenne elég. Visszatért a csendes Dagálydokkhoz, a kikötőbe vezető keskeny bejárókon átívelő ingó hidakhoz, oda, ahol a hideg ívlámpák még a legsötétebb éjszaka is érvényre juttatják a környék csúfságát. Emberek élnek és halnak meg itt, egy halállal több vagy kevesebb bizonyára semmit sem számít. Mivel azonban egy hamiskártyásra – vagy annál is rosszabbra – lesújtott a végzet, a Scotland Yard különféle rejtélyes szobáiban villany égett, nyilvántartásokban kutattak, egy nyomdagép lázas sietséggel dolgozott, rendőrségi motorkerékpárosok száguldoztak mindenfelé, vitték – a még nedves lapokon – a halott férfi személy leírását. Tízezer utcán és téren rendőrök olvasták zseblámpájuk fényénél, hogy milyen volt az az ismeretlen ember, akit egy még ismeretlenebb meggyilkolt. A gépezet dolgozott; forogtak, dübörögtek a kerekek és dugattyúk – látszólag céltalanul, kivéve, hogy a tragédia megbízható híreivel látták el a magányos őrjáratukat rovó magas férfiakat. Mason fölkelt, elsétált az őrs kijáratához. Egy kék lámpa halvány fénye beteges árnyalatot festett bronzos arcára. Kihalt volt az utca. Az eső kitartóan esett; az őrsre néző házak valamennyi ablaka sötéten, fenyegetőn meredt rá. Nem tudta, miért didereg. Sokkal tapasztaltabb rendőrtiszt volt annál, semhogy befolyásolja a légkör. A barátságtalan vidék tömérdek lehetséges gonoszsága mégis áthatolt közönyének páncélzatán. Iszonyú, részeges népség… A főfelügyelőnek hirtelen eszébe jutott valami, és a tenyerébe csapott. A bűnügyi osztály három
~ 64 ~
nyomozója ült a készenléti szobában, ezeket hívta és látta el utasításokkal. – Vigyenek magukkal fegyvert! – mondta. – Szükség lehet rá. Miután a nyomozók eltávoztak, Mason sürgős telefonüzenetet küldött a Scotland Yardra, majd odament az őrs ügyeletesével beszélgető Marford doktorhoz. – Mi a helyzet azzal a fehér álarcos férfival? Maga mindenről tud, ami ezen a környéken történik. Csak legenda, vagy van valami alapja? Élt valaki a nyugati kerületben, aki ilyesmit viselt; egy baleset miatt eltorzult az arca. Az orvos lassan bólintott. – Gondolom, vele találkoztam – felelte. – Találkozott vele? – kérdezte meglepődve Mason. – Igen. Sohasem tudtam megérteni, miért visel maszkot, hiszen alig látszik az arcán sérülés, egy hosszú vörös sebhelyet kivéve. Nem éppen kellemes ránézni, de ez sok emberről elmondható, mégsem viselnek álarcot. Ezrével láttam nála sokkal csúnyábbakat. Mason komoran biggyesztette az ajkát. – Emlékszem arra a West End-i emberre. Néhány újság emlegeti is, hogy évekkel ezelőtt látták. Hajói emlékszem, a Jermyn Streeten lakott egy padlásszobában. A rendőrfőnök engedélyezte, hogy ezzel a vacakkal az arcán közlekedjen. Már évek óta nem láttam, de jól emlékszem rá. Mi is volt a neve… valami West.. nem Weston? Az orvos megvonta a vállát. – Sosem tudtam a nevét. Talán három éve jelentkezett, velem akarta kezeltetni magát. Ostobán érzékeny volt, csak azután jött, ha már telefonon megbeszéltük. Azóta többször járt nálam, éjféltájt, és mindig egy fontot fizet. Mason gondolkodott egy darabig, a telefonhoz ment, és fölhívott egy rendőrőrsöt a Regent Street közelében. Az ügyeletes őrmester azonnal tudta, kiről van szó, de a nevében nem volt biztos. – Már évek óta nem látták a West Enden – mondta. – A Yardon vitatkoztak róla, hogy nem ő-e Fehér Arc.
~ 65 ~
– Nem Westonnak hívták? – próbálkozott Mason, de az őrmester nem tudta. Mason visszament a doktorhoz. – A környéken él ez az ember? Marford doktor azonban nem tudott erre felelni. Amikor először jelentkezett különös betege, kétségtelenül a Piccadilly környékén lakott; azután csak szabálytalan időközönként bukkant föl. – Gondolja, hogy ő a mi ördögünk? – kérdezte Mason köntörfalazás nélkül. A szikár férfi elnevette magát. – Ördög! Különös, hogy az épkézláb emberek milyen gyakran ruházzák fel ördögi tulajdonságokkal a szerencsétlen sorsúakat: a púposokat, bénákat, bandzsákat és sántákat. A maga észjárása, Mr. Mason, szinte középkori. Nagyon kevés hasznos felvilágosítást tudott adni a rendőrségnek, kivéve, hogy az álarcos már nem jelzi előre érkezését. Változatlanul a rendelő melletti kis udvaron át közlekedik. – Az oldalajtót, amelyik az udvarra nyílik, nem szoktam bezárni – magyarázta Marford. Hozzátette, hogy nagyon mélyen alszik, és nem szokatlan, hogy betegei egyenesen bejönnek a házba, úgy ébresztik föl; kopogtatnak a hálószobaajtón, abból tudja meg, hogy szükség van rá. – Néhány műszeren és néhány üveg mérgen kívül nincs mit veszítenem. És meg kell hagyni, hogy ezek a fickók nem is loptak el tőlem semmit, amióta ezen a környéken élek. Barátként kezelem őket, és nem zavar, ha a házamban mászkálnak. Mr. Mason elfintorodott. – Hogy tud itt élni? Hogy tud találkozni velük mindennap, hallgatni a nyomorúságukat, látni a mocskukat... pfuj! Marford doktor az órájára nézve felsóhajtott. – Ha azzal a gyerekkel nincs baj, akkor már megszületett – mondta. Ebben a pillanatban az őrmester odahívta az íróasztalon levő telefonhoz. Minden rendben, a gyerek világra jött az orvos segítsége nélkül.
~ 66 ~
A mentő készen állt. Marford és Rudd egy egyenruhás nővér gondjaira bízták az asszonyt, Elk őrmester pedig megbízott egy nyomozót, hogy kísérje el a beteget a kórházba. Elk szeme természetfölötti fényben ragyogott, amikor beszédült a felügyelő szobájába. – Ez az eset meghozza a várva várt előléptetésemet – mondta, s ez elég arcátlan megjegyzés egy olyan ember jelenlétében, aki minden dicsőséget magának igényel. – Évek óta robotolok, de ez az első igazi rejtélyes ügyem. Inkább hasonlít regényre, mint rendőrségi esetre. Quigley a környéken szimatol; nem lepődnék meg, ha egy újabb ördöggel hozakodna elő. Ez neki való történet. Mr. Mason egy székre mutatott. – Üljön le, szegény barátom! – mondta gyanús szívélyességgel. – Mely sajátosságai különböztetik meg ezt a gyilkosságot egy szokványos késeléstől? Elk hosszú karjával abba az irányba mutatott, amelyről Mason úgy vélte, hogy a női szolgálati helyiség. – A nő miatt! – kiáltotta Elk. Hangja remegett. – Mi történt ma éjjel, Mr. Mason? Egy ismeretlen férfi dulakodik egy másik ismeretlennel, aki elmenekül. Az előbbi továbbmegy, találkozik egy rendőrrel, s mindent elmesél neki. Még él, jól van, nyilvánvalóan nincs leszúrva. Ez a férfi a rendőr távozása után néhány másodperccel mégis összecsuklik, mint akit lelőttek. Ott terem egy harmadrendű tolvaj, benyúl a zsebébe, őt viszont lefüleli Hartford. Ezután kiderül, hogy a földön fekvő alakot leszúrták. Senki sem látta, hogyan. Az az ember mégis halott, megkéselték. A késnek nyoma veszett. Mason hátradőlt székében, és lehunyta a szemét. – Vége az első tekercsnek, máris jön a második – mormolta, de Elk nem zavartatta magát. Szeme most már szikrákat szórt. Hosszú szolgálati évei alatt még soha nem volt ennyire felajzva. – A nagy semmiből egyszer csak előlép Mrs. Weston. Ő figyelmeztette a férfit, hogy meg fogják ölni. Meg akar róla
~ 67 ~
bizonyosodni, hogy nem-e ölték meg. – Ölték-e meg – javította ki nyájasan Mason. – Hagyja most a nyelvtant! – Elket elragadta a hév, megfeledkezett alárendelt mivoltáról. – Egy pillantást vet a földön fekvő emberre, majd összeesik. Megragadta és szinte durván rázta a főfelügyelő karját. – Én figyeltem. Ismerem az asszonyt, bár első pillantásra nem ismertem föl. Összeesik, és mire jövünk rá? Hogy narkós! Mond ez önnek valamit, uram? – Örülök, hogy „uram”-nak szólított – mondta Mason. – Épp azon tűnődtem, hogy szoktassam vissza a fegyelemre. Igen, ez sokat mond nekem. Most viszont én teszek föl magának egy kérdést: mond magának valamit az a kancsó sör, amit Mrs. Albert cipelt; és talál valami összefüggést a maga tevékeny, értelmes agya a kancsó sör és Mr. Louis Landor eltűnése között; már ha így hívják azt az embert, aki a halottunkkal dulakodott. Elk őszintén megzavarodott. – Ugratni akar! – Isten őrizz! – mondta türelmesen Mason. – Hozzák be Mrs. Albertet! Eleget várt ahhoz, hogy páni rémületbe essék; remélem, most olyan állapotban van, hogy elmondja az igazat. Az amúgy is sápadt Mrs. Albert szégyenletes helyzetétől megszeppenve jött be, de nagyon is tudatában a négy gyermeke iránti felelősségnek, bár – mint Mason megtudta – a négyből még csak három született meg. Most is a kezében szorongatta az árulkodó kancsó sört. A folyadék már nem habzott, elvesztette csáberejét; az asszony izgalmában kilötyögtethette, mert olcsó sör enyhe illata kísérte a felügyelő szobájába. Remegett, a szava is elakadt. Mason nem adott rá lehetőséget, hogy visszanyerje önuralmát vagy bőbeszédűséget. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett itt tartanom, Mrs. Albert– kezdte. – Ugye a maga férje éjjeliőr a Keleti Kereskedelmi Társaságnál?
~ 68 ~
Az asszony némán bólintott. – Engedélyezi a Társaság éjjeliőreinek a sörivást? Mrs. Albert visszanyerte hangját. – Nem, uram – szepegte –, az előző éjjeliőrnek azért rakták ki a szűrét, mert szolgálatban ivott. – Pontosan – mondta Mason a lehető legridegebben. – A férje azonban szívesen megiszik egy korty sört, és elég egyszerű beadni a kancsót a kiskapun, ugye? A nő erre csak szánalmasan pillogott. – így aztán minden éjjel tizenegy körül nyitva szokta hagyni a kiskaput, maga meg be szokta tenni a kapun ezt a kancsót. Az asszony egyre jobban szenvedett. Csak arra tudott gyanakodni, hogy elárulta valaki, de képtelen volt eldönteni, öt szomszédja közül melyik játszhatta el ezt a hitvány szerepet. A maga módján csinos – állapította meg kritikusan Mason – a három vagy – ha Mrs. Albert balsejtelme nem csal – négy gyermek ellenére. A főfelügyelő a beosztottjához fordult. – Itt a kapcsolat – mondta –, és így tűnt el Mr. Louis Landor; a kiskapun át. Ó, nem kell aggódnia, küldtem néhány embert az udvar átkutatására. Bár szerintem Mr. Landornak azóta nyoma veszett. A személyleírását már köröztetem. Mrs. Albert, az éjjeliőr felesége bűntudatosan gubbasztott a széken, aggodalmas tekintete Mr. Masont fürkészte. Neki ez volt a tragédia, sokkal nagyobb, mint a láthatatlan erők sújtotta ismeretlen ember halála. Az a tragédia, ha férjét elbocsátják az öt év óta egyetlen állásából, ha kezdheti újra mindennapi küzdelmét az életükért, s céltalan álláskereső kóborlásait. – Kirakják a szűrét – nyögte ki végül. Mason ránézett, és megrázta a fejét. Nem jelentem a Keleti Kereskedelmi Társaságnak, bár sokat segített volna nekem, ha bevallja az igazat, amikor a sörről kérdeztem. Az én hibám, hogy nem jöttem rá, hogy valami
~ 69 ~
rejtegetnivalója van, és hogy mi az. Minden másképp alakulhatott volna. – Nem jelenti uraságod? – kérdezte félénken, már-már könnyekre fakadva. – Nagyon nehéz időket éltem meg. Az a szegény asszony el tudná mondani, milyen nehéz volt; nálam lakott, amíg föl nem vitte az Isten a dolgát. – Melyik az a szegény asszony ?– kérdezte Mason türelmetlenül. – Mrs. Weston. A főfelügyelő érdeklődése láttán Mrs. Albert fölbátorodott. – Albérlője volt? Elk már kiment. Mason leültette Mrs. Albertet az őrmester üresen hagyott székére, hogy közelebb legyen hozzá. – Jöjjön csak, hadd halljunk erről mindent! – mondta szívélyesen. A kopasz fej, a mosolygós, vidám, kerek arc eloszlatta az asszony minden gyanakvását. – Ó, igen, uram, nálam lakott, amíg pénzhez nem jutott. – Honnan lett pénze? – A jóisten tudja-mondta jámboran Mrs. Albert. – Én sosem kérdezősködöm. Mindent megadott, amivel tartozott nekem; ez minden, amit tudok. Azon töprengtem, uram – hajolt előre bizalmasan hogy a férjét ölték-e meg vagy a fiúját. – A fiúját ölték meg – felelte Mason habozás nélkül. – Ismerte? A nő a fejét rázta. – Hát a férjét nem ismerte véletlenül? – Láttam róla fényképet a szobájában. Ausztráliában készült az asszonyról meg a két emberről. Amikor azt mondom, hogy láttam – javította ki magát– épp csak egy pillantást akartam vetni rájuk, de bejött a szobába, és kitépte a kezemből a bekeretezett képet; ami azért furcsa, mert azelőtt mindig ott állt a kandallópárkányon, de nem törődtem vele, amíg egy nap azt nem mondta, hogy az ott a férje meg egy nagyon jó barátjuk. Másnap vettem a kezembe a képet, hogy megnézzem.
~ 70 ~
– És kitépte a kezéből. Mennyi ideje ennek? – Júliusban lesz két éve. Mason bólintott. – És ez nem sokkal azután történt, hogy pénzhez jutott; szinte közvetlenül utána? Mrs. Albert nem lepődött meg a föltevésen. Azt hitte, ő mondta el mindezt. – Igen, uram, másnap vagy harmadnap ment el tőlem. Azóta sem beszéltem vele. Most a Dagálydokk előkelő részében él. Mindig mondom, ha valakinek jól megy... – Nagyon jól sejtem, mit szokott mondani – vágott közbe nem barátságtalanul, de nagyon határozottan Mason. – Na már most, miféle keretben volt, bőrben? Igen úgy emlékezett, hogy a keret bőr vagy bőrrel borított fa. – Azt tudom, hogy a dobozba tette, mert láttam, hogy oda tette; egy kis fekete dobozba, amit a szekrényében tartott. Mason kikérdezte, majd keresztkérdésekkel ellenőrizte válaszait; minden lehetőségét kiküszöbölte annak, hogy az asszony a képzeletével felcicomázza elbeszélését. A szegények életében nem adódik más regény, mint amit maguknak teremtenek. Aztán a kérdések egyre homályosabbak lettek, Mrs. Albert meg sem értette őket. Mintha ésszel felfoghatatlanok lettek volna. Akkor hirtelen nagyon regényes dologról kérdezte a főfelügyelő. Látott-e valaha olyan embert, aki egy darab fehér ruhával fedte el az arcát. Mrs. Albert kéjesen megborzongott. – Az Ördög; hallottam már róla, de istennek hála még sosem láttam. Ő tette, mind azt mondták a csődületben. – Találkozott vele? Az asszony vadul rázta a fejét. – Nem, és a magam részéről nem is akarok. De ismerek embereket, akik látták; késő éjszaka. – Álmukban – sugalmazta Mason, de a nő nem erre gondolt. Az Ördög a Dagálydokk tulajdona volt, s az éjjeliőr felesége
~ 71 ~
nem mondott le önként a legendáról. Amikor Mason a készenléti helyiségbe ért az asszonnyal, aki könnyekig meg volt hatva, hogy hazatérhet három gyermekéhez, Marford várt rá, el akart köszönni. Rudd már elment. – Ha szüksége lenne rám, a rendelőmben leszek. Remélem, hagynak aludni. Mason három dolgot szeretett volna csinálni egyszerre. Három olyan feladat állt előtte, amelynél csak önmagában bízhatott. Úgy döntött, hogy az elsőt egyedül végzi el, Elket pedig visszahívja, segítsen neki a másodikban.
~ 72 ~
KILENCEDIK FEJEZET
Michael Quigley a rendőrőrs lépcsőjén ment fölfelé, amikor Mason megjelent az ajtóban. – Dögkeselyű – évődött Mason –, a hullát már elvitték. – Ki a halott? Mr. Mason a fejét rázta. – Volt egyszer – kezdte kedélyesen – egy orvostanhallgató, akitől megkérdezték, hány foggal született Ádám. ő meg igen helyesen így válaszolt: „az Isten tudja”. – Szóval ismeretlen? Hallom, igen elegáns úriember. – Elegáns – felelte diplomatikusan Mason. – Menj csak, nézd meg magadnak! Ismered a West End összes nehézfiúját. Michael a fejét rázta. – Az még várhat. Mi ez a gyilkosság; Fehér Arc viccelődik? – Miért épp Fehér Arc? – kérdezte Mason. – Ide figyelj, Quigley, te teljesen hangyás vagy. Fehér Arcnak éppen úgy semmi köze a Dagálydokkhoz, mint a te ördögödnek. – Pedig látták errefelé – makacskodott a riporter. Mason sóhajtott. Láttak valakit, aki egy darab gézt viselt az arcán. Marford doktor meg egy gyenge pillanatában elmondta neked. Bármelyik kórház környékén láthatsz ugyanilyet. Michael Quigley meglepő módon elcsöndesedett. – Hé... hová mész? Más újságíró nem merte volna ezt így megkérdezni tőle, de ezt a fiatalembert Mason elég jól ismerte. – Te leszel a végzetem, Michael, de nem bánom, kísérj el. Egy kis önálló kutatást tervezek egy zöld kapu környékén. Te majd
~ 73 ~
bátorítasz. Hogy van Miss Harman? Mike szinte vicsorgott. – A pletykák helyett inkább a gyilkosokat gyűjtenéd be! – morogta. – Miss Harman nagyon jó barátom, de máshoz megy férjhez. – Csak gratulálhatok neki – mondta Mason, ahogy kiléptek az Endley Streetre. – Rettentően sivár élete lehet egy újságíró feleségének. – Szó sincs róla, hogy nősülni akarnék – mondta dühösen Michael –, különben is kezdesz az idegeimre menni, Mason. – Kitűnő – felelte Mason. – Jobb helyre nem is mehetnék. Egymás mellett kutyagoltak; az újságíró szívében düh forrt, Mr. Mason elméjében viszont egy elképzelés kezdett formát ölteni. Csendesen fütyörészett, amíg baktattak a Keleti Kereskedelmi Társaság falának tövében. – Nagyon nehezedre esne – kérdezte Michael fanyar udvariassággal ha nem a nászindulót fütyörésznéd? – Azt fütyültem volna?– lepődött meg a másik. – Észrevetted már, hogy mennyire hasonlít a gyászindulóra? Csak a ritmust kell megváltoztatni. Förtelmes éjszaka volt; a szél olyan jegesen süvöltött, mintha a keleti sztyeppeken fújna. – A rendőrök és az újságírók – folytatta Mason – más emberek balsorsából élnek. Gondoltál már erre? Itt jönnek a fiúk! A három „fiú” egy vonalban közeledett feléjük. Mason láttára lelassították lépteiket. – Semmit és senkit nem találtunk – jelentette ki a rangidős. – Átkutattuk az udvart, de embernek semmi nyoma, pedig rengeteg alkalmas búvóhelyre bukkantunk. – És a kiskapu? – Félig nyitva találtuk – válaszolta a nyomozó. – Albert, az éjjeliőr megesküdött, hogy nem nyitotta ki. Szabály szerint tilos a kiskaput kinyitni, kivéve tűz esetén.
~ 74 ~
– Lehet, hogy tűz volt – morfondírozott Mason. – Az ilyen éjszaka kedvez a tűznek. Rendben van, velem jöhetnek. Néhány lépéssel elérték az utca, az udvar magánútja és a vasúti felüljáró alkotta háromszöget. – Itt találták a holttestet? – érdeklődött Michael. Mason pontosan megmutatta neki. Aztán még mindig fütyörészve, odaballagott a zöldre festett kiskapuhoz, és megnyomta. Most zárva volt. Bárcsak gondolt volna rá, hogy megnézze a kaput; jóllehet, ha volt mögötte valaki, lehetett annyi esze, hogy betolja a reteszt. Ott bent kellett rejtőznie, amíg Elk a tárcát kereste az udvarban. Bezzeg ha Mrs. Albert beszél... Bizalmasan megosztotta gondját a figyelmes Michael-lal, aki biztonságos hallgatóság volt, mindig pontosan tudta, hogy mi tartozik a nyilvánosságra. – Ezekben az ügyekben mindig találkozhatunk ilyesmivel – bölcselkedett Michael. – Mindenképpen számítani kell rá. Senki sem mondja meg az igazat, mert van valami apró titkolnivalója, ami rossz fényt vetne rá. Én személy szerint nem értem, hogy lehet így gondolkodni. Tekintete a járda és az út közti kikövezett árkot fürkészte. – Gondolom, végigkutatták ezt a részt. Mason kérdőn nézett az egyik nyomozóra, de az csak azt tudta mondani, hogy az árkot kiürítették, az iszapját gondosan átkutatták, de semmi érdemlegeset nem találtak. Michael az árok fölé állt, ruhaujját feltűrte, s kotorászni kezdett a lassan csordogáló vízben. – Egyből! – kiáltotta diadalmasan. – Mi ez? Mason elvette a gombra vagy apró, barna villanykörtére emlékeztető üvegcsét. Az egyik nyomozó odavilágított a lámpájával. – Szerintem olyan, mint egy kapszula – mondta Michael, amint kíváncsian megforgatta. Valóban vékony üvegből készült parányi kapszula volt, benne megállapíthatatlan színű folyadék.
~ 75 ~
– Mintha a formája is ismerős volna. Hol az ördögben láthattam ilyet? – Éppenséggel elküldhetem a rendőrségi vegyelemzőhöz – mondta Mason, és gondosan elhelyezte a leletet. – Szerencsés vagy, Mike, próbálkozz még! Michael vizes keze ismét az árokba merült, de semmit sem talált. És ekkor megpillantott valamit, amit több száz, erre a járdarészre meredő szempár nem vett észre! Ott hevert a járda peremén, mintha gondosan oda tették volna; bár a gravitációs erőn kívül bizonyára semmi más nem működött benne közre, hogy jelenlegi helyére guruljon. Az esővíz miatt a platinagyűrű szinte teljesen egybeolvadt a járdaszegély gránitkövével. Felkapta, és a szíve fájdalmasan megdobbant. – Mi ez? Mason kiszedte a gyűrűt Mike összeszorított markából. – Egy gyűrű! Ó, a jámbor tökfejek! Egy rubingyűrű! Gondolom, a rubin utánzat, de rubinnak látszik. Michael Quigley egy szót sem szólt. Levegőért kapkodott az imbolygó árnyak között. Mason gyanakvóan nézett rá. – Mi történt veled? Te jóisten, olyan vagy, mint egy élő halott! Fejedbe szállt a vér, mi? ahogy lehajoltál. Michael ismerte annyira Masont, hogy tudja: a főfelügyelő a többi nyomozó előtt keres számára mentséget; és ez be is igazolódott, amikor elküldte őket jobbra-balra, hogy kutassák át az árkot, hátha még rábukkannak valamire. Akkor aztán karon fogta Michaelt. – Fiacskám – szólt hozzá kedvesen –, ugye ismerős neked ez a gyűrű? Michael a fejét rázta. – Minek hazudsz nekem? – kérdezte Mason szemrehányón. – Nem emlékszem, hogy láttam volna – mondta nyersen Michael. – Mire jó ez? – kérdezte gyengéden Mason. – Előbb-utóbb jön
~ 76 ~
valaki, és mindent kipakol. Csak egy perce mondtad, milyen ostobaság a rendőrség előtt titkolózni; rejtegetni apróságokat, amik nem is számítanak. Azt sem értetted, hogy lehet így gondolkodni. Most jobban érted? – Sosem láttam ezt a gyűrűt. Michaelnek óriási erőfeszítésébe került, hogy ezt kijelentse. Mr. Mason gyanakvó természetű volt, nem lehetett egykönnyen meggyőzni. – Láttad már, és tudod, hogy kié. Ide figyelj, Michael! Nem leszek veled megértő, nem fogok neked bohóckodni, ahogy az együgyű bűnözőknek szoktam. Egy csomó bajt takarítasz meg magadnak, de valaki másnak is, ha őszinte vagy hozzám. Ez nem jár azzal, hogy lekapcsoljuk a gyűrű tulajdonosát vagy netán nyilvánosságra hozzuk a nevét; ehhez elég jól ismersz. Ahogy mondtad, az eltitkolás a nyomozás egyik átka. Michael közben összeszedte magát. – Egy perc múlva engem kapcsolsz le a gyilkosságért – mondta könnyedén. – Nem, egyáltalán nem ismerem ezt a követ. Megszédültem egy kicsit a mutatványtól, amit a lábam közé kapott fejjel végeztem az árok fölött. Csináld csak utánam, majd meglátod, milyen hatással lesz rád! Mason hosszan nézett rá, majd a gyűrűre. – Úgy látom, női gyűrű. – Felpróbálta a kisujjára. – Kisujjra való. Az enyémre nem megy föl. Ez azt jelenti, hogy nagy sajtója lesz – tette hozzá könnyedén. – Nem akarok rátok, újságírókra rosszat mondani, Michael, de bizonyára szétkürtölitek egy ilyen rejtélyes bűnjelnek a hírét, és nem lepődnék meg, ha találkoznék a fiatal hölgy fényképével... Hirtelen abbahagyta. – Nem Miss Harmané? – Nem! – kiáltotta Michael. – Hazudsz! – vágott vissza Mason. – Ez Janice Harman gyűrűje! És te tudtad, amint megláttad!
~ 77 ~
Egy darabig nézte még az ékszert, majd zsebre vágta. – Dél-afrikai az áldozat? – kérdezte Mike. Mason bólintott. – Mostanában érkezett Dél-Afrikából? – Nem tudjuk, de úgy gondoljuk, egy-két hete. – Hogy hívják? – Csak azt tudjuk, hogy Donald. Mike amúgy is dülledt szeme még nagyobbra tágult a döbbenettől. – Kihez akar Janice Harman férjhez menni? – kérdezte Mason. – A neve Feeney, és ír – lódította Michael. – Nem, Mason, igazából hozzám jön. Csak volt egy kis összezördülésünk. Megnézhetném a holttestet? – Menjünk együtt. Legyen egy kis szórakozásunk – mondta Mason, és karon fogta a riportert. Hátborzongató küldetésük csupán néhány percig tartott, s Michael még jobban összezavarodott. És kétségbeesett. Egészen bizonyos, hogy aki elejtette a gyűrűt – akár a halott, akár a gyilkos–, az a romantikus szerelmes. Mindenáron meg kell tudnia az igazságot. Masont a rendőrőrsön hagyva kirohant, s a lépcsőn majdnem feldöntött egy ott tétovázó lányt. – Michael, Michael – kiáltott fel meglepetten a lány, s a férfi karjába kapaszkodott. – Mondták, hogy itt vagy. Találkoznunk kellett... Ó, Michael, bolond voltam, és rettentően szükségem van a segítségedre. Az újságíró egy pillanatra gyanakodva nézett rá. – Mióta vagy itt, Janice? – Éppen most érkeztem. Ott az autóm – mutatott tompított lámpáira. Kabátjának válla nyirkos volt az esőtől. – Menjünk el valahova? Szeretnék veled beszélni. Gyilkosság történt, ugye? Mike bólintott. – Borzasztó! De annak örülök, hogy tudtam, hol talállak meg. Itt
~ 78 ~
mindig van valami gyilkosság – tette hozzá borzongva. – Engem is megöltek, Michael. Minden hiúságomat, minden büszkeségemet, ha igaz a hír. Érzem, egyedül te tudsz engem új életre kelteni. Hová mehetnénk? A férfi habozott. Már eleget írt a következő számba, ma éjjel már nem kell dolgoznia, bár még semmiképpen sem végezte el a munkáját. Visszamentek a kocsihoz. Janice annyira fel volt dúlva, hogy inkább Mike ült a kormánykerékhez, és a Bury Streetre hajtott. Még sosem járt a lány lakásán. Janice a nappaliba vezette. – Vedd le a kabátodat! – szólt rá Mike, mielőtt még szóhoz jutott volna. – Csupa víz a cipőd és a harisnyád; menj, öltözz át! A lány engedelmesen kiment, majd néhány perc múlva pongyolában tért vissza, és lekuporodott az elektromos kandalló előtt álló alacsony karosszékbe. – Ezt a táviratot kaptam. Fel se nézett, csak átnyújtott egy összehajtogatott papírt. – Várj! Mielőtt elolvasod, el akarom mesélni. Azt mondta, hogy van egy farmja Paarlban, és nagyon szeretett volna megvenni egy szomszédos birtokot; én meg akartam neki venni, ezért táviratoztam Van Zylnak, annak az aranyos fiúnak, már meséltem róla; azt írtam, hogy vegye meg. Ez a válasz. A férfi széthajtogatta a sürgönyt. Hosszú szövege volt. Az említett birtok nem Paarl, hanem Constantia, a fegyházzal határos. Soha nem volt eladó, és most sem az. Donald Bateman, akit tulajdonosként említesz, sem itt, sem Rhodesiában nincs nyilvántartva földbirtokosként. Államügyész barátom attól tart, hogy az illető az a Donald Bateman, aki földbirtokcsalásért kilenc hónapot ült Constantiában; magas, meglehetősen jóképű, az álla alatt hosszú sebhely, szeme szürke. Öt hete távozott Angliába a „Balmoral Castle” fedélzetén. Csalási módszere, hogy előleget csikar ki birtokvásárlásra, majd elillan a foglalóval. Kérlek, bocsáss meg,
~ 79 ~
ha fájdalmat okoztam. Aggódva állok rendelkezésedre. Carl Mike összehajtotta a táviratot, és furcsán nézett a lányra. Különös, idegen hangon szólalt meg. – A sebhely az álla alatt. Érdekes, ez volt az első, amire felfigyeltem. Janice megfordult, döbbenten nézett rá. – Nem is találkoztál vele. Magad mondtad, hogy nem! Mikor láttad? Mike megnyalta kiszáradt ajkát. Donald Bateman? Tehát így hívják! Odament a lányhoz, kezét gyöngéden a vállára tette. – Annyira sajnálom! – mondta rekedten. – Borzasztó lehet neked. – Gondolod, igaz? Hogy ő... ő az, akiről Carl ír? – Igen – felelte. – Ugye neki adtad a gyűrűt? A lány türelmetlen mozdulatot tett. – Az semmiség, csak jelképes értéke volt; éppen ezért felelt meg a célnak – tette hozzá keserűen. Valamit még meg kellett kérdeznie a férfinak; olyan nehéz volt, hogy alig tudta szavakba önteni. – Nincs semmi bonyodalom, ugye? Janice csodálkozva nézett rá. – Bonyodalom? Mire gondolsz, Michael? Észrevette, hogy Mike kerüli a tekintetét. – Hát, szóval, még nem mentél férjhez? Titkos házasságkötés, érted? Két-három nap alatt el lehet intézni. A lány a fejét rázta. – Miért tettem volna? Persze hogy nem. Mike hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hála az égnek! – mormolta. – Nagyon kedves neked? Nem túlságosan kedves neked, ugye, Janice? – Nem. Olyan voltam, mint egy ostoba diáklány. Az este
~ 80 ~
rájöttem, hogy... nem is vagyok belé szerelmes. Talán el sem hiszed... még meg sem csókoltam. Pfuj! A férfi gyengéden megpaskolta a vállát. – Természetesen sérti a hiúságomat, de nem törtem ösz-sze olyan végzetesen, mintha mondjuk... igen, mintha ez a dolog továbbjutott volna, mielőtt rájövök. Ugye sosem fogsz érte kinevetni, Michael? Felemelte a kezét, és rátette a másikéra, amelyik a vállán nyugodott. – Nem, nem nevetlek ki. A lány az izzó elektromos kandallóba bámult, majd megszólalt: – Miért kérdezted a gyűrűt? A férfi mély lélegzetet vett. – Mert hazudtam róla Masonnek; Mason főfelügyelőnek a Scotland Yardról. Janice azonnal felugrott, szeme tágra nyílt a rémülettől. – Scotland Yard? Hozzájuk került a gyűrű? Letartóztatták? Mi ez, Michael?– Megragadta a férfi karját. – Valamit eltitkolsz! Mit? – Igen, eltitkoltam valamit. Eltitkoltam Mason előtt, hogy a tiéd a gyűrű. Az Endley Streeten került elő. Én magam vettem észre, nem messze onnan, ahol egy gyilkosság áldozatát találták meg. – Egy gyilkosság áldozatát találták meg az Endley Streeten – ismételte lassan a szavakat a lány. – Szóval ehhez az esethez mentél ki. Ki volt az? Csak nem Donald Bateman? Mike bólintott. – Istenem, milyen szörnyű! A férfi azt hitte, hogy elájul, de mikor odanyúlt, hogy elkapja, a lány visszatolta a kezét. – Egy ismeretlen ember szúrta le – mondta Michael. – Láttam... a holttestet. Ezért tudok a sebhelyről. Janice nagyon csendes volt és sápadt, de nem látszott rajta más jele a fájdalomnak. – Mit akart ott? – kérdezte. – Nem ismerte azt a környéket; ma
~ 81 ~
mondta nekem, hogy életében sosem járt arra. Senki sem tudja, ki tette? Mike a fejét rázta. – Senki. Amint megláttam a gyűrűt, egyből tudtam, hogy a tiéd. Ostobán elárultam magam. Masonnek meg úgy vág az esze, mint a borotva, és tudta végig, hogy hazudok, hiába mondtam, hogy sosem láttam. Ha nem mondom el neki, még a végén közzéteszi a gyűrű leírását. – Akkor mondd el neki! – vágta rá a lány. – Halott! Hihetetlen! Visszaült a székbe, arcát a kezébe temette. A férfi azt hitte, hogy közel áll az összeomláshoz, de amikor felnézett rá, nem ült könny a szemében. – Jobban tennéd, ha visszamennél, kedvesem. Nem csinálok semmi butaságot, bár nem hiszem, hogy tudnék aludni. Ugye visszajössz reggel, és elmondod, hogy mit tudtak meg? El akartam volna menni Marford doktorhoz, hogy megkérjem, fogadjon vissza a rendelőbe, de egy-két napig nemigen tudom megtenni. – Nem hagyhatlak itt így – mondta Mike, de a lány csak mosolygott. – Úgy beszélsz velem, mintha egy múlt századi regényhősnő volnék. Nem, Michael, most elmész. Egy darabig szeretnék egyedül lenni. És a férfi legnagyobb zavarára Janice felemelte és megcsókolta a kezét. – Anyáskodom – fűzte hozzá. Sírni nem sírt, de a szemében látszott a fájdalom. Mike azt vélte legokosabbnak, ha azonnal távozik. A Dagálydokkban rendőröktől nyüzsgő utcákat talált, mivel két fontos dolog történt; távollétében a dráma két új felvonása zajlott le.
~ 82 ~
TIZEDIK FEJEZET
Egy bekeretezett fényképet nem nehéz megtalálni. Mr. Mason szerette volna magával vinni Elket, de a nyurga őrmester már elment, hogy csatlakozzék Brayhez. Őrt álltak annál a háznál, amelyben Louis Landor lakása volt. Bray áttelefonált, hogy sem Landor, sem a felesége nincs még otthon. Ez nyilvánvalóan nem volt rendjén, Landorék szobalánya ugyanis elmondta Braynek, hogy aznap korábban elküldték; és hogy a mindeddig boldog házasságban élő pár között valami nézeteltérés támadt. Elmondta, hogy késő estig kapott kimenőt, és hogy kulcs nélkül ment el. Ott ácsorgott kétségbeesetten a lakás előtt, amikor Bray rátalált. A felügyelő rábeszélte, hogy töltse az éjszakát egy közelben lakó barátnőjénél. – Megtudtam tőle egy érdekes dolgot – mondta Bray a telefonba. – A lakás tele van dél-afrikai ritkaságokkal. És ha igazat beszél, a hallban egy övön két olyan kés lóg, mint amilyennel a gyilkosságot elkövették. Pontosan leírta a tokot, azt mondja, mindkettőn szerepel Landor monogramja. Díjként nyerte őket Dél-Amerikában, ahol néhány évet töltött. – Várjon! – utasította Mason. – Elk már elindult magához. A jelentését ide vagy a Scotland Yardra várom. Én most egyedül nyomozok. Íróasztalán Mrs. Weston táskájának tartalma hevert, közte az injekciós készlet, amelyet Marford doktor adott át. Gondolkodóba esett, mert a készlet régi volt, és a fecskendőt kétségkívül sokszor használták. Marford mégis úgy vélekedett, hogy az asszony nem szokott rá a kábítószerre, még csak másodszor használta a tűt. Volt néhány levél és néhány számla egy elegáns West End-i kalapostól. Bár Lorna Weston nyomornegyedben élt, szemmel
~ 83 ~
láthatóan nem sajnálta a pénzt a cicomára. Előkerült két ötfontos bankjegy, fél tucat egyfontos, némi ezüst és egy kulcscsomó – ezzel indult el a főfelügyelő Shale őrmester társaságában a rejtélyes asszony lakása felé. Amit Mrs. Albert a Dagálydokk előkelő részének nevezett, az két-három utcányi jól megépített családi házból állt. Voltak itt üzletek is, és egyikük – egy nagy fűszeresbolt – fölött lakott Mrs. Weston. Egy oldalkapun kellett bemenni, majd át egy rövid folyosón, és innen egy meredek lépcső vezetett a lakás bejáratához. Mason fölment a lépcsőn. A fényűző küllemű lakáshoz pergamenborítású falak, újezüst falikarok és lágy fényű, ernyős lámpák vezettek. Az utcai szoba, az ebédlő ízlésesen volt berendezve; ugyanúgy a többi szoba és a drágán felszerelt teakonyha is. Mr. Mason ízig-vérig világfi volt. Tudta, hogy ilyen életmódot sem becsületes, sem becstelen foglalkozás béréből nem lehet fenntartani. Vagy saját vagyonnal rendelkezik Mrs. Weston, vagy... Emlékezett rá, mit mondott a rendőrőrsön az éjjeliőr felesége: hogy fölvitte az Isten a dolgát. Ez lehet a magyarázat. De miért maradt itt, ebben az iszonyatos nyomornegyedben? A társalgóban állt egy kis íróasztal, de ennek átkutatása – nyitva voltak a fiókok – nem járt olyan eredménnyel, amely bármi módon kielégítette volna a nyomozót. Segédjével együtt úgy határozott, hogy a hálószobában végzik a leggondosabb vizsgálatot. Ezt a társalgóval szomszédos helyiséget akarták utoljára megnézni. Amint felgyújtotta a villanyt, Mason észrevette, hogy itt valami szokatlan történt. Az öltözőasztal fiókjai ki voltak húzva, tárva-nyitva állt a ruhásszekrény üveges ajtaja. A padlón ruhák kusza csomójából egy fekete doboz sarka kandikált ki. Gyorsan odament. Kulcsra volt zárva, de valaki feltörte a fedelét. Limlomok, papírok hevertek szétszórva a padlón. A bekeretezett fénykép sehonnan sem került elő. Meglátott viszont egy kis karton hengert. Felkapta és belekukkantott; üres volt.
~ 84 ~
Kíváncsi volt erre a hengerre, mert tudta, ilyenben tartják a házassági bizonyítványokat; és bármennyire boldogtalan is a házassága, ettől a darab papírtól egy asszony sem válik meg szívesen. – Hívja a helyszínelőket, hogy szórják szét a porukat az ujjlenyomatok miatt – mondta. Alig ejtette ki a szavakat, meglátta az ágyra tett fehér pamutkesztyűt. Nem kockáztatott a betolakodó. Mason az alapos vizsgálatból sem tudott meg többet, mint hogy fehér pamutkesztyű, amelyet gondosan kimosott valaki; valószínűleg a viselője. Mikor jött a betörő és hogy jutott be? A kapun nem látszott feszegetés nyoma, csak a fekete dobozt törték fel. Ez, vélte Mason, az íróasztal alsó fiókjából kerülhetett elő, ez a fiók ugyanis nem volt feltúrva, és épp egy ekkora doboznak való hely maradt benne üresen. Olyan nyomra sem bukkant, amelyről az időpontra következtethetett volna. – Valaki zörgeti a kaput – szólalt meg Shale. – Megnézzem, ki az? – Várjon! Majd én megyek. Mason lesietett a lépcsőn és kinyitotta a kaput. Egy asszony várt ott, feje az eső ellen sállal bekötve. Gyanakodva nézte a fényben álló Masont, és óvatosan hátrált. Mintha el akart volna rohanni. – Minden rendben? – kérdezte nyugtalanul. – Semmi sincs rendben – hangzott Mason válasza. Majd megértve, hogy mitől fél az asszony, hozzátette: – Ne aggódjon, a rendőrségtől vagyok. Látta, hogy a nő megkönnyebbül. – Én vagyok itt szemben a házmester. A nagysága vidékre utazott, és azon tanakodtam magamban, elmenjek-e a rendőrségre, vagy ne. – Szóval látott valakit ma éjjel ebbe a lakásba bemenni? – kérdezte azonnal Mason.
~ 85 ~
– Kijönni láttam – felelte az asszony. – Még ezt sem vettem volna észre, ha nincs az a fehér izé. – Miféle fehér izé? Úgy érti, fehér álarcban volt az illető? – csattant Mason kérdése. – Nem esküdnék meg rá, ki volt az, de arra esküszöm, hogy valami fehérség takarta az arcát. Olyan tisztán láttam, ahogy az utcai lámpa fényében csak lehet. Egész éjjel fájt a fogam, ezért az utcai szobában ültem. A főfelügyelő félbeszakította az elbeszélést. – Mikor látta azt a valakit? – kérdezte. Nincs egy negyedórája annak. Látta azt is, hogy ő meg Shale bemegy, s mivel gondolta, hogy a rendőrségtől vannak, megkockáztatta, hogy átjön és bekopog. Mason részletesen kifaggatta a betörő ruházatáról. Ismerős leírást kapott; a sarkig érő hosszú kabát, a fekete nemezkalap és a fehér álarc. Egy jellegzetességét még sosem említették: erősen bicegett. Ebben egészen biztos volt az asszony. Nem autóval jött, és gyalog is ment el; a sarkon befordult, éppen ellenkező irányba, mint amerről a két nyomozó érkezett. Shale lejött, gyorsírással lejegyezte a beszámolót, majd a két férfi visszatért a lakásba, és még gondosabb vizsgálatba kezdett abban a reményben, hátha kesztyűjén kívül mást is hátrahagyott Fehér Arc. – Nem tudom, lehet, hogy ezek is mondanak nekünk valamit. Mason gondosan papírzacskóba rakta, majd a zsebébe csúsztatta a kesztyűket. – Szóval ez a Fehér Arc mégiscsak nagy szám errefelé. – Mindenki úgy gondolja – mondta Shale. – Az itteni kis tolvajok valósággal bálványozzák. Mason nagyon csalódottan tért vissza az őrsre. Két bűnjelét bezárta az őrs páncélszekrényébe. A gyűrűt és a kapszulát elővéve a felügyelő szobájába vonult. Talán tud róluk mondani valamit a locsogó Rudd. Kiszólt az ajtón a szolgálatos őrmesternek.
~ 86 ~
– Gondolom, Rudd doktor már ágyba bújt. – Nem, uram, egy negyedórája hívott fel. Azt mondta, átjön, hogy előadjon egy meglehetősen elképesztő magyarázatot. Ezeket a szavakat használta: „meglehetősen elképesztő magyarázat”. Mason felsóhajtott. – Biztosan az lesz! Hívja föl, kérdezze meg, jön-e! Hagyja a csudába a magyarázatát. Szeretném, ha azonosítana egy orvosságot. Nagyítóval vizsgálta a gyűrűt, de semmi olyat nem látott rajta, ami akár a huszadrészét mondta volna annak, amit Michael Quigley tudott volna mondani. – Ez a Quigley tud valamit – dörmögött Mason. – Majdnem ki is szedtem belőle. – Mit tudhatna, uram? – kérdezte Shale. – Azt, hogy kié a gyűrű – bólogatott Mason. Benyitott a szolgálatos őrmester. – Uram, Rudd doktor úr öt perce elindult ide. És egy üzenet várja a Yardról. A tájékoztató iroda kereste. Azonosították a rejtélyes Donaldot. – A neve Donald Bateman – jelentette a detektív a Yardról. – Három hete érkezett Dél-Afrikából. A Norfolk Streeten lakik a Kis Norfolk Szállodában. Személyleírása megegyezik azzal, amit ön küldött nekünk, Mr. Mason. – Véletlenül nincs most a szállóban? – Nem, uram, ma este szmokingban ment el; azt mondta, éjfél előtt nem tér vissza. Azóta nem látták. Az álla alatti sebhely szintén megfelel az ön leírásának, és körülbelül olyan magas, mint az áldozat. – Továbbítsa a nevét a nyilvántartó irodának – mondta Mason–, lássuk, van-e valamilyen nyoma náluk, és... várjon csak, fiam… küldjön valakit a szállodába! Ha Mr. Donald Bateman reggel hét óráig nem megy haza, vitesse a holmiját a Cannon Row-i rendőrőrsre, és tartsa ott, amíg oda nem érek, hogy átvizsgáljam. Visszatette a kagylót.
~ 87 ~
– Szóval Donald Bateman. Végre valami, amin elindulhatunk. Mr. Bray nem telefonált? – Nem, uram. Mason visszaballagott a felügyelő szobájába, hogy folytassa a gyűrű és a kapszula vizsgálatát. – Igen, ide a rozsdás bökőt, hogy Michael mindent tud a gyűrűről. A bolond, majdnem elájult, mikor megtalálta. – Honnan származhat a gyűrű és a kapszula? – érdeklődött Shale. – Honnan máshonnan, mint Donald Bateman zsebéből? Hallotta a tanúkat; abban mind egyetértett, hogy Bateman a mellényzsebébe dugta a kezét, és megpróbált valamit kivenni, amikor elesett. Valószínűleg ez a két dolog akadt a kezébe, ezek aztán a járdáról az árokba gurultak, és ha nem jön Michael, elő sem kerülnek. Mondhatom, jó szimata van a fickónak. Az órájára nézett. – Milyen messze lakik innen a doktor? – Alig négy perc gyalog – felelte Shale. A gyilkosság bejelentésekor őt küldték ki a körzeti rendőrorvosért. – Akkor már itt kellene lennie. Hívják föl megint! A házvezetőnő azonban erősködött, hogy a doktor már tíz perce elindult. – Menjen, próbálja meg előkeríteni! Mason elkomorodott. Nem szerette az orvos elméleteit, még kevésbé a szószátyárságát. Egy ember, aki mindig beszél, és igen korlátozott számú témáról, óhatatlanul kikotyog valamit, amit a rendőrség szeretne titokban tartani. A főfelügyelő nagyon remélte, hogy Rudd nem találkozik útközben egyetlen barátjával sem. Shale tíz perc múlva visszaért. Elment egészen az orvos házáig, de nyomát sem lelte Ruddnak a viszonylag rövid, egyenes úton. – Talán Marford doktornál van. Hívja föl! Marford azonban csak annyit tudott mondani, hogy a rendelőjében tartózkodott, amikor Rudd arra járt, és bekopogott az
~ 88 ~
ablakon, hogy jó éjszakát kívánjon. – Ijedtemben majd hanyatt estem – panaszolta Marford. – Sejtelmem sem volt, ki az, amíg oda nem mentem, és ki nem lestem a függöny mögül. Az orvos rendelője kétszáz méterre sem volt a rendőrőrstől; egy másik, veszélyes úton, a Bitókerten át, még vagy ötven méterrel csökkenteni lehetett a távolságot. Mivel azokat a kárhozott lelkeket kivéve, akik ott tengették sivár életüket, soha senki nem ment a Bitókert felé, feltehető volt, hogy Rudd a hosszabb utat választotta. A Bitókert alsó vége alagútszerűvé vált a dúsan lombosodó fák alatt Marford doktor oldalkapujától néhány lépésre észak felé. Valaha, mikor a dokkok és a rakpart részeg matrózai még olyan megszokottak voltak, mint a lámpaoszlopok, a Bitókert a festői romlottság levegőjét árasztotta. Ez a festőisége mára már megkopott. Egy kínai a fogadójában elképzelhetetlen számú honfitársának adott szállást. Egy másik házban négy vagy öt olasz család élt. A többi ház lakóit már nem ilyen könnyű jellemezni. Úgy hírlett, hogy a rendőrök párosával járják a Bitókertet. Ez nem volt igaz. Egyáltalán nem jártak arra, s még akkor is a legnagyobb elővigyázatosságot tanúsították, amikor őszintén hangzó „gyilkos!” kiáltásra figyeltek fel. Marford doktor egyike volt azon keveseknek, akik a nap bármely szakában önszántukból és bántatlanul végigmentek ezen a sikátoron. Bizonyára hajmeresztő történeteket mesélhetett volna mindarról, amit ebben a bűzös utcácskában látott és hallott, de az anekdotázás nem volt erős oldala. – Nem hinném, hogy Rudd arra ment volna – válaszolta a főfelügyelő érdeklődésére. – Mindenesetre, ha bármi kételye van, utánamehetek. Fél óra elteltével, háromnegyed kettőkor Mason útnak indította minden készenlétben álló emberét, hogy kerítsék elő Rudd doktort. Telefonon a dokkokhoz rendelte a vízi rendőröket, a hajórakományok feltörésében mesterkedő helyi banda bánatára.
~ 89 ~
Ruddnak azonban se híre, se hamva. Egyszerűen eltűnt a föld színéről. Így álltak a dolgok, amikor Michael Quigley ismét a színre lépett. Megkérte a főfelügyelőt, hogy hallgassa végig, és őszintén, ahogy Janice tanácsolta, feltárta a gyűrű történetét. Mr. Mason kimerülten hallgatta. – Szóval eltitkoltad! – siránkozott. – Mit nyertél vele? Miért nem tudtad azonnal elmondani? Nem mintha bármi is múlt volna rajta, legföljebb úgy hamarabb megtudjuk a nevét. Igen, így hívják, Donald Bateman. Üdvözlöm, doktor úr! Marford érkezett, hogy hírt halljon a kollégájáról. – Semmi. Talán rájött, hogy ír volt a gyilkos, és éjszaka átevezett Írországba, hogy tanulmányozza a helyi sajátosságokat. Üljön le, doktor úr, igyon egy kávét! Gőzölgő csészét tolt Marford elé, és a doktor lassan szürcsölni kezdte a kávét. – Nem tudom, hova ment, de nem is érdekel. – Mason ásított. – El vagyok csigázva. Azt reméltem, szépen megoldódik ez a gyilkosság. Ha Mr. Louis Landor haza talál menni, mint jó fiúhoz illik, reggelre minden fonál a kezünkben lehet. Ha azonban Mr. Louis Landor az útlevelével és a háromezer fontjával együtt magánrepülőgépen a kontinensre távozott, akkor ez is egyike lesz azoknak a közismert londoni rejtélyeknek, amelyekről a rendes munkájukból kiöregedett riporterek szoktak írni. Az orvos kiitta a kávéját, és hamarosan távozott. Várta a második betege. Mason kikísérte. – Van még valami elképzelése? – Igen, van. Csak már nem elképzelés, hanem szilárd meggyőződés – válaszolta csendesen Marford. – Attól a jelentéktelen mellékkörülménytől eltekintve, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy be is bizonyítsam, azt hiszem, meg tudnám mondani, ki a gyilkos.
~ 90 ~
Mason bólintott. – Kíváncsi vagyok, ugyanarra a személyre gondolunk-e, doktor úr. Marford elmosolyodott. – Az ő érdekében azt remélem, nem. – Ami azt jelenti, hogy nem osztja meg velünk gondolkodásának és következtetéseinek gyümölcseit? – Orvos vagyok, nem nyomozó – felelte a másik. A készenléti helyiség kandallójához visszatérve Mason a kezét melengette. – Braytől vagy Elktől semmi hír? Az órára nézett; negyed hármat mutatott. Kezdett kételkedni benne, hogy Louis Landor valaha is hazamegy. Az újságíró kíséretében elindult a Bitókert felé. Az eső alábbhagyott, de még fel-feltámadt a szél. – És ha erről a vidékről írsz – mondta ne ess a tejfölösszájú riporterek mindennapos hibájába, miszerint a Bitókert eredetileg vesztőhely volt. Ez nem igaz. Egy Bitter nevű ember miatt hívják így, akinek errefelé sok ingatlana van; és ha a doktor ahelyett, hogy fönntartja az ostoba rendelőjét, rávenné a gazdag haverjait, hogy vásárolják föl az egészet, és söpörjék el a nyomortanyákat, jó szolgálatot tenne a világnak… és a rendőrségnek. A Bitókert bejárata sötéten, ijesztően tátongott. Néhány lépésre nyílt az orvos udvarának kapuja. A kis udvar egyik végében állt az a szín, melyet Gregory Wicks, a veterán taxis bérelt. De a doktor is igen jó hasznát vette. – Olyan, mint egy kórház váróterme, nem mint egy magánrendelőé – magyarázta Michael. Mason felhorkant. – Minek ezeket a szerencsétleneket életben tartani? – kérdezte kétségbeesetten. A Bitókertet fal választotta el az orvos udvarától, ezen a részen csak a sikátor másik oldalán emelkedtek házak.
~ 91 ~
Mason ide-oda nézelődött, és ismét feltámadt benne a fenyegetettség megmagyarázhatatlan érzése. Az út fekete szurdokként húzódott, a csillogó ívlámpák csak kiemelték sivárságát. Sírok utcája; szögezett, ragasztott, olcsón összetákolt fekete, ronda, hitvány síroké. A szurtos ablaküvegek alig tükrözték vissza a fényt, egy kémény sem füstölt, egy ablakban sem parázslott emberi világosság. Följebb a Bitókertben, ahol már eltüzelték az ajtókat, az emberek viskóik mélyébe húzódva is ki voltak téve az esőnek, a süvöltő szélnek, úgy aludtak, térdüket és vállukat öreg zsákokba csavarva. Ahogy Mason óvatosan lépdelt társával a síkos macskaköveken, a sötétben megszólalt egy hang, egy nő álmosságtól fátyolosan kántálta: Ha meglátom a zsarut, Üvöltök egy sanyarút: Hekuss! Váltig csodálkozott, hogy lehet, hogy a sötétben is látnak. – Patkányok – válaszolta Mike a ki nem mondott kérdésre. Alattomos kuncogás kísérte útjukat. – Sosem alszanak – mondta lehangoltan Mason. – így volt ez az én időmben is. Akár nappal mentél végig a Bitókerten, akár éjjel, mindig figyelt valaki. Hirtelen megfordult. Egy sötét kapualjból feléjük lopózott egy alak, lehetett férfi, de lehetett nő is. – Gondoltam, hogy te vagy az – szólalt meg Mason. (Michael sosem tudta meg, hogy ki volt az, vagy kinek vélte a főfelügyelő.) – Hogy mennek a dolgok? – Rosszul, Mr. Mason, nagyon rosszul – felelte a másik panaszos öregemberhangon. – Láttad ma éjjel Rudd doktort? Megint felhangzott a kísérteties hahota a láthatatlan mélységből.
~ 92 ~
– A zsernyákok embere, ugye… Rudd? Nem, Mr. Mason, nem láttuk. Senki se jár erre. Ugye, hát félnek felkölteni a népeket. Szélként zúgott a kacaj. Mason megállt a kilences számú ház előtt. Egy hortyogó részeg aludt a lépcsőn, hátát a kapunak támasztva. Térdén ócska szőnyegdarab hevert, azon meg a Bitókert egy éjjeli mókamestere jóvoltából üres konzervdoboz billegett. – Ha nem esik le a doboz, és nem ébreszti fel a pasast, az öreg Wicks itt találja, és ellátja a baját – mondta Mason. – Ugye hátborzongató? – szólalt meg, ahogy kijutottak a sikátorból. – És még az East End-i kínaiakat szidják. A Bitókertben csak ők a jóravaló emberek, meg az öreg Gregory. – Kíváncsi vagyok, miből élnek. – Jobb nem is tudni róla – felelte Mason. Arrafelé tértek vissza, amerre mentek. – Adok még egy órát Braynek, aztán átnézek a Yardra. – Ha akarod, átviszlek kocsival. Itt már nekem nem terem több babér. A homályos alak, akit az imént láttak, kilépett a kapualjból; kabátját a nyakánál fogta össze. – Azt beszélik, ma erre járt Fehér Arc, Mr. Mason. – Valóban azt beszélik? – kérdezte udvariasan Mason. – Maga nem bánik velünk rendesen, Mr. Mason. Idejön, elvárja, hogy szaglásszunk magának, és a környéken mindenki tudja rólunk, hogy szaglászunk. Ha rendesen bánna velünk, és úgy tenne, ahogy kell, hallana is valamit. Mi van az öreg Gregoryval? Na? Ugye, hogy nem tudja? Senki sem tudja. Mi van Gregoryval? Ezzel a titokzatos megjegyzéssel eltűnt. – Őrült, igazi őrült. Nem, a nevét nem tudom; őrültségeket beszélt, de van benne rendszer. Mi az ördögöt akart ez Gregoryról mondani? Mike nem tudott válaszolni. Londonban mindenki ismerte azt az embert, aki Marford doktor udvarában tartotta a taxiját, és magában
~ 93 ~
élt a Bitókert egyetlen valamirevaló házában. – Sokért nem adnám, ha tudnám, amit ez a bolond tud... amire célzott. Mason zavart volt, ingerlékeny. Egy nyomozótiszt ösztönösen megérzi, mikor mondanak neki igazat – ez adja szellemi fegyverzetének kétharmadát; és a sikátor elmebeteg honpolgára nem a levegőbe beszélt. Pedig hát Gregory Wicksről rosszat mondani vagy gyanúba keverni őt valósággal szentségtörés volt. – Kiszámíthatatlan ördögök – intézte el egy vállrándítással Mason, hogy elűzze nyugtalanságát.
~ 94 ~
TIZENEGYEDIK FEJEZET
A telefon sűrűn csengett Landorék lakásán; az utcán várakozó detektívek is hallották. Valahol nyitva maradhatott egy ablak. – Mason, úgy látszik, kezd bepörögni – háborgott Elk. – Nem tudom, miért jöttem ide. Tiszta őrület! Támad egy kósza ötlete, és itt járhatjuk a bolondját. Az agyamra megy. – Azért jöttél ide – magyarázta Bray felügyelő-mert az elöljáród erre utasított. Elk felmordult. – Az a bajod, Billy, hogy nem tudod megkülönböztetni az értelmeset az értelmetlentől. – Ez nem hangzik valami tisztelettudóan – szólt rá szigorúan Bray. Valóban igyekezett nagyon szigorú lenni, de sosem tudta, hányadán áll Elkkel. Bármikor kicsikarhatta, hogy berendeljék a rendőrfőnök elé, és amikor a rendőrfőnök elé került, mindig bebizonyította, hogy csakis ők ketten, Elk és a rendőrfőnök tudják a dolgokat ésszerű megvilágításba helyezni. – Hány őrt állítottál? – kérdezte a felügyelő. – Nem szeretném, ha a kettő közül bármelyik kicsúszna a kezünkből. – Egyet sem állítottam – válaszolt Elk szinte boldogan. – Az elöljáróm hármat állított, és minden felelősség őt terheli. Próbáltam más beosztást javasolni, de azt a parancsot kaptam, hogy törődjek a saját ilyen-olyan dolgommal. – Én semmi ilyesmit nem mondtam – fortyant föl Bray. – De így értetted – vágott vissza Elk. Bray idegesen nézelődött. Nem repesett a boldogságtól, hogy Mason alá van beosztva. Nagyon kevés nyomozótiszt örült volna
~ 95 ~
ennek. Ki volt emelve saját csoportjából, ami mindenképpen rossz. Ráadásul Mason egyáltalán nem nézi el, ha alárendeltjei hibáznak, ez pedig gyilkossági ügy, itt aztán nincs mentség. Mindent egybevetve jobbnak látta, ha kiengeszteli őrmesterét, aki közismerten a főfelügyelő kedvence. Bray nyugtalanul fürkészte az utat. – Sajnálom, Elk, ha egy kicsit türelmetlen voltam – mondta szinte gyengéden. – Annyira kiborított ez a história. Mit mondtál, hova kellene őrt állítani? – A hátsó udvarba-vágta rá Elk.-Van ott egy tűzlétra, azon minden egészséges ember fel tud mászni. Vagy le. Elk már majdnem visszahívta az utca végében teljesen fölöslegesen álló őrszemet, mikor egy taxi fordult be a sarkon, megállt a ház bejárata előtt, és kiszállt belőle egy hölgy. Egy előkert sarkából figyelték az utca másik oldaláról. – Ez olyan, mint Landorné, ugye? Mit gondolsz, Elk? – Ez ő – felelte Elk. – És én már láttam is valahol. Az asszony kifizette a taxit. A megfigyelők vártak. Látták, hogy Inez Landor megfordul, s idegesen körülnéz, ahogy a kapuzárba dugja a kulcsot. Képzelete rendőrökkel zsúfolta tele az utcát. De nem vett észre senkit. Felsietett az első emeletre, kinyitotta az ajtót és bement a lakásba. Az asztalon volt egy kis zseblámpa, azt kapcsolta be. A levélszekrényben négy levél várta. De még csak ki sem vette őket, a hallból nyíló hálószoba ajtajához surrant, és benézett. Elszorult a szíve, mikor látta, hogy a félje még nem ért haza. Mit tegyen? Mit tehet? Mélyet sóhajtva levette a kabátját és kalapját, bement a hálószobába, de az ajtót nyitva hagyta. Az East Enden gyilkosság történt, látta a lapok későesti kiadásában, és hallotta, hogy valaki erről beszélt a vacsoránál. Nem mintha vacsorázott volna, de amikor mindketten kimaradtak, rendszerint az Elfordban találkoztak Louisszal. A férje most nem jött. Záróráig várt az étteremben, majd átment egy egész éjszaka
~ 96 ~
nyitva tartó kávéházba, ahova késő éjjel szoktak benézni. Ott sem találta. Örökkévalóságnak tűnt a várakozás. Kétségbeesetten indult haza, de nem mert újságot venni, mert félt, hogy... j Megborzongott. Azon töprengett, vajon hallgatni fog-e az a kedves doktor. Az a nyájas hangú ember, aki olyan együttérzően viselkedett és repülősót adott neki. Ostobaságában mire nem következtetett két munkás verekedéséből! Talán ezt tálalták az újságok gyilkosságként. Mennyi mindent elmondott az orvosnak... olyasmit, amit az anyjának sem mondana el, ha még élne. Aznap alig tett olyan lépést, amit keserűen meg ne bánt volna. Ostobaság volt, sőt tiszta őrültség, hogy Louis keresésére indult. Ha történt is valami, legfeljebb verekedtek. Rosszabbra gondolni sem mert. Ő meg telekürtölte Londont Louis indítékaival. Inez Landor fölvette a pongyoláját, s fel-alá járkált a sötét szobában. Megpróbálta összeszedni magát. Négy, mámorítóan boldog év állt mögötte, ezalatt álmokból szőtt palotát. Ez a légvár tűnt most a semmibe. Mintha hallott volna valamit, lépteket a hallban, egy ajtónyitást... Fülelt. Azután újra, egy rövid nyikorgás. A hall ajtaja mellett egy laza padlódeszka. Már többször ki akarta cseréltetni. – Louis, te vagy az? – suttogta. Nem kapott választ. Csak a falióra komor kattogását meg a távolban, az út végén elrobogó autó zúgását hallotta. – Te vagy az, Louis? – kérdezte, most már hangosabban. Most sem kapott választ, bizonyára tévedett. Nyitva hagyta az ajtót, az ablakhoz ment, gondosan félrehúzta a függönyt, és kinézett. Hiábavaló próbálkozás, hiszen az ablak a hátsó udvarra nyílt. Akkor gyenge kopogásra lett figyelmes. A halion át is hallatszott, olyan némaság volt a lakásban. Lábujjhegyen a hallba osont és hallgatózott. Megismétlődött a kopogás, ezért az ajtóhoz settenkedett. – Ki az? – kérdezte halkan.
~ 97 ~
– Louis. Hevesen vert a szíve. Lenyomta a kilincset, és beengedte a férfit, majd bezárta mögötte az ajtót. – Gyújts villanyt, drágám! – olyan feszült és kimerült volt a hangja, mintha futott volna. – A sötétben ülsz? Gyújtsd meg a villanyt! – Várj! Az előszobának volt egy olyan ablaka, amely az utcáról is látszott. Behúzta a sötétítőfüggönyt, aztán gyújtott csak villanyt a hallban. A férfi falfehér volt, a szeme alatt kékes zúzódás éktelenkedett. Inez Landor rémülten meredt a férjére. – Mi történt? Landor türelmetlenül, fáradtan rázta a fejét. – Semmi különös. Rémes napom volt. Inez, adnál egy pohár vizet? – Készítsek egy italt? Megrázta a fejét. – Nem drágám, csak vizet. Az asszony kiment néhány pillanatra. Mikor visszaért, férje a falra akasztott kést és övet bámulta. Utazásai során rengeteg emléket gyűjtött, így került hozzá a rézzel dúsan kivert széles bőröv, a ráakasztott tarkán díszített tok és benne a kés. Mind a mai napig ez a készlet is csak annyit jelentett, mint a nyereg, a lasszó, a lándzsa vagy a különös azték ereklyék, melyek a falat borították. – El kell tüntetni – mondta. – A kést? – Igen, azt. Megtapogatta a szíjat, ahol egy másik késtoknak volt a helye. Az asszony nem kérdezte, miért, de szívében pislákolva kihunyt a maradék remény. Egy darabig egyikük sem szólalt meg. Inez kérdezni akart, de nyelve nem bírt szavakat formálni. Csak a legsablonosabb megjegyzésekre futotta. – Néhány perccel ezelőtt azt hittem, téged hallak – mondta. –
~ 98 ~
Nem jártál még itthon? – Nem. – Miért kopogtál? A férfi megnyalta az ajkát. – Elvesztettem a kulcsomat. Nem tudom, hol; valahol. Kiitta a maradék vizet, a poharat a fal mellett álló íróasztalra tette. – Meg mernék rá esküdni, hogy néhány perce hallottam becsukódni az ajtót – folytatta az asszony. – Kijöttem, és szóltam neked. Hallottam, hogy valaki járkál a hallban. Elmosolyodott, átkarolta feleségét. – Romlanak az idegeid. Itt vártál rám a sötétben? Inez a fejét rázta. Megmondja neki? Itt nincs helye a titkolózásnak. – Nem, kerestelek. – Megragadta a férje karját. – Louis, ugye nem verekedtél? Ugye nem… csináltál semmit? Louis Landor kitért a válasz elől. – Nem tudom – mondta. – Menjünk át a nappaliba! Az asszony azonban visszanyomta a székbe, amelyen ült. – Nem, nem, maradj csak itt. Ez a fény nem látszik az utcáról. A férfi gyanakodva nézett rá. – Mit akarsz azzal mondani, hogy ez a fény nem látszik az utcáról? Tán leskelődik valaki odakint? – Nem tudom biztosan – felelte Inez. – Azt hiszem. Amikor eljöttem az étteremből, hazatelefonáltam, reméltem, már itthon vagy. Meg azt hittem, itt a cseléd; elfelejtettem, hogy nem tud bejutni. Sejtettem, hogy a barátnőjéhez ment, és felhívtam ott. Louis – mondta remegő ajakkal itt járt a rendőrség. És hogy a férje hallgatott, már tudta… – Történt valami? Louis Landor beletúrt hosszú, fekete hajába. – Nem tudom, vagyis hát… tudom; de azt nem, hogy mennyire másztam bele. Elindultam utána, de elvesztettem a szemem elől.
~ 99 ~
Aztán az az ötletem támadt, hogy megtalálhatom valahol a West Enden; és igazam lett. – Beszéltél vele? Megrázta a fejét. – Nem, autóban ült egy lánnyal… egy nagyon csinos lánnyal; valami szegény kis hülyével, aki beleesett. Ápolónő, Marfordnál dolgozik. – Marfordnál? Marford doktornál? – Inez arcára kiült a döbbenet. – Hogy az ördögbe tudhatsz te róla? – kérdezte Louis. – Igen, az East Enden van a rendelője. Holnap elmegyek a lányhoz, és elmondom neki az igazat Mr. Donald Batemanről. Taxival követtem őket a Bury Streetre, majd vissza a szállodájába. Szerettem volna egyedül találni, nem akartam botrányt, de nem volt szerencsém. Természetesen nem akartam a szobájába küldeni a névjegyemet; vártam, hogy kijöjjön. Szmokingban volt, és sehogy se tudtam a közelébe jutni. Egy zsúfolt kis vendéglőbe ment, de tudtam, hogy ha türelmes vagyok, előbb-utóbb fülön csíphetem, és rendezhetjük a dolgunkat egymással. Piszmogott a vacsorájával, arra gondoltam, hogy vár valakit. Hamarosan meg is érkezett egy elég csinos asszony. Nem viselt estélyi ruhát, és valami iszonyú hangja volt. Amikor elmentek a vendéglőből, biztos távolságból követtem őket. Lehet, hogy már délután felismert. A nő persze megnehezítette a dolgomat, meg kellett várnom, míg hazaviszi. Fogtam egy taxit, és a nyomukban maradtam. Egy nyomornegyedbe mentek. Dagálydokk, azt hiszem, így hívják. Ott aztán együtt mentek fel egy lakásba, alatta üzlet volt. Akkor telefonáltam neked. Drágám, ugye nem jöttél utánam? Az asszony keserűen bólintott. – Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy utánam jössz. Őrültség volt tőled! – Tudom, folytasd! – mondta Inez. – Mi történt azután? A férje még egy pohár vizet kért, behozta neki.
~ 100 ~
– Egyedül jött ki. Követtem egy utcába, amelynek egyik oldalán hosszú fal húzódott. Éppen oda akartam lépni, amikor megláttam a nőt; szaladt át az úton. Mondott neki valamit, aztán elváltak. Ez volt az én pillanatom. Senki sem volt a láthatáron, odamentem hozzá... – Nála volt a kés? – vágott közbe az asszony. A férfi kényszeredetten mosolygott. – Nem adtam neki lehetőséget, hogy használja. A felesége látta az arcán a zúzódást, de nem merte megkérdezni, hogyan szerezte. Amúgy is jelentéktelennek tűnt fel a másik borzasztó lehetőség fényében. – Igen, megütöttem. Eldőlt, mint egy zsák. Megijedtem. Láttam, hogy valaki áll az orvos kapujában, Marford lehetett. Elrohantam. Aztán észrevettem, hogy jön felém egy rendőr. Volt ott egy nagy kapu, ahol megálltam, rajta egy kisajtó. Valami csoda folytán nyitva volt. Beugrottam, és elreteszeltem. A raktárat körülvevő keskeny udvarba kerültem. Később a rendőrök bejöttek és átkutatták, de én elrejtőztem néhány csomagolóláda mögé. – A rendőrök? – kapkodott levegő után az asszony. – Átkutatták! Talán Donald...? A férfi bólintott. – Csak nem halt meg? – sikoltotta Inez. Louis újra bólintott. – Itt járt a rendőrség? – Igen. Kikérdezték a lányt. Nem tudom, mit mondott nekik. A férfi felkelt, és odament az íróasztalhoz. A zsebére ütött. – Elvesztettem a kulcsaimat. Az asszony elővett a táskájából egy kis bőrtokot, s átnyújtotta neki. Louis kinyitotta az egyik fiókot, egy vastag papírköteget vett elő. – Gondolom, kevesen tartanak a lakásuk előszobájában háromezer fontot. – Már szinte nyugodt volt a hangja. – Akárhogy is, holnap kijutunk az országból. Ha pedig valami történne velem, fogod a pénzt, és elmész.
~ 101 ~
Inez kétségbeesetten kapaszkodott a férjébe. – Mi történhet veled, Louis? Nem te ölted meg... a kés! A férfi szinte durván szabadította ki magát. – Nem tudom, hogy én öltem-e meg vagy sem. Ide figyelj! – mondta. – Tökéletesen észnél kell lenned. Bármit mondott ez nekik, téged nem bánthatnak. De nem akarlak kitenni egy vizsgálat megpróbáltatásainak... a rendőrség meg az a sok szenny, ami ott van. Az asszony már-már természetellenesen éber volt. Zajt hallott. – Jönnek fel a lépcsőn – suttogta. – Menj a hálószobába! Menj, gyorsan! Betuszkolta vonakodó férjét a hálóba, majd az ajtónál termett, és kifelé fülelt. Suttogást hallott. Bekapcsolta az asztali lámpát, fogott egy könyvet, és remegő kézzel kinyitotta. Volt egy varróasztalka a vendégszobában, kihozta, és letette maga mellé. Kopogtak. Úgy hangzott, mint a mennydörgés. Egy pillantást vetett magára az előszoba tükrében, feltett még egy csöppnyi púdert, majd kinyitotta az ajtót. „ Két férfi állt ott, a végzet két magas, zord képű küldötte. – Maguk kicsodák? – kérdezte. Nagyon kellett erőlködnie, hogy uralkodjon a hangján, de sikerült. – A nevem Bray, Bray detektívfelügyelő a bűnügyi osztályról – mondta szertartásosan. – Ő pedig Elk detektív őrmester. – Jó estét, Mrs. Landor. Jellemző volt Elkre, hogy az első pillanatban átvette az irányítást. Kellemes magabiztosság sugárzott belőle. – Jöjjenek be! – mondta az asszony. – Hagyja csak, asszonyom, majd én becsukom az ajtót – mondta Elk. Átmentek a hallba. Inez észrevette, hogy egyikük sem vette le a kalapját. Igyekezett közönyösnek látszani, és egy kis vidámságot lopni a hangjába.
~ 102 ~
– Gondolhattam volna, hogy nyomozók. Olyan sokat láttam a moziban, és tudom, hogy a nyomozók sosem veszik le a kalapjukat – mosolygott. Mr. Bray ezt szemrehányásnak vette volna. Elk viszont mulatott rajta, de azért megmagyarázta. – Mrs. Landor, ha egy nyomozó leveszi a kalapját – mondta már csak félkezü nyomozó. Más szóval, foglalt az egyik keze, amikor esetleg mindkettőt akarná használni. Remélem, maguk még egyiket sem akarják használni – csevegett az asszony. – Foglaljanak helyet! Joan miatt jöttek? Kegyetlenül igazságtalan volt ez a közvetett rágalom egy jóravaló, derék szobalánnyal szemben, de most nem engedhette meg magának a méltányosságot. – Ha megkérhetném, ne csapjanak zajt! – tette hozzá. – A férjem alszik. – Nagyon gyorsan elaludt, Mrs. Landor – szólalt meg Bray. – Alig pár perce jött haza. Inez kipréselt egy mosolyt. Pár perce? Micsoda képtelenség! Már tízkor ágyba bújt. – Bocsásson meg, Mrs. Landor, jött más férfi ebbe a lakásba? Inez a fejét rázta. – Magukhoz a tűzlétráról szoktak betörni? – kérdezte az őrmester, és végigmérte az asszonyt. Inez nevetett. – Nem tudom, merre járnak a betörők, de én magam sosem használom a tűzlétrát. Remélem, nem is fogom! Elk mosolyogva nyugtázta a szellemes replikát. – Szeretnénk látni a férjét – mondta rövid fontolgatás után. – Melyik a szobája? Ez? – A halihoz közeli ajtóra mutatott. Az asszony annál az asztalnál ült, amelyen a nyitott könyv hevert, kezét karba fonva igyekezett leplezni izgatottságát. Most azonban fölállt. – Nem, az a lány szobája. Ez az én szobám, de nem engedhetem
~ 103 ~
meg, hogy zavarják. Nincs jól – magyarázta. – Elesett. – Az kellemetlen – mondta Elk. – Melyik a szobája? Inez nem válaszolt, csak odament a hálószoba ajtajához, és bekopogott. – Louis, téged keresnek. A férfi azonnal kijött. Zakó és nyakkendő nélkül, de a vak is láthatta, hogy nem öltözés, hanem vetkőzés közben zavarták meg. – Már fölkeltél, drágám? – kérdezte gyorsan az asszony. Elk szemrehányóan rázta a fejét. – Jobban szeretném, Mrs. Landor, ha nem adna neki ötleteket. Hátha rosszat sugalmaz. Ez baráti figyelmeztetés. Louis egyikről a másikra nézett. Hallotta Inez suttogását: „nyomozók”, de nem volt szüksége erre a felvilágosításra. Bray felügyelő megkísérelte átvenni a vizsgálat irányítását. – Jó okkal teszem föl, hogy ismer valakit, aki a Strand melletti Norfolk Streeten található Kis Norfolk Szállodában lakott, és Donald Batemannek nevezi magát. – Nem – vágta rá Inez. – A férjét kérdeztem – szólt rá Bray. – Nos, Mr. Landor? Louis vállat vont. – Senkivel sem vagyok személyes ismeretségben, akit Donald Batemannek hívnának. Ezen a ponton Elk újra átvette a kihallgatás vezetését. Főnöke nem ellenkezett. – Nem azt akarjuk tudni, hogy személyesen ismeri-e, Mr. Landor. Ez teljesen lényegtelen kérdés. Hallott-e egy Donald Bateman nevű emberről, aki az elmúlt hetekben érkezett DélAfrikából, vagy állt-e vele bármiféle kapcsolatban? Mielőtt válaszolna, elmondanám önnek, hogy Bray felügyelő és én annak körülményeit vizsgáljuk, hogyan halt meg ez az ember az Endley Streeten a Dagálydokk negyedben tegnap éjjel tíz órakor. – Meghalt? – kérdezte Louis. – Hogyan halt meg? – Késszúrástól – felelte Bray.
~ 104 ~
Észrevette, hogy az asszony meginog. – Erről semmit sem tudok – mondta Louis Landor. – Ember ellen sosem használtam kést. Elk tekintete a falat díszítő ritkaságokon kalandozott. Közelebb lépett, leakasztotta az övét a szögről és az asztalra tette. – Ez mire való? – A kést markolászta. – Ez egy kés. Dél-Amerikából hoztam – vágta rá Louis. – Volt ott egy birtokom. – Az öné? Louis bólintott. – Két késnek van itt helye – folytatódott a kérdezősködés –, hova lett a másik? – Elvesztettük – szólt közbe Inez. – Louis elvesztette. Elég régóta nincs meg; már nem volt meg, mikor ide költöztünk. Elk végigsimította az övet. – Itt poros. És porosnak kellene lennie mindenütt – mondta. – Ha igaz ez a történet, és itt hosszú ideje nincs kés, akkor a tok helyén is vastagon ül a por. Ha viszont nincs por, akkor még ma is volt itt kés... Végighúzta a szíjon, majd felmutatta a kisujját, de por nem látszott rajta. – Magam poroltam le ma reggel – mondta Inez. Elk csodálattal mosolygott rá. – Mrs. Landor! – mondta szemrehányóan. – Hát jó, elmondom, mi az igazság – nyögte kétségbeesetten. – Az igazat akarják tudni, vagy nem? A hisztéria küszöbén állt, közel a testi-lelki összeomláshoz. – Meg kell magyaráznom egyet-mást, mielőtt még következtetéseket vonnának le. Édes Istenem! Nem szenvedtem még eleget attól az embertől?! – Melyik embertől? – csapott le rá Bray. Nem válaszolt. – Melyik embertől, Mrs. Landor?
~ 105 ~
Louis Landor mindenesetre visszanyerte önuralmát. – A feleségem nincs egészen magánál ma éjjel – mondta. – Meglehetősen későn jöttem haza, és felizgatta magát miattam. – De hát mi értelme rejtélyt csinálni valamiből, ami tökéletesen világos? – kérdezte Elk. Szinte bánatosan merengett a fölösleges kibúvók haszontalanságán. – Ismerte a felesége Donald Batemant? Louis nem válaszolt. – Teljesen őszinte leszek. Megmondtam, hogy ennek az embernek a meggyilkolása ügyében nyomozunk. Mint rendőrtisztviselőknek ez a kötelességünk. Nem azt kérdezzük sem öntől, sem a feleségétől, sem senki mástól, hogy ki ölte meg Donald Batemant. Ezt jól értse meg, Mr. Landor! Mi egyes-egyedül ennek az embernek a gyilkosára akarunk lecsapni, és nem azokra, akik nem ölték meg; még akkor sem, ha netán tudnak róla valamit. Ha bármelyiküket vagy mindkettejüket felelősség terheli, akkor Mr. Bray, a főnököm és a Scotland Yard egész nyavalyás legénysége azon fog fáradozni, hogy önöket rács mögé juttassuk. Szóval úgy bánunk önökkel, ahogy dukál. Ha azonban nem bűnösök, tőlünk telhetően mindent megteszünk, hogy tisztázzuk önöket. Pillanatnyilag egyetlen dologra van szükségünk önöktől, és ez az igazság. – Az igazat mondtuk – szólalt meg kifulladva Inez. – Nem, nem mondtak igazat. – Elk megrázta a fejét. – Nem is vártam. Az igazság minden ilyen esetben egy szemétdombnyi hazugság alatt rejtőzik. Mit akar eltitkolni, Mrs. Landor? Mindig erre lyukadunk ki. Ön titkol valamit, a férje titkol valamit; pedig mindez talán teljesen érdektelen. – Én semmit sem titkolok – mondta az asszony. – Ismerte Donald Batemant? – Nem emlékszem rá – válaszolta sietve Inez. – Pedig ismerte Donald Batemant! – Elk végtelenül türelmes
~ 106 ~
volt, s amikor az asszony megrázta a fejét, lassan a belső zsebébe nyúlt. – Nos, nem szeretnék kellemetlenséget okozni önnek, Mrs. Landor, de van egy fényképem erről az emberről; villanófénnyel vettük fel a halála után. Inez hátrahőkölt, s maga elé kapta a kezét. – Nem akarom látni, nem akarom! Szörnyű! Nincs joguk ilyesmit mutatni nekem! Nem akarom látni! Louis átölelte, arcával hozzásimult. Halkan mondott neki valamit, ami kissé megnyugtatta. Azután a nyomozó felé nyújtotta a kezét. – Talán én tudom azonosítani azt az embert – mondta –, ismerem a feleségem legtöbb barátját. Elk egy borítékot vett elő a zsebéből, és kihúzott belőle egy – még nyirkos – fényképet. Nem volt szép kép, de Elk keze nem remegett, ahogy fogta. – Igen, tíz évvel ezelőtt, tizenhét éves korában ismerte a feleségem ezt az embert – mondta Louis. – Mikor látta utoljára? – kérdezte Bray. Louis Landor töprengett. – Néhány éve. – Csak a múlt héten érkezett Angliába – jegyezte meg hűvösen Brajf. – Nem tudhatja, hogy nem járt-e itt minden évben – felelte Louis fanyar mosollyal. – Nem, láttam a fényképét. – Akkoriban milyen néven ismerte, Mrs. Landor? Inez közben összeszedte magát, ura volt a hangjának. – Csak úgy, hogy Donald. Pusztán... felületes ismeretségben voltunk. Elk méltatlankodva mordult fel. – Mrs. Landor, ez ugyebár korántsem a színtiszta igazság? Hiszen csak az imént mondta, hogy eleget szenvedett ettől az embertől. Olyasvalaki nem okozhatott túl komoly szenvedést, akinek még a nevéből is csak annyira emlékszik, hogy Donald.
~ 107 ~
Az asszony nem felelt. – Vagy igen, Mrs. Landor? Nem mondja el nekünk? Nagyon közeli barátja volt, ugye? Inez mélyet sóhajtott. – Azt hiszem, igen. De erről nem szeretnék beszélni. – Inez! Nem tűröm, hogy ezek az emberek azt gondolják... Elk félbeszakította. – Mr. Landor, ne törődjön vele, hogy mi mit gondolunk. Minket nem lep meg semmi, engem legalábbis nem. Ezt az embert, ugye, előbb ismerte meg, mint a férjét? Vagy később? – Előbb – felelte az asszony. – Volt valami... kapcsolatuk? Elk hiába igyekezett tapintatosan fogalmazni. Látta, hogy Landor hol elvörösödik, hol elsápad. – Maga átkozottul goromba, nem gondolja? – fakadt ki Louis, és fenyegetően meredt rá. Elk fáradtan vállat vont. – Nem, egyáltalán nem, sőt. Ma éjjel megöltek egy embert, Landor, és én azon fáradozom, hogy a gyilkost rács mögé juttassam, és csak úgy tudom rács mögé juttatni, ha ártatlan embereknek goromba kérdéseket teszek föl. És ha belegondol, nincs gorombább dolog, mint szíven szúrni valakit, s otthagyni a hulláját a Dagálydokk járdáján. Nyomorult hely az az elmúláshoz. Én legalábbis súlyos gorombaságnak tartanám, ha ez velem történnék meg, és ehhez képest szinte gyöngédnek találom az olyasféle kérdéseket, mint amilyeneket én felteszek. Tudta, hogy Donald Bateman a városban van? – fordult Inezhez. – Nem – felelte az asszony. Bray türelmetlenül szólt közbe. – Azt akarja mondani, hogy nem tudta, hogy háromnégy napja Londonba érkezett? – Nem – mondta dacosan az asszony. – Mrs. Landor – szólalt meg ismét Elk –, az elmúlt napokban
~ 108 ~
maga nagyon boldogtalan volt; a cselédjük részletesen beszámolt róla. A személyzet beszédes, és imádják a családi tragédiákat. – Nem éreztem jól magam – hangzott a magyarázat. – Azért, mert találkozott Donald Batemannel, azzal a férfival, aki miatt annyit szenvedett? – Nem. – Ön sem találkozott vele? – kérdezte Bray. – Nem – felelte Louis. – Például ma éjjel? – tért a tárgyra Elk. – Nem látta ma éjjel Donald Batemant vagy azt a férfit akit annak tartanak? – Nem – mondta Louis. – Járt ma éjjel a Dagálydokk környékén? – kérdezte Elk. – Mielőtt felelne, figyelmeztetnem kell, hogy jól gondolja meg, mit válaszol. – Nem. Elk egy papírdarabot húzott elő a zsebéből. – Felteszek egy kérdést, Mr. Landor, s szeretném, ha alaposan megfontolná a választ. A Donald Batemanként azonosított személy zsebében húsz darab tízfontos bankjegyet találtunk. Feljegyeztük a számukat. Ezeket a bankjegyeket nemrég adta ki a Midland Bank Maida Vale-i fiókja. Tud valamit mondani ezekről a bankjegyekről? Louis Landor nem válaszolt. – Hát ön, Mrs. Landor? – Én semmit sem tudok a bankjegyek számairól – kezdte elkeseredetten. – Nem ezt kérdeztük – mondta ridegen Bray. – Adott vagy küldött valakinek az elmúlt héten húsz darab tízfontos bankjegyet? – A pénz az én folyószámlámról származik – mondta csöndesen Louis. – Gondolom, jobb, ha elmondom az igazat. Tudtuk, hogy Donald Bateman visszajött Londonba. Megírta nekünk, hogy szorultságában szüksége lenne kétszáz font kölcsönre. – Értem – biccentett Bray. – Postán küldték el neki a Norfolk Street-i címre?
~ 109 ~
Louis bólintott. – Nyugtázta a pénz megérkezését? – Nem – mondta Louis. – Még csak fel sem hívta önöket, hogy megköszönje? – Nem – mondta Inez, egy kissé túl gyorsan. – Nem akarják nekünk elmondani az igazat, egyikük sem akarja. – Elk hangja szomorúan csengett. – Sem erről a férfiról, sem a pénzről, sem a Dagálydokkban tett látogatásról. Zúzódást látok az arcán. Verekedett? – Nem, nekimentem a szekrényajtónak. – A felesége szerint elesett – mondta bánatosan Elk de nem számít. Miért tartja itt ezt a kést? – felkapta az övet, és meglóbálta. – Miért tartja ezt a nyerget a falon? – kérdezte vissza ingerülten Inez. – Gondolkodjék egy kicsit, kérem! Ezeket a díjakat Argentínában nyerte a rodeón. – A micsodán? – kérdezte Bray. Volt egy késdobó verseny… – kezdte Louis, de elharapta. – Mese habbal – sóhajtott fel Elk. – Vegye a zakóját, Landor! Inez Landor nekiugrott, őrjöngve ragadta meg a karját. – Csak nem akarják elvinni? – Mindkettőjüket elviszem – mondta derűsen Elk –, de csak a Scotland Yardra. Mr. Masonnel kell találkozniuk, de ne aggódjék! Nagyon szívélyes ember, még Mr. Braynél is szívélyesebb. Volt némi gonoszkodás ebben a megjegyzésben, de Bray nem vette észre. Az asszony nem ment a férjével a hálószobába, az ő kabátja a szék támláján lógott. Egészen elfeledkezett róla – most látta csak, milyen képtelenség az olvasólámpa, a varrás meg a könyv, hiszen a kabát némán tanúskodott kóborlásáról. Mire ismét fölvette, Louis vissza is jött. – Nem kell taxi, odalent vár a rendőrautó – felelte Bray a házigazda kérdésére. Kissé ingerülten ébredt rá, hogy az eredményes akció kevés
~ 110 ~
személyes dicsőséget szerez neki. – Maga csak maradjon itt – utasította kurtán Elket. – Segítsen bepakolni őket a kocsiba, aztán jöjjön vissza és kutassa át a lakást. Szeretné látni az engedélyt?– kérdezte. Louis megrázta a fejét. – Add oda Mr…. – A nevem Elk. – Add oda Mr. Elknek a kulcsokat, Inez! Az asszony szó nélkül odaadta a kulcsokat. Ahogy kiléptek a lakás ajtaján, Bray leoltotta a villanyt. Ösztönösen cselekedett, mint afféle takarékos, civilizált polgár. – Nem pazaroljuk a villanyukat, Mrs. Landor – mentegetőzött. Az ajtó becsukódott, és a cselédszoba bezárt ajtaja mögött lapuló férfi hallotta, hogy a hangok elenyésznek. Zajtalanul lépett elő a sötét alak, fején szemébe húzott fekete nemezkalap, arcán fehér álarc. Az íróasztalhoz sietett, elővett valamit a zsebéből, a fa reccsent egyet és kinyílt a fiók. Zseblámpája fényénél megtalálta, amit keresett; a pénzt, az útlevelet és a jegyeket a zsebébe gyűrte. Alighogy végzett, hallotta, hogy jön vissza a detektív. Odasurrant, és megállt a kinyíló ajtó árnyékában. Elk háttal volt neki, de felfigyelt egy neszre, és gyorsan megfordult. Nem elég gyorsan. Egy pillanat töredékére felvillant előtte egy fehér arcú alak, majd egy kemény ütést érzett, s eldőlt, mint egy zsák. Fehér Arc lehajolt, kissé odább húzta az ájult testet, hogy ki tudja nyitni az ajtót, s nyomban kiosont a lakásból. Az ajtót nyitva hagyta. Felrohant egy lépcsőfordulónyit, kilépett egy nyitott ablakon, és sebesen leereszkedett az udvarra vezető keskeny vaslétrán. Tudta, hogy nem őrködik ott senki. Tíz perc múlva a ház előtt várakozó egyik nyomozó fölment, hogy felajánlja segítségét Elknek. Nyögést hallott, s az ajtót kitárva a lehető legkevésbé nyájas hangulatban találta az őrmestert.
~ 111 ~
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Mason főfelügyelő azzal kérkedett, hogy bárhol, bármikor el tud aludni. S valóban, jó sokáig kellett költögetni, amikor a rendőrautó megérkezett a Scotland Yardra. Michael Quigley viszont életében nem volt ilyen éber. Semmi szükség nem volt a főfelügyelő szobájában felszolgált kávé serkentő hatására. Mr. Masont azonban életre keltette, bár ezzel az élettel pillanatnyilag egy csöppet sem volt elégedett. Elpanaszolta, hogy a nap vagy éj bármely órájában érkezzék is a Scotland Yardra, biztos lehet benne, hogy talál valami hivatalos okiratot, amivel foglalkoznia kell. Most is vagy fél tucat jegyzőkönyv várt rá, figyelmeztető följegyzésekkel és súlyos pecsétekkel ellátva. – Reggelig ráér. Átnézte az asztalán heverő két-három telefonüzenetet, de azok semmi újat nem mondtak neki. Bray felől nincs hír. Elk és főnöke csak negyedórával később kérdezte ki Landorékat. Michael az órájára nézett. Túl későre járt ahhoz, hogy lefeküdjék. Korán reggel meg akarta látogatni Janice-t. – Csöngess csak ide, majd elmondom, ha történt valami – nyugtatta meg Mason. – Sajnos arról a gyűrűről váltanom kell néhány szót a kisasszonnyal. Amennyire lehet, kellemes lesz. Megszervezhetnél nekünk egy találkozást; nem akarom behívatni a Yardra, nagyon felkavarná. Michael hálás volt ezért a kedvezményért. Amióta elmondta Masonnek az igazságot a gyűrűről, nem tudott szabadulni egy adag szorongástól. – Rendőr létedre egész rendes ember vagy, Mason.
~ 112 ~
– Mindenképpen egész rendes ember vagyok – felelte a főfelügyelő. Michael kiballagott a rakpartra, és végigment a Northumberland Avenue-n. A Trafalgar téren, a Strand sarkán megállt. Azon kezdett tépelődni, vajon hazamenjen-e egy-két órát szundítani, vagy inkább a klubjába nézzen be, amely négyig tart nyitva; s ekkor egy taxi húzott el mellette az Admiralitás kapuja felé. Az éjszakai taxik vagy vánszorognak, vagy száguldanak; ez gyorsan ment, de annyira azért nem, hogy ne ismerte volna fel a benne ülő ismerős alakot, pipával a fogai közt. Ha lassabban megy, Michael üdvözölhette volna az öreg Gregory Wickset. – Taxit óhajt, Mr. Quigley? Egy rendőr állt mellette; Michaelt meglehetősen jól ismerték ezen a környéken. – Nem, köszönöm. – Azt hittem, meg akarta állítani azt a kocsit. Kissé sokat engednek meg maguknak ezek a fickók. Michael nevetett. – Régi barátom. Gondolom, ismeri; az öreg Gregory Wicks. – Nocsak, Gregory? – A középkorú rendőr jól ismerte a West Endet. – Szóval megint előkerült az öregúr. Hónapokig nem láttam, de egyik éjjel az Orange Street sarkán bóbiskolt a kocsijában. Akkor éjjel jó kis fuvartól esett el. Mr. Gassónak kellett az autó, hogy vallomást tegyen a Scotland Yardon. Benne voltam az ügyben – tette hozzá büszkélkedve. Az éjnek évadján felbukkanó rendőrök olykor módfelett bőbeszédűek, de Michael nem volt csevegő hangulatban. Gasso említése azonban felkeltette az érdeklődését. – Melyik ügyben volt benne? – A Maharadzsa-ügyben. Tudja, akkor éjjel Miss Hogyishivják... talán Duval vagy valami ilyesmi került sorra, és elvitték a gyémánt nyakékét. A nevem természetesen nem volt említve, mert az ügyet nem tárgyalta bíróság, de a rablás idején a Maharadzsa Klubhoz
~ 113 ~
közel posztoltam. Ha bárki sikított volna vagy meghallom, hogy sikít, oly pillanat alatt ott lehettem volna, ez is csak azt mutatja, micsoda lehetőségeket szalasztunk el, mert az emberek nem viselkednek józanul. Michael megértette, hogy az viselkedik józanul, aki torkaszakadtából visít. – Szóval akkor éjjel arra járt az öreg Gregory? – A klubtól ötven méterre állt a kocsija. Sosem állt be az állomásra, de ismerjük, és nem bánunk vele túl szigorúan. Ha talál magának egy alkalmatos csendes zugot a szunyókálásra, nem háborgatjuk. Az öreg Gregory! Michaelnak hirtelen eszébe jutottak a bitókerti leírhatatlan lény szavai: „Mi van Gregoryval?” Ez sok mindent új megvilágításba helyezett. Gyorsan döntött. Fogott egy ráérősebb taxit, és kivitette magát a Dagálydokkba. A Bitókertnek volt még mondanivalója, és mivel a Bitókert sosem alszik, talán éjjel beszédesebb, mint a nappal teljes és gyűlöletes fényében. Shale érkezésekor futott be a telefonüzenet a Scotland Yardra, hogy Bray úton van a két emberrel, akit elő kellett kerítenie. Mason a kezét dörzsölve dőlt hátra székében. Megkönnyebbült. Sokkal kívánatosabb csendben megtalálni a gyanúsítottat, mint nagy csinnadrattával; a nyilvánosság fölöttébb nemkívánatos bevonásával meggyanúsított személyekről igen gyakran derül ki, hogy tökéletesen ártatlanok. Aztán a parlamentben kérdőre vonják a minisztert, még olyan eset is előfordult, hogy jóvátételt kellett fizetni, mert valakinek sértette az érzékenységét a sietős rendőri vizsgálat. Az utóbbi időben a parlament túlságosan is beleavatkozott a rendőrség tevékenységébe. Új rendőrfőnököt neveztek ki, aki magának tulajdonította az összes reformokat, melyeket beosztottai csikartak ki még az elődje idején. A Belügyminisztérium új rendeleteket hozott, és ha ezeket valóban foganatosítják, a rendőrség
~ 114 ~
alapvető kérdéseket nem tud föltenni többé. Mindaz, amit a kelekótyák, a fogadatlan prókátorok, az igazságszolgáltatás kerékkötői kiagyaltak, immár hivatalos formát öltött. Mason főfelügyelő betéve tudta a szabályzatot. Ismernie kellett, hogy meg tudja kerülni. Mint a Scotland Yard minden más felelős beosztású tisztviselője, ő is ki volt szolgáltatva az ostoba rendőröknek, és meggyűlt a baja vezető személyiségek szeretőinek hamis tanúvallomásaival. A kockázat súlya azonban nem nyomasztotta. Wender várt rá az azonosítási hivatalból; átszalajtotta Shale-t ezért a béketűrő emberért és az adataiért. Wender fehér bajuszú, mokány kis úriember volt; óriási, szarukeretes pápaszeme nem annyira bölcsességét, mint inkább szelídségét hangsúlyozta. Hóna alatt egy iratköteg, fogai közt rövid gyökérpipa volt, amikor belépett. Szmokingot viselt; színházból hívták el, hogy személyesen vizsgálja meg az eddig talált bűnjeleket. – Gyere csak, Charlie! – üdvözölte Mason. – Ilyen hajnali órán mindig öröm egy vidám arcot látni. – Mindig vidám vagyok, mert mindig igazam van – mondta Wender, és leült. – Mi ez a maskara?– kérdezte Shale, aki Wender sógoraként megengedhetett magának némi tiszteletlenséget felettesével szemben. – Bemutató – kapta a rövid választ rokonától. Valóban egyöntetű elégedettség áradt belőle a nap és az éj bármely órájában. Semmi sem hozta ki a sodrából; az ujjlenyomatok terén pedig több volt, mint szaktekintély. Hihetetlenül sokat tudott. Mielőtt nekivágnánk a szigetek, körök és kanyarulatok útvesztőjének – mondta Mason mi ez? – Az írótömbre helyezte a zsebéből előhúzott kapszulát. Wender felvette, és ujjai közt forgatta. – Nem tudom; talán amilnitrát. Láttam már ilyen kapszulába csomagolva. Hol találtad?
~ 115 ~
Mason megmondta. – Természetesen nem lehetek benne biztos – tette hozzá Wender –, az én orrom sem érzi a szagát az üvegtokon át; de a színe olyan. Mire vagy még kíváncsi? – Szerepelnek-e Landorék a nyilvántartásban? – kérdezte Mason. Mr. Wender a fejét rázta. – Nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy más néven ne szerepelhetnének. Érdekes módon – mondta, és szélesen elmosolyodott – a bűnözők időnként olyan nevet adnak maguknak, amelyhez semmi közük nem volt, amikor megszülettek. Én magam néztem utána – magyarázta –, mert az éjszakai beosztottam annyi hasznos munkát végez, mint egy cirkuszi bolha. – Az asztalra terítette az iratokat. – Így állunk. – Megkaptad a halott ujjlenyomatait? Az azonosítási szakértő elővette az anyagát. – Meg. Ki csinálta? – Én – vallotta be Shale. – Nem tudtam használni, mármint az első sorozatot. Le kellett küldenem valakit, hogy újat készítsen. Maguknak, fiatal rendőröknek meglehetősen homályos elképzelésük van az ujjlenyomatvételről. Mason nézegette a fekete pacás kartonokat. Nem tudott belőlük kiokosodni. – Ismerjük a pasast? – Hogy ismerjük-e?! – gúnyolódott Wender. Előhúzott egy újabb iratot. – Donald Arthur Bateman, más néven Donald Arthur, más néven Donald Mackintosh. Több szerepet játszott el, mint egy filmsztár. Mason komoran ráncolta a homlokát. – Donald Arthur Bateman? Ismerem ezt a nevet. Persze, betörésért vittem a londoni bíróság elé. – Csalásért – helyesbített a másik. Mason bólintott.
~ 116 ~
– Igaz is, csalásért. Sir Mittudomén Hogyhívjáktól csalt ki háromezer fontot; valami földügylet. Ez volt a szakterülete. Azután volt még egyszer az Old Baileyben… – Fölmentve – bólogatott Wender. – Az ügyésznek valami takargatnivalója volt, és kellemetlenül érintette volna, ha feltárja a bizonyítékokat. Itt van még az exeteri esküdtszék ítélete, tizennyolc hónap; a teignmouthi zsarolásügy. Erre nem emlékezhetsz, a helyiek intézték, nem vonták be a Yardot. – Később külföldre ment. – És meghalt! Félhivatalosan! – fűzte hozzá Wender. Mason elolvasta a feljegyzést. – A jelentés szerint meghalt a nyugat-ausztráliai Perth-ben... De ez kétséges. Valószínűbb, hogy Dél-Afrikába távozott. Most már kétségkívül halott – jelentette ki végül. Végigcsemegézte a kartont. – Zsarolás, csalás, csalás, zsarolás... sokoldalú tehetség. Természetesen nős… gondolom, többszörösen. Ausztráliában a Furse fivérek, Walter és Thomas társaságában rablótámadás a DélAusztráliai Bank woomarrai fiókja ellen. Társai ellen vall, s ennek fejében vádemelés nélkül megússza. Walter Furse nyolc évet, Thomas Furse három évet kap. Walter visszaeső; Thomas egy hónappal elítélése előtt érkezett Angliából Victóriába, s két év elteltével szabadlábra helyezték – olvasta fel a főfelügyelő. – Ez a mi Tommynk – vetette közbe Shale. – Emlékszik, az asszony azt mondta: „Tommy tette.” Mason azonban a „bizalmas” záradékot tanulmányozta. Apró betűkkel íródott, föl kellett tennie az olvasószemüvegét. – „Amíg ők börtönbüntetésüket töltötték – olvasta –, Bateman eltűnt, és magával vitte Thomas ifjú feleségét.” – Felnézett. – Ez Lorna. „Walter Furse a börtönben meghalt.” Szóval Tommy a gyilkos, Lorna a felesége, Bateman a halott. Napnál világosabb. Megvan az indíték! – Mit tudunk Tommyról? Van ausztrál nyilvántartásod?
~ 117 ~
Mr. Wender három papírkötésű könyvet tett az asztalra. Kiválasztotta az egyiket. – Ebben a hivatalban mindent számon tartunk, ami elkezdődik és befejeződik – büszkélkedett. – Tessék, ez az az év: „Szigorúan bizalmas. A Victoria Államban elítélt személyek listája. Közzétételéhez hozzájárult...” – Nem érdekel, ki járult hozzá – magyarázta türelmesen Mason. Az azonosítási szakértő gyorsan pörgette a lapokat, és közben a fejlécen szereplő neveket mormolta. – Farrow, Felton, Ferguson, Furse; tessék: „Walter Furse, lásd 6. kötet, 13. oldal.” Átnyújtotta a könyvet Masonnek. Ez a gyűjtemény a legtöbb kormányzati névsornál érdekesebb volt, mivel minden egyes szereplőjéről rövid, olvasmányos tájékoztatást adott. Thomas Furse. Bátyja neveltette Angliában; valószínűleg nem tudott fivére törvénytelen üzelmeiről, mikor Ausztráliába érkezett. A Furse valószínűleg felvett név (lásd W. Furse, 8. köt., 7. old.), és lehetséges, hogy bátyja saját pénzén, de eredeti nevén iskoláztatta; bár a gyarmatra jövetelekor már a Furse nevet használta. Feleségül vette Lorna Westont... Mason abbahagyta az olvasást, és felnézett. Feleségül vette Lorna Westont, akivel Ausztráliába történő kiutazása során ismerkedett meg. Elítéltetése után az asszony eltűnt. Szabadlábra helyezése... Magában olvasott tovább, majd becsukta a könyvet. – Személyazonosságuk tehát nyilvánvaló – mondta. – És annak, aki tud olvasni, kézenfekvő az indíték is. Thomas Ausztráliába megy, egy-két hónapon belül rablótámadásért elfogják, s két évet
~ 118 ~
kap. Bűntársa, Donald Arthur Bateman adja föl, aki később eltűnik Lornával. Thomas visszatér Angliába, és tegnap éjszaka valahogy találkozik Donalddal. Csupán az a kérdés: Louis Landor rejtőzik-e a Thomas Fruse név mögött. Ez az, amit ki kell derítenünk. Ha igen, már össze is állt az egész történet. Még átlapozott néhány okiratot. – Ez mi? – kérdezte. Egy ujjlenyomat kihagyott képére mutatott. – Az óra hátlapján találtuk – felelte Wender. – Harry Lamborn; mintha a névjegyét hagyta volna ott. Ötször elítélve... – Róla mindent tudok – szakította félbe Mason. – Remek lenyomat – lelkendezett Wender. – Kereteztesd be, Charlie – ajánlotta Mason. – Nem tartalak föl tovább. – Akkor hazaballagok, vár az ágyam. – Mr. Wender nyújtózott és ásítozott. – Ha senkit sem juttattam az akasztófára, kárba veszett az estém. – Megkapod a szokásos medáliát és csillagot – vigasztalta Mason. – Tudom – mondta a másik gúnyosan és amikor benyújtom a költségszámlámat: taxi a színházból a Scotland Yardra, azt mondják, mért nem jöttem busszal! Wender elment, és jelentősége teljes tudatában Bray lépett be a szobába. – Elkaptam őket. – Mi? – kapta föl a fejét Mason Thomas Furse életrajzából. Az életkorát nem tüntették fel, ez elég bosszantó, de táviratozhat Melbourne-be. – Szóval elkapta őket? Átkutatta a lakást? – Azt Elkre hagytam. Mason bólintott. – Na és mit titkolnak? – Ez az, amit nem tudok pontosan. Rá kellett volna jönnöm, csak, sajnos, Elkkel elég nehéz. Főnök, én nem akarok panaszkodni, de kellemetlen, amikor az ember beosztottja kiveszi a kezéből az
~ 119 ~
ügyet, vizsgálódni kezd, keresztkérdéseket tesz föl, és egyáltalán oda se bagózik rá, hogy én is ott vagyok. – Velem is megteszi – vigyorgott Mason –, magával mért ne tenné meg? Különben is, mit panaszkodik? Ezek a nyamvadt szabályok, már ami a foglyok kikérdezését illeti, olyan szorosak, hogy csak jó, ha akad valaki, akinek a nyakába lehet varrni a felelősséget, amikor egy kicsit tágítani kell rajtuk. Na, lökje be őket, Bray! Mason jókat kuncogott magában, ahogy Bray kitette a lábát. Elk javíthatatlan, de felbecsülhetetlen. Van valami furcsán csavaros az észjárásában, és emiatt képtelen felügyelői rangra vergődni. Sebaj, Mason negyedszerre is elhatározta, hogy kiharcolja a bizottságtól renitens beosztottjának az előléptetést. Éppen felállt, amikor nyílt az ajtó és belépett Mrs. Landor, majd nyomában a férje. Inez sokkal nyugodtabb volt, mint a főfelügyelő várta, és nem is sápadozott már. Mason eléje ment, és kezet rázott vele. Ez a váratlan üdvözlés meghökkentette az asszonyt. – Rettentően sajnálom, Mrs. Landor, hogy éjnek évadján iderángattam magukat. – A legegyüttérzőbb hangját vette elő. – Ha egy csöppet is kevésbé súlyos az eset, nem háborgattam volna sem önt, sem a férjét; de az a helyzet, hogy mindnyájan ébren vagyunk, és bár ágyban szeretnénk lenni, tesszük a dolgunkat az igazság szent nevében, ahogy a költő mondja. Ő maga kínálta az asszonyt székkel. Shale Mr. Landort ültette le. – Remélem, nem rémítettük meg önöket; aggódtam emiatt – folytatta már-már gyöngéd figyelmességgel. – Egy ilyen jellegű ügynél azonban, amint említettem, igen gyakran megesik,, hogy jóravaló állampolgárok kényelmetlen helyzetbe kerülnek. Louis Landor válaszolt. – Engem egyáltalán nem zavar, de a feleségemnek meglehetősen kellemetlen. – Természetesen – helyeselt megértően Mason. Leült, kissé közelebb húzta székét az íróasztalhoz, majd
~ 120 ~
Brayhez fordult. – Nos, mit mondott magának Mr. Landor? Bray jegyzetfüzetet húzott elő. Negyedórát szentelt e feladatnak, miután odaértek a Scotland Yardra, úgyhogy meglehetős pontossággal papírra vetette a házaspár vallomásának lényegét. – Mrs. Landor ismerte a megölt férfit, felületesen Mr. Landor is ismerte – olvasta. – A zsebben talált bankjegyeket Mr. Landor adta az elhunytnak, állítása szerint kölcsönbe. Mielőtt ezt a kijelentést tette, Mr. Landor azt mondta, hogy nem ismerte Donald Batemant. Mason bólintott. – Később bevallotta, hogy ismerte? – Igen. Azt is mondta, hogy sosem járt a Dagálydokkban. Mrs. Landor azt mondta, hogy a megölt férfi sok évvel ezelőtt nagyon közeli barátja volt, de azóta nem látta. Mrs. Landor özvegy volt, öt évet élt John Smith nevű férjével. A lakásban találtam egy övet, amelyhez két kés tartozik. Az egyik kést megtaláltam. – Az asztalra tette. – A másik hiányzik. Mason felvette a kést, kihúzta a tokjából; a kis aranylapocskába vésett monogramot nézte. – L. L. Ez az ön monogramja? Landor bólintott. – Hová tűnt a másik kés? Bray a jegyzeteiből adta meg a választ. – Mrs. Landor szerint elveszett. A két kést rodeóversenyen nyerte a férje Dél-Amerikában, késdobásban való jártasságával. – Egy csattanással összecsukta a füzetét. – Ez minden, amit mondtak. Mason igen komoly arccal ült. – Elismerik, hogy ezt mondták ma éjjel Bray felügyelőnek? – Majd az igenlő válaszra: – Szeretnék valamivel kiegészíteni vagy bármiképpen módosítani a vallomásukat? – Nem – felelte Louis. – Szeretném felhívni a figyelmét, uram – vágott közbe Bray –, hogy az arcán egy zúzódás látható. Ő azt mondta, hogy a
~ 121 ~
szekrényajtónak ütközött, Mrs. Landor szerint elesett, és akkor szerezte. – Óhajtanak nyilatkozatot tenni? – kérdezte Mason. – Nem, nem hiszem-mondta Louis Landor elfúló hangon. – Kifogásolnák, ha feltennék önöknek néhány kérdést? Louis Landor habozott. – Nem – nyögte ki végül. – És a felesége? Inez megrázta a fejét. – Igyekszem megkönnyíteni a dolgot. Megértem, hogy ez önöknek igen nagy megpróbáltatás. Jártak már Ausztráliában? Meglepetésére Landor rögtön válaszolt. – Igen, de annak már sok éve. Apámmal föld körüli utat tettünk. Akkoriban nagyon fiatal voltam. – Találkozott valaha is ott vagy bárhol másutt egy Donald Arthur Bateman nevű börtönviselt emberrel? Landor a fejét rázta. – Azt mondja, hogy sohasem járt a Dagálydokkban? Ha azt mondanám, hogy felismerték önt, amikor az Endley Street környékén verekedett Batemannel, tagadná? Mason csak blöffölt, de bejött. – Nem... nem tagadnám. Mason arca sugárzott. – Ez már igen! Semmit sem kell eltitkolni. – Visszatért atyáskodó szerepéhez. – Felejtse el a Mr. Braynek tett vallomását, mi is elfelejtjük – mosolygott. – Valamit titkol. Valamilyen képzelt veszélytől akarja magát vagy a feleségét megmenteni, és közben egyre jobban belekeveredik egy előre megfontolt gyilkosság ínyébe. Hát mitől fél? Louis Landor kerülte a főfelügyelő tekintetét. – Talán olyasmit titkol, ami egy csöppet sem számít. Az viszont nagyon is számít – folytatta Mason, és a nyomaték kedvéért minden szavánál a jegyzettömbjére ütött –, hogy a bizonyítékaim alapján
~ 122 ~
gyilkossággal vádolhatom. Ön járt a Dagálydokkban; egy ehhez hasonló késsel ölték meg Batemant, nálam van a tokja; és a bankszámláján nyomon követhető, hogy egyszer vagy többször pénzt adott az áldozatnak. Nos, miért? Bray belekotyogott. – Csak nem ragaszkodik ahhoz a meséhez, hogy szívességből tette? – kezdte, de Mason tekintetéből nem olvasott ki bátorítást. – Zsarolták önöket, nem igaz? – De igaz – szólalt meg Inez. – Ez az igazság! Ezt megmondhatom. Mr. Mason rábólintott, de ez nem rendes bólintás volt, inkább olyasmi, ahogy a pogány istenség szobra előtt hajtanak fejet. – Pontosan. Az áldozat tudta, hogy ön vagy az ön felesége elkövetett valami vétket akár a törvény ellen, akár... – várakozóan elhallgatott. – Nem vagyok hajlandó semmit sem mondani – vágta rá Louis. – Hajlandó előre megfontolt gyilkosság vádjával a vádlottak padjára ülni, és a felesége hajlandó ehhez hozzájárulni. Jól értem? Az asszony nem tudott megszólalni, de a fejét rázta. – Helyes. Szóval zsarolták önöket. – Igen – suttogta Inez. Mit csinált? Megölt valakit? Kirabolt valakit? – Homlokára csapott. Tekintetébe az alkalomhoz korántsem illő vidámság költözött. – Tudom már! Bigámiát követett el! – Nem – mondta Louis. – Ez a Bateman a férje volt – mutatott az asszonyra. – Még élt, amikor hozzáment a mostani férjéhez. Igaz? – Azt hittem, halott – válaszolta Inez nagyon csöndesen, de Mason minden szavát értette. – Biztos voltam benne. Kivágtam az újságból a tudósítást. Mikor később találkoztunk, azt mondta, azért koholta ezt a hírt, hogy a rendőrség elveszítse a nyomát. Angliában követett el valamit. Esküszöm, nem tudtam. Mason ismét hátradőlt székében, s hüvelykujját a mellénye
~ 123 ~
karöltőjébe akasztotta. – Még a Scotland Yard sem tudta, Mrs. Landor. Tessék, itt fekszik előttem – s rácsapott az előtte tornyosuló aktákra. – A jelentés szerint Ausztráliában meghalt. Te jóisten! Rettegni a bigámiától! Ezzel nemigen vádolható. Még ha kifosztotta volna a szegények perselyét a templomban! Ezt titkolták? Mikor látták utoljára? A férj és feleség pillantása találkozott; Louis bólintott. – Ma – felelte az asszony. – Már négy napja tudja, hogy Londonba érkezett – vágott közbe Bray. – A szobalánya szerint négy napja szorong. Inez habozott. – Válaszolhat rá – mondta Mason, s ezt az engedélyt Mr. Brayn kívül mindenki más durva sértésnek érezte volna. – Megírta... nem tudtam elhinni, hogy él. Bateman tudta, hogy jól megy nekik, ezért azzal fenyegette meg Inezt, hogy ha nem fizet neki, közhírré teszi, hogy bigámiában él. Egy fillér nélkül érkezett Dél-Afrikából, a hajón nálánál agyafúrtabb tolvajokkal utazott, akik elcsaklizták tőle azt a kis pénzt is, ami beszálláskor még volt nála. De azt mondta, nagyszerű kilátásai vannak. – Igen – jegyezte meg szárazon Mason. – Tudom a hölgy nevét. Kényelembe helyezte magát a székben, kezét összekulcsolta maga előtt. Tudta, hogy most érkezett a nyomozás igazán kényes részéhez. – Mikor látogatott el önökhöz? – Ma – hangzott a felelet. – Nem szólt be tegnap a pénzért? Az asszony megrázta a fejét. – Nem, azt postán küldtük. – Akkor ma miért nézett be? Hogy megköszönje? Nem kapott választ. – A férje nem volt otthon?
~ 124 ~
Inez mereven nézte a falat; Mason látta, hogy remeg az ajka. – Milyen volt... gyengéd? Bray állt Mrs. Landorhoz legközelebb, még el tudta kapni, mielőtt lecsúszott volna a padlóra. – Semmi baj, hozzanak egy kis vizet! Shale töltött egy pohárral a kandallópárkányon álló kancsóból. Inez felnyitotta a szemét, miközben férje a karosszékbe emelte, amelyet Bray előbbre csúsztatott. – Nem kell tovább faggatni – mondta Landor. – Én is el tudok mondani mindent. – Magam is azt hiszem – felelte Mason. – Mikor érkezett haza tegnap? Azután, hogy ez az ember meglátogatta a feleségét? – Közvetlenül utána. A lépcsőházban találkoztunk, de nem tudtam, ki az. – És mégis felismerte a fényképét? – Azóta láttam; beismertem, vagyis gyakorlatilag beismertem, amikor azt mondtam, hogy jártam a Dagálydokkban. – Nagyon izgatottnak találta a feleségét? Elmondta önnek, miről van szó? Landor bólintott. – És utánament? – Igen – hangzott kihívóan. – Egy ilyen késsel? Erre felugrott Inez Landor; kezével az asztalra támaszkodott. – Ez hazugság! Nem késsel ment utána – kiáltotta szenvedélyesen. – Donald vitte el a kést, tőlem vette el. Elmondom az igazat. Megpróbáltam megölni. Lekaptam a falról a kést. Gyűlöltem! A vele töltött évekért, mindazért, amit akkor szenvedtem, amikor nem volt börtönben, a gyermekem miatt, akit kegyetlenül a halálba küldött! Csend ülte meg a szobát. Csak az asszony zihálása hallatszott. – Elvette öntől a kést? – El. Azt mondta, megtartja emlékül. Levette a tokot is, és
~ 125 ~
zsebre vágta. Nem tudja elképzelni, mit akart! Azt akarta, hogy megint éljek vele – mondta már-már kiabálva. Mason megkerülte az íróasztalt, és karjánál fogva gyöngéden visszanyomta az asszonyt a székbe. – Nyugodjék meg, Mrs. Landor! Ne veszítse el a fejét! Nincs semmi baj. – Landor felé fordult. – Maga pedig követte azt az embert a Dagálydokkba, és megverekedett vele. Tudta, hogy kést tart a zsebében? – Nem tudtam, amíg a feleségem el nem mondta telefonon. Nem láttam és nem is használtam a kést. – Akkor miért menekült el? – kérdezte Mason. Louis ismét tartott egy kis szünetet, mielőtt válaszolt. – Azt hittem, megöltem... a feleségem könyörgött, hogy ne nyúljak hozzá. Volt valami szívbaja. Mason szaporán bólogatott. – És amilnitrátot hordott a zsebében? – Igen – mondta türelmetlenül Inez –, olyan kis bigyót, amit összetört a zsebkendőjében és belélegezte. Mindig volt nála. Mason zsebre dugott kézzel fel-alá járkált a szobában. – Elinalt, és a Keleti Kereskedelmi Társaság kapuján nyitva talált egy kisajtót. Én sörkapunak hívom; nem értheti, hogy miért, de nem baj, most nem tudom megmagyarázni. Ez minden, amit tud a dologról? – Isten rá a tanúm – felelte Landor. – Nem dobott és nem is használt kést? – Esküszöm, nem. – Nem hallotta bentről azt a felfordulást, amit csaptunk? Louis megrázta a fejét. – Nem, megpróbáltam kikeveredni valahogyan az udvarról. Egy óra hosszáig nem merészkedtem a kapu közelébe. Egy darabig bujkáltam, és... – És...? Idáig jutott Mason, amikor nagy lendülettel kivágódott az ajtó.
~ 126 ~
Mason elképedve bámulta a különös jelenséget. Elk állt ott, arcának egy részét fehér kötés borította. Az ajtófélfának támaszkodott, és némileg ellenségesen méregette közvetlen fölöttesét. – Allah szerelmére, mi történt? – Ne érjen hozzám! – vicsorgott Elk, amint Bray megmozdult, hogy segítsen neki. – Őrmesternél magasabb rangútól nem fogadok el segítséget. Inezre meredt. – Hallotta, hogy valaki bejön a lakásukba, még mielőtt megjött a férje? – Akkor úgy gondoltam, hogy igen – felelte. – Mennyire igaza volt! Ott rejtőzött a cselédszobában, megvárta, míg visszamegyek, majd fejbe vágott. Kulcs nélkül nem juthatott be. – Hol vannak a kulcsai? – kérdezte Mason, Louis elkezdte magyarázni. – Elvesztettem... verekedés közben elvesztettem. Nem hiányzott, amíg haza nem értem, akkor vettem észre, hogy letörött a lánc vége. Nézze! Megmutatta. Egy aranylánc himbálódzott a nadrágja mellett. Elk odatámolygott Louishoz, és keményen mellbe vágta. – Van maguknál egy íróasztal a hallban – kezdte lassan. – Tartottak valami értékeset a felső fiókjában? Pénzt? Louis csak bámult rá. – Hagyja abba a titkolódzást, legyen szíves! – förmedt rá Mason. – Mi volt abban a felső fiókban? – Pénz, útlevelek és jegyek – felelte rekedtes hangon Louis Landor. – Holnap meg akartam lépni, hogy elmenekítsem a feleségemet ettől az embertől. – Mennyi pénz? – érdeklődött Elk. – Körülbelül háromezer font. Elk keserűen nevetett. – Most körülbelül semmi! Minden oda van! A fiók feltörve, a pénznek hűlt helye. Még valamit mondok, Mason. – Felháborító
~ 127 ~
bizalmaskodása mellett megjegyzés nélkül siklottak el. – Az a pasas, aki fejbe vágott, az Fehér Arc volt. Ne higgye, hogy képzelődöm... Mason türelmetlen mozdulattal félbeszakította. – Persze hogy Fehér Arc volt. Senki más nem lehetett, csakis Fehér Arc. Kezdettől fogva tudtam – tette hozzá.
~ 128 ~
TIZENHARMADIK FEJEZET
Michael Quigley eddig sem nappal, sem éjjel nem ment még végig egyedül a Bitókerten. Habozva állt meg a bejáratnál; ismeretlen, kellemetlen aggodalmat érzett. Hiába nézelődött rendőr után; már bánta, hogy elengedte a taxit. Pedig a Bitókert is csak olyan volt, mint a többi visszataszító sikátor, amelyből ezernyi található minden nagyvárosban; egyik sem rejtélyesebb vagy baljósabb a másiknál. Kétszáz éve, amikor bérgyilkosok ólálkodtak ezekben a zugokban, akkor más lehetett a helyzet, de hát ez a huszadik század; a jól szervezett rendőrség, a lakáshivatal és a közegészségügyi felügyelők a legsötétebb lukakba is bekukucskálnak, és hajuk szála se görbül. De nem a kora hajnali órákban – mondta egy figyelmeztető hang. Most bizonyára alszanak. Mr. Mason egyik mondása szerint a Bitókert lakói sosem alszanak. Ő azonban hajlamos a túlzásokra. Mike felnézett Marford doktor rendelőjének homlokzatára. A felső szoba ablaka nyitva volt. Nyilván ez a hálószobája – az újságíró titkon remélte, hogy az orvos még fenn van. Összeszedte magát, és nekivágott a vaksötétnek. Életnek nyomát sem látta. A sikátor minden ablaka sötét volt. Vagy a viharos szél, vagy valami bajkeverő kioltotta az utca túlsó végében álló gázlámpát. A fal mellett tapogatódzva eljutott az orvos udvarába nyíló kapuhoz. Be volt zárva. Továbbindult tehát, de kisvártatva rémülten megtorpant: nyöszörgést hallott; mély, fájdalmas sóhajtást, amely elnyújtott „Ó”-val halt el. Honnan jöhetett? Megrettenve nézett körül, de semmit sem látott. Akkor újra hallotta a sóhajt. Mintha valahonnan a közeléből jött volna a hang. Várt, hogy megállapíthassa az irányát, de nem ismétlődött. Halk vihorászásra, kuncogásra lett figyelmes, ettől
~ 129 ~
minden haja szála égnek állt. Majd megszólalt egy érdes hang. – Menjen csak, riporter úr, senki se báncsa magát! Bár nem látta, felismerte a beszélőt. Az a bolond volt, aki a nyomukba eredt, amikor Masonnel járt erre. – Patkányok, mi? A szemünk, mint a patkányoké – mondta. – Hallottam ám! Én mindent hallok! Michael a hang felé oldalazott, és meglátott egy falhoz lapuló, felismerhetetlen fekete tömeget. – Tudom, hová megy! – suttogta bizalmasan az ismeretlen félnótás. – Meg akarja nézni, mi a baj az öreg Gregoryval. Okos! Okosabb, mint Mason. Erre! – Egy láthatatlan kéz ragadta meg a kabátját. Michaelnak minden önuralmát össze kellett szednie, hogy ki ne tépje magát. – Mondok magának valamit – szólt még cinkosabban a félnótás. – Nem lelik meg Ruddot, a rendőrorvost. Kint járják a folyót csáklyákkal, feltúrják az iszapot, de nem lelik meg. A láthatatlan teremtmény nevetése végül görcsös köhögésbe fulladt. – A Dagálydokkban minden hekus, minden zsaru az öreg Ruddot keresi! Maga szerint jó orvos? Szerintem nem! Én nem engedném, hogy hozzám nyúljon. Mesélje el az őrsön, főnök, amit mondok, tréfálja meg őket! Mondja meg nekik, hogy egy bárka fenekén találják! Az ismeretlen kéz engedett a szorításán. – Az öreg Gregorynál a küszöbön alszik Kék Arc. Kék Arc, nem Fehér Arc. Megint kitört a hosszú, köhögőrohammal végződő hahota. Michael odébb állt, és lement a kilences számú házig. Az alvó, akit már látott, ott kuporgott Gregory Wicks bejáratánál, a doboz még mindig ott billegett a térdén. Karja összefonva, feje előrecsuklott. Ütemesen hortyogott. Michael nem mert arra visszamenni, amerre jött. A sikátor túlsó végén ment ki, megkerülte a tömböt, és a bejáratnál ott találta az
~ 130 ~
őrült fickót a falnak támaszkodva. – Megjött az öreg Gregory, már egy negyedórája megjött. Ilyen öreg embernek nem volna szabad taxit vezetnie, és egyedül én tudom, miért nem volna szabad. Marford doki tudja, de ő nem olyan pasi, aki befújná a betegeit. „Befújni” az annyi, mint tájékoztatni a hatóságokat. Marford doktornak az volt a híre, hogy olyan titkokat tud, melyektől, ha csak meghallják őket, halálra rémülnének jobb módú felebarátai. – Mi a baj az öreg Gregoryval? Ezt kérdeztem magátul? Ezzel a bolond váratlanul megfordult, és besurrant a sötét bejáraton. Harisnyában lehetett vagy mezítláb, mert kísértetiesen hangtalanul járt. Róla lehetett volna megmintázni mindazt, ami ocsmány és gonosz a sikátorban. Michael azonban megtudta tőle, amire kíváncsi volt. Gregory már negyedórája hazaért. A riporter elballagott a rendőrőrsre, és tudakozódott az őrmesternél. – Nem, nem találtuk meg Rudd doktort. A folyami rendőrség keresi. Talán átment a nyugati negyedbe. Van egy lakása a Langham Place közelében, ott még felbukkanhat. Mr. Mason ide tart, ha találkozni óhajt vele. – Miért jön vissza?– lepődött meg Michael, de az ügyeletes őrmester erről nem tudott vagy nem akart felvilágosítást adni. Michael mindenesetre megörült a hírnek: alig várta, hogy beszélhessen a főfelügyelővel. – Én személy szerint nem aggódom Ruddért. – Ilyen figyelmes és fogékony hallgatóság előtt az ügyeletes őrmester elhagyhatta az előírásos címeket. – Mulatságos öreg szivar; nem tudom, mennyi idős, de Matuzsálemhez képest fiatal. Persze, akinek pénze van, az jobb, ha nem lődörög ezen a környéken. – Van pénze? – De még mennyi – mondta az őrmester. – Meghalt egy beiege, egy idős hölgy, és egy rakás pénzt hagyott rá. Ha Rudd jobb orvos volna, még élne a hölgy – tette hozzá rosszindulatúan.
~ 131 ~
Elfojtott egy ásítást. – Igen, fölveti a pénz. Luxuslakása van a West Enden. A Scotland Yard különleges csoportjából az egyik ürge azt mesélte, hogy gyakran látják éjszakai mulatókban. Az ember, hál' isten, sosem túl öreg hozzá, hogy elmenjen az esze. Michael töviről hegyire ismerte a környéket, de még sosem gondolkozott el Rudd doktor egyéniségén. Vannak olyan emberek, akik semmilyen érdeklődést nem keltenek önmaguk iránt. Betöltik helyüket az összképben, de nincs más létük, mint ami alkalmi ismerőseik számára látható. Nemigen érdemes töprengeni rajta, hogy mit esznek vagy isznak, milyen a magánéletük, vannak-e személyes vonzalmaik. Meglepődünk, ha kiderül, hogy bridzseznek és különbséget tudnak tenni a Chateau Lafitte és a tokaji aszú között. Minden emberi megnyilvánulásuk bámulatot kelt. Előkereste agya rejtekéből Rudd doktort, megpróbálta önálló létezőként megvizsgálni, de vagy túl fáradt volt, vagy túlságosan untatta, hogy jelentőséget tulajdonítson a benne élő homályos alaknak. Bray és Shale társaságában megérkezett Mason. A főfelügyelő kitűnő hangulatban volt – mintha hosszú, pihentető alvásból ébredt volna. Kedélyesen üdvözölte Michaelt. Az ügyeletes őrmester hírei azonban letörölték arcáról a mosolyt. – Hogy? – kérdezte. – Rudd még nem került elő? Teljesen megfeledkezett Rudd doktorról, mivel Michaelhoz hasonlóan ő se igen tudta hova tenni ezt a megfoghatatlan személyiséget. Hosszan hallgatott, a kezét melengette a kandallónál. – Nem nyugtalanít annyira, mint amennyire kellene – i mondta. – Fura figura, mindenki másnál hamarabb fel tud bosszantani, bár remélem, ez nem szokott meglátszani rajtam. Nem érzem úgy, hogy bármi okból aggódnom kellene miatta. – Ha van számomra néhány perced, én mondanék valami
~ 132 ~
aggasztót – szólalt meg Michael. A főfelügyelő szúrósan nézett rá. – Ez fenyegetően hangzik. Na jó. Bray, elfoglalhatjuk a szobáját? Bray savanyúan vette tudomásul, hogy őt nem hívják be a megbeszélésre. Nem szerette a bűnügyi tudósítókat, és ellenszenvét nem is rejtette véka alá. Azok sem szerették őt, és gonoszkodva hibásan írták le a nevét, ha egyáltalán megemlítették. A felügyelő szobájának zárt ajtaja mögött Michael előadta minden gyanúját; Mason szó nélkül végighallgatta. – Az én fejemben is megfordult ez a gondolat – mondta végül. – Nem ugratlak, Mike, nem is akarlak átrázni, hogy learassam agymunkád gyümölcsét. Az öreg Gregory Wicks azonban nagyon becsületes. Gyerekkorom óta ismerem. Tudod, ezen a környéken születtem. A londoni taxisofőrök közül Gregorynak van a legjobb minősítése; ötjegyű számmal fejezhető ki az értéke annak a tömérdek holminak, amit ez a fickó visszajuttatott jogos tulajdonosának. – Biceg, ugye?– kérdezte Mike. Mason a homlokát ráncolta. – Igen, biceg – válaszolta lassan. – Persze hogy biceg – folytatta elgondolkodva. – Hogy a fenébe is feledkezhettem meg róla?! – Azt mondtad, hogy az a férfi is bicegett, akit Mrs. Weston lakásából láttak kijönni. Mason bólintott. – Igen; de nem hoztam összefüggésbe a kettőt. Gregory Wicks! – nevetett. – Képtelen ötlet! Az öregfiú az idén üli a hetvenhatodik születésnapját, és ő a legmegingathatatlanabbul becsületes ember, akit ismerek. – Ugye azt mondta a sikátorban az a bolondos fickó, hogy találd ki, mi a baj vele? – kérdezte csendesen Michael. Mason megdörzsölte tar fejét. – Túl sok bolond ad nekem ötleteket – felelte csípősen. – Nem, nem rád gondolok, Michael. – Miért nem kérdezed meg a doktort?
~ 133 ~
– Marfordot? És azt mondjam neki, hogy azért húztam ki az ágyból, hogy ellenőrizzem egy eszelős állítását az egyik betegéről? És gondolod, hogy színt vallana? Ez az, amire nem kényszeríthetsz egy orvost, hacsak meg nem idézed tanúnak; de az orvosi bizottság akkor is nagy hűhót csap, ha egy jogász túl messzire merészkedik. – Ébreszd föl valami más ürüggyel – javasolta Michael. – Végül is lehet, hogy tud valami hasznosat Ruddról. Mr. Mason mélyebbre süllyesztette kezét a zsebébe, és ingerülten csörgette az aprópénzt. – Bizonyára bicegett, ha az a nő az igazat mondta. De ne felejtsd el, hogy Fehér Arc motoron jár, és ez eléggé agyonüti az ötletedet. – Látták, hogy valaki motoron távozik egy rablás színteréről, de senki sem tudott rá megesküdni, hogy az a bizonyos motoros volt a rabló – felelte Michael. – Mindenki bevette a motoros elméletet, hogy a piszkos munka elvégzése után pöfögve elkarikázott! Ne felejtsd el, hogy a nap egy bizonyos szakában a motorkerékpár a legszembeötlőbb jármű Londonban! Nem valószínűbb, hogy egy taxi kormánykerekénél lépett le a színről? – És az mennyire valószínű – mondta Mason –, hogy egy ötven éve makulátlan hírű ember, egy ember, akinek van megtakarított pénze, de se rokona, se barátja, semmi vétke, valaki, aki soha életében nem tett semmi rosszat, még csak nem is lumpol t soha, most hirtelen csirkefogóvá válik? És figyelj csak ide, Michael! Te szemtanúja voltál Fehér Arc egyik rablásának, a többiről pedig olvastál. Mi az, ami mindig megismétlődik? Bemegy egy vendéglőbe, és két szót mond. Mi ez a két szó? – Ide a csicsát! – válaszolta Michael. Mason hevesen bólintott. – Pontosan: „Ide a csicsát!” Ez a régi ausztrál banditák kifejezése. Ausztráliában néha ma is használják még az útonállók. Gregory soha életében nem hagyta el Londont; kivéve, amikor egyszer egy részeg utast vitt vidékre. Megmondom én neked, kicsoda Fehér Arc. Tommy Furse.
~ 134 ~
– És ki az ördög az a Tommy Furse? – csodálkozott Michael. – Mihelyt kiforrta magát a magyarázatom, megtudod. Még csak melegszik – felelte Mason, és hirtelen talpra ugrott. – Felhívom a doktort, megmondom, hogy átmegyek hozzá. Bár ezt megteheti Bray is. Kinyitotta az ajtót, a felügyelőért kiáltott, majd mikor az megérkezett, kiadta az utasításokat. – Mondja meg neki, hogy nagyon aggódom Rudd doktor miatt, és szeretném a tanácsát kérni. – Szó, ami szó – tette hozzá Bray távozása után –, nem örülök ennek a Rudd-ügynek, bár nem tudom, mit mondhatna Marford doktor. – Elkísérhetlek? – Jöhetsz, de jobb, ha kint megvársz. Nemigen vonhatlak be a hivatalos nyomozásba. – Engem úgyse nagyon kedvel – mondta Michael, ahogy visszagondolt Marford doktor korábbi hűvös magatartására. Amikor a főfelügyelő a rendelőhöz ért, Marfordot felöltözve találta. Még nem aludt aznap éjjel; néhány perce érkezett vissza egy betegétől, amikor megkapta a telefonüzenetet. – Fiú vagy lány? – kérdezte Mr. Mason kedélyesen. – Ez esetben mindkettő – felelte az orvos. Bray, aki jobban ismerte, mint Mason, nagyon jól tudta, hogy nem szeret beszélni a betegeiről. – Egyáltalán nem aggódom Rudd doktor miatt. Korábban nem akartam ezt mondani, nehogy azt higgye, hogy netalán lenézem. Erről jut eszembe; benéztem a kórházba, hogy beszéljek azzal a nővel, de aludt, úgyhogy az ügyeletes orvos azt mondta, hogy jobb, ha nem beszélek vele. – Mrs. Westonnal? Marford bólintott. – Mikor lesz olyan állapotban, hogy vallomást tehessen? – Gondolom, holnap, vagyis ma reggel.
~ 135 ~
Kivett egy üveg whiskyt a faliszekrényből, és egy szódásüveggel együtt az asztalra tette. – Csak ezzel szolgálhatok. Kizárólag a látogatóimnak tartogatom. Én magam sosem iszom este tíz után. Rudd-dal kapcsolatban nem volt semmilyen ötlete. – Elő fog kerülni – mondta bizalmasan és jóslatom szerint olyan fejfájással, hogy két-három napig képtelen lesz ellátni a munkáját. – Mit gondol, mi a fenét csinálhatott? – kérdezte Mason, mire az orvos elmosolyodott. – Ezt inkább nem mondanám meg. – Doktor úr, maga elég sok emberről inkább nem mondana semmit. Mason öntött magának egy kis whiskyt, s szódát eresztett bele. – Azt beszélik, hogy a Bitókert felét akasztófára, a másik felét életfogytiglan börtönbe tudná juttatni. – Ha tudnám, meg is tenném – felelte Marford. – Higgye el, nem rokonszenvezem ezzel a rémes csőcselékkel. – Kivéve Gregory Wickset?– vetette közbe Mason. Az orvos arcán árnyék suhant át. – Gregory Wicks – kezdte Bray – az egyik legrokonszenvesebb ember ezen a környéken. – Igen, igen, ezzel bizonyára egyetért a doktor úr – mondta Mason –, de miért kivétel Gregory Wicks? – Annak sok oka van – válaszolta Marford. – Rendes ember... – Mi a baja? Maga kezeli, ugye? Marford doktor enyhén elmosolyodott. – Jó sok embert kezelek, de sosem mondom meg, mi a bajuk; még egy kiváló rendőrtiszt szórakoztatására sem. – Valami baja csak van – erősködött Mason. Marford bólintott. – A korral van a baj! Nem élhet meg az ember hetvenhat évet úgy, hogy egy kissé meg ne kopna. Az ilyen korú ember szervezetének egyes részei már megviseltek, jelentkeznek bizonyos
~ 136 ~
gyengeségek, sajátos szellemi és testi leromlás, amellyel már egyetlen orvos sem tud mit kezdeni. Én inkább azt csodálom, hogy ebben a korban még olyan, mint amilyen. Sosem láttam igazán betegnek vagy letörtnek; állítom, hogy neki van a legerősebb hangja az egész Dagálydokkban, és minthogy én kezeltem az áldozatot, tanúsíthatom, hogy még mindig akkorát tud ütni, hogy attól egy átlagos bunyós a földre kerül. Miért érdekli? Hátralépett, és nyugtalan arccal fürkészte Masont. – Tudja, Mr, Mason – folytatta lassan az az érzésem támadt, hogy maga nem azért jött, hogy Mr. Ruddról beszélgessünk, maga erről az öreg taxisofőrről akar hallani. Él itt a sikátorban egy félnótás, a neve nem jut eszembe; Gregory a rögeszméje. Amikor arra járok, mindig megragadja a karomat, és megkérdezi, mi a baj Gregory Wicks-szel. Csak nem kérdezte magától is ugyanezt? Mason hirtelen zavarba jött. Sértette volna az önérzetét, ha azon kapják, hogy egy eszelős szószólója. – Igen, igen – mondta, és feszélyezetten nevetett. – Engem is elkapott, és valóban ugyanezt kérdezte tőlem. De azért nem vagyok olyan ostoba, hogy egy bolond ötlete miatt idejöjjek nyomozni az éjszaka kellős közepén. Egyébként is érdekel az öregfiú. Az orvos az íróasztalára támaszkodott, és rettentően fáradtnak látszott. Mason úgy érezte, hálás lehet, amiért szüleinek nem volt elég pénzük, hogy orvosnak taníttassák. – Meg kell kérdeznie reggel az öreget. Nagyon sajnálom; szerettem volna a segítségére lenni, Mr. Mason. Nem csupán az orvosi titoktartásról van szó; biztosíthatom, ez nem gátolna, amikor egy rendőrtiszt ilyen súlyos bűnügyben nyomoz; bár elképzelni sem tudom, mi köze lehet hozzá szegény öreg Gregorynak. Neki azonban valamivel többel tartozom, mint az orvosi esküvel megfogadott titoktartás. Ő az egyik legjobb cimborám, így hát attól tartok, magának kell őt holnap megkérdeznie. – Van valami az arcával, ha nem tévedek. – Igen – felelte Marford némi habozás után –, így is mondhatjuk.
~ 137 ~
Azután lassan Masonre emelte tekintetét. – Csak nem azt akarja mondani – rándult meg az ajka –, hogy az öreg a maguk „Fehér Arc”-a? – Semmi ilyesmit nem akarok mondani – tiltakozott Mason. – Természetesen nem! Csupán kíváncsi vagyok. Az a félnótás fickó felidegesített, ezt elismerem. Reggel okvetlenül megkérdezem magát Gregoryt. Még ma éjjel megkérdezném, ha nem kéne felzavarnom azt az elázott markélát, aki már éjfél óta ott alszik a küszöbén. – Az orra borvirágos? – érdeklődött Bray. – Ha igen, akkor gyakran ott ül. Magam is láttam. Nagyon gyakran megyek át a Bitókerten egyedül... többé-kevésbé egyedül. Vörös orrú, ittasnak látszó egyén. – Nem vizsgáltam meg az orrát– mondta fagyosan Mason. – Valószínűleg attól pirosodott meg, hogy beleütötte mások nyomozásába. – Ez nagyon valószínű – mondta Mr. Bray, és Shale nem győzte csodálni ködös intellektusát. – Azt hiszi, hogy aki gézmaszkot visel, az mind bűnöző? – kérdezte csendesen Marford. – Ez azért érdekel – folytatta tagoltan mert az az ember, akiről ma este már beszéltünk – az órájára nézett – , tíz perc múlva itt lesz. – Fehér Arc? – rökönyödött meg Mason. – Épp telefonált, mielőtt jöttek. – Mondja csak, doktor úr – Brayt nem lehetett elhallgattatni hogyan öltözködik ez a Fehér Arc, amikor találkoznak? Marford egy pillanatra eltűnődött. – Többnyire hosszú kabátot és puha, sötét kalapot visel. – Feketét? – kérdezte izgatottan Bray. – Lehetséges. Sosem figyeltem meg igazán. – Miért hajnalban jön? – kérdezte Mason. – Említette, hogy korábban akart jönni, éjjel, de az utcák tömve voltak rendőrökkel. Én csak azt mondom, amit ő mondott nekem. Senkire sem vet jó fényt, ha tart a rendőrségtől. Viszont aki ennyire
~ 138 ~
érzékeny, az könnyen megriad attól, hogy megláthatják. – Honnan hívta föl magát? – Nem tudom, nem mondta. Marford a nagy ablakhoz sétált, félrehúzta a függönyt, és kinézett. – Van valaki odakint – mondta. – Ő is rendőr? Nem, látom, nem. A riporter, ugye? – Igen. – Hívja be. Mason intett a beosztottjának, mire Shale őrmester kiment, hogy beengedje Quigleyt. – Michael, ha megakadályozhatnám, hogy nagy fogásod legyen, megtenném, de ezt az ügyet nem tartom egészen a kezemben. Valószínűleg szükség lesz közismert tapintatodra; gondolom, bízhatok benne, hogy kihagyod a tudósításodból, amit szeretnék kihagyatni. – Mármint? – kérdezte Michael. – Fehér Arc – mondta Bray, és köhécselni kezdett, amikor elkapta főnöke fagyos pillantását. – Amint ez a tevékeny és tapintatos közeg említette, egy fehér arcú egyénről van szó; arról, akit már láttak ezen a környéken, valószínűleg más környéken is. Gondolom, vele találkoztál a Maharadzsa Klubban. És most minden pillanatban itt lehet. Nem hinném, hogy sok emberrel akar itt találkozni – fordult Marfordhoz –, de beláthatja, hogy kénytelen leszek megkérni: fedje fel magát. Az orvos bólintott. – Az a helyzet, hogy nagyon szégyenlős, de ha már muszáj valakit elárulnom a törvény védelmében, éppenséggel őt is elárulhatom. Ez nem valami csodálatra méltó, és nem mondhatnám, hogy nagyon büszke vagyok magamra. Figyelmeztetem – tette hozzá –, nem biztos, hogy ez az ember hajlandó lesz belépni a rendelőbe. Mikor legutóbb itt járt, hosszú időbe telt, míg rábeszéltem – Merre jön?
~ 139 ~
– Át az udvaron, majd a folyosón keresztül ehhez az ajtóhoz – mutatott az orvosságospolc melletti ajtóra. – ; Két hosszú és két rövid csengetés a jele, ebben állapodtunk meg gyógyíthatatlan szégyenlőssége miatt. Ha bármelyiküket meglátja, egyáltalán nem jön be. Mason ki akarta nyitni az ajtót, de zárva volt. Az ideges várakozást a telefon csengése szakította meg. Marford az íróasztalra ült, és felvette a kagylót. – ...Igen, itt van – mondta. – Itt Marford doktor beszél. .. Jobban van a hölgy? Ennek nagyon örülök... Természetesen. Átadta a kagylót Masonnek. – Mrs. Weston teljesen magához tért, és be akar menni az őrsre, hogy önnel beszéljen. Mason hallgatta a vonal túlsó oldalán beszélő rendőrt, csak egykét igent vagy nemet vetett közbe. Töprengő arccal tette le a kagylót. – A nő be akar menni az őrsre. Elkkel beszéltem, azt hiszem, felismertem a hangját. Kíváncsi vagyok, ideérhet-e még időben – tűnődött Mason. – Nagyon szívesen találkozna Fehér Arccal. Ma este egyszer már találkozott vele. – Talán van még rá ideje – kezdte Marford. És ekkor megszólalt a csengő, metszőn és hosszan, majd még egyszer, ezt pedig két rövid csengetés követte. A férfiak egymásra néztek. – Ez a maga Fehér Arca lesz. Mason rekedtes hangon szólalt meg. Gépiesen a zsebébe nyúlt; és Bray elégedetten nyugtázta: igaz a szóbeszéd, hogy Mason mindig hord magánál fegyvert. Michael Quigley, a néma szemtanú beleborzongott, amikor Mason intett két beosztottjának. – Maguk ketten a függöny mögé! Michael, talán menj ki az előszobába! Ha nincs ellenükre, én az íróasztal mögé húzódom. – Én mit csináljak? – kérdezte Marford, míg előhúzta zsebéből a kulcsot.
~ 140 ~
– Engedje be, ennyi az egész. Majd én gondoskodom róla, hogy ne jusson ki – felelte Mason. – Azzal segíthet, hogy utána bezárja az ajtót. Marford bólintott. Megfordította a kulcsot, és lassan kitárta az ajtót. Az íróasztal fedezékéből Mason látta, hogy az orvos mosolyog. – Jó estét – szólalt meg. – Fáradjon be! Kissé elmozdult a látótérből; a bentiek hallották, hogy egy hang mormol valamit, de nem értették. A hangot akár álarc is tompíthatta. – Kedves barátom – hallották Marfordot– sosem ígértem magának, hogy teljesen egyedül leszek, de nincs mitől tartania, jöjjön csak! Már nem látszott, eltűnt a folyosón. Mason visszafojtotta a lélegzetét. Hirtelen ajtócsapódás és egy retesz kattanása hallatszott, majd még egy pillanat, és: – Segítség! – hangzott Marford hangja. – Mason... Mason ! Az isten szerelmére! Egy földöntúli sikoly fagyasztotta meg a hallgatóság ereiben a vért. Mason azonnal felpattant. Félúton járt az ajtó felé, amikor a szobában kialudt a villany. A folyosó felől küzdelem tompa zaja hatolt el hozzájuk. – Bray! Gyorsan az első ajtóhoz! Shale, menjen vele! Odarohantak, de a belülről bezárt ajtó nem engedett dühödt rángatásuknak. Masonnek eszébe jutott, hogy az orvos említette: az épület rendelő felőli részét duplán be szokta reteszelni, s ő maga mindig a hátsó ajtót használja. Bray zseblámpájának fényénél Mason felkapott egy széket, s bezúzta vele az egyik ajtótáblát. Néhány pillanat múlva egy másik tábla is kiesett. Bray – ő volt a magasabb – áthajolt, megtalálta a reteszt, és félrehúzta. Lent is fogta egy az ajtót; néhány percbe telt, míg a harmadik tábla is kitört, és ahhoz is hozzá tudtak férni. Bray lépett ki elsőként a folyosóra. Üres volt. A végén tárva-
~ 141 ~
nyitva állt az ajtó. Kirohant az udvarra, de senkit sem látott. – Vérnyomok – szólalt meg. – Marfordot nem látom. A zseblámpa fényében nem látszott más, csak vörös, fénylő foltok a padlón és a falakon. Az orvos és támadója eltűnt.
~ 142 ~
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A reccsenő ajtótáblák zaja eljutott az udvaron álló férfihoz. Fehér Arcnak nem kellett beindítania a taxi motorját; járt halkan duruzsolva. Kitárta a kapu két szárnyát, és egy pillantást vetett a kocsiba. A padlóján egy összegörnyedt alak kuporgott. – Doktor úr – mondta barátságosan Fehér Arc –, attól tartok, kényelmetlen kirándulásra kell vinnem. Hátrahagyhatta volna az orvost a nyomozóknak, de a legkevésbé sem találta kívánatosnak, hogy elmesélje tapasztalatait, hiszen látta Fehér Arcot maszk nélkül. A taxi sebesen kigördült az utcára. A sarkon egy rendőr oda köszönt a vezetőnek: „Jó éjszakát, Gregory!” Fehér Arc mosolygott magában. A keze nedves volt a kormányon: vöröslött a folyadéktól, amit egy üvegből a folyosó padlójára és falára fröcskölt. Remélte, hogy vérnek látszik, s legalább reggelig félrevezeti üldözőit. Nem sok ideje maradt. Átgondolta, mennyi időbe telik, míg Mason megtelefonálja a Scotland Yardra a kocsi leírását, és még mennyi időt vesztegetnek el, amíg a leírást London-szerte körözni kezdik. Egy jó fél órát adott magának, feltéve, hogy külterületen marad. Ezért észak felé tartott, és fél órán belül Epping Forest külvárosába ért. Biztos, hogy a Yard az eldugott őrsökre is megtelefonálja a taxi számát, mellékutakon kellett hát hajtania, hogy elkerülje azokat a csomópontokat, ahol az essexi rendőrjárőrök úttorlaszokat állíthatnak föl. Némi szerencsével eljuthat észrevétlenül az Epping és Chelmsford közötti kis tanyáig. Nem nagy távolság, ha a közvetlen úton mehetne.
~ 143 ~
Végre eljutott odáig, ahol derékszögben egy barátságtalan földút ágazott le az országútról; ezen befordult a kocsival. Nagyon vigyázva kellett haladnia, mert leoltotta a lámpákat. Már az országút is hepehupás volt, de nem annyira, mint ez a szekérút. Óvatosan vezetett, nehogy felfigyeljenek a lassan guruló kocsi hangjára. Nem tudta, mennyi az idő; durva becslése szerint négy óra lehetett. Még nem is pirkadt. Végre egy ormótlan, zömök épület melletti öreg pajtához ért. Megállította a taxit, s a motort járatva kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, kiemelte az eszméletlen orvost, és lefektette a fűbe. Ezután betolatott a pajtába, bezárta a nagykaput, visszament, és kinyitotta a ház ajtaját. Azzal visszatért a doktorhoz, s bevonszolta a folyosóra. Néhány pusztulófélben lévő bútor kivételével, melyekről az előző tulajdonos úgy gondolta, hogy nem érdemes elszállítani, a ház üres volt. Az előszobán ütött-kopott szőnyeg futott végig; a szobában, ahova Fehér Arc becipelte terhét, egy régi heverő állt, erre fektette az orvost. Egy ideig foglyát szemlélve álldogált. – Nagy hibát követett el, hogy megpróbálta rám uszítani a rendőrséget; remélem, megússza baj nélkül – mondta. Fehér Arc az utóbbi időben rászokott, hogy magában beszéljen. Otthagyta az eszméletlen férfit, kiment a pajtába, majd egy kis üveg pezsgővel és egy doboz kétszersülttel – a kocsiülés alatt tartott vésztartalékkal – tért vissza. A taxira már nem volt szüksége. Más módon kell átvágnia a vidéken Harwick felé. Tudta is, hogyan. Hétről hétre aggályos gonddal állította össze a Londonból induló buszjáratok listáját. Volt egy, amelyik reggel indult Forest Gate-ből Felixstowe-ba; már eldöntötte, hogy azt veszi igénybe. A kirándulók tömegében nem fogják észrevenni. Az orvos a terhére volt. Már majdnem megbánta, hogy magával hozta, de túl kockázatos lett volna otthagyni. Fehér Arc kiitta pezsgőjét a konyhában talált régi csészéből, töltött még egy csészével, s ezzel visszatért oda, ahol pártfogoltját
~ 144 ~
hagyta. A magával vitt lámpát az asztalra tette, s lerakta mellé a csészét. Fehér Arc leült az ágy sarkára, és várt. Az orvos szeme egyszer csak megrebbent, kinyílt, csodálkozva járt körbe a szobán. Végül megállapodott az ágyon ülő férfin. – Hol vagyunk? – kérdezte izgatottan. – Egy kis tanyán, Romford közelében – felelte nyugodtan a másik. – És megmondhatom, amit Mason barátja már sejt: én vagyok Fehér Arc. A doktor hitetlenkedve nézett rá. – Maga? A férfi bólintott. – Különös, nem? De gondolom, maga is sejtette, és felkészült rá, hogy elmondja barátainak a Scotland Yardon. Nem akarom megint kloroformmal vagy bármi egyébbel elkábítani, nem akarok semmi olyasmit tenni, amit megtehetnék. Hacsak nem tévedek nagyot, hamarosan elalszik, nagyon sokáig fog aludni, s amikor felébred, megtalálja az utat a legközelebbi rendőrőrshöz. Ha tud vezetni, meg kell mondanom, talál egy taxit a pajtában; én mindig taxival járok. A házigazdám– nevetett a kifejezésen – Mr. Gregory Wicks volt. Mindig taxit használok, Gregory Wicks taxiját. Lehet, hogy ez jelent magának valamit, lehet, hogy nem; én inkább úgy vélem, hogy maga képtelen felfogni a lényeges dolgokat. Az orvos rámeredt. – Forduljon az oldalára! – parancsolta Fehér Arc, s a másik rögtön szót fogadott. – Csukja be a szemét! Várt néhány percet, amíg az elkábított férfi elaludt, majd kiment. A zseblámpát magával vitte. Még egy kirándulást tett a garázsba, ahonnan egy táskával tért vissza, és kipakolta belőle a szükséges tisztálkodóeszközöket.
~ 145 ~
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Mason megtalálta a főkapcsolót, és fényárba borította Marford házát. Bray, miután átkutatta az udvart, visszatért jelentéstételre. – Minden csupa vér – mondta. – Nézzen ide! – mutatott egy foltra az ajtó közelében. – Erre vitték ki. – Vihette volna másfelé? – förmedt rá Mason. Az udvaron minden kapu tárva-nyitva állt, nemkülönben az üres garázs ajtaja. Gregory Wicks taxija eltűnt. Ahogy kiértek az utcára, még hallották gyenge, elhaló zúgását, amint nyugat felé távolodott. – Berakták a kocsiba – mondta zavarosan Bray. – Legalább ketten-hárman lehettek. – Miért nem négyen-öten? – kérdezte Mason. – Vagy hatanheten? – Csak azt akartam mondani – kezdte a megbántott felügyelő –, hogy egy ember nem tudta volna kivinni és beemelni. Jobb, ha segítséget hívok. Félúton járt szája felé a rendőrsíp, amikor Mason kiütötte a kezéből. – Mit gondol, mire való a telefon?– kérdezte dühösen. – Azt akarom tudni, hogy ki van ébren ezen a környéken, nem azt, hogy kit ébresztett fel! Hívjon ide minden embert, akit csak tud! A készenlét már beért az őrsre. Bray távoztával a főfelügyelő gyorsan átvizsgálta az udvart. Talált egy alacsony korláttal körülvett gödröt. Előhúzta zsebéből a saját zseblámpáját, és lefelé irányította sugarait. Mélyen a föld felszíne alatt víz csillant. Egy kút. Milyen mély? Volt is valami odalent; talán egy zsák. Hangot hallott a háta mögött. – Megtalálta a kutat?
~ 146 ~
Körülnézett; Elk érkezett meg, kísérteties volt a fehérbe pólyált fejével. – Tudta, hogy van itt egy kút? – Igen, a kereke ott van a feje fölött a falon. Mason felnézett, és látta a vaskereket. – Mi van odalent? – kérdezte Elk, és kíváncsian hajolt a kút fölé. – Gregory taxija természetesen eltűnt. Gondoltam, hogy történt valami, és átjöttem. Kettesben bementek az üres garázsba, hogy átkutassák. Néhány szerszámon, egy-két pótkeréken és egy tucat kanna benzinen kívül semmit sem találtak. A garázsban is észrevették a vérnyomot. A baljóslatú foltok láttán Mason a fejét rázta. – Nincs egy fia ötletem se – mondta leverten. – Nekem bezzeg van egy csomó, és mind az emberiség javára – jelentette ki Elk. – Fehér Arc volt, mi? És elrabolta a doktort; van mersze a fickónak. Megfordultak, mert Michael lépteit hallották. – Na, kikérdezitek Gregoryt? – érdeklődött. – Gregoryt? Szerintem elment a kocsijával. – Nézzük meg! – ajánlotta Michael. A Bitókertre nyíló ajtón a rugós lakat könnyen engedett. Elk gondosan megvizsgálta az ajtót, és felmordult. – Annyi a nyom itt, mint a légy! Gyorsan végigmentek a sikátoron, és a kilences számú ház bejáratához értek. A részeg még mindig ott horkolt, és a doboz még mindig billegett a térdén. – Bárki tette is oda azt a konzervdobozt, sokat segített a rendőrségnek– vélekedett Mason. – Talán megszakadna a szíve, ha megtudná, de így van. Erősen megzörgette a kaput, de eredménytelenül. Kisvártatva megint kopogott; még mindig semmi. – Biztosan elment. Michael határozottan megrázta a fejét.
~ 147 ~
– Hogy mehetett volna ki, amikor itt ül ez az ember? Odább rakta volna. Erre felverték az alvót; ahogy nyögdécselve felállt, a térdéről csörömpölve leesett a konzervdoboz. Bray fölismerte: a környék egyik hírhedt korhelye volt. Itt tanyázik, mondta, már körülbelül – nem tudja, mióta; talán fél órával a kocsmák zárása után érkezett. Nem tudott róla, hogy bement vagy kiment volna valaki. Mason újra zörgetett. A Bitókert már megelevenedett – sötét árnyak bújtak elő a falakból, néma lények, akik csak néztek, s nem adták jelét emberi mivoltuknak. Kíváncsi bámészkodók mohón lesték, hogy történjék valami. Michael el tudta volna viselni a jelenlétüket, ha legalább fecsegnek egymás közt, de csak némán és rémítőn oldalogtak egyre közelebb és közelebb. Ekkor hirtelen csikorogva kinyílt a ház felső ablaka. – Ki az? – harsant fel félreismerhetetlenül az öreg Gregory Wicks érces hangja. – Látni akarom, Gregory! – Kicsoda? – Mason főfelügyelő. Emlékszik rám? Az öregember elmélázott. – Mason főfelügyelőt nem ismerek. Néhány éve volt itt egy fiatal legény, Mason őrmester. – Jó néhány éve annak — kuncogott Mason. – Én vagyok Mason őrmester. Jöjjön csak le, eresszen be minket! – Mit akar? – kérdezte óvatosan az öreg. – Beszélni akarok magával. Az öreg habozott odafen t, de egy idő múlva becsukta az ablakot, és hallották, hogy ereszkedik lefelé a lépcsőn. Zajosan nyílt az ajtó. – Jöjjenek föl a szobámba – mondta. A rendőrök zseblámpáján kívül semmi sem világított a házban; az öreg nappalijában sem.
~ 148 ~
– Jöjjenek be, üljenek le! Itt egy szék, őrmester... akarom mondani, főfelügyelő úr. A mindenségit, hogy szalad az idő! – Nincs lámpája? A kérdés mintha zavarba hozta volna az öregembert. – Lámpa? Dehogynem, persze, van valahol egy lámpám. A konyhában találja meg uraságod. Hárman vannak, ugye? Már nem olyan jó a szemem, mint valaha, de mintha rajtam kívül három ember lépteit hallottam volna a lépcsőn. Michael ment le. Talált egy félig üres petróleumlámpát. Meggyújtotta, feltette az üvegbúrát, és óvatosan fölvitte a többiekhez, a szobába. Ott aztán Mason meglepetésére azt mondta: – Sehol sem találom a lámpáját, Mr. Wicks. Közben ott fénylett előtte, a kezében. Az öregember mosolygott. – Azt minek nevezi, amit behozott a szobába?– kérdezte. – Tegye az asztalra, fiatalember, és ne próbáljon velem szemtelenkedni! A Michael arcán tükröződő bosszúság jókedvre derítette Mason főfelügyelőt. – Üljenek már le, mindnyájan! Mit akarnak megtudni? – Járt kint az éjszaka, Gregory? – fogott bele Mason. Gregory a borostás állát simogatta. – Hát... – kezdte óvatosan. – Mindig benézek a West Endre. Miért? – Más is vezeti a kocsiját? – Már egy ideje bérbe adom– felelte Gregory. – Tudják, nem vagyok olyan fiatal, és egy taxitulajdonosnak is meg kell élnie valahogyan; és csak úgy tud megélni, ha a gépe mindig megy. – Kijár a taxijával? Az öreg nem válaszolt, ezért Mason megismételte a kérdést. – Hát... az albérlőm. . – Az az ember, aki odalent lakik? – Úgy van, őrmester, akarom mondani, főfelügyelő úr! Nahát, furcsa, hogy főfelügyelő lett magából! Még emlékszem, amikor
~ 149 ~
megkapta az első stráfját. Mason szelíden megveregette Gregory térdét. – Persze hogy emlékszik. Én pedig emlékszem, hogy beidéztem gorombáskodásért, de a rendőrbíró elejtette a vádat. A visszaemlékezés megnevettette az öreget. – Mindig nehéz volt fölém kerekedni – mondta elégedetten. – Most hol az albérlője? Gregory ismét habozott. – Gondolom, odakint. Éjszaka szokott dolgozni. Nagyon rendes fiatalember. Harmincöt lehet, és volt egy rakás baja; ez minden, amit tudok róla. – Hirtelen rádöbbent: – Csak nincs megint bajban? – Aha, itt van a kutya elásva! – csapott le Mason. – Gregory, hol a jelvénye? Nos, egy taxis jelvénye szinte ereklye. Olyan ez a sofőrnek, mint az asszonynak a házasságlevél. A kérdés rendkívüli hatást tett az öregre. Az állát dörzsölve izgett-mozgott a székén. – Elraktam valahova – mentegetődzött. – Gregory, hol a jelvénye? Ha ma éjjel dolgozott, viselnie kellett – erősködött Mason. – Az az igazság, hogy maga nem dolgozott ma éjszaka; már hónapok óta nem dolgozik. Tudja ezt maga is, öreg cimbora. Gyengéden megszorította az öregember térdét, de ezúttal őszinte együttérzéssel. – Tudja jól, miért nem. A doktor úr tudja. – Csak nem mondta meg? – kérdezte Gregory. – Nem, én mondtam magamnak. Csak a szagáról tudta, hogy behozták a lámpát, de nem látta, Gregory, legföljebb homályosan. Igazam van? Az öreg riadtan lapult. – Ötvenöt éve vagyok hatóságilag engedélyezett taxisofőr, Mr. Mason – méltatlankodott. – Tudom. Remélem, az is marad élete végéig. Csak nem vezethet taxit, Gregory; ha egyszer vak!
~ 150 ~
Az öregember hátrahőkölt, Mason pedig elátkozta magát kegyetlensége miatt. – Vak éppen nem vagyok, csak nem látok valami jól. A féktelen Gregory Wicks hirtelen végtelenül szánalmas alakká vált. – A szemem már nem a régi, Mr. Mason, de ezt nem szeretem bevallani. Mindvégig megvolt az engedélyem és a jelvényem, és természetesen nem akartam tőlük megválni; úgyhogy, amikor ez a fiatal albérlőm, akivel volt valami baj, ezért nem kaphatott jogosítványt, azt mondta, hogy kimenne a kocsival, én... szóval... kölcsönadtam a jelvényemet. Tudom, hogy ezt nem szabad, de kész vagyok lenyelni a keserű pirulát. – Ezek szerint sosem látta az albérlőjét? – Nem, nem láttam; hallottam. Időnként jön, hallom, hogy motoszkál, és rendszeresen fizet. – Honnan tudja, hogy harmincöt éves, és jóképű fiatalember, aki hamarosan nősül? – Hallottam. Egy barátom mondta. Hagyták keseregni, amiért elveszítette azt, ami minden másnál fontosabb volt neki; a pecsétes engedélyt, amelyet tevékeny élete során ötvenötször minden egyes évben megkapott, s amelyet többé talán sohasem kap meg. Mason lement, megpróbált benyitni az alsó szobába. Nem volt nehéz feltörni a zárat, és fölösleges is volt, de nem tudták, hogy a fönti szoba kulcsa ezt az ajtót is nyitja. Öt perc alatt megvoltak vele. Mason bement és mögötte Bray a petróleumlámpával. Az egyik sarokban állt egy ágy, de nyilvánvalóan hosszú ideje nem aludtak benne; a lepedők összehajtva, a párna huzat nélkül hevert. A padlót középen nagy, négyszögletes szőnyeg borította; rajta egy asztal meg egy szék. A kandalló fölött egy négyszögletes tükör lógott. Elk tüzetesen szemügyre vette a tükröt, s észrevette, hogy egy durván kivésett üreget takar, amelyben épp elfér egy nehéz vasládikó.
~ 151 ~
– Ettől majd okosabbak leszünk – mondta Mason. Csikorogva kinyílt a fedele, s a főfelügyelő a tartalmára meredt. Az nem volt más, mint egy kurta, vaskos kés; pengéjén elkent vörös folt. Gondosan kivette, majd ugyanolyan gonddal a csupasz asztalra helyezte. – Ezzel a késsel ölték meg Donald Batemant – jelentette ki.
~ 152 ~
TIZENHATODIK FEJEZET
Egyetlen embert találtak az egész sikátorban, aki látta – vagy bevallotta, hogy látta – Gregory bérlőjét. A nyomozás első jelére a tömeg felszívódott a falak közé, csak a névtelen félnótás maradt ott. – Nem megmondtam? Nem megmondtam? – Szinte visított, mikor észrevette Masont. – Maga és az a riporter; na, mi van Gregoryval? Én tudtam! – A halántékára bökött. – Fogadok, hogy a doktor is tudta, de ő nem köpte volna be. Hé! – ragadta meg Masont. – Igaz, hogy elkapták a doktort?... Valakit megölnek, ha bántódása esik! Az egész Bitókert felkerekedik, hogy megkeresse azt az embert, hogy idehozza, bedugja egy pincébe, agyagot tömjön a szájába és apró cafatokat tépkedjen ki belőle, amíg csak bele nem hal! A rettentő arc a főfelügyelőre vigyorgott. – Ebben az esetben – felelte Mason – ide jövünk, magam nézek körül, és valaki más is meg fog halni. Nem, nem tudom, ki vitte el a doktort. – Hallottam, iszonyúan kiabált és visított. Azután kiment a kocsi – suttogta a férfi. – Ha tudtuk volna, hogy a doktor, utánamentünk volna. – Milyen ez az albérlő? A férfi a fejét rázta. – Magas krapek, csak ennyit tudok. Egyszer-kétszer láttam, ahogy járkált ki-be, rendszerint éjjel, de sosem láttam közelebbről. Nem aludt itt; az öreg Gregory azt hitte, de nem. Ez annyira közel járt Mason saját következtetéséhez, hogy kíváncsian várta a folytatást, de a félnótás nem mondott többet. Mire Mason végzett a rendelőben, a Scotland Yard már mindent
~ 153 ~
tudott a 93 458. számú taxiról: a színét, az ismertetőjeleit és hogy merre távozott. Tudtak az eltűnt Marford doktorról és az öreg Gregory Wicksnél lakó sofőrről is. A túlterhelt nyomdagép lázasan dolgozott, hogy eljussanak a hírek a legkülső körzetekbe is, és a városba szállingózó korán kezdő munkások minden sebességkorlátozást figyelmen kívül hagyó rendőrségi motorosokat láthattak. Lorna Weston a kórház előcsarnokában várta, hogy a mentő elvigye a rendőrségre. A sápadt, összetört asszony elcsigázott, karikás szemmel bámult maga elé; aligha vette tudomásul vagy hallotta a mellette ülő Hartford közrendőr buzgó szócséplését. Hartford annál is buzgóbb volt, mert úgy ítélte meg, hogy az asszony az alkohol mértéktelen élvezetének köszönheti jelenlegi állapotát, és kész volt felvilágosítani őt ama sátáni dologról, amely azért megy le a férfiak (és a nők) torkán, hogy elvegye az eszüket. A mentőautóval érkezett rendőr hézagosan és pontatlanul összefoglalta, mi történt Marford doktorral. Hartford közrendőr bánatosan cöcögött. – Látja, Mrs. Weston, mit tesz az emberrel az ital? – mondta. – Bizonyára mindnyájan együtt ittak az orvos rendelőjében, és persze meg is lett a baj. Sosem késő hátat fordítani a szesznek. Vegyük az én példámat! Öt éve nem volt senki, aki szívesebben hajtott volna fel egy pohár sört, mint én. Mértéktartónak tekintettem magamat, de vajon az voltam? Aki iszik, az nem lehet mértéktartó. Egy nap aztán rávettek, hogy megfogadjam, nem iszom többet; és nézzen meg most! Mrs. Weston nem nézte meg. Nem is igen hallotta. Ha megnézte volna, arra a következtetésre jut, hogy Hartford közrendőr iszonyú látványt nyújthatott mértéktartóan italozó napjaiban, amennyiben megjelenése azóta előnyére változott. Ő azonban nem hallott semmit, csak zümmögő hangokat. Egész éjszaka ezeket a más bolygóról érkező, suttogó, zümmögő hangokat hallotta. A bal karjában némi kellemetlen fájdalmat érzett, és zavarodottságán,
~ 154 ~
rettegésén át csak alaktalanul és távlat nélkül gomolygó valóságot látott. Amikor megszólalt, gépiesen ezt ismételgette: – A rendőrfőnökkel akarok beszélni. Beszélnem kell a rendőrfőnökkel. Ezt ismételgette egyfolytában. Gondolkodása csak részben működött; valami iszonyatos hajtóerő olyan követelésre késztette, melynek nem volt tudatában. Néha felvillant benne helyzetének teljes megértése; tudta, hogy valami keményen ül egy hosszú, gyéren megvilágított, kopott falú folyosón. A következő pillanatban karosszékben pihent egy kis szobában, bántotta szemét az erős fény, és egészen másféle emberek vették körül. – Miért engedték el a kórházból ? – kérdezte csüggedten Mason. – A rendőrfőnökkel akarok beszélni – mondta az asszony. – Vallomást akarok tenni. – Kedvesem, ezt már számtalanszor mondta – nyugtatta Mason a kezét paskolva. – Ébredjen már föl! Tudja, hol van? Én vagyok Mason főfelügyelő. Mrs. Weston fürkészve nézett rá, majd megrázta a fejét. – Hol az ápolónő? – adta föl Mason. – Ó, itt van Miss Levett! Fektesse le, adjon neki egy kis kávét! Hol az az átkozott... ó, előkerült, Bray? Van valami jelentenivalója? – Semmi, uram-válaszolt a felügyelő. Aztán fájdalmasan kifakadt. – Nem hiszem, hogy tovább bírom, uram. Aludni kell mennem. Végtére én is csak ember vagyok. – Maga egyáltalán nem ember – torkolta le határozottan Mason. – Maga rendőr. Még huszonnégy órája sincs ébren, és még huszonnégyet bizonyára ébren tölt; az első negyvennyolc a legrosszabb. – Az én véleményem szerint – mondta Bray – az a fickó egyenesen a Temzébe hajtott a kocsival... – Igen, igen, egész biztosan odahajtott – mondta Mason csillapítólag –, vagy az is lehet, hogy a British Museumba. Jó lenne
~ 155 ~
utánanézni. Bray felügyelő megfontolta ezt az eshetőséget. – Nem hinném, hogy a British Museumba mentek volna, uram – kezdte. Mason az ajtóra mutatott. Úgy érezte, hogy Bray felügyelő társaságában tíz percen belül elborul az elméje. Visszatért a felügyelő szobájába, amely most dugig volt az „albérlő” szobájából odahordott tárgyakkal. Egy platinafoglalatokkal félig tele bádogdobozban talált egy-két nagyon fontos dokumentumot. A ládikót átkutatva tucatszám kerültek elő csipeszek, árak és egyéb ékszerészszerszámok. Fehér Arc maga szedte ki a köveket a foglalatból, csoda, hogy nem dobta el a platinát. Bizonyára tökéletes biztonságban érezte magát a teljesen becsületes öreg Gregory védőszárnyai alatt; ő volt az albérlő legjobb ajánlólevele. Gondosan átkutattak mindent lőfegyver után, és a körözött személy leírásához a biztonság kedvéért hozzátették a figyelmeztetést: „Fegyver lehet nála!” De nem találták semmi nyomát annak, hogy lőfegyvert hordana magánál. Sem tölténydobozra, a késen kívül semmiféle egyéb fegyverre nem bukkantak. A szekrény alól kiástak egy fehér pamutkesztyűvel teli Lyons címkéjű kartondobozt. A szoba másik részéből fél tucat négyszögletes fehér cipőbélésvászon került elő. Ezekre ügyetlen szemnyílást vágtak, és halcsontot meg egy-egy darab gumit erősítettek. A halcsont merevítette az álarcot, a gumi meg nyilván rászorította a fejre. A szemnyílásoktól eltekintve akár a hóhér iszonyatos kelléktárához is tartozhatott volna. Fehér Arcnak bőséges ruhatára volt. Raktározott két külföldi márkájú, hosszú, fekete kabátot; a három pár gumi sárcipőből csak az egyiket hordta; a legkülönösebb azonban egy játék pisztoly volt. Olyasféle, mint amit a színházban használnak, a valódi tárgynak fából készült, élethű mása. Mason, amíg a kezébe nem vette, biztos
~ 156 ~
volt benne, hogy valódi. Magában meg volt győződve róla, hogy Fehér Arcnak nem volt más fegyvere; ezt vitte magával, mikor rabolni indult, ez a pisztoly félemlített meg zsúfolt éttermeket és mulatóhelyeket, ettől remegtek kocsonyaként a portások és pincérek. Elk félig-meddig szundikált, mikor Mason rányitott. – Tudja, mire gondolok, uram? – Maga is gondolkodik? – mordult rá Mason. – Nem bánom, vevő vagyok rá. – Van valaki, aki tisztázni fogja Fehér Arcot a vád alól. Nézheti, ahonnan akarja, de mindig ugyanoda lyukad ki. Ha Lamborn kitart a története mellett, nem tudja rábizonyítani Fehér Arcra a gyilkosságot. – Ó – nyúlt meg Mason arca. – Lamborn, a zsebtolvaj. Hm. Hosszasan töprengett. – Teljesen igaza van, Elk – mondta végül. – Annak alapján, amit az a koszos kis tolvaj mond, nemigen lehet elítélni. Mármint elvileg. Egyelőre fogalmunk se lehet róla, hogyan értelmezi majd ezt az esküdtszék. – Az esküdtszék – kezdte Mr. Elk fontoskodva – olyan testület vagy intézmény, amely a rendőrség kivételével mindenkinek biztosítja a kétely nyújtotta előnyöket. Az esküdtszék nem gondolkodik, hanem megfontol; az esküdtszék… – Ne oktasson, jó? – szakította félbe Mason. Kiment a készenléti szobába (kölcsönvett egy kulcsot), majd le arra a folyosóra, ahonnan a sárga zárkaajtók nyíltak. Megállt a kilences szám előtt, elhúzta a kukucskáló fedőlapját és benézett. Mr. Lamborn két pokrócba burkolódzva feküdt a kényelmetlen priccsen. Ébren volt, a fedőlap nyikorgására felemelte a fejét. – Jó reggelt, Lamborn! Látom, alszik! A zsebes rápislogott, lelódította lábát a priccsről, és felült. – Mason, ha van törvény ebben az országban, magát kirúgják abból a testületből azért, amit én csak gyalázatnak neveznék!
~ 157 ~
– Hajthatatlan lélek! – bókolt Mason. Kinyitotta a kulccsal az ajtót. – Jöjjön, igyék velem egy kávét. – Mérgezett? – gyanakodott Lamborn. – Csak egy kis sztrichnin, semmi különös – felelte Mason. Végigvezette foglyát a folyosón, a zárka kulcsát átadta egy derűs foglárnak, majd betessékelte Lambornt a kis szobába. Elk bepólyált fejét megpillantva szemmel láthatóan felderült a fogoly. – Hahó! Egy kis főbekólintás! – kiáltotta. – A fohász időnként meghallgatásra talál! Remélem, nem súlyos a sérülése, Mr. Elk? – Ezt úgy érti – vágott közbe Elk hogy reméli, végzetes a sérülésem. Üljön le, maga szerencsétlen balek, palimadarak gyöngye! – Nem szeretném magát holtan látni; manapság nem olcsó a virág. Lamborn önelégült arccal ült le, és amikor megkapta a kávéját, félig töltötte a csészét cukorral. – Elkapták a gyilkost? – érdeklődött barátságosan. – Téged kaptunk el, Harry – viszonozta a kedvességet Mason, mire Lamborn felhorkant. – Semmit sem tudnak rám bizonyítani, legföljebb a londoni rendőrség közismert, hamis vallomáson alapuló módszereivel. Nem kétlem, hogy fél tucat idomított szimatját állítja majd tanúnak ellenem, és hamis vallomásokkal kötélre juttat, de megnyugtatom, van Isten az Égben! – Hát ezt honnan tanultad be? – érdeklődött Mason. Lamborn színpadiasan megvonta a vállát. – A sitten csak verseket olvasok – magyarázta. – A verseskönyv tovább tart, mert nem lehet megérteni. Harsányan beleszürcsölt a kávéjába, csörömpölve lerakta a bögrét, majd Masonhoz fordult. – Nincs esélye rá, hogy elítéltessen. Erre rájöttem a zárkában. Mason sajnálkozva mosolygott.
~ 158 ~
– Amint gondolkodni kezdesz, Harry, elvesztél. Mint mikor a tehén kötéltáncra adja a fejét. Nem vagy az az alkat. Nem akarlak elítéltetni. Megváltozott a hangneme; annyira komoly volt, hogy még kétkedő hallgatóságát is meggyőzte. – Csak azt akartam, és most is csak azt akarom, hogy mondd el az igazat. Úgy ismersz te engem, mint aki él-hal azért, hogy egy piti zsebes nyakába varrjon néhány hónapi kényszermunkát? Használd az eszedet, Lamborn! Elmegy a Dagálydokkba a Scotland Yard főfelügyelője, a Nagy Ötök egyike, hogy egy hozzád hasonló szerencsétlen kis szélhámos elfűrészelésével töltse az éjszakáját? Ez olyan, mintha a hadiflottát vetnénk be egy fülbemászó ellen. Mr. Lambornt ez meggyőzte. Nem tudott ellenállni az érvelésének. Idegesen dörzsölte az állát. – Hát, az valóban mulatságosnak látszik – mondta. – Mulatságos? Kacagtató! Bizonyára jó okkal kérem, hogy mondd el nekem az igazat; és nem ok nélkül ígérem, hogy visszavonom ellened a vádat. Van sütnivalód, Lamborn, van annyi, mint akárkinek a környéken. Használd a józan eszedet, és mondd meg, miért törném itt magamat, ha nem lenne rá jó okom. Lamborn kerülte a főfelügyelő tekintetét. – Valóban mulatságosnak látszik – ismételte meg. – Akkor nevess! – mordult rá Elk. Lamborn nem figyelt rá; az asztalra meredt, nyilván azt fontolgatta, mit tegyen. Végül döntött. – Rendben van, főnök, megegyeztünk. Kinyújtotta kezét, Mason megragadta; ez a kézszorítás fogadalmat, esküt és szövetséget jelentett. – Igen, kirámoltam. Láttam, hogy elesik, azt hittem, elázott. Odamentem, és egészen paff voltam, mikor megláttam, hogy milyen nagykutya. – Az oldalán feküdt, arca háttal a fénynek, ugye? – kérdezte Mason.
~ 159 ~
Lamborn bólintott. – Mondd el, mit csináltál... egy pillanat! Kikiabált Brayért. – Feküdjön ide, Bray! – mutatott a padlóra. – Rekonstruálni akarom ezt a kis zsebelést. Mr. Bray jelentőségteljesen nézett Elkre. – Elk a feje miatt nem fekhet le – szólt rá ingerülten Mason. Bray térdre ereszkedett, és elterült a földön, Lamborn pedig odaállt mellé. – Kigomboltam a zakóját… így. Benyúltam belső zsebébe… – A bal vagy a jobb oldaliba? – kérdezte Mason. – A balba. Aztán kihorgásztam a tárcáját… a kisujjammal… így. Fürgén mozgott a keze. Mr. Bray belső zsebében éppen volt egy tárca. Ebben véletlenül egy nagyon csinos lány fényképét tartotta, amely most a földre hullott. Bray gyorsan visszaszerezte, és dühödten tiltakozott. – Pedig nős! – mormolta meglepetten Elk. Bray mélyen elpirult. – Rendben van, fölkelhet. Mason elővett egy papírlapot a fiókból, és gyorsan írni kezdett. Amikor befejezte, átnyújtotta Lambornnak. Az átolvasta, majd odabiggyesztette kusza aláírását a vallomás végére. – Miért akarta tudni, főnök? – kérdezte. – Mi köze a rablásomnak a gyilkossághoz? Mason elmosolyodott. – Majd mindent elolvashatsz róla az esti lapokban. Megpróbálom közöltetni a fényképedet. – Talán inkább az ujjlenyomatát – kuncogott Elk. – De miért akarta, hogy elmondjam, Mr. Mason? Mason nem magyarázta meg. – Eressze el ezt az embert, Bray! Jegyezze be, hogy a gyanúsítás visszavonva. Holnap reggel meg kell jelenned a rendőrbíróság előtt, de nem ültetünk a vádlottak padjára.
~ 160 ~
– Pedig ott csak azt ismeri – jegyezte meg halkan Elk. Lamborn megenyhülten fogott kezet a főnökkel és Elk-kel. – Még valami, Harry! – szólt utána Mason, mire a szabadon engedett fogoly megállt az ajtónál. – Minden holmidat visszakapod, kivéve a zsebedben talált feszítővasat. Nem mondtam neked, de reggel bűnvádi keresetet indítottam ellened: „betörés előkészítése”. Gratulálok! Lamborn sietve távozott a rendőrőrsről. Az ágyában fekve reggelig töprengett Mason főfelügyelő különös észjárásán, de nem talált olyan magyarázatot, amely megfelelt volna az angol rendőrség módszereiről szerzett tapasztalatainak.
~ 161 ~
TIZENHETEDIK FEJEZET
Alig távozott Lamborn, a főfelügyelő az ügyeleti szobába robogott, és a bűnügyi tudósítót szólította. – Michael, ez a te ifjú hölgyed mit is csinált a rendelőben? – Tudtommal Marford asszisztenseként ténykedett – felelte meglepődve Michael. Majd aggodalmasan kérdezte: – Csak nem akarod ma éjjel meglátogatni? Mason tétovázott. – De igen, azt hiszem. Valakinek meg kell mondani, mi történt a doktorral; úgy értem, aki számít. Ezenkívül értékes segítséget nyújthat nekünk. – Mit tud ő nektek segíteni'? – gyanakodott Michael. Mason türelmetlenül csóválta a fejét. – Ha azt képzeled, hogy azért ébresztem föl valami ócska trükkel az éjszaka kellős közepén, hogy neglizsében láthassam, akkor hízelegsz nekem. Azon vagyok, hogy megtaláljak minden fonalat, amely a bűntényben szereplő személyekhez vezet vagy azoktól indul ki – mondta. – Tudni akarom, kik voltak Marford barátai, kik az ellenségei, és senki más nem jut eszembe, aki ezt elmesélhetné. Ő igen, mivel vele dolgozott, és Elknek az a benyomása, hogy a doktor bele is habarodott. – Hülyeség! – mondta Michael megvetően. – Nem hiszem, hogy akár kétszer is ránézett volna. – A legtöbb embernek egyszer is elég – jegyezte meg Mason. – Elviszel, hogy bemutass neki? – Rettentő megrázkódtatás tesz ez Janice-nek, vagyis Harman kisasszonynak – aggályoskodott Michael a kocsiban. – Hívd csak Janice-nek, így barátságosabban hangzik. Igen,
~ 162 ~
feltehetőleg igazad van. Marford olyan fickó, aki szeretetet és rokonszenvet kelt maga iránt, pedig nem törekszik rá. – Nem került elő a holtteste? Mason megrázta a fejét. – Nem is fog, hiába az a sok vér. Fehér Arc otthagyta volna, ha meghal. Ez volt Mason első biztató kijelentése. Az egész Bury Street az igazak álmát aludta, amikor az autó megállt a ház előtt: negyedórába telt, míg fel tudták kelteni a portást. Mason igazoltat magát, majd a két férfi felment az első emeletre. Janice először Masont látta meg az ajtóban. Nem ismerte. – Ne aggódjék, Miss Harman, magammal hoztam egy barátját is! A lány észrevette Michaelt, és megenyhült a riadalma. A szalonba vezette őket. – Sajnos, szomorú hírt hoztam, Miss Harman – kezdte Mason. Mindig az alkalomnak megfelelő hangnemben beszélt, s ez most olyan gyászos volt, hogy Janice azt gondolta, csakis Donald Bateman meggyilkolása miatt jöhettek. – Tudom, Mr. Quigley már mondta. A gyűrűről akar valamit kérdezni? Én adtam... A főfelügyelő a fejét rázta. – Nem. Eltűnt Marford doktor. A lány rámeredt. – Úgy érti... csak nem esett baja? – Remélem, nem – felelte Mason. – Őszintén remélem, hogy nem. Michaelnek feltűnt, hogy ez a férfi, akit markos, fantáziátlan, egészen közönséges rendőrtisztnek tartott, milyen tapintatosan tudja elmondani a történetet, mennyit el tud hallgatni anélkül, hogy bármi lényegeset kihagyna. Janice figyelt; a hír kevésbé volt megrázó, mint Bateman halála, de nagyobb szívfájdalmat okozott neki, mivel Marford volt az egyetlen eszménykép, akit nem kezdett ki a tapasztalás és a kiábrándulás.
~ 163 ~
– Az a baj, hogy semmit sem tudunk a doktorról, sem a barátairól, így nem tudjuk, hol kezdjünk tudakozódni. Maga volt az asszisztense... – Nem, nem az asszisztense – javította ki Janice. – Én vezettem a rendelő és néha a szanatórium könyvelését. Segítettem neki abban is, hogy elkészüljön Annerford; ez egy másik szanatórium a Dagálydokk-beli gyerekeknek. – Hol van Annerford? – kérdezte Mason. A lány elmondta, és ecsetelte, miféle munkákat kellett magának az orvosnak elvégeznie. Sokat töprengett Marford ezen a nagyszabású elképzelésén; íróasztalfiókjában tartotta a pompás épület részletes terveit. Már legépeltette a jómódú nagyközönségnek szánt felhívását, és sok részletet megvitatott a lánnyal. – Miss Harman – érdeklődött tovább Mason maga ismeri a rendelő dolgozóit. Ismer olyat, aki neheztel a doktorra, és van-e testi-lelki jó barátja vagy barátnője? Janice a fejét rázta. – A rendelőben csak egy idősebb nővér dolgozik állandóan és alkalomadtán még besegít egy-két ember. Eastbourne-ben a főnővérből és egy beosztott ápolónőből áll a személyzet. Megpróbált pénzt szerezni az otthonok bővítésére – magyarázta –; a doktort mindig letörte, hogy ilyen kevés alkalmazottal kell a munkát ellátnia, de hát a szakember rettentően sokba kerül. – Ezeken a helyeken, a rendelőben, az eastbourne-i vagy az annerfordi otthonban nem volt a doktornak bizalmasa? A lány elmosolyodott. – Annerfordban nem. Senkiről sem tudok. Nem voltak barátai. – Megremegett az ajka. – Csak nem gondolja, hogy történt vele valami? Mason nem válaszolt. – Batemannek voltak barátai? – váltott témát. Janice eltöprengett a kérdésen. – Igen, volt valaki, akivel együtt jött át Dél-Afrikából, de sosem
~ 164 ~
említette a nevét. Rajta kívül egyedül Rudd doktor volt az, akit mintha ismert volna. Mason szeme elkerekedett. – Rudd doktor? Biztos benne? A lány bólintott. Elmesélte a vacsorát, és Bateman zavarát, amikor meglátta a szmokingban pompázó orvost. – Ez valóban meglep. Honnan ismerhette Ruddot? – töprengett Mason. – Szóval így lumpolt... mármint a doktor? Igen, tudtam, hogy olykor megfordul a West Enden, de arra nem gondoltam... hm! Mély gondolatokba merülve hosszasan bámulta a szőnyeget. – Igen – szólalt meg hirtelen. – Persze. Már értem. Természetesen nem akart Rudd-dal találkozni. Csúfondárosan nézett Michaelra. – Te itt maradsz reggelire? – kérdezte. Michael ingerülten tiltakozott. – Jó lenne, ha visszamennél a Dagálydokkba, és megvárnál. Csak beugrom a Scotland Yardra, hogy ellenőrizzek néhány időpontot. Egy óra múlva ott leszek. Küldök érted egy autót.
Fehér Arc türelmesen várta a napfelkeltét. Átöltözött; az öltöny, amit viselt, nem kelt majd feltűnést, amikor Forest Gate-ben sorba áll a tengerpartra szóló buszjegyért. Egyszer-kétszer benézett a foglyához, de a doktort mindig békés álomban találta. Zsebéből elővette az esti újságot; még nem volt ideje átfutni. Természetesen elég sokat írtak Fehér Arcról. Az utóbbi napokban ő volt a sztár. Kizárólag az értelmiség igényeinek kielégítésével foglalkozó nagy szerzők szálltak le a magas piedesztálról, és elmélkedtek – ahogy az egyik nevezte – „erről a szórakoztató gonosztevőről”. A Maharadzsa-ügy még nem került le a napirendről. Valami otromba plagizátor a „Dagálydokk Ördögé”-t is megpróbálta feltámasztani, de hogy ez a mítosz életre keljen, ahhoz Michael Quigley szakavatott tollára volt szükség.
~ 165 ~
Az asztalra dobta az újságot, kiment a szabadba, megállt és hallgatózott. Messziről hallotta a távoli kocsik zaját és egy szirénázó rendőrautót. Lehet, hogy őt keresi. Nem becsülte le a rendőrséget, különösen nem a londoni rendőrséget. Nagyon nehéz, nagyon veszélyes a bolondját járatni ezzel a csendes, póztalan népséggel. Még csak nem is tanult emberek, egészen közönséges rendőrök tértek le a kitaposott csapásról, alakították ki saját kis rangsorukat, s értek el rendkívüli módszerükkel tökéletes eredményeket. Nem nézte le őket, de nem is félt tőlük. Megmenekülésére nem volt több esély, mint egy a húszhoz, de volt annyira hazardőr, hogy ez az egy is vonzza. Körözött személy még nem szökött meg Angliából, ha tudtak róla fényképet szerezni. Talán volt kivétel, de ezt a rendőrség nem ismerte be. Visszajövet, a folyosón tompa hangot hallott az elsötétített szoba felől. – Kérem, kaphatnék egy kis vizet? Bevitt az orvosnak egy pohárral, az kiitta, majd megköszönte. – Remélem, tisztában van vele, barátom, hogy igen nagy veszélyben van – hallotta a bágyadt hangot a heverő felől. – Kedves doktor úr, elég hosszú ideje élek veszélyben; aludjon csak, miattam ne fájjon a feje! Megvárta, míg az orvos szabályosan lélegzik, majd kiment, s lágyan becsukta az ajtót maga mögött. Veszély! Fehér Arcnak ez nem jelentett semmit. Sem szó szerint, sem átvitt értelemben nem félt semmitől. Életének egyetlen cselekedetét sem bánta meg, legkevésbé azt, amellyel Donald Batemant átadta az enyészetnek. Walter talán nem helyeselte volna, viszont Walter gyenge volt – vakmerő, de gyenge ember. Fehér Arc helyeselte saját tettét, s ez a helyeslés több volt, mint öntömjénezés. Szegény öreg Gregory! Az orvosnak meg hagy vizet és élelmet. Reggelre összeszedi magát annyira, hogy a taxival a legközelebbi rendőrségre hajtson.
~ 166 ~
Fehér Arc csak egy dolgot fájlalt, de nem hagyta, hogy azon járjon az esze. Az élettől pedig nem nagy dolog megválni, ha így hozza a szükség; a halállal az ember minden vágyáról lemond. Megborotválkozott, krémet használt szappan és víz helyett; ekkor lépteket hallott a folyosóról. Ezek szerint felébredt az orvos, és ez nem túl szerencsés fordulat. Az ajtó felé indult, az azonban kitárult. Mason tűnt fel benne; egy lompos Mason, kalapja hátracsapva, kabátja nyitva. – Engedelmével az egyik hátsó ablakon jöttem be; a legtöbb nyitva van – mondta. – Persze magát keresem. – Természetesen – válaszolt Fehér Arc. Remegésnek nyoma sem volt a hangjában. – A szomszéd szobában találja a doktort. Nem hiszem, hogy különösebb baja esett volna. Előrenyújtotta a kezét, de Mason a fejét rázta. – Régimódi dolog a bilincs. Van fegyvere? Fehér Arc megrázta a fejét. – Akkor indulhatunk – mondta udvariasan Mason, és karjánál fogva kivezette a sötétbe. Megállt, hogy utasítsa embereit, nézzenek az orvos után, majd a várakozó rendőrautó felé irányította foglyát. – Nem látták, de hallották – magyarázta. Fehér Arc nevetett. – Egy lassú taxi veszélyezteti a bűnözők biztonságát – mondta könnyedén.
~ 167 ~
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Az őrs heveny információhiányban szenvedett, amikor Michael Quigley odaért. Az eredménytelenséget nem szokás jelenteni a kisebb őrsökre, s mivel semmilyen jelentés nem futott be, nyilvánvalónak látszott, hogy az eltűnt taxi keresése eddig nem hozta meg gyümölcsét. Michael unalmában fel-alá kóborolt az utcákon, újra ellátogatott a gyilkosság színhelyére, és a Bitókertbe is visszament volna, ha a Bitókert nem jön, hogy találkozzék vele. Michael a lefolyó sarát piszkálta csizmája orrával, amikor meglátta a félnótás különös alakját: jött át az úton. Ennek a furcsa jelenésnek volt egy érdekes (és örvendetes) tulajdonsága: kerülte a világosságot. Megállt, s hátát mutatta a vizsla sugaraknak, mielőtt az utcai lámpa fényköré-be lépett volna. – Jöjjön csak ide, riporterkém! Van magának egy kis mondanivalóm. – Először is megmondhatná a nevét. . A furcsaság kuncogott. – Nincs nevem. A szüleim elfelejtettek nekem nevet adni. – (Ez a meghökkentő állítás – mint Michael később kiderítette – igaz volt.) – Mindenki úgy hív, ahogy akar. – Mi mondandója van számomra? – kérdezte Michael. – Elvitte a doktort – suttogta rekedten. – Ki, Fehér Arc? A félnótás hevesen bólogatott. – Most már nekem minden világos. A taxijában vitte el; ott feküdt a padlón, és nem tudta senki. – Majd megszakadt a hangtalan nevetéstől; görcsös örömében a térdét csapkodta. – Nevetnem kell!
~ 168 ~
Mason nem tudja! Ott a sok okostóni a Scotland Yardon, és egyik sem tudja! – Mi az a minden, ami világos magának? – érdeklődött Michael. Mason azt mondta, hogy ez a különös lény néha közelebb jár az igazsághoz, mint normálisabb embertársai. – Elk tudja. – A névtelen ember, hogy nyomatékot adjon kijelentésének, szurtos mutatóujjával oldalba bökte Michaelt. – Annak az ürgének tenger sok esze van. Elk-nek! Fogadni mernék, hogy egész idő alatt tudta. Csak szereti magában tartani a dolgokat, amíg a végükre nem járt. Ezt Bray mondta. Braynek annyi esze van, mint a nyúlnak – tette hozzá. Valaki közeledett feléjük a járdán. – Ez ő – suttogta a toprongyos jelenség, és felszívódott az utca mélyén. Bray még messze járt, lehetetlennek látszott, hogy bárki is felismerje. Ahogy közelebb ért, lerítt róla, hogy a sértettségét szellőzteti ki. – Amint vége ennek az ügynek, egyenesbe hozom a dolgokat – füstölgött. – Masonnek igazán nem kéne ezt csinálnia! Ugye megérti, Quigley, hogy az én rangommal az embernek meg kell védenie a tekintélyét, de hogy védjem meg, ha fontos vizsgálatokat az alárendeltemre bíznak. Méghozzá függelemsértő alárendeltemre! – Mit művelt Elk már megint? Nem kellett kérdezni, hogy ki a ludas. – Mason rendes pasas – folytatta Bray–, a testület egyik legjobb embere; az egyik legügyesebb. Lekötelezne, Quigley, ha alkalomadtán utalna rá, hogy ezt mondtam. Nem kell arra törekednie, hogy az egész beszélgetést visszaadja, épp csak úgy mellékesen említse meg; sokat ad a maga véleményére. Elket illetően azonban mélységesen téved. A szív, ha hamis – szavalta –, de a gondolat is a Rossz forrása lehet... – Shakespeare? – dünnyögte Michael. – Minden bizonnyal – mondta Bray, aki nem hitte volna, hogy
~ 169 ~
amerikai polgárok is írtak költeményeket. – Mason nem elég körültekintő. Említettem neki, hogy szándékomban áll kifaggatni ezt az asszonyt, amint megérkezik, és az állapota megengedi, hogy beszéljen. De nem, ezt is Elkre kellett osztania. Elk kétségkívül ismeri. De kérdem én, Quigley, kell ismernünk azt a személyt, akit ki akarunk hallgatni? Engem talán bemutattak annak a Lambornnak? Na, ez egy másik botrány; ideiglenesen szabadlábra helyezték! Hogy csökkentse a panaszáradatot, Michael javasolta, hogy sétáljanak vissza együtt az őrsre. Érdekes időpontban érkeztek – Bray felügyelőnek gyűlöletes időpontban; Lorna Weston úgy döntött, hogy beszél. Nem volt hajlandó bemenni a felügyelői irodába, így hát a készenléti helyiségben ültették le, s mellette tornyosult a bepólyált Elk. Michael látta, hogy beléptükkor nem az ő, hanem Bray jelenlétére vonta össze ördögien szemöldökét az őrmester. – Rendben van, Bray, csődítse ide az egész sajtót! – jegyezte meg vadul. – Nem jönne be az irodába, Mrs. Weston? – Nem, nem megyek – makacsolta meg magát a sápadt asszony. – Itt mondom el, amit mondani akarok. – Rendben van-hagyta rá dühösen Elk. Majd a jegyzőkönyvet vezető Shale-hez fordult. – írja! Önt Lorna Westonként ismerik, és a férje... Szólásra nyitotta száját, amikor Mason viharzott be a szobába; mögötte két nyomozó fogta közre foglyukat. Lorna Weston talpra ugrott, s a két őre között tökéletes nyugalomban, közönyösen álló, mosolygó emberre meredt, akinek pillája rezdülése sem árulta el, hogy tisztában van vele: az élete forog kockán. – Ő az! Ő az! – visította a nő, és a férfira mutatott. – Ő a gyilkos! Te ölted meg! Azt mondtad, megteszed, ha még egyszer a szemed elé kerül; és megtetted! Mason kíváncsian nézett a fogolyra, de az nem válaszolt. – Nem miattam gyűlölted. Nem azért, mert engem elvett tőled; a
~ 170 ~
bátyád miatt, aki meghalt a börtönben. A férfi bólintott. – Igen, miatta – válaszolta higgadtan. – Ha életre keltenék és én szabad lennék, újra megölném. – Hallják? – sikoltotta a nő. – A férjem, Tommy Furse. – Mondd csak az igazi nevemet – jegyezte meg a férfi – Thomas Marford! Elég jó név, bár elég rossz emberek is viselték. Mosolyogva fordult Masonhöz. – Gondolom, nincs szüksége erre a hölgyre. Mindent el tudok mondani, amit akar, minden kérdésről felvilágosítom, amit homályosnak talál. Michael Quigley kővé meredten állt, képtelen volt megszólalni vagy akár megmozdulni. Marford?! Ez a higgadt ember... Fehér Arc... a rabló, a gyilkos? Bizonyára álmodik. De nem, ébren volt. Marford olyan közönyösen, mint az őt körülfogó nyomozók, hol vidáman, hol szánakozva nézte a reszkető asszonyt, aki a feleségének mondta magát. Nyilván valami másra gondolt, nem a saját helyzetére. – Remélem, Rudd doktorra nem lesz rossz hatással ez a sajnálatos élmény – mondta. – Amint már hajnalban megjegyeztem, nem hiszem, hogy könnyűszerrel orvosolható fejfájáson kívül más baja is lenne; az egész éjszakát a garázsomban töltötte. Tudják – folytatta szinte sajnálkozva –, Rudd gyártott egy elméletet, amely számomra igen veszélyes volt egy meglehetősen szószátyár és nem túlságosan okos ember részéről. Arra a kellemetlen következtetésre jutott, hogy csak egy embernek nyílt lehetősége Bateman megölésére, és az én vagyok. Azt hitte, ez pompás vicc, nekem azonban nem volt vicc, és amikor elindult az őrsre, hogy ötletét maga elé tárja, és útközben beugrott a rendelőmbe, rögtön rájöttem, hogy komoly veszélybe sodorhat. Ennél többre is rájöttem – tette hozzá nyugodtan –: hogy lezárult az életművem, hogy a rendelőm, a szanatóriumom és az annerfordi új betegotthonom... erről jut eszembe, hogyan találtak ki Annerfordba, a farmra? De ezt nyilván
~ 171 ~
nem mondják meg nekem... mind a múlté, és már magamat kell mentenem mindenáron. Körülnézve Elk tekintetét kapta el. Szomorúan csóválta a fejét. – Meg kellett tennem, Elk. Rettentően sajnálom! Magát aztán végképp nem akartam bántani. Mason megdöbbenésére Elk barátságosan vigyorgott. – Senkit sem ismerek, akitől szívesebben vettem volna egy főbekólintást – mondta gálánsán. – Maga is veszélyes volt – mosolygott Marford –, de magának nem tudtam semmit sem beadni szódás whiskyben, mint Ruddnak. Neki is csak annyit, hogy néhány percre ledöntse a lábáról. Azután beinjekcióztam, és betettem a garázsba. Később hallottam a nyöszörgését, és féltem, hogy elárul. Valószínűleg maga is hallotta őt nyögdécselni; mintha említette volna. Ezt az újságírónak címezte, s Michael emlékezett is rá, hogy sóhajtozást hallott, mikor az éjszaka síri csendjében átvágott a Bitókerten. – Még egy dolog miatt aggódom; hogy van az öreg Gregory? Azt hiszem, nagyon a szívére vette. Folyékonyan beszélt, de mintha nem ejtette volna tisztán a szavakat. Ekkor figyelt föl rá először Mason, hogy van valami beszédhibája; enyhén selypít. – Most már szeretnék vallomást tenni. Mason bólintott. – Kötelességem figyelmeztetni, Marford doktor... ugye orvos, Marford? Marford bólintott. – Igen, megvan a diplomám; bármivel vádolhat, de kuruzslással nem! Ha elmegy a rendelőmbe, megtalálja az okleveleimet. – Figyelmeztetnem kell – fogott bele Mason a hivatalos formulába hogy amit mond, feljegyezzük, és bizonyítékként használhatjuk fel. – Tudomásul vettem – felelte Marford.
~ 172 ~
A feleségére nézett, aki közelebb óvakodott hozzá; sötét szemében gyűlölet lobogott, vékony ajka vértelenül fehérlett. – Ezért lógni fogsz, Tommy! – lihegte. – Ó, istenem, milyen boldog vagyok; ezért lógni fogsz! – Miért ne? – kérdezte nyugodtan a férfi, majd sarkon fordult, s követte Masont a felügyelő irodájába – Kedves asszony – kommentálta Marford a felesége kitörését. – Szinte megkapó a hűsége szerencsétlen barátjához; a hűség mindig megkapó. Nem engedhetem meg magamnak, hogy szegény Gregory Wicksre gondoljak. Őszintén mondta, ebben nem kételkedett Mason. Semmi cinizmus nem bujkált a hangjában. Bármi lehetett Thomas Marford, álszent nem volt. Mason megkínálta egy pohár vízzel, ezt visszautasította. Leült az íróasztal mellé, s az volt az egyetlen kérése, hogy nyissák ki az ablakot, mert kellemetlenül zsúfolt a szoba. Ezután elmesélte történetét. A cigarettát nem utasította vissza, bár elbeszélése alatt ezt és a rákövetkezőket többnyire csak ujjai közt tartotta, és igen ritkán szívott belőlük. – Készen áll? – kérdezte, mire Shale őrmester új füzetet vett elő, ellenőrizte töltőtollát, majd bólintott.
~ 173 ~
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
– Az ember ilyenkor igyekszik megkeresni a történet kezdetét – mondta Marford doktor –, s rendszerint úgy dönt, hogy felsorolja apjának és anyjának erényeit, valamint leírja csodálatos családi életüket. Én ettől több okból is eltekintek. Testvéremmel együtt korán árvaságra jutottunk. Én még elemibe jártam, amikor Walter kiment Ausztráliába szerencsét próbálni. Derék fickó volt, jobb testvért kívánni se lehet. Azt a kis pénzt, amihez apám rendelőjének felszámolásakor jutottunk… ó, igen, apánk orvos volt... egy ügyvédre bízta, hogy taníttasson. Walter Ausztráliában hamar talált munkát, és fizetésének a felét havonta elküldte az ügyvédnek. Nem tudom, mikor kezdődött bűnözői pályafutása, de tizenöt éves lehettem, amikor egy levélben arra kért, hogy további leveleimet „Walter Furse” névre küldjem. Akkor Perthben, NyugatAusztráliában tartózkodott. A teljes neve Walter Furse Marford volt. Természetesen teljesítettem a kérését, és hamarosan nagyobb összegek érkeztek az ügyvédhez, ami kapóra jött, mivel gyakorlatilag zsebpénz nélkül éltem, és az iskolában sokat gúnyoltak az öltözködésem miatt. Ekkor már gimnazista voltam, mégpedig angol szokás szerint bentlakó egy internátusban. Egy nap meglátogatott az ügyvéd. Kérdezte, hallottam-e a bátyám felől, mire megmondtam, hogy már négy hónapja nem kapok tőle levelet. Az ügyvéd elmondta, hogy ugyanennyi ideje ő sem tud róla semmit, utoljára viszont küldött ezer fontot. Az ügyvéd több levélben is tudakozódott, hogyan kívánja befektetni ezt az összeget, de nem kapott választ. Természetesen megriadtam egy kissé, mivel mélységesen
~ 174 ~
ragaszkodtam Walterhoz, és az idő múltával rájöttem, mennyi mindennel tartozom neki. Apám hivatását kívántam folytatni, és ezt csakis a bátyám pénze tette lehetővé. Walter hallgatására úgy derült fény, hogy kerülő úton, egy barátja címére írt nekem, és ő eljuttatta hozzám a levelet. Kék volt a papírja, és majdnem elájultam, mikor megláttam rajta egy ausztrál börtön nevét. De hát ez volt a rideg valóság; Walter semmit sem titkolt el a levélben, és az az igazság, hogy nem volt benne semmi álszent szánom-bánom sem. Bankrablás miatt tartóztatták le. Csaknem húszezer fontot vitt el a bandájával. Arra kért, ha tudok, jó szívvel gondoljak rá; s minderről csak azért számol be, mert attól tart, hogy a hatóságok a nyomomra bukkannak, és valami ellenszenves alaktól tudom meg, mi történt. Az igazat megvallva az első megrázkódtatás után nem botránkoztatott meg bátyám cselekedete. Walter mindig is kalandvágyó volt, én pedig serdülő korom romantikus hevületében egy érdekes bűncselekményt szinte Arthur király lovagjaihoz méltó tettnek véltem. A csapás hírére még jobban megszerettem bátyámat. Ráadásul azt is tudtam, bár sohasem mondta, hogy csakis miattam tért rossz útra, az én taníttatásom és megélhetésem gondja vitte rá. Alighanem igen zagyva levelet írtam neki, nyilván hősként bálványoztam, mert amikor szabadulása után válaszolt, nagyon világosan értésemre adta, hogy a tettében semmi csodálatos nincs, és szívesebben látna engem holtan, mint azon az úton, melyre ő lépett. Megszállottan dolgoztam a kórházban, hogy megszolgáljam önfeláldozását, ha egyáltalán meg lehet szolgálni. Időről időre írt, hol Melbourne-ből, hol Brisbane-ből, többször egy új-dél-walesi városból, most nem emlékszem a nevére. Nyilván tisztességes életet élt, hiszen késedelem nélkül érkeztek a levelei. Azt írta, egy „farmot” akar venni, hogy már vásárolt egy házat meg néhány hold földet, és reméli, hogy egy másik darab föld megszerzésével kiterjeszti birodalmát. Ebben a levélben találkoztam először Donald Bateman nevével.
~ 175 ~
Azt írta, megismerkedett egy nagyon leleményes csalóval, aki egy földügylet kapcsán majdnem rászedte, de aztán összehozta őket egy közös barátjuk, akivel együtt ült Walter; Bateman bocsánatot kért, és most már barátok. Bateman egyébként abból élt, hogy képzeletbeli birtokok megelőlegezésére beszélt rá hiszékeny vásárlókat, voltak azonban más üzelmei is. Egy műfajban, a bankok biztonsága és betéteik nagysága tekintetében őt tartották Ausztrália legtájékozottabb emberének. Ő maga nem rabolt bankot, de pontos adatokkal látta el a különböző bandákat, így azok a lehető legkevesebb kockázattal ügyködtek. Bateman persze tartotta a markát; úgy értem... – Tudom, hogy érti – vágott közbe Mason. – Walter azt akarta, hogy amint túlestem a záróvizsgámon, menjek ki hozzá hat hónapra Ausztráliába, és beszéljük meg a jövőnket. Arra kért, hogy vegyem föl a Furse nevet. Azt írta, meg tudja szerezni erre a névre az útlevelemet és a jegyemet. Ez a megoldás csak azt a kellemetlenséget okozta, hogy pénteken volt az utolsó írásbeli vizsgám, szombaton pedig már indulnom kellett Ausztráliába, és így csak levélben értesülhettem az eredményeimről. Én azonban elintéztem a bankom igazgatójával, hogy hozzá küldjék az oklevelemet, és ő továbbítsa a bátyám címére. Ki kellett találnom valami családi okot, miért hívnak engem Ausztráliában Furse-nek, de láthatóan kielégítette a magyarázat. A kórházban egyre nagyobb volt a hajtás. S közeledett a vizsga, majd őszinte megkönnyebbüléssel adtam be pénteken a záródolgozatomat. Néhány héten belül nem tudhattam meg az eredményt, de úgy gondoltam, hogy egy kivételével mindenből átmentem. Végül kiderült, hogy abból a tárgyból kaptam a legjobb osztályzatot, amelyről azt hittem, hogy megbuktam! Másnap reggel gyermeki boldogsággal mentem ki a St. Pancras pályaudvarra, onnan Tillburybe, majd szombat délután olyan izgatottan hajóztam le a Csatornán, hogy alig fértem a bőrömbe. A hajó tele volt utassal. Bár a bátyám megküldte az első osztályú
~ 176 ~
útiköltséget, másodosztályon utaztam, hogy minél többet takarítsak meg neki; különben is a P. & O. társaság gőzösein igen kényelmes a másodosztály. Az utasok többsége Indiába ment, elég sokan Colombóba tartottak. Port-Szaidban vagy Szuezben, nem tudnám megmondani, melyikben, kiszálltak az indiai utasok, így levegősebbé vált az ebédlő, volt hely sétálni a fedélzeteken, és figyelmet szentelhettünk útitársainknak. Lorna Westont már az indulás napján észrevettem, de csak akkor beszéltem vele, amikor átkeltünk a Szuezi-csatornán, és akkor is csak a látványról váltottunk néhány szót. Colombóban ismerkedtünk össze, ahol mindketten partra szálltunk. Nagyon csinos volt és eleven; elmesélte, azért utazik Ausztráliába, hogy nevelőnőként álljon munkába. Több élettapasztalattal rájöhettem volna, hogy túlságosan fiatal hozzá, és gyaníthattam volna, amit később megtudtam: a könnyű pénzkereset reményében utazott a tengeren túlra. Nagyon keveset beszéltem magamról, csupán annyit, hogy medikus vagyok, ám ő valahogy a fejébe vette, hogy jómódban élek, vagy hogy gazdagok a rokonaim. Onnan támadhatott ez az ötlete, hogy saját jószántamból utaztam másodosztályon, vagy mert sok pénz volt nálam; néhány száz fontot ugyanis megtakarítottam az apanázsomból. Az a gügye elképzelés élt bennem, hogy örömet szerzek Walternak, ha visszaadom neki ezt a nekem akkor óriásinak tetsző összeget abból a pénzből, amit ő oly nagylelkűen küldött nekem. Ha tudják, milyen egy hajóút, megértik, hogy egy fiatalember és egy lány közönséges barátsága néhány nap alatt könnyen válik dühöngő szenvedéllyé. Még öt napja sem hagytuk el Colombót, de ha Lorna arra kér, hogy ugorjak ki a hajóból, megtettem volna. Csodáltam. Szerettem őt, ő szeretett engem. Ezt mondtuk egymásnak. Nem panaszkodom rá, nem akarom becsmérelni, egyetlen szóval sem kívánom az életét nehezíteni, épp csak el kell
~ 177 ~
mondanom az igazat, hogy megmagyarázzam, miért él a Dagálydokkban. Egész életében csak egy embert szeretett, és ez Bateman volt. Ezt keserűség és gyűlölet nélkül állítom. Valószínűleg a legrosszabb embert szerette, akivel valaha is találkozott vagy akivel valaha is találkoznia rendeltetett. Nem kell elmesélnem, mi történt az út hátralévő részén. Voltak magabiztos és kétségbeesett pillanataim, a hősies elszántságot mélységes levertség követte. Kíváncsi voltam, mit szól majd Walter, ha megtudja, hogy pályám kezdetén, még mielőtt egy pennyt is kereshettem volna, eljegyzem magamat egy lánnyal, akit utazásunk előtt nem is ismertem. Elém jött a kikötőbe, bemutattam Lornának, de nem mondtam el terveimet, amíg vissza nem értünk a szállodájába, ahol nekem is kivett egy szobát. Meglepetésemre nagyon jól fogadta a hírt. „Egy kicsit fiatal vagy, Tommy, de nem vagyok biztos benne, hogy ez rossz neked. Ha megnősülök, talán nem csinálok magamból ekkora bolondot. Nem gondolod azért, hogy várhatnál egy évet?” Elmondtam neki, hogy parancsoló okai vannak az azonnali házasságkötésnek. Majd leesett az álla. „Gondolom, ezt ő mondta neked. Lehet, hogy téved.” Én azonban nem tudtam vitatni ezt a kérdést, és egy idő múlva Walter engedett. „Mostanában elég rosszul megy nekem – mondta. – Tőzsdéztem és a lóversenyen is elég sok pénzt veszítettem. De hamarosan fordul a kocka, és a legszebb nászajándékot kapod, amit pénzért venni lehet.” Csak véletlenül tudtam meg, milyen rossz az anyagi helyzete. Eladta a kis birtokát, és pillanatnyilag állása sem volt. Börtönbeli élete természetesen összehozta mindenféle alvilági alakkal, de ez idáig ellenállt unszolásuknak, és tisztességesen próbált boldogulni. Walter nem volt erős jellem. Tárgyilagosan szemlélve bizony gyenge ember volt, mert mindig a könnyebbik utat választotta. Viszont nagyon jószívű volt, és nem tudok mást gondolni, úgy
~ 178 ~
érzem, rólam akart gondoskodni, amikor visszatért a régi kerékvágásba. Valójában biztos vagyok benne. Ötszáz fontot adott nászajándékul, ami egy csöppet sem tett boldoggá, mert olvastam az újságban, hogy előző nap kiraboltak egy vidéki bankot, és eléggé nagy összegű pénzt vittek el. Ezt az orra alá is dörgöltem, de csak nevetett. Néhány nappal az esküvő után döntő elhatározásra jutottam. Lornát a szállodában hagytam, és Walter keresésére indultam. Egy vendéglőben akadtam rá, amely kocsma is volt; ekkor találkoztam először Donald Batemannel. Bateman kiment, s az alkalmat kihasználva előálltam javaslatommal, amely nem volt kevesebb, mint hogy én is részt kérek a kockázatból. „Megőrültél” – mondta, amikor rádöbbent, mire gondolok. Gondolom, igaza volt. Ha azonban akkori tapasztalataim alapján elemezném szándékomat, azt mondanám, csupán ostoba ábrándokat kergettem. Hallani sem akart róla, de én erősködtem. „Az elmúlt években miattam kockáztattál. Elszenvedted a börtönt. Új kalandokba fogva az életeddel játszol. Ebből én is ki akarom venni a részemet.” Ekkor jött vissza Bateman, és rájöttem, hogy Walter bizalmát élvezi. Megpróbáltam elvileg vázolni a helyzetet Batemannek anélkül, hogy elárulnám Waltert és magamat, de ez meglehetősen gyerekes erőfeszítésnek bizonyult; azonnal átlátott rajta. „Miért ne, Walter? Mégiscsak jobb, mint azok az alkalmi figurák, Grayling vagy a holland. Ezenkívül úriember, és senki sem gondolná, hogy egy rablóbanda tagja.” Walter megdühödött, de hamar elpárolgott a dühe; mint mondtam, gyenge volt, bár nem hibáztatom ezért; azt hiszem, ha elutasít, elmegyek, és puszta virtuskodásból magam fosztok ki egy bankot. Mindhárman visszamentünk a szállodába, és bemutattam a feleségemet Batemannek. Abban az időben jóképű fickó volt, a nők imádták; minél léhábbak voltak, annál jobban vonzotta őket. Kölyök
~ 179 ~
voltam még, de észrevettem, hogy borzasztóan tetszik Lornának, és másnap, amikor elmentem Walterral, hogy megbeszéljük a dolgokat, arra jöttem vissza, hogy együtt ebédelnek, s ettől fogva alig váltak el egymástól. Nem voltam féltékeny; az első dühroham után megértettem, hogy milyen iszonyú hibát követtem el. Természetesen nem akartam bonyodalmakba keveredni Batemannel; tudtam, hogy nős, és Angliában hagyta a feleségét. Valójában már akkor is nős volt, amikor találkozott a jelenlegi Mrs. Landorral és feleségül vette. A hölgy eljött a rendelőmbe tegnap éjjel, amikor megöltem Batemant, és megdöbbenésemre elmondta nekem; de ez későbbi történet. Walter végül beleegyezett, hogy beszálljak, és segítsek neki egy vidéki bank kirablásában, amely különösen a hétvégeken tárolt jókora összegű papírpénzt. A munkát, úgymond, „négykezesnek” szántuk. Bateman természetesen nem vállalt részt az akció végrehajtásában, de ő kémlelte ki a terepet, beszámolt a személyzet mozgásának és szokásainak részleteiről, és számomra mindmáig érthetetlen módon szinte fontnyi pontossággal ki tudta deríteni, mennyi készpénzt tart az adott fiók. Egy Melbourne-től mintegy hatvanöt mérföldnyire fekvő kisvárost szemeltünk ki. Éjszaka indultunk el autóval; reggelig Walter egyik barátjánál időztünk. Én persze izgágaságomban mindenáron pisztollyal akartam menni. Walter hallani sem akart róla. Sosem tartott magánál fegyvert, csupán játék pisztolyt használt; ezt a leckét örökre megtanultam. „Vagy akarsz gyilkolni, vagy nem – mondta Walter. – Ha rabolni mész, egy riasztópisztoly éppúgy megteszi, mint bármi más. Csak meggyőző és elrettentő ereje számít.” Igen szigorú elvei voltak, és mélységesen megvetette a lőfegyvert használó bűnözőket. „A banktisztviselőnek az a dolga, hogy megvédje a rábízott pénzt, ha lelövöd, akkor gyáva vagy – magyarázta. – A rendőrnek pedig az a dolga, hogy letartóztasson; ha lelövöd, akkor aljas
~ 180 ~
gazember vagy.” Ez nem azt jelenti, hogy különösebben vonzódott volna a rendőrökhöz, nem is bízott bennük; mielőtt elindultunk, ragaszkodott hozzá, hogy erős cérnával minden zsebemet varrjam be. „Csak egy zsebkendőre van szükséged, azt meg hozhatod az ingujjadba gyűrve” – mondta. Nem értettem, miféle elővigyázatosság ez, amíg fel nem világosított, hogy időnként a rendőrök, ha elkapnak valakit, egy pisztolyt csúsztatnak a zsebébe, mert így hosszabb időre ítélhetik el. Nem tudom, így van-e. Lehet, hogy csak amolyan legenda, amit a szélhámosok találnak ki, aztán hisznek benne. Egy övön lógattuk a játék pisztolyunkat a mellényünk alatt. A hálószobámban egy füzetben megtalálják a bankfiók megtámadásának minden részletét. Sikerült. A kijelölt időpontban beléptünk a bankba, az arcunkon fehér maszk; riasztópisztolyommal feltartóztattam a pénztárost és helyettesét, ezalatt Walter megkerülte a pultot, kitárta a már nyitott páncélszekrény ajtaját, és kivett három köteg bankjegyet. Mire a rendőrség felriadt déli álmából, már kívül jártunk a városon. Kerülő úton tértünk vissza Melbourne-be, és esküszöm, hogy a városban senki nem ismert fel vagy azonosított minket. Aznap este a rablással voltak tele a melbourne-i újságok, és közölték, hogy az Ausztrál Bank ötezer font jutalmat ajánl fel a rablók kézre kerítőjének. Ezt kiegészítette egy rendőrségi bejelentés, miszerint a kormány az elkövetők és esetleges bűntársaik kivételével kegyelmet biztosít bárkinek, aki ellenük vall. Waltert aggasztotta ez a hír. Ő már ismerte Donald Batemant, én akkor alig. „Ha jutalomban és kegyelemben is részesül, akkor benne vagyunk a pácban” – mondta; és elsápadt, amikor az újság szerkesztősége telefonon azt a felvilágosítást nyújtotta, hogy a jutalmat bárki megkaphatja, akár bűntárs, akár nem. „Keresd meg a feleségedet, Tommy! – sürgetett. – Azonnal el
~ 181 ~
kell tűnnünk ebből a városból! Ma délután indul egy hajó San Franciscóba. Azzal mindketten elmehetünk. Beszélek a pénztárossal, utazhatunk más-más osztályon.” A szállóba mentem, de Lorna nem volt otthon; a portás szerint lóversenyre ment Mr. Batemannel. Ezt a hírt vittem meg Walternak. „Talán a lóverseny végéig nem szerez tudomást a jutalomról. Ez az egyetlen esélyünk – vélekedett. – Legjobb, ha hagysz Lornának egy üzenetet és némi pénzt. Írd meg, hogy majd tudatod vele, hol találkozhattok!” Visszamentem a szállóba, összecsomagoltam néhány dolgot, és megírtam az üzenetet. Az első ember, akit a liftből kilépve az előcsarnokban megpillantottam, a nagy Jack Riley volt, a melbourne-i bűnügyi rendőrség főnöke. Ismertem, mert megmutatták nekem az utcán, azzal, hogy olyan ember, akit jobb elkerülni. Meg kell hagyni, rendes fickó volt; szegény már meghalt. Amikor hozzám lépett, kivette a kezemből a táskát, és odaadta egyik kísérőjének, már tudtam, mi következik. „Talán rendezd a számládat, Tommy! – szólított meg. – Ezzel egy rakás gondtól szabadítasz meg mindenkit.” Eljött velem a pénztárhoz, és kifizettem a számlát, majd taxit hívott és a rendőrségre vitt. Amikor beléptem, első pillantásom Walterra esett. Nem sokkal elválásunk után fogták el, engem pedig követtek a szállodához, és csak arra vártak, hogy összeszedjem a holmimat, mielőtt letartóztatnak. Riley egyik különcsége volt, hogy letartóztatása előtt minden bűnözővel kifizettette a számláját. Az a hír járta, hogy a felesége három szálloda tulajdonosa Melbourneben, de nyilván ez is csak afféle mendemonda. A rendőrség megtalálta a pénz javát; nem mindet, mert Walter négyezer fontot eldugott, kétezret pedig kifizetett Batemannek, amelyet Bateman visszaküldött, amikor rájött, hogy inkább az ötezer font jutalmat veszi föl. Természetesen Bateman köpött. Nem a lóversenyre ment; amikor minket bevittek, a rendőrségen ült egy másik szobában, majd
~ 182 ~
áthozták, hogy azonosítson bennünket. Walter semmit sem mondott neki, rá sem hederített. Azt hiszem, lehetett valami előérzete, hogy ez volt az utolsó napja szabad életéből; végképp megtört és elcsüggedt. Én azonban szembenéztem Batemannel, és tudtam, hogy ha még egyszer találkozunk, meglesz a leszámolás. Érzelgősség? Talán igen. A bírósági eljárásról nincs mit mondani. Tárgyilagos volt a vádirat; Waltert nyolc, engem három évre ítéltek. Miután elhagytuk a cellánkat, nem láttam többé Waltert, csak amikor elvittek a börtönkórházba, ahol haldoklott. Már a végét járta, és nem ismert meg. Ott állt Riley, hátha megtud valamit az elrejtett négyezerről. Amíg arra vártam, hogy visszaszállítsanak, megígérte, hogy egy évet elengedtet a büntetésemből, ha beszélek. Annyira nyomorultul éreztem magamat, hogy majdnem elárultam, de meggondoltam, és csak a felét mondtam el az igazságnak. Kétezer volt az egyik helyen, kétezer a másikon. Nem ide tartozik, hogy hol; az egyik hely mindenesetre egy tiszteletre méltó bank volt. Elmagyaráztam a bonyolultabb rejtekhelyet, ő elment, és gondolom, megtalálta, mert egy héten belül kiengedtek. Riley sosem szegte meg a szavát. Egy hónapig tekeregtem Melbourne-ben. Lornára nem volt gondom, régen tudtam, hogy elment-az ember a börtönben is kap híreket – Batemannel. Ez egyáltalán nem fájt. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb találkozom Batemannel. Különös módon megmaradt bennem Walter figyelmeztetése. Soha életemben nem volt pisztolyom, és még a legbosszúállóbb hangulatomban sem gondoltam rá, hogy vásároljak egyet. A rendőrség békén hagyott, miután kiszabadultam. Riley talán gyanította, hogy van még eldugott pénz, de emiatt valószínűleg nem fájt a feje. Angliából minden levelem egy bizonyos melbourne-i címre érkezett. Amikor odamentem, találtam egy csomó régi számlát, elismervényt, kórházi barátok leveleit és egy hosszú borítékot.
~ 183 ~
Időnként eltűnődtem rajta a börtönben, mi is lehetett a vizsgák eredménye, de egy idő múlva már nem törődtem vele. Úgy véltem, nincs rá lehetőségem, hogy becsületes pályát fussak be. Elítélésemkor bizonyára töröltek az orvosi nyilvántartásból, s ezzel vége is a doktorkodásomnak. Nem gondoltam rá, hogy az ausztrál hatóságok mit sem tudnak „Marford”-ról, csupán Tommy Furse-öt ismerik; csak akkor döbbentem rá az igazságra, amikor felbontottam a borítékot, és előhúztam a merev pergament. Angliában én dr. Marford vagyok, szabályos orvosi diplomával. Azonnal megkezdhettem a praxisomat. Új, gyönyörűséges távlatok nyíltak meg előttem, hiszen szerettem a hivatásomat. Elhatároztam, hogy a gyermekbetegségekre szakosodom. Birtokba vettem a kétezer fontot, majd kellő idő elteltével elhagytam Ausztráliát, hogy visszatérjek Angliába. Colombo kikötőjéig harmadik, onnan első osztályon utaztam. Fullasztott már a fedélköz, és megengedhettem magamnak, hogy jobbra cseréljem a jegyemet. Egyiptomban megszakítottam az utat; minden kapcsolatot meg akartam szüntetni Ausztráliával, a hajón kötött ismeretségeket is, nehogy eljuttassák a híremet valakihez, aki ismer engem és előéletemet. Kairóban bemutattam oklevelemet a brit nagykövetnek, azt állítva, hogy elveszett az útlevelem, és így újat váltottam. Majd Olaszországon és Svájcon át szeptember végén megérkeztem Londonba. Az volt a tervem, hogy amint Londonba érek, azonnal nyitok egy kis rendelőt. Beszéltem egy ügynökkel, aki hathatós segítséget ígért. Azt állította, hogy éppen rendelkezésére áll a kívánt ingatlan, ám később a haszontalannál is rosszabbnak bizonyult. Anyagi lehetőségeimet meghaladó javaslatokkal állt elő, vagy vidéki körzetekkel, amelyekről tudtam, hogy nem nekem valók. A vidéki emberek nagyon régimódiak, ha orvosról van szó; addig senkiben sem bíznak, amíg hosszú ősz szakállt nem ereszt vagy el nem veszíti a szeme világát. Elhatároztam, hogy magam építem ki Londonban a körzetemet.
~ 184 ~
Másfél ezer fontom maradt, és tudtam, hogy szigorúan takarékoskodva három évig betegek nélkül is elélek. Tudják, hogy az Endley Streeten nyitottam rendelőt, és példátlanul kis pénzből kezdtem praktizálni. Kezdettől fogva szerencsém volt, mert a betegek megszerettek, és túlbuzgó lelkesültségemben berendeztem az első kórházamat az Endley Street másik végén. Kiszámoltam, hogy jól beosztva megélek a rendelésből, és a gondosan félretett pénzemből két évig fenntarthatom a kórházat. Egy szép napon becsapott a mennykő. Besétált hozzám egy asszony. Az íróasztalomnál ültem, és az éppen megvizsgált betegemnek írtam receptet. Láttam, hogy leült, de nem néztem meg. Később megkérdeztem: „Miben állhatok a rendelkezésére?” Felnéztem, és Lorna Marford nézett vissza rám: a feleségem! Teljesen elfelejtettem. Ez nem túlzás. Szó szerint eltűnt az életemből és az emlékezetemből. Félig-meddig Donald Batemant is elfeledtem. Az első pillanatban nem ismertem meg Lornát, akkor rám mosolygott, s a szívem mintha ólommal telt volna meg. „Mit akarsz?” – kérdeztem. Nagyon rosszul, kopottasan volt öltözve, akkoriban valami Mrs. Albertnél lakott albérletben. Azt mondta, három– vagy négyheti bérrel adósa. „Pénzt akarok” – mondta kurtán. „Hol van Bateman?” – mordultam rá. Ezen nevetett, de arckifejezéséből tudtam, hogy még mindig szereti, pedig a férfi elhagyta. „Bateman elment. Már több mint két éve nem láttuk egymást” – felelte. Elmesélte, miféle életet él, hogy a szegénysége nyomortanyára kényszerítette. Megsajnáltam; könnyen ébredt bennem szánalom az asszonyok iránt. De eszembe jutott, hogy ő is részesedett a vérdíjból, és talán szerepe volt az elárulásunkban. A börtönben utóbb sok apróságra emlékeztem vissza, amely mind erre utalt. És emlékeztem
~ 185 ~
Walterra, amint barátok nélkül, magányosan, megtört szívvel haldoklik a börtönkórházban. „Tőlem nem kapsz pénzt – mondtam. – Gondolom, a jutalomból megkaptad a részedet.” „Egy kicsit kaptam belőle – felelte hidegen de nem annyit, amennyit megszolgáltam. Nélkülem a rendőrség sosem találja meg a fehér álarcotokat.” A hidegvérétől elállt a lélegzetem. Felálltam és kinyitottam az ajtót. „Mehetsz” – mondtam, de ő nem mozdult. „Száz fontra van szükségem – mondta. – Elegem van a nyomorból.” Csak bámulni tudtam, a szavam elakadt. „Ha volna is, miért adnék neked száz fontot?” „Mert – magyarázta tagoltan – ha nem adsz nekem száz fontot, valakinek meg találom említeni, hogy el voltál ítélve. Akkor aztán hol leszel te orvos?” Ettől a naptól kezdve zsarolt. Egy hónap múltán már csak a fele volt meg a kórház számára félretett pénzemnek, pedig kétszer annyira lett volna szükségem; lámpákat, ágyakat rendeltem, átalakításokra adtam megbízatást, és gyakorlatilag köteleztem magam rá, hogy öt éven belül megveszem az épületet. Ha rá tudtam volna venni, hogy hagyja itt ezt a környéket, talán lélegzethez jutok; nagy összeget adtam neki hetenként, kényelemben élhetett volna egy jobb vidéken, ám ő ragaszkodott a mostani helyéhez, ahová átköltözött, és évi jövedelmemnek megfelelő összeget költött új lakására. Nem értettem, miért nem akar valahol másutt élni. Rejtély volt számomra, amíg egy nap eszembe nem ötlött a megoldás. Bizonyos volt benne, hogy előbb-utóbb találkozom Donald Batemannel; a közelemben akart lenni, hogy szemmel tudja tartani minden mozdulatomat, így akarta megmenteni szerelmét. Lehetett valami előérzete. Ez a jelenség kívül esik az én tudásom körén. Élettannal
~ 186 ~
foglalkozom, semmit sem tudok a szellemi és lelki jelenségekről. Elenyészően kicsi volt az esélye annak, hogy viszontlátom Donald Batemant. Ha netalán Londonba jönne is, mi a valószínűsége, hogy eljut egy ilyen félreeső zugba, mint a Dagálydokk? Volt azonban egy különös véletlen. Amikor idejöttem, Rudd volt az első orvos, akivel találkoztam; és én épp Batemantől hallottam Rudd doktorról. Rudd börtönorvos volt egy vidéki fegyházban, ahol Bateman két évet töltött kényszermunkára ítélve! Amint megláttam, emlékeztem a nevére és arra, hogy milyennek írta le Bateman. Nem lehetetlen, hogy ő is látta a doktort Londonban, de erről semmit sem tudok. Gyűlölte Ruddot, mert miatta kapott szimulálásért külön büntetést a börtönben, és gyakran mesélt róla, nem valami hízelgően, de mi tagadás, eléggé hitelesen. Becsvágyam növekedtével egyre többet kellett költenem a kórházra. Reménytelen pénzszűkében voltam, egyrészt orvosi gyakorlatom törvényszerű növekedése, másrészt Lorna növekvő igényei folytán. Nem tudom, mi adta az ötletet; talán Gregory Wicks szívfacsaró fájdalma, amikor megmondtam neki, hogy ha nem akarja önmagát és a közösséget komoly bajba sodorni, ne vezesse többé a kocsiját. Már majdnem teljesen megvakult, és megrendítő volt látni, milyen nyomorultul érzi magát, amiért vissza kell adnia ötvenöt éve büszkén birtokolt iparengedélyét. Azt gondoltam, nagyon hasznos lehet egy taxi, és igen egyszerű Gregoryként fellépni. Egyik gondolatot követte a másik, s amikor kezdett határozott körvonalat ölteni az elképzelés, beleborzongtam a lehetőségbe. Ismeretes ugye az öreg útonálló legendája, aki a gazdagokat kifosztva segíti a szegényeket? Ez nem szórakoztatott volna, de hogy megvámoljam a felhívásaimat semmibe vevő jómódúakat, s az összeget a kórházam bővítésére fordítsam, ezt hóbortos, ám izgató ötletnek találtam. Soha olyan boldog nem voltam, mint a portyáim kezdetén. Mindent kiterveltem, éjszakákat töltöttem a West En-den; megfigyeltem, időzítettem és megszerveztem első rajtaütésemet.
~ 187 ~
Gregory Wicks kedvéért kitaláltam egy volt elítéltet, aki nem kaphat iparengedélyt, pedig jó és körültekintő sofőr. Szobát béreltem neki Gregory házában, és az öreg el volt ragadtatva. Nem igaz, hogy sosem adta kölcsön a kocsiját. Szegény jó öreg borzasztóan hiú, és egyszerű lelkét felvillanyozta az a gondolat, hogy lesz egy hasonmása, aki tovább működteti a taxiját, és fenntartja hallgatagságának és szívósságának legendáját. Egyetlen kikötése volt: helyettesének ünnepélyesen meg kellett fogadnia, hogy a kocsiban felejtett tárgyakat egytől egyig visszajuttatja tulajdonosuknak. Mindig rettentő nagyra volt a hírnevével. Az első rablás nevetségesen egyszerűnek bizonyult. A taxival egy étterem közelébe mentem, ahova jómódú emberek járnak vacsorázni, majd bátran besétáltam, egy játék pisztollyal sakkban tartottam a helyiséget, és egy terebélyes asszonyság ékszereivel távoztam. Nem éreztem lelkifurdalást. Valószínűleg nem hal éhen, mivel jóval több, mint tízezer font értékű gyémántot hagytam rajta. Az alvilág a bizalmába fogadott. Megismertem egy orgazdát Antwerpenben, egy másikat Birminghamben; ezek átvették a köveket. Már az első rajtaütés elég pénzt hozott ahhoz, hogy teljesen felszereljem a kórházamat, és megnyissam az eastbourne-i szanatóriumomat. Nem számoltam azonban Lornával. Olvasott az eseményekről egy beszámolót, ráadásul tudtomon kívül tanúja volt visszatérésemnek. Másnap reggel megjelent, és követelte a részét. Lassacskán már majdnem ezer fontot adtam neki. Gyűlöltem volna Lornát, de bölcsebbnek találtam, ha semmibe veszem. A második és harmadik rablás éppolyan jól sikerült, mint az első. Kifizettem Lorna részét. Úgy kiöltözött, hogy róla beszélt az egész környék. Bérelt autón járt a West Endre látogatóba, és nyilván nagyobb lábon élt, mint életében bármikor. Ha éreztem lelkiismeret-furdalást új elfoglaltságom miatt, annak csak egy oka volt: kapcsolatom egy lánnyal, akinek a nevét sem kívánom fölfedni. Ritkán beszéltem vele. Nagyrészt álmaim
~ 188 ~
teremtménye: kedvességét és jóságát még páratlanabbá teszi feleségem jellemével való ellentéte. Batemannek hírét sem hallottam. Meg sem fordult a fejemben, hogy Angliában lehet, hogy Lorna belebotlott a West Enden, és kérte, hogy látogassa meg. Úgy értesültem ittlétéről, hogy a rendelőmben tegnap este fölkeresett egy hölgy, aki azt hitte, hogy a férje verekedett valakivel, és megölte ellenfelét. Hisztérikus rohamában bizalmába fogadott, s beszélt egy emberről, aki zsarolta, megmondta a nevét is: Donald Bateman! Mikor meghallottam, mintha megpördült volna velem a szoba. Donald Bateman Angliában van, és épp ezen a környéken! Képzelhetik, hogyan kerített hatalmába a sátán! A hölgy lecsillapodott, amint biztosítottam róla, hogy két dokkmunkás verekedett. Mikor elment, én valami tétlen önkívületben maradtam ott. Szinte képtelen voltam értelmesen gondolkodni. Visszaköltözött belém a besúgó iránt érzett régi gyűlölet. Mintha előttem volna, úgy láttam haldokló bátyám elkínzott arcát. Hevesen tört rám ez a kép, mintha vádolna, amiért hagytam kitörlődni emlékezetemből. Épelméjű énem mégis azt súgta, hogy semmit sem tehetek; nem valószínű, hogy valaha is találkozom Batemannel. Járjam be London utcáit ez után a csirkefogó után? Természetesen felismerném az álla alatti sebhelyről; késsel okozta egy asszony Ausztráliában. Éppen akkor hegedt be, amikor Melbourne-be érkeztem. Még mindig a Mrs. Landor távozása utáni gondolataimmal voltam elfoglalva, amikor hangokat hallottam az utca másik oldaláról. A szemerkélő eső fedél alá űzte az embereket, üres volt az Endley Street. Láttam egy szmokingos férfit, majd láttam egy asszonyt, aki odarohant hozzá. A férfi az asszony lakásából jött, és láthatólag ottfelejtett valamit. Tudtam, hogy Bateman angina pectoris-ban szenved, és szükség esetére mindig hord magánál egy fiola amilnitrátot. Nyilván ezt felejtette ott Lorna lakásán. Hallottam, amint megköszöni. Akkor észrevettem, hogy az én irányomba
~ 189 ~
néznek, és ebből megtudtam, hogy az asszony elmondta neki, ki vagyok. Bateman nem is álmodta, hogy már én is tudomást szereztem róla! Visszaküldte Lornát, nem mozdult, amíg el nem tűnt a szeme elől, majd lassan továbbsétált. Én éppen eredtem volna a nyomába, amikor odalépett hozzá egy férfi: ez volt Landor. Néhány szót hallottam, majd Landor egy ökölcsapással leterítette Donald Batemant. Bateman mindig furfangos fickó volt, verekedéskor az volt a kedvenc csele, hogy úgy tett, mintha kiütötték volna. így elkerülte a további ütlegeket. Landor nyilván bevette, mivel egy idő múlva elsietett, és én szem elől tévesztettem. Haboztam. Tudtam, hogy Hartford, a rendőr, körútját végzi; távol, egy utcai lámpa fényénél láttam is megvillanni a sisakját. Egyelőre nem tehettem semmit. Bateman fölkelt, leporolta magát, s elindult arrafelé, amerről Hartford közeledett. Láttam, hogy szóba elegyedik a rendőrrel, majd Hartford továbbindul. Kisvártatva azonban visszafordult. Ebben a pillanatban Donald Bateman összeesett, mint akit golyó ért. Pontosan tudtam, mi történt: szívrohamot kapott. Szakmai ösztönöm noszogatott, ám ebben a pillanatban átvágott egy alak az úttesten, és az elesett ember fölé hajolt. Hartford észrevette, és megszaporázta lépteit; én követtem. A járdán haladtamba felfigyeltem valamire a lábam előtt. Törött láncon egy kulcscsomó. Felvettem és zsebre vágtam. Bateman zsebeit Lamborn, a környék közismert tolvaja kutatta át. Ő is észrevette a rendőrt, és futásnak eredt, de Hartford hamarosan elcsípte. Amíg dulakodtak, közelebb léptem. Megláttam, hogy a gyűlöletes alak mellett egy tőr hever. Nyilván a zsebéből esett ki. Gyorsan kellett döntenem. Ott fekszik az álnok, az áruló, a nők megrontója, a bátyám gyilkosa. Nem emlékszem, hogyan vettem ki a kést a tokból, és miként használtam. Bateman azonban nem mozdult többé, azonnal meghalhatott. A tolvaj és a rendőr küzdelme alábbhagyott. A kést a zsebembe
~ 190 ~
csúsztattam. Véres kezemre nem kellett magyarázat; orvos voltam, a megölt embert vizsgáltam. Senki sem kérdezett, nem is gyanakodtak rám. Egy rendőr hozott egy vödör vizet, hogy mossam meg a kezem. Nem bántam sokáig. Most már egyáltalán nem bánom. Örülök, hogy megöltem: büszke vagyok rá, hogy megöltem. És akkor jött Rudd, az idióta elméletgyártó; csakhogy néha még az idióta elméletgyártók is ördögi pontossággal ráhibáznak az igazságra. És Elk is gyanakodott. Tudom, hogy kezdettől fogva gyanakodott rám. De az igazán veszélyes fenyegetés az volt, amikor Lorna megjelent a színen. Női ösztöne megsúgta neki, hogy valami nincs rendjén. Hallotta, hogy megöltek valakit, áttörte magát a tömegen, s zokogva borult a férfira, aki azzá tette, amivé lett; ha nem ezzel az eredendő bűnnel született. Engem nem vett észre a tömegben. Tudtam, hogy beszélni fog, s azon töprengtem, hogyan hallgattathatnám el. Szerencsére közbelépett a természet, és Lorna elájult. Engem kértek meg, hogy vigyem az őrsre. Ölembe hullt a lehetőség, amiért csak fohászkodhattam volna. Betettük az autóba, s hamarosan egy gyógyszertárhoz érkeztünk. A kísérő rendőrt elküldtem, hogy ébressze föl a patikust. Alighogy elment, előhúztam a zsebemből egy injekciós fecskendőt, amit a szüléshez készítettem elő. Már hatott a szer, mire a rendőr visszaért az erősítővel, amely így természetesen hatástalan volt. A főnővér szobájában kivártam a lehetőséget, s beadtam egy második adagot is; eleget ahhoz, hogy az éjszaka hátralévő részét csendben töltse. Minthogy a fecskendőt és tokját becsempésztem a feleségem táskájába, könnyen magyarázatot adhattam az állapotára. Harmadszor is beinjekcióztam volna, el is szaladtam a kórházba, de az ügyeletes orvos nem engedett be hozzá. Ezután még Fehér Arcnak is akadt egy kis munkája. El kellett tüntetni Lorna lakásából a fényképet meg a házasságlevelet. Szerencsére még idejében gondoskodtam róla, hogy legyen másolatom a lakáskulcsról. A házból kijövet észrevettem, hogy figyel valaki. Gondoltam, hadd törje a fejét a rendőrség, és ezúttal
~ 191 ~
bicegősre vettem a figurát. Lorna után Ruddot kellett elhallgattatni. Úgy tudtam, hazament aludni. Meg is lepett, amikor útban az őrs felé bekopogott az ablakomon, hogy előadja elképesztő elméletét; az ő szájából hangzott elképesztően, minthogy igaz volt. „A férfit – mondta – csak az alatt az idő alatt ölhették meg, ami Lamborn elfogása és a között telt el, hogy én leszúrtnak nyilvánítottam.” Ugyanazt az utat követte, mint maga, Mason. Ha Lamborn azonnal megmondja az igazat, egyszerűbbé vált volna a feladata. Bateman még nyilván nem lehetett leszúrva, amikor ez a tolvaj ócska a zsebét és tárcáját átkutatta, mert akkor Lamborn keze csupa vér lett volna. Ez volt Rudd elképzelése is. Tréfásan engem vádolt a gyilkossággal, és néhány foltra bökött a kabátomon, melyek nem lehettek volna ott, ha nem vagyok jelen a gyilkosság elkövetésekor. Ruddot mindenáron el kellett hallgattatni. Meghívtam egy pohár borra, de inkább whiskyt kért szódával. Néhány új műszeremmel lekötöttem a figyelmét és megpancsoltam az italát. Érdekes módon semmit sem vett észre, igaz, nem sok ideje maradt bármit is észrevenni, mert tíz másodperc múlva már ájultan feküdt a földön. Ő is megkapta ugyanazt a kezelést, amit Lorna; kivittem a garázsba, és otthagytam. El kellett tűnnöm; tudtam, nincs más választásom. Ám az utazáshoz pénzre, jegyekre és útlevélre volt szükségem; csupa olyasmire, ami nem volt birtokomban. A felügyelő szobájának ajtaja közelében állva viszont meghallottam, hogy Landor nagy összegű pénzt tart a lakásában. Ez volt az egyetlen lehetőségem. Sejtettem, hogy figyelik a házat, de a végsőkig el voltam szánva. Szerencsére találtam egy tűzlétrát, és azon felmásztam az első emeletre. Nálam volt Landor lakáskulcsa, amit a verekedés után találtam. Neki kellett vágnom, bár azt sem tudtam, a lakás az első vagy a második emeleten van-e. Szerencsém volt. Egy réztáblán Landor neve állt; kinyitottam az ajtót, és bementem. Alig csuktam be
~ 192 ~
magam mögött az ajtót, amikor riadalmamra egy női hang megkérdezte, hogy Louis vagyok-e. Jól megjegyzem a hangokat, így rögtön felismertem azét a hölgyét, aki éjszaka a rendelőmbe látogatott. Csendben maradtam; attól tartottam, hogy bármelyik pillanatban kijöhet, és felgyújthatja a lámpát. Ő azonban visszament a szobájába, én pedig rejtekhely után kutatva csúsztam-másztam. Találtam egy szobácskát, amelyről később megtudtam, hogy a cselédszoba. Bementem; a kulcs belülről volt a zárban, s ráfordítottam. Két perc múlva megjött Landor, majd bosszúságomra meghallottam Elket és Bray felügyelőt. Újra rám mosolygott a szerencse; a nyomozók távoztak Landorékkal, s hagytak nekem néhány percet, hogy magamhoz vegyem a pénzt és a jegyeket, bár ezeknek és az útlevélnek nem vehettem sok hasznát. Landortól tudtam, hol keressem; elmondta a nyomozóknak, hogy a fiókba tette. Reméltem, hogy a pénz megszerzése után le tudok lépni, mielőtt Elk visszatér; azonban hamarosan megérkezett, s használnom kellett a gumibotot, az egyedüli fegyvert, amit magamnál hordtam. El sem tudom mondani, menynyire sajnáltam, hogy le kell ütnöm valakit, akit mindig barátomnak tekintettem. Amint visszaértem a rendelőbe, rájöttem egy másik veszélyre. Rudd kezdett magához térni. Amint átmentem az udvaron, hogy újabb injekciót adjak neki, hallottam a nyöszörgését, és nem tudhattam, ki más hallotta még. Egy lehetőségem volt a menekülésre, de amikor befejeztem előkészületeimet, s az autót a hátsó ajtóhoz állítottam, felhívtak a rendőrségtől, hogy Mason elindult hozzám. Tudtam, eljött biztonságos életem utolsó perce, ám a pillanat ösztönzésére kitaláltam a fehér álarcos ember közelgő látogatását. Mindent kiterveltem, majd befröcsköltem a folyosót húskivonattal, ami lámpafényben vérnek látszik, s mire a nyomozók az őrsről a rendelőbe értek, ellenőriztem a kapcsolókat és kívül beolajoztam a pántokat. Persze még ki is kellett jutnom a rendelőből, de azt is
~ 193 ~
megoldottam. Az íróasztalomra szereltem annak idején egy nyomógombot, ezzel csöngettem kint a váróban, hogy jöhet a következő beteg. Kivártam az alkalmas pillanatot, s a csengőn megszólaltattam a jelet, amelyről már elmondtam, hogy Fehér Arc mindig azt használja. Ezután már minden simán ment. Könnyű volt szót váltani egy képzeletbeli személlyel a folyosón. Csak néhány perc kellett hozzá, hogy úgy tegyek, mintha megtámadtak volna, becsapjam és bezárjam az ajtót, leoltsam a lámpát, majd eliszkoljak a kocsival. Ruddot már korábban beletettem, mert nem mertem hátrahagyni. Amint tudják, a farmra igyekeztem, amelyet azért vásároltam, hogy még egy szanatóriumot létesítsek rajta. Talán akad majd egy emberbarát, aki véghezviszi ezt a nemes feladatot. Nem hiszem, hogy maradt még valami, amit el tudnék mondani. Ha igen, állok rendelkezésükre.
~ 194 ~
HUSZADIK FEJEZET
Marford doktor hátradőlt a székében, megviselt arcán mosoly ült. – Elfáradt, doktor úr? – kérdezte Mason. Az orvos bólintott. – Nagyon-nagyon elfáradtam – felelte. – Korábban nem vettem észre, mindig selypített? Az orvos nem válaszolt a kérdésre. – Mondja meg, hogy találtak rám Annerfordban? Ó, már tudom – mosolyodott el. – Megkérdezték szegény Harman kisasszonyt, ő mondta, hogy van egy másik intézetem, és természetesen odamentek. Mason bólintott. – Mást nem akarnak kérdezni tőlem? Mr. Mason töprengett. – Nem hiszem, hogy kérdezhetnénk még valamit öntől, doktor úr. Nem mondja meg a két orgazda nevét, akik megvásárolták a lopott gyémántokat? Marford lassan megrázta a fejét, szemében mosoly bujkált. – Az műkedvelő dolog lenne, nem gondolja? – Az a félnótás a sikátorban… mindenről tudott? – Nagyon jó megérzései vannak. Néha arra gondolok, hogy léleklátó – felelte Marford. – Amikor találkoztunk, mindig különös megértő pillantásokat vetett rám. – Az előbb említettem a selypítését, doktor úr. Hogyhogy eddig nem vettem észre? – kanyarodott vissza a témára Mason. – Egyáltalán nem selypítek – felelte Marford doktor kényelmesen elterpeszkedve a székében –, nincs semmilyen beszédhibám. De tudja, felismerem az elkerülhetetlent, ezért az elmúlt másfél órában a szájamban tartottam azt, amit most
~ 195 ~
szorítottam a fogam közé: egy üvegkapszula ciánkálit. Három nyomozó vetette rá magát, de elkéstek. Enyhe borzongás, majd fájdalmas görcs suhant át az arcán, s megmerevedett. Többé nem mozdult. Mason csodálattal nézett rá. – Játék? – szólalt meg érdes hangon. – Istenem, micsoda játék! Hirtelen megfordult, átment a készenléti helyiségbe, majd fedetlen fővel kilépett az utcára, hogy belélegezze a friss hajnali levegőt. Már virradt.
VÉGE.
~ 196 ~
Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (889553/08) Nyomta az Alföldi Nyomda Felelős vezető Benkő István vezérigazgató Készült Debrecenben, 1989-ben A nyomdai rendelés törzsszáma: 1184.66-14-2 Felelős szerkesztő Pásztor Péter FEKETE KÖNYVEK A fedélrajz Somogyvári Zsuzsa munkája Műszaki szerkesztő Liener Katalin Műszaki vezető Miklósi Imre Készült 11,15 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 07 4885 1
~ 197 ~
